Schultheisz Emil
A barokk medicina korszaka (A Semmelweis Egyetem egyetemi jegyzetéből)
A XVII. század művészetében a késői renaissance művészet alapján nagyobb mozgalmasságra törekvő stílus alakul ki, a barokk. Ezzel egyidőben jelenik meg az új természettudomány (Galilei) és filozófia (G. Bruno). A tudománytörténetben a XVII. század a matematikus-filozófusok: – Descartes, Leibniz, Pascal; a fizikus-csillagászok: Newton, Galilei, Kepler, Gilbert; a kémikusok: Robert Boyle, Jean-Baptiste van Helmont, valamint a kísérletezés és megfigyelés filozófusának Francis Baconnak azévszázada. Nem csoda, ha ennek a századnak orvosi irodalma is kiemelkedő. Az orvostan mindama ágai, melyeknek fejlődése a XVI. században megindult vagy felgyorsult, a XVII. században tovább fejlődnek. Az ekkor megnyílt új területek: a kísérletes élettan és a mikroszkópos anatómia, a szövettan. 1600 táján találták fel a mikroszkópot. Az előző századok passzív megfigyeléseit most aktív kísérletezés egészíti ki. A funkciókat immár nem feltételezték, hanem a szövetek vizsgálatából nyert ismeretekkel kutatták és igyekeztek megmagyarázni a funkciót. A hagyományos ismereteket önállóan rendezik és foglalják rendszerbe, szisztematizálják, ami a gyógyászatnak különösen a késői barokk korban egyik jellemzője. A XVII. század, de élettani, kórtani szempontból talán minden idők legnagyobb orvosi felfedezése a vérkeringés megismerése volt. Ez sem előzmény nélküli. A XIII. században Ibn an-Nafis (Kairó) nagyjából helyesen feltételezi a tüdő keringését. A szerencsétlen sorsú spanyol orvos Michael Servetus teológiai könyvében olvasható az első utalás a kisvérkörre. Bebizonyított, hogy a „keringés” szót Kelemen pápa udvari orvosa, a híres botanikus, Andrea Cezalpino (Cesalpino) (1524–1603) nemcsak használta már éspedig a mai értelemben, de mind a nagy, mind a kisvérkörről voltak jó elképzelései.
Élettan A keringés tana mellett a XVII. század az élettan más területein is új felismerésekre vezetett. Robert Boyle (1627–1691) angol kémikus rájött, hogy az állati élet nem a levegőtől általában, hanem annak egyetlen alkotó elemétől függ. Robert Hook (1635–1703) kísérletével igazolta, hogy nem a mellkas mozgása a légzés döntő eleme. A mellkasfal eltávolítása után is életben tudta tartani az állatot, ha egy fújtatóval levegőt pumpált a légcsővön keresztül a tüdőbe. Giovanni
Maria
Lancisi
(1654–1720)
három
pápának
volt
háziorvosa;
a
szívbetegségeknek mesteri leírását adja. A XIX. századig senki sem mutatja be oly meggyőzően a moszkitó és a malária közötti okozati összefüggést, mint ő. A malária profilaxisra vonatkozó gyakorlati tanácsai ma sem érvénytelenek. A genfi Théophile Bonet (1620–1689) „Sepulchretum” című híres könyvében megtalálható a kor egész patológiai-anatómiai ismeretanyaga. John Grant 1662-ben kiadott “Natural and Political Observation upon the Bills of Mortality” című könyvében megjelenik az orvosi statisztika. A kitűnő kémikus Jean-Baptiste van Helmont (1577–1644) az emésztés élettanát helyezte új megvilágításba: az emésztést erjedések sorozataként írta le, kimutatta a sósav jelenlétét a gyomorban. Egyébként ő írtotta ki azt az ősrégi gondolatot, hogy náthánál az agy nyákot választ ki. Ő fedezte fel a széndioxidot, ő alkotta a „gas” szót. A kémia nem lévén olyan fejlett a XVII. században, mint a fizika, a légzés és az emésztés fiziológiájában nem lehetett akkora a fejlődés, mint a keringésélettanban. Ugyanez volt az akadálya annak, hogy a paduai Santiorio Santiorio (1561–1636) az anyagcsere folyamatok megismerésében egy bizonyos pontnál tovább jusson. Élettani problémák quantitatív megközelítése több új instrumentum szerkesztésére késztette (klinikai hőmérő, pulzusóra). „A természet titkai kutatásának csodálatos eszköze” a mikroszkóp – írja Leibniz. Ezt az eszközt Anton van Leewenhoek (1632–1723) delfti amatőr tudós készítette és állította szolgálatba. Jan Swamerdamm (1637–1680) ennek segítségével írhatta le a vörösvértesteket (fontos egyébként még ama felfedezése, hogy a tüdő úszik a vízen, ha az elhalt újszülött már lélegzett). Legelsőként összetett lencséket mikroszkópként minden bizonnyal a holland Zacharias Janssen használt 1590 körül. A mikroszkóp e korabeli története egyébként tipikus barokk jelenség. Használata egyidejűleg szolgálta a szórakoztató kuriózumok keresését és a tudományt. Innen a
„microscopia ludicria” és „seria” elnevezések. A makroszkópos anatómia XVII. századi fejlődését olyan nevek reprezentálják, mint Bartholinus, Wirsung, Cowper, Meibom, Peyer, Stensen de Graaf. A legmodernebb anatómiai könyvekből is jól ismert nevek.
