A MAROSVÁSÁRHELYI BAROKK MESTERKÖR KUTATÁSÁNAK

A MAROSVÁSÁRHELYI BAROKK MESTERKÖR KUTATÁSÁNAK ÚJABB EREDMÉNYEI

191


∗

ORBÁN JÁNOS

A

marosvásárhelyi barokk mesterkör elnevezés Biró József kutatásainak köszönhetıen került be az erdélyi mővészettörténet-írás fogalomkészletébe. Biró a gernyeszegi kastély építéstörténetét vizsgálva Kelemen Lajos hatását idézı, levéltári forrásokra alapozó kutatási módszertannal1 hozott felszínre adatokat a kastély kivitelezésében vezérszerepet játszó vásárhelyi mesterekrıl, külön fejezetet szentelve tevékenységüknek és sikeresen azonosítva a város korabeli építészetének néhány kulcsfiguráját.2 Eredményei hetven év távlatából továbbgondolkodásra sarkallnak. Felmerül a kérdés, hogy a hangzatos „barokk mesterkör” jelenléte társadalomtörténetileg, demográfiailag miképpen ragadható meg. Tekinthetık-e mestereink egységes, összeforrt mesterkörnek? Milyen keretek között tekinthetık „barokknak”, azaz kezelhetık-e markáns stílusformáló tényezıként? Milyen volt szakmai felkészültségük? A „barokk mesterkör” fogalmának helyi jelentéstartalma meggyızıdésünk szerint csak hasonló kérdések megválaszolása után válik megnyugtatóan tisztázhatóvá.3 Tanulmányunk ebbe az irányba tesz lépéseket. A 18. századi Marosvásárhely kézmővesiparát és építészetét meghatározó helyi mestergárda társadalomtörténeti körvonalazására törekszünk, számarányukat, szakmai megoszlásukat, térbeli mobilitásukat és lehetıség szerint munkásságukat is vizsgálva. Érdeklıdésünk mindenekelıtt az építkezések alakulását leginkább befolyásoló kımővesek felé fordul, de természetesen kiterjed az építıiparral többé-kevésbé szoros kapcsolatban álló ácsok, asztalosok, lakatosok, valamint fazekasok helyzetére is. Mindemellett nem hagyhattuk feldolgozatlanul a mővészettörténet szempontjából nagy jelentıséggel bíró ötvösök adatait – esetükben már a puszta név ismerete is kulcsfontosságú információt jelenthet a mővészettörténész számára. Adatgyőjtésünk továbbá a ritkán felbukkanó órásokra, könyvkötıkre, piktorokra is kiterjedt.4 Elsıdleges forrásainkat adóösszeírások és népszámlálási iratok képezték. Mindkét forrástípus esetében tisztában voltunk azzal a társadalomtörténet-írásban már-már közhelyszerőnek számító ténnyel, hogy az ezekbıl levonható következtetések viszonylagosak – használatuktól azonban nem tekinthettünk el, hiszen több kérdésre csakis segítségükkel adható válasz. Az innen nyert adatokat a katolikus anyakönyvekben található értékes feljegyzések egészítik ki. A feltárt információkat egy 350 nevet meghaladó Adattár formájában dolgoztuk fel – a tanulmányban foglalt megállapítások java része ezen alapul, noha

∗

Zavartalan kutatómunkánkat a tanulmány megírása idején a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen az Európai Szociális Alap által társfinanszírozott POSDRU 6/1.5/S/3 – „Studii doctorale, factor major de dezvoltare al cercetărilor socio-economice şi umaniste” szerzıdés alapján nyújtott ösztöndíj tette lehetıvé, melyért ezúton szeretnénk köszönetet mondani. 1 Néhány munkájában maga Kelemen Lajos is utalt Marosvásárhely barokk emlékeinek jelentıségére. Lásd KELEMEN 1982, 43–44. 2 BIRÓ 1938. A késıbbiekben az ezerkilencszázhetvenes években B. Nagy Margit szentelt kimerítı tanulmányt az Erdély-szerte tevékenykedı marosvásárhelyi építımesternek, Türk Antalnak (B. NAGY 1977) – a marosvásárhelyi barokk építımesterekre vonatkozó mővészettörténeti szakirodalom egyelıre ennyire korlátozódik. 3 Hangsúlyoznunk kell, hogy a mester kifejezés jelentéstartalma tanulmányunkban nem feltétlenül a céhes mester jelentésének felel meg, egyszerően mesterember, mesterséget őzı értelemben használjuk. 4 Tanulmányunkban nem térünk ki részletesebben a céhek kérdésére – a marosvásárhelyi céhek 18. századi történetére vonatkozóan lásd BÓNIS 1997.

192

ORBÁN JÁNOS

közlésétıl terjedelmi okokból itt el kell tekintenünk. A munkánk során felhasznált összeírások lelıhelyét tanulmányunk végén, a forrásjegyzékben közöljük. A magyar mővészettörténeti szakirodalomban egyébként a 18. századra vonatkozó, hasonló jellegő alapkutatások, a mesterjegyzékek összeállítása iránti igény már a két világháború közötti idıszakban felmerült: elég, ha itt Kapossy János5 vagy Schoen Arnold6 tanulmányaira utalunk. A 20. század derekán a hasonló magyarországi kutatások újabb lendületet vettek, az eredmények résztanulmányok formájában,7 illetve monografikus igényő munkák gondosan összeállított fejezeteként láttak napvilágot.8 A hatvanas-hetvenes évek erdélyi kutatásában B. Nagy Margit hasonló alapossággal összeállított, tengernyi levéltári anyagot feldolgozó kolozsvári mesterjegyzéke, valamint a témában írt tanulmányai jelentették az ilyen irányú kutatások csúcsteljesítményét, s ezek képezik saját munkánk nem titkolt és nehezen utolérhetı példaképét is. A 18. századi Marosvásárhely kézmővestársadalma. Létszám Az alábbiakban a bennünket érdeklı szakmákat (kımővesek, ácsok, asztalosok, lakatosok, fazekasok, ötvösök) mővelı mesterek 18. századi létszámának körvonalazására teszünk kísérletet – biztosan datálható, a teljes adózó népességre kiterjedı, a mesterségbeli megoszlást is feltüntetı adóösszeírások, valamint a II. József-féle népszámlálás ívei alapján. Nem gyızzük hangsúlyozni, hogy az adóösszeírások alapján összeálló számsorok viszonylagosak, és nem tekinthetık abszolút érvényőnek – nem terjedtek ki a város teljes lakosságára, csak adózó népességére, így a lakosság bizonyos rétegei ezekbıl kimaradtak. A katolikus anyakönyvek vizsgálata a század elsı felére vonatkozóan érezhetıen kiegészíti az adóösszeírások adatait a városban tartózkodó kımőveseket, asztalosokat, ácsokat illetıen. Ennek ellenére úgy véljük, hogy az összeírások számadatai az arányokat viszonylagosságuk ellenére is jól tükrözik, így ha abszolút értékek meghatározására nem is, de a korabeli helyzet körülírására mindenképpen alkalmasak. Az 1785–1787-es népszámlálás esetében ezek a kételyek már kevésbé merülnek fel – az adott évekre nézve a város lakosságának páratlanul teljes keresztmetszete rajzolódik ki belıle. A marosvásárhelyi lakosság szakmabeli megoszlását, így tehát mestereink létszámát illetıen némi forrásértékkel rendelkezı legkorábbi 18. századi összeírás-töredék 1713-ból maradt ránk. Az erısen hiányos, így statisztikai vizsgálódásokra alkalmatlan forrásból annyi mindenképpen kiderül, hogy a számunkra érdekes szakmák közül a lakatosok, a fazekasok és különösen a név szerint is azonosítható ötvösök (Keszi Ötves István, Miskolczi János, Selye Ferenc, Tıke György, Gombási Ferenc, Szakmári János, Ötves Sámuel, Keszi János, Nánási György, Váradi Sámuel, Nyirı Ötves Márton) már ekkor szép számban jelen vannak a város társadalmában.9 Az elsı teljes épségben fennmaradt, pontosan datálható és az egész városra kiterjedı adóösszeírás 1733-ból származik.10 Ebben 527 adózó családfı szerepel: 375 örökös (ingatlannal rendelkezı: haeres) marosvásárhelyi polgár, 88 bérlı (ingatlannal nem rendelkezı: lakó, inquilinus) és 64 özvegyasszony. A mesteremberek (opifices) száma 275-öt tesz ki. A bennünket érdeklı szakmák között az ötvösök társasága a legnépesebb (13 arany- és 2 ezüstmőves), mindannyian házzal rendelkezı polgárok, többen közülük két telket is bírnak. Sıt mi 5

KAPOSSY 1933; KAPOSSY 1952. Schoen budapesti barokk emlékekrıl írt nagyobb lélegzető tanulmányai végén részletes jegyzékben foglalta össze a tárgyalt mővészekrıl, mesterekrıl feltárt adatokat. Lásd SCHOEN 1930a; SCHOEN 1930b. 7 CSATKAI 1963; KOMÁRIK 1971. 8 VOIT 1969. 9 Marosvásárhely város 1713. évi adóösszeírása. MOL, F 49, 6. csomó, 36. cím, 5–6. 10 Marosvásárhely város 1733. évi adóösszeírása. MOL, F 49, 16. csomó, 72. cím, 14. 6


