A MAGYAR NYUGDÍJRENDSZER. JELENLEGI HELYZET, ELŐREJELZÉS ÉS TENNIVALÓK Simonovits András
Vezetői összefoglaló Jelenlegi helyzet A magyar nyugdíjrendszer 1998 óta három pillérből áll: 1. a kötelező tb-rendszerből, 2. a kötelező magánnyugdíj-rendszerből; 3. az önkéntes magánnyugdíj-rendszerből. A zsugorított 1. és a 2. pillérből álló vegyes rendszerben ma a dolgozóknak kb. a 60%-a vesz részt (ebből 50%-pont önkéntes átlépő), míg az 1. pillérből álló tiszta tb-rendszerben maradók aránya kb. 40%. A vegyes rendszer tagjainak rész tb-nyugdíja a tiszta tb-nyugdíjnak az 1997-es törvényben előírt 75%-a lesz, tehát az 1997-ig szerzett nyugdíjjogosultságok 1/4-e elveszett az átlépők számára. A jelenlegi rendszert a következő problémák terhelik: a) 2012-ig megmarad a feleslegesen bonyolult tb-nyugdíjszabály, emiatt az emberek nem értik, hogyan függ a nyugdíjuk a befizetéseiktől. b) A már több mint 8 éve működő magánnyugdíjpénztárak olyan nagy költséghányaddal dolgoznak, hogy éppen csak megőrzik a befizetések reálértékét. c) A kormány az önkéntes magánpénztárak tagjainak túlzott adókedvezményt nyújt, amelyet főleg a legálisan sokat keresők tudnak igénybe venni. d) A hosszú távú rendszer szabályait napi szempontokat követve állandóan és jelentősen változtatják. Előrejelzések A nyugdíjrendszer pénzügyi egyensúlyát hosszú távon három folyamat fenyegeti: 1. a népességelöregedés, 2. az átalakulás lezárása után is fennmaradó alacsony foglalkoztatási szint és 3. a járulékfizetés nagymértékű kerülése. Az 1–2. folyamat a járulékkulcsok növelését vagy a nyugdíj/kereset arány csökkentését vagy a nyugdíjkorhatár emelését követeli meg, a 3. folyamat kezeléséhez viszont szigorítani kell az ellenőrzést. Egyelőre nem teljesültek a magánnyugdíj-pénztárak megnyitásával kapcsolatos remények, ti. hogy magas reálhozamuk enyhíti majd a tb-pillérre nehezedő nyomást. Teendők A szakértők többé-kevésbé egyetértenek a következő teendőkben: a) minél előbb be kell vezetni az egyéni tb-nyugdíj-számlákat, b) racionalizálni kell a magánnyugdíj-pénztárak működését, és c) időben ki kell egészíteni a rendszerváltás jelenleg még aktív korú veszteseinek elégtelen nyugdíját. Nemcsak saját, de nem is általánosan osztott véleményem szerint: a) a normatív kiadásokat leszámítva célszerűbb a tb-nyugdíjakat járulékból fedezni, b) a kötelező magánnyugdíjak indexált uniszex életjáradékát egy központi szervnek kell fizetnie; c) jelentősen csökkenteni kell az önkéntes nyugdíjrendszer adókedvezményeit.
140
Jelenlegi helyzet A magyar nyugdíjrendszer 1998 óta három pillérből áll: 1. a kötelező tb-rendszerből, 2. a (kötelező) magánnyugdíj-rendszerből; 3. az önkéntes (magán)nyugdíj-rendszerből. (Sajnos, a jogalkotók kifelejtették a zárójelbe tett jelzőket, és emiatt az 1. és a 2. pillérből álló vegyes rendszerbe önkéntesen átlépők közül sokan tévesen azt hiszik, hogy ők a 3. pillérbe léptek be.) A magyar tb-nyugdíjrendszert sokan szidják, hogy bár túl nagy (a bruttó keresetre vonatkozóan 26,5%-os) járulékkulccsal működik, mégis alacsony nyugdíjakat fizet (2005-ben a havi 100 EFt-os nettó átlagkeresethez képest 65 EFt volt az átlagnyugdíj, amely reálértékben némileg meghaladja az 1989-es utolsó évet, és jóval magasabb az 1996-os mélypontnál: 1. táblázat). 1. táblázat: Magyar ár- és reáljövedelem adatok, 1989−2002 (%) Év 1989 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004
Fogyasztói árak Nettó reálkereset 100 129 174 214 262 311 399 493 583 667 734 806 881 928 970 1036
100 94,3 87,7 86,5 83,1 89,0 78,2 74,3 77,9 80,7 82,7 83,9 89,3 101,4 112,6 112,9?
