Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Doktori Iskola (7.6 Zeneművészet)
UJVÁROSI ANDREA
A MAGYAR ÉS OROSZ ÉNEKHANGZÁS ÖSSZEHASONLÍTÓ VIZSGÁLATA című doktori értekezés tézisei
2007
1
I A kutatás előzményei A dolgozat az orosz és magyar énekhangzás különbözőségeit igyekszik feltárni, más szavakkal azokat a zenei jelenségeket, melyek a nyelvi sajátságok befolyása alatt állhatnak. A nyelv és zene kölcsönhatásának egyéb kontextusban hatalmas irodalma van, a nyelv és zene hangképzésének közös eszközei és egymásra utaltsága szintén közhelyszerű. Ennek ellenére - bevallom - nincs tudomásom arról, hogy bárki kutatás tárgyává tette volna azt, hogy két különböző nyelv hangképzési sajátságai milyen kölcsönhatásban vannak vagy lehetnek az énekelt dallamokkal. A munka előzményei igen különböző tudományterületeket érintenek. A dolgozat első részének fejezeteit az orosz és magyar nyelv hangtani összehasonlításának szenteltem, melyek részletesen és rendszerezve mutatják be a két nyelv hangkészletének hasonlóságait és különbségeit. A következő részben a hangképzés fizikai hátterét igyekszem tömören összefoglalni. Ebben a részben elsősorban Johan Sundberg egyik összefoglaló cikkére támaszkodom, akinek úttörő cikkei az éneklés fizikájáról és az általa bevezetett 'énekes formáns' fogalmáról a leginkább inspirálók voltak számomra. Főképp az ő munkái tekinthetők a jelen munka előzményeinek. Mint ismeretes, az emberi beszéd azáltal válik lehetővé, hogy képesek vagyunk a magánhangzók formálására. Ezt a vokális traktus különböző helyein előidézett átmérőcsökkenés ill -növekedés révén tudjuk előidézni, ami elhangolja a vokális traktusnak mint üregrezonátornak a rezonanciafrekvenciáit. E frekvenciáknál ennek az üregnek áteresztési maximumai vannak, melyeket formánsoknak nevezünk. E formánsok a hangszalagok által kiadott hang burkológörbéjének maximumhelyeit jelentik a spektrumban. Sundberg ismerte fel, hogy e burkológörbe éneklés közben egy újabb maximummal gazdagodik, mely a gégefő nevű rövid csőszakasz rezonanciafrekvenciájánál van, ezt nevezte Sundberg 'énekes formáns'-nak. A munka többi előzménye erősen szubjektív jellegű. Kíváncsiságomat egyrészt az orosz nyelv és zeneművészet szeretete irányította a beszéd-ének kölcsönhatás jobb megértése felé. A másik fontos impulzust saját operaénekesi gyakorlatom jelentette, mivel volt alkalmam személyesen megtapasztalni azt, hogy egy ária magyarul vagy oroszul nemcsak különbözőképpen hangzik, hanem különböző terhet is ró az énekesre. A harmadik személyes impulzus énektanári gyakorlatomból fakad, szeretném jobban megérteni, hogy mi is van a beszédhang és énekhang képzésének hátterében, mi a közös bennük és milyen kölcsönhatásban vannak. 2
A magyar-orosz összehasonlításon túl általánosabb érvényű nyelv-ének összefüggések is igen érdekesek lehetnek. Feltűnő egyes nyelvek beszélőinél bizonyos hangfajok dominanciája, pl. olaszoknál a tenoroké, szlávoknál a basszusoké, illetve a torokhangú éneklés az orosz népi énekeseknél. Indokoltnak érezzük a sejtést, hogy az ilyenfajta preferenciákat az egyes nyelvek beszédhang-képzési sajátságai okozhatják. II. A kutatás módszerei A fenti kérdések nagyrészt meghatározzák a vizsgálatok stratégiáját. Mind a nyelvi különbségek, mind az éneklés hatása a megszólaltatott magánhangzók spektrális jellegzetességei alapján vizsgálható. A feladat tehát az, hogy minél több orosz és magyar személy által kimondott magánhangzó-sorozatot rögzítsünk, melyek alkalmasak spektrális analízisre. Ennél a pontnál egy kis kitérőt kell tennem. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy a későbbi eredmények csak akkor lehetnek tudományos szempontból megbízhatók, ha a vizsgálatok nagy statisztikai mintavételre épülnek. Mindkét nyelv beszélőiből nagyszámú férfi és női kísérleti személyre lenne szükség, akik minden magánhagzót ötször kimondanak, ezt a beszédhangok után megismétlik különböző magasságú énekhangokon és az összes rögzített és megfelelően átlagolt spektrum összehasonításától remélhetünk releváns információt. A jelen dolgozat fő problémája éppen az, hogy a véges, erre fordítható idő, illetve a logisztikai nehézségek (kevés számomra elérhető orosz anyanyelvű és zenei képzettségű személy, ráadásul egyik sem férfi) erősen behatárolják a lehetőségeimet. Végül három magyar és két orosz származású női résztvevő hangmintái szolgáltatták a vizsgálat alapját, mindannyiuknak nagy hálával tartozom együttműködésükért. A hangfelvételek a Debreceni Egyetem fonetikai laboratóriumában készültek Dr. Nagy Tibor egyetemi adjunktusnak, e vizsgálati terület legjobb helyi művelőjének irányításával. A felvételek előtt részletes stratégiát dolgoztunk ki, melyről forgatóköny készült, ezt minden résztvevő megkapta és az ott felsorolt egységeket mikrofonba mondta. Az eredeti elképzelésünk az volt, hogy az egyes magánhangzókat először suttogva, majd különböző magasságú beszédhangokon, végül különböző magasságú énekhangokon megismételjük. A minták rögzítésére és részben kiértékelésére az 'audacity' nevű szoftver szolgált. A rendszer a spektrumokat 3Hz-es mintavétellel rögzíti és a szoftver lehetőséget ad arra, hogy a spektrális felbontást megváltoztathassuk. A kiértékeléshez egyértelműen az audacity által 3
felkínált legkisebb felbontás volt a legcélszerűbb, mely 345 Hz-es frekvenciaintervallumonként adott meg egy átlagos intenzitásértéket. Ennél a kis felbontásnál már eltűnnek a spektrumra szükségszerűen rátelepülő zajok és a formánshelyek egyértelműen meghatározhatók. A hangfelvételek során több mint kétezer hangminta gyűlt össze. Ebben minden típus személyenként ötször szerepelt, ezeket átlagolni kellett. Itt két lehetőség merült fel. Az egyszerűbb megoldás az lett volna, hogy kihasználjuk az audacity által felkínált lehetőséget, mivel a 'Frekvenciaanalízis' nevű rutinja egyszerű egérmozgatás révén kijelzi az összes lokális maximum frekvenciáját, és elég lett volna ezeket átlagolni. Mi azonban egy másik módszert követtünk, magukat a spektrumokat átlagoltunk, mert azt szerettük volna látni, hogy a spektrumok alakja hogyan viselkedik a magánhangzók különböző (beszéd-ének, magas-mély) megszólaltatásaikor. Az audacity azt is lehetővé teszi, hogy a spektrumokat adatsorok formájában megkapjuk, és az egyedi hangminták öt példányának ezen adatsorai lettek frekvenciaértékenként kiátlagolva. Az átlagolások a vizsgálandó spektrumok számát ilymódon ötödére csökkentették. További csökkentéseket jelentett az, hogy egyes megszólaltatási módoktól a feldolgozás során eltekintettünk. Nem teljesült például az a várakozásunk, hogy a suttogással tisztább spektrumot kaphatunk. Ezt a várakozásunkat arra alapoztuk, hogy a suttogásban mint fehér zajban minden frekvencia jelen van, ezért burkológörbéje talán zajmentesebb, mint az éneklés vonalas spektrumáé. Nem így történt, a suttogás - valószínűleg a kis intenzitás miatt - még zajosabb eloszlást mutatott. A beszédhangoknál is el akartunk különíteni mély és magas beszédhangot, de személyenként van egy természetes magasság, melyen a legkönnyebben beszélünk és a hangminták ezen reprodukálhatók a legmegbízhatóbban. Igy