A fizika és kémia orvosi alkalmazása Nagy és úgy látszik, ellenállhatatlan kísértés volt a korszak két gyorsan, de nem egyenletesen fejlődő új alaptudományának, a fizikának és a kémiának orvosi alkalmazása. Visszatekintve ez egy nagy, de csak részben sikerült tudományos kísérletnek fogható fel, eredményeivel és nem kevés hibájával. Két nagy irányzat vette ezzel kezdetét, a iatrofizika, iatromechanika vagy iatromatematika és iatrokémia. A iatrofizikai felfogással a humorálpatológia csaknem másfél évezredes egyeduralmát követően a szolidárpatológia került előtérbe. Descartes mellett – akinek gyanúsan spekulatív élettani művében olvasható a reflexjelenség első leírása – a iatrofizika neves képviselője Alfonso Borelli (1608–1679) az, aki az izomműködés helyes mechanikus magyarázatát adja. A iatrokémikusok kevésbé érvényesültek, mint a iatromechanikusok. A filozófia, természettudományok, társadalomtudomány, sőt politika ás a medicina egységére való törekvés megjelenítője Gottfried Wilhelm Leibniz (1646–1716). Mégis csaknem minden orvosi és természettudományi írásának alapszemlélete a iatrokémia, illetve kémia. François de la Boe (1614–1672) másik nevén Sylvius de Leyden ennek az irányzatnak jeles képviselője. A betegségeket „acidosis” vagy „alkalosis” címszó alatt igyekezett osztályozni. Míg a veseműködés Borelli felfogásában kizárólag mechanikai funkció, addig de la Boe szerint tisztán kémia. Noha egyik irányzat hatása sem volt tartósan eredményes, szerepük a történelemben érdekes, mert klasszikusan példázzák sok esetben azt a veszélyt, amit alapvetően igaz tudományos adatok túlságosan korai alkalmazása jelent a klinikai orvostudományban, továbbá azt, hogy milyen hatalmas mennyiségű tudományos ismeretanyag szükséges megfelelő konstelláció esetében, az ún. 'haszontalan ismeretek” hasznossá, alkalmazhatóvá tételéhez. Végül mutatja minden idők tudósainak azt az igényét, hogy rendelkezzenek megfelelő alapul szolgáló elmélettel, koncepcióval. E két tan túlzásainak reakciójaképpen hangoztatták az ún. „vitalismus” képviselői, hogy az élet jelenségei csak kémiai vagy fizikai fogalmakkal nem
érthetők meg. Jól példázza ezt a vitalisztikus álláspontot az angol Francois Glisson (1597– 1677) teóriája, mely szerint az irritabilitás az állati szövetek több tényező által létrejövő specifikus tulajdonsága. A két teória kevés közvetlenül felhasználható adattal gyarapította a század klinikai orvostanát. A XVII. században mégis nagy klinikai fejlődésnek vagyunk tanúi. Számos beteg megfigyelésnek szentelt könyv tanúsítja a nagy klinikai teljesítményt.
