A KÖTET AZ ESZTERHÁZY KÁROLY FŐISKOLA, A MISKOLCI EGYETEM ÉS A PARTIUMI KERESZTÉNY EGYETEM GONDOZÁSÁBAN KÉSZÜLT

kortárs hangon ’15

A KÖTET AZ ESZTERHÁZY KÁROLY FŐISKOLA, A MISKOLCI EGYETEM ÉS A PARTIUMI KERESZTÉNY EGYETEM GONDOZÁSÁBAN KÉSZÜLT Egri – Miskolci Hallgatói Kötetek sorozat XI. kötet Sorozatszerkesztő: JÓNÁS ZOLTÁN EKF nyugalmazott kulturális programigazgató Társszerkesztő: KÁELNÉ KOVÁCS RITA Uni-Hotel Diákotthon igazgató Képszerkesztő: Bordás Gréta EKF Vizuális Művészeti Tanszék elektronikus ábrázolás szakos hallgató Eddig megjelent kötetek: Volt egy ember József Attila költészete ma (2005) Tavaszi zsongás (2006) Kortárs hangon (2007) Kortárs hangon (2008) Kortárs hangon (2009) Kortárs hangon (2010) Kortárs Hangon (2011) Kortárs hangon (2012) Kortárs hangon (2013) Kortárs hangon (2014)

KORTÁRS HANGON ’15

Válogatás az Eszterházy Károly Főiskola, a Miskolci Egyetem és a Partiumi Keresztény Egyetem nemzetközi hallgatói irodalmi pályázatából

Eger – Miskolc – Nagyvárad, 2015. Költészetnap

A kötet megjelenését támogatta: az Eszterházy Károly Főiskola, a Miskolci Egyetem, a Partiumi Keresztény Egyetem, EKF, ME és a PKE Hallgatói Önkormányzatai az EKF Hébé-Juventos Egyesület, az Északkelet-Magyarországi Regionális Versmondó Egyesület, a Vers Oldala – www.vers.hu Borítóterv és képszerkesztés: Bordás Gréta EKF Vizuális Művészeti Tanszék elektronikus ábrázolás szakos hallgatója A kötetben közölt képeket a Kortárs hangon 2015 pályázatra készítették az Eszterházy Károly Főiskola Vizuális Művészeti Tanszékének és a Partiumi Keresztény Egyetem Képzőművészeti tanszékének hallgatói ISSN 1789-9095 Kortárs hangon ISSN 1789-9087 Egri – Miskolci Hallgatói Kötetek sorozat A kiadásért felelős: az Eszterházy Károly Főiskola rektora Megjelent az EKF Líceum Kiadó gondozásában Megjelent: 2015. április, Költészetnap

Példányszám: 300

A második évtized kezdetén… Közhellyel szólva kezdhetném úgy is; a nagykorúság küszöbére értünk, hiszen kötetünk XI. a sorban. Természetesen én sem hiszem, hogy ez a minősítés megállná a helyét. De nem is a nagykorúság a fontos ebben, hanem az a 14 intézmény hallgatója, akik jelentkeztek pályázatunkra. Azok, akik vállalták a megmérettetést, a saját hangjukat, hogy szólnak világukról, hogy irodalmi nyelven próbálnak véleményt alkotni a körülöttük zajló életről. Szerintem fontos és értékes üzeneteket találunk a következő oldalakon. Üzeneteket arról a világról, amelyben a pályára készülők izgalmas időszakát élők léteznek, üzeneteikben erről fogalmaznak véleményt, közös világunkról. Közös, ridegedő, technikalizálódó világunkról, elszürkülő sms-nyel­ vünk korában valami belső késztetést éreznek arra, hogy véleményüket irodalmi nyelven fogalmazzák meg, s hisznek is abban, hogy mindez nem csupán nekik lényeges. Papírra vetett soraikat válaszkereső kérdés fölvetésekként is tekinthetjük. Kérdésekként, melyekre együtt keressük a válaszokat. Meglehetősen gazdag élményanyagból merítenek az alkotók, s meglehetősen eltérő kifejezésformákat választanak élményeik interpretálásához. Engem különösen azok az írások ejtettek rabul, melyeken érződött a saját élményforrás, az alkotó egyénisége és olvasottsága. Amelyekben meg tudták fogalmazni konfliktushelyzeteiket környezetükről, kapcsolataikról. Nem tudom szó nélkül hagyni a szóban-képben fogalmazás megjelenés értékeit a kötetben. A képben alkotók ugyanarra a pályázati fölhívásra küldték el műveiket, mint az írásban fogalmazók. Nem egymást illusztrálva, hanem önálló alkotásként. Külön értéke kötetünknek, hogy benne az egriek mellett a nagyváradi képzőművész hallgatók is megjelentek képeikkel. Lapozgassák a fölfedezés izgalmával kötetünket, s kívánom Önöknek, Kedves Olvasó, a fölfedezés élményét, gazdagodjék értelmük ezekkel az új világokkal, melyeket a sorok közt talál. Jónás Zoltán a kötet szerkesztője 5

A Kortárs Hangon ’15 pályázati fölhívásunkra az alábbi egyetemekről érkeztek pályázatok Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár Babeş-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kar – Szatmárnémeti Kihelyezett Tagozat Selye János Egyetem, Komárom Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Nyíregyházi Főiskola Konstantin Filozófus Egyetem, Nyitra Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Csíkszeredai Kar Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Marosvásárhelyi Kar II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola, Beregszász Miskolci Egyetem Partiumi Keresztény Egyetem, Nagyvárad Eszterházy Károly Főiskola, Eger Eszterházy Károly Főiskola Comenius Főiskolai Kara, Sárospatak

6

Hortobágyi Tamás

Hova

7

esti korkép…

André Ferenc

esti korkép 

„hát üdvözlégy, te banzájbolhacirkusz, nem nyújtsz vigaszt, az úr s a rím velem.” (székely örs) terülj, terülj le ránk, hatalmas éjkabát, támaszd ócska kistrabantunk ablakát, csillagkorpák hajad hosszán elfeküsznek, kenyér nélkül légüresre vált az üzlet, bánatbabám, na nézd, az ott a bánatfelhő, vakarmester megint, legyint, a búteremtő bánatbabám babkonzervet lopni van, semmiatyánkat mond felemás zokniban, éjtájakra várnak épp az éjszakok, négy éjtáj közé szorulva hallgatok, szétdobozolt hazánk csak szalámi lett, úgy vigyázni minden vágányok felett, szüszifosztóképző, buborék burok, futószalag csak, egyhelyben indulok, tegnapok kacsintanak ma vállon át, terülj, terülj le ránk, kibomló éjkabát

11

Kiss Dávid

Ars poetica borús időben Az árnyékok alakzataiban már régóta nem találom a jelentést. De meg kell írnom azt, amit másképp megélni és megérteni nem tudok. Lustán nyeldesem a cseppfolyóssá lassuló időt, fiatal éveimet. Túl a lüktetésen, és túl a hangzatokon már épülő tudatrendszerek vannak, kibomló érzéshalmazok, hitet és célt kereső lélekmozdulások, én. Természetesen választódtam ki ide, még az egyedüllétben sem lehetek magányos. Egy levegőre fújnék ki mindent, ha lehetne, de az akusztika zárt közege köt, a tökéletesen megformált hang: illúzió. Miért nem rímelek önmagamra? Egy évre halkítom el a hangom és szűröm meg a szavam. Élményeim magzatburkába zárva megtermékenyítem magam.

12

Handó Mária

Mai dal Kitollasodtunk. Arcodon megnyílt a szó, szívedről feljött a penész. Kanárinak nézel, vagy verébnek? Pici szárny áll ki a hátam közepén… Megtollasodtunk. Suzuki swift- … szeretem. Lett golfpályánk, meg mercédeszünk Jó lesz játszani, (a rozsdának meg) a levéltetveknek. Talán valamikor még elhiszem Tudod, hogy egyszer világsztárok leszünk! Mikor megszegem a némasági fogadalmat húsz kiló sem leszek vaságy nélkül. A feldobott kő visszahull – pofáncsap. A lélek elszáll, csak a test marad. Csak a test. Carpe diem… Most!

13

Sárkány Tímea

Nélküled A költészet látszatra luxus. Kétségbeesés legbelül. Mint veled ez a város. Miután te is elmentél, rá akartam szokni a kimondhatóságra,hogy ne csak vasárnapi macskakövek résébe kopogja bele cipőm sarka gondolataimat, miket keresgélhetnél szoborárnyék tövében, jelzőlámpák pirosában, sarki újságárus nénik zsebében, és talán meg sem érted, ha rájuk bukkannál, mert hámlik róluk a csend és kimondásuk nélkül mi is lehámlunk a városképről.

14

Molnár Beáta

hiába mától egész lényed egy szemhéj mögötti űrzománc – ad libitum, benned ősszé mosódott a táj.

15

Jakab-Kelemen László

Viharos Sors Selyem kendőt fújt a szél, nylon zacskót utána. Régi rozsdás síneknél folyt ez a durva játszma. Nem vihar volt, szellőcske de orkánnak tűnhetett, ahogy az „Én” létige selyemkendőt kergetett! Ha jól emlékszem dél volt, majd a délből este lett. Búsan nézett le a hold, egy metafora felett. Megszűntek a csillagok sárga hanggal ragyogni. Halhatatlan szeráfok, nem tudtok, csak gagyogni…

16

Herédi Rebeka

Helyzetjelentés egerek rágják a teret az univerzum szűkösségében omladozó kibelezett sársikátor a létünk

17

Hangácsi Zsuzsanna

Aki fél Egyszerre megváltozott a táj Halk hirtelenséggel baljós magabiztossággal Költözött életembe a nyugtalanság Várakozó csend csengett a hallgatás húrján Mosoly-melódiát Egyetlen intésére álommá vált Az elmúlt napok biztonság-buboréka Akaratomat akaratává alakította Tétova tehetetlenséggel tűrtem Hogy rabláncra kösse kezem Tavaszi alkonyon szökött be ablakomon a pillanat Illatos teámat hűlni hagyva indultam Hogy megtaláljalak Tiszta természetességgel Robosztus reményekkel Életre ébredt égi éneket énekelt az éj Tomboló tánctól tajtékozva terelt a sötétség Áradó áldást szórt tarisznyámba a szél Sebtében fölsejlő arcok Aggódó tekintetek tüze kísért Erős akarat vasmarka hajtott Tovább egyre tovább feléd

18

Mennem kell menni még Nem lett teljes a szeretetben aki fél A józanság határkövét hátam mögött hagytam Ijesztő ingoványban gázolt a lábam Kopasz kietlenség fölött fütyörészett a zsoltár Túl az Üveghegyen túl az Óperencián Valahol vársz rám Rám vársz Ragyogó rianás repesztette közönyöm kérgét Egy perc s elérlek csak egy perc még Mennem kell menni még Nem lett teljes a szeretetben aki fél

19

Sós Ildikó

Akt 21

értéktelenül…

Jaszenovics Lilla-Anna

Értéktelenül Szájtátva, hörögve

– méltatlanság ugyan tőlem, de J. A-nak szeretettel, 2015

Az ember faj, (ha így folytatja), szilánkos olcsó, elmaradott lét- végre tér merengve néz szét, s magát irtó okosnak gondoló fejével biccent, de nem eszmél Naív lenne ma, kinek agyában fel nem merül csalás? S, hogy híradót sem kell nézni korai estén kétes ürügyű géppuska roppanás töri csendjét bármely féltekén. A semmi lábán állt szívek elárvult izma peace-makerért sajog körötte tárgyak, amúgy üres minden nem néznek ránk már se barátok,se doktorok. Skarlát színű égbolt körül… Skarlát színű égbolt körül forog ketrecét nyitja, mi a manó?! Ó, világ, kaotikus mindennapok nem elég a készlet… a szó… Önben a jelen, s jövő is él, mint a kőVersei, a minden örök, halhatatlan Attila úr, mit meg ne emelhetnénk Nincsen annyi összes kalap. Ugyan, túloztam, hisz egyre több ellenpélda is kerül De tény! Űrje nem űr, kitölti a végtelen Nyugodt lehet, szívből kösz, hogy volt, S, hogy speciál hangjával ébreszt ma is. 25

Hajdú Dalma

Nemesishez, a bosszú borús angyalához Ó, Nemesis! Jer el hozzánk, Bosszúd legyen édes hazánk. Büntesd, ki Téged büntetett, Öld meg, ki haragot beléd ültetett. Legyen édes bosszúnk csak a Tiéd, Ne vedd el az emberek beléd vetett hitét. Ó, Nemesis! Jer el hozzánk, Szikrázó szemeid dühünket vonzzák. Büntesd, ki Téged büntetett, Nüx gyermeke, ki éjjel született. Jer, kérlek, adj erőt, Borítsd vérrel a mezőt! Könnyeid táplálják haragunkat, Bosszúra szítják hadainkat. Jer, Nemesis! Büntesd, ki Téged büntetett, Ki a paradicsomból kiűzetett.

26

Ugron Nóra

a fekete a kiválasztom a padot, amely a legtávolabbra van tőlük. félek a fáktól ilyenkor. bokroktól, bozóttól, magasabb fűtől. vigyorgó kutyafejek a lombok. egyszer egyik megharapott. de amikor az ápolónők beadták a veszettségelleni oltást, eltakarták kezükkel a tű hegyét. különben élvezhettem is volna. a levelek félig eltakart fecskendők és nem véd meg tőlük senki. nyüszít a fekete a fák közt. ott vannak mindenhol, körbe akarnak zárni. egyszer majd beburkolnak az óriáslevelek közt alvó lihegésbe. vajon hány halál lakik ott az éjjeli bogarak közt, a törzseken?

27

Ágoston Gabriella

Aphrodité Londonban Süvítő szél fújja a szép gyöngyházkagylót Gyorshullámon, kérdés nélkül űzi őt. Égei tenger lágy ölén sodorja tova, (hogy Földválasztó áramlatát elérve) Elsodorja sikító morajjal az idő viharába. Talán már elég messzi van tőle, Tőle, kitől rohan a távol idegenbe, Hogy évezredek válasszák el egymástól És a sors fonala össze ne bogozza. Pirkad már a hajnal, hogy az eget vörösre fesse A fölkelő nap arany ecsetével. Ébred már Vénusz és kagylóját kinyitja (a Temze sodrásába az arcát bele mossa) Tágra nyílt szemekkel néz körül, hogy – hol van? Piros buszok járnak fel-alá sietve, Mintha az emberek lelke oly nehéz lenne. Nem tetszik ez neki, inkább tovasétál, Egy otromba alaknak egyet odavág. Ott a sarkon jobbra, ismerős virág hervad az ablakban. Kér most egy teát a sörszagú pubba, De keserű izén nem segít a tej fehér habja. (közben a virág levelét puhán megsimítja) Élete izének keserűjét issza, s nem gondol a múltra már soha vissza.

28

Handó Mária

Visszaváró A kertek alatt játszik az utolsó napsugár. Halvány fénye az alvó háztetőkre rávetül. Pillád még rebben néhányat felém, aztán eluralkodik rajtunk a közöny. Álmaidban másként látod a világot. A nappali fény újra rád köszön. Tetteidet újra deformálod, álmaidban minden összejön. A kertek alatt játszik az élet, apró kezeivel integet feléd; a tetők ormain virágzik az este, üres a város, hiába keresnéd (meg) őt. Hiába keresed, hiába kutatod. Arcát csak más arcában leled. De hiszed még, hogy egyszer visszatér, s a kertek alatt játszik még veled.

29

Pletenyik Dóra

Elemek Csend szállt. Nyugalom költözött. Dobog az életem. Elszállt. Horkan a levegő. Ez az életem? Se pszt, se csitt. Nagy a zaj. Halordítás, nyúlkacaj. Kizárom. Majd máskor hallgatom a kritikát. Most már senkivel sem vitázom.

30

Ács Zoltán

Arcom alá... Az arcom alá csorog az éjjel a csönd ismerős formái között, sóhajt a kenyér, amit megtörök, azt mondja: fázom. Nem is vegyül véremmel az álom bőröm alatt komor ég feszül, elpusztíthat kétségtelenül a gomolygó magány. Mint gyulladás, mely utat nem talál, sűrű fellegként vonul át a testen, hogy valaha innen csillagokra lestem, az fáj igazán.

31

Huszár Ágnes

(szür)reál Önkép Becsületes szemfényvesztés, kiszámíthatatlan hitelesség. Kitartó megtorpanás, újrakezdő el-nem-múlás. Vágy, hogy semmiért én egészen, halhatatlan mosollyal, pisztrángjátékként a fényben. Illó szilárd acélbuborék, érték - mely hagyaték? Vagy csak az enyém? Lázadó barátként a világban, szeretetre éhes újévi múzsaként a Fádban. Örökké hamvas, bölcs és szerelmes (beteg). Ez volnék én, egy számtalan élű kristálygömb szelet.

32

Sütő Tamás

A vágy valósága Szeretnék zenével varázsolt jövőt, Szeretnék a harchoz legendás erőt, Szeretném mesékben derengő liget Virágát; szeretnék egy ádáz hitet. Szeretnék kiszámolt szabályos nyomot, Szeretnék magányos, nagy ártatlanok Világán idétlen siránkozni, és Felébredni lomhán, e létem nehéz. Világom nem ígér, csak elvesz sokat, Fajomban rezignált tekintélytudat; Nem adnak: magad kell, ki vedd itt a részt, Mi tényleg megillet. Ügyelj rá, s ne kérd!

33

Oláh Dóri

Hippik 35

láttalak az utcán…

Ozsváth Zsuzsa

láttalak az utcán láttalak az utcán és inkább nem néztem oda sarkon fordultál én meg sarkon fordultam nehogy megtudjam, mégis hogyan, mint és hova tartasz, vagy inkább én tőled, úgyhogy fogtam magam és fejjel mentem a falvédőnek: bocsássa meg kérem – most jövök le éppen – őt meg arra láttam menni párszor aludni meg enni üvegfalakon túl jár ő az utcán ha menni kell szeretni.

39

Sárkány Tímea

Vissza A távol egyre közelebb van, s a közel egyre távolabb. Tehetetlenségében csak szívkamrában rámolhat, vagy épp mert túl sok a tenni valóság s inkább magányba borít parázsló kocsma, apróságnak tűnő rúzsnyomok a vállon. Pedig te még nem, miért is akarnál, pedig igen, mégis, tudom, hogy akarnád, de akarni valamit s bevallani káros. Ezért lassabban lebben ránk decemberi hajnal, s feléled a város mélyünkből szűrődő zajjal, s mi elindulunk. Elindulunk az állomásról. Elindulunk kicsinyes öntudatlanságból rögtönzött nagykorúságba, kiindulunk egy Kolozsvár-ideálból, hogy ez most jó kell legyen, ha az eddigi nem is tűnt annak – pedig de, jó volt. S mégis fojtogat a kétségbeesetten ránk törő múlt, mi már semmi. Hosszú idő után – először – hazamenni. Visszajönni nehezebb: a Kőkert utca megbomlik, felreped a retinán őrzött pillanat, léghólyagocskáink átjárja a Kárpátok szele. Beszív. Kifúj. Beszív. Visszahoznád magaddal ide? Feltételes módot használni öngyilkosság. Mert mai napig az emberben őrlődik a világ, s a vonatban az ember. Amit itt hagytál egy hétvégére, visszafogad ugyanolyan renddel? A leomolt városképet újjáépítem valami kisebbre, szebbre, ahogy te tetted ezt velem. Hetekre bontva mesélhetnék, s akkor elkerülhetne a boldogság tudatának hiánya. Ha már visszajöttem, ne hagyj magamba belém halni. Hallod? Madárka sír, madárka örül. Nem, nem néz rám a Hatalmas, mert nem tudok feltételek nélkül élni. Feltéve, ha itt maradsz. De az is elég ha este rám írsz, mert minden leírt mondatodat a te hanglejtéseddel olvasom fejben – egy ideje gyötör egymásba fojtott hallgatásunk, s az olvasás így megnyugtat vagy felkavar. De olyankor legalább élek, s ez ritka alkalom, bár azt mondják, mint más egyéb, ez is orvosolva lesz. 40

Iochom Zsolt

Hajnali ébredés Nem kopogsz, nem kattan a zár, egyszer csak itt vagy, két karomba már. Átölellek, csókot lehelek, nem kérdezel, csak némán felelek. Jó, hogy itt vagy, Kedves, mosolyod keresem, ölellek csendesen. Félek lehunyni két szemem, Talán csak játszik velem a képzetem, Talán csak álom mi nem való – mosolyod keserem. Átölel a csend, kérdezel s nem felelsz, Akarom! Egyszer csak kattan a zár, kopognak... s felébredek. – Nyugalom.

41

Bolgyán-Bora Zsuzsánna

Hímszagú nyáreső Fájóan boldog a szívem, ahogy az esőt nézem lélekszakadva zuhogni. Korgó gyomrom csak bámul: villámfényben úszó vízcserepek közel s távol. Áradó melankólia elárasztja magányban leledző szívem. Esőszag, akárcsak a hímnem: önző, nyűgöző erőszak. Dübörgő dörgés – üvöltés? – én nem bánom, ha bántod a nebántsvirágot. Magaddal rántod a bomló világot. Menekülj! Párnám alá csongojítom talárod…

42

Katona József Álmos

Színesztétika Mert nem csak színe, de íze van a fénynek, Hangjai a reggeli, harsány vörös fáknak, Ritmusa az októberi délutánnak, Novemberben tapintása a zafírlégnek, Borostyán fájdalma az alkonyterhes égnek, S illata a habos decemberéjszakáknak.

43

Hajdú Dalma

Ébredés Lüktet. Él és ébred… Hallod, érzed… Lüktet, mint szíved, ha ijedt, Lüktet, mint ered, ha nyomja a vizet. Ébred, Érzed… Lüktet, mert ébred, Lüktet, mint üres tested, Lüktet, mint a szív, Mi vér helyett vizet pumpál, Mert vérednek hátat fordítottál. Él és ébred… Érezd, Érezd, mint felemészt, Lüktet benned, mélyen belül Hogy érezd, ébred benned, Benned él, mert életre hívtad Legbelül… Lüktet… Lüktet, Mint véred elfolyik, Hallod, mint patakban csordogál, Messze tőled, Messze tőled folydogál. Érezd, hogy él, Érzed, hogy él, hogy felemésszen. Lüktet… Ébred. 44

Keszi Bálint

Az utolsó íz Legyen az utolsó íz, A fém íze, amit nyelvemmel átölelek? S jó néma módjára, Ne búcsúzzak el tőletek? Legyen az utolsó íz, A föld íze, ami ajkaimra tapad? Amikor feladom a harcot odakinn, A kiszáradt Nap alatt? Legyen az utolsó íz, Vérem íze, miért mindig küzdöttem? Miben savanyúan érzem az összes szívet, Mit valaha összetörtem? Legyen az utolsó íz, A méz íze, ami gyöngéden simogat? Hogy boldog arany-nektárnak lássam, Közelgő síromat? Nem! Legyen az utolsó íz, Amit majd halálom előtt érzek, Csókod tiszta, könnyes íze, ami elkísér, Ha kialszanak a fények.

45

Földesi Csenge

Szívtárgy Tenyérbe simuló mosoly. Lélegzet az ajkon. Szappanbuborék a vállon. Csoda a tüskés valóságban. A költő után szabadon „a szerelembe mondják, belehal, aki él.” Bele. Boldogan. Önként. Persze fájdalmas az ébredés, a szétfoszló álomkép, meg a ködös merengésa való életbe beletört mézédes madzagél. Azt is mondják, hogy „akinek egyszer kellettél, mindig kelleni fogsz.” Ne feledd, kelettél. Ez is csak egy szép emlék. Pillanatnyi töredék, mert a mosoly elillan, a lélegzet elfogy, a buborék kipukkan. S mi marad utána? Semmi. Mégis. Mint egy dobbanás utáni rezdülés, mintát karcol a szívbe, egy megmaradt csodát, mert még a buborék is hagy maga mögött vízcsepp-párát. Ebből mi a tanulság? Voltál, voltam, voltunk. Vagy. Vagyok. És leszek. 46

Kónya Réka

TownTrans 47

vallomás…

Kovács Katalin Tímea

Vallomás Az eltűnt idő húsán kószáló szörnyetegként lépkedem utánad Félszegen visznek lábaim A felborzolt háztetők alatt sikít a Mennyország. A nem vagy itt és a hol vagy órák között néha feldereng tekinteted magánya És szédülök a kék erek látványától, az összemosódó, falatnyi szerelmektől Az egyre táguló tér egyre szűkülő pillanata úgy ég ujjaimba, mint a viaszos hullák mozdulatlan gyönyöre olvad a szétmálló deszkák száguldó atomjaira A torkomba fagyott lázadó csikorgás számadása ez A párnákon felejtett illatos testek számadása ez

51

És a mélyben csak létezésed tagadása lüktet Lassan, elnyúlón az idegek pattanásig feszült lemondása éget Hát ez a vég. Ez az olcsó percek tömkelegéből született Káoszi Rend S pillámon még megrebben itt felejtett álmaink savanyú íze Ciklikus megváltás szögletes éle meghasítja szavaink finom szövetét, hogy kezdődjék a lassan kúszó könyörgés.

Ugron Nóra

L rakosgatlak 49 szám a youtube-listámon, ez lesz a hangod, gyűrve hozott, használt párnahuzat, az arcod, – pedig leginkább az én arcom feküdt rajta –, a boltban kapható összes vörös festék, talán elég lesz minden hajszáladra, veszek cseresznyét, valahonnan muszáj, pedig ősz van és ebből lesz a szád, – ez fontos, a szádat bámulom a leggyakrabban, és a cseresznye 5 éves korom óta kedvenc, vagy az a meggy volt? –, tengerparti apró kavics a füled, – kár, hogy kagyló nem volt –, és mi legyen a testtel? kávé, almás-epres sör és lonkero, – az utóbbi egy finn ital –, de ez még mind csak 70%, és a melled? az most tényleg megfoghatatlan, nem tudom, persze kell egy piercing is majd az orrodba, és a melled?

52

– ez fontos, az ív ahogy derekadra hajlik és két pötty töri meg a tökéletes görbét, egy vonalat kellene húznom, hogy jó legyen tovább tartana, mint egykor a szent péter bazilika, és még akkor sem – a csípőd, a térded, a vállad, ahogy felhúzod a szemöldököd, mikor rájössz, miért néztelek pedig én még most is, minden pillanatban csak téged, és mindenben, de sehol, soha és semmiben hazudok magamnak téged hazudlak idehazudlak nem jó

53

Soós Ádám

BelőlemTéged Hogy írjam úgy le, hogy ne legyen nyálas? Hogy ne legyen nyálas, hogy ne legyen: Hol vagy? Hogy ne mondjam kiről, és ne tudd, hogy Rólad! Hol van a holnap? Bármit hozhat de a két szemével feltartóztat letartóztat az emlékével ha kérhetném kérném, hogy ne vidd még el! Letartóztat? Letöltendő! Az életem volt ez a pár esztendő Nem vonul el soha már ez a felhő Fölöttem tartja egy gyengéd szellő mi nyáron lefagyaszt, télen megéget nem enged el soha belőlem Téged Nem mintha magamtól elengednélek. – Ha nem figyelsz, megfojt! – Megfojt? Hagyd már! – Folytatnád látom, ha folytathatnád amit abbahagytál – Dehogy hagytam! Azt hittem jó lesz, de ráfaragtam most ülök a sötétben egymagamban a kezemben helyette egy palack van miből bort akartam, de Őt öntöttem. – Vizezzük? – Kösz nem, nincs több könnyem! – Még az hogy könnyed, de időd se nagyon! Ha így haladsz elveszted, főleg ha hagyod! és lehettek mesében, ülhetsz egy kocsmában át kell kelned az Üveg-hegyen! Hogy láthassa újra magát, hol most homály van a szemed kell, hogy a tükre legyen!

54

Bolgyán-Bora Zsuzsánna

Metrón Rohan a vonat. Ördögök üldöznék? Villa farkú ólom ittas szemek. Levegőt – muszáj? – csak kényszerből veszek. Nem rohan már. Tolat. Forró tetemek. Külön gép, Ördögűző, ördögölő vonulás. Ez is csak olyan. Ez se más. Hiányozna. Kaparnám a falat. De körmöm alól fehér sugárban vérzek. Gyötrő, gyötrődő, gyönyörteljes kín: Mindig csak ölelnélek.

55

Sós Ildikó

Akt II. 57

Kun Ágnes

Álmatlanság

(Vallomás a biszexualitásról) Az éj vaksötét és nyomasztó, A párás meleg fullasztó; Nincs a közelben tenger vagy tó, Semmi enyhülést adó. Fogom a fejem, az álom kerül, Testem izzik és egyre hevül, Tudatom nyomába fantasztikum szegül, De elaludni így sem sikerül. Gondolatom szárnyára veszi a képzelet, Ajkamon forrón csap ki a lehelet, Forgolódok kínban a hűvös fal mellett, Felkúszom rá, csillapodni segíthet. Fáj a hasam, szúr a hátam és a nyakam, Iszonytató érzés így elviselni magam, Kezem-lábam, arcom, mind egy égő katlan, Lerúgom magamról, nehéz ez a paplan. Telihold világít fenn a sötét égen Senki sem nyugodhat, így van ez már régen, Imára kulcsolom kezem s kérem szépen, Hadd szunnyadjak el, vagy különben végem. Lelkemben világol minden édes képe, Lány-fiú, nő-férfi; nincs sehol sem béke, Üldöznek, sikongnak, világ ezer szépe, Gyönyöre, áldása, átka s összes réme. 59

Ördögi múlt-arca előttem lángol fel, A Másiknak angyali ábrázata kel, A két portré halkan összefoly, új színt nyer, De ezt én már nem bírom ép ésszel. Erős férfikar, ahogy ölel, tart Szögletes arcél, emléke hogy mart, Lehetetlen csókok, mind a vágyba halt, Volt, mi lett, mi nem lett, s mi azóta tart. Ringó női csípő, úgy hívogat, csábít, Selymes hosszú haja, mai napig kábít, Betegség, bujaság? Ki amit állít, Egy sincsen közüle, ami kiábrándít. Egy van, ami igaz, egy amit én vallok, Kiálthat száz megállj! csak ez, amit hallok, Szerelem. Szép szerelem. Ez, amit én vallok, Fiú, lány? Nő, férfi? Ilyet én nem hallok. Nincs, mi akadályoz, amitől hátrálnék, Ha emel hő érzelem, szépség, amit látnék, Ha szeretnek, ha szeretek, nincs az a szakadék, Mit előbb vagy utóbb össze ne forrasztanék.

60

Dakó Viola

Őszi még Szivárgó pocsolyák tocsognak körbe s körül, mint mikor néznéd de nem látod, s csak annyit mondasz : szebb jövőt. Mondod, de nem érzed s kiürül a legbelső rekeszed féktelen, a tenyeredbe szépen s sorban, egyenként kipakolva leszek oda és vissza. S mikor majd látnád de nem nézed, akkor lesz a legédesebb a vérem s halkan csak annyit s azt se neked : – ragaccsal telített szívüregem tüstént kiműtTETEM.

Rojtozva hullámzik a tó vize,lila köddel ölelkezve merül át medrestül valami teljesen új éjjelbe. Műholdakkal kivilágított éjszakák műmosolyokká vedlik át bundájuk: itt minden mű lesz, ha a dobogó szívem helyén már csak egy sóhaj, s az is – hirtelen hűlt lesz. Az íz, amivel átölelsz az illat, amivel csókolsz s a kettő keveréke őszt idéz szívemben. Korhadó tölgyek jajgatása lengi be a teret, belengesz te is engem ’jövök majd még’ illattal, s hagysz, újra el újra meg, magamnak csak magamnak.

61

Ágoston Gabriella

Búcsúzóul… Jeges könnycsepp sikolt a gyertyalángba Elégni nem akar a hideg gyászba Hiába gyúl szívem égő forró lázba Kioltja szavad néma hallgatása.

62

Molnár Beáta

kivonatok zajos magány, töredékek halvány emléke ijeszt minket egymástól el. ismerős ingbe bújva menekül újjászületett kérdőjelek mögé az indulat. * mint néma törtfény-mosoly kísérj el, végig az utcán, de maradj mindig láthatatlan: őszi pokrócmeleg, feltűnés nélküli hiány.

a magambatekintés gyűrött, álmatlan gesztusa. akár egy letört kilincs, egy összekarcolt tükör: van ott belül egy torz világ vasalt lepedőkkel. * gombolkozz be: a hajlat és a lapocka közötti szeplőid sosem látott csillagképek és sorsok vállad a táguló űr – mínusz kétszázhetven celsius. 63

Hortobágyi Tamás

Capali

65

tengerkép…

Schäffer Anett

Tengerkép Még kislány volt, mikor először meséltek neki a tengerről. Kislány két kócos barna copffal és mélykék szemekkel. A nagybátyja mesélt a kalandjairól. A nagybátyja, akiről azt tartották, hogy kalózkodik és soha nem dolgozott, hogy őrült és hazug, és semmit sem szabad elhinni neki. De neki igazán nem tűnt őrültnek, bár sohasem értette igazán, hogy mitől lesz valaki őrült, aki csodálatos történeteket mesél. Neki tetszettek a történetek, legjobban azok, amelyekben benne volt a tenger. Tenger. Milyen csodálatos volt már a szó is, tekergőzött az ajkai közt, a szája sarkában bujkált, és szétáradt, mikor kimondta. A nagybátyja mesélt arról, hogy milyen a tengerpart, arról, hogy van, ahol a kék, végtelennek tűnő vizet homok, s van, ahol sziklák szegélyezik, és mesélt a tengerben élő villogóan színes halakról és a furcsa, félelmetes lényekről. Még kagylókat is hozott, mindenfélét, csillogó, fehér, kicsi, óriási, kerek és hosszúkás kagylókat, és a legcsodálatosabbat, egy óriási kagylót, amiben hallani lehetett a tengert. Persze, az apja elmesélte neki, hogy ez butaság, hiszen nem a tengert hallja, hanem csak a saját vérének nyugodt robaját, de neki tökéletesen elég volt, sőt még annál is több, hogy tudta, a tengernek olyan a hangja, mint az ő vérének, így tehát minden nap legalább fél órán keresztül hallgatta a tengert elalvás előtt, s reggel iskola előtt, s mikor hazaért az iskolából. Rettegett, hogy egyszer már valami balszerencse folytán nem hallja majd, vagy nem úgy fog hangzani, mint a tenger, de úgy hangzott. Mikor az anyja beteg lett, mielőtt örökre egyedül hagyta őt és az apját, még egyszer utoljára meglátogatta őket a nagybátyja, s egy képet hozott ajándékba. Egy képet, miről másról, mint a tengerről. Azt mondta, ő festette olaszországi utazásai során, bár az apja szerint csak vette valahol valami ócskástól. A lánynak és az anyjának azonban nagyon tetszett. Éjszakánként mikor az apja elaludt arról szőttek képtelen terveket, hogy fognak egyszer elutazni a tengerhez, mindegy melyikhez, csak tenger legyen. Soha nem utazhattak el. Az anyja az egyik éjszakai csodálatos álmodozásuk után soha nem ébredt fel, a lány úgy képzelte, hogy továbbálmodta álmukat, és most a tenger mellett ül boldogon a homokban, 69

vagy úszik a delfinekkel. Pontosan olyan messzinek tűnt a tenger a kicsi magyar faluból, mint amilyen messzinek a mennyország, amiről a pap prédikált majd minden vasárnap, vagy még messzibbnek. Minden egyes nap, miután az anyja meghalt, a lány rajzolt és festett. Minden nap iskola után, elmenekült az álmok világába, lefestette elképzelt utazásaik minden helyszínét újra és újra. Először mindenféle talált papírokra rajzolt ceruzával, aztán a jószívű tanárnő látta el jó minőségű lapokkal, ecsetekkel és festékekkel. Az osztálytársai közül többen kérték egy-egy képét, de ő nem akart megválni egyik álomtöredékétől sem. Így inkább pénzért kezdte el festeni mások álmait. Elmondták neki, hogy mit szeretnének, mi legyen a képen, ő pedig lefestette, mindig még szebben, mint ahogy a megrendelő elképzelte. A képekért kapott kis pénzecske épp elég volt arra, hogy új lapokat, festékeket és ecseteket vegyen. De ezek az idegen álmokról festett pénzzé váló festmények mégsem voltak olyan szépek, mint a saját álmainak megelevenedett képei. Felnőtt, dolgozni kezdett a helyi csarnokban, tetszett neki a tej. Olyan volt, mint a fehér tenger, habzott, hullámzott folyton. Aztán más tejüzemekbe került, megházasodott, született egy lánya, s szép lassan kikopott az életéből a festés és a tenger. Sosem felejtette el teljesen, és olykor hideg, téli éjszakákon a lányával együtt álmodoztak róla. De egyre ritkábban festett, nem volt rá ideje, vagy csak már nem hitt annyira az anyjával közös álmaikban. Új álmai voltak, kertes házba költözni a picike város picike lakásából, férjével első közös otthonukból, autó, s persze, hogy a lánya egyetemre mehessen. Az volt a legfontosabb. Szép lassan megöregedett, már csak évente egyszer-kétszer festett, s akkor sem a tengert, hanem a lányát, vagy a férjét, de azért még olykor meghallgatta a kagylóban, hogy még mindig olyan hangja van-e a véráramlásának, mint a tengernek. Olyan volt. Aztán hirtelen, mikor már megvolt a kertes ház, az autó, a lánya diplomája, és a biztos nyugdíja, egyedül maradt. Autóbaleset, azt mondták. Nem lehetett már segíteni, azt mondták. Épp akkor, mikor már csak a nyugodt öregkor volt hátra. Utazgatni akartak a nyugdíjas klubbal, az óriási kék cirkálmányos betűkkel írt tájékoztatóban, azt írták, hogy mennek a tengerhez is. A lánya segíteni akart, de ő nem akart segítséget, legyen csak meg a saját élete, élje nyugodtan. Egyedült volt, s tengernyi ideje volt. Visszaköltözött egy ugyanolyan picike lakásba, ahonnan sok-sok évvel ezelőtt elköltözött, de 70

