A Kun utcai (Szent István Kórház) Égési Osztály 50 éves története

A Szent István Kórház, Égési és Plasztikai Sebészeti Osztály, Budapest közleménye

A Kun utcai (Szent István Kórház) Égési Osztály 50 éves története DR. MÉSZÁROS GÁBOR Érkezett: 2004. augusztus 10.

ÖSSZEFOGLALÁS Hazánkban fél évszázaddal ezelőtt alapították az első Égési Osztályt Budapesten, a Kun utcai Kórházban. A szerző bemutatja az egyik legrégebbi hazai kórház 125, majd kiemelve az Égési Osztály 50 éves történetét. Érdemeiknek megfelelően hangsúlyozza az osztály történetén belül Frank György és Ménesi László osztályvezetői tevékenységét. Bemutatja az osztály fejlődését, számokkal demonstrálja azt a mennyiségi és minőségi haladást, amely a fél évszázad alatt bekövetkezett. Az osztály történetének bemutatásával egyúttal köszönti is a 75 éves Dr. Ménesi Lászlót. Kulcsszavak: Orvostörténet, XX. sz.; Kórháztörténet; Égési sérülések – Történet; G. Mészáros: 50 years historical review of Burn Unit in „Kun utca” (St. Stephan Hospital) The first Burn Unit was established in Budapest 50 years ago in the Hospital in „Kun utca”. The author introduced the 125 years history of this hospital and pointed out the 50 years history of the Burn Unit. György Frank and László Ménesi as the previous heads of this department are introduced. The development of this unit is shown, supported by numbers to demonstrate the qualitative and quantitative changes within 50 years. In addition to a historical review László Ménesi is celebrated on his 75th birthday. Key words: History of medicine, 20th Cent.; Hospitals – History, Burns – History;

BEVEZETÉS A XX. század közepéig az égési sérülteket általában bőrgyógyászati osztályokon kezelték, a konzervatív sebkezelés után nem gyógyuló, sarjadzó sebeket pedig sebészeti osztályokon operálták meg, többnyire Reverdin- vagy Thiersch- „lebenykékkel” fedve a sebeket. A II. világháborúig a folyadékpótlás, a kialakuló többszervi elégtelenség (multiple organ failure) kezelése esetleges, alacsony hatásfokú volt. A XX. század híres égés-sebésze, Monafo a következőket írja egyik közleményében: „Most things about burns just after the War are best forgotten. …..Burn patients were managed on surgical wards, where the fetid odour of decay that routinely arose soon resulted in their relocation to the most remote corner…..Death, which came early and often, was a welcomed relief”. („A legtöbb dolgot, amit az égésről tudtunk, a háború után jobb volt elfelejteni… Az égési sérülteket sebészeti osztályokon kezelték, ahol a bomlás bűze miatt rövidesen a legtávolabbi sarokba helyezték át őket….A halál, amely korán és gyakran jött, maga volt az alig várt megkönnyebbülés”) (5). A világháború és – az azt néhány évvel követő – koreai háború tapasztalatai alapján robbanásszerű volt a fejlődés, a sebészek, bőrgyógyászok együtt ismerték fel, hogy az égési sérülések ellátására speciális osztályokra, speciális szakemberekre van szükség. Így volt ez hazánkban is, ennek alapján jött létre Budapesten, a Kun utcában az első magyar Égési Osztály, amely Európában is a negyedik volt, tehát a szakmai döntés korszerű, időszerű volt. A Kun utca az idők során fogalommá vált, ezt Török Zoltán, a Magyar Égési Egyesület korábbi elnöke jelentette ki az osztály 40. éves ünneplésén: „ha valaki azt mondta, hogy megyek a Kun utcába, az csak azt jelenthette, hogy az Égési Osztályra megyek, mert a Kun utca és az Égési 300

Magyar Traumatológia, Ortopédia, Kézsebészet, Plasztikai Sebészet  2004. 47. 4.

Osztály azonos fogalommá vált”. Ez az osztály fél évszázados jubileumát ünnepelte 2003-ban, a közlemény ezt az 50 éves utat mutatja be, a szerző pedig (és vele az osztály dolgozói is) ezzel tisztelegnek Dr. Ménesi Lászlónak, aki 23 éven át volt az osztály vezető-főorvosa, ebben az évben pedig 75. születésnapját ünnepelte az osztály jelenlegi és régi dolgozói körében. A KUN UTCAI KÓRHÁZ A XIX. században, a kiegyezés utáni években Budapesten még csak egyetlen kórház volt, a Rókus Kórház. Az akkor még gyakran kitörő kolera, himlő, diftéria járványok idején a Rókus Kórház megtelt, szükség volt úgynevezett fiókkórházakra. A város széle akkor a Kerepesitemető környéke volt, ez a vidék lápos-mocsaras, helyenként kiskertes terület volt. (Lásd például az árulkodó Alsóerdősor utca, Felsőerdősor utca elnevezéseket). A környéken működött a Pesti Kényszerítő Dologház, ahová a rendőrség a pesti illetőségű csavargókat, koldusokat, kisebb tolvajlásokat elkövetőket „utalta be”, az akkori cikkek tanúsága szerint évente legalább 300–350 főt. A zsúfoltság, a nem megfelelő körülmények miatt a városi vezetés úgy döntött, hogy Új Dologházat építtet, ez a Kun utcában épült fel, amelyet 1874-ben avattak fel. Már a Régi Dologház is időnként fiókkórházként „üzemelt”, ez lett a sorsa az Új Dologháznak is. (Az Orvosi Hetilap régi számaiban találhatók is felháborodott glosszák, amelyek szerint mégsem felel meg az igazságosságnak, hogy valaki valamely apró törvénytelenséget elkövetve a Dologházba kerül, ahol esetleg összezárják a járványok során bekerült betegekkel, ennek következtében a Dologházi lakók közül is számosan megbetegedtek és meghaltak, vagyis számukra a csavargásért járó ítélet – halálos volt). Az új Dologházban ez a „társbérlet” hét éven keresztül maradt fenn, majd az épületet megkapta a Rókus Kórház, és ettől kezdve csak fiókkórházként szerepelt, mint Új Dologházi fiókkórház, később Kun utcai fiókkórház. Milyen volt ez az Új Dologházi fiókkórház? Álljon itt egy idézet Rózsay József intézeti főorvos jelentéséből, amely a „Budapest főváros kényszerdologházában 1874-ben ápoltakról szóló jelentés” címet viseli (7). (Megjegyzendő, hogy Rózsay József alapította – nagyrészt saját pénzén – az Elizabethanum agg-gyámoldát, vagyis a mai Erzsébet Kórházat). A jelentésben leírja, hogy az év során összesen hány kényszeröncöt, vagyis foglyot kezeltek, és mik voltak a leggyakoribb betegségek. Ebből kiderül, hogy abban az évben nagy járvány nem volt, a leggyakoribb kórokok a gyomorbélhurut, a hörghurut, a gümő, a tüdőlob és a váltóláz voltak, de bőven volt sűly, izzag és bélzsába is, de főleg rüh, hiszen a rabok 20,52%-a rühes volt. És itt tér rá a körülmények ismertetésére, amelyet szó szerint idézek: „Az 1874-ki sept. 1-én közhasználatnak átadott, a városi világító szeszgyár szomszédságában fekvő, 2 emeletes új épület áll egy keresztalakú épitményből, melynek keresztszárai egy-egy pavillonnak felelnek meg. Alkatrészei: Tizenegy hálóterem, négy terem a szabók számára, egy asztalos és cipész műhely, egy női munkaterem, egy terem a zsákvarrók számára, egy raktár, egy kenyérkamra, egy őrszoba, egy mosókonyha, egy halottas kamra, négy szoba, férfi és nőbetegek számára 6–6 ágygyal, egy orvosi rendelő szoba, egy fürdőszoba négy káddal, egy sötét börtön, egy kath. templom, mely egyszersmind iskolául is szolgál. Ezen leírt helyiségek valamennyien igen tágasak, magasak, kellő világítás- és szellőzéssel ellátvák. A keresztszárakat összekötő központban egy körönd van, mely télen és rosz időjárás esetében sétahelyül szolgál és felfelé egy a szellőzés fentartására szolgáló kupolával bír……A 36 árnyékszék vizvezetékkel van ellátva és a folyton ömlő víz a kórhatányokat lehetőleg elhárítja. Ezen leírt épülettől egészen külön áll a hivatalnokok számára rendelt ház, utcára tekintő homlokzattal. Ebben az intézeti gondnok, ellenőr, alorvos, felügyelő, kulcsár és szolga laknak. A dologház 4 udvara kertté van átalakitva, mely sétahelyül szolgál…..Az egész intézet egy 9 láb magas kőfallal van keritve Magyar Traumatológia, Ortopédia, Kézsebészet, Plasztikai Sebészet  2004. 47. 4.

301

szökések elkerülése végett. Az egész épület udvaraival együtt 418 és fél négyszögölnyi tért foglal el”. Aki járt a Kun utcában, tanúsíthatja, 2000-ben sem nagyon különbözött az épület az 1874-ben leírttól, ma pedig üresen áll. 1881-ben a főváros megszüntette a dologházat, és ettől kezdve az épület már csak kórházként funkcionált. Ebben az időben a Rókuson kívül csak a Bethesda és a Dologházi fiókkórház működött, a következő két évtizedben épültek a ma is működő patinás nagy budapesti kórházak (először 1885-ben a Szent István Kórház, majd a Szent László, a Szent János és a Szent Margit Kórház). A járványok elmúltával a Rókus Kórház „fiókjaként” két vegyes osztályt, az úgynevezett X. és XI. orvosi osztályt hozták itt létre, belgyógyászati, sebészeti és bujakóros betegek részére. 1881-ben az első két főorvos Hochhalt Károly és Müller Kálmán lettek. A következő 60–70 évben olyan neves orvosok dolgoztak itt a továbbiakban (a teljesség igénye nélkül), mint az orr-gégész Morelli Károly, a belgyógyász Ángyán Béla, Székács Béla, Ritoók Zsigmond, a bőrgyógyász Róna Sámuel, Havas Adolf, Török Lajos, Nékám Lajos vagy Basch Imre, a sebész Prochnov József és Ádám Lajos. Az Új Dologházi fiókkórház elnevezést 1917-ben változtatták Kun utcai fiókkórházra. Az ápolónők, akik 1928-ig a kórtermekben spanyolfallal elkerített részen laktak, ekkor kaptak külön elhelyezést, két kórtermet 11–11 ápolónő részére lakásnak átalakítottak. 1933-ban létrehozták az Alföldi utcai részt, 1935-ben itt alakítottak ki 80 ágyas szülő- és nőbeteg osztályt, mely 1952. augusztus végéig működött. 1951 végén a kórház önállóvá vált, előbb Kun utcai Kórház, később Kállai Éva Kórház néven, melyet 1977ben integráltak az István Kórházba (1. ábra). AZ ELSŐ ÉGÉSI OSZTÁLY LÉTREHOZÁSA Orvostörténeti sétánk során elérkeztünk 1951-ig. Októberben előbb a Bőrgyógyász Szakcsoport, majd a Sebész Szakcsoport (a Társaság akkori megfelelője) tartott egy–egy ankétot az égési sérülésekről, tekintettel azok háztartási, ipari és hadisebészeti rendkívüli jelentőségére, a következő határozati javaslatot terjesztették az Egészségügyi Minisztérium felé: „Az égési sérülés sebészi betegség, sebészi osztályra való. (Láthatjuk, ez egy fontos mondat, hiszen addig bőrgyógyászati osztályokon kezelték a sérülteket!) Ezért javasoljuk az égettek részére külön kórházi osztály felállítását. Az égési osztály vezetését traumatológusra célszerű bízni”. Kifejtik, hogy külön osztályok felállítására azért van szükség, hogy az izolálás biztosítható legyen, az ápolási költségek magasak, különlegesen képzett orvos- és ápolószemélyzetre van szükség, és követelmény a különleges plasztikai ellátás. Hogy lássuk a szakma akkori állását, nézzük a javaslatokat: sebészeti intézetbe szállítást javasolnak minden 2% feletti felnőtt, bármely kiterjedésű gyermek-, továbbá minden vegyi sérült számára. Az ellátásban elsősegélyként száraz steril kötést, fájdalomcsillapítást, melegen tartást javasolnak, az intézeti ellátás legfontosabb feladata pedig a sokk leküzdése, morfin, plazma, vér, vagy plazmapótszerek adását javasolják, helytelennek nevezik viszont az izotóniás krisztalloid oldatok kizárólagos alkalmazását (!). A folyadékpótlásnak a kiterjedéssel arányosnak kell lenni, kötelező a tetanusz profilaxis, a debridement, a végén pedig javaslatot tesznek a késői kezelés általános teendőire, ahol az általános kezelés tennivalói mellett helyileg aszeptikus körülmények közötti ritka (!) kötésváltást javasolnak, valamint III. fokú égéseknél a korai plasztikát, melynek optimális időpontja a 20. nap (!?) körül szokott lenni. Ez volt a szakma állása 1951-ben (6). A Szakcsoportok javaslatainak megfelelően az Egészségügyi Minisztérium el is határozta égési osztály létrehozását, amelynek helyéül a Kun utcai Kórházat jelölte ki. Szinte ugyanakkor, 1952 végén itt hozták létre az első magyar plasztikai sebészeti osztályt is Érczy 302


Miklós főorvos vezetésével, vagyis a Kun utca volt e két – látszólag egymástól messze eső, ugyanakkor ma is számos szállal öszszetartozó – szakma hazai bölcsője. 1953. január 1jével létrejött az ország első égési osztálya, amely március 7-étől fogadta a betegeket Frank György (2. ábra) főorvos vezetésével. 1. ábra: A Kun utcai kórház, a hazai égés- és a plasztikai sebészet „bölcsője”

DR. FRANK GYÖRGY (OSZTÁLYVEZETŐ FŐORVOS 1953–1959) Frank György (1910–1959) Budapesten végezte tanulmányait, már medikuskorában kitűnt, a Bőrgyógyászati Klinikán pályadíjat nyert, majd gyakornok lesz Korányi klinikáján, de további útja a sebészet felé vezet. Előbb Ádám Lajos, majd Zinner Nándor mellett dolgozik. Hedri professzor klinikájára kerülve a professzor javaslatára kezd el foglalkozni az égési sérültek ellátásával. A 40-es évek végén jelennek meg első égéssel foglalkozó cikkei. 1950-ben a Vas utcai Kórház sebész-főorvosa, 1951-ben az Országos Vérellátó Szolgálat igazgatója, egy transzfúziós probléma után meghurcolják, ezután átmenetileg az Újpesti Kórház sebész-főorvosa. Amikor az égési osztály alapítása felmerül, nyilván Hedri javaslatára őt nevezik ki osztályvezetőnek. Kinevezése után hatalmas ambícióval lát a sérültek ellátásához. ábra Az osztályon visszamaradt vendégkönyv első oldalán saját- 2. Dr. Frank György (1910–1959) kezű bejegyzése szerint az osztályt 1953. január 1-jén alapították, a betegellátás március 7-én indult meg (3. ábra). Az osztály orvosi kara: Dr. Frank György osztályvezető főorvos, Dr. Balta Béla alorvos és Dr. Csont Lajos segédorvos. Az osztály az épület I. emeletén kezdett működni, 33 ággyal. A felszereltség igen hiányos, kezdetleges, a nagy kórtermeket vaskályhákkal fűtötték, a nővérgárda igen kis létszámú. A néhány hónappal korábban indult plasztikai sebészeti osztállyal szoros kapcsolat nem alakult ki, a plasztikai osztály kezdő segédorvosa (későbbi osztályvezető főorvosa) Kartik Ilona elmondása szerint, ha Frank bement a plasztikai műtőbe, Érczy a kezével eltakarta a műtéti területet. Frank ambíciója óriási volt, mindent elolvasott, ami a szakmáról megjelent, szervez, felvilágosít, közleményeket ír, új gondolatokat próbál megvalósítani az osztályon. Számos könyv társszerzője (például „A traumatológia alapelemei”; „Tömeges sérülések ellátása”), kis brosúrát ad ki a „Háztartási balesetek és megelőzésük” címmel, filmforgatókönyvet készít a hibernációban végzett égési műtétek bemutatására. Égési ankétot szervez és vezet, közlemények sorát jelenteti meg a homoiotransplantatio problémakörétől kezdve, a már említett hibernációban végzett műtéteken keresztül, az égési sérültek ellátásának minden területéről (31 közleményt írt). Javasolja orvosi nyelvünkbe az ojtvány szó alkalmazását a transzplantátumok Magyar Traumatológia, Ortopédia, Kézsebészet, Plasztikai Sebészet  2004. 47. 4.

