A KISS IN TIME Csók, pont jókor

ALEX

FLINN

A KISS IN TIME Csók, pont jókor

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2012

írta: Alex Flinn A mű eredeti címe: Kiss in time Fordította: Balogh Eszter Szerkesztette: Késmárki Anikó A művet eredetileg kiadta: HarperTeen, an imprint of HarperCollins Publishers Copyright © 2009 by Alex Flinn Published by arrangement with HarperCollins Publishers. Ez a könyv a HarperCollins Kiadóval való megállapodás alapján jelent meg ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 245 462 7 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2012-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Szűcs Márta, Szécsényi Tibor Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

Joyce Sweeney-nek. Köszönet mindenért!

Köszönet Marjetta Geerlingnek az Éleslátó olvasásért, és hogy megszervezte a mi páratlan lelkigyakorlatunkat. Köszönöm az ügynökömnek is, George Nicholsonnak, szerkesztőmnek, Toni Markietnak, az asszisztensének, Janye Carapezzinek, és külön köszönet illeti édesanyámat, Manya Lowmant, amiért a színfalak mögül támogatja írói munkásságomat.

Első rész

Thalia

1. fejezet

H

A MÉG EGY SZÓT HALLOK AZ ORSÓKRÓL,

biztosan belehalok! Már kiskoromban is lejárt lemez volt ez a kastélyban, sőt az egész királyságban. Azt beszélték, hogy az első szavam sem a papa vagy a mama volt, hanem az orsó, és ezt nagyjából el is hiszem, mert sokkal többször hallottam, mint bármely másik szót, ha akartam, ha nem. – Talia, drágám, soha nem szabad megérintened egyetlen orsót sem! – mondta minden áldott este anyám, amikor lefektetett. – Nem fogok, anyám. – Vous devez ne jamais toucher un axe! – okított a franciatanárom a nyelvórákon. – Nem fogok – válaszoltam angolul. – Ha orsóval találkozik, naccsád, hagyja békibe'! – intett a szobalány, amikor kiléptem a kastély kapuján. Persze csakis nevelőnőm társaságában, hiszen soha egy pillanatra sem maradhattam egyedül. Az összes hercegecske, hercegkisasszonyka vagy egyéb alacsonyabb rangú nemesi csemete, aki betette a lábát a kastélyba, hogy játsszon velem, ki lett okosítva az orsótilalomról, nehogy eszébe jusson egyet is behozni a kastélyba, és hogy nehogy azt hihesse bárki is, hogy normális vagyok. Minden egyes szolgát ellenőriztek a bejáratnál, és még a cérnát is a királyság határain túlról

vásároltuk. A parasztoknak is tilos volt orsót tartaniuk a háznál. Meglehetősen kellemetlen helyzet volt mindenkinek. Meg kell mondjam, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy felismernék egy orsót, ha elém kerülne. Persze elég valószínűtlennek tűnt, hogy ez valaha is megtörténik. – Miért kell óvakodnom az orsóktól? – emlékszem, már kiskoromban erről faggattam anyámat. – Csak. Így kell tenned, és kész! – felelte, talán mert nem akart megijeszteni a válasszal. – De miért? – makacskodtam. Anyám felsóhajtott. – A gyereknek hallgass a neve. Még jó néhányszor megismételtem a kérdést, míg végül anyám fejfájásra hivatkozva kimentette magát. Amint távozott, a nevelőnőmet, Lady Brooke-ot kezdtem faggatni. – Miért nem nyúlhatok soha orsóhoz? Lady Brooke bosszúsnak tűnt. Tudta, hogy felségsértés lenne alaposan leszidni egy királyi gyermeket, de mivel atyám jóságos uralkodó volt, aki sosem fejeztette le a felségsértő alattvalókat, mindössze az állásával játszott, nem a fejével. – Mert tilos. Dühösen toporzékoltam, nyafogtam és sírtam, s amikor ezzel sem értem el a kívánt eredményt, így szóltam: – Hát jó. Ha nem válaszol a kérdésemre, azt mondom majd atyámnak, hogy megütött. – Te komisz, komisz leány! Isten majd megbüntet a hazugságodért! – Senki sem büntethet meg királykisasszonyokat – a hangom nyugodtan csengett. Addigra már felhagytam a sikoltozással, mert felfedeztem egy sokkal eredményesebb módszert. – Még az Isten sem. – Isten nem nézi a rangot és a kiváltságot. Ha valóban képes vagy ilyen alávaló hazugságra, minden bizonnyal elkárhozol majd. – Akkor viszont önnek az a dolga, hogy megóvjon engem egy ilyen bűntől, méghozzá azzal, hogy elmeséli, amit tudni szeretnék. – Már négy-öt évesen is koraérett és határozott voltam.

Erre ő egy nagyot sóhajtott, és belefogott a történetbe. A szüleim nagyon-nagyon régóta vágytak már gyermekre, (ezt én is tudtam, hiszen majdnem annyiszor esett szó erről, mint az orsóról) és amikor megszülettem, rengeteg vendéget hívtak meg a keresztelőmre, köztük néhány olyan asszonyt is, akikről úgy hírlett, varázshatalommal bírnak. – Vagyis tündéreket? – vágtam közbe, tudva, hogy nevelőnőm úgysem mondja ki ezt a szót. Lady Brooke nagyon vallásos asszony volt, ami azt jelentette, hogy hitt a boszorkányokban, akik a hatalmukat rosszra használják, ugyanakkor nem hitt a tündérekben, akik pedig jóra. Én persze már négyesztendősen tudtam a tündérek létezéséről. Ahogyan mindenki más is. – Tündérek nem léteznek – mondta Lady Brooke. – De valóban, az emberek azt beszélték, hogy ezek az asszonyok tündérek. Édesapád üdvözölte őket, remélve, hogy mindenféle varázslatos ajándékot hoztak neked. Ám volt egy asszony, akit atyád nem hívott meg: Malvolia, a boszorkány. Ezek után Lady Brooke kimerítő részletességgel kezdte ecsetelni annak a hajdani napnak a szépségeit. Hosszas elbeszélésbe kezdett arról, hogy milyen magasan járt a nap az égen, meg hogy milyen fontos a keresztelés szertartása. Lehunytam a szemem. Amikor azonban megkísérelt a hálószobámba cipelni, felébredtem, és követelőzni kezdtem: – Még nem mesélt az orsóról! – Ó, azt hittem, már elaludtál, gyermekem. Tovább faggattam az orsóról, aminek az lett a vége, hogy hosszas elbeszélésbe kezdett arról, miféle ajándékokat kaptam a különböző vendégektől. Nehezen figyeltem oda már, de amikor részletezni kezdte a tündérek ajándékait, hirtelen magamhoz tértem. – Violet a szépséget hozta neked, Xanthe pedig a bájjal ajándékozott meg, bár ilyesféle dolgokat értelemszerűen senki sem adhat ajándékba másoknak. Nem értettem, miért ne adhatna. Az emberek sokszor mondogatták, hogy milyen szép és milyen bájos gyermek vagyok. – Leila zenei tehetséget adományozott neked...

Magamban meg is jegyeztem, hogy igencsak járatos vagyok a csembalón való játékban. – ...Celia pedig remek értelmi képességeidet. Szó se róla... Lady Brooke folytatta. – Ekkor Flavia következett volna, hogy átnyújtsa neked az engedelmességet. .. Ha megjegyezhetem, a magam részéről ezt tartottam volna a legkívánatosabbnak. Miközben ezt mondta, kacsintott, de ebben a kacsintásban volt némi bosszúság is, amit, be kell valljam, nem igazán tudtam mire vélni. – És az orsó? – emlékeztettem nevelőnőmet ásítozva. – Épp amint Flavia odalépett volna hozzád ezzel a bizonyos nagyon is kívánatos ajándékkal, amit úgy hívnak, engedelmesség, a bálterem ajtaja hirtelen kivágódott. Megérkezett Malvolia, a boszorkány! Az őrök próbálták megállítani, ő azonban pimaszul ellépdelt mellettük. „Látni akarom a gyermeket!” – mondta. A dajkád megpróbálta útját állni. Azonban egy szempillantás múlva a földön hevert, Malvolia pedig ott állt a bölcsőd fölött. „Ó” – mondta, s azzal felkapott téged, és a magasba emelt, hogy mindenki lásson. „Az átkozott gyermek!” A szüleid próbálták megnyugtatni Malvoliát azzal a mesével, hogy a meghívója elveszett, ő azonban továbbra is csak azt hajtogatta, hogy „átkozott”, aztán kimondta az átkot is: „A királykisasszony ujját még a tizenhatodik születésnapja előtt megszúrja egy orsó, és ő belehal!” – üvöltözte. Majd épp olyan gyorsan távozott, ahogyan jött. A gyönyörű napnak azonban már befellegzett, az ég beborult, és szakadni kezdett az eső. – És azután mi történt? – kérdeztem, mit sem törődve az időjárás ecsetelésével most, hogy megtudtam, meghalhatok attól, ha megérintek egy orsót. Miért nem mon d/a ezt el nekem soha senki? – Flavia próbálta menteni a menthetőt. Azt mondta, Malvolia ereje hatalmas, így nem tudja visszafordítani az átkot, de megkísérli enyhíteni.

„A királykisasszonynak nem kell meghalnia” – jelentette ki. Mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel, de Flavia hozzátette: „Csak elalszik majd. Ahogy Eufrázia minden polgára is elalszik vele együtt, s ez mindenkit megóv az átoktól. A királyságot egy hatalmas erdő takarja a kíváncsi tekintetek elől, és eltűnik a térképekről és az emberek emlékezetéből is mindaddig...” – a jelenlévők egyre nyugtalanabbá váltak minden egyes kimondott szó után – „…míg egy napon a királyság újra fel nem fedeztetik. A királykisasszony felébred majd az igaz szerelme első csókjától, s vele együtt az egész királyság is, és újra láthatóvá válik a világ számára, úgy, ahogyan annak előtte volt.” – De ez szamárság! – fakadtam ki. – Ha az egész királyság alszik és a feledés homályába vész, akkor mégis ki fog engem megcsókolni? Lady Brooke abbahagyta a beszédet, és megvakarta a feje búbját, úgy ahogy azok az emberek szokták, akik valami nagy-nagy rejtvény darabkáit próbálják összerakni. Végül így szólt: – Fogalmam sincs. Valaki meg fogja tenni. Flavia azt mondta. Akármilyen zsenge korú voltam is, azt azért tisztán láttam, hogy ez igen valószínűtlen. Eufrázia picinyke ország, amit három oldalról óceán határol, a negyediken pedig sűrű vadon. A belgák, a mi közvetlen szomszédaink, alig tudnak a létezésünkről, és ha Eufrázia eltűnik a szemük elől és a térképekről is, akkor még ők is el fognak felejteni minket. Még egy kérdés motoszkált a fejemben: hogyan fogunk vajon enni, amikor alszunk? És vajon nem halunk-e meg mégis végül, ahogyan az öregek? Valójában úgy éreztem, hogy ez még rosszabb, mint az eredeti átok. Azonban akárhány kérdéssel is próbálkoztam, Lady Brooke egyre csak ezt hajtogatta: – Hát ezért nem érinthetsz soha orsót! És most mindjárt itt a tizenhatodik születésnapom, és soha nem nyúltam egyetlen orsóhoz sem.

2. fejezet

H

OLNAP LESZ A TIZENHATODIK SZÜLETÉSNAPOM.

Gondolom, felesleges magyaráznom, micsoda izgalmakat okoz ez szerte a királyságban. Nagyon fontos esemény. Ezen a napon minden évben számtalan vendég érkezik a világ összes égtájáról, hogy felköszöntsön – és ajándékokat is hoznak! Gyémántot Afrikából, kristályt Írországból, sajtot Svájcból. A tizenhatodik születésnapom természetesen különös fontosságú esemény. Az a hír járja, hogy egy hajó kelt útra és járta be a világot, hogy összegyűjtse az ajándékokat és a vendégeket, akik engem akarnak felköszönteni. Azt mondják, még egy angol gyarmatot is meglátogattak valahol a világ másik végén. Azt hiszem, Virginia a neve. De a vendégeknél és az ajándékoknál is sokkal fontosabb, hogy ez az egész orsóügy végleg lezárul a mai napon. „Még a tizenhatodik születésnapja előtt.” Így mondta Malvolia, a boszorkány Úgyhogy holnap atyám és anyám örvendezhetnek, hogy elvégezték a herkulesi feladatot, tizenhat éven át sikerült távol tartaniuk szeleburdi lánykájukat egy közönséges háztartási eszköztől, és végre én is élhetem a hétköznapi királykisasszonyok hétköznapi életét. Készen állok rá! De nem csupán az orsómizéria nyomasztott. Egészen idáig teljesen ki voltam zárva a világból. Más rangombéli lányok rég bejárták Franciaországot, Indiát, akár még Virginia rengetegeit is.

Nekem viszont tilos volt a legrövidebb utazás is, még a legközelebbi királyságba is, nehogy bárkinek is eszébe jusson megtámadni engem egy orsóval. A kastélyban még a faliszőnyegek is engem gúnyolnak: legtöbbjük csupa olyan tájat ábrázol, amiket én sohasem láttam. A kastély falai közül is alig léphettem ki, ha mégis, akkor csak rém unalmas nevelőnőm, Lady Brooke, vagy valaki hozzá hasonló udvarhölgy kíséretében. Már elmúltam tizenöt éves, de még egyetlen barátom sem volt soha. Persze ki akarna barátkozni egy olyan szerencsétlennel, aki még soha nem látott semmit, soha nem csinált semmit, és éjjel-nappal őrizet alatt van? Egy korombéli ifjú királykisasszonyt normális esetben tucatnyi udvarló dong körül, akik mind a kezéért epedeznek. Dalok és történetek dicsérik varázslatos szépségét. A férfiak párbajoznak érte. Akár még háborúk okozója is lehet, ha kellően szépséges az illető. Márpedig én az vagyok. Csakhogy hiába áradoznak és álmodoznak az emberek a szépségemről, egyetlen árva kérőm sem akad. Apám azt mondja, azért, mert még túl fiatal vagyok, de én tudom, hogy ez hazugság. Valójában az átok az oka. Bármelyik épeszű herceg inkább választana olyan menyasszonyt, aki szeplős vagy nagy horgas orra van, mint egy olyat, aki bármelyik pillanatban kómába eshet. Kopogás hallik az ajtón. Lady Brooke! – Felséges kisasszony, a ruhák készen állnak a megtekintésre – hívogat odakintről. A ruhák! Amik kimondottan a holnapi alkalomra készültek. Ez lesz a legeslegnagyobb bál, amit valaha is rendeztek. A vendégek egy része majd lovas hintón jön a kastélyba, mások hajóval érkeznek a kikötőbe. Aztán egy hatalmas vacsora következik, holnap pedig egy estély, amelyen egy tánczenekar muzsikál, és lesz egy tartalék együttes is, arra az esetre, amikor az első elfárad. Lesz tűzijáték meg éjféli vacsora, hatalmas üvegekben a francia bencés szerzetesek különleges habzóbora, aztán a következő héten további kisebb fogadások, estélyek is zajlanak még. Az egész tulajdonképpen egy fesztivál, Talia fesztiválja. Természetesen én leszek majd mindennek a középpontjában, minden rólam szól majd, minden herceg és

fejedelem nekem udvarol, és még mielőtt a bál véget érne, én szerelmes leszek, betöltöm a tizenhatot, és megtörik az átok. – Felséges kisasszony... ? – Lady Brooke folytatja a kopogást. A ruhák. Szükségem van egyre ma estére, néhány továbbira a holnapi bálra, és vagy egy tucatra a következő hétre. Tökéletesnek kell lenniük. Atyám talán beszél a szabóval, azzal, amelyik a leggyönyörűbb ruhát tervezte, hogy csináljon belőle vagy ötvenet, hogy magammal vihessem majd a világkörüli nászutamra. Az igazat megvallva, inkább a nászút csigáz fel, mint az esküvő. Nem különösebben érdekel, hogy valaki kedvéért megházasodjak. De ez a sorsom, és a keresztem, amit a vállamra kell vennem, hogy cserébe elnyerjem a nászutat. Készen állok – mit készen állók? alig várom, hogy elhagyhassam végre Eufráziát, ahol tizenhat éven át raboskodtam. És a férjem természetesen jóképű lesz, és persze királyfi. Kitárom az ajtót. – Nos? Merre vannak azok a ruhák? Lady Brooke elővesz egy alaprajzot a kastélyról. Csodálom Lady Brooke szervezőkészségét. Gondosan kijelölte a rajzon azokat a szobákat, amelyekben királyi vendégeinket fogjuk elszállásolni, néhány szobát pedig csillaggal jelzett. – Ez mi a csoda? – Az előző születésnapodon azt mondottad királyi atyádnak, hogy majdan ezen a születésnapodon a világ legeslegtökéletesebb ruháját szeretnéd viselni. Atyád szó szerint vette a kérésedet, úgyhogy a világ minden tájára küldött üzenetet szabóknak és varrónőknek. Kínában például az összes selyemhernyó ezért dolgozott. Gyermekeket rángattak ki otthonaikból, hogy fonjanak, varrjanak és szolgáljanak, és mindezt csakis Talia, Eufrázia hercegnőjének kedvéért. – Nagyszerű, Lady Brooke! Tisztában voltam vele, hogy nevelőnőm ostobának és elkényeztetettnek tart. De vajon nem kaptam-e ajándékba remek értelmi képességeket is? Tudom, hogy mindez nem így van. Mert hogyan lehetnék én elkényeztetve, ha soha életemben nem kaphattam meg, amire vágytam? Nem kértem, hogy azokat a gyerekeket

kiszakítsák otthonaikból azért, hogy engem szolgáljanak, de ha már így jártak, akkor nem az a legudvariasabb megoldás, ha méltányolom az erőfeszítéseiket, és igyekszem egy-két elfogadható darabot találni a munkáik között? Szinte már láttam magam előtt a ruhát, amelyben belépek majd a bálterembe. Zöld lesz. – Az alaprajz? – Igen, az alaprajz. Az összes szabót arra kértük, hogy hozza el a húsz legjobb modelljét, mindegyiket a pontos méretedben. Atyád úgy gondolja, túlzás lenne, hogy ezt a rengeteg ruhát mind egyszerre tekintsd meg. Éppen ezért úgy rendelkezett, hogy a ruhákat a kastély huszonöt különböző szobájában helyezzék el. így tehát oda mész, és azt nézed meg, és azt választod, amelyiket csak akarod. Huszonöt szabó húsz-húsz ruhája! Az ötszáz ruha! Még belegondolni is szédítő! – Legjobb lesz, ha máris nekilátunk! – mondom Lady Brookenak. Elindulunk a kikövezett folyosón. Az első szobák éppen fölöttünk vannak, és amint felfelé kaptatunk a kastély lépcsőin, Lady Brooke így szól: – Megkérdezhetem, mit szándékozol tenni azokkal a ruhákkal, amelyek nem nyerik el a tetszésedet? Ravasz kérdés, gondolom, ahogyan nevelőnőm valamennyi kérdése az, bizonyítandó, hogy én egy megátalkodott kölyök vagyok. De mit bánom én, hogy mit gondol Lady Brooke? Illetve azért bánom, hiszen bár ki nem állhatom, mégis csak ő az egyedüli társaságom, ő az, aki leginkább emlékeztet egy barátra. Igyekszem tehát valami elfogadható választ kiötölni. Adjam neki a ruhákat? A, azt biztosan nem. Ezek a ruhák mind az én méretemre készültek, Lady Brooke-ot pedig a természet nem ajándékozta meg túl bőkezűen a szépséggel, egy jó fél fejjel magasabb nálam, és igen vaskos. – Adjam őket a szegényeknek? – kérdem. Ő erre összevonja a szemöldökét, én tovább töröm a fejem. – Talán még jobb lenne, ha árverést tartanék, és a befolyt összeget osztanám szét a szegények között. Hogy ételt vehessenek belőle. Ez az! Ez már csak jó lesz az öreglánynak!

És talán valóban tetszik neki. Mire belépünk a legelső szobába, már hallgat. A néma rosszallás a legtöbb, amire Lady Brooke-tól számíthatok. Mindenhol ruhák sorakoznak a szobában, mindent elborítva, még az ablakokat is. Húsz különböző ruha, más-más kelméből, más-más fazonban, de egytől egyig kék színűek! – Nem említették a szabóknak, hogy az én szemem zöld? – suttogom Lady Brooke-nak, de ahhoz azért elég hangosan, hogy a szabó is hallja. Azt akarom, hogy hallja! Micsoda hülyeség! Hallja is. – Tehát zöld ruhát pahancsolna a kisasszony? – kissé fura a kiejtése, és amint közelebb lép, látom, hogy izzadságcseppek gyöngyöznek a homlokán. Au! Remélem, hogy amikor a ruhákat varrta, nem izzadt így, különben az anyagok biztosan átvették az izzadságszagot. – Nem kizárólag zöldet – felelem. – De nem csupa kék ruhára számítottam. – A kék az idei év divatszíne – mondja a verejtékező szabó. – Én királykisasszony vagyok. Nem követem a divatot. Én teremtem a divatot. – Biztos vagyok benne, hogy egy kék ruha azért megfelelő lesz. – Lady Brooke próbálja elsimítani a dolgokat ezzel a bárdolatlan fickóval, s közben szúrós tekintettel bámul rám. – Talia, ez az úr egészen Olaszországból utazott idáig, és a világ legjobb modelljeivel büszkélkedhet. – Hogyan? – kérdem úgy, hogy értsék: ehhez nem sok közöm van. – Azt mondom... Mindegy, nem érdekes. Nem vetnél azért egy pillantást ezekre a ruhákra? Körbenézek. Rondák. Vagy talán nem is rondák, de unalmasak, unalmas fodrokkal. Unalmasak, mint minden más az életemben. Azért próbálok mosolyt erőltetni az arcomra, nehogy még egyszer kihívjam magam ellen Lady Brooke haragját. – Pompás, nagyon köszönöm! – Tetszenek? – kérdi a szabó, és utamat állja. Ha tetszenének, nem azt mondtam volna? Hangosan csak annyit mondok:

– Még gondolkodom. Ez az első szoba, amit felkerestem. Úgy tűnik, ez a válasz kielégíti. Végül őverejtékessége félreáll az útból, és így mehetek tovább a következő szobába. Nos, ez és az utána következő kettő már valamivel jobb. Itt ráakadok egy rózsaszínű ruhára, ami megfelelőnek tűnik az olyan kisebb horderejű eseményekre, mint amilyen a pénteki piknik, ahol nem zavar, ha úgy nézek ki, mint egy habos sütemény, de itt sincs semmi olyan, amit Életem Legfontosabb Éjszakáján felvennék. – Talia? – szólít meg a harmadik szoba után Lady Brooke. – Talán ha egy felületes pillantásnál többre méltatnád... – Talán ha nem lennének ennyire rondák egytől egyig! – porig vagyok sújtva, de ezt persze nevelőnőm úgysem értheti. Hogyan is érthetné? Amikor ő fiatal volt, biztosan elmehetett az üzletekbe, és ott kiválaszthatta a neki tetsző ruhákat, vagy akár maga is megvarrhatta, ha úgy hozta a kedve. Én sohasem lehetek olyan, mint mások, de most kimondottan szeretnék is más lenni, egy gyönyörűséges zöld ruhában, amin nincs túl sok fodor, és nem túl flancos. – Íme, egy zöld ruha – mutatja Lady Brooke a következő szobában. Szörnyülködve nézem. A fodrai szinte az orromig érnek. – Ez egy remek ruha lehetett volna... mondjuk a nagyanyámnak. – Esetleg le tudná szedni róla a fodrokat? – kérdezi Lady Brooke a szabótól. – Esetleg tudna készíteni egy olyan ruhát, ami nem ennyire förtelmes? – teszem hozzá. – Talia... – Sajnálom, de ez az igazság. – Pardonez moi – mondja a szabó. – Meg tudom csinálni. – Non, merci – válaszolom, és kiviharzok a szobából. A következő helyiségben megpillantok egy levendulaszín bársonyruhát, szív alakú dekoltázzsal. Odanyúlok, hogy megtapinthassam a finom kelmét. – Gyönyörű darab, ugye? – kérdezi Lady Brooke. Rögvest visszahúzom a kezem. Teljesen kikészülök Lady Brooketól, meg a ruháktól, meg az egész életemtől. Biztosan tudom, hogy

lenéz engem, és egyszerre még maga Malvolia is elviselhetőbb társaságnak tűnik, mint az utálatos Lady Brooke. – Van valami jobb holmija? – Borzalmas vagy, Talia. – Csak őszinte vagyok. És megköszönném, ha észben tartaná, hogy ön atyám szolgálatában áll. – Tisztában vagyok vele. De bár ne így lenne, mert szégyellem magam, amikor ilyen megátalkodott kölyök módjára viselkedsz. És mindezt mosolyogva mondja. A szabó szintén bárgyún mosolyog. A férfira bámulok. – Akad valami olyan ruha, ami kevésbé hányingert keltő, mint ezek itt? Tovább mosolyog, és bólint. – Nem is beszéli a nyelvünket – fordulok Lady Brooke-hoz. – Akkor miért érdekli önt, hogy mit mondok neki? – Azért, mert én kénytelen vagyok hallgatni téged. És az utóbbi hetekben egyre arcátlanabb vagy. Szégyellem magam miattad. Közben bólogat és mosolyog. Úgy érzem, mintha könnyek szöknének a szemembe. Lady Brooke utál engem, annak ellenére, hogy kutya kötelessége lenne, hogy kedveljen. Valószínűleg mindenki utál engem, csak apám miatt úgy tesz, mintha nem így lenne. Visszatartom a könnyeimet. A királykisasszonyok nem sírnak. – Akkor meg miért nem hagy itt? – kérdezem, annyira mosolyogva, amennyire csak képes vagyok rá. – Miért nem hagy engem senki magamra, egyetlen nyamvadt percre sem? – Kötelességem... – Micsoda a maga kötelessége? Hogy kiabáljon velem, meg hogy megátalkodott kölyöknek nevezzen? – Fel és alá járkálok, mint egy ketrecbe zárt állat. Hiszen valóban egy ketrecbe zárt állat vagyok. – Holnap tizenhat éves leszek. A parasztlányok az én koromban már rég férjhez mentek, és szültek két vagy három gyereket, én meg még a saját kastélyomban sem mehetek végig egy folyosón úgy, hogy ne legyek felügyelet alatt. – Az átok...

– Maga nem is hisz az átkokban! Ami egyébként lassacskán beteljesedik, nem az orsó, hanem a halál... Én belepusztulok ebbe az életbe, igaz, apránként, de minden napba belehalok egy kicsit. És amikor betöltöm a tizenhatot, és az átok megtörik, szépen átadnak majd egy férjnek, akit nem is én választottam, és onnantól ő fogja majd megmondani, hogy mit csináljak, mit mondjak, mit egyek, mit vegyek fel, az egész hátralévő életemben. És csak azon imádkozhatok, hogy ez a hátralévő élet minél rövidebb ideig tartson, hogy mielőbb élvezhessem a boldog függetlenséget a síromban. Örökké valakinek a felügyelete alatt leszek. Elered a könnyem, azután feltör belőlem a zokogás is. De mit számít ez? – Nem mehetnék legalább egy folyosón végig egyedül? A szabó ezalatt végig mosolyog és bólogat. Lady Brooke arckifejezése ellágyul. – Azt hiszem, ez megoldható. Végül is, a szabók mind alapos ellenőrzésen estek át, és kioktatták őket az orsót illetően is. – Hát persze – sóhajtom. Lady Brooke a szabóhoz fordul, és franciául szól hozzá. – Köszönöm! – zokogom. Rámutatok a levendulaszín ruhára, és már franciául mondom, hogy ez gyönyörű, és hogy igen, ezt szeretném, meg még egyet. Egy elbűvölő, vörös, ejtett vállú szaténruhát, ami az angol királynő stílusában készült, csak eddig szándékosan nem akartam észrevenni, de most már igazán vonzó darabnak tűnik. – Nagyszerű! – feleli Lady Brooke, és kezembe nyomja a kastély alaprajzát. – Csak mutass rá arra a ruhára, amelyik tetszik, és félreteszik neked! Bólintok, és elveszem a rajzot. Szabad vagyok! Legalább egy órán át szabad!

3.fejezet

M

azaz Lady Brooke-tól, vidáman szökdécselek le az előcsarnokba. Annyira, hogy ha elérném a csillárokat a magasban, akár hintáznék rajtuk, de inkább visszafogom magam, és csak fel-felszökkenek. Az életem nem kevésbé borzasztó, mint idáig volt, de legalább nincs itt a morcos Lady Brooke, hogy emlékeztessen rá, milyen rémes életet élek. Gyorsan választok öt ruhát, persze kéket nem, és egyik sem elég különleges a nagy belépőmhöz a születésnapi bálomon. Habár az egyik ruha közülük zöld, de árnyalatában mégsem passzol tökéletesen a szemem színéhez. – Nagyszerűen áll Önnek – mondja a szabó, aki egyenesen Angliából érkezett. Hát persze, szerinte igen. Sejtem én, mit akar. Ha egy királykisasszony egy ilyen jeles alkalommal az ő ruháját viselné, az igazán jót tenne a hírnevének. Egész hátralévő életében így nevezné magát: „Talia kisasszony, Eufrázia hercegnőjének udvari szabója”. Ám a segédje így szól: – Valóban. Igaz, nem lehet ugyanaz az árnyalata, mint az Ön híres-nevezetes szemének színe, de még jobban kiemeli azt. A szabó gyorsan elhallgattatja a fiút, nehogy mindketten kegyvesztetté váljanak, amiért az így beszél egy királykisasszonyhoz. De én a segéd felé fordulok, és rámosolygok. Nagyjából annyi idős EGSZABADULVA TERHEMTŐL,

lehet, mint én, nem több, talán a szabó fia. És – ezt nehéz lenne nem észrevennem – jóképű. Legalábbis közember létére. A szeme olyan színű, mint a búzavirág. – Úgy gondolod? Ő pironkodva lesüti a szemét. – Nem tiszteletlenségből mondtam, Felséges Kisasszony. De valóban, ez a ruha remekül állna önnek, ahogyan bármelyik másik is. Elgondolkozom, vajon milyen lehetne közönséges lánynak lenni, aki büntetlenül flörtölhet egy ilyen csinos szabólegénnyel. Vagy még inkább, milyen lenne szabólegénynek lenni, ilyen fiúnak, aki ennyire fiatal, és már ilyen messzire utazhatott az otthonától. És egy olyan szakmát kitanulni, mint a szabómesterség. Egész életemben soha nem alkottam semmit, sosem készítettem mást, mint ostoba virágcsendéleteket a rajztanárom, signore Maratti irányításával. Apám kiakasztgatta őket a hálószobája falára, ahol soha senki nem láthatja őket. Ennyi elég ahhoz, hogy valaki hercegnő legyen? Akkor hercegnőnek lenni nem jelent semmit!? Bólintok, és kelletlenül az idős szabóhoz fordulok. – Ma este ezt fogom viselni a vacsorához. Számos nemes hölgy lesz jelen, és amennyiben megdicsérik a ruhámat, majd megmondom nekik az ön nevét. Az ajtó felé indulok. A szabómester meghajol, a fiú azonban nem mozdul. Csak bámul rám, megbabonázta a szépségem. A legborzongatóbb érzés fut végig a karomon. Az természetes, hogy szépnek talál, de kifejezetten tetszik, ahogy bámul engem. Vajon ugyanilyen érzés lesz az is, amikor először megpillantom majd a hercegemet? Talán nem is lesz annyira rossz. Öt újabb szoba, aztán tíz, és még mindig nem találtam meg azt a ruhát, amire vágyok. Igazán nem akkora feladat ez, biztosan akad egy a világ legjobb szabói között, aki képes ezt a feladatot elvégezni. De mégsem. Felsóhajtok. Legfeljebb majd az angol szabó ruháját viselem a bálon. A lépcsőház végéhez érek. Még sosem jártam a kastélynak ebben a részében. Elképesztő. Egy gyerek – egy normális gyerek – egész biztosan már rég felderítette volna ezeket a szobákat. Csakhogy én nem voltam normális gyerek.

Megpillantok egy lépcsősort a félhomályban. De ez nem azoknak a lépcsőknek az egyike, amiken fel szoktam jutni a negyedik emeletre, és amikor rápillantok Lady Brooke térképére, azt látom, hogy ez a lépcső azon sem szerepel. Milyen különös. Hirtelen késztetést érzek, hogy felszaladjak rajta, vagy éppen lecsússzak a korláton. De ez csacsiság, és ha megtenném, azzal csak időt veszítenék. Akkor pedig Lady Brooke keresni fog engem. Inkább visszafordulok, hogy elinduljak az előcsarnok irányába. Hirtelen egy hangot hallok. Egy szép legény s egy szép leány – ez a haj-hó, ez a haj-halihó!– Egy szép legény. A nyárban szép az élet párban, Egy női hang, énekel. Szinte elragad. Elindulok felfelé a lépcsőn. mert tillallár, így szól a kismadár, hű szívnek szép a nyár. Egy nyitott ajtó vár a lépcső tetején. Megállok. Itt nincs szabó. Tudom, hogy itt nem lehet. Ehelyett egy idős asszony ül ott egy lócán. Azt nem látom, hogy mit csinál, mert ruhák veszik körül, rengeteg ruha, legalább húsz. De nem ez a lényeg. Az összes ruha, egytől egyig, hajszálpontosan olyan árnyalatú zöld, mint az én szemem. – Csodálatos! – kiáltom akaratlan. Beszaladok a szobába. – Jó estét, Felséges Kisasszony! – az öregasszony próbál felkászálódni ültéből. Igyekszik meghajolni. – Jaj, kérem, ne! – mondom. Végtére is nagyon öreg. – De, de, muszáj. Te királykisasszony vagy, a tiszteletet pedig meg kell adni bizonyos helyzetekben. Azok, akik nem így cselekszenek, egyszer megfizetik az árát.

Majdnem földig hajol, én meg azon morfondírozok, vajon menynyi ideig fog tartani neki, míg kiegyenesedik. Halkan azt mondom neki: – Rendben, rendben van. Egy pillanatra – de csakis egy pillanatra – azt gondolom, bárcsak itt lenne Lady Brooke, hogy lássa, mennyire betartom az utasításait, hogy ne szálljak vitába az idősekkel. Hátrálok egy lépést, és a ruhákat kezdem tanulmányozni. Ügy tűnik, minden elképzelhető stílus és anyag megtalálható itt: van szatén, bársony, brokát mindenféle fazonban, és egy könnyebb anyag, amilyet még sohasem láttam, és ami úgy fog úszni mögöttem, mint egy nagy csapat pillangó. Az asszony végül közelebb lép. – Tetszik valamelyik? Már teljesen megfeledkeztem róla, hogy ő is a szobában van, annyira megigéztek ezek a ruhák. Felsóhajtok. – Igen, mindegyik tetszik! Mind olyan tökéletes! Nevet. – Igazán megtisztelő, hogy így gondolod. Amint látod, magam is eufráziai vagyok. Az egész életedet láttam, Felséges Kisasszony, és hízelgő számomra, hogy jobban tudom, mint bármelyik külföldi, hogy mi áll jól az én királykisasszonyomnak. – Csakugyan. Próbálom felidézni, hogy láthattam-e valahol korábban ezt az asszonyt, mondjuk a tömegben egy parádén. De miért is vettem volna észre egy idős asszonyt, aki pont ugyanúgy néz ki, mint az összes többi? Csak a szeme különös. Nem borítja az a szokásos fátyolos bevonat, ami oly sok öregemberre jellemző. Sőt, olyan élettel teli, fekete és csillogó, akár egy varjúé. – Melyik tetszik a legjobban? – Ez itt – mutatok a pillekönnyű ruhára. – Ebben akár a tündérekkel is versenyre kelhetek! – Nekem is ez a kedvencem. Mit gondolsz, Felséges Kisasszony, visszaülhetnék? Tudom, hogy ez nem éppen illő viselkedés, de elég öreg vagyok már, a térdeim nem bírják úgy, mint hajdanán,

fiatalkoromban, amikor annyi idős voltam, mint te, és végigtáncoltam a mulatságokat. – Természetesen. – Hálatelt szívvel nézek rá, egy idegenre, aki tudja, hogy mire vágyom, aki megért engem, ahogyan atyám és anyám, vagy az a szerencsétlen Lady Brooke nem képes megérteni. Visszaül a lócára, és valami kézimunkafélébe kezd. Egy fura szerkezetet tart a kezében, olyasmit, mint azok a pörgettyűk, amikkel a gyerekek szoktak játszani. Szinte az egészet sötétrózsaszín fonal borítja. – Ez micsoda? – kérdem tőle. – Ó, ez az én varrásom. Magam készítem hozzá a fonalat. Szeretnéd kipróbálni? Varrás? Közelebb lépek. A szerkentyű egy fa tüske az egyik végén egy sötétebb fa peremmel. A fonalat egy kampó tartja a helyén, és amikor a fonál elkészül, a tüske köré tekeredik a perem alatt, és immár varrásra lehet használni. Nagy adag gyapjú várt még megmunkálásra. – Nem, azt hiszem, nem. – Hát persze. Butaságokat beszélek. Egy magadfajta ifjú hölgy nem áll neki ruhákat készíteni. Te arra születtél, hogy hordd őket. Az olyan alázatos lelkeket, mint én, szánták arra, hogy ruhákat készítsenek. Bólintok, és ismét a ruhák felé indulok. – Csak... – Mi az? – Már majdnem megérintem az anyagot, de visszafordulok, és az asszonyra pillantok. – Azt mondják, ez szerencsét hoz. Én hajdan az édesanyámtól kaptam, ő pedig az ő anyjától, és mindenki, aki ezzel készít fonalat, kívánhat egyet. Kívánhat? Tudom, hogy Lady Brooke mit mondana erre. A kívánságok az ő szemében egyenlők a mágiával. A babona az Isten ellentéte. Ám mégis megkérdezem: – Te kívántál valaha valamit tőle? – Ó, igen – bólint. – Kívántam, még fiatal koromban. Azt kívántam, legyen hosszú életem.

Rábámulok. Az arca akár a gyűrött selyem, a haja papírfehér. – Hány éve volt ez? – kérdezem tőle. – Amikor annyi idős voltam, mint te. Tizenöt éves. Úgy kétszáz esztendővel ezelőtt. Elakad a lélegzetem, de az öregasszony fogva tartja a tekintetem. – Te mit kívánnál, Felséges Kisasszony? Biztos vagyok benne, hogy vannak vágyaid, hiszen csapdában vagy itt a kastélyban, szeretnél férjhez menni, mert ez az egyetlen kiút innen, mert másképp nem reménykedhetsz a szabadságban. – A hangja szinte hipnotizál. – Ne félj! Mit kívánsz? A szabadságomat. Vagy a szerelmet. Vagy... utazni. Annyira szeretném bejárni a világot, nem egy túlféltett királykisasszony szeretnék lenni, hanem egy hétköznapi lány. Ostobaság. Nem tehetem. – Azt hiszem... – felelem –, megpróbálom. Az öregasszony bólint, és arrébb húzódik a lócán, hogy helyet adjon nekem. A mozgása most valahogy kevésbé öreges. Megütögeti a helyet maga mellett. – Ülj le ide, hercegnő! Kezembe nyomja a szerkentyűt, elsőként a pálcát. – Ezt vedd a jobb kezedbe. Aztán fogd a fonalat a balba, és tekerd az óramutató járásának megfelelően. Amikor a fonál elkezd feltekeredni, kívánj valamit. Fogom a pálcát. A gondolataim a kívánságom, a szabadságom körül járnak, hogy világot láthatok. Ahogy a fonálért nyúlok, fájdalmas szúrást érzek az ujjamban. A pálca végén lévő kampó megszúrta a bal kezem gyűrűsujját. Amikor odapillantok, karmazsinvörös foltot látok a ruhámon. Vér. És csak ebben a pillanatban értem meg, miféle tárgyat tartok a kezemben. Egy orsó. A hercegnő meg foga szúrni az ujját egy orsóval. Hallom az öregasszony nevetését, ahogy összecsuklok. Malvolia! Az utolsó gondolatom, ahogy a földre roskadok, az, hogy hallgatnom kellett volna Lady Brooke-ra.

Második rész

Jack

1. fejezet

A

MIT NEM MONDANAK EL

EURÓPÁRÓL, az az, hogy micsoda béna

egy hely. Habár kitalálhattam volna. Ez a szüleim ötlete volt. Ok meg nem éppen a jófejségükről híresek. Elküldtek erre az európai útra, állítólag azért, hogy tanuljak, de valójában csak amiatt, hogy egy hónapra békén hagyjam őket. Közben meg henceghetnek a barátaiknak, hogy „Jack most épp európai körúton van, hogy legyen mi érdekeset írnia majd a főiskolai fogalmazásokban.” Egy fájó beismerés: azért nem igazán bánom, mert a csajom, Araber, kidobott engem, hogy a lábam sem érte a földet, amikor valami fősulis srác tűnt fel a színen. Végül is az, hogy most itt vagyok, legalább megóv attól, hogy végignézzem, amint az új pasijával flangál, és abban is segít, hogy olyannak tűnjek, mint aki annyira büszke, hogy fel sem hívja. És ki tudja? Az is előfordulhat, hogy összejövök itt valakivel. Klubokat képzeltem magam elé, ami tele van felfuvalkodott európaiakkal, meg száguldozást valami jó kis robogóval, meg francia kávézókat és görög tavernákat, és természetesen egy-egy jó strandot, ahol a cickójukat villogtatják a csajok (habár köztudomású, hogy az európai nők nem jeleskednek abban, hogy borotválnák a khm, hogy is mondjam, a hajlataikat, hát elterveztem, hogy majd legfeljebb másfelé nézek).

Gondoltam, végül is csak vannak itt is klassz parkok, valami szabadtéri dolog. De azt az életben nem gondoltam, hogy ekkora szívás lesz: egy bazi nagy buszút az egész, ahol bemegyünk az összes olyan múzeumba, ahol csoportos kedvezményt adnak. Nálunk, Miamiban, talán ha öt múzeum van összesen, ha az állatkertet is beleszámolom. Itt, Európában az összes isten háta mögötti városban van vagy tíz, vagy húsz. A busz odavisz minket egy múzeum elé, aztán kiszállás. Elöl megy az idegenvezetőnk, Mindy, azzal a kis kék-fehér zászlajával, rajta egy madárral, ami a mögötte gyaloglást durván megalázóvá teszi. Hátrafelé sétál valami ismert cucchoz, amiről híres ez a múzeum. Az egybeterelt bugrisok bután bámulnak kábé két percig. Aztán elrohannak az ajándékboltba, hogy elköltsék az euróikat olyan cuccokra, amikért két centet sem adnánk, ha odahaza árulnák azt a Walgreensben. Szóval ez nem éppen az az elfoglaltság, amivel Ambert ki tudom verni a fejemből. De legalább itt van a haverom, Travis. Gondolom, tőle is meg akartak szabadulni a szülei. Nem igazán tudom, hogy melyik országban járhatunk most. Tuti, hogy valamelyik béna ország az, amiről alig tanultunk a földrajzórákon. Mondjuk Belgium, vagy valamelyik L-betűs izé. Nem nagyon figyelek erre a Mindyre, de tegnap hallottam, amint azt a varázsszót mondta, hogy tengerpart. Akkor közel vagyunk a strandhoz is. Ekkor kezdett körvonalazódni a tervem. Felrázom Travist. – Mi a... Hány óra van? – Fél hat van, ember. – Reggel? – Frászt. Éjjel. Mindjárt vacsoraidő. Na, ez felébreszti. De amikor látja, milyen sötét van, visszahanyatlik az ágyába. – Sötét van. Képtelenség Travist megmozdítani, hacsak valami kaja vagy alvás nincs a láthatáron.

– Jól van na, hazudtam. De muszáj lekopni erről a Dögunalom Társasutazásról, és valami szórakozás után nézni. És ez sose történik meg addig, míg ki nem hagyjuk egyszer a hétórai találkozót. – Tudod, mi lenne tök buli? – Na mi, Trav? – Azóta reméltem, hogy lesz valami ötlete, mióta tudom, hogy őt is lepasszolták a szülei erre az útra, akárcsak engem. – Aludni. – Nemigen hiszem, hogy hagynának aludni. Előbb-utóbb itt dörömbölnének az ajtón, és csesztetnének, hogy készülődjünk. így viszont tudnál aludni, amikor kiérünk a strandra. – A strandra? Otthon Miamiban Travis egy igazi Napisten. Most meg olyan halvány színe van, mint a mályvacukornak. – Aha, a strandra. Gondolj bele, Travis! Melltartó nélküli francia csajszik! Na? – Nem is Franciaországban vagyunk. – Oké, akkor német csajszik. Nem tök mindegy? – Lesz ott kaja is? – Persze. Ott van egy kávézó szemben az utcában. Bekapunk valamit, meg veszünk pár szendvicset. De először is jussunk ki innen. Végül csak sikerül kiimádkoznom az ágyból. Tulajdonképpen szerettem volna megnézni ezt a Belga Nemzeti Botanikus Kert nevű helyet (Aha! Belgium! Szóval itt vagyunk!), ami mellett elmentünk tegnap a Hármas Számú Múzeumba menet. Láthattam azt az óriási mamutfenyőt az útról. Ezt persze nem volt időnk megnézni. De tudtam, hogy Travis sokkal inkább hajlandó velem tartani, ha strandról van szó. Végül is, ez legalább nem egy újabb vacak múzeum, és talán útba ejthetjük visszafelé jövet a botanikus kertet is. Odarángatom Travist a recepcióhoz, hogy kérdezze meg, merre kell mennünk. – Nem tudtad volna elintézni ezt, amíg én elkészültem? – kérdezi Travis. – Visszaaludtál volna. – Tudod, néha úgy tűnik, mintha direkt azért melóznál, hogy lazsálhass.

– Igyekszem úgy eltölteni a nyaramat, hogy nehogy bármit is dolgozzak. Egy darabig csak állunk ott, amíg a recepciós valamit megbeszél a portással. Ha nem jön ide hamarosan, Mindy elkap minket. – Hé! Egy kis segítség kéne... – A névtáblájára bámulok. – Jacks? Keresztülnéz rajtunk. – Hé! Igazán nem akarnám kizökkenteni a sűrű elfoglaltságaiból. Amikor végre felfogja, hogy nem tágítunk, odajön. – Merre kell menni a strandra, Jacks? – kérdezem. – Jacques vagyok – mondja, és a hotelszemélyzet szokásos átható pillantásával mér végig, amit mindig megkapsz, amikor rájönnek, hogy amerikai vagy, vagy hogy nem beszéled a nyelvüket: mint aki egy adag romlott tonhalas salátát evett. Mintha minden európai nyelvet beszélnem kéne. Tanultam spanyolt a suliban. Persze, Spanyolországban még nem voltunk. Legalábbis nem hiszem... – A strand – mondom újra. – Laplaya. – Leplage – próbálkozik Travis. – Ó, oui. La plage – mintha megnyomtunk volna egy varázsgombot, a recepciós hirtelen a barátunk lett, és máris tökéletesen beszél angolul. – Fél tízkor indul az autóbusz. – Nem tudunk fél tízig várni, Jacks. Jacques megrántja a vállát. – Pedig akkor megy. Ha itt várunk fél tízig, akkor elkapnak minket, és egy újabb múzeumban rohadhatunk. A barátnőm kidobott, a nyári vakációm romokban, és ez a fickó nem képes segíteni, hogy legyen egy normális napom? Hát nem az a munkája, hogy segítsen? – Akkor van másik busz esetleg? Vagy ez itt Európa legbénább országa? Travis oldalba bök. – Jack, fel fogod bosszantani. – Kit érdekel? Úgyse érti, amit mondok. Ebben az országban mindenki...

– Ah, helyesen beszél, monsieur – vág közbe Jacques. – Én tévedtem. Most jut eszembe, van itt még egy busz, egy másik járat. Egy másik strandra. Ránézek Travre egy olyan „na látod?” pillantással. – Leírná ezt nekünk? – kérdezi Travis. – Kérem? – Természetesen. A recepciós a kezünkbe nyom egy autóbusz-menetrendet, bekarikázva benne az utakat és az időket. – Itt kell leszállniuk, és aztán gyalog tovább kelet felé. Lefirkant nekünk egy térképet. Elég bonyolultnak tűnik, de végül is húsz perc van még a buszindulásig. – Köszönjük – mondja Travis. – És mondja csak, van itt valami hely, ahol vehetnénk pár szendvicset? Megcsörren a mobilom. Megnézem a hívót: Mindy az. Már keres minket. Karon ragadom Travist. – Mennünk kell! – De éhes vagyok! – Később... – elrángatom onnan. – Kösz! – kiált még oda Jacques-nak. – A viszontlátásra! Jacques mosolyogva integet, és közben mond valamit, ami úgy hangzik, mintha azt mondaná: „Azt kétlem”, de lehet, hogy csak valami francia kifejezés volt. A kijárat felé vonszolom Travist, épp abban a pillanatban, amikor Mindy kilép a liftből. Szerencsére máris hátrafelé sétál, úgyhogy nem vesz észre minket.

2. fejezet

– Jó,buszon.

HOGY ELŐSZÖR KAJÁT VETTÜNK

– mondja Travis a

– Aha, már említetted. Travis történetesen immár hetedszer említette, kábé minden tizedik percben, mióta a buszon ülünk. – De akkor is jó ötlet volt. Máskülönben most itt éheznénk. Azt hiszem, legjobb lesz, ha most kibontunk egy szendvicset. Travis annyi szendvicset meg sört (a szeszfogyasztás itt tizenhat éves kortól megengedett!) vett, ami egy négytagú családnak is elég lenne egy hétre. Ezen kívül bezabált egy négytojásos omlettet, egy rakás palacsintát és tíz csík bacont (a pincérnő úgy hívta ezt, hogy „amerikai reggeli”). Ráadásul úgy húsz perccel ezelőtt hagyta abba az evést. – Felejtsd már el egy percre a kaját! Nem gyanús neked, hogy kicsit sokáig megy ez a busz? Úgy emlékszem, ez egy kicsike ország. Nálam van az útlevelem, de nem úgy terveztem, hogy használom is. – Aha, hosszú – helyesel Travis, miközben a szendvicses szatyrot stíröli. Felemelem a szatyrot, és direkt csukva tartom, hogy figyeljen már rám. – Én nem tudom, de nem úgy tűnik neked, hogy az ellenkező irányba megyünk, mint amerre a tengerpartnak lennie kéne?

– A pasas megmondta, hogy ez egy másik tengerpart lesz. Persze az is lehet, hogy átvert minket. – Azt hiszem, ez a fickó direkt áthajított minket a palánkon. – Te mondtad, hogy béna az országa. – Béna is. Szóval szerinted is rossz irányba megyünk? – Elképzelhető. – Travis továbbra is a kajás zsákot nézi. – Baromi nehéz józanul gondolkodni, mikor éhes az ember. Már épp ott tartok, hogy adok neki egy szendvicset, csak hogy én gondolkodni tudjak, amikor a buszsofőr bemondja azt a megállót, ahol Jacques szerint le kéne szállnunk. – Majd. Most le kell szállnunk. – Szóval nem kaphatok egy szendvicset? – Gondolj arra, milyen király lesz odalenn a tengerparton üldögélve megenni! Húsz perccel később nemcsak hogy a tengerpartot nem találtuk sehol, de még az első utcát sem, amit Jacques rajzolt a térképre. – Azt mondja, hogy menjünk háromtömbnyit, aztán forduljunk a St. Germainre – mondja Travis. – De ez már több mint három háztömb. Van ez már vagy hat is. Talán jobban tennénk, ha visszafordulnánk. Már majdnem elfogadom a javaslatát, amikor meglátom a St. Germain nevű utcát. – Ez lesz az. Csakhogy a következő utca sem ott van, ahol lennie kéne, sőt még akkor sincs ott, amikor már háromszor annyit gyalogoltunk, mint amit a térkép jelez. – Lehet, hogy igazad van – mondom. Amikor visszafordulunk, semmi sem úgy néz ki, mint az előző alkalommal. Amikor idefelé jöttünk, házak, üzletek meg bringák voltak itt, most meg nincs itt más, csak fák, meg... a természet mindenütt, ahová csak nézek. – Mi a fene történt? – kérdezem. – Mármint mivel? – Travis épp egy szendvicset majszol. – Mindennel. A várossal, az emberekkel... Travis megtörli a száját az ingujjával.

– Nem is tűnt fel. Látok egy kis földutat, amit korábban nem láttam. Befordulok, és intek Travisnek, hogy kövessen. – Gyerünk! Csakhogy ez tuti nem ugyanaz a hely, ahol korábban jártunk. Olyan az egész, mintha minden ködbe veszett volna. Travis persze semmit sem érzékel az egészből, mióta a saját ködébe veszett, amit a szendvicse okozott. De aztán beleütközünk valamibe, amit már ő sem hagyhat figyelmen kívül. Szederbokrok áthatolhatatlan fala zárja el az utat. – Na és most? – kérdezem. – Forduljunk vissza! – Vissza hová? Eltévedtünk. Ez nem az, ahol korábban voltunk. Nézz körül! – mutatok körbe. – Tiszta dzsungel az egész. Otthon, Miamiban, ha ilyen dzsumbuj vesz körül, tuti biztos lehetsz benne, hogy mindjárt ott a strand. Amúgy a bozót tisztára úgy néz ki, mint a szederbokrok odahaza, Miamiban. Fukszialila virágai vannak, és kicsit a murvafürtre hasonlít, ami odahaza nő. Csak az a gáz, hogy ez úgy három vagy négy emelet magas. – Na, hol az a strand? – kérdezi Travis. Megrántom a vállam. – Az tuti, hogy nem visszafelé. – De ez az út itt zsákutca. – Tudom. De halgass már! – A fülemhez teszem a kezem, és hallgatózok. – Na, mit hallasz? – Csámcsogást – feleli Travis. – Oké, akkor talán hagyd abba egy kicsit a rágást! Travis lenyeli az utolsó falatot. – Abbahagytam. – És, mit hallasz? Travis most tényleg figyelmesen hallgatózik. – Nem hallok semmit. – Pontosan. És mit jelent, ha semmi nincs ennek a sövénynek a másik oldalán? Se város, se autók, csak a nagy semmi? A strandot! – Azt akarod mondani, hogy menjünk át ezen? – Mit veszíthetünk vele?

– És a vérünk? Marha szúrósnak néz ki ez a cucc. Ez mondjuk, stimmel. De azt mondom neki: – Ne legyél már olyan puhány izé! – Ehetek előtte még egy szendvicset? Gyorsan kiveszem a kezéből a kajás zsákot. – Majd a sövény túloldalán. Egy negyed óra múlva már mindenfelől szederbokrok vesznek körül. – Fogadjunk, hogy úgy nézek ki, mint egy áldozat egy horrorfilmben – mondja Travis. – Hogy kell mondani franciául, hogy láncfűrész? – Annyira azért nem gáz. A virágok tök jó illatúak – azzal nagyot szippantok a levegőből. – Jól van, akkor te maradj itt, és szagolgasd a virágokat! Én meg visszamegyek. Megragadom a csuklóját. – Légyszi, Trav. El akarok jutni a strandra. És nem bírok ki még egy napot ezen a túrán. Travis odébb húzódik tőlem. – Ez aztán a marha nagy ötlet! A szüleim tuti meg fogják kérdezni tőlem, hogy mi a fenét csináltam ma. – Hát épp ez az. Hogy az én őseim meg pont nem. Azt se kérdezik meg, hogy mi a frászt csináltam az elmúlt héten. Nem érdekli őket, hogy mit csinálok. Én pedig rohadtul utálom ezeket a hülye múzeumokat. Nézegetni a dögunalmas képeket, amiktől örökké elkalandoznak a gondolataim, és ilyenkor az egyetlen, amire gondolni tudok, az Amber, ahogy azzal a drágalátos pasijával smárol. Travis erre megáll. – Hűha. Ez az ügy tényleg keményen kiütött téged, haver! – Ja. – Azt gondoltam, elég lesz annyi, hogy bemesélek valamit Travnek, hogy csinálja azt, amit én akarok, de azért azt a gombócot csak érzem a gyomromban. Megmondom az igazat. A szüleim egyszer sem hívtak fel két hét alatt, illetve egyetlenegyszer, hogy megkérdezzék, jelentkezem-e emelt óraszámú igazgatás fakultációra jövőre a suliban, ráadásul ez a nyaralás az égvilágon semmit nem segít, hogy kiverjem a fejemből Ambert. Az ő arcát látom minden

egyes festményen minden egyes múzeumban, különösen annak a Degas nevű pasasnak a képein, aki folyton csajokat festett, akiknek tulajdonképpen nem volt arca. Szóval nem bírok szabadulni tőle. – Ja. Csak el akarok jutni egy rohadt strandra egy napra. Muszáj kint lennem egy kicsit. – Jól van, öcsém. Csak te menj elöl. Úgyhogy én megyek elöl, és a következő húsz percben én kapom a pofámba az összes szúrós támadást a bozóttól. Húsz percen át nem gondolok sem a szüleimre, sem Amberre, de csak azért, mert ha túl sok vért veszítek, itt aztán senki sem segítene rajtam. Amikor végre átvergődünk a túloldalra, megállok. – Aztaaa... – mondom. – Ez meg mi? – kérdi Travis a hátam mögül. – Az tuti, hogy nem a strand.

3. fejezet

K

ÖLYÖKKOROMBAN, RÉGEN,

amikor a családom még úgy tett, mintha mindenki szeretné egymást, egyszer elmentünk kirándulni Colonial Williamsburgba. Ez egy olyan hely, ahol minden úgy néz ki, mint a gyarmati időkben, lovak meg lovas kocsik szaladgálnak a poros utcákon. Olyan régies cuccok voltak ott, mint egy kovácsműhely. A húgom, Meryl meg én irtó jól szórakoztunk az ottaniakkal, mert ha megkérded tőlük, hogy hol van mondjuk egy Starbucks, úgy tesznek, mintha nem értenék, miről beszélsz. Bár egy idő után furcsa érzés volt. Azon gondolkozol, hogy ezek vajon komolyan nem tudják, hogy huszonegyedik századot írunk. A nap végére már nagyon mentem volna haza. Ez a hely itt a sövény túloldalán ugyanígy néz ki. Úgy értem, nem csak simán öreg. Európában szinte minden öreg meg rozoga, meg marha fontos, de ezen a helyen valami egészen más módon őrződött meg a múlt. – Gondolod, hogy ez valami ilyen... izé... élménypark? – kérdezem Travist. – Egy teremtett lélek sincs itt. – Talán még nem nyitottak ki. Vagy csak egyszerűen zárva vannak. Ma vasárnap van? Az utcák nincsenek aszfaltozva, de ha aszfaltosak is lennének, akkor sem elég szélesek, hogy akár csak egy ilyen kisebbfajta

európai autó elférne rajtuk. De biztos, hogy itt csak lóval közlekednek, mert egy csomó ló alszik kikötve a karámfákhoz. Egy árva McDonalds sincs, vagy legalább egy ajándékbolt, mindössze egyetlen épület, aminek a cégtáblájára régies, itt-ott már lepattogzó betűkkel a KORCSMA szót festették. És a növényzet is elég rosszul néz ki. Néhol túlburjánzik, de egy csomó helyen teljesen kopár, mintha a fű már évekkel ezelőtt kihalt volna. – Az tuti, hogy ez nem a strand! – Travis próbál átnyomakodni a szedresen. A bozót ugyanolyan alakot öltött, mint amilyen azelőtt volt, hogy átcsörtettünk volna rajta. Nincs kedvem újra átkelni azokon a bokrokon. Feltehetőleg Travis is ugyanezt gondolja, mert visszafordul. – Talán előbb megebédelhetnénk. Van valami hátborzongató ebben a helyben. – Várjunk csak egy kicsit! Ki tudja, mikor jutunk újra civilizációhoz... meg szendvicsekhez. Travis elgondolkodik ezen, és az arcára kiül az aggodalom. – Oké. Akkor húzzunk el innen! – azzal megint megpróbál átvergődni a bozóton. – Várj! Talán kereshetnénk egy másik utat, vagy megnézhetnénk, hátha akad itt valaki, akinek van egy láncfűrésze. – Látsz te itt egyetlen teremtett lelket is? – Vannak lovak. És ki vannak kötve. Ami azt jelenti, hogy az embereknek is itt kell lenniük valahol. – A legfurább az volt az egészben, hogy valamilyen okból szét akartam nézni itt egy kicsit. Ez a hely izgalmasabb, mint bármi, amit ezen a nyamvadt társasutazáson eddig bárhol is láttam. Végül is, ez is a szabadban van, és Mindy sincs itt, hogy megmondja, mit gondoljunk. – Megkereshetnénk őket. Travis körbepillant. – Ha vannak itt emberek, akkor száz százalék, hogy nemigen szoktak kaszálni meg gyomlálni. De ha te mondod... – Mondom. Vállat von, de azért jön utánam. Végigsétálunk az utcán, ami ösvény inkább, két oldala csupa gaz meg gyom. A kocsmára mutatok.

– Próbáljuk meg itt bent. Bólint. – Nem olyan helynek tűnik, ahol elkérnék a személyinket. A kocsmához néhány lépcső vezet. Ahogy rálépek az egyikre, az megnyikordul, és megmozdul alattam. Keresek hát egy jobbat, ami kevésbé tűnik korhadtnak, de még így is nyikorog és inog alattam az egész tákolmány. – Igazán kísérteties, Jack. Gondolod, hogy az egész város meghalt, vagy valami ilyesmi, és nincs itt más, csak egy rakás hulla? Emlékszem, amikor Colonial Williamsburgban voltunk, meséltek ott nekünk az összes olyan nyavalyáról, amikben akkortájt szenvedtek az emberek. Sárgaláz, fekete halál, vörheny. Meryl meg én jót röhögtünk, hogy micsoda színes betegségek voltak ezek. De most elég félelmetes volt belegondolni, hogy valami betegség eltüntette az egész várost. Ha Travisnak igaza van, nem feltétlenül halt meg mindenki, de sokan talán igen, a többi meg elhatározta, hogy elmenekül erről a veszélyes helyről. De inkább csak annyit mondok: – Ez hülyeség. Nincsenek elhagyatott városok Európában. Ha volnának, valaki biztosan múzeumot csinálna belőlük. Kiszélesítenék az utcákat, és embereket hoznának ide buszokkal, és gyerekeket kínoznának a társasutazással. – Azt hiszem, igazad van. – Naná, hogy igazam van! És hogy bebizonyítsam, mennyire igazam van, odalépek az ajtóhoz. De csak nem tudom magam rávenni, hogy belépjek, úgyhogy inkább belesek az ablakon. Nem nehéz, mivelhogy nincs az ablakon üveg, és eszembe jut, hogy egy csomó helyen nem volt az ablakokon üveg a régi időkben, csak redőny, amit éjszakára, vagy ha hideg volt az idő, lehúztak. Alig látok valamit. Odabent nincs fény, és mozgás sem. Olyan hosszú ideig ácsorgunk ott, hogy már szinte azt várom, hogy valaki, mondjuk egy szellem, odajön hozzánk, és megkérdezi, hogy mi a fenét keresünk itt. Úgyhogy amikor Travis megszólal, hogy „Na, gyerünk már!”, majd egy métert ugrok. Travis röhög. – Szóval nem félsz a hulláktól, mi?

– Nem, dehogyis – válaszolom, és belököm az ajtót. A helyiségben sötét van. Vannak ugyan lámpások, de egy sem ég. Kell egy perc, mire a szemem hozzászokik a sötétséghez. De azt így is látom, hogy emberek vannak odabent, csendben ülnek a bárszékeken. Semmi zene, semmi nevetgélés, semmi beszélgetés, és amikor a pupillám végre kitágul, akkor ráébredek, hogy ezek az emberek mind mozdulatlanok, mintha csak holtak lennének. De mégsem lehetnek halottak. Ha réges-rég meghaltak volna, bubópestisben például, vagy lemészárolták volna őket, akkor a lovaik csak nem ácsorognának odakint kikötve, nekik meg már rég csontvázzá kellett volna porladniuk. Akkor talán mumifikálódtak. Láttam egyszer egy filmet, amiben egy fickó kinyírt valami nőt, aztán mumifikálta a testét, és kiültette az emeleti ablakba. Meg nem mondtad volna a különbséget, míg meg nem nézted az arcát. Veszek egy mély levegőt, aztán nagyon lassan kifújom, és nekikészülődök, hogy körbesétáljak és megnézzem az arcukat. Ebben a pillanatban történik valami. Az egyikük horkant egyet. – Mi volt ez? – kérdezi Travis, miközben két kézzel az ajtóba kapaszkodik. – Horkolásnak hangzott. – Horkolásnak? Mintha ezek itt aludnának? Az összes? – Azt hiszem. – Odasétálok az egyik fickó mellé. Horkol, és látom, ahogy a hasa fel– és le mozog. Tehát él. Egész biztosan él. Meg vagyok mentve! Nem kell mumifikálódott testekhez nyúlnom! Meglapogatom a pasas vállát. – Hé, haver! De semmi válasz. Kicsit erősebben megrázom, és hangosabban szólongatom. – Hé, öreg! Hé, te! Most, hogy már egyértelmű, hogy ezek nem zombik vagy effélék, Travis is közelebb jön, és elkezd rázogatni egy másik tagot. – Bocs, hogy zavarunk, de útbaigazítást szeretnénk kérni. Semmi.

Öt pasas ül a székeken, a kocsmáros meg a padlón alszik. Trav és én vagy öt percig kiabálunk, rázogatjuk, húzkodjuk őket, szinte már táncolunk velük. Teljesen biztos, hogy élnek, de mélyen alszanak. – Azt hiszem, máshol kell próbálkoznunk – mondom Travisnek. A szomszédos üzletben csak egyetlen embert találunk, egy idős hölgy alszik egy rakás ócska kalap társaságában. Rázogatjuk, de nem ébred fel. Még három helyen próbálkozunk, de mindenhol ugyanez a helyzet. – Furcsa – mondja Travis, amikor kilépünk a zöldségboltból. Semmi sincs a ládákban, se egy árva szem szőlő, se egy szál répa. Az eladó a padlón szundikál. – Leléphetnénk végre innen? Egy zöldséges zöldségek nélkül enyhén szólva... nem normális. Sóhajtok. – Szerintem sem. De amikor befordulok a sarkon, megtorpanok. – Váááó!