hiányzott neki a kert, ezért mikor csak tehette, kiült az apró erkélyre, és élvezte a napsütést. Aztán lassan újra megtalálta a festés. Álmokat festett a tengerről, rengeteget, azokat, amiket még az anyjával álmodtak meg, és azokat, amiket a lányával. És újra minden este meghallgatta, hogy olyan-e a vérének a hangja, mint a tengeré. Még mindig olyan volt. Tetszettek a képei a szomszédoknak, kérték, hogy nekik is fessen, hát lefestette a kislányokat, kisfiúkat, a játszóteret az erkélye alatt, a fenyőfákat, és a gesztenyefát a ház előtt, a cicákat, a kutyákat. De más álmait többet nem festette le, úgy mint gyerekként, csak a saját álmait és a valóságot. Fizettek volna neki, de nem fogadta el, így süteményeket, házi szörpöket és lekvárokat kapott a képekért, barkács munkákat, kisfiúk, kislányok féltett apróságait és beszélgetéseket. Sokszor beszélgetett a gyerekekkel, miközben lefestette őket, és a szülőkkel, nagyszülőkkel utána. Sokan meglátogatták, szerették. De azért biztosan tudták, hogy nem boldog, mert mindig mikor egyedül maradt, csak a tengert festette, meg nem történt utazások részleteit, ezerszer is, tengernyi kép borította a picike lakást. Mindig mikor lánya meglátogatta, megkereste a szomszédokat. Tervezgettek, de sosem árulták el, hogy mit. Azt gondolta, egy macskához lehet köze, s nem is bánta volna. Aztán egy nap, mikor hazaért szokásos délutáni sétájáról, a lánya két telepakolt bőrönddel fogadta. Nem mondta, merre mennek, csak azt, hogy rögtön indulnak. De kérdés volt bármikor is, hogy hova mennek? A tengerhez, természetesen, Olaszországba, a tájhoz, ami azon a réges-régen nagybátyjától kapott képen volt. A lánya vezetett, ő pedig nézte a tájat, szívta magába az otthonát, mintha utoljára látná. Percekig, órákig nézte a tájat, mindent meg akart jegyezni, mindent, a hegyeket, a kicsi paradicsomillatú városokat, az autópálya pihenőket, a sajtárusokat, a bőrillatú piacokat, a templomokat, a benzinkutakat, a szökőkutakat, és a tengert. Minden irányból, minden lépésnél, a puha tengerpartokon, a szúrós, mélybevágó kövekről, az étterem szellős teraszáról nézte a tengert. Csodálatos volt, de mégsem volt olyan, mint az álmai, nem igazán. Kagylókat gyűjtött, úszott a simogató vízben, és hallgatta, hogy olyan-e a hangja a véráramlásának, mint a tengernek. Más volt. S egy hét után elkezdett sziesztaidőben festeni, gyönyörű képeket festett, de a lánya hitetlenkedett, mikor meglátta őket, nem értette, nem érthette. Macskák voltak rajtuk, kutyák, gyerekek, fenyőfák, játszótér, gesztenyefa és erkély, egy furcsa kis erkély, rajta festőállvány, és egy picike lakás, tele képekkel a tengerről. 71

Angyal Olivia

Csimpilimpi hová mész

73

Popa Margit

Libbenő álmok A Nap fakó színe inkább emlékeztetett palacsintára, mint magára a Napra. A szél pedig, mintha egy folyamatos most-jobbra-most-balra forduló ventilátortól tanulta volna tevékenységét: süvített, elállt, megint süvített, megint elállt. Fű szomszédék zsörtölődtek az időjárás miatt, Levélke néniék meg bele-bele rezzentek a szél rémisztgetéseibe. Az ősz Pitypang néni pedig ennek megfelelően libbent erre meg arra, megint erre, majd megint arra. Koronáján viselte büszkeségeit, amiket Libbenőknek nevezett, de maguk között mindegyik választott saját nevet. Volt ott Tollas meg Kósza, Magdi, de Pille és Iringó is és persze még sokan mások. A szél rideg fújdogálásai miatt egész nap azt tárgyalták, hogy hamarosan felszállnak és megtekinthetik a Mezőt fentről és a világot messziről. A Libbenők izgatottan ide-oda dülöngéltek, érezték, hogy a mai nap lesz életük legfontosabb, eseménydúsabb napja. És hopsza! Még mielőtt elbúcsúzhattak volna egymástól a zord szél megcibálta Pitypang nénit és a vándor sorsú Libbenők hirtelen szerteszét röpködtek és pördültek a levegőben. Olyanok hallatszottak, mint Jupii! Iháá! Gyönyörű! Hisz ez csodás! Repülööök! Libbenőink merre szálltak? Hová ringatta őket a szél? Hol ért véget a kis kalandjuk? Tollas szállt a legmagasabbra. Olyan magasra röpítette a fuvallat, hogy egy madár buksiján landolt. – Meseszép! Teljesen másképp képzeltem el. Milyen nagy is egy madár! De hisz rengetegen vannak a szomszédságunkban! Mekkora tócsa! Men�nyi kopasz virág és milyen hatalmasak! Így álmélkodva töltötte el az idejét Tollas, amíg a madár családi fészkébe nem jutott és az meg nem rázta kis buksiját, hogy a kis Tollas leessék. Nagyon izgatott volt. Az idő múlásával része lett a fészeknek és a fészek az életének. Látta a fiókákat megnőni, repülni tanulni, elszállni. A fiókák látták őt velük együtt izgulni, fázni, majd őt elszáradni. Kószának, ellenben, teljesen más sors jutott. Ő nem látta felülről a vilá75

got, de látta közelebbről. Éppen egy arra bicikliző kislány hajába gubancolódott bele. – Milyen sokan vagyunk! Mennyien vándorlunk! – figyelte a szélen utazó hasonmásait. Kósza nagyon boldogan heverészett az illatos hajban. Mindenfelé kiterült tekintete: figyelte az ösvény kanyargását, a virágok színpompáját, majd az óriások mosolygását és integetését. Melegre lett figyelmes. A szél nem sértette már vékony testét. Viszont egy óriás hirtelen lefújta őt a kis óriás hajáról és egyenesen az asztalra esett sok vörös rózsaszirom közé, pontosabban rá az egyikre. A kis Kósza pillanatokon belül szerelmes lett az őt ölelő sziromba. Elképzelhetetlen öröm fogta el, amikor választottjával együtt került bele a szemetes kosárba. Magdi. Magdi, ő elég keveset látott a világból. Csak a Mező végéig ért, addig is mindenkinek szívélyesen köszönt és pördülései közepette összeösszefonódott más Libbenővel. Kacarásztak majd elszakadtak egymástól. Ő a földre esett. Talán Pille és Iringó testvérpáros szórakozott legtöbbet reptében. Ők együtt gubancolódtak, pattantak és fordultak. Rengetek ismerősre tettek szert. – Azt a mindenét! Láttad, hogy megsimogatta a száramat amikor hozzámért? – Igen! Figyelted azt a csábos pergést? – kuncogott Iringó. – Igen-igen! – válaszolt buzgón, de szerényen Pille. Nevetgéltek és folyamatosan beszámoltak egymásnak arról, hogy éppen mit látnak. Egyszer csak széttépte őket a szél. Pille nagyon nyugtalanná vált, rettenetesen el kezdett félni, de csak addig amíg észre nem vette, hogy élete végéig békákkal és szitakötőkkel együtt figyelheti Iringót, ahogyan táncol a tavon és néha meg-megpillantja karcsú alkatát a víz tükrében. Mindannyiukban kitelt a boldogság érzése, álmaik beteljesültek, Libbenőink célhoz értek. Tollas hálás volt a madár családnak élete végéig, hisz megtanulta mi a törődés és a szeretet. Kósza többet látott a világból, mint ahogyan valaha képzelte volna, igazi vándor lett és megtanulta mi 76

a szerelem. Pille meg Iringó az örök barátság és összetartozás érzésével gazdagodott. De mi lett Magdival? Ő csak a Mező határáig ért és a földre esett. Ő, kedves olvasóm, életet adott. A fürge kis esőcseppek belegyömöszölte őt a földbe, ő pedig köszönetképpen kicsírázott. Télen hálás volt a hótakarónak, tavasszal meg rovar és giliszta barátokra tett szert, nyáron pedig már a magafajtájával társalgott. Rengeteget mesélt testvéreiről és arról melyiküknek milyen álma volt: egyik repülni kívánt, a másik meg világot látni, a harmadik meg táncolni. Majd ő is végighallgatott szebbnél szebb Libbenő történetet, amit majd ősz korában elmesélt a gyerekeinek.

77

André Krisztina Sarolta

Fél esztendőm hatalom…   Előkotorom, végighúzom, kinyitja, bemegyek. A földszinten élő férfi szivarozik, de a felesége úgy tesz, mintha nem tudna róla. Kimegy megnézni a postát, elszív egy cigit az ajtónál, és visszamegy. Mind a ketten elhiszik, hogy a másik nem tudja, hogy mi történik. Ahogy belépek a tömbházba, érzem az ócska, dohos cigi szagát. Mellettük lakik egy idős úr, amelyik mindig úgy köszön, hogy:” kezicsókolom, kedves hölgy.” Egyszer megtartottam neki a bejárati ajtót, mert tele volt a keze. Azóta számára kedves vagyok. Minden egyes találkozásnál. Félek szóba elegyedni vele, hogy elrontsam a képet. Sose fogom megérteni teljesen az embereket. Az alattunk levő lakás ajtaját mindig lestem, mikor mentem el mellette. Vajon mikor jön ki valaki, hogy leszólja a zenei ízlésemet, vagy idézzen valamelyik beszélgetésemből, amelyiknek első három perce azzal telt, hogy kérdezgettük egymást a vonal két végén: „Hallasz? Nincs térerő.” Aztán egy nap a lakás tulajdonosa kérdezte, hogy fázik-e a lábam, s sokat kell-e a fűtésre fizetni amiatt, mert évek óta nem lakik senki alattunk? Elmosolyodtam, és amint kiment a lakásból, felhangosítottam a zenét. Nem tudom pontosan, hogy mikor vált otthonná az a néhány négyzetméter, ahová néha csak aludni járok. Nem tudnék dátumot mondani, hogy mikor volt az első éjszaka, amikor megébredtem, és nem éreztem azt, hogy idegen helyen vagyok.   Lemegyek, kinyitom, álldogálok, felszállok. Nem hiszek már abban, hogy bármilyen menetrendben leírtakhoz lehetne kötni a 44-es busz érkezését. Ő szabad, akkor jön és megy, amikor akar. Megszoktam a sok nyugdíjast rajta, akik reggel nyolckor sietnek a piacra. Megszoktam azt, hogy néha a sofőr is annyira unja az egész városnéző útvonalat, hogy nem ott térül le, ahol kell. Aztán körbemegy a körforgalomban, és visszakanyarodik az útra. Nem tarthat tovább a lázadás néhány percnél. 78

Megtapasztaltam, hogy milyen érzés beszélgetni negyedórán át egy magyar egyetemistával románul, miközben mindketten biztosak vagyunk abban, hogy a másik román. Aztán megcsörren a telefonja, néhány másodperces beszélgetés után visszafordul felém, és azonnal megérti a nevetésem okát, és ő is elkezd kacagni. Még hogy ellenségeskedünk a románokkal szemben.   Leszállok, bemegyek, leülök. Féléve tanulom azt, amit évek óta szeretnék. Ízlelgetem, barátkozom. Néha megijedek, hogy mi hajt, milyen megszállottan élvezem. Aztán találok egy részt, amelyik taszít, begubózom, és nem találom a helyem. Elfogadtatom magammal, hogy minden momentumát lehetetlen szeretni. Régi, de szét se szedett lapokból álló könyvek között, vagy a büfé asztalai mellett megtárgyaljuk a benyomásokat, nagyokat nevetünk, vagy csak ülünk egymás mellett, örömmel nyugtázva, hogy elég volt aznapra a szavainkból.   Felállok, felszállok, leszállok, előkotorászom. Féléve már, hogy egyetemista vagyok.

79

Kiss Barbara

Elutasítva Először fel se fogta azt, amit lát. Azt hitte, a szeme megtréfálta, és rossz üzenetet küldött tovább az agya megfelelő részére dekódolásra. De a szöveg másik próbálkozásra is ugyanaz maradt, viszont egyre égetőbbé vált, hogy reagáljon a helyzetre. Már így is úgy érezte, mintha legalább egy órája tartaná fel a sort maga mögött, holott mindössze néhány másodperce ácsorgott tétlenül. Váratlan ötletként sétált fel az állomásra. Reggel még arra gondolt, hogy majd csütörtökön, az órái után veszi meg a hazautazását biztosító bérletet, de meggondolta magát. Most pedig, akármennyire is kínos helyzetbe került, örült annak, hogy nem akkor szembesült ezzel a számára roppant kényelmetlen és kínos dologgal. Talán most még van esély arra, hogy tegyen valamit ellene. Megrázta magát mentálisan, hogy összeszedje magát. Gyorsan felrántotta magára az egyik legsikeresebb fegyverét, az udvariasság és kimértség elegyéből alkotott álarcát, melynek legfőbb dísze a mosolya volt. Sok sikert annak, aki rájön arra, mi is zajlik a maszk alatt, hogy mire is gondol valójában! Emelt fővel, de végtelen nyugalomról tanúskodó hanggal csak annyit mondott: –  Próbáljuk meg újra. A festett barna hajú, mellén nevéről (K. Mária) árulkodó kitűzőt viselő pénztáros hölgy készségesen előkészítette a tranzakciót a főiskolás lány számára, aki hozzáérintette a leolvasóhoz a bankkártyáját egy elegáns mozdulattal. A felirat láttán egyszerre ráncolták homlokukat. „ELUTASÍTVA.” Érdeklődve nézett fel a lányra, akinek arca rezzenéstelen maradt, mindössze egy rövid sóhajt engedett meg magának. – Még sosem fordult elő velem ez. Próbáljuk meg a hagyományos módszerrel is. – Ezzel át is nyújtotta a kártyát a pénztárosnőnek, és igyekezett kívülről továbbra is nyugodtnak mutatkozni, holott belül már ordított a megalázottság keserű érzése miatt. 80

Az arcára felrántott maszk akkor csúszott félre egy pillanatra, amikor ismét elutasították a fizetési szándékát. Érezte, hogy a sorban mögötte állók, egy tizenéves lány, valamint egy ötvenéves asszony egyre türelmetlenebbek, ám mégis kíváncsian figyelik az eseményeket. Éppen ez volt az oka annak, hogy úgy döntött, ideje lesz távoznia. Ő nem fog ingyen szórakoztatni senkit. De azért még egy kis végjáték belefér. Megerősítette az udvarias mosolyt az arcán, megigazította selymes, ápolt haját, valamint drága sálját a nyakában, majd visszakérte a kártyát. Nem túl észrevehetően, de a hangja egy pillanatra megremegett. –  Most már biztos, hogy sérült a kártyám, hiszen néhány órája még gond nélkül használtam. Mária egyetértően bólogatott vékonykeretes szemüvege mögül, és biztosította a lányt arról, hogy minden rendben lesz, mert a szomszédjuk lánya is egy-két hét alatt kapott új bankkártyát. Udvariasan elbúcsúztak, és a nő titokban hálát adott az égnek amiatt, hogy nem kellett még egy dührohamot végighallgatnia aznap. Fogalma se volt arról, hogy mennyi erejébe került a lánynak önkontrollt gyakorolnia, miközben kisétált a váróteremből, ahol régóta már csak testileg volt jelen, és meg se fordult a fejében, hogy átsétáljon a bankba. A gondolatai már rég csak egy mondatot ismételtek végtelenítve: „Nem szabad sírni.” A kétségbeesés pedig egyre kérlelhetetlenebbül szorongatta a torkát belülről. Sosem érezte még magát ennyire tehetetlennek. Mégis hogyan fog hazajutni? A sors fintora, hogy éppen azért ment volna haza, hogy pénteken dolgozni menjen, és pénzt keressen. Nem értette, hogyan maradt annyira kevés pénze, hogy még a bérletét se tudta kifizetni. A mobiltelefon-számlájára ezek szerint végképp nincs már kerete. Hiszen nem is használta hétvége óta, és akkor is csak egy jelentéktelen összeget emelt le a bankszámlájáról. Ahogy áthaladt a buszukra váró emberek tömegén, egyszerre szakadt meg a szíve a honvágytól, és lepte el az irigység. Ők legalább hazajutnak majd, hogy a szeretteikkel lehessenek. A tudat, hogy már majdnem a kezében volt a hazajutásának kulcsa, még jobban elkeserítette, azonban továbbra is emelt fővel haladt át az állomáson. Észre se vette, hogy egy bámészkodó kislány észrevette a lefolyó könnycseppet az arcán, és aggódva súgta oda a látottakat édesanyjának. 81

Tóth Anett

Majdnem 83

körhinta…

Szilágyi Szilvia

Körhinta Gyakran visszamegyek gondolatban, elmélázok, álmodok, hagynám hadd csorogjon, aztán vitába szállok magammal, mert mégiscsak hiányzik belőlem ez a fajta hit, az elrendeltségé. Nincs semmi, csak döntések és emberek vannak, de mire ezt végiggondolom, már ott is vagyok. Belém égett vagy bennem született, az egész világot jelentette, most is csak ez létezik. Magamba szívtam a vaskorlátot, érzem a fémest ízt a számban, a vér sebes lüktetését a fejemben, ahogyan fejjel lefelé függeszkedek és eszeveszetten szédülök, azóta is mindig, egyre jobban. Sosem lassuló körhinta ez. Erősen kapaszkodok, de tudom, hogy a végtelenségig nem mehet, egyszer csak kivet magából. Rajta kell hát maradni, amíg bírok. Látom az utcát, a törött járda repedéseit, ami még a rendszeres tavaszi árvizek emlékét őrzi, mikor piócákat gyűjtöttünk üres margarinos dobozokba és halandzsázva ugráltunk a homokzsákokon. Megvan még a lábnyom is, melyet egykor a nyers betonba nyomtam, mert gyerekfejjel azt gondoltam, hogy a világ így örökké emlékezni fog rám. Azóta nem sok minden változott, csak az eszközök és gondolatfoszlányok, melyek fennakadtak és hozzám tapadtak a nagy forgásban. Azóta is őrzöm magamban a felverődő por szagát, a rothadó szilváét, mely szétmállik az ujjacskák között, be-bevillan az ölben hozott kis tacskó homályos képe, az első kutyám, és úgy félek, ha ezt most le nem írom, rögtön el is illan, mint a rossz emlékek, melyeket mélyen eltemettem a csúf néger baba mellé a homokba. És közben forog tovább. Kissé magamhoz térek. Nyílik az utcaajtó és feljajdul a rozsdás kis Pegas hangja. Rögtön előttem van a gazdája, két nagy gesztenyebarna szem, amely a melegséget és biztonságot jelenti. Már pelenkás korunkban eldöntöttük, hogy egy napon fogunk meghalni, pontosan ugyanabban a pillanatban, hogy egyikünknek se fájjon a másik elvesztése. Talán ez az egyetlen dolog, amiben azóta is ugyanúgy szeretnék hinni. Szemmel követem, ahogyan a nővérem két kicsi pipaszár lába a biciklivel együtt eltűnik a fáskamrában. Körülnézek az udvaron. Mintha nem 87

is a mienk lenne. A ház előtt még ott volt az a labdarózsa fa, amit hétéves koromban apám ki kellett vágjon, mert teljesen kiszáradt. Most ahogy ránézek, jut csak eszembe, hogy mennyire tetves volt mindig. Gyakran játszottuk azt tavasszal, hogy leszedtük a virágját és megráztuk, mint kutya a szőrét, öröm volt nézni, hogy záporozik belőle a sok fekete bogár. És most megint ott áll, ugyanolyan szilajon, mint egykor, mit sem sejti, hogy még néhány tavasz és tűzifa lesz belőle. Tovább megyek, megpillantom a kutat. Már akkor sem volt az udvar dísze, mégis valahogy szerves része annak. Egy magazinban láttam fotókat köldök nélküli emberekről, pontosan olyan lenne a kútmentes udvarunk is. Valami mégis hiányzik, a két cseresznyefa, valószínűleg csak ezután ültettük. Viszont a játszóház ma is ugyanott áll, ahogyan a tyúkól is, igaz, ma mindkettő teljesen üresen. Miközben így bámészkodok, valaki kilép az ajtón. Anyám az, mélyvörös haja megcsillan a fényben. Egy halom ruhát cipel a karján, teregetni készül. Közelebb lépek. Nagyon fiatal még, sehol egy ránc, sima, fényes arca egészségesen piroslik. Fogja a ruhákat és két perc alatt fel is rakja a szárítókötélre, mire észbe kapok, már ruganyos léptekkel a ház felé indul. El se hiszem, hogy megöregedett azóta. Tovább megyek, a hátsó udvart szeretném szemügyre venni, talán keresek is valakit, nem vagyok biztos a dolgomban. Ráérősen kikerülöm a málnabokrot, keresztüllépek egy játékautón… Nagyot dobban a szívem. Ott hasal a fűben az öreg diófa alatt. Szőke, szinte fehér fürtös feje és áttetsző bőre miatt nagyon kirí a környezetből. Fehér ruhát visel, az egész gyermek valósággal világít. Könyvet olvas, egyből felismerem, A bohóc köszöntője, a kedvence. Miközben a verseket gajdolja, golyóstollat halász elő a fűből és telefirkálja sovány, tejfehér lábát a nevével, majd elkezdi erősítgetni a kitüremkedő ereket a kezén. Mániája volt ez. Időközben lelerakja a golyóstollat és maszatos kezével lapoz egyet. Akkor veszem észre, hogy a jobb kezén lévő középső ujj, szorosan be van kötve. Szóval ötéves vagyok. Tisztán emlékszem a bekötött ujj történtére… Apámmal a szomszédba mentünk, szokása szerint a jó olajfesték ismertetőjegyeiről tartott kiselőadást, miközben a kutyát, Bárót nyaggattam. Már régóta rágtam apám fülét, hogy nekem is kellene egy öleb, nem is lehet egy gyereket kutya nélkül hagyni ebben a cudar világban - viccelődtem mindig –, szerencsére ezt rövidesen be is látta. 88

Időközben belemerültünk a játékba. Báró vadul morgott, ugyanis én makacsul igyekeztem kipiszkálni fogai közül a rongylabdát. Nem engedett, erőszakkal benyúltam hát a szájába és kikaptam. A körmöm fizetségül a nyálbarlangban maradt. Nem sírtam, könnyeim hiányát a fűre ömlő meleg vér pótolta. Teljesen összeroncsolódott az ujjam, nem is nőtt vissza rendesen a körmöm azóta sem, olyan furcsa, szögletes lett, nővérem úgy hívja: Löncs. Tovább nézem öt éves magamat. Ugyanazok a nyugtalan mozdulatok, az örökös lábmozgás. Minden. Pedig azóta szüntelenül forog. Meg is szédít a gondolat, leülök a fűbe, játszom a kimerevített filmvászonnal, de csak összefüggéstelenül bevillanó képek és némafilmek vannak, sehogy sem áll össze. Kis leülepedett mozaikok ezek, nem gagyin peregnek, mint a halál előtti pillanat ábrázolásakor a sablonos amerikai filmekben. Halomban állnak, spaklival kell felkaparni, mint az avítt festéket. Aztán a játéknak vége, elszánom magam, de… Csukódik az ajtó. Ezúttal itt. Szemem sarkából még látom, ahogy apám festékes nadrágjában leszáll a bicikliről, aztán felgyorsul minden. Forog tovább. Hagyom.

89

Vinitor Orsolya Zsuzsanna

Intro Meghaltam. Nem éltem teljes életet, de mondhatom, boldog voltam. Gyászolt a családom, főleg a testvérem. Nem volt szép látvány. Ha tehettem volna, visszajöttem volna, hogy mondjam el nekik mennyire szeretem őket és hiányoznak. De már jól vagyok és nekik is muszály volt tovább lépniük. Mi már nem félünk, nincsenek fájdalmaink, és az, hogy csukva van a szemünk sokat segít, hogy ne sajnáljuk szerető hozzátartozó(in)kat. Azok, akik Ide jönnek, kapnak egy jelet, kis idővel az után, hogy érzékszerveik megszűnnek működni. Ez egy olyan meghívó-féleség. A körülöttünk lévők észlelik, hogy készülünk elmenni, de a jelet ők nem látják, csak mi, a haldoklók. Egyesek azt mondják majd, hogy feladtuk, vagy nem bírtuk a szenvedést, mások, hogy megtaláltuk az örök boldogságot. Én azt mondom, inkább a másoknak van igazuk. Azonban nem mindenki jön Ide. Nem tudom, hogy ők kapnak-e jelzést, de úgy hallottam, hogy azoknak húzzák a lelküket valamivel. Valami perzselő-égető érzésről susmogtak. Ám ezek csak szóbeszédek. Én azt tudom, ami velem történt, amikor meghaltam. Nem mondhatom, hogy könnyű volt... mint a kisbaba, amikor világra jön; sír, ordít. Rossz az elszakadás az anya meleg méhétől. Aztán két levegővétel után elalszik és egy teljesen új világban ébred, ahol mindenki azon töri magát, azért dolgozik, hogy megfelelő, biztonságos és szeretettel teli környezetet biztosítson neki; hogy aztán attól is ilyen nehéz legyen majd megválni. Ha a kisbaba gondolkozna az anya méhében, hidd el, ő is félne. De senki sincs aki elmondja a magzatnak, vagy éppen a haldoklónak, hogy fölösleges az aggódásuk, hiszen minden a legnagyobb rendben lesz. Lepergett az életem a szemem előtt? Volt fény az alagút végén? Fájt, féltem? Sok a kérdés, tudom. Csak azoknak pereg le az „élet filmje”, akik balesetben hunytak el. Itt Fenn mondták, onnan tudom. Én betegségben hunytam el. Rákban, ha nagyon kíváncsi vagy, csak nem szeretem így mondani. Ocsmány dolog! Hagyjuk a sok rosszullétet és fájdalmat, az inkább a kezeléstől van, nem a betegségtől. A rák a lelkedet rágja és az 90

agyadat vagdossa a kicsi ollóival; elvágja az idegszálak őrsége által védett ép elmét, hogy hatalmába kerítse a birodalom legféltettebb kincsét: a remény hálóját. Ámde azt a hálót egy rák hiába szaggatja, talán tíz is túl kevés, mert az erősítve van minden nap. Azonban jön majd a hadsereg, egy igazi nagy invázió, és akkor ott már sem a bizalom katonái, sem az akarat fala nem gátolja meg a támadást! A gyógyszerek, a kezelés csak mese. Nekem olyan hihetetlennek tűnt, hogy én rákos lettem. Nagyon nehezen dolgoztam fel és kevés olyan elfoglaltságot kaptam, ami el tudott szakítani a valóságtól. A tévé, a fészbuk, a legújabb filmek se érték el azt a szintet, amin az én agyam és képzelőerőm működött. Alkotnom kellett, hogy megszabaduljak a sok sérült gondolatomtól. Így kerültek rajzok a falamra, az ajtómra és a lábamra. Almából pedig faragott lovak és öregas�szonyok lettek. Épült kártyavár, de az összeomlott. Többet nem akartam építeni. Mintás trikók és felszaggatott farmerek. A nadrágok nem voltak jók rám, varrni se szerettem már. Sütöttem szív alakú süteményt, krumplit, fasírtot. Nem volt étvágyam. Szép-lassan el kellett fogadnom, hogy nem vagyok jó művész. Nem vagyok művész jobban mondva. Szép-lassan nem vagyok. Én írni akartam. Elképzeltem, hogy egyszer írok egy olyan detektív regényt, hogy én magam is elvesztődök a részletekben és majd csak évek múltán találom meg a megfejtést. Aztán eseménydús életemet, majd megvalósíthatatlan ötleteimet akartam megörökíteni egy-egy frappáns novella-sorozatban, vagy akár regényben, és mindenképp humorosan. Nos, mire neki kezdtem, meghaltam. És, mint már említettem, nem könnyű utat tettem meg idáig. Olyan... érdekes volt. Lehunytam a szemem, és egy utolsó mély lehelet után megéreztem azt, hogy milyen amikor a lelkem elszivárog a bőrömön keresztül. Szó szorosan. Mintha kirázna a hideg – hirtelen minden egyes porcikámat éreztem, a körmömet, a szemöldökömet, olyan jelentéktelen dolgokat, amikre az ember amúgy nem figyel fel, míg életben van. És hát nem is kell, hisz annyi tennivaló van a világban, látnivaló, igazi érzések és tapasztalatok; kinek van még ideje megállni és a tapintásra, vagy a könyökére koncentrálni?! Én meg kellett álljak, ha akartam, ha nem. Aztán elaludtam, örökre.

91

Kovács Bea

(**) Csütörtökön fél ötre érkezem nagyanyámhoz. A szeánsz ötkor kezdődik. Nagyanyám nagyapám szellemét akarja megidézni. A kopogtatós módszert fogja használni. Nagyapám három éve halott. Nagyanyámnak megválaszolatlan kérdései vannak. Hét ember helyett négyen vagyunk. Nagyanyám, Ilike néni, Pálné és én. Nagyanyám testvére, Zsóka nem tudott eljönni. Itthon vannak az unokák. A szomszéd Erzsikét nem engedte át a férje. Piri néni, a gyerekkori barátnő nem hisz a szellemekben. December van, korán sötétedik. A nappaliban félhomály. A kerek tölgyfa asztal közepén fehér teagyertya, nagyapa fényképe, egy tál krumpli saláta. Szellemidézéskor ajánlott kedvenc ételével, tárgyával kedveskedni az elhunytnak. Fontos előre jelezni barátságos, jó szándékunkat. Az asztalnál ülünk. Az ingaóra ötöt üt. Megfogjuk egymás kezét. Nagyanyám nem húzza az időt, beszélni kezd. Elmagyarázza nagyapám szellemének a játékszabályokat. Most is ő irányít. Egy kopogás igen, kettő nem. Nagyapám szelleme kopogtat, hogy megértette. Nagyanyám villámkérdésekkel támad. Ellenőrizni akarja, hogy valóban nagyapám szellemét kapta el, vagy valaki idegent. Krumpli saláta? Kopp. Szivar? Kopp-kopp. Kávé? Kopp-kopp. Két gyerek, három unoka? Kopp. Itt van az Erzsike? Kopp-kopp. A férje nem engedte? Kopp-kopp. Szeretted. Kopp. Nagyanyám elfújja a gyertyát. Magához veszi a krumpli salátát, a sötétben a kapcsolóig botladozik, majd azt mondja: kész a vacsora.

92

Kiss Barbara

Márton A halovány neoncső sárga fényétől még a szokottnál is sápadtabbnak tűnt az arcszíne a tükörben, ahol percek óta figyelte magát. Fekete, kócos haja csapzottan keretezte meggyötört arcát, melyről lassan az utolsó csepp víz is vagy lecsöppent már a koszos, megrepedt mosdókagylóba. Átfutott a fején a gondolat, hogy talán ideje lenne kitakarítani a fürdőszobát, de nem tudta magát rávenni arra, hogy meg is tegye. Most is jobban lefoglalta az, hogy a tükörképe szemét vizsgálgassa közelről. Nagyon nem tetszett neki az, amit látott. Fűzöld szeme, a genetika csodája most semmilyen érzelmet nem tükrözött vissza, már-már halottnak tűnt, aminek sokszor kívánta magát az elmúlt hónapok során. Szemfehérjéén éktelenkedő duzzadt, vörös hajszálerek, melyek kivételesen nem a néha napján elszívott marihuánás cigaretta miatt keletkeztek, valamint a szeme alatti sötét táskák tovább rontották az amúgy is gyászos látványt. Lehajolt, és megnyitotta a hideg vizes csapot, hogy megmossa még egyszer az arcát, hátha a rémálom utolsó, ragadós gondolatmocskától is meg tud végre tisztulni végre. Mennyire reménykedett abban, hogy soha többé nem fog arra ébredni már, hogy patakokban folyik róla az izzadtság, és a szíve, mint egy kétségbeesetten verdeső madárka egy kalitkában, dobog zúzódásokkal teli bordája alatt. Hónapok óta ez volt az volt első nyomasztó éjszakája, és hiába van ébren lassan fél órája, még mindig nem tudott megnyugodni. Elzárta a csapot, felkapta az első törölközőt, ami a keze ügyébe került, hogy megtörölje az arcát. A lakótársáé volt, sárga és kegyetlenül bűzlött. Ki tudja, mikor volt ez utoljára kimosva. Undorodva ledobta a földre, a cigarettacsikkek mellé, amik az utolsó buli óta voltak szánalmas díszei a padlónak. Mérgesen még egyet bele is rúgott. Kezd már nagyon elege lenni ebből a putriból. Arra persze, nincs elég pénze, hogy keressen magának egy másik albérletet. Ezért a patkánylyukért is csak azért kell ennyire keveset fizetnie, mert a főbérlő egy alkoholista, és mindegy, mennyit, csak fizessenek neki késés nélkül. Kibotorkált a fürdőszobából, és be is csapta maga után az ajtót, de az a 93

rossz zár miatt újra kinyílt nyikorogva. Azon lepődne meg iszonyatosan, hogyha valami normálisan működne ebben a lakásban. A nappaliban, ahol alszik, felkattintotta a mennyezeti lámpát, egy csupasz égőkörtét, mely gyéren világította be a szobát. Itt rend volt és valamennyire még tisztaság is, leszámítva a széthagyott könyveket, melyekből olvasgatni szokott, amikor csak ráér. Az éjjeliszekrényhez ment, leült az ágyra, majd magához húzta a tálcát, amin a dohányfüvet és többi tartozékot tartotta, hogy cigarettát töltsön magának. Minél lassabban lehetőleg, hogy ezzel is lekösse a gondolatait. Miután végzett, felpattintotta a fém öngyújtójának tetejét, és életre keltette a szükséges szikrát. Hirtelen megrémült és elejtette a gyújtót, mely kisebb csattanással ért földet. Érezte, hogy meghűlt a vér az ereiben, és el is sápadt. A láng, a meleg színű, bájosan táncoló láng, korábbi hű barátja hirtelen eszébe juttatta azt, amit igyekezett elnyomni magában. Kétségbeesetten próbálta megfékezni a gondolatait, nehogy felidéződjön benne teljesen az emlék. Nem, nem akarja újra látni. Békét akar, nyugalmat, megváltást, még ha ez a szó furán is csengett számára. Lecsúszott az ágyról, le a földre, hátát az ágy oldalának támasztotta, felhúzta a térdét, majd a fejét a karjai közé rejtette. Ebben a pózban üldögélt magába roskadva. Belülről egyre erősebben feszítette egy inger, aminek nem akart engedelmeskedni. Nem akart sírni, hiába érezte úgy, felrobban az érzéstől. Agonizálásából a folyton részeg lakótársa akadozó hangja rángatta ki. –  Hé, tesó, add már kölcsön a gyújtódat… Az enyémből kifogyott a folyadék, vagy mi… Csak annyira emelte fel a fejét, hogy megkeresse a padlón a szemével a tárgyat, majd remegő kézzel rámutatott. A másik férfi bizonytalan léptekkel odasétált, felvette, majd felegyenesedve rá is gyújtott. Ahogy kifújta a füstöt, nézte a földön lévő társát. Elgondolkodott azon, hogy megkérdezze-e tőle, mi a baja. Ismételten beleszívott a mentolos cigarettájába, majd vállat vonva egy szó nélkül megfordult és kivonult a konyhába, hogy szerezzen magának még egy sört. Tőle se kérdezik meg soha, mi van vele, akkor neki miért kellene más bajával foglalkoznia?

94

Kovács Anikó

Zűrzavar 95

lexe ma…

Sütő Tamás

Mottó: „Szeret és harcol semmiért, Mert másként nem tehet.” Kiss Ágnes Judit: Szó

Lexe ma A szebb jövő a messzi fény, Mi régen elkerült. Ma itt gyötörnek álmaink, Lehetne más világ; De nincsen ember vagy tömeg Ki most tehet csodát. Az út nehéz, a cél sehol, Ha más nem, én megyek; Talán az Úrnak terve vár, Amit nem érthetek. Kacsintok én is új nyugat Felé, a gyenge perc, A sors keserve boldogít, S te átok, átölelsz! Mi hontalan vagyunk; lesünk Falat remény után. Ez otthonunk, nehéz kereszt De vinni kell, muszáj! Hiszen lexéma itt nekünk Ami szó odaát; Mi mégis itt vagyunk, leszünk, S megyünk, csak így tovább. Maradni, menni el? Mi már Nem kérdezünk ilyet, Az élet úgy is ad választ, S e válaszban hiszek.

Örülj, magyar! Van egy hazád, Ahol lehetsz király, Csakis tiéd a pusztaság Hol épp eső szitál. Van egy hazád, hol érted is Haverjaid szavát, S vadul megélitek, nyarán, A pesti éjszakát. Netán az otthon áldozat? S a föld, hol éldegélsz Brutálisan siralmasabb? Mutasd meg így, mit érsz! Mi hontalan vagyunk; lesünk Falat remény után. Ez otthonunk, nehéz kereszt De vinni kell, muszáj! Hiszen lexéma itt nekünk Ami szó odaát; Mi mégis itt vagyunk, leszünk, S megyünk, csak így tovább. Ez itt a föld, hol őseink Hős népe rég halott, A föld, mi most homályba vész, Tilosba vánszorog. Hiába vér s a sok halál, Hiába életünk, 99

Leckési Gábor

Zár Becsuktam az ajtót. Elhagytam az üres szobát. Agyamban a kérdés: Hova tovább? Kattant a zár, A kulcs porrá vált. Szétszakadt az idő, A jelen múltba szállt.

100

Jakab Edina

Pionírok 101

Nyikó Anetta

Döglődés Varjak. Mindenhol varjak. Önfeledt szárnycsapkodás. Visító károgás, rekedtes vészjóslás. Bontott V-alakú távolodás. Zajos sivalkodás. Varjak.

Emberek. Szétfeszítenek. Véremmel fröcskölnek. Megalvadva, rothadni engednek. Fesztelenül tovalengnek. Jól kibeszélnek. Emberek.

Varjú. Fára kötve lóg. Torkából alvadt vér csordul. Pár csepp lecseppen, majd elavul. Feketéllik a fű közt, földön. A szél vadul fúj. Varjú.

Emberek. Menekülnek. A szenvedőt hagyják. Nehogy az ő sorsukat kapják. Távolról sajnálkoznak. Bámészkodnak. Varjak.

Varjak. Szertefoszlanak. Messzi fákra omlanak. Félnek, hogy meghasonlanak. Sértő hangot hallatnak. Félelmet tartanak. Varjak.

103

Kispál Dániel

Egy ünnep lehetősége mézbe mártott tűlevelek drogtanya drogtanya nem köp füstöt gyárkémények sóhaja sóhaja

ablakomban néma lángok négy fal közt négy fal közt éjjelenként kortyolgatva eltűnök eltűnök

fénylő vándor összeforraszt színeket színeket szürkeségben ropognak a díszletek díszletek

fénykarzatról feszes mosolyt hintenek hintenek aranyajkú beszédképes istenek istenek

lámpahiányt porladozó vasbeton vasbeton száraz aszfalt vonulása alkonyom alkonyom

omló falak lágy takaró hideg tél hideg tél mélybe ájult reggelt hord a jeges szél jeges szél

104

társas magányt foglal poros asztalom asztalom fenyőágon fáradt fejem ringatom ringatom

hajnalaik acél tompa karcolat karcolat fagytestükbe bebábozom arcomat arcomat

nehéz a föld oldhatatlan adósság adósság gyémántporból hálót sző a valóság valóság nyitott keblén húzza magát millió millió tál levesért nem létező jajgató jajgató

105

Keszi Bálint

Halotti beszéd Látjátok feleim szemetekkel mik vagyunk. Por és hamu vagyunk. Az életünk, az emlékek s minden fordulat, Ajkunkra száradt, keserédes bódulat. Remélem hallasz, hallasz engem odafenn, Te milliók közt az egyetlen. Most megbecsülve, boldogan, megboldogulva tán, Angyal-hárfást ölelve nézel le rám. Megmosolygod világunk, s feleded a mostoha emléket, Hogy csupán egyetlen perc az élet. Látod szemünkben, dicsfényben úszva, Hogy íriszünk partjait könny-tenger mossa. S láthatod, hogy holtak egyedül mi vagyunk, Hogy tán nem csak téged, önmagunk is siratjuk, Mert szívűnk dobog, de halott a szellem, Pedig egykoron nálunk, az Isten sem alkotott szebben. De elmentél, és megváltozott a világ. Lassan elfeledik a halál szerelmes rokonát, Kit elátkozott Lédája, örök szerelme, Ki az élet zongoráját, feketére festette. Te most ott vagy, hová Csinszkával szöktek, Ahol az utolsó hajók, mind kikötöttek. Elfeledték már a tündér-ajkú Tisza partjait, S már meg sem hallják, Petőfi hősi szavait, Hogy talpra magyar, maga vagy az élet. Nem tarthatnak rabláncra verve téged. Már por nyugszik a Bori notesz borítóján, Mert megpihent prímása odafenn, az erőltetett menet után. A Földön bátor könnyeit százfelé szórta szét, Járkálj csak, járkálj Életre ítélt! 106

Hullattunk azúr, kristály-könnycseppeket, Mikor magunkra hagyott minket Dezső, az örök gyermek. Arany is letette már, sose hervadó lantját, S balladáit már csak Ti, angyalok hallhatják. Igaz, örökéltű csillag született odafenn a fellegen, Mikor hátrahagyott minket Attila, s eltűnt hirtelen. Már Mihály is messze-messze jár, azt hiszem. A mennyekben jár, kicsiny álomcsempéken. Lábnyomában már nem nő rózsa, semmi szinte, Mert a Nyugat fényének kulcsát, magával vitte. Kívánom, hogy az Ő szavaik dajkáljanak Téged, Hogy boldogan viselhesd a halált, a véget. Hogy ne a szűz anyaföld, e meddő látomás, Legyen számodra a végső megboldogulás. Kedves barátim, ma minden más. Más, mint régen, A nap szerelmes sugara elvész a szélben. Egyedül maradtunk, nincstelenül, búsan. S egy csoda fekszik előttünk, holtak előtt, holtan. Csak azt kérem tőletek térden állva, könyörögve, Hogy ne így búcsúzzatok el tőle: – Látjátok feleim szemetekkel mi Ő? Egy a sorban, márvány-szilánk, aprócska kő. Egy felirat, név, lefejezett rózsa szirma, Mi porból lett, s hamuvá veszett vissza. Remélem hallod, hallod meséjüket odafenn, Mert mi már nem, mi már soha sem.

107

Jakab-Kelemen László

21. század Megszólalt a halál-harang, Hemingway-i giling-galang. A fehér galamb elrepült, az Ararát-hegy; elmerült. Átnevezett István-hittel Megváltásban, csak nem hiszel? És ha hinnél sem Ady-sten – Költő volt –, a költészetben! Itt nincs béke, csak háború és száraz töviskoszorú! Fekete foltok sincsenek, Sem fehér, ami incseleg!

108

Domokos Zsolt

Életfonal 109

elbocsátó üzenetek…

Schäffer Anett

Elbocsátó üzenetek „Éva rám bízta ezt a levelet, hogy hozzam el neked Ádám. Hát elhoztam, bár nem hiszem, hogy van értelme. Csak össze fogsz törni megint értelmetlenül. De megtettem, mert megkért rá, és mert már napok óta csak téged hallgatlak, ahogy róla kiabálsz, róla sírsz, róla nevetsz, s róla mesélsz, minden mozdulatod csak róla mesél. Hát itt van a levél… ” „Ádám! Hihetetlenül féltem. S hihetetlenül messze voltam tőled. Sírtam, üvöltöttem, de te nem voltál ott, és én sem akartam, hogy ott legyél, és mégis szívbemarkolóan fájt a hiány. Nem a te hiányod. A másik felemé. Mindig is utáltam ezt a szót, úgy gondoltam, hogy köszönöm szépen, én már így is egész vagyok, nem kell más, hogy azzá tegyen. Ám most mégis azt érzem, hogy kell. Kell valaki, aki remegősen nevet, kócos igazságokat mond, titkok nélkül játszik, bújkálózva mosolyog, csokoládé ízű bókokat mond, és képtelenül szeret engem. Ő kellett volna, de tudtam, hogy nem fog jönni. Tudtam már jó előre, hogy csak te jössz majd megint azzal, hogy minden rendben lesz, nem is kellett volna annyira megsértődnöm, és amúgy is tudom, hogy hülye vagy. Na, látod, ezt tényleg tudom. És mégis minden alkalommal nevetségesen nyafogsz, szőrösen nevetsz, hihetetlen dolgokat mondasz, és én minden alkalommal beléd látom azt, akit szeretnék. Nem doblak el magamtól, de nem is szeretlek annyira, mint az előző alkalommal, és ez így megy őrjítő körhintaszerű évek óta. Te nem értesz engem, és én sem értelek téged. Mégis tépjük egymást indulatosan, s indulat nélkül, csak megszokásból is. Azt mondod, hogy nincs olyan férfi, akit szeretnék, igazán, őszintén, mélyen, nem kapkodva és nem kétkedően. Én mégis várok rá türelmetlenül. Én már megmondtam neked az elején, hogy nem fog működni, és te mégis órákon keresztül álltál az ajtóm előtt azzal a nevetséges virággal, én nem is szeretem a rózsát. De tudod, féltelek, féltelek, hogy valami bajod történik, és féltem magamat is. Örök száguldásban, örök fényben és örök szenvedésben. Sze113

retsz még? Azt hiszem igen, de én már nem szeretlek, felejts el, tépj ki a szívedből, s soha többé ne keress, de kérlek, kérlek, kérlek, vedd fel a telefont, ha hívlak, hát nem érted, hogy rettegek, ha nem veszed fel. Elbocsátalak hát… Légy boldog! Én is próbálok az lenni. Éva” „Nem szeretnék kettőtök között postás lenni, és több levelet nem hozok, és nem viszek köztetek. Tudom, hogy újra visszamész hozzá, pár pillanatig, percig boldogok lesztek, és aztán megint idejössz, hozzám, hogy vigyázzak rád, vigasztaljalak. Ezerszer meghallgattam tőled, hogy miért nem tudsz a maga imádó Éva másik fele lenni, miért nem tudsz kócos igazságokat mondani, s elmagyaráztam neked, hogy mik azok, vagy Évának mit jelenthetnek. De arra egy pillanatig sem gondoltál, hogy miért nem tudsz szerelmesen az én szemembe nézni, vagy miért nem nekem mondasz valódi bókokat, azok helyett a cukormázas valótlanságok és féligazságok helyett, amiket Éva elvár. Tudom, hogy Éva nem szereti a szerinte snassz rózsákat, de tudod én a hétköznapian csodálatos margarétát is szélesen mosolyogva fogadtam volna. A te nevetségesen játszadozó Évád nem enged el téged igazából, de majd én megteszem. Ezerszer is próbáltam sorsod szépíteni, de te még mindig pontosan ugyanaz a rémült kutyatekintetű, védelemre szoruló kérdőjel vagy, aki akkor voltál, mikor beléptél az ajtómon, az első veszekedésetek után. Kérlek, ne hidd, hogy az én sorsom az csupán, hogy a te sorsod segítsem, én már régen nem vagyok az, akinek hittél, s akinek még mindig hiszel, hagyj elmenni.” „Megtaláltam a levelet. Kérlek Adél, ne vidd el Ádámnak. Segíts neki felejteni, hidd el, jobban szeret téged, mint hinné, s sokkal jobban, mint mást valaha is. Próbáljatok boldogok lenni!”

114

Földesi Csenge

Lámpa E. álmát a telefon csörgése törte meg, ami édes lehetett, mert nagyon nehezen volt képes felébredni belőle. Első gondolata az volt, hogy ügyet sem vesz róla, egyszerűen visszaalszik. Azonban a telefon kitartóan csörgött bele az éjszakába. Fejére tette a párnát, de a rezgő-zörgő dallam rendületlenül áttört azon is. Végül félrehajtotta a paplant és a zajos készülékhez lépett. Felvette és szemét dörzsölgetve a füléhez emelte. –  Halló? – nyöszörögte erőtlenül. –  Már utálom ezt az egészet…– csendült fel a túloldalon egy régen hallott, ismerős hang. Egy szempillantás alatt magához tért, lélegzete elakadt. Érezte, hogy az addig hideg és kemény padló felhevül a lába alatt, közben pedig valahol a távolban olyan dolgok hangoztak el, hogy „szálloda”, „elnézett foglalás”, „kellemetlen”, „egyetlen éjszaka”… –  … hidd el, ha volna más lehetőségem, élnék vele, de nincs. Megoldható? –  hangzott el a kérdés, ami E.-t hamar kibillentette a szótlan csodálkozásból. Át sem gondolta, szapora igenek hangzottak el, a cím megadása majd csend. Üresen zúgó csend, ami alatt összevegyített emlékek milliói árasztották el agyának egy piciny zugát, ahova valamikor még azt véste fel: „Felejtsd el!” –  Idejön. – suttogta maga elé, megtörve a káoszt, ami kezdett a gondolatai felett eluralkodni. Inkább más fele terelte őket. A tipikus egyedülálló lakás kompozícióba rendezett rendetlenségével elég elkeserítően festett ahhoz, hogy cselekvésre késztesse. Az előző napi ruha a szennyesbe, más is a szennyesbe, minden a szennyesbe. Szemét a kukába, aminek nincs helye, de nem szemét, a szekrénybe. Mosogatni, de nem törölgetni. Túlfűtött serénykedésének végül egészen kedves összkép lett az eredménye. A telefon újra megcsörrent. Farmerre váltott, majd a lifthez sietett és elindult lefelé. Minden szinttel hevesebben vert a szíve és egyre égetőbb kérdések tódultak a fejébe: vajon hogy van, és mit csinálhat itt? Hogyan köszöntse? 115

Kilépve az ajtón frissítően hatott a simogató őszi szél. Az utca sötétbe burkolózott csak az épp elhajtó taxi hangja törte meg a békés képet. Sehol senki- csak P. Csomagoktól terhesen várta, hogy E. betessékelje, de az földbegyökerezett lábakkal csak állt és nézte őt. Végül, mint ahogy régen, P. most is kivágta magukat a kellemetlenbe fúló másodpercekből és tett egy mozdulatot, hogy szeretne bemenni. E. hamar észbe is kapott, a bőröndöket elvéve félszeg mosollyal vezette P.-t a lifthez. Felfelé haladva a nem várt vendég nem győzött hálálkodni és magyarázkodni. E. igazából meg se hallotta őt. Mást figyelt. Látta rajta a fáradtságot, az egész napos utazást, de a gyűrött felszín alatt a régen simított arcot, a hosszan csókolt ajkat, a mindent fürkésző ragyogó macskaszempárt is. Vajon gyűlöli még? –  Éhes vagy? – kérdezte kissé rekedten, amikor már a lakásban voltak. –  Nem, köszönöm. Csak mutass egy helyet, ahol összeeshetek- jött a válasz. Kedves volt a hangja, de mégis hűvös. Érezhető volt a finom távolságtartás. Azonban E. mélázása hamar megtört amikor eljutott hozzá a kérés. Körbenézett és beléhasított a felismerés: az ágyán kívül máshol nem tudja elaltatni az utazót. Ezt finoman elő is adta, mire egy fokkal hűvösebb „ Aha.” érkezett. – Túléljük. Csak aludjunk végre. E. bólintott és a hálószoba felé vezette P.-t, de ahogy feloltotta a villanyt épp csak egy villanással egybekötött kattanást hallottak és minden sötétbe borult. –  Várj – szólt E. és oldalra lépve feloltott egy kislámpát. Ahogy vis�szanézett vendégére, a félhomályban derengő meleg fényben tekintetük egy pillanattal tovább időzött el egymáson, mint azt bármelyikük is megengedhette volna magának. Ezt felismerve hamar megszakították azt, P. elővette alvóruháját és gyors mozdulatokkal, háttal átöltözött. Hasonlóan tett E. is, de az ablakban látta a tükröződő fürge testet. Elhessegette minden gondolatát és emlékét ekörül. Lefeküdtek egymás mellé, egymástól a lehető legtávolabb. Rengeteg dolog kavargott a fejében, mondani is akart valamit, de amikor egy épkézláb mondat a nyelve hegyére szökkent akkor látta, hogy P. már alszik is. Elmosolyodott és átnyúlva felette lekapcsolta a villanyt. Egyszer megébredt. Hajnal lehetett, vagy ahhoz közelített. Édes szuszogást érzett a nyakánál. Fel sem tűnt neki, hogy az álmuk egymáshoz 116

sodorta őket. Mielőtt bármit tehetett volna, a szuszogás megtört- P. felébredt, mozdulataiból érezte, hogy felnéz. Hogy ki kezdte az E. számára mindig rejtély marad . Csak a puha ajkakat érezte, a dús hajat az ujjai között. P. bőrének illata még mindig ugyanolyan csalogató volt, mint rég. Akkor valahogy minden ki nem mondott szó egy hang nélkül került a felszínre, minden fájdalom szeretettől terhesen szakadt kettőjükre. A semmi feloldozásában lettek újra egymásnak a mindenei – ha csak rövid időre is. Másnap reggel a telefon zenélve keltette E-t. Kinyújtotta kezét- de csak a levegőt markolta. P. nem volt mellette. Gyorsan felült, körülnézett. A ruhák sehol, a csomagok sem voltak a szobában. Gyorsan felöltözött, kisietett, miközben az ébresztő zengte: „Lámpát, ha gyújtok…”

117

Herédi Rebeka

Saját szoba Már régóta nem láttam olyan szép galambot, mint aznap. Az égen széttárta a szárnyait, mintha megragadt volna abban a pillanatban, mintha az égen hagyott volna nyomot, és óriásként repült tovább. Végül már csak egy fehér folt látszott belőle. Aztán már az sem. A lábaim gyorsan kapkodtak egymás után, a lépteim egymásba mosódtak szét, a barna cipőm egy egésszé olvadt össze a beton szürkeségével. A tüdőm eddig nem tapasztalt gyorsasággal vette magához az oxigént. A torkom kiszáradt, úgy éreztem, mintha a gégém magába akarná szívni az összes folyadékot a testemből. Még két utca, még egy. Az ajtó előtt álltam. A kilincse különösen szép, kidolgozott volt a bejárat többi részéhez képest. Rézből készült, a kulcslyuk köré valaki virágokat vésett, alatta pedig apró hullámok díszelegtek. A kilincs szegélye enyhén aranyozott. Az ajtó nagy része barnára festett fém, ebben foglalt helyet az üveglap, amelyen keresztül be lehetett pillantani a kulcsmásoló-műhelybe. Egy idősebb férfi éppen a kulcsokat gyűjtötte össze egy műanyag dobozba. Benyitottam. A bácsi egy szürke sapkát viselt, fekete, kissé kopott kabátot, alatta pedig egy kötött, méregzöld pulóvert. Rám nézett. A szemei kékek voltak, tisztaságot árasztottak, mégis félt belenézni az ember, mintha a világosság volna benne. Köszöntünk egymásnak. Megkérdezte, hogy miben segíthet. Átnyújtottam egy fehér kulcsot. Egy kalitka kulcsát. Még kislánykoromban kaptam egy gyönyörű madarat a születésnapomra, amikor hétéves lettem. Akkoriban még kertes házban laktunk. „Óriási kert, teliültetve mindenféle virággal, fával.” A kedvenc virágom egy fehér rózsa volt. A szirmai egymáshoz simultak, burokba szorították a belső magot, védve a virág lelkét. Ekkor szerettem a legjobban, még frissességet árasztott, nem mutatta meg magát teljesen. Idővel az összes szirmát lehullatta, és már csak az maradt meg, ami korábban burokba volt szorítva. Aztán már az sem. Ekkor már délután öt óra volt, pont sikerült odaérnem, mielőtt bezárnának. Átnyújtottam a kulcsot, hogy másolat készüljön belőle. Azt 118

mondta a bácsi, hogy holnap már jöhetek is érte, nincs sok dolga. Az arcán apró gödrök keletkeztek, elmosolyodott. Bólintottam, viszonoztam a gesztust, és kisétáltam a műhelyből. Az eső elkezdett cseperegni. Egy rózsaszín ernyő volt nálam, alján aranyszínű gombbal. Felnyitottam, és mint a madárnak a szárnya, kitárult. Az esőcseppek csendben elkezdtek potyogni rá, majd az esernyőről le, egészen a földig. A csatornából folyt a víz, le a járdára, be a földbe. A város peremén sok emeletes ház sorakozott egymás mellett. Mindegyik tömbnek megvolt a saját színe. Fehér, világoszöld, barna. Én egy barackvirág színűben laktam. A ház mögött egy hosszú udvar húzódott, ahova régebben ki lehetett ülni nyársalni, a gyerekek oda mentek ki játszani. Egyszerűen úgy hívtuk: „hátul”. Ma már teljesen el van hanyagolva, nem nyársal ott senki, és nem mássza meg senki se a magas cseresznyefát. A lépcsőház illata mindig is vonzott, amikor beléptem oda végre úgy érezhettem, hogy biztonságban vagyok, lassan hazaérek. Ez az érzés megváltozott most bennem. Már az első emeleten lehetett hallani, ahogy a férjem üvölteti a focimeccset, a lábát az asztalra tette, a mai ebéd a kezében, és mindjárt fel fog ugrani, hogy megkérdezze leadtam-e a kulcsot a műhelybe. Hallottam, ahogy jön, hogy kattan a zár. A következő pillanatban az ajtó már ki volt nyitva. Sörhas, zsíros, csüngő, elhanyagolt hajtincsek, bolyhos, szürke melegítő. Leadtam – mondtam neki, mielőtt még megkérdezhetné. Holnap már kész lesz – tettem hozzá. Akkor tűnt fel először, hogy milyen szűkös ez a lakás. Nincs számomra hely ebben a térben. Az alaprajza meglehetősen egyszerű volt: az előszoba három helyiségbe torkollott, az egyik a konyha, a másik a nappali, végül egy félszoba. Onnan nyílt a hálószoba, onnan pedig a fürdő. Aznap a konyhába mentem be, hogy letegyem a szatyromat a székre. Mindenfele mosatlan hevert, a gáztűzhelyen az ebéd. A nappaliban a zoknik, az alsógatyák, a póló, amit az előbb vetett le. Üres sörös doboz az asztalon, mellette tömbökben heverő Nemzeti Sport. Próbáltam visszafojtani az idegességemet, ezért bementem a kedvenc szobámba. Mikor ideköltöztünk, berendeztem ezt a helyiséget, teli volt könyvekkel. Három könyvespolc mellett egy faragott faasztal foglalt helyet, előtte egy hasonló stílusú székkel. Ezen az asztalon tartottam a fehér kalitkámat. Sosem láttam ahhoz fogható kalitkát, az alján, körben kis levelecskék voltak, a levelek pedig egy vékonyabb szállal voltak körbefonva, így maradhatott az egész egyben. Mindegyik rácsot 119

egy vékony fémszál ölelte körbe, ami felfutott egész a tetejéig, ott összefonódott, és egy kört alkotott. Ezzel akasztottam fel a szobám falára, amikor még kislány voltam. Már hosszú ideje nem volt benne madár. Körülbelül két évig élt, amikor egy reggel arra ébredtem, hogy a madár le volt fordulva a rúdról. Nem értem, miért kell neki ennek a kalitkának a kulcsa… egyszerűen nem értem. A következő pillanatban már a férjem állt az ajtóban. Már megint azt a madárketrecet bámulod? – kérdezte. Gyere inkább és tegyél rendet. Nem látod, mi van itt? A rendrakás számomra akkor már fölösleges tevékenység volt. Untam az ő holmijait pakolni, irtóztam a cuccaitól. Bemegyek a nappaliba, ő vesz körül, bemegyek a fürdőbe, ő ott van, mindenhol ott van. Ez volt az egyetlen szoba, ahol nyugodtan tudtam lenni, de ő sosem vette észre, hogy most magányra van szükségem, ezért gyakran berontott. Úgy éreztem, hogy elszívja előlem a levegőt. És most még a kalitka kulcsát is el akarja venni tőlem, tudja, hogy mennyire fontos nekem, mégis elveszi. Másnap reggel elindultam. Felhős volt az ég, de az eső már nem esett. Lépteim lassúak voltak, akárcsak a város és a házunk. A levegőben semmi pára. Csak bámultam magam elé, nem fogtam fel a külvilág zajait. Tompa ütődést éreztem. Elsötétült minden. Már régóta nem láttam olyan szép galambot.

120

Kunola Márta

Félelem

121

apokrif igazságkereső unokámnak …

Jaszenovics Lilla Anna

Apokrif igazságkereső unokámnak az igazság kifacsart téma, gyermekem be nem vált lottó szelvény amíg a számaim keresem az igazság két nagymetsző közt elsuhanó diasztéma a megfoghatatlan ementáli lyuk az igazság egy abszrakt fekete zug hol belül fehérlik az alagút benned és bennem az igazság vászon festhetsz pít rá, thorus alakút hullám függvényt, de az igazság impresszionista és kiváltképp a mának él kívül van a testen mégis elvarratlan sebészi szálként lóg ki belőle rá meleget a szív szitál.

Az igazság helyett inkább fürkészd az utad kelj át kövön, meg vízen ám meg ne sirasd a lábad, az igazság fáradhatatlan megvesztegethetetlen, az igazság apolitikus mégis egyensúlyi, öröklött ősi törekvés a jóra az igazság prehisztórikus óda az igazról, utódom, te kémleld ki, mi a hű neked minek nem kell zálog vagy hitel, hol az évszak is egy nagyzoló dopamin titer. Hol haldva boldoggá leszel, Ha szívedből teszel, Mit elméden átvezetsz.

125

Az egység igaz, s Mi közös, a cél. Buzgó antenna légy Mi befogad tudást, De kérdőjelezni Meg nem félemlik kiszűr Semmi sincs már Ex cathedra Csak, hogy csillagok vagyunk És kövek, meg folyók Páfrányfenyők, ősök Utódok, a minden, a Muladótlan alakváltoztatók Adj, hogy fogadj, drága unokám, Légy a transzformátor Binaurális frekvencia Az 528 hertz De légy mindig pontos És megbízható Még ha csak magaddal, Érvelj szilárdan, zsigerből Ha kell, s az a kitaposott ösvény meglásd te magad légy saját rendíhetelen igazságod.

126

Kispál Dániel

Tónus 1 Az utolsó héten ágyad bal oldalára fektettünk. Hogy gyakorold a helyed, mondtad. Valójában azért, mert könnyebb volt szobádnak ebből a szögletéből beadni a morfiumot, feledtetni az elmúlás mocskát, amelyet még nem viselt el egy ép test. 2. Lepedőd kesernyés hullámai olykor magukkal rántottak a nedves homokba, rácsok mögé, ahol kerékpárok és szerszámosládák fúródtak dohos, fém nehéz levegőbe. Aztán újra közénk emeltek, hogy végül mocsaras partra sodorjon az izmaidtól független törvény.

127

3. Lüktető kulcscsontjaid szétkaszabolták körülöttünk a vasbetont. A darabos törmelékből pedig összerándult egy immár őrök nélküli, szürke kapu. Ekkor elszégyelltem magam. 4. Mielőtt még arcodat és nevedet keretbe foglalhatta volna föld és kő, begyepesedett falak között egy fölbomlott erkölcsi nyelvezet alá vetették a tetteid. Majd emlékeid maradék szálkái örökös teherként feszültek a bőröm alá. Nem gondoltam volna soha, hogy ekkora súlya van egy negyven kilós testnek.

128

Ács Zoltán

Átmenő Deréktört fák alatt elmorzsolt madárhangok, mégis túlárad az erdő, ahol az átmenő kabátként ölti magára a homály hársalakjait. A szellemi pára homlokáról befelé csordul, nem törli le a képek éles cseppjeit, amit a magasságbeli sír minden lélegzet alján. Az isteni könnyek hulltukban csendítik meg a testét, nem bújik illatos kőbe, házba, vagy létközökbe, mint a kétéltűek, kik lelkük falják pukkadásig. Áttetszőn jár a suttogó esőben, kinyílt sebeibe fogadva a felbukkanó lombok reszketését, a tisztást éppúgy, mint a vadak szemeit. Ahol a levegő romjaiból templomot épít a szél, a félelem alhangjai felhevülnek, s megrázzák rejtőzködő teste parányi csengettyűit.

129

Katona József Álmos

Így írtok kortárs hangon ti… I. Így írtok… Leméretik súlya szavaimnak, S ritmusra idomítanak a botfülűek, Merülésre a könnyűbúvárok, Míg lógó pofaparizer-alkotások „Nagyszerű!”-kiáltásokban üdvözülnek, S a katángkóró lelkületűek Aranyba mártva istenülnek. Kortárs-e a hangja annak, Kinek bádog melle üresen kong, S a torkából feltörő robaj Némán születik? Abszurd avas absztrakció, Szent szenzációs szenzáció, II. Kortárs hangon… Add ∑ újmodörn fikció, S kész is! Így írtok ti, S hogy ki lennék én? Mégis hogy merem? Míg lelketek zavartan toporog, Hisz ő sem érti, mit is akartatok… Nevem Senki sem; Tihany nem engem mímel, Maecenas bő keze se mível, Az illedelmes taps, a villogás, Az exponált címlap-kézfogás Mind nem nekem szól. Nem. Nekem Önmagam szól, S én szólok Önmagamnak, S mint skizofrénje az irodalomnak; Egyszerre olvasok és írok, írok és olvasok, Hogy – mint a láthatatlan ózon – Általszűrjem a csillagokat, De én átlátszón is Önmagam maradok… 130

Klujber Márta

Felkészülten Kapucnis fiúk jönnek a sötétben tüzet gyújt az égi szikra napok ülnek a papok nyakára nem közelít az ítéletidő csak mi hozunk döntést magunk felett. Bár külső hatások alakítják, a folyó magának tör utat; építünk alagutat, repteret, de irányítás nélkül összeütközünk, ha csak a magunk nézőpontjából vezetünk. Ülőhelyünket mi választottuk, gépünk az óceán felett halad, s kényelmünkben nem ijeszt az elmerülés. Úti célunkhoz ér gondolatunk, de az odajutásért mást nem tehetünk, jegyet váltottunk és most várni kell. Van egy utaskísérő, aki felkészít, a fedélzeten lehetőségeket árul, s bár a nagy ablaknál jól kilátunk zuhanás esetén mások menekítéséért is felelősséget vállaltunk.

131

S ez esetben én lennék a remény, a lélekjelenlét s mások őrzője de jelentkezhet a distressz, a non-adrenalin s az esély önmaguk veszte lesz: e pozíció. Helyén van-e a légi irányító? Átgondolt-e az operáció? Előkészült-e a varázsló? Ott van-e a lélek a testben: a jövőben, vagy a jelenben?

Huszár Dávid

Nagyapa 133

nagyapám fontosnak tartja…

Kovács Bea

(*) Nagyapámnál ülök a félhomályban és hallgatom. Vasárnap van, este nyolc. A sötétbarnára festett cseresznyefa-szekrényt nézem. Nagyapám a mangalicák tartásáról beszél. A szekrény vitrines, az üveglapok mögött nagyanyám leánykori stafírungja porosodik. A poharakat és tányérokat nagyapám két éve nem törölte le. Nagyapám a felnőtt mangalicák elajándékozásánál tart. Észreveszem, hogy a vitrinből eltűntek a gyerekkori fényképek. A sokféle méretű és minőségű, színes és fekete-fehér kép helyett most csak egy fotó van. Nagyanyámmal ketten állnak mögöttem. A kamerába mosolygunk. Karácsony van. Borkán szemüvegem van, sovány vagyok és hosszú a hajam. Apám fotóz. Ez az első karácsonyunk külön. A mangalica levágása egész embert igénylő munka. Délután kezdünk és egész éjjel dolgozunk. A hús ledarálása, a belek tisztítása és megtöltése a kisebbek feladata. A férfiak pálinkat isznak és a sonkáról vitatkoznak. A nők a konyhában szorgoskodnak. Nagyanyám megint vakulásig dolgozik. Elfelejti bevenni a szívgyógyszerét. Nagyapám már éjfél előtt berúg és parancsolgat. Másnap kocsonyát reggelizünk. A könyvespolcot vizsgálom. Hugo mellett megfér Wass Albert. Nagyapám dédapjáról beszél. A románok megölték a feleségét. Kivágták a gyereket a hasából, és a kútba dobták. A dédapa szótlanul összepakolt, hogy elhagyja a falut. Végezetül csak annyit mondott, hogy Petőfi nem volt a tömegsírban. Nagyapám fontosnak tartja, hogy ezt én is tudjam. Nekünk grófkisasszony is volt a családunkban. Este kilenckor felállok a fotelből, és elbúcsúzom nagyapától. Jövő héten megint jövök. Akkor a tyúkokról lesz szó, mondja nagyapám. És Dózsáról.

137

Farkas Szabolcs

A lélekfestő Paolo Francesco a barokk festészet egyik kiemelkedő alakjának számított. Olyan festmények fűződnek nevéhez, mint az Aphrodité születése, Hadész tűzágya stb. Köztudott volt, hogy festményeinek emberi alakjait modellekről mintázta. Viszont modelljeit nem látták sem ki, sem bemenni házába. Pletykálták, hogy valamiféle misztikus erőnek van a birtokában. –  Helyezd magad kényelembe – mondta Paolo a fiatal nőnek, aki egy kissé idegesnek tűnt, pedig már többször állt modellt más festőknek. A lány leült a székre, amely egy hatalmas ablak előtt helyezkedett el, és jobb lábát bal térdére helyezve merengett a semmibe. –  Kezdhetünk – mondta Paolo. Ecsetét kezében fogva hosszasan nézte a modellt. Gyönyörű lány volt, elragadó mosollyal, tökéletes testtel. Nagyszerű választás, gondolta. Dolgozni kezdett. Hallani lehetett, ahogyan simul az ecset a vásznon. Kis idő elteltével a festő halkan latin szöveget kezdett mormolni. Bella nem értette, mit mond, azt sem, miért van szükség erre. Paolo lázasan dolgozott a festményen, röpködtek a színek a vásznon. A lányt émelygés fogta el, de megmozdulni nem akart, tartva, hogy elrontja a mester munkáját. Paolo festett, nagy hangsúlyt fektetve a beszűrődő napsugarak fényére, melyek fényáradatba öntötték el a lány arcát. Az idő múlásával Bella egyre rosszabbul érezte magát. Nem bírta tovább, úgy döntött, feláll, kinyújtóztatja merev végtagjait. Megpróbált szólni, de képtelen volt rá. Páni félelem fogta el. Sírni, kiáltani szeretett volna, de arcára meredt a mosoly. Vöröses ruhája egyszerre bíborszínt öltött. Paolo nézte a lányt. Nem is hasonlított önmagára. Arcára kaján mosoly ült ki. –  Ugyan Bella, ne kínozza magát. Ha így folytatja, Caravaggio barátom azt fogja hinni, hogy az ő Bűnbánó Madonnájáról ihletődtem – nevetett –, pedig ön sokkal szebb. 138

Bella iszonyú fájdalmat érzett. Egy szó sem jött ki a torkán. Érezte, ahogyan minden egyes ecsetvonás után egyre gyengébb és gyengébb lesz. Végül eszméletét vesztette. Paolo néhány percig nézte a festményt, majd szignóját a kép jobb alsó sarkába festette. Mikor ecsetét elemelte a vászonról, a lány élettelen teste a földre zuhant. A festmény valóságos mestermű lett, az „Egy nő szépsége” nevet kapta. –  Mintha csak élne a lány a képen – mondta az egyik látogató. –  Lélek nélkül mit sem ér egy festmény – válaszolt a festő.

139

Roszicska László

Játszóház Késő ősz volt. A talajszinti fagyok megkeserítették a reggeleimet. Sohase voltam korán kelő. Fiatalon mindig déltájt ébredtem fel, és sötétedéskor máris ágyba bújtam. Kivételeknek a hétköznapok számítottak. Olyankor már hajnalban talpon voltam. Mindig jól öltözötten hagytam el családi fészkünket. Éjszakánként általában a Tűnt Játék Kis Házának padlóján lépdeltem. Ott találkoztam a kékszövésű alkonyóra legszebb gyémántjával. Nevét már elfelejtettem. Sokáig nem láttuk egymást. Múlt héten azonban egy káprázatos lányba botlottam a budai hídpillérnél. Azt állította, imádja a verseket, szabadidejében rímeket farigcsál, s olyan köteteket szerkeszt, amelyekbe a kortárs irodalom számkivetettjei kerülnek. Emlékszem, ahogyan azt mondta, régóta gyűlöli regényirodalmunkat, túl sok szemét van a piacon. Az olvasók gyomrát vámpírokkal, meg egyéb paranormális romantikus blablákkal tömik tele. Mindezt Bram Strokernek köszönhetjük – szögezte le. – Lassan a csapból is vérszívó csepeg! Erre válaszképpen arcon vágtam egy Finnugor vámpírral. Nesze! – mondtam. – Életed könyve… Elvörösödött arccal nézte a borítót. –  Mi ez? – kérdezte. –  A magyar Meyer – a szerző nevére böktem, mire könyvemmel együtt faképnél hagyott, ám a háztömbök előtt még egyszer visszafordult, tölcsért formáló kezén keresztül ezek a szavak szálltak fülembe: „Meyer vagyok!” Ezt bebuktam. Ezért tűnt ismerősnek? Barátaim elárulták, hogy nem lehetett ő. Akkor ki volt? – dühöngtem. Nem értem a világot. Tény! Ha érteném a dolgok működését, akkor nem keresném az igazságot nadrágjaim zsebeiben, amelyek mindenhol lyukasak. Folyton az utcára ejtem dolgaimat. Régi mobiltelefon-készülé140

kemet a múlt hónapban gázolta el a sárga villamos. Vettem egy újat: egy minit. Hiába sosem nézem, mi van előttem. Így esett meg, hogy egy őszi hajnalon elgázoltam egy járókelőt. Azonnal hívtam a mentőszolgálatot és a rendőrséget. –  Siessenek, az autóm karosszériája alá szorult egy nő! – ordítottam telefonomba. – Barna haj, világoskék szem, rózsaszín kardigán, fekete miniszoknya, magas sarkú, pulóver, kabátot nem visel. Egyelőre lélegzik, de véreset köhög. Mellettem járókelők sokasága haladt el, mit sem törődve ezzel a felfordulással. Micsoda nyűg. Az autóval közlekedők bezzeg rám is dudáltak. Állj félre, seggfej! – ordították. – Feltartod az egész forgalmat! *** –  Tovább kellett volna hajtanom? Padlóig taposni a gázpedált? –  Helyesen cselekedett – nyugtatott meg a főkapitány –, maga jóember! –  Kérem, árulja el, milyen állapotban van a sérült! –  A boncasztalon fekszik. Túladagolta magát. Családja nem akarta felismerni. Azt mondták, hogy ez nem lehet az ő kislányuk, ahhoz túlságosan merev, és nem ordibál összevisszaságokat. –  Miféle túladagolásban? – lepődtem meg, és furdalt a lelkiismeret is. – A kocsim alatt végezte. Elütöttem! –  Várjon, előkeresem a jegyzőkönyvet! – egy hatalmas dossziét húzott ki az aktafiókból. A bükkfaasztalra helyezte, majd mélyen a szemembe nézve közölte, hogy a kárvallottat a büntetett előéletűek közé sorolták. – Seo unwemmede Íeg. Ezek voltak utolsó szavai, még mielőtt elindult az Elveszettnek Hitt Játékok Házába. Soha nem hallottam róla! – csóválta meg fejét a rendőrparancsnok. –  Különös egybeesés! – mormogtam az orrom alatt. –  Tudja, mi az igazán különös? – nézett rám a rend őre. – Előző héten írónőnek képzelte magát.

141

Szabó Hildegarda

Elcsellózott szilveszteri éj Valahol azt olvastam, hogy az újévünk olyan lesz, ahogyan az óévünk végződik. Tünde mosolya a telefonon keresztül is meggyőző volt, de ott motoszkált a kisördög a fejemben. Kezemben a telefon is remegett, ahogy az előttem álló estére gondoltam. –  Mi van, ha nemet mond? –  Gyökér! – ordította a vonal túlsó oldalán. –  Most ezt miért mondod? –  Nem neked, csak a feliratot fejjel lefelé tetted te sügér! –  Minden rendben? –  Na, csak ez a gyökér Illés. Öcsém, hogy lehetnek ilyen ökrök, hát nem ért a saját anyanyelvén – hüledezett. – Nem látja, hogy fejjel lefelé van a felirat? –  Inkább leteszem – ajánlottam, remélve, hogy beleegyezik. –  Dehogy teszed, még mit nem! Nagy nehezen beleegyeztem, hogy ez a nímand idióta kell neked, most meg visszakozni akarsz?! A ropit kivetted már a sütőből? Anna, hogy az idétlen… –  Leteszem inkább, készüljetek a bulira. Én döntöttem nem megyek és kész. –  Na, ide figyelj kisasszony! –  Okés! Beszéljétek meg a dolgot, én elbúcsúzom akkor… –  Bogi, te okos veled beszélek! Ez az ökör végre lépett egy jó nagyot, bár elég gyerekes még így is a viselkedése. Elhívott arra a tűzijátékra, hogy valami nagy horderejűt akar mondani. –  Én csak azt hittem… – közben fél kézzel próbálgattam a banános szaloncukor felét is beletömni a számba, úgy hogy Tünde ne hallja a nassolásom. –  Már megint mi az? –  M… Mi? – nyeltem le az utolsó falatot. – Csak egy szaloncukor volt. –  Na, ne a fogyókúra! Tudod egyáltalán mennyi kalória – őrjöngött. – A mínusz öt kilónak oda. Pedig nem ez az újévi fogadalmad? –  Na – hördültem fel. – Drága dietetikus tanácsadóm, ne haragudj, de van még 2-3 órám ez még a 2014-es év… Szóval szabad! – kiöltöttem a kagylóra a 142

nyelvem és sajnáltam, hogy nincs itt, így legalább két pofont adhatott volna, amiért egyáltalán igent mondtam Dávid kérésére. –  Lassan már egy sincs 23.10 van. Nem fogsz odaérni. –  Mennyi? – Kapkodva nyúltam az éjjeliszekrényemen lévő óra után szerencsésen kidöntve a pohár boromat. Sziszegve kaptam fel az egyetemi jegyzetemet. A szétfolyt tintapacákon, a kézírásomnak már életképtelen mását azonosítottam be. –  Nyugodj le! Szívj be egy nagy levegőt az orrodon át, és fújd ki a szádon! Aztán ismételd meg és érezd, ahogyan átjárja a tested… –  Hagyjál ezzel az ökörséggel! Mi van, ha nemet mond? –  Kinyírom azt a gyökeret, úgyis jár neki egy jó nagy verés tőlem… Nálad jobbat úgyse kívánhatna egy pasi! Ajánlom, hogy megcsókoljon éjfélkor, mert különben lepontozom! – Hehh, nyugi! És mi van az előbbi mantrázással vagy mivel? Köszi és vettem tanárnő! –  Reméltem is, mert te is kapsz tőlem, de most aztán már rohanás mert… Nem vártam meg Tünde utolsó mondatát, idegesen rángattam magamra a kabátot és a sálat. Félúton vettem észre, hogy a nagy rohanásban elfelejtettem feltörölni a kiömlött bort a szekrényemről, a jegyzetemről nem is beszélve, amit nagy sietségemben ledobtam a sarokba. Hiába törtem a fejem nem tudtam, hogy a lelki gondozás jegyzetemre ömlött ki a drága bor – valami Cuvée, vagy mi még a láposi nagynénémtől kaptam születésnapomra – vagy a diakónia jegyzetemre. Túlságosan nem érdekelt a dolog, bár normális esetben pár szitokszó kíséretében, mindent megtettem volna azért, hogy megmentsem a begyes jegyzetemet. Túlságosan hideg volt kint, a dér jól láthatóan nyomott hagyott a kihűlt kocsiablakokon. Egy jégkorcsolyázó kecsességét utánozva próbáltam lavírozni a részegek között. Matematikai pontossággal érkeztem a megbeszélt helyre, csodálkoztam, hogy a nagy jégmező ellenére egyszer sem estem el. Ez valahogy büszkeséggel töltött el, de őt még sehol nem láttam. –  Bocsi a késésért – lihegte kipirosodott orral. – Még nem kezdődött el ugye? –  Akartál velem beszélni… – toporogtam egy helyben az idegességtől. Még be sem fejezhettem, de kezdetét vette a nagy őrjöngés. –  Hm? – Barna szemeit rám szegezte, így egy ártatlan kölyökkutya érzetét keltette. 143

A tízperces tűzijáték egy örökkévalóságnak tűnt. Nem tudtam mi zavar jobban a hideg, vagy a mellettem lévő tini bűzös lehelete, ahogy „Boldog Kúr Évet” kívánt nekünk. Álmodozásomból csak Dávid mély hangja rázott fel. –  Hogy mondod? – kérdeztem vissza rekedt hangon. –  Hideg van, meg fogsz fázni! Menj haza! Elkísérlek félútig nehogy valami baj érjen. – Akartál valamit mondani, – kezdtem bele gyorsan a mondandóba –, egyébként én is mondanék valamit. De először kezd el te. –  Igen! Nem mondtam el, de ez egy nagy lehetőség – szája hatalmas mosolyra húzódott – karácsonykor kaptam a hírt nem tudtam, hogy mondhatnám el neked. –  Miféle hírt? –  Dolgozni fogok, van egy cég – ölelt meg szorosan – dolgozni fogok. –  Ez nagyszerű és mikor kezdesz már most vagy a vizsgák után? Egyáltalán hogyan? –  Most. Másodikán utazom Svájcba. – Svájc? –  Igen, egy vagy két év a szerződés pontosan nem tudom. El van intézve minden csak tőled akartam elbúcsúzni. Tudod, van az a dolog… amit már mondtam, amikor a fiatalokat támogatnak…. Egyszerűen hátat fordítottam neki, mentem előre, mintha mi sem történt volna. Még egyszer a könnyeimmel küszködve megálltam az út közepén. –  Svájc? Normális vagy? Svájc? –  Svájc – válaszolta lehajtott fejjel. –  Svájc – ismételtem szavait. Elszoruló szívvel léptem oda hozzá. Megsimogattam arcát. Átöleltem. Nem akartam elengedni, főleg nem Svájcba a messzeségbe, oda a távolba. –  Vigyázz magadra, a hülyékkel ne törődj! Okés? – szememből kiolvasta mit akarok mondani. – Meg hát velem se, nem érek annyit. –  Miért pont Svájc? –  Vigyázz magadra – csókolta meg a homlokomat. Ahogy eltűnt a lámpa fényénél én úgy rogytam össze a fájdalomtól. Utáltam Svájcot, s egészében ekkor még fel sem fogtam, hogy beléptünk a 2015ös évbe.

144

Csiki András

A drámaíró Zuhogott. Egy fekete macska a színház közelében keresett menedéket. Sajnos a macska nem ismerte azt az angol kifejezést, hogy zuhog mintha macskák és kutyák potyognának az égből. Talán el is mosolyodott volna ezen. Mégis örvendett a forró nyári délutánnak és annak, hogy ez alkalommal nem fog megfázni. Nyugalmát hamarosan megzavarta a színház ajtaján kifele özönlő emberek tömege. Zajongás, dübörgés, ordítások. Próbálta kerülgetni a lábak százait, ide-oda szaladgált, ugrándozott, azonban egy túlságosan feszes szoknyában lévő úri hölgy magas sarkúban nem kímélte és a farkára taposott. Mély levegőt vett, tudjon udvariasan érvelni, hogy de hát ez mégiscsak szemtelenség, valamiért azonban senki sem figyelt rá. Az emberek mással foglalkoztak. Az arcukon egyfelől a megrendülés, másfelől az elégedettség egzotikus koktélját lehetett észrevenni. A fekete macska nem szerette, amikor az emberek nem veszik észre. Persze, egy kicsit nedves, meg nem nagyon sportolt az utóbbi időben, de azért mégiscsak egy macska. Bizonyos társaságokban kimondottan aranyos macskának is említették. Az egyedüli, aki észrevette, egy szakállas, piros sapkás fiatalember volt, aki távolabbról figyelte a vigadó tömeget. Rámosolygott, majd a tekintetét újra a tömegre szegezte. Egy termetes alak helyet kért, a tömeg oszolni kezdett. A kezében üveg volt. Így szólt: –  Uraim és hölgyeim, igyunk! Igyunk… A fekete macska nem értette a nevet, amit a termetes alak mondott. Az emberek nevei mindig olyan bonyolultnak hangzottak számára. Mindig úgy vélte, hogy csak fontoskodnak ezekkel a hosszú és érthetetlen nevekkel. Adhatnának rendes neveket is maguknak, mint Cirmi, Cili, Tejföl vagy Bukfenc. Csak annyit értett, hogy valamilyen drámaíróról van szó. A tömeg helyeslően bólintott és kijelentette: –  Igyunk! Igyunk! A drámaíróra! A nagy vigalom meg az alkohol meglazította az emberek szájmozgatóizmait. Mindenki a saját tökéletesen hibátlan véleményét akarta kinyil145

vánítani, kíméletlenül egymás szavába vágtak, mit sem adva az illedelmes társalgás szabályaira. –  Elképesztő dráma! – jelentette ki a Petőfi-bajuszos szerkesztő. – Harmadszor néztem meg, és még mindig találok benne újdonságokat, kis részleteket, amelyeket… –  Kiváló darab, kiváló színészek, még a súgó is hibátlan volt, azt se tudtam hol van – mondta egy másik. –  Öhh a darab… Öhh… Öhh... a dráma az ami öhh… Adja öhh… Lélektanilag elemzi az öhh… Tökéletes öhh tükörképet öhh… - próbálta kifejezni magát sikertelenül egyik. –  Uraim, minden szabályt áthág ez a dráma. Ilyen drámával évtizedek óta nem volt dolgunk. Ezt a darabot még az utódaink is áhítattal és csodálattal fogják említeni. Egy igazi dramaturgiai remekművet láttunk, uraim – mondta büszkén egy másik. –  Persze, természetesen, nem lehet tagadni a dráma érdemét, de ugyanakkor a mise-en-scène-t se szabad elfelejteni. A stilizált színpad, a gesztusoknak a tisztasága és a színészi testnek egy olyan kifejezése, amely a szövegen túl megy. Mondhatnám, poszt dramatikus testképeknek lehetünk a tanúi – jelentette ki egy sárga sapkás fiatalember. –  Semmiféle poszt dramatikus kép nem volt az előadásban. Itt a drámának a legtökéletesebb formájával találkoztunk – helyeselte egy sovány, fiús frizurájú hölgy. –  Legyünk őszinték, ha a drámaíró nem halt volna meg, egy lélek sem hallott volna erről a darabról!- válaszolt a sárgasapkás. –  Adjuk meg a kijáró tiszteletet a halottaknak– mondta szigorúan a termetes alak. –  Az én sikerem nem annak köszönhető, hogy öngyilkos lettem – vágott vissza mérgesen a sárgasapkás. –  Senki sem kérdőjelezte meg a maga munkáságát. Mégis vitathatatlan a dráma érdeme. Az, hogy ilyen hamar eltávozott közülünk a fiatal tehetség, csakis tragédiának minősíthető – jelentette ki a Petőfi-bajuszos. –  A szerelem áldozata – mondta a fiús frizurájú hölgy. A fekete macskának bőven elege volt az emberek dumáiból és elindult a sárgasapkás fiatalember ernyője alatt. Csak ő olyan mérgesen hagyta el a tömeget, hogy nem figyelt és rálépett a macska lábára. 146

–  Azt a fűzfán fütyülőjét! Fekete macska?! Mekkora klisé! – mondta a sárgasapkás. A macska óriási ellenszenvvel figyelte a sárgasapkást, amint távozik. Sikerült egy nagyon jó visszavágót kitalálnia, el is ordította magát: – Miau! De a sárgasapkás már túl messze volt, hogy meghallja. Gondolta, megírja neki facebookon, de utána rájött, hogy ő macska és nem face bookozik viharos időben. Amikor a fekete macska már majdnem elveszítette minden reményét, akkor a piros sapkás fiatalember állt meg mellette, félig szakadt ernyőjével. Együtt indultak el egy kis kávézóba. A piros sapkás leült és kért egy duplát. A macska melléfészkelődött, dorombolt egyet, majd megrázta magát, ös�szevizezte a piros sapkás nadrágját, aki mosolyogva figyelte ezt. Miután a fiatalember megitta a kávéját, vette a kanalát és rajzolni kezdett a kávémaradékkal. Megjósolta a fekete macska jövőjét. A macskát többnyire csak azok a jóslatok érdekelték, amelyek a szerelmi életére vonatkoztak. Végül azt írta a csupor aljára, hogy „Portugál”, a végére még egy kérdőjelt is illesztett. Egy keményalkatú fiatalember jött be a kávézóba. Ránézett a piros sapkásra és sóhajtott. Leült vele szemben. Egy ideig csak ültek és csendben figyelték a zuhogó esőt. A macska észrevette, hogy a két fiatalember között kimondottan nagy a hasonlóság. –  Nem gondolod, hogy ideje lenne feltámadni? – mondta a kemény alkatú, és kezébe vette a számlát. – Félek. –  Mégis mitől? A piros sapkás fiatalember az ölébe vette a fekete macskát és válaszolt.

147

Molnár Roland

Kiönt

149

virtuális vers…

Leckési Gábor

Virtuális vers Nem kell több üzenet Sem mihaszna komment Hazug hangulatjel Kettőspont, zárójel Mondd, ez mit jelent? Mit gondolsz? Mit írsz? Mit gondolsz, mit írsz? Képeden az alak kit takar? Te vagy az? Vagy, az Aki azt írja, amit más olvasni akar? Idézeted érted is? Vagy csak posztolod Mert posztolta ismerősöd is? Ismered ismerősödet? Tudod-e, idővonaladon ki követ?

153

Vinitor Orsolya Zsuzsanna

Szempont Ötletgyárban dolgozik, keres napi négyet, legyárt tízet is, ha jön az ihlet, akár negyvenet. Papír hiánya, bürokrácia, saját ötlet halála. Marad a gyárban; egyszer ihlet, aztán hitel. Kacsán forgó palota-láb, mit számít!? Kiadják, megveszik, kérnek újat, szerelmeset, ósdit. Ő az internet. Ujjai már véresek, tárcája egyre üresebb, a felesége terhes lett. Ihlet, aztán hitel, Pedig ide hit kell... Múzsa vakációra ment, az inspiráció abszent, nincs több ihlet, nincs több ötlet, de van hitel és hármas ikrek. Ötletgyárban dolgozott, keresett négyet, nem is volt olyan rossz az élet?

154

Klujber Márta

A(k)kulturáció Kulturális egységben identitásom determinált. Kulturális sokféleségben öndefinícióra törekszem. Kultúra nélküliségem posztmodern pszichózis. Kulturális diszkriminációban posztintegrációm a végkifejlet.

155

Dakó Viola

Ragadozó Összefolyó betűk régi elhagyatott folyosókon. Szétolvadni tűnik minden egyes felirat, az esténkénti “légy boldog” hagy nedves illatokat. A sok eljátszott esély rovarok szárnyait tépkedi a reggeli izgatott ébredésben. Árnyékok szaladnak hosszan csontozatomon, érintésed kergetik lépten-nyomon. Az út melletti árokban ébredés, égő hús szaga,emlékszem, az első alkalomra,amikor éreztelek magamban. Átváltoztam, hátrafele mozogtam, felszeleteltem egyenként mindent magamból. Hallgattam hümmögését, ahogy egybeolvad a rólam elképzelt valóságoddal. Erre emlékszem. És tudom, sose volt lehetőség másképp. 156

Soós Ádám

nekemTeNekedén Én vagyok a telód, gyűlölsz amiért keltelek Te vagy az a pár perc, amíg még ágyban lehetek A buszod vagyok reggel, mi épp előtted halad el Az enyémen Te leszel a legutolsó szabad hely A műszakod én vagyok, minek végét alig várod Te nekem előadás – hova nem kell – mégis járok Te suli után piálás. Hívnak, hát illik menni Én vagyok a túlórád, amit basznak kifizetni Te vagy az a buli, ahol ott az összes spanom Én a koncert ami elmarad, pedig már vártad nagyon Te vagy a részegségem, a fellegekben járok A buli után én vagyok a másnaposságod Te nekem nyári este, mikor kint ülök a tónál Én neked szürke téli, és nincsen kivel lógjál Én vagyok az éjjel, mikor álmatlanul forgolódsz És Te vagy az az álom, miben rám nézel és mosolyogsz Írhatnám ezt bármeddig, de egyre inkább nyálas Inkább most befejezem és ahogy eddig, várlak.

157

Hangácsi Zsuzsanna

Lót felesége Fojtó forróság fekete füstje Terjed tapad torokra tüdőre Jajszótól terhes percek dús sora Szenvedés szava égett hús szaga Egyformán terem imát és átkot Ítélet ölébe dől a város Édes bűnös mindenem Szodomám Tápláltál takartál éveken át Házam vagy hazám otthonom Tiéd vagyok sorsodban osztozom Tőled fordítsam borzadva fejem Ki szeretne szánna ha én sem Engedj el Lót átkozott a kezem Fülembe pokoli hangok csengenek Lázas láng lobogása lázít Ne akarj ne szeress ne tarts ne érints Múltam mindenem jelenem végzetem Fuss mentsd magad menekülj el tőlem Áll egy szobor időbe dermedve Emberek közt magányba meredve Nevét sem tudod ismered mégis A vétkes város szemeiben fürdik Arca békés bevégezte sorsát Mindhalálig szerette Szodomát

158

Fazakas Noémi

Tea Könyv

159

körséta…

André Ferenc

körséta tél, ami itt van akadva, durrog a hó és a táj is, városi abrakadabra, kluzs vagy a félkezi párizs sörszaga reccsen az éjben, szájba sodort cigaretta elhever épp szanaszéten, mint a tükörsima lepra, mert ha a szó ma kilendül, loccsan az utca kövére, isteni szájszaga csendül, izzad a porba kövérre, és ha a buszra ma felszáll, testek a testre tapadva, ömlik a kétheti lekvár, mint ki magára maradna, tudva előre hogy így lesz, olvad a kéz, az a moslék, mert ha a földbe se illesz, mondd, a magasba na hogy mész? ködkupolába beenyvez kőszobor éppe', ha bámul, két szeme isteni menzesz, tolla de szépen aláhull, két felemelt bikakézzel orrt odanyomni a falhoz, rőt vakolatra kifércel, s megtesz az isteni fallosz, így dagad éppen a lélek, sár suhan át a ködön, s kétlaki mennyei féreg csámcsog a köldöködön. 163

Kiss Dávid

Látképek II. Látja Isten, hogy állok a napon. Fák sorakoznak a hegyek elé, kiszélesedik a horizont. Vizet merítek mély kutakból és egyre csak megyek, kijárt úton, önmagammal párban a fodrozódó napsugárban a bizonyosság felé. Valahol a közelben gyár van. Csak a kéményét látni, túl a dombon, ahogy sóhajt, és már nem tudom, hogy ott oldalt a néha fel-fel sejlő napot előlem a füst rejti-e, vagy a felhő. Az ég még kék, de kint az este halvány fonalakból és összemázolt tónusokból lassan jelenlétté formálódik. A vonatablakból már csak saját magamra látok.

164

Kovács Katalin Tímea

Egy öngyilkosság margójára „S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam: bár lennétek ily bűnösök mindnyájan, hogy ne maradjak egész egyedül.” József Attila

És nem látta a beton És zuhant. Nem látták a villanó ablakok A lépcsőház szürke labirintusa A vöröslő pipacsok lehajtott fejjel Léptek várták a belső szervek szagát Kitárult ajándékaival S ím harmadnapra Kitárult lehetőségeivel vagy harmadévre lapos tető várta vagy az idő intervallum sokszorosán történelmi emlékezetével. feltámadt bennem És zuhant. egy arcnyi pirospozsgás Elkésett pillanat Megnyúlt pillanat szétmállott szerkezete. Atom kavalkád Hús-vér alkotás Proton részre bomlás A lüktető sorvadás differenciálja Relatív halál egy relatív világban Önmagát így formálta Lázadó, szabályszegő, bűnös! Vagy csupán ragacsos húsmassza-szökevény. Az utat foltozó gép zúg: bűnös! Az olvadó szurok elnyelte vére illatát Ahogy elnyelték a monoton utcarajzok minden szavát 165

Kállai Krisztina

Gyermeki képzelet Felnőttként veszni el egy kislány költészetében, Nagy kanállal enni a sötétség kertjében. Nehéz-e felismerni a hulló csillagot? mely hirtelen az ég boltján elsuhog... A kiköpött illúzió fényes tükrében keresem jövőmet az árnyékok lelkében. Szép kis mese ez lírába foglalva, rendkívüli klisé szépen csomagolva. Nem kell már várja a gyerek anyját a mosásból, A mosógép elvégez mindent magától. Magától? á, dehogy magamtól... A pénz beszél, a béka pedig kuruttyol. Ha nem tetszik ne folytasd, nem kell feltétlen felismerd az ordast. Mi vagyok én? Porszem... a világ műtermében. De álmaim szárnyalnak a szürke égen. Szédítsd a jövőt sólyom szárnyakon, de ha elér egy karom... ne fojtsd meg esélyed! Ragaszkodj hevesen, légy inkább vasmajom. Baromnak lenni a Föld kertjében sajátos élvezet. Arcképed szembeköp, nem csoda... hisz élvezed. Eltűnhetsz kénköves pokolban rejtőzve, mintsem hogy küzdj eltiport csótányként véresen vetődve.

166

A part messze még... Imádd hát Istened! Bohócnak tűnhetsz gyermeki képzelet. Tiszta víz melyik folyó medrében hömpölyög? Kicsiny szíved, szelíd örömöd. S végül mi marad? csak a képzelet. mégis nehezen jön ihlet, hiába kérleled. Ha szavam elfogy , ki szólal fel helyettem? Gyermekem lesz- e, ki sóhajt majd felettem? Vén bolondként néznek rám majdan, ha józanságom elhagyott? Nem! Nem akarom tudni! Elég, ha csak hallgatod. Tüzes vizek szárítsák ki a napot, melyen védtelen tündérek sebeit nyalod! Szabadság lét nélkül testtelen küzdelem, Az elme fej nélkül meddő tetem. Harc kell? Vedd hát fel fegyvered! A jövőd csak akkor változik, ha igazán tiszteled!

167

André Krisztina Sarolta

Néző(pontok) Mi vagyunk a fiatalok, akik neveletlenek és udvariatlanok. Mi vagyunk a fiatalok, akik egy kimerítő nap után és egy nehéz táskával a hátukon is átadják a helyüket a buszon. Mi vagyunk a fiatalok, akik nem törődnek a jövőjükkel. Mi vagyunk a fiatalok, akik éjszaka arra a gondolatra ébrednek, hogy félnek a jövőtől és szeretnének kicsit megrekedni ebben a csökkentett felelősségvállalásról híres korszakban, hogy tudjanak felkészülten beleballagni az óvoda óta emlegetett nagybetűs életbe. Mi vagyunk a fiatalok, akikben gyakran csalódniuk kell a szüleiknek. Mi vagyunk a fiatalok, akik igyekeznek úgy viselkedni, hogy ne hozzanak szégyent, de nem az ők álmaikat valósítani meg. Mi vagyunk a fiatalok, akik nem akarnak tanulni. Mi vagyunk a fiatalok, akik mindenhonnan azt hallják, hogy semmit nem érünk az elméleti tudásunkkal. Mi vagyunk a fiatalok, akik kihasználják a szüleik jóindulatát. Mi vagyunk a fiatalok, akik túlórázva és spórolva is képtelenek vagyunk annyi pénzt összeszedni, hogy kölcsönfelvétel nélkül elköltözhessünk a mama-szállóból. Mi vagyunk a fiatalok, akik nem törődnek az iskolával. Mi vagyunk a fiatalok, akik keserűen veszik tudomásul, hogy mennyire csökkenteni tudja az érdeklődésüket egy belekeseredett, kiégett tanár. Mi vagyunk a fiatalok, akik nem akarnak dolgozni. Mi vagyunk a fiatalok, akik külföldre kényszerülnek, ha szeretnék azt érezni, hogy a tudásukra szükség van. Mi vagyunk a fiatalok, akik ki sem mozdulnak otthonról. Mi vagyunk a fiatalok, akik állandóan úton vannak. Mi vagyunk a fiatalok, akiknek semmi sem szent. Mi vagyunk a fiatalok, akik folyamatosan mérlegelnek, hogy vajon jól cselekedtek-e. 168

Mi vagyunk a fiatalok, akik távol estek a fától. Mi vagyunk a fiatalok, akik minden tettüket kicsit a szüleik szemével is nézik, érzik, hogy benne élnek minden tettükben. Mi vagyunk a fiatalok, akiknek nincsen jövőképük. Mi vagyunk a fiatalok, akik már nem merik elmondani senkinek, hogy hol szeretnének elhelyezkedni, mert minden szakma esetén azt a választ kapják: ,,azzal gátat lehetne tömni, válassz valami mást”. Mi vagyunk a fiatalok, akik felelőtlenek. Mi vagyunk a fiatalok, akik remélik, hogy öregedő szüleiknek mindig ott tudnak lenni mikor szükségük lesz, anélkül, hogy megalázó lenne számukra az, hogy segítségre szorulnak. Mi vagyunk a fiatalok, akik nem akarnak semmit mozdítani maguk körül. Mi vagyunk a fiatalok, akik önkénteskednek, és nem csak mondják, hanem érzik is, hogy az adás által csak nyerhetnek. Mi vagyunk a fiatalok, akik a divathóbortoknak élnek. Mi vagyunk a fiatalok, akik hagyományőrző csoportokban teszik jelenné a múltat. Mi vagyunk a fiatalok, akik gyűlölik az általánosításokat. Mi vagyunk a fiatalok, akik általánosítanak. Mi vagyunk a fiatalok, akik ti is voltatok.

169

Ozsváth Zsuzsa

A konyhában a tévé a konyhában a tévé milyen jó instant kávé instant hírek és gombos távkapcsoló meg az összeérő ízek. meg a sávok ahogy húzzák el a csíkot a képernyő alján míg felette egymást nyúzzák fura urak és arcukon kaján szántások mintázódnak. a konyhában a tévé milyen jó, míg tea filterek ázódnak és a tájakat belepi a hó. addigra összeérnek az ízek és – ha minden jól megy – a szájak is összeérnek és a hírek is csak a szívtájnak szólnak pár jó szót arról, hogy végül is minden jól van; a kismutató is balról jobb irányba kattan és ketten nézik a konyhában a tévét és tényleg milyen jó – kiskanál, filter a teában – és az elemes távkapcsoló.

170

Huszár Dávid

Bocsi

171

A KORTÁRS HANGON ’15 pályázat díjazottjai I. díjas André Ferenc, Kolozsvár, Babeş-Bolyai Tudomány Egyetem Ozsváth Zsuzsanna, Nagyvárad, Partiumi Keresztény Egyetem II. díjas Herédi Rebeka, Eger, Eszterházy Károly Főiskola Kispál Dániel, Eger, Eszterházy Károly Főiskola Sárkány Tímea, Kolozsvár, Babeş-Bolyai Tudomány Egyetem Schäffer Anett, Miskolci Egyetem III. díjas Hangácsi Zsuzsanna, Miskolci Egyetem Jakab-Kelemen László, Sárpospatak, Eszterházy Károly Főiskola Comenius Kara Jaszenovics Lilla Anna, Marosvásárhely, Orvosi- és Gyógyszerészeti Egyetem Szilágyi Szilvia, Nagyvárad, Partiumi Keresztény Egyetem KÜLÖNDÍJAS Leczkési Gábor, Komárom, Selye János Egyetem Keszi Bálint, Miskolci Egyetem Sós Ádám, Eger, Eszterházy Károly Főiskola Ugron Nóra, Kolozsvár, Babeş-Bolyai Tudomány Egyetem

173

A jelenlegi kötetben szereplők eredményei a korábbi pályázatainkon Hangácsi Zsuzsanna, Miskolci Egyetem 2009. III. díj, 2011. 2013. különdíj, 2014. III. helyezett Klujber Márta, Eszterházy Károly Főiskola, Eger 2010. II. díj, 2013. I. díj, 2014. különdíj Kiss Dávid, Eszterházy Károly Főiskola, Eger 2013. különdíj, 2014. III. helyezett Kispál Dániel, Eszterházy Károly Főiskola, Eger 2014. Különdíj Jaszenovics Lilla-Anna, Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem 2013. III. díj, 2014. különdíj Kovács Katalin Tímea, Sapientia Erdélyi Magyar Tudomány Egyetem Csíkszeredai kara 2014. II. helyezett

174

175

Tartalomjegyzék Szerkesztői előszó���������������������������������������������������������������������������������5 Hortobágyi Tamás: Hova�����������������������������������������������������������������������7 Esti korkép André Ferenc: esti korkép�������������������������������������������������������������11 Kiss Dávid: Ars poetica borús időben �������������������������������������������12 Handó Mária: Mai dal �����������������������������������������������������������������13 Sárkány Tímea: Nélküled �������������������������������������������������������������14 Molnár Beáta: hiába ���������������������������������������������������������������������15 Jakab-Kelemen László: Viharos Sors ���������������������������������������������16 Herédi Rebeka: Helyzetjelentés�����������������������������������������������������17 Hangácsi Zsuzsanna: Aki fél���������������������������������������������������������18 Sós Ildikó: Akt�������������������������������������������������������������������������������21 Értéktelenül Jaszenovics Lilla-Anna: Értéktelenül ���������������������������������������������25 Hajdú Dalma: Nemesishez, a bosszú borús angyalához�����������������26 Ugron Nóra: a fekete a �����������������������������������������������������������������27 Ágoston Gabriella: Aphrodité Londonban�������������������������������������28 Handó Mária: Visszaváró �������������������������������������������������������������29 Pletenyik Dóra: Elemek�����������������������������������������������������������������30 Ács Zoltán: Arcom alá... ���������������������������������������������������������������31 Huszár Ágnes: (szür)reál Önkép ���������������������������������������������������32 Sütő Tamás: A vágy valósága ���������������������������������������������������������33 Oláh Dóri: Hippik�������������������������������������������������������������������������35

176

Láttalak az utcán Ozsváth Zsuzsa: láttalak az utcán���������������������������������������������������39 Sárkány Tímea: Vissza�������������������������������������������������������������������40 Iochom Zsolt: Hajnali ébredés �����������������������������������������������������41 Bolgyán-Bora Zsuzsánna: Hímszagú nyáreső���������������������������������42 Katona József Álmos: Színesztétika �����������������������������������������������43 Hajdú Dalma: Ébredés �����������������������������������������������������������������44 Keszi Bálint: Az utolsó íz���������������������������������������������������������������45 Földesi Csenge: Szívtárgy �������������������������������������������������������������46 Kónya Réka: TownTrans�����������������������������������������������������������������47 Vallomás Kovács Katalin Tímea: Vallomás���������������������������������������������������51 Ugron Nóra: L �����������������������������������������������������������������������������52 Soós Ádám: BelőlemTéged �����������������������������������������������������������54 Bolgyán-Bora Zsuzsánna: Metrón�������������������������������������������������55 Sós Ildikó: Akt II.���������������������������������������������������������������������������57 Kun Ágnes: Álmatlanság���������������������������������������������������������������59 Dakó Viola: Őszi még�������������������������������������������������������������������61 Ágoston Gabriella: Búcsúzóul…���������������������������������������������������62 Molnár Beáta: kivonatok���������������������������������������������������������������63 Hortobágyi Tamás: Capali �������������������������������������������������������������65

177

Tengerkép Schäffer Anett: Tengerkép �����������������������������������������������������������69 Angyal Olivia: Csimpilimpi hová mész �������������������������������������������73 Popa Margit: Libbenő álmok �������������������������������������������������������75 André Krisztina Sarolta: Fél esztendőm hatalom…�����������������������78 Kiss Barbara: Elutasítva�����������������������������������������������������������������80 Tóth Anett: Majdnem���������������������������������������������������������������������83 Körhinta Szilágyi Szilvia: Körhinta���������������������������������������������������������������87 Vinitor Orsolya Zsuzsanna: Intro �������������������������������������������������90 Kovács Bea: (**) ���������������������������������������������������������������������������92 Kiss Barbara: Márton �������������������������������������������������������������������93 Kovács Anikó: Zűrzavar�����������������������������������������������������������������95 Lexe ma Sütő Tamás: Lexe ma �������������������������������������������������������������������99 Leckési Gábor: Zár���������������������������������������������������������������������100 Jakab Edina: Pionírok �����������������������������������������������������������������101 Nyikó Anetta: Döglődés�������������������������������������������������������������103 Kispál Dániel: Egy ünnep lehetősége�������������������������������������������104 Keszi Bálint: Halotti beszéd���������������������������������������������������������106 Jakab-Kelemen László: 21. század�����������������������������������������������108 Domokos Zsolt: Életfonal �������������������������������������������������������������109

178

Elbocsátó üzenetek Schäffer Anett: Elbocsátó üzenetek���������������������������������������������113 Földesi Csenge: Lámpa���������������������������������������������������������������115 Herédi Rebeka: Saját szoba���������������������������������������������������������118 Kunola Márta: Félelem�����������������������������������������������������������������121 Apokrif igazságkereső unokámnak Jaszenovics Lilla Anna: Apokrif igazságkereső unokámnak�����������125 Kispál Dániel: Tónus�������������������������������������������������������������������127 Ács Zoltán: Átmenő �������������������������������������������������������������������129 Katona József Álmos: Így írtok kortárs hangon ti…���������������������130 Klujber Márta: Felkészülten �������������������������������������������������������131 Huszár Dávid: Nagyapa���������������������������������������������������������������133 Nagyapám fontosnak tartja Kovács Bea: ( * )�������������������������������������������������������������������������137 Farkas Szabolcs: A lélekfestő �������������������������������������������������������138 Roszicska László: Játszóház ���������������������������������������������������������140 Szabó Hildegarda: Elcsellózott szilveszteri éj �������������������������������142 Csiki András: A drámaíró �����������������������������������������������������������145 Molnár Roland: Kiönt �����������������������������������������������������������������149

179

Virtuális vers Leckési Gábor: Virtuális vers�������������������������������������������������������153 Vinitor Orsolya Zsuzsanna: Szempont ���������������������������������������154 Klujber Márta: A(k)kulturáció�����������������������������������������������������155 Dakó Viola: Ragadozó�����������������������������������������������������������������156 Soós Ádám: nekemTeNekedén ���������������������������������������������������157 Hangácsi Zsuzsanna: Lót felesége �����������������������������������������������158 Fazakas Noémi: Tea Könyv�����������������������������������������������������������159 Körséta André Ferenc: körséta�����������������������������������������������������������������163 Kiss Dávid: Látképek II.�������������������������������������������������������������164 Kovács Katalin Tímea: Egy öngyilkosság margójára���������������������165 Kállai Krisztina: Gyermeki képzelet���������������������������������������������166 André Krisztina Sarolta: Néző(pontok)���������������������������������������168 Ozsváth Zsuzsa: A konyhában a tévé�������������������������������������������170 Huszár Dávid: Bocsi���������������������������������������������������������������������171 A Kortárs Hangon ’15 pályázat díjazottjai���������������������������������������173 A jelenlegi kötetben szereplők eredményei a korábbi pályázatainkon�����174 A Kortárs Hangon ’15 pályázat meghirdetése���������������������������������175

180