Nettó reáljövedelem 100 98,0 96,4 92,8 88,4 91,2 86,8 86,8 87,6 90,8 91,6 95,3 98,5
-
Reálnyugdíj 100 94,6 88,1 85,9 82,8 86,9 78,3 71,3 72,0 76,6 79,5 80,6 85,3 93,7 100,9 -
Forrás: KSH (2004)
Pedig könnyű belátni, hogy egyensúlyban (amikor a nyugdíjakat a járulékokból fedezik) a járulékkulcs a függőségi hányad (nyugdíjasok száma/járulékfizetők száma) és a helyettesítési arány (átlag nyugdíj/átlagkereset) szorzata, tehát nem választható tetszőlegesen. Inkább az róható fel a tervezőknek, hogy bonyolultsága ellenére a magyar nyugdíjrendszer nem tesz átlátható és ezért sem ösztönöz eléggé a részvételre: például lehetséges volt, hogy valaki évekkel tovább dolgozzon mint képzeletbeli „ikertestvére”, és mégis jóval kisebb nyugdíjat kapjon a hibás nyugdíjformula miatt. Ezeket az aránytalanságokat keletkezésük évében, 1996ban mutatjuk be a 2. táblázatban, de az arányos indexálás miatt ezek lényegében a mai napig fennmaradtak.
141
2. táblázat: Nyugdíjak eloszlása a nyugdíjazás ideje szerint Nyugdíjazás éve
Nyugdíjasok eloszlása (%)
−1970 1971−1975 1976−1980 1981−1985 1986−1989 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996
2,2 4,8 11,4 17,7 18,1
Nyugdíjak az átlag nyugdíjakhoz képest (%) 95,7 99,6 98,6 101,8 105,8
7,9 8,3 6,8 6,7 6,2 6,8 2,9
113,2 98,1 94,0 93,3 90,4 93,9 97,0
Forrás: Réti nyomán Simonovits (2002, 4.6. táblázat).
A jelenleg világszerte divatos felfogás szerint a népesség elöregedése miatt (ti. viszonylag kevés gyermek születik, és az idősek egyre tovább élnek) ezeknek a felosztó–kirovó tbrendszereknek a finanszírozása hamarosan szinte megoldhatatlanná válik (ez is előrejelzés!), mert a lakosság egyre kisebb (dolgozó) részének kell „eltartania” a népesség egyre nagyobb (nyugdíjas) részét. A 3. táblázat tartalmazza az 1970–2050 közötti adatokat és előrejelzéseket. 3. táblázat: Időskorú függőségi arány (1970−2050) Év
1970 22,4
1980 26,9
1990 27,2
2000 23,6
2010 24,6
2020 30,2
Forrás: KSH (1996, A. táblázat, 44−45. o.) és Hablicsek (1999, 405. o.).
2030 33,7
2040 38,6
2050 47,7
Megjegyzés: Az időskorú függőségi hányados a 64 éven felüliek és a 19–64 év közöttiek létszámaránya. Első látásra úgy tűnhet, hogy ha visszatérünk a tőkésített magánnyugdíj-rendszerhez, akkor e nehézségek megoldódnak. Itt a tagok saját számlájukon előre takarékoskodnak majdani nyugdíjukra, amely (látszólag) független maradna a demográfiai válságtól. (Az 1935–1945 előtti nyugdíjrendszerek mind ilyenek voltak, de a világháborúk és a Nagy Válság miatt tönkrementek!) A Világbank 1994-től a vegyes rendszerre való áttérést tanácsolta klienseinek. Az 1. pillér adókból fedezett szerény, de mindenki számára azonos nyugdíjat fizet vagy legalábbis a rászorultaknak azonos jövedelmet biztosít. A 2. pillér tőkefedezeti alapon működve egészíti ki megfelelő mértékben a jobban kereső dolgozók nyugdíját. A 3. pillér ugyanilyen alapon a nagyon takarékosaknak nyújt további öngondoskodási lehetőséget. Mesés befektetési hozamokkal, az életjáradékoknak csupán inflációkövető indexálásával, a teljes foglalkoztatást visszaidéző munkarészvételi arányokkal számolva, és a korábban keletkezett tb-jogosultságokról részben megfeledkezve, azokat részben felszámolva képzelték el az átmenetet a tiszta tb-rendszerről a vegyes nyugdíjrendszerre. (Pedig könnyen belátható, hogy az elöregedő társadalomban a pénzügyi reálhozamok csökkennek, a reálbérek emelkedése meggyorsul, tehát a tőkefedezeti rendszer előnyei a felosztó–kirovó rendszerrel szemben jelentősen csökkennek! Másképpen fogalmazva: ha az egyének tovább élnek, mint 142