303

(graftok) megnevezésére, mely bár logikus, de máig nem vált teljesen elfogadottá (3). Az említett vendégkönyv számos hazai és külföldi kolléga elismerő szavait őrzi, akkori és későbbi professzorokét, kuriózumként egész oldalas koreai vélemény látható. Műtéti taktikai rendszert dolgoz ki, amellyel kandidátusi címet, illetve a „Plastic and Reconstructive Surgery” című szakfolyóirat pályázatán II. díjat nyer (4). A díjjal egy amerikai ösztöndíj is együtt járt volna, amely végül a magyar hatóságok packázása (1959-et írunk!), illetve a közben bekövetkező tragikus események miatt nem valósult meg. Megemlítendő, hogy az említett filmforgatókönyvben a sérülés utáni 5–6 órával történő necrectomiát és azonnali transzplantációt mutat be hibernációban, a necrectomiát pedig rétegenként dermatommal végzik, amíg megfelelően vérző, élő sebalapot nem találnak. A szakmában legendás Jackson neve, aki 1960-ban jelentette meg közleményét a primer kimetszésről, és Zora Janzekovicé, aki a tangenciális kimetszésről, mint az eljárás első leírója, 1970-ben jelentette meg, azóta is rendszeresen idézett közleményét. Frank filmforgatókönyve 1958-ban keletkezett (!!). Mindenféle elsőbbségi követelés mellőzésével legalábbis kijelenthetjük, hogy Frank György rendkívül korszerű, a világ akkori élvonalába tartozó elveket valló és kialakító orvos volt. 1959. október 23-án, egy 3 hete súlyos mély égést szenvedett beteg második műtétjét végzi, amikor kezén sérülést szenved. A seb elfertőződik, november 6-ig még további négy műtétet végez, de a fertőzés egyre inkább elhatalmasodik, Hedri professzor klinikáján mindent megpróbálnak, külföldről hozatnak itthon még nem használt antibiotikumot (akkoriban itthon még ritka az antibiotikum, inkább csak penicillin van), de a szepszist leküzdeni nem tudják, és Frank György 1959. december 9-én 49 éves korában elhunyt. Tragikus vég egy ambiciózus, a szakmában korának egyik legkorszerűbb álláspontját képviselő fiatalember számára. Az osztály műtőnaplói az első – 1953–1957 közötti műtéteket tartalmazó – napló kivételével ma is rendelkezésre állnak. Rendkívül tanulságos az a precizitás, amellyel Frank mindent dokumentált. Pontos rajzok mutatják, hogy hol volt a nekrózis, hol volt az adóterület, milyen hosszú volt a műtét, mennyi szövetet távolítottak el stb. A naplót áttanulmányozva találtam meg a balesetet okozó műtétet. A tragikus mementón kívül még valamire érdemes felfigyelni. A műtéti leírás alján ez olvasható: műtét ideje 10-től 13 óráig. Mai szemmel nézve kicsit sok. Visszalapozva ugyanezen beteg első műtétjére, a következő látható: a műtétre a felvételt követő napon került sor (!), – vessük össze ezt a mindössze 8 évvel korábbi ajánlással a javasolt 3 hetes műtéti időponttal – a műtéti idő pedig 9 óra 30 perctől 16 óráig terjedt, vagyis 6,5 órán át tartott. A beteg 2200 ml (teljes) vért és 500 ml Ringer-laktátot kapott, eltávolítottak körülbelül 4 kg (!!) szövetmennyiséget, az anesztéziához pedig 2 Redergamos koktélra és 2 gr Evipanra volt szükség (!!) (4. ábra). Heroikus harc volt a beteg életéért, mely sikerrel járt, a beteg meggyógyult. Még egy érdekesség: az asszisztens Dr. Hoffer András volt, Frank tanítványa, későbbi osztályvezető utódja. Korai halála után munkáját (amely lényegében a kandidátusi disszertáció hatalmas anyagának feldolgozása) 1961-ben, könyv formájában adták ki, „Az égési sérülések műtéti kezelésének elmélete és gyakorlata” címmel (2). (Máig a legnagyobb, bár nem átfogó, hazai égésről szóló könyv). A szakirodalmi ismeretekre jellemző, hogy a könyv végén, 26 oldalon keresztül sorolja az irodalmi hivatkozásokat. A könyvben bemutatja azt a műtéti rendszert, amely a maga idejében rendkívül korszerű volt (elsődleges műtét az 1–2. napon, gyorsított korai műtét a 3–14. napon, halasztott korai műtét a 2–6. héten). Leírja, hogy a 6 hét után végzett égési műtét elkésettnek számít, szorgalmazza a minél korábbi műtétet, amelyet saját eseteinek statisztikája igazol (átlagos ápolási napok száma: elsődleges műtéteseknél 36,7 nap, gyorsított korai műtéteknél 49,0 nap, halasztott korai műtéteseknél 57,1 nap, elkésett műtéteseknél 158,5 nap). Működésének hat éve alatt 1977 betegről számol be, osztályán 381 betegnél 505 műtétet 304


3. ábra A vendégkönyv első oldala Frank saját kézírásával.

4. ábra Frank egyik nagy műtétje, részlet a műtőnaplóból

végeztek (ebből 50 elsődleges, 31 gyorsított korai, 209 halasztott korai és 91 elkésett műtét). Ma az osztályon évente végzünk közel ennyit, de a maga korában ez egy rendkívül aktív, korszerű ellátást mutat – világszerte is – nem véletlenül díjazták munkáját az említett amerikai díjjal. Frank halála után az osztályt megbízottként Hoffer András alorvos vezette 1959 decemberétől 1961 nyaráig. Dr. Máday Péter (osztályvezető főorvos 1961–1970) Máday Péter (1924–?) Pécsről érkezett az osztályra (5. ábra). Már a pécsi Sebészeti Klinikán végzett működése során megalkotott egy egyszerű, de mégis használható, a Humbykésre emlékeztető bőrvevő kést. Osztályunkat csaknem 10 éven keresztül vezette, jelentős vizsgálatokat folytatott az égett betegek táplálásával kapcsolatban, a lokális kezelésre speciális kenőcsöt alkotott meg, a műtéti kezelést tekintve Franktól eltérő nézeteket vallott. Az osztályon található körülmények továbbra is messze voltak az ideálistól, a kórtermek nagyok, egy fellelt 1963-as igazgatói iratban a következők olvashatók: „A balesetelhárítási és egészségvédő biztonsági bejáráson megállapítottuk, hogy az égési osztály kötözője takarítatlan. A használt kötszereket nyitott vödrökben tárolják és viszik a hulladéktárolóba. A szűk, korszerűtlen kötözőhelyiségben az ott dolgozók szemfertőzésének védelmére védőszemüveg beszerzését javasoljuk. Az égési osztály kórtermében, valamint irodahelyiségében a kályha ill. gázkályha elhelyezése tűzveszélyes. Az építkezés ideje alatt az elbontott fürdőszobából állítólag patkányok kerültek elő, szükséges volna ennek pozitív megfigyelése az esetleges patkányirtás céljából.” Máday 1962-ben angliai tanulmányúton volt, erről írott beszámolójában azt mondta, hogy eredményeik nem rosszabbak a híres angol osztályokénál, a kezelési elvek pedig azonosak. Az ő idejében a műtétek között plasztikai, 5. ábra sőt kifejezetten esztétikai plasztikai műtétek is feltűntek a Dr. Máday Péter (1924–?) Magyar Traumatológia, Ortopédia, Kézsebészet, Plasztikai Sebészet  2004. 47. 4.

