-részletek a 2012. februári számbólKapható január 26-tól az újságárusoknál
A magazin tartalmából Népfelkelők idegen zászlók alatt Nóvé Béla folytatja sorozatát, amelyben az '56-os forradalomban szülő nélkül Nyugatra távozott több tízezer fiatalkorú sorsát követi nyomon. Most a vietnami dzsungelig és a Szaharáig jutott... Mintegy 4000-re tehető azoknak az egykor lyukas trikolór alatt harcoló fiataloknak a száma, akik az amerikai lobogó vagy a francia Idegen Légió zászlaja alatt más népek gerillaharcosai és védtelen civiljei ellen fordították fegyvereiket. Emberi sorsok jelennek meg az olvasó előtt.
Jótékony bankárok a világban és nagy magyar filantrópok Legendás lett az amerikai vasút- és acélkirály mondása: "Aki gazdagon hal meg, szégyenben hal meg". A közcélú adakozás beépült az angolszász rendszerbe: ma az Egyesült Államokban a közjónak juttatott összegek elérik a bruttó társadalmi termék 2 százalékát! A híres magyar adakozókon - Sima Simonon, Kemény Jánoson, Baumgartner Ferencen Nemes Marcellen és másokon - kívül a jótékony kalandor, Róbert bácsi portréját is megismerhetik.
Hogyan küzdött meg Viktória a trónért? Születésekor csak az ötödik volt az trónutódlási sorban – majd 63 évig uralkodott. Kate Williams bemutatja, hogy milyen intrikák és gyűlölködések után került a trónra: anyja és annak szeretője mindenképpen meg akarta akadályozna a trónra lépését.
Hasfelmetsző Jack nyomában Ez is a viktoriánus kor része. A leghírhedtebb brit sorozatgyilkos ténykedését és korát Clive Emsley és Alex
Werner eleveníti fel, bizonyítékát adva annak, hogy a nyomor és a bűn milyen szoros kapcsolatban volt a 19. század végi Angliában .
Szigorúan ellenőrzött ruhák Az alacsonyabb társadalmi osztályokba tartozókat megbüntették, ha az előkelőket utánozták – erről szól a cikk, amely rendkívül plasztikusan mutatja be a 18-19. századi német társadalom jogilag is szabályozott szokásrendjét.
A keresztesek végső pusztulása Thomas Asbridge megmagyarázza, hogy a kezdeti fényes győzelmek és a vallásos hevület ellenére miért voltak eleve kudarcra ítélve a keresztes államok a Szentföldön
Eltűnt nemesség Adam Nicolson három birtokos nemesi család történetén keresztül mondja el, miként tűnt el egy brit társadalmi réteg, amelyik valamikor a Birodalom pillére volt
Engels, a kapitalista kommunista
Tristram Hunt kifejti, hogy több mint húsz évvel a berlini fal leomlása után miért érdemes újraértékelni annak a Friedrich Engelsnek az életét, aki tudatosan döntötte el, hogy Karl Marx mögött ő csak a másodhegedűs szerepét vállalja.
Kidd kapitány, az áldozat Angus Konstam szerint a hírhedt „kalózt” saját arisztokrata csendestársai vetették oda a farkasoknak, és soha el nem követett bűnökért kellett meghalnia
Szavak háborúja Milliók olvasták Vaszilij Groszman cikkeit és tudósításait, de amikor ki akarta adatni a nagyregényét, kéziratát elkobozták. Kézirata csak halála után került elő. Posztumusz világsiker lett belőle. Életútját Mark Burman mutatja be
Elveszett paradicsom Több mint négy évszázada léptek először partra a brit gyarmatosítók Bermudán. Az alapítás viszontagságait Peter Thompson tárja elénk
Hajótöröttek Siân Rees távoli és ismeretlen vidékeken partra vetődött emberek - köztük Robinson Crusoe valódi alakjának - rendkívüli történeteit meséli el.
ROVATOK Levelek Pillanatkép Naptárlapok Fókuszban Múzeum Évforduló Történelmi háttér Visszanéző Tudománytörténet Emlékezetes nap volt Utazás Ki gondolná? Ajánlók
Személyes történelem Előfizetés és régebbi számok interneten: www.kossuth.hu személyesen: Kossuth vevőszolgálat (36-1) 201-9582 Örkény István Könyvesbolt (36-1) 782-1712 Fejtő Ferenc Könyvesbolt (36-1) 888-9120 Digitális formában előfizethető: www.dimag.hu; www.digitalstand.hu Kiadja a Kossuth Kiadó zRt. Felelős kiadó: Kocsis András Sándor elnök-vezérigazgató Főszerkesztő: Papp Gábor Szerkesztők: Győrffy Iván, Litván Dániel Művészeti vezető: Kiss Áron Levélcím: 1327 Budapest, Pf. 55 E-mail:
[email protected] www.bbchistory.hu
Az elektronikus előzetest készítette: Földes László és Pekó Zsolt www.multimediaplaza.com
A főszerkesztő jegyzete a pénzcsinálókról Meghökkentett a „jó” és „rossz” bankárokról szóló cikkünkben olvasott adat: egy 2011-es globális felmérés válaszadóinak csupán 43 százaléka bízik a bankárokban, az Egyesült Királyságban pedig mindössze a 27 százalékuk. Feltételezem, hogy a rendkívül negatív megítélés nemcsak a bankárokra vonatkozik, hanem a pénzemberekre, a milliárdosokra általában. A rendkívül alacsony brit bizalom azért lepett meg, mert ha valahol, Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban igazán van becsületük a vagyonosoknak – a közcélú adakozás és a filantrópia szervesen beépült az elvárható erkölcsi jó normájába és
messze nem utolsósorban a társadalmi újraelosztás rendszerébe. A 19. századi híres skót–amerikai „acélkirály”, Andrew Carnegie, aki a vasútépítési hullámban tett szert irdatlan vagyonra, híres mondásával erkölcsi mértéket is adott. „Aki gazdagon hal meg, szégyenben hal meg" – vallotta, s ezért a vagyonát már életében a közre fordította. Oktatási és kulturális intézmények, kutató intézetek, könyvtárak őrzik és gyarapítják az adományát – akár a civilizációnk végéig is. És már a saját korában sok követője volt: a Fordok, a Rockefellerek a végletekig vitt hatékonysággal – magyarul: kizsákmányolással – megszerzett vagyonuk nagy részét szintén alapítványokon keresztül fordítják a közjóra. Nagy-Britanniában és főleg az Egyesült Államokban a magániskolák és -egyetemek elképzelhetetlenek az ezerdolláros és a milliós
csekkek nélkül – ily módon a közcélú adomány és a filantrópia az oktatási rendszer egyik megkerülhetetlen pillére: az „öregdiákok”, az alumni támogatásának hiányában bizonyos, hogy ma más volna az angolszász oktatás rendszere. Bill Gates és a második leggazdagabb amerikai, a befektetési guru, Warren Buffett minden tekintetben méltó utóda a Carnegieknek. Kivált Buffett döntése volt példaértékű. Ő a pénzcsináláshoz ért, a filantrópiában járatlan, ezért vagyonának javarészét a New York-i közkönyvtár impozáns épületében, „Aztán jól vigyázz erre a papírra!" figyelmeztetéssel bízta rá a Gates család alapítványára. Mai értéken 30 milliárd dollárt… A példájuk ragadós, s mindenképpen figyelemreméltó, hogy a Google harmincas éveik elején járó fő tulajdonosai, Larry Page és Sergey Brin húsz
