A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges Elektronikus kiadás v.1.0

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Lauren Weisberger: Revenge Wears Prada HarperCollinsPublishers, London, 2013 Fordította: Sóvágó Katalin A könyvet tervezte: Malum Stúdió / Szabó Vince Copyright © Lauren Weisberger, 2013 Hungarian translation © Sóvágó Katalin, 2014 Copyright © GABO Kiadó, 2014 ISBN 978-963-689-947-9 A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges Elektronikus kiadás v.1.0. Kiadja GABO Kiadó www.gabo.hu [email protected] www.dibook.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva

1. FEJEZET AMÍG CSAK ÉL

Hidegen, kérlelhetetlenül zuhogott az eső, és mivel a szél összevissza lobogtatta a vízfüggönyöket, úgyszólván semmi hasznát sem lehetett venni esernyőnek, esőkabátnak és esőcsizmának. Nem mintha Andynél bármelyik is lett volna. Kétszáz dolláros Burberry esernyője nem volt hajlandó kinyílni, és eltört, amikor erőltette; a csuklya nélküli, nagygalléros nyúlszőrme kisbunda fantasztikusan kiemelte a derekát, de nem védte meg a dermesztő hidegtől; a mutatós, vadonatúj, velúr Prada tűsarkúnak vidám fukszialila színe volt, de a lábfeje nagyobb részét szabadon hagyta. A csőnadrágban is pucérnak érezte a vádliját, mert a bőr annyit ért a szélben, mint a selyemharisnya. Máris kezdett szürke latyakká olvadni a negyvencentis hó, amely elborította New Yorkot, és Andy ezredszer is azt kívánta, bár ne kellene itt élnie. Egy taxi, mintha csak őt akarná igazolni, áthajtott a sárgán, és rádudált Andyre, aki elkövette azt a szörnyű bűnt, hogy keresztül akart vágni az utcán. Uralkodott magán, hogy ne intsen be neki – ma már mindenki fegyverrel jár –, inkább összeszorította a fogát, és megmaradt a néma átkozódásnál. Cipősarkának magasságához képest egész szép tempóban tette meg a következő kétháromsaroknyi távolságot. Ötvenkettedik, Ötvenharmadik, Ötvennegyedik… már nincs is olyan messze, és legalább melegedhet egy-két percig, mielőtt visszarohanna az irodába. Egy forró kávé, sőt talán, de csak talán egy csokimorzsás keksz ígéretével vigasztalta magát, amikor váratlanul meghallotta valahonnan azt a csengést. Honnan jön? Andy körülnézett, de a többi gyalogos mintha nem érzékelte volna a hangot, amely másodpercről másodpercre erősödött. Br-rrring! Br-rrring! Az a csengőhang. Megismerné akárhol, amíg csak él, bár meglepő, hogy még mindig gyártanak telefonokat ilyen hanggal. Egyszerűen csak rég nem hallotta, és… egyszerre jött vissza minden. Tudta, még mielőtt előhúzta volna a táskájából a telefonját, mit fog látni, de még így is sokkolta a két szó a kijelzőn: MIRANDA PRIESTLY. Nem fog válaszolni. Nem bír válaszolni. Mély lélegzetet vett, kinyomta a telefont, visszadobta a táskájába. A készülék szinte azonnal ismét rákezdte a csörömpölést. Andy pulzusa felgyorsult, és egyre nehezebben kapott levegőt. Kilégzés, belégzés!, parancsolta magának, és leszegte az állát, hogy védje az arcát a havas eső korbácsától. Csak menj! Két sarok sem választotta el az étteremtől – már látta is, mint egy meleg fényben izzó ígéretet –, amikor egy különösen

rosszindulatú széllökés megtaszította. Elvesztette az egyensúlyát, és egyenesen belelépett a manhattani tél egyik legcsúnyább részébe: egy földből, vízből, sóból, és az ég tudja, mi mindenből habart, fekete, kásás pocsolyába, amely olyan piszkos, jeges, és megdöbbentően mély volt, hogy tehetetlenül bele kellett süllyedni. Mint ahogy Andy is belesüllyedt a járda és az úttest közötti pokolkútba. Kecsesen megállt fél lábon, mint egy flamingó, a másikat imponáló elszántsággal jó harminc-negyven másodperc hosszan tartotta a vizenyős mocsok fölött, miközben fontolgatta, mit tegyen. Az emberek széles ívben kikerülték őt és a szortyogós tavacskát, amelybe csupán a térdig érő gumicsizmát viselő vakmerők gázoltak bele, ám senki sem nyújtott segítő kezet. Miután megállapította, hogy egyetlen irányban sem ugorhat ki a széles tócsából, Andy erőt gyűjtött az újabb hidegsokkhoz, és leengedte a bal lábát a jobb mellé. A jeges víz felrohant a lábfején, és megállapodott a bokája fölött, a lila cipő után még a bőrnadrágból is elnyelve jó tíz centimétert. Majdnem elsírta magát. A cipője és a nadrágja tönkrement, a lábát el fogja veszíteni, mert úgyis lefagy, a mocsárból nem szabadulhat, legfeljebb ha kilábal belőle, és csak arra bír gondolni: ez a büntetésed, amiért blokkoltad Miranda Priestlyt! De nem foglalkozhatott a nyomorúságával, mert amint elvergődött a járdáig, és megállt, hogy felmérje a károkat, ismét megszólalt a telefonja. Vakmerőség – sőt fenegyerekség – volt, hogy nem fogadta az első hívást, de nem teheti meg még egyszer. Csöpögve, vacogva, a könnyeivel küzdve rábökött a kijelzőre, és azt mondta: – Halló. – Ahn-dre-ah? Te vagy az? Egy örökkévalóság óta elmentél. Nem kérdem meg még egyszer. Hol. Van. Az. Ebédem? Nem tűröm, hogy így várassanak. Hát persze, hogy én vagyok, gondolta Andy. Az én számomat tárcsáztad. Ki más vehette volna fel? – Ne haragudj, Miranda. Borzasztó idő van idekint, de igyekszem a tőlem… – Elvárom, hogy haladéktalanul itt légy. Ennyi. – Mielőtt Andy egyetlen szót szólhatott volna, a vonal megszakadt. Bár a víz a cipőjében az elképzelhető leggusztustalanabb módon cuppogott a lábujjai között, és ebben a tűsarkúban száraz időben is nehéz volt járni, és a felfagyott járda másodpercről másodpercre jobban csúszott, Andy futásnak eredt. A tőle telhető legnagyobb sebességgel megtett egysaroknyi távolságot, és már csak egyet kellett volna, amikor a nevét kiáltotta valaki. Andy! Andy, állj meg! Én vagyok az! Ne fuss tovább! Ezt a hangot mindenütt felismerte volna. De hogy kerül ide Max? Erre a hétvégére elutazott valahova az állam északi részébe valamilyen okból, amely elmosódott Andy emlékezetében. Vagy mégsem? Megállt, hátrafordult, kereste

Maxet. Ide, Andy! És ekkor meglátta a vőlegényét sűrű, sötét hajával, fényes zöld szemével és markáns jóképűségével egy hatalmas, fehér ló hátán. Andy nem szerette különösebben a lovakat, amióta másodikos korában leesett egyről, és eltörte a jobb csuklóját, bár ez egészen barátságosnak tűnt. A férfi látványa olyan önkívületbe hozta, hogy meg sem kérdezte, mit keres Max fehér lovon Manhattanben, egy hóvihar kellős közepén. Max a gyakorlott lovas hanyagságával ugrott le az úttestre; Andy nem emlékezett, mondta-e valaha, hogy pólózik. Három hosszú lépéssel ott termett a lánynál, és a legforróbb, leggyönyörűségesebb öleléssel szorította magához. Andy elernyedt a megkönnyebbüléstől. – Szegény szívem – mormolta a férfi, ügyet sem vetve a lóra és a szájtátókra. – Halálra fázhattál már idekint! Kettejük között felvisított egy telefon – az a telefon. A lány kapkodva szétnyitotta. – Ahn-dre-ah! Nem tudom, hogy a „haladéktalanul” szó melyik részét nem érted, de… Andy egész testében remegett, amikor Miranda éles hangja belefúrt a fülébe, de mielőtt megmoccanhatott volna, Max kivette a kezéből a telefont, lenyomta a képernyőn a „vége” szót, azután tökéletes pontossággal célozva beledobta a készüléket a pocsolyába, amely korábban beszippantotta Andy lábát. – Végeztél vele, Andy – mondta, és egy nagy pehelydunnát borított a menyasszonya vállára. – Jaj, istenem, Max, hogy tehettél ilyet! Így is késésben vagyok! Még az étteremig sem jutottam el, és Miranda megöl, ha nem érek vissza időben az ebédjével… – Pszt! – Max rátette két ujját a lány ajkára. – Most már biztonságban vagy. Velem vagy. – De már tíz perccel múlt egy, és ha Miranda nem… Max a lány hóna alá nyúlt, könnyedén a levegőbe emelte, óvatosan felültette oldalvást a fehér lóra, amelyet közlése szerint Banditának hívtak. Andy sokkolt némasággal nézte, ahogy Max leveszi az ő lucskosra ázott cipőjét, és a járdára dobja. Sporttáskájából – amelytől sose vált meg – kiemelte Andy kedvenc, mamusz fazonú, birkagyapjúval bélelt papucsát, és felhúzta menyasszonya vörösre fagyott lábára. A lány térdére borította a pehelytakarót, a saját kasmírsáljával bugyolálta be Andy fejét és nyakát, a kezébe nyomott egy rozsdamentes termoszt, amelyben, mint mondta, különlegesen tömény, forró, fekete csokoládé van. Andy kedvence. Utána fantasztikusan sima mozdulattal

felszállt a lóra, és megragadta a kantárt. Mielőtt Andy megmukkanhatott volna, ügetni kezdtek a Hetedik sugárúton, amelyet a rendőri kíséret megtisztított előttük a járművektől és a gyalogosoktól. Óriási megkönnyebbülés volt érezni a meleget és a szeretetet, Andy mégsem szabadulhatott a pániktól, amiért nem teljesítette Miranda utasítását. Ki fogják rúgni, az fix, és ez még nem is a legrosszabb. Mi van, ha Miranda annyira bedühödött, hogy határtalan befolyását felhasználva megakadályozza, hogy Andy bárhol is munkát kapjon? Mi van, ha elhatározta, hogy móresre tanítja a titkárnőjét, és megmutatja neki, mi történik, ha valaki csak úgy faképnél hagyja – nem egyszer, de kétszer is – Miranda Priestlyt? – Vissza kell mennem! – kiáltotta bele a szélbe, amikor az ügetés átcsapott vágtába. – Max, fordulj meg, vigyél vissza, nem… – Andy! Hallasz, édesem? Andy! A lány szemhéja felpattant. Csak annyit érzékelt, hogy mindjárt kiugrik a szíve. – Nincs semmi baj, bébi. Most már biztonságban vagy. Csak álom volt, méghozzá úgy látom, borzasztó rossz álom – duruzsolta Max, hűvös tenyerébe fogva a lány arcát. Andy felkönyökölt. Reggeli napfény szűrődött be a szoba ablakán. Nem volt havazás, se ónos eső, se ló. A lába csupasz volt, de jó meleg a bársonyosan puha paplan alatt, és jólesett odasimulni Max erős testéhez. Mélyet lélegzett, beszívta a férfi leheletének, bőrének, hajának illatát. Csak álom volt. Körülnézett a hálószobában. Úgy érezte, mintha félig még aludna, a feje zavaros volt, mert nem a megszokott időben ébresztették. Hol vannak? Mi történik itt? Az ajtóra kellett pillantania, amelyen a frissen vasalt, isteni Monique Lhuillier ruha lógott, csak arról jutott eszébe, hogy az ismeretlen szoba tulajdonképpen az esküvői lakosztály – az ő lakosztálya –, és ezen az esküvőn ő a menyasszony! Menyasszony! Úgy dobta fel magát az ereibe lövellő adrenalintól, hogy Max felkiáltott meglepetésében. – Miről álmodtál, bébi? Remélem, nem volt köze a mai naphoz. – Szó sincs róla. Csak a régi kísértetek. – Maxhez hajolt, hogy megcsókolja. Stanley, a máltai pincsijük, közéjük fúrta magát. – Hány óra? Várj csak, mit keresel te itt? Max azzal a vásott vigyorral nézett rá, amit Andy úgy szeretett, majd lekászálódott az ágyról, és a lány, mint mindig, akaratlanul megcsodálta a férfi széles vállát, lapos hasát. Olyan teste volt, mint egy huszonöt évesnek, illetve annál is jobb: nem az az eltúlzottan izmos fajta, de tökéletesen feszes és atletikus. – Hat óra van. Két órája jöttem – mondta, és belebújt flanel

pizsamanadrágjába. – Rám tört a magány. – Hát pedig jobb lesz, ha eltűnsz, mielőtt észrevesz valaki. Anyád szörnyű nagy ügyet csinált belőle, hogy ne találkozzunk az esküvő előtt. Max kihúzta az ágyból a lányt, és magához ölelte. – Akkor ne mondd meg neki, de nem voltam hajlandó kibírni egy egész napot nélküled. Andy bosszankodást színlelt, bár titokban – főleg a lidércnyomás miatt – örült, hogy Max beosont hozzá egy kis összebújásra. – Na, jó! – sóhajtott színpadiasan. – De meg ne lássanak, amikor visszamész a szobádba! Kiviszem sétálni Stanley-t, mielőtt megrohanna a tömeg. Max a lány testéhez szorította a medencéjét. – Még korán van. Ha sietünk, biztosan… – Indíts! – nevetett Andy. Max ismét megcsókolta, ezúttal gyengéden, mielőtt kisurrant a lakosztályból. Andy felkapta Stanley-t, és puszit cuppantott a pincsi nedves orrára. – Na végre, Stan! – A kutya lelkesen csaholt, és szabadulni próbált; Andynek le kellett tennie, nehogy Stanley összekarmolja a karját. Néhány kellemes másodpercre sikerült elfelejtenie az álmot, de az gyorsan visszatért, teljes valósághű részletességében. Andy mélyen beszívta a levegőt, és elővette a gyakorlati eszét. Esküvői idegbaj. Klasszikus szorongásos álom. Nem több, nem kevesebb. Reggelit hozatott a szobapincérrel, megetette Stanley-t rántottával és pirítóssal, miközben fogadta az izgatott hívásokat az anyjától, a nővérétől, Lilytől, Emilytől, akik alig várták, hogy hozzáfoghassanak a készülődéshez, azután felcsatolta a pórázt Stanley-re, hogy tegyenek egy gyors sétát a csípős októberi időben, mielőtt túlságosan felmelegszik az idő. Kissé feszélyezte, hogy a leánybúcsújára kapott frottír mackónadrágot kell viselnie, a fenekén a harsogó rózsaszín ARA felirattal, bár titokban büszke is volt rá. Baseballsapka alá rejtette a haját, befűzte a tornacipőjét, magára kapott egy Patagonia pulóvert, és csodával határos módon sikerült úgy kijutnia a hatalmas Astor Court Estate Szállodából, hogy egy élő lélekkel sem találkozott. Stanley olyan boldogan szökdécselt, ahogyan csak bírt a kurta lábacskáin, és húzta a lányt a telek határát jelző fasor felé, ahol már az ősz színeiben lángoltak a levelek. Majdnem harminc percet sétáltak, elég hosszú ideig ahhoz, hogy feltűnjön a távollétük, és noha a levegő friss volt, a dimbes-dombos vidék gyönyörű, és Andyben pezsgett az esküvői izgalom, mégsem verhette ki a fejéből Miranda képét. Hogy képes még mindig kísérteni? Majdnem tíz éve, hogy Andy elmenekült Párizsból és Miranda titkárnőjének lélekölő robotjától a Runwaynél. Felnőtt az óta a rettegett év óta, ugye? Minden megváltozott, ráadásul jó értelemben. A Runwayt

követő első években szabadúszó volt, de büszkeségére sikerült állandó munkatárssá kinőnie magát a Boldogan éltek, míg meg nem haltak esküvői blognál. Pár évvel és több tízezer szóval később sikerült beindítania saját magazinját, a gyönyörű, csillogó, elegáns Plunge-ot, amely immár a harmadik évfolyamot éri meg, és minden baljóslat ellenére nyereséges. Már kezdik felterjeszteni díjakra, és a hirdetők az ajtajukon dörömbölnek. Most pedig, ennyi szakmai siker után még férjhez is megy! Max Harrisonhoz, a néhai Robert Harrison fiához, a legendás Arthur Harrison unokájához, aki rögtön a nagy gazdasági világválság után megalapította a Harrison Kiadóvállalatot, majd a Harrison Médiakonszernné, az Egyesült Államok egyik legtekintélyesebb és legnyereségesebb vállalkozásává fejlesztette. Max Harrison, akit régóta a legkívánatosabb partik közé sorolnak, aki New York Tinsley Mortimerjeivel és Amanda Hearstjeivel meg valószínűleg a húgaikkal, unokatestvéreikkel és barátnőikkel is járhatott, az ő vőlegénye! Délután polgármesterek és cápák jönnek ide, csak hogy megéljenezhessék az ifjú örököst és az új asszonyt. No és mi benne a legjobb? Az, hogy ő szereti Maxet. Max az ő legjobb barátja. Bálványozza őt, meg tudja nevettetni, és becsüli a munkáját. Ugye, milyen nagy igazság, hogy New Yorkban akkor nősülnek a férfiak, amikor készen állnak rá? Max alig pár hónappal a megismerkedésük után szóba hozta a házasságot. Azóta eltelt három év, és ma meglesz itt az esküvőjük. Andy megszidta magát, amiért egyetlen másodpercet is pazarol egy ilyen nevetséges álomra, és visszavitte Stanley-t a lakosztályába, ahol addigra kisebb asszonyhad repesett és kárált fejvesztetten, hogy csak nem szökött meg az ara. Egyszerre és hangosan lélegeztek fel, amikor Andy belépett. Nina, az esküvőtervező tüstént osztogatni kezdte parancsait. A következő órák egybefolytak; zuhany, főnözés, hajcsavarás, szempillafestés, annyi alapozó, amennyi egy pattanásos kamasz bőrét is kisimította volna. Valaki munkába vette Andy lábkörmeit, egy másik az alsóruhát hozta, egy harmadik a rúzs színéről folytatott megbeszéléseket. Mire felocsúdott, Jill, a nővére már a magasba is emelte az elefántcsontszínű kreációt, a következő másodpercben Mrs. Sachs összehúzta a lánya hátán a finom selymet, majd belecipzárazta Andyt a ruhába. A nagyanyja kotkodácsolt gyönyörűségében. Lily sírt. Emily becsempészett egy cigarettát a nászutaslakosztály fürdőszobájába, mert azt hitte, hogy ott nem veszik észre. Andy igyekezett magába szívni, ami történt. Azután magára maradt. Mielőtt be kellett volna vonulnia a fényes bálterembe, pár percre egyedül hagyták, ki-ki elment öltözködni. Merev tartásban gubbasztott egy vastagon kipárnázott antik széken, és megpróbált vigyázni, nehogy akár egyujjnyira is meggyűrje a ruháját. Nem egészen egy óra múlva férjes asszony lesz, örök hűséget esküsznek egymásnak Maxszel. Szinte felfoghatatlan! A lakosztályban megszólalt a telefon. Max anyja volt az.

– Jó reggelt, Barbara – mondta Andy annyi melegséggel, amennyi kitelt tőle. Barbara Anne Williams Harrison, az Amerikai Forradalom Leánya, aki a Függetlenségi Nyilatkozat nem egy, de két aláíróját számíthatta az ősei közé, mindazon jótékonysági bizottmányok állandó tartozéka, amelyek számítanak a manhattani jó társaságban, az Oscar Blandivel fésültetett frizurájától a Chanel papucscipőjéig maga volt a tökéletes udvariasság a leendő menye iránt. Tökéletesen udvarias volt mindenkihez. De nem volt érzelmes. Andy igyekezett, hogy ne vegye zokon, és Max biztosította, hogy csak képzelődik. Kezdetben arra gyanakodott, hogy Barbara őt is csak múló szeszélynek tartja. Később meggyőzte magát, hogy Barbara és Miranda ismeretsége mérgezett meg minden reményt, hogy valaha is közel kerülhessen az anyósához. Végül rájött, hogy Barbara egyszerűen csak ilyen: hűvösen udvarias mindenkihez, még a saját lányához is. Andy el sem tudta képzelni, hogy „mamának” szólítsa ezt az asszonyt. Nem mintha az valaha is felajánlotta volna… – Szervusz, Andrea. Most jutott eszembe, hogy oda sem adtam a nyakláncot. Annyit futkostam délelőtt a szervezés miatt, hogy későn keríthettem sort a fodrászra és a kozmetikusra. Azért telefonálok, mert egy velúrtokban van Max szobájában, annak az utálatos sporttáskájának az oldalzsebében. Nem akartam ott hagyni a személyzet orra előtt. Te talán több sikerrel győzhetnéd meg a fiamat, hogy használjon valami méltóbbat. Isten a megmondhatója, ezerszer is próbálkoztam, de egyszerűen nem akar… – Köszönöm, Barbara. Azonnal elhozom. – Nehogy megtedd! – vijjogta az asszony. – Nem találkozhattok a szertartás előtt, az balszerencsét jelent! Küldd oda anyádat vagy Ninát. Akárkit. Rendben? – Természetesen – válaszolta Andy. Letette a kagylót, kiment a folyosóra. Idejében megtanulta, hogy könnyebb, ha mindenben helyesel Barbarának, utána pedig azt teszi, ami neki tetszik. Vitatkozással nem jutott sehova. Pontosan ezért visel Harrison-ékszert, hogy „valami antik” is legyen rajta, nem pedig azt, amit a saját családjától kapna. Barbara ragaszkodott hozzá. A Harrisonok hat nemzedéke használta már esküvőkön azt a nyakéket. Andy és Max sem tehet mást. Max lakosztályának ajtaja résnyire nyitva állt, a belépő lány hallotta a fürdőszobából a zuhany suhogását. Jellemző, gondolta. Én öt órája készülődöm, ő pedig csak most áll be a zuhany alá! – Max? Én vagyok az. Ki ne gyere! – Andy? Mit keresel te itt? – kiáltotta Max a fürdőszoba csukott ajtaja mögül. – Csak elhozom a mamád nyakékét. Ki ne gyere, oké? Nem akarom, hogy láss a menyasszonyi ruhámban. Benyúlt a táska első zsebébe. Velúrdobozt nem talált, csak egy összehajtott

papírt. Krémszínű, vastag levélpapír volt, amelybe Barbara monogramját domborították díszes sötétkék betűkkel. Barbara annyi levélpapírt vásárolt, hogy a Dempsey & Carrollt mondhatni ő tartotta meg a piacon; ugyanazt a típust használta születésnapi gratulációkhoz, köszönőlevelekhez, vacsorameghívásokhoz, kondoleálásokhoz negyven év óta. Régimódian előírásos volt, és inkább meghalt volna, semhogy otromba e-mailt vagy – borzalom! – SMS-t küldjön valakinek. Logikus, hogy a tulajdon fiának is hagyományos, kézzel írott levelet küld az esküvője napján. Andy épp össze akarta hajtani, hogy visszacsúsztassa a zsebbe, amikor megakadt a szeme a saját nevén, és mielőtt átgondolhatta volna, mit tesz, már olvasni is kezdte: Kedves Maxwell! Tudhatod, hogy tőlem telhetően igyekszem tiszteletben tartani a magánszférádat, ám ennyire fontos kérdésekben nem hallgathatok. Korábban is szóvá tettem aggályaimat, de te mindannyiszor kérleltél, hogy gondoljam át őket. Most azonban, mivel küszöbönáll az esküvőd, úgy érzem, nem halogathatom tovább, hogy nyíltan és egyértelműen ismertessem álláspontomat. Könyörögve kérlek, Maxwell, ne vedd feleségül Andreát. Ne érts félre, Andrea kellemes teremtés, nem kétséges, hogy egyszer majd kellemes felesége lesz valakinek. De te, drágám, annyival többet érdemelsz! Megfelelő családból kell feleséget választanod, nem egy felbomlott családból, ahol Andrea mást sem ismert, csak válást és bánatot. Olyan lányt kell választanod, aki megérti hagyományainkat, életmódunkat, aki segít átadnod a Harrison nevet a következő nemzedéknek, főleg pedig olyat, aki többre tart téged és gyermekeidet a saját önző becsvágyánál. Nagyon meg kell gondolnod, hogy olyan feleséget akarsz-e, aki újságokat szerkeszt és üzleti utakra jár, vagy olyasvalakit szeretnél, aki önzetlenül a magáévá teszi a Harrisonok filantrópiáját. Nem olyasvalakit szeretnél-e inkább, akinek fontosabb a családod, mint az önmegvalósítás? Megmondtam én neked, hogy előjel volt váratlan találkozásod Katherine-nel a Bermudákon. Ó, milyen örömmel mesélted, hogy viszontláthattad! Kérlek, ne kicsinyeld le ezeket az érzéseket. Még semmi sem dőlt el, még nem késő. Nyilvánvaló, hogy mindig is imádtad Katherine-t, és még ennél is nyilvánvalóbb, hogy tökéletes élettársad lenne. Mindig olyan büszke lehettem rád. Tudom, hogy apád is letekint most ránk, és szurkol neked, hogy helyesen cselekedjél. Szívem minden szeretetével: Anya

A vizet elzárták. Andy összerezzent, a padlóra ejtette a levelet. Amikor utánakapott, észrevette, hogy reszket a keze. – Ott vagy még, Andy? – kiáltotta Max az ajtó mögül. – Igen, de… várj, mindjárt megyek – sikerült kinyögnie. – Megtaláltad? A lány nem válaszolt azonnal, mert nem tudta, mit mondjon. Mintha kiszippantották volna a szobából az oxigént. – Igen. Motoszkálás hallatszott, a kézmosóban megengedték, majd elzárták a vizet. – Elmentél már? Ki kell jönnöm öltözni! Kérlek, ne vedd feleségül Andreát. Fülében dübörgött a vér. Ó, milyen örömmel mesélted, hogy viszontláthattad! Most berohanjon a fürdőszobába, vagy kirohanjon az ajtón? Legközelebb akkor látja Maxet, amikor gyűrűt váltanak háromszáz ember – köztük Max anyja – előtt. Valaki kopogtatott, mielőtt benyitott a lakosztályba. – Andy! Te meg mit keresel itt? – kérdezte Nina, az esküvőszervező. – Jó ég, tönkreteszed a ruhád! Nem megígérted, hogy nem találkoztok a szertartás előtt? Ha ennyire nem tartod be, akár meg is csináltathatjuk előre a fényképeket! – Andyt az őrületbe kergette Nina örökös kerepelése. – Max, maradj a fürdőszobában! A menyasszonyod úgy áll itt, mint a szarvas az autó fénycsóvájában. Jaj, várjál, már csak egy másodperc! – Odarohant Andyhez, aki egyszerre próbált felállni és megigazítani a ruháját. – Na! – húzta fel a kezénél fogva Nina, majd lesimította a hableány-szabású, térdtől bővülő szűk szoknyát. – Most pedig gyere velem! És nincs több eltűnős szám, világos? Mi ez? – Kicsippentette Andy izzadt tenyeréből a levelet, és felemelte. Andy szó szerint hallotta a dübörgést a bordái közül. Átfutott az agyán, hogy talán szívrohamot fog kapni. Nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, ám ekkor felfordult a gyomra. – Jaj, azt hiszem… Nina mintegy varázsütésre, vagy talán tapasztalatainak köszönhetően, épp a megfelelő pillanatban varázsolta elő a szemetest, és olyan erősen odaszorította Andy arcához, hogy a lány érezte az álla alatt a műanyag bevonatú perem nyomását. – No, no! – Nina hurutos nyávogása most különös módon megnyugtató volt. – Nem te vagy az első izgulós menyasszonyom, nem is te leszel az utolsó. Adjunk hálát a sorsnak, hogy nem ment rá a ruhádra! – Megtörölgette Max egyik pólójával Andy száját, aki ismét öklendezni kezdett a szagtól, holott eddig szerette a szappan és a bazsalikomos-mentás sampon bódító egyvelegét.

Ismét kopogtattak. Bevonult St. Germain, a híres fotós, csinos, fiatal asszisztensével. – Le kell fotóznunk Max készülődését – közölte affektált, meghatározhatatlan kiejtésével. Szerencsére sem ő, sem az asszisztense nem nézett Andyre. – Mi folyik ott? – kiáltotta a fürdőszobába rekesztett vőlegény. – Max, maradj veszteg! – rikoltotta parancsolóan Nina. Andyhez fordult, aki nem tudta, meg bírja-e tenni a hatvan métert a lakosztályáig. – Retusálnunk kell a bőrödet, és… Jézus, a hajad! – Szükségem van a nyakékre – suttogta Andy. – Mire? – Barbara gyémánt nyakékére. Várj! – Gondolkozz, gondolkozz, gondolkozz! Mit akart? Mit kell csinálnia? Kényszerítette magát, hogy visszamenjen ahhoz az ocsmány táskához. Szerencsére Nina megelőzte, feltette a táskát az ágyra, gyorsan végigturkálta a zsebeket, és előhúzott egy fekete velúrdobozt, amelynek oldalára a Cartier szót gravírozták. – Ezt kerested? Na, gyere, menjünk. A lány tűrte, hogy kivonszolják a folyosóra. Nina utasította a fotósokat, hogy szabadítsák ki Maxet a fürdőszobából, és határozottan becsukta maguk mögött az ajtót. Andy nem bírta elhinni, hogy Barbara ennyire utálja. Nemcsak azt nem akarja, hogy a fia feleségül vegye őt, de még választott is neki feleséget, Katherine-t, aki megfelelőbb, kevésbé önző. Aki, legalábbis Barbara szerint, elmenekült a fiától. Andy mindent tudott Katherine-ről. A von Herzog-vagyon örököse, ha jól emlékszik korai, szakadatlan guglizásaira, jelentéktelenebb osztrák hercegnőcske, akit a szülei Max elit connecticuti előkészítő iskolájába küldtek át bentlakónak. Katherine európai történelemből diplomázott az Amhersten, ahova az után vették fel, hogy a nagyapja – osztrák arisztokrata, a II. világháború idején náci szimpatizáns – annyi pénzt adományozott a főiskolának, hogy ott egy kollégiumot nevezzenek el a megboldogult feleségéről. Max azt állította, hogy Katherine túl prűd, túl illedelmes, általában túl udvarias. És unalmas. Túl maradi, túl nagy ügyet csinál a külsőségekből. Hogy akkor miért járt vele hosszabb-rövidebb megszakításokkal öt éven át, azt nem tudta megmagyarázni, de Andy mindig is gyanította, hogy nem ennyiből áll a történet. Úgy látszik, igaza volt. Max akkor hozta szóba utoljára Katherine-t, amikor fel akarta hívni, hogy közölje vele az eljegyzését. Pár hét múlva érkezett egy gyönyörűen csiszolt Bergdorf ólomkristály tál meg egy kártya, amelyen örök boldogságot kívánt nekik. Emily, aki a férje, Miles révén ismerte Katherine-t, esküdözött, hogy Andynek semmi oka izgulni, mert Katherine unalmas, fád, és noha vitathatatlanul „jó

dudái” vannak, Andy minden más szempontból különb. Andy azóta nem nagyon foglalkozott a kérdéssel. Mindenkinek van múltja. Ő talán büszke Christian Collinsworth-re? Szükségesnek tartotta-e, hogy részletesen beszámoljon Maxnek az Alexhez fűződő kapcsolatáról? Természetesen nem! De egész más az esküvőnk napján olvasni a leendő anyósunk levelét, aki azon istenkedik a vőlegényünknek, hogy vegye el inkább a régi barátnőjét. Azt a barátnőt, akit olyan nagy öröm volt viszontlátnia a bermudai legénybúcsún, és akit Max kényelmesen elfelejtett megemlíteni. Megdörgölte a homlokát, gondolkozni próbált. Mikor írta Barbara ezt a mérgezett levelet? Miért tette el Max? És mi ez, hogy alig hat hete találkozott Katherine-nel, mégsem szólt róla Andynek egy szót sem, habár a legapróbb részletig beszámolt a barátaival közös golfozásokról, pecsenyesütésekről és napfürdőkről? Kell lennie magyarázatnak, kell, hogy legyen! De mi az?

2. FEJEZET 2009. HOGYAN SZERESSÜK MEG A HAMPTONOKAT?

Andy korábban presztízskérdést csinált belőle, hogy lehetőleg ne tegye be a lábát a Hamptonokba. A közlekedés, a tömeg, a nyomás, hogy kiöltözzön, klasszul mutasson és a megfelelő helyen legyen… egyik sem tűnt különösebben pihentetőnek. Bizonyosan nem kínált menekülést a városból. Jobb volt egyedül bent maradni, bolyongani a nyári utcai vásárokon, kifeküdni a Sheep Meadow-ra, biciklizni a Hudson partján. Bármelyik vendéglőbe besétálhatott asztalfoglalás nélkül, új, levegős városrészeket fedezhetett fel. Ha a nyári hétvégeken olvashatott, és jeges kávét iszogathatott mellé, cseppet sem érezte úgy, hogy bármiből kimaradna, amit Emily nem volt hajlandó elfogadni. Minden nyáron egy hétvégére kihurcolta Andyt a férje szüleinek a házába, és ragaszkodott hozzá, hogy Andy ismerje meg a hófehér partik és a pólómeccsek mesés élményét a Tory Burchnél ruházkodó nők társaságában, akik annyian voltak, hogy kitelt volna belőlük Long Island lakosságának fele. Andy minden nyáron megesküdött, hogy sose megy vissza, azután minden nyáron kötelességtudóan becsomagolt, elviselte az iránytaxit, és megpróbált úgy viselkedni, mintha remekül érezné magát ugyanazok között, akikkel hivatalos eseményeken találkozott a városban. Ám ez a hétvége más volt. Ez a hétvége eldöntheti a szakmai jövőjét. Kurta kopogtatás után berontott Emily. Láthatólag nem tetszett neki, hogy Andy az egyik törülközővel a haján, a másikkal a karja alatt elterül a pompás paplanon, és reménytelenül bámulja a pukkadásig megtömött bőröndöt. – Hogyhogy még nem öltöztél fel? Minden percben itt lehetnek a vendégek! – Nincs egy rongyom, amit felvegyek! – kiáltotta Andy. – Nem értem én ezeket a hamptoniakat! Nem tartozom közéjük. – Andy… – Emily medencecsontja majd’ átszúrta a lenge bíborszín selyemruhát a szorosan megcsavart, háromszoros arany láncöv alatt, amely a legtöbb nőnek a combját sem érte volna át. Barnára süttetett, hosszú, vékony lábán arany gladiátorszandált viselt, a lábkörmeit a ruhájával azonos árnyalatúra lakkozták. Andy szemügyre vette barátnője tökéletesen főnözött haját, csillogó járomcsontját, halványrózsaszín ajakfényét. – Remélem, ez valamiféle csillámos púder, nem a természetes ragyogásod – mondta kíméletlenül, és Emily arca felé intett. – Senki sem érdemli meg, hogy ilyen jól nézzen ki. – Andy, tudod, milyen fontos a mai este! Miles egymillió lekötelezettjét csődítette ide, jómagam teljes egy hónapja vesződöm a virágárusokkal,

a szállítókkal és a rohadt anyósommal! Tudod, milyen nehéz volt rábeszélni őket, hogy engedjék náluk tartani a vacsorát? Anyósom úgy sorolta a feltételeket, mintha tizenhét évesek lennénk, és orgiát akarnánk tartani, söröshordóval! Neked annyit kell tenned, hogy odajössz az alkalomhoz illően öltözve, kedvesen viselkedsz, erre tessék! – Itt vagyok, nem? És mindent elkövetek, hogy kedves legyek. A háromból kettőben egyetérthetünk, nem? Emily sóhajtott. Andy kénytelen volt elmosolyodni. – Segíts rajtam! Segíts szegény, stílusfogyatékkal élő barátnődnek, hogy összeállíthasson valamit, ami legalább köszönő viszonyban van az illendőséggel; akkor talán elmegy egy csomó idegen között koldusnak! – Azért mondta, hogy kiengesztelje Emilyt, jóllehet ő is tudta, hogy sokat fejlődött a stílusa az elmúlt hét évben. Remélheti-e, hogy valaha is olyan jól fest majd, mint Emily? Természetesen nem, viszont nem is olyan, mint akit a kutya szájából húztak ki. Emily felmarkolt egy csomó ruhát az ágyról, és elfintorodott. – Pontosan mit akartál felvenni? Andy belenyúlt a kupacba, és kihúzott egy sötétkék vászon ingruhát spárga övvel, egy hozzá illő, telitalpú spárgaszandállal. Egyszerű volt, sikkes, időtlen. Talán egy kicsit gyűrött, de mindenképpen illő az alkalomhoz. Emily elfehéredett. – Most hülyéskedsz? – Nézd már meg ezeket a remek gombokat! Nem volt egy olcsó darab. – Leszarom a gombokat! – visította Emily, és a falhoz vágta a ruhát. – Ez egy Michael Kors! Az csak mond valamit! – Ez egy Michael Kors strandruha, Andy! A modelljei ilyeneket viselnek a fürdőruha felett. Csak nem a neten rendelted a Nordstromtól? Bosszankodva széttárta a karját, amikor Andy nem felelt. Andy felsóhajtott. – Nem lehetne, hogy csak segítesz? Meglehetősen magas a kockázata, hogy itt helyben visszabújok a paplan alá… Emily azonnal ötödik sebességbe kapcsolt, arról motyogva, hogy mennyire reménytelen eset Andy, noha ő folyamatosan igyekszik iskolázni szabásban, fazonban, anyagban, stílusban… a cipőről nem is szólva! Mert a cipő a minden! Andy csak figyelte, ahogy feltúrja a ruhakazalt, kiemel néhány darabot, pofát vág, és kurtán-furcsán eldobja őket. Öt idegesítő perccel később szó nélkül eltűnt a folyosón, majd pár perc múlva visszajött egy gyönyörű, halványkék jersey maxiruhával és egy pompás, türkizköves, ezüst csillárfülbevalóval. – Tessék. Ezüst szandálod van, ugye? Mert az enyémbe sose férnél bele. – Abba sem férek bele – mondta Andy, és gyanakodva sandított a csodaszép

ruhára. – Dehogynem férsz. Eleve egy számmal nagyobbat vásároltam felfúvódás esetére, és a dereka redőzött. Bele kell férned. Andy felnevetett. Olyan sok éve voltak barátnők Emilyvel, hogy szinte már észre sem vette az ilyen megjegyzéseket. – Mi van? – Emily nem értette. – Semmi. Tökéletes. Köszönöm. – Oké, akkor öltözz! – Odalent, mintha Emily parancsának akarna nyomatékot adni, megszólalt a csengő. – Az első vendég! Rohannom kell. Legyél bűbájos, faggasd ki a férfiakat a munkájukról, a nőket a jótékonykodásról. Ne hozd szóba a magazint, csak ha direkt rákérdez valaki, mert ez igazából nem üzleti vacsora. – Nem igazán üzleti vacsora? Nem azért tartják, hogy mindenkit feltartóztassunk, és a pénzét követeljük? Emily ingerülten fújt egyet. – Igen, de csak később. Előbb úgy kell tennünk, mintha csak csevegnénk és szórakoznánk. Most az a legfontosabb, hogy lássák, mennyire okos, felelősségteljes nők vagyunk egy príma ötlettel. A legtöbben Miles barátai lesznek Princetonból. Egy csomó gazdag pasi, akik imádnak befektetni a médiába. Mondom, Andy, mosolyogj sokat, mutass érdeklődést irántuk, hozd a szokott imádni való formádat, viseld ezt a ruhát, és sínen vagyunk! – Mosolyogjak, érdeklődjek, legyek imádni való. Vágom. – Andy legöngyölte a fejéről a törülközőt, és fésülködni kezdett. – Ne felejtsd el, az egyik szomszédod Farooq Hamid lesz, aki nemrég került be az ötven legnyereségesebb befektető közé, a másik Max Harrison, a Harrison Médiakonszern elnök-vezérigazgatója. – Akinek most halt meg az apja? Valamikor az elmúlt hónapokban? – Eszébe jutott a tévéközvetítés a temetésről, és az újságcikkek, amelyek két napon át dicsőítették és magasztalták azt az embert, aki minden idők egyik legnagyobb médiabirodalmát hozta létre, mielőtt közvetlenül a 2008-as válság előtt halmozni kezdte a rettenetesen rossz befektetéseket – beszállt Madoff piramisjátékába, politikailag robbanékony övezetekben akart kiaknázni olajmezőket –, és anyagi zuhanórepülésbe vitte a vállalatot. Senki sem tudta, mekkora lehet a cég vesztesége. – Igen. Most Max vezeti a céget, és általános vélemény szerint eddig nagyon jó munkát végez. Márpedig ő csak egy dolgot szeret jobban a beruházásoknál kezdő médiavállalkozásokba: a beruházásokat olyan kezdő médiavállalkozásokba, amelyeket csinos nők irányítanak. – Ó, Em, csak nem csinosnak neveztél? Mindjárt elpirulok, de komolyan. Emily horkantott.

– Tulajdonképpen magamról beszéltem… Nézd, lent tudnál lenni öt perc múlva? Szükségem van rád! – mondta, majd kivonult. – Én is szeretlek! – kiáltott utána Andy, aki már a pánt nélküli melltartóját keresgélte. Ahhoz képest, hogy Emily mennyire kiverte a hisztit, a vacsora meglepően oldott hangulatú volt. Az Everett-ház hátsó udvarában felvert sátor a vízre nézett, nyitott oldalai beengedték a sós tengeri szellőt, a parányi mécsesek miriádjai diszkrét eleganciát kölcsönöztek az összejövetelnek. Látványos tengeri bőségtálat szervíroztak: kilós homárokat, citromos vajban úszó és fehérborban párolt kagylót rozmaringos rózsaburgonyával, cotija sajttal meghintett főtt kukoricával, hozzá puha, meleg zsömlét kosárszám, rengeteg jéghideg sört zöldcitrommal, fanyar Pinot Grigiót, és a legsósabb, legfinomabb margaritát, amit Andy valaha kóstolt. Miután mindenki torkig lakott házi almás pitével és fagylalttal, kiballagtak a tűzhöz, amelyet az egyik felszolgáló gyújtott meg a pázsit szélén, odakészítve mellé a pillecukrok széles választékát, bögrékben a forró csokoládét és a mennyeien puha, bambuszkasmírból kötött, könnyű nyári takarókat. Folytatódott az ivás és a nevetés, hamarosan útjára indult néhány füves cigaretta. Andy észrevette, hogy egyedül ő és Max Harrison hárították el a cigit, amikor rájuk került a sor. Harrison kimentette magát, és a ház felé indult, Andy pedig akaratlanul követte. – Ó, helló – mondta váratlanul elbátortalanodva, amikor utolérte a nappali előtt, a széles teraszon. – Csak a… hm, a mosdót keresem. – Andrea, ugye? – kérdezte Harrison, noha három órán át ültek egymás mellett a vacsoránál. Max a bal oldali szomszédjával csevegett, valami orosz fotómodellből lett feleséggel, aki láthatólag nem értett angolul, de eleget kacarászott és csattogtatta a szempilláját, hogy lekösse Maxet. Andy is csevegett Farooq-kal, vagy legalábbis végighallgatta, ahogyan dicsekszik mindenével, a Görögországban megrendelt új jachtjától a róla megjelent legújabb méltatásig a Wall Street Journalban. – Kérem, szólítson Andynek. – Hát akkor Andy. – Max a zsebébe nyúlt, előhúzott egy csomag Marlboro Lightot, és a lány felé nyújtotta, aki, noha évek óta nem cigarettázott, gondolkodás nélkül kivett egy szálat. Max szótlanul tüzet adott neki, majd ő is rágyújtott. – Remek a parti – mondta, miután kifújták az első hosszú füstpászmát. – Maguk lányok igazán kiváló munkát végeztek. Andy kénytelen volt elmosolyodni. – Kösz – válaszolta –, de elsősorban Emily érdeme. – Hogyhogy nem szív? Mármint gandzsát.

Andy csak nézett. – Észrevettem, hogy rajtam kívül maga volt az egyetlen, aki nem… kért. Jóllehet ez csak egy dekk volt, Andynek mégis hízelgett, hogy Max Harrisonnak valami feltűnt benne. Úgy ismerte Maxet, mint Miles egyik legjobb barátját a bentlakásos iskolából, egy nevet a pletykarovatokból és a sajtóblogokból. Emily a biztonság kedvéért tájékoztatót tartott neki Max aranyifjúi múltjáról: tucatjával fogyasztja a csinos, buta lányokat, és képtelen elkötelezni magát valaki „komoly” mellett, noha nagyon értelmes, jó fiú, hűséges barát, és szenvedéllyel csügg a családján. Emily és Miles azt jósolták, hogy Max negyvenéves koráig marad agglegény; amikor a basáskodó anyja már túl erőszakosan fogja követelni, hogy produkáljon egy unokát, feleségül vesz egy huszonhárom éves bombázót, aki imádattal néz fel rá, és sohasem szól bele semmibe, amit a férje tesz vagy mond. Andy mindezt tudta – jól odafigyelt, maga is végzett némi kutatást, ami igazolni látszott Emily állításait –, valamilyen meghatározhatatlan okból mégis hamisnak érezte a jellemzést. – Nem érdekes. A főiskolán én is szívtam, mint mindenki, de sosem ízlett igazán. Olyankor elsompolyogtam a szobámba, néztem magamat a tükörben, leltárt készítve összes rossz döntésemről és fogyatékaimról. Max mosolygott. – Elég vacakul hangzik. – Egyszerűen rájöttem, tudja, hogy épp elég nehéz az élet. Nem kell, hogy még az állítólagos szabadidős drog is elszomorítson. – Nagyon józan meglátás. – És maga? Max hallgatott, majdnem úgy, mintha azt fontolgatná, melyik változattal hozakodjon elő a lánynak. Erős Harrison-állán megfeszült az izom, sötét szemöldökét összehúzta. Nagyon hasonlított a képekre, amelyek az apjáról jelentek meg a sajtóban. Amikor találkozott a tekintetük, ismét elmosolyodott, csak most egy cseppnyi bánat is vegyült a mosolyába. – Az apám nemrég halt meg, a hivatalos magyarázat szerint a májrák vitte el, valójában a májzsugor. Végigitta az életét, amelynek nagyobb részében még így is rendkívül profinak bizonyult, már amennyiben profizmusnak nevezhető, ha valaki minden este berúg, de az utóbbi néhány évben, a válság és néhány súlyos üzleti melléfogás miatt már nem annyira. Én is rendesen ittam az egyetemen. Öt év után kezdett elvadulni a dolog, úgyhogy abbahagytam. Se ital, se drog, csak ez a koporsószög, amiről egyszerűen nem bírok leszokni… Ettől, hogy szóba hozta, Andynek eszébe jutott, hogy Max csak ásványvizet ivott a vacsoránál. Akkor nem tulajdonított neki jelentőséget, de most, hogy tudta az okát, kedve támadt átölelni a férfit.

Nagyon belemerülhetett a gondolataiba, mert Max azt mondta: – Gondolhatja, milyen jó társaság vagyok az utóbbi időben a partikon. Andy felnevetett. – Én arról voltam híres, hogy angolosan leléptem, mert jobban szerettem, ha otthon nézhetek filmet mackónadrágban. Ivás ide vagy oda, maga valószínűleg jobb társaság nálam. Jóízűen diskuráltak még néhány percig, amíg el nem szívták a cigarettájukat. Miután Max visszakísérte a lányt a vendégekhez, Andy rádöbbent, hogy egyszerre szeretné felhívni magára Harrison figyelmét, és elkönyvelni kalandornak a férfit. Feltűnően jóképű, az vitathatatlan. Andy általában allergiás volt a vonzó csibészekre, de ma este mintha meglátott volna valami őszintét és sebezhetőt a külszín alatt. Végül is, Max nem volt köteles beszámolni az apjáról, vagy a saját problémáiról az ivással. Meglepően őszinte és természetes volt, márpedig Andy rendkívül vonzónak tartotta ezt a két tulajdonságot. De hát még Emily szerint is link alak, emlékeztette magát, és ez nem semmi, ha azt vesszük, hogy a barátnője Manhattan egyik leghírhedtebb partiarcához ment feleségül. Amikor Max kevéssel éjfél után búcsút vett tőle az arcára lehelt, szűzies csókkal és egy gépies „nagyon örültem”-mel, Andy azt mondta magának, hogy így a legjobb. Bőven vannak jó pasik a világon, nem kötelező leragadni egy görénynél, még akkor sem, ha imádni való, és tökéletesen édesnek és becsületesnek látszik. Másnap betoppant a szobájába Emily, már reggel kilenckor káprázatosan, falatnyi fehér sortban, batikolt blúzban, toronymagas talpú platformszandálban. – Megtennél nekem egy szívességet? – kérdezte. Andy eltakarta a karjával a szemét. – Az is beletartozik a szívességbe, hogy fel kell kelni? Mert tegnap este kiütöttem magam a margaritával. – Arra emlékszel, hogy beszélgettél Max Harrisonnal? Andy kinyitotta az egyik szemét. – Persze. – Most telefonált. Meghívott téged, engem és Milest a szülei házába korai ebédre, hogy megbeszéljük a Plunge részleteit. Azt hiszem, komolyan gondolja a befektetést. – Ez fantasztikus! – mondta Andy, bár nem tudta, a meghívásra érti-e, vagy az anyagi támogatásra. – Csakhogy Miles és én villásreggelire megyünk apósomékkal a klubba. Ma reggel érkeztek vissza, és nagyon mehetnékjük van. Tizenöt perc múlva kell indulnunk, és ebből nem lehet kiszállni, pedig megpróbáltam, nekem elhiheted. El tudsz bánni Maxszel egyedül? Andy úgy tett, mintha töprengene. – Ja, gondolom. Ha akarod.

– Pazar, akkor ezt megbeszéltük. Egy óra múlva jön érted. Azt üzeni, hogy hozzál fürdőruhát. – Fürdőruhát? De akkor szükségem lesz… Emily átnyújtott neki egy túlméretezett DVF szalmaszatyrot. – Bikini, neked magas derekú, természetesen, a legédesebb kis Milly strandruha, széles karimájú napozókalap és SFP 30 napvédő, olajmentes. Strandolás utánra vidd azt az öves fehér sortot, ami tegnap volt rajtad, és viseld ezzel a lenvászon blúzzal meg ezzel az édes fehér vászoncipővel. Még valami? Andy nevetve búcsút intett Emilynek, mielőtt kiborította a szatyrot az ágyra. Elvette a kalapot meg a napvédő krémet, visszadobta a szatyorba, hozzátette a saját bikinijét, farmervászon sortját és napozófelsőjét. Eddig a határig volt hajlandó tűrni Emily öltöztető dühét. Egyébként is, ha Maxnek nem tetszik a külseje, az az ő baja. A délelőtt maga volt a tökély. Elmentek repeszteni Max kis gyorsmotorcsónakjával, a vízbe ugráltak, hogy lehűtsék magukat, hideg csirkesültet, szeletelt görögdinnyét, mogyoróvajas aprósüteményt faltak, limonádét ittak rá. Majdnem két órát sétáltak a parton, szinte észre sem véve a perzselő déli napot, utána elaludtak a kényelmes nyugágyakban Harrisonék csillámló úszómedencéje mellett, amelyben senki sem fürdött. Óráknak tűnő idő után Andy arra nyitotta ki a szemét, hogy Max figyeli. – Szereti a párolt kagylót? – kérdezte vicces kis mosollyal. – Ki ne szeretné? Felrántották Max egy-egy melegítőfelsőjét a fürdőruhájukra, és beugrottak a férfi Wrangler terepjárójába, amelyben Andy haja csodálatos sós tarajjá csapzott össze a széltől. Egy örökkévalóság óta nem érezte ennyire szabadnak magát. Mire kikötöttek a büfénél az amagansetti parton, Andy megtért: a Hamptonok a világ legjobb helye, amíg ő Maxszel lehet, és amíg ott van előtte egy csöbör párolt kagyló és mellette a csészében az olvasztott vaj. Csessze meg a város a hétvégeit. Ez itt maga a paradicsom. – Finom, ugye? – kérdezte Max, miközben kibontott egy kagylót, és a műanyag szemetesbe dobta a héját. – Annyira friss, hogy némelyiken még ott a homok! – válaszolta tele szájjal Andy. Olyan önfeledten majszolta a főtt kukoricáját, hogy észre sem vette az állán lecsorduló vajat. – Beruháznék az új magazinjába, Andy – szólalt meg Max, és a lány szemébe nézett. – Csakugyan? Óriási! Több mint óriási: fantasztikus! Emily szólt, hogy érdekelheti a dolog, de nem akartam… – Le vagyok nyűgözve a teljesítményüktől.

Andy elvörösödött. – Igazság szerint szinte mindent Emily csinált. Hihetetlen, micsoda szervező az a lány! A kapcsolatairól nem is szólva. Én még azt se tudom, hogy kell összeállítani egy üzleti tervet, pláne… – Ja, Emily klassz, de én arra gondoltam, amit maga csinált. Amikor Emily pár hete megkeresett, visszamenőleg elolvastam a maga összes írását. Andy csak bámult. – Hogy is hívják az esküvői blogot, amelyikbe írt? Boldogan éltek, míg meg nem haltak? Bevallom, nem sokat olvasok esküvőkről, de úgy vélem, hogy a maga interjúi kiválóak. Az a riport, amelyet Chelsea Clintonnal készített az esküvője idején, az valami remek. – Köszönöm – suttogta a lány. – Aztán olvastam azt az oknyomozó riportot, amelyet a New York magazinnak készített az éttermek besorolásáról. Nagyon érdekes volt. Meg az útleírást arról a jóga-asramról. Hol is volt? Brazíliában? A lány bólintott. – Nekem is kedvem támadt odamenni, pedig biztosíthatom, hogy a jóga nem a zsánerem. – Köszönöm, khm… – Andy köhögéssel próbálta álcázni a mosolyát. – Nagyon sokat jelent nekem, hogy ezt mondja. – Nem azért mondom, Andy, hogy jól érezze magát, hanem azért, mert igaz. Továbbá Emily vázlatosan ismertette velem a maga elképzeléseit a Plunge-ról, ami szerintem ugyancsak fantasztikus. Ezúttal Andy megengedett magának egy széles vigyort. – Nézze, bevallom, szkeptikus voltam, amikor Emily megkörnyékezett a Plunge ötletével. A világnak nincs szüksége még egy esküvői képes újságra. Hol szorítsunk helyet neki a piacon? De miután alaposabban átbeszéltük, rájöttünk, hogy komoly igény lenne egy Runway-jellegű esküvői magazinra. Elegancia, csillogás, remek fotók, semmi szirup. Hírességek, társasági élet, olyan esküvők, amelyek az olvasók többsége számára megfizethetetlenek, de akkor is belefolynak az ábrándjaikba és a terveikbe. Egy magazin, amiből a stílusra is adó, jó ízlésű, intelligens nő ihletet meríthet a saját esküvője megtervezéséhez. Egyelőre mindent eláraszt a fátyolvirág, az átfesthető cipő és az akrildiadém, de nincs, ami megfelelne az igényesebb menyasszonynak. Hiszem, hogy a Plunge-nak igenis lesz helye. Max csak bámult rá, kezében az üdítős palackkal. – Elnézést, nem akartam magára zúdítani az egészet, csak mindig úgy belelkesedek, ha erről beszélhetek. – Kortyolt a söréből, bár nem tudta, nem vall-e ripőkségre, hogy Max orra előtt iszik. – Azért vagyok hajlandó befektetni, mert az elgondolás megalapozott, Emily

nagyon meggyőző, maga pedig rendkívül vonzó. Nem is gondoltam, hogy pontosan olyan meggyőző tud lenni, mint Emily. – Túlzásba estem, ugye? – Andy a tenyerébe temette a homlokát. – Bocsánat. – De beszéd közben is csak arra tudott gondolni, hogy Max rendkívül vonzónak nevezte. – Maga nem csak tehetséges író, Andy. Jövő héten összejöhetünk bent a városban, és megbeszélhetjük a részleteket, de annyit máris közölhetek, hogy a Harrison Médiakonszern szeretne a legfőbb befektető lenni a Plunge-ban. – Emily nevében is mondhatom, hogy ennek nagyon örülnénk – felelte Andy, és azonnal meg is bánta a szertartásosságát. – Sok pénzt fogunk keresni együtt. – Max felemelte a palackját. Andy koccintott vele. – Csin-csin. Arra, hogy üzlettársak leszünk. Max furcsán nézett rá, majd ismét odakoccintotta az üdítőjét a Coronához, és ivott egy kortyot. Andy egy pillanatra elbizonytalanodott, de sietve megnyugtatta magát, hogy azt mondta, amit kellett. Végül is Max kalandor, aki modellekkel és társasági hólyagokkal jár. Ez üzlet, és az üzlettársak okos, jó dolgokat szoktak mondani. A hangulat azonban vitathatatlanul megváltozott, így Andy nem is lepődött meg, amikor Max rögtön a késő délutáni kagylózás után visszavitte Miles szüleinek házába. Csókot lehelt a lány arcára, megköszönte a szép napot, de nem beszélt újabb találkozóról azon az értekezleten kívül a vállalata székházában, amelyre a jogászok és könyvelők csapatával várja őt és Emilyt. Miért is beszélt volna? – tűnődött a lány. Csak azért, mert kokettált vele, és vonzónak nevezte? Mert volt egyetlen, tökéletes közös napjuk? Max részéről ez csak terepszemle: a szokott imádni való és elbűvölő modorában felméri, hova fektet be, és mellé még flörtöl egy kicsit. Márpedig Emily és a net közvéleménye szerint Maxnek szokása a flört, amit gyakran és ügyesen csinál. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy Andy a legkevésbé is érdekelné. Emily ujjongott, amikor meghallotta, milyen sikeres volt a nap. Még annál is sikeresebb lett a megbeszélés a rá következő csütörtökön, a városban. Max a Harrison Médiakonszern nevében elképesztő, hatjegyű összeggel járult hozzá a Plunge beindításához, többel, mint amiről bármelyikük álmodni mert, és szinte még ennél is jobb volt, hogy Emily nem csatlakozhatott hozzájuk a spontán ünnepi ebéden, amelyre Max meghívta kettejüket. – Ha lenne fogalmatok róla, milyen nehéz volt időpontot szereznem, egyikőtök sem javasolná, hogy hagyjam ki – mondta Emily, mielőtt elrohant valami sztárbőrgyógyászhoz, akinél majdnem öt hónapja került fel a várólistára. – Nehezebb kihallgatást kapni tőle, mint a dalai lámánál, és az én homlokomon

másodpercről másodpercre mélyülnek a barázdák! Így hát Max és Andy ismét kettesben maradtak, és a két órából öt óra lett megint, amíg a főpincér udvariasan fel nem kérte őket a távozásra, hogy megteríttethesse az asztalukat annak, aki lefoglalta a vacsorához. Max megfogta a lány kezét, miközben hazafelé kísérte, harmincsaroknyi kitérőt téve a kedvéért. Jó érzés volt vele sétálni, Andy tudta, hogy csinosak együtt. Az idegenek rájuk mosolyogtak, annyira nyilvánvaló volt a kölcsönös vonzalom. Mikor Andy házához értek, Max megcsókolta, és az valami hihetetlen volt. Csak másodpercekig tartott, de puha volt és tökéletes. A lány felváltva örvendezett és rémüldözött, hogy miért nem akar többet a férfi. Nem említette, hogy mikor találkoznak ismét, és bár Max bizonyosan ott és akkor csókolózott, ahol kedve tartotta, Andy valamilyen megfoghatatlan okból tudta, hogy a férfi hamarosan hallat magáról. Hallatott is, már másnap reggel. Este ismét találkoztak. Öt nappal később kelletlenül váltak el egymástól, hogy visszatérjenek a munkához, miután felváltva aludtak egymásnál, és végigszórakozták a napokat. Max elvitte a lányt a kedvenc maffiacsalád-stílusú olasz éttermébe Queens mélyén, ahol mindenki névről ismerte. Amikor Andy kérdőn felvonta a szemöldökét, Max biztosította, hogy csak azért, mert gyerekkorában a családja hetente kétszer eljárt ide. Andy elvitte a kedvenc kabaréjába a West Village-ben, ahol akkorákat nevettek az éjféli műsoron, hogy lespriccelték az italukkal az asztalt; utána becsavarogták fél Manhattant, élvezték a nyári éjszakát, és csak napkelte előtt találtak vissza Andy lakásába. Biciklit béreltek, felszálltak a Roosevelt Island-i libegőre, felfedeztek fél tucat ínyencfurgont, végigkóstoltak a kézműves fagylalttól az ínyesmester módra készült tacón át a friss homáros roládig mindent. Őrjítőket szexeltek. Gyakran. Mire beköszöntött a vasárnap, kimerültek, jóllaktak, és, legalábbis Andy szerint, nagyon szerelmesek voltak. Tizenegyig aludtak, utána rendeltek egy hatalmas adag bagelt, és pikniket csaptak Max nappalijának szőnyegén, ide-oda kapcsolva a HGTV ingatlanfelújító revüje és a US Open között. – Azt hiszem, ideje elmondani Emilynek – mondta Max, miközben átnyújtotta a lánynak a saját profi presszógépén készült tejeskávét. – Csak azt ígérd meg, hogy egy szót sem hiszel el abból, amit mond! – Mit mondana? Hogy szélhámos vagy, aki nem bírja elkötelezni magát, és hajlamos következetesen fiatalítani a partnereit? Miért figyelnék oda ilyesmire? Max rálegyintett Andy hajára. – Otromba túlzás az egész. – Aha, persze! – Félvállról beszélt, holott igenis aggasztotta Max híre. Ez persze más – melyik aranyifjú nézi a földön fetrengve a HGTV-t? –, de nem így gondolja valószínűleg minden lány?

– Négy évvel fiatalabb vagy nálam. Az nem számít? Andy felnevetett. – Gondolom, igen! Jólesik tudni, hogy alig múltam harminc – minden szempontból babának számítok –, te pedig jóval idősebb vagy. Igen, ez a része kellemes. – Akarod, hogy elmondjam Milesnak? Szívesen megteszem. – Azt már nem. Em átjön hozzám ma este. Sushit eszünk, és megnézzük a Dr. House ismétlését. Majd akkor elmondom neki. Andy annyira belegabalyodott a töprengésbe Emily lehetséges reakciója fölött – árulásnak tekinti-e, hogy nem számolt be neki már korábban? bosszankodni fog, amiért az üzlettársa csak úgy fogta magát, és összeállt a szponzorukkal? feszengeni fog, mert Max és Miles olyan közeli barátok? –, hogy teljességgel figyelmen kívül hagyott egy lehetőséget, mégpedig azt, hogy Emily egész idő alatt gyanított valamit. – Komolyan? Te tudtad? – kérdezte, kinyújtóztatva zoknis lábát a kéz alól vett rekamién. Emily megmártott egy falat lazacos szasimit a szójamártásban, majd bekapta. – Hülyének nézel? Vagy pontosabban vak hülyének? Hát persze hogy tudtam! – Mikor… hogyan? – Ó, mit tudom én! Talán akkor, amikor az első közös napotok után olyan képpel állítottál be Miles szüleihez, mint akinek most volt meg élete legjobb szexe. Vagy talán az értekezleten, amikor folyton egymást bámultátok; mit gondolsz, miért nem mentem veletek ebédelni? Vagy abból a tényből, hogy kámforrá váltál a múlt héten, nem válaszoltál se telefonra, se SMS-re, és jobban sunnyogtál a hollétedről, mint egy középiskolás kölyök, aki a szüleit akarja átvágni? Komolyan, Andy! – Csak hogy tudd, azon a napon nem feküdtünk le egymással a Hamptonokban, még csak nem is… Emily felemelte a kezét. – Kérlek, kímélj meg a részletektől! Különben sem tartozol nekem magyarázattal. Örülök a boldogságotoknak, mert Max remek srác. Andy gyanakodva nézett a barátnőjére. – Ezerszer is elmondtad, hogy mekkora szoknyavadász! – Hát, az. De talán az már lefutott. Az ember változik, tudod. Az én férjem nem, az fix: mondtam már, hogy SMS-eket találtam valami Rae nevű tyúktól? Semmi komoly, de kétségtelenül további vizsgálódást igényel. Na szóval, attól, hogy Miles másra is kacsingat, Max még megállapodhatott. Lehet, hogy egyszerűen csak te vagy az, akit keres. – Vagy lehetek az e heti…

– Majd eldönti az idő. És ezt tapasztalatból mondom. – Még szép – felelte Andy, főleg azért, mert nem tudta, mi mást mondhatna. Milesnak ugyanolyan híre volt, mint Maxnek, de hiányzott belőle a barátja érzékenysége. Elég szívélyes volt, kétségtelenül vendégszerető, Emilyvel sok mindenben hasonlítottak, mindketten szerették a bulikat, a luxusvakációkat és a drága ruhákat, ám Andy még ennyi közös év után is úgy érezte, hogy nem igazán ismeri a legjobb barátnője férjét. Emily sűrűn tett futó megjegyzéseket Miles „kacsingatására”, ahogy ő fogalmazott, de mindannyiszor bezárkózott, ha Andy megpróbált mélyebbre ásni. Andy tudomása szerint nem volt konkrét bizonyíték Miles hűtlenségére – legalábbis amiről mások is tudtak volna –, de ez nem sokat jelentett. Miles dörzsölt és diszkrét volt, mivel pedig tévés producer létére gyakran kellett utaznia, bármi megtörténhetett. Valószínűleg csalta a feleségét. Valószínűleg Emily is tudott róla, hogy csalja a férje. De érdekelte? Megőrült-e az aggodalomtól és a féltékenységtől, vagy ő is azok közé a nők közé tartozott, akik elfordítják a tekintetüket addig, amíg nem égetik őket a nyilvánosság előtt? Andy sosem jött rá, de ez volt az egyetlen téma, amelyet hallgatólagos megegyezéssel egyszer sem hoztak szóba. Emily a fejét rázta. – Még mindig nem bírom elhinni! Te és Max Harrison! Soha meg nem fordult volna a fejemben, hogy összehozzalak benneteket, és most odanézzenek… Őrület! – Nem házasodunk össze, Em. Csak együtt lógunk – felelte Andy, jóllehet már elábrándozott róla, milyen lenne férjhez menni Max Harrisonhoz. Ami egyértelműen bolondság, hiszen még két hete sem ismerik egymást, de máris másmilyennek érzi, mint az összes fiút, akikkel járt, kivéve talán évekkel ezelőtt Alexet. Nagyon rég fordult elő vele, hogy ekkora lázba hozza valaki. Max szexi volt, okos, elbűvölő, és… oké, előkelő. Andy sosem képzelte, hogy egy kékvérűhöz mehessen férjhez, holott egyáltalán nem hangzott rémesen. – Nézd, felfogtam. Érezd jól magad. Mulass jól. Csak aztán tájékoztass, oké? És ha összeházasodtok, írd a javamra! Andy Emilyt hívta fel elsőnek, amikor egy héttel később Max megkérte, kísérje el egy könyvbemutatóra, amelyet a Harrison- konszern szervezett az egyik főszerkesztőjük, Gloria tiszteletére. Gloria nemrég jelentette meg az önéletrajzát arról, hogy milyen volt két híres muzsikus gyerekének lenni. – Mit vegyek fel? – kérdezte fejvesztett rémülettel. – Mivel hivatalosan társvendéglátó vagy, ajánlatos, hogy valami mesés legyen. Ez eleve kiiktatja egész „klasszikus” ruhatáradat. Akarsz kölcsönvenni tőlem valamit, vagy indulunk vásárolni? – Társvendéglátó? – rebegte Andy. – Hát, ha Max a házigazda, és te vagy a barátnője…

– Jaj, istenem, én nem tudom ezt megcsinálni! Azt mondta, lesz egy rakás ember, mert Divathét van. Nem vagyok felkészülve erre! – Annyit kell tenned, hogy felidézed a régi Runway-napokat. Tudod, hogy valószínűleg ott lesz ő is? Miranda és Gloria kétségtelenül ismerik egymást. – Nem bírom megcsinálni… A parti estéjén Andy egy órával előbb érkezett a Carlyle Szállóba, hogy segítsen Maxnek ellenőrizni a színpadot. Már az megérte a fáradságot, ahogy a férfi ránézett, amikor belépett Emily egyik, vaskos arany ékszerekkel és pompás tűsarkúval kiegészített Céline ruhájában. Andy tudta, hogy nagyszerűen fest, és büszke volt magára. Max magához ölelte, és a fülébe súgta, hogy lélegzetelállító. Azon az estén, amikor mindenkinek – a munkatársainak és az alkalmazottainak, különböző szerkesztőknek, íróknak, fotósoknak, hirdetőknek és kommunikációs szakértőknek – úgy mutatta be mint a barátnőjét, a lány majd’ elrepült a boldogságtól. Fesztelenül diskurált Max kollégáival, legjobb képessége szerint igyekezett elbűvölni őket, és el kellett ismernie, hogy remekül szórakozik. Csupán akkor lett ideges, amikor megjelent Max anyja, és úgy csapott le Andyre, mint cápa a zsákmányára. – Egyszerűen látnom kellett a lányt, akiről Max egyfolytában beszél! – mondta Mrs. Harrison valamiféle nem egészen brit, inkább Park Avenue-i ropogós kiejtéssel. – Bizonyára te vagy Andrea! Andy gyorsan körülnézett, Maxet keresve, aki nem is célzott rá, hogy az anyja is eljöhet, mielőtt minden figyelmét a tweed Chanel kosztümös, toronymagas asszonynak szentelte. – Őszintén örülök, Mrs. Harrison – mondta, nyugodt hangot parancsolva magára. Semmi „kérlek, szólíts Barbarának”, vagy „de bájos vagy, drágám!”, esetleg „úgy örülök, hogy megismerhetlek!” Max anyja pökhendin végigmérte, és kijelentette: – Vékonyabb vagy, mint gondoltam. Pardon? Max leírása után? Vagy a saját felderítése alapján? – gondolta Andy. Köhintett. A legszívesebben elfutott és elbújt volna, de Barbara tovább kerepelt: – Ó, ó, még emlékszem, amikor én voltam ennyi idős, ebben a korban a súly csak úgy leolvad az emberről. Bár az én Elizabethemnél is így lenne! Találkoztál már Max húgával? Hamarosan meg kell érkeznie. Az apja alkatát örökölte. Nagydarab. Atletikus. Túlsúlyosnak nem mondhatnám, de talán nem egészen nőies. Ez az asszony komolyan így beszél a tulajdon lányáról? Andy azonnal megsajnálta Max húgát, akármilyen is legyen. A szeme közé nézett Barbara Harrisonnak.

– Még nem találkoztam Elizabethtel, de láttam róla egy képet, és azon gyönyörű! – Ühüm – mormolta Barbara. Nem látszott rajta, hogy meg lenne győzve. Száraz, kissé pergamenszerű kezével megragadta Andy csuklóját, valamivel erősebben annál, hogy kellemes legyen, és megrántotta, méghozzá keményen. – Gyere, üljünk le, és ismerkedjünk össze egy kicsit! Andy a legjobb tudása szerint próbált jó benyomást kelteni Max anyjában. Meg akarta győzni Barbarát, hogy méltó a fiához. Mrs. Harrison természetesen húzta az orrát, amikor Andy leírta a munkáját a Plunge-nál, és tett valami homályosan lekicsinylő megjegyzést a lány szülővárosára, amely meg sem közelítette Litchfield Countyt, ahol Harrisonék régi méntelepe volt, ennek ellenére Andy nem azzal távozott a meghallgatásról, hogy katasztrófa volt. Érdeklődő, alkalomhoz illő kérdéseket tett fel, elmesélt egy mulatságos adomát, beszámolt róla, hogyan ismerkedtek meg a Hamptonokban – ez a részlet láthatólag tetszett Barbarának. Végső kétségbeesésében megemlítette, hogy lehúzott egy időt a Runwaynél, Miranda Priestly uralma alatt. Mrs. Harrison kiegyenesedett ültében, és előrehajolt, hogy újabb kérdéseket tegyen fel. Élvezte Andy az idejét a Runwaynél? Ugye, hogy Ms. Priestlynek dolgozni az elképzelhető legtanulságosabb tapasztalat? Barbara fontosnak tartotta megemlíteni, hogy az összes lány, akikkel Max együtt gyerekeskedett, ölni tudott volna a lehetőségért, hogy a Runwaynél dolgozhasson, hogy valamennyien bálványozták Mirandát, és arról álmodtak, hogy egy napon bekerülnek a lapjába. Ha Andy „zsenge kis terve” mégse válna be, szerepel-e a tervei között az a lehetőség, hogy visszatér a Runwayhez? Barbara egészen felpezsdült, Andy pedig igyekezett olyan lelkesen mosolyogni és bólogatni, ahogy csak tudott. – Biztos, hogy megszeretett téged, Andy! – mondta Max, amikor a partitól felpezsdülve beültek egy éjjel-nappal nyitva tartó büfébe az Upper East Side-on. – Hát, nem tudom. Én nem nagyon éreztem szeretetnek – mondta Andy a csokoládéturmix mellől. – Mindenki imádott, Andy. A gazdasági igazgatóm külön közölte velem, hogy mennyire mulatságos vagy. Gondolom, a New Hampshire-i Hanoverről adtál elő egy sztorit. – Ez a belépőm azoknál, akik a Dartmouth-on végeztek. – Az asszisztensek meg mind azon repestek, hogy milyen csinos vagy, és milyen kedves voltál hozzájuk. Gondolom, az ilyen partikon nem sokan szakítanak rá időt, hogy szóba álljanak velük. Köszönöm. – Odakínált Andynek egy ketchupba mártott hasábkrumplit, és amikor a lány nem kérte, ő kapta be. – Olyan rendesek voltak. Öröm volt együtt lenni velük – mondta Andy. Valóban élvezte a társaságot, amelyben Max jéghideg anyja jelentette az egyetlen kivételt.

Ráadásul hálás volt, mert Miranda nem jött el, ami igazi áldásnak bizonyult, ám tekintve új románcát és Harrisonék ismeretségi körét, biztosra vehette, hogy előbb-utóbb az is bekövetkezik. Átnyúlt az asztal fölött, megfogta Max kezét. – Pazarul éreztem magam. Köszönöm, hogy meghívtál. – Én köszönöm, Ms. Sachs – felelte Max. Megcsókolta a lány kezét, és azzal a pillantással nézett rá, amitől Andy az ismerős remegést érezte a bordái között. – Visszamenjünk hozzám? Azt hiszem, ez az éjszaka még csak most kezdődik.

3. FEJEZET VONULSZ, FIAM!

– Ne izgulj, édesem, mindenki ideges az esküvője napján. De hát ezt nyilván tudod te is! Láttál te már mindent, igaz? Írhatnánk közösen egy könyvet! Nina szilárdan megtámasztotta a tenyerét Andy derekán, és beterelte a lakosztályba. A falon végigfutó, nagy panorámaablak előtt sok mérföld hosszan az ősz látványos vöröseiben, narancsszíneiben, sárgáiban izzott a táj. Az egész világon Rhinebeckben a legszebb az őszi lomb. Alig pár perce még a connecticuti boldog emlékekkel töltötte el a látvány: a futballszezont beharangozó csípős napokéval, az almaszedésével, az új szemeszter kezdetével az egyetemen. Most a színek megfakultak, az ég majdnem baljós lett. Andy az antik íróasztalba kapaszkodott. – Kaphatnék egy kis vizet? – kérdezte. Attól félt, hogy ismét rosszul lesz a szájába feltolult gyomorsavtól. A víznek fémes íze volt. – Lydia és a csapata majdnem végzett a koszorúslányaiddal meg az anyáddal. Azonnal jön, hogy átretusáljon. Andy bólintott. – Ó, szivi, tökéletes lesz minden! Egy kis hiszti teljesen normális ilyenkor. De amint kinyílik az ajtó, és meglátod a jóképű vőlegényedet, ahogy vár rád… akkor úgyse bírsz másra gondolni, csak hogy rohanhass a karjaiba! Andy megborzongott. Leendő férjének az anyja gyűlöli. Vagy legalábbis nem helyesli az esküvőt. Persze a legtöbb asszonynak vannak problémái az anyóssal, de ez több annál. A legjobb esetben baljós előjel, a legrosszabb esetben rémálom. Természetesen megpróbálhatja elfogadtatni magát Barbarával. Eddig is presztízskérdést csinált belőle. De sohasem lesz Katherine. És mi volt Katherinenel a Bermudákon? Miért mulasztotta el megemlíteni Max a találkozást? Ha nincs mit titkolnia, miért titkolja? Függetlenül a történtektől, neki magyarázatra van szüksége. – Erről jut eszembe, meséltem már neked a menyasszonyomról, aki a katari olajcárhoz ment feleségül? Tűzrőlpattant, nagyszájú lány. Kevés híján ezer főt hívtak meg, kibérelték a Neckert a Brit Virgin-szigeteken, repülővel szállították oda az összes vendéget! Na szóval, veszekedtek egész héten, összekaptak mindenen az ülésrendtől odáig, hogy kinek az anyja járja el az első táncot. Ahogy lenni szokott. De az esküvő reggelén a menyasszony tesz egy megjegyzést az unokatestvérének a műsorvezetői karrierjéről, valami ilyesfélét, hogy „ez és ez azt

mondta, szerinte még hat hónapig, esetleg egy évig kell helyszíni tudósítónak lennem, mielőtt ajánlatot kapnék valamelyik hálózattól”, és a katari egyszerűen eldobta magát! Kérdezte azon a nagyon fojtott, dühös hangon a menyasszonyát, hogy miről beszél, nem abban egyeztek meg, hogy nem fog dolgozni az esküvő után? Én meg a homlokomra csapok! Ez bizony nagy probléma, amit elmulasztottunk előre megoldani! Andy csak a feszültséggócra tudott figyelni a homlokában. A tompa fájásra koncentrált, és imádkozott, hogy Nina hagyja már abba. – Nina, én igazán… – Várj, most jön a legjobb! Na szóval, kettesben hagyom őket, hogy hadd rendezzék ezt el egymás között, és amikor visszajövök fél órával később, láthatólag minden oké. Probléma megoldva, oké? Úgyhogy bumm, bumm, bumm, a vőlegény bevonul, a koszorúslányok bevonulnak, az édes virágsziromszóró kislányok bevonulnak, aztán jön a menyasszony, az apja, meg én. Megy minden előírás szerint. Rákezd a menyasszony bevonulási zenéje, az egész nagyterem odafordul, hogy lássa, mire ő hozzám hajol azzal a hatalmas, gyönyörű mosolyával, és a fülembe súgja. Tudod, mit súgott? Andy a fejét rázta. – Azt mondja: „Köszönöm, Nina, hogy ilyen tökéletesre csináltál mindent. Pontosan ilyennek akartam, és csakis téged fogadlak fel a következő esküvőmre”. Azzal belekarolt az apjába, magasra emelte a fejét, és vonult! Hinnéd ezt? Vonult! Andyt, noha kellemetlenül, szinte már betegesen melege volt, kirázta a hideg. – Hallottál még róla? – kérdezte. – Naná hogy. Két hónappal később elvált a férjétől, és egy év múlva ismét menyasszony volt. A második esküvő valamivel kisebb szabású volt, de ugyanolyan szép. De azért vettem, miről van szó. Egy dolog lefújni egy jegyességet vagy akár egy esküvőt, még az után is, hogy a meghívókat elküldték – kemény, de megesik. De az esküvő napján? Akkor vonulsz, fiam! Végigmenetelsz a székek között, és utána is teszed, amit tenni kell, tudod? – Nina felnevetett, és meghúzta a vizespalackját. Lófarka vidáman hintázott. Andy alázatosan bólogatott. Ez közte és Emily között is állandó téma volt. A Plunge fennállásának majdnem három éve alatt láttak egy maroknyi esküvőt, amelyet lefújtak a szertartás előtti héten. De a nagy napon? Olyat nem. – Gyere, hadd ültesselek be a székbe a képpel, hogy készen várd Lydiát. Majd visszavesz a sminkből, mihelyt megvolt a fotózás. Ó, de izgis, hogy pont ezt láthatom a magazinban! Egybilliót fognak vásárolni belőle! Nina volt elég tapintatos elhallgatni, amire mindketten gondoltak: nem azért fognak egybilliót vásárolni a magazinból, mert Andy alapítótársa a magazinnak, amelyben megjelenik, vagy mert Monique Lhuillier személyesen tervezte az

egyedi menyasszonyi ruhát, vagy mert Barbara Harrison megszerezte a legjobb esküvőszervezőt, virágküldőket és szállítókat, akiket pénzen vásárolni lehet, hanem mert Max az egyik legsikeresebb amerikai médiatröszt harmadgenerációs elnöke és vezérigazgatója. Nem számít, hogy a gazdasági válság és néhány rossz befektetés miatt Maxnek darabonként kellett eladni a családi ingatlanokat. A közönséget igen kevéssé érdekelte, hogy Max örökösen szorong a társaság pénzügyi életképessége miatt: a Harrison név, a vonzó külső, a kifogástalan modor, az imponáló iskolák segítettek fenntartani az illúziót, hogy Max, a húga és az anyja sokkal gazdagabbak annál, mint amilyenek igazából voltak. Már évek óta nem szerepeltek a leggazdagabb amerikaiak Forbes-listáján, de az illúzió attól még megmaradt. – Az már biztos! – trillázta mögötte valaki. – Ez az esküvő nagyon jól elad minket! – Emily megpördült és pukedlizett. – Felfogod, hogy az esküvők történetében talán ez az első koszorúslányruha, ami nem ocsmány? Ha már egyszer ragaszkodsz a koszorúslányokhoz – bár szerintem giccses ötlet –, legalább a ruhájuk nem ronda. Andy megfordította a székét, hogy jobban lásson. Felfésült hajával, amely kiemelte hosszú, kecses nyakát, Emily olyan volt, mint egy pompás, törékeny porcelánbaba. A szilvakék selyem érvényre juttatta rózsás arcát, és jól állt a kék szeméhez, a mellben és csípőnél redőzött kelme puhán omlott le a bokájáig. Emilyben lehet bízni, hogy a más esküvőjén, és koszorúslányruhában is képes feltűnést kelteni. – Istenien nézel ki, Em! Úgy örülök, hogy tetszik a ruha! – Andy örült, hogy egy pillanatra elterelik valamivel a figyelmét. – Azért ne túlozzunk! A „tetszés” kissé erős, de nem utálom. Várj, fordulj csak meg, hadd látom… tyű! – Olyan közel hajolt, hogy Andy érezte a cigaretta és a mentolos drazsé kevert szagát. Azonnal elfogta az émelygés, de gyorsan el is múlt. – Piszkosul gyönyörű vagy! Hogy tudtad ilyenre csinálni a dididet? Szilikonoztattál, és nekem nem is szóltál róla? Te most viccelsz, hogy visszatartasz tőlem egy ilyen információt? – Döbbenetes, mire képes egy jó varrónő két pattanással – felelte Andy. – Hozzá ne nyúlj! – ordította Nina a szoba túlsó végéből, ám Emily túl gyors volt. – Mmm, nagyon csinos! Különösen itt tetszik ez a teltség! – nyomta meg Andy dekoltázsát. – Hát ez a nevetséges fux a dögös dudáidon? Nyami! Max imádni fogja! – Hol a menyasszony? – kiáltotta Andy anyja a lakosztály nappalijából. – Andy, szívem! Én vagyok itt Jill-lel meg a nagyival, és látni akarunk! Nina beterelte Andy anyját, nővérét, nagyanyját, mindenkit utasított, hogy ne fogják el a levegőt a menyasszony elől, mert egy kicsit szédül, és csak egy percig

maradjanak, azután végre-valahára eltűnt, hogy utánanézzen valamilyen utolsó részletnek. – Hát mit képzel ez, hogy itt is látogatási idő van, mint a kórházban? – kérdezte a nagymama. – Mi az, drágám, ideges vagy a nászéjszaka miatt? Így természetes. Ne feledd, senki se állította, hogy élvezni fogod, de meg kell tenni… – Mama, nem foghatnád be a száját? – motyogta Andy a homlokát masszírozva. – Anya, kérlek… – fordult Mrs. Sachs a nagymamához. – Mi az? Ma már minden kölyök szakértőnek hiszi magát, csak mert beugranak a bokorba akárkivel, aki rájuk kacsint? Emily ujjongva tapsolt. Andy könyörögve nézett a nővérére. – Nagyi, ugye, hogy milyen gyönyörű Andy! – próbált segíteni Jill. – És milyen érdekes, hogy a fülbevalója is hasonlít ahhoz, amit te viseltél az esküvődön! Ez a könnycsepp fazon sose megy ki a divatból. – Tizenkilenc éves, ártatlan szűz leány voltam, amikor nagyapátok feleségül vett, és már a nászúton várandós lettem, mint mindenki. Akkor még nem volt ez a petesejtfagyasztós szamárság, amire a mai lányok szorulnak. Te megcsináltattad már, Andrea? Olvastam valahol, hogy a lányoknak a te korodban tanácsos megcsináltatniuk, ha van férfi, ha nincs. Andy sóhajtott. – Harminchárom éves vagyok, nagyi. Max harminchét. Egyszer majd remélhetőleg lesznek gyerekeink, de biztosíthatlak róla, hogy nem ma éjszaka akarjuk elkezdeni. – Andy? Hol van mindenki? – Lily? Itt vagyunk hátul! Gyere be! – kiáltotta Andy. Legrégibb barátnője besuhogott a szobába. Jól állt neki a nyakpántos fazon, amelyet a koszorúslányok szilvakék selyméhez választott. Mellette, ugyancsak szilvakékben, de más szabású ruhában állt Max húga, a húszas évei végéhez közeledő Elizabeth. Ugyanolyan alkatú volt, mint a bátyja, ugyanaz az izmos láb, széles váll, talán egy cseppnyit túl széles is egy lányhoz. Ám a szarkalábak, amelyek a nevetésnél gyűrődtek a szeme sarkába, és a néhány szeplő megszelídítette, nőiessé tette Eliza külsejét. Mindehhez látványos, természetes szőke sörénye volt, amely vastag, fénylő hullámokban omlott a hátára. Nemrég kezdett el együtt járni Holden „Tipper” White-tal, aki évfolyamtársa volt a Colgate-en. Az éves jótékonysági teniszbajnokságon ismerkedtek meg, amelyet Tipper apjának emlékére szerveztek. Az idősebb White akkor vezette neki a repülőgépét egy chilei hegynek, amikor Tipper tizenkét éves volt. Andynek félelmetes gondolata támadt: Elizabeth is úgy gondolja vajon, hogy ő nem elég jó Maxhez? Talán beszélgetnek is róla az anyjával? Összeülnek és búslakodnak

Katherine után, akinek utolérhetetlen golfozó hendikepje és dallamosan arisztokratikus hanglejtése van? Nina zökkentette ki a gondolataiból. – Hölgyeim, ide figyelnének rám, kérem? – Aggodalmas képpel állt az ajtóban. – Ideje gyülekezniük a nagyterem előtt. A szertartás körülbelül tíz perc múlva kezdődik. Csapatom a földszinten várja önöket, hogy átadhassa a virágcsokrokat, és megmutassa a helyüket. Jill, készen vannak a fiaid? Andy mosolyt erőltetett a szájára. Anyja, nagyanyja, barátnői elbúcsúztak, sok szerencsét kívántak neki, megszorították a kezét. Már késő volt, hogy mondjon valamit Jillnek vagy Lilynek. Már nem nyugtathatták meg, hogy csak túlreagálja a dolgot. Alkonyodott, rövidültek az októberi napok. A tucatnyi ezüstkandeláber megbízhatóan hozta a drámai hatást, amit Nina ígért. Andy tudta, hogy odabent a vendégek már kezdik elfoglalni a székeiket. Elképzelte, ahogy élvezik a pezsgőt és a lágy csembalózenét, amit pontosan ezekbe a ceremónia előtti percekbe iktatott be a tervezői légió valamelyik figyelmes tagja. – Andy, drágám! Van itt valamim a számodra – mondta Nina, három hosszú lépéssel téve meg a távot az ajtótól Andy székéig, és egy összehajtott papírt nyújtott a menyasszony felé. Andy elvette, és kérdőn nézett Ninára. – Mikor is? Amikor rosszul lettél? Akkor dugtam zsebre. Andy nagyon rémültnek látszhatott, mert Nina sietett megnyugtatni. – Ne izgulj, nem olvastam el! Csak a menyasszonynak vagy a vőlegénynek szabad szerelmes levelet olvasnia az esküvő napján, mindenki másnak borzasztó balszerencsét jelent, tudtad ezt? Andy ismerős remegést érzett a gyomrában. – Kérlek, adnál nekem egy percet? – Hát persze, drágám, de pontosan egy perc múlva itt vagyok, és lekísérlek a… – Andy becsukta az ajtót, lefejezve a mondatot. Széthajtogatta a levelet, és még egyszer végigjártatta a tekintetét a szavakon, noha azok már örökre beleégtek az emlékezetébe. Gondolkodás nélkül indult a fürdőszobához, olyan gyorsan, ahogy ebben a ruhában csak tehette. Odabent széttépte a papírt, és a vécébe szórta a darabjait. – Andy? Ott vagy, drágám? Ne segítsek? Kérlek, próbáld meg nem használni a vécét, ebben a szakaszban ne! – kiáltotta az ajtó előtt Nina. Andy kilépett a fürdőszobából. – Nina, én… – Sajnálom, szivi, de most van itt az idő, amelyet tíz hónapja tervezünk. Mindent ezért a percért csináltunk tökéletesre. Mondtam már, hogy láttam

a vőlegényedet? Egek, hogy milyen látványos abban a szmokingban! Már be is állt a helyére, Andy, és csak téged vár! Már be is állt a helyére. Azt hitte, összecsuklik a térde, amikor Nina segítségével kifordult a sarkon. Apja ragyogó arccal állt a kétszárnyú ajtó mellett. Odament Andyhez, megfogta a kezét, megcsókolta az arcát, és megdicsérte, hogy milyen gyönyörű. – Ez a Max nagyon szerencsés fickó – mondta, és nyújtotta a bal karját. Az egyszerű szavak majdnem beindították a könnyek árját, de Andynek sikerült visszatuszkolnia a torkán a gombócot. Csakugyan „szerencsés” Max? Vagy kolosszális hibát követ el, ahogy az anyja célzott rá? Csak egy szót kellene szólnia az apjának, aki rögtön megszabadítaná ettől. Ó, hogy szeretett volna a vállára borulni, és odasúgni: „Papa, nem akarom ezt!”, úgy, mint mikor ötéves volt, és az apja bátorította, hogy ugorjon fejest a mély vízbe a városi uszodában. De most felharsant körülötte a zene, és Andy mintha kívülről figyelte volna magát, ahogy kitárják előtte a kétszárnyú ajtót, és az egész terem feláll a tiszteletére. Háromszáz arc fordult feléje, mosolygott rá, biztatta, hogy jöjjön tovább. – Kész vagy? – súgta az apja. A hang visszazökkentette a lányt a valóságba. Mély lélegzetet vett. Max szeret engem, gondolta. És én szeretem őt. Azért halasztották három évig az esküvőt, mert Andy ragaszkodott hozzá. Tehát az anyósa nem szereti. Tehát a férje volt barátnője még mindig kísért. Akkor sem ezek a dolgok határozzák meg a kapcsolatukat, igaz? Ránézett barátaira és családjára, munkatársaira és ismerőseire. Magába fojtotta kételyeit, a mosolygó Maxre összpontosított, aki büszkén állt a széksorokat elválasztó folyosó végén, és azt mondta magának, hogy nincs itt semmi baj. Mély lélegzetet vett orron át, kiegyenesítette a vállát, ismételten közölte magával, hogy pontosan azt teszi, amit kell, azután elindult.

4. FEJEZET MÁR HIVATALOS

A telefon ébresztette. Felült az ágyban, egy percig azt sem tudta, hol van, azután rázúdultak az emlékek, akár az omladék. A ragyogó arcok, miközben teszi egyik lábát a másik elé, lassan haladva a széksorok között. Max gyöngéd, rajongó pillantása, ahogy a kezéért nyúl. Szerelemmel viaskodó félelme, amikor Max ajka megérinti az övét, nyilvánosan is megpecsételve egyezségüket az összes ismerős előtt. A beállás a fotózáshoz a teraszon, miközben a vendégek vidáman koktéloznak. A banda, ahogy bejelenti őket, mint Mr. és Mrs. Maxwell Harrisont. Az első táncuk Van Morrisonra. Az anyja meghatott, könnyes pohárköszöntője. Max haverjai az egyetemi fraternitasból, ahogy elénekelik malac, mégis kedves indulójukat. A közösen felvágott torta. A lassú tánc az apjával. Az unokaöccsei, ahogy általános éljenzés közepette brékelnek a Thrillerre. Az biztos, hogy kívülről nézve olyan tökéletes lehetett az estély, akár a festett kép. Senki – legkevésbé az új férj – nem sejthette, min megy keresztül Andy; nem gyanították dühét és bánatát, nem figyeltek fel kínos feszengésére, amikor Barbara fogcsikorgatva kívánt sok boldogságot az új házasoknak a legridegebb pohárköszöntőben, amelyet fiús anya valaha mondott a gyereke esküvőjén, nem vették észre, hogy egyfolytában azon emészti magát, tud-e Miles meg a többi jó barát Katherine-ről és a Bermudákról valamit, amit ő nem. Most mit tegyek? – tépelődött. Hozzam szóba én? Jill, a szülei, Emily, Lily, összes barátja és rokona, Max összes barátja és rokona egyfolytában gratuláltak, ölelgették, csodálták a ruháját, elmondták, milyen gyönyörű új asszony. Valósággal ragyog, és milyen szerencsés! Tökéletes! Még Max sem érzékelt semmit, holott elvileg neki kellett volna a legjobban ismernie a feleségét; csak rá-rátekintett mindentudóan, azt üzenve a pillantásával: Tudom, én is tudom, mennyire fárasztó, talán kissé ostobaság is, de élvezzük ki, mert csak egyszer van ilyen. Végül hajnali egykor a banda elhallgatott, az utolsó vendégek is jelentkeztek a helyi borral, mézzel, nektarinnal megtöltött, finom lenvászonból készült ajándékcsomagjukért. Andy követte Maxet az esküvői lakosztályba. A férje hallhatta, ahogy öklendezik a fürdőszobában, mert rajongó figyelemmel fogadta, amikor előjött. – Szegény drágaságom – turbékolta, és megsimogatta az asszony kipirult arcát. Csodálatos volt, mint mindig, ha Andy rosszul érezte magát. – Valaki túl sok pezsgőt ivott a lakodalmán! Andy nem helyesbített. Lázasan, émelyegve hagyta, hogy a férje lesegítse róla

a ruhát, azután felsegítse az ágyra, ahol hálásan süppedt bele a hűvös párnák hegyébe. Max visszajött egy hideg vizes borogatással, eligazgatta felesége homlokán a mosdókesztyűt, miközben a banda repertoárjáról, Miles szellemes pohárköszöntőjéről, Agatha botrányos ruhájáról csevegett. Meg hogy a bárban kifogyott éjfélre a kedvenc whiskyje. Andy hallotta a fürdőszobából a vízcsobogást, a vécéöblítést, a hálószoba ajtajának csukódását. Max bemászott mellé az ágyba, és meztelen mellkasához ölelte a feleségét. – Max, most nem bírok! – mondta Andy. Hallotta, milyen éles a hangja. – Persze, hogy nem – felelte halkan a férfi. – Tudom, hogy borzasztóan érzed magadat. Az asszony behunyta a szemét. – A feleségem vagy, Andy. A feleségem. Remek csapat leszünk mi, szívem. – Megsimogatta az asszony haját, olyan gyöngéden, hogy Andy sírni tudott volna. – Gyönyörű életünk lesz együtt, és ígérem, hogy mindig, minden körülmények között vigyázni fogok rád. – Csókot lehelt Andy arcára, aztán lekapcsolta az éjjeliszekrényen a lámpát. – Most aludj, attól jobban leszel. Jó éjszakát, szerelmem. Andy mormolva kívánt jó éjszakát, és aznap ezredszer próbálta elfelejteni a levelet. Valamilyen okból perceken belül sikerült elaludnia. Az erkély zsalugáteres tolóajtajának résein beszűrődő fény mutatta, hogy reggel van. A szállodai telefon rövid időre abbahagyta a csörömpölést, de most újrakezdte. Andy mellett Max felnyögött, és hasra fordult. Ninának kell telefonálnia, hogy elég meleg van, reggelizhetnek a teraszon; ez volt az utolsó kérdés, amiben dönteni kellett ezen a hétvégén. Andy, aki még mindig az esküvői alsóruháját viselte, kiugrott az ágyból, és rohant a nappaliba, hogy felvegye a telefont, mielőtt felverné Maxet. Most nem bírt volna a szemébe nézni. – Nina? – pihegte a készülékbe. – Andy? Bocs, úgy hallom, megzavartalak valamiben… Majd visszahívlak, most mulassatok jól. – Szinte látszott a telefonban, ahogy Emily mosolyog. – Hány óra, Emily? – kérdezte Andy, ide-oda kapva a tekintetét a szobában, hátha talál egy órát. – Bocs, szivi. Fél nyolc. Csak az első akartam lenni, aki gratulál. A Times beszámolója fantasztikus! Ti vagytok az esküvői rovat első oldalán, és a kép valami isteni! Ez még az eljegyzésen készült? Imádom a ruhádat! Hogyhogy most látom először? A Times beszámolója. Szinte meg is feledkezett róla. Olyan sok hónap telt el az óta, hogy leadták az adatokat, és noha a revizor is jelentkezett, hogy egyeztessen velük, Andy egyáltalán nem számított rá, hogy benne lesznek. Ami persze nevetséges. Max családi hátterével csupán az lehetett a kérdés, hogy ők lesznek-e

a kiemelt pár, vagy csak a többiek között tudósítanak róluk. Sikerült tudat alá szorítania az egész témát. Barbara szorgalmazta, hogy küldje el az adatokat; most már láthatta, hogy nem kérés volt, hanem parancs. A Harrison család esküvőit bejelentik a Timesban, pont. Legalább lesz mit megmutatniuk a gyerekeiknek, amin elszórakozhatnak egy napon, gondolta Andy. – A kilincseteken ott lesz egy példány. Vedd le, azután hívj fel! – mondta Emily, azzal letette. Andy belebújt a szállodai fürdőköpenybe, bekapcsolta a szobában a kávéfőzőt, leakasztotta az ajtóról a bordó bársonytasakot, és az asztalra borította a lepedőnyi Timest. A vasárnapi melléklet címoldala két ifjú bártulajdonosról közölt méltatást, amit egy beszámoló követett a gyökérzöldségek feltűnéséről a trendi éttermek menüjében. Utána, ahogy Emily ígérte, az ő kis dicsőségük következett: az első hely az esküvők között! Andrea Jane Sachs és Maxwell William Harrison szombaton házasságot kötöttek a tiszteletre méltó Vivienne Whitney bíró előtt a rhinebecki (New York) Astor Courts Estate-ben. Ms. Sachs (33), aki szakmájában továbbra is a lánykori nevét használja, a Plunge esküvői magazin társalapítója és főszerkesztője. Kitüntetéssel végzett a Brown Egyetemen. Szülei, Roberta Sachs és dr. Richard Sachs, mindketten avoni (Connecticut) lakosok. Anyja ingatlanügynök Hartford Countyben, apja pszichiáter, aki Avonban folytat magánpraxist. Mr. Harrison (37) a családja tulajdonát képező Harrison Médiakonszern elnöke és vezérigazgatója. Tanulmányait a Duke Egyetemen kezdte, majd a Harvard Egyetemen szerzett doktorátust. Szülei Barbara és Robert Harrison, New York-i lakosok. A férj anyja a Whitney Múzeum kurátora, a Susan G. Komen jótékonysági alapítvány igazgatósági tagja. Néhai apja a Harrison Médiakonszern előző elnöke és vezérigazgatója. Önéletrajza, A tipografált ember hazai és nemzetközi bestseller volt. Andy ivott egy korty kávét, és maga elé képzelte A tipografált ember dedikált példányát, amelyet ismeretségük első napja óta ott láthatott Max éjjeliszekrényén. Hat vagy talán nyolc hónapja jártak együtt, amikor a férfi végre megmutatta, és bár egyszer sem mondta ki, Andy tudta, hogy ez a legnagyobb kincse. A belső borítóra Mr. Harrison csak annyit írt: „Kedves Max, ld. a mellékletet. Szeretettel, apa”. A borítóhoz egy összehajtott, összesen négyoldalas, közönséges sárga noteszlapra írott levelet erősítettek gemkapoccsal. A levél tulajdonképpen egy fejezet volt a könyvből, amelyet Max apja írt, de nem vett fel az önéletrajzba, mert attól félt, hogy túlságosan bensőséges, egy napon még kínos helyzetbe hozhatja Maxet, vagy túl sokat mutat meg az életükből.

Azzal az éjszakával kezdte, amelyen Max megszületett (egy hőhullám idején, ’75 nyarán), majd részletesen elmesélte, hogyan lett Maxből az elkövetkező harminc évben a legpazarabb fiatalember, akit apa kívánhat magának. Noha Max nem sírta el magát, amikor megmutatta a levelet, Andy észrevette, hogy az álla megfeszül, és a hangja elcsuklik. Mostanra a családi vagyon jóformán elpárolgott a rémes üzleti döntések miatt, amelyeket Mr. Harrison az utolsó években hozott. Max a saját felelősségének érezte, hogy tisztára mossa az apja nevét, és gondoskodjon róla, hogy az anyja és a húga semmiben se szenvedjen hiányt. Andy többek között ezért szerette, hogy így ragaszkodik a családjához. Sziklaszilárdan hitte, hogy az apa halála fordulópontot jelentett Max életében. Röviddel utána ismerkedtek meg, és mindig a szerencséjének tekintette, hogy ő lett a következő lány, akivel Max járt. – Az utolsó lány, akivel járok – mondogatta szívesen a férfi. Ismét felvette az újságot, és tovább olvasott. A pár 2009-ben ismerkedett össze közös ismerősök révén, akik előzetes bejelentés nélkül mutatták be őket egymásnak. „Én azt hittem, közönséges üzleti vacsorára megyek, mondta Mr. Harrison. Mire a desszerthez értünk, már csak arra tudtam gondolni, hogy mikor találkozunk legközelebb.” „Emlékszem, Max és én ellógtunk a többi vendégtől, hogy zavartalanul beszélgethessünk. Vagy talán inkább felálltam és követtem, mondhatni, ráragadtam”, mesélte nevetve Ms. Sachs. Azonnal randevúzni kezdtek, egyidejűleg üzleti kapcsolatra is lépve: Mr. Harrison a legfontosabb szponzora Ms. Sachs magazinjának. Amikor 2012-ben eljegyezték egymást, és közös lakásba költöztek, megfogadták, hogy kölcsönösen támogatják egymás karrierjét. Idejüket Manhattan és a család washingtoni (Connecticut) birtoka között fogják megosztani. Megosztjuk az időnket? – gondolta Andy. Nem egészen. Amikor Max apjának halála után kiderült, milyen gyászos anyagi helyzetben van a család, Max nehéz döntések sorozatát hozta meg az anyja helyett is, aki túlságosan zaklatott állapotba került, és mint ő maga mondta, sosem volt olyan feje az üzlethez, mint a férfiaknak. Andy ezeknek a megbeszéléseknek a túlnyomó részéről nem tudott, mert a kapcsolatuk hajnalán zajlottak le, de még nem felejtette el, mennyire kétségbeesett Max, amikor alig hatvan nappal az első tökéletes, közös napjuk után kellett eladnia a családi nyaralót a Hamptonokban, és emlékezett néhány álmatlan éjszakára, amikor Max rádöbbent, hogy túl kell adnia gyermekkorának színhelyén is, a hatalmas házon a Madison Avenue-en. Barbara az utóbbi két évben egy ódon, tekintélyes társasház gyönyörű szőnyegekkel, festményekkel, a legfinomabb ágy- és asztalneművel felszerelt, kifogástalanul sikkes, két hálószobás lakásában lakott a Negyvennyolcadik utca és a West End sarkán, de

sosem heverte ki két fejedelmi házának elvesztését, és máig azon lamentált, amit csak az ő „West End-i száműzetésének” nevezett. Az óceánra néző floridai tetőlakást a DuPont családnak adták el, akik Harrisonék barátai voltak, és készséggel belementek a komédiába, hogy Barbarának „se idege, se ideje többé” Palm Springshez; a síházat Jackson Hole-ban egy huszonhárom éves, internetes milliomos happolta el bagóért. A szépségesen dimbes-dombos, tizennégy hektáros connecticuti telken álló tanya volt az egyetlen ingatlan, ami még megmaradt. Tartozott hozzá egy négy lóra méretezett istálló és egy akkora tó, amelyen evezni lehetett, ám a házat a hetvenes években tatarozták ki utoljára, míg az állatokat rég eladták, mert sokba került az istállózásuk. A családnak túl sokat kellett volna költenie a tanya felújítására, így inkább kiadták, amilyen gyakran csak tudták, hetekre vagy hónapokra, sőt akár hétvégékre is, mindig egy megbízható, diszkrét ügynök közvetítésével, nehogy megneszelje valaki, hogy a legendás família tulajdonát bérli. Andy kiitta az utolsó korty kávét, és ismét a bejelentésre pillantott. Hány éve is olvassa ezt a lapot, falja a boldog menyasszonyok és jóképű vőlegények képeit, értékeli iskoláikat és állásukat, kilátásaikat és hátterüket? Hányszor találgatta, hogy bekerül-e közéjük egy napon, milyen adatokat közölnek róla, mellékelnek-e képet hozzá? Tucatszor? Többször? De furcsa belegondolni, hogy csapzott lófarkú, szakadt pulóveres lányok kuporognak a garzonjuk díványán, Andy esküvőjéről olvasnak, és azt gondolják: Tökéletes pár! Jó iskolákba jártak, jó állásuk van, és úgy mosolyognak egymásra, mint akik fülig szerelmesek! Én miért nem tudok kifogni egy ilyen pasit? Volt még valami. Igen, a levél. Folyton a levélre kell gondolnia. Ám volt egy másik emlék is – az, ahogyan megírja a jelentést a Timesnak, de akkor Alex volt a vőlegény –, ami most émelyítette. Tizenkét változatban is megfogalmazta, mialatt együtt jártak. Andrea Sachs és Alexander Fineman, mindketten az ilyen és ilyen egyetem diplomásai, blablabla. Olyan sokszor gyakorolta, hogy szinte szokatlan volt Maxé mellett látni a nevét. Miért nem szabadulhat az utóbbi időben a múlttól? Előbb a Miranda-rémálom, most az Alex-emlékek. Még mindig a szállodai fényűző köntöst viselte, bal keze gyűrűsujján ott ragyogott a gyémántos karika. Figyelmeztette magát, hogy ne engedjen a nosztalgiázásnak. Igen, Alex döbbenetes szerető volt, de jóval több is annál: a bizalmasa, a társa, a legjobb barátja. Ugyanakkor elképesztően makacs és nem csekély mértékben elfogult tudott lenni. Az első perctől kezdve leszólta a barátnője állását a Runwaynél, és egyáltalán nem támogatta a karrierjét annyira, mint azt a lány remélte. Noha sose mondta ki, Andynek akaratlanul azt kellett éreznie, hogy Alex csalódott benne, amiért nem választott áldozatosabb pályát,

a tanítást vagy a gyógyítást vagy valami más, nonprofit foglalkozást. Viszont Maxnek tetszett az ő karrierje. Az első perctől támogatta a Plunge-ot, és fennen hirdette, hogy ez élete egyik legmerészebb és legjobb üzleti döntése. Szerette Andy energiáját és kíváncsiságát; mindig mondogatta, mennyire üdítő olyan lánnyal járni, akit nem csak a következő jótékonysági rendezvény érdekel, vagy az, hogy ki megy karácsonykor St. Barthsbe. Sose lehetett annyira elfoglalt, hogy ne hallgassa meg a barátnője ötleteit, ne szerezzen neki fontos üzleti kapcsolatokat, ne adjon tanácsot, hogy mivel lehet szert tenni több hirdetőre. Ugyan nem értett sem az esküvői ruhákhoz, sem a cukormázas tortákhoz, de el volt ragadtatva Andy és Emily teljesítményétől, és nem győzte hangoztatni, mennyire büszke Andyre. Nem kifogásolta a zsúfolt napirendet és a képtelen időbeosztást; ismeretségük alatt egyetlenegyszer sem verte ki a balhét, amiért Andy túlórázik, munkaidő után fogad üzleti hívásokat, vagy bemegy szombaton, csak azért, hogy a nyomdába küldés előtt ellenőrizze, tökéletes-e a tördelés. Gyakran ő is dolgozott a hétvégén: új üzleteket próbált szerezni, ellenőrizte a Harrison Médiakonszern apadó értékpapír-állományát, vagy elrepült valahova tüzet oltani, sértődötteket engesztelni. Alkalmazkodtak egymás napirendjéhez, szurkoltak egymásnak, segítették, támogatták egymást. Ugyanazokat az elveket vallották: dolgozz keményen, játssz merészen. És mindig a munka volt az első. Megszólalt az ajtócsengő. Andy visszazuhant a valóságba. Egyelőre nem bírt volna beszélni az anyjával vagy Ninával, de még a nővérével sem. Teljesen mozdulatlanul ült. Menj innen! – parancsolta hangtalanul. Hagyj gondolkodni! De a csengetés csak nem szűnt. Akárki volt is az ott, még háromszor csengetett. Andy összeszedte maradék erejét, széles mosolyt erőltetett az arcára, majd szélesre tárta az ajtót. – Jó reggelt, Mrs. Harrison! – dalolta a szálloda gondnoka, egy potrohos öregember, akinek a nevére Andy nem emlékezett. Formaruhás lány jött utána, zsúrasztallal. – Kérem, fogadja gratulációinkat és ezt az ünnepi reggelit! Úgy gondoltuk, ön és Mr. Harrison talán szívesen csipegetnének valamit a villásreggeli előtt. – Ó, igen, köszönöm! Milyen kedves! – Szorosabban összehúzta magán a köntöst, és félreállt, hogy betolhassák mellette a zsúrasztalt. Észrevette a padlón a KÉREM, NE ZAVARJANAK jelzést, amelyet tegnap este akasztott a kilincsre. Sóhajtva felvette, és visszatette az ajtóra. A felszolgálónő betolta a nappaliba, és a panorámaablak elé állította az abrosszal letakart zsúrkocsit. A szertartásról és a fogadásról fecsegtek, miközben a lány betöltötte a friss narancslevet, lecsavarta a kicsi vajas és lekváros üvegek fedelét, majd végre, hála az égnek, sután pukedlizett, és távozott. Hivatalosan is véget ért az esküvői fogyókúra. Andy megkönnyebbülten

felvette a kenyérkosarat, és beszívta a szalvétán át a remek illatot. Levett a halomról egy puha, meleg rongyoskiflit, és beleharapott. Rádöbbent, hogy farkaséhes. – Nahát, jobban vagyunk? – kérdezte Max, aki borzasan és egy szál pizsamanadrágban került elő a hálószobából. – Gyere ide, részeg kis menyecske. Hogy van a macskajajod? Andy még akkor sem hagyta abba az evést, amikor Max átölelte, és a nyakára szorította a száját. Az asszony elmosolyodott. – Nem voltam részeg – motyogta tele szájjal. – Mi ez? – Max egy áfonyás muffinért nyúlt, és a szájába tömte. Mindkettejüknek töltött kávét – Andyét pontosan olyanra csinálta, ahogy a felesége szerette, egy pötty tejjel, két szem édesítőszerrel –, azután ivott egy derekas kortyot. – Mmm, ez finom! Andy nézte az ő gusztusos férjét, ahogy derékig meztelenül kávézik. Szeretett volna visszabújni vele az ágyba, hogy elő se bújjon többé. Képzelte volna az egészet? Csak egy rossz álom volt? Ez a férfi, aki itt áll előtte, kihúzza neki a széket, tréfásan Mrs. Harrisonnak szólítja, meglobogtatja, majd a térdére teríti a szalvétát, azonos azzal, akit tizenhárom órája még mindenkinél jobban szeretett, és mindenkinél jobban megbízott benne. Dögöljön meg az a rohadt levél. Kit érdekel, mit gondol az anyja? Na és ha Max összefutott egy régi barátnőjével? Nem titkol semmit, mert őt, Andy Sachset szereti. – Nézd csak, itt a bejelentés! – nyújtotta Max felé a vasárnapi mellékletet, és elmosolyodott, amikor a férje kirántotta a kezéből. – Jó, ugye? Max átfutotta a szöveget. – Hogy jó-e? – kérdezte egy perc múlva. – Tökéletes! – Átkerült a felesége oldalára, és letérdelt, ugyanúgy, mint amikor egy éve megkérte a kezét. – Andy – mondta, és azzal a lélegzetelállító pillantással nézett a felesége szemébe, amit az asszony úgy szeretett. – Tudom, hogy van valami bajod. Nem értem, miért izgulsz vagy aggódsz, de egy valamit tudnod kell: mindennél jobban szeretlek, és mindig itt leszek, ha úgy érzed, hogy már tudsz beszélni róla. Oké? Ugye, hogy megért engem! – szerette volna kiabálni Andy, hogy mindenki hallja. Érzi, hogy valami baj van. Már ez önmagában azt jelenti, hogy nincs semmi baj, ugye? De bár a nyelve hegyén voltak a szavak – Olvastam anyád levelét, tudom, hogy találkoztál Katherine-nel a Bermudákon. Történt valami? Nekem miért nem szóltál róla? –, nem bírta rávenni magát, hogy kimondja őket, csak megszorította Max kezét, és igyekezett kiverni a fejéből a félelmet. Ez az első és egyetlen esküvői hétvégéje. Nem fogja elrontani bizonytalansággal és veszekedéssel. Kissé megvetette magát, amiért beijedt. De hát úgysem lesz semmi baj.

Egyszerűen nem lehet.

5. FEJEZET RANDINAK NEM NEVEZHETNÉM

Andy kinyitotta West Chelsea-ben a Plunge szerkesztőségének padlástéri ajtaját, és visszafojtotta a lélegzetét. Biztonságban van. Rajta kívül nem volt élő ember, aki munkába állt volna kilenc előtt – a munkatársak zöme, tartva magát a tipikus New Yorki-i beosztáshoz, csak tízkor, gyakran csak fél tizenegykor állított be –, és Andy örömmel látta, hogy ma sincs másként. A többiek érkezése előtti két-három órában tudott a legjobban dolgozni, még ha időnként némileg mirandásnak érezte is, hogy akkor küldözget hangüzenetet vagy e-mailt, amikor mások alszanak. Maxnek a szeme se rebbent Andy javaslatára, hogy fogják rövidre az esküvőt követő adirondacksi kirándulást. Miután a felesége két napon át taccsolt – és Max bánatára a házasság hivatalos elhálására sem került sor –, nem vitatkozott, amikor Andy azt mondta, mindketten jobban éreznék magukat otthon. Különben is beütemeztek a téli szünetre két tisztességes mézeshetet Fidzsin, amit Max szüleinek legjobb barátaitól kaptak nászajándékul. Jóllehet Andy nem ismerte az összes részletet, elég gyakran hallotta, amint a helikopter, magánsziget és séf szavakkal dobálóznak, hogy nagyon, de nagyon fellelkesüljön. Ehhez képest semmiség, hogy nem húztak ki három napot New York állam északi részében, ahol egyébként is túl hideg volt már a szabad ég alatt. Andy és Max már kialakították a napirendjüket, amikor az előző évben összeköltöztek a lánykérés után. Hétköznap hatkor keltek. Max kávét főzött kettejüknek, Andy pedig összecsapta a zabkását vagy a gyümölcsturmixot. Elmentek az Equinoxba a Tizenhetedik és a Tizedik utca sarkán, ahol pontosan negyvenöt percet töltöttek: Max súlyt emelt és lépcsőzött, Andy az 5,8-as sebességre állított futógépen talpalt, az utolsónak letöltött romantikus vígjátékot bámulva az iPadjén, és magában siettette az időt. Otthon együtt zuhanyoztak, felöltöztek, Max kitette a lányt a Plunge szerkesztőségénél, a Huszonnegyedik és a Tizenegyedik utca sarkán, utána elrobogott a vállalati autóval a West Side sztrádán a saját irodájába a belváros nyugati részén. Nyolcra mindketten az íróasztaluknál ültek, és ezen az órarenden csak a súlyos betegség vagy az időjárás változtathatott. Ám ma reggel Andy húsz perccel korábbra állította rezgőre a telefonját, és abban a pillanatban kisiklott a takaró alól, ahogy a párnája vibrálni kezdett. A zuhanyt és a kávét kihagyva magára rántotta a legkényelmesebb antracitszürke nadrágját, a mindenhez viselhető, végig gombos fehér blúzát, a legunalmasabb fekete tengerészkabátját, és épp akkor surrant ki a lakásból, amikor megszólalt Max ébresztője. Küldött neki egy gyors SMS-t, hogy korábban

kell munkába mennie, este majd találkoznak a jachtpartin, habár a gyomra továbbra is rossz volt, és az izmai sajogtak a kimerültségtől. Előző este majdnem harmincnyolc fokra szaladt fel a láza. Még le sem vetette a kabátját, amikor megszólalt a telefonja. – Emily, hogyhogy ébren vagy? – Finom vonalú arany karórájára pillantott, amelyet az eljegyzésére kapott ajándékba az apjától. – Neked legalább két órával korábban van! – Te meg hogyhogy válaszolsz? – kérdezte értetlenül Emily. – Mert hívtál! – Én csak azért hívtalak, hogy üzenetet hagyjak. Nem gondoltam, hogy felveszed. – Kösz – nevetett Andy. – Letegyem? Megpróbálhatjuk újra. – Nem kellene pihenned egy ilyen döglesztő borkóstolás után, vagy mi is volt tegnap? – Lombnézés, utána masszázs. – De komolyan, miért vagy ébren? Már nem vagytok fent északon? Andy kihangosította a telefonját, és kihasználta az alkalmat, hogy levesse a kabátját, és belerogyjon a székbe. Úgy érezte, mintha hetek óta nem aludt volna. – Visszajöttünk a városba, mert pocsékul vagyok. Fejfájás, taccsolás, láz. Nem tudom, ételmérgezés-e, influenza vagy csak valami egynapos dolog. Különben is, Max nem akarta kihagyni a ma esti jachtpartit, amire nekem is be kell ugranom. Úgyhogy leléptünk. – Egy pillantást vetett szörnyű szerelésére. El ne felejtsen elegendő időt hagyni a hazarohanásra és az átöltözésre. – Ma este jachtparti? Engem miért nem hívtak meg? – Azért nem, mert én sem akartam menni. Most, hogy visszajöttünk, azt tervezem, hogy pontosan egy órát töltök ott, utána irány haza, lekenem magamat kámforos kenőccsel, és nonstop nézem a Totyisok és tiarákat. – Az idén kinek a hajóján lesz? – Már nem emlékszem a nevére. A szokásos milliárdosén. Több háza van, mint nekünk cipőnk. Valószínűleg több felesége is. Valamikor barátkozott Max apjával, de Barbara úgy döntött, hogy rossz hatással van a férjére, akit eltiltott tőle. Azt hiszem, kaszinói is vannak. – Nagyon olyan hapsinak tűnik, aki tudja, hogy kell partit rendezni… – Még csak ott sem lesz. Csak kölcsönadja a jachtját Maxnek. Ne izgulj, nem maradsz le semmiről! – Aha. Ezt mondtad tavaly is, azután beállított az SNL teljes stábja. A Jacht Life tíz cent hasznot sem fialt fennállásának tíz éve alatt, ám ez nem akadályozta meg Maxet abban, hogy a Harrison Média egyik legértékesebb

holdingjának minősítse, ami tekintéllyel és önérzettel ruházta fel a magazint. Mindenki, aki számított, követelte, hogy az ő hajójáról is írjanak. A Jacht Life minden októberben megrendezte a Jachtpartit, amelyen kiosztották az Év Jachtjának díját, és az esemény minden évben falkaszám vonzotta a hírességeket, hogy fel-alá csámboroghassanak valami hiperszuper jacht fedélzetén, amíg az megkerüli Manhattant, Cristal pezsgőt hörpölhessenek, szarvasgombával töltött micsodákat majszolhassanak, és megfeledkezhessenek a tényről, hogy a szennyezett Hudsonon hajókáznak október végén, ahelyett hogy Cap d’Antibes langyos vizeiben lubickolnának. – Jó vicc volt, mi? – kérdezte Andy. Emily egy pillanatig hallgatott. – Ennyi? Beteg vagy? És jachtparti? Vagy van valami más? Mondhatunk Emilyről akármit – tud nagypofájú, agresszív, néha direkt goromba lenni –, de jobb orra van Andy összes ismerősénél. – Valami más? Mi? – Andy hangja magasabbra kúszott, mint mindig, amikor hazudott, vagy kínosan érezte magát. – Nem tudom. Ezért telefonáltam. Egész jó volt az előadásod a hétvégén, de azt hiszem, ki vagy borulva valamin. Csak a szokásos késő bánat? Nekem egy teljes h étig pánikrohamaim voltak az esküvőm után! Képtelen voltam elhinni, hogy elméletileg Miles az utolsó férfi, akivel lefekhetek. Az utolsó, akivel egyáltalán csókolózhatok! De ígérem, Andy, hogy később jobb lesz. Andy szívverése kissé felgyorsult. Két nap telt el azóta, hogy megtalálta a levelet, de még mindig nem árulta el senkinek. – Véletlenül találtam Max táskájában egy levelet, amit az anyja írt. Gyakorlatilag annyit közölt a fiával, hogy óriási hibát követ el, amikor engem vesz feleségül, már ha egyáltalán elvesz. Csönd a vonal másik végén. – Uramisten, azt hittem, valami sokkal rosszabb – mondta végül Emily. – Ettől jobban kell éreznem magamat? – Komolyan, Andy, mire számítottál? Harrisonék olyan régimódiak! És igazán, melyik anyós szereti a menyét? Egy lány se jó nekik. – Katherine láthatólag elég jó. Miles szólt neked arról, hogy Max találkozott vele a Bermudákon? – Mi? – Emily meg volt lepve. – Barbara azt írta, hogy milyen klassz volt Katherine, és hogy előjel volt a találkozásuk a Bermudákon. Mert Max is mennyire örült neki! – Katherine-nek? Jaj, kérlek. Csak nem aggódsz Katherine miatt? Minden születésnap és évforduló előtt linkeket küldött Maxnek a kedvenc ékszereihez. Pulóvert viselt kardigánnal, Andy! Jó, Prada szettek voltak, de akkor is! Max összes

barátnője közül ő volt a legkevésbé szimpi. Andy a homlokát nyomkodta. Emily és Miles nála előbb ismerték Maxet, tudtak az ügyeiről, és találkoztak az összes lánnyal az évek során. Most nem igazán akart tudni több részletet. – Örömmel hallom – felelte. Megfájdult a feje. – Azért nem említette, mert nem fontos – mondta Emily. – Mert odáig van érted. – Em, én… – Totál beléd van esve, ráadásul király a pasi, noha időnként rosszul választott. Tehát Katherine ott volt a Bermudákon. Nagy ügy. Vele nem csalna meg Max. Egyáltalán senkivel! Te is tudod, én is tudom. Két napja Andy még megesküdött volna, hogy Emilynek igaza van. Max nem cserkész, de a szíve mélyén jó ember, Andy többek között ezért szereti. Elképzelni is iszonyú lenne, hogy mégsem az. Ám nem tagadhatta, hogy valóban feldúlta Max titkolózása… – A volt barátnője, Emily! Az első szerelme! A lány, akivel elvesztette a szüzességét. Akit állítólag azért nem vett feleségül, mert nem volt elég nagy „kihívás”. Mindig csak szépeket mondott róla. Nem tudom kiverni a fejemből, hogy nem próbálkozott-e be még egyszer utoljára. A régi szép idők emlékére. Nem ő lenne az első férfi, aki valami butaságot csinál a legénybúcsúján. Annyira rossz lenne ugyanolyan életet élni, mint az apja, egy édes kis otthonülő feleséggel? Ő viszont úgy dönt, hogy fellázad, és megtalál engem. Hát nem csodálatos? – Ne drámázz! – szólt rá Emily, de Andy valami gyanúsat érzett a hangjában. Mellesleg Emily emlegetett elsőnek megcsalást. Andy nem engedte meg magának, hogy odáig menjen, erre jön a barátnője, és kimondja… – Akkor most mit tegyek? Mi van, ha valóban megcsalt? – Andy, ne légy már nevetséges, főleg pedig ne hisztizz! Csak beszélj Maxszel, és kérdezd meg, mi az igazság. Andy torka elszorult. Ritkán sírt – ha mégis, úgyszólván mindig a stressztől, és nem bánatában –, de most könnyek szöktek a szemébe. – Tudom, csak nem bírom elhinni, hogy ez történik! Ha igaz, hogy bocsássak meg neki? Akár szerelmes is lehet Katherine-be! Azt hittem, együtt éljük le a hátralevő életünket, erre… – Andy, beszélj vele! – szakította félbe Emily. – Hagyd abba a bőgést, és beszélj vele, oké? Ma később jövök, munkareggelim van a Kate Spade-del, de nálam lesz a mobilom… Andy tudta, hogy össze kell szednie magát, mielőtt befutnak a munkatársai. Mély, reszketeg lélegzetet vett, megfogadta, hogy beszél Maxszel, bár tisztában volt vele, hogy úgyis addig halogatja, ameddig lehet. Váratlanul a leggyászosabb

kérdések merültek fel benne. Ki költözik ki a lakásból? Hát természetesen ő – Max családjának pénzéből vásárolták. Kinél marad Stanley, a máltai pincsi? Mit mond majd az embereknek? Ismerősöknek? A szüleinek? Max húgának? Hogy lesznek vadidegenekké legjobb barátokból, akik együtt éltek, együtt háltak, bátorították egymás álmait és törekvéseit? Egyesült az életük, az otthonuk, a rokonságuk, a munkájuk, a napirendjük, a terveik. Összeköti őket a magazin. Minden. Hogyan éli túl, ha elveszíti Maxet? Hiszen szereti! Negyven sarokkal arrébb a férje mintha megérzett volna valamit, mert a telefon jelezte, hogy e-mail érkezett. Édes feleségem! Remélem, korai távozásod azt jelenti, hogy jobban vagy. Hiányzott a közös reggel. Folyton a döbbenetes hétvégére kell gondolnom, és remélem, te is mosolyogsz. Rengeteg e-mailt kaptam a vendégektől, hogy milyen jól érezték magukat. Kettőig értekezleteim vannak, de utána felhívlak az esti tervek miatt. Szeretném, ha ott lennél, de csak akkor, ha van kedved. Várom válaszod. Nagyon szeret: Férjed Feleség. Ő Max felesége. A szó egyszerre volt idegenszerű, és csodálatosan ismerős. Mély lélegzetet vett, figyelmeztette magát, hogy meg kell őriznie a nyugalmát. Senki sem haldoklik. Senki sem szenved a rák végső szakaszában. Nincs három gyerekük és horribilis jelzáloguk. Továbbá, ő az erőszakos anyóstól függetlenül is szereti a férjét. Hogyne szeretné azt az embert, aki az idei Szent Bálint-napon – amelyet ő, mint ezt többször kifejtette, halálosan utált a rózsaszín szívecskés giccsáradat miatt – foszforeszkáló öntapadós csillagokkal telehintett, fekete drapériával vonta be parányi erkélyüket, és terített asztalt két személyre? Aki ringlis-sajtos melegszendvicset (Andy kedvencét) tálalt fel mignon helyett, tüzesre fűszerezett Bloody Maryt a Cabernet helyett, és másfél literes HäagenDazs kávés jégkrémet valami flancos dobozos csokoládébonbon helyett? Még jóval éjfél után is kint ültek az erkélyen, és nézték az éjszakai eget az ipari méretű teleszkóppal, amelyet Max hozott a kölcsönzőből, mert Andy valamikor több hónapja arra panaszkodott, hogy csak azért utálja a várost, mert nem látni benne a csillagokat? Túl fognak ők jutni ezen. Könnyű volt ezzel biztatni magát a következő két órában, amíg csak az övé volt az üres iroda, de a szorongás azonnal erősödött egy fokozatot, mihelyt tízre

befutottak a munkatársak, alig várva, hogy percről percre újratárgyalhassák a hétvégét, és még nem is ez volt a legrosszabb, mert tízkor beállított Daniel, a művészeti vezető, és hozott egy digitális képekkel tömött CD-t, amelyet azonnal meg kellett beszélnie! – Mesések, Andy! Lélegzetelállítóak! Mennyire igazad volt, amikor St. Germaint kérted fel a fotózásra! Tudom, hogy primadonna, de pokolian jó. Ezeket nézd! – Máris vannak fotóid a hétvégéről? – kérdezte Andy. – Retusálatlanok. Ne kérdezd, mennyi sürgősségit kellett fizetnünk. Daniel, akit Andy tavaly vett fel, nem kevesebb, mint tíz jelentkező meghallgatása után, most becsúsztatta Andy számítógépébe a memóriakártyát. A képernyőn felugrott egy ablak, és megkérdezte, akarják-e importálni a fotókat. Daniel jelezte, hogy igen. – Most figyelj! – Kattogtatott, és a huszonhét colos képernyőt betöltötte egy fotó, amelyen Andy volt Maxszel. Andy egyenesen belenézett a kamerába, a szeme átható kék volt, a bőre makulátlan. Max a felesége arcához szorította az ajkát, az állcsontja markánsan kirajzolódott, a profilja tökéletes volt. Mögöttük a lombok valósággal kirobbantak a háttérből, a sárgák, narancsszínek, vörösek harsogóan ellenpontozták a fekete szmokingot és a fehér ruhát. Mintha egy magazinból vágták volna ki őket. Az egyik leggyönyörűbb fénykép volt, amellyel Andy valaha is találkozott. – Látványos, ugye? Vagy nézd meg ezt. – Néhány újabb klikk, és a monitoron megjelent egy fekete-fehér kép a fogadásról. Mosolygó-tapsoló vendégek vették körül a táncparkettet, amelynek közepén az új házasok járták az első táncot a „Warm Love” dallamára. A kamerát úgy állították be, hogy látsszék, amint a felesége derekát átölelő Max lehajol, és csókot nyom Andy homlokára, akinek gesztenyeszín haja zuhatagosan omlik le a hátán. A rózsabimbó, amellyel az utolsó próba után egészítették ki az uszályt, fantasztikusan hatásos volt. Most örült igazán, hogy a törpetűsarkút választotta; Max így még magasabbnak látszott, ami elegánsabban vette ki magát a képen. – Vagy nézd csak meg ezeket, amiken egyedül vagy! Szédületesek! – Daniel áthúzta a kurzort a „portrék” mappára, és megnyitotta. Egy darabig görgetett, azután rákattintott az egyikre. A képernyőn megjelent Andy arca és válla, amely ragyogott a diszkréten felhordott csillámpúdertől. A képek többségén tudatosan mérsékelte a mosolyt (a fotós szerint a „teli szájú mosolynál” nehezebb álcázni a vékony ráncokat és redőket), ám volt egy, amelyiken gátlástalanul vigyorgott, és noha ettől jobban látszottak a szarkalábai, messze ez volt a legőszintébb fotó. Kétségtelenül az előtt készült, hogy látogatást tett Max lakosztályában. Mindenkitől azt hallotta, hogy képtelenség megszerezni St. Germaint, de nem állhatta meg, hogy ne próbálkozzon. Több mint egy hónapjába és kereken tizenkét hívásába került, hogy St. Germain ügynöke egyáltalán szóba álljon vele,

ismételten közölve Andyvel, hogy a Plunge túlságosan szegényes kiadvány az ő világhírű ügyfeléhez, de továbbítani fogja Andy kérését, amennyiben megígéri, hogy nem telefonál többé. Amikor az ügynök egy hét után sem hallatott magáról, Andy kézzel írt egy levelet St. Germainnek, és futárral vitette el a fotós chinatowni műtermébe. A levélben megígért két további címlaplehetőséget, tetszés szerinti témában, teljes költségtérítéssel a legextrémebb helyekre, és felajánlotta, hogy a Plunge szponzortársként működik közre St. Germain legközelebbi jótékonysági akciójában a haiti földrengés károsultjainak javára, mert ez volt a művész kedvenc jótékonysági területe. Ezután felhívta egy nő, aki csak annyit mondott magáról, hogy St. Germain „barátja”, és amikor Andy beleegyezett, hogy a Plunge címlapsztorit közöl St. Germain imádott unokahúgáról, aki a következő év őszére tervezte az esküvőjét, a megszerezhetetlen fotós végre kötélnek állt. Eddig ez volt Andy legnagyobb dobása a munkában; még most is elmosolyodott, ha rágondolt. Először megszeppent a világhírű művésztől – aki ráadásul aktokra szakosodott –, ám St. Germain gyorsan feloldotta a gátlásait. Andy rögtön látta, miért olyan jó. – Micsoda megkönnyebbülés! – kukorékolta, amikor két asszisztense kíséretében belépett a nászutaslakosztályba. Andy valamilyen érthetetlen okból már azért is hálás volt, hogy egyáltalán megjelentek. Noha egy vállpánt nélküli melltartó és egy melltől térdig érő lycrafűző volt minden ruhája, csak örömet és hálát érzett, amikor meglátta St. Germaint. – Micsoda? Hogy csak egy átlagos menyasszonyt kell fotózni egy csomó fürdőruhás modell helyett? Szia, Andy vagyok! De örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk! A liliomfehér arcú, vékony St. Germain nem lehetett magasabb százhatvan centiméternél, de akkora hangja volt, mint egy kiképző őrmesternek. Még a meghatározhatatlan kiejtése (francia? brit? egy csipet ausztrál?) sem illett a külsejéhez. – Háhá, pontosan! Azok a lányok hibbantak! Totálisan aberráltak. De komolyan, chérie, annyira örülök, hogy nem kell egész testre sminkelni. Olyan fárasztó. – Nem lesz testsmink, megígérem. Ha minden a terv szerint megy, azt sem tudhatod meg, hogy mennyire hanyagoltam el a bikinivonalamat – nevetett Andy. Azok után, amilyen nehéz volt időpontot szereznie, holmi undok alakra készült, ám St. Germain elbűvölő volt. Mint Andy megtudta a művész „barátjától”, St. Germain egyenesen Rióból repült ide, ahol a Sports Illustrated fürdőruhakülönszámába fotózott öt napon át két tucat modellt és több száz, sőt több ezer centimétert kitevő, szolizott és szálkásított lábakat. St. Germain úgy bólintott, mintha a menyasszony valami különösen bölcset

mondott volna. – Ez jó. Ach, annyira unom a girhes lányokat tarka bikiniben. Hát persze, a férfiak többségének ez az álma, de ismered a mondást… mutass egy gyönyörű nőt, és én mutatok egy férfit, aki unni fogja… nos, valószínűleg ismered a folytatást. – Sátánian vigyorgott. – Nem úgy hangzik, mintha borzasztóan érezted volna magadat – mosolygott Andy. – Jó, talán nem. – Megfogta Andy állát, és a fény felé fordította. – Ne mozdulj. Mielőtt Andy felocsúdhatott volna, az egyik asszisztens a művész kezébe nyomott egy kamerát, amelynek akkora objektívje volt, mint egy fahasáb, és St. Germain ellőtt húsz-harminc kockát. Andy az arcához kapott. – Állj! A szememet még nem csinálták meg! Még a ruha sincs rajtam! – Nem, nem, te így vagy gyönyörű. Isteni! Szokta mondani a vőlegényed, milyen csodálatos vagy, amikor haragszol? – Nem szokta! St. Germain balra nyújtotta a gépet. Egy talpig feketébe öltözött asszisztens azon nyomban elvette, és kicserélte egy másikra. – Mmm, pedig kellene, hogy mondja. Igen, ez az. Villogj nekem, édes. Andy válla megroggyant. A művész felé fordult. – Mit csináljak? – Villogj! – Nem tudom, hogy kell. – Raj! – vakkantotta St. Germain. Az egyik asszisztens előpattant a dívány mögül, ahol egy reflektort tartott. Kitolta a csípőjét, csücsörített, kissé félrehajtotta a fejét, és érzékien csábítónak szánt mimikával félárbocra engedte a szemhéjait. St. Germain bólintott. – Látod? Ezt szoktam mondani a bikinis babáknak. Villogjanak. Andyt még most is megnevettette az emlék. Rámutatott az egyik kicsinyített képre, amelyet Daniel görgetett. Ezen a fotón a szemhéja annyira lecsúszott, mintha bedrogozott volna, a szája olyan volt, akár a kacsa csőre. – Látod? Itt villogtam. – Mit csináltál? – Nem érdekes. – Ez az. – Daniel kinagyította a képet, amelyen Andy és Max megcsókolják egymást a szertartás közben. – Nézd, milyen gyönyörű. Andy csak a nyomasztó, testen kívüli érzésre emlékezett, amely abban a pillanatban rohanta meg, ahogy feltárult az ajtó. Pachelbel Kánonjának első

taktusai megerősítették, hogy bezárult az ablak, amelyen kimenekülhetett volna. Belekapaszkodott az apja karjába. Látta a sógora szüleit, anyja két távoli unokatestvérét, Max karibi dadáját, akit Max négyéves koráig az anyjának hitt. Az apja kimondhatatlan gyöngédséggel vezette: egyszerre vitte, és talán segített is, hogy Andy egyenesen tarthassa magát. Jobbról egy csomó főiskolai barátnő és a férjeik mosolyogtak rá. Elöl egyszerre fordult feléje és bámult rá Max internátusi barátainak csoportja, majdnem tucatnyian, csupa idegesítően jóképű ember, hasonlóan csinos nők társaságában. Akkor belevillant a gondolat, hogy ez a csapat miért nem vált ketté: férfiak a vőlegény oldalára, nők a menyasszonyéra. Vagy már nem csinálnak ilyet? Neki, mint az esküvők avatott szakértőjének, nem kellene ismernie a választ? De hát nem ismerte. Jobbról egy méregzöld villanás: Agatha, a divatban avantgárd titkárnő, akin ő és Emily osztoztak, vélhetőleg kapott egy memót a nagy égi hipsztertől, hogy a szakáll és a puhakalap mellett a neon is trendi. A szerkesztőségi munkatársak, majdnem húszan, Agatha körül gyülekeztek. Néhányuknak, például a képszerkesztőnek és az ügyvezetőnek sikerült boldogságot mímelniük, amiért a főnökük esküvőjén tölthetik Kolumbusz napját. Az asszisztensek, a társszerkesztők és a reklámos lányok kevésbé értettek a színleléshez. Andy kegyetlenségnek tartotta a testületi meghívást, amellyel kötelezik őket a részvételre egy munkarendezvényen, holott így is eleget túlóráznak, de Emily ragaszkodott hozzá. Azzal érvelt, hogy jót tesz a munkamorálnak, ha az egész szerkesztőség idejön inni és táncolni. Andy pedig most is engedett, akárcsak a virágok, a szállítók, és az esküvő méretének kérdésében. Ahogy közeledett a terem elejéhez – olyan érzés volt, mintha félméteres hóban gázolna –, megakadt a szeme egy arcon. Szőke haja sötétebb lett valamivel, de a gödröcskék félreismerhetetlenek voltak. Méretre szabott, élesre vasalt, fekete öltönyt viselt, természetesen nem szmokingot, mert ő sosem ereszkedett le ehhez a prózai öltözékhez. Azt hirdette, hogy az öltözködési kódex a stílustalan embereknek való. Sok mindent hirdetett, és Andy úgy csüggött a kinyilatkoztatásain, mintha maga az Isten fogalmazta volna meg őket. Christian Collinsworth, az Alex utáni, Max előtti botlás. Minden ízében olyan káprázatos, felfuvalkodott és öntelt, mint öt éve, amikor Andy utoljára ébredt fel mellette a Villa d’Este szobájának szétdúlt ágyában, percekkel az előtt, hogy Christian odavetette, holnap a barátnője is csatlakozik hozzájuk a Comói-tónál, akar-e találkozni vele Andy? Amikor Emily kérte, hogy rá való tekintettel hívja meg Christiant, Andy indulatosan elutasította, de amikor Max anyja elsőnek Christiant írta be a saját vendéglistájába, rögtön a Collinsworth szülők mellé, akik nagyon jó barátai voltak Harrisonéknak, nem tudott mit mondani. Igaz is, Barbara, borzasztóan sajnálom, de talán nem illendő meghívni az esküvőnkre olyasvalakit, akivel

fülledt viszonyom volt. Ne érts félre, fantasztikus az ágyban, de aggódom, hogy a jelenléte kínos lehet a koktélpartin… Megértesz, ugye? Most tehát ott állt Christian, tenyerével az anyja lapockáján, Andy felé fordulva, és úgy nézett rá. Az a pillantás egy cseppet sem változott öt év alatt, és azt üzente: Te is tudod, én is tudom, hogy van egy édes titkunk. Christian ugyanezzel a pillantással tüntette ki a manhattani lakosság nőnemű részének ötven százalékát. – Úgy menjek végig az emberek előtt, hogy közben néznem kell valakit, akivel szexeltem? – panaszkodott Emilynek, miután látta Mrs. Harrison vendéglistáját. Mit számít, hogy Katherine-t Max kérésére kihúzták! A legszívesebben éljenzett volna, amikor, még az esküvő tervezése közben, Max így szólt az anyjához az egyik villásreggelin: – Nem kell Katherine. Nincsenek exek –, jóllehet Katherine „közeli barátnak” számított. Utána Andy bevallotta Maxnek, hogy Christian Collinsworth is szerepel Barbara listáján. A férfi a szemébe nézett, és annyit mondott: – Ha téged nem érdekel Christian, engem miért érdekeljen? – Andy bólintott és egyetértett: valószínűleg a legjobb, ha legyintenek az egészre, és nem ingerlik fel még jobban Barbarát. Emily a szemét forgatta. – Ettől pont olyan leszel, mint a menyasszonyok kilencvenkilenc százaléka, kivéve a szórvány vallási fanatikust, és az olyan elszállt fazonokat, akik az általánosban ismerkednek meg, és utána nem fekszenek le mással. Rázd le magadról! Biztosíthatlak, hogy Christian megtette. – Tudom – felelte Andy. – Valószínűleg az ikszedik voltam nála, de továbbra is úgy gondolom, hogy bizarr dolog meghívni az esküvőnkre. – Harmincéves vagy, és nyolc éve New Yorkban laksz. Én akkor aggódnék, ha nem lenne ott az esküvődön a férjed mellett még valaki, akivel ugyancsak lefeküdtél. Andy felnézett a laptervről Emilyre. – Amiből logikusan adódik a kérdés… – Négy. – Ne már! Kik? Én csak Jude-ról és Grantről tudok. – Emlékszel Austinra? A macskásra? – Sose mesélted, hogy lefeküdtél vele. – Ja, hát nem is volt mit dicsekedni. – Emily ivott egy korty kávét. – Ez csak három. Ki van még? – Felix. A Runwaytól. Ott dolgozott a… Andy majdnem kiesett a székéből. – Felix meleg! Tavaly házasodtak össze a barátjával! Mikor szexeltél vele? – De nagyon odáig vagy a címkézésért, Andy. Egyetlen alkalom volt, az első jótékonysági rock- és divatgála után. Miranda utasított, hogy mi vegyük fel az

italrendeléseket a színfalak mögött a VIP-szobában. Kicsit túl sok martinit ittunk. Muris volt. Kölcsönösen elmentünk egymás esküvőjére, és kit érdekel? Lazulj már el egy kicsit! Andy helyeselt, de ez még az előtt volt, hogy becipzárazták a menyasszonyi ruhába, és végig kellett vonulnia az emberek előtt, hogy házasságot kössön valakivel, aki gyakorlatilag meg is csalhatta, miközben a hapsi, akiért mindig meg volt őrülve egy kicsit, az oldalvonal mögül vigyorog rá (Andy esküdni mert volna, hogy csintalanul!). A szertartás további része egybefolyt. A Max talpa alatt összeroppanó üveg hangja kellett hozzá, hogy visszazökkenjen a valóságba. Reccs! Megtörtént. Mostantól sose lesz többé a szimpla öreg Andy Sachs, önmaga, akármit jelentsen ez. Ettől a mikroszekundumtól csak két címe lehet, amelyeknek egyike sem vonzotta különösebben az adott pillanatban: férjezett vagy elvált. Hogy történt ez? Megszólalt az irodai telefon. Az órára pillantott: fél tizenegy. Agatha kiszólt az intercomból: – ’Reggelt, Andy. Max az egyesen. Agatha napról napra többet késett, Andy mégsem bírta rávenni magát, hogy szóljon neki. Le akarta nyomni a saját intercom-gombját, szólni akart a lánynak, hogy nem kapcsolhatja Maxet, ám ugyanazzal a mozdulattal felborította a kávéspoharát, és az egyest nyomta le. – Andy? Jól vagy? Aggódom érted, szívem. Hogy érzed magad? A kávé, amely mostanra eléggé elhűlt, hogy rosszabb legyen, mint forrón, ráérősen lecsorgott az asztalról, egyenesen Andy nadrágjára. – Jól vagyok – felelte sietve. Körülnézett, hogy hol egy zsebkendő vagy akár egy papírfecni, amivel felitathatná a csorgást, de semmit sem talált. Figyelte, ahogy a kávé lassan átáztatja az asztallapba foglalt itatóspapír naptárt meg a nadrágját, és elsírta magát. Már megint. Olyasvalakihez képest, aki ritkán sír, mostanában rendesen itatja az egereket. – Te sírsz, Andy? Mi a baj? – kérdezte Max, és olyan aggodalmas volt a hangja, hogy a könnyek még sebesebben kezdtek záporozni. – Nem, nincs semmi baj, jól vagyok – hazudta, a kerek kávépecsétet nézve a bal combján. Azután köhintett. – Figyelj, majd haza kell mennem, hogy átöltözzek az esti jachtpartira, úgyhogy megsétáltathatom Stanley-t. Lefújod a sétáltatót? Te is hazajössz előbb, vagy ott találkozunk? Melyik mólótól indul a hajó? Átvették az esti részleteket. Andy úgy tehette le a kagylót, hogy megúszta a további faggatózást a sírásrohamairól. Rendbe hozta az arcát az asztali kis tükörben, bekapott két Tylenolt egy diétás kólával, és a nap hátralevő részét szinte szünet nélkül – és szerencsére könnyek nélkül – buldózerezte végig. Még arra is

szakított egy fél órát, hogy főnöztessen a Dream Dry-ban, amitől az otthoni gyors átöltözéssel és a pohár jéghideg Pinot Grigióval együtt valamennyire embernek érezhette magát. Max abban a pillanatban rárepült, ahogy lelépett a vörös szőnyeges stégről a jacht szabadtéri nappalijába. A puha csók és a fűszeres, mentás illat gyönyörűségesen elszédítette Andyt, de utána ismét eszébe jutott minden. – Csodás vagy! – mondta Max a felesége nyakát csókolgatva. – Úgy örülök, hogy jobban érzed magad! Andyt olyan erővel rohanta meg a hányinger, mintha péklapáttal vágták volna arcon. A szájához kapott. Max a homlokát ráncolta. – Fúj a szél, attól imbolyog a hajó. Ne aggódj, mindjárt elül. Gyere, dicsekedni akarok veled. A buli már rendesen beindult; Maxnek és Andynek legalább százan gratuláltak az esküvőhöz. Tényleg csak négy napja volt, hogy végigvonult a széksorok között? Dermesztő szél támadt, Andy az egyik kezével a haját fogta le, a másikkal a kasmírstólát húzta össze a vállán. Mérhetetlenül örült, hogy az anyósának már van programja az Upper East Side-on, és ma este nem lesz a társaságukban. – Talán az a legpompásabb – bólintott egy bonyolult mintájú szőttes felé a marokkói stílusú nappaliban, miközben végighúzta ujjait a faragott bárpulton. – Olyan ízléses. A Yacht Life főszerkesztőjének felesége, akinek a nevét Andy sose tudta megjegyezni, közelebb hajolt. – Úgy hallottam, biankó csekket kapott a berendezéshez. A szó szoros értelmében biankót! Vagyis korlátlant! – Ki? Az asszony nagyot nézett. – Ki? Hát Valentino! A tulajdonos őt bízta meg az egész jacht berendezésével! El tudjátok ezt képzelni? Mennyibe kerülhetett felfogadni a világ egyik leghíresebb divattervezőjét, hogy ő válassza ki a kárpitozást a díványhoz? – Fogalmam sincs róla – mormolta Andy, bár volt fogalma. Nem sok mindenen lepődött meg a Runwaynél lehúzott év után, azon bizonyosan nem, hogy milyen mértékben szórják a pénzüket a bolond gazdagok. Az asszony (Molly? Sadie? Zoe?) bekapott egy majonézes mini-tortillát, és nyammogva nézett valamit Andy mellett. Váratlanul kimeredt a szeme. – Jajistenkém, itt van! Ezt nem hiszem el, hogy tényleg itt van! – motyogta, nem is nagyon takargatva félig őrölt étellel teli száját. – Ki van itt? – kérdezte minden érdeklődés nélkül a férje. – Valentino! Most érkezett! Odanézz! – Az asszony leküldte a tortillát, és

majdnem sikeresen újrarúzsozta a száját. Max és Andy a vörös szőnyeg felé fordultak, ahol a napbarnított, feszesre fűzőzött Valentino épp akkor húzta le nagy elővigyázattal a papucscipőjét, hogy kilépjen a fedélzetre. A tisztes távolságban álló inas egy harákoló, nyálas pofájú mopszlit tartott elébe, amelyet Valentino szó nélkül elvett, és simogatni kezdett. Arrogánsan végigjártatta tekintetét a társaságon, majd a tetszés vagy nemtetszés bárminemű jele nélkül elfordult, és nyújtotta a szabad kezét a kísérőjének, ám Andy elszörnyedésére Giancarlo, a bejáratott partner helyett egy hosszú ujjú kéz emelkedett ki a fedélzet alatti lépcsőházból, és beleakasztotta vörösre lakkozott karmait Valentino alkarjába. Neeeeem! Andy a férjére sandított. Valóban sikoltott, vagy csak gondolatban tette? A nő úgy állt össze rettegett ízenként, mintha lassított filmen néznék: előbb az apródfrizurás feje teteje bukkant elő, aztán a frufruja, aztán a szélsőséges rosszallás oly jól ismert kifejezésébe fancsalodott arca. Méretre készült fehér nadrágja, selyem tunikája, kobaltkék magas sarkú körömcipője Prada volt, katonás ihletésű blézere, klasszikus tűzött retikülje Chanel. A tökéletesen azonos árnyalatú kékre zománcozott, vaskos Hermès kézelőgomb volt minden ékszere. Andy évekkel korábban olvasta róla, hogy a sál helyett újabban a kézelőgomb a biztonsági takarója, amelyekből majdnem ötszázat gyűjtött össze a legváltozatosabb színekben és formákban. Andy néma hálaimát rebegett, hogy már nem ő a felelős a beszerzésért. Egyfajta iszonyodó igézettel bámulta Mirandát, aki nem volt hajlandó levetni a cipőjét, és még azt sem vette észre, hogy Max megszorítja a kezét. – Miranda – lehelte félig suttogva, félig fuldokolva. – Annyira sajnálom – mondta halkan Max. – Fogalmam sem volt, hogy eljön. Miranda nem szerette a partikat, nem szerette a hajókat, és természetesen nagyon nem szerette a hajókon rendezett partikat. Három, vagy talán öt olyan ember élt a Föld hátán, aki meggyőzhette Mirandát, hogy tegye be a lábát egy hajóra, és Valentino volt az egyik. Noha Andy tudta, hogy Miranda legfeljebb tíztizenöt percig méltóztatik maradni, pánikba esett a gondolattól, hogy ilyen szűk helyen kell osztoznia rémálmai főszereplőnőjével. Tényleg majdnem tíz év telt azóta, hogy hangosan közölte vele, szarik rá, egy párizsi divatbemutatón? Mert mintha tegnap lett volna. Megmarkolta a telefonját, borzasztóan szerette volna felhívni Emilyt, ám ekkor Max elengedte a kezét, hogy üdvözölje Valentinót. – Nagyon örülök a viszontlátásnak, uram – mondta azon a szertartásos hangon, amelyet a szülei barátainak tartogatott. – Remélem, megbocsátja, hogy betörtem – felelte Valentino, és kissé meghajolt. – Eredetileg Giancarlo jött volna helyettem, de miután ma este úgyis

New Yorkban tartózkodom, hogy találkozzak e bájos hölggyel, kedvem támadt ismét meglátogatni a hajómat. – Igazán megtisztel bennünket a jelenlétével, uram. – Hagyjuk az urazást, Maxwell. Az apja nagyon kedves barátom volt. Hallom, jó üzleteket csinál, hm? Max mereven mosolygott. Nem tudhatta, hogy Valentino csak udvarias-e, vagy gúnyolódik. – Mindenesetre iparkodok. Tölthetek valamit önnek és… Ms. Priestlynek? – Miranda, édesem, jöjjön ide, köszönjön szépen! Ő itt Maxwell Harrison, a megboldogult Robert Harrison fia. Jelenleg Maxwell irányítja a Harrison Médiakon… – Igen, tisztában vagyok vele – vágott közbe flegmán Miranda, és fagyos közönnyel pillantott Maxre. Andy megdöbbent. Valentino is meglepett képet vágott. – Aha. Nem tudtam, hogy ismerik egymást. – Látszott rajta, hogy magyarázatot vár. Pontosan abban a pillanatban, amikor Max azt mormolta: – Nem ismerjük –, Miranda azt mondta: – Nos, igen, ismerjük. Kínos csönd lett. Azután Valentino reszelős hahotában tört ki: – Aha, érzem, hogy itt valami titok lapul! Alig várom, hogy egyszer megtudhassam, háháhá! Andy olyan erősen beleharapott a nyelvébe, hogy kiserkedt a vére. Megint émelyegni kezdett, a szája íze olyan volt, mintha krétát evett volna, és az istennek sem jutott az eszébe, hogy mit mondhatna Miranda Priestlynek. Szerencséjére Max, aki mindig jobban feltalálta magát a társaságban, a vállára tette a kezét, és azt mondta: – Ő pedig a feleségem, Andrea Harrison. Kis híja volt, hogy automatikusan ki ne igazítsa – a szakmában Sachs vagyok –, de észbe kapott, hogy a férje készakarva nem használta a lánykori nevét. Bár úgysem számított. Miranda már kiszúrt valaki érdekesebbet a szoba túlsó sarkában, és mire Max végzett a bemutatással, Miranda hat méterre távolodott tőlük. Nem mondott köszönetet Maxnek, Andyre pedig még csak rá sem nézett. Valentino bocsánatkérően sandított rájuk, majd a mopszliját szorongatva elloholt Miranda után. Max a feleségéhez fordult. – Annyira, de annyira sajnálom! Halvány sejtelmem sem volt, hogy… Andy ráfektette a tenyerét Max mellkasára. – Nincs semmi baj. Komolyan. Még jobban is ment, mint remélni mertem. Rám se nézett. Nem probléma. Max megcsókolta az arcát, és elmondta neki, milyen gyönyörű, mennyire nincs oka félnie bárkitől is – a legkevésbé a hírhedten pokróc Miranda

Priestlytől –, majd megkérte, várjon rá, amíg elmegy és szerez vizet mindkettejüknek. Andy bágyadtan rámosolygott, azután elfordult, és a legénységet nézte, amint felvonják a horgonyt. A jacht elvált a mólótól. Andy a vaskorláthoz nyomta a testét, és igyekezett mélyeket, egyenleteseket lélegezni a hideg októberi levegőből. Átfogta magát reszkető kezével, és behunyta a szemét. Hamarosan véget ér az éjszaka.

6. FEJEZET AKINEK HOLT HÍRÉT KÖLTIK

Amikor a jachtparti másnapján reggel hatkor megszólalt Max ébresztője, Andy a legszívesebben lecsapta volna egy bunkóval az órát (vagy a férjét). Csupán Max ösztökélésére mászott ki az ágyból, és kényszerítette bele magát egy lycranadrágba meg egy régi Brown pulóverbe. Lassan nyammogta a banánt, amelyet kifelé menet Max nyomott a kezébe, és fásultan követte a férjét a sarkon túl az edzőterembe, ahol még a belépőkártya lehúzása is elviselhetetlen fáradságnak tűnt. Felkászálódott egy elliptikus trénerre, és optimistán negyvenöt percre állította, de ezzel ki is merítette a lehetőségeit: ahogy a program átváltott bemelegítésről zsírégetésre, sürgősen kikapcsolta a gépet, felmarkolta ásványvizét meg az US Weeklyt, és kivonult egy padra a tornaterem elé. Amikor csengett a telefonja, és látta, hogy Emily hívja, majdnem elejtette a mobilt. – Hét óra lesz nyolc perc múlva! Most játszol velem? – kérdezte, és erőt gyűjtött Emily rohamához. – Mi van, még nem vagy fent? – Természetesen fent vagyok! Az edzőteremben vagyok. Veled mi van? A sittről telefonálsz? Vagy Európából? Ezen a héten ez már a második nap, hogy kilenc előtt hallatsz magadról. – Nem fogod elhinni, Andy, hogy ki hívott fel az előbb! – Azon a repeső hangon beszélt, amit általában a hírességeknek, elnököknek vagy függőben levő fiúknak tartott fent. – Remélem, reggel hét előtt senki. – Azért csak találgass! – Valóban, Em? – Adok egy támpontot: olyasvalaki, aki téged nagyon, de nagyon érdekel! Andy már tudta. De miért telefonált Emilynek? Hogy bűnvallást tartson? Hogy védekezzen, igaz szerelmére hivatkozva? Esetleg bejelentse, hogy Max gyerekét várja? Soha életében nem volt még ennyire biztos semmiben. – Ugye, Katherine? – Ki? – Max exbarátnője. Akivel találkozott a Bermudákon, és… – Még mindig nem kérdeztél rá? Komolyan, Andy, kezdesz nevetséges lenni. Nem, nem Katherine volt – mi az ördögért telefonálna nekem? –, hanem az EliasClark. – Miranda! – suttogta Andy.

– Nem egészen. Valami Stanley nevű illető, aki nem sokat közölt magáról vagy a foglalkozásáról, de egy kis guglizással kiderítettem, hogy az Elias-Clark általános jogi képviselője. Andy előrehajolt, és a térdére hajtotta a fejét, amíg a teremben el nem bődült a „Call Me Maybe”. Akkor felállt, és befogta a szabad fülét. – Ja, fogalmam sincs, miért keresett, de tegnap késő este üzenetet hagyott, hogy fontos, és legyek szíves minél előbb visszahívni. – Jó ég! – Andy járkálni kezdett a női öltöző és a tornaszőnyegek között. Látta Maxet, amint egy szabadsúlyos gépet húzogat. – Érdekes, nem? Be kell vallanom, felkeltette a kíváncsiságomat – folytatta Emily. – Mirandához kell, hogy legyen köze. Láttam tegnap éjszaka. Először személyesen, azután rémálmomban. Nagyon hosszú éjszaka volt. – Láttad? Hol? A tévében? – nevetett Emily. – Haha! Mert olyan szürke az életem, hogy el sem képzelhető rólam, ugye? A jachtpartin láttam! Valentinóval jött. Együtt koktéloztunk, utána vacsorázni mentünk négyesben Da Silvanóhoz. Meg kell mondanom, egészen kedves volt. Meg voltam lepve. – Jaj istenem, itt helyben meghalok! Hogy tehetted ezt velem, hogy nem hívtál fel abban a másodpercben, ahogy hazaértél? Vagy az étterem mosdójából? Andy, te hazudsz! Ez őrület! Andy elnevette magát. – Persze, hogy őrület, te féleszű! Gondolod, hogy csak úgy megeszem egy tányér tagliatellát Mirandával, és nem szólok róla neked? Valóban ott volt tegnap este, de rám se nézett. A Chanel No. 5-je volt az egyetlen interakciónk, amikor elhúzott mellettem, semmivel sem mutatva, hogy felismert. – Gyűlöllek! – mondta Emily. – Én is gyűlöllek. De komolyan, nem gondolod, hogy ez túl sok a véletlenből? Este egy örökkévalóság után találkozom vele, másnap felhív téged. – Stanley hívott, nem ő – mutatott rá Emily. – Az ugyanaz. – Mit gondolsz, kiszagolták azt a kis szokásunkat, hogy Mirandára hivatkozva férkőzünk hozzá a celebekhez? Az nem bűn, ugye? – aggodalmaskodott Emily. – Talán végre rájöttek, hogy te loptad el a kétezres név- és címjegyzékét, és perrel fenyegetnek, ha nyilvánosságra hozod – vélte Andy. – Kilenc év után? Nem hinném. Andy a sajgó lábikráját masszírozta. – Talán Miranda úgy döntött, hogy vissza akar venni, mert te voltál a legjobb vegytisztító- és ebédfutára, úgyhogy nem élhet nélküled.

– Imádlak. Nézd, most beugrok a zuhany alá, utána bemegyek. Találkozunk a szeriben? Andy az órájára pillantott. Örült, hogy van ürügye otthagyni az edzőtermet. – Jó, viszlát ott. – Jut eszembe, Andy, ma este én csinálom az aprópecsenyét. Gyere át korán, és segíts, oké? Te csinálhatod a cukkinit. Miles csak nyolckor jön haza. – Remek. Szólok Maxnek, hogy vegye fel a kapcsolatot Milesszal. Viszlát. A serpenyőben sütött cukkinis aprópecsenye volt a főfogás minden vacsorán, amit egymásnak főztek az utóbbi öt évben, azóta, hogy megtanulták az elkészítését egy alapfokú főzőtanfolyamon. Ez volt az egyetlen, amit igazán elsajátítottak fél év alatt, és akárhányszor csapták is össze a nyavalyás aprópecsenyét – havonta úgy kétszer-háromszor –, Andynek mindannyiszor 2004-et juttatta az eszébe, azt az évet, amelyben otthagyta a Runwayt, és az egész élete megváltozott. Nem tartozott azok közé a lányok közé, akik pontosan emlékeznek rá, mit viseltek az évnyitókon, a harmadik randijukon vagy a születésnapokon. Ő még azt is elfelejtette, mikor találkozott bizonyos barátaival, vagy hogyan ülte meg az ünnepeket. Ám a Runwayt követő év örökre beleégett az emlékezetébe, mert nem minden évben veszítjük el az állásunkat ugyanakkor, amikor elválnak a szüleink, hat év után dob a fiúnk, és az ország túlsó végébe költözik a legjobb (oké, az egyetlen) barátnőnk. Alexszel kezdődött, alig egy hónappal az után, hogy ő hazatért a párizsi Szarok-Rád-Miranda pocsék utazásból. Igen, mindannyiszor végigfutott a hátán a hideg, ha eszébe jutott a szóváltás, és nem győzött szégyenkezni a modortalanságán. Igen, azt gondolta, hogy ez a legpancserebb és legalpáribb módja a felmondásnak, akármennyire is borzad a munkájától. És igen, ha újrakezdhette volna, ha visszamehetett volna az időben, és újraélhette volna azt a percet, valószínűleg akkor sem változtatott volna semmin, mert ezt érezte helyesnek. Így volt jó, hogy hazatérjen Lilyhez, a családjához, Alexhez, csak azt bánta, hogy nem tette meg már korábban. Megdöbbenésére kiderült, hogy mert ő csettint egyet, attól a dolgok még nem állnak vissza eredeti állapotukba. Abban az évben, amikor kifutó és kutató volt a Runwaynél, ahol navigálni tanult a divatvilág legszörnyűbb cápás akváriumában, annyira lefoglalta a saját rettegése és elcsigázottsága, hogy nem maradt ideje odafigyelni arra, ami a környezetében történik. Mikor távolodtak el egymástól Alexszel annyira, hogy a fiú azt gondolja, ez már nem elég egy kapcsolathoz? Folyton azon lovagolt, mi minden változott meg közöttük. Hogy ő már nem ismer rá Andyre. Nagyon helyes, hogy otthagyta a Runwayt, de miért nem fogja fel, hogy más ember lett belőle? Az a lány, akibe

Alex beleszeretett, a maga ura volt, ez a mostani azt se tudja, hogy feleljen meg a mások elvárásainak. Hogy érted ezt? – kérdezte ilyenkor Andy az ajkát harapdálva, hol szomorúan, hol dühösen, de Alex csak a fejét rázta. Örökösen marakodtak. Alex mindig olyan csalódottnak látszott. Mire végül közölte, hogy szakítani akar, ja, és mellesleg kéri az áthelyezését a Mississippi deltájába, ahol hátrányos helyzetű gyerekeket fog tanítani, Andy porig volt sújtva, de nem lepődött meg. Hivatalosan véget ért köztük a dolog, de a lány nem így érezte. A következő hónapban többször beszéltek telefonon, hébe-hóba találkoztak is. Mindig volt ürügy telefonálni vagy e-mailt küldeni, hol egy ottfelejtett pulóver került elő, hol Andy nővére akart kérdezni valamit, hol el kellett passzolni a jegyeket, amelyeket hónapokkal előbb vásároltak David Gray őszi koncertjére. Még a búcsú is irreálisnak tűnt. Talán az első alkalom volt, amikor a lányt feszélyezte Alex közelsége. Sok sikert kívánt a fiúnak, aki testvériesen átölelte. De valahol mélyen Andy nem fogadta el a tényt. Alex nem élhet örökké Mississippiben. Kell neki egy kis idő, kell a távolság, hogy lélegzethez jusson, átgondolja a történteket; utána be fogja látni, hogy borzasztó nagyot hibázott (úgy Mississippivel, mint Andynél), és visszarohan New Yorkba. Ők egymásnak születtek. Mindenki tudta. Csak idő kérdése. De Alex nem telefonált. Sem a két napban, amíg vezetett, sem a megérkezéskor, sem az után, hogy berendezkedett a kunyhóban, amelyet bérelt, mert a helyiség olyan kicsi volt, hogy még bérházakat sem építettek benne. Andy egyre mentségeket keresett számára, és újra és újra felmondta őket magában, mint a mantrákat. Fáradt attól a rengeteg vezetéstől, maga alatt van, annyira megbánta az új életét, és – ez volt a kedvence – Mississippiben nyilván nincs térerő. Ám amikor eltelt három nap, utána egy hét, és még mindig nem kapott egy fia e-mailt sem, végre felfogta, hogy ez komoly. Alex elment. Vagy legalábbis elhatározta, hogy távol tartja magát Andytől, és nem úgy tűnt, hogy vissza akarna térni. A lány minden reggel sírt a zuhany alatt, minden este a tévé előtt, olykor napközben is, csak azért, mert megtehette. Az sem segített, hogy írt a feljövőben le v ő Boldogan éltek, míg meg nem haltak esküvői blogba, amely alkalmazta szabadúszó külsősnek. Hogyan követhetné nyomon, hol kínálják a legízlésesebb nászajándékokat, vagy hogyan javasolhatna egzotikus helyszíneket nászutazáshoz, amikor olyan ocsmány, hogy a fiúja még egy telefonra se méltatja? – A volt fiúd – helyesbített Lily, amikor Andy neki is feltette ezt a kérdést. Lily régi szobájában kuporogtak a nagyanyja connecticuti házában, és mézédes citromos teát iszogattak. Lily a koreai manikűrösnőjétől hozta, aki a legutóbbi alkalommal kínálta meg vele. Andy álla leesett.

– Komolyan mondtad, amit mondtál? – Nem akarlak bántani, Andy, de azt hiszem, nem árt, ha szembenézel a tényekkel. – A tényekkel? Miket beszélsz? Alig egy hónap telt el! – Egy hónap, amelyben egy szót sem hallottál róla. Mármost, biztosra veszem, hogy nem marad mindig így, de igenis azt gondolom, hogy Alex üzenete egyértelmű. Nem azt mondom, hogy egyetértek vele, de nem szeretném, ha azt gondolnád, hogy… Andy felemelte a kezét. – Kösz, vettem! – Ne légy ilyen. Tudom, hogy nehéz, nem állítom, hogy nem az. Szerettétek egymást. De azt hiszem, inkább arra kellene összpontosítanod, hogyan tovább. Andy horkantott. – Ezt a gyöngyszemet is a terápián szedted fel? Lily úgy dőlt hátra, mint akit megütöttek. – Csak azért mondom, mert fontos vagy nekem – válaszolta halkan. – Ne haragudj, Lil, nem úgy értettem. Igazad van, tudom, hogy igazad van, csak nem bírom elhinni… – Akármennyire igyekezett nem sírni, összeszorult a torka és könnybe lábadt a szeme. Felzokogott. – Gyere ide, drágám! – Lily közelebb csúszott a barátnője párnájához a padlón. Magához szorította Andyt, aki ekkor döbbent rá, hogy hetek óta nem ölelte át senki. Olyan jó érzés volt, olyan kétségbeejtően jó. – Ez csak olyan átlag férfitempó. Kell neki egy kis idő, amikor egyedül lehet. Majd észre tér. – Tudom – törölgette a könnyeit Andy. Sikerült ványadtan elmosolyodnia. Mindketten tudták, hogy Alex nem átlagember, és nem adta jelét, hogy észre akarna térni, sem akkor, sem máskor. Lily visszahuppant a padlóra. – Ideje lenne felszedned valakit. – Felszedni? Nem kellene egy kapcsolat is hozzá, hogy megcsalhass valakit? – Csak egy kaland. Egyéjszakás ügy. Akármi. Vagy emlékeztesselek, milyen régen szexeltél valaki mással utoljára? – Nem gondolom, hogy igazán… – Másodévben. Valamilyen Scott, hervasztóan kusza fogsorral, akivel összeálltál egy éjszaka a kolesz mosdójában, miközben én taccsoltam. Emlékszel rá? Andy a fejéhez kapott. – Jaj, hagyd már abba! – És amikor azt a kártyát küldte? Az elején az volt, hogy „utolsó éjszaka”,

belülre meg azt írta: „megrengetted a világomat”, amit te a legédesebb, legromantikusabb gesztusnak találtál? – Könyörögve kérlek! – Négy hónapig voltatok együtt! Elnézted neki, hogy zoknival viseli a szandált, hogy nem hajlandó mosni magára, hogy makacsul küldözgeti a „Csak mert” feliratú gagyi kártyákat. Bebizonyítottad, hogy képes vagy szemellenzőt viselni, ha férfiakról van szó. Annyit mondok: tedd meg ismét! – Lily… – Vagy ne tedd. Megengedheted magadnak, hogy magasabbra helyezd a lécet. Csak két szót mondok: Christian Collinsworth. Valahogy mindig felbukkan ott, ahol vagy. – Igen, de csak azért érdeklem, mert foglalt vagyok. Voltam. Amint megérzi, hogy kapható vagyok, ész nélkül menekül. – Ha a „kaphatót” úgy érted, hogy „nyitott az új kapcsolatra”, akkor igen, valószínűleg igazad van. De ha úgy érted, hogy nem zárkózol el a semmire sem kötelező, kizárólag élvezetből művelt szextől, azt hiszem, azt Christian is vállalja. – Miért nem mozdulunk ki innen? – Andy, aki nagyon szerette volna másra terelni a szót, az e-maileket görgette a BlackBerryjén. – A Travelzoo február harmadik hétfőjétől négy napot és három éjszakát kínál Jamaicán, útiköltséggel, szállással és étkezéssel együtt csak háromszázkilencvenkilencért. Nem rossz. Lily hallgatott. – Ugyan már, jó lesz! Napozunk, iszunk egy kis margaritát – jó, te nem, de én igen –, talán pasizhatunk is? Kemény volt a tél. Megérdemeljük a kikapcsolódást. Tudta, hogy baj van, amikor Lily továbbra sem szólt, csak bámulta a szőnyeget. – Mi van? Hozd a könyveidet. Olvashatsz a parton. Pontosan arra van szükségünk. – Elköltözöm – mondta Lily majdnem suttogva. – Mit csinálsz? – Elköltözöm. – Lakás? Találtál valahol? Úgy rémlik, azt terveztük, hogy befejezzük a tanévet, mivel neked úgyis csak heti két órád van, és nyáron kezdünk lakást keresni. – Coloradóba költözöm. Andy rámeredt. Egy szó sem jött ki a száján. Lily letört egy mikroszkopikus csücsköt a fahéjas rugelachból, de ott hagyta a tányéron. Majdnem egy percig hallgattak, amit Andy egy órának érzett. Végül Lily vett egy mély lélegzetet. – Azt hiszem, változásra van szükségem. Az ivás, a baleset, az a hónap az elvonón… Olyan sok rosszra asszociálok a várostól. Még nagyanyámnak sem

szóltam. – Coloradóba? – Andynek rengeteg kérdése lett volna, de csak ennyit bírt mondani a sokktól. – A boulderi egyetemre simán átvihetem a kreditjeimet, és teljes ösztöndíjat kapok. Cserébe csak egy csoportot kell tanítanom minden szemeszterben. Friss levegő, remek program, és egy csomó ember, akik nem ismerik a történetemet. – Könnyes volt a szeme, amikor felnézett. – Csak az benne a szomorú, hogy te nem leszel ott. Annyira fogsz hiányozni. Bőgés következett. A lányok zokogtak, összeölelkeztek, elkenték az arcukon a szempillafestéket. El sem képzelhették, milyen lesz, ha egy ország választja el őket. Andy igyekezett helyeselni, rengeteget kérdezett, nagyon figyelt a válaszokra, de csak arra bírt gondolni, hogy pár hét múlva egyedül marad New Yorkban. Nem lesz Alex. Nem lesz Lily. Nem lesz élete. Néhány nappal Lily elutazása után visszamenekült szülei avoni házába. Éppen befalta a második repetát az anyja zsíros tejszínben és vajban úszó krumplipüréjéből, leöblítette két pohár vörösborral, és azon gondolkozott, hogy kigombolja-e a farmerjét, amikor az anyja átnyúlt az asztal fölött, megfogta Andy kezét, és bejelentette, hogy elválnak. – Nem hangsúlyozhatom eléggé, mennyire szeretünk téged és Jillt, és hogy ennek semmi köze hozzátok – kerepelt Mrs. Sachs. – Nem gyerek, Roberta. Bizonyára nem hiszi, hogy miatta válnak el a szülei. – Apja a szokottnál élesebb hangon beszélt. Andynek, ha őszinte akart lenni, be kellett ismernie, hogy már egy ideje felfigyelt erre az élesebb hangra. – Kölcsönös megegyezéssel és barátsággal döntöttünk így. Egyikünknek sincs… senkije, szó sincs ilyesmiről. Egyszerűen csak eltávolodtunk egymástól ennyi év után. – Mást akarunk – tette hozzá tömören az apja. Andy bólintott. – Nem is mondasz semmit? – Mrs. Sachs homlokát ráncokba gyűrte a szülői aggodalom. – Mit kell itt mondani? – Andy leküldte a maradék borát. – Jill tudja? Az apja bólintott. Anyja köhintett. – Nos, csak azért… ha lenne valamilyen… kérdésed vagy akármi? – Anyja gondterheltnek tűnt. Andy egy pillantást vetett az apjára, és látta rajta, hogy mindjárt átvált pszichiáter üzemmódba, faggatni kezdi az érzéseiről, és olyan idegesítő megjegyzéseket tesz, hogy minden érthető, amit most érzel, és tudom, hogy kell egy kis idő, amíg megszokod, neki pedig ehhez épp nem volt hangulata. Vállat vont. – Nézzétek, ez a ti dolgotok. Amíg mindketten boldogok vagytok, nekem

semmi közöm hozzá. – Megtörölte a száját a szalvétával, megköszönte az anyjának a vacsorát, és kiment a konyhából. Ez kétségtelen visszaesés volt a kamaszos nyegleségbe, de nem tehetett róla. Azt is tudta, hogy harmincnégy év után nem őmiatta bomlik fel a szülei házassága, mégis kénytelen volt azt gondolni: először Alex, utána Lily, most meg ez. Azért ez túlzás. Egy darabig lekötötték a Boldogan éltek, míg meg nem haltak cikkeinek, interjúinak kutatásába, megírásába fektetett órák, de továbbra sem tudta mivel kitölteni a munkanap vége és az elalvás között terpeszkedő, végeérhetetlen időt. Párszor elment akciós koktélokra a szerkesztőjével, egy tigrisasszonnyal, de az leginkább a bárban hemzsegő, végzős egyetemistákat gusztálta Andy válla fölött. Alkalmilag adódott vacsora is valamelyik ismerőssel a Brownról, vagy egy barátjával, aki üzleti ügyben jött New Yorkba, de többnyire egyedül volt. Alex eltűnt a semmiben. Egyszer sem telefonált, és egy kurta „Kösz a megemlékezést, remélem, jól vagy” e-mail volt minden válasza a hosszú, érzelmes, és így visszanézve már megalázkodó hangüzenetre, amelyet Andy küldött a fiú huszonnegyedik születésnapjára. Lily jól beilleszkedett Boulderben, és izgatottan karattyolt a lakásáról, az új állásáról és a jógatanfolyamról, amelyet kipróbált és megszeretett. Még csak nem is próbálta megjátszani, hogy együtt búsul a barátnőjével. Andy szülei, akiknek a házasságát hivatalosan is felbontották, úgy egyeztek meg, hogy Mrs. Sachsé lesz a ház, míg Andy apja elköltözik egy társasházba, közelebb a városhoz. A papírokat aláírták, a szülők mindketten elmentek terápiára – csak ezúttal külön –, és mind a ketten „megbékéltek” a döntéssel. Hosszú, hideg tél volt. Hosszú, hideg, magányos tél. Andy azt tette, amit őelőtte az összes New York-i fiatal megtett a városban leélt első évtizedük valamelyik pontján: beiratkozott a „Hogyan forraljunk vizet?”-főzőtanfolyamra. Jó ötletnek tűnt, főleg, miután addig kizárólag magazinok és katalógusok tárolására használta a sütőjét. Világéletében nem főzött mást, csak kávét, legfeljebb egy-egy üveg mogyoróvajat melegített fel a tűzhelyen. Kaját házhoz hozatni sokba került, akármennyire igyekezett mértékletes lenni. Jó ötlet is lett volna a főzőtanfolyam, ha New York nem épp akkor zsugorodna mindig Piripóccsá, amikor a legnagyobb szükségünk lenne a névtelenségre, mert már az első órán ki más ült a tankonyhán Andyvel szemközt, ha nem a felpaprikázott és félelmetes Emily Charlton, a Runway első különleges asszisztense? Nyolcmillió ember él New Yorkban, Andynek mégis muszáj beleszaladnia egyetlen ismert ellenségébe? Legalább lett volna nála baseballsapka, túlméretezett napszemüveg, akármi, ami eltakarhatná a rossz álmaiban még mindig visszajáró, metsző, ellenséges pillantás elől! Távozzon? Iszkoljon el? Jöjjön vissza máskor? Mialatt ezen rágódott, az oktató felolvasta a névsort. Andy nevére

Emily rándult egyet, de gyorsan összeszedte magát. Sikerült kerülniük a szemkontaktust, és hallgatólagos megegyezéssel úgy tettek, mintha nem ismernék egymást. A második órára Emily nem jött el. Andy abban reménykedett, hogy otthagyta a tanfolyamot; ő a harmadikat hagyta ki a munka miatt. Egyikük sem örült, amikor meglátták egymást a negyedik órán, de történt valami nehezen meghatározható változás, ami megnehezítette, hogy levegőnek nézzék a másikat, aminek egy fagyos biccentés lett az eredménye. Az ötödik óra végén Andy alig érthető „Hé!”-t morgott nagyjából Emily irányába, és Emily visszamorgott. Már csak egy órát kellett kibírni! Elképzelhető, sőt valószínű volt, hogy a tanfolyam befejezéséig megússzák torokhangokkal. Andy megkönnyebbült. Ám ekkor megtörtént a hihetetlen. Az oktató az egyik percben még az aktuális vacsora hozzávalóit olvasta fel, a következőben meg párba állította a két esküdt ellenséget, mint „főzőtársakat”, Emilyt bízva meg az előkészítéssel, Andyt utasítva a pirítás felügyeletére. Ekkor néztek egymásra először amúgy istenigazából, de azonnal el is kapták a tekintetüket. Andy egyetlen pillantásból megállapíthatta, hogy Emily ugyanannyira borzad ettől a párosítástól, mint ő. Szótlanul beálltak egymás mellé. Amikor Emily szeletelni kezdte gyufaszálakká a cukkinit, Andy kikényszerítette magából a kérdést: – Hát, mi újság? – Újság? Csupa jó. – Emily változatlan tehetséggel tudott olyan benyomást kelteni, mintha roppant ízléstelennek találná Andy minden egyes szavát. Szinte megnyugtató volt látni, hogy itt minden ugyanaz. – És nálad? – erőltette ki a torkán, bár Andy látta rajta, hogy eredetileg nem is akarta megkérdezni, és fütyül a válaszra. – Ó, nálam? Csupa jó. El se hiszem, hogy már egy év telt el azóta. Hát te mit csinálsz? Csönd. – Ugye, emlékszel Alexre? Végül is átköltözött Mississippibe tanárnak. – Még mindig nem vette tudomásul, hogy a fiú dobta. Ráparancsolt magára, hogy hallgasson, de nem bírt. – Lily pedig, az a barátnőm, aki mindig benézett az irodába késő este, miután Miranda távozott, az, aki karambolozott, mialatt Párizsban voltam, szóval ő is elköltözött. Boulderbe. Sose néztem ki belőle, de hat hónap alatt fanatikus jógázó és sziklamászó lett belőle. Én jelenleg a Boldogan éltek, míg meg nem haltak esküvői blogba írok. Hallottál róla? Emily mosolygott, nem rosszindulatúan, de nem is kedvesen. – Van köze ennek a blognak a New Yorkerhez? Mert ha jól emlékszem, gyakran emlegetted, hogy nekik fogsz írni… Andy érezte, hogy elvörösödik. Milyen naiv volt, milyen fiatal és oktalan! Az állástalanság, az interjúk felhajtása, a tucatszám írott, soha meg nem jelenő

anyagok, a hiába hívogatott szerkesztők, a szüntelen ötletelés két éve kijózanította: ebben a városban már az is óriási teljesítmény, ha megjelenik valahol, ha bármiről is írhat. – Ja, az nagy szamárság volt tőlem – mondta halkan. Lopva rápillantott Emily combig érő csizmájára, vajpuha motoros bőrdzsekijére, és megkérdezte: – Veled mi van? Még mindig a Runwaynél vagy? Csak udvariasságból érdeklődött, miután meg volt győződve róla, hogy Emilyt előléptették valami káprázatossá, ahol boldogan meg is marad, amíg férjhez nem megy egy milliárdoshoz, vagy meg nem hal, attól függ, melyik jön be előbb. Emily a vágódeszka fölé görnyedt. Andy imádkozott, hogy le ne nyisszantsa az ujja hegyét. – Nem. Harapni lehetett a feszültséget. Andy elvette Emilytől a felszeletelt cukkinit, meghintette zúzott fokhagymával, sózta, borsozta, majd beleborította a serpenyőbe, amely azonnal elkezdett olívaolajat köpködni. – Állítsák kisebbre a gázt! – kiáltotta az oktató a konyha elején a pulpitusról. – Cukkinit pirítunk, nem máglyát gyújtunk! Emily beállította a lángot, és a szemét forgatta. Az alig észrevehető mozdulat visszarepítette Andyt a Runway irodájába, ahol Emily naponta ezerszer forgatta így az akkor kissé fényesebb szemét. Miranda kikiáltott egy utasítást egy tejturmixról, egy új SUV-ról, egy kígyóbőr szatyorról, egy pedikűrösről vagy egy repülőjegyről a Dominikai Köztársaságba; Andy szerencsétlenkedett, nem tudva, hogyan fejtse meg Miranda szövegét; Emily a szemét forgatta, hangosan sóhajtozott Andy értetlenségén, azután elölről kezdte vele a korrepetálást. – Nézd, Em, én… – Emily olyan fenyegető hirtelenséggel kapta fel a fejét, amivel azonnal belefojtotta Andybe a szót. – Emily vagyok – mondta mereven. – Bocs, Emily. Nem is értem, hogy felejthettem el. Miranda egy éven át szidott miatta. Meglepetésére Emily felhorkant, sőt Andy mintha egy kis mosolyt is látott volna az arcán. – Emily, én… – Nem tudta, mivel folytassa. Megkavarta a cukkinit, noha az oktató azt parancsolta, hagyják barnulni, „ne abajgassák túl gyakran!” – Tudom, hogy sok idő telt el azóta, izé, az óta az év óta, de akkor is bánt, hogy így mentünk szét. – Hogyhogy így? Mármint hogy benyaltad magadat a párizsi útra, ami az én életem álma volt? Amiért hosszabban és keményebben dolgoztam, mint te életedben valaha, és utána még volt képed kiszállni a kellős közepén? Egy másodpercig se gondolkoztál rajta, micsoda pocsék hangulatba hozod ezzel

Mirandát, vagy hogy mennyi időbe telik találnom és betanítanom valaki újat? Jelzem, majdnem három hétbe, mely idő alatt heti hét napban és napi tizennégy órában voltam ott kiszolgáltatva Miranda kényének-kedvének. – Emily a cukkinijét bámulta. – Még egy e-mailt se küldtél, hogy pá, vagy kösz a segítséget, vagy menjek a pokolba, vagy akármicsoda! Hát így mentünk szét! Andy a főzőtársra sandított. Csakugyan megsebezte Emilyt? Nem hitte volna el, ha nem látja a saját szemével, de úgy tűnt, Emilynek valóban fáj, hogy ő megszakította vele a kapcsolatot. – Bocs, Emily, de úgy gondoltam, hogy én vagyok az utolsó, akiről hallani akarsz. Nem titok, hogy nem szerettem Mirandának dolgozni. De most már elismerem, hogy neked sem volt olyan könnyű, és valószínűleg viselkedhettem volna simulékonyabban. Emily ismét horkantott. – Simulékonyabban? Rohadt dög voltál! Andy mély lélegzetet vett, kifújta. Mindent vissza akart szívni, közölni akarta Emilyvel, mekkora egy nyalógép stréber volt mindig, hogy aztán örökre végezzen a Runwayjel, és mindenkivel, akinek köze van hozzá. Elég volt beszélni róla az elmúlt hatvan percben, hogy visszajöjjön minden fájdalom és keserűség: az álmatlan éjszakák, a szüntelen parancsolgatás, a megállás nélkül visító telefon, az örökös lekicsinylés, sértegetés, a sunyi megjegyzések. Kövérnek, butának és fogyatékosnak érezte magát minden reggel, kimerült, megtört és depressziós volt minden este. De mi értelme lett volna most veszekedni? Másfél óra múlva vége a tanfolyamnak, Andy távozhat, vásárolhat hazafelé menet másfél liter jégkrémet, és remélhetőleg soha többé nem látja undok egykori kolléganőjét. – Nohát, akkor kész is a cukkini. Mi a következő? – kérdezte. Áttette a hátsó gázrózsára a serpenyőt, majd beolajozott egy másikat. Emily két marék félbevágott kelbimbót dobott a serpenyőbe, dijoni mustárból, borból és ecetből kevert öntetet locsolt rá. – Tudod, hogy kirúgott? Andy fakanala nagyot koppant a padlón. – Micsoda? – Kirúgott. Nagyjából négy hónappal az után, hogy kiszálltál. Éppen végeztem a negyedik új lány betanításával; talán reggel nyolc lehetett egy tökéletesen átlagos napon, ő pedig belibeg, szinte rám se néz, csak közli, hogy másnap nem lesz szüksége rám. Sem semmikor. Andy akaratlanul eltátotta a száját. – Komolyan beszélsz? Van fogalmad róla, hogy miért? Emily keze kissé reszketett, amikor megkeverte a kelbimbót.

– Nincs. Majdnem három éve dolgoztam neki – még franciául is megtanultam, hogy minden szabad időmben Caroline-t és Cassidyt korrepetálhassam –, erre kidobott, mint a szemetet. Hetek választottak el attól, hogy előléptessenek divatsegédszerkesztővé, erre bumm! És agyő. Se magyarázat, se mentegetőzés, se köszönöm. Semmi. – Annyira sajnálom, ez borzasztó… Emily felemelte a bal kezét. – Tavaly volt. Túl vagyok rajta. Jó, nem egészen – máig azért imádkozom minden ébredés után, hogy menjen át rajta egy busz –, de utána végig tudom csinálni a napot. Ha nem lett volna olyan szenvedő az arca, Andy biztosan ujjongani kezd. Hányszor törte a fejét, hogyhogy nem veszi észre Emily azt a számtalan ocsmány húzást, amelyekkel Miranda megalázza és terrorizálja a beosztottait! Hányszor kívánta, hogy lenne bár egy barátja az irodában! Mennyivel elviselhetőbb lett volna, ha van egy bűntárs, akivel együtt panaszkodhat! Senki sem dolgozott Emilynél keményebben és nagyobb odaadással, Miranda mégis megszegte minden neki tett ígéretét. Ez olyan tisztességtelen. A kötényébe törölte a kezét. – Egyszer megírtam a gyászjelentését. Nem beteg dolog ez? Emily letette a csipeszt, és rábámult. Az egész tanfolyam alatt először néztek bele igazán egymás szemébe. – Micsoda? – Csak gyakorlásként, tudod. Azt hiszem, az is megfelel az igazságnak, hogy nem sokat időztem az érdemein. Meglepően katartikus élmény volt. Nem te vagy az egyetlen, aki azt szeretné, ha idő előtt szenderülne jobblétre. Emily végre elmosolyodott. – Szóval egy újságnak dolgozol? Kerestelek guglin egy darabig, miután elmentél, de sose találtam valami sokat. Andy nem is tudta, hol kezdje. Fura elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy Emily is megpróbálta követni. A Runwaytől való távozását követő hetekben gyakran gondolt rá, hogy felhívja, bocsánatot kér, amiért olyan kurtán-furcsán távozott, és pocsék helyzetbe hozta a főasszisztenst, de a végén mindig inába szállt a bátorsága. Ha üvöltve leszarjuk Miranda Priestly fejét, Emily Charlton megfizetteti velünk az árát. Inkább megkímélte magát a szitkoktól, sértésektől, telefonok lecsapkodásától, és megtartotta magának a bűntudatát. – Ja, hát mert nem is volt valami sok. Egy darabig otthon laktam Lilyvel, mialatt lábadozott. Segítettem elvinni autóval fizikoterápiára, pszichoterápiára meg hasonlók. Írtam egy kicsit a helyi újságba, tudósítottam eljegyzésekről, esküvőkről. Miután visszaköltöztem a városba, elküldtem a szakmai életrajzomat

gyakorlatilag mindenkinek, aki regisztrált a Médiabisztrón, így kerültem a Boldogan éltekhez. Eddig minden oké. Sokat kell írnom. Hát te mit csinálsz? – Miket dolgozol nekik? Ez egy esküvői weboldal, ugye? Olvastam a társoldalukat a lakberendezésről. Az nem rossz. Ez volt a leglelkesebb bók, amelyet Andy valaha is kapott Emilytől. Örült neki. – Kösz! Igen, kizárólag esküvőkről szól: karikagyűrű, ruhák, vendéglisták, helyszínek, nászutak, tartozékok, tervezők, ötletek az első tánchoz… ismered a dörgést. – Nem volt egy világrengető weboldal, de Andy kellemes kis fülkét ásott ki magának, és nem volt szomorú. – Hát te? – Hölgyek, ott a sarokban! – mennydörögte az oktató, és rájuk bökött egy műanyag vakaróval. – Kevesebb beszéd, több főzés! Nevünk ellenére nálunk többet kell megtanulni az egyszerű forralásnál! Emily bólintott. – Már emlékszem. Victoria Beckhammel volt egy interjú, hogy mik a legkedvesebb emlékei, és hogy szerinte miből kell a legtöbb egy esküvőn. Ő pedig azt mondta, hogy piából, mert az garantálja, hogy az emberek jól érezzék magukat. Azt te írtad? Andy akaratlanul elmosolyodott. Még mindig újdonságot jelentett, hogy az emberek el is olvassák, amit ír. – Ja, az az enyém volt. – Gondolkoztam is rajta, hogy nem te vagy-e, de aztán arra jutottam, hogy egy másik Andrea Sachsnek kell lennie, mert te csakis haditudósító lennél, vagy ilyesmi. Most már tisztán emlékszem. A Google figyeli nekem Posht, mert mindent elolvasok róla. Te tényleg személyesen találkoztál vele? Ez igaz, hogy Emily az életéről faggatja őt? Hogy érdeklődik? Hogy imponál neki valami, amit Andy csinált? Túl hajmeresztő, hogy elhihesse. – Csak tizenöt percre, de igen, bementem a szállodai szobájába, amikor két hónapja New Yorkban járt. Még találkoznom is sikerült vele. – Nem! Andy bólintott. – Már meg ne sértődj, de mivel vetted rá, hogy interjút adjon egy esküvői blognak? Andy gondolkozott egy pillanatig, fontolgatta, mennyire lehet őszinte Emilyhez, majd azt felelte: – Felhívtam a PR-osát, azt mondtam, hogy utoljára a Runwaynél dolgoztam, közvetlenül Miranda Priestly mellett, és mivel Miranda rajong Victoria Beckhamért, remélem, ad nekem egy gyorsinterjút az esküvőjéről. – És ennyiért adott? – Ja. – De hát Miranda még csak nem is kedveli Victoria Beckhamet!

Emily egy tányérra kanalazta a kelbimbót meg a felszeletelt cukkinit, és leült egy sámlira. Andy odament a sajtos-kekszes tálhoz, megpakolt egy tányért, kettejük közé tette, azután letelepedett Emily mellé. – Lényegtelen. Addig beválik, amíg Victoria – vagy legalábbis a PR-osa – kedveli Mirandát, márpedig őt mindig kedvelik. Eddig százszázalékos sikerem volt vele! – Mi van? Korábban is megcsináltad? Megjátszottad, hogy a Runwaynek szoktál írni? – Én nem hazudok – felelte Andy, és bekapott egy cheddarkockát. – Hogy miként értelmezik, az az ő dolguk. – Briliáns! Egyszerűen briliáns! Miért ne? Legalább ennyi hasznod legyen rajta, hogy neki gályáztál. Ki mással találkoztál még? – Lássam csak. Britney Spears összeállított egy tízes toplistát első táncnak való számokból, Kate Hudson elmondta, hogyan akar megszökni egy napon, Heidi Klum beszélt esküvői frizurákról és sminkelésről, Reese Witherspoon kifejtette, hogy miért jó és miért nem jó fiatalon férjhez menni. Jövő héten J. Lot interjúvolom meg arról, hogyan illik második vagy harmadik esküvőt rendezni. Emily belenyúlt a tányérba, és készített egy apró szendvicset két sajtkockából meg két sós kekszből. Andynek leesett az álla. Emily Charlton eszik? – Ez óriási, Andy – mondta a kekszet ropogtatva. Andynek nagyon kocsányon lóghatott a szeme, mert Emily halványan elmosolyodott. – Ja, most már eszem. Ez jött vissza elsőnek, miután Miranda kirúgott. Az étvágyam. – Hát, nem látszik rajtad – mondta Andy az igazsághoz híven, mire Emily ismét elmosolyodott. – Most már elmeséled, hogy mit csinálsz? Az oktató toppant eléjük a semmiből. – Mi folyik itt, hölgyeim? Mert egészen bizonyos vagyok benne, hogy az üldögélés és nassolás nem szerepel a tanfolyam leírásában. – Tapsolt, és felvonta a szemöldökét. – Én meg egészen bizonyos vagyok benne, hogy a hatökörség sem szerepel az oktatói munkakör leírásában. Egyébként éppen távozni akartunk – mondta Emily, és Andyre pillantott. – Igen, azt akartunk. Kösz a szenzációs oktatást. – Andy hangja olyan jókedvű volt, hogy Emily sikkantott egyet. Az osztály többi tagja odafordult, és rájuk bámult. A lányok összekapkodták a holmijukat, és kibukdácsoltak a folyosóra, ahol kipukkadt belőlük a nevetés. Most kellett volna jönnie egy-két félszeg pillanatnak, de nem jött. Lehet, hogy korábban utálták egymást, de épp elég időt töltöttek együtt, hogy ne feszengjenek. Andy bátortalanul felvetette, hogy igyanak meg egy pohárral, és

közben pótolják be, amiről lemaradtak. Emily készséggel ráállt, az egy margaritából lett három, háromból vacsora, a vacsorából tervek két nappal későbbre, és hamarosan azt vették észre, hogy rendszeresen járnak akciós bárokba, vasárnapi falatozásokra, találkoznak gyors dumálásokra kávé mellett Emily irodájában a Harper’s Bazaarnál, ahol Emilyt nemrég léptették elő beosztott divatszerkesztővé, és adtak neki egy külön kis cellát, amelynek mindazonáltal volt ablaka. Andy lett Emily vendége az összes flancos divatpartin; Andy meghívta Emilyt, mint „munkatársát”, ha hírességeket interjúvolt. Belefolytak egymás munkájába, gúnyos megjegyzéseket tettek egymás ruháira, és sose kapcsolták ki a mobiljukat, hogy ha egyikük későn ér haza a randevúról, legyen kit felhívnia éjszaka. Andynek továbbra is hiányzott Alex meg Lily, továbbra is elszomorodott, ha arra gondolt, hogy a szülei külön élnek, továbbra is magányosnak, kallódónak érezte magát, de ilyenkor rendszerint telefonált Emily, aki meg akarta nézni az új sushi éttermet a SoHóban, vagy vásárolni akart: piros szájrúzst, új presszógépet vagy egy lapos sarkú szandált. Andy világában bekövetkezett – ha nem is egyik napról a másikra – a legvalószínűtlenebb fordulat: esküdt ellensége, Emily Charlton a barátnője lett. És nemcsak barátnő, de a legjobb barátnő, akit elsőnek hívott fel, akár jó, akár rossz dolog történt vele. Ezért tűnt annyira természetesnek, hogy két évvel később – miután Emily otthagyta a Harper’s Bazaart, és Andy is kezdte unni a Boldogan élteket – kitalálták a Plunge-ot. Emily ötlete volt, de Andy csiszolta a magazin célját és küldetését, állt elő remek ötletekkel a sztorikhoz és a címlapokhoz, kutatta fel az első esküvőket, amelyekről tudósítani akartak. Emily üzleti kapcsolataira és lapkiadói tapasztalataira, valamint Andy írói tehetségére és esküvői szakértelmére támaszkodva kitaláltak és megterveztek egy páratlanul gyönyörű terméket. Mire színre lépett Max, Emily férjének egyik legjobb barátja, Andy leendő férje, az életük annyira összefonódott, hogy Andy néha szinte elfelejtette azt az időt, amikor utálták egymást. Kemény munkával és az idő múlásával sikerült túllépniük Mirandán. Mostanáig. El sem hitte, hogy ennyire tud félni, mint most, amikor még mindig futáshoz öltözve ült Emily irodájában, olyan erősen ökölbe szorítva izzadt kezét, hogy a körmei a tenyerébe vájtak, és figyelte, ahogy Agatha tárcsázza a híres EliasClark központi számát. – Tényleg ezt csináljuk? – nyöszörögte. Szeretett volna többet tudni, ugyanakkor rettegett attól, amit megtudhat. – Ó, igen, Stanley Groginnel szeretnék beszélni! A Plunge-tól! – Agatha bólogatott, láthatólag élvezve, hogy reflektorfénybe került, és megköszörülte a torkát.