egyetlen beszédhang-spektrumot használtunk személyenként és magánhangzóként. Énekhangoknál is több magasságot akartunk eredetileg elkülöníteni, de végül csak egy mély és egy magas hangon kiénekelt változatát tartottuk meg minden magánhangzónak. Mindkét nyelvnek vannak olyan magánhangzói, melyek a másik nyelvben nem szerepelnek, sőt a nyelvtanulók nehezen is szokják meg őket (mint pl. az [ö] hangot az oroszok), ezért ezek összehasonlítása értelmetlen lett volna. A közös magánhangzó-készlet tagjai: [a], [e], [i], [o.] és [u], ahol a magyar betűk a magánhangzók orosz megfelelelőit is jelölik. Az összehasonlítás végül csak ezekre a magánhangzókra korlátozódott. Egy kiterjedtebb vizsgálatnak persze az egész hangkészletet kellene összehasonlítani, de ezt a jelen munka keretei között nem vállalhattam. 4
A fenti redukciókkal a vizsgálandó anyag a következő: személyenként öt magánhangzónak a beszéd, valamint egy mély és egy magas énekhangon rögzített spektruma. A módszertani kérdések közé tartozik az eredmények optimális ábrázolási módja is. A dolgozat több módszert is kipróbál. A spektrumok közvetlen tanulmányozása révén lehet arra vonatkozóan információt szerezni, hogy pl egyetlen hang különböző anyanyelvűek által megszólaltatva milyen formánsstruktúrát tartalmaz, viszont a különböző hangok összehasonlításakor már áttekinthetetlenné válik a görbesereg. Ezért két másik diagramtípust is felhasználtam a tárgyalás során, az egyiknél az első-és második formáns frekvenciaskálája alkotja a diagram két tengelyét és egy-egy pont képviseli az egyes hangokat, a másiknál pedig minden vizsgált magánhangzóhoz tartozik egyetlen frekvenciatengely és ezen vannak az első-második formáns maximumai feltüntetve anyanyelvi megkülönböztetéssel. Ez bizonyult a legcélszerűbbnek. A dolgozat jelentős részét az itt említett diagramok alkotják, mert ezek hordozzák a keresett információkat. III A kutatás eredményei A kutatás eredményeit a dolgozatban bemutatott diagramok alapján lehet megfogalmazni. Először is szóvá kell tenni egy váratlan eredményt. A kapott formánsstruktúrák magyar-orosz különbségei között feltűnő, hogy az orosz beszélők minden magánhangzójánál az első formánsok kissé magasabb frekvenciájúak, mint a magyarokénál. Ez a jelenleg legismertebb orosz nyelvészeti tankönyvben fordítva szerepel, és ezt az ellentmondást most nem tudom feloldani, de talán nem is szükséges. Az említett tankönyvi adat évtizedekkel ezelőtti mérésekre támaszkodik, a mérések statisztikai, műszeres és kiértékelési körülményeiről nincs adatunk. A kérdésre később visszatérünk. Az éneklést esetleg befolyásoló sajátságok a következők. 1. Az első feltűnő jellegzetesség az orosz harmadik formáns erőteljes jelentléte beszéd közben (6.5. ábrák). Az egyik személynél ez a formáns igen erős, a másiknál kevésbé, de ott is karakteresen elválik a magasabb frekvenciájú lokális maximumoktól, miközben a magyar személyeknél a harmadik formáns - ha egyáltalán észlelhető - eléggé beleolvad az ezen a frekvencián erősen csökkenő intenzitású eloszlásba. Az énekelve kimondott magánhangzók esetében ugyancsak erőteljes orosz harmadik formánst tapasztalhatunk. 2. A másik feltűnő jellegzetesség az, hogy a magyar első formánsok igen érzékenyek arra, hogy a mély magánhangzókat milyen magasságú 5
énekhangon ejtik ki, miközben az orosz mély magánhangzók szinte érzéketlenek erre a körülményre. A magas magánhangzóknál nem tapasztaltam karakteres magyar-orosz különbséget. A dolgozatban bemutatott diagramokból az itt megfogalmazott két jellegzetesség olvasható ki és első látásra talán nem nyilvánvaló, hogy ezek befolyásolhatják-e és milyen mértékben az éneklést. Az elsővel kapcsolatban azonban érdemes felidézni a Sundberg által bevezetett 'énekes formáns' fogalmát. A növekvő rendszámú formánsok - ha csak a teljes vokális traktus sajátfrekvenciáiról van szó - szükségszerűen csökkenő intenzitásúak, az énekes formáns azonban kiemelkedik ebből a tendenciából, márpedig az orosz spektrumoknál ez beszédhang esetén is előfordul. Ezért az a sejtésünk, hogy az orosz és magyar hangformálásnak egyik fontos különbsége az lehet, hogy az oroszok - a magyaroktól eltérően - beszéd közben is olyan garat-gégefő viszonyt alkalmaznak, mely Sundberg szerint kitágult garat-átmérőt és lesüllyedt gégefőt jelent. Ilyen körülmények között a gégefő szakasza külön üregrezonátorként szerepel és saját járulékot ad a formánsspektrumhoz: az énekes formánst. Ezt a sejtést érdemes továbbgondolni. Az 5. fejezet bemutatja a formánsképződés és -alakítás folyamatát, ahol megemlítjük, hogy a vokális traktus nyomási állóhullámának maximumhelyeinél (az ún. anticsomópontoknál) a cső átmérőjének csökkenése az adott módus frekvencianövekedését okozza. A gégefőnél, a hangszalagok felett, minden módusnak nyomási maximumhelye van, tehát ha a gégefő keresztmetszetét csökkentjük, akkor az összes formáns magasabbra hangolódik. Ez elsősorban az első formánsnál érzékelhető. Ha az énekes formáns úgy áll elő, hogy a gégefő lenyomódásával egyidejűleg meg is nyúlik, átmérője csökken, akkor ennek a beszéd közben is domináló énekes formáns és a korábban említett (magyarokénál) magasabb frekvenciájú első formánsok egyaránt következményei. Ezek a megfontolások természetesen hipotézisek, hiszen a tényleges anatómiai viszonyokat csak beszéd és éneklés közben végzett röntgenvizsgálatokkal lehetne igazolni, amint azt Sundberg is tette. Ami a 2. pont alatt jelzett sajátságokat illeti, úgy tűnik, hogy azok is lehetnek az előbb említett sajátságok következnényei. Az ábrákon jól látható, hogy - bár a magyar énekes formáns éneklés közben sem olyan erőteljes, mint az orosz, de - pl az énekelt [o] és [u] hang magasságának növelése során az énekes formáns erősödése és az első formáns frekvencianövekedése együtt zajlik. Ez mindenesetre a fenti sejtés mellett szól, ha nem is bizonyítja. Mindenesetre az a körülmény, hogy az orosz mély magánhangzók spektruma alig változik az énekhang-magasság emelkedése során azt 6
támasztja alá, hogy az oroszoknál már eleve olyan anatómiai körülmények között történik a hangképzés, ami a hangmagasság emelésekor a magyaroknál is szükségessé válik. Végezetül érdemes tenni néhány megjegyzést. A fentiekben ismertetett eredményeket nem tekintem végleges válaszoknak az elején megfogalmazott kérdésekre. Sem a statisztika nagysága, sem a vizsgálatokra fordítható idő nem tette lehetővé vitán felüli eredmények elérését. A legfőbb eredménynek azt tartom, hogy érzésem szerint sikerült újabb szempontokat felvetni egy későbbi vizsgálatsorozat számára. Néhány kezdeti kérdésre azonban így is lehet sejteni a választ. Ilyen pl az oroszul vagy magyarul énekelt ária különböző nehézsége, vagy az orosz népi éneklésben jellegzetes erős torokhangú éneklés. Az orosz basszusok dominanciájára egyelőre továbbra sem sejtem a választ, de ebben az irányban haladva az is kiderülhet A munka legnagyobb eredményének azt tartanám, ha a jövőben a munkámban említett adatok és szempontok nálam felkészültebb és nagyobb lehetőségekkel bíró kutatók számára további ilyen irányú kutatásokhoz gondolatébresztők lehetnének.
7