év alatt egymilliárd dollárt szánnak a harmadik világ szociális és egészségügyi problémáinak enyhítésére. A Gates-alapítvány súlyára jellemző, hogy az amerikai iskolák technikai fejlesztésére, valamint a harmadik világ szociális és egészségügyi problémáinak enyhítésére koncentráló tevékenységük révén a gyermekbénulás elleni orvosi küzdelem globális finanszírozásának 17 százaléka tőle származik, és az általa szétosztott összeg több mint kétszeresen haladja meg az UNESCO éves költségvetését! Az amerikaiak 2010-ben 250 milliárd dollárt fordítottak adományozásra, ez a bruttó hazai termék 2 százaléka volt – Németországban ez az arány csupán 0,1 százalék! Még egy jellemző arány a jótékonykodás nagyságrendjére: 2010-ben a hivatalos
fejlesztési segélyezésre fordított összeg világméretekben 128,7 milliárd dollár volt, míg az adományozó vállalatok ráfordításai 50 milliárd dollárt tettek ki.
Papp Gábor
Nóvé Béla
Népfelkelők idegen zászlók alatt ’56-os emigráns kamaszok az amerikai hadseregben és a francia Idegenlégióban A kádári konszolidáció alatt, 1963 elején Karasz Lajos rendőrezredes, a belügyi elhárítás, a BM III/II-es osztályának főnöke szigorúan titkos parancsba adta, hogy minden megyei és fővárosi alosztály nyisson objektumdossziét az „ellenséges imperialista hadseregekben” szolgált vagy szolgáló magyarokról. A két nagy célcsoport: a fiatal emigránsok köréből toborzott amerikai katonák és a francia idegenlégiósok, róluk a
parancs nyomán jó két éven át országszerte szorgos adatgyűjtés folyt. Csillagos-sávos lobogó alatt A Győr-Sopron megyei dosszié végén egy négyrét kihajtható nyilvántartást találni a megyéből emigrált 134 „USA-katona” adataival, ami hozzávetőleg egyharmada lehet a csillagos-sávos lobogó alatt 1956 után szolgáltak tényleges számának. A nyilvántartás forrásai: a belügyi postacenzúra, az ügynökjelentések, sőt nemritkán maguk a hazatérő emigránsok és útlevélkérő hozzátartozóik voltak. A 134 nyilvántartott közül leszerelése vagy szökése után 1965 végéig 25 fiatal tért haza, s a teljes lista közel egyharmadát azok teszik ki, akik 1956-ban kamaszként mentek Nyugatra. A nyilvántartásban szereplő 38 fiatalkorú
emigráns tehát, kétannyi ismeretlen társával együtt, akár egy békeszázadot is kitehetett, amely adatból óvatos becsléssel arra juthatunk, hogy országos összesítésben mintegy 2500–3000 ’56-os magyar kamasz állt be az amerikai hadseregbe. Igaz, nem mindenki önként, hiszen a vietnami háború eszkalálódásával 1964-től egyre több sorkötelest is behívtak, s ez alól az amerikai magyar emigránsok fiatalabb férfikorosztálya sem mentesült. A számok után lássunk néhány esetet. Voltak, akiknek át se kellett kelniük az óceánon, hogy pár hónapra vagy egy-két évre valamely franciaországi, itáliai vagy NSZKbeli amerikai támaszponton lássanak el őrszolgálatot vagy kisegítő munkát. Ilyen volt a győri ipari tanulóként elment D. Zoltán, aki egy sor nyugat-németországi bázison szolgált, vagy a Tűzoltó utcai felkelő, Rajna Tibor
(„Szöszi”), aki társaival Ausztriából előbb Belgiumba került, majd 1957 elején az NSZKba szökött, hogy Frankfurtban jelentkezzék az amerikai katonai parancsnokságon. Mások, ha elég korán indultak itthonról – mint a nyugati határszélről kirajzott kamaszok zöme –, még fiatalkorúként az Újvilágba jutottak, ahol pár év múlva önként jelentkeztek valamely fegyvernemhez. Egész mást kínált az amerikai hadsereg a már itthon két-három év gimnáziumot vagy technikumot végzettek számára. Ők, ha elég kitartásuk volt, sorra letették a tiszthelyettesi és tiszti vizsgákat, és további aláírt szolgálati idő fejében sokuknak a felsőfokú tanulmányait is a hadsereg állta. Ők azok, akik az 1960-as évek derekán már népes rajokban látogattak haza, amerikai állampolgárként, a hadsereg hivatásos – bár éppen civil tanulmányokat folytató – tisztjeként. Egy Győrben, 1965
végén kelt titkosrendőri jelentés abban az évben kilenc ilyen hazalátogatóról tudósított, közülük 1956 őszén négyen kamaszként távoztak Nyugatra. Íme, egyikük belügyi életrajza: „B. Zoltán (Győr, 1939) 1965. július 28-tól szeptember 4ig tartózkodott látogató útlevéllel Bágyogszováton élő testvérénél. 1956 novemberében szökött ki Ausztriába, onnan 1957-ben kivándorolt az Egyesült Államokba. 1959-től 1961-ig az amerikai hadseregben teljesített szolgálatot, majd onnan közgazdasági egyetemre nyert felvételt 275 dollár ösztöndíjjal, jelenleg – elmondása szerint – 5. éves egyetemi hallgató. Katonai kérdéseknél határozott hangon és cinikusan kijelentette, hogy ezekre nézve nem adhat felvilágosítást.” A Légió poklában
Ugyanezen korosztály légiósnak állt tagjairól jóval több érdemi és beavató forrás áll rendelkezésre. A kutatások nyomán eddig 127 fiatalkorúként emigrált magyar légióst sikerült azonosítani a mintegy 500-ból, akik óvatos becslés szerint az 1956 utáni évtizedben a francia trikolór és a Légió zöld-vörös zászlai alatt próbáltak szerencsét. Ekkor összesen mintegy 3000 magyar viselt francia uniformist. Jó néhány ügynöki és titkosrendőri jelentés, továbbá a belügyi postacenzúrán fennakadt légiós levél, fénykép, valamint a hazatérőktől származó vallomás került elő, és sok adattal szolgált az Idegenlégió aubagne-i központi archívumában („Centre Documentation”) folytatott kutatásom – magyar történész korábban itt még nem járt. Ennél is értékesebb hozadék, hogy 2011 nyarán egy provence-i találkozón tucatnyi magyar veteránt ismerhettünk meg, akik ’56 őszén
mind kamaszként kerültek Nyugatra, a Légióban 16–28 évet szolgáltak, és 70 év fölött járva ma is összetartanak. (Bajtársi közösségük Provence-ban 25, egész Franciaországban mintegy 70 tagot számlál!) Velük tucatnyi izgalmas életút-interjú készült, és ez idő szerint is egy egész estés történelmi dokumentumfilmet forgatunk Patria nostra címmel. E sokféle forrás rendre azt sugallja, hogy e nemzedék nagy közös élményein túl (háborús gyermekkor, 1956, algériai évek) valójában nincs két egyforma légiós karrier. Már az indulás és az egyéni indítékok is igen sokfélék. A 127 életrajzot átlapozva jó néhány törvénytelen, félárva vagy intézeti gyerekre bukkanunk, mások népes paraszti vagy munkáscsaládok fiai, bár akadnak arisztokrata, katonatiszti és polgárcsemeték is, akiknek a „jobb” származás úgyszólván kezdettől csak
hátrányt és megaláztatást jelentett. Az iskolából korán kimaradtak gyárakban, bányákban vállaltak nehéz rabszolgamunkát; mások „disszidálási” kísérletért vagy kisebbnagyobb „balhékért” már 14-15 évesen rács mögé kerültek. Nem csoda, ha majd’ minden légiós részt vett a forradalomban, s arra mint „első tűzkeresztségére” büszkén emlékszik ma is. A 13 éves Spátay János az egymástól elvágott pesti, budai felkelőcsoportok futáraként futball-labdába rejtett üzeneteket „cselezett át” a szovjet tankok – különben áttörhetetlen – hídzárlatán. A 14 éves Huber Béla elsőként dobott be kézigránátot a soproni ÁVHszékház ablakán, s miután a helyi nemzetőrség felnőtt tagjai mind Ausztriába menekültek, néhány társával még december 4-éig bujkált fegyverrel és harcrakészen a határszéli erdőkben. A 16 éves Sorbán Gyula már az
első estén fegyvert fogott a Rádiónál, majd pár nap múlva a Kilián-laktanya előtt egy szovjet tanklövedékszilánktól jobb lábán súlyosan megsebesült. Soós Sándor, egy 17 éves oroszlányi vájártanonc golyószórósként a körúti New York-palota hátsó kijáratát védte, s a csoport utolsó ellenállóival menekült Nyugatra. Az iméntiek – és számos majdani légióstársuk – közül többen már itthon is ismerték egymást, de sorsuk igazán csak Észak-Afrikában hozta össze őket. Azok a magyarok, akik francia földre jutván jó egy évtizeddel korábban álltak be a Légióba – hadifogolyként vagy Nyugatra hurcolt leventeként –, még az indokínai háború véres poklát is megismerhették. Az ’56-os emigránsokat azonban már jórészt algériai, majd franciaországi, korzikai, madagaszkári, csádi stb. szolgálat várta. Kezdetben minden
újonc öt évre szerződött, habár ezt sokan nem töltötték ki. Volt, aki csak pár hétig bírta, mások fogcsikorgatva elérték a letelepedésre és a francia állampolgárságra kiszabott időt, ám akadtak 16–30 év szolgálat után tiszthelyettesként leszerelt vérbeli veteránok is.
A kapitalista kommunista Több mint húsz évvel a berlini fal leomlása után ideje újraértékelni Friedrich Engels életét, veti fel Tristram Hunt, akinek a kommunizmus alapító atyjáról írott könyve nemrég jelent meg
Néhány éve a Guardian interjút készített Geoff Loynesszal, a Karl Marx alakját megszemélyesítő színésszel a mesterségéről: „A házi feladatot bizony el kell végezni, bemagoltam az egészet. Mindent tudok a családjáról és arról a pasasról – jaj, ki is volt, az a cimborája… Engham?” „Talán Engelsre gondol?” „Igen, rá. Az embernek mindent tudnia kell.” Nem egészen 50 évvel ezelőtt egy ilyen tévedés elképzelhetetlen lett volna. Az emberiség egyharmada élt kommunista országokban, és Friedrich Engels (1820–1895) neve milliók ajkán forgott. „Engels arcvonásait, Marxéival együtt minden kínai állampolgár ismeri” – írta egy szociológus a kommunista Kínában. Európában, KözépAmerikában és Dél-Ázsiában a hatóságok nagyvárosi tereket, körutakat, hadosztályokat és lakótelepeket neveztek el Engelsről. A
Szovjetunióban élő volgai németek lakókörzetében a szovjetek még tovább mentek: egy egész várost neveztek el róla. 1931-ben Pokrovszkból Engels lett – annak a férfiúnak az emlékére, aki „mérhetetlenül sokat tett a nemzetközi proletariátusért”. A 20. század nagy részében Friedrich Engels arcmása és eszméi túlságosan is ismerősek voltak: Marx, Lenin és Sztálin (vagy Mao) mellett Engels is a hivatalos kommunista panteon tagja volt. Mára mégis sokaknál feledésbe merült a neve, ahogy történt ez Marx „megszemélyesítője” esetében is. Az oroszországi Engels városba még mindig el lehet látogatni, Moszkvában és Berlinben még állnak Engels-szobrok, de szellemi és politikai öröksége szinte teljesen kitörlődött a kollektív emlékezetből. Még sajnálatosabbá teszi ezt az amnéziát, hogy a mostani pénzügyi válság közepette Engels
kapitalizmuskritikájának sokkal erősebb visszhangra kellene találnia, mint bármikor régebben. Ki volt hát Friedrich Engels? Kétségkívül a 19. század egyik legokosabb és legegyedibb gondolkodója, akinek a személye ugyanakkor elképesztő ellentmondást is rejtett. „Valószínűleg nincs senki, aki ilyen családba született, s attól ennyire eltérő pályát futott volna be. A családja bizonyára »rút kis kacsának« tekintette Friedrichet” – merengett Karl Marx leánya, Eleanor. Neveltetésében ugyanis semmi sem utalt forradalmi végzetre: nincs szétzilált család, elvesztett apa, magányos gyermekkor. Ehelyett szerető szülők, elnéző nagyszülők vették körül, számtalan testvére volt, stabil jólétben élt, egy céltudatos, dolgos család tagja volt. Az 1820-ban született Engels tiszteletre méltó polgári környezetben nevelkedett, a
Wupper folyó menti Rajna-vidéken Poroszország (ma Németország) nyugati részében. Apja, ahogy annak nagyapja is a Caspar Engels und Söhne nevet viselő családi cégben, egy sikeres textilipari és fehérítő műhelyben dolgozott. Tizenéves korában azonban Engels fellázadt a szülővárosában tobzódó szűk látókörű protestantizmus és zabolátlan kapitalizmus ellen. Méghozzá látványosan: egy sor újságcikkben ostorozta a „füstös gyárépületekből és fonallal teleszórt fehérítő műhelyek udvarából” áradó ipari szennyezést. Nyomon követte a gyári munkások sorsát, akik „alacsony szobákban élnek, ahol több szénfüstöt, mint oxigént lélegeznek be”, és arról panaszkodott, hogy „teljesen demoralizált, állandó lakhely és foglalkozás nélküli emberfaj születik, akik hajnalonként előkúsznak menedékükből, a szénakazlakból vagy az istállókból”.