Sydenham Az „angol Hippokrates”, ahogy kortársai nevezték Thomas Sydenham (16241689) nem az egyetlen, de a legismertebb XVII. századi klinikus. A gyakorlat embere volt, mentes kortársai gyakran meddő spekulatív hajlamától. Sydenham eredetileg Cromwell hadseregének kapitánya, későn, 39 éves korában szerezte meg az orvosi licenciátust. Az orvos-filozófus John Locke barátja volt. Az ő nézetét vallotta a közvetlen megfigyelés döntő szerepéről, e szempontból bizonyára jogos a párhuzam Sydenham és Hippokrates között. Az a terve viszont, hogy a betegségeket úgy figyelje meg és osztályozza, mint a törvényeket, csoportok és osztályok szerint, távol áll a hippokrateszi gondolkodástól. Hippokrates a beteget, nem a betegséget vizsgálta. A tünetek pontos megfigyelése Hippokratesnél a betegek állapotának megítéléséhez kellettek, nem a betegségek klasszifikációjához. Sydenham a betegségek „fajták” szerinti rendszerezésére törekszik. A botanikusok növényrendszertani beosztására hivatkozik. A „természetes betegségszisztémák” gondolatát ugyan kifejtette, de nem fejlesztette merev rendszerré. Eléggé praktikus ember lévén maga nem építette ki, így az egyébként nyilvánvalóan várható kudarcot elkerülte. A „természetes betegségszisztémák”-ról vallott elmélete a XVIII. század nozológiájában számos követőre talált. Sydenham igazi nagysága klinikai megfigyeléseiben és a kor ismeretanyagához képest ésszerű terápiájában van. A maláriára, dizentériára, kanyaróra, vörhenyre vonatkozó vizsgálatai, a chorea minor leírása – mely nevét viseli – híressé tették. Legismertebb tanulmányát a köszvényről írta. Az az értekezése, melyben azt fejtegeti, hogy nem lázas betegségben szenvedő betegei mintegy felének tünetei olyan betegségekre vezethetők vissza, melyeket ma „pszihoszomatikus”-nak mondunk, a józan megfigyelés mesterműve. Gyógykezelésében arra törekszik, hogy a természet gyógyító erejét (vis medicatrix naturae) támogassa, tapasztalatai, nem pedig teóriák alapján. A betegségek klasszifikációjának
gondolatát logikusan egészítette ki a gyógyeljárások (methodus medendi) rendszerbefoglalásának elkészítésével. Szerencsére ebből nem csinált dogmát. Ezért fogadhatta el a Peruból 1630-ban beszerzett kínakérget mint specifikumot. Annak ellenére tette ezt, hogy a „Jezsuitapor”-t behozó és elterjesztő katolikus szerzetesek esküdt ellensége volt a puritán protestáns.
Új terápiás területek A kinin felhasználása a század medicinájának érezhető terápiás lendületet adott. Eltekintve attól, hogy az akkor gyakori betegség tüneteit jól befolyásolta, lehetővé tette a malária objektív elkülönítését a többi lázas betegségtől, s ezzel a kor orvosai éltek is. Ez a differenciáldiagnosztikus eljárás Richard Morton (1635–1698) nevéhez fűződik. A kinin használata megerősítette azt a gondolatot, hogy vannak specifikus betegségek és specifikus szerek, keresni kell a közöttük lévő összefüggéseket. Érdekes módon a klinikai gyakorlatban a legtöbb orvos el tudott szakadni a merev irányzatoktól, ha elméletileg – ma azt mondanánk kutatóként – annak abszolút híve volt is. A iatrofizikus Baglivi azt vallotta, hogy a betegszobába lépve minden elméletet félre kell tennie és hippokratészi módon kell eljárnia. Az angol Thomas Willis (1621–1675), akinek nevét agyanatómiai kutatásai őrzik („circulus arteriosus Willisii”) elméletileg iatrokémikus volt, klinikusként a gyermekágyi láz, hastífusz, myasthenia gravis tünettanának remek ismertetője. Leírja a cukorbetegek vizeletének édes voltát. Egyike volt az elsőknek, akik a hisztériát nem az uterus, hanem az idegrendszer betegségének tartotta. A paralysis progressiva egyik legkorábbi leírója. Francois Glisson kórleírása a rachitisről oly tökéletes, hogy minden előző ismertetést (Reusner, 1582) felülmúl. Anatómusként is jól ismert. A XVII. század klinikai fejlődése részben már azon a kapcsolaton alapszik, mely a patológiai-anatómiai adatokat a betegmegfigyeléssel kötött össze. Ez érvényes Sylvius ragyogó tuberkulózis-értekezésére is, aki a betegágy melletti oktatást Leydenben újra bevezette. Ebből a gyakorlatból született Raymond Vieussens (Montpellier, 1641–1717) klinikailag és kórbonctanilag egyaránt kitűnő leírása az aortainsufficienciáról és a mitralis stenosisról. Új szakterületre vezette az orvosokat Bernardino Ramazzini (1623–1714). Klasszikussá vált könyve a foglalkozási betegségeket tárgyalja. A híres Rembrandt képről közismert
anatómus Dr. Tulp a trópusi betegségeket tanulmányozta a holland gyarmatokon, elsőként írta le a beri-befit.