193

több, ebben az esztendıben Hegedős Sámuel személyében egy ötvös fizeti a város legmagasabb adóját (63 rajnai forint 45 krajcár). A fazekasok száma 7, az ácsoké 5, a lakatosoké 2, az asztalosoké pedig csupán 1 (Csiszár Gáspár). Rajtuk kívül egy könyvkötı (Telegdi Sámuel), valamint egy nyerges (Nyerges Miklós) is él a városban. A számadatok arra engednek következtetni, hogy ebben az idıszakban egyes általunk vizsgált szakmák látványosan virágzanak (ötvösök), mások alig vannak jelen (asztalosok), megint mások pedig teljességgel hiányzanak (kımővesek). A mesterek elsöprı többsége saját házzal rendelkezı városi polgár volt – mindössze Moses Márton fazekast és Puskás János ácsot tartották inquilinusként (lakó) számon. A különleges jogállás nélküli elemek kis száma a népesebb szakmák esetében arra utalhat, hogy komoly helyi hagyományokkal rendelkezı, a város társadalmának szövetébe jól betagozódott mesterségekrıl van szó (némiképp itt is felmerül forrásunk megbízhatóságának problémája – kérdéses, hogy az adóösszeírás készítıi milyen arányban vették számba a különleges jogállás nélkülieket). Azonban hangsúlyoznunk kell azt is, hogy az általunk vizsgált szakmák városszinten igencsak alulreprezentáltak: a településen a bırfeldolgozáshoz kapcsolódó mesterségek virágzanak igazán, ugyanakkor meglehetısen magas a kizárólag mezıgazdasággal foglalkozók aránya.11 Ki kell emelnünk azt is, hogy mestereink megélhetését nem kizárólag szakmájuk biztosította: az adóösszeírás a mezıgazdálkodás kiemelt szerepérıl árulkodik, a kézmővesek java része termıföldek, kaszálók, haszonállatok birtokában van, szılıt mővel, mindemellett pedig gyakran mellékfoglalkozásokat őz (pl. mézzel, borral való kereskedés). Az 1750-es erdélyi országos összeírás12 632 adóköteles egységet vesz számba Marosvásárhelyen: 368 polgárt (cives) és ezek 92 özvegyét; a különleges jogállás nélküli csoportok között pedig 63 „telek nélkülit” (proprii fundis carentes), 77 külvárosi lakost (suburbiales incolae) és ezek 12 özvegyét, 9 idegen tulajdonost (extranei possidentes), végül pedig 11 kóborló cigányt (zingari vagi). A mesterséget őzık (opifices) száma ezek között 279. A bennünket érdeklı mesterségek sorában az ácsok száma 4, a fazekasoké továbbra is 7, a lakatosoké 6-ra emelkedett, az ötvösöké pedig 8-ra csökkent. Az asztalosok 4-en vannak: a polgárjoggal rendelkezı Müncher Márton mellett három külvárosi lakosként összeírt, ház és vagyon nélküli mester felbukkanása (Ferroni József, Miller György és Bodosi György) jelzi a szakma iránti növekvı keresletet a városban. A mezıgazdálkodás, szılımővelés továbbra is általánosan jellemzı, nyilván elsısorban a polgárjoggal rendelkezı lakosok körében. Az általunk vizsgált szakmákban 1750-re némileg emelkedett a polgárjog nélküli elemek aránya: a 7 fazekasból 4, a 7 lakatosból 1, a 8 ötvösbıl szintén 1 mester tartozott a telek nélküliek kategóriájába, a 4 összeírt asztalos között pedig, mint már említettük, 3 külvárosi lakost is találunk. Az 1750-es összeírás némileg mestereink anyagi helyzetére is fényt vet. Sajnos az összeírók által készített vagyoni besorolást (jómódú – közepes – gyenge) viszonylagossá teszi az elıre kidolgozott, számszerően körülhatárolt kategóriák hiánya (ennek következtében a helyi céhmesterek döntötték el az egyes mesteremberek vagyoni hovatartozását).13 Az általunk vizsgált kézmővesek java része a gyenge anyagi helyzetőek közé kerül (20 fı), közepesként 8-at tartanak számon (2 aranymővest, 2 lakatost, 2 fazekast, 1 asztalost, 1 ácsot) és mindössze egy lakatost nyilvánítanak jómódúnak (Lakatos Mihályt). De a mesterséget őzık vagyoni megoszlása városszinten is hasonló: a 279 mesteremberbıl csak 10 volt jómódú, 92 közepes, a maradék 177 fıt pedig a gyenge anyagi helyzetőek közé sorolták. Tehát ácsaink, asztalosaink, lakatosaink, fazekasaink és ötvöseink vagyoni helyzete ekkoriban nagyjából megfelelt a városi átlagszínvonalnak.

11

BÓNIS 1997, 64. Conscriptio civitatis Marus Vasarhelly, 1750. MVÁLVT–MVVLVT, Összeírások (119. leltár), nr. 1. 13 TRÓCSÁNYI 1957, 279, 290. 12

194

ORBÁN JÁNOS

Harmincöt évvel késıbbre, az 1785–1787-es népszámlálás idejére nagyarányú számbeli növekedés regisztrálható csaknem az összes vizsgált szakmában. Ez akkor is így van, ha tudatában vagyunk annak, hogy a látványos növekedésben szerepet játszik forrásunk átfogó jellege, és a számokat némileg növeli az, hogy a népszámlálás tulajdonképpen három év adatait összesíti.14 A nyolcvanas évekre tehát az ötvösök száma 6-ra zsugorodik, de a lakatosok száma 13-ra nı, a fazekasoké eléri a 26-ot, az asztalosoké a 17-et (a szakma helybéli képviselıi közül ugyanakkor többen éppen legényként vándorolnak), az ácsoké pedig a 28-at.15 A leglátványosabb ugrás azonban a kımőveseknél észlelhetı: míg 1750-ben egy kımővest sem írtak össze a városban, 1785–1787-ben már 34-et vesznek számba. (Helyzetüket a továbbiakban külön tárgyaljuk.) A fentieken kívül 3 piktor (Papp Márton, Lovicska Jákob és Kis János), 2 nyerges (Kuncze Ignác és Fenigstorf Ludwig), 3 órás (idıs és ifjú Vajda Sámuel, valamint Steinbach Károly), 1 pléhes (Jäger József), sıt még egy rövid ideig itt tartózkodó idegen kertész (Smicser Ferenc) is elıfordul a népszámlálás ívein. Messzemenıen fontos hangsúlyoznunk, hogy 1733-hoz és 1750-hez képest az összes vizsgált szakmában ugrásszerően megnövekedett a különleges jogállás nélküli elemek aránya (olyannyira, hogy ez már ismételten nem írható a forrás átfogóbb jellegének számlájára).16 Az asztalosok között 10 polgárral és 7 polgárjog nélkülivel, a fazekasok esetében 15 polgárral és 11 polgárjog nélkülivel, a lakatosoknál 10 polgárral és 3 polgárjog nélkülivel, az ötvösök között pedig 4 polgárral és 2 polgárjog nélküli mesterrel találkozunk. Az ácsok sorában polgárjoga és egyben pallér státusa csak Bereczki Istvánnak és Spitaltzki Józsefnek volt, a polgárjog nélküliek száma azonban elérte a 26-ot (utóbbiak az esetek többségében mind családos, középkorú vagy idıs, a városban megállapodott mesterek voltak). A kımővesek között hasonlóan kirívó volt a különbség: polgárjoggal 6-an rendelkeztek, a különleges jogállás nélküliek száma pedig 28 volt (utóbbiak között három idegenként számba vett mester is). A vizsgált mesterségek terén tapasztalható számszerő növekedés és az új szakmák megjelenése tehát a különleges jogállás nélküli elemek városon belüli túlsúlyba kerülésével és a következı alfejezetben tárgyalt bevándorlási folyamattal áll szoros összefüggésben.17 Az eddig felvezetett, a népesebb szakmák mesterlétszámának alakulásáról szóló számadatok a következı táblázatban összesíthetık:

14

Az aránytalanságok elkerülése érdekében a számszerő összesítésnél ezért nem vettük figyelembe a legényeket és inasokat. 15 A népszámlálásban szereplı négy malommestert (Illyés Márkuj, Kádár Simon, Moldován László János, Seiter János) nem soroltuk az ácsok közé. 16 A társadalmi jogállás meghatározásánál az összeírók mestereink java részét a népszámlálási ív 7. („Civisek a Várasokon, és Mester Emberek a Várasokon kivül”) vagy 10. („Kertészek, Napszámosok, és az élelem keresö állapothoz tartozok”) rovatába sorolták. Az elsı csoportba nyilván Marosvásárhelyen is a polgárjoggal rendelkezık kerültek. A tizedik rovat „győjtıkategóriája” azonban távolról sem csupán valamiféle napszámosréteget fedett, amint azt elsı látásra a rovat fejléce sugallná: tulajdonképpen teljes egészében ide került a városi társadalom polgárjoggal nem rendelkezı, széles rétege (a népszámlálás végrehajtási utasítása szerint a rovatnak az elızı kategóriákból kimaradt összes férfilakost összesítenie kellett). A két kategória szétválasztásánál a valamely polgár jövendıbeli örököseként feltüntetett személyeket („a’ fenn nevezett Civisek és Parasztok mesterségek követıi, és közelebb lévı maradéki”) polgárjog nélküliekként kezeltük; a népszámlálás három éve alatt történt státusváltás (legénybıl polgárjog nélküli mester, polgárjog nélkülibıl polgárjoggal rendelkezı) esetén mindig az idıben késıbbi állapotot fogadtuk el. A három zavaros státusú mesterembert, akit jogállás szempontjából az íveken sehova nem soroltak (Nádudvari István és Szıts György fazekasok, Bosi Benedek asztalos), a legvalószínőbb lehetıséget véve figyelembe polgárjog nélküliként kezeltük. Az egyszerőség kedvéért ugyanide soroltuk azt a két idegen kımővest is, akiket nem legényként vagy inasként jelöltek (Lipsai István és Schmidt Ignác). 17 Mestereink társadalmi jogállás szerinti megoszlása, a polgárjog nélküli elemek elszaporodása a korszak társadalomtörténetében kulcsfontosságú, és külön tanulmányt érdemelne – itt nem áll módunkban a témát megilletı alapossággal kitérni ezekre a vonatkozásokra.


1733 1750 1785–87

KİMŐVESEK 34

ÁCSOK 5 4 28

ASZTALOSOK 1 4 17

LAKATOSOK 2 6 13

195

FAZEKASOK 7 7 26

ÖTVÖSÖK 15 8 6

A 18. századi Marosvásárhely kézmővestársadalma. Bevándorlási folyamatok Ez a látványos számbeli növekedés az idegen mesteremberek bevándorlásával áll szoros összefüggésben. Országos szinten a jelenség összhangban áll a század derekától Erdély-szerte mutatkozó gazdasági és demográfiai változásokkal. Bevándorlásukat az alábbiakban a bennünket érdeklı, építıiparral kapcsolatos mesterségek esetében próbáljuk alaposabban nyomon követni a katolikus anyakönyvek, valamint a népszámlálási ívek alapján.18 A folyamat a kımővesszakmánál a leglátványosabb, velük majd külön fejezetben foglalkozunk. Mivel megközelítésünk óhatatlanul hangsúlyeltolódást eredményez, már az elején alá kell húznunk azt, hogy a bevándorlási folyamat egyáltalán nem korlátozódik az építıiparra és az ehhez kapcsolódó mesterségekre (habár ott tőnik a legerısebbnek) – a betelepedık szakmai összetétele ennél sokkal változatosabb. Mint már szó esett róla, 1733-ban az adóösszeírás egyetlen asztalost tartott számon Marosvásárhelyen – ez ugyan nem egészen igaz,19 de a szakma városbeli helyzetét mindenképpen jellemzi. Az állapotok a század közepére változnak: az 1750-es összeírás lapjain már szerepel Müncher Márton, Roman Ferroni József, Miller György és Bodosi György asztalos – a városban idegenül csengı nevek félreérthetetlenül jelzik, hogy nem helybéli és nem magyar mesterekrıl van szó. Az ötvenes-hatvanas években a névsor Dohek (Duchek) Jánossal, Henne Józseffel, Mayr Vencellel, Dagotzki (Takowski) Józseffel egészül ki – az utóbbit brassói származásúnak mondják, de a többi név is viselıje idegen eredetérıl árulkodik. A bevándorló mesterek, úgy tőnik, serkentıleg hatottak az asztalosszakma 18. századi felvirágzására: a marosvásárhelyi asztaloscéh újjáélesztése a Nassauból származó református céhmester, Müncher Márton nevéhez köthetı, de a céhszabályzat 1754-es kidolgozásában Roman Ferroni József és Bertalan György is részt vállalt. 1762-ben a privilégiumlevél megújításakor Müncher mellett Birtler György és Semberi József nevével találkozunk.20 A nyolcvanas években felbukkanó asztalosok között a frankföldi Mergentheim városából származó Konrád Ferenc („ex Franconia, Mergendham”) 1781-ben kötött házasságot Schmidt Pál Barbara nevő lányával; az 1784-ben házasodó Czáich Györgyöt brassóinak írják, Perlink Károly a sziléziai Boroszlóból származott (a népszámlálás idején azt is feljegyzik, hogy hazáját 18 évvel azelıtt hagyta el). Mint láttuk, az ácsok jelenléte már a század elsı felében folyamatos, a szakma elméletileg tehát komoly helyi erıforrásokkal is rendelkezett. A hatvanas évek második felétıl így igen keresett ácsmester Bereczki István, a hetvenes-nyolcvanas évek során a város többször is dolgoztatja. Ettıl függetlenül Seithner Mihály (megh. 1790) ácsmesterrel, a marosvásárhelyi Seithner (Szajtner) család alapítójával, Simon és Márton kımővesek apjával már 1759-ben találkozunk a katolikus anyakönyv lapjain.21 A nyolcvanas években még több idegen származású ács tőnik fel: a cseh Spitaltzki József 18

A Habsburg Birodalom különbözı tájairól érkezı idegen mesterek többsége római katolikus lévén, a zömmel református városban a plébánia anyakönyve a bevándorlási folyamat értékes forrásává lép elı, leginkább a hatvanas évektıl, amikor is jellemzıvé válik a származási hely és a mesterség feltüntetése az anyakönyvben. Emellett kiválóan használhatók a népszámlálás ívei is, ahol az összeírtak foglalkozása mellett gyakran származási helyüket is nyilvántartásba veszik. 19 A harmincas években a katolikus anyakönyvben fel-felbukkanó Rosmann Lırinc asztalos, „Georgius arcularius”, valamint „Joseph arcularius” cáfol rá erre. 20 FODOR 1938, 47–55, 60. 21 BIRÓ 1938, 32, 97.