A piacgazdaságot azonban sohasem a puritánok stílusában ítélte el. Engelsnek semmi kifogása nem volt a gazdag és boldog emberekkel szemben; tulajdonképpen benne magában is ritka életszeretet munkált. Tanoncként sokat ivott („végre teljes sörkészletünk van az irodában; az asztal alatt, a kályha mögött, a szekrény mögött, mindenütt sörösüvegek találhatók”), tisztelte Beethovent, vívott, bajusznövesztő versenyt szervezett – amelyet azután versben ünnepelt meg: A nyárspolgár nem állván a borostát Tükörsimára borotválja az orcát. De mi nem vagyunk közéjük valók, így hát Bajuszunkat szabadon növesztjük nyilván. Az alkohollal fenntartott bensőséges kapcsolata berlini katonai szolgálata idején,
1840-ben is megmaradt, de leveleiből hiúságra való hajlama is kitűnik. „Nemsokára tüzér tisztessé léptetnek elő – büszkélkedett nővérének, Marie-nak –, ami az altisztnek felel meg, aranypaszományt kapok a hajtókámra.” De a felszín alatt Engels figyelemre méltó szellemi fejlődésen ment keresztül: a kizsákmányoló nagyiparosok elleni ifjúkori kitöréseit koherensebb politikai filozófia váltotta fel. Először az „ifjú Németország”, a porosz ancien régime-et türelmetlenül meghaladni igyekvő radikális ifjú hazafiak csapatának nézeteit tette magáévá, majd G.W.F. Hegel és a kor politikai és vallási konzervativizmusát támadó „ifjúhegeliánusok” filozófiájának hívéül szegődött; végül a „kommunista rabbi”, Moses Hess befolyása alá került. Hess segítségével ismerte fel, hogy a wuppertali munkások életkörülményeinek enyhítéséhez
politikai változásnál többre van szükség: a „köztulajdonra épülő társadalmi forradalomra”. Hess emlékei szerint Engels szégyenlős, naiv „»elsőbálozó« forradalmárként” kezdett járni hozzá, és „rendkívül buzgó kommunistaként” távozott.
Az oroszok robbantották ki az első világháborút? Egy újonnan megjelent könyv kétségbe vonja azt az általánosan elfogadott nézetet, hogy Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia a fő bűnösök az első világháború kirobbantásában. David Keys beszámolójából
kiderül, a könyv szerzője szerint jelentős részben Oroszország a felelős Az első világháború kezdeteit boncolgató új elemzés kimutatja, hogy a konfliktus kirobbanásáért leginkább Oroszországot terheli a felelősség. Ez az elképzelés ellentmond annak a bevett nézetnek, amely szerint a történelem egyik legvéresebb háborúját az Osztrák–Magyar Monarchia, illetőleg Németország kezdeményezte. A tanulmány részletesen megvizsgálja a nagyhatalmak lépéseit az első világháborút megelőző időszakban. A szerző arra a következtetésre jut, hogy egy 1914 elején született döntés nyomán Oroszország ellentmondást nem tűrő, „destabilizáló” és „az európai békét évtizedekig fenntartó diplomáciai és politikai kultúrával a
legteljesebb mértékben szakító” viselkedést tanúsított a nemzetközi porondon. A háború gyökereit kutató vizsgálat az említett agresszív politikát egészen az 1905-ös év drámai eseményeiig, az orosz–japán háború befejeződéséig és az orosz forradalom kitöréséig követi nyomon. William Mulligan történész, a Dublini Egyetem tanára könyvében kifejti, hogy az oroszok elleni japán győzelem döntő tényező volt abban az eseménysorban, amely az első világháborúhoz vezetett. Az oroszokat ért csapásnak öt fontos következménye volt. Meggyőzte az angolokat arról, hogy Oroszország már nem jelent számukra katonai fenyegetést, ennél fogva potenciális szövetségesként jöhet számításba. Emellett Oroszország külpolitikájának
fókuszába a Távol-Kelet helyett egyre inkább a Balkán került. Az orosz–japán háború harmadik következménye az volt, hogy az azt követő, részben sikeres forradalom révén – a viszonylag szabad sajtó és az első orosz parlament létrejöttével – felerősödtek a pánszláv és németellenes politikai hangok. Mindez meggyengítette a kormányt is, és fogékonnyá tette a szélsőségesen nacionalista közvélemény szája íze szerinti politizálásra. Végül pedig a háborús vereség az első volt azoknak a nemzetközi megaláztatásoknak a sorában, amelyek Oroszországot 1905 és 1914 között érték, s amelyek a világháború felé taszították az országot. A Cambridge University Press által kiadott új kötetében Mulligan azt állítja, az orosz külpolitikát mindössze két alapvető cél vezérelte: a békevágy és a presztízs. 1914
elejéig az előbbi általában felülkerekedett az utóbbin. 1914 első hónapjaiban azonban – a nemzetközi politikában lezajlott fordulatok és a közvélemény nyomásának következtében – e két, egymással versengő óhaj erősorrendje a visszájára fordult. Mulligan annak a véleményének ad hangot, hogy az orosz politikában bekövetkezett pálfordulás sokkal jelentősebb volt a többi nagyhatalom háború előtt hozott létfontosságú döntéseinél. Az Osztrák– Magyar Monarchia számára a Szerbiával való viszony (amelyre óriási gyanakvással tekintett) a politikai túlélés záloga volt. Németország arra az álláspontra helyezkedett, hogy leghűbb szövetségese, a Monarchia támogatása Szerbiával szemben geopolitikailag szükségszerű lépés. Szerbia azonban, bár Oroszország nyugat-balkáni szövetségese volt, sosem töltött be igazán fontos szerepet az