4. fejezet

E

Nem egy modern épület, mint mondjuk a Buckingham palota villanyvilágítással meg vécékkel. (Amikor ott jártunk, épp ott volt a vízvezeték-szerelő. A teherautóján ez állt: „SZENNYVÍZ– ÉS LEFOLYÓCSŐ-TISZTÍTÓ MESTER”. Trav meg én halálra röhögtük magunkat, amikor elképzeltük, vajon mivel dugíthatta el a királynő a csöveket.) Ez itt egy igazi várkastély, olyan, mint amilyenekhez egy csomó műanyag ló és lovas passzol. És aminek még várbörtöne is lehet. – Nézzük meg! – mondom, és elindulok. – Hé, rossz az irány! Én vissza akarok menni. – Csinálj, amit akarsz! – Meggyorsítom a lépteimet. – De a szendvicsek nálam vannak. – Hé! – Travis futni kezd utánam, csakhogy ő strandpapucsban van, én viszont tornacipőben, ráadásul én benne voltam az iskolai atlétikacsapatban, úgyhogy simán lefutom. A vár messzebb volt, mint gondoltam, mert nagyobb, mint amekkorának korábban hittem. Elég nagy ahhoz, hogy egy egész város elférjen benne. De tíz perc alatt odaérek. Várárok veszi körül, ami tele van barna, gusztustalan vízzel. – Hoppá. Nem bírunk átkelni – kiáltja Travis a háttérből. Elindulok körbe az árok mentén, és addig megyek, míg meg nem GY KASTÉLY.

pillantom a felvonóhidat. Le van engedve, és egy várkapuhoz vezet. Elindulok a hídon át. – Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? Simán lefejezhet valaki. – Gyere már, Trav! Miért, mit csináljunk? Kússzunk inkább vissza Mindyhez? Ez az első izgalmas dolog, amit az elmúlt három hétben láttunk. Csak körül akarok nézni. Az ajtóban két őrt látok, de – meglepetés! – mind a kettő alszik. Megragadom a fogantyút, és lenyomom. Az ajtó hangos nyikorgással kinyílik. Belépek. Egy hatalmas terembe jutunk, aminek a mennyezete vagy háromemeletnyi magasan van. – Azta! Ez olyan, mint a bálterem a Shrek 2-ből – mondja Travis. Bólintok, és kezébe nyomok egy szendvicset. Ettől kicsit könnyebb lesz a csomag, és amúgy is van még vagy hat-hét szendvicsünk. Biztos, ami biztos, a sörből nem adok neki. – Hé, odanézz! – egy páncélruhára mutatok, ami az egyik sarokban áll. – Gyerünk, próbáljuk fel! – Lehet, hogy van benne valaki. Hátraugrok. Erre nem is gondoltam. Eszembe sem jutott, hogy ezek az alvó emberek itt úgy néznek ki, mint akik a középkorból valók, de jobb félni, mint megijedni. Lassan, óvatosan felemelem a sisakrostélyt. Üres. Kifújom az eddig visszatartott levegőt. – Lehet, hogy ez a hely itt nem is olyan gáz, mint a többi. Hát ez nagyon állat! Azokba a kastélyokba meg várakba, ahol eddig voltunk, vagy be sem lehetett menni, vagy ha igen, akkor csak a bársonykötelek mögött álldogálhatsz, és bámulhatod a cuccokat a klímával felszerelt üvegkalitkákban. Ez a hely legalább valóságos, még ha kicsit poros is. Elindulok a teremből kivezető egyik oldalsó folyosón, és bekukkantok az első szobába. – Hű! – Mi az? A konyha? – Jobb. Egy igazi trónterem, mint a filmeken, odabent pedig emberek, talán parasztok, akik arra várnak, hogy láthassák a királyt, vagy ilyesmi, bár a király maga nincs itt. – Alszanak, mint mindenki ebben a városban – mondja Travis. – De ezt nézd!

Két őr alszik az egyik oldalon. Mindkettő ölében egy-egy párna, a párnákon pedig egy-egy korona, gyémántokkal, smaragdokkal és rubintokkal kirakva. Pont olyan, mint amit a londoni Towerben látni, csak ezt itt meg is érinthetjük. – Felpróbálom az egyiket – mondom. – Biztos vagy benne? Mi van, ha felébrednek? – Figyelj, gyakorlatilag ott tapicskoltunk ezeken az ürgéken, és nem ébredtek fel. Mégis, amikor elveszem a koronát a bársonypárnáról, szinte várom, hogy megszólal majd egy riasztó, vagy valami ilyesmi. De semmi sem történik, úgyhogy szépen a fejemre illesztem. – Na, hogy festek? – Mint egy idióta – röhög Travis. – Csak féltékeny vagy. Próbáld fel a másikat! – Az csajoknak való korona. – De azért csak felveszi. Hülyéskedni kezdünk. Beülünk a trónszékbe, meg a parasztok fejére koppintgatunk. Egy idő után Travis így szól: – Le is nyúlhatnánk ezeket. Megrázom a fejem. Nem tetszik az ötlet, hogy ellopjunk bármit is. – Először nézzünk körül, és derítsük fel, mi van még itt! Visszatesszük a koronákat, és bemegyünk egy csomó szobába. A második emeleten van egy sor olyan, ahol semmi más nincs, csak ruhák. – Nem gondolod, hogy ezeket a cuccokat meg kellett volna hogy egyék a patkányok meg a bogarak? – kérdezi Travis. – Látsz te itt patkányt vagy bogarat? Valószínűleg azok is mind alszanak. Amikor már vagy a tizedik olyan szobában járunk, ami ruhákkal van tele, Travis így szól: – Ez dögunalom. Menjünk, és próbáljuk fel a páncélokat! Már majdnem rábólintok, amikor észreveszek az egyik oldalon egy furcsa kis lépcsőt. Mikor még kívül voltunk, láttam egy kis tornyocskát. Talán oda vezethet. – Előbb menjünk fel erre! – mondom. Mielőtt még Travis tiltakozhatna, máris elindulok felfelé. Nem számítottam hosszú lépcsősorra, de körbekanyarodik, és magasabbra

vezet. Aztán csak csavarodik és csavarodik. Amikor végre felérünk a tetejére, egy csukott ajtót találunk. Kinyitom, és belépek egy szobába, ahol semmi más nincs, csak egy lány, aki a padlón alszik. A leggyönyörűbb lány, akit valaha láttam.

5. fejezet

C

SAK BÁMULOM.

Soha nem láttam még emberi lényt, aki így nézett volná ki, pedig én Miamiból származom, ahol a jó külsejű emberek teremnek. De ez a lány nem egyszerűen gyönyörű. Ő tökéletes, olyan tökéletes, hogy ilyen nincs is, mintha Meryl húgom egyik Barbie babája lenne. Csak annyit mondok, ez a lány, ez... – Hű, ez a csaj állati! – szólal meg Travis, amikor végre felbukkan az ajtóban. Ja. Az. Csak fekszik ott a padlón, körülvéve az aranyszín fürtjeivel, amik úgy omlanak szét körülötte, mintha valaki így rendezte volna el őket. A teste még így, abban a hosszú ruhájában is teljesen tökéletes. Magasabb, mint szinte bárki más itt, és karcsú, mindenhol, ahol kell, de... – Nézd már a csajt! – zökkentett ki a gondolataimból megint Travis. Naná, hogy nézem. A ruhája felső részét bámulom, amit tökéletesen kitölt, annyit mondhatok. Különös késztetést érzek, hogy megérintsem, de tudom, hogy ez nem lenne helyes, elvégre alszik. A legfurcsább az, hogy nem is a teste, ami igazán vonz, hanem az arca.

A bőre olyan színű, mint a tej, amibe egy icipici epres Nesquick-et kevertek. A szeme csukva, de bátran mondhatom, hogy hatalmas szemei vannak, hosszú, felfelé kunkorodó szempillákkal. És a szája! Telt és vörös, és az ajkai egyáltalán nem úgy néznek ki, mint amit évszázadok óta nem nedvesítettek meg. Ahogy bámulom, Amberre gondolok. És nem azért, mert úgy néz ki, mint Amber, hanem épp azért, mert nem. Amber gyönyörű, normál, emberi módon. De összehasonlítva ezzel a lánnyal, Amber egy nagy nulla. És amint nézem őt, tudom, hogy nem is olyan, mint Amber. 0 sosem dobna valakit egy másik srácért, csak mert annak menőbb autója van. – Na mi van, belezúgtál? – kérdezi Travis. – Úgy bámulsz rá, mint egy idióta. A különös az, hogy azt gondolom, igen. Hülye. – Alszik. Úgyhogy... – Travis az ajtóra bámult. – ...azt csinálhatsz, amit csak akarsz. – Ez beteges. – Te magad is tudod, hogy erre gondoltál. – Nem én. Az nem lenne helyes. – Hogy mi helyes és mi helytelen, az kezd már összekavarodni. Talán helytelen volt sutba dobni ezt az egész társasutazást? Helytelen volt hazudni Mindynek? Helytelen volt belopózni ide? – Úgy vélem, igen. – Még mindig a lányt bámulom. Egyszerűen nem tudom levenni róla a tekintetemet. – Na, gyerünk! Meg mered érinteni? – Oké! – Egyébként tényleg szeretném. Közelebb lépek hozzá, remélve, hogy közben felébred. Lehajolok, és megérintem az egyik hajfürtjét. Selymes. De milyen selymes! Keresztülfuttatom az ujjaimat a tincseken. A lány megmozdul álmában, és azt képzelem, hogy élvezi az érintésemet. Persze ez lehetetlen. – Ne a haját, te észlény. A hajával nem érez. – Ö nem érez semmit. Ugyanúgy alszik, akár a többiek. – Akkor miért nem érintesz meg valami izgalmasabb részt?

Nem azért, mert Travis azt mondta. Hanem mert én akarom. Visszahúzom a kezem a hajából, és megérintem az arcát. Olyan érzés – Istenem, ilyen nincs -, akár a virágszirmok. Mondjuk rózsák. Végigfuttatom az ujjam az orcáján, le a szájáig, az ajkáig. Az ajkai kissé szétnyílnak, és hirtelen ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy megcsókoljam. Őrület, hiszen tíz perccel korábban még csakis Amber járt a fejemben, de én tényleg mindenáron meg akarom csókolni ezt a kómás csajt. Közelebb hajolok. – Ne az arcát, idióta! – Travis lehajol. – Istenem, menj el az útból! – Nem! – Megállítom. Nem lehet azt mondani, hogy én teljesen tiszteletben tartom ezt a lányt, miközben nem is ismerem. Csak annyit mondhatok, hogy ő egészen különleges valaki. Istenem, mi van, ha ő egy királykisasszony? Felállok. – Nézd, én meg akarom csókolni, de nem a te orrod előtt. Miért nem mész le, és lopod el a koronákat? A királykisasszonynak és nekem némi időre van szükségünk kettesben. – Tényleg? – Tényleg. – Majd később ráveszem, hogy tegye vissza őket. – De adj nekünk tíz percet! – Oké, de hamarosan visszajövök. – Elindul az ajtó felé, aztán visszafordul. – Hé, nem gondolod, hogy ez nem is igazi lopás, ha ezek itt valószínűleg sosem fognak felébredni? De, azt gondoltam, hogy az, viszont nem én vagyok, aki ellopja, és azt akartam, hogy Travis végre lelépjen. – Persze hogy nem az. – Oké, akkor viszlát. – Azzal távozik. Egyedül maradok a szobában a lánnyal, újra megérintem a haját meg az arcát, végre nyugodtan, anélkül hogy Travis cikizne vele. A lány álmában halkan sóhajt. Olyan csodaszép, és annyira remélem, hogy felébred, hogy beszélhessek vele. De talán jobb ez így. Ha ébren lenne, biztos nem zúgna belém. Ekkor eszembe jut a Hófehérke. A Hófehérke volt a húgom kedvenc meséje. Persze mivel én fiú vagyok, mindig azt gondoltam, hogy ez gagyi. Ő persze vagy

ezerszer látta DVD-n. Nagyjából én is ismertem a sztorit, ami egy királykisasszonyról szólt, aki egy mérgezett almát evett. Mindenki azt hitte, hogy meghalt, de aztán egy herceg megcsókolta. Erre felébredt, és a herceg meg ő boldogan éltek, míg meg nem haltak. Talán fel tudom ébreszteni. Nem számítva, persze, hogy én nem vagyok herceg. Meg hát itt van ez a többi alvó ember. Ezek nem szerepeltek a Hófehérkében. De végül is azzal nem árthatok neki, ha megcsókolom. És kevésbé érzem betegesnek, ha arra gondolok, hogy fel akarom ébreszteni. Felemelem. A teste meleg és pillekönnyű. A ruhája nagyon finom bársonyból készült, és amikor közelebb húzom őt, érzem a szívverését is. Ó, bárcsak láthatnám a szemét! De az arca... az ajka... Furcsa úgy megcsókolni egy lányt, hogy még a nevét sem tudom. Talán kitalálhatnék neki egyet. Talia. A név csak úgy jött. Gőzöm sincs, honnan ugrott be. Soha életemben nem ismertem egyetlen Taliát sem. Mégis biztos voltam benne, hogy ez a megfelelő név. – Talia – suttogom. Álmában sóhajt. – Ó, Talia! – Magam felé húzom, egyik kezem a haján nyugszik, megtámasztva a fejét. Közelebb hajolok az arcához, és úgy tűnik, mintha az egész életét látnám, ahogy itt él ebben a kastélyban, a világtól elzárva, és valami többre vágyik. Fogalmam sincs, honnan tudom, talán ugyanonnan, ahonnan a nevét is. Talia. Az ajkam az ajkára tapad. Hosszú csók lesz. Közelebb húzom, érzem a haját, a testét, a száját, aztán a kezét a hajamban. Mi a...? Nem akarom abbahagyni a csókot, különösen attól fogva, hogy ő is visszacsókol, még ha csak álmában is. Aztán végül csak abba kell hagynom, hogy levegőt vegyek. – Gyönyörű vagy, Talia. Egyenesen a fűzöld szemébe nézek. Még sosem láttam ehhez fogható színű szemeket. – Köszönöm, hercegem – sóhajtja.

Aztán a zöld szemek elkerekednek. – Ki vagy te? És ekkor felsikolt.

6. fejezet

F

ELÉBREDT!

Ez tényleg olyan, mint a Hófehérke! Szent ég! De én nem vagyok herceg. Én csak egy egyszerű srác vagyok Amerikából – egy totál hercegmentes országból -, és mégis felébredt. Kinyitja a száját, és újra felsikolt. – Ne sikoltozz! – Az ajkára tapasztom az ujjamat, de nem úgy, mint valami emberrabló vagy ilyesmi. – Nem foglak bántani. Kérlek, ne sikoltozz! Nem mintha gond lenne, hogy sikít. Azt hiszem, senki sincs itt ébren, hogy meghallja őt. Eltolja a kezem. – Magyarázatot követelek! Ki vagy te? És miért... miért csókoltál meg? – Jack vagyok. És valójában nem is csókoltalak meg. Te elájultál, én pedig szájból szájba mesterséges lélegeztetést adtam neked. – Hazudok neki, mert nem szeretném, ha azt gondolná, hogy megtámadtam őt, vagy ilyesmi. – Szájból... mit? Miket hordasz itt össze? Ez meg mi? Hát ez hülye. Gyönyörű, de teljesen buggyant. Mindig ez van? Kivéve, ha nem ismerik a szájból szájba mesterséges lélegeztetést ott, ahonnan – vagy amikorról – ez a csaj jött. – Jack? Talán az egyik szabó vagy? Mi ez a ruha rajtad?

Végignézek magamon. Valami vacak van rajtam, egy július negyedikés zászlós Old Navy póló még tavaly nyárról, meg egy farmer. A póló csupa szakadás a bozóton való átkeléstől. A farmert meg utolsó pillanatban rántottam fel a fürdőgatyámra. – Egy zászlós póló. Zavartan bámul rám, amikor kimondom a póló szót, és ferde szemmel vizslat. – Zászló? Milyen országé? – Az Egyesült Államoké. Amerika. Yo soy Americano. – Az meg hol van? – Az óceán túlpartján... ? Egyenest nyugatnak... ? – Talán beütötte a fejét. A felismerés szikrája gyúl a szemében. – Ó! Úgy érted, Virginia? No, hát ez különös. Colonial Williamsburg is Virginiában van. Talán az összes ilyen alak, aki ilyen történelmi figurát játszik, ismeri egymást, mint valami klubnak a tagjai. – Eeegen, fogjuk rá. Nem pont Virginiából. Floridából. De végül is mindkettő Amerika. – Es ez a ti zászlótok? Ez valami szokás felétek, hogy a melleteken hordjátok a zászlótokat? Hát, így kimondva tényleg hülyén hangzik. – Nem mindig. – Értem. Szóval te onnan jöttél, ööö... – Floridából. – Akkor mégiscsak azért kell itt lenned, hogy ruhákat mutass nekem, mert bizonyosan nem királyi vendég vagy. Nem igazán tetszik a hangsúly, ahogyan azt mondja, hogy „bizonyosan”, de elengedem a fülem mellett. Ennek a lánynak ma nem lehetett valami jó napja. – Milyen ruhákat? Révedező pillantás ül ki az arcára, aztán feláll. – Most már emlékszem. Mielőtt... elájultam, feltételezem, épp ruhákat nézegettem, gyönyörű ruhákat, mindnek pontosan olyan színe volt, mint a szememnek.

Rám néz, és újra feltűnik, micsoda ragyogó szeme van. Elképzelem, milyen is lehet, ha ezek a szemek rám összpontosítanak. – Eltűntek – mondja. – Nem láttam itt egy szál ruhát sem, esküszöm. – De te sem voltál itt. Csak én voltam itt, meg még valaki. Egy fiú – mosolyodik el. – Nem, mégsem. Az korábban volt. De akkor itt volt egy hölgy, egy idős asszony. Ő volt az, aki a zöld ruhákat hozta. És fonalat font. Azt mondta, kívánhatok valamit. Elhallgat, és az ablak felé fordul. – De miért nem emlékszem? Hiszen csak most történt. – Talán segíthetek rajtad – mondom neki, és letérdelek elé. Hunyd be a szemed! Olyan pillantást vet rám, mintha megpróbálnám őt átverni, de azért becsukja a szemét. Azzal, hogy a szeme lecsukódott, mintha kialudt volna a fény és beköszöntött volna az éjszaka. – Rendben – mondom. – Most próbáld meg elképzelni, hogy nézegeted azokat a gyönyörű ruhákat, és itt van egy öregasszony is. Hogy néz ki? – Valaha nagyon szép lehetett. A fekete szeme úgy csillog, akár az ónix. – Azt mondja neked, hogy kívánj valamit. És ekkor mi történik? A kezét a szeme elé teszi, és így szól: – Ó, szörnyen fáj a fejem. – Mi a következő dolog, amire emlékszel? Nagy levegőt vesz, aztán felsóhajt. Végül így szól: – Egy álom. Annak kellett lennie. Csókolózom egy herceggel. Az én hercegemmel. Azt mondja nekem, hogy mennyire gyönyörű vagyok. – A fiúd? – Nem, dehogy! Nekem nincsenek barátaim, főleg nem fiúk. Én sohasem voltam sehol, és nem találkoztam senkivel – rázza meg a fejét. – Csak egy álom volt. Aztán kinyitottam a szemem, és te voltál itt, és épp csókoltál engem. Egy pillanatra lesüti a szemét, és valamit elmélyülten tanulmányoz a szoknyáján. Az a valami olyan, mint egy vércsepp.

És ekkor hirtelen elkerekedik a szeme. Még nagyobb és zöldebb lesz, mint annak előtte. – Ó, jaj nekem! – Mi? Mi az? – Egy csók. Azt mondod, hogy én aludtam, és te találtál rám. – Aha. – Igen. És közben arra gondoltál, mennyire szép vagyok? Vágok egy grimaszt, ő pedig folytatja. – Ó, nem érdekes. Persze hogy erre gondoltál. Mindenki egyetért abban, hogy én tökéletesen káprázatos vagyok. – Meg szerény. Tudomást sem vesz rólam. – Tehát megláttál, és én olyan gyönyörű voltam, hogy te egyből belém szerettél. A csaj totál el van szállva magától. Persze, van is neki mire. – Ja. Nem... – Belém szerettél, aztán hozzám hajoltál, és megcsókoltál. Az első szerelmes csók. És amikor megcsókoltál, én azon nyomban felébredtem. Így történt? – Ja. Váratlanul sírni kezd. – Jaj, ne! Jaj, ne! Milyen ostoba vagyok! Az öreg pudingképű Lady Brooke-nak igaza volt. Én tényleg egy buta liba vagyok, akiben soha egy percre sem szabad megbízni, és nem szabad magára hagyni. – Mi a csodáról beszélsz? – Jó lenne átölelni vagy ilyesmi, de érzem, hogy ez most nem lenne túl szerencsés. – Az átok, te ostoba! – Szóval most már én vagyok az ostoba? És mi van azzal, hogy te vagy az ostoba, és miféle átokról beszélsz? – Az átokról. Az átokról. Mindenki hallott Malvolia átkáról. Ó, az apám meg fog ölni! Talán még kolostorba is záratnak! – Újra zokogásban tör ki. Amikor látja, hogy nekem lövésem sincs róla, hogy miről beszél, folytatja. – Még a tizenhatodik születésnapja előtt a királykisasszony megszúrja az ujját egy orsóval, és meghal. – De te nem haltál meg.

– Nem. Flavia, a tündér megváltoztatta az átkot, hogy csak elaludjak. Az egész királyság álomba merül, és csak akkor ébred fel, amikor én felébredek az igaz szerelem első csókjától. – Hűha. – A csaj teljesen zizzent. – Malvolia volt az az idős asszony, hát nem érted? Idejött a ruhákkal, és elnyerte a bizalmamat. Talán egész életemben figyelt engem. Hozott magával egy orsót. Tudta, hogy szívesen kívánnék valamit, és amikor megtettem... – Azt akarod mondani, hogy ő szúrt meg téged ezzel az orsó izével? – Pontosan. Ez volt az átok. Én pedig valóra váltottam az átkot. És még hangosabban zokog. – Hé, nyugodj már meg! – mondom neki. – Minden rendben lesz! Erre feláll és járkálni kezd. – Annyiszor, de annyiszor figyelmeztettek! Tulajdonképpen ez volt az egyetlen dolog, amiről állandóan beszéltem a szüleimmel. Ez volt a legszörnyűbb rémálmuk, és én valóra váltottam. Próbálom kitalálni, hogy mi is lehet az én szüleim legszörnyűbb rémálma. Mondjuk, hogy nem vesznek fel az egyetemre, például. Vagy, hogy valami sima kis névtelen fősulira vesznek csak fel, ami csak a jó iskolák közelében van, és akkor csak annyit mondhatnak mindenkinek, hogy „Jack Bostonba ment”. Ebbe belepusztulnának. De csak ezt felelem: – Pontosan. De már vége. Elaludtál, most meg felébredtél, nekem meg a mágikus csókomnak köszönhetően. A szüleid tutira boldogok lesznek, ha látják, hogy jól vagy, úgyhogy cseppet sem fognak haragudni rád. – Komolyan így gondolod? – Persze. Ez pont olyan, mint mikor én egyszer totálkárosra törtem a kocsimat. Az anyukám is arrafelé autózott éppen, és látta a roncsot. Igazán boldog volt, hogy nem haltam meg, úgyhogy esze ágában sem volt... – elhallgatok. A királykisasszony úgy bámul rám, mintha hottentottául beszélnék. – Na, a lényeg az, hogy minden rendben lesz velük. Te vagy az ő kis királykisasszonyuk, nem? Abbahagyja a bőgést, és bólint. – Talán igazad van.

– Tudom, hogy igazam van. – Hányadika van ma? Tudnom kell, mennyi ideig aludtam. Ránézek a dátumos karórámra. – Június huszonharmadika van. – Ó, az nem is olyan vészes. Egy hónap. A születésnapi partimról ugyan lemaradtam, ami igazán nagy szégyen, úgyhogy a szüleimnek majd elnézést kell kérniük a vendégektől, de... A tekintete megakad az órámon. – Ez meg micsoda? – Egy karóra. Felemeli a csuklómat, tanulmányozza, aztán a füléhez szorítja. – Egy óra? A csuklódon? Milyen különös. Hátrál egy lépést, és szemrevételezi a ruháimat, különösen a zászlós pólómat. – Ez meg mi? – mutat a pólómon lévő számokra. – Az évszám. Az Old Navy mindig rányomja az évszámot a pólóira. Jó kis üzleti fogás: minden évben vehetsz egy új pólót. – Az... évszám??? – A lány sápadtnak tűnik. Az arca hirtelen olyan zöld lesz, akárcsak a szeme. – Aha, ezt tavaly vettem. Mindig veszünk egyet, amikor elmegyünk megnézni a tűzijátékot. De jut is eszembe, idén nem kapok majd újat, merthogy nem... – Ez az évszám? Az évszám? – Ja, a tavalyi. Reszketni kezd. – Jaj, istenem... Nem, az nem lehet! – Visszahanyatlik a padlóra, ahol az imént megtaláltam. – Nem lehet igaz. Nem, ez nem lehet igaz. Letérdelek mellé. – Mi történt? Az előbb még teljesen jól voltál. Rám néz, aztán sikítani kezd. – Még hogy jól? Jól?! Átaludtam majdnem háromszáz évet! Odakint a lépcső felől zűrzavar támad, emberek szaladnak, aztán kiáltoznak. – Állj! Tolvaj! Travis tűnik fel az ajtóban. – Jack, húzzunk innen! Ezek mind felébredtek, és most azért üldöznek, mert elloptam a koronát!

7. fejezet

A

DOLGOK KISSÉ ÖSSZEKAVARODTAK.

Ott van Travis az ajtóban, és a nyomában két ajtónálló, valódi karddal a kezében. Amikor belépnek az ajtón, Travis kiabálni kezd: – Nincsenek nálam! Kutassatok át, ha nem hisztek nekem, csak ne vágjátok le a fejemet! Az egyik kard körbelódul, ő meg ugrik egyet. – Vigyétek innen ezeket az izéket! Aztán egy kupac újabb ember tűnik fel, a legtöbbjük vicces régi ruhát visel. Következőnek meg egy nő, akiben rögtön felismerem a pudingképű Lady Brooke-ot, mert az arca tök olyan, bézsszínű és semmitmondó, mint egy adag vaníliapuding. Talia odarohan hozzá, gyötrelmesen sikoltozva. – Lady Brooke! Én tettem! Én tettem! – Mit tettél te, drágám? – kérdi Lady Brooke. – Én tettem tönkre mindent. Annyira sajnálom! Travis úgy intézte, hogy minél messzebb kerüljön az őröktől a nagy kavarodásban, amikor a szabók feltűntek a színen. Most karon ragad, és azt mondja: – Gyerünk innen, ember! Elindulok, miközben visszapillantok a királylányra, aki még mindig csak siránkozik.

– Állj! – kiáltja a királykisasszony, elég hangosan ahhoz, hogy a szobában mindenki abbahagyja, amit épp csinál, és ránézzen. Mindenki elhallgat, és ekkor esik le a tantusz, hogy rajtam és Talián kívül senki sem tudja, hogy több száz éven át aludt. Végül a pudingképű Lady Brooke szólal meg. – No mi az, drágaságom? A királykisasszony rám mutat. – Ő nem mehet el. – Miért nem? – Mert megcsókolt! A szobában az összes szempár rám szegeződik. Az őrök újra észreveszik Travist, de most mindkettőnket megragadnak. – Megbecstelenítetted a királykisasszonyt? – kérdezi az egyik őr, és közelebb nyomul a kardjával. – Nem... Azazhogy... Nem hinném. – Nem! – mondja Talia. – Egyáltalán nem becstelenített meg. De maradnia kell. – Ki vagy te? – kérdezi Lady Brooke. – Jack O'Neill vagyok, Floridából. Azt hiszem, megtörtem valami varázslatot. Ne, nem kell megköszönni. Inkább hívják vissza az őrt, mielőtt levágna rólam valamit, és már itt sem vagyok. A királylány hirtelen felém indul. – Nem mehetsz el. Te törted meg az átkot! Tudod, mit jelent ez? – Amikor nem válaszolok, folytatja. – Azt jelenti, hogy te vagy az én igaz szerelmem. – Kakukk! Kakukk! – suttogja Travis. Nem törődök vele. – Igaz szerelmed? De hiszen még a nevedet sem tudom. – A nevemet? – néz rám meglepetten. – De hisz ez igazán könnyű. Ezt mindenki tudja. – Kivéve engem. – Ha végre megmondod, elmehetek? – Nagyszerű. Akkor itt az ideje egy igazi bemutatkozásnak – mondja, és Pudingarcra néz. – Lady Brooke? Lady Brooke bólint, noha nem látszik túl boldognak, és felém int. – Jack O'Neill, Floridából, hadd mutassam be önt Ő Király Felsége Talia királykisasszonynak.

Talia. – Úgy illik, hogy ilyenkor meghajoljon... – mondja Talia. – Téged Taliának hívnak? Nem tudtam... – Pedig így szólítottál engem, amikor... – Tudom. – Megrázom a fejem. – Azt hiszem, bár nem tudtam a neved, de valahogy kitaláltam, vagy valami hasonló. Elég különös: mintha valaki megsúgta volna nekem. Bólint. – Az igaz szerelem. Ez ezt jelenti. – Nézd – mondom –, igaz, hogy szerettem volna kicsit kiszabadulni, de ami az igaz szerelmet illeti... – De te ébresztettél fel engem! És én csakis az igaz szerelem csókjától ébredhettem fel! Mindemellett egy gyönyörűséges királylány vagyok. Hogy lehet, hogy nem vagy szerelmes belém? Könnyen. Travis Taliára néz, aztán az őrök kezére, akik őt fogva tartják, aztán vissza Taliára. – Ööö... Khmm... Felségességed... Nem gondolod, hogy talán elengedhetnél minket? – Ja, már... igencsak későre jár. – Történetesen még csak fél egy van, de ki tudja, hogy ezeknek az embereknek van-e egyáltalán fogalmuk az időről? – A csoportunk már vár ránk. – Felség! Ez egy tolvaj! – szólal meg a Travis mögött álló őr. – És ha ez az ember itt vele van, akkor ő a bűntársa kell legyen! – Én nem vagyok tolvaj – mondom –, és Travis sem az. – A kezében volt a korona – válaszolja az őr. – Ő nem vett el semmit, és én vagyok az a személy, aki megtörte az átkot, és mindnyájatokat megmentett. Ez semmit sem számít? – Miféle átkot? – kérdezi Lady Brooke. – Miről beszél ez? Talia nem törődik vele. – Igen. Örök, vegyék le a kezüket erről az úriemberről. Ő egy becses vendég, és az én jövendőbeli férjem barátja. Mindketten itt kell maradjatok vacsorára. Jövendőbeli férj? Rám gondol? – Engedelmükkel, de én nem...

– Talia – szólal meg Lady Brooke –, csak nem azt akarod mondani, hogy meghívod ezeket a... a... közembereket vacsorára? Ez a te születésnapi bálod estéje lesz. Talia ismét könnyekben tör ki. – Nem, Lady Brooke. Hát nem érti? Megérintettem egy orsót! Egy orsót! Mindannyian hosszú-hosszú ideig aludtunk, és ez... – felém mutatott – ...ez a közember ébresztett fel. – Megérintettél egy orsót, azt mondod? – Lady Brooke pudingálla leesik. Talia bólint. – Azt mondod, egy orsót? – Igen. Lady Brooke a fejét fogja. – Tíz percre hagytalak magadra, és te ezalatt hozzáértél egy orsóhoz, és elaludtál... – Háromszáz évre. – Óó! – Lady Brooke úgy néz ki, mint akit épp hasba szúrtak. – Ne, már megint... Már megint... – aztán felocsúdik, és folytatja: – És felébresztett egy... egy... – Egy ilyen nagyszerű srác? – szólalok meg önkéntelenül. Talia bólint. – Itt fog maradni vacsorára. Aztán rám néz. – Ugye itt maradsz vacsorára? Bólintok. Igent kellett mondanom, ha ezen múlik, hogy aztán elengedjenek. Még akkor is, ha valószínűleg mókuspecsenyét szolgálnak fel, vagy ilyesmi. – Remek. Akkor csak annyit engedj meg, hogy felhívhassam a hotelt, és megmondjam nekik, hogy hol vagyunk. Azzal előveszem a mobilomat. – Az mi? – kérdezi Talia királykisasszony. – Egy telefon. Meredten néz. Valójában mindenki abbahagyja, amit éppen csinál, körém gyűlnek, és csak bámulnak. – Ezen... Ööö... beszélni lehet az emberekkel.

Kivéve, hogy marhára nincs térerő. Huh. Itt nincs adótorony. Hirtelen felrémlik, mit is mondott Talia. Átaludtam háromszáz évet! Ha ez igaz, akkor ez a hely olyan, mint valami időkapu. Talia kisasszony tényleg jól összekavarta a dolgokat. És amin folyton gondolkozom. Hogy a fenébe bírták ezek ilyen sokáig kaja meg pisilés nélkül? Mindenki a telefont bámulja, ami világít és finoman pityeg. Mi lenne, ha még működne is? – Már ott kéne lennünk – mondom -, várnak minket. – De a barátaitok csak tudnak a kirándulásotokról? – mondja Talia. – Kisurrantunk. – Akkor pedig küldenünk kell egy hírnököt. Csak mondd meg a szálló nevét, ahol laktok, a többit pedig bízzátok rám! Egyes számú probléma: gőzöm sincs, merre lehet a hotel. Kettes számú probléma: egy bazi nagy sövény veszi körbe ezt az országot. Hármas számú probléma: én nem – tényleg nem – veszem el ezt a királykisasszonyt. – Ez segít? – Travis előhúz egy képeslapot a táskájából. – Ez a mi szállodánk itt. – Ez újabb megmozdulást jelent: mindenki odagyűlik, hogy megbámulhassa a fotót. Végül hozzáteszi: – A cím ott van a hátulján, asszem. Talia a képeslapot Pudingarc kezébe nyomja, akit szemmel láthatóan az ájulás kerülget. A nevelőnő egy pillanatig tanulmányozza a lapot, aztán így szól: – Ez kétnapi járóföld. Tényleg elég messzinek tűnt, de azért nem kétnapnyira volt. – Áh... – mondja Travis -, kábé két óra alatt ért ide a busz. – Busz? – Pudingfej zavartnak tűnik. – Ja. Olyan, mint egy autó, csak... Ismeritek ti egyáltalán a kereket? Feltalálták már egyáltalán? Talia kihúzza magát, és Lady Brooke is elég jól van már ahhoz, hogy szúrósan nézzen Travisre. – Úgy látom, igen – mondja Travis. – Na, szóval a busz is egy olyan kerekes valami, csak motorral működik, és gyors. – Rájuk néz. – Oké, látom, nem jön be nektek ez a busztéma. Talán kivihetném az

őreidet, és megmutathatnám nekik, ha, khm, leszállnának végre rólam, és kivennék a kardjukat a hátsómból. Talia bólint. – Tegyétek, amit mond! Az őrök csalódottnak tűnnek, de elengedik, ő meg int nekik, hogy kövessék. – Van egy láncfűrészetek? – kérdezi tőlük Travis, miközben távoznak. Amikor elment, Talia hozzám fordul. – Rendben. Muszáj keresnünk neked néhány megfelelő ruhadarabot. Ha összeházasodunk, találkoznod kell atyámmal is. – Mivel látja, hogy nem esik le a dolog, hozzáteszi: – A királlyal. Úgyhogy intézkedhetünk az esküvő ügyében. Lady Brooke végül ott esik össze a padlón. Közel állok hozzá, hogy én is csatlakozzam. Bárcsak a csoporttal maradtam volna!

Harmadik rész

Jack és Talia

1. fejezet Talia

A

Z ÉLETEM ROMOKBAN.

Elküldetek Lady Brooke-ért, hogy kerítsen egy szabót Jacknek, és valami ruhát is. Aztán visszatérek a feladathoz, amit elkezdtem – úgy gondoltam, ezen a reggelen, de úgy tűnik, háromszáz évvel korábban hogy ruhákat válogassak a bálra. Mert nincs okunk rá, hogy ne tartsuk meg a bált. Igen, én most háromszáztizenhat éves vagyok (plusz-mínusz egy év), inkább, mint tizenhat, de miután sem éhen, sem szomjan nem haltam, míg aludtam, úgy tűnik, hogy a testem valahogy felfüggesztette a működését ezekre az évekre. Azon kívül Jack sem csókolt volna meg engem, ha egy vén szipirtyó lennék. Épp ezért holnap lesz megtartva a tizenhatodik születésnapom, és nekem jogom van megrendezni a születésnapi partimat, úgyhogy mindenképp szükségem van ruhákra. A rossz hír az, hogy a leggyönyörűbb ruhák olyasvalaki készletéből valók voltak, akiről ma már tudom, hogy egy gonosz boszorkány, aki mindenáron tönkre akart tenni engem, mert felbosszantotta, hogy nem hívták meg őt egy korábbi partira (utólag azt mondom, atyám és anyám igazán meggondolatlanul cselekedtek, hogy nem hívták meg egyszerűen ezt a nőt – mibe került volna nekik,

plusz egy fácánba meg talán néhány fehérrépába?), úgyhogy most folytathatom a keresést. Találomra bemegyek az első, aztán a második szobába. Tudom, hogy illett volna megkeresnem atyámat és anyámat, de egyszerűen nem tudok még a szemük elé kerülni. Nem akarom elmondani nekik, hogy mit műveltem. Sosem fognak nekem megbocsátani. A harmadik szobában megpillantom atyámat. Egészen zavarodottnak tűnik. – Talia, kislányom! Annyira örülök, hogy végre megtaláltalak! Miközben ezt mondja, valójában cseppet sem tűnik boldognak. – Szörnyű híreim vannak! – folytatja. – Le kell fújnunk a bált. – De miért? – kérdezem, habár van néhány tippem, hogy mi az oka. Nyilván felfedezte a butaságomat azzal az orsóval, és most így akar megbüntetni. Felkészültem a vitára, akár a jajveszékelésre is. Remek jajveszékelő vagyok. Csakhogy atyám valami egész meglepőt mond. – Nem tudom, bogárkám. Úgy tűnik, nincsenek vendégek. – Nincsenek vendégek? Hogy érted ezt? – Ez a legfurcsább dolog. Az őrszemek látták az első hajókat feltűnni a láthatáron kilenc órakor. Fél tizenegykor néhányuk már a kikötő bejáratánál járt. De aztán egyszerűen eltűntek. – Eltűntek? – ismétlem, amit mond, csak hogy időt nyerjek és gondolkodni tudjak. Atyám bólint. – Attól tartok, leányom, valami van itt készülőben, talán egy küszöbön álló háború vár ránk, vagy ami még rosszabb, a fekete mágia áldozatává lettem a boszorkány Malvolia sötét ügyködése által. Malvolia. Jaj, ne! Aztán hirtelen megértem, mi is történt a hajókkal. Nem arról van szó, hogy visszafordultak, és még csak nem is boszorkányság okozta az eltűnésüket. Igazából nem. Bizonyára megpróbáltak bejutni a kikötőnkbe. Csakhogy amikor odaértek, a kikötő nem volt ott. A királyságot egy hatalmas erdőség takarta el a szemük elől, ahogyan Flavia mondta az idióta varázsigéjében. Tehát a hajósok azt hitték, hogy rossz helyen járnak. A vendégek, a látogatóba érkező királyi személyek, köztük a különleges herceg, aki

talán a férjem lehetett volna, már rég elporladtak évszázadokkal ezelőtt, és én csupán csak egy háromszáztizenhat – vagy több – éves királykisasszony vagyok, akinek teljességgel kilátástalan az élete. Jó adag ügyességre lesz majd szükségem, hogy elmagyarázzam ezt atyámnak. – Nagyon sajnálom, drága kislányom. Ő sajnálja! Lehetséges volna egyszerűen csak úgy tenni, mintha fogalmam sem lenne erről az egész helyzetről? Tettetni, hogy elképzelésem sincs, mi történhetett a hajókkal, fel nem foghatom, hogy mi okból lesz – ebben biztos vagyok – számos további változás a királyságban. De ekkor eszembe jutnak Jack ruhái és az a fura, villogó tárgy, amit magával hozott. Travis szövege a buszokról. Biztos, hogy a világ alaposan megváltozott a mi háromszáz éves hibernációnk alatt, mint ahogyan változott az azt megelőző háromszáz évben is. És amint Atyám észreveszi ezeket a változásokat, érteni fogja az okát is. Ha pedig nem, Lady Brooke majd biztosan elmondja neki. – Atyám! – Megérintem a vállát. – Igen, hercegnőm? – Azt hiszem... – Belékarolok, olyan édesen, ahogy csak tudok, és egy karosszék felé kormányozom. – Azt hiszem, jobb lesz, ha leülsz. Szót fogad, és amikor leül, belekezdek a történetbe. Hozzáértem az orsóhoz, és ekkor, a következő pillanatban ez a Jack nevű közember felébresztett engem – fejezem be. Atyám csak hallgat. – Atyám? Jól... Minden rendben van? – Azt mondod, megérintettél egy orsót? Egy orsót? – Nem az én hibám volt. – Nem a te hibád? Ez az egész itt a te hibád! – Úgy néz rám, ahogyan a haragvó isten néz egy gyilkosra. – Hát nem tanítottunk neked semmit? Hányszor mondtuk neked, hányszor figyelmeztettünk az orsókkal kapcsolatban? Ez volt az első szó, amit gyermekként megtanultál, ez volt az utolsó szó, amit esténként elalvás előtt hallottál, a legfőbb lecke mindenekfelett: ne nyúlj soha orsóhoz! És te elfelejtetted ezt. Egyszerűen nem vettél tudomást erről a figyelmeztetésről.

– Mondtam már, hogy sajnálom. – Sajnálod? Nem fogtad fel, hogy elpusztultunk? – Elpusztultunk? – Atyám kissé felfújja ezt a dolgot. – Biztosan kellemetlen helyzet, de... – Kellemetlen?! Talia, hát nem érted? Hogyan lehetsz ennyire nehéz felfogású? Érzem, hogy megint könnyek szöknek a szemembe. Még sohasem beszélt így velem. – Atyám, a hangod. Mindenki hallani fog minket. – Mit számít az? Ha úgy van, ahogy mondod, és mi mindannyian átaludtuk ezt a háromszáz évet, akkor elpusztultunk, összeomlottunk: te, én, az egész királyság. Nincs is királyságunk. Nincs kereskedelmünk. Nincsenek szövetségeseink, akik megvédenének. Halld, amit mondok: rövidesen mindenki ráébred, hogy az én lányom a legbugyutább teremtés az egész világon. – De... De... – hiába is próbálom immár visszatartani a könnyeimet, ám amikor atyámra pillantok, valami szörnyűséges dolgot látok. Azzal küszködik, hogy visszatartsa a saját könnyeit. Az én apám, a király, Eufrázia legeslegerősebb embere zokog, és ez az én hibám, minden az én hibám. – Tévedés volt! – Nem törődtél senkivel, csak magaddal, és most mi fizetjük meg az árát. Bárcsak valamely más ifjúkori engedetlenséget követtél volna el! Mondjuk megszöksz, akár a szeretőddel is. Inkább, mint ezt. Mert ez mindannyiunkat érint, és ez megbocsáthatatlan. Atyám szavai tőrként nyilallnak belém. Szívesebben látná, hogy elmegyek innen, mint azt, amit tettem. Gyűlöl engem. – Sajnálom, atyám. A padlót bámulja. – Talán jobban tennéd, ha most felmennél a szobádba, Talia. Igen, talán jobb lenne, ha a szobámba mennék, és soha többé ki nem jönnék onnan. Lehet, hogy amúgy is ezt tartogatják a számomra. Bólintok, és elindulok az ajtó felé. De ekkor eszembe jut valami, amit muszáj elmondanom neki, bár ekkor már legszívesebben meg sem szólalnék. Végül is, ha Atyám most megvet engem, úgysem veszítek vele semmit. Már úgyis tönkretettem mindent.

– Atyám? – Mi van még, Talia? A fiú, aki felébresztett az álomból... Meghívtam őt, hogy maradjon itt a kastélyban, és vacsorázzék velünk. Atyám rám mered. – Vacsorázzék? – Igen. Illendőnek tűnt, hogy meghívjam. Tesz egy kísérletet, hogy kihúzza magát, de nem sikerül neki. – Igen. – A szó úgy hangzik, akár egy sóhaj. – Igen, azt hiszem, így illendő. És ekkor, mielőtt még bármit mondhatnék, atyám sarkon fordul és távozik. Várok még egy pillanatig, hogy megbizonyosodjak róla, valóban elment, mielőtt magam is elhagyom a szobát.

Épp a vendégszobák soránál visz az utam a saját szobám felé, amikor egy hangot hallok. – Elnézést. Talia? Ööö... Őfelsége? Megállok. Jack. Tehát itt szállásolták el őt, ebben a szobában. Az ajtóhoz lépek. – Igen? Csakugyan, ez ő. A közember, az a fiú, akihez azt hittem, feleségül megyek, ez a senki, aki tönkretett mindent. De mégis... Immár jóval illőbb ruhát visel, amiben egész csinosnak látszik, ugyanakkor úgy tűnik, még kényelmetlenül érzi magát benne, de ez azért már illik egy nemeshez. – Ööö... bocsáss meg, ha zavarlak, Hercegnő. – Nem zavarsz – mondom, bár az igazat megvallva szívesebben lennék most egyedül a bánatommal. Az arcom pírban ég. Nemsokára mindenki megtudja majd szörnyű ostobaságomat és megaláztatásomat, hogy romba döntöttem a királyságot, és hamarosan én leszek az, aki a leginkább romokban hever majd. – Apád eléggé feldúltnak tűnt. Bólintok. Képtelen vagyok megszólalni. Tehát hallotta. – De amit mondott – folytatja Mr. Jack O'Neill a százévnyi alvásról...?

– Háromszáz. – Rendben, bocs. – Háromszáz! Háromszáz éven át aludtunk, és közben a királyságunk elpusztult, tönkrement, és mindez az én hibám. – Próbáltam elkerülni, hogy újra elsírjam magam. Bárcsak lennék néhány évvel (néhány száz évvel) fiatalabb, hogy egyszerűen a földre vessem magam és hisztizzek, de ehelyett csak itt állok, és levegő után kapkodok. Jack is csak áll ott, szemlesütve. Vajon hallotta-e, hogy Atyám a földkerekség legbugyutább leányának nevezett? Lehet, hogy a kastély egész népe hallotta. Végül Jack így szól: – Adjak valamit? Mondjuk, egy pézsét? Fogalmam sincs, mi az a pézsé, de ekkor benyúl a zsebébe, és előhúz egy darab papírt, ami úgy néz ki, mint egy zsebkendő, csak épp papírból van. Elveszem, és belefújom az orromat. Igyekszem nem túl hangosan szipogni. Csakhogy nagyon hevesen zokogtam. Úgyhogy végül olyat prüszkölök bele, akár egy ló, úgyhogy azon felül, hogy egész Eufrázia – nem, az egész világ – legostobább leánya vagyok, még a leggusztustalanabb is én lehetek. Jack javára legyen mondva, annyira rendes, hogy igyekszik úgy tenni, mint aki nem veszi ezt észre, és a figyelmessége okán a könnyek újabb patakja áraszt el, pedig igyekeztem ezt elkerülni. Amikor abbahagyom, így szól: – Az én apám is nagyon hülye tud lenni. De nem hiszem, hogy a királykisasszonyoknak foglalkozniuk kéne az ilyesmivel. – Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy én még mindig királykisasszony lennék. Hogyan is lehetek én Eufrázia királykisasszonya, ha nincs meg többé az országom? Ez mind az én hibám! Annyira ostoba vagyok! – Nem vagy ostoba. Csak rémesen néznek ki a dolgok körülötted. Körülöttem is mindig rémesen néznek ki a dolgok. Rémesen nézek ki? Kissé távolabb lépek tőle, miközben arra gondolok, hogy talán az arcom ragyás foltos lett, hogy immár rút is lettem, ezt kapom még az ostobaság és a gusztustalanság mellé. De egy pillanatra meglátom magam a falra akasztott tükörben. Nem,

Violet ajándéka továbbra is megvéd. Még mindig gyönyörű vagyok. Tökéletes, minden szempontból, egyet kivéve. Jack folytatja: – Amit ki tudtam hámozni a sztoriból, hogy volt egy átok, ami beteljesült rajtad: hogy a tizenhatodik születésnapod előtt meg fogod szúrni az ujjadat egy orsóval. Jól értem? Bólintok. – Így van. – Az apám, aki üzletember, örökké a szavak jelentésén lovagol. Tehát, hogy is szólt az a jóslat? Még a tizenhatodik születésnapja előtt a hercegkisasszony meg foga szúrni az ujját egy orsóval... és nem úgy, hogy megszúrhatja az ujját egy orsóval, vagy, hogy megszúrja, ha nem vigyáz. Igaz? Bólintok. – De vigyáznom kellett volna. Anyám és apám örökké mondogatták... Jack felemeli a kezét. – Igazán nem szeretnék tiszteletlen lenni velük szemben. Biztos vagyok benne, hogy ők próbáltak téged megvédeni, csakhogy nem hinném, hogy távol tudtál volna maradni az orsó szúrásától, ha egyszer ez szerepelt az átokban. Ennek meg kellett történnie. – De... – elhallgatok. Egyre jobban tetszik, ahogyan ez a fiatalember gondolkodik. És túl csinos, hogy egyszerű paraszt legyen. – Valóban így gondolod? – kérdezem. – Igen – meggyőződés csillan a szemében. – Ez a boszorkány rád olvasta ezt az átkot, és ez az volt, hogy meg fogod érinteni azt az orsót. Talán még meg is bűvölt téged, hogy mindenképp érintsd meg azt az orsót. Ez volt a te végzeted. – Végzetem – tetszik ennek a szónak a csengése, különösen mivel ez azt jelenti, hogy ez az egész fiaskó nem is az én hibám. – Ja, a végzeted, ahogy Anakin Skywalkeré meg az volt, hogy Darth Vaderré legyen. Halovány sejtelmem sincs, hogy miről beszél. – Csakhogy ez mit sem változtat azon, hogy atyám bolondnak hisz engem, és azt gondolja, hogy csakis az én hibám, hogy az országunk odaveszett. – Eszembe jut, miket mondott atyám az imént,

hogy bár megszöktem volna inkább, vagy szöktetett volna meg a szeretőm. Mr. Jack O'Neillre pillantok. Milyen magas, milyen igéző barna szeme van... És ebben a pillanatban már látom is, hogyan menekülhetek meg. – Nem gondolod, hogy talán... Nem, nem kérdezhetem meg. De ekkor ő így szól: – Mit, Felséges Kisasszony? Még kedvesek is a szemei. – Talia. Szólíts csak Taliának. Amit kérdezni akartam... az az, hogy... Nem vinnél-e magaddal? – Hogy mit??? – kérdezi, és vagy három lépést ugrik hátra, mintha csak meglökte volna valami. Amikor összeszedi magát, a hangja inkább csak suttogás, és az ajtó felé pillant. – Nem, nem tehetem. – Miért nem? Ha azt gondolod, hogy azért, mert én egy királykisasszony vagyok, te pedig egy közember, akkor megnyugtatlak, ez nem gond. Én immár száműzött vagyok. Atyám megvet engem. Ők mind... – az ablak felé mutatok, az alattunk elterülő udvarra, a tájra, az emberekre. – Hamarosan mindannyian gyűlölni fognak engem. A termésük elpusztult, az élelmük megrohadt. Nekik is rég el kellett volna pusztulniuk és elrohadniuk, de miattam még mindig élnek, csakhogy az egész világ alaposan megváltozott körülöttük. – De még csak tizenhét vagyok. Nem vállalhatok felelősséget egy királykisasszonyért. Még a házi feladatommal is alig tudok megbirkózni. – Na és? Tizenhét, az már felnőtt férfi. Persze feltétlenül tanulnod kell valami mesterséget. Legyél kovács például, vagy csizmadia! – Valami olyasmi. Én iskolába járok. Mindenki ezt csinálja manapság. Manapság. Minden olyan más lett. De nekem muszáj változtatnom. Az volt a végzetem, hogy megszúrjam az ujjam egy orsóval, és én megszúrtam. Csakhogy az átoknak volt egy másik része is. Mégpedig az, hogy az igaz szerelem első csókjától ébredek fel. Ezt a csókot pedig Jacktől kaptam. Akkor pedig csakis ő lehet az én igaz szerelmem, még akkor is, ha igencsak lustának és faragatlannak tűnik, és nem tudom, vajon hogyan volt képes áthatolni

a királyságot körülvevő erdőn. Nem úgy néz ki, mint aki megbecsülné, hogy micsoda hatalmas szerencse érte azáltal, hogy feleségül vehet olyasvalakit, akit a tündérek szépséggel, bájjal, zenei tehetséggel és intelligenciával ajándékoztak meg. Tennem kell valamit, hogy felfogja ezt. Az igaz szerelmemmé kell tennem őt, ha azt akarom, hogy valóban beteljesüljön a végzetem. – Hát jó – mondom neki mindenesetre itt kell maradnod velünk vacsorára. – Rendben – válaszolja –, a vacsora az rendben. Az esküvő már nem ennyire. Úgy teszek, mint aki egyetért, miközben tudom, hogy el kell érnem, hogy belém szeressen, akár akarja, akár nem.

2. fejezet Jack

V

ami átmenetnek tűnik egy nadrág és egy harisnyanadrág között, hozzá egy vörös kabát, egy fodros ing meg csizma, persze mind kicsi rám. De legalább kiltet nem hordanak ebben az országban. Kinyitom az ajtót (ami vagy tíz láb magas), és kinézek a folyosóra. Egy szolgáló rohan felém. – Mit parancsol uraságod? – Nézzük csak. Van valami ennivaló errefelé? A fickó lesüti a szemét. – Utánanézhetek, uram. És nem mozdul. Becsukom az ajtót. A gyomrom akkorát kordul, mintha egy quad robogott volna át a sártengeren. Négy órája történt, hogy a királykisasszonyt megcsókoltam. Ezt a mobilomról tudom, amit az imént megnéztem, és ami immár csak óraként üzemel, úgyhogy ki is kapcsolom megint, hogy spóroljak az aksijával. Nem hinném, hogy fel tudnám tölteni itt valahol. ALAMI OLYAN IZÉ VAN RAJTAM,

Na persze, Travis magával vitte a szendvicseket, amikor lelépett, hogy visszamenjen a hotelba. Fogadok, hogy nem is jön vissza. A söröket legalább megtartottam, de nem hinném, hogy a legjobb ötlet lenne most beküldeni őket a tök üres gyomromba. Az jár a fejemben, hogy ez vajon most csak egy szépen felcsicsázott várbörtön? Odamegyek az ablakhoz, már vagy tizedszer. Az ajtón át távozni esélytelen. Az előcsarnok tömve van emberekkel, akik mind az én parancsomra várnak. Csakhogy egy sincs köztük, aki segítene megszökni (és persze hová is mennék ebben a nevetséges gatyában?). Az ablak sem tűnik jobb megoldásnak. Legalább négyemeletnyi magasságban vagyunk, és olyan vastag üvegből van, mint amilyen a templomokban szokott lenni. Nem, legjobb lesz, ha szépen megvacsorázom, aztán meg lelépek, amikor mindenki aludni tér. Bár a háromszáz évi alvás alatt ezek valószínűleg eléggé kipihenték magukat. Bár maradtam volna a csoporttal! Oké, a múzeumok dögunalmasak, de legalább az emberek ebből a századból valók. Valaki kopogtat az ajtón. – Bújj be! Újabb kopogás. Amilyen vastag ez az ajtó, lehet, hogy nem is hallják, amit mondok. Átsétálok a szobán, és kinyitom az ajtót. – Igen? – Bocsáss meg a zavarásért, Jó Uram! – valami szolgáló srác, akinek az öltözete, meg kell mondjam, még meredekebb volt, mint amit énrám adtak. – Őfelsége a bocsánatodat kéri, amiért a vacsora késlekedik. Támadt egy kis... nehézség. A gyomrom hangosat kordul. Nem szívesen gondolok bele, vajon mit ehetnek ezek az emberek. Az anyukám szörnyen fél a bacilusoktól meg a szalmonellától, és ez a hely egyáltalán nem úgy néz ki, mint ahol bárminemű megfelelően tiszta főzőalkalmatosság, vagy akár egy normális sütő volna. Az ezerhétszázas évek táján úgy harmincöt éves koruk körül haltak az emberek, ha jól emlékszem, vagy még fiatalabban. És azt hiszem, pestisesek lettek a patkányoktól meg az ilyesmiktől. Ha meg kell halnom, remélem, nem harisnyában fogok elpatkolni.

Vacsorára hús van. Nagyon sok hús, meg gomba és eper. Itt vannak Talia szülei. Az apja – a király – sovány, csontos, vörös hajú pasas, és kábé úgy néz ki, mint a Burger King reklámfigurája, azzal a különbséggel, hogy amaz sokkal barátságosabbnak és boldogabbnak tűnik a hamburgerek meg egyéb kaják között. – Elnézést a felszolgált ételért – mondja a társaságnak. Rajtam és Talián kívül ott van még a Pudingképű, a királynő (dettó ugyanolyan, mint Talia, csak idősebb kiadásban), meg egy rakás egyéb ember, akiket úgy mutattak be, mint nemes hölgyeket és urakat. Meg itt van még két nő, akikről Talia azt mondja, hogy tündérek, de biztos rosszul hallottam. – Amint láthatjátok, a termésünk odaveszett, amikor a leányom háromszáz esztendőre aludni küldött minket, és az ételeink réges-rég mind megromlottak – folytatja a király. Talia igyekszik másfelé nézni, de látom, hogy remeg a keze. Amúgy állati jól mutat abban az áttetsző zöld ruhájában, és abbahagyta a sírást is. Mellettem ül, és folyton bámul azokkal a nagy szemeivel. – Sajnálom, atyám – mondja. Amikor a király nem válaszol, Talia az ajtó felé pillant. Elhatározom, hogy témát váltok. – Nos... hol szedték ezeket a gombákat, ööö... őméltósága? – Őfelsége – suttogja Talia. Az egyik tündér odafordul a másikhoz, és ekkor látom, hogy szárnyak nőttek ki a hátából. Odasúgja a szomszédjának: – Ő? Ő volna a végzete? – Csitt – feleli a másik. – Rendben van, Talia – mondja a király – biztos vagyok benne, hogy ez a fiatalember itt nem túl gyakran ebédel együtt a királyi családdal... Hol is? Floridában? Bólintok. – Spanyol kolónia, ha jól emlékszem, és igen kopár táj, nem valami gazdag föld. Nagyon sokat változott az elmúlt háromszáz évben? – Egy kicsit, igen. – A gombát a vadászok szedték az erdőben – folytatja a király.

– És ehető? – kérdezem. Talán faragatlanság ilyesmit kérdezni, de történetesen egy mérges gomba lazán kinyírhat minket akár ebben a minutumban. A király megvonja a vállát. – Számít ez ebben a helyzetben? Talia összerándul, amikor az apja ezt mondja. A király egy jó nagy adagot szúr a villájára, megrágja és lenyeli. Mindnyájan őt nézzük. De nem esik össze és nem kezd öklendezni vagy ilyesmi. – Rendben van – mondja végül. Nem kérdezem meg, minek a húsát esszük, de Talia így szól: – És a páva is kitűnő, ugye? – Egy kicsikét rágós, miután háromszáz évig szundikált – mondja a király, s közben Taliára néz. – De hát ez van. Hoppá! És én még azt gondoltam, az én őseim a szigorúak. Ez a fickó úgy viselkedik, mint valami elkényeztetett kölyök. Persze a lánya ugyanez pepitában. Újból megpróbálok témát váltani. – Ez páva? – Hogyne – szólal meg a királynő. – Váó! – Megkóstolom, vadíze van, és olyan rágós, mint egy kacsasült egy igazán lepra kínai étteremben. Körbeforgatom a tányéromon. – Ahonnan te jöttél, ott nincsenek pávák? – Úgy látszik, Talia legalább annyira szeretne témát váltani, mint én. – De, vannak pávák. Ámbár mi nem szoktuk megenni őket. – Hát akkor mit szoktatok enni? – kérdezi Talia. Kicsit töröm a fejem. – Egy csomó mindent. Az amerikaiak a világ minden tájáról verődtek össze, szóval eszünk például pizzát Olaszországból... Talia egy hangosat sóhajt. – Még sosem voltam Olaszországban. – Meg hamburgert... – Még nem jártam Németországban sem. – Franciasalátát... – Franciaországban sem voltam... – Mexikói tacót...

– Még sosem hallottam erről az országról. Nem lenne nagyszerű, Jack, felkerekedni és világot látni? – mosolyog rám. – Talia... – a királynak szemmel láthatóan problémát okoz a rágós pávahús és a még rágósabb gomba. Végül csak kinyitja a száját, hogy a lányához szóljon. – Elég volt! – Mi volt elég? Egész életemben arra kárhoztattál, hogy itt, ebben a kastélyban maradjak, ne csináljak semmit, és mindezt csupán az orsóktól való rettegés miatt. – De az orsók dolgában nyilvánvalóan nem tettünk meg mindent, amit kellett volna. Talán be kellett volna zárnunk téged egy kalitkába. – Lajos... – a királynő hangja inkább csak suttogásnak hangzik. – Ez az igazság. – Nem, nem ez! – fakad ki Talia. – Nincs semmi, amivel akár te, akár én elkerülhettük volna ezt. Az átok úgy szólt, hogy megfogom szúrni az ujjam. Ez előre elrendeltetett, ez a végzetem. Jobban tetted volna, ha te magad szúrod meg az ujjamat, és közben gondoskodsz egy hercegről, aki kéznél van és megcsókol. Minden a te hibád! A te hibád! Hű, elég hátborzongató hallgatni, ahogy az én szövegemet idézi, mintha én valami ügyvéd lennék, vagy ilyesmi. Na ne. Én soha nem leszek ügyvéd. – Ha így áll a dolog – mondja a király -, akkor az igaz szerelmednek kellett volna téged felébresztenie. Hol van hát? Talia rám mutat. – Itt. Jack. Szeret engem. Szeretnie kell engem! Mindenki elhallgat. A hölgyek és az urak mind abbahagyják a rágást. A király szemmel láthatóan nincs hozzászokva, hogy kiabáljanak vele. A tündérek felől halk pusmogás: – Ö nem lehet az igaz szerelme. De hogy létezik, hogy a varázsigém ilyen rosszul működik? – azzal halk sóhaj kíséretében valami madárforma izévé változik, és elrepül. A másik követi. – Hé – szólok Lajos királyhoz -, volna kedve meghallgatni az iPodomat? A király döbbenten néz. – Micsoda vagy kicsoda az az iPod?

– Valami a huszonegyedik századból. Zenét lehet hallgatni rajta. Ön szereti a zenét? – Én imádom a zenét – szól közbe Talia. A király sóhajt. – Szerettem, háromszáz esztendővel ezelőtt – mondja, és megint Taliára néz. – Akkor tessék – azzal előszedem az iPodot. Milyen jó, hogy ennek a cuccnak, amit rám adtak, zsebei is vannak, és hogy eszembe jutott az egyikbe az iPodot beletenni. Remélem, hogy van valami klasszikus zeném, talán egy Gregorián ének. Ami legközelebb áll ehhez, az a klasszikus rock, néhány Beatles szám, amiket a kishúgom bír. Megtalálom a Yesterdayt. – Tegye a fülébe a fülhallgatókat! – A fülembe? – Aha. Ezzel úgy lehet zenét hallgatni, hogy senki más nem hallja. Először úgy látszik, a király még mindig nem érti a dolgot, de végül a fülébe dugja a fülhallgatót. – És most? – Meg kell nyomni ezt itt. De majd én megcsinálom önnek. – Közelebb hajolok, és lenyomom helyette a gombot. Ezek itt persze azt sem tudják, mi fán terem a nyomógomb. – Most hall minket? – kérdezi suttogva Talia. Amikor azt felelem, hogy nem, Talia az anyjához fordul. – Anyám, kérlek, mondd meg atyámnak, hogy ne legyen velem ilyen kegyetlen. Nem az én hibám. A királynő megrázza a fejét. – Ó, Talia. – Szóval te is ellenem vagy? Utálom ezt az egészet! Bárcsak egyszerűen elfuthatnék innen! – Hozzám fordul. – Hogyan jöttél ide? Ide, Eufráziába? – Mondtam már neked. Átvergődtem a sövényen. – Nem, még az előtt. Hogyan jöttél Európába... Floridából? Lajos király sóhajtva kiveszi a fülhallgatókat a füléből. – Bárcsak újra tegnap lenne... Idézi az egyik sort a dalból. – Azt akarod mondani, fiatalember – folytatja a király –, hogy a te idődben megtalálták a módját, hogyan őrizzék meg ennek az

embernek a hangját, és ezt betették ebbe az aprócska dobozba, hogy bárki úgy hallgathassa, hogy közben nem kell előadást szervezni, nem kell szépen kiöltözni és elmenni valahová és ott táncolni, hogy a te idődben, ami, ennek a szerencsétlen balesetnek okán, immár az én időm is, minden egyes ember éldegélhet a maga kis saját világában? Bólintok. – Aha. Tök jó, nem? A király visszaadja az iPodot. A velem szemben ülő nemes úr úgy néz ki, mint aki igencsak szeretné kipróbálni, de nem meri elkérni. – Meg kellett volna halnom háromszáz évvel ezelőtt – folytatja a király. – Meg kellett volna... – Ismét Taliára pillant. – És meg is haltam volna, ha valóban távol tartod magad az orsóktól, ahogy ígérted! – Az ördögbe is! – kiáltja Talia. – Talia... – figyelmezteti az anyja. – Ne káromkodj! – De igenis káromkodok, anyám. Elegem van az engedelmességből. A szófogadás nem vált hasznomra. Atyám lehet rám durcás, de én nem fogom ezt szó nélkül hagyni a vendégeink előtt. Nagyon is sokkal tartozunk Jacknek. Ha ő nem csókolt volna meg engem... – Hogy mit csinált? – hördül fel a király. Hoppá! Ö nem tudott róla? – Me... me... megcsókolt. Hát így történt, hogy felébredtem. Úgyhogy mindenképpen... – Te! – mutat rám remegő ujjal a király. – Te, te közember, te kihasználtad, hogy a lányom alszik, és... – Fogalmam sem volt róla, hogy ő egy királykisasszony, méltóságos... ööö... felséges... uram! – mondom, s azzal hátratolom a székemet. – Bocsánat. Azt hiszem, nekem mennem kell. – Párat lépek hátra, és belebotlok egy szolgálóba, aki épp egy tál gombát tart a kezében. Jobban teszem, ha lelépek, mielőtt még kitalálják, hogy mondjuk... Mit tudom én, például halálra köveznek engem. – Nem! Nem mész te sehová. Te megbecstelenítetted a lányomat! – Én ugyan nem! Csak egy csók volt. Egy icipici csók. – Jól mondod, Atyám – szólt közbe Talia. – Megbecstelenített engem.

– Hogy mit? – ordítok. – Én ugyan nem! Alig értem hozzád! Legszívesebben ráüvöltenék, de igyekszem türtőztetni magam. Ha sértéseket vágok a fejéhez, azzal valószínűleg csak még nagyobb zűrbe keverem magam, mint amilyenben most vagyok. – Mondd meg neki az igazat, te... liba! – Hoppá! Hát ez kicsúszott a számon. Rám mered, aztán folytatja. – Ez az igazság. Teljesen bemocskolódtam. Nincs más lehetőségem, mint hozzámenni ehhez a fiatalemberhez itt, és azonnal elmenni vele Floridába. – Hozzám jönni...? – Teljességgel lehetetlen – mondja a király. – Miért is lenne az? – kérdezi Talia. – Az összes herceg, akihez hozzámehettem volna, már réges-rég halott. Te pedig nem kívánsz engem itt látni. A király int a hátam mögött álló őröknek, kezek szorítását érzem a karomon. – Ez a fiatalember itt egy olyan bűnös, aki a létező legmegvetendőbb tettet követte el. Egy gazember, aki kihasználta egy fiatal hölgy, ráadásul egy királykisasszony álmát, és... és... meggyalázta őt. A halál túl enyhe büntetés egy ilyen ember számára. Na tessék, megmondtam. Halál. – De, én nem... – Vigyétek le a királyi börtönbe, várja meg ott, míg kiszabjuk méltó büntetését! Próbálom Taliát győzködni, bár alig bírok ránézni, annyira pipa vagyok. – Mondanál neki valamit? Légy szíves! Megvonja a vállát. – Nem tudom, mit is mondhatnék. – Mit szólnál, mondjuk ahhoz, hogy „Nem is becstelenített meg.” Ez egész jó kezdetnek tűnik. – Nem fogja érdekelni. Bolondnak tart – mondja Talia duzzogva. . – Mert az is vagy! – ordítja a király. – Nem azért reménykedtünk, imádkoztunk és védelmeztünk téged, hogy te cserébe ostobán tönkretedd a királyságunkat! Bárcsak gyermektelenek maradtunk volna! – Az őröknek csak annyit mond:

– Vigyétek! A következő dolog, amire emlékszem, az az, hogy három fickó, akik pont úgy néznek ki, mint a legmenőbb pankrátorok, lecibálnak engem egy marha hosszú és töksötét lépcsőn. A várbörtönbe.

3. fejezet Jack

A

MAMÁM BIZTOS ÖRÜLNI FOG.

Elvégre látok valami olyat, amit Európában. Egy valódi, működő

nem sokan láthatnak várbörtönt. Persze egyáltalán nem olyan, mint ahogy az ilyen börtönöket elképzeltem. Talán azért, mert olyan baromi sötét van odabent, hogy még a csini kis harisnyanadrágomat se látom, nemhogy egy valamirevaló szöges ágyat vagy korbácsokat, vagy azt az izét, amin nyújtani szokták az embereket. Csak egy ugyanolyan hideg, nyirkos, sötét szoba, mint a nagyanyám pincéje New Yorkban. És irtó csöndes. Igazából régebben sosem foglalkoztam a csönddel, de mondjuk, odahaza örökké ki-be kapcsol a légkondi, meg zúg a számítógép hűtőventillátora. Itt viszont semmi sincs, csak a süket csönd, én meg semmit sem tudok kezdeni magammal, csak ezen gondolkodni, erre figyelni. Körülöttem vastag falak, fölöttem vastag plafon, mintha csak meghaltam volna. És senki sincs itt, csak egyedül én. No meg a patkányok.

Minél jobban megszokom a csöndet, annál inkább érzékelem, hogy itt bizony igenis vannak zajok. Apró zajok. Apró zajok, melyeket mintha apró léptek keltenének. Sietős léptek. Ezek a patkányok rohadt éhesek lehetnek háromszáz évnyi alvás után. Nem szabad erre gondolnod! Az őrök nem vették el az iPodomat, úgyhogy bekapcsolom. Ugyanaz a szám kezdődik, amit a király is hallgatott. A Yesterday: – „Valami rosszat mondtam, bárcsak újra tegnap lenne.” Huhú! Akárcsak én. És én is hibáztam. Megcsókoltam egy elkényeztetett hülye kis királykisasszonyt, aki képtelen volt annyit mondani az apjának, hogy én nem „becstelenítettem meg” őt. Erre most itt vagyok, itt rohadok a börtönben, talán örökre. De minek is csináltam én mindezt? Mert állati jól nézett ki. Persze, azt hihetnéd, tanultam Amberből. Keresek egy másik számot. Rap. Hangos. Tipikusan olyan szám, ami arról szól, hogy néhány srác mit fog csinálni néhány másiknak a csajával. Jó kis téma. Lehet, hogy holnap kiengednek. Vagy lefejeznek. Na nem. Vannak szabályok, hogy hogyan lehet bánni a foglyokkal. Olvastam erről a suliban. A genfi egyezmény. Csak épp gőzöm sincs, hogy létezett-e már a genfi egyezmény akkoriban. Meg az csak a hadifoglyokra vonatkozik. Én viszont szerelmi fogoly vagyok. Behunyom a szemem, és igyekszem elaludni. Persze nem tudok, úgyhogy csak csukott szemmel próbálom nem meghallani a patkányok motozását a sötétben. Úgy hangzik, mintha valami nagy izé lopakodna. Forró folyadékot érzek a karomon. – Aú! Meg is kínoznak ezek? Forró olajban fognak megfőzni? – Hallgass már! – suttogja egy hang. Talia. – De ez fáj. – Csak egy gyertya. Csöpög a viasz. Ne nyávogj már, mint egy kisbaba!

– Egy várbörtönben vagyok! Hirtelen teljesen előtűnik. – Ó, te szegény, szegény drágám! Igen, bocsáss meg nekem ezért! Atyám ingerlékeny hangulatban van. – Nem mondod! Hogy kerültél le ide? – Mindenki elaludt, kivéve az őrt. O engedett be. – Lejöhettél ide? – Királykisasszony vagyok. Oda mehetek, ahová csak szeretnék. – Jobb lenne, ha elmennél. Tudom, hogy megy ez. Te lejössz ide, aztán pár perc múlva az egyik udvarhölgy vagy mittudoménki észreveszi, hogy eltűntél. Te aztán hazudsz valamit arról, hogy mi történt, és egy szempillantás múlva nekem már nincs is fejem. – Szeretnél megszökni? – Nyilván. – Akkor szóba kell állnod velem. Ha nem teszed, akkor én... – Nem. – De igen. Ha nem, akkor én elkezdek sikítozni, és mindenki iderohan. Azt fogom mondani, hogy ez a gazember súlyosan bántalmazott engem. A csók semmit sem fog számítani. Sajnálni fognak engem, s bár ez hatással lesz az én házassági esélyeimre is, de azok eddig sem voltak valami fényesek. Téged valószínűleg hajnalban megköveznek... De csak ha nem hagyod, hogy veled maradjak, és nem hagysz beszélni. A hideg kiráz, amikor azt mondja, „hajnalban megköveznek”. Tényleg megtennék? Simán meglehet, hogy a csaj nem állítaná meg őket. – Hát, tudod, egyáltalán nem vagy olyan édes kislány, mint amilyennek gondoltalak – mondom. – Édes vagyok. – Na ne szédíts! – De igen. Édes és tökéletes. Vagy az voltam, életem első tizenhat évében, én voltam a legkezelhetőbb, legsimulékonyabb valaki, akit csak el lehet képzelni. Nagyszerű felesége lettem volna valakinek. És akkor egyszeriben minden megváltozott. Vagyis inkább semmi sem történt. Felnőttem, és közben továbbra is úgy kezeltek, akár egy

gyereket, vagy mint egy állatot. Tudod te, milyen az, ha úgy bánnak veled, mint egy ingósággal? Fogalmam sincs, mi az az ingóság. – Bocs, de engem meg túlságosan leköt ez a börtönbe zártság dolog. – Bántak már úgy veled, hogy nincs választásod, mit kezdj az életeddel? – Az apám azt szeretné, hogy ha felnövök, folytassam azt, amit ő csinál, ingatlanfejlesztő, aki társasházakat épít, de minden egyes ház ugyanolyan. Én utálnám ezt a munkát, de őt ez cseppet sem érdekli. Bár azt hiszem, mindez lényegtelen, ha úgyis itt fogok elpatkolni. – Szóval szeretnél lelépni innen? – Nem válaszolok, de ő folytatja. – Nos? – Ja, hogy ez kérdés volt? Persze hogy szeretnék lelépni innen. – Akkor segítek neked, de csak egy feltétellel. Azt hiszem, sejtem, mi az az egy feltétel. – Azzal a feltétellel, hogy magaddal viszel. – Megragadja a kezemet, és megszorítja. így legyen ötösöm a lottón! Tudom, hogy jobb lenne, ha befognám a számat, de mégis megszólalok. – Ja, persze. Tudom, hogy nekem kéne a te igaz szerelmednek lennem, meg elvenni téged feleségül, meg minden. De én még csak tizenhét éves vagyok. És lehet, hogy teljesen normális dolog tizenhét évesen megnősülni a te idődben, a terégi idődben. Csakhogy manapság senki nem házasodik ilyen fiatalon. Nevet. – Házasodni? Eszem ágában sincs hozzád menni! – olyan erővel nevet, hogy attól félek, mindjárt kirepül valami cucc az orrából. Igazán nem kéne ennyire nevetnie. – Tényleg? – Abszolút. És ne felejtsük el, hogy te voltál az, aki megcsókolt engem. – Ó, már értem. Az a gond, hogy én nem vagyok herceg. Sóhajt.

– Nincs jelentősége. Én nem szeretnék hozzád menni, te pedig nem szeretnél engem feleségül venni, de szeretném, ha magaddal vinnél, amikor elmégy innen. – Nézd, kedves királylány... őfelsége... – A Talia megfelelő lesz. – Nem lesz megfelelő. Ne érts félre, gyönyörű vagy, meg minden, és tuti, hogy van ezer olyan srác, aki boldogan magával vinne, bárhová is megy. – Nem. – Nem? – Nem. Azok már mind halottak. Az összes megfelelő hitves-jelölt halott, halott már majdnem háromszáz éve. – De az apád sosem hagyná, hogy velem gyere, főleg, ha nem házasodunk össze. – Nem, persze hogy nem. – Akkor tehát értjük egymást. – Próbálom lerázni magamról a kezét, ami elég nehéz ügy, miután ő épp szorongatja az enyémet. – Tulajdonképpen örülök, hogy megismerhettelek. Sok szerencsét a királykisasszonysághoz. És akkor, ha most megkérnéd az apádat, hogy engedjen ki engem innen... – Nem! – Még mindig a kezemet fogja. – Nem kérem, hogy vegyél el, és atyámhoz sem megyek oda, hogy engedélyt kérjek tőle arra, hogy elmehessek veled. Meg akarok szökni, az éj leple alatt, és el akarom hagyni Eufráziát. És veled szeretnék menni, nem úgy, mint férj és feleség, de úgy, mint barátok, útitársak, a világgal mit sem törődő pajtások, akikről a régi vidám dalok szólnak. – Még jobban szorítja a kezemet. – Tartozol nekem ennyivel. – Én tartozom neked? Mégis hogy érted ezt? – Te ébresztettél fel. Te rontottál el mindent. Ha te nem jöttél volna a tolakodó ajkaiddal, akkor valaki más ébresztett volna fel, valaki, aki szeret, és aki megmenthetett volna engem és Eufráziát. Egy herceg. Egy királyfi. Vagy alhattunk volna örök időkig. – És az olyan remek dolog lett volna? – Még mindig jobb, mint arra ébredni, hogy mindenki tudja, én okoztam a királyság vesztét, meg arra, hogy a saját apám megvet engem. Jack, te meg szeretnél szökni. Én pedig el szeretnék innen

menekülni. Azt hiszem, segíthetnénk egymásnak. De ha te nem... – csuklik el a hangja. – Ha én nem? – Akkor elmegyek innen egyedül, kimerészkedem a hideg, kegyetlen világba, ami tele van buszokkal meg telefonokkal, meg ezer olyasmivel, amiről én semmit sem tudok. Nincs térképem és nincs pénzem, csak egy csomó értékes ékszer van nálam. Ékszereket mondott? – Nélküled – folytatja – talán kirabolnak, vagy még rosszabb... – És velem mi lesz? Érzem, ahogy felhúzza a vállát. – Valószínűleg itt fogsz megrohadni... Habár atyám előbb-utóbb felfedezi majd, hogy eltűntem, és akkor felültet téged a háromlábú lóra. – A mire? – A bitófára. Minden bizonnyal felakasztat téged. Csak az F betűs szót kellett kimondania... Így történt, hogy végül felkerekedtem Talia királykisasszonnyal.

4. fejezet Talia

J

nem volt túl komplikált feladat. Ms Először arra gondoltam, hogy azt mondom az őrnek, hogy láttam egy egeret, és megkérem, hogy kapja el, és közben Jack meg tud szökni, vagy egyszerűen megvesztegetem őt valamelyik nyaklánccal az ékszeres dobozomból. De most, hogy látom, ki az őr, már pontosan tudom, hogy mit fogok tenni. Ez az egyik előnye annak, hogy örökké a szüleim őrizete alatt álltam, a kastély rengeteg kis titkáról tudomásom volt, hiszen mindenről az én jelenlétemben tárgyaltak, egyszerűen azért, mert örökké ott voltam. Éppen ezért pontosan tudom, hogy melyik emeleti szobalánynak melyik inas csapja a szelet, hogy melyik kocsist tartóztatták le, mert túl keményen vesszőzte meg a feleségét, és melyik inast vádolják azzal, hogy becsapott egy sörkereskedőt. Ugyanígy azt is tudom, hogy a börtönőr odalent igencsak nagyivó. Gyanús, hogy az a zsák, amit korábban Jack olyan nagyon szorongatott, sört rejt. – Mi van a táskádban? – kérdezem, miután végre beleegyezik, hogy elfogadja a segítségem. – Se... semmi. ACKNEK SEGÍTENI A SZÖKÉSBEN

– Nincs most idő titkolózni. Te börtönben vagy, én pedig úgy sejtem, van nálad valami, amin könnyebben megvehetnénk a szabadságodat, mint az én ékszereimmel. Add ide a sört! Jack megmondja, hogy hol találom a táskát, és én rá is lelek arra, amit keresek: hat teli üveg. Amikor az őr rájön, hogy mi van az üvegekben, sír örömében, én pedig tudom, hogy nyert ügyem van. Megvárom, míg megissza az italt, aztán amikor az álla a részegségtől méretes mellkasára csuklik, elcsenem a kulcsot, hogy kiszabadítsam Jacket. – Jó sokáig tartott! – mondja, mikor már a kastély kapujánál járunk. – Csitt – suttogom –, és igyekezz! – Te könnyen beszélsz – válaszolja suttogva. – Nem cipelsz semmit. Ez igaz. Vettem a fáradságot, hogy gondoskodjak Jack holmijáról is, és az, valamint az én ruhás és ékszeres ládám együttesen tényleg nehéz teher. Csakhogy én biztosan nem fogok cipekedni. O a férfi, és én a királykisasszony. – Olyan lassan mész, ahogy csak akarsz, de mondtam már, hogy a sörittas álom nem tart túl sokáig. Ha az őr felébred... – Jól van, jól van – feleli Jack, és kicsit gyorsít a vánszorgáson. Rövid idő múltán azonban megkérdezi: – Mégis, mi a fene van ebben a bőröndben? – Csak a legszükségesebb holmik az utazáshoz. – Mint például? – Ruhák... meg az ékszereim. Nekem nincs pénzem, úgyhogy elhoztam az ékszeres dobozom teljes tartalmát. Jack motyog valamit, amit nem igazán értek, valami hitelkártyákról. – Mit mondasz? Szeretnél netán visszatérni a kastélyba... a börtönbe? – Nem, nem, minden oké. Megszerveztem a szökésemet, és segítettem, hogy ő is megszökhessen. Muszáj kiügyeskednem valahogy, hogy belém szeressen, akkor is, ha gyűlöl engem. Hazudtam, amikor azt állítottam, nem szeretném, hogy feleségül vegyen. Muszáj volt ezt

hazudnom. Az a sorsom, hogy Jack felesége legyek, ahogyan meg volt írva az is, hogy megszúrjam az ujjam egy orsóval. Remélem, hogy a végzetem boldoggá is tesz majd. Jack viszont nem tűnik túl együttműködőnek. Hát ezért a hazudozás. Azt gondoltam volna, hogy egyszerű dolog lesz Jacket magamba bolondítanom. Végtére is, gyönyörű vagyok. De az igazat megvallva, még soha senkit nem bolondítottam magamba. Mindegy, akkor is hozzá kell mennem Jackhez. Mert ha így teszek, az igazolja majd, hogy mindez eleve elrendeltetett: az orsó szúrása, a csók, és az elkerülhetetlen boldogan éltek, míg meg nem haltak. Egyszer csak elvarázsolom majd Jacket, és összeházasodunk. Atyám pedig végre beismeri, hogy ami történt, nem az én hibám volt. Még talán újra szeretni is fog engem. Csakhogy másfelől, amennyiben Jack mégsem szeretne belém, akkor bizony atyámnak lesz igaza. Akkor kiderül, hogy mindez nem a végzet volt. Hanem az én hibám. Ó! Jobban teszem, ha nem morfondírozom ezen. – Szeretnéd, hogy vigyek valamit én is? – kérdezem, hogy meggyőzzem őt arról, hogy kedves vagyok, miközben arra gondolok, hogy teljes képtelenség, hogy valaki elvárja egy királykisasszonytól, hogy cipeljen bármit is. De Jack így szól: – Hát az nagyon jó lenne! – Rendben. Bár azt hittem, hogy te olyan nagy és erős vagy, hogy könnyedén elbírod mindet – felelem, és a vállára teszem a kezem. – Hát, tévedtél. Nesze! Hozd az ékszeres ládát! Baromi nehéz. Odalöki a ládát a kezembe, és tovább folytatja a menetelést.

5. fejezet Jack

M

az elburjánzott fákban és bokrokban (ja, és egyszer egy disznóban). – Édes istenem, még életemben nem jártam ilyen tök sötét helyen. – Éjszaka van – mutat rá Talia, bár ez nem nagy segítség. – Ja, de ahonnan én jövök, ott azért valamivel világítani szokás éjszaka. – Itt is. Úgy hívják őket, hogy csillagok. Igazán romantikusak. Hát marhára vágyom vele a romantikára. Amikor megálltam, hogy levegyem végre ezt az idióta ruhát, amit ezek rám aggattak, egész idő alatt azon nyafogott, hogy micsoda illetlenség az ő jelenlétében levetkőznöm, úgyhogy végül bementem inkább a bokrok közé átöltözni. Aztán meg visszavettem inkább az ékszeres ládát, mert amikor ő vitte, akkor úgy vánszorgott, mint egy csiga. – Nem, nem csillagok. Jobb, mint a csillagok. Világítás. Bent a házakban és kint az utcán is. – Tűz? Egy ideje már mi is azt használjuk. Mi, eufráziaiak egyáltalán nem vagyunk olyan primitív népség, mint ahogy te gondolod. Szóval legalább ismerik a tüzet. ÁR VAGY TIZENÖTÖDSZÖRRE BOTLOK MEG

– Elektromosság – mondom neki. – Nézd, volt ez a pasas, ez a Benjámin Franklin. Kicsit később élt a te idődnél, úgy kábé ötven évvel, és amerikai volt. Egy szép napon felfedezte az elektromosságot, amikor épp egy papírsárkányt röptetett az esőben. Talia felkuncog. – Mi olyan vicces? – Kicsit flúgosan hangzik, sárkányt eregetni szakadó esőben. – Direkt csinálta. Épp próbálta felfedezni az elektromosságot. – Ha addig még nem fedezte fel, akkor honnan tudta, hogy fel fogja fedezni, ha sárkányt ereget az esőben? Jócskán bőrig ázhatott, és elég ostobának tűnik. Az agyamra megy! Amúgy meg nem igazán emlékszem az egész Ben Franklin sztorira. Negyedikben tanultuk. Úgyhogy inkább azt mondom: – Nem volt bolond. Felfedezte az elektromosságot, aztán száz évvel később egy másik amerikai ürge, Edison meg feltalálta a villanykörtét. Szóval most már létezik villanyvilágítás, úgyhogy ha az éj leple alatt akarsz kisettenkedni a várból, akkor jó lenne, ha... – Vigyázz! – kiált fel Talia, miközben engem valami nagy, fából készült izé kupán vág. Mi a fene ez? Egy fa? Hoppá. Gyökerek. Kéreg. Bazi nagy törzs. Tényleg egy fa. Egyszerűen nekimentem egy fának. Megdörzsölöm a homlokomat. – Honnan tudtad, hogy itt van? Már a te idődben is itt volt? – Az én időmben mi mindig az orrunk elé néztünk. Gondolom, hozzá voltunk szokva a sötéthez. – Nevet. – Csöppet sem vicces. – Ó, ne haragudj! Az én időmben a legviccesebb dolgok egyike volt, ha egy férfi neki ment egy fának. – Vihorászik. – De bizonyára minden sokkal nagyszerűbb a te idődben. Még egyszer megdörzsölöm a homlokomat, hogy lássa, tényleg fáj, és hogy észrevegye, nem igazán díjazom a vihogását. – Rendben, nézzük csak. Tehát ma van elektromosság, vízvezeték hálózat, gyorskaja, autó, repülő, számítógép, mozi, tévé, meg iPod. Ja, szerintem tényleg jobb egy kicsit.

– Tényleg azt hiszed? – A hangja majd egy oktávot ugrik felfelé. – Nos... nekünk meg van egy csomó olyasmink itt Eufráziában, ami százszor jobb, mint a tieid. – Mint például? A bili? A szolgák? A bubópestis? Mondj egy olyan dolgot a te idődből, ami jobb, mint a miénk! – A szerelem! – zokogja. – Egymás tisztelete. Az én időmben nem csókoltak meg emberek másokat anélkül, hogy ne lettek volna szerelmesek az illetőbe, és ne akarták volna elvenni feleségül. Az én időmben, ha valaki ilyesmit művelt volna, azt bűnösnek tartják és börtönbe vetik a bűnéért. Az én időmben tisztelték a hölgyeket! – Ha a te időd ilyen nagyszerű, akkor menj vissza oda! – De nem tudok! Tönkretettél mindent a mohó, önző ajkaiddal! – Én vagyok az önző? Nem én nyúltam ahhoz az orsóhoz. – Te mondtad, hogy az nem az én hibám volt! – Azt még azelőtt mondtam, hogy jobban megismertelek. Megváltozott a véleményem, miután láttam, hogy micsoda egy beképzelt liba vagy! Szerintem direkt csináltad, csak azért, hogy kitolj mindenki mással! – Ó! – Dühösen toppant. – Na, ez az. Toppantgat. Liba! – Soha többé nem állok szóba veled! – Nagyszerű! Legalább élvezhetem a csöndet. – Haza... hazamegyek! – Remek! Menj! Pontosan ezt szeretném! Egy pillanatra megáll, és már azt gondolom, hogy sarkon fordul, és megszabadulhatok tőle. Megyek tovább. Talán eldobhatnám az ékszeres ládikáját. Ha nálam marad, még a végén rám fogja, hogy elloptam tőle. De egy pillanattal később meghallom a lépteit, ahogy fut felém, hogy utolérjen. – Elfelejtettél valamit? – kérdezem. – Nem mehetek haza. Tudod jól, hogy nem tehetem. – És miért nem? Túlteszik magukat a dolgon. Elvégre te vagy a kis pici királykisasszonyuk.

– Nem fogják túltenni magukat rajta! Minden tönkrement! Muszáj veled mennem. Akármilyen utálatos kilátás is ez. – Ballagni kezd mellettem. Én vagyok az utálatos. Remek! Én nem fogok könyörögni neki, hogy jöjjön velem. – Simán itt hagyhatlak a pácban, ugye tudod? Nem kell, hogy magammal vigyelek. Elakad a lélegzete. – Egy úriember nem tenne ilyet. – Egy úriember a te idődből, az talán nem. Eléggé balfácánok lehettek. Az én időmben már nem gondoljuk úgy, hogy a lányok törékeny kis virágszálak. Hanem hogy vállalniuk kéne a felelősséget, ha elszúrtak valamit. Pont ugyanúgy, mint a pasiknak. – Oké, akkor azért vigyél magaddal, mert ha nem teszed, sikítani fogok. Aztán meg berohanok az első házba, és zokogni kezdek az embereknek, akik mellesleg az alattvalóim. Azok meg vasvillát és fáklyát ragadnak, és fogva tartanak téged, míg az apám meg nem érkezik. Ebben van valami. Még akkor is, ha buta liba módjára adja elő. Körülnézek, és látom magam előtt a házakat, tele emberekkel, méghozzá igencsak kipihent emberekkel, akik hanyatt-homlok rohannának megvédeni a királykisasszonyukat, egészen addig, míg meg nem tudnák, hogy milyen is valójában. És, az igazat megvallva, tényleg nem kellett volna megcsókolnom. Tudom, hogy nem helyes kihasználni olyan csajokat, akik épp ki vannak ütve. Ha nem tettem volna meg, most nem lennék nyakig a pácban. Na jó, egye fene, átviszem a határon. Ennyi, és kész. Aztán menjen, ahová akar. Úgyhogy azt mondom neki: – Rendben, induljunk! De vedd vissza az ékszeres ládát! Nem szeretném, ha bárki azt gondolná, hogy elloptam, ha netán együtt látnak minket. És menjünk gyorsabban! Tiltakozni kezdene, de végül csak annyit mond: – Ó. Rendben. Gyalogolunk. Közben azon gondolkozom, vajon milyen messze lehetünk a határtól, vagy akármi is legyen az a bazi nagy sövény.

Már épp meg akarom kérdezni Taliát, amikor ő kérdez: – Tulajdonképpen miért csókoltál meg? – Nézd, sajnálom. Nem tudtam, hogy felébresztelek. – Nem erre gondoltam. Hanem hogy miért csókoltál meg. Nekem az igaz szerelem csókjától kellett volna felébrednem, és aztán férjhez mennem. – Felfogtam. – De ha nem szeretsz engem, akkor miért csókoltál meg? Másvalakinek kellett volna. Már hallom is, hogy magában hozzáteszi, valaki jobbnak. Megvonom a vállam. – Ez most mit jelent? Elfelejtettem, hogy lát a sötétben. – Nem tudom. Csak akartam, és kész. Az én időmben néha csak úgy szórakozásból is csókolózunk. Egy percig hallgat. Aztán egyszerre mondjuk: – Jobb úgy, ahogy mi csináljuk. Felém nyúl, hogy megérintse a homlokomat. A keze hűvös és lágy. – Nagyon fájt, amikor beütötted a fejed a fába? Odébb lépek. Nem akarom, hogy hozzám érjen, még ha jólesne is. – Aú! Szeretném megkérdezni Taliát, hogy ő meg ugyan miért csókolt vissza, ha olyan nagyon borzalmas volt, de inkább nem szólok hozzá. Még a végén meghallja valaki. Valaki, például egy nagy kutyával. Vagy egy sárkánnyal, vagy mit tudom én, mivel. Úgyhogy csak baktatunk tovább, és az egyetlen hang, ami hallatszik, az a lépteim zaja a sárban, a sár hangja a lépteim alatt, újra meg újra, miközben sehol semmi fényt nem látunk. Kábé ezer újabb lépés után végre elérjük a sövényt.

6. fejezet Talia

F

idestova egy egész órája! Csupa horzsolás lettem. Mindenem tiszta karcolás. Vérzek. Nem látok semmit egyik irányban sem. Nem hallok semmit, a saját gondolataimon kívül. És Jack egy fikarcnyival sem lett szerelmesebb belém, mint előtte volt. Vagy talán még annyira sem. Amikor megpróbáltam hozzáérni a homlokához (a homlokához!), elhúzódott. Biztosan egy buta kis tyúknak tart engem. De tényleg egy buta kis tyúk vagyok. Az apám gyűlöl. Az anyám csalódott bennem. A lehetséges udvarlóim mind halottak. És most itt ragadtam ebben a bozótban egy fiúval, aki egy olyan országból jött, amiről még életemben nem hallottam, és aki olyan rémes ruhát visel, ami úgy néz ki, mint valami rikító színű alsónemű. És erős a gyanúm, hogy bárhová is megyünk, ott is mindenki ugyanilyen rémes ruhákat fog viselni. Egy tüske majdnem kiszúrja a szememet. – Aú! – Mondtam, hogy szúrós. Arrafelé menj, amerre az ágak nőnek! – Jack igyekszik elhajtani előlem az ágakat, de elég ügyetlenül, OGLYUL EJTETT EGY SZEDERBOKOR

úgyhogy nekem kell utat törnöm magamnak. Ez a fajankó nyilvánvalóan nem tudja, hogyan kell bánni egy királykisasszonnyal. – Nem olyan magas már, mint amikor először jöttünk át rajta. Úgy látszik, összement. – Igen. Ez is Flavia bűbájának része volt. Azt mondta, hogy amikor megtörik az átok, akkor a királyság újra láthatóvá lesz a világ számára. Biztosra merem mondani, hogy a sövény visszahúzódik. Jack erre sem válaszol. Szerintem nem hisz a tündérekben. Vagy a bűbájban. Vagy abban, hogy ő az én végzetem. Persze végül mégis magával hozott. Türelmesnek kell lennem, nehogy a végén még itt hagyjon ennek az egésznek a közepén. És neki kell az én igaz szerelmemnek lennie, akármit is gondoljon erről. – Bocsánatot kérek a panaszkodásért – mondom -, csak ez – mármint a sövény – nem az, amihez szokva vagyok. – Szerintem jobban tennéd, ha visszafordulnál. Észrevettem, hogy nem azt mondja, hogy visszamennénk, mármint hogy mi, hanem hogy én menjek vissza. 0 is meg szeretne szabadulni tőlem, ahogy mindenki más. – Tudod – folytatja -, nem lesz ám olyan egyszerű dolog odakint. Jobb lenne neked, ha hazamennél. Sóhajtok. – Bárhol nehéz lenne, de szeretnék olyan helyen lenni, ahol senki sem ismer. Olyan helyen, ahol nem léteznek királykisasszonyok. – Aha, hát hogyne! – Pedig így van. – Végül is, azt hiszem, tényleg így gondolom, azzal együtt is, hogy nehéz dolog lehet közembernek lenni. Sokat kell dolgozni, és néha a szaguk is elég kellemetlen. – Egy olyan helyre vágyom, ahol senki sem dühös rám. Felnevet. – Én is így vagyok ezzel. Rám is örökké dühösek az emberek valamiért. Az a fixa ideájuk, hogy én egy léhűtő vagyok. Hirtelen abbahagyja az erőlködést. – Hé! – Mi az? Jack oldalt lép, és magához húzza a kezem. – Megcsináltuk.

Kikászálódok a bozótból. És látom az arcát, mert bár éjszaka van, fények látszódnak a távolban, fények, amik világítanak, mintha csak nappal lenne, de úgy ragyognak, akár a csillagok. Pont, ahogy mondta. Ez csodálatos! Legalább egy mérföldet gyalogoltunk, mióta átnyomakodtunk a bozóton. Ahelyett, hogy magammal hozom az ékszereimet, jobban tettem volna, ha inkább lenyúlok egy pár bakancsot. De nem merek panaszkodni. Végre elérjük a vadon szélét, és Jack így szól: – Ideje lenne keresnünk egy helyet, ahol elrejtőzhetsz reggelig. – Elrejtőzzek? Miért? – Nem akarlak sokkolni vele, de az a helyzet, hogy a huszonegyedik században a csajok nem hordanak ilyen ruhákat. Az emberek dilisnek fognak nézni miatta. Jack ruházatát tanulmányozom, és közben borzadva próbálom elképzelni, vajon mit hordhatnak manapság a hölgyek. Talán fényes, tarkabarka fűzőket például? – Nem várakozhatok itt – mondom. – Mi van, ha meglátnak? – Ha hallasz valakit közeledni, rejtőzz el! Más érvet már nem tudok felhozni, úgyhogy kénytelen vagyok hangot adni legnagyobb (és valódi) félelmemnek. – Honnan tudjam, hogy nem fogsz itt hagyni engem örökre? Megvonja a vállát. – Sehonnan. Történetesen meg is fordult a fejemben. – Valóban? – Semmit sem tehetek, ha itt hagy. Semmit. És most, hogy megmenekültünk, már nem tudom őt maradásra bírni. – Igen, de nem fogom megtenni. Ha akartam volna, már ott hagyhattalak volna a bozótban. Vagy utána, amikor olyan lassan vánszorogtál a cipőd miatt. De nem tettem. – Miért nem? Ismét vállat von. – Nem tudom. Egy kicsit sajnállak, azt hiszem. És az igazat megvallva, ez a legnagyobb kalandom, mióta Európában vagyok. – Igazán? – Akaratom ellenére tulajdonképpen hízelgőnek érzem a hallottakat. Oly kevés időt töltöttem életemben fiúk közelében. De mi van, ha ez is csak valami trükk, hogy lerázhasson engem? Most

valahogy olyan kedves lett, pedig emlékszem még, hogy buta libának nevezett. – Nem hagylak itt, nyugi. Érzek némi... felelősséget irántad. Gondolkodik valamin, aztán beletúr a táskájába. – Itt van, nesze. Egy ajándék! Valamiféle tárgyat nyújt nekem. – Ez egy telefon – mondja Jack. – Fel tudod hívni vele az embereket. Már ismerős korábbról ez a valami. – De nem működik. – Most majd fog. Ide nézz! – Újra kiveszi a kezemből, és megnyom rajta néhány számot. Aztán vár. – Travis – mondja. – O királyi fensége beszélni óhajt veled. – Szünet. – Hogy mi van? Mondd meg nekik, hogy kihánytam az agyam! Mondjuk ettem tegnap pár romlott créme brulée-t... Csak neked mondom, itt vagyok Taliával... Elrohantunk, miután megszöktetett engem a börtönből... börtönből... Nem, nem olyan, mint amiből kiszabadítottál, amikor beleestem... Majd. Rendben. Csak... Adom. Beszélj vele! Meg akarom neki mutatni, hogy hogyan működik a telefon. Azzal a kezembe nyomja ezt a valamit... a telefont. – Hé, Talia! Sikítva elhajítom. Egyet pattan, aztán a földre esik. Jack felkapja. – Mi a gond? – kérdezi. – A telefonod! A barátod, Travis ott van benne! Jack a fejét rázza. – Eldobom az agyam. – Ez valami... boszorkányság? Arra számítottam, hogy valahonnan távolról beszél majd, de itt van benne! Jack beleszól a telefonba. – Ott vagy még, Trav? A csaj bedilizett. – Rám néz. – Nincs benne a telefonban. – De igen. – Huh – újra beleszól a készülékbe. – Trav, mondd meg neki, hogy hol vagy most. – A kezembe nyomja a telefont. – Épp megyek vissza a szállodába, hogy végre aludjak egy kicsit. Tegnap végül megléptem a haverjaidtól, mert nem tudtak átjönni a

sövényen a lovas kocsijukkal. Aztán amikor próbáltam elmagyarázni a rendőröknek, hogy menjenek vissza, és hozzák el Jacket, egy szavamat sem hitték el Eufráziáról. – Semmit sem tudnak Eufráziáról – mondom. Ránézek Jackre, aki vállat von, aztán visszaveszi tőlem a telefont. – Falazz nekem, Trav, oké? Itt hagyom nála a telefont. Ne hagyd, hogy hívogassanak! Rendben? – Szünet. – Csak pár óra... Hé, figyu! Megcsörgetnél egyszer, hogy megmutathassam neki, hogy működik? Megint visszaadja nekem a telefont. Egy pillanattal később a telefon elkezd ugrálni a kezemben, és egy másik férfihang, nem Travisé, ordítozni kezd belőle. Nagyon dühösnek tűnik. – Csináld! Csináld! Nem tehetek róla. A telefon kicsúszik a kezemből, és sikítozni kezdek. – Ki ez, és mit mond? Jack elkapja a készüléket, és beleszól. – Hé, Trav, itt vagy? Ja, egy kicsit betojt a technikától a csaj. Hívj vissza egy perc múlva, én meg addig rezgőre állítom. Ja, ja, tudom. Az volt a benyomásom, hogy ezek a fiatalemberek itt az én rovásomra szórakoznak. – Lazítanod kéne kicsit – mondja Jack. – Lazítani? Semmi szoros nincs rajtam. – Ezt csak úgy mondjuk. Azt jelenti, hűtsd le magad. Nem kell mindent olyan komolyan venni. Jack csinál valamit a telefonnal, aztán megint ideadja nekem. – Oké. Figyelj, mozogni fog körbe-körbe. Amikor elkezdi, ne dobd el! Csak nyisd fel, mondd szépen, hogy „Halló”, és ne dobd el! Rendben? Bólintok. – Mit nem fogsz vele csinálni? – Eldobni – mondom, és igyekszem mosolyogni. Nem tart valami nagy észlénynek. És lehet, hogy tényleg nem vagyok az. Az áldott szerkezet rezegni kezd, és én ismét sürgető késztetést érzek, hogy messzire hajítsam. De türtőztetem magamat. – És most?

– Nyisd ki! Kinyitom. – Most tedd a füledhez, és mondd szépen: „halló”! Odatartom a fülemhez. – Halló? – Mizu, Talia? Megmondanád Jacknek, hogy jön eggyel nekem ezért? Elismétlem Jacknek, amit Travis mondott, bár fogalmam sincs róla, hogy mit jelent. Ő megint vállat von, és ránéz az órájára. – Mennünk kell. Köszönj el szépen Travistől! – Viszlát, Travis! – Ügyes. Most csukd le szépen! Jack kinézett nekem egy helyet a fák között. Elássa az ékszeres ládát az avarban, arra az esetre, ha rablók bukkannának fel. Nagyon veszélyes idő lehet ez a Jacké, ha egy ifjú királykisasszony nem lehet biztonságban estélyi ruhában és ékszerekkel. Otthagyja nekem a telefont. – Ha bárki más hív, ne vedd fel! – Honnan tudom, hogy más hív? Jack újabb bonyolult magyarázatba kezd, amit, úgy tűnik, még az olyan pojácák is képesek felfogni Jack idejében, mint ez a Travis. Bárgyún nézek, ahogy olyankor szoktam, mikor Lady Brooke olvas fel nekem Phelps tiszteletes Prédikációk ifjú hölgyek számára című művéből. Jack is észrevehette ezt, mert csak ennyit mond: – Áh, felejtsd el! Senki sem fog felhívni, reméljük. Azzal távozik. Sem egy könyv, sem semmilyen más szórakozás nem áll rendelkezésemre, úgyhogy jobb híján a madarak énekét hallgatom egész idő alatt. Mikor kicsiny gyermek voltam, Atyám megtanította nekem, hogyan különböztessem meg a veréb hangját egy pacsirta hajnali énekétől. Hiányzik atyám és anyám. És amíg a Nap útját nézem, ahogy egyre magasabbra emelkedik a horizonton, hálát érzek, hogy most fordul elő velem életemben másodszor, hogy egyedül vagyok, egészen egyedül, és nincs senki, aki megmondja, hogy mit csináljak vagy éppen mit vegyek fel, vagy akihez udvariasnak kellene lennem. Senki.

De igazából nem szeretnék egyedül lenni, ennyire nem. Most, hogy végre egyedül vagyok, az érzés olyan... magányos. Végül a pacsirta abbahagyja az éneket. Hyperion folytatja vándorútját az égbolton, én pedig kezdek más zajokra is felfigyelni, nemcsak madarak énekére, hanem valami kakofóniára, mintha fém csendülne fémen. Semmilyen olyan zajhoz nem hasonlít, amit valaha Eufráziában hallottam. Hirtelen ráébredek, hogy félek megtudni, mi lehet ez. Még sohasem féltem azelőtt. Hiányzik az otthonom. Még Lady Brooke is hiányzik. Hazamehetnék. A kastély már ébred, észreveszik, hogy nem vagyok ott. Máris felderítő csapatokat küldenek szerteszéjjel. Aggodalom, vádaskodás, aztán jutalmat ajánlanak annak, aki épségben visszahozza az ő hőn szeretett királykisasszonyukat. Mintha csak egy könyvben olvasnám. Aztán amikor visszakúszom a bokrokon át, és megtalálnak, összevissza karistolva és megtépázva a több órányi távollét után, atyám túlságosan boldog lesz ahhoz, hogy tovább haragudjék. És minden meg lesz bocsátva. Aztán örökké emlékezhetek ezekre a napokra az újra kezdődő folytonos őrizet alatt, melyben gyermekként és gyengeelméjűként kezelnek nap mint nap. Nem. Soha nem megyek vissza, csakis előre. El kell jutnom Floridába, mennem kell a végzetem felé. Ismét a horizontra szegezem a tekintetem, és a kép folttá simul össze. Egész éjjel ébren voltam, Jacket szabadítottam ki, harcoltam a szederindákkal. Talán nem olyan nagy baj, ha lehunyom a szemem egy kicsit... A rezgés ébreszt fel. Hirtelen felugrók, abban a hiszemben, hogy valaki rám talált. De aztán eszembe jut. A telefon. Ne dobd el! Felemelem és kinyitom. Egy szót látok kiírva: Amber. Amber? Mi az az Amber? Valami ékszer? Megnyomom a gombot. – Halló? – Ki van ott? – Egy női hang szól bele. Az biztos, hogy ez nem Jack. Mit csináljak most? – Halló! – ismétli meg a hang.

Nagy nehezen meg tudok szólalni. – Igen? – Ki az? – Talia – mondom, elhagyva a királykisasszony titulust. – Hol van Jack? – Nem tudom pontosan. Elment, hogy ruhákat vegyen nekem, és... – Elment, hogy ruhákat vegyen neked? – Igen. – Ott hány óra van? Ez a haragos fiatal hölgy azért hívta fel ilyen szigorú hangon Jack telefonját, hogy arról tudakozódjék, mennyi az idő? – Miért, nincs órád? – Na ide hallgass... – a hangja egyre hangosabb, úgyhogy el kell tartanom a telefont a fülemtől. – Én nem tudom, hogy te ki vagy és mi a frászkarikát keres nálad Jack telefonja, de ő az én fiúm, és... Fiúm? Mi az, hogy fiúm? Az valami olyasmi tán, mint mondjuk a gavallér? – Talán eljegyzett már téged? – kérdezem. Reménykedem, hogy nem. – Hogy mit? Nem. Persze hogy nem. – Ó, micsoda megkönnyebbülés. Ugyanis ő az én igaz szerelmem, és a te hangod nem hangzott túl barátságosnak. – Mi vaaan? Na ide figyelj, te... És ekkor, eléggé furcsa módon, szukának nevez. Aztán folytatja a mondókáját. Nagyon nyersen és gorombán fejezi ki magát. És akkor eszembe jut, hogy mit mondott Jack: hogy ne beszéljek senki mással rajta kívül, és tessék, beszélek. – Elnézésedet kell kérnem, de mit is mondtál, mi a neved? – Nem mondtam. Amber. – Amber, én igazán nem hallgathatom tovább a sértéseidet, Jack majd később talán visszahív téged. – Miért tenne így? – Most együtt kell menekülnünk. Le kell tennem. Becsukom a telefont, ahogy azt Jack tanította. Egy pillanattal később máris újra vibrálni kezd. Látom, hogy megint az Amber nevet írja ki, és valahogy tudom, hogy nem szabad

felvennem. Roppant büszke vagyok magamra, hogy ilyen ügyesen megtanultam ezt. Lassan délfelé jár az idő. Képtelen vagyok újra elaludni, a nap perzsel. Miért viselünk mi ennyi ruhát? Jack nem hív. Talán tényleg itt hagyott engem, hogy felfaljanak a farkasok, vagy akármi is adta azt a hangot. Talán mégis mennem kellene. Talán be kéne mennem a városba, és keresni egy buszt, vagy micsodát, eladni az ékszereimet, és megállni a magam lábán. Talán... – Hahó! Ez ő. – Ó, hála a magasságos égnek! Már azt hittem, itt hagytál engem meghalni. – Nem tennék ilyet. Azzal átnyújt egy kis csomagot, ami valami sima kék anyagból van. Rá van írva valami, amit nem értek: GAP. – Ez micsoda? – A ruhád. – Belefért ebbe? Ez még rettenetesebb, mint amit gondoltam. Jack nevet. – A lányok ma már nem hordanak báli ruhát, hercegnő, még bálokra sem. Kinyitom a csomagot. A borzalom folytatódik. Férfinadrág, valami zöld rongydarab, meg két tárgy, ami leginkább valami szerszámra hasonlít. Hogyan érjem el, hogy Jack belém szeressen, ha ilyen rémes ruhákban kell mutatkoznom előtte? – Úgy fogok kinézni, mint egy férfi, nem? – kérdezem, magasba tartva a nadrágot. Jack végigpillant a keblemen, és megrázza a fejét. – Ezek női ruhák. Próbáld fel! Dögösen fogsz kinézni bennük. – Ilyen kevés anyag mellett inkább csak fázni fogok bennük. – De nem akarom megbántani, úgyhogy inkább azt mondom: – Jól van, rendben. Merre találom az öltözőszobámat? Széles mozdulattal mutat a fák felé. – Majd elfordulok.

– Szeretném látni, hogy tényleg megteszed. Szörnyen nehéz dolog úgy átöltözni, hogy az ember mellett nincs öltöztetőnő. Van egy halom gomb, amit ki kell gombolni, meg kapocs, amit ki kell kapcsolni, és persze Jacket csak nem kérhetem meg arra, hogy segítsen. Mire végre-valahára végzek, egészen kifulladok. Felveszem a kis felsőt, ami legalább zöld, aztán a nadrágot. Végezetül a két szerszámot is, amiről kiderül, hogy cipőként szolgálnak. Megállok egy pillanatra, és hagyom, hogy a szellő végigsimítson a csupasz karomon. Egész kényelmes lenne, ha közben nem tartanék attól, hogy Jack úgy öltöztetett fel, mint valami olcsó örömlányt. – Biztos vagy benne, hogy ez az összes? – kérdezem. – Megnézhetlek? Sóhajtok. – Azt hiszem. Megfordul. – Hűha! Állati jól nézel ki! A legtöbb csaj felvenne hozzá izé... melltartót is, de sajna a Gap-ben nem tartanak ilyesmit. – Mi az a melltartó? – Hát az izé... – Elvörösödik, és a mellkasa felé mutogat. – Uh... – Nem számít. Értem. – Emlékeztetem magam a jó modorra. Kedvesnek kell lennem ezzel a fiúval, hogy belém szeressen. – És... és köszönöm a ruhákat. Bólint. – Mennünk kéne. Azzal elindul, egy pillantást se vetve rám. A cipő borzalmasabb, mint az én régi topánkáim. Minden egyes lépésnél a talpamhoz csapódik, és becsípi a lábujjaimat. Közben cipelem az ékszeres ládát, és most már a régi ruhámat is, mert Jack nem szeretné, hogy bárki megtalálja őket. Nemsokára egy tisztásra érünk. – Talia hercegnő, üdv a nagyvilágban. A „nagyvilág” egy igencsak hangos és bűzös szállítóeszköznek bizonyult, amit busznak neveznek. Azon a részen járunk, amit az én időmben Spanyol Németalföldnek hívtak, Jack azonban azt mondja, hogy ennek a neve most Belgium. Rengeteg ember van a buszon,

parasztok egytől egyig, ez nem kétséges, és nyilván a piacra igyekeznek. Mindegyikük hasonlóan van felöltözve, mint én, vagy még rémesebben. Sehol egy mellény! Sehol egy ruha! Vagy legalább egy árva fűző! Látok négy asszonyt, akiknek a keble olyan mértékben van közszemlére téve, hogy az jobban megfelelne egy bálteremben, mint itt fényes nappal. De annak ellenére, hogy az én öltözékem ehhez képest igencsak szerénynek mondható, mégis mindenki engem bámul. – Miért néznek ezek engem? – suttogom Jacknek. – Huh. Mert annyira gyönyörű vagy – suttogja vissza. Legalább észrevette, hogy gyönyörű vagyok. Egyetlen szabad ülőhely sem akad, és nincs itt egyetlen úriember sem (nos, az úriembert sem a szó szoros értelmében mondom), aki átadná a helyét. Illetve egyetlenegy, aki megpaskolva az ölét, így szól: – Ülj csak ide az ölembe, angyalkám! Jackre pillantok, hogy kiderítsem, ez vajon valami helyi szokás-e. Megkönnyebbülök, amikor megrázza a fejét, és azt mondja a férfinak: – Nem, köszönjük, elálldogálunk itt. A busz elindul, és gyorsabban száguld a leggyorsabb hintónál, és vadabb a legvadabb lónál. Igyekszem ellenállni a kísértésnek, hogy felsikoltsak, bár ez nem túl könnyű. Próbálom szemügyre venni az utcákat, a házakat és az embereket, csakhogy sokkal gyorsabban futnak el a szemem előtt, mintsem hogy megtehetném. És mindenhol feliratok. Eufráziában a parasztok legtöbbje még a nevét sem tudja leírni. Jack idejében tán minden ember tud olvasni? Megkérdezem Jacktől. – Persze – válaszolja ő. – De hogyan tudják mind megtanulni? És miért akarnak mindannyian olvasni tudni, amikor úgyis csak földművelők meg ilyesmik lesznek belőlük? – Hát igen, ezért is tanulunk írni-olvasni. Hogy ne csak földműves lehessen belőlünk. – De mi van akkor, ha éppen földművesek szeretnének lenni? – Miért akarna bárki is keményen dolgozni kevés fizetésért?

– Eufráziában a parasztok mindig annyira vidámnak tűntek. – Talán olyan sok időt töltöttél közöttük? – Nem, de láttam őket a mulatságokon meg ilyesmiken. – Elhallgatok. Hát persze, a mulatságokon nyilván vidámak voltak. Például mert éppen nem kellett a földeken dolgozniuk. De akkor miért akarnak földművesek lenni? Velem elhitették, hogy a munkások Eufráziában mind boldogok, de minden valószínűség szerint a földművesek Eufráziában már eleve földművesnek születtek, erre a sorsra ítéltettek, ahogyan én pedig királykisasszonynak születtem, és ez a sors rendeltetett nekem. Jobban megnézve ezt a lehetőséget, királykisasszonynak lenni nem is tűnik annyira szörnyűnek. – Elragadó – mondom Jacknek. Valami újfajta tisztelettel pillantok körbe a buszon. Egészen lenyűgöző arra gondolni, hogy itt egytől egyig minden paraszt tud írni-olvasni. A busz sokszor megáll, és emberek szállnak le és fel. Végül mi is célba érünk, és leszállunk egy szürke helyen. Szürke utcák, szürke házak, szürke emberek. – Hol a fű? – kérdezem Jacktől. – Valahol másutt – válaszolja nevetve. Megböki a GAP feliratú zsákot, ami az ékszeres ládámat rejti. – Melyik a legkisebb méretű cucc, amit magaddal hoztál ebben a dobozban? – Az én ékszereim közül egy sem kicsi. – Mondjuk egy gyűrű? Megnyitom a dobozt, de Jack leállít. – Ne itt! Azzal behúz egy pillér mögé, és igyekszik eltakarni a kíváncsi szemek elől, amíg én előszedem a legkisebb csecsebecsét, egy drágakővel díszített gyűrűt, amit még a tizenkettedik születésnapomra kaptam. – Ez a legkisebb? Ez a kő kábé akkora, mint az én szemgolyóm. Kis túlzással. Nem vagyok túl boldog, hogy meg kell válnom tőle, de Jack sem, hogy neki meg el kell adnia. Mégis a kezébe nyomom, ő pedig bevisz egy boltba, ahol ezerféle dolog van: fegyverek,

ékszerek (persze egyik sémi olyan szép, mint az én gyűrűm), meg mindenféle egyéb holmi, amiket nem is tudok beazonosítani. Találok egy olyan valamit, ami Jack zenecsináló szerkezetére hasonlít. Jack odalép a boltoshoz, egy szőrös és eléggé ijesztő alakhoz, és felmutatja a gyűrűt. – Kénytelenek vagyunk ezt itt eladni. A mamája, hogy is mondjam, beteg, és orvosságra van szüksége. A medveszerű ember igencsak furcsán bámul ránk. – Parlez-vous Francais? – Jack nem felel. Aha! Szóval nagyon okosnak képzeli magát, de franciául bezzeg nem tud! – Oui. Je parle Francais – válaszolok, és Jackhez fordulok. Mondd, hogy mit mondjak neki! – Oké, de ne fogadd el az első válaszát! Bólintok, aztán franciául azt mondom a férfinak, hogy el szeretnénk adni ezt itt. – Ötven euró – feleli, mielőtt még bármit is mondhatnék neki arról, hogy az édesanyámnak gyógyszerre van szüksége. Azért én elmondom. – Marhára nem érdekel, hogy narkóra akarjátok-e költeni – vicsorogja a férfi. – Ötven euró. Elismétlem Jacknek, amit a férfi mondott. – Viccel? – mondja. – Ez itt több ezret ér! Valamennyire mégiscsak érti, mert azt mondja nekem: – Én nem foglalkozom ilyen luxuscuccokkal. Ez nem egy régiségbolt. Már majdnem rávágom azt, hogy a gyűrűm nem is régiség. Aztán rájövök, hogy dehogynem az. Az igazat megvallva, én is egy régiség vagyok. – Kérdezd meg tőle, hogy van-e jobb ajánlata – mondja Jack. Megkérdezem, mire a férfi így felel: – Kétszáz. Nem több. Bevetem a legbájosabb nézésemet, azt, amelyikkel minduntalan levettem a lábáról Atyámat, hogy teljesítse a kívánságaimat, és azt mondom:

– Kérem, uram, szánja meg négyszáz euróval az én szegény drága édesanyámat! – Amikor eszembe jut anyám, akit talán már sohasem látok többé, anyám, akinek csalódnia kellett bennem, még a szemem is megtelik könnyel. – Higgye el, jó üzletet csinál! – Háromszázötven – morogja a férfi. – Persze ha te lennél eladó, megadnék érted vagy ezret is. Vajon manapság minden asszony eladó? A jelenlegi viseletemben természetesen érthető, ha azt gondolja, hogy én is csak egy olyan nő vagyok, mint a többi. De csak ennyit mondok: – Legyen háromszázhetvenöt euró, monsieur. A férfi kinyit egy pénzes dobozt a pult alatt, és kezembe nyom egy köteg pénzt, amit meg sem számolt, a drága gyűrűmet meg besöpri, mielőtt még annyit mondhatnék neki, hogy viszlát. Látom, hogy kuncog, örül a jó üzletnek. Az ajkamba harapok, hogy visszatartsam a sírást. – Hé, nem is viselkedtél olyan katasztrofálisan odabent – mondja Jack, míg a pénzt számolja, miközben kifelé tartunk az üzletből. Megértettem, hogy ezt bóknak szánja, úgyhogy egy mosollyal nyugtázom. Következő megállónk egy ajtó, amiről zöld festék pereg. Jack bekopog. Egy férfi nyit ajtót, aki akár az előző ikertestvére is lehetne. – Mit akartok? – kérdezi a férfi franciául. Jackre pillantok. – Jolié küldött minket – mondja angolul. A férfi bólint, és betessékel bennünket. – Van pénzetek? – kérdezi angolul. – Mennyibe kerül egy útlevél? – kérdi Jack. – Neki kellene. A férfi mond egy árat, majdnem annyi, mint az összes pénzünk, aztán így szól: – Na, nézzük csak. – Őszintén sajnálom, uram, de nekünk összesen csak százötvenünk van – mondom neki. Bólint. – Ha lenne kétszázötvenetek, annyiért már megcsinálnám. Össze tudjátok kotorni?

Ez az alkudozás jobban tetszik, mint az előző. Atyám szerződéskötési tárgyalásaira emlékeztet. így szólok: – Kétszázat össze tudok szedni. – Rendben – mondja erre ő. Jackre pillantok. Bólint, és átadja a férfinak a pénzt, vigyázva, hogy nehogy meglássa, mennyink van összesen. A férfi piszkos kézzel veszi át a pénzt. – Mi a neved? – A nevem? A nevem O Királyi Fensége Talia Aurora Augusta Ludwiga Wilhelmina Ágnes Marié Rose, Eufrázia hercegkisasszonya. – Szóval, Talia – vág közbe Jack -, Talia... ööö... Megértem, mire céloz. – Brooke. Talia Brooke. – Ez a végleges? – morogja a férfi. – Persze, igen – válaszolom. – Ez a valódi nevem. A többit csak tréfából mondtam. – Igyekszem nevetni hozzá. – Ha, ha, ha! – Állj ide! – mondja, és egy nagy fal elé állít, aztán elővesz egy apró, négyszögletes tárgyat, ami kicsit Jack telefonjára hasonlít. – Mi a...? Hirtelen éles, felvillanó fény. – Jó! Várj itt! – Azzal eltűnik egy ajtó mögött. Csak állok ott, és igyekszem nem hozzányúlni semmihez a sötét, szűk, koszos szobában. – Ludwiga? – kérdi Jack. – Atyám szomorú volt, amiért nem lett férfi örököse, úgyhogy igyekezett legalább Eufrázia néhány nagy királya után is elnevezni engem, Augustus, Ludwig és Wilhelm után, ábécérendben, nehogy sértődés legyen. A többi név, az Ágnes, a Marié és a Rose eufráziai királynék nevei voltak. – És az Aurora? – Ő volt a nagyanyám anyai ágon, a nevét pedig a hajnal istennőjéről kapta. Körülpillantok, és észreveszek egy százlábút, amely épp keresztülmászik a falon, veszélyes közelségben fészkelve be magát a hajamhoz. Közelebb húzódom Jackhez.

– Miért vagyunk itt? – Csináltatunk neked egy útlevelet. – Látva az értetlenségemet, hozzáteszi: – Úti okmány. Ezzel tudsz utazni. Ennek az ürgének a nevét egy csajtól kaptam, akivel egy srácon keresztül ismerkedtem meg a Gapnél. Utazni! A gondolat egyszerre csodás és borzasztó, egy hajó fedélzetén egy ismeretlen hely felé tartani ezzel a különös, kócos hajú fiatalemberrel, akit tegnap láttam életemben először. Megborzongok. – Tehát veled mehetek? – Velem? Nézd, segítek neked kijutni, segítek elindulni. De aztán egyedül kell boldogulnod. – Egyedül? De hát hogyan... Mihez fogok kezdeni? – Eladsz pár újabb ékszert. Nem tudom. Ez képtelenség. Honnan fogom tudni, hogy hová menjek, hogyan adjam el őket? Hogyan fogok élelemhez jutni, vagy egyáltalán honnan fogom tudni, hogy mit vegyek fel? Eufráziában soha életemben nem kezeltem pénzt. Azt sem tudom igazán, hogy Jack hogyan fizetett, hogy felszálljunk a buszra. És ha egyedül maradok, akkor sosem lesz esélyem, hogy Jack belém szeressen. – Segítenél nekem még egy kicsit, csak hogy némi pénzhez jussak, meg vehessek hajójegyet meg ilyesmi? – Aztán ha ezeken túl vagyunk, akkor majd mondom neki a következőt. Aztán a következőt. És biztos, hogy ha látja, mennyire nagy szükségem van rá, akkor megengedi majd, hogy vele maradjak. Anyám mindig azt mondta, hogy a férfiak szeretik azt érezni, hogy szükség van rájuk. Csak a szemébe nézek, és hagyom, hogy az alsó ajkam megremegjen egy kicsit. Nem nehéz. Sóhajt. – Azt hiszem, tudok még egy kicsit segíteni neked. Most, hogy elértem a célomat, tapsikolok örömömben, azt mutatva, hogy milyen vidám vagyok. – Köszönöm! Leghőbb vágyam volt mindig, hogy utazhassak!

7. fejezet Jack

Mmegcsörren a mobilom.

IHELYST KEZÜNKBE KAPJUK AZ ÚTLEVELET,

és kilépünk az ajtón,

Az anyám. – Jack, merre vagy? Azt mondták, hogy megszöktél a turistacsoporttól. – Ki az? – kérdezem. – Jól tudod, ki az. Talia még mindig velem van. Igazán nem akarom őt faképnél hagyni, de hát mi a fenét csináljak? Most éppen a fényképét nézegeti az útlevelében. Minden egyes lépésnél, ahogy megyünk, megérinti a saját arcát, mint aki azt próbálgatja, hogy tényleg ott van-e még. – Rendben – mondom. – Úgy hallatszik, mintha az anyám lenne az, de az anyám soha nem szokott felhívni. – Nagyon vicces. Ne térjünk el a tárgytól Hol vagy? Amber mondta, hogy korábban hívott, és valami lány vette fel a telefont. – Amber? Dehogy hívott. Szakítottunk. Azaz ő szakított velem. – Látom, ahogy Talia a szája elé kapja a kezét. – Várj egy kicsit, anya! – Taliához fordulok. – Szeretnél valamit mondani nekem?

Elgondolkodva összeszorítja az ajkát, mielőtt megszólal. – Rettenetesen sajnálom... A nagy izgalomban teljesen megfeledkeztem róla. Valaki, egy Amber nevű személy telefonált. Elég dühösnek tűnt a hangja. Amber? Anyám hangja zeng a kezemben tartott telefonból. – Jack? Jack! Hol vagy? Letetted? Hagyom, hadd várjon. – Amber hívott? Mit mondtál neki? – Mondtam, hogy együtt menekülünk – válaszolja Talia. – Hogy mit mondtál neki??? A markomban anya hangja: – Az a lány azt mondta Ambernek, hogy együtt szöktetek meg. Úgy néz ki, Talia menten elbőgi magát. – Nagy baj, hogy ezt mondtam? Nem értek a telefonáláshoz! Ah, ugyan, csak totál tönkretettél mindent, esély nincs arra, hogy Amberrel valaha is még egyszer összejöjjek. De szegény annyira édes, mint egy kislány, aki attól fél, hogy rossz fát tett a tűzre. – Nem, nem nagy baj – mondom. – Jaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaack! – rikácsolja a telefon. Aztán az apám hangja, hangos, de hivatalos, mint mindig. – Jack, azonnal válaszolj nekem! – Bocs, apa. – Bocs? Anyád itt zokog! – De miért sír? – Mert azt hiszi, megszöktél egy vadidegen lánnyal, akit most szedtél össze! Vicces gondolat. – Hát ja, valami ilyesmi van. – Micsoda? Élvezem a helyzetet. Most először fordul elő, hogy figyelnek rám azóta, hogy megbuktam bioszból, és ugyanazon a héten összetörtem a kocsimat. Szórakoztató még jobban összezavarni őket. – Ja, tegnap ismerkedtem meg vele. Imádni fogod, apa. Tényleg nagyon csinos. Ó, és ő egy királykisasszony. Megszöktettem. – Erre már csak odafigyelnek. Apámtól semmi válasz. Talán kiesett a kezéből a telefon. Talán letette. De nem. Anyám van a vonalban.

– Hogy érted, hogy megszöktetted? Azt akarom, hogy azonnal ülj repülőre, és gyere haza! Most! – Okés. Utalj némi pénzt, és megveszem a jegyet. Hát ez vicces. De attól a pillanattól, hogy rábólintok arra, amit akartak, már megint nem vagyok érdekes. – Ne okoskodj itt velem, fiatalember. – Nem, én... – Átutalom a pénzt, te meg azonnal megveszed a jegyet a következő gépre. Hát nem ugyanezt mondtam nekik én is? Mi lenne, ha még jobban összezavarnám őket? – Rendben. De Taliát is viszem magammal. – Eszem ágában sem volt ezt mondani, csak úgy kicsúszik a számon. Na, ettől most eldobják az agyukat. Amikor leteszem a telefont, Talia megszólal. – Köszönöm. – Mit köszönsz? – Hogy azt mondtad, veled mehetek. Megvonom a vállam. – Végül is, úgyis hazamegyek. Ki a franc akar itt utazgatni és nézni ezt a sok vackot? – Te nem szeretsz utazni. Megrázom a fejem, aztán elmosolyodom, amikor elképzelem, mi lesz. – Öregem, a szüleim eldobják az agyukat, ha meglátnak téged. – Körülbelül, mint ahogy az enyémek, ööö, eldobták, amikor te felbukkantál. Hosszú út lesz? Hány hétig tart majd? Annyi kérdésem van! Szükséges beszerezni még néhány ruhát, hogy mindig stílusosan legyünk öltözve az út alatt? Mi van, ha léket kap a hajó? Vagy ha kitör egy kolerajárvány? Lehet, hogy soha többé nem láthatom a szüleimet. Nevetni kezdek. – Mi olyan vicces? – Hetek? Nincs egy egész nap. – Milyen hajó képes egy nap alatt eljutni a földgolyó másik oldalára?

– Egy olyan hajó, ami képes repülni. w Ha be van rezelve, anyám úgy pörög, mint egy megszállott. Huszonnégy óra sem telt belé, és már a reptéren vagyunk Taliával. – Ne felejtsd el, amit mondtam! – figyelmeztetem Taliát, amíg sorban állunk a biztonságiaknál. – A nevem Talia Brooke, és Belgiumból jöttem. És ha bárki rákérdez az ékszerekre, akkor azt mondom, hogy ezek az új Királyi Eufrázia stílushoz tartozó... hogy is hívják őket? – Bizsuk. – Bizsuk, amiket Floridában fogok viselni a tengerparti fotózáson. De hogyan hiheti bárki ezekről az ékszerekről azt, hogy hamisak? – Úgy, hogy ma már senki nem hord ekkora valódi ékszereket, még maga az angol királynő sem. Ahhoz, hogy Talia repülőjegyét megvehessük, el kellett adnunk még egy gyűrűt, de ez sem sokat csökkentett a csomag súlyán. – Meg tudtad jegyezni? – Igen, bizsuk. Néhány perc múlva a sor elejére érünk. Azt hiszem, inkább visszatartom a lélegzetemet, míg fent nem leszünk a gépen. Átadom az útlevelemet. A nő vet rá egy pillantást. Csak egy újabb unalmas amerikai diák. Aztán átveszi Talia útlevelét. Azt már hosszasabban kezdi tanulmányozni, és beszélni kezd Taliához, hadarva, franciául. Lehet, hogy észrevette, hogy Talia útlevele hamis? Talia szintén franciául válaszol, nem is röviden. Mi a fenét mondhat? Miért nem értek én franciául? De most viccen kívül: ha tudnék franciául, akkor franciául is csak káromkodásokat tudnék, ahogy spanyolból is csak azt tanultam meg. A csevegés mintha már órák óta tartana. Aztán a nő végül elengedi Taliát. – Mi a frász volt ez? – kérdezem, amikor végre biztonságos távolságba érünk a pulttól. – Észrevette, hogy az útlevelem új. Egyetlen pecsét volt csak benne, amit akkor kaptam, mikor beléptünk Franciaországba.