196

ORBÁN JÁNOS

(megh. 1793), a lengyelországi Konrád János, a brandenburgi Altracht János (megh. 1787), a Kolozsvárról érkezı Hombacher (Hambucher) József (megh. 1802) – kimutatható többjük marosvásárhelyi és környékbeli tevékenysége. A lakatosszakmában két német nevő mestert, Spanner Józsefet és Mitzler Jakabot foglalkoztatták több ízben a hetvenes évek folyamán a városban és a környék kastélyaiban; pontos származási helyüket egyelıre nem ismerjük. A mesteremberek betelepedését a század hatvanas éveitıl a város már tudatosan próbálta serkenteni. 1761. szeptember 30-án a magisztrátus arról döntött, hogy a porosz háború foglyai közül egy ácsot és egy téglavetıt igényel, „szüksége lévén az városnak ilyen mesteremberekre”.22 Így a hétéves háború során fogságba esett, a császárnı rendeletére Erdélybe szállított s nagyobbrészt a szász székek és a fınemesség által letelepített többszáz porosz hadifogolyból „részesül” a város.23 Marosvásárhely 1764-ben összeállított, Constitutio Szilagyiana néven ismert jogszabályaiban arra történik utalás, hogy a magisztrátus a megelızı években nagyszámú betelepedınek biztosított kedvezményes áron telket a város területén (mesterségükrıl nem esik szó).24 Néhány paragrafussal odébb viszont kiderül, hogy a válogatás nélküli telepítés nem képezte a várostörténet legüdvösebb fejezetét: „...nagy kára következett a városnak abból, hogy a bíró a magistratussal minden haszontalan embereket bévett [a concivilitásba], háznak való hellyet tíz s tizenött forintokon, többen s kevesebben eladott, az abból lett és győlt pénzt két s három ember elvesztegette, a várost pedig korhelekkel, koldusokkal és haszontalan emberekkel megtöltötte.”25 De a tehetséges, szorgalmas mesteremberek gyarapítására a Constitutio is kiemelten buzdította a várost: „Valamint a mesterségnek meg tsökkenésibıl a városnak nagy kára következett, úgy annak felállításába nagy haszna lenne, ha jó hírő, jozon élető, mesterségeket jól tudó, s őzı mesterembereket venne a bíró és a magistratus a civisek közé fel. Találtatnának is olyak, akik jó szívvel megtelepednének itten, ha az illyek iránt jó rendtartás volna.”26 A korábbi rossz tapasztalatok miatt a jogszabályalkotók a betelepedni vágyókat elıször a városnak készítendı próbamunkára köteleznék; de a tehetséges vagy a városban hiányszakmának számító területeken jártas mesterek esetében akár a polgári eskütétel díjától is hajlandóak voltak eltekinteni.27 A bevándorlás másik lehetséges csatornáját az Erdélyben vagy éppenséggel Marosvásárhelyen állomásozó katonai alakulatok képezték – a Birodalom különbözı részein besorozott katonák gyakran házasodtak és telepedtek meg leszerelésük színhelyén, folytatva eredeti mesterségüket. Seithner Mihály ács elızıleg a Gyulai ezredben szolgált, Eichler Henrik kımőves a Trauttmansdorff ezredbıl szerelt le, Szuksztarff (Suchsdorff) János ács egy Hermann nevő kiszolgált dragonyos fia volt, Hirsabech Péter besztercei lakatoslegény szüleit pedig az Anspach ezrednél vették számba a népszámlálás idején. A népszámlálás ívein jól nyomon követhetı a céhes legények és inasok vándorlása is (nagyrészt annak köszönhetıen, hogy az ismételten felülvizsgált ívek nem egy adott évbeli helyzetet, hanem egy hároméves folyamatot rögzítenek). Természetesen a legények mozgása a legintenzívebb, közülük is leginkább az asztalosoké: a helyiek közül Molnár Ádám (a Teleki Téka késıbbi asztalosa) Bécsben, Tirk József Szebenben, Marosi János Gyulafehérváron, Oroszlány István, Oroszlány Sámuel és Szabó Ádám ismeretlen helyen töltötte vándoréveit. A városban tartózkodó asztaloslegények sorában Nagy János Kolozsvárról, Hell József Nagyenyedrıl érkezett, de elıfordultak távolabbi tartományokból származók is: Szinel Ferenc az ausztriai „Czvédelbıl”, Elias Huber a szintén ausztriai Ernstbrunnból (elıbbi ismeretlen helyre, utóbbi Szebenbe távozott a késıbbiekben), Perlink Károly 22

JOGSZABÁLYOK, POLGÁRNÉVSOROK 2006, 145. JAKAB 1882. 24 JOGSZABÁLYOK, POLGÁRNÉVSOROK 2006, 172. 25 JOGSZABÁLYOK, POLGÁRNÉVSOROK 2006, 177. 26 JOGSZABÁLYOK, POLGÁRNÉVSOROK 2006, 176. 27 JOGSZABÁLYOK, POLGÁRNÉVSOROK 2006, 177. 23


197

Boroszlóból jött Marosvásárhelyre. A helybéli lakatoslegények sorából Schuster József 1786-ban Szebenben próbált szerencsét, Boros Sámuel Udvarhelyre távozott; Borbély Miklós legényei közül Figura Pál 1786-ban Kolozsvárra ment, Hirsabech Péter pedig Besztercérıl érkezett a helyére. A fazekasság területén Kézdivásárhely vonzereje érzékelhetı, a helyiek közül Farkas József és Rosnyai Sámuel legénykedett ott, Lukács Mihály fazekas hasonló nevő fia Erzsébetvárosban töltötte vándoréveit. A marosvásárhelyi ötvösség népszerősége a mesterek számával együtt jócskán alászállhatott 1785-re: idegen legények nem is voltak a városban, mindössze a Raser Józsefnek, majd Darkó Sámuelnek dolgozó, dési származású Csató Pál inaskodott itt; 1786-ban még az egyik mester, a brassói származású Jékely Kristóf is hazament (igaz, 1789-ben már ismét a városban találjuk). Az inasok egyébként minden szakmában zömmel helybéliek voltak vagy a közeli falvakból (Nyárádtı, Pagocsa, Csávás) kerültek a városba – ritkábban érkeztek a Székelyföldrıl (Gyergyószárhegy, Háromszék) vagy a távolabbi vármegyékbıl (Csáklya, Dés). Habár az idegenbıl érkezı legények zöme gyorsan továbbállt, néhány esetben a céhes keretek bizonyíthatóan a városban való meggyökeresedés útját jelenthették: a boroszlói Perlink Károly, a népszámlálás idején ifj. Henne Józsefnek, majd Müncher Vilmosnak dolgozó sziléziai asztaloslegény 1798. április 17-én nyert felvételt a polgárok sorába. Kegyes Mihály asztaloslegénye, az 1785-ben Enyedrıl érkezı Hell József, úgy tőnik, szintén megállapodott a városban, családjával a népszámlálás ideje alatt (polgárjog és ház nélküliként) végig itt lakott. Származási helyüket illetıen, mint látható, az idegen mesterek java része a Habsburgok örökös tartományaiból jött, de Szilézia, Frankföld, Bajorország, Brandenburg, Nassau fiai is felbukkannak a bevándorlók között. Jelentékenynek tőnik ugyanakkor az erdélyi szász városokból (vagy ezek közvetítésével) érkezı bevándorlók száma. Elsöprı többségük német anyanyelvő, de találkozunk cseh és lengyel hangzású nevekkel is. Mindemellett Magyarország területérıl érkezı mesterek is telepednek a városba, fıleg a Felvidék irányából. A bevándorló németek elsöprı többsége római katolikus volt – errıl tanúskodnak a népszámlálás ívei és sőrő elıfordulásuk a katolikus anyakönyvek lapjain. Ez a tény azt sejteti, hogy a német mesterek bevándorlása összefüggésben állhatott a katolikus egyház 18. századi expanziójával a fejedelemségkori idıkben reformátussá vált városban – az „újjászervezés” szélsıségektıl sem mentes ellenreformációs lendületében a katolikusok betelepedésének támogatása még kifejezetten szalonképes módszerként értékelhetı. A század elsı évtizedeinek anyakönyvei egyértelmően jelzik, hogy a várban állomásozó német katonaság és annak környezete, valamint más, idıszakosan vagy huzamosan a városban tartózkodó németajkúak vagy német nevőek a Marosvásárhelyen keresztelt, esketett és eltemetett hívek döntı többségét képezték, tehát a helybéli római katolikus egyházközség legfontosabb bázisát jelentették. Protestánsokat nemigen találunk a bevándorló mesterek soraiban, ez a Habsburgok erdélyi valláspolitikáját és alattvalóinak vallási megoszlását tekintve nem is meglepı. A református anyakönyvben mestereink elvétve fordulnak elı; a Nassau vidékérıl érkezı, vallását tekintve református asztalos céhmester, Müncher Márton személye azonban igen jelentıs. Nem teljesen világos a szász vidékekrıl vagy máshonnan a városba kerülı evangélikusok helyzete, de a népszámlálásból kiindulva számuk nem lehetett magas.28 Az itt letelepített német mesterek II. József korától bizonyos mértékben a város földrajzi terében is elkülönültek az „ıslakosságtól”. A magisztrátus a század nyolcvanas éveiben guberniumi rendeletre a vártól északra található Cigánymezı területét felparcellázta és jutányos áron kiosztotta a városban élı, házzal nem rendelkezı németeknek. Az intézkedés természetesen nem örvendett túl 28

Seiter János malommester, Steinbach Károly Kristóf órás, Vint András rézmőves, Perlink Károly asztalos volt evangélikus.