korábban, akkor magánszámlájukon arányosan többet kell felhalmozniuk.) Reálisabban gondolkodó és őszintébben megnyilatkozó szakértők a vegyes rendszer bevezetésének fő előnyét abban látták, hogy a kormányok a dominánsnak maradó tb-pillért „ésszerűsíthetik”, azaz a korábbi ígéreteik egy jelentős részét észrevétlenül visszavonhatják. A Horn-kormány szerencsére nem „merte” megvalósítani a Világbank merész terveit vagy az imént említett realistákra hallgatott. Még 1997-ben megkezdte a nyugdíjkorhatár emelését a differenciált 55/60 évről az egységes 62 évre, azonban az átmenetet a nők esetében 2009-ig elhúzva, és nagyon laza átmeneti szabályokkal enyhítve az áttérés fájdalmait. Bár bevezette a 2. pillért, de megtartotta az 1. pillér dominanciáját, a két rendszerbe befolyó járulékok kulcsát 23%-ra (a zsugorított 1. pilléré), illetve 8%-ra (a 2. pilléré) tervezte. Egy ilyen nagy tb-pillért szinte lehetetlen lett volna egyenjáradékokkal üzemeltetni, sőt, mivel a szabad választás miatt az 1. pillért versenyképessé kellett tenni a 2. pillérrel, gyors ütemben a tb-pillérben is megszüntették a gazdagabbaktól a szegényebbekhez irányuló jövedelem-újraelosztást (a degressziót). A világbanki tanácsadók fájdalmára, az 1989-es szinthez képest nyomott (az 1996-os mélyponton a bázisszinthez képest 30%-kal kisebb) tb nyugdíjakat sem lehetett reálértékben befagyasztani, kompromisszumként az 50–50%-ban ár- és bérindexálást megvalósító svájci indexálást vezették be. Ezzel is jelentős mértékben sikerült a korábbi ígéreteket csökkenteni. A „szabad választás” jegyében minden magyar dolgozó az 1998–1999-es időszakban átléphetett (a zsugorított 1. és a 2. pillérből álló) vegyes rendszerbe. A 2013-ban induló magánnyugdíj-pénztári kifizetésekben részesülő dolgozók rész tb-nyugdíja a teljes tbnyugdíjnak az 1997-es törvényben előírt 75%-a lesz, tehát elveszik az 1997-ig szerzett jogosultságok 1/4-e elveszett az átlépők számára. (Ez a hungaricum két célt is szolgált: a) korlátozta az idősebb dolgozók átlépési szándékát, b) a nyugdíjasok önkéntesen vállalt jogvesztése csökkenteni fogja a költségvetés számláján megjelenő átlépési költségeit.) Az 1997. törvény az 1998-tól munkába lépők számára viszont kötelezően előírta a belépést a vegyes rendszerbe. Kötelező rendszerben illett garanciát is adni: eredetileg a 2. pillérből fakadó esetleges veszteség nem lehet nagyobb mint a teljes tb-nyugdíj 6%-a. Mivel az Orbánkormány feloldotta az átlépés kötelező voltát, nyugodt szívvel eltörölte a garanciát is. Amikor viszont a Medgyessy-kormány 2003-ban újból kötelezővé tette a vegyes rendszerbe való belépést a kezdőknek, „elfelejtette” visszaállítani a nyugdíjgaranciát. (Tulajdonképpen az önkéntesség tévedés, hiszen a járulék a tiszta, illetve a vegyes rendszerben azonos!) 1998–1999-ben a dolgozók több mint a fele önként átlépett a vegyes rendszerbe, jelenleg pedig már a dolgozóknak kb. a 60%-a vesz részt benne. Ezt a reformerek a reform sikereként értékelték, holott az igazi siker az lett volna, ha az emberek járulékfizetési hajlandósága jelentősen emelkedett volna. A jelenlegi tb-rendszerben több súlyos problémát is látnak a szakemberek: 2013-ig megmarad a feleslegesen bonyolult tb-nyugdíjszabály, emiatt az emberek továbbra sem értik, hogyan függ a nyugdíjuk a befizetéseiktől. Egy erősen újraelosztó rendszerben még indokolható volt egy viszonylag bonyolult szabály a kezdő nyugdíjak megállapítására, de egy gyakorlatilag keresetarányos rendszerben ez teljesen felesleges. Miért kell még mindig 9 beszámítási kategória? Miért kell még mindig 4 szolgálati idő-kulcs sáv: 3,3; 2; 1 és 1,5%? Miért nem lehetett a lengyel példához hasonló megoldást keresni?