305

műtőnaplóban, ugyanakkor eltűntek a műtőnaplóból a necrectomiák, csak a transzplantációk találhatók. Ez egyetlen dolgot jelenthet, hogy megvárták (esetleg segítették például Szalicil kenőccsel) amíg a nekrózis spontán levált, majd a sebet befedték. Ez mai szemmel jelentős visszalépésnek látszik a Frank-féle agresszív kezeléshez képest. Ugyanakkor meglepő, hogy az osztálynaplókat átnézve nem romlott a mortalitás, sőt. Megkérdeztem az osztály korábbi főműtősnőjét (róla később még lesz szó) megerősítette, hogy valóban akkoriban nem végeztek műtéti necrectomiákat. Hogy mégis miként lehet, hogy jó eredményeket értek el, azt válaszolta: Máday Péter kiváló orvos volt. Bizonyára így volt. Máday Péter 1970-ben külföldre, Svájcba távozott (akkori kifejezéssel disszidált), ahol sok-sok éven át élt és dolgozott még. Amikor az osztály beköltözött a Szent István Kórházba 2000-ben, telefonon megkerestem, akkor még jó egészségben volt, de nem tudott eljönni az osztályra. További információm nincs róla. Máday távozása után megbízottként Dr. Szalai István vezette az osztályt, aki ugyan csak néhány hónapja dolgozott akkor itt, de gyakorlatilag egyedül vitte az osztályt, a következő 8 hónapban csak az ő neve szerepel a műtéti naplóban. Dr. Hoffer András (osztályvezető főorvos 1971-1974) 1971 tavaszán nevezték ki Hoffer Andrást (1926-1998) osztályvezetőnek (6. ábra), aki tulajdonképpen visszatért. Nevét már említettem egyszer, előbb Frank mellett dolgozott segéd-, majd alorvosként, Frank halála után megbízottként csaknem másfél évig vezette az osztályt, majd Máday érkezése után Miskolcra távozott, ahol megbízást kapott a Szentpéteri kapui Kórház Baleseti Osztályán Égési Részleg megszervezésére. Ezt 1962-től 1971-ig vezette is, majd ekkor tért vissza a Kun utcába osztályvezetőnek. Nagy tapasztalatokkal rendelkező égés-sebész volt, az ő működése alatt alakítottak ki kis kórtermeket, őrzőt, fürdetőt, kötözőt építettek, központi fűtést vezettek be. A fehérjedús táplálkozás elősegítésére szójababból készült ételeket dolgozott ki. Az ő ötlete volt az Égési Klub létrehozása. 1974-ben lemondott a osztályvezető főorvosságról, a Központi Baleseti Ambulancián működött tovább, csaknem 1998. novemberében bekövetkezett haláláig. Ha lehet osztályozni, alighanem itt zárult le az osztály első időszaka, mely 21 éven át tartott, Franktól, tanítványáig Hofferig. Bár helyenként említettem már a körülményeket, néhány megállapítást érdemes idézni a ránk maradt nem túl nagyszámú iratból: Frank megállapítja, hogy az égés-sebészettel foglalkozó orvosoknak plasztikai sebészettel is kell foglalkozni, egy másik iratban pedig összehasonlítja a Kun utcai és a Birminghami Égési Osztály adatait és megállapítja, hogy lényegesen kedvezőbb mortalitási adatokkal rendelkezett a mi osztályunk. Ugyanezt hangsúlyozza Máday is a már említett angliai beszámolójában, ugyanakkor konklúziója meglehetősen szkeptikus: segítség nélkül egy lépést sem leszünk képesek tovább haladni. Máday sebészi megállapításai részben vitathatók, már Frank szellemében is, hiszen szerinte a primer kimetszéssel a gyógyulási ábra idő és a mortalitás nem csökkenthető, a sarjszövet eltávolítása nem 6. Dr. Hoffer András (1926–1998) szükséges, ugyanakkor sürgette a bőrbank felállítását (amelyet már Frank is szóvá tett). Hoffer megállapította, hogy a 30 ágyas kórteremből 5–6 ágyasok lettek, sokk-szobát alakítottak ki, bár ennek felszereltsége csaknem teljesen hiányos, az orvosi ügyelet csak felvételes napra volt biztosítható, a nővérlétszám 16. Még egy műtői team kiállítása is nehéz, a 306


kórház viszont elvesztette középkori ispotály jellegét, és szegénykórházi szintre emelkedett, vagyis – a helyzet siralmas. Ebben a helyzetben távozott Hoffer a posztjáról, ekkor ismételten Szalai István vezette megbízottként az osztályt 1974 végéig – 1975 elejéig. Dr. Ménesi László (osztályvezető főorvos 1974–1997) Ménesi László 1974 végén érkezett az osztályra, 1975. február 1-jén nevezték ki, majd 23 éven át volt osztályvezető (7. ábra), vagyis hosszabb ideig, mint három elődje együttvéve, ezt nyugodtan nevezhetjük az osztály második korszakának. Zoltán János professzor tanítványaként érkezett, nagy traumatológiai, kézsebészeti (égési is) és plasztikai sebészeti gyakorlattal. Idéznék abból az összefoglalóból, amit osztályunk 40 éves évfordulóján tartott: „Kezdetben ketten voltunk orvosok Szalai doktorral, a bőrgyógyászok ügyeltek, mi pedig felváltva voltunk telefonügyeletesek, igen gyakori bejárással. A héttagú nővérgárdából csak a főnővér volt szakképzett. Ezen kívül egy gyógytornász és egy takarítónő tartozott még az osztályhoz, valamint két műtősnő, és egy műtőssegédnő. Az intenzív osztály üresen tátongott, a fürdetőben két hatalmas fekete bevonatú kád, alig alkalmas beteg kezelésére. Az osztályt a lyukas középrész (ugye emlékeznek Rózsay főorvos leírására a köröndről!), és a lépcsőház vágta ketté. A műszerek, a felszerelés minimális volt”. E krónika szerzője 1980-ban érkezett az osztályra a 7. ábra Dr. Ménesi László leírtakhoz képest, vagyis 5 év alatt a következők változtak: a „lyukat” beépítették, az osztály 41 ágyából mindössze egy kórterem volt 12 ágyas, a többi kisebb. Intenzív részleg működött Dr. Kósa János, a későbbi győri égés-főorvos vezetésével (a beindítás néhány évvel korábban Dr. Szebeni Ágnes belgyógyász nevéhez fűződik). A nővérlétszám körülbelül a duplája lehetett az előbb említettnek, az orvosok létszáma hét volt. Felszerelésünk bár nem volt ideális, de lényeges javuláson ment keresztül. Mindezt öt év alatt valósította meg Ménesi László. Az Égési Szekció 1974-es megalakulása után természetesen bekapcsolódtunk a tudományos életbe. 1978-ban Esztergomban, 1981-ben Budapesten, 1986-ban Visegrádon, 1990-ben és 1993-ban Budapesten, 1995-ben Ráckevén, 1997-ben ismét Budapesten rendezett osztályunk konferenciát, ezek közül az 1997es a III. Közép-Európai Égési Kongresszus volt. A tudományos életben való részvételünket illusztrálja az a nagyszámú cikk és előadás, amelyet Ménesi főorvos vezetése alatt az osztály dolgozói írtak és tartottak. Ezek feldolgozása még nem pontos, de az előadások száma csak a konferenciákon jelentősen meghaladja a 200at, ehhez még másik körülbelül 200 előadás hozzászámolható, melyek a kórházi tudományos körben, egyetemeken, továbbképző tanfolyamokon hangzottak el, a cikkek száma is közelít a 100-hoz. Ebből Ménesi nevéhez fűződik 164 kongresszusi, 158 helyi előadás és 54 közlemény, általában első szerzőként. Ménesi László társszerző volt a „Burn Wound Coverings” című könyvben, a sebfedő anyagokról írt fejezetben. Az égett kezek kezelési taktikájának kidolgozásával és ismertetésével rendkívül fontos szerepet játszott a hazai korszerű égéskezelésben. Számos új műtéti eljárás hazai bevezetése osztályunkon történt meg, gondolok elsősorban a fasciocutan lebenyek alkalmazására a primer és a rekonstrukciós égéskezelés során egyaránt, ezek bevezetésében Ménesi László, illetve utóda Csorba Éva úttörő szerepet játszott. Nem Magyar Traumatológia, Ortopédia, Kézsebészet, Plasztikai Sebészet  2004. 47. 4.

