a megalázottsághoz. Bevezetés. A megvetés (abjectio) is egy fajtája az ember heves

.JULIA KRISTEVA.

Bevezetés

.a megalázottsághoz. Fordította: Kiss Ágnes

meg nem határozott módon elismer, addig épp ellenkez√leg, az abject – összeroskadt objet – végtelenül és radikálisan kizár és arrafelé húz, ahol az értelem megáll. Egy bizonyos ,én’, aki gazdájával együtt jött létre, egy felettes én /sur-moi/ ellentmondást nem t∫rve el∫zte. Kívül van, az egészen kívül, s annak játékszabályait látszólag nem ismeri el. Az abjectio szám∫zetéséb√l is szünet nélkül csak dacol a gazdájával. Minden (rá utaló) jel nélkül valami kitörést, megrázkódtatást, kiáltást provokál. Minden énnek megvan a maga objet-ja, ahogy minden felettes én-nek megvan a maga abject-ja. Ez tehát nem az a fehér takaró, ami alatt unalomból megszületik az elfojtás /refoulement/, ez nem a vágy több változata és átváltozása, ami szétcibálja a testeket, az éjszakákat, a beszédet. Ez olyan szörny∫, szublimált és pusztító szenvedés, amivel az ,én’ kiegyezik, mert az ,én’ az apához köti /la verse au père (père-version?)/ (perverzió?): elviselem, mert azt hiszem, ez a másik kívánsága. Er√teljes, távoli idegenség bukkan felszínre, s ha ez életem egy már homályos, elfeledett szakaszában még közel állt volna hozzám, most azzal kínoz, hogy radikálisan ellenszenvesen elkülönül. Nem én /moi/. Nem az ösztön-én /ça/. De nem is semmi. Egy ,valami’, amit nem tartok valami dolognak. A nonszensz súlya, ami egyáltalán nem jelentéktelen, és ami összetör. A nemlét és a hallucináció, vagyis egyfajta realitás határán, melyet ha elismerek, megsemmisít. A megvetend√ és a megvetés a véd√korlátaim /garde-fous: az √rült kiugrását lehetetlenné tev√ véd√korlát, a ford/. Kultúrám kiindulói.

SE ALANY, SE TÁRGY

A

megvetés (abjectio) is egy fajtája az ember heves és sötét lázadásainak valamely √t ér√ fenyegetés ellen. A fenyegetés valami túlzás, úgy látszik, mintha kívülr√l vagy belülr√l közeledne, a lehetségesen, a tolerálhatón, az elgondolhatón túlról. Közel van ezekhez, mégsem lehet közéjük beilleszteni. Vonzza, aggasztja, elb∫völi a vágyunkat, de aztán az mégsem hagyja magát elcsábítani. Meg van félemlítve, hát elfordul. Undorodik, hát elveti. Valami abszolút megvédi √t a szégyent√l, erre büszke, ehhez ragaszkodik is. Ugyanakkor, mindezek ellenére ez a lendület, ez a görcs, ez az ugrás egy más, csalogató, ám elítélend√ hely felé húzza. Mint a vonzó és taszító pólus, akit már utolért, azt megállíthatatlanul, egy fékezhetetlen bumeráng lendületével szó szerint magán-kívül rakja. Mikor eltölt az általam megvetésnek nevezett érzés, ami bizonyos érzések és gondolatok fonata, nincs ennek igazi, körülírható tárgya /objet/. Az abject (megvetend√) nem velem szemben álló ob-jet, amit megnevezhetnék vagy elképzelhetnék. És nem is ob-jeu (ob-játék), a vágy rendszeres keresésében megfoghatatlanul elt∫n√ kis ,a’. Az abjectio nem függ t√lem, hogy valaki vagy valami másra támaszkodhassam vagy hogy hozzá képest többé-kevésbé autonóm lehessek. A tárgyhoz képest csak egy eltér√ tulajdonsága van az abject-nek – hogy az én-nel szemben áll. De amíg az objet szembenállásával kiegyensúlyoz az értelmes vágy sérülékeny útján, és

Julia Kristeva: Pouvoirs de l'horreurs. Essai sur l'abjection. Éditions du Seuil, 1990, Paris. Approche de l'abjection, 9–39. o.

169

Julia Kristeva

el, vagy csak amelyik már halálra ítélt. Él√ mivoltom határaihoz értem. Ebb√l a horizontból bontakozik ki él√ testem. A hulladékok hullanak, hogy én élhessek, egészen addig, amíg egyre fogyatkozván már nem marad bel√lem sem több, és egész testemben lehullok, cadere, a határon túlra hullaként. Ha a szemét már a határ másik oldalát jelenti, ahol én nem vagyok, √ teszi lehet√vé, hogy éljek – akkor a hulla, a legfélelmetesebb hulladék olyan határt képez, amely mindent elér. Itt már nem én vetek ki valamit, az én lesz kivetett. A határ tárggyá vált. Hogyan is élhetnék határok nélkül? Az a máshol, amit a jelenen kívül képzelek el, vagy amit azért vízionálok, hogy a jelenben képes legyek Önöknek beszélni, Önöknek gondolkodni, most itt van, eldobva, megalázva az én világomban. Világtól megfosztottan összeesem. Ebben a kihívó, nyers, szemtelen dologban, ami a napfényes boncterem zavarodott fiatalokkal zsúfolt helyiségében fekszik, ebben a már semmit nem megjelöl√ és jelent√ dologban szemlélem egy világ pusztulását, amely már megsz∫ntette határait: összeesés. A hulla – Isten nélkül tekintve, a tudományon kívül – a megvetés netovábbja. ◊ az életet lerohanó halál. Aljas. Visszautasított, akit√l nem menekülünk, akit√l nem védhetjük meg magunkat – mintha valami tárgy lenne. Imaginárius idegenség és valós veszély, hív minket, végül pedig elnyel. Tehát nem a tisztaság vagy az egészség hiánya az, ami megalázóvá tesz, hanem az, ami kiforgatja az identitást, a rendszert, a rendet. Aki nem tiszteli a határokat, a tereket, a szabályokat. Az átmenetiség, a kétértelm∫ség, a keveredés. A jóhiszem∫ áruló, hazug, b∫nöz√; aki arcátlanul meger√szakol; a gyilkos, aki meg akart menteni… Minden b∫ntett aljas, megalázó, hisz a törvény hiábavalóságát mutatja meg, ám az el√re megfontolt szándékkal elkövetett b∫ntett, az alattomos gyilkolás, az álszent bosszú még aljasabb, mert még jobban kiemeli a törvény semmibevételének lehet√ségét. Aki a morált elutasítja, nem feltétlenül aljas, az amorálisban lehet éppen nagyság is, s√t a lázadó, felszabadító, öngyilkos tettben is, ami épp a törvény áthágását t∫zi zászlajára. Az abjectio viszont immorális, alattomos, kerül√utakon járó, sanda: rejt√zköd√ terror, mosolygó gy∫lölet; a testért gyúlt szenvedély, amely mégsem gyújt, inkább másra cserél, az adós, aki felad téged, egy barát, aki leszúr… Annak a múzeumnak a homályos termeiben, amely Auschwitzból mára lett, egy csomó gyerekcip√t látok, vagy valami hasonlót, amit talán már láttam valahol, egy karácsonyfa alatt, azt hiszem, például babákat. A náci b∫nök aljassága olyan módon

A TISZTÁTALAN

U

ndorodunk valami ételt√l, a mocsoktól, a hulladéktól, a szartól. Görcsök és a hányás véd t√lük. Az irtózat és émelygés választ el és fordít el a szemétt√l, a csatornától, a szennyezett√l. Megszégyenít a megalkuvás, a köztes, az árulás. Megbabonázott felindulás, ami odavonz, és egyben el is választ ezekt√l. Az ételt√l való undorodás a megvetésnek talán legelemibb, legrégebbi formája. Mikor a tej felszínén meglátom a pillét, ezt az ártatlan, cigarettapapír vékonyságú kis b√rt, ami olyan szánalmas, mint a levágott körömdarabkák, esetleg a pille még az ajkamhoz is ér, a gégémig és lejjebb, le egészen a gyomromig, a hasüregemig, a zsigereimig minden görcsbe rándul, kicsordul a könnyem és az epém, gyorsabban ver a szívem, verejtékcseppek ülnek a homlokomra, és a tenyerem megnedvesedik. Zavaros lesz a tekintetem a szédülést√l, a tej fölét√l való undorom megfeszít és elválaszt az anyámtól és apámtól, akik nekem akarták adni. Ebb√l a dologból, vágyuk megtestesít√jéb√l ,én’ nem kérek, ,én’ nem is akarok róla tudni, ,én’ nem fogadom be, ,én’ kivetem. De mivel ez az étel nem más, mint ,én’, ,én’ az √ vágyukban, az ,én’ képes maga helyére engem állítani, így én magamat vetem ki, magamat köpöm ki, magamat vetem meg ugyanazzal a mozdulattal. Ez a jelentéktelennek t∫n√ részlet – a pille –, amit √k kerestek, √k töltöttek, √k értékeltek, √k tettek elém, ez a semmiség kifordít magamból, mint egy zacskót, belek a szélben: így láthatják √k, hogy én mássá válok, mint aki vagyok, akár saját halálom árán is. ,Én’-né válásom során könnyek és hányás közt szülöm meg magam. Az ellenállás tünetei hangtalanok, a megrázkódtatás szétzúzó erej∫, mindez olyan szimbolikus keretben zajlik, hogy akkor sem tudnék védekezni, ha akarnék, hatnak rám és viszont. Megalázó. A hulla /cadavre/ (cadere: esni, lat.), ami visszafordíthatatlanul bukott, kidobandó és halott, még hevesebben megingatja annak az identitását, aki az álnok, egyszeri véletlen játéka folytán kerül szembe vele. Egy vérz√ vagy gennyes seb vagy az izzadtság, az oszlás émelyít√, csíp√s szaga nem jelenti a halált. Valami halált jelent√ dolog láttán – például az EKG egyenes vonalú rajza láttán – megérteném a dolog jelentését, kikelnék ellene vagy elfogadnám. Nem, igazi színház festék és maszkok nélkül, a hulladék, például a hulla jelzi nekem, mi az, amit folyamatosan elhárítok, hogy élhessek. Ezek a nedvek, a mocsok, a szar, mind olyanok, amit az élet aligha visel

170

Bevezetés a megalázottsághoz

éri el tet√fokát, hogy a halál, amely engem mindenképpen megöl, azzal keveredik össze, ami az én él√ univerzumomban az én megmentésemre szolgál: a gyerekekkel, a tudománnyal többek közt.

mar túln√tt a szülein, „egyedül” meg fél, mindent amit adnak neki, minden ajándékot, minden tárgyat visszavet, kihány, hogy megvédje magát. Érez, érezhet megvetést. Miel√tt meglennének ezek a dolgok – tehát még nem is jelölhet√k ki – ösztöneit√l vezetve /dominé par la pulsion/ már kiveti √ket, és kijelöli megvetéssel körülhatárolt saját területét. Szerencsétlen alak! Kihányt, kivetett, bukott másik világgal határos birtokának falait a félelem tartja össze. Ami az anyai szeretet helyét elfoglalta, csak üresség, vagy méginkább az anya utálata némán, az apa kedvéért – ett√l akarja fáradhatatlanul megtisztítani magát. Miféle támasza lehet ilyenkor? Talán az apa, aki létezik ugyan, de nem magabiztos, szereti, de bizonytalan, egyszer∫en csak jelen lév√, de lagalább állandóan jelen lév√. Nélküle semmilyen ismerete nem volna a szentségr√l /sens du sacré/; semmi lényként süppedne az örökre elveszett non-objet-k pöcegödrébe, ett√l próbál menekülni a megaláztatással. Mert aki ismeri a megvetést, az nem bolond. Az a kábulat, ami az anya megérinthetetlen, lehetetlen, hiányzó teste el√tt elfogta, a kábulat, amely elvágta a lendülete útját, vagyis elvágta √t célja képzeteit√l /représentations/, és undora egy szót ad ki – félelem. A fóbiásnak nincs más tárgya, csak a megvetend√. Ám ez a szó „félelem” – folyós köd, megfoghatatlan nedvesség – épp csak kialakul, s már el is illant, nem léttel, képzelt, kísérteties fénnyel itatja át a beszéd minden szavát. A félelem zárójelében csak úgy válik lehetségessé a beszéd, ha szüntelenül összeütközésben van azzal a bizonyos máshollal, annak megterhel√ és megterhelt súlyával, az emlékezet elérhetetlen, intim mélységével: a megvetéssel.

AZ ÖNMEGVETÉS

H

a igaz az, hogy a megvetend√ dolog kihívja és összetöri magát a szubjektumot /sujet/ is, úgy érthet√, hogy akkor mutatkozik meg maximális erejében, amikor az alany már belefáradt a hiábavaló kísérletbe, hogy önmagát kívülr√l felismerje, önmagában megtalálja a lehetetlent: mert ráismer, hogy saját léte az, ami lehetetlen, mert felfedezi, hogy √ sem más, mint valami megvetend√. A szubjektumnak ezen élménye önmegvetéshez vezet, mert kiderül számára, hogy minden tárgy egy, a saját létét megteremt√ kezdeti veszteségb√l ered. Nincs is jobb az önmegvetésnél arra, hogy bebizonyíthassuk: maga a megvetés tulajdonképpen a minden lényt, értelmet, nyelvet vagy vágyat megteremt√ hiány beismerése. (Manapság vagdalkoznak a hiány fogalmával, de a mai pszichoanalízist végs√ soron csak a hiány – szinte fétissé is vált – tárgya érdekli /objet du manque/. Ha elképzeljük – minthogy tényleg elképzeljük, ez képzel√ tevékenységünk kiindulópontja – a hiány majdani érzését, amely a szubjektumnál is és a tárgynál is logikusan maga az érzés el√tt jelentkezik – a szubjektumnak a tárgyról – rájövünk, hogy tulajdonképpeni jelöltje a megvetés, pontosabban az önmegvetés. Jelöl√je nem más – mint az irodalom. A misztikus kereszténység az önmegvetést tartotta a legmagasabb fokú alázatnak Isten el√tt, err√l tanúskodik Szent Erzsébet legendája is: „aki hatalmas hercegasszony volt, mégis kereste az alkalmat, hogy megalázza saját magát”.1 A kérdés nyitva marad – de most laikus kérdésfeltevésként –, hogy mit jelenthet a megvetés egy olyan embernek, aki kasztrálásával már egyértelm∫en nyilatkozott: el kíván fordulni a perverz kibúvóktól, tiszta non-objet-nak ajánlva saját testét, saját én-jét, amely non-objet többé nem lesz sajátja, bukott, megvetend√. Az analitikus kezelés végére – meglátjuk majd – eljuthatunk idáig. A mazochizmus kínjai és szépségei. Az abjectio a „nyugtalanító idegenség” teljesen más, er√sebb is, úgy épül ki, hogy ne ismerjen rá a hozzá közelire: semmi nem lehet körülötte, még egy halovány emlék sem. Például az a gyermek, aki ha-

A TUDATTALANON TÚL

V

agyis vannak olyan emberek, akik nem valami vágyhoz ragaszkodnak, mert az mindig egy tárgyhoz köthet√. Az ilyenek a kizárásra /exlusion/ építenek. Határozottan különválnak a neurózisos vagy pszichózisos betegekt√l, akiknél a tagadás és annak módozatai figyelhet√k meg: a transzgresszió, a tagadás és a visszautasítás. Ezek a megnyilvánulások a tudattalan elméletének kérdését vetik fel, mivelhogy ott is érvényesül valamely tagadáslogika. Tudjuk, hogy a tudattalan elmélete szerint tartalomelfojtásról /refoulement/ van szó (affektusok és képzetek), a tartalom tehát nem jut el a tudathoz, a szubjektumnak viszont vagy a beszédét zavarja meg

171

Julia Kristeva

Inez Van Lamsweerde: Ursula a Final Fantasy sorozatból

Barbara Kruger: Cím nélkül, 1989

172

Bevezetés a megalázottsághoz

René Magritte: Meger√szakolás, 1934

173

Julia Kristeva

(lapsus, stb), vagy a testét (szimptómák), vagy minkett√t (hallucináció, stb). Az elfojtás fogalmához kapcsolódóan Freud a neurózishoz a tagadás, a pszichózis leírásához pedig a kitaszítás (visszautasítás) szót ajánlotta. A kétféle elfojtás különböz√sége azonban még ennél is élesebb, hisz a tagadás a tárgyra vonatkozik, míg a visszautasítás magát a vágyat érinti (ezt Lacan, Freud nyomán az Apa nevében való visszautasításként értelmezi.) Mégis, az ab-ject, s√t még inkább a fóbia és az én hasadás (erre még visszatérünk) fényében felmerül bennünk, hogy tartható-e a (Freud által a filozófiától és a pszichológiától örökölt) felfogás a tudattalannak tulajdonított tagadásról. Itt ugyanis a tudattalan tartalmak kívül maradnak, de nagyon furcsa módon: azért nem olyan radikálisan, hogy egyértelm∫ szubjektum/tárgy megkülönböztetést lehetne tenni, de elég élesen ahhoz, hogy védekez√ pozíciót, menedéket adhasson, ugyanakkor megengedjen egy szublimációs munkát /élaboration sublimatoire/. Mintha a szembenállás alapját itt az Én/Más képezné, s√t még archaikusabban a Belül/Kívül. Mintha a neurózisból kidolgozott Tudatos/Tudattalan párost is befoglalná ez az oppozíció. Az Én/Más; Belül/Kívül kétértelm∫ oppozíciók értelmében – határozott, de átjárható; heves, de ingatag oppozíciók – a neurotikusoknál normálisan tudattalan tartalmakat explicitként vagy méginkább tudatosként értékeljük beszédükben és a „limit” viselkedésükben (borderlines). A szimbolikus tevékenységben a tartalmak gyakran nyíltan szabadon tetten érhet√k, anélkül, hogy a kérdéses szubjektum értékel√ tudatába beépülnének. Mivel épp a tudatos/tudattalan szembenállást szüntetik meg, az ilyen szubjektum és a beszéde tágabb teret ad a szublimáló beszédmódnak (poétikusnak vagy misztikusnak stb.), mint a tudományosnak vagy a racionálisnak.

mást akarna venni az abjectióról, tud róla. Gyakran még bele is helyezkedik, mintegy bedobja a szikét önmagába, hogy legyen mivel vagdosnia. Ahelyett, hogy a létére kérdezne, az elhelyezkedését tudakolja: Hol vagyok?-ot kérdez a Ki vagyok? helyett. A tér, ami els√dlegesen foglalkoztatja a kivetettet kizárja, soha nem egy egység, nem homogén, nem összeadódó, hanem alapvet√en felosztandó, gy∫rött, katasztrofikus. A tereket, nyelveket, m∫alkotásokat felépít√ kivetett szünet nélkül világának elhatárolásán fáradozik, melynek fluid vonalai miatt – megvetend√, mivel egy non-objet konstituálta – mindig felmerül szilárdságának kérdése és arra ösztönzi √t, hogy újra kezdje. A kivetett fáradhatatlanul épít, de tulajdonképpen mégis csak egy tévelyg√. Véget nem ér√ éjszakában kell utaznia. Az √t vonzó pszeudo-objet-ról érzi, hogy veszélyes, hogy veszteséget fog okozni, de mégsem tud magának megálljt parancsolni. Minél messzebbre bolyong, annál inkább megmenti magát.

AZ ID◊: FELEDÉS ÉS MENNYK◊CSAPÁS

M

ert a tilos (kizárt) térben való bolyongás adja az élvezetét. A megvetés, amit√l folyton megszabadulni igyekszik, végs√ soron számára nem más, mint a feledés birodalmának állandó felidézése. Már elhomályosult az az id√, amikor az abjectio még csak vágyálom volt. A feledés hamuja most befedi, s ellenszenv, undor ver√dik vissza róla. Önnönmaga (a befoglalt és a befoglalható értelmében) tisztátalan lesz, az oly régóta várt el∫zötté válik, a csodálat gyalázattá lesz. Az elfeledett id√ hirtelen felbukkan, villódzó mennydörgésként, valami tevékenység alakjában kondenzálódik – ha csak elképzelt dolog volna, egyesítené a két szembenálló fogalmat – ám villódzó mivoltából adódóan villámszer∫ kisülést eredményez. Az abjectio ideje kett√s, feledés és villámlás ideje, az eltakart végtelen ideje és a kirobbanó reveláció pillanata.

AZT KÉRDI A SZÁMıZÖTT: HOL?

A

ki számára létezik a megvetend√, az kivetett és eltesz(i magát), elhatárol(ja magát), elhelyez(i magát), vagyis kóborog ahelyett, hogy önmagát elismerné, hogy valamire vágyna, valamihez tartozna vagy valamit is elutasítana. Bizonyos értelemben szituacionista, aki ráadásul nem is mosolytalan, mert a nevetéssel máris elhelyezheti vagy áthelyezheti az abjectiót. Szükségszer∫en dichotomikus, kissé manicheista, feloszt, kizár anélkül, hogy kimondottan tudo-

ÉLVEZET ÉS AFFEKTUS

V

égs√ soron élvezet /jouissance/. Hisz a tévelyg√ úgy tekint önmagára, mint egy Idegenre. Meggy√z√dik róla, hogy amannak van döntése, támaszkodik amaz hatalmára, hogy elítélhessen valamit, az √ tör-

174

Bevezetés a megalázottsághoz

talanító, szédít√, épp az ellene fellép√ lázadás eszközével foglal keretbe egy teret, amin belül majd el√bukkanhatnak a jelek és a tárgyak. Így kicsavarva, összesz√ve, kétértelm∫en, heterogén áradat határol be egy teret, amelyr√l mondhatom, hogy az enyém, hisz a Másik, aki alter ego-ként él bennem, rámutat az undor által. Még egyszer, a heterogén áramlat, ami behatárolja az abjectet és visszaveti az abjectiót már egy nagyon elrontott emberi állatot lakik. Nem tölthetne el a megvetés érzése, ha nem valaki Más helyezte volna magát bennem az „én” helyébe. Nem olyan másik, akivel azonosulni tudok, vagy akit magamban foglalok, hanem olyan Másik, aki megel√z, birtokol és birtoklása folytán ad nekem életet. Birtoklása megel√z engem: olyan szimbolikus lény, akit egy apa vagy meg tud testesíteni, vagy nem. Az emberi test jelent√ volta inherens.

vényeire alapoz, hogy elfeledhesse a múltat vagy hogy leránthassa róla a leplet és azért is, hogy tárgyát elavultnak bélyegezhesse. Bukottnak. A Más által kivetettnek. Hármas struktúra, amelynek a Másik a sarokköve, de a „struktúra” szertelen, a katasztrófa topológiája. Mert ha alter ego-t csinálunk magunkból, a Másik kiereszti kezéb√l a háromszög csúcsait, amelyeken a szubjektum egynem∫sége nyugodott, és tárgyát hagyja az iszonytató valóságba roskadni, ami számára egyébként csak az élvezetben elérhet√. Ilyen értelemben egyedül az élvezetben létezhet abjectio mint olyan. Nem ismerjük, nem kívánjuk, élvezzük. Hevesen és fájdalmasan. Szenvedély. Mint az élvezetben, ahol a kérdéses tárgynak vágya „van” – ami abban a törött tükörben villant fel, amelyben önmagát látta, hogy aztán a Másikban is rácsodálkozhasson –, az abject sem tárgyias, illetve tárgyi egyáltalán. Egyszer∫en határ, adomány, amit a Másik, az alter ego-vá lett nem vesz figyelembe azért, hogy az „én” ne t∫njön el benne, hanem ebben a fenséges elidegenedettségben találja meg bukott létét. Ebben az élvezetben a szubjektum elmerül, ezzel szemben a Másik visszautasítóvá teszi azt, és nem engedi a szubjektumot az élvezetbe fulladni. Így már megérthetjük, hogy az abjectio számos áldozata miért megb∫völt, szinte kezes és belenyugvó. Az abjectióra f√leg a kétértelm∫ség jellemz√. Bár a határokat kijelöli, nem választja el maradéktalanul a szubjektumot attól, ami fenyegeti – ellenkez√leg, folyamatos veszélynek teszi ki. Azért is kétértelm∫, mert maga az abjectio is egyfajta keverék: ítélet és affektus, elítélés és túlzás, jelek és ösztöntörekvések keveréke. Az √si preobjektális viszonyból, a felidézhetetlen er√szakból, mikor egy test egy másiktól elszakad, hogy megszülessen, ezekb√l az abjectio meg√rzi az éjszakát, amelyben elvész a jelölt tárgy körvonala, amelyben csak a megmérhetetlen affektus hangoltsága hat. Ha valamilyen módon hangolt vagyok olyan dolgoktól, amelyek még nem is mutatkoznak dolgoknak el√ttem, nyilvánvaló, hogy a törvények, összefüggések, értelmes struktúrák is vezetnek és kondicionálnak. A vezénylet, a nézés, a hang, a mozdulat, melyek megfélemlített testemnek a törvényt jelentik, el√ször egy affektust gerjesztenek, de jelet még nem. Veszend√ként adom ki, hogy kizárhassam – abból, ami számomra nincs többé – a feldolgozható világból. Természetesen én nem vagyok, csak mint egy másik: ez az én, a vágyak és a jelek mimetikájának logikus menete. De amikor keresek (magamat), elvesztek (magamat) vagy élvezek, akkor az én heterogén. Kétértelm∫sége zavaró, nyug-

AZ ◊SELFOJTÁS HATÁRÁN

A

mikor emiatt a Másik miatt elkülönül egy tér, amely elválasztja a megvetend√t a leend√ szubjektumtól és tárgyaitól, akkor egy elfojtással állunk szemben, melyet akár primer elfojtásnak is nevezhetnénk, mely már az én megjelenése el√tt hat a tárgyakra és a szubjektum képzeteire. Ezek viszont egy másik másodlagos elfojtáshoz kapcsolódva csak az els√dleges után a posteriori következnek, számukra a terep már el√ van készítve, enigmatikus, s az els√nek fóbia, megszállás, pszichózis, vagy általánosabban és elvontabban abjectio formájában való visszatérése az emberi univerzum határait jelzik. Err√l a pontról végs√ soron állíthatnánk, hogy nincs tudattalan, hisz az akkor épül fel, amikor a képzetek és (az ehhez kapcsolódó vagy nem kapcsolódó) affektusok logikusan rendez√dnek. Ezzel szemben itt a tudat nem élt még a lehet√ségével, hogy a változékony terület még képlékeny választóvonalait, ahol az alakulóban lev√ „én” bolyong, jelöl√kké alakítsa át. Nem vagyunk már a tudattalan hatókörében, elérkeztünk az √selfojtáshoz, amely a testt√l teljességgel elválaszthatatlan jelben fejez√dik ki, már jelöl√, szimptóma, jel: undor, félelem, abjectio. A tárgy és a jel forrongása, amelyek nem vágyak, hanem tolerálhatatlan jelentések, a nonszensz és a lehetetlen valóság felé húz, „én” (aki nincs), ellenemre abjectio alakjában jelentkezik.

175

Julia Kristeva

még elválaszthatatlan az ösztönökt√l /pulsions/. Az abject az a pszeudo-tárgy, amely el√bb konstituálódott meg, de csak kés√bb nyilvánul meg a másodlagos elfojtás résein át. Az abject tehát az √selfojtás tárgya. De mi az √selfojtás /refoulement originaire/? Fogalmazzuk így: a kezdetekt√l fogva Más által lakott beszél√ lény képessége arra, hogy felosszon, elutasítson, megismételjen. Anélkül, hogy a felosztást, az elválást vagy a szubjektumot-objektumot konstituálná. Miért? Talán az anyai szorongás miatt, amely nem képes megelégedni az √t körülvev√ szimbolikussal. Az abject egyrészt azokkal a kényes állapotokkal szembesít minket, ahol az ember az állati síkra téved. Így a primitív társadalmak a kultúrájukban az abjectióval meghatározott területet t∫ztek ki, hogy leválasszák attól a világtól, amely az állatival vagy állatiassal fenyeget, melyeket a gyilkosság és a szexualitás megjelenít√iként képzelnek el. Az abject másrészt szembesít minket, ezúttal személyes archeológiánkban legrégebbi kísérleteinkkel, melyek arra irányultak, hogy még azel√tt megkülönböztessük sajátunkat az anyai entitástól, miel√tt a beszéd hatalmából adódóan rajta kívül létezhettünk volna. Heves és ügyetlen kísérletek, mindig volt esély arra, hogy a biztonságot adó, ám fojtó függésbe visszaessünk. A szimbolikus instanciát felismer√ (vagy felismertet√) anya problémái – másképp: az apa vagy a férj által reprezentált fallosz okozta gondok – nyilvánvalóan nem olyan természet∫ek, hogy segíthetnék a leend√ szubjektumot természet adta menedékének elhagyásában. Ha a gyermek lehet az anya saját autenticitásának jelz√je, nincs olyan indok, ami közvetítene a gyermek önállósodásáért, és el√segítené saját autenticitásának keresését. Ebben a test-test elleni harcban egy harmadik személy, valószín∫leg az apa szimbolikus kisugárzása segíthet a leend√ szubjektumnak megvívni harcát az anya ellen védekez√ testével – f√leg ha er√s felépítés∫ az ösztönélete – így abject-té válik. Visszautasító, kivet√, magát elutasító, magát kivet√. Ab-jectáló. Az emberi lényt alakító harc, a mimikri, amivel a másikhoz hasonlatossá válik, hogy önmagává legyen, logikailag és kronológiailag másodlagos. Miel√tt még lennék, mint „én” nem vagyok, de elkülönülök, elutasítok, ab-jectálok. A személyes diakróniában az abjectio tágan értelmezve a nárcizmus el√feltétele /précondition du narcissisme/. Ko-egzisztálnak, az abjectió folyamatosan gyengíti a nárcizmust. A legszebb vagy legkevésbé szép kép is, ahogyan magam látom,

A JEL EL◊ZMÉNYEI, A SZUBLIMUS FONÁKJA

Á

lljunk meg itt egy pillanatra. Ha a megvetend√ a nem tárgy számára már nem jel-kezdet, akkor látjuk, hogy az √selfojtás mentén egyrészt a szomatikus szimptómát, másrészt a szublimációt súrolja. A szimptóma: nyelvezet, visszavonó, egy rendszer a testben, beilleszthetetlen idegen, szörny, daganat, rák, amit a tudattalanra figyel√ nem lát, mivel a vágyon kívül es√ helyekre menekül a bolyongó szubjektum. A szublimáció: ezzel ellentétben, nem más, mint a pre-nominális, a pre-objektális megnevezésének lehet√sége, ami valójában transz-nominális és transz-objektális inkább. A szimptómában eltölt az abject, azzá válok magam is. A szublimáció által viszont megragadhatom. Az abjectet a szublimus keríti be. Nem ugyanott, de ugyanazon szubjektum által és ugyanazon beszéd által érhet√k tetten. Hisz a szublimusnak sincsen tárgya. Amikor elb∫völ a csillagos ég, ez a végtelen tenger, a lilás fények palettája, értelmek, színek, szavak, simogatások burkolnak be, susogások, illatok, sóhajok, ritmusok ragadnak fel, és a látható, hallható, elgondolható dolgok fölé emelnek. A szublimus tárgy széthull a végtelen memória útveszt√in. Az emlékezet az, ami állomásról állomásra, emlékr√l emlékre, szerelemr√l szerelemre továbbítja a tárgyat káprázatom reflektorfényébe, ahol magam veszejtem, hogy élhessek. Amint észrevettem, ahogy megneveztem, a szublimus megfigyelések, szavak zuhatagát árasztja rám – mindig így volt ez eddig –, melyek a végtelenig tágítják emlékezetemet. Így elfelejtem, honnan is indultam, egy másik világban találom magam, ami el van tolva az én régi világomhoz képest: gyönyörködés és veszteség. Nem nélkülük, hanem a megfigyeléssel és a szavakkal, általuk tud bennünket a szublimus többlete feltölteni és elragadni, eléri, hogy egyszerre legyünk itt (kivetettek) és ott, mások, ragyogók. Eltérés, borzasztó zártság. Mindenb√l kimaradva, boldogság: b∫völet.

A KEZDETEK EL◊TT: ELVÁLÁS

A

z abject megjelenhet, mint a legtörékenyebb (szinkrón szempontból), a legarchaikusabb (diakrón szempontból) szublimációja egy „tárgynak”, mely

176

Bevezetés a megalázottsághoz

ahogy magam elismerem az abjectión nyugszik, ami az örökös √rz√, az elfojtás ellankadásakor bújhat el√.

szerepe megkívánja, nem elégszik meg –, hogy a vágy és jelöl√i visszairányuljanak a szubjektumra, s már zavaros is Nárcisz vize. Épp a nárcisztikus zavarok idején – mely állapot szinte folyamatosan fennáll a beszélni tudó lény életében, minthogy hallja saját beszédét – lép fel a másodlagos elfojtás is, szimbolikus eszközeivel egyetemben, feltárva az √selfojtás forrását. Az √s ökonómia napvilágra kerül, jelölten, verbalizáltan. Stratégiái (megvet√, elválasztó, ismétl√, abjectáló) szimbolikussá válnak, és a szimbolikus gondolatmenetei: az érvelés, bemutatás, bizonyítás, stb. is meghajolnak ez el√tt. A tárgy megsz∫nik körülírható, rendszeres, egyedülálló lenni: abject-ként jelenik meg. Két látszólag egymásnak ellentmondó ok váltja ki a nárcisztikus krízist, melyet igazsága mellett az abject vízió is kísér. Az Egyetlennel /l'Un/, a Törvénnyel /la Loi/ felcserél√dik a Másik túlzott szigorúsága. A Másik gyengesége, mely a vágy tárgyának összeomlásából derül ki. Mindkét esetben azért jelenik meg az abject, hogy az „én”-t fenntartsa a Másikban /l'Autre/. Az abject mindig a már elveszett tárgy gyászának ereje. Az abject áttöri az elfojtás és ítéletei falát. Újra azokhoz a szörny∫ határokhoz kényszeríti az én-t, ahonnan az én elvált – visszakényszeríti a nem-én-hez, ösztönhöz, halálhoz. Az abjectió olyan feltámadás, ami a halálon (az én halálán) át teljesül. Alkímia ez, a halálösztönt életlendületté alakítja át, új értelmet közvetítve.

A CHORA, A NÁRCIZMUS GYıJT◊MEDENCÉJE

M

élyedjünk el egy pillanatra az √selfojtásnak nevezett freudi apóriában. Furcsa egy eredet, az elfojtott tartalom nem marad meg, viszont az elfojtó mindig egy látszólag másodlagos dologból, a nyelvb√l merít er√t és önállóságot. Ne beszéljünk tehát eredetr√l, inkább mondjuk a szimbolikus funkció instabilitásának, mert ez jobban kifejezi az anyai test tilalmát (az auto-erotizmus tilalma és az incesztus tabuja). Itt az ösztön fog uralkodni, különös teret konstituálni, melyet Platón után (Timaiosz 48–53) chorá-nak, gy∫jt√medencének nevezünk el. Az ösztönök dolga, hogy az énnel vagy az én ellen, az életért vagy a halálért összehangolják a „még nem én”-t egy „tárggyal”, hogy mindkett√ kialakulhasson. Mivel dichotomikus (kívül-belül, én-nem én) és repetitív, ezért olykor érvényesül a mozgásában valami centripetális er√: a tárgyak naprendszerének közepébe helyezi az én-t. Azért, hogy visszatérhessen a Másikhoz, értelemmel ellátott jelként hozzákapcsolódhasson, az ösztöntevékenység mozgása centrifugálissá válik – és ez az, ami már túlzás. De ett√l a perct√l kezdve, hogy saját képemet jelként fogtam fel, és elváltoztattam magam, hogy jelentsek magamnak valamit, egy új ökonómia /économie/ lép életbe. A jel elfojtja a chorá-t és annak örök visszatérését. Csak a vágy tanúskodik ezentúl az √spulzálásról. A vágy ki∫zi az én-t a másik szubjektum felé, és az én igényeit nárcizmusnak kiáltja ki. A nárcizmus úgy jelenik meg, mint a Másiktól hátráló regresszió, visszavonulás az önvizsgáló, megtartó, önmagának elegend√ kis kiköt√be. Nem ugyanaz, mint amikor a görög isten nézte tükörsima képét a csendes forrás vizében. A mi forrásunk alját az ösztönök összeütközései leiszapolják, felkavarják vizét, és magukkal visznek mindent – egy adott jelrendszerbe nem illeszked√t – ami abjectio. Az abjectio tehát egyfajta nárcizmus krízis /crise narcissique/: a rosszalló irígykedéssel Isten tudja miért „nárcizmusnak” nevezett múlékony állapotról tudósít, ezen felül az abjectio a nárcizmust (dologét és fogalomét) „mintha” rangra emeli. Elég, ha egy tiltó – ez lehet felettes én – lezárja a Másik felé irányuló vágyat – vagy a másik, ahogy

PERVERZ VAGY MıVÉSZI

A

z abject rokonítható a perverzióval. Az engem eltölt√ abjectió érzése a felettes én-ben /surmoi/ gyökerezik. Az abject perverz, mert a tiltást, szabályt vagy törvényt nem hagyja oda, de nem is tartja be, megkerüli, megtéveszti, korrumpálja, elveszi, kihasználja, hogy aztán még inkább megtagadhassa. Az élet nevében öl, progresszív despota, a halál árán él, üzérked√ genetikus, megbarátkozik mások szenvedésével saját maga érdekében: cinikus (és pszichoanalitikus), visszaállítja nárcisztikus hatalmát elkend√zve annak mélységeit: m∫vész, aki úgy kezeli m∫vészetét, mint egy „ügyet”… Legelterjedtebb megjelenési formája a korrupció. Az abject szocializált változata. Megingathatatlanul kell köt√dni a Tiltáshoz, a Törvényhez, az abjectio ezen perverz köztesének behatárolásához, eltávolításához. Vallás, Erkölcs, Jog.

177

Julia Kristeva

Többé-kevésbé persze önkényesek; szükségszer∫en és inkább többé mint kevésbé opresszívak; egyre nehezebben tudnak uralkodni. A kortárs irodalom nem siet a segítségükre. Látszólag inkább a felettes én vagy a perverz tarthatatlan pozíciójából íródik. Megállapítja a Vallás, az Erkölcs és a Jog lehetetlenségét, er√ltetettségét, látszólagos szükségszer∫ségét, abszurditását. Mint a perverzió, kihasználja, becsapja ezeket, játszadozik velük. De az abjecttól külön áll. Az abject által elb∫völt író elképzeli annak logikáját, magára projektálja, introjektálja és a nyelvet is – a stílust és tartalmat – ennek következményévé alacsonyítja. Másrészt ahogy egyszerre bírája és részese az abjectio érzésének az abject, az irodalom is ezzel szembesül. Azt is mondhatnánk, hogy ezen irodalom átjárást biztosít a Tiszta és Romlott, a Tilos és a B∫n, a Morális és Immorális kategóriák között. A felettes énben biztosan elhelyezked√ szubjektum számára az ilyen írás a szükségszer∫en közteshez kapcsolódik, ami a perverzióra jellemz√, emiatt külön is abjectiót provokál. Mégis, a felettes én gyengülését hívják el√ ezek a szövegek. Megírásuk az abject elképzelésének képességét feltételezi, vagyis képesek vagyunk magunkat a helyébe tenni, és csak a nyelvjátékok útján hárítjuk el. Csak halála után fog valószín∫leg az abjectio írója mentesülni a hulladék, a selejt vagy abject részt√l. Azután vagy belemerül a feledés homályába, vagy az ideál összehasonlíthatatlanul magas rangjára emelkedik. A halál lesz képzeletbeli múzeumunk f√restaurátora, végs√ akaratával megvéd minket az abjectiótól, amit a kortárs irodalom er√sen elkoptat. A halál rendet rak napjaink világában. Megtisztítván (minket) az irodalmat (az irodalomtól) megteremti világi vallásunkat.

Monoteista vallásokban, mint például a judaizmusban is, az abjectió formája kizárás vagy tabu (élelmiszer vagy más), de „másodlagos” formákba is áttev√dik mint (törvény) áthágás. Az abjectió a keresztény b∫n fogalmában dialektikus kifejez√dést nyer, fenyeget√, de mindig megnevezhet√, mindig totalizálható alteritásként illeszkedik a keresztény Igébe. Az abject megtisztításának eltér√ módjai – a különböz√ katarzisok – képezik a vallások történetét, egészen a valláson kívül vagy belül elhelyezked√ par excellence katarzisig, amit m∫vészetnek nevezünk. Ebb√l a szögb√l úgy látszik, hogy az abjectban gyökerez√, azt kifejez√ s egyben purgáló m∫vészi tapasztalat a vallásosság lényeges eleme. Lehet, hogy azért éli túl a történelmi vallások feloszlását.

A SZENTSÉGEN KÍVÜL, AZ ABJECT MEGÍRÓDIK

A

nyugati modernségben, a kereszténység visszaszorulása miatt az abjectio archaikusabb, a b∫nt kulturálisan megel√z√ értelmet kap, hogy visszanyerje bibliai jelentését, s√t, közelítsen a primitív társadalmak beszennyezés fogalmához. Olyan világban, ahol a Másik felbomlott, az esztétika er√feszítése – a szimbolikus felépítmény alapjaihoz való leszállás – abban áll, hogy a beszél√ lény képlékeny határait újra kijelölje, a lehet√ legkorábbiakat, az eredet feneketlen mélységeihez, az √selfojtáshoz legközelebb. Ebben a Másik által érzékelt tapasztalatban a „szubjektum” és a „tárgya” taszítják egymást, összeütköznek, felbomlanak, majd egyesülnek újra, elválaszthatatlanul, összekeveredve, elítélve, a felismerhet√ség elgondolható határán: abjectio. A nagy modern irodalom ezen a téren teljesedik ki, lásd Dosztojevszkijt, Lautréamont-t, Proustot, Artaud-t, Kafkát, Céline-t…

AMILYEN AZ ABJECTIO – OLYAN A SZENTSÉG

A

z abjectio minden vallási képz√dményhez hozzájárul, és akkor is felbukkan, hogy új alakot ölthessen, mikor azok feloszlanak. Az abjectio több képz√dményét is megkülönböztetjük, melyek más-más fajta szentséget határoznak meg. A n√uralmú vagy anyai ágról származtatott társadalmú pogányságban az abjectio a besározás és beszennyezés rítusaként jelenik meg. Valamely szubsztancia kizárása /exlusion/ (élelmiszer vagy a szexualitáshoz kapcsolódó anyag), ami egybeesik a szentséggel, hisz bevezeti azt.

DOSZTOJEVSZKIJ

D

osztojevszkijnél az Ördögök tárgya az abject: célja és mozgatórugója az életnek, mely az abszolút lealacsonyodásig jut el, hisz teljesen elutasítja az erkölcsi, társadalmi, vallási, családi, egyéni korlátokat, magát az Istent. Az abjectio minden értelem és emberség kihúnyása – mint valami t∫zvész

178

Bevezetés a megalázottsághoz

lángjai után – valamint az én extázisa között oszcillál, miután az én elvesztette a Másikat és a tárgyait is, az én az öngyilkosság pillanatában az ígéret földjével a legteljesebb összhangba kerül. Verhovenszkij és Krilov is abjectek, az ölés és az öngyilkosság is az.

„– Jól írja √ abban a füzetben – folytatta Verhovenszkij –, rendszeresíti a kémkedést. Nála a társadalom minden tagja figyeli és szükség esetén köteles feljelenteni a másikat. Minden egyén az összességhez tartozik, az összesség pedig minden egyénhez. Mindnyájan rabok, és a rabságban egyenl√k. Végs√ esetekben: rágalom és gyilkosság, de a legf√bb: az egyenl√ség. Mindenekel√tt csökkentik a m∫veltség, a tudomány, az észbeli képességek színvonalát. A tudomány és a képesség magas színvonala csupán a kiváló tehetségek számára elérhet√ – nem kellenek tehát kiváló tehetségek! A kiváló tehetségek mindig magukhoz ragadták a hatalmat, és zsarnokok lettek. A kiváló tehetségek szükségképpen zsarnokokká válnak, és mindig nagyobb erkölcsi rombolást végeznek, mint amennyi hasznot hajtanak; így hát ezeket szám∫zik vagy kivégzik. Cicerónak kivágják a nyelvét, Kopernikusznak kiszúrják a szemét, Shakespeare-t agyonkövezik – ez a sigaljovizmus! A rabszolgáknak egyenl√knek kell lenniük: zsarnokság nélkül még sose volt se szabadság, sem egyenl√ség, de a nyájban egyenl√ségnek kell lennie, és ez a sigaljovizmus! Hahaha, furcsának találja? Én a sigaljovizmus mellett vagyok!” 4

„A nagy éjszakai t∫z mindig ingerl√ és vidító hangulatot kelt: ezen alapulnak a t∫zijátékok; csakhogy ott a t∫znek szép, szabályos körvonalai vannak, és teljesen veszélytelen lévén, játékos és könnyed hatást kelt, mint egy pohár pezsg√. Más dolog az igazi t∫zvész: itt a rettenet és a félig-meddig mégiscsak egyéni veszély érzete az éjjeli t∫z bizonyos vidító hatásán kívül afféle agyrázkódást idéz el√ (természetesen nem magában a kárvallott lakóban), és mintegy felgerjeszti a pusztító ösztönöket, amelyek sajnos minden lélekben benne lappanganak, még a legbékésebb, családos címzetes tanácsos lelkében is… Ez a sötét érzés csaknem mindig mámorító. Igazán nem tudom, lehet-e nézni t∫zvészt valamelyes gyönyör∫ség nélkül.” 2 „– Vannak másodpercek, egyszerre csak öt vagy hat adódik, amikor az ember hirtelen a teljesen elérhet√ örök harmónia jelenlétét érzi. Ez nem földi érzés; nem azt mondom, hogy mennyei, hanem azt, hogy az ember földi formában nem tudja elviselni. Testileg át kell alakulnia vagy meghalnia. Ez az érzés világos és kétségbevonhatatlan. Mintha egyszerre érzékelné az egész természetet, és egyszer csak így szól: igen, ez helyes. [….] Az a legfélelmetesebb, hogy ilyen rettent√en világos az egész, és ilyen örömet ad. Ha öt másodpercnél tovább tartana, akkor a lélek nem bírná ki, és okvetlenül elenyészne. Ez alatt az öt másodperc alatt átélem az életet, és ezért odaadnám az egész életemet, mert megéri. Ahhoz, hogy az ember tíz másodpercet is kibírjon, testileg át kell alakulnia. Azt hiszem, az emberiségnek abba kell hagynia a szaporodást. Minek a gyermek, minek a fejl√dés, ha egyszer elértük a célt? Az Evangélium azt mondja, hogy a feltámadás után nem fognak szaporodni az emberek, hanem Isten angyalaiként élnek. Példázat. A maga felesége szül? 3

Dosztojevszkij átvilágította a szexuális, erkölcsi, vallási abjectiót, melyeket az apai törvények felbomlásának tartott. Az Ördögök nem megtagadott, megjátszott vagy halott apák birodalma, amin kevésbé kísérteties vad bálványok, hatalomtól megszédült matrónák uralkodnak? Az abjectet szimbolizálva, mondjuk ki, mesteri módon feladva az élvezetet tudta csak felszabadítani magát Dosztojevszkij a kegyetlen anyai nyomás alól. De Proustnál találkozunk majd még nyilvánvalóbban az erotikus, szexuális, vággyal teli lendülettel, és Joyce-nál fedezhetjük fel a n√i testet, az anyai testet mint a szubjektum számára nem értelmezhet√t, mint nem szimbolizálhatót, a veszteség mélybe süllyeszt√ vagy megittasító fantazmáját, amit a vágy tárgyának megnevezni nem tudása okoz.

Verhovenszkij akkor abject, amikor verítékesen, aljasul használ fel eszméket, melyek megsz∫nnek azok lenni, mihelyst a Tilalom hiányzik (nevezhetjük Istennek). Sztavrogin talán kevésbé ilyen, mert erkölcstelenségében van nevetés és elutasítás is, valami m∫vészi, öncélú, cinikus ráfordítás, ami természetesen saját nárcizmusának javára kamatozik, de legalább önkényes, gyilkos hatalmat nem szolgál. Lehet valaki cinikus anélkül, hogy visszafordíthatatlanul abject lenne, abjectiót mindig az provokál, aki a törvény sárba tiprásával akar hasznot húzni.

PROUST

Ú

gy tartják, elválaszthatatlan a lágy, lehetetlen énalterációktól, úgy tartják, egy a nárcizmussal, a Proustnál megjelen√ abjectióban van valami domesztikált: anélkül, hogy „odaill√”, „magától értet√d√” lenne, mégis el kell ismernünk, hogy az általa keltett botrány ha nem is banalitás, de nyílt titok. Az abjectió Proustnál világi, s√t társasági dolog: a társadalom koszos bélése. Talán ezért van az, hogy

179

Julia Kristeva

egyedül nála találjuk meg az „abject” szónak a szótár által felsorolt, XVIII. századi „elhomályosult” jelentésben álló modern példáját.

amely meghasonlást okoz, expatriál, megoszt, elítél, hozzá képest, általa és vele szemben szöv√dik a prousti mondat, emlékezet, szexualitás és erkölcs szövete, ami (nemek, osztályok, fajok változatait) a változatok végtelen sorát f∫zi jelek homogenitásába, az összeegyeztethetetlenek, a sarjak, az abjectiók mélye fölött kifeszített vékony fonalként. Proustnál a vágy és a jelek sz√nek végtelen fátylat, ami nem kend√zi el, inkább kiemeli az átsejl√ szenynyet. Gyengeség, zavar, szégyen, hiba. Végs√ soron folyamatos fenyegetés a homogenizáló retorika ellen, amit az író az abject ellen és vele alakít ki.

„A majdhogynem közönséges környéken micsoda szerény, méltatlan /abjecte/, de ugyanakkor édes, nyugalommal és boldogsággal teli élet volt az, amit elfogadott leélni az id√k végezetéig. 5

Proust azt írja, hogy ha a vágy tárgya reális, akkor mindenképp támaszkodik a beteljesülni képtelen abjectra. A szerelem tárgya megvallhatatlanná, a szubjektum alter egójává, hozzá hasonlatossá válik, de rendellenes, mert elválaszthatatlan egy lehetetlen identitástól. A szerelmi vágy úgy jelentkezik ennél a lehetetlen identitásnál, mint valami bels√ hajtás, mint nárcisztikus baleset, ob-jet, fájdalmas változás, ami finoman és dramatikusan arra ítéltetik, hogy saját nemén belül találjon a másikra. Mintha a szerelem abject igazsága csak a homoszexualitás útján lehetne megfogható: Szodoma és Gomorra.

JOYCE

K

áprázatos, véget nem ér√, örök – és olyan gyámoltalan, olyan jelentéktelen és debil – a Joyce-i nyelvezet retorikája! Nem akar kivonni minket az abject köréb√l, Molly monológjában, ami számára az irodalmi beszéd prototípusát képezi, juttatja érvényre. Nem azért mintapéldája az abjectnak ez a szöveg, mert n√ beszél benne. Hanem azért, mert távolról ugyan, de közelít az író a hisztérikus testhez hogy beszéltesse, hogy rajta keresztül közölje, amit szavakkal nem lehet, ami két n√i test közötti – test-test elleni küzdelemnek bizonyul – persze a lányé az anyjával – s maga a lehetetlenség abszolút, els√dleges helye: kizárt, értelmen kívüli, abject. Atópia.

„Azzal sem veszítettem semmit, hogy csak néhány perccel utánuk érkeztem az én boltomba. Annak alapján ugyanis, amit kezdetben Jupienék oldaláról hallottam, s azok csupán artikulátlan hangok voltak, feltehet√en nem sok szó esett közöttük. Igaz ugyan, hogy a hangok olyan hevesek voltak, hogy ha nem visszhangozza √ket mindig feleletként másik panasz egy oktávval magasabban, azt hittem volna, hogy a túloldalon fojtogatnak valakit, majd a merényl√ és áldozata közös fürd√t vesznek, hogy lemossák a b∫ntény nyomait. Mindebb√l kés√bb arra a következtetésre jutottam, hogy a világon egyetlen dolog jár annyi zajjal, mint a szenvedés, mégpedig a gyönyör, f√ként olyankor, amikor – ha nem is éppen a gyermeknemzést√l való félelem miatt, amir√l ez esetben, a Legenda aurea csekély bizonyságú példázata ellenére, szó sem lehetett – utána nyomban a tisztálkodás gondja következik.6

„…csak persze egy asszony eltitkolja az ilyet, hogy ne legyen cirkusz mint amikor √k igen valamerre koslatott ebbe biztos vagyok az étvágyáról látom szerelemr√l szó sem lehet az tény mert akkor rá nem nézne ételre vagy valamelyik éjszakai tündérrel volt mert akkor ott volt és az egész história arról a szállóról fal volt Hynes tartotta fel ki is volt akivel találkoztam ja igen persze hogy emlékszem Menton és ki még egy másik várj egy pillanatra az a fölfújt csecsem√pofa azt is láttam és hiába nemrég n√sült egy fiatal lánnyal flörtölt Poole Myrioranjával és én hátat fordítottam neki mikor kislisszolt b∫ntudatos pofával pedig semmi de a pimasz egyszer nekem is csapta a szelet a szédületes dumájával meg a lágytojás szemével hülye állat és ezt nevezik ügyvédnek de én az ágyban utálom a vitákat vagy ha ez nem az akkor valami vacak tyúkot szedett föl magának a jó ég tudja honnan stikába pedig ha ezek a tyúkeszek úgy ismernék √tet mint én igen mert tegnap el√tt valami levelet körmölt mikor rányitottam az el√szobában gyufáért mintha valami belülr√l súgta volna nekem hogy megmutassam neki az újságban Bignam halálát …7

Ehhez képest a boudoir gigantikus filozófiájával keretezett Sade-i orgiában nem is volt semmi abject. Rendezett, retorikus, és ilyen szempontból szabályos, kitágítja a jelentést, a Testet és a Világot, de mégsem hágja át a korlátokat: minden megnevezhet√ benne és az egész is megnevezhet√. A Sade-i jelenet integráló: nincs máshol, nincs elgondolhatatlan, nincs heterogén. Racionális és optimista, nem kizáró. Nem ismeri a szentséget, ilyen értelemben az ateizmus antropológiai és retorikai teljessége. A prousti írásmód – ezzel szemben – nem eredeztethet√ valamely ítélkez√, talán bibliai szándékból,

180

Bevezetés a megalázottsághoz

Az örökkévaló története). És a nevetséges és b∫nös író is önmagára ismer Lazarus Morell – a félelmetes Megváltó – abject alakjában, aki csak azért támasztja fel rabszolgáit, hogy még jobban megölhesse √ket – miután „megforgatta” √ket és hasznot húzott bel√lük, mint a pénzb√l. Ez azt jelentené, hogy az irodalom egy-egy tárgya, a fikciónk tárgya – például Lazarus Morell szolgái – a megfoghatatlan Alef rövidélet∫ feltámadásai? Az Alef, a lehetetlen „tárgy”, lehetetlen imaginárius volna az, ami az írásmunkát kikényszeríti, pedig az anyai barlang mélyén rejl√ halál felé tartó borgesi pályán ez csak egy megálló.

Nem a férfiszexualitás témája abject, ahogy azt Molly gondolta. Nem is a férfiak mögül kirajzolódó más n√k által kiváltott megbabonázott undor. Az abject Joyce-nál általában nem a témában rejlik, hanem a beszéd mikéntjében: a verbális kommunikáció, az Ige az, ami kifejezésre juttatja az abjectet. Ugyanakkor, az abjectt√l megtisztítani is csak az Ige képes, ezt sugallja Joyce „work in progress” módszere segítségével, hogy visszaadja a mesteri retorikának az abjectio lek∫zdésére szolgáló eszközeit. Egyedüli katarzis a puszta jelöl√, a bet∫k zenéjének retorikájában van, lásd Finnegan ébredése. Céline utazása is – éjszakája mélyére – a ritmust és zenét találja mint a kifejezhetetlen utolsó forrását, utolsó szublimációját. De Joyce-szal szemben Céline nem lát ebben megváltást. Saját megváltását is eldobva, önmagát megfosztva, Céline testében-nyelvében csúcspontján áll annak az erkölcsi, politikai, stilisztikai zavarnak, amely korunkat jellemzi. Olyan kor, amelyik már egy évszázada végnélkül szülni készül. A tündérmese máskor lesz.

„Az egyik államban ellopott és egy másikban eladott lovak csupán kis kitér√t jelentettek Morell b∫nöz√pályáján, de már jelezték azt a módszert, amely ma el√kel√ helyet biztosít számára az Aljasság Világtörténetében. Egyedülálló módszer ez, nemcsak a sui generis körülmények folytán, amelyek meghatározták, de azzá teszi az az aljasság is, amit megkíván, a reménnyel ∫zött végzetes mesterkedés és egy lázálom iszonyú kibontakozásához hasonló fokozatos felcsigázása. […] Bejárták – gy∫r∫k alkalmi pompájával, hogy tiszteletet keltsenek – a kiterjedt déli ültetvényeket. Kiválasztottak egy szerencsétlen négert, és felajánlották neki a szabadságot. Azt mondták, szökjön meg a gazdájától, hogy √k adják el újból valamilyen távoli birtokon. Akkor részt adnak neki a vételárból, és hozzásegítik egy újabb szökéshez. Aztán eljuttatják egy szabad államba. Pénz és szabadság, cseng√ ezüstdollárok szabadsággal – kínálhattak volna valami csábítóbbat? A rabszolga nekidurálta magát az els√ szökésnek. A folyó volt a természetes út. Kenu, hajófenék, vitorlás csónak, pompás, nagy tutaj, a végében kalibával vagy felállított ponyvasátorral: nem a hely számított, hanem a tudat, hogy úton van és biztonságban a fáradhatatlan folyón… Eladták egy ültetvényen. Ismét elszökött a nádasba vagy valamilyen vízmosásba. Ekkor a borzalmas jótev√k (akikben már kezdett nem bízni) homályos költségekre hivatkoztak, és kijelentették, hogy még egyszer, utoljára el kell adniuk. Amikor visszatér, megadják neki a két eladásból járó részesedést és a szabadságot. Az ember eladatta magát, egy ideig dolgozott, s utolsó szökésével még vállalta a vérebek és a megkorbácsolás kockázatát. Véresen, verejtékesen került vissza, elkeseredve, az álmaival. [….] A szökevény várta a szabadságot. Ekkor Lazarus Morell komor mulattjai olyan utasítást adtak át, amit aligha tekinthetett jeladásnak, s megszabadították látástól, hallástól, tapintástól, napfényt√l, aljasságtól, id√t√l, jótev√kt√l, könyörülett√l, leveg√t√l, kutyáktól, világmindenségt√l, reményt√l, verejtékt√l és önmagától. Egy lövés, egy hangtalan késszúrás vagy egy ütés, s a Mississippi tekn√sei és márnái kapták az utolsó híradást.” 8

BORGES

A

z irodalom „tárgya”, legalábbis Borges szerint szédít√, hallucinatorikus. Az Alef jelenik meg felbonthatatlan igazságában az eredend√en b∫nös szül√i ház pincéjébe való leereszkedés alkalmával, mint maga az Igitur. Az irodalom, ami a leereszkedés mélységeit el meri mesélni, nem más, mint az √si emlékezet megcsúfolása, amit a nyelv is csak annyiban ural, amennyiben visszaél vele. Ez az Alef annyira túlzás, hogy az elbeszélésben más nem is törhetné le az erejét, csak az aljasság elmesélése. Vagyis a mérhetetlen, a korlátot nem ismer√, az elképzelhetetlen, megfoghatatlan, a nem szimbolizálható. De akkor mi, ha mindez nem? Csak nem egy ösztöntörekvés fáradhatatlan ismétl√dése, amelyet egy kezdeti veszteség mozgat, kielégíthetetlenül, becsapva, elfeledve bolyong, amíg meg nem találja egyedüli biztos tárgyát: a halált. Ezt az ismétlést manipulálni, színre vinni, elérni, hogy az örök visszatérésen felül megmutassa fenséges sorsát, ahogy a halál ellen k∫zd – hát nem ez jellemzi az írást? Mindazonáltal így érinteni a halált, játszadozni vele – nem maga a gyalázat? Az irodalmi szövegnek, ami az ismétl√dés m∫ködését írja le, azonkívül, hogy fantasztikus, b∫nügyi vagy horrortörténet, szükségszer∫en az aljasság történetévé is kell válnia (Az Aljasság Világtörténete,

181

Julia Kristeva

Képzeljük el ezt az imaginárius gépezetet társadalmi berendezkedésként, és már rá is ismerthetünk a fasizmus gyalázatára.

más pszichés szerkezeteket feltételeznek. A kifejezés mikéntje is eltér√ (a szövegek más más narratív és szintaktikai szerkezet∫ek, más a prozódiájuk, stb.). A szerz√k szerint tehát különböz√képpen jelenik meg az abject, amikor nem csupán a kissé elliptikus nyelvi változatokon keresztül tükröz√dik. Az esszé utolsó részében az abject egy fajta kifejezésével foglalkozunk, Célinével. Bevezetésképpen csak annyit mondjunk el, hogy a modern irodalom számtalan változata mint a lehetetlen, a-szubjektív illetve a non-objektív lehetséges nyelve lehet√séget teremt az abjectió szublimálására. Így töltheti be a hajdani szent szerepét a szubjektív és társadalmi identitás határán. Ám a szublimáció nincs felszentelve. B∫nös.

ARTAUD

A

rtaud szövegében az abject gyakran egy hullákkal elárasztott „én”. Mert a halál jelzi leger√teljesebben azt a különös állapotot, amikor egy nem szubjektum, aki eltévelyedett és elveszítette a non-objet-it, elképzeli az abjectió próbája révén a semmit. Undorodás a haláltól, ami én vagyok, fojtogatás, ami nem választaja el a kívülit és a belülit, hanem egyiket a másikba szívja valahogy: Artaud megkerülhetetlenül tanúskodik err√l a kínszenvedésr√l – err√l az igazságról.

KATARZIS ÉS ANALÍZIS

E

„Egy halott kislány mondja: Én lehellem az él√k tüdejébe az undort. Azonnal vigyetek el innen! 9 Meghaltam és a hullámat a trágyadombra dobták, nem is tudom hány napig, hány óráig rohadtam ott, míg arra vártam, hogy végre felébredjek. Mert el√ször nem is tudtam, hogy meghaltam: össze kellett szednem magam, hogy megértsem, hogy aztán fel tudjak emelkedni. Akkor néhány barátom, akik el√ször teljesen elhagytak, elhatározták, hogy bebalzsamozzák holt testemet, de nagyon elképedtek, mikor meglátták, hogy élek.10 Nem kell veled hálnom, mert én tisztább vagyok nálad, Isten, és a lefekvés nem mocskol be, hanem akaratod ellenére megvilágosít.” 11

z a gyalázat /abjectio/, amelyet a modernség megtanult elfojtani, messzir√l elkerülni vagy éppenséggel álcázni, alapvet√nek látszik az analitikus helyzetb√l nézve. Lacan ezt ki is mondja, amikor az analitikus szentség-éhez társítja a szót; a párosítás nem fekete humor, csak feketeség.13 Nyitottan kell tehát √rizni a sebet, amely ott sajog mindenkiben, aki nekivág az analízis kalandjának, és amelyet a hivatás mechanizmusai – az id√ és az intézmények cinizmusával karöltve – egy-kett√re behegesztenek. Nincs semmi beavatásszer∫ ebben az átmenetben, ha „beavatáson” a halott pozitúrája által szavatolt tisztasághoz való felemelkedést értünk (amiként Platón Phaidon-jában), vagy a „puszta jelöl√” színtiszta kincsét (mint amilyen az igazság aranya a Köztársaság-ban, vagy az államférfi színarany szeparatizmusa A Politiká-ban). Ez az átmenet sokkal inkább valami – egyszerre testi és verbális – próbatétel, a lényegi tökéletlenség próbatétele: „tátongó ∫r”, „Egytelenség”… Az ennek következtében egyensúlyát veszt√ szubjektum számára – aki, holmi megfeszítettként, olyan szónak kínálja fel vágyakozó testének stigmáit, amely csak azzal a feltétellel strukturál, hogy közben mindenr√l lemond – minden jelentés-hordozó vagy emberi tevékenység, már amennyira van, abjectio-létében jelenik meg. Hogy miféle lehetetlen katarzis reményében? Freud, még pályája legelején, olyan terápiát jelölt ezzel a kifejezéssel, amely csak kés√bb fejti ki hatását.

A szubjektum és a tárgy ilyen fokú bukása mellett az abject már a halállal egyenl√. Az írás pedig, ami képes ezen felülemelkedni, egyenl√ a feltámadással. Az írónak Krisztussal kell magát azonosítani, hogy √ is visszautasított, ab-ject legyen. „Akármilyen kínos is egyeseknek, akkor is én vagyok Artaud, a Golgotán megfeszített, de nem Krisztusként, hanem Artaud-ként, engesztelhetetlen istentagadóként megfeszített Artaud. Olyan test vagyok, amely az erotikus mohóságnak, az egész emberiség szemérmetlen szexuális mohóságának üldözöttje, olyan test, amelynek a fájdalom a tápláló televénye, termékenyen nedvedz√ nyálkahártyája, zamatos széruma, és aki épp ett√l férfi, és épp ett√l tudja, hogy csakugyan az…” 12

A különféle irodalmi szövegek más abject típusokat állítanak elénk, amelyek természetesen más-

182

Bevezetés a megalázottsághoz

állítja szembe: maga a folyamat tisztátalan, úgy véd meg az abject-t√l, hogy maga is belemerül. Az abject kerül megismétlésre a hang és értelem segítségével. Nem a felszámolása a cél – hallottuk az utolsó platóni leckét, nem dobjuk ki a tisztátalant –, újra el√ kell hívni, csak másként, minta régit. A pátosz, az epe, a t∫z, a lelkesedés fölött rendelkez√, azokat elválasztó, megkülönböztet√, uraló és összehangoló, még értelmet sem nyert vagy már értelmüket vesztett dolgok ritmussal és énekkel való megismétlése… Benveniste a „ritmust” „nyomra” és „láncra” fordította. Prométheusz is „ritmusos”, csak mi „leláncolt” -nak mondjuk… A nyelvhasználat színe-visszája. Létezik valamely nemi beszédmód, mely nem a tudásé – mondhatná Arisztotelész –, pedig ez ad egyedül katarzist. Megérteti magát az utánzott beszéd által, egy más szinten imitálja a ki nem mondottat…

PLATÓNNÁL ÉS ARISZTOTELÉSZNÉL

A

z analitikus így ismét csak ahhoz a kérdéshez jut vissza, ami már Platónt is kísértette, mikor az Apollón- vagy Dionüszosz-kultuszt akarta jellemezni.14 Megtisztítani azonban csak a Logosz képes. De milyen módon: talán a testt√l való sztoikus különválás útján – mivel a test szubsztanciája és szenvedélye a tisztátalanság forrása –, Phaidón után? Vagy talán mint a Szofista, kiválasztva a rossz megoldások közül a legkevésbé rosszat? Esetleg Philéboszt utánozva tárvanyitva kell hagyni az ajtót a tisztátalanság el√tt, tudván, hogy a lelki szemek úgyis az igazságra vet√dnek? Amikor az élvezetet megtisztította valamely, arányos, szép mértani testhez hasonlatos igazság harmóniája – a filozófus szerint –, már egyáltalán nem hasonlítható össze mondjuk egy csiklandozással. A katarzis a filozófia belügye, miután morál, amib√l nem lehet Platónt kihagyni. A platóni gondolatmenet végén ugyan elkerülhetetlennek látszik a keveredés, de a tisztaságot mégiscsak a gondolat, harmonikus bölcsesség biztosítja: a transzcendentális idealizmusban a katarzis filozófiává válik. A misztériumokra jellemz√ katartikus varázslatból Platón számára csak az az érdekes, hogy a vitatott helyzet∫ költ√ delíriuma csak úgy válhat az Államnak hasznára, ha a bölcsek el√bb megítélték, kiválasztották, tehát megtisztították már. Az arisztotelészi katarzis jobban megközelíti a szentség b∫völetét. ◊ határozza meg mai esztétikai katarzisfogalmunkat. Amikor az érzelmeket utánozzuk (az elragadtatástól a fájdalomig), melyeket, hogy csak a legfontosabbakat említsem, metrummal és énekkel – lásd a Poétikában – felékesítve fejezünk ki, lelkünk megéli az orgiát és a megtisztulást. Heterogén és összetett az a folyamat, amelynek útján a lélek és a test megtisztul, az „epét√l” a „t∫zig”, a „férfi t∫zét√l” a „gondolkodás fényéig” jutva. A metrum és az ének ugyan felébreszti a tisztátalant, a gondolkodással szemben lév√ szenvedély-test-szex- férfiast, de megszelídítik és másként rendezik el, mint a bölcs tudás. Küls√ szabály – a poétika – segítségével lenyugtatják a kitör√ átvitelt /transport/ (a ritmus és metrum ilyesfajta használatát Platón csak a bölcs√t ringató anyának engedte meg a Törvényekben), így tehát a poétika töltené be azt a hiátust, amely test és lélek között Platón óta húzódott. A platóni halál-ban fogalomában beteljesül√ tisztasággal Arisztotelész a költészet megtisztító hatását

A FILOZÓFIA SZOMORÚSÁGA ÉS AZ ANALITIKUS ÁLTAL ELMONDOTT CSAPÁS

A

költészet katarzisa, mely több mint kétezer éve kibékíthetetlenül szemben áll a filozófiával, és a filozófia kishúga gyanánt kénytelen viselkedni, eltávolít bennünket a tisztaságtól, vagyis a kanti moráltól, amely mélyen elítélte a modern törvényeket és inkább egyfajta sztoikus platonizmusban hitt. Az erkölcs metafizikájának alapjai-t vagy Az Erény doktrinájá-t szerz√ Kant a maximák általánosításának útján írt el√ morális edzést, melynek segítségével tudatosan úrrá lehetünk a saját beszennyez√désünkön, ezzel a tudattal pedig szabadok és boldogok lehetünk. Hegel ezzel szemben, szkeptikusabban és talán arisztoteliánusabban elveti a tisztátalanságot feloldani kívánó „raciocináció-t”, mert számára az nélkülözhetetlen. A görög városállam példáját követve √ sem lát másban etikát csak a cselekvésben. De azokkal az esztétizáló széplelkekkek szemben is bizalmatlan, akik üres formák építményében találják meg a tisztaságot, így Arisztotelész mimetikus, orgiás katarzisát is elveti. A jénai mester a történelmi tettben látja az √s-tisztátalanságot megjelenni; a tisztátalanság persze szexuális indíttatású, mely aztán történetileg házasságba torkollik. Szomorú, de ez egyben a transzcendentális idealizmus vége is, hiszen a vágy (Lust), melyet az abject animalitás (Begierde)

183

Julia Kristeva

ezzel legyenek átitatva (nem elég az irodalmi vagy elméleti jártasság), ugyanis ett√l válnak analitikussá. A kijózanító szomorúságban megmutatkozó tisztasággal szemben az analitikus megnyilatkozás költ√i hangsúlyeltolódása árulkodik az abjectio közelségér√l, benntartózkodásáról, a róla való tudásról. Tulajdonképpen az analitikusnak az analizáltakhoz való, teljesen mimetikus azonosulására gondolok (áttétel és viszontáttétel) /transfert, contre-transfert/. Ez az azonosulás teszi lehet√vé, hogy státusukhoz kössék, ami miatt – felaprózva – √k szenvednek, √k sivatagosodnak el. Az identifikáció megengedi, hogy egészen az affektusokig regresszáljanak, ami tetten érhet√ lesz a beszéd szüneteiben; hogy ritmizálják /rythmer/ az abject jelentést√l való elfordulás által létrejött szomorú beszéd hiányosságait, hogy láncolatokat alkossanak bel√le /enchaÍner/ (talán ez a tudatossá tétel?). Amennyiben létezik élvezet az analitikus számára, ez az, ez az egészen költ√i mimézis, amely átszövi a szavak térszerkezetét, és a cenesztézikus képt√l a logikus kifejezésen át fantazmatikusig terjed. Nem szeretném ugyan biologizálni a nyelvet, mégis azt kell mondanom, hogy a teljes azonosulás alól az interpretálás útján magát megváltó analitikus beszéd olyan beszéd, mely a szó legszorosabb értelmében megtestesül. Csak ilyen módon katartikus: ami azt jelenti, hogy mind az analitikus, mind az analizált fél számára egyenl√ – nem a megtisztulással, hanem – az abjectióval és az abjectio ellen ható újjászületéssel. Az abjectiónak ez az els√ – fenomenológiai – áttekintése vezet el bennünket egyrészt az analitikus elmélet, másrészt a vallástörténet illetve a kortárs irodalom alaposabb vizsgálatához.

elkerülése végett normalizáltunk, végül a szomorúság és a csend banalitásába süpped. Hogyan? Hegel nem azt gondolja, hogy a tisztátalanság kívül esik az ideális tudaton? ◊ úgy tartja – mélyebb gondolat, de alattomosabb is –, hogy a tisztátalanság feloldhatja magát illetve fel kell oldja magát egy történelmi-társadalmi eseményben. Ebben tehát eltér Kanttól, s a (szexuális) tisztátalanság megítélésében is. Abban a törekvésében viszont, hogy a tudatot el kell távolítani a szennyt√l, annak ellenére, hogy dialektikusan tulajdonképpen éppen a szenny konstituálta azt, egyetért vele. A Gondolat ösvényébe ágyazódva mivé is válhat a szenny, ha nem a tudat negatívjává, vagyis a kommunikáció és a beszéd hiányává? Más szavakkal: ha a házasságba ágyazódik be a szenny, akkor szomorúsággá válik… Ilyen módon is igazodik hát a természetéhez, hogy a szöveg szélére kerül: csend lesz 15. Nyilvánvaló, hogy csendje mélységeiben az analitikus ennek a Hegel által a szexuális normalizációban megsejtett szomorúságnak a köreit súrolja. Szomorúsága annál evidensebb, minél szigorúbb etikája – mely Nyugaton mindenképp a transzcendentális idealizmus maradványaira épül. De azt is lehet állítani, hogy a dualista és destruktív freudista álláspont kimozdítja a középpontból ezt a hagyományt. Mégpedig úgy, hogy az analitikus szomorú csendjét egy különös, idegen beszédmódra ülteti, ami a terrort, a lelkesedést vagy az orgiát utánozni képes apparátussal, mely inkább a metrumhoz és az énekhez húz, mint az Igéhez, tulajdonképpen összezúzza a verbális kommunikációt. A kasztrálás analitikus lefolytatásában mimézis (azonosulásnak mondják) van jelen. Az analitikus interpretáló szavai is kell, hogy

Jegyzetek

1. Saint François de Sales: Introduction à la vie dévote, t. III. 1. 2. Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Ördögök, 1972, Magyar Helikon, 598. o. ford. Makai Imre 3. U. o. 681–682. o. 4. U. o. 456–457. o. 5. Marcel Proust: Du côté de chez Swann, Paris, Gallimard, 1913, 219. o. (a ford.) 6. Proust: Az elt∫nt id√ nyomában, Szodoma és Gomorra, 1995. Atlantisz, 15–16. o., ford. Jancsó Júlia 7. J. Joyce: Ulysses. 1974. 835. o. ford. Szentkuthy Miklós 8. Jorge Luis Borges: „A titkos csoda", 1986, in: Az Aljasság Világtörténete,

Lazarus Morell, a Szörny∫séges Megváltó.9. Artaud: Suppots et supplications, OC, Paris, Gallimard, t. XIV, 14. o. 10. U. o. 72. o. 11. U. o. 203. o. 12. Artaud: Levél André Bretonhoz, U. o. 155. o., Ligeti Pál fordítása 13. Lacan, Télévision, Paris, Éd. du Seuil, 1973, 28. o. 14. A görögség katarzisfelfogását illet√en lásd: Loius Moulinier, Le Pur et lImpur dans la pensée des Grecs, Klincksieck, 1952. 15. Lásd: A. Philomenko, „Note sur les concepts de souillure et de pureté dans lidéalisme allemand", in: Les Études philosophiques, n˚ 4, 1972, 481–493. o.

184