Úgyhogy megkérdezte tőlem, hogy most utazom-e először Európán kívülre. – És te mit válaszoltál neki...? – Mondtam, hogy igen, valóban ez a helyzet. És hogy átaludtam háromszáz évet, úgyhogy még soha életemben nem ültem repülőgépen. Ó, és jut eszembe, azt is, hogy én vagyok Eufrázia trónjának várományosa. – Az arcomon látja az elképedést. – Nyugi! Csak vicceltem. – Ezzel ne viccelj! Cseppet sem vicces. – De, az. – Figyu, már biztosra vettem, hogy lebukunk, és ha lebukunk, akkor minimum... hm, börtönbe csuknak minket – súgom oda neki. – Téged nem hinném. Szerintem egyedül én lehetnék az, aki bajba kerülhet. – Gondolod, hogy itt hagynálak az egészben egyedül, és szép nyugodtan hazasétálnék? – Alig ismerjük egymást. És te utálsz engem. – Nézd, ezt akkor sem tenném. Tuti nem. Korábban erre nem is gondoltam, de tényleg így van. Lehet, hogy belezúgtam Taliába? Nem. Egyszerűen csak felelősséget érzek iránta, mióta megcsókoltam, és tönkretettem az életét és körülötte mindent. Két székre mutatok a beléptető kapunk mellett, de Talia csak bámul rám. – Mi az? – kérdezem. – Csodálatos ember vagy – mondja. – Eufráziában mindenki figyelmes volt velem azért, mert királykisasszony voltam. De mindig is arra vágytam... – elhallgat és leül. – Mire? – Lady Brooke mindig elkísért engem mindenhová, így a hosszú lovaglásokra is, keresztül Eufrázia földjén, mivelhogy sehová nem mehettem egyedül. Egyszer, egy dermesztően hideg napon észrevettem két parasztot, egy párt. Mindkettő vékony és ütött-kopott kabátot viselt, és az asszony reszketett a hidegtől. A férfi levette a saját kabátját, és az asszony vállára terítette, amitől persze ő maga még jobban fázhatott. Amikor az asszony tiltakozni akart, a férfi nem volt hajlandó visszavenni a kabátot. Inkább hagyta leesni azt a földre,

aztán ismét megpróbálta a nő vállára teríteni, míg az végül elfogadta. Láttam, hogy a férfi innentől kezdve gyorsabban próbál haladni, hogy mielőbb valami menedéket találjanak, de nem panaszkodott. – Váó. És te mit csináltál? – Az nem érdekes. – De csináltál valamit? – Mondjuk – lesüti a szemét. – Megállíttattam a kocsit, és megkértem Lady Brooke-ot, hogy adjuk oda a házaspárnak a köpenyünket. – Ez igazán szép volt tőled. – Valójában nem volt nagy áldozat a részemről. Odahaza rengeteg köpenyem volt még. Az a férfi sokkal nagyobb áldozatot hozott. Mindig arra vágytam, hogy egyszer valaki olyan áldozatot hozzon értem, mint amilyet az a férfi hozott azért az asszonyért. És nem azért, mert királykisasszony vagyok, hanem egyszerűen csak mert szere... mert kedvel engem. És te ilyesmit tettél. Megrántom a vállam. – Ez nem áldozat a részemről. És ez így is van. Tényleg nem áldozat. Úgyis korábban haza akartam menni innen, megpróbálni kibékülni Amberrel, meg végre alvással tölteni a nyári szünidőt, elmenni a strandra ahelyett, hogy meglátogassam a Napóleon Orrszőre Múzeumot. Talia igazán jó ok a lelépésre innen. Ha tudtam volna, hogy a szökés beválik, már korábban lelépek. És hogy közben még extrán fel is bosszanthattam a szüleimet, az már csak hab a tortán. Persze ők egy szót sem fognak elhinni Talia sztorijából. – Jack, ez nem vicces – mondja anya, amikor próbálom őt felkészíteni a királyi vendégre. – De én most nem is próbálok viccelni. Ekkor veszi át megint apa a telefont. – Most már elég legyen, Jack. Anyád egészen ki van borulva. – De igazat beszélek, apa. Ő tényleg egy királykisasszony. Miért találnék ki ilyet? – Arról fogalmam sincs, de nem hiszem, hogy...

– Oké, apa, te nyertél. Tényleg az utcán szedtem fel ezt a kiscsajt. Nem egy olyan útvonalat kellett volna választani, ami keresztülmegy Amszterdam piroslámpás negyedén. Ez szépen be is tesz a beszélgetésnek. Ettől kezdve jobbnak látom, ha egy szót sem szólok senkinek arról, hogy Talia egy királykisasszony. Mert hát ki a fene hinne nekem? Bemondják a gépünket. Ellenőrzöm, hogy megvan-e Talia beszállókártyája. Megvan. Egy kis ideig tanulmányozza a vonalkódot, úgyhogy finoman meglököm. – Ideje beszállnunk. A szeme elkerekedik. – A repülő hajóba? – A repülőgépbe. így hívják, hogy repülőgép. Talia feláll, aztán végignéz a tömegen, ahogy az emberek igyekeznek beállni a sorba. – Ez a hajó... Akarom mondani, repülőgép, itt hagyna az utasok közül bárkit is? – Hogy érted ezt? – Úgy értem, fontos-e nyomakodni és lökdösődni, ahogy ezek az emberek teszik, vagy várhatunk is türelmesen? Még sosem gondolkoztam ezen. Az emberek általában nyomakodva és lökdösődve szállnak fel a gépre, de aztán végül csak várakoznak a kifutópályán. – Várhatunk is – mondom. Azt gondolnám, hogy elvárja, elsőnek szállhasson fel a gépre, merthogy királykisasszony, meg minden. – Remek. Nem szeretnék lökdösődni. Beáll a sor végére egy idősebb asszony mögé. – Most először fogok repülőgépen utazni – mondja neki. – Csak nem félsz, kedvesem? – Izgatott vagyok. Az asszony látja rajta, hogy valóban az. Végre elfoglaljuk a helyünket. Taliát ültetem az ablak mellé, úgyhogy ebből adódóan nekem már csak középen marad hely. – Ez micsoda? – kérdezi Talia, felmutatva egy nejlonba csomagolt valamit.

– Papucs. Hogy ne fázzon a lábad. – Milyen aranyos! – Felveszi. Neki van a legédesebb pici lába, amit valaha láttam. Olyan, mintha ezek a lábak még soha az életben nem mentek volna sehová. Lehet, hogy külön szolgái voltak, akik mindennap bekenték tejszínnel. Tisztára fel van dobva attól a csomagtól. Egy perc múlva újabb pakkot szed elő. – És ez mi? – kérdezi. – Egy maszk. Letakarhatod vele a szemedet, ha aludni akarsz. Kiveszi a maszkot, és tanulmányozni kezdi. – Azt hiszem, már elég sokat aludtam – azzal begyömöszöli az üléstámlán lévő kis zsebbe. Hoppá! Eszembe jut az előző esténk Párizsban, a hotel, a két hatalmas franciaággyal meg a paplanokkal, és ahol Talia egy percet sem volt hajlandó aludni, hanem örökösen az ablakhoz rohangált, hogy a város fényeit bámulja. – Figyelj, néhányan azért biztosan szeretnének itt aludni – mondom neki -, úgyhogy jó lenne, ha csendben maradnál. Tíz teljes másodpercre képes eldugulni, mielőtt megint előszedne valamit. – Ez mi? – Fülhallgató. Hallgathatsz rajta zenét, vagy megnézhetsz egy filmet. Azon a fura módján csücsörít. – Mi az a film? – Olyan, mint a tévé – tegnap már látott tévét a szállodában. – Elütheted vele az időt, amíg a gépen vagyunk. Kérlek, kérlek, add, hogy végül megnézzen egy filmet! – Elütni az időt? – Tudod, hogy gyorsabban teljen. – De miért akarnánk ilyesmit tenni? – Mert az olyan unalmas dolog, csak ülni és nem csinálni semmit. – De közben fent vagyunk a levegőben! Hogy lehetne az unalmas? A vállamat vonogatom. – A legtöbb ember szerint az.

– Próbálnának háromszáz évet aludni. Akkor megtudnák, mi az unalmas. Nem szólok semmit. Én is azok közé az emberek közé tartozom, akik ilyenkor aludni akarnak. – Neked minden unalmas, mi? – kérdezi. – Nem, ez nem igaz. Vagy mégis? – Tényleg? – Felhúzza a lábát, hogy megint gyönyörködhessen a légitársaság papucsában. – Nézzük csak... A szüleid elküldtek téged egy európai körútra... Mennyi időre is? – Egy hónapra. Három hete indultam. De nem tudom, most miért... – Három hét egy csomó pénzért. És ez alatt az idő alatt hány országban is jártál? Számolni kezdem az ujjaimon. Anglia, Hollandia, Franciaország, Belgium... – Nem tudom pontosan. Öt vagy hat talán. Kicsit összemosódik. – Összemosódik – grimaszol egyet, aztán elneveti magát. – De mindenesetre láttál egy csomó nagyszerű műalkotást, az építészet csodáit, történelmi látványosságokat, és mindezt örökösen csak szörnyen unalmasnak találtad. így van? Amikor mindezt így elsorolja, tényleg elég cikin hangzik. Na de neki fogalma sincs, miért is nem akartam én idejönni. – Nézd, te ezt nem értheted. A szüleim csak azért küldtek ide, mert az a mániájuk, hogy az úgy helyes, ha nekik olyan kölkük van, aki ilyesmin is részt vesz. Nekem soha nem lehet beleszólásom abba, hogy mit is csinálok a nyáron. Miután hazamentem, azt akarják majd, hogy vizsgázzak le, és keressek magamnak valami munkát. Ennyi. – Én nem érthetem, mit jelent, ha valaki nem dönthet arról, hogyan élje a saját életét? Megint megvonom a vállam. – Mellesleg, az a turistabusz is jó szar volt. – Aha. Szóval a szaros busz miatt léptél le. – Szar. – Hogy mondod? – Szar, nem szaros. így szoktuk mondani.

– Aha, kösz. Szóval a szar busz miatt hagytad ott a csoportot, léptél le, és találtál egy elveszett királyságot, bementél a kastélyba, megcsókoltál egy királykisasszonyt (egy hihetetlenül gyönyörű királykisasszonyt, aki már évszázadok óta aludt egy átok miatt, amit egy gonosz boszorka küldött rá még a születésekor), aztán okoztál némi felfordulást, amiért börtönbe is vetettek, ahonnan megszöktél, és keresztül-kasul utaztad a világot, ugyanezzel a hihetetlenül szépséges... – És nem beszélve arról, milyen szerény... – Tudom, hogy nem kéne félbeszakítanom, mert akkor soha nem dughatom a fülhallgatót a fülembe, de nem bírom megállni. – Egy hihetetlenül szépséges és intelligens királykisasszonnyal. És most mégis unatkozol, Jack, olyannyira, hogy alig várod, hogy a fülhallgatót a füledbe tehesd, és hogy legyen végre vége ennek a beszélgetésnek meg ennek az utazásnak. Szégyenkezve matatok a fülhallgatóval. – Szóval a kérdésem hozzád, Jack, az, hogy mi az, amit te nem tartasz unalmasnak? Elhallgat, és csak bámul rám. Én meg rá. Ugyanúgy, mint bárki másra, a barátaimra a suliból, vagy Amberre, amikor randizgattunk és ugyanilyen kérdéseket tett fel. Csakhogy őket mindig leszereltem valami olyan szöveggel, hogy partizzunk vagy csináljunk valami zűrt, csak hogy befejezzük az ilyen beszélgetést. De tudom, hogy Taliánál ez nem működne. Nem találná viccesnek. Azt gondolná, hogy egy marha vagyok. Úgyhogy ahelyett, hogy kimondanám az első dolgot, ami eszembe jut, elkezdek gondolkodni, igazából elkezdek gondolkodni azon, hogy mi is volt a legutóbbi olyan dolog, amit valóban nem tartottam unalmasnak, a legutóbbi valami, ami tényleg érdekelt. Taliának igaza van. Jó régen nem volt ilyen. Az életem csakis ugródeszkák sorából áll, amikről el tudok rugaszkodni: ilyen az iskola, meg azok a dolgok, amiket apa szerint jó, ha csinálok, mert jól jön a főiskolai felvételihez, úgyhogy jó régre kell visszagondolnom. – Ne haragudj! – zavarja meg a gondolataimat Talia. – A te idődben ezek szerint nem is beszélgetnek egymással az emberek? – Nem erről van szó. Csak próbálok gondolkodni.

– Nyilvánvalóan nehézséget jelent a számodra – nevet. Nehézséget. Erről eszembe jut valami. Amikor még kiskölyök voltam, tagja voltam egy cserkészcsapatnak. Aztán kiléptem, amikor apa elkezdett arról beszélni, hogy milyen jól fog mutatni a főiskolai jelentkezésemben, ha egy cserkészcsapat tagja vagyok. De akkor, amikor még tag voltam, a csapatunkkal összehoztunk egy parkot. – Szeretek növényeket ültetni – mondom. Talia meglepettnek tűnik. – Növényeket? Úgy érted, mint egy farmer? – Inkább úgy, mint egy kertész. Amikor cserkész voltam, részt vettem egy programban, amiben egy elég vacak környéket parkosítottunk. Tiszta gyomos volt az egész, és mi kigyomláltuk, aztán virágokat meg fákat ültettünk a helyükbe. Persze a legtöbb srác csak ott hülyéskedett naphosszat, és nem sok értelmeset csinált, de én... – egy pillanatra elhallgatok, ahogy eszembe jut az a kép – .. .tényleg nagyon élveztem, hogy megszépítjük azt a területet. Szerettem azt a munkát, beletúrni a földbe, meg ilyesmik. – Megvonom a vállam. – Nem hiszem, hogy valaha is érintettem földet a kezemmel. Milyen érzés? – Tiszta – válaszolom. – Mármint nem úgy értem, hogy úgy tiszta, mint ami épp a mosodából jött ki, hanem olyan... őszinte. És amikor végül elkészültünk, és láttuk, hogy milyen lett az egész, akkor igazán, nem is tudom, büszke voltam. És ez igaz is. Később, amikor megkaptam a jogsimat, vissza is mentem, hogy megnézzem, milyen lett a park, még ha addigra már ki is léptem a cserkészektől. Még pár gyomot is kihúztam akkor. – Azt hiszem, tényleg szívesen lennék kertész vagy tájépítész. – Sohasem gondolkoztam ezen korábban, de most rájöttem, hogy tényleg így van. Amikor arra gondolok, hogy az apám szerint mit kéne csinálnom, öltönyben járni és egész nap egy íróasztal mellett ülni, akkor legszívesebben sírva fakadnék. – Tök jó lenne egész nap kint dolgozni a napon, és szebbé tenni a dolgokat körülöttünk. Talia elmosolyodik. – Akkor, azt hiszem, ezt kéne csinálnod.

Felnevetek. – Aha, megnézném, amikor közlöm apámmal, hogy növények ültetgetéséből szeretnék megélni. Szerinte a kertészkedés a lúzerek munkája. Ő az a fajta, aki még arra is felfogad valakit, hogy lenyírja a füvet. Egyszer, már a cserkészes dolog után, azt mondtam apának, hogy tök jó lenne nyáron Disneylandben dolgozni, a kertekben. Gyönyörűen nyírott sövényszobraik vannak. Apám azt mondta, hogy a szabadban dolgozni az illegális bevándorlóknak való. – És mondtad neki, hogy ez az, amit szeretnél csinálni? – Szerinted? A te szüleid mit szóltak volna az ilyesmihez? Vállat von, aztán elmosolyodik. – Nem tarthatják örökké rajtunk a szemüket, igaz? – Ásít. – Lehet, hogy a rábeszélés következménye, de ettől a papucstól meg az alvómaszktól alaposan elálmosodtam. Felteszi az alvómaszkot a szemére, és egy pillanat múlva már húzza a lóbőrt. A fejét a nyakamba fúrja. Tudom, hogy most lenne végre alkalmam, hogy én is szundítsak egy kicsit, de inkább előveszek egy lapot és egy ceruzát, és nekilátok egy kert tervének. Ez volt a baj ezzel a társasutazással: egy csomó épület meg festmény, és sehol egy kert. Úgyhogy rajzolok egyet, jó nagyot, tele rózsákkal meg borostyánnal. Egész jól menne Talia kastélyához Eufráziában. A gép gurulni kezd. Talia felriad. – Jack? Jack? – Az ablakra bámul, aztán rám, aztán vissza az ablakra. – Mindjárt repülünk. O, édes istenem! – Nyugi! Még csak készülődik. Mindig így csinálják. – Tudom, mondtad. De valamit még tudnom kell. Leteszem a ceruzát. – Micsodát? – Hogy hol van Eufrázia. Lefelé nézek. A gép egyre feljebb emelkedik. Szép tiszta az idő, úgyhogy messzire ellátni, de nem igazán tudom, hogy melyik irányban kéne Eufráziának lennie. – Nem tudom. – De biztosan... Messzire elláthatunk.

– De nem tudom. Aztán mégis meglátom. Aprócska vadon nem messze a parttól, majdnem a látóhatár szélén. Tudom, hogy ez csakis Eufrázia lehet, ugyanis a fák között – csak azok számára észrevehetően, akik tudják, hogy ott van – egy épület tornya látszik. A kastély. – Azt hiszem, az az. – Az? – Meredten néz arra, amerre mutatok. – Ilyen kicsi? – Aha. Egy repülőről nézve minden kicsinek látszik. Az embereket például nem is lehet látni innen. Nem nagy ügy. – De ez lehetetlen! Nem lehet ennyire kicsi! Ez volt az én egész világom! Aztán homlokát az ablaküvegnek nyomja, és hosszú-hosszú ideig nem szól egy szót sem, csak bámulja azt az aprócska kis tornyot, egészen addig, míg fel nem emelkedünk a felhők fölé.

8. fejezet Talia

A

RRA ÉBREDEK, HOGY JACK RÁZOGAT.

– Itt vagyunk – mondja. – Ez már Amerika? A te országod? – Miami. Meg sem tudok szólalni. Úgy érti, hogy letudtuk az egész utat? Ez alig tűnt hosszabbnak, mint az az idő, amit gyaloglással töltöttünk, hogy elérjük Eufrázia határát. Kíváncsi vagyok, hogy ha minden ilyen rövid idő alatt elérhető, akkor ez vajon azt jelenti-e, hogy az emberek hosszabb ideig élnek? – Mennyi ideig aludtam? Három hónapig? Hatig? Jack nevet. – Hosszú út volt, de azért nem ennyire. Csak pár óra. – Azzal átnyújt nekem egy gyűrött tárgyat, amiről már tudom, hogy az egy nejlonzacskó. – Tessék. Félretettem neked egy kis perecet. Elképzelésem sincs, mi az a perec, de azért elveszem a csomagot. – Köszönöm. Igazán helyes. – Alaposabban megnézem. Kék, és az van ráírva, hogy AMERICAN AIRLINES. – Kincsként fogom őrizni mindörökké. Jack vállat von.

– Azt hittem, inkább megennéd. Tehát így teszek. Igaz, eltart egy darabig, míg rájövök, hogyan nyissam ki a csomagot, de aztán csak sikerül, a perec pedig ropogós és sós. Vajon minden amerikai étel ilyen? Ha igen, akkor azért kissé száraz. Mindenesetre udvariasan elrágcsálom. – Pompás. Jack az ablakra mutat. – íme. Látom. Különös fafajták, magasak és levél nélküliek, csak egy kis sapkafélével a tetejükön, és víz, víz mindenütt. Emlékszem, hogy eddig a levegőben repültünk, tíz órán át, és éjszakának kellene lennie, de nappal van, ragyogó és fényes nappal, és én bármikor kimehetek ebbe a napsütésbe, amikor csak akarok. Egyszerre a perec már nem sós, hanem szabadság-ízű. – Szükségem van a hajkefémre – mondom Jacknek. – Minek? – kérdezi, miközben kinyitja az utazótáskát. – Bizonyára találkozni fogunk a családoddal, ugye? – Valahányszor atyám hazatért egy-egy utazásról, anyám és én, és az udvar egész népe virágokkal vártuk az érkező hajót. Ha itt is ilyesmi a szokás, akkor meg kell fésülködnöm. Egy királykisasszonynak minden körülmények között ügyelnie kell a külsőségekre. Előveszem a legegyszerűbb hajkefémet a készletemből, egy ezüst kefét, amit csak néhány drágakő díszít. Jack elborzad, amikor meglátja. A modern hajkefék műanyagból készülnek, mondja. Most már tudom, hogy mi az a műanyag, de azt kell mondjam, hogy össze sem hasonlítható az ezüsttel. Kihajítottam a műanyag cipőt is, amit Jack vett nekem, és ami úgy feltörte a lábamat, hogy alig tudtam járni. Most már legalább vászoncipőm van, az elején megkötővel. De visszasírom egykori cipőmet, ami a legfinomabb bőrből készült, és pontosan illeszkedett a lábamra. Hiányzik a szobalányom is, aki minden áldott reggel és este száz húzással fésülte meg a hajamat. Hiányzik a királykisasszonyság. De ilyenkor eszembe jut atyám haragja, és akkor már mindjárt nem hiányzik az egész. – Á, senki sem jön ki elénk – mondja Jack, visszarántva engem álmodozásomból a pillanatnyi helyre és időbe.

– Bocsánat, hogy mondod? – A családom. Mind elfoglaltak. Majd később találkozol velük, szerintem. – De valaki biztosan... – Mondom, hogy nem. Fogunk egy taxit. Ültem már taxiban Franciaországban, amikor a repülőtérre mentünk. Annyit mondhatok, hogy nem olyan, mint a busz. Rázom a fejem, de végül megtartom magamnak a véleményemet. Hihetetlennek tűnik, hogy egy fiatalembert, aki átszeli az óceánt és hazatér, ne várják fanfárok és minden egyéb. Jack arcát vizsgálgatom. Elhúzza a száját, ráncolja a szemöldökét. Gyanítom, hogy ő is épp ugyanazon töri a fejét, amin én. Rádöbbenek, hogy mi ketten ugyanannak a problémának a két ellentétes végletétől szenvedünk: míg az én szüleim túlságosan is sokat törődnek velem, addig Jack szülei szinte egyáltalán nem figyelnek a fiukra. Hirtelen hatalmas ütés éri az ülésemet, amitől a testem, az összes porcikám felfelé lendül, miközben mennydörgésszerű hang hallatszik. – Mi volt ez? – kiáltok. Jack csak nevet. – Nyugi, szivi. Csak épp landolunk. Most értünk földet. – Előveszi a telefonját, és bekapcsolja. – Tényleg? – kinézek az ablakon. És tényleg, itt vagyunk. Többé már nem látszanak a fák és az óceán sem, a helyébe unalmas, szürke föld kerül. De egy pillanattal ezelőtt én még a felhők fölött jártam! Én, Talia. Egy kastélyban elszigetelve, mindentől elzárva töltött háromszáztizenhat év után, három nap alatt megismerkedtem egy fiúval, megszöktem otthonról, átszeltem az óceánt egy varázslatos repülő szerkezettel. Ki hinné, hogy ez valóban lehetséges? Az apám biztosan nem.

9. fejezet Jack

E

LÉG HOSSZADALMAS,

míg Talia húsz kg-nál is nehezebb csomagjávai levergődünk a gépről, de végül csak sikerül. Imádom, hogy amikor megérkezünk Miami repterére, hirtelen megcsap a meleg fuvallat, ami egyből eszembe juttatja, hogy itthon vagyok. Figyelem Talia arcát, amikor kiszállunk a gépből. – Ó! Hiszen ez forró! Vigyorgok. Azt mondtam Taliának, hogy senki sem lesz itt, hogy fogadjon és hazafuvarozzon minket, de leginkább azért, mert nem akartam, hogy egy órát töltsön a reptéri mosdóban, a haját igazgatva a tízfontos fésűjével, meg hogy az arcát csipkedje, hogy rózsásabbnak tűnjön, vagy ilyesmi. De azért azt nem gondoltam, hogy tényleg nem jön elénk senki. Ellenőrzöm a mobilomat, hogy tényleg be van-e kapcsolva, meg hogy nincs-e rajta valami üzenet, bár tudom, hogy nincs, hiszen mindkét szülőmnek küldtem SMS-t, amikor leszálltunk a gépről. Még mindig semmi. Lemegyünk a poggyászkiadóhoz. Talia egy kicsit kábultnak tűnik, úgyhogy oldalba bököm.

– Minden oké? A karomra teszi a kezét. – Jaj, annyira örülök, hogy itt vagy velem. Nem hinném, hogy egész életemben láttam összesen annyi embert, mint ma. – Semmi gond. – A keze még mindig a karomon. Furcsa, de mintha jól esne az érzés, hogy szüksége van rám. A futószalagra mutat. – Jaj, de mókás! – Az. Ne nyúlj hozzá! Figyeljük, mikor bukkannak fel a poggyászaink! A szüleim még mindig nincsenek sehol, úgyhogy hazatelefonálok. A húgom veszi fel a telefont. – Hahó, Mer, anya merre van? – Épp a bánattól fuldoklik, amiért ilyen rossz fiúgyerekkel áldotta meg a sors. – Tényleg? – Asszem teniszezni ment. – A reptéren vagyok. – Közben elfordulok Taliától, hogy ne hallja a beszélgetést. – Jön értem valaki? – Hmmm... Ügy tudom, hogy nem. Ciki. Engem bezzeg hazavitt a táborból a múlt héten. Biztos jobban szeretnek engem. Na persze én nem is szöktem meg a nyaralásból. – Marha vicces. Felhívom apát. A titkárnője veszi fel. Marilynnek hívják, amit onnan tudok, hogy adott már nekem munkát apám az irodájában, mert ez az apám másik kedvenc technikája, hogy hogyan tegye tönkre a nyaramat. Tulajdonképp ez volt az egyetlen pozitívuma az európai körutazásnak. – Ó, tehát ma érkeztél? – kérdezi, amikor megmondom neki, hogy a reptéren vagyok. – Ühüm, hát ja. – Apád most Houstonban van. Küldjek érted egy Super Shuttle kocsit? Hagyjuk. Ha a szüleim elfelejtettek értem jönni a reptérre azok után, hogy kezem-lábam törtem, hogy hazaérjek, akkor csak fogok magamnak egy taxit.

Meglátom a csomagomat, és megragadom. De amin aggódok, az az, amit nem látok, és ez Talia. Hová lett? Eddig a karomba kapaszkodott, most meg nincs sehol. Számos lehetőség futott át az agyamon, hogy mi történhetett. Mondjuk, kitalálta, hogy utazik egy kört a csomagszállító futószalagon, és végül kikötött egy raktárban, ahol a gazdátlan csomagokat tárolják. De az is lehet, hogy eszébe jutott egy jóképű biztonsági őrnek megmutatni az ékszergyűjteményét. Vagy valaki megkínálta őt cukorkával, ha cserébe segít az illetőnek megkeresni az elveszett kiskutyáját. Lelépett. Az a helyzet, hogy lelépett. Őrizd, meg a hidegvéred! Rengeteg ember van itt. Biztos csak elkeveredett a tömegben. Hol a fenében van ? – Jack? – szakítja félbe a gondolataimat egy suttogó hang. Talia! Jack? Ismét körbenézek, és végül meglátom őt. A falhoz lapulva áll, a tőlem kapott zöld kapucnis pulcsiban, ami eltakarja a szőke haját és a teste nagy részét is. – Gyerünk már – mondom – itt vannak a csomagjaink. Hátranéz a válla fölött, nem igazán engem figyel, inkább a reptéri csarnokot. – Létezik, hogy itt van? – suttogja. – Ki van itt? – Ssss! Volt itt egy hölgy, egy idős hölgy, fekete ruhában. Malvolia volt az. Malvolia? Próbálok visszaemlékezni, hogy hol is hallottam már ezt a nevet. A tündér. Boszorkány. Valami ilyesmi. Az, aki az átkot szórta Taliára, és aki miatt ennyi évig aludt. Felnevetek. – Ő nem lehet itt. Több száz évvel ezelőtt élt, Eufráziában. – Én is több száz évvel ezelőtt éltem Eufráziában, és most itt vagyok. Ott a pont.

– Nézd... – Körülnézek, és meglátom azt a hölgyet, akiről Talia beszélt, egy idős nő fekete ruhában. Fekete apácaruhában, hogy pontosabb legyek. – Az nem Malvolia – mondom. – Hanem egy apáca. – Nem. Ő az... – Körbekémlel, miközben a kapucnival igyekszik eltakarni az arcát. – Eltűnt. – Nagyszerű. Akkor mehetünk. – Azt hiszem. – Talia szétnéz, és úgy indul el, mint aki attól tart, hogy valaki vagy valami lecsap rá a mennyezetről. – Szerintem, ha még életben van, már akkor is rég elfelejtett téged. – Megfogom a karját, hogy a kijárat felé tereljem. – Ki a fene lenne ilyen sokáig dühös azért, mert nem hívták meg egy buliba? – Lehet. De ő egy nő. És a nők sosem felejtik el az ilyesmit. Én pedig alaposan megtanultam, hogy mit jelent, ha nem hallgatok a figyelmeztetésekre. Ez soha többé nem történhet meg velem.

10. fejezet Talia

A

TAXIZÁS MELEG,

És ALIG GYORSABB, mint ha lóval mennénk, erre Jack csak úgy hívja: „közlekedés”. Egész úton Malvolia arca lebegett a szemem előtt. Amit nem mertem elmondani Jacknek, mert féltem, elmebetegnek nézne, hogy Malvolia beszélt is hozzám. – Ó, hercegnő – mondta, és fekete szeme megvillant. – Igen rakoncátlan leányzó vagy te. Most nem egy kedves idős asszonynak nézett ki, mint a toronyszobában azon a bizonyos napon. Most fiatalabb volt, magasabb, egyenesebb hátú. De a szeme a régi volt, fekete és csillogó, ahogyan a hangja is. – Hamis ürügy ébresztett fel – mondta. – Hamis ürügy? – Igen. – Odébb lépett, hogy elengedjen egy csomagokat cipelő férfit. – Ez a fiú nem a te igaz szerelmed. Nem lett volna szabad felébredned. De majd helyrehozom a dolgot, ahogy mindig is szoktam. Akik pedig keresztülhúzzák a számításomat, viselni fogják a következményeket.

Felém nyúlt, karomszerű ujjai a pulóverembe akaszkodtak. Futni kezdtem, keresztül a tömegen, igyekezve, hogy minél több ember kerüljön közénk. Aztán elbújtam. Ekkor talált rám Jack. De talán Jacknek van igaza. Tényleg elmebeteg vagyok. Ezek az események a fejemben, a ruhák, az orsó, minden, csak néhány napja történt, nem évszázadokkal ezelőtt. Lehetséges volna, hogy Malvolia él? Ha igen, akkor igazán el kellett volna már felejtenie egy olyan aprócska baklövést, hogy elfelejtettük őt meghívni a keresztelőmre annyi évvel ezelőtt. Hát persze. Ezt mind csak képzeltem. Így kell lennie. Az én elmebeteg képzelgéseim. De vajon mit értett az alatt, hogy következmények? Vagy mit jelent az én képzelgésem, hiszen ő nem is volt valóságos? Nem volt valóságos. Nézem Jacket, ahogy alszik a kocsiban. Sóhajtok. O lesz majd a férjem, még ha egyelőre nem is érti. Vajon képes vagyok-e szeretni őt? Önző és éretlen, de mégis magával hozott, miközben oly könnyen otthagyhatott volna. Miért tette? Szerelemből vagy szánalomból? Vajon a szánalom átalakulhat szerelemmé? Nem tudom. Mint ahogy azt sem tudom, hogy vajon a hála, amit ez iránt a bolondos fiú iránt érzek, amiért magával hozott, szerelemmé változik-e majd bennem. Ám valószínűleg nem lennék szerelmes a nekem szánt férfiba, ha Eufráziában maradok. De nem is az a fontos, hogy én mit érzek iránta, hanem hogy ő mit érez irántam. El kell érnem, hogy Jack szerelmes legyen belém, igazzá kell tennem a hazugságomat. Ha tényleg ő lesz az igaz szerelmem, akkor Malvoliának sem lehet egy szava sem. És, ami szintén fontos, meg kell kedveltetnem magam Jack szüleivel, mert esküvőről szó sem lehet az ő beleegyezésük nélkül. Ha akarok, nagyon édes tudok lenni, a szépségről nem is beszélve. Úgyhogy előveszem a hajkefémet. Olyan forró, hogy úgy érzem, menten elolvad az arcom, de nekilátok megfésülni a hajamat. Jackék háza közel sem akkora, mint odahaza a kastély, de azért jóval nagyobb, mint a parasztok házai Eufráziában. A család bizonyára nagyon örül majd, hogy a fiuk egy királyi sarjat vesz feleségül.

Jack többször kopogtat az ajtón. – Fogadok, hogy senki sincs itthon – mondja. Kissé megnyugszom. Hűs szellő kerekedik, s ugyanekkor feltűnik egy morcos lány is. Olyan tizenhárom éves forma lehet. Ő biztosan Jack húga, Meryl. Nagyjából olyan magas, mint én, és csupa szeplő az arca. Természetesen sohasem voltak szeplőim, azonban az egyik szobalányomnak volt néhány, és igazán fájdalmasnak tűntek. Meryl fogain valami fémtárgy van. Egyik kezében egy köteg papír. Haragosan összevonja a szemöldökét. – Ó. Hát itt vagy. – Hé, miért nem nyitottál ajtót? – kérdezi Jack. A lány megrántja a vállát. – Nem hallottam. Jack nevet. – Nem is örülsz, hogy láthatod a bátyuskádat? – Az attól függ. Hoztál nekem valamit? – Nem valamit – faszolja Jack. – Ő itt Talia. Kezet nyújtok neki. – Örvendek a szerencsének. A lány nyelvet ölt Jackre, az én kinyújtott kezemről meg tudomást sem vesz, nemhogy, mondjuk, meghajolna. – Te tényleg valódi vagy? Hazahoztál egy csajt Európából? Hű, oooooooltári nagy zűrbe fogsz keveredni – vigyorodik el már jó előre. – Jack – mondom -, hiszen hoztunk neki ajándékot. Nem emlékszel? – Az én oldalamra akarom állítani ezt a kislányt, ha a jövőben úgyis ő lesz a sógornőm. Egy kámea nyakláncot megtartottam az ékszeres doboz készletéből. Ez volt a legkisebb darab, de nem volt szívem Belgiumban odaadni annak a férfinak, mert ez igen értékes volt a számomra. A déd-dédanyám portréja, Auroráé. A képen kissé oldalt fordult, a haja lépcsőzetesen a vállára hullott, és a megszólalásig hasonlított énrám. – Szeretném, ha elfogadnád ezt tőlem. Az én országomból való. A kislány előbb a nyakláncra néz, aztán Jackre.

– Ó, ezt majd felveszem a suliba – mondja, és közben a szemét forgatja. Nem épp erre a reakcióra számítottam. – Egy köszönöm jól hangzana – mondja Jack. – Aha, szerintem is – válaszolja, de nem köszöni meg. – Mik azok a tárgyak ott a fogaidon? Az ég szerelmére, mi ez? – kérdezem tőle. – Hogy mi vaaan?– vonja fel a szemöldökét. – Valami fém van a szádban. Ez valami divatos kiegészítő? A lány ismét a szemét forgatja, aztán elindul felfelé a lépcsőn anélkül, hogy egy szóval is válaszolna. Jack újfent vállat von. – A tesóm... hogy is mondjam... nem nagyon kedveli az embereket – azzal megfogja a könyökömet. – Gyerünk, Talia! Mindjárt éhen halok. Követem őt egy szobába, ami minden bizonnyal a konyha, bár ebben nem lehetek biztos, mert még soha életemben nem jártam konyhában. A kastélyban persze volt konyhánk, de az Pyrtle úrnő, a szakácsnő, meg a felszolgálólányok birodalma volt, és nem voltak túl barátságosak a betolakodókhoz. Jackék konyhája elég kellemes. A falakat fényes fa szekrények borítják, és a konyha közepén egy nagy fémtárgy áll, amit Jack épp kinyit. – Hát, úgy tűnik, Anya nem vásárolt valami sokat az utóbbi időben – mondja. – Nézzük csak: van egy kis maradék kínai, egy kis maradék mexikói, egy kis csirkés cucc... – Hozzám fordul. – Melyik tűnik a legjobbnak? – Ne haragudj, de ezek ételek? – Az oké, hogy mi az a csirke, de a többi ismeretlen számomra. – Fogjuk rá. Azzal becsukja az ajtót, és átordít a másik szobába. – Hé, Meryl, mikori ez a kínai izé? Semmi válasz. Jack elővesz egy papírdobozt, amin valami piros kép van. Megszaglássza. – A szaga rendben. Nem penészes.

Megszólal valami harangjáték. Jack előszed egy tányért az egyik szekrényből. Ekkor két lány lép be a szobába, nagyjából egyidősek lehetnek Meryllel. Újabb testvérek? Jack nem említette, hogy lennének még további testvérei is. Nem. Ők biztosan Meryl barátnői. Kevésbé tűnnek sutának, mint Meryl, és talán egy kicsit csinosabbak is. De van valami, ami nem tetszik egyikükben sem. Mindketten olyan blúzt viselnek, amiből kilóg a hasuk és a keblük is. Miért nem olyan ruhát hordanak ebben a korban a fiatal lányok, ami a saját méretüknek megfelelő? – Helló, Jack! – mondja az egyik lány, egy vékony kis szőke, miközben Jack felé libeg. Rólam nem is vesz tudomást. – Üdv – válaszolja Jack, miközben egy tálcát nyom a kezembe. Furcsa ételeket halmoz rá abból a dobozból, amin – immár ráismerek – egy pagoda képe van. Keleti tanulmányaimban tanultam már pagodákról. Mindig is szerettem volna egyet élőben is látni. – Merylhez jöttél? A barna felhúzza az orrát. – Nem, hozzád. Hallottuk, hogy Európában jártál. – Ja. Jack kezembe nyomja a maradék ennivalót, és int, hogy üljek le az asztalhoz, ami a szoba túlsó végében áll. Ekkor lép be Meryl. Végignéz a két lányon, mintha összehasonlítaná őket magával, és ő jönne ki vesztesen a buliból. – Na, mi a mai program, csajok? A szőke nem néz Merylre, csak Jackhez beszél: – Gaby és én lemegyünk a strandra. Nem jössz? Jack nem válaszol, csak tovább lapátolja a szájába a „kínai étel” nevezetű valamit. Óvatosan én is megkóstolok egy falatot. Sós, de kétségkívül érdekes. Felismerek benne néhány zöldséget, de némelyik, mint például az a kukoricacső, ami nem nagyobb, mint a mutatóujjam, igencsak zavarba ejtő. Megszólal Jack telefonja. Felveszi. A barna lány úgy tekergőzik körülötte, ahogy anyám perzsamacskája szokott hízelegni. – Légyszi, Jack, légyszi gyere velünk! A másik lány is követi a példáját. – Légyszi, Jack! Tök jó lesz!

Jack tovább beszél a telefonba. – Hé, skacok – mondja Meryl -, talán én is beszélhetek a bátyámmal, és megkérhetem, hogy... – Akár... – A szőke le sem veszi a szemét Jackről. Végül Jack így szól: – Kopjatok már le egy percre! – Leteszi a telefont, és lerázza a két lányt. – Hé, kiskorúak, nem értitek? Beszélgetni szeretnék. A két lány sértődöttnek tűnik, aztán lekopnak Jackről. A barna szándékosan mutogatja igen méretes kebleit Jack orra előtt. Vajon ezeknek a lányoknak az édesanyja tudja, hogy így viselkednek? Végül mindkettő távozik, Meryl pedig utánuk megy. Egy darabig még figyelem őket az ablakból. – Hé, Jennifer – hallom odakintről Merylt. – Majd legközelebb rábeszélem Jacket, hogy jöjjön ki velünk a strandra. Vagy akár elbiciklizhetnénk a plázába is, vagy ilyesmi. Kinézek a konyhaajtón. Az egyik lány vihog, aztán már mindkettő, a kilógó hasuk csak úgy ugrál közben. – Mi a fenének akarnánk ilyesmit? – kérdezi a szőke. – Ja, tényleg – visszhangozza a barna. – Ha velünk jössz, nemigen van esélyünk dögös fiúkkal találkozni. – De én... – Meryl csak hebeg. – Van pénzem. Meghívhatlak titeket kajálni a Grove-ba, vagy ilyesmi. – Hé, ez meg mi? – A szőke hirtelen azért a valamiért nyúl, amit Meryl a kezében tart. – A naplód? – Semmi – mondja Meryl, és próbálja távol tartani tőlük azt a holmit. Erre a barna is beszáll a gúnyolódásba. – Muti, muti! – Kikapja Meryl kezéből, és kinyitja. Rajzvázlatok vannak benne. – Nézd már, Jen! Meryl egy művész! Jennifer felkapja a vázlatfüzetet, és kinyitja egy sziklán ülő sellő portréjánál. – Ó, csak nem a barátnőd? – Add vissza! – Meryl már majdnem sír. – Csak megnézem. Hű, de gyönyörű munka – mondja, de a hangja gúnyosan cseng. – Jen, add már vissza!

– Miért adnám? – Azért, mert azt mondtam – szólok közbe. Nem is igazán emlékszem, hogy mikor is jöttem ki a szobából, de most ott állok a lányok előtt, és kinyújtom a kezem. – Kérlek, add vissza! A legkirálykisasszonyosabb nézésemmel tekintek rájuk. Attól még, hogy már nem vagyok Eufráziában, még királykisasszony vagyok, ezek a lányok meg itt csak közemberek. Engedelmeskedni fognak nekem. – Ki vagy te? – kérdezi Jennifer, de közben átnyújtja a füzetet. – Csak meg akartam nézni. – Most pedig befejezted. Köszönöm. – Visszaadom a vázlatfüzetet Merylnek, és visszamegyek a konyhába. – Mit izélget ez itt minket? – mondja a szőke. – Majd szólj, ha a bátyád facér lesz megint! – De... Oké... – Meryl a távozó lányok után bámul. Mielőtt még becsukódna az ajtó, hallom, ahogy az egyik így szól a másiknak: – Te el tudod képzelni, hogy egy ilyen seggfej kiscsajnak ilyen dögös bátyja legyen? Ez rettenetes! És Meryl kétségkívül hallotta, mert a földet bámulja, és közben a szája széle csak úgy remeg. Nem tudom, mit mondjak. Hónapokig tanultam diplomáciát, de ott egyszer sem beszéltünk arról, mit kell tenni, ha valaki szándékosan kegyetlen egy másik emberrel valakinek a jelenlétében. Jack még mindig telefonál. Miért nem jön és menti meg a húgát? Meryl az ajtóban áll, és engem bámul. Ráébredek, hogy biztosan zavarban van amiatt, hogy tanúja voltam ennek a jelenetnek. Túl nagy falatot veszek a számba a kínai ételből, és a szósz belecsorog a torkomba, amitől köhögni kezdek, aztán meg kihányom az ételt a padlóra. – Ó, szentséges ég! – köhögöm. Meryl arca felderül, és elneveti magát. – Sokszor ettél már kínait? Próbálok visszatuszkolni egy darabkát, egy ilyen miniatűr kukoricacsövet a szalvétámmal. – Nem, nem túl sokszor.

– Aha, látom. Eltolom magam elől a tányért. – Kérsz egy kicsit? Úgy tűnik, nem fér belém. Először megrázza a fejét, de aztán bólint. – Oké. – Előveszi a tányérját, és átkanalaz rá valamennyit az ételemből, aztán leül. Viszonylagos csendben étkezünk, leszámítva Jack telefonálását. Bárcsak eszembe jutna valami értelmes mondanivaló. Végül megkérdezem: – Ezek a lányok a barátnőid? Lesüti a szemét. – A barátnőim voltak. Mielőtt még teljesen... – Egy olyan szót használ, amit nem értek. – Mi?... Ne haragudj, nem értem ezt a kifejezést. – Ó, elfelejtettem, hogy te holland vagy – sóhajt. – Ez olyasmi, mint a ribanc vagy a szajha. Látva a zavaromat, megkérdezi: – Nálatok, ott a te hazádban nincsenek ribancok? Kezdem kapiskálni miről beszél, főleg, hogy láttam, ahogy azok a lányok fel voltak öltözve... Nem is beszélve arról, ahogyan igyekeztek Jackhez törleszkedni. Bólintok. – Jennifer, a szőke lány, itt lakik a szomszédban. Megőrül Jackért, és folyton rá akar akaszkodni. – Értem – bólintok, és újabb falatot veszek a kínai kajából. Kezdem megszokni az egzotikus ízét. Meryl is vesz egy falatot. Kinézek az ablakon. A két lány még mindig kint áll, és bámul befelé, talán Jacket lesik. Amikor a barna lány meglátja, hogy őket nézem, megböki a barátnőjét, aztán grimaszol egyet. Nem kedvelem ezeket a lányokat. Emlékszem, amikor hét vagy nyolc éves lehettem, volt egy lány, anyám egyik udvarhölgyének a lánya, aki örökké gonoszul kötekedett velem, nem hagyott békén, és azt mondta, majd jól megszúr egy orsóval. Nagyon megvetettem őt. – De akkor miért engeded be őket, ha ennyire ellenszenvesek? – kérdezem. A kérdés szemmel láthatóan meglepi Merylt. Úgyhogy előbb gondosan lenyeli a falatot, mielőtt válaszolna.

– Nem is tudom, talán mert régen barátok voltunk. Olyan ez, mint amikor valakit a születésed óta ismersz, és ezért minimum kedvesnek kellene lennie hozzád. Bólintok. – És akkor miért nem azok? Meryl a szemét forgatja, mintha én lennék a legbugyutább ember, akit valaha látott, és újabb falatot töm a szájába. Nem válaszol. Jack tovább folytatja a csacsogást telefonon, mit sem törődve azzal, hogy közben én komplett idiótát csinálok magamból a húga előtt. Végül Meryl ennyit mond: – Inkább nem beszélnék erről, Barbie. – A nevem Talia. – Tök mindegy. Úgysem értheted. Lefogadom, hogy kismillió barátod van. Állatian nézel ki. Sóhajtok. – Nem, tulajdonképpen örökké egyedül voltam. De nem tudom kifejteni ezt a témát. Jack végre befejezi a telefonálást. – Jó hírek. Meghívtak minket egy partira Stewy Stewart házába ma estére. – Partira! – A ruhámra nézek, a kék nadrágra és arra a valamire, amit Jack úgy nevez, hogy top. – Vegyem fel a kék ruhámat? – kérdezem Jacktől. – Esetleg a vöröset? – Ugrálok örömömben. Imádom a partikat. Ez akár kárpótolhat is majd a születésnapi bálomért, ami otthon elmaradt. De akár ez is lehet olyan, mintha a születésnapi partim lenne, egy fontos részét tekintve legalábbis: itt talál majd rám az én igaz szerelmem. És amikor Jack megpillant majd engem a táncparketten, egészen biztosan... – Hé, hé, hé – szólal meg Jack. – Ez nem olyan parti lesz. Merylre meredek. Nevet rajtam. – Hát akkor milyen? – Vicces buli. Még sosem hallottam olyan partiról, ahová nem estélyi ruhát vesznek fel. Akkor bizony ez egy nagyon kiábrándító évszázad.

Néhány percen belül Jack megszállja Meryl szobáját (az engedélyével persze), és szerez nekem egy pólót ABERCROMBIE & FITCH felirattal az elején. Eufráziában is volt egy Fitch család, őket azonban az elmebaj sújtotta. Igyekszem nem gondolni erre. Próbál rábeszélni még valamire, amit fürdőruhának neveznek, és ami egy egészen kicsike sárga rongydarabból áll. – Nem vagyok hajlandó ezt felvenni – jelentem ki. – Ez hivalkodó és ízléstelen. Egy pillanatig arra gondolok, hogy Jack csak szórakozik velem, és ez a ruhadarab tulajdonképpen fehérnemű, és csupán azért ragaszkodik hozzá, hogy felvegyem, mert így akar engem mezítelenül látni. És bár joga lesz majd engem így látni a lakodalom után, addig ebbe nem egyezem bele. – Ez egyrészes – mondja Jack. – Milyen egy rész? – tiltakozom. – Akkor sem vehetem fel. – Én meg nem is szívesen adnám neki kölcsön – mondja Meryl. – Gyerünk, nagylány, mondd meg neki, hogy nem vagy hajlandó felvenni! – Kösz a segítséget – morogja Jack. Nekem meg azt mondja: – Nézd, ilyet hordanak az emberek manapság, amikor úszni mennek. .. ebben a században. – Akkor jó – felelem, mert én úgysem tudok úszni. Jack sóhajt, és tudom, hogy dühös. Igazán sajnálom. Bár kedves lenne velem, és én is úgy szeretnék a kedvében járni. És szeretnék hozzámenni feleségül. – Elhúznátok végre a szobámból? – kérdezi Meryl. Látom, hogy ismét a vázlatfüzetét szorongatja. – Egyesek dolgozni szeretnének. – Ne haragudj – fordulok Jackhez -, lehet, hogy az amerikai fiatal hölgyek ilyen ruhaneműket viselnek, meg úszni járnak, meg... – azokra a lányokra gondolok (igazán nem nevezhetem őket hölgyeknek), akik az imént távoztak – szégyentelen módon legyeskednek a fiatalemberek körül. De én nem vagyok amerikai fiatal hölgy. Vannak bizonyos kompromisszumok, amelyeket nagyon nem szeretnék megkötni. De igazán méltányolom a kedvességedet. Ha valóban Jack a végzetem, akkor meg kell értenie, és önmagamért kell, hogy szeressen.

Persze ebben a pillanatban még egyáltalán nem szeret engem.

11.fejezet

Jack

ÜLDÖGÉLEK TALIÁVAL A KANAPÉN, tortillát eszünk, és bámuljuk a Judge Judyt. Meryl odabent a szobájában duzzog. – Ez csodálatos – szólal meg Talia, miután lenyaldosta az ujjáról a sajtot. – Mi a csodálatos? – kérdezem tőle. – Én? – Nem – nevet Talia. – Vagyis persze, igen. De most a ti amerikai igazságszolgáltatási rendszeretekre gondoltam. A tévében épp két nő veszekszik azon, hogy vajon az első nő pitbullja tette-e tönkre a másik nő autóját, amikor felmászott a kocsi tetejére napozni. A pitbullos nő egy csőtopot visel, és olyan hosszú körmei vannak, mint másnak az ujjai. A másik nő ruhája meg csupa flitter.

– Mi olyan csodálatos ebben? – Miért, nem az? – Talia szeme elkerekedik. – Ez a nő, ez a Judge Judy. Olyan bölcs. Megvonom a vállam. – Lehet. – És hagyják, hogy ő döntsön az egész ügyben. Rábízzák az egészet? – Hát, ő a bíró. – Igen! De ő egy nő, és mégis megbíznak a véleményében. Ha Eufráziában maradtam volna, egy nap királynő lenne belőlem. Nekem kellene döntenem a bírák kinevezését illetően. Csakhogy Eufráziában egy nőből nem lehet bíró, mondván, az ő döntésük elfogult. És következetlenek lennének. Amberre gondolok, hogy néha milyen tudott lenni: egyik nap totál szerelmes volt belém, másnap meg még arra sem tartott érdemesnek, hogy a használt tányérját odébb vigyem. Nem is hangzik olyan szörnyen ez a bírói rendszer. Persze ezt azért nem mondanám meg Taliának. – De ha te lennél a királynő, nem jelölhetnéd ki azt, akit csak akarsz? Nem ezért is királynő valaki? Talia összevonja a szemöldökét. – Nem is tudom. Judge Judy úgy határoz, hogy az első nő fizesse meg a pitbull által okozott kárt. Talia tapsol örömében. – Én is pontosan így döntöttem volna. Annyira édes, hogy legszívesebben megcsókolnám. Ekkor belép anya. Egyértelmű, hogy míg én Európában voltam, Meryl pedig táborban, anya arra használta ki az időt, hogy elintézzen ezt-azt. Tulajdonképpen eléggé kipihentnek tűnik, csak épp a mosoly fagyott az arcára. – Jack, drágám! – szűri a fogai között, az ajka közben meg sem mozdul. – Hát itthon vagy! – mondja, és egy puszit dob felém. Meryl, aki lejön, hogy ki ne maradjon a műsorból, utánozza. – Igen, itthon vagy, drága kisfiam!

A húgom pólóján az alábbi felirat díszeleg: Sokoldalú vagyok. Egyszerre tudok beszélni és idegesíteni téged. Találó. Leszámítva, hogy a húgom nem beszél túl sokat. Leginkább csak duzzog, vagy épp engem kóstolgat, meg igyekszik szívatni. Most épp azzal a hülye vázlatfüzettel a hóna alatt mászkál ide-oda, totál megszállottja lett, és persze soha nem mutatja meg senkinek. Lehet, hogy azért, mert a mi megcsonkított hulláinkat rajzolgatja. Átható pillantást vetek rá, mire ő kinyújtja rám a nyelvét. – Nem mutatod be maminak a barátodat, Jack? – Fésülködsz te valaha is? – vágok vissza. – Csak olyan emberek kedvéért, akik megérdemlik ezt az erőfeszítést. Úgy döntök, itt az ideje anyát megölelnem. – Anya! Szuperül nézel ki! El is felejtettem, milyen fiatal vagy. Talia felé intek. – Ő pedig Talia, a lány, akivel Belgiumban találkoztam. Egy dolgot tudni kell anyámról: mindig nyugodt, még akkor is az volt, amikor tavaly Travissel tojással dobáltuk meg a kocsikat a Nyolcvankettedik utcán. Anya csak állt nyugodtan, olyan nyugodtan, hogy már azt hittem, nem is érdekli a dolog. Alaposan ismerni kell ahhoz, hogy tudd, mikor van kiakadva. Olyankor szélesebbé válik a mosolya, mint amikor tényleg boldog, a hangja pedig magasabb lesz. Most éppen vakít a mosolya. Kinyújtja az egyik fényesre lakkozott körmű kezét, és azt sipítja: – ó, mennyire örülök, hogy megismerhetlek! Jack mondta nekünk. .. Helyesebben semmit sem mondott rólad. A családodat jöttél meglátogatni? Talia rám néz, aztán annyit mond: – Nem, asszonyom. Anyám mosolyogva folytatja. – Ah, akkor talán a barátaidat? Újabb pillantás felém Taliától. – Úgy is mondhatjuk. Közbevágok. – Mondtam már, anya. Nálunk lakik. Csönd.

Aztán Meryl szólal meg. – Azt hiszem, épp Naruto maraton megy a Cartoon Networkön. A húgom legalább két éve nem nézett meg egyetlen Naruto részt sem. Valószínűleg ilyen lehet, amikor a madarak meg a mókusok lelécelnek egy hurrikán elől. A menekülési ösztön működik. Anyámnak fel sem tűnik, hogy a hugi távozott. – Most komolyan, Jack, hol lakik Talia? Egyenesen Anya szemébe nézek. – Komolyan, anya, itt. – Jack annyira kedves volt hozzám – mondja Talia a legkirálykisasszonyosabb hangján –, segített átjutni Amerikába meg minden. Anya szemöldöke igencsak felszalad. – Talia, drágám, megtennéd, hogy csatlakozol Merylhez a nappaliban? – Nem kell szót fogadnod – mondom Taliának. Talia hol rám, hol anyámra néz. De, azt hiszem, igen, Jack. Édesanyád megkért rá engem, és ez igazán udvarias dolog lenne. Pukedlizik egyet anyám előtt, aztán távozik. Anya csak bámul utána, aztán hozzám fordul. – Mit jelentsen ez, Jack? Először is, faképnél hagyod a csoportot, miközben egy vagyont fizettünk, hogy részt vehess ezen az utazáson. – Mindig minden a pénzről szól, mi? – Aztán meg hazahozol egy vadidegent, akivel Európában ismerkedtél meg? – Folyton azt szajkózod, hogy bővítsem a látókörömet. – Azzal, hogy múzeumba mész, meg hasonlók. Nem pedig, hogy holland világcsavargókkal állítasz haza. – Anya még mindig nem emeli fel a hangját, de ez a hang immár egy kicsit feszültebb a szokásosnál. – Belgiumból jött – azért ragaszkodom ehhez, mert az útlevelébe is ez van írva –, és kifogástalan a modora. Szerintem kedvelni fogod. – Ennek a típusnak mindig tökéletes a modora. – Ennek a típusnak?

– Csavargók, svindlerek. Behálóznak a sima, tökéletes modorukkal, aztán pedig átvernek. Kirabolnak vagy megölnek, mialatt alszol. Nevetek. – Talia nem tenne ilyesmit. – Honnan tudod, Jack? Elhallgatok, és elgondolkodom kicsit. Én persze tudom, mert tudom, hogy Talia egy királykisasszony, egy trónörökös, aki egy boszorkány átka miatt háromszáz évre elaludt, és akit én ébresztettem fel, mialatt a strandot kerestem. De nem hinném, hogy ezt a magyarázatot hallva Anya repesne az örömtől. Inkább hívná az FBI-t, mielőtt még annyit mondhatna bárki, hogy „szobafogság az érettségiig”, de az biztos, hogy tutira nem hinne nekem. Úgyhogy helyette annyit mondok: – Igazán elbűvölő teremtés. – Lefogadom, hogy nem is igazán tinédzser. Valószínűleg egy középkorú nő, aki fiatal fiúkra vadászik... Tulajdonképpen háromszáz éves. – .. .ezekben a semmi kis cuccokban. – Ezek Meryl cuccai! – Meryl ruháit vette fel? Fel-alá kezdek járkálni. – Úgy néz ki, mintha középkorú lenne? – En úgy nézek ki, mint egy középkorú? Most nem ez a lényeg. Nem maradhat itt. Abbahagyom a járkálást. Mi a fenéért egyeztem bele, hogy Talia velem jöjjön Amerikába? Ja, persze, hiszen ha nem hoztam volna, akkor ott rohadok meg egy börtönben. Ez persze nem magyarázza meg, hogy miért nem hagytam ott a határon. Pedig megtehettem volna. De miért nem tettem? Ó, hát persze, mert én egy szuper srác vagyok... amit úgy is fordíthatnánk, hogy balfék. Szóval mit érdekel engem, ha anya kivágja őt innen? Azt nem tudom, de érdekel. Ha anya nem engedi meg, hogy itt maradjon, teljesen egyedül lesz itt Amerikában – egy számára idegen országban –, ahol se családja, se barátai, de még azt se tudja, hogyan

igazodjon el egy térképen, vagy, hogy hová menjen. És olyan bizakodó. És olyan gyönyörű. Istenem, egy héten belül meghalna. Nem dobhatod ki az utcára – mondom. – Még gyerek. Te sem akarnád, hogy engem kirúgjon valaki, vagy igen? Anyám a földet bámulja. – Felhívhatná a családját. – De most hajnali három óra van Eu... Belgiumban. Nem tud felhívni senkit. – Akkor holnap. Itt maradhat ma éjszakára, elalhat a felfújhatós matracon. – Holnap sem tudja felhívni őket. – Miért nem? Jó kérdés. Odaát a nappaliban Meryl csutkára felhangosítja a tévét. Próbálok valami lehetséges választ kiötölni, valami anyának elfogadható választ, hogy Talia miért nem tud hazatelefonálni. Valami jobbat, mint hogy Talia családjának nincs telefonja. Vagy mondanám el neki, hogy Talia politikai fogoly lenne, ha hazamenne? Ráadásul elég biztos vagyok benne, hogy Belgiumban demokrácia van. Anya régen önkéntesként dolgozott, bántalmazott gyerekek megsegítésére, úgyhogy talán ha azt mondanám neki, hogy Taliát megverné az apja, ha hazamenne... De azt hiszem, anya karitatív készségeibe nem tartozik bele bántalmazott gyermekek befogadása a saját házába. Úgyhogy végül azt mondom neki: – Nézd, a szülei itt utazgatnak Amerikában, a Grand Canyonban vannak. – Akkor biztos van náluk mobiltelefon, úgyhogy fel tudja hívni őket. – Nem hiszem, hogy működnének a mobilok a kanyonban. – Gyorsan és hülyén gondolkozom. – Mindenütt csak a vadon van. Anya persze nem veszi be. – Beszélni akarok vele – mondja, és a nappali felé indul. Hogyan dobhatnál ki egy királykisasszonyt a házadból? Anya persze ki fogja találni a módját.

Utánakullogok a nappaliba. Az ajtóhoz érve megtorpanunk. Talia ott ül a kanapén Meryl mellett, akinél most is ott van a vázlatfüzete, és épp bőszen mutogatja a rajzokat Taliának. – Hú, ez hihetetlen – mondja épp a húgom –, így tényleg sokkal jobban néz ki.

12. fej&zet Jalia SZÁMŰZTEK ENGEM A MÁSIK SZOBÁBA, hogy ügyeljek Jack morei húgára, hogy Jack és az édesanyja rólam sutyoroghassanak. A vendéglátás és a vendégszeretet igencsak nagyot változott az elmúlt háromszáz évben. Eufráziában, ha látogatók érkeztek a kastélyba, pénz és fáradság mit sem számított: a legfinomabb étkeket szolgálták fel aranytányéron, szépen vetett, pihe-puha ágyban alhattak a vendégek. Hiszen még amikor Jack megérkezett hozzánk, hazám legsötétebb órájában, Atyám még akkor is egy pávát vágatott le számára ebéd gyanánt (no persze még azelőtt, hogy börtönbe vetette volna őt). Még a legszegényebb parasztok is ággyal kínálnák a fáradt utazót, akár még úgy is, hogy a sajátjukat kínálják fel neki. Itt bezzeg nem. Jack édesanyja valószínűleg azt gondolja, hogy el fogom vágni a torkukat, ha megengedi, hogy itt aludjak. Láttam az arcán a félelmet. Manapság rettentően félősek az emberek. A repülőtéren végigtapogattak bennünket, levetették a cipőnket, a csomagjainkat pedig megvizsgálták egy különleges szerkezettel, ami beléjük lát. Értelmetlen tolakodás. És ez az a kor, amelyben a gonosz Malvolia átkának köszönhetően élnem kell. Megértem én, de cseppet sem tetszik. Jack húga, Meryl itt ül a kanapén, és azt a valamit bámulja, amit televíziónak neveznek, ami úgy durrog, mint egy fúvószenekar. A szereplők abban, amit néz – mindannyian furcsa rajzok, nem valódi emberek –, igencsak dühösnek tűnnek. Legalábbis ütik-vágják egymást. Meryl, ahogy látom, nem nagyon figyel rájuk. A vázlatfüzetébe mered. Fel sem néz, amikor belépek az ajtón. Barátságosnak kell lennem hozzá. Az előző beszélgetésünk nem sikerült valami fényesen, de elégszer volt alkalmam megfigyelni apámat, hogy tudjam, a szövetségesek fontosak. Nekem pedig meg kell nyernem Merylt szövetségesemül. Úgyhogy odalopakodom mögé, és átpillantok a válla fölött. A rajz ugyanaz, amit az a rémes szomszéd lány kifigurázott. Most közelebbről is megvizsgálhatom.

Alaposan kidolgozott munka. Az óceán, ami körülveszi a sellőt, annak ellenére, hogy csak fekete ceruzarajz, annyira élethű, a tengeri lények, angolnák, cápák, polipok szinte tényleg úsznak, és maga a sellő is annyira valóságos, hogy simán el tudom képzelni, amint a tenger halai és rákjai felajánlják neki szolgálataikat. A palotában a rajztanárom, signore Maratti fiatal hölgyekhez illő dolgokat tanított rajzolni – egy csokor virágot vagy egy tájképet például. De sajnálatos módon a képzőművészi képességek nem tartoztak a tündérek ajándékai közé. Meryl valóban tehetséges. Ugyan eltökéltem, hogy csodálatot színlelek, de erre semmi szükség. Ügyes mozdulattal kanyarít mosolyt a sellő szájára. Felsóhajtok. Meryl felpattan. – Mi a fenét bámulsz? – Felkapja a vázlatfüzetet, és közben egy csúnya karcolást ejt a rajzon a ceruzájával. – Most nézd, mit csináltam miattad! Megrázom a fejem. – Elnézésedet kérem. Azzal leülök a kanapé túlsó sarkába. O összegömbölyödik, mint egy labda, mintha meg akarná óvni tőlem a vázlatfüzetet. Nem nyitja ki, és nem folytatja a rajzolást. A televíziót sem nézi. Én próbálom nézni, de fogalmam sincs, mi megy. Megköszörülöm a torkomat. Meryl haragosan néz rám. – Azért jöttél, hogy megint beszélgess velem? Jó volna beszélgetni vele. Egyrészt mert unatkozom, másrészt mert szeretném jobban megismerni Jack húgát. De érzem, hogy most nem lenne szerencsés megszólalni, úgyhogy inkább én is viszonzom a mogorva pillantását. – Ne áltasd magad! – Ezt a mondatot Jacktől tanultam. – Édesanyád azért küldött ide, hogy itt várakozzak, míg ő és Jack rólam beszélgetnek odakint. – Ó, tényleg? – Meryl már majdnem mosolyog. – Igen, ő ilyen. Sosem akarja az emberek arcába mondani, amit gondol. Ahhoz túl kedves. De vigyázz, ha hátat fordítasz! – Elég sok ilyen embert ismerek.