– Mr. Grogin? Itt Emily Charlton asszisztense! Ms. Charlton jelenleg üzleti úton van, de azt mondta, hívjam vissza, és kérdezzem meg, hogy miben tudnék segíteni. – Újabb bólintás. Andy érezte, ahogy egy verejtékcsepp leszánkázik a két melle között. – Ühüm, értem. Konferenciahívás. Szabad kérdeznem, hogy miről? – Agatha pofát vágott, mintha valami gusztustalanba harapott volna, majd Emily-stílusban forgatta a szemét. – Természetesen. Továbbítom, és máris visszahívom. Nagyon köszönöm. Emily meg sem várta, hogy a lány letegye a kagylót. Előrehajolt, lenyomta a megszakító gombot. – Mit mondott? – kérdezte egyszerre Andy és Emily. Agatha ivott egy kortyot a zöld turmixból. Láthatólag remekül érezte magát. – Azt mondta, hogy szeretne egy konferenciahívást összehozni kettőtökkel. – Konferenciahívást? Miről? – kérdezte Andy. Mi a csudát akar tőlük az EliasClark egyik jogtanácsosa ennyi év után? Hacsak nem hallottak mégis arról a némileg csalárd módszerről, hogy Andy még mindig Miranda nevére hivatkozva jut be a hírességekhez? – Nem akarta megmondani. – Hogyhogy nem akarta? – Emily majdnem visított. – Mit mondott, amikor megkérdezted? – Csak azt, hogy a legtöbb délelőttön tizenegyig szabad, és a témát csak veletek… és két kollégájával hajlandó megbeszélni. – Úristen, visszajött! Perel minket! Pokollá fogja tenni az életünket! Tudtam! – nyöszörgött Andy. – Szavatolhatom, hogy Miranda nagy ívben fütyül ránk – jelentette ki Emily az egykori főasszisztens fölényével. – Ha semmi másra nem is emlékszel, ezt az egyet ne feledd: számára halottak vagyunk, és jóval fontosabb dolgai is vannak annál, hogy ócska hülyeségeket kotorjon elő. Másnak kell annak lennie. Emilynek igaza volt. Másnak kellett lennie. Ám Andyt megrendítette, hogy az Elias-Clark nevének feltűnése a mobiljuk kijelzőjén képes visszalökni őt a fejvesztett rémület koromsötét pincéjébe. Nem számít, mit akar az Elias-Clark. Miranda Priestly, a villás farkát és a Prada retiküljét lengető Sátán ismét betöltötte Andy világát, fájó emlékekkel és új szorongásokkal. Mintha el sem telt volna közben ez a tíz év.

7. FEJEZET A FIÚK MÁR CSAK ILYENEK

Már egy hét telt el az esküvő óta, de Andy egyre rosszabbul érezte magát ahelyett, hogy javult volna az állapota. Most már állandóan fájt a feje, örökös kábulatban támolygott a kialvatlanságtól, időnként émelygett. A láza hol felszökött, hol lejjebb ment, de sosem múlt el egészen. Kezdte azt hinni, hogy nem szabadulhat az influenzától. Amikor kinyitotta a szekrényét, hogy megkeresse a legvacakabb pamutpongyoláját, Max felemelte a fejét. – Jó reggelt – mondta, és a legédesebb álmos mosolyával nézett a feleségére. – Gyere, bújj ide mellém. Andy összehúzta magán a bíborszín pongyolát, és megkötötte az övet. – Nem érzem magam valami fényesen. Felteszem a kávét. Ma nincs energiám az edzéshez, úgyhogy inkább korábban megyek be dolgozni. – Idejönnél egy percre, Andy? Beszélni szeretnék veled. Az asszony egy szörnyű pillanatig azt hitte, hogy Max most akarja bevallani Katherine-t. Talán észrevette, hogy az anyja levele eltűnt. Talán… – Mi az? – kérdezte. Az ágy lábához ült le, hogy Max ne érhesse el. Stanley panaszosan nézett rá. Nem tetszett neki, hogy nem kap reggelit olyan hamar, mint hitte. Max elvette a szemüvegét az éjjeliszekrényről, és felkönyökölt. – Ma menj el orvoshoz. Ragaszkodom hozzá. Andy nem szólt. – Kilenc napja nem vagy jól. Kilenc napja, amióta házasok vagyunk… Az asszony tudta, hogy igazából mire céloz. Egy hét alatt egyszer szexeltek, ami után egy teljes óráig áztatta magát a kádban, arra hivatkozva, hogy rázza a hideg. Valóban hideglelése volt. Maxnek elfogyott a türelme, Andy kifogyott az ürügyekből. Borzasztóan szeretett volna jobban lenni. – Már kértem időpontot délelőttre. Arra gondoltam, hogy lemondhatom, ha jobban leszek, de nem lettem. Max megörült. – Remek, ez jó hír. Utána azonnal hívj fel, és tájékoztass, hogy mit mondott az orvos. Andy bólintott. Max szorosabbra csavarta magán a takarót. – Más baj nincs? Mert azt látom, hogy nem érzed jól magad, de azon kívül

még… nem is tudom… olyan réveteg voltál. Egész héten. Én követtem el valamit? Andy nem mostanra tervezte ezt a beszélgetést. Várta a tökéletes pillanatot, amikor egyikük sem stresszel, nem rohan és nem beteg, de ami sok, az sok. Választ akart. – Mindent tudok a Bermudákról. Nem vette észre, hogy visszafojtja a lélegzetét. Max értetlenül összehúzta a szemét. – A Bermudákról? Úgy érted, a legénybúcsúmról? – Igen – felelte Andy. Most hazudni fog a férje? A mostani helyzeten már csak a hazugság ronthatna. Max ránézett. – Katherine-re célzol – mondta halkan. Andy szíve összeszorult. Ezek szerint igaz. Barbara igazat írt. Max titkolózik előtte, ez most már nem tagadható. – Tehát találkoztál vele – mondta inkább magának, mint a férjének. – Igen, találkoztam, de hidd el, fogalmam sem volt, hogy ott lesz. Mármint azt természetesen tudom, hogy a szüleinek van ott egy háza, de azt nem sejthettem, hogy ő és a húga épp ezt a hétvégét választják fürdőzésre. Egy este együtt koktéloztunk. Ez nem mentség, de kérlek, ne gondold, hogy bármi is történt, mert nem történt. Semmi. Andyt valamilyen okból jobban összetörte ez a néhány részlet, mint azt lehetségesnek tartotta. Akkor miért nem mondtad el? – akarta visítani. Ha olyan édesen ártatlan volt az egész, hogy lett belőle levél? És hogyhogy eltitkoltad előlem? – Mellesleg hogy jöttél rá? Nem mintha titok lenne. Csak érdekel. – Megtaláltam anyád levelét, Max. Amiben könyörög, hogy ne vegyél feleségül. Nem csak Katherine-ről van itt szó, ugye? Max úgy nézett rá, mint aki mindjárt rosszul lesz. Ez egy csepp elégtétel volt az asszonynak. – És természetesen titok, különben már akkor elmondtad volna, amikor megtörtént. Vagy röviddel utána. Annyira fontos volt, hogy anyádnak elmesélted, de nekem már nem. – Mivel a férje nem válaszolt, Andy felnyalábolta Stanley-t, és bejelentette: – Jobb, ha megyek zuhanyozni, különben elkések az orvostól. – El akartam mondani neked, esküszöm, hogy el akartam, de arra gondoltam, önzés lenne, ha felidegesítenélek, vagy gyanakodni kezdenél valamire, holott az égvilágon semmi sincs, ami okot adna az aggodalomra. – Aggodalomra? Én nem aggódtam volna! Lehúzhattam volna ezt a gyűrűt! – A néma önmarcangolás és töprengés napjai után olyan csodálatos volt ordítani. – Megtagadhattam volna, hogy felvegyem azt a fehér ruhát, és kijelentsem az összes barátunk és rokonunk előtt, hogy szeretlek! Különös tekintettel a te

családodra, akiknek még csak nem is vagyok szimpatikus! Akik szerint alábbvaló vagyok nálad! Ezt is tehettem volna! Hogy merészelsz itt ülni és a szemembe mondani, hogy azért titkoltad el, mert nem akartad, hogy rosszul érezzem magam? Tudta, hogy nem tisztességes, amit csinál, mert volt választása azon a napon. De ő azt választotta, hogy nem hozza szégyenbe Maxet és a rokonaikat a féltékeny hisztizésével. Odaállt a bíró elé, mert szerette Maxet, és bízott benne – vagy legalábbis bízni akart –, és hitte, hogy mindenre van logikus magyarázat. Talán le kellett volna fújnia az esküvőt alig pár perccel a szertartás előtt egy keltezetlen levél és egy utálatos anyós miatt? Egyáltalán, ezt akarta? Persze, hogy nem! Ám Maxnek ezt még nem kell tudnia. – Andy, túlreagálod… Az asszony magához szorította a kutyát, bevonult a fürdőszobába, becsapta az ajtót, és magára zárta. Max indulatosan kopogtatott és kiabált, de a zuhany elfojtotta a hangját. Amikor Andy immár felöltözve kiment a konyhába, és elvett magának egy banánt meg egy palack jeges teát, Max felugrott, és megpróbálta átölelni: – Andy, nem történt semmi! – Az asszony kitépte magát, így Max csak a vállát foghatta meg. Andy végighordozta a tekintetét tizennegyedik emeleti lakásukon. Déli fekvésű volt, kétszáznyolcvan négyzetméteres, két hálószobával, dolgozószobával, frissen felújított konyhával, amely a hatalmas ebédlő-nappaliba nyílt. Harrisonék akkor vásárolták Maxnek, amikor a fiuk elvégezte a főiskolát. Noha nagyon sokba került, értéke meg sem közelítette a többi Harrison-ingatlanét, ezért Barbara rábeszélte Maxet a nagy kiárusításnál, hogy ne adja el: ha másra nem is jó, befektetésnek megfelel. Amikor Max és Andy úgy döntöttek, hogy összeköltöznek, Max azonnal felajánlotta, hogy eladja szeretett lakását, és együtt választanak valami újat, de Andy azzal érvelt, hogy nevetséges lenne újabb kiadásokba verni magukat, amikor a lakás több mint elég kettejüknek. Max megcsókolta, és kijelentette, mennyire imádja, amiért nem anyagias, mire Andy felnevetett, és közölte, hogy továbbra is ki akarja dobni a bútorok zömét, és felfogad egy lakberendezőt. Most, amikor körülnézett, el kellett ismernie, hogy a lakás gyönyörű lett, ő pedig nagyon szerencsés, hogy itt lakhat. Vastag berber szőnyegek, plüssdíványok, öblös fotelek csábítottak összebújásra. A falakat képek díszítették, fotók az ő és Max kalandozásaiból, külön és együtt a világ körül. Egyesítették a mütyürjeiket (az ő vékony lécekből készült, afrikai békáját, amely brekegésszerű hangot adott, ha végighúztak a garádicsos hátán egy ceruzát, Max thaiföldi szuvenírjét, a fekvő Buddha büsztjét), az összes könyvüket, több ezer CD-jüket, és meleg, hívogató otthont, igazi menedéket teremtettek belőlük. – Hívj fel azonnal, amint végeztél, oké? Aggódom érted. Hazafelé

beszerezhetek antibiotikumot vagy akármit, csak szólj, hogy mire van szükséged. Tudom, hogy ennél sokkal több mindent kell megbeszélnünk, úgyhogy itthon leszek olyan hamar, ahogy lehet. Ígérem, át fogunk jutni ezen. Szólnom kellett volna róla, Andy, most már tudom. De esküszöm neked, hogy szeretlek, és abszolúte semmi sem történt a Bermudákon. Semmi. Max keze a vállán felért egy sértéssel. – Andy? Az asszony rá se nézett. Nem válaszolt. – Annyira szeretlek. Bármit megtennék, hogy visszanyerjem a bizalmadat. Rosszul döntöttem, amikor nem mondtam el neked, hogy találkoztam a régi barátnőmmel, de nem csaltalak meg, és nem vagyok azonos az anyámmal. Kérlek, gyere haza ma este, és beszélj hozzám! Kérlek! Andy megparancsolta magának, hogy emelje fel a fejét, és nézzen a férjére. Ez az ember, aki aggódva kémleli, aki ugyanolyan kétségbeesettnek tűnik, mint ő, a legjobb barátja, a társa, akit a világon a legjobban szeret. Tudta, hogy ebben a dologban még nem hangzott el az utolsó szó. Este még beszélni fognak róla, mert neki ennél meggyőzőbb érvre van szüksége, de ez most nem a megfelelő idő. Bólintott, megszorította Max karját, azután szó nélkül a vállára akasztotta a táskáját, és becsukta maga mögött az ajtót. – Andrea? Örülök a viszontlátásnak, drágám – mondta dr. Palmer, fel sem nézve Andy beteglapjáról. Harminc-, sőt talán negyvenévi praxis után hogy bír végighallgatni egy újabb panaszt fej- és torokfájásról? Andy majdnem megsajnálta. – Lássam csak, majdnem két éve volt az utolsó teljes kivizsgálás, ami rövidesen aktuális, ugye, tudja? De mára miért jelentett beteget? – Tudom, hogy nem lehet komoly, de már egy hete, hogy pocsékul érzem magam, és sehogy sem akar javulni az állapotom. Egyfolytában fáj a fejem, és rendetlenkedik a gyomrom. – Jellegzetes influenzának tűnik. A vírus már egy ideje kóborol a városban. Felső légúti panaszai vannak? – Intett az asszonynak, hogy nyissa ki a száját. Andy öklendezett, amikor az orvos lenyomta a nyelvét. – Nem, semmi komoly. Viszont ki-kiújul a lázam. – Ühüm. Akkor vegyen egy mély lélegzetet. Így, ni. Sorra megnézte Andy szemét, a fülét, megnyomkodta a hasát, és megkérdezte, nem érez-e fájdalmat. Andy azt felelte, hogy nem, holott szerette volna orrba vágni az orvost, amiért gyűrögeti a bőrt (a zsírt?) a hasán. – Nos, ha már eljött, és begyulladt a torka, csináltatok egy Streptococcustenyésztést, de úgyszólván biztos, hogy nem az a baj. Azt hiszem, csak egy vírus,

amelyet a szervezetnek ki kell dolgoznia magából. Javasolom, hogy ha már itt van, adassa be magának az influenza elleni védőoltást. Szükség esetén szedjen Tylenolt, igyon bőségesen folyadékot, pihenjen, és telefonáljon, ha felmegy a láza. Dr. Palmer egyszerre hadart és jegyzetelt. Összecsukta Andy aktáját, láthatólag távozni készült. Miért sietnek mindig így az orvosok? Andy majdnem egy órát várt rá, és dr. Palmer már tizenöt perc után le akar lépni! – Venereás tesztet nem akar csináltatni, ugye? – kérdezte dr. Palmer, de még annyi fáradságot sem vett magának, hogy felnézzen. – Tessék? – kérdezte Andy, és köhögött. – Csak formaság. Egyedülálló pácienseknek mindig felkínáljuk a lehetőséget. – De én férjezett vagyok! – tiltakozott Andy. – Egy hete! – Milyen furcsa érzés kimondani még most is! Férjezett. – Gratulálok! Nos, ha csak ennyi, akkor mennék is. Örültem a viszontlátásnak, Andy. Remélem, hamarosan jobban lesz. Már ment volna ki a vizsgálóból, amikor Andy kibökte: – Tulajdonképpen szeretném megcsináltatni a teljes tesztet. Dr. Palmer visszafordult. – Tudom, hogy valószínűleg képzelődöm, és semmi ok az aggodalomra, de most derült ki, hogy a férjem találkozott a régi barátnőjével a legénybúcsúján. Azt is tudom, hogy a régi barátnő nem egyenlő egy prostituálttal, és természetesen nem feltételezem, hogy bármi is történt… a férjem esküszik, hogy nem, de… Mindenesetre jobb az óvatosság, ugye? – Elhallgatott, hogy vegyen egy mély, reszketeg lélegzetet, majd valamivel nyugodtabban folytatta: – Csak a múlt hét végén házasodtunk össze. Kilencvenkilenc százalékig tudta, hogy roppant nevetségesen viselkedik. Úgyszólván bizonyosra vette, hogy Max nem csalta meg, sem Katherine-nel, sem mással. Sose kapott tőle mást, csakis szeretetet és őszinteséget, és bár hibázott, amikor elhallgatta a találkozást, Andy elhitte, amikor a férje bizonygatta, hogy semmi sem történt. De ha valamilyen balszerencse folytán történt is volna, mi a valószínűsége, hogy Max elkapjon valamilyen nemi betegséget Katherine von Herzogtól, a hattyúhercegnőtől? Von Herzogéknál nem szokás a herpesz, kérem. Andynek viszont bizonyság kellett, egyszer s mindenkorra, az iciri-piciri esély ellen, hogy mostani gyengélkedésének igenis lehet köze Maxhez és Katherinehez. Az orvos bólintott. – A labor ennek a folyosónak a végén van, balra. Máris menjen, hogy levehessék a vért. A mosdóban adja le a vizeletmintát. Amikor visszajön, vetkőzzön le. Ott a széknél van egy elöl nyíló papírköpeny. Azonnal itt leszek egy ápolóval.

Andy megpróbált köszönetet mondani, de az orvos már el is tűnt. Az asszony lekecmergett a vizsgálóasztalról, és elment a laborba, ahol egy mosolytalan arcú, nagydarab nő gyorsan és úgyszólván fájdalommentesen vért vett tőle, miközben egyszer sem nézett a szemébe, azután elmagyarázta, hol a vécé. Andy visszatért a vizsgálóba, az utasításnak megfelelően átöltözött papírköpenybe, és ismét felmászott az asztalra. Meglátta a széken a Real Simple magazin egyik ősrégi példányát, úgyhogy sikerült a nagymosás tíz lépésére összpontosítania, amikor az orvos visszajött egy másik férfival. – Andy, ő Mr. Kevin, a szakápolónk – intett dr. Palmer az ázsiai férfi felé, aki egy nappal sem látszott idősebbnek tizenhétnél. – Sajnálom, de pillanatnyilag nincs nélkülözhető ápolónőnk. Nem baj, ugye? – Természetesen nem – hazudta Andy. Szerencsére a vizsgálat gyors volt. Andy nem láthatta, mit csinál az orvos, aki nem fárasztotta magát a magyarázattal. Egy kis nyomást érzett, meg az ismerős kapargatást, mint amikor hüvelykenetet vesznek. Igyekezett levegőnek nézni Mr. Kevint, aki úgy bámult be a lába közé, mintha még sose látott volna ilyet. Éppen kezdte borzasztó kínosan érezni magát, amikor dr. Palmer egy határozott mozdulattal ráhúzta a papírt Andy altestére, és megpaskolta a bokáját. – Végeztünk, Andrea. Néhány eredmény már ma meglesz, a többi holnap, attól függ, mennyire leterhelt a labor. Kifelé menet egyeztesse a recepcióssal a telefonszámát. Ha holnap ötig nem hall rólam, nyugodtan hívja fel a rendelőt. – Ühüm, izé, van valami, amit… – Mindent ellenőriztünk. Hamarosan megkeressük. – Mielőtt Andy kinyithatta volna a száját, vagy megkérdezhette volna, egyáltalán milyen vizsgálatokat végeztek, az orvos már ki is ment. Már kipengette a tiszteletdíjat, magára rángatta a kabátját, és lehúzta a földalattiban a metrókártyáját, mire észbe kapott, hogy az orvos nem mondott semmi megnyugtatót, mint például „semmi oka izgulni”, vagy „okos dolog az elővigyázatosság, de itt a legnagyobb rendben van minden”, vagy akár „én nem látok semmi aggasztót”. Csak egy semmitmondó „végeztünk”, és már el is húzott. Nem akart egy újabb hisztériás rohamot? Vagy csakugyan látott valami aggasztót? Alig bírt a munkára összpontosítani Barbara, Katherine, a Bermudák, a chlamydia és Miranda között. Komolyan nem tudta, melyik az ijesztőbb. Azzal próbálta elterelni a figyelmét, hogy átfutotta a netes pletykaoldalt, de onnan meg Miranda ikerlányainak fotója nézett vissza rá. Már nem azok a kislányok voltak, akik évekkel ezelőtt nyaggatták, de semmivel sem lettek kevésbé siralmasak. A fényképen, amelyik az este készült valamiféle vernisszázson, Caroline talpig feketében mászott rá egy vikszos bajszú, pattanásos pasira. Cassidynek meg mégis sikerült félkopaszra borotváltatnia a fejét. Fényes bőr csőnadrágjával, amely még

jobban kihangsúlyozta ijesztő soványságát, rubinvörös rúzsával olyan volt, akár egy gót porcelánbaba. A képaláírás szerint mindketten gólyák voltak, akik csak az őszi szünetre tértek haza: Caroline a Rhode Island-i Iparművészeti Főiskoláról, Cassidy pedig Dubajból, valamilyen francia tulajdonú egyetemről. Ugyan mit szólt Miranda a lányai döntéséhez? Andy elmosolyodott, amikor erre gondolt. Emily kopogtatott, és rögtön be is jött, nem várva a válaszra. – Hű, de pocsékul festesz! Még mindig beteg vagy? És ami a lényeg, beszéltél Maxszel? – Igen, és még egyszer igen. – Andy kivett egy Hershey-csókot az asztalán tartott üvegtálból, majd Emily elé tolta az édességet. Emily sóhajtva kicsomagolt egy csókot, és a szájába dugta. – No és mit mondott? Mellesleg rákérdeztem Milesnál, de ő esküdözik, hogy semmiféle csajok nem repültek rájuk. Én pedig hiszek neki. Nem mintha nem hazudna nekem, de általában meglátom rajta… – Igaz, Em. Katherine ott volt. Max bevallotta. Barátnője úgy fordult feléje, mintha gumi lenne a nyaka helyén. Andy a csokoládépöttyöt bámulta Emily alsó ajkán, és nem értette, miért érzi úgy, hogy már meg is halt. – Hogyhogy bevallotta? Pontosan mit vallott be? Andy mobilja jelzett. A kijelzőre felugrott az SMS. Föléje hajoltak, hogy lássák, Max küldte-e. Ő küldte. Emily kérdőn nézett Andyre. Mit mondott a doki? Andyt megrohanta az emlék, ahogy fekszik azon a hideg asztalon, kitárulkozva két férfinak, akik kenetet vesznek tőle, és kimondhatatlanul szerette volna meggyilkolni Maxet. Amióta középiskolás korában elkezdett nemi életet élni – beleszámítva a randevúzást New York cápaakváriumában –, egyetlenegyszer sem izgult amiatt, hogy elkaphat valamilyen nemi betegséget. Presztízskérdést csinált az óvatosságból, és erre büszke is volt. Milyen tisztességtelen a sorstól, hogy most, amikor végre annyira biztonságban érezheti magát, hogy lazítson az elővigyázatosságon, hogy feltétlenül átadja magát a férjének, az ég szerelmére, attól kell rettegnie, hogy mutatnak-e valamilyen nemi betegséget a laborleletei! Nyomkodni kezdte a billentyűket a hüvelykujjával. Leletek ma később, vagy holnap. Valószínűleg csak vírus. – Mi van? Andy kicsomagolt egy újabb csókot, és leharapta a csúcsát, majd az egészet bekapta. – Abbahagynád egy másodpercre a zabálást, hogy elmondd, mi van? – Emily leemelte az asztalról a tálat és a földre tette. – Akármi sül is ki belőle, biztosíthatlak, attól nem leszel boldogabb, ha felszedsz öt kilót a gagyi csokitól.

– Nincs mit mondanom. Közöltem vele, hogy tudom, mi történt a Bermudákon, mire összeroppant és bocsánatot kért. Emily félrehajtotta a fejét. Nem létezett olyan nő a világon, aki ne lett volna képes ölni ezekért a vörösbarna hullámokért, de neki csak annyi mondanivalója volt a hajáról, hogy úgyis befesteti szőkére. – Okéééé, de nem tudod, mi történt a Bermudákon. Annyit tudsz, hogy összefutott a régi barátnőjével. Andy felemelte a kezét. – Kérlek, hagyd abba, erről nem nyitok vitát. Tudom, azt szeretnéd, ha jobban érezném magamat, de Max már ezerszer bocsánatot kért, biztosított róla, hogy véletlen volt, és Katherine ragadt rájuk. Azt állítja, hogy el akarta mondani, de valamilyen hülye tapintatból azt hitte, az önzés lenne, így hát befogta a száját, és remélte, hogy magától elmúlik az egész. – Ó, Andy, el se tudom hinni… – Hát pedig hidd el! – mordult rá Andy. Ingerült lett már a lehetőségtől is, hogy a legjobb barátnője kétségbe vonja a sztoriját. – Egész reggel vizsgáltak, hogy nincs-e valamilyen nemi betegségem! Emily eltátotta a száját, olyan közönséges mozdulattal, ami a legkevésbé sem vallott Emilyre, azután kacagni kezdett. – Andy! – kotkodácsolta. – Te most viccelsz? Max nem ragasztott rád semmiféle betegséget, és Katherine-től sem kaphatta el, erről biztosíthatlak. Andy vállat vont. – Nem tudom, mit mondjak neked. Ő azt állítja, hogy semmi sem történt. Viszont hat hete a Bermudákon volt, történetesen a volt barátnője társaságában, én pedig most itt nyavalygok mindenféle érthetetlen tünettel. Te mit mondanál? – Hogy te vagy a világon a legnagyobb hisztérika. Komolyan, Andy! Nemi betegségek? Egy darabig nem szóltak, csak figyelték az érkező munkatársak hangjait. Agatha éppen lehallgatta az esti üzeneteket. – Lehetek nagyon vacak barátnő egy pillanatra? Megígéred, hogy nem fogsz gyűlölni, amiért megkérdezem? – Ígérni nem ígérhetem, de megpróbálkozom vele – mondta Andy. Emily kinyitotta a száját, de rögtön be is csukta. – Inkább nem. Bocs, felejtsd el, nem fontos. – Az Elias-Clark érdekel, ugye? Hogy mi lesz a következő lépésünk? – A hívás óta eltelt négy napban Emily legalább fél tucatszor kérdezte, hogy mit fog most tenni Andy. Közben az Elias-Clark ismét telefonált, hogy mikor lesz a konferenciahívás, mire Agatha megígérte, hogy a lehető leghamarabb megkeresik őket. – Azt hiszem, vissza kell hívnunk őket.

Emily látható örömmel bólintott. – Oké jól hangzik. – Megszólalt a telefonja. A kijelzőre pillantott. – Daniel az. Nyilván téged is nyaggatott. Tudni akarja, mi lesz a februári borítón. – Még nem döntöttük el – felelte tömören Andy. – Jó, továbbra is oké, hogy az esküvőd legyen? A helyedben úgy megcsinálnám, mint a pinty! Andy felsóhajtott. Erről majdnem megfeledkezett. – Visszakaptuk a filmet, és isteni. Majdnem az egész keretünket elköltöttük St. Germainre. Semmink sincs helyette, ami legalább fele olyan jó lenne. Az egész szám ezen múlik. Vágom. – És ez mind igaz is! Andy torka hirtelen összeszorult. – Mit csináljak, Em? Úgy érzem, minden szétesik. Ezt nem hiszem, hogy Max családja ennyire utáljon. Ez a Katherine-dolog pedig egyszerűen riasztó. Emily legyintett. – Én láttam, hogy néztek ti ketten egymásra. Uramisten, ha Milesnak és nekem fele annyi jutott volna, mint nektek, mi lennénk az aranypár! Max imád téged. Ismerem, most éppen fenékbe rugdossa magát, hogy miért volt akkor hülye, és retteg, hogy el fog veszíteni. De tudod, mit jelent ez? Azt, hogy férfi. Olyan férfi, aki elcseszte, amikor nem szólt neked, de továbbra is az a férfi, akibe beleszerettél, az, aki mindig azt mondta, hogy sose találkozott még olyan nővel, aki mellett meg akar állapodni. Addig, amíg nem ismert meg téged. Andy szúrósan nézett a barátnőjére. – Ha nála ezt jelenti a megállapodás, nagyon nem szeretném látni mozgás közben. – Emlékszel, amikor könyörgött, hogy költözz hozzá, holott még csak fél éve ismertétek egymást? Már az első évfordulótokon meg akarta venni a gyűrűt! És ha még egyszer kijelentette volna a fülünk hallatára, hogy „családot akar”, Miles megöli. Andy, te is tudod, mennyire szeret! – Tudom, csak folyton emlékeztetnem kell magamat. – Andy köhécselt, és megtörölte a szemét egy papír zsebkendővel. – Jó, mehet a februári számban az esküvő – mondta, mielőtt elgyávult volna. – Tényleg? – kérdezte Emily már-már komikus megkönnyebbüléssel. – Tényleg. A képek csakugyan gyönyörűek. Nincs értelme eltékozolni őket. Emily bólintott, azután ész nélkül kivágódott az ajtón, mielőtt valamelyikük olyasmit mondhatott volna, amivel elszúrja a tervet. Mire Andy a házukhoz ért, ha nem is nyugodott meg, viszonylag közel jutott hozzá. Max hetente egyszer kosárlabdázott egy sportklubban, de ma este ki fogja hagyni, hogy hazajöhessen, és ápolhassa a feleségét. Ha a szokott időben jön el

a munkából, harminc percen belül itt lesz. Most mit csináljon? Nyugodjon bele, hogy a férje hazudott a találkozásról az első szerelmével? Elég idős ahhoz, hogy tudja, nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Ha Max elhallgatta, hogy találkozott Katherine-nel, akkor több is lehetett ott, ugye? És ha több is volt, mitévő legyen Andy? Hagyja el a férjét? Barbara boldog lenne, ha két hét után megszabadulna a menyétől. Egy öltönyös ember megfordult, ránézett. Hangosan beszélt volna? Csak nem most megy el az esze? Az előszobai padra dobta túlméretezett Louis Vuitton táskáját – az a fajta behemót szatyor volt, amiket azzal hirdetnek, hogy két és fél mázsa meg se kottyan nekik –, azután lerúgta a cipőjét. Az órájára nézett. Még huszonöt perc. Felkutatott egy szelet teljes kiőrlésű kenyeret, vastagon megkente mogyoróvajjal, megette, ivott rá egy diétás kólát. Ezzel elment újabb nyolc perc. Hogyan kezdje? Max, szeretlek, de úgy érzem, szakítanunk kellene pár napot arra, hogy átgondoljuk a dolgokat. Így a moziban beszélnek. Ha eljön az ideje, csak azt mondja, amit gondol. A mobil kivilágosodott. SMS jött. 10-kor jövök. Szükséged van valamire? Kösz, nem. Viszlát. Fontolgatta, hogy felhív valakit, akárkit, csak hogy kitöltse az időt, de nem tudta, mit mondhatna. Ó, szia, Lily! Jól érezted magad az esküvőn? Jól utaztál visszafelé? Pazar! Igen, éppen várom, hogy Max hazajöjjön, és közölhessem vele, hogy szükségem van egy-két napra, amíg átgondolhatom a dolgokat. Igen, pont egy héttel az esküvőnk után! A körömbőrt rágcsálta az ujján, és időnként rápillantott a készülékre. Amikor megszólalt a telefon, majd’ kiugrott a székből. Blokkolt szám volt, de rég lemondott arról, hogy szűrje őket. – Halló? – Szokatlanul remegett a hangja. – Andrea Sachs, kérem. – Én vagyok. Ki beszél? – Ó, halló, Andrea. Itt Mr. Kevin beszél, dr. Palmer rendelőjéből. Néhány eredményt szeretnék közölni. Alkalmas most az idő? Mikor az? – gondolta Andy. Kombinálhatom az időkérésemet valami ronda nemi betegséggel? Szenzációsan alkalmas rá az idő! – Igen, köszönöm, éppen megfelel. – Oké, hát akkor lássuk… az ön Streptococcus-tenyésztése negatív, de hát azt hiszem, ezt is vártuk. Ami a szexuális úton terjedő betegségeket illető, jó híreim vannak. Negatív a chlamydia, a gonorrhea, a hepatitisz, a herpesz, a HIV, a humán papillómavírus és a szifilisz. Andy feszülten várta, hogy Mr. Kevin folytassa, de az ápoló félszegen hallgatott.

– Az jó – mondta az asszony. Nem értette ezt a különös viselkedést. – Tehát minden rendben? Minden negatív? Mr. Kevin köhentett. – Nos, nem egészen minden… Andy törte a fejét, hogy nem hiányzik-e valami a listáról. Volt a HIV. Mondta a herpeszt. Lenne valami új, valami avantgárd betegség, amelyről még nem hallott? Azért fél megmondani Mr. Kevin, mert halálos? De ha igen, akkor ő magával viszi Maxet, erre megesküszik… – A HCG szintje igen magas, Andrea. Gratulálunk! Ön állapotos. Valahol a nyúltagyban értette, hova akar kilyukadni Mr. Kevin. Valószínűleg már a „gratulálunk” szónál megértette, de abszolút képtelen volt feldolgozni. Mintha valaki lenyúlt volna, hogy egy hatalmas fekete takarót borítson az élete objektívjére. Koromfeketét. Tudatánál volt, lélegzett, ám nem érzett, nem látott, nem hallott semmit. Kérdései voltak, olyan sok kérdése, de leginkább valami bamba, tompa hitetlenkedés töltötte el. Állapotos? Az nem lehet. Nem igaz. Tévedésnek kellett történnie. Mondjon akármit a fejében az a pici hang: Gyanítottad te azt egész idő alatt. A hányinger, a rendszertelen menstruáció, az izomfájás, a fáradtság, az általános nyomorúság. Tudtad, Andy, de nem bírtad tudomásul venni. Stanley csaholására tért magához. A kutya csak olyankor ugatott, ha kinyitották a lakás ajtaját. Max tehát itthon van. – Ott van még, Andrea? – Igen, igen, itt! – felelte. – Köszönöm, hogy tájékoztatott. – Van szülésze, vagy ajánljunk valakit? Ultrahang nélkül nem mondhatom meg, mennyi idős, de a HCG szintből ítélve nem nevezném fiatal terhességnek. Valószínűleg az lenne a legjobb, ha minél előbb kérne egy időpontot. – Itthon vagy, Andy? – kiáltotta Max. Csapódott a lakás ajtaja. Stanley eszeveszetten csaholt. – Köszönöm, Mr. Kevin, majd én elintézem – hazudta. Legalább az ezredik hazugság volt ezen a napon. Nem fiatal terhesség. Mit jelent ez egyáltalán? – Hé! – súgta Max. Odaállt a felesége mögé, megcsókolta Andy nyakát. – Kivel beszélsz? Andy eltakarta a mikrofont. – Senkivel. – Andrea? Segíthetek még valamiben? – kérdezte a testetlen hang a mobilból. – Ezért vagyok rosszul? – kérdezte. Mr. Kevin köhentett. – Ez bizonyosan megmagyarázza a hányingert és a fáradtságot. Dr. Palmer úgy gondolja, hogy a többi tünetnek – a torokfájásnak, a láznak, az izomfájásnak – nincs köze hozzá. Vírus, stressz, talán már múlóban. Hamarosan jobban fogja

érezni magát. – Igen, bizonyos vagyok benne, hogy hamarosan remekül érzem majd magam. Köszönöm, hogy felhívott. – Megszakította a vonalat, nagy levegőt vett, és igyekezett lelassítani nyargaló pulzusát. – Minden oké? – Max kinyitotta a hűtő ajtaját, kivett egy zöld Gatorade-et, és három másodperc alatt leküldte a felét. Andy nem felelt. Nem volt biztos benne, hogy képes lenne-e hangot adni. Max megtörölte a száját, és bocsánatkérően nézett rá. – Ne haragudj, hogy késtem. Tudom, hogy beszélnünk kell ma este. Tehát mi van? Jelentkezett az orvos? Gyere, ülj ide mellém. Andy hagyta, hogy Max a díványhoz vezesse. Fejben kiszámolta a távolságot a nappalitól a folyosói vécéig, ha netán hánynia kellene. Max simogatni kezdte a haját, és neki nem volt energiája, hogy leállítsa. – Beszélj hozzám, édes. Tudom, hogy nagyon hosszú volt neked ez a hét, az esküvővel, a betegséggel és… az egész Katherine-üggyel. Ismét el kell mondanom, mert azt hiszem, reggel nem fogalmaztam elég egyértelműen. Semmi sem történt. Semmi. Sokat gondolkoztam, és szeretném, ha tudnád, hogy bármit – az égvilágon bármit – megtennék, hogy ez tisztázódjon kettőnk között, és jobban érezhesd magadat. Andy beszélni próbált, de nem bírt. Egy baba. Az övé és Maxé. Egy Harrison. Barbarának vajon az unokája sem tetszene? – Min tépelődsz? Mit mondott az orvos? Írt fel antibiotikumot? Nem kell receptet kiváltani? Mondd már el, mi van veled! Andy nem tudta, honnan vette az energiát egy mosolyhoz. Terhes! Terhes! Terhes! – kongott a fejében a szó. Alig bírta megállni, hogy ne sikítsa hangosan. Ó, de szerette volna elmondani Maxnek! De nem, időre van szüksége, hogy gondolkozhasson. Megpaskolta a férje kezét. – Ezt majd valamikor máskor beszéljük meg, jó? Még mindig nem vagyok valami jól. Ledőlök egy kicsit, oké? Azzal otthagyta a férjét, mielőtt Max felelhetett volna.

8. FEJEZET SEMMI KONFEKCIÓ, SEMMI FÁTYOLVIRÁG

Mr. Kevin sorsfordító telefonját követően Andy egy teljes héten át nem szólt senkinek. Sem Emilynek, sem Lilynek, sem az anyjának vagy a nővérének. Maxnek végképp nem. Gondolkodási időre volt szüksége, nem pedig egy csomó kéretlen tanácsra és véleményre, és bizonyosan nem a megúszhatatlan, ujjongó gratulációkra. Egyrészt izgalmas volt. Egy baba! Sose tartozott azok közé a kislányok közé, akik már a tizedik születésnapjukon előadást tudnak tartani az álomesküvőjükről, a ruha kelméjétől a csokor színéig, de mindig anyának látta magát a jövőben. Akkor régen kettőt akart harmincéves korára, egy fiút és egy lányt (elsőnek természetesen a fiút). Ahogy kissé idősebb lett, és kezdte megérteni, hogy két gyerekkel – sőt akár eggyel – egész más lesz harmincéves korára az élete, mint hitte, módosított az egyenleten. Huszonöt és harminc között sokat töprengett a kérdésen, és arra a következtetésre jutott, hogy két, vagy esetleg három srác harminc és negyven között, az lesz a tökéletes. Az első kettő, az elsőszülött fiú és a húga között két év lesz a korkülönbség, ami biztosítja a szeretetteljes barátságot a különnemű testvérek között. A harmadik, egy kislány, három évvel később érkezik, ami elegendő idő, hogy Andy szusszanhasson egyet, de nem túl hosszú, mert akkor vagy Andy lesz túl öreg, vagy az új baba nem lehet a nővérének a legjobb barátnője és a fivérének a szeme fénye. Persze kifelejtette a kirakósból azt az egyetlen darabot, ami a száz százalék tökélyhez kellett volna (nem szólva a bosszantó kis részletről, hogy állapotos volt az esküvőjén, amit még egy óvodás is kiszámíthat): nem tudja, bízhat-e a gyereke apjában, a baba nagyanyja utálja őt, és épp akkor értesült a terhességéről, amikor harminc másodperc választotta el a szakítástól. A kifogástalanul logikus érvelést, amellyel meggyőzte magát, hogy el kell válnia, ha a férje megcsalta Katherinenel – csak egy hivatalos papír köti össze őket, nincsenek gyerekeik, akiknek az életét tönkretehetnék –, romba döntötte egy pohár pisi és egy szakápoló egyetlen telefonja. A világítást letompították. Andy anyja bejött a konyhából egy tortával, amelynek a teteje nem látszott az égő gyertyáktól. Mindenki énekelni kezdett. – Muszáj volt mind a negyvenkettőt rátenni, anya? – kérdezte Jill. – Negyvenhármat. Egyet azért, hogy szerencsét hozzon – mondta Mrs. Sachs. A fiúk és Kyle befejezték a „Boldog szülinapot” sivító változatát, majd követelték, hogy Jill kívánjon valamit. – Azt kívánom, hogy a férjem csináltasson vaszektómiát – dünnyögte Jill,

ahogy a torta fölé hajolt. Andy majdnem félrenyelte a kávéját. A nővérek hahotázni kezdtek. – Mit mondtál, anyu? – Szerencsét és boldogságot kívánok a gyerekeimnek, a férjemnek, a húgomnak és az anyámnak – mondta Jill, azzal elfújta a gyertyákat. – Hé, jól vagy? – kérdezte Kyle, és megbökte Andy karját a könyökével. Egy szelet tortát tartott a sógornője elé papírtálcán, de Jonah kikapta a kezéből, mielőtt Andy a süteményért nyúlhatott volna. – Jonah! Adod vissza rögtön Andy néninek! Tudod, mi a szabály: hölgyeké az elsőbbség! Jonah, aki döfésre készen tartotta a villát a cukormáz fölött, keserves képet vágott. Andy elnevette magát. – Hagyd csak, jó lesz nekem a következő is. Jonah azonnal belevillázott a mázba. Kiadós falatot tömött a szájába, és csokoládés szájával hálásan vigyorgott Andyre. Kyle elvett Andynek egy másik szeletet, amelyre senki sem tartott igényt, és az asszony szemébe nézett. – De komolyan, Andy, minden oké? Kicsit olyan… fáradtnak tűnsz. „Fáradt”. A szarul nézel ki, és én nem tudom, miért híres körülírása. Igen, valóban fáradt, ezer okból. Mosolyt parancsolt a szájára. – Csak túlhajtottam magam az esküvővel meg mindennel. Nem nagyon lelkesít most egy üzleti út. De legalább Anguillában lesz. Kyle kérdőn nézett rá. – Harper Hallow és Mack a hétvégén esküsznek az anguillai Viceroyban, és én tudósítok róla. A vőlegény eredetileg egy átalakított színpadon akarta tartani Fresnóban – ott ismerkedtek meg turné közben vagy ilyesmi –, de a menyasszony lehurrogta. Szerencsére. – Jó kis mellékes – jegyezte meg Kyle. – Gyakorlatilag nincs ember, aki ne akarna ott lenni azon az esküvőn, téged pedig csak úgy meghívnak! – Elképesztő, ugye? – kérdezte Jill, miközben egy tortadarabot törölgetett a válláról. – Neki van a legjobb állása a világon! Noha Andy titokban még mindig szorongott, ha mások azt emlegették, hogy neki van „a legjobb állása a világon”, el kellett ismernie, hogy csakugyan nagyon jó. Imádta az érzést, amikor a semmiből alkothatott valamit, imádta az utat az ötlettől az elegáns lapterven át a kész termékig. Hihetetlen öröm volt, hogy az egyik napon kigondol valamit, másnap megírja, utána esetleg pár napig szerkeszt, majd egy héten át tervezi a kiadványt. A változatosság gyönyörködtet, és az ő munkájában mindig adódott új kihívás. De mindenekfelett azt szerette, hogy

a maga ura lehet. Amikor Emily felvetette, hogy csinálniuk kellene egy saját esküvői magazint, Andy kereken megmondta, hogy nem. Az évi, második fürdőző hétvégéjükön történt. A fürdőzést Andy vezette be, amikor rájött, hogy a spórolt pénzéből megengedhet magának egy vakációt, de nincs kivel mennie. Noha Emily nemrég (Andy szerint hebehurgya váratlansággal) kötött házasságot a nála öt évvel idősebb Milesszal, egy bombasikerű reality producerével, a közelmúlt nagy felfedezettjével, készségesen otthagyta új férjét négy nap fürdőzésért és tengerparti napsütésért Andy társaságában. Együtt ültek a Mandarin Oriental legforróbb kádjában a maja Riviérán. Meztelenül. Amint átestek a lávaköves masszázson az óceánra néző, romantikus fülkében, átvonultak a női relaxációs kabinba, ahol Emily egy padra ejtette a törülközőjét, és eljárt egy kis táncot, mielőtt beleszürcsölt a gyömbérteájába, harapott egy morzsát az aszalt sárgabarackból, majd óvatos lassúsággal beleereszkedett a gőzölgő vízbe. Andy nehezen bírta megállni, hogy ne bámulja irigykedve Emily előírásos derék-csípő arányát, tökéletes mellét, szálkásított combját és kerek fenekét, amelyen egy hüvelyknyi narancsbőr sem volt. Persze ő is vékony, de csupa él és egyenes vonal, Emily gömbölyűségei nélkül. Nem értette, miért szégyenkezik a legjobb barátnője előtt, de miután a kád szélére dobta a törülközőjét, három másodperc alatt eltűnt a víz alatt. Miközben Emily gondtalanul fecsegett, ő arra összpontosított, hogy még a válla se látsszon ki az örvénylő vízből, amelyben kiszolgáltatottnak érezte magát. – Hogyhogy „nem”? Még végig sem hallgattad az ötletemet – nyafogott Emily azon a behízelgően nyűgös hangon, amelyből Andy tudhatta, hogy nem haragszik igazán. – Nincs szükségem rá, hogy halljam. Végeztem az írott sajtóval. Az embereknek sem kell. Ha hiszed, ha nem, szeretem a munkámat. – Akkoriban volt egy épelméjű főnöke, hetente négyszer kellett írnia a Boldogan éltekbe, és már bontakozott benne egy regény gondolata. A klipjei mellett és a rugalmas munkarendjével bizonyosan írhat hetente annyit, hogy szerezzen egy ügynököt. Sínen volt. Lehet, hogy a fogához kell majd vernie a garast, de akkor is. – Igen, de az csak munka! Amiről én beszélek, az karrier! Vállalkozás! Közösen indítjuk be, a mi kisbabánk lesz. Nekem ne mondd, hogy beéred a tíz legtrendibb frizura toplistázásával! A Boldogan éltek, míg meg nem haltak egy aranyos kis blog, alkalmi csemegékkel, és egy rakás hülye töltőanyaggal. Te is tudod, én is tudom! – Kösz. Emily rácsapott a vízre. – Jaj, ne érzékenykedj már, Andy! A Boldogan élteknél nem használják ki a képességeidet. Te ennél sokkal tehetségesebb vagy. Én azt akarom, hogy

címlapsztorikat írj, briliáns fotósokkal dolgozz, akik megvalósítják a látomásodat, add ki az ötleteidet más íróknak, és szerkeszd őket, irányítsd őket, ellenőrizd őket. Egzotikus helyekre fogsz járni, hírességeket fogsz interjúvolni, és természetesen potyázni fogunk, ingyen utazunk, és elfogadunk minden létező kedvezményt, mert nem állítjuk, hogy akár egy kicsit is elfogulatlanok vagyunk. Na, hogy hangzik? Andy elbiggyesztette a száját. – Nem túl rosszul. – Ezt elmondhatod még egyszer. Nem túl rosszul. Én leszek a reklámarc, csinálok mindent, amit te utálsz. Szervezek partikat, udvarolok a hirdetőknek, felveszem és kirúgom az állományt. Keresek irodát, megveszem a berendezést és a kiegészítőket. Remek embereket alkalmazunk, akikre rábízhatjuk az aprómunkát, és arra összpontosíthatunk, hogy a mi termékünk legyen az ország első esküvői magazinja. Említettem már az egészségbiztosítást? És a fizetést, amiből evésre is telik? El tudod ezt képzelni? Andy elernyedt a forró vízben, vállában végre kiengedtek az izmok. El tudta képzelni. Tulajdonképpen döbbenetesen hangzott, de megvan nekik a képesítésük egy igazi magazinhoz? Elegendő pár év titkárnősködés, segédszerkesztőség és az írogatás egy weboldalra? Miben különbözne az ő magazinjuk az agyoncukrozott képes újságok tucatjaitól, amelyek légies fátylaktól és testhez álló ruháktól pihegnek? Továbbá miből fizetnék egy manhattani iroda bérleti díját? Az ő garzonjában épp hogy elfért az íróasztal szerepét is betöltő számítógépes konzol; noha az ikerház, ahol Emily lakott Milesszal, nagyobb és jóval proccosabb volt, nemigen maradt benne hely egy lightboxnak, pláne egy művészeti osztálynak! Szédületes ötlet, de megvalósítható? Emily hátraszegte nyakát a nevetéstől, megmártva szexi kontyát a vízben. – Andy, te olyan logikus vagy, hogy az már fáj, és ezt nem viccből mondom. Bízd csak rám, én már mindent lefedeztem. – Ó, hát ez valóban fantasztikus üzleti terv. Ha majd bankkölcsönért folyamodunk, és megkérdik, mire kell, csak annyit válaszolok, hogy Emily már mindent lefedezett! – Le én! Milesnak van egy tucat barátja, talán több is, csupa New York-i bankár meg hollywoodi ürgék, akik épp az ilyen befektetésre vadásznak. Két kézzel dobálják a pénzüket az ígéretes kezdő vállalkozásoknak, főleg ha a sajtóhoz van köze, mert ilyenkor azonnal szexet, modelleket, csillogást látnak maguk előtt. Mi pedig bátorítani fogjuk őket, ugyanis a mi magazinunk különbözni fog az összes létező esküvői sajtpapírtól! Andy még mindig nem bírta feldolgozni a tucatnyi befektetőt, meg hogy mennyi pénzt is lennének hajlandók hozzájuk vágni, de az ő magazinjuk

mássága, ez már több az ábrándozásnál. – Csakugyan? Ugyanis eléggé jártas vagyok az esküvők világában, és nem könnyű ám folyamatosan előállni friss anyagokkal, nekem elhiheted. Ebben a témában nincs nagy változatosság. Emily gúnyosan nevetett. – Lényegtelen! – A bugyborékolás lassult, Emily kiugrott a kádból. Tökéletes bőre csillogott a víztől. Ledőlt Andyvel szemben a padjára, beleszürcsölt a teájába. – A mienk űberstílusos lesz! Elit! Az esküvők luxusváltozata! Mi le nem írjuk azt a szót, hogy akciós! Nem lesz „nászút jutányos áron”, „spóroljunk sikkesen”, „gyönyörű csokrok olcsón”. Nem lesznek cikkek a leárazásról. Semmi konfekció, semmi fátyolvirág, semmiféle átfesthető cipő! – Felfogod, hogy nyakig ülünk egy gazdasági világválságban? – Pontosan ezért akarnak az olvasóink olyasmit, ami után vágyakozni lehet. Azt hiszed, az olvasók kilencvenkilenc százaléka megengedhet magának legalább egy olyan harisnyát, mint amilyeneket a Runwayben hirdetnek? Ugyan már! – lelkendezett Emily. Andy, noha alapjában gyakorlatias természet volt, érezte, hogy egyre jobban fellelkesül. – Igaz – értett egyet. – A Runway nem a katalógusuk, hanem a múzsájuk. Ihletet ad az intelligens, jó ízlésű, de kevés pénzű nőknek, hogy abból lehessenek elegánsak, amit megengedhetnek maguknak. Logikus, hogy azokat, akik a Runway elérhetetlen álmaiból merítenek ihletet, ugyanúgy érdekeljék az álomesküvők, amelyeket mi fogunk bemutatni a Plunge-ban. Emily felragyogott. – A Plunge-ban? – Nem tetszik? Fejesugrás. Egyszerű, hatásos, könnyed. Tökéletes. – Dehogynem tetszik. Irtóra tetszik! Plunge! Briliáns vagy! Pontosan ennek fogjuk hívni! – Emily felpattant, és pucéran táncra perdült. – Tudtam, hogy rá fogsz harapni! Kezdj el azon gondolkozni, hova akarsz elutazni a nyitószámhoz. Sydney-be? Vagy Mauira? Provence-ba? Buenos Airesbe? Bízz bennem, mesés lesz! Emilynek, a lobbanékony, bolond Emilynek igaza lett. Persze bőven voltak akadályok és buktatók (a padlástér hat hónappal a határidő után készült el; nyomdászt a vártnál nehezebb volt találni; a nyolc meghirdetett álláshoz nem kevesebb, mint kétezer-ötszáz jelentkező szakmai életrajzát kellett megrostálni), de jobbára viszonylag simán jutottak el a gondolattól a megvalósításig, hála Emily feltétlen hitének, ambíciójának és Miles jó kapcsolatokkal rendelkező, gazdag barátainak, akik közül Max adta a legtöbb pénzt, így az övé lett a vállalkozás 18,3 százaléka. Öt más befektető osztozott 15 százalékon, Andynek és Emilynek jutott

egy-egy harmad, vagyis 66,6 százalékban voltak tulajdonosok, tehát leszavazhattak mindenkit, és biztosították, hogy ők dönthessenek minden fontos kérdésben. A Plunge a nagy divatszalonok és a sikk, az egyedi kreációk, a több nemzedék igényeit is kielégítő gyémánt ékszerek fóruma lett. Tanácsokat adott a legelegánsabb ezüsttálcák kiválasztásához, magánszigetek bérléséhez nászút céljára, választékos nászajándékokat javasolt. Kicsiben kezdtek, negyvenegynéhány oldalas, negyedéves kiadvánnyal, de két év múlva már évi hét számot hoztak ki (egy júniusi különszámmal), és több előfizetőjük és vásárlójuk volt, mint várták. Ahogy Emily megjósolta, olvasóik közül nagyon kevesen engedhették meg maguknak a Plunge-ban bemutatott életstílust, de voltak annyira intelligensek, jó ízlésűek és pompakedvelők, hogy a csillogó képekből és részletes cikkekből merítsenek ihletet a saját esküvőjükhöz. Az első pár hónapban a magazin nem volt túl nagy durranás. Tudósítottak minden esküvőről, amely csak egy kicsit is szexinek vagy fényesnek volt nevezhető: amikor Emily egyik kolléganője a Bazaarnál férjhez ment egy bankárhoz egy jachtklubban; amikor Emily egyik főiskolai barátnője házasságot kötött egy tucat sikeres akciófilm rendezőjével; Emily nevezetes bőrgyógyásza hajlandó volt megengedni, hogy a lakodalmából sajtóhír legyen, azzal a feltétellel, hogy a Plunge név szerint említi az általa feltalált ajakfeltöltőt. A menyasszonyok és a vőlegények talán nem viseltek patinás neveket, de az esküvők mindig költségesek voltak, és a fényképek olyan presztízzsel ruházták fel a magazint, amelyet nem érhetett volna el a nászajándékhoz és a gyűrűválasztáshoz nyújtott tanácsokkal. A sors iróniája, hogy épp Andy kapcsolata szerezte meg nekik azt a párt, akikkel a Plunge feltört a félhomályból, és országos szenzáció lett. Maxet meghívták egyik gyerekkori ismerőse, egy társasági szépség esküvőjére, aki egy venezuelai milliárdos lánya volt, és egy mexikói úgynevezett „üzletember” fiával kötött házasságot. Maxnek csak egy telefonjába került, meg egy ígéretbe, hogy a menyasszony dönti el, melyik fotó jelenjen meg a magazinban. Az eseményről szóló cikknek a káprázatos, bennfentes fotókkal a monterrey-i kastélyról és a gyémántoktól sziporkázó, csodaszép latin-amerikai nőkről nagy visszhangja lett a net összes pletykaoldalán, még az FBI-nak szentelt 60 Perc is megemlítette a mexikói „üzletember” automata fegyverekkel felszerelt testőrcsapatának arzenálját, amely mellett szegényesnek tűnt a haditengerészet elitkommandója. Onnantól könnyű lett meghívást kapni esküvőkre. Andynek is, Emilynek is volt másolata Miranda kapcsolatairól, és nem haboztak használni. Olyan művészien kidolgozták a stratégiájukat, mint egy koreográfiát. Átfésülték a weboldalakat, blogokat és bulvárlapokat, keresték az eljegyzésekről szóló híreket, kivártak pár

hetet, hogy lelohadjon az izgalom, utána vagy magát a sztárt, vagy a PR-osát hívták fel, attól függően, mennyire szoros kapcsolatban álltak a Runwayjel vagy Mirandával. Pofátlanul bedobták Miranda nevét, megemlítették, hogy évekig dolgoztak neki (ami nem is volt hazugság), és elmagyarázták (nem túl részletesen), hogyan „önállósodtak” nívós esküvői magazinná. Minden hívás után megküldtek postán egy példányt a mexikói esküvőről, vártak pontosan egy hetet, majd ismét telefonáltak. Eddig a megkeresett nyolc híresség közül heten egyeztek bele, hogy a Plunge tudósítson az esküvőjükről egy későbbi számban, amennyiben ők addig is eladhatják a saját fotóikat egy hetilapnak. Andy és Emily sohasem tiltakoztak ez ellen a cikkely ellen; az ő képanyaguknak, a jegyesekkel készített mélyinterjúiknak, Andy meghitt, gördülékeny stílusának nem jelentett konkurenciát a vegyesbolt újságos állványa. Minden számmal, amelyben felléptettek egy neves színésznőt, modellt, zenészt, képzőművészt vagy társasági szereplőt, könnyebb lett meggyőzni a következő hírességet, általában anélkül, hogy túl sokat kellett volna emlegetni a Runwayt. A módszer évek óta csodásan működött. Minden számban a hírességek esküvői jelentették a fénypontot: egyedi ízt adtak a magazinnak, kapóssá tették a piacon. Andy néha még mindig nem tudta elhinni. Most is, amikor a friss novemberi számot lapozgatta, amelynek Drew Barrymore és Will Kopelman volt a címlapján, szinte fel sem bírta fogni, hogy ez a magazin Emily pár évvel ezelőtti látomásának és az azóta eltelt idő kemény munkájának, ötleteinek és tévedéseinek köszönhető. Igen, kezdetben vonakodott, de akkor is a magazin volt a szerelme, a gyermeke. A semmiből csináltak valamit, amire büszkék lehettek. Nem volt nap, amelyen ne lett volna hálás Emilynek a magazinért meg a boldogságért, hogy a magazin révén ismerhette meg Maxet. – Mit gondolsz, ott lesz Madonna is? – kérdezte Andy anyja, aki leült a papírtányérjával a lányai és a veje mellé. – Nem egy kabbala-stúdióba jár Harperrel, vagy hogy is van ez? Jill és Andy csak bámultak. – Most mi van? Én nem olvashatok People-t a fogorvosi váróban? – kérdezte a mama a tortát csipegetve. A válása óta nagyon megnézte, mit eszik. – Ezen én is gondolkoztam – felelte Andy. – Azért nem hiszem, mert Madonna jelenleg a Csendes-óceán déli részén tartózkodik, de a PR-os megerősítette, hogy Demi eljön. Most már, hogy elvált Ashtontól, persze nem akkora szenzáció, de azért érdekes lesz. – Részemről én annak örülnék a legjobban, ha megerősítenétek, hogy Demi Moore-ban semmi sem igazi – mondta Mrs. Sachs. – Jobban érezném magamat. – Akkor már ketten vagyunk – jelezte Andy, és bekapta az utolsó falat tortát. Alig bírta megállni, hogy bele ne markoljon a sütibe, mint egy totyis, és kézzel ne

tömje a szájába. Sokkal inkább vállalta volna a hányingert, mint ezt az éhséget. – Na jól van, népség, a bulinak vége! Jake, Jonah, hozzátok ki a tányérotokat a konyhába, azután adjatok puszit mindenkinek, és jó éjszakát. Apu megengedi a vizet, és megfürdet benneteket, amíg én Jaredet cumiztatom – fejezte be Jill, sokatmondó pillantást vetve a férjére. – Mivel pedig nekem van születésnapom, tehát azt tehetek, amit akarok, most rögtön lefekszem aludni, ti pedig aput nyaggassátok ma éjszaka, oké? – A csípőjére ültette Jaredet, és megcsókolta a pofikáját. A pici az anyja arcát paskolta. – Ha rosszat álmodtok, ha szomjasok vagytok, ha fáztok, ha puszit kértek, aput keltsétek fel ma éjszaka, rendben, csillagaim? – A két fiú ünnepélyesen bólintott. Jared visongott és tapsolt. Jill és Kyle összeterelték a fiúkat, megköszönték Andy mamájának a tortát, mindenkinek adtak egy puszit lefekvés előtt, azután eltűntek az emeleten. Pár perccel később zubogni kezdett a fürdőkádban a víz. Mrs. Sachs kiment a konyhába, ahonnan két bögre koffeinmentes angol teával tért vissza. Már mindkettőben benne volt a tej és az édesítőszer. Az egyik bögrét a lánya felé tolta az asztalon. – Hallottam, amikor Kyle azt kérdezte, hogy jól vagy-e… – Elmerülten kavargatta a teát. Andy kinyitotta a száját, de gyorsan be is csukta. Nem tartozott azok közé a lányok közé, akik naponta háromszor telefonálnak haza az egyetemről, vagy kiteregetik a kapcsolataik intim részleteit a szüleiknek, de most a vártnál nehezebb – szinte lehetetlen – volt elhallgatni az anyja elől az állapotát. Tudta, hogy szólnia kellene neki, szólni is akart. Természetellenes, hogy az orvoson és a laboránsokon kívül csak ő és Mr. Kevin tudják, hogy terhes, de akkor sem bírta rávenni magát a szavakra. Irreálisnak tűnt, és ameddig nem rendeződött a dolog Maxszel, nem érezte helyesnek, hogy akár az anyjának is előbb árulja el, mint a férjének. – Minden a legnagyobb rendben – mondta, ám kerülte az anyja tekintetét. – Csak fáradt vagyok. Mrs. Sachs bólogatott, bár láthatólag tisztában volt vele, hogy a lánya elhallgat valamit. – Holnap hánykor indul a géped? – Tizenegykor, a JFK-ról. Hétre jön ide értem az autó. – No, legalább valami meleg helyen vagy két napig. Tudom, hogy számodra nem igazán pihenés az ilyen tudósítás az esküvőkről, de talán le tudsz ülni egy-két órára. – Ja, remélem. – Rövid ideig fontolgatta, hogy szól az anyjának az Elias-Clark telefonjáról, de akkor sose fejeznék be a diskurzust. Inkább pihen egy kicsit, semhogy megágyazzon a rémálmoknak, amelyekben Miranda látogatja.

– Hogy van Max? Nem bántja, hogy ilyen kevéssel az esküvőtök után máris itt hagyod? Andy vállat vont. – Maxnek semmi baja. Szombaton Jets-meccsre megy a haverjaival, valószínűleg észre se veszi majd, hogy eljöttem. Mrs. Sachs nem szólt. Andy nem tudta, hogy nem ment-e túl messze. Anyja mindig kedvelte Maxet, és örült a lánya boldogságának, de nem is próbált úgy tenni, mintha megértené a gazdag Harrisonék örökös igényét a társasági életre. – Említettem már, hogy amikor a múlt héten bementem New Yorkba arra a kamarai villásreggelire, összefutottam Roberta Finemannel? – Nem, nem említetted – felelte Andy, és megpróbált közönyt mímelni. – Hogy van? – Remekül. Már évek óta van valakije, azt hiszem, komoly a dolog. Fogorvos és özvegyember, mint hallottam. Valószínűleg összeházasodnak. – Ühüm. Alexet említette? Utálta magát, de nem bírta ki, hogy meg ne kérdezze. Noha mindössze egyszer találkoztak véletlenül több mint nyolc év alatt, még mindig megdöbbentette, milyen keveset tud Alexről és jelenlegi életéről. A Google csak a legszikárabb tényeket adta ki, amelyeket Andy úgyis ismert, és egyetlen, három évvel ezelőtti cikket, amelyben Alex a burlingtoni zenei életről áradozott. Ezek szerint beiratkozott posztgraduális képzésre, és még mindig Vermontban lakik. Amikor összefutottak, említette, hogy van egy barátnője, egy síelő, de nem részletezte. Nem volt fent a Facebookon, amin Andy nem csodálkozott. Ennél többet Lily sem tudott, vagy talán nem akart beszélni róla. Inkább az előbbiről lehetett szó, mert Andy tudomása szerint Lily és Alex csak az ünnepekre küldtek egymásnak képeslapot, illetve Alex, amikor azt fontolgatta, hogy Coloradóban szerzi meg a doktorit, e-mailben érdeklődött Lilynél, hogy mi a véleménye Boulderről. – Igen, említette. Alex letette a doktorátust, és visszaköltözik a barátnőjével New Yorkba. Vagy már vissza is költöztek? A lány művészféle, már nem emlékszem, milyen, de a városban jó lehetőségei vannak. Gondolom, Alex valami mást néz magának. Érdekes. Ezek szerint Alex és a szép, művészféle síelő három év után is együtt vannak. Még érdekesebb, hogy Alex visszaköltözik New Yorkba. – Ja, említette a barátnőjét, amikor összefutottunk a bioboltban. Istenem, mikor is volt? Éppen elkezdtem járni Maxszel… három éve. Ezek szerint komoly a dolog. Az utolsó mondatnak az volt a célja, hogy az anyja tagadja, magyarázza, álljon elő valami nevetséges elemzéssel vagy véleménnyel, hogy Alex természetesen nem veszi komolyan azt a lányt, de Mrs. Sachs csak megrázta a fejét. – Igen,

Roberta reménykedik, hogy év végére meglesz az eljegyzés. Persze a lány még csak huszonöt lehet, úgyhogy semmi ok a sietségre. Bár gondolom, Roberta ugyanúgy szeretne már unokákat, mint én. – Vannak unokáid. Egész pontosan három, és mind a három ennivaló. A mama felnevetett. – Csibészek, mi? Senkinek sem kívánnék három fiút. – Ivott egy korty teát. – Ezt nem is mondtad, hogy összefutottál Alexszel. Tudtam róla? – Akkor még a Boldogan élteknél dolgoztam, és épphogy megismertem Maxet. Te akkor mentél el arra a folyami kirándulásra a könyvkluboddal. Azért emlékszem rá, mert megírtam neked, te pedig valami vacak billentyűzetről válaszoltál, amely z-t írt minden y helyett. – Mindig ámulatba ejtett a memóriád. – Alex valamilyen nyári pedagógiai gyakorlaton vett részt a Columbián. Máig nem tudom, mit keresett azon a napon a bioboltban, de Max és én éppen futni mentünk, és beugrottunk vízért. Én borzalmasan néztem ki, Alex pedig interjúhoz öltözött. Megittunk hármasban egy kávét az emeleten, ami pontosan olyan kínos volt, mint gondolod. Akkor említette, hogy jár egy doktorandusszal, de nem komoly a dolog. Azt kihagyta, milyen vadul vert a szíve, amíg megitta a tejeskávét, és hogy egy kicsit túl lelkesen kacagott és túl hevesen bólogatott, amikor Alex elsütött egy viccet, vagy megjegyzést tett. Azt is elhallgatta, hogyan találgatta, vajon örül-e Alex, hogy ma este találkozhat a barátnőjével, szereti-e, hiszi-e, hogy ez az új lány az, aki igazán megérti őt. Nem említette, mennyire szerette volna, ha véletlen találkozásuknak folytatása lenne egy telefon vagy egy e-mail alakjában, és mennyire fájt neki, amikor – noha boldog volt az új kapcsolatban – Alex nem hallatott magáról. Azon az estén sírt a zuhany alatt, miközben az együtt töltött évekre emlékezett, és törte a fejét, hogy miért idegenedtek el egymástól. Azután gondolatban ráordított magára, hogy verje ki a fejéből Alexet, és összpontosítsa az érzelmeit Maxre. A jóképű, szexi, szórakoztató, kedves, készséges Maxre. Egy szót sem szólt ezekről a dolgokról, valamiért mégis úgy érezte, hogy az anyja megérti. Segített mosogatni, elrakta a tortát. Mrs. Sachs részletes előadást tartott a vendégekről, akikkel Andy és Max esküvőjén találkozott, kifejtette véleményét a ruhájukról, az ivási szokásaikról, a hangulatukról, összehasonlította az eseményt baráti köre gyermekeinek esküvőivel, amelyeken részt vett az utóbbi pár évben (természetesen minden szempontból Andyé volt a legtökéletesebb), de őrizkedett szóba hozni Harrisonékat. Rövid időre megjelent Jill, tejet töltött két bögrébe meg egy cumisüvegbe, és Andy árulónak érezte magát, amiért nem mondja el az anyjának és a nővérének a hírt. Megpuszilta őket, még egyszer boldog születésnapot kívánt Jillnek, és visszavonult gyerekkori szobájába, amely

a legtávolabb volt a lépcsőtől az emeleten. Ezt a szobát át akarták alakítani a felnőtt Andy igényei szerint – ő maga segített kiválasztani az anyjának a bőrrel kárpitozott támlájú, széles ágyat, a két rend ágyneműt, olyat, amilyet a hotelekben használnak, és egy hófehér takarót, sötétbarna tűzéssel –, de még semmi sem volt készen. Legalább ezerévesnek tűnt a bordó-fehér virágos, tűzött takaró és a fehér subaszőnyeg, amely szürkére sötétedett, mert Andy a tilalom ellenére sem vetette le a szobában a cipőjét. A fél tucat falitáblán a gimnáziumi évek emlékei: a teniszórák 1997 őszén, magazinból kitépett, válogatott képek Matt Damonról és Marky Markról, a Titanic plakátja, az évkönyv szerkesztőinek telefonos listája, egy virág összeaszott szára valamelyik táncruháról, amely rég elhullatta a szirmokat, Jill képeslapja a kambodzsai kirándulásról a főiskola befejezése után, és képek, rengeteg kép. Szinte mindegyiken ott mosolygott Andy mellett Lily, akár taftruhát viseltek a szalagavatón, akár farmert az avoni állatmenhelyen, vagy a terepfutó csapat egyforma tréningruháját. Kihúzott a táblából egy rajzszöget, levette az egyik képet: ő és Lily a connecticuti nagyvásáron, jönnek le a barátaikkal a Repülő Csészealjból, egyikük zöldebb, mint a másik. Alig pár perccel az után, hogy ellőtték róluk ezt a fotót, már rohant is a bokrok közé taccsolni, és három napig győzködte a szüleit, hogy csak azért hány, mert túl sokszor ült fel arra a ronda körhintára, és nem a kamaszos lázadásból megivott szesztől (bár persze az is szerepet játszott benne). Leheveredett a széles ágyra, amely a közepén kissé behorpadt a sokéves használattól, és tárcsázta Lilyt. Coloradóban kilenc óra lesz tíz perc múlva, Lily valószínűleg már ágyba dugta Beart. Barátnője a második kicsengésre felvette. – Szia, gyönyörűm! Nos, milyen a házasélet? – Terhes vagyok – szaladt ki Andy száján. Három, talán öt másodpercnyi hallgatás után Lily megkérdezte: – Te vagy az, Andy? – Én, és terhes vagyok. – Jaj istenem, gratulálok! Ti aztán nem vesztegetitek az időt. Illetve várj, az lehetetlen… Andy visszafojtotta a lélegzetét, miközben Lily számolt. Mindenki ugyanezt fogja tenni, amitől meg fog őrülni, de Lily más. Akkora megkönnyebbülés volt elmondani valakinek. – Ja, totál lehetetlen. Úgy gondolják, hogy nem „fiatal” terhesség, akármit jelentsen is ez, és még két hete se vagyunk házasok. Jövő héten megyek ultrahangra, és ki vagyok borulva… – Ne borulj ki! Tudom, hogy félelmetes, emlékszem erre a részre. De akkora csoda, Andy! Megnézeted, hogy fiú-e vagy lány?

Hát itt volt az alapkérdés, amelyet magától értetődően feltesznek a frissen teherbe esett barátnőnek, olyan ártatlan kérdés, hogy Andyt a sírás kerülgette. Kétszeres keserűség, hogy ez a beszélgetés a legrégibb barátnőjével nem lehet tiszta ünnep. Nem tárgyalhatják meg, hogy fia lesz-e, vagy lánya, nem szedhetik listába a legjobban tetsző neveket, nem vethetik össze a nevetségesen drága babakocsik előnyeit és hátrányait. Másról kell beszélniük. – Nem is próbálom elképzelni, mennyire örül Max! Azóta emlegette a kisbabákat, hogy megismert téged! – Nem szóltam neki – felelte Andy olyan halkan, hogy nem is tudta, Lily hallotta-e. – Nem szóltál? – Elég furán állunk. Találtam az esküvőnk napján egy levelet Barbarától, és sehogy se megy ki a fejemből. – Hogyhogy furán? Ennyire? Nem mondhatod meg miatta a férjednek, hogy a gyerekét hordod? Amint egyszer elkezdte, nem bírta abbahagyni. Elmondott Lilynek mindent, az égvilágon mindent, olyan részleteket, amelyeket Emilynek sem vallott be. Hogy azon vívódott, ne menjenek-e külön pár napra, mert gondolkodnia kell. És meg is mondta volna a férjének, ha nem hívja fel Mr. Kevin. És nem akarja, hogy Max megérintse. Most először még azt is sikerült kinyögnie, hogy egyfolytában azon rágódik, a teljes igazat mondta-e Katherine-ről. – Na… hát ez van. Szép, mi? – Lehúzta a gumigyűrűt a lófarkáról, szétrázta a haját. A rózsaszín virágos párnára hajtotta az arcát, és beszívta az illatát. Valószínűleg csak az öblítő tette, de olyan illata volt, mint a gyerekkorának. Nem is akarta, hogy megváltozzon. – Azt se tudom, mit mondjak. Akarod, hogy átmenjek hozzád? Beart rábízhatom Bodhira, és holnap felülök a gépre… – Kösz, Lil, de reggel indulok Anguillára dolgozni. Különben is most voltál itt, de azért hálás vagyok érte. – Te szegény! Az a rohadt Barbara! Micsoda boszorkány! Istenem, milyen sebezhető lehetsz! Tisztán emlékszem, hogy amikor Beart vártam, mennyire féltem, szó szerint rettegtem, hogy Bodhi elmegy, itt hagy terhesen, egyedül. Nem tudom, mi ez, a várandósságban lehet valami, ami előidézi ezt a… lelkiállapotot. Nem tudom megmagyarázni. – Dehogynem, épp most magyaráztad meg, és pontosan tudom, mire érted. Azon gondolkoztam, hogy adnunk kellene egymásnak egy kis gondolkodási időt. Hogy őszinték lehessünk egymáshoz, és rájöjjünk, mit kell tennünk. Nem lett volna könnyű, de megtettem volna. Viszont most? Kisbabám lesz! Max kisbabája! Haragudni akarok Maxre, de máris szeretem a gyerekét.

– Ó, Andy, tudom. És ez még csak a kezdet. Andy elmosolyodott. Nem is vette észre, hogy sír. – Csak… csak azt gondoltam, hogy más lesz. Lily egy percig hallgatott. Andy elég jól ismerte, így tudta, hogy Lily most azon töpreng, beszéljen-e a saját élményeiről, mert valószínűleg szeretné másra terelni az ő figyelmét. De Lily csak azt mondta: – Tudom, édes. Arról álmodtál, hogy házasságod második évében felébredsz a téged rajongva imádó férjed mellett, együtt sétáltok ki a fürdőszobába, hogy megnézzétek a pálcát, amire rápisiltél, azután boldog izgalommal visszarogytok az ágyba, összeölelkeztek, nevettek és boldogok vagytok. Elkísér minden vizsgálatra, masszírozza a lábadat, vesz neked savanyú uborkát és jégkrémet. Tudod, milyen gyakran történik így? Azt hiszem, soha. De attól még nem lesz kevésbé csodálatos. Andy arra a napra gondolt majdnem négy éve, amikor Lily felhívta, és közölte, hogy állapotos. Akkor már két éve lakott Coloradóban, és úgy döntött, évhalasztást kér a doktori képzésen, hogy többet taníthasson. Nem beszéltek valami gyakran, de ha igen, Andy mindig irigyelte Lilyt, hogy olyan boldog a hangja. Kezdetben azt hitte, hogy Lily rajongása a jógáért csak egyike a barátnője rövid életű passzióinak. Óriási lelkesedéssel vágott bele a teniszezésbe, a fazekasságba, a fonásba, a főzésbe, majd egykettőre abba is hagyta őket. Amikor bejelentette, hogy tanítani fog a csekély ösztöndíjért, Andy mindentudóan csóválta a fejét. Mennyire jellemző Lilyre! Amikor azt közölte vele, hogy beiratkozott az ötszáz órás tanárképzésre, Andy csak nevetett. Ám amikor Lily rekordidő alatt elvégezte a tanfolyamot, és utána négy hónapig élt egy asramban az indiai Kodaikanalban, ahol olyan tárgyakat vett fel kiejthetetlen nevű, világhírű szvámiknál, mint a „jóga az érzelmi ingadozásra” és „jóga az erős szívnek”, Andy már nem nevetett. Röviddel az után, hogy Lily visszatért az Államokba, randevúzni kezdett a jógaiskolája tulajdonosával és vezető tanárával, a Bodhi nevű áttért buddhistával, eredetileg Briannel Észak-Kaliforniából. Rá egy évre megtelefonálta Andynek a nagy újságot: hat hónap múlva gyereke lesz Bodhitól. Andy alig hitt a fülének. Gyerek? Bodhitól? Egyszer találkozott vele, amikor Lily elhozta Connecticutba, de nehezen tudott mást is látni Bodhiban, mint a rasztafrizuráját, a dagadó izmait, meg azt a szokását, hogy télen-nyáron, a nap minden percében hideg vagy meleg zöld teát szopogat termoszból. Elég rendes embernek tűnt, és nyilvánvalóan szerette Lilyt, de Andynek nem jött be. Nem sokat kérdezett, de Lily átlátott rajta. – Nem baleset volt, Andy. Bodhi és én megfogadtuk, hogy társak leszünk, amíg élünk, és ehhez nincsen szükségünk hivatalos igazolásra. Szeretem, és gyerekeket akarunk. Bűntudatos kételyekkel küzdött Lily terhessége alatt. Nem értette, mit képzelt a barátnője, miért ugrott fejest a mély vízbe. De amikor meglátta, hogyan

szoptatja Lily a kéthetes fiát, abban a pillanatban tudta, hogy Lily azt tette, ami a legjobb magának, a társának és a fiának. Kis időre eltávolodtak egymástól – Andy nem érthetett meg mindent, amit Lily érzett az anya és a feleség(féle) új szerepében, de hálás volt, hogy a barátnője megteremtette magának ezt az új életet. Most pedig hálás volt, amiért Lily ennyire megérti őt. – Lábmasszázs és jégkrém! A fenébe, annak is örülnék, ha pár hétig nem kellene félnem a chlamydiától! – Örülök, hogy tudsz nevetni rajta – mondta Lily, és Andy hallotta a hangjában a megkönnyebbülést. – Tudom, hogy ez hihetetlenül nehéz időszak, de azért szabad örülnöm neki, ugye? Kisbabád lesz! – Tudom. Én sem hinném el, ha nem lenne ez a borzasztó kimerültség és az örökös hányinger. – Én, mielőtt megtudtam, azt hittem, rákos vagyok – vallotta be Lily. – A szó szoros értelmében nem bírtam egyhuzamban három óránál hosszabb időre nyitva tartani a szememet. Nem jutott eszembe más magyarázat. Andy hallgatott, ízlelgette, milyen csodálatos és különös élmény, hogy beszélhet a terhességéről a legrégibb barátnőjével. El is bólinthatott, mert Lily egyszer csak azt kérdezte: – Ott vagy még, Andy? Csak nem aludtál el? – Bocs – motyogta Andy, és letörölt a szája sarkából egy csepp nyálat. – Akkor békén is hagylak – mondta Lily. Andy elmosolyodott. – Hiányzol, Lil. – Én mindig itt leszek neked, édes. Telefonálj bármikor. És engedélyezz magadnak Anguillában egy kis napozást. Igyál egy alkoholmentes piña coladát, és egy napra felejts el mindent, oké? Meg tudod ígérni ezt nekem? – Majd megpróbálom. – Elbúcsúztak egymástól, és Andy azt mondta magának, hogy nem kell bűntudatosnak lennie, amiért elfelejtett rákérdezni Bearre vagy Bodhira. Ha van időszak, amikor lehet egy kicsit egocentrikus, akkor az most van. Lehúzta a farmerját, amely már kezdte kényelmetlenül szorítani, ledobta a pulóverét. Fogmosás, arcmosás, fogselyem… az várhat, gondolta, miközben visszahajtotta az arcát a hűvös, virágos párnára, és az álláig húzta a gyerekkori takarót. Holnap minden jobb lesz.

9. FEJEZET ALKOHOLMENTES PIÑA COLADA

Indulás délelőtt tizenegykor. Háromórás szünet egy váratlan megállás miatt Puerto Ricóban. Komphajó Saint Martinról, ami olyan érzés volt, mintha vízisíelne egy hurrikánban. Hosszú várakozás a vámnál, ahol nem volt légkondicionálás, befejezésül autózás a poros, rázós helyi utakon. Akkor is nehezére esett volna, ha nem állapotos, de így szinte elviselhetetlen volt. Bár a hotel megérte, illetve a hotel szó nem is egészen volt alkalmas erre a helyre, mert ez maga volt a csodaország, egy bűbájos, faluszerű csodaország, zsúptetős kis villákkal a félkör alakú parton, sűrű zöld lombok között. Az „előcsarnok”, egy balinéz stílusú, faragott fa bútorokkal berendezett, márványpadlós, nyitott pavilon, ahol trópusi madarak daloltak csipkemintájú kalitkákban, olyan tiszta és kék tengerre nézett, hogy Andy egy pillanatig azt hitte, hallucinál. Amikor kilépett a lakosztálya erkélyére, fent a fán meglátott egy hintázó majmot. Ülő helyzetbe tornászta magát az ágyon, és szemügyre vette a környezetét. Széles ágyát hófehérrel vetették meg, a matrac egyszerre volt ruganyosan kemény és bársonyosan puha. A bejárat közelében kókuszfa asztal és székek álltak, az ágytól jobbra pamlag, kávézóasztal üveglappal, és egy Bose sztereó készülék. A bambuszvázas zsúptető és a három oldalt nyitható üvegfalak olyan hatást keltettek, hogy a lakosztály a szabadban van. Az úszómedence, amelynek zöld vize beleolvadt a környezetbe, veszélyesen kilógott az erkély fölé. Az erkély a két tíkfa nyugágyával, csíkos párnáival, hasonlóan csíkos napernyőjével a legsikkesebb kis privát napozóterasz volt, amit Andy valaha látott. A barlangszerű fürdőszobában szinte minden felületet fehér márvánnyal burkoltak, beleértve a kétszemélyes tükörasztalt és az üvegajtajú zuhanyozófülkét, amely majdnem akkora volt, mint Andy New York-i lakásának második fürdőszobája. A fűtött rudakra akasztott törülközők olyan bolyhosak és fehérek voltak, akár a vattacukor; az öltözőt frissen vágott frangipani virágok díszítették; az édesen illatozó sampon és kondicionáló kicsi agyagpalackjainak nyakára sodrott zsinórral kötötték fel a vinyettára írott márkanevet. A fürdőszoba végében vaskos kád állt a pálmafák között, buja trópusi növények koszorújában. Három oldalról két és fél méteres falak magasodtak mellette, de a negyedik oldalon nyitott volt, és a kádat csodálatos módon máris megtöltötték meleg, illatos vízzel. Peremén fürdősó várakozott apró agyagedényben, valahonnan halk zene szólt, és a szoba levegője sűrű volt a délutáni forróságban a növények, a fák és a föld szagától.

Andy félálomban letolta a sztreccsnadrágját, ledobta pólóját. Belemerült az illatos vízbe, amely épp a megfelelő hőmérsékletű volt a nyirkos levegőben, és behunyta a szemét. Automatikusan végighúzta a hasán a kezét, megbökdöste. Még mindig nem bírta elhinni, hogy egy pici élet növekszik benne. Noha mostanáig nem engedte meg magának, hogy ezen gondolkozzon, rádöbbent, hogy fiút akar. Hogy miért, nem tudta. Talán azért, mert Lilynek is, a nővérének is fiai voltak, az egyetlen kisgyerekek, akiket jól ismert és szeretett. Vagy talán egy anyás fiút akart, egy édes kis drágaságot, hosszú loknikkal, aki mamapótló takarót vonszol maga után, és miniatűr kék blézert visel nyakkendővel, amikor összegömbölyödik az ölében. Max réges-régen kijelentette, hogy egész biztosan csak lányaik lesznek, és alig várja, hogy mindent megtaníthasson nekik a teniszről, a futballról, a golfról, parányi formaruhát adhasson rájuk, és bevezethesse őket a baseballba. Szőke babákat jósolt, noha sem ő, sem a felesége nem voltak szőkék. És ezek a kislányok úgy fogják szeretni az ő apukájukat, mint senki mást. Andy többek között ezt találta benne vonzónak, hogy a híres aranyifjú mennyire lágyszívű, és nem is fél bevallani, hogy mindennél jobban szeretne otthont és családot. Ő nem ismerte a másik arcát, de Elizabeth azonnal megjegyezte, hogy Andy azzá változtatta a bátyját, akinek mindig is lennie kellett volna. Max talán bele is fog halni a boldogságba, ha közli vele a hírt! Valahol megszólalt egy telefon. Riadtan felkapta a fejét, de aztán észrevette a kád közelében a falra szerelt készüléket. – Halló? – Mrs. Harrison? Halló, itt Roland beszél a recepcióról. Ms. Hallow arra kért, tudassam önnel, hogy a próbavacsora egy óra múlva kezdődik a parton. Küldhetek valakit, hogy odakísérje? – Köszönöm, igen, addigra kész leszek. Megengedte a forró vizet, és a sugár alá tartotta a lábát. A teste elcsigázott volt, de az esze szélsebesen járt. Egy óra múlva jelen lesz a popvilág leghíresebb párjának próbavacsoráján. Harper Hallow nem kevesebb, mint huszonkét Grammyt gyűjtött be pályája során – holtversenyben Stevie Wonderrel és az U2val –, de tízzel többre jelölték; leendő férje, a Clarence Dexterből Mackké egyszerűsödött rapper jövedelmező cipő- és konfekcióláncba fektette összezenélt százmillióit. Esküvőjükkel bekerülnek a világ leggazdagabb, legnevezetesebb házaspárjai közé. Még néhány másodpercig áztatta magát, azután kikászálódott a fényűző kádból, és rohant a zuhany alá. Leült a figyelmesen odakészített tíkfa padra, és leborotválta a lábát. Fehér lenvászon nadrágot, narancs-türkiz selyemfelsőt, lapos sarkú ezüst szandált vett. Emily büszke lenne rá. Éppen a noteszét és a telefonját tette bele a hoteltől kapott, nagy szalmaszatyorba, amikor csengettek. Ropogósra

vasalt, rövidnadrágot viselő, fiatal anguillai fiú üdvözölte félénken, és intett Andynek, hogy kövesse. Hárompercnyi séta után megérkeztek egy sátorhoz az úszómedence mellett, amelyben bárt rendeztek be. A nap most volt lemenőben a víz fölött, a levegő hűvösebb lett, az égen feltűnt a keskeny holdsarló. Emberek százai nyüzsögtek a medencénél, kezükben kókuszdióhéjba töltött koktéllal vagy karibi sörrel. Tizenkét fős reggae banda játszott szigeti dallamokat. Formatervezett szerelésbe öltözött gyerekek ugráltak és viháncoltak előttük. Andy körülnézett, de nem látta se Harpert, se Macket. Abban a pillanatban szólalt meg a telefonja, amikor elvett egy pohár ásványvizet az egyik formaruhás pincértől. A sátor felé indult, közben előkotorta a szatyorból a telefonját. – Szia, Em, hallasz? – Hol vagy? Ugye tudod, hogy húsz perce elkezdődött a próbavacsora? Annyira kiabált, hogy Andynek el kellett tartania a fülétől a telefont. – Itt állok a vacsora kellős közepén, és smúzolok a legbűbájosabb emberekkel. Ne izgulj. – Mert ugye tudod, hogy részletekre van szükségünk, hogy egyéni ízt adhassunk mindennek, és ma este lesz az összes pohárköszöntő, ami alkalmas pletykaanyag… – Ezért vagyok itt, a kezemben notesszel… – Parányi retiküljére nézett, és ekkor döbbent rá, hogy még egy tollat sem hozott. Ha ilyen az első trimeszter, mi lesz a következő hat hónapban? – Mit visel Harper? – kérdezte Emily. – Nem hallak, Em! Nagyon nagy itt a szél! – Belefújt a telefonba a hatás kedvéért. – Aha. Tedd le, és küldj egy fotót. Alig várom, hogy lássam. Andy fújkált még egy kicsit. – Mindjárt! Most rohannom kell. – Bontotta a vonalat, visszatért a partiba. A vendégek a tenger nyers gyümölcseiből szemezgettek a fáklyákkal körbetűzdelt tér közepén fölvert, nyitott sátorban. Andy éppen diktálni készült a telefonjába, amikor elé állt egy fülhallgatós nő, aki túlméretezett bőrmappát cipelt. – Ön lehet Andrea Sachs – mondta nyilvánvaló megkönnyebbüléssel. – Ön pedig Harper PR-osa… – Igen, Annabelle vagyok. – Megragadta Andy karját, és húzni kezdte a homokon felállított asztalok irányába. – Abban a kosárban ott van strandpapucs, ha inkább azt viselne. Ott a kagylóbár és falatkák a koktélhoz, és természetesen a pincérektől kérhet olyan italt, amilyet csak óhajt. Mack különgéppel hozatta a hétvégére az ételeket és a bort, úgyhogy kérem, próbáljon végigkóstolni

mindent. Adhatok menüt is, ha szüksége van rá. Andy bólintott. A hírességek PR-osai annyira idegesek, hogy hajlamosak az átlagembereknél háromszor gyorsabban beszélni, de bizonyosan megkönnyítik a munkáját. – Hamarosan tálaljuk a vacsorát. Utána jönnek harminc percen át a pohárköszöntők. Mack ügynöke és közeli barátja konferálja fel őket. Utána desszert és italok. Utána autók viszik a fiatalokat a sziget legjobb diszkójába, és onnan haza. Harper természetesen rögtön desszert után visszavonul a lakosztályába, de önt magától értetődően szívesen látjuk a partin. – Diszkó? Ó, azt hiszem, inkább csak… – Remek – mondta a nő, tovább vonszolva Andyt. Megérkeztek egy nyolcszemélyes, kerek asztalhoz, amelynek a közepén paradicsommadarakból készült látványos dísz pompázott, míg mellette hét sikkes vendég csevegett. – Itt is volnánk! Emberek, ő itt Andrea Sachs a Plunge magazintól. Mivel a Plunge tudósít az esküvőről, kérem, bánjanak szépen vele! Andy érezte, hogyan vörösödik, amikor mindenki feléje fordult, és megbámulta. Aztán meghallotta az ismerős hangot, amely tíz évvel röpítette vissza az időbe, és a gyomra liftezett egy kicsit. – Nohát, nohát, kit látnak szemeim? – dalolta a hang derűsen, ugyanakkor vérszomjasan. – Minő érdekes kis meglepetés! Nigel mosolygott rá ragyogóan. Túlságosan tökéletes fogsora valósággal foszforeszkált az éjszakában. Andy mondani próbált valamit, de a szája túlságosan kiszáradt a beszédhez. Annabelle felnevetett. – Ó, el is felejtettem, hogy maguk együtt dolgoztak. Hát ez tökéletes! – trillázta, majd intett Andynek, hogy üljön le. – Valóságos kis Runway-értekezlet! Andy csak ekkor vette észre Nigel asztalánál Jessicát, aki az eseményszervező volt az ő idejében a Runwaynél, és Serenát, az egyik segédszerkesztőt. Mindkettőnek sikerült fiatalabbnak, vékonyabbnak, általában önérzetesebbnek és káprázatosabbnak látszani, mint tíz éve… klasszikus Runway-stílusban. – Nahát, még egy ilyen szerencsés lányt, mint én! – trillázta Nigel. – Andrea Sachs, csüccs ide mellém! Nigel hófehér szerelése a palást és az ingruha hibridje volt. Amit alatta viselt, az lehetett csőfarmer is, de jobban hasonlított cicanadrágra. Térdig lógó, rojtos selyemsálának teljes hosszában a Louis Vuitton-embléma hivalkodott. Az együttest a trópusi hőség dacára nerc kozákkucsma és bíbor bársonypapucs egészítette ki. Andy kénytelen volt leülni a Nigel melletti székre. Nigel szélesen és csöppet sem kedvesen vigyorgott.

– Szó se essék róla, hogy hagytál ott engem! A szárnyaim alá vettelek, és akkor ez… – meghúzogatta Andy tunikájának selymét, és utálkozó fintort vágott –, ez a hála? Hogy elhagysz? Se puszi, se pá? A párizsi katasztrófa után Andy még a tollát sem hozta el a Runwaytől; helyette hosszú, hálálkodó levelet írt Nigelnek, bocsánatot kérve, amiért udvariatlan volt Mirandával, és megköszönve Nigel pártolását. Nem kapott választ. A következő hónapokban még egyszer elküldte a levelet e-mailben, küldött neki két „Hogy vagy, hiányzol!”-kártyát, sőt még posztolt is Nigel stílblogjába. Később Emily elmesélte, hogy a kirúgatása után azonnal futott Nigel irodájába, ahol zárt ajtó és egy elutasító titkárnő fogadta. Emily is küldött Nigelnek e-mailt, egyszer még meg is hívta egy zártkörű vacsorára, amelyet a Harper’s Baazar adott Marc Jacob tiszteletére, de sose kapott választ. Andy köhentett. – Annyira sajnálom, én igazán próbáltam… – Kérlek! – vijjogta Nigel és hadonászott. – Partin ne beszéljünk üzletről. Lányok, ti biztosan emlékeztek Andrea Sachsre! Serena és Jessica. Egyik sem bólintott, még csak fél szájjal se mosolyogtak. Jessica fagyos helytelenítéssel mérte fel Andy szerelését, Serena ivott egy korty bort, és ellenségesen fixírozta a pohara pereme fölött. Andy hallgatta, hogyan karattyol Nigel Harper toalettjéről és Mack sportdzsekijéről. Kortyolgatta az ásványvizét, és figyelt. Nigel sültbolond, ehhez nem fér kétség, de a régi Andy egy kis része még mindig szerette. Végül Nigel egy mindentudó pillantást vetett rá, majd elfordult, hogy a balján ülő modellel diskuráljon. Serena és Jessica turnézni kezdett a teremben, Andy tudta, hogy neki is el kellene vegyülnie. Társaságban évek óta nem érezte magát ennyire kínosan. Egész pontosan tíz éve. Elnyammogott egy kis kukoricakenyeret, szopogatta a citromos ásványvizét, és közben egyfolytában a hasát dörgölte az asztal alatt. Talán a régi Runwayhangulattól émelygett, vagy attól, amitől állandóan megfeledkezett: hogy váratlanul teherbe esett, és még a férje sem tudja az igazságot? Elkezdődtek a felköszöntők. Harper legjobb barátnője, egy fodrásznő, aki egyaránt híres volt stílusművészetéről és a transzneműek harcias pártolásáról, meghatóan édes és icipicit unalmas beszédben üdvözölte a boldog párt. Őt Mack egyik fivére követte, egy hivatásos kosárlabdázó. Sűrűn hivatkozott Mackre és Magic Johnsonra, akiknek semmi közük sem volt egymáshoz. Utánuk jött Nigel, aki gyönyörű mesét szőtt arról, hogy már akkor ismerte Harpert, amikor az még csak idétlen kamasz lány volt, nem pedig az a milliók bálványa, akivé Nigel cizellálta. A jelenlévők harsogó hahotára fakadtak. Amikor ennek vége lett, és mindenki rátért a desszertre, Andy elnézést kért, és kiment a sátorból. Előkotorta kicsi táskájából a telefonját, és tárcsázott, nem

törődve a nemzetközi hívás percdíjával. Vészhelyzet volt. Emily elsőre felkapta. – Minden oké? Ugye, nem fújták le a lakodalmat? – Továbbra is össze akarnak házasodni – felelte Andy, aki megkönnyebbült, hogy hallhatja a barátnője hangját. – Akkor minek telefonálsz a vacsora közepén? – Itt van Nigel! Serenával és Jessicával! Az asztaluknál ülök! Mint a rémálmaimban! Emily felkacagott. – Menj már, nem esznek meg! Hadd találgassak: Nigel megjátszotta, hogy sose kerested, csak egyszerűen kizártad az életedből. – Pontosan. – Inkább örülnél, hogy ő nincs ott. Az sokkal rosszabb lenne – mondta Emily. – Kétszer két hét alatt, az aztán végképp elintézne. Így is attól félek, hogy megbolondulok. Emily hallgatott. – Ott vagy még? Mit csinálsz? Hálát adsz a sorsnak, hogy nem vagy itt velem? Én mondom neked, Anguilla már nem is látszik olyan klassznak. – Andy, nem akarlak kiborítani… – Emily ismét elhallgatott. – Jaj, ne! Mi a baj? – Nincs semmi baj! Uramisten, ne drámázz mindig! – Em… – Hihetetlen hírem van! Talán a legjobb, amit hallottam életemben! Andy mély lélegzetet vett. – Beszéltem az Elias-Clark jogtanácsosával, aki mellesleg lenyomozott, kiderítette a mobilom számát, és harminc perce telefonált, ami elég késő egy üzleti híváshoz. Ez is azt bizonyítja, hogy mennyire sürgős nekik! Hát hinnéd, hogy… – Mi olyan sürgős, Emily? Mit akart? – Mögötte valaki pohárköszöntőt mondott a mikrofonba. Hirtelen borzasztóan szeretett volna otthon lenni az ágyban, és összebújni Maxszel, úgy, ahogy akkor csinálták, amikor még nem találta meg a levelet. – Hát, először csak megismételte, hogy beszélni akar velünk. Rögtön a perre gondoltam, hogy a valóságnak nem megfelelő képet alakítottunk ki magunkról, vagy más efféle marhaság, és Miranda… – Kérlek, Emily! – De nem erről van szó, Andy! Nem akart semmi konkrétumot mondani addig, amíg nem találkozunk személyesen, de homályosan célzott rá, hogy érdekli őket „ a Plunge szférája”, ahogyan fogalmazott. Ugye tudod, hogy ez csak egy dolgot

jelenthet! Andy szótlanul bólintott. Pontosan tudta, mit jelent. – Úgy hangzik, meg akarnak szerezni minket. – Igen! – Emily igyekezett nem sikongatni az izgalomtól. Nem sikerült neki. – Azt hiszem, úgy egyeztünk meg, hogy nem adjuk el az első öt évben, mert rászánjuk az időt a termék kicsiszolására, és jól megalapozzuk. Alig három éve csináljuk, Emily. – Te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy ilyen lehetőséget nem hagyunk ki! – Emily majdnem visított. – Az Elias-Clarkról beszélünk! A világ egyik legnagyobb, legtekintélyesebb kiadóvállalatáról! Az életben egyszer adódik ilyen lehetőség! Andynek zökkent egyet a szíve. Valóban izgalmas és mélységes elégtétel, hogy felkeltették az Elias-Clark érdeklődését. Ugyanakkor rettenetes is. – Muszáj elmondanom, Em? Elfelejtetted, hogy Miranda most már nemcsak a Runwayt szerkeszti, de az egész Elias-Clarknál ő a kiadói főigazgató, vagyis megint ő lenne a főnökünk? – Egy pillanatra elhallgatott, hogy megnyugodjon. – Ez csak egy apró részlet, de talán igényt tarthat a figyelmedre. – Nem igazán izgulok miatta. – Andy szinte látta, ahogy Emily legyint, mintha csak arról vitatkoznának, hol vásárolják meg a szendvicset. – Nem te ülsz itt ezekkel a Runway-zombikkal! Azt hiszem, te is félnél, ha itt lennél! Emily úgy sóhajtott, mint aki pontosan ezt a reakciót várta. – Nézd, Andy, legalább annyit megígérhetnél, hogy nyitott maradsz. Legalább addig, ameddig megtudjuk, mit akarnak. Ígérem, nem teszünk semmi olyat, ami nem tetszik neked. – Oké, mert nekem nem teszik, hogy ismét Miranda Priestlynek dolgozzak. Ezt máris megmondhatom. – Még azt se tudjuk, mit ajánlanak! Menjél, igyál valamit, próbáld meg élvezni a partit, a többit bízd rám, oké? Andy körülnézett a fényűző teremben. Talán jólesne még egy alkoholmentes piña colada. – Csak egy értekezlet, Andy. Majd akkor foglalkozzunk vele. Mondd utánam: csak egy értekezlet. – Oké, csak egy értekezlet – felelte Andy. Még háromszor elismételte magának a mondatot, és igyekezett is elhinni, komolyan igyekezett, de nem csaphatta be magát. Sokkal rémítőbb dologról volt itt szó.

10. FEJEZET FÉL KÖNTÖS KÉT FŐRE

Azon törte a fejét, hogy mikor is csókolták meg egymást utoljára. Hihetetlennek tűnt, de alig néhány alkalommal azóta, hogy elmondták az esküt, és csókot váltottak a háromszáz vendég szeme láttára. Ismerős volt, mégis izgalmas, ugyanakkor egyszerű. Max nem szólt, hogy taxival fogja várni, amikor megérkezik a munkából, és ő örült neki. Az is megkönnyebbülés volt, hogy hazatérhetett Anguilláról, megszabadulhatott Nigeltől meg a Runway-bagázstól, és elbújhatott a férje karjaiban a taxi hátsó ülésén, az ismerős szagok és a szakértő csókok biztonságában. Pontosan olyan volt, mint amilyennek egy hazatérésnek lennie kell, legalábbis, amíg a taxi tévéjén meg nem jelent a JetBlue légitársaság bermudai hirdetése. Max követte a felesége pillantását a képernyőig. Pontosan tudta, mire gondol, és még szenvedélyesebb csókokkal próbálta elterelni Andy figyelmét. Az asszony igyekezett viszonozni, de csak a levélre bírt gondolni. – Andy… – Max érezte az elutasítást. Próbálta megfogni a felesége kezét, de Andy elhúzta. A terhességi hormonok bizonyosan nem segítettek, hogy túltegye magát ezen a dolgon. Valahol olvasta, hogy várandós asszonyok megutálják a férjük szagát. Lehet, hogy máris ez történik velük? Max bankkártyával fizetett, amikor a taxi megállt a házuk előtt a Tizenhatodik és a Nyolcadik utca sarkán. Előreengedte Andyt, és váltott néhány barátságos szót az éjszakai portással. Andy elsőnek lépett be a lakásba, ahol Stanley lerohanta őket. A kutya a hálószobába is követte az asszonyt, a mennyezetes franciaágy és a kanapé között. Andy cuppantott feléje, mintha puszit adna, Stanley meg lelkesen beloholt utána a fürdőszobába, ahol az asszony megengedte a vizet, és felkapta a kutyáját. – Fúj, te büdös! – súgta a pincsi bolyhos fülébe, és a kiskutya meleg nyakába fúrta az arcát. Stanley élvezettel csámcsogott a műcsontján, ami állítólag bikapéniszből készült. Ettől Andynek már akkor is hányingere lett, amikor még nem volt állapotos. Stanley megnyalta az arcát, és közben sikerült bedugnia a nyelve hegyét az asszony szájába. Andy öklendezett, Stanley bocsánatkérően csaholt. – Oké, fiú. Nem te vagy az egyetlen, akitől mostanában taccsolok. Levetette a ruháját, a fekete harisnyanadrágot, a melltartót, a bugyit, és úgy fordult, hogy oldalról lássa magát. Leszámítva a derekán a lángvörös kört, a szoros harisnyanadrág nyomát, a hasa ugyanolyan volt, mint máskor. Nem teljesen

lapos, ezt érezte, amikor végighúzta rajta a kezét, de az enyhe domborulatban nem volt semmi új. Talán kissé vastagabb a dereka, nem olyan ívelt, mint egy-két hónapja. Hamarosan el fog tűnni. Tudta, csak ugyanúgy nem bírta elképzelni, mint azt a babszemet, amelynek máris ver odabent a szíve. Stanley elterült a kád kiugró peremére terített törülközőn (ahonnan időnként beledugta az orrát a vízbe, hogy igyon), Andy tompítottra állította a világítást, belesüllyedt a vízbe, és fújt egy nagyot. Max bekopogtatott, megkérdezte, hogy jól van-e. – Jól, csak fürdök. – Miért zártad be az ajtót? Be szeretnék jönni. Andy a lihegő Stanley-re nézett, aki a forró víz fölé lógatta a fejét. – Nem akartam – mondta. Hallotta, ahogyan Max lépései távolodnak. Beáztatott egy mosdókesztyűt, és a mellére terítette. Mély belégzés, hosszú kilégzés. Megengedte magának, hogy pár percig súlytalanul lebegjen. A BabyCenter e-mailje, amely hetenként ismertette a baba fejlődését, arra is figyelmeztette, hogy várandósnak nem szabad forró fürdőt vennie, csak meleget. Mivel azonban ő kizárólag a tűzforró vizet tudta elviselni, azt a kompromisszumot kötötte magával, hogy csak öt percet maradt a kádban. Nem lehetett ahhoz a hosszú, lusta ellazuláshoz hasonlítani, amellyel kényeztetni szokta magát lefekvés előtt, de ennyivel kellett beérnie. A víz hangos kortyogással folyt le a kádból. Andy belebújt a plüssköntösébe, Max anyai nagyszüleinek fél nászajándékába. Az övé pipacspiros volt, a bal mellére azt hímezték fehérrel, hogy „Mrs. Harrison”, Maxé fehér, piros „Mr. Harrison” hímzéssel. Amikor megkötötte az övet, eszébe jutott a veszekedésük, amely az után robbant ki, hogy megmutatta Maxnek az ajándékot. – Klassz – mondta a vőlegénye, és letette a ronda sporttáskáját, amelyet már akkor is magával hurcolt mindenüvé. – Nagyon kedves gondolat, de meg sem kérdezték, hogy akarom-e megváltoztatni a nevemet – mondta Andy. – És? – kérdezte Max, miközben magához húzta menyasszonyát egy csókra. – Nagyanyám feltételezi, hogy igen. Kilencvenegy éves. Mit vársz tőle? – Jó, ezt értem, csak az van, hogy… nem fogom megváltoztatni a nevemet. Max felnevetett. – Dehogynem! Ez a hetyke magabiztosság jobban felingerelte Andyt mindennél, amit a vőlegénye tehetett vagy mondhatott volna. – A nevem több mint harminc éve Andrea Sachs, és így is akarom hagyni. Te mit éreznél, ha valaki felszólítana, hogy változtasd meg a nevedet? – Az más…

– Nem, nem más. Max ránézett. – Miért nem akarod felvenni a nevemet? – kérdezte olyan őszintén sebzett hangon, hogy Andy majdnem meggondolta magát. Megszorította a férfi kezét. – Max, ez nem politikai kiáltvány, és nem téged akarlak bántani vele. Mindössze a Sachs névvel nőttem fel, ezt szoktam meg. Keményen megdolgoztam a karrieremért, és végig a Sachs nevet használtam hozzá. Miért olyan nehéz ezt megérteni? Max nem felelt, csak vállat vont, és felsóhajtott. Andy tudta, hogy ez valószínűleg csak az első a számos hasonló párbeszéd sorában. Vagy nem ebből áll a házasság? Vitákból és kompromisszumokból? Átölelte a férfit, megcsókolta a nyakát, és a kérdés látszólag lekerült a napirendről, de hamarosan előlépett érvvé ennél jóval fontosabb kérdésekben. Ki az, aki nem veszi fel a férje nevét? – kérdezgette hitetlenkedve Max. Kijátszotta a szülői kártyát („Anyám úgy szeret, mint a tulajdon lányát”), amitől Andy most sikítani tudott volna; a nagyszülői kártyát („Ezt a nevet számtalan nemzedék óta viseli a családunk”); a lelkifurdalás kártyáját („Azt hittem, büszkén vállalsz férjednek, mert én büszke vagyok, hogy te leszel a feleségem”), és amikor ez is kudarcot vallott, lanyhán megpróbált fenyegetőzni: „Ha nem akarod felvenni a nevemet az egész világ előtt, akkor talán nekem sem kellene karikagyűrűt viselnem az egész világ előtt”), de mikor Andy csak vállat vont, és annyit felelt, hogy nyugodtan húzza le a gyűrűt, ha akarja, Max bocsánatot kért. Beismerte, hogy csalódott, de megpróbálja tiszteletben tartani leendő felesége döntését. Andy tüstént nevetségesnek érezte magát. Miért köti az ebet a karóhoz épp abban a kérdésben, amely láthatóan ennyire fontos a férjének? Főleg, miután neki nem annyira fontos. Amikor átölelte a férfi nyakát, és megmondta, hogy az újságban tovább használja a Sachs nevet, de minden másban boldogan felcseréli Harrisonra, Max olyan arcot vágott, mint aki mindjárt elájul a hálától és a megkönnyebbüléstől. Egyébként Andy titokban örült. Lehet, hogy ez nem feminista és ósdi álláspont, meg minden, de neki tetszett, hogy megoszthatja a férje nevét. Most már a babájuk is Harrison lesz. – Hé! – mondta Max, és felnézett a GQ-ból, amikor az asszony az ágyhoz indult. Csak egy szál Calvin Klein alsót viselt. A bőre olyan tökéletes olajbarna árnyalatú volt, hogy mindig úgy tűnt, mintha napozott volna; a hasizmai feszesek voltak, de nem gusztustalanul feltűnők, a válla jólesően széles. Andyben akaratlanul felébredt a vágy. – Jó volt a fürdő? – Mint mindig. – Vizet töltött magának az éjjeliszekrényén tartott kancsóból, és ivott egy kortyot. Szeretett volna megfordulni, hogy csodálhassa Max testét, de kényszerítette magát, hogy a könyvéért nyúljon.

Max közelebb húzódott. Karizmai megfeszültek, amikor hátulról átölelte a feleségét, és megcsókolta a nyakát. Andyn végigfutott az ismerős, izgatott borzongás. – Milyen meleg a bőröd. Megfőhettél odabent – mormolta a férfi. Andy azonnal a babára gondolt. Engedte, hogy Max ismét megcsókolja a nyakát, és mire felocsúdott, a férje derékig lefejtette róla a köntöst. Már nyúlt volna, hogy gyengéden megfogja az asszony mellét, de az kisiklott a karjaiból, és összehúzta magán a köntöst. – Nem bírom – mondta a semmibe bámulva. – Andy! – Max hangja rekedt volt a csalódástól. Legyőzött hang volt. – Sajnálom. – Andy, gyere ide. Nézz rám. – Hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a felesége állát, hogy maga felé fordíthassa az arcát. – Tudom, hogy fájdalmat okoztam neked, és ez megöl. Ez az egész helyzet – mutatott körbe –, az anyám, az, hogy nem tudsz bízni bennem, nem akarsz a közelemben lenni… az én hibám, és megértem, miért érzel így. De csak egy levél volt, és nem történt semmi. Semmi! Bocsánatot kérek, de csak azért, mert nem mondtam el neked, nem másért. – Egy pillanatra elhallgatott. Most már ingerült volt. – Abba kell ezt hagynod. A büntetés talán nincs arányban a bűnnel. Andy torka összeszorult. Tudta, hogy hamarosan elsírja magát. – Terhes vagyok – suttogta. Max megdermedt. Az asszony érezte, hogy mereven bámul rá. – Tessék? Jól hallot… – Igen. Terhes vagyok. – Uramisten, Andy, ez hihetetlen! – Kiugrott az ágyból, és járkálni kezdett izgatott és aggodalmas arccal. – Mikor jöttél rá? Honnan tudod? Orvosnál jártál? Mennyi idős? – Térdre borult az ágy mellett, és megragadta a felesége kezét. Andyt megvigasztalta a férje látható öröme. Így is épp elég nehéz helyzetben volt, nem is akarta elképzelni, milyen lenne, ha Max fanyalogna, vagy még annál is rosszabbul fogadná a hírt. Érezte, ahogy Max szorítja a kezét, és hálás volt érte. – Emlékszel, amikor a múlt héten elmentem dr. Palmerhez? Még Anguilla előtt. Vizeletvizsgálatot csináltak, és este megmondták, mi van. – Úgy döntött, nem mondja el, hogy a nemi betegségek teljes kivizsgálását kérte. – A múlt hét óta tudod, és nekem nem szóltál róla? – Sajnálom – ismételte az asszony. – Időre volt szükségem, hogy gondolkozzak. Max kifürkészhetetlen arccal nézte. – Mindenesetre szerintük nem „fiatal” terhesség, akármit is jelentsen ez. Addig nem tudnak biztosat, amíg nem csináltatok ultrahangot, de én arra az alkalomra gyanakszom Hilton Headben…

Látta Max arcán, hogy emlékszik. Hilton Head a ház volt, amelyet kibéreltek egy őszi hétvégére Emilyvel és Milesszal. Egy este a vacsora előtt beosontak a kinti zuhanyozóba, mint két kamasz. Akkor lehetett, amikor ő megesküdött Maxnek, hogy alkalmas az idő, mert az előző héten menstruált, és elragadtatták magukat. – A zuhanyozóban? Szerinted akkor történt? Andy bólintott. – Abban a hónapban álltam át a gyógyszerrel, és kihagytam pár hetet. Gondolom, rosszul számoltam. – Tudod, hogy ez mit jelent? Ennek így kellett lennie! Ezt a babát a sors akarta! – Ez volt Max kedvenc mondása. A találkozásukat a sors akarta. A Plunge sikerét a sors akarta. A házasságukat a sors akarta. Most meg a babát akarta a sors. – Hát, nem tudom – felelte Andy, bár akaratlanul is elmosolyodott. – Szerintem azt bizonyítja, hogy a naptármódszer nem válik be, de ha akarod, láthatod benne a sors kezét. – Mikor csináltatod meg az ultrahangot, hogy tudjuk, mikor jön a baba? – Holnapra kértem időpontot a nőgyógyászomtól. – Mikorra? – kérdezte Max, szinte be sem várva, hogy a felesége befejezze a mondatot. – Fél tízre. Korábbra akartam, de nem volt más időpont. Max azonnal előkapta a mobilját. Andy a legszívesebben átölelte volna, amint hallgatta, hogyan utasítja a titkárnőjét, hogy mondja le vagy ütemezze át az összes délelőtti megbeszélést. – Elvihetlek holnap reggelizni a vizsgálat előtt? Miért halogatta ilyen sokáig, hogy megmondja neki? Hiszen ez ő, Max, a férje! Hát persze, hogy lázba hozta a hír, hát persze, hogy habozás nélkül lemond mindent, hogy ott lehessen az első – és ha Andy jól tippel, az összes – vizsgálaton! Hát persze, hogy azonnal, ösztönösen átvált a mi névmásra, és kétségtelenül olyanokat fog mondani, hogy várandósok vagyunk, meg a mi babánk! Andy nem is feltételezte róla, hogy másképp viselkedne, de akkor is óriási megkönnyebbülés volt látni. Hát még sincs egészen egyedül. – Hát, arra gondoltam, hogy előtte egy-két órára beugrom a szerkesztőségbe. Nagyon elcsúsztam az utóbbi időben. Először az esküvő, azután a hányinger, most ez az Elias-Clark dolog… – Andy! – Max megszorította a kezét, és rámosolygott. – Kérlek! – Igen, örülnék egy reggelinek. Felfordult a gyomra. Látszhatott az arcán a rosszullét, mert Max megkérdezte, jól van-e. Andy bólintott, mert nem bírt beszélni, és kisietett a fürdőszobába. Öklendezés közben hallotta, amint Max gyömbérsört, sós kekszet, banánt és almaszószt rendel a sarki bodegából. Részvéttel nézett a visszatérő Andyre.

– Szegénykém! Úgy fogok vigyázni rád! Az asszony feje még lüktetett az erőlködéstől, különös módon mégis hetek óta nem érezte ilyen jól magát. – Köszönöm. – Gyere ide, add a lábadat. – Max intett, hogy üljön mellé, és az ölébe vonta a felesége lábát. Isteni volt a masszírozás. Andy behunyta a szemét. – Fuccs a fidzsi mézesheteinknek – mondta. Ez volt az első alkalom, hogy az eszébe jutott a nászút. – Habár még mindig elutazhatunk decemberben, ha nem lesz semmi bajom. Max abbahagyta a masszírozást, és ránézett. – Olyan nincs, hogy elmenj a világ végére az orvosod nélkül. Hogy kitedd a szervezetedet a strapának, amivel az időeltolódás és az utazás jár? Kizárt. Eltesszük Fidzsit máskorra. – Nem bánt, hogy kihagyjuk? Max a fejét rázta. – Andy, megadunk a kisbabánknak mindent, majd meglátod. Te megtervezed a tökéletes gyerekszobát, megtöltöd plüssállatokkal, tündéri kis ruhákkal és egy csomó könyvvel, én megtanulok mindent, amit tudni kell a babákról, hogy napról napra tudjam, mit csinálok. Tisztába fogom tenni, cumiztatom, sétálni viszem babakocsiban az én kislányomat. Minden nap olvasunk neki, elmeséljük, hogyan találkoztunk, vakációra visszük a tengerhez, ahol járhat a homokban, és megtanul úszni. Annyira fogja szeretni mind a két család! – A kislányodat? – Andy teste elernyedt, és hetek óta először a gyomra sem háborgott. – Hát persze hogy őt. Gyönyörű kis szöszi lesz. A sors akarja így. Amikor Andy legközelebb kinyitotta a szemét, fél hetet mutatott az óra. Még mindig a köntösében feküdt a paplan alatt. Max halkan hortyogott mellette. A lámpát nem kapcsolták le, csak tompítottra állították; alighanem beszélgetés közben aludtak el. Miután lezuhanyoztak és felöltöztek, Max leintett egy taxit, és megadta az Upper East Side-on a Sarabeth címét. Ez a kedves kis bisztró épp megfelelt, mert közel volt Andy nőgyógyászának rendelőjéhez. Andy gyomra csak egy csésze kamillateát bírt ki egy szelet házi lekvárral megkent pirítóssal, viszont annál nagyobb élvezettel nézte, ahogy Max falja a rántottát, a sült krumplit, a ropogós szalonnát, két pohár narancslével és egy kiadós tejeskávéval. Evés közben izgatottan találgatta a szülés várható időpontját, felsorolta, miket kell kérdezniük az orvostól, elképzelte, hogyan jelentik be a családtagoknak az eseményt. Fizettek, azután gyalogoltak hat sarkot fölfelé a Madison Avenue-en.

A váróban sokan voltak: Andy legalább három állapotos asszonyt látott, akik közül kettőt a férje is elkísért, meg egy csomó nőt, akik vagy túl fiatalok, vagy túl öregek voltak a terhességhez. Hogyhogy sosem figyelt még fel erre? Milyen különös itt lenni Maxszel, megadni a nevüket a recepción! Andyt megdöbbentette, hogy a recepciós szinte fel sem nézett. Most közölte vele, hogy ultrahangra jött! Az elsőre! Hát ez nem újság senkinek? Tizenöt perccel később egy ápolónő szólította, és adott neki egy műanyag poharat. – A mosdó a folyosó végén van, jobbra. Kérem, hogy az ötös vizsgálóba hozza a mintát. A férje ott megvárhatja. Max rámosolygott a feleségére, felemelte a hüvelykujját, majd követte az ápolónőt a vizsgálóba. Amikor Andy három perccel később belépett, Max fel-alá járkált a parányi szobában. – Hogy ment? – kérdezte, és beletúrt a hajába. – Lepisiltem a kezemet, mint rendesen. – Olyan nehéz? – nevetett Max. Örült, hogy másról beszélhet. – El sem tudod képzelni. Bejött egy másik ápolónő, nagydarab, kedves mosolyú, ezüst hajú asszony. Belemártott egy pálcát Andy vizeletébe, közölte, hogy tökéletes, megmérte a vérnyomását (ugyancsak tökéletes), és megkérdezte, mikor menstruált utoljára. Andy csak nagyjából tudta betájolni. – Oké, kedves, dr. Kramer mindjárt jön. Mérje meg magát – el ne felejtsen levonni negyed kilót ruhára –, vetkőzzön le deréktól lefelé, és takarja el magát ezzel. – Egy papírlepedőt adott Andynek, és a vizsgálóasztalra mutatott. Max és Andy viszolygó igézetben figyelték, ahogy ráhúz az ultrahangos vizsgálóhoz csatlakoztatott érzékelőre valamit, ami szakasztott olyan volt, mint egy koton, azután vastagon bekeni géllel. Végül szép napot kívánt nekik, és rájuk csukta az ajtót. – Szóval így megy ez – viccelt Max. Az érzékelő most még jobban emlékeztetett egy falloszra. – Bevallom, én azt hittem, hogy az egész hasamat bekenik. A tévében mindig az van… Nyílt az ajtó. Dr. Kramer hallhatta őket, mert mosolygott, és azt mondta: – Sajnos, kicsit korán van még a hasi ultrahanghoz. Mivel a magzat még pici, csak a hüvelyi ultrahanggal lehet kimutatni. Bemutatkozott Maxnek, és előkészítette a gépet a vizsgálathoz. Negyvenhez közeledő, filigrán, csinos nő volt, a mozdulatai gyorsak, biztosak. – Hogy érzi magát? – kérdezte. – Émelygés? Hányás? – Mindkettő.

– Teljesen normális. A nők többségénél a tizenkettedik-tizennegyedik hétben enyhül. Limonádé, sós keksz, ilyesmi, megmarad a gyomrában? – Többnyire – felelte Andy. – Most ne nagyon aggódjon azon, hogy mit eszik. Amire a babának szüksége van, úgyis leszívja a szervezetéből. Próbáljon meg gyakran enni apró adagokban, és pihenjen sokat, oké? Andy bólintott. Dr. Kramer kissé feljebb tolta a papírlepedőt, utasította Andyt, hogy csússzon lefelé, és tegye fel a lábát a kengyelbe. Andy alig észrevehető nyomást, váratlan hidegséget érzett a lába között, azután semmit. Sokkal elviselhetőbb egy nőgyógyászati vizsgálatnál, gondolta megkönnyebbülten. – Ez az – mondta dr. Kramer, kissé elmozdítva az érzékelőt. A monitor megtelt az ismerős fekete-fehér maszattal, amit a tévében lehet látni. Az orvos egy pöttyre mutatott egy fekete űr kellős közepén. – Itt van. Látja? Azt a vibrálást itt jobbra? Az a babája szívverése. Max felugrott a székéből, és megragadta Andy kezét. – Hol? Közvetlenül jobbra? – Aha. – A doktornő szünetet tartott, a monitort nézte, majd azt mondta: – Erős, egészséges szívverésnek tűnik. Egy pillanat… ez az. – Mozdított az érzékelőn, felcsavarta a hangot. A szívverés olyan volt, mint valami ütemes pulzálás a víz alól. És olyan gyors, akár a vágtató ló patadobogása. Megtöltötte a szobát. A hanyatt fekvő Andy csak pár ujjnyira emelhette fel a fejét, de így is tökéletesen látta a monitort, a pöttyöt és a verdeső kicsi szívet: az ő babáját. Igazi volt, élt, és növekedett benne. Mozdulatlanul feküdt, és hangtalanul sírt. Amikor a képernyőt bámuló Maxre nézett, aki még mindig úgy szorította a kezét, mint egy vízbe fúló, látta, hogy a férje szeme is könnyes. – Tízhetes és néhány napos, és mindenben tökéletes. – Az orvos felvett egy műanyag lapot, és állítgatni kezdett rajta két korongot. – Folytatjuk az ultrahangos vizsgálatokat, mivel nem biztos a fogantatás időpontja, de a jelenlegi állás szerint június elsején fog szülni. Gratulálok. – Június elsején! – sóhajtotta Max olyan áhítattal, mintha ez lenne az univerzum legjobb napja. – Nyári baba! Tökéletes! Nem múltak el a kételyek, a félelmek, a levél miatti harag – Andy nem tudhatta, elmúlnak-e valaha –, de a benne növekvő lényecske látványa, a tudat, hogy Max és ők teremtették, hamarosan találkoznak vele, és Isten segedelmével a szülei lesznek, amíg élnek, a háttérbe szorított mindent. Miután az orvos azt mondta, várja őket az irodájában, azzal kiment, Max pedig kis híján felugrott az asztalra a boldogságtól, és azt kurjantotta: – Szeretlek! –, de olyan hangosan, hogy Andy felkacagott, a sérelmek még jobban elhalványultak. Nagyon jól meglesznek ők ebben a házasságban. Meg fog bocsátani a férjének, és átlép a kételyeken.

Most már csak előre lehet menni. Megteszi a kisbabájukért.

11. FEJEZET HÍRESEBB, MINT BEYONCÉ?

A ház, amelyben a Plunge irodái voltak, szerencsére semmiben sem hasonlított az Elias-Clark épületére, de még arra az utcáról nyíló kis lyukra sem, ahol a Boldogan élteket szerkesztették. Fatelepként kezdte az 1890-es években, mielőtt többszöri átváltozás után – volt mészárszék, húsfeldolgozó, élelmiszergyártó kisüzem, textilraktár, bútorasztalos-műhely – le nem választották ingatlanokra plafontól padlóig érő ablakokkal, vakolatlan téglafalakkal, megmentett deszkapadlókkal és agyondicsért kilátással a Hudson folyóra (azaz Jersey Cityre). Andy máig emlékezett Emily ujjongására, amikor az ingatlanügynökük elvitte őket a Huszonnegyedik és a Tizenegyedik utca sarkára. Tekintélyt parancsoló, erődszerű épület volt, bár Andy aggódott, hogy nem lesz a környék egy kicsit… túl kemény? Emily gúnyosan nevetett, miközben óvatosan átlépte az embert, aki a bejárat közelében ütötte ki magát. – Kemény? Van karaktere, és nekünk épp az kell! – mondta. A nyugtatgatás ellenére, hogy nem fogják meggyilkolni őket, Andyt továbbra is aggasztotta, hogy az ingatlanban több a karakter, mint a tisztességes fűtés meg a légkondicionálás, ám nem tagadhatta, hogy az iroda belseje ezerszer mutatósabb mindennél, amit eddig láttak, ráadásul olcsóbb is. Félrehúzta a lift vasajtaját, belépett, visszahúzta. A begyakorolt műveletet akkor is végre tudta hajtani, ha egy tálca forró kávét vitt a másik kezében. Mindennap megesküdött, hogy gyalog fog menni, mindennap belépett a liftbe, és azt gondolta: majd holnap. A negyedik emeleten rámosolygott a Plunge aktuális túlképzett recepciósára. A recepciósaik kivétel nélkül friss diplomások voltak, akik csak annyi ideig maradtak, hogy neki és Emilynek örökösen interjúvolniuk kelljen az új jelentkezőket. Időnként jó volt egy kicsit elkésni. – Jó reggelt, Andrea – üdvözölte Agatha. Sötétkék ruhát viselt krémszín harisnyanadrággal és vörös lakk magas sarkúval. Andy nem értette, hogy bír lépést tartani a divattal a titkárnője. Fárasztó lehet. – Jó reggelt! – dalolta. Agatha úgy várakozott, mint egy őrkutya, miközben Andy bement a saját irodájába, amely tágasabb, üvegezett változata volt a szomszédos kis celláknak. – Gyere utánam – vetette oda a lánynak, de rögtön az jutott eszébe, hogy ez túlságosan élesen, parancsolóan hangzik, ezért erőltetett kacajjal hozzátette: – Ha van egy perced. – Figyelj, Emily kábé három másodpercenként hívott telefonon. Megígértem,

hogy azonnal beküldelek hozzá. – Szóltam neki, hogy ma később jövök. Hat hónap alatt egyetlenegyszer érkezik előbb nálam, és máris hisztizik? – Emily vélhetőleg az Elias-Clark hívásától ilyen idegsokkos. – Oké, azonnal indulok. Oda kapcsold át Harper esküvői vendégeit, amennyiben telefonálnak. Agatha mérhetetlen unalommal bólintott. A Plunge-nak egy közös vonása volt a Runwayjel: a tűsarkú cipőt és formatervezett ruhát viselő, nyakigláb lányok. Egyezségük értelmében Emily vette fel a munkatársakat. Carmella Tindale volt az egyetlen kivétel, Andy részidős szerkesztője és részidős ügyvezető igazgatója, akit a Boldogan éltektől happolt el, és létezni sem tudott volna nélküle. Carmella kissé túlsúlyos volt, rendetlen barna hajának töve ujjnyi széles sávban őszült. A legszívesebben lompos nadrágkosztümökben járt, amikhez télen klumpát, nyáron strandpapucsot viselt. Egyetlen kísérlete a magasabb stílre egy (Emily szerint) valódi Prada hátizsák volt, amelyet a háromdimenziós minták, akrilgyémántok és tarka hímzések érdekes egyvelegével díszített. Kétség nem fért hozzá, hogy Carmella eposzi méretű stíluskatasztrófa. Andy imádta. Viszont a többiek közeli atyafiságban álltak a Runway-klónokkal. Egyik nyurgább, girhesebb és csinosabb volt, mint a másik. Lehangoló látványt nyújtottak. – Jó reggelt, Andy – üdvözölte a nádszálvékony izraeli Tal, akinek fehér bőre, éjfekete haja, és olyan alakja volt, ami egy tankot is megállított volna. Csőszabású szerelőnadrágot viselt rövid blézerrel és magas sarkú antilop bokacsizmával. – Jó reggelt, Tal. Fel tudtad venni a kapcsolatot az OPI Műkörömmel? Hétvégéig határozott válaszra van szükségünk. Tal bólintott. Megszólalt Andy mobilja. – Remek, amint hallasz róluk, értesíts. – Fogadta a hívást. – Te vagy az, Max? – Szervusz, életem. Hogy érzed magad? Andy jól érezte magát, amíg a férje meg nem szólalt, de abban a pillanatban, ahogy emlékeztették az állapotára, hányingere lett. – Jól vagyok, de éppen Emilyhez indultam értekezletre. Mi újság? – Azon gondolkoztam, hogy mi lenne, ha meghívnám magunkhoz vacsorára a szüleimet és a húgomat, a te mamádat, Jillt, Kyle-t, apádat és Noreent? Mondhatnánk nekik azt, hogy át szeretnénk nézetni velük az esküvői felvételeket, mert ők is segítenének képeket válogatni az albumunkba. Utána pedig közölnénk a hírt. Andy borzasztóan szerette volna elmondani az anyjának és Jillnek, amikor a legutóbb találkoztak, de most valamiért elegendőnek tűnt, hogy Max és Lily tudja – és Emily is, mert most azonnal el fogja mondani neki!

– Nem is tudom… – Príma lesz. Most jön az első szkennelés, minek is nevezte az orvos? – Nyaki szkennelés. – Úgy van. Tehát a jövő hét elején megvizsgálják, hogy nincs-e valami baj, ami természetesen ki van zárva, utána pedig óriási nagy örömet szerzünk a családjainknak. Szólhatok a vállalati rendezvényszervezőnek, hogy keressen egy szállítót. Azok majd hoznak mindent, főznek, elmosogatnak… neked egy szalmaszálat sem kell keresztbe tenned. Mit szólsz hozzá? Andy rámosolygott a művészeti osztály egyik klónjára, aki combig érő csizmájához legalább fél kiló, művészien sodort és megcsomózott aranyláncot viselt a nyakán. – Andy? – Bocs, izé… oké. Jól van. – Pazar! Jövő szombat este? – Nem jó, Jill, Kyle és a srácok aznap reggel indulnak Texasba. Esetleg pénteken? – Persze. Én majd mindenkivel beszélek, és vállalom a részleteket. Andy… – Hm? – Príma lesz. Úgy fognak örülni… Andy kíváncsi lett volna, hogy mit gondol erről Barbara. Az utált menytől kapja meg az olyannyira várt unokát. Minő dilemma! Az agyonbotoxolt arca valószínűleg semmit sem árul el. Bár lehet, hogy a babától jobbra fordul minden… – Örülök – mondta. – Ez a tökéletes alkalom, hogy tudassuk velük. – Szeretlek, Andy. Az asszony egy pillanatig – csak egy töredék másodpercig – kivárt, majd azt felelte: – Én is szeretlek. – Andy? Azonnal gyere be! – parancsolta Emily az üvegkalitkájából. Kísértetiesen ismerős megfogalmazás volt. – Hallom, szólítanak. Majd hívlak – mondta Max, és letette. Andy érezte a hangjában a mosolyt. Bement Emily irodájába, leült az egyik bőr nyugszékbe, lerúgta a mokaszinját, és a bolyhos irhaszőnyegbe fúrta a lábujjait. Szamárfület mutatva a szerkesztőség szűkre szabott dekorációs keretének, Emily a saját pénzéből egy vagyont költött arra, hogy olyan legyen az irodája, mintha az Elle Décorból vágták volna ki. A vörösre lakkozott asztal, a fehér bőrszékek és az irhaszőnyeg csak a kezdet volt. Egy fényes, alacsony szekrényben talált helyet Emily magazin- és könyvgyűjteménye, légies fehér függönyök díszítették az impozáns ablakokat, az egyetlen csupasz téglafalat elborították a Plunge szitázott borítói. A két üvegfalra, amelyek elválasztották a szobát a padlástértől, Emily színes üvegfigurákat és -

díszeket akasztott, amelyek szivárványszínű pászmákat lövelltek. A sarokban két játszadozó dalmatát ábrázoló, modern szobor állt. A vízszintes könyvespolcba beépített miniatűr frizsider gondoskodott róla, hogy Emily sose fogyjon ki az Evianból, a rózsaszín pezsgőből és a jeges teából. Emilyt lehetett látni a különböző felületeken kiállított, elegáns keretű tucatnyi képen. Igen, gondolta Andy, a barátnője tizenkét éves kora óta arról álmodott, hogy Miranda titkárnője lesz. Vagy talán Miranda akart lenni? – Hála istennek, hogy végre itt vagy! – nézett ki a számítógép mögül Emily. – Hadd fejezzem még be ezt az e-mailt, csak két másodperc… Andy meglátott egy halom fényképet az esküvőjéről. Levette a legfelsőt, megnézte. Már a neten is tetszett neki, de papíron még jobban. Talán ez volt az egyetlen kép, amelynél azt érezhette, hogy szívből jövő őszinteséggel mosolyog. A banda éppen rákezdett az első számra; Max hátulról odaosont hozzá, átkarolta a derekát, csiklandósan megcsókolta a nyakát, ő pedig hátraszegte a fejét, és meglepett örömmel felkacagott. Teljesen természetes kép volt, mentes minden beállítástól. Formabontó címlapfotó lesz, de egyetértettek Emilyvel abban, hogy valami szokatlanra van szükség. – El tudod ezt hinni, hogy hamarosan lapzárta a márciusi számban? – kérdezte, ahogy magát és Maxet nézegette a fotón. – Ühüm – dünnyögte Emily a monitort bámulva. – Szerinted használhatunk pillanatfelvételt egy borítóhoz? Nem túl… felületes? Emily sóhajtott. – Akkor is St. Germain. Nem valamelyik rokonod küldte egy farmról. – Igaz. Tetszik is… Emily kihúzta az asztala felső fiókját, előszedett egy doboz Marlborót meg egy öngyújtót, kivett belőle egy szálat, azután megkínálta Andyt. – Ez a mi irodánk, Emily – mondta Andy. Nem szerette, hogy olyan a hangja, mint a saját anyjáé. Emily a lángba tartotta a cigaretta végét, slukkolt, és kifújt egy hosszú füstcsíkot. – Ünnepelünk. – Hat éve, hogy leszoktam – mondta Andy, és mohón nézte a cigarettát. – Miért olyan állatira csábító még mindig? Emily ismét nyújtotta a dobozt, de Andy csak a fejét rázta. Tudta, hogy ki kellene mennie az irodából, amíg a barátnője elszívja a cigarettát – végül is most már a babára kell gondolnia –, de Emily meg is ölné. – Mit ünnepelünk? – Megigézve bámulta a kéjesen ráérős pöfékelést. – Sose fogod elhinni, ki hívott fel ma reggel – felelte Emily, és furcsán riszálta

magát a székben. – Beyoncé? – Híresebb, vagy kevésbé híres? – Ki híresebb, mint Beyoncé? – Nyögd már ki, Emily! – Találgass. Találgatnod kell. Sose fogod kitalálni, de azért csak próbálkozz. – Fura. Hát akkor… Jay-Z? Emily felnyögött. – Annyira fantáziátlan vagy! Ki lenne az utolsó a világegyetemben, aki felhívja az irodánkat, és találkozót kér? Andy a kezét fújkálta, hogy felmelegedjen. – Obama? – Hihetetlen vagy! Semmi képzelőerőd! – Emily… – Miranda! Miranda Priestly őkurvasága telefonált ma reggel! – Nem! – rázta a fejét Andy. – Matematikai képtelenség. Hacsak nem tört ki lázadás a Runwaynél, amelyről mi nem tudunk, Miranda nem telefonál ide. Mert Miranda sehova sem telefonál. Amikor utoljára láttam, Miranda testileg-lelkilegszellemileg képtelen volt tárcsázni külső segítség nélkül. Emily szippantott egy utolsót, majd elnyomta a cigarettát az asztalába rejtett, színes, díszes üveghamutálban. – Andy, figyelsz te rám? – Mi van? – Ránézett Emilyre, aki megbotránkozott hitetlenkedéssel bámult vissza. – Egyáltalán hallasz valamit abból, amit mondok? – Természetesen, de azért ismételd el. Nehezen bírom feldolgozni. Emily színpadiasan sóhajtott. – Nos, jó, nem ő telefonált személyesen, hanem a vezető titkárnője, valami Charla nevű dél-afrikai tyúk, és megkérdezte, átjönnénk-e az irodájukba egy megbeszélésre. Két hét múlva. Hangsúlyozta, hogy magával Mirandával tárgyalnánk. – Honnan tudod, hogy dél-afrikai? – kérdezte Andy kizárólag bosszantásból. Emilyt a gutaütés kerülgette. – Nem hallottad, amit mondtam? Mi – te és én – Mirandával fogunk találkozni! – Ó, hallottam én, és éppen azon igyekezem, hogy ne kezdjek el hiperventillálni – felelte Andy. Emily összekulcsolta az ujjait. – Erre csak egy magyarázat létezik. A lehetséges akvizíciót akarják megbeszélni.

Andy vetett egy pillantást a mobiljára, majd visszadobta a táskájába. – Bolond vagy, ha azt képzeled, hogy odamegyek. – Dehogynem jössz. – Nem megyek! Az én gyenge szívem nem bírja ki. Az önbecsülésemről nem is szólva! – Andy, az a nő az Elias-Clark kiadói főigazgatója! A cég összes létező magazinjának végső döntőbírája! Isten tudja, milyen okból tart igényt a jelenlétünkre jövő pénteken délelőtt tizenegykor! Te pedig, barátnőm és alapítótársam, ott leszel! – Szerinted tudja, hogy az ő nevét felhasználva jutunk be a hírességekhez? – Andy, komolyan kétlem, hogy érdekelné. – Mint olvastam, engedélyezte annak a híres történésznek, de egy olyan igazi entellektüelnek, hogy megírja az életrajzát. Talán azt akarja, hogy a történész meginterjúvoljon minket? Emily a szemét forgatta. – Aha. Hihetően hangzik. A hárommillió emberből, akikkel együtt dolgozott az évek során, épp azt akarja, akit harminc ember orra előtt rúgott ki ok nélkül, meg azt, aki a picsába küldte el Párizsban. Fuss neki még egyszer. – Fogalmam sincs, viszont figyelj ide, tökéletesen boldog leszek, ha sosem tudom meg. – Mit értesz az alatt, hogy sosem tudod meg? – Azt, amit mondtam. Azt hiszem, teljes életet élhetek anélkül is, hogy tudnám, miért akar váratlanul látni minket Miranda Priestly. Emily sóhajtott. – Mi van? – Semmi. Tudtam én, hogy nehéz lesz veled. De akkor is beleegyeztem a megbeszélésbe. – De nem! – De igen! Szerintem fontos. – Fontos? – Andy tisztában volt vele, hogy enyhén hisztérikus a hangja, de nem bírt uralkodni magán. – Ha netán nem lennél tudatában, évek óta nem vagyunk annak az eszelősnek a rabszolgái. Rengeteg kemény munkával megteremtettük a saját sikeres magazinunkat anélkül, hogy terrorizáltuk volna a munkatársainkat, vagy tönkretettük volna valakinek az életét. Én még egyszer be nem teszem a lábamat annak a nőnek az irodájába! Emily legyintett. – Nem ugyanaz az iroda: másik emeletre költözött. És majd a megbeszélés után jelentsd ki, hogy nem teszed be még egyszer a lábad hozzá. Részemről mindenesetre tudni akarom, mit akar, és nem mehetek egyedül.

– Miért nem? Hiszen annyira bele vagy zuhanva. Menj oda magad, és utólag számolj be róla. Vagy ne számolj be, bánom is én. – Nem vagyok belezuhanva, Andy! – válaszolta ingerülten Emily. – De ha Miranda Priestly felhív, hogy megbeszélést akar, akkor odamész! – Átnyúlt az asztal fölött, és megfogta Andy kezét, és bánatosan ránézett. – Kérlek, mondd, hogy eljössz! Andy elrántotta a kezét, és hallgatott. – Szépen kérlek. A legjobb barátnődért és üzlettársadért. Aki összeismertetett a férjeddel. – Te tényleg mindent bedobsz, mi? – Kérlek, Andy! Meghívlak utána a Shake Shack hamburgercsárdába! – Hű! Ez aztán a csábítás! – Kérlek! A kedvemért! Holtomig adósod leszek! Andy nagyot sóhajtott. Meglátogatni Mirandát hazai pályán körülbelül annyira vonzó, mint egy nap a börtönben, ugyanakkor el kellett ismernie, hogy ő is kíváncsi. Az asztalra tenyerelt, és látványos erőfeszítéssel feltápászkodott. – Na jó, megteszem. De akarok még a hamburgeren, a krumplin és a turmixon kívül egy Shake reklámpólót, és egy rugdalózót az új babámnak. – Jól van! – dalolta boldogan Emily. – Megveszem neked az egész nyavalyás… – Elnémult, ránézett Andyre. – Mit mondtál? – Jól hallottad. – Nem, szerintem nem hallottam jól. Úgy rémlik, mondtál valamit egy babáról, de hát öt perce vagy férjnél, úgyhogy kizárt… – Emily szeme kigúvadt. Felnyögött. – Jaj istenem, ez nem vicc. Felcsináltak? – Fel. – Mi van veletek? Mi ez a nagy sietség? – Nem így terveztük… – Mi van, ti nem tudjátok, hogy készül a gyerek? Életed utolsó tizenöt évét sikerült úgy leélned, hogy ne ess teherbe. Mi történt? – Köszönöm, hogy ennyire szolidáris vagy – mondta Andy. – Hát, csak mert nem jellemző egyszerre gondozni újságokat és újszülötteket. Azon gondolkozom, hogy fog ez hatni rám. – Az még odébb van. Még csak most kezdem a második trimesztert. – És máris beszéled a tolvajnyelvet. – Emily mintha számolt volna. Hátradőlt a székén, és kajánul vigyorgott. – Húha! Tényleg nem terveztétek be! – Kéjes suttogással folytatta: – Egyáltalán Maxé? – Természetesen az övé! Miért, mit képzeltél, visszamentem a leánybúcsúm után a gyógyfürdőbe, és eszelősen szexeltem az egyik jógaoktatóval?

– Azért ismerd el, hogy az nagyon laza lett volna! – Normális kérdéseket nem is akarsz feltenni? Például hogy mikorra várom, vagy hogy tudom-e, mim lesz? Esetleg hogy érzem magamat? – Biztos vagy benne, hogy nem ikrek? Vagy hármas ikrek? Mert abból jó sztori lenne. Andy sóhajtott. Emily felemelte a kezét: – Oké, oké, bocs! De ez akkor is hihetetlen. Mikor is házasodtatok össze? Egy hónapja? És máris a harmadik hónapban vagy? Annyi van, hogy az ilyesmi nem nagyon jellemző rád. Mit fog szólni Barbara? A célzás az anyósra fájt, mert Andy is ugyanezen töprengett. – Igazad van, egyáltalán nem jellemző rám. De az ilyesmi megtörténik, és még Barbara Harrison sem akadályozhatja meg. Ha pedig semmi mással nem törődsz a babán kívül, az nagyon klassz. Korábban jött, mint reméltük, de akkor is klassz. – Hm. – Emily fanyalgása nem volt meglepő. Öt éve volt férjnél, de csak Miles unokahúgai mellett játszotta több-kevesebb sikerrel a nagynénit. Ugyan sose mondta ki áperte, hogy nem akar gyereket, de Andy sejtette róla. A gyerekekkel zűr van. Ragadnak a piszoktól, hangosak, kiszámíthatatlanok, az ember meghízik tőlük, és nem öltözhet divatosan, legalábbis hosszú időszakokra. Határozottan nem voltak Emilynek valók. Kopogtattak, bejött Agatha. – Daniel kérdezteti, hogy be tudnál-e ugrani az irodájába két másodpercre. Meg kell mutatnia valamit, de még vár egy telefont. – Menj csak, erről beszélhetünk később – biztatta Andy. Megkönnyebbült, hogy végre megoszthatta Emilyvel a hírt. – De mennyire hogy beszélünk. Mindazonáltal tartsd szem előtt a találkozót is, oké? Meg kell dumálnunk, mit veszel fel… – Kijött az asztal mögül, széthúzta Andyn a kasmírszvettert. – A hasad még nem feltűnő, de azért vigyáznunk kell vele. Szerintem azt a trapéz vonalú gyapjúszövet ruhát kellene felvenned, az arany váll-lapokkal. Nem egy nagy durranás, de legalább egy kicsit redőzött derékban… Andy felnevetett. – Elfogadom a szaktanácsot. – Komolyan, Andy! Jó hír, meg minden, fogtam, de Mirandánál száz százalékban ott kell lennünk. Ugye, nem fogsz taccsolni, vagy ilyesmi? – Nem lesz semmi bajom. – Pazar. Majd tájékoztatlak, mire jutottam Veráékkal. El ne feledd, hogy egyeztetned kell St. Germainnel. Várják a telefonodat. – Felkapta az esőkabátját, a szatyrát, és vissza se nézve intett Andynek. – Még egyszer gratula! – rikoltotta. Andy összerándult. Mennyire bízhat meg Emilyben, hogy nem dobja szét

a szerkesztőségben a hírt? Bár mit számít? Terhes, és ha simán megy minden – tiszta szívből kívánta, hogy úgy menjen –, hat hónap múlva lesz egy babája. Egy kisbabája. Az egész megbeszélés Mirandával, az összes üres fecsegés kiment a fejéből, amikor megállt egy pillanatra, és elképzelte, ahogy egy puha bőrű, édes illatú csecsemőt tart a karjaiban. A hasára tette a két kezét, és elmosolyodott. Egy kisbabát.

12. FEJEZET MONDVACSINÁLT ZAKLATÁS EGY-KÉT KÉNYSZERZUBBONNYAL

Amikor Andy bement abba a Starbucksba, amely a legközelebb volt az EliasClarkhoz, meg kellett kapaszkodnia a pultban. Tíz éve nem járt itt, és a felvillanó emlékek olyan életszerűek és kellemetlenek voltak, hogy attól félt, elájul. Egy gyors pillantás megerősítette, hogy a kasszát és a presszógépet új emberek kezelik. Észrevette Emilyt, aki egy sarokasztaltól integetett. – Hála istennek, hogy végre itt vagy! – Meghúzta a jegeskávéját, nagy elővigyázattal, nehogy elmázolja a rúzsát. Andy az órájára nézett. – Majdnem tizenöt perccel előbb érkeztem. Mióta vagy itt? – Ne akard tudni. Hajnali négy óta mást se teszek, csak ruhát próbálok. – Megnyugtató. Emily a szemét forgatta. – De megérte. – Andy elismerően mérte végig Emily szűk buklészoknyáját, testhez álló, kámzsanyakú kasmírpulóverét, toronymagas tűsarkú csizmáját. – Fantasztikusan nézel ki! – Kösz, te is – válaszolta Emily gépiesen, fel se pillantva a mobiljáról. – Ja, gondoltam is, hogy ez a kölcsönzött cucc nagyon jó. Nem is rossz kismamaruhának, ugye? Emily rémülten felkapta a fejét. – Hehe, csak vicceltem. Azt viselem, amit kértél, és az nem kismamaruha. – Imádlak! Andy elfojtott egy mosolyt. – Szerinted mikor induljunk? – Öt perc múlva? Esetleg most? Tudod, mennyire szereti, ha valaki elkésik. Andy elvette Emily kávéját, és ivott egy kortyot. Iszapos volt a cukortól, olyan sűrű, hogy szinte nehéz volt felszívni. – Hogy bírod lenyelni ezt a vacakot? Emily vállat vont. – Oké, akkor ne feledkezzünk meg róla, hogy semmivel sem tartozunk Mirandának. Kizárólag azért megyünk oda, hogy meghallgassuk. Már nem teheti tönkre az életünket egyetlen intésével. – A szavak jól hangzottak, de Andy sem tudta, hogy elhiszi-e őket. – Jaj, ne áltasd magad, Andy! Ő az Elias-Clarknál a kiadói főigazgató! Továbbra is a leghatalmasabb asszony a divatban és a lapkiadásban. Simán tönkreteheti az

életünket csak azért, mert úgy tartja kedve, és fix, hogy te is ébren vagy hajnali három óta! Andy felállt, és begombolta a tollkabátját. Szívesebben vett volna valami elegánsabbat, de sarki hideg volt, és nem akart még meg is fagyni a rémület mellé. Reggel a szokott harminc percet fordította az öltözködésre. A váll-lapos ruhát vette fel, úgy, ahogy Emily tanácsolta. Nem egy díjnyertes darab, de nem is kifogásolható. – Gyere, menjünk. Minél hamarabb ott vagyunk, annál hamarabb eljöhetünk. – Remek hozzáállás – csóválta a fejét Emily, de azért ő is felállt, és becipzárazta sikkes kisbundáját. Egy szót sem szóltak az Elias-Clark felé menet. Andy tűrhetően érezte magát, amíg be nem léptek az épületbe, és oda nem mentek bejelentkezni a látogatók pultjához, amit egyikük sem csinált az első állásinterjúja óta. – Szürreális – pillogott Emily. Reszketett a keze. – Nem Eduardo van a forgókeresztnél. Nem Ahmed van az újságos standnál. Senkit sem ismerek… – Őt csak megismered, nem? – kérdezte Emily, és a szemével intett hátrafelé, miközben a táskájába süllyesztette a látogatói jelvényt. Andy követte a pillantását, és azonnal meglátta Jocelynt, a Runway nemrég előléptetett szépségipari igazgatóját és a társaság üdvöskéjét, ahogy keresztülvág az előcsarnokon. A pletykarovatokból tudta, hogy Jocelynnek mozgalmas tíz éve volt – két gyerek a milliomos bankár férjtől, egy válás, egy második házasság egy patrícius milliárdossal, két mostohagyerek –, bár ezt ránézésre senki meg nem mondta volna róla: szakasztott olyan fiatal, vékony és üde arcú volt, mint amikor még Andy bolyongott ezeken a folyosókon. Gyönyörűen megállapodott a harmadik évtizedben, és olyan magabiztos, fejedelmi nyugalmat árasztott, ami fiatalabb korában hiányzott belőle. Andynek tágra nyílt a szeme. – Ezt nem bírom végigcsinálni – dünnyögte. Megrohanta a szorongás. Mi ütött bele, azt képzeli, csak úgy beállíthat azok után, amik történtek, és úgy libeghet be Miranda Priestly irodájába, mintha nem lenne semmi baj? Iszonyú ötlet volt, katasztrofális. Menekülnie kell! Emily karon ragadta, gyakorlatilag keresztülvonszolta a forgókereszten, be a liftbe, ahol, hála legyen érte, valamilyen okból egyedül lehettek. Emily megnyomta a tizennyolcadik emelet gombját, azután Andyhez fordult. – Végigcsináljuk ezt, oké? – mondta enyhén remegő hangon. – Nézd a jó oldalát. Legalább nem a Runway emeletére kell mennünk. Andynek nem maradt ideje válaszolni, mert nyílt az ajtó, és a szemükbe vakított az Elias-Clark recepciók megszokott rideg fehérsége. Miranda a nagy előléptetés után felköltözött az üzleti osztály emeletére, de megtartotta a Runwayt

is. Láthatólag képes volt akadálytalanul ingázni a két osztály között, hogy kétszer annyi embert terrorizáljon, feleannyi idő alatt. – Gondolom, nem dekorálták át – mormolta Andy. A recepciós, egy nyúlánk barna, aki már-már túl szigorú bubifrizurát vágatott magának, és ordítóan vörös rúzst használt, mosolyt erőltetett a szájára, de inkább vigyor lett belőle. – Andrea Sachs és Emily Charlton? Erre. Mielőtt igazolhatták volna a személyazonosságukat vagy leoldhatták volna a sáljukat, a lány lehúzta a kártyáját, belökte a hatalmas üvegajtót, és berontott rajta. Cseppet sem lassította le a tízcentis cipősarok. Emilynek és Andynek futnia kellett, hogy ne maradjanak le. Összenéztek, miközben követték a recepcióst a tekervényes folyosón, fejedelmi, üvegfalú irodák mellett, amelyekből lélegzetelállító kilátás nyílt az Empire State Buildingre, és az ügyvezetés különböző stádiumaiban leledző, drága öltönyöket viselő ügyvezetők között. Túl gyorsan történt! Egy percet sem kaptak, hogy leülhessenek, lélegzethez juthassanak, vigasztaló szavakat válthassanak. A recepciós nem kínálta őket vízzel, nem ajánlotta fel nekik, hogy vessék le a kabátjukat. Andy most értette meg igazán, mit érezhetnek a szerkesztők, írók, modellek, tervezők, hirdetők, fotósok és a Runway veteránjai, amikor ki kell lépniük irodájuk viszonylagos biztonságából, és oda kell merészkedniük Miranda elé. Nem csoda, hogy olyanok, mint a járkáló hullák. Egy perccel később megérkeztek egy ugyanolyan beosztású lakosztályhoz, mint amilyet a Runwaynél foglalt el Miranda. Az előszobában két makulátlan titkárnői asztal fordult szembe a kétszárnyú, kitárt üvegajtóval. Az előszobából nyílt az óriási iroda, lélegzetelállító kilátással. Elegáns hamvasszürkéit és fehérségét egyegy pasztellsárga és türkiz folt törte meg, ami egy napfényes tengerparti nyaraló hangulatával ruházta fel a helyiséget. Az immár tizennyolc éves, csinoska Caroline és Cassidy modern, ugyanakkor antik hatást keltő, festett uszadékfa keretekből bámultak ki a maguk összetéveszthetetlen, bizonytalanul ellenséges módján. A padlószőnyeg rémítő jégmezejét egyetlen magányos türkiz villám hasította végig. Miközben Andy felfigyelt a túlsó falon a festményt utánzó, irdatlan foltvarrott kárpitra, kinyílt Miranda irodájának belső ajtaja, és megjelent maga a nő. Andyre, Emilyre vagy az asszisztenseire rá se nézve masírozott az asztala felé, miközben az ismerős parancsokat lövöldözte: – Charla! Hallasz? Halló! Van itt valaki? A lány, aki Charla lehetett, éppen üdvözölni akarta Andyt és Emilyt, de most intett nekik a mutatóujjával, hogy várjanak. Felkapott egy csíptetős dossziét, vélhetőleg a Könyvet, és bevágódott Miranda irodájába. – Igen, Miranda, itt vagyok, mit tehe…

– Hívd fel Cassidyt, és szólj neki, hogy hívja meg a teniszedzőjét hozzánk a hétvégére, amíg elutazunk, utána hívd fel az edzőt, és hívd meg te is. A nemleges válasz nem opció. Tudasd a férjemmel, hogy holnap pontosan ötkor távozunk a lakásból. Tájékoztasd a garázst és a connecticuti személyzetet az érkezésünk idejéről. Távozásunk előtt küldj el futárral a lakásomra egy példányt a vasárnap ismertetett könyvből, és hétfőn reggel rögtön elsőnek ütemezz be egy telefont a szerzőnek. Ma egyre foglalj asztalt a löncshöz, és informáld Karl New York-i stábját. Derítsd ki, hol szállt meg a Bulgari-delegáció, és küldj nekik virágot, sokat. Szólj Nigelnek, hogy ma háromkor tudok próbálni, egy perccel sem később, és gondoskodj róla, hogy a ruha és az összes kiegészítő elő legyen készítve. Tudom, hogy a cipő még nem lesz kész – méretre varrják Milánóban –, ettől függetlenül derítsd ki a méreteket, és gondoskodj róla, hogy pontos másolatot viselhessek a próbához. – Itt végre levegőt vett, és a plafonra bámult, láthatólag azon törve a fejét, hogy mi legyen az utolsó parancs. – Ó, igen, és vedd fel a kapcsolatot a Tudatos Szülőséggel, és ütemezz be egy találkozót a tavaszi jótékonysági akció részleteinek megbeszélésére. Itt van a tizenegy óraim? Andy annyira belefeledkezett Miranda parancsainak részleteibe, az agya olyan ösztönösen és gépiesen összpontosított az adatok megjegyzésére és bevésésére, hogy alig hallotta az utolsó mondatot. Emily oldalba könyökölte, hogy visszazökkentse a valóságba. – Készülj! – súgta. Levetette a kabátját, és a padlóra dobta az egyik titkárnő asztala mellett. Andy követte a példáját. – Szerinted hogyan? – sziszegte. – Miranda most már fogadja önöket – jelentette be Charla, akinek mosolytalan arca semmi jót nem ígért. Nem kísérte be őket Miranda irodájába. Talán úgy vélte, ismerik a protokollt, vagy talán úgy döntött, nem elég fontosak, esetleg a rendszer változott meg az utóbbi években. Mindenesetre, amikor intett nekik, Andy ugyanabban a pillanatban vett egy mély lélegzetet, amikor Emily fújt egyet, azután a tőlük telhető legnagyobb önbizalommal beléptek Miranda irodájába. Szerencsére és csodamód nem mérte végig őket. Rájuk sem nézett. Nem kínálta hellyel őket, nem üdvözölte őket, semmilyen módon sem vett tudomást a létezésükről. Andy alig bírta megállni, hogy ne tegyen jelentést valamiféle haladásról vagy teljesítményről, tudatva Mirandával, hogy az ebédje be van ütemezve, vagy sikerült lebaltázni a házitanítót. Emilyből is áradt a feszültség. Mivel nem tudták, mit tegyenek vagy mondjanak, csak álltak némán a vélhetőleg legkínosabb negyvenöt másodpercben, amit valaki bárhol és bármilyen okból átélt. Andy a barátnőjére sandított, de az beledermedt a rémületbe és

a bizonytalanságba. Így hát álltak. Miranda a hideg fémszék legszélén ült, olyan egyenes háttal, mint aki nyársat nyelt. Védjegyének számító apródfrizurája sima volt, akár egy paróka. Antracitszínű rakott szoknyát viselt, gyapjúból, bár az is lehet, hogy kasmírból, és lángoló narancsszín-piros mintás selyemblúzt. Vállára elegáns és finom fehér nyúlprém körgallér borult, nyakában egyetlen, galambtojásnyi rubin lógott láncon. Körmét és száját ugyancsak rubinvörösre festették. Andy megigézve bámulta azokat a zománcos, keskeny ajkakat, ahogy megragadják a kávés papírpoharat, isznak belőle, azután elengedik. Miranda lassan, ráérősen megnyalta a felső ajkát, majd az alsót. Mint a kobra, amely most falt fel egy egeret. Végre – végre! – feltekintett a papírjaiból rájuk, de nyoma sem volt a szemében felismerésnek. Helyette kissé félrehajtotta a fejét, Emilyre, majd Andyre, majd Emilyre nézett, és azt kérdezte: – Igen? Igen? Igen? Igen, azaz miben segíthetek, maguk betolakodók? Andy szíve még gyorsabban kezdett verni. Csakugyan nem érti Miranda, hogy ő az, aki idehívta őket? Kis híján elájult a hálától, amikor Emily megszólalt. – Helló, Miranda! – mondta magabiztosabban, mint amilyennek látszott, és kiakasztott a szájára egy széles, művi mosolyt. – Örülök a viszontlátásnak! Andy ösztönösen előállt a saját széles, művi mosolyával. Ennyit a szenvtelen és fesztelen fegyelemről. Ki emlékezett már rá, hogy ez a nő nem árthat nekik, hogy semmire sincsen szükségük tőle, hogy rég nem tartja őket a hatalmában! Itt állnak előtte, és vigyorognak, akár a csimpánzok. Miranda úgy bámult rájuk, mintha vadidegenek lennének. Mintha eszébe se jutott volna, hogy ő kezdeményezte a megbeszélést. Emily ismét próbálkozott. – Úgy örültünk, amikor kérted, hogy találkozzunk! Van valami, amiben segíthetünk? Andy hallotta, ahogy Charla levegőért kap az előszobában. Ennek nagyon csúnya vége lehet, méghozzá nagyon gyorsan. De Miranda csak zavart képet vágott. – Igen, természetesen, azért hívattalak ide benneteket, hogy a magazinotokról beszéljünk. A Plunge-ról. Az Elias-Clark érdekelt az akvizícióban. De mit értettél az alatt, hogy örülsz a viszontlátásnak? Andy oldalra kapta a fejét, és Emilyre sandított, ám a barátnője dermedten bámult Mirandára. Amikor Andy is megkockáztatott egy pillantást, látta, hogy Miranda úgy néz Emilyre, mint aki ölni tudna. Andynek nem volt választása. – Ó, azt hiszem, Emily csak arra célzott, hogy milyen rég volt, amikor együtt dolgoztunk! Már majdnem tíz éve! Emily két évig volt első asszisztens, én meg…

– Két és fél! – fortyant fel Emily. – Én pedig egy évet voltam a Runwaynél. Miranda megérintette vörös körmével aggasztóan nedves, vörös ajkát. Szeme elkeskenyedett az összpontosítástól. Újabb kínos csend után azt mondta: – Nem emlékszem. Persze képzelhetitek, mennyi asszisztensem volt azóta. Emilyből sütött a gyilkos harag. Andy rémülten elébe vágott, mielőtt a barátnője mondhatott volna valamit. Rövid kacajt erőltetett ki magából, aminek gyászos bádoghangja volt. – Igen, nekem ez tulajdonképpen megkönnyebbülés, mert itteni… hm… pályafutásom nem a legszebben ért véget. Olyan fiatal voltam, és Párizs, noha egyébként csodálatos, egyszerűen lehengerelt… Érezte Emily fenyegető nézését, amely azt üzente, hogy fogja már be a száját, de nem ő hallgatott el, hanem Miranda szakította félbe. – Ugye, nem valamelyikőtök az a szánalmas lány, aki katatón állapotba került, és a pszichiátriai osztályra kellett szállítani? Andy és Emily egyszerre rázták meg a fejüket. – És nem is az az eszelős, aki ismételten azzal fenyegetőzött, hogy felgyújtja a lakásomat… – Noha ez inkább kijelentés volt, mint kérdés, Miranda rájuk nézett, hogy reagálnak-e. Újabb fejrázás. Miranda összevonta a szemöldökét. – Volt az a csúnyácska lány a borzalmas olcsó cipőivel, aki megpróbált letartóztattatni valamilyen mondvacsinált zaklatási vád alapján, de az szőke volt. – Nem mi voltunk – mondta Andy, noha érezte, amint Miranda pillantása lyukat éget a bokacsizmájába, amely nem volt megbotránkoztatóan olcsó, bár formatervezett sem. – Nos, akkor nem lehettetek túl érdekesek. Andy ezúttal őszintén mosolygott. Azt hiszem, igazad van, gondolta. Otthagytalak egy párizsi divatbemutatón, és megléptem tőled a cirkusz kellős közepén, de erre nem is érdemes emlékezni. Tudomásul vettem. Miranda éles hangjára tért magához, amely ennyi év után sem változott. Ugyanaz a fülsértő falzett volt, ami az emlékeiben és lidércnyomásaiban fűrészelt. – Charla! Hellóóóó! Van ott kint valaki? Hellóóóó! Megjelent az ajtóban egy lány, aki nyilvánvalóan nem Charla volt, csak egy fiatalabb, csinosabb, idegesebb változata. – Igen, Miranda? – Charla, hívd ide Rinaldót. Szükségem van valakire, aki lefuttatja a részleteket. A lány pánikba esett a parancstól. – Ó, hm, nos, azt hiszem, Rinaldo ma házon kívül van. Vakáción. Hívhatok

valakit helyette? Miranda olyan mély és olyan csalódott sóhajt engedett ki magából, hogy Andy arra gondolt, Charla ifjúsági változata ezen nyomban ki lesz rúgva. Újabb lopott pillantást vetett Emilyre, de az csak állt mellette, szinte már kómás állapotban, és a két keze görcsösen markolta egymást. – Akkor Stanley-t. Jöjjön ide azonnal. Ennyi. Nem-Charla kimenekült az irodából. Arca annyira eltorzult a szorongástól és a félelemtől, hogy Andy szerette volna átölelni, de inkább az ő Stanley-jére gondolt, aki valószínűleg boldogan rágcsálja a műcsontját. Borzasztóan hiányzott neki. Bár lehet, hogy csak a világnak az a része hiányzott, ami kívül esik innen. Pár perccel később megjelent az irodában egy középkorú ember. Botrányosan divatjamúlt öltönyt viselt, üdvözlést vagy invitálást nem várva bevonult, és helyet foglalt Miranda kerek asztalánál. – Miranda, lennél oly kedves bemutatni a látogatóinknak? Emily álla leesett. Andy annyira megdöbbent, hogy majdnem elnevette magát. Ki ez a hősi lélek ebben a vacak öltönyben, aki úgy beszél Mirandához, mint egy közönséges halandóhoz? Miranda egy pillanatra felborzolta a tollait, de aztán intett Andynek és Emilynek, hogy jöjjenek közelebb. Mindenki leült. – Stanley, engedd meg, hogy bemutassam Andrea Sachst és Emily Charltont, annak a Plunge magazinnak a főszerkesztőjét, illetve kiadóját, amely a legújabb fejlemény az esküvői piacon, mint azt pár hete közöltem veled. Hölgyeim, ő Stanley Grogin. Andy hiába várta a magyarázatot, hogy mivel foglalkozik Stanley Grogin. Stanley magában motyogva tologatott valamilyen dossziékat. Három összetűzött papírköteget húzott elő egy bőrmappából, és kiosztotta Andynek, Emilynek és Mirandának. – Az ajánlatunk – mondta. – Ajánlat? – sipította Emily. Ez volt az első szava számos perc óta. Leginkább úgy hangzott, mint egy segélykiáltás. Stanley ránézett Mirandára. – Nem ismertetted velük az alapokat? Miranda csak nézett rá felháborodva. – Miranda említette, hogy ő, izé, maguk… gondolom, az Elias-Clark érdekelt az akvizícióban – mondta Emily. – A Plunge stabil növekedést mutatott, úgy az előfizetők, mint a hirdetők számának szempontjából az alapítása óta eltelt három évben. Le vagyok nyűgözve az eleganciájától és kifinomultságától, ami aligha jellemző az esküvői magazinokra. Különösen vonzó a havi extra híresség. Mindketten dicséretes

teljesítményt nyújtottak. – Miranda összekulcsolta ujjait a papírokon, és Andyt fürkészte. – Köszönöm – lehelte Andy. Rá se mert pillantani Emilyre. – Kérem, szánjanak rá némi időt, hogy fontolóra vegyék ajánlatunkat – szólt Stanley. – Bizonyára meg akarják mutatni az embereiknek is. Andy itt jött rá, milyen komolytalannak látszhatnak, hogy az „embereik” nélkül állítottak be. Felvette a papírjait, lapozgatni kezdte őket. Mellette Emily ugyanazt tette. Szavak ugrottak ki a szövegből – jelenlegi szerkesztőség, átmenet, költöztetés –, aztán egyszer csak felpuhult a világ, és Andy előtt összemosódtak a betűk. Csak az utolsóelőtti lapnál élesedett ki a fókusza, a vételárnál, ami olyan elképesztően magas volt, hogy azonnal visszazökkent a valóságba. Milliók! A milliókat nehéz megkerülni. Stanley tisztázott néhány pontot, amelyeket Andy nem teljesen értett, adott nekik másolatokat a javaslatból, hogy továbbítsák a jogászaiknak (el ne felejtsem, jogászokat kell szereznünk, gondolta Andy), és felvetette, hogy két héttel későbbre beiktathatnának egy újabb megbeszélést az esetleges fennmaradó kérdések megvitatására. Fogalmazása egyértelműen azt üzente, hogy az üzlet gyakorlatilag megkötöttnek tekinthető, ők pedig kötözni való bolondok lennének, ha nem fogadnák el egy ennyire tekintélyes kiadó ennyire gavalléros ajánlatát. Csupán idő kérdése az egész. Az iroda ajtajában feltűnt Nem-Charla, és jelentette, hogy előállt és odalent várakozik az autó, amely löncsölni viszi Mirandát. Andy borzasztóan szerette volna megkérdezni, hogy még mindig Igor-e a sofőrje, és ha igen, hogy van, de összeszorította a száját. Miranda ráparancsolt a lányra, hogy hozzon egy hideg Pellegrino ásványvizet zöld citrommal, azután felállt. Nem látszott rajta, hogy hallotta volna, amit az autóról mondtak. – Emily, Ahn-dre-ah – kezdte Miranda. Andy várta, hogy egy „örültem a találkozásnak”, vagy „örültem a viszontlátásnak”, vagy „további kellemes napot”, vagy „akkor várjuk a hívást” következzék, de a pár másodperces csendből megértette, hogy nem számíthat ilyesmire. Miranda bólintott nekik, dünnyögött valamit, hogy nem áll módjában egész nap várni a válaszukra, azzal kirobogott. Nem-Charla nyújtotta feléje a fényűző nercbundát és csiszolt ólomkristály pohárban az ásványvizet, amelyeket Miranda úgy tépett ki a kezéből, hogy nem is lassított közben. Már eltűnt a folyosó végén, amikor Andy rájött, hogy az utóbbi hatvan másodpercben nem vett lélegzetet. – Nohát, ez mindig egy igazi kaland, hát nem? – kérdezte Stanley. Összeszedte a papírjait, majd adott nekik egy-egy névjegyet. – Szeretnénk minél előbb hallani a véleményüket. Hívjanak fel, ha bármilyen kérdésük lenne. Engem könnyebben elérnek, mint őt. De hát ezt természetesen már tudják.

Hanyagul kezet rázott velük, majd egyetlen további szó nélkül eltűnt a folyosó végén. – Igazán szívderítő jelenség – dünnyögte Emily. – Mit gondolsz, tudja, kik vagyunk? – kérdezte Andy. – Hát persze hogy tudja. Fogadni mernék, még azt is tudja, melyik jegyben születtünk. Mirandának dolgozik. – Nohát, ezek együtt egy igazi álomcsapat – súgta Andy. – Meddig tartott az egész megbeszélés? Hét percig? Kilencig? Ennyit az evés-ivásról. Emily megragadta Andy csuklóját, és olyan erősen megszorította, hogy fájt. – Felfogod egyáltalán, mi történt? Gyerünk innen! Beszélnünk kell! Köszönetet mondtak Charlának és Nem-Charlának. Andy azon tűnődött, mennyire hihetetlen, hogy Miranda a saját nevén szólította egy megbeszélés alatt. Szeretett volna leülni ezzel a két szerencsétlen fiatal lánnyal (Charla mérsékelten tűnt megtörtnek, mintha a szellemét csak megtaposták volna, de még nem tiporták el; Nem-Charlának olyan halott tekintete és fásult arca volt, mint a depressziósoknak), és megnyugtatni őket, hogy amennyiben lenne kedvük hozzá, van még élet Miranda Priestly után; hogy majd ha visszanéznek szolgaságuk évére, a poszttraumatikus stressz alkalmi bevillanásai ellenére is büszkék lesznek rá, hogy túlélték a világ legnehezebb titkárnői állását; de csak kedvesen mosolygott, megköszönte a segítségüket, elvette a kabátját, majd kimenekült Emily után, olyan sebesen, amennyire méltósága utolsó foszlányai engedték. – Az új Shake Sackba megyünk, vagy a régibe? – érdeklődött Andy, amint kint álltak a járdán. Hirtelen farkaséhes lett. – Komolyan, Andy! – sóhajtott Emily. – Te most képes vagy hamburgerre gondolni? – Megegyeztünk! Hamburger, sült krumpli és turmix. És egy rugdalózó. Ez volt a megbeszélés feltétele. Emily visszanyargalt a Starbucksba, ahol alig egy órája találkoztak. – Másra is tudsz gondolni egy másodpercig, mint az ételre? Oké, adósod vagyok. Nesze, idd meg ezt. Jeges teát rendelt Andynek, és egy csésze kávét tej nélkül magának. Andy háborgott, de nem akart jelenetet csinálni, így csak követte Emilyt az asztalhoz a legeldugottabb sarokban. Emily szeme izzott a lelkesedéstől. A keze reszketett. – Ezt nem hiszem el! – rikoltotta. – Illetve reméltem. Miles meg volt győződve róla, de én aztán nem! Meg akarnak vásárolni minket! Miranda Priestly le van nyűgözve a magazinunktól! Az Elias-Clark meg akarja szerezni! Felfogod ezt? Andy bólintott.

– Szerinted tényleg nem ismert fel? Mit össze izgultunk, hogy mit fog mondani, erre fogalma sem volt, hogy mindketten… – Andy! Miranda Priestly őkurvasága meg akarja vásárolni a magazinunkat! A mi magazinunkat! Megvásárolni! Eljut az agyadig egyáltalán? Andy észrevette, hogy az ő keze is reszket, miközben a teát szürcsöli. – De mennyire hogy eljut! A legeszelősebb dolog, amit valaha hallottam. Kétségtelenül hízelgő, de leginkább eszelős. Emily álla leesett, ami egyáltalán nem állt jól neki. Tátott szájjal bámult Andyre, majd egy örökkévalóságnak tűnő idő után lassan megrázta a fejét. – Uramisten, ezt sose gondoltam volna… – Mit nem? – Bár persze tökéletesen logikus. – Mi a logikus? Emily szája legörbült, a homlokára barázdákat szántott a… mi? A csalódás? A reménytelenség? A harag? – Emily? – Te nem akarod eladni az Elias-Clarknak, ugye? Fenntartásaid vannak. Andy torka összeszorult. Ez nem lesz jó. Egy része persze mérhetetlenül büszke volt. Vannak annyira sikeresek, hogy felkeltsék a világ egyik legtekintélyesebb lapkiadójának a figyelmét. Az Elias-Clark hozzá akarja adni őket a portfóliójához. Kell ennél nagyobb reklám a terméküknek? Csakhogy az Elias-Clark egyet jelent Miranda Priestlyvel. Csakugyan el akarná adni Emily a Plunge-ot az Elias-Clarknak? Alig pár szótól megváltozott közöttük a légkör. – Fenntartásaim? – köhintett. – Igen, azt hiszem, így is mondhatjuk. – Andy, nem érted, hogy ezért dolgoztunk az első perctől fogva? Hogy eladhassuk a magazint? És most ajánlatot kaptunk, évekkel előbb, semhogy lehetségesnek tartottuk, óriási ajánlatot a világ legtekintélyesebb lapkiadójától? Mi nem tetszhet ezen? – Minden tetszik benne – válaszolta Andy lassan, kimérten. Emily szélesen elmosolyodott. – Ugyanolyan hízelgőnek találom, mint te, Em. Észbontó, hogy az Elias-Clark akarja megvásárolni a mi kis magazinunkat. Minden szinten hihetetlen. És láttad azt a vételárat? – A homlokára csapott. – Sose hittem, hogy egyszer még ennyit akarjanak fizetni nekem! – Akkor miért nézel úgy, mintha most döglött volna meg a kutyád? – kérdezte Emily, és blokkolta a telefonját, amikor felugrott rajta Miles képe. – Tudod, hogy miért. Te is láttad. Emily zavart mímelt. – Nem volt alkalmam körüljárni minden egyes szót, de többnyire…

Andy előhúzta a papírjait, és fellapozta a hetedik oldalt. – Emlékszel erre a kis pontra, itt, ni? Amely kiköti, hogy a szerkesztőség egész vezetőségének még legalább egy naptári évet le kell dolgoznia, hogy segítsék az átmenetet? Emily legyintett. – Csak egy év! – Csak egy év? Egek, hol is hallottam ezt? – Jaj, kérlek, Andy! Mindent ki lehet bírni egy évig! Andy rámeredt. – Ez nem igaz. Azt az egyetlen dolgot nem bírom ki egy évig, hogy Miranda Priestlynek dolgozzak. Azt hiszem, már bebizonyítottam. Emily csúnyán nézett rá. – Ez nem csak rólad szól! Társak vagyunk, és ez egy valóra vált álom! Maga az ajánlat kétségtelenül gavalléros, de hogyan egyezhetne bele Andy, hogy épp az Elias-Clarknak adják el a szellemi gyermeküket, arról nem is szólva, hogy még egy évig dolgozzanak nekik? Felfoghatatlan! És még csak nem is rendeztek egy győzelmi pletykálkodást, vagy nem csámcsoghatták végig, amit most láttak: a feltámadott Mirandát, az irodáját, a légnyomásos asszisztenseit, az egész mindenséget. Megdörgölte a szemét. – Talán mindketten túlreagáljuk. Miért nem vesszük fel inkább a kapcsolatot egy kiadói jogásszal, és kérjük meg, hogy tárgyaljon a nevünkben? Talán megszabadulhatnánk attól az egyéves átmeneti paragrafustól. Vagy valaki más is meg akarhat szerezni minket most, hogy megvolt az első ajánlat. Ha az Elias-Clark ennyire szeretné, akkor van rá esély, hogy mások is kedvet kapnak ránk. Emily csak rázta a fejét. – Ez az Elias-Clark! Ez Miranda Priestly, az ég áldjon meg! Olyan, mintha felkentek volna a trónra! – Én itt próbálkozom, Em. – Próbálkozol? Ezt nem hiszem, hogy nem ugrasz egy ilyen lehetőségre! – Minek ez a sietség? – kérdezte halkan Andy. – Az első ajánlat, és ez is évekkel előbb jött, mint vártuk. Minek kapkodni? Gondoljuk át alaposan, és hozzunk olyan döntést, amely mindkettőnknek jó. – Komolyan beszélsz, Andy? Klinikai esetek lennénk, ha nem fogadnánk el ezt az ajánlatot. Én is tudom, te is tudod! – Én szeretem a Plunge-ot – mondta Andy csendesen. – Szeretem, amit együtt építettünk. Szeretem az irodánkat, a munkatársainkat, szeretem, hogy veled lóghatok mindennap. Szeretem, hogy senki sem írja elő, mit tegyünk, vagy hogyan tegyük. Nem hiszem, hogy fel akarnám adni ilyen hamar.

– Tudom, hogy szereted. Én is szeretem. De ez olyan lehetőség, amiért emberek milliói ölni tudnának! Legalábbis mindenki, aki a semmiből csinált egy vállalkozást. Andy, távlatokban kell szemlélned! Andy felállt, összeszedte a cuccát, majd megszorította Emily karját. – Még csak öt másodperce tudjuk. Adjunk magunknak egy kis gondolkodási időt, oké? Majd kitalálunk valamit. Emily ösztönösen az asztalra csapott az indulattól. Nem volt nagy ütés, de ahhoz elegendő, hogy megállítsa Andyt. – Nagyon remélem, Andy. Hajlandó vagyok megbeszélni, de azt már most közlöm, hogy nem pocsékolhatjuk el ezt az alkalmat. Nem tűröm, hogy magunk álljunk a sikerünk útjába! Andy a vállára akasztotta a táskáját. – Mármint azt nem tűröd, hogy én álljak a te sikered útjába. – Nem ezt mondtam! – tiltakozott Emily. – De kétségtelenül így értetted. Emily vállat vont. – Utálhatod őket, de akkor is ők a legjobbak, és azt ajánlják, hogy gazdaggá tesznek. Egyszer sem vagy képes távlatokban gondolkodni? – Mármint azzal az imádattal, ahogy te rajongtál mindig is az Elias-Clarkért? És hogy őszinték legyünk, Mirandáért is? Emily fenyegetően nézett rá. Andy tudta, hogy ott most abba kellene hagynia, de nem bírta. – Fogadni mernék, még mindig magadat hibáztatod azért, hogy kirúgtak. Habár sose volt nálad jobb titkárnője, máig azt gondolod, hogy Mirandának valahol joga volt úgy kidobni, mint a heti szemetet. Emily arcán végigvillámlott a harag. Andy tudta, hogy túl messzire ment. Ám Emily csak annyit mondott: – Most ne csináljuk ezt, oké? – Rendben. Nekem el kell intéznem ebédidőben pár dolgot – felelte Andy, azzal szó nélkül kiment. Nagyon hosszúnak ígérkezett a nap.

13. FEJEZET ADDIGRA MEG IS HALHATOK

Andy a taxi ülésének támlájára hajtotta a fejét, és beszívta a himbálózó légfrissítő nem is olyan kellemetlen vaníliaillatát. Hetek óta először történt meg vele, hogy nem akart hányni valamilyen szagtól. Mélyeket lélegzett belőle. Ekkor megszólalt a telefonja. – Szia – köszönt Maxnek. Remélhetőleg a férje nem hozza szóba a megbeszélést. Alig várta, hogy ma este beszámolhasson a családjaiknak a babáról, és nem akart örökösen Mirandán rágódni. – Hol voltál? Legalább ezer üzenetet hagytam Agathánál. Milyen volt a megbeszélés? – kérdezte türelmetlenül. – Hogy én? Ó, köszönöm, hogy érdeklődsz. Bizonyára aggódtál értem! – felelte az asszony. Annyira félt a megbeszéléstől, hogy egész éjszaka forgolódott, amitől Max se nagyon tudott aludni. – De komolyan, Andy, hogy ment? Meg akarnak vásárolni benneteket, ugye? Az asszony kiegyenesedett ültében. – Igen, meg. De te honnan tudod? – Mi mást akarhattak volna? – kukorékolt diadalmasan Max. – Tudtam én, tudtam! Fogadtunk is Milesszal, hogy mennyiért. Képzelem, milyen izgatottak vagytok! – Én nem az izgatott szót használnám. A rémült talán egy kicsivel közelebb áll a lelkiállapotomhoz. – Büszkének kellene lenned, Andy! Megcsináltad! Te és Emily, minden akadályt leküzdve, a semmiből építettétek fel ezt a dolgot, amit a világ legtekintélyesebb lapkiadója akar megvásárolni! Ennél jobb nem is történhetett volna! – Valóban megtisztelő – bólintott Andy. – Ám van néhány részlet, amely aggodalomra ad okot. – Semmi olyan, amit ne tudnátok kiiktatni, ebben biztos vagyok. Javasolhatok egy príma jogászt egy szórakoztatóipari cégtől, akit alkalmazunk. Ő majd elsimít minden problémát. Andy a kezét tördelte. Max úgy beszél róla, mintha már meg is kötötték volna az üzletet, holott csak délelőtt kapták az ajánlatot! – Mikor érkezik a család? – próbálta másra terelni a beszélgetést. – Szerinted gyanítanak valamit? – Már megmondtam, hogy mindent kézben tartok. Van egy házaspár, akik elintézik a lakomát. Egy óra múlva itt lesz mindenki. Már attól eldobják magukat,

ha bejelentjük a babát, és akkor még itt van ez az óriási hír! – Nem, én egy szót sem akarok szólni a… – Andy? Hallasz? Figyelj, el kell intéznem pár telefont. Viszlát, oké? Kattant a készülék, Andy feje pedig visszahanyatlott az ülés támlájára. Hát persze, a férje befektető, méghozzá nagybefektető. Teljesen érthető, ha lázba jött: ez a fordulat a lángész nimbuszával ruházza fel, ráadásul segít megtölteni Harrisonék pénzes ládáit. De Andy még nem készült fel rá, hogy közhírré tegye, mi történt. A baba, az más: az olyan hír, amit meg kell osztani a leendő nagyszülőkkel, még a Barbara Harrisonokkal is – de hogy egy egész estén Miranda Priestlyt taglalják? Köszöni, abból nem kér. Kezdeti fenntartásai dacára este tíz órakor el kellett ismernie, hogy fényesen sikerült a vacsora. Még senkinek sem volt mehetnékje. Mondjuk, az ő családjánál nem meglepő, mert ők úgy értelmezték az „ideje menni” kifejezést, hogy „ideje búcsút venni, összeölelkezni, még egyszer összeölelkezni, feltenni az utolsó kérdéseket, kimenni a mosdóba, ismét felajánlani, hogy elmosogatunk, és végigcsókolni a szobában mindenkit”, de felettébb szokatlan volt Barbaránál, aki nagyvilági, ám sosem sértő módon mindig késett, tapintatos finomsággal viselkedett, és korán távozott. Eliza kivételével, aki egy órája elment, mert a barátaival volt találkozója, a szűkebb család tagjai az utolsó szálig ott ültek a nappaliban, vidáman beszélgettek, rengeteget ittak, és úgy nevetgéltek, akár a tizenévesek. – Olyan hálás vagyok nektek! – mondta Mrs. Harrison, akinek a hangja semmit sem árult el az igazi érzelmeiről. Vagy lehet, hogy komolyan gondolta? Hogy egy kisbaba, egy új Harrison ígérete némileg tisztelhetőbbé és elfogadhatóbbá teszi az anyját? Egymás mellett ültek a támla nélküli sezlonon. – Egek, egy unoka! Természetesen mindig reménykedtem benne, de hogy máris! Ez ám a meglepetés! Andy igyekezett elengedni a füle mellett a „máris”-t. Max kérésére kihagyták azt a részletet, hogy a babát nem tervezték – senki se higgye, hogy ügyetlenségből csúszott be –, ám Barbara bizonyára nincs elragadtatva a boldogságtól, amiért Max és Andy tudatosan, két hónappal az esküvő előtt nemzették a gyereket. Jellemző egy ilyen alantas származású menyre! – Ha fiú lesz, természetesen Robertről nevezitek el – mondta Mrs. Harrison, és ez nem kérdés volt, hanem kijelentés. Még ennél is dühítőbb módon kizárólag Maxhez intézte a szavait, mintha egyedül ő dönthetne a névadás ügyében. – Természetesen – helyeselt Max, oda se pillantva a feleségére. Andy bizonyosra vette, hogy Max apjáról neveznék el a kisfiukat – ő sem akarta másként –, talán még a kislányuk is Roberta lenne, de akkor is felháborította az anyósa dirigálása. Jill látta a húga arcát, és köhécselt. Hangosan.

– Az ember sosem tudhatja. Nekem az az érzésem, hogy lányuk lesz. Egy édes, aranyos, icipici lány, hízelgő és bűbájos, pont az ellentéte az én három fiamnak, legalábbis remélem. – Egy lány valóban kedves lenne – bólintott Mrs. Harrison –, ám előbb-utóbb akarunk egy fiút, aki továbbviheti a családi vállalkozást. Andy óvakodott rámutatni, hogy nő létére tökéletesen elvezet egy vállalkozást, és a lánya is képes lenne rá. Azt sem jegyezte meg, hogy apósa férfi létére nem tett tanúságot túlzott üzleti érzékről, amikor a Harrison Médiakonszern nevében döntött. Max a feleségére sandított, és némán köszönetet mondott neki. Andy nagyanyja közbesipított a szemközti díványról: – Az a gyerek még hat hónapig nem születik meg. Addigra meg is halhatok, mely esetben ragaszkodom hozzá, hogy rólam nevezzék el. Az Ida úgyis divatos lesz, nem? Sorra visszahozzák a régi neveket. – Nagyi, még csak nyolcvannyolc vagy, és olyan erős, mint egy ló. Nem mész te sehova! – mondta Andy. – A próféta szóljon belőled! – felelte a nagyanyja, és gyors egymásutánban háromszor kiköpött. Jill összeütötte a tenyerét. – Elég a névadásból! Kér még valaki kávét? Mert ha nem, azt hiszem, ideje mennünk, hogy a szülők pihenhessenek egy kicsit. Andy hálásan mosolygott a nővérére. – Igen, elég fáradt vagyok, úgyhogy… – A mi családunkban senki sem érte még meg a nyolcvanat! – kiáltotta a nagyi. – Bolond vagy, ha azt képzeled, hogy nem halhatok meg már holnap! – Anya, hagyd abba! Makkegészséges vagy. Gyere, cihelődjünk. Nagymama legyintett. – Megéltem, hogy ennek is bekössék a fejét, holott azt hittem, sose megy férjhez. Erre nemcsak asszony, de rögtön várandós is! Egyik csoda a másik után! Pillanatnyi kínos hallgatás után Andy hahotázni kezdett. Ez annyira jellemző a nagyira! Átölelte az öregasszonyt, és odasúgta Jillnek: – Kösz, hogy kitakarítod őket innen! – De mielőtt távoznátok, van még egy izgalmas hírünk… – mondta Max, aki még fel is állt, hogy biztosan figyeljenek rá. – Krisztusom, ikrek! – nyögött fel a nagymama. – Két egyforma poronty egyszerre! – Ikrek? – kérdezte Mrs. Harrison, legalább három oktávval magasabb hangon. – Egek! Jill kérdően sandított a húgára, de az a férje pillantását próbálta elcsípni, hogy

figyelmeztesse. Max nem nézett rá. – Nem, nem, nem ikrek! A Plunge-ról van szó. Andy és Emily… – Max, kérlek, ne! – mondta Andy olyan kemény és hideg hangon, amennyire tudta, anélkül hogy jelenetet rendezett volna. Férje azonban vagy nem hallotta, vagy nem törődött vele. – …döbbenetes ajánlatot kaptak az Elias-Clarktól: meg akarják vásárolni a Plunge-ot! Pontosabban, lélegzetelállítóan gavalléros ajánlatot kaptak. Ennek a két lánynak sikerült a lehetetlen: elérték, hogy egy kezdő lapot máris észrevegyenek és megkörnyékezzenek! Emeljük poharunkat Andy kemény munkájára! Senki sem emelt poharat, mert mindenki egyszerre kezdett beszélni. Andy apja: – Elias-Clark? Ez azt jelenti, hogy megint az a kicsoda? Barbara: – Nos, nem is jöhetett volna jobbkor! Leteheted annak a kis hiábavalóságnak a terhét, és a babáddal töltheted az időt, amiben sokkal több örömed lesz. Esetleg beajánlhatlak néhány bizottságba… Jill: – Hű, gratulálok! Még ha nem is akarod eladni, maga az ajánlat egy megtiszteltetés! Andy anyja: – Nem tudom elképzelni, hogy ismét együtt dolgozz azzal a… azzal a… ejnye, hogy is hívják? Az, aki egy teljes éven át kínzott. Nagyi: – Micsoda, ennyit dolgozol ezen a nyavalyás valamin, aztán csak úgy eladod? Nem értem én ezeket a mai gyerekeket. Andy addig fixírozta fenyegetően Maxet, amíg az abba nem hagyta a járkálást, és át nem karolta az asszonyt. – Hát nem csodálatos? Olyan büszke vagyok rá! Jillnek észre kellett vennie a húga tekintetét, mert felpattant, és közölte, hogy erre az estére elég az izgalmakból, azonnal távozniuk kell, hogy Andy és Max alhassanak. – Holnap felhívlak a reptérről, oké? – Jill lábujjhegyre állt, hogy átkarolhassa Andy nyakát. – Drukkolok nektek, srácok! Ez tényleg a legnagyobb dolog! Az pedig nem érdekel, hogy ugyanakkor közölted velem, amikor az anyósoddal. Ne izgulj, nem vagyok megsértve. – Az jó – vigyorgott Andy. – Állapotos nők nem követhetnek el semmi rosszat, mint ezt mostanában megtanultam. Jill belebújt a kabátjába – farkasordító hideg volt, még novemberhez képest is –, majd azt mondta: – Élvezd ki, ameddig tart. Az embereknek csak az első a fontos. Lehetsz mindenórás a másodikkal, akkor sem adják át a helyet. No és a harmadik? – Felhorkant. – Simán rákérdeznek, hogy terveztétek-e. Mintha el sem képzelhetnék, hogy valaki önként és dalolva csinálja… Andy nevetett.

– Nem mintha mi önként és dalolva… – Részletkérdés. – Andy megigazította Jill haját a füle mögött. Kis híján elfelejtette már, milyen érzés egy-két zavartalan perc a testvérével. Az ország két végében éltek, így nagyon ritkán látták egymást, vagy ha mégis, úgyszólván mindig ott voltak a srácok, Kyle, Max és Andy mamája. Gyerekkorukban nem ragaszkodtak egymáshoz ennyire – a kilenc év korkülönbség azt jelentette, hogy Jill akkor került főiskolára, amikor Andy még kislány volt –, de az utóbbi öt-hat évben rászoktak, hogy rendszeresen beszéljenek telefonon, és igyekeztek sűrűbben találkozni. Még több mindenről lehetett beszélgetni, amikor Andy menyasszony lett, az esküvő előkészületeitől a vőlegények és férjek őrjítően érthetetlen viselkedéséig. Jill gyengéd szívű, segítőkész nyoszolyóasszony volt. Semmi sem hozhatta volna gyorsabban közös nevezőre őket, mint ez a gyerek. Jill élete az utóbbi tíz évben a fiai körül forgott, amit Andy ésszel megértett, de érzelmileg idegen maradt tőle. Most a készülődő anyaságban érezte, hogy több közös témájuk lesz a nővérével, mint valaha, és alig várta, hogy az élményeiről mesélhessen Jillnek. Körülbelül húsz percbe telt, hogy mindenki összeszedje a cipőjét, kabátját, elköszönjön, és elmondja az utolsó gratulációt. Mire bezárult az ajtó, Andy azt hitte, összeesik. – Fáradt vagy? – kérdezte Max, a felesége vállát masszírozva. – Igen, de boldog. – Úgy örült mindenki. Nagyanyád ritka jó formában volt ma este. – Nála ez nem ritkaság. Igen, csakugyan örültek. – Szembefordult Maxszel, aki a dívány mögött állt. Úgy döntött, nem beszél arról, hogy a férje szóba hozta az Elias-Clark ügyet. Max olyan keményen dolgozott, hogy minden tökéletes legyen ma este, és láthatólag szurkol neki. Andy kényszerítette magát, hogy csak a dolog jó oldalával foglalkozzon. – Köszönöm a mai estét. Valóban ritkaság, hogy sikerül mindenkit összeterelni. – Csakugyan jól érezted magad? – kérdezte Max. Olyan reménykedő volt a hangja, hogy Andy megmagyarázhatatlanul elszomorodott. – Csakugyan. – Én is. És annyira örültek a Plunge-nak is! Egyszerűen hihetetlen! Alig három év, és máris egy ilyen ajánlat… Andy felemelte a kezét. – Ezt majd máskor beszéljük meg, oké? Ma este csak örülni akarok. Max hozzálépett, hogy megcsókolja. Amikor a konyhai pulthoz nyomta a testével, Andyt elfogta az ismerős izgalom. Az esküvőjük óta először nem émelygett és nem volt kimerült. Max az alsó ajkát harapdálta, először gyengéden, azután mohóbban. Az asszony a házaspárra pillantott, akik a főzés után éppen

rendet tettek a konyhában. Max észrevette, mit néz. – Gyere – mondta érdesen, megragadva Andy csuklóját. – Nem kéne kifizetned őket? – kuncogott az asszony. Félig futnia kellett, hogy ne maradjon le Maxtől, aki a hálószobájuk felé igyekezett. – Nem kéne legalább elköszönnünk tőlük? Max behúzta a szobába, és halkan becsukta maguk után az ajtót. Szó nélkül levetkőztette a feleségét, és átölelte. Csókolózva rogytak le az ágyra, a férfi került alulra, az asszony felülre. Andy lefogta Max kezét, megcsókolta a nyakát. – Erre emlékszem! – mondta. Max hanyatt fordította az asszonyt, és ráfeküdt. Csodálatos volt minden: testének súlya, bőrének szaga, kezének érintése. Lassan, élvezettel szeretkeztek. Amikor vége lett, Andy a férje mellére hajtotta a fejét, és figyelte, hogyan csendesül szabályossá a lélegzete. Hallotta Stanley csaholását, amikor a szakácsok távoztak a lakásból. Valószínűleg elszunnyadhatott, mert amikor a legközelebb felébredt, a takaró tetején vacogott, és Stanley befurakodott kettejük közé. Magára húzta a paplant, és tíz-tizenöt percig várta az álmot, de hiába, pedig olyan fáradt volt, hogy megfordulni is alig bírt. Ez is egy újabb nyomorúsága a terhességnek: a teljes kimerültség és a vele járó, érthetetlen álmatlanság. Mellette Max egyenletesen lélegzett, mellkasa kiszámítható szabályossággal emelkedett-süllyedt. Amilyen energikus és tevékeny volt nappal, olyan békésen aludt éjszaka: hanyatt fekve, kezét sírszoborformán összekulcsolva a mellén, nagyon keveset forgolódva vagy mocorogva. Egy Boeing–747 is leszállhatott volna a hálószobájukban, mert Max legfeljebb sóhajt egyet, ujjnyival elmozdítja a fejét, és változatlan nyugalommal szuszog tovább. Meg kellett őrülni tőle! Óvatosan kibújt az ágyból, felvette Mrs. Harrison-köntösét, és a JFK újságos kioszkjában vásárolt, bolyhos úti zoknit. Felnyalábolta a morgolódó Stanley-t, végiglopakodott a folyosón, és lerogyott a díványra. A DVR-választékuk lehangoló volt: többnyire régi futballmeccsek, amelyeket Max felvett, de végül a neten nézett meg; néhány stúdióbeszélgetés a Nemzeti Futballszövetségről; a Magánpraxis egyik ősrégi epizódja; egy 60 perc, amelyet már látott; egy Modern család, de megígérte Maxnek, hogy ezt együtt nézik meg; és a Ma műsor esküvői különkiadásának befejező órája két héttel korábbról, amikor ő és Emily ellenőrizték az összes trendet és vásárlót, ami csak szóba került Kathie Lee és a Hoda között. A Live TV se volt jobb: a szokott éjszakai műsorok, néhány reklám, a HGTV-n a Dizájn Sztár ismétlése. Már éppen takarodót akart fújni, amikor megakadt a szeme valamin az éjféli adásban: A divat főpapnője: Miranda Priestly élete és kora! Francba! – gondolta. Muszáj? Emilytől és az egész világtól eltérően ő nem volt hajlandó megnézni, amikor egy évvel ezelőtt a mozikba került. Ki akar emlékezni

a hangra, az arcra, az örökös, elégedetlen korholásra? Úgy benne vannak, mintha tegnap történt volna – minek kellene színesben is megnéznie? Ám itt, a nappali biztonságában erősebbnek bizonyult a kíváncsiság. Muszáj. Hüvelykujja csak egy pillanatig tétovázott, mielőtt kiválasztotta a programot. A krémszín Prada ruhában, finom aranycsattal ékes, isteni tűsarkúban és természetesen az elmaradhatatlan Hermès karpereccel pompázó, dühös Miranda úgy nézett rá, mint aki ölni tudna. – Nem hiszem, hogy ez a megfelelő hely vagy idő – mondta jeges hangon annak a szerencsétlennek, aki a kamerát fogta. – Bocsánat, Miranda – válaszolta egy testetlen hang. A képernyő átmenetileg elfeketedett. Egy másodperccel később Miranda ismét megjelent, még mindig az irodájában, ezúttal gyapjúszövet kosztümben, valószínűleg Chanelben, és bokacsizmában, semmivel sem kellemesebben, mint előzőleg. – Aliyah? Hallasz? A kamera elfordult egy magas, ösztövér lányra, aki egy nappal sem lehetett idősebb huszonegynél. Fényes fehér cicanadrágot, a Mirandáéhoz kísértetiesen hasonló bokacsizmát, férfias szabású selyeminget és gyönyörű kasmírgyapjú mellényt viselt. Hullámos haja csapzott és rendetlen volt, abban a szexi Giselle Bündchen-stílusban, amilyenre Andy sose tudta megcsinálni a magáét, a szemét vastagon körülrajzolta fekete ceruzával. Olyan volt az arca, mintha Miranda éppen szexelés közben zavarta volna meg a titkárnői asztalon: csábító, fülledt, pajzán. És természetesen halálra rémült. – Tájékoztass mindenkit, hogy készen állok a próbára. Délutánra volt beütemezve, de húsz perc múlva távozom az irodából. Gondoskodj róla, hogy várjon az autó. Hívd fel Caroline-t mobilon, és emlékeztesd a délutáni időpontra. Mi történt azzal a szatyorral, amit elvittél javíttatni? Három órákor szükségem lesz rá. Továbbá a ruhára, amelyet a New York-i Városi Könyvtár rendezvényén viseltem tavaly vagy tavalyelőtt. Vagy talán a gyermek-AIDS vacsorán? Vagy tavaly azon a partin, abban a rémes tetőtérben, az őszi divatbemutatók után? Nem emlékszem, de te tudod, melyikre gondolok. Ott legyen a lakásomon ötkor, a megfelelő szandállal. És néhány fülbevalóval. Ma estére foglalj asztalt a Nobuba, korai vacsorához, holnap pedig reggelihez a Four Seasonsben. Gondoskodj róla, hogy ezúttal kellő mennyiségben szervírozzanak rózsaszín grépfrútlevet, és ne csak a fehéret, ami pocsék. Szólj Nigelnek, hogy ma délután kettőkor várjon rám a James Holt-stúdióban; mondd le a fodrászomat, de igazold vissza a manikűrt és a pedikűrt. – Egyetlen pillanatra szünetet tartott, hogy lélegzetet vegyen. – Továbbá ma este szükségem lesz a Könyvre, tizenegy után, de éjfél előtt. Ne hagyd ott, ismétlem, ne hagyd ott az idióta portásnál, és ne hozd fel a lakásomra, hacsak

nem vagyok ott. Ma este… otthoni vendégeink lesznek, és azokra nem lehet rábízni. Ennyi. A lány nem túl bizalomgerjesztően bólogatott. Andy tüstént látta, hogy új, és órák, ha ugyan nem percek választják el a kirúgástól. Nem volt nála se papír, se ceruza, nem volt képes megjegyezni az összes óhajt, sem kicsikarni a válaszokat. Andy agya ösztönösen lődözni kezdte a kérdéseket: Pontosan mit kell tudnia „mindenkinek” a próbáról? Hol tartózkodik jelenleg a sofőr, képes lesz-e időben visszaérni? Hova megy Miranda? Mire kapott időpontot Caroline, és tud-e már róla? Melyik szatyor? Kész lesz-e háromra, és ha igen, hogyan juttatom el az irodába? Az irodában lesz-e akkor még Miranda, vagy már hazament? Melyik ruha? Tudom, hogy ezen az összes eseményen más-más ruhában jelent meg, akkor meg honnan a pokolból tudjam, melyikre gondol? Adott-e támpontot színben/fazonban/tervezőben, hogy szűkíthessem a keresést? Melyik szandál? Van-e most kiegészítő-szerkesztőjük, és be tudja-e szerezni időre a fülbevalókat? Melyik áll a legjobban a titokzatos ruhához? Pontosan hány órára foglaljak asztalt a Nobuban? És a tribecai Nobuban, vagy az Ötvenhetedik utcaiban? És a reggelihez a Four Seasonsben? Hétre, nyolcra? Tízre? El ne felejtsek küldeni az igazgatónak valamilyen ajándékot, amiért tartalékolt grépfrútlevet. Nigelt megkeresni, szuperfontos információt továbbítani, szépségápolási időpontokat visszaigazolni. Elővigyázatosságból lakosztályt foglaltatni a Peninsulában, mert Miranda okvetlenül fel fog hívni éjnek évadján, panaszkodik az otthoni vendégekre (akik kétségtelenül a férje barátai), és azonnali szöktetést követel. Sofőrt figyelmeztetni, hogy Mirandát valószínűleg éjszaka kell átszállítani a lakásából a hotelbe. Lakosztályt Pellegrinóval feltöltetni, holnapi megfelelő munkaruhát odavitetni, kiegészítőkkel, cipővel, pipereszerekkel együtt. Szemhunyást sem aludni, amíg át nem segíted Mirandát ezen az embert próbáló időszakon. Ismételd. A kamera otthagyta Mirandát, követte a lányt vissza az asztalához – ugyanahhoz az asztalhoz, amelynél Andy ült tíz éve –, és figyelte, amint lázasan körmöl miniatűr post-it cédulákra. A kamera ráközelített az egyetlen legördülő könnycseppre a hamvas őszibarack-arcon. Andy torka összeszorult. Leállította a filmet. „Szedd össze magad!”, sziszegte magának. Észrevette, hogy a körmei a tenyerébe vájnak, görcsösen markolja a távirányítót, és gyakorlatilag a füléig felhúzza a vállát. Félt felnézni a kimerevített képre, majdnem úgy félt, mint mikor olyan filmeket nézett, amelyekben fiatal lányok futnak magányosan a rengetegben, fülhallgatósan, angyali gyanútlansággal, nem sejtve, hogy a tébolyult sorozatgyilkos mindjárt rájuk vetődik az egyik fa mögül. Ezért nem volt hajlandó megnézni a filmet, amikor kijött, hiába ugratták és heccelték. Napi huszonnégy órában érezte magát így, egy teljes éven át. Miért kellene elviselnie ismét? Stanley megugatta a saját képét az ablakban. Andy magához ölelte a kutyust. – Főzzünk egy csésze teát, fiam? Mihez van hangulatod? Mentához?

A pincsi bután bámult rá. Andy felállt, kinyújtózott, újrakötötte a pongyoláját. Mivel nem akarta bekapcsolni a kannát, addig kotorászott a pulton levő hatalmas tálban a teás és kávés tasakok között, amíg nem talált egy gyógyfüvest. Bedobta a gépbe, hozzátett egy tasak kristálycukrot (nincs több édesítő!), egy löttyintés tejet, és nem egészen egy perc múlva vissza is ülhetett a díványra. Emily még mindig tartotta a kapcsolatot egy csomó emberrel a Runwaynél, akik tájékoztatták Miranda számtalan nevetséges követeléséről, a vérlázító kirúgásokról, a nyilvános megalázásokról. Úgy tűnik, a nőt egy cseppet sem lassította le vagy tette szerényebbé a kor. Még mindig gyorsabban fogyasztotta az asszisztenseket, mint a marhasültet. Még mindig az ennyi szóval nyomatékosította szinte minden parancsát. Még mindig feltelefonálta éjjelnappal a beosztottait, és leteremtette őket, amiért nem olvasnak a gondolataiban, vagy nem találják ki az igényeit, mielőtt lecsapta, hogy rögtön újra telefonáljon. Andynek bizonyosan nem kellett megnéznie ezt a rövid részletet, hogy megidézze a múltat – a mai napig pánikrohamot kapott, ha meghallotta a buszon vagy egy bár túlsó végéből egy bizonyos régi típusú Nokia csörömpölését, amelyet rikító színekben zúdított rá a tévé. Hónapoknak kellett eltelnie a párizsi sorsfordító nap után, hogy ismét végig tudja aludni az éjszakát, hogy ne riadjon fel levegőért kapkodva, mert azt álmodta, hogy elfelejtett teljesíteni valamilyen feladatot – megint elhagyta a Könyvet, vagy a rossz vendéglőbe küldte munkaebédre Mirandát. Attól a pillanattól, hogy otthagyta őket, egyetlenegyszer nem vett a kezébe Runwayt, ami persze ott vigyorgott rá minden kioszkból, fodrászszalonban, orvosi váróban, manikűrön, pedikűrön, mindenütt. Amikor a Boldogan élteknél felkínálta neki az állást egy nála alig pár évvel idősebb lány, aki „egy csomó írói szabadságot” ígért addig, amíg nagy vonalakban jóváhagyott témákról ír, és határidőre szállít, Andy úgy érezte, új élet kezdődik számára. Lily Boulderbe költözött, Alex szakított vele, a szülei bejelentették, hogy elválnak. Andy pár hónapja töltötte be a huszonnégyet, és egyedül élt egy városban, amelynek félelmetes nagyságát, noha majdnem két éve lakott itt, most fogta fel igazán. Társaságnak ott volt a tévéje, ha akarta, egy-egy főiskolai barát. Majd pedig, hála istennek, Emily. Miranda fülsértő hangja visszalökte a valóságba. A szünet lejárt, a képernyőn ismét beindult a dokumentumfilm. Andy csak egy percig nézte, ahogy Miranda hamarosan lapátra kerülő titkárnője reménytelenül próbálja megjegyezni a nyakába zúdított teendők listáját. Látta, hogyan váltja fel a meghökkenést és a pánikot a lány arcán a vereség beismerése, és mérhetetlenül megsajnálta. Csak őt fogja meglepni a kirúgás, mert kétségtelenül meg van győződve róla, hogy ez az állás a belépőjegye egy nagyobb, jobb világba. Valószínűleg fel sem fogná, hogy

nyolc-tíz év múlva, ha majd ott ül a saját nappalijában, talán egy férjjel és várandósan, még mindig hányni és gyilkolni tudna, ha meghallana egy bizonyos csengőhangot, vagy kiszúrna egy fehér sálat, vagy véletlenül rákapcsolna egy bizonyos műsorra a televízióban. Mintegy végszóra a képernyő alján kiírták, hogy egy nap telt el az utolsó jelenet óta. Miranda, szédületes Burberry kabátban, vállán Yves Saint-Laurent táskával éppen kijött az előszobába, útban egy löncsre vagy egy megbeszélésre. Addig bámult mereven az Emily helyét elfoglaló, vezető titkárnőre, akit Andy nem ismert, amíg az fel nem mert nézni. – Bocsásd el – mondta Miranda, nem fárasztva magát azzal, hogy akár egy decibellel is lejjebb csavarja a hangját. – Pardon? – kérdezte az Emily-titkárnő, nem azért, mert nem hallotta, hanem megdöbbenésből. – Őt – felelte Miranda, a másodtitkárnő felé bökve a fejével. – Ez egy idióta. Itt ne lássam, amikor visszajövök. Haladéktalanul kezdj el interjúvolni. Elvárom, hogy ezúttal különb munkát végezz. Megkötötte mikroszkopikus derekán az övet, és kivonult az irodából. A kamera visszafordult a másodtitkárnőhöz, akinek olyan volt az arca, mintha megütötték volna. Mielőtt a lány hatalmas, bársonyos szeméből kibuggyantak volna a könnyek, Andy megrázta a fejét, és kikapcsolta a tévét. Eleget látott.

14. FEJEZET MIRANDA PRIESTLY ÉPP CSAK AZT NEM MONDTA RÁD, HOGY ISTENI VAGY!

Andy elnevette magát, amikor Emily olyan erővel markolta meg a karfát, hogy elfehéredtek az ujjpercei, mielőtt leereszkedett az egyik székre az első sorban, közvetlenül az oldalvonal mellett. Emily végigmérte. – Nem tudom, mi olyan nevetséges. Én legalább csak lesérültem, de nem vagyok akkora, mint egy hegy! Andy lenézett a hasára, amely takargathatatlanul kikerekedett az ötödik hónapra, és mosolyogva bólintott. – Én akkora vagyok. – Ezek a székek tisztára Jay-Z stílusúak – jegyezte meg Emily, és körülnézett. Max és Miles a kispadról figyelték a bemelegítést a pasik mennyországában. Tekintetükkel követték a kétszáztíz centis játékosokat, ahogy futnak, cseleznek, kosárra dobnak. – Milesnak időnként vannak jó ötletei. – Legalább egy kicsit érdekelne a kosárlabda – mondta a hasát simogatva Andy. – Úgy érzem, nem igazán méltányoljuk. Mögöttük felzúgott a tömeg, amikor Carmelo Antonio befutott a pályára melegíteni. – Kérlek! – Emily a szemét forgatta. – Én az első sor VIP-élményéért jöttem ide, te az evés miatt. Amíg ezt szem előtt tartjuk, nincs semmi baj. Andy beleszúrt villájával a parmezános-szarvasgombás tésztába, és a szájába tömte. – Egyszer igazán kipróbálhatnád… Emily elfehéredett. – Mi van? Az orvos előírta, hogy hízzak tizenöt kilót… – Ez mind a kilenc hónapra vonatkozik? Nem csak az első felére? – kérdezte Emily, undorral sandítva Andy megpúpozott tányérjára. – Nem vagyok a terhesség szakértője, de egyértelműen a legjobb úton vagy afelé, hogy olyan legyél, mint Jessica Simpson. Andy mosolygott. Igen, most, hogy elmúlt a hányinger, alkalmanként szívesen repetázott a minyonból és a pizzából. Nem csak a hasa lett nagyobb: az arca és a feneke is kikerekedett, de tisztában volt vele, hogy nincs ebben semmi különös. Egyedül akkor jutott eszébe, ha Emilyvel beszélt, aki még mindig úgy emlegette a terhes asszonyokat, hogy „kövérek” és „abrakolnak”. Tudomásul vette, hogy az

evés lett az egyetlen megmaradt élvezete, és különben is, ha valaki ránéz egy terhes nőre, nem az jut az eszébe, hogy nagy-e vagy kicsi, kövér-e vagy sovány, sőt akár magas-e vagy alacsony, csak az, hogy terhes. A férjek odafordultak és intettek. Emily visszaintett, de közben felszisszent. Megérintette a hasát. – Jézusom, de fáj! És nincs egy tisztességes fájdalomcsillapító! Csak mert néhány lúzer rákapott az oxikodonra, mi, többiek, szedhetünk életünk végéig advilt! – Megmondtam, hogy őrültség volt ma idejönnöd. Ki jön el a Madison Square Gardenbe ugyanazon a héten, amikor kiírták a kórházból? – Miért, mit kellett volna csinálnom? – kérdezte őszinte csodálkozással Emily. – Kuksoljak otthon, nézzek tévét pizsamában, miközben ti itt vagytok? Különben is – bólintott az első sor felé a pálya másik oldalán – otthon nem láthatnám Bradley Coopert. – Ő pedig nem csodálhatná meg aranybarnaságodat – jegyezte meg Andy. Emily végighúzta az ujját a járomcsontján. – Pontosan. Az újévi utazás a Vieques-szigetre Emilyvel és Milesszal egyszerűen mesés volt: tengerre néző, isteni villa két lakosztállyal, magánmedencével, gyümölcsös-rumos koktélokra szakosodott mixerrel, rengeteg úszással, teniszezéssel és lustálkodással a homokon. Nemcsak hogy egyszer sem csípték ki magukat, ha elmentek valahova, de némelyik este még azzal sem fáradtak, hogy lecseréljék a fürdődresszüket és a strandruhájukat. Andy és Emily úgy egyeztek meg, hogy vakáció közben nem tárgyalnak se az Elias-Clarkról, se más üzleti ügyről, és ehhez is tartották magukat, kivéve azt az egy estét, amikor szóba került, hogy tengerparti nyaralóba kellene beruházni a vételárat. Andy tudta, hogy a halaszthatatlant halogatják. A hazatérésük utáni első hétfőre már be volt ütemezve egy konferenciahívás Stanley-vel. De addig egy teljes héten át későn feküdtek, derekasan ittak (Andy olykor megengedett magának egy pohár pezsgőt, utána pedig rengeteg kalóriadús, alkoholmentes piña coladát; terhesen végre megértette, milyen lehet Maxnek, aki még ennyi év után sem iszik egyetlen kortyot sem), szemét bulvárlapokat olvastak, és napi nyolc órában napfürdőztek. Andynek ez volt a legpihentetőbb vakációja, addig, amíg Emily vakbélgyulladást nem kapott. – Biztos csak ételmérgezés – közölte a nyolcadik napon, amikor sápadtan, verejtékezve, elgyötörten jelent meg a reggelizőasztalnál. – És egy pillanatig se higgyétek, hogy terhes vagyok, mert nem vagyok az! – Honnan tudod? Ha taccsolsz, akkor valószínűleg… – Ha a tabletta és a spirál sem akadályozza meg a terhességet, akkor

felléphetek a vurstliban, mint termékenységi csodaszörny! – Kétrét görnyedt, levegőért kapkodott. – Nem vagyok terhes! Miles egy sajnálkozó pillantást vetett a feleségére, de azért tovább tömte magába a bundás kenyeret. – Megmondtam én neked, hogy az a kagyló nem jól néz ki! – Ja, de én is ettem belőle, még sincs semmi bajom – mutatott rá Max, miközben koffeinmentes kávét töltött magának és Andynek az acélkancsóból. – Egy is elég – mondta Emily férje, a Timest böngészve az iPadjén. Andy figyelte Emilyt, aki óvatosan felállt, és a kezét a hasára tapasztva olyan sebesen vonult vissza a szobájába, ahogy csak bírt. – Aggódom érte – mondta a férfiaknak. – Estére nem lesz semmi baja – felelte Miles, de fel se pillantott. – Tudod, milyen. Max és Andy összenéztek. – Nem mész be hozzá? – kérdezte halkan Max. Andy bólintott. Emily az ágytakarón fetrengett. Görcsösen összehúzta magát, arca eltorzult a fájdalomtól. – Azt hiszem, mégsem ételmérgezés – suttogta. Andy telefonált a recepcióra, hogy van-e orvos. Megnyugtatták, hogy mindjárt küldik a szállodai ápolónőt. Az asszony egy pillantást vetett Emilyre, megnyomkodta a hasát, kijelentette, hogy vakbélgyulladás, és elküldött egy SMS-t. Pár perccel később befutott a szállodai furgon, hogy elszállítsa Emilyt a helyi rendelőbe. Miután Emily elnyúlt a középső padon, mindannyian bezsúfolódtak a furgonba. Több mint egy hete voltak Viequiesen, de azt leszámítva, amikor átugrottak egy másik hotelbe ebédelni, még egyikük sem tette ki a lábát az üdülőből. Az út a rendelőig rövid volt, de rázós. Csupán Emily nyöszörgése törte meg a csendet, miközben a többiek kibámultak az ablakon. Amikor befordultak a parkolóba, Max mondta ki elsőnek, amire gondoltak. – Ez a rendelő? – bámult a befejezetlen vegyesbolt és a katonai hangár hibridjének tűnő, rozzant építményre. A homlokzatra a Centro de Salud de Familia szavakat írták neonnal, de a betűknek több mint fele kiégett. – Én nem megyek be oda – rázta a fejét Emily, akit mintha ennyi erőfeszítéstől is az ájulás kerülgetett volna. – Nincs választásod – felelte Miles. Nyaka köré kanyarította a felesége egyik karját, és intett Maxnek, hogy csinálja ugyanezt Emily másik oldalán. – Valamilyen segítséget kell szereznünk. Félig ölben vitték be Emilyt az ajtón egy kihalt helyiségbe. Csak egy magányos kamasz tartózkodott odabent, aki valami fekete-fehér filmet nézett a falra szerelt

televízióban. Mintha a nyolcvanas évek elején készült Közkórház egyik epizódja lett volna. Emily felnyögött. – Vigyetek ki innen. Itt meg fognak ölni, ha ugyan nem halok meg előbb! Miles a felesége vállát masszírozta, Max és Andy elment segítséget keresni. Az asztal a szoba hátsó részében üres volt, de az ápolónő, aki idekísérte őket az üdülőből, nyugodtan bement mögéje, kinyitott egy mellékajtót, és beordított. Előjött egy meghökkent képű asszony, kórházi zöldben. – Van itt egy fiatal nő, alighanem vakbélgyulladással. Haladéktalanul szükségem van vérképre és hasi röntgenre – parancsolta az ápolónő. A műtősruhás asszony egy pillantást vetett az ápolónő jelvényére, és fáradtan bólintott. – Hozzák be ide hátra – mondta, és intett a csoportnak, hogy kövessék. – Vérképet tudunk csinálni, de a röntgengép kipurcant. A folyosón kiszámíthatatlan rendszertelenséggel hunyorogtak a lámpák. Andy hallotta, hogy Emily sír. Tízéves ismeretségük alatt ez volt az első alkalom, amikor kiborult. – Csak egy vérvétel! – próbálta megnyugtatni Andy. A műtősruhás asszony mindenkit beterelt egy vizsgálóba, az asztalra terített egy kétes tisztaságú pamutköntöst, azután szó nélkül kiment. – Hamarosan jönnek levenni a vért. Nem szükséges átöltöznie – mondta a szállodai ápolónő. – Az jó, mert egyébként sem állt szándékomban – felelte a hasát markolászó Emily. Bejött egy másik asszony, ugyancsak műtősruhában. – Maga a Lyme-kóros? – kérdezte a csíptetős dossziéját bámulva. – Nem – felelte aggodalmas képpel Miles. – Ó? Mert nekem itt az… – Gyanítható vakbélgyulladás – vágott közbe a szállodai ápolónő. – Csak egy fehérvérsejtszámmal és egy röntgennel kell igazolni. A neve Emily Charlton. Újabb öt perc következett, amelyben Emily és a műtősruhás asszony kétszerháromszor ellenőrizték, hogy vadonatúj-e a tű, és ép-e a csomagolás. Végül Emily odanyújtotta a karját, és felszisszent, amikor vért vettek tőle. Utána a szállodai ápolónő egy másik szobába kísérte őket, ahol állítólag épp most javították meg a röntgengépet, majd visszatért a hírrel, hogy csakugyan vakbélgyulladás, amelyet haladéktalanul műteni kell. A műtét szóra Emily megszédült, és kis híján leesett az asztalról. – Az kizárt. Olyan nincs. Max a szállodai ápolónőhöz fordult.

– Van kórház a szigeten? Esetleg olyan, amelyik valamivel… modernebb? Az ápolónő a fejét rázta. – Ez csak rendelő. Nincs felszerelve sebészeti beavatkozásokhoz, de még ha fel lenne, akkor sem javasolnám. Emily hangosabban kezdett el sírni. Miles olyan képet vágott, mintha őt is az ájulás kerülgetné. – Nos, bizonyos vagyok benne, hogy a szállóvendégeken korábban is végeztek kisebb műtéteket. Mi legyen a következő lépés? – Át kell vitetnünk helikopterrel San Juanra. – Oké. Az mennyi idő? A többi vendégükkel is ezt csinálták? – Nem. Volt egy asszony, aki idő előtt kezdett el vajúdni, a másiknak borzasztó vesegörcse volt. Ja, és volt az idős úr, aki enyhébb szívrohamot kapott, de egyik sem ment San Juanra. Mindig Miamiba repülnek. – Mikor kell műteni? – kérdezte Max. – Attól függ. Természetesen minél előbb, annál jobb, különben perforálódhat a vakbél. Tekintve, hogy a fájdalmak nemrég kezdődtek, és a fehérvérsejtszáma még nem veri az eget, valószínűleg odaérnének. Andynek ennyit kellett hallania, hogy átkapcsoljon Runway-tervező módba. A repülőtér felé menet, a rázós úton egyszerre használta Max telefonját és a sajátját, miközben parancsokat ordított Milesnak. Egy órán belül sikerült egy kisgépet bérelnie, odaszervezett egy mentőautót a miami nemzetközi repülőtérre, és felhívott a miami Mount Sina-i kórházban egy sebészt – Alex egyik főiskolai barátját –, hogy valaki azonnal operálja meg Emilyt. Azt tervezték, hogy amint Miles és Emily felszálltak a gépre, ők visszatérnek a hotelbe, mindenkinek becsomagolják a cuccát, azután felugranak az első miami járatra. – Döbbenetes vagy – szólalt meg Max, miközben Andy éppen búcsúzkodott a kisgépen. – Úgy csinálod, mint egy profi szervező. Még sose láttam ilyet. – Az én tanítványom – mondta bágyadtan mosolyogva Emily. – Magam képeztem ki. – Na ja, de akármilyen őrült kakadu vagy, meg sem közelíted Mirandát – felelte Andy, gyengéden megkocogtatva Emily homlokát. – Így merj kritizálni legközelebb. Mindent összevéve a műtét simán lezajlott. Mivel Emily vakbele félig perforálódott, majdnem egy hétig bent tartották a kórházban, de nem voltak súlyosabb komplikációk. Andy és Max, akik két napot lent töltöttek Miamiban, még láthatták az irdatlan virágkompozíciót, amelynek kísérőkártyájára annyit írtak: „Miranda Priestly irodájától”. Emily műtétje miatt át kellett ütemezni a konferenciahívást. Andy boldogan tért vissza a szerkesztőségbe, ahol egy egész áldott hétig nem háborgathatta az újabb Elias-Clark értekezlet kísértete.

Megszemlélt a szomszédságban pár bababutikot, kipróbált néhány babakocsit, és kiválasztotta a legédesebb citromzöld-fehér, elefántmintás ágyneműt, ami fiúnak is, lánynak is jó lesz. Emily két perccel az után hívta, hogy leszálltak a JFK-n, és közölte, hogy Miles szerzett jegyet a Knicks aznap esti mérkőzésére. Andy csak a fejét csóválta. Ki más lenne képes átvonulni a repülőtérről egyenesen egy kosárlabdameccsre – ráadásul abszolút mesésre kirittyentve – alig pár nappal az után, hogy kioperálták valamijét? Még egy darabig figyelték a bemelegítést, aztán Andy követelésére átvonultak a privát klubba erősítésért. Andy megpakolta a tányérját garnélával és koktélszósszal, tarisznyarák-ollóval és vajjal, roston sült csirkével, főtt kukoricával és négy embernek elegendő sós-leveles süteménnyel. Letette az ellátmányt egy sarokasztalra, majd visszatért egy hatalmas pohár kóláért (most az egyszer nem fog megártani), és egy arasznyi vastag csokoládéhabos tortaszeletért. – Te az aranyéremre izzítasz? – kérdezte Emily, aki parányi tányérkából csipegette a nyers zöldséget. – Az ötödik hónapban vagyok, és úgyis akkora leszek, mint egy ház. Legalább élek egy kicsit – felelte Andy, és félbeharapott egy garnélát. Emily túlságos buzgalommal kereste a hírességeket a VIP-társalgóban, hogy odafigyeljen. Tekintete lassan, óvatosan járt körbe-körbe, megvizsgált minden arcot, minden cipőt. Egyszer csak hatalmasra nyílt a szeme. Andy követte a pillantását, és felhördült. A garnéla megakadt a torkán. Tudott lélegezni, de hiába köhögött: a garnéla nem mozdult se fel, se le. Emily fenyegetően nézett rá. – Kérlek, nem tudnád lenyelni? Miranda van itt! Andy teleszívta magát annyi levegővel, amennyi belefért, és teljes erejéből köhögni kezdett. Némi fuldoklás után a garnéla kirepült a száján, bele a tenyerébe. Szalvétába göngyölte, és az asztalukra dobta. – Ehhez foghatóan undorító viselkedést még nem láttam – sziszegte Emily. – Legközelebb talán hányd végig az asztalokat! – Jól vagyok, kösz a kérdésedet. Méltányolom, hogy aggódsz értem. – Mi a fenét keres egy Knicks-meccsen? Miranda nem is szereti a kosárlabdát. – Újabb lopott pillantás. – Aha, látom már! A barátjával van itt. Biztosan az szereti. Andy hunyorított, és meglátta Miranda mellett a szoba túlsó végében Rafael Nadalt. Kávéztak, és Miranda kacagott minden egyes szón, amit a teniszező kiejtett a száján. Miranda fogai szabályosak és normálisak voltak – nem volt rajtuk semmi különös, sem pozitív, sem negatív értelemben –, de Andy libabőrös lett minden alkalommal, amikor nagy ritkán mosolyogni látta Mirandát. Arcán megfeszült a sápadt bőr, az a vékony, vértelen száj még jobban elvékonyodott, és a foga mintha megnyúlt volna, készen rá, hogy kivágódjon a szájból, és megmarja,

aki túl közel merészkedik… Andyt a gondolattól is kilelte a hideg. – Jesszus, de isteni! – sóhajtott Emily, szégyentelenül bámulva Nadalt. – Szerinted lefekszenek egymással? – kérdezte Andy. Emily szemöldöke a hajvonaláig felszaladt. – Viccelsz, ugye? Ő Miranda múzsája! Az ő kis ideálja! Úgy szereti, majd’ megeszi! Andy belemártott a vajba egy rákollót. – Keressük meg a srácokat. Nem akarom megkockáztatni, hogy Miranda lerohanjon. Elég izgalomban volt részem az utóbbi napokban, és gondolom, neked is. – Ne légy nevetséges! – szólt rá Emily, és sziszegve felállt. Lesimította a haját, és lepöckölt egy képzelt szöszt a kasmírgyapjú pulóveréről. – Természetesen üdvözölni fogjuk. Virágot küldött nekem a kórházba! Bárdolatlanság lenne, ha nem köszönném meg. – Nem ő küldte, Emily. Nem emlékszel… Elkésett. Emily a karjánál fogva már fel is rántotta a székből, de közben olyan látszatot tudott kelteni, mintha csak felállni segítene egy nagy fenekű terhes asszonynak. Megmarkolta Andy csuklóját, és vonszolni kezdte. – Te csak gyere utánam! – Olyan gyorsan keresztülvágtak a szőnyegen, hogy nem egészen tíz másodperc múlva ott álltak Miranda asztalánál. Andy a csuklójára sandított, amelyet Emily keze úgy szorított, akár a satu. Ötperces tűzriadóért imádkozott, hogy futhasson ki-ki, amerre lát. De csak meghökkent csend volt, amíg az életben még nyalkább teniszező meg nem köszörülte a torkát. – Van valami, amire autogramot szeretnének kérni? Vagy jó lesz ez a papírszalvéta? – kérdezte Emilytől, mert Andy a földre szegezte a tekintetét. – Ó, nem, nem, nem, nem – hebegett Emily, ami nagyon nem volt jellemző rá. Nadal elnevette magát. – Jaj, de szamár vagyok, elég lett volna ránézni magukra. Hát persze, hogy nem tőlem kérnek autogramot, hanem Ms. Priestlytől! – Mirandához fordult. – Bár értem is annyi gyönyörű fiatal lány rajongana, mint érted! – Ó, Rafa! – Miranda nevetett, amitől a bőr azon a vérfagyasztó módon feszült meg a fogain. – Te hízelegsz nekem! Nekem is, gondolta Andy. Csak nem most nevezte gyönyörűnek Rafael Nadal? Miranda rátette a kezét Nadal karjára, és ismét kacarászott. Emily és Andy összenéztek. Miranda flörtöl! Szerencsére Emily megtalálta a hangját, mielőtt még kínosabb helyzetbe kerültek volna. – Tulajdonképpen Emily Charlton vagyok, ő pedig Andy, vagyis Andrea Sachs.

A Plunge-tól. Csak az idomításunkat ne hozd szóba! – gondolta Andy. – Nagyon szépen köszönöm a virágokat! Isteni szépek voltak, és ez olyan nagy figyelmesség volt tőled! Miranda fagyosan nézett rájuk, pedig Andy tudta, hogy felismeri őket. Ettől függetlenül lángba borult az arca, amikor Miranda lassan végigjártatta rajta a tekintetét, és Andy most is a legszívesebben levágatta volna mind a két lábát, amikor Miranda pillantása megállapodott a cipőjén (ma történetesen egy mocskos Converse surranón, amit a szekrénye üledékéből bányászott elő, elvégre megérdemli a kényelmet). De igazából akkor szeretett volna elszaladni, amikor Miranda tekintete feljebb csúszott, és megállapodott a hasán. – Lám, lám! – mondta, úgy bámulva Andy derekát, mint egy IMAX képernyőt. – Csak nem anyai örömök elé nézünk? – Igen, izé, a férjem és én gyereket várunk – hadarta Andy. Érthetetlen módon szükségesnek tartotta, hogy bedobja Max létezését. – Valamivel túl vagyok a félidőn. Erőt gyűjtött ahhoz, aminek jönnie kell – valószínűleg egy szemöldökrándítás lesz, és egy olyasféle megjegyzés, hogy „még csak félidős, hm?” –, így ő döbbent meg a legjobban, amikor Miranda ismét elmosolyodott, és ez a mosoly még csak nem is volt hátborzongató. – Micsoda boldogság! – mondta őszintének tűnő hangon. – Imádom a kisbabákat! Az első? Igazán bájos kismama. Andy annyira megdöbbent, hogy nem bírt válaszolni. Csak bámult Mirandára, bólogatott, és védelmező mozdulattal megsimította a hasát. Nem is tudta, jól hallotta-e, amit Miranda mondott. – Igen, az első, és nem is akarják tudni, mijük lesz. De te csak ne aggódjál, Miranda! Andrea csak a tavasz végén szül, így bőven marad időnk, hogy tisztázzuk a részleteket… Miranda szeme hidegen megvillant, a szája vékony, sziszegő kobrakígyóvá torzult. – Nem arra tanítottalak, hogy társaságban üzletről beszélni otrombaság? Emily visszahőkölt, mintha pofon csapták volna. – Elnézést, én nem… – Ugyan már, Miranda, ne bántsd őket! – nevetett Rafael. Tekintete találkozott egy barátjáéval vagy egy rajongójáéval, aki a bárpult mellett állt, és kimentette magát. – Nagyon örültem. Sok szerencsét… mindenben. – Andy hallotta a hangjában a figyelmeztetést. – Sajnálom, Miranda, én csak azt gondoltam, h-hogy… Miranda félbeszakította Emily hebegését.

– Ha meg szeretnéd beszélni, hétfőn reggel felhívhatod Stanley-t. Emily bólogatott. Andy éppen be akarta jelenteni, hogy vécére kell mennie, vagy okvetlenül meg kell keresniük a férjeket, akármit, csak innen szabaduljanak, amikor Miranda tekintete visszatért hozzá. – Ahn-dre-ah, majd szólok a titkárnőmnek, hogy küldjön át egy példányt a babalistámból. Úgy vélem, rendkívül hasznosnak fogod találni. Andy köhentett. – Ó, köszönöm – mondta, mert nem jutott eszébe más. – Az nagyon jó lesz. – Hm. Tudasd velem, ha ajánlásra lenne szükséged dada-, illetve pesztraügynökségekhez és hasonlókhoz. Nagyszerű forrásaim vannak. Andy kevés híján elájult. Bizonyosan ez volt Miranda Priestlyvel a leghosszabb olyan társalgása, amelyben nem ócsárolták, ugráltatták vagy alázták meg. Egy pillanatig még bűntudata is lett, amiért azt gondolja: na persze, Miranda tudja a legjobban, kit fogadjak fel a gyerekeim nevelésére. De csak rámosolygott Mirandára, és köszönetet mondott neki. – Nagyon örültem a találkozásnak, Miranda – szólt némileg kétségbeesetten Emily. – Remélem, hamarosan beszélhetünk. Miranda nem vett tudomást róla. Bólintott Andynek, majd elindult Rafael után. – Álmodom, vagy ez volt a világ legfurább beszélgetése? – kérdezte Andy, miközben azt bámulták, ahogy Miranda távozik Nadallal a VIP-szobából. – He? Szerintem tökéletesen ment minden – felelte Emily, de látszott rajta, hogy zaklatott. Andy nagyot nézett. – Meg se kérdezte, hogy érzed magad! – Mi? Mert ilyen a természete. Nem azért csinálta, hogy megbántson – mondta Emily. – A terhességednél direkt édes volt. Azt mondta, bájos kismama vagy. Nála ez a szeretet megnyilvánulása. – Utána pedig majdnem leharapta a fejedet az agyaraival! Tehát még a Sátán is szereti a meg sem született babákat. Pazar. De nem maradhatok terhes örökké, Em. Ha eladjuk a lapot az Elias-Clarknak, neked is fel kell csináltatnod magadat. Emily arca elvértelenedett. – Ki ne mondd! Andy felnevetett. – Komolyan beszélek! Úgy látom, Miranda Priestly csak a terhes asszonyok közelében tud emberien viselkedni, egyébként szörnyeteg. Eddig csak kerülgettük a forró kását, de most komolyan megkérdezem: ugye, nem azt fontolgatod még mindig, hogy eladjuk neki az újságot? Emily nagy szeme még nagyobbra nyílt.

– Hogy azt fontolgatom-e? A fenébe, de mennyire, hogy azt fontolgatom! És ha lenne egy csipetnyi üzleti érzéked, te is azt fontolgatnád! – És ha lenne benned egy csipetnyi önfenntartó ösztön, ugyanazt tennéd, amit én: ész nélkül keresnéd a vészkijáratot. – Jaj, ne drámázz már! – sóhajtott színpadiasan Emily. – Drámázásnak nevezel tíz év terápiát és rémálmokat? Ha te és Miranda hajlandók vagyok fizetni a pszichiáteremet, a havi két masszázst, és korlátlan mennyiségben szállítjátok az altatót, akkor majd fontolóra veszem. De ezek nélkül nem bírnám ki élve. A férjek visszajöttek. – Nem fogjátok elhinni, hogy kit láttunk! – mondta Max még annál is izgatottabban, mintha Miranda Priestlyvel találkozott volna. – Egy bizonyos divatgurut? – kérdezte szárazon Emily. Max a homlokát ráncolta. – Nem. Megan Foxot láttuk a férjével, aki a 90210-ben volt benne. Itt ülnek mellettünk. – Az életben még dögösebb – csatlakozott segítőkészen Miles. Andy és Emily meg se mukkant. A férfiak összenéztek. – Mi van? – kérdezte Miles. – Most volt egy Priestly-típusú találkozásunk – felelte Andy, és sajnálatot remélve nézett a férjére, ám megdöbbenésére Max inkább felvillanyozódott. – Priestly, mint Miranda? Csakugyan? Említette az akvizíciót? Nincs kiborulva, hogy máris milyen sok idő telt el az első ajánlat óta? Andy haragosan meredt rá. – Nem volt az olyan „sok idő!” Az esküvőnk után telefonáltak először, és látni akarták az utolsó negyedévi számainkat. Miranda halasztotta el az újévig, erre tessék, már az újévből is eltelt egy hét! Nem mi vesztegetjük az időt! – Tudta, hogy védekező a hangja, de nem tehetett ellene. Miles hátba vágta Maxet. – Gyere, igyunk valamit. Itt nagy a stressz. Max bólintott. – Én csak arra gondoltam, hogy ha meg akarjátok csinálni, jó lesz minél előbb lépnetek, nehogy Miranda azt higgye… – Ezt már megbeszéltük – felelte Andy ingerültebben, mint szerette volna. Max megadóan felemelte a kezét. – Ez csak a véleményem. Ahányszor szóba került közöttük a téma, Max egyre azt hajtogatta, mekkora megtiszteltetés, ha valakit meg akar vásárolni az Elias-Clark, mekkora dicsőség egy fiatal vállalkozásnak egy ilyen gavalléros ajánlat, és a felesége most már

kipróbálhat valami mást, amit igazán szeret – hogyne, miután lehúzott egy évet a pokolban. Andy kénytelen volt arra gyanakodni, hogy Max a pénztárcájára gondol. Arra gondol, hogy majd eldicsekedhet az okos befektetésével és az okos feleségével. A Harrison Médiakonszern helyzete tovább romlott az elmúlt évben. Andy jövedelme Maxé is volt, és fordítva. Max ragaszkodott hozzá, hogy házassági szerződés nélkül, egyenlő felek módjára kössék össze az életüket. Ez az elrendezés messze előnyösebb volt Andynek, habár Mrs. Harrison dühöngött miatta. Andy csak örülhetett, hogy Maxnek is, neki is haszna lesz egy jövedelmező üzletből. Annak viszont nem örült, hogy emiatt Max finom, de folyamatos nyomás alatt tartja. Ő nem szólt bele a férje üzleti ügyeibe. – Ha végeztetek, a bárban leszünk. De ne kapjatok hajba, oké? Minden percben kezdődhet a játék – mondta Miles. Emily a barátnőjéhez fordult, de Andy most nem bírt ránézni. Végül csak megtette. – Mi van? – Nem is akarsz belemenni, ugye? Se most, se máskor. – Emily összekulcsolta az ujjait az ölében, és látható erőfeszítéssel igyekezett uralkodni magán. Olyan volt, mint a tigris, amely ugrani készül. Andy kinyitotta a száját, hogy még egyszer megpróbálja elmagyarázni az álláspontját, aztán becsukta. – Em, ez most túl sok nekem. Tudom, hogy megértesz. Igyekszem csúcsteljesítményt nyújtani a munkában, miután heteket vesztegettem el a hányás és a kimerültség miatt, miközben ez a gyerek úgy jön, akár a tehervonat, és pár hónap múlva itt is lesz. Annyi dolgom van a felkészüléssel. Rohadt nehéz lenne eladni bárkinek is, hát még neki… – Tehát nem. Ez azt jelenti, hogy nem. Igaz? – Emily porig volt sújtva. Természetesen azt jelentette, és ha Andynek lett volna bátorsága, azzal is kiegészítette volna, hogy mit jelent igazából ez a „nem”: Előbb halok meg vagy megyek tönkre, vagy leszek munkanélküli, semhogy még egy napot dolgozzak annak a nőnek! De mivel ő Andy volt, aki gyűlölte a konfliktusokat, és gyűlölt csalódást okozni másoknak, csak azt felelte: – Nem azt mondom, hogy soha, csak azt, hogy most nem. Emily arcán felcsillant egy kis remény. – Oké, megértem. Csak egy kicsit nehéz. Fantasztikus tavaszi esküvők lesznek az idén. Stanley felvetett még egy közös ötletelést is, hadd lássuk, hogyan tudjuk összeegyeztetni a koncepciónkat az Elias-Clarkéval… – Ja, rögtön sort kerítünk rá, mihelyt megvan a baba. – Lelkifurdalása volt, amiért félrevezeti a barátnőjét. Ugyan mikor beszélhettek Stanley-vel az ő háta mögött?

– Ha akkor még érdekli őket – duzzogott Emily. – Biztos vagyok benne, hogy érdekelni fogja őket. Addigra még több számunk lesz, még több előfizetőnk, és mivel te olyan jól dolgozol, még több hirdetőnk. A növekedésünk az első perc óta minden téren egyenletes, és nincs okom azt hinni, hogy az idén másképp lesz. Azonkívül ki tudja nálad jobban, hogy minél keményebben játszol, annál kívánatosabb leszel? – Nem hiszem, hogy Miranda Priestlynél bejön. Ő nem az a típus. De ha ez az alternatíva, akkor, azt hiszem, nincs választásom – mondta Emily rá nem jellemző levertséggel. – Ez a beszéd! – mondta Andy, igyekezve felvidítani a barátnőjét. Emily egy perc alatt felrázta magát a csüggedésből. – Remélem, a baba megpuhít. Vagy pedig úgy elhízol, hogy félreguríthatlak az útból. Még a héten felhívom Stanley-t, és szólok neki, hogy iktassunk be szünetet a tárgyalásba. Csak amíg megszületik a baba. Andy bólintott. – Gyere, igyunk valamit, köszöntsük fel magunkat. Mindketten felszisszentek, amikor Emily felsegítette Andyt a székből. – Pontosan mire iszunk? – kérdezte Andy. – Túléltem egy rendelőt egy isten háta mögötti szigeten. Miranda Priestly épp csak azt nem mondta rád, hogy isteni vagy. Kis magazinunkat valószínűleg eladjuk a világ legtekintélyesebb kiadójának. Ha ez sem ér meg egy alkoholmentes mojitót, akkor nem tudom, mi éri meg. Andy figyelte, ahogy Emily elindul a férfiakhoz. Újra elégedett volt, és fantasztikusan elegáns, mint mindig. Tudta, hogy óriási hibát követett el – csak elhalasztotta az elkerülhetetlent –, de ki akarta verni a fejéből, olyan hosszú időre, amennyire csak lehet.

15. FEJEZET HA NEM VÉDEKEZEL, AKKOR TÁMADSZ

Amikor felmerült az álom sötét mélységéből, elsőnek az erős levendulaillatot és a hullámverés háttérzaját érzékelte. – Örömmel látom, hogy tudott lazítani – mondta halkan a masszőz, miközben rendbe rakta a pulton az olajos üvegcséket és a meleg törülközőket. – Akarja, hogy lesegítsem? Andy fókuszálni próbált, de a kontaktlencséje olyan volt, mintha ablaküvegből lenne. – Köszönöm, nem, elboldogulok – mondta, és néma hálaimát rebegett Olive Chase-hez, amiért a Surrey gyógyfürdő-hotelben tartja a leánybúcsúját, és amiért ragaszkodott hozzá, hogy Andy is jöjjön el a vigalomra. Amikor Andy szabadkozott, hogy neki csak egy órára van szüksége az interjúhoz, a színésznő bekapcsolta egymillió dolláros nevetését, és azt mondta, hogy előjegyezteti Andyt egy szülés előtti luxuskezelésre, vagyis sós ledörgölésre, tejfürdőre és testmasszázsra, egy különleges, fánk alakú párna segítségével, amely lehetővé teszi, hogy a terhes nők is hason fekhessenek. Még sosem imádta ennyire a foglalkozását. Lovagoljanak csak a New Yorkernél az újságírói tisztességen, neki addig is lesz egy mennyei délutánja. Két karral ülő helyzetbe nyomta magát, amitől a lepedő a derekáig csúszott. Hatalmasra nőtt hasától, amely úgy feszült, akár a dob, egyformán kényelmetlen lett a fekvés, az ülés és az állás. Csupán az jelentett könnyebbséget, ha nyakig elmerülhetett a vízben, ezért a lehető legtöbb időt töltötte a kádban. A harmincnegyedik hétben már nem is járt be mindennap az irodába. De amikor Olive meghívta a Plunge-ot a leánybúcsújára, Andy kapott az alkalmon. A színésznő esküvője úgyis az ő szülése után lesz, és nem akart lemaradni az egész mókáról. Vigyázva leengedte a lábát a padlóra, összeszedte a ruháit, és elkezdte az öltözködés fárasztó műveletét. Terhes cicanadrág, a szoptatós- és sportmelltartó hallatlanul csúf keveréke, förtelmes padlizsánlila, raffolt tunika. Ebben a szakaszban nincsen sikk és elegancia. Püffedt lábát Birkenstock papucsba bújtatta (már nem bírt annyira lehajolni, hogy igazi cipőt viselhessen, aminek fűzője vagy csatja van), és némán hálát adott érte, hogy Emily nincs itt, és nem nézi végig ezt a tápászkodást. Az előző napon lezajlott jelenetre gondolt. Váratlanul felhívták őket az EliasClarktól – az első alkalommal azóta, hogy Emily januárban leállította őket. Andy

épp a szülészhez ment rutinvizsgálatra – majdnem az utolsó, el se bírja hinni! –, amikor Emily hisztérikusan telefonált. – Stanley hagyott egy hangüzenetet – pihegte. – Azt mondta, fontos, és azonnal vissza kell hívnunk! Mikor jössz be? – Nem tudom – felelte Andy az igazsághoz híven. – Mostanra végeznem kellett volna, de az orvos aggódik, mert a baba nem mozog eleget. Azt hiszem, újabb vizsgálatokra lesz szükség. – Akkor úgy tizenegyre? Tizenkettőre? Mert bejössz, ugye? Andy megpróbálta figyelmen kívül hagyni, mennyire nem érdekli Emilyt az ő születendő gyerekének az egészsége. – Bemegyek – szűrte a foga között. – Amilyen hamar csak tudok. Dr. Kramert aggasztotta, hogy a baba túlságosan „álomszuszék”. Már volt egy vizsgálat, utána egy ultrahang, végül egy stressz-teszt – egyik sem járt kielégítő eredménnyel. Andyt és Maxet utasították, hogy egyenek valamit ebédre, legyen benne desszert is, vagy igyanak hozzá cukros üdítőt, hogy adjanak egy kis löketet a babának, és egy óra múlva térjenek vissza, hogy megismételjék a stressz-tesztet. – Ne izguljanak, nincs vészhelyzet! – mondta könnyedén dr. Kramer. – Már annyira előrehaladott az állapota, hogy akkor is a legnagyobb rendben lenne minden, ha ma kellene megindítanunk a szülést. – Max és Andy csak összenéztek: ma indítanák meg a szülést? Szerencsére a második próba meghozta a normális eredményeket, és Andy fellélegzett. Emily kevésbé volt megértő. – Ebben a pillanatban visszahívjuk Stanley-t! – mondta, követve Andyt az irodájába. – Le se vedd a kabátodat! – Jól vagyok, és a baba is jól van. Kösz, hogy megkérdezted – mondta Andy. – Még szép, hogy jól, különben itt se lennél. Az viszont nem jó, hogy levegőnek nézed Miranda Priestlyt. A titkárnő bekapcsolta őket. Emily kezét-lábát törte, annyira igyekezett elmagyarázni, mi tartott ilyen sokáig. Stanley úgy tett, mintha nem hallaná. Vagy talán csakugyan nem hallotta. – Az Elias-Clark nevében – mondta – szeretnénk tizenkét százalékkal megemelni a felkínált vételárat. Miranda természetesen azonnali választ szeretne. Emily Andyre pillantott, aki hevesen rázta a fejét. – Ne most! – mozgatta hangtalanul a száját, és óriási hasára mutatott. – Úgy egyeztünk meg, hogy csak a szülés után beszélünk róla! Emily úgy festett, mint aki mindjárt szívrohamot kap. Görcsösen markolta a telefont, mintha azzal nyomatékosabbá tehetné a szavait. – Nagyon hamar visszahívjuk! – mondta. – Andy mindjárt lebabázik. Vagyis, amint a baba megszületett, mind a ketten sokkal jobb helyzetben leszünk a…

Stanley válasza nem volt biztató. – Tudatom Mirandával. Azt, ugye, nem kell közölnöm, mennyire nincs türelme a halogatáshoz. – Andy nem lesz sokáig szabadságon – mondta Emily, akinek az ujjpercei elfehéredtek. – Mármint lehet, hogy csak pár hónap múlva kerülhet sor a megbeszélésre, de az nem változtat… – Mirandát nem érdekli a szülési szabadság – jelezte Stanley. – Ő csak hetvenkét órát mulasztott az ikrek születésénél. – Igen, az valóban rendkívüli teljesítmény volt – motyogta Andy, és az ujját a halántéka mellett forgatva jelezte, hogy Miranda eszelős. Stanley krákogott. – Egyértelműen fogalmazok: Mirandának nem erőssége a várakozás. Ám önök is félreérthetetlenül közölték, mi az ütemtervük, így hát minden jót. Mihelyt Stanley letette, Emily úgy nézett Andyre, mint egy őrült. – Az egészet elveszíthetjük, Andy! Andy nem sütötte le a szemét. – Megegyeztünk valamiben. Erről nem beszélünk, amíg nincs meg a baba. – Talán az ügyvédünket kellene átküldeni, hogy tárgyaljon. Hogy megnyugtassa a kedélyeket. Időt nyerjen nekünk. – Az nem megoldás. Igazán, Em, most emelték meg az ajánlatot! Majd megvesznek, hogy megvásárolhassák a Plunge-ot. A várakozás csak növelte az előnyünket. Még két hónap nem árthat. – Ez a terhesség mindenre mentség. – Emily halkan beszélt, de Andy érezte a tehetetlen dühét. Ugyanezen a délutánon két, barna szalaggal átkötött, narancsszín dobozt hozott a futár a Hermèstől. Mindegyikben három karperec volt, mindegyik más mintájú és gyönyörű. Emily azonnal felhúzta a sajátjait, Andy pedig mosolyogva figyelte. Mirandát talán izgatja a kemény játék. Most megborzongott, amikor végiggondolta a napot. A masszőz átkísérte a relaxálóhelyiségbe, és segített leülnie a frottírral bevont díványra. A következő percben megjelent a köntösbe burkolózó Olive. Tökéletes bőre valósággal ragyogott az arcmasszázstól, nyoma sem volt rajta vörös foltoknak vagy irritációnak. – Milyen volt? – kérdezte Andytől, és elvett magának egy kistányér mandulát, aszalt sárgabarackkal keverve. – Csodálatos! Maga a mennyország! – felelte Andy, mintha egy barátnőjével beszélne. Szürreális élmény volt ilyen hanyagul fecsegni a világ talán leghíresebb asszonyával. Olive Chase eddig 950 millió dollárt keresett a filmjeivel. Az egyiptomi homoksivatagoktól a szibériai jégmezőkön át az Amazonas legtávolibb falujáig

ismerték a nevét. Romantikus megpróbáltatásait vég nélkül taglalta és elemezte a sajtó, kudarcba fulladt kapcsolatai úgy jelezték az útját, mint ámokfutó gázolóét az áldozatok. A közönség már lemondott róla, hogy Olive valaha is talál, megtart vagy megszeret egy férfit. Azt hitték, örökre rajta ragad a Legistenibb Szingli Nő titulusa, az átlagférfiak százezreinek nagy bánatára, akik esküdöztek, hogy ők tökéletes párjai lennének a sztárnak – amikor Olive egy pontosan ilyen… átlagférfival jelent meg a vörös szőnyegen. Semmiféle lakkozással vagy fényezéssel nem lehetett változtatni a tényen, hogy a mérnök végzettségű Clint Sever, akinek a weboldalak tervezése a passziója, közönséges átlagember. Amikor tavaly tisztázatlan körülmények között megismerkedtek (Andy egyetlen célja az volt az interjúval, hogy újabb részleteket ravaszkodjon ki Olive-ból), Clint a kentuckyi Louisville-ben lakott, fényévekre a hollywoodi csillogástól, és azt az egyetlen karácsonyi filmet látta Olive Chase-tól, amelyben a sztár húsz éve szerepelt. Huszonkilenc éves volt, középtermetű, átlagos súlyú és megjelenésű, és amennyire Andy megállapíthatta az interjúkból, cseppet sem hozta zavarba az új élet és a megasztár menyasszony. Készségesen aláírta a házassági szerződést, amely szerint válás esetén egy vasat sem fog kapni, függetlenül attól, mennyi ideig tart a házasság, mennyit keres közben Olive, vagy hány gyerekük születik. Ha kellett, engedelmesen adott interjúkat, járkált a vörös szőnyegen és vett részt exkluzív partikon, de nem volt se megszeppenve, se megilletődve. Mintha nem is érdekelte volna a dolog. Viszont Olive nem győzött áradozni az „új férfiról”, az ő „szexi új hapsijáról”, aki, mint mondta, „boldogabbá tesz, mint amit valaha is lehetségesnek hittem volna!” Noha tíz évvel volt idősebb Clintnél, és lefeküdt már úgyszólván az összes híres színésszel, zenésszel és sportolóval (a pletykák szerint nem téve különbséget férfiak és nők között), Olive állítólag fülig szerelmes volt az ő Átlag Férfijába, és az volt a kedvenc időtöltése, ha róla beszélhetett. – Helyes, nagyon szeretek itt lenni! – Olive helyet foglalt Andy mellett a fotelben, maga alá húzva karcsú őzlábait. – Mivel egy darabig úgysincs semmi, ezért arra gondoltam, hogy most dumálhatnánk. – Remek! – mondta Andy, és elővette a noteszét, ám Olive-nak nem volt sürgős elkezdeni az interjút. Intett az alkalmazottnak, aki diszkréten meghúzódott az ajtónál. – Drágám, nem szeghetné meg a szabályokat azzal, hogy valami tisztességes italt hoz? Azt hiszem, mára nem elég a tea. A nő arca felragyogott. – Hogyne, Miss Chase! Mit hozhatok? – Nekem egy Patrón margaritát, só nélkül. – Elhallgatott, megrázta a fejét. – Illetve extra sóval! Ott egye meg a fene a vizesedést. – Andyhez fordult. – Kérsz egy Shirley Temple-koktélt? Ne, inkább nem, sok benne a vörös festék meg

a vegyszer. Hát nem olyan az a maraschinós cseresznye, mint az önkioldó rák? Azt hiszem, neked Pellegrino kell! Andy el volt bűvölve. – Leráztam Daphnét, a PR-os tyúkomat. – Olive közelebb hajolt, mint egy összeesküvő. – Hú, de pipa lesz! De hát istenem, mégis, mi történhet? Hiszen egy esküvői magazinnak írsz. Nem a 60 percnek adok interjút! – Milyen igaz! – felelte Andy, aki örült, hogy lehet néhány spontán perce Olive-val. Ha itatni tudja a sztárt, azt kérdezhet, amit akar. A US Magazine már megvásárolta az első esküvői képek közlésének jogát az esemény után harminchat órával, egy rohammunkában összehozott, négyoldalas melléklethez, de Andy azt remélte, ő írhatja meg a legrészletesebb beszámolót, és kiegészítheti több tucat változatos fotóval, amelyeket a US nem közöl. – No és mikor esedékes? Ahogy így elnézlek, minden másodpercben. Andy nevetett. – Én is így érzem, de még két hét van hátra. Olive vágyakozva pillantott Andy hasára. – Alig várom, hogy én is állapotos lehessek. Mid lesz? – Még nem tudom – felelte Andy. – Minden munkában szeretem a meglepetést. Valami átsuhant Olive arcán, amit Andy nem értett. Valami azt súgta neki, hogy azonnal másra kell terelnie a szót, de Olive megelőzte. – Nohát, hol kezdjük? – kérdezte. – Akarod hallani az egész gyerekkoromat? Kezdjem a fogantatással? Andy nevetett. Olive nem hasonlított egyetlen hírességhez sem, akiket eddig meginterjúvolt. Volt Harper Hallow és Mack, akik új mérföldkövet jelentettek (legalábbis Andy számára) a híresség mezején. Volt a közismert stílustervező saját tévéműsorral; volt a hírhedt női séf, aki folyamatosan káromkodva és mocskolódva dirigálta a beosztottjait; a fiatal countryénekes, aki házasságot kötött a jóval idősebb popsztárral; a világ első teniszezőnője; a valóságshow tévésztárja, aki túllépett a Háziasszonyok határán, és világmárka lett belőle; az Oscar-díjas, spanyolul beszélő színésznő a szupercsúcs alakjával. Sokuk fogalomnak számított. Többségük nem volt százas. Mind vonzók és érdekesek voltak a maguk gyakran bizarr módján. Erre jön Olive Chase, kétségtelenül a leghíresebb és a legsikeresebb az egész társaságban, és olyan… normális. Dögös alak, szuper haj, szuper bőr, ragályos nevetés… kipipálva, kipipálva, kipipálva. De hogy ilyen lefegyverzően aranyos legyen, aki hajlandó beszélni mindenről (PR-szakértő nélkül!)? Az a típus, akivel azonnal szeretnénk összebarátkozni? Andy nem ilyenre számított. – Talán kezdjük azzal, hogyan ismerkedtetek meg – válaszolta, írásra készen tartva a tollát a papír fölött, és imádkozott, hogy ne csak közhelyeket kapjon

válaszul. – Ó, ez könnyű! Úgy ismerkedtünk meg, ahogy mindenki szokott mostanában: a neten! Andy igyekezett leküzdeni az izgalmát. Ő sehol sem olvasott róla, hogy Olive a neten randevúzik. – Hát igen, de egy csomó hírességről el sem tudom képzelni, hogy a neten ismerkedne. Nem aggasztott, hogy ezzel kiszolgáltatod a magánszférádat? Olive meghúzta a margaritáját, hátradobta selymes haját, gondolkozott, azután bólintott. – Természetesen aggódtam miatta, de ki kellett találnom valamit! Nem kezdem sorolni, hány színésszel, sportolóval, férfimodellel, zenésszel vagy szimpla hatökörrel voltam már megáldva. Azt hiszem, jártam Észak-Amerika összes baromarcával, és jó párral Európából is. De utána? Ültem otthon késő éjszaka, egyedül, mint rendesen, és szörföztem a dolgozó nép weboldalain. Hogy ott mennyi klassz pasi van! Kedves, mulatságos, aranyos emberek. Férfiak, akik verseket írnak, vagy szeretnek műléggyel horgászni, vagy házakat építenek bontási anyagból, vagy középiskolában tanítanak. Leveleztem egy tampai ürgével, aki egyedül nevelt három gyereket, miután a felesége meghalt petefészekrákban. El tudod ezt képzelni? Andy a fejét rázta. – Én se! Még sose találkoztam ilyen férfiakkal, kizárólag olyanokkal, akik legelőször is azt akarták közölni, hogy ők milyen tehetségesek, vagy isteniek, vagy gazdagok, vagy hatalmasak, és meg kell mondjam, torkig voltam velük. Készítettem egy profilt, amelyben teljesen őszintén jellemeztem magamat, nem mellékeltem hozzá fotót, és nem céloztam rá, hogy színésznő vagyok. Azt hittem, senki sem fog válaszolni fotó nélkül, de válaszoltak! Meglepően sokan! Clint az elsők között volt, akikkel levelezni kezdtem, és azonnal megtetszettünk egymásnak. Volt, hogy napi tíz-tizenkét e-mailt is váltottunk. Két hét után beszélgetni kezdtünk telefonon. Az elképzelhető, hogy úgy mondjam, legtermészetesebb módon ismertük meg egymást, mert nem játszott szerepet benne sem a külső, sem a pénz, sem a státusz. – Megértem, hogy ez miért vonzó – felelte Andy az igazsághoz híven. – Az igazi énembe szeretett bele, nem egy látszatba, amit a média csinált. – Hogyan találkoztatok először? – Ismét figyelmeztette magát, hogy ne mutatkozzék túlságosan mohónak. Fogalma sem volt, miért avatja be Olive olyan részletekbe, amelyeket még senkivel sem osztott meg, de mindenképpen fent akarta tartani az információáramlást. – Lássam csak, úgy öt-hat héttel az után történt, hogy már naponta beszéltünk telefonon. Addigra tudta, hogy L. A.-ben lakom, és színésznő akarok

lenni. Felajánlotta, hogy eljön meglátogatni, de nem kockáztathattam, hogy fotósok kergessenek bennünket egész idő alatt. Arról nem is szólva, hogy a házam egy kicsit megijeszthette volna. Tehát én mentem el Louisville-be. Ezt úgy mondta, mint egy tősgyökeres kentuckyi: Lú-á-vill. – Te mentél Louisville-be? – Andy is próbálkozott, de az ő szájában Lui-vil lett belőle. – Én. Turistaosztályon, denveri átszállással, ami belefér. Nem engedtem, hogy kijöjjön elém a reptérre, mert hátha lesifotósok várnak. Ő jött el a szállodámba. – Abba a szép, híres, régi szállodába, amit nemrég… – Á, én a Marriottban szálltam meg – nevetett Olive. – Semmi tetőlakosztály, elnöki lakosztály vagy külön inas, semmi különleges ellátás. Csak egy álnév és egy közönséges szoba. – És? – És fantasztikus volt! Mármint a fürdőszoba szörnyű ízléstelen volt, de a találkozásunk fantasztikusan sikerült. Egyenesen felhívtam a szobámba, nehogy rám ismerjenek az előcsarnokban, még viccelt is, hogy én aztán célratörő vagyok, de amikor bekopogtatott, rögtön tudtam, hogy minden oké lesz. Andy ivott egy korty vizet. – És az volt? Olive majdnem sikított a nevetéstől. – Több mint oké: tökéletes volt! Persze, ahogy meglátott, azonnal tudta, ki vagyok – valamilyen érthetetlen okból ezt sikerült úgy mondania, hogy cseppet sem hangzott nagyképűen –, de megmagyaráztam neki, hogy ettől én még ugyanaz vagyok, akivel e-mailezett és telefonon dumált heteken át. Meglepődött, sőt, azt hiszem, rendesen sokkoltam – rémálmai voltak, hogy majd valami kétmázsás férfi leszek, vagy ilyesmi –, de aztán felbontottunk egy palack bort, és csak úgy elbeszélgettünk az életünkről: a helyekről, ahova szeretnénk eljutni, a kutyáinkról, a kapcsolatáról a nővérével, az enyémről a bátyámmal. Szóval úgy megnyíltunk egymásnak, mint az igazi emberek. Azonnal tudtam, hogy feleségül akarok menni hozzá. – Csakugyan? Már akkor? Ez döbbenetes! Olive közelebb hajolt, mint egy összeesküvő. – Na jó, nem azonnal, de két órával később már bizonyosan, miután megvolt életem legjobb szexe! – Bólogatott, mintha magának helyeselne. – Igen, akkor már tudtam. – Ühüm – mormolta Andy, a jegyzeteit nézve. Imádkozott, hogy mindent vegyen a telefonja, mert olyan nincs, hogy ezt bárki is elhiggye. Olive poharára pillantott, amely félig már kiürült, és találgatta, ihatott-e korábban a sztár, de Olive józannak tűnt. Megszólalt a telefonja. Lehalkította a csengetést, és

bocsánatot kért. – Vedd csak fel! – biztatta Olive. – Eddig én löktem a rizsát. Kapjon más is esélyt. – Ó, nem, biztosan nem fontos. – Vedd fel! Andy a sztárra nézett, aki felkapcsolta a híres hollywoodi mosolyát, és tudta, hogy szót kell fogadnia. Lenyomta a gombot, mondta, hogy halló, de a hívó addigra letette. – Éppen lemaradtam róla – állapította meg, azzal visszatért az interjúhoz. – Neked van férjed? Vagy véletlenül csináltak fel? Talán szingli vagy, aki spermadonort használ? Mert én ilyen közel voltam hozzá, hogy megcsináltassam spermadonorral. Andy mosolygott, mert a nagyanyja jutott eszébe. – Nem, régimódi férjes asszony vagyok. Habár igen, azt hiszem, azt elmondhatom, hogy véletlenül csináltak fel. – Micsoda, nem védekeztél semmivel, mégis azt mondtad mindenkinek, hogy nem próbálkoztok gyerekkel? Ezt imádom! Nézd, szivi, a játékban az van, hogy ha nem védekezel, akkor támadsz. Ha nem próbálod, akkor próbálod, értve? – Pár hónapja még egyetértettem volna veled – nevetett Andy. Bejött az alkalmazott, és megkérdezte, hozhat-e még valamit inni. – Ismerek egy csomó embert, akik szerint hét hónap nem elég ahhoz, hogy igazán megismerjünk valakit, de nálunk nem így volt. Mintha a születésünk óta ismertük volna egymást. Nem tudom ennél jobban elmagyarázni. Csak van ez a kapcsolat, és ennek semmi köze az én foglalkozásomhoz, vagy az övéhez, érted? – Értem – felelte Andy, pedig nem értette. Ő ahhoz a táborhoz tartozott, amely szerint esztelenség egy életre összekötni magunkat egy hét hónapja ismert valakivel. Ezúttal Olive telefonja szólalt meg. – Halló? Ó, szia, szívem! – Bólogatott, dünnyögött, és egyszer csak úgy kezdett el kuncogni, akár egy kamasz. – Ne kutyálkodj, Clint! Egy riporterrel vagyok itt. Nem, nem lehet. Lányos nap van! Oké. Én is szeretlek. Összecsukta a telefonját, és Andyhez fordult. – Bocs, drágám, hol tartottunk? – Megint felbúgott a telefonja: most SMS érkezett. – Úgy látom, a lányok mindjárt készen lesznek. Elmondtam mindent, amire szükséged van? Szívesen látunk a bulin, ha találkozni akarsz a többiekkel… – Nagyon kedvesen mondta, de Andy megérezte, hogy a színésznő jobban szeretné, ha nem fogadná el az ajánlatát. – Ühüm, oké, tulajdonképpen már csak az esküvőről szerettem volna kérdezni

pár részletet. Én nem leszek ott a szülési szabadság miatt, de Emily kolléganőm igen. Olive duzzogott. – De én úgy szeretném, ha eljönnél! Andy majd’ elájult. – Hidd el, imádlak, és Santa Barbara isteni, de nem hiszem, hogy ott tudnám hagyni a babát. Viszont nem mondhatnál pár szót a ruháról, a virágokról, a menüről, a díszítésekről meg a többi? – Ó, erről nyugodtan megkérdezheted a stylistomat. Mindent ő választott ki. – Mindent? A ruhádat is? Olive bólintott, felállt. – A ruhát, a menüt, a virágokat, a bevonulási zenét, mindent. Nagyon jól ismer engem. Azt mondtam, azt válassza, ami a legjobban tetszik neki. Andy évek óta tudósított esküvőkről, de még sose hallott ilyet. Olive Chase nem szól bele, mi történjen az élete legnagyobb napján. Ez komoly? Látszhatott az arcán a megdöbbenés, mert Olive felkacagott. – Megtaláltam a férfit! Több mint húsz év szingliség, lacafacázás, átvágás és magány után megtaláltam a lelki társamat! Már elnézést a mosdatlan szájamért, de ki nem szarja le ilyenkor a virágokat? Andy felállt, valamivel kevésbé kecsesen, mint Olive, és elmosolyodott. Amit hallott, nem írhatta egyszerűen annak a számlájára, hogy más huszonöt évesen menyasszonynak lenni, mint harminckilenc évesen, mert valahol úgy érezte, hogy Olive Chase, aki a csodálatos cicije mellett még arról is híres, hogy vezényszóra tud sírni, rájött valamire, amit ők, többiek, nem tudnak. – Még szép – felelte, bár ennél sokkal többet akart mondani. – Akkor oké, kösz az italt és a dumálást. Jobb lesz, ha most indulok a lányaimhoz. Igazán nagyon örültem – mosolygott Olive. – Kösz – mondta Andy, és intett Olive-nak, aki már fordult is, hogy elmenjen. – Sok szerencsét mindenben. De Olive addigra előkotorta a mobilját, és boldogan kacarászott a készülékbe. Andy visszasüllyedt a székébe, és fújt egyet. Pazar pletykatémákat kapott a világ leghíresebb hírességétől, de csak arra bírt gondolni, amit Olive búcsúzóul mondott: Megtaláltam a lelki társamat… ki nem szarja le ilyenkor a virágokat? Megnyújtóztatta a lábát, kibámult a szomszédos épületek tetejére. Kortyolgatta a citromos vizét, és mélyeket lélegzett. Szerette volna, ha a fürdői alkalmazott egyedül hagyta volna még néhány percre. Lopni akart magának egy kis időt, mielőtt visszarohanna az eszelős városba, a babaváró előkészületekhez, a munkahelyi telefonokhoz, Emily szüntelen pánikolásához. Csak ülni akart, hogy töprenghessen azon, amit Olive mondott. Ha engedte volna magának,

elgondolkozik a saját esküvőjén is. Milyen görcsösen ügyelt az összes részletre, mennyi figyelmet, időt, fáradságot fordított rá, hogy tökéletes legyen minden. Milyen következetesen végigcsinálta a három évet az eljegyzésig, mert Max jóképű, sikeres, elbűvölő volt, a kapcsolatuk problémamentes volt, a rokonai és a barátai helyeselték, no meg persze ő is szerette Maxet. Elindult a megfelelő vágányon, és azt tette, amit tennie kellett, ráadásul egy olyan hapsival, aki a lehető legközelebb áll a tökélyhez, mert mutatós, kedves, gazdag, és gyerekeket akar. De nem hagyott-e ki valamit? Érzi-e, hogy ennek a házasságnak meg kellett történnie? Szereti Maxet, hát persze, hogy szereti, de valóban ő a lelki társa? Szereti-e Maxet annyira, mint Clintet Olive? Sóhajtott, letette a poharát. Miért muszáj így kínoznia magát? Max tökéletes, férjnek is, leendő apának is, és igen, lelki társnak is. Hogy ő zaklatott és nyugtalan a szülés előtt, az természetes. Minden terhes nő így van vele. Körülnézett, meggyőződött róla, hogy egyedül van, azután tárcsázta Maxet. Férje nem vette fel, de Andyt már a géphang is megnyugtatta. – Szia, bébi – suttogta. – Csak köszönni akartam. Nemsokára otthon leszek, és alig várom, hogy láthassalak. Szeretlek. – Bontotta a vonalat, elmosolyodott, és megsimogatta a hasát. Már nem tart soká.

16. FEJEZET ADJ NEKI EGY PRÓBAMENETET!

– Jaj istenem, de gyönyörű! Gyere ide, arany szívem, Lily néni olyan régen szeretne már látni téged! Hű, hát ez a gyerek szakasztott apja! – Ja, szinte kísérteties, ugye? – kérdezte Andy, és Lily felé nyújtotta a babát. – Lily, bemutatom Clementine Rose-t. Clem, ő itt Lily néni. – Hadd nézzem a szemét! Ugye, zöld? És ez a rengeteg fekete haj! Melyik szerencsés baba születik ilyen nagy hajjal? Mintha csak Maxet látnám, aranyos, icipici, női változatban! – Tudom – felelte Andy, miközben a lányát figyelte, hogyan tanulmányozza a legrégibb barátnőjét. – Állítólag Max apjára is hasonlít. A Rose nevet a Robert helyett kapta. Én mintha csak inkubátor lettem volna a Harrison-génekhez. Lily nevetett. Amióta Clementine megszületett, Andynek a szokottnál is jobban hiányzott Lily. Szerzett néhány alkalmi ismerőst az újdonsült anyukák segítő csoportjában, amelyhez egy hónapja csatlakozott, de többnyire egyedül volt, és a kialvatlanságtól kábán támolygott feladattól feladatig a szülési szabadság megszokhatatlanul szétfolyó napjaiban. Szinte mindig ugyanaz a program: szoptatás, fejés, tisztába tevés, fürdetés, öltöztetés, ringatás, dalolás, sétáltatás, főzés, takarítás. A tevékenységek, amelyeket korábban be tudott ékelni lázasan túlzsúfolt napjainak hézagaiba – mosás, bevásárlás, posta, drogéria – most órákat, olykor napokat vettek igénybe, mert természetesen mindig Clementine volt az első, a kifogyhatatlan igényeivel. Andy imádta, ha a lányával lehetett, semmiért sem adta volna oda azokat a pillanatokat, amikor összebújtak az ágyban, vagy szendvicset evett egy meleg nyári napon a High Line Parkban, miközben Clem cumizott, vagy lassan táncolt vele a nappaliban a Chicago slágereire, de a mindennapos robot bizony nehezebb volt, mint képzelte. Mrs. Harrison elhűlt, amikor Andy nem volt hajlandó dadát fogadni – olyan Harrison-baba még nem volt a történelemben, akinek ne lett volna saját fizetett gondozója –, de Andy nem engedett. – Anyád még szoptatós dajkát is fogadna mellém, ha hagynám! – mondta Maxnek az anyósa egyik különösen kellemetlen vizitje után, de a férje csak nevetett. Andy anyja hetente egyszer jött, hogy a lányának legyen társasága, és segítsen a babával. Andy ezekért a napokért élt, egyébként nem nagyon látott embert. Emily sose felejtett el rákérdezni Clementine-re, ha telefonált, de Andy tudta, és meg is értette, hogy Emily nem azért hívja, mert érdekli, mennyit kakált aznap reggel a kislány, vagy hogy szeret-

e hason feküdni. Emily egyetlen dolgot akart: újrakezdeni a megbeszéléseket az Elias-Clarkkal. Miranda és Stanley úgy köröztek, akár a cápák; Emily szó szerint számolta a napokat, hogy mikor ér már véget Andy szülési szabadsága. Lily volt az egyetlen, aki boldogan és a végtelenségig diskurált volna vele olyan témákról, hogy milyen érzés hajnali négykor szoptatni, vagy mi szól a cumi mellett, és mi ellene, de ő több ezer kilométerre volt, és épp elég munkát adott neki a saját gyereke, aki mellé most várta a másodikat. Andy érezte, hogy a barátnője figyeli, miközben óvatosan leül a díványra. Már délután volt, de ő még mindig Max egyik mackónadrágját viselte, bőrtalpú bolyhos zoknival és csuklyás pulóverrel, amely olyan irdatlan volt, hogy csakis egy középcsatáré lehetett valamikor. – Még mindig nem múlik a fájdalom? – sajnálkozott Lily. – Eszében sincs. – Andy bólintott a limonádé felé, amit Lily elé tett. Barátnője mosolygott, és ivott egy kortyot. – Azt mondják, az ember mindent elfelejt. Sose hittem el, hogy lehetséges, de esküszöm, semmire sem emlékszem azon kívül, mennyire fájt a varrás. Na, arra emlékszem. – Még mindig nem tudom, megbocsássam-e, hogy nem készítettél fel jobban. Állítólag a legjobb barátnőm vagy, már átmentél ezen, mégse szóltál egy büdös szót sem. Lily a szemét forgatta. – Hát persze, hogy nem mondtam! Ez az íratlan törvény az asszonyok között, amit be kell tartani. Még annál is fontosabb, hogy nem fekszel le olyan pasival, akit a barátnőd ejtett! – Baromság! Én bizony el fogom mondani a véres részleteket mindenkinek, aki hallani akarja. A nők megérdemlik, hogy tudják, mire számíthatnak. Ez a vajúdók titkos társasága meg egy kész röhej. – Andy! Hát mit akartál volna hallani részletesebben? Hogy a kitolás olyan, mintha mindjárt kettészakadnál? Segített volna, hogy átvészeld? – Igen! Akkor talán nem hittem volna, hogy mindjárt meghalok. Igen, jó lett volna tudni, hogy normális dolog bokáig állni a vérben, amikor először pisilek az ápolónő segítségével, hogy olyan helyeken fognak összevarrni, amelyeknek a létezéséről nem is tudtam, és hogy a szoptatás olyan érzés, mintha egy piranha akarná lerágni a mellbimbómat! Lily elvigyorodott. – És hogy az epidurál a legritkábban hat mind a két oldalon? Hogy komolyan azt hiszed, soha többé nem viselhetsz mást, csak olyan térdig érő, eldobható bugyogót, mint amit a kórházból loptál? Erre célzol? – Pontosan erre!

– Aha. Hát csak álmodj tovább. Ideg-összeroppanást kaptál volna, ha mindezt elmondom, mellesleg meg lettél volna fosztva a felfedezés örömétől. – Hát pedig ez nem jó – rázta a fejét Andy. – Akkor is így kell lennie. Andy egyedül a sokkra – a teljes hitetlenségre – emlékezett, amikor dr. Kramer benyúlt a lába közé a tizenhat órás vajúdás után, kiemelte a sivalkodó, véres újszülöttet, és közölte: – Harrison kisasszony gyönyörű! – Pelenkázások, rózsaszín rugdalózók, pokrócok, macik tucatjai kellettek, mire elfogadta az igazságot, hogy lánya van. Pici lánya. Kimondhatatlanul tökéletes, bájos, icipici lánya. Mintegy ennek alátámasztására, Clementine olyan hangot adott, amely leginkább nyávogásra hasonlított. Andy elvette Lilytől, és visszavitte a gyerekszobába. – Szia, tündérem – gügyögte. Gyöngéden elhelyezte a pólyázóasztalon, levette róla az angolpólyát, a mályvaszín rugdalózót és az átázott pelenkát. Megtörölgette a baba popsiját, bekrémezte, ráadta a tiszta pelenkát, és átöltöztette rózsaszínszürke csíkos pólóba, ugyanolyan harisnyanadrágba és csíkos sapkába. – Meg is vagyunk, édes. Ugye, hogy így jobb? Szakértő mozdulattal a karjára fektette a kislányt, és visszavitte a nappaliba, ahol Lily éppen a cuccát szedte össze. – Ne menj még! – Andy attól félt, megint elsírja magát. Az utóbbi időben megritkultak a váratlan sírógörcsök, de most megint gombóc volt a torkában. – Nem szívesen megyek – felelte Lily. – Nagyon fogtok hiányozni ti ketten. Csakhogy a régi témavezetőmmel van találkozóm, és az kint lesz a periférián. Most kell indulnom, különben elkések. – Mikor látlak legközelebb? – kérdezte Andy, aki fejben már számolt. – Neked kell átjönnöd látogatóba, amint ez a baba megszületett – válaszolta Lily, és a vállára borította a szvetterét. Összeölelkeztek. Andy rátette a két tenyerét Lily kemény hasára, lehajolt, és azt mondta: – Aztán ne bántsd a mamát, oké? Semmi bukfencezés! – Elkéstél a figyelmeztetéssel. Ismét összeölelkeztek, azután Lily eltűnt a folyosón. Andy elmorzsolt néhány könnycseppet, megnyugtatta magát, hogy ez csak a hormonoktól van, és csomagolni kezdett a pelenkás zsákba. Ha nem indulnak azonnal, ők is elkésnek. Annyira sietett, amennyire bírt a varrataival és a babakocsival, mert Clem sírt. – Rögtön ott vagyunk, csibike. Csak még egy kicsit bírjad! Szerencsére nem kellett sokat menni a babajátszóházig, ahol az anyai segítő csoport hetente találkozott, mert Clementine átváltott a panaszos siránkozásról a nagyfrekvenciájú bömbölésre. A többi anya együtt érzően nézett rájuk, amikor Andy kiemelte a babát a kocsiból, lehevert vele a kipárnázott padlóra, és

a legnagyobb lelki nyugalommal előhúzta a bal mellét. Noha Clem szorosan behunyta a szemét, és egész teste megfeszült a bőgéstől, úgy megtalálta a bimbót, mintha radarvezérlése lenne, és teljes erejéből ráharapott. Andy megkönnyebbülten sóhajtott. Gyorsan körülnézett, és látta, hogy nincs egyedül: hárman szoptattak, ketten éppen tisztába tették a gyereküket, ketten pedig tehetetlenül, bávatagon és a sírás határán kornyadoztak vigasztalhatatlanul bőgő, dühösen hadonászó csecsemőik mellett. Csak egy nőn – az egyik gyerek nagynénjén – látszott, hogy frissen zuhanyozott, és egyedül ő viselt igazi tisztességes ruhát. A csoportvezető, a göndör hajú Lori, hivatása szerint „életvezetési tanácsadó”, ahogy ő fogalmazott, helyet foglalt az űzött tekintetű anyák körének közepén, és miután küldött az összes anya és baba felé egy némileg eszelős mosolyt, felolvasott a csoport üdvözlésére egy idézetet. – „Minden szeretet az anyasággal kezdődik és végződik.” Milyen jól mondja Robert Browning, hát nem? Szeretné kifejteni valaki, hogy mit gondol erről? Theo anyja, egy magas, elegáns, fekete asszony, aki még mindig azon vívódott, hogy otthagyja-e jogászi karrierjét a főállású anyaságért, nagyot sóhajtott, és így szólt: – Ezen a héten minden éjszaka egyhuzamban aludt hat órát, de tegnap meg tegnapelőtt háromnegyed óránként felébredt, és nem lehetett megvigasztalni. A férjem megpróbált váltani, erre elaludt bent a munkában. Mi ez? Visszafelé fejlődünk? Az anyák bólogattak. Így kezdődött minden szeánsz. Lori, az álhippi „életvezetési tanácsadó” felolvasott egy gyönyörű, ihletett idézetet, amely senkit sem érdekelt, sőt két anya leplezetlen rosszindulattal fogadta, és valamelyikük okvetlenül előhozakodott a kérdéssel, amely nem hagyta nyugodni, fütyülve Lori idézeteire, a többi anya pedig azon nyomban csatlakozott hozzá, hallgatólagos megegyezéssel maguknak követelve a csoport irányítását, ami Andyt minden alkalommal megmosolyogtatta. Elképzelte Emilyt egy ilyen szeánszon. Kétségtelenül szánakozva nézné őket, ahogy ülnek itt félkörben, csapzottan, smink nélkül, ruhájukon hányás- és kakafoltokkal, zuhany, szex, torna és alvás nélküli létre kényszerítve, és az életvezetési tanácsadójuk léleknemesítő sztorikat olvas fel nekik. A jelenetben mégis volt valami, amitől kimondhatatlanul megkönnyebbült. Lehet, hogy ezek az asszonyok nem a legjobb barátnői voltak, de életének ezen a pontján mindenkinél jobban megértették. Nem hitte volna magáról, hogy képes ilyen gyorsan kapcsolatot teremteni egy rakás vadidegennel, de titokban szerette az üléseket. – Mi is ebben a csónakban evezünk – mondta Stacy, miközben bekapcsolta a szoptatós melltartóját. Lánya, a nyolchetes Sylvie, akinek több haja volt, mint a legtöbb totyisnak, akkorát böffentett, hogy az egy férfinak is a becsületére vált

volna. – Tudom, gondolni is korai arra, hogy szabályos alvásra szoktassam, de úgy érzem, kezdek belebolondulni ebbe. Az éjszaka egytől háromig fent volt, és élvezte! Mosolygott, gügyögött, szorongatta az ujjamat, de amint letettem, vonyítani kezdett. Megszólalt Bethany, egy kozmetikai cég marketingigazgatója, aki saját bevallása szerint már azt is elfelejtette, mire jó a szájfény. – Stacy, tudom, mi a véleményed az együtt alvásról, de azt hiszem, ebben az esetben fontolóra kéne venned. El se tudom mondani, mekkora könnyebbség, hogy Micah egész éjszaka ott van mellettünk, csak megfordulsz, a szájába dugod a cicit, és már alhatsz is vissza. Felejtsd el az egész fejlesztő, kapcsolatteremtő baromságot. Én kizárólag lustaságból csinálom. Stacy a hóna alá csapta Sylvie takaróját. – De ha egyszer úgy érzem, hogy ezt már nem tehetem meg Markkal! Így is Sylvie foglalja le az időm és az energiám kilencvenkilenc egész kilencvenkilenc tized százalékát. Már tettetnem sem szabad, hogy házastársam is van? – Házastárs? Egy két hónapos gyerek mellett? – süvöltötte Melinda, akinek a fiát, Tuckert, nemrég műtötték valamilyen szemproblémával. – Mi van, ilyen vad nemi életet éltek? Nem akarod azzal kockáztatni, hogy odaveszel az ágyba egy csecsemőt? Mindenki nevetett. Andy bólogatott. Náluk sem sikerült még beiktatni a szexet, ami neki tökéletesen megfelelt. A filigrán, szőke Rachel, az utolsónak érkezett anyuka, akinek vörös foltos bőre volt, és a jobb kezén hosszú forradás kígyózott, előrehajolt. – Megvolt a hathetes vizsgálatom – mondta majdnem suttogva. – Jaj istenem. Megkaptad a szabaduló levelet? – kérdezte enyhén franciás kiejtéssel Sandrine. Négy hónapos lánya – egy kettős állampolgárságú, törékeny lényecske – sírni kezdett. Rachel bólintott. Halálos rémület suhant át az arcán, és felzokogott. – Ethan másról se tud beszélni! Hetekkel ezelőtt kitette a hűtőre a visszaszámolós naptárt, én meg a gondolattól is pánikba esek! Még nem vagyok kész! – jajveszékelte. – Hát persze hogy nem – mondta Bethany. – Én gondolni se bírnék rá, amíg le nem telik a három hónap. És egy barátnőm azt mesélte, hogy a hatodik hónapig majd’ belehalt! – Max is csak néz rám, és nem érti – szólt közbe Andy. – Esküszöm, még az orvosom is elszörnyedt, amikor meglátta, hogy hat héttel a szülés után mi van odalent. Akkor hogy mutathatnám meg a férjemnek? – Hát ne mutasd meg! – felelte Anita, egy csendes lány, aki általában nagyon keveset árult el magáról.

– A nővérem, akinek három gyereke van, esküszik rá, hogy javulni fog. Legalább annyira összeszedi magát az ember, hogy dolgozhasson a következőn – tette hozzá Andy. – Izgalmasan hangzik. Erre érdemes várni – mosolyodott el Rachel. – Már elnézést, de a frászt hozzátok rám – szólalt meg Sophie, az egyetlen, akinek nem volt gyereke. – Az összes kisbabás barátnőm esküdözik, hogy nem olyan rossz. – Hazudnak. – Pofátlanul. – És ezt fogják tenni egészen addig, amíg nem lesz gyereked. Akkor majd tetemre hívhatod őket. Így szokott lenni. Sophie megrázta nemrég vágatott, sűrű haját, amely tökéletes, vörösesbarna keretbe foglalta az arcát, és nevetett. Ő volt az egyetlen, aki nem viselt macskanadrágot, kismamaruhát vagy mackófelsőt. A körmét frissen manikűröztette, a bőre üde volt és napbarnított. Andy lefogadta volna, hogy lába és bikinivonala tükörsimára van gyantázva, és csipkés melltartó lapul a testhez álló, V nyakú ruhája alatt, nem pedig ipari méretű spandex. Talán még tanga is. Ez már több a soknál. Még a rá bízott baba, a kilenchetes kicsi Lola is gyönyörűen ki volt csípve, tetőtől talpig burberry kockásba. Kockás volt a ruhácskája, a harisnyanadrágja, a hajpántja és a cipellője. Ritkán sírt az üléseken, sose hányt, és Sophie szerint héthetes kora óta átaludta az éjszakát. Minden héten Sophie hozta el Lolát, miközben a sógornője, a kislány mamája a magánrendelője és a Mount Sina-i gyermekosztálya között ingázott. Úgy tűnt, a sógornő afféle játszóháznak vélte a segítő csoportot, noha még egyik gyerek sem volt akkora, hogy akár felülhessen, és megkérte Sophie-t, hozza el helyette Lolát. Így hát a karcsú, bájos, és kétségtelenül ép hüvelyű Sophie minden héten elhozta az ennivalóan kiöltöztetett Lolát, és végighallgatta, ahogy Andy és anyatársai panaszkodnak, sírnak és tanácsért könyörögnek. A dologban az volt a legrosszabb, hogy Andy utálni akarta Sophie-t, de nem lehetett, mert túl kedves volt. – Nem tudom, hogy most végig bírnék-e hallgatni egy beszámolót a normális nemi életről – mondta Rachel, és a vállához támasztotta a babája fejét. – Ne aggódj, még megközelítőleg normális nemi életem sincs – felelte a padlót bámulva Sophie. – Hogyhogy? – kérdezte Andy. – Nem azt mondtad, hogy együtt élsz a barátoddal, aki imád? Baj van a paradicsomban? Erre Sophie sírva fakadt. Andy akkor sem döbbenhetett volna meg jobban, ha a lány felpattan, és vetkőzni kezd. – Bocs – hüppögte Sophie, aki finom és üde volt, még sírás közben is.

– Miért nem mondod el, mi történt? – kérdezte idegesítően megnyugtató hangon Lori, a csoportvezető, aki láthatóan örült, hogy egyáltalán megszólalhat. – Mi itt mindnyájan könnyítettünk a lelkünkön. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek a nevében beszélek, amikor azt mondom, hogy ez egy biztonságos hely, és itthon kell érezned magadat. Sophie mintha nem hallotta volna, bár az is lehet, hogy a többiekhez hasonlóan levegőnek nézte Lorit. Mindenesetre finoman kifújta az orrát, puszit adott Lolának, majd így szólt: – Megcsaltam a fiúmat. Pár másodpercre csönd lett a kipárnázott tornateremben. Egyetlen baba sem sivalkodott. Andy igyekezett palástolni a megdöbbenését. Sophie eddigi megnyilatkozásaiból arra lehetett következtetni, hogy imádja a fiúját, mert Xander kedves, figyelmes, gyöngéd, aki nem szégyell törődni a barátnője érzéseivel, mindazonáltal képes vasárnap egyhuzamban hat órán át meccset nézni a tévében. Évek óta járnak együtt, és nemrég összeköltöztek, amiről Sophie még néhány hete is azt hitte, hogy nagyon jó lesz. Nem beszéltek róla, de ő mindig feltételezte, hogy előbb-utóbb összeházasodnak és gyerekeik lesznek, és bár hat évvel fiatalabb Xandernél, mégis úgy érzi, felkészült a családra. – Mit értesz megcsalás alatt? – kérdezte Bethany. Andy hálás volt, amiért valaki megtörte a csendet. – Hát, semmi őrültséget – felelte a kezét bámulva Sophie. – Például nem feküdtünk le egymással. Semmi ilyesmi. – Akkor az nem csalás – jelentette ki Sandrine. – Ti, amerikaiak, akkora faksznit csináltok az árnyalatokból. Ha szereted a fiúdat, és ő is szeret téged, ez a kis fellángolás majd elmúlik. – Én is erre gondoltam, de nem múlik el! – mondta majdnem sírva Sophie. – Az egyik fotós tanfolyamom hallgatója, úgyhogy automatikusan találkozunk hetente háromszor. Kacérkodással kezdődött, elsősorban a részéről, bár bevallom, hízelgett, hogy valaki ennyire figyel rám… – Xander nem figyel? – kérdezte Rachel. Sophie a kezét tördelte. – Szinte már egyáltalán nem. Amióta összeköltöztünk… Nem tudom, mi ez, de úgy érzem magam, mint egy bútordarab. – El sem tudom mondani, hányan szeretnék itt, ha a férjük úgy tekintene rájuk, mint egy bútorra – jegyezte meg Andy. A csoport nevetett és bólogatott. Sophie még csak el se mosolyodott. – Igen, de nekünk nincs közös gyerekünk. Nem vagyunk házasok. Még csak jegyesek sem! Nem gondoljátok, hogy kissé korai még úgy viselkedni, mintha lakótársak lennénk?

– Tehát mi történt? Csak egy kis flört? Hidd el, Xander nem fetreng a lelkifurdalástól, ha a munkahelyén elnevetgél valamelyik lánnyal. Neked se kéne – mondta Anita. – Tegnap együtt vacsoráztunk óra után. Mások is voltak ott! – sietett hozzátenni Sophie. – De aztán ők elmentek, ő pedig ragaszkodott hozzá, hogy hazakísér. Először nem akartam túl közel engedni, mert tudtam, hogy Xander otthon van, de az lett a vége, hogy ott smároltunk a ház előtt. Ami a legnagyobb őrültség a világon, mert Xander bármikor arra jöhetett volna! Uramisten, mi ütött belém? – Akkor, gondolom, jó volt? – kérdezte Stacy. Sophie a plafonra nézett, és felnyögött. – Jó? Fantasztikus! Páran éljeneztek. Sophie alig észrevehetően elmosolyodott, majd a homlokára csapott. – Soha többé nem fog megtörténni! Mi lenne a rosszabb? Ha elmondanám neki, hogy könnyítsek a lelkemen, vagy ha úgy tennék, mintha sosem történt volna meg? – Természetesen nem mondod el neki! – parancsolta Sandrine. – Ne légy már ilyen prűd! Néhány anyuka bólogatott, nem lehet tudni, azért-e, mert egyetértettek Sandrine-nal, vagy azért, mert francia volt. – Csak olyan bűntudatom van! Szeretem Xandert, tényleg szeretem, de kezdek kételkedni benne, hogy… – Akkor tehát eldöntötted, hogy mi lesz, ha legközelebb találkozol… mi a neve? – kérdezte Anita, az örök gyakorlatias. – Tomás. Holnap találkozunk az órán. Természetesen közlöm vele, hogy tévedés volt, és soha többé nem fordulhat elő, de akkor is folyton rá kell gondolnom. És… – Elhallgatott, riadtan körülnézett. – E-mailt küldött nekem. Azt mondta, alig várja, hogy viszontlásson. Akkor most nagyon rossz vagyok? Az egyik baba vigasztalhatatlanul jajveszékelni kezdett. Újabb nő húzta le a mackófelsőjén a cipzárt. A bőgés abbamaradt. – Ne majrézz már, Soph! – mondta Andy, miközben a térdére fektette Clementine-t, és ütemesen paskolta a kislány hátát. – Nem vagy férjnél, nincsenek gyerekeid, szép vagy, mint a hétszer váltott ördög. Élj egy kicsit! Nyugodtan utálhatsz azért, amit mondok, de szerintem adnod kellene Tomásnak egy próbamenetet. Aztán majd visszajössz a jövő héten, és elmeséled nekünk a részleteket. Ismét mindenki nevetett. Az esküvő vagy a közös gyerek hiánya tette, hogy Sophie kapcsolatát Xanderrel nem vették olyan komolyan, mint a sajátjukat?

Andy maga sem tudta. Arra biztatta a lányt, hogy csalja meg a barátját, és ettől enyhe bűntudata lett, de nem olyan erős, mint kellett volna. Sophie kis felderítő smárolása Tomásszal (aki a nevéből ítélve szexi lehet) izgalmasnak, vérforralónak tűnt, pontosan annak a szilaj kalandnak, ami nem maradhat ki, mielőtt elöntik az életünket az olyan beszélgetések, amelyekben más sincs, csak mellpumpa, székletpuhító és popsikrém. Sophie meg majd kitotózza, mit csináljon. Vagy magabiztosabban tér vissza Xanderhez, vagy nem. Talán Tomás lesz a társa, talán valaki más, akivel még nem találkozott. Tudta, hogy kettős mércét alkalmaz, hogy itt nagyon megsebeznek valakit – konkrétan Xandert –, mégis azt kellett gondolnia, hogy nem olyan magas itt a tét. Két másik baba is nyűgösködni kezdett. Mivel közeledett a három óra, Lori bejelentette, hogy az e heti ülést bezárja. – Van min elgondolkozni, hölgyeim – mondta, miközben az anyák elcsomagolták a cumisüvegeket, cumikat, rágókát, büfikendőket, pokrócokat, szoptatótakarókat és plüssállatokat. – Legközelebb idejön egy alvásspecialista a 911-Bébivonaltól, és elmagyarázza, hogyan lehet napirendhez szoktatni a piciket. Aki nem tud eljönni, kérem, küldjön egy e-mailt. Nagy ihletet adtatok nekem, mint mindig! Kellemes hétvégét! – Kiment a szobából, hogy a többiek beszélgethessenek pár percig. Alighogy becsukódott az ajtó, Andy szomszédja hangosan felnyögött. – Ezt tényleg inspirálja, hogy ülünk itt naphosszat a lehányt, babaszaros mackónadrágunkban? – dünnyögte Bethany. – De most komolyan! – Láttátok, milyen képet vágott, amikor azt mondtam, hogy smároltunk? Fix, hogy egy inspiráló idézetet keresett hozzá! – mondta Sophie. Andy felkapta Clementine-t, és elbúcsúzott az asszonyoktól, akiket máris kezdett a barátainak érezni. Akkor vette csak észre, hogy a férje otthon van, amikor betolta a babakocsit a nappaliba, és elkezdett kipakolni. – Nocsak, ki van itt? – kérdezte Max. Puszit adott a feleségének, majd azonnal Clementine-nel kezdett foglalkozni, aki szélesen vigyorgott fogatlan szájával az ő apukájára. Andy érezte, hogy ő is ösztönösen elvigyorodik. – De jókedvű az én lányom! – Kiemelte Clementine-t a kocsiból, és elhelyezte a könyökhajlatában. Csókot lehelt a baba orrára, majd visszaadta Andynek. – Nem akarod fogni egy kicsit? Biztosan örülne apukának. – Le kell dőlnöm pár percre – felelte Max, útban a hálószoba felé. – Borzasztó hosszú volt a hetem. Nagyon stresszes. Andy utánament, és az ágyra tette Clemet. – Sajnálattal hallom, de rám férne harminc perc, hogy zuhanyozhassak, és esetleg bekapjak egy tál gabonapelyhet. – Megcsókolta a lányát, azután lefektette

Max párnájára. – Andy! – szólt Max azon a ritkán használt hangon, amely egyetlen szóval kifejezte, hogy mindjárt kijön a béketűrésből. – Nagyon nagy nyomás nehezedik rám mostanában! – Nos, arra nincs jobb gyógyszer a gőgicsélésnél. Élvezd a lányodat – mondta az asszony, és betette maga mögött az ajtót. Gyorsan lezuhanyozott a vendégfürdőszobában, és belebújt a jóganadrágjába és a pulóverébe. Tej nem maradt a hűtőben, de készített egy mogyoróvajas-banános szendvicset, kivett egy diétás kólát, és lerogyott a díványra. Mikor is nézett végig utoljára egy műsort úgy, hogy nem lógott a mellén egy csecsemő? Vagy fejezhetett be zavartalanul egy étkezést? Istenien érezte magát. El is bólinthatott, mert arra ébredt, hogy Max és Clementine fekszik mellette a díványon. Max széthúzta Clem pizsamáját, és a baba hasát csiklandozta, aki cserébe megajándékozta az elképzelhető leggyönyörűbb mosollyal. – Jól vagy? – kérdezte Max, aki a csiklandozásban áttért Clem hónaljára. – Most már igen – felelte az asszony. Összehasonlíthatatlanul kipihentebbnek érezte magát. Mostanában folyton hullámzott a hangulata: fel-le, fel-le. Clem egy boldog visítással is megszépítette a fogatlan vigyort. – Ez nevetés volt? – kérdezte Max. – Azt hittem, túl kicsi még ahhoz, hogy nevessen. Andy megszorította a férje karját. – Fixen nevetésnek hangzott. Mindig úgy képzelte, hogy bele fog zúgni a gyerekébe, de hogy a férje is ugyanannyira beleessen, azt nem várta. Max csodálatos apa volt: lelkes, rajongó, gyöngéd, mulatságos. Andy kevés dolgot szeretett jobban annál, ha nézhette együtt az apát és lányát, és tudta, hogy nincs semmi baj. Akkor se, ha vannak köztük olyan kis határvillongások, mint amilyen az előbb történt, sőt, minden a legnagyobb rendben van, ami hónapok óta nem fordult elő. A lányuk egészséges és vidám, a férje kedves és többnyire figyelmes, ő pedig imádja ezt a néhány kimerítő, de nagyon drága hónapot az újszülött babájával. Már csak halványuló emlék volt Mrs. Harrison levele és a tény, hogy Max eltitkolta a találkozását Katherine-nel. A megmaradt szorongás csak a hormonok következménye, vagy a kialvatlanságé, vagy mindkettőé. Odafordult a családjához. Együtt voltak, fáradtan, de boldogan, és gyönyörködtek az új babájukban. Andy ki akart élvezni minden másodpercet.

17. FEJEZET JAMES BOND MICSODA NŐ!-VEL ÉS EGY LÖTTYINTÉS MARY POPPINSSZAL

– Elkészültél már? – kiáltotta Max a nappaliból, ahol az üdítőt szopogatta. Andy maga elé képzelte, ahogy elterül a díványon sötét öltönyében, drága olasz félcipőjében, kezében a palackkal, ahogy lustán nézegeti az okostelefonját. Frissen nyiratkozott, frissen borotválkozott, illatozik a sampontól és a borotválkozás utáni mentás arcszesztől, amelyekhez valamilyen érthetetlen okból csokoládészag elegyedik. Izgatottan várja a partit, hogy találkozhasson azokkal, akiket ismer és kedvel. Talán még dobol is a lábával türelmetlenségében. Közben a gyerekszobában Isla, a huszonkét éves ausztrál pesztra, akit Andy az anyacsoport ajánlására fogadott fel, miután ellenőrizte a Google-n – vagyis egy vadidegen –, éppen eteti Clementine-t. Csengettek. Andy azt hitte, csak a tévé, de aztán Stanley csaholni kezdett. Egy pillantást vetett a bébimonitorra, de mivel Clem és Isla éppen összebújtak a hintaágyon, valamilyen ételt hozhattak. Nyilván Islának. Megszólalt a vezetékes telefon. Andy felkapta a kagylót. – Küldje fel nyugodtan! – hadarta a telefonba. – Ó, Andrea, elnézést, csak szólni akartam, hogy… Az előszobából egy éles hang szakította félbe a portást. – Halló! Van itthon valaki? Halló! – …Mrs. Harrison útban van felfelé. Azt mondta, hogy önök várják. – Igen, természetesen. Köszönöm – mondta Andy, és végigpillantott a meztelenségén. Hallotta, ahogy Max üdvözli az anyját a folyosón, a hálószoba előtt. A következő percben bedugta a fejét az ajtón. – Hahó, itt van anyu – mondta. – Meghívták ma este egy vernisszázsra, és a galéria itt van a szomszédban. Gondolta, feljön, és köszön a babának. Andy rámeredt. Feltűnt neki, hogy a férje szégyellősen vigyorog. – Komolyan? – Úgy kell nekem az anyád, mint a lábtörés, gondolta. – Bocs, bébi. Anya valóban itt járt a szomszédban, és van egy másik programja is, ami harminc perc múlva kezdődik, úgyhogy tényleg csak beugrott köszönni. Arra gondoltam, megihatnánk egy pohárral a partink előtt. – Még fel se öltöztem, Max! – mutatta az asszony az ágyukon a törülközők, fekete ruhák és alsóneműk gomolyagát. – Emiatt ne izgulj, anyu Clemhez jött. Nem kell sietned. Töltök neked egy pezsgőt. Akkor gyere ki, ha elkészültél.

Andy sikítani tudott volna, amiért a férje nem beszélte meg vele ezt a kellemetlen meglepetést, de csak bólintott, és intett neki, hogy csukja be az ajtót. Hallotta, amint Max bemutatja Islát Barbarának – Ó, Ausztrália? Milyen érdekes hely! – azután a hangok elhalkulnak a nappali felé menet. Elővett egy kisméretű, normál fazonú, alakformáló Spanx kisnadrágot, és centinként felkényszerítette a combjára, amely minden rántásnak ellenállt. Akkor sem örülhetett sokáig, amikor átjutott a combja legvastagabb részén, mert hátra volt még a hasa és a feneke. A nadrág kegyetlenül vágta és szorította az egész altestét, és mire nagy keservesen sikerült helyre ráncigálnia, utálatosan folydogált a verejték a hátán és a melle között. A haja, amelyet Clementine születése óta először főnöztetett szakemberrel, az arcához és a nyakához tapadt. Felkapott egy magazint, azzal legyezte magát. Ahogy állt ott testszínű, túlságosan szűk testformáló nadrágjában és ipari méretű szoptatós melltartójában, amelyekből alul-felül kibuggyant, egyszer csak hahotázni kezdett. Ha ez sem szexi, akkor igazán nem tudja, mi az. Az éjjeliszekrényen megszólalt a telefonja. Átfordult az ágyon, mint egy nyársra szúrt malac, és felkapta. – Most nem alkalmas – mondta automatikusan, úgy, ahogy csak a kismamáknak szabad. – Csak azért telefonálok, hogy sok sikert kívánjak ma estére – mondta Jill meleg, ismerős hangja. Andy azonnal nyugodtabb lett egy kicsivel. – Jó szerencsét ahhoz, hogy én leszek az egyetlen folyós mellű, szoptatós, túlsúlyos tehén a gyönyörű emberek tengerében, vagy jó szerencsét ahhoz, hogy itt hagyom a kislányomat egy idegenre, akit az interneten találtam? – Mindkettőhöz – felelte vidáman Jill. – Hogy fogom én ezt végigcsinálni? – nyüszítette Andy, abban a gyötrő tudatban, hogy máris elkésett. – Úgy, ahogy mások: öltözz talpig feketébe, négy-öt másodpercenként ellenőrizd a mobilodat, és igyál annyit, amennyit csak abban a helyzetben lehetséges. – Jó tanács. Iszik, ellenőriz. Mobil, ellenőriz. Most már csak a seggemet kell belegyömöszölnöm a hosszú ujjú, fekete ruhámba. Emlékszel, amelyiknek ki van vágva a háta. Minden alkalomra azt viseltem a baba előtt. Jill felnevetett, de nem volt jóindulatú a nevetése. – Alig négy hónapja szültél, Andy. Ne várj csodákat. Andy rámeredt maga mellett az ágyon kiterített ruhára. Attól függően, hogy harmincnégyes vagy harminchatos volt-e éppen a mérete, ez a ruha tudott elegánsan testhez simuló vagy szexin áramvonalas lenni, és kellően változtatott kiegészítőkkel egyformán megfelelt gyorsrandira vagy flancos esküvőhöz, ám ma

este jobban illett volna egy kirakati babára vagy talán egy tizenkét éves kamaszra. – Nem fog csoda történni, ugye? – kérdezte majdnem suttogva. – Valószínűleg nem, de kit érdekel? Pár hónap múlva úgyis visszanyered az alakodat, akkor meg mit számít? – Azért számít, mert nincs mit felvennem! – Nem akart hisztériázni, de egyre erősebben izzadt, az óra ketyegett, és neki nem volt B-terve a ruhához. – Dehogy nincs – felelte Jill azon a hangon, amelyet akkor használt, ha Jonah különösen nyűgös volt. – És az a háromnegyedes ujjú fekete, amit márciusban viseltél a nagyi uzsonnáján? – De az kismamaruha! – jajveszékelt Andy. – Arról nem is szólva, hogy nyolcvankilencedik születésnapra való! – Arra gondolj, hogy mennyivel vékonyabbnak látszol most benne. Andy sóhajtott. – Rohannom kell. Bocs, de most nincs időm, hogy megkérdezzem, hogy vagytok. Azonkívül idejött Barbara, hogy meglátogassa Clementine-t. Esküszöm, készakarva csinálja azon az egyetlen estén, amelyiken nem engedhetem meg magamnak, hogy kiborítsanak, mert máris roncs vagyok… – Leállította magát. – Nálatok minden oké? – Minden. Rázd le Barbarát, és érezd jól magad. Egy örökkévalóság óta ez az első olyan estéd, hogy kiteheted a lábadat hazulról. Pláne egy ilyen állatira izgalmas szakmai buli miatt. Igazán megérdemled. – Felfogtam. Fekete, mobil, pia. Pá. – Bontotta a vonalat, és rámosolygott a készülékre. Időnként – főleg az ilyen estéken – borzasztóan hiányzott a nővére. Max jelent meg az ajtóban. – Te még mindig nem öltöztél fel? Mi a baj, Andy? Az asszony felmarkolt a padlóról egy nyirkos törülközőt, és a melléhez szorította. – Ne nézz rám! Max odajött, megsimogatta Andy izzadt haját. – Mi van veled? Hiszen mindennap látlak meztelenül. Amikor Andy nem felelt, Max a ruhára mutatott, ami az ágyon hevert az asszony mellett. – Ez túl szigorú – mondta szelíden. Kinyitotta a szekrényt, erre-arra tologatta a vállfákat, majd kiemelte ugyanazt a ruhát, amelyet Jill javasolt. – Tessék! – emelte magasra. – Ebben mindig úgy szerettelek! Andy szipogott, és erősebben magához szorította a törülközőt. Max lecsúsztatta a vállfáról és az ágyra fektette a ruhát. – Vedd fel ezt, és sminkeld át az arcodat. Már megérkezett értünk a kocsi, de még korán van. Gyere, köszönj anyámnak, és máris indulunk.

– Remek – motyogta Andy. Max egy cseppnyi zselét pöttyentett a hajára, és megigazított egy alig észrevehetően kiálló tincset. Az asszony belebújt a kismamaruhába. Igaza van Jillnek és Maxnek, ez az egyetlen lehetőség, és nem is néz ki rémesen. Rafinált? Nem. Szexi? Nem. Viszont eltakarja gigászi szoptatós melltartóját, álcázza kocsonyásan rezgő hasát, még nem egészen normalizálódott fenekét, és mi többre számíthatott volna, de komolyan? Tisztaselyem, hátul varrott harisnyát választott hozzá, és Chloé cipőt, kilenccentis sarokkal, amiben már a baba előtt is rendesen fájt a lába, most pedig úgy érezte, mintha kínai lótusztopánkába tuszkolta volna bele. Nem törődve lábikráinak tompa sajgásával, amiből valószínűleg hasogató fájdalom lesz, mielőtt véget ér az éjszaka, végighúzta a száján az alkalomra vásárolt új, vérpiros rúzst, amennyire tudta, megigazgatta a frizuráját, és kihúzta magát. Visszanyerte már az alakját? Nem egészen, de olyasvalakihez képest, aki nemrég szült, nem panaszkodhat. Max elismerően füttyentett mögötte, miközben ellenőrizte a feleségét a tükörben. – Szexi mama! – ölelte át hátulról Andyt. Az asszony engedte, hogy megérintse lötyögő hasát. – Beindulsz a hurkáktól, mi? Nyugodtan bevallhatod! Max nevetett. – Fantasztikusan nézel ki. – Könnyedén megfogta az asszony mellét. – Ez meg valóságos álom! Andy elmosolyodott. – Egymagában az ütköző majdnem megéri, ugye? – Az ütköző meg a srác. Nálam egyensúlyban van a cici meg a bébi. – Kivezette Andyt a folyosóra, a vállára segítette a selyemstólát, és megszorította a felesége kezét. Isla kihozta a gyerekszobából a laposakat pislogó Clementine-t. Barbara, aki utánuk jött, mesésen festett méretre készült princeszruhájában, a hozzáillő blézerben és lakk körömcipőben. – Helló, Barbara – mondta Andy, aki váratlanul otromba tanknak érezte magát művészien fésült, elegáns anyósa mellett. – Milyen kedves tőled, hogy beugrottál. – Igen, drágám, remélem, nem tekinted tolakodásnak, de hetek óta nem láttam az unokámat, és ha már egyszer itt voltam a szomszédban… – Elhallgatott, körülnézett a folyosón. – Megváltozott itt valami? Az a festmény új? Vagy talán a tükör? Micsoda megkönnyebbülés! Bevallom, nekem sose tetszett az a kollázs… amit olyan tüntetően közszemlére tettetek. – Anya, az a „kollázs” egy nagyon divatos, új művész vegyes technikával készült képe, amelyet egész Európában bemutattak – mondta Max. – Andy és én együtt találtuk Amszterdamban, és szeretjük. – Hm, tudod, hogy szól a mondás. Ízlések és pofonok! – trillázta Barbara.

Max bocsánatkérően sandított a feleségére. Andy vállat vont. Egy éve voltak házasok, és bár nem felejtette a levelet, amelyet Barbara írt a fiának a választásáról, és nem egészen szokta meg az anyósát – az volt a véleménye, hogy soha nem is fogja –, legalább már nem botránkoztatta meg. A nappaliban Barbara egy fotel karfájára telepedett, mintha attól félne, hogy a székben poloskák tanyáznak. Andy nem bírta tovább. – Jaj, Max, figyelmeztess már, hogy hétfőn első dolgom legyen felhívni a féregirtót! Időtlen idők óta nem járt nálunk, holott rég esedékes! Max kérdőn nézett rá, Barbara felpattant, Andy a nevetését nyeldekelte. – Mennyit evett? – kérdezte Islától. A legszívesebben kitépte volna a lányát ennek az idegennek a kezéből. – Megitta mind a másfél decit. Tisztába tettem, és most lefektetem aludni, csak előbb el akar búcsúzni az anyukájától. – Ó, gyere ide, szemem fénye! – Örült, amiért úgy foghatja meg még egyszer utoljára Clementine-t, hogy nem látszik rajta, mennyire idegsokkos. Már ezért is hálás volt Islának. – Aztán rendesen viselkedj az új bébiszittereddel, oké? – Megcsókolta lánya pufók arcát, egyszer, kétszer, háromszor, mielőtt visszaadta a pesztrának. Isla magához ölelte Clementine-t és bólintott. – Most felolvasok neki a Jó éjszakát, holdvilágból, azután álomba ringatom, azután… – Ne felejtsd el ráadni a hálózsákját! – szakította félbe Andy. Max ismét megszorította a kezét. – Mi van? – nézett rá az asszony. – Ez fontos! – Természetesen ráadom a hálózsákot, felolvasok neki a Jó éjszakát, holdvilágból, azután álomba ringatom – hadarta Isla. – A lámpát nem oltom le, csak tompítottra állítom, és bekapcsolom a patakcsörgedezést. Clementine valószínűleg felébred fél tízkor vagy tízkor, és ismét enni kér, de ha nem, akkor is oda kell adnom neki az egydecis cumisüveget a hűtőből, ugye? Andy bólintott. – Ha nem jut eszedbe, hogy kell használni az üvegmelegítőt, csak állítsd bele pár percre egy bögre forró vízbe. De kérlek, ne feledd ellenőrizni a hőmérsékletét, mielőtt odaadod neki! – Oké, Andy, úgy tűnik, nem lesz itt semmi baj – mondta Max, és megcsókolta Clem homlokát. – Gyere, üljünk le egy percre, azután indulunk. – Ugye, megvan nálad mindkettőnk mobilszáma? Az éjjeliszekrényen ott a lista vészhelyzet esetére. Habár anyám épp lent van Texasban, úgyhogy neki nem sok hasznát veszed… – Barbarára pillantott, aki elmerülten olvasott valamit.

– Az lesz a legjobb, ha a 911-et hívod, amilyen gyorsan csak… – Ígérem, úgy vigyázok rá, mint a szemem világára – felelte Isla csendes, megnyugtató mosollyal. Andy ennek ellenére is bánta, hogy nem szereltetett be egy dadakamerát. Ekkor megdermedt. Hogy történt ez vele? Megesküdött, hogy ő bizony lezser anya lesz, aki nem hisztizik a bacilusok és pesztrák miatt, nem állít át organikusra mindent. Sodortatja magát az áramlattal, és nem őrjöng. Ám elég volt egy pillantás a mindenben rá szoruló, parányi, sebezhető lényecskére, hogy száznyolcvan fokos fordulatot írjon le. Egyedül az anyjára merte rábízni Clementine-t, illetve egyszer, végső kétségbeesésében Max húgára, de csak azért, mert orvoshoz kellett mennie, és nem akarta kitenni Clemet a rendelői piszoknak. Visszaküldte az összes, ajándékba kapott hálózsákot és rugdalózót, hacsak nem tudta minden kétséget kizáróan igazolni, hogy nem tartalmaznak mérgező termoplasztokat; ugyancsak visszaküldte a műanyag játékokat, amelyekre azt írták, „Made in China”, vagy nem voltak biszfenol-, PVC- és ftalát-mentesek. Összes ígérete ellenére, amelyeket önmagának, a férjének, és boldogboldogtalannak tett, görcsösen ragaszkodott Clem napirendjéhez, az etetés, alvás, játszás, séta gondosan koreografált mintájához, amely fontosabb volt mindennél és mindenkinél. Nem akart eszelős anya lenni, de nem tehetett ellene. Mély lélegzetet vett, halkan kiengedte a száján, és erőltetetten elmosolyodott. – Tudom, hogy azt teszed, és köszönöm. – Addig nézett Isla után, amíg az el nem tűnt Clemmel a babaszobában. Barbara hangja rántotta vissza a valóságba. – Andrea, drágám! Mi ez? – mutatott egy kis papírköteget. Andy leült a pamlagra, és megmarkolta a pezsgőspoharát, hogy bátorságot merítsen. Barbara úgy dönthetett, hogy a dívány nagyobb valószínűséggel poloskamentes, mert helyet foglalt a menye mellett, és keresztbe tette a lábát. – Ez itt, ni. Azt mondja: „Miranda tökéletes babalistája”. De csak nem Miranda Priestlyé? A papír a falitáblára volt rajzszögezve Andy íróasztala fölött. Elég sajátos, hogy Barbara épp ott szimatolt, ám Andyben nem maradt elég harciasság, hogy kikérje magának. – De igen, Miranda listája. Rögtön Clementine születése után küldte. Miranda nem igazán szereti az embereket, de úgy látszik, a babák a gyengéi. – Valóban? – mormolta Barbara. Ahogy átfutotta a listát, felcsillant a szeme. – Nocsak, nocsak, igen átfogó! – Az – felelte Andy, aki Barbara válla fölött nézett bele a listába. Kis híján elájult, amikor megérkezett két héttel Clem születése után, egy fehér szalaggal átkötött, rózsaszín papírba csomagolt doboz és egy ezüst Tiffany csörgő

kíséretében. A dobozban volt egy levél, Miranda fejléces papírján: „Gratulálunk az új bővítményhez!”, alatta pedig fél tucat selyempapír fészkében bújt meg a legbűbájosabb nerctakaró, amelyet Andy valaha látott. Pontosabban az egyetlen nerctakaró, amelyet valaha látott. Selyempuha volt és óriási. Andy azonnal összehajtotta, és leterítette az ágya lábához, ahol szinte minden este lustálkodott. Clem még letaccsolhatja, lekakálhatja vagy lenyálazhatja, ő viszont, amennyire magát ismeri, sosem tesz ilyet. Nercet egy csecsemőnek! Elmosolyodott, mert eszébe jutott, mit mondott Emily: Miranda saját személyében választhatta ezt az ajándékot, mert egyetlen titkárnője sem küldene nercpaplant egy babának. Egyáltalán senkinek. Soha. És ha ez még nem lett volna elég mesés, csatolták hozzá Miranda tökéletes babalistáját. A lista huszonkét oldalas volt, egyes sortávval. Tartalomjegyzéke ilyen fejezetcímeket tartalmazott: „Kórházban szükséges tárgyak”, „Otthon szükséges tárgyak az első két hétben”, „Babapipere”, „Babagyógyszerek” és „Biztonsági emlékeztető”. Miranda természetesen javaslatokat tett a tökéletes kelengyéhez (lehetőleg Jacaditól, Bonpoint-től és Ralph Laurentől): rövid ujjú rugdalózók, hosszú ujjú rugdalózók, talpas pizsamák, zoknik, kiscipők, kötött sapkák, egyujjas kesztyűk, kétrészes komplék fiúknak, ruhák cicanadrággal lányoknak. Mosdókesztyűk, törülközők, bölcsőbélések, angolpólyák, kocsitakarók, monogramos babaszobai takarók. Még a hajpántból is volt kedvenc márkája. És ezzel még nem volt vége: Miranda javasolt gyermekgyógyászokat, laktációs konzulenseket, gyermekdietetikusokat, allergológusokat, gyermekfogászokat és orvosokat, akik hajlandók házhoz jönni. Felsorolta az összes forrást, amelyekre szükség lehet körülmetéléshez, keresztelőhöz, névadáshoz: megnevezte az elfogadható zsinagógákat, templomokat, mohéleket, szállítókat, virágüzleteket. Babaszobákra szakosodott belsőépítészeket. Egy kapcsolatot a Tiffanynél, aki belegravírozza ezüstkanalakba, poharakba, emléklapokba a baba monogramját. Egy gyémántspecialistát, akinél papi megvásárolhatja maminak a tökéletes ajándékot. És ami a legfontosabb, csatolta azoknak a személyeknek a listáját, akik segítenek nevezett babák felnevelésében: éjszakai nörszökét, dadákét, bébiszitterekét, nevelőkét, beszédterapeutákét, foglalkoztatási terapeutákét, oktatási tanácsadókét és egy csomó ügynökségét, amelyekből maga Miranda szelelte és rostálta ki a „megfelelő” gondozókat. Barbara elolvasta a listát, és az asztalra helyezte. – Milyen figyelmes Ms. Priestlytől, hogy megosztja veled a listáját – mondta. Félrehajtotta a fejét, Andyre sandított. – Valóban látnia kell benned valamit. – Ühüm – dünnyögte Andy, aki nem akarta romba dönteni új keletű tekintélyét. Titkárnők állították össze és szervezték meg ezt a listát, az benne az egyetlen hízelgő, hogy Miranda utasította a stábját a postázásra. No meg

a nerctakaró, amelyet szégyentelenül megmutatott az anyósának. – Pazar! – lehelte Barbara, amikor Andy a térdére borította a takarót. Tisztelettel megsimogatta a prémet. – Mennyire egyedi és figyelmes ajándék! Bizonyosra veszem, hogy Clementine imádja! Max beleöntötte az utolsó néhány csepp pezsgőt Andy poharába. Magának és az anyjának ásványvizet töltött. – Anya, nyugodtan maradj, ha akarsz, de nekem és Andynek mennünk kell. Odalent húsz perce vár ránk a kocsi, és most már hivatalosan is elkéstünk. Barbara bólintott. – Megértelek, drágám. Csak nem tudtam kihagyni az alkalmat, amikor láthatom az unokámat. Andy nagylelkűen mosolygott. – Clem is örült neked – hazudta. – Nyugodtan gyere bármikor! – Azt nem tette hozzá, hogy Barbara egyszer sem vette kézbe imádott unokáját, még csak meg sem simogatta a baba fejét. Akkor szerette csodálni Clemet, amikor a kislány a pesztra karjában feküdt. Andy először értette meg, milyen lehetett Maxnek egy ilyen anya mellett felnőni. Ő is, Barbara is felálltak. Andy egy kötelező puszit nyomott az anyósa arcára, és elfordult, hogy megkeresse a retiküljét, ám ekkor Barbara megfogta a kezét. – Andrea, mondani szeretnék valamit – szólt Park Avenue-i kiejtésével. Andy pánikba esett. Max, aki a kabátjaikért ment, már félúton járt a folyosón. Nem emlékezett, mikor volt utoljára kettesben Barbara Harrisonnal, és innen nincs hova… Barbara megmarkolta Andy másik kezét is, és közelebb húzta magához. Olyan közel, hogy Andy érezte anyósa finom parfümjének illatát, és látta a szája körül a mély barázdákat, amelyekkel még a legmodernebb és legerősebb feltöltők sem bírtak. Visszafojtotta a lélegzetét. – Drágám, csak annyit akartam mondani, hogy szerintem csodálatos anya vagy. Andynek leesett az álla. Akkor se döbbenhetett volna meg jobban, ha Barbara azt vallja be, hogy súlyos metadonfüggő. Azért lett volna az egész, mert Miranda Priestly arra érdemesítette, hogy megossza vele a listáját? Valószínűleg. De Andyt nem érdekelte. Azért nem érdekelte, mert akkor is jólesett hallani egy olyan anyóstól, aki méltatlannak tartotta őt a fiához, és azért is jólesett, mert tudta, hogy Barbarának igaza van. Neki is megvannak a maga gyarlóságai, mint mindenkinek, de piszok jó anya. – Kösz, Barbara – mondta, és megszorította az anyósa kezét. – Sokat jelent ez nekem, főleg a te szádból. Mrs. Harrison kiszabadította a kezét, és egy képzeletbeli hajszálat simított ki

a szeméből. A pillanat elszállt. De Andy azért mosolygott. – Nos, igen, jobb, ha indulok – dalolta Barbara. – Ma este nem késhetek el. Mindenki ott lesz. – Hagyta, hogy Max felsegítse a kabátját, azután csókra tartotta az arcát a fiának. – Szervusz, anya, kösz, hogy benéztél – mondta Max. Arcára rá volt írva, hogy hallotta a nők párbeszédét. Andy megvárta, hogy Barbara mögött becsukódjon az ajtó. – Vannak még csodák – mondta mosolyogva, és összehúzta a vállán a kasmírsálat. – Épp csak azt nem mondta, hogy szeret! Max nevetett. – Azért ne ragadtassuk el magunkat! – De Andy látta rajta, hogy neki is tetszik. – Szeret engem! – ujjongott Andy. – A mindenható Mrs. Barbara Harrison imádja Andy Sachst, a csodaanyát! Max megcsókolta. – Pedig igaza van. – Tudom – mosolygott az asszony. Isla kijött a folyosóra. – Ígérem, nagyon fogok vigyázni rá – mondta. Mielőtt Andy egy szót is szólhatott volna, vagy még egyszer megpuszilhatta volna a babáját, Max kicipelte az előszobába, azután a lifthez, hogy végül beültesse egy Lincoln luxusszedánba, amelynek olyan illata volt, mint a friss bőrnek, és, mint mindig, most is a Runwaynél töltött évet juttatta az asszony eszébe. – Nem lesz a babának semmi baja – mondta Max, és ismét megszorította a felesége kezét. Amikor megérkeztek a Skylight Westhez, a Harminchatodik utca és a Tizedik sugárút sarkán már hosszú sorban álltak a luxusszedánok. Néhányukban sofőrök unatkoztak, másokból éppen szálltak ki a partihoz öltözött vonzó párok a barátaikkal. Az ő szedánjuk még meg sem állt, amikor Andy kivágta az ajtót. – Elhiszed, hogy Emily rántotta ezt össze ilyen gyorsan? – kérdezte halkan Maxtől, miközben a férje kisegítette az autóból. – Már az is remek ötlet volt, hogy ünnepeljük meg a harmadik évfordulónkat, de rávenni Vera Wangot és Laura Merciert, hogy a nevüket adják hozzá, az már egyenesen zseniális! Max bólintott. – Pazar reklám. Emilyt ismerve idecsődített mindenkit, akinek vastaggal szedik a nevét az újságban, és tudod, ki szereti az ilyen bulit… Andy értetlenül bámult rá. – Ki?

– Hát az Elias-Clark! Az ilyen esemény épp az ő szájuk íze szerint való. Adj egy dögös partit, vegyél rá egy csomó ismert arcot, hogy jöjjenek el, és másnap veled lesz tele az összes pletykarovat. Szenzációs hatása lesz, és nemcsak az olvasóközönségre. Emily tudja, hogy a mai este megnöveli a Plunge presztízsét, és még kívánatosabbá teszi Miranda számára. Szárazon, a kérdésben járatos üzletember hangján beszélt, Andyt mégis bántotta a dolog. Természetesen ő is megértette, mennyire előnyös a profil és a reklám szempontjából egy flancos estély, amelyet a szponzorok fizetnek, de nem gondolt rá, hogyan befolyásolja ez a helyzetüket az akvizíciós tárgyalásokon. Annyira Emilyre vall! Még jobban bántotta, hogy Max láthatólag nem érti, miért van megsértve. Már a liftnél jártak, amikor megrántotta Max kezét, és intett a többi vendégnek, akik mind mesésen néztek ki, de egy sem volt ismerős, hogy menjenek csak nélkülük. – Jól vagy? – kérdezte a férje. Andy torka összeszorult. A telefonja sípolt, és egy üzenet ugrott fel a kijelzőre. – Emily tudni akarja, hol vagyunk – mondta. – Gyere, menjünk fel, és mulassunk jól ma este, oké? – Max az asszony kezéért nyúlt, ő pedig hagyta behúzni magát a liftbe. Szexi, piros ruhát viselő, nagyon fiatal lány vágódott be utánuk, épp mielőtt az ajtók bezárultak. – Tető? – kérdezte. – A Plunge-partira? – kérdezte Max. A lány elvigyorodott. – Engem meg se hívtak – újságolta. – A főnökömet igen, de kikönyörögtem, hogy hadd helyettesítsem, amikor neki nem jött össze. Ez az a fajta esemény, amin ott kell lenni ma este. – Arca kigyúlt. – Várjunk csak, maga nem Max Harrison? Hú, de örülök! Max kezet rázott a lánnyal, aki olyan képet vágott, mintha Ryan Goslinggal találkozott volna. Nyílt a lift ajtaja, Max felvonta a szemöldökét, és csintalanul mosolygott a feleségére, aki elhatározta, hogy azonnal megkeresi Emilyt, és közli vele a zaftos pletykát, de erről abban a pillanatban megfeledkezett, ahogy kilépett a tetőre. Varázslat volt, színtiszta varázslat. Mérföldekre el lehetett látni minden irányban. A partit a láthatáron hunyorgó fények választották el Manhattan szigetének többi részétől. Andyvel szemben a kék-ezüst Empire State Building emelkedett a magasba a New Yorker vörös neonreklámja mögött. Jobbra a lemenő nap sötétbíbor és narancsszín árnyékokat vetett a Hudsonra. A túlparton New Jersey fényei izzottak. Amerre Andy nézett, mindenütt oltogatták a villanyokat az

irodaházakban meg az üzletekben, és felkapcsolták a lakásokban, bárokban és éttermekben. A város, mint mindennap, átváltott munkából lazításra. Az utcáról felhallatszott a szokott kakofónia, amelyben szirénázás és dudálás elegyedett az emberek, a rengeteg ember hangjaival. New York zsongott és lüktetett a kora októberi, meleg estén. Andy azt gondolta, hogy nincs ennél jobb hely a világon. – Hát elhiszed ezt? – Emily felmerült a semmiből, és megragadta Andy karját. Botrányosan jó alakját neonrózsaszín Hervé bandázsruhában fitogtatta, haja tökéletes vörös hullámokban omlott meztelen vállára. Nem meglepő módon nem kérdezett Clementine-ről, és nem érdekelte, hogy érzi magát Andy. Meglátogatta őket, amikor Andy hazajött a kórházból, hozott Clementine-nek egy disznó drága és irtóra nem praktikus kasmírgyapjú összeállítást – ruhát, sapkát, kesztyűt (júniusban) –, ám azóta nem mutatkozott. Konferenciahívásokkal tartották a kapcsolatot, naponta számos e-mailt küldtek egymásnak, de a barátságuk feltűnően kihűlt. Andy nem tudta, a baba okozza-e, vagy az ő vonakodása az Elias-Clark ajánlatától, esetleg ő a túlérzékeny, de mintha megváltozott volna közöttük valami. Max intett Andynek, hogy a bárpulthoz megy, de rögtön jön. Andy visszafordult Emilyhez, és megpróbálta tréfára venni a dolgot. – Te svejfoltattad és megrövidíttetted ezt a ruhát? Nem volt elég szűk a múmiapólya? – kérdezte. Emily elhúzódott tőle, és letekintett a hasára. – Túl szűk? Rosszul láttam volna a tükörben? Mert nekem jónak tűnt. Andy rálegyintett a barátnője karjára. – Dugulj el. Fantasztikus vagy. Belőlem csak a függönybe öltözött bálna irigysége beszél. – Csakugyan? Akkor jó. Én is így gondoltam, de sose tudhatja az ember. Egyébként te is jobban nézel ki. – Milyen nagylelkű vagy. Kösz. – Nem, tényleg igaz! A dudáid majdnem visszamentek normál méretűre, és tetszik a Chloé cipőd. – A társaság felé intett. – Na, mit szólsz? Andy megfordult, és körülnézett a tetőn, ahol öntöttvas tűzgödrökben lobogtak a lángok. A magasban parányi fehér égők füzérei keresztezték egymást. Mindenfelé gyönyörű emberek nevetgéltek, és iszogatták az est különlegességét, a Patrón tequilából, citromléből kevert, korianderrel fűszerezett mennyei koktélt. Puhán siklottak ide-oda a félhomályos bárpult és a műanyag asztalkák között, amelyeket úgy álltak körül az alacsony, fehér bőrdíványok, ahogy a nappali szobákban szokták elrendezni őket. Csoportok álldogáltak a korlátnál, csodálták a kilátást. Emily mélyen beszívta a füstöt, majd lassan kifújta. Andy már nem volt

állapotos. Nem halna bele egy cigarettába. A csomagra mutatott. – Kérsz? – kérdezte Emily. Andy bólintott. Az első slukk égette a torkát, és borzasztó íze volt, de utána hamar jobb lett. – Úristen, de finom! Emily közelebb hajolt. – Patrick McMullan fog fotózni. Várjuk Matt Damont és azt a cuki feleségét, de még nem láttuk őket. Eljött egy csomó modell a Victoria’s Secrettől, hadd örüljenek a hapsik. Agatha most kapott egy e-mailt Olive Chase PR-osától: lehet, hogy beugranak Clinttel, miután úgyis itt van programjuk a Tribecában. Nem is tudom, hogy történt, de úgy néz ki, ez lesz az év bulija. Visszajött Max. Andynek korianderes tequilát hozott, magának vizet. – Bocs, Em, de nem tudtam, mit szeretnél. Mielőtt Andy megmukkanhatott volna, Emily már el is rohant a bárpulthoz. – Évek óta nem láttalak füstölni – mondta Max a cigarettát méregetve. Andy szippantott még egyet. Kimondhatatlanul élvezte a cigarettát és a férje csodálkozását. Egy közeli bőrdíványon Miles beszélgetett a Plunge néhány munkatársával, legfőképpen az ujjatlan fehér krepp kezeslábast viselő Agathával. Agatha kígyó formájú, arany övet kötött cérnavékony derekára, és toronymagas sarkú, aranylamé cipőt húzott, amely mindenki máson olcsó kínzószerszámnak látszott volna, de neki ragadozó külsőt kölcsönzött. Andynek nem tetszett a túlzottan nyájas diskurálás, de mielőtt tovább tűnődhetett volna rajta, Miles észrevette, felugrott, és a magasba emelte a sörét. – Igyunk Andyre és Emilyre, akárhol is legyen ez utóbbi, amiért sikerült gyönyörű, stílusos és érdekes eseménnyé bűvölniük az évfordulót, és mint látom, nem mi vagyunk az egyetlenek, akik így gondoljuk! Az asztalnál mindenki éljenezni kezdett. Miles elsőnek Andyvel koccintott, utána Agathával. – Boldog születésnapot és sikeres negyedik évet a Plunge-nak! Andy kötelességtudóan mosolygott, és koccintott a többiekkel. Pár perces bájcsevej után kimentette magát, hogy megkeresse Emilyt, és megnézze, előkészítették-e a bevonuláshoz az óriási tortát, amelyet ő rendelt Sylvia Weinstocknál. Ez volt minden munkája a mai estén. Éppen a sarokban kialakított kisebbik bárnál tartott, amikor hallotta, hogy egy ismerős hang a nevén szólítja. Ez nem lehet, gondolta, és nem volt hajlandó odanézni. Londonban él. Alig tartózkodik New Yorkban. Nincs is rajta a meghívottak listáján. Akkor hitte csak el, amikor a meleg kéz megmarkolta a karját. – Mi az, nem is köszönsz? – kérdezte ő, és magához húzta az asszonyt. Szokás szerint európaias szabású – azaz túl szűk – öltönyt viselt és ropogós fehér inget,

nyakkendő nélkül, amelyen a kelleténél eggyel több gombot hagyott begombolatlanul. Borostás volt, a szeme körül néhánnyal szaporodott a szarkalábak száma, de ettől semmivel sem lett kevésbé szexi, amivel tisztában is volt, abból ítélve, ahogy az asszonyt bámulta. Andy egyetlen dolgot tehetett: elfelejtette összeomlóban levő frizuráját, ékszereinek hiányát, a terhesség súlyfeleslegét a fenekén, a combját, a cicijén, és vállalta őket. Ennek megfelelően kidüllesztette dús mellét, miközben Christian Collinsworth végigjártatta rajta a tekintetét. – Christian – mormolta Andy. – Mit keresel te itt? A férfi felnevetett, és ivott egy kortyot a pohárból, amelyben kizárólag extra száraz gin lehetett tonikkal. – Azt hiszed, nem jövök el az év bulijára, ha éppen itt vagyok New Yorkban? Főleg amikor azért gyűltünk össze, hogy megünnepeljük az én Andym teljesítményét? Andy igyekezett hasonló gondtalansággal kacarászni, de az övé inkább olyan lett, mint a szamárordítás: torokhangú, tutuló, túlságosan hangos. – A te Andyd? – Felemelte a bal kezét. – Férjhez mentem, Christian. Emlékszel az esküvőre, amelyen egy éve voltál? Már van egy lányunk. Christian arcán megjelentek a gödröcskék. Derűsen és talán egy cseppet leereszkedően mosolygott. – Ennyit én is hallottam, de nem tudtam, elhiggyem-e. Gratulálok, Andy. Nem tudtad, elhiggyed-e? Annyira kerge elképzelés, hogy anya is lehetek? Christian egy szempillantás alatt megtalálta rajta azt a pontot a keresztcsont és a csípő találkozásánál, ahol a háj makacsul kibuggyant az alakformáló nadrágból, és megszorította a hurkát. Andy elszörnyedve fordult felé. A férfi felemelte a kezét. – Mi az? Most már mormon is vagy, nem csak férjezett? Talán felmerül a férjed a semmiből, és orrba vág, amiért hozzányúltam a tulajdonához? – Megint az a mosoly. – Gyere, meghívlak egy italra, és elmondhatod, mi minden történt veled, amióta nem láttalak. Andy valahol tudta, hogy ki kellene mentenie magát, segítenie kellene Emilynek, rá kellene telefonálni a pesztrára, keresnie kellene egy vécét, akármit, csak ezt nem lenne szabad, hogy vakon követi Christian Collinsworth-t a bárhoz. De nem volt képes otthagyni. Átvette tőle a tequilát, legjobb igyekezete szerint próbált úgy támaszkodni a pulthoz, hogy a kisugárzása egyszerre legyen magabiztos, tartózkodó és szexi, de csak abban reménykedhetett, hogy elnehezült melléből nem csurran ki a tej. – Hogy hívják a lányodat? – kérdezte Christian olyan hangon, mintha egy cseppet sem érdekelné a válasz, bár közben belebámult Andy szemébe.

– Clementine Rose Harrison. Júniusban született. – Aranyos. És hogy alkalmazkodsz az anyasághoz? Ez már sok volt. Örömére megtalálta a hangját. – Jaj, kímélj már meg, Christian! Csakugyan angolpólyákról akarsz hallani, meg hogy mikor jut időm alvásra? Miért nem beszélünk inkább a kedvenc témádról? Veled mi minden történt, amióta utoljára találkoztunk? A férfi tűnődve ivott egy kortyot. – Meg kell mondanom, jó dolgok történtek. Tudtad, hogy Londonban élek? – Nem várta meg, hogy Andy válaszoljon. – Nekem nagyon bejött. Rengeteg időm van írni, kedvemre utazgathatok Európában, sok új arcot láthatok. New York már kezdett olyan… fáradt lenni. – Ühüm. – Ugye? Nem jutottál-e odáig te is, hogy bárhol szívesebben lennél, mint itt? – Tulajdonképpen… – Andy, Andy! – Christian előrehajolt, lehajtotta a fejét, és szemérmetlenül hosszú szempilláit rezegtette. – Ugye, milyen jól éreztük magunkat együtt? Hát mi történt velünk? Andynek muszáj volt nevetnie. – Mi történt? Arra gondolsz, amikor felébredtünk egy reggelen a Villa d’Este lakosztályában, és azt kérdezted, nem akarok-e találkozni a barátnőddel? Akinek történetesen épp aznap kellett érkeznie? Attól függetlenül, hogy akkor már majdnem hat hónapja jártunk együtt? – Azt nem mondanám… – Bocs. Már majdnem hat hónapja feküdtünk le egymással. – Az nem ilyen egyszerű. A szó szoros értelmében nem volt a barátnőm. Az egy bonyolult helyzet volt. Andy tekintete megakadt egy méregzöld villanáson. – Andy? – Christian még közelebb nyomult, de az asszony alig vette észre. Most már látta, hogy a méregzöld valami valójában poncsó – szőrmeponcsó –, amely egyre közelebb suhog hozzá. Mielőtt összeszedhette volna magát, Nigel már át is nyalábolta, és prémes vállához szorította az ő arcát. – Drágám! Annyira bíztam benne, hogy itt leszel! Igazán, lányok, tündéri kis estélyt rendeztetek! Le vagyok nyűgözve! Christian közelebb hajolt, és Andy fülébe súgta: – Nem akarsz köszönni? – Andy ránézett a vigyorára, a gödröcskéire, és egy pillanatra be akarta dugni a nyelvét Christian szájába. Nigel láthatólag nem vette észre az asszony meghökkenését. A vállánál fogva eltolta magától, és kétfelől megcsókolta az arcát. – Hoztuk ám az egész csapatot! Senki nem hagyott volna ki egy ilyen remek

partit! Andy azt hitte, elájul. Szóval ez a siker ára? Hogy Miranda újra és újra, örökösen, kitartóan, gyötrelmesen felbukkan az életében? Amikor először mutatkozik nyilvánosan a szülése óta, csakugyan el kell viselnie a csalódott barátnőjén, a csalárd volt fiúján és a hamarosan szivárogni kezdő mellén felül még Miranda Priestlyt is? Szerencsére Christian közelebb lépett, és üdvözölte Nigelt. Szinte azonnal bele is merültek a közeledő Divathét eseményeinek taglalásába, így Andy lopva megnézhette magának a Runway-bagázst: Serenát, Jessicát és három-négy klónt, akik eltérő mértékben, de mind egy szálig isteniek voltak a több mérföldet kitevő, sűrű, főnözött, fényes hajukkal, a falatnyi ruhájukban, a tűsarkaikon, a szálkásított karjukkal, lapos hasukkal, napbarnított lábukkal, villogó ékszereikkel. Nem lehetett hibát találni rajtuk: külön-külön is tündériek voltak, de együtt olyan bűbájos viperafészket alkottak, hogy az már fájt. – Miranda nincs itt? – bökte ki, észre sem véve, hogy belevág Christian és Nigel szavába. Feléje fordultak és rábámultak. Christian azzal a részvéttel nézte, ami a hablatyoló eszelősnek jár a földalattin, Nigel mulatott rajta. – Nem, édesem! Úgy véled, hogy Mirandának nincs jobb programja ma estére, mint ide jönni? Ha nem hangzott volna olyan öntelten, már-már édesnek mondhatnálak… – Kegyesen mosolygott. Andy iszonyodva bámult rá. – De nem, én nem akartam, hogy itt legyen… Nigel lassan bólogatott, majd visszafordult Christianhoz, aki egy szóval sem próbálta kisegíteni Andyt a kutyaszorítóból. Max feltűnése és egy korty tequila mentette meg. – Szia, bébi! – mondta az asszony, kissé talán szükségtelenül, de örült a Christian arcán átsuhanó rosszkedvnek. – Max, bizonyára emlékszel Christian Collinsworth-re, Nigelt meg már ismered! – Nagyon örülök – mondták egyszerre Max és Christian, miközben kezet ráztak. Andy büszke volt rá, hogy Max mennyivel magasabb és férfiasabb Christiannél. Csak úgy fogta magát, és magabiztosan hátba vágta az ő volt szeretőjét! Nigel leemelt egy rózsaszín napernyővel díszített koktélt egy arra haladó tálcáról, és Maxre köszöntötte, mielőtt finoman szürcsölt belőle. – Nagyon örülök a viszontlátásnak, Mr. Harrison – dalolta. – Ugye, hogy jó a buli? – kérdezte Max. – Ki hinné, hogy egy alig hároméves magazin képes ilyen társaságot vonzani? Andy elvörösödött. Max igyekszik eladni a jelenetet Nigelnek, de az mintha

észre sem venné. – Minden lány szereti az esküvőt, ugyebár! Még ő is! – trillázta, és magára mutatott. Max és Christian csak bámult, de Andy rögtön megértette. – Ezek szerint szentesítitek Neillel? – kérdezte. Nigel vigyorgott. – Már felkértem Karlt, hogy tervezze meg a szerelésemet! Képzeld el James Bondot a Micsoda nő!-vel, és adj hozzá egy löttyintés Mary Poppinst a hatás kedvéért! Max, Christian és Andy lelkesen bólogattak. Christian kihasználta az alkalmat, és eliszkolt. Andy észrevette, hogy Max utánabámul. – Döbbenetesen hangzik! – mondta Nigelnek, bár fogalma sem volt, mire céloz. – Az év esküvője lesz! – közölte Nigel egy szemernyi öngúny vagy önmérséklet nélkül. Andynek zseniális ötlete támadt. Olyan egyszerű és nagyszerű volt, hogy szinte nem is talált hozzá szavakat. – Szégyenkezve vallom be, de a Plunge még sosem tudósított azonos neműek esküvőjéről. Előbb meg kell beszélnem Emilyvel, de bizonyosan ő is boldog lenne, ha fontolóra vennéd, hogy engedsz tudósítani bennünket a házasságkötésedről. Természetesen a tietek lenne a címlap, és közölnénk egy nagyszabású mélyinterjút: hogyan ismerkedtetek meg, hogyan kezdtetek el együtt járni, jegyeztétek el egymást, s a többi. Előre semmit sem ígérhetek, de talán még St. Germaint, esetleg Testinót is rávehetnénk a fotózásra… Nigel úgy mosolygott rá – sunyin, mindentudóan, ugyanakkor szánakozva –, amitől Andy elnémult. – Hát ez döbbenetes! Valóban az! – rázogatta a fejét. – Szinte sorsszerű! – Tehát tetszik neked az ötlet? – reménykedett Andy. Már el is képzelte Emily ujjongó reagálását. – Imádom, drágám! Épp erről beszélgettünk reggel Mirandával, és egyetértettünk abban, hogy címlapra való! Noha Miranda jobban kedveli Demarcheliert, úgy vélem, Marióval is működne. Mindenesetre szédületes lesz! Egyszerűen imádom, amikor ennyire egyformán gondolkozunk! – Ti megbeszéltétek Mirandával? – kérdezte Andy, valamilyen magyarázat után kapkodva. Mélységes csalódás töltötte el. – Nem hittem, hogy olyan téma, amit a Runway… Nigel vihogott. – Olyan édes vagy, drágám! Természetesen a Runwaynek nem megfelelő, de a Plunge-ban maga a tökély!

Andy nem értette. – Tehát nem zárkózol el a tudósítás elől? Mert azt tudom, hogy mi nagyon örülnénk… Nigel tekintete ismét belefojtotta a szót. – Nincs itt mit megbeszélni, drágám! Már minden el van döntve. Andy szeme a férjére villant. Max a padlót bámulta. – Ó, bizonyára arra gondolsz, hogy az Elias-Clark meg akarja vásárolni a Plungeot? – kérdezte őszinte zavarral az asszony. Igyekezett legalább egy kis fölényre szert tenni. Senki sem válaszolt. Nigel úgy bámult rá, mintha most ajánlotta volna fel, hogy elviszi egy próbaútra az űrhajóján. – Tudom, hogy szó van róla, és bennünket nagyon foglalkoztat is az ötlet – hazudott ismét Andy –, de még semmi sem dőlt el. Újabb hosszú, kínos hallgatás. Nigel vállveregetően mosolygott. – Hát persze, drágám. Max krákogott. – Nos, akármint alakuljon is, azt hiszem, abban egyetértünk, hogy óriási sztori lesz az esküvő. Most pedig megbocsátana, ha elrabolnám Andyt egy pillanatra? Nigel hamarabb visszaolvadt a Runway egyvelegébe, semhogy Max elindíthatta volna a feleségét a bárpulthoz. – Ez most az volt, amire gondoltam? – kérdezte zsibbadtan Andy, míg elvette a borospoharat, amit a férje nyújtott feléje. – Micsoda? Amitől Nigel így ujjong? Szerintem nagyon jó jel, hogy ennyire lelkesedik, amiért az esküvője benne lesz a Plunge-ban. Vagy neked más a véleményed? – Dehogy más! Csakhogy az ő szájából úgy hangzott, mintha már eldőlt volna minden, máris Miranda lenne a gazdánk, és ő dirigálna. Miért nem tud róla Nigel, hogy elnapoltuk a tárgyalást? – Mely esetben az elnapolás azt jelenti, hogy szó sem lehet róla, tette hozzá gondolatban. – Én nem izgulnék – jegyezte meg Max. – Te magad mondtad, hogy Nigel túlfűtött. Andy bólintott, habár hideg félelem telepedett rá. A puszta lehetőségtől, hogy Miranda szabja meg, kinek az esküvőjéről tudósítsanak, és ki fotózhatja őket, kiütött rajta a szorongás és a félelem hideg verejtéke. Most minden eddiginél bizonyosabb volt benne, hogy sosem engedi meg ezt. – Hahó, édes, elbúcsúznék! – súgta a fülébe a hátulról közelítő Christian. Andynek azonnal lelkifurdalása lett, amikor Christian két kézre fogta a csípőjét, és jobbról-balról megpuszilta, azután Maxhez fordult, aki gyilkosan meredt rá: –

Nagyon örültem a viszontlátásnak, öregem, és gratulálok az elragadó feleségedhez! Príma nő! Max megmarkolta az asszony vállát, és csak bólintott Christiannek, mielőtt visszavezette Andyt az asztalukhoz. – Azért nem kellett volna gorombáskodni – jegyezte meg Andy, bár titokban hízelgett neki Max kimondatlan válasza: Tűnés a feleségemtől, és vidd magaddal a szűk öltönyödet meg a gödröcskéidet is! – Jaj, kérlek! Az lett volna a gorombáskodás, ha azt mondom ennek a görénynek, hogy ne tapizza nyilvánosan a feleségemet, és húzzon el a francba a szemem elől! Nem tudom elhinni, hogy randiztál ezzel az alakkal! Andy bölcsen úgy döntött, nem javítja ki Maxet, akinek láthatólag az a benyomása, hogy közte és Christian között volt más is a szexen kívül. Inkább kézen fogta a férjét, és csatlakozott a harsogó kórushoz, amely boldog szülinapot kívánt a Plunge-nak. Mindenki éljenezett. A következő három óra egybeolvadt a szájízelítők, a zene, a fecsegés forgatagában. Még táncolt is egy kicsit. Több tucat, sőt talán több száz emberrel beszélt, de bár egy csöppet sem volt részeg – idejekorán abbahagyta az ivást, számítva az éjszakai szoptatásra –, szinte nem is emlékezett másra, csak a párbeszédükre Nigellel. Miből képzeli Nigel, hogy az akvizíció a küszöbönáll? Meg akarta kérdezni Emilytől, de mikor elnézte a barátnőjét, ahogy bekebelez egy egész szeletet a Weinstock-tortából, rájött, hogy kibír még egy estét az Elias-Clark említése nélkül. Bár tudta, hogy esztelenséget művel, még mindig abban reménykedett, hogy magától elhal az egész. Inkább adott egy puszit Emilynek, búcsút vett tőle, gratulált a fenomenális partihoz, majd becsusszant Max mellé egy taxi hátsó ülésére. Amikor a taxi megállt a házuk előtt, valósággal katapultált az ülésből. Ilyen hosszú időre még sosem hagyta magára Clemet. Egy másodperccel sem bírta tovább. Karjaiba kapta ébredező lányát, és összecsókolta meleg, piros pofikáját. A legszívesebben bekapnám, gondolta mosolyogva, amikor Clem arca bőgést ígérő ráncokba rendeződött. – Hogy van? – kérdezte Max, miután kifizette Islát, és beültette a lányt egy taxiba. – Gyönyörű, mint rendesen! Tökéletesen időzítettünk, épp most ébredt fel az éjszakai etetéshez. Max átvette Clemet addig, amíg Andy lerúgta a magas sarkú cipőt, ledobta a ruháját, és letépte magáról az észveszejtő kínokat okozó, testformáló Spanxot, amelyet rögtön bele is vágott a szemétbe. Felnyögött az élvezettől, amikor meztelenül bebújt a habos takaró és a párnák fellegébe. – Ide a babucikámat! – tárta ki a karját.

Max odanyújtotta a nyafogó batyut, és Nigel, Emily, a Plunge és Miranda Priestly abban a pillanatban eltűnt az áldott nemlétben. Andy az oldalára fordult, kicipzárazta Clem pizsamáját, rátette a tenyerét a lánya meleg hasára, simogatta az arcát és a hátát, a fülébe suttogott, miközben Clem szájába dugta a mellbimbóját, és megkönnyebbülten sóhajtott, amikor a baba szopni kezdett. Max rájuk borította a takarót. Andy a kislány fejére tapasztotta az ajkát, és a tenyerével lassan, kitartóan körözött Clem hátán. – Gyönyörű – mondta a meghatottságtól rekedten Max. Andy felmosolygott rá. Max melléjük bújt, még csak le sem vetkőzött. Andy figyelte még pár percig a lányát, azután Maxre nézett, aki behunyta a szemét, és halványan mosolygott. Andy ösztönösen megszorította a karját. Max nem nyitotta ki a szemét, de az asszony tudta, hogy ébren van. Békesség, nyugalom, reménység töltötte el. Nagyon rég volt, amikor utoljára mondta kérés nélkül, de most azt akarta, hogy a férje is tudja: – Szeretlek, Max – súgta.

18. FEJEZET HALLGASS, ÉS MENJ TOVÁBB!

Andy összecsókolta Clem pofikáját, mielőtt visszaadta Islának. A kicsi rámosolygott, nyújtotta a karját. Rögtön eleredt a könnyek árja – és nem a baba sírt. Most már így fog sírni élete minden napján? Elképzelte a negyedikes Clementine-t, ahogy iskolába indul, hátitáskájával, hintázó copfjaival. Akkor is bőgni fog a buszmegállóban, mint a zálogos tehén? – Még csak három napja, hogy visszamentél dolgozni – vigasztalta Max, aki végignézte az érzelmes búcsút. – Egy idő után könnyebb lesz. – Nem hiszem el, hogy még csak szerda van! – mondta Andy, és óvatosan megtörölgette a szemét. Max kitárta előtte az ajtót. Andy megparancsolta magának, hogy lépje át a küszöböt. Keserédes élmény volt, mert borzasztóan hiányzott Clem, és fájt, hogy nap mint nap itthon kell hagynia, ugyanakkor szívesen ment vissza dolgozni, a felnőtt beszélgetésekhez, a lenyálazatlan ruhákhoz, ahol nem csak arra kellett az esze, hogy a „You Are My Sunshine”-t énekelje. – Megyünk ugyanazzal a taxival? – kérdezte Max. A járda szélére ment, kinyújtotta a karját. – Nem tehetem. Pár dolgot el kell intéznem munka előtt. Később nem lesz rá idő. Megállt egy taxi. Max megcsókolta a feleségét, majd becsusszant a hátsó ülésre. – Tájékoztass, jó? Andy összevonta a szemöldökét. – Hát Isla neked nem küld SMS-t? – Úgy értettem, arról, mit beszéltél Emilyvel. Andy pontosan tudta, mire céloz, de értetlenséget színlelt. – Nem ma lesz a nagy összeülés, hogy megvitassátok a következő lépést? – Ühüm – dünnyögte Andy. Hirtelen borzasztóan szeretett volna eltűnni. – Na, szervusz. Max becsukta az ajtót, a taxi elhúzott, mint egy versenyautó. Andy az órájára nézett. Pontosan nyolc. Hol voltak már a ráérős kávézások, a frissen kevert turmixok, az edzőterem – habár Max még mindig átment hetente legalább háromszor, a felesége nélkül. Andy nem bánta. Sokkal szívesebben töltötte ezt a két órát a lányával, az ágyban összebújva vagy a babaszoba bolyhos szőnyegén játszva. Most ez volt a legjobb része a napnak.

A ruháit rendezgette, amikor a vegytisztító recepciósa, egy negyvenegynéhány éves ecuadori, aki mindig Tootsie Rolls töltött csokoládéval ajándékozta meg Andyt, odakurjantott valakinek, aki az asszony mögött állt: – Nahát, új ügyfél! Isten hozta, miszter! Andy nem fordult meg. – Mennyibe kerülne felhajtatni ezt a szoknyát? – kérdezte. – Csak olyan kettő és fél, vagy három centivel. Szeretném, ha nem térdben végződne, hanem térd fölött. A recepciós bólogatott, de Andy nem rá figyelt, hanem a hangra, amely azt mondta mögötte: – Simán lehet három centi. Megvan hozzá a lábad. Andynek még a lábujja is bizsergett. Tudta, hogy Alex az. Oda sem kellett néznie. Az ő Alexe. Az első szerelme. Mindig azt hitte, hogy ő lesz a férje. Alex végigcsinálta vele a főiskola négy évét, kibírta a Runway eszeveszett évét, posztnukleáris csapadékát. Utánament a családi vakációkra. Jelen volt az ünnepi vacsorákon, születésnapokon, győzelmi ivászatokon. Alex tudta róla, hogy utálja a szeletelt paradicsomot, de imád minden más paradicsomos ételt, és nem nevette ki, amikor a lány görcsösen markolta a kezét, mert légörvénybe került a gépük. Majdnem hat évig úgy ismerte Andy testének minden porcikáját, mint a sajátját. – Szia! – mondta, és úgy borult Alex nyakába, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Alex arcon csókolta, mint egy örvendező nagybácsi. Cuppanós, ujjongó, plátói puszi volt. – Komolyan beszélek, Andy. Nehogy beállj konzervatívnak vén korodra! – Vén koromra? – kérdezte színlelt felháborodással az asszony. – Amikor utoljára láttalak, két hónappal idősebb voltál nálam! Alex a karjánál fogva eltolta magától, és ráérősen megszemlélte. Az a leplezetlen gyöngédség, a széles mosoly, az imádni való bólogatás! Andy rögtön megnyugodott. Sőt, eltelt önbizalommal. Noha még mindig többet nyomott négyöt kilóval, mint a terhesség előtt, és jobban fel is puhult a szokásosnál, vonzónak érezte magát. – Szenzációs vagy, Andy. Ragyogsz. Mint hallottam, gratulálnom illik a kis Clementine-hez. Andy csak nézte, milyen szeretettel mosolyog rá. Valóban, mintha őszintén örült volna. – A mamád mondta? Alex bólintott. – Remélem, nem borulsz ki, de az első pár napban, amikor a kórházban feküdtél, elküldte nekem a képeket. Azt hiszem, édesanyád olyan lázba jött, hogy

továbbította őket mindenkinek, aki a noteszében szerepel. Na szóval, a lányod gyönyörű, te és a férjed pedig nagyon-nagyon boldognak látszottatok. – Szolgálhatok még valamivel? – érdeklődött a recepciós. – Elnézést, már itt se vagyunk. Köszönünk mindent. Andy kiment Alex után. A jelenre próbált összpontosítani, de az agya mindegyre Clem születésének képeit pergette. Látta magát, izzadtan, kifestetlenül, sápadtan, pár perccel a szülés után; Clementine-t, előbb véresen, magzatmázasan, utána kimosdatva, de még mindig vörösen, megnyúlt fejjel; a borostás Maxet, aki úgy nézett ki, mintha vagy elhányná magát mindjárt, vagy össze akarna csókolni valakit. Életük talán legmeghittebb perceinek fényképei, és Alex látta őket. A legszívesebben megölte vagy nagyon megbüntette volna az anyját, ám valahol mélyen örült is neki, hogy Alex is osztozott ezekben a pillanatokban. – Merre tartasz? – kérdezte a férfi. – Van időd egy kávéra? Andy az órájára pillantott, bár tudta, hogy úgyis igent mondana. Mellesleg miért mindig ő érkezzen elsőnek a szerkesztőségbe? – Ja, az klassz lenne. Épphogy elkezdtem teljes munkaidőben dolgozni, nem számít, ha kések egy kicsit. Alex elmosolyodott, és a karját nyújtotta. Andy elfogadta. Ugyanazon a háztömbön belül elhaladtak egy Starbucks, egy Au Bon Pain és egy Le Pan Quotidien mellett. Andy nem értette, hova tartanak. – Milyen érzés ismét dolgozni? – kérdezte Alex. Már hűvösödött az idő, Andy látta lélegzetének apró párafelhőit, de még melegen sütött a nap, és adott egy kis reménységet a reggel. Alex már az első kérdésével telibe találta azt a kérdést, amely végigkísérte Andy nappalait. Már harmadik napja dolgozott, de még mindig kínszenvedést jelentett otthagyni Clemet. Holott ő még csak nem is panaszkodhat. Mivel a maga ura, ésszerű, rugalmas munkaidőben dolgozhat, nem fog kihagyni egyetlen orvosi vizsgálatot vagy náthát sem. Isla igazi álomnak bizonyult, akiben feltétlenül megbízhatott. Az anyja azt tervezte, hogy minden héten náluk tölt egy délutánt, vigyáz az unokájára, és ügyel, hogy olajozottan menjenek a dolgok. Andynek volt pénze, hogy remek segítséget fogadjon, kapott segítséget a családjától és a férjétől, és volt egy jó kedélyű, könnyen kezelhető babája, aki vidáman alkalmazkodott az evés, alvás, játék napirendjéhez. És még így is nehéz volt egyensúlyban tartani az életét. Hogy csinálják azok az asszonyok, akiknek több gyerekük van, kötött munkaidőben robotolnak alacsony fizetésért, és minimális segítséget kapnak, már ha egyáltalán? Andy nem értette. – Jó – felelte gépiesen. – Szerencsés vagyok, mert van egy nagyszerű férjem és dadám. Nagyon megkönnyítik a dolgomat.

– Azt hiszem, sose könnyű elválni egy ilyen apróságtól. Természetesen csodálatos dolog kijutni a házból, felnőttekkel beszélgetni, a saját munkáddal foglalkozni. De akkor is hiányozhat a kislány. Egyszerűen, megértően mondta, nem ítélkezett. Andy torka veszedelmesen összeszorult. – Nagyon hiányzik – felelte, és igyekezett nem sírni. Clementine most valószínűleg a játékszőnyegén rugdalózik, mielőtt megkapja a cumisüveget. Utána jön a nap első alvása. Vidáman turbékolva ébred, az arca rózsaszín, gyűrött és meleg lesz az alvástól, a haja csókolni valóan borzas. Andy, ha behunyta a szemét, érezte Clem nyakának illatát, megérinthette bársonyos bőrét, látta azt a tökéletes almaarcot. Valamiért úgy érezte, hogy Alex megérti, noha a férfinak nyilvánvalóan nem voltak gyerekei. Alex lekalauzolta egy lépcső alján eldugott pékségbe, amely olyan volt, mintha egy illegális szeszkimérést kereszteztek volna egy párizsi kávéházzal. Leültek az egyetlen üres asztalhoz. Andy megnézte a telefonját, Alex a pulthoz indult rendelni. – A szokásosat? – kérdezte. Az asszony bólintott. – Tessék – tette le elé a férfi a habos tejeskávét egy inkább levesestálkára, mint bögrére emlékeztető edényben. Ő amerikai kávét ivott, jéghidegen. Mintha egy perc sem telt volna el az utolsó találkozásuk óta. – Köszönöm – mondta Andy. A tőle telhető legfinomabb mozdulattal lenyalta a kávéról a habot. – Oké, rajtad a sor. Először is mondd el, honnan tudsz erről a bűbájos kis kávézóról, hatsaroknyira a lakásomtól, holott én még sose láttam? – Nagyon szeretném, ha lenne egy sztorim, amitől érdekesebbnek tűnök, de az a helyzet, hogy egy útikönyvben olvastam. Andy felvonta a szemöldökét. – Tavaly ősszel visszaköltöztem a városba, és rájöttem, hogy nem ismerem, tehát vásároltam egy ilyen Nem turistáknak!-útikalauzt, vagy minek is hívják ezeket, amik kizárólag a turistáknak szólnak. Abban javasolták ezt a kávézót, mint olyan helyet, ahova kizárólag New York-iak és bennfentesek járnak. – Ahogy számítógéphez jutok, azonnal megvásárolom ezt a bedekkert – vigyorgott Andy. Elhallgatott, ivott még egy kortyot. – És most hol laksz? – A West Village-ben, a Christopher utca és az autópálya között. Eléggé lerobbant környék volt, de mostanra teljesen felújították. – És átjársz a chelsea-i vegytisztítóba? – csúszott ki Andy száján. Alex derűsen nézett rá. Pillantása mintha azt üzente volna: értelek ám! – Nem, nem vegytisztítás miatt jöttem Chelsea-be, hanem egy kiállításra a Rubin Múzeumban. Csak véletlenül megláttalak a járdáról, és utánad mentem. – A Rubin Múzeumban?

– Himalájai művészet. A Tizenhetedik és a Hetedik utca sarkán. Azt ne mondd már, hogy sose hallottál róla! – De igenis hallottam! – méltatlankodott Andy. Főleg azért méltatlankodott, mert szinte mindennap eljött a múzeum előtt, de még sohasem járt bent. – No és mi hoz vissza a városba? Anyám mintha említette volna, hogy megcsináltad a doktoridat. Gratulálok! Vele ellentétben Alex nem látszott furcsállni, hogy az anyákon keresztül értesülnek egymás életének részleteiről. – Ja, tavasszal doktoráltam. A nyarat még Vermontban töltöttem, csak azért, hogy lógjak és pihenjek. Augusztus végén költöztem vissza ide, olyan pokoli forróságban, amit csak el tudsz képzelni, és újra megismerkedtem a várossal. Felfoghatatlan, mennyire megváltozott azóta, hogy… azóta, hogy utoljára laktam itt. Egy percig hallgattak és emlékeztek. – Ja, de New York sose változik meg igazán. Gondolom, csak más érzés a belvárosban lakni – mondta Andy. – Lehet. Bár az is lehet, hogy akkoriban te is, én is olyan keményen dolgoztunk, ami nem engedte felfedeznünk a várost. Most két hónapon át nem csináltam mást, csak csavarogtam. A jövő héten állok munkába. Azt hittem, izgatott leszek, de inkább le vagyok lombozva. Andy ivott egy korty kávét, és igyekezett nem foglalkozni azzal, hogy Alex eddig csakis egyes szám első személyben beszélt magáról. Nem említette, hogy a barátnője miatt töltötte a nyarat Vermontban, vagy költözött le New Yorkba, vagy hogy lenne valaki, aki beépült a színleg magányos csavargásban telt hónapokban. Andy anyja erősködött, hogy Alex és a barátnője hamarosan összeházasodnak, de most bizonyosan nem így tűnt. Talán véget ért köztük a dolog? – Miért mosolyogsz így? – kérdezte Alex, és ő is mosolygott. Andy megriadt, hogy Alex talán belelát a gondolataiba. Gyorsan megrázta a fejét. – Csak úgy. Hogy mondtad, hétfőn állsz munkába? Hol? – Egy West Village-i új iskolában. Imagine a neve. Nyitás előtt segítek összeállítani a tantervet, és én leszek az igazgatóhelyettes. – Imagine, Imagine… honnan ismerem ezt a nevet? – törte a fejét Andy. – Csak nem az a nemzetközi magániskola-hálózat, amelyben egy srác úgy mehet át New Yorkból Sanghajba, hogy egyetlen órát se mulaszt? – De bizony az. – Ja, erről írták azt a hosszú cikket a Timesban. Nem ennek van több ezer fős várólistája, holott ötvenezer dollár a tandíj?

– Hónapokra lebontva nem kérnek többet, mint más manhattani magániskolákban. Csak azért tűnik drágábbnak, mert itt tizenkét hónapos a tanév. A tanulmányok kimutatták, hogy a nyári szünet miatt a tanulók drasztikusan lemaradnak ázsiai diáktársaik mögött, akik nem vakációznak három hónapot. Andy megbökte a férfi karját, amely olyan kemény volt, akár a kő. A régi Alex időnként elment kocogni vagy kosarazni. Úgy látszik, a mostani súlyzózik. – Csak nem azt akarod mondani, Mr. Néptanító, hogy te vagy az igazgatóhelyettes az Egyesült Államok legflancosabb, legelitebb, legdrágább magániskolájában? Alex rezignáltan mosolygott. – Az a helyzet, hogy a harmadik legdrágább az egész világon, és az első kettő is a mienk: az egyik Hongkongban van, a másik Dubajban. Azokban még többet kell fizetni, de meg kell mondanom, a tanterv fantasztikus. Andy az asztallapra pillantott, majd ismét Alexre, aki egy szívószál csomagolópapírját babrálta. Nem tudta, mit tegyen: egyrészt tapintatosan akart viselkedni ezzel a férfival, akit évek óta nem látott, másrészt arra vágyott, hogy azzal a köntörfalazás nélküli őszinteséggel szólhasson hozzá, amelyre mindig büszkék voltak a kapcsolatukban. – Nagy változás ahhoz képest, amihez szoktál. Örülsz neki? Fájóbb pontot érinthetett, mint gondolta, mert Alex megrándult. – Mint mondtam, remek tanterv, és remek lehetőség. Hogy jobban szeretteme volna megmaradni a nonprofit szférában? Valószínűleg, de alig kerestem annyit, amennyiből megélhessek, és… ahhoz már öreg vagyok. Hát ez az. Nem mondta ki kereken, de nem is kellett. Alexnek kell a jövedelmező állás, mert felesége van vagy lesz. Andy ezer dolgot akart mondani, de egyiket sem érezte helyénvalónak. Épp azt akarta dünnyögni, hogy „hm”, vagy „megértelek”, amikor Alex így szólt: – Amióta a barátnőm fivérének lett egy kisbabája, másról sem tud beszélni, márpedig hallomásom szerint a babák igen sokba kerülnek. – Kétségtelenül. – Andynek csak ennyi jutott az eszébe, és még az is csoda volt, hogy kinyöghette. Olyan jóízűen… flörtöltek, anélkül hogy bármiféle határt áthágtak volna, kölcsönösen felpezsdülve a viszontlátástól, kíváncsian egymás életére. No de a baba! Tekintve, hogy ő is férjes asszony és egy egészséges kislány anyja, aligha van joga lelombozódni a hírtől. Tisztességes ember csak örülhet, hogy Alex, akit mindig szeretni és imádni fog, megtalálta a boldogságát. De akkor is fájt egy kicsit. Sose volt még ilyen hálás a telefonjának, de amikor meglátta, hogy Emily hívja, kinyomta a készüléket, és visszadobta a táskájába.

– Csak nem Emily Charltont jelzett a hívásazonosítód? – kérdezte Alex. – De bizony őt. – Még mindig nem hiszem, hogy összebarátkoztatok. Felfoghatatlan! Emlékezetem szerint gyűlöltétek egymást. – Nemhogy barátnők vagyunk, de legjobb barátnők. És üzlettársak. Ismét találkoztunk egy főzőiskolában, és rájöttünk, hogy van egy közös nevezőnk: ugyanannyira gyűlöli Mirandát, mint én. Andy elakadt. Most döbbent rá, mi változott meg kettejük között. A főzőiskolás Emily habozás nélkül annak nevezte volna Mirandát, akinek látta: dühöngő őrültnek, aki, mint egy emberi tornádó, készakarva pusztít és rombol. Olyasvalakinek, akit mindenáron kerülni kell. Most viszont, ahelyett hogy Andyhez hasonlóan borzadna a ténytől, hogy megint annak a tébolyultnak dolgozzanak, visszakattant a Runway-énjébe. Megint az a lány lett, aki bálványozta Mirandát, és gyerekkora óta neki akart dolgozni. Emily nem sokáig időzött a Miranda-ellenes táborban: mihelyt Miranda egy cseppnyi érdeklődést mutatott a Plunge iránt, Emily tüstént megbocsátotta neki, hogy kirúgta, megalázta, és összezúzta az álmait. Alig várta, hogy találkozhasson Mirandával meg az Elias-Clark-bagázzsal, és kiötölhessék, hogyan dolgozhatnak együtt. Amikor Andy tréfásan megjegyezte, hogy ő talán tüzet nyit, és mindenkit magával visz a sírba, Emily csak vállat vont, és annyit felelt: – Micsoda? Sose fordult meg a fejedben, hogy talán mi voltunk túlérzékenyek? Hogy Miranda kétségtelenül nem fogja elnyerni a Bűbáj-nagydíjat, de nem is a megtestesült ördög? Ismét sipított a telefonja. Gépiesen megnézte. Emily. – Nem kéne felvenned? Andy az órájára pillantott. Alig valamivel múlt kilenc. Emily tudni akarja, mikor kezdhetik el a megbeszéléseket. – Rövidesen úgyis találkozunk az irodában. Most Alex pillantott az órájára. – Többet kell tudnom a magazinodról. Megvettem egy csomó számát. Figyelj, a Rubin úgyis csak tízkor nyit. Nincs időd egy gyors reggelire? Andy nagyon buta – vagy legalábbis nagyon zavart – képet vághatott, mert Alex máris folytatta: – Van itt a közelben egy tisztességes falatozó, ahol nem kell beérnünk muffinnal. Mit szólsz hozzá? Van még pár perced? Andy leginkább arra lett volna kíváncsi, megvan-e Alexnek az a szám, amelyben az ő esküvője szerepelt, de csak annyit mondott: – Persze, nagyon jólesne egy reggeli. Letelepedtek egy bokszba a Chelsea Dinner hátuljában. Furcsa érzés volt Alexszel lenni itt. Az előző hétvégén Max és ő épp ide hozták Clementine-t

szombat reggel, mert ez volt a környéken az egyetlen hely, amely már fél hétkor nyitva tartott. Nézte az asztalt, amelynél akkor ültek, és majdnem azt kívánta, hogy jelenjen meg a babaülésben rúgkapáló, vigyorgó Clementine, zökkentse vissza a valóságba. Ismét sípolt a telefon. Emily. Andy ismét kinyomta a készüléket. Még bele sem kóstolt a cheddar sajtos rántottájába, amikor kibökte: – Hát akkor mesélj nekem erről a titokzatos barátnőről! – Veszélyesen közel állt hozzá, hogy azzal folytassa: „Anyámtól hallom, hogy komoly”, de sikerült megfékeznie magát. Alex elmosolyodott a barátnője említésére, és mintha ez nem lett volna önmagában bosszantó, még őszintének is tűnt a mosolya. – Hát, kemény dió! – mondta fejcsóválva. Andy majdnem kiköpte a kávéját. Az ágyban? Erre céloz? – Igencsak leköti az energiámat! Ez meg mit jelent? Hogy a barátnő eleven? Tűzrőlpattant? Agyafúrt? Vagány? Vicces? Varázslatos? Vagy mindez? – Hogyhogy? – krákogta. – Olyan nő, aki tudja, mit akar. – Amivel nyilván arra célzott, hogy Andy nem tartozik az ilyen nők közé. – Ühüm. – Újabb falat. Újabb emlékeztető, hogy lassan rágjon és nyeljen. Hogy ő boldog házasságban él. És anya. Hogy Alexnek joga van a legtemperamentumosabb barátnőre. – Művész, igazi szabad szellem. Sokat külsőzik, foglalkozik egy kis tanácsadással, egy kis tanítással, de leginkább bezárkózik a műtermébe, és keresi az ihletet. – Ugye, az ő munkája miatt költöztetek vissza New Yorkba? Alex bólintott. – Nem azért, mintha olyan különleges munka lenne, hanem mert itt annyival több lehetőség van. Itt nőtt fel, rengeteg barátja van a városban, itt laknak a szülei, a bátyja, az egész rokonsága, valóságos hálózat. Már Burlingtonban, ismeretségünk első napján közölte velem, hogy amint lehet, visszaköltözik New Yorkba. Ismét megszólalt a telefon, valahol az asztal alatt, de Andy úgy érezte magát, mintha egy autóban ülne, másodpercekkel a karambol előtt, amikor az elme csak azt érzékeli, amit a szem lát, a hallás kikapcsol, és a figyelem a lézer perzselő pontosságával sűrűsödik össze a jelen pillanatban. – No és feleségül veszed? – kérdezte. Letette a villáját, és Alex szemébe nézett. Vitathatatlan borzongás fogta el, és még csak nem is tudott közönyt vagy egykedvűséget mímelni. Alex kissé kényszeredetten nevetgélt. – Nem akarod felvenni?

– Tessék? Ó, nem, biztos, hogy Emily az már megint. Mert ő ilyen tud lenni. Ott tartottál, hogy… De az igézet már megtört. Alex sietve visszaterelte a beszélgetést Andyhez, arról faggatta, jó alvó-e a baba, meg hogy hova akarnak utazni a közeljövőben. Fesztelenségük átadta helyét a feszengésnek. Alex ugyanolyan idegesnek látszott, mint ő. Andy nem értette, miért. Hát persze, mindig kínos találkozni egy régi szeretővel, főleg, ha az olyan fontos, mint Alex. Hogyan lehet így elidegenedni valakitől, akinek mindenét ismertük, osztoztunk félelmeiben, gondolataiban, álmaiban? Persze, mindennap előfordul az ilyen, de az élmény ettől nem lett kevésbé irreális. Andy biztosra vette, hogy ha hatvan évvel később futna össze Alexszel egy utcasarkon, ugyanezt az erős kötődést érezné, de valószínűleg soha többé nem lehetnének egymás bizalmasai, sőt még barátok sem. Alex előbb fizetett, semhogy kihozták volna a számlát. Andy áradozó hálálkodása csak még kínosabbá tette a hangulatot. – Jaj, hagyd már – mondta Alex, míg előreengedte az ajtónál. – Jövő héten már egy magániskola alkalmazottja vagyok. Annyi lesz a pénzem, mint a szemét! Andy rálegyintett a karjára. Megkönnyebbülés volt kijönni a falatozóból az utcára, ahol nem kellett egymás szemébe nézniük. – Taxival mész vagy földalattival? A telefon szerint Emily ötször próbálta sikertelenül hívni. – Okosabb lesz, ha taxiba ülök. Alex kiállt a járda szélére, és másodpercek alatt lemeszelt egy sárga taxit. A jármű csikorgó gumikkal fékezett. – Amióta itt lakom, még sose kaptam taxit ilyen gyorsan – mondta. Vajon kihallotta Alex a szavaiból a rejtett értelmet? Túlságosan is gyorsan. Még nem akartam elbúcsúzni tőled. Alex kitárta a karját. Andy némi habozás után engedte átölelni magát. Alig állta meg, hogy a férfi nyakába ne boruljon, és a vállához ne szorítsa a fejét. Olyan ismerős volt a szaga, meg az a gyöngéd mozdulat, amellyel megdörgölte az ő hátát a lapockacsontjai között. Akár egész nap így bírt volna állni, de a taxisofőr dudált. – Ez csodálatos volt – mondta kifürkészhetetlen arccal Alex. – Igazán csodálatos, hogy viszontláthattalak. – Én is örültem, Alex. És kösz a reggelit. Legközelebb négyesben kell megismételnünk. Szeretném megismerni a barátnődet – hazudta Andy. Fogd már be! – ordított rá magára gondolatban. Hallgass, és menj tovább! Alex felnevetett – nem gúnyosan, de nem is nyájasan. – Igen, talán majd egy napon. Tartjuk a kapcsolatot, oké? Legközelebb ne várjunk ilyen sokat… Andy elhelyezkedett a hátsó ülésen.

– Természetesen! – mondta vidáman. A taxi elindult, mielőtt Alex becsukhatta volna a hátsó ajtót. Nevettek, és búcsút intettek egymásnak. Már háztömbök választották el őket, mire Andy kiengedte a tüdejéből a levegőt. Remegett a keze. Annyira szétszórt volt, hogy mikor ismét megszólalt a telefonja, alig bírta megkeresni a táskája alján. – Halló? – kérdezte. Meglepetésére azt várta, hogy Alex lesz az. – Andy, jól vagy? Hívtalak a szerkesztőségben, de Agatha azt mondta, még nem jöttél be, és Emily is hiába keresett egész reggel. – Max. – Semmi bajom. Mi az? – Hol vagy? – Micsoda, te kémkedsz utánam? – kérdezte váratlan és érthetetlen indulattal az asszony. – Nem, nem kémkedek… illetve igen. Két órája váltunk el, de a szerkesztőségben azt mondták, még nem érkeztél meg, és nem veszed fel a telefonodat, tehát bevallhatom, hogy igen, aggódtam. Most pedig lelőhetsz. – Bocs – enyhült meg Andy. – Csak ügyeket intéztem. Most megyek taxival az irodába. – Ügyintézés két órán át? És sose mész taxival a munkába. Andy akkorát sóhajtott, amekkorát csak tudott. – Max, fáj egy kicsit a fejem – mondta. Bűntudata volt, amiért hazudott a fejfájásról meg az ügyintézésről, amiért elhallgatta Alexet, de borzasztóan szerette volna már befejezni ezt a beszélgetést. Vajon Max is ezt érezte, amikor úgy döntött, hogy nem meséli el a találkozását Katherine-nel a Bermudákon? Vannak dolgok, amelyek megérdemlik, hogy ne szóljanak róluk, főleg, ha senki sem követett el semmiféle bűnt; lesznek emberek, akiktől mindig megbotlik a szívverésünk, ha megérintik a karunkat, vagy elnevetik magukat egy viccünkön. Hatalmas és titokzatos az első szerelem, amely nagyon sokáig velünk marad. Halálunkig velünk marad. Mert szerethetjük mindenkinél jobban a mostani társunkat, de mindig lesz a szívünkben egy kis rekesz annak, akit először szerettünk. Andy ezt érezte Alex iránt, és rádöbbent, hogy Maxnek is ezt kellett éreznie Katherine iránt. – Miért kerestél, édes? – kérdezte sokkal szelídebben. – Csak szerencsét akartam kívánni! Tudom, hogy ez egy fontos döntés napja! Az Elias-Clark. Hát ezért kereste Max. Valószínűleg Emily hívta fel, hogy nyomozza le őt. Már megint összeálltak. Mély lélegzetet vett, hogy csillapítsa a dühét. – Köszönöm, Max – mondta szertartásos és bosszús hangon. Mielőtt a férje válaszolhatott volna, bejövő hívást jelzett a telefon. – Emily keres, ma már ezredszer. Visszahívlak, oké? – Úgy kapcsolta ki, hogy el sem búcsúzott.

– Szia – mondta. – Hol a fenében vagy? – rikácsolta Emily. – Egész reggel téged hívtalak! – Köszönöm, jól vagyok, és te? – Komolyan, Andy! Késő van, és tudod, hogy nagyon sok mindent meg kell beszélnünk! Hol vagy? A taxi megállt az épület előtt. Andy meglátta Emilyt: kabát nélkül, az utcának háttal ácsorgott, és vadul hadonászott egy meggyújtatlan cigarettával. – Itt vagyok! – Hol? – visította túl Emily a közeli építkezés lármáját. Andy fizetett, majd kikászálódott a taxiból. Most egyszerre hallhatta Emily üvöltését a telefonban és a járdáról. – El is fogod szívni, vagy csak azért állsz idekint, mert szereted hallgatni ezt az örökös kalapálást? Emily megpördült. Amikor meglátta Andyt, összecsukta a telefont, rágyújtott, mélyen leszívta a füstöt, és futásnak eredt a járdán. – Na, végre! Lemondattam Agathával az összes találkozómat a mai napra. Épp eleget halogattuk ezt a megbeszélést, hogy akkora figyelmet szenteljünk neki, amekkorát megérdemel! – Neked is jó reggelt – mondta Andy. Visszatért a hideglelős félelem. – Hol voltál? – kérdezte harciasan Emily, és rácsapott a lift hívógombjára. Andy befelé mosolygott. Alexet nem osztja meg senkivel. – Csak ügyeket intéztem – mondta, de közben is a reggelin merengett: a kávén, a beszélgetésen, a nevetgélésen. Csak pár perce vált el Alextől, de máris hiányzott neki. Nagyon rossz jel.

19. FEJEZET CEVICHE ÉS KÍGYÓBŐR: AZ ISZONYAT ÉJSZAKÁJA

Andy épp a konyhai pultnál hígította meleg vízzel a kiszáradás elleni gyógyszert, amikor megszólalt a mobilja. A válla és az arca közé ékelte a telefont. – Minden oké, Agatha? – kérdezte. – Emily telefonált Santa Barbarából – felelte titkárnője a szokásos fáradt ingerültséggel. – Asszem, rossz a vétel a hegyekben vagy a völgyben, vagy ott, ahol van, mindenesetre azt kéri, hogy szóljak neked, hogy Olive és Clint összevesztek. Máris elhalasztották egy órával a szertartást, és Emily azon aggódik, hogy végleg lefújhatják. – Nem! – suttogta Andy. Olyan erősen szorította a telefont, hogy megfájdult az arca. – Ennél több részletet nem tudok. Folyton megszakadt a vonal – mondta Agatha olyan paprikásan, mintha Andy két tucat kérdést tett volna fel. De borzasztó élete is van az ember lányának, amikor egyik főnöke sincs bent, és neki nincs más dolga, csak kávézgatni, és fogadni a telefonokat! Clem felsírt a babaszobában. – Rohannom kell, Agatha. Kicsit később visszahívlak. – De mikor? Mert már elmúlt öt, és… Hányszor akarta ugyanezt mondani Mirandának, de inkább befogta a száját, és várt még egy órát, még hármat, még ötöt? Mirandának bezzeg sose volt lelkifurdalása. Andy rendszeresen bent maradt este tízig-tizenegyig, ha a művészeti szerkesztőség késett a Könyvvel. Az ő titkárnője meg ötkor nyavalyog? – Akkor vársz, oké? – További magyarázat nélkül letette, jóllehet valami olyat szeretett volna ordítani, hogy itt van bezárva egy csecsemővel, aki napi huszonnégy órában taccsol, miközben az üzlettársa a Santa Barbara-i dombok közötti elsötétítésből próbálja tájékoztatni egy híresség esküvőjéről. Agatha nem fog belehalni, ha még harminc percig kell szörföznie a Facebookon. Felnyalábolta Clemet, megpuszilta az arcát és a buksiját. Meleg volt, de nem lázas. – Jól vagy, szépségem? – mormolta. A baba sírt. Valahol a messzeségben megszólalt a vonalas telefon. Először el akarta engedni a füle mellett, aztán arra gondolt, hogy Clem gyermekorvosa is viszonozhatja a hívását, vagy Emily próbálkozhat a mobil helyett a vonalassal, és

végül csak odarohant a készülékhez. – Andy, hallasz? – rikoltotta Emily. – Hangosan és tisztán, felesleges üvöltened – felelte Andy, miközben hiába próbálta letakarítani a válláról a hányást. – Majd akkor mondd ezt, ha meghallod, hogy esküvő nix! Kaput! Nyista! Itt ülök a Biltmore-ban nem kevesebb, mint nyolcszáz vendéggel, és sehol a menyasszony! – Emily hangereje minden szóval nőtt. – Hogyhogy nincs menyasszony? – Már kétszer elhalasztotta az esküvőt. Nincs itt. Senki se látta! – sziszegte Emily. Andy levegőért kapott. Ez nem jó. Nagyon nem jó. – Olive Chase-ről van szó – mondta erőltetett nyugalommal. – Aki megtalálta a legtökéletesebb hapsit a világon. És ha csak késik egy kicsit? – Két kurva órája késik, Andy! Már korábban voltak pletykák, hogy az este összevesztek, és reggel is folytatták. Semmi konkrétum. Aztán valakinek a férje elkapott L. A.-ben egy kései fapadost, és erősködik, hogy látta a Santa Barbara-i repülőtéren Olive-ot, az anyját és a sminkesét, akik épp az American Airlines gépére vártak, hogy visszarepüljenek L. A.-be. Vége, Andy. Hivatalosan még nem fújták le, de azt mondom, hogy Olive-nak annyi, és a számunknak is! – Most mit tegyünk? – suttogta halálos rémülettel Andy. – Máris húzok vissza New Yorkba, és átdolgozunk mindent. Van az a két countryénekes, akik Nashville-ben ismerkedtek meg, hogy is hívják őket? Ahol a pasi sokkal dögösebb a nőnél. Hat hete esküdtek. Az ő képük jöhet a borítóra, ezen nem izgulok. Csak azért majrézok, mert az egész szám Olive-ra van kihegyezve! Andy a cikkekre gondolt: mindegyiket úgy építették fel, hogy valamilyen módon összhangban legyen Olive-val: hogyan válasszunk „érett” menyasszonyoknak előnyös sminket, hova menjünk nászútra, ha el akarjuk kerülni a kíváncsiskodókat. Útikalauzok Santa Barbarához és Louisville-hez, interjúk helyi üzlettulajdonosokkal, rendezvényszervezőkkel, szállodásokkal! – Úristen! – nyögte. – Ez rengeteg! Nem tudjuk megcsinálni! – És hol vannak akkor még a hirdetések! Ebben a számban kizárólag Chase esküvője miatt vásárolták meg a hirdetési felületek hatvan százalékát! Vagy még többet! És ezeknek legalább a fele első hirdető, akiket okvetlenül meg kell tartanunk! Andy valamilyen zajt hallott a folyosóról, azután csapódott a lakás ajtaja. – Halló, ki van ott? – kiáltotta, lehetőleg nyugodt hangra törekedve. Senkit sem várt, de tisztán hallotta, hogy nyílik és csukódik az ajtó. Isla elkérte magát, mert vizsgázik, Max már elindult a repülőtérre, mert éjszaka utazik üzleti ügyben.

Lépések a folyosón. Andy magához szorította Clemet, és a telefonra tapasztotta a száját. – Emily, valaki járkál a lakásban! Hívd a 911-et! Most mit… – Nyugi! – mordult rá Emily. – A pesztrátok az. Szóltam neki, hogy menjen, amilyen hamar csak tud! – Isla? – hüledezett Andy. – De hiszen ő… – Majd leteszi máskor azt a rohadt vizsgát, Andy. Rád most a szerkesztőségben van szükség! – De honnan tudtad… – Elfelejtetted, kivel beszélsz? Ha fel tudom kutatni Miuccia Pradát újév napján, szánkózás közben, a kanadai Sziklás-hegységben, ahol nincs térerő, akkor csak megtalálom a nyavalyás pesztrátokat. Most pedig öltözz, és mars az irodába! A vonal egy kattanással szétkapcsolt. Andynek muszáj volt mosolyognia. Isla belépett a babaszobába. – Szia! – mondta. – Hogy érzi magát Clemmie? – Annyira sajnálom! – mentegetőzött Andy. – Fogalmam sem volt, hogy Emily így rád telefonál. Nem volt joga kapcsolatba lépni veled az engedélyem nélkül, hogy gyere ma ide, én sosem… – Nincs semmi baj – mosolygott Isla –, tökéletesen megértelek. Azonkívül a félhavi túlórapénzzel, amit Emily ígért, könnyebben kifizetem a tandíjamat, úgyhogy nagyon is hálás vagyok érte. – Ó, tudod, milyen Emily, az ő világrengető ötleteivel – mondta vidáman Andy, miközben élvezettel színezgette magában, hányféle módon gyilkolhatná meg a barátnőjét. Megpuszilta Clem arcát, majd átadta a babát Islának. – A láza lement, ettől függetlenül kérlek, hogy két óra múlva mérd meg ismét, és ha több 38,3-nál, hívj fel! Annyi lefejt anyatejet adj neki, amennyit csak itathatsz vele, és kiszáradás elleni oldatot is. Lényeg, hogy minél többet itasd. Jövök, amint tehetem, bár lehet, hogy későn lesz. Isla magához ölelte Clemet, és elhessegette Andyt. – Emily szólt, hogy éjszakára is maradnom kell, úgyhogy bőrönddel jöttem. Cseppet se izgulj, minden el van intézve! – Na persze – motyogta Andy. Borzasztóan szeretett volna lezuhanyozni, de tudta, hogy nincs rá idő. Annyit csinált, hogy lecserélte lehányt pólóját egy tisztára, lófarokba kötötte a haját, és felhúzott egy tornacipőt, amit normális esetben soha nem viselt volna munkában. Nem egészen tíz perc alatt kívül volt az ajtón. Alighogy bezuhant egy taxi hátsó ülésére, felsipított a telefonja. – Nyomkövetőt tettél rám, vagy mi van? Most ültem be egy taxiba! – Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte mérgesen Emily. – Komolyan, Em! Vegyél már vissza! – Olyan játékosan mondta, ahogy csak

bírta, bár nem tetszett neki a Runwayhez illő nyers hang. – Rohanok, hogy elérjem az utolsó gépet L. A.-ben, és holnap reggel érkezem. Már mindenkivel felvettem a kapcsolatot: odabent vannak, vagy hamarosan ott lesznek. Szóltam Agathának, hogy rendeljen vacsorát mindenkinek. Kínait, mert az gyors. Húsz perc múlva ott kell lennie. Ó, és figyelmeztettem, hogy dugja el az összes koffeinmentes kávét! Ma valódi kávét isztok, mert hosszú lesz az éjszaka. – Tyű! Azt is megmondod, mikor mehetünk vécére, vagy magunk dönthetjük el? Emily sóhajtott. – Gúnyolódj, amennyit akarsz, de mindketten tudjuk, hogy nincs választásunk. Ötkor visszahívlak. Ismét úgy tette le, hogy el sem köszönt. Újabb rossz ízű emlék a Runwaynapokból. Andy tudta, hogy egész éjszaka bent kell maradnia a szerkesztőségben, és Emily tulajdonképpen segített, amikor elvégezte helyette a szervezést, mégis úgy érezte, mintha ismét Miranda erőszakos első asszisztense dirigálná. Kifizette a taxit, felment a szerkesztőségbe. Agatha boldogtalanul bámult rá. – Sajnálom, Agatha, de ma éjszaka… Agatha felemelte a kezét. – Tudom, Emily már mondta. Megrendeltem a kaját, feltettem a kávét, mindenkit behívtam. – Ezt olyan fásultan, olyan nyomorultul közölte, hogy Andy kis híján megsajnálta, de aztán eszébe jutott a beteg gyermeke, akit otthon hagyott a pesztrával, az éjszakai járat, amelyen Emilynek kell utaznia, és a rájuk váró, iszonyúan hosszú éjszaka, így csak annyit mondott a titkárnőjének, hogy köszöni, és magára csukta az ajtót. Megszakítás nélkül dolgozott majdnem két óra hosszan, átnézte a szöveget a két countryénekesről, jegyzeteket készített a részletekről, amelyek feltupírozásra vagy ellenőrzésre szorultak. Éppen ment volna át a művészeti szerkesztőségbe, hogy megbeszéljék a fotókat, amikor telefonált Max. Andy az órára nézett: este nyolc. A férje most szállhatott le Bostonban. – Megkaptam az e-mailedet – mondta Max. – Elég lidércesnek tűnik. – Az is. Hol vagy most? – kérdezte Andy. – Még a repülőtéren. Egy pillanat, most áll be a kocsim. Harminc perc múlva kell találkoznom a Kirbyvel a belvárosban. – Üdvözölte a sofőrt, megadta neki az útirányt, majd folytatta: – Most beszéltem Islával. Azt mondta, hogy Clemnek nincsen láza, és mindjárt megkapja a cumisüvegét. – Jól aludt? – Nem tudom, kutyafuttában beszéltünk. Isla mondott valamit, hogy nálunk alszik. – Igen, Emily megszervezte. A szerkesztőségben leszek egész éjszaka.

– Emily megszervezte? – Ne is kérdezd! Max felnevetett. – Még szép! Tehát akkor elmondod, mi történt? Csúnyán hangzik. – Nem tudok sokkal többet annál, amit neked írtam, vagyis hogy Olive az utolsó másodpercben lefújta az esküvőt. Ezt azért nem hittem volna. Szerencsére van egy másik párunk, akiket begyömöszölhetünk helyette, de nem is számolom, hány szempontból kúrja ez el a magazint! – Jesszus! Nagyon sajnálom, Andy. Mit gondolsz, befolyásolja a lehetséges eladást? – kérdezte Max annak az embernek a hangján, aki tudja, hogy aknás terepre lépett. – Miféle eladást? – Az Elias-Clark ajánlatát – felelte halkan a férje. – Úgy rémlik, Emily mondott valamit, hogy szorít a határidő. Természetesen nem ismerem az összes részletet, de úgy vélem, jobb lenne elfogadni az ajánlatot, még mielőtt probléma lenne a következő számmal. Andy felháborodott. – Jelenleg az Elias-Clark az utolsó, ami érdekel! – hazudta, mert hiszen egyre inkább Elias-Clark-íze kezdett lenni ennek a rémálomszerű napnak. – Mellesleg tudod, mi a véleményem az ajánlatról! – Tudom, Andy, csak azt gondolom… – Sajnálom, Max, rohannom kell. Még többórai munka vár rám, és az idő nem áll meg. Pillanatnyi csönd, aztán: – Akkor majd hívj fel, jó? Andy azt mondta, jó, és letette. Nézte az oldalak óceánját, a padlót beterítő vázlatokat, az irodája előtt futkosó szerkesztőket, asszisztenseket, és tudta, hogy minden csepp energiájára szüksége lesz ehhez az éjszakához. Amikor megszólalt a telefonja, nem várta meg, hogy Agatha felvegye. – Mi az? – szólt bele nyersebben, mint akarta. – Beszélhetnék Andrea Sachsszel, kérem? – kérdezte meghatározhatatlan kiejtéssel egy kellemes hang. – Én vagyok az. Ki beszél? – Hullámként öntötte el az ingerültség. Maxen vagy Emilyn kívül ugyan ki hívogatja a munkában, este nyolc órakor? – Andrea, itt Charla beszél, Miranda Priestly asszisztense. Andy ingerültsége tüstént átcsapott szorongásba. Miranda Priestly irodája keresi? Gondolatban pörgetni kezdte a lehetőségeket. Egyik sem volt vonzó. – Helló, Charla, hogy van? Szünet. Andy tudta, hogy a lány azért hallgat, mert sokkot kapott a ténytől, hogy valakit érdekelhet a közérzete. Nagyon jól emlékezett, milyen érzés tudni,

hogy azok, akikkel naponta – sőt egyesekkel óránként – beszél, nemhogy nem bánnák, ha megszűnne létezni, de még csak észre sem vennék! – Köszönöm, jól vagyok – hazudta a lány. – Miranda nevében telefonálok. Miranda nevétől Andy ösztönszerűen visszahőkölt. – Igen? – károgta. – Miranda kéri, hogy tisztelje meg jelenlétével az ezen a héten, pénteken tartandó vacsorán. – Vacsorán? – hüledezett Andy. – Most pénteken? – Igen. Az otthonában adja. Feltételezem, emlékszik a címre. – Az otthonában? Charla nem szólt. Andy megborzongott a fagyos csendtől. – Igen, természetesen emlékszem – mondta egy hosszú, néma perc után. – Remek, akkor ez rendben is van. Koktél hétkor, vacsora nyolckor. Andy kinyitotta a száját, de nem bírt hangot adni. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után mégis sikerült azt felelnie: – Sajnálom, de nem áll módomban odamenni pénteken. – Ó! Ms. Priestly nagyon fogja fájlalni. Tudatom vele. A vonal megszakadt. Andy csak a fejét csóválta. Kész őrület! Mi értelme ennek? Miranda azt akarja, hogy menjen el hozzá vacsorázni? De miért? Kivel? Egyre erősödött benne a szorongás. Azután rájött, hogy csak egy okból hívhatták meg. Tárcsázta Emily számát. – Igen? – pihegte Emily. – Hol vagy? Nem kéne elérned az éjszakai gépet? – Hát mit gondolsz, hova rohanok? Pokoli dugó volt Santa Barbarától, úgyhogy csak most jutottam el a LAX-re. Mi van? – Ezt úgyse fogod elhinni, de most hívtak fel Miranda irodájából! – Igen? – kérdezte Emily. Csöppet sem tűnt meglepettnek. Izgatottnak talán igen. De meglepettnek nem. – Azért telefonált, hogy meghívjon vacsorára? – Igen. Honnan tudtad? Andy hallotta, amint a reptéren utoljára figyelmeztetik az utasokat, hogy fejezzék be a beszállást a charlotte-i járatra. – De hölgyem, maga nem Charlotte-ba megy – mondta egy férfihang. – Nem látja, hogy kurvára el vagyok késve? Tényleg le kell vennem a kivágott cipőmet a biztonsági ellenőrzéshez? Tényleg? Ez egyszerűen baromság! – Hölgyem, emlékeztetnem kell, hogy a biztonsági közeg sértegetése… Emily valami mordulásfélét hallatott, majd azt sziszegte: – Jó, akkor fogja a rohadt szandált! – Nem értem, hogyhogy nem tartóztatnak le ott helyben – jegyezte meg Andy.

– Mert engem is ugyanezért hívott fel Miranda asszisztense – vágta rá Emily. Andy majdnem elejtette a telefont. – Mit mondtál neki? – Hát mit képzelsz, mit? Azt, hogy boldogan! A lány azt mondta, hogy Miranda szerint ez jó alkalom a szerkesztői elveink egyeztetésére. Munkavacsora, Andy! Nem mondhatunk nemet! – Hát pedig én azt tettem. Közöltem vele, hogy nem áll módomban. Újabb zörgés. Andy felkészült Emily dühöngésére, de hiába várta. – Emiatt ne izgulj – szólt Emily. – Én meg közöltem vele, hogy mindketten ott leszünk, és készek vagyunk mindent megbeszélni a Plunge jövőjéről. – Igen, de én azt mondtam… – Charlától tíz másodperce kaptam SMS-t. Gondolom, közvetlenül az előtt csaphattad le a telefont. Írta, hogy nem tudsz jönni. Mire én azt feleltem, hogy de bizony tudsz. Ugyan már, Andy, nem abban egyeztünk meg, hogy végighallgatjuk, mit akar mondani? És gondold már el, micsoda élmény! Vacsora Mirandánál! Agatha bedugta a fejét az irodába, de Andy elhessegette. – Te nyilatkozol helyettem? Te IGENT mondtál? – Jaj, Andy, ne légy már ilyen lúzer! Szerintem kedves gesztus, hogy Miranda vacsorázni hívott bennünket a lakására. Ezt csak azokkal szokta megcsinálni, akiket a legjobban kedvel és tisztel. Andy nem állhatta meg, hogy ne horkantson megvetően. – Te ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy Miranda senkit sem kedvel. Egyszerűen akar tőlünk valamit. A Plunge-ot akarja, és ez is része a stratégiájának, hogy megszerezze. – Hát persze hogy az! – kacagott Emily. – Na és? Annyira rémesen hangzik egy olyan séf vacsorája, aki a Per Se étteremben tanult? Egy isteni tetőlakásban az Ötödik sugárúton, kilátással a Central Parkra, érdekes és kreatív emberek társaságában? Ugyan már, Andy! Dehogyis nem jössz! – Hányni tudnék, de most már nem hívhatom vissza a lányt, és nem hazudtolhatlak meg. Visszük Maxet és Milest is? Mit veszünk fel? Csak mi leszünk ott, vagy mások is? Én ezt nem bírom elviselni, Em, komolyan nem bírom! – Nézd, most be kell szállnom. Hagyd abba a stresszelést! Majd hozok neked valamilyen ruhát, és mindent kitalálunk. Egyelőre arra összpontosíts, hogy megmentsd ezt a számot, oké? Azonnal hívlak, amint leszálltam, illetve már korábban is, ha lesz a gépen wifi. – Azzal letette. A Plunge összes munkatársa végigdolgozta az éjszakát, a következő napot és a következő éjszakát. Felváltva szundítottak a raktárban egy felfújható ágyon, és a közeli fitneszklubba jártak zuhanyozni. Emily egyfolytában telefonált, rimánkodott, esdekelt, győzködte a hirdetőket, akik csakis Olive neve miatt

vásároltak reklámfelületet, hogy továbbra is megéri a Plunge-nál hirdetni; a művészeti szerkesztőség inaszakadtából robotolt, hogy nem egészen egy nap alatt összehozzon egy teljes borítót és egy képmellékletet, Andy pedig órákig csiszolgatta a tiszta, tömör stílusú főszerkesztői levelet, amelyben úgy kellett ismertetnie az olvasókkal a helyzetet, hogy se Olive-ra ne vádaskodjon, se a menyasszonyt ne sértse meg, akinek az új extrát szentelték. Kimerültek, agyonhajtották magukat, és nem voltak meggyőződve róla, hogy ekkora erőfeszítéssel legalább egy tisztességes számot sikerült összehozniuk. A megváltás hajnali egykor érkezett, a második éjszakán, Los Angeles-i idő szerint este tízkor. Telefonált Olive PR-titkára, és nem győzte bizonygatni, hogy mégis meglesz az esküvő. Először sem Andy, sem Emily nem hitt neki, ám a nő, aki pontosan olyan elcsigázottnak és hisztérikusnak tűnt, mint ők, megesküdött az életére és az elsőszülöttje életére, hogy délutánra ütemezték át a frigyet, és nem marad el semmi, még a galambok sem, amelyeket az „igen” kimondásának pillanatában engednek fel. – Hogy lehet ebben ilyen biztos? – Ha látták volna Olive arcát, amikor visszarepültek Santa Barbarába a helikopterükkel, maguk is azok lennének. Kilenckor veszi munkába a fodrász és a sminkes. Utána koszorúslányok villásreggelije tizenegykor, fotó kettőkor, szertartás ötkor, koktél hatkor, fogadás héttől éjfélig, utána buli, amíg az utolsó ember is ki nem dől. Higgyék el, biztos! Andy és Emily összenéztek a kihangosított telefon fölött. Emily felvonta a szemöldökét. Andy hevesen rázta a fejét. – Akkor én megyek – mondta Emily hatalmas sóhajjal. Kiordított a csipás szemű Agathának, hogy foglaljon neki egy helyet az első reggeli gépre, és értesítse a Los Angeles-i fotóst, hogy vissza kell mennie Santa Barbarába. Andy hálálkodni próbált, de Emily leintette. – Te csinálnád, ha nem lenne gyereked – mondta. Összekapkodta a holmiját, hogy hazamenjen, és becsomagoljon a hátralevő két órában. – Persze – helyeselt Andy, bár egyáltalán nem volt biztos benne, hogy megtenné. Pokoliak voltak az irodában töltött napok és éjszakák, el nem tudta volna képzelni, hogy ezek után még repülőgépre üljön. Hangosan nem vallotta volna be, de ha rajta múlik, a könnyebb utat választja, az új, átdolgozott változatot. Emily járt el helyesen, és Andy hálás volt neki a konokságáért. Az Olive-szám összeállítása, átdolgozása, reaktiválása valószínűleg az egyetlen dolog volt, ami elterelhette Andy figyelmét Miranda baljós vacsorájáról, de mihelyt Emily megerősítette, hogy Olive ezúttal kimondta a boldogító igent, Andy rájött, hogy semmi másra nem bír gondolni, csak Mirandára és a lakására. Ki lesz még ott? Mit fognak megbeszélni? Mit esznek? Mit vegyenek fel? Felfoghatatlan,

hogy miután olyan sok éjszakát robotolt át a Runwaynél, mint egy jobbágy, Miranda asztalánál fog enni! Le kellett volna mondania, de végül úgy döntött, vesz egy mély lélegzetet, elfogadja az Emilytől kölcsönkapott ruhát, és úgy áll hozzá a dologhoz, mint egy felnőtt. Csak egy estéről van szó, egyetlen estéről. Ezt mondogatta magának, amíg a taxi meg nem érkezett Miranda fényűző házához az Upper East Side-on, és az egyenruhás portás be nem terelte őket a liftbe. – Ms. Priestlyhez jöttek – mondta valahol a kérdő és a felszólító mód között. – Valóban – felelte Andy. – Köszönjük. Emilyre sandított, aki pontosan úgy meredt rá, mint egy bosszús anya a komisz kölykére. – Mi van? – kérdezte Andy hangtalanul mozgó szájjal. Emily a szemét forgatta. A legfelső emeleten a portás kitessékelte őket a liftből, azután távozott, mielőtt Andy a térdét átkarolva könyöröghetett volna hozzá, hogy vigye vissza a földszintre. Látta Emilyn, hogy ugyanúgy majrézik, mint ő, ennek ellenére el van szánva rá, hogy higgadtnak és fölényesnek mutatkozzék. Egyetlen pillanatra megálltak az ajtó előtt – ugyanaz előtt az ajtó előtt, amelyen valamikor már számtalanszor beléptek –, azután Emily halkan kopogtatott. Az ajtó felpattant. Andy két dolgot érzékelt úgyszólván egyazon pillanatban: először is, hogy Miranda plafontól padlóig átrendezte a lakást, sokkal káprázatosabbra, mint amit ő valaha is kinézett volna belőle; másodszor pedig, hogy az ajtót nyitó lány, akinek csak a hátát láthatták, ahogy távolodik a szélesen ívelő lépcső irányába, valószínűleg az egyik iker. Feltételezése igazolást nyert a következő percben, amikor a félig kopasz Cassidy a maradék haját lengetve leírt egy piruettet vékony, csupasz lábán, és azt mondta: – Anyám mindjárt lejön. Helyezzék kényelembe magukat. – Utána, egyetlen pillantást sem vetve Andyre vagy Emilyre, úgy dübörgött fel a lépcsőn, mintha sokkal fiatalabb lenne tizennyolcnál. Andy nem értette, miért nincs a főiskolán, mit keres itthon október elején. – Most mit csináljunk? – súgta, miközben megszemlélte a vastag, ónszürke szőnyeget, a csillár legalább száz, különböző formájú és hosszúságú, könnycsepp alakúra csiszolt függőjét, az ötvenes-hatvanas évek modelljeinek életnagyságú, fekete-fehér fotóit, a szőrmetakarókat a viktoriánus ízű pamlagokon, és Miranda ízlésének ismeretében (vagy vélt ismeretében) a legdöbbenetesebbet: a harsogó bíborszín függönyöket, amelyeknek dús redőibe szívesen beletemette volna az arcát. A helyiség elegáns volt, ám könnyed; az előtér és a hagyományos nappali berendezésének költsége nyilvánvalóan meghaladta az amerikai átlagcsalád évi keresetének négyszeresét, mégis közvetlen, kényelmes, sőt, ami a legmeglepőbb, kimondottan trendi benyomást keltett.

Követte Emilyt a nappaliba, és helyet foglalt mellette egy kétszemélyes kis pamlagon. Egyfolytában fészkelődött, és borzasztóan szeretett volna egy pohár vizet. Lopva körülnézett: annyi formaruhás alak cikázott körülöttük, hogy kitellett volna belőlük a Downtown Abbey teljes személyzete, de senki sem kínálta őket egyetlen falat étellel vagy korty itallal sem. Éppen azt fontolgatta, hogy kiugrik a mosdóba megigazítani a megcsavarodott harisnyanadrágját, amely mindenütt vágta, amikor felrivallgott egy ismerős hang: – Jó estét mindenkinek! – Miranda már-már leányos mozdulattal tapsolt. – De örülök, hogy így együtt lehetünk! Andy és Emily egy villanásnyi időre összenéztek – mindenkinek? –, mielőtt visszafordultak Mirandához, aki annyira nem volt… mirandás. Amióta Andy ismerte, először nem viselt valami geometrikust, merevet, agyoncsiszoltat. A tökéletesen szabott, bokában enyhén bővülő, cinóbervörös maxiruha a legfinomabb selyemből készült. A karja csupasz volt – Andy emlékezete szerint Miranda csak estélyeken mutatta meg a karját, még a teniszezőruhája is konzervatív volt –, pompás csillárfülbevalójának gyémántjai ezer apró szivárvánnyá törték a fényt. Bal csuklóján természetesen Hermès karperecek csörömpöltek, de azokon kívül egyetlen kiegészítőt viselt, egy vajpuha bőrszíjat, amelyet művészies lezserséggel csavart meg kétszer-háromszor vékony derekán. Még áruvédjegye, az apródfrizura is kevésbé szigorúnak tűnt: nem volt éppen borzas, de volt benne egy kis rafinált hullám, mintha most kelt volna fel az ágyból. Ám a frizuránál és az ékszereknél is megdöbbentőbb volt az, amit soha, senki sem várt el Miranda Priestlytől: a teljesen emberi, már-már meleg mosoly. Emily felpattant, és rárepült Mirandára. Levegőbe cuppantott puszik, kölcsönös bókolás és ájuldozás következett. Ha Miranda csak színlelte, mennyire örül Emilynek – Andy biztosra vette, hogy így van –, akkor, el kell ismerni, pokolian jó munkát végzett. Szerénynek, hálásnak mutatkozott, amikor Emily a mesés függönyökről, a lélegzetelállító kilátásról és a pompás nyomatokról zöngicsélt. Amikor Andy úgy érezte, hogy ennél kísértetiesebb már nem is lehet a dolog, Miranda az ebédlő felé mutatott: – Akkor most vacsorázunk? Andy a barátnőjére nézett, aki egy pillanatra mintha sokkot kapott volna. Nem jön senki más? Csakugyan nem lesz koktél, mielőtt asztalhoz ülnek? Ebben a tempóban hatvan percen belül indulhatnak haza. Andy gyanúja szerint ő volt az egyetlen, aki ennek örült. Követték Mirandát az ebédlőbe. Andy megkönnyebbülten látta, hogy a hatalmas asztalt öt személyre terítették. Még ketten jönnek! Nem akkora tömeg, hogy el lehessen rejtőzni benne, de messze jobb, mint egész este elviselni Miranda kizárólagos figyelmét. Éppen leültek, amikor ismét megjelent Cassidy. – Hol van Jonas? Ő nem vacsorázik velünk? – kérdezte Miranda, és rosszallóan

csücsörített. Jonas láthatólag nem tartozott a kedvencei közé. – Nem, anya, és én sem fogok. A konyhán pont most mondták, hogy már megint marhasült lesz vacsorára. Ez komoly? – Cassidy elvett egy sokmagos zsemlét az asztalon levő rusztikus fatálból, és rágcsálni kezdte. Félig leborotvált fejével egyszerre volt vad és trendi. Miranda gyilkosan nézett a lányára. – Ülj le, Cassidy! – mordult rá. Minden lágyság eltűnt a hangjából. – Udvariatlanul viselkedsz a vendégeinkkel! Cassidy először vetett egy pillantást Andyre és Emilyre. – Bocs – mondta nagy általánosságban, majd az anyjához fordult: – Már több mint egy éve vagyok vegetáriánus, és hogy te ezt nem vagy hajlandó tudomásul venni, ez egyszerűen… Miranda leintette. – Jól van! Utasítom Damient, hogy a szobádban készítse el, amit eszel. Ennyi! A lány kihívóan meredt az anyjára. Olyan képet vágott, mint aki szeretne ordítani valamit, de aztán csak elmart egy második zsemlét, és kidübörgött a szobából. Egyedül maradtak. Andy csak hüledezett, amikor Miranda lehiggadt, és visszaváltott bűbájba. Előétel közben – törékeny kristálytálkákban tálalt ceviche, azaz nyers tonhal, avokádóval és grépfrúttal keverve – adomákat mesélt az őszi Divathétről, tele mulatságos bakikkal, melléfogásokkal, katasztrófákkal. – Tehát ott vagyunk, mindenki együtt, lelkes csevegés, amikor egyszer csak elmegy az áram. Bumm! Feketeség! Nem is kezdem magyarázni, mit csinál egy csomó modell a vaksötétben! Képzelhető! – Miranda nevetett, Emily is hahotázni kezdett, Andy meg törte a fejét, hogy mit is csináltak a modellek. Amikor a pincérek behozták a hajszálvékonyra szeletelt wagyu marhapecsenyét, Miranda Andyhez fordult. – No és milyen utakat tervezel a közeljövőben? – kérdezte nemcsak ugrásra kész éberséggel, de kíváncsian is. – Csak a magazin miatt utazom – felelte Andy. Óvatosan vágott egy falatot a húsból, majd félretolta, mert túl ideges volt ahhoz, hogy egyszerre egyen és beszéljen. – Azt hiszem, a jövő hónapban Hawaiira megyek, hogy tudósítsak a Miraflores-esküvőről. Miranda kifinomult modorban rágott és nyelt. Ivott egy korty fehérbort, és helyeslően bólintott. – Hm, mindig kíváncsi voltam a nagy szigetre utószezonban. Majd tájékoztatnod kell, hogy mi a véleményed. – Aztán: – Ha odamész, el ne felejts emlékeztetni, hogy adjam meg a maui sofőrünk számát; ő a legjobb.

Andy megköszönte a szívességet, azután Emilyre sandított, aki egy nem megmondtam?-pillantással válaszolt. Andy nem vitatkozhatott. Sose tartotta lehetségesnek, de úgy látszik, Mirandán csakugyan puhított ez a tíz év. Miranda éppen egy tryalli villát ajánlott a figyelmükbe, amikor zaj támadt az előtérben. Senki sem látszott észrevenni. Miranda tovább ecsetelte a villa gyönyörű, feszített vizű úszómedencéjét, ultramodern hálószobáit, lélegzetelállító kilátását az óceánra, majd Andyhez fordult, és Clementine után érdeklődött. – Milyen bájos név! – trillázta. – Kép nincs róla véletlenül? Kép nincs róla véletlenül? Andynek több esze volt, semhogy előrántsa a mobilját. Csak megrázta a fejét: – Sajnálom, nem hoztam. – Miranda úgy viselkedett, mint egy… normális ember. Éppen rá akart kérdezni Caroline-ra és Cassidyre, amikor megakadt a szeme valamin a bejárat közelében. Miranda és Emily követték a pillantását, és meglátták az elgyötört Charlát, amint lábujjhegyen beoson. Szegény lány a Könyvet szorította magához, és annyi vegytisztítós tasak volt nála, amelyekből az egész East Side-ot fel lehetett volna ruházni. Csupán akkor vette észre, hogy őt bámulják, amikor letette a tasakokat a bal első kredencre, és elhelyezte a Könyvet – a nagy becsben tartott Könyvet – a hatalmas tükör alatti konzolon. – Annyira sajnálom, Miranda – suttogta. Andy a legszívesebben felugrott volna, hogy átölelje. Charla nem volt különösebben kedves hozzá, sem élőben, sem a telefonban, de Andy megértette. És most úgy rettegett! – Mit sajnálsz, ha szabad érdeklődnöm? – Miranda felrántotta a szemöldökét, de a vacsorája megzavarása nem háborította fel annyira, mint Andy várta. Charla tekintete az ajtóra villant. – Engem! – dalolta egy túláradó hang. – Próbálta megakadályozni, hogy jöjjek, igazán, annyira akarta, de nekem muszáj választ kapnom már ma este! Nigel. Aki nyilvánvalóan erőszakkal ráakaszkodott az akaratgyenge Charlára. – Ennyi, Charla! – kiáltotta immár leplezetlen ingerültséggel Miranda. Charla kimenekült a folyosóra, és becsukta az ajtót. – Drágám! Hol vagy! Sose talállak ebben a barlangban! – vijjogta Nigel. Miranda összekulcsolta az ujjait. – Nigel, hagyd abba az ordítást! Itt ülünk az ebédlőasztalnál. Enyhe kifejezés lett volna azt mondani, hogy Nigel megjelent az ebédlőben, mert a többszörös kockás rétegekben, kiltben és térdzoknijával olyan volt, mintha egy skót felhőről vetítették volna le Miranda lakásába. A zene mintha felhangosodott volna. A légkör megtelt elektromossággal. Még az addig szagtalan levegőbe is mintha a fenyő és a textilöblítő különös, ám kellemes aromája keveredett volna. Vagy talán hajlakk volt? Andy nem tudta.

Miranda sóhajtott, bár Andy tudta, hogy korántsem bosszankodik annyira, mint mutatja. – Minek köszönhetjük a megtiszteltetést? – Annyira sajnálom, hogy betolakodtam, ugye tudod, hogy sajnálom, de egyszerűen meghaltam, mert nem tudom, mi kerüljön középre, a széthajtható oldalra: a De la Renta estélyi vagy a McQueen? Tudom, hogy nagyon mások, de ha egyszer nem, tudok dönteni! Ki kellett kérnem a véleményedet! – Azzal elővett két levonatot egy kígyóbőr futártáskából. Ha Miranda meg is botránkozott, amiért Nigel ráakaszkodott a titkárnőjére, bejelentés nélkül berontott a vacsorájára, és odatett az orra elé két levonatot az asztalra, amelyről még le sem szedték a terítéket, egyáltalán nem mutatta. Csak megnézte a két képet, és rámutatott hosszú, vörös körmével a bal oldalira, egy habos, rózsaszín kreációra, amelyet Andy gyakorlatlan szeme egyetlen divattervezővel sem tudott azonosítani. – Egyértelműen ez – mondta Miranda, és visszaadta Nigelnek a levonatokat. – Úgy vélem, az olvasó méltányolni fogja, hogy Oscar kimerészkedik a felségterületéről. Nigel bólintott. – Pontosan ezt gondoltam én is! Mintegy végszóra egy nindzsaszerű pincér elvette Miranda elől a tányért, és gőzölgő tejeskávét tett a helyére. Miranda kecses mozdulattal cukrot kanalazott a kávéba, majd ivott egy kortyot. Nem kínálta székkel Nigelt, de nem is célzott rá, hogy távoznia kellene. Némi kínos csend után Nigel megszólalt: – Nahát, ki van itt! Az álomesküvő csapata! Helló, Emily, helló, Andrea! Milyen érzés az asztalnak ezen az oldalán ülni? Baromira kísérteties, akarta mondani Andy, de inkább mosolygott. – Szia, Nigel. Örülök, hogy látlak. Nigel kínosan hosszú másodpercekig tanulmányozta az arcukat, mielőtt áttért az ékszereikre, frizurájukra, ruhájukra. Nem is titkolta, hogy taksálja őket. – Csodálatos, hogy viszontláthatom a hölgyeket! Nohát, akkor áruljátok el, máris ünnepelünk? Vagy még mindig azon az unalmas logisztikán vitatkozunk? Andy észrevette, hogy Miranda kényszeredetten szemléli az üres desszertestányérját. – Jelenleg élvezzük egymás társaságát – mondta affektáltan. Majd pedig: – Marietta, kérem, hozzon Nigelnek egy tányért. Nigel láthatólag nem értett a szóból. – Hölgyeim! – visította. – Hát nem imádni való ötlet, hogy a Plunge belép az Elias-Clark családjába? Én bizonyosan imádom!

Senki sem szólt. Nigel folytatta: – Andy, miért nem meséled el Mirandának, mit találtál ki borítónak a következő számhoz? Andy elég értetlenül bámulhatott rá, mert Nigel pontosított: – Rólam! És a kedvesemről! Csak emlékszel! – Ó, igen – mormolta Andy. Nem tudta, mivel folytassa, de eléggé kétségbe esett ahhoz, hogy kapjon mindenen, amivel meg lehet tölteni a csendet. – Arra gondoltam, hogy príma ötlet lenne Nigel és Neil esküvőjéről tudósítani az áprilisi számban. – Nigelhez fordult. – Ugye, karácsonykor esküsztök? Az tökéletesen időben lenne nekünk. Nigel ragyogott. Emily feje úgy forgott ide-oda Andy, Nigel és Miranda között, mintha egy ötös szettet nézne az US Openen. Miranda ivott egy korty bort, majd bólintott. – Igen, Nigel beszélt nekem erről az ideáról, és valóban úgy vélem, hogy pompás. Természetesen az első valaha volt tudósításnak azonos neműek házasságáról a júniusi számban kellene megjelennie. Az április nem elég feltűnő hónap. De azért tetszik az ötlet. Andy érezte, hogy vörösödik. Emily belerepült a társalgásba: – Bármint is legyen, én tudom, hogy szenzációs lesz! Andyvel arra gondoltunk, hogy klassz lenne lefotózni a boldog párt a városházán, amint a házassági engedélyért folyamodnak. Ebben több lenne a riporteri fíling, ami emlékezetesebbé tenné a történelmi pillanatot. Miranda tekintete a szokott dühvel szegeződött Emilyre. – A városházától bűnözőkre, fémdetektorokra és képtelenül nyomorúságos, kéregető egyénekre szoktak asszociálni. Nigel és Neil maga a csillogás, a stílus, a rafinéria. Minden, csak nem a városháza. – Így van, így van! – sipított Nigel. – Értem – felelte Emily. Úgy tűnt, valóban értette. Andy az asztalt bámulta, és utálta magát, amiért semmit sem szól. – Én bizonyosan támogatom a melegek házasságát, de senkinek sem lesz haszna egy olyan cikkből, amelyet rosszul csináltak meg. Ismerem a Plunge olvasóját: semmi kifogása az ellen, ha engedélyezik a melegeknek a házasodást, de nem akar belesüppedni holmi unalmas politikai narratíva posványába. Pazar ruhákat akar, gyönyörű virágokat, drága ékszereket. Románcot! – Andyhez fordult: – Mert sose feledkezzünk meg róla: egyetlen feladatunk azt adni az olvasónak, amit akar. Ez az összes beszéd a melegek jogairól borzasztó melléfogás lenne! – Jól mondod – dünnyögte Nigel. Emily kínosan feszengett – valószínűleg aggódott, hogy miként reagál erre

Andy –, de ő is bólogatott. – Milyen igaz, Miranda. Andy és én mindig is azt próbáljuk adni az olvasónak, amit akar. Feltétlenül egyetértek! Nem igaz, Andy? – A barátnőjéhez fordult, és figyelmeztető pillantást lövellt rá. Andynek már a nyelve hegyén volt a válasz, de visszaszívta. Mit ér el azzal, ha szembeszáll Miranda Priestlyvel? Bizonyos értelemben megnyugtató volt látni a régi Miranda feltámadását. Annak, akinek nincsenek emberi tulajdonságai, két fogás irdatlanul hosszú idő, hogy embernek adja ki magát, márpedig Miranda épp ezt csinálta. A báj, a kecs, a vendégszeretet riasztó és idegborzoló volt. Ez legalább ismerős terep. Andy letette a kávéscsészéjét. Olyan szőrmentén fogalmaz majd, ahogy csak tud, de nem tesz úgy, mintha egyetértene mindenkivel az asztali békesség kedvéért. Mellesleg talán jó is lenne hagyni, hogy Miranda blamálja magát. Emily egyszer s mindenkorra meggyőződhetne róla, mire számíthatnak ettől a nőtől. – Értem, amit mondasz, és természetesen arra törekszünk, hogy szenzációs, érdekes információkat adjunk az olvasóknak. A visszajelzésekből ítélve a Plunge olvasói szeretik, ha bepillanthatnak eltérő kultúrákba és hagyományokba, különösen akkor, ha azok nagyon különböznek a sajátjuktól. Ezért gondoltam, hogy remek ötlet volna tudósítani a melegházasságokról a világ minden táján. Olyan gyorsan változik az élet, és nem csak az Egyesült Államokban. Ott van természetesen Európa, de figyelemre méltó haladás tapasztalható az Ázsiához és Latin-Amerikához hasonló helyeken is. Még nem egészen értek utol minket, de most először megvan az okunk a derűlátásra. Kiváló melléklet lehetne, ami segíthetne… Miranda felnevetett, fülsértően, örömtelenül. Vékony ajka ismét ráfeszült a fogsorára. Andy akaratlanul összeborzongott. – Milyen édes! – mondta Miranda, és átlósan elhelyezte a desszertes villáját a tányéron, jelezve, hogy végzett. A szobába azonnal berontott egy háromfős különítmény, és mindenki elől elvette a tányért, noha ketten még ettek. – Édes? – nyikorogta Andy. Utálta magát ezért a hangért. – Ez esküvői magazin, Ahn-dre-ah. Nem tudományos közlöny. Nem politikai szemle. Egy ilyen melléklet a legkevésbé sem lenne helyénvaló. Én nem engedném meg. Én nem engedném meg. Úgy kapta fel a fejét, mintha pofon ütötték volna, de rajta kívül senkit sem látszott zavarni vagy érdekelni, hogy Miranda most erősítette meg minden kétséget kizáróan, miszerint ő akar jóváhagyni, szerkeszteni, törölni, engedélyezni, betiltani és csepülni minden egyes szót, amely a Plunge-ba kerül. Nem áltathatja magát azzal, hogy ha megveszik őket, más lesz a helyzet.

– Igen, de ez a mi magazinunk – felelte szinte suttogva. Megkockáztatott egy pillantást Mirandára, aki csodálkozni látszott. Emily és Nigel ismét hallgatott. – Valóban a tiétek – mondta Miranda. Hátradőlt, keresztbe tette a lábát, és olyan képet vágott, mint aki remekül érzi magát. – De kell-e emlékeztetnem arra, hogy még nagy utat kell megtennetek? – Igen, de mindig van lehetőség a fejlődésre, Andy és én épp most… Miranda úgy vágott Emily szavába, mintha meg sem szólalt volna. – Minden magazin megítélhető a szeptemberi számból, és a tietek – hogy is fogalmazzak? – gyér volt. Gondoljatok a cégekre, amelyek rögtön elkezdenek reklámfelületet követelni, mihelyt megtudják, hogy a Plunge üzlettársa a Runwaynek, amely mögött ott áll teljes súlyával és tapasztalatával az Elias-Clark. Gondoljatok bele, hogy akkor majd joggal hivatkozhattok a nevemre! Emilyn látszott, hogy szeretne az asztal alá bújni. Andy köhintett. Érezte, hogy vörösödik. – Ne haragudj, Miranda. – Megdöbbentette, hogy Miranda ismeri az igazságot. – A Runway nevet csak arra használtuk, hogy ajtókat nyissunk meg, de minden mást a munkánkkal érdemeltünk ki. – Jaj, kérlek, nehogy szélütést kapj már. Persze, hogy kiérdemeltétek. Be is futottatok, különben nem lennénk itt. De most már ideje, hogy egy fokkal feljebb lépjetek. Ki is volt a legutóbbi borítón? Azok a görögök? Emily elmagyarázta, hogy azok a görögök az ország leghíresebb mátkapárja: a miniszterelnök fia vette feleségül a világ egyik leggazdagabb emberének a lányát és örökösét. Mindketten bűbájosak, Cambridge-ben diplomáztak, ráadásul Vilmos herceg és Kate hercegné barátai. – Akkor is felejthetők – szögezte le Miranda. – Elég a külföldiekből, hacsak nem királyok. Olyasmit akarunk, ami után sóvárogni lehet. És komolyan, Ahn-dre-ah, az a szám a saját esküvőddel, az azért erős túlzás volt. Maxwell Harrison származhat legendás családból, de nem elég parancsoló egyéniség, hogy meghatározzon egy egész számot. Ki fog megvenni a kioszkban egy olyan magazint, aminek egy senki van a borítóján? – Abban a hónapban rengeteg számunk fogyott az újságosoknál – sikerült kinyögnie Andynek, bár valahol egyetértett Mirandával. De akkor is, nem lehet ezt kedvesebben közölni? Emily majdnem kiugrott a székéből. – Nagyon is megértelek, Miranda! Gondoltam is, hogy más irányba kellene elmennünk a borítóval, de hát St. Germain mégis akkora szám… Miranda nevetése úgy hangzott, mintha kutya vakkantana. – Nos, ha majd nekem dolgoztok, a neves fotós lesz a minimum. Ha a Runway támogat benneteket, ti írjátok elő minden szerződésben a feltételeket.

– Úgy érted, a te feltételeidet – szólt csendesen Andy. – Úgy értem, hogy olyan feltételeket, amelyek csak a legjobbat és a leghíresebbet engedik meg mindenből: divattervezőkből, stílustervezőkből, sztárokból… azt kaptok meg, akit akartok. Nigel füttyentett. – Ő a legjobb, hölgyeim! Jól figyeljetek oda, mert nem mindennap kaptok Miranda Priestlytől ilyen tanácsot! Andrea és Emily összenéztek. Miranda még nem végzett. – És változtatnotok kell a stábotokon. Én csak a legjobb csapatot tűröm meg. Épp ezért kelletek ti. De az átmenet lehetővé teszi, hogy kitakarítsunk néhány lógóst. Ja, és nincs több „rugalmas munkaidő”, meg hasonló zöldségek. Nincs „távmunka”. Száműztük a Runwayből is, és meg lehet nézni a különbséget! Andy első gondolata Carmella Tindale volt, az ő kedves, klumpás felelős szerkesztője, akit okvetlenül kinyírnának. De még ennél is rosszabb, hogy elbúcsúzhatna a rugalmas munkaidejétől. Nem lenne több csütörtök és kedd délelőtt, amelyeket otthon tölt Clemmel. Nem ő vihetné el a gyermekorvoshoz. Nem ő döntene a munkaidejéről, hogy akkor dolgozhasson, amikor a legjobban megfelel a napirendjének. Emily megköszörülte a torkát. – Nem tudom, megengedhetnénk-e magunknak, hogy túl sok embert nélkülözzünk. Andy gyilkosan nézett rá. – Fantasztikus és elhivatott munkatársaink vannak, akik rengeteget túlóráznak, és sok mindenről lemondanak a magazin kedvéért. Egyiktől se válnék meg szívesen. Miranda úgy forgatta a szemét, mintha fárasztaná, amit hall. – Túlóráznak, hogy rávethessék magukat a divatos rongyokra, és hírességekkel beszélhessenek telefonon. Az Elias-Clarknál tízszer több esélyük lesz rá. Ezért kell mindenkinek szalonképesnek lennie, és elsajátítani a Runway-modort. Amit magam fogok ellenőrizni. – Igen, valóban azt gondolom… – kezdte Emily, de Miranda beléfojtotta a szót. – És hogy visszatérjünk Nigel esküvőjéhez… – Pillanatnyi szünetet tartott, hogy mindenki őt nézze. – Személyesen garantálom, hogy ez lesz a legnagyobb számotok. Messze a legjobb! – Tudom, hogy Emily nevében is beszélek, amikor azt mondom, hogy már vannak határozott elképzeléseink erről a számról és… – Barátaim! – kiáltotta Nigel. – Ne civódjunk részleteken! Azt természetesen be fogjátok látni, hogy az évszázad esküvője – az én esküvőm – tárgyában magától

értetődően én hozom a döntéseket! Tekintsetek félelem nélküli királyotoknak, ti pedig udvarhölgyeim lesztek! – Hátratolta a székét, felpattant, és a vállára vetette a köpenyét. Elsőnek Emily kezdett el kacagni. Andy követte a példáját. Miranda görcsösen, dühösen mosolygott. Nigel tisztelgett. – Az esküvői egyetértésre! – dalolta. Most már nagyon beindult. – Egyet megígérhetek: a nigeli világhírből jut elég mindenkinek! Most pedig mit szólnátok egy pohárköszöntőhöz? Mintegy varázsütésre már be is jött a konyhából egy pincér egy tálcával, a tálcán négy pezsgőspohárral és egy palack Moët-val. – Nem, nem, az nem jó – motyogta Nigel. Eltűnt a konyhában, ahonnan négy elegáns, metszett kristálypohárkával tért vissza. Közelebbről kiderült, hogy nem rövidhez valók, hanem presszókávéhoz, de Nigelt ez nem zavarta. – Mi ez? – kérdezte Emily, miközben finnyásan a hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a magáét. – Igazán, Nigel! – mondta Miranda színlelt bosszankodással, de azért ő is elvett egy poharat. – A briliáns nők briliáns együttműködésére! – kiáltotta Nigel, a magasba emelve a poharát. – Milyen szerencsés ez a Plunge, hogy ilyen sokan szeretik! – Jól mondod, Nigel. – Emily előrehajolt, koccintott Nigellel. Utána egyszerre koccintottak Andyvel és Mirandával, mielőtt elegánsan bedobták a rövidet. – Le vele! – visította Nigel. Emily kacagott. Andy hitetlenkedve bámulta, ahogy Miranda iszik egy cseppet. Majd még egy cseppet. Mivel nem akart az egyetlen lenni, akinek érintetlen a pohara, felidézte főiskolai napjait, mély lélegzetet vett, és egy kortyra lenyelte az italt. Égette a torkát, és könnybe lábadt tőle a szeme. Nem tudta, hogy vodka volt, whisky, gin, vagy valami egész más. – Förtelmes! – jelentette ki Miranda, az ital maradékát vizsgálgatva. – Elborzasztó gondolat, hogy az én lakásomban találtál ilyet! Nigel sátánian mosolygott. Az inge alá nyúlt, előhúzott egy bőrrel kombinált ezüstflaskát, amelyre nagy, cirkalmas N betűt gravíroztak. – Nem itt találtam – vigyorgott. A desszert hátralevő része incidens nélkül zajlott le, bár Andy továbbra is szédelgett a társalgástól. Utána Miranda mindenkit kiterelt az előtérbe. Andy nagyon lassan vette fel a kabátját, nehogy kirohanjon a rémes helyszínről. – Nagyon köszönöm ezt a csodálatos estét! – áradozott Emily, és puszit cuppantott Miranda két orcájára, mintha az egyetemi diákszövetségből találkozott volna egy rég elveszettnek hitt valakivel.

– Igen, drágám, valóban felülmúltad önmagadat! – csatlakozott Nigel. Noha kint egyáltalán nem volt hideg, ujjatlan kesztyűt húzott, és pokróc nagyságú kasmírkendőt csavart a nyakára és a fejére. Egyedül Andy látszott észrevenni, hogy Miranda olyan egyenesen áll, mint aki nyársat nyelt, és keményen összepréseli az ajkát. – Köszönöm a meghívást, Miranda. Kellemes volt a vacsora – mondta halkan, a kabátgombjain matatva. – Ahn-dre-ah. – Miranda is halkan beszélt, de volt a hangjában valami acélos. Valami eltökélt. Andy felnézett, és kis híján elvesztette az egyensúlyát. Miranda olyan leplezetlen, féktelen gyűlölettel meredt rá, hogy elakadt a lélegzete. Nigel és Emily arról fecsegtek, hogy mi lenne a jobb, közösen fogni egy taxit, vagy ki-ki menjen az orra után, így egyikük sem vette észre, amikor Miranda megmarkolta hosszú, sovány ujjaival Andy vállát, közelebb húzta, és lehajolt, hogy a fülébe suttoghasson. Még sosem kerültek ennyire közel egymáshoz. Andy karján és tarkóján azonnal felágaskodtak a pihék. – Ezen a héten aláírod a papírokat – mondta Miranda, ráfújva fagyos leheletét Andy arcára. – És abbahagyod a bajkeverést. – Majd ugyanolyan váratlanul elengedte, és egy icipicit meglökte Andy karját. Végeztem veled, most már tűnés! Mielőtt Andy kitalálhatta volna, mit válaszoljon, megjelent az ajtóban a liftes ember. Általános búcsúzkodás következett. Senkinek sem tűnt fel, hogy Andy tompult csendben csoszog be a liftbe. Kilódultak az utcára. Nigel és Emily spiccesen vihorászva szorongatták egymás kezét. – Pá, édeskék! – kiáltotta Nigel, és becsusszant egy taxiba. Nem ajánlotta fel nekik a fuvart, nem is engedte előre őket. – Alig várom, hogy ismét együtt dolgozhassunk! Emily éppen le akart meszelni egy taxit, amikor megállt mellette egy luxusszedán. – Önök Ms. Priestly vendégei? – kérdezte egy középkorú, deres hajú, kedves arcú ember. – Arra kért, hogy vigyem önöket haza, vagy ahova menni óhajtanak. Emily diadalmasan sandított Andyre, majd behuppant a hátsó ülésre. – Ugye, milyen kedves Mirandától, hogy hazavitet? – mondta, és kinyújtóztatta a lábát. Andy még mindig sokkos állapotban volt. Megfenyegette volna Miranda? Csakugyan ez történt? Még a szavakat sem találta, hogy elmondja Emilynek. – Micsoda mesés vacsora! Imádom, ahogy átrendezte a lakást, és a menü természetesen isteni volt! – kerepelt Emily. – Így visszanézve jobb is, hogy Cassidy és a fiúja nem csatlakoztak hozzánk. Ez lehetővé tette, hogy Miranda kizárólag

ránk figyeljen, és hallhassuk, mi a véleménye igazából a Plunge-ról. Tudom, hogy abból, amit mondott, ez-az kissé… erős volt. De nem döbbenetes, hogy a divat és a lapkiadás egyik legragyogóbb koponyája akar segíteni nekünk, hogy felfejleszthessük a Plunge-ot a következő szintre? Szinte hihetetlen! Miért nem riadtabb Emily? Hát nem hallotta, amikor Miranda elismerte, hogy úgy akarja kezelni a Plunge-ot, mint a hűbérbirtokát? Hogy ő akarja felügyelni, kit vesznek fel, kit rúgnak ki, ő akar dönteni a vezércikktől a hirdetésekig mindenben, drákói munkaidőt és etikettet akar bevezetni? Hogy lényegében titkárnők lennének ismét, beleszólási jog és befolyás nélkül, közönséges gyalogok Miranda zsarnokságának sakktábláján? – Úgy rémlik, nem egyazon vacsorán voltunk – mondta. – Én meg úgy gondolom, Andy, hogy a jó irányba változott. Nem is lehetett volna kedvesebb! – Emily olyan üdvözülten mosolygott, mint aki most esett át egy kéjes testmasszázson. – Emily! Nem hallottad, ahogy kijelentette: „Én nem engedném meg!” Mintha az ő magazinja lenne! És ahogy ragaszkodott hozzá, hogy Nigel és Neil a júniusi borítóra kerüljön? Ma este semmit sem akartam mondani, de van egy lehetséges szálam Angelinához és Bradhez. Kinek adjuk a júniusi számot? Nigelnek, a ripacs szerkesztőnek, Priestly múzsájának vagy Brangelinának? Komolyan! Emily behunyta a szemét, és élvezettel fújt egyet. – Nem akartál meghalni, amikor bejött az asszisztens? – kérdezte. – Az a szegényke. Pánikban lehetett. Nem láttad? Miranda még mindig ugyanaz a Miranda. Úgy bánik az asszisztenseivel, mint a rabszolgákkal. Csak azért vett tudomást a lányról, hogy kiutasíthassa. Fogadnék, hogy ki fogja rúgni, amiért engedte, hogy Nigel ráragadjon. – Na ja, de ki az az idióta, aki hagyja, hogy valaki – akár Nigel is – hozzácsapódjon, amikor házhoz szállít? Mi sose engedtünk volna meg ilyet. Jó, te talán eltűrted volna, de én azonnal leállítom az ilyet. Ha Miranda tisztában van az érdekeivel, már holnap kirúgja azt a lányt! Andy nézte a robogó taxi ablakából az Ötödik sugárút pompás, fényes kirakatait. Mennyi minden megváltozott, amióta otthagyta a Runwayt! Évekbe, rengeteg kemény munkába és bánatba került, de végre úgy érezte, megtalálta a békét. Vannak barátai, akikkel közös az érdeklődési köre, van szerető testvére és szülei, van hivatása, amely kihívásokat tartogat és örömet ad, főleg pedig van saját családja. Van egy férje és egy lánya. Nem úgy alakult az élete, ahogy várta, de számít ez ma már? – Hát nem egy csoda volt a mai este? – sóhajtott Emily. Még mindig csukva volt a szeme, és az arca kipirult a gyönyörűségtől. Andy nem szólt.

– Komolyan úgy gondolom, hogy Miranda ma este hatalmas lépést tett felénk. És abban is biztos vagyok, hogy nem csak a mi kedvünkért. Komolyan, sokkal emberségesebb lett, nem gondolod? – Em, én… – Andy elhallgatott. Túlságosan kimerült a veszekedéshez, márpedig bizonyosan az lesz, ha kimondja a szavakat, amelyeket ki kell mondania. – Ebédeljünk együtt ezen a héten, és egyszer s mindenkorra döntsük el ezt az EliasClark ügyet, oké? Eltérítettek, amikor legutóbb kellett volna beszélnünk róla. Nyilvánvalóan nem értünk egyet, de tartozunk magunknak és mindenki másnak annyival, hogy meghozzuk a végleges döntést. Oké? Emily kinyitotta a szemét. Elmosolyodott, és oldalba bökte Andyt. – Helyes, akkor ebéd. Én leszek az első, aki elismeri, hogy Miranda akkor hőbörödött volt, és lehet, hogy most is bolond még egy kicsit, de most már tudjuk kezelni, Andy! Én mondom neked, szupercsapat leszünk, és döbbenetes dolgokat tudunk csinálni az Elias-Clarknál! – Ebéd – ismételte Andy. Megint eltelt a most már ismerős iszonyattal. Nála a mai este után nincs helye a tárgyalásnak. Vége, be van fejezve, lezárta. Túl hosszan és túl keményen dolgozott ahhoz, hogy ismét vállalja Miranda Priestly igáját. Még ezen a héten megmondja Emilynek. Nincs más út.

20. FEJEZET EGY TARTÁLYHAJÓ BOTOX

Az ébresztő elbődült. Andy megfordult, hogy az órájára nézzen, és majdnem kiesett az ágyból. Tizenegy! Hogy lehet tizenegy? – Nyugi! – mondta Max, és rátette meleg tenyerét a felesége karjára. – Nem késünk el. Bőven van időnk. – Honnan nem késünk el? – Csak annyit mondtam, hogy nem késünk el. – De hova megyünk? Hol van Clementine? Max nevetett. Ő már farmerben, nyakig begombolt ingben hevert a takarón, és az iPadjét olvasta. – Clem szundizik, de minden percben felébredhet. Úgy aludtál, mint akit agyonvertek, ki tudja, hány órán át. Minket pedig vár egy pillanatnyilag meghatározatlan helyen az anyacsoportod. Dereng már? Andy felnyögött. Egyszerre rohanták meg a tegnapi vacsora képei. Csakugyan rásziszegett Miranda Priestly? Az anyacsoport valóban klassz, de hogy most kivakarja magát és a babát az ágyból, és felöltözzenek egy villásreggelihez, ami a város túlsó végében lesz, körülbelül annyira vonzó, mint egy vizit a nőgyógyásznál. – Sajnos, igen. A férjek villásreggelije. Több mint három hónapot töltöttünk az életünk – és az életetek – intim részleteinek taglalásával. Ideje megismernünk kollektív analízisünk tárgyait. – Elbűvölően hangzik. Mit mondtál, fél egykor kezdődik? Andy bólintott. Éppen kezdte volna mesélni, hogy mi történt Miranda vacsoráján, amikor megszólalt Max telefonja. – Ezt muszáj fogadnom – mondta a férje, azzal kiment. Andy lehámozta magáról a hálóinget, és kéjesen nyújtózott a takaró alatt. Az ágynemű puhán, selymesen simogatta csupasz bőrét. Egy-két percig képes volt megakadályozni, hogy az agya visszatérjen Miranda Priestlyhez. A zuhany finomabb volt még az ágynál is, és megajándékozta újabb pár perc nyugalommal. Ismét elámult – ahogy azt naponta legalább egyszer megtette –, hogy házuk páratlan víznyomása és látszólag kimeríthetetlen forróvíz-készlete mennyire kiegyenlíti a városi élet szinte minden kellemetlenségét: a mocskot, a helyhiányt, a tömeget, a drágaságot és az állandó zűrzavart. Kilépett a zuhany alól, megtörülközött. Max bejött a fürdőszobába, hátulról átölelte a felesége csupasz, meleg testét, Andy nyakához szorította az arcát,

mélyen beszívta az illatát. – Az éjszaka borzasztóan fel akartalak kelteni – mondta érdesen. – Akkor miért nem tetted? – mormolta Andy. Nem akarta bevallani, hogy inkább megkönnyebbült, mint csalódott, amikor este arra tért haza, hogy Max még mindig oda van az ügyféllel közös vacsorán. Nem lett volna energiája a szexhez. – Két őrült hét van mögötted. Szükséged volt az alvásra. – Max leöblítette a borotváját a forró víz alatt. – Na, milyen volt? Andy a szekrényéhez ment, és kimarkolta az első ruhákat, amik a kezébe akadtak. Visszahozta őket a fürdőszobába, és öltözni kezdett. – Hát… érdekes. Max felvonta a szemöldökét, és a feleségére nézett a tükörben. – Lehetne kissé részletesebben? – Miranda valóban emberfeletti erőfeszítést tett arra, hogy elragadó legyen – már-már hízelgő, mennyire akarja a Plunge-ot –, de aztán visszaváltott a szokott embertelenségre. – Azaz? – Még csak nem is titkolta, hogy ő akar dirigálni a magazinnak és mindenkinek. Egyszerűen sokkoló a pofátlansága! – Volt valami a férje arcában, ami felbosszantotta. – Most mi van? – kérdezte. Max mintha készakarva kerülte volna a tekintetét. Elmerülten vizsgálgatta a borostáját, kissé megvonta a vállát. – Semmi. Nem mondtam semmit. – Ja, de a szemed mondott valamit. Mi az? – kérdezte Andy. Max letette a borotvát, és a feleségéhez fordult. – Andy, tudom, hogy szerinted nem fogom fel, milyen nehéz volt Mirandának dolgoznod, és elismerem, valóban nem érthetem. Senki sem értheti. De nem kellene már túllépned rajta, hogy helyesen dönthess? – Andy váratlanul elszégyellte magát, amiért derékig meztelen, és a fürdőköpenyéért kapott. – Mindössze annyit mondok, hogy szerintem Miranda nem akarja tönkretenni az életeteket. Andy rámeredt. – Azt tudom. Miranda nem így dolgozik. A tönkrement élet csak mellékhatás, bár ettől semmivel sem lesz jobb annak, akit tönkretettek. – Andy, te értesz hozzá, hogyan védd meg magad a basáskodóktól. Miranda se más. Sablonos krakéler, amilyenből tizenkettő egy tucat az iskolában. – Csak az mondhat ilyet, aki sose dolgozott neki – vetette oda az asszony olyan könnyedén, ahogy az ingerültsége mellett tudta. Nem akart többet beszélni erről, de belátta, hogy mivel mindenáron ki akarta

radírozni az életéből Mirandát, sose rajzolt róla valós képet Maxnek. A férje tudja, hogy Miranda goromba, kukacoskodó, „nehéz ember”. Hallotta hírét, hogy kíméletlen főnök, és sokat követel. Épp eleget találkozott vele, így személyesen is meggyőződhetett róla, hogy rideg és elutasító tud lenni. Illetve több elutasítónál – Max „barátságtalannak” mondta, miután Barbara összeismertette őket. Ám valamilyen okból – vagy talán azért, mert Andy sose bírt beszélni róla – Max mintha nem látná az igazi Mirandát, a gonosz, rosszindulatú, szadistát, aki a mai napig nem hagyja nyugodni a feleségét. Mély lélegzetet vett, és letelepedett a kád szélére. – Nem csak basáskodó, Max. Igazad van, azzal még el tudnék bánni. De rosszabb. Úgyszólván kezelhetetlen. Megszállottan csak azzal törődik, ami neki jó. Azon kívül senki és semmi sem számít. Az asszisztensei, a szerkesztői, az úgynevezett barátai – mert nem hiszem, hogy lennének igazi barátai, csak ismerősei, akiktől akar valamit – csak kétbites figurák Miranda élő videojátékában, amelynek csak az a célja, hogy Miranda győzzön. Mindenáron. Nem számít, hogy divattervező vagy-e, maga Irv Ravitz, vagy az olasz Runway szerkesztője, ha lekésed a löncsöt Miranda Priestlyvel. Nem fog ordítani, visítani, nem oktat ki a tapintatról és az udvariasságról. Egyszerűen csak rendel a megbeszélt időben, akár ott vagy, akár nem, megeszi az ebédjét és távozik. Számít, hogy beteg a gyereked, vagy karambolozott a taxid? A legkevésbé sem. Zavarja-e, hogy akkor rendeli magához a sofőrjét, amikor te épp megkaptad a levest? Egy percig sem. Mert egy cseppet sem érdekled – még csak nem is úgy szerepelsz a radarképernyőjén, mint egy másik ember, akinek érzései vagy szükségletei vannak. Nem azok szerint a társadalmi szabályok szerint játszik, mint te meg én. Rég rájött, hogy a leggyorsabban azzal érheti el a célját, ha megalázással, kritizálással, lefitymálással vagy megfélemlítéssel rákényszerít másokat az engedelmeskedésre. Ha nagy ritkán nem jön be – például amikor mi nem vagyunk hajlandók eladni neki a Plunge-ot –, bedobja az átfogó bűbáj-offenzívát: méregdrága ajándékok, figyelmes telefonok, irigyelt meghívások, ami természetesen csak egy másik formája a kétbites figurák manipulálásának az ő óriási játékában. Max letette a borotvát, és meglapogatta az arcát egy kéztörlővel. – Úgy írod le, mint egy szociopatát – mondta. Andy vállat vont. – Nem vagyok pszichiáter, de Miranda valóban ilyen rettenetes. Max átölelte a feleségét, megcsókolta az arcát. – Értek mindent, amit mondasz. Valóban rettenetesnek tűnik, kétség nem fér hozzá, és rágondolni is gyűlölök, hogy valaki bánthat téged. Mégis arra kérlek, Andy, hogy próbáld a nagyobb összefüggéseket nézni. Sok minden…

Clementine sírása beléfojtotta a szót. – Megyek érte – mondta Andy. A padlóra dobta a fürdőköpenyt, magára rántotta melltartóját-pulóverét. Max egyáltalán nem értette meg, így örült, hogy másra terelheti a beszédet. Fél órával később valamilyen csoda folytán sikerült eljutniuk Stacy lakásába a Huszadik utca és az Ötödik sugárút sarkán. Andy azt hitte, széthasad a feje Miranda vacsorájától és Max teljes értetlenségétől. Hogy fogja végigbájologni a következő két órát? – Kik is ezek még egyszer? – súgta oda Max, míg arra vártak, hogy a portás beengedje őket. – Stacy az egyik anyuka a csoportomban. A férje neve Mark. Nem emlékszem, mivel foglalkozik. A lányuk neve Sylvie, pár héttel fiatalabb Clementine-nél. Körülbelül ennyit tudok róluk. Az egyenruhás portás intett, hogy mehetnek a lifthez, amely felvitte őket a tetőlakosztályba. Gyógypapucsos, kötényes, túlsúlyos szobalány nyitott ajtót, elhelyezte Clementine babakocsiját a hatalmas előszobában, majd a nappalihoz vezette őket. Max és Andy összenéztek. A hagyományos ebédlőben egy csomó ember nyüzsgött. Andy semmit, az égvilágon semmit sem látott a szoba három falát alkotó, hét méter magas ablakokon kívül, amelyekből fantasztikus délnyugati kilátás nyílt Alsó-Manhattanre. Új barátnői üdvözölték, bemutatták a férjeiket, leparkolták a babáikat különböző hintákba és holdkompokba, de Andy csak a lakásra bírt figyelni. Egy oldalpillantás meggyőzte arról, hogy Max is le van nyűgözve. A szokásosnál kétszerte magasabb mennyezetet tetőablakok tagolták, amelyek az üvegfalakkal együtt olyan benyomást keltettek, mintha a szoba úszna. Balra csiszolt kőkandalló állt, akkora, mint egy kisebb kirakat, amelyben gázlángok égtek; fölötte, a szürke kősivatag közepén, óriási lapos képernyő verte vissza a tűz és az őszi nap fényét, kísérteties, sőt már-már mennyei fehér ragyogással öntve el a szobát. A modern, alacsony pamlagokat és a beépített polcok között megbújó olvasókuckót a szürke és az elefántcsont ízléses árnyalataiban komponálták meg. A kávézóasztal ugyanabban a rusztikus stílusban és újra feldolgozott fából készült, mint a tizenhat személyes ebédlőasztal, amelyet gyönyörű elefántcsontszín bőrrel kárpitozott, magas támlájú, csővázas székek vettek körül. A szobában a fényűzően vastag szőnyeg kobaltkék, vörös és bíbor, absztrakt örvényei meg a majdnem emeletnyi hosszú, kézműves üvegcsillár kaotikus kékségben gomolygó tojásai, spiráljai, csigái és csövei jelentették az egyedüli színeket. A csővázas, miniatűr retró dívány feszesre tömött bőrpárnáján heverészett még egy Cavalier King Charles spániel is, amelynek bőr nyakörvébe a „Harley” szót sajtolták. – Hű! – mormolta Andy, miközben feltűnés nélkül próbált bámészkodni. – Nem

ezt vártam. – Nem semmi – felelte Max. Átölelte a felesége vállát, és a fülébe súgta: – Ez aztán nem mérhető Harrisonék odújához. Mindazonáltal szenzációs. Mi is ilyenben lakunk majd, amint a feleségemből médiamogul lesz. – Tréfának szánta, Andy mégis feszengett. – Andy! Hozhatok nektek valamit? Ó, te bizonyára Max vagy! De örülök, hogy megismerhettelek! – mondta Stacy, aki odasuhant hozzájuk. Már-már Runwayszerű jelenség volt fényűző kasmírponcsójában, tűsarkú cipőjében, csillogóra főnözött hajával, makulátlan sminkjével. Hol volt már a mackónadrág és a csuklyás pulóver, a mitesszeres bőr és a csapzott haj, amelyhez Andy hozzászokott az elmúlt hetekben! Stacy egyszerűen átváltozott. – Szia! – mondta Andy, igyekezve, hogy ne tátsa el a száját. – Pazar a lakásod! Te pedig fantasztikusan festesz! Stacy csak legyintett. – Túlságosan elnéző vagy. Hozhatok valamit inni? Talán egy mimózát? Max, te biztosan szívesebben innál Bloody Maryt. A házvezetőnk isteni Bloodyt kever! Puszit nyomott Clem homlokára, azután eltűnt, hogy leadja az italrendelést. Az anyák példáját követve Andy is letette Clemet a formatervezett szőnyegre, a többi baba közé. – Nagyon rossz ötlet – mormolta, miközben elhelyezett egy büfikendőt a baba álla alatt. – Nekem mondod? – kérdezte Bethany. – Micah már lehányta – ráadásul spenóttal! –, és mint hallom, Tucker egyenesen odatrottyolt annak a sodort gyűrűnek a közepébe. – Nem kéne odaterítenie Stacynek egy pokrócot? Bethany vállat vont. – Szerintem nem érdekli. Majd bejön az egyik ilyen egyenruhás, mint akik az étellel-itallal futkosnak, és feltakarítja. Nem túlzok, egész légió alkalmazott van itt. – Hitted volna? – kérdezte Andy olyan halkan, ahogy csak tudta. Theo hasra fordult, és Andy megpaskolta a kisfiú hátát. A szeme sarkából látta, hogy egy nő, aki ugyancsak egyenruhát visel, de másfélét, mint a szobalány, aki beengedte őket, átnyújt Maxnek hosszú pohárban egy Bloody Maryt, de olyan pirosat és ínycsiklandót, hogy reklámban lett volna a helye. Max udvariasan átvette, de Andy tudta, hogy most majd keres egy helyet, ahova leteheti az érintetlen poharát. El ne felejtsen vinni neki egy pohár narancslevet. – Nem én. Stacy általában jobban hasonlít csövesre, mint milliomosra. Bár a mi bandánkban ki nem olyan? Percek alatt összeverődött a csoport, és jóízűen karattyoltak, miközben a babák a padlón hemperegtek. A férjek zömmel olyanok voltak, mint Andy várta, vagyis

nagyon hasonlítottak az övére: a harmincas éveik derekán jártak, pólóra vett, kívül hordós inget vagy csuklyás pulóvert viseltek formatervezett farmerrel, amelyet a feleségük vásárolt, holott ők tiltakoztak, hogy nekik tökéletesen megfelel a régi főiskolai Levi’s; a hajukat rövidre nyíratták, drága karórájuk volt, az arcukról sugárzott, hogy szívesebben olvasnának újságot, néznének meccset, gyúrnának az edzőteremben, hevernének a díványon, bármit inkább, mint hogy itt kelljen őgyelegniük egy rakás idegen és egy raj bőgő gyerek között, miközben hitveseik arról értekeznek, hogy mikor helyes átszoktatni a kisdedeket a pürére. Csak néhányan különböztek. Mark, Stacy férje jó tizenöt évvel idősebb volt mindenkinél; deres hajával, drótkeretes szemüvegével ő volt a legdisztingváltabb, legfelnőttebb jelenség, ám az a boldogság, amellyel a pici Sylvie körül forgolódott, és a nyájasság, amellyel az érkezőket üdvözölte, azonnal meghódította Andyt. Lola baba szülei, a két gyermekgyógyász, akik először jártak itt, borzasztó kínosan látszottak érezni magukat, miután naponta több mint tizenkét órát töltöttek gyerektársaságban. Egyforma fekete nadrágot, ropogósra keményített kék inget viseltek, mintha pár másodperc múlva magukra kellene kapniuk a fehér köpenyt, és el kellene kezdeniük a vizitelést. Lola rúgkapált, valahányszor az anyja felvette, az apjából sütött a szorongó érdektelenség, és az apatársak többségénél gyakrabban ellenőrizte a mobilját. Lesírt róluk, hogy irtózatosan szeretnének távozni erről a furcsa összejövetelről, ahol egyikük sem ismert egy lelket sem, viszont mindenki ismerte a lányukat. Ugyancsak kirítt a társaságból Anita férje, Dean, a húszas éveit taposó, rocker fazon, láncon lógó pénztárcájával, magas szárú tornacipőjével, kifent bajuszával. Derűs, barátságos ember volt, aki a legkevésbé sem zavartatta magát, szöges ellentéte szürke, félénk, hallgatag feleségének. Andy már azon elcsodálkozott, amikor Dean egyszer csak előhúzott egy gitárt a sporttáskájából, beállt a babák közé, és pengetni kezdte rock-átiratban a „Ragyogj, ragyogj, csillagocskám”-at és az „Icipici pókocská”-t, attól meg majdnem elájult, amikor Anita tercelt a férjének, és felváltva kísérte dobbal, cintányérral és két igazi rumbatökkel. A babák boldogan tapsikoltak, azok meg, akik még nem tudtak tapsolni, sikongattak és visongattak. Legalább egy tucat szülő rántotta elő az okostelefonját, hogy megörökítsék a rögtönzött előadást, és egy csomó anyuka táncra perdült. – Látod? – bökte meg Andy a férje vállát. – Én csak a legjobb helyekre hozlak. Max mereven bámulta a telefonját, próbált ráközelíteni a rumbatököt rázó Clementine-re, akit éppen videózott. – Ne viccelj, belépti díjat kellene szedniük érte! Csengettek. Egy szobalány jelentette Stacynek, hogy újabb vendégek érkeztek. Rachel körülnézett, és látványosan számolt.

– De hiszen mind itt vagyunk! Ki jön még? – Talán a háziak barátai – vélte Sandrine. – Jaj istenem, csak nem hívtátok meg Lorit, ugye, nem? – rikoltotta Bethany. – Csak ránéz arra a gitárra, és azonnal szervezni kezdi a barátkozó kört! Én nem bírok ki még egy életvezetési tanácsadást szombat délután! Stacy nevetett. A férjek értetlensége átcsapott érdektelenségbe. – Nem, Sophie az, és Xander! – A gyerekgyógyászokhoz fordult megerősítésért. – Azt mondtátok, hogy beugranak, nem? Az anya bólintott. – Sophie annyira kötődik hozzátok, miután hetente találkoztok és minden, úgyhogy… azt mondta, szeretne beköszönni. Remélem, nem baj. Volt valami a hangjában, amitől Andy megsajnálta. Nem lehet könnyű fárasztóan hosszú munkaidőben dolgozni egy csecsemő mellett, és akármilyen fontos is a karrier, bizonyosan nem nagy öröm látni, hogyan ragaszkodik egyre jobban a baba a fiatal sógornőhöz, aki játszócsoportba hordja, álomba puszilgatja, és gyönyörködik benne, hogyan szökdécsel Lola az ugrálós holdkompjában. Andy elhatározta, hogy megismerkedik az orvosnővel, bemutatkozik neki, és meghívja egy kávéra. Sophie gyönyörűen kiöltözött, szokása szerint. Hosszú, sűrű haja csillogott, és amikor üdvözölte a társaságot, mosolya beragyogta arcát, amelyet ennivalóan rózsásra fújt a szél. – Reméltem, hogy megismerhetjük a fiút is – motyogta Rachel. Andy bólintott. – Én is. Nagyon kíváncsi vagyok rá. Habár még jobb lett volna, ha Sophie az új fiúját hozza el. Mi is a neve? – Tomás – súgta valaki, komikusan eltúlozva az idegenes hangzást. – A szexi, művészlélek Tomás. – Hát a fiúd hol van? – kurjantotta a dívány karfáján kuporgó Bethany, aki cseppet sem volt szégyellős. – Ó, csak befejez egy hívást! Mindjárt jön. Olyan izgatott, hogy megismerhet benneteket! – mondta Sophie erőltetett nevetéssel. Nyugtalannak tűnt. Úgy látszik, a barátja ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje, és Sophie-t most feszélyezi, amit kitálalt magáról az elmúlt hónapokban. A kapcsolat Tomásszal szenvedélyes smárolásokká tüzesedett, habár még mindig nem vetkőztek neki, és „nem teljesedett be semmi”, hogy Sophie megfogalmazásával éljünk, ő tehát folyamatosan arról próbálta meggyőzni magát és másokat, hogy fizikailag nem követett el semmi rosszat. De a révedező nézéséből és a felindultságból, amellyel a kezét tördelte, azonnal látni lehetett, hogy Sophie kezd beleszeretni az aranyos fiatal fotósnövendékbe, és most kínozza a bűntudat,

a félelem és a bizonytalanság, hogy mitévő legyen a barátjával. Az anyacsoport lett Sophie menedéke; bizalmasai oly távol estek az igazi világától, hogy ki mert teregetni olyan részleteket, amelyeket sose osztott volna meg az igazi barátaival. Most bizonyára a hisztéria küszöbén imbolyoghat a gondolattól, hogy összeütközik a két világa. Andy szerette volna megnyugtatni: Ne aggódj, nem áruljuk el a titkodat! Itt senki sem szól egy mukkot sem a fiúdnak… A szobában hirtelen átrendeződtek az erővonalak, de Andy éppen Clementinere figyelt, aki olyan hisztérikus váratlansággal kezdett el bömbölni, hogy Andy szívverése kihagyott egy ütemet. Felkapta a lányát, sorra ellenőrizte a testét, az arcát, pufók kezét, a fejét, és amikor nem talált sem sérülést, se mást, ami fájdalmat okozhatott, gyengéden ringatni kezdte a kicsit, és suttogva énekelt neki. Clem sírása lassan halkulni kezdett. Andy gondolatban lefuttatta az anyai listát: éhes, fáradt, bepisilt, melege van, fázik, fáj a hasa, jön a foga, túlfeszült, fél vagy magányos. Épp meg akarta kérdezni Stacyt, nem vihetné-e át Clemet egy másik szobába, ahol egyedül lehetnek, amikor Max lélegzete megcsapta a fülét. – Ez nem a te Alexed? – kérdezte, és megfogta a felesége vállát. Húsz-harminc másodpercbe telt, hogy Andy feldolgozhassa a kérdést. „A te Alexed” nem lehet más, csakis Alex Fineman. Értette ugyan, de fogalma sem volt, miért hozza szóba Max. – Az én Alexem? – kérdezett vissza zavartan. Max az előtér irányába fordította, ahol egy nekik háttal álló férfi épp most vetette le a kabátját és a sálját. Andynek elég volt egy pillantás a jövevény sötét hajára, szürke New Balance edzőcipőjére és a gesztikulálására, miközben a szobalánnyal évődött, és máris minden kétséget kizáróan tudta, hogy igen, ez valóban az ő Alexe. Szempillantás alatt kámforrá lett Clementine, Max, Stacy, a rajcsúrozó babák és karattyoló szülők csoportja. Andy látótere leszűkült Alexre, egyedül Alexre. Az esze mégsem tudott előhozakodni egyetlen indokkal sem, hogy mit keres Alex az anyapartin. – Xander! – vijjogta Sophie olyan hangon, amely mintha nem is az övé lett volna. – Gyere ide, édesem, hadd mutassalak be az új barátnőimnek! Xander. Andyt mintha letaglózták volna. Abban az évtizedben, amelyben ismerték egymást, soha, senki – sem ő, sem a főiskolai haverok, sem az anyja, sem a fivére, az égvilágon senki – sem szólította másnak, csakis Alexnek. Még Alexandernek sem. Xander? Még hallani is röhejes! Pedig ő állt itt előtte, ő csókolta szájon a gyönyörű, fiatal barátnőjét, ő villantotta rá azt a szívfájdítóan csibészes mosolyát a vendégekre. Még nem vette észre Andyt, egyelőre csak Sophie-t, Stacyt és Market érzékelte. Andy némán hálát adott érte, mert így lett néhány másodperce, hogy összeszedje

magát. – Alex az, ugye? – kérdezte Max, és elvette Andytől a ficánkoló Clementine-t. – Olyan arcot vágsz, mintha kísértetet látnál. – Csak nem tudtam, hogy Sophie róla beszélt, amikor a fiúját emlegette – suttogta Andy, abban reménykedve, hogy senki sem hallja őket. – Jaj istenem. – Tessék? – Jaj. Istenem. – Mi a baj? Jól vagy? – kérdezte Max. Xander. Évek óta együtt vagyunk. Szeretem, de. Ez most más. Láthatólag un. Úgy kezel, mint egy bútort. Csak összeköltöztünk. Új itt New Yorkban. Tomás. A növendékem. Sokkal fiatalabb. Csak ártatlan flört. Szenvedélyes smárolás. Tüzes tapizás. Azt hiszem, bele fogok szeretni… Nem értette, miért tartott ilyen soká összeállítani a kirakóst, de most, hogy végre sikerült, alig bírt lélegezni. Nem maradt ideje, hogy feldolgozza, hogy konferenciahívást szervezzen Lilyvel és Emilyvel, és ismertesse velük a mocskos részleteket, mert a következő pillanatban Alex ott állt mellette. – Ő pedig az én Andy barátnőm! – mondta Sophie túlfűtött falzettben. – És ő a férje… bocsánat, azt hiszem, elfelejtettem… – Ő Max, a férjem. – Andy megkönnyebbülten hallotta, hogy a hangja erős és megnyugtatóan egykedvű, habár közben hányinger kerülgeti. Átvillant az agyán, hogy Max és Alex most találkoznak másodszor – az első, az a kínos beszélgetés, évekkel korábban történt a bioboltban –, de szinte meg sem érintette a tudatát a tény. – Ő Xander, a barátom. Én figyelmeztettem, hogy unni fogja, de nem akart egyedül kuksolni otthon. – Csakugyan, öregem? Mert én ölni is hajland? lettem volna a lehetőségért. – Max hátba vágta Alexet. – Örülök a viszontlátásnak. – Én is – felelte Alex, épp olyan sokkos állapotban, mint Andy. – Ti ismeritek egymást? – kérdezte Sophie, és aggodalmasan ráncolta a szemöldökét. Ő Max, a férjem. – Andy megkönnyebbülten hallotta, hogy a hangja erős és megnyugtatóan egykedvű, habár közben hányinger kerülgeti. Átvillant az agyán, hogy Max és Alex most találkoznak másodszor – az első, az a kínos beszélgetés, évekkel korábban történt a bioboltban –, de szinte meg sem érintette a tudatát a tény. – Ő Xander, a barátom. Én figyelmeztettem, hogy unni fogja, de nem akart egyedül kuksolni otthon. – Csakugyan, öregem? Mert én ölni is hajlandó lettem volna a lehetőségért. – Max hátba vágta Alexet. – Örülök a viszontlátásnak.

– Én is – felelte Alex, épp olyan sokkos állapotban, mint Andy. – Ti ismeritek egymást? – kérdezte Sophie, és aggodalmasan ráncolta a szemöldökét. Ha ismernéd az igazságot, gondolta Andy, egy tartályhajó botoxra lenne szükséged, hogy kisimítsd azokat a ráncokat. Abban reménykedett, hogy a férje kitalál valamilyen mesét a munkáról vagy egy ezer évvel ezelőtti buliról, és majd’ elájult, amikor azt kellett hallania: – Ismerjük. Alex valamikor a feleségemmel randizott. Sophie álla leesett. Andy pontosan tudta, mire gondol, és mit érez. Nem kétséges, hogy most tételenként végigveszi, miket teregetett ki a legutóbbi csoportgyűlésen. Egyik sem volt való olyasvalaki fülének, aki ismeri az ő felszarvazott fiúját. A sokk Andy szeme előtt csapott át pánikba. Sophie szeme ide-oda villant Alex és Andy között. – Ti randiztatok? Andy és Alex csak bólintott. Max láthatólag élvezte a helyzetet. Felnevetett, a magasba emelte Clementine-t, leengedte, megpuszilta a baba orrát, majd addig folytatta az emelgetést, amíg a kislány vihogni nem kezdett. – Nos, a randizás talán nem a megfelelő kifejezés. Együtt jártak hat éven át, amíg be nem fejezték a főiskolát. Hát hinnéd? Szerencsémre nem házasodtak össze… – Te vagy az Andy? Andy-Andy? Andy a Brownról? A régi barátnő? Ó, istenem… – Sophie a szájához kapott. – Mostanában inkább Andrea vagyok új barátoknak, mert az egy kicsit profibban hangzik… – Andy elnémult. Mit lehet itt még mondani? Nem tudta, idegeskedjen-e, vagy inkább örüljön, hogy Alex ilyen sokat mesélt róla Sophie-nak. De mit mondott? És mennyire részletesen? Visszagondolt a szakításukra, amelyet Alex kezdeményezett, a bejelentésére, hogy Andy nélkül költözik le a Mississippi deltájába, az aggodalmaira, hogy a barátnőjének mindig fontosabb lesz a munka, mint ő, a veszekedéseikre, amelyek abban a pillanatban robbantak ki, hogy a lány beállt dolgozni a Runwayhez, a marakodásra, a mellőzésre, amely megölte a szexet és a szeretetet. Ezt is elmondta Sophie-nak Alex? – Gondolom, nem jöttetek rá, hogy van egy, izé… van egy közös ismerősötök, hm? – kérdezte kínosan feszengve Alex. – Nem, természetesen nem – felelte Sophie, akiből elpárolgott a lelkesedés. – Miből kellett volna rájönnünk? – kérdezte Andy tőle telhetőleg hanyagul. – Nekem csak Alex volt. Tudtam, hogy van barátnője, de nem ismertem a nevét. – Én pedig nem tudtam, hogy a híres Andynek kisbabája van – lőtt vissza Sophie, holott Andy nem is akarta bántani. Azután Alexhez fordult, és haragosan meredt rá. – Sose említetted, hogy Andy férjhez ment, pláne hogy gyereke van!

– Ha már a babáknál tartunk… – Alex meglazította a gallérját, amely egyáltalán nem tűnt szorosnak, és Clementine felé intett –, még nem volt szerencsém találkozni a lányotokkal. Max úgy fordította a babát, hogy kifelé nézzen. Clem, mintegy végszóra, felragyogtatta széles, fogatlan mosolyát. – Ő Clementine Rose Harrison. Clem, bemutatom a barátainkat, Sophie-t és… Xandert. – Gyönyörű! – lehelte Alex annyi őszinteséggel, ami még kínosabbá tette mindnyájuk számára a lehetetlen helyzetet. – Cuki! – mondta Sophie, és körülnézett, nyilvánvalóan azt keresve, hol szökhetne meg. – Még nem is köszöntem a bátyámnak meg Lolának. Ugye, megbocsáttok? Mielőtt felelhettek volna, már ott sem volt. – Hű, de zsenánt volt! – jelentette ki Max, és csak úgy ragyogott a szeme a kajánságtól. – Remélem, nem mondtam semmi rosszat. – Természetesen nem – válaszolta Andy. Jól tudta, mit és miért csinált a férje. – Azt hiszem, Sophie csak meglepődött, miután összekötötte a pontokat – mondta siralmasan Alex. Anita és a rocker férje folytatták a babakoncertet a szőnyegen. Egy szobalány jelentette, hogy az ebédlőben feltálalták a villásreggelit. – Hát, én hagylak is beszélgetni benneteket – mondta Max, és a karjára ültette Clemet. – A lányom már nagyon szeretne visszamenni muzsikálni. Igaz, életem? Percnyi csend követte a távozását. Alex a lábát bámulta, Andy idegesen csavargatta a haját. Mondd meg neki, mondd meg neki, mondd meg neki! – követelte a fejében egy hang. – Gyönyörű, Andy. Az asszony egy iszonyatos töredékmásodpercig azt hitte, hogy Alex a barátnőjéről beszél. – Ó, Clem? Kösz. Ja, megtartjuk. Alex elnevette magát. Andy kénytelen volt elmosolyodni. Olyan természetesen, őszintén tudott nevetni. – Bizarr, hogy te és Soph ismeritek egymást, hm? Örökké erről a játszócsoportról mesélt, ahova Lolát hordozta – gondolom, nem éppen erre számított –, de ezt azért nem hittem volna. – Én sem. Miből is tudhattuk volna. Sok ezer kisgyerekes anya lakik Manhattanben. Semmi okunk nem volt arra gondolni, hogy ugyanabba a csoportba kerülünk. Főleg miután Sophie még nem is anyuka… – Rájött, hogy ez az utolsó mondat erőszakosnak, vádlónak vagy tolakodónak tűnhetett. Vagy mindháromnak.

– Nehogy mondd neki – nevetett Alex. – Határozottan megfeledkezik róla, hogy ő csak a nagynénje Lolának. És örökké a babákról beszél… mint aki minél előbb anyuka akar lenni. Most Andy bámulta a padlót. Váratlan kétségbeesés fogta el. Bár elmenekülhetne! – Sajnálom. – Alex az asszony vállára tette a kezét. – Rossz volt? Túl sok volt az információ? Mert nekem igen… Andy legyintett. – Felnőttünk. Évekig nem találkoztunk. Természetes, hogy mindketten mentünk tovább a magunk útján. A zene váratlanul elhallgatott, így tisztán hallatszottak Andy szavai, de csak Sophie és Max fordult feléjük. – Azt hiszem, eszem valamit – mondta az asszony. – Jól teszed. Én meg elbúcsúzom. Csak azért ugrottam be, hogy találkozzak a társasággal, egyébként, khm, dolgom van. Andy egy bólintással nyugtázta Alex ürügyét. Szűzies csókot leheltek egymás arcára. Andynek sikerült befognia a száját. Ha arról is csak kínosan feszengve tudnak beszélni, hogy van egy lánya, miként dörgölhetné Alex orra alá, hogy a barátnője megcsalja egy sráccal, akit fotózni tanít? Célba vette az ebédlőt, és ott olyan döbbenetes látvány fogadta, ami egy időre lekötötte a figyelmét. A „villásreggeli” felért egy esküvői fogadással a RitzCarltonban: még a béka alakú fagylalttorta sem hiányzott. A gázégőkkel melegen tartott tálcákon hegyekben állt a rántotta, a szalonna, a sült krumpli, a palacsinta és a gofri. Volt legalább hatféle müzli, mellettük üvegkancsókban sovány tej, teljes tej, szójatej. A gyümölcsbár szeletelt görögdinnyét, szőlőt, banánt, kivit, ananászt, félbe vágott grépfrútot, cseresznyét, darabolt sárgadinnyét és erdei bogyós gyümölcsöket kínált. Mellette volt a bababüfé: pici darabokra vágott gyümölcsök parányi tányérkákon, babajoghurt minden ízben, babakanállal, babapiskóta, és számtalan tálban az organikus puffasztott rizs. Jobbra egy külön asztalnál mixer keverte a mimózát, a Bloody Maryt és a boros-barackleves Bellini-koktélt. Egy formaruhás nő adott Andynek tányért és evőeszközöket; egy férfi megérdeklődte, mit kér a séftől: rántottát vagy inkább omlettet. – Hű, hát ez fantasztikus! – állapította meg Max, ahogy megtekintette a felhozatalt. – Mi is tudnánk így élni, nem gondolod? Andy úgy döntött, hogy a második mondatot elengedi a füle mellett. – Megérte, hogy kihagyd a Jets mérkőzésének az elejét? – kérdezte. – Majdnem. Alexről és Sophie-ról nem esett több szó. Andy nem tudta, hogy Max készakarva nem beszél róluk, vagy nem érdeklik. Ő mindenesetre óvakodott

megemlíteni őket. Felváltva ettek és fogták Clementine-t, szégyentelenül habzsoltak, miközben ímmel-ámmal próbáltak társalogni a többi vendéggel. Amikor Max azzal a tekintettel nézett rá, amely azt jelentette: „kész vagyok”, Andy nem vitatkozott. Max felajánlotta, hogy ágyba dugja Clementine-t, és otthon marad meccset nézni, ha a felesége el akar szaladni a manikűröshöz, akit már egy hét óta nem tud beiktatni a programjába. Andy ugyan manikűröztetett előző nap (a férfiak sose veszik észre az ilyet!), de azért kapott az alkalmon, hogy elmehessen. Nem egészen tíz perc múlva letanyázott a Café Grumpy egyik asztalánál, és hívta Lilyt. – Ugye, rosszul tettem, hogy nem szóltam neki? Mondanom kellett volna valamit. – Természetesen semmit sem kellett volna mondanod! – Lily hangja több oktávval lett magasabb. – Egyáltalán hogy jut eszedbe ilyesmi? – A főiskola óta ismerem Alexet. Ő volt az első szerelmem. Valószínűleg még mindig szerelmes vagyok bele. Sophie-val pár hónapja találkozgatok, heti egy alkalommal. Nem tartom szörnyetegnek, ha hiszed, ha nem, de nem is vagyok szolidáris vele. – Az mellékes. Semmi közöd hozzá. – Hogyhogy semmi közöm? Skye baba bömbölni kezdett a háttérben. Lily megkérte Andyt, hogy tartsa a vonalat, levette a hangot, és egy perc múlva visszatért. – Nem rád tartozik, hogy mi történik, vagy mi nem történik Alex és a barátnője között. Férjes asszony vagy, gyereked van, hogy ki kit csal meg, nem a te gondod. Andy sóhajtott. – Te nem akarnád tudni, ha Bodhi megcsalna? A barátnőm vagy. Én habozás nélkül közölném veled. – Igen, azzal az eltéréssel, hogy én a barátnőd vagyok, Alex viszont nem a barátod, hanem a volt fiúd. Ne ártsd bele magad, hogy mi történik, vagy mi nem történik a hálószobájában. – Röhejes vagy, Lily, ugye, tudod? – Sajnálom. Csak az igazat mondom. Andy megkérdezte, hogy van Bodhi, Bear, Skye, majd gyorsan letette. Emily nem vette fel a mobilját, ezért Milest tárcsázta. Miles Chicagóba kísérte a feleségét, ahol az egy lehetséges hirdetővel akart találkozni, hogy onnan utazzon tovább L. A.-be, miután Emily hazatért. Miles az első kicsengésre felvette. – Szia, Miles, bocs, hogy zavarlak, de nem találom Emilyt. Nem tudod, merre jár? – Itt van mellettem. Azt mondta, hogy blokkol téged. Most hozzuk el a bérelt

kocsit. – Olyan rossz volt a repülés? – Csak azt mondom, amit ő mondott. – Hát akkor mondd meg neki, hogy egy anyacsoportban vagyok Alex nőjével, aki lefekszik a növendékével, aki épp hogy elvégezte a főiskolát. Figyelte, ahogy Miles továbbítja az üzenetet a feleségének, aki természetesen elmarta a telefont. Akármilyen feszült volt a viszonyuk az Elias-Clark miatt, Emily azonnal rávetődött a pletykára. – Magyarázatot kérek! Sose mondtad, hogy Alexnek gyereke van. Ahhoz képest, hogy még mindig odavagy érte, igazán meglep, hogy elfelejtetted közölni. Andy nem tudta, mitől legyen mérgesebb: attól, hogy Emily megvádolta, vagy attól, hogy mindezt a mellette ülő Miles is végighallgatja. – Miles is hallja, amit mondok? – Nem, arrébb jöttem. Most pedig lökjed! – Alexnek nincs gyereke. A barátnője neve Sophie, aki mellesleg állati jó nő. A bátyja és a sógornője kisbabájáról van szó, egy tündéri kislányról, akinek az a neve, hogy Lola. Na szóval, mivel a sógornőnek irtó sokat kell dolgoznia, Sophie hozza-viszi Lolát az anyacsoportba. Szerintem azt hihette, hogy ez valami játszóház, és nem anyai segítő csoport, ettől függetlenül… – Vágom. Na és honnan tudod, hogy kettyint a tanítványával? – Ő mondta nekem. Illetve mindenkinek. Azt állítja, hogy konkrétan nem fekszenek le egymással, de határozottan voltak nem illendő… – Szóval tudomásod szerint ez tény, amit Sophie a tulajdon szájával közölt veled, és te mégsem szóltál Alexnek? – Igen. – És miért nem? – Hogyhogy miért nem? – Nem gondolod, hogy ez fontos információ, amit ajánlatos ismerni? – Igen, csak nem voltam biztos benne, hogy van-e közöm hozzá. – Hogy nincs közöd hozzá? – rikoltotta Emily. – Az istállóját, Andy, ne légy már olyan jó kislány, és vedd fel a telefont! Alex örökké hálás lesz neked, ezt megígérhetem. – Nem tudom. Komolyan úgy hiszed… – Igen, úgy! Most pedig leteszem, mert két órát kell vezetnem az e heti harmadik repülésem után, és komolyan meg fogok gyilkolni valakit. – Majd tájékoztass – mondta Andy, ám Emily addigra letette. Kért egy pohár jeges vizet, és a semmibe bámult. Hívja fel Alexet? Mondja el neki? Hogy venné az ki magát? Sokkolná, megsebezné, megalázná a férfit. Miért Andy legyen az, aki továbbít egy ilyen lesújtó hírt? És a még ennél is rosszabb

esetben mi van, ha ez már nem is újság? Ha Alex már tudja, mert vagy magától jött rá az egész piszkos ügyre, vagy Sophie tartott egy zokogó beismerést? És a legeslegrosszabb esetben mi van akkor, ha közös megegyezéssel élnek valamiféle nyitott kapcsolatban? Sophie-nak lehet lelkifurdalása, ha tartja magát az egyezséghez, de nem követ el vele semmi rosszat. Akkor végképp Andy lenne a sunyi, kotnyeles, nyomulós exbarátnő, és örökre odaveszne a lehetőség, hogy felújítsák az ismeretségüket, sőt talán megtanulhassanak barátok lenni. Minden szempontból borzalmasnak és helytelennek tűnt. De akkor is befogja a száját. Már úgyis kezdi megszokni.

21. FEJEZET A TE ÉRDEKEDBEN

Max egy csésze kávét helyezett Andy elé, majd visszatért a géphez, hogy magának is főzzön egyet. Andy eltolta a kávét, és felnyögött. – Inkább teát? – Nem, nem kérek semmit. Olyan a torkom, mintha zsilettpengét nyeltem volna. – Azt hittem, huszonnégy óra alatt lefut. Nem ezt mondta az orvos? – Ja – bólintott Andy. – Csakhogy Clemnél három napig tartott, én meg már a negyedikben tartok, úgyhogy nem tudom, higgyek-e a doktornak. Max megpuszilta a feje búbját, úgy, ahogy egy kutyussal tette volna. – Szegény drágám – duruzsolta –, olyan forró vagy, akár a tűz. Nem aktuális még a tylenol? Andy letörölt egy izzadságcseppet a felső ajkáról. – Még egy óráig nem – károgta. – Meg kéne változtatnom az üzenetrögzítő szövegét a vezetékes telefonunkon és a mobilomon. Hát nem szexi a hangom? – Olyan, mintha torokgyíkod lenne – mondta Max, és néhány papírt dugott az aktatáskájába. – Segíthetek még valamiben, mielőtt elmegyek? Andy szorosabbra húzta a köntöse övét, majd azonnal meg is lazította. – Nem. Hamarosan jön Isla. – Görcsösen nyelt, és megpróbált nem sziszegni a fájdalomtól. – Komolyan erőt kellene venni magamon, hogy bemenjek az irodába. Emily háromszor telefonált tegnap, mindig azzal az ürüggyel, hogy hogy vagyok, de én tudom, hogy csak az Elias-Clarkról akar beszélni. Holnap együtt ebédelünk, akkor hozzuk meg a végleges döntést. A Miranda vacsorája óta eltelt négy napban Andy és Emily belátták, hogy sose fognak egyetérteni az akvizíció kérdésében. Egyelőre kivárásra játszottak, mindkettő azt leste, mikor ugrik a másik… Andy pedig tudta, kinek a pártján áll a férje. Max abbahagyta, amivel foglalkozott, és a feleségéhez fordult. – Nos, nem vagy abban az állapotban, hogy bemenj a szerkesztőségbe, de megértem Emilyt, hogy miért akar beszélni róla… Volt valami a hangjában, amitől az asszony felnézett. Max hetek óta puhatolózott körmönfont tapintattal – még sosem érdekelte ennyire Andy munkája –, bár újabban már nem is volt annyira tapintatos. Egyfolytában kérdezősködött, és Miranda vacsorája óta arra célozgatott, hogy Andy egy idióta.

Ezt persze sose mondta ki, de újabban a rövidlátó lett a kedvenc szava. Andy hallgatott. Szerette volna megkérdezni, mennyi köze van az akvizíció pártolásának a Harrison Médiához, de tudta, hogy meddő vita kerekedne belőle. – Egész szép megtiszteltetés egy ilyen ajánlat. Az ár pedig több mint méltányos. – Ezt már kifejtetted. – Legalább ezerszer. – Csak úgy gondolom, hogy az életben egyszer adódik ilyen lehetőség. – Max nem vette le a szemét az asszonyról. Andy kibontott egy Ricola gyógycukrot, és bekapta. – Hm, nem is tudom, hol hallottam már ezt. A hangjából kitetszhetett, hogy részéről lezárta a beszélgetést, mert Max megpuszilta Clementine-t, azt mondta a feleségének, hogy szereti, azzal elment. Andynek ismét felszökött a láza. Nem merte egyedül hagyni a babát az etetőszékben, de túlságosan szédült ahhoz, hogy megmozdítsa, így lerogyott a padlóra a kislány mellé, és annyira örült a pár perc múlva érkező Islának, hogy kevés híján összeölelgette. Végre visszahúzódhatott a hálószobába, tiszta pizsamát vehetett, és elmerülhetett a lázas, de mély és álomtalan álomban. Arra ébredt, hogy Stanley csahol a bejáratnál. Visszatámolygott a konyhába, kidörgölte a szeméből az álmot. Segített az alvás, jobban érezte magát. – Ki volt az? – kérdezte Islától, aki egy cumisüveget melegített. – Gondolom, küldönc. Ezt hozta. – Isla egy nátronpapír borítékot nyújtott feléje, aminek a két oldalára azt írták: Fotók, kérjük nem összehajtani! – Ó, igen, el is felejtettem, hogy ezek mára lesznek készen. – Előhúzott egy köteg nyolcszor tízes fotót Olive esküvőjéről, amelyekhez Daniel egy cédulát mellékelt: Remélem, neked is annyira tetszenek, mint nekem. Azt terveztem, hogy elküldöm E-nek, de egész nap Chicagóban van. Átadnád ezt neki? Várom a véleményed. Andy leült a konyhaasztalhoz egy bögre kamillateával, és kiterítette az asztallapon a tizenkét fotót. Végignézte őket, és egyre szélesebben mosolygott. Pazarak voltak! SMS-t küldött Emilynek: Megjöttek Olive képei. Fantasztikusak. Óriási siker lesz. Csók. Emily azonnal válaszolt. Klassz! Most Rolexnél vok. Átküldöd? Kellenek a munkareggelihez Tommal. Pusz. Naná, felelte Andy, és kinyitotta a laptopját, hogy megírja a cikket Olive esküvőjéről. Könnyebb lett volna, ha ott van az esküvőn, de Emily jegyzetei is alaposak voltak. Andy három oldalban küldte meg neki a listát, hogy mire figyeljen – illetve, ami még jobb lenne, mire kérdezzen rá, ha teheti –, és Emily nagyon tisztességes munkát végzett.

Isla behozta Clemet egy puszira, mielőtt elindultak a bababoltba, és utána a játéktalira. Áldott csönd lett a lakásban, tökéletesen alkalmas egy háromórás műszakhoz. Két napja tartó betegsége óta először tudott dolgozni. Mire Isla megjött a babával, csaknem gyógyultnak érezte magát, és, ami még jobb, háromnegyed részben elkészült a cikkel. Kivette Clemet a babakocsiból, és összecsókolta. – Sokkal jobban érzem magam! – dicsekedett Islának, aki kétkedően nézett rá. – Biztos? Mert maradhatok, ha szükséged van rám. – Nem, komolyan. Már majdnem jól vagyok. Most leteszem Clementine-t szunyálni, és utána egykettőre itt a vacsora. Kösz mindenért. Clementine másfél órát aludt, és fél négykor ébredt, gyönyörűségesen piros arccal és hatalmas, fogatlan vigyorral. Akkora megnyugvás volt látni, hogy ismét egészséges. Ahányszor hányt vagy sírt szegényke, Andy zsigereit is görcsbe kötötte a fájdalom. Már éppen telefonálni akart Agathának, hogy rendeljen küldöncöt, de aztán kinézett a csodás októberi napfénybe, és úgy döntött, hogy épp jó lesz kirándulásnak, ha elsétálnak Emilyhez. – Akarod elkísérni a mamit, aki harminchat órája először teszi ki a lábát hazulról? Hát persze, hogy akarod! Átöltözött farmerbe és pulóverbe, összecipzárazta a lányán a kocsitakarót. Vérpezsdítően friss idő volt. Andy pofákat vágott séta közben, és élvezte, hogy megnevetteti Clemet. Visszamosolygott a babára, és biztosabb volt benne, mint valaha is az ajánlat óta eltelt hónapok folyamán, hogy soha, semmilyen körülmények között sem dolgozhat még egy évet Miranda Priestlynek. Egyedülálló fiatal lányként is borzalmas élmény volt, de most aztán végképp nem tűrheti a telefon állandó csörömpölését, az örökös követelőzést, a feladatokat napi huszonnégy órában, amelyek okvetlenül elszakítanák az otthonától, Maxtől, főleg pedig Clementine-től. Belőle és Maxből csak most kezd család lenni egy kisbabával, és jól megvannak – nem tökéletesen jól, de hát melyik házasság tökéletes? Andy boldog volt. Remekül kiegészítették egymást, mint szülők és házastársak. Maxnél figyelmesebb, szeretőbb apát nem is remélhetett a lányának. Még a karrierrel sincs probléma: sehol másutt nem lehetne ilyen rugalmas munkaideje: a Plungenál rávernek a lapzárta előtt, vagy amikor hajrázni kell, de visszavesznek a szélcsendben. A maga ura, és a legjobb barátnője az üzlettársa. Mert Emily mindennek ellenére továbbra is a legjobb barátnője. Túl keményen és túl sokat dolgoztak ahhoz, hogy összecsomagoljanak és visszakullogjanak az Elias-Clarkhoz, amikor egy másik, normálisabb kiadónak is eladhatják a lapot. Keserves lesz, de már tudja, mit kell mondania Emilynek. Eljött az idő. Amint holnap leülnek az ebédhez, azonnal előhozakodik a farbával, és közli, hogy nincs üzlet. Emily ajtajához öt lépcsőfok vezetett, amelyeken nehéz volt felvonszolni

a babakocsit. Hogyhogy eddig sose tűnt fel neki a lépcső? Őrület, milyen rég nem járt itt – két hónapja? Három? Volt idő, még Clementine, sőt Max előtt, amikor gyakorlatilag letáborozott Emily díványán. Falták a fűszeres tonhaltekercset, kilószám az edamame-babot, miközben a legapróbb részletig újrakérődzték az életüket. Noha Emily még mindig Chicagóban volt, vagy talán útban hazafelé, Miles pedig L. A.-ben forgatta az új realityjét, Andy nem bírta rávenni magát, hogy ne zörgessen, mielőtt használja a kulcsát. Kopogtatott az előszobába vezető, élénkpiros ajtón, és már majdnem elhúzta a reteszt, amikor meghallott bentről valamit. Nevetést? Beszédet? Nem tudta, mi az, de kétségtelenül voltak odabent. Ismét zörgetett. Semmi. Hol vagy? – írta Emilynek. Azonnal jött a válasz: O’Hare, most indulok. Tetszenek a képek? Hol van Miles? LA, holnapig. Miért? Minden ok? Igen, minden. A televízió szólna? Vagy a takarítónőjük rendezkedett be náluk a távollétük alatt? Esetleg barátok? Andy az ajtóra nyomta a fülét. Nem értette tisztán a szavakat, mégis tudta – egyszerűen tudta –, hogy baj van. És ha fogadnia kellene, a fejét tenné rá, hogy Miles hazudott Emilynek: nem ment ő L. A.-be, hanem itt hetyeg valami lánnyal. Se Max, se Emily nem mondta ki, hogy Miles csalja a feleségét, de mindenki tudta, hogy ez az igazság. Nem törődve a következményekkel – főleg azzal, hogy mit fog mondani Emilynek, ha a gyanúja beigazolódik –, a zárba csúsztatta a kulcsot, és kinyitotta az ajtót. Alighogy kiemelte a babaülést a kocsiból, Clem boldogan felvisított, és pedálozni kezdett. Andy követte a kislány tekintetét, és nem is lepődött meg a nappali díványán tehénkedő Miles látványától. Kockás inget viselt pacuha kordnadrággal, gyűrött volt, és valószínűleg macskajajos. Andy csupán akkor látta meg, ki ül Milesszal szemben, amikor beljebb jött az előszobába. Max volt az. Mindenki egyszerre kezdett beszélni. – Elnézést, hogy így berontok, többször kopogtattam, de senki sem… – Szia, Andy, de rég láttalak! Na, hozd csak ide Clemet, hadd köszönjön a bácsinak… – Andy? Mit keresel itt? Clem jól van? Tudod, hogy… Mindenki egyszerre hagyta abba. Utána Andy szólalt meg elsőnek: – Nyilván nem hallottátok, hogy kopogtatok. Csak azért jöttem, hogy beadjam ezeket a fotókat Emilynek. Szüksége lesz rájuk holnap egy munkareggelihez. Kiemelte Clementine-t az ülésből, bement a nappaliba. Max sietve feltápászkodott, hogy puszit adjon kettejüknek. Andy ránézett a férje öltönyére,

aktatáskájára, ideges arcára, és erőt kellett vennie magán, hogy ne kérdezze meg Miles előtt, miért jött el ilyen korán az irodából. Tudta, hogy különösen nehéz idők járnak a vállalatra, Max hetek óta nem került haza este nyolcnál-kilencnél előbb. Nem győzött panaszkodni, amiért nem lehet ott Clem fürdetésénél, erre most itt terpeszkedik alkonyatkor Milesék nappalijában, aprókat kortyol az almaléből, és olyan képet vág, mint akit most kaptak rajta letolt gatyával. Clem ismét felvisított. Max a babáért nyúlt, de Andy valamilyen okból még erősebben magához szorította a kislányt. – Na és mi újság? – kérdezte hanyagnak szánt hangon Milestól. Senki sem sietett megmagyarázni, hogy Max miért nem dolgozik, és Miles miért nincs L. A.ben. Akkor meg mik ezek a vitathatatlanul bűntudatos arcok? – Nem sok – felelte Miles, bár a hangja mintha épp az ellenkezőjére utalt volna. – Akkor ideadnád a fotókat? Rögtön továbbítom őket Emnek, mihelyt… – Mit továbbítasz nekem? – rikoltotta Emily hangja. Egy törtmásodperccel később ő maga is előbukkant egy nyaláb aktával, mappával és egy palack vízzel. Mackót, sízoknit, szemüveget viselt, zsíros haját rendetlen csimbókba kötötte a feje búbján, és egy szem festék se volt rajta. Úgy nézett ki, mint egy bányarém. Andy annyira elhűlt ettől a jelenéstől, hogy majdnem elfelejtette, mit üzent pár perce a barátnője. Vagyis hogy a felszállást várja az O’Hare reptéren! De aztán meglátta saját ottlétének hatását Emily arcán, előbb a sokk, majd a pánik alakjában. – Andy! Te meg mit keresel itt? – kérdezte. – Hogy én mit keresek itt? Elhoztam a fotókat. Te mit keresel itt? Csend. Andy elszörnyedve figyelte, ahogy azok hárman összenéznek. – Mi ez? Valami baj van, ugye? – Maxhez fordult. – Rosszul vagy? Történt valami a munkában? Megint csak csend. Végül Max megszólalt: – Nem, Andy, semmi, szóval semmi ilyenről nincs szó. – Nos, bizonyosan nem a meglepibulit tervezitek a születésnapomra. Tehát mi ez a titkolózás? Azok újra összenéztek. – Jobb, ha megmondja valaki, mert ez kezd nagyon fura lenni. – Hát akkor, azt hiszem, gratulálnom kell. – Miles beletúrt a hajába. – Úgy tűnik, hivatalosan is elismerték, hogy te és Emily sikeres vállalkozók vagytok. Arról nem is szólva, milyen szépen kerestetek… – Miles! – csattant fel Emily, és öldöklő pillantást vetett a férjére. – Tessék? – kérdezte Andy. Clem hátát paskolgatta, és ide-oda nézett a szobában. Max keresni kezdte a kabátját.

– Nézd, Andy, vigyük haza Clemet, úgyis vacsoraideje van, és akkor majd elmagyarázok mindent, oké? Andy a fejét rázta. – Clemnek kutyabaja. Azt mondd meg, mi folyik itt! Emily! Mit értett Miles az alatt, hogy hivatalosan is sikeres vállalkozók vagyunk? Senki sem szólt. – Emily! – folytatta Andy, most már hisztérikusabban. – Hogy értette ezt Miles? Emily mutatta, hogy üljön le, és ő is lezöttyent egy székre. – Aláírtuk a szerződést. – Mi? És kik? Miféle szerződést? – Ekkor beléhasított. – Az Elias-Clarkkal? Te eladtál minket? Max ismét odajött hozzá. Először Clemet próbálta átvenni, és amikor Andy nem volt hajlandó odaadni a kislányt, az ajtó felé tolta volna a feleségét. – Gyere, édes. Hazafelé mindent elmagyarázok. Hadd fogjam én a babát… Az asszony lángoló tekintettel mérte végig. – Próbáld ezt abbahagyni, hogy mindenből kirekesztesz, és azt magyarázd el, hogy mi a fene folyik itt! Te tudtál erről? Tudtad, hogy Emily csak úgy alá fogja írni a nevemet, és te hagytad? Emily édesen, leereszkedően mosolygott. A mosolya szavak nélkül közölte, hogy szerinte Andy súlyos túlzásba esik. – Andy, angyalom, nem haragudhatsz rám azért, mert egy kisebb vagyont szereztem neked. Pontosan az történt, amiről beszéltünk – több időd és szabadságod lesz, hogy arról írj, amiről akarsz, és amikor akarsz, és gyakrabban lehess együtt Clementine-nel… – Nem erről beszéltünk! – szakította félbe Andy, aki egyre kevésbé hitt a fülének. – Ezt mondtad te, én pedig nem értettem egyet veled. Több időm? Melyik bolygón élsz te? Túsz leszek! Mindketten azok leszünk! Emily rácsapott a pamlag támlájára. – Andy, te olyan kicsinyhitű vagy! Olyan rövidlátó! – Már megint az a szó! – Mindenki egyetértett abban, hogy így helyes, és én meghoztam a döntést. Nem fogok mentegetőzni azért, mert a saját jól felfogott érdekeinket vettem figyelembe. Andy nem hitte el, amit hallott. Ez lehetetlen. Felfoghatatlan, érthetetlen volt az egész. Dühös könnyek fojtogatták. – Em, én ebbe nem megyek bele. Fel fogod hívni őket, és közlöd velük, hogy te hamisítottad oda az aláírásomat, tehát az üzlet semmis. Ebben a szent pillanatban! Látta, hogy Emily egy pillantást vet Maxre, amely mintha azt kérdezné: Te mondod meg neki, vagy mondjam meg én?

Clementine sírni kezdett. Andynek nagyon nehezére esett, hogy ne csatlakozzon a kislányhoz. Emily a szemét forgatta. – Dehogy hamisítottam én oda az aláírásodat, Andy. Max írta alá. Andy odakapta a fejét, és láthatta a férjén a fejvesztett rémületet. Clementine ezt a pillanatot választotta, hogy átváltson bömbölésbe. Pici kezét ökölbe szorította, száját hatalmasra tátotta, nyelve felpöndörödött. – Andy, add ide a babát! – kérte Max a legmézesebb hangján. – Hozzá ne merj nyúlni! – sziszegte Andy, és elhúzódott a férjétől. Belekotort a farmerja zsebébe, ahol szerencsére talált egy cumit. Egy picit szöszös volt, de elég tiszta. Clem mohón bekapta a cumit, és elhallgatott. – Andy – gügyögte Max –, hadd magyarázzam meg… Andy összerázkódott az undortól, mintha áramütés érte volna. Ezek a szavak, a rimánkodás, a bűntudatos ábrázat – ez már sok! – Mivel magyarázod meg, hogy odahamisítottad az aláírásomat egy szerződésre, amelyről tudtad, hogy nem értek egyet vele? – Andy, édesem, ne ragadtasd el magadat. Én nem hamisítottam oda az aláírásodat. Sose tennék ilyet. Emily bólintott. – Hát persze, hogy nem. – Akkor mit csináltál? Mert én biztosan nem írtam alá semmit. – Nem olyan szörnyű bűn ez, Andy. Az eredeti befektetésem következtében tizennyolc százalékos a részesedésem a Plunge-ban, mint arra bizonyosan te is emlékszel, így hát… – Uramisten, ezt nem tehetted! – Andy már értette. A befektetőikkel kötött alapszerződés kristálytisztán fogalmazott: Andyé egyharmad, Emilyé a másik harmad, a befektető csoporté az utolsó harmad. Ezen a harmadon belül Maxnek tizennyolc százaléka volt. Annak idején sem Emilyt, sem Andyt nem aggasztotta ez a kikötés, miután az ő kezükben volt a vállalkozás irányítása – kettejüknek együtt volt akkora részesedése, hogy bárkit leszavazhassanak –, de Andynek sose fordult meg a fejében, hogy Max képes lenne szövetkezni Emilyvel. Egyetérteni egyetérthet vele. Andy is megpróbálhatja befolyásolni. De hogy teljesen kizárja a feleségét a döntésből, és a tudta nélkül írjon alá? Olyan nincs. Gyors fejszámolást végzett, és naná, hogy Emily és Max összesített részesedése épp hogy fölül volt az 51 százalékon! – Érted tettem – mondta egyszerűen Max. – Ez hihetetlen lehetőség mindkettőtöknek, és olyan keményen megdolgoztatok érte. Nem mindennap adódik ilyen esély. Nem akartam, hogy később megbánd. – Ismét meg akarta érinteni a felesége karját, és Andy ismét visszahőkölt.

– Átvertél – mondta. A felismerés olyan volt, mintha lavina zúdulna rá. – Tisztában voltál vele, mit akarok, és lesöpörted az asztalról. Ellenem fordultál! Hátba támadtál! Max volt olyan arcátlan, hogy sértett képet vágjon. – Átvertelek? – kérdezte elszörnyedve. – Én csak a te érdekedet néztem! – Az én érdekemet? – Hallotta, hogy rikácsol, de nem bírt halkabban vagy kevésbé hisztérikusan beszélni. Őt is megriasztotta, mennyire dühös; nem a sokk vagy a szomorúság, hanem a harag szökőárja fenyegette azzal, hogy elnyeli. – Neked egy másodpercig sem voltak fontosak az én érdekeim, mert ha azok lettek volna, sose csinálod ezt! Magadra gondoltál, meg az apád vállalatára és a családod nevére, se többre, se kevesebbre! Max lesütötte a szemét, aztán ismét felnézett a feleségére. – Az a mi vállalatunk – mondta halkan. – És a mi nevünk. Mindnyájunkért tettem. Clementine-ért is. Ha nem fogta volna a kislányt, talán meg is üti Maxet. De így csak erősebben magához ölelte a babát. – Ha ez egyáltalán megfordult a fejedben, akkor te beteg vagy. Emily úgy sóhajtott, mint akit halálosan fáraszt ez az eszmecsere. – Andy, túlreagálod a dolgot. Még egy évig – talán még tovább is – ugyanúgy marad minden. Te leszel a főszerkesztő, én a kiadó, az pedig biztos, hogy az egész stáb boldogan jön velünk. Továbbra is mi dirigálhatunk, és valószínű, hogy még csak nem is fogunk találkozni Mirandával. Mi csak egy leszünk a tucat magazinja között. Andy olyan dühös volt Maxre, hogy kis híján megfeledkezett Emilyről, de most felé fordult. – Te ott voltál, Emily. Láttad, hogy viselkedik Miranda. Mégis mit képzeltél, mi lesz? Hogy majd velünk jógázik ebédidőben, vagy beugrik este pedikűröztetni? Mimózát iszunk, vihorászunk a fiúkon? Emily kétségtelenül vette a gúnyt, de csak mosolygott. – Még annál is jobb lesz, megígérhetem. – Nem érdekel, mit ígérsz, mert ezennel kiszálltam. Holnap akartam közölni veled az ebédnél, de látom, nem bírtál várni. – Andy… – kezdte Max, de az asszony a szavába vágott. – Egy szót se többet – mondta a dühtől fojtott hangon. A szeme résnyire szűkült. – Ez az én magazinom, az én karrierem, te meg lököd itt a hülye rizsát, hogy merő önzetlenségből akarsz megmenteni önmagamtól… palira veszel, mert hátha helyre pofozhatod a vállalatodat, amit a te családod küldött padlóra. Hát akkor jól figyelj, mert ebben nem leszek partner. Te pedig elmehetsz a pokolba. Emily köhintett. Amióta kitört a veszekedés, most először látszott

gondterheltnek. Andy feléje fordult. – Vagy megmondod nekik, hogy kiszálltam, vagy én mondom meg. Az üzletet nyilvánvalóan nem tudom visszacsinálni, de a felmondásomat beadhatom. Azonnali hatállyal. A két nő farkasszemet nézett. A szobában átrendeződtek az erővonalak, a levegő pulzált a dühtől. Emilyn látszott, hogy mindjárt mondani fog valami igazán nagy ocsmányságot. Ki is nyitotta a száját, de aztán becsukta. Andy otthagyott babakocsit, telefont, mindent. Csak a babát vitte magával, amikor kisietett a szobából.

22. FEJEZET RÉSZLETKÉRDÉSEK

Annyira kimerítette a hazaút, amelyet majdnem végig futva tett meg, és a készülődő ideg-összeroppanás, hogy alig bírta végigcsinálni az esti rutint. Gépiesen megfürdette a kislányt, éjszakai pelenkát, talpas pizsamát adott rá, a kezébe nyomta a cumisüveget, utána lefektette a kiságyba, leoltotta a villanyt, bekapcsolta a babamonitort. Akkor végre elengedhette magát. Még csak egy órája volt otthon, de tíz évnek érezte. Nem tudta, hogy bírja ki a hosszú éjszakát. Mivel nem akart sírni Max előtt, bezárkózott a fürdőszobába, ahol húsz percet vagy talán harmincat is állt a zuhany alatt, és mosatta a könnyeit a forró vízzel, miközben egész testét rázta a zokogás. Max még akkor sem volt otthon, amikor kilépett a zuhany alól, és belebújt egy hosszú flanel hálóingbe. Egy pillantás a tükörbe megerősítette, hogy rémesen néz ki: püffedt arcán vörös csíkok húzódtak, a szeme vérben úszott, az orra folyt. A szó, amelyet házasságuk évében visszafojtott a tudata alá, ismét az előtérbe tolakodott. Válás! Ezúttal nem térhet ki előle. Ő ezt nem csinálja tovább. Mivel a mobilját Emilynél hagyta, a vonalason tárcsázta Jill otthoni számát. – Andy? Nem hívhatnálak vissza holnap? Éppen fürdünk. Jared most kakált bele a kádba, Jake-nek láza van, Jonah szerint állati jó vicc átlocsolni a kakás vizet a kádból a vécécsészébe, Kyle pedig üzleti vacsorán van. Andy normális hangot erőltetett magára. – Hát persze, akkor majd hívlak… – Köszi, remek, imádlak! – A vonal megszakadt. Következőnek az anyját tárcsázta, de a sokadik kicsengésnél eszébe jutott, hogy az anyja kedd esténként jár a könyvklubba, és csak jóval később ér haza, spiccesen a bortól, és azon hahotázva, hogy ismét úgy telt el három óra, hogy egyetlen szó sem esett a tulajdonképpeni könyvről. Lily volt a következő. Nem szívesen terhelte a barátnőjét egy hosszúnak és könnyesnek ígérkező társalgással most, amikor Lilynek épp elég munkát ad Bear és Skye, de nem volt választása. Amikor Lily az első kicsengésre felvette, és belehahózott a szokott arany kedélyével, Andyből ismét kitört a sírás. – Andy? Valami baj van, szívem? Mondj már valamit! – Sosem lett volna szabad vonulnom! – jajveszékelte Andy. Valahol tudta, hogy összevissza beszél, de nem bírt uralkodni magán. Stanley felugrott az ágyra, és nyalogatni kezdte a könnyeit. – Hova vonultál? Mi az, Andy?

Elmondott Lilynek mindent. Lily egy darabig szóhoz sem jutott. Végül csak annyit mondott: – Nagyon sajnállak, Andy. Ilyen gyalázatos árulást… – Másokkal fogott össze ellenem! – Még mindig nem hitte el. – Kihasznált egy alakiságot, és eladta alólam a saját vállalkozásomat! Ki tesz ilyet? Komolyan, miféle ember ez? – Arca nedves volt a könnyektől, de a torka úgy kiszáradt, mintha vattát nyelt volna. Vizet töltött magának, felhajtotta, majd rögtön újratöltötte a poharát fehérborral. – Ó, Andy, nem is tudom, mit mondjak! – Abba még bele sem mertem gondolni, hogy Emily – állítólag az egyik legjobb barátom – összeesküdött ellenem a férjemmel. Azt még nem tudom feldolgozni. Az ágyból hallotta, hogy nyílik a lakás ajtaja. Émelyegni kezdett. Nem tudta, hogy fogja kibírni a következő tizenöt percet. – Itthon van – súgta Lilynek. – Itt leszek, drágám. Éjszaka is, bármikor, oké? Csak fogod a telefont, és elmondod, amit kell. Andy megköszönte Lilynek, hogy ilyen jó, és épp akkor tette le a telefont, amikor Max megjelent az ajtóban. Andynek elég volt ránéznie, ahogy állt az ajtóban, egyik kezében egy csokor narancsszín tulipánnal, a másikban egy Pinkberry reklámszatyorral, hogy ismét eleredjenek a könnyei. Csak most a könnyekkel együtt jött a szívszorító felismerés, hogy ez az ember már nem a férje. Közelebb húzta magához Stanley-t, és a kiskutya szőrébe fúrta az ujjait. – Clementine életére esküszöm, hogy sosem akartalak megbántani – szólt egyszerűen a férfi, de nem mozdult el az ajtóból. – Az ő életére esküszöm. Ha semmi mást nem is vagy hajlandó meghallgatni abból, amit mondok, kérlek, legalább ezt hallgasd meg. Andy hitt neki. Bármennyire is nehéz volt hitelt adnia bárminek, amit Max kiejt a száján, azt tudta róla, hogy sose esküdne hamisan a lányuk életére. Bólintott. – Ezt méltányolom – mondta a könnyeit törölgetve –, de akkor sem változtat semmin. Max az éjjeliszekrényre tette a virágokat, majd leült az ágy lábához. Még mindig rajta volt a felöltő és a kabát, mintha tudná, hogy nem marad. Elővett a tasakból egy nagy Pinkberry desszertet – mogyoróvajas csokoládét, a tetején keksszel – és Andy felé nyújtotta, de az asszony csak bámult rá mereven. – A kedvenced. – Bocsáss meg, de most nem vagyok túlzottan éhes. Max a kabátja zsebébe nyúlt, és előhúzta a felesége mobilját. – Hazahoztam a babakocsit is.

– Príma. – Andy, nem is tudom, hol kezdjem… – Akkor ne tedd. Kímélj meg mindkettőnket a további nyomorúságtól. – Köhögött. A torka égett és fájt. – Most el kell menned innen. – Akkor jött csak rá, mennyire komolyan gondolja, amikor kiejtette a szavakat. – Andy, beszélj hozzám! Túl kell jutnunk ezen! Gondolnunk kell Clemre! Mondd meg, mit… Andy felkapta a fejét. Vad haraggal nézett Maxre. – Pontosan Clem az, akire gondolok! Úgy nőjön fel, hogy azt lássa, amint a sumák apja sorozatban elárulja az alázatos anyját? Soha! Az én lányom aztán nem! Nyugodtan hidd el, hogy Clementine érdekében követelem, hogy menjél innen! Max könnyes szemmel nézett rá. Andy meglepődött, hogy mennyire nem érez semmit. Közös éveikben egyszer, legfeljebb kétszer látta sírni Maxet, de a mostani könnyek semmiféle érzelmet sem váltottak ki belőle. Max kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, azután mégsem tette. – Hát akkor elmegyek – suttogta. – De holnap visszajövök, és akkor majd beszélünk. Andy figyelte, ahogy halkan becsukja maga mögött a hálószoba ajtaját. Pár perccel később csukódott a lakás ajtaja is. Nem vitt magával ruhát, gondolta. Még csak fogkefét vagy tartalék kontaktlencsét sem. Most hova megy? Kinél marad? Agya gépiesen őrölte a kérdéseket; úgy aggódott, ahogyan az anyjáért, a barátnőjéért, vagy akárki olyanért aggódna, akit ismer és szeret. Ám amikor eszébe jutott, mit tett Max, azonnal megparancsolta magának, hogy hagyja abba az aggodalmaskodást. Mondani könnyebb volt, mint megtenni. Noha éjféltájban sikerült elaludnia, egykor azzal a gondolattal ébredt, hogy hol alszik Max, kettőkor arra, hogy mit mond majd a szüleinek és Jillnek, háromkor azt próbálta meg elképzelni, mit szól majd Barbara, négykor Emily árulásán rágódott, ötkor azon töprengett, hogyan boldogul egyedülálló anyaként, és hatkor csak úgy magától riadt fel: a könnyei elapadtak, de a feje lüktetett a kialvatlanságtól, és az elméje a legrosszabb lehetőségeket pörgette. Tarkóját, szemgödreit, az egész koponyáját hasogatta a fájdalom, a száját alig bírta kinyitni a nyomástól, mert egész éjszaka a fogát csikorgatta. Tükörbe sem kellett néznie, hogy tudja, mennyire foltos, vörös és püffedt az arca. Olyan lehet, mintha beteg lenne vagy depressziós. Egyik sincs túl messze a valóságtól. Akkor nyugodott meg, amikor kiemelte Clemet a kiságyból, és beleszimatolt a hajába, amely olyan puha volt, mint az őszibarack pihéje. Ebben a pillanatban egyedül a karjaiban összegömbölyödő, mohón cumizó baba látványa, selymes bőrének illata volt az egyetlen, amin még tudott mosolyogni. Megcsókolta

a lányát, beszívta Clem nyakának édes illatát, azután ismét megcsókolta. Fél hétkor megszólalt a telefonja, de ügyet sem vetett rá. Viszont majd’ kiugrott a bőréből, amikor csengettek. Először Maxre gondolt, de ezt azonnal kiverte a fejéből: akármilyen súlyos válságban vannak, ez még mindig Max otthona, ahol Max lánya lakik; soha, de soha nem csengetne. Különben sem tudja senki, hogy ő ilyenkor már ébren van, tehát nem is jöhet ide, ha meg mégis, a portás okvetlenül felszólna. Kissé felgyorsult a szívverése. Valami baj van? Idegesnek kéne lennie? Letette Clementine-t a játszószőnyegre, és kikukkantott a nyíláson. A tetőtől talpig formatervezett futószerelésbe – surranóba, sztreccsnadrágba, bugyirózsaszín pulóverbe, fényvisszaverő mellénybe, harmonizáló árnyalatú hajpántba – öltözött Emily éppen térdhajlításokat végzett. Ellenőrizte a telefonját, a szemét forgatta, azután ráparancsolt Andyre, hogy nyisson ajtót. – Úgyis tudom, hogy ott vagy! Max nálam héderel. Beszélnem kell veled! Andy borzasztóan szerette volna levegőnek nézni, vagy ráüvölteni, hogy takarodjon, vagy felszólítani, hogy húzza le magát, de tudta, hogy úgyis hiába. Mivel sem energiája, sem akarata nem volt, hogy kiböjtölje Emilyt, inkább ajtót nyitott. – Mit akarsz? Emily előrehajolt, és puszit nyomott Andy arcára, ahogy szokta, és beviharzott mellette a lakásba, ahogy egy normális napon csinálná, mintha nem most vetett volna véget a barátságuknak. – Remélem, van lefőzve kávéd – mondta, míg a konyha felé robogott. – Istenkém, ez totál brutál, ilyen korán kelni. Hogy bírod mindennap? Hiszed, hogy már hat és fél mérföldet futottam? Szia, Clemmie! Szia, szivi, de csini vagy abban a pizsiben! Nevének hallatán Clem abbahagyta egy percre a babamobil vizsgálatát, de nem fordult meg, és nem tüntette ki Emilyt a szokott elragadó vigyorával. Andy némán köszönetet mondott a lányának. – Hm, nincs kávé. Te nem iszol? – Választ nem várva lekapott egy tiszta bögrét a szárítóról, kidobta a régi kávéfiltert, kiválasztott és betett egy újat, lecsukta a fedelet, bekapcsolta a főzőt, és mindeközben egyfolytában karattyolt egy hirdetőről, aki előző este tíz órakor hívta fel valami hülye kérdéssel. – Te tényleg azért jöttél ide, hogy a De Beersről beszélj? Reggel fél hétkor? Emily úgy tett, mintha meglepődne. – Csakugyan ilyen korán van? Milyen neveletlen vagyok. – Elvette a második bögrét a kifolyó alól, tejet töltött mindkettőbe, Andy felé tolta az egyiket. Meghúzta a kávéját, letelepedett Andy ebédlőasztalához, majd intett a háziasszonynak, hogy üljön már le ő is. Andy dühöngött magára, amiért hagyja,

hogy Emily parancsolgasson neki, de azért csak leült, és várt. – Mindössze tudatni akarom veled, mennyire bánt, hogy így alakultak a dolgok. Ismét szünetet tartott, hogy Andy arcát kémelhesse. Andy csak bámult maga elé, mert attól félt, ha egyszer kinyitja a száját, esetleg meggyilkolja Emilyt. De az mintha észre se vette volna, csak ment tovább, mint az úthenger: – Ami ezt az egész balhét illeti a szerződéssel… bevallom, talán nem a lehető legjobb módon kezeltem – kész vagyok belátni, ha a te szemszögedből nézem –, de a szívem mélyén tudtam, hogy ha egyszer mérlegeled ezt a hihetetlen lehetőséget, te is ugyanarra a következtetésre jutsz, hogy ezt nem hagyhatjuk ki! Tudtam, és semmiképpen sem akartam, hogy lecsússzunk róla, miután kissé megkésve jöttünk rá, mi az ábra. Természetesen, amikor kiderült, hogy az Oliveszám forog veszélyben, rögtön tudtam, hogy haladéktalanul lépnem kell! Andy nem szólt. Emily rásandított, azután a bal kezei körmein talált néznivalót, mielőtt folytatta: – Csak gondold el, abból, amit kapunk, szakíthatsz magadnak időt, hogy csak Clemmyvel legyél, utazhatsz, lehetsz szabadúszó, belevághatsz egy másik tervbe, könyvet írhatsz. Amit akarsz! Az ügyvédek sehogy sem tudják töröltetni azt a záradékot az egy évről, de az Elias-Clark hajlandó jelentősen megemelni a vételárat! És úgy elrepül az az egy év, Andy! Arra, ugye, nem kell emlékeztetnem téged, hogy az utóbbi két év milyen gyorsan elszállt? Még mindkettőnknek megvan az állása, azt csinálhatjuk, amit szeretünk, a magazinért, amelyet együtt teremtettünk. Csak az a különbség, hogy sokkal mutatósabb helyen csináljuk. Olyan borzasztó ez? – Nem fogjuk – mormolta alig hallhatóan Andy. – Tessék? – Emily először nézett rá percek óta, mintha most jutna eszébe, hogy Andy is ott van. – Azt mondtam, nem fogjuk sokkal mutatósabb helyen csinálni. Egyáltalán semmiféle helyen. Részemről végeztem veletek. Befejeztem. Tegnap is közöltem, és komolyan gondoltam. Ma délután hivatalosan is bejelentem, hogy kilépek. – Nem is gondolkodott, mielőtt kimondta, és egy cseppet sem bánta meg. – Ezt nem teheted! – mondta Emily, akinek hátborzongatóan fegyelmezett nyugalmán most ütött át először a pánik. – Dehogynem. Most tettem meg. Ismét. – De hát az van az adásvételi szerződésben, hogy a szerkesztőség vezetősége még egy naptári éven át marad! Ha ezt nem teljesítjük, jogukban áll felbontani a szerződést! – Az nem az én gondom – felelte Andy. – De hát aláírtuk, tartanunk kell magunkat a feltételekhez. Ha nem tartjuk be ezt a pontot, oda lehet az egész pénz! – Aláírtuk? Csakugyan ezt mondtad? Emily, elképesztő tehetséged van ahhoz,

hogy újraírd a történelmet. Egyszerűen hihetetlen! Akkor most hadd mondjam el utoljára: ez nem az én gondom, mivel már nem dolgozom a Plunge-nál. Megkapom a részemet a vételárból, ha kitotózzátok, hogyan kerüljétek meg a vezető munkatársakra vonatkozó paragrafust. Ha nem, kivásárolhattok az eredeti szerződésnek megfelelően. Engem nem érdekel, melyik a kettő közül, csak téged ne lássalak többé. – A hangja remegett, de igyekezett nem sírni. Kényszerítette magát, hogy folytassa. – Most pedig elmehetsz. Végeztünk. – Andy, hallgass már ide, ha… – Elegem van a hallgatásból. Így döntöttem, ezek a feltételeim, és komolyan úgy gondolom, hogy elég nagylelkűek. Most pedig kifelé! – De én… – Emily le volt sújtva. Csaknem tizenöt órája Andy most először érzett valamit, ami nyugalomra hasonlított. Nem volt könnyű és nem volt kellemes, de tudta, hogy így helyes. – Mars! – mondta Emilynek. Majdnem úgy hangzott, mintha egy állat morogna. Clem felnézett rá. Andy lemosolygott a lányára, mutatva, hogy nincsen semmi baj. Emily továbbra is csak ült, mint aki nem érti, mi történt. Így hát Andy felállt, felnyalábolta Clementine-t, és visszament a szobájába. – Most lezuhanyozunk és felöltözünk. Elvárom, hogy mire kijövünk, ne legyél itt! – kiáltotta vissza, és nem is állt meg, amíg el nem torlaszolta magát és Clemet a fürdőszobában. Egy perccel később motoszkálást hallott: Emily felhajtotta a kávéját, összekapkodta a cuccát. Nyílt és csapódott a lakás ajtaja. Andy hegyezte a fülét, de semmit sem hallott. Fújt egyet. Tehát vége. Örökre.

23. FEJEZET PUMAMAMA ÉS AZ IFJÚ ARANYBARNA ISTEN

Egy évvel később… Andy az ebédlőből figyelte, ahogy az anyja a konyhai pultnál szorgoskodik, kicsomagolja a gyümölcsöt, a zöldséget, az aprósüteményt, a miniszendvicseket, majd szépen elrendezi az ízelítőket a tálcákon. Az utóbbi két napban szinte folyamatos hullámban érkeztek Andy gyermekkori otthonába az emberek és az ételek, és bár sokan felajánlották a segítségüket – barátok, unokatestvérek, Jill és természetesen Andy –, Mrs. Sachs ragaszkodott hozzá, hogy egyedül csinálja a süve előkészületeit, mert, mint mondta, a munka legalább eltereli a gondolatait az anyjáról, az utolsó rettenetes hónapokról, a betegágyról, az oxigénpalackokról és az egyre nagyobb dózisokban adagolt morfiumról. Mindenki megkönnyebbült, amikor az idős asszony szenvedései véget értek, de Andy alig bírta elhinni, hogy az ő szájas, temperamentumos nagyanyja nincs többé. Éppen ki akart menni az anyjához a konyhába, amikor meglátta, hogy Charles belép, körülnéz, ellenőrzi, hogy kettesben vannak-e, azután hátulról átnyalábolja az anyját, és valamit súg a fülébe. Andy elmosolyodott. Igaza van az anyjának, Charles valóban kedves ember: jóindulatú, szelíd, okos, gyengéd. Andy boldog volt, hogy rátaláltak egymásra. Nagyjából hat hónapja jártak együtt, de mint az anyja mondta, a hatodik ikszben már nem kellenek évek ahhoz, hogy kiismerj valakit. Vagy működik a dolog, vagy nem. Ez a kapcsolat zökkenő- és problémamentes volt az első perctől fogva. Már szóba került közöttük, hogy eladják a connecticuti házat, és vásárolnak egy közös lakást New Yorkban. Most, hogy nem kellett napi huszonnégy órában ápolni a nagymamát, Andy úgy gondolta, gyorsan meglesz a költözés. – Klassz pasinak látszik – mondta a belépő Jill, amikor észrevette, mit néz a húga. Elvett egy szelet sárgarépát, és rágcsálni kezdte. – Örülök, hogy anya boldog. – Én is. Sokáig volt egyedül. Megérdemli. Percnyi hallgatás következett. Jill mérlegelte, hogy kimondja-e, amire gondol. Andy némán fohászkodott, hogy ne tegye, de nem volt szerencséje. – Te is megérdemelsz valakit. – Papa és mama csaknem tíz éve váltak el. Én viszont… – Még mindig nem tudta alkalmazni magára az elvált szót. Túlságosan furcsa, idegenszerű volt. – Max és én még csak egy éve vagyunk külön. Nekem itt van Clem, a munkám és ti. Nem

sietős. Jill diétás kólát töltött két műanyag pohárba, és az egyiket odaadta a húgának. – Nem azt mondom, hogy bármibe is bele kellene rohannod. Csak azt, hogy nem halnál bele, ha randevúznál. Csak a szórakozás kedvéért. Andy nevetett. – Randevúzzak? – Olyan ásatag hangzása volt a szónak, mintha egy másik életből maradt volna itt. – Az én világom játéktalikból, fülfertőzésekből és az óvodai előkészítőből áll. Meg abból, hogyan csempésszem bele a zöldséget a turmixba. Nem tudom, milyen lenne egy randevú, de azt hiszem, a felsoroltak nem szerepelnének benne. – Természetesen nem, mert nem viselhetnél kizárólag tréningnadrágot, nem lehetne csak arról beszélned, hogy az Annie-féle Cheddar Bunnies-e a jobb, vagy a hagyományos Goldfish, de meg tudnád csinálni. A lányod heti két éjszaka az apjánál alszik, rólad lement minden, amit a terhesség alatt felszedtél, és ha rászánnál pár órát egy tisztességes fodrászra meg talán egy-két ruhára, máris kint lehetnél megint a piacon. Az istállóját, Andy, csak harmincnégy éves vagy! Még nem ért véget az életed! – Hát persze, hogy nem, de én tökéletesen boldog vagyok így. Miért olyan nehéz ezt megérteni? Jill sóhajtott. – Pontosan úgy beszélsz, mint mama azokban az években, amikor még nem ismerte Charlest. Bejött Lily. Karonfogva vezette törékeny nagyanyját, és segített leülnie egy székbe. Jill adott neki egy pohár diétás kólát, de ő inkább koffeinmentes kávét kért. Lily már indult volna, de Jill leintette. – Épp most akartam feltenni kávét. Inkább maradj, és beszélj a húgom lelkére. Épp arról volt szó, hogy Andynek ideje abbahagyni az apácáskodást. – Hűha! – Lily felvonta a szemöldökét. – Meg merted tenni? – Meg én. Ha mi nem mondhatjuk meg neki, akkor ki mondja meg? Andy úgy hadonászott, mintha taxit akarna lemeszelni. – Hahó, felfogja valaki, hogy itt vagyok? Jill kiment a konyhába. – Clem az apjánál van ezen a hétvégén? – kérdezte Lily. Andy bólintott. – Idejövet kitettem nála. Ahogy a taxi megállt, és Clem észrevette Maxet, rohant hozzá, és azt visította: papi, papi, papi! Szó szerint repült a karjaiba, hátra se nézett. – A fejét csóválta, és búsan mosolygott. – A gyerekek nagyon fel tudják vidítani az embert. – Nekem mondod? Tegnap, amikor bevittük a fiúkat a városba, Bear

megkérdezte, miért alszik egy ember az utcán. Próbáltuk elmagyarázni, hogy ezért fontos iskolába járni és szorgalmasan tanulni, mert akkor, ha nagy lesz, jó állást fog kapni. Szóval rendesen oltjuk máris a srácokat. Erre azt kérdezi, hogy apu mit csinál. Elmagyarázzuk, hogy az övé a jógastúdió, ahol órákat ad, és tanít más tanárokat. Mit mond erre Bear: „Ha majd nagy leszek, otthon akarok maradni, és egész nap pizsamában járok, mint anyu”. Andy nevetett. – Ne hazudj már! – Dehogy hazudok. Oklevelem van a Brownról, diplomám a Columbiáról, most dolgozom a doktorimon, erre a fiam azt képzeli, hogy csak tévézek egész nap. – Majd helyre teszed egy napon. – Ja, amint lesz szabad időm. Andy a barátnőjére nézett. – Vagyis? Lily lesütötte a szemét. – Nyögd már ki, Lily! – Nos, két dolog van, amelyekről, azt hiszem, tudnod kell. – Várok! – Az első az, hogy terhes vagyok. A második az, hogy Alex… – Anyu! Skye húzza a hajamat, és fáj! Megharapott! És egy nagy fika lóg az orrából! – sorolta visítva a panaszait az öccsére a semmiből előrontó Bear. Andynek minden akaraterejére szüksége volt, hogy bele ne fojtsa a szót. Lily terhes? Már ez is úgyszólván felfoghatatlan, de mi van Alexszel? Bejött kondoleálni? Most állapítottak meg nála valami szörnyű betegséget a végső stádiumban? Átköltözött Afrikába vagy a Közel-Keletre, és nem is tér vissza? Aztán beugrott az egyetlen lehetséges magyarázat. – Megnősült végre, ugye? – kérdezte a fejét csóválva. – Hát persze, hogy meg. Lily ránézett, ám Bear egyre hangosabban sivalkodott, és Skye is betotyogott, ugyancsak bömbölve. – Nem mintha normális körülmények között nem örülnék a boldogságának – mert örülnék –, de elviselhetetlen gondolat, hogy azt a hazug ribancot vegye feleségül, aki megcsalja. Mi ez velünk, kettőnkkel? Miféle perverz, érthetetlen hajlam ez, hogy olyan emberekbe szeretünk bele, akik elárulnak és megbántanak? Miért van ez? Alexnek és nekem is voltak problémáink, ez természetes, de mindig bíztunk egymásban. Vagy igazából semmi köze hozzánk, csak az van, hogy mostanában mindenki megcsal mindenkit, mert a menő srácok ezt csinálják, és minden más elvárás régimódi vagy esztelen? – Mély lélegzetet vett, megrázta a fejét. – Nagyon úgy beszélek, mint egy vénasszony? – Andy… – kezdte volna Lily, ám Bear akkora lendülettel vetette magát az

ölébe, hogy majdnem leborította az anyját a székről. – Anyu, haza akarok menni! Andy rásandított Lily hasára. Még kicsi volt, de egyértelmű. Sok mindent szeretett volna kérdezni, de az esze mindegyre visszatért Alexhez. Bejött az ebédlőbe Bodhi. Lily szó szerint hozzávágta a srácokat, és végigmérte a férjét azzal a lézerként égető pillantással, amit kissé felvont szemöldökkel és összeszorított szájjal szokás megereszteni. Ez a nézés, amelyet minden kezdő anya elsajátít elsőszülöttje életének első hetében, azt jelenti: Te vagy a gyerekfelelős, akkor hogyhogy itt bőgnek utánam, talpig taknyosan? Miért nem beszélhetek tíz percet zavartalanul a barátnőmmel? Tényleg olyan nagy kérés ez? Bodhi összeszedte a fiait, Hershey-csókot, tejecskét ígért nekik, és Andynek egy pillanatra hiányozni kezdett Clementine. Nem volt könnyű egész héten egyedül lenni a gyerekkel, általában szerette a kedd és a péntek estét, amikor Clem az apjánál volt, de most, hogy látta Lily és Jill fiait, szerette volna magához ölelni a kislányt. Azt tervezte, hogy ezt az éjszakát, és a másnap nagy részét is Connecticutban tölti, de talán inkább mégis visszamegy már korán reggel New Yorkba… – El se hiszem, hogy ismét terhes vagy! Mikor történt ez? Akartátok? Lily nevetett. – Nem akartuk, de nem is védekeztünk. – Ó, a kedvenc mondásom! Aki nem védekezik, támad! – idézte Olive-ot. – Ettől függetlenül eléggé sokkolt bennünket. Skye és a húga között mindössze másfél év lesz a korkülönbség. Már majdnem a tizenötödik hétben járok, de nem akartam elmondani neked addig, amíg nem tudjuk a nemét. Kislány. Hát elhiszed ezt? – Elhiszem, hogy a fiúk is klasszak – az emberek esküsznek rá, hogy azok –, de nincs a földön még egy akkora csoda, mint egy kislány. Olyan nincs. Lily felragyogott. Andy átnyúlt az asztal felett, megszorította a barátnője kezét. – Úgy örülök a boldogságotoknak. Ha valaki belenéz egy kristálygömbbe abban az évben, amikor együtt laktunk New Yorkban, hittél volna neki, ha azt mondja, hogy feleségül mész egy jógaoktatóhoz, és Coloradóban fogtok lakni három sráccal, akik előbb tanulnak meg síelni, mint járni? – Nem folytatta a gondolatot: ő sem hitte volna el, hogy alapít, felépít és elad egy sikeres magazint, férjhez megy és elválik, és megtanulja harmincöt évesen, hogyan legyen egyedülálló anyja egy kedves, jó természetű kisgyereknek. Fényévekre volt attól, amire számított. – Alex nem nősült meg, Andy. Épp ellenkezőleg. Szakított Sophie-val. – Lily a fejét csóválta. – Vagy a nő szakított vele. Nem tudom bizonyosan, hogy történt,

de nincsenek együtt. Andy előrehajolt. – Honnan tudod? – Felhívott a múlt héten, amikor átjött nyugatra. – Felhívott téged? – Mi ebben olyan fura? Volt egy szabad hete, és keresztülutazott Denveren, amikor síelni ment a barátaival Vailbe. Megittunk egy kávét a repülőtér közelében. – Síelni ment a barátaival? – Andy! Nem kértem el az egész csoport lakcímét és társadalombiztosítási számát, de Alex egyértelműen közölte, hogy nincs velük senki, akihez gyengéd szálak fűznék, ezt akartad hallani? Andy legyintett. – Természetesen nem, csak annak örülök, hogy Sophie nem volt ott. Honnan tudod, hogy szakítottak? – Mert Alex elmondta, valamint azt is, hogy körülbelül hat hónapja átköltözött Park Slope-ba. Arról is tájékoztatott, hogy szokott randevúzni, de semmi komoly. Annyira Alexre vall, nem? – Hogy nézett ki? Lily felnevetett. – Hát ahogy szokott. Ennivaló volt. Olyan kedves, amilyen csak ő tud lenni. Hozott könyveket a fiúknak. Azt mondta, hogy jobban kellene tartanunk a kapcsolatot, és hívjam fel, ha legközelebb átjövünk New Yorkba. A szokásos. – Hát, ennek örülök – mondta Andy. – Gondolom, nem volt könnyű, de akkor is sokkal könnyebb volt, mint ha házasok lettek volna… – Rólad nem mondtam semmit – szólt bűntudatos képpel Lily. – Kellett volna? Nem tudtam eldönteni. Andy maga se tudta. Egy darabig töprengett, aztán úgy döntött, jobb, ha Alex azt hiszi, hogy ő máig boldog házasságban él, és elégedett az új életével. Nem mintha egy pillanatig is azt merte volna képzelni, hogy még mindig lehet közöttük valami – hogy Alexnek még ennyi év után is kihagyhat egy ütemet a szíve, ha összetalálkoznak, vagy meghallja Andy nevét –, mert ez úgysem volt igaz. De azért meg kellett kérdeznie: – Nem is említett engem? Semmit sem kérdezett rólam? Lily lesütötte a szemét. – Nem. Bár biztos vagyok benne, hogy akart. Te mindig ott vagy a szekrényben, akár a csontváz. – Kösz, Lil. Te meg mindig tudtad, hogyan kell fogalmazni. – Andy mosolyt kényszerített magára.

Feltekintett, és látta, hogy Lily merőn bámulja. – Mi az? Miért nézel így rám? – Még mindig szereted, ugye? – súgta Lily, mintha a nagyanyja, aki rajtuk kívül az egyetlen ember volt a szobában, nagyon szeretné hallani ezt a szaftos részletet. – Azt hiszem, még mindig – felelte őszintén Andy. – Hiszen ő Alex. De ez már a múlt. Lily hallgatott. Andy hiába várta, hogy mondjon valamit. – És Alextől függetlenül nem is tudom elképzelni, hogy közel kerülhessek valakihez. Most nem. Tudom, hogy azóta eltelt egy év, de még mindig olyan friss… az egész. Örülök, hogy Max és én végre megbékültünk, legalább Clem érdekében. Barbara annyira boldog, amiért Max most már „megfelelőbb” nőkkel randevúzhat, hogy teljesen újjászületett. Sose hittem volna, hogy egyszer ezt kell mondanom, de imádja Clementine-t, és a legjobb úton van afelé, hogy legalább félig normális nagyszülő legyen belőle. Végre leülepedett a tavalyi év zűrzavara. Elcsitult. Nem akarok én randevúzni senkivel. Talán majd egyszer, de most nem. Lily megint azzal a pillantással nézte. Andy tudta, hogy hazudik a barátnőjének – legalábbis nem a teljes igazságot mondja –, és ezt Lily is tudja. Természetesen megfordult a fejében, hogy meg fog-e még ismerkedni olyasvalakivel, akinek a kedvéért kiöltözik vagy várja a hosszú hétvégét; lesz-e valaki, akivel megoszthatja a szülőség örömeit és bánatait, akiben megbízhat, akivel közösen főzhet vacsorát, mindenekelőtt pedig adhat-e még Clemnek egy öcsöt vagy egy húgot. Régebben meglett volna rá az esély, ha akarta volna, de ma már más a helyzet, ha szerez is barátot, az valószínűleg elvált ember lesz, vélhetőleg gyerekekkel. Ugyan melyik egyedülálló, harmincas férfi választ egy kisgyerekes anyát, amikor saját családot is alapíthat egy sokkal fiatalabb lánnyal? De ő ezt sem bánja. Ha majd készen áll, csatlakozik egy szingli szülői körhöz, vagy regisztrál a Match.com-on, vagy elfogad egyet a kevés meghívás közül kávéra, amelyeket azoktól az egyedülálló apáktól kapott, akikkel a Writer’s Space blogon vagy a játszótéren találkozott. És remélhetőleg egy napon összejön valamelyikkel, de akkor nem a hófehér esküvőt, a flancos hawaii nászutat meg az első közös lakás berendezését tervezgetik majd, hanem kölcsönösen bemutatkoznak a volt házastársaknak, összeegyeztetik a gyerekeik időbeosztását, és egybeolvasztanak két külön életet. Más lesz, de a maga módján az is lehet csodálatos. Elmosolyodott a gondolatra. – Te meg mit vigyorogsz? – kérdezte Lily. – Semmit. Csak elképzeltem magamat, amint egy napon feleségül megyek egy kopaszodó, negyvenéves emberhez, akinek gyerekei vannak, és a volt feleség majdnem annyira utál engem, mint Max az új férjemet. Megjelennek

a beszélgetésben a gyerektartás és a láthatás szavak. Kitaláljuk, hogyan legyünk együtt mostohaszülők. De gyönyörű is lesz. – Olyan gonosz mostoha leszel, amilyen csak a mesében van – mondta Lily. Felállt, megölelgette a barátnőjét. – És ki tudja, nem kötsz-e ki egy dögös huszonkét éves csődörnél, akinek bejönnek a pumák… – És a totyisok… – Szeretni fogja az ő pumamamáját, te pedig szeretni fogod, hogy az a legnagyobb gondja, nem kopik-e meg a barnasága a New York-i hideg, hosszú télben. Andy felnevetett. – Bármikor lennék egy ifjú aranybarna isten pumamamája. A kedvedért, nagyi, ha még hallasz bennünket valahonnan. – No látod? – Lily felsegítette a nagyanyját, és intett Andynek, hogy menjenek át a nappaliba. – Még csak most kezdődik az élet.

24. FEJEZET ENNYI

A program számlálóján hunyorogni kezdett a figyelmeztetés: 500 SZÓ! A figyelmeztetés rikító zöld és bíbor nagybetűkkel táncolt a képernyőn. Andy mosolyogva lenyomta a „mentés” gombot, levette a fejhallgatóját, és átment a Writer’s Space cseppnyi társalgójába, hogy kávét készítsen magának. Az egyik kétszemélyes asztalnál a Kindle-jét olvasta Nick, aki nemrég költözött át L. A.-ből, és azóta már írt egy baromian jól sikerült demót egy harmincperces komédiához, jelenleg pedig az első és mohón várt filmforgatókönyvén dolgozott. Afféle laza kávézói barátság kötötte össze őket pár hónapja, amióta az asszony csatlakozott a Writer’s Space-hez, ezért Andy eléggé meglepődött, amikor Nick két hete meghívta, hogy menjen el vele egy indie filmre – annyira meglepődött, hogy igent mondott. Nem volt valami kellemdús párbeszéd. – De ugye tudod, hogy van egy lányom? – bökte ki abban a pillanatban, ahogy Nick befejezte az iráni film ismertetését. Nick, akinek puha szálú, sűrű, barnásszőke haja volt, félrehajtotta a fejét, egy pillanatig bámulta az asszonyt, azután kacagni kezdett. Vidám, kedves nevetése volt. – Persze hogy tudom! Clementine, ugye? Már elfelejtetted, hogy megmutattad a telódon a képét a zeneórán? Meg azt, amit a pesztrátok küldött. Amin csupa piros mártás a képe. Igen, Andy, tudom, hogy van egy lányod. Szívesen látom őt is, ha akarod, bár attól tartok, ez a film nem az ő zsánere. Andy azt hitte, elsüllyed. Ezerszer is faggatta Lilyt és Jillt, hogyan helyes közölni Clementine-nel, hogy van valakije – mi a megfelelő idő, mik a megfelelő körülmények és a megfelelő szavak –, és mindketten azt felelték, hogy ha eljön a pillanat, úgyis tudni fogja. Valószínűleg nem azt mondták, amit gondoltak. – Sajnálom – motyogta égő arccal. – Még új vagyok ebben. – Az évszázad eufémizmusa, gondolta. Másfél év telt el a válása óta, és noha nem halmozták el meghívásokkal, azt a néhányat is elhárította, mert szorongott és félt. Ám Nick kedves tekintetében, szelíd modorában volt valami, amitől úgy érezte, nyugodtan mondhat igent. Tökéletesen kellemes este volt. Megfürdette és beöltöztette alváshoz Clementine-t, mielőtt elmagyarázta a lányának, hogy moziba megy egy barátjával. Clem még nem értett meg annyit, hogy kiboruljon, de Andy akkor is mindig megpróbált elmagyarázni neki mindent.

– Papi? – kérdezte Clem ugyanazt, amit napjában legalább tizenkétszer megkérdezett. – Nem, nem papival, szívem. Egy másik barátommal. – Papi? – Nem. Valakivel, akit nem ismersz. Isla majd olvas neked mesét, és betakargat, és reggel, amikor felébredsz, én is itt leszek, oké? Clem az anyja mellére hajtotta nyirkos, édes illatú fejét, az arcához szorította a mamapótló takaróját, és hosszan, elégedetten sóhajtott. Andy alig bírt kimenni az ajtón. A randevú tökéletesen… kedves volt. Nick felajánlotta, hogy érte jön taxival, de Andynek jobban megfelelt, ha a moziban találkoznak. A fiatalember már beszerezte a jegyeket, és helyet foglalt maguknak szélre, így Andy fizette a pattogatott kukoricát meg a csokoládés mazsolát, és kifogástalanul csevegett abban a negyedórában, ami hátravolt a film kezdetéig. Utána beültek egy kávézóba a Houston utcában, ahol beszélgettek Nick Los Angeles-i éveiről, Andy új, külsős szerkesztői munkájáról a New York magazinnál, és, bár Andy megfogadta, hogy nem tesz ilyet, Clementine-ről. Nick hazavitte. Mielőtt kitette a taxiból, puszit lehelt az asszony szájára, és közölte, hogy remekül érezte magát. Mintha még komolyan is gondolta volna. Andy sietett helyeselni – valóban jól szórakozott, és az este sokkal lezserebbnek bizonyult, mint várta –, de abban a pillanatban elfelejtette a randevút és Nicket, ahogy belépett a lakásába. Reggel eszébe jutott annyira, hogy SMS-ben mondjon köszönetet neki, ám két üzenetváltás után már nem válaszolt. Annyira lefoglalta Clementine, az új állása és a közelgő hétvégi találkozás a mamájával és Jill-lel, hogy szinte észre se vette Nick elmaradását a Writer’s Space-ből egy teljes héten át. Most mégis ott volt, és annyira belemerült az olvasásba, hogy Andy észrevétlenül visszaosonhatott volna az íróasztalához – amitől azon nyomban lelkifurdalása lett. Nem tudta, miért van bűntudata. Csak volt. Köhintett, és leült Nickkel átellenben. – Szia, rég nem láttalak. Nick felnézett. Nem tűnt meglepettnek. Szélesen elmosolyodott, és kikapcsolta a Kindle-jét. – Andy! De örülök, hogy látlak. Mi újság? – Nem sok. Most tartok szünetet az ötszázadik szó után. Kávét akartam készíteni. Kérsz? – Odament a konyhai pulton álló főzőhöz, örült, hogy lefoglalhatja a kezét valamivel. – Most csináltam, még friss. – Akkor jó. – Andy levette a polcról a bögréjét, amire fotót szitáztak az egyéves Clementine-ről, ahogy elfújja a gyertyát az Elmo-alakú tortáján, és kávét töltött

bele. Jó sokáig babrált a tejjel és az édesítőszerrel, mert nem tudta, mit mondjon, ha megfordul. Nick nem látszott idegesnek. – Andy, szabad a hétvégéd? – kérdezte az asszony szemébe nézve, amikor az visszajött az asztalhoz. Andy utálta, ha ezt kérdezték tőle, anélkül hogy konkrétan meghatározták volna, mit is akarnak. Szabad-e a hétvégéje, hogy beülhessen az első sorba Bruce Springsteen koncertjén a Gardenben? Igen, ahhoz valószínűleg szabaddá tudja tenni magát. Van-e szabadideje, hogy segítsen Nicknek átköltözni az egyik hatodik emeleti lyukból a másikba? Nem, már be van táblázva a hétvégéje. Zavartan és tétován bámult a fiatalemberre. – Az egyik barátomnak, egy illusztrátornak kiállítása lesz az Országos Művészeti Klubban. Magánkiállítás. Utána vacsorázni megyünk a bandával. Szeretném, ha csatlakoznál hozzánk. – A kiállításon? Vagy a vacsorán? – kérdezte Andy, hogy időt nyerjen. – Vagy-vagy. Lehetőleg mindkettő – felelte Nick aranyosan vásott vigyorral. Andynek egymillió kifogás jutott az eszébe, de mivel egyikhez sem talált szavakat, csak mosolygott, és alig észrevehetően bólintott. – Jól hangzik – felelte minden lelkesedés nélkül. Nick furcsán nézett rá egy másodpercig, de nyilván úgy döntött, hogy elengedi a füle mellett a fanyalgó választ. – Helyes. Beugorjak érted hat körül? Andy már tudta, hogy egyikből sem lesz semmi – sem a beugrásból, sem az elkerülhetetlen találkozásból Clementine-nel, egyáltalán az egész randiból –, de nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért. Nick aranyos, okos, édes volt. Valamilyen okból bejött neki Andy, akit szerényen, diszkréten, kedvesen követett. Csak mert Andy semmit sem érzett, amikor a fiatalember megcsókolta, és szinte azonnal el is felejtette a randevújuk után, ez még nem jelentette azt, hogy nem illenek össze. Szinte hallotta a nővérét és Lilyt: Nem feleségül kér, Andy! Ez csak a második randevú. Nem kell őrülten szerelmesnek lenned ahhoz, hogy elmenj egy második randevúra valakivel. Legalább visszakerülsz a forgalomba, eszedbe jut, milyen ismét kint lenni a piacon. Menjél, lazíts, szórakozzál! Ne próbálj megszervezni minden részletet! Kit érdekel, hogy összejön-e, vagy nem? Csak próbáld meg! Mintha az olyan könnyű lenne. – Jó lesz a hat óra, Andy? – rezzentette fel Nick hangja a révedezésből. – Hat? Nagyon jó a hat. Abszolút kiváló. – Szélesen elmosolyodott, és azonnal röhejesnek érezte magát. – De most jobb, ha visszamegyek dolgozni. – Hiszen még csak most ültél le! – Igen, de ezt a cikket péntekre le kell adnom, és még el sem kezdtem szerkeszteni! – Ő maga is léhának és falsnak találta a hangját. Akkor milyennek

hallhatja Nick? – Elmondod, hogy miről szól? – Majd szombaton – felelte az asszony, aki addigra félig kint is volt a társalgóból. – Akkor majd felvilágosítalak a részletekről. Az asztala olyan volt, mint egy menedék. Igyekezett megnyugtatni magát, hogy Nick szuperkedves srác, aki legalább mulattató társaság lehet. Miért kellene többre gondolnia? Nem is gondol. A következő órában sikerült összpontosítania, és megírt még száz szót. Kezdett megnyugodni, hogy tudja tartani a pénteki határidőt. Új szerkesztőjének a New York magazinnál, a Vogue-tól átkerült Sawyernek gyönyörűség volt dolgozni, mert higgadt, józan ember volt, abszolút profi minden értelemben. Tetszettek neki Andy ötletei, részletesen megbeszélte vele, hogy mit szeretne a legjobban, nem szólt bele a kutatásba és az írásba, csupán a kész munkát egészítette ki remek széljegyzetekkel és lényegre törő, okos kérdésekkel. Andy most éppen egy oknyomozó cikket írt arról, mivel próbálják megkülönböztetni az azonos nemű partnerek az esküvőjüket a hagyományos házasságkötésektől úgy, hogy ne idegenítsék el a konzervatív családtagokat. Terjedelmes cikknek ígérkezett, Andy örömmel figyelte, hogyan alakul. Tisztességes fizetséget kapott a magazinnál – legalábbis a Plunge vételárából ráeső hányad kamataival együtt, mert a törzstőkét azonnal félretette és befektette –, és volt ideje foglalkozni más tervekkel, konkrétan egy könyvvel. Noha még csak száz-egynéhány oldalt írt meg belőle, és egy árva léleknek sem mutatta meg, elégedett volt vele. Ki tudhatja, megjelentete valaha Miranda Priestlyről egy kulcsregényt? Ő csak annyit tudott, hogy szeret ismét a maga ura lenni. A mobilján felugrott egy e-mail. Gépiesen megnyitotta. Üdv az Angyalok Városából!, bőgte a cím. Rögtön tudta, hogy Emily küldte. Drága barátok, rokonok, rajongók! Ujjongva jelentem, hogy Miles és én végre találtunk egy lakást, és most költözünk! Miles már forgatja új sorozatát Szeretők és lúzerek címmel, és mindenki, aki látta a demót, esküszik rá, hogy BOMBASIKER lesz (Khloe és Lamar + Beverly Hills-i Háziasszonyok!!!). Új haknim – stylist vagyok, csak sztároknak – beindult, és szárnyal! Már beszerváltam Sofia Vergarát, Stacy Keiblert, Kristen Wiiget, és nem akarom elkiabálni, de ma este Carey Mulligannel iszom együtt, akit remélhetőleg Emily Charlton-ügyfélnek nevezhetek, mire véget ér a boldog óra! Mindkettőnknek hiányzik New York és természetesen ti is, de itt olyan édi az élet! Tudjátok, hogy ma 25 fok volt, és lementünk a partra? Nem semmi! Úgyhogy légyszi, légyszi, légyszi, látogassatok meg minket hamar… említettem már, hogy van

úszómedencénk ÉS forró kádunk? Gyertek el. Komoly. Nem bánjátok meg. Puszóka: Em Andy megpróbálta értésére adni Emilynek, hogy nem barátok többé, de az nem vette az üzenetet. Noha kirúgta a lakásából a szerződés aláírásának másnapján, nem volt hajlandó fogadni Emily hívásait vagy e-mailjeit, hacsak nem volt közvetlen közük a Plunge eladásához, és levegőnek nézte Emilyt, ha társaságban összefutottak, Emily nem törődött bele az ő hallgatásába. Tovább hívogatta, küldözgette neki e-mailben és SMS-ben az aktuális híreket és pletykákat, és minden találkozásnál forró öleléssel és izgatott hellóval üdvözölte. Andynek óriási megkönnyebbülés volt, amikor Emily két hónapja megírta e-mailben, hogy ő és Miles átköltöznek Los Angelesbe. A távolságnak bizonyosan sikerülni fog az, ami neki, úgy látszik, nem. Ő csak örült, ha végleg elmetszik köztük a szálakat. Emily elbocsátása a Plunge-tól alig tízheti munkaviszony után nem volt meglepetés. Tökéletesen rávallott Mirandára. Amikor Max elújságolta Andynek, ő nem állhatta meg, hogy azt ne válaszolja: Nem megmondtam? Egyetlen szám. Ennyi időt kapott Mirandától Emily és az új főszerkesztő, hogy bizonyítsanak az Elias-Clarknál, utána repült a szerkesztőség összes vezetője, pedig mit bizonygatta Miranda, hogy megtartja őket! Andynek, noha ezzel csak súlyosbította a poszttraumás tüneteit, muszáj volt elolvasnia az összes beszámolót a kirúgásról. Egy pletykablogtól származott a legalaposabb tudósítás, vélhetőleg Agathától kapták az anyagot, vagy valamelyik titkárnőtől, akik szemtanúi voltak a cirkusznak. Andy felfalt minden betűt. Egy szimpla hétköznapon történt, egy héttel az után, hogy megjelent az első Plunge az Elias-Clark keretei között. A borítón Nigel szerepelt új férjével, Neillel, aki, legalábbis a fényképeken, meglepően divatjamúlt és Nigelnél legalább húsz évvel idősebb, jelentéktelen pasinak bizonyult. Nigel kikerekedett némileg, vélhetőleg a nász előtti gyönyöröktől, és ezt, no meg Neil eleve szürke lényét még St. Germain sem költhette át mesévé. Mit számított, hogy országszerte hallatlanul pozitív visszajelzéseket kapott a melegházasságnak szentelt legeslegelső esküvői magazin okos, ízléses tudósítása egy régóta mellőzött kisebbségről! A borító nem csillogott eléggé, és erre nem volt bocsánat. Emily semmiben sem volt hibás, de Mirandát nem érdekelték az ilyen részletek. Andy nem tudta, ki szivárogtathatta ki – Emily, Nigel, Charla-3 –, de az összes pletykablog szóról szóra egyformán hozta az ítéletet, amely véget vetett Emily nagyon rövid uralkodásának az Elias-Clarknál. – El vagy bocsátva, azonnali hatállyal. És vidd magaddal a stábodat is. – Ezen

a ponton Miranda mélyen belenézett Emily szemébe, és így folytatta: – Frissebb csapatra szavazunk. Befejezésül a posztoló leírta – meglehetős kárörömmel –, hogyan tért vissza az ebédelésből a Plunge stábja, amikor is kiderült, hogy már nem juthatnak be a kártyájukkal az épületbe. Miranda Priestly másodszor is kivágta Emilyt, mint a papírmacskát, bár ezúttal legalább vigasztalódhatott a tetemes vételárral. Emily e-mailben tudatta Andyvel, hogy a stáb egyetlen tagja sem esett a fejére: néhányan elhelyezkedtek más magazinoknál, ketten éltek az alkalommal, és visszatértek a főiskolára, Daniel követte a barátját Miami Beach-be, Agatha pedig, a nagyralátó Agatha, kipróbálja magát Miranda másodasszisztenseként. Megérdemelték egymást. Törölni akarta Emily e-mailjét, úgy, mint a többi tucatot, de valami megállította a kezét. Rákattintott a „válasz” ra. Szia, Em! Gratula az új haknihoz, tökéletesen illik hozzád. Gratula a házhoz is az úszómedencével stb. Gondolom, nagy változás NYC után. Sok szerencsét mindenhez. Andy Éppen folytatni akarta az írást, amikor megjelent az asztala mellett Nick. Andy tiszta szívből kívánta, hogy menjen onnan, ne zavarja. Már mélységesen bánta, hogy igent mondott a második randevúra. Nem volt semmi baj Nickkel, és nem volt semmi baj a randizással, de több esze lehetett volna annál, hogy összekeverje azt a szférát az írás új, csodálatosan csendes és békés világával. Ez volt az ő mentsvára a hangos, a tolakodó és a gyerekneveléssel kapcsolatos dolgok elől, az egyetlen hely, ahol tökéletesen egyedül lehetett, és mégis olyan emberek között, akik csak a maguk dolgával foglalkoztak, ráérősen és kitartóan. A legszívesebben könyörgött volna Nicknek, hogy hagyja már békén. – Andy! – súgta Nick, megszegve az összes szabályt. Tilos volt beszélni a csendes dolgozószobában, ahol Andy az egyik legtávolabbi, legeldugottabb asztalt választotta. Az asszony megfordult, és felvonta a szemöldökét, de nem szólt. – Egy hapsi vár a konyhában! – Nem rendeltem kaját – felelte értetlenül és ugyancsak súgva Andy. – Nem úgy néz ki, mint egy pizzafutár. Valaki felengedte, mert azt mondta, fontos. Ez volt az utolsó, amit Andy hallani akart. A „fontos” azt jelenti, hogy Max az,

és Clem miatt jött. Előrántotta a mobilját a retiküljéből. Isla nem küldött se üzenetet, se SMS-t, ami megnyugtató, bár lehet olyan nagy a baj, hogy a lány úgy gondolta, Maxet hamarabb utoléri, és őt hívta elsőnek. Nickre ügyet sem vetve szó nélkül felpattant, és futott a konyhába, ahol egy teljesen váratlan jelenség fogadta, ugyanannál az asztalnál, amelynél együtt ültek Nickkel délután. – Szia! – mondta Alex, mintha ez lenne a legnormálisabb dolog a világon. – Szia – felelte Andy, mert nem tudott mást mondani. Alex beletúrt a hajába. Andy észrevette, hogy remeg a keze, de még így is ennivaló volt a farmerjében, a cipzáras sötétkék pulóverében, és természetesen az elmaradhatatlan New Balance tornacipőben. Amikor kitárta karjait, és elindult Andy felé, ő majdnem elsírta magát. A gyapjúpulóver ismerős tapintásától, a férfi tenyerének súlyától a hátán, Alex illatától szó szerint összeszorult a torka. Mióta is volt, hogy így ölelte át valaki, nem számítva az anyját? Egy éve? Régebben? Egyszerre volt izgalmas, megnyugtató, vigasztaló. Olyan érzés volt, mintha hazatérne. – Mit keresel te itt? – kérdezte. Még mindig azt hitte, hogy ez csak szellemjárás, vagy ami még rosszabb, puszta véletlen. – Téged üldözlek – nevetett Alex. – Komolyan! – Komolyan beszélek. Ma összefutottam a dadátokkal és Clementine-nel abban a cukrászdában a lakásod közelében, és… – Összefutottál a dadámmal? És Clementine-nel? Mit kerestél háromsaroknyira az én lakásomtól? Nem Park Slope-ban laksz? – Igen – mosolygott Alex –, de mint mondtam, téged üldöztelek. Ott ültem, ettem a süteményemet, próbáltam bátorságot gyűjteni ahhoz, hogy beállítsak hozzád, erre besétált Clementine. Hogy mennyit nőtt, amióta utoljára láttam! Gyönyörű, Andy, és olyan kedves! Akárhol megismertem volna! Andy csak bámult, és igyekezett nem mutatni, mennyire lázba hozta Alex beismerése, hogy be akart kopogtatni hozzájuk. – Tehát megkérdeztem a dadust, hogy otthon vagy-e. Mondtam neki, hogy régi barátod vagyok, de azt hiszem, megszeppenhetett attól, hogy egy vadidegen érdeklődik utánad, mert csak annyit felelt, hogy „írsz valahol”. Igen, azt hiszem, ezt a kifejezést használta. – Mire úgy döntöttél, hogy feljössz ide, és megnézed, itt vagyok-e, épp itt, a város ötven írószalonja közül? És akkor még nem beszéltünk a szerkesztőségekről, könyvtárakról, büfékről, kávézókról, baráti lakásokról… Alex játékosan megbökte a karját. Andy szerette volna elkapni a mutatóujját, hogy megpuszilja. – Ja, vagy pedig észrevettem pár hónapja, amikor azt posztoltad Lily Facebook-

üzenőfalára, hogy egy Writer’s Space nevű helyen dolgozol. Andy felvonta a szemöldökét. – Tudom, tudom, azt mondtam, hogy sosem regisztrálok a Facebookra, de megtörtem. Most már üldözhetem az exeimet. Na szóval, megkeresett egy Nick nevű pofa, hogy ismer téged… – Ja – mondta Andy. Alex kérdően nézett rá, de az asszony nem adott információt. Bejött egy nő, aki a negyedik ikszet taposta, és kotorászni kezdett a hűtőben. Andy és Alex nem szóltak. A nő elővett egy salátát az egyik fiókból, öntött rá vinaigrette-mártást, felbontott egy Pepsit, majd miután észbe kapott, hogy megzavart valamit, elvitte az ebédjét a társalgó legtávolabbi sarkába. Ott feltette a fülhallgatóját, és enni kezdett. – Szóval… – kezdte Andy, majd Alexre nézett, és némán biztatta, hogy ő beszéljen elsőnek. Olyan sok mindent kellett elmondaniuk, de nem tudta, hol kezdje. Miért van itt Alex? Mit akar? – Szóval… – Alex idegesen köhécselt, megdörgölte a szemét. – Megőrjít ez a kontaktlencse! Egész délelőtt ez volt! – Ühüm. Nagyon utálom az ilyet. – Én is. Mindig tervezem, hogy megcsináltatom a lézeres műtétet, és akkor örökre végeztem a kontaktlencsével, de annyi mindenfélét hall az ember arról, hogy mennyi probléma van a száraz szemmel, és… – Alex… Alex vagy, ugye? Nem Xander? Ez most mi? – bökte ki Andy. A férfi szégyellősnek látszott. Aggodalmasnak. – Alex – felelte. A kezét tördelte, azután meglazította a pulóvere nyakát. – Hogyhogy mi? Csak mert bejöttem köszönni? Ez olyan fura? Andy nevetett. – Igen, nagyon fura. Kedves, de fura. Mikor is találkoztunk utoljára? Egy éve? Azon a villásreggelin, ami a legkínosabb dolog volt a… – Olyan, de olyan nagy volt a kísértés, hogy rákérdezzen Sophie-ra, kiderítse, mit tud Alex, de semmit se bírt mondani. – A dolognak Sophie-val vége – szólt Alex, és közben az asztal lapját bámulta. – Már egy ideje vége. – Sajnálattal hallom. – Csakugyan sajnálod? – kérdezte Alex. – Nem. A legkevésbé sem. – Mindent tudok, Andy – mosolygott Alex. – A növendékéről, a kalandról. Mindent. Annyira meg volt győződve róla, hogy te elárultad nekem, hogy a villásreggeli után mindent bevallott. Szerintem máig nem hiszi el, hogy egy szót sem szóltál.

– Nagyon sajnálom. Mindent sajnálok. – Tudta, hogy Alex megérti, miért kér bocsánatot: azért, mert tudta, de nem mondta meg a férfinak, a fájdalomért, amelyet Alex érzett, amikor értesült az ügyről, és mindenekelőtt azért, mert egyáltalán megtörtént. Alex bólogatott. – Mint kiderült, nem kaland volt. Rögtön utána összeházasodtak, és Sophie mindenórás. Andy a legszívesebben megölelgette volna. – Hallottam rólad is, meg Maxről… – Alex ismét elfordította a tekintetét. – Maxről? – Andy pontosan tudta, mire céloz, de akkor is olyan furcsa volt hallani a volt férje nevét Alex szájából. – A vál… mindenről, ami köztetek történt. Andy rászegezte a tekintetét, és kivárta, hogy Alex felnézzen. – Honnan tudsz róla? Lily tízszer is elmondta, hogy ő semmit sem közölt veled, hogy a pár alkalommal, amikor beszéltetek egymással, senki sem hozott szóba engem… – Nem Lily volt. Emily. – Emily? Mióta vagytok ti beszélő viszonyban? Alex mosolygott, bár egy csepp szomorúság is volt a mosolyában. – Nem vagyunk. Ő hívott fel teljesen váratlanul pár hónapja, és összevissza kerepelt mindenfélét a maga hisztérikus módján. Ahogy a Runway idején szokta. – Ő hívott fel téged? – Igen. Miranda ismét kirúgta, és azt tervezték a férjével, hogy átköltöznek L. A.-be. – Ja, azt is tették. – Szóval mondta, és mondta, és mondta, hogy mennyire elszúrt mindent az Elias-Clarkkal és Mirandával, és a magazinotokkal, de főleg veled. Tudatni akarta velem, hogy te, izé, hogy ti… a válást. A válás szó már nem sokkolta Andyt úgy, mint régen, de még mindig fészkelődnie kellett tőle. – Jesszusom, de csak nem csinált ilyet? – Azt mondta, most már végre valami helyes dolgot is szeretne tenni azok után, hogy olyan sok mindent elszúrt, és az egyetlen, ami csakugyan helyes… ami egész idő alatt az volt… – Alex köhécselt. Andy nem bírt szólni. Valóban megtörténik ez? Valóban Alex ül itt mellette az írószalon sivár konyhájában, és arra célozgat – nem, nyíltan kimondja –, hogy gondolkozott kettőjükön? Hogy meg kellene próbálniuk még egyszer? Noha gyakran álmodozott róla, még mindig túlzásnak tűnt. Nem szólt. Alex előbb a padlót, azután a plafont bámulta. Valószínűleg csak

húsz-harminc másodpercig tartott a csönd, ám egy örökkévalóságnak rémlett. – Mit szólnál hozzá, ha vasárnap együtt vacsoráznánk? Korán, Clementine-nel együtt, esetleg öt körül? Valahol a lakásod közelében, esetleg pizzát vagy hamburgert. Csak valami egyszerűt. Andy nevetett. – Clem szereti a pizzát. Hogy találtad ki? – Melyik srác nem szereti? Andy ránézett Alexre, és elmosolyodott. Azt az ismerős, bár rég elfelejtett remegést érezte a gyomrában, amikor a férfi visszamosolygott. – Pazar. Számíthatsz ránk. – Kiváló, akkor ezt megbeszéltük. – Alex telefonja sípolt. A férfi rápillantott. – Találkoznom kell a fivéremmel, aki a hétvégén bejött a városba az egyetemi haverjaihoz. El akar cipelni egy kocsmai körútra. Isten irgalmazzon nekem. – Oliver? El se hiszem, hogy tényleg létezik. Mennyi ideje is, hogy nem láttam? Tíz éve? Hogy van? – Remekül. Friscóban lakik, a Google-nál dolgozik, van valami észbontóan szexi nője, aki éjjel-nappal hívogatja. Szóval felnőtt. Nem fura? – Hozd el őt is vasárnap, szeretnék találkozni vele. Olyan rég nem találkoztunk… – Nem hinném, hogy listavezető lenne nála az ötórai pizza a bátyjával meg egy kis sráccal, de okvetlenül rákérdezek. – Mondd meg neki, hogy én akarom látni! – Megmondom. Megígérem. Biztosan ő is szeretne találkozni veled, hiszen mindig… – Elvörösödött. – Mi van? – Semmi. – Alex! Mi van Oliverrel? – Mindig is az volt a véleménye, hogy egyszer összejövünk. Folyton rólad faggatott. – Valószínűleg csak azért, mert nem rajongott Sophie-ért. – Dehogynem. Bombázónak tartotta, és… Andy leintette. – Elég! – Bocs – mosolygott Alex. Andy nevetve nézte, ahogy feláll, és a vállára veti a futártáskáját. Borzasztóan szerette volna átölelni, de nem akart túl mohónak látszani. Alex szégyellősen, szinte bátortalanul szorongatta a táskája szíját, de azért ránézett az asszonyra. – Andy… lassan fogjuk csinálni, megígérem. Nem akarok kapkodni. Tudom,

hogy te sem. Óvatosak leszünk. – Igen. Óvatosak. – Neked gondolnod kell a lányodra, amit feltétlenül megértek, és tiszteletben tartok. Mindketten megsérültünk az előző kapcsolatunkban, és bizonyosra veszem, hogy mindketten… Andy nem gondolkozott, csak cselekedett. Nem érdekelte a külseje, Alex reagálása, sem az, hogy mit mondanak utána. Lábujjhegyre állt, átkarolta Alex nyakát, és szájon csókolta. Csak néhány másodpercig tartott, de a legtermészetesebb, legcsodálatosabb érzés volt a világon. Amikor elhúzódott Alextől, összemosolyogtak. – Te csinálhatod olyan lassan, ahogy akarod – mondta komolyan –, de én gátlástalan vadsággal akarok fejest ugrani ebbe. – Csakugyan? – vigyorgott Alex. – Határozd már meg, hogy mi az a gátlástalan vadság. Mire Andy ismét megcsókolta.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A „köszönöm” nem a megfelelő kifejezés a hálámra Sloan Harris iránt, aki ügynököm, barátom, és ha kell, alkalmi pszichiáterem. Nincs az a pánik, amelyet ne tudnál csillapítani, nincs probléma, amit ne lennél képes megoldani. Köszönöm a bölcsességedet, tévedhetetlen útmutatásodat, mérhetetlen nyugalmadat vészhelyzetekben. Annyira hálás vagyok értük, hogy azt fel sem foghatod. Ugyanez érvényes Marysue Ruccira, aki immár majdnem tíz (!) éve oly sokkal több nekem szerkesztőnél. MSR, te a szurkolóm, a bizalmasom és olyan bölcs tanácsadóm voltál, hogy már alig emlékszem írói múltamnak arra a részére, amelyben nem szerepeltél. Az első ötleteléstől az utolsó megszerkesztett szóig te tetted minden elképzelhető szempontból jobbá ezt a könyvet. Köszönet a remek alkotó munkáért családomnak a Simon & Schusternél. Jon Karp, Jackie Seow, Richard Rhorer, Andrea DeWerd, Tracey Guest, Jennifer Garza, Jessica Zimmerman és Felice Yavitz, ti vagytok a legjobb csapat, amit író remélhet. Külön köszönet Aja Pollocknak, amiért feljavította a kéziratot, és Emily Graffnek mindenért, szó szerint mindenért. Valamint hálám az ICM szédületes csapatának: Maarten Kooijnak, Kristyn Keene-nek, Josie Freedmannek, Heather Karpasnak és Shira Schindelnek. Köszönöm okos tanácsaitokat és döbbenetes ötleteiteket (és természetesen a csoportos szavazást). Köszönöm, amiért szakértő tanácsokat adtatok minden helyzetben. Hálás köszönetem a londoni szenzációs csapatnak a határtalan lelkesedésért és a fantasztikus ötletekért, miközben ez a könyv eljutott a gondolattól a megjelenésig. Már több mint tíz éve dolgozunk együtt. Olyan sokkal tartozom az én imádott brit csapatomnak! A Harper Collinsnál köszönetem Kate Eltonnak, Lynne Drew-nak, Claire Bordnak és Louise Swannellnek. A Curtis Brownnál egymillió köszönet Vivienne Schusternek, Betsy Robbinsnak, Sophie Bakernek és Claire Nozieres-nek. Barátaimnak, akik olyan gavallérosan adakoztak idejükből és tapasztalataikból – Wendy Finermannek, Hillary Irwinnek, Matthew Hiltziknek, Josh Wolfe-nak, Kyle White-nak, Ludmilla Suvorovának, összes barátnőmnek New Yorkban és másutt – egy forró puszit küldök, és könyörgök, hogy jöjjünk össze minél előbb egy pohár italra. Lehetőleg holnap. Nincs rá szó, mennyire hálás vagyok Mallory Stehle-nek és Tracy Larrynek, akik nélkül ez a könyv meg sem született volna. Most már ti is a családunkhoz

tartoztok mindörökké. Anyu, apu, Dana, annyira szeretlek benneteket! Köszönöm, amiért horgonyt adtatok, és vigyáztatok, hogy (félig) normális maradjak, köszönöm a segítséget, a bátorítást, és mindenekelőtt a jóízű nevetéseket. Köszönöm egész családomnak – Bernie-nek, Judynak, Seth-nek, Sadie-nek, nagymamának, nagypapának, Jackie-nek, Melnek, Allisonnak, Dave-nek, Sydneynek, Emmának –, amiért mindig bátoríttok, megértetek, és mindig tudjátok, mikor ne kérdezzetek a munkáról. Őrült pár év áll mögöttünk, talán sose éltük volna túl (vagy sose élveztük volna) egymás nélkül. De legelsősorban Mike-nak, a férjemnek kell köszönetet mondanom, mert mellette minden lehetséges. Ez a könyv megmaradt volna futó szeszélynek, ha te nem támogatsz, nem javasolsz, nem adsz ötleteket, és nem olvasod el figyelmesen minden szakaszban. A „köszönöm” nem elég, hogy kifejezze a hálámat, amiért minden értelemben teljessé teszed az életemet, és mindnyájunk életét. R.-nek és S.-nek azt köszönöm, hogy több örömet hoztak az életembe, mint amennyit valaha is el tudtam volna képzelni. Lehetetlen nem mosolyognom, ha a közelemben vagytok. Tiszta szívből szeretlek mindhármatokat.

A SZERZŐRŐL

Lauren Weisberger a New York Times bestsellerlistás szerzője. Az ördög Pradát visel című, negyven nyelvre lefordított regényéből hatalmas sikerű film készült Meryl Streep és Anne Hathaway főszereplésével. Másik három regénye – Mindenki, aki számít, Az utolsó éjszaka a Chateau Marmontban és a Gyűrűvadászat – ugyancsak a New York Times bestsellerei voltak. Weisberger a Cornell Egyetemen végzett. New Yorkban lakik férjével és két gyerekével. Látogassák meg a laurenweisberger.com weboldalon!

A GABO KIADÓ E-KÖNYVEIRŐL

A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-book új köntösbe öltözteti az olvasmányokat, hogy azok sem maradjanak le az olvasás élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb tartalmakat. Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja számítógépére, e-könyv olvasójára vagy okostelefonjára. A Dibook rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb verziószámú, javított másolatot érheti el. Kiadónk célja, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe, amik kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük, ha bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel e-könyveinkben, azt jelezze az [email protected] email címen. További könyvek és újdonságok itt a Kiadó oldalán: www.gabo.hu E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu Kövessen minket Facebookon is: https://www.facebook.com/GABOKIADO

HA TETSZETT A KÖNYV, OLVASSA EL EZT IS:

Candace Bushnell Ötödik sugárút A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon

Prológus Csak egyetlen szerep volt egy tévésorozatban és csak egyetlen egy hálószobás lakás New Yorkban. De bármilyen szerepet, még a legvacakabbat is, nehéz volt megkapni, és tudta mindenki, még Los Angelesben is, mekkora érték egy Manhattanben fenntartott lakás. És a forgatókönyvet ugyanazon a napon kapta meg, mint a válást kimondó iratot. Ha a való élet forgatókönyv volna, erre azt mondaná egy filmes döntnök, hogy az ilyen véletlen egybeesés „nem életszerű”. De Schiffer Diamond szerette a véletleneket és a jeleket. Szerette dédelgetni a gyermeki hitet, hogy semmi nem történik ok nélkül. Színésznő volt, és szinte egész életében a csodából élt. Így hát elvállalta a szerepet, amelyhez hat hónapra vissza kellett költöznie New Yorkba, ahol saját, egy hálószobás lakása volt az Ötödik sugárúton. Kezdetben azt tervezte, hogy csak a forgatás idejére marad New Yorkban, aztán visszatér Los Angelesbe, a Los Feliz-i házába. Két nappal azután, hogy igent mondott a szerepre, bement az Ivyba, és összefutott a legfrissebb exférjével, aki egy fiatal nővel ebédelt. A terem közepén álló asztalnál ült, élvezve új státusát egy hálózat elnökeként. És amilyen tisztelettel bánt a személyzet fiatal partnerével, abból Schiffer rájött, hogy ő az új barátnő. Azt pletykálták, hogy híres családból származó koncertzongorista, de a külsejéből ítélve inkább drága prostituáltnak tűnt. Közhelyes kapcsolat, de a huszonöt hollywoodi év megtanította Schiffert, hogy a férfiakat ez nem szokta zavarni, kivált, ha abban a közhelyben a péniszük is benne foglaltatik. Nem sokkal ezután, miközben a napszemüvegét feltéve a kocsijára várt az étterem előtt, eldöntötte, hogy eladja a házat Los Felizben, és visszaköltözik az Ötödik sugárútra. ***

– Schiffer Diamond szerepet kapott egy tévésorozatban – mondta Enid Merle az unokaöccsének, Philip Oaklandnek. – Nagy bajban lehet – válaszolta Philip félig tréfásan. Enid és Philip a második legjobb lakásokból foglaltak el kettőt az Ötödik sugárút 1. tizenkettedik emeletén, közös terasszal, amelyet bájos fehér léckerítés választott el. Most ezen a kerítésen át beszélgettek egymással. – Lehet, hogy jó a szerep – vetette ellen Enid belepillantva a kezében tartott papírba. – Egy zárdafőnöknőt fog játszani, aki elhagyja az egyházat, és egy tinimagazin főszerkesztője lesz. – Roppant életszerű – jegyezte meg Philip azzal a szarkazmussal, amelyet a hollywoodi ügyeknek tartogatott. – Ez is van annyira életszerű, mint az, hogy egy óriási hüllő terrorizálja New Yorkot. Bárcsak felhagynál a forgatókönyvírással, és visszatérnél a komoly regényekhez! – mondta Enid. – Nem lehet. Nagy bajban vagyok. – Mi van, ha megtörtént eseten alapul? – folytatta Enid. – Volt egy Sandra Miles nevű nő, aki zárdafőnöknőből lett lapszerkesztő. Valamikor a hetvenes években. Egyszer vagy kétszer elhívtam vacsorázni. Szerencsétlen asszony volt, de talán csak azért, mert csalta a férje. Túl sokáig maradt szűz, lehet, hogy soha nem jött neki igazán össze a szex. Viszont ezt a sorozatot – tette hozzá Enid – New Yorkban forgatják. – Hűha – mondta Philip. – Gondolom, előbb-utóbb összefutunk vele a házban. – Kivel? – kérdezte Philip, és megpróbált közönyös képet vágni. – Sandra Milesszal? – Schiffer Diamonddal – válaszolta Enid. – Sandra Miles évekkel ezelőtt elköltözött New Yorkból. Talán már meg is halt. – Szállodába is mehet – mondta Philip, Schiffer Diamondra értve. – Már miért menne? – kérdezte Enid. Amikor a nagynénje visszavonult a lakásába, Philip kint maradt, és a Washington Square-t bámulta; a teraszról nagyszerű kilátás nyílt a parkra. Július volt, minden buja zöld, az augusztusi aszály még csak ezután jön. De Philipet nem érdekelte a növényzet. Mérföldekre és huszonöt évvel ezelőtt járt, a Catalinasziget egyik stégjén. – Hát te vagy az a csodagyerek – mondta a háta mögött megálló Schiffer Diamond. – Hogyan? – kérdezte Philip megfordulva. – Hallom, hogy te írtad ezt a tetű filmet. Philip begurult. – Ha olyan tetűnek tartod…

– Folytasd csak, fiacskám. – …akkor miért játszol benne? – Definíció szerint minden film tetű. Ez nem művészet. De mindenkinek kell a pénz. Még a zseniknek is. – Én nem a pénzért csinálom – mondta Philip. – Hanem miért? – És ha azért, hogy olyan lányokkal találkozzam, mint te? Schiffer nevetett. Fehér farmerban és tengerészkék pólóban volt. Melltartó nélkül, mezítláb, barnára sülten. – Jó válasz, fiam – mondta, és elindult visszafelé. – Hé – szólt utána Philip. – Tényleg tetűnek tartod a filmet? – Szerinted? – kérdezte a nő. – Amúgy csak akkor lehet igazán megítélni egy férfi munkáját, ha már lefeküdtél vele. – Azt tervezed, hogy lefekszel velem? – Nem szoktam tervezni. Szeretem kivárni, hogy alakul. Így sokkal érdekesebb az élet, nem gondolod? – Azzal ment vissza leforgatni a jelenetét. Egy perc múlva Enid hangja szakította ki a merengéséből. – Most beszéltem Robertóval – mondta a főportásra utalva. – Schiffer Diamond ma érkezik. A gondnok ezen a héten hozta rendbe a lakását. Roberto szerint visszaköltözik. Lehet, hogy állandóra. Hát nem izgalmas? – Lázban égek – közölte Philip. – Kíváncsi vagyok, milyennek fogja találni New Yorkot – mondta Enid. – Nagyon régen ment el innen. – Pontosan ugyanolyannak, nénikém. Tudod, New York nem változik. Csak a szereplők mások, de a darab mindig ugyanaz marad. A délután folyamán Enid Merle az utolsó simításokat végezte a napi pletykarovatán, amikor egy váratlan szélroham bevágta a teraszajtót. Odament, hogy kinyissa, és az égre pillantva akkor látta meg, mi készül. Hegynyi viharfelhő gyülekezett a Hudson folyó túloldalán, és gyorsan tartott a város felé. Furcsa, gondolta Enid, hiszen még csak július elején járnak, és eddig nem volt különösebben meleg. Föltekintve az egyik szomszédot, Mrs. Louise Houghtont látta meg a teraszán, öreg szalmakalapban, kesztyűs kezében metszőollóval. A száz felé közeledő Louise Houghton lelassult az utóbbi öt évben, és díjnyertes rózsái gondozásának szentelte ideje javát. – Helló! – köszönt oda hangosan Enid, mert tudta, hogy Mrs. Houghton nagyothall. – Úgy néz ki, hogy nagy vihart kapunk. – Köszönöm, drágám – mondta Mrs. Houghton olyan gráciával, mint egy királynő, aki hűséges alattvalóihoz beszél. Enidet csak azért nem bántotta a dolog, mert az idős hölgy újabban szinte mindig és mindenkinek ezt válaszolta. – Talán be kéne mennie – javasolta Enid. Fensőséges modora ellenére kedvelte

Mrs. Houghtont, akivel már több mint hatvan éve voltak szomszédok. – Köszönöm, drágám – mondta ismét Mrs. Houghton, és talán be is megy, ha el nem vonta volna a figyelmét egy galambraj, amely hirtelen felröppent a Washington Square Parkból. A következő másodpercben elsötétült az ég, és sörétszem nagyságú esőcseppek zúdultak az Ötödik sugárútra. Enid besietett, szem elől vesztve Mrs. Houghtont, aki reszketeg, öreg lábain próbált menekülni az eső elől. Egy újabb erős szélroham leszakított a köteléről egy árnyékolót, és lesodorta a lábáról az elegáns hölgyet. Louise Houghton térdre esett, és nem volt ereje felállni; a csípőjére huppanva beütötte törékeny csontját, és többé mozdulni sem tudott. Hosszú perceken át feküdt az esőben, amíg a négy szobalány egyike, aki hiába kereste asszonyát a hatalmas, 650 négyzetméteres lakásban, ki nem merészkedett a teraszra és rá nem talált a napellenző alatt. Közben odalent az utcán két bérautó gördült végig kis konvojként az Ötödik sugárúton. Az 1. szám elé érve a sofőrök kiszálltak, és behúzva a nyakukat az eső elől, parancsokat és szitkokat szórva elkezdték kirakodni a poggyászt. Elsőnek egy régimódi Louis Vuitton utazóláda került elő, amelyet csak két ember bírt felemelni. Roberto, a főportás kisietett, megállt a bejárathoz vezető ponyvatető alatt, aztán erősítést kért, mielőtt mutatni kezdte az utat befelé az embereknek. Az alagsorból felbukkant egy kapuőr, nagy, rézrudas poggyászkocsit tolva maga előtt. A sofőrök fújtatva ráemelték az utazóládát a kocsira, majd egyenként feltornyozták az egymáshoz illő bőröndöket és útitáskákat a tetejére. Lejjebb az utcán egy heves szélroham kifordította egy üzletember esernyőjét, és kitépte a kezéből. Boszorkányseprűként pattogott a kövezeten, és egy fényes, fekete városi terepjáró kerekén állapodott meg, amely éppen lefékezett a ház bejárata előtt. Felismerve az utast a hátsó ülésen Roberto úgy döntött, hogy vállalja az esőt. Zöld-fehér golfernyőt ragadva, amelyet úgy forgatott, akár egy kardot, kilépett a ponyvatető alól. A kocsihoz érve rutinosan a szélnek döntötte az ernyőt, hogy megvédje a kiszálló utast. Egy törpetűsarkú, kék és zöld brokát cipellő jelent meg elsőnek, amelyet a szűk fehér farmerba bújtatott, híresen hosszú láb követett. Aztán egy kéz egy művész karcsú, elegáns ujjaival; a középső ujjon nagy akvamaringyűrű. Végül maga Schiffer Diamond szállt ki a kocsiból. Semmit sem változott, gondolta Roberto, megfogva a kezét, hogy kisegítse. – Üdv, Roberto – vetette oda a nő olyan lazán, mintha csak két hétig lett volna távol, nem pedig húsz évet. – Rohadt egy idő, nemde? Ha érdekli a folytatás, vásárolja meg a teljes e-könyvet a www.dibook.hu oldalon. Kiadónk összes könyve a www.gabo.hu oldalon nézhető meg.