198

ORBÁN JÁNOS

nagy népszerőségnek a város ıshonos polgársága körében – annál is inkább, mert úgy tőnik, a kedvezményezettek egy része a közterületbıl olcsón megszerzett telkeken hamarosan jó áron túl is adott, amint azt a város II. József korabeli sérelmei ügyében a Guberniumhoz címzett folyamodvány sietett is a császár halála után felpanaszolni: „a város közönséges haszon vehetı helye, nevezetesen az úgynevezett Czigány Mezı 1780[di]k esztendı után a magyar atyafiaknak az elıtt az aránt lett kéréseknek meg vettetésével eladattatott a német nemzetnek, mégpedig egy-egy ülés hely 5, azaz öt magyar forintért, az kik azzal kereskettenek azután, a mü sajátunkat nagy áron és nyereségen többire elatták.”29 A kortárs emlékiratok sem ıriznek túl hízelgı képet errıl a földosztásról és a beköltözıkrıl, amint azt Fogarasi Pap Sámuel Önéletírása tanúsítja: „(A komédiákat) játszodták [...] régebben a Cigánymezın, hol most a német város vagyon, mely József császár engedelmébıl, vagyis inkább parancsolatjából nyilaztatott fel a városba mindenfelıl bebódorgott németeknek, öt-öt forintot adván egy nyílért. De régen a németek nemigen gyökerezhettek meg Marosvásárhelyt, mert dologtalan s jól élni szeretı emberek voltak, s hamar elpusztultak. Eladták tehát ottan nyert jószágaikat úgy, hogy talán ma egy német sem bír ott.”30 Kissé elfogultnak tőnı leírása vélhetıen inkább tükrözi a kortárs vásárhelyiek ellenszenvét, mint a valóságot. Fogarasi pontosan rögzíti a Cigánymezı (késıbbi Németváros) kiterjedését is: „Ez a Cigánymezı a Szent György utcai kertek tetejétıl a Trébely szılı felé menı város, vagyis inkább a Klastrom utca porgolát kapujáig és a város sáncától fogva a román templomig kiterjedett szép gyepes síkság volt. A román templom felıl való széliben voltak a cigányházak, az említett kapunál a kéményseprıház.”31 Egy 1771 táján keletkezett lakosságösszeírás korábban 20, cigányok által lakott házat tart számon a Cigánymezın, 132 lakóval32 – a felosztás után ezeket lerombolták, lakóikat pedig odébbköltöztették.33 Építımesterek, kımővesek A leglátványosabb számbeli növekedés a kımővesszakmán belül regisztrálható a 18. század közepétıl, ennek mértéke már semmiképpen nem írható kizárólag a levéltári források megszaporodásának számlájára. Az 1733-as adóösszeírás még egyetlen kımővest sem tartott számon sem a polgárok, sem a polgárjog nélküliek között – a helyzet a század derekáig változatlan maradt, a fertályonkénti adóösszeírások lapjain a következı húsz esztendıben is hiába keressük a „murarius” vagy a „kımőves” minısítést. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a század elsı felében nem fordultak meg kımővesek a városban (hiszen ekkoriban kezdıdött a jezsuiták, majd a ferencesek és minoriták templomának, kolostorának építése), de azt mindenképpen jól érzékelteti, hogy a Marosvásárhelyen kínálkozó munkalehetıségek egyelıre nem igazán csábították a városba tévedı mestereket. A kép elsısorban a katolikus anyakönyvek segítségével árnyalható: a lapjaikon felbukkanó elsı „murarius” a Biró József által is azonosított, 1726-ban fiát keresztelı Öller András, vele csupán egyetlenegyszer találkozunk a forrásban, jelentısebb marosvásárhelyi tevékenysége így eléggé kétségesnek tőnik.34 Biró rajta kívül még Török János kımőves nevét vélte felfedezni 1737-ben az

29

Esküdt közönség győléseinek jegyzıkönyve (1767–1790). MVÁLVT–MVVLVT, Esküdtek tanácsának jegyzıkönyvei (117. leltár), nr. 1, 60v. 30 FOGARASI 1974, 104–105. 31 FOGARASI 1974, 105. 32 A marosvásárhelyi lakosság összeírása. É. n. (1771). MOL, F 49, 24. csomó, 104. cím, 23. 37–39. oldal. 33 Marosvásárhely város számadáskönyve, 1784. Nagy György perceptor számadása. MVÁLVT–MVVLVT, Allodiális számadások (115. leltár), nr. 13, 20r. 34 Öller András, kımőves. 1726. július 19-én kereszteli András nevő fiát a katolikus plébánián. Felesége Heléna. Az anyakönyv szerint „nunc commorantibus Vásárhelyini”, valószínőleg Aranykútról kerültek a városba (mivel áthúzva ez a településnév is szerepel), a keresztapa egy Blasius Reger nevő katona a Heister ezred Plöckner századából (KATANY I, 64v; BIRÓ 1938, 25, 95).


199

anyakönyv lapjain, itt azonban valójában egy kıfaragóról („latomus”) van szó.35 Klaineder (Frey) Simon kımőves 1727-ben tőnik fel, és 1735-ig többször is szerepel a forrásban, marosvásárhelyi tartózkodása tehát folyamatosnak tekinthetı ebben az idıszakban. Maria Franciska (sz. 1728) és Simon (sz. 1735) nevő gyermekeinek keresztapja Conrad Hammer, a marosvásárhelyi jezsuita templom építkezéseit vezetı kolozsvári kımővespallér – ez is megerısíti azt az egyébként kézenfekvı feltételezést, hogy Klaineder hirtelen felbukkanása az 1728-ban kezdıdı templomépítéssel állhatott összefüggésben.36 Mathias Pehm kımőves legkésıbb a harmincas évek második felétıl az ötvenes évek elejéig több ízben is megjelenik az anyakönyv lapjain – az ı huzamos marosvásárhelyi tartózkodása is bizonyos.37 Luidor János építımester személye a város barokk építészetében kulcsszerepet játszó Toldalagi-palota tervezıjeként és kivitelezıjeként számíthat megkülönböztetett figyelemre. A katolikus anyakönyvek vizsgálata azt látszik megerısíteni, hogy az 1740-es évek elején már ı is a városban tartózkodott, 1741–1760 között ugyanis többször szerepelt az anyakönyv lapjain.38 Kımővesekre vagy legalábbis kımővesmunkákra vonatkozó szerény adatokat a század elsı felébıl más források is ıriznek: egy 1734–1735-ös számadás-töredék szerint 1735 januárjában Kımíes Ferencet fizette ki a város az „officiális szálláson” végzett kımővesmunkáért 54 krajcár értékben; október 28-án Bálint György kapott a fıstrázsamester szállásán tett javításokért 18 krajcárt.39 A kımővesek szórványos jelenléte felveti a kérdést, hogy a század elsı felében kik elégíthették ki a városban felmerülı építésbeli igényeket – a századforduló viszontagságaitól sújtott, majd a császári katonaság által a várból is kiszorított lakosságnak a 18. század elsı felének mégoly szegényes körülményei ellenére is építkeznie kellett. A válasz az anyaghasználatban keresendı: a század derekáig Marosvásárhelyen a szerényebb, fából emelt épületek voltak többségben – ezek kivitelezése pedig a városban szép számmal élı ácsok és faragó molnárok hatáskörébe tartozott. Már 1733-ban négy polgárjoggal rendelkezı (Béres Mihály, László Tamás, Ács Ferenc, Béla János) és egy polgárjog nélküli (Puskás János) lignariussal találkozunk az adóösszeírásban, az ács, malommester, faragó névvel illetett szakemberek pedig a következı húsz esztendıben is sőrőn szerepelnek a forrásokban. 35

BIRÓ 1938, 25; KATANY I, 152v. Conrad Hammer egyébként a továbbiakban gyakori vendég lehetett Marosvásárhelyen: mint láttuk, többször szerepel az anyakönyvben keresztapaként, de azt is tudjuk, hogy Terézia nevő lánya Marosvásárhelyre ment férjhez. Maczin Károly „apothecariussal” Károly nevő fiukat 1750-ben keresztelték; férje halála után 1751ben Payer József (megh. 1754. február) felesége lett, majd ismét megözvegyülvén 1754 májusában Schenegg Domokoshoz ment férjhez – mindhárom férje gyógyszerész volt (KATANY II, 24v, 25v, 64r, 66r, 79r). 37 Pehm (Peem, Behm), Mathias, kımőves. Özvegyként 1739. június 29-én kötött házasságot a szintén özvegy Margaretha Langgal. Ettıl kezdve keresztszülıként, esküvıi tanúként az ötvenes évek elejéig folyamatosan szerepel a katolikus anyakönyv bejegyzéseiben. Gyermekeik Erzsébet (sz. 1740), Jakab (sz. 1745), Barbara (sz. 1748), Sebestyén (sz. 1751). Özvegye 1763-ban, kb. 62 éves korában hunyt el (KATANY II, 3v, 13r, 16r, 19v, 27v, 52v, 62v, 81r). Valószínőleg azonos az 1737 decemberében „Matthia Bhem” néven feltőnı keresztszülıvel (KATANY I, 107v). Könnyen elképzelhetı azonossága az 1729. július 31-én Marosvásárhelyen házasságot kötı „Matthias Bem murarius” személyével is. Esküvıi tanúi itt „Simon murarius” (minden valószínőség szerint Frey-Klaineder Simon), valamint „Joannes murarius” (KATANY I, 139r). 38 Luidor (Luidolt, Luitur, Ludot, Luidolff, Loidolt, Loydolt) János 1741-ben egy bizonyos Christian Postler esküvıi tanújaként tőnik fel elıször a katolikus anyakönyvben (Mathias Pehm kımővessel együtt). 1746-ban ismét tanú, 1747 októberében kétszer is keresztszülı. Felesége Ursula Hatner (Hafner, Hantner stb). 1747. október 25-én Mária-Erzsébet, 1750. augusztus 25-én Terézia nevő lányukat tartják keresztvíz alá. Conrad Hammer Marosvásárhelyen férjezett leányának, Teréziának négy gyermekét kereszteli feleségével: 1754-ben János Benedeket, 1756-ban Anna Eleonórát, 1758-ban Ferencet, 1760-ban Antal Domokost (KATANY II, 56v, 60r, 18v, 24v, 32v, 38v, 41v, 46r). Halálára vonatkozóan nem találtunk adatokat az anyakönyvben, Biró számításai szerint 1762–1765 között hunyt el (BIRÓ 1938, 106). „Joannes Luidolff pallér” özvegye ezzel összhangban jelenik meg 1766-tól özvegyként a városi adóösszeírásokban (a polgár-özvegyek sorában); 1769–1770-ben azonban már azt jegyzik be róla, hogy Radnótra távozott. MVÁLVT–MVVLVT, 116. leltár (Adóösszeírások), nr. 90, 16r (1766– 1767); nr. 91, 14v (1767–1768); nr. 93, 26v (1768–1769); nr 95, 28v (1769–1770). 39 MVÁLVT–MVVLVT, Varia (1445. leltár), nr. 270, 4r, 7v. 36

200

ORBÁN JÁNOS

Jellegzetes erdélyi tendenciába illeszkedik ezzel a város: tájainkon a század közepéig a szerényebb, fából és sövénybıl készült épületek általánosnak tekinthetık, nemcsak a falu építészetében, hanem sok esetben városhelyen is (számszerően a 18. század közepén a kolozsvári házak többsége is faház), kivitelezıik pedig mindenütt ácsok, faragó molnárok voltak.40 Marosvásárhelyen a szőkös anyagi lehetıségek mellett jórészt mezıgazdasággal foglalkozó lakosság építésbeli igényei is erısíthették ezt a tendenciát. Sokatmondó, hogy a városi „építımester” (aedificiorum inspector) tevékenységére vonatkozó, 1751-ben szabályzatba foglalt utasítás a város javainak felügyeletét tárgyalva „fa eszközöket, épületeket” sorol fel, a faanyag beszerzését pedig az építımester egyik kiemelt feladatává teszi;41 sıt az is tény, hogy 1739-ben ezt a tisztséget egy ácsmester (Béla János) töltötte be.42 A felmerülı kımővesmunkák elvégzéséhez pedig bizonyára elegendınek bizonyult az a néhány mester, aki ebben az idıszakban megfordult a városban. Gyökeres változások a század közepétıl tapasztalhatók: a katolikus anyakönyv lapjain az ötvenes években 5 új kımőves azonosítható Johann Georg Putz ( megh. 1785), Anton Knaur, Mathias Mauthner, Joseph Azond és Andreas Agner személyében. A tendencia az adóösszeírásokban is érzékelhetı: az 1753-ban magát kımővesfoldozónak valló, ámde fıfoglalkozását tekintve fuvaros Bajka György szakmabeliségét valószínőleg még nem kell túl komolyan vennünk, de az 1754-es összeírásban már felbukkan a Várbéli Márton vargánál összeírt Mauthner, valamint a Bálintitt István házában lakó Hantzi Mihály is. A Toldalagi-palota 1759-ben kezdıdı építkezésénél jelenik meg vicepallérként Schmidt Pál („ex Bavaria, civitate Tölcz oriundum”43), a barokk kori Marosvásárhely egyik legkeresettebb pallérja. Az ekkoriban érkezı mesterek közül többen polgárjogot is szereztek: Azond 1759-ben, Agner és Schmidt 1764-ben, Mauthner valamikor 1764 elıtt tett polgári esküt.44 A hatvanas évek folyamán további 8, többször elıforduló, tehát huzamosan a városban tartózkodó kımőves azonosítható a katolikus anyakönyvben: Mathias Sadler, a németországi Anton Ertmann, az ennsdorfi (Alsó-Ausztria) Johann Michael Zimmermann (megh. 1776), a karintiai Johann Georg Priess, a rückersdorfi (Alsó-Ausztria) Peller Benedek (megh. 1776), a besztercei Schuster Pál (megh. 1788), valamint Franz Wolf (Farkas Ferenc; megh. 1795).45 A folyamat a hetvenes években folytatódik, ebben az évtizedben a sziléziai Glogauból (Glogow) származó Friedrich Poch, a frankföldi Hoffmann János (megh. 1793), a talán szászalmási Ernest Kraus, valamint Türk Antal (megh. 1798) jelennek meg a színen, utóbbi a marosvásárhelyi barokk mesterkör Erdély-szinten is jelentıs alakja, aki egy Benkı Károly által közvetített hagyomány szerint bécsi származású volt.46 Úgy tőnik, a nyolcvanas években némileg módosul a bevándorlás iránya: kevesebb az örökös tartományokból, illetve a Német Birodalomból bevándorló mester, az ekkor érkezı kımővesek inkább a Felvidék irányából jönnek. Az 1780-ban házasságot kötı Bernard Winterhalter (megh. 1787) ugyan svábföldi volt, de Topler Jánost, Franz Eichlert és Lipsai Istvánt kassaiként, Lipsai Mihályt pedig miskolciként jegyezték be az anyakönyvbe. A népszámlálás idején idegenként számba vett Schmidt Ignác a Szepességbıl származott, a szintén „idegen” Keisztraek József viszont prágai születéső volt. Emellett természetesen közelebbi városokból is érkeznek mesterek: Pamer József 1786-ban Kolozsvárról, Fich János 1787-ben Nagykárolyból házasodott Marosvásárhelyre. 40

B. NAGY 1970, 51, 53. JOGSZABÁLYOK, POLGÁRNÉVSOROK 2006, 99–100. 42 JOGSZABÁLYOK, POLGÁRNÉVSOROK 2006, 105. 43 BIRÓ 1938, 95. 44 JOGSZABÁLYOK, POLGÁRNÉVSOROK 2006, 306, 307. 45 Rajtuk kívül a következı kımővesek csak egyszer bukkannak fel a forrásban (huzamos marosvásárhelyi tartózkodásuk tehát nem valószínő): Heinricus Eichler („ex Neüweben, Moravia”), Urbán Flórián (Szászrégen), Gál Márton, Anton Fett, Fekete György. 46 BENKİ 2001, 53. 41


201

Származásukat illetıen tehát a kımőveseknél is a fentebb megfigyelt tendenciák érvényesülnek: az ismert esetek többségében a Habsburg Birodalom területérıl (Ausztria, Csehország, Felvidék), bizonyos esetekben pedig a Német-római Birodalom délebbi, zömmel katolikus régióiból (Frankföld, Svábföld, Bajorország) vagy Sziléziából érkeznek, és természetesen kimutatható tartományon belüli migráció is. Eredményeink összevethetıek B. Nagy Margit Kolozsvárra és Szamosújvárra vonatkozó, hasonló jellegő kutatásaival. A 18. századi Kolozsváron – a kımővesek és a többi szakma esetében egyaránt – hasonlóképpen a német területekrıl, valamint a Habsburgok örökös tartományaiból érkezı bevándorlók túlsúlya mutatható ki, a század közepétıl pedig számottevı a más erdélyi városokból érkezık aránya is.47 Szamosújvárra vonatkozóan hasonló következtetések vonhatók le: a barokk Szamosújvár születésében kulcsszerepet játszó német kımővesek és kıfaragók többsége Ausztriából, másik része pedig Csehországból és Magyarországról érkezett.48 Fontos kihangsúlyoznunk, hogy a nyolcvanas években már több, marosvásárhelyiként említett fiatal kımőves kötött házasságot a katolikus plébánián (Kaszás Sámuel, Keszi István, Kaszás József, Ladó Antal, Gáspár József, Korondi Szabó Márton) – az eltelt évtizedek fejleményei tehát megtették hatásukat, a szakma végképp meghonosodott a városban. Meg kell említenünk azt is, hogy a hetvenes évek végétıl több, a bevándorlók második nemzedékéhez tartozó fiatal mester jelenik meg a kımővesek sorában: Seithner Mihály ácsmester fiai, Márton és Simon; Johann Georg Priess fia, Simon; a Trauttmansdorff ezredbıl leszerelt id. Járolim János hasonló nevő fia, valamint az ötvenes években érkezı Andreas Agner kımőves gyermekei, József és Antal – többen közülük már polgárjoggal is rendelkeztek, ezek családjai tehát végképp beilleszkedtek a város társadalmába. Ami lakóhelyüket illeti, a népszámlálás idején (1785–1787) kımőveseink közül háztulajdonosként vagy bérlıként többen éltek a frissen felparcellázott Cigánymezın.49 Itt lakott Türk Antal is, aki Benkı Károly tudomása szerint (1862) „a vár mellett oszlopos kapujú házat épített magának, ma Bedı Sándor úré”.50 Hoffmann János szintén ezen a környéken, a Kövecses utcában (ma Avram Iancu) bírt házat – halála után a magisztrátus itt íratta össze az eladósodott pallér özvegyének keze alatt maradt javakat.51 Figyelemre méltó az is, hogy sokan laktak „a Catholica plébániához tartozó” házakban a Klastrom utca környékén, mindannyian húszas éveikben járó, házas, de polgárjog nélküli mesteremberek: Kaszás Sámuel, Ladó Antal, Tamás Mihály, Seithner Simon, Pekler Ferenc, Kaszás József. A házzal nem rendelkezı mesterek közül többen béreltek lakást az arisztokraták városi házainál: Franz Eichler és Winterhalter Bernát Teleki József, Keisztraek József Toldalagi László, Ertman Antal Prinyi Zsuzsanna, Szabó István pedig a Bálintitt család házában. A pályája csúcsán lévı Schmidt Pál ekkor már a város központjában, a Poklos utca keleti során lakott saját házában (korábban a Szent György és a Rózsa utca déli sarkán bírt egy házat, melyet iktári Bethlen Sámuelnek adott el).52 A források tanúsága szerint a már megtelepedett kımővesek is igen gyakran változtatták helyüket – ez munkájuk jellegénél fogva érthetı jelenség, ugyanakkor azt a fontos tényt is jelzi, hogy a marosvásárhelyi mesterkör tevékenysége nem korlátozódott a városra. A népszámlálás idején Simon Priz Gyulafehérváron, Friedrich Poch „Oláhországban, Bukarestben” talált munkát magának, Winterhalter Bernát ismeretlen helyen tartózkodott. A mesterkör 47

B. NAGY 1970b, 238. B. NAGY 1983, 36. 49 A Cigánymezı (Németváros) területe a népszámlálás ívein a forrás jellegébıl adódóan csak hozzávetılegesen határolható körül: úgy gondoljuk, hogy a városrész kb. a 750. házszám környékétıl (a katolikus plébánia tulajdonában lévı házak után) a 830. házszám (innen kezdıdött a cigánytelep) tájáig tarthatott. 50 BENKİ 2001, 53. 51 Hoffmann János javainak összeírása. 1793. április 23. MVÁLVT–MVVLVT, Acta Politica (107. leltár), 102/1793. 52 FOGARASI 1974, 99. 48

202

ORBÁN JÁNOS

két legjelentısebb alakja, Schmidt Pál és Türk Antal más erdélyi városokban (Udvarhely, Nagyenyed, Gyulafehérvár, Beszterce, Erzsébetváros, Kolozsvár) is komoly megrendelésekhez jutott; ez adott esetben azt is jelenthette, hogy a pallérok marosvásárhelyi mestereikkel, legényeikkel végeztették el a munkát. Mestereink ennek megfelelıen sokszor idegenben haltak meg, és ott is temették el ıket – ez magyarázza sokszor azt is, hogy haláluk-temetésük idıpontja nem jelenik meg a marosvásárhelyi anyakönyvben. A nyolcvanas évekre tehát aránylag sok kımőves élt Vásárhelyen. Ha mindezt számokban akarjuk kifejezni, megállapíthatjuk, hogy az 1785–1787-es népszámlálás során 34 kımővest és 5 kımőveslegényt találtak a városban.53 Ez nagyjából megegyezik azzal a guberniumi rendeletre készült kimutatással, mely szerint 1787 februárjában 31 kımővest számoltak Marosvásárhelyen (3 pallért, 8 vicepallért és 20 egyszerő mestert).54 Azonban hangsúlyoznunk kell, hogy a harminc fölötti létszám csak elsı látásra tőnik magasnak: a szakmában nem egyének, hanem csoportok munkájára lévén szükség, az építkezést irányító pallérok mellett magas volt a tulajdonképpeni munkát végzı kımővesek és legények száma (egy átlagos városi épületnél 4–6, egy nagyobb templomnál akár 10–14 kımővesre is szükség lehetett)55 – a kımővesek városbeli létszámának megemelkedésérıl beszélve tehát szem elıtt kell tartanunk azt, hogy a városba érkezık soraiban nagy számban lehettek az ilyen értelemben vett segédek; ugyanez érvényes a népszámlálás 34 mesterére is (erre utalhat közöttük a fiatalok igen magas aránya). Ennek ismeretében nyilvánvaló, hogy alapvetı jelentısége van a kımővestársadalmon belül is az építkezések vezetésére alkalmas mesterek, a pallérok elkülönítésének, hiszen ez lehet a marosvásárhelyi barokk mesterkör építészettörténeti súlyának igazi fokmérıje. Ezen a téren kénytelenek vagyunk a népszámlálás, illetve az anyakönyvek szóhasználatára hagyatkozni, habár a palléri minıség feltüntetése ezekben nem tekinthetı törvényszerőnek. Az ötvenes-hatvanas években érkezı mesterek közül Joseph Azondot, Mathias Mauthnert és természetesen Schmidt Pált minısítették pallérnak. Azondról egyelıre szinte semmit nem tudunk: annyi biztos, hogy 1759-ben polgárjogot szerzett, és 1768-ban még a városban tartózkodott. Mathias Mauthner (megh. 1769) is megszerezte a polgárjogot, sıt az esküdtek tanácsának is tagjává válhatott, hiszen Poklos utcai kapitányi kötelezettségét 1766-ban (épp kımővesi elfoglaltságaira hivatkozva) pénzen váltotta meg a magisztrátustól.56 A nyolcvanas években a népszámlálás ívein Schmidt Pálon kívül három személyt emeltek ki pallérként: a hetvenes években bevándorolt Hoffmann Jánost és Türk Antalt, valamint a nemrégiben érkezett Topler Jánost. A négy pallérként említett mesteren kívül polgárjoga ebben az idıpontban csak Farkas Ferencnek (Franz Wolf) és Seithner Mártonnak volt. A polgárjog vagy legalábbis az ezzel szorosan összefüggı háztulajdon egyfajta elıfeltétele lehetett a pallérságnak, hiszen mint tudjuk, az építést felvállaló mesterek sok esetben vagyonuk és házuk lekötésével kezeskedtek munkájuk jó minıségéért. A felsorolt marosvásárhelyi pallérok, mint láttuk, kivétel nélkül rendelkeztek is polgárjoggal. Ezzel elérkeztünk a marosvásárhelyi kımővesek szakmai felkészültségének kérdésköréhez. Felmerül, hogy pallérjaink milyen nagyságrendő építkezéseket vezettek, mennyire voltak képesek tervezési feladatok ellátására. A század derekán feltőnı pallérok munkásságára vonatkozó tudásunk 53

A „legény” fogalma itt vélhetıen pusztán a családi helyzetre vonatkozik, hiszen a szakma céhes keretei egyelıre nem léteztek a városban. 54 MVÁLVT–MVVLVT, Acta Politica (107. leltár), 1787/260. 55 CS. DOBROVICS 1981, 23–27. 56 Az utcakapitányságot az esküdtek tanácsának tagjai évente váltakozva viselték. Lásd Magisztrátusi győlések jegyzıkönyve, 1764. MVÁLVT–MVVLVT, Magisztrátusi jegyzıkönyvek (118. leltár), nr. 1, 100; JOGSZABÁLYOK, POLGÁRNÉVSOROK 2006, 139.


203

egyelıre hézagos: Joseph Azond tevékenységérıl semmit nem tudunk, egyelıre Mathias Mauthner nevéhez is teljes bizonyossággal csak az iktári Bethlen család héderfáji kriptájának 1754-es építése köthetı.57 Schmidt Pál hatvanas évektıl kibontakozó tevékenysége azonban már nagy jelentıséggel bír: harmincéves pályafutása során pallérként valósággal monopolizálta a marosvásárhelyi építkezéseket, emellett sikerült szerte Erdélyben komoly munkákat megszereznie Besztercétıl Nagyenyedig; szükség esetén pedig tervezési feladatokkal is megbirkózott. A nyolcvanas évek végéig Schmidt személyében akadt tehát legalább egy olyan pallér a városban, aki képes volt komolyabb építészeti feladatok megoldására. Halála (1788) után fiatalabb társa, a kiváló képességő Türk Antal még alkalmasabb volt erre: a pályafutása utolsó szakaszában inkább Kolozsváron tevékenykedı pallér marosvásárhelyi munkáiról ugyan elég keveset tudunk, de a hatalmas mérető marosvásárhelyi vártemplom belsı átépítésére kapott megbízás jól érzékelteti helyi elismertségét és munkáinak nagyságrendjét. Felkapottságára és rengeteg munkájára utal az, hogy még a legtekintélyesebb megrendelıknek is hosszú ideig kellett várakozniuk, míg végre személyesen is elérhették az állandóan úton lévı, folyamatosan vidéki építıtelepeit ellenırzı pallért: jól szemlélteti ezt a Teleki Téka építését elıkészítı Teleki Sámuelné iktári Bethlen Zsuzsanna példája.58 A szintén pallérként emlegetett Hoffmann János munkásságáról a Teleki Sámuel megrendelésére néhány általa vezetett sáromberki építkezés alapján (református templom, illetve a kastély melléképületei) egyelıre túl sokat nem állapíthatunk meg; Topler tevékenységének nagyságrendjérıl is elég szőkösek az adataink.59 A századforduló táján Schmidt Konstantin, Schmidt Pál kisebbik fia pallérkodott néhány jelentısebb építkezésnél. 1798–1799-ben a katonai hatóságok megrendelésére készítette el néhány várbeli bástya átépítési tervét, s bürgerlicher Baumeisterként jelzett, gondos kivitelő rajzai arról tanúskodnak, hogy képességei mindenképpen elérték a korabeli erdélyi átlagot.60 A súlyosan eladósodott pallér azonban 1803 januárjában a református kollégiumtól felvett elıleggel a zsebében eltőnt a városból; marosvásárhelyi tevékenységének rövid idıszaka ezzel le is zárult.61 Mindent egybevetve úgy tőnik, hogy ha számuk nem is volt túl magas, de a század második felében folyamatosan tevékenykedett a városban legalább egy jó képességő pallér, aki az itt élı kımőveseket összefogva vállalkozhatott komoly munkák elvégzésére – adott esetben nemcsak helyben, hanem a környék falvaiban, sıt távolabbi erdélyi helyszíneken is. Figyelemre méltónak tőnik azonban az, hogy a századforduló táján a nagyobb marosvásárhelyi építıtelepek élén (Teleki Téka, református kollégium, Apolló) már nem helybéli, hanem kolozsvári, gyulafehérvári, tordai és kıhalmi illetıségő pallérok játsszák a vezérszerepet, nem is beszélve a tervezık (Ernest Koch, Ugrai László) személyérıl.62 Bár a helyi mesterek szakmai „minıségének” 57

MOL, P 662, 32. csomó, 1754, 16. Telekiné 1797 tavaszán írja férjének, hogy „már régtıl fogva keresem azt a pallért az melyrıl rendelést tettél volt Basa Uramnak, de tellyeséggel meg nem kaphatom; még a télen is kerestettem, most tegnap is küldettem az feleségéhez, és azt izente, hogy egy holnapig sem jön haza, mert falukon vagyon sok épitése szerte szélyel, már csak mást keresek, ha nem lessz ellenedre, mert ez soha nincsen idehaza, ha pedig az pallér az építés mellett nem sokat ül, úgy az építés rosszul megyen”, de szakértelme miatt a kancellár feltétlenül ragaszkodott Türkhöz. Lásd ORBÁN KÉZIRAT. Lásd még Bethlen Rozália esetét. B. NAGY 1977, 45. 59 BIRÓ 1938, 32–34. 60 Österreichisches Staatsarchiv, Kriegsarchiv; Inland, C VI. Env. D, Marosvásárhely. 61 BIRÓ 1938, 30. 62 A Teleki Téka építését Türk Antal halála (1798) után a gyulafehérvári Ignatz Schlaff kezdte el, majd a tordai Követsi János fejezte be; a református kollégium északi szárnyát Schmidt Konstantin szökése (1801) után a kolozsvári Sommer János folytatta (1803). Sommer emelte Teleki Sámuel számára a Piactéren a késıbb Apolló néven ismertté vált hatalmas épületet is (1804–1806). Mindhárom ácsmunkáit a kıhalmi illetıségő Christian Schön végezte – források bizonyítják, hogy ıt 1799-ben kifejezetten a helyi szakemberhiány miatt kellett a városba csalogatni a Teleki Téka fedélszerkezetéhez („Vásárhelyen egy sints akire bízhassuk [...], s olyan nagy fedelet rossz emberre nem bízhatunk”): Lásd ORBÁN KÉZIRAT. A helyi mesterek visszaszorulását 58

204

ORBÁN JÁNOS

alakulásáról pontosabb képet csak további levéltári kutatások birtokában alkothatunk, egyelıre úgy tőnik, hogy a nagyobb formátumú 18. századi pallérok elhunyta után az építımővesség színvonala némiképp visszaesett a városban, és a színvonal emelése ismét kívülrıl érkezı impulzusoktól függött. A szakma azonban végképp meggyökeresedett a városban, mővelıinek száma folyamatosan növekedett. A magas létszám ekkor sem feltétlenül a város társadalmába szervesen beilleszkedett, megállapodott mesterekre utal – némiképp a kımővestársadalom ellentmondásaira is fényt vet, hogy az esküdtek tanácsa 1803-ban a város határában halászó, vadászó munkakerülı napszámosok, kımővesek elleni intézkedésként adja árendába a halászat jogát és tiltja be a vadászatot.63 E növekedési folyamat eredményeként alakulhatott meg a 19. század elején a kımőves céh is, melynek jegyzıje 1813-ban Lantos András, öreg céhmestere Gáspár József, ifjú céhmestere Bürger János, atyamestere Schaffner Ignác, dékánjai pedig Szabadi Ferenc és Winkler Leopold voltak.64 Egy 1816–1817-es céhösszeírás állítólag 36 kımővest tartott számon,65 az 1833–1835 közötti népszámlálási iratokban 28-at azonosítottunk,66 az 1835-ös céhbehívó tábla azonban 38-ban állapította meg a céh tagjainak számát.67 Tervezési feladatokról is szó esvén, hangsúlyoznunk kell a mőszaki értelmiség század végétıl egyre növekvı szerepét, mely már egy új korszak újfajta építési szervezete felé mutat. A geometrák (megyei mérnökök) az Aedilis Directio 1788-as megalakulása után jelentek meg az Erdélyi Nagyfejedelemség hivatalnokainak sorában és a tartomány építészetében: a különféle felmérési munkák, útépítések és folyószabályozások mellett az építészeti feladatok is a hatáskörükbe tartoztak. Marosszék sejtetı (egyelıre mindenképpen csak kiragadottnak tekinthetı) példáink felvonultatásakor fontolóra kell vennünk azt is, hogy mindhárom esetben a városban addig nem látott léptékő építészeti feladatokról (a kollégium és az Apolló esetében hatalmas, háromszintes épületekrıl) volt szó, melyek kivitelezése komoly szaktudást és tapasztalatot igényelt volna az ilyet nem próbált kımőves- és az ácspallérok részérıl. 63 „Itt a városon sok olyan ide szármozott s napszámokkal életeket keresı emberek vagynak, akik a dolgos idıkön, mintsem napszámra mennének, a halászottal töltik idejeket, vesztegetik, mely a korhelségre egész ausát ád az olyaténoknak, s azomban praejudiciumára vannak a Publicumnak, midın a Maros mellett hetekig el tekeregnek, fatsaragnak, és a városi polgárok a napszámosokban szükséget szenvednek.” Ezért határozatot hoznak arról, hogy a halászat adattassék árendába, a vadászatot illetıen pedig kérik a magisztrátust, hogy „az olyan tzellengı kımiveseket, s más tekergıket, kik vadászni szoktak járni, s azzal idejeket vesztegetni, vasárnaponként a templomot kerülni, méltóztassék meg regulázni s a vadászattól eltiltani, hogy a korhelségbe meg ne rögözzenek.” Nyilván nem a város határában csoportosan vadászó kımővesekre kell itt gondolni, a szövegkörnyezet azonban sejteti, hogy a döntéshozók gondolkodásában a „kımőves” részben a „kóbor napszámos” fogalmát fedte. Lásd Esküdtek tanácsának jegyzıkönyve, 1800–1804. MVÁLVT–MVVLVT, Esküdtek tanácsának jegyzıkönyvei (117. leltár), nr. 3. 64. 64 A céh 1813-ból származó kancsójának spirálszerően körbeszaladó felirata szerint: „Ezt a kannát Tsináltatta a N(emes) Kömives Chenak Jándékba Lantos András Ché notáriussa Öreg Ché Mester Gáspar Joseff Ifiu Ché mester Birger János Safner Ignátz Atyamester Ché dékányi Szabadi Ferentz es Vinkler leopold [!] ezek idejekben. ” Lásd a Maros Megyei Múzeum győjteményében, az 5872. ltsz. alatt. 65 BÓNIS 1997, 75. 66 A négy marosvásárhelyi fertály 1833–1835 között keletkezett népességösszeírásában a következı kımővesekkel találkoztunk: Schafner Ignác, Lantos András és Gáspár József pallérok, valamint Giliga Imre, Darabont Dániel, Tankó István, Jáger József, Bóné Mihály, Zilai Gábor, Kis Ferenc, Üstgyártó György, Nagy Imre, Nagy Márton, Nagy István, Biró Mihály, Hajdu Dániel, Bányai Pál, Györfi Dániel, Csát István, Csát József, Darabont Miklós, Molnus Márton, Jakabfi József, Szathmári Zsigmond, Székely Dániel, Simonfi György, Déé József, Kok József kımővesek. Lásd MVÁLVT–MVVLVT, Összeírások és népszámlálások (119. leltár), nr. 15 (1833), nr. 17 (1833), 20 (1835), nr. 22 (1835). A barokk kori társaságból Gáspár József pallér és Üstgyártó György azonosítható, akkor már mindketten 60 év fölöttiek voltak – az 1780-as évek második felében még legényként találkoztunk velük (BIRÓ 1938, 32, 34). 67 Lásd a Maros Megyei Múzeum győjteményében a 4148. ltsz. alatt. Felirata: „A M(aros)Vásárhellji / Priv(ilegizalt) Kömives Czéh / Táblája / Anno 1835. Jan(uár) 21. / Fö Czéh mester Id(ıse)bb / Jager Josef 2k Czéh mester / Lantas András - Fö Jegyzö / Fekete Josef / al J(egy)zö Nagy / Márton - Atya - és Béjáro / Mesterek Petelei Márton / és Tanko István - idejek / alatt midön a Czéh / 38 Tagbol állona. / Készitette / Madaras Márton.”


205

(Marosvásárhelyen székelı) geometrái így bizonyíthatóan több városbeli építkezés tervezési feladatait látták el a 19. század elsı felében. II. József uralkodásának utolsó éveiben a Marosvásárhelyt is magába foglaló, újonnan létrehozott Küküllı vármegye geometrája Carlo Justi volt; a közigazgatási visszarendezıdés után azonban Marosszék ügyeiben még mindig Küküllı vármegye geometrája (ekkor már Johann Andreas Hammer) volt az illetékes. Marosszék geometrai tisztségét 1806 körül Pásztohy György, az 1810-es évek közepe táján Récsi József, 1818 után pedig hosszú évtizedeken át Sófalvi József töltötte be. A szabad királyi város számára egyébként külön fizetségért (tehát nem hivatali bére ellenében) dolgozó széki geometra azonban idıvel egyre kevésbé tudta ellátni a szaporodó városbeli feladatokat is. Erre hivatkozva próbálta a magisztrátus 1828 májusában kieszközölni a Guberniumnál 200 rajnai forint fizetéssel a városi geometra hivatalának felállítását; a funkcióra már a jelölt is megvolt a börtönbıl egyébként nemrégiben szabadult, ámde a városnak sokirányú szakértelmével a korábbiakban már nagy szolgálatokat tett Bodor Péter személyében. Az udvar azonban a kérést novemberben elutasította, úgy ítélve meg, hogy „ezen fejedelemségben egy városnak sincs külön geometrája, és a kegyelmetek városában is a geometrai munkák nem olyan számosak, hogy azért külön mechanicusra lenne szükség”.68 Nagyobb horderejő ügyek esetén az Aedilis Directio központi igazgatósága is komolyan beleszólhatott a város dolgaiba – így adhatott például szakvéleményt 1800-ban a város utcáinak javításáról és malmának elhelyezésérıl Mathias Fischer építési igazgató.69 A geometrák és az építésügyi hatóságok Erdély-szerte betöltött kulcsszerepe a középítkezések mellett a városrendezés, az egyházi és polgári építkezések ügyeinek alakulásában már a kutatás jelenlegi fázisában is jól dokumentálható – mindez azonban már egy következı tanulmány tárgyát képezi. Zárógondolatok A 18. századi Marosvásárhely kézmőves- és kımővestársadalmának vizsgálata után visszatérhetünk a tanulmányunk elején megfogalmazott kérdésekhez. Eredményeink egyértelmővé teszik, hogy a 18. század közepétıl határozott számbeli növekedés észlelhetı az építıiparban és az ehhez kapcsolódó kézmővesszakmákban – ebben pedig kulcsszerepe van a városba érkezı német bevándorló mestereknek. Nyelvi és vallási különállásuk a század derekán markánsan megkülönböztethetıvé teszi ıket a város társadalmában, a mesterkör fogalmának létjogosultságot, egyszersmind jelentéstöbbletet kölcsönözve: a nyelvileg elszigetelt, általában katolikus vallású bevándorlók (fıleg az elsı évtizedekben) szükségszerően egyfajta különálló közösséget képeztek a város túlnyomórészt magyar, többségében pedig református társadalmában. Az anyakönyveket tanulmányozva az is nyilvánvaló, hogy tagjait keresztszülıi és házassági kapcsolatok hálója fogta össze és erısítette. Mindemellett kezdetét vette integrálódásuk is a város társadalmába: többen polgárjogot szereztek, tagjává váltak a céheknek, sıt néha az esküdtek tanácsának, ugyanakkor nyelvi asszimilációjuk folyamata is beindult. Nem érdektelen hangsúlyoznunk, hogy a

68

69

A magisztrátus a Guberniumhoz. Fogalmazvány. 1828. május 30. – Guberniumi leirat. 1828. november 20. MVÁLVT–MVVLVT, Acta Allodialia (107. leltár), 1600/1828. Az ügyiratcsomó a publicum számára végzendı belsı és külsı munkálatokról a jövendıbeli városi mérnök számára összeállított munkaköri leírást is megırizte. A „belsı” munkálatokhoz fıhelyen a városban épp aktuális flaszterezés munkálatai (ez a városi utcák folyami kıvel való szakszerő kikövezését jelenti), emellett az utak rendezése és planírozása (a szintkülönbségek felszámolása, az utcák kövezésre való elıkészítése), különféle felmérések, a közkutak karbantartása, valamint a városi építkezések bonyolítása tartozott. A „külsı” munkálatok között az országutak karbantartását, a Maros szabályozását, gátkötéseket, a város földjeinek és erdeinek felmérését sorolták fel. Lásd Marosvásárhely [...] dolgainak eligazításokra felveendı ingenieurnak instructioja. MVÁLVT–MVVLVT, Acta Allodialia (107. leltár), 1600/1828. Esküdtek tanácsának jegyzıkönyve, 1800–1804. MVÁLVT–MVVLVT, Esküdtek tanácsának jegyzıkönyvei (117. leltár), nr. 3. 25–29.

206

ORBÁN JÁNOS

marosvásárhelyi bevándorlási folyamatok összhangban vannak a más erdélyi városokban, Kolozsváron és Szamosújváron B. Nagy Margit által kimutatott párhuzamos és egykorú jelenségekkel. Kolozsvárhoz képest eltérés csak a bevándorlás intenzitásában (a betelepedık számában), illetve a folyamat idıbeli eloszlásában állapítható meg. Szempontunkból kulcsfontosságú, hogy ezeknek a mestereknek a keze munkája révén terjedtek el véglegesen a barokk formák Marosvásárhelyen. Az Ausztriából, Bajorországból, Csehországból, Sziléziából, Magyarországról és a német nyelvterület különféle régióiból érkezı mesterek már hazájukból magukkal hozták a barokk formák és technikai megoldások ismeretét, melyet minduntalan gazdagítottak-frissítettek a más (egyébként hasonló mővészeti forrásokból táplálkozó) erdélyi kézmővesközpontokból érkezı hatások – itt elég, ha a Toldalagi-palotánál tevékenykedı kolozsvári Anton Schuchbauerre, a szamosújvári stukkókészítı, Romanus Lehr személyére vagy pedig a kolozsvári kıfaragók termékeinek szükségszerő importjára gondolunk.70 A Marosvásárhelyen korábban uralkodó, a források alapján meglehetısen elmaradottnak, sıt mai fogalmaink szerint primitívnek tőnı építészeti viszonyok ismeretében a bármennyire is leegyszerősített, de mégiscsak újfajta építészeti tudást hozó bevándorlókat kétségtelenül modernizációs tényezıként kell kezelnünk. Ez a 18. századi mesterek tevékenysége révén meghonosodott, alapvetıen késı barokk jellegő építészeti hagyomány a továbbiakban sikeresen konzerválódott, és még a 19. század elsı évtizedeiben is töretlenül érvényesülhetett a városban. Végezetül nem hallgathatjuk el, hogy a marosvásárhelyi barokk mesterkör kialakulása szoros összefüggésben áll azzal a század közepétıl kibontakozó többsíkú fejlıdési folyamattal, melynek kulcstényezıje az erdélyi Királyi Tábla 1754-es Marosvásárhelyre helyezése volt.71 A számos alkalmazott beköltözését maga után vonó és fokozott átutazó-forgalmat kiváltó intézkedés fellendítette a település gazdasági életét, növelte a szálláshelyek iránti keresletet, kedvezıen befolyásolva a lakosság építıkedvét. A marosvásárhelyi ingatlanok jelentısége így igencsak felértékelıdött a táblai ülnökök, valamint a pereik miatt a városban egyre többet idızni kényszerülı erdélyi fıurak szemében, akik hamarosan a város építészetének legfontosabb megrendelıivé léptek elı. Az igényesebb épületek iránti fokozódó kereslet hozzáértı építımestereket kívánt – mivel a város ilyeneknek szőkében volt, a következı évtizedek értelemszerően kedveztek az építıipari szakemberek megtelepedésének. Mindez természetesen nem zárja ki azt sem, hogy a negyvenes-ötvenes években Marosvásárhelyre vezetı útjuk alakulásában jelentékeny szerepe lehetett a városban még mőködı nagyobb építıtelepeknek: a jezsuiták, ferencesek és minoriták elhúzódó templom- és kolostorépítésének, valamint a vár területén zajló katonai építkezéseknek.

FELDOLGOZOTT ADÓ-, ILLETVE NÉPESSÉGÖSSZEÍRÁSOK 72 Marosvásárhely város 1733. évi adóösszeírása. MOL, F 49, 16. csomó, 72. cím, 14. A Szent György utcai fertály 1734. évi adóösszeírása. 1733. július 27. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 71, 1–8. 70

BIRÓ 1938, 107. A folyamat részletes elemzését lásd: ORBÁN 2009. 72 A felsorolás a munkánk során használt marosvásárhelyi adó- és népességösszeírásokat tartalmazza idırendi sorrendben; a tanulmányba foglalt megállapítások tekintélyes része ezeken alapul. A lábjegyzetekben az összeírásokra való hivatkozás igencsak körülményes lett volna, így ettıl eltekintettünk, itt viszont mindenik lelıhelyét részletesen közöljük. 71


A negyedik fertály (Szent Miklós utcai) 1734. évi összeírása. 1733. augusztus. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 71, 9–14. A Szent Király utca 1734. évi összeírása. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 72, 1–8. A Szent György utcai fertály 1738. évi adóösszeírása. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 74, 1–15. A Poklos utcai fertály 1741. évi adóösszeírása. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 77, 1–8. A Szent Király utcai fertály 1741. évi adóösszeírása. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 77, 9–15. A Szent György utcai fertály 1741. évi adóösszeírása. 1740. október 26. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 77, 16–25. A Szent Király utcai fertály 1742. évi adóösszeírása. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 78, 1–9. A Szent György utcai fertály 1742. évi adóösszeírása. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 78, 10–19. A Szent Miklós utcai fertály 1742. évi adóösszeírása. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 78, 20–26. A Poklos utcai fertály 1743. évi adóösszeírása. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 79, 1–8. A Szent Király utcai fertály 1743. évi adóösszeírása. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 79, 9–15. A Szent György utcai fertály 1743. évi adóösszeírása. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 79, 16–24. A Poklos utcai fertály 1747. évi adóösszeírása. 1746. október 21. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 80, 1–8. A Szent Miklós utcai fertály 1747. évi adóösszeírása. 1746. október 21. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 80, 9–16. A Szent Miklós utcai fertály 1748. évi adóösszeírása. 1747. október 25. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 81, 1–8. A Szent György utcai fertály 1750. évi adóösszeírása. 1749. október 30. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 82, 1–10. Conscriptio civitatis Marus Vasarhelly, 1750. MVÁLVT–MVVLVT, Összeírások (119. leltár), nr. 1. A Szent György és Szent Miklós utcai fertályok 1751. évi adóösszeírása. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 83, 1–18. A Poklos utcai fertály 1753. évi adóösszeírása. 1752. október 16. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 84, 1–8. A Szent Király utcai fertály 1753. évi adóösszeírása. 1752. október 12. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 84, 9–16. A Szent György utcai fertály 1753. évi adóösszeírása. 1752. október 16. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 84, 17–28. A Szent Miklós utcai fertály 1753. évi adóösszeírása. 1752. október 16. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 84, 29–36. A Szent Király utcai fertály 1754. évi adóösszeírása. 1753. október 16. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 85, 1–8. A Szent Miklós utcai fertály 1754. évi adóösszeírása. 1753. október 16. MVÁLVT–MVVLVT, Adóösszeírások (116. leltár), nr. 85, 9–20. Az 1785-ös népszámlálás I. kötete, 1–100. MVÁLVT–MVVLVT, Összeírások és népszámlálások (119. leltár), 3. cs. Az 1785-ös népszámlálás II. kötete, 101–200. MVÁLVT–MVVLVT, Összeírások és népszámlálások (119. leltár), 4. cs. Az 1785-ös népszámlálás III. kötete, 201–300. MVÁLVT–MVVLVT, Összeírások és népszámlálások (119. leltár), 5. cs.

207

ORBÁN JÁNOS

208

Az 1785-ös népszámlálás IV. kötete, 301–400. MVÁLVT–MVVLVT, Összeírások és népszámlálások (119. leltár), 6. cs. Az 1785-ös népszámlálás V. kötete, 401–500. MVÁLVT–MVVLVT, Összeírások és népszámlálások (119. leltár), 7. cs. Az 1785-ös népszámlálás VI. kötete, 501–600. MVÁLVT–MVVLVT, Összeírások és népszámlálások (119. leltár), 8. cs. Az 1785-ös népszámlálás VII. kötete, 601–700. MVÁLVT–MVVLVT, Összeírások és népszámlálások (119. leltár), 9. cs. Az 1785-ös népszámlálás VIII. kötete, 701–800. MVÁLVT–MVVLVT, Összeírások és népszámlálások (119. leltár), 10. cs. Az 1785-ös népszámlálás IX. kötete, 801–860. MVÁLVT–MVVLVT, Összeírások és népszámlálások (119. leltár), 11. cs. Az 1785-ös népszámlálás összesítı táblázatai. MVÁLVT–MVVLVT, Összeírások és népszámlálások (119. leltár), 12. cs.

IRODALOM BENKİ K. 2001 Marosvásárhely szabad királyi város leírása 1862-ben. S. a. r. Pál-Antal Sándor. Marosvásárhely. BIRÓ J. 1938 A gernyeszegi Teleki-kastély. Budapest. BÓNIS J. 1997 A marosvásárhelyi céhekrıl. In: A Maros megyei magyarság történetébıl I. Marosvásárhely, 57–76. CSATKAI E. 1963 Pozsonyi képzımővészek és iparmővészek 1750 és 1850 között. Mővészettörténeti Értesítı, XII. 1. 18–28. CS. DOBROVICS D. 1981 A 18. századi építıcéhek és a nagybirtokos uradalmak kapcsolatai. In: Nagybákay Péter (szerk.): IV. Kézmővesipartörténeti Szimpózium, Veszprém, 23–27. FODOR I. 1938 A céhek világából. Paizsosok, asztalosok, kádárok, cipészek, vargák. Krónikás füzetek III. 5. H.n. [Marosvásárhely]. FOGARASI S. 1974 Marosvásárhely és Göttinga. Önéletírás (1770–1799). S. a. r. Juhász István. Bukarest. JAKAB E. 1882 Adalék a telepítés kérdéséhez. Századok, XVI. 10. 812–835. KAPOSSY J. 1933 Magyarországi ötvösök a XVIII–XIX. században. Levéltári Közlemények, XI. 1–2. 242–287. 1952 Építık, festık, szobrászok és grafikusok Magyarországon 1828-ban. Mővészettörténeti Értesítı, I. 133–140. KATANY I. Román Állami Levéltár Maros Megyei Igazgatósága. Anyakönyvek győjteménye, 1. leltár (DirecŃia JudeŃeană a Arhivelor NaŃionale Mureş, ColecŃia registre de stare civilă, nr. inv. 1). Nr. 864. A marosvásárhelyi római katolikus plébánia anyakönyve (1702–1739). KATANY II. Román Állami Levéltár Maros Megyei Igazgatósága, Anyakönyvek győjteménye, 1. leltár (DirecŃia JudeŃeană a Arhivelor NaŃionale Mureş, ColecŃia registre de stare civilă, nr. inv. 1). Nr. 865. A marosvásárhelyi római katolikus plébánia anyakönyve (1739–1770).


KOMÁRIK D. 1971 Építészképzés és mesterfelvétel a XIX. században. Pesti mesterek és mesterjelöltek. Építés-Építészettudomány, III. 4. 379–418. MOL F 49 Magyar Országos Levéltár, Erdélyi Kormányhatósági Levéltárak, Vegyes összeírások (F 49). MOL P 662 Magyar Országos Levéltár, Teleki család marosvásárhelyi levéltára, Teleki Sándor osztály (P 662). MVÁLVT–MVVLVT Román Állami Levéltár Maros Megyei Igazgatósága. Marosvásárhely város levéltára (DirecŃia JudeŃeană a Arhivelor NaŃionale Mureş, Fondul Primăria oraşului Tg. Mureş). B. NAGY M. 1970a Udvarházak és stílusok. In: Reneszánsz és barokk Erdélyben. Bukarest. 15–158. 1970b A kolozsvári barokk mesterkör. In: Reneszánsz és barokk Erdélyben. Bukarest. 227–252. 1977 Türk Antal építımester (1750–1798). In: Stílusok, mővek, mesterek. Bukarest. 32–49. 1983 A barokk Szamosújvár születése. Építés-Építészettudomány, XV. 1–4. 27–39. ORBÁN J. 2009 Táblabírák, fınemesek, pallérok és házak. Városkép és társadalom változásai Marosvásárhelyen a Királyi Tábla beköltözése után. In: Bányai Réka – Sebestyén Spielmann Mihály (szerk.): Könyvek által a világ... Tanulmányok a hetvenéves Deé Nagy Anikó tiszteletére. Marosvásárhely, 245–280. KÉZIRAT Teleki Sámuel marosvásárhelyi építkezései. Kézirat. JOGSZABÁLYOK, POLGÁRNÉVSOROK 2006 Marosvásárhely XVII–XVIII. századi jogszabályai és polgárnévsorai. S. a. r. Pál-Antal Sándor. Marosvásárhely. SCHOEN A. 1930a A budapesti központi városháza. Budapest. 1930b A budai Szent Anna-templom. Budapest. TRÓCSÁNYI ZS. 1957 Erdélyi összeírások. In: Kovacsics J. (szerk.): A történeti statisztika forrásai. Budapest, 273–308. VOIT P. 1969 Mesterek adattára. In: Dercsényi Dezsı–Voit Pál (szerk.): Heves megye mőemlékei I. Budapest, 303–426.

209

210

ORBÁN JÁNOS

THE LATEST RESULTS OF THE RESEARCH OF THE MAROSVÁSÁRHELY BAROQUE “CRAFTSMAN CIRCLE” (ABSTRACT) Our study analyses the 18th century Marosvásárhely (Târgu-Mureş) craftsman society through an approach from the perspective of architectural history based on archival sources, and with special emphasis on the development of the status of masons, not ignoring however the situation of carpenters, joiners, locksmiths and potters, who were in close relation with the construction industry. The results of the study unequivocally state that from the mid 18th century onwards there is a definite headcount increase within the construction industry and pertaining to this, within masonry as well. A key role in this process is held by the mostly German craftsmen migrating to the city. Their linguistic and religious separation makes them clearly distinguishable within the society of the city in this period, bringing thus validation and also a special connotation to the concept of “Craftsman Circle”. Hence, the linguistically isolated, mostly Catholic immigrants (especially in the first decades) have necessarily formed a sort of separated community in the predominantly Hungarian and typically reformat society of the city. We must emphasize that the immigration processes in Marosvásárhely are in line with the contemporary phenomena specified by Margit B. Nagy in other Transylvanian cities such as Kolozsvár (Cluj-Napoca) or Szamosújvár (Gherla). In comparison with Kolozsvár discrepancy can be determined only in the intensity of immigration (number of the immigrants) or in the temporal distribution of the process. The Baroque patterns have permanently spread in Marosvásárhely as a result of the activity of these craftsmen. Arriving from Austria, Bavaria, Silesia, Hungary and from various regions of the German linguistic areas, these craftsmen had already been familiar with the forms and technical solutions of the Baroque, and this knowledge was continuously refreshed and enriched by other influences (even if springing from similar artistic roots) of the various craftsman centers of Transylvania, here it is enough if we mention Anton Schuchbauer working at the Toldalagi-palace, or Romanus Lehr the stucco-modeler from Szamosújvár, or the inevitable import of the products delivered by the stone-cutter workshops from Kolozsvár. Being aware of the rather obsolete architectural circumstances previously prevailing in Marosvásárhely, these immigrants, bearers of a new kind of architectural knowledge, must unquestionably be considered factors of modernization. This basically Late Baroque architectural tradition established due to the 18th century craftsmen was afterwards successfully conserved and prevailed firmly in the city even in the first decades of the 19th century.

A MAROSVÁSÁRHELYI BAROKK MESTERKÖR KUTATÁSÁNAK

Recommend Documents