orosz nemzeti érdekek vagy a területi szuverenitás szemszögéből. Az egyetlen ok, amiért az oroszok felsorakoztak a szerbek mögött, az volt, hogy tekintélyt szerezzenek maguknak és kiszolgálják a pánszláv eszméket. Mulligan kulcsfontosságot tulajdonít a békepárti orosz miniszterelnök, Sztolipin ellen elkövetett 1911-es anarchista merényletnek, amely szerinte a háború felé terelte Oroszországot. Ezt követte az 1913-as balkáni fiaskó, amelynek során az Osztrák–Magyar Monarchia elzárta az adriai-tengeri kijáratot Szerbia elől. Ám Mulligan szerint igazából 1914 februárja hozott gyökeres változást az orosz politikában. Az 1913-as év számukra megalázó eseményein feldühödve, valamint azon, hogy az oszmán hadsereg élére azért neveztek ki egy német tábornokot, hogy az átszervezze a fegyveres erőt – mindezek
nyomán az oroszok egy sor életbevágó döntést hoztak. Először is a cár ígéretet tett, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiával való konfliktus esetén a szerbek mellé állnak. Az orosz külügyminiszter pedig azt fejtegette a saját tábornokai előtt, hogy Konstantinápoly megszorongatásával megakadályozhatnák a németek és az oszmánok együttes törekvését arra, hogy Oroszországot elzárják a Földközitengertől. Végül
Milyen nehézségek árán lépett trónra Viktória?
Dr. Kate Williams, a Viktória királynőről szóló könyv szerzője számba veszi az akadályokat, amelyeket az ifjú királynőnek a trónra kerüléshez le kellett győznie „Egy nő Anglia trónján – nevetséges!” György cambridge-i hercegtől származnak ezek a szavak, miután molett kis kuzinja, Viktória hercegnő arrébb taszította a trónutódlási sorban. Akkoriban sokan egyet is értettek az értékelésével. Még nagyobb baj, hogy – mint maga a királynő mondta – „én voltam az első, aki a Viktória nevet viseli”. Bár a mai ember számára a „viktoriánus” kifejezés tősgyökeresen angolnak tetszik, akkoriban abszurd, kitalált névnek tekintették. És ami még ezt is felülmúlja: francia eredetű volt, és Franciaország még néhány évvel korábban is az ország ádáz ellenségének számított. Ez ugyanolyan skandalum, mintha annak ellenére
is „Kylie”-nak nevezték volna, hogy Ausztrália nem sokkal korábban még háborúban állt volna Nagy-Britanniával [utalás Kylie Minogue ausztrál popsztárra – A ford.]. A kis hercegnővel más bajok is voltak: előnytelen külső, szégyenlősség, akaratosság és mindenekelőtt a kapzsi anyja, aki a hatalom eszközeként szerette volna felhasználni leányát. Viktória azonban talpraesett, vibráló személyiség volt és eltökélt – kora ifjúsága óta eldöntötte, hogy királynő lesz belőle. „Helyes hercegkisasszony, molett, mint a fogolymadár” – mondta a születése után, 1819. május 24-én a lányáról a kenti herceg. Viktória hercegnő érkezése az apját felvillanyozta ugyan, az országban azonban nem keltett túl nagy visszhangot. Kent hercege csak a negyedik helyen állt az utódlási sorban, előtte voltak fivérei: a régens, a yorki herceg és Clarence hercege. A királyi család
többi tagja számára Viktória csupán kisöccsük leánya volt, nem egyéb egy gyalognál a sakkjátszmában, akit esetleg jól ki lehet házasítani. Viktória egy utódlási válság kellős közepén született. Mire III. György öt élő leánya és hét fia 1817-ben középkorúvá vált, összesen egy törvényes örököst sikerült világra hozniuk: Charlotte hercegnőt, a régens leányát (igaz, törvénytelen gyermekeik száma összesen 56-ra rúgott). Az angolok kicsapongó, tékozló bácsikáival és vénkisasszony nénikéivel szemben országuk reménységének tekintették Charlotte hercegnőt. Amikor népszerű férjétől, Lipót szász-coburgi hercegtől teherbe esett, az emberek örvendeztek. 50 órás vajúdás után azonban halott csecsemőt hozott a világra. Az anyát pedig órákon belül gyermekágyi láz támadta meg, és meghalt. Az
országot lesújtotta a bánat, a politikusok pánikba estek az örökös hiánya miatt. Abban reménykedve, hogy a parlament kifizeti hatalmas adósságaikat, a hercegek házasodási és gyermeknemzési versenybe kezdtek. A kenti herceg útilaput kötött szeretője talpára, akivel 20 évet töltött együtt, és Lipót herceg húgának, Viktóriának, özvegy Leiningen hercegnének kezdett udvarolni. Viktória eleinte vonakodott feladni – saját szavaival – „kellemesen független helyzetét”, és feleségül menni a nála húsz évvel idősebb eladósodott herceghez, de bátyja, Lipót végül rábírta, hogy egyezzen bele a házasságba. A nő kétségei és a férfi adósságai ellenére boldogan éltek, és Viktória nemsokára teherbe esett. „A fivéreim nem olyan erősek, mint én – dicsekedett az örömmámorban úszó herceg. – Normális életet éltem, ezért túlélem őket; enyém és a gyermekeimé lesz a korona.”