Sebészet, szülészet, törvényszéki orvostan A sebészet a XVI. században elért színvonalát tartotta, újat nem produkált. Fabricius von Hilden (1560–1634) munkássága mindkét évszázad sebészetét reprezentálja. A XVII. században már a szülészet is egyre gyakrabban lesz orvosi feladat. Királyok és főrangúak veszik igénybe segítségüket feleségük vagy maitresseik szülésénél, ezáltal a nép is megbarátkozik a szülészorvosok beavatkozásának gondolatával. Szülészként ekkor Francois Mauriceau (1637–1709) a legnevesebb. A tubaterhesség leírása, sok tévedés eloszlatása fűződik nevéhez. Ebben a periódusban alakult tudományággá a törvényszéki orvostan, melyet e században Paolo Zacchias (1584–1659) és a lipcsei Johann Bohns (16401719), valamint Jan Swammerdam munkái képviselnek.
Akadémiák, egyetemek A fentiekben említett kiemelkedő orvosok tudása és gyakorlata nem jellemző a század átlagorvosára. Ezeknek praxisát Molière szatírái hűen adják vissza. Különösen igaz ez a francia orvosi gyakorlatra. A párizsi egyetem orvosi fakultása volt akkoriban Európa legkonzervatívabb, legszárazabb orvosi iskolája. Betűrágó, meddő „vitáit” egyik dékánja, Guy Patin szószátyár levelei tükrözik. Sokkal jobb a többi egyetem sem volt. A nagy felfedezések nem a fakultásokon belül, hanem az akkor egymásután alakult tudós társaságokban születtek. Boyle, Malpighi, Leeuwenhoek dolgozatait a londoni Royal Society publikálta. A Királyi Társaság az 1645-ben alapított ún. „láthatatlan kollégium”-ból jött létre, szabályait 1662-ben erősítették meg nyilvánosan. Hasonló, az egyetemektől független társaságok, akadémiák sorra alakultak meg: Accademia del Lincei, Rómában 1603-ban; a francia Tudományos Akadémia Párizsban 1665ben; Németországban a lipcsei Academia Leopoldina 1677-ben. Az egyetemek XIX. századi újjászervezéséig a tudományos kutatás támogatói és a nem formális, valódi tudományos viták színhelyei. Ezek adják ki részben a XVII. századtól már többé-kevésbé rendszeresen megjelenő orvosi folyóiratokat.
Babona és gyógyítás A sok, valóban nagyjelentőségű természettudományos és orvosi felfedezés ellenére a XVII. század is tele volt babonával, kuruzslással. A „magnetotherapia” Európa-szerte divatozott (akárcsak ma!). A híres angol alchemista, Sir Kenelm Digby titokzatos pora „meggyógyította” a sebet, ha sikerült rácsempészni arra a fegyverre, mely a sérülést okozta. A skrofulosisban szenvedők tömegesen gyógyultak, ha a francia vagy az angol királyok keze érintette a betegeket, vagy akár csak néhányat is közülük. A rózsakeresztesek misztikus szövetsége fénykorát élte.
A felvilágosult medicina Mindezek mellett, avagy ellenére a XVII. század medicinája a felvilágosodás jegyeit viseli magán, legalábbis ennek irányába mutat. John Locke, Isaac Newton munkássága, legjellegzetesebben pedig az utolsó nagy polihisztor és az első enciklopedista Leibniz tanait a medicinát is fellendítik. Míg azonban a XVIII. században kiteljesedő felvilágosodást magát elsősorban a francia enciklopedisták munkássága jelentette, a XVII. századi Franciaországban a fejlődés állt. Itália még mindig a medicina és a tudomány központja, miközben Anglia és Hollandia a tudomány nagyhatalmai lettek. Németországot a harmincéves háború és következményei pusztították, ennek megfelelően kevésbé volt produktív, a kis Svájc viszont meglepően nagyszámú, kitűnő orvost adott Európának. Merőben új, a jóléti társadalom először Leibiznél felmerülő gondolata, teljességét a francia felvilágosodás hozza.