Meryl ismét kinyitja a vázlatfüzetet, és gondosan úgy tartja, hogy ne láthassak bele. Ismét rajzolni kezd. Más választásom nincs, mint hogy a televíziót bámuljam, ahol három barát tűnik fel, két fiú meg egy lány, aki olyasmi szeretne lenni, amit úgy neveznek, ninja. A lánynak elbűvölő rózsaszín haja van. Eufráziában senkinek sincs rózsaszín haja. Fogalmam sincs, mi az, hogy ninja, de nem merem Meryltől megkérdezni, úgyhogy csak ülök csendben, és nézem. Egy kicsit vicces, úgyhogy nevetni kezdek. Meryl felnéz, aztán visszatemetkezik a rajzolásba. Egy pillanat múlva ismét felkacagok. – Szereted az animét? – kérdezi Meryl. Úgy érzem, ezzel felhatalmaz arra, hogy felé nézzek, így is teszek. Üres tekintet. – Anime – ismétli. – Japán képregények? Megrázom a fejem. – Soha életemben nem láttam egyet sem. – Most épp azt nézed. – Ó – a képernyőre meredek. A rózsaszín hajú lány valakit nagy bőszen ütlegel. – Olyan bájos. – Tetszik, ahogy a lány, Sakura, éppolyan harcossá válik, amilyenek a fiúk. Majdnem olyan, mint Judge Judy, nem? – Judge Judy? Megrázom a fejem. – Nem érdekes. – Sakura a kedvencem – mondja Meryl. Visszatér a rajzához, de már valamivel kevésbé morcos. A televízióműsor véget ér, de máris kezdődik a következő. Meryl nem nagyon figyel oda, inkább csak a rajzával foglalkozik. Hallom, hogy Jack és az édesanyja a szomszéd szobában beszélgetnek, de az ordító televízió megakadályoz abban, hogy értsem, mit mondanak. Elnyomok egy ásítást. A szemem kezd lecsukódni. Ha nem beszélgetek, menten elalszom. Végül így szólok: – Bocsánatot kérek, amiért az előbb belenéztem a rajzodba. Meryl húz még néhány vonalat, aztán csak annyit mond: *

– Nem érdekes. – Csak azért volt – magyarázom neki —, mert odahaza egy olasz mesternél, signore Carlo Marattinál tanultam. – Hűha! – Ö, nem azért mondom, hogy felvágjak vele. Biztosíthatlak, egy cseppet sem voltam tehetséges. Signore Maratti le is nézett engem. Közölte apámmal, hogy engem tanítani igazi időpocsékolás, és viszszament Olaszországba festeni. Meryl nevet. – Hát ez ciki, ki lettél rúgva a festészetből. – Pontosan. De te tehetséges vagy, olyan, amilyen én szerettem volna lenni. Meryl most úgy tartja a vázlatfüzetet, hogy futó pillantást vethetnék rá, de nem merem megkísérelni. Inkább a televízióra mutatok. – Tetszik a haja. Megszokott dolog az ilyen haj a te hazádban? De Meryl válasz helyett közelebb hozza a vázlatfüzetet. – Szerintem nem az igazi. Embereket meg dolgokat tudok rajzolni, de aztán meggyűlik a bajom az olyan vackokkal, mint például az ég. Leveszem a szemem a televízióról. – Megnézhetem? – Amikor a kezembe adja, látom, hogy ahogy mondta, az ég valóban hamisnak tűnik az egyébként élethű emberek és állatok mellett. – Ó, már látom, miről beszélsz, de ezzel együtt is igazán elragadó rajz. Tanultál valaha a negatív tér fogalmáról? – Nem tanulok rajzot. Apa azt mondja, hogy tiszta időpocsékolás. Mi az a negatív tér? – Signore Maratti egyenesen rajongott érte. Az a lényege, hogy ahelyett, hogy egy tárgy pozitív terével foglalkoznánk, megrajzolhatjuk annak a térnek az alakját, ami körülveszi az adott tárgyat. Mondjuk a sellőt, vagy ezt a sirályt. – De már próbáltam így csinálni, hogy elsőnek az eget rajzolom meg, de nem lett jó. – Ez azért van, mert először a körvonalát rajzoltad meg. De neked először a tárgyat körülvevő teret kell megrajzolnod, aztán később megrajzolni a tárgyat magát. Megnézhetem a füzetedet?

Átnyújtja nekem, én pedig az első üres oldalhoz lapozok. Aztán megpróbálom megrajzolni az eget egy madár alakja köré. – Elég gyenge lett, tudom, de az elv működik. Meryl is megpróbálja. Igyekszem biztatóan bólogatni, anélkül, hogy atyáskodónak tűnne a dolog. Amikor én annyi idős voltam, mint ő most – háromszázhárom évvel ezelőtt —, örökké azt éreztem, hogy mindenki atyáskodik felettem. De nem, Meryl szemmel láthatóan őszintén örül, hogy érdeklődöm a rajzai iránt. Végül befejezi a madarat, ami sokkal jobban sikerült, mint az enyém, körbevéve egy sokkal jobb égbolttal, és megmutatja nekem. – Hű, hát ez hihetetlen – mondja mosolyogva –, így tényleg sokkal könnyebb! Ekkor belép Jack és az anyja. – Talia – mondja Jack—, attól tartok, anyámnak van néhány rossz híre a számodra. – Várj egy kicsit! – mondja Jack mamája. – Meryl, téged hallottalak beszélni az imént? Meryl vállat von. – Ja. – És ez itt a te vázlatfüzeted? – nyúl felé az anyja, de Meryl gyorsan megragadja. Jack mamája folytatja. – Jól értem, hogy te megengedted ennek a... ennek a... leánynak... – Talia – mondja Jack előzékenyen. – ...hogy te megengedted Taliának, hogy megnézze a vázlatfüzetedet? Meryl ismét a háta mögé rejti a füzetet. – Egy olasz mesternél tanult. Hát nem állati? Jack mamája bólint. – De – aztán Jackre pillant. – Azt mondtad, a szülei egy héten belül visszajönnek érte? Jack bólint. – És hogy te tényleg találkoztál velük? Jack nevet. – Naná, hogy találkoztam! – Rendben. A héten itt maradhat. De odalent alszik a földszinti kis dolgozószobában, a felfújhatós matracon.

Bár tudnám, mi az a felfújhatós matrac!

13. fejezetJack A FELFÚJHATÓS MATRAC IGEN KÜLÖNÖS DOLOG – mondja Talia. – Gumiból van – válaszolom neki. A kis dolgozó meg túl kicsi hozzá. Talia be lesz ékelve az íróasztal meg a garázsajtó közé, de nem sikerült Anyát meggyőzni, hogy Talia a vendégszobában alhasson. Túl közel van a mi szobáinkhoz. A saját biztonságom érdekében. Szóval egy felfújhatós matracra szállásolunk el egy királykisasz-szonyt. A garázs mellé. – Igazán találékonyak az emberek a te idődben, hogy egy kellemetlen anyagnak ennyi felhasználási módját találják ki. – A lényegre tapint. – Nem lehetne valamit beletenni, mondjuk tollat? – Nézd, sajnálom. Az anyukám egy kicsit furcsán áll a dolgokhoz. De amúgy sem fogunk túl sokat aludni ma éjjel, azt hiszem. Megyünk a buliba – Taliára pillantok. – Öregem, Amber totál ki lesz akadva, ha meglát téged. – Amber? – Aha. Tudod, a csaj, akivel beszéltél telefonon. Az exbarátnőm. – Nem tűnt valami kedvesnek. Vállat vonok. * – Általában kedvesebb. – De nem vagyok biztos benne, hogy ez valóban így van. Aztán leesik, hogy Taliának fogalma sem volt, hogy Amber is jön a ma esti buliba. – De te annyira gyönyörű vagy, hogy kiakad majd, ha meglát. – Kiakad? Ne haragudj, de nem tudom, hogy az mit jelent. – Azt jelenti, hogy őrülten féltékeny lesz, ha meglát minket együtt. Talia csípőre teszi a kezét. – És mi ezért megyünk arra a partira? Hogy lásd, hogy az a lány, Amber, mennyire féltékeny? Erre nem válaszolok. Azt hiszem, tényleg ez az ábra, de amikor kimondja, az úgy hangzik, mint ha kihasználnám Taliát. Ami kicsit igaz is, gondolom. De ez a buli az az esély, amire egész nyáron vártam. Hogy hazahoztam Taliát, az a szüleimnél már kiverte a biztosítékot, de az igazi mégis csak az lesz, amikor Amber meglátja,

és rájön, hogy nem csak azzal voltam elfoglalva, hogy rá várok. Végül annyit mondok: – Nézd, elhoztalak ide. Megbeszéltem az anyámmal, hogy itt maradhass. Azt hiszem, annyit igazán megtehetnél... – Remek! – Rám se néz. – De nem a szüleiddel kéne töltened a hazatérésed első estéjét? Megvonom a vállam. – Anyámnak valami találkozója van ma este, Apa meg nincs is a városban. Mint általában. Talia bólint, mint aki érti, de nem hinném, hogy valóban érti. Hajdan, az ő idejében az anyák nem jártak találkozókra, az apák pedig a farmokon dolgoztak, oldalukon a gyerekeikkel. De olyan aranyosan viseli. Tulajdonképpen mindent nagyon aranyosan visel, még a kínai kaját is, amitől fuldoklott – szerintem náluk nem ismerik a szójaszószt a lökött anyámat meg a még lököttebb tesómat, most meg a felfújhatós matracot. Semmi nem volt ott, ahonnan ő jött, és mindenről azt hiszi, hogy az olyan lenyűgöző. Témát váltok. – Na, tényleg, beszélgettél a húgommal? – Uhmmm. Nagyon aranyosnak tűnik. Nevetek. – Mi olyan vicces? – Csak... a húgom meg én általában csak piszkáljuk egymást. – Próbáltál valaha olyasmiről beszélgetni vele, ami érdekli? – Talia megböki a matracot az ujjával. Megvonom a vállam. – Nem igazán hinném, hogy van ilyen dolog. Talia megpróbál leülni, de a matrac visszalöki. Segítek neki. – Az én időmben – kezdi —, az emberek nemigen tudtak mást csinálni, mint beszélgetni. Nem volt televízió. Nem volt telefon, sem olyan, mint amilyet a zsebedben hordasz, sem olyan, amilyen az asztalon van. Nem volt mozi és nem voltak autók. Tehát beszélgettünk. Megtanultam, hogy bárkivel lehet beszélgetni, feltéve, hogy kitalálod, miről beszélgetne veled szívesen. Eszembe jut, hogyan vett rá Talia, hogy meséljek neki a kertészkedés dologról. Soha senkinek nem beszéltem erről, de vele

valahogy úgy éreztem, önmagam lehetek, anélkül, hogy attól kéne tartanom, cikis leszek. Persze végeredményben neki fogalma sincs arról, mit jelent az, ha valami „cikis”. Viszont az a baj, hogy ha beviszel valakit a házadba, és örökösen együtt vagytok, akkor elkezded a saját életedet az ö szemével látni. Mint például, hogy miért nem jött értem senki a reptérre, vagy legalább hívtak volna fel, hogy miért nem jönnek. Vagy hogy Anya miért nem tart semmi normális, igazi kaját otthon. Nem mintha a mi kajánk megrohadt volna háromszáz évnyi alvás után, csak épp pont úgy néz ki. És én miért nem tudom a húgomat soha rávenni, hogy beszélgessen velem? – Tényleg? – mondom – És mit derítettél ki a húgomról? – Hogy magányos, hogy alig van barátja. Próbál barátkozni a szomszéd lánnyal, aki csak a viccei céltáblájának használja. – Jennifer szórakázik Meryllel? Talia a szemét forgatja. – Te nem látod, ami az orrod előtt zajlik. De Meryl egy tehetséges művész, és megnyugvást is talál a rajzolásban. Ez az, amiről beszélgettünk. A képzőművészet. Nem tudom, mit mondhatnék erre. Én sosem vettem észre, hogy tehetséges. Nekem soha nem mutatta meg a vázlatait vagy bármit. – Hű! Ez nagyon vicces! – Talia a felfújhatós matracon áll, ami még nincs rendesen felfújva. Próbál végiggyalogolni rajta, ami kicsit olyan, mintha egy szörfdeszkán próbálna megállni. – Állj! El fogsz esni. – És mi van, ha elesem? Beverem a fejem, és elalszom háromszáz évre? – Akár. Miért ne? – Jaj, olyan vagy, mint valami besavanyodott öregember. Lady Brooke próbálta folyton megakadályozni, hogy jól érezzem magam. Neked sem fog sikerülni, világos? – Igazán? – fogom a pumpát, és egyenest az arcába fújok vele. Na, ehhez mit szólsz? Sikít, és eltakarja az arcát.

– így még jobb! – mondja, de a következő pillanatban elesik. Elkapom, és egy pillanatig, ahogy a karomban tartom őt, arra gondolok, mi lenne, ha most megcsókolnám. Ha megint megcsókolnám. Persze ez hülyeség. Nem is vagyok szerelmes belé, meg amúgy is elmegy a jövő héten. Aztán nem látom soha többé. Amit igazából akarok, az az, hogy Amber visszajöjjön hozzám, úgyhogy Talia megcsókolása egyáltalán nem passzol a tervbe. Talia kikapja a pumpát a kezemből. – Ninjatámadás! – kiáltja, az arcom felé fordítja a pumpát, és ugyanakkor kirúgja alólam a lábamat. Fenékre ülök. – O, tanulok a televíziótoktól. Nem csókolom meg. De azt hiszem, hiányozni fog, amikor majd elmegy.

Talia EGY PARTI! Meryl „Abercrombie & Fitch” pólója van rajtam, meg farmernadrág, viszonylag szerény ruhadarab mindkettő. A fürdőruha a táskámban lapul, ahonnan soha elő nem venném. Jack egy ujjatlan pólót vett fel, meg a fürdőnadrágját, ami egy fokkal szolidabb valami, mint amit a nőknek írtak elő. Mégis jóval több részüket fedi fel, mint amennyit a királyi udvarban az úriemberekből valaha is láthatnánk. Próbálok Jack tarkójára koncentrálni, vagy épp a padlóra, miközben lefelé oldalazunk a lépcsőkön meg az előtéren át Jack kocsijához. Csakhogy a tekintetem örökké lejjebb vándorol, illetve általában elfelé attól, amit nézni igyekszem – méghozzá Jack lábaira, illetve egyéb olyan részeire, amelyek többnyire nadrágba vannak bújtatva a hétköznapokon. Visszaemlékszem arra az édes pillanatra ott a dolgozószobában abban a borzalmas kis lyukban, nem messze attól a helytől, ahol az autókat tartják, és ahol az elkövetkezendő hét éjszakát leszek kénytelen tölteni –, amikor leestem a felfújhatós matracról, és arra gondoltam, hogy Jack meg fog csókolni. Meg fog csókolni? Meg fog csókolni valaha is? Lopva újból Jack lábaira pillantok. Signore Marattinak volt egy könyve, tele ifjú hölgyek számára megfelelő színes táblaképekkel, virágokkal, gyümölcsökkel meg egyéb növényekkel. Gyakran mutogatta nekem ezeket, hogy könnyebben felismerhessem önnön hiányosságaimat, mint festő. Azonban egy szép napon, amikor a Signor kimentette magát, és elment az ecseteket kitisztítani, megkíséreltem belenézni a könyvbe. Az azonban leesett a földre, és miközben sietve próbáltam visszatenni a helyére, megláttam benne egy oldalt, amitől elállt a lélegzetem. Azonnal tudtam, hogy signore Maratti miért nem mutatta meg nekem soha ezt az oldalt. Bárki azt gondolhatná, hogy ennek a láttán kisasszonyhoz illően elfordítanám a tekintetemet. Rosszul gondolná. A kép egy fiatalembert ábrázolt, aki szinte teljesen meztelen volt, kivéve néhány falevelet ott, ahol a gatyapőcnek kellett volna lennie.

Bizton állíthatom, hogy ha az a néhány falevelecske nem lett volna ott, akkor továbblapoztam volna az oldalt. Ami lenyűgözött a képben, az az volt, hogy mekkora a különbség ennek a fiatalembernek a teste és az enyém között: az övé izmos, ahol az enyém lágy, szögletes, ahol az enyém kerek. A képet nézvén képtelen voltam elfojtani a hirtelen rám törő izgalmat arra a gondolatra – bár tudtam, hogy ez illetlen gondolat hogy vajon milyen lehet a valóságban megérinteni egy ilyen testet, persze csak amikor már feleségül mentem egy arra méltó személyhez, természetesen. Ekkor belépett signore Maratti, én pedig úgy tettem, mintha csak a virágokat nézegettem volna. Attól tartottam, képtelen leszek az óra többi részében odafigyelni, és áldás volt, hogy maga a signore öreg volt és hájas, így könnyebben tudtam csitítani kalapáló szívemet és száguldó gondolataimat. Soha többé nem hagyott egyedül. De most, évszázadokkal később, egy férfitestet nézegetek, ami még csak meg sem közelíti azt az álomszerű ígéretet, amit akkor régen láttam, mégis, ugyanazt az izgalmat érzem a gondolatra, ugyanaz a kíváncsiság horgad fel bennem, hogy vajon milyen lehetne ezt megérinteni. W Jack kocsijával gyorsan odaérünk a partira. Rengeteg hasonló autó parkol a ház előtti füves térségen. Kikhez tartozhatnak? Vajon a tulajdonosaik kedvelnek majd engem? Atyám házában az estélyek során én állandóan Lady Brooke és más hölgyek társaságában tartózkodtam, akik szigorú parancsot kaptak, hogy folyamatosan szórakoztassanak engem, mintha csak valami nyűgös csecsemő lennék. Itt nem lesz ilyesmi. De mi van, ha utálni fognak? Eléggé rosszul esik, hogy Jack arra használ, hogy féltékennyé tegye Ambert. Másrészről viszont örömmel tölt el, hogy gyönyörűnek tart engem. Jack hirtelen mellettem terem, és a kocsi ablakán kopogtat. – Megyünk? Végül sikerül elegendő időre elszakadnom izmos karjának látványától, és így felelek:

– Félek. A karórájára pillant. – Mindenki imádni fog. Ezt ugyan kötve hiszem. Ám Jack kinyitja a kocsi ajtaját, és határozottan megragadja a csuklómat. Olyan jó meleg, és azonnal eszembe jut, hogy ő az én kiszemeltem, a végzetem. Már csak Amber az egyedüli akadály. – Tényleg így gondolod? – Közelebb húzódom hozzá, mint amennyire eddig bármikor is mertem. – Persze. – Olyan közel van, hogy érezni a leheletét a bőrömön, és a másik kezével egy hajfürtöt simít ki az arcomból. – Annyira gyönyörű vagy, Talia! Hogyan is lehetne, hogy valaki ne szeressen téged? Remélem, hogy ez rá is vonatkozik. Engem mindig is imádtak. De azért imádtak, mert királykisasszony voltam. Vajon úgy is imádni fognak, ha egyszerűen csak Talia vagyok? Követem a bejárathoz. – De mi van, ha mondok valami... butaságot? – kérdezem, mielőtt belépünk. – Nyugi, a srácok túl részegek lesznek ahhoz, hogy felfogják. Jack kopogtat az ajtón, de senki sem válaszol, úgyhogy végül benyit. Ez döbbenetes. Nincsenek ajtónállók? Nincsenek szolgák, akik bejelentenék az érkezésünket? De amikor belépünk, többé már nem lepődök meg Teljes a káosz. A zene hangosabb, mint amit valaha is hallottam. Már értem, hogy Jack miért mondta, hogy felesleges aggódnom, hogy mondok-e valami butaságot. Hiszen úgysem hallaná senki. Tucatnyian beszélgetnek, nevetgélnek és táncolnak a Iegízléstelenebb módon, és minden egyes fiatal hölgyön csak fürdőruha van, semmi más, olyan, mint amit Jack adott nekem, sőt sok esetben még annál is illetlenebb. – Gyere – mondja –, hadd mutassalak be a többieknek! Hálás vagyok, amiért még mindig nem engedi el a kezemet. Borzalmas lenne itt elveszni. A terasz – ahogy Jack hívja – alig csendesebb, mint a ház, és még nagyobb a kinti tömeg. A vendégek

egy mesterséges tó – az úszómedence – körül csoportosulnak, amelyben emberek úsznak. Minden idegszálam megállásra késztet – mit megállásra, menekülésre –, de az eszem azt mondja, menjek előre. Ok itt Jack barátai. Kedvelniük kell engem. Jacknek kell kedvelnie engem, nem hiheti azt, hogy valami különös idegen vagyok egy másik korból. Egy pocakos fiú érkezik az üdvözlésünkre. – Hé, Jacko, hát itt vagy! – Stewy! – Jack a fiú tenyerébe csap. – Ez itt Talia, Belgiumból. – Hű, hát tényleg nem vicceltél, mikor azt mondtad, gyönyörű lány – mondja, és közben a vállamra teszi a kezét, ami nyirkos és jéghideg, és ott is felejti. – Akkor ez azt jelenti, hogy Amber szabad? – Azért kérdezd meg a pasiját – válaszol neki Jack, miközben engem maga előtt terelget, s így legalább a vállam megszabadul Stewy nedves kezétől. – Gyere, igyunk valamit! – Szolgáld ki magad. A szüleim állják a cehhet. – Stewy felém közeledik. – Alig várom, hogy jobban megismerhesselek, Talia. Rám kacsint. A megfelelő válaszon töröm a fejem. Királykisasszonyként akár lefejeztethettem volna, vagy egyszerűen hívom az őröket. Most azonban csak elfordulok. – Igazán kedves tőled. Ekkor néhány szék meg ember kerül Stewy és közénk, amiért igazán hálás vagyok. Jack egy hideg, henger alakú tárgyat nyom a kezembe. – Köszönöm – mondom, és csak bámulom azt a valamit. – Ez sör. – Körülnéz a teraszon. – Ismerem a sört – mondom, habár soha életemben nem ittam egyet sem, és ilyesfajta tartállyal sem találkoztam még. Nézem, ahogy Jack kinyitja a magáét, aztán a hengert az ajkához emeli, és még mindig a szemét meresztgeti. Én is ugyanígy cselekszem. Az első pillanatban az ital olyan hideg, hogy fájdalom nyilall a fogamba. Amikor helyre jövök, megkérdezem Jacket: – Stewy és te jó barátok vagytok? Kétszer is meg kell ismételnem a mondatot, mire rám néz, de végül megérti.

– Jó srác. Egy suliba járunk, és... – nem fejezi be a mondatot. A tekintete hirtelen egészen máshová kalandozik. Követem a pillantását, és meglátom, amit néz. Egy lány. Épp kilép a medencéből, és – szeretném azt gondolni, hogy így van – ugyan nem olyan szép, mint én, de fürdőruhában van, olyanban, ami még kevesebbet takar, mint a legtöbbeké. Aranybarna haja hosszú és göndör, a bőre pedig napbarnított, olyan, amit a hölgyek az udvarnál oly veszettül igyekeztek elkerülni, mindenféle fejfedők és púderek használatával. Gyanítom, ma már nem ez a követendő divat, hiszen valamennyi férfi a teraszon egytől egyig ezen a lányon legelteti a szemét. O azonban csak egyetlen embert kutat a tekintetével. – Jack! Hát itt vagy! Jack az orra alatt morogja: – Ez Amber.

75. fejezet Jack Azt HITTEM, MEGBIRKÓZOM A HELYZETTEL, ha Újra látom Am-bert, de az még azelőtt volt, hogy megpillantottam volna őt. Teljesen elfelejtettem, hogy milyen ez az érzés: mint amikor kissrác koromban becsíptem valahová az ujjamat. Egy pillanatra az egész testem belebizsergett. – Jack! – dorombolja, miközben mindenáron igyekszik a testét közém és Talia közé fúrni, mielőtt még megmoccanhatnék, vagy pláne megszólalhatnék. – Hát megjöttél! – Hé, Amber! – Hátrálok egy lépést. Nem könnyű. – Szép... hmmm... fürdőruha. – Őrizd meg a hidegvéred, és ne csorgasd a nyáladat! – Tetszik? – lép közelebb. Felnevetek. – Hát, olyan, mintha valami frankó játékáruház Barbie-osztályán találtad volna. – Huh. – Valami gond van? – Amber becsúsztatja a kezét a karom alá, egy pillanatra megáll, végigsimítja az izmokat, és egy másodperen' annyira egyszerűnek tűnik elfelejteni, hogy egy bulin, egy olyanon, mint ez, ejtett engem, az összes haverom előtt, csak mert valakinek menőbb kocsija volt, mint nekem. – Csinos – felelem. Mellettem Talia megköszörüli a torkát, emlékeztetve arra, hogy ő is itt van. Örülök, hogy itt van. Olyan gyönyörű, hogy Amber tudni fogja, hogy nem csak ölbe tett kézzel üldögélek őrá várva... Még akkor is, ha valójában igen. – Amber? Ez itt Talia. Amber meglepetést színlel, aztán kinyújtja a kezét, mintha kezet akarna rázni Taliával. Amikor Talia is nyújtja az övét, Amber egy üres sörösdobozt nyom a kezébe. – Hoznál nekem egy újat? Végre megtalálom a hangomat. – Amber, ő nem a személyzeted... – Úgy értem, ha hoznál egyet magadnak is. Talia zavarban van, de kiissza a sörét. – Azt hiszem, kicsit szomjas vagyok.

– Köszi – Amber egy műmosolyt küld Talia felé. Talia a hűtő felé fordul, én meg Amberhez. – Ez nem volt valami kedves tőled. Amber felkacag. – Miért, kedvesnek kellene lennem? Talia után nézek. Talia bizony kedves. Odafigyel másokra. Újra Amberre pillantok. – Néhányan azok. – Most olyasvalakit akarsz, aki kedves vagy olyasvalakit, aki vicces? – Amber kimereszti a körmeit, és megvakarja a hátamat ott, ahol sosem gondoltam volna, hogy viszket. A körmei hosszúk és vörösek, és egy részem arra vágyik, hogy rákiáltsak: „Tűnés innen, boszorka!”, de a másik részem úgy élvezi ezt, akár egy kölyökkutya. – Nem lehetne mindkettőt? – kérdezem. Amber közelebb húzódik. – Próbálok kedves lenni. – Most már erősebben vakar, és érzem, ahogy a lábát az enyémhez nyomja. A fülemhez hajol. – Hiányoztál, Jack. – Valóban? – Már nem keresem Taliát. Végül is nem járunk, vagy ilyesmi. Csak épp velünk van. És hát tudta, hogy Amber itt lesz. – Hmmm, tudod, hogy igen. – Nem tudtam. Szakítottál velem. És smároltál egy sráccal, mielőtt még szakítottál volna velem. – Még mindig haragszol ezért? – kérdezi Amber. – Még mindig? Hiszen csak nemrég történt! – Hülye vagy! Már majdnem egy hónapja volt. – Még közelebb bújik, hogy érzem a leheletét a nyakamon, és közben egyre erősebben karmol, úgy érzem, mindjárt vérezni kezdek. Vajon ha elvéreznék, érdekelné-e? – Nézd, hülye voltam, oké? Te viszont leléptél a fél nyárra, és én annyira magányos voltam. Nem akartam csak úgy lógni itt, facéran és elkeseredetten, amíg te végigcsavargod Európát, és francia kiscsajokkal kavarsz. – Szóval csak azért kavartál azzal a sráccal, hogy ne legyél olyan magányos?

– Te elmentél. Én meg nem akartam azon agyalni, hogy menynyire hiányzol. – Hozzám hajol, finom meleg. – Hé, és valamelyik nap rád is csörögtem. Ebből is látszik, hogy gondoltam rád, nemde? – Aha – hazudik, mint a vízfolyás, én meg hagyom. Lehet, hogy a másik srác épp nincs a városban, úgyhogy azért kellek neki, mert én vagyok most kéznél. Emlékszem, amikor belezúgtam, Apám azzal jött, hogy ne legyek hülye. És pont ez az, ahogy Amber jelenlétében érzem magam. Egy hülyének. Ez a csaj meghülyít. – Mit szólnál, ha bocsánatot kérnék? – Abbahagyja a hátvakarást, és mindkét kezét a vállamra teszi. – Az jó ötlet len... Nem tudom befejezni a mondatot, mert az ajkai félbeszakítják. Ahogy a szája már rátapad az enyémre, meg se tudok szólalni. Már el is felejtettem, hogyan tud csókolni. Amikor végre abbahagyja, így szól: – Elfogadod a bocsánatkérésemet? Tudom, hogy mit kellene felelnem. Nem. Egyáltalán nem. Továbbléptem. Taliával vagyok itt, és valakivel itt lenni az számomra jelent is valamit, akkor is, ha neked nem. Ehelyett csak annyit mondok: – Uhhh... O meg újra megcsókol, hosszú körmeivel most a hajamba túr, én pedig egyszerre tűz és víz vagyok. Talia hirtelen háromszáz évnyi messzeségbe kerül, vagy tán ezerre, Amber viszont most van itt. – Hiányoztál, Jack... Igazat mond? Szeretném elhinni. Jólesik ezt hallani tőle, na. – Istenem, te is nagyon hiányoztál – mondom én. Csak állunk ott, egymásba gabalyodva, amíg valaki oda nem szól nekünk, hogy keressünk inkább egy szobát. – Menjünk el valahová! Otthon vannak a szüleid ma éjjel? Ebben a pillanatban eszembe jut Talia. Mi a fenét csinálok? Elindult sörért, és soha nem jött vissza. – Meg kell találnom Taliát – mondom Ambernek. – Ne foglalkozz vele! – válaszolja Amber. – Biztos vagyok benne, hogy hazatalál.

Haza. Elmosolyodok. – Ezt te nem értheted. 0... Lehet, hogy eltéved, vagy ilyesmi. – Miért, mi ő? Valami szellemi fogyatékos? – Nem, nem az. Ő... nagyon kedves... és ártatlan. – Eszembe jut, ahogy Talia szörfözött a felfújhatós matracon. Meg ahogy a húgomról beszélt, meg ahogy engem kérdezgetett a kertészetről. Most jövök csak rá, Amber soha nem kérdezett engem ilyesmikről. Egyszerűen nem érdekelte. Soha nem beszélgettem úgy Amberrel, ahogyan Taliával tudok beszélgetni. Kinevetett volna. Amber felkacag. – Ártatlan? Tíz perce még itt volt, aztán elment Róbert Hernandezzel. – Róberttel? Amber a szemét forgatja. – Nem lesz túl sokáig ártatlan. Tíz perce. Számolgatok. Az azt jelenti, hogy felbukkant a sörökkel, meglátta Ambert, amint a nyelvét lenyomja a torkomba, és elviharzott, aztán belerohant az iskola legnagyobb csajozógépének karjaiba. Aki minden bizonnyal megpróbálja őt az ágyába cipelni vagy ilyesmi. Elhúzódok Ambertől. – Én hoztam ide. Én felelek érte. Lábujjhegyre állok, és próbálok átlátni a tömegen. Amber bosszúsnak tűnik, és toppant a lábával. – Szóval inkább elmész őt keresgélni, minthogy velem legyél? – Muszáj. – De hát ő elment valaki mással. Nézz szembe a ténnyel, Jack! Valami olyasmiről van szó, hogy van benned valami, ami miatt a csajok valaki mással akarnak lenni. Visszafordulok Amberhöz. – Hogy mit mondtál? – Nem érdekes. Csak vicceltem. – Marha vicces – nevetek. – Szóval azt gondolod, csak egy lúzer vagyok, semmi más. Vállat von, de aztán azt mondja:

– Persze hogy nem, bébi. Csak olyan kis lüke vagy. Valószínűleg hazament Róberttel, ennyi. – Ja, hát pont ettől vagyok betojva – válaszolom. Hátat fordítok neki, és megint a tömeget pásztázom. – Nem lesz még egy esélyed nálam, Jack! – kiabálja Amber. – Nem is akarok még egyet! – Nem könnyű ezt kimondani. Tudom, hogy vele ez a dolog nem rólam szól. A hódításról szól, a győzelemről, arról, hogy bebizonyítsa mindenkinek, hogy képes bármikor visszaszerezni engem. És egy részem valóban arra vágyik, hogy még többször megérinthesse, és azt akarom, hogy ő is annyira belém legyen esve, ahogy én őbelé. – Belefáradtam, hogy megbolondítasz a jelenléteddel. És ekkor valaki felsikolt.

Talia JACK NEM A VÉGZETEM. Es Azért jöttem el erre a partira, hogy örömet szerezzek vele Jacknek. Ez sikerült, kissé túlságosan is, ha engem kérdeznek, mert végül is én tereltem őt egyenesen Amber várakozó karjaiba. Amikor visszatértem az italokkal (én, én hoztam az italokat, akár egy közönséges konyhalány!), egy forró csók kellős közepén találtam őket. Jack egyszerűen bárkit és bárhol megcsókol, most már látom. Az sem volt különös eset, amikor engem megcsókolt. Az ajkai bárhol felbukkanhatnak. Sarkon fordultam, hogy elfussak innen. Csakhogy ekkor ráébredtem, hogy nincs hová futnom. Itt voltam egy idegen földön, egy ismeretlen időben, egyedül és barátok nélkül, és mindez azért, mert elhittem, hogy Jack – ez a rettenetes Jack – az én végzetem. Csakhogy Jack csókolózott egy Amber nevű ringyóval. Malvoliának igaza volt! Ő nem az én igazi szerelmem. Nem kellett volna felébrednem. Vissza kell mennem a kastélyba, és megvárni annak a hercegnek a csókját, aki azt megérdemli! – Az egyik az enyém? – szólít meg valaki, miközben ezen jár az eszem. Megfordulok, és szemtől szemben találom magam egy jóképű, barna hajú fiatalemberrel. – Hogyan? A kezemben lévő dobozokra mutat. – Egy nekem, egy neked? Nevetek, mert ez jobb ötletnek tűnik, mint az, hogy elsírjam magam. – Miért is ne? – azzal a kezébe nyomom Amber sörét. Megissza, majd így szól: – Hozhatok neked még egyet? Végre! Egy fiatalember, aki tudja, hogyan kell bánni a királykisasszonyokkal, kiszolgálni és a tenyerén hordozni őket. De csak ennyit mondok: – Még ki kell végeznem ezt. – Hát akkor végezd ki!

Megiszom, ő pedig árgus szemekkel figyel. Az ital hűs, kesernyés és szénsavas. El nem tudom képzelni, hogyan tudják az emberek ebben a században megoldani, hogy ilyen pompásan hűvösen tartsanak mindent, még a legforróbb napokon is, de ez igazán nagyszerű. Szinte érdemes érte élni háromszáz évet. Azután Jackre gondolok. De azért nem túlságosan. – Nagyszerű! – mondom. Nevet. – Jó kislány. – Elveszi a kezemből a dobozt, és egy másikért indul. Amikor visszatér, azt mondja: Láttam, O'Neill-lel érkeztél. Van valami kérdő hangsúly a hangjában. Válaszolok. – Nem vagyok Mr. O'Neill-lel. Arrafelé pillant, ahol Jack és Gonosz Amber még mindig össze vannak gabalyodva. – Aha, látom. Hülyegyerek. Ha én jöttem volna veled, soha nem hagytam volna, hogy elmenj. Tetszik a hangja, majdnem annyira, mint amennyire a beszélgetés maga. Egy fiatal nő lejt el mellettünk botrányosan ledér öltözékben, és egy tálcát visz, amin kristályosan csillogó tárgyak vannak, úgy néznek ki, mint valami édesség. – Kérsz egyet? – kérdezi a fiú. – Mi ez? – Vodkazselé. Fogalmam sincs, mi az a vodkazselé, de sokan lenyelnek belőle. Tehát, hogy ne mutatkozzak tudatlannak, rávágom: – Nagyon jól néznek ki. – Igen, jól néznek ki! – Elvesz a tálcáról kettőt. Látom, hogy egyesek úgy szürcsölik ki a poharukból, akár valami italt, úgyhogy én is így teszek. Hideg, mint itt minden, és édes, akár az eper. – ínycsiklandó! – ínycsiklandó! – nevet. – Tessék, itt van az enyém is. Nem tiltakozom. Igen keveset ettem, a fejem csak úgy kavarog. Remélem, hogy ez a vodkazselé lecsillapítja majd. – Mi a neved, szépség? – Talia... Talia Brooke.

– Nos, Talia, Talia Brooke. Az én nevem Róbert, és nekem úgy tűnik, te magad is ínycsiklandó vagy. Hoztál magaddal fürdőruhát? Hoztam, persze, azzal a szándékkal, hogy úgysem veszem fel. Konstatálom, hogy néhány más ifjú hölgy sem tud úszni, így csak ácsorognak a vízben és beszélgetnek, mintha az úszómedence valami táncparkett volna. De én nem vagyok hajlandó egy ilyen illetlen ruhadarabban mutatkozni. – Nincs nálam fürdőruha – hazudom. Rosszallóan ráncolja a szemöldökét. – Sajnálattal hallom. Nem akarsz esetleg nudizni? Nem tudom, hogy ez mit jelent. Talán látja az arcomon, mert bosszús és távozni készül. Csakhogy nem hagyhatom, hogy elmenjen, mert akkor egészen egyedül maradnék, miután Jack épp egy másik lánnyal csókolózik. A fejem úgy zúg, mint egy búgócsiga. Ügy sejtem, a sörtől lehet, amit megittam. Úgy érzem magam, mint aki alaposan felöntött a garatra, mint egy közönséges iszákos. Mindegy, itt kell tartanom ezt a Robertet. – Micsoda gyönyörű este – mondom. – Nem sétálunk egy kicsit? Mosolyogva pillant rám. – Úgy érted, valami sötét helyen? Alig bírom nyitva tartani a szemem. – Igen, a sötét, azt hiszem, jó lesz. – Abban a minutumban, hogy ezt kimondom, elbotlok a saját lábamban. Róbert kinyújtja a karját, hogy megtartson. – Annyira kedves és segítőkész vagy. – Jack felé pillantok. – Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled. – Ez vagyok én: A Csillogó Páncélú Lovag – nevet. – Pontosan. Elmegyünk a vodkazselés ifjú hölgy mellett. Már csak egy maradt a tálcáján, Róbert felkapja, és a kezembe nyomja. – Önnek, drága hölgy. * – Ó, nem – tiltakozok. – Te még nem is ettél egyet sem. – Ragaszkodom hozzá – mondja, és az orrom elé tartja. Olyan kék, mint egy páva tolla. Elveszem. – Köszönöm. Végtelenül hálás vagyok a segítségedért.

– Talán később kitalálhatjuk, hogyan tudod kifejezni a háládat. – Biztos vagyok benne, hogy így lesz. Annyira megörül ennek, hogy nyomban kidolgozok egy tervet. Persze odahaza Eufráziában ugyanez nem számítana többnek hétköznapi udvariasságnál, de úgy tűnik, ez a század teljességgel mentes a jó modortól és az előzékenységtől. Ezért hát a hétköznapi udvariasságot úgy kell tekinteni, mint valami hősies cselekedetet. Ha majd hazatérek (márpedig kénytelen leszek, ha Jack nem lesz a férjem – szörnyű Jack!), lovagi címet fogok adományozni ennek a fiatalembernek, vagy, ha mást nem, legalább valami kitüntetést. Jacket pedig lefejeztetem. De nehezemre esik ezen gondolkodni most, hogy a fejem ilyen kusza és ködös. Egyetlenegyszer éreztem hasonlót, amikor atyám hozott egy láda különleges pezsgőt Franciaországból. Megittam majdnem egy egész üveggel, és a végén egyszerre éreztem magam nagyszerűen és rettenetesen, és egyáltalán nem voltam önmagam. – Ó, erre igazán nincs szükség – mondja ekkor Róbert. – Mire? – Lovagi címet ajándékozni nekem. Örülök, hogy segíthetek egy ilyen gyönyörű lánynak, mint te, különösen, hogy a jó öreg Jack jól otthagyott a slamasztikában. Hangosan gondolkodtam volna? Ezt tette velem a sör? Átsétálunk az embertömegen, Róbert végig a könyökömet fogja. Bekapom a vodkazselét, és kicsit szopogatom, mielőtt leengedném a torkomon. – Honnan jöttél? – Róbert szorítása kicsit erősebbé válik. – Elég kemény akcentusod van. – Euf... Európából jöttem. Belgiumból. – A fejem szédül, és alig vagyok képes egyik lábamat a másik után rakni. Ha Róbert nem támogatna, egészen biztosan összeesnék. Félig már így is van, vagyis még inkább olyan ez, mintha úsznék, repülnék, vagy kiugranék egy repülőgépből, és egy gyémántszín felhőben landolnék. Aztán megérzem az ajkát az ajkamon, Róbert ajkát, ezét az idegenét, akit alig ismerek. A szája ott van az enyémen! Próbálok hangot adni nemtetszésemnek, csakhogy az ő nyelvével a számban ez inkább nyögésnek hangzik. A medence túlsó partján

állunk, messze a labdázó fiúktól és lányoktól. Róbert újra megcsókol. Az agyamat köd borítja, éppúgy, mint akkor – most tisztán emlékszem rá —, abban a pillanatban, amikor megérintettem az orsót, és összeestem, és nem tehettem ellene semmit. – Olyan gyönyörű vagy, Talia – újabb csók. Kissé nehéz tiltakozni ellene ebben a becsípett állapotban. Megcsókol, és ekkor érzem, hogy belenyúl a nadrágomba, egyenesen a legbelső része felé. – Ne! Hagyd abba! – A kiáltás szinte hangtalan. Meg akar becsteleníteni engem! – Ne! – sikoltom, még mindig ködben, és attól rettegve, hogy a kiáltásom hatástalan marad. – Ne! Nem törődik a tiltakozásommal, a forró, durva keze ott kutat, ahol semmi keresnivalója sincs. Hallom a hangokat körülöttem, emberek beszélgetését. Hát senki sincs, akinek feltűnne, hogy ez itt mindjárt meggyaláz a szemük láttára? – Nem! – Kiszabadulok a karjából, és felemelem a kezem, hogy megüssem, amikor elesem, egyenesen a medence jéghideg vizébe. Víz! – Segítség! – kiáltom. A jeges víz valamelyest kijózanít, de nem eléggé. Nem érzem az alját. – Segítség! Nem tudok úszni! Próbálom elérni a falat, de alkoholgőzös zavaromban az ujjaim minduntalan lecsúsznak róla, hiába is kaparászom. Aztán semmi. Az egyetlen, amit látok, az Róbert meglepett arckifejezése a fejem fölött. Hát nem érti, hogy mindjárt megfulladok? – Megfulladok, te idióta! – ordítom, de az utolsó szavak elvesznek a számba toluló vízben. Ismét felbukkanok, küszködve, hogy felszínre kerüljek. – Én... – Elmerülök. Ez a végem, az Eufráziai Talia királykisasszony végzete? Háromszáz esztendő késlekedés után pont most halok hullámsírba? Vajon örök időkig itt fogok feküdni ennek az ember által épített tónak a fenekén, s nem lesz senki, aki gyászoljon, senki, aki tudná, mivé lettem? Harmadszor is elmerülök, és azt hiszem, hogy immár ez az utolsó. Vége. Nincs erőm még egyszer visszaküzdeni magam. Ez itt a vég. Ez itt a vég. És ekkor hirtelen erős szorítást érzek a karomon, és valaki húzni kezd felfelé. Újra levegőhöz jutok. Lélegezhetek!

Aztán minden teketória nélkül letesznek a teraszra. Zihálva veszem a levegőt. Előrehajolok, és nagy mennyiségű, furcsa ízű vizet köhögök fel. Egy kezet érzek a hátamon, amint ütöget. Fulladozok és levegőért kapkodok még egy jó darabig, mielőtt elég jól leszek ahhoz, hogy felnézzek a megmentőmre. – Gyerünk, Talia, menjünk haza! Kinyitom a szemem. Jack. A karjaiba omlok, és érzem a teste melegét a hideg bőrömön.

Jack Y^YERÜNK, TALIAI RÉSZEG VAGY. – Komoly erőfeszítésem-be kerül, hogy ne üssem meg Robertet. De már így is épp elég nagy bajban vagyok, hát még ha egy monoklival a szemem alatt térek haza egy buliból. – Nemvagyokrészeg – motyogja Talia. – Háromsörtittam. Mibort ittunk mindennapodahaza. – Látod? – mondja Róbert, miközben Talia a padlón hever. – Nem részeg. – Mindegy, megyünk haza. Hazaviszem. – Haza! – Ettől a szótól Talia zokogásban tör ki. – Nemakarokhazamenni! – belekapaszkodik az egyik székbe. – Látod? – mondja ismét Róbert. – Nem akar hazamenni. – Te aztán igazán értesz a csajozáshoz. – Amber jelenik meg a hátam mögött. – Micsoda egy ribanc! * – Kuss! – Amberre nézek. – Őszintén, tényleg azt hiszed, ez is rólad szól? Vállat von. – Ki másról? Leguggolok Taliához, és próbálom lefejteni az ujjait a székről. – Nem hozzátok, haza kell menned. Úgy értettem, velem haza, a szüleim házába. – Nálatok lakik??? – visítja Amber. – Mit érdekel az téged? – Deőkutálnahahahak engem. Felfújhatósmatraconaltatnak. Végül talpra állítom valahogy Taliát, és a kijárat felé kormányozom. Egy rakás ember áll körülöttünk, vodkazselét iszogatnak, és Talia megszólal: – Ohohó! Kérek még egyet! – Még egy vodkazselét? – Igen. Éhes vagyok. – Már ettél egy ilyet? – Hármat – válaszolja, és a lány felé nyúl, aki felszolgálja.

Hát , ez megmagyarázza a dolgot. Gyors fejszámolást végzek. Három sör meg három vodkazselé. Próbálom felidézni, mit is mondtak az alkoholmérgezésről abban a filmben az egészségtan órán. – Szerzek neked valami kaját. – Odébb húzom őt a többiektől, az ajtó felé. – Ha most kisétálsz innen, akkor köztünk mindennek vége! – kiált utánam Amber. Egy pillanatra visszafordulok. – Már réges-rég vége. Átkarolom Taliát, és kikormányozom az ajtón. Én szinte teljesen józannak érzem magam, elvégre az ivással tölthető idő legnagyobb részében Amber nyelve volt a számban. Úgyhogy a McDonald's felé veszem az irányt. – Mit keresünk itt? – kérdezi Talia. Már nem beszél olyan összefüggéstelenül, viszont nagyon, nagyon hangosan. – Ez a McDrive. Kaját veszünk. – Itt, az autóban? – Olyan hangosan ordítja ezt, hogy a mekis fiú megkér, hogy ismételjem meg még egyszer a rendelést. Miután megteszem, Talia ismét ordibálni kezd. – Csak odakormányozod a kocsidat egy ablakhoz, és kapsz ennivalót? Nálunk semmi nincs Eufráziában! Semmi! Ez állati! Állati, én mondom neked! – Amikor a mekis srác átnyújtja a kiadóablakon a hamburgereket meg a sült krumplikat, meg két nagy adag feketekávét, Talia ugrándozni kezd az ülésén. – Ez annyira siráááááááááály! Mit szólsz, hogy használom már ezt az amerikai szót? Sirdáddááááádly! És állati is. Nevetek rajta. Annyira édes. – Ja, már tiszta amerikai lettél. Igyál egy kis kávét! De addigra már a sült krumplit rágcsálja. – Ez is annyira sirály! Hogy hívják ezt? – Sült krumpli. – Hát ez tuti nem szar! Mire hazaérünk, befalja a saját krumplija mellett az enyémet is, csak a hamburgereket hagyja meg nekem, aztán elalszik.

Mázlim van: a szüleim már szintén alszanak. Próbálom Taliát besegíteni a gumimatracáig. Jó, ha tudjátok: nem egyszerű egy félájult egyént rávarázsolni egy felfújhatós matracra, főleg, ha az nincs is normálisan felfújva. De végül csak sikerül, sőt még be is takargatom. Újra behunyja a szemét, és annyira gyönyörűnek és ártatlannak látszik, mint valami kicsi kis angyal, és cseppet sem úgy néz ki, mint egy kiscsaj, aki épp most ivott meg három, atyaég, három vodkazselét és egy rakás sört. Álldogálok még ott egy darabig, és csak bámulom. Aztán elindulok az ajtó felé. – Jack? – hallom a hangját kifelé menet. – Cssss... – mondom neki. – Ne ébreszd fel a szüleimet! – Sajnálom – suttogja, de igencsak hangos suttogással. – Mi van? – kérdezem, és közelebb lépek, hogy ne kelljen kiabálnia. – Annyira sajnálom – suttogja ismét. – Már mondtad. – Nem. A ma estére gondolok. Hogy ittam, meg hogy elmentem azzal a fiúval, Róberttel, és engedtem neki... Majdnem megengedtem neki, hogy... – Nem a te hibád volt. Az a srác egy tetű. – De miféle parti volt ez? Nem volt ennivaló és nem volt tánc! Amikor Atyám partikat adott, mindig lakoma volt! Nem tetszenek a ti partijaitok. Nevetek. – Nekem sem. – Viszont ízlik a sült krumpli. Tényleg a franciák találták ki? – Nem tudom – hajolok feléje, hogy homlokon csókoljam. – Te ne haragudj a mai estéért! – Jack? – állít meg újra. – Szereted Ambert? – Nem – ezt egészen biztosan tudom. – Nem. Végérvényesen leszámoltam ezzel az Amber-dologgal. – Helyes. Nem valami szimpatikus ifjú hölgy. Kinyitom az ajtót, és már épp rácsuknám, amikor meghallom .1 hangját, valóban halkan, mint aki próbál jól viselkedni és nem felébreszteni a szüleimet.

– Szeretsz engem? De úgy teszek, mint aki nem hallja, mert valóban nem tudom a választ.

Talia EGY VODKAZSELÉMATRACON ALSZOM. Ugrál meg tekergőzik, de amikor le akarom nyelni, szörnyű íze lesz. Aztán látom, amint narancs, vörös, sárga és kék színekben pompázik, és sok-sok újabb vodkazselére esik szét, amik ott táncolnak az orrom előtt, nevetnek és énekelnek. Hercegnő, az álmaidba bekúszunk, S véled a holdfényben táncolunk. Összevissza kuszáljuk az álmodat, Míg egész életed örök alvás marad. Újra meg újra, egyre zajosabban és fenyegetőbben táncolnak körülöttem. Szeretném kinyitni a szemem, és kirohanni a szobából, hogy megállítsam őket. De a szemem makacsul csukva marad. A vodkazselématrac gyorsan pörög, örvénylő forgása egészen megbabonáz, és minden fényes és színes kavalkáddá mosódik össze. És ezen át, megpillantom Malvoliát. Tudom, hogy csakis Malvolia lehet az, mert hajszálpontosan úgy néz ki, mint amilyennek háromszáz évvel ezelőtt láttam, egy meggörbedi hátú, fekete ruhás öregasszony, aki bütykös ujjai között egy orsót tart. De a gerince lassan kiegyenesedik, ő pedig megfiatalodik. Az orsó elhalványul, és a szoba körülötte megváltozik. Már nem a kastélyban vagyunk, hanem egy kőből épült, nádfedeles parasztházban. Az ablakon kinézve fákat és egyetlen magányos magyalbokrot látok. Én ismerem ezt a bokrot! Tudom is, hogy hol van, az eufráziai erdők mélyén, ahol Lady Brooke-kal gyakran piknikeztünk kislány koromban. Vajon Malvolia ott volt a közelben? Vajon örökké szemmel tartott engem akkoriban? – O, hercegnő, hát ismét találkozunk! Jól érzed magad így, becsiccsentve? Nem tudok, képtelen vagyok válaszolni. Vajon valóságos, vagy csupán egy álomkép? – Elvitte a cica a nyelvedet, felséges kisasszony? Nem baj. Tisztában vagyok a családod civilizálatlanságával. Erre már igazán nincs mit mondanom. Az asszony, Malvolia, egyre közelebb jön, míg végül az arca betölti az egész látóteremet.

– Csodálkozol, hogy figyeltelek, amikor a nevelőnőddel a házam közelébe jártatok piknikezni, ide, a legmagasabb dombtetőre? – Nevet a csodálkozásomon. Tehát valóságos, nem egy álom. Biztos vagyok benne, hiszen érzem a meleg, savanykás leheletét az arcomon. – Hát persze hogy figyeltelek. Az ablakból figyeltelek, az eresz alól. Azok, akik átkokat szórnak másokra, mindig kíváncsiak, hogyan alakul a megátkozott sorsa. De nem ez volt az egyetlen alkalom, # .imiluii li^yfliclck. S/cmmel tartottalak a palotában is. Láttam, amiki............ emberek képeit nézegetted a rajztanárod tudta nélkül. I l>ből láttam, hogy nem fogsz tudni ellenállni a kísértésnek, az orsó csábításának, és azon a végzetes napon, amikor feljöttél hozzám, még több és még szebb ruha után kutatva, tudtam, hogy egyedül leszel. Zihálok. Tehát mégis az én hibám volt, hogy leráztam Lady Brooke-ot. De továbbra sem szólalok meg álmomban, részegségemben, kétségbeesésemben. Olyan, mintha meghaltam volna, csupán egy kísértet lennék, és csak figyelném az élőket. – De ne aggódj, hercegnő! – lágyul meg a boszorkány hangja. – Nem keli visszamenned a kegyetlen apádhoz. Hamarosan itt leszek. Azzal eltűnik. A kavargó, éneklő vodkazselédémonok, a rázkódó vodkazseléágy visszatér. Nem tudok megmoccanni. Csak lélegzem. Az ablakból beszűrődő fényben próbálom kivenni a karom és a lábam körvonalát. Vajon a vodkazselédémonok lekötöztek volna? El fognak majd engedni? Egyszer csak kopogtatnak az ajtón. Ez Malvolia! Nem. Ez nem lehet Malvolia. Malvolia nem kopogna. – Talia, minden oké? Jack! A vodkazselédémonok elillannak. Remélem, más nem látta őket rajtam kívül. – Talia? Igyekszem szavakat formálni az ajkammal. – Igen?

– Bejöhetek? Megigazítom magamon a pólót és a nadrágot, amiben aludni tértem. – Igen, tessék. Az ajtó kinyílik. Még sötét van az előszobában, sötét van mindenütt. Hány óra lehet most Eufráziában? Amikor Malvolia feltűnt, olyan volt, mintha reggel lenne. Láttam a napfényt. – Felébresztettelek? – Nem. Úgy értem, igen, de örülök, hogy felkeltettél. – Igen? – Meggyújt egy lámpát. Próbálok elfordulni, hogy ne láthassa az arcomat, de már túl késő. Meglátta. – Mi a baj? – Megint láttam! – Kit? Ambert? – Rosszabb. Malvoliát. A boszorkány Malvoliát. Itt volt, ebben a szobában. Letérdel mellém, és megfogja a kezem. – Nyugi, az lehetetlen. A szüleimnek van riasztója és üvegtörésérzékelője, úgyhogy egy árva boszorkány sem teheti be a lábát ebbe a szobába. Fogalmam sincs, mi lehet az az üvegtörés-érzékelő, a „riasztó” szóról pedig az jutott eszembe, amikor a palotában az őrök valami betolakodót jeleztek. De itt Jackék háza körül nincsenek őrök. – Nem számít. Malvolia képes áthatolni bármin. Már számtalanszor megtette. 0 volt az. Ertem jött! – A képzeleted játszott veled. – Ott volt a házában. Azt mondta, oda fog vinni. Örökké figyel engem. Mindent tud rólam, és én láttam őt, még akkor is, ha nem volt itt. Varázslat segítségével beszélt velem. – Odabent volt a fejedben. – Pontosan! Ott van a fejemben! – Nem, úgy értem, a gondolataidban. Ez mind csak a gondolataidban létezik. Sört ittál meg vodkazseléket, ezért álmodtál boszorkányokról, vagy tündérekről, vagy bármik legyenek is. – Vodkazselédémonok! – Vodkazselédémonok?

Bólintok. – Annyira valóságosnak tűntek. – Ez azért van, mert sosem ittál korábban. Hidd el nekem, tavaly Travis meg én megittunk egy csomó tequilát a szülei bárszekrényéből, amitől én lila majmokat láttam. Ezért is próbálok nem nagyon inni többé – azzal megveregeti a vállamat. – Képzelem. Aztán a karjába vesz, és bár még mindig zaklatott vagyok, és nem tudok segíteni, de érzékelem, hogy mennyire jól illek a karjaiba, a fejem pontosan a nyaka mélyedésébe passzol. Közelebb simulok, élvezve a közelségét, ami tiltott és bűnös dolog lett volna az én időmben. A karja biztonságot nyújt, melegséget és erőt, miközben azt suttogja: – Nem engedem, hogy bárki elvigyen. – De az édesanyád azt mondta, hogy csak egy hétig maradhatok. – Majd beszélek anyámmal. Találunk neked valami helyet, ahol maradhatsz. És nem kell visszamenned a szüleidhez, ha nem akarsz. De ha nem szeret engem... Eszembe jutnak Malvolia szavai: „Ne aggódj, hercegnő! Nem kell visszamenned a kegyetlen apádhoz. „Hirtelen hideg fuvallatot érzek a légkondicionáló felől. Nem tudom, mitévő legyek. – Majd kitalálunk valamit – folytatja Jack. – Eladhatod az ékszereket, és bérelhetsz egy kis lakást. Vagy beállhatsz modellkedni, mint a South Beach sorozatban. Stewy Stewart mamája egy modellügynökségnél dolgozik. Talán beajánlhatlak nekik. Még szorosabban átölelem. – Most nem akarok erre gondolni. – Jó. Jól van. Még sokáig ölel így, mielőtt megszólal. – Hé, kéne ebbe a matracba még egy kis levegő, nem? Szerintem ereszt. Elnevetem magam. – Tényleg? Én meg azt hittem, hogy a szüleid egy kínzókamrába akartak bedugni. Nevet.

– Úgy, mint a tieid? Kinézném belőlük, de nem. Ennek nem így kéne itt lennie. Hozom a pumpát. Visszatér a pumpával, aztán bedugja a megfelelő helyre a matracban, és bekapcsolja. Egy párnát használ a zaj tompítására. Aztán hozzám fordul. – Nézd, a tegnap estét... Sajnálom. – Miért? – Hogy arra akartalak használni, hogy féltékennyé tegyem Ambert. Bár tudom, hogy ezt tette, most mégis némi haragot érzek. – És, működött? – Ó, igen. És tiszta hülye volt. Soha nem fogom megérteni, hogy mit ettem rajta. Bólintok. – Én sem. – Mennem kell. Anyám ki lenne akadva, ha itt találna a szobádban. De ki fogjuk találni, hogyan maradhatnál itt. Miután elmegy, letelepszem a felfújhatós matracra. Nem mondhatnám, hogy olyan, mint amihez hozzá vagyok szokva, de azért nem rossz. És jó tudni, hogy Jack vigyáz rám. Mindenesetre tudok aludni egy kicsit. A démonok nem jönnek vissza.

JacA NEM

TUDOM,

MIÉRT

IS

MENTEM

LE,

hogy megnézzem Taliát. Csak volt valami furcsa érzésem, hogy valami nincs rendben – nem az, hogy a boszorkány Malvolia meglátogatná őt ezekkel a vodkazselédémonjaival, csak... Valami. És felelősséget éreztem iránta most, hogy itt van. Még soha nem éreztem magam felelősnek senki iránt. Egy csomó dolog megváltozott, mióta Taliával találkoztam. Még mindig dolgozom annak a kertnek a rajzán, amit a repülőn kezdtem el, hogy majd megmutassam neki, ha elmegy. De nem akarom, hogy egy hét múlva elmenjen. Azt szeretném, ha maradna. Lehet, talán csak a sör beszélt belőlünk, mindenesetre elég hangosan tette. És még mindig beszél... Nem tudok elaludni, úgyhogy előveszem a rajzot, és újra dolgozni kezdek a kerten. Felmegyek a netre, hogy megnézzem, miféle növények nőnek Belgiumban, elvégre a kert Eufráziába készül. Igazán jónak tűnik. Nem azért, mintha valaha is megmutatnám bárkinek, kivéve talán Taliát. Valamivel három után tudok csak elaludni. w Hirtelen arra riadok, hogy a takarítónő porszívózza a szobámat. Az óra tizenegyet mutat. — Bocsánat. – Igyekszem magamra húzni a takarót, aztán rájövök, hogy ruhástul aludtam. Az előző éjszaka eseményei sorjáznak előttem: Talia, Amber, vodkazselé, sör, sült krumpli, hogy azt hittem, szeretem Ambert – most már nem szeretem. Nem vagyok igazán másnapos, de úgy érzem magam, mintha az lennék. Szinte hallom Talia vodkazselédémonjait vihogni a fejemben. Persze, nem igaziak. Csak Talia képzeletének szüleményei. Talia! Tuti, hogy nem aludt olyan sokáig, mint én. Végül is, ő sokkal kipihentebb nálam, elvégre háromszáz évig csak aludt. Ha ébren van, akkor biztos odalent van a családommal. Talán már el is mesélte nekik a tizenhatodik szülinapi buliját, meg az átkot meg a boszorkányt, meg hogy tegnap éjjel itt látta ezt a boszorkányt a mi házunkban. TULAJDONKEPPEN

És közben arra gondolok, hogy bár anyát igazán nem érdeklik a barátaim, most az egyszer tuti, hogy oda fog figyelni. Vagy lehet, hogy mesél nekik a kis vodkazselés tapasztalatairól, amivel kiérdemel nekem egy tuti szobafogságot. Vagy arról, hogy hogyan mentettem meg őt ennek a perverz Róbertnek a karmai közül. Egykutya. Úgyhogy már ki is ugrok az ágyból, és robogok lefelé, útközben gombolva be az ingemet. Amikor leérek, megtorpanok. – Gondolná, hogy a nevelőnőm nem engedte, hogy ezt a könyvet elolvassam? Azt mondta, nem ifjú hölgyek szemének való. De én elcsentem a könyvtárból, és elrejtettem az ágyam alá. Igazán rosszul viselkedtem, attól tartok. – Rosszul viselkedtél? – Anyám hangja, az a hangja, amit a gyerekkori barátaival szokott használni. – Ki védelmezne egy gyermeket attól, hogy elolvassa a Don Quijotét? Az egy klasszikus mű. – Valami olyasmit mondtak, hogy Dulcineának, hogy is mondjam.. . rossz volt a hírneve. De ugyanígy nem olvashattam el a Canterbury meséket sem. De A fejedelem című művet, azt igen. – Machiavelli. Igazán furcsa választás fiatal lányok számára. – A diplomácia miatt volt. És persze segített az olasz nyelv tanulásában is. – Te olaszul olvastad? – Anyám le van nyűgözve. – Taliának volt egy olasz festőművész mestere is, mama – mondja Meryl. – Hogy is hívták? – Carlo Maratti. Nem lényeges – feleli Talia. Könyvekről beszélgetnek. Anyám imád könyvekről beszélgetni, de Talia olyan öreg, hogy a legtöbb könyvet nem olvashatta azok közül, amiket anyám ismer. A King James Biblia volt az újdonság Talia idejében! Anyám felsóhajt. – A főiskolán irodalom volt a főszakom, de Merylt képtelen vagyok rávenni, hogy olvasson bármit is a képregényeken kívül. – Manga, Mami. – Jack meg semmi értelmeset nem olvas.

229 ■«» – Igen, Jack... Ö inkább a mozgalmasabb, szabadban végezhető dolgokat kedveli, nem? – O, hát nem is tudom. – De, így van. Mesélte nekem, hogy mennyire szereti a... növényeket. Megköszörülöm a torkomat, mert jobb megakadályozni, hogy Talia kifecsegje anyámnak a legmélyebb, legsötétebb titkaimat. – Jó reggelt, hétalvó! – köszönt Talia. – Jack, hát felébredtél. – Anyám kényszeredetten elmosolyodik. – Tudtad, hogy Talia négy nyelven beszél, és hogy olvasta/Íz ezeregy éjszaka meséit franciául? Talia lesüti a szemét, egészen szerényen. – Ez igazán semmiség. Csak azért volt, mert diplomatának tanultam. Igen, diplomata. Ezért képes az anyámmal is smúzolni. – Hé! – állok oda Talia mellé. – Arra gondoltam, mi lenne, ha reggeli után elugranánk South Beachre, és megnéznénk pár modellügynökséget. Meryl erre felhorkan, anyám meg azt mondja: – Mi már jó néhány órával ezelőtt megreggeliztünk, Jack. – Édesanyád sütött nekem valamit, amit úgy neveznek, hogy palacsinta. Kicsit hasonlított arra a lepényre, amit Angliában sütnek. – Anyám nem sütött palacsintát ötéves korom óta. Hogy vetted rá? Talia vállat von. – Néha, ha az egyik ember kommunikál a másikkal, az eredményre vezet. Mondom én, hogy egy diplomata. – Én meg arra fogom rávenni Taliát, hogy segítsen nekem franciát tanulni – csicsergi Meryl. – Exactement – mondja Talia. – Meg ahogy én rávettelek téged, hogy hozz el ide, és mutass be az elragadó családodnak. Te is megpróbálhatnál néha beszélgetni. Megvonom a vállam. – Talán.

Azért ez furcsa. Talia nem boszorkány, mégis gyakran úgy tűnik, mintha valami varázslat alá vonna mindenkit, a saját varázsa alá. Meryl az egytagú szavakon kívül is képes megszólalni. Anyám meg palacsintát süt. És én, én meg teljesen elfelejtettem már Ambert.

20. fejezel Satia ^”^EHÁT A MODELL VALAMI OLYASMIT JELENT, hogy ruhákat VÍsel, és abban lefényképezik? – kérdezem Jacktől, miközben a kocsink egy hídon megy keresztül. A víz mindkét oldalon sötétkék, és egy pillanatra a nagymamám zafírjai jutnak eszembe, aztán meg a kilátás a kastélyból, odahaza Eufráziában. Vajon mit csinálhatnak most odahaza az emberek? Vajon sajnálják, hogy elmentem? A vízről visszatükröződő fény elvakít. – Aha. – És pénzt adnak ezért? – Sok pénzt. Őrült sok pénzt. – Ez tulajdonképpen megalázó. – Ezt Meryl mondja a hátsó ülésről. Ő is csatlakozott az autós kiruccanáshoz, és látszólag valamiféle pszeudonevelőnőként szolgál, aki vigyáz az erkölcseimre. – Nem az – mondja Jack. – Olvastam azt a könyvet arról a lányról, aki modell lett, és aztán meg meztelenül pózolt! – Igaz ez? – fordulok Jackhez. – Senki sem fog meztelenül pózolni. Arra gondolok, hogy én nemigen szeretnék pózolni. De vajon hogyan másképp maradhatnék itt? Már ha maradni szeretnék. A híd túloldalán keskeny utcák vannak, tele emberekkel, a házak mindegyikét más-más ragyogó színre festették. – Mennyi szín! Signore Maratti imádná ezt! – Hé! – szólal meg Meryl. – Tudtad, hogy Marattinak hívtak egy tizenhetedik századi olasz festőt? Miután meséltél a tanárodról, beütöttem ezt a nevet a Google-ba. Nem tudom, mi az a Google, de azt mondom: – Igen, signore Maratti egy... Elhallgatok, amikor Jack könyökével a bordámba bök. Gyorsan így folytatom: – Ő volt a signore bátyja... akarom mondani, nagy-nagybátyja... Ük-ükbátyja, vagy valami ilyesmi. Végül Jack talál egy parkolóhelyet. – Azt hiszem, itt jó lesz.

– Itt maradok a kocsinál. – Meryl szeme egy csinos fiatalemberre tapad, akin egy igen apró fürdőnadrág van csak. – Rajzolni fogok. Kuncogok. – A negatív teret fogod használni? Vagy ennek a fiatalembernek a pozitív terét? – Mindkettőt. – Helyet foglal Jack kocsijának orrán a vázlatfüzetével. Mi meg elindulunk a modellügynökséghez. South Beachen minden nő elképesztően magas és hihetetlenül karcsú. Talán valami éhínség, vagy egy skarlátjárvány söpörhetett itt végig. Keresem az árulkodó kiütéseket a mellkasukon és a hasukon (mert mindkettő közszemlére * v.ni icvc), tle nem látok semmi nyomot. Mindazonáltal beteges so-v.inyságukkal az ifjú hölgyek szemmel láthatóan igencsak elégedet-iek, olyan büszkén lépdelnek a ragyogó utcákon, akár egy páva. Végül megérkezünk egy ajtóhoz, amelyre az van írva: WINIFRED MODELLÜGYNÖKSÉG. – Volt egy Winifred nevű unokahúgom – mondom. – Egy vicomtessz. – Aha. Ne említsd nekik, oké? – nyit be az ajtón. Odabent egy cserépben egy fácska van, és egy másik ajtó, üvegablakokkal. Belépünk rajta, Jack megnyom egy gombot, mire az ajtó becsukódik. – Nagyon különös szoba – mondom. Egy pillanattal később az ajtó kinyílik. A cserépben élő fa egyszerűen eltűnt! És a padlónak is más árnyalata van! – Egy másik helyre kerültünk! – csapom össze a kezem. Jack nevet. – Nyugi. Úgy hívják, hogy lift. Felvitt minket az emeletre. Nézd! – azzal egy ablak felé mutat. Kinézek rajta. Odakint az ég vakítóan kék, és sokkal közelebb vagyunk hozzá, mint korábban. Lenézek, és hirtelen szédülést érzek. Jack karon ragad, és egy ajtó felé irányít. – Kim Stewarthoz jöttünk – mondja. – Vár minket. – Megmondja a nevünket. Az asztalnál ülő csontvázszerű fiatal nő épp csak felnéz ránk.

– Foglaljanak helyet. Egy pillanat elteltével egy fiatal férfi lép a szobába. Úgy mozog, mint aki épp egy bálteremben lejt táncot, a haja pedig élénkzöld. Vajon a világnak ezen a végén mindig is tarkabarka hajú emberek éltek? Int nekünk, hogy kövessük egy vakítóan hófehér padlójú szobába, ahol a fehér falakat üvegablakok borítják. – Nos, melyikőtök szeretne modell lenni? Jack rám mutat. – Ö. Ön kicsoda? Olyan pillantást vet ránk, mintha ez nem tartozna ránk, de végül azt mondja: – Rafael vagyok, Ms. Stewart jobbkeze. Tetőtől talpig végigmér. A borzongás fut végig rajtam, mintha csak mezítelen lennék, de nem fonhatom magam köré a karomat, hogy felmelegedjek. Az az igazság, hogy félek megmoccanni a pillantása alatt. Végül befejezi a mustrálást. – Nem, köszönjük – mondja. – Tessék? – Nem tudom, hogy miről, avagy kiről beszél. – Nem. Jelen pillanatban nem tudjuk foglalkoztatni önt. Köszönjük. Elindul kifelé a szobából, és végre ismét úgy érzem, képes vagyok megmozdulni. – Ó. Rendben. Köszönöm. Nem egészen tudom, mit takar a „foglalkoztatni önt”, de azt értem, hogy a találkozónak vége. – Várjon egy percet – mondja Jack. – Azt hittük, Kim Stewarttal van találkozónk. A zöldhajú megvonja a vállát. – Én válogatok Kim számára, szóval úgysem néz meg senkit, aki elfogadhatatlan. – És ő miért nem elfogadható? – Jack... – megérintem az ingujját – Mennünk kéne. A zöldhajú fickó visszafordul felénk, de nem néz egyenesen a szemembe. Királykisasszonyként túl szokatlannak tartottam volna az

ilyesmit ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam, azonban kezdem gyanítani, hogy ez itt igen gyakran fordul elő. – Brutálisan őszinte leszek – mondja a levegőnek. – Az a helyzet, hogy túl alacsony. És túl kövér. – Kövér? – Jack meg én egyszerre kérdezünk vissza. – Ezek itt... – közelebb lép, és kényelmetlenül közelről a keblemre mutat – .. .szóba sem jöhetnek. Tyra leszorította az övéit, amikor modell volt. Voltak olyan tervezők, akik a csípője miatt nem szerződtették, pedig az övé kisebb volt, mint a tiéd. – Mondja meg nekem őszintén – szól közbe Jack –, a lányoknak nincs mellük? Vagy csípőjük? A mellek és a csípők király dolgok. A fickó elfintorítja az orrát. – Ha te mondod... Csakhogy nem neked kell megélned abból, hogy a SI fürdőruháit adod el, és a kanos tinédzserfiúk nem tudják eltartani a ruhaipart. Talán próbálkozzatok a Playboynz\. Jack a fejét rázza. – Azt nem hinném. – Aztán itt van a haja. Ez... – felemel egy tincset, mintha a fejem csak egy parókatartó lenne egy árus standján. – A Farm ahol élünkbe tökéletesen passzolna. Meg hát van valami a bőrével is. – Mi a baj a bőrömmel? – kérdezem. – Csak olyan... furcsa. Használsz te egyáltalán valami hidratálót? Ügy néz ki a bőröd, mintha nem csináltál volna vele semmit vagy tíz éve. Inkább háromszáz. – Jack! – Kivágódik az ajtó, és Meryl ront be rajta. – Bocsánat. Itt van a bátyám? Annyira oda nem illőnek látom ebben a környezetben. Hosszú és nyakigláb, a karja és a lába libben ide-oda, fogszabályzó, a haja összevissza vágva és olyan... ápolatlan. Milyen kegyetlen lenne, ha ennek a férfinak épp ő jönne be, miközben engem meg csúnyának tart. Meryl a nem létező csípőjére teszi a kezét, és így szól: – Gyerünk már! Elfelejtettél pénzt dobni a parkolóórába, és egy rendőr ott lófrál a sarkon. Jack a zsebeit tapogatja, amik üresek.

– Mennünk kell. – Elindul az ajtó felé, én pedig megkönnyebbülten követem. – Várjatok! – A zöldhajú fickó futni kezd utánunk. – És ő kicsoda? – mutat Merylre. Jack nevet. – A kishúgom. – Lélegzetelállító. Micsoda üdeség! Micsoda... karcsúság! O az a típus, aki kell nekünk. – Kell? Mire? – Meryl összevonja a szemöldökét. – Modellkedni? O? – kérdezi Jack. – Igen. Na jó, előbb azért le kéne vennie a fogszabályzót, meg kéne egy kezelés a pattanásaira, bár végeredményben azt eltüntethetjük Photoshoppal is. De amúgy halálos. Nézd ezt a mellkast! Akár egy kisfiú! Meryl lebámul magára, a haja az arcába hullik. – Hát... ja. – És a stílusa: tökéletes. Meryl nevet. – Nem, kösz – mondja, de mégis, azt mondhatom, egy picit elmosolyodik a haragos tekintete mögött. Miért is ne lehetne? Ez a... az illető épp az imént mondta, hogy én, Talia királykisasszony, akit a tündérek a tökéletes szépséggel ajándékoztak meg, nem vagyok csinos, ő viszont maga a megtestesült szépség. () azonban Jackre pillant: Nem hallottad? El akarják vontatni a kocsidat. Úgyhogy távozunk. Úgy döntünk, hogy a lépcsőt választjuk, mert félek a lifttől. Meryl először tolatva megy, aztán a lépcsőn ott bandukol előttünk. – Hallottátok ezt? Micsoda mellkas... mint egy kisfiú! – Nevetésben tör ki. – Hülyeség. – Nem biztos – mondom, amikor kiérünk az utcára, és egy újabb elképesztő magasságú és hihetetlenül vékony fiatal nő, egy modell, nem kétséges, önelégült mosolyt villant rám. – Valóban nagyon szép vagy. Meryl vág egy grimaszt, de aztán vigyorogni kezd.

– Na jó, egy biztos. Jent és Gabyt megütné a guta, ha megtudnák. És veled mi volt? Megvonom a vállam. – Túl kövér vagyok. – Hogy mi van?! – Semmi, csak hülyék – mondja Jack. – A szépségideál teljesen megváltozott. A legtöbb festményen, amit Európában láttam, az asszonyok, hogy is mondjam, elhízottak voltak. Sejtettem, milyen képekre gondol, és felháborodtam. – Én nem úgy nézek ki, mint egy Botticelli! – Nem is ezt mondtam. – Akkor mit mondtál? Belekezdene valamibe, aztán meggondolja magát. – Azt akartam mondani, hogy te gyönyörű vagy, ez a pasas meg egy nagy marha. Keresünk egy másik ügynökséget. Megrázom a fejem. – Nem hinném. – Rendben. Akkor viszont menjünk le a partra! – De csak miután megetetted a parkolóórát – teszi hozzá Meryl. Átvágunk az utcán a strandhoz. A homok forró és fehér, és mindenfelé barna testek hevernek, igencsak lenge öltözetben. Milyen csodás, hogy a napbarnított bőr vonzónak számít a mai időkben. Az én időmben csak a földeken dolgozó parasztok voltak napbarnítottak. Amikor végre találunk egy üres helyet, és Jack elkezdi lehámozni magáról az ingét, hogy a napon sütkérezzen, nem tehetek róla, de muszáj megbámulnom. Egy biztos: ö aztán tényleg gyönyörű. A többiek rábeszélésének köszönhetően rövidnadrágban és ujjatlan pólóban vagyok. Jack kiterít egy törülközőt, én pedig elhelyez-kedek rajta, és úgy teszek, mint aki az óceánt nézi. Meryl mellettem ül, és az eget rajzolja. Én Jacket nézem, aki szintén dolgozik valamin. Szeretném megkérdezni, mi az, de nem merek tolakodó lenni. Úgyhogy ismét az óceánra pillantok. Ez nem olyan, mint Eufrázia tengerpartja, ahonnan atyám mindig kihajózott nagy útjaira. Atyám!

Az óceán nyugodt és kék, és engem valamiféle transzba ringat, ahogy nézem a fehértarajú hullámokat, amint a partot nyaldossák. El tudnék most aludni. Aludni. Az elém táruló kép hirtelen megváltozik, örvényleni kezd velem együtt. A hullámok megnőnek és a felhőket érik, és kilép közülük Malvolia. – O, hercegnő! – Sötét alakja árnyékot vet a napsütötte partra. Még mindig szerencsétlen vagy a szerelemben? Jackre pillantok, és örömmel látom, hogy engem néz. Illetve a lábamat, hogy pontos legyek. Csodál engem. Vagy tévednék? Malvolia olvas a gondolataimban. – No igen. Egy fiú csodál egy csinos leányt. Nem ritkán adatik meg az ilyesmi. De a szerelem, az igaz szerelem, az valami egészen más. De nekem mindössze több időre van szükségem. Tudom, hogy meg fogom szerettetni magam vele. – Az igaz szerelem első csókjától kellett volna felébredned, de nem így történt, úgyhogy azt hiszem, itt az ideje, hogy velem jöjj. Nem. Nem vihet még el. Csak egy kicsit később. – Jöjj velem! – A hullámok megemelkednek. Fölöttük a felhők elsötétülnek, és én látom Malvolia kezét, ahogy felém nyújtja, hallom a csitító hangját. – Gyere velem! Minden rendben lesz. Tudod, hogy nem szeret téged. Ez igaz. Tudom, hogy nem szeret, és hogy soha nem is fog szeretni. – Mi vár itt rád? Mi vár itt rád, ha úgysem szeret téged? Semmi. – így van, semmi. Csak egy család, amelyik utál téged, meg egy összeomlott királyság. Hercegnő, mi értelme az életednek? Semmi. – Gyere velem! Malvolia keze közelebb ér. – Veled megyek. – Felkelek a törülközőről, és elindulok felé. – Talia? Még egy lépés. – Talia!

Lepillantok. Jack az, Jack szólongat engem. A hullámok, a felhők és Malvolia is mind eltűntek, mintha csak beszippantotta volna őket egy forgószél. És helyette itt van Jack, ott áll előttem, és zavart kifejezés játszik az arcán. – Hová indultál? Lepillantok a földre. Néhány lépést megtettem már az óceán felé. Malvolia elment. – Azt gondoltam, talán... ööö... belemárthatnám a lábam a vízbe. Jack nevet. – Akkor először le kéne venni a cipődet. Letérdel elém, mint aki épp leánykérésre készül. De ehelyett kibogozza előbb az egyik, aztán a másik cipőfűzőt. Emlékszem egy közismert történetre az én időmből, egy lányról, akit Hamupipőkének hívtak, és aki elment egy bálba üvegcipőben. Jack persze sosem hallhatta ezt a történetet, hiszen háromszáz évvel ezelőtt mesélték! Amikor azonban Jack keze a bokámhoz ér, a tűző nap ellenére borzongás fut végig rajtam. Feláll. – Nos, mehetünk. Kinyújtja a kezét, és megfogja az enyémet, aztán a zafírszínű víz felé vezet. Vajon tudna szeretni engem? És vajon képes vagyok megszerettetni magam vele, még mielőtt Malvolia elvarázsol innen engem?

21. fejezet Jack f>s MOST? – kérdezi Talia a kocsiban, amikor hazafelé tartunk a South Beachről. – Ha nem vagyok elég szép a modellséghez. .. – Igencsak szép vagy – válaszolom neki. – Különben se akarj modell lenni – mondja Meryl. – Kábítósok és beképzeltek. De azért látom, hogy kihajtja a haját az arcából, mióta az a buggyant Rafael azt mondta neki, hogy ő az lehetne. És egész úton hazafelé magát bámulja a visszapillantó tükörben. – De akkor mi máshoz kezdhetnék? – nyafog Talia. – Hát... négy nyelven beszélsz – mondja Meryl jól ismered a képzőművészetet, és van némi tapasztalatod a diplomáciában. – Csakhogy egy tizenhat évesnek, érettségi nélkül – mondom erre én – nem könnyű munkát találnia ezekben a témákban. Talia kifelé bámul az ablakon, és a vizet stíröli jó sokáig, és nem szólt egy kukkot se. Amikor végre megszólal, ezt mondja: – A víz itt olyan kék, mint a zafírok a nagyanyám egyik nyakláncán. Kiskoromban beosontam az anyám szobájába, hogy felpróbálhassam. Arról álmodoztam, hogy ha felnövök, egy nap majd magam is viselhetem. De most már sosem fogom. – Rám néz. – Talán visszamehetnék Eufráziába. – Hová? – kotyog bele Meryl. – Haza... – mondja erre Talia. – Belgiumba. – Miért jöttél el onnan? Egymásra pillantunk Taliával. – Ez egy hosszú történet. Újra ránézek, hogy azt mondjam: Ne mondd el! – Áthágtam egy szabályt – mondja Talia, összetömörítve a hosszú sztorit egyetlen mondattá. – És ennek szörnyű következményei lettek, apám pedig rettenetesen csalódott bennem. Azt mondta, bár soha ne születtem volna meg. – Azannya – mondja Meryl –, miféle szabály volt ez? Mint a takarodó, vagy megbuktál a suliban? Persze lefogadom, te soha nem buktál meg semmiből. – Nem egészen – felelem Taliával egyszerre. – Vagy mint amikor ellógsz valakivel éjszaka?

– Nem – mondja Talia. – Én soha nem szöktem meg. Örökké szemmel tartottak, mert attól féltek, hogy megszúrom az ujjam egy orsóval. – Küldök felé egy pillantást, mire így folytatja: – Úgy értem, hogy a tisztaságom veszélybe kerülne. – Akkor rommá törted a szüleid kocsiját? – kérdezi Meryl. Talia nevet. – Nem egészen erről van szó. – Hát akkor? Szívtál valamit? Berúgtál? – Nem – szólok közbe. – De most már hagyd abba a kérdezősködést. De Meryl tovább folytatja, mit sem törődve velem. – De nem öltél meg senkit, vagy igen? – Persze hogy nem, Meryl – mondom erre én. – Mert Jack elkövette ám mindezeket, kivéve a gyilkosságot, és a szüleim végül mindig megbocsátottak neki. – Igaz ez? – Egyszer Jacket és Travist elkapták a rendőrök, mert tojással dobálták meg az autókat a Nyolcvankettedik utcán. És az egyik kocsi, amit megdobáltak, anyu kertészklubjának az elnökéé volt. – Meryl – mondom neki –, nem szeretnénk erről... – Na szóval az éjszaka közepén csengetnek – folytatja Meryl –, anya nyitott ajtót, hálóingben, és ott áll két zsaru. Hogy kaptak egy fülest egy pénztárostól az éjjel-nappaliból, hogy pár srác járt ott, és vettek tíz tucat tojást. A pénztáros úgy gondolta, hogy nem valószínű, hogy szuflét akarnak készíteni belőle, úgyhogy felhívta a zsarukat. – Meryl, szépen kérlek, fogd be... – Te ételt dobáltál az arra haladó autókra? – kérdezi Talia. – Csak tojás volt – mondom, Merylre pillantva. – Mindenki csinál ilyesmit. – De százhúsz tojással jóllakhatna tíz család is akár, és megmenekülhetne az éhezéstől télen, amikor szűkös az élelem. Van fogalmad arról, hány tyúk kell ahhoz, hogy tíz tucat tojást tojjon? – Na ja, Jack – mondja vihogva Meryl –, tudod, hány tyúk az? Talia folytatja.

– Elképesztően pazarló és meggondolatlan dolog ilyesmit eldobálni, különösen egy másik ember tulajdonára. – Ilyen az én bátyám, Jack. Mr. Pazarló és Meggondolatlan. – Nem éhező emberektől vettem el – mondom Taliának. – Vásároltam. – Soha korábban nem gondoltam arra, hogy a tojás élelem lehet valaki számára. Hogy a fenébe jutott ez Taliának eszébe? Nem ismerek még egy embert, akinek a tojások elpazarlása jutna erről az eszébe. Még a szüleimnek sem. Amikor erre gondolok, az úgy hangzik. .. – Oké, hülyeség volt. – Nagyon – ért egyet Talia. – Jack állandóan hülyeségeket csinál – mondja Meryl. – A szüleim meg örökké megbocsátanak neki. – Megbocsátanak? – nevetek fel. – Nem is foglalkoznak vele. Soha nem foglalkoznak semmivel, amit én csinálok. – Dehogyisnem foglalkoznak – vág vissza Meryl. – Nem a te szobád van közvetlenül az övéké mellett, szóval te nem hallhattad, ahogy egy héten át minden éjjel arról beszélgetnek, hogy vajon egy gyerekpszichológushoz küldjenek-e téged, vagy katonai iskolába. – Katonai iskolába? – A gondolat is iszonyattal tölt el. – És ahányszor csak anya összefutott Mrs. Owensszel, akinek a kocsiját Jack megdobálta, megkérdezte anyát, hogy vajon megadta-e már a drága Jacknek „a segítséget, amire szüksége van, és amit megérdemel”. Anya totál megalázva érezte magát. – El tudom képzelni – mondja Talia. – Szegény asszony. – Ez már rég volt – mentegetőzöm. – Miért nem beszélünk inkább arról az ökörségről, amit te műveltél? – Miért kell engem így zavarba hoznia Talia előtt? Én bezzeg nem égetném őt le a barátai előtt. Mármint ha lennének barátai. – Engem még sosem kasztliztak be a zsernyákok. – Jó, mert te még fiatal vagy. De eljön az ideje. És legalább tanulhatsz a hibáimból. – Büszke vagy rá, hogy rossz példával jársz elöl? – Fogd be! Azért ez különös. Mindig azt gondoltam, hogy a szüleimet nem különösebben érdekli, hogy mit csinálok, csak ne nagyon legyek útban. Ekkorát tévedtem volna?

– A szülők mindig megbocsátanak – mondja Meryl. – Mint néha, mikor láthatsz szülőket a híradóban, amikor a gyereküket épp akkor tartóztatták le gyilkosságért, ők meg ilyeneket mondanak, hogy „De hisz az én kicsikém egy olyan rendes fiú. Soha nem ártott még a légynek sem.” Szóval biztos vagyok benne, hogy a te szüleid is megbocsátanának neked, akármit is követtél el. Talia kinéz az ablakon. Átkelünk a hídon, és innentől nincs semmi érdekes látnivaló, csak a szürke épületek mindkét oldalon. Eszembe jut a gyönyörű kastély meg a táj Eufráziában. Végül Talia így szól: – Gondolod, hogy így van, Jack? – Én nem vagyok biztos benne. Talia apja egy igazi kekecnek tűnt, akár király, akár nem, és az egész balhét Talia nyakába varrta. De az is lehet, hogy Merylnek igaza van (mindig van egy első alkalom). Lehet, hogy tényleg megbocsátott neki, még akkor is, ha az egész királyság romba dőlt. Lehet, hogy betegesen aggódnak érte, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy náluk nincs egy fia telefon, vagy email, vagy rádió. Olyan, mintha a lányuk eltűnt volna egy fekete lyukban. Csakhogy én nem akarom, hogy elmenjen. Talia elsőre talán egy kicsit bosszantónak tűnt. Oké, teljesen lehetetlen egy csaj volt. De aztán rájöttem, hogy ez csak azért van, mert egyáltalán nem olyan, mint bárki más, akit valaha is ismertem. Senki, akit ismerek, nem gondolna úgy a tojásra, mint... mint tojásokra, na. Ha elmegy, hiányozni fog nekem. És azt hiszem, van egy kis önzés abban, amikor azt mondom neki, hogy: – Nem tudom. De van még hat napunk, úgyhogy még ráérsz gondolkodni rajta. Talia bólint. – Azt hiszem, igazad van.

Talia GYÁVA VAGYOK. A gyávák gyávája vagyok, tele gyávasággal. V^ Az egyik felem tudja, hogy Merylnek igaza van, és fel kéne vennem a kapcsolatot a szüleimmel, hazamenni, mert aggódnak miattam. De abban már kevésbé vagyok biztos, mint Meryl, hogy az apám megbocsát nekem. Jack mamája igazán kedvesnek látszik, és biztos vagyok benne, hogy Jack apja is hasonló. De ők nem uralkodók. Nem is szólítottak fel egy egész nemzetet arra, hogy óvják Jacket a bajtól, hogy aztán maga hozza mégis magára valami meggondolatlan hibával. Akárhány tojást dobott is el Jack, akkor sem döntötte romlásba a családját, még kevésbé az egész szülőhazáját. Elmondom mindezt Jacknek, miközben sült krumplit eszünk és gyomlálunk. Ugyanis, az én unszolásomra, elmentünk abba a parkba, ahol Jack egyszer növényeket ültetett. Szomorú látvány, tele tövises bozóttal, és alig néhány virág. De a segítségünkkel azért mégis egy kicsit jobban néz ki. És végre megérinthettem a termőföldet! Jacknek igaza van. Az illata tiszta, akár a levegőé. Egy óra múlva elballagunk a közeli McDonald'sba, és sült krumplit veszünk. Sok sült krumplit! – Ki tudja, vajon Eufrázia egyáltalán ország-e még? – Azzal kihúzok egy hosszú gyomot a földből. – És ha nem ország már, akkor apám nem is lehet király. Soha nem fogja ezt nekem megbocsátani. – Talán csinálhatna valami mást – mondja Jack. – Mondjuk, beiratkozhatna egy számítógépes tanfolyamra. – De látszik, hogy nincs meggyőződve a dologról. Egy marék krumplit töm a szájába. A park túloldalán gyerekek játszanak. Egyenpóló van rajtuk, és rövidnadrág, arany és rubin, meg smaragd és narancs. A játék lényege, úgy tűnik, az, hogy egy pöttyös labdát berúgjanak a hálóba, miközben nem engedik, hogy a másik csapat ugyanezt tegye. A kastélyból gyakran figyeltem az ablakon át a parasztgyerekeket. Úgy tűnt, az ő életük a munka. A fiúk segítettek az apjuknak a földeken. A lányok fejték a tehenet meg összegyűjtötték a tojást. De amikor végeztek a munkával, játszottak. Gyakran láttam őket az ablakból, és arra vágytam, bárcsak csatlakozhatnék hozzájuk. Nem messze tőlünk van egy nagy fa, egy öreg, mohos törzsű fa. Oldalba bököm Jacket.

– Taníts meg fára mászni! Soha életemben nem másztam még fára. Jack gyanakodva méregeti a fát. – Nehéz eset. – Neked nehéz? – Nem, én... – Akkor mutasd meg! Erősebb vagyok, mint hinnéd. Bólint, és odalép a fához. Hos/ör is, jó fogást kell találnod. Itt nincsenek alacsony ágak, úgyhogy használnod kell az ujjaidat. Aztán már csak meg kell vetned a lábad. Megpróbálom. Sokkal nehezebb, mint képzeltem. – Mi van, ha leesek? – Itt vagyok mögötted. Elkaplak. Úgy látszik, ez segít, mert mindjárt sikerül megvetni a lábam és egy kicsit másznom. – Ez az – mondja Jack. – Most kapd el azt az ágat ott fölötted, és húzd fel magad! Megcsináltam! Megcsináltam! És egyszer csak azt veszem észre, hogy ott ülök az ágon. – Na, most fogd meg a következőt, és mássz feljebb! De addigra már fenn vagyok. így már könnyű, hogy belekezdtem, és rövidesen olyan magasan vagyok, hogy a park olyan, mintha úszna alattam, Jack pedig kapaszkodik felfelé mögöttem. Amikor felérünk a legmagasabb ágra, ameddig mászni merek, felülök rá, és lenézek. Kicsit szédülök idefent, de mégis jó érzés, mint minden ezen a napon. Szóval mi van, ha nem lehetek modell, ha nem számítok többé szépnek, ha Malvolia el akar kapni engem? Csak fára mászom, és kész. És mindezt Jackkel az oldalamon. Felér mellém. – Hát megcsináltad. Bólintok. Egy pillanatig csak ülünk, és nézzük a gyerekeket, ahogy játszanak. – Szerinted miért történik mindez? – kérdezem. – Micsoda?

– Te. Én. Te találtál rám annyi év után. Valamennyi ember közül, aki rábukkanhatott volna Eufráziára, miért épp te? – Mondtam már, hogy sajnálom, hogy nem vagyok herceg. – Nem erről van szó. Csak... olyan különös, ha belegondolsz. Ha te és Travis nem vagytok Belgiumban, ha nem unatkozol, ha nem kezded el keresni a strandot, és nem szállsz rossz buszra... Még mindig aludnék. Vagy valami belga srác talált volna rám. Mindenesetre nem lennék most itt. – Furcsa, amikor így fogalmazol. – Igen. Ismered Arthur király történetét a karddal, ami egy nagy kőbe és a rajta lévő üllőbe szorult? – Láttam a filmet Keira Knightley-vel. De nem igazán a köves részre koncentráltak. Sokkal inkább Keira mellvértjére. Ő volt Guinevere. Guinevere mellvértben? Igazán érdekes. – Arthur egy király fia volt, aki meghalt – mondom. – Őt Sir Ector, egy lovag nevelte fel. Senki sem tudta, hogy ő a trón várományosa. Aztán, egy szép napon, egy különös kő tűnt fel egy temetőben. A kőben volt egy csillogó kard, rajta írás, arany betűkkel: „Ki kihúzá eme kardot e kőből és az üllőből, az lesz jogos uralkodója egész Anglia népének.” Lógázom kicsit a lábam, aztán folytatom. – Rengeteg lovag próbálta meg kihúzni a kardot, de senki sem boldogult vele. Végül kitűztek egy napot, amikor mindenki megpróbálhatja, és lovagi tornákat is tartottak. Sir Ector és a fia, Kay, valamint Arthur is eljöttek. Csakhogy amikor sor került a lovagi tornára, Kay kardja eltörött. Megkérte Arthurt, hogy lovagoljon vissza egy másikért. Amikor Arthur visszatért a kastélyba, nem találta a kardot. Ekkor eszébe jutott a kard, amelyet a temetőben látott. Az őrök már elmentek, a kard pedig ott volt egyedül. Csak arra gondolt, hogy egy kardot kell szereznie a bátyja számára, megragadta a markolatot, és kihúzta a kardot a kőből. Imádom ezt a részt! – Miért tudta kihúzni, ha senki más nem volt képes rá? – kérdezi Jack.

– Mert neki kellett királlyá lennie. Végzet. Hiszel a végzetben, Jack? – Nem is tudom. – Nem gondolod, Jack, hogy talán az is a végzet volt, hogy te eljöttél a kastélyba? Nem gondolod, hogy neked rendeltetett, hogy engem felébressz? Várok. Ha hisz a végzetben, akkor talán azt is el kell hinnie, hogy ö az én végzetem. Csak üldögélek, érzem a szellőt az arcomon. Alattunk a gyerekek befejezik a játékot, és szétszaladnak, ahányan annyifelé. Néhányan megtorpannak a frissen kigazolt kert előtt. – Hé, látjátok ezt? – kérdezi az egyik. – Aha. Valaki kigyomlálta az összes gazt. – Sirály. Mit fog vajon Jack mondani? Mit fog mondani? Végül megszólal: – Nem tudom. – Nem tudod? – A szavak úgy robbannak ki belőlem, akár az ágyútűz, és néhány gyerek felnéz a fára. – De mégis, mit gondolsz? Csak kell, hogy gondolj valamit, valamikor, te lüke fiú, nem? Hiábavaló. Tévedtem, amikor azt hittem, Jack lehet a végzetem, a szerelmem. Cseppet sem érdeklem. Nem gondol semmire, csak a szórakozásra. – Felejtsd el! – mondom. – Nem olyan fontos. – Nem hagytad, hogy befejezzem. Azt akartam mondani, hogy nem tudom, mit gondoljak a végzetről. Hogy valóban volt egy Arthur király, vagy ez is csak egy buta történet. Sóhajtok, nem csak azért, mert én imádom Arthur királynak és vitézeinek, a Kerek Asztal lovagjainak históriáját, hanem mert Jack csak a lényegről nem szólt egy szót sem. – Amit viszont tudok, hogy minden megváltozott, amióta veled vagyok. Én is megváltoztam. Például hogy most itt vagyok. Talán gondoltam is rá, hogy jó lenne idejönni, de sosem tettem meg. Örökké csak buliztam. Te segítettél, hogy emlékezzek. Én nem tudom, hogy engem szántak-e arra, hogy téged felébresszelek, vagy ez csak a buta véletlen műve. De én örülök neki, hogy így történt. – Tényleg? Bólint.

– Korábban azt mondtam, hogy nem akarom azt csinálni, amit az apám akar, de úgy gondoltam, hogy végül úgyis azt fogom csinálni. El fogok menni a főiskolára, és azt a tárgyat fogom választani, amit ő akar, hogy válasszak, és azt fogom csinálni, amit ő akar, hogy csináljak, és egy szép napon, mikor már hatvanéves leszek majd, arra ébredek, hogy minden döntésemet más hozza meg helyettem. A hangja lágy, és a föld és a körülöttünk lévő levegő illata lengi körül, egy végtelenül tiszta illat. – És most? – kérdezem. – Most, talán nem így lesz. Bólintok. Most kellene kimondania, hogy szeret, hogy én megváltoztattam az életét, és hogy ezért szeret engem. De nem mondja. Talán mert félénk? Vagy, mert túl fiatal ahhoz, hogy ilyesmiket mondjon? Vagy túlságosan óvatos Amber után? Vagy mindez azért van, mert nem szeret engem? A legrosszabb az egészben, hogy én beleszerettem. Korábban csak arról volt szó, hogy próbáltam elérni, hogy ő belém szeressen. Az én saját érzéseimnek nem volt jelentősége. Azonban most én, Talia királykisasszony, szerelmes vagyok egy fiúba, egy fiúba, aki nem szeret viszont. Jack előveszi a telefonját a zsebéből, és ránéz a kijelzőre. – Azt hiszem, mennünk kell. Meryl most üzent, hogy apám várhatóan hazaér vacsorára. – Valóban? – próbálom leplezni a csalódottságomat. – Alig várom már, hogy megismerhessem, neked pedig néhány kérdést meg kell beszélned vele. A „néhány kérdés” persze a vágyaira és a céljaira vonatkozik. És még én beszélek, aki elfutottam a saját apám elől. Bár azt hiszem, néhány dolog valóban könnyebb annak, aki nem egy kastély szülötte. Míg Jack apja haragudhat azért, ha Jack nem követi az ő pályáját, az csupán egy családi tradíció, nem pedig királyok istentől való joga. És Jack ezzel legfeljebb a saját családjának okoz csalódást, nem pedig egy egész királyságnak. Jack annyit mond: – Ja, talán. Le tudsz mászni? Lenézek, és ismét szédülni kezdek, de azt válaszolom:

– Azt hiszem, igen. – Elkaplak, ha le találnál esni. Vagy rám is zuhanhatsz. – Elkezd mászni lefelé. Amikor földet érünk, azt mondom: – Jack, mi az a kertészklub? – Kérdő pillantás a válasz. – Meryl említette, hogy megdobáltad tojással az édesanyád kertészklubja elnökének a kocsiját is. Jack vállat von. – Gondolom, egy klub nőknek, akik szeretik a... kertet. – Ezek szerint édesanyád is szereti a növényeket? – Meglehet. – És te soha nem említetted neki, hogy téged is érdekelnek? – Soha... – Leporolja a térdét. – Úgyis tök mindegy. Az apám azt akarja, hogy az ő üzletét folytassam. És ő dönt. Elnevetem magam. – Te nem tudod a legfontosabbat a nőkről, ugye? – Mégis mire gondolsz? – Hajdan, az én időmben mi tudtuk, hogy nem a férfiak döntenek. Persze hőzönghetnek, ahogy akarnak. De akárhogy tiltakoznak, mi nők gyakoroljuk rájuk a legnagyobb hatást. Atyám gyakorta állt elő valami nagyszabású kinyilatkoztatással este, aztán másnap reggelre megváltoztatta a véleményét. Egy idő után rájöttem, hogy anyám volt az, aki rábírta a változásra, szép csendesen, az éjszaka folyamán. Úgy látszik, Jack elgondolkodik ezen. – Szóval azt mondod... – Azt mondom, lehet, hogy édesanyád lehetne a te szövetségesed. Ez volna a diplomácia. Amikor visszaérünk, Meryl épp a ház előtt üldögél egy fa alatt. Magához szorítja a vázlatfüzetét, láthatóan alkotás közben zavarta őt meg Jennifer, a gonosz kislány a szomszédból. Amikor Jack meg én felbukkanunk, megüti a fülemet egy szó: „furcsa”. – Helló, Meryl – mondom, elég hangosan ahhoz, hogy félbeszakítsam Jennifer gonoszkodó beszédét. )< iinilri .r/.on nyomban leszáll Merylről, de nem azért, mintha loss/ lenne a lelkiismerete, amiért megzavarta. Nem, őt más szándékok vezérlik.

– Helló, Jack – mondja, előretolva a kebleit, és arra késztetve engem, hogy megragadjam Jack karját, a lehető legtulajdonosibb és a legkevésbé sem hercegnőhöz illő módon. Mindazonáltal a kis trampli csak végigfuttatja a kezét Jack karján. Jack becsületére legyen mondva, szemmel láthatóan kényelmetlenül érzi magát a helyzettől. – Meryl – mondom –, hogy haladsz az új rajzzal? Majd' meghalok a kíváncsiságtól! Elmosolyodik. – Tényleg? – Tényleg. Szinte másra sem tudtam gondolni. – Ez ugyan nem igaz, hiszen leginkább azon gondolkoztam, hogyan vegyem rá Jacket, hogy belém szeressen. De Merylnek nem kell tudnia erről, ahogy Jennifernek sem, aki leginkább Amber, fiatalabb kiadásban. – Egész nap ezen dolgoztam – mondja Meryl, és előveszi, hogy megmutassa nekem. Jennifer nevet. – Ócskaság. Én már láttam a rajzait. Bénák. Épp kezdeném megvédeni Merylt, amikor visszavág: – Te már csak tudod. Talia szerint jók, ő pedig Carlo Marattinái tanult! – Az meg ki a franc? – Jennifer arcára kiül a megvetés. – És még tudod mit, Jennifer? – folytatja Meryl. – A bátyám sosem fog beléd esni, akárhogy riszálod itt a cicijeidet az orra előtt. Ugye, Jack? Jack bólogat. Jennifer álla úgy esik le, mint amikor a kastély nagytermében az egyik páncélruha zsanérjai megrozsdásodnak, és a sisak-rostély lenyílik. – Gyere, Talia! – Meryl int, hogy kövessem. Elindulok, anélkül, hogy visszanéznék Jackre, de csak ámulok. Alaposan megváltoztattam a dolgokat. Segítettem Merylnek, hogy kiálljon magáért Jenniferrel szemben. Ebben biztos vagyok. És megváltoztattam Jacket is. Tudom. Csakhogy elég vajon ennyi? Talán ha segítek Jacknek, hogy beszéljen az apjával, akkor majd csak belém szeret.

Jack TALIA VÉGIG FOGJA A KAROMAT, amíg lefelé megyünk a lépcsőn. kJ Nem tudom, hogy ez azért van-e így, mert ideges attól, hogy a szüleimmel kell vacsoráznia (mindkettejükkel, ugyanazon a napon!), vagy csak azért, mert az ő idejében a férfiak a karjukat nyújtották a hölgyeknek, hogy lesegítsék őket a lépcsőn. Én meg valahogy örülök, amiért így támaszkodik rám. De lefogadom, ha apám ezt meglátná, hogy a karomba kapaszkodik, tuti félreértené. „Tapadós” – mondaná. Ezt mondta mindig Amberre is. De úgy talán oké, ha mindez a pasi ötlete. Úgyhogy még mielőtt belépnénk a konyhába, leveszem Talia kezét a könyökömről, és a kezembe teszem. Aztán megszorítom. 0 meg viszontszorítja. – Minden rendben lesz – mondom. – Én is ugyanezt akartam mondani neked. Azzal belépünk a konyhába. Ott ül az apám öltönyben és nyakkendőben, ahogy világéletemben mindig láttam, és mégis valami furcsa késztetést érzek arra, hogy átöleljem, ahogy hároméves koromban tettem, amikor épp elutazott, és azt mondtam neki: „Papi”. De nem teszem. – Apa, ő itt Talia, akivel Európában találkoztam. Itt lakik nálunk. – Örülök, hogy megismerhetlek, Talia. Foglalj helyet. – Aztán, amint Talia leül, apám hozzám fordul. – Kész szerencse, Jack, hogy ilyen hamar hazajöttél. Ed Campbell szólt nekem, hogy nyári gyakornokot keres az irodájába. Bosszúság és bosszúság között őrlődöm. Bosszús vagyok egyrészt azért, mert még csak kifogást sem emelt, hogy Talia itt van. Egyszerűen nem vesz róla tudomást. Másrészt bosszús vagyok a gyakornokoskodás miatt. Annyit sem képes mondani, hogy helló, mielőtt elkezd átformálni olyanná, mint ő maga? Tudom, hogy mindez mit jelent: apám beszélt valamelyik golfpartnerével, hogy tud-e nekem adni valami elfoglaltságot, fénymásolni meg kávét hozni, hogy „kedvet kapjak az üzleti élethez”, meg hogy jól nézzen ki a főiskolai jelentkezésemben. Dögunalom. Talia szerint, meg kell mondanom a szüleimnek, hogy én mit akarok. De arról fogalma sincs, milyen az, amikor te egy közönséges halandó vagy, nem pedig egy királykisasszony.

– Ööö... Nem hiszem, apa. Egy csomó más tervem volna a nyárra. – Bulizás meg strandolási – Nem. Nem egészen. – Egyébként meg mi volna abban a rossz? Elvégre tizenhét éves vagyok, ott van még előttem az egész élet, hogy dolgozzak. – Hát jó. Akkor megmondom Ednek, hogy hétfőn kezdesz. Ma csütörtök van. Még tán örülhetek is, hogy adott nekem egy hétvégét, mielőtt romba dönti a nyaramat. De Talia egy hétig lesz itt. Aztán apa arról magyaráz valamit, hogy micsoda nagyszerű lehetőség ez, és bla, bla, bla... – Mr. O'Neill – szólal meg Talia –, azt hiszem, Jack azt próbálja elmagyarázni Önnek, hogy neki más ötlete lenne, hogy milyen munkát vállaljon a nyári szünidőre. – Tessék? – Apám arcán ugyanaz a ránc jelenik meg a két szeme között, ami mindannyiszor megjelenik, amikor hozzám beszél. – Ifjú hölgy, azt hiszem, nem kérdeztem... – Igaza van, apa – mondom. – Arra gondoltam, hogy kitennék pár szórólapot a boltban, hogy kertészkedést vállalok. Olyan lenne, mintha a saját üzletembe fognék bele. – Kertészkedés? – Apa nevet. – Jack, már nem nyolcéves vagy, mi pedig nem vagyunk szegény emberek. Ez a gyakornokoskodás igazán nagyszerűen mutatna a felvételi lapodon. Már megint elérkeztünk a felvételi jelentkezési laphoz. – De én szeretem a növényeket. – Hát ez nevetséges. Mégis, mit akarnál csinálni? Beállsz dolgozni valami kertészeti áruházba, mondjuk a Home Depot-ba, vagy mi? Anya hoz egy tál zöldbabot. – Babot? Amikor megrázom a fejem, azt mondja: – Elég most már a munkából. Mesélj inkább az utadról, Jack. Aztán ő maga kezd el beszélni róla. Megjegyezte az egész útvonalat, kezdve az Egyes Számú Nap – Egyes Számú Múzeumtól, aztán végigmegy az egészen. Én meg válaszolgatok, és próbálom kerülni az olyan szavakat, mint unalmas vagy béna,valamint azt, hogy egyenesen apámra nézzek. Beszélgetünk meg nevetgélünk,

mintha minden rendben lenne, pedig tudom, hogy egyáltalán nincs így. Amikor befejezem, apa megszólal. – Na, akkor felhívom Edet, és megmondom neki, hogy hétfőn kezdesz, jó? – Mondtam Taliának, hogy soha nem figyelsz rám. – Ez Talia ötlete volt, nem? – mondja Apa. – Igen, vagyis hogy nem... Úgy értem, a kertészvállalkozás az én ötletem volt. Hogy próbáljak beszélni veled erről, mintha érdekelne téged, amit szeretnék, az volt Talia ötlete. – Mi csak a legjobbat akarjuk neked – mondja Anya —, és a főiskola... – Nem feltétlenül akarok főiskolára menni. Ez a mondat vagy két másodpercre elhallgattatja. Aztán Taliához fordul. – Te bizonyára rengeteg múzeumban jártál gyerekkorodban Európában. Melyik a kedvenced? – Megbocsátotok? – mondta Meryl. – Menj csak, drágám – azzal Anya újra Taliához fordul. – Nos, ahogy már mondtam... Közbeszólok. – Ne akarj témát váltani, és remélni, hogy azzal a dolgok elmúlnak. Anya megáll a mondat közepén, a tál rizsbe bámul, mintha azon gondolkozna, hogy vajon megpróbálja-e elterelni a szót még egyszer. De végül rám néz. – Azért szeretném elterelni a szót, Jack, mert ez segít elterelni a gondolataimat arról a tényről, hogy a fiam, a gyerek, akit világra hoztam és felneveltem, semminemű érdeklődést nem mutat semmi iránt, amit mi szeretnénk, és nem mutat semmi tiszteletet a... – Ez nem így van – vág közbe Talia. Anya és apa egyaránt Taliára merednek, de ő zavartalanul folytatja. – Én ugyan csak egy hete ismerem Jacket, de azt elmondhatom önöknek, mennyire fontos számára az önök véleménye. Amikor Európában voltunk, egyfolytában önökre gondolt, és önökről beszélt. Vajon igaz ez?

– Ifjú hölgy – mondja Apa –, igazán nem hinném, hogy mindez rád tartozna. – Nem, valóban nem. De talán egy kívülálló, mint én, tisztábban lát. Jack tiszteletben tartja az önök véleményét. Sóvárog az elismerésükért. De úgy érzi, egyedül úgy kaphatja ezt meg, ha megtagadja a valódi természetét, és pontosan azt teszi, amit önök mondanak neki. Anya rám néz. – Igaz ez? Bólintok. Talia folytatja. – Az én ötletem volt, hogy Jack mondja el önöknek, hogy mi is az ő igazi, titkos vágya, a kertészkedés, a földdel való munka. Azt mondtam neki, biztos vagyok benne, hogy az olyan gondoskodó szülők, mint önök, meg fogják őt érteni. – Ifjú hölgy – mondja apa –, én nem tudom, ki vagy te és honnan jöttél, de fogalmad sincs arról, hogy egy olyan fiúnak, mint Jack, mennyi mindennel kell szembenéznie, hogy a verseny... – Apa... – mondom erre. Talia felemeli a kezét. – Önnek igaza van. Valóban fogalmam sincs róla, és valóban nem az én dolgom, és megtanultam szót fogadni a szüleimnek. De néha egyszerűen lehetetlen vakon engedelmeskedni. Néha egy gyereknek muszáj kicsikarnia a maga igazát. Egy gyerek nem maradhat örök időkig gyermek, akár azt jelenti ez, hogy nem érhet hozzá egy orsóhoz, vagy... vagy... Tudom, hogy nemcsak rólam beszél, hanem saját magáról és a szüleiről is. És azt gondolom, rengeteg bölcsesség van abban, amit mond. Apa másfelé néz. – Szólok Ednek, hogy hétfőn kezdesz. – Nem leszek ott. – Azzal felállók. – Gyere, Talia! – Jack! – Anyám próbál utánam jönni. – Bocs, ha tönkretettem a családi vacsorát – mondom. Talia követ. – Nem ment valami jól. – Nem a te hibád. Soha nem megy jól. Csücsörít, azon az édes módon, ahogy szokta.

– Ez mindenesetre ráébresztett, hogy át kell gondolnom a saját helyzetemet is. Arról beszél, hogy elmegy, hogy hazautazik. Ezen töri a fejét. De én nem akarom, hogy elmenjen. Csakhogy nem tudom, hogyan bírhatnám maradásra. Reméltem, hogy a szüleim talán megengedik, hogy egy kicsit tovább maradjon, legalább a nyár végéig. De ez után a gázos vacsora után nem hiszem, hogy ez működne. Az a helyzet, hogy belezúgtam. De persze a szüleim hallani sem akarnának erről. Másnap reggel Talia megint előbb ér a földszintre, mint én. Amikor végre nekiülök reggelizni, Talia a fülembe súgja: – Működik! Aztán hangosabban hozzáteszi: – Édesanyád épp most mesélt nekem egy bűbájos kertről közelben, ahol önkénteskedik. Volna kedved elvinni oda? – Elnézést – mondom erre de azt hiszem, rossz szobába jöttem be. Az én anyám a kertészkedésről beszélgetett veled? – A Fairchildról, Jack – mondja anya. – Csak emlékszel rá! Állandóan magammal cipeltelek oda, amikor kisebb voltál, és imádtad. De soha nem gondoltam, hogy még mindig érdekel, most, hogy felnőttél. – Nagyon is érdekli Jacket – mondja Talia. – Igaz, Jack? – Ja. Király lehet. Emlékszem, hogy jártunk oda anyával, de aztán ez abbamaradt. Azt gondoltam, biztos nem szívesen mutatkozik velem többé, mióta pattanásos képű tizenhárom éves lettem. Lehet, hogy csak azért nem vitt, mert azt hitte, nem akarnék menni? Vagy annyira bunkó voltam? Anya bólogat, mintha igent mondana az utolsó kérdésemre. – Annyira örülök, hogy szeretnél odamenni. Nem is tudom, mióta nem láttalak igazán érdeklődni valami iránt, kivéve a bulizást. – Van még pár dolog, ami érdekli, csak ön nem tud róla – mondja Talia. – Na jó, most már elég a dumából, hogy még mi minden nem érdekel – mondom, igyekezve lezárni a témát. – Miért nem reggelizünk inkább, aztán indulunk? Talia nevet.

– Már megint átaludtad a reggelit.

Talia EBEDRE VALAMI OLYASMIT ESZÜNK, amit úgy hívnak, hogy hot-dog. Jack mamája nagyon kedvesen felajánlotta, hogy elkészíti. Bizonyára egész éjjel robotolt, ugyanis ez valamiféle kolbász és fűszerek bonyolult elegyének tűnik, mindez egy hosszúkás kenyérbe helyezve, és többféle szósszal tálalva. Én kipróbáltam valamennyit: volt piros, zöld és sárga is. A sárga a kedvencem, és csak ámulok, hogy Jack mamája ennyi gondot vett a nyakába, meg hogy Jack azt mondta, az anyukája nem is tud főzni. – Kérhetnék még egyet, csak mustárral? – Hűha! – mondja Jack – A legtöbb csaj, akit ismerek, max salátát eszik diétás öntettel. Attól félnek, hogy meghíznak. – Én sosem leszek kövér – mondom –, mióta attól a férfitól ott a modellügynökségen tudom, hogy az vagyok. Az az igazság, hogy szerintem vékonyabb is lettem – mutatom a derékszíjat az egyik farmernadrágon, amit Jack még Európában vásárolt nekem. Jó rám, de mostanra kicsit nagynak tűnik. Kíváncsi volnék, hogy vajon ez is a tündérek ajándéka-e. Az aktuális szépségideálok megváltoznak, így talán változom velük én is. Az én időmben többre becsülték azt a nőt, akinek volt hús is a csontjain, amivel megmutatta egyrészt, hogy telik neki élelemre, másrészt hogy képes egészségben kihordani egy gyermeket. Az én időmben az olyan fiatal hölgyeket, mint akik a medencés partin voltak, vagy mint Meryl kínzói, Jennifer és Gaby, igencsak szegénynek és betegesnek tartották volna. Akkoriban csak a parasztok voltak soványak. Persze Jacknek egy szót sem szólok erről. Ha a várandóssághoz megfelelő csípőkről kezdenék beszélni neki, azzal csak megijeszteném. Talán ezért is van, hogy manapság a férfiak előnyben részesítik a karcsú hölgyeket. Mert nem szeretnének megnősülni és gyerekeket nevelni ilyen fiatalon. A Jack mamájával egyidős hölgyek molettebbek. De azt is észrevettem, hogy a férfiszépség és a „dögösség” is változott egy keveset. Ránézek Jackre. Szerintem azért elég jóképűnek számított volna az én időmben. Sóhajtok. Igencsak jóképűnek. – Hé – mondja Jack –, Föld hívja Taliát! Menjünk!

Nem tudom, hogy ez a kifejezés mit jelent, úgyhogy kérdőn nézek Jackre. – Hm? – kérdi, ami nála annyit jelent, hogy arra kíváncsi, min gondolkodtam. Nemigen akaródzik elmondanom neki, hogy azon morfondíroztam, milyen jóképű, meg hogy milyen csodás lenne az ő gyerekeit hordani a szívem alatt, úgyhogy inkább az első dolgot mondom, ami hirtelen az eszembe jut. – Vajon anyukádnak és Merylnek is volna kedve elkísérni minket abba a kertbe? – Kétlem – Jack a piros színű szószért nyúl. – Anyám soha nem kísér el engem sehová. Jack mamája erre nem szól semmit, csak felvonja a szemöldökét, és hosszasan nézi a fiát. – Azt hiszem, én ezt most kihagyom – mondja Meryl. – Kinek van kedve a jó öreg unalmas természetben sétálgatni? Ezúttal igazán örülök Meryl döntésének. Kedvelem Merylt, de a puszta jelenléte megakadályozná, hogy Jack belém szeressen. Sőt, tegnap este azzal idegesítette Jacket, hogy egy dalt dudorászott, hogy „Jack és Talia ülnek egy fa tetején”. És valószínűleg ezen az sem segített, hogy aznap délután mi valóban egy fa tetején ücsörögtünk. – Annyira örülnék, ha ön velünk tartana – mondom Mrs. O'Neillnek. – Gondolom, ön nagy szakértelemmel rendelkezik, és taníthatna Jacknek és nekem néhány dolgot a kertészkedésről. – Rámosolygok. – Milyen bájos, udvarias lány vagy te. – Hát, nem is egy olyan Amber-féle tyúk – szól közbe Meryl, miközben tele van a szája hot doggal. – Igen – mondja Mrs. O'Neill pontosan erre gondoltam én is. Igyekszem elpirulni, és lesütöm a szemem, ahogy tanultam, de titokban Jack reakcióját figyelem Amber nevének hallatára, és tűkön ülök, hogy a válaszát halljam. Megkönnyebbülésemre Jacket nem zavarja Meryl megjegyzése. De még csak azt sem mondja neki, hogy fogja be a száját. – Köszönöm. Azt tanultam, hogy tiszteljem az idősebbeket, még ha a parasztsághoz tartoznak is. – Ráeszmélve a hibámra, a szám elé

kapom a kezem. – Nem úgy értettem, hogy önök a parasztsághoz tartoznának, csak hogy idősebbek nálam, és... vagyis... úgy értem... – Add fel, mielőtt rosszabb lenne! – mormogja Jack a hot dogja mögött. – Rosszabb? – mondja Meryl. – Hiszen épp most öreg parasztozta le Anyát! – Pontosan így van – mondja Jack anyja. – Nem tartok veletek, de remélem, jól fogod érezni magad, elvégre már csak néhány napot töltesz el itt nálunk. Ajjaj, alaposan elrontottam a dolgokat. Jack anyja utál engem. Azzal faképnél hagy minket. Jack egy mosolyt küld felém. – Ne is törődj vele! Megérinti a vállamat. Elvörösödök, és másfelé nézek, miközben kis híján felborítom a vizemet. De lopva Jackre pillantok az ujjaimon át úgy, hogy közben ne láthassa az arcom. Az én időmben minden bizonnyal ahhoz mentem volna feleségül, akit apám választ nekem. Csakhogy mára az a férfi (illetve bármelyik férfi, akit választott volna) már halott. Azt választok hát, akit csak akarok. Válasszam Jacket, még ha nem is ő a végzetem? Jóképű. Már megszoktam ezeket a furcsa ruhákat, amiket az úriemberek mostanság viselnek, meg a hajukat is. Az én időmben a férfiak haja jóval hosszabb volt, a tincsek leomlottak a válluk alá, sőt még parókát is hordtak Lajos, Franciaország trónörököse stílusában (akinek a fia, akit szintén Lajosnak hívtak el-ellátogatott hozzánk, mígnem eljegyzett egy szárd hercegkisasszonyt). Igazán elegáns volt, ha összehasonlítjuk a Jack korosztálya körében közkedvelt bozontos hajviselettel, avagy a furcsa, rövidre nyírt hajzattal, amit pedig a szüleik hordanak. És Jack kedves is. Igaz, én erőltettem, hogy hozzon magával. De miután szerencsésen megszöktünk, semmi sem gátolta volna őt abban, hogy ott hagyjon akár Belgiumban, akár Franciaországban. Akkoriban azt feltételeztem, hogy senki sem hagyna magára egy királykisasszonyt, de azóta rájöttem, hogy sokan igen. Semmi más, csakis a saját kedvessége vette rá Jacket, hogy keresztülcipeljen

engem ezeken az országokon, hogy ruhákat vásároljon nekem, hogy útlevelet szerezzen, hogy átrepítsen az óceánon, és hogy hazahozzon és megismertessen a szüleivel. Mindezt értem tette – többet, mint az a férfi, aki a kabátját odaadta a feleségének. És mégis, ő csak egy fiú, felkészületlen talán még a szerelemre is, a házasságra pedig egészen biztosan. Nem. Jóképű és kedves. És csodálatos és szórakoztató és élvezetes dolog vele lenni. Emlékszem, milyen volt vele lenni, amikor felmásztunk arra a fára. És bizsergést érzek a vállamon ott, ahol hozzám ért. Bárcsak rá tudnám venni, hogy belém szeressen! De kezdek ráébredni, hogy királykisasszonynak lenni még nem jelenti azt, hogy mindent megkaphatok, amit csak akarok. Nem, ez rajtam múlik. A kertben Jack megveszi a jegyeket, aztán megkérdezi, hogy merre kell menni ahhoz a valamihez, amit úgy hívnak, „kisvonat”. Végigmegyünk egy sziklás ösvényen, s közben Jack a legkülönfélébb növényekre és virágokra hívja fel a figyelmemet. Gyönyörű hely ez, rengeteg egzotikus virággal, amelyekről eddig úgy hittem, csakis egy indiai vagy kínai utazás során láthatja az ember. Lila, sárga, fukszia és vörös színben pompázó virágok kavarognak a szemem előtt, mint koszorúslányok ruhái egy tündéri esküvőn. – Ez csodálatos – mondom vagy tucatszor, részint hogy kifejezzem, mekkora örömömet lelem abban, amit ő szeret – a kertészetben részint meg azért is, mert ez tényleg olyan gyönyörű, amilyet még soha életemben nem láttam. A kisvonatozás során – a kisvonat olyasmi, mint egy nyitott busz – közelebb ülök Jackhez, mint ahogyan az muszáj lenne. – Egy kicsit félek – mondom neki, bár ez nem igaz. – Nem bánod, ha kicsit beljebb ülök? Jack megrázza a fejét. – Foglak is, ha akarod. Izgatottan feléje nyújtom a kezem, de nem fogja meg. Ehelyett átöleli a vállamat. Olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy érzem a szíve dobbanását. Felém fordítja az arcát, és a szemembe néz.

– Jó így? – Igen! – A válaszom inkább zihálás, mivel ebben a pillanatban, miközben az arca csak pár centiméterre van az enyémtől, arra gondolok – azt remélem –, hogy talán megcsókol. És akarom ezt, nem csak az átok miatt, vagy az apám miatt, vagy mert így akarnám bizonyítani, hogy ő az igazi szerelmem, hanem azért, mert ismét érezni akarom az ajkát az ajkamon. Közelebb hajol. Ekkor azonban a kocsi hirtelen fékez, mi pedig kétfelé lökődünk, és ugyanebben a pillanatban egy idős nő megszólal: – Ezt a szégyentelen viselkedést! Jack és én leszállunk a kisvonatról, és illő távolságra húzódunk egymástól, bár nem feltétlenül azért, mert az idős hölgy szóvá tette, de Jack meg fog csókolni. Tudom, hogy meg fog. Talán majd később. És ekkor megpillantunk egy medencét, tele a leggyönyörűbb virágokkal, amit valaha láttam. A szemem elkerekedik. – Ez aztán a valami, nem igaz? – mondja Jack. – Az. Valami. – Még mindig ott van bennem az érzés, ahogy Jack hajol felém, az ajkaink csókra várnak. Jack megszorítja a kezemet. Előttem a sekély vízben a leghatalmasabb virág pompázik, amit valaha életemben láttam. Nem épp egy félénk kis fiatal rózsabimbó. A növény magasabb, mint egy nyolcesztendős gyermek, és bár össze van csukódva, így is szélesebb, mint az én vállaim, és úgy fest, mint valami hatalmas rózsaszín száj, tüskés bajusszal borítva, melynek szálai akkorák, mint egy-egy ujjam. – Lenyűgöző! – mondom. – Viktória vízililiom – olvassa Jack. – Azt írja, hogy két méter átmérőjűre is megnőhet. – Ó, jesszusom. – Nincs ekkora Eufráziában, mi? – Nem. Egyáltalán nincs. – A távolba nézek, és amikor visszafordulok, úgy tűnik, mintha az a dolog megmozdult volna. Egy férfi áll tőlünk nem messze, és megszólal. – Reggel kéne jönnötök. Olyankor van nyitva. – Valóban? – Nem tudom levenni a szemem a liliomról. Úgy tűnik, mintha a szirmai rázkódnának.

– Igen. Este nyílik ki, és minden délelőtt tíz órakor csukódik össze. Jack elneveti magát. – Akkor én sosem láthatom, igaz, Talia? – és oldalba bök. De nem nézek Jackre. Egyedül csak a bimbót bámulom, mert annak ellenére, amit a férfi mondott, a késői óra ellenére, csakugyan olybá tűnik, mintha ki akarna nyílni, nem, nem is kinyílni, hanem mondani valamit. – Drága hercegnő, elérkezett az idő – mondja a kinyíló virág. A hangja mély, mintha a tavacska aljáról jönne. ♦ – Ki... ki vagy te? – kérdezem, bár tudom a választ. – Ó, hercegnő. – A növény hangja megváltozik. – Nagyon jól tudod, ki vagyok én. Malvolia! – Mit akarsz tőlem? Miért jössz örökösen... – Azt akarom, hogy a jóslatom beteljesedjen. – Beteljesült. Szeret engem. Tudom. – Azt te nem tudhatod. – A virág hangja gúnyossá válik. – Azt hiszem, nem. Átversz. Azt mondtad magadnak, hogy nem szeret téged. – Semmit sem mondtam erről. – De gondoltad. És az ugyanaz. – Talia? – messziről hallom Jack hangját. Próbálok válaszolni neki, de képtelen vagyok rá. Ekkor a virág növekedni kezd, kiemelkedik a zavaros vízből. – Talia! Szólalj már meg! – Jöjj, hercegnő! – zöld levelek borítják el a látómezőmet. – Mit akarsz tőlem? – A jussomat akarom – a virág ekkor iszalaggá változik. Minden egyes tekervényes bajuszszálból egy-egy kacs lesz, és polipként felém közeledik. A zöld levelek többé nem Miami zöld levelei, hanem sokkal inkább Eufrázia erdeinek fái. Eufráziában vagyok. – Jöjj, hercegnő, jöjj velem! És ekkor minden elsötétül.

Jack TALIA? TALIA! kJ Próbálom elkapni, amikor összeesik. Talán beteg? Netán megártott neki a meleg? Vagy képtelen ott állni egy hatalmas, szexis vízililom előtt? – Talia? – bökdösöm őt, először gyengéden, aztán egyre erősebben, mígnem felfogom, hogy a teste teljesen elernyedt. Talán meghalt? Esetleg a szíve most jött rá, hogy háromszáz éves, és megállt dobogni? Nem! Nem halhat meg! Neeem! – Talia? Mondj valamit! – Egész testemben reszketek, de próbálok nyugodt maradni. Segítenem kell rajta, mert ő az egyetlen, aki segíthet rajtam. Mások is körénk gyűlnek, kérdezgetve, hogy jól van-e, meg mondják, hogy hívják a 911-et, tolonganak meg lökdösődnek, míg végül már alig kapok levegőt. Levegőt! Úgy érzem, a szívem menten kiugrik a helyéből, szinte mintha oda se lenne rögzítve. – Ért valaki az újraélesztéshez? – kérdezi egy nő. Odébb tessékelem az összegyűlt bámészkodókat, és Talia mellé térdelek. Neki akarok kezdeni a dolognak, ahogy az ifjúsági elsősegély-tanfolyamon tanultuk. De valahogy, amint ott térdelek mellette, ahogy a karomban tartom őt, az ajkam közel az ajkához, az elmúlt hét eseményei – Talia a kastélyban, a börtönben, a repülőn, a bulin, a vacsorán, meg ahogy bámulja azt a vízililiomot – úgy mosódnak össze előttem, akár egy folyó, egy vízesés, és ahogy azon a napon ott a kastélyban, megragadom őt. Az ajkam az ajkára tapasztom. Megcsókolom. Megcsókolom őt, hosszan és erősen, és úgy, mintha mindkettőnk élete múlna rajta, ami lehet, hogy igaz is. – Ne menj el, Talia! – motyogom. Menni? Nem arra gondoltam, hogy meghalni? Újra megcsókolom, erősebben, és közben azt mondom: – Kérlek, Talia. Szeretlek. Magához tér.

Odébb húzódom, és rámeredek. Ő meg vissza, tágra nyílt szemekkel. – Jack? – Minden rendben? Fehér kezével megérinti a még fehérebb homlokát, és így szól: – Repültem. – Repültél? – Tudom, hogy emberek állnak körülöttünk, egy nő, gondterhelt ábrázattal, egy férfi, aki egy palack vizet nyújt felém, amit elveszek tőle, de csak Taliára figyelek. – Merre repültél? – Nem merre. – Összerezzen a víztől, amit az arcára fröcskölök. – Nem merre, hanem mikor. Visszarepültem az időben, visszarepültem a repülővel, át az óceánon, vissza Európába, aztán Eufráziába, a toronyszobába, ahol háromszáz éven át feküdtem. Tulajdonképpen láttam azt a háromszáz évet, Jack. Eufrázia láthatatlan maradt a világ előtt, de ott volt. Én is ott voltam. Láttam az ablakon át, ahogy változnak az évszakok. Aztán láttam a születésnapomat, és az összes előző születésnapot, meg karácsonyt meg állami ünnepséget. És végül egészen kislány voltam, ott játszottam az eufráziai hegyek között Lady Brooke-kal, és volt ott egy kicsi ház, Jack. Egy kőből épült parasztház, előtte egy magyalbokorral, egy kicsi ház, amit oly sokszor láttam, de sosem fordítottam rá különösebb figyelmet. – Abbahagyja, hogy levegőt vegyen. Reszket. – És ennek a háznak az eresze alatt volt egy ablak, és ebben az ablakban ott volt egy arc, a boszorkány Malvolia arca. Engem hívott, és azt mondta, vissza kell mennem, és mindent elölről kell kezdeni. Visszamentem. Elvitt a házába Eufrázia legmagasabb hegyén, oda, ahol hajdan Lady Brooke-kal piknikeztünk. Ott voltam. – Nem. Itt voltál. – Ott voltam. De hallottam, hogy azt mondod, Talia, Talia, mondj valamit, de nem tudtam válaszolni, mert nem voltam itt. Újra végig kell csinálnom az egészet. – De miért? Ennek nincs semmi értelme. – Mert az átkot csak az igaz szerelem csókja törheti meg, és én tudtam ezt. Ezért van, hogy minden rosszul alakult. Te nem szeretsz engem, és ezért húz engem vissza Malvolia magához. – Mert én nem szeretlek?

Talia bólint. – De én szeretlek téged. Nem hallottad, amikor ezt mondtam? És ahogy kimondom, rájövök, hogy ez igaz is. Valóban szeretem Taliát, nemcsak mert állat jól néz ki (pedig így van), és nemcsak mert kedves és megfontolt és okos, hanem mert bármit megtesz értem, amikor a közelében vagyok. – Jobb ember vagyok, amikor velem vagy. Nem akarok másmilyen lenni. Nem akarom, hogy elmenj. – Valóban? – Elég lesz vajon neki ennyi, elég lesz ennyi Malvoliának ahhoz, hogy ne legyenek ilyen hátborzongató álmaid többé? – Nem igazán hiszem, hogy Malvolia valóban felbukkanna Talia előtt, de tudom, hogy Talia hiszi ezt, és azt akarom, hogy jobb legyen neki. – Számít vajon, ha én szeretlek? Látom, hogy elgondolkodik ezen, valóban töri a fejét, mintha csak egy keresztrejtvényt fejtene, vagy egy sudokut, nemcsak próbál kigondolni valami választ, ami megfelelhet egy srácnak, aki azt állítja, szerelmes belé. Azt mondom magamnak, hogy ez biztos azért van, mert elájult vagy bedilizett, vagy beteg. – Talia? – Próbálok a szemébe nézni, de a tekintete egészen üveges. Lehet, hogy megint el fog ájulni? De aztán megrázza magát, hogy felébredjen. – Igen? – Te is szeretsz engem? – Mert az is lehet, hogy ez a baj. Lehet. Lehet, hogy azt gondolja, én csak egy bunkó vagyok ahhoz a herceghez képest, akihez hozzá kellett volna mennie. A vállam fölött a távolba néz. Mosolyog. – Igen, Jack. Szeretlek. Egészen fel vagyok dobva, annak ellenére, hogy Talia szerelme valami olyasmi, amiről sosem gondoltam, hogy akarom. Most azonban mindez olyan tökéletesnek tűnik. Talia beszél hozzám. Talia ismer engem. Talia nem azt hiszi rólam, hogy egy üresfejű partiarc vagyok. És a kishúgomat is szereti. – Én is szeretlek, Talia. Nevet. – Tudom.

Talia SZERETEM ŐT. Szeretem őt, és ő szeret engem; legalábbis azt mondja, hogy szeret. Elég lesz ennyi Malvoliának? Elég kell legyen. Itt nem arról van szó, hogy a világ tele van partiképes agglegényekkel, akik égnek a vágytól, hogy feleségül vegyenek egy háromszáztizenhat esztendős királykisasszonyt. Másrészt pedig Jack az egyetlen, akit akarok, az egyetlen, akit szeretek. – Én is szeretlek – mondom, és komolyan is gondolom. Elégnek kell lennie. Néhány pillanattal azelőtt, hogy Jack másodszor is visszahozott engem az élők sorába a csókjával, láttam, hogy mire gondolt Malvolia, amikor azt mondta nekem: Jöjj velem! 1? – Jöjj velem, hercegnő! – A hangja lágy volt, elringatott, akár az óceán hullámai a kastély körül odahaza Eufráziában. Szinte már menni akartam. – Jöjj velem! És ugyanekkor éreztem, amint a testem összecsuklik, és egy részem – talán mondhatni, a lelkem? – kifelé úszik belőlem, be a vízililiom közepébe, aztán át a vízen, és le, le, míg végül vissza nem kerültem Eufráziába. Malvolia is velem volt, ott tornyosult fölöttem, kezében egy orsóval. – Meg fogsz ölni? – kérdeztem, nem is azért, mintha ez olyan borzalmas gondolat lett volna. A testemet könnyűnek éreztem, mintha úsznék, mintha ópium hatása alatt lennék, csupán csak azért kérdeztem, mert ez is egyfajta lehetőség volt. – Nem, hercegnő. – A hangja ugyanolyan volt, de láttam, hogy a mosolya hamis, mert míg a szája mosolyra húzódott, addig a szeme valami egészen mást fejezett ki. És a szemek igazat beszéltek, és azok a szemek kegyetlenségről árulkodtak. – Még nem. Ez volt az a pillanat, amikor Jack megcsókolt, én pedig felébredtem ettől a szerelmi vallomástól. Ismét ő volt az én megmentőm. És mégis, miközben Jack szerelmet vallott nekem, arra gondoltam, hogy hallom Malvolia hangját a távolból, amint engem hív.

27. fejezet Jack

T

azzal töltjük, hogy a botanikus kertben sétálgatunk, nézegetjük a virágokat, és csókolózunk. Ez egy igazán klassz hely, és egy csomó ötlet is eszembe jut a saját kerttervemhez, amit majd meg szeretnék mutatni Taliának. Mesélek neki róla, és azt mondja, már alig várja, hogy láthassa. Nem hiszi, hogy újra látja Malvoliát. Remélem, hogy most, hogy elmondtam neki, hogy szeretem, talán túlteszi magát azon a bűntudaton, ami eddig gyötörte, hogy talán nem is az igaz szerelem csókja ébresztette fel, és végre abbahagyja az örökös agyalást azon, hogy Malvolia eljön, hogy visszavigye őt Eufráziába. – Annyira valóságosnak tűnt – mondja. – Még egy orsót is megsuhogtatott a kezében. – Már vége. – Aztán ott voltam a házában. – A házában? – Igen, korábban már beszéltem róla neked: egy parasztház fent a legmagasabb hegy tetején Eufráziában. ALIA MEG ÉN A KÖVETKEZŐ NÉHÁNY ÓRÁT

– Nem, Talia. – Megcirógatom a kezét. – Te egész idő alatt itt voltál, a Fairchild Botanikus Kertben. Láttalak. Csak álmodtad az egészet. – Remélem. A Fairchild után hazamegyünk, még sokszor csókolózunk, és arról beszélgetünk, hogy mitévők legyünk azzal a hatalmas problémával, hogy egy hét múlva nem fog tudni itt maradni. Úgy döntünk, hogy majd másnap törjük ezen a fejünket. Apa sokáig dolgozik, Anya meg Meryllel elment vásárolni. Úgyhogy rendelünk némi pizzát, és tévét nézünk. Aztán minden darabokra hullik, amikor meglátjuk a tizenegy órai híreket. A bemondó arról beszél, hogy egy apa keresi eltűnt lányát, akit utoljára egy amerikai fiatallal láttak együtt. Talia levegő után kapkod. – Atyám! Csak bámulok. Ez tényleg a király. Egy utcasarkon áll, koronával a fején, teljes királyi öltözetben, és egy festményt tart a kezében, ami egy gyönyörű szőke lányt ábrázol. Taliát. A főcímen ez szerepel: ELTŰNT LÁNY Talia csak bámulja, elszörnyedve bámulja a képernyőt. Aztán közelebb megy, mintha megfeledkezett volna arról, hogy ez televízió, és nem a valóság. – Atyám – mondja, vagy inkább nyöszörgi. – Talán nem is olyan rossz – mondom én. De tudom, hogy az. Ismét mutatják a királyt, aki még megkínzottabban néz ki, mint amikor azt a rágós pávát ette. – Mikor tűnt el a lány? – kérdezi a riporter. – Ő nem egy lány – mondja a király. – Ő egy királykisasszony. Az eufráziai trón várományosa. – Ó, egy királykisasszony. Értem. – A riporter önelégülten mosolyog. – Eufroziából. – Nem hisznek neki – mondja Talia. – Azt hiszik róla, hogy bolond. – És néhány napja tűnt el, egy hete – mondja a király.

– Vitatkoztak? – kérdezi a riporter. – A királykisasszony esetleg megszökött? Felvillantják az 1-800-as számot a király feje fölött, hogy ezt hívja, aki tud esetleg valamit. – Vitatkoztunk, igen – mondja a király. – Jól mondja. De az én Taliám sohasem szökne meg. Annyira óvtuk, annyira ártatlan volt. Talán... Talán... – Úgy tűnik, mindjárt elsírja magát. – Ő volt a szemem fénye! Ő volt a mindenünk! De nem ez számít. Ha elrabolták, vagy még rosszabb, én nem is tudom, mit csinálok. – Valami alávaló gazságot gyanít? – kérdezi a riporter. – Nem tudom – mondja a király. – Lehetséges. Volt itt egy fiú... Felnyögök. – Azt hiszik, elraboltalak. A híradó folytatódik egy másik sztorival, egy sztorival egy hirtelen csökkenő erdőről a belga határ közelében, de Talia még mindig a képernyőre mered. – Minden rendben, Talia. Mindent rendbe hozunk. – Rendben? Egyáltalán nincs rendben. Miközben én itt szórakoztam Amerikában, addig a szüleim, akik elveszítettek mindent, azt hiszik, hogy engem is elveszítettek. Miközben szórakoztam, Jack! Meg ittam, meg buliztam. A szüleim meg annyira gyötrődtek, hogy az apám, aki még soha életében nem látott autót meg buszt, de még kevésbé televízió kamerát, valahogyan kivergődött Eufráziából, és megtalálta ezt a belga tévéadót, abban a reményben, hogy így megtalál engem, az ő legszeretettebb leányát. A szeme fényét. – Ja. – Elég rosszul hangzik, ahogy ezt előadja. – Telefonálnunk kell. – Mi??? – El tudom képzelni, mit fognak mondani az alávaló gazságról. Én nem raboltam el Taliát, csak néha a dolgok összekavarodnak. Mi van, ha mégis azt hiszik, elraboltam? – Én nem... – Telefonálnunk kell. Az apám szenved. – Várjunk csak! – El fog menni. Felül egy gépre, és soha többé nem látom. – Értem. És igazad van. Telefonálnod kell.

– Rettenetesen önző és meggondolatlan voltam. – Próbálja kiragadni a telefont a kezemből. – Nem, nem voltál az. – Elveszem tőle a készüléket. – Nagyszerű lány vagy. Telefonálni fogunk most, hogy tudod, apád szeretné, hogy visszamenj. De nem várhatnánk ezzel reggelig? – Reggelig? – Most az éjszaka közepe van. Ott meg még később. Vélhetőleg mindenki alszik. Ez a hír nem élő adás volt. Nem lehetett az. És én egy kicsit be vagyok rezelve, hogy ezek azt fogják hinni, elraboltalak téged. – De te nem tettél ilyet. El fogom mondani nekik, hogy semmi ilyesmit nem tettél. – De nem biztos, hogy hinni fognak neked. Azt fogják hinni, hogy te... – Próbálom felidézni azt a kifejezést, azt, amit a tévében hallottam, amikor az áldozatok ragaszkodnak a fogva tartóikhoz. Stockholm-szindróma. – Lehetetlen. Soha életemben nem jártam Svédországban. – Nézd, az apád egyszer már börtönbe dugott engem. Mi van, ha esetleg... megint félreért? Nem várhatnánk reggelig, amikor az apám hazaér? Őrültségnek hangzik, de azon gondolkodom, mi van, ha Merylnek igaza van. A szüleim már ezerszer kihúztak a csávából, ha valamit elcsesztem. Nem, azért nem tökéletesek. Néha totál dilisek. De mégis, ők a szüleim, és ezt az egészet nincs kedvem egyedül végigcsinálni. – Megígérem – mondom. – Nem foglak megpróbálni lebeszélni arról, hogy telefonálj. Tudom, hogy az a helyes, ha telefonálsz. Csak... egyszerűen szeretném, hogy az apám itt legyen. Talia bólint. – Rendben. Akkor holnap.

28. fejezet Talia

HOLNAP. Holnap beszélni fogok atyámmal, talán vissza is megyek Eufráziába. Vajon ez ugyanaz az Eufrázia lesz, amit eddig ismertem, vagy végérvényesen megváltozott? Nem számít. Amint megláttam atyám drága arcát a televízióban, minden egyéb gondolatom elpárolgott, és a helyét egyetlen dolog foglalta el: meg kell találnom őt. Tudatnom kell vele, hogy jól vagyok. Letelepszem a felfújhatós matracra. Végül csak megleltük a jó összetételt, a megfelelő mennyiségű levegőt, és erre most elmegyek. Emlékszem az első éjszakára, amikor meglátogattak a vodkazselédémonok, és Jack bejött, hogy megvigasztaljon. Drága Jack... Vajon látom-e még valaha? Az én időmben, ha valaki útra kelt Eufráziából Amerikába, megtörtént, hogy sohasem tért vissza. De most itt vannak ezek a repülőgépek, mobiltelefonok, meg az a valami, amit e-mailnek neveznek.

Biztosan lehetőségem lesz újra látni Jacket. Elvégre szeretjük egymást. Most először, mióta hosszú álmomból felébredtem, tudok pihenni. A vodkazselé-démonok nem jönnek vissza. Helyettük, amikor kinyitom a szemem, már reggel van, és Malvolia áll előttem. – Hát elmenekültél – mondja. – Megmenekültem – vágok vissza. – Az igaz szerelmem csókja által. – Megmenekültél? Te nem menekülhetsz meg. Karon ragad, és egy orsót látok a másik kezében. – Ne! – kiáltok, de egy hang sem jön ki a torkomon. A torkomba viszont olyan fájdalom hasít, mintha sikítottam volna. Éget és mar. Az öregasszony karmai a kezembe vájnak. – Ne! – sikerül kinyögnöm. – Vissza kell mennem atyámhoz. – Talán az a legjobb, ha Malvolia nem tudja ezt, nem lenne jó, ha ez hozzásegítené a győzelemhez. Mindenesetre küzdök. A szoba elsötétül, alig látok valamit. Az öregasszony ráncigál engem, miközben próbálok felkelni és küzdeni ellene, de képtelen vagyok támaszt találni a keményre fújt matracon. Visszazuhanok. Úgy érzem, mintha kiszakították volna a vénákat a karjaimból, a fejemet pedig beütöm valamibe, talán egy székbe. Aztán minden a feketénél is feketébb lesz.

29. fejezet Jack

JACK! – MERYL DÖRÖMBÖL AZ AJTÓMON. Ránézek az ébresztőórára, a számok égetik a szememet. Hét óra. Reggel? A reggel hét órának nem szabadna léteznie, különösen nyáron. – Húzz el innen! – mondom neki. – De ez fontos! Anya azt akarja, hogy gyere le. – Majd egy óra múlva lemegyek. Vagy három. – Taliáról van szó! Talia. Egészen elfeledkeztem Taliáról meg a hírekről, de most minden bevillan, az eufória, hogy szeretem, az összeomlás, hogy elmegy, hogy elveszítem. – Jack! – Csak egy percet kérek, oké? Amikor lemegyek, anya és apa is ott vannak. Mindketten. – Hol van Talia? – Anya egy újságot tart a kezében. Egy cikknél van nyitva, aminek az a címe, hogy „Körözést adtak ki az eltűnt belga lány ügyében.” – Ez Talia – mondja Meryl. – Szökésben van. – Te tudtad ezt, Jack? – kérdezi Anya. – Nem. Azazhogy igen, nagyjából. Úgy értem, nem pontosan.

– Pontosan mit, Jack? – kérdezi apa. – Te segítettél ennek a lánynak, hogy megszökjön a családjától? Te nem... nem raboltad el véletlenül? – Nem így volt – válaszolom. – Hát akkor hogy volt? – kérdi. – Ez az eset tönkreteheti az egész jövődet, kizárod magad a fő... – Muszáj mindent a főiskolával összekapcsolni, Evan? – kérdezi anya. – Nyilvánvaló, hogy a lányt nem rabolták el. Úgy nézett ki szerinted, mint akit elraboltak? Igencsak jól érezte magát. Hálás pillantást küldök anyám felé, ő pedig folytatja. – Miért nem mondtad el nekünk mindezt, Jack? Bólintok. Végül is úgyis rájönnének. – De akkor üljetek le, és higgyétek el, amit mondok! Apa valamit morog, hogy nem hiszi, hogy képes lenne most bármit is elhinni nekem, de Anya int neki, hogy üljön le. Én meg kitálalok nekik, elmondom az egész sztorit Taliáról meg rólam, hogy hogyan találkoztunk, és hogyan szöktünk meg. Amikor befejezem, Apám közli: – Ez lehetetlen. – En sem hinném el magamnak, ha nem lettem volna ott, és nem látom a saját szememmel. De így igaz. Ott volt egy kastély, királlyal meg királynővel, és Travis fel akarta próbálni a koronákat, és ott volt ez a királykisasszony. Ő volt Talia. – Nem arról van szó, hogy nem bízunk benned, Jack – mondja anya. – Csak arról van szó, hogy ez... – Nézzétek! – kapom fel az újságot. – Ez a kép, amit Taliáról betettek. Ez nem egy fénykép. Akkor még nem voltak fényképek. Ez egy olajfestmény. És nézd meg, mi van rajta. Rámutatok. A portrén Talia koronát visel. – Hé – szól közbe Meryl –, itt is itt van a sztori. A hatos csatornán a tegnap éjszakai interjú megy, de a riporter azt mondja: – A férfi beleőrült a bánatba, és azt állítja, hogy egy másik világból, egy másik időből érkezett. És ott van Talia apja. Nincs rajta korona, de ettől függetlenül tök úgy néz ki megint, mint a Burger King fickó, különösen a

palástjában. Ezt a vörös és arany függönyanyagot csak királyok festményein viselik. Apához fordulok. – Azok közül az emberek közül, akiket ismersz, hányan hordanak ilyen cuccot? Mondom, hogy király. Amikor Talia meg én láttuk ezt a riportot tegnap éjjel... – Tegnap éjjel? – mondja Anya. – Ti láttátok ezt a riportot tegnap éjjel? – Hopp-hopp... – mondja Meryl. – Te tudtál erről már tegnap éjjel, és nem szóltál egy árva szót sem? – kérdezi apa. – Jack, tudtam, hogy felelőtlen vagy, de... – Nem vagyok felelőtlen, ebben nem. Talia azonnal fel akarta hívni az apját, és én egyet is értettem vele, hogy ez helyes. De meg is voltam ijedve. Attól féltem, hogy azt gondolják majd, amit te is, hogy én elraboltam őt, vagy ilyesmi. Úgyhogy én akartam, hogy várjunk, amíg ti itt lesztek, hogy megkérdezzük tőletek, mitévők legyünk. – Hogy mit akartál? – Tudom, hogy bután hangzik, nem csinálni semmit, de örökké arról hallhatsz, hogy a kamaszokat úgy vallatja ki a rendőrség, hogy nincsenek ott a szüleik, és még azt is bevallják, amit sosem követtek el, csak azért, mert a rendőrség azt gondolja, hogy bűnösök, és hát én nem tudom, de azt gondoltam, talán ti jobban tudjátok, mit kell tenni ilyenkor. Ti általában tudjátok. Úgyhogy azt mondtam Taliának, hogy várjunk. – Azt gondoltad, hogy én tudok segíteni neked? Hát ez... valami. – Apa meglepettnek tűnik, és először azóta, hogy ma reggel felkeltem, talán először ebben az évben, az a ránc, ami mindig megjelenik a két szemöldöke között, amikor velem beszél, nincs sehol. A tévére mered, ahol ismét Lajos királyt láthatjuk, amint zokog. A ránc visszatér. – De most azt hiszem, fel kell hívnunk ezt az embert, és visszaadni neki a lányát. Anya bólint. – Miért nem mész és ébreszted fel Taliát?

Elindulok a dolgozószoba felé. Csodálkozom, hogy Talia hogyhogy még nem kelt fel, hiszen mindig órákkal korábban ébren van, és általában már rég palacsintát eszik, mire én felkelek. De talán, ahogyan én is, próbálja elodázni az apjának való telefonálást. Talán nem akar elmenni. Kopogok a dolgozószoba ajtaján. – Talia? Semmi válasz. Hangosabban kopogok. – Talia? Ébresztő, hétalvó! Semmi. – Talia? Megpróbálom kinyitni az ajtót. Zárva. Miért van zárva? Nem szokta bezárni. Nem is biztos, hogy tudja, hogy működik a zár. Dörömbölök az ajtón, és kiabálok: – Talia! Talia! Talia! Semmi. Semmi. Semmi! Tegnap elájult. Mi van, ha megint ez történt vele? És ha megfulladt? És ha elvesztette az eszméletét? – Talia! Végül Anya kisegít egy hajtűvel. Kinyitjuk a zárat, és én kinyitom az ajtót. A szoba üres.

SÖTÉTSÉG VESZ KÖRÜL. Ez nem olyan, mint az alvás, hanem mintha egy koporsóban lennék, távol mindenkitől, mindentől, bezárva és minden fénytől elzárva. Ugyanolyan ez, mint amilyen akkor volt, amikor korábban elszenderedtem? Most is alszom? Nem. Biztos vagyok benne, hogy a háromszáz évnyi alvásom közben nem álmodtam. De voltak-e látogatóim? Vajon felkerestek-e a tündérek, vagy esetleg maga Malvolia személyesen? Láttak engem? Ebben a csendes, fekete semmiben újra elalszom.

30. fejezet Talia

B

– mondja Anya. – Talán ideges volt, hogy beszélnie kell az apjával, és bezárta az ajtót, hogy ne vedd észre, hogy elment. – Nem tett volna ilyet, vagy ha igen, akkor elmondta volna nekem. – És azon gondolkodom, vajon igaz-e ez? Talia mindenáron fel akarta hívni az apját, én meg megállítottam, mert féltem. De talán annyira telefonálni akart, hogy inkább kiosont, és keresett egy nyilvános fülkét. Végtére is, egyszer már elszaladt. Hallom, hogy a szobámban csörög a mobilom. Abban a hiszemben, hogy Talia az, feltépem az ajtót. – Talia? – Apám, marha nagy katyvaszban vagy! Travis az! Travis hív Európából! – Hol vagy? Tudsz valamit Taliáról? – King Kong meg az emberei lekapcsoltak engem a csoportról, aztán megpróbáltak megkínozni, hogy némi infót szedjenek ki IZTOSAN ELMENT

31. fejezet Jack

belőlem. De mondtam nekik, hogy nem tudok semmit, úgyhogy végül megengedték, hogy használjam a telefonomat, szóval felhívtalak téged. Rá kell beszélned, hogy telefonáljon haza. – De nincs itt. – Hát nem veled van? – Nem. Ott vannak veled a szülei? – A faterjával vagyok Brüsszelben. Kész röhej ez a helyzet, én mondom neked. – Bocs. Talia még nem telefonált oda? Az összes tévécsatorna vele van tele. – Itt is. Mind azt hiszik, hogy veled van, de azt nem tudják, hogy te ki vagy. Csak úgy emlegetnek, hogy „az amerikai ifjú”. A húgom, Meryl jön be. Hoz valamit a kezében, illetve két valamit. Az egyik Talia ékszeres doboza. Az ékszeres doboza! Soha nem indulna el nélküle, úgyhogy mindenképp vissza kell hogy jöjjön. A másik dologról, ami a doboz tetején van, nem látom, hogy micsoda. Közelebb lépek. – Jack? Jack, ott vagy? – Aha, itt vagyok. Talia nincs velem, Trav, becsszóra.

Épp Meryllel szemben állok. Felemelem azt a tárgyat a doboz tetejéről. Hosszú és karcsú, és több száz évesnek néz ki, és tudom, noha még soha ilyet nem láttam korábban, pontosan tudom, hogy mi ez. Egy orsó. – Mennem kell, Trav. Majd hívlak. – Azzal leteszem a telefont. – Ez meg mi? – érdeklődik Meryl. – Nem telefonált haza – mondom. Most már Anya is csatlakozik Merylhez a konyhában. – Azt hiszem, elrabolták. – Elrabolták? – kérdezi Anya. – Az lehetetlen. Végignéztem annak a szobának az ablakait, és egy sincs betörve. És mindegyik zárva. És riasztó van az ajtókon. – Egy boszorkánynak nincs szüksége arra, hogy betörjön egy ablakot, vagy ha akarja, meg is tudja azt javítani. – Egy boszorkány? – kérdezi Meryl. Bólintok. – Az apja és az emberei nem lesznek képesek megtalálni. Eufráziába kell mennünk. a MIKOR LEGKÖZELEBB FELÉBREDEK, nappal van, és egyedül vagyok. Érzem a matracot magam alatt. Ez nem gumiból készült, és nem is levegővel van megtöltve. Ahogy végigfuttatom a kezem az érdes felületen (nincs rajta huzat), apró, éles szúrást érzek. Egy toll szára! A matrac tollal van töltve! Kinézek az ablakon. Először csak a kék eget látom, és egy nagy gesztenyefa árnyékát a füvön. Aztán ahogy a szemem fokozatosan hozzászokik a fényhez, már ki tudom venni a körvonalakat – egy magyalbokorét, egy kis ház nádfedeles tetejét, a távolban pedig egy kastély tornyát. Itthon vagyok! Eufráziában vagyok!

32. fejezet Jack

E

– KÉRDEZI ANYA. Visszatérünk a konyhába, hogy elmondjuk Apának is. – Odavalósi. Az a szülőhazája. Emlékszem Talia szavaira: „Elvitt a házába, ami Eufrázia legmagasabb hegyén állt, ott, ahol Lady Brooke-kal piknikeztünk.” – De lehetetlen, hogy vissza tudott volna menni Európába – mondja Anya. – Ilyen későn már nincs járat, hacsak nem ment el abban a minutumban, hogy te lefeküdtél aludni. A szüleim még mindig nem hisznek a varázslatos királykisasszonyos dolognak. – Tudom, tudom, hogy őrültségnek hangzik. De nem mondtam, hogy közönséges repülővel utazott. – Miről beszélsz te itt, fiam? – kérdezi apám. Totál hülyén érzem magam, miközben próbálom megértetni vele, mire gondolok. Tényleg hülyeség azt gondolni, hogy Malvolia valamiképp teleportálta őt Eufráziába. Ez több mint hülyeség – ez őrület. UFRÁZIA?

33. fejezet Jack

D

e ugyanúgy őrület az is, hogy egy királykisasszony, aki háromszáz évet átalszik, felébred egy olyan lehetetlen alaktól, mint én. Örült dolgok történnek. De apám nem hiszi. Mindenesetre megpróbálom valahogy megértetni vele. – Talia azt mondta, hogy a boszorkány visszavitte őt Eufráziába tegnap, amikor elájult a botanikus kertben. Azt hittem, megbolondult. Meg is mondtam néki. De most elment. És én vagyok a hibás, mert nem hittem neki. – Jack – Anya a vállamat dörzsöli. – Körülnézünk a szomszédoknál. Nem juthatott messzire autó nélkül. Ha pedig nem találjuk, azt hiszem, bele kell törődnöd, hogy ismét megszökött. – Nem szökött meg. Egyrészt nem szökne meg, másrészt nem szökne meg enélkül. – Az orsó felé mutatok. – És az összes ékszere nélkül. – Hé, itt van, amit kerestem – mondja Meryl a számítógép mellől. Egy Wikipédia-oldalra mutat, amit épp olvas. – Ne most, Meryl – mondja apa. Épp kivesz egyet Talia nyakláncai közül, és azt tanulmányozza.

– Hé, egyszer figyeljetek már rám is! – És olvasni kezdi. – „Élete utolsó éveiben Carlo Maratti gúny tárgyává vált, miután azt állította, hogy korábban az eufráziai Talia királykisasszony festőmestere volt, miközben Eufrázia nevű ország nem is létezett. Aztán egy szép napon teljesen elveszítette az emlékezetét.” Ő volt Talia festészettanára. – Nem értem – mondja apa. Felemel egy zafírt, és a fény felé tartja. – Carlo Maratti 1713-ban halt meg. Jack tehát igazat beszél, Apa. Ez a lány tényleg a tizenhetedik századból jött, és valóban királykisasszony. Ha beszéltél volna vele, akkor tudnád, hogy ez igaz. Apa a monitorra mered, aztán pedig a nyakláncra. – Dana, talán hallgatnunk kéne a gyerekre. – Mi? – kérdezem én. – Mi? – visszhangozza anyu. – Úgy tűnik, nagyon biztos a dolgában, és mindemellett nem bánnám, ha megnéznénk azt a helyet. – Milyen helyet? – kérdezi anya. – Azt az Eufráziát. Elbűvölően hangzik. – Te tényleg hiszel nekem? – Egy pillanatra megfeledkezem arról, mennyire aggaszt Talia sorsa. Nagyon örülök, hogy apának fogalma sincs, hogyan működik a Wikipédia, hogy tulajdonképpen bárki hozzátehet ezt-azt, szóval akár Meryl is beleírhatta azt a pár mondatot abba a szócikkbe. – Biztos vagy abban, amit állítasz, igaz? – kérdezi. Bólintok. – Talia azt mondta, hogy Malvolia egy kis házba vinné őt Eufrázia legmagasabb hegyére. – De miért nem hívjuk fel egyszerűen a lány szüleit, és mondjuk meg nekik, hogy ott keressék? – kérdezi anya. Az üres matracra gondolok, a párnára, amin még ott van Talia fejének lenyomata. Az orsó. – Mert lehet, hogy nekem ott kell lennem, hogy megmentsem őt.

34. fejezet Talia

-M

– a szavak kiáltásként hangzanak a szobában, senkihez, Malvoliához, aki, tudom, itt van valahol a homályban, akár egy fekete denevér. De nincs válasz. Talán elment? Talán csak idehozott engem Eufráziába, aztán meg egyszerűen itt hagyott, szabadon, és akár el is mehetek, ha akarok? Az lehetetlen. Az túl egyszerű lenne. De mégis: nyoma sincs Malvoliának. A szoba teljességgel néma, olyan néma, amilyenek csak az eufráziai szobák lehetnek. Az amerikai szobákban örökké valami zaj van, a televízió harsogása, vagy még az éjszaka közepén a halott csendben is apró kis zajok, mint például egy óra ketyegése, a számítógép zümmögése vagy a légkondicionáló örökös süvítése. Ebben a kis házban, Malvolia házában nincs légkondicionáló, de mégis hűvös van, elvégre az eufráziai hegyekben vagyunk, ráadásul egy gesztenyefa árnyékában. Beszippantom a friss levegőt, az eufráziai levegőt, amit nem mesterségesen, szűrővel tisztogatnak. Olyan illata van, akár a gyerekkoromnak, és felsóhajtok, amikor IT AKARSZ TŐLEM?

eszembe jut anyám és apám. A sóhaj után visszatér a valódi eufráziai csend. Vajon a ház üres? Meg merjem kockáztatni, hogy körüljárom? Elvégre mit veszíthetek? És ez a ház igazán kicsi. Biztos vagyok benne, hogy ha itt lopakodna, akkor hallanám őt. Ő is hallana engem. Felkelek. Úgy vagyok öltözve, ahogyan tegnap este: kék pizsamanadrág és egy póló. Mezítláb vagyok, és könnyedén lépkedek a fénytelen fapadlón. Lábujjhegyen az ajtóhoz lopakodok, amin egy ablak van, és amikor odaállok az ablakhoz, kinézek rajta. Senki sincs a láthatáron, de még csak egy juhászbojtár sem a nyájával. Elmegyek. Hazamegyek a családomhoz. A hátam mögé pillantok. Sehol senki. Kinyitom az ajtót. – Hová, hová, hercegnő?

35. fejezet Jack

H

IÁBA MONDOM, HOGY NEM SZÜKSÉGES,

anya ragaszkodik hozzá, hogy végigjárjuk a szomszédokat, Taliát keresve. Felkeressük a legközelebbi buszállomást is, és kérdezősködünk, hátha látta őt valaki. – Sosem tudtam, hogy van itt egy buszpályaudvar – mondom anyának. – Mennyi az esélye, hogy Talia rátalált volna? – De Anya azt mondja, nem mehetünk el addig, míg minden követ meg nem mozgattunk. Tehát mikor végre minden egyes követ megmozgattunk (és egyik mögött sem találtuk Taliát), akkor hazamegyünk, és a neten megrendeljük a repülőjegyeket. – Kettőt kérünk – mondja Apa. – Kettőt? – Egyet neked, egyet meg nekem. Hallottam én, amikor Apa azt mondta, hogy meg akarja nézni Eufráziát, de nem gondoltam, hogy komolyan is gondolja. A gondolat, hogy tíz órát töltsek egy gépen Apával, hát, nem dobott fel. <s> 302 ■»>

– Nem kell dolgoznod, vagy ilyesmi? – kérdezem tőle. Állandóan dolgozik. Vállat von. – Átszervezhetek néhány dolgot. – De el tudok menni egyedül is. A múltkor is egyedül mentem. – Amikor legutóbb mentél, akkor egy turistacsoporttal mentél egyedül – szól közbe az én drága kishúgom –, és szépen leléptél a csoporttól, elmentél egy nemlétező országba, és elraboltad a trónörököst. Szóval, csak hogy megértsd, apa attól fél, hogy mi történik, ha visszaküld oda téged. – Kuss – mondom neki. – Nem erről van szó – szól Apa. – Hát akkor miről? Apa elgondolkodik egy pillanatra. – Látni akarom ezt az Eufráziát. Egyrészt, ha valóban olyan, amilyennek mondod, boszorkányokkal meg átkokkal meg emberrablással, akkor veszélyes is lehet. Ha ez a Malvolia tényleg képes volt háromszáz évnyi cselszövésre Talia ellen, akkor nem egykönnyen fogja feladni. Hoppá! Apám valóban odafigyelt rám, és hisz nekem. Így aztán a következő huszonnégy órát kettesben töltöm az apámmal, Brüsszelbe repülünk, onnan meg elautózunk Eufráziába.

36. fejezet Tália

E

LKAPOTT!

Érzem Malvolia jeges ujjait a csupasz karomon. – Hová, hová? – kérdezi. – Csak haza igyekszem. Köszönöm a kedvességed, hogy olyan messziről hazahoztál. – Sajnálom, de nem lehet. – Megragad a karmaival, megfordít, aztán beterel a szobába. – Milyen érdekes... viselet – mondja. Fekete szeme a pizsamámat vizslatja. – Nem mehetsz haza ilyen öltözetben. Aligha mondhatnók ezt a ruházatot olyannak, amilyet egy királykisasszonytól elvárnak. – Meg fogsz kínozni? Odaláncolsz a falhoz? – kérdezem, aztán rájövök, hogy így esetleg csak ötleteket adok neki, amik korábban nem jutottak eszébe. Úgyhogy inkább elhallgatok. – Ugyan már, hercegnő. Te sosem ártottál nekem. – Akkor tehát el fogsz engedni? Megrázza a fejét. – Csak azután, hogy elégtételt vettem az apádon. Te csak egy gyalog vagy a sakkjátszmában. Én, aki jól ismerem a sakkjáték szabályait, tisztában vagyok vele, hogy nem szerencsés dolog gyalognak lenni. A gyalogokat igen

hamar kiütik, míg a királyok és a királynők megmaradnak, hogy megvívják a csatát. – Tehát az a terved, hogy... megölj engem? De nyilván nem ez a lényeg. Apám imád engem, és megfizet neked bármit, amit csak kívánsz, cserébe azért, hogy biztonságban visszakapjon. – Bármit kívánhatnék? – Malvolia elgondolkodva a semmibe réved. – Azt kívánnám, bárcsak látnám apádat olyan nyomorultnak és összetört szívűnek, mint amilyenné ő tett engem. Egy asztalhoz vezet engem, ami varráshoz van előkészítve. Kelmedarabok hevernek mindenütt, és felismerem, hogy ezek egy ruha darabjai, egy ruháé, amely pontosan ugyanolyan árnyalatú, mint a szemem színe. A ruha még nincs kész, a darabok és a gombok szanaszét hevernek előtte az asztalon. – Egy gyönyörűséges ruhát készítünk neked, hercegnő. Ez az igazán fontos a számodra, nem? Hogy te viselhesd a leggyönyörűbb ruhát. Nos, most elkészítheted te magad. Aztán pedig elküldöm apádnak, és a te holttested fogja viselni. – A holttestem?! – A bosszú nem egy kellemes dolog, hercegnő. Tehát nem egyszerűen arra gondolt, hogy megöl, hanem előtte még engem használ arra, hogy elkészítsem a saját halotti leplemet. Az öregasszony fekete szemébe nézek, és meglátok benne valamit, amit azelőtt még nem láttam: a gyűlöletet. Hát ettől óvott engem atyám és anyám, ettől akartak megvédelmezni. Végül megértem – csak túl későn hogy atyámnak és anyámnak igaza volt. Igazuk volt, és én már soha nem tudom ezt elmondani nekik. Soha többé nem láthatom őket, és nem beszélhetek már velük. Odakint Eufrázia zöldellő hegyei húzódnak. Soha többé nem jutok haza. Nem. Ez lehetetlen! Az nem lehet, hogy csak azért éltem háromszáz évet, hogy így haljak meg. Talán az volt a végzetem, hogy így fejezzem be az életem, de el kell-e fogadnom ezt a sorsot? – Hát nem volt elég, hogy háromszáz esztendőre elaltattál engem? – kérdezem. – Nem volt ez elegendő bosszú a számodra, és engednél most elmenni?

– Gyerünk, Hercegnő! – Malvolia hangja úgy recseg, akár a kövek a kocsi kereke alatt. – Itt az idő, hogy elkészítsd bájos ruhádat. Miért kellene nekem varrnom?– akarom kérdezni tőle. – Miért kellene varrnom, nekem, egy királykisasszonynak, akit arra szántak, hogy egyszer királynő legyek? Miért nekem kellene megvarrnom a saját ruhámat csak azért, hogy megölhessenek? De ekkor a ruhára pillantok, ami darabokból áll, csak darabokból, s ezeknek az összevarrásához még akár egy varrónőnek is napokra, talán hetekre volna szüksége. Még soha semmit nem varrtam életemben, és ha az én festőtehetségemet vesszük alapul, akkor bizony valószínűleg hiányzik belőlem a kézügyesség. Tehát a varrás sokáig fog tartani. Vajon elég sokáig ahhoz, hogy valaki megmentsen? Jack. Nem merem remélni, hogy Jack... De mégis, hisz egészen pontosan elmondtam neki, hogy hol van Malvolia háza. Persze biztosan együgyűnek gondol most engem, de talán eszébe fog jutni. Talán idejében idejön és megment, mielőtt Malvolia... – Itt a varrás ideje – ismétli meg a boszorka. – Nem tudok varrni – mondom, mézédesen, ennek az idős hölgynek, aki meg akar ölni engem. – Meg kell tanítanod rá. – Ez minden vágyam. – De kérlek... – Eszembe jut Seherezádé története Az ezeregy éjszakából (aminek az elolvasását Lady Brooke igyekezett megakadályozni), aki úgy kerülte el a halálát éjjelről éjjelre, hogy rettentő hosszan mesélt történeteket, míg végül a fogva tartója el nem engedte. – .. .megreggelizhetnék előbb? Teli gyomorral jobban tudnék varrni. Az öregasszony gyanakodva méreget, igyekszik hazugságon kapni. De végül így szól: – Soványnak látszol, hercegnő. Elkészítem a reggelidet. Csak ülj az asztalhoz! Ismét kinézek az ablakon. Senki sincs a láthatáron, nincs esély a megmenekülésre. Nincs más esély, egyedül Jack.

37. fejezet Jack

M

felhívom Travist, és arra kérem, szóljon Talia apjának, hogy nézzen körül Eufrázia legmagasabb hegyén, ahová Talia és Lady Brooke piknikezni jártak. Azt mondja, szólni fog neki. – De... – teszem hozzá. – De mit? – Legyetek óvatosak, mikor odamentek. Talia tényleg szörnyen meg volt ijedve ettől a Malvolia nevű tyúktól. Veszélyes lehet. – Mit fog csinálni? Mondjuk megtámad valami fegyverrel? – Rosszabb – mondom erre. – Varázsereje van. Egész idő alatt próbálok nem gondolni arra a tényre, hogy Talia elment, hogy talán soha többé nem fogom látni, hogy talán meghalt, és hogy ha mondjuk már első alkalommal odafigyeltem volna rá, akkor talán mindezt megelőzhettem volna. De rengeteg időm lesz ezen gondolkodni, amíg a gépen ülök. Azon morfondírozok, vajon hányszor lettem volna képes életemben eddig megakadályozni, vagy megváltoztatni valamit, vagy csinálni valami mást, ha odafigyelek arra, amit más mond. Nem tudom, de azt IUTÁN MEGRENDELJÜK A REPÜLŐJEGYEKET,

igen, hogy ha ennek egyszer vége lesz, megpróbálok majd jobban odafigyelni. Nagyjából három órán át csak ülök az utasülésben (az egyetlen jó dolog abban, hogy apával jövök, hogy első osztályon utazunk), hallgatom az iPodomat, és az élet dolgairól elmélkedek. Sok nekem ennyi elmélkedés, de nem tudok elaludni. Túlságosan aggódom Taliáért. Bárcsak használhatnám a telefonomat, és felhívhatnám Travist. Vajon tényleg bezavarna a gép frekvenciájába? Mindegy, szívás lenne, ha a gép lezuhanna, ha meg Travis Eufráziában van, akkor a telefonja úgysem működik. Apa csak ül és dolgozik, nulla figyelmet szentelve nekem, de hát ezt már megszoktam. Úgyhogy előszedem a kerttervemet, és elkezdek dolgozni rajta. De képtelen vagyok koncentrálni, mert valahányszor próbálom eldönteni, hogy milyen virágokat kéne ültetni a fák köré a kastély előtt, arról mindig eszembe jut Eufrázia és az a hegy. Vajon merre van? És Talia tényleg ott van? Apa megérinti a vállamat. – Ez mi, amin dolgozol? – Huh – ösztönösen letakarom a rajzot a pulcsimmal. – Ez – bök rá. – Ez mi? – Ó – próbálok lezsernek tűnni – ez házi feladat. Matek. – Ez a legjobb módja, hogy az ember lerázza a szülőket, én már kitapasztaltam. Semmi kedvük segíteni holmi matekháziban. – Nyáron? Hülye. – Próbálok előre dolgozni. – Ez biztos tetszeni fog neki. Bólint. – Nem úgy nézett ki, mint valami matek. Inkább valami tervrajznak tűnt. – Geometria. Azt adták fel, hogy csináljunk térképet meg terveket. Kilencedikben volt geometria, de kétlem, hogy Apának volna fogalma erről. – Úgy tudom, kilencedikben tanultatok geometriát. Bingo. – Ja, de jövőre trigonometria lesz, és ahhoz kell egy csomó geometria, szóval...

– Tavaly tanultatok trigonometriát – mondja Apa. – De mindegy, nem érdekes. – Azzal visszatér a munkájához. Én is próbálok az enyémhez, de igencsak rosszul érzem magam Talia miatt, meg apa miatt is, hogy leráztam. De tuti, hogy hülyeségnek gondolná. Tudom. Megmondta, hogy szerinte a kertészkedés marhaság. De másrészről éppen én panaszkodom örökké, hogy Apa nem foglalkozik velem. Aztán kifejezetten boldognak tűnt, amikor azt mondtam, hogy kíváncsi vagyok a véleményére. És nagyon meglep, hogy ennyire képben van, hogy miket tanulok a suliban. Elkezdem feléje fordítani a papírt, hogy megmutassam neki, de aztán meggondolom magam. Nem kockáztathatom meg, hogy azt mondja rá, ez hülyeség. Végre hisz nekem, és nem csak egy üresfejű lógósnak tart. De ha megint a kertészet kerülne terítékre, akkor mindent elronthatnék. Addig dolgozom, míg le nem veszik a világítást. Ekkor felkapcsolhatnám a fejem fölött lévő kislámpát, de végül úgy döntök, hogy megpróbálok aludni, hogy kipihent legyek a holnapi napra. Vajon mit csinálhat most éppen Talia?

38. fejezet Talia

A

Először arra gondolok, vajon megegyem-e, de aztán rájövök, hogy ha meg akarna ölni engem, ahhoz nem lenne szüksége méregre. Ami azt illeti, már rég könnyen megtehette volna. Reggeli után csak lődörgök egy kicsit, elmosom a tányérokat, meg a gesztenyefát bámulom az ablakon át. Hogy felmásznék rá, ha még egyszer szabad lennék! Malvolia szemrehányóan megjegyzi: – Tudhattam volna, hogy nem vehetem valami sok hasznodat. Tekintettel arra, hogy azt tervezi, megöl, egyedül ez tűnik ésszerűnek. De befejezem a mosogatást, és Malvolia hozzáfog a varróleckéhez. A reggeli csendben telik, de aztán, ahogy együtt ülünk az asztalnál, eszembe jut, hogy használhatnám a diplomáciai készségeket, amikre az évek során szert tettem. Végül is, talán ha beszélgetek vele, a végén megkedvel, és nem csupán az általa oly gyűlölt apám elkényeztetett változatát látja majd bennem. És talán kevésbé akar majd megölni engem. Mindenesetre egy próbát megér. – Nagyon jól varrsz – mondom, amikor megmutatja, hogyan rögzítsem egymáshoz a darabokat. Z

ÖREGASSZONY

ELKÉSZÍTI

A

REGGELIMET.

– Nem én varrok, hercegnő, hanem te fogsz. – Nem, azokra a ruhákra értettem, amiket arra a napra készítettél nekem. Lehet, hogy te már nem emlékszel rá, hiszen háromszáz évvel ezelőtt történt, de azok voltak a leggyönyörűbb ruhák, amiket valaha láttam. Valami varázslattal készültek? Megrázza a fejét. – Dehogy. Varázslattal össze lehet varrni egy ruhát, de megtervezni nem. Elkészíteni egy gyönyörű ruhát, ahhoz ügyesség is kell, nem csupán mágia. – Egyértelmű büszkeség csendül ki a hangjából. – Igen, bizonyára megvan hozzá a tehetséged – mondom, miközben próbálom befűzni a tűbe a cérnát, aztán igyekszem csomót kötni a végére. – Belőlem hiányzik. – Foglalkozásomra nézvést varrónő voltam, mielőtt az apád tönkretette volna az életemet. – Az apám? – Ó, a fenébe! – Az öregasszony a vállam fölött kinéz az ablakon. – Hogyan találtak meg? Megfordulok, hogy megnézzem, miről beszél. Először nem látok semmit. De a messzi távolban észreveszek egy férfit lóháton, azután még egyet. Felismerem a magasabbikat. Flótás, az egyik őr a palotából, a részeges, aki azon az éjjelen Jacket őrizte a börtönben. A házikó felé tartanak. Megmenekülök! Megmenekülök! – Értem jönnek! – kiáltom. – Hallgass! És ekkor, épp amikor újra kiáltani szeretnék, rájövök, hogy nem tudok. Egy hang sem jön ki a torkomon. – Ülj csendben! – Amint ezt kimondja, nem tudok mozdulni. – Így már jobb! Nem tudom, hogyan találtak rám. Hogy hol lakom, az titok volt azóta, hogy te megszülettél. De nem húzhatják keresztül a számításomat. Én tudom, hogyan találtak ide. Jack! Jack hitt nekem, és emlékezett – a legmagasabb hegy Eufráziában. Jack valahogyan kapcsolatba lépett apámmal. Eljönnek értem. Csakhogy nem fognak megtalálni, mert az öregasszony – egy ötszáz esztendőstől igazán meglepő erővel – megragad, és

mozdulatlan testemet keresztülhúzza a szobán. Félrerúg egy rongyszőnyeget, ami alatt egy csapóajtó van. Kinyitja az ajtót, és tovább vonszol, lefelé a pince lépcsőin. A lépcső hosszú és meredek, és attól félek, hogy patkányok vannak odalent. Még szerencse, hogy Malvolia a karomnál fogva rángat, mert különben a fejem minden lépcsőfokhoz odaütődne. De ez igazán csekély vigasz, amikor karnyújtásnyira van a szabadulás. A lépcső aljához érünk. Vaksötét van, Malvolia pedig a sarokba vonszol, és egy takarót borít mozdulatlan testemre. – Maradj itt, hercegnő! – mondja. A léptei halkulnak, de látni nem látom őt. Egy icipicit kilátok a takaró alól egy lyukon át, de csak akkor látom az arcát, amikor felér a lépcső legtetejére. Egészen átváltozott, nem Malvolia immár, és nem is az az idős valaki, aki megmutatta nekem a ruhákat azon a napon, most egy másik idős hölggyé változott, egy kedves és barátságos hölggyé, valakivé, akit még sohasem láttam. Lecsukja a csapóajtót, én pedig ott maradok a sötétben. Hallom Malvolia lépteit odafent, talán odahúzta a rongyszőnyeget a csapóajtóra, vagy az is lehet, hogy elvarázsolta magát az ajtót. Aztán csend lesz és sötétség és a semmi. Igyekszem megmozdulni, igyekszem megszólalni, de egyik sem sikerül. Végül abbahagyom. Itt maradok hát örökre? Vagy feloldja a varázslatot, miután elmentek? De mit számít mindez, ha úgyis azt tervezi, hogy megöl? Hallom, ahogy odafent belép a két férfi. – Átkutatjuk a házat. – Felismerem Flótás hangját. – Jaj nekem! – Egy idős hölgy éles hangja. – Muszáj? Attól tartok, nem takarítottam ki valami alaposan. – A király parancsa – mondja egy másik hang, apám testőrségéből, Ficsúr, aki nem épp az eszéről volt híres. – Csak egy percig zavarunk, asszonyom. – Ó, hála az égnek. Főzhetek egy csésze teát az uraknak? – Nem, asszonyom. Csak körülnézünk. Hallom a két ügyefogyott fajankó lépteit, meg ahogy kinyitogatnak dolgokat, és az egyetlen, amit tehetek, hogy reménykedem, csak reménykedem, hogy észreveszik a csapóajtót. – Mit keresnek tulajdonképpen? – kérdezi Malvolia.

– A király leányát – válaszol Ficsúr. – A kis csinosát, akit megátkoztak? Hogy van? – Eltűnt, asszonyom. A király szerint a boszorkány Malvolia keze van a dologban. Malvolia felkacag. – Hát úgy nézek én ki, mint Malvolia? Ha boszorkány volnék, ki tudnám gyógyítani magam ebből az átkozott reumából. Ficsúr is vele nevet. – Királyi parancs. Van itt pince? – Ugyan, dehogy. Ez csak egy kis házikó, de így is alig tudom fenntartani. – Mindazonáltal nekünk körül kell néznünk. A király megparancsolta nekünk. Hallom, hogy az ajtó felé közelednek. Megmenekülök! Megmenekülök—bár lehet, hogy néma és béna leszek egész további életemben. – Bizonyára kiszáradt a torkotok – mondja Malvolia. – Szívesen töltök nektek egy pohárkával, ha nem bánjátok. – Nem fogadhatjuk el – válaszolja Ficsúr, aki nyilvánvalóan a lelkiismeretesebbik kettőjük közül. – Nem, persze, te szamár – morogja Flótás. – Hosszú volt az út, nagy volt a forróság, és teljesen hiábavalóan jöttünk ide, ha engem kérdezel. Senki nincs itt. – Valóban – válaszolja Malvolia. – Senki, csak egy idős asszony, aki megkínál egy pohárkával. Kérlek, tartsatok velem, nem szeretek egyedül inni. Valami, talán egy légy, vagy még rosszabb mászik végig az arcomon a takaró alatt. Sikítani és hadonászni szeretnék, de nem tehetek semmit. Olyan érzés, mintha már halott volnék, és férgek rágnák az arcomat. – Igen, egy kicsit elfogadhatunk – folytatja Flótás. – A kastélyban úgysincs semmi innivaló. Vajon a holtak hallják az élőket? Nem tudom. És ha igen, az vajon áldás vagy átok? – Az már igaz – válaszolja Ficsúr.

Ezután palack és kupák csengését hallom, meg a székek húzogatását a padlón. – Tudtátok – kérdezi Malvolia –, hogy Malvolia valaha a kastélyban dolgozott? – Tényleg? – kérdezi Flótás. – Nekem rémlik, hogy hallottam róla valamit – mondja Ficsúr. Varrónő volt. De ez még az orsós dolog előtt történt. Malvolia a kastélyban dolgozott? Milyen különös. És még különösebb, hogy atyám sohasem említette. A légy otthagyja az orromat, és átmászik a kezemre. Nem, ez két különböző légy. – Kértek még? – kérdezi Malvolia. – Túl kedves hozzánk, asszonyom. – Ugyan. Hálás vagyok, hogy vagytok, és mindannyiunkat védelmeztek. Ismét hallom az üveg kocogását. Tudom, mi következik. Folyik a bor, a palack kiürül, a katonák pedig elmennek, és majd elmondják, hogy semmit sem találtak. Soha nem jönnek vissza. Én pedig... Én pedig a hátralévő napjaimat (mily kevés maradt!) azzal tölthetem, hogy varrom a ruhám és várom a halált. Hol lehet Jack?

39. fejezet Jack

A

LONDONBA ÉRÜNK, a reptérről felhívom Travist, aki az éjszakát Eufrázián kívül töltötte azért, hogy találkozzon velünk, amikor megérkezünk. – Megtalálták? – kérdezem. – Ott volt, ahol mondtam? – Nem, haver. Odaküldték két emberüket, de azok azt mondták, csak egy ártatlan idős hölgyet találtak ott. Szóval Talia tévedett. Nem hittem volna. – Talán egy másik hegy és egy másik ház volt az. – Minden egyes hegyi házikót ellenőriztek, bár megmondom őszintén, ez nem egy tökös helyszínelő csapat, hallod. Emlékszem, milyen könnyű volt megszökni a börtönből és magammal vinni Taliát. – Képzelem. Ellenőrizniük kell minden parasztházat a királyságban. Amikor leteszem a telefont, Apa megkérdezi: – Nos? Semmi jó? – Semmi. – Ránézek, hogy lássam, amint közli, időpocsékolás volt idejönnünk. De csak ennyit mond: MIKOR

– Mindjárt be kell szállnunk. Jobb lesz, ha összeszedjük a cuccainkat. Ahogy ülök a Londonból Brüsszelbe tartó gépen, elgondolkodom valamin: ha Malvolia egy boszorkány, akkor vélhetően álcázni is tudja magát.

40. fejezet Talia

H

úsz PERCCEL KÉSŐBB, hogy Ficsúr és Flótás kibotorkáltak a házból, Malvolia felhoz a pincéből, és feloldja az átkot. Volt tehát húsz percem, hogy azon gondolkozzam, vajon mi lesz most velem. Esetleg erőszakos és rút halált halok, vagy egyszerűen csak itt maradok, míg meg nem halok éhen? Egy szempontból hálás vagyok Malvoliának, hogy el akar küldeni apámhoz. így végül is tudni fogja, hogy mi történt velem, hogy nem csak egyszerűen elszöktem egy fiatalember oldalán. Bár, tulajdonképpen, ezt tettem. De képtelen vagyok belenyugodni a sorsomba. Vissza kell térnem atyámhoz, hogy helyrehozzam a dolgokat. Ha nem ment meg senki, akkor meg kell győznöm Malvoliát, hogy engedjen el, a saját szabad akaratából. Úgyhogy amikor felszabadulok az átok alól, nem kezdek panaszkodni, pedig szívesen tenném. Ehelyett inkább csak nyújtózkodók egyet, és így szólok: – Köszönöm, hogy elengedtél. Ennyi ideig tartó mozdulatlanság után csodás érzés megmozgatni a tagjaimat. – És a legédesebb mosolyomat küldöm felé.

De a vén boszorkát nem bűvöli el a hálám. Sőt, egyszerűen csak annyit mond: – Addig örülj, hogy mozoghatsz, amíg lehet! Nem sokáig teheted már. Na, gyerünk, láss neki a varrásnak! Na, ennyit arról, hogy emberszámba vesz, de én ennek ellenére akkora igyekezettel fogok a varráshoz, mint még soha semmilyen munkához életemben. Szeretem a hűs selyem tapintását az ujjaimon, és bizony örömmel tölt el a tudat, hogy ebből egy ruha lesz. Ha nem ebben a helyzetben volnék, akkor igazán elégedettséggel töltene el, hogy varrni tanulhatok, mert korábban még sosem csináltam ehhez fogható hasznos dolgot. Meg is mondom ezt Malvoliának, aki csak azt morogja: – Nem a te szórakoztatásodra teszem mindezt, de élvezd, ha annyira akarod. Az elkövetkezendő órákban csendben varrok, az egyetlen zaj a tű ritmusos nesze az anyagon. Végül az öregasszony szemmel láthatóan elégedett az öltéseim hosszával, melyeket szándékosan apróra csináltam, hogy több időt nyerjek, és ad nekem egy kis bablevest vacsorára. Remélem, hogy nem akarja, hogy még ezen a napon újra visszatérjek a varráshoz. Bár minél tovább halogathatnám ezt a munkát, ahány napig csak lehetséges! A vacsora alatt a lenyugvó napba nézek, és közben az ölemben tartott aprócska selyemdarabbal játszom, amit a maradékok közül csentem el, mert annyira szeretem az érintését. – Kitűnő leves – mondom. Lassan eszem, szemenként kanalazva a babot. – Természetesen nem olyan, mint amit a kastélyban főznek. – Természetesen nem. Pyrtle asszonyság, a szakácsnő, nem egy nagy levesfőző művész. Túl sósán főz. De te erre biztosan emlékszel. Semmi válasz. Újra próbálkozom. – Hallottam, amikor a katonáknak azt mondtad, valaha a kastélyban dolgoztál. Igaz ez? Malvolia fekete szeme összeszűkül. – Tudod te azt. – Semmit sem tudok erről. Nekem senki nem mondott semmit.

– Valóban? – Elgondolkodik egy kicsit, és a tájat bámulja. – Persze nem is csodálkozom ezen. Miért is mondott volna mást rólam az apád, mint hogy gonosz vagyok, és a romlást hozom rád? Miért, talán nem ez az igazság? De hangosan azt mondom: – Főleg arról beszéltünk, hogy mit kell elkerülnöm – az orsókat –, de ezt aztán nem csináltam valami jól. Erről volt szó... leginkább. Malvolia nevet. – Az orsószúrás elkerülhetetlen volt. Az én átkommal ez egészen biztos volt. De remekül szórakoztam, amikor láttam apád szánalmas erőfeszítéseit, hogy megelőzze a bajt. Hogy megvédjen engem. De vajon ha mindez olyan elkerülhetetlen volt, akkor az öregasszony miért maga jött el a kastélyba a tizenhatodik születésnapom estéjén, hogy egy orsót adjon a kezembe. Ideges volt talán? Mintha csak hallaná a gondolataimat, Malvolia azt mondja: – Magam vittem el az orsót, mert látni akartam, hogy megtörténik. Ezért végeztem el a dolgot személyesen. Gyönyörű. De így szólok: – Örülök, hogy elmondtad nekem, hogy mindez elkerülhetetlen volt, mert eddig önmagamat hibáztattam, mi több, atyám is engem hibáztat mindezért. Malvolia felkacag. – Ez cseppet sem lep meg. Hát igen, mindig mindent másra hárított. – Olyasmiért hibáztatott téged, amit nem érdemeltél meg? – kiáltom. – De hiszen megátkoztál engem. Háromszáz éves álomba küldtél! És most, amikor felébredtem, most meg kifogásokat keresel, és azt állítod, hogy az átok nem megfelelőképpen tört meg, csak hogy visszaküldhess engem aludni? Nem kellett volna így kifakadnom. De most, hogy ezek a kemény szavak kiszaladtak a számon, már nem lehet visszavonni őket. – Én azelőttről beszélek, hercegnő, arról az időről, amikor még varrónő voltam a palotában, ő pedig egy mindenható király. – Mi történt hát? – Van valami más oka is az ellenségeskedésnek, mint az, hogy nem hívták meg őt a bálba?

– Nincs jelentősége. Azzal az asztalra mutat. – Mosogasd el a tányérokat, és amennyiben nem teszel fel további nem helyénvaló kérdéseket, akkor megengedem, hogy felolvass nekem ahelyett, hogy folytatnod kéne a varrást az est további részében. A szemem túl rossz már ahhoz, hogy lássam az öltéseket a félhomályban, a te ügyetlen kezedben meg nem bízom. Gyanítom, hogy a látásával semmi baj sincsen. De követein az utasításait, és felolvasok neki az egyetlen könyvből, ami a házban van, a Bibliából, míg végül akkora már a sötétség, hogy már gyertyavilágnál sem látok semmit.

41. fejezet Jack

A

BRÜSSZELIG MINDÖSSZE EGY ÓRA. Travis a reptéren fogad minket. – Haver! – mondom, mikor meglátom őt a parkolóban. – Kösz, hogy kijöttél. – Nem tesz semmit, ember. Úgyis le akartam lépni abból a kastélyból, mielőtt még a király becsukat a börtönbe, mint cinkostársat. Apám közben elintézi az autóbérlést, és Travishez fordul: – Szóval te is elhiszed ezt az egészet, a királyságot meg az átkot, meg hogy ott van egy királykisasszony egy boszorka fogságában? Travis a fejét rázza. – Tudom, hogy úgy hangzik, mintha füvet szívtunk volna, Mr. O'Neill, de cserkészbecsszóra mondom, én a saját két szememmel láttam mindezt. És hát azért is segítek nekik, mert kicsit felelősnek érzem magam, látva, ahogy felébresztettük őket, meg minden. Apám bólint. – Valóban fontos dolog a felelősségérzet. – Azzal rám pillant. – Mehetünk? – kérdezem. – Taliát talán épp most sebzik halálra egy orsóval. REPÜLŐÚT

Amikor kimondom, nem is gondolom még komolyan, de ahogy a szavak kibuknak belőlem, már igen. Látni akarom Taliát újra. Tudni akarom, hogy jól van. És mindezt most azonnal.

42.fejezet Talia

M

ALVOLIA NEM KÖTÖZ MEG,

és nem is bocsát rám átkot éjszakára. Ehelyett bűbájjal bezárja az ajtókat és az ablakokat, úgyhogy képtelenség lenne megszöknöm anélkül, hogy észrevenné. Jack családjának hasonlóan leleményes megoldása volt a huszonegyedik században, egy riasztórendszer, így hívták. Amikor eljön a reggel, folytatom a varrást. A mellrész már majdnem kész, csak a gomblyukak hiányoznak. A szoknyát elkészíteni nem telik sok időbe. Remélem, azért a következő éjszakát még megérem. Megállok, hogy megszemléljem a munkámat. – Folytasd! – csettint Malvolia. Ma különösképp mogorva hangulatban van. – Elnézést. Csak olyan... gyönyörű. – Muszáj valahogy megpróbálnom újra beszédbe elegyedni vele. Ez az egyetlen reményem a megmenekülésre. – Olyan kedves voltál hozzám. Ha elengednél engem, beszélnék atyámmal az érdekedben. Megkérném, hogy kárpótoljon téged, amiért... nem hívott meg az én keresztelőmre. – A keresztelődre? Hát azt hiszed, erről van szó?

– Ezt mondták nekem, te pedig nem mondtál mást. Hát nem ez volt az ok? – Egy aprócskát öltök az anyagba, aztán várom, hogy válaszoljon. – Nem, nem ez volt. – Az öltéseimre pillant, és azt várom, hogy sürgetni fog, de ehelyett így folytatja: – A helyedben én nem akarnék ennyire élni. Az apád haragszik rád. Romba döntötted a királyságát. Tulajdonképpen már nem is királyság ez, ő pedig nem lehet király többé. Ami pedig a férjhez menésedet illeti, az összes herceg, akihez hozzámehettél volna, már halott. Akkor meg mi értelme, hogy élj? Úgy hangzik ez, mintha semmi értelme sem lenne az életemnek, hogy életben hagyni engem nagyobb büntetés lenne a számomra, mint az, ha megöl. De azt mondom neki: – Szerelmes vagyok. – Az lehetetlen – válaszolja az öregasszony, de mégiscsak rám néz. – Ugyan ki lenne a te szerelmed? – A neve Jack. – Abbahagyom a varrást. – A fiú, aki a csókjával felébresztett engem. – A közember, aki fondorlattal felébresztett. O nem az igazi szerelmed, csupán egy ifjú, aki beléd botlott, és úgy gondolta, csinos lány vagy. – Lehet, hogy ez így volt, de ahogy telt-múlt az idő, egymásba szerettünk. Kedves volt hozzám és vigyázott rám. – Malvolia nem hallgattat el, úgyhogy folytatom, mesélek neki Jackről, a szökésünkről, a repülőről meg a buliról, meg Jack szüleiről, és végül arról a pillanatról, amikor azt mondta nekem, hogy szeret. – És te ott voltál akkor – mondom neki. – Azt gondoltam, téged látlak a vízililiomban. – Nos, igen. Ott voltam. És azt mondod, szerelmes vagy ebbe a fiúba? – Igen. Először nem voltam, amikor felébresztett. De ahogy egyre jobban megismertem, és láttam, mennyire kedves, nem csak azért, mert én egy királykisasszony vagyok, hanem mert kedvel engem, akkor egyre jobban beleszerettem. Malvolia elgondolkodó arcot vág. – Valóban. És mit is mondtál, hogy hívják azt a fiút?

– Jack. – A szó úgy buggyan ki belőlem, akár a zokogás, és nem csak abbéli bánatom miatt, hogy nem láthatom Jacket, hanem más okból is. – Vigyázott rám, és most attól tartok, össze lesz törve, ha én meghalok. Pedig ő ártatlan ebben. – És ő is szeret téged? Bólintok. Valami megcsillan Malvolia fekete szemében, valami emberi, amit korábban nem láttam benne. De aztán azt mondja: – Eleget tétlenkedtünk. Folytasd a varrást! Újrakezdem a munkát, lassan, elgyönyörködve minden egyes öltés szépségében. Egy idő után így szólok: – Kérlek, Malvolia. Nem mondanád el nekem, hogy miért gyűlölöd annyira az apámat? Azt tervezed, hogy megölsz. A legkevesebb, amit megtehetsz, hogy elmondod, miért. – Nem teszek meg semmit. – Int, hogy folytassam a munkát. – És jobb lenne, ha azt kérdeznéd, miért gyűlöl ö engem, miután ő volt, aki az ellenségeskedést kezdte. Bólintok. – Akkor mondd el azt! A szüleim mindig is hajlamosak voltak titkolózni, úgyhogy attól tartok, amit én tudok, az nagyon kevés. – Valóban. Amennyit te tudsz, az nemigen töltene meg egy könyvet. Hosszú időn át nem hallatszik más zaj a szobában, mint a lágy selyem surrogása a pizsamanadrágom durva pamutszövetén. De végül Malvolia megszólal. – Tudtad, hogy a szüleidnek volt egy másik gyermeke, mielőtt te megszülettél? – De hisz ez hazugság! – kiáltom, és biztos vagyok benne, hogy ez így is van. Hát nem azt mondták nekem, hogy én vagyok az ő egyetlen gyermekük? Hogy mennyit álmodoztak egy gyermekről? Hogy én voltam a válasz az imáikra? Az egyetlen válasz? – Valóban nem sok mindent mondtak el neked. Két évvel a te születésed előtt a szüleidnek már született egy másik gyermeke, egy fiú, akit Györgynek hívtak.

Egy fiú! A nagyapámról elnevezve, aki szintén György volt. Milyen boldog lehetett apám, hogy fiú trónörökös született. Nem, ez nem lehet igaz. – Varrónőként dolgoztam akkor a kastélyban, ahogy annyi más tündér is a királyságban. Tudom, hogy Malvolia boszorkány, és nem tündér, de ez most nem számít. Sőt, leteszem a varrnivalót, és csak hallgatom a történetet. – Aztán a szüleid eltervezték, hogy egy nagyszabású keresztelőt tartanak, és engem, mint az ország legkiválóbb varrónőjét kértek fel a feladatra, hogy készítsek ruhákat az eseményre, egy ruhát a bátyád számára, egyet pedig édesanyádnak. A keresztelőre szánt ruha elkészítése hetekig tartott. A gyapotot Egyiptomból hozták, a szoknya uszálya pedig több mint egy méter hosszú volt. A felső részt fodrok és hímzések, a szoknyát pedig több száz apró gyöngy díszítette. – A keresztelő előtti napon bementem a dajkákhoz, hogy rápróbáljam a ruhát a gyermekre, hogy egészen pontosan illeszkedjék a piciny testére. – Az öregasszony szemei elködösülnek a visszaemlékezéstől. – Lady Brooke volt vele, de a gyermek aludt. Olyan békésnek tűnt, ahogy a hasán feküdt, hüvelykujjacskája a szájában. Lady Brooke megkért, hogy vigyázzak a gyermekre egy kis ideig, amíg elkészíti a fürdővizét. Akkor még ifjú volt és bohó, és én gyanítottam, hogy sokkal inkább flörtölni szeretne az egyik udvarbéli fiatalemberrel, mintsem a fürdővízzel bajlódni. Mégis beleegyeztem. Hiszen a gyermekszobában zavartalanul varrhatok, Lady Brooke sem fog zavarni. Elmosolyodom a gondolatra, hogy a parancsolgatós Lady Brooke valaha bohó ifjú leány lett volna. Malvolia azonban ezt észre sem veszi, hiszen egészen belemerült a történetmesélésbe. – Mindemellett örültem, hogy nézhetem az alvó gyermeket – folytatja. – Oly gyönyörű fiúcska volt. Lady Brooke pedig itt hagyott vele kettesben. A baba aludt, én pedig egyre jobban elmélyültem a varrásban, és egyre több és több apró gyöngyöt varrtam fel a ruha uszályára. Vagy egy órát ott töltöttem, és amikor az utolsó gyöngyöt is felvarrtam, Lady Brooke még mindig nem tért vissza, a gyermek

pedig még mindig nem ébredt fel. Bosszús voltam az elvesztegetett idő miatt (hiszen édesanyád ruháját még be kellett fejeznem), és közelebb mentem a bölcsőhöz, hogy megnézzem a gyermeket. Könnyek kezdenek hullani a szeméből, és én tudom, hogy mi következik most, tudom, hogy a szüleim miért nem említették nekem soha a bátyám létezését. – Azt vártam, hogy egy békésen alvó kisbabát látok majd. Ehelyett egy mozdulatlan csecsemőt láttam, akinek a bőre elkékült. Halott volt. A varrnivaló az ölemből a padlóra hullik. – Próbáltam mindenhogyan feléleszteni, rázogattam, ütögettem a kicsi orcácskáját. Aztán, hogy mindez eredménytelennek bizonyult, varázslattal próbálkoztam. Ez volt az a pillanat, amikor Lady Brooke belépett a szobába. Meglátta a halott gyermeket, és engem, amint fölébe hajolok, és varázsigéket mormolok, és talán attól való félelmében, hogy bajba kerülhet, amiért elhagyta a helyét, sikítozni kezdett. Olyan hangosan sikítozott, hogy mindenki összeszaladt, és amikor az emberek odaértek, előadott egy történetet arról, hogy hogyan vettem rá varázslattal, hogy elhagyja a szobát azért, hogy megfojthassam a gyermeket. – Mindenki, aki ott volt, hitt neki, mert én mindig magányos voltam, nemigen barátkoztam a többiekkel. Hamarosan a király fülébe is eljutott a dolog, és bánatában elzavart a kastélyból. Szeretett volna megölni, de ahhoz túl okos voltam, az életem több száz éve alatt összegyűjtött tudásnak köszönhetően. Túljártam az eszén. Visszavonultam a magam kis birodalmába, később pedig álruhát öltöttem magamra, így nem találhatott rám. Azonban kijelentette, hogy engem immár örökre csakis boszorkányként emlegethetnek, nem tündérként, és kiközösíttettem egyszer és mindenkorra. – De hiszen nem a te hibád volt! – Valóban nem. Én szerettem azt a gyermeket. Büszke lettem volna rá, és örömmel csodáltam volna a herceget, amint az általam készített ruhát viseli. De senki sem hallgatott volna rám, és örültem, hogy sikerült legalább az életemet megmentenem. Ettől a pillanattól fogva gyerekgyilkosnak bélyegeztek. És ez nem volt tisztességes. Nem volt tisztességes.

Eszembe jut, mennyire féltem atyám haragjától. Megérintem Malvolia feketébe burkolt vállát. – Nem. Ez nem volt tisztességes. – De én majd tisztességessé teszem – mondja. – Azzal vádoltak meg, hogy megöltem Lajos király egyik gyermekét, amikor pedig én ilyet sohasem tettem. Ha megölöm a másikat, az lesz a tökéletes bosszú. A távolba meredek, a szemem könnyel telik meg. Meg fog ölni engem. Mindennek vége. De nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen. Letörlöm a könnyeimet, és Malvoliához fordulok. – Jó tündér, nagyon sajnállak szerencsétlen sorsodért. Atyám csakugyan jogtalanul vádolt meg téged. Ez kegyetlenség volt. Az öregasszony bólint. – Bizony, az volt. Hát ez az oka, hogy meg kell találnom az igazságot. – De megölni engem az apám kegyetlenségéért, az nem igazság. Hát nem látod ezt? – Hagyom, hogy a könnyeim végiggördüljenek az arcomon, és könyörgök neki. – Én nem az apám vagyok. Megölni engem épp ugyanolyan mértékű igazságtalanság lenne, mint amit veled szemben elkövettek. Kérlek, ne tedd meg ezt! Várom a válaszát. Belekezdene, aztán elhallgat, és lesüti a szemét. Végül, egy hosszú szünet után így szól: – Legjobb lenne, ha visszatérnél a varráshoz. Megteszem, amit kér, és közben azt kívánom, bárcsak volna megannyi apró gyöngyöm, amit még felvarrhatnék arra a ruhára, meghosszabbítva a munkát. Természetesen nem kérdezem meg. Úgyis hiábavaló. Hiábavaló.

43. fejezet Jack

F

ÉNYES NAPPAL ÉRKEZÜNK EUFRÁZIÁBA,

apám alkalmi cipőt visel, és egy aktatáskát, valamint egy laptopot cipel magával. A sövény jóval kisebb lett, úgyhogy most könnyebb átjutni rajta. De azért látom, mennyire elkerekedik apa szeme, amikor meglátja a helyet. Most még inkább úgy néz ki, mint Colonial Williamsburg. Mostanra ugyanis ott van egy rakás ember is, régimódi ruhában, és régimódi dolgokat csinálnak, például lovakat itatnak. A növények még mindig halottak, és a táj is fakó, de az emberek élnek. – Nem hittem el neked – mondja Apa. – Azt hittem, csak képzelődsz. – Tudom. – Ez fantasztikus. Itt minden... háromszáz éves. Tovább gyalogolunk, míg el nem érünk a kastélyhoz. Apám épp próbálja megnézni az okostelefonját, amikor meghallok egy hangot, amint azt kiáltja: – Itt van! Aztán egy másik: – Kapjuk el!

Ekkor két vaskos kéz ragadja meg a torkomat, miközben egy másik pasas elkapja a karomat. – Hé! – ordítja az apám. – Hé! Mi a fene folyik itt? – Ez az a gazember, aki elvitte a lányomat! – mondja a király. – Azonnal mondd meg, hol van! Hát már megint itt tartunk. – Nincs nálam. Kérem! Azért jöttem, hogy segítsek önnek megkeresni őt. – Már jártunk odafent a hegyen a kis házban. De nem volt ott. – Már jártak ott? Tudja, elég nehéz úgy beszélgetni önnel, hogy közben ez a gorilla szorongatja a nyakamat. Nincs valami lehetőség rá, hogy ne csinálja ezt? A király int az őrnek, hogy engedjen el, amit az meg is tesz, de igencsak vonakodva. Azt mondom: – Ön személyesen járt odafent Malvolia házában? – Természetesen nem. Én nem tudok hegyet mászni. De megvannak a megfelelő embereim, akik ezt megtették helyettem. Ránézek az emberére. – Hé, te nem ugyanaz az alak vagy, aki aznap éjjel a börtönt őrizte, amikor megszöktem? A pasas birkamód bólogat. – Kiváló munkát végeztél. Elképzelhető, hogy valami elkerülte a figyelmedet, amikor fent jártál abban a házban? – Ugyan, dehogy. Ficsúr is ott volt velem, és ő is megmondhatja neked, hogy semmi sem volt abban a házban. Igaz, Ficsúr? Jelentőségteljesen egymásra pillantanak. – Így igaz. – És te átkutattad az egész házat, Flótás? – kérdezi a király. Flótás? – Igen, uram – mondja Flótás. – A pincétől a padlásig? – Aha – válaszolja az alacsonyabbik, Flótás. – Még a pincét is? – kérdezi a király. – Nem, nem volt pince – mondja Flótás. – De megnéztünk minden szegletet.

– Megnézték – mondja a király. – Most pedig még többen indultak útnak, hogy felkeressenek minden egyes házat Eufráziában. Egyetlen követ sem hagyok felfordítatlanul, ha a lányom felkutatásáról van szó. – Akkor hadd menjek én is! Meg akarom találni Taliát. Add mellém ezt a két emberedet is! A két fickó nem látszik túl boldognak az ötlettől, hogy megint menniük kell, de nem ezt mondják, csak dörmögnek valamit magukban. A király hol rám néz, hol meg Travisre. Nyilvánvalóan két bevethető embernek számítunk, akik segíthetnek megkeresni a lányát, úgyhogy azt mondja: – Nagyszerű. Ha bármit is tudtok tenni, én nem akadályozlak meg benneteket. Szeretném viszontlátni a lányomat. Én... – azzal a távolba mered. – Én... szörnyű dolgokat mondtam neki. Nem akarok élni többé, ha nem tehetem jóvá. Te pedig... – néz az apámra –, te pedig maradj itt velem, egyfajta biztosítékként, hogy ők visszajönnek. Úgyhogy Travis, Ficsúr, Flótás és én útnak indulunk, hogy megkeressük Taliát.

44.fejezet Talia

A

FELSŐRÉSZ IMMÁR KÉSZ,

és Malvolia igazán egyszerű szoknyát tervezett, úgyhogy az hamar meglesz. Az életem holnap véget ér, vagy talán még ma éjjel. Kinézek az ablakon az éjszakai égre, a csillagokra, melyek fényesebben világítanak itt Eufráziában, mint bárhol, ahol elektromos világítás van. Próbálok lassabban varrni. Egy könnycsepp gördül végig az arcomon. Azzal a kis selyemdarabbal törlöm le, amit a nadrágom derekában dugtam el. Nehéz elhinni, hogy valaha annyira vágytam egy ilyen ruhára, mint ez itt. Most viselhetném, de milyen áron? – Dolgozz! – mondja Malvolia. Sóhajtok, és visszadugom a kis anyagdarabot a nadrágom övébe, miközben újra varrni kezdem a szoknyát, még apróbbakat öltve, mint addig. – Elhatároztam valamit – szólal meg kis idő múlva Malvolia. – És mi az? – kérdezem, bár nem merem remélni, hogy úgy döntött, szabadon enged. – Elhatároztam, hogy nem öllek meg. Nem a te hibád, hogy az apád igazságtalanul bánt velem, épp annyira nem, mint amennyire a

kicsi György baba halála sem az én hibám volt. Nem lenne helyes, ha megölnélek téged. – Akkor tehát elmehetek? – Majdnem elejtem a tűt örömömben. – Köszönöm! – Nem. Ez nem azt jelenti, hogy elmehetsz. De adok neked egy esélyt az életre. – Egy esélyt? – Te majdnem teljesítetted az átkom feltételeit. Átaludtál háromszáz évet, aztán pedig felébredtél egy csóktól. De én közel sem vagyok annyira meggyőződve róla, mint te, hogy az az igaz szerelmedtől kapott első csók lett volna. Végül is, az a fiatalember nem akar elvenni téged feleségül. – Az emberek nem házasodnak tizenhat évesen a huszonegyedik században. – Ó, hát ez valóban így van – mondja Malvolia. – Ebben a században mindenki azt hiszi, hogy valami olyasmi lesz belőle, amit úgy neveznek: rocksztár. Csakhogy így nehezebb kimondani, hogy „boldogan éltek, míg meg nem haltak”. Úgyhogy elhatároztam, teszek egy próbát. – Egy próbát? – Úgy van. Majd én befejezem ezt a ruhát, mert te vagy a leglassúbb varrónő, akit életemben láttam. – Azért varrtam olyan lassan, hogy addig se ölj meg! – És amikor készen lesz, felveheted, én pedig megszúrhatom az ujjadat egy orsóval. – Már megint? – Nem örülök a dolgok ilyetén állásának. – Már megint. Te elalszol, én pedig bűbájt bocsátok rád, ami túlszárnyalja Flavia beteges varázsigéjét. Csak akkor ébredsz fel, ha az a fiatalember csókol meg, aki valóban az igazi szerelmed, valóban a te végzeted, az az egy, aki képes lenne mérföldeket gyalogolni és gyötrelmes próbákat kiállni, hogy megtaláljon téged. Ha megteszi, szabad lehetsz. – De... de a katonák a kastélyból már jártak itt. Azt mondtad nekik, hogy nincs itt senki. Akkor hogyan fog engem megtalálni? – Mondtam, hogy nem lesz könnyű próba. Az igaz szerelem eljönne ide másodszor is. Az igaz szerelem nem hátrálna meg. Az

igaz szerelem nem fogadná el a nemleges választ. Végigkutatná az egész világot, és biztosan benézne újra és újra minden egyes házba Eufráziában mindaddig, míg rád nem talál. – És ha nem? – Akkor alhatsz örökké. Egy második könnycsepp gördül le és pottyan a zöld szoknyára. Szeretem Jacket. Igaz szívemből szeretem. De egyedül az ő kitartására hagyatkozni igencsak kockázatos dolognak tűnik. – Hagyd abba a bőgést a fölött a ruha fölött – kiált rám Malvolia —, mert foltos lesz. Azzal elveszi tőlem a ruhát, és varrni kezd. Némán ülök egy pillanatig, aztán zokogok, s közben az ablak előtt álló fát nézem. Micsoda szeles nap. A derekamba tűzött kis rongydarabért nyúlok, hogy letöröljem a könnyeimet. – Bocsáss meg... – kezdem. – Mi az? – mormogja az öregasszony. – Lehetséges volna, hogy esetleg kimehessek a szabadba? Az öregasszony felnevet. – Persze, és megszökj? Nem hinném. Azzal folytatja a varrást. – De arra gondoltam... – Érzem az anyag kis csomócskáját a derekamnál. – Úgy értem, tisztában vagyok vele, hogy te egy nagyhatalmú tündér vagy. Biztosan tudsz néhány varázsigét, amivel megakadályozhatod, hogy megszökhessek. Csak szeretném még egyszer belélegezni Eufrázia friss levegőjét, mielőtt elaltatsz engem. Lehet, hogy ez az utolsó esélyem rá. Malvolia kuncog. – Nem bízol túlságosan a szerelmedben... Megvonom a vállam. – De igen. De te nehéz feladat elé állítod. Egy pillanatra elgondolkodik. – Hát nem bánom. Talán nem lesz baj belőle. De ha megpróbálsz azokon a fenyőkön túlra menni, akkor az lesz az utolsó dolog, amit életedben tettél. Bólintok, és felnézek a gesztenyefára, ami a fenyőknél közelebb van.

– Csak szeretném belélegezni a friss fuvallatot. És, mielőtt még tiltakozhatna, felkelek és az ajtóhoz sétálok, remélve, hogy Malvolia nem látja a kidudorodó anyagot a derekamon az övem alatt.

45.fejezet Jack

T

mint amennyit egész életemben látni szerettem volna. Furcsa dolog egy olyan helyen lenni, ahol nincs tömegkommunikáció. Ahol én lakom, ott, ha egy hírességet valaki lefotóz, hogy bugyi nélkül szállt be az autójába, arról tizenöt percen belül mindenki értesül a világon. Itt viszont az embereknek olyan alapvető dolgokról nincs tudomásuk, mint: 1. a királykisasszony eltűnt; 2. mindenki átaludt háromszáz évet; 3. most huszonegyedik századot írunk. Úgyhogy ezt az egészet el kell magyaráznunk nekik, újra meg újra. Úgy harminc kilométert tehettünk meg. A nap kegyetlenül süt, Taliának pedig nyoma sincs. Az út egyfajta zsákutcaként ér véget, egy hegy magasodik előttünk. – Vissza kéne mennünk – mondja Flótás —, a többit meg tudjuk nézni holnap is. – Meg tudjuk nézni ma is – mondom én. – Na ne – mondja Ficsúr. – Egyetlen ház sincs itt a közelben. Vagy egy órát kell menni, hogy elérjünk egyet. ÖBB PARASZTHÁZBAN JÁRTAM,

– És mi a helyzet azzal ott? – Travis a hegy tetején magányosan álló házra mutat. – Már jártunk ott. Az volt a legelső ház, ahová bementünk – mondja Flótás. – Az az a ház a legmagasabb hegy tetején? – kérdezem. A hideg szél szinte ostorként vág az arcomba. – Aha. Megmásztuk azt a hosszú utat teljesen feleslegesen. A házikóra meredek. Körülötte minden olyan burjánzónak tűnik, még elgazosodottabbnak, mint Eufrázia többi része. Fáj már a lábam, és legszívesebben én is abbahagynám a gyaloglást, ahogy ez a fickó. Lehet, hogy Talia tévedett a házzal kapcsolatban. Végül is, csak álmodott róla. Talán nem is Eufráziában van. Lehet, hogy sohasem látom már viszont. – Oké – mondom, és elindulok visszafelé, miközben igyekszem nem gondolni rá, hogy mit is jelent az, hogy visszafelé megyünk: hogy tulajdonképpen feladom. Nem, nem adom fel. A többit majd megnézzük holnap. Még egyszer, utoljára visszanézek arra a házikóra. A fák ide-oda ringatóznak a szélben, mintha valami hurrikán lenne. Valamin megakad a szemem, valamin, a nagy gesztenyefán, nem messze a házikó bejáratától. Oldalba bököm Travist. – Látod azt ott? – Mit? – Azt. Azon a nagy fán. Eszembe jutnak Talia szavai az öregasszonyról a szobában, ami tele volt zöld ruhákkal. Volt ott egy hölgy, egy idős asszony. Ö volt, aki a zöld ruhákat hozta. A szeme színe. Végül Travis is meglátja. – Látod? – kérdezem. Bólint. – De ez nem azt jelenti, hogy... Ez csak egy régi kis rongydarabka... – Valamit jelent. Fel kell mennünk oda.

46. fejezet Talia

M

Persze, hisz végül is ő egy tündér – vagy boszorkány, attól függ, honnan nézzük a dolgot. Alig telik belé két óra, és a szoknya készen van, összevarrva a felsőrésszel. – Vedd fel! – mondja Malvolia. Muszáj? Persze nem mondom ki, hiszen tudom, hogy igen, muszáj. Tudom, hogy Malvolia azt hiszi, kegyes hozzám, amiért nem öl meg engem, kegyes hozzám az igaz szerelem nevében, tehát kételkedni abban, hogy Jack eljön értem, egyet jelent azzal, mintha azt mondanánk, hogy a mi szerelmünk nem elég erős ahhoz, hogy éljünk a tőle kapott eséllyel. De elég erős. A kételyem mindössze abból táplálkozik, hogy Jack még éretlen. Tudom, hogy szeret engem, de még fiatal, és nem mindig komoly, így hajlamos hibákat elkövetni. Jack szavaival élve: zűrös. Vagyis miközben a lábujjam hegyéig érzem, tudom, hogy tényleg szeret engem, mégsem vagyok meggyőződve a képességéről, hogy legyőzze Malvoliát. Vagy az apámat. És most, mivelhogy nem mondhatom ki, amit gondolok, hát felveszem a ruhát. ALVOLIA FÉLELMETES SEBESSÉGGEL VARR.

Gyönyörű darab. Ha esetleg újabb háromszáz évig kell aludnom, akkor végül a szépség látomása leszek. – Köszönöm – mondom Malvoliának –, hogy adsz még egy esélyt. – Nem vágysz rá, úgy látom. – Ez nem igaz. Nagyon hálás vagyok érte. Ha... Amikor a szerelmem felébreszt majd, beszélni fogok apámmal veled kapcsolatban, meggyőzöm, hogy bocsásson meg neked. – Ez igazán szép tőled. Tudom, hogy attól félsz, hogy a fiatalember nem fog rád találni. De ha igazán szeret, megtalál. Bólintok. – És ki ne szeretne téged, hercegnő? Még én, a bosszúvágytól megtébolyodva sem voltam képes erőt venni magamon, hogy megöljelek. Jócskán kinőtted azt a szemtelen fruskát, akivel háromszáz évvel ezelőtt találkoztam. Magad mellett másokra is gondolsz: a szüleidre, Jackre, még rám is. Ismét bólintok. – És most, drága gyermekem, arra kell kérjelek, hogy feküdj le. Azzal odavezet a kis vackomhoz a sarokban. Kinézek az ablakon át a gesztenyefára. – Mit fogsz tenni velem? – kérdezem. – Fájni fog? – Nem, dehogy. – A semmibe réved, mintha látna a távolban valamit. – Ugyanolyan lesz, mint legutóbb, amikor álomba merültél, csak azt gyanítom, ez most nem fog háromszáz esztendeig tartani. De most már igyekeznünk kell. Azzal elővesz egy orsót a háta mögül. – Kívánj valamit! – A hangja elbódít. – Aztán érintsd meg az orsót. Azt kívánom, hogy Jack szerelme elég erős legyen, hogy... – Érintsd meg, drágám...

47. fejezet Jack

V

AGY EGY ÓRÁJA MÁSZUNK MÁR,

de a házikó csak nem akar közelebb jönni. Tulajdonképpen inkább távolabbinak tűnik. A szél minden lépésnél hátratántorít bennünket, Flótás pedig nem úgy tűnik, mint aki túl kellemesen érezné magát ettől. És Travis sem. – Sört akarok! – nyafogja Flótás. – Mi már voltunk ebben a házban. – Fogadok, hogy a kastélyban épp most tálalják a vacsorát – mondja Travis. – És nem hinném, hogy találnánk a közelben valami gyorséttermet vagy hasonlót, ha lekéssük. Ahogy ránézek, annyit mond: – Jó, csak úgy mondtam... – Ne mondd csak úgy! – válaszolom. De kétségkívül sötétedik, és hamarosan nem fogunk tudni gyalogolni, mert nem látunk semmit a sötétben. – Hé! – mondja ekkor Travis – Látod ezt? – Mit? – kérdezem. – Idetapasztottam a rágómat erre a tölgyfára. És most itt van. Azzal a fára mutat. – Hogy érted? Most ragasztottad ide azt a rágót?

Megrázza a fejét. – Nem. Kábé húsz perccel ezelőtt. Odaragasztottam, és most itt van. Úgy tűnik, körbe-körbe megyünk. Megnézem. Igaza van. Egy darabka zöld rágógumi. – Talán valaki másnak a rágója. – Viccelsz? Ezeknek soha nem volt itt rágójuk. Ez az én rágóm. Már jártunk itt korábban. – De az lehetetlen. Nem járhatunk körbe-körbe. Folyamatosan felfelé mászunk. – De közben egy csomó dolog annyira ismerősnek tűnik, például az a vicces szikla ott odébb, aminek olyan alakja van, mint egy darab sajtnak. Travis megvonja a vállát. – Fura, nem? Felnézek a házra. Kőből van, ahogy Talia mondta, és fent a hegytetőn. És ugyanolyan messze, mint addig. Megborzongok egy újabb szélrohamtól. – Tovább kell mennünk – mondom. Újabb öt perc elteltével szinte teljesen besötétedik. Hallom, hogy Travisnek megkordul a gyomra. – Én visszamegyek – szólal meg Ficsúr. – Nincs esély, hogy felérjünk ma éjjel. Nézzétek! – mutat le a hegyről. Szinte az aljánál járunk, mintha csak visszafelé csúsztunk volna. Valaki elvarázsolta ezt a hegyet? Nem lehetetlen, itt nem az. De ha valaki ilyet tett, az nem lehet más, csakis Malvolia. Ami viszont azt jelenti, hogy jó úton járok, és Talia itt van. Felnézek a hegy tetejére, a házikóra ott a messzeségben. Fény gyullad az egyik ablakban. Vajon Talia ott van? Eszembe jut, amit a gesztenyefán láttam. Igen, ott van. Elhatározásra jutok. A társaimhoz fordulok. – Nézzétek, fiúk! Mi lenne, ha visszamennétek a kastélyba, és megvacsoráznátok? Flótás és Ficsúr, amint ezt meghallják, elköszönnek és távoznak. Travis próbál tiltakozni. – Öregem, ha akarod, hogy maradjak... – Nem akarom. Van egy olyan érzésem, hogy ez valami olyasmi, amit egyedül kell megcsinálnom. Teljesen egyedül.

– Hát, ha biztos vagy benne... – Nyilvánvaló, hogy nagyon mehetnékje van már. – Biztos vagyok benne. – Oké. – Azzal sarkon fordul, és elindul, még mielőtt meggondolhatnám magam. Elindulok felfelé a hegyre. A nap már lehanyatlott, a hold pedig mindössze egy kis sarló. Az egyetlen fényt az a kis világosság jelenti ott a házikó ablakában. Látok valakit mozdulni odabent. Talán Talia? Megint elérem a sajtformájú sziklát. – Szórakozol velem? – kiáltom a házikó felé. Semmi válasz, csak a szél zúg a fák között. Nem lehet még olyan késő. A testem még a Miami időre van beállítódva, úgy meg pláne nem. Viszont éhes vagyok, és fáradt a sok gyaloglástól. Az órámra nézek. Már négy órája gyalogolok felfelé, edzőcipőben, és nem jutok sehová. Újabb óra telik el. Aztán meg még egy a totál sötétben. Nem is látom, merre megyek, de egyszer érzek valami ragadósat a cipőtalpamon. Travis rágója. Felnézek a házra, még mindig nagyon messze van. Ez a legnehezebb munka, amit valaha végeztem, a legfárasztóbb, amit valamikor is csináltam. De akkor is csak megyek, megyek, szembe a széllel. Ha Talia nincs ott, akkor vajon hol lehet? Talán elszökött és Miamiban van, mert nem akart hazajönni? Talán ott cselleng valahol az utcán? Talán halott? Egy óra múlva megint ott van a sajtforma szikla. De valami mégis megváltozott. A vékony Hold halvány fényében ki tudom venni valaminek az alakját, ami ott hever mellettem. Közelebb lépek, és kinyújtom a kezem, hogy megérintsem azt a valamit. Egy takaró meg egy párna az. És valami rá van tűzve a takaróra: egy darabka papír. Előveszem a mobilomat, hogy világítsak vele. Aludj! – ez áll a papíron. Hiába próbálok ellenállni, képtelen vagyok rá. Ledőlök, mintha csak elájultam volna, és pillanatok alatt elalszom. De nem alszom jól. Különös álmom van: játszom a Jeopardy kvíz-show-ban, és a háziasszony furcsa idős hölgy fekete ruhában. Talia elbeszéléséből tudom, hogy az a nő Malvolia. A Jeopardy

döntőjében vagyunk, a kategória pedig a „Talia hercegnő” címet viseli. Az idős hölgy olvassa fel a kérdést. – Mi volt a neve Talia festészettanárának? Ránézek a nőre. – Mi van, ha nem emlékszem? Sötét pillantással mér végig. – Az igaz szerelem emlékszik. A másik két versenyző, Flótás és Ficsúr bőszen írnak. Felcsendül a Jeopardy szignálja. Amikor véget ér, hirtelen eszembe jut, hogy Meryl mutatta tegnap a Wikipédiában azt a szócikket. Leírom: Carlo Maratti. De felébredek, még mielőtt kiderült volna, jót írtam-e, és megnyertem-e a játékot. A nap már magasan jár, és a szemembe is süt, de mintha az út negyedénél járnék már. Hogy kerültem ide? Vajon Malvolia tényleg ott volt az álmomban, ahogyan Talia álmaiban is? Tényleg feltette nekem azt a kérdést, és valóban közelebb jutottam, mert tudtam a választ? Előttem egy darab kenyér, egy darab sajt, egy alma és egy kancsó víz. Bár igazán gusztustalannak tartom, megenni valamit, ami csak úgy ott terem hipp-hopp a földön, mégis, nincs más választásom. Túlságosan éhes vagyok. Eszem valamennyit a kenyérből és a sajtból, megiszom a vizet, a többit meg elteszem későbbre. A paplant meg a párnát nem akarom magammal vinni, mert túl nehezek, és remélem, hogy nem is lesz szükségem rájuk. Elindulok. És amint elindulok, a szél, amely addig egyáltalán nem fújt, most újra tombolni kezd. Ugyanolyan minden, mint az előző nap, csak azzal a különbséggel, hogy valamivel közelebb járok a házhoz. Úgy néz ki, mint egy normális házikó, mint bármelyik másik házikó Eufráziában. Mi van, ha mindez csak káprázat? Biztosan csak hallucinálok. De a tele gyomrom azt üzeni, hogy a kenyeret meg a sajtot nem csak úgy elképzeltem. Csak megyek és megyek. Most nem látom sem a rágógumit, sem a sajtforma sziklát. Helyette ott van egy bokorsor, ami úgy néz ki, akár egy dinoszaurusz, meg egy halom kék

virág. Újra meg újra látom őket, mintha csak egy taposómalomban lennék. A nap végén ismét besötétedik. És ismét csak találok egy párnát meg egy takarót. És megint elalszom. Ezúttal a Legyen Ön is milliomosban játszom. Az egymillió dolláros kérdésnél tartok, négy válasz közül lehet választani. – Mi Talia királykisasszony leghőbb vágya? – olvassa fel a kérdést Malvolia. „A – beleszeretni valakibe; B – utazni; C – nagyszerű királynővé válni; D – örömet szerezni az édesapjának.” Mind a négy megfelelő válasznak tűnik. Ezek közül mindegyiket szeretné. – Nem tudok választani. – Akkor bizony elbuksz. – Malvolia jóval boldogabbnak tűnik ettől, mint ahogy a Legyen Ön is milliomos házigazdái szoktak. – No persze elviheted a nyereményt, amit eddig összegyűjtöttél. – És mi lenne az? – kérdezem. – Egy első osztályú jegy vissza Miamiba... együtt az apáddal, aki azt fogja kérdezni tőled, hogy miért pazaroltad itt az ő drága idejét. Felnyögök. – Hé, várj csak! – próbálok visszaemlékezni erre a műsorra. Mik is voltak a szabályok? – Van még valamilyen segítségem? – kérdezem Malvoliát. Bosszúsnak tűnik. – A telefonos segítséged még megvan. Felhívhatod egy barátodat. Felhívni egy barátomat. Felhívni egy barátomat. De kit hívjak fel? Travis itt van Eufráziában, a többi barátom meg nem is ismeri Taliát. Aztán egy hirtelen sugallatra azt kérdezem: – Felhívhatom például Taliát? Malvolia sóhajt. – Igen. Rajta van a listádon. Hallom, hogy csörög a telefon, és Talia felveszi. Hála istennek, hogy Talia emlékszik rá, hogyan kell felvenni egy telefont. De hol juthatott telefonhoz? Ó, hát persze. Hisz ez egy álom. – Halló. – Harminc másodperc – mondja Malvolia.

– Helló, Talia. Próbálok feljutni itt erre a hegyre, hogy megmentselek, és tudnom kell: Mi a leghőbb vágyad? A – beleszeretni valakibe; B – utazni; C – nagyszerű királynővé válni; D – örömet szerezni édesapádnak? Talia nevet. – Jaj, te csacsi, hiszen tudod a választ! – Nem, nem tudom. Ezért hívtalak fel. – De tudod. Beszéltem róla neked, nem emlékszel? – Nem. Nem! Csak figyelj rám! – Őrjítő. De hát ez Talia. – Amikor mentünk útlevelet csináltatni, Jack. Gondolkozz! Megszólal a csengő, és Malvolia így szól: – Lejárt az idő. Tehát mi a válasz? És ekkor hirtelen emlékszem rá, hogy Talia, azon a napon, amikor annál az útleveles pasasnál voltunk, annyira izgatott volt a repülő miatt. Összecsapta a kezét, és azt mondta: a leghőbb vágyam, hogy utazhassak! Úgyhogy ezt mondom Malvoliának is. B. Ez a végső válaszom. És megint, pont azelőtt felébredek, hogy kiderült volna, jól válaszoltam-e, vajon megnyertem-e az egymillió dollárt. És megint körülnézek, és megint megállapítom, hogy feljebb jutottam a hegyen. Most már félúton járok. Ott van az étel és a víz. Eszek és iszok. Azon morfondírozok, vajon érdemes-e elindulnom felfelé, hiszen biztosra veszem, hogy az, hogy idáig eljutottam, sokkal inkább az álombeli kérdésekre adott válaszaimon múlt. De van egy olyan érzésem, hogy Malvolia azt akarja, hogy gyalogoljak. Fáradt vagyok, és izomlázam van még ott is, ahol korábban azt sem tudtam, hogy vannak egyáltalán izmaim. Jól jönne egy masszázságy. De elindulok. Minden csak úgy kavarog a fejemben. Kíváncsi vagyok, vajon milyen kérdést kapok legközelebb. Alig tudok erre koncentrálni. Nekiveselkedem a hegyoldalnak, szembeszállva a széllel. Amikor harmadszor roskadok a takaróra, azt álmodom, hogy Kérdezz-felelek-et játszom Malvoliával. A bábum a pálya közepén áll, Malvolia pedig épp felolvassa a kérdést a kártyájáról. – Mi Talia királykisasszony teljes neve? – A teljes neve? Legalább hét vagy nyolc neve van! Malvolia védekezőn feltartja a kezét.

– Sajnálom, ez a nehéz a győzelemben. Ó, és persze a helyes sorrendben kell felsorolnod őket. – Várj egy kicsit! Meryllel mindig ezt a játékot játszom. Nem így kell játszani. Az utolsó kérdésnél én választhatom meg a témát. Malvolia megvonja a vállát. – Rendben, ám legyen. Válassz! – Valami sporttal kapcsolatos kérdést kérek. Malvolia kuncog. – A játéknak ebben a változatában nincs sportkérdés. – Akkor ez olyasmi, mint a Kérdezz-felelek „Silver Screen” változata a mozifilmekkel? Kezembe adja a dobozt. Az áll rajta: „Kérdezz-felelek: Őrülten nehéz változat”. Megnézem a szabályoknál a választható témák listáját: Sárga – Az újkőkorszaki civilizációk Zöld – Elméleti fizika Kék – Sino-tibeti nyelvek Barna – Norvég mondák az irodalomban Narancs – Talia királykisasszony – Hűha – mondom én. Malvolia az asztalon dobol az ujjaival. A körmei vörösek és hosszúak. – Nos, melyik témakört szeretnéd választani? – Ezeket lehetetlen megválaszolni. – Nem, ha kellően éles eszű vagy. – Rendben, a Talia királykisasszonyos kérdést választom. Csak hadd gondolkozzam egy kicsit! – Ám legyen. Folytatja a dobolást az asztalon. Amikor rábámulok, abbahagyja, de elkezdi dúdolgatni a Mindent vagy semmit zenéjét, ahogy Meryl is csinálta mindig, amikor próbáltam a válaszon gondolkodni. A fülemre tapasztom a kezem. Talia Aurora. Emlékszem, Aurora a nagymamája után. Aztán jött három király neve, ábécérendben. Hogy is hívták őket? – Én fogok nyeer-ni-i... – kántálja Malvolia. – Nem, nem fogsz – csattanok fel.

– De, azt hiszem, igen. Beledugom az ujjamat a fülembe, és elkezdek zümmögni. Talia Aurora Auguszta... Három király, aztán három királynő. – Van ám időkorlát is, hogy meddig gondolkodhatsz – mondja Malvolia, elég hangosan ahhoz, hogy úgy is meghalljam, hogy be van dugva a fülem. – Nem, nincs. – De van – tisztára úgy hangzik a hangja, mintha Meryl lenne. Odalököm neki a szabályleírást. – Akkor mutasd meg! – Pontlevonást fogsz kapni a civilizálatlanságodért. – Jobban tudnék gondolkodni, ha csendben maradnál. Egy percre tényleg csendben marad, amíg a szabályokat böngészi, és ez idő alatt Talia hangját hallom. – Talia Aurora – ismételem utána – Auguszta Ludwiga Wilhelmina Ágnes Marié Rose... Eufrázia királykisasszonya. Ebben a minutumban felébredek, és a hegy tetejére vezető út háromnegyedénél járok. Most nincs előttem étel, a szél pedig hangosabban zúg, mint addig bármikor. Vajon Malvolia most dühös, amiért megválaszoltam a nehéz kérdést? Mindegy. Már majdnem ott vagyok, és tovább kell mennem. Miközben gyalogolok, egyre közelebb kerülök a házikóhoz. Látom, ahogy csökken a távolság, és mindent alaposabban meg tudok figyelni. Csak egy egyszerű, kőből épült házikó az, nádfedeles, a tető alatt nagy ablakokkal. Hát nem egy olyan sötét kastély, mint amilyen az Óz, a csodák csodájában van, vagy mint az a háromfejű kutyával őrzött a Harry Potterben. Mégis különleges, és most már egészen biztosan tudom, hogy Talia odabent van.

48. fejezet Jack

F

ELKAPASZKODOM A HEGY TETEJÉRE, A HÁZ AJTAJÁHOZ.

Hideg szél süvölt körülöttem. Az ajtó kivágódik. De hogy lehet, hogy nyitva van? Ez így túl könnyű. Belépek a házba. Talia nincs itt. Nincs itt. Helyette csak Malvolia van itt, Malvolia személyesen. Még sohasem láttam, de felismerem őt szúrós fekete tekintetéről. – Hol van Talia? – kérdezem. Az öregasszony megrázza a fejét. – Itt van, ha el tudsz jutni hozzá. – Eljutni hozzá? De hiszen megmásztam a te végtelenített hegyedet. Megválaszoltam a kérdéseidet. Malvolia kuncog. – Ugyan, jelentéktelen apróságok. Ahhoz, hogy méltó légy egy királykisasszonyhoz, szembe kell nézned egy sárkánnyal. – Egy sárkánnyal? Az nem fog menni... – Felsejlett előttem egy kép, amint épp halálra perzsel egy sárkány tüze. De aztán elgondolkodom. Sosem tudtam volna válaszolni egyikre sem azok közül a kérdések közül, és mégis sikerült. Sohasem hittem volna, hogy képes volnék három napon át hegyet mászni, és mégis sikerült. Mert motivált

valami – talán először életemben. Úgyhogy ha egy sárkányt kell megölnöm, talán arra is képes leszek. – Azért kaphatnék egy kardot? – Ez nem olyanfajta sárkány. – Hanem milyen? Arrébb lép, hogy láthassam a szoba többi részét is. Úgy van berendezve, akár egy iroda, egy íróasztallal meg egy székkel. A széken ott ül az apám. Egy hatalmas kupac papír van előtte, kábé egy méter magasan, meg a másik oldalon még egy, SÜRGŐS felirattal. – Tudsz várni egy kicsit, Jack? – kérdezi Apa, és a munkája felé int. – Egy kicsit elfoglalt vagyok. – Én nem... Azért jöttem, hogy megtaláljam a királykisasszonyt. Hiszen tudod. – Ahhoz, hogy méltó légy egy királykisasszonyhoz, szembe kell nézned a sárkányoddal – mondja Malvolia. – A legnagyobb félelmeddel. A kezem felé mutat, én pedig odanézek, és látom, hogy azt a jegyzetfüzetet szorongatom, amibe a kerttervet rajzoltam. Előbb apára pillantok, aztán meg Malvoliára. – Úgy érted, mutassam meg neki? Malvolia bólint. – A legnagyobb félelmed. Odakint a szél fütyül a fák között. Egy lépést teszek az asztal felé. Aztán még egyet. – Apa? Mondani szeretnék neked valamit. Apa felpillant a munkájából. – Mi az? Azzal újra a papírjaiba temetkezik. A vezetékes meg a mobiltelefonja egyszerre kezd csörögni. Felé nyújtom a füzetet. – Csak... Itt van valami, amin agyalok. Malvolia megköszörüli a torkát, és amikor feléje fordulok, látom a helytelenítő pillantását. – Nem, így nem lesz jó! – mondom. – Amin dolgozom. Egy terv. Egy kert terve.

Apa kinyitja a füzetet. Egy hosszú pillanatig csak a papírlapok surrogását hallom, meg a szelet odakint. Képtelen vagyok apára nézni, úgyhogy inkább kibámulok az ablakon a gesztenyefára, arra, amelyiket már korábban is láttam, azzal a kis zöld rongydarabbal, ami a tetején lobog. Most már egészen biztos vagyok benne, hogy Talia itt van. Felmászott a fára, ahogy tanítottam, és felkötötte a zöld anyagot az ágára, hogy észrevegyem, és hogy eljöhessek megmenteni őt. – Nos? – Nos, én ezzel szeretnék foglalkozni – mondom. – Kerteket tervezni. Értek hozzá. Apa elkerekedett szemmel bámul rám. – Te úgy gondolod? Látom rajta, hogy ő viszont nem így gondolja, de mégis ezt válaszolom: – Igen, úgy gondolom. Aztán a sárkány azt teszi, amitől a legjobban félek. Nem kezd tüzet okádni. Hanem nevet. Harsányan, mint aki még életében nem hallott ennél viccesebb dolgot. Könnyek potyognak végig az arcán, és fuldokló röhögése közben azt mondja: – Te? Kerteket tervezni? Te? – Miért, mi a baj ezzel? – Legszívesebben toporzékolnék. Apa közelében mindig kisgyereknek érzem magam, de tudom, józannak kell maradnom. Apa az oldalát fogja nevettében. – Ötven dolcsit fizetek havonta egy pasasnak, aki nálad százszor jobban ért a kerthez! – Felemel egy köteg brossurát, ami üzleti iskolákat ajánl, kiadványokat, amelyek egy harmadik nagy kupacnak tűnnek az íróasztalán. – Itt van, amire neked szükséged van, az oktatás meg a vizsgák, diploma egy jó iskolában – meg fogok fizetni valakit, hogy biztosan bejuss, és el is végezd. Aztán, ha azzal megvagyunk, akkor szerzek neked egy állást. – Te szerzel nekem állást? Miért? – Még nem jöttél rá, Jack? Mert egy lúzer vagy, egy semmirekellő. Soha nem fogod semmire sem vinni az életben,

akármennyit is teszünk érted. Merylben még van némi reményünk, de az egyetlen esély arra, hogy ne csússz le teljesen, hogy Anyád meg én az életed minden egyes lépését ellenőrizzük. – De... ez... – Érzem, ahogy könnybe lábad a szemem, és próbálom visszatartani. Próbálok nyugodt maradni. – Ez nem is igaz. – Lúzer. Partiarc. Még arra sem voltál képes, hogy azt az Ambert magad mellett tartsd. – Ambert? – Ez annyira meglepetésszerű, hogy egy percig fel sem fogom a szavai értelmét. – Már cseppet sem érdekel Amber. – Látod? Ez vagy te. Amikor valami egy cseppet is nehéznek tűnik, akkor te egyszerűen odébbállsz, feladod. Nem tudtad megtartani Ambert, hát erre most ez után a lány után futsz. Amikor majd nem sikerül őt megmentened, és ő meghal, majd kitalálod, hogy tulajdonképpen nem is szeretted őt. Ilyen vagy te. Képtelen vagy bármit is komolyan venni az életben. Egy rakás szerencsétlenség vagyMár csak az arcát látom a bennem tomboló harag viharfelhőin át. Hogy merészel így beszélni Taliáról? Hogy meri egyáltalán egy lapon említeni Amberrel? – De ez nem igaz. Szeretem Taliát. És komolyan is gondolom. Apa újra nevetni kezd, olyan harsányan, hogy fel kell emelnem a hangomat, hogy túlkiabáljam a nevetését. – És komolyan gondolom a másik dolgot is, a kertépítést. Ezt fogom csinálni életem hátralévő részében. És ha főiskolára megyek, akkor erre a szakra fogok jelentkezni. Apa abbahagyja a nevetést, és arra gondolok, hogy végül csak meghallotta, amit mondok. – Ide figyelj, Jack! Ha te komoly vagy, akkor én is komoly leszek veled. Hogy valaki kerttervező legyen, ahhoz tehetség kell. És az a helyzet, hogy neked nincs tehetséged. – Azzal a rajzomért nyúl, ami egy rakás üzleti iskolai füzet alatt hever. – Ez a rajz egyáltalán nem jó. Ez tré. – Ez... – elhallgatok. – Micsoda? – Tré. Tré? Apa soha életében nem mondaná ki azt a szót, hogy tré. Ekkor megértem, hogy ez itt nem is az igazi apa. Csak egy hamisítvány, egy újabb próba, amit Malvolia állított elém, ahogy az

összes többit. Ez az apa talán csak a fejemben létezik, a vele kapcsolatos legnagyobb félelmeimmel egyetemben. Ez pedig azt jelenti, hogy úgy juthatok át ezen a próbán, ha ellenszegülök apámnak. Veszek egy nagy levegőt. – Sajnálom, ha azt gondolod, hogy a tervem tré... Apa. De úgy terveztem, hogy ezzel fogok foglalkozni. A másik pedig, amit elhatároztam, hogy megmentem Taliát. Úgyhogy ha lennél olyan szíves, és elállnál az uramból, azt igazán nagyra értékelném. – Ne merészelj így beszélni velem! Nem lehetsz ennyire tiszteletlen – fakad ki, miközben a kevéske hajába túr, a másik kezével pedig papírokat söpör le a padlóra. – Tudom, hogy igazából nem is így gondolod. Elvégre eljöttél velem Eufráziába. Nem tetted volna meg, ha azt gondolnád, hogy én csak egy idióta semmirekellő vagyok. És amikor majd a valódi éneddel találkozom, akkor egészen biztosan meg fogom neked mutatni a terveimet. Igen, izgatott vagyok miattuk, és lefogadom, hogy neked is tetszeni fognak. De most... Feléje bökök, ő pedig eltűnik a semmiben. Igazam volt. Malvoliára pillantok, aki még mindig ott van. – Sikerült? Kiálltam a próbát? A sarokba mutat. – Már csak egy van hátra. És akkor meglátom őt. Ott fekszik egy matracon, a földön. Talia az. Vagy talán inkább, Talia teste. Talán meghalt? Vagy csak alszik? Odaszaladok és letérdelek mellé. Megfogom a kezét. Van pulzusa. Enyhén megmozdul. Lélegzik. Megrázom. A nevén szólongatom. Semmi. Aztán már tudom, hogy mit kell tennem. Nem tudom, vajon az én csókom elég lesz-e, hogy vajon ő is eléggé szeret-e engem, de meg kell próbálnom. Fölébe hajolok, és csak rá gondolok, az első találkozásunkra, az Európában töltött időnkre, aztán Amerikára, hogy milyen volt, amikor megismerkedett Meryllel, a szüleimmel, hogy mennyire fontosak voltak neki azok a dolgok, amik nekem fontosak voltak, és hogy egy percig sem gondolta róluk, hogy butaságok lennének. Meg hogy mennyire szerettem őt. Hogy mennyire szeretem őt.

– Szeretlek, Talia – suttogom. Az ajkához érintem az ajkamat. Megmozdul. Felébred. – Hát itt vagy! – mondja, és körülnéz a szobában. – De milyen soká aludtam? Egy évig? Netán húsz évig? Öregember vagy már? Mutasd az arcod! Nevetek. – Három napig tartott, hogy felmásszak erre a hegyre. – Napok? Csupán csak napok? De merre... – körülnéz. – Merre van Malvolia? Hátranézek. Mondanom sem kell, lelépett. – Elment. – Jaj, ne! – mondja Talia. – Pedig olyan kedves volt hozzám. Megmutatta, hogyan kell elkészíteni egy ilyen ruhát. – Ez gyönyörű. És te is gyönyörű vagy. Talia felé nyújtom a kezem. Meg akarom érinteni őt, és abba sem hagyni az érintést, hogy megbizonyosodjam róla, hogy tényleg valóságos, hogy tényleg él, és hogy tényleg itt van. – Szerintem mennünk kell. – Egy pillanat – mondja, azzal magához húz és összevissza csókol, az arcomat, a hajamat, még a szememet is. Köréje fonom a karomat, és igazán hosszú-hosszú ideig ölelem őt, míg végül egy heves szélroham csapkodni kezdi az ajtót, és a zaj eszembe juttatja, hogy mindenki ránk vár, Talia szülei meg az emberek a kastélyban. És persze apa. – Indulnunk kell. Bólint, és megengedi, hogy felsegítsem. Még utoljára körbenézünk a szobában, aztán távozunk, becsukva az ajtót magunk után. * Miközben lefelé ballagunk a hegyről, Talia így szól: – Tudod, min gondolkoztam, Jack? – Min? – Megállok, hogy megcsókoljam. Megmentettem ezt a királykisasszonyt, úgyhogy képesnek kell lennem megcsókolni őt, amikor csak akarom, feltéve, hogy ő is akarja. A szél, ami addig a fülünkbe ordított, most elállt.

Később Talia megszólal: – Azt hiszem, mindig is te voltál az én igaz szerelmem – Csakis ezért ébredhettem fel. Malvolia tévedett. – Gondolod? – Igen, de megvolt rá az oka. Bárcsak tudnám, hová ment. Talán ha visszatérnénk egy nap... – Felfelé mutat a hegytetőre, a ház felé, aztán sóhajt. Nézem, hogy mit néz, de nem látok semmit. A házikó eltűnt. – Hát, itt a vége – mondom. – Hé, haladhatnánk esetleg egy kicsivel gyorsabban is? Éhes vagyok, és ahogy mondtam, három napig csak gyalogoltam felfelé. – Persze – mondja Talia. – Én pedig szeretném viszontlátni atyámat. Beszélnem kell vele. Azzal futni kezd, és mivel fogjuk egymás kezét, hát én is vele futok. Olyan gyorsan rohanunk le a hegyről, hogy úgy érzem, repülök.

49. fejezet Talia

A

MIKOR

A

KASTÉLY

KÖRÜLÖLELŐ

FÖLDEKHEZ

ÉRÜNK,

megszorítom Jack kezét. – Mi a baj? – kérdezi. – Félek. – Mitől? – Mitől? Nézzük csak... Atyám már egy héttel ezelőtt dühös volt rám, amiért romba döntöttem a királyságát. Most még ehhez jön a szökés, a repülőút, hogy elhagytam az országot, hogy elvesztettem az ékszereket... – Ó, elfelejtettem mondani neked, Meryl megtalálta az ékszereket. Elhoztam őket magammal. – Az jó. Akkor az ékszerekért nem. De mindazonáltal... És bűnös vagyok abban is, hogy szerelmes lettem egy közemberbe. – Jackre pillantok. – Nem mintha ez számomra bűnös dolog lenne, drágám. Jack a szemét forgatja. – Hát persze hogy nem. – De lehet, hogy talán atyám nem így gondolja majd. – Érthető. Biztos elég rosszkedvű. – Nos, szerinted nincs okom arra, hogy féljek?

De ebben a pillanatban kinyílik a kastély kapuja, és a tömeg kitódul rajta. Nemcsak emberek, bár minden kézilány, szakács, udvarhölgy, istállófiú és palotaőr egyaránt itt van, hanem jönnek az állatok: a palotában élő kutyák, macskák, csirkék, tehenek és lovak is, a nyomukban pedig az öt tündér, Flavia, Celia, Violet, Leila és Xanthe is. Mind kiözönlenek a kastélyból, hogy lássanak engem, az ő imádott királykisasszonyukat. A csoport élén pedig ott jön atyám és anyám. Elengedem Jack kezét – remélem, megbocsátja ezt nekem —, és zokogva rohanok a karjaikba. – Nem haragszol rám, atyám? – kérdezem, amint levegőhöz jutok szoros ölelésében. – Nem, egyáltalán nem, drágaságom. Anyám így szól: – Tudod, drágám, apád kissé elvesztette az önuralmát, de mostanra már ráébredt, hogy te nem tehetsz semmiről. Végeredményben a gonosz befolyása alatt álltál. Eszembe jut Malvolia története a gyermekkel, és tudom, hogy most ellent kellene mondanom. Másrészről azonban Malvolia elment, atyám és anyám pedig immár nem haragszanak rám. A jövőben lesz még elég idő egyenesbe hozni a dolgokat ebben a kérdésben. Márpedig én tisztázni fogom ezt a dolgot. – Annyira boldog vagyok, hogy itthon lehetek! – mondom, és még jó néhányszor megöleljük egymást. Mögöttem egy vékonyka hang szólal meg, Flavia hangja: – És mégiscsak ő volt az igaz szerelme! – Mindemellett – mondja atyám – bízom benne, hogy mindezekkel együtt azt is elrendeztük, hogyan élje túl Eufrázia a huszonegyedik századot. – Tényleg? – kérdezem. – Igen. De talán beszéljük ezt meg reggeli közben. Átvonulunk a kastélyba. Az étkezőasztal egy kisebb társaság számára van megterítve, talán egy tucatnyi személynek, anyám pedig folyamatosan mosolyog. – Tudtad – kérdezi tőlem –, hogy ezeknek van egy olyan valamijük, amit úgy hívnak, hogy teherautó, és ami olyan gyorsan

tud haladni, hogy képes élelmet és egyéb szükséges dolgokat idehozni Belgiumból, de még akár Franciaországból is? Boldogan bólintok. Én bizony tudom, hogy van ilyen. Közelebb húzódok Jackhez, mert elképzelhető, hogy – igaz szerelem ide vagy oda – nem tölthetünk sok időt együtt. Neki vissza kell mennie Amerikába, az iskolába, én pedig itt maradok Eufráziában atyámmal és anyámmal. De most legalább együtt vagyunk, úgyhogy ki kell használnunk ezt az időt, amíg lehet. – Evan – fordul atyám Jack apjához ismertesd nekik a Királyi Eufráziát. – Mi az a Királyi Eufrázia? – Jack meg én egyszerre szólalunk meg. – Ó, ez egy ötlet, Lajos király és jómagam közös ötlete egy közös vállalatról az eufráziai kormány és az én cégem között. Lajos király vetette fel, hogy most, hogy Eufrázia újra láthatóvá vált, hiszen a sövény is eltűnt, a királyság sebezhetővé válik külső államok esetleges támadásaival szemben. Még akár meg is dönthetik Lajos király uralmát. Ő pedig nem szeretné ezt, így hát azon kezdtünk gondolkodni, hogyan tudna Eufrázia megállni a maga lábán. – A maga lábán? – Eszembe jut az a világ, amelyet most láttam, a világ a repülőgépeivel, a számítógépeivel, a fényképeivel meg a televízióival. Hogyan lehetne Eufrázia teljesen önálló? De Jack apja folytatja. – Nézzétek. Amikor a gyerekek kicsik voltak, a feleségem meg én imádtuk az olyasfajta turistalátványosságokat, mint amilyen Colonial Williamsburg, a középkori város... Emlékszel, Jack? Jack bólint. – Nagyon muris volt. – Szóval, amikor megpillantottam ezt a helyet, arra gondoltam, micsoda ötlet lenne Eufráziából turistalátványosságot csinálni. Olyan lenne, mint Williamsburg, csak éppen valódi, igazi tizenhetedik századi emberekkel, és talán nyithatnánk néhány helyes kis hotelt, ahol az emberek akár úgy is élhetnének, ahogyan akkor az emberek éltek. – Angolvécék nélkül? – kérdezi Jack.

– Meg kell mondanom, a vécéket én is nagyon szeretem – vetem közbe, habár valóban kész volnék bármire igent mondani, ami boldoggá teszi atyámat. – Talán néhány vécét azért kialakíthatnánk. – Nézd, Talia – mondja erre atyám –, ebben az esetben Eufrázia népének pontosan úgy kellene tovább élnie, ahogyan addig is tette. És továbbra is én lehetnék a király, te pedig a királykisasszony. Az átok miatt a világ megfeledkezett rólunk. De végül rá fognak jönni, hogy mi itt vagyunk, hogy visszatértünk, és megtörténhet, hogy igény lenne az átalakulásra. Bólintok. Eszembe jut, milyen volt látni Eufráziát a repülőgép ablakából. Aprócska, de azért ott van. – Természetesen ki kell festenünk ezt-azt, meg rendbe hozni, mielőtt nyitnánk – mondja Mr. O'Neill sőt talán néhány új ruha sem ártana az embereknek. – De amit most viselnek, az autentikus – mondom erre én. – Ó, tudom én azt – válaszolja anyám – de Mr. O'Neill elmagyarázta, hogy van különbség autentikus és autentikus között is. Az emberek azt szeretik, ha a dolgok minél színesebbek, és nem azt akarják látni, hogy a fel-alá szaladgáló városlakók úgy néznek ki, mint valami gombák. Egy pillanatra elgondolkozom. Én is megvarrhatnám azokat a ruhákat. Vajon megengednék nekem, hogy varrjak? – Meg szükségünk van arra is, hogy kicsit rendezettebbé tegyük itt a tájat – mondja Mr. O'Neill. – Épp most találtam meg ezt a tervrajzot, amit a fiam készített. Hallom, amint Jack levegő után kapkod. – Megtaláltad? Én is visszatartom a lélegzetemet. Jack elmesélte nekem, amikor idefelé jöttünk, hogy mi történt, amikor megmutatta a tervrajzát a sárkányapjának, akit Malvolia idézett meg. Mondta, hogy ebben a látomásában az apja kinevette és kigúnyolta őt. Azon imádkozok, hogy legyen elég erős. Bízom benne, hogy az apja nem fogja őt bántani. – És...? – Jack a földet rugdossa a cipője orrával, és nem néz az apja szemébe – Tetszett...? Add, hogy tessen neki!

Az apja pedig bólint. Mosolyogva. – Ez volt az inspiráció ehhez az egész ötlethez. Egyszer csak megtaláltuk, és ez segített elképzelni, hogyan nézhetne ki itt minden, és innen indult az egész terv. Tehetséges vagy, Jack. Dolgozhatnál a kertészekkel, hogy a Királyi Eufrázia valóban igazán jól nézzen majd ki. – De... – hebegi Jack – ... de én azt hittem, te azt akarod, hogy valami üzleti iskolába menjek. – Az még azelőtt volt, hogy láttam volna, micsoda tehetséged van ehhez a dologhoz. Anyád és én korábban nem voltunk tudatában, hogy téged érdekelne a kertészet. Sőt, attól tartottunk, hogy egyáltalán semmi sem érdekel téged. De most... Ezt mondta Meryl. Hogy Jack szülei aggódtak a fiukért, ahogy az enyémek aggódtak értem. – Jacknek igazi tehetsége van a kertészethez – mondom. – Remek érzékkel nyúl a földhöz. Jack apja bólint. – Segíthetnél nekünk a Királyi Eufrázia üzemeltetésében a nyári szünidődben. – Tényleg? Itt maradhatok és dolgozhatok itt? – kérdezi Jack. – Persze, itt lehetsz a nyár nagy részében... Meg eljöhetsz a karácsonyi szünetekben meg a tavaszi szünetben, és persze egyetemre is. Tudom, Jack mennyire utál az egyetemről beszélni, de most így szól: – Aha, az szuper lenne. Itt járhatnék egyetemre Európában, és akár a kerttervezés is lehetne a fő tárgyam. – Az apjára néz, akinek az arca továbbra is kifürkészhetetlen. – Nem sok közöm van az üzlethez, ebben viszont tényleg tudnék nektek segíteni. – Azért jobban tennéd, ha javítanál a jegyeiden, hogy valóban tudj nekünk segíteni – mondja Jack apja. – És franciául is tanulhatnál. – Az nem lesz nehéz – feleli Jack. – A barátnőmmel itt, meg amott is, bőven lesz időm tanulni. – Ezek szerint... Te áldásodat adod Jackre... Jackre meg rám? – kérdezem atyámtól. Atyám nevet.

– Hát persze. Világos, hogy ő volt a te végzeted. És ő meg az édesapja azok, akik megmentik... Hogy is mondanád ezt, Travis? – Travisre néz. – A mi eufráziai hátsófelünket. Jack szemébe nézek. Annyira szeretném ismét megcsókolni, de ez lehetetlen, hiszen atyám jelen van. Úgyhogy csak közelebb lépek hozzá, és megfogom a kezét. Korábban észre sem vettem, hogy Travis is itt van, de most közbeszól. – Hé, nem lehetnék én a kajafelelős? Megnyithatnánk az első eufráziai hot dog standot. Összecsapom a kezem. – Igen! Imádom a hot dogot! Szóval tudsz is csinálni? Mindnyájan nevetünk, és én tudom, hogy minden rendben lesz. Végül is minden rendben.

Két évvel később

Talia

–K

ÉSZ VAGY? – KÉRDEZI JACK.

Végigmérem a ruháját. Nem egészen úgy van öltözve, mint amikor először találkoztunk. Már nagyon jól tudom, milyenek is a mai marketingesek meg az elképzeléseik, és persze Jack apjának elképzelései a ruházatról. Úgyhogy ahelyett, hogy a farmerja alatt úszónadrágot viselne, Jacken egy művészien „agyonkoptatott” kék farmer van, és a zászlós pólót is leváltotta egy tiszta, egyszínű változat. Fehéret választottam, ami még jobban kiemeli napbarnított alakját. Éppolyan jóképű ma is, mint amilyen akkor volt. – Mint mindig, szerelmem – mondom, miközben megigazgatom magamon a zöld ruhámat. – De van még egy kis időnk, ugye? Kinézhetünk még az ablakon? – Talán igen – mondja Jack, és a kezét nyújtja. Együtt lépünk az ablakhoz. Háromemeletnyivel alattunk – ahol hajdan a várárok volt –, hosszú sor kígyózik a bársonykordonok között. Egy csomó kislány is áll a sorban. Néhányuk koronát visel, mások meg olyan ruhát, amilyet én, zöld szaténruhát, ami egy kisebb vagyonba kerül. Az egyik oldalon egy asszony árulja orsó alakú pálcára sodort, rózsaszín és kék vattacukrait. Néhány tündér röpköd a fák körül, az eseményeket figyelve, a tömegtől tisztes távolságra. – Mindenki megnéz minket? – kérdezem Jacket. – Mondom, hogy ez a cucc állati népszerű. A Disney-nél például minden egyes nap újrajátsszák a kard és a kő történetét. Mindezt jól tudom. Tavaly nyáron Jackkel végigjártuk az összes Disney parkot (Florida, California, Párizs és Tokió), éppúgy, mint

Colonial Williamsburgöt és a Plimoth Plantation skanzenjét, hogy előkészüljünk Királyi Eufrázia megnyitására. Mindent tudok a turistalátványosságokról és a kígyózó sorokról. Sőt, nálunk át is kellett helyezni az első csókunk jelenetét a toronyszobából egy nagyobb területre, ami azzal járt, hogy ki kellett ütnünk néhány falat a vendégszobák között, és egy lelátót építeni, hogy jobban el tudjuk helyezni a tömeget. – Mit gondolsz, ők miért vannak itt mindannyian? – kérdezem. – Azt hiszem, szeretnének egy kis varázslatot csempészni az életükbe – válaszolja Jack. – Olyan varázslatot, amilyen nekünk jutott? – nézek Jack szemébe. – Lesz az még nagyobb is, amikor majd a mozikba kerül a film – mondja Jack. – Az igaz, de mi akkor nem leszünk itt. Ez bizony így van. Jack ősszel Angliába megy, hogy kerttervezést meg tájépítészetet tanuljon Manchesterben, ezalatt én Párizsban leszek, ahol divattervezést fogok tanulni. Az a célom, hogy elegáns ruhákat tervezzek fiatal hölgyek számára, olyan ruhákat, amikben királykisasszonyoknak érezhetik magukat, és amiből nem lóg ki a hasuk. Miután mi elmentünk, színészek játsszák majd Jack és Talia szerepét a Királyi Eufrázia előadásaiban. De ahogyan most is, minden nyári meg téli szünidőben itt fogunk majd találkozni Eufráziában. És egy szép napon talán itt éldegélhetünk ebben a kastélyban. Amikor az átalakítást végezték egy csomó szobát lezártak, hogy anyám, atyám, Jack meg én, és persze a születendő gyerekeink mind itt élhessünk. De először vár a kaland. Meg az utazás. És amikor visszatérek Eufráziába, az azért lesz, mert már szeretnék letelepedni, és nem azért, mert muszáj. – Édes Jack – mondom –, minden olyan jól alakult! A karjába zár és megcsókol, egy hosszú csókkal, amitől elfeledek mindent, ami ránk vár, még a tömeget is odakint. Addig tart mindez, míg egy korosabb torok köszörülése félbe nem szakítja. – Khm. Talán ha meghagynátok mindezt a közönségnek... Malvolia az. Jack meg én bűnbánóan szétrebbenünk.

– A keresztelős jelenet jól ment? – kérdezem tőle. – Ó, igen! – Összedörzsöli a tenyerét. – Ezek a kicsik jobban félnek tőlem, mint a hullámvasúton – mondja mosolyogva. – Valóban igen rémisztő vagy – felelem. Beszéltem atyámmal Malvoliáról. Szép kis feladat volt meggyőzni őt arról, hogy rossz döntés lenne száműzni őt. Rávilágítottam, hogy Lady Brooke nem volt épp túl körültekintő, hogy igazán óvjon engem azon a végzetes napon. Amikor aztán atyám Lady Brooke-ért küldött, hogy tisztázza vele a György herceg körüli hazugságait, kiderült, hogy nevelőnőm eltűnt Eufráziából, mint a kámfor. Ezt követően atyám kelletlenül, vonakodva bár, de elfogadta, hogy mégiscsak hasznát vehetnénk egy ruhakészítő tündérnek a kastélyban, legalábbis próbaidőre, mivel pillanatnyilag nincs egyetlen gyermek sem az udvarnál, akiben kárt tehetne. A többi tündér segített őt megtalálni. Malvoliának egyszer fülébe jutott a hír, hogy bocsánatot nyerhet, így végül hagyta magát elfogni. Malvolia felbukkanása valódi áldásnak bizonyult, így atyám hagyta, hogy továbbra is önmagát játssza az előadásokon. A próbák idején, amikor nagy füstfelhőbe burkolózva tűnt el a színről, a bámészkodóknak leesett az álla a különleges effekt láttán. Mindenütt keresték, de sehol sem találták a csapóajtót. Úgy vélem, még sokáig velünk marad. Most épp kacarászik, és megint megcsinálja a trükkjét. Fogja magát, és egy szempillantás alatt eltűnik. Travis lép be az ajtón – Készen állunk? – kérdi. Hallom, ahogy rengeteg láb trappol fel a kastély lépcsőin. Elfoglalom a helyem egy bájos kis bársonykanapén egy virágfüzér alatt, amit Meryl tervezett és készített, miután az eredeti gobelinek az átalakítás során tönkrementek. Alvást színlelek. Hallom, ahogy a nézők elfoglalják a helyüket. A Királyi Eufrázia társulata köszönti Önöket az előadáson. Aztán Jack és Travis belépnek az ajtón. – Hű, micsoda dögös csaj! – mondja Travis. – Aha – válaszolja neki Jack, miközben közelebb lép hozzám. – De alszik, akárcsak a többi. Most rövid párbeszéd következik, amelyben Travis arról győzködi Jacket, hogy csókoljon meg, Jack meg tiltakozik. Végül így szól:

– Nézd, én meg akarom csókolni, de nem a te orrod előtt. Nincs kedved lemenni és szétnézni? A királykisasszonynak és nekem szükségünk van egy kis időre kettesben. Travis távozik, Jack pedig még közelebb lép hozzám. Megcsókol. Felébredek álmomból. De hisz ez varázslat! A közönség lelkesen tapsol, mi pedig boldogan élünk, míg meg nem halunk. Újra és újra.