A régens dühöngött bátyja sikeres gyermeknemzése miatt, és a keresztelő szertartás tönkretételével állt bosszút rajta. Csak néhány vendég meghívását engedélyezte, és ahhoz sem járult hozzá, hogy a gyermeket – királynőhöz méltóan – Charlotte-ra vagy Augusztára, vagy akár saját nevének női változatára, Georginára kereszteljék. A keresztelő napján aztán a canterburyi érsek ott állt a gyermekkel a szenteltvíztartó felett, és várta, hogy a régens tudassa vele a gyermek nevét. Végül a régens foghegyről odavetette: „Adja neki az anyja nevét.” A gyermek első neve a cár után Alexandrina volt (ezt a nevet a cár haragjától félve még a régens sem utasíthatta vissza), de hamar a középső nevéről – mint Viktória – vált ismertté. Viktória alig múlt 11 éves, amikor meghalt IV. György király, és IV. Vilmos néven Clarence 64 éves hercege lépett trónra.
Viktória immár trónörökös lett, és anyja, a kenti hercegné úgy döntött, Conroyjal együtt országjáró körúton mutatják be a majdani királynőt. 1832. augusztus 1-jén a kenti hercegné, a 13 éves Viktória és Conroyék elindultak első útjukra: három hónapos körútra Walesbe, Közép-Anglia és Cheshire érintésével. Viktória gyűlölte az utazást. Ki nem állhatta, hogy a Conroy família veszi körül, hogy korán kell indulniuk, és hogy végtelenbe nyúló vacsorákon kell részt vennie unalmas felnőttekkel. 1832. szeptember 24-én naplójában, amelynek „A jó magaviselet könyve” címet adta, minden szót négyszer aláhúzva a következőket vallja be: „NAGYON NAGYON NAGYON NAGYON BORZASZTÓ ROSSZ VOLTAM”. Panaszai és a királynak a kenti hercegné önteltsége miatt érzett dühe ellenére
azonban az utazások nem maradtak abba: ellátogattak a dél-angliai tengerpartra és a Wight-szigetre, Közép- és Észak-Angliába, s az év folyamán itt-ott felbukkantak tengerparti üdülőhelyeken és főúri házakban is. Időközben bizonyos politikusok annak a véleményüknek adtak hangot, hogy a Viktória egyszerűen nevetséges név egy uralkodó számára. A király meg is próbálta rávenni a kenti hercegnét, hogy Erzsébetre vagy Charlotte-ra változtassa meg lánya nevét. Az özvegy hercegné először beleegyezett, később azonban mégis visszautasította a javaslatot, mert azt szerette volna, ha a lánya az ő nevét viseli. Fura arra gondolni, hogy ha beadja a derekát, nem is létezne viktoriánus kor; helyette „Erzsébet kori erkölcsről” beszélnénk, aminek persze egészen más a hangzása.
Bármennyit mesterkedett is a kenti hercegné és Conroy, hogy teljes ellenőrzésük alá vonják Viktóriát, az idő nem nekik dolgozott. A hercegnő rövidesen 16 éves lett, és minden jel arra mutatott, hogy IV. Vilmos király jó egészségben éri meg a következő két évet. Emiatt a párocskán kezdett eluralkodni a rémület – úgy döntöttek, új stratégiához folyamodnak. Minden befolyásos embernek azt híresztelték, hogy Viktória annyira éretlen, hogy legalább 21 éves koráig a kenti hercegnének kellene uralkodnia helyette. Ezzel egy időben összehangolt módon arra próbálták rávenni Viktóriát, hogy amikor trónra lép, hatalmi pozíciókat adjon át nekik. 1835 őszén, amikor Viktória Ramsgate-ben tífuszban megbetegedett, elérkezettnek látták az időt a cselekvésre. Miközben a hercegnő lázasan szenvedett betegágyában, a kenti hercegné fölé hajolt, és arra próbálta rávenni,
hogy írja alá: Conroyt kinevezi magántitkárának, valójában megbízza ügyeinek vitelével és pénze kezelésével. Ám Viktóriát, mint később írta, „betegségem és durvaságuk” sem tudta rávenni, hogy engedjen. Eltökélte, hogy dacol anyja hatalmi vágyával. Maga a király is elszánt volt. Bár nem volt jól, eltökélte, hogy mindaddig életben marad, amíg Viktória be nem tölti 18. életévét. Gyűlölte a kenti hercegnét, és mit sem kívánt volna kevésbé, mint hogy régens legyen belőle. Nap mint nap az életben maradásért küzdött. „Ma van a 18. születésnapom! Milyen öreg vagyok már!” – merengett a hercegnő 1837. május 24-én. Az egész ország ünnepelt. A Kensington-palotát lobogókkal díszítették fel, hivatalos fogadást, este nagyszabású bált rendeztek. Az özvegy hercegné számára ez
viszont a kétségbeesés napja volt. Viktória 18 éves lett – és a király még mindig életben volt. A hercegné és Conroy megkettőzték erőfeszítéseiket, hogy rákényszerítsék Viktóriát: vagy nevezze ki magántitkárának és kincstárnokának Conroyt, vagy egyezzen bele a régensségbe 21 éves koráig. Azt mondták, az ország csak az anyja miatt becsüli; könyörögtek és fenyegetőztek – Conroy még azzal is megfenyegette, hogy bezárják, és semmit nem kap enni. Viktória azonban szilárd maradt, és legnagyobb szerencséjére nem is kellett sokáig várnia. 1837. június 20-án hajnalban végre meghalt a király. Reggel hat órakor Viktória hálóruhában állt a Kensington-palotában, miközben a canterburyi érsek és a lordkancellár térdre borulva tudatták vele a hírt: ő a királynő. Első ténykedéseként arra
kérte őket, egy órára hagyják magára. Majd kivitte az ágyát az anyja szobájából.
Hasfelmetsző Jack nyomában A gyilkosságok Csak néhány kurta hét leforgása alatt Hasfelmetsző öt kéjnőt késelt meg és belezett ki a londoni East Enden. Ezernyolcszáznyolcvannyolc augusztus 31-én, kevéssel hajnali négy előtt egy kordés rábukkant Mary Ann „Polly” Nichols holttestére a Buck’s Row-n, Bethnal Green közelében. Az áldozat hanyatt feküdt, a szoknyáját a dereka fölé tűrték. A torkát olyan mélyen metszették át, hogy csaknem
lefejezték, és mély vágásokat ejtettek a hasán is. Ez volt az első a whitechapeli gyilkosságok sorában, amelyek elkövetését rendszerint Hasfelmetsző Jacknek tulajdonítják. Alig egy héttel később, szeptember 8-án reggel hat óra tájban fedezték fel Annie Chapman holttestét a Hanbury Street egyik udvarán. Hasonló sebeket ejtettek rajta, mint Polly Nicholson, de néhány belső szervét kivágták és elvitték; zsigerei a jobb vállánál hevertek. Szeptember 30-án következett a „kettős gyilkosság”. Először „Langaléta Lizt”, Elizabeth Stride-ot találták meg, de a sebei nem voltak olyan döbbenetesek, mint a korábbi áldozatok esetében; a feltételezések szerint a gyilkost megzavarták véres munkája közben. És ha ez így volt, Hasfelmetsző gyorsan talált magának második áldozatot. Catherine Eddowest röviddel ezután ölték
meg, nem messze Stride-tól. A beleit kiontották, és a gyilkos elvitte a bal veséjét és a méhét. November 10-re, szombatra esett a hagyományos éves polgármesteri felvonulás Londonban. A főváros egyik legfontosabb társadalmi eseményét beárnyékolta egy ötödik, az eddigieknél is borzalmasabb gyilkosság. Az előző áldozatokat az utcán ölték meg, Mary Kelly tetemét azonban ágyban találták meg a Miller’s Court egyik lepusztult bérházában. A csukott ajtó mögött a gyilkosnak nem kellett sietnie. Kellyt iszonyatosan megcsonkították, lemetszett testrészeit és belső szerveit az ágy melletti asztalon hagyták. Abban az időben és a rá következő években más emberöléseket is összefüggésbe hoztak Hasfelmetsző Jackkel, de a közmegegyezés jelenleg ezt az öt gyilkosságot írja embertelen hentesmunkája számlájára.
Mind az öt London East End városrészének egy meghatározott, alig egy kilométer sugarú körébe esett. Valamennyi áldozat szegény sorú nő volt, és mindannyian vagy korábban, vagy haláluk idején is üzletszerű kéjelgésből éltek. Nem Hasfelmetsző Jack volt az első jelentősebb sorozatgyilkos. Még csak nem is az első közismert kéjgyilkos vagy olyan nemi indíttatású bűnöző, akinek a tevékenysége jóval a működési területén kívül is rettegést keltett. Csakhogy Jacket sose kapták el. És valószínűleg ez rejlik az alakja köré folyamatosan fonódó legendák mélyén.
Minden jónak gyökere A BANKÁROKRÓL nyugodtan elmondhatjuk, hogy napjainkban nem örvendenek általános népszerűségnek. Világszerte szigorúan bírálják őket a pénzügyi válságban játszott szerepük miatt, továbbá rosszallják, hogy még ezek után is rendkívüli osztalékokat vágnak zsebre. Megítélésük aligha volt a mainál rosszabb. Egy 2011-es globális felmérés válaszadóinak csupán 43 százaléka bízik a bankárokban, az Egyesült Királyságban pedig mindössze a 27 százalékuk. A bankszektort a politikusok, a sajtó és a közvélemény maró gúnnyal támadja. Egy bulvárlap újságírója felvetette, hogy a megtévedt bankárokat kalodába kellene zárni;
egy másik legszívesebben az afganisztáni Helmandba küldené őket katonáskodni. Hogyan köszörülhetnék ki a sokat szidott angol bankárok a jó hírükön esett csorbát? Ian Hislop szerint úgy, hogy példát vesznek egyes 19. századi elődeikről. Amikor Angela Burdett-Coutts 1906-ban meghalt, közel 30 ezren mentek el, hogy leróják kegyeletüket. Az asszony hetven évvel korábban örökölte meg a Couttsbankvagyont, és elhatározta, hogy pénzét nemes célra fordítja. Ettől kezdve karitatív ügyek széles skáláját támogatta, segítve az egyházat, a szegényeket, az éhezőket, sőt – a Brit Kecsketenyésztő Társaság elnökeként – még a háziállatokat is. A becslések szerint élete során több mint 3 millió fontot adományozott jótékony célokra, ami mai értékre átszámítva 240 millió fontnak (azaz több mint 8,5 milliárd forintnak!) felel meg.
A Hislop által kiválasztott jótékony bankárok közé tartozik George Peabody (1795–1869) is, aki 500 ezer fontot költött arra, hogy a londoni szegények tisztességes és megfizethető lakásokhoz jussanak. Az olcsó lakások építését Nathaniel Rothschild (1840– 1915) is finanszírozta; széles körű karitatív tevékenységének nagy részét az országba érkező zsidó bevándorlók támogatása tette ki. Samuel Gurney (1786–1856), egy norwichi bankárcsalád sarja adományaival többek között nővére, Elizabeth Fry munkáját is támogatta, aki a börtönök megreformálásán dolgozott. „Ezek az emberek elképesztő pénzeket költöttek jótékony célokra – meséli Hislop. – Elmentem a Peabody Lakásépítő Tröszthöz, és megnéztem a régi iratokat. Az ember csak ámuldozik: »úristen, itt 100 ezer fontot adott valamire«, »itt meg újabb 200 ezret valami
másra«! Ha figyelembe vesszük az ingatlanárak növekedését, akkor George Peabody pénzadományainak értéke szinte kiszámíthatatlan.” E filantróp bankárok némelyikét Hislop szerint vallásos hite vezérelte. „A Gurneyk kvékerek voltak, akiknél a jótékonykodás szinte kötelességnek számított. Elsősorban azért, mert nem tekintették céljuknak a meggazdagodást, így vallási buzgalmukhoz az is szervesen hozzátartozott, hogy szabadulni igyekeztek a pénztől.” A jótékonyság Rothschildnál sem választás kérdése volt. „Zsidó hite előírta a jócselekedeteket, ő azonban jócskán túltett a vallás parancsain.” Mégsem a hit volt minden esetben a hajtóerő. „George Peabodyt nehéz ebből a szempontból értékelnünk, mert ő nem volt vallásos, ráadásul egyfajta Scrooge-nak tartották (Dickens Karácsonyi ének című
kisregényének hőse, Ebenezer Scrooge után) – magyarázza Hislop. – A film kísérőszövegében azt mondom, őszintén remélem, hogy őt is meglátogatták a jó tündérek. Nagyon nehéz megtalálni a valódi indítékokat.” Gonosz bankárok Természetesen nem minden 19. századi bankár volt olyan tiszta lelkű, mint George Peabody vagy Angela Burdett-Coutts. Akárcsak ma, akkor is voltak gátlástalan pénzemberek, akik a mainál sokkal enyhébb pénzügyi szabályok idején leléptek az ügyfelek megtakarított pénzével. „Az emberek spekuláltak egy kicsit, majd tömegesen vették ki pénzüket a bankokból, azok pedig összeomlottak – mondja Hislop. – Andrew Wilson ezt úgy írja le, mint egy kaszinót, ahol az urak cilindert viselnek.”
Hislop elmondja, hogy a 19. századi regényekben szereplő sok gonosz bankár némelyikét valós személyről mintázták. Közülük az egyik legismertebb Merdle úr, egy gazdag szélhámos, Charles Dickens 1857-ben írott klasszikusa, a Kis Dorrit egyik szereplője. Az író szerint: „Kábítóan gazdag volt Merdle úr: mammut-vállalkozó, érintése nyomán arannyá vált minden, Midas volt ő, Midasfülek nélkül…” (Kis Dorrit, Első könyv, 21. fejezet, Helikon Klasszikusok 1961, ford. Bizám Lenke) Merdle úr „gazdagsága” azonban sajnos csupán látszat volt, ezért – mielőtt még fény derült volna fizetésképtelenségére – egy teknőchéjnyelű tollkéssel megölte magát. A halálát követő pénzügyi katasztrófa miatt Merdle hírneve olyan mélyre süllyedt, hogy sok korábbi támogatója „…jobban tette volna, ha mindjárt
magát a sátánt imádja”. (Kis Dorrit, Második könyv, 25. fejezet) Merdle alakját az író állítólag egy pénzügyi csalásairól hírhedt ír bankárról, John Sadleirről mintázta. Sadleir 1856 februárjában, amikor már nem tudott megbirkózni halmozódó adósságaival, öngyilkos lett: kéksavat (hidrogén-cianidot) ivott. A The Glasgow Herald tudósítása szerint a méreg „ötven ember elpusztításához is elegendő lett volna”. Sadleir öngyilkossága után rokonainak és üzlettársainak kellett szembenézniük a felbőszült hitelezőkkel. Kétségtelen, hogy a Viktória-kori bankvilágban is voltak gazemberek, Hislop azonban úgy véli, hogy a banki kultúrához akkor még hozzátartozott a bizalom, ami mára eltűnt. „Feltételezem, hogy azért volt ez így, mert mindegyik vállalkozás családi bankként indult, és e családok tagjait az
emberek személyesen ismerték – magyarázza Hislop. – Interjút készítettem a Pénzügyi Szolgáltatások Felügyeletének egyik fejesével, aki azt mondta, hogy a modern bankszakma egyik rákfenéje a bizalom hiánya: ül egy nadrágtartós pasas egy 3000 kilométerre lévő irodában, és nem érez túl nagy felelősséget az általa lebonyolított tranzakciókért.” Hislopot nyugtalanítja, hogy a mai bankárok világában (Gordon Gekko szavaival) „a mohóság jó dolog”, és a magasabb adóztatás is visszatartja őket a személyes adakozástól. Amerikában azonban a Bill Gates- és Warren Buffett-féle személyiségek megmutatták, hogy a nagyszabású jótékonykodás napjainkban is elképzelhető. Hislopnak nincsenek kétségei afelől, hogy a brit bankárok „hírnevén biztosan javítanának” a hasonló gesztusok.
1906-ban a The Times azt írta Angela Burdett-Couttsról, hogy példaadásban „a viktoriánus korszak alakjai között közvetlenül Viktória királynő után következik. A jelen keretek nem adnak lehetőséget arra, hogy felsoroljuk az emberiségnek tett számtalan szolgálatát”. Vajon egy 21. századi bankárnak mennyit kellene adnia, hogy ilyen nekrológot írjanak róla?
A keresztesek végső pusztulása Hajnalodott, amikor a moszlim katonák mindent elsöprő rohamra indultak Akkó keresztes erődje ellen 1291. május 18-án. Ezt a nyüzsgő, jelentősen megerődített északpalesztinai kikötővárost már több mint egy hónapja vonta körbe ostromgyűrű, több
tízezernyi moszlim katona táborozott a falai alatt, amelyekre folyamatosan zuhogtak az ostromgépekkel kilőtt ötven kilogrammos szikladarabok. Ezen az utolsó reggelen a levegőt betöltötte a harci dobok fülsiketítő dübörgése, ahogy az ostromlók rohamra indultak, nyilaik pedig „sűrű ködként” homályosították el a napot, az egyik keresztény szemtanú szerint a nyílvesszők úgy záporoztak, mint „az eső, amely a mennyekből hull alá”. A hatalmas erejű támadás előtt semmi sem állhatott meg: a moszlimok két kapun áttörve benyomultak a városba. Az ellenállás hiábavaló volt. A templomos lovagok nagymestere halálos sebet kapott, amikor egy lándzsát döftek az oldalába, az ispotályosok mesterét pedig saját emberei vonszolták le a falról, miután egy dárda fúródott a vállába, súlyos sebet ejtve. A védők
maradékait elmosta a túlerő és megkezdődött a fosztogatás. „Rettenetes nap sújtott le ránk, [a város civil lakói] kétségbeesetten, zokogva menekültek az utcán, karjaikon gyermekeik, könyörögtek a matrózoknak, hogy mentsék meg életüket” – emlékezett vissza egy keresztény túlélő. Sokak számára nem volt menekvés, százakat mészároltak le. Akkó eleste az utolsó, katasztrofális csapást jelentette a keresztes államoknak, amelyek majd’ kétszáz évig voltak a keresztény NyugatEurópa hídfőállásai a Közel-Keleten. A következő néhány hónapban a keresztesek még megmaradt kisebb erődítményeiket is kiürítették és elhagyták. A moszlimok számára viszont Akkó meghódítása hitük diadalát jelentette, amely meghozta számukra a végső győzelmet a Szentföldért vívott háborúban. Ahogy egy kortárs moszlim szerző írta: „E hódításokkal egész Palesztina moszlim kézbe
került, megtisztult a frankoktól, akik egyszer már közel álltak Egyiptom meghódításához, Damaszkusz és más városok elfoglalásához. Dicsőség az egyetlen Istennek!” A keresztes hadjáratok az iszlám egyértelmű győzelmével végződtek. A Szentföldért vívott háború egy szinte csodaszámba menő keresztény sikerrel kezdődött: az első keresztes hadjárat elfoglalta Jeruzsálemet. A pápa felhívását követően több ezer katona kelt útra, hogy szinte a teljes akkor ismert világon átkelve visszahódítsa a Szent Várost moszlim uraitól. Becslések szerint az első keresztesek 90 százaléka meghalt vagy dezertált a hadjárat során, de a talpon maradt, harcedzett mag 1099. július 15én betört Jeruzsálembe, majd kardélre hányta a város moszlim lakosságának nagy részét. Az elkövetkező években négy keresztes állam – köztük a Jeruzsálemi Királyság – jött létre.