Harvey Mégis, a vérkeringés útjának és folyamatának megállapítása („a vérkeringés felfedezése”) az angol William Harvey (1578–1657) érdeme, aki ezt a „De Motu Cordis” című, először 1628ban megjelent könyvében tette közzé. A keringésről nem puszta elméletként ír. Matematikai, morfológiai és kísérletes érvekkel bizonyítja felfedezése helyességét. Egyetemi előadásaihoz készített jegyzeteiből kiderül, hogy legalább 1616 óta dolgozott elméletének kimunkálásán. Harvey mint tudós, abban különbözik elődeitől, hogy nemcsak az elméletből vagy csak az
anatómiából indul ki, hanem egyidejűleg a kvantitatív meghatározásokat és kísérleteket is elvégzi. A „modern” kutató gondolkodása vezette, amikor az általa kutatott fenomént izoláltan vizsgálta. Hogy minden fázist bizonyítani tudjon, kizárólag a keringés mechanikus mozzanataival foglalkozott. Azt a kérdést, hogy mi lesz a vérrel a májban, szívben, agyban – tehát ha elhagyja a Harvey által megismert pályát – szándékosan nyitva hagyta. Nyilván abból a meggondolásból, hogy az első kérdésre, a vér útjára adott válasza minél teljesebb lehessen. Ha hitt is a szervekben képződő „spiritus” galenusi teóriájában – ami kora gyermeke lévén, nem valószínűtlen – nem tesz róla említést. Harvey mechanisztikus álláspontot képvisel, ami megfelel kora szemléletének, a „mechanizmus” felfogásának. René Descartes francia filozófus (1596–1650) az emberi test egész működését mechanikusan fogta fel. Az ember egész teste egy gép, kivéve a hypophysist, mely a racionális lélek helye. (Descartes nyirokteóriája egyébként egy évszázadon át elfogadott volt az orvostanban.) Szerencsére ezt a kizárólagosan mechanisztikus szemléletet Harvey egyedül a keringés kutatásánál képviselte, melynek működése túlnyomórészt tényleg mechanikus jellegű. Nem akarta az életműködéseket általában tisztán mechanikusnak tekinteni. Elkerülte ezzel azokat a veszélyeket, melyek az ún. iatrofizikusokat fenyegették. Az egyoldalúan alkalmazott mechanisztikus szemlélet ti. ugyancsak meddő spekulációhoz vezetett. Mint más jelentős felfedezőknél látható, Harvey is megmaradt kora emberének, aki miközben azon munkálkodott – eredményesen -, hogy Galenus egyik legfőbb tételét megdöntse, ügyelt arra, hogy saját megfigyelései alátámasztására Galenust is tanúul hívja. Egyébként az életelveket illetően Aristoteles híve volt. A keringésre vonatkozó első bizonyítékai morfológiai érvek voltak, melyeket állatok szekciója és viviszekciója alatt észlelt. Rámutatott a szívbillentyű és nagyerek struktúrájára, azoknak az ereknek a helyzetére, melyek a foetalis keringésnél a tudót kikapcsolják, bizonyította, hogy a vér egész tömegének keresztül kell jutnia a tüdőn, miközben a jobb szívfélből a balba jut. A vénabillentyűk struktúrája – melyeket Harvey tanítómestere Fabricius kitűnően írt le, de funkciójukat rosszul értelmezte – megerősítette a vénákban történő, kizárólag centripetális mozgás feltevését. Második
érve
matematikai
és
kvantitatív
volt,
megállapítva,
hogy
a
vér
összmennyiségének állandóságát csak konstans cirkuláció biztosíthatja. Állatkísérleteivel igazolta, hogy a vena cava lekötése után az szív üreges marad, míg az aortaligatura a vér felgyülemléséhez vezet a szívbe. Mikroszkóp hiányában az arteriából a vénákba jutás módját nem tudhatta. A kapillárisok felfedezésével ezt a hiányt Marcello
Malpighi (1628–1694) pótolta. Mikroszkópos megfigyeléseit kiterjesztette a tüdő, lép, vese, máj és bór szövetének vizsgálatára. Joggal viseli több szöveti struktúra Malpighi nevét. Harvey másik érdekes, bár jóval kisebb jelentőségű könyvében „De Generatione Animalium” (1651) embriológiával és összehasonlító anatómiával foglalkozik. A vérkeringés felfedezésének közlése heves ellentmondást váltott ki. Voltak azonban olyanok is, akik a keringés megismeréséből azonnal logikus következtetéseket vontak le: Sir Christopher Wren, intravénás injekció formájában juttatott gyógyszert a szervezetbe. A gyakori szövődmény miatt ez az eljárás csak a XIX. században honosodott meg. A vérkeringés megismeréséből fakadt a transfuzió gondolata es gyakorlata. Richard Lower (1631–1691) angol anatómus 1665-ben friss állati vért ömlesztett egy másik állatba. Jean Denis, XIV Lajos udvari sebésze végzett először transzfúziót emberen. Egy 16 éves anaemiás fiúnak fecskendezett be birkavért szövődmény nélkül. Szerencséje volt. Követőinek nem. A szövődmények halmozódtak, a transzfúziót megtiltották.