143
További probléma, hogy a rendszer fontos elemeit az egymást követő kormányzatok kényükre-kedvükre változtatgatják. A politikusok gyakran elfeledkeznek arról, hogy a kötelező tb-rendszerben fizetett nyugdíjat elvileg a mindenkori dolgozók járulékbefizetései fedezik. Az 1997-ben még egyensúlyban lévő, és hosszú távra 8+23% járulékkulcs-párra tervezett nyugdíjrendszer kiadásait jelenleg már 30%-ban az állami költségvetés finanszírozza. (A hiánynak több oka van: a 2. pillér megnyitása miatti „ideiglenesen”, néhány évtizedig jelentkező járulékkiesés; a téves elvi okokból önkényesen csökkentett tbjárulékkulcs miatti járulékkiesés és a nyugdíjak terven felüli emelése.) Az alapösszefüggések teljes figyelmen kívül hagyására jó példa, hogy a Fidesz 2006-os választási „programjában” meg merte hirdetni, hogy győzelme esetén egyik napról a másikra a (nyugdíj és egészségügyi) munkáltatói tb-járulékkulcsot 29-ről 19%-ra csökkenti. (Az igaz, hogy 1999–2002 között 39-ről 29%-ra csökkentették a munkáltatói járulékkulcsot, de a járulékkiesést nem a megnövekedett foglalkoztatással, hanem a kiskeresetűeket sújtó azonos összegű tételes egészségügyi hozzájárulás reálértékének jelentős emelésével és az szjaterhelés radikális növelésével fedezték.) De a jelenlegi (2002–2006) MSZP–SZDSZkormányzat is elmarasztalható a járulékkulcsok ugyan fokozatos és mérsékelt (5%-os), de szintén indokolatlan csökkentésének terve miatt. A kiadások terén is feszültségek mutatkoznak: az első szocialista–szabaddemokrata koalíció az 1998-ig keresetkövető nyugdíjkiadások dinamikájának hosszú távú csökkentésére 1997-ben törvénybe iktatta a már megállapított nyugdíjak svájci indexálását. Ezt felülírva, 2002-ben meghirdette és bevezette a 13. havi nyugdíjat, s ezzel 2002–2006 között burkoltan visszatért a bérkövető indexálásra. A 2006-os Fidesz-program 14. havi nyugdíját inkább csak érdekességként említjük. Hasonló meggondolatlanságok mutatkoztak a nyugdíjszabályok finomra hangolásában. a) A nyugdíj mellett dolgozók keresetének adóztatását 2002 elején az Orbán-kormány hirtelen és átgondolatlanul enyhítette. (Korábban a nyugdíj mellett szerzett keresetek a nyugdíj léte miatt magasabb sávban adóztak, ezt teljesen feleslegesen és igazságtalanul megszüntették.) b) Rövid idő alatt (2003–2004-ben) a befizetésköteles keresetek felső határát, röviden a nyugdíjplafont az átlagbérek 2-szereséről 2,5-szeresére, majd 3-szorosára növelték. (A hivatalos indokok szerint a második emelést a nagyvárosok tömegközlekedési támogatásában mutatkozó néhány mrd Ft-os hiány indokolta!) c) A nyugdíjkorhatár elérése után is dolgozók jutalmazási rendszerét 2004-ben jelentősen, de meggondolatlanul átalakították. (Aki 2003. december 31-ig ment nyugdíjba, a nyugdíjazás napján érvényes nyugdíjkorhatáron túl minden többletévért 3,6%-os nyugdíjemelést kapott. Aki 2004. január 1-jétől ment nyugdíjba, az az emelkedő nyugdíjkorhatárt először elérő értéken túl minden többletévért 6%-os nyugdíjemelést kapott. Nők esetén ez a szabálymódosítás 1 nap többletszolgálat esetén 10– 20–30%-kal is emelhette a nyugdíjat!) Szerencsére ezek a módosítások a részvevőknek csak egy szűk körét érintették, ezért makrohatásuk egyelőre nem tragikus. Ugyanakkor dicséretes, hogy 2005 őszén kormányprogram született a hasonló karrier után, de különböző években nyugdíjba vonulók nyugdíja között keletkezett súlyos, a 2. táblázatban említett aránytalanságok 2006–2010 közötti fokozatos csökkentésére. Eddig a már több mint 8 éve működő kötelező magánpénztárak sem nyújtottak mesebeli hozamokat. Igaz, az elfogult amerikai szakértők által említett évi 8–9%-os reálhozam helyett a Horn-kormány csak évi 4–6%-os (a GDP növekedés üteménél 1–2%-kal magasabb) reálhozammal kecsegtette a vegyes rendszerhez csatlakozókat. A valóságban azonban a magyar nyugdíjpénztárak olyan nagy költséghányaddal dolgoznak, hogy éppen csak megőrzik a befizetések reálértékét. Igaz, ezt ügyesen leplezik, ugyanis a befizetések 5%-át tagdíjként 144
