A keynesi elméleti rendszer és a válságkezelés

ERDŐS TIBOR

A keynesi elméleti rendszer és a válságkezelés

1. Bevezetés Az 1930-as évek éles választóvonalat alkotnak a közgazdasági gondolkodásban. Eddig, vagyis a közgazdaság-tudomány megszületésétől kezdve mintegy 150 éven át az ún. klasszikus modell és annak alapvető szólása volt általánosan elfogadott: „a kínálat létrehozza a saját keresletét”. A mondás arra utalt, hogy a kapitalizmust egy olyan mechanizmus kíséri, amely a gazdaságot a teljes foglalkoztatás felé viszi. Vagyis a kapitalizmus olyan önszabályozó rendszer, amelyben inkább csak átmeneti, a szerkezeti változásokból eredő munkanélküliség létezhet. Nem képződhet akaratlan általános munkanélküliség, mert az önszabályozó mechanizmus biztosítja a teljes foglalkoztatással termelt output (termékek és szolgáltatások) megvásárlását. A klasszikus modell ezért kevés vagy semmiféle szerepet nem hagy az állam gazdasági beavatkozása – sem a fiskális, sem a monetáris politika számára. Olyan szellemi óriások tartoztak a klasszikus iskolához, mint Adam Smith, David Ricardo, Jean Baptiste Say, James és John Stuart Mill, vagy később Walras, Marshall és Wicksell. Tudtak persze a termelés megrázkódtatásairól. Ezeket azonban politikai változásokra, háborúkra, természeti katasztrófákra, spekulációs manőverekre és egyéb szokatlan 105

eseményekre vezették vissza, és azt hitték: mindezek a teljes foglalkoztatottsági szinthez képest csupán átmeneti visszaeséseket eredményeznek. Tagadták, hogy a munkanélküliség és a válság (depresszió) tartós és nagyarányú lehet. Mindenesetre, az uralkodó klasszikus elméletek és a gazdasági válság között ellentmondás volt. A teoretikusok azonban, mint szinte mindig, ragaszkodnak elméleti modelljeikhez, ha azok nincsenek szöges ellentétben a valósággal és ha a modellek nem túl nagy hibaszázalékkal jelzik előre az eseményeket. Így történt ez 1929–33, illetve az 1930-as évekig. A nagy válság azonban túlságosan sok bizonyítékot szolgáltatott az önszabályozó gazdaság eszméjével szemben, mely arra inspirálta John Maynard Keynest, hogy radikális változásra késztesse a makrogazdasági gondolkodásmódot. Keynes főművében1 nevetségesnek találta azt a tételt, hogy a kapitalista gazdaság (a piacgazdaság) szükségképpen és mindig a teljes foglalkoztatás felé tör. Azt hangsúlyozta: aktív kormányzati politika szükséges a teljes foglalkoztatás eléréséhez. A klasszikus mondás helyébe „A kínálat létrehozza a saját keresletét” annak ellentétét tette: „A kereslet megteremti a saját kínálatát”, vagyis feje tetejére állította a klasszikus mondást. Keynes végső következtetése az volt, hogy a költségvetési politika (és kisebb mértékben a monetáris politika) okos felhasználásával a javakkal és szolgáltatásokkal szemben a háztartások, a vállalati szféra és a kormányzat által támasztott összes kereslet (az aggregált kereslet) változtatható és ily módon elérhető a teljes foglalkoztatottság. Röviden: Keynes nagy szerepet tulajdonított az állami beavatkozásnak.

1

The General Theory of Employment, Interest and Money. London, Macmillan, 1936. Magyarul: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1965.

106

A General Theory megjelenése óriási feltűnést, sőt sokkot okozott. R. L. Heilbroner erről így ír: „Egy ideig Keynes és gazdasági eszméi az eretnekséghez veszélyesen közelinek tűntek. Jól emlékszem az elvörösödő arcokra és a reszkető hangokra, ha olyan istenkáromlásokról esett szó, hogy bizonyos körülmények között a megtakarítások növelése a nemzet kárára válhat, vagy hogy a bérek csökkentése nem biztos, hogy a foglalkoztatás növekedésére vezet. Ma ezek a szenvedélyes viták nagyon távolinak tűnnek.”2 A General Theory megjelenése után tíz évvel már inkább az elismerő vélemények váltak uralkodóvá. „Ez egy rosszul megírt és ügyetlenül összeállított könyv. Bármelyik laikus, aki a szerző korábbi hírneve alapján szánta rá magát, hogy azt megvásárolja, sajnálja a kiadott 5 shillingjét. Ez a könyv nem alkalmas iskola használatra. Arrogáns, rossz modorú, polemikus... A keynesi rendszer csak homályosan rajzolódik ki benne, mintha a szerzőnek alig volna tudomása e rendszer létezéséről és természetéről. A szerző bizonyára akkor a legrosszabb, amikor a szellemi elődökkel való kapcsolatát boncolgatja. Az éleselméjűség és intuíció felvillanásai vegyülnek a fárasztó algebrával. Felejthetetlen riposztnak az ügyetlen definíció enged utat. De ha a könyvet végül is sikerül megértenünk, az elemzést nyilvánvalónak és ugyanakkor újnak találjuk. Röviden, egy szellemi óriás műve.”3 És jöjjön W. J. Baumol véleménye: „A The General Theory of Employement, Interest and Money valószínűleg a legjelentősebb könyv a 20. század közgazdaságtanában. Nagyon is forradalmi üzenetet hozott. Keynes elvetette azt az eszmét, hogy a gazdaság mindig a foglalkoztatottság magas szintje felé törekszik. Ezt ezzel az állítással cserélte ki: ... lehet, hogy a gazdaság évekig tartó 2 3

Robert L. Heilbroner: Understanding Macroeconomics. Second Edition. New Yersey, Prentice Hall, 1968, 2. P. A. Samuelson: Lord Keynes and the General Theory. Econometrica, 1946,14. 190.

107

stagnálásra van kárhoztatva.”4 A keynesi elméleti rendszer valóban forradalmi változást hozott. Ez azonban csak akkor érthető meg, ha ismertek a korábban, a mintegy 150 éven át uralkodó klasszikus modell alapvonásai.

2. A klasszikus modell A klasszikus modell alaptétele, hogy a teljes foglalkoztatás mellett termelt outputot hiánytalanul megvásárolják. A tétel két fontos összefüggésre utal: 1. A munkaerő kereslete és kínálata úgy alakul, hogy nem létezhet tartósan kényszerű munkanélküliség. Aki éppen nincs foglalkoztatva, az vagy úton van az egyik állásból a másik felé – az állásváltoztatáshoz rendszerint idő kell –, vagy az adott bérért nem hajlandó munkát vállalni. Ekkor viszont a munkanélküliség nem kényszerű. 2. A termelt outputot szükségképpen megvásárolják, mert az outputtal mindig azonos értékű jövedelem képződik, ezt pedig fogyasztást, Illetve beruházási kiadások formájában vásárlásokra fordítják. Ezért mondják: a termelés annyi keresletet támaszt, amennyi elegendő az output megvásárlásához „a termelés megteremti a saját keresletét”. A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy a klasszikus modell képviselői a pénzt csupán csereeszköznek tekintették. Annak csak az adásvétel lebonyolítása a feladata, csak annyit érdemes tartani belőle, amennyi éppen elegendő a tranzakciók végrehatásához. Ha a pénzmennyiség nő, az a nominális összes keresletet növeli, és ezzel arányban nő az egyes áruk ára. A pénzt tehát nem használják az érték, illetve a vagyon megőrzésére. Ez azt foglalja magában, hogy a pénz for-

4

W. J. Baumol and A. S. Blinder: Economics, Principles and Policy. New York, Harcourt Brace Jovanovich, 1979, 78-79.

108

gási sebessége lényegében változatlan, és hogy az outputtal együtt képződő, azzal megegyező nagyságú jövedelem valóban az output értékével egyező vásárlásra vezet. Röviden: a pénz a klasszikus modell felfogása szerint semleges. A teljes foglalkoztatás felé való természetes törekvés, valamint az output értékével megegyező jövedelem és kereslet a klasszikus teória két alappillére. Érthető, hogy ezek bizonyítást igényelnek és ezeket a klasszikus modell képviselői bizonyítani is kívánták. A bizonyítás lényegében a következő módon történt: a) A gazdaság azért tör a teljes foglalkoztatottság felé és azért van rendszerint a teljes foglalkoztatottság állapotában, mert egyéb inputokat, pl. a tőkét, állandónak véve, a vállalatok mindaddig növelik a foglalkoztatottságot, amíg a munka határterméke meghaladja a reálbér nagyságát. Ha már egyenlő vele, a foglalkoztatottságot tovább nem növelik. A lényeghez persze hozzátartozik, mekkora a munkaerő-kínálat nagysága. Ez a klasszikus modell szerint függ a munkavégzés határáldozatától (marginal disutility). A munkás nem fog többet dolgozni (hanem csak kevesebbet), ha úgy találja, hogy a munkavégzés határáldozata (vagyis az, hogy a munkavégzéssel kellemetlenség, fáradság jár) már nagyobb, mint a kapott reálbérrel járó marginális haszon (marginal utility). Ha a reálbér nő, a munkaerő-kínálat is nő, de kereslete csökken, mert a kisebb foglalkoztatottság biztosíthatja csak azt, hogy a reálbér ne haladja meg a munka határtermékét. Ha a reálbér csökken, a munkaerő kínálata esik és kereslete nő, minthogy ekkor a munkának a nagyobb foglalkoztatással járó kisebb határterméke is lehet nagyobb, vagy egyenlő a reálbérrel. Röviden: a klasszikus modell szerint a teljes foglalkoztatás akkor biztosított, ha a reálbérek rugalmasan változnak felfelé és lefelé. A cégek több munkaerőt alkalmaznak, ha a reálbér esik. Ha a bérek rugalmas esése ellenére mégis állás nélkül maradnak munkások, annak oka csak az lehet, hogy

109

azok a reálbért alacsonynak találják, ennyiért nem vállalnak munkát. (Számukra a munka által okozott marginal disutility nagyobb, mint a reálbér által biztosított marginal utility.) Ezt a klasszikus iskola képviselői önkéntes munkanélküliségnek nevezték. Nem önkéntes munkanélküliség csak akkor létezhet, ha a bérek mozgásukban lefelé merevek vagy nehezen változtathatók. A klasszikus iskola azonban a béreket (reálbéreket) mozgásukban felfelé és lefelé is rugalmasnak vette.5

5

Ez a szemlélet tipikusan mikroökonómiai. Ha csak egy vállalatnál esik a bér, érthető, hogy az több munkást hajlandó foglalkoztatni, hiszen a vállalat változatlan piaci keresletre számíthat, és a foglalkoztatás növelésével nő a profitja. Zárt gazdaságban (a nyitott gazdaság sajátosságára később térünk vissza) viszont ha az egész gazdaságban esik a bér (reálbér), a piaci kereslet minden vállalat számára csökken, a foglalkoztatás alakulása pedig a piaci helyzettől függ. Persze a bérek esése együtt járhat az általános árszínvonal esésével, ekkor a reálbér nem csökken, a piaci kereslet változatlan maradhat. De a klasszikus modell szerint pontosan a reálbér esésére volna szükség ahhoz, hogy a foglalkoztatottság nőjön, hiszen így haladhatná meg a munka határterméke a reálbért, ez ösztönözné a vállalati foglalkoztatottság növelését. A dilemmából kiutat jelenthetne, ha a bérek esésével egyidejűleg a beruházások volumene emelkedne. De miért nőnének a beruházások éppen akkor, amikor a reálbérek esnek és ezzel a piaci helyzet éppen romlik? Vagy ha a reálbérek nem esnek, mert a bérek esésével együtt az általános árszint is esik, mi ösztönözne a beruházások növelésére? R. S. Eckaus azt írja: „De ha a végtermékek és szolgáltatások ára esik, amikor a bérek csökkennek, nem jön létre növekedés a profitban, hogy az stimulálja az expanziót a termelésben és a foglalkoztatásban. Sőt, visszaeső árak nem ébresztenek bizalmat, pont ellenkezőleg. Amikor az árak esnek, a vállalkozók valószínűleg inkább elhalasztják, mint növelik a beruházásokat, inkább csökkentik, mint növelik a termelést. Vö. Richard S. Eckaus: Basic Economics. Boston, Little. Brown and Company, 1972, 184.

110

b) A klasszikus iskolának azt is bizonyítania kellett, hogy a teljes foglalkoztatottság mellett előállított outputot meg is vásárolják. A bizonyításhoz nem elég, hogy a termeléssel egyenlő értékű jövedelem képződik. A jövedelmet el is kell költeni, hogy az output realizálódjék. A lakosság azonban jövedelmét nem teljes egészében használja fel fogyasztásra, annak egy részét megtakarítja. Úgy tűnik, a megtakarítások a jövedelmek körforgásából (kereslet–jövedelem–termelés) „elfolyásokat” okoznak, a megtakarítások miatt a jövedelmeknél kisebb költekezés javakra és szolgáltatásokra csökkenti a gazdasági teljesítményt, s ez mégiscsak akaratlanul munkanélküliségre vezet. A klasszikus közgazdák tisztában voltak a megtakarítások okozta problémával, de azt gondolták: a beruházásoknak pontosan ellenkező hatásuk van a gazdaságra, ezek jelentik a megtakarítások antidózisát. Ráadásul úgy hitték, hogy a beruházások pontosan kiegyenlítik a megtakarítások kontrakciós hatását. Ha a lakosságnak nem volna szándékában megtakarítani, a beruházások inflációt váltanának ki, s ez kényszerítené a háztartásokat a fogyasztási kiadások csökkentésére. De mert egyszerre van szándékolt megtakarítás és szándékolt beruházás, az utóbbiak végrehajthatók infláció nélkül is, s egyúttal azt is biztosítják, hogy a teljes foglalkoztatottság mellett termelt outputot a megtakarítások ellenére megvásárolják. A klasszikus közgazdák által vázolt mechanizmus a következő. A háztartások megtakarított jövedelme mint hitelkínálat jelenik meg, mert a pénz csak csereeszközként szolgál. A pénzt a háztartások nem kívánják kincsként felhalmozni. A háztartások megtakarításainak nagysága a kamatlábtól függ, ha az utóbbi nő, a megtakarítások nagysága, mértéke is nő, a fogyasztásé csökken. És megfordítva, ha a megtakarítások valamilyen egyéb oknál fogva megemelkednek, pl. a fogyasztási hajlandóság csökkenése miatt, a kamatláb a hitelkínálat hatására csökkenni kezd. Vagyis erőteljes kölcsönha111

tás állapítható meg a háztartások megtakarítása és a kamatláb között. Hasonlóképpen, kölcsönhatás érvényesül a kamatláb és a vállalati beruházások között. Ha a profitvárakozások adottak, az üzleti beruházások legfontosabb meghatározója a kamatláb. A racionálisan gazdálkodó vállalat mindaddig hajlandó hitelt felvenni és azt beruházásokra fordítani, amíg a hitel után fizetendő kamatláb kisebb, mint az a profitráta, amely a beruházások után várható. Makrogazdasági szinten adott kamatláb és adott profitvárakozások valamekkora nagyságú szándékolt megtakarítást és szándékolt beruházást vonnak maguk után. Így az igazi kérdés az, hogy mi biztosítja, hogy az összes szándékolt megtakarítás és beruházás egyensúlyba kerüljön egymással. Ekkor a teljes foglalkoztatás mellett termelt output hiánytalanul piaci realizálásra kerül, hiszen a beruházások kiegyenlítik a megtakarításokat, éppen annyi a beruházások okozta ösztönző hatás, mint a megtakarításokra visszavezethető kontrakciós hatás. Ha a szándékolt megtakarítások értéke makro síkon nagyobb a szándékolt beruházások összegénél, a hitelkínálat meghaladja a hitelkeresletet. Ekkor a hitelt nyújtani szándékozók egymással versenyezve lejjebb szorítják a kamatlábat, melynek hatása kettős: 1. nő a fogyasztás és csökken a megtakarítások nagysága és ezzel a hitelkínálat; 2. a csökkenő kamatláb miatt nő a szándékolt beruházások nagysága, nő a hitelkereslet. Ez a folyamat mindaddig tart, ameddig valamekkora kamatlábnál egyensúlyba nem kerül egymással a szándékolt megtakarítás és beruházás. A szándékolt beruházásokat és megtakarításokat egyensúlyba hozó kamatláb az egyensúlyi kamatláb. Eszerint ha a kamatláb szabadon ingadozik, vagyis ha az rugalmasan változik felfelé vagy lefelé, a szándékolt beruházások és megtakarítások egyensúlyi állapota szükségképpen létrejön s ezzel együtt a termelt output teljes realizálása. A változás legfeljebb csak annyi, hogy a megtakarítások és velük együtt a kamatláb változása nyomán 112

megváltozik az output összetétele, vagyis a beruházási javak és a fogyasztási cikkek közötti megoszlás. A termelt, valamint a realizált output pedig szükségképpen a teljes foglalkoztatottság melletti output, ha a kamatláb rugalmas változása mellett a reálbérek is rugalmasan változnak felfelé és lefelé. Így Say törvénye, amelyhez a híres mondás, „A kínálat létrehozza a saját keresletét”, kapcsolódik, igaz marad a háztartási megtakarítások léte és e megtakarítási hajlandóság esetleges megnövekedése ellenére. A gazdaság mindig a teljes foglalkoztatás felé tör, tartósabban túltermelés nem lehetséges, a kapitalizmus jól működő önszabályozó rendszer, valóban nincs szükség állami beavatkozásra. A pontosság kedvéért mindehhez hozzá kell tenni: a klasszikus iskola egyes képviselői valamelyest finomították az imént vázoltakat. Tudták, hogy a változásokhoz idő kell. A reálbér vagy a kamatláb nem csökken azonnal, sőt azt is észrevették, hogy az árak és bérek lefelé bizonyos mértékig merevek. Ezért úgy gondolták, hogy ez elnyújtja az alkalmazkodás idejét, így a részleges foglalkoztatás és/vagy túltermelés az indokoltnál tovább tartana. Hogy az alkalmazkodási idő lerövidüljön, egyesek indokoltnak látták a pénzkínálat körültekintő növelését, azaz a monetáris beavatkozást az állam részéről. A pénzkínálat növelésétől az árszint megnövekedését, az utóbbitól a reálbérek csökkenését várták, és úgy gondolták, hogy ilyen módon a bérek lefelé való merevségéből eredő nehézségek áthidalhatók. Elutasították viszont a fiskális politika alkalmazását. Mint mondták, az állami kiadások növelése nem szüntethetné meg a fogyasztói hajlandóság csökkenéséből eredő zavarokat, ha a pénzkínálat eközben változatlan maradna. Ekkor az állami költségvetés képződő deficitje növelné a kamatlábat és akadályozná a beruházásokat, pedig éppen erre volna szükség akkor, ha nőne a fogyasztási hajlandóság csökkenése miatt a háztartások megtakarítása. Ha a költségvetési hiány növekedésével együtt nő a 113

pénzkínálat is, a kamatláb nem emelkedik ugyan, de mi végre ilyenkor a fiskális beavatkozás? Hiszen – mondták – a beavatkozás jótékony hatása a pénzkínálat növekedésén múlna.

3. A klasszikus modell keynesi kritikája Az 1929–33-as válság nyilvánvalóvá tette: tarthatatlan az önszabályozó és ily módon teljes foglalkoztatást biztosító kapitalizmus teóriája. Keynes élesen bírálta az addig uralkodó közgazdasági gondolkodást mind a tapasztalat, mind az elmélet oldaláról. Bármely elméleti modell súlyosan és helyénvalóan támadható akkor, ha bebizonyosodik: a modellen alapuló következtetések, előrejelzések, jóslatok nem egyeztethetők össze a valósággal. És bármely modell támadható elméleti, logikai alapon, ha az ilyen szempontból inkonzisztens. Keynes eltökélt szándéka a forradalom véghezvitele volt a közgazdasági gondolkodásban, éppen ezért a klasszikus modell ledöntését mindenekelőtt elméleti síkon akarta elérni. Az elméleti hadviselés rafinált taktikusa rájött: mindenekelőtt azt kell bizonyítania, hogy ha az addig uralkodó elméleti modell tarthatatlan, azt merőben újjal kell helyettesíteni. Megismertük a klasszikus modell két elméleti pillérét, vagyis hogy a privát gazdaságban: 1. a reálbérek rugalmas változása biztosítja a teljes foglalkoztatást; 2. a kamatláb rugalmas változásai biztosítják, hogy a szándékolt beruházások és megtakarítások egyensúlyba kerüljenek és hogy így az output hiánytalanul realizálódjék, az ne ütközzék az aggregált kereslet által szabott korlátba. Keynes lényegében zárt gazdaságot feltételezve, mindkét elméleti pillér ellen elsöprő erejű támadást indított.

114

3.1. A munkaerő kínálata és kereslete. A bérek és árak lefelé merevek Keynes bizonyította, hogy a gazdaságban akkor is tartós válság és tartós munkanélküliség jöhet létre, ha a bérek és árak lefelé rugalmasan változnak. Az egyszerűbb kifejtés kedvéért azonban gyakran feltételezte, hogy a nominális bérek és egyéb költségtényezők állandóak. Mint írta, a bizonyítás lényege ugyanaz, akár változnak a nominális bérek, akár nem. Keynes elutasította azt a tételt, hogy a reálbérek esése a munkaerő-kínálat csökkenését váltja ki. Ezt egyrészt nem igazolja a valóság, másrészt a munkavállalóknak nincs is erre módjuk, mert pl. zömüknek jelentős jelzálog- és részlethiteltartozása van. Hogy a részletet fizetni tudják, egyszerűen nem hagyhatják el állásukat akkor sem, ha úgy ítélik meg, hogy a munka határhaszna elmarad annak határáldozata mögött. A munkavállalók zöme a részlethitelek foglya. Azt sem tehetik meg, hogy a munkahét hosszát csökkentsék: vagy ledolgozzák a teljes munkahetet, vagy egyáltalán nem vállalhatnak munkát. A reálbér csökkenése bekövetkezhet, ha változatlan vagy lassan növekvő nominálbérek mellett az árak nőnek. Rossz gazdasági helyzet idején azonban (ti. a második világháború előtti az általános árszínvonal ritkán nő, ezért a nominálbérek esésére volna szükség ahhoz, hogy a reálbérek csökkenjenek és így a vállalatok érdekeltté váljanak minél több munkaerő alkalmazásában. Mivel a bérek és árak lefelé valóban merevek, a foglalkoztatottság növelése a klasszikus iskola logikája szerint is elmarad, ezért a nem önkéntes munkanélküliség kialakulása teljesen nyilvánvaló lehetőség. Az pedig külön kérdés, hogy biztosíthatná-e a munkanélküliség felszámolását a bérek csökkenése. Erre Keynes válasza a határozott nem.

115

3.2. Szándékolt megtakarítások, szándékolt beruházások és a kamatláb Keynes bizonyította, hogy a kamatláb teljesen alkalmatlan arra, hogy a szándékolt megtakarításokat és beruházásokat egymással egyenlővé és ezzel a termelt output hiánytalan realizálását lehetővé tegye. Úgy gondolta ugyanis, hogy a háztartások megtakarításainak, valamint a vállalati beruházásoknak a nagysága nagyrészt nem a kamatláb változásától függ. A háztartások megtakarításai és a kamatláb közötti kapcsolat lehet inverz: ha a kamatláb nő, a megtakarítások lehet hogy nem nőnek, hanem ellenkezőleg, csökkennek. Ha valaki nyugdíjas korára takarékoskodik, s közben nő a kamatláb, kisebb összeget kell megtakarítania, hogy annak kamatából megéljen. Nőnie kell viszont a megtakarított összegnek, ha a kamatláb csökken. Ráadásul nem is a kamatláb a megtakarítás döntően meghatározó tényezője, hanem a reáljövedelem. Mint Keynes hangsúlyozta, a reáljövedelem makro- és mikrosíkon egyaránt változik, és elsősorban ennek növekedésétől vagy csökkenésétől függően alakul a háztartások megtakarítása. A kamatláb változása ehhez képest eltérést okozhat a megtakarításokban felfelé vagy lefelé attól függően is, hogy a kamatláb és a megtakarítás közötti kapcsolat egyenes vagy inverz. De nem a kamatláb a meghatározó tényező.6 A klasszikus iskola inverz kapcsolatot állapított meg a kamatláb és a beruházások között, a profitvárakozásokat pedig adottnak vette. Keynes pedig éppen a profitvárakozásokat tekintette a beruházások legfontosabb meghatározójának. Kapcsolatot látott a termelés, illetve a nemzeti jövedelem volumene és a beruházások nagysága között is, mondván, hogy 6

„Nem sokan vannak olyanok, akik megváltoztatnák életmódjukat csak azért, mert a kamatláb öt százalékról négyre csökken, ha eközben az összes jövedelmük változatlan marad.” Keynes, i. m. 114.

116

a nemzeti jövedelem növekedése is hozzájárulhat a beruházások növekedéséhez, a profitvárakozások változása azonban még valószínűbbé teszi a beruházások gyors és erőteljes változását. De ha sem a megtakarítások, sem a beruházások alakulása nem vezethető le a kamatláb változásából, hogyan biztosíthatná a kamatláb ingadozása a szándékolt beruházások és megtakarítások egyensúlyát? Keynes szerint sehogy. Mint láttuk, ha pl. recesszió fenyeget, a megtakarítások hányadának növekedése miatt a klasszikusok a kamatláb csökkenésétől várták, hogy a beruházások növekedése kiegyenlítse a nagyobb megtakarítást és ezzel a teljes foglalkoztatás melletti output hiánytalan realizálását. De mitől várható, hogy ez esetben a profitvárakozások kedvezőek maradnak? Ezek ilyenkor romlanak, emiatt még jelentős kamatlábcsökkenés is hatástalan marad a beruházásokra nézve. A megtakarítások és beruházások egyensúlya persze ilyenkor is létrejön, de csupán ex post, a termelt output, illetve jövedelmek csökkenésén keresztül. Ekkor az egyensúly csak a teljes foglalkoztatottsági szint alatt jöhet létre, vagyis részleges foglalkoztatottság mellett.7 Keynes szerint mindez nyilvánvalóvá teszi a klasszikus modell gyengeségét.

7

Keynes nem használta a szándékolt megtakarítás és beruházás fogalmát, de amikor azt hangsúlyozta, hogy a megtakarításoknak egyensúlyba kell kerülniük a beruházásokkal, megállapításai tulajdonképpen a szándékolt beruházás és megtakarítás egyenlőségére, egyensúlyára vonatkoztak. Eközben mindig a beruházásokat tekintette meghatározónak a megtakarításokkal szemben. „A hagyományos elemzés észrevette, hogy a megtakarítás a jövedelemtől függ, de szem elől tévesztette azt a tényt, hogy a jövedelem viszont a beruházástól függ, mégpedig ha a beruházás megváltozik, a jövedelemnek éppen azzal az összeggel kell szükségképpen megváltoznia, amely a megtakarítás változását egyenlővé teszi a beruházás változásával.” Keynes, i. m. 208.

117

3.3

Hosszú időszak, rövid időszak

Keynes tűrhetetlennek és érthetetlennek tartotta a klasszikus közgazdák türelmét (vagy érzéketlenségét), hogy készek voltak várni arra, hogy a bér és/vagy a kamatláb csökkenjen, illetőleg a relatív árváltozások a gazdaságot a teljes foglalkoztatottság állapotába vigyék. De mi történik időközben, hogyan viselhető el a munkanélküliség okozta nélkülözés, megaláztatás? Meddig kell várniuk az embereknek? Meddig tart a hosszabb (hosszú) időszak? Keynes szerint nem szabad várni addig, amíg a gazdaság magától visszatér a teljes foglalkoztatás állapotához, mert „Hosszú távon mindnyájan meghalunk” (In the long run we are all dead).

4. A keynesi elméleti rendszer Keynest a klasszikus modell képviselőivel szemben az érdekelte, hogy mitől függ az output színvonala rövid időszakban, főként akkor, amikor a gazdaság a depresszió állapotába kerül és jelentős szabad kapacitás van tőkében és munkaerőben. Ez következett abból a tételből, hogy semmi nem biztosítja, hogy a gazdaság önmozgása során a teljes foglalkoztatottság szintjére kerüljön. Továbbá ez természetes hozzáállás volt az 1929-33-as válság idején és azt követően, amikor a munkanélküliség nagy aránya okozta a legnagyobb gondot. A zárt gazdaság feltételezése mellett tehát a keynesi elemzés kiindulópontja, hogy létezhet és létezik nagyarányú munkanélküliség és tekintélyes kapacitástöbblet. Enélkül a keynesi elemzésből lényegében semmit sem lehet megérteni. Nem véletlenül nevezik a modern monetaristák a keynesizmust a depresszió gazdaságtanának. A nagy kapacitásfelesleg és munkanélküliség létéből a keyenesi elemzésnek két kiemelkedően fontos vonása következik: 118

a) Ha a nemzeti termék növekedésnek indul, azt nem kíséri az árak emelkedése. Keynes az árszínvonalat konstansnak vette. (Vagyis nála az árak nemcsak lefelé, de felfelé is merevek.) Ebből következik, hogy a keynesi elemzésben bármely változó alakulása reálváltozást fejez ki. Azaz ha változás van a nemzeti termékben, fogyasztásban, megtakarításban, beruházásban vagy a kamatlábban, az nem csak a nominál, hanem az azonos mértékű reálváltozást is kifejezi. Ha pl. a nominális kamatláb esik, a reálkamatláb ugyanolyan mértékben csökken. b) A kulcsváltozó az aggregált kereslet változása. Ezt tekintette Keynes a gazdaság fő mozgatójának. (De nem tehette volna meg, ha nem a kapacitásfelesleg és a munkanélküliség létéből indul ki.) És mert az árszínvonalat változatlannak vette, az aggregált kereslet változásával pontosan megegyező mértékűnek vette az output változását is. A klasszikus modellben az output nagysága a teljes foglalkoztatás melletti termelési színvonallal egyenlő. A keynesi rendszerben az output ennél rendszerint kisebb, ezért a kulcskérdés éppen az, hogy mi határozza meg az output színvonalát. Ez mindaddig, amíg létezik tartalékkapacitás és munkanélküliség, nem lehet más, mint az aggregált kereslet. Az aggragált kínálat passzív szerepet tölt be, igazodik a kereslet színvonalához! A vállalatok akkor érik el a profit maximumát, ha igazodnak az aggregált kereslet színvonalához. Az utóbbi mozgása pedig akkor érthető meg, ha megfigyeljük összetevőinek változását. 4.1

Az aggregált kereslet

Az aggregált kereslet nem más, mint a gazdaság egyes szektorai által a végtermékekkel és a szolgáltatásokkal szemben támasztott kereslet reálértékének összege.

119

A háztartások által a javakkal és szolgáltatásokkal szemben támasztott kereslet a fogyasztói kereslet (C), a vállalatok által támasztott kereslet a beruházási kereslet (I), az állam által ugyancsak a javakkal és szolgáltatásokkal szemben támasztott kereslet a kormányzati (vagy állami) kereslet (G). Eltekintve a külgazdasági kapcsolatoktól, AD = C + I + G, ahol AD az aggregált keresletet jelenti. Az aggregált kereslet zárt privát gazdaságban, vagyis figyelmen kívül hagyva a kormányzati keresletet: AD = C + I. Az I lehet bruttó beruházás, ami az amortizációból fedezett beruházást is magában foglalja (Ia) vagy nettó beruházás, az amortizáció értékével csökkentett beruházás (In). Hogy a keynesi rendszert megértsük, meg kell nézni, mitől függ az aggregált kereslet alakulása a privát gazdaságban, azt hogyan határozzák meg az aggregált kereslet egyes összetevői. 4.1.1. A fogyasztás nagyságának és meghatározottsága. A fogyasztói függvény

változásának

Keynes elismerte, hogy a fogyasztás nagysága sokféle tényezőtől függ, de köztük messze a legfontosabbnak a háztartások rendelkezésére álló jövedelem nagyságát tartotta. Az összefüggés jellemzésére egyszerű fogyasztói függvényt vezetett be, amely három, a valósággal is szembesíthető állítást tartalmazott. a) A reálfogyasztás (és ezzel együtt a reálmegtakarítós) a rendelkezésre álló folyó (évi) jövedelem függvénye. Zárt privát gazdaságban a rendelkezésre álló jövedelem egyenlő a nemzeti jövedelemmel, mivel sem adók, sem jövedelmi transzferek nincsenek. Ezért ez is állítható: a reálfogyasztás a nemzeti jövedelem által meghatározott. Ez radikális eltérést jelent a klasszikus modelltől, amely a fogyasztást adott jöve120

delem mellett a reálkamatlábtól és annak változásaitól tette függővé. b) Ha a rendelkezésre álló jövedelem növekszik, bővül mind a reálfogyasztás, mind a reálmegtakarítós. Azaz a jövedelem növekményét részben elfogyasztják, részben megtakarítják. A fogyasztás növekményének aránya a jövedelem növekményéhez képest a fogyasztói határhajlandóság (MPC, marginal pro pensity to consume), a megtakarítás növekményének aránya a jövedelem növekményéhez képest a megtakarítási határhajlandóság (MPS, marginal propensity to save). Minthogy a nemzeti jövedelem növekményét vagy elfogyasztják vagy megtakarítják, MPC + MPS = 1, vagyis a fogyasztói és megtakarítói határhajlandóság összege szükségképpen egyenlő 1-gyel. c) Ha a rendelkezésre álló jövedelem emelkedik, az összes jövedelem fogyasztásra fordított aránya (C/I) vagyis az átlagos fogyasztói hajlandóság csökken, míg az összes jövedelem megtakarításra kerülő része, vagyis az átlagos megtakarítói hajlandóság nő. Keynesnek ezt a harmadik állítását a közgazdasági irodalom abszolút jövedelmi hipotézisnek nevezi. Ez nagyon kemény állítás és rendkívül éles támadás a teljes foglalkoztatottságot biztosító önszabályozó kapitalizmus eszméjével szemben. Keynes tulajdonképpen azt veszi számításba, hogy a jelenlegi szükségletek viszonylagosan korlátozottak, alacsony termelési színvonalon viszont a kielégítetlen szükségletek aránya nagyobb. Az irodalom ezért Keynest Malthushoz hasonlóan a fogyasztáshiány-elmélet hívének tekinti, hiszen a nemzeti jövedelem növekedésénél lassúbb átlagos fogyasztást tételez fel.8 8

Nyilvánvaló, hogy a jövedelem nagyobb abszolút szintje rendszerint növeli a jövedelem és a fogyasztás közötti rést is... Ezért a reáljövedelem

121

4.1.2. A beruházási függvény Keynes fogyasztási függvénye szerint a nemzeti jövedelem növekedését mind a fogyasztás, mind a háztartás) megtakarítás növekedése kíséri. Ezért – zárt gazdaságban és eltekintve az állam szerepétől – a beruházásoknak a megtakarításokkal arányos, összegben megegyező nagysága és növekedése kell ahhoz, hogy az output (a nemzeti jövedelem) hiánytalanul realizálható legyen. Ha az abszolút jövedelmi hipotézis igaz, a nemzete jövedelemhez képest növekvő, arányú beruházásokra van szűkség. Ha a keynesi fogyasztói függvénynek csak első két állítása igaz, elegendőek a változatlan arányú, de természetesen növekvő összegű beruházások is. Ezt a kamatláb nem biztosíthatja. Noha Keynes szerint a reálkamatlábnak is lehet szerepe a beruházások alakulásában, azt nem tekintette kielégítő hatású tényezőnek. Mivel pedig a, kamatlábnak nincs meghatározó szerepe a beruházásokra, nincs biztosíték arra, hogy a növekvő szándékolt megtakarításokat a szándékolt beruházások kiegyenlítsék. A beruházások irányzata persze növekvő, ha a nemzeti jövedelem emelkedik. Van tehát kapcsolat az output és a beruházások között – az output növekedéséhez igazodó beruházások az indukált beruházások. Nem igaz azonban, hogy ezek pontosan kiegyenlítik a megtakarításokat. A beruházás eshet, ha a nemzeti jövedelem nagy, de az üzleti kilátások és növekedésekor rendszerint a jövedelem növekvő hányadát takarítják meg. De akár nagyobb hányadot takarítanak meg, akár nem, minden modern közösség alapvető lélektani szabálya, hogyha megemelkedik a reális jövedelme, nem fogja ezzel egyenlő abszolút összeggel növelni a fogyasztását; tehát ilyenkor a megtakarítás abszolút összegének növekednie kell.” Keynes, i. m. 118. Az empirikus vizsgálatok azt mutatják, hogy Keynes harmadik állítása, vagyis az „abszolút jövedelmi hipotézis” nem igazolható. Keynes első és második állítását azonban az adatok alátámasztják.

122

velük együtt a profitvárakozások rosszak. Megfordítva, alacsony szintű output ellenére javulhat az üzleti bizalom, lehet kedvező a profitvárakozás. Ezért nincs rendszeres, szigorú összefüggés a beruházások és a nemzeti jövedelem színvonala között.9 Hosszú időszakban tehát mind a nemzeti jövedelem mind a termelés nő, de rövid időszakban – és éppen ez érdekelte Keynest – rendkívül erősek a beruházások közötti eltérések felfelé vagy lefelé a hosszú időtartamú trendtől. Az eltérések a profitvárakozásoknak, a jövőbeli fejlődést illető szubjektív értékeléseknek, a beruházók épp kialakuló pesszimizmusának vagy optimizmusának vannak alárendelve. Mindezen túl, a beruházási döntések gyakran az új felfedezésekhez, a technikai fejlődés hirtelen változásaihoz igazodnak, amelyek nem jósolhatók meg előre. A vasútépítés vagy később a gépkocsi és a háztartási tartós fogyasztási cikkek megjelenése beruházási boomot váltott ki. Mindezért Keynes szerint a beruházási függvény rendkívül gyorsan változó, igen erőteljes eltolódása figyelhető meg felfelé vagy lefelé a rövid időszakban. Ennek megfelelően az aggnegált kereslet is szeszélyesen alakul, s ez a kapitalizmust a fellendülés, illetve a csőd, a válság állapota felé viszi. És ha az átlagos fogyasztás aránya a nemzeti jövedelemhez képest éppen csökken, a beruházásokat pedig éppen a pesszimista várakozások határozzák meg, a gazdaság a súlyos depresszió állapotába kerülhet.10

9

10

„Természetes és érthető... hogy a jövőt illető várakozásoknak domináló szerepük van abban, hogy milyen mértékű új beruházásokat látnak indokoltnak. De, mint láttuk, az ilyen várakozások nagyon kevéssé megalapozottak: változó és megbízhatatlan adatokra épülnek, tehát hirtelen és heves változásokra hajlamosak.” Keynes, i. m. 340. „Mindebből azt a következtetést vonom le, hogy nem bízhatjuk továbbra is nyugodtan magánkezekre a folyó beruházási volumen irányításának feladatát.” Keynes, i. m. 344.

123

4.1.3. A megtakarítási paradoxon Ha a szándékolt beruházások elmaradnak a szándékolt megtakarítások miatt, ex post a beruházások és megtakarítások közötti egyensúly létrejön, de nem a kamatláb változásának (csökkenésének) hatására. Az aggregált kínálat ilyenkor az aggregált kereslet fölé kerül, amely először kényszerű készletnöveléshez, majd a termelés csökkenéséhez vezet. Mivel a megtakarítások nagysága döntő részben a jövedelmektől függ, a termelést kísérő jövedelemcsökkenés lejjebb szorítja mind a szándékolt, mind a tényleges megtakarítás nagyságát, így kerülnek egyensúlyba ex post a beruházások és megtakarítások. A klasszikus modellel szemben tehát Keynes bizonyította: a szándékolt beruházások és megtakarítások egyensúlyát nem a kamatláb, hanem a nemzeti jövedelem változása, a jelen példában annak esése biztosítja. Ezzel meglepő, de teljesen helytálló következtetésre jutunk. Ha azt feltételezzük, hogy a megtakarítók azért fogyasztanak kevesebbet, hogy így növeljék megtakarításaikat, paradox módon az eredmény az lesz, hogy mindenki kevesebbet takarít meg. Mert nem igaz, hogy a beruházások döntően a kamatlábtól függően alakulnak; azok kezdetben maradhatnak változatlanok – legfeljebb a kényszerű készletképzés nő –, a fogyasztás csökkenése azonban hamarosan kiváltja a nemzeti jövedelem, ez pedig a megtakarítások sőt a beruházások csökkenését (az utóbbit azért, mert a várakozások is pesszimistává válnak a növekvő kényszerű készletképzés láttán). E folyamat azért tűnik képtelenségnek, mert ellentmond a mikroökonómia tapasztalatainak. Az egyén valóban képes növelni megtakarítását fogyasztása csökkentésével. De ami az egyes esetben igaz, nem biztos, hogy az esetek összességében is helytálló. A konkrét esetben azt kell tudomásul venni: ha mindenki növeli megtakarítását, az nem marad hatás nélkül az aggregált keresletre és ezzel a tényleges nemze124

ti jövedelemre.11 A közgazdasági irodalom ezzel kapcsolatban az általánosítás tévedéséről (fallacy of composition) ír. Keynes jól tudta, hogy az egyéni tapasztalatokból nem biztos hogy következtetni lehet az általános, makroökonómiai folyamatokra. 4.1.4. A multiplikátor-hatás A beruházások a nemzeti jövedelem alakulásától függetlenül is nőhetnek vagy csökkenhetnek pl. egy új találmány hasznosítása nyomán. A beruházásoknak e változása viszont a maga részéről kiváltja a nemzeti jövedelem emelkedését vagy esését. A nemzeti jövedelem e változása ráadásul lényegesen nagyobb, mint amekkora volt a beruházás növekedése vagy csökkenése. A multiplikátor azt mutatja meg, hogy a nemzeti jövedelem ilyen emelkedése vagy esése hányszorosa a beruházás eredeti növekményének vagy csökkenésének. Ha a beruházások 1 millió dollárral nőnek, az keresleti hatásán át a termelés és így a jövedelem növekedését eredményezi, másokat a fogyasztási kiadások növelésére készteti. (Ez a fogyasztói határhajlandóság – mondjuk – 0,8 értéke esetén 800 ezer dollár újabb vásárlást jelent, ami viszont megint termelés- és jövedelemnövekedést vált ki és így tovább. Már a tranzakciók első két fordulójában 1,8 millió az összes vásárlás, vagyis nagyobb, mint az eredeti beruházásnövekmény.) Kapacitástartalékok és munkanélküliség esetén a kínálat és

11

„Noha az egyén megtakarításának nagysága aligha gyakorol lényeges befolyást saját jövedelmére, az egyén fogyasztása nagyságának hatása a többiek jövedelmére lehetetlenné teszi, hogy az összes egyének egyidejűleg tetszés szerinti összegeket takarítsanak meg. Minden arra irányuló kísérlet, hogy a fogyasztás csökkentese révén többet takarítsanak meg, úgy befolyásolja a jövedelmeket, hogy e kísérlet szükségképpen meghiúsítja önmagát.” Keynes, i. m. 104.

125

így a termelt nemzeti jövedelem mindig könnyen felzárkózik a kereslet növekedéséhez. Keynes pontosan ezzel számolt, hiszen részleges foglalkoztatottságot vett alapul és az árszintet állandónak tekintette. A beruházásnövekmény által elindított folyamatok teljes kifutása esetén a multiplikátor számértéke 1/(1 – MPC) vagyis példánkban 1/(1 – 0,8) = 5, tehát a nemzeti jövedelem növekménye ötször akkora, mint a beruházás növekménye. A beruházások csökkenése esetén viszont a hatás fordított: a nemzeti jövedelem a multiplikátor számértékének megfelelő mértékben esik.12 Nem véletlen, hogy a multiplikátor fogalmát és magát a multiplikátor-hatást Keynes használta először. A pozitív multiplikátor-hatás – vagyis hogy pl. a beruházás növekménye keresleti hatásán át többszöri nemzetijövedelem-növekedésre vezet – csak akkor érthető meg, ha a gazdaság a részleges foglalkoztatás állapotában van és nem teljes a kapacitás kihasználása. Csak ekkor igazodhat rugalmasan az aggregált kínálat és vele a termelés a kereslet növekedéséhez. Ha a gazdaság a termelési lehetőségek határán van, bármely impulzus a kereslet oldaláról csupán inflációs áremelkedést válthat ki.13

12

13

A folyamat teljes kibontakozásához természetesen idő kell, elhúzódhat akár évekig is. Nemcsak a beruházás emelkedésének, hanem a fogyasztói határhajlandóság változásából eredő fogyasztásnövekedésnek, a költségvetési deficit növekedésének vagy csökkenésének, az exporttöbblet változásának is van multiplikátor-hatása. Arra, hogy létezik multiplikátor-hatás, Keynes és munkatársai jöttek rá az 1929–33-as válság idején. Azt vizsgálták, vajon lehet-e csökkenteni a munkanélküliséget az állami kiadások növelésével. Ezt a klasszikus iskola tagadta arra hivatkozva, hogy amennyivel az állami kiadás nő, annyival csökkennek a beruházások a kamatláb emelkedése miatt. A klasszikus iskola érvelését Keynes és munkatársai elfogadhatatlannak találták a munkanélküliség és kapacitástartalék körülményei között. Az

126

4.1.5. Az állami költségvetés szerepe A valóságban nincs tiszta privát gazdaság. Az aggregált kereslet színvonala és változása sem érthető meg az állami költségvetés figyelembe vétele nélkül. Ez a kereslet nagyságát mind kiadásain át (G), mind adóbevételein keresztül (T) befolyásolja. Továbbra is kapacitástartalékot és munkanélküliséget feltételezve, az állami kiadások bekapcsolása mint addicionális kereslet jelenik meg, aminek ugyanolyan multiplikátor-hatása van, mint a beruházások növekményének. Ha az állami kiadások összege 100 értékegység és a fogyasztói határhajlandóság 0,8, az végül is 100/(1 – 0,8) = 500 értékegység kereslet- és ennek alapján nemzetijövedelem-növekedést vált ki a keynesi elméleti rendszer szerint. Az állami kiadásokkal együtt azonban az adók is megjelennek. Ha a költségsetés kiegyenlített, 100 értékegység költségvetési kiadás esetén az adóbevételek is 100 értékegységet tesznek ki. Ez levonásra kerül a háztartások jövedelméből, ezért ez keresletcsökkentő hatású. A kereslet csökkenése azonban csak 80/(1 – 0,8) = 400 értékegység, mert az adóval elvont jövedelemből a háztartások csak 80-at költöttek volna el az állam közbelépése nélkül, mivel a foelső látszat az volt, hogy az állami kiadások alapján képződő jövedelem újraköltése majd az így képződő jövedelem elköltése stb. végtelen nagyságú multipikátor-hatással jár, amiről persze eleve tudtak hogy nem lehet igaz. Keynes kollégája, R. F. Kahn fedezte fel, hogy csakis egy konvergens mértani haladvánnyal lehet dolguk, ha az újraköltekezés aránya zéró és 1 között van; így a multiplikátor-hatás nem lehet végtelen. Innen később már csak egy lépés volt eljutni ahhoz a keynesi rendszerhez tartozó felismeréshez, hogy a fogyasztás nem a kamatláb, hanem a jövedelem függvénye, és hogy a fogyasztói határhajlandóság az, ami a zéró és 1 között van.

127

gyasztói határhajlandóság 0,8 (és 0,8×100 = 80). A kiegyenlített állami költségvetés tehát a kiadások összegével egyenlő nagyságú kereslet- és nemzetijövedelem-növekedést vált ki, ez is bővíti az összkeresletet, ekkor a multiplikátor számértéke 1. Ez az úgynevezett egyensúlyi költségvetési multiplikátor (balanced budget multiplier). Mindebből az következik, hogy ha a gazdaság válságban van, vagy kapacitáskihasználatlanság és munkanélküliség okoz gondot, deficites költekezést kell alkalmazni vagy a kiadások növelésével, vagy az adók csökkentésével, vagy mindkettővel. És a 1930-as években Keynes azt ajánlotta Roosevelt elnöknek: folytasson deficites költségvetési politikát. 4.1.6. Inflációs és recessziós rés A keynesi rendszerben attól függően, hogy a profitvárakozások hogyan alakulnak, a beruházások nagysága és aránya nagyon különböző lehet. Ennek megfelelően az aggregált kereslet (C + I + G) lehet nagyobb is, mint a teljes foglalkoztatottsághoz illeszkedő nemzetijövedelem–szint által meghatározott aggregált kínálat. Ekkor az általános árszint emelkedik, inflációs áremelkedés jön létre, ami annál erőteljesebb, minél nagyobb az aggregált kereslet többlete a nemzeti jövedelemnek a teljes foglalkoztatásnál létrejövő színvonala fölött. Az aggregált kereslet (AD) és a teljes foglalkoztatáshoz illeszkedő aggregált kínálat (AS) közti rés az inflációs rés (inflationary gap).14 Lehetnek azonban a profitvárakozások nagyon kedvezőtlenek, emiatt a beruházások alacsony szín14

„Ha már eljutottunk a teljes foglalkoztatottsághoz, a beruházás további növelésére irányuló minden kereslet tendenciát hoz létre arra, hogy az árak határtalanul emelkedjenek tekintet nélkül a fogyasztási határhajlandóságra, vagyis a valódi infláció állapotába kerülünk.” Keynes, i. m. 141.

128

vonalra zuhannak, ami az aggregált kereslet és a nemzeti jövedelem esését vonja maga után. Az aggregált keresletnek és a nemzeti jövedelemnek a teljes foglalkoztatottság mellett termelhető nemzeti jövedelemhez viszonyított lemaradása a recessziós rés (recessionary gap). Keynes a recessziós rés létrejöttét tekintette a nagyobb valószínűséggel bekövetkező változatnak. A recessziós rés megszüntethető a költségvetési kiadások növelésével és/vagy az adók csökkentésével, vagyis az állami költségvetés deficitjének kialakításával vagy növelésével. Az inflációs rés megszüntetése ellentétes irányú műveletet kíván: az adók növelését és/vagy a költségvetési kiadások csökkentését, vagyis a deficit csökkentését. Ha a költségvetés egyensúlyban volt, akkor ilyenkor költségvetési többlet kialakítására kell törekedni. A szükséges változtatás mértéke – vagyis hogy a költségvetés egyenlege milyen mértékben változzék – nagyban függ a multiplikátor nagyságától. Keynes tehát a klasszikus iskola képviselőivel szemben szükségesnek tartotta az állami beavatkozást, hogy a recessziós rés megszüntethető legyen, és vele együtt a teljes foglalkoztatottságot előbb meg lehessen valósítani. Ezt az állam elvileg két fő eszközzel kísérelheti meg: fiskális politikával és monetáris politikával. A monetáris politika alkalmazását Keynes nem zárta ki, de a fiskális politika alkalmazását részesítette előnyben. Azt állította, hogy a monetáris politika alkalmazása válság idején nem vagy csak legfeljebb nagyon szerény mértékben hatásos, ezért a válságellenes politika megfelelő eszköze a fiskális politika. Hogy ez az állásfoglalás érthető legyen, meg kell vizsgálni, mi a pénz szerepe a keynesi elméleti rendszerben.

129

5. Keynes pénzkeresleti függvénye 5.1. A pénzkereslet klasszikus elmélete A klasszikus iskola képviselői a pénzt csupán csereeszköznek tekintették, azt állították, hogy a pénzt nem érdemes tartani önmagáért. Éppen ezért a pénz iránti igényt abból vezették le, hogy minimálisan mennyi pénz tartását teszi szükségessé a csere lebonyolítása. Ezzel kapcsolatban beszéltek a pénzigényt meghatározó tranzakciós motívumról (transaction motive). Elismerték ugyanakkor, hogy létezik bizonyos óvatossági motívum (precautionary motive) is, mert felmerülhetnek váratlan kötelezettségek. (A tranzakciós és óvatossági motívum által együttesen meghatározott pénzigényt a közgazdasági irodalom L1-gyel jelöli.) Ha csupán a tranzakciós motívumhoz igazodva tartanának a háztartások (vállalatok) pénzt, váratlan fizetési szükséglet felmerülésekor a tulajdonukban lévő kamatozó kötvényeket el kellene adniuk, illetve várniuk kellene a kötvénypiac nyitási idejére, ami kényelmetlenséget okozna, sőt esetleg előnyös üzletkötés meghiúsulásához vezethetne. Így a pénzigényt a tranzakciós és óvatossági motívum együttesen határozza meg. De mert maga a pénz nem hoz kamatot, a pénztartást mindig a lehető legkisebb szintre igyekeznek korlátozni. Ennek az is az eredménye, hogy a pénz forgási sebessége, illetve a pénzkereslet aránya a nemzeti jövedelemhez képest lényegében változatlan.15 15

Természetesen a nominális pénzigénynek a nominális nemzeti jövedelemhez viszonyított arányáról van szó. Ezt a közgazdasági irodalom Alfred Marshall nyomán k-val jelöli, vagyis k = M / Y ahol az M a pénz mennyiségét, az Y a nemzeti jövedelmet szimbolizálja. Ha megfordítva, a nemzeti jövedelmet, Y-t viszonyítjuk M-hez, vagyis a pénz mennyiségéhez, tulajdonképpen a pénz forgási sebességét kapjuk, hiszen a nemzeti jövedelem az adott pénzmennyiség közvetítésével kerül a termelő-

130

A klasszikus iskola képviselői, mivel a pénz forgási sebességét változatlannak vették, a nominális nemzeti jövedelem növekedésével azonos ütemben bővülő pénzkereslet-növekedéssel számoltak, vagy ha a pénz mennyisége nőtt és a nemzeti jövedelem volumene változatlan maradt (és ezt legtöbbször változatlannak vették), eleve az általános árszínvonal arányos növekedésével kalkuláltak. Ha a pénz csak a tranzakciók lebonyolítására jó, azt nem tezaurálják, önmagáért nem keresik, így a pénzmennyiség növekedése a vásárlások arányos emelkedését váltja ki. (Az óvatossági motívum arányát a pénzmennyiségen belül változatlannak vélték.) Ez az a pont amelyben Keynes pénzelmélete radikálisan különbözik a klasszikus közgazdák pénzelméletétől, és nagyrészt ennek az eltérésnek a tudomásulvételétől függ annak megértése, hogy Keynes elméleti rendszerében a válságkezelés esetén miért a fiskális beavatkozásnak és nem a monetáris politikának van kitüntetett szerepe. 5.2. A pénz spekulatív kereslete Keynesnél Keynes szerint egy merőben eltérő indítékkal is magyarázható a pénz iránti kereslet. Emiatt a gazdaságban a pénztartás

től a felhasználóhoz, a tranzakciók ezzel az M-mel bonyolódnak le. A pénz forgási sebességét a közgazdasági irodalom egy másik klasszikus közgazda, Irving Fisher nyomán V-vel jelöli. Vegyük észre: a V és a k egymás reciprok értékei. Minél nagyobb a V, tehát a pénz forgási sebessége, annál kisebb a k értéke, vagy is a pénzmennyiség aránya a nemzeti jövedelemhez képest. A k közvetlenül a keresett pénzmennyiség arányát fejezi ki a nemzeti jövedelemhez képest, és a pénz forgási sebessége is tulajdonképpen a pénzkeresletet tükrözi. Ha nő a forgási sebesség, akkor adott nominális nemzeti jövedelem mellett a pénzkereslet csökken.

131

lényegesen nagyobb lehet L1–nél, vagyis annál, amit a tranzakciós és az óvatossági motívum együttesen magyaráz. A financiális vagyonnak sokféle formája van: maga a pénz, továbbá kötvények, részvények, egyéb értékpapírok. A pénz maga vagy nem hoz kamatot vagy csak nagyon keveset (lásd a látra szóló betétek után fizetett kamatot vagy kamatlábat). Mindenesetre a szűkebb értelemben vett pénz, az M1 után szerezhető kamatjövedelem sokkal kisebb, mint az egyéb financiális vagyon után. Ezért máris indokolt különbséget tenni pénz és egyéb financiális aktívák között, ami azért is indokolt, mert az egyéb financiális aktívák – kötvények, részvények – esetén mindig kell számolni tőkenyereséggel vagy veszteséggel, mert árfolyamuk döntően vagy jelentős részben a kamatláb változásával együtt ingadozik. Legvilágosabb ez a fix kamatozású értékpapíroknál, de így van ez a részvények esetén is. A 100 dolláros bankjegy nominálisan mindig 100 dollárt ér, de a kötvények árfolyamukat tekintve egyik napról a másikra nagymértékű változást mutathatnak. Legyen a továbbiakban a használt kategória az egyszerűség kedvéért a kötvény ha a tőkenyereségnek vagy tőkeveszteségnek kitett financiális vagyonról esik szó. A pénz spekulatív kereslete a legszorosabb összefüggésben van azzal, hogy bizonyos időkben a pénz mint financiális vagyon fölényben van a kötvényekkel szemben azért, mert a kötvény tartásával együtt járó kockázat, a tőkeveszteség jóval nagyobb, mint az az előny, hogy a kötvény kamatot jövedelmező értékpapír. A kamatláb változásától függően ugyanis bizonyos időkben a kötvénytartás nagy tőkeveszteséggel fenyeget. Ha fennáll a valószínűsége annak, hogy a kamatláb jelentősen emelkedni fog, akkor mindenki a kötvényár esésére számít – hiszen a fix kamatozású kötvény árfolyama fordítottan arányos a piaci kamatlábbal. Ekkor a kötvényektől mindenki szabadulni igyekszik, ami még valószínűbbé teszi azok árfolyamának esését, vagyis azt, hogy tőkeveszteséggel 132

kell tulajdonosaiknak számolniuk. Éppen ezért Keynes szerint, ha a piaci kamatláb jelentős emelkedése valószínűsíthető, az emberek az L1 összegénél sokkal több pénz tartására hajlandók – a pénzkereslet sokkal nagyobb lesz az L1-nél –, ez a többlet, ami a pénz spekulatív keresletétől függ, legyen L2. A pénz összes kereslete tehát L1 + L2. Az L2 iránti kereslet a keynesi rendszerben összefügg a kamatláb természetes rátájával. A kamatláb természetes rátája az a kamatláb, amelyhez a tényleges kamatláb előbb-utóbb visszatér. Minél jobban eltér a tényleges kamatláb a természetestől, annál inkább felerősödnek azok a várakozások, hogy a tényleges kamatláb akár fentről, akár lentről visszatér hozzá. Így hát ha a kamatláb elég alacsony – ez a helyzet a válságban –, egyre többen számítanak arra, hogy a kamatláb hamarosan emelkedni fog. Ettől függően alakul a kötvénytartás kockázata. Ha a piaci kamatláb magas (nagyobb mint annak természetes rátája), kicsi a kötvényvásárlás kockázata, mert a kötvény árfolyama minden bizonnyal emelkedni és nem esni fog. Ilyenkor mindenki kötvényt vásárol és az L2 legfeljebb csak nagyon alacsony lehet, hiszen a kötvénytartástól tőkenyereséget várnak. Ezzel szemben ha a piaci kamatlábak nagyon alacsonyak, a kötvénytartás kockázata nagy. Ha ugyanis a kamatlábak valóban változnak, azok a kamatláb természetes rátájához közelednek – vagyis emelkednek –, kiváltva a kötvényárak esését. Következésképpen ha a piaci kamatlábak alacsonyak, a pénz iránti kereslet gyorsan nő, az L2 magas, vagyis inverz kapcsolat áll fenn az L2 és a piaci kamatláb között.16 16

„Lehetséges, hogy miután a kamatláb egy bizonyos szintre süllyedt, a likviditási igény csaknem abszolúttá válik abban az értelemben, hogy majdnem mindenki a készpénzt részesíti előnyben azzal a lehetőséggel szemben, hogy valamilyen nagyon csekély kamatot hozó kölcsönkötelezvényt birtokoljon. ... Vagyis van egy olyan folyamatos görbe amely a spekulációs motívum kielégítésére szolgáló pénz iránti kereslet válto-

133

5.3. A spekulatív pénzkereslet szerepe a keynesi rendszerben Ha létezik spekulatív pénzkereslet, a pénz nemcsak csereeszközként szolgál, hanem önmagáért is keresik. Ekkor a pénz már a vagyonmegőrzés eszköze is. Ezzel együtt azonban el kell vetni azt a feltevést, hogy a kínálat automatikusan megteremti a maga keresletét. Lehet, hogy sokan nem vásárolnak, miután eladnak. Ezért nem túlzás azt mondani, hogy a pénzkereslet spekulatív motívuma nélkül a klasszikus és a keynesi modell közötti különbség jórészt eltűnne, hiszen ekkor az egyéb posztulátumok sem volnának fenntarthatók. Ekkor – ha eltekintünk attól a feltételezett esettől, hogy a beruházások tökéletesen rugalmatlanok a kamatlábbal szemben (erre még visszatérek) – azt kellene mondani, hogy a szándékolt kereslet mindig egyenlő a szándékolt kínálattal, a foglalkoztatottság rendszerint teljes volna, a szándékolt megtakarításokat a szándékolt beruházásoknak rendszerint ki kellene egyenlíteniük. Minderről valamiféle mechanizmusnak kellene gondoskodnia, ami aligha lehetne más, mint a kamatláb ingadozása. Ezért a pénzkereslet spekulatív indítékának elméleti jelentőségét aligha lehet eltúlozni. A pénzkereslet spekulatív motívumának bevezetése számos egyéb fontos következtetést is magában foglal. Mindenekelőtt: tarthatatlan a keynesi elméleti rendszer szerint az a feltevés, hogy a pénz forgási sebessége lényegében változatlan. Ez az állítás szöges ellentétben állna a spekulatív pénzkereslet létezésével. Depresszió idején ugyanis a piaci kamatláb alacsony színvonala miatt mindenki a kamatláb várható növekedésére spekulál és ezzel együtt a kötvényárak esésére. Ezért a portfolió átrendezésére, a pénz portfolión belüli rézásait a kamatlábnak a különböző esedékességű kötvények és egyéb kölcsönkötelezvények árfolyamának a változásaival megadott változásaihoz viszonyítja.” Keynes, i. m. 220. és 230.

134

szesedésének növelésére törekednek. Ilyenkor bármekkora pénzkínálatot könnyedén felszívhat a pénzkereslet, akár nagyon csekély kamatlábcsökkenés, esetleg a kamatláb változatlan szintje mellett is. Az L2 iránti kereslet szinte korlátlanná válhat, hiszen a pénzhalmozás sokkal kevésbé kockázatos, mint a kötvényvásárlás. Kötvényt azért adnak el az emberek, hogy tőkeveszteséggel nem fenyegető pénzhez jussanak. Ilyen helyzetben – különösen akkor, ha a jegybank a pénz mennyiségét növeli – a tartott pénz mennyisége igen gyorsan nőhet, miközben a nemzeti jövedelem változatlan vagy csökken: a pénz forgási sebessége gyorsan csökken és a pénz aránya a nemzeti jövedelemhez képest gyorsan nő (a V esik és vele együtt a k nő). Nagyon fontos tudomásul venni: Keynesnél ez nem egyszerűen technikai probléma. Tulajdonképpen más formában fejezi ki azt, hogy az eladás még nem vásárlás, hogy a kapitalizmusban nem működik olyan önszabályozási mechanizmus, amely hamarosan a teljes foglalkoztatás felé vinne. Keynesnél a pénz forgási sebességének változékonysága, erőteljes ingadozása elméleti rendszerének lényegéből, szelleméből következik, e nélkül az egész elméleti rendszer inkonzisztenssé válna. Ha a pénz forgási sebességének változását és ennek jelentőségét nem értjük meg, érthetetlenné válna a keynesi rendszerhez illeszthető gazdaságpolitikai javaslat is, vagyis az alkalmazandó gazdaságpolitika természete. A pénzkereslet spekulatív indítékából következik az is, hogy a pénzkínálat és -kereslet változásának hatása más a klasszikus modellben és más a keynesi rendszerben. A klasszikus modellben a pénzkínálat többlete egyszerűen áremelkedéshez vezet; a pénz ott egyszerűen csereeszköz, a gazdaság a termelési lehetőségek határán van, a többlet pénz növeli az áruk és szolgáltatások iránti keresletet, az eredmény nem lehet más, mint az általános árszint emelkedése. A keynesi rendszerben azonban közbelép a pénz spekulatív kereslete és a kötvénypiac. Ha nő a pénzkínálat, az kezdetben 135

növeli a kötvényárakat, mivel kötvényvásárlással szeretnének az emberek szabadulni a felesleges pénztől. Ha a kötvényárak nőnek, a piaci kamatláb esik, hiszen a kötvények után fizetett fix kamat a növekvő kötvényárhoz képest csökkenő jövedelmezőségi rátát biztosít, ez szükségképpen a piaci kamatláb eséséhez vezet. Emiatt előbb–utóbb túl alacsonynak tűnnek a kamatlábak (kisebbnek, mint a kamatláb természetes rátája), mindenki a kötvényárak esésére számít, ami miatt az L2 (spekulatív pénzkereslet) rohamosan nőni kezd, és nem az árak emelkednek. Az L2 iránti kereslet megakadályozza, hogy a kamatláb bizonyos minimális pont alá süllyedjen, bármennyire is nőjön a pénzkínálat. Így Keynesnél a pénzkínálat és -kereslet nem az árszínvonalat határozza meg, hanem a kamatlábat. 5.4. A keynesi elméleti rendszer és az állam szerepe Ha a tőkés gazdaság önszabályozó mechanizmusa nem biztosítja a teljes foglalkoztatás melletti termelést, illetve azt, hogy az hiánytalanul realizálódjék, tartós munkanélküliség mellett a „recessziós rés” nagymértékű lehet, és szükségessé válik az állam gazdasági beavatkozása. Keynes olyan elemzést adott a tőkés gazdaságról, amely az állami beavatkozás szükségességét bizonyította. Ezt Keynes a General Theoryban maga is hangsúlyozta, bár nem fejtette ki részletesen, milyen legyen az állami beavatkozás természete, milyenek legyenek fő eszközei, mire terjedjen ki a beavatkozás.17 Ez jórészt a General

17

Nem mindig világos Keynesnél, hogy a hatékony kereslet megnövelése éppen milyen kezdeményezésre történjék. „Ha a milliomosok abban találnak kielégülést, hogy hatalmas palotákat emelnek eleven és piramisokat holt testeik befogadására, vagy bűneik levezeklésére katedrálisokat építenek, kolostorok és külföldi hittérítő missziók számára

136

Theory megjelenése után került kidolgozásra, s a feladatot főként a keynesi elméleti rendszert elfogadó, a keynesi rendszerhez csatlakozó közgazdászok teljesítették. Keynes főműve azonban nyilvánvalóvá tette: a teljes foglalkoztatás többnyire csak az aggregált kereslet államilag segített megemelése mellett valósulhat meg. Elvileg két fő úton lehet az aggregált keresletet az állami beavatkozás segítségével megemelni: monetáris politikával és fiskális politikával. A monetáris politika rendeltetése lehet a kamatláb csökkentése, ezzel a beruházások ösztönzése. A beruházások növekedése multiplikátor-hatásával együtt az aggregált keresletet erőteljesen megemelheti, és közelebb hozhatja a gazdaságot a teljes foglalkoztatás állapotához. A sikeres monetáris politika feltétele azonban az, hogy 1. a piaci kamatláb érzékenyen reagáljon a pénzkínálat növekedésére, a kamatláb érezhetően csökkenjen, 2. a beruházások kamatérzékenysége legyen erőteljes, azaz, hogy viszonylag kis kamatcsökkenés is a beruházások érezhető növekedésével járjon. A keynesi rendszer szerint mindkettő valószínűtlen. Keynes a beruházásokat döntően a profitvárakozásoktól és nem a kamatlábtól tette függővé. Depresszió idején pedig a profitvárakozások kedvezőtlenek. Ezen túl nagy a kihasználatlan kapacitások aránya, illúzió volna tehát arra várni, tesznek alapítványokat: ezáltal elhalasztódhat a nap, amikor a tőke bősége gátat vet a termelés bőségének. Ha ‘lyukat ásatunk a földbe’ s ezt megtakarításokból finanszírozzuk, ezzel nemcsak a foglalkoztatást növeljük, hanem a hasznos javak és szolgáltatások alakjában jelentkező reális nemzeti jövedelmet is. Ésszerűtlen volna azonban, hogy értelmes emberekből álló közösség csak ilyen esetleges – és gyakran pazarlással járó – enyhítőszerekhez folyamodjék, ha egyszer tisztáztuk azokat a tényezőket, amelyek hatásától a hatékony kereslet nagysága függ.” Keynes, i. m. 243.

137

hogy egy esetleges kamatlábcsökkenés nyomán a beruházások érezhetően emelkedni kezdjenek. Elméletileg az is elképzelhető, hogy a szándékolt (és tényleges) beruházások a kamatláb változásával szemben teljesen érzéketlenek maradnak. Ilyenkor a kamatláb bármekkora csökkenése sem készteti a vállalatokat a beruházás növelésére. A Keynes utáni közgazdasági irodalom ezzel kapcsolatban így ír: a feltételezett esetben a gazdaság a „beruházási csapda” (investment trap) foglyává válik, amelyből a monetáris politika nem szabadíthatja ki. Válság idején pedig nem várható a piaci kamatláb csökkenése sem. Itt jön elő a pénzkereslet spekulatív indítékának jelentősége. Ha a válságban a piaci kamatláb már alacsony és ezért a pénztartás minősül a kevéssé kockázatos vagyontartásnak, az L2 gyorsan nőni kezd, akármilyen nagy pénzkínálat keresletre talál változatlan kamatláb mellett is. A likviditási hajlam szinte korlátlanná válik, ezért bármennyi pénzt pumpálna be a gazdaságba a jegybank, a kamatláb nem csökkenne, így pedig a beruházás nem ösztönözhető. A gazdaság a likviditási hajlam foglya lesz, likviditási csapdába kerül (liquidity trap). Csakis olyan állami döntés (művelet) képes a gazdaságot kiszabadítani a csapdából, ami eleve keresletnövekedéssel jár: ez az, ami az aggregált kereslet növekedését biztosítja. Ilyen hatású a költségvetési deficit növelése vagy a költségvetés kiadásainak növelése és/vagy az adóbevételek csökkentése segítségével. A deficites költekezés' a multiplikátor-hatással együtt már az aggregált kereslet tetemes növekedését vonhatja maga után, amely a profitkilátásokat és bizonyos idő után a beruházásokat is kedvezően befolyásolja, vagyis a beruházási csapda is hatástalanítható. A gazdaság kiszabadulhat mind a likviditási mind a beruházási csapdából, de csakis állami beavatkozásra, konkrétan keresletnövelésre támaszkodva. A keynesizmus tehát a klasszikus iskolával szemben az állami beavatkozás híve. Az állami beavatkozáson belül pedig

138

a költségvetési politikát részesