A könyv az Innovariant Nyomdaipari Kft. nyomdájában készült. Általános előkészítési asszisztencia: Faba-Média Kft

A mű eredeti címe: Zuus voor één nacht Első kiadás: De Vier Windstreken, Rijswijk (2009) Szöveg © 2009 Christien Boomsma Borítóképek © Shutterstock Images Borító © Palotás Attila Ez a mű a képzelet szüleménye. Bármely név, szereplő, helyszín vagy esemény a szerző képzeletének terméke, vagy ha valós, az a véletlen műve. Christien Boomsma fenntartja magának a jogot, hogy őt a szerzői jogi törvény értelmében a mű szerzőjének elismerjék. Copyright, Designs and Patents Act (1988) Minden jog fenntartva. A mű bármely része vagy egésze nem másolható, sokszorosítható, illetve adatfeldolgozó rendszerben nem tárolható semmilyen formában és módon a jogtulajdonosok és a kiadó írásos engedélye nélkül. ISBN 978-963-88811-9-9 Fordította: Tálasi Zsófia Hungarian Copyright © 2010 PONGRÁC KIADÓ Szerkesztette: Szabó Márta és Cséplő Noémi Tördelési asszisztencia: Dömötör Mihály (Innovariant) Ellenőrzés: Palotás Attila Magyar nyelven kiadja a PEOPLE TEAM Millennium Kft. Pongrác Kiadója (2010) A PONGRÁC KIADÓ a PEOPLE TEAM Millennium Kft. imprintje Felelős kiadó: Palotás Zsuzsanna

www.pongrac.hu A könyv az Innovariant Nyomdaipari Kft. nyomdájában készült. Általános előkészítési asszisztencia: Faba-Média Kft.

Christien Boomsma

1. A parti Az

ágyon heverő top rózsaszínűbb volt a kelleténél. A hossza meg rövidebb, az embernek fázott benne a dereka. Az ujja hosszabb és feszesebb, a szívflitterek a nyakrész körül pedig egyszerűen… flitteresebbek. Rémes volt. Robin nyelt egyet. Szerencsétlenül toporgott, hol az egyik, hol a másik lábára állt, és az ágyra kikészített ruhadarabokra meredt. A rózsaszín szívecskés top mellett egy szuper rövid farmerszoknya volt, rajta még több rózsaszín szívecske. A földön egy pár fényes műbőr csizma. Robint a hányinger kerülgette. – Ó! – suttogta. – Ugye szép? Mögötte az anyja, Chantal mozdult meg. Karját Robin nyaka köré fonta, és magához szorította. – Külön neked! Úgy gondoltam, ha ünnepelünk, akkor az én egyetlen lányom legyen a bál hercegnője. Bájos leszel benne, kicsim. Tényleg. Próbáld csak fel! – Most? Robin legszívesebben elmenekült volna. Talán elbújhatna az ágy alatt. Vagy ha nagyon gyors, kisurranhatna az anyja mellett a folyosóra. Talán ha elájulna… – Igyekezz már! – Chantal hangja hirtelen türelmetlen lett. – De hát tetszik neked! Nem? – De – habozott Robin. 4

– Hát akkor! Robin feladta. Nagyot sóhajtott, és szófogadón lerogyott az ágyra. Anyja előrehajolt, és úgy húzta át a pólót a fején, mintha négyéves lenne, nem pedig tizenegy. Robin utálta ezt. És utálta a rózsaszínt. – Fázni fog a derekam. – Ó, kincsem! Ne nyafogj! Szebb nem is lehetne! Az anyja kicsit meglegyintette a kezével. Körmeit lila flitterek tarkították. – Mindenki csodálatosnak fog tartani, meglátod. Mindenki, gondolta Robin, kivéve saját magamat. Nem mintha ez számított volna valamit. Chantal most is a maga feje után ment, ahogy egész életében. Egyszer kitalálta, hogy klassz lenne, ha lenne babája. Ekkor született Robin. Aztán úgy döntött, hogy jobb neki férj nélkül. Ekkor ment el Robin apja. Az utóbbi időben festett. Robin nem hitte, hogy ez sokáig fog tartani. Lent éles hangon megszólalt a csengő. Chantal megdermedt, és halkan felkiáltott. – Máris?! Felpattant, és sietve kiment a szobából. – Ugye igyekszel, kicsim? Biztos vagyok benne, hogy mindenki látni akar! Robin kedvetlenül bólintott, majd hanyatt vágta magát az ágyon. A nyári napforduló alkalmából rendeztek partit. Chantal szerette a menő összejöveteleket, amelyekre sok olyan ember jött el, aki azt hitte magáról, hogy valaki. Ő akart mind közül a legmenőbb lenni, ezért a születésnapját mindig a nyári napforduló éjszakáján tartotta. – Ez bűvös éjszaka, Robin – mondogatta ilyenkor. – Olyan éjszaka, amikor bármi megtörténhet. Robint mindez nem izgatta, neki teljesen mindegy volt. Míg Chantal vendégről vendégre röpködött, és a többiek viccein nevetett, addig ő legszívesebben bebújt az egyik sarokba egy könyvvel. Csak az volt a baj, hogy az anyja tündökölni akart egyetlen lányával. Chantal rémes ruhákat erőszakolt rá, és évente legalább egyszer színpadra lökte, hogy Britney Spearst utánozza egy playback show-n. Voltak ilyen dolgai, mint Britney Spears és a rózsaszínű topok. 5

Lentről az érkező vendégek duruzsolása hallatszott. A kertre nyíló ajtókat kitárták. Robin gyertyaszagot érzett a kertből, és a grillezőt is begyújtották. Izgatott, halk sikkantások, meg a cuppanós puszik hangja. Robinnak nem kellett lemennie ahhoz, hogy érezze a parfümjüket. Megborzongott. Chantal barátnői csak akkor voltak elégedettek, ha a saját illatukat érezhették. Hogy Robin ettől köhögőrohamot kapott, észre sem vették. A lány felült, és megszagolta a loncágat, melyet napközben szedett a kertben. Üde és mégis édes. Az ág még mindig oda volt csíptetve a tükör mögé, jóllehet már kissé elhervadt. Robin megérintette az orrával, és az édes illat szétáradt az egész szobában. Ettől jobban érezte magát. Mosolygott. Csodálatos ez a lonc. Az ágyra kikészített szoknyára és a fénylő csizmára nézett, majd felsóhajtott. – Hát akkor rajta – motyogta. – Jöjjön, aminek jönnie kell. Nagybácsik meg nagynénik voltak odalent. Nem igaziak persze, mert Chantal – csakúgy, mint Robin – egyedüli gyerek volt. Azonban Chantal minden barátja, aki háromnál többször átlépte a házuk küszöbét, egyfajta tiszteletbeli családtaggá lépett elő. Robin úgy vélte, hogy anyja, még ha nem is vallaná be, talán szeretett volna egy fivért vagy nővért magának. Esmee néni egy konyhaszéken ült; széles csípője kétoldalt szinte lefolyt. Azt mondta, nem tehet róla, egy pohár víztől is hízik. De amikor Robint meglátta, felnevetett, és teletömte a száját csokoládétortával. Robin visszanevetett rá. Esmee néni klassz volt: fütyült a csontsovány barátnőkre, a zsírleszívásra és a hasfalkorrekcióra. Voltak szomszédok is, mint például Simon, aki mindig André Hazest hallgatott a nyitott ablaknál. Hangosan. Meg a falfehér bőrű és szomorú tekintetű Annelie de Jager, aki nem vette észre, hogy Simon titokban szerelmes belé. Chantal festőtanára, Everhard is ott volt, dülöngélt a sörösüvegével. A parti alig kezdődött el, ő máris bizonytalanul állt a lábán. Chantalnak mégsem ők számítottak, neki a többi vendég volt igazán fontos. Chantal a monde-nak hívta őket. Az üzletember, aki 6

medencés villát építtetett az utca végén, ahol fél évvel ezelőtt még fák álltak. Vagy a helyi tévé bemondónője. Még egy krimiírónő is eljött. Bort iszogattak, kaviáros falatkákat ettek és visítva nevetgéltek. Robin sajnálta a halakat. – Ne nyafogj, Robin! – kiáltotta Chantal, ha a lány szóvá tette a dolgot. – Jó benyomást kelt, és ez a fontos. Robin ilyenkor bólintott, mire Chantal átölelte, és megkérdezte: – Még egy falatkát? Így zajlottak Chantal partijai. Robin a lépcsőről benézett a nappaliba. – Gyerünk, kislány! – biztatta önmagát. Le kellett mennie. Különben Chantal csalódott lenne, ő meg hetekig hallgathatná, hogy „semmit sem teszel meg értem” vagy hogy „a gyerekek csakis magukra gondolnak”. És ilyenkor az anyja kissé felemelte a hangját. Robin lába mégsem akart engedelmeskedni. A sarkán egy hólyagot érzett. Már most. Rohadt csizma. Ekkor egy lila folt mozdult meg a nyitott kertajtónál. – Kincsem! Chantal rikító színű sálat viselt a hajában, mely az előbb még nem volt rajta, és vidáman integetett a lányának. – Kicsim! Végre! Itt vagy hát! Valaki halkabbra vette a zenét. Elcsitult a duruzsolás. A szobában mindenki Robinra meredt. Chantal a lépcső aljánál állt, és felfelé nézett. – Gyere hát! – kiáltotta. – Gyere, kicsim! Robin nyelt egyet, mély lélegzetet vett, és lement a lépcsőn. Chantal széttárta a karját, és megölelte. – Hát nem gyönyörű? – kiáltotta. Megragadta Robin vállát, és körbeforgatta a lányt. Robin el akart bújni, de az anyja visszatartotta. A kislány grimaszt vágott, és maradt. – Bájos, Chantal – mondta Esmee néni. – Imádnivaló. Annyira… trendi! – vélte a bemondónő. 7

– Büszke lehetsz rá! Meseszép! – áradozott néhány asszony, akiket Robin eddig még nem látott. Chantal úgy ragyogott, hogy Robin azt hitte, leesik anyja arcáról a smink. – És ráadásul még okos is – tette hozzá Chantal. – Osztályelső. Szerintem rendkívül intelligens. Mit akarhat még az ember… – Igazán szerencsés vagy, Chantal. És nem egy, hanem két ilyen gyerek. Ezt megint Esmee néni mondta. Chantalnak tetszett a bók, elégedetten mosolygott. – Hát, igen… Robin azonban odafordult az anyjához. – Két? – kérdezte. – Hogyhogy két? Chantal nem hallotta a lányát. Senki sem hallotta. – Hát igen – mondta Chantal. – Kész főnyeremény mindkettő. Saartje valamivel csendesebb, mint Robin. De nem feledkezhetünk meg róla semmiképpen sem. És olyan segítőkész! Ez egészen különleges, tudjátok. A gyerekek manapság ezt már nem tanulják meg. Robin kiszabadította magát az anyja fogásából. Furcsa érzés támadt a gyomra tájékán. Nem volt kellemes. – Ki az a Saartje? – kérdezte. Chantal kicsit ferdén tartotta a fejét. Hangja kissé lehalkult, mintha titkot mondana. – Biztos vagyok abban, hogy sokat hallunk még róla. Úgy értem: később. Tehetséges ám az én Saartjém. Körülötte hevesen bólogattak. Esmee néni kedvesen mosolygott. Ez már sok volt Robinnak. Megragadta Chantal karját és megrántotta. – Anyuci! – kiáltotta. Ilyet máskor sohasem csinált. Chantal sok minden volt, csak „anyuci” nem. Robin most azonban mindent meg akart tenni, hogy az anyja rá figyeljen. – Kiről beszélsz? – Robin! Nyugalom. Chantal lerázta Robin kezét. Kissé hátralépett, és csodálkozva nézett a lányára. – Mi ütött beléd? 8

– Anyuci! Mondd már! – Hát, kislányom, én azt mondom… esetleg segíthetnél a húgodnak a harapnivaló felszolgálásában. Rendben? Ő már jó ideje ezzel foglalatoskodott, amíg te fönt cicomáztad magad. Robin eltátotta a száját. – Micsoda?! – Igen! Na, mi lesz már! – sürgette őt Chantal. – Hopp, hopp. – Azzal a konyha felé mutatott. Robin azonban nem mozdult. Gyakran gondolta, hogy anyjának nincs ki mind a négy kereke. Most már biztos volt benne. – Chantal – suttogta. – Chantal… Nekem egyáltalán nincs is húgom. Síri csend lett a szobában. – Ez nem jó vicc – szólalt meg Chantal. – Szégyelld magad! – mondta Esmee néni. – Ezek a gyerekek! Örülök, hogy nekem nincs – fűzte hozzá a bemondónő. – De… Chantal! – mondta Robin. – Én vagyok az egyetlen lányod. Már tizenegy éve. Nem igaz? Chantal elsápadt. Egy kis ideg megrándult a szájánál. – Robin, a kislányom vagy, és szeretlek téged – válaszolta. – De az ilyen viselkedés nem tetszik. Szégyelld magad! Ezt tényleg nem vártam volna tőled. A furcsa érzés Robin gyomrában erősödött. Hányinger fogta el. – Chantal! – Nem! – fakadt ki az anyja. – Egy szót se többet erről. Csináld, amit mondtam, különben… különben. .. mehetsz a szobádba. Robin körbenézett. Esmee néni homlokán mély ránc volt. Simon, a szomszéd nevetgélt. A lány nyelt egyet. – A fenébe! – suttogta. És még egyszer. – A fenébe. Azzal megfordult, és a vendégek között kisurrant a konyhába. Valaki ismét felhangosította a zenét.

9

Neki nincs húga. Ebben biztos volt Robin. Chantalnak bőven elég volt egy gyerek. – Ha tudtam volna, mibe vágom a fejszém, sohasem vállaltalak volna be – kiáltotta gyakran. Ilyenkor aztán Robin feje búbjára koppintott. – De persze szeretlek ám… ezt ne feledd. Hát, igen. Előfordult, hogy Robin megbetegedett. Volt bárányhimlős. És influenzás. Ilyenkor valakinek vigyáznia kellett rá, és ez rosszul jött ki. Vagy a születésnapján zsúrt akart. Chantalnak ez csak teher volt. – Néhány hét múlva, kincsem. Most nem igazán alkalmas. Megérted, ugye? Azonban még a nyolcadik születésnapját sem ünnepelték meg. Nem, egy gyerek bőven elég volt Chantalnak. Szóval, ki az a Saartje? Robin óvatosan lépkedett a vendégek között. Legtöbbjük semmit sem érzékelt a Chantal és közte lezajlott összetűzésből. Beszélgettek, iszogattak és a mogyorós tálkákban turkáltak. Kint ragyogott az ünnepi díszkivilágítás. Odaégett hús illata szállt be a házba a kertből. A falra erősített hangfalakból Robbie Williams bömbölt. A konyhaajtó nyitva volt, a nagy lámpa az egész helyiséget hűvösen világította be. És ott volt. Ő kellett, hogy legyen. Egy kislány, körülbelül egyidős Robinnal. Olyan szőke volt a haja, hogy szinte fehérnek tűnt. Kis copfba volt fogva. A tálalónál állt, és kolbászt vagdalt kis darabokra. Mellette tál, azon sajtdarabkák meg libamájpástétomos falatkák. Rémes kaja, mert a libáknak pocsék életük volt, mielőtt levágták őket. Robin tudta ezt. Megállt, megköszörülte a torkát. – Szóval, te vagy Saartje? A lány olyan riadtan pillantott fel, mintha darázs csípte volna meg. Most látta Robin, hogy hegyes arca volt. Hegyes, és olyan fehér, mint a haja. De a szeme sötét, és kissé ferdén ülő. Furcsa volt a lány. Mintha egy másik országból jött volna, ugyanakkor mégsem. – Saritha, ha kérhetlek – felelt a lány. – Nem tudom, kinek jutott eszébe, hogy Saartjénak hívjon, az nem az én nevem. Elégedetlenül húzta el a száját. – Ostoba név. 10

– Akkor Saritha – mondta Robin vállat vonva. – Bánom is én. Közelebb lépett a lányhoz. A konyhapadló egy kicsit beleremegett. – Ki vagy? És mit keresel itt? A másik lány nem válaszolt. Helyette mély ránc jelent meg a homlokán. – Nos? – kérdezte Robin. – Meg tudnád magyarázni, miért mondja Chantal hirtelen, hogy a húgom vagy? Hm? Gyerünk! Saritha homlokán mélyebb lett a ránc. – Tehát… azt mondja? Egy pillanatig a fejét rázta, mintha egy idegesítő legyet akarna elhessegetni. Majd hátrahúzta a vállát, és egyenesen Robinra nézett. Mint kis tüzes széndarabok, úgy csillogott a szeme. – Akkor hát megmondom – szólalt meg, most keményen. – Azért, mert a húgod vagyok. Mindig csak azok az ostoba vicceid. Robin mindenre számított, csak erre nem. Gyakran álmodozott egy húgról vagy egy öcsről. Más gyerekeknek volt is. A nővérek együtt játszottak és panaszkodtak egymásnak a szüleikre. Az egész családdal elmentek az Eftelingbe, és együtt jártak be az iskolába. Piszkálták, de nem bántották egymást. Neki azonban senkije sem volt. Soha. Szóval, most ki a bolond? Ő? Vagy mindenki más? Izgatottan söpörte félre frufruját a szeméből. – Ó, igen? Mikor van Chantal születésnapja? Aztán ki az apád? És mikor van az én szülinapom? Hogy hívták a hörcsögömet, amelyik nemrég meghalt? A kérdések, amelyekre egy valódi húg tudná a válaszokat, akadozva törtek elő belőle. – Mi a kedvenc plüssállatom? És hová megyünk nyaralni minden évben? Saritha azonban nem töprengett a válaszon. – Ne bolondozz! Csak nem képzeled, hogy még válaszolok is? Ne viccelj már! – Én nem viccelek! – Robin most már szinte kiabált. – Amikor ma reggel felébredtem, egyedüli gyerek voltam! Tehát vagy Chantal hirtelen örökbe fogadott egy gyereket, vagy ez egy ostoba tréfa, amit rögtön abba kell hagynotok. 11

Könnyeivel küszködött, valamint szabályosan toporzékolt a dühtől. – Hagyd abba! – Te hagyd abba! – kiabálta vissza Saritha. – Befejeztétek?! Robin egyszerre hátrafordult. Saritha kiejtett egy darab kolbászt a kezéből. A macska rögtön ott termett. Chantal állt az ajtóban, lobogó lilában. – Még mindig nem álltál le, Robin? – kérdezte éles hangon. – Nagyon nem tetszik, hogy így viselkedsz. És az főleg nem, hogy az én partimon. Azt hiszem, jobb, ha felmész a szobádba, és gondolkozol egy kicsit. – De…! – Robin majd megfulladt a méregtől. – Egy szót se többet! – kiáltott az anyja. Kicsit megbicsaklott a hangja, egyik kezét pedig a homlokához nyomta. – Hogy teheted? A nappaliban valaki lehalkította a zenét. Már megint. Robin látta, ahogyan a vendégek feléjük fordulnak, nehogy lemaradjanak valamiről. A villatulajdonos mérgesen nézett rá. A bemondónő elmosolyodott, mintha élvezné a veszekedést. Chantal mélyet sóhajtott, és odament Sarithához. Megsimogatta a kislány fehér haját. – Ne is törődj vele, Saartje – mondta most már halkabban. Robin azt hitte, elhányja magát, amikor Saartje a fejét Chantal keblére hajtotta, és a szeme sarkából egy pillanatra feléje sandított. Tökéletes anya és lánya jelenet. Attól eltekintve, hogy még sohasem látott olyan anyát és lányt, akik kevésbé hasonlítottak volna egymásra. Chantal vörös haja Saritha fehér haja mellett. Sötét, ferdén ülő szemek a kerek kék mellett. Ennek semmi értelme sem volt. – Na, Robin – szólalt meg Saritha mézes-mázosan. – Nem csinálnád azt, amit anyuci mond? Anyuci! Robin az ajkába harapott, sarkon fordult, és kiviharzott a konyhából, majd fel a lépcsőn, a szobájába. Csak amikor levetette magát az ágyra, jött rá, hogy Saritha addig nem szólította őt a nevén, amíg Chantaltól nem hallotta. Dühösen ráncigálni kezdte rózsaszínű csizmája cipzárját. 12

– Nekem nincs húgom – jelentette ki a leghatározottabban. A szobájában csend volt. Lent zsivaj, zene, nevetés, beszélgetés. Ettől még mélyebbnek érezte a csendet. Mintha egy elvarázsolt szigeten lenne, messze a való világtól. Robin bosszúsan letörölte könnyeit. Lehúzhatják magukat a vécén. Mindenki. Esmee néni, Chantal, a bolond Simon. Mind egyformán hibbant. És persze az a Saritha. Vagy Saartje. Hugica. Hasra fordult, és kotorászni kezdett az ágya alatt. Vastag porcicák kerültek elő, Robin nagyot tüsszentett. Chantal sosem takarított. Ez a bejárónő dolga volt, de őt egy hete elküldték. Hogy miért, Robin nem tudta. Talán elfelejtette meglocsolni a virágokat. Talán olyan színűre festette a haját, ami Chantalnak nem tetszett. Bármi lehetséges volt. Egy könyvtári könyv is lapult ott, amelyet már hónapok óta nem talált. A könyvtárosnő nem volt elragadtatva ettől. Mármint attól, hogy nem találta. Előkotort egy mcdonald'sos plüssfigurát is meg egy papír nélküli rajztömböt. Csak ezután találta meg, amit keresett: egy vastag, vörös fényképalbumot. Vannak anyák, akik különleges könyveket készítenek a gyerekeiknek. Fényképekkel és beragasztásokkal mindenről, ami velük történt. A jövőre gondolva. Chantal az ilyesmihez persze túlságosan elfoglalt volt. Ezért Robin maga készített ilyet. A nagymama adott neki csecsemőkori fényképeket, mert Chantal elvesztette őket. Meg odaadta a régi születési értesítőjét. Robin gyerekrajzokat és ragasztásokat halászott elő a sufniból, egy jó adag használt papír közül. Olykor maga készített fényképeket, és beragasztotta azokat. Fényképeket a nagymamájáról és Chantalról. Az apjáról, de róla nem volt sok kép, mert ő alig törődött velük. Valamint a barátjáról, Luukről. Egyik fényképen sem volt rajta Saritha. Robin lassan továbblapozott. Nincs húga. Tényleg nincs. Letette a könyvet, és mozdulatlanul ült tovább. Kicsit csalódott volt. Titokban abban reménykedett, hogy vele nem stimmel valami. Talán elesett anélkül, hogy tudta volna, és átmeneti emlékezetkiesése 13

lett. Ilyesmi előfordul. És ha ő, Robin most egy kis időre össze volt zavarodva, nos, akkor az előbbi veszekedés Sarithával igazi testvérveszekedés volt. Vagy talán megbetegedett, és egyszerűen ez volt az egyik első jel. De nem erről volt szó. Nincs fénykép. Nincs húg. Üresnek érezte magát. Mélyet sóhajtott, majd felállt, és zokniban kiment a folyosóra. Robin szobája mellett Chantalé volt. Az ajtó résnyire nyitva. Robin besurrant és körülnézett. Az ágy vetetlen, a ruhásszekrény nyitva, előtte a földön egy rakás színes blúz és nadrág. Chantal nehezen választott ruhát. Semmi más nem volt itt. Belökte a kis vendégszoba ajtaját. Ez a szoba, a vendégágyat és egy használaton kívüli számítógépet leszámítva üres szokott lenni. Most meg… Egy pillanatra dermedten megállt. A vendégágy nagy, virágos ágyterítővel volt letakarva, melyet korábban sosem látott. A párnán rózsaszínű plüssdinoszaurusz hevert fejjel lefelé. A falon – úgy bizony – egy Britney Spears-poszter. Az ágy fölötti kis polcon három bekeretezett fénykép: Chantal napszemüvegben a kertben, Robin a macskával az ölében, a harmadikon meg Saritha nevetett teli szájjal a kamerába. Nem látszott, hol készült a fénykép. Robint egyszerre öntötte el a forróság és rázta ki a hideg. Ekkor kinyílt mögötte az ajtó, és Saritha hangját hallotta. – Na, már a szobám sem szent neked?! Mit képzelsz te tulajdonképpen?

14

2. Nincs varázslat – Britney Spears lóg az ágyad fölött – mondta Robin. Lassan hátrafordult, és a sápadt lányra nézett. Maga sem tudta, miért mondta ezt. Semmi jobb nem jutott eszébe, mint hogy arról az ostoba poszterről nyavalyogjon? És mégis… Hogy került oda az az izé? Chantal sose tenné ki. A tapéta ugyebár, az bizony tönkrement a ragasztószalag miatt. Robin tiszta szívből utálta Britneyt. És Saritha… hát, ő nem is létezett, nem igaz? Saritha pimaszul nézett vissza. Fejét ferdén tartotta, szemét résnyire összehúzta. – Ó? Talán valami törvény tiltja? – Az az izé nem oda való – erősködött Robin. – Ahogy te sem. Te nem vagy idevaló. Hangja kicsit remegett. A keze is. Ostobaság! Saritha nagyot sóhajtott, és megrázta a fejét. – Fulladj meg, Robin! – Vékony és kissé dacos hangja most már szinte sértődöttnek tűnt. – Ugyan már! Jól szórakoztunk. Rendben, veszekedtünk olykor, de… tényleg nem értem, mi ütött beléd. – Tényleg nem? – utánozta Robin a lányt mesterkélt hangon. – Tényleg nem! Saritha kissé hátrált, kilépett a folyosóra. – Nem vagy a húgom – mondta Robin még egyszer. – Te is tudod. Én is tudom. Hogy lehet, hogy Chantal nem tudja, és Esmee néni meg Simon sem, és… na, igen, odalent senki, ezt nem értem. De te nem létezel. És még ha fényképeket varázsolsz is a vendégszobánkba, meg egy Britney Spears-posztert a falra, én akkor sem dőlök be neki. Egyáltalán nem. 15

– Úristen, Robin – válaszolta Saritha. – Ma tényleg nem vagy komplett! Ostoba liba! Ezt hangosan és indulatosan mondta. De valahogy most már nem hangzott annyira meggyőzőnek. Ujjaival a nadrágja szélét húzogatta. Robin látta, hogy a körmét is rágta. A körme vége mindegyik ujján beszakadt. Robin előrebökte az állát. – Tehát én nem vagyok komplett? – kérdezte. – Akkor hadd mondjak neked valamit: te nem vagy komplett, hugica! Szinte kiköpte a szót. Mint valami szitokszót vagy varázsigét. Mindenesetre, mint valami olyat, ami véget vet ennek az egésznek, és Robin ismét Chantal egyetlen lánya lesz. Saritha még egy lépést hátrált, és ijedten hátranézett a válla fölött. Lentről a parti hangjai hallatszottak. Harsogó nevetés. Csörömpölő poharak. Egy másik világ. Ekkor megreccsent a lépcső. Léptek közeledtek, mire Saritha megdermedt. Hol Robinra, hol hátrafelé nézett. Láthatóan nyelt egyet. – Anyuci? Robin kinyújtotta a nyakát, hogy Saritha mellett kiláthasson. Chantal volt az? Vajon lehiggadt már? Akkor talán most elmagyarázza, mi folyik itt? – Chantal? A lépcső tetején azonban nem Robin anyjának élénkvörös hajkötege bukkant fel. Egy sovány öregasszony jelent meg, és nehézkesen fordult be a folyosóra. Ősz haja volt, mely idős kora ellenére össze-vissza göndörödött. Lihegett az erőlködéstől, de arcát mosoly ráncolta. – Nem Chantal. Csónakos nagyi – jegyezte meg halkan Robin. Természetesen nem ez volt az igazi neve. Csónakos nagyit voltaképpen Van Toornak hívták, csakúgy, mint Chantalt. A Van Toor azonban előkelően hangzott, a nagyi pedig egyáltalán nem volt előkelő. Korábban nagypapával teherhajón utazgattak. Amikor a nagypapa meghalt, nem volt hajlandó rendes házba költözni. Vett magának egy kiszuperált hajót, és fittyet hányt Chantal 16

könyörgéseire, hogy ezentúl éljen úgy, mint minden rendes ember. Robin szerint viccesen élt. Chantal szerint nem. – Nagyi! – Robin egyetlen mozdulattal félrelökte Sarithát, és a folyosón termett. Az öregasszonyhoz szaladt, és megölelte őt. Csónakos nagyi furcsán nevetgélt. – Nahát, kislányom. Micsoda szeretet! Mi van veled? Chantal már mondta, hogy egy kicsit… – Jó napot! Most már Saritha is ott állt. Robin szerint túl közel. Dühösen a betolakodóra nézett, aztán ismét Csónakos nagyira. Az ő nagyijára. Saritha és az öregasszony közé állt, és megrántotta a hosszú sovány kart. – Nagyi, tetszik tudni, ki ő? – Tessék? – Az öregasszony csodálkozva húzta fel a szemöldökét. Majd jól szemügyre vette Sarithát, aki fogkrémreklám-mosolyt varázsolt az arcára. – Hát, persze, kicsim. Miért kérdezed? Ő… Elhallgatott, mély ránc jelent meg a homlokán. – Nagyi! Tessék gondolkodni! – erősködött Robin. – Ugye, nem tetszik tudni?! Csónakos nagyi úgy csóválta a fejét, mintha emlékezni próbálna valamire. Robin megfogta a kezét. A nagyinak száraz és meleg volt a bőre. Robin megcsípte. – Nagyi? Az öregasszony hallgatott. Saritha sápadt homlokán kis verejtékcseppek jelentek meg. Egyik lábáról a másikra állt. Aztán ajkai hangtalanul mozogni kezdtek. Fekete szeme izzó széndarabként világított az öregasszonyra. Csónakos nagyi ekkor felsóhajtott. – Micsoda furcsa kérdés, kicsim! – suttogta lassan. – Hiszen ő a húgod, nem igaz? Saritha ajkai már nem mozogtak. Robin úgy érezte magát, mint egy feszesre fújt léggömb, mely lassan leereszt. Könnyeivel küszködött, a keze ökölbe szorult. – Igen, nagyi. Ő a kishúgom – mondta. Saritha arcára diadalittas mosoly ült ki. – Ugye nemsokára lejöttök? – kérdezte nagyi. – Remek a hangulat. 17

Megfordult, és ismét a lépcsőhöz ment. Törékeny kis öregasszony, gondolta Robin. Besétált annak a kis boszorkának a hálójába. És mégis…, miközben végignézte, hogyan csoszog le a lépcsőn Csónakos nagyi, Robin a fejét csóválta. Volt valami… valami, amit nem tudott hova tenni. Saritha felemelte a kezét. – Csak ne tessék aggódni, nagyi. Mindjárt megyünk. Robin behunyta a szemét. Na, persze! Saritha ingujjával letörölte a homlokáról az izzadságot. – Jesszus. Egy pillanatig már azt hittem, szaladgál még egy olyan hitetlen, mint te. Na de tessék. Sóhajtott, és merev léptekkel visszament a folyosóra, kinyitott egy ajtót, majd botorkálva a játéktároló szekrénynél kötött ki, ahonnan kiesett egy nehezen kirakható puzzle doboza. Sokkal több játék volt a szekrényben, mint amennyi belefért volna, és Chantal rendszeresen azzal fenyegetőzött, hogy mindet kidobálja a szürke konténerbe. – A fenébe! – szisszent fel Saritha. – A fenébe ezzel a kacattal! A kirakós doboz teteje lecsúszott, és mind a kilencszázkilencvenkilenc darab szétszóródott a földön. Az ezrediket két hónapja vesztette el Robin. – A fenébe! – motyogta Saritha még egyszer. – Sietve visszacsukta az ajtót. – Hol… hol a fürdőszoba? Robin tehetett volna valami csípős megjegyzést. Valami olyat, hogy „Ha a húgom vagy, akkor csak tudod, nem?”, de a Csónakos nagyival történtek után felesleges volt. Saritha ledobhatta végre az álarcát. – Jobbra a második ajtó – mondta Robin. Saritha bólintott, majd eltűnt. Robin hallotta, ahogyan hideg vizet fröcsköl az arcára. Szortyogó-szipogó hang hallatszott. Robin lassan elindult a különös lány után. Bizonytalannak érezte a lábát, mintha kilométereket rohant volna. Zsongott a feje. A fürdőszobaajtónál megállt. Saritha Chantal egyik törülközőjébe temette az arcát. Az anyja parfümjének illata felhőben szállt fel.

18

– Elmondod végre, mi folyik itt? – kérdezte Robin kis idő múlva. – És most aztán ne gyere ostoba kifogásokkal, azokat már ismerem. Ki vagy? Mi vagy? Saritha még mindig az arcát törölte. Nedves fehér hajtincsek lógtak ki a törölköző alól. – Boszorkány vagy? – faggatta Robin, és eszében nem volt tágítani. Nem mintha hitt volna a boszorkányokban. Persze hogy nem. Józan lány volt, az ágy alatt rejtőző szörnyek vagy a pincében megbúvó vámpírok sosem izgatták. A föld felmelegedése és a tigrisek kihalása annál inkább. De vajon mivel lehetne megmagyarázni azt, amit az imént látott? – Olyasmi. A válasz tompán hallatszott a törülközőből, mert Saritha még mindig elrejtette az arcát. Robin felsóhajtott. – Akkor hogy… Hogyan tudod mindenkivel a bolondját járatni? Hogy hihetik azt, hogy te az én… Saritha felkapta a fejét. Mérgesen a ruháskosárra hajította a törülközőt, ahonnan az a földre esett. A vécékefetartó felborult. Kis víztócsa jelent meg a padlón. – Pszt! Hallgass már! – szisszent fel indulatosan. – Különben még mindent elrontasz, és akkor… – Igen? – Robin szándékosan úgy mondta ezt, hogy a lehető legközömbösebbnek tűnjön a hangja. – Nos… Nem szabad. Veszélyes. – Bizonyára nekem lesz belőle bajom. – Nem… Igen… Ó, a fenébe is! Saritha Robin válla fölött idegesen kinézett a folyosóra. A Witte de Withstraat-i ház emeletén azonban továbbra is csönd volt. Senki sem hallotta őket, lent meg még mindig tartott a parti. Saritha felemelte a kezét, és elsimította a nedves tincseket az arcából. – Ide figyelj, elárulom az igazat, ha megígéred, hogy nem fogsz állandóan ilyesmiket mondogatni. Rendben? Mert ha egyfolytában… ilyesmiket mondasz, nos, akkor gyengíted a varázslatot. Érted? – Megrázta fehér tincses fejét. – Nem, persze, hogy nem érted. De 19

akkor is így van. Ha továbbra is kételkedsz, akkor a varázslat nemsokára megrepedezik, és minél több a repedés, annál több a veszély, és akkor… Saritha hirtelen elhallgatott, ferdén tartotta a fejét. Úgy tűnt, mintha hallgatózna, Robin azonban nem hallott semmit. Karján felállt a szőr, mintha vihar közelegne. Aztán Saritha kifújta a levegőt. – Semmit sem értesz – mondta, és dühösen nézett Robinra, mintha az egész az ő hibája lenne. Robin azonban nem hagyta kizökkenteni magát. – Nem. Én tényleg semmit sem értek – ismerte el. – Magyarázd el nekem. Robin szobájának ferde plafonja alatt Saritha lehuppant a plüsspuffra. Robin puffjára. Az apja hozta évekkel ezelőtt, amikor még gyakrabban meglátogatta őket. Mostanra azonban már új felesége és új lánya lett. A régire már nem volt szüksége. Saritha egy cseppet sem törődött a tulajdonjogokkal. Kényelmesen elhelyezkedett. – Van itt valami innivaló? Szomjan halok. Robin azt akarta mondani, hogy nincs hűtőszekrény a szobájában. Vagy hogy a betolakodó maga is hozhat magának valamit. De ekkor észrevette, hogy Saritha keze kicsit remeg. Tekintete nyugtalanul járt ide-oda. És egyszerre megértette. Saritha játszhatta a nagyot, de ennél többről volt itt szó. Félt! – Nesze! Áthajolt az ágyán, aminek a végében egy félig üres kólásüveg hevert. Odadobta Sarithának, aki elkapta, lecsavarta a kupakját, és rögtön beleivott. Elfintorodott. – Fúj! Nincs benne szénsav. Nincs valami jobb? Robin csak megrázta a fejét, és mereven nézett a „húgára, aki nem volt a húga”. – Hagyd abba a hisztit, és mondd meg az igazat! Továbbra is csönd volt. Saritha leejtette a földre a kólásüveget, és kezével megdörzsölte a homlokát.

20

Robin érezte, hogy megint dühbe jön. Tele volt a hócipője ezzel a lánnyal. Elege volt a kifogásokból. De mintha ezt érezte volna Saritha is. Mélyet lélegzett, aztán így szólt: – Nos, én tulajdonképpen királylány vagyok. – Micsoda?! – Robin majd fölrobbant. Hirtelen felegyenesedett az ágyán. – Megőrültél? Minek nézel te engem?! Saritha kissé összegörnyedt. – Hát… pedig így van. Legalábbis valami olyasféle. – Boszorkányféleség. Királylányféleség… Robinnak kezdett nagyon elege lenni. Valami csúnyát akart mondani, Saritha azonban előrehajolt. Kezével megérintette Robin lábát. Hirtelen hadarni kezdett: – Egy ősrégi családból származom. És nagyon régen megátkozták az egyik ük-ük-ük-üknagyanyámat és az ő összes lánygyermekét, lányunokáját és lányükunokáját. Örökre. Szóval, ez az átok sújt engem is. Akár hiszed, akár nem, így igaz. Elhallgatott, majd ismét kényelembe helyezte magát a puffon. Egyszerre megint az az éles nyelvű lány lett, akinek először látszott. Laza és közömbös. – Mintha jókedvemben lennék itt! – csattant fel. – Nagyon sajnállak – válaszolta Robin szárazon. Természetesen nevetséges mese volt ez az egész. Nem volt semmi értelme. Alaposan szemügyre vette Sarithát, aki elfordította a fejét. Egyik ujja a szájában volt, a körmét rágta. – Mit csinálsz itt? – kérdezte Robin. – Egyszerűen minden félresikerült – mondta Saritha. – Soha nem akartuk, hogy bárki is észrevegye. Mint te, ezt. Nem értem, hol ronthattuk el. – Persze, nekem is hinnem kellene benned – bólintott Robin. – Éppen úgy, ahogyan a többiek. Saritha bólintott. – Így van! A nénikéim nem igazi nagynénik, de ők viselik valamelyest a gondomat, ők intéznek mindent. Évenként csupán két éjszakáról van szó, a nyári és a téli napfordulón. Ilyenkor felszakad a világok között húzódó fátyol, és csak ilyenkor veszélyes igazán az 21

átok. Utána meg… Másnap aztán megint minden olyan, mint volt. Senki sem szenved tőle. Robin kifújta a levegőt. Észre sem vette, hogy visszatartotta. Saritha összevissza járatta tekintetét a szobában. A fekete bukóablaktól, melynek üvegén mindkettejük tükörképe látszott, az ajtóig, mely félig nyitva állt. Lent bömbölt a zene. It's a kind of magic. Bárgyú szám. – És az az átok – kérdezte Robin kis idő elteltével –, mivel jár? Saritha közömbösen megvonta a vállát. – Veszélyes – mondta röviden. – Pofonegyszerű. Ha a világok között húzódó fátyol felszakad, akkor eljön… akkor eljön Ő. Megkeres engem, minket. És a nénikéim ezért bújtatnak el engem. Érted már? Ennek a családnak az energiája elrejti az enyémet, és így nem tud megtalálni. De te mindent elrontasz azzal, hogy mindenkiben kételyt ébresztesz, és akkor gyengül a varázslat, és átszivárog rajta a valódi énem, és akkor… – Megrázta a fejét. – Robin, tegyél egyszerűen úgy, mintha a húgod lennék. Még Saartjénak is hívhatsz. Nem nyafogok többet emiatt. Rendben? Csak egy kis ideig. Holnap reggel már itt sem leszek. Robin sóhajtott. Teljesen eszement volt ez az egész. Ilyesmi nem létezik, és nincs is semmi értelme. És mégis… Mégis azon kapta magát, hogy hisz Sarithának. Mert a lány rágta a körmét, mert úgy nézett hátra a válla fölött, mintha valaki üldözné, mert úgy viselkedett, mint egy kellemetlenkedő némber, mert… Robin a Chantal partijáról felszűrődő hangokra figyelt. Valaki rikácsoló nevetésére, aki borzasztóan viccesnek találta magát, és az üvegtörésre. És ekkor megint megpillantotta önmaga és Saritha tükörképét a bukóablak üvegén. Szőke hajú kislány és sötét hajú kislány együtt az ágyon. – Kérlek… – nézett rá esdeklőn Saritha. Robin beletörődve megvonta a vállát. – Mindig is szerettem volna egy húgot – mondta. Ez egy játék volt. Mintha a Nővérek című színdarabot próbálták volna. – Kaphatok még egy kortyot abból a mennyei kólából, kedves nővérem? – kérdezte Saritha csillogó szemmel. 22

– Hát persze, húgicám. Nem kérsz hozzá egy finom mézescsókot? – Robin egy kőkemény, barna kekszdarabkát tartott elé, melyet a szőnyeg alatt talált. Még Mikulásról maradt meg. Saritha túlzó módon megborzongott, Robin pedig nevetett. – Biztos? Saritha már felkelt a puffról, és most hason feküdt Robin ágyán. Robin az ágy előtti kis szőnyegen ült. Fejével Saritha lábának dőlt. A lábujjait mozgatta. A helyzet ismerősnek tűnt, mintha már nagyon régóta ismerte volna Sarithát. Az arrogáns betolakodó, akinek nemrég gondolta, mintha teljesen eltűnt volna. Saritha dúdolgatott, miközben Robin fényképalbumát nézegette. – Jó pasi az apukád – mondta, és egy fényképre mutatott. – Sokat ér vele az ember, ha sosem látja – vonta meg a vállát Robin. Korábban bosszantotta a dolog. Mármint hogy az apukája csak akkor bukkant fel, ha neki születésnapja volt, és akkor is rendszerint késve. Most már nem igazán izgatta. – Neked van apukád? – Meghalt – motyogta Saritha. Többet nem mondott, Robin pedig megértette, hogy nem akar róla beszélni. Vajon köze lehet ahhoz az átokhoz? Saritha csak lányükunokákról beszélt. De hát valahogy férfiaknak is szerepelniük kell a történetben, nem igaz? Fennhangon csak annyit mondott: – Nemsokára ismét le kell mennünk. Különben Chantal megint itt lesz a nyakunkon. – Jaj, ne – nyöszörgött Saritha –, akkor megint belecsípnek majd az arcomba. Robin kuncogott. Chantal partijain életében először volt valaki, aki mellette állt. Egyszer megkérdezte az anyjától, hogy jöhet-e a barátja, Luuk. Chantal azonban úgy nézett rá, mintha egy elefántot szeretne meghívni. Vagy egy csótányt. – Kicsim! Ugye megérted, hogy ez nem gyerekzsúr. – De hát én is gyerek vagyok – kiáltotta Robin. – Te? Robin még mindig maga előtt látta anyja megrendült tekintetét. 23

– Kicsim, te… a lányom vagy. Az egészen más. Az emberek látni akarnak téged. És mindenki mindig megkérdezi, hogy vagy. Neked muszáj ott lenned. Hát csak meg kell hogy mutassalak egy kicsit a társaságnak, nem igaz? Robin feladta. És rózsaszínű lakkcsizmát húzott. De Sarithával most egy csónakban eveztek. Egyetlen alkalom erejéig. Megbökte Sarithát: – Gyere! Csak túléljük. Én már tizenegy éve azt csinálom. Jól sikerült. Először odamentek Chantalhoz. Kéz a kézben elmondták, hogy szörnyen sajnálják, hogy veszekedtek. – De tudod, hogy van ez testvérek között, nem igaz? – mondta Robin. – Nincs jelentősége. – Na, anyuci? – mondta Saritha. – Ugye már nem haragszol?! Chantal mélyet sóhajtott, és ujjával a homlokát nyomkodta. – Kicsikéim, tudom. De mégis… Na jó, ne is beszéljünk róla többet. És ennyi volt. Ezután mogyorót ettek, sokkal többet, mint amennyit illett volna, Robin pedig elvett egy egész tálca mini franciakrémest az egyik kisasztalról. Nem sokkal később hallotta, amint valaki megkérdezi, hová tűntek a sütik. Ám addigra ők Sarithával már legalább ötöt-ötöt befaltak. Saritha még Bacardikat is csent a konyhából. – Ez alkohol – jegyezte meg Robin. – Ahhoz még túl fiatalok vagyunk. Saritha vállat vont. – Na, ne csináld már! Mintha nekik olyan jó lenne. Egy olyan férfi felé biccentett, akinek egy sörösüveg volt a kezében. Lerogyva ült a falnál, és be volt csukva a szeme. – Igen, de… – Robin még nem volt biztos a dolgában. – A zöld a legfinomabb – zárta le Saritha a vitát. Cikcakkban haladtak az emberek között, a szárnyas ajtókon át ki a kertbe. A grillezőnél álltak még néhányan és beszélgettek, de a tűzön nem volt már hús. A kerti gyertyák füstöltek. Robin és Saritha leültek a padra, hátul a falnál. Saritha ügyesen a pad széléhez szorította a 24

kupakokat, és kinyitotta az üvegeket. Robin óvatosan belekortyolt. Az ital csípte a nyelvét. – Egész jó – mondta bizonytalanul, és ivott még egy kortyot. Saritha bólintott. Szájához emelte az üveget, és azonnal csuklani kezdett. Mire Esmee néni észrevette őket, már elpilledtek az izgalomtól, a kései órától és a Bacarditól. Egymásnak dőlve pihegtek. A parti hangjai távolinak tűntek. – Robin?! – mondta Esmee néni ugyancsak szigorúan. – Saartje?! Kövér karját hurkás csípőjére téve tornyosult fölöttük. – Először veszekedtek, most meg isztok?! – szidta a lányokat. Robin szeme kipattant. Az üveg kicsúszott a kezéből, leesett a földre. Eltört. Zöld lé folyt szét a szilánkok között. – Robin! Mi van veled ma este?! Mintha meg lennél babonázva! – Ha tudnád, ki van megbabonázva! – vágott vissza Robin mérgesen. Ez a szó! Még el se hagyta a száját, máris vissza akarta vonni. Hiszen ilyesmiket nem lett volna szabad mondania. Megígérte. De már késő volt. Valahol felszakadt valami. Valahol túl az „itt”-en és a „most”on. Valahol… Saritha megragadta Robin karját. – Ne! – szisszentette felé, majd Esmee nénihez fordult. – Nénikém! Bocsánatot kérünk. Esmee néni azonban nem hallotta. A messzeségbe révedt, valami olyasmire, ami ott se volt. Csönd lett a Witte de Withstraat-i kertben. Elállt a szél, elhallgatott a zene. Szájak mozogtak, de Robin egy szót se hallott már. A grillező égett szaga fölerősödött. – A fenébe! – suttogta Saritha. – Még ez is. Robinnak valami elszorította a torkát. Valami, amit vastagnak és csiklandósnak érzett. Ezért csak nehezen tudott lélegezni. Mintha pépből lettek volna az izmai. Meg akart mozdulni, de nem tudott. – Mi történik? – lihegte. Hangja rekedtnek és siránkozónak tűnt. – Sa… – Pszt! 25

Saritha kezét érezte a karján. Azokat a hosszú ujjakat. Zongoristaujjakat. Ujjakat, melyek egy b… – Ki ne mondd! – szisszent fel Saritha. – Ne is gondolj rá! Kérlek, nővérkém! Az a bizonyos utolsó szó visszahozta Robint. Nővérkém! Saritha a húga volt, még ha csak rövid időre is. És ez… – mi is volt ez voltaképpen? – ez a… rossz… megpróbálta a húgát magával ragadni. Ártani neki. Érezte, ahogy keresi, bökdösi és tapogatja Sarithát. Robin bőrét égette valami. A topjához nyúlt, és egy függőt érintett meg a keze, melyet a nagyitól kapott valamikor. Családi ereklye, mondta a nagyi. Chantal borzalmasnak találta, de Robin azonnal beleszeretett. Ezüstből volt, és két egymásba fonódó karikát ábrázolt. Most mintha úgy izzott volna a fém, akár a… Körülnézett. Nehezen ment, mert mintha köd vette volna körül. Robin tudta ugyan, hogy ez nem a valóság, de ez nem segített. Esmee néni még mindig ott állt előttük. Beszélt hozzájuk, hadonászott a zsírpárnás karjával. Robin fülében azonban a tenger zúgott. – Nővérkém! Ezt viszont meghallotta. Saritha remegő hangja keresztülhatolt a zúgáson. Félt! Iszonyatosan rettegett. És ez furcsa volt egy olyan belevaló és vagány lánytól, mint Saritha. Robin ismét levegő után kapkodott. Megrázta a fejét, igyekezett eloszlatni a benne lévő ködfátylat. Mit is mondott Saritha? Ennek… Neki… bármi is ez, nem volt szabad megtudnia, hogy Saritha valójában nem tartozik ide. De mit tehetne ő? Ő nem boszorkány. Ő csak Robin. És egyszer csak énekelni kezdett. Hogy miért ezt a dalt, nem tudta, és később sem tudott rájönni, miért éppen egy ilyen bárgyú, idétlen dalt választott. De mégis ezt tette, és énekelte. Ordítva és olyan hamisan, amilyen hamisan még sosem énekelt: „Me-e-e-rt nővérek napja van, nővérek napja, nővérek napja, nővérek napja, minden lehet és mindent szabad. Igen, nővérek napja van, nővérek napja, nővérek napja… Igen, ma nővérek napja van!” A gyerekdalokat éneklő K3 együttes Kövérek napja című dalának egy egészen sajátos változata. Eszement sületlenség. De mintha minden mondattal, amelyet Robin elénekelt vagy talán inkább 26

elrikácsolt, tisztult volna körülöttük a köd. Eltűnt a zúgás, az égett szag pedig eloszlott a tömjénrudak füstjében, melyeket Chantal gyújtott meg. Két Nővérek napja után átölelte Sarithát, és mereven magához húzta. A „ minden lehet és mindent szabad” után Saritha is beszállt, és elkezdett Robinnal együtt ordítani. Úgy szólt a daluk, mintha a Idols vagy valami hasonló műsor meghallgatásán lennének. Jerney Kaagman jót mulatna rajtuk a zsűriben. Esmee néni eltátotta a száját. A házból kiszaladtak az emberek. A mindig szomorú Simon is, a kócos hajú bemondónő is, meg Csónakos nagyi, rozoga léptekkel. Talán azt hitték, hogy tűz ütött ki. Talán azt hitték, hogy néhány utcai macska megbolondult. De csak Robint és Sarithát találták ott. Chantal a tömegen keresztül előrefurakodott, közvetlenül Robin és Saritha elé. Kinyitotta a száját, majd ismét becsukta. Akár egy hal egy gömbakváriumban. – Mit csináltok? Ezzel aztán semmivé lett a fenyegetés, mely addig ott vibrált a levegőben. Robin és Saritha Chantalra nézett, majd egymásra. Aztán egyikőjük sem tudta abbahagyni a nevetést. Chantal a fejét csóválta, és a bemondónőhöz fordult. – Gyerekek! – mondta elgyötörten. – Megkímélhetnék az embert. A nő bölcsen bólogatott. Esmee néni meglepetten csóválta a fejét. Csónakos nagyi azonban Robinra és Sarithára kacsintott. Saritha haja szétterült a párnán. Elegánsan, akár egy tündéré. Valahogy úgy, ahogyan az ember elképzeli, hogy aludt Csipkerózsika száz évig. Robin az ágya melletti vastag matracon fekvő lányt nézte, és irigykedve felsóhajtott. Azon tűnődött, hogy nézhet ki ő, amikor alszik. Micsoda hülyeség. Mások mindig látják, hogyan alszunk, de magát senki sem látja. Szóval, nem tudhatjuk, hogy horkolunk-e, szellentünk-e, hánykolódunk-e, vagy ellenkezőleg: édesdeden alszunk, mint egy elvarázsolt királylány. A következő pillanatban Saritha megmozdult, és cuppogott. Átfordult a hasára, és magához ölelte a rózsaszínű 27

plüssdinoszauruszt. Az állat feje kikandikált a lány hóna alól. Ő is szorult helyzetben volt, gondolta Robin. Természetesen szóba sem jöhetett, hogy a lány a kis vendégszobában aludjon. Robin jól megbecsülte ezt az egy éjszakát, amikor van húga. Szóval amikor a tűzkosarakban kialudt a tűz, a kerti gyertyák leégtek, és a legtöbb vendég már hazament, azok pedig, akik még kitartottak, kis csoportokban halkan beszélgettek, Robin és Saritha Robin szobájába vonszolta a vastag vendégmatracot a virágos ágyterítővel meg a rózsaszínű dinoszaurusszal együtt. Saritha széttárta a karját, amikor az ágya előtt állt. – Ki vagyok purcanva – jelentette ki. Azzal a matracra vetette magát, mely szerencsére együtt rugózott vele a súlya alatt. Csak a cipőjét rúgta le magáról. Hogy fogat mosson vagy hogy levegye a ruháját, nem tartotta szükségesnek. A vállára húzta a takarót, és behunyta a szemét. – Holnap már úgysem leszek itt – mondta. – Szóval, amikor felébredek… – kezdte Robin. – Már rég úton leszek – mondta Saritha könnyedén. Aztán nem szólt többet, mély álomba merült. Robin nem. Robin nem tudott aludni. Várt, keze a nagyi függőjét markolta, mely most már ismét hideg volt; mintha sohasem tüzelt volna a keblén. Saritha felhúzta a szemöldökét, amikor meglátta. Egy pillanatra megérintette, és végighúzta az ujjait a kanyargó vonalakon. – Szóval ezért… Robin a szétterült tejfehér hajat nézte. Olyan fehér volt, amilyet eddig csak Sarithánál látott. És holnap mindennek vége lesz. Milyen lesz az, ha elmúlik a varázslat hatása? Vajon elhomályosodik Saritha, és elillan a levegőben? Fognia kell a holmiját, és ki kell mennie az ajtón? Elrepül az ablak mellett seprűnyélen egy boszorkány, hogy elvigye? Vagy egyszerűen eltűnik, amikor éppen nem néz oda? Robin nem tudta. Mindenesetre akkor nincs varázslat, ha az ember odanéz, ő pedig nem akarta, hogy Saritha eltűnjön. Tehát a másik lányra szegezte a tekintetét. Nem szabad levennie róla a szemét. 28

3. Ne próbálj megtalálni! A

matrac üres, a paplan egy kupacban hevert rajta, a párna a padlón volt. Saritha elment. Robin megdörzsölte a szemét. Oldalra csapott az ébresztőóra felé, amely türelmetlen csipogással jelezte, hogy fél nyolc van. A fenébe! Tegnap este elfelejtette kikapcsolni. Még egyszer a matracra nézett. Semmi sem változott. Nincs Saritha. – Saar! A kevés alvástól meg az egész esti hangos beszédtől és kiabálástól berekedt. Robin lassan felült, és csupasz lábát az ágy előtti kis szőnyegre tette. A gyapjú csiklandozta a lábujjait. – Saritha! Semmi válasz. Tényleg csak egy éjszakára volt húga. Saritha persze megmondta. – Holnap már itt sem leszek. És minden a régi lesz. Robin nem ivott annyi Bacardit, hogy ezt elfelejtette volna. Mégis titokban azt gondolta – nem is, azt remélte –, hogy marad valami ebből a furcsa, eszement éjszakából. Hogy egy lány csak így el tudjon tűnni, majdnem éppen olyan abszurd volt, mint az, hogy csak úgy hipp-hopp! itt termett. „Mert nővérek napja van… Minden lehet és mindent szabad… „ Az az ostoba, ostoba dal. Nem igaz. Mögötte ismét csipogni kezdett az ébresztőóra. Megint rácsapott egyet, mire a hang megszűnt. – A fenébe! – Robin hanyatt vágta magát az ágyon, és a plafonra meredt. Megpróbálta, amennyire csak lehetséges, maga elé idézni az

29

előző estét. Saritha fehér haját, azt a kis arrogáns mosolyt, Esmee néni felháborodását, amikor… Éles kattanással bezáródott a folyosón egy ajtó, és Robin egy csapásra teljesen ébren volt. – Saar! Felpattant, és kisprintelt a folyosóra. A kis vendégszoba ajtaját tárva-nyitva találta, mint valami ásító szájat. A Britney Spearsposzter és a Saritháról készült fénykép is eltűnt. A folyosó végénél megreccsentek a lépcsőfokok. – Saritha! Robin átviharzott a folyosón. Kettesével szedve a lépcsőfokokat ledübörgött. A folyosón senki és semmi nem volt. – Saar! Ne csináld már! – kiabálta. De csupán annyit hallott, hogy a bejárati ajtó nagy robajjal becsapódik. Senki sem várt rá odalent. Senki sem mondta a nevét. Az ajtóhoz szaladt, és kinyitotta. Fázott a hideg szélben, mert egy szál hálóingben volt. De ez nem zavarta. Nem gondolt a szomszéd fiúra, aki ki fogja nevetni, ha meglátja, vagy a szemben lakó idős hölgy szemrehányó pillantására. Végigrohant a kerti ösvényen. – Saar! Semmi. Vagy mégis? Amikor kiért az útra, megállt. Egészen messze, az utca végén egy icipici alakot vett észre. Óriási sporttáskát cipelt a vállán. Minden bizonnyal nehéz volt, mert a lány teljesen meggörnyedt alatta. Befordult a sarkon, eltűnt szem elől. Robin nyelt egyet. – Saar! – kiáltotta még egyszer, majd futásnak eredt. Ezt mégsem tehette meg vele. Mégsem mehetett el csak úgy. Robin éppen abban a pillanatban ért az utca sarkára, amikor a városi busz elhajtott a megállóból, és még éppen látta, ahogyan Saritha szőke kis alakja próbált utat törni magának az ülések között. Mintha valaki arcon ütötte volna egy gumikalapáccsal. Robin egyik lábáról a másikra állt. Könnyeivel küszködött. Megfordult, és visszakullogott a bejárati ajtóhoz. Becsapta, a kelleténél 30

erőteljesebben. Csak most érezte, mennyire bűzlik a ház a cigarettától és az állott sörtől. Jó kis muri egy ilyen parti. A lépcső aljánál, a nappaliban Chantal állt. – Héé, Robin… A hangja olyan érdes volt, mint a smirgli. Ugyanabban a lobogó ruhában volt, mint előző este. Elkenődött a szemfesték az arcán. – Kicsim, iskola – motyogta. Robin mélyet sóhajtott. – Nem, Chantal. Szombat van! Csak megnéztem, utol tudom-e még érni Saartjét. – Szombat? – kérdezte Chantal. – Saartje? – Hunyorgott. – Ki az? Egy lány az iskolából? Robin érezte, hogy libabőrös lesz a karja meg a háta. Senki sem fogja észrevenni. Most mit csodálkozik azon, hogy kiderült, Sarithának igaza volt? – Nem érdekes, Chantal. Menj csak aludni. Rendben? – Hmmm. Robin anyja biccentett, és lassan elindult fölfelé a lépcsőn. Robin mélyet lélegzett, és belépett a konyhába. Új nap kezdődött. Tejszínhabos szarvacskával kezdte, majd egy mogyorókrémes tortaszelet következett. Végezetül egy franciakrémest kebelezett be. A cukormáz élénk rózsaszínű volt, és mézédes. Amikor jóllakott, lenyalta a morzsákat a tálcáról. Mégsem ízlett úgy a reggeli, ahogy azt elképzelte. Persze finom volt, ugyanakkor azonban olyan szomorú is, mint egy aranyhal egy csupasz gömbakváriumban. Robin töltött egy pohár kólát, hogy leöblítse a sütiket. Főleg a habos torta ragadt a fogaiba. Eközben hallotta, ahogy Chantal a lépcsőfordulóban botorkál. Valószínűleg aludni ment. Aztán elcsöndesedett a ház. A tévében nem volt semmi érdekes. A Nederlandon csak csecsemőknek való műsorokat adtak, mint a Nijntje nyuszi és a Sesame Street, a Nickelodeonon meg ostoba rajzfilmeket vetítettek, amelyektől elment a kedve. Egy darabig nézte, remélve, hogy jobb lesz, de tíz perc után feladta, és visszavonult a szobájába. 31

Feltételezte, hogy neki kell kitakarítania. Senki nem fogja helyette megcsinálni. Sóhajtozva közelebb húzta a halomban heverő takarókat. Sokkal nagyobbak voltak nála, ezért aztán nem is tudta rendesen összehajtogatni őket. A legeslegundorítóbb pedig az volt, hogy a nagy matracot vissza kellett tenni a helyére, a vendégszobába. Az az izé vastag volt és ormótlan, és nyilvánvalóan nem arra szánták, hogy egy gyerek vonszolja végig a folyosón. De végül is sikerült ismét begyömöszölnie a kis helyiségbe, ahol semmi más nem emlékeztetett már Saritha jelenlétére, csak egy pici ragasztómaradék a falon, azon a helyen, ahol a poszter lógott. Robin becsukta maga mögött az ajtót, visszament a saját szobájába, és lehuppant az ágyra. Tekintetével csüggedten pásztázta végig a szobát. A fényképalbum, melyet közösen lapozgattak, a földön hevert a szemétkosár mellett. A tükör a falon tele volt kólafoltokkal, a hajkefében pedig, mely a földre került, hosszú szőke szálak voltak. A fenébe is, még a haját is kikefélte! Erre bezzeg volt ideje, őrá viszont nem, nem… És ekkor megpillantotta. Egy kis összehajtogatott papír volt beszorítva az ezüstüveg és a keret közé. Napokig ott lehetett volna úgy, hogy fel sem tűnik neki, mert olyan nagyon gyakran nem nézegette magát a tükörben. Ma reggel azonban minden más volt. Robin szíve gyorsabban kezdett verni. Rogyadozó lábbal ment a tükörhöz, a keze remegett, amikor kihúzta a kis papírdarabot. Óvatosan széthajtogatta. Saritha üzenete volt. Annak kellett lennie! Fekete, lendületes betűk rajzolódtak ki és táncoltak Robin szeme előtt. Egy pillanatig azt hitte, hogy rosszul olvasta. Megdörzsölte a szemét, és még egyszer megnézte. De nem tévedett: Ne próbálj megtalálni! – állt a papíron. Robin keze lehanyatlott. Hátrálva odalépett az ágyához, és lehuppant rá. Újra meg újra elolvasta azt a pár szót. De akárhányszor olvasta is el, a tartalom nem változott. Miért írta ezt Saritha? Csak nem gondolta, hogy Robin ostromolni fogja őt? Vagy a múlt éjszaka neki sokkal kevesebbet jelentett, mint 32

Robinnak? Megrázta a fejét. Ezt nem tudta elhinni. Ez egyszerűen nem lehetett így. A kis papír gombóccá gyűrődött össze, amikor dühösen a zsebébe gyömöszölte. Ne próbálj megtalálni! Voltaképpen mit gondolt Saritha? Először bevarázsolja magát Robinék házába, egy éjszakán át húgot játszik, aztán meg egy ilyen búcsúüzenettel egyszerűen eltűnik, tőle pedig elvárja, hogy mindezt eltűrje. Robin összeszorította az ajkát. – Azt majd meglátjuk – motyogta maga elé. Az ébresztőórája a földön hevert. Az elemeket takaró műanyag fedél kicsit elmozdult, amikor reggel leejtette. Robin helyére tolta a fedelet, de egy kapocs le volt törve. Öt perc múlva kilenc lesz. Hány óra is volt, amikor Saritha beszállt a buszba? Az ébresztőórája fél nyolckor csörgött. Egy ideig még feküdt, és akkor hallotta az ajtót. Szóval… az ujján számolt. Nyolc előtt kábé húsz perccel rohanhatott ki az utcára, két perc, amíg elért a sarokra… A hét negyvenkettes busznak kellett lennie. – Nos, rendben – mondta Robin magának. Magára kapta a ruháit. Ezúttal semmi rózsaszín, semmi szívecske és semmi flitter. Ezektől egy időre most ismét megszabadult. Egyszerű régi farmer, póló és edzőcipő. Kirohant. A mai nap ugyanolyan szépnek ígérkezett, mint a tegnapi. Az ég kéklett, és már most meleg volt. A távolban egy busz robogott el, de az egy másik járat volt. A hét negyvenkettes a 11-es busz volt, az félóránként közlekedett. Kicsit lihegett, amikor a megállóhoz ért, majd a mobiljára pillantott. Tíz perccel múlt kilenc. A távolba nézett, hogy jön-e már a busz, mert hát a buszok már csak olyanok, hogy ritkán tartják be a menetrendet. Egy színes vonalakkal tarkított kis térkép mutatta a megállóban a járatok útját. Robin a térképre tette az ujját, úgy követte az útvonalat. A 11-es busz a város szélére ment, és a Keleti Bevásárlóközpontnál volt a végállomása. Csónakos nagyival járt már arra. A bevásárlóközponton túl erdős terület volt gyönyörű tóval: a Freulemeerrel. Lehetett ott sétálni és piknikezni, az idősek oda jártak biciklizni. 33

– Hé! Jössz már? Robin olyan mélyen elgondolkodva figyelte a térképet, hogy észre sem vette, amint a 11-es busz megállt mögötte. Érezte a kipufogógáz szagát, a buszvezető meg türelmetlenül nézett rá a nyitott ajtók mögül. – Mi lesz? – Ehh… – Hirtelen nem is tudta, mit mondjon. – Én… – Jössz vagy maradsz? – morogta a sofőr. – Csak kérdezni akartam valamit, uram… – kezdte Robin. – Ma reggel egy lány szállt fel pontosan ezen a helyen. Nagyon szőke volt, és nagy sporttáskát cipelt. Tudja, hol szállt le? A férfi sóhajtott, és egy gyors pillantást vetett a visszapillantó tükrökbe. – Nem is én vezettem azt a buszt, gyerek – válaszolta. – Szabadnapos voltam, az ördög vigye el. Egyszer csak kirángattak az ágyamból azzal, hogy a kollégám nem érzi jól magát. Mégis dolgoznom kell. Késésben vagyok, és akkor még jönnek itt nekem gyerekek is, akik azon nyavalyognak, hogy mikor szálltak le más gyerekek! Szóval… Jössz? Robin megrázta a fejét, és hátrébb lépett. – Szép napot, uram! A vezető dühös pillantást vetett rá. Az ajtók becsukódtak, a busz elindult. Robin ott maradt a kipufogógázok felhőjében. Egy óra múlva Robin meg volt róla győződve, hogy nem csak a buszvezetők utálatosak; ugyanez vonatkozott mindenkire, akinek a legkisebb köze is volt hozzájuk. Felhívta a Travalis busztársaságot. – Jó napot kívánok! Robin van Toor vagyok, és azt a buszvezetőt keresem, aki… – Ha panaszt kíván tenni, tárcsázza a 9155-ös számot – hangzott a kurta válasz. Robin megrázta a fejét, de persze a hölgy a telefonnál ezt nem láthatta. – Nem, csak tudni szeretnék valamit. Én… – A tömegközlekedéssel kapcsolatos felvilágosítást a honlapunkon talál. Vagy tárcsázhatja a 9292-es számot. 34

– De én nem ezért telefonálok. Én… – Küldhet e-mailt is. Címünk: [email protected]. Robin majd felrobbant. – Hiszen én egyáltalán nem erre gondolok. A vonal másik végén csönd támadt. Aztán megszakadt a vonal. Pííp, pííp, pííp. – Ostoba liba! – zsörtölődött Robin. Egy ideig még ült a pamlagon, állát a kezére támasztotta. A házban utálatos csönd volt – Chantal dél előtt biztosan nem kel föl –, minden bűzlött a füsttől és a sörtől, miközben Robin feje majd széthasadt attól, ami történt. El akart menni otthonról. És el akarta mesélni valakinek, hogy mi történt. A barátjára, Luukre volt szüksége. Luuk nyakigláb volt, kissé esetlen. Szemüveget viselt, és hosszú volt a haja. Beszéd közben az „r”-t nem tudta jól kiejteni. Legalábbis nem ejtett szépen pörgetett „r”-t, mint a többiek. A gyerekek emiatt kinevették. A fiút ez nem zavarta. Luuk a maga útját járta. Nyáron a park tavában úszott, gyermekláncfűből koszorúkat font Robinnak. Ősszel a lelkész kertjéből szelídgesztenyét csent, amelyet aztán otthon sütött meg Robinnal a fatüzelésű kályhán. Ilyenkor órákig ültek szorosan egymás mellett a tűz melegénél. És aztán, amikor besötétedett, és Robinnak már haza kellett indulnia, akkor Luuk mindig talált még egy utolsó gesztenyét, amelyet Robinnak adott. Ilyen volt Luuk. Amikor Robin a sövényhez támasztotta a biciklijét, a fiú anyja a kertben ügyködött. Gyomlálta a kis ágyásokat, keze fekete volt a sártól. A lányra nevetett. – Szia, Robin. – Jó reggelt – köszönt Robin udvariasan. – Luuk itthon van? Az asszony megtörölte a homlokát, fekete csíkot húzva rajta a kezével. – Persze, igen, fönt van a szobájában – mondta, majd megrázta a fejét. – Rejtély számomra, mit élveztek abban, hogy bent kuksoltok ebben a csodálatos időben. Na jó, biztosan életkori sajátosság. 35

Robin bólintott. – Én is azt hiszem – mondta barátságosan. Luuk anyja csengő hangon felkacagott. – Te már csak tudod, Robin – nevetett. – Na, menj csak fel! A bejárati ajtó nyitva volt, Robin gyorsan bement. Nagy fényképek lógtak a falon. Az egyiken gömbölyű hasú és óriási keblű fiatalasszony volt. – Termékenységi istennő – mondta egyszer Luuk anyja. E kép mellett egy fénykép lógott egy régi, repedt vázáról, meg egy másik, amelyik egy gödörben álló, védőszemüveget viselő férfit ábrázolt, vakolókanállal a kezében. Luuk apja archeológus volt, régebben, mielőtt állást kapott a városi múzeumban, ásatásokon dolgozott, Egyiptomban meg Hollandiában is. – Ha tudnátok – mondta gyakran –, micsoda kincseket rejt a holland föld. Robin ezt nehezen tudta elhinni, de biztos úgy van, ahogy Luuk apja mondja. A lány gyorsan felment a lépcsőn. Jobbra a második ajtó feketére volt festve. Vörös figyelmeztető háromszöget ábrázoló poszter lógott rajta. Életveszély! – állt a háromszög alatt. Ez volt Luuk szobája. Robin rögtön benyitott. – Jézus! A szívbajt hozod rám! – A fiú majdnem leesett a székről, amikor Robin betoppant. Épp azzal volt elfoglalva, hogy lelőjön egy csomó szörnyet a lézerfegyverével. – A fenébe! Na, még meg is halok! – dohogott, és elfordult a képernyőtől. – Jó reggelt! Örülök, hogy beugrottál, Robin – mondta. Majd alaposan végigmérte a lányt, és hozzátette: – De pocsékul nézel ki! – Kösz – motyogta Robin, és lehuppant az ágyra. – Chantal partija. – Ah… ez sok mindent megmagyaráz – bólintott Luuk. Robin elnyúlt az ágyon, és a plafont tanulmányozta, amely sötétkék volt, és Luuk képeket ragasztott oda a bolygókról. Olyan sötétben világítósakat. Robin órákig is el tudta nézegetni. Barátja visszafordult a számítógéphez, és megint hozzálátott a szörnyek lelövéséhez. 36

– Luuk – mondta Robin kis idő múlva. – Hmmm? – Hiszel a boszorkányokban? – Nem is tudom… Mindenesetre olyan boszorkányokban nem, akik seprűnyélen elrepülnek az ablak előtt, olyanokban nem. – Nem… De más boszorkányokban. A mágiában. Hogy olyan dolgok történnek, amikről az ember azt gondolja: ez egyszerűen nem lehetséges. Ilyenben? – Nem tudom. Talán. – Igen, talán. Újra csönd lett. Robin a haját rágcsálta. Rossz szokása volt, önkéntelenül csinálta. Hogyan is mondja el azt, amit el akart mondani? Olyan ostobaságnak tűnt… olyan… A számítógép nyekergő dallamot játszott. – Hülye játék – méltatlankodott Luuk. Kilépett a programból, és egy ideig a képernyőre meredt. Majd ujjai kopogni kezdtek a billentyűzeten. Enter. – Léteznek boszorkányok – mondta aztán. A számítógép képernyője felé bökött. Robin felemelte kicsit a fejét. A zöld és kék szörnyek ötágú csillagokat és gombákat ábrázoló képeknek adták át a helyüket. Sötét erdő a háttérben. – Megnéztem a Google-on. Wiccának hívják őket. Azt gondolják magukról, hogy boszorkányok. És tudnak varázsolni meg hasonlókat. – Nem erre gondoltam – mondta Robin. – Én igaziakra gondolok. – Sokkal igazibbat ennél nem találsz – vélte Luuk. – Nem? Robin megnyalta az ajkát, és felült. Hallott már a wiccáról. Chantal kis ideig foglalkozott a holdtáncokkal, a varázsigékkel meg a gyertyaégetéssel. Robin ezt nagyon nevetségesnek találta. Szerencsére hamar felhagyott ezzel az anyja. – Hát, azon a partin, tegnap – vágott végül bele Robin –, volt ott még egy lány. Luuk tágra nyitotta a szemét. – Ezt nem mondod komolyan! – Tudta nagyon jól, hogy Chantal még elefántokat is szívesebben meghívott volna, mint gyerekeket. 37

– És tudod mi volt a legeszementebb az egészben? – folytatta Robin. – Mindenki azt hitte, hogy az a lány a húgom. Tényleg mindenki. Még Chantal is. Luuk összeráncolta a szemöldökét, és lassan megrázta a fejét. – Mit fecsegsz itt, Robin? Nem értem. Az egyik unokahúgod volt? Vagy micsoda… ? Robin megrázta a fejét. – Nem, test-vér-húg! És ekkor elmondta az egész történetet. A veszekedést Chantallal, Csónakos nagyit, az átok történetét, és hogy miként illant el Saritha reggel nyomtalanul, és hogy úgy tűnik, Chantal másnaposságában mindent elfelejtett. – És tudod, mit? – fejezte be végül. – Hiányzik nekem az a lány. Belevaló volt, érted? És valahol még értettem is őt. Egy ideig csönd volt. Robin hallotta, hogyan ver a szíve, és feszülten figyelte barátja arckifejezését. Vajon hisz neki? Vagy ki fogja nevetni? És ha igen, megharagudhat-e rá ezért? – Jesszus! – motyogta Luuk. Végighúzta a kezét kócos haján. – Jesszus, Rob, micsoda történet! Nem történet – gondolta Robin. – Luuk, nem történet! – De nem mondott semmit, várt. Luuk még egy-két dörmögő hangot hallatott. Levette a szemüvegét, megtisztította, majd ismét feltette. Aztán hirtelen felderült az arca. Vigyorgott: – Ja persze… a fogalmazásversenyről van szó, amelyen indulni akartál. Szupi! Nahát, jól kitaláltad! Robin rámeredt. Ökölbe szorította a kezét. Luuk meglátta a lány arckifejezését, és az ajkába harapott. – Vagy nem?! – Nem! – mondta Robin dühösen. – Szemét. Tehát mégis megharagudott rá ezért. Luuk volt a legeslegjobb barátja. El kellett hát hinnie, bármilyen ostobaságot fecseg is Robin. És ez még csak nem is volt ostobaság. Ez igaz volt. Előszedte a zsebéből a papírt, amelyet Saritha hagyott hátra.

38

– Látod ezt?! – kiáltotta, és ide-oda hadonászott vele a fiú arca előtt. – Nézd csak meg! Nem én találtam ki. Luuk kikapta a papírt a kezéből, és elolvasta a hegyes, fekete betűket. – Ne próbálj megtalálni! – motyogta. – Nos, Rob, betartod? A lány résnyire összehúzta a szemét, és mérgesen a fiúra meredt. – Számít az neked valamit? Te úgysem hiszel nekem. – Igen, de – dörmögte Luuk. – Legalábbis… na… Gyerünk Robin, ismerd csak el, hogy eszement ez a történet. Te mit gondolnál, ha én hozakodnék elő ilyesmivel? – Én hinnék neked – válaszolta. – Mindig. De mélyen belül tudta, hogy ez nem volt egészen igaz. Bolondnak tartotta volna. – Na jó, majdnem mindig – motyogta. – Látod?! – mondta Luuk. A fiú leült Robin mellé az ágyra, és hátradőlt. Együtt bámulták a kis csillagokat. Lent beindult egy motor. Luuk anyja füvet nyír. Egy kutya ugatott. Luuk vállat vont. Robin érezte, hogy himbálózik az ágy a mozdulattól. – Nos – szólalt meg a fiú –, a lány nem akarja, hogy megtalálják, te viszont meg akarod őt találni, én pedig irtó kíváncsi vagyok. Akkor hát csinálnunk kellene valamit, nem gondolod? Robin lassan feléje fordult, majd egy pillanatig még fürkészően nézte a fiú arcát. Aztán megragadta fülénél fogva, és puszit adott az orrára. – Teljesen bolond vagy – mondta Robin. – De édes. – Ezt épp te mondod?! – nézett rá Luuk.

39

4. A keresés – Oké! Mit is mondtál, hogy hívják? Luuk a számítógépnél ült. Feltűrte az ingujját. Robin ott ült mellette egy kerek, összecsukható kis IKEA-s széken. A Google keresőképernyője fehéren ragyogott rájuk. – Saritha – mondta Robin. Sarita – gépelte Luuk. – Nem! – mondta gyorsan Robin. Előrehajolt. – Kell bele egy „h” is. Oda! – mutatta. Luuk felhúzta a szemöldökét. – Ezt meg honnan tudod? – Csak úgy. – Elbetűzte neked a nevét, vagy mi? – Nem – bizonytalanodott el Robin. – Hát akkor meg – mondta Luuk, és megnyomta az entert. Kétmillió háromszázharmincezer találat jött ki 0,16 másodperc alatt. Volt egy indiai étterem Alicante-ban, amelynek Sarita volt a neve. Sarita V. Advéról kiderült, hogy számítógépes szakember az amerikai Illinois Egyetemen, Új-Zélandon pedig egy gyümölcsöskertnek volt Sarita a neve, ahol elsősorban sok kivi termett. – Nézd meg a „Holland nyelvű oldalak”-at? – javasolta Robin. Luuk engedelmeskedett. Robin megtudta, hogy az IKEA árusított valamiféle szövetet, melynek Sarita volt a neve, és sötétkék, vörös és 40

narancssárga színekben lehetett kapni. Egy Sarita nevű nőegylet hölgyeknek kívánt segítséget nyújtani abban, hogyan bontakozhatnak ki a multikulturális társadalomban, aztán volt még egy kétes szexoldal, rajta egy Saritával, aki izgató dolgokat adott elő a miniszterelnöknek. – Ez nem az én Saarom – jelentette ki Robin, amikor meglátta a fényképet. Luuk megvonta a vállát. – Akkor mégiscsak megpróbáljuk h-val – engedett a fiú. Most már csak négyszázhetvenhatezer találat volt. Egy indiai színésznő, egy korábbi énekesnő meg egy indiai kórházban fekvő kislány, akire szívműtét várt. Robin egy pillanatra leragadt ennél a drámai történetnél, a kisgyerek teljesen egyedül feküdt a felnőtt betegek között, és egy holland házaspártól kapott pénzt gyógyszerekre. Ez azonban jottányit se vitte közelebb az „ő” Sarithájához. Luuk beírta a „boszorkány” szót a keresett kifejezéshez. Erre fényképek jelentek meg boszorkányjelmezes gyerekekről, de egyik sem volt az a Saritha, akit kerestek. Amikor aztán az „átok” szót is hozzátették, és úgy próbálkoztak, egyetlen találat sem volt. Másfél óra elteltével Luuk vállát vonogatva Robinra nézett. – Hát, szerintem – mondta – ez nem fog menni. Robin mélyet sóhajtott, de igazat kellett adnia Luuknek. – Tényleg nem – erősítette meg. – Ha az internet nem vezet eredményre, valami mással kell próbálkoznunk – jelentette ki Luuk. – Ki látta őt utoljára? A fiúnak kezdett tetszeni a keresés, és buzgón adta a detektívet, játszotta Sherlock Holmest. – A buszvezető – válaszolta Robin. – De őt már próbáltam. Rosszul érezte magát, és hazament. – Hmmm – dünnyögte Luuk. – Akkor más valaki? Talán valaki a tegnapi partin? – Mindenki tök részeg volt – dörmögte Robin. – A fele társaság négykézláb ment haza. Nekik semmi sem jutott el a tudatukig.

41

De neki sem jutott jobb az eszébe. Ezért aztán fogták a telefont, és felhívták Esmee nénit. – Miről beszélsz, kicsim? – hallatszott a néni hangja a kihangosítón keresztül Robin mobiljából, egy rózsaszínű, csillogó kövecskékkel díszített készülékből, melyet Chantaltól kapott. – Egy másik gyerek? A húgod? Azt hiszem, valami furcsát álmodtál. Jól vagy? És Chantal? – Biztos benne, nénikém? – próbálkozott még Robin. – Mérges volt ránk, emlékszik? A Bacardi miatt. – Arra nagyon jól emlékszem, hogy terád mérges voltam, kislányom. – Rendben – habozott Robin egy pillanatig. – Sajnálom a bacardizást. És bocsánat a zavarásért – fejezte be. Aztán felhívták a krimiírónőt. Ő azonban még kevesebbre emlékezett, mint Esmee néni, ráadásul felettébb barátságtalan volt. – És ne felejtsétek: nem vágyom arra, hogy gyerekek ostoba kérdésekkel zavarjanak! – mondta csípősen. – Jobb dolgom is van. A gyerekek megszakították a vonalat, egymásra néztek, és nevetésben törtek ki. – Önhitt némber! – horkant fel Robin. – Jobb dolga is van – mondta Luuk a nevetéstől elcsukló hangon. Időközben azonban már vagy három órája a kereséssel foglalkoztak. Robinnak korgott a gyomra, a feje meg szörnyen fájt a kevés alvás miatt. És még egy tapodtat sem jutott közelebb Sarithához. – Valami ötlet? – kérdezte Luuktől. A fiú vállat vont. – A rendőrség? Robin hevesen megrázta a fejét. – Teljesen megőrültél! Csak mi hiányzunk nekik: nem vagyunk a rokonai, nem tudjuk, hol lakik, nincs fényképünk, nincs semmink. A képünkbe röhögnek, vagy rács mögé dugnak minket a rendőrség idejének pocsékolása, vagy valami hasonló miatt. Luuk kiöltötte a nyelvét. – Csak úgy mondtam valamit – motyogta. 42

Ám Robin nem válaszolt. A tévéújságot nézte, amely Luuk íróasztaláról leesett a földre. Egy holland celeb fényképe volt rajta, akinek Robin elfelejtette a nevét, a fényképhez tartozó szöveg azonban mindent elárult: „Indul a Csellengők új évadja.” Robin rámutatott. – Mit gondolsz? Egy olyan műsorról, mint a Csellengők?! Abban embereket kutatnak fel. – Na, igen, és mire megkapják a levelünket, és kinevetnek minket, meglesz a jogosítványom – ironizált most Luuk. – És még te gúnyolódtál rajtam? Robin a vállat vonogatta. – Én is csak úgy próbálkozom. Végül aztán úgy döntöttek, hogy kint folytatják tovább a keresést. Becsöngettek Simon szomszédhoz, de ő ma délelőtt ki akarta aludni magát, azonkívül pedig nem is emlékezett másik kislányra. – Chantal partijain sosincsenek gyerekek – mondta Simon mogorván. – Csak te. Simon szomszédasszonya sem látott semmit, és a mellette lakó asszony sem, aki minden reggel korán kelt a kisbabája miatt. Még az az öregasszony sem, aki egész álló nap mást sem csinált, mint hogy a kis függönyökön keresztül leskelődött, és szemmel tartotta az utcát. Mindegyikük üveges tekintettel nézett Robinra, senki sem értette, miért keres két gyerek egy harmadikat. – Egyszerűen hívd fel őt. Hiszen van mobilod, nem? – mondta az egyik. – Majd előkerül – mondta a másik bátorítólag, és becsukta az ajtót. Robin ott állt a küszöbön megrökönyödve. Egy kicsit hátralépett, Luuk kezét érezte. Megrázta a fejét. – Ez a varázslat – mondta csendesen. – Saritha megmondta. Ahogy a kezét a zsebébe tette, érezte, ahogy megzörren a kis papírdarab. – De te mindenre emlékszel – mondta Luuk. – Igen, én igen.

43

– Akár fel is adhatjuk – mondta Robin néhány órával később. – Ebből így semmi sem lesz. – Nem – ismerte el Luuk. – De… – Mi az? – Nos… igazad van, hogy ebből így nem lesz semmi, de egyáltalán nem áll szándékomban ilyen könnyen feladni. Mit képzel magáról ez a te Sarithád, kicsoda ő? – Egy boszorkány? – kérdezte Robin. – Igen. De ez még nem ok arra, hogy bújócskát játsszon velünk. Biztos lehetsz abban, hogy megtaláljuk. Ilyen könnyen nem adjuk fel. Robin habozott. – Gondolod? – Tudom – mondta Luuk. Bekanyarodtak a Witte de Withstraat sarkán, és még egyszer barátságosan intettek Simonnak, aki éppen a postáját vette ki a levélszekrényből. Robin házánál lefékeztek. Robin lelakatolta a biciklijét, Luuk azonban csak álldogált. – Nem jössz be? – kérdezte reménykedve a lány. Luuk megrázta a fejét. – Nem hiszem – válaszolta. Robin savanyú képet vágott. – Hát, igen, megértem – mondta. – Holnap megint átjössz? – kérdezte a fiú, mielőtt elbiciklizett. – Van egy ötletem, de utána akarok még nézni valaminek. – Király! – válaszolta Robin. – Átmegyek. Aztán Luuk már ott sem volt. Robin sóhajtott, és a bejárati ajtóra nézett. Majd vett egy mély lélegzetet, és belépett. Az előszobában félhomály volt és csönd. A cigarettaszagot még mindig érezte. Tíz, talán húsz másodpercig is eltartott, mire meghallotta a nappliban hátratolódó szék hangját, majd rekedt hangon megszólalt Chantal: – Nahát, kicsim, itt vagy végre? Aztán megjelent az ajtóban, égő cigarettával a kezében. 44

– Hol voltál egész nap? Azt hittem, majd kedélyesen eltakarítjuk a parti romjait. És te ellógsz? Robin vállat vont, levette a kabátját. – Aludtál – mondta az anyjának. Chantal megrázta a fejét. – Ennek meg mi köze van a dologhoz? – kérdezte kissé méltatlankodva. – Végtére is ezt mindig együtt szoktuk csinálni. Hisz olyan kedélyes, nem igaz? – Irtóra – dünnyögte Robin. Chantal egy pillanatig átható tekintettel nézett a lányára, mintha azon gondolkodna, hogy elfenekelje-e, vagy valami együttérzőt mondjon neki. Végül megvonta a vállát. – Mindegy. Most itt vagy, lássunk is hát hozzá, amúgy kedélyesen. Kezével a konyha felé mutatott, Robin tudta, hogy ott talál felmosórongyokat és törlőkendőket. Belenyugvóan felsóhajtott. – Rendben, Chantal. Robin kicsoszogott a konyhába, kinyitotta a meleg vizes csapot, és teleeresztette a vödröt. Chantal mögé állt, és piros gumikesztyűket rakott a mosogatóra. A víz gőzölgött, Robin arca párás és nedves lett. Úgy döntött, megpróbálja még egyszer, most, hogy az anyja ébren volt és józan. – Chantal – szólalt meg egy idő múlva –, nos, mi volt tegnap este?! Nem emlékszel egy szőke kislányra, Sarithára? Chantal üveges tekintettel meredt rá. – Sarithára? Szép név, neked is ezt kellett volna adnom. Vasárnap. Luukék utcája csöndes volt. Sok házban még be voltak húzva a függönyök. Az emberek még aludtak vagy az ágyban reggeliztek. Egy idősebb házaspár szépen kiöltözve csoszogott az utcán. Templomba mentek, mely egy utcával odébb volt. Ha az ember nagyon fülelt, akkor hallani lehetett az orgona hangját. Luukék háza is csöndes volt. A szülei biztosan aludtak még. Robin letette a biciklijét a kerti ösvényen, előhalászta a mobilját a zsebéből, és felhívta Luuköt. 45

– Szia… Ébren vagy már? – kérdezte. Az első emeleten résnyire szétnyílt a függöny, és Robin meglátta barátja vigyorgó fejét az ablakban. – Persze. Mit hittél?! Kis kattanás, majd kinyílt a bejárati ajtó. Luuk még pizsamában volt, és égnek állt a haja. – Gyere! Mutatnom kell neked valamit! Robin követte Luuköt a lépcsőn. Halkan, mert nem akarták felébreszteni a fiú szüleit. Mindketten keményen dolgoztak, és nem sokszor volt lehetőségük arra, hogy kialudják magukat. Legalábbis mindig ezt mondták. Luuk szobájában zúgott a számítógép. A képernyőn kis alakok tucatjai ugráltak ide-oda. Egyesek közülük magasak és vékonyak voltak, mások viszont épp ellenkezőleg: alacsonyak és kövérek. Egyiknek-másiknak nagyon vastag ajka volt és kerek orra, voltak azonban egészen valódiak is, akik épp úgy néztek ki, mint egy igazi ember. Robin a képernyőre mutatott: – Mi ez? Luuk vigyorgott. – A meglepetésem – mondta. – Készíts saját avatart: avatar.nl! – Mi ez? A fiú odaült a számítógép elé, kattintott néhányat, hogy regisztrálja magát. Robin látta, hogy Luuk Peter de Witnek és 21 évesnek írta magát. – Ennek semmi jelentősége – mondta, amikor megpillantotta Robin felhúzott szemöldökét. – Ezt senki sem nézi. Robin nem szólt semmit. Most egy olyan oldalra jutottak, ahol alapalakot lehetett választani. Luuk rákattintott egy lányra, aki meglehetősen „valódinak” tűnt. – Voltaképpen ez az MSN-hez van – magyarázta. – A névjegyhez. Elég lökött dolog. De ami a lényeg, hogy pont olyanná alakíthatod az avatarodat, amilyenné te akarod. Nézd csak! Kattintott néhányat. A kis alak hol barna, hol fekete, hol lila hajú lett. Majd valahová máshova kattintott, és az orr fitosból 46

krumpliszerűvé változott. Néhány további egérkattintás után az avatar nádszálvékonyból túlsúlyossá változott. – Látod? Robin egy pillanatig még üveges tekintettel bámult a képernyőre. Aztán egyszer csak derengeni kezdett neki valami, és Luukre vigyorgott. – Valami fényképfélét akarsz készíteni Saritháról! A fiú bólintott. – Ugye azt mondtad, hogy tejszőke volt a haja? És copfba fonta? Robin bólintott, és lehuppant a kis székre. – A szeme kissé ferde vágású – mutatta. – És vékonyabb. Nem olyan telt, mint egy hurka. A képernyőn lévő alak kattintásról kattintásra egyre jobban kezdett hasonlítani arra a lányra, aki nála járt éjszaka. Időnként Robin emlékezni vélt valamire: például, hogy volt frufruja. A bábon látva azonban mégsem illett oda. Csak amikor Luuk választékot is tett a frufruba, akkor stimmelt a dolog. Különös, hogy mennyire nehéz egyszerű részleteket megjegyezni. Az ember fejében hajszálpontos a kép, ám ennek a képnek a pontos előhívása egyáltalán nem könnyű. Szűk félóra alatt azonban mégis megjelent Saritháról egy számítógépes változat a monitoron. – Ez ő! – kiáltott fel Robin. Luuk vigyorgott, és megnyomta a Mentés gombot. Egyetlen fényképpel azonban még nem voltak kisegítve. Ezt Luuk is tudta jól. De a tegnap estét azzal töltötte, hogy az interneten matatott. Fölment különböző fórumokra, és mindenütt hagyott egy rövid üzenetet: „Keressük Sarithát”, majd leírta röviden, hogy mit szeretnének. Most Luuk beillesztette a szöveg mellé az avatart, és küldött egy üzenetet a képpel mindenkinek, aki rajta volt a saját és Robin MSN-listáján. A nap hátralevő részében együtt lógtak. Végigbicikliztek azon az útvonalon, amelyiken a 11-es busz járt, elmentek a régi gyárterület mellett, ahová hippik költöztek be lakókocsikban és utánfutókban, elkerekeztek a Woonboulevard áruház mellett, majd végül a Keleti Bevásárlóközpontnál fejezték be a túrát. A szőke lánynak nyoma sem volt. 47

Délben visszaültek a számítógép elé, és megnézték Luuk emailjeit, hogy jött-e válasz. Írtak néhányan. Valaki úgy gondolta, hogy Saritha tündérke lehet, és elrepült. Másvalaki Tilburgban vélte őt látni, de Robin ezt nem hitte. Egy harmadik elsősorban „jó bőr”nek tartotta Sarithát. Egy e-mail azonban nagyon komoly volt. Egy olyan asszonytól jött az üzenet, aki egy évvel ezelőtt szintén egy jó barátnőjét vesztette szem elől. Egy médiumhoz fordult, írta az emailben. A férfi „Jövőbelátó Hans”-nak nevezte magát, és olyan dolgokat mondott neki, amikről nem tudhatott, és elküldte őt a szomszéd városba egy régi sajtgyárhoz, amelyet két hónappal előtte önkényes lakásfoglalók szálltak meg. Ott megtalálta a barátnőjét. – Ezt a férfit csak ajánlani tudom – írta az asszony. – Ő tényleg nem szélhámos. Adott egy honlapcímet is: www.jovobelatohans.nl. Robin és Luuk ráklikkeltek a honlapra, ahol valóságos értekezés jelent meg más világokról, „a láthatatlanról”, az előző életbe való visszatérésről és eltűnt emberek megtalálásáról. Árlista is volt: fél óra harminc euró. – Uhhh! – motyogta Luuk, amikor meglátta. – Az sok. Robin tétován bólintott. – Apa azt mondja, hogy badarság. Ő egy kicsit sem hisz benne. Azt mondja, hogy szélhámosság – szólalt meg Luuk. Robin ismét bólintott. – Igen, bizonyára – válaszolta. – Hmmm. A lány nagy levegőt vett: – De ha mégsem. Varázslat sincs. Nincsenek boszorkányok. Ami Sarithával történt… olyan sincs. És mégis megtörtént. Luuk elhallgatott, és Robinra nézett. – Kész, passz! – bólintott. A behajtó kavicsos talaja csikorgott a talpuk alatt. Jövőbelátó Hans nagy házának csillogó tetőcserepein szikrázott a nap. A férfi nyilvánvalóan szépen keresett jövőbe látó praxisával. A házszám: százötvennyolc, nagy fehér számokkal volt felírva a falra. Robin izzadt, de nem a naptól. 48

– Hát, itt volnánk – mondta. Kedd délután volt. Ez volt a legközelebbi olyan délután, amikor a jövőbelátó időt tudott szakítani arra, hogy segítsen a gyerekeknek. Először egyáltalán nem akarta fogadni őket, de Robin és Luuk addig könyörgött és nyafogott, azt mondták, hogy külön őt ajánlották nekik, meg hogy rendesen fizetnek. Ekkor aztán a férfi kötélnek állt. Mindkettőjüknek be kellett dobniuk a megtakarított pénzüket, mert Jövőbelátó Hans ideje nem volt olcsó. Robinnak huszonkét euró tizenöt centje volt. Luuknek tizennyolc. Abban reménykedtek, hogy kapnak gyerekkedvezményt vagy valami ilyesmit, de most, hogy Robin meglátta a házat, ez a remény elszállt. Biztos jókora kölcsönt kell törlesztenie a férfinak. Volt egy kis tábla, rajta egy nyíl: „Rendelés”. Követték az irányt, mire egy kis melléképülethez értek. A bejáraton egy fényképet láttak, magáról a médiumról. Kerek szemüveget viselt. Barna hullámos haja a válláig ért. Kicsit felfelé nézett, mintha valami olyat látna, amit senki más nem láthat. Persze ez is volt a cél. Halk nyikorgással nyílt az ajtó. A kis előszoba üres volt. A falnál egyszerű pamlag és kis asztal állt magazinokkal. Semmi jó: a Viva megfelelt volna, sőt még a Donald Kacsa is. De csak a Bajnok című újság és az Autóhét egy példánya hevert ott. Rendkívül izgalmas. Robin és Luuk egymásra néztek. – És most? – kérdezte Robin bizonytalanul. – Gondolom, várni kell – mondta Luuk. Így is történt. Négy órára beszélték meg a találkozót. Robin és Luuk rohantak, hogy időben odaérjenek, mert kedden fél négyig volt tanítás. Annemiek néninek meg pont ma kellett az iskolai kirándulással kapcsolatban néhány dolgot részletesen megbeszélnie az osztállyal, emiatt legalább hat perccel később indulhattak csak el a suliból. A jövőbelátójuknak azonban nem volt sietős. A falon lógó óra négy óra öt percet mutatott, a kis váróteremben pedig még mindig síri csend honolt. – Lehet, hogy elfelejtette? – súgta Robin idegesen Luuknek. A fiú megvonta a vállát: – Nem tudom – súgta. 49

Robin felállt, és kibámult egy kis ablakon. Egy nagy kert sejlett fel előtte virágzó cserjékkel. Volt ott egy ketrec is, benne két nyúl. Más semmi. Robin ismét leült, és megnézte a mobilján, mennyi az idő. Négy óra tíz perc volt. Épp azon gondolkozott, ne legyenek-e szemtelenek, és egyszerűen menjenek el, amikor hangokat hallottak, meg kinyíló, majd bezáródó ajtók neszét. A következő pillanatban kinyílt a váróterem ajtaja, és belépett egy férfi, kétségtelenül Jövőbelátó Hans. Egy idősebb házaspárt kísért ki, és kezet fogott velük. Majd ránézett egy kis papírlapra, és Luukhöz és Robinhoz fordult. – Robin van Toor és Luuk Zuidewijn? – kérdezte. – Gyertek be. Elnézést a késésért. Robin érezte, hogy elszáll a bosszúsága, amikor a férfira nézett. A ház és az ajtón lógó fénykép azzal az érzéssel töltötte el, hogy szélhámossal van dolguk. De Jövőbelátó Hans a valóságban egészen más volt. Idősebbnek tűnt, mint a fényképen. A szeme és a szája körüli ráncok barátságos kifejezést kölcsönöztek az arcának, olyan volt, akár egy kedves, öreg nagypapa. A hangja mély volt és szívélyes. De Robin fontosabbnak tartotta azt a valamit, amit nem tudott hová tenni, bár biztosan tudta, hogy lényeges: Jövőbelátó Hans egész lénye melegséget és biztonságot árasztott. – Nem baj – mondta gyorsan Robin. – Előfordul. Luuk egy pillanatig meglepetten nézett, majd egyetértően bólintott. – Tényleg nem. A férfi egyszerűen berendezett szobába vezette őket, ahol egy négyzet alakú asztal állt, körülötte egyenes hátú székek. Jövőbelátó Hans az asztal egyik oldala felé mutatott, ő maga pedig velük szemben ült le. – Nos – kezdte. – Ha nem haragszotok, szeretném, ha előre fizetnétek. Mentegetőző mozdulatot tett. – Ez azért van, mert az emberek nem mindig örülnek annak, amit hallanak. Nem akarok utólag vitatkozni. 50

Robin bólintott, és kiborította a pénztárcáját. Huszonkét eurót adott ő. A többit Luuk halászta elő a nadrágzsebéből. Jövőbelátó Hans bólintott, és betette a pénzt az asztal egyik fiókjában lévő dobozkába. – Rendben – mondta aztán. – Kerestek valakit. Egy kislányt. Robin hevesen bólogatott. – Ő az egyik barátnőm. Valami olyasféle. És sehol sem találom, és… – Hoztatok magatokkal fényképet, ahogy kértem? Most Luuk bólintott, és előhalászta a zsebéből a képet, amelyet Saritháról készítettek. – Itt van – mondta. – Ez ugye jó lesz? Letette a kis papírlapot az asztalra. Egy pillanatig csönd volt, amíg Jövőbelátó Hans a képre meredt. Majd hevesen rázni kezdte a fejét. – Sajnálom – mondta –, de ez nem fénykép, még csak nem is egy arról készült nyomtatott változat. El tudom képzelni, hogy ez hasonlít rá, de egy fénykép az más. Az energiát vesz fel attól a személytől, akit lefényképeztek. És ezt használom aztán arra, hogy megtaláljam őt, értitek? Tehát ez… Még egyszer megrázta a fejét. – Ez nem elegendő. Nincs valami más is? Luuk megrázta a fejét. Dühösen arra nézett, ahova a harminc eurójuk tűnt. Egyszerre megértette, miért akarta Jövőbelátó Hans, hogy előre fizessenek. – Ez nem tisztességes! – kiáltotta. – Csak tud valamit csinálni? Végül is ez ő. Tényleg! De Jövőbelátó Hans ismét megrázta a fejét. – Szörnyen sajnálom, gyerekek, de valami személyes dologra van szükségem, amivel dolgozni tudok. Máskülönben semmit sem tudok kezdeni, bármennyire is szeretném. – Csak a pénzünket akarja – dacoskodott Luuk. Robin nem mozdult. Keze az ölében volt, és eddig leginkább a térdét bámulta. Most azonban átható tekintettel a jövőbelátóra nézett. – Valami személyesre? – kérdezte. – Tehát lehet valami más is? A férfi Robinra nézett. 51

– Igen – mondta. – A fénykép jól működik, de nyugodtan lehet valami más is. Robin bólintott. A nadrágzsebében kotorászott, majd előszedte a kis papírfecnit, amire Saritha írt: Ne próbálj megtalálni! – És még van ez is – folytatta Robin. Elővett még egy kis papírt a zsebéből. Miután széthajtogatta, egy rendetlen, fehéres hajcsomó volt benne. A hajszálakat a földön, a kefében találta. Robin reggel kitisztította a kefét, és hirtelen elhatározásból magához vette a hajszálakat. Maga se tudta igazán, hogy miért tette. – Az ördögbe is – mondta Luuk. – Rendben van – szólalt meg Jövőbelátó Hans. – Ennek valószínűleg működnie kell. Hosszú, ügyes ujjaival kisimította a kis papírdarabot. Aztán rátette a kezét. A hajcsomót a másik kezébe vette. Becsukta a szemét, és mély hangon halkan hümmögni kezdett maga elé. Robin nem tudta, mire számított. Valaha látta Whoopi Goldberget jövőbelátóként a Ghostban. És Jomandát, aki szintén amolyan jövőbelátó volt, és valamikor szerepelt a tévében. Meg Chart… De az más volt. Robin mereven bámult Jövőbelátó Hansra, próbált leolvasni valamit a férfi arcáról. Itt valami különös dolog készülődött, ebben biztos volt. A nyakában lógó amulettet, a nagymama amulettjét kellemesen melegnek érezte. Erről a péntek este jutott eszébe, amikor is… „Mert nővérek napja van, nővérek napja… „ A hajcsomó volt az, amelynek révén Jövőbelátó Hans most azt tudta csinálni, amit csinált, ebben biztos volt Robin. A férfi arcán mélyebb lett a ránc, és kis verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán. A hümmögés abbamaradt. Most a szájánál is kis ráncok jelentek meg, majdnem olyan volt, mintha fájdalmai lennének. Ez a jövőbelátó igazi volt, tudatosodott most Robinban. Nem szélhámos. És ő képes arra, hogy megtalálja Sarithát.

52

Aztán hirtelen görcsbe rándult a férfi keze. A kis papír gombóccá gyűrődött össze az ujjai között. A hajszálakat tartó kéz ökölbe szorult. Jövőbelátó Hans előrehajolt az asztal fölé. Szeme még mindig csukva volt, de arca úgy eltorzult, mintha valami szörnyűséget látna. Valami… Ekkor azonban kipattant a szeme. Elvadult tekintettel nézett Robinról Luukre, aztán pedig a kinyitott kezére. Remegett. – Ez… – motyogta. – Ez… Sajnálom… Én… A hajcsomó és a kis papír lehullott az asztalra, Jövőbelátó Hans kezébe temette az arcát. Másodpercekig ült így. Robin és Luuk nem mertek megszólalni. Csak néztek egymásra tágra nyílt szemmel és vad tekintettel. Aztán Jövőbelátó Hans még egyszer beleremegett, és visszatolta Robin felé a kis papírt. – Sajnálom – motyogta. – Ez nekem túlságosan nehéz. Én… Én ezt nem tudom megcsinálni. Luuk felpattant a székéből. – Hogyhogy?! Hiszen azt… Azt… Jövőbelátó Hans az asztal alatt kotorászott. A kis pénzes doboz előkerült, és három tízeurós bankjegyet tolt a gyerekek felé. – Itt a pénzetek. Nem tudok segíteni. Sajnálom. Öt perc sem telt el, Robin és Luuk ismét kint állt az utcán. – A fenébe! – mondta Luuk.

53

5. Boszorkányvér – Mit gondolsz? – kérdezte Robin. – Hiteles volt? Mármint amit az a fickó csinált? A Witte de Withstraat sarkánál hirtelen fékezett. A járdaszegélynek támasztotta a lábát. Luuk megállt mellette, és megvonta a vállát. – Nem is tudom. Mindenesetre visszakaptuk a pénzünket. – Elégedetten ütögette meg a zsebét, amelyben egy tízeurós bankjegy lapult. Az mégiscsak két euróval több, mint amivel útnak indult. – Az igaz – bólintott Robin. – De mégis… Te mit gondolsz? – Apa azt mondja, hogy szélhámosok mind egy szálig, mármint azok a jövőbelátók. Sarlatánok, ahogy ő nevezi őket. – De hiszen akkor nem adta volna vissza a pénzünket. – Talán megszánt bennünket. Előfordulhat – mondta Luuk közömbösen. – Igen, erről lehet szó. Luuk az órájára nézett. – Fél hat, most már mennem kell. Apa ma korán akar vacsorázni, mert foci lesz a tévében. – Eh – dohogott Robin. – Ezt te nem érted, te lány vagy – mondta Luuk. – Menj a pokolba! A fiú teli szájjal vigyorgott, és elbiciklizett. – Holnap találkozunk! – kiáltotta még a válla fölött. – Igen, holnap – mondta Robin.

54

A fiú után nézett, amint mélyen a kormányra hajolva elteker, kabátja lobogott a szélben. Úgy tűnt, a ma délutáni kudarc őt nemigen rendítette meg. Legalábbis… Igen, segíteni akart neki, ám Luuknek Saritha keresése csak játék volt. Talán nem is hitte el teljesen, amit Robin elmesélt, hanem egyszerűen csak a móka kedvéért ment bele a dologba. Könnyen meglehet. Robin számára ez azonban nagyon is komoly ügy volt. Belül valami azt súgta, hogy meg kell találnia Sarithát. A húgát. Robin is felült a biciklijére, és hazafelé vette az irányt. Olyan lassan tekert, amennyire csak tudott, mégis túlságosan gyorsan közeledett a házukhoz. Nem volt kedve Chantalhoz, és nem volt kedve tévét nézni; egyáltalán semmihez sem volt kedve. Meg akarta találni Sarithát. Csakis ezt akarta. Nos, ez nem sikerült. – Áhh! – mondta, és ledobta a biciklit a ház előtti sövénybe. – Áhh! – Én is éppen ezt akartam mondani! Kinyílt a bejárati ajtó. Chantal állt Robin előtt. Kabátban volt, és egy tarka kis hátizsák lógott a vállán. Keze csípőre téve, szemöldöke felhúzva. – Hol voltál, Robin? Nos? Robin tátott szájjal nézte az anyját. – Tessék? – motyogta. És akkor hirtelen derengeni kezdett neki valami. – Ó… – mondta. – A fenébe. – Igen, én is ezt gondoltam ma délután. – mondta Chantal. Robin bűnbánóan a földre szegezte a tekintetét. Igaza volt az anyjának. Múlt héten megígérte neki, hogy együtt bemennek a városba ruhát nézni. Nem sok kedve volt hozzá, mert Chantal ilyenkor egyik üzletből a másikba vonszolta, aztán meg vissza, és hol neki kellett rémesebbnél rémesebb ruhákat felpróbálnia, hol azt kellett végignéznie, hogy az anyja teszi ugyanezt. Chantalnak azonban nagyon tetszett az ilyesmi, mert ez olyan igazi „anya-lánya” dolog volt. Szóval, ezt rontotta el most Robin. – Bocsánat, Chantal – szólalt meg Robin. – Elfelejtettem.

55

– Szép kifogás, elfelejtettem – mondta Chantal. Remegett a hangja. – Órákig ültem és vártam, tudod? Miért nem vetted fel a telefonod? – A telefont? Robin a zsebében kotorászott. Jövőbelátó Hans várótermében elnémította a mobilját, és elfelejtette felhangosítani. Hat nem fogadott hívás meg három SMS. – Á, az ördögbe is, Chantal. Nagyon sajnálom! – Elhiszem – mondta az anyja. – De ez nem volt szép tőled, tényleg nem. Pillanatnyi csönd támadt. Robin még egyszer különös alapossággal megvizsgálta az előtte lévő járólapban a kis vonalakat. Chantal ideges kézmozdulattal beletúrt a hajába. Majd mintha hirtelen eszébe jutott volna valami. – Ugye minden rendben van veled, kislányom? – kérdezte egyszer csak. – Ugye nincs semmi baj? Ugye nem kábítózol? – Nem, Chantal – mondta Robin olyan nyugtatóan, amennyire csak lehet. – Tényleg nincs semmi. Csak Luukkel voltam és… elfelejtettem. Tudod mit? Tévézzünk együtt ma este kedélyesen. Csipsszel én, te meg egy pohár borral? Sírós filmek közös megnézését az anyja majdnem annyira élvezte, mint a városi vásárlást. Chantal mérges tekintete kissé enyhült, azonban mégis megrázta a fejét. – Nem, kislányom, nem lehet. Most rohannom kell. Szobrásztanfolyam, oké? Rendelj egy pizzát vagy valamit, ha megéhezel! Robin tágra nyitotta a szemét. – Szobrászat? De hát nem festettél? Azzal a… hogyishívjákkal… Everharddal? Az anyja sóhajtott. – Kicsim, a festés olyan… semmilyen! Valami másra van szükségem, hogy ki tudjam fejezni magam. Jobban összehúzta a kabátját, és a szörnyen magas sarkú cipőben végigbillegett az ösvényen. A kis hátizsákból egy véső kandikált ki. – Akkor szia! – mondta Robin. Az anyja megfordult és nevetett: – Szervusz, kislányom. Viszlát, este! 56

Az előszoba hűvös és sötét volt. A nappali szürke és csöndes. Robin bement, az asztalra dobta a táskáját. Egy röpke pillanatig megfordult a fejében, hogy leckét ír. Amikor azonban jól szemügyre vette a földrajz munkafüzetet, meggondolta magát. Inkább mégsem. Akkor mit csináljon? Az utcáról egy robogó hangja hallatszott be, amiről eszébe jutott a pizza meg az, hogy nagyon éhes. Akkor hát rajta. Az üzenőtáblán valahol a hűségpontok, az iskolai levelek meg újságkivágások között volt kiakasztva egy étlap a pizzéria telefonszámával. Egyet vagy kettőt? Egyet, döntötte el. Chantal egy ideig úgyse jön, ha mégis megjönne, mehet a pokolba. Extra adag tonhallal, ígérte be magának Robin. Egy pillanatra bűntudata támadt. A tonhalakat kihalás fenyegette. Mégis megrendelte, bekapcsolta a tévét, és a csatornák között kapcsolgatva az MTV-nél állt meg. Halkan bekapcsolva hagyta a zenét, így nem érződött annyira üresnek a ház. Aztán odaült a szoba sarkában zúgó számítógéphez. Felment az internetre, és még egyszer megnézte Jövőbelátó Hans honlapját. – Az ördögbe is – motyogta a médium fényképének. – Miért nem akartad elárulni nekünk, hol van? Mi folyik itt? Luuk előtt adta a nagyot, de teljesen biztos volt abban, hogy Jövőbelátó Hans többet tudott. Ám mit lehet tenni, ha nem akarja elárulni? Megfordult a fejében, hogy e-mailt küld neki, hogy még egyszer megkérdezze. De aztán úgy döntött, hogy még másnap is ráér. Végül ránézett a különleges Hotmail-címre, amelyet Luuk hozott létre. Erre a címre lehetett e-mailt küldeni, ha valakinek tippje volt Sarithával kapcsolatban. Megint jött néhány sületlen e-mail, volt azonban olyan is, aki azt írta, hogy a Keleti Bevásárlóközpontnál látott egy tejszőke kislányt, aki hasonlított a fényképen láthatóra. Ez stimmelhet, gondolta Robin. Végtére is arra ment a busszal. Az utolsó üzenetnek nem volt tárgya. Robin kíváncsian nyitotta ki. A következő pillanatban szeme tágra nyílt az ijedtségtől. Jó vastag betűkkel írt rövid üzenet volt: Tartsd távol magad Armgard lányától! A halál a nyomában jár! Robin karja és háta libabőrös lett. Odahajolt 57

a képernyőhöz, és újra meg újra elolvasta az üzenetet. Tényleg fenyegetően nagy, fekete betűkkel írták. Az e-mail nem volt aláírva. Robin szíve hevesen vert. – A fenébe! – suttogta. Ez meg mi? Elsőre fenyegetésnek tűnt, de ha jobban megnézte… Biztos, hogy az volt? Fenyegetés vagy figyelmeztetés? Mi lehetett Sarithával, hogy mindenki, akiről úgy tűnt, hogy tud róla valamit, megrémült? – A fenébe! – motyogta még egyszer. – És most? Felkapta a mobilját. Felhívni Luuköt, ez tűnt a legokosabbnak. Foci ide vagy oda, ezt látnia kell. De még mielőtt kikereste volna a számot, meghallotta a pizzafutár robogójának éktelen hangját. Csikorgott a fék, és rögtön utána fülébe hasított a csengő erőszakos hangja. Sietve szaladt az ajtóhoz. – Oké, oké, megyek már. Újra megszólalt a csengő. Lehet, hogy megint az a jóképű pizzafutár lesz? Kék szem és göndör fürtök, amelyek a sisakja alól kandikálnak elő… De nem ő volt. Még csak nem is pizzafutár. Robinnak tátva maradt a szája, amikor meglátta, ki áll a küszöbön. – Csónakos nagyi! – kiáltotta. – Mi járatban? Az öregasszony sietősen hátranézett, majd Robin mellett belépett a házba. – Gyere! Sovány karja alatt egy nagy pizzásdobozt szorított, rajta a Contini Pizzéria lógója. Az utcán elindult a pizzafutár robogója. Robin a sisakon lévő matricáról látta, hogy ő volt. A csudába is! – Hopp, hopp, hopp – sürgette Csónakos nagyi. Bezárta az ajtót, és Robin mellett elhaladva végigcsoszogott az előszobán, be a konyhába. Robin beleszippantott a levegőbe. Furcsa illat áradt a nagyi ruhájából. Füst szaga, mintha fatűz mellett állt volna. És volt még valami furcsa és édeskés a szagban. Tömjén? Csónakos nagyi hátranézett a válla fölött. Haja összevissza göndörödött, és a folyosó félhomályában orra hegyesnek és kissé görbének tűnt. Robin úgy látta, nagyanyja nem olyan, mint máskor. Szinte idegen volt. Robin megremegett. 58

De Csónakos nagyi megköszörülte a torkát. – Kisunokám – mondta –, beszélnem kell veled! A konyhában sötét volt. A mikrohullámú sütő órája kísérteties zöld fényt árasztott. A hűtőszekrény zúgott. Csónakos nagyi lepottyantotta a pizzásdobozt az asztalra, és felkapcsolta a lámpát. A fény barátságtalan volt. – Kérsz egy szeletet? – kérdezte, miközben kinyitotta a dobozt. – Én éhen halok. Robin bólintott, de nem szólt egy szót sem. Erősen vert a szíve. Csónakos nagyi magában motyogva két nagy szeletet vágott a pizzából. A csupasz asztalon az egyiket Robin elé tolta. A másikat pedig ő vette magához. Kicsit csámcsogott, ahogy a nyúlós tésztát rágta. És amikor lenyelte az utolsó falatot, az öregasszony kotorászni kezdett a zsebében, majd egy papírlapot tett az asztalra. Az egyik internetes fórum kinyomtatott oldala volt, amit Luuk felkeresett. – Ez – mondta, és ráncos ujjával a képre bökött – az a lány, aki azt hitte, megigézhet a lányom partiján. És ez… – mutatott a Luuk által írt rövid szövegre – majdnem biztos, hogy tőled származik. Nos? Robin nyelt egyet, és határozatlanul megvonta a vállát. – Igen… tőlem… De… Megakadt, észrevette, hogy nem jön ki értelmes szó a száján. Hogy került a kép a nagymamájához? Nem is volt számítógépe. És hogy értette azt, hogy „azt hitte, megigézhet”. Robin ott volt. A saját szemével látta, mit csinált Saritha, látta, mi történt a nagymamájával. – Nem értem – mondta végül. Csónakos nagyi nem reagált erre. – Hogy érzed magad? – kérdezte szigorúan. – Hmm? Nem voltál nagyon fáradt az utóbbi napokban? Robin megrázta a fejét. – Nem, nem jobban, mint máskor. De… – Furcsa álmok? Robin ismét megrázta a fejét. – Nem, nagyi, minden a szokásos, csak… – Éjszakai izzadás? Libabőr? Bizsergő érzés a nyakadban? – Nem! 59

– Hmmm. Felállt, és az asztalt megkerülve odament Robinhoz. Kék szeme szinte világított, tekintete úgy hatolt Robinéba, mintha ki akarna onnan olvasni valamit. Aztán Csónakos nagyi mégis előrehajolt, és megragadta a függőt, az amulettet, amelyet Robinnak adott, amikor a kislány hétéves lett. Megtapogatta az egymásba fonódó ezüstkarikákat, majd megfordította az amulettet, aztán újból visszafordította. Szavakat mormolt, melyeket Robin nem értett. Azzal ismét elengedte az amulettet, és kissé hátrább lépett. Kiengedte addig visszatartott lélegzetét, és mintha kicsit oldódott volna a feszültsége. – Semmi – motyogta. – Nem találok semmit… És mégis… Hirtelen ismét Robinra szegezte a tekintetét. – Mégis te vagy az, aki ezt csinálta! Te próbálod őt megtalálni! Miért? Robin érezte, hogy elönti a verejték. Aki vele szemben állt, a nagymamája volt, Csónakos nagyi, akit jól ismert. Egyszersmind… A háta még mindig görnyedt volt, a szeme meg vizesen kék. És mégis: már nem volt olyan öreg, mint korábban. Erősebbnek tűnt. Erőteljesebbnek. Másnak. Robin nyelt egyet. – Sarithának hívják – válaszolta. – És csak úgy egyszerűen ott termett akkor este, és ez király volt. Volt egy húgom, tetszik érteni? És utána, másnap eltűnt, és akkor… Hiányzik nekem, nagyi. Meg akarom találni őt. Csónakos nagyi megrázta a fejét. – Nem – mondta kurtán. – Szó sem lehet róla, kislányom. Abba kell ezt hagynod, és nem szabad tovább bolygatnod a dolgot. Nem bolygatni! Jövőbelátó Hans elküldte őt és Luuköt. Az emailbeli fenyegető üzenetben is azt akarták, hogy hagyja abba. És akkor most még Csónakos nagyi is azt mondja, hogy ne bolygassa a dolgot? Kezét ökölbe szorította, hirtelen elöntötte a düh. – Nem, nagyi – szólalt meg. – Egy árva szót se értek az egészből, a nagyi viszont szemmel láthatóan igen. Tessék szépen elmagyarázni a dolgot, különben nem állok le vele. Csönd támadt. Kint egy rigó trillázott. A hűtőszekrény zúgni kezdett. Csónakos nagyi bólintott. 60

– Rendben – szólalt meg végül. – Persze, igazad van. Várni akartam még azzal, hogy elmondjam neked, de már tizenegy éves vagy, és jogod van tudni. Robin szíve még hevesebben vert. Csónakos nagyi az asztalra támaszkodott, és odahajolt az unokájához. – Te, drága Robin, egy boszorkány unokája vagy. Ha Robin ezt egy hete hallotta volna, jót nevetett volna rajta. Azt gondolta volna, hogy Csónakos nagyi jó vicceket tud kitalálni. És ha továbbmondta volna, megkérdezte volna Chantaltól, nem kezdett-e el a nagyi egy kissé szenilis lenni. De nem egy héttel korábban volt. Robin pedig hitt neki. – Csak nem gondoltad, hogy nem érzékeltem, mi történik Chantal partiján? – folytatta Csónakos nagyi. – Hogy azt a sápadt kislányt körülvevő varázslatot nem vettem észre? Hogy az anyád nem, az egy szemernyit sem lep meg, benne egy csepp boszorkányvér sincs. És az a tökfilkó szomszédja vagy az az önhitt bemondónő? Még szép, hogy nem láttak át a szitán. Hogy is láthattak volna? De engem senki, érted, senki sem igézhet meg úgy, hogy ne lennék tisztában vele! Megrázta a fejét, majd ismét a pizzásdoboz felé nyúlt. Kivett még egy szeletet,, és leharapta a csücskét. Egy csepp paradicsomszósz az arcára fröccsent. – Igen, Robin, boszorkány vagyok, pontosabban: voltam. Méghozzá erős boszorkány, majora magistra, ahogy azt mondják. Nagyon tehetséges asszonyok hosszú sorában – gondoltam én – az utolsó. De aztán… Tudod, szerelmes lettem. A nagyapád olyan jóképű és erős volt. Én csakis őt akartam, a boszorkányok pedig már nem érdekeltek. És mit szólt volna nagyapád, ha megtudja? Egyáltalán nem neki való dolog volt, Robin, egyáltalán nem. Ráadásul… Hallottál-e valaha arról, hogy egy boszorkánynak férje lenne? Van apja annak a lánynak, Sarithának? Robin keze remegett, miközben ő is a pizzásdoboz felé nyúlt. Nem azért, mert éhes volt, hanem hogy csináljon valamit. – Nem tudom – hangzott a bizonytalan válasz. – Erről beszélek! – mondta Csónakos nagyi. – Én nem voltam hajlandó nagyapádról lemondani, tehát elhagytam a kört. Úgy 61

gondoltam, hogy azt az életet örökre magam mögött hagytam, míg pénteken meg nem éreztem a varázslatot, mely mindenkit a markában tartott, kivéve téged és engem. Még ekkor is azt reméltem, hogy elfújja majd a szél, és hogy elfelejted. Ma reggel pedig ezt találtam a postaládámban. A kinyomtatott képre mutatott, amelyen most már paradicsomszószos pöttyök voltak. – Egy régi barátnőm hívta fel a figyelmemet arra, hogy valaki keresi a kislányt. Te. Azt pedig nem lehet, kisunokám. Szerencsére nem történt semmi. Gyanítom, hogy az amulett megvédett. De ezt most abba kell hagyni. Hidd el, tudom, miről beszélek! Robin érezte, hogy elgyengül. Keze az amulettet kereste, a családi ereklyét, amely évszázadokon át anyáról lányra szállt. Hirtelen eszébe jutott Saritha furcsa tekintete, közvetlenül az után, hogy… az a feketeség fenyegette őket. – Tehát ezért… – motyogta. Csak nehezen tudott nyelni. – Az amulett… intézte el, hogy… – Az a pénteki varázslat lepergett rólad, igen! Az amulett megvédi viselőjét a mágiától, illetve megfordítva: segíthet neki abban, hogy mágiát alkalmazzon. Tudod, kislányom, azért adtam neked, mert az anyádból – noha jó szándék vezérli – soha nem lesz igazi boszorkány. Az az ostoba felhajtás azzal a wiccával! Az apja génjeit örökölte. De te…! Még közelebb hajolt Robinhoz, aki érezte a nagyi lélegzetének melegét az arcán. Szikrázott a levegő. – Lehettél volna te a lányom. Benned van boszorkányvér. Robinnak zúgott a füle, a nyaka bizsergett. Remegett, amikor felállt, hogy kivegyen egy üveg kólát a hűtőszekrényből. Foga nekikoccant az üvegnek, amikor ivott. Csónakos nagyi mindkét kezével végigsimított a szoknyáján. – Szerencsére most már minden világos – mondta. – Bár Chantal előtt tartani fogom a számat, meg ilyesmi. Úgy értem… soha nem volt rá ok, hogy elmondjam neki ezt, és kétlem, hogy megértené. Robin zavarodottan bólintott. – Rendben, nagyi. 62

– Komolyan aggódtam, érted? De most, hogy tudod, távol tarthatod magad attól a gyerektől. Robin böfögött egyet. Majd újra ivott az üvegből. Aztán visszament az asztalhoz, és azt mondta: – Nem. Csónakos nagyi összehúzta a szemöldökét: – Hogy érted, hogy nem? – Nem, nem világos minden. Egy csomó mindent el tetszett mesélni, de a legfontosabbat nem tetszik megmondani. Miért veszélyes, hogy keresem Sarithát. Tudom, hogy létezik egy átok, ezt ő maga mondta nekem. De mi köze ennek hozzám? Ahhoz a tényhez, hogy én… hogy a nagyi is boszorkány? Az asszony arca elkomorodott. – Egyszerűen csak hidd el nekem – válaszolta komolyan. Robin azonban ellenkezett. – Nem – ismételte meg. – Ha bajban van, akkor segítenünk kell neki, nem? Robin, miközben ezt kérdezte, megrémült Csónakos nagyi kemény tekintetétől. – Segíteni? – mondta gúnyosan az öregasszony. Szája keskeny vonallá lett, szeme villogott. – Armgard lányának? Robin szeme elkerekedett, amikor újból meghallotta ezt a nevet. – Ki az? – suttogta. – Nagyi… tudnom kell. Csónakos nagyi ekkor mélyet sóhajtott. Egyszerre nagyon-nagyon öregnek tűnt. – Nos, rendben – válaszolta rekedten. – Rendben. De akkor aztán… békén hagyod őt. – Ez egy régi történet – mondta Csónakos nagyi –, de olyan, amelyet minden boszorkány ismer. Egy történet, amely már a keresztes hadjáratok előtt, Nagy Károly előtt és a vikingek előtt elkezdődött. Ez a háborúk és királylányok kora volt, a rokonviszályoké és a bosszúké – mesélte. – Ebben a korban próbált meg egy fiatal fríz király, Finn véget vetni a népe és a dánok közötti régi háborúskodásnak. Az volt a terve, hogy elássa a csatabárdot, ha feleségül veheti a dán király egyik lányát, Hildeburgot. Elfogadták az 63

ajánlatát, sőt Hildeburg még örült is. Úgy hírlik, Finn jóképű legény volt, és a királylány abban a pillanatban, amikor meglátta, fülig beleszeretett. Sajnálatos módon a királylány testvérhúgának, Armgardnak is megtetszett a fiatal király. Finnt azonban csakis Hildeburg érdekelte. Ezt Armgard nem tudta Finn-nek megbocsátani. Nagy pompa és ragyogás közepette megtartották az esküvőt. A fiatal pár elutazott Finn várába, a fríz Finnsburgba, ahol boldogan éltek együtt, és született egy fiuk is, Finnling. Csónakos nagyi hangja furcsán távolinak tetszett. Szeme a messzeségbe révedt, mintha Robin ott sem lett volna. Meglehet, hogy egy ősi vár nagy termeit látta, és a fülében a lantosok-kobzosok muzsikája csengett. – De boldogságuk nem tartott sokáig – folytatta. – Sohasem tart. Keserűség vegyült a hangjába. – Noha Armgard férjhez ment Hengesthez, a jóképű hadvezérhez, továbbra is csak arra tudott gondolni, hogyan alázta meg őt Finn, na meg Hildeburgra, aki azt kapta meg, akit ő szeretett volna. Amikor az öreg dán király meghalt, és Hnaef, a két királylány bátyja követte a trónon, Armgard bosszút forralt. A királylány rá tudta venni férjét és bátyját, hogy látogassák meg a nővérüket Finnsburgban. Hogy ott pontosan mi történt, senki sem tudja. Mindenesetre az ifjú Finnling este megjelent a dánok hálótermében, ahol mindkét nagybátyja aludt az embereivel. Egymásnak estek, és azt beszélik, hogy Finnling megölte Hnaefet. Az ifjú maga is elesett, mégpedig a másik nagybátyja, Hengest kardjától. Robin érezte, hogy összeszorul a gyomra a vérfürdő hallatán. – Miért? – suttogta. Csónakos nagyi megrázta a fejét. – A hatalom, kislányom. Mindig a hatalom. Armgard gyakorlott boszorkány volt. Feltüzelte a férjét. Hnaef halálával ő lenne a királynő, Hengest meg a király. Armgard megbabonázta Finnlinget, aki ezért ment a hálóterembe és ölte meg a nagybátyját, így Finnt okolhatták a gyilkosságért, és Armgard bosszút állt a nővérén is, akire annyira féltékeny volt. 64

Ám a dráma még nem ért véget. Finn megpróbálta lecsillapítani a kedélyeket. Úgy vélte, az egész szerencsétlenség egy szörnyű félreértésen alapult. Újból békét kötött Hengesttel és Armgarddal, de elárulták. Alig hagyta el a feleségével együtt Finn várát, Hengest ismét megtámadta a sógorát. A finnsburgi csatában életét vesztette Finn is. Robin mondani akart valamit, de összeszorult a torka. Megköszörülte. – És Hildeburg? – kérdezte rekedten. – Vele mi történt? Csónakos nagyi felsóhajtott. – Armgard és Hengest magukkal vitték. Hogy a férje meghalt, semmi keresnivalója nem volt a frízeknél. Úgy beszélik, Hildeburg ekkor megőrült. Be kellett zárniuk a szobájába, mert szüntelenül őrjöngött és tombolt. Egy napon azonban kijutott az ablakon, és egy magas sziklára menekült. Azt kiabálta, hogy mindörökre megátkozza Armgard lányait. Majd levetette magát. A nyári napfordulón, így kezdődött. – Az átok – motyogta Robin. – És Saritha Armgard leszármazottja? Csónakos nagyi bólintott. – A nyári napfordulón, amikor a letűnt világ és a mostani világ között húzódó fátyol elvékonyodik, Hildeburg szelleme megragadja az alkalmat. Évről évre, újra meg újra megpróbál bosszút állni azokon a lányokon, akik Armgardtól származnak, és megkísérli megölni őket. És mondok neked valamit: ez nagyon sokszor meg is történt már. A boszorkányok egy csoportja összefogott, hogy megvédje ezeket a lányokat, és nem ismernek lehetetlent. A cél érdekében elmennek a végsőkig. Csoda, hogy Armgard ágán még mindig vannak lányok. Életveszélyes egy olyan lány közelében lenni, mint ez a Saritha, Robin. Hildeburg nem válogat, és ha egyszer megérezte áldozata szagát, attól kezdve senki sincs biztonságban. Érted már? Robin hallgatott. Minden máshogy volt, mint ahogy gondolta. Bonyolultabb. A képek, érzések, gondolatok majd szétfeszítették a fejét… 65

Csónakos nagyi boszorkány. Az ő ereiben boszorkányvér csörgedez. Saritha egy rosszindulatú boszorkány-királylány leszármazottja. Mit gondolhatott Jövőbelátó Hans, amikor rájött, kit is keres Robin és Luuk? És az a furcsa e-mail… – Nagyi! – szólalt meg Robin váratlanul. – Mutatni szeretnék valamit. Kiviharzott a konyhából, be a nappaliba. Csónakos nagyi lassan ment utána. Már bekapcsolt a képernyővédő, és világos csillagok vibráltak a képernyőn. Robin megnyomta a space billentyűt, és a hotmailes képernyő ismét villámgyorsan megjelent. A vészjósló e-mail még mindig nyitva volt. Tartsd távol magad Armgard lányától! A halál a nyomában jár! Csónakos nagyi megállt, kicsit kapkodva vette a levegőt. Egy pillanatra Robinnak különös érzése támadt, valami elektromosság vagy… – Tetszik tudni, hogy ez mit jelent? – kérdezte Robin. – A… a barátnőjétől jött talán? Csónakos nagyi lassan lehuppant az íróasztal előtti székre. Ujjait végigcsúsztatta a képernyőn, mintha így érezni tudná a betűket. Lassan bólintott. – Meglehet. A barátnőm nagyon aggódott az egész miatt. Általában nincs a városban, tudod, vásárokon dolgozik jósnőként. Mellesleg megalázó munka, mármint egy boszorkányra nézve. De hát… valamiből élni kell. A nagyi megvonta a vállát. – Bárki legyen is, kisunokám, bölcs tanácsot adott. Tartsd magad távol Sarithától! Ez a lány semmi jót nem jelent. Robin sóhajtott. – Ő maga is ezt mondta. A zsebében kotorászott, ahol Saritha üzenetét őrizte. Csónakos nagyi felhúzott szemöldökkel olvasta. – Hmmm – dörmögte. – Mindenesetre van józan esze annak a gyereknek. – Jegeskék szemét ismét Robinra szegezte. – Tartsd is magad ehhez, Robin. Most már eleget tudsz ahhoz, hogy ezt meg is értsd. A szavadat adod? 66

Robin lassan odafordult Csónakos nagyihoz. Lassan bólintott. – Megígérem, nagyi. A két kezét azonban a háta mögött tartotta, és ujjait összekulcsolta.

67

6. Majora magistra A

hangzavartól berezonált a gyomruk, és olyan volt, mintha kalapácsokkal ütögették volna a fülüket. – Igen! Nyerje, nyerje, nyerje meg! Igen! – kiáltotta egy férfi egy plüssbékákkal zsúfolt bódé előtt. – Tessék csak, tessék! A Break Dance hangszóróiból Madonna bömbölt, a horgászós játékautomaták zúgtak, a hullámvasút pedig süvítve suhant lefelé a legmagasabb pontról. Az emberek sikítottak, és a magasba emelték a karjukat. Jó kis vásár volt. Robin és Luuk a bódék között mászkáltak. Tőlük balra az emberek azért tülekedtek, hogy felülhessenek a Mega Boosterre. Ez egy óriási cölöp volt egy kis kabinnal az alján. Csak két személy ülhetett fel egyszerre, és aztán nagyon magasra és nagyon gyorsan repítették fel az embert, és állították a feje tetejére. Egy fiú meg egy lány épp ekkor másztak ki a kabinból. A fiú arca elzöldült, és karját a hasára szorította. – Király! – kiáltotta Luuk. – Jössz? Robin úgy nézett Luukre, mintha megbolondult volna. – Tudod, mennyibe kerül? – kérdezte elképedve. – Öt euró. Na és? – mondta Luuk. – Ez tök zsír, apám! – Előbb irány a jósnő. Ki tudja, mennyibe fog kerülni. Nem igaz? – Ja, de – sóhajtott Luuk csalódottan. – Ha akarsz, mehetsz egyedül is – vigasztalta Robin. – Ja, rendkívül izgalmas. – Te tudod. Luuk irigykedve nézett azokra, akik a kasszánál tülekedtek, majd követte a barátját. Robin látta ezt, és bűntudatot érzett. Hat eurót 68

hozott magával, és azt nem a Mega Boosterre szánta, hanem arra, hogy bejusson a vásári jósnőhöz. Luuknél volt ugyan egy tízes, de ha ő fizetné az egészet, akkor rámenne az összes pénze. Robin oldalra pillantott. Tegnap este, ahogy Csónakos nagyi elment, kitörölte azt a furcsa e-mailt. Aztán felhívta Luuköt, és azt mondta, hogy a vásáron van egy szuperjó jósnő, és megkérdezte, nem akar-e elmenni vele. Végül is sose lehet tudni, nem igaz? A többiről azonban hallgatott. Attól tartott, ha elmondja Luuknek, hogy a nagymamája is boszorkány, a fiú azonnal fölhívja a bolondokházát. Arra az átokra meg a veszélyre… Arra ő maga sem akart még csak gondolni sem. Csakis egy dolgot akart: megtalálni Sarithát. Luuk megállt a kísértetháznál, ahol egy óriásmajom nyújtogatta hatalmas mancsát a járókelők felé. A nap csillogott a fiú szemüvegén. – Hol van már az az ostoba jósnőd? Már mindent láttunk. Robin megmakacsolta magát. – Itt kell lennie valahol. Csónakos nagyi mondta. – A nagymamád? Ő van vagy száznyolcvan éves! Robin kiöltötte a nyelvét. – Na, menj a pokolba! Neked csak azon a „feje tetejére állítós” szerkezeten jár az eszed. A dodzsemek és a játékgépek felé bámult. Valóban mindenhol jártak, itt meg már a kisgyerekrészleg kezdődött: volt mindenféle fajtájú és méretű körhinta, egy mini-óriáskerék, kacsahorgászat és egy lufiárus. Tőlük kicsit távolabb egy kislány sírt. Kezében vattacukor volt, arca maszatosnak és ragacsosnak tűnt. Egy asszony leguggolt elé, és megsimogatta a haját. – Nem találod a szüleidet? A kislány még erősebben kezdett sírni, és kinyújtotta remegő kis ujjacskáját. – Ott van egy boszorkány! Az asszony a fejét csóválta, majd elővett egy zsebkendőt a zsebéből, hogy megtörölje a kislány orrát. – Ugyan már, nem kell mindent elhinni… 69

Robin fölvonta a szemöldökét. Boszorkány? Arra nézett, amerre a gyerek mutatott. És ekkor megpillantotta. A kis repülők mögött félig megbújva egy régi lakókocsi állt. A bejáratnál apró ezüstcsillagokkal díszített fekete függöny volt. A lakókocsi mellett rozoga bódé düledezett: a kassza, amelynek repedezett volt az ablaka. És ennek egy boszorkány támaszkodott. Az asszony fekete, hegyes süveget viselt a fején. Nagy orra hegyén bibircsók nőtt három barna szőrszállal. Hosszú és vékony ujjain a hegyes körmök feketére voltak lakkozva. Luuk követte Robin tekintetét, és felhúzta a szemöldökét: – Hurrá! Egy boszorkány – motyogta alig hallhatóan. Az asszony megköszörülte a torkát. – Térjen be Madam Futurához! Csak két euró! – hirdette a nő rikácsoló hangon. A kislány még hangosabban sírt. Robin a fekete asszonyra meredt, közben a gyomrában furcsa bizsergést érzett. Ő lenne a jósnő? Ez az ember lenne Csónakos nagyi régi barátnője? Ez lehetetlen. Megrázta a fejét, és sarkon akart fordulni. Egyszerűen megbolondult. Ennek semmi értelme. Ám akár megbolondult, akár nem, mégsem tudott elmenni. Tekintete mintha odaszegeződött volna a fekete asszonyra, és a lába lassan, de határozottan a kassza felé vitte. A boszorkány felnézett: egy fekete szempár tapadt az övére, Robin háta libabőrös lett. – Luuk? – csipogott a hangja. – Luuk! A fiú nem hallotta meg. Még tíz méter. Öt. Robin nyirkosnak érezte a tenyerét. Egy. Csak a kasszánál állt meg, és nézett izgatottan hátra. Hol volt Luuk? Ekkor fedezte fel a fiút, közvetlenül maga mögött. Teli szájjal vigyorgott: – Micsoda műorr! – suttogta. – És látod azokat a körmöket? Robin ismét a fekete asszonyra nézett. Mű! Persze, hogy mű! – Ti együtt akartok bemenni? – kérdezte a nőszemély rikácsoló hangon. 70

Ez a hang szintén a műsor része volt, eszmélt rá Robin. Ettől a rikácsolástól biztos jobban ment a bolt. – Az bizony kétszer két euró! Robin habozott. – Ön… Madam Futura? A fekete szemű asszony ránézett, tekintete szinte a lány lelkébe fúródott. – Nem, persze, hogy nem. Ő bent ül. – Ó. Akkor… akkor igen. Gondolom. – Akkor négy eurót kérek. Robin gondosan leszámolta a pénzt. De még mielőtt befejezte volna, félrehúzódott az ezüstcsillagos fekete függöny, és két kislány jött ki. Izgatottan nevetgéltek és bökdöstek egymást. – Bementek ti is? Nagyon zsír! Robin nem szólt semmit. Szerinte nem tűntek igazán vidámnak a lányok. Inkább idegesnek. Vajon mit mondott nekik a jósnő? – Ti jöttök – szólt ki a boszorkány a kasszából. Robin mély levegőt vett, és félrehúzta a függönyt. Hát, akkor rajta. A függöny mögött sötét volt. Karácsonyi égők pislákoltak a plafonon. Egy kézzel horgolt barna terítővel letakart, négyzet alakú asztal közepén régi varázsgömb állt. Az asztal mögötti sötétségből idősebb asszony hajolt előre. Semmi boszorkánysüveg, semmi seprű. Az asszonynak őszes-fehér volt a haja, amely valamikor nagyon szőke lehetett. Kontyban viselte. Szeme kissé ferdén ült. – Foglaljatok helyet! Madam Futura vagyok… Miben segíthetek? Kézjóslás? Rejtett energiacsomók felkutatása? Egy elvesztett szerettetek megmutatása a varázsgömbben? Elhallgatott, kerek szemüvege mögül várakozóan nézett a két gyerekre. Robin habozott, kereste a szavakat. Természetesen nem mondhatta, hogy Sarithát keresi, mert az asszony azonnal kipenderítené. Vagy felhívná Csónakos nagyit. Legalábbis, ha ő Csónakos nagyi titokzatos barátnője. Ha viszont nem… Felsóhajtott. 71

– Jósoljon a kezemből – mondta. Luuk furcsa hangot adott. – Kéz? – kiáltott fel. – De hát azért jöttünk, hogy… Robin odapisszentett a barátjának: – Pszt! Majd én. Oké? Luuk mormogott valamit keserves munkával keresett eurókról és különös körülményeskedésről, de Saritha nevét szerencsére nem említette. – Valami baj van? – kérdezte Madam Futura ártatlanul. – Szemöldökét felhúzta, fejét ferdén tartotta. Robin hevesen megrázta a fejét. – Nem, semmi, asszonyom. Minden rendben. Az asszony lassan bólintott. Suhogott a szoknyája, amikor leült. Miközben Robinnal szemben helyet foglalt, a lány kinyújtotta a kezét. – És? – kérdezte. – Mit lát? Madam Futura óvatosan kezébe vette Robin kezét. Az asszony bőre melegnek és száraznak érződött. Egyik körmét végighúzta Robin tenyerén. – Világos vonalak – szólalt meg kis idő múlva. – Erős jellemű ember vagy, kislányom. Erős, ám mégis adakozó és szeretetteljes. Szívesen megbocsátod, ha valaki rosszul viselkedett veled. Olykor túlságosan is könnyen. Elhallgatott. Végigcsúsztatta körmét az ujjak töve alatti kis párnácskákon és a hüvelykujj alatti vastag részen. Madam Futura megköszörülte a torkát. – Te azonban hűséges vagy. Jól bánsz a barátaiddal. Miközben ezt mondta, sanda pillantást vetett Luukre, aki mélyet sóhajtott, és leült Robin mellé. – És… áhhh… Szomorúságot is látok. Magányosságot, igen… Van valaki, akinek gondoskodnia kellene rólad, de nem teszi. Csak alig-alig. Az illető túlságosan magával van elfoglalva. – Madam Futura Robinra nézett, a szemében volt valami csillogás. – Az anyukád? Robin elsápadt. – Talán – válaszolta. 72

De a keze remegett. – Vágysz valakire. Kanyargós a szívvonalad. A sorsvonalad megszakad. Egy barátnőre? Egy húgra? Robin úgy húzta vissza a kezét, mintha patkány harapta volna meg. – Eltaláltam? – kérdezte Madam Futura. Robin nem adta jelét, hogy vissza akarná adni a kezét. A jósnő szárazan kuncogott. – Gyakran megesik – mondta. – Az emberek jósoltatnak a tenyerükből, de megrémülnek, amint kiderül, hogy tényleg beléjük látok! Tőled azonban, kislányom, nem számítottam erre. Te, te sok mindent láttál, sok mindent átéltél. Láttad a másvilágot. Ki vagy? A jósnő hangja nyugodtnak tűnt. És barátságosnak. De Robin, Robin úgy érezte, mintha valaki kalapáccsal ütné a fejét. Köhögés fogta el, felállt, beverte a térdét az asztalba, és botladozva hátralépett. Az asszony túlságosan is közel került hozzá. Robin hirtelen semmi mást nem akart, csak kimenni, ki innen! Luuk viszont nem hagyta annyiban a dolgot. Előrehajolt, öklét az asztalra tette. Lassan szétnyitotta az ujjait. Robin és Madam Futura meglátta az összegyűrt kis papírlapot, amit a kezében tartott. A számítógépes kép. Saritha. – Igaza van, Madam Futura – mondta Luuk. – Robin átélt valamit, és most keres valakit. Ezt a lányt. Madam Futura összeráncolta a szemöldökét. Kivette Luuk kezéből a papírt, és megnézte. Robin látta, hogy az asszony lassan megmerevedik. – Őt keresitek? Ebben a pillanatban Robin már biztos volt benne, hogy ő küldte azt a titokzatos e-mailt. Madam Futura. Ökölbe szorult a keze. Körme szúrta a tenyerét. Luuk hevesen bólogatott. Haja az arcába esett, indulatos mozdulattal oldalra söpörte. – Igen! Tud segíteni nekünk? Fontos. Robin még a félhomályban is látta, hogyan sötétül el az asszony tekintete. Az ajka kemény vonallá keskenyedett. Hirtelen mozdulattal hátralökte a széket. – Lejárt az időtök – mondta kurtán. 73

Luuk semmit sem vett észre. – Futura asszony, igazán olyan jól ment a dolog az imént. Nem próbálná meg legalább? Egyébként kifizetjük még egyszer a két eurót. Az egyáltalán nem probléma. Van még pénzem. Az asszony megrázta a fejét. – Nem segíthetek. Még mások is várnak rám. Sajnálom. – De asszonyom! – Nem! Robinra villantotta lángoló tekintetét, és mintha azt sziszegte volna a kislány felé: Figyelmeztettelek! Miért nem hallgatsz rám? Aztán az asszony fölegyenesedett, és felemelte a hangját: – Angelina! Meleg áramlat fújt keresztül a helyiségen, amikor elhúzódott a fekete függöny. A kasszát intéző fekete boszorkány jelent meg az ajtónyílásban. – Hallottátok – szólalt meg fülsértő, rikácsoló hangon. – Hordjátok el magatokat! Robin hátrahőkölt. De ökölbe szorult a keze. – Nem! – mondta indulatosan. – Nem. Nem megyek el. Engem… – Majd hirtelen nem tudta, mit mondjon. – Engem küldtek. Csónakos nagyi. Mármint… Csúcssebességgel pörgött Robin agya. Hogy is hívták a nagymamát? Úgy, hogy… – Eefje van Toor! És ha nem akarna segíteni, akkor azt kell mondanom, hogy a… „majora magira…” Nem. Úgy értem „mario magis…” Robin nyelt egyet. Az ajkába harapott. Hogy is nevezte magát a nagymama? – Majora… Madam Futura a lány felé lépett. – Majora magistra dicit? – kérdezte. Robin egy pillanatig zavarodottan hallgatott, majd rávágta. – Igen!

74

Mintha Madam Futura kissé összement volna. Angelina leengedte kinyújtott karját. Síri csönd támadt a kis szobában. A vásári zsivaj mintha a messzi távolból hallatszott volna. Ekkor Luuk megkérdezte: – Miről hadoválsz itt, Robin? Madam Futura kapkodva vette a levegőt. Angelina csodálkozva nézett rá. Robin lehunyta a szemét, és elismételte Madam Futura szavait: – Majora magistra dicit. A nagymamám azt mondta, hogy mondjam ezt. És kérdezzem meg öntől, hogy hol van… – Odabólintott Luuknek, aki még mindig az összegyűrt papírdarabot szorongatta. – …Saritha. Tudja? Ön ismeri őt! A jósnő mintha még jobban összement volna. Leereszkedett a válla. Fáradtan hol Luukre, hol Robinra nézett, és enyhén megrázta a fejét. – Eefje – motyogta halkan. – Én figyelmeztettem. Miért nem hallgat rám? Égzengést, földindulást idéz ez elő. Égzengést, földindulást… Miért? Robin nem tudta, mire gondol az asszony. Hogy valóban égzengés, földindulás jön, vagy hogy ez csak amolyan boszorkányátok volna. Természetesen ez is elképzelhető. – Meg kell találnom őt – jelentette ki nyugodt hangon. – Sarithát. A hegyes süvegű boszorkány, Angelina az ajtó felé lépett. – Nem tudod, mit kérsz – mondta. – Ő… Az a lány, akit keresel… csak bajt hoz. Rád, rátok, biztosak lehettek benne. Semmi jót nem jelent. Eefje nem magyarázta ezt el nektek? Jobb, ha távol tartjátok magatokat tőle. Robin makacsul rázta a fejét. – Tehát tudja, hol van – szólalt meg. – Akkor el kell árulnia nekem. Tudja, ő hozzám tartozik. A barátnőm. – Majdnem olyanok, mint a testvérek – tette hozzá Luuk segítőkészen. Madam Futura felvonta a szemöldökét, Robin meg indulatosan a barátjára nézett. Aztán mégis bólintott. – Igen… mondhatjuk úgy is. 75

A jósnő hátradőlt a székén, és lehunyta a szemét. Homlokát összeráncolta. A függöny mögül, kintről, beszűrődött a vásár zsivaja. Robin a távolból sikoltozást hallott, a közelből pedig elégedetlen hangokat. A türelmetlenül várakozó sorbanállókét. – Muszáj – mondta Robin. Madam Futura sóhajtott. – Ez a lány – kezdte lassan, és sovány ujjával a képre mutatott, mely összegyűrve az asztalon hevert – nem egyszerűen csak egy lány. Nem egyszerűen csak egy boszorkány. Ő… – Az idős jósnő mélyet sóhajtott, és megrázta a fejét. – Semmi jót nem jelent, kislányom. Átok ül rajta. Ez a lány veszélyt jelent mindenkire a környezetében. – Tudom – válaszolta Robin higgadtan, bár Madam Futura fájdalmas arckifejezése azért kicsit nyugtalanította. – Mindezt tudom. De ez mit sem változtat a dolgon. Egyszerűen meg kell találnom őt. – Elhiszem – bólintott Madam Futura. – Eefje mondta. A majora magistra szól, és én… Igen, én pedig engedelmeskedem. De remélem, tudja, mit csinál. – Összeráncolta a szemöldökét. – Honnan ismered Sarithát? Miért keresed? Robin habozott. Mesélje el a nyári napforduló éjszakáját? Az olyan lenne, mintha valami álmot mesélne. Nem akart arról az estéről beszélni. Barátja azonban megelőzte. – Múlt héten bukkant fel egy családi partin – mondta el Luuk. – Eljátszotta, hogy ő Robin húga. Jól megértették egymást, úgy hiszem, és Robin már egy hete vonszol végig a városon, hogy megtalálja őt. Árulja el neki, kérem, mert őrületbe kerget ezzel a dologgal. – Az őrületbe? – kérdezte Madam Futura emelt hangon. Luuk megvonta a vállát. – Valahogy úgy. Angelina odahajolt Madam Futurához. – Hallottam róla – mondta halkan. – Hogy így… próbálják meg… Őt… félrevezetni. Legutóbb azonban… Madam Futura felemelte a kezét. – Csitt, Angelina. Tudom. Ismét az a nehéz sóhaj. 76

– Nincs választásom ebben az ügyben. Az egész olyan súlyosnak hangzott. Olyan komolynak. Tényleg olyan rettenetes dolog volt egy lány elvezetése a másikhoz? Robin egyik lábáról a másikra állt. – Nálad van a telefonom, Angelina? A fekete asszony egy fémes fényű, csillogó mobiltelefont adott Madam Futurának. Ez a készülék furcsán modernnek tűnt ezen a helyen. Angelina Robin és Luuk felé intett. Ez azt jelentette, hogy kövessék. A két gyerek tétován engedelmeskedett. Mögöttük Madam Futura egy számot kezdett bepötyögni, majd kicsit később a füléhez emelte a telefont. – Reki? Itt Gisela. Aztán: – Reki, van itt egy kislány… Igen…ő… Hátat fordított Robinnak és Luuknek, és halkan folytatta. Robin elcsípte a nagymamája nevét: Eefje van Toor. Hegyezte a fülét, hogy kivegye, mit mond az asszony. – Hol vagy most? – hallotta. – Jó… akkor megyünk… Aztán már olyan halkan beszélt, hogy Robin csak egy-két szót értett: „csak egy gyerek”, „ne csináld”. De nem tudta összerakni, mire célzott ezzel a jósnő. Ekkor Angelina félrehúzta a bejárat függönyét, és kiment. Óvatosan lépett a fűre, és továbbra is félrehúzva tartotta függönyt, úgyhogy a gyerekek nem mertek ott maradni és nem követni őt. Kint vagy öt-hat ember ácsorgott a sorban. Robin egy idősebb házaspárt látott, meg néhány lányt… Angelina levette a süvegét, és lehúzta arcáról a műorrot. Egy éles pang kíséretében pattant le a gumi. A műorr levételével egy nem igazán fiatal, ám tulajdonképpen szép asszonyarc vált láthatóvá. – Hölgyeim és uraim, sajnálom! – mondta a sorban állóknak, akik arra vártak, hogy bejussanak a jósnőhöz. – Előre nem látott okok miatt ennyi volt mára! Elnézésüket kérem! A várakozók zúgolódni kezdtek, aztán ismét Angelina hangja hallatszott. 77

– Természetesen visszakapják a pénzüket. Vagy visszajöhetnek holnap. – Ez nem elintézési mód! – kiáltotta egy idősebb asszony. – Botrányos! – háborgott a férje. Angelina közönyösen megvonta a vállát. – A sors útjai kifürkészhetetlenek – jelentette ki higgadtan. Abban a pillanatban ismét megmozdult a függöny, és merev léptekkel kijött Madam Futura a lakókocsiból. – Gyertek! – mondta. A vásárterület széléig mentek. Szorosan a vásárosok trélerei és lakóautói között állt egy nagyon öreg Citroen „Kacsa”, mégpedig ferdén, az egyik oldala lejjebb volt, mint a másik. A kis autóra lila alapon sárga virágok voltak festve. Angelina előresietett, és kinyitotta az ajtót. – Szálljatok be! – mondta a gyerekeknek, majd Madam Futurához fordult. – Most rögtön? A jósnő lassan bólintott. – Csak azt remélem, Eefje tudja, mibe vág bele. Összevont szemöldökkel végigmérte Luuköt, majd az ideges Robint, akinek enyhe bűntudata volt. Az asszony ismét megrázta a fejét. – Őszintén remélem, tényleg. Madam Futurának sajátos felfogása volt az autóvezetésről. A belváros keskeny utcácskáin úgy repesztett el a biciklisek mellett, hogy szinte súrolta őket. A piros lámpa azt jelentette: adj gázt! A stoptábla pedig: hajts tovább! Villant a traffipax vakuja. – Büntetés! – szólalt meg Angelina. – Hmmpf! – mordult fel Madam Futura. Hátrapillantott a válla fölött, és hosszú ujjával a traffipaxra mutatott. Holnap minden bizonnyal észre fogják venni, hogy elromlott. És vajon mi lehetett az oka? Robin kinézett az ablakon, és látta, hogy a város keleti vége felé tartanak – ez tehát stimmelt. Vasúti sorompókhoz értek, melyek hangjelzés kíséretében épp lecsukódtak, amikor át akartak haladni.

78

– Gázt neki! – motyogta Madam Futura, és cikcakkban keresztülszáguldott a síneken. Egy vonat robogott el mögöttük. Luuk falfehér lett. Voltaképpen – gondolta Robin – nem is fehér, hanem zöld lett. Biztonsági öv természetesen nem volt, ezért Luuk mereven az üléshez nyomta a lábát, nehogy a kanyarokban előrerepüljön az autóban. Robin mindenekelőtt próbált továbbra is nyugodtan lélegezni. Csak Angelinának nem rezdült egy izma sem. Kis idő múlva félig a hátsó ülés felé fordult. – Tehát a te nagymamád a magistra. Nem semmi. És te? Robin előzőleg lehunyta a szemét, most azonban óvatosan kinyitotta, ám amikor meglátta, hogy egy nagy fatörzs közeledik feléje, azonnal becsukta. Hányingere lett. – Igen – mondta nyöszörgő hangon. – Mi igen? – kérdezte Angelina. – Hol tartasz? – Nem tudom – nyökögött Robin. – Tényleg nem? De ha Eefje van Toor unokája vagy, akkor neked is tudnod kell valamit. Akkor hát az anyukád? Ő melyik szinten áll? Robin nyelt egy nagyot, hogy a szájába feljött gyomorsavat bent tartsa. – Semelyiken – bökte ki. Luuk hirtelen oldalra nézett. Angelina felhúzta a szemöldökét, de úgy eltúlozva, mintha bántaná ez a tény. Ebben a pillanatban élesen balra kanyarodtak, homokos földútra hajtottak rá. A hátuk mögött az útról hosszú dudálás hallatszott. – Na, igen – sóhajtott fel Madam Futura. – Nyafogók társulata! Most már lassabban haladtak. A zötykölődés nem lett kisebb a homokos út kátyúi miatt, de legalább nem kellett lépten-nyomon balesettől rettegniük. Lassan Luuk is visszanyerte rendes színét. Robin mély levegőt vett. – Azok a szavak – szólalt meg végül –, „majora magistra dicit”. Azt hittem, hogy ez egy varázsige. Akkor tehát a nagymama maga egy „majora magistra dicit”? Angelina egy pillanatig hitetlenkedve nézett, majd megrázta a fejét. 79

– Te csakugyan semmit sem tudsz. Na hallod, ez hihetetlen! Tényleg. Hihetetlen. Na, jó… Eefje tehát „majora magistra”. Ez azt jelenti, nagymesternő, ez a legmagasabb szint, amit egy boszorkány elérhet. Ezek a szavak egyszerűen csak annyit tesznek: „a nagymesternő mondja”. És egy átlagos boszorkánynak kötelező engedelmeskednie a nagymesternő parancsának. Csak azt hittük, hogy Eefje… na, igen, hogy feladta a boszorkányságot. Robinnak egy halovány emlék jutott eszébe, és összeráncolta a homlokát. – A nagypapa – mondta. Angelina bólintott. – Igen. Ezt hallottam én is. Megismerkedett a nagyapáddal, és azzal annyi volt a boszorkányságnak. Hogy visszatér, nos, arra igazán senki sem számított. A kocsi egy jókora kátyún hajtott át, amitől Robin nagyot huppant az ülésen. – A nagypapa már meghalt. – Hát, igen. Akkor ez lesz az oka. Angelina visszafordult az ülésen, és mondott valamit Madam Futurának, de Robin nem értette. Ekkor azonban Luuk keményen oldalba bökte. – Mi az?! Barátja megrázta a fejét. – Hát te – mondta Luuk. – Voltaképpen hihetetlen alak vagy. Tudod? Először az a hercehurca Saritha körül. Most meg… a nagymamád? És egy szót se szóltál róla?! Robin ingatta a fejét. – Ne haragudj – mondta. – De légy őszinte: hittél volna nekem? Kis ideig csönd volt. Csak a fék sivítását és a motor berregését hallották. Fekete koromfelhő követte a kis kocsit. Az autó körül jobbra és balra is fák, bokrok voltak. A növényzet között szürkén és kéken csillogott a víz. A gyárterület, jött rá Robin. A régi gyárterületen jártak, amely a körgyűrű és a természetvédelmi terület között húzódott. Luuk sóhajtott. – Nem – ismerte be. 80

– Hát akkor meg – mondta Robin. A „Kacsa” ekkor egy keskeny ösvényre hajtott, majd egy nádasok és alacsony bokrok között elterülő kis tisztásra érve megállt. Varjú károgott, amikor kivágódott a kocsi ajtaja, egy fekete macska pedig feliszkolt a fára. Két sudár, ezüstfehér nyírfa között egy tejszőke lány állt. A haja az arcába lógott. A napfény árnyékfoltokat varázsolt a vállára. Kezét karba fonta, a homlokát ráncolta. – Te meg mi az ördögöt keresel itt?! – hangzott a barátságtalan fogadtatás. Robin nem így képzelte a viszontlátást. Azt hitte, Saritha meg fog lepődni. Ez természetes, hiszen nem számított arra, hogy Robin eljön, és mindent megtett azért, hogy eltüntesse a nyomokat. De aztán, végül is, örülni fog, mert ő és Saritha… Vagy ez az egész ostobaság? Csak Robin érezte volna, hogy ők ketten összetartoznak? – Mekkora egy liba – hangzott Luuk véleménye. – Fogd be a szád! – mondta Robin. Az ajkába harapott, és Sarithára nézett. A naptól olyan fakónak tűnt a haja, mint még soha. Bőre majdhogynem átlátszóan fehér volt. Halovány, kék árnyékfolt ült a szeme körül. Csak beképzelte magának, vagy Saritha tényleg vékonyabbnak látszott, mint előző héten? Fáradt volt? Vagy beteg? – Elfelejtettél elköszönni – szólalt meg Robin. – Máskor se szoktam – válaszolta Saritha barátságtalanul. – Ez a szabály. – Nincs olyan, hogy máskor – mondta Robin. – Te magad mondtad. A többi lány semmit se vett észre az egészből. – Nem. Hallgattak. Saritha szája körül a kemény vonás továbbra sem oldódott, mintha dühös lenne, de próbálná visszafogni magát. Robin idegesen toporgott. Egyébként fájt a lába. Mintha órákon át bolyongott volna anyjával a városban pontosan olyan topot keresve, amilyet Chantal elképzelt, és amilyet természetesen sehol sem talált. 81

Robin mögött megkönnyebbülten nyikorgott a kis autó, amikor Madam Futura és Angelina is kiszállt. A jósnő megköszörülte a torkát. Reszelős, érdes hangot hallatott. – Reki – mondta aztán hűvös, kimért hangon. Robin hátrafordult. Egy középkorú asszony jött elő a fák közül. Hajába ősz csíkok vegyültek, kék szeme azonban élénk volt. – Gisela – válaszolta. Ugyanolyan hűvösen, ugyanolyan kimért udvariassággal. Egészen enyhén biccentett a fejével, Robinnak ettől olyan érzése támadt, hogy ezt az üdvözlést inkább gunyorosnak, mint szívélyesnek szánta. – Szóval, ő az? Megint az a gunyoros biccentés. – Hmmm. Fiatal még. De ő is jó lesz. Luuk oldalba bökte Robint. – Jó lesz? – sziszegte. – Ezt meg hogy érti? – Pssszt! Madam Futura, azaz Gisela, mosolyt erőltetett az arcára. – A lány nem téged keresett, hanem a védencedet. Ezt ne feledd! – Nem fogom, Gisela. Madam Futura elhallgatott, Robin azonban érzékelte a két asszony közötti ellenszenvet. Rekiben, aki Saritha egyik „nénikéje” lehetett, ráadásul volt valami, amitől felállt a szőr a hátán. Valami fenyegető, amit nem tudott hová tenni. Madam Futura ismét megköszörülte a torkát, és egy pillanatra Robinra tévedt a tekintete. Aztán felegyenesedett. – Csak ne… Elhallgatott, az asszony pedig, akit Rekinek szólított, egy lépést tett feléje. – Még egyszer köszönöm, Gisela. Most már én veszem őt a gondjaimba. Őt. Úgy beszélt, mintha Robin ott sem lenne, vagy legalábbis semmi beleszólása nem lenne a dolgokba. És Luuk… Ő mintha még csak nem is létezne. Valami hideg és görcsös érzés költözött Robin gyomrába. Saritha még mindig ott állt Reki mögött. Közönyösen rágta a körmét. És Angelina… Robin próbálta elkapni a tekintetét, de Angelina nem nézett rá, majd gyorsan visszaszállt az autóba. 82

– Gyere, Gisela – szólalt meg. Az ő hangja is érdesnek hallatszott. Madam Futura komolyan bólintott. – Megyek – mondta, majd Robinhoz fordult. – Ott vagy, ahova el szerettél volna jutni, kislányom. Eefje megkapta, amit akart. Megint az az enyhe bűntudatérzés. Aztán Madam Futura követte Angelinát, és becsapódott a kocsi ajtaja. Beindult a motor, és a fák között fekete füstfelhő szállt fel. Nos, ennyi volt. Ekkor az ősz hajú asszony, Reki Robin felé lépett. Mosolya hűvös volt. – Gyere, kislányom – mondta barátságosan. – Milyen jó, hogy eljöttél meglátogatni az új barátnődet. Igazán kedves. – A kezét nyújtotta. – Reki vagyok, Reki Gunnarson, Saritha nagynénje. Te pedig Robin vagy, ha nem tévedek. És ő? Luukre mutatott, aki félig Robin mögött állt. A lány érezte, milyen feszültek a fiú idegei, mintha azok kis bizsergető áramlatok lennének a levegőben. Robin kinyújtotta a kezét, hogy megrázza Rekiét, ám abban a pillanatban az amulettje enyhén izzani kezdett. A szél susogott a bokrok között. Robin gyorsan visszadugta kezét a zsebébe, és felhúzta a vállát. – Robin! – Saritha egész idő alatt dühös tekintettel, némán állt. Most azonban megmozdult, és éles hangon megszólalt. – Robin! Robin megfordult. Lázas csillogást látott Saritha szemében, és egyszerre rájött, hogy nem tévedett. Saritha még mindig Saar volt. És az a bizonyos összetartozás, az valóban megvolt. Érzékelte, érezte a levegőben. – Igen? – Gyere! Beszélni szeretnék veled. Nem Reki fogta meg a kezét, hanem Saritha. Magával húzta Robint a fák közé. – Gyere te is – vetette oda csípősen Luuknek. Robin hallotta, hogy barátja követi őket. Ágak reccsentek a lábuk alatt. Reki ott maradt, de Robin a hátán érezte szúrós tekintetét. 83

7. A fekete méreg S

aritha úgy ment előttük, mint aki karót nyelt. Léptei sietősek voltak, a válla megfeszült Robinnak futnia kellett, hogy lépést tudjon tartani vele. – Saar, várj már egy pillanatra! A lány nem figyelt. Mintha még gyorsított is volna. Olykor egy szederbokor kiálló ága beakadt a ruhájába, de úgy tűnt, észre sem veszi. Gallyak törtek össze a lába alatt. Tovább. Egy keskeny kis ösvényen, fák és bokrok között haladtak tovább. Robin régi kempingautókat és lakókocsikat fedezett fel a zöldben, melyeket olykor teljesen benőtt a málna és a jerikói lonc. Oldalt aprócska, kanyargós ösvények vezettek kis kertekhez, ahol tűzkosarak és régi kerti székek voltak. Egyetlenegy kempingautónál Robin színes lampionokat látott a fák között. A hely lakókocsikempingnek tűnt, mégis hangulatos volt. Nem olyan parkszerű, mint amilyet Robin egyszer a tévében látott. Abban telepített fehér lakókocsik sorakoztak kemény járólapokon, ez viszont otthonosnak látszott. – Ez itt egy régi gyárterület – mondta Luuk, aki utolérte Robint, és most mellette lépkedett. – A gyárat már rég lebontották, és amikor gazdátlanul maradt a terület, mindenféle ember, akinek nem volt háza, jött ide lakni. Tök király, szerinted nem? Robint nem igazán izgatta ez a dolog. – Saar! – kiáltotta. – Hová mész? A lány hátrapillantott. – Majd meglátod – felelte kurtán. Egy kisebb ösvényre tért rá, mely két lakókocsi között futott. Robinnak az az érzése támadt, hogy elérték a terület szélét, mert a 84

növényzet sűrűbb lett, és egyre kevesebb olyan helyet látott, ahol emberek laktak. Jobbról vízzubogást hallott. Messze előtte, láthatatlanul, autók bőgtek. Ott futott a főút? Aztán Saritha végre megállt. – Itt vagyunk – jelentette ki, és egyik hosszú ujjával oda mutatott, ahol két nyírfa nőtt egymás mellett. – Ott van egy kijárat. Egy kis ösvény. A körgyűrűre jutsz ki, ott meg szállj fel a buszra vagy amire akarsz. Egy kis tisztás húzódott a növényzet között. Vastag és sötétzöld volt a fűréteg, boglárkák és turbolyák virágoztak, egy nagy, terebélyes fűzfának pedig szomorúan hajlottak le az ágai. Saritha arcán türelmetlenség látszott. – Rajta! Robin úgy érezte, mintha Saritha egy vödör jéghideg vizet zúdított volna rá. – Mit mondtál? Saritha teátrális sóhajjal reagált, és még egyszer mutatta: – A kijárat. Ott. Viszlát! Robinnak görcsbe rándult a gyomra. – Nem megyek – mondta. – Tudod, mi mindent tettem meg azért, hogy megtaláljalak? Nővérek voltunk, emlékszel? Minden lehet és mindent szabad… – Az akkor volt. Nem most – hangzott Saritha rideg válasza. – Hiszen hagytam neked üzenetet. Nem volt világos? – Azt nem gondolhattad komolyan – mondta Robin nem túl nagy meggyőződéssel. Egy lépést tett előre, és kinyújtotta kezét a másik lány felé. Azt akarta, hogy legyen vége ennek. Miért viselkedik Saritha ilyen lehetetlenül? Saritha nem figyelt Robin mozdulatára. Kis terpeszbe állt, és résnyire összehúzta a szemét. Aztán agresszívan előretolta az állát. – Van fogalmad arról, mit akarsz te itt tulajdonképpen? – kérdezte. Robin nyelt egyet. – Én… 85

– Nos? – sürgette a választ Saritha. – Azt hitted, hogy itt ülök, és a jöttödre várok? És még csak nem is egyedül jössz. Nem, még őt is magaddal hozod. Az istenért, ki ő? – bökött fejével Luuk felé, aki kissé elvörösödött. Robin nem tudta, szemérmességből-e vagy a dühtől. Robin a fejét csóválta. – Ő Luuk – mondta. – A legjobb barátom. – A legjobb barátom – utánozta őt Saritha nyafogós hangon. – Szóval először azt mondom, ne keress engem, aztán mégis megteszed. És az ördögbe is, magaddal is hozol valakit, és még azt is elvárnád, hogy tárt karokkal fogadjalak? Jobb, ha tudod, ez nem így működik. Őrá sincs szükségem itt, terád pedig aztán végképp nincs. Robin jobban szerette volna, ha Saritha megütötte volna. Lehorgasztotta a fejét. Összetaposott egy boglárkát. A szirmok telt sárga színe máris fakulni kezdett. Ilyen gyorsan. – Azt hittem… Azt akartam… Á, hagyjuk. Tévedés volt. – Voltaképpen hogyan találtál rám? Vajon miért hallatszott olyan ridegnek a hangja? Olyan kimértnek? Robint rosszullét fogta el. – Hékás, elég legyen már! – Ez Luuk volt. A hangja a dühtől mélyebb lett. Robin gyorsan oldalra nézett, és látta, hogy a fiú keze ökölbe szorult. – Rob egy hétig keresett téged. És most így viselkedsz? Mi értelme ennek? Robin azt mondta, hogy oké vagy, de nem vagy. Messze nem. – Te maradj ki ebből! – szisszent fel Saritha. Luuk megrázta a fejét. – Te egy hülye kis liba vagy – mondta meggyőződéssel. – Te meg egy tuskó – dohogott Saritha. – Elég! – szakadt ki Robinból. – Ő nem tuskó, te meg nem vagy liba és… – Dühében nem találta a szavakat. – Nem értelek téged. Mi a csodát művelsz? Miért viselkedsz ilyen lehetetlenül? Tudom jól, hogy azt írtad, ne keresselek, tudom én jól, annyira ostoba nem vagyok. Még Csónakos nagyi is azt mondta, hogy ez túl veszélyes. És a jövőbelátó és… De te az én házamba, az én életembe léptél be! Na meg azt is mondta Csónakos nagyi, hogy bennem is van boszorkányvér, ezzel pedig minden megváltozott. Minden. Meg 86

kellett keresselek. Egyszerűen muszáj volt! – Robin majdnem megfulladt a szóáradattól, olyan gyorsan beszélt. – Miii? – Saritha hátrált egy lépést. Most tűnt először úgy, hogy zavarban van. – Csónakos nagyi? Ki az a… – A nagymamám. Az az öregasszony, akiről azt hitted, hogy megigézted a partin. És talán azt hitted, hogy sikerült, de ez nem így van. Ő is boszorkány, mégpedig nagyon is jó. És aztán felkerestem Madam Futurát, mert ő a barátnője, és ő hozott ide engem… Nos… Meg kellett keresselek, Saar. Én éppen olyan vagyok, mint te! Saritha homlokán kis verejtékcseppek jelentek meg. Letörölte az ujjaival. Enyhén remegett a keze. Alig láthatóan csóválta a fejét, mintha gondolkozna valamin, de nem jutna dűlőre. Végül aztán úgy tűnt, sikerül eldöntenie a dolgot. Mély levegőt vett, és egyenesen Robin szemébe nézett. Ragyogott a tekintete. – Te nem vagy éppen olyan, mint én – mondta negédes hangon, mintha egy óvodáshoz beszélne. – Te csak egy ostoba liba vagy, akinek van egy flúgos nagymamája meg egy bamba barátja. Takarodj már innen! Nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzád! Valami zümmögött, egészen messze, és Robin szeme előtt elfeketedett a világ. Görcsbe rándult a gyomra. Tévedett. Az a soksok fáradozás, napokon keresztül. És akkor kiderül, hogy tévedett. Nem kellett Sarithának. Nem a barátnője. Nem a húga. Zihált. Rosszul érezte magát. És már csak egyvalamire vágyott: el innen, el Sarithától. Futni kezdett, vissza azon az ösvényen, amelyiken idejött. Ágak csapódtak az arcába. Hangokat hallott: – Robin! Luuk kiabált. De Robin nem akarta látni a fiút. Senkit sem akart látni. Csak el innen. Csak úgy kapkodta a lábait a homokos talajon. Szaporán vette a levegőt, arcán könnycseppek csorogtak. Már nem érdekelte, mi történik. Miért viselkedett így Saritha? Tényleg ennyire utálja őt? De miért? Mit vétett ellene? Éppen olyan undok, mint az ősanyja, Armgard. Megérdemli azt az átkot! 87

Lába beakadt egy fagyökérbe. Megbotlott és elesett. Azonnal felpattant. Tovább. El innen. És aztán egyszer csak nekiütközött valaminek. Egy test volt. Karok ölelték át, és egy hang csitító szavakat súgott a fülébe. – Ej, ugyan már, kislányom. Mi a baj? Gyere ide a nénihez… Reki Gunnarson. Az idősödő asszony illata kellemes volt. Haját fűszeres aroma lengte körül, keze száraz volt és lágy. Megsimogatta Robin kócos haját, fekete blúzának bő ujjával pedig letörölte arcáról a könnycseppeket. – Ej, ej, ej. Erre egyáltalán nincs szükség. Ej, ej, ej. Hát mi a baj? Úgy beszélt Robinnal, mintha egy kutyát vagy egy lovat kényeztetne. Csitító hangok és értelmetlen szavak keveredtek a beszédében, és közben finoman megveregette a lány hátát, vállát. – Psszt, csitt-csitt. Robin biztonságban érezte magát. Mintha már réges-régen ismerné ezt az asszonyt. Mintha nem Saritha védelmezője lenne, hanem az övé. – Gyere, kicsikém. Nincs messze a lakókocsim. Egy csésze tea jót fog tenni. Gyengéden letérítette Robint az ösvényről, és egy nagy szürke lakókocsi felé vezette, mely a vízpart közelében állt. Sárga virágok nőttek az ajtajánál, és nagy kövek jelezték az odavezető utat. – Nézd, ott van. Gyere, kislányom. Fújd ki magad egy kicsit. Robin hagyta, hogy az események magukkal sodorják. Neki minden mindegy volt. Fejében még mindig Saritha szavai visszhangoztak. Ostoba libának nevezte Robint. Nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzád. Újra összeszorult a torka, és fújtatott egy nagyot. A mellette álló asszony zsebkendőt vett elő, és odanyújtotta neki. Robin kifújta az orrát. Úgy tűnt, Reki Gunnarsont ez nem zavarja. Halkan, megnyugtatóan beszélt, közben kinyitotta a lakókocsi ajtaját, és gyengéden bevezette Robint. A lakókocsiban meleg volt. A bejárattól balra durván megmunkált, alacsony faasztal állt, rajta kusza feljegyzéseket 88

tartalmazó papírköteg és maszatos borítójú könyvek hevertek. Székek nem voltak, de a falak mentén piros, zöld és barna, puha anyagból készült vastag párnák sorakoztak. Szárított virágkötegek lógtak a falon. Egy kis szekrény tetején ezüstszínű üvegedény állt. A konyha parányi volt: nem volt benne más, csupán egy háromégős kis gázfőző, egy minihűtő meg egy szekrény az edényeknek és a tányéroknak. Jobb oldalon ajtó volt, amely valószínűleg a kis hálószobába vezetett, és résnyire nyitva állt. Robin tekintete megakadt a ruhákon, melyek rendetlen halomban hevertek a földön. Chantal jutott eszébe. Másik világ. – Foglalj helyet, kislányom – mondta Reki. A párnákra mutatott, és Robin lehuppant. Menta- és levendulaillat csapta meg az orrát. Robin mélyen beszívta a levegőt. Kisvártatva egy csésze meleg teát kapott. Édesgyökér, állapította meg az illatáról. És ismét csak az a menta. Azt Chantal is szerette. – Így ni – szólalt meg Reki, és kényelmesen elhelyezkedett Robinnal szemben. Maga alá húzta a lábát, könnyedén, mintha sokkal fiatalabb lenne, mint amennyinek látszott. – Jobban vagy már? Most meséld el szépen, miért sírtál ilyen borzasztóan. – Az asszony kissé ferdén tartotta a fejét, úgy tűnt, mintha huncutkodna. – Ugye nem az édes kis unokahúgom művelt valamit? Robin nem felelt, elővette a zsebkendőt, és kifújta az orrát. – Tehát mégis – állapította meg Reki. – Na… mondd csak el. Talán tudok segíteni. Robin habozott. Eszébe jutott, milyen libabőrös lett, amikor először látta meg Rekit. Meg a Madam Futura és e között az asszony között érzékelhető feszültség. Ezek az érzések azonban elmúltak, az asszony most melegséget árasztott és barátságos volt, ami jólesett Robinnak. – Saritha nem viselkedett valami kedvesen – mondta végül. – Ó? – Reki Gunnarson felhúzta a szemöldökét. Robin megvonta a vállát. – Azt mondta, takarodjak innen. Meg hogy én egy ostoba liba vagyok. És… – A lány elhallgatott, nyelt egy nagyot. – Nem akarja, 89

hogy itt legyek. Nem is kellett volna idejönnöm. Egy hátsó kis ösvényen el akart küldeni. Én… – Ah. Reki Gunnarson megfogta a teáskannát, melyet előzőleg letett maga mellé a földre, és újra töltött belőle. A tea gőzétől nedves lett a homloka. – Ah – mondta újra. – Ez rosszul esett neked. – Az nem kifejezés – motyogta Robin. – Még mindig elárulva érezte magát. – Én csak azt hittem… Reki lassan bólintott. – Igen, kislányom. Tudom, mit hittél. És mondjak neked valamit? Saritha sem úgy gondolja a dolgot. Csak aggódik érted. – Aggódik? Ezt nehéz volt elképzelni azok után, amilyen durván elzavarta őt. Robin hitetlenkedve rázta a fejét. Reki felsóhajtott, majd odahajolt Robinhoz, aki egy kis mosolyt látott átsuhanni az asszony arcán. – Ismerem az unokahúgomat – mondta. – És tudom, hogy nagyon szeret téged. Amit tett, amit mondott… Azt hiszem, azért volt, hogy megvédjen. – Ezt miből gondolja? Ha Reki ezt védelemnek nevezi, akkor bizonyára nem értette kristálytisztán az unokahúga szavait, gondolta Robin. – Saritha lehordott engem. – Hmmm. Tudom. De te nem tudsz mindent. Saritha nem egyszerűen csak egy kislány. Ő… – Boszorkány. És tudok az átokról is – vetette közbe Robin. Nagyot tévedett, ha azt hitte, ezzel elnémíthatja Rekit. Az asszony megrázta a fejét, felemelte a kezét, és azt mondta: – Pszt, kislányom! Idehallgass! És még ha akart volna, se tudott volna megszólalni. – Nagyszerű, hogy tudsz az átokról, de egyáltalán nem hinném, hogy mindent tudsz. Jól megnézted ma Sarithát? Szerinted hogy nézett ki? Fáradtan, gondolta Robin. Nagyon-nagyon fáradtan. 90

– Saritha nincs jól a találkozásotok óta – mondta Reki komolyan. – A jelenlétedtől, és mert az igézésünk lepattant rólad, repedés keletkezett azon a varázslaton, melynek meg kellett volna védenie az unokahúgomat. Az őt fenyegető szellem átjutott ezen a repedésen. Ezt tudom, gondolta Robin. Az ördögbe is, ott voltam. Reki felemelte a kezét. – Talán azt hitted, hogy sikerült elűzni az átkot azon az estén, de be kell ismernem, nagyon különös, hogy Saritha nem esett akkor rögtön ennek az átoknak az áldozatául. Mondhatnám, figyelemre méltó. Valami azonban mégis megváltozott akkor. A szellem, mondhatni… megtapogatta őt. A feketeség megérintette őt, Robin, és belebújt. És egyre beljebb jut, óráról órára, percről percre beljebb. Próbálja legyűrni az unokahúgomat, a varázslataink meg éppen csak elegendőek a megvédéséhez. Még egy kis idő, és kudarcot vallunk. Saritha beteg, Robin. Nagyon beteg. Robin az ölében nyugvó kezét bámulta. Igen, látta, hogy Saritha nincs jól. De hogy beteg? És ez indokolja, hogy ilyen rémesen viselkedjen vele? Vajon azért, hogy a szellem átjutott, őt okolta Saritha? Az nem lett volna igazán tisztességes. Az asszony ismét teletöltötte teával Robin csészéjét. A lány egy kicsit szédült. A melegtől, az érzelmektől, most pedig Reki Gunnarson lágy, mély hangjától elernyedt és elmélázott. A szemben ülő asszony kinyújtotta a kezét, és megfogta Robinét. Komolyan nézett. – Igen, Robin. Saritha olyan beteg, hogy bele fog halni. És azért próbált meg elküldeni téged, mert meg akar védeni. Attól tart, hogy valamit elmondok neked… valamit kérek tőled… Robin érezte, hogy kiszárad a torka. A csészéért nyúlt, melyet előzőleg letett a földre. Remegett a keze, amikor felemelte. – Te, Robin, segíthetsz Sarithán – jelentette ki Reki Gunnarson higgadtan. – A nyári napforduló éjszakáján bizonyítottad, hogy elbírsz ezzel a szellemmel. A szellem rád nem volt hatással. A te segítségeddel le tudjuk őt győzni. Életenergia kérdése ez, mondta el Reki. Az átok estéjén Saritha Robintól és a családjától kölcsönzött életenergiát, hogy elrejtse saját 91

kilétét. Megismételhetnék még egyszer ezt a trükköt, csak alaposabban. Ha Robin önként odaadná Sarithának az energiáját, úgy működne a dolog, mint valami vértranszfúzió, melynek során kimosódna a fekete méreg. Reki elbeszélése szerint pofonegyszerű az egész. Robin idegesen rázta a fejét. Ujjaival egy cérnát tépkedett, mely a farmerjéről lógott. – De ha ez olyan egyszerű, akkor miért nem tették meg előbb? – kérdezte zavartan. Az asszony mosolygott. – Robin, ennek igen logikus a magyarázata. Te nem voltál itt. Nekünk rád van szükségünk. – Mert… – Te adtad kölcsön önmagadat Sarithának azon az estén. Ti összetartoztok. Csak ezért működhet a dolog. – De Saritha… – El kell ismernem, kislányom, hogy ez számunkra egyszerű, számodra azonban nehéz lesz. És ez az oka annak, hogy Saritha azt akarta, hogy elmenj. Aggódik érted. De biztosíthatlak, teljesen alaptalanul. Nem leszel egyedül, hiszen mi majd segítünk neked. És amire befejeződik a dolog, addigra te már meg is semmisítetted az átkot. Legalábbis… ami Sarithát illeti. Robin a homlokát dörzsölte az ujjával. A feje lüktetett. A rosszullét és a szédülés ismét felerősödött. – Én… én nem igazán értem ezt az egészet – szólalt meg zavartan. – Mi… mi történik, ha nem teszem meg? Reki megint furcsán, rejtélyesen mosolygott. Szemében csillogott valami, valami mohóság, ami nyugtalanította Robint. A következő pillanatban azonban már el is tűnt ez a csillogás, és az asszony széttárta a karját. – Neked kell döntened, Robin. Senki sem kényszeríthet arra, hogy megtedd. De ha nem teszed meg, Saritha meghal. – Hogy miii?! – Ilyen egyszerű. Saritha úgy gondolja, ez az ő problémája, és nem akar tőled ilyet kérni. De én… Saritha az én védencem. Az anyja már meghalt e miatt a szörnyű átok miatt. És nem ő volt az 92

egyetlen. Mindent meg fogok tenni, hogy az unokahúgomat megvédjem. Szóval, még egyszer kérdezem: segítesz nekünk megmenteni Sarithát? Csakis egy válasz volt lehetséges. Robin lassan bólintott. – Igen – mondta. – Megteszem. Jöttek mindenfelől. A boszorkányok. Nem látszott rajtuk rögtön, hogy azok. Némelyikük fején volt ugyan süveg, egyesek pedig hegyes ujjú, hosszú, fekete köpenyt viseltek, ezt azonban inkább csak a vicc kedvéért tették. De hogy boszorkányok voltak, abban biztos volt Robin. Szemükben ott volt az a furcsa csillogás, csontos ujjaik mind meggörbültek. És vibrált a levegő, ahogy közelebb jöttek. Lehet, hogy az egész kemping boszorkányokkal van tele? – tűnődött Robin. Vagy voltak itt hétköznapi emberek is, akiknek fogalmuk sem volt, mi történik körülöttük? Már most összegyűltek vagy tízen Reki Gunnarson lakókocsija előtt. És ki mondta nekik, hogy jönniük kell? Ki hívta őket? Robin remegett, amikor kinézett a kis ablakon. Reki is kint volt már, de az ajtót gondosan bezárta maga mögött. Az egyetlen kiút azon a rengeteg asszonyon keresztül vezetett, és Robin már korántsem volt olyan biztos benne, hogy valóban hagynák őt távozni, ha arról lenne szó. – Csónakos nagyi – suttogta halkan maga elé. – Mégiscsak hallgatnom kellett volna rád? A keblén az amulett hideg volt és élettelen, ez is nyugtalanította Robint. Mégis meg volt róla győződve, hogy Reki Gunnarson igazat mondott. Saritha beteg volt. És veszélyben volt. És nem utálta őt. Csak meg akarta védeni. Mégis testvérek. Mégis… Robin ökölbe szorította a kezét, és a szájához nyomta. Csak azok a görcsök a gyomrában elmúlnának. Kint valamit kiabáltak, amit Robin nem értett. De nyilvánvalóan most már az összes boszorkány megérkezett. Rekivel együtt tizenegy, számolt Robin. Megfogták egymás csuklóját, és kört alkottak, mely csupán Reki lakókocsijának ajtajánál szakadt meg. Ha Robin kimenne, belépne a körbe. Aztán… 93

Robin gyomra tiltakozott, a gyomorsavat a szájában érezte. Pfujj! Ekkor látta, amint Reki kiválik a körből, és előrelép. Kinyitotta a lakókocsi ajtaját. – Gyere, Robin! – kiáltotta. – Legyen meg, aminek meg kell lennie. A lábai mintha ólomból lettek volna. Mégis felállt, és nehéz léptekkel az ajtóhoz ment. Kint az asszonyok egymás között suttogtak, de amikor Robin megjelent az ajtóban, hirtelen elhallgattak. Reki visszalépett a körbe, és odabólintott Robinnak. – Állj csak a kör közepére! A többi majd adja magát. – Én… Én szeretnék… Hol van Saritha? – Középre! Reki hangja egyszerre kemény lett, és Robin előrelépett, akár egy robot. A kör közepén kerek folt volt, ahol a fű feketére perzselődött. Tábortűz helye? – tűnődött Robin. – Vagy valami sötétebb, veszélyesebb? Mágikusabb? Robin mögött, az ajtó két oldalánál álló asszony megfogta egymás csuklóját. Most már bezárult a kör, Robin idegesen nézett körül. Mi történne, ha meggondolná magát? Mi, ha… – Gondolj Sarithára! – mondta Reki halkan. – Állj középre! Még egy lépés előre. És még egy. Ahogy Robin lépésről lépésre közeledett a fekete folthoz, érezte, hogy izzani kezd az amulett. A lány felpillantott a gyorsan sötétedő égre. Már felragyogtak az első csillagok. Chantal… – Állj!!! Robin megdermedt, a kört alkotó boszorkányok is úgy álltak, mintha nyársat nyeltek volna. Az ösvény felől magas, sápadt alak közeledett, tejszőke haja égnek állt. Saritha mögött Luuk kisebb alakja is feltűnt. – Maradj ott, ahol vagy, Robin! – kiáltotta Saritha hangosan. Befurakodott a körbe, odaállt Robin mellé, és az összegyűlt boszorkányokhoz fordult. – Nem akarom ezt, halljátok! Itt most vége lesz ennek! – De Saritha… Ez… 94

– Nem! Annak ellenére, hogy Saritha arca sápadt volt, a szeme szikrákat szórt. – Beszéltünk már erről, és tudjátok, mi a véleményem. Kész, itt a vége. Reki Gunnarson előrelépett. Résnyire összehúzta a szemét. – Kislányom! Már el van intézve. Robin szívesen segít neked. Te… – Robin nem tudja, miről van szó. Én viszont igen. És nem fog megtörténni! Robin Saritha kezét érezte, amely az övét kereste, majd megragadta. Összekulcsolódtak az ujjaik. Saritha gyorsan oldalra nézett. Robin látta szemében a lázas csillogást. – Gyere, Robin – mondta. – Elmegyünk. Maga után húzta Robint, és nem kellett átfurakodniuk a körön, mert az asszonyok némán félreálltak. Robin érezte a hátán a tekintetüket, kezén pedig Saritha szorítását. Luuk, aki eddig az ösvény mellett várakozott, most Robinhoz lépett, és így mentek tovább. Mögöttük a boszorkányok némán álltak. Inkább futottak, mint mentek. Kéz a kézben, el a Reki Gunnarson lakókocsijánál álló boszorkányoktól. El a varázslattól. Luuk ismét lemaradt. Robin maga mögött hallotta nehéz lépteit a homokos ösvényen. – Saritha! – Pszt. Mindjárt ott leszünk! – Saar! – ... – Akartam a dolgot, Saar. Segíteni akartam neked! – Gyere már, na! Egy nagy tölgyfánál Saritha megállt. A fa törzse egykor, minden bizonnyal jó régen, villámcsapástól kettéhasadt. Ennek ellenére egyszerűen továbbnőtt, és most erősnek és egészségesnek látszott. A szél susogott az ágak között. 95

Saritha itt letért az ösvényről, és keresztülvágott a bokrokon. Elrozsdásodott szögesdrót kerítés állta útjukat, Saritha azonban átmászott rajta. Amikor Robin követte őt, hallotta, hogy valahol kiszakadt a ruhája. A fenébe! Kissé távolabb egy lepukkant kis fészer látszott. Lyukas volt a teteje. A félig nyitott ajtó ferdén lógott a sarokvason. Saritha intett. – Gyere! Robin egy pillanatig habozott, aztán ő is ment. Luuk beérte Robint, és ránézett, furcsa, aggódó tekintettel. Robin megborzongott. Bent sötét volt, Saritha letérdelt, és egy narancssárga öngyújtóval meggyújtott néhány teamécsest. Összecsukható, viharvert székek voltak ott. Az egyik sarokban kempingágy állt, rajta egy összegyűrt hálózsák, egy narancssárga sporttáska meg egy rózsaszínű dinoszaurusz. Robin ráismert a plüssállatra. Vajon itt aludt Saritha? Saritha lerogyott az egyik székre, és mutatta Robinnak és Luuknek, hogy ők is üljenek le. – Itt senki sem talál ránk – mondta Saritha. – Nem ismerik ezt a helyet. Robin ebben egyáltalán nem volt biztos, de azért engedelmeskedett. Kapkodva vette a levegőt, a szíve pedig hevesen vert. Nem bánta, hogy végre kifújják magukat. Egy ideig így ültek némán, egymással szemben. Olykor hangok hallatszottak, de csak messziről, és nem közeledtek. Kint egy rigó rázendített az esti énekére. A pislákoló teamécsesek bizarr árnyalakokat varázsoltak a kis fészer falára. – Haragszol rám? – kérdezte végül Saritha. Robin megrázta a fejét. – Most már értem. Reki nénéd elmagyarázta, hogy miért viselkedtél olyan utálatosan. – Nem érted – mondta Saritha. – Valójában nem. – De igen! Meg akartál védeni. Nem akartad, hogy segítsek. De Saar, segíteni akarok neked! Saritha a fejét rázta, de nem szólt semmit. – Saar! Hadd tegyem meg! Menjünk vissza a nénéidhez és… – Nem! – hangzott Saritha határozott válasza. – Nem! – szólalt meg Luuk. 96

Robin a fiúra nézett. Megfeledkezett arról, hogy a barátja is ott van. Robin megrémült, amikor meglátta Luuk arcát. Komolynak tűnt, olyan komolynak, amilyennek még sose látta. Robin nyelt egyet. – Hogy érted? Luuk előrehajolt. – Rob, Saritha úgy érti, hogy a boszorkányok átvertek. Megpróbáltak csőbe húzni. Robin megrázta a fejét. – Nem… Azt mondták… Azt akarták… – Azt mondták, hogy te segíteni tudsz rajtam – mondta Saritha halkan. – Hogy meg tudsz menteni. Ugye? Robin nagy hidegséget érzett a belsejében. Bólintott. – Nem így van? Nem vagy… Saritha megvonta a vállát. – Beteg vagyok – szólt közbe. – És valóban az átok az oka. Mindez stimmel. – De te nem élnéd túl, Rob – vette át a szót Luuk. – Azok… a boszorkányok… – a fiú szinte kiköpte ezeket a szavakat –, …azok téged akartak kiszolgáltatni annak a… annak a szörnyetegnek. A te energiádat kicserélnék a Saritháéval. És akkor te lennél az, aki… És akkor… Luuk nem folytatta, de Robin megértette. Akkor ő halna meg, nem Saritha. – Miért? – suttogta rekedten. – Miért… – Mert ezek a boszorkányok mindent megtesznek azért, hogy megvédjenek engem. Más nem számít nekik. Ilyen egyszerű. – Saritha hangjában keserűség csendült. – De én ezt nem akarom. – És te tudtad ezt? – suttogta Robin. – Te tudtad, hogy valami ilyesmire készülnek? Saritha bólintott, Robin pedig ráeszmélt, hogy valószínűleg nem ez volt az első alkalom, amikor hasonló történt. Ajkába harapott, olyan erősen, hogy vérezni kezdett. A kezét bámulta, és próbálta feldolgozni, amit az imént hallott. Ha Saritha nem jön, már halott lenne. De ha nem ő… akkor Saritha fog… – És most? – kérdezte rekedten. Saritha vállat vont. 97

– Az az én problémám, Robin. Nem a tiéd. – Nem lehet valahogy megtörni ezt az átkot? Luuk még jobban előrehajolt. Saritha nagyot sóhajtott. Hideg huzat süvített végig a helyiségen, és az egyik teamécses kialudt. – Nos? Saritha vonakodva, nagyon halkan válaszolt a kérdésre. – El kellene űzni Hildeburg szellemét. Meg kellene idézni, szándékosan, és aztán végrehajtani a kiűzési rituálét. De Robin… te nem tudod, milyen dühös, milyen rosszindulatú Hildeburg. Az, amit átéltél a partin, az még semmi sem volt. Hidd el nekem! Ha valaki megidézi őt, magával rángatja a saját… rég elfeledett világába, és… Saritha ismét elhallgatott. Robinnak libabőrös lett a karja. Luuk nehezen kapott levegőt. – Ha semmit sem teszünk – szólalt meg Robin halkan –, akkor neked mindenképpen véged. Nem igaz? Saritha bólintott. – Szóval, az a világ már így is, úgy is közeledik. Nemde? – De igen. De az én számomra, nem a te számodra! Robin nem figyelt. Ökölbe szorult a keze. – Akkor tennünk kell valamit. Muszáj! Saritha megrázta a fejét. – Robin, hagyd! Már annyiszor megtörtént. A családomnak ez a sorsa. Nincs mit tenni. Nyugodj bele! Fáradtnak tűnt a hangja, nagyon fáradtnak. Luuk Robin karjára tette a kezét. – Gyere, Rob! Hallod? Semmit sem tehetünk. Robin a fejét rázta. Egyszerűen nem hitte el. – Robin, kérlek. Nyugodj bele! – mondta Saritha halkan. – Menj haza. Itt nem vagy biztonságban. Ki tudja, mi jut még a nénikéim eszébe. Én elleszek. – De hát azt csak nem tehetem?! – suttogta Robin. – A húgom vagy! Saritha azonban ismét a fejét rázta, Luuk pedig megragadta Robin kezét. – Gyere, Rob! – mondta sürgetőleg. – Teljesen kipurcantál. Pihenned kell, és talán akkor eszedbe jut majd valami. Nem igaz? 98

– Menj! – bólintott Saritha. Végül Robin beleegyezett. – Rendben – suttogta. – De nem adom fel, Saritha. Visszajövök, és akkor… – Menj! – mondta Saritha.

99

8. A világegyetem összeesküszik A

busz csaknem üres volt. A vezető mögötti ülésen idősebb asszony ült, ölében kiskutya. Egészen hátul pedig egy kissrác, akinek baseballsapkája fordítva volt a fején. Szeme csukva, MP3lejátszójából dübörgő fémdobot az egész buszban hallani lehetett. Kint az autók lámpái és fényreklámok világítottak. A kipufogógázok füstje Robin orrába hatolt. Hányinger fogta el, és előrehajolt. Feje a térdén. – Hé, jól vagy? – Luuk a lány vállára tette a kezét. Robin alig észrevehetően bólintott. – Kölcsönkérhetem a mobilodat? Apa és anya már biztos izgul. Baromi késő van. – A fenébe! Robin előkapta mobilját a zsebéből, és szembesült azzal, amitől félt. Nemcsak Luuk szülei izgultak, az ő anyja egyenesen pánikolt. Robin kikapcsolta a „néma” üzemmódot, és oda akarta adni a készüléket Luuknek, akinek nem volt saját mobilja. De mielőtt még a fiú megfoghatta volna, Robin kezében megszólalt a telefon. Lehunyta a szemét. Hagyj békén! Aztán fogadta a hívást. – Robin, kicsim! Hol vagy? Hol? Chantal hangja megbicsaklott az izgalomtól. – Kislányom… Betegre aggódtam magam. Miért nem telefonáltál? – Útban vagyok hazafelé – mondta Robin olyan higgadtan, amennyire csak tudta. – Buszon ülök. 100

– Hol a csudában jártál? Már tegnap is, és most megint. Mi van veled? – Semmi, Chantal. Csak Luukkel voltam. Nincs… semmi. – Megint Luukkel? – Csak barátok vagyunk, Chantal. Semmi több. – Mikor érsz haza? Én… – Már meg is jöttem. A 11-es busz befordult a Van Speijk straatra, és Robin rémületére egy erősen göndör, vörös hajú alakot pillantott meg az utcai lámpa fényében, aki telefont tartott a füléhez, és a busz felé integetett. Robin visszafogottan viszonozta az integetést. – Hé, le kell szállnom – mondta Luuknek. – Hívjam fel a szüleidet? A fiú megvonta a vállát. – Hagyd csak! Majd mindjárt látnak személyesen. És akkor rögtön rájönnek, hogy nekem is venniük kell egy ilyen izét. Robin bágyadtan elvigyorodott, amikor felállt, hogy az ajtóhoz menjen. – Szevasz! – Szia! Chantal olyan erősen szorította magához Robint, hogy a lány egy pillanatig nem kapott levegőt. – Mégis, mi a csoda van veled! – kiáltotta Chantal. – A fenébe is, kislányom. Tényleg nem kábítószerezel? Vagy stricid van? – Az meg mi? – kérdezte Robin. – Semmi – rázta meg a fejét Chantal. – Csak olyan sok mindent olvasni mostanában. Az ördögbe is. Még a nagyanyád is aggódott érted. – Csónakos nagyi? Hogy… Chantal nem figyelt. Megfogta Robin kezét, és szinte végigvonszolta az utcán. – Kicsit kinézni a vásárra, és aztán eltűnni szó nélkül. Ilyen ne forduljon elő többet, hallod?! Laza anya vagyok, ez biztos, de legközelebb telefonálj! Megértetted?! Robin alázatosan bólintott. 101

– Igen, Chantal. Az eszébe se jutott, hogy elmagyarázza a dolgot: Chantal, egy boszorkánycsoportnál voltam a lakókocsiparkban. Robin gúnyosan nevetett magában. Chantal azt hinné, megbolondult. Nem úgy Csónakos nagyi. Az asszony bizonytalan, rogyadozó léptekkel jött kifelé, amikor Chantal és Robin a kerítéshez ért, Robin megrémült, amikor meglátta, mert szinte holtsápadt volt az aggodalomtól. A szeme és a szája körüli ráncok mélyebbek voltak, mint amilyeneknek Robin valaha is látta. – Robin! Nem kiabált. Inkább sóhaj volt, a nagy-nagy megkönnyebbülés sóhaja. És pontosan ez hatott úgy Robinra, hogy hirtelen mégis bűntudatot érzett. Hallotta a Csónakos nagyi által ki nem mondott szavakat. Azt hittem, valami szörnyű dolog történt veled. Azt hittem, hogy azok a boszorkányok a karmaik közé kaparintottak téged. – Jól vagyok, nagyi – szólalt meg Robin. – Teljesen jól. Csónakos nagyi lassan bólintott. – Jó – mondta. – Nagyon jó. Chantal eltűnt a konyhában. Hirtelen anyai gondoskodási roham tört rá, és előhalászott a hűtőből egy burgonyás készételt, majd betette a mikróba. Csak akkor eszmélt rá Robin, hogy mennyire éhes. A vásáron vett zacskó pattogatott kukorica óta semmit sem evett. Robin és Csónakos nagyi egyedül maradtak a nappaliban. A tévében valami állatos műsor ment. Egy idősebb férfi a vöcskök párzásáról beszélt. – Már értesíteni akarta a rendőrséget – szólalt meg Csónakos nagyi, és leült a nagy asztalhoz, amelyen a reggeli újság és ételmaradékok között a földrajz munkafüzet lapjai még mindig szanaszét hevertek. Robin követte a nagyi példáját. – De ennek az egésznek nem sok értelme volt, nem igaz? – folytatta az asszony. Robin némán bólintott. Csónakos nagyi mélyet sóhajtott. Behajlította, majd ismét kiegyenesítette az ujjait. Aztán felnézett. 102

– Megígérted – mondta végül. – Figyelmeztettelek, és te a szavadat adtad. Mármint hogy nem fogod keresni. Robin ismét bólintott, de most felmutatta a kezét – és az összekulcsolt ujjait. – Ja… vagy úgy! És mihez kezdjünk ezzel?! Nem tudod, mibe vágod a fejszéd, kislányom. Ez túlságosan nagy falat nekünk. – Egy pillanatra elhallgatott, és kezével a homlokát dörzsölgette. – Megtaláltad? Hogyan? Robin nyelt egyet. Hirtelen szörnyű bűntudatot érzett. Hazudott. Nem csak összekulcsolt ujjal. Madam Futurát is átverte, akinek azt mondta, hogy az egész Csónakos nagyi terve. Lehajtotta a fejét. – Madam Futura… felkerestem a vásáron, és ő elvitt minket hozzá. Nem szándékosan, nagyi. Ő nem tudhatta. Csónakos nagyi fáradtan ingatta a fejét. – Hagyd csak, gyermekem. Megértem. Azt hiszem. – Robinra nézett. – És találkoztál a kislánnyal? És Reki Gunnarsonnal? Robin hátán borzongás futott végig, amikor visszagondolt a boszorkányra, aki Sarithát védelmezte. A boszorkányra, aki lelkiismeret-furdalás nélkül feláldozta volna őt azért, hogy Sarithát megmentse. És nem csak ő tette volna ezt meg, tíz másik asszony is volt ott. De így most Saritha fog meghalni. És ekkor kitört Robinból: – Nagyi! Én azt hittem, hogy minden rendben van vele. Hogy Hildeburg szellemét elűztük azon az estén. De nem így van. Saritha beteg, nagyi. Olyan fehér, mint a fal, remeg, és… És aztán mindent elmesélt. Hogy hogyan került a boszorkányok táborába. Hogy hogyan akarta Reki felhasználni őt arra, hogy megmentse Sarithát, és hogy Saritha aztán hogyan mentette meg őt. – És ha nem történik valami, akkor meg fog halni. Ezt Reki mondta, de Saritha is megerősítette. És semmit sem tehetünk! – Ezt hogy érted, kicsim? Mit szeretnél tenni? Chantal a konyhaajtóban állt, és csodálkozva nézett az anyjára meg a lányára. A mikró órája csipogni kezdett. Robin hevesen rázta a fejét. – Semmi, Chantal. Nincs semmi. Chantal gyanakvóan ráncolta össze a homlokát. 103

– Feltűnőn gyakran hallom mostanában ezt a választ. Robin evett. A sós-krumplis kotyvalék egyáltalán nem volt finom, de legalább megtöltötte a gyomrát. Chantal ott ült a lánya mellett az asztalnál, és be nem állt a szája. Hogy ő mennyire aggódott. Hogy felhívta Luuk szüleit. Hogy már értesíteni akarta a rendőrséget. És hogy a végén belebetegszik a sok aggódásba, és ennek Robin lesz az oka. Robin hagyta, hadd beszéljen az anyja. Csónakos nagyi csak hallgatott. A tekintete azonban egyszeregyszer találkozott Robinéval, amiből a lány tudta, hogy a beszélgetésüknek még nincs vége. Csónakos nagyi elgondolkozott. Robin lenyelte az utolsó falatot, és az órára pillantott. – Ha nem bánjátok – mondta habozva –, akkor megyek lefeküdni. Chantal bólintott. – Én is ezt tenném, kislányom. Szerencsére már csak holnap kell iskolába menned, aztán jól kipihenheted magad a hétvégén. Úgy látom, nagy szükséged van rá. Szörnyen nézel ki, kicsim. – Rendben, Chantal. Jó éjszakát, nagyi! – Aludj jól! A lefekvés nem kifogás volt. Robin úgy érezte, ólomból vannak a lábai, a fáradtságtól meg-megborzongott a teste. A lépcső hirtelen nagyon magasnak és meredeknek tűnt. Nem mosott fogat. Gyorsan ledobálta magáról a ruháit, bebújt az ágyba, és lekapcsolta a lámpát. Egy pillanatra még megjelent előtte Saritha, amilyennek a távozásukkor látta, sápadtan, magányosan. De Robin olyan fáradt volt, hogy hamar eltűnt ez a kép. Mély álomba merült. Valami zörgött az ablaknál. Az ajtó nyikorogva, résnyire kinyílt. Egy lágy fuvallat végigsimított Robin arcán. Vagy talán lélegzet volt? Robin szeme kipattant. Körülötte vaksötét, koromfekete éjszaka. Kalimpáló szívvel oldalra nézett. A számjegyek vérvörösen világítottak az ébresztőórán. Kint egy ág nekikarcolódott az ablaknak. Robin kifújta a levegőt. Álom! Csak álom. Semmi több. Nyelvével megnedvesítette az ajkait. Kezével a párnája mellett tapogatott, és egy gyors mozdulattal magához húzta Mibit, a kis 104

plüsstehenét. A puha plüss simogatta az arcát, és Robin jó sok év áporodott szagát szippantotta be. Ettől kicsit megnyugodott, és ismét lehunyta a szemét. Aludni akart. Fáradt volt. Ekkor az a valami megint ott volt. Egészen halkan, de egyértelműen. – Van ott valaki? – kérdezte Robin remegő hangon. Semmi. Csak a levegő mozgott. De Robin tudta, érezte, hogy van valaki a szobában. – Ki vagy? Semmi válasz. Robin mozdulni sem mert. Úgy vert a szíve, hogy szinte hallotta: „ta-tam, ta-tam”. Izzadság lepte el a homlokát. Ekkor… A lepedő megmozdult az ágyán. Az ágybetét picit besüppedt. Robin érezte, de látni semmit sem látott. Túlságosan sötét volt. Robin nyöszörgő hangot hallatott. Bármi volt is, ami bejött a szobájába, annyi bizonyos, hogy erős, nagyon erős… Robin összeszorította a szemét, összekulcsolta a kezét. Azon gondolkodott, segít-e az imádkozás, ha az ember nem jár templomba. Nemvagyokitt-nemvagyokitt-nemvagyokitt-nemvagyokittnemvagyokitt-nemvagyokitt-nemvagyokitt-nemvagyokittnemvagyokitt… Nem ott volt. Valahol máshol… És amiket látott… Magas kőfalakat. Vörös és sárga lángokat. Egy kard, egy kés hideg szürke színét. Még egy kardot fekete kőpadlón. Finom fekete hímzéssel szegélyezett zöld tunikát. Egy ifjút, aki hason feküdt. Arcát oldalra fordította. Furcsán sápadt volt, mint aki lélekben valahol máshol van. De főleg meglepettnek tűnt. Az ifjú halott volt. És volt ott még valaki. Egy férfi, de nem egy erős férfi. Keze az arcánál. Vörös foltok a bozontos szakállán. Vér. Ő is halott volt. Csak most jutott el Robin tudatáig, hogy valaki húzza a karját. A fülébe kiabáltak, de Robin nem akart odafigyelni. Hol vannak? Hol? 105

Halál. Robin lába előtt víz. Egy tükörsima tó. Lefelé bámult, és egy magas asszonyt pillantott meg. Hosszú, vastag hajfonatok keretezték a fejét. Arca a sápadtnál is sápadtabb volt. A válla köré sötétkék köpenyt terített, melyet csillogó arany dísztű tartott össze. Valami nedves csöpögött Robin arcára. Megérintette az ujjával, és lenyalta. Sós volt. – Ki vagy? – hallatszott Robin rekedt hangja. Nem jött válasz. Szavakban legalábbis. Hirtelen azonban bánat lengte be a szobát. Robin szemébe könnyek gyűltek. Elöntötték a szemét, az arcát, a nyakát. Olyan szomorú volt. Olyan magányos. Mindig és örökre egyedül. Robin ismét lélegzetként érezte az enyhe fuvallatot az arcán. Megnyalta a száját. – Wherever, whenever… – Egyszer csak Shakira zenéje töltötte be a szobát. Robin kinyitotta a szemét. Nem ment könnyen, mintha valaki enyvvel ragasztotta volna össze a szemhéját. Fény áradt be a szobába. Robin felült, ledobta magáról a paplant, mely túl meleg volt, túl nyomasztó. Mi történt? Csak álmodta volna? Az egyik kezét arcához emelte. Még nedves volt a könnyektől, a gyomra pedig… bánattal volt tele. – We're meant to be together. Álmosan tapogatózva kereste a rádiós ébresztőórát. Rácsapott egyet, de elvétette. – I'll be there and you 'll be near. Robin habozott, belehallgatott a dalba. Keze megállt a kikapcsológomb felett. – And that's the deal my dear. Robin kikapcsolta a rádiót. Hirtelen síri csönd támadt. A folyosó felől behallatszott a zuhany hangja. Chantal minden jel szerint ébren volt már, de Robin csendben feküdt tovább. A plafont bámulta, és testének minden pórusában érezte Hildeburg magányát. Valaki kopogott az ajtón. Nem hangosan. Inkább halk, habozó kaparás volt, mely azonban mégis sürgetőnek hangzott. Robin megköszörülte a torkát. 106

– Szabad. Kinyílt az ajtó, és Csónakos nagyi jelent meg a küszöbön. Úgy nézett ki, mint aki keveset aludt. A haja kócos, ruhája meg gyűrött volt. De mosolygott, és kissé előreálló állal barátságosan bólintott Robinnak: – Tudtál aludni egy kicsit, Robin? Robin nyelt egyet. Száraznak érezte a torkát, és lüktetett a feje. – Mondjuk – motyogta. – Akkor jó – mondta Csónakos nagyi. Az ágyra mutatott. – Melléd ülhetek? Meg szeretnék beszélni veled valamit. Robin bólintott, és felhúzta a lábát. – Sokat gondolkoztam azon – kezdte Csónakos nagyi –, ami történt. És azon is, hogy mit tegyünk. Robin feljebb húzta a paplant. Kezdett fázni egy kicsit. – Tudod, Robin – folytatta Csónakos nagyi –, majdnem százezer ember él ebben a városban. Van vagy húszezer család. És e családok közül Saritha pont a ti házatokba jött el. Nem a szomszédasszonyéba, nem öt utcával arrébb, hanem ide. Elhallgatott, és mély lélegzetet vett. – Armgard lánya majdnem másfél ezer évvel az után, hogy kimondták az átkot, azon a partin köt ki, amelyet a lányom tart a nyári napforduló alkalmából. Ez nem lehet más… csak véletlen. Igen, csak véletlen. De tudod mit, Robin? A boszorkányok nem hisznek a véletlenekben. A boszorkányok abban hisznek, hogy a dolgok úgy történnek, ahogy történniük kell. Ha elérkezik a megfelelő idő, a világegyetem összeesküszik, és így gondoskodik arról, hogy a helyes utat válasszuk. És úgy gondolom… Talán… Az asszony a fejét rázta. – Először is az a tény, hogy Saritha a ti házatokban jelent meg, aztán a varázslat a tőlem kapott amulettről pattant le; te pedig megtagadtad Saritha kívánságát, hogy hagyd őt békén, és az én kívánságomat, hogy ne keresd… Majd az én barátnőm, Gisela, aki már évek óta nem járt itt a városban, meglátja az internetes oldalt, amelyen üzenetet hagytatok, és figyelmeztet engem… Ez túl sok. És ezért gondolom, hogy talán tévedtem. És hogy talán elérkezett az idő, hogy véget vessünk az átoknak. 107

– Akkor Saritha megmenekül? – kérdezte Robin izgatottan. – Talán – mondta Csónakos nagyi. – Lehetséges. – Az asszony hangja nem tűnt se vidámnak, se bizakodónak. – Veszélyes, de van rá esély. Robin felpattant. – Komolyan tetszik mondani, nagyi? Tényleg meg tetszik tudni… Csónakos nagyi azonban megrázta a fejét. Arcán elmélyültek a ráncok. – Én feladtam a boszorkányságot – mondta halkan. – Ha az amulett átruházása megtörtént, nem lehet visszavenni. – Az asszony finoman megsimogatta Robin arcát. – Nem én, kislányom. Te, te vagy az, akinek majd meg kell tennie, feltéve, ha igazán, igazán akarod. Hogy nehéz lesz, az egyértelmű volt. Hogy veszélyes, az is. Elvégre ha könnyű lenne ártalmatlanná tenni az átkot, Saritha „nénikéi” már rég megtették volna. De lehetségesnek lehetséges volt. Csónakos nagyi lassan és akadozva beszélt, és Robin számára egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a nagyinak nem tetszett a dolog. Unokáját legszívesebben még mindig távol tartotta volna mindentől, aminek köze volt Sarithához és ehhez a több évszázados átokhoz. Ám közben azt is érezte, hogy nincs más választása. Egy különleges rituáléval meg kellene idézniük Hildeburgot, ezt mondta Csónakos nagyi. Át kellene hívniuk a fátyol túloldaláról, és ha egyszer itt van, akkor kellene kiűzni őt. – Mit jelent az, hogy kiűzni? – Megfosztod őt attól a lehetőségtől, hogy az élők országában létezhessen. Elküldöd arra a helyre, ahová voltaképpen tartozik – válaszolta Csónakos nagyi. – Az hol van? Csónakos nagyi habozott. – Azt senki sem tudja – ismerte be. – Nemlétnek nevezzük, de valójában nem tudjuk. – Ó. – Nem lesz egyszerű dolgunk – mondta Csónakos nagyi. – Mert Hildeburg nemcsak erős, de még dühöngő szellem is. Minden 108

alkalmat meg fog ragadni, hogy bejöjjön a világunkba. Ha egyszer azonban itt van, itt is kell majd tartanod, hogy a kiűzési rituálét be lehessen fejezni. Ha ez nem sikerül, annak beláthatatlan következményei lehetnek. Viszont csak akkor sikerülhet, ha van bilincsed. Az asszony elhallgatott, és Robin felfogta, hogy ez ugyancsak nehéz lehet. Egy szobában lévő kilincs képe villant fel a fejében, de sejtette, hogy nem ez az, amire Csónakos nagyi gondolt. Csónakos nagyi erőtlenül elmosolyodott, amikor Robin rákérdezett. – Nem kilincs, hanem bilincs, amelyet fogvatartásra használnak – magyarázta. – Az élő emberek energiáját felveszik a körülöttük lévő tárgyak. Minél tovább van valakinek a birtokában egy tárgy, annál több életenergiát vesz fel. Így a tárgyak és a tulajdonosuk között egyfajta összetartozás alakul ki. Volt valamikor olyan táskád, olyan poharad vagy akár olyan paplanhuzatod, amelyhez nagyon-nagyon ragaszkodtál? – kérdezte Csónakos nagyi. – Annyira, hogy sírtál, amikor az a pohár összetört, vagy amikor az a huzat fesleni kezdett? Nos, az ilyen tárgy sok életenergiát vett fel tőled. Ha a tárgy nem megy tönkre, az ilyen összetartozás akár évszázadokig is fennmaradhat. De ami még jobb, hogy ezt a tárgyat – feltéve, hogy helyesen alkalmazzuk – használhatjuk arra, hogy egy megidézett szellemet a markunkban tartsunk. Csak az a gond – mondta Csónakos nagyi –, hogy meg kell találni ezt a tárgyat. Amikor nagymamája befejezte, Robin tágra nyílt szemekkel nézett rá. Komolyan gondolta a nagyi, amit az imént említett? Az asszony azonban nem szólt többet, Robin pedig gúnyosan nevetni kezdett. – Óóó! – kiáltotta. – Ez minden? Csak keresni kell egy tárgyat, amely Hildeburgé volt? Mi sem egyszerűbb. Csak ezerötszáz évvel ezelőtt halt meg. Nem gond! Csónakos nagyi felvonta a szemöldökét: – Rendben, ha így gondolod – válaszolta –, akkor nem is kell erre több szót vesztegetnünk. Az nem derült ki, hogy ettől vajon megkönnyebbült-e a nagyi? Robin a szemét forgatta, majd kifakadt. 109

– De nagyi! Hiszen ez lehetetlen. Másfél ezer évről beszélünk. Semmi sem maradt fenn olyan régi időből! – Ha te mondod – bólintott a nagyi –, akkor biztosan úgy van. – Nagyi! Robin kiérezte Csónakos nagyi hangjából, hogy többet tud. Még ennél is többet! Olyan volt a nagymama, mint egy rejtélyekkel és titkokkal teli pince. – Mire tetszik gondolni? Az asszony sóhajtott, és így szólt: – Csak arra, hogy egyes tudósok úgy vélik, hogy Finnsburg egyáltalán nem is volt messze innen. Állítólag valahol Frízföldön állt egykoron a vár. És ásatások is voltak. Több ásatás. Robin nyöszörgött. – Érmék – morgolódott. – Cserepek és csontok. De hiszen ezekkel semmit sem tudunk kezdeni! Csónakos nagyi fáradtan mosolygott. – Ne feledd, kislányom, mit mondtam. Ha elérkezett az ideje, az egész világegyetem összeesküszik. Amikor Robin belépett, Luuk anyja a konyhában állt. Még köntösben volt. A lepedő gyűrődésének a nyoma még ott volt az arcán, a haja meg összevissza állt. Meglepetten húzta fel a szemöldökét. – Robin. Hát te? Hangja még rekedt volt az alvástól. Éppen mogyorókrémet kent a kenyérre. – Semmi különös. Csak Luukért jöttem, hogy együtt menjünk az iskolába. – Nincs nagyon korán? – Telefonáltam. – Igen, hallottam. De mint mondtam: nincs ahhoz még egy kicsit korán? Robin megvonta a vállát. – Korán felébredtem. – Igen, mi is – válaszolta Luuk anyja szárazon. Habozott egy kicsit, majd megenyhült a hangja. – Egy csésze teát? Úgy látom, jót tenne. 110

Luukék házában mindig minden olyan csodálatosan állandó volt. Mint ahogy általában, volt egy anya, aki reggel kenyereket kent. Egy apa, aki munkába ment, vagy – ahogyan ma is – tovább alhatott, mert szabadnapos volt. Luuknek az anyja pakolta be az iskolatáskáját, és meghagyta neki, hogy lefekvés előtt mosson fogat. Luuk nem számítógépezhetett sokat, és csak hetente egyszer ehetett sült krumplit. A fiúnak fogalma sincs, milyen szerencsés, gondolta Robin. – Köszönöm, nem kérek – rázta meg a fejét, és indult, hogy felmenjen Luuk szobájába. – Csak halkan – szólt utána Luuk anyja, amikor Robin már a lépcsőn járt. – Luuk apja még alszik. Luuk a földön ült, amikor Robin belépett. Könyv-, folyóirat- és brosúrakupacok hevertek körülötte. – Szia! Hát, itt vagy! – vigyorgott. – Szép kis alak vagy, mondhatom! Háromnegyed hét! Anya nem volt elragadtatva tőled ma reggel. Robin bárgyún visszavigyorgott rá. – Szerintem már meg is bocsátott nekem. Találtál már valamit? Luuk bólintott. – Csak áthoztam egy csomó ilyen irományt apa dolgozószobájából. Nem hinném, hogy apának kifogása lenne ellene. – Luuk az egyik kupacra mutatott. – Még nem néztem át őket tüzetesen, de mindenesetre ezek itt Hollandiában talált tárgyakról szólnak. Ha megnézed ezeket kicsit alaposabban, akkor én azokkal folytatom. Luuk néhány folyóiratra és prospektusra mutatott. Robin cserépdarabokról és aranyérmékről készült fényképeket látott. A lány bólintott, és leült a barátja mellé. Kezébe vette a Hollandia múltjának nyomai című könyvet, és kinyitotta. Az ötlet, amely reggel jutott eszébe, több volt mint logikus. Luuk apja a múzeumban dolgozott. Neki legalább száz olyan könyve volt, amely feltárt cserepekről, famaradványokról és csontokról szólt. Ha egyáltalán maradt fenn valami Hildeburg után, akkor annak benne kellett lennie az egyik ilyen könyvben. Amint Csónakos nagyi 111

kiment a szobájából, Robin felhívta Luuköt, és mindent elmagyarázott neki. Azt nem akarta Robin, hogy Luuk szülei is felébredjenek. – Azért fura egy történet ez, ugye tudod?! – szólalt meg Luuk. – És legbelül azért tudom, hogy nem… Hűűűű! A fiú a Régészeti Múzeum kiadványának egyik fényképére mutatott. Ezüst karkötők, ezüst nyakláncok és érmék voltak rajta. – Idesüss! Ez egy dáné volt, áll a szövegben, egy vikingé, aki ide, Hollandiába hozta a kincsét és itt rejtette el. – Mutasd! Robin félredobta a kezében lévő könyvet. Az abban látható orsógombok és tűk messze nem voltak olyan érdekesek. Odahajolt Luukhöz. – Azt mondtad, egy dán? Hildeburg is dán volt. – Hmmm… itt az áll, hogy Kr. u. 850-ben került a földbe. Ez nem olyan rég történt, igaz? Robin csalódottan felsóhajtott. – Igen… És Észak-Hollandia tartományban találták. Az sem stimmel. A lány megvonta a vállát, és egy újabb könyvet vett a kezébe. Ez a halottak mellé temetett tárgyakról szólt, amelyekről a múzeum rendezett egyszer egy kiállítást. Voltak benne képek színes gyöngyből készült karkötőkről, fényképek gyönyörűen megmunkált serlegekről, valamint csontvázakról, melyeket még csak félig ástak ki a földből. De semmi Frízföldről, semmi, ami körülbelül ezerötszáz éves. Újabb ismertető: egy fatörzs koporsóról, amelyet egy középkori, fogakkal teli kis dobozzal együtt találtak valahol! – Fúj! – mondta Robin, és közben Luuk felé fordította az egyik fényképet. – Ez tényleg ocsmány. – És ezek? – mondta Luuk, és megmutatta a nála lévő fényképeket egy olyan kislány rekonstruált arcáról, akit a mocsárban találtak valamikor. – Azt mondják, feláldozták – fűzte hozzá Luuk. – Megfojtották, aztán bedobták a mocsárba, hogy elnyerjék az istenek jóindulatát. Robin megborzongott. 112

Tovább kerestek. Cserépdarabok, bálványszobrok, csontból készült dobókockák, érmék, nyakláncok és csontfésűk. Végignézték őket képről képre abban a reményben, hogy valahol az áll majd: „Frízföld, 1500 éves.” De egyik könyvet a másik után tették a „használhatatlan” kupacba. Aztán eljött a pillanat, amikor Robinnak elege lett a cserépdarabokból, Luuk meg hangosan nyögött minden egyes brosúránál, amelyet kinyitott. Halkan kopogtak az ajtón. – Gyerekek! Elmúlt nyolc óra. Mindjárt indulnotok kell az iskolába – mondta Luuk anyja. – Igen, anya. Megyünk! – válaszolt Luuk megkönnyebbüléssel a hangjában. A fiú Robinra nézett. – Talán egyszerűen meg kellene kérdeznünk apától, ma délután. Mindig örül, ha a munkájáról kérdezik. – Na, menj már! És mondjuk el azt is, hogy egy Kr. u. 600 körülről fennmaradt frízföldi tárgyat keresünk, hogy megidézzünk egy szellemet? – kérdezte Robin. Luuk a vállát vonogatta. – Ki is találhatunk valamit, nem? – Találj ki te valamit! – mondta csípősen Robin. Torkig volt az egésszel. Hol maradt most a nagyi világegyeteme a segítséggel? – Gyerekek! – szólt ismét Luuk anyja, de hangja ezúttal már szigorúbb volt. – Idő van! – Mennünk kell – mondta Luuk. – Beszélünk majd még róla. Rendben? Robin azonban nem figyelt rá. Egy bizonyos kis brosúra keltette fel a figyelmét, amely félig becsúszott Luuk ágya alá. Lekuporodott a földre, és a kezébe vette. Kicsit remegett a keze. – Luuk… A fiú nem hallotta. – Jössz, Robin? – Luuk! Robin izgatottan lobogtatta a fiú orra előtt a brosúrát. – Nézd csak! 113

– Mi az?! Fríz királyok a korai középkorban – állt a borítón fekete alapon fehér betűkkel. A cím alatt egy ékszert ábrázoló fénykép volt. Az ékszer aranyból készült, és vörös kövekkel volt kirakva. Két kígyószerű lényt ábrázolt, melyek mintha egymásba fonódnának. A dísztű törött volt, de még mindig jól nézett ki. – Ez az, Luuk – suttogta Robin rekedten. – Ez! Biztos vagyok benne! Luuk elvette Robintól a brosúrát, kinyitotta, és olvasni kezdte: – 1953-ban egy kis fríz falubeli gazda különös felfedezést tett. Amikor egy csövet fektetett le a földterületén, egy köpeny összefogására használatos arany dísztű egy darabjára bukkant. A régészek úgy sejtik, hogy ez a dísztű egy kora középkori fríz nemesé vagy királyé volt. Némelyek úgy vélik, hogy a dísztű a legendás Finn királyé volt. Finn! – Látod! – kiáltotta Robin. – Megmondtam! Luuk leeresztette a brosúrát, és Robinra bámult. – Te jó ég, Robin! De ez a tárgy… Ez szuperritka és értékes. Ez… – Ez Hildeburg dísztűje – mondta Robin nemes egyszerűséggel. Rábökött a brosúrára. – És ez most a te apukád múzeumában van. Különleges kiállítás. El kell mennünk a múzeumba. – bökött rá megint az ujjával. – Rob, te megbolondultál – szólalt meg Luuk. – Ezt a tárgyat szigorúan őrzik. És még csak nem is tudhatjuk biztosan… Robin a fejét rázta. – De én biztos vagyok benne, Luuk – mondta. – Álmodtam Hildeburgról. Egy dísztű volt a köpenyén. Ez a tű!

114

9. Tolvajok az éjszakában A

múzeum homlokzata fényes-fekete volt. Egy üvegből és fémből készült óriási háromszög alkotta a bejáratot. A múzeum tetején hatalmas szarvú bak állt, amely a bejáratot őrizte. Robin megállt, és felpillantott. Tulajdonképpen még sosem vette alaposabban szemügyre az épületet. A múzeum pedig mindig is ott volt. Most azonban? Robin megborzongott, pedig melegen sütött a nap. Ebben a fekete épületben volt egy kincs, amelyet neki meg kellett szereznie, ha véget akart vetni a Sarithát üldöző borzasztó átoknak. Arra gondolt, amit Csónakos nagyi mondott neki: „Bizonyos dolgoknak meg kell történniük.” Talán nem számított jelnek, hogy a dísztű éppen az ő múzeumukban volt? Talán nem arra voltak hivatva, hogy megtalálják? Hát akkor meg?! – Jössz? – mondta Luuk, aki türelmetlenül topogott. – Már elmúlt négy óra. Robin bólintott, és ismét felpillantott a múzeum tetején álló fenyegető szoborra. – Akkor hát, gyerünk! Bent hűvös volt. Robin érezte, hogy a karja libabőrös lett. Habozott, Luuk azonban egyenesen a fogadópulthoz ment. Logikus. Világoskék szemű, szőke fiatalasszony nevetett rá. – Szevasz Luuk. Az apukád szabadnapos ma. Luuk visszavigyorgott rá. – Tudom, Mariët. De ittfelejtett néhány iratot. Megkért, hogy vigyük el neki. – Ó? – Mariët megvonta a vállát. – Rendben. Tudod az utat, nemde? 115

– Persze. Hiszen sokszor voltam már itt. Így sétáltak be a múzeumba. Már senki sem figyelt rájuk, és senki sem vette észre, hogy az első terem után nem a személyzeti szobákhoz mennek, hanem továbbhaladnak. Festmények lógtak a falon. Nagy vásznak, amelyekről a páncélba öltözött és kezükben kardot tartó férfiak szigorúan tekintettek le rájuk. Ezek mellett a vásznak mellett csodálatos hosszú ruhákat és púderezett parókákat viselő asszonyokról festett portrék voltak. Arcukon unalom tükröződött, ugyanakkor látszott az is, hogy nagyon fontos személyiségek. Néhány látogató komoly tekintettel haladt el a portrék mellett, és suttogva beszélgettek. – Helytartók és feleségeik – bólintott Luuk. – Az ott Móric herceg, az meg Hendrik herceg. Tudod, Breda. – Breda? – Robin csodálkozva ráncolta a homlokát. – De hát tudod, nem? Egy katonákat rejtő tőzegszállító hajót csempésztek be Bredába, hogy visszahódítsák a várost a spanyoloktól. Pontosan azzal a módszerrel, mint a trójai faló esetében. Robinnak derengeni kezdett valami. – Ja, igen. Robin egy nagy faláda előtt megállt. A fa vassal volt kiverve, és egy óriási kulcs volt a zárban. Szép darab. Pont olyan, mint egy kalózláda. Luuk megfordult. – Jössz már? Nekünk a régészeti részleg kell. Robin lassan bólintott, és követte barátját. Két hosszúkás üvegtárló mellett haladtak el, amelyekben egy-egy csontváz maradványa hevert földben. A tartományban talált legkorábban élt férfi és nő, jegyezte meg Luuk futólag. Két látogató érdeklődve hajolt a ládák fölé, amikor meghallották Luuk kommentárját. Robint ez annyira nem érdekelte: kora reggel már épp elég fényképet látott csontvázakról. Borzongva ment át a következő terembe, ahol egy középkori szabadságharcos hatalmas kardja lógott a falon. A vitrinekben régi barna cserepek darabjai, szakócák, lándzsahegyek, csonttűk és egy 116

elefántcsont fésű volt. Kis tárgyak, jelentéktelen eszközök, melyek azonban hajdanán mégis valakihez tartoztak. És ez a valaki már nem létezett. Robin hátán végigfutott a hideg. Hátborzongató volt arra gondolni, hogy az ember csak úgy egyszerűen megszűnhet létezni, de Robin gyorsan elhessegette magától ezt a gondolatot. Végül eljutottak a fríz királyoknak szentelt kiállítás termébe. A falon nagy térképeken úgy ábrázolták az ásatási területeket, amilyenek azok nagyon-nagyon régen voltak. Ott bukkantak ugyanis kincsekre: a messzi Keletrómai Birodalomból származó aranyérméket gondosan üveg alá helyezték. Egy püspök aranygyűrűje is ott volt. Robin egy bálnacsontból készült nagy botnál ragadt le egy pillanatra. Misztikus jelek voltak belekarcolva: egyenes vonalak, melyek együttesen mégis betűkre hasonlítottak. Rúnák. – Gyere! – kiáltotta Luuk váratlanul. Kissé remegett a hangja. Robin felpillantott, és látta, hogy barátja egy kis vitrinnél ácsorog, amely a terem egy távoli sarkában, kissé elkülönítve állt a többitől. Külön spotlámpa világította meg. – Gyere ide, Rob! Itt van! Látnod kell! – Psszt! – súgta Robin. – Nem kell az egész múzeumnak tudnia, hogy itt vagyunk. – Akkor meg gyere – válaszolt Luuk, de most már suttogott. És Robin ment. Nagyon-nagyon lassan, mert a lelke mélyén tartott attól, amit látni fog. Vajon megérzi, ha az a tárgy tényleg Hildeburgé volt? Tudni fogja? „Aranyfibula” – állt a tárló alatt, mert az ilyen dísztűt hivatalosan így hívták. Élőben még szebb volt, mint a képen. A féldrágakő vörös színe mélyen ragyogott. Robin elolvasta a hozzá tartozó szöveget: ha a vörös színre rásüt a nap, a kő lángolni kezd. Ezt „isteni aranynak” nevezik. És Robin tudta. Az éjszakai kép lebegett a szeme előtt: a hajfonatos asszony és a kék köpeny. A dísztű, amely a nő keblén lángolt. Kétség sem fért hozzá. Hildeburgé. – Ez az – suttogta Robin, és érezte, hogy remeg a lába. – Biztos vagyok benne. 117

– Tényleg komolyan gondolod?! – szólalt meg Luuk. A fiú egyszerre elbizonytalanodott. Mintha csak most tudatosult volna benne, hogy milyen őrültséget terveznek. Robin lehuppant a terem közepén elhelyezett padra. Előhalászta a mobilját a zsebéből, és megnézte, hány óra van. Fél öt volt. – És most? – kérdezte Luuk. De már tudta is a választ. – Most várunk – mondta Robin. Hogy voltaképpen melyikük ötlete volt? Azt már egyikük sem tudta. Reggel annyit agyaltak a dolgon, hogy belefájdult a fejük. Ha a dísztű valóban Hildeburgé volt, akkor világos, hogy meg kellett szerezniük. Ez volt Saritha egyetlen esélye. De hogy csinálják? Megkérdezni, hogy kölcsönvehetnék-e egy kicsit, hogy megidézzenek vele egy szellemet? Ez lett volna a legostobább dolog, amit kitalálhattak volna. Még ha találtak is volna valami jó ürügyet, például, hogy egy iskolai dolgozathoz van szükségük rá, akkor is csak nézniük lett volna szabad a tárgyat egy teremőr jelenlétében, aki ott lihegett volna mögöttük. – Talán mégiscsak az apukádat kellene megkérni – sóhajtott fel Robin végül. – Nincs más ötletem. Luuk a szemét forgatta. – Akkor te tényleg teljesen meghibbantál! Hiszen ezt nem teheti meg! Ha valaki rájönne, elvesztené az állását. – Akkor meg mi legyen? Ha az embernek valamire tényleg nagyon nagy szüksége van, de nem veheti meg, nem kérheti kölcsön, egyáltalán semmi ilyesmit nem tehet… Nos, olyankor – el kell lopnia. Egy ideig ásatásokon feltárt cserepeket nézegettek, meg egy kis szobrot, amely elvileg Freya istennőt ábrázolta, és még több lándzsahegyet. De ezt is megunták. Felmentek a következő emeletre. Itt egy gazdag nemesi családból származó hölgynek, vagy ahogy mondják, „úri kisasszonynak” a babaházai voltak kiállítva. Óriásiak voltak, legalább tizenkét szobából álltak, kis bútorokkal, melyek mintha csak igaziak 118

lennének, a konyhában rézedények, fazekak és fából faragott zöldségek meg gyümölcsök. Aztán ezt is megunták. A régi öltözködést bemutató részben Robin az arany fülvasakat nézte meg, amelyek korábban az asszonyok főkötőit tartották, Luuk pedig egy festményre mutatott. Egy ollót tartó asszonyt ábrázolt és egy kislányt, aki sírva próbál elmenekülni. – A nők haját levágták, ha főkötőt kellett viselniük – magyarázta Luuk. – De a hajvágás a tetvek ellen is jó volt. – Nem tetszett neki a dolog – állapította meg Robin, aki együtt érzett a síró kislánnyal. – Ha belegondolok, hogy gyönyörű hosszú hajam van, és aztán jön az anyukám és levágja. A kislány… Robin hirtelen elhallgatott, és az ajtó fölé meredt. Egy kis fekete kamera lógott felette. – A fenébe – mondta halkan –, azok az izék… Luuk, te tudtad ezt? Robin hirtelen rádöbbent, hogy nem ez volt az egyetlen kamera. Mindenhol látott, minden egyes teremben. Az ajkába harapott. Hogyan vihetnék véghez a tervüket egy olyan múzeumban, amely telis-tele van ilyen készülékekkel? Eddig nem csináltak semmi gyanúsat, hamarosan azonban… Luuk követte Robin tekintetét, majd halkan nevetni kezdett. – Az? – mutatott a kamera felé, és integetni kezdett. Robin lefogta a fiú karját. – Ne már! Hé, még felfigyelnek ránk! – Dehogy – vihogott Luuk. – Az műkamera. És szinte az összes többi is az. Csak elöl az utcán, az első teremben és a hátsó bejáratnál lévő igazi. Többre nem futja a múzeumnak. Túl drága, szokta mondani apa. Szóval… – Luuk ismét felvillantotta a fogsorát. – Semmi gond! – Ó. Robin érezte, hogy kissé remeg a lába. Ismét előhalászta a mobilját, hogy megnézze, hány óra van. Háromnegyed hat. Már csak pár perc… Aztán a hangszóróból hirtelen megszólalt egy hang. 119

– Hölgyeim és uraim! A múzeum néhány perc múlva bezár. Kérem, fáradjanak a kijárathoz! Reméljük, tartalmasan töltötték az idejüket. Akkor hát, itt az idő. Robin Luukre pillantott, Luuk pedig Robinra. – Akkor megcsináljuk? – kérdezte Luuk. Robin ökölbe szorította a kezét. – Megcsináljuk. – Akkor oké. Robin Luuk apjának a dolgozószobájában akart elbújni. De Luuk tudta, hogy a szobákat bezárják éjszakára. Jobb ötlete volt: a vécék! Elhaladtak a kijárat felé tartó, elmélyülten beszélgető idősebb házaspár mellett. Egy magas, őszülő férfi csodálkozva nézett a két gyerekre, akik sietve masíroztak el mellette. Robinnak majd kiugrott a szíve a helyéről, amikor az egyik kék öltönyös munkatárs feléjük indult. – Mindjárt zárunk, gyerekek! – kiáltotta. – A kijárat felé mentek? – Igen, Thomas! – válaszolt Luuk. – Épp oda igyekszünk! A fiú megragadta Robin kezét, és villámgyorsan befordult vele az egyik sarkon, majd a folyosó végénél lévő, „Mosdók” táblára mutatott. – Melyikbe menjünk? – kérdezte Robin. – A férfibe vagy a nőibe? Luuknek elállt a szava, és bambán nézett Robinra. – Én… Robin fölhúzta az orrát. – A nőibe! – döntötte el a kérdést. – A tiétek bűzlik. – Te meg honnan tudod… – kezdte Luuk. De Robin már ki is nyitotta a női mosdó ajtaját, és felkapcsolta a villanyt. – Bejönnek még ellenőrizni? – kérdezte. Luuk megvonta a vállát. – Nem tudom. – Akkor be kell bújnunk az egyik fülkébe – mondta Robin. – Hölgyeim és uraim, a múzeum két perc múlva bezár. Kérjük önöket, fáradjanak a kijárathoz. – Együtt? Talán… 120

– Csönd! Léptek hallatszottak a folyosón. A gyerekek villámgyorsan elbújtak az egyik vécéfülkében, és résnyire nyitva hagyták az ajtót. Luuk az intimbetéteknek elhelyezett szemetesre ült, és lábát a vécétartályra tette. Robin kényelmesen elhelyezkedett a vécé ülőkéjén. Felhúzta a lábát. Kinyílt a női mosdó nehéz ajtaja, és a lépések már bentről hallatszottak. Nem mozdulni. Nem lélegezni. A mellettük lévő fülke ajtaját jobban kinyitották. A férfi – egy őr? – megköszörülte a torkát, a hangja visszaverődött a csempékről. Robin becsukta a szemét. Úgy vélte, a légfrissítő illatát ezentúl örökké az orrában fogja érezni. – Semmi! – kiáltott a férfi, majd kiment. Lekapcsolta a villanyt. Sötétség. Luuk szaggatottan vette a levegőt. Robin érezte a fiú lélegzetét az arcán. Várakozás. További várakozás. Meddig? Piip-piip-pipipipipipii-pipipiiip… Piip-piip-pipipipipipiipipipipiiip. – Nem! – Robin előkapta a mobilját. „Chantal.” – Ezt nem hiszem el – szisszent fel a lány, és megmutatta Luuknek a kijelzőt. A fiú prüszkölt. Robin suttogva káromkodott egyet, majd megnyomta az „Elutasít” gombot. Chantalra majd később lesz gondjuk. Most a lopásra kell koncentrálniuk. Még elképzelni is rémes, milyen lehet záróra után egy nagy épületben este, milyen üres, milyen fenyegető, milyen barátságtalan. A valóságban sokkal rémesebb. A múzeum olyan volt, mint egy szörnyeteg hasa. Egy ősrégi templom, amelyben szellemek rejtőztek. Láthatatlan szemek leskelődtek az árnyékból, és hangtalan léptek követték őket mindenhová. – Ez csak egy üres épület – szólalt meg Robin. – Persze – mondta Luuk. – Hiszen annyiszor járok ide. 121

Robin keze azonban mégis Luukét kereste, a fiú meg szorosan fogta a lány ujjait. Semmi sem történt. Persze, hogy semmi. Luuk ismerte az utat. A vécéből csak végig kellett menniük egy folyosón. Aztán a nagy lépcsőn fel abba a terembe, ahol a két csontváz volt, majd el a kard mellett, és már ott is voltak újból a dísztűt tartalmazó vitrinnél. Egy autó hangját hallották. Meg emberek beszélgetését az utcáról. Még nem volt késő: éppen hat óra múlt. Az utcáról beszűrődő hangok mégis mintha nem is léteztek volna. A kinti világ nem volt valódi. Nem úgy a benti világ: a csöndé. A fenyegetésé. A hatalomé. Robin lassan a vitrinhez lépett, ahol a dísztű feküdt. Az arany fénylett. Azt súgta: – Csak jöjj! Azt sugározta: – Végy csak el engem! Robin szinte már hallani vélte ezeket a szavakat, mintha a fejében suttogná valaki. Hátranézett Luukre. – Tényleg megcsináljuk? – kérdezte hirtelen elbizonytalanodva. – Mi van, ha… Legalább száz „mi van ha” volt. Mi van, ha rajtakapják őket? Mi van, ha ez a dísztű egyáltalán nem Hildeburgé? Mi van, ha már elkéstek ezzel? Mi van, ha ezek egyáltalán nem műkamerák? Mi van, ha… – Hogy lehet kinyitni egy ilyen vitrint? – kérdezte Luuk. Aztán a vitrin fölé hajolt, és próbált rájönni, hogyan zárták le. Robin nem látott se lakatot, se kis nyílást. Mintha a vitrint az ékszert tartó üvegállvány köré készítették volna, hogy soha többé ne nyíljon szét. Luuk a tárló oldalára tette a kezét, és megpróbálta felemelni. – Gyere, Rob, segíts! Robin megragadta az üveg másik oldalát, és teljes erejéből húzni kezdte. Érezte, hogy az arca elvörösödik a nagy erőlködéstől, a karján és a nyakán kidagadnak az erek. A tartó azonban nem mozdult. – Várj! – Luuk hirtelen felpattant. – Van egy ötletem. 122

– Mi az… A fiú nem szólt semmit, elrohant a másik terem felé. Robin csak néhány pillanatig állt egyedül a sötét teremben. Aztán Luuk már vissza is jött. Szeme izgatottan csillogott. – A fenébe is! – kiáltotta Robin, és felnevetett. Luuk a nagy, kétkezes kardot tartotta a kezében. Úgy emelte a magasba, mint egy lovag, aki támadni készül. – Jó nehéz ez a vacak, öregem! – mondta. Robin megrázta a fejét. – Te jó ég, haver! – kiáltotta. – Te megőrültél! – Mintha nem lenne minden őrültség, amit itt csinálunk – mondta a fiú vállvonogatva. – Ez zsír, apám! Neked is ki kell próbálnod! Odanyújtotta a kardot Robinnak, ő is megfogta a fegyvert, ami nagy volt és nehéz, de egetverően menő. – Azta – motyogta Robin. – El tudod képzelni, hogy ezzel harcoltak?! Robin meglendítette a fegyvert. A kard suhogott, ahogy a levegőbe hasított. Luuk hátraugrott. – Vigyázz! – kiáltotta. – Mit akartál ezzel? – kérdezte Robin. A fiú a vitrin alsó szegélyére mutatott. – Ha alá tesszük, akkor a kard talán feszítővasként működhet. Megpróbálták, mivel más eszközük nem volt. Hallották, amint az üveg megreccsen, de aztán nem történt semmi. – Micsoda ostobaság – motyogta Luuk. – Bezáratjuk magunkat, aztán meg nem tudjuk kinyitni a tárlót. Robin hallgatott. Egy lépést hátrált, és a vastag üveget bámulta. Megvonta a vállát. – Akkor nincs más hátra – mondta halkan. – Luuk! Vigyázz! Robin két kézzel megragadta a kard markolatát. Úgy emelte fel a karját, hogy közben a karddal a feje fölött egyensúlyozott, majd nagy levegőt vett. Minden erejét beleadva lesújtott a kard pengéjével az üvegre. Az üveg csörömpölve ripityára tört. Üvegdarabok és szilánkok repültek szanaszét, beterítették a padlót. És ezek között hevert a vörös köves, arany dísztű. 123

– Hát, itt van – suttogta Robin. De nem mozdult. Mindketten néma csöndben álltak. Tényleg nem szólalt meg sehol egy riasztó? Tényleg nem vette észre senki sem, hogy mit műveltek? – Ugye mondtam, hogy nincs pénzük rendes biztonsági berendezésre – szólalt meg Luuk. Robin kifújta a levegőt, és előrehajolt a bizarr, drágakövekkel kirakott ékszerhez. Ujjával megérintette a dísztűt. Meleg volt, mint a nyakában lógó amulett. Robin megfogta, a zsebkendőjébe tette, majd óvatosan összehajtotta a csomagot. Aztán becsúsztatta a zsebébe. – Sikerült – jegyezte meg halkan. Kint sötét volt. Az utcáról kevesebb nesz szűrődött be. Már csak olykor-olykor lehetett embereket hallani, akik a túloldalon egy kávézóba igyekeztek. Időnként kiabáltak és kissé akadozva beszéltek. Aztán ismét csönd lett. Robin felhívta Chantalt, hogy jó éjt kívánjon neki. Még reggel megkérdezte, hogy aludhat-e aznap Luuknél, és természetesen rendben volt a dolog. Chantal azt hitte, hogy Robin szerelmes Luukbe, és ezért mindenbe beleegyezett. Luuk ugyanezt kérte a szüleitől. Nekik valamivel tovább kellett mérlegelniük a dolgot, mielőtt megengedték volna, de végül ők is beleegyeztek. Másnap szombat volt, és ez számított. Még csak egy hete, gondolta Robin. Egy hete történt, hogy a feje tetejére állt a világ. Szorosan egymás mellett ültek a régészeti terem falának támaszkodva. A földön volt három műanyag kávéspohár, amellyel előzőleg vagy egy óra hosszat „itt a piros, hol a piros”-oztak. Csak el kellett foglalniuk magukat valamivel, és egyikük se gondolt arra, hogy rejtvényújságot hozzon magával, vagy valami mást, amivel eltöltenek az időt. Fényt csupán a kis zöld „Vészkijárat” feliratok adtak. A távolból halk ketyegés hallatszott. Robin megrémült, visszafojtotta a lélegzetét. – Mi ez? Ekkor Robin Luuk kezét érezte a magáén. 124

– Csak a fűtés – mondta a fiú. – Vagy egy régi óra. Nincs semmi baj. Persze, hogy nincs. Robin ismét kifújta a levegőt, és próbálta elhinni. A múzeum lélegzett. A rengeteg, régmúltból származó tárgy mintha suttogott volna neki. Hallotta, de nem értette. Semmi sem lesz többé ugyanaz, most, hogy Robin tudta, amit tudott. Tudta, hogy kicsoda. Boszorkánygyerek. – Csak síkideg vagyok – motyogta. – Mármint… ma reggel… akkor még minden olyan logikusnak tűnt. De most… – Innen már nem lesz visszaút – mondta Luuk halkan. – Nem lesz – suttogta Robin. – Folytatnunk kell. Elhallgatott. Nagyon lassan telt az idő. Már legalább százszor megnézte a mobilját, de az „igazi” éjszaka még el sem kezdődött. Százszor gondolt már a másnapra, és arra, hogyan tovább. Csak e körül forogtak a gondolatai. Az egész terv olyan ostobának, olyan naivnak tűnt. Ugyanakkor: mi mást tehettek volna? Luuk megmozdult. A kemény padló valószínűleg ugyanúgy nyomta az ő fenekét is. – Mit szól majd Saritha, ha meghallja? – kérdezte Luuk. Kicsit rekedtnek tűnt. – Mármint hogy mit tettünk? – Robin megvonta a vállát. – Semmit – válaszolta. Luuk elfintorodott. – Hogyhogy semmit?! Miatta csináltuk. Ő… – Nem szól semmit, mert hallani sem fog róla – mondta Robin. – Igen, de… – Nem akarta, hogy segítsünk, emlékszel? – folytatta Robin. – Nem akarta, hogy veszélybe keveredjünk miatta. És a veszély még nem múlt el. Nem így gondolod? – De, valószínűleg így van – sóhajtott fel Luuk. Aztán kicsit megszorította Robin kezét. A lány nem szólt semmit. Tekintetét végigjáratta a helyiségen, az összetört vitrin szilánkjain és darabjain, a szürke kardon, amely a földön hevert. Mit írnak majd az újságok? „Híres dísztű arcátlan eltulajdonítása” – ilyesmit? Robint enyhe rosszullét fogta el. Fáradt volt. 125

A félhomályban Luuk egy kicsit hátrébb csúszott a padlón. Mélyet sóhajtott, majd kis idő múlva Robin halk horkolást hallott. Irigykedve nézett oldalra, és azt kívánta, bárcsak ő is tudna aludni. Benyúlt a zsebébe, és elővette a dísztűt. Ujjával követte az arany kanyargó vonalait. A sötétebb kis kövek mintha ábrázolnának valamit. Egy kígyót? Egy szörnyeteget? Robin rálehelt az ékszerre, és megdörzsölte. Azután ismét bebugyolálta a zsebkendőbe, és eltette. Kint felbőgött egy magányos autó motorja. Működik majd a tervük? Ki is tudnak majd jutni észrevétlenül? Lehunyta a szemét.

126

10. Összefogás V

alahol kint az utcán egy autó köhögött bele a reggelbe. Akadozva és hörögve kapkodott levegő után. Aztán hirtelen csönd támadt, egy dühös hang kiáltott valamit. Majd a kocsi ismét harákolásban tört ki. Végül elhallgatott. Valaki aznap reggel nem jutott el a munkahelyére. Robin úgy nézett körül, mint aki azt sem tudja, hol van. A múzeum folyosóján a „Vészkijárat” fénye már kialudt, és átadta helyét a reggeli szürkeségnek. Egy gyapjúterítő félig Robinon hevert, félig meg a földön. Hűvös volt az éjszaka. Nehézkesen megmozdította az egyik karját meg a lábát. Izmai elmerevedtek és fájtak. Feje olyan volt, mintha vattával lenne tele. Oldalra nézett. Luuk összegömbölyödve feküdt a földön, mint egy kisbaba az anyja hasában. Halkan horkolt. – A fenébe… Robin lassan felült. Kezével óvatosan végigsimított a haján, és nyöszörgött. Apránként eljutott a tudatáig, miért feküdt egy hideg padlón, és miért nem biztonságot nyújtó ágyában. Mi történt? – Mi az? – Luuk kinyitotta a szemét. Barna színű, vette észre Robin hirtelen. Meleg, mélybarna. Szép. – Valami baj van? – Nincs – válaszolta Robin rekedten. Bizonytalan mozdulatot tett. – Semmi. Minden. – Na, az sok – dörmögött a fiú. – Igen – látta be Robin. Megborzongott, kezével a karját dörzsölte. Aztán a dísztűt érezte a zsebében, és előhúzta. Ujjával lágyan végigsimította az aranyvonalakat. 127

– Vajon igazi? – kérdezte. – Tegnap este azt mondtad, hogy igen – mondta Luuk tárgyilagosan. Igaza volt. De tegnap még könnyebb volt hinni a mesében. Amikor egy üres és sötét múzeumban bolyongtak, láthatatlan tekinteteket éreztek magukon, és a hold kandikált be a színes üvegablakon. Most meg? Most ismét be kellett látnia, hogy bolondot csinált magából. Csakhogy ehhez már túl késő volt. Megrémült. – Hány óra? Luuk az órájára pillantott. – Mindjárt fél kilenc. – Hánykor nyit a múzeum? – Kilenckor. – És a személyzet? Az is kilencre jön? Luuk összeráncolta a szemöldökét. – Nem. Ők… fél kilencre! Egyszerre eltűnt minden álmosság és merevség. Robin felpattant, a dísztűt ismét becsúsztatta a zsebébe, majd gyorsan visszadobta a terítőt oda, ahol találta. Egy gyeryatartó megbillent. Luuk még épp el tudta kapni. – Igyekezz! – mondta. – Erre! Robin követte. Végigfutottak a folyosón, elhaladtak a vécék, majd a teakonyha ajtaja mellett, és a hátsó bejárathoz értek. A falon fogas, rajta régi kabátok és egy ott felejtett pulóver. Mellette, nem messze az ajtótól, magas fémszekrény állt. Abban tartották a vödröket és a felmosórongyokat, mesélte Luuk. A fal és szekrény között egy kis résben egy seprű állt. Luuk hátrébb nyomta, majd betolta Robint a résbe. Aztán ő is követte a lányt. Vártak egy percet. Luuk az órájára pillantott, és kinézett a folyosóra. Két perc. Robin az ajkába harapott. Érezte, hogy izzad a tenyere. Három perc. Léptek. – Ne mozdulj – súgta oda Luuk –, amíg nem szólok! Aztán futás! 128

Robin bólintott. Egy kulcs fordult kattogva a zárban. Majd még egy a második zárban. Kinyílt az ajtó, és léptek hallatszottak. Robin szíve hevesen kalapált. – Körbejárom az épületet, oké? Te addig tégy fel egy kávét! Nagyon jólesne. Szörnyen korán van még! A lány, aki tegnap a pénztárban ült – hogy is hívták? Marjának, Mariëtnek? –, haladt el mellettük. Egy idősebb asszony követte, akit Robin nem ismert fel. A két nő a fogasra akasztotta a kabátját, és kimentek a folyosóra. Lépteik lassan elcsendesedtek. – Most! – sziszegte Luuk. Előreviharzott, Robin pedig habozás nélkül követte őt. Luuk a kilincsre tette a kezét, majd kinyitotta az ajtót, ekkor azonban megmerevedett, és dermedten nézett felfelé. Robin követte barátja tekintetét, és megpillantotta a kis fekete dobozt az ajtó felett. A kamera! Az ajtóhoz vezető rövid kis szakaszra volt irányítva. Ha továbbmennek… – Luuk, azt mondtad…! – Tudom, mit mondtam. A fiú elgondolkozott. Majd hátrált egy lépést, és megragadta a szekrény mellett álló seprűt, magasba emelte a nyelét, és a kis fekete dobozra vágott vele. A kamera lencséje csörömpölve szilánkokra tört. – Na, ez már semmit sem lát – jelentette ki elégedetten Luuk. Robin érezte, ahogy remegés fut végig a gerincén. A következő pillanatban rohanó lépteket hallottak a folyosó felől. Valaki kiabált. – Mariët!!! El… Több nem jutott el hozzájuk. Luuk megragadta Robin kezét, és maga után húzta a lányt. Az ajtó becsapódott mögöttük. Szaporán szedték a lábukat a múzeum háta mögött futó téglaösvényen. Addig rohantak, amíg ki nem értek az utcára, ott aztán lelassították lépteiket. Luuk arca vörös volt. Robin lába remegett. – Sikerült! – súgta Luuk. Robin bólintott. Egészen messziről szirénák hangját hallották. 129

Robin és Luuk futva fordult be az utca sarkán, és kiértek a térre, ahol egyszerre úgy lemerevedtek, mintha karót nyeltek volna. – A fenébe – szólalt meg Luuk. – Gyorsan ideértek – nyöszörgött Robin. Természetesen számítottak arra, hogy a múzeumból értesítik a rendőrséget. A kiállítás egyik legértékesebb darabját lopták el. Természetes, hogy nagy volt a felhajtás. De hogy a teret negyedórán belül elözönlik a rendőrautók, arra nem számítottak. Arra meg főleg nem, hogy ezek az autók éppen az ő biciklijeik előtt fognak állni. A múzeum előtti teret határoló házak faláról kék fény verődött vissza. Sötétkék egyenruhás férfiak siettek be az üvegajtókon az épületbe. Az egyik rendőr az autója nyitott ajtajánál állt, és mobiltelefonon beszélt. Derekán pisztolytáska lógott. Egy másik rendőr egy sötétbarna zakós férfit kérdezgetett, és lázasan jegyzetelt a noteszébe. Robin megragadta Luuk kezét. – Futás – mondta. Magával akarta rántani a fiút, tovább, el a térről, el a rendőrök gyanakvó pillantásai elől. Luuk azonban visszatartotta. – Itt maradunk – mondta keményen. – De miért… – Nézd csak! Megláttak minket. Igaza volt. A rendőr, aki az imént még telefonált, zsebre tette a készüléket. Most homlokráncolva feléjük nézett. Robint enyhe rosszullét fogta el. – Ha rájönnek – kérdezte kissé rekedten –, akkor, gondolod, hogy börtönbe kerülünk? Luuk megrázta a fejét. – Nem hiszem. Túl fiatalok vagyunk. Elhallgatott. A helyi televízió egyik autója is megérkezett. Egy fiatalember pattant ki belőle, vállán kamerával, és a térre igyekezett. Egy huszonéves lány ment mögötte, mikrofonnal a kezében. – Viszont egy csomót fognak problémázni rajta – folytatta Luuk. – A szülők magukon kívül lesznek. Apa… Robin becsukta a szemét. Bele se mert gondolni. Hiszen nem volt más választásuk, nem igaz? El kellett lopniuk a dísztűt. Saritha… 130

A téren álló rendőr még mindig őket nézte. Becsukta a kocsi ajtaját, és feléjük elindult. Robin úgy érezte, elájul, Luuk azonban erősen megfogta a kezét. – Na, gyere! Csak viselkedjünk természetesen, akkor nem lesz semmi. Robin bólintott, és követte Luuköt. Mióta ilyen magabiztos a barátja? Robin térde remegett, és egy pillanatig azt hitte, menten elhányja magát. A dísztű a zseben át szinte perzselte a bőrét. Azt hitte, hogy ezt más is látja, érzi. Luuk azonban nyugodtan lépkedett a rendőr felé, és Robinnak követnie kellett, mert a fiú erősen szorította a kezét. – Jó napot, biztos úr! – mondta Luuk. A rendőr résnyire összehúzta a szemét. – Mit csináltok itt? – kérdezte. – Nem kell iskolába mennetek? Luuk elnevette magát. – Uram! Szombat van! – Ó… – A rendőr mintha egy pillanatig zavarba jött volna. Aztán ismét összeráncolta a homlokát. – Akkor meg mit csináltok itt? A gyerekek szombaton mindig sokáig alszanak, nem igaz? – Igen, más gyerekek, biztos úr – válaszolta Luuk udvariasan. – Mi hallottuk a szirénákat. Kíváncsiak voltunk. Mi történt, uram? A férfi kissé bosszúsan nézett rájuk, mondani akart valamit, ekkor azonban megcsördült a mobilja, és kotorászni kezdett a zsebében. – Igen… Igen… természetesen – dörmögte a telefonba. Majd eltette a készüléket, és Luukre nézett. – Mi történt, uram? – ismételte meg a kérdést Luuk ártatlan arccal. – Ja… igen! Betörtek a múzeumba. Úgy tűnik, hogy az egyik legértékesebb darabjukat lopták el. Óriási rombolást végeztek. – Mit tettek tönkre, uram? – Gyere, Luuk! – Robin megrángatta barátja karját. – El akarok menni innen. De Luuk folytatta. – Az édesapám itt dolgozik, tudja? Elloptak valamit? A rendőr dühösen nézett a fiúra. 131

– Erről nem adhatok információt. Még vizsgálják az ügyet. – Ó! – Luuk roppant csalódottnak látszott. – De kár. Olyan kíváncsi vagyok. – Na, hordjátok el magatokat! – mondta a rendőr szigorúan. – Ne lábatlankodjatok itt tovább! – Elnézést, biztos úr. Már megyünk, biztos úr! –mondta Luuk sietősen. A férfi a fejét csóválta, miközben Luuk és Robin elsuhant mellette, levették a lakatot a biciklijeikről, és amilyen gyorsan csak tudtak, elhajtottak. Egy utcával arrébb, ahol a rendőrök és az újságírók már nem láthatták őket, lefékeztek. Ráhajoltak a bicikli kormányára. Luuk dőlt a nevetéstől. És Robin… Robin nem tudta, sírjon vagy nevessen. – Az a rendőr úgy nézett… Én tényleg azt hittem, hogy tudja – szólalt meg. – Melyik rendőr hinné azt, hogy egy gyerek ilyet tesz – vihogott Luuk. – Öregem, ahogy elzavart minket! Robin bólintott. – Fantasztikus voltál! – mondta halkan. – Én majd betojtam. Tényleg. Luuk megvonta a vállát. – Most igen. De éjszaka, amit azzal a karddal műveltél?! Azt én nem csináltam volna utánad. Egymásra néztek. Mindketten alig álltak a lábukon. Mindketten hullafáradtak voltak. – És most? – kérdezte végül Luuk. Robin mély levegőt vett. – Irány Csónakos nagyi! – mondta. – Azonnal el kell jutnunk hozzá. Az ódon hajó kötéllel volt a parthoz kikötve, lágyan ringatózott a vízen. A fadereglye szomorúan nyikorgott, és az árbocon egy fríz zászló lobogott. „Víziboszorkány” – állt a hajó oldalán kecses betűkkel. Robin elmosolyodott. A nagymama tréfája. Legalábbis 132

eddig mindig azt hitte. Csak most értette meg, mit is akar ezzel mondani Csónakos nagyi. Robin letette biciklijét a fűbe, és intett Luuknek. – Gyere. Otthon van. A kis stég megreccsent, amikor ráléptek. Robin sietett, ő már ezerszer járt itt. Luuk lassabban ment. Lépésről lépésre haladt, és félénken nézett le a vízre. – Nem vagyok annyira oda a hajókért – mondta savanyú arccal. Robin megvonta a vállát. A hajón csönd volt. Egy sirály körözött a fejük fölött. A parton – a nagyi dereglyéje a város egyik parkjában volt kikötve – sétálók kószáltak. Robin látta, amint valaki megpillantja a dereglyét, és rámutat. Szép hajó volt: ódon darab. Nem az, amelyikkel a nagypapa és a nagymama korábban utazgatott. Azt a nagyi eladta, amikor a nagypapa meghalt. Ez a hajó kisebb volt. – Nagyi! – kiáltotta Robin. Semmi válasz. – Nagyi! Én vagyok az! Továbbment, és kinyitotta az ajtót, amely az orrrészbe vezetett. Egy kis beugróban a vécé meg egy másik parányi helyiség volt, ahová a kabátokat lehetett beakasztani. Mögötte húzódott a tényleges lakótér. Robin esetlenül lement a kis lépcsőn. Lehúzta a fejét, hogy be ne verje. – Nagyi! Itt vagy? Ott volt. A pici asszony az asztal mögött ült, a félhomályban. Az asztalon egy kis barna gyapjúterítő, olyan, amilyen csak a nagymamáknak van. A nagyi mellett fémből készült kávéskanna gőzölgött egy teamécsesen. Kávé illata töltötte be a helyiséget. Csónakos nagyi egy könyvbe mélyedt, és úgy tűnt, észre sem vette, hogy Robin és Luuk bejött. Csak köhintett, és lapozott egyet. – Nagyi? Mi vagyunk azok. Csónakos nagyi homlokát ráncolva pillantott fel. Megigazította ősz tincseit. – Igen, gyerekek, látom. Majd ismét a könyvre szegezte a tekintetét. 133

– Úgy sejtem, sikerült a dolog, ugye? – mondta anélkül, hogy rájuk nézett volna. – Igen! – mondta Robin. – Nem tetszett hallani? – Hmmm? Mit? Robin közelebb lépett. A zsebében kotorászott, majd a zsebkendőt a nagyi elé tette az asztalra. Abban a pillanatban, ahogy elengedte, a csomóvá gyűrt zsebkendő szétnyílt, és a dísztű ott ragyogott előttük. Ez már felkeltette Csónakos nagyi érdeklődését. Felpillantott, félretolta a könyvet. Különös vonalú, régi, szögletes betűk villantak Robin szemébe. Meg fekete-fehér rajzok éles kontúrokkal: egy sárkány és egy csillagalakzat. Csónakos nagyi jobban széthajtogatta a zsebkendőt, és mély levegőt vett. – Ajjj! – motyogta. – Ajajaj… Reméltem, hogy valami ilyesmit találsz majd, kisunokám. El is vártam. De ez… Ez egy hatalommal bíró tárgy. Érzed? – Ahhoz elég hatalommal bírt, hogy fölbolygassa az egész várost – mondta Luuk, aki szintén közelebb lépett. – A múzeumba való. El kellett… – Pssszt! – szisszent fel Csónakos nagyi. – Pssszt! Biztos, biztos. Most nem ez izgat minket. Most azzal kell törődnünk, hogy mit kezdjünk vele. Hogyan fogjunk a dologhoz. Egy pillanatra összeráncolta a homlokát, majd komolyan a gyerekekre nézett. – Legalábbis… ha ti… te, Robin, még mindig kész vagy rá. Mert még mindig kiszállhatsz, Robin. Senki sem kényszerít arra, hogy megtedd. Senki. Olykor azt kívántam, bárcsak bele se vágtam volna. Te meg, fiam… – A nagyi hirtelen Luuk felé fordult, aki láthatóan összehúzta magát. – Ha részt akarsz venni a dologban, akkor tudnod kell, hogy senki sem szállhat ki belőle. Ez az átok hatalommal bír, az Ő dühe pedig nagy. Robin érezte, hogy futkos a hideg a hátán. Csónakos nagyi egyszerre olyan másnak tűnt. Ahogy teltek a percek, egyre jobban megváltozott. Mintha a mágia, amellyel olyan régen felhagyott, most visszatérne az ereibe. 134

Luuk habozott, Csónakos nagyi szigorú szavai összezavarták. – Én… – kezdte. Robin azonban már rég eldöntötte, már akkor, amikor Saritha – kétségbeesett arccal – elküldte őt. Húgica. Amikor a haját vastag fonatokban viselő asszonyról álmodott, aki lángoló ékszert viselt a keblén. Már túl messzire ment. Többé nem volt visszaút. – Megteszem, nagyi. Ha tetszett volna látni Sarithát, meg tetszene érteni. Csónakos nagyi beletörődve bólintott. – Rendben. Majd Luukre nézett. – Fiam – mondta –, most választanod kell. Az unokámmal maradsz vagy hazamész, és megpróbálsz mindent elfelejteni, amit eddig hallottál. Luuk nagyot nyelt. Arca sápadt volt a fáradtságtól, és egy kis izom idegesen rángott a szája sarkánál. – Hát – motyogta. – Robin a barátom. De hát ezt tetszik tudni. Vele kell maradnom. Csónakos nagyi komoly arccal bólintott, majd a könyvért nyúlt, amelyet az imént olvasott, és odatolta Robin és Luuk elé. – Akkor legfőbb ideje, hogy áttanulmányozzátok ezt: varázsigék, rituálék, kiátkozások. – Micsoda?! Robin és Luuk egyszerre léptek előre. Fejük szinte összeért, úgy hajoltak a könyv fölé. Csónakos nagyi csontos ujjával egy bekezdésre mutatott, amely mellé ceruzával egy felkiáltójelet tett. – Ezt itt tanuld meg kívülről! Majd odament a kis tévékészülékhez, mely a szoba sarkában állt, és bekapcsolta. Épp a híradó ment; a múzeum munkatársát, Mariëtet mutatták, aki izgatottan arról beszélt a riporternek, hogy micsoda káosz fogadta őt reggel az épületben. – Leírhatatlan, micsoda disznóólat csináltak a tolvajok – mondta. – És mit akarhatnak a dísztűvel? Eladhatatlan és… Robinnak szinte bűntudata támadt. Ám Csónakos nagyi megrázta a fejét. 135

– Ajajaj – szólalt meg. – Nem tudtátok felfordulás nélkül csinálni, mi? Ha Robin nem lett volna olyan szörnyen fáradt, talán még tetszett is volna neki a dolog. Egész reggel egy valósághű, az „igazinál is igazibb” varázsigéket tartalmazó varázskönyv fölé görnyedt. Egyáltalán nem tűnt annyira nehéznek, hogy sikeresen végrehajtsák a kiűzést: készíteni kell egy pentagrammát, egy mágikus ötágú csillagot, amelyen belül Robin védve lesz Hildeburgtól. Aztán el kell mondani egy bonyolult szavakból álló megidéző szöveget. Hildeburg mindenképpen jönni fog, mondta Csónakos nagyi. A dísztű oda fogja vonzani, és ott fogja tartani. Aztán meg, ha ez sikerült, akkor jöhet a kiűzés, amely Hildeburgot örökre távol tartja az élők világától. Robin szerint bizonyos tekintetben ez is szomorú. Úgy képzelte, hogy Hildeburg magányos, és vágyik az élőkre. Most pedig örökre ki fogják taszítani. És Robin lesz az, aki kitaszítja. – Hát, magának köszönheti, nem igaz? – vélte Luuk. És természetesen igaza is volt. Robin ismét a könyv fölé hajolt, és próbálta megjegyezni a szavakat. Mintha nyelvóra lenne, ez azonban több vesződséggel járt, mert fontos volt a helyes kiejtés. – Mi ez itt, nagyi? – kérdezte. Robin próbálta kibetűzni a szót, de nem boldogult vele. A betűk régiesek, nehezen olvashatók voltak. – Ap… szkéé… Csónakos nagyi mellé lépett, és a könyv fölé hajolt. – Abscede – mondta kurtán. – Az abscedere igéből jön, és azt jelenti: „eltűnni”. Ügyelj a helyes kiejtésre. Absz-kéde. Ujjával közben ide-oda mutogatott a levegőben. – Az „é”-re tedd a hangsúlyt. El ne rontsd, mert ki tudja, mi történik akkor! Robin megvonta a vállát. – Hiszen ezek csak szavak, nagyi! – Csak szavak?! – Csónakos nagyi már elment Robin mellől, de hirtelen visszafordult. – Egy boszorkány számára a szavak nem egyszerűen szavak. Gondolj bele: ezek a szavak a latinból jönnek, 136

egy olyan nyelvből, melyet most már talán alig használnak, mely azonban nagyon-nagyon régi. Az idők során ezek a szavak energiát vettek fel, úgy, ahogyan a tárgyak. Ha olyan ejti ki őket, aki a mágia birtokában van, olyan időpontban, amikor hatalmában… A nagyi elhallgatott, ám Robin maga is kitalálta a folytatást. – Azt hiszem, jobb, ha gyakorolod a kiejtést, Rob – motyogta Luuk. Robin felsóhajtott. Ismét a könyv fölé hajolt, és ajkával hangtalanul formálta a szavakat. Ha a nagyinak igaza van, akkor jobb, ha most minél kevésbé hangosan ejti ki őket. Borsódzott a háta. Luuk ujjával arra a szóra mutatott, ahol tartottak. – Aps-édo-do éternüm? Vagy „ai-ter-num”-nak kell mondani? – Spirita maligna, abscede ab aeternum. A Robin mögül hallatszó hang tisztán, kicsit unottan szólalt meg, és – ó – olyan ismerősen csengett. Robin megfordult, és az ajtó felé nézett. Egy tejszőke hajú lány állt ott, még félig a lépcsőn, kissé gúnyosan mosolygott. Napszemüveg volt rajta, és emiatt úgy nézett ki, mint egy inkognitóban lévő filmsztár. – Saritha! – kiáltott fel Robin. – Te meg mit keresel itt? – Azért jöttem, hogy elejét vegyem annak, hogy lehetetlen helyzetbe sodord magad – válaszolta Saritha. Lehajolt, és beljebb lépett. Kezét Csónakos nagyi felé nyújtotta. – Asszonyom, Saritha vagyok. Eefje van Toorhoz, Robin nagymamájához van szerencsém? Csónakos nagyi Saritha felé lépett. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha nem lenne biztos abban, bízhat-e a lányban, vagy sem. Aztán ő is kezet nyújtott, és biccentett. – Saritha, üdvözöllek. Nem vártunk. – Ez nyilvánvaló – mondta Saritha felvont szemöldökkel. – De amikor hallottam, mi történt, vagyis hogy ellopták a dísztűt, ide kellett jönnöm. Szemrehányóan nézett Robinra. – Hiszen megmondtam, hogy hagyd ezt az egészet! – Te meg honnan tudtad… – kezdte Luuk, de Saritha nem hagyta, hogy végigmondja. 137

– Ugyan már! – vágott közbe. – A helyi múzeumból ellopnak egy ezerötszáz éves dísztűt, amelyet Finn királynak tulajdonítanak. Egy nappal az után, hogy megmondtam nektek, ne törődjetek a problémámmal? Nehéz nem kitalálni, hogy ti álltok a dolog mögött. Közben a fejét csóválta. Robin megvonta a vállát. – Csak nem hagyhattalak sorsodra? Nézz magadra! Ez igaz volt. Távolabbról nem volt annyira feltűnő, és Saritha mindent megtett azért, hogy leplezze. Ha azonban jobban szemügyre vette az ember, világosan látszott, hogy még mindig nincs jól. A félhomályában le kellett vennie a napszemüveget. Robin láthatta, hogy Saritha mélyen ülő szeme milyen nedves-feketén csillogott. Amikor meglátta, hogy Robin azt nézi, remegő kezét sietve zsebre dugta. – Menj a fenébe! – mondta. Csónakos nagyi is közelebb lépett. Átható kék tekintettel vizslatta Sarithát, és úgy körbeszimatolta őt, mint egy kutya, ha ismeretlennel találkozik. Aztán körbekerülte a lányt, homlokához emelte a kezét, de nem ért hozzá. Majd ismét hátrább lépett. – Igen – szólalt meg. – Robinnak igaza van. A fekete méreg terjed a testedben. A nagyi hangja furcsa, kissé kapkodó volt. Majd kezét ökölbe szorította, és megrázta a fejét, mintha meg akarna szabadulni egy gondolattól. – Légy hálás, hogy meg akarja tenni ezt érted. – Már megbocsásson, van Toor asszony. Robin nagyon sokat tett már. De ehhez nincs meg a kellő ismerete. Robinnak hirtelen elege lett. – Saar, én is itt vagyok! – mondta szigorúan. – Velem beszélj, ne a nagymamámmal! Saritha az ajkába harapott. – Azt akarod? Nos, rendben. Ha nem sikerül, Robin, akkor nem éled túl. Ha ez olyan könnyű lenne, akkor már réges-régen kiűzte volna valaki Hildeburgot. Nem tudom, miért segédkezik a nagymamád ebben. Azt hallottam, ő egy majora magistra, neki mindezt jobban kellene tudnia. De… – Soha senkinek nem volt bilincse – vágott közbe Robin. 138

– Még így is, Robin. Életveszélyes. – És ha nem teszem meg? Akkor te halsz meg, és utánad talán még ezer másik is. – Ez nem a te problémád, Robin. Megszerezted a dísztűt. Rendben, nagyszerű. Add ide, és majd én megteszem. Egész életemben a nénéim óvtak. Mindig mindenki helyettem tesz meg mindent. Most éppen te. Nem akarom ezt többé, érted? Én magam akarom megtenni. Ha nem sikerül, akkor én járok rosszul, és nem más. – Soha nem fog sikerülni neked! – kiáltotta Robin. – Már attól is elesel, ha valaki rád fúj! – Te meg egyetlen latin szót sem tudsz hibátlanul kiejteni – replikázott Saritha. Úgy álltak egymással szemben, mint két harcias macska. Egyikük sem volt hajlandó jottányit sem engedni a másiknak. Csónakos nagyi hátrált, és fejcsóválva szemlélte a jelenetet. Vajon mit szeretett volna, hogyan végződjék? Luuk volt az, aki elsimított az ügyet. – Nők! – sóhajtott fel hangosan. – Lássunk csak tisztán egy pillanatra, oké? Saar ismeri az összes igét, de túl gyenge ahhoz, hogy megálljon a lábán. Robin nem ismeri az igéket, viszont erős… Hallottatok már arról, hogy „összefogás”? Saritha váratlanul elnémult. Robin majdnem megbukkadt mérgében, miközben Luukre meredt. Utálta, ha a fiúnak igaza volt.

139

11. Ahol az egész elkezdődött

A

kis Fiat Panda egy kátyún robogott át. Robin úgy nekicsapódott az ajtónak, hogy csak úgy döngött, és erősen megütötte a karját. A következő pillanatban huppant egy nagyot az ülésen, és beverte a fejét az autó tetejébe. – Au! – Bocsánat! – mondta a nagyi. Elrántotta a kormányt, és kikerült egy újabb kátyút. Robin még éppen el tudta kerülni, hogy a nagyi ölében landoljon. Hátul Luuk hangosan nyöszörgött. – Hoppá! – mondta ismét a nagyi, de nem úgy tűnt, mintha nagyon sajnálná. Aztán mégis lassított egy kicsit. Az autó kormánya fölé hajolt, és előrenézett. Épp az imént tértek le a főútról, és most a mezők között haladtak egy keskeny, hepehupás úton. Jobbra és balra Robin zöld mezőket látott, melyeken piszkosfehér szőrű juhok legeltek. Mindenütt szélmalmok lapátjai forogtak lassan körbe-körbe. A távolban itt-ott magányos gazdaságok terültek el. – Tulajdonképpen tetszik tudni, hová kell mennünk? – kérdezte Robin. – Nem – jelentette ki a nagyi. – De nem lehet annyira nehéz. Van időnk bőven. A kanyargó ösvény egy valamivel szélesebb útban folytatódott. A nagyi balra kanyarodott. Ekkor Robin egy települést látott maguk előtt. Templomtorony magasodott az ég felé, mellettük a táj enyhén emelkedett. Vajon ez az a hely, ahol a dísztűt találták? Csak egy átlagos legelőnek tűnt, amely kizárólag a teheneknek volt fontos. Eldugott kis falu volt a világ végén. Azonban a nagyi szentül meg volt győződve, hogy ez az a hely, ahol el kell végezni a rituálét. 140

– Vissza kell menni oda, ahol az egész kezdődött – mondta még a hajón. – Ahol Hildeburg haragra gerjedt. – Dániába? – kérdezte ekkor Saritha. – Hogyan juthatnánk el valaha is Dániába? – siránkozott Robin. Ismét – és ez felettébb bosszantó volt – Luuk tudta a megoldást. – Nem Dánia – szólalt meg a fiú –, hanem Finnsburg. Ott vesztette el a családját az a Hildeburg, nem? Azelőtt miért lett volna dühös, nem igaz? Szóval Finnsburg. Az pedig, ha hinni lehet a régészeknek, valaha e falu környékén állt. Légvonalban nem volt olyan messze, de a város és a kis falu közötti vidéken nem voltak utak, és ezért úgy háromnegyed órába telt, mire odaértek. Attól kezdve, hogy Luuk rájött a megoldásra, felgyorsultak az események. Csónakos nagyi ellenőrizte a Hold állását, mert az efféle varázsigék csakis teliholdkor hatásosak. Aztán megvizsgálta az olajszintet, majd Luuköt és Sarithát a hátsó ülésre parancsolta, Robint meg maga mellé, és indultak is Finnsburg felé. Sarithának már nem sok ideje maradt. Robin aggódva nézett rá. Saritha igencsak nagy lármát csapott Csónakos nagyinál. Ő már csak ilyen. Amióta viszont az autóban ültek, egy szót sem szólt. Sápadt arccal ült az ajtónak dőlve, és kifelé bámult. Robin azt gondolta, hogy Saritha biztosan bekapott vagy négy aszpirint, szája körül azonban még így is merev, fájdalmas vonás ült, és verejtékezett. Robin ismét kézbe vette az ölében levő könyvet. Most, hogy az autó már egyenesebb úton haladt, újból kinyitotta. A százhetvenötödik oldalra lapozott, és sokadszorra is szemügyre vette a pentagrammát, amelyet nemsokára meg kell majd rajzolniuk, hogy Hildeburg szellemét megidézhessék. – Nem szabad egyszer sem megszakítani a vonalat – mondta a nagyi még a hajón. – Különben megtörik a varázsige hatása, és akkor nem működik a dolog. Robin végigvezette az ujját az ötágú csillag vonalán. Rézsútosan lefelé, rézsútosan balra, aztán jobbra, majd újból balra. Felfelé. És ennyi. Nem is volt olyan nehéz. És Saritha is ott volt, hogy segítsen. 141

Most már Robin örült ennek. Nem tudta, képes lenne-e egyesegyedül végigcsinálni. A sima aszfaltot egyenetlen útburkolat váltotta fel, és egy kis faluba érkeztek. Az utca csendes volt. Néhányan csodálkozva néztek az aprócska, zsúfolt autóra. Csónakos nagyi erősen és váratlanul fékezett. Robin előrebukott, és örült, hogy be volt kötve. – Élelmiszerbolt – jelentette be a nagyi. – Vásárolni akar?! – kérdezte Robin csodálkozva. Csónakos nagyi nevetett. – Drága kisunokám, éhes vagyok. Te nem? Egy pillanatra csönd támadt. Majd Luuk szólalt meg lelkesen, és Robin is kénytelen volt beismerni, hogy korog a gyomra. Egész nap alig evett, most meg már jócskán benne jártak a délutánban. – Na látod! – szólalt meg a nagyi. – Hogy is lennél képes éhesen kiűzni egy szellemet? Kihúzta a slusszkulcsot, és eltűnt a kis boltban. Egy járókelő szinte súrolta az autót, amikor elhaladt mellette, és gyanakvóan leskelődött befelé. Robin kiöltötte a nyelvét, és összehúzta magát. Karját keresztbe tette, és igyekezett felidézni a megtanult varázsigét: Hildeburg vene. Hildeburg abscede, spirita maligna… És ügyelj a kiejtésre… Robin sóhajtott egyet. Egy pentagramma, egy arany dísztű és egy varázsige. Ezekkel kellett megtörniük egy több évszázados átkot. Hirtelen kissé szegényesnek tűnt ez az eszköztár. Robin hátrafordult, és Sarithára nézett. – Menni fog, ugye? – motyogta. – Meg tudjuk csinálni, nem igaz? Saritha azonban behunyt szemmel, mozdulatlanul ült. Luuk válaszolt. – Persze. Hát nem azt mondta Csónakos nagyi is?! A világegyetemmel meg ehhez hasonlókkal kapcsolatban? Nos, akkor csak menni fog, nem igaz? – Igen – mondta Robin. – Bizonyára így van. De belül nem volt annyira biztos ebben. – Gyerekek, tessék!

142

A kocsi ajtaja ismét kinyílt, és a nagyi bedobott egy csomag mazsolás zsemlét. Volt nála egy műanyag zacskó is, és a hóna alatt egy üveg olcsó csokoládés tejet szorongatott. – Olyan családias egy ilyen boltocska – jegyezte meg vidáman. – És tudjátok, mit? Most már azt is pontosan tudom, hová kell mennünk. Itt van a közelben. Robin gyomra görcsbe rándult. Mazsolás zsemlét ettek és csokoládés tejet ittak egy padon, nem messze a falu határától. Számolták a gazdaságokat a hosszú egyenes út mentén, amelyen előzőleg a faluba jöttek: egy, kettő, három. Innen aztán egy kis ösvény vezetett a mező felé, ott már gyalog kellett továbbmenniük. Az út egy kis töltésen futott. Lent nagy információs tábla volt az itteni ásatásokról. Mellette állt az a pad, amelyen most ettek. Az információs táblán kép is volt a dísztűről: nagyon híres. – Halál ideges vagyok – motyogta Robin Luuknek. – Olyan ez kábé, mint amikor az ember a fogorvosra vár, aki ki fogja húzni a fogát, nem gondolod? Vagyis még rosszabb. Mint ma éjszaka, amikor… – Te azt nem élvezted? – Luuk szeme ragyogott. – Én igen. Az király volt. Talán profi tolvaj lesz belőlem. Persze később, hm? – Neked egyszerűen elment az eszed. – Hmmm. Saritha hátával nekitámaszkodott a pad támlájának. Haját és ruháját lobogtatta a szél. Robin szépnek látta a lányt. Szépnek és misztikusnak. Csónakos nagyi a padon ült, és egy szót sem szólt. Közeledett az este, és az asszony egyre csendesebb lett. Robin bele sem akart gondolni, hogy ez mit jelenthet. Vajon kétségei lennének Csónakos nagyinak? Megbánta volna, hogy elhozta őt ide? Csak Luuk nem izgatta magát egy csöppet sem. Hanyatt feküdt a fűben, és egy fűszálat rágcsált. Néha odafordult Robinhoz, és rámutatott egy felettük átrepülő egerészölyvre vagy egy nyúlra, messze a mezőn. Érthető, hisz nem neki kellett megtennie a dolgot. Robin azonban mégis hálás volt, hogy elterelte a figyelmét. A foghúzás százszor jobb volt, erről most már meg volt győződve.

143

– Ne kezdjünk bele már most? – szólalt meg Robin. – Csak ülünk itt és várunk és… – az égboltra mutatott –, ennél teltebb már nem lesz a hold, és… hát, feltétlenül sötétnek kell lennie? Csónakos nagyi oldalra nézett. Arca kedves volt és barátságos. – Jól van, kicsim. Te mondd meg. Te fogod megtenni. – Igen, de… Csónakos nagyi megrázta a fejét. – Te meg Saritha fogjátok megtenni. Tehát nektek kell eldöntenetek, mikor van itt az ideje. Nincsenek szabályok. Egyszerűen akkor kell megtenned, amikor úgy érzed, hogy kész vagy rá. – Ó. Az asszony felállt, és lassan Robin felé indult. Kissé sántikált. Néha el is felejtették, hogy milyen idős is Csónakos nagyi. Robin megborzongott. Sarithára nézett, aki összekulcsolta a kezét, majdnem úgy, mintha imádkozna. Nem bírja már sokáig. Egy gyerek észreveszi az ilyesmit. – Most fogjunk neki – mondta Robin. – Saar? – Megyek. Robin egyik kezével felkapta a műanyag zacskót, amelyben egy szóróflakonos festék volt, Saritha meg a másik kezét fogta. Robin megcsípte Saritha kezét, majd ő is enyhe csípést érzett. Szavakkal azonban már nem szóltak egymáshoz. Együtt mentek a területet határoló szögesdróthoz. Mielőtt átmászott volna ezen az akadályon, Robin szétfeszítette a drótokat, hogy Saritha könnyebben átbújhasson. A mezőn tehenek álldogáltak: nedves, nyálkás orrú, fekete-fehér tehenek. Lomhán legelészték a dús füvet. Robin mélyet lélegzett, és elengedte Saritha kezét. Most már egyedül ment a mezőn. Hol kezdjenek hozzá? Vajon nem mindegy? A műanyag zacskó zörgött a szélben. Robin levette a cipőjét, a fű csiklandozta a lábujjait. Megfogta az amulettet a nyakában, érezte, hogy meleg. Kezét becsúsztatta a zsebébe, és ujjával érezte a dísztű nemes anyagát. Azt is melegnek érezte, mintha sokáig napon lett volna. – Hol volt, Hildeburg? – kérdezte halkan. – Hol történt? 144

– Csináljuk itt, Robin? – hallotta Saritha bizonytalan hangját. Robin kinyitotta a szemét. Észre sem vette, hogy becsukta, míg szemébe tűzött a nap. Megrázta a fejét. – Nem! Nem itt. Ebben biztos volt. Csak abban nem, hogy pontosan miért. Elment az ásatás helyéről, még beljebb a mezőn, fel a kis emelkedőn, majd ismét le. Bizarr útvonal, mint amilyenen a kutya üget, ha nyúl nyomát követi. Robin lába alatt érezte a talaj hűvösséget, a szelet pedig ködként az arcán. Aztán, csak úgy hirtelen, megállt. Semmi különöset nem lehetett látni. Itt is ugyanúgy fű nőtt, mint máshol. Robin mégis tudta, hogy ezen a helyen kell lenniük. Az arany ékszer izzott. – Itt – szólalt meg halkan. – Ez az a hely. A szóróflakon szisszenő hangot hallatott. A festékszag megcsapta Robin orrát. Robin mögött Saritha a varázsigét motyogta. Hildeburg vene. Hildeburg vene. Spirita maligna vene, vene. Aztán kezdte újból elölről. A szóróflakon közben ezüstszínnel rajzolta meg a pentagramma vonalait a fűben. Hildeburg vene, spirita maligna… Robin hallotta Saritha vánszorgó lépteit a fűben. Ő maga is mormolta a varázsige szavait. Minden egyes lépéssel, minden egyes szóval egyre több készült el az ezüst ötágú csillagból a zöld fűben. Rézsútosan felfelé, rézsútosan lefelé… Saritha elhallgatott. Robin hátra akart fordulni, hogy megnézze, mi történt, de eszébe jutott, mit mondott Csónakos nagyi: folytatni kell, ha egyszer már elkezdted. A pentagramma vonalát soha sem szabad megszakítani. Ám a varázsige szavait sem szabad megszakítani. Legalábbis Robin úgy gondolta. És mivel Saritha már nem mondta, ő folytatta. Sietve. Hildeburg vene. Jó erősen benyomta a szóróflakon gombját, és gyorsan letudta a varázsigét. A szél felerősödött körülötte. Hol van Saritha? Aztán a pentagramma utolsó vonala elérte a kezdő vonalat, elkészült az alakzat. Robin hátrafordult, és meglátta Sarithát, aki

145

elesett. Nem megbotlott, hanem összecsuklott. Mint valami felfújható állatfigura, amely leereszt. Elernyed. – Saar! A szóróflakon leesett. Robin odaugrott a lányhoz, és letérdelt hozzá. – Saar! Mi a baj? Saritha nyöszörgött. – Semmi. – Ne szórakozz! Hogyne lenne? Mi baj? Nem kellett orvosnak lenni ahhoz, hogy az ember lássa, Saritha nincs jól. A sápadtságot tűzvörös foltok váltották fel. Szája kiszáradt, tekintete üveges volt. Úgy tűnt, hogy nem látja Robint. Zihált. – Nem érzed? Jön. Robin egy pillanatra lehunyta a szemét. Annyira el volt foglalva a pentagramma megrajzolásával, hogy nem is figyelte, mi történt. Most azonban hirtelen észrevette, hogy megszűnt a nap melege. És a szél… már nemcsak egyszerűen fújt, hanem úgy süvített, mint egy felbőszült vadállat. – Hang – suttogta Saritha. – A szélben. Robin látta, hogy erőlködve beszél. Felnézett, a mező széle és az információs tábla felé, ahol Csónakos nagyi és Luuk állt. – Ne… hagyd abba… Saritha nehézkesen megrázta a fejét. – Folytatni kell. Neked kell… Neked. Robin érezte, hogy kezd bepánikolni. Most mégis egyedül kell megtennie? De hogy is? A szavak… – A bilincs – súgta Saritha. Aztán fennakadt a szeme, és elájult. Ernyedten és látszólag élettelenül feküdt a fűben, miközben egy dühöngő szellem közeledett. Robin legszívesebben addig rázta volna Saart, amíg magához nem tér. Kiabálni, sikítani akart, és nagyon gyorsan elszaladni, mert biztos volt abban, hogy soha sem kellett volna belevágnia ebbe a dologba. Most már azonban késő volt. Folytatni, mondta Saritha az imént. A dísztű. 146

Robin a zsebében keresgélt, és megfogta az ékszert. Most egészen olyan volt, mintha Csónakos nagyit hallaná. Hangja rekedtnek és lágynak hallatszott, mint reggel a hajón. – Tedd a bilincset a pentagramma északi csúcsába, ahol a kezdő és az utolsó vonal találkozik. Tudd, hogy a pentagramma fog megvédeni titeket. Lépjetek be a pentagramma belsejében kialakult ötszögbe, és a düh nem érhet el titeket. Robin merev ujjakkal szorongatta a dísztűt, majd odahelyezte a csúcsba. – Légy megbilincselve – mondta. Elállt a szél. Robin halk zümmögést hallott, de nem tudta, hogy valódi volt-e ez a hang, vagy csak képzelte. – Légy megbilincselve – ismételte meg, ezúttal hangosabban. Saritha nyöszörgött, fejét a másik oldalra fordította. A lány úgy vinnyogott, akár egy sebesült állatka. És a pentagrammán kívül volt. – A fenébe! Robin kilépett az ötszögből, hogy Saritha segítségére siessen. A köztük levő levegő mintha azonnal összesűrűsödött volna. Alakja megváltozott, de még mindig keresztül lehetett látni rajta. Robin nyelt egyet. Fülében felerősödött a hang, karján felállt a szőr. Saritha ismét nyöszörgött. Egy ködös alak hajolt föléjük. Kinyúlt egy kéz. – Nem! – kiáltott fel Robin. – Ne nyúlj hozzá! Robin előreugrott, egyenesen át az alakon. Hideget érzett, olyan hideget, mint amilyen egy hentes hűtőszekrényében van. A hideg fekete színű volt. Robin megragadta Sarithát a hóna alatt, és úgy vonszolta. Nehéz volt, rettentő nehéz. És mégis meg kellett tennie! Robin most már egy női alakot látott. Egy haját hosszú fonatokban viselő nőt. Néhány tincs kibomlott, és lobogott a szélben. A szemében fekete tűz csillogott. Hildeburg… Dühös, nagyon dühös volt. Robin érezte Hildeburg indulatát, felfordult tőle a gyomra. – Saar! Gyerünk! A félelem erőt adott Robinnak. Ismét belépett az ötszögbe, és Sarithát is sikerült bevonszolnia. Lihegve hajolt a lány fölé. – Saar, hallasz? 147

Saritha még mindig nem mozdult, de Robin elhitette magával, hogy egyenletesebben lélegzik. – Lépjetek a pentagramma belsejébe, és a düh nem érhet el titeket – ismételte Robin suttogva Csónakos nagyi szavait. Ennek így kell lennie. Egyszerűen így kell lennie. Robin lehunyta a szemét. Egy gyors ima Istenhez, Jézushoz, bárkihez odafönn a mennyben. Kérlek, kérlek, hadd lássa el a pentagramma a feladatát. Hadd legyünk biztonságban. Amikor ismét kinyitotta a szemét, a sötét alak már eltűnt. Robin feszülten meredt maga elé. Vajon hol van Hildeburg? Robin még végre sem hajtotta a kiűzést. Ilyen egyszerű lett volna a dolog? Robin megrázta a fejét, és hozzáért az amulettjéhez. Robin és Saritha együttes ereje talán nagyobb volt, mint képzelték. A világegyetem pedig segít nekik. Robin megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben a távolba kémlelt. A sötét alak eltűnése feleslegessé tette a kiűzési formula elmondását. Éppen indulni akart Csónakos nagyiért, hogy orvoshoz vigyék Sarithát, amikor… Halk neszezést hallott maga mögött. Susogást, mint amikor az ágak között motoz a szellő. Ártatlan és mégis… Robinnak görcsbe rándult a gyomra, és hideget érzett. Lassan hátrafordult. Saritha még mindig az ötszögön belül feküdt. Mellkasa lassan emelkedett és süllyedt, ahogy lélegzett. Hildeburg sötét szelleme azonban éppen a pentagramma szélén guggolt. Sűrű, szürke ködből termett asszony. Árnyszerű ujjaival megérintette a füvet. Keresett valamit. Hildeburg ismét felegyenesedett. Kis léptekkel haladt az ezüstszínű vonalak mentén. Egyik kezét felemelte, és úgy tapogatta a levegőt, mint a pantomimes a láthatatlan falat. Robin halkan feljajdult. Ösztönösen megértette, mit csinál Hildeburg. A szellem a pentagramma nyújtotta védelmet vizsgálta. Nem arról volt szó, hogy legyőzték Hildeburgot, hanem arról, hogy a szellem minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy bejusson hozzájuk. És akkor mi történik? Megöli őket? Élőhalottakká változtatja őket, mint amilyen ő maga is? 148

Robin nyelt egyet. Tedd meg, amit meg kell tenned. Letérdelt a földre. A fű csiklandozta a térdét és a kezét. A szél simogatta az arcát. Hogy is volt a könyvben? Robin tudata legmélyéről felidézte a szavakat. Bekúsztak a fejébe, és hallotta őket. Abscede, Hildeburg. Meg vagy bilincselve. Abscede spirita maligna. Távozz! Abscede Hildeburg. Tűnj el ebből a világból! Abscede spirita. Spirita maligna, abscede ab aeternum. Erő volt Robin hangjában, ahogy a több évszázados szavakat kimondta. Érezte a szavak hatalmát. – Abscede Hildeburg! – kiáltotta Robin. – Dissolvo spirita! Egy ideig úgy tűnt, mintha a szellem összezsugorodna. Robin néhány pillanatig azt hitte, kevésbé sötét a szürkület, és nem is olyan sűrű már. A következő pillanatban azonban Hildeburg ismét felegyenesedett. Az árnyalak megint sötétséggé tömörült, mélyebb volt, mint korábban. Robin mintha fekete tüzet látott volna, mely a szellem bensőjének legmélyében ég. – Dissolvo spirita maligna! – kiáltotta. Ám Hildeburg csak nevetett. Kereplő, őrült nevetés volt ez. Már nemcsak óvatosan vizsgálta a pentagramma erejét, hanem – mint valami dühödt vihar – egyenesen keresztülszáguldott rajta. Ütöttevágta a varázskör védelmét, szét akarta szaggatni a védőbűbájt, mely eddig kívül tartotta őt. Robin látta Hildeburg szemét: feketén izzó széntűz, mely őrjöng a dühtől és az ölési vágytól. Te! A szellem egyenesen keresztülnézett Robinon. Te! Robin összehúzta magát. Vékony és reszketeg lett a hangja. Lekuporodott a pentagramma közepére. Hogy is gondolhatta, hogy képes lehet kiűzni ezt a gonosz szörnyeteget? – Abscede ab aeternum! Megfogta Saritha jéghideg kezét. És ekkor észrevette, hogy a lány nadrágján valami fénylik. Egy ezüstös csík. Valami… Robin bensőjében rettentő hideg áradt szét. Festék volt! Ezüstszínű festék a szóróflakonból. És ha Saritha nadrágja festékes lett, akkor annak a festéknek a fűről kellett származnia… Robin odanézett, arra a helyre, ahonnan bevonszolta Sarithát a körbe. 149

– Ne… – jajdult fel Robin. Kicsi volt a rés; hajszálvékony szakadás az ezüstszínű vonalban. Hildeburgnak azonban ez is elég volt. Füstként siklott oda, majd át rajta. Először vékony füstkarika jelent meg, majd a karikából felhő lett, végül összeállt az egész asszonyalak a kör belsejében. És Robin csak nézte. Képtelen volt megmozdulni vagy sikítani, egyáltalán: képtelen volt bármit is csinálni. Tágra nyitotta a szemét, és úgy nézte végig az egészet, mintha ő maga egyáltalán nem is lenne részese az eseményeknek. Ez egy film, ő pedig a néző. Csakhogy ez a valóság volt. Feketén izzó szempár nézett Robinra. A bőrén és nyakán érezte Hildeburg dühét, szúrta, bizsergette. Elszorult a torka, akadozva vette a levegőt. Te! Valóban beszélt Hildeburg? Egy szót hallott Robin, vagy csak képzelődött? És ha valóban megszólalt Hildeburg, akkor miért tűnik úgy, hogy a hangjából mintha nemcsak düh áradna, hanem valami fájdalom is? Robinnak szinte szégyenérzete támadt. Mintha ő tett volna valami rosszat. De hát ő nem csinált semmit. Ugye? A szellem úgy sziszegett, akár egy dühös macska. Robin fehér fogsort látott felragyogni a szürkeségben. Aztán Hildeburg elfordult tőle, és visszatért Sarithához. Föléje tornyosult, és Robin tudta, hogy most szedi el a szőke lánytól mindazt, ami Saritha volt. – Ne! – suttogta csüggedten. Még egyszer: – Ne! Robin nem engedhette át Sarithát ennek a szörnyetegnek. De olyan nehéz volt megmozdulni. Elnehezült a karja, és a hangja nem akart engedelmeskedni. A feje lüktetett, nem tudott gondolkodni. – Saritha… Kétségbeesetten próbálta összeszedni a gondolatait. Kiűzni – ezt kell tennie. Eszébe kell, hogy jusson. Muszáj… – Abscede – motyogta. A szellem mintha megmerevedett volna. – Abscede – ismételte meg Robin, ezúttal hangosabban. A sötét árnyalak hátrafordult. 150

– Abscede, spirita maligna! – mondta Robin rekedten. – Engedd el őt! Az asszony, aki valaha Hildeburg volt, kiabált. Robin fejében visítozás támadt. A lány a földre hanyatlott. Minden szó, minden kitörlődött a fejéből. Fekete tűz borította be Robint, mely csak úgy áradt ki a szellem szeméből, füléből és orrából meg a száján. Hildeburg sírt. És fájdalom volt minden. Fájdalom, fájdalom, fájdalom és hihetetlen szomorúság. Düh. Szomorúság. Dühös, annyira dühös. Hogy tudtak ők… És ez a fájdalom. Robin már nem volt képes megbirkózni a feladattal. Nem bírt feldolgozni ekkora fájdalmat, ekkora dühöt. Fejéhez szorította a kezét, de még mindig nem volt vége. Elesett, és a ködön keresztül megpillantotta Saritha testét, amely élettelenül hevert a fűben. Végül megértette, hogy veszített.

151

12. Hildeburg

F

eketeség. Robin maga elé meredt. Semmi sem volt ott. Semmi sem, csak feketeség. Előtte feketeség. Mögötte feketeség. Mellette feketeség. Feketeség. Eltűnt minden. A fájdalom. A félelem is. Ha Robin kinyújtotta a kezét, nem érzett semmit. Ezt furcsállotta. Hogy lehetett, hogy nem volt semmi sem? Meghalt volna? Ha ez a halál, akkor unalmas. Robin felsóhajtott, de még a saját lélegzetét sem érezte a testében. Miért volt ő itt? Hol volt egyáltalán? Kicsit türelmetlen lett. És ekkor, ebben a pillanatban, kis fénycsíkot vett észre a messzi távolban. A kis csík egyre szélesedett, úgy, mint amikor az ember széthúzza a függönyt. És amögött… Hirtelen mintha egy kéz kapná fel Robint, és meglökné. Csúszdán suhant a világos hely felé. Ő… Valaki más volt. Tűz… Vörös lángok csaptak a magasba a sötét ég felé. Orrát füst csípte, és hallotta az égő fa ropogását. A száraz fű szurkálta, csiklandozta a lábát. Nehéz köpeny volt a vállára terítve. Maga elé meredt, száraz szemmel bámulta a lángokat. Ott, a lángokban sötét foltok látszottak. Kettő. Alaposabban szemügyre véve látni lehetett, hogy a két folt azelőtt két ember volt. – Hilde… Nem válaszolt. – Hilde, jól vagy?

152

Ekkor bólintott, de még mindig nem szólalt meg. Ha beszélne, kiderülne, mennyi könny lakik a lelkében. Finnling. Hnaef. A fia és a bátyja. Mindketten halottak. És miért? A mögötte álló férfi átölelte. Hilde verejtékszagot érzett, de nem volt vészes. A férfi tudta, hogy érezte magát Hildeburg. Tudta, hogy annyira szomorú, hogy sírni sem tud már. Elment. Robin elment onnan. A kéz ugyanis megragadta őt, és elvonszolta az éjszakában lángoló máglyától. Robin új fénycsík felé siklott a csúszdán. Új hely. Új idő. – Ne! Úgy kiabált, mintha vissza tudná hozni a férfit, ha elég hangosan kiabál. – Ne!!! Őt ne! De bizony, ő volt. Finn. A férfi, aki átölelte karjával, ha szomorú volt. Az, aki mindig mellette volt, aki szerette őt. Az ő Finnje. A férfi a kőből épült várfalnál feküdt. Vörös vérfolt volt a mellkasán, de már nem lélegzett. – Finn. – Sajnálom, Hilde. Ennek így kellett lennie. Hildeburg felnézett, és húga, Armgard hitvesének, Hengestnek robusztus alakját pillantotta meg. A kard még ott volt a kezében. A kard, amely megölte a férjét. – Miért? – suttogta. Hengest nem válaszolt. – Gyere, Hilde. Velünk jössz. Hengest megragadta a kezét, és magával vonszolta. És Hildeburg… Ő nem akarta. Ő itt akart maradni, azon a helyen, ahol boldog volt az ő Finnjével és Finnlingjével. De nem lehetett. Hengest magával vitte. Megint az a kéz. Robin fülében zúg a szél. Gyors siklás a feketeségben. Fény. Több fény. És akkor… – Nővérkém… Most már tényleg abba kell hagynod ezt. Vége van, és örülj, hogy te még életben vagy. Hallasz engem? 153

Armgard. Hildeburg felnézett, és megpillantotta a hidegkék szempárt és a kemény, vörös ajkat. Ez volna az ő húga? A húgica, akit valamikor szeretett? Összegörnyedt. – Ó, ne jajgass már annyira, Hilde. Addig maradj csak itt, amíg ismét képes leszel valamelyest normálisan viselkedni. Paff. Most már vége az egésznek. Most, hogy Hnaef és Finn már nincsen, Hengest végre király lehet. Én meg királynő. Holnap lesz a koronázási ünnepség. Ugye szépen kiöltözöl majd? Azzal Armgard sarkon fordult. A szoknyája fel-fellibbent, majd bevágta maga mögött a szoba, a börtönszoba ajtaját. Hildeburg ott maradt egyedül. Már nem sírt, keze már nem reszketett. Ennek vége. Mérges volt. Dühöngött. Akkor is dühöngött még, amikor a torony ablakában állt, és lenézett. Mélység tátongott alatta. Fenyegetően magasodtak a sziklák. – Megátkozlak, Armgard – motyogta, – téged, a lányaidat és a lányaid lányait. Mindörökre. Robin egy csapásra visszakerült a… a saját bőrébe. Kinyitotta a szemét, és ezúttal nem volt semmi sötétség, semmi furcsa zúgás. Heves tengeri szél fújt a feje fölött. A fű zöldje szinte vakította. És ott, ott volt még Hildeburg sötét, árnyszerű alakja is, mely centiméterről centiméterre közeledett. A dühöngő Hildeburg. A szomorú Hildeburg. – Ó – suttogta Robin rekedten. – Ó, milyen szörnyű lehetett neked. Az árnyszerű alak, mely Hildeburg volt, megállt. Még fél méterre sem volt Robintól, ott lebegett a levegőben. De nem mozdult. Hajfonatai kibomlottak, lobogtak a szélben. – Mit mondtál? Robin tétován hátrált egy lépést. Lábával hozzáért a pentagramma széléhez, de nem tudta, hogy ez most mennyire volt baj, mivel a vonal már úgyis megszakadt. Vajon megbújik még egyáltalán védelem a rajzban? Robin megrázta a fejét. 154

– Nem mondtam semmit. – De igen… Azt mondtad, hogy rettenetes lehetett nekem. A szellem hangja rekedtnek tűnt. Szinte súrolta belülről Robin fejét, mint a dörzspapír. Robin hallgatott. A gondolatai száguldoztak. Mi történt? Mit akart tőle ez a… ez a szörnyeteg? A Hildeburg szemében lévő fekete dühtől még mindig halálosan félt. Most azonban azt is látta, hogy nemcsak düh van ott, hanem valami más is. És Robinnak eszébe jutott a néhány nappal ezelőtti álom, és az az óriási szomorúság, amely elöntötte őt. Hildeburg szörnyeteg volt, természetesen, ugyanakkor azonban… – Ezt még senki sem mondta – motyogta Hildeburg szinte szórakozottan. – Senkit sem érdekelt eddig, hogy mit tettek velem. Mintha megfiatalodott volna a hangja. Akár egy kislány, akivel a nagy fiúk gonoszkodnak. Egy kislány, aki nem érti, miért viselkednek vele mások utálatosan. Robin óvatosan bólintott. – Elveszíteni a fiadat, aztán még a bátyádat és a férjedet is – mondta halkan. – Mindenki beleőrülne, azt hiszem. – Megrázta a fejét. – Én… Én természetesen nem tudhatom. Még csak tizenegy vagyok és… – Felhúzta a vállát. – De biztosan nagyon szomorú voltál. Hildeburg kifújta a levegőt. Ezt Robin a saját szemével látta. Voltaképpen kissé meglepődött. Hogyan tudhat egy szellem lélegezni? – Szomorú is voltam – szólalt meg Hildeburg. – Szomorúság és düh. Csak ez maradt nekem. Robin keze remegni kezdett, és hogy ne lehessen észrevenni, erősen megfogta a nadrágját. Nem akarta, hogy úgy tűnjön, fél, még akkor sem, ha csaknem bepisilt a rémülettől. – Senki sem értette. A húgom kinevetett. Később, később pedig… megpróbáltak távol tartani engem. Kiűzni. Még te is! Hildeburg hangja ismét keményebb lett. A fekete csillogás megint fellángolt a szemében. Robin a nyelvével megnedvesítette kiszáradt ajkait. 155

– Muszáj volt. Meg akartad ölni Sarithát. Ez egyszerűen nem volt tisztességes. – Nem tisztességes! – A fekete szempár hirtelen ismét tüzet szórt. – Amit ő tett, az sem volt tisztességes! Robin makacsul rázta a fejét. – Nem Saritha tette – mondta. – Ő semmit sem csinált. – Ő Armgard lánya – jelentette ki Hildeburg. – Nem én akartam királynő lenni, én már az voltam. Armgard azonban csúnya játékot űzött. Féltékeny volt az én délceg férjemre, féltékeny a fiamra. És hatalmat akart. Hengest megölte Hnaefet és az én drága Finnlingemet. Minket vádolt a történtekért, és ezek után minden oka megvolt arra, hogy megölje Finnt. Armgard volt az oka mindennek. Ő bujtotta fel Hengestet. Elhiszed? Robin hallgatott. Arra gondolt, amit az imént látott. A máglyára és a halott férfira. Érezte a könnyeket Hildeburg arcán. Látta a rosszindulatot annak az asszonynak a tekintetében, aki kinevette a saját nővére gyászát. Nem csoda, hogy Hildeburg valami retteneteset akart cselekedni Armgarddal. – De… miért, még most is? – kérdezte Robin. Elvesztette minden óvatosságát. – Hildeburg, természetes, hogy dühös voltál. Természetes, hogy beleőrültél a szomorúságba. De mindennek ezerötszáz éve! Saritha csak nem tehet arról, amit az ük-ük-üküknagyanyja művelt veled, nem igaz? Jesszusom! Mit tehet Saritha arról, hogy a te testvéred egy hülye liba volt? Hildeburg, a gonosz szellem, amely olyan régóta üldözte már Saritha családját, nem szólt semmit. Robin hallotta, ahogy a szíve hevesen vert. – Ezerötszáz éve? – kérdezte Hildeburg. Robin bólintott. – Számolj csak! Mi most a huszonegyedik században élünk. Hildeburg kifújta a levegőt. – Olyan régóta? De… ezt nem tudtam. Saritha megmozdult. Először csak az ujjai kaparásztak a fűben. Aztán megmozdult a karja. És végül, nagyon lassan, felült. Nagyon messziről jött vissza. 156

Robinnak fegyelmeznie kellett magát, hogy fel ne sikítson örömében. Saritha él! Nem sikított, mert ki tudja, mit tenne Hildeburg, ha észrevenné. Talán ismét rávetné magát a lányra. Talán ezúttal már nem lenne menekvés. Robin a szemével próbált jelezni Sarithának: Maradj csöndben! Ne avatkozz bele! Hildeburg mintha zavarba jött volna. Úgy ringatózott, akár egy nádszál a szélben. – Több mint ezer éve – mondta halkan. A dísztűre nézett, amely ott hevert a pentagramma északi csúcsában, és zárva tartotta a vonalat. – Ő adta nekem, Finn. Eredetileg az övé volt, tudtad? Az emberek csak nevettek: férfiékszert egy nőnek! De engem ez nem zavart. Nekem tetszett, és azt jelentette számomra, hogy szeret. Hildeburg ismét elhallgatott, és a fejét ingatta: – Több mint ezer éve – mondta aztán. – Meg-… megfeledkeztem az időről, mert ahol én vagyok, ott nincsen idő. Érted? És akárhányszor néztem, Armgardnak mindig volt egy újabb lánya. Én pedig megesküdtem, hogy gondoskodom arról, hogy Armgard is úgy szenvedjen, ahogyan én. Robin már nem tudta, mit is mondhatna. Vajon Hildeburg mindvégig azt hitte, hogy Saritha és a családtagjai vér szerinti lányai Armgardnak? Ez annyira eszement dolognak tűnt, hogy nem talált rá szavakat. Ebben a pillanatban Saritha mégis megindult. Csúszva-mászva, botladozva közeledett feléjük. Hildeburg megfordult, gyorsan, akár a kígyó. Fekete köd-fogai között sziszegte: – Armgard! – Nem, Saritha vagyok! – mondta Saritha nyugodtan. – Sirudának, Amelie második lányának a lánya. Sirudáé, mert Amelie legidősebb lányát meggyilkoltad. Amelie pedig Gertruudnek, Amhilde harmadik lányának volt a lánya, akit… Robinnak tátva maradt a szája. Sarithának arcizma sem rándult, miközben a teljes családfáját felsorolta. És azt is pontosan meg tudta mondani, melyik lánynak nem született sohasem gyereke, mert Hildeburg átka lesújtott rá. 157

Hildeburg figyelt. Fekete szeme tágra nyílt. Gyönyörű nő lehetett valaha. Erős és szép. Saritha meg csak folytatta. – Daralának, Eline harmadik lányának volt a lánya. Eline volt a legidősebb lánya… – Armgard – mondta ismét Hildeburg. Halkan sziszegett. – Olyan a szagod, mint Armgardnak. Olyan a tapintásod, mint Armgardnak. Látom, hogy az ő vére csörgedezik az ereidben, vörösen és feketén. És mégsem… Ez szinte úgy hangzott, mintha szégyenkezne Hildeburg. – Te mégsem ő vagy. Túl sok idő telt el azóta. Túl sok. Túl hosszú. – Igen – bólintott Saritha. Teltek-múltak a percek. Csak a szél süvített és a fű susogott egyfolytában. Hildeburg hallgatott. Öregnek tűnt, mintha tényleg ezer évet öregedett volna ez alatt az idő alatt. Aztán lassan felegyenesedett. Bizonytalanul. Nem természetesen. Füstből álló karja kinyúlt, és hideg ujja megérintette Robin homlokát, majd lefelé siklott a lány arcán, nyakán, szikrázó jeges nyomot hagyva maga után. Az ujj megállt az amulettnél. Az amulett nem volt hideg. Élt, szinte olyan volt, mint egy kis állat, egy kis cica, amely ott alszik az ember keblén. Hildeburg ferdén tartotta a fejét. Kifújta a levegőt, Robin arcán érezte a lélegzetét, mely mintha apró jégkristályokból állt volna. Majd bólintott. – Elvesztél. És megtaláltattál – suttogta halkan. Aztán visszatért a pentagrammán kívülre, és amint kiért, mintha azonnal hatalmába kerítette volna a szél. Felemelkedett, egészen a két lány fölé. Aztán elhomályosodott az alakja. Ruhája foszladozni kezdett, a karja eltorzult, és néhány másodperc múlva már el is fújta őt a szél. Nem maradt utána semmi. Saritha a kezébe temette az arcát. A föld felé hajolt. Összerázkódott a teste. – Saar! – Robin odamászott mellé. – Saar? – Átölelte a lányt. – Vége van, Saar. Vége. Elment! 158

Saritha nem válaszolt, még jobban összegörnyedt. Egész testében remegett, és Robin hirtelen észrevette, hogy ő is reszket. Egyszerre azok a kiskutyák jutottak eszébe, akik kis kockás takarókkal be vannak takarva. Azok is mindig dideregnek. De ő nem volt kiskutya. Ő Robin volt! Mélyet lélegzett, és megsimogatta Sarithát. – Elment. És nem hiszem, hogy visszajönne. Nem, soha többé. – Tényleg nem? Robin megrázta a fejét. – Nem… Össze volt zavarodva. Ezer évig össze volt zavarodva a bánatától. De ennek most vége. Nem jön vissza. Saritha óvatosan felemelte a fejét. Még mindig holtsápadt volt, szeme vörös volt a sírástól, és piros foltok látszottak a nyakán. Robin tudta, hogy ez az idegességtől van. Ha kiselőadást kell tartani, akkor is ilyen kiütések jelennek meg az ember nyakán. – Féltem – suttogta Saritha. – El sem tudod képzelni, mennyire féltem. Robin nem válaszolt. El tudta képzelni. – Nem tudom elhinni, hogy ilyen könnyen eltűnne. Annyi év után – folytatta Saritha. Robin némán bólintott. De közben azt gondolta: Hildeburg nem ment el igazából. Még itt van valahol. De azt is tudta, hogy ezentúl békén fogja hagyni Sarithát és a családját. Vége volt az üldözésnek. Robin továbbra is Saritha hátát simogatta, gondolatai azonban máshol jártak. Lüktetett a feje, furcsa feszességet és enyhe szomorúságot érzett a mellkasában. Mintha valamennyi ott maradt volna benne Hildeburg óriási szomorúságából. Nehézkesen nyelt egyet. – Most már biztonságban vagyunk – motyogta. – Már nem kell félnünk. Gyors léptek hallatszottak mögöttük. Hátrafordult, és Luuköt pillantotta meg. Olyan gyorsan szaladt feléjük, hogy majdnem összegabalyodott a lába. Kicsit lemaradva Csónakos nagyi közeledett. Ő is futott, de nem olyan gyorsan. Mégiscsak öreg volt már. – Rob! Rob! Jól vagy? – Luuk hangja megbicsaklott. – Rob. 159

Robin feléje integetett. Nehéznek érezte a kezét. Fáradtnak. – Rob! Mondj valamit! – Jól vagyok! – kiáltotta Robin. Hangja rekedtnek hallatszott. Idétlennek. – Nagyon sietős a srácnak – motyogta Saritha. Mire aztán Luuk odaért hozzájuk, Saritha valamelyest visszanyerte régi önmagát. Megint felegyenesedve ült. Előzőleg letörölte a könnyek nyomait az arcáról. Luuk úgy vetette le magát melléjük, ahogyan a baseballjátékos vetődik a hazafutásnál. – Jól vagytok? – kérdezte újra. De csak Robinra nézett. Robin egyszer csak érezte, hogy összeszorul a gyomra. – Igen – motyogta. – Elment. – Jesszus, apám! – mondta Luuk. – Olyan eszement volt az egész. Tényleg! Amikor ott voltatok a csillagban, egyszerűen eltűntetek. Tényleg! Mintha valami ködfátylat bámultam volna. Csónakos nagyi nem engedett oda hozzátok, de… apám… Mennyire aggódtam! És akkor… akkor egyszer csak megpillantottam… – Luuk elhallgatott. Hirtelen nagyon kapkodva vette a levegőt, és a fejét csóválta. – Olyan volt, mint egy árnyék. Egy árnyalak. Igazi volt? Robin bólintott. – Igazi volt. De most már elment. Luuk odahajolt Robinhoz. A fiú barna szeme aggodalmasan csillogott, és a lány egyszerre még valami mást is látni vélt benne. Valamit, ami több volt, mint puszta aggodalom. Talán… – Szerencsére. Luuk megnyalta az ajkát. – Azt hittem… – Fáj a fejem – motyogta Robin. – És Saarnak is. Felállt, de szinte rögtön vissza is rogyott. Luuk villámgyorsan kinyújtotta a kezét, és megragadta a karjánál, hogy megtámassza. Ekkor ért oda Csónakos nagyi. – Gyertek, gyerekek! – szólalt meg. Ráncosnak és szürkének tűnt az arca, és sokkal öregebbnek, mint korábban. 160

A nagyi Sarithának nyújtotta a kezét, és felsegítette. Robin Luuk mellett ment, aki erősen fogta a karjánál, még akkor is, amikor Robin azt mondta, hogy már nem szükséges. – Aztán majd rögtön elesel nekem – motyogta Luuk méltatlankodva. Követték a letaposott fű vonalát, amely az ösvényre vezetett, onnan pedig az autóhoz mentek. Egy sirály repült el a közelükben abban a reményben, hogy van náluk étel. Robin gyomra korogni kezdett. – Van még mazsolás zsemle – mondta Csónakos nagyi. Robin bólintott. Hagyta, hogy Luuk besegítse a hátsó ülésre. Saritha bemászott mellé, mindketten kaptak egy-egy mazsolás zsemlét. Furcsa volt, és túlságosan is hétköznapi, mármint ez a péksütemény. Robin beleharapott, de nehezen bírta csak lenyelni a falatot. Csónakos nagyi a volán mögé ült, és beindította a motort. Zötyögve haladtak az ösvényen, vissza az útra, Robin eközben hátrafordult. Egyre távolodott a mező, a nagy fehér szélmalmok. Talán örökre eltűntek? Robin üresnek érezte magát, és voltaképpen nagyon szomorúnak. Nem tudta, miért.

161

13. A végső búcsú

R

obin lába égnek állt, és amennyire csak tudta, szétterpesztette a lábujjait, így bámulta a köztük átszűrődő fényt. Viccesnek találta. Mélyet sóhajtott, majd ismét hátravetette a fejét a pamlagon. A kelleténél éppen egy kicsit keményebben. Pofákat vágott, majd ismét a tévé felé fordult. Egy régi Disney-filmet vetítettek. Hófehérke épp elfogadta az almát a dühös mostohától. Ostobaság! Hiszen a törpék figyelmeztették. Robin a távirányítóért nyúlt, majd felhangosította a tévét. – Kicsim! Ugyan már! Chantal az étkezőasztalnál ült. Ő is szétterpesztette a lábujjait, az ő lábujjai között azonban kis szivacsdarabok voltak, mert éppen a körmét lakkozta. Bosszúsan nézett Robin felé. – Kicsim… Megértem, hogy szükséged van kikapcsolódásra, de igazán… Tudod, hogy utálom, ha napközben tévét nézel. Robin dünnyögött valamit, de nem halkította le a tévét. Tipikus Chantal. Állandóan azokat a bárgyú szappanoperákat nézi. De ha ő akar valamit, akkor rögtön sipákol. Jó nagyot sóhajtott, hogy Chantal meghallja. – Robin! Nem szólt. Már két napja nem ment iskolába. Amikor az után a bizonyos délután után, melyet a mezőn töltöttek, Csónakos nagyi hazavitte, majd széthasadt a feje, és szinte elájult a fáradtságtól. A nagyi ágyba dugta, és frissítő édesgyökérteát készített neki. Azután elvitte Sarithát, és Chantal lelkére kötötte, hogy hagyja Robint pihenni. Jótól kérte! Chantal folyton nyavalygott, Robinnak viszont

162

minden vágya az volt, hogy alhasson. Végül sírva fakadt, és az anyja felháborodva magára hagyta. Robin még mindig hullafáradt volt, Chantal pedig még mindig meg volt bántva. Robin kiöltötte a nyelvét a tévére. Biztos volt abban, hogy soha, de soha nem fogja elmesélni Chantalnak a történteket. Mit is értene meg belőle? Ugyanakkor nagyon magányosnak is érezte magát Robin. És furcsán üresnek. Mintha valami olyasmit veszített volna el, amit már nem kaphat vissza. Bim-bam, bim-bam. – Kicsim! Én most igazán nem tudok ajtót nyitni. Kinyitnád? – kérdezte Chantal. Robin még nagyobbat sóhajtott. Grimaszolt egyet, aztán felkelt a pamlagról, és az ajtóhoz vánszorgott. Chantal hátradőlt, és kicsit távolabbról vette szemügyre a körmeit. – Szép színű, ugye? – kérdezte. Robin érthetetlenül motyogott valamit, majd kinyitotta az ajtót. – Szia, Rob! Luuk! Hűségesen jött. Mindennap. És minden alkalommal ott volt a szemében az a nagy aggódás, amitől Robin egészen ideges lett. De kedves volt vele a fiú, és értette, hogyan érzi magát. Legalábbis valamennyire. – Rob! Ma kicsit jobban vagy? – Hmmm. Robin sarkon fordult, és visszament a szobába. Levetette magát a pamlagra, Luuk meg odaült mellé. Robin még jobban felhangosította a tévét, Chantal hangosan felnyögött, aztán kiment a szobából. Nagyszerű! A gyerekek együtt nézték, ahogyan az állatok, amilyen gyorsan csak tudnak, odarohannak a törpékhez, és megpróbálják rávenni őket, hogy menjenek velük. – Sirály az a Morgó – szólalt meg Robin. Luuk a fejét rázta. – Én a boszorkány oldalán állok – válaszolta vigyorogva. – Hófehérke túlságosan mulya. 163

– Tökfej – mondta Robin. Luuk nevetett. Elkezdődött a reklámblokk, és mivel a tejtermékek vagy az olyan plüssállatok, amelyek „igazából” tudnak beszélni, nem érdekelték őket, Robin levette a hangot. – Jól vagy? – kérdezte ismét Luuk. Robin az ajkába harapott. – Remekül – mondta a vállát vonogatva. – Kicsit még fáj a fejem. Néha. Na és persze Chantal állandóan nyavalyog. – Ez minden? Luuk hangja tele volt melegséggel. Robin belegondolt, hogy még soha sem látta igazán dühösnek a barátját. Majd azt mondta: – Nem is tudom. Olyan… – Elhallgatott, és ismét megvonta a vállát. Luuk is hallgatott, Robin kezét nézte. – Üres vagyok – bökte ki Robin. – Egyszerűen… És ekkor zokogni kezdett. Most jött ki belőle az a nagy üresség és szomorúság, amit három napig visszatartott. Sírás közben néha alig kapott levegőt, hosszú visító hangokat hallatott. Luuk egyik kezével átölelte Robin vállát, és adott neki egy csomag papír zsebkendőt. – Még itt van. Érted? – mondta Robin hüppögve. – Nincs itt, de ugyanakkor mégis. Hildeburg. Már nem veszélyes, ezt biztosan tudom. A dühe már elszállt. De a bánata… azt még mindig érzem. Minden nap. És ettől vagyok annyira fáradt és annyira szomorú és… üres. A fiú bólintott. – Gondolod, hogy még nem lelte meg a nyugalmát? Robin könnyes szemmel nézett Luukre. – Ez úgy hangzik… mint valami ostoba horrorfilm. Mégis, azt hiszem, ez az, amire gondolok. Luuk ismét bólintott. – Ezen talán tudunk segíteni – motyogta elgondolkodva. Luuk nagyanyja adta az ötletet a megoldáshoz. Anna nagyi már meghalt. Az aranyos nagyi elvesztése miatt az egész család nagyon

164

szomorú volt. Anna nagyi olyan régi vágású nagymama volt, aki sütit sütött, és a régi időkről mesélt. Luuknek egy ideig nagyon hiányzott. – De tudod, mit? – mondta. – Mielőtt meghalt, azt kérte tőlünk, ültessünk egy fát a sírjára. Fehér nyírfát szeretett volna. Tetszett neki, hogy ennek a fának olyan szép ezüstössé válik a törzse, amikor rásüt a nap. Ezért kérte. Meg azért, mert akkor lesz egy hely, ahová eljárhat majd. És azt is mondta, hogy a fák tovább élnek, mint az emberek. – A nagyid halott. Ha az ember halott, már sehová sem jár el – dünnyögte Robin. Luuk Robinra nézett, és felhúzta a szemöldökét: – Mondtál valamit?! – Ha az ember halott, akkor… Robin összeszorította az állkapcsát. Ez csak úgy kicsúszott a száján, de vajon még mindig olyan biztos ebben? – Régen is csináltak ilyet az emberek – mondta Luuk. – Fákat ültettek a sírokra. Az örökkévalóságnak vagy mi, azért, hogy a léleknek legyen egy saját helye. Legalábbis valami ilyesmiért, azt hiszem. De én sem tudom egészen pontosan. – Értem. Luuk felsóhajtott, és folytatta. – Szóval, amit mondani szeretnék, az az, hogy szörnyen szomorú voltam, amikor a nagyi meghalt. És ez pont olyan volt… nos, igen, minden olyan szomorú volt. A temetés után is. De aztán, kábé egy héttel később, elültettük a fát. Apa, anya és én. És amikor a kis fa ott állt a síron, mintha felszállt volna a köd. Érted már, hogy hova akarok kilyukadni? Fény gyúlt a sötétségben, és könnyebb lett elviselni a fájdalmat. Robin az ajkába harapott. Szeme előtt megjelent a kép, amint Luuk a szüleivel ott áll egy kis fácskánál. – Szóval, úgy gondolod… – Én nem gondolok semmit. De ártani nem árthat, nem? – Fát ültetni Hildeburgnak – mondta Robin halkan, csak úgy maga elé. Megint fájni kezdett a feje, hátul, a tarkójánál, enyhe lüktetést érzett. És mégis… Luuk gondolata jónak tűnt. Illett ehhez a 165

helyzethez. És Hildeburg ezerötszáz évvel ezelőtt halt meg. Könnyen lehet, hogy ráismer majd erre a régi szokásra. – De akkor nem egy fát ültetünk – szólalt meg Robin élénken. – Ha megcsináljuk, akkor jól kell csinálnunk. Egyet ültetünk neki, egyet-egyet meg a férjének, Finn-nek, meg a bátyjának és a fiának. Ez így lenne tisztességes. Luuk bólintott. Végül is Robinnak igaza volt. Hófehérkéről közben meg is feledkeztek. Na, jó, majdnem. Azt még épp látta Robin, hogy a herceg bevágtat az erdőbe, és teljesen belezúg az üvegkoporsóban fekvő halott lányba. Aztán előkotorászta a mobilját, és fölhívta Sarithát. Csengés közben Robin elképzelte, amint valahol egy lakókocsiban megszólal a mobil, és Saritha párnák és székek alá mászik be, hogy megtalálja. A hatodik csöngés után az üzenetrögzítő kapcsolt be: „Halló! Sarithát hívta, de pillanatnyilag nem elérhető, szóval…” – A fenébe! – mérgelődött Robin. Most, hogy elhatározta magát, szeretett volna mielőbb belevágni a dologba. – Luuk, ne menjünk el… A fiú már fölvette a kabátját, és mosolygott. Néha olyan jól kitalálta, mire gondol Robin. Robin is villámgyorsan magára kapta a kabátját. – Chantal! Elmegyünk! – kiabált fel az emeletre. Semmi válasz. Robin megvonta a vállát, és kinyitotta a bejárati ajtót. Már nagyon mehetnékje volt. A küszöbön azonban egy szőke, vékony alak állt. – Téged kereslek – mondta Saritha. A biciklijét a sövénynek támasztotta. Robin kicsit hunyorgott. – Én meg téged – válaszolta. Drágák a facsemeték. Ez nagy csalódás volt. Robinnak be kellett dobnia a megtakarított pénzét, meg még azt a tíz eurót is, amit pár hete Elger nagy-nagybácsijától kapott, és eredetileg félre akart tenni. Luuk nyolc euróval szállt be, Sarithának csak öt eurója volt. Vonakodva adta oda Robinnak a bankjegyet. Robin felhúzta a szemöldökét. 166

– Talán a te pénzed már nem is kell. Így is bőven elég lesz – mondta. Saritha megrázta a fejét. – Ezt ugye te sem gondolod komolyan?! – kérdezte. Persze, hogy igaza lett. Kiderült, hogy egy tölgyfacsemete 15 euróba kerül. A bükk szintén. Ám mindhárman úgy érezték, ha már fát vesznek, akkor az egy „igazi” fa legyen. Ne egy kis bokor, hanem egy olyan fa, amelyik akár ezer évet is megél. Másfelől pedig… két és fél fa, annyi meg nem elég. Robin egyik lábáról a másikra állt, majd megfordult a tengelye körül. Luuk ide-oda szaladgált a sorok között. Saritha törökülésben leült a földre, úgy tett, mintha nem is Robinékhoz tartozna. Még mindig nagyon fáradtnak látszott. Mintha többéves tehertől szabadult volna meg. Ez valószínűleg így is volt. – Tudok esetleg segíteni? Egy overallos férfi közeledett feléjük, akinek nevetségesen hosszú volt a pofaszakálla. Saritha felhúzta a vállát, Robin azonban gyorsan mosolyt erőltetett az arcára. – Talán igen, uram. Négy facsemetét szeretnénk venni. El akarjuk ültetni őket. De olyan drágák! Arra a kis tölgyfacsemetére mutatott, amelyik a legjobban tetszett neki. – Az a vörös levelű is olyan szép. A férfi megvonta a vállát. – Nos… Nem tudom olcsóbban adni, ha esetleg arra célzol ezzel. Ezt ugye megérted? – Igen… De tudja, csak harmincnyolc eurónk van és… – Azért kettőt tudsz venni abból a fajtából – mondta a férfi kurtán. Robin hátrább lépett. – Igen, de… – Ha egyszer ennyibe kerülnek, kislányom. Nincs mit tenni. – A férfi hangja most már szigorú volt, és idegesnek tűnt. – Na? Akkor mi legyen, kérsz egyet? – Igen, de… – Nos?! – Négy kellene. 167

– Akkor az hatvan euró – mondta a férfi határozottan. Saritha még magasabbra húzta fel a vállát. Robinnak hirtelen megfájdult a gyomra, és érezte, hogy elvörösödik. – De… A kertész dünnyögött valamit, azzal sarkon fordult. Cipősarka mély nyomot hagyott a homokban. Robin az ajkába harapott, a legszívesebben elsírta volna magát. De akkor jött Luuk. Megint Luuk. – Uram! – Mi az már megint? – Még mindig mély ránc ült a férfi homlokán. – Más dolgom is van, mint hogy gyerekek nyavalygását hallgassam, akik valami olyat akarnak megvenni, amire nincs elég pénzük. Vegyetek egyet. Vagy valami másik fajtát. Egy nyírfát… – A nénikénkről van szó! – vágott ekkor közbe Luuk, és közelebb lépett a férfihoz. Valami huncutság látszott a tekintetében, ugyanakkor kicsit szánalmat keltő is volt az arckifejezése. Ferdén tartotta a fejét. – Tudja, elhunyt a múlt héten. A kedvenc nénikénk, Hilde! A férfi szigorú arckifejezése enyhült kissé. – Hmmm – dünnyögte. – És a három gyereke. Azok is – közölte Luuk drámai hangon. – Igen? Nos… Robin látta, hogy a férfi ismét türelmetlen lesz. Nem hitte el a dolgot. – Autóbalesetben – suttogta Luuk halkan. – Tudja, a főúton. Előzési tilalom volt, de a másik sofőr… az mégis megpróbálta. Ittas volt. Hilde nénikém semmit sem tudott csinálni. – Ó… Robin látta, hogy Luuk története megérintette a kertészt. A fiú lehajtotta a fejét, és összeszorított szeméből kicsordult egy könnycsepp. Robin a földet bámulta, nehogy elnevesse magát. – Nem halt meg rögtön – suttogta Saritha halkan. – Még egy napig élt. A kórházban. – Azt mondta, tölgyfát szeretne a sírjára – folytatta Luuk. – Ezek voltak az utolsó szavai. 168

A férfi hol az egyik, hol a másik gyerekre meredt. A szeme kissé nedves lett. A szája széle remegett. – Tragédia – motyogta. – Rettenetes – erősítette meg Luuk. Öt perc múlva már kint voltak az utcán, négy tölgyfacsemetével a kezükben és mind a harmincnyolc euróval a zsebükben. Robin bemártotta csupasz lábát a vízbe, és megborzongott. Libabőrös lett a háta és a karja. Fintorgott. – Brrr. – Na, gyere már! Ne nyafogj! Ez Luuk volt. Robin mögött állt, neki is csupasz volt a lába. Csizmája arrébb hevert a fűben. Szürke volt a sártól, és barna csíkok is látszottak rajta. Robin tudni se akarta, mi volt az a barnaság. Saritha a fűben ült, és a cipőfűzőjével bajlódott. Magában morgott, Robin nem értette, mit mond. Mindhármuk mellett volt egy kis facsemete, gyökerük zacskóban, hogy ne peregjen le róla a föld. – Menjünk? – kérdezte Robin. Tétován nézett a kis tóra. Luuk bólintott. – Menjünk. Saritha dünnyögött magában. A Freulemeer vize sima volt. Finom hullámok nyaldosták a partot. A nap lemenőben volt, rózsaszínűre és vörösre festette az eget. A víz fölött ködfoszlányok úsztak, s ettől kísérteties volt a látvány. A tó közepén fekvő kis szigeten fák magasodtak. Ez ideális helynek tűnt a faültetéshez, ha nem akarták, hogy az elültetett fát a következő évben már ki is vágják, vagy szarvasok egyék meg, esetleg gyerekek döntsék ki, akik kunyhót akarnak építeni. A Freulemeerben lévő kis szigetre egy lélek se ment soha. A mély víz ugyanis nem volt valami tiszta. Robin azonban tudta, hogy most, a nyár közepén, korántsem annyira borzasztó a helyzet. Többször volt már itt piknikezni Csónakos nagyival, sőt egyszer még Chantallal is. Ott, ahol most állt, régebben egy kis gát volt, azon

169

lehetett átkelni a szigetre. Ezt – anyja szörnyülködésére – egyszer már megtette. Most ismét meg fogja tenni. Egészen combtőig feltűrte a nadrágját. Aztán egyik kezével megfogta az ásót, a másikkal meg az egyik fát, és belegázolt a vízbe. – Uh! Szörnyen hideg volt. Robin nyaka még libabőrösebb lett. A lágy iszap a lábujjai közé hatolt, aztán meg valami végigsimított a csupasz lábán. – Áá! A halak ugyan veszélytelenek, de azért mégis… Robin jobban szerette volna, ha tisztes távolban maradnak tőle. – Megy? – kérdezte Luuk aggodalmasan. – Naná – vágta rá Robin, és még egyet lépett előre. Az iszap besüppedt, és lefelé húzta a lábát. Robin ismét megbillent, attól félt, hogy előrebukik, és belecsobban a vízbe. Na, akkor nevetne csak Luuk. És Saritha… Igen, ő is nevetne, aztán egy percig se töprengene azon, hogy velük tartson-e. Saritha csak azért jött velük, mert Robin megkérte. Amúgy nem igazán izgatta ez az egész. Saritha Hildeburggal kapcsolatban még mindig nem érzett mást, mint hogy „úgy kellett neki”. Robin azonban nagyon szeretett volna megszabadulni a szomorúságtól. Attól a cudar érzéstől, amely a nap legváratlanabb pillanataiban tört rá, s amelytől aztán legszívesebben sírva fakadt volna akkor is, ha semmi sem történt, vagy amikor az a gondolat kerítette hatalmába, hogy őt senki sem kedveli és szereti, holott jól tudta, ez nem így van. De mégis így érezte. És ez egyáltalán nem volt kellemes. Hildeburg volt. Ebben biztos volt Robin. Hildeburg, aki még mindig „volt” valahol. A bánatával és magányával együtt. Tenniük kellett valamit. És ha ez segíthet, akkor ő, Robin meg fogja tenni. Ment tovább, már nem nézett vissza. Apró csobbanást hallott maga mögött: Luuk is belement a vízbe. Kis hullámok csapódtak Robin lábának. Vizes lett a nadrágja széle. Még ez is. Még egy kis csobbanás, és ebből Robin tudta, hogy most már Saritha is bemerészkedett a tóba.

170

Robin lassan ment előre, közben egy éles kőre, vagy talán egy sörösüvegre vagy kólásdobozra lépett. Fájt neki, kis híján káromkodott is egy cifrát. Közeledtek a szigethez. Robin moszattal benőtt nagy köveket látott a víz szélénél. Félig rohadt, barnásfekete levelek, kis ágacskák és madárürülék. A kövek mögött egy nyílás húzódott a fák között. Robin tudta, hogy a sziget közepén egy tisztás van. Oda igyekezett. Az volt a legbiztonságosabb, legcsendesebb hely a búcsúhoz. A víz egyre sekélyebb lett, combig, térdig, majd bokáig ért, aztán Robin már kint is volt a parton. Hátranézett. Luuk közvetlenül mögötte haladt. Saritha még a tó közepén küszködött. Robin ekkor biciklicsengő hangjára lett figyelmes, és néhány bicikliző idős asszonyt látott, akik feléjük mutogattak, és a fejüket csóválták. – Ne is törődj velük – mondta Luuk, aki közben szintén kiért a vízből, és Robin mellett állt. A fiú letette a partra a facsemetét, és leült a kőre. Saritha morcos arccal még mindig a vízben kínlódott, mindkét kezében egy-egy palántával. Robin lenézett, és észrevette, hogy vérzik a lábfeje. Aztán Saritha is odaért. – Ne menjünk máris tovább? – kérdezte. Robin bólintott. Nem foglalkozott a sebbel, továbbindultak. Bokrok között folytatták útjukat. Robin lábát csalánok csipkedték. Egy ág visszahajlott mögötte, és Saritha arcához csapódott. – Figyelj már! – mondta ingerülten. Robin megvonta a vállát. Meggörnyedve mászott tovább, míg a bokrok ritkulni kezdtek. Innen ismét felegyenesedve lehetett tovább menni. – Messze van? – kérdezte Saritha. Robin a fejét rázta, nem szólt. Úgy tűnt, mintha itt nem lenne illendő hangoskodni. Robin felegyenesedett, majd megállt. Egy feketerigó trillázva repült fel előtte. Magasan fölöttük sirályok vijjogtak. Közelebb azonban… Robin nyelt egyet. Különös, suttogó csend volt. Zizegő szél, melyet akkor nem hallott az ember, ha figyelt. Suttogó emberi hangok, melyek hirtelen, ha az ember fülelt, elhallgattak. 171

Robin ajkán meleg lehelet. Vagy hideg? Robin ismét nekiindult, óvatosan, kis lépésekkel haladt a tisztás felé, amelyet a fákon átszűrődve, megvilágítottak a nap utolsó sugarai. Csend volt. A Freulemeerben fekvő kis sziget aprócska tisztásán mintha megszűnt volna az élet. A fák között halkan zúgott a szél, de a világ nagyon messze volt innen. Egy másik valóságban érezték magukat, amely körülölelte őket. Robin nyelt egyet. Leszállt az alkonyat, az ég vörös és arany színben ragyogott. A fák között kis ködfoszlányok lebegtek. Robin nesztelenül lépett a tisztásra. Kis ágak szurkálták a talpát, és rátaposott egy fenyőtobozra. Észak felé ment. Hosszú árnyék nyúlt el a tisztáson. Na, akkor itt. Robin észrevette, hogy remeg a keze, és erősebben szorította az ásó nyelét. Ha már egyszer belekezdett, be is fogja fejezni. – Luuk? – szólalt meg, és rekedt volt a hangja. – Itt vagyok. A fiú hangja is furcsának tűnt, rögtön ott termett Robin mellett, egy facsemetével a kezében. Robin a szemöldökét ráncolta. Itt, a sziget magas, öreg fái között, a tölgyfapalánták csak szánalmas kis ágaknak tűntek. Vajon azért megteszik majd ezek is? – Jó lesz ez a hely? Robin megvonta a vállát. Tudja is ő? Ám egy pillanatra felerősödött a szél. A fák ágai meghajoltak. A levelek susogtak. Hátulról megszólalt Saritha gúnyos hangja. – Hát nem hallod? Robin hallotta. Érezte, hogy hevesen ver a szíve. Keze még jobban remegett, amikor az ásót belenyomta a földbe. Ezek csak kis csemeték, nem kell mély gödröt ásni. És mégis. Mégis mintha semmi másból nem állna a föld, mint gyökerekből és 172

kövekből. Gyökerek és kövek. Mintha maga a föld akarna ellenállni, nem akarná, hogy gödröt ásson. – Segítsek? – kérdezte Luuk. – Ne. Én akarom csinálni! Robin egyedül ásott. A hátán érezte Luuk és Saritha tekintetét. Verejték gyöngyözött a homlokán, izzadt. Miért nem hagyta, hogy segítsenek? Maga se tudta. Csak egyedül… Nem volt egyedül. Nemcsak barátait érzékelte maga körül, hanem azt a másfajta jelenlétet is. Hildeburgét? Robinnak összeszorult a gyomra. Könnyekkel küszködött. De ezek nem az ő könnyei voltak. Ásott tovább. Elkészült az egyik gödör, és Robin – anélkül, hogy végiggondolta volna – a tisztás északi részéből a keletibe ment. Az is jó hely volt. Ismét ásni kezdett, itt azonban könnyebben ment. Belefáradt volna a föld a harcba? Robin már egyáltalán nem gondolkozott, amikor a következő két gödröt ásta a tisztás déli, majd nyugati részén. Luuk és Saritha követte, és minden gödör mellé lefektettek egy-egy fácskát, amelyek szánalmas kis ágaknak tűntek. De most már nem lehetett visszakozni. Luuk a földet bámulta. Saritha lassan a tisztás közepére ment, és Robin szemébe nézett. Most? – mintha ezt kérdezte volna Saritha tekintete. Robin bólintott. Elővette zsebéből a dísztűt, amelyet még mindig magánál hordott, és odatette az északi gödör mellé. Saritha mély lélegzetet vett, és széttárta a karját. – Hildeburg, vene – kezdte. – Spirita maligna… Vene, vene. Hildeburg. A szél felerősödött. Az ágak hajladoztak. És Robin, Robin érezte, ahogy a nyakában függő amulett melegebb lesz. Meleg és… – Ne! – mondta szigorúan. – Nem. Ne így! Sarithának elállt a szava a meglepetéstől. – Mi van? De hát azt akartad, hogy én… Robin a fejét csóválta. – Tudom. És mégis! Nem így kell. Ezt… máshogy kell. Már nem… 173

Valaki, valami a haját simogatta. Robin dühösen letörölt egy könnycseppet az arcáról, nem tudta, hogy került oda. Máshogy kell csinálnia. Leült. A fű csiklandozta a combját, amikor Sarithához hasonlóan ő is széttárta a karját. Azonban nem a Csónakos nagyi által tanított varázsigét mondta. – Hildeburg – suttogta halkan. – Tu… tudom, hogy itt vagy. Én, mi, mi érzékeljük a jelenlétedet. Nem szeretnénk, ha továbbra is szomorú lennél. Előjönnél? Akkor elbúcsúzhatnánk, Hildeburg. Mi, te és a szeretteid. Saritha összeráncolta a homlokát. Mondani akart valamit. Egészen biztos, hogy a szellemidézés e módját nevetségesnek tartotta. Luuk azonban a karjára tette a kezét, és Saritha a következő pillanatban elnémult. Robin mögül, a fák közül jött elő. Egy gyönyörű, hosszú, hullámos hajú asszony köpenyben, mely enyhén lobogott a szélben. De nem igazi asszony volt, egy fekete szemű ködasszony, szája körül szomorú mosoly ült. Közeledett, odalebegett a tisztásra. Robinhoz. És ott maradt. Fekete szempár nézett fekete szempárt. Egy kéz nyúlt Robin felé, aki szintén kinyújtotta a kezét. Vékony ujjak. Vékony kezek. A fejek enyhén ferde tartásban. – Ejha! – szisszent fel Luuk alig hallhatóan. – Olyanok, mintha anya és lánya lennének. – Psszt! – súgta Saritha a fiúnak. – Ezeket a fácskákat neked szántuk, Hildeburg – suttogta Robin. – Hogy legyen egy hely. Neked és… nekik. Hogy megpihenhessetek. Jó lesz? Robin érezte Hildeburg „leheletét, mely nem lehelet volt”. A fekete szempár kicsit világosabb lett. – Ez kedves tőled – válaszolta az asszony. – Jó lesz. Mert… fáradt vagyok. – Nem foglak elfelejteni – folytatta Robin halkan. – Soha. – Nem – bólintott Hildeburg lassan. – Hogyan is tudnál? A szomorú mosoly lágyabb lett. – Kis boszorkány – lehelte. – Elvesztél. És megtaláltattál. 174

Senki sem mondta, hogy azt kell tenniük, de ebben a pillanatban Luuk és Saritha felállt. Luuk beállította a fácskát a gödörbe. Saritha megragadta az ásót, és betemette a gödröt. Ugyanezt megismételték a többi gödörnél is. Négy gödör, négy fácska. Miközben a facsemetékkel foglalatoskodtak, a fák között sűrűbb lett a köd. Csend támadt, síri csend. És amikor felnéztek, észrevették, hogy a tisztáson egy másik ködalak is megjelent. Egy férfi. Markáns volt az arca, széles a válla. Az övén kard lógott, és szétterpesztette a lábát. A szeme… – Finn – lihegte Saritha. – Az pedig… – Finnling – suttogta Luuk. Valóban. Nemcsak Finn. Megjelent a tizenöt éves Finnling és egy jóképű szőke ifjú alakja is, Hnaef. – Micsoda pasi! – motyogta Saritha. A frissen ültetett fácskák körül forgolódtak. Akár a fészkelőhelyet kereső állatok. Nem foglalkoztak a gyerekekkel. Számukra ők nem léteztek. Úgy tűnt, csak Hildeburg, csak ő látta még a gyerekeket. Felragyogott a szeme, még egyszer kinyújtotta a kezét, és megérintette Robin arcát. – Köszönöm, gyermekem – suttogta. Aztán a többiek felé indult. Közelebb és közelebb ért hozzájuk. Végül a fehér alakok egyetlen sűrű ködfoszlánnyá lettek. Robin arcán felszáradt a könnycsepp. Ott állt a Freulemeer partján. Egy hajlott hátú, törékeny kis asszony. A szeme fölött tartotta a kezét, pedig már lement a nap, és a vizet kémlelte. Robin kiáltott: – Nagyi! Az asszony ijedt mozdulatot tett, majd a gyerekek felé fordult. Aztán felemelte sovány karját, és integetett. – Megyünk! – kiabálta Robin. A gyerekek keresztülgázoltak a tavon, ki a partra. Odafelé még vigyáztak, feltűrték a nadrágjukat, és óvatosan lépkedtek. Most viszont szaladtak. Nem törődtek vele, hogy az arcuk fekete lett a felfröccsenő iszaptól. 175

Mindhárman érezték még a furcsa varázslatot. Valami különös csendet. Ugyanakkor Robin határtalanul boldog volt. Amikor hátranézett Luukre és Sarithára, ugyanezt látta rajtuk is. Luuk csak ámult-bámult. És Saritha… Saritha szinte szökdécselt. Amikor Robin elkapta a tekintetét, látta, hogy ragyog a szeme. És ez új volt. Sarithát eddig éles nyelvűnek, arrogánsnak, gondterheltnek ismerte. Felszabadultnak még nem látta Robin. Kivéve talán azon az első estén, ott, Robin szobájában. – Minden rendben? – kérdezte a nagyi. Az asszony először Robint nézte meg alaposan, majd Luuköt és Sarithát. – Mi történt? Robin szuszogva mászott ki a partra. – Ezt én is kérdezhetném, nagyi – mondta. – Mit tetszik itt csinálni? Az asszony ferdén tartotta a fejét. – Eltűntetek – válaszolta nemes egyszerűséggel. – Aggódtam. Te, Robin, az utóbbi napokban feltűnően szomorú voltál. Elhallgatott, unokája felé nyújtotta ráncos kezét, majd halkan azt mondta: – Árnyéka önmagadnak. – Sóhajtott, majd tovább beszélt. – Aztán erős varázslat bizsergését éreztem. Attól féltem… Azt hittem… hogy talán Ő… Ismét elhallgatott, és leült egy kis padra, amelyet valószínűleg külön idős bicikliseknek tettek oda a víz mellé. A kerékpárúton két ősz hajú hölgy hajtott el, élénken társalogtak. – Minden oké, nagyi – mondta Robin halkan. – Most már vége van. Ebben biztos vagyok. A nagyi felsóhajtott. Saritha Robin mellé állt, és óvatosan megfogta a kezét. Saritha bőre meleg és nedves volt. – Búcsúszertartást tartottunk – mondta Saritha. – Ismét megidéztük a szellemet és a többiek szellemét. Hildeburg férjéét, fiáét és bátyjáét. Igazán jól ment a dolog. – Ettől tartottam. Ez nagyon veszélyes. Az után, hogy… – Robin nem a megidézést használta – mondta Saritha. – Én azt akartam, de Robin… – Saritha megrándította a vállát, mintha még 176

most sem értené egészen –, ő egyszerűen csak megkérte rá őket. Csak úgy. És elő is jöttek. Robin ferdén tartotta a fejét. – Úgy gondoltam, nem fog neki tetszeni az a varázsige. Ha pedig ott van, akkor így is, úgy is ott van. Nem igaz? És ő ott is volt, éppen ezért hallott is engem, és… Csónakos nagyi lassan engedte ki visszafojtott lélegzetét. Ellazult a válla, és bólintott. – Ez, Robin, azt bizonyítja, hogy az unokám vagy. Ha kényszerítetted volna, megint ellened fordult volna. Így meg… – Elment – mondta Robin halkan. – A három férfival. Köddé váltak – tette hozzá Saritha. A nagyi bólintott. – Jól csináltátok – motyogta. – Jobban, mint ahogy én kigondoltam volna. Csónakos nagyi újra felsóhajtott, aztán kotorászni kezdett a mellette levő nagy bevásárlószatyorban. – Nem vagytok éhesek? – kérdezte. – Hoztam mazsolás zsömléket. Robin és Saritha bólintott. Robin akkor vette csak észre, hogy mennyire éhes. Luuk azonban elgondolkozva maga elé meredt. – Őrültség – szólalt meg lassan. – De tudod, amikor ott állt melletted, hasonlítottatok egymásra. Robin valami különöset érzett a gyomra tájékán. Összeráncolta a homlokát, és dühösen nézett Luukre. – Ezt meg honnan veszed? – Robin hangja bosszúsnak tűnt. – Ne beszélj már ilyen ostobaságokat! Luuk hátrált. – Hát… bocs… – motyogta kissé bizonytalanul – Felejtsd el! Ostobaság. A dolog ennyiben is maradt volna, ha Csónakos nagyi nem hallgatott volna olyan feltűnően. Kezébe temette az arcát. Sovány kéz, reumától meggörbült ujjak. Középső ujján viselte a jegygyűrűjét. Robin odahajolt hozzá. – Nagyi? Az asszony felnézett, majd megkönnyebbülten felsóhajtott. 177

– Ó, Robin. Csónakos nagyi fáradtnak látszott. – Azt hiszem, most érkezett el a pillanat, hogy elmondjam. Úgy terveztem, várok vele, amíg felnőtt nem leszel, amikor jobban megértheted a dolgot. Most azonban… Már mindent megcsináltál. Megtörted az átkot, és elintézted, hogy Hildeburg meglelje a nyugalmát. Aligha lehetnél még ennél is felnőttebb. Kis szünetet tartott, közben megnyalta az ajkát, mintha szomjas lenne. Saritha kicsit hátrább ment, egy kis fának támaszkodott. Luuk leült a fűbe, és felhúzta a lábát. – Luuknek szerintem igaza van, bár én magam sosem láttam Hildeburgot. A róla szóló történetek szerint erős volt, szenvedélyes és szép. Pontosan olyan, mint te, Robin. Hatalommal bíró. Pontosan olyan, mint amilyen te is lehetnél. Elhallgatott, a szája kissé remegett. Robin érezte, hogy gyorsabban ver a szíve. Hová akar kilyukadni a nagyi? – Boszorkányok hosszú sorából származol – bökte ki Csónakos nagyi aztán bólogatás közepette. – Hatalommal bíró asszonyok sorából… Ismét elhallgatott. Megrázta a fejét, mintha nem találná a szavakat. – Te… kislányom, minden bizonnyal az Ő lánya vagy. Csakúgy, mint az anyád. Vagy én. – Micsoda?! – Volt egy kislány – mondta Csónakos nagyi halkan. – Legalábbis így szól a történet. Egy kislány, aki akkor született, amikor Hildeburg már be volt zárva. A kislány eltűnt, biztonságba helyezte őt Hildeburg egyik utolsó hűséges szolgálója. Armgard erről mit sem tudott, de mi, a mi águnk… Robinnak kiszáradt a szája. – Ezzel azt tetszik mondani, hogy én… – Hildeburg leányágáról származol – bólintott Csónakos nagyi. – És Saritha… – Armgard leányágáról. Robin lehuppant a fűre, és kapkodva nyúlt az amulettje után. Alaposan megnézte, és most vette csak észre, hogy azok a karikák, 178

amelyeket annyiszor tanulmányozott a dísztűn, az ő függőjének a fémrészébe is bele voltak vésve. – Miért nem tetszett ezt elmondani? – suttogta. Csónakos nagyi megrázta a fejét. – Mert nem tudtam, mi a helyes. Senki sem tudta eltörölni az átkot. Mostanáig. – Ó! Robin a füvet nézte. A kis hajtások töve sötétzöld volt, feljebb meg világosabb, ahogy kiszárította a nap. A fűszálak között egy hangya mászott. Odébb meg egy kis pók araszolt az egyik hajtáson. Egyikük sem szólt. Robin a madarak csicsergését hallgatta, meg a fű zizegését meg a nagyi zihálását. Aztán mögötte valaki elejtett valamit. – A pokolba is! – szólalt meg egy fojtott hang. Gyors léptek dobogása hallatszott. Saritha egy fa alatt ült, térdét az álláig felhúzta. Ujjai között egy kis ágat szorított, amelyet aztán kettétört. Majd a félbetört ágakat megint csak félbetörte, utána még azokat is. Aztán felkapott a földről egy újabb ágat, és ugyanezt csinálta azzal is. Nem nézett fel, amikor Robin közeledett. – Szia! – mondta Robin. – Szia! – Hát veled mi van? Miért viselkedsz ennyire furcsán? – Semmi, mi lenne?! Saritha kissé morcosnak tűnt, és tisztán lehetett hallani, hogy remeg a hangja. Robin látta rajta, hogy sírt, kicsit vörös volt a szeme és maszatos az arca. A Freulemeer felfröcskölődött iszapját lemosták a könnycseppek. – Te sírtál! – Dehogy! – Ne csináld már! – dörmögte Robin. – Mi a baj? Ki vele! Hiszen csak én vagyok! – Épp ez az! – tört ki Sarithából. – Épp ez az, hogy te vagy. Te a barátnőm voltál. És most… most meg egyszer csak kiderül, hogy 179

Hildeburg az ősanyád, és most… – Az ajkába harapott. – Szóval, most biztosan látni se bírsz engem, annyira utálsz – fejezte be. – Így gondolod? – kérdezte Robin. – Saar! A te ősanyád ugyan egy buta liba volt, de az enyém megátkozta a te családodat. És te nem vagy mérges emiatt, nem igaz? Ennek semmi köze sincs hozzánk! Saritha behunyta a szemét. Megint felkapott egy kis ágat a földről, és kettétörte. Az éles, roppanó hang olyan volt, akár egy pisztolylövés. – Valóban így gondolod? – kérdezte. Robin a szemét forgatta. – Jesszus, Saar! Hát, persze! Ez tényleg a legostobább dolog, amit azóta találtál ki, hogy ismerlek. Esküszöm – válaszolta eltúlzott sóhajjal. – Te, buta liba! – Ó! – Akkor hát, odajössz velem a nagyihoz és Luukhöz? Még kezdenek aggódni. Saritha lassan bólintott, és még egyszer megtörölte a szemét. Felállt, és Robin felé nyújtotta a kezét. Távolabb ugatni kezdett egy kutya, aztán meghallotta Luuk hangját, aki Csónakos nagyit szórakoztatta. Robin oda akart lépni hozzájuk, de Saritha hirtelen megállt. Keze erősen megszorította a Robinét. – Várj! – Mi van? – Robin… Most döbbenek rá… Ha a te ősanyád és az én ősanyám nővérek voltak… Akkor mi… Robin megvonta a vállát. – Ük-ük-ük-ük-ük-unokatestvérek vagyunk? – Nem, süsü! Akkor mi is nővérek vagyunk, nem igaz? Vagy valami olyasfélék. Igazi nővérfélék, nem? Robin egy pillanatig furcsán nézett Sarithára. Aztán… aztán bizsergést érzett a hasában, ami végül nevetésként tört ki belőle. – Igazi nővérek – bólintott Robin elégedetten. Sütött a nap. 180

Tücskök ciripeltek a fűben, és a nagy fa ágai susogtak a szélben. A nap melegen simogatta Robin bőrét. A nap dédelgetése messze űzte innen a való világot, amely most nem volt más, mint egy távoli álom. Robin pedig kellemesen ringatózott a meleg lágy ölén. Aztán mély hangot hallott, mintha egy eldugult lefolyó bugyogott volna. – Hé! Nem tudnád kicsit lehalkítani a gyomrodat?! Saritha halkan vihogott, Robin lüktető hasa pedig fel-le járt. – Hé! – mondta még egyszer. – Nem szép dolog! – Micsoda nyafnyaf vagy. Robin kiöltötte a nyelvét, de semmi kedve nem volt megmozdulni. Jól érezte így magát. Korábban csak Saritháé volt ez a hely: a nagy fa a kempingnél elterülő tisztáson, amelyre remekül fel lehetett mászni. Most már a közös helyük volt. Saaré és Robiné, meg egy kicsit Luuké is. Mert nélküle nem sikerült volna ez az egész. Egyáltalán nem. Robin lustán kinyújtotta a karját a fűben. Ujjaival megragadott egy fűszálat. Letépte, és a szájába dugta. – A fű piszkos – mondta Saritha. – Áh, fogd be! – válaszolta Robin. Saritha megint vihogott, Robin pedig felsóhajtott. Természetesen igaza volt a húgának, de itt nem erről volt szó. Fűszálat rágcsálni a napsütésben, ez valami olyan… mint gondtalannak lenni. Szabadnak lenni. Egyszerűen. Csak úgy… Azóta a bizonyos utolsó nap – azaz a Hildeburgtól való végső búcsú – óta ismét több mint egy hét telt el. Még aznap este óriási vihar tört ki a város felett. Azt mondják, hogy a Freulemeer környékén volt a leghevesebb. Ez jelentett vajon valamit? Csónakos nagyi a vállát vonogatta, Chantal csak nevetett, és megsimogatta Robin fejét. De Robinnak, Sarithának és Luuknek erről más volt a véleménye. Ez végső búcsú volt, talán az utolsó üdvözlet egy olyan szellemtől, amely végre meglelte a nyugalmát. Ezután Saritha, Luuk és Robin gyakorlatilag minden nap együtt volt. Egyszer mentek Robinék házába, de akkor Chantal egész idő alatt a nyakukon volt. Ezért aztán a kempingben töltötték a legtöbb időt. Leginkább annál a fánál. 181

– Lehet, hogy ez a fa is valakié? – kérdezte Robin. – Igen, persze. A miénk - mondta Saritha. – Nem, úgy értem… Mint Hildeburg és Finn tölgyfácskái. – Ó – morogta Saritha elgondolkozva. – Ez egy különleges fa. Érezni lehet rajta, szerinted nem? – kérdezte Robin. – Hmmm… De igen. És mégis… – Ám ha valakié, akkor ennek a valakinek biztosan nincs ellenére, ha a fa a miénk is – szólt közbe Luuk. Robin résnyire kinyitotta a szemét. Luuk közvetlenül fölötte ült a fán, mégsem hallotta Robin, mikor érkezett meg. – Kis lopakodó – mondta. – Neked is szia! – válaszolta Luuk. – Hmmm – dünnyögte Robin. Robin fel akart egyenesedni, de izmai tiltakoztak. Hosszasan nyöszörgött, és továbbra is fekve maradt. – Túlságosan kényelmesen fekszem itt – jegyezte meg. Ismét behunyta a szemét. – Visszavittem – mondta Luuk. – Micsoda?! Robin egy csapásra teljesen éber lett. Villámgyorsan felegyenesedett. Saritha rémülten fújta ki a levegőt, ő is felegyenesedett. Lassabban. – És ő mit szólt hozzá? Kapiskált valamit? – Apa? – Luuk vigyorgott, és széttárta a karját. – Ő nem. Talán még kitüntetést is kapok. Jutalmat… Leült a földre. – Először teljesen tisztára törölgettem. Hogy ne találjanak rajta ujjlenyomatot, meg ilyesmi. Tudod, ahogy a „CSI Miami”-ban szokták. Aztán betettem egy műanyag zacskóba, és bedobtam a múzeumnál lévő szemetesbe. Majd arra sétáltam apával, és „úgymond” megtaláltam. Sirály, mi? Még sohasem láttam apát ilyen boldognak. Most ő a múzeum hőse. Meg persze én. Apát talán előléptetik, és írnak róla az újságban… – meredt maga elé Luuk ábrándozva. – És a dísztű visszakerült oda, ahová tartozik – motyogta Robin. 182

Felsóhajtott. Jó volt ez így. Robin nem tudta, mit kezdjen a dísztűvel, most, hogy Hildeburg már eltűnt. Luuk pedig kieszelte, hogy így vissza tudja juttatni. Szuper volt a terv. – Most aztán tényleg vége, nem igaz? – szólalt meg Saritha halkan. A homlokát dörzsölte a kezével. – Nincs többé átok, nincs többé Hildeburg, nincs többé fibula. Vége mindennek. Szinte szomorúnak tűnt a hangja. – Nem mindennek – mondta Luuk halkan. Robin Luukre nézett, majd Sarithára. – Nem mindennek – erősítette meg. – Bizonyos dolgok nem változnak. Saritha ferdén tartotta a fejét, és elmosolyodott. – Igen – mondta. – Ez így van… nővérkém. Saritha ismét hanyatt feküdt a fűben. Robin követte a példáját, és fejét Saritha hasára tette. Luuk habozott egy pillanatig, majd ugyanúgy tett ő is. A feje Robin hasán. A nap ismét előbújt egy felhő mögül, sugarai csiklandozták a hasukat.

183

Tartalom A parti ......................................................................................... 4 Nincs varázslat............................................................................ 15 Ne próbálj megtalálni! ................................................................. 29 A keresés.................................................................................... 40 Boszorkányvér ............................................................................ 54 Majora magistra .......................................................................... 68 A fekete méreg ........................................................................... 84 A világegyetem összeesküszik ..................................................... 100 Tolvajok az éjszakában ............................................................... 115 Összefogás ................................................................................ 127 Ahol az egész elkezdődött.......................................................... 140 Hildeburg ................................................................................. 152 A végső búcsú .......................................................................... 162 Tartalom ................................................................................... 184

184