307

véletlen, hogy a nagyszámú és változatos fasciocutan lebenyekről szóló anyag feldolgozásával köszöntöttük Ménesi Lászlót a Magyar Traumatológia, Ortopédia, Kézsebészet, Plasztikai Sebészet című folyóiratban 70. születésnapja alkalmából (1). Az osztály újabb korszerűsítése kezdődött az 1980-as évek végén. A csillag alakú épület negyedik szárnyának osztályunkhoz csatolásával lehetőség nyílt a 12 ágyas kórterem felszámolására, az új szárnyon lényegesen korszerűbb plasztikai szárnyat alakítottunk ki, izoláltabban az égett betegektől. 1982-től az osztály neve Égési és Plasztikai Sebészeti Osztályra változott. Ez az „és plasztikai” óriási változásokat hozott az osztály életében. Addig az itt dolgozó orvosok nagy része „átszálló vendég” volt, akik néhány hónap után tovább álltak. Az említett változás azt eredményezte, hogy fiatal, frissen végzett orvosok léptek be és itt is maradtak. Kialakult az osztály törzsgárdatagsága (tán nem szégyen megemlíteni, ahogy egyszer Török Zoltán említett bennünket: a Ménesi-bébik). Egyre több rekonstrukciós és egyre több esztétikai műtétet végzett az osztály, az égéskezelésben Ménesi László belépése pillanatától visszatért az agresszív kezelési stratégiához, mintegy a franki szemlélethez, figyelembe véve az eltelt 15 év újdonságait is (például a tangencionális kimetszést). A műtéti szám rohamosan emelkedett. A korszerűsödő körülmények mellett még használatban voltak „kőkorszaki” műszaki eszközök, mint például az impregnáló-kád, a mobil „golyó-röntgen” készülék, vagy a nem éppen korszerű autoklávok. Az intenzív osztály egylégterű, 80 négyzetméteres terem volt, elkerített nővérdolgozóval. Az ország legnagyobb égési osztályára egyre nagyobb számban kerültek nagy sérültek, ennek (továbbá Ménesi László és az akkor már az intenzív osztályt vezető Csorba Éva agilitása) következtében egyre szaporodtak a korszerű gépek és eszközök. A ’80-as évek végére már két fluidizációs ágyunk volt, két lélegeztető géppel, vérgáz-analizátorral, bronchoszkóppal. Az már sajnálatos (és a magyar viszonyokat jellemzi), hogy ezek megszerzéséhez mindig valamilyen súlyos baleset (alkalmanként tömegbaleset) fűződik, mert csak akkor volt rá pénz és hajlandóság. Ménesi jó kapcsolatokat épített ki a Dunaújvárosi Vasművel, amellyel szocialista szerződést kötöttünk, ennek eredménye kölcsönös segítség volt. A javuló körülmények nemcsak az orvosi gárdát és létszámát stabilizálták, hanem a nővérekét is, olyan fiatal nővérek léptek be, akik közül ma is többen (15–20 év után is) az osztályon dolgoznak. Az összetartozó szellemiség a betegellátás színvonalát is javította. Nem lenne teljes az osztályról szóló krónika, ha nem említeném meg név szerint azokat, akik legalább 10 évet dolgoztak az osztályon, és a magját képezik(ték) ennek a gárdának (zárójelben az osztályon töltött évek). Sebészek: Dr. Szalai István (1969–1999), Dr. Csorba Éva (1983–2001), Dr. Mészáros Gábor (1980–), Dr. Juhász Zsuzsanna (1979–1998), Dr. Honti Erika (1982–), Dr. Bene Ruzsena (1982–2001), Dr. Sáfrány György (1984–), Dr. Falus György (1988–), Dr. Awil Matanus (1989–2000). Aneszteziológusok: Dr. Pozsonyi Zsuzsanna (1981–1991), Dr. Csatáry Ágnes (1992–), Dr. Erdős Judit (1995–), utóbbi sebészként is. Nővérek: Szalai Sándorné főnővér (?–1983), Nagy Béláné (1968–) főnővér, Simkó Katalin (1981–2004†), Varga Katalin (1982–1997), Árvainé Takács Sára (1983–), Soós Tiborné Szabó Katalin (1983–2002), Vonnák Magdolna (1984–), Nagy Krisztina (1987–), Tóthné Nagy Katalin (1988–), Marinov Szilvia (1991–), Tölliné Zubik Tünde (1991–), Lólé Tiborné (1991–), Bencsik Rózsa (1993–). Műtősnők: Borsi Sándorné (1961–1992), Alszegi Klára (1978–1990†), Farkas Katalin, Sümeginé Tót Ibolya, Dr. Várnainé Sipos Erika főműtősnők, Hírné Matyejka Anna (1993–). Műtősfiúk: Tímár György (1985–2002), Benkő Ferenc (1984–2002), Lólé Tibor (1992). 308


Gyógytornász: Wohlrab Józsefné (1978–1999). Nem tudok és nem is akarok elmenni három olyan dolgozó személye mellett, akik több mint 30 évet dolgoztak az osztályért – az osztály 50 évéből. Borsi Sándorné Pannika még 1961-ben Máday invitálására érkezett Pécsről fiatal műtősnőként, rövid időn belül főműtősnő lett, és maradt is nyugdíjba vonulásáig, 1992-ig. Joviális, segítőkész személyisége mindenki számára megmarad, akik ismerték, illetve ismerik, hiszen egy-egy ünnepélyesebb alkalommal ma is eljön közénk (8. ábra) Nagy Béláné Ica 1968-ban 18 évesen, kisnővérként jött az osztályra, ez első munkahelye, és valószínűleg az utolsó is. Ő az a bizonyos tipikus, múlt századi „nagyszájú” nővér, aki ha úgy adódik, elrikkantja magát betegre, dolgozóra egyaránt, de ha kell, a csillagot is lehozza az égről, ha kell, végkimerülésig húzza az igát. 1985-től főnővérként dolgozik, 36 éve szolgálja az osztályt, hogy ez mit jelent, azt csak az tudja, aki rendszeresen találkozik a súlyos égési sérülést szenvedett betegekkel. Csak rajta múlik, hogy eltölt-e itt 40 évet vagy többet is (8. ábra). Dr. Szalai István (1939–2001) (9. ábra). Ő az a kolléga, akinek a személyisége talán a legjobban rányomta a bélyegét az itt dolgozókra, ő képviselte talán leginkább azt, amiről Török Zoltán azt mondta, hogy a “Kun utca fogalom lett”. Úgy hívtuk, hogy “kisfőnök”. 1969-ben érkezett az osztályra fiatal orvosként, 30 évesen, kazincbarcikai sebészévekkel a háta mögött. Nem telt el egy év és itt maradt egyedül az osztályon. 8 hónapon át vitte az osztályt, Ménesi László érkezéséig. Szókimondó, afféle parasztgyerek-humorú kolléga volt, aki az osztályra érkező fiatalokat sorra a „szárnyai” alá vette, és az eltelt évek nagy gyakorlati tapasztalatait átadta mindenkinek. Az elméletet megtanultuk Ménesi Lászlótól, majd később Csorba Évától is, a gyakorlatot attól, aki ott volt mellettünk minden kötözésnél, Szalai Istvántól (tőle lehetett ostobaságot is kérdezni, a főnöktől nem). Nincs rá jobb szó, ő valamifajta „kovász” volt az egyre szaporodó és összetartozóbb csapatban. Nyilvánvalóan voltak személyek az osztályon, akiknek szerepe döntőbb volt az osztály szakmai működése szempontjából, de nem volt senki, aki annyira központi alakja lett volna ennek a gárdának, mint Ő. Legendásak voltak vizitjei, melyek az ajtók tetejének porossági állapotára is kiterjedtek. A „gyertyát több végén égette”, korán jött az első figyelmeztetés szíve állapotáról, de ő akkor sem fogta vissza a tempót. Nyugdíjba ment, de dolgozott 8. ábra A szerző a „30–asok” körében: a képen balról: Nagy Béláné Ica főnővér, tovább, betegsége súlyosbodott, és Dr. Mészáros Gábor, Borsi Sándorné Pannika volt főműtősnő, Dr. Szalai István Magyar Traumatológia, Ortopédia, Kézsebészet, Plasztikai Sebészet  2004. 47. 4.

309

2001. novemberben ott halt meg, ahol élete nagyobb részét töltötte el – osztályunkon. Emlékét őrizzük, és a régi gárdából még itt dolgozók döntése alapján 2004-től kezdve halála évfordulóján a dolgozók szavazata alapján Szalaidíjjal fogjuk jutalmazni évente azt, akiről úgy érezzük, hogy leginkább tovább él benne a Kun utcai szellemiség, amelynek legendás alakja volt Szalai Pista barátunk. Visszatérve ahhoz a 23 évhez, amely Ménesi László vezetése alatt telt el, bizton elmondható, hogy igen sikeres két évtized volt. A nemzetközi kongresszusokon láthattuk, hogy semmivel nem vagyunk lemaradva a világtól, minden újdonság rövid időn belül megjelent működésünkben. Az égési sérültek korai műtétei általánossá váltak, egyre nagyobb felszínek necrectomiáit, bőrpótlásait végeztük egy-egy ülésben, legnagyobb felszínű túlélő sérültünk 9. ábra 85%-os mély égéseiből gyógyult meg. Egészen különle- Dr. Szalai István (1939–2001) gesen kiváló szakértője volt Ménesi László az égett kezek ellátásának. Ma már nem láthatók olyan szörnyű, heges, összevissza contracturákban rögzült ujjakkal bíró kezek, amelyeket Ménesi átvett különböző kórházakból, még külföldről is, aprólékos, de rendkívül céltudatosan felépített stratégiával fogásra alkalmas kezeket létrehozva belőlük. A zoltáni plasztikai sebészeti elvek és tudás kiváló továbbvivője volt Ménesi főorvos, nem véletlen, hogy a Magyar Plasztikai, Helyreállító és Esztétikai Sebész Társaság 2003-ban Zoltán János-díjjal (azaz a Társaság Életmű-díjával jutalmazta). Tevékenysége során 1984-től 1992-ig elnöke volt a Magyar Traumatológus Társaság Égési Szekciójának, több éven át volt titkára a Plasztikai Sebészeti Szekciónak. Mindezen jelentős szakmai, tudományos és társasági tevékenység mellett ismerői elmondhatják, hogy Ménesi László tökéletes példája az emberszerető, családszerető, kiváló orvosnak. Mindnyájunk számára a szakma, a betegek és az egymás iránti tiszteletet sugározta. Soha tőle szalonképtelen kifejezést nem hallottunk, egy-egy általa használt kifejezése azóta is legendás (lásd Zoltán János: „Szakmám szolgálatában” című könyve Ménesiről szóló fejezetét)(8), a fiatalokat szinte szülőként próbálta a helyes útra terelgetni. Visszahúzódó természetű, kiváló főnök volt. Ma is dolgozik, égett gyermekeket lát el alkalmilag, és kisebb plasztikai műtéteket végez. Otthonában dominált a zene, 3 gyermeke, 12 unokája körében él. 1997 végén vonult nyugdíjba 69 évesen (10. ábra). Büszkén vállaljuk, hogy az osztály a Ménesi László által hirdetett vagy néha csak hirdetetlenül képviselt emberi és szakmai tisztességen nőtt fel, és megkezdődött az osztály harmadik korszaka: a Ménesi-tanítványok kora. Dr. Csorba Éva (osztályvezető főorvos 1998–2001) Csorba Éva 1983-ban került az osztályra (11. ábra), a győri új égési osztály vezetésére vállalkozó Kósa János helyére. Határozott személyisége, többek között többéves afrikai munkaéveken alapuló gyakorlata, szinte azonnal meghatározó személyiséggé tette az osztályon. Még Ménesinél is agresszívebb kezelési stratégiát hozott be az osztályra. Ő vezette be azt, hogy a légúti égésnek már a gyanúja esetén is gépi lélegeztetést kezdtünk, nem várva be a jelentős arc- és garatödémák kialakulását, vagy az ARDS kialakulását. A gyakorlat egyre in310


kább abba az irányba haladt, hogy nemcsak a III–IV. fokú, teljes vastagságú égéseket operáltuk meg korán, hanem a II/2 fokú, átmeneti mélységű égések túlnyomó részét is, hasonlóképpen ezeknél az égéseknél is kötelezően elvégeztük (és elvégezzük) a friss égetteknél a necrotomiákat, megelőzendő az ödéma okozta mélyebb károsodásokat. A korai műtétek, a gyors necrectomiák következtében javult a mortalitási mutató, egyre kevesebb lett a később korrigálandó heg. Ez a szakmai haladás Ménesi és Csorba közös munkája. A ’80-as évek második fele a fascio- és musculocutan lebenyek térhódítását hozta, ezek hazai alkalmazásában mindkettőjüknek nagy szerepe van, több ilyen lebenyt Magyarországon, osztályunkon operáltunk először. Ménesi László nyugdíjba vonulása után természetes volt, hogy Csorba Éva veszi át a helyét 1998. január 1-jén. 11. ábra Dr. Csorba Éva Rendkívül következetes volt az ellátási elvek betartásában, ezekre az évekre a szakma vezető személyisége lett itthon már. 1994–2002 között a Magyar Plasztikai, Helyreállító és Esztétikai Sebész Társaság titkára, 2000–2004 között a Magyar Égési Egyesület elnöke volt. Legalább 20 éves terv volt már, hogy a legelső és legnagyobb hazai Égési Osztály egyszer korszerű körülmények közé kerüljön a „Dologházi kórházból”. A ’90-es évek közepén kerültek ezek a tervek az álmok világából a valóság talajára, amikor a Fővárosi Önkormányzat is elfogadta, hogy a kétmilliós Budapesten szükség van egy korszerű, modern Égési és Plasztikai Sebészeti Centrumra. Pénz is lett címezve a tervek mellé, és Ménesi László és Csorba Éva elkezdték tervezni az új osztályt, amelynek helyéül a Szent István Kórház B épületét jelölték ki, e patinás múltú épületet. (Többek között Pólya Jenő, Herczel Manó, Winternitz Arnold, Ádám Lajos dolgozott itt a II. világháború előtt, hogy csak néhány nevet említsünk. A ’60-as években itt volt a hazai szívsebészet bölcsője, majd a II. Sebészeti Klinika otthona volt). A tervek és az épület elkészült, Csorba Évának adatott meg, hogy az új modern Égési Osztályt 2000. január 24-én átvehette. A Kun utcai Kórház 125 éves története befejeződött, az Alföldi utcai épület már néhány évvel korábban hajléktalanszálló lett, a belgyógyászat és a bőrgyógyászat elköltözött, a Kun utcában az utolsó 1,5 évben már csak az Égési és Plasztikai Sebészeti Osztály működött, mintegy végvárként. Ódon falak, soksok sikeres és sikertelen gyógyítás, egy akkor már csaknem fél évszázados osztály emlékei. Ma üresen áll, biztonsági őrök őrzik és várja, hogy milyen sorsot szánnak neki. A Szent István Kórházban, a háromszintes épületben külön szinten van elhelyezve az Intenzív Osztály, az ábra Égési Részleg és a Plasztikai Sebé- 10. Dr. Ménesi László és a „Kun utcai múzeum–sarok” Magyar Traumatológia, Ortopédia, Kézsebészet, Plasztikai Sebészet  2004. 47. 4.

311

szet. Két szeptikus, egy plasztikai és egy ambuláns műtő áll rendelkezésre. A légkondicionált Intenzív Osztályon négy szeparált boxban van mód betegellátásra négy lélegeztető géppel, három fluidizációs ággyal, monitorokkal, központi monitorral és a XX–XXI. századi technikai fejlődés számos technikai lehetőségével. Nyolc sebész, két aneszteziológus, nővérek, műtősnők, kötözősök, gyógytornász szolgálja a minél sikeresebb gyógyítást. Emlékezzünk a kezdeti időkre a vaskályhától és a 12 ágyas kórteremtől, a három sebésztől és a minimális nővérszámtól kezdve. Csorba Éva 2001. elején meg kellett váljon az osztálytól, helyére az Égési Osztály krónikáját elbeszélő másik Ménesi-tanítványt, Mészáros Gábort, jómagamat bízták meg. Dr. Mészáros Gábor (osztályvezető főorvos: 2001–) Az utóbbi évek krónikáját és kritikáját egy következő jubileumi alkalom krónikása fogja megvonni, jómagam most inkább csak arra vállalkozom, hogy kijelentsem, azt a munkát folytatjuk és fogjuk folytatni, amit Ménesi Lászlótól, majd Csorba Évától tanultunk. A körülményeink hazai viszonylatban kiválóak, a nehéz finanszírozási körülmények között is módunk van a súlyos égettek kompromisszum-mentes gyógyítására. Amivel lemaradunk fokozatosan a világtól, az nem a kórház és nem a saját hibánk. A hazai finanszírozási körülmények jelenleg nem teszik lehetővé, hogy a világban már általánossá vált korszerű módszert, a bőrpótló anyagok és keratinocita-tenyésztés együttes alkalmazását (egy-egy ritka kivételtől eltekintve) alkalmazhassuk. Marad az elődeinktől megtanultak következetes alkalmazása. Komoly előrelépés akkor lesz, ha a finanszírozás többet tesz majd lehetővé. Addig marad az apró téglákból való építkezés, mint például a pszichológus bevonása, a kötözői színvonal emelése stb. Ezeket a kis lépéseket a Szent István Kórház támogatja, az osztály dolgozói pedig hozzáteszik a hazai égéskezelés fél évszázados hagyományait és felhalmozott gyakorlatát. AZ ÉGÉSI OSZTÁLY 50 ÉVES TEVÉKENYSÉGÉRŐL Az osztály működésének értékelésében segítségünkre állnak különböző dokumentumok: műtéti naplóink 1957, az osztálynaplók 1966, a kórlapok 1972, a főorvosi beszámolók 1975 óta. Természetesen ezek csak számok, mégis segítenek, és mivel a krónika szerzője is 25. évét tölti az osztályon, így saját emlékeimre is támaszkodhatom. Frank György idején mai szemmel nézve kevés műtét történt (a műtéti szám 57–167 között volt évente). Ezek kétharmada égési sérülteknél történt (maximum 113 – 1958-ban), akkori mércével komoly számú és kiterjedésű necrectomiával (a maximális szám 39 – 1958-ban). Esztétikai műtét szinte nem történt egy-egy fülplasztikától eltekintve. Az alapító főorvos tevékenységét – ismerve korszerű szemléletét és az alapítás körüli évek rendkívüli nehézségeit (építészeti körülmények, nővér-orvos létszám stb.) – kiemelkedőnek kell tekintenünk. Európai mércével nézve is kiváló égés-sebész volt (I-II. táblázat). Utóda, Máday Péter más szemléletet hozott az osztályra. Ő inkább sebész és plasztikai sebész volt. A műtéti szám jelentősen emelkedett, távozása évében már 347-re, ezek nagy része viszont nem égéssel kapcsolatos volt, ebben az évben például 28 esztétikai műtétet végzett, annak minden fajtáját művelve, de található emlőhelyreállító műtét is az ellenoldali emlőből. Az égési műtétek száma lecsökkent évi 25–50 körüli értékre, és ezek is szinte kivétel nélkül saját bőr-transzplantációk voltak. Nem (vagy alig) végeztek műtéti necrectomiát (1968-ban például egyet sem!). Mai szemmel nem egészen érthető, hogy az 1966 óta rendelkezésre álló osztálynapló szerint a mortalitás egészen kiváló volt, 5% körüli értékekkel. Ez nehezen magyarázható, nem is próbálom meg, fogadjuk el korábbi főműtősnőnk értékelését: Máday Péter jó orvos volt. 312