leírják, a megmaradó 95%-hoz viszonyítják a hozamot, és gyakran nominális hozamok közlésével vezetik félre a pénztártagokat. (Ahhoz, hogy egy egyszerű pénztártag kiszámítsa az 1998–2005 között átlagos évi reálhozamot, ismernie kellene az átlagos évi inflációs rátát.) A vegyes rendszerbeli nyugdíjakra vonatkozó garancia megszűnt ugyan, de egy újabb intézkedés szerint a 6%-kal nagyobb veszteséget szenvedő, 2013 előtt nyugdíjbemenők újra visszatérhetnek a régi rendszerbe. Kérdés, hogy nem folytatódik-e majd ez a politika 2012 után is, a jelenleginél nagyságrendekkel nagyobb méretekben. Ha igen, akkor a költségvetést jelentős veszteség éri. Ha nem, akkor a vegyes rendszer nyugdíjasai „magukra vethetnek”: miért hittek a vegyes rendszer magasabbrendűségben, illetve a kormányzati garanciában? A 4. táblázat azt mutatja, hogy mennyi lett volna a vegyes rendszerbe átlépők relatív nyeresége/vesztesége, ha a kamatláb és a keresetnövekedési ütem különbsége 0, 2, illetve 4%, míg a régi rendszerben szerzett szolgálati idő 0, 10, 20, illetve 30 év. 4. táblázat: A vegyes rendszerbe átlépők relatív nyeresége/vesztesége
Kamatláb – keresetnövekedési ütem 0 2 4
A régi rendszerben szerzett szolgálati idő (év) 0 10 20 30 0 12,8 34,4
−6,3 4,0 10,1
−12,5* −9,8* −6,4
−18,8 −18,2 −17,5
Forrás: Simonovits (2002).
Itt kell érintenünk az 1998-as nyugdíjreform további két jellemző hibáját. A vegyes rendszer jobb eladhatósága miatt (i) a reform „örökölhetővé” tette a magánnyugdíjakat: a nyugdíjba vonulása előtt meghaló pénztártag felhalmozott nyugdíjvagyonát az általa kijelölt személy örökölheti; (ii) rokkantság vagy halálozás esetén a reform lehetővé tette a biztosítottnak, hogy visszatérhessen a tiszta tb-rendszerbe, illetve özvegye és árvái a régi rendszer szerinti nyugdíjban részesülhessenek. Az (i) eset hamis illúziót szül: egyrészt ha a biztosított pályája elején, kis nyugdíjtőkét és kiskorú árvákat hagy maga után, akkor a család rosszabbul jár, mint a tb-ben; másrészt arányosan csökkenti a nyugdíjkort megélő tagtársak életjáradékát. A (ii) eset viszont a nyugdíjbiztosítás fontos kockázatát utólag, a kár bekövetkeztetése után, a biztosítási logikának fittyet hányva a magánpénztárakról a tb-re, illetve az államra terheli. Az önkéntes magánnyugdíj-pénztárak még 1993-ban jöttek létre. Akkor nagyon alacsony volt a tb-nyugdíjplafon, és nagyon erősen újraelosztó volt a tb-rendszer. A dolgozókban még erős volt az állami gondoskodásban való bizalom. Akkor talán indokolt volt az önkéntes nyugdíjpénztárak tagjainak jelentős, ha nem is akkora adókedvezményt nyújtani, amelyet főleg a legálisan sokat keresők tudtak igénybe venni. Azóta azonban már megnőtt a nyugdíjplafon reálértéke (az átlagbér 1,6-szorosáról 3-szorosra), a degresszió majdnem teljesen eltűnt, az adókedvezmények azonban alig csökkennek. Sőt, éppen idén nyílt meg a második önkéntes (az ún. 4.) pillér, amelyben ugyan a befektetések legalább 70%-ának tőzsdei részvénynek kell lennie, és a működési költség korlátozott, de a kedvezmény a két pillérre egymástól függetlenül alkalmazható. (Ha idén egy idősebb dolgozó mindkét fajta (3. és 4. – helyesebben 3a és 3b pillér) önkéntes nyugdíjpénztárba 433–433 EFt-ot tesz be, akkor megtakarítását a költségvetés 133–133 EFt-tal egészíti ki! A fiatalabb dolgozóknál a határ „csak” 300–300 EFt, s a maximális ajándék „csupán” 100–100 EFt!
145
Eddig főleg az időskori nyugdíjakról beszéltünk. Sokkal súlyosabb azonban a helyzet a rokkantsági nyugdíjazások terén. Évről-évre a dolgozók tízezrei mennek rokkantsági nyugdíjba, 5–10 évvel a nyugdíjkorhatár elérése előtt. Ennek több oka van: a) a munkájukat elvesztő idősebb dolgozók nem tudnak újra elhelyezkedni; b) az életpálya végén szükségszerűen bekövetkező keresetcsökkenés gyakran még mindig jobban csökkenti a nyugdíjat, mint amennyire a többletbefizetés emeli; c) nyugdíjasként könnyebb elhelyezkedni a rejtett gazdaságban, mint dolgozóként. Kevésbé látványos, de egyértelműen helyeselhető az özvegyi nyugdíjak 2003-ban elkezdett emelése, az elhunyt házastárs nyugdíjának 20%-áról először 25, majd 30%-ára. Ezzel az özvegyi háztartásokban elő nyugdíjasok gondját enyhítik jelentős mértékben. Előrejelzések A magyar nyugdíjrendszer pénzügyi egyensúlyát hosszú távon három folyamat fenyegeti: 1) a népesség elöregedése, 2) az átalakulás lezárása után is fennmaradó alacsony foglalkoztatási szint és 3) a kirótt járulékok részleges fizetése. Néhány adat: a nyugdíjas- és dolgozókorúak aránya az 1970-es 22,4%-ról 2000-re alig nőtt, de 2050-re 47,7%-ra nőhet. A foglalkoztatás átmeneti(?) összeomlása, majd lassú és szerény javulása miatt 5 millió ember helyett még mindig kevesebb, mint 4 millió ember dolgozik, miközben a nyugdíjasok száma 2 millióról kb. 2,5 millióra nőtt. (A 3 milliós számban az özvegyek és az árvák is szerepelnek!) A járulékfizetés-kerülésről csak bizonytalan becslések vannak. Az első két folyamat a járulékkulcsok növelését vagy a nyugdíj/kereset arány csökkentését vagy a nyugdíjkorhatár további emelését követeli meg, a harmadik folyamat viszont a nyugdíjrendszer vonzóbbá tételét és az ellenőrzés szigorítását kívánja meg. (A minimálbér gyors emelése valóban kikényszeríti a szürkegazdaság egyes szegmenseiben a járulékfizetés emelését, ugyanakkor más szegmensekben a járulékfizetőkből munkanélkülieket vagy járulékfizetést kerülőket csinál!) Erről a bonyolult összefüggésrendszerről az egymást követő kormányok nem szívesen hallanak, még kevésbé szívesen beszélnek róla. Aláhúzzuk, hogy az 1997-es nyugdíjreformot megalapozó előrejelzések korántsem teljesültek. Akkor azt gondolták, hogy a vegyes rendszer bevezetése nyomán gyorsan kifehérül a gazdaság. Ma már tudjuk, hogy ez a remény naiv volt. Azt is említettük, hogy egyelőre nem teljesültek a kötelező és önkéntes magánnyugdíj-pénztárak megnyitásával kapcsolatos remények, ti. hogy magas reálhozamuk enyhíti majd a tb-pillérre nehezedő nyomást. Azóta kevés előrejelzés készült, pedig a nyugdíjrendszerek évtizedekre szólnak. Egyes számítások szerint, ha a jelenlegi folyamatok fennmaradnak, akkor 2050-ig kell várni, hogy a vegyes rendszer átlagos nyugdíja elérje a tiszta tb-rendszerben maradottét. Eközben a tbígéretek gyorsabban nőnek, mint a GDP, és a 2. pillér okozta ideiglenes bevételkiesést az állam eladósodásából fedezik. Teendők Eltérő vélemények fogalmazódtak meg a nyugdíjrendszerrel kapcsolatos teendőkről. Többékevésbé egyetértünk azonban a következőkben:
146
a) Be kellene vezetni az egyéni tb-számlákat, amelyek az 1988-tól kezdődően minden dolgozó valamennyi tb-befizetését naprakészen kimutatná, és várható nyugdíját előrejelezné. Ez teremthetné meg az igazi érdekeltséget a tb-befizetésekben! Ugyanakkor meggondolatlannak tűnik a nyugdíjak 2013-ra kitűzött bruttósítása, mert törést okozna a korábbi és későbbi nyugdíjak között. b) Racionalizálni kellene a magánpénztárak működését. A 4. pillér jó példa lehetne: az évi vagyonkezelési díj nem lehet több mint a vagyon 1%-a. (Még emellett a hazai viszonylatban szerény érték mellett is az ideális esethez képest kb. 20%-kal csökken a nyugdíj.) c) Meg kellene szüntetni a rokkantsági és hátramaradott nyugdíjak biztosítási matematikai alapelveknek ellentmondó kezelését. A legjobb megoldás az lenne, hogy létrehoznának egy 0. (helyesebben 1a) pillért, amely az 1. és a 2. pillérből kivonná ezeket a tételeket, és egy új tbpillérben kezelné ezeket a kockázatokat. (Ezt az utat követte a lengyel reform, és ezt javasolják a radikális amerikai nyugdíjreformerek. d) Ki kell majd egészíteni a rendszerváltás jelenleg még aktív korú veszteseinek majdani elégtelen nyugdíját. Gondoljuk el, hogy a munkaképes, de a munkapiacról visszavonult dolgozók százezrei az elmúlt 15 év folyamán számos évre nem szereztek és a jövőben nem fognak szerezni tb-jogosultságot! Mivel a nyugdíjképlet 2012 után minden szolgálati évet és minden befizetett Ft-ot egyformán kezel, az említett aktívkorú inaktívaknak nagyon alacsony lesz a nyugdíjuk. (Ahhoz, hogy egyáltalán nyugdíjat kapjanak, meg kell szüntetni a degresszió kiküszöbölésével teljesen feleslegessé váló szabályt, amely 20 év szolgálati időt követel meg a nyugdíjhoz!) e) A rendszernek egyszerűnek, közérthetőnek, stabilnak biztosításmatematikai szempontokat figyelembe kell vennie.
kell
lennie,
és
a
Az egyetértésen alapuló javaslatok után megfogalmazok néhány olyan elképzelést, amelyben jelenleg csak részleges egyetértés mutatkozik: a) A vegyes rendszerre való áttérési költségen és egyéb normatív járadékokon kívül célszerű visszatérni a tb-nyugdíjak alapvetően járulékból (nem pedig a korlátlannak tűnő központi költségvetési forrásokból) való fedezésére. b) Fel kellene bruttósítani a béreket úgy, hogy a munkáltatói és a dolgozói járulékok egyenlővé váljanak. A jelenlegi paramétereknél maradva: 8+18% helyett legyen 13+13% a két nyugdíjjárulékkulcs. Ekkor a jelenlegi 100-as bruttó bért fel kellene emelni a megnövelt dolgozói járulékkal 105-re, és ennek függvényében kellene kifejezni az új járulékokat: kb. 12+12%. Sőt, az egészségügyi járulékokkal is ugyanazt kellene csinálni: 4+11% helyett 7,5+7,5%-ot kiróni. Ennek a látszólag formai átalakításnak több előnye is lenne: tudatosítaná a dolgozókban, hogy nemcsak dolgozói, de munkáltatói járulék is létezik; a nemzetközileg szokásos mutatókat alkalmazná; úgy növelné a bruttóbért, hogy a teljes bérköltség változatlan maradna; megszűnne a dolgozói (8,5%) és a magánpénztári befizetések (8%) majdnem teljes azonossága. Természetesen a nagyobb bruttóbér esetén kisebb kulcsokkal is be lehetne szedni ugyanazokat a járulék- és adóbevételeket. c) Makroszinten olyan automatizmust kellene teremteni a járulékok és a járadékok között, amely biztosítaná a rendszer hosszú távú működőképességét. Egyik lehetőség a több reformországban (például Lengyelországban) bevezetett eszmei nyugdíjszámla lehetne, amely az egyéni járulékbefizetéseket a GDP vagy az átlagkereset növekedési ütemével kamatolná. 147
De a pontrendszer alkalmas átalakításával is megoldható e kérdés. (Hosszas habozás után ilyen automatizmust vezettek be a magyar nyugdíjrendszernek 100 év óta példaképként szolgáló német rendszerben 2003-ban, figyelembe véve a várható élettartam növekedését és a nyugdíjasok és a dolgozók arányát.) d) A kötelező magánnyugdíjak indexált uniszex életjáradékának 2013-tól esedékes folyósítását egy központi szervre kellene bízni. Jelenleg a világon csak a chilei kötelező magánnyugdíj-pénztárak fizetnek inflációkövető életjáradékot: a „diszkriminációmentesség” sajátos felfogásában a várhatóan tovább élő nők adott nyugdíjtőkéből arányosan kevesebb életjáradékot kapnak, mint a férfiak. (Az EU-tagállam Litvánia szintén ezzel a megoldással kísérletezik a jövőben!) A magyar (és a lengyel) törvény szerencsére uniszex életjáradékot ír elő, ez viszont decentralizált keretben nehezen valósítható meg. e) Jelentősen csökkenteni kellene az önkéntes rendszer adókedvezményeit. Az embereket valóban ösztönözni kell időskori magánmegtakarításra, de nem ilyen nagy mértékben. A jelenlegi ösztönzés abszurditását az mutatja legjobban, hogy egy dolgozó a nyugdíjazása előtti napon betehet 866 EFt-ot, ezt az állam kiegészíti 266 EFt-tal, és a nyugdíjazás napján, azaz másnap felveheti a teljes összeget, 1 132 EFt-ot. (Eközben vannak olyan magyar állampolgárok, nem is kevesen, akik egész évre 266 EFt-os vagy még annál is kisebb segélyből tengetik életüket!) Véleményem szerint a fenti rendellenesség csökkentése érdekében ösztönözni kellene az életjáradék-vásárlást, össze kellene vonni a két (3. és 4.) pillér megtakarítási és kedvezmény korlátját a régi szinten (433 EFt-os), végül fokozatosan csökkenteni kellene mind a korlátot, mind a százalékos kedvezményt. f) A korábban említett kiegészítő nyugdíj konstrukciójában megosztott a szakma: Augusztinovics (2005) visszatérne az 1991-es országgyűlési határozathoz, és az 1. pillért kettébontaná: egy egyenjáradékra (1a pillér) és a munkanyugdíjra (1b pillér). Az 1a pillért nem járulékból, hanem adóból fedezné. Mások, köztük jómagam elkésettnek tartjuk ezt a tervet, hiszen teljesen felborítaná az 1998-as pillérválasztásnál érvényes járulék- és járadékarányokat. Szerintünk már csak rászorultsági alapon lehet majd segíteni a bajba jutottakon, lehetőség szerint kiszűrve a potyautasokat, akik évtizedekig a feketegazdaságban dolgoztak. Irodalom Augusztinovics Mária: Népesség, foglalkoztatottság, nyugdíj. Közgazdasági Szemle 52 (2005) 429–447. Augusztinovics Mária (koordinátor) – Gál Róbert I. – Matics Ágnes – Máté Levente – Simonovits András – Stáhl János: A magyar nyugdíjrendszer az 1998-as reform előtt és után. Közgazdasági Szemle 49 (2002) 473–517. Gál Róbert I. – Simonovits András – Tarcali Géza: Korosztályi elszámolás a magyar nyugdíjrendszerben. Közgazdasági Szemle 48 (2001) 291–306. Orbán, Gábor – Palotai, Dániel: „The Sustainability of the Hungarian Pension System: A Reasessment”. Hungarian National Bank, Budapest, 2005. Simonovits András: Nyugdíjrendszerek: tények és modellek. Typotex, Budapest, 2002. World Bank Policy Research Report: Averting the Old Age Crisis. Oxford University Press, Oxford, 1994. 148