I. táblázat Betegforgalmi adatok a Szent István Kórház (Kun utcai) Égési (és Plasztikai) Sebészeti Osztályon ÉV

Felvett beteg

Égési sérült

1966 (Máday)

413

289

Elhunyt 17

Égési mortalitás 5,88%

Műtét (ebből égett) 262

(26)

1969 (Máday + Szalai)

478

315

17

5,39%

347

(50)

1972 (Hoffer)

421

394

33

8,37%

111

(57)

1974 (Hoffer + Szalai)

367

340

37

10,88%

151

(90)

1975 ( Ménesi)

351

293

45

15,35%

232

(90)

1980 (Ménesi)

520

458

52

11,35%

450

(238)

1985 (Ménesi)

580

452

72

15,9 %

1990 (Ménesi)

525

300

42

14

1995 (Ménesi)

655

364

1997 (Ménesi)

680

309

1998 (Csorba)

722

350

601

(223)

%

1110

(231)

51

14,0 %

1244

( 226)

42

13,59%

1456

(293)

38

10,85%

1522

(458)

2000 (Csorba)

942

392

31 ( !!!)

7,9 % (!!!)

1493

(490)

2001 (Mészáros)

837

364

34

8,78%

1426

(333)

2003 (Mészáros)

888

315

39

12,38%

1747

(352)

II. táblázat Műtéti tevékenység a Szent István Kórház (Kun utcai) Égési (és Plasztikai) Sebészeti Osztályon. (Az égési műtétek az összesítő oszlopot követő két oszlopban bontásban láthatók) ÉV

Összes műtét

Narcosis + reg.aneszt.

Égési műtét

Necrectomia+ (transzpl.)

Transzpl.+ (lebeny)

Heg

Esztétika

Egyéb plaszt.+ ált. sebészet 29

1957 (Frank)

105

65

72

14

58

4

0

1958 (Frank)

167

124

113

39

74

17

1

36

1963 (Máday)

214

14

50

4

48

55

6

101

1968 (Máday)

284

25

29

0 (!!!)

29

54

11

190

1969 (Máday+ Szalai )

347

59

50

2

48

69

28

200

1972 (Hoffer)

111

32

57

6

51

26

0 (!!)

28

1974 (Hoffer+ Szalai)

151

63

90

17

73

34

0

27

1975 (Ménesi)

232

71

90

30

60

1

14

87

1980 (Ménesi)

450

249

238 (!!)

61

177

39

7

166

1985 (Ménesi)

601

234

223

39

184

44

83 (!!)

251

1990 (Ménesi)

1110

377

231

81

150

72

138

669 (!)

1995 (Ménesi)

1244

443

226

149

77

98

251 (!!)

669

1997 (Ménesi)

1456

430

293

221

72

109

262

792

1998 (Csorba)

1522

468

458 (!!)

359

99

93

107

864 749

2000 (Csorba)

1569

672

490

399 (!!!)

91

161

169

2001(Mészáros)

1426

749

393

333

60

86

135

812

2003(Mészáros)

1747

1181

352

322

30

114

112

1169

Hoffer András 3 évig vezette az osztályt, ezalatt a műtétek száma visszaesett 110–150-re, ezek 60–70%-a égési műtét volt, ismét megjelentek a műtéti necrectomiák, talán nem az akkor már elvárható aktivitással. Esztétikai műtéteket Hoffer egyáltalán nem végzett. A mortalitás 8–10% körül alakult, vagyis valamelyest emelkedett. Bár nem végeztem teljes felmérést a sérültek égett felszínének nagyságáról, úgy tűnik, hogy akkoriban kevésbé kerültek felvételre, illetve átvételre azok a kiterjedt felszínen sérült égettek, akiket ma rutinszerűen elindítanak osztályunk felé az ország szinte minden sarkából, Orosházától Nyíregyházáig és Tatabányától Dunaújvárosig. Talán ez is az egyik oka lehet, a kevésbé korszerű szemlélet melletti alacsonyabb mortalitási értékeknek. Magyar Traumatológia, Ortopédia, Kézsebészet, Plasztikai Sebészet  2004. 47. 4.

313

Ménesi László érkezésével mintegy varázsszóra megváltoztak a dolgok. A felvett betegek száma és a műtéti szám is dinamikusan emelkedett. Öt év után duplájára, 10 év után háromszorosára, 15 év után csaknem ötszörösére nőtt a műtéti szám (III. táblázat). Ugyanezek az arányok jelentkeztek a narkózisok számában. 1981-ig még a sebészek altattak (sokszor maga az operatőr, vagy egy gyakorlott aneszteziológus asszisztens), 1981-től kizárólag aneszteziológus szakorvosok, akik eleinte a Szent István Kórházból felváltva jártak ki a Kun utcába. 1983-tól Dr. Pozsonyi Zsuzsa már állandóan az osztályra tartozott, óriási segítséget jelentve az egyre szaporodó, és nehezedő munkához. Ő 1991-ben családi okok miatt távozott, 1,5-2 évi átmeneti, nehezebb időszak után érkezett a jelenlegi két kiváló, nagy tapasztalatú aneszteziológus Dr. Csatáry Ágnes és Dr. Erdős Judit. Az égési sérültek műtéti száma Ménesi László 1975-ös érkezésekor 90 volt, öt év múlva már 238. Érdekes módon a következő másfél évtizedben ezek a számok stabilizálódtak. Körülbelül 350–400 körüli égési sérült osztályos felvétele mellett 220–230 égési műtétet végeztünk évente. Jelentős fordulat volt, hogy a necrectomiák száma lassan emelkedni kezdett, és 1991 volt az első év, amikor azonos számban fordultak elő a műtéti necrectomiák és a csak transzplantációk (IV. táblázat). 1992-től vált dominánssá a necrectomiák száma, tehát általánossá vált a szemlélet, hogy a mély égési sérüléseket korán kell operálni, a nekrózisokat minél hamarabb el kell távolítani, ebben nyilván segítségünkre volt a két jól képzett, stabil aneszteziológus jelenléte. A nyolcvanas évek második felétől sorban operáltuk a különböző fascio- és musculocutan lebenyeket. Ménesi László kiváló plasztikai sebészeti tudása következtében a súlyos égési hegek korrekciója egyre gyakoribb lett, hazai és külföldi osztályokról egyaránt vettünk fel betegeket. Új műtéti eljárásokat vezetett be a kézégések ellátásában. Az esztétikai műtétek száma is rohamosan emelkedett a nyolcvanas évek közepétől, számuk a kilencvenes évek második felében túlhaladta az évi 250-et. Az osztály szakmai működésének elismeréseként bekerültünk a hazai plasztikai sebész szakorvosképzésbe. A Magyar Plasztikai, Helyreállító és Esztétikai Sebész Társaság jelenlegi 160 fölötti taglétszámának körülbelül a fele megfordult osztályunkon, közülük csaknem 50-en operatőrként is szerepelnek a műtéti naplóban. Ménesi első és utolsó osztályvezetői éveinek számait összehasonlítva a felvett betegek száma 351-ről 680-ra, a műtéti szám 232-ről 1456-ra, az égési műtétek 90-ről 293-ra (ezen belül a necrectomiák száma 30-ról 221-re), az esztétikai műtétek száma 14-ről 262-re, a narkózisok száma 71-ről 430-ra emelkedett. Úgy gondolom, imponáló számsor. Búcsúzása idejére „nagyüzemmé” váltunk. Utódja Csorba Éva még fokozni tudott, a betegszám is emelkedett, de ami feltétlenül kiemelendő, az a necrectomiák számának progresszív emelkedése, annak a rendkívül agresszív stratégiának köszönhetően, amit Csorba Éva képviselt. Az ő vezetése alatti négy év utolsó évében 399 necrectomiát végeztünk (vagyis 25 év alatt a tizenkétszeresére emelkedett a necrectomiák száma, de még 1997-hez képest is csaknem a duplájára!!). Ennek oka az volt, hogy általánossá vált a mély másodfokú (átmeneti) égési sérülések korai műtéti kezelése is, melynek eredménye gyorsabb gyógyulás, kevesebb heg. Bevezetésre kerültek a szabadlebenyek, elsősorban emlőhelyreállító műtétekhez. Ennek a komplex plasztikai és égési sebészeti tevékenységnek és Csorba Éva személyének (aki akkor már évek óta részt vett az európai plasztikai sebészeti szakvizsgákon, mint vizsgáztató) volt köszönhető, hogy osztályunk 2000-ben elnyerte az EBOPRAS (European Board of Plastic, Reconstructive and Aesthetic Surgery) európai akkreditációját. Az ő távozása után Mészáros Gábor következett, aki egyformán vallja magát Ménesi László és Csorba Éva tanítványának, és az osztály működése ennek megfelelően alakult. A felvett betegek száma rendszeresen 800 fölött van, a műtétek száma elérte az 1750-et, a necrectomiák száma lényegesen nem csökkent, minden évben jóval 300 fölött volt (2003-ban 314


III. táblázat. Műtétek

IV. táblázat. Égési műtétek

ez tette ki az égési műtétek 90%-át, vagyis alig volt későbbi transzplantáció!) Ragaszkodunk ahhoz az úthoz, amelyet elődeink kijelöltek. Engedjenek meg végül néhány összesítő számot az 50 évből (azok közül, melyek közel pontosan meghatározhatók a rendelkezésre álló dokumentumokból): Magyar Traumatológia, Ortopédia, Kézsebészet, Plasztikai Sebészet  2004. 47. 4.

315

Összes műtéti szám: ............................ 28530 Összes égési műtét: ................................ 8313 Összes általános anesztézia: ................ 10073 Műtétet végzett orvosok száma: .............. 126 Műtősnők száma: ....................................... 42 Az operatőrök toplistája: Ménesi László .........................................4719 Szalai István ............................................3324 Sáfrány György ...................................... 2564 Csorba Éva ............................................. 2442 Mészáros Gábor ..................................... 2070 Aneszteziológusok: Csatáry Ágnes ........................................ 3080 Pozsonyi Zsuzsa ......................................1647 Erdős Judit ..............................................1328 Szalai István (!) ........................................ 440

műtét

narkózis

EPILÓGUS Személy szerint a krónikás azt reméli, hogy ha már senki nem fog dolgozni az osztályon azok közül, akik a Kun utcában kezdtük és tanultuk a szakmát, akkor is büszkék lesznek utódaink arra, hogy mi Kun utcaiak vagyunk. A sok ezer égett beteg el tudja mondani, hogy az osztályon volt és van egy különös miliő, amely talán abból táplálkozik, hogy az égési sérülés speciális sérülésfajta. Ezen az osztályon soha nem voltak egyeskék és ketteskék, itt Kovács Úr és Szabó néni volt, vagy a hosszabban az osztályon fekvő betegek esetén Marika és Józsi, embereket gyógyítottak tisztességes orvosok és nővérek. Az ápolási napok száma hosszú, más betegségekkel, sérülésekkel összehasonlítva. Emberi kapcsolatok voltak és vannak, a betegek számára így talán a fájdalmak is könnyebben elviselhetők voltak. A dologházi körülményektől eljutottunk Európa széléig. Mi, a törzsgárda pedig őrizzük a szakmai tudást, őrizzük a neveket és az emlékeket a Kun utcából, őrizzük a tárgyakat, mint a Kun utcai utcatáblát, a kórház fali tábláját, a Kun utcai harangot (tán még a dologházból maradt), a fényképalbumokat, öszszegyűjtött cikkeket, előadásokat, azt a kis sarkot az osztály tárgyalójában, ami a Kun utcai múzeum. A többi pedig belül van, a szívben, az agyban. A Kun utcai történet bevégeztetett, elkezdődött egy másik fél évszázad, de abból sem lehet kihagyni Frank György, Ménesi László és a többiek nevét és tudását. Az osztály dolgozói 2004. május 22-én 75. születésnapja alkalmából szeretettel és tisztelettel köszöntötték Ménesi Lászlót. Isten éltesse sokáig – jó egészségben, szeretetben, boldogságban – Főorvos Úr! (12. ábra) IRODALOM 1.

Csorba É., Mészáros G.: Fasciocutan lebenyek: 102 lebeny 10 év tapasztalatai. Magyar Traumatológia Ortopédia Kézsebészet Plasztikai Sebészet, 1999. 42: 97-102.

2.

Frank Gy.: Az égési sérülés műtéti kezelésének elmélete és gyakorlata. Bp. Medicina, 1961. 259 p.

3.

Frank Gy.: Néhány szó orvosi nyelvezetünk bővítéséről. Orv. Hetil. 1958. 99: 1334.

316


12. ábra Az osztály jelenlegi és volt dolgozói a Szent István Kórházi Égési és Plasztikai Sebészeti Osztály előtt Ménesi főorvos Úr 75. születésnapján. Balról az első álló Dr. Mészáros Gábor, a kép közepén Dr. Csorba Éva és Dr. Ménesi László, közöttük Nagy Béláné és Borsi Sándorné

4.

Frank Gy.: Primary and „accelerated” early plastic surgery for burns. Plast. Rec. Surg. 1959. 23: 313-330.

5.

Monafo W. W.: Then and now: 50 years of burn treatment. Burns, 1992. 18. Suppl. 2: S7-S10.

6.

Az Orvos-Egészségügyi Dolgozók Szakszervezete Sebész Szakcsoportjának égési ankétja, 1951. október 25. Határozati javaslat az Egészségügyi Minisztérium felé. Orv. Hetil. 1952. 93: 185-186.

7.

Rózsay J.: Budapest főváros kényszerdologházában 1874-ben ápoltakról szóló jelentés. Gyógyászat, 1875. 15. 34: 513-516.

8. Zoltán J.: Szakmám szolgálatában. Bp. Professio Kiadó, 2002. 248 p.

Dr. Mészáros Gábor Szent István Kórház Égési és Plasztikai Sebészeti Osztály 1096 Budapest, Nagyvárad tér 1. SZAKMAI MEGJEGYZÉSEK: 1968: Mádaynál egyetlen műtéti necrectomia sem történt. 1972: Hoffernél nem volt esztétikai műtét. 1975: Ménesi belépési évében máris több necrectomia volt, és több esztétikai műtét is. 1980: Az égési műtétek számának rohamos növekedése, innen konstans szám, ezen belül emelkedő számú necrectomiák. 1985–1995: Az esztétikai műtétek számának folyamatos, rohamos emelkedése. 1998–2000: Az égési műtétek számának újabb emelkedése – a II/2 fokú égés is műtéti indikáció. Magyar Traumatológia, Ortopédia, Kézsebészet, Plasztikai Sebészet  2004. 47. 4.

317

A Kun utcai (Szent István Kórház) Égési Osztály 50 éves története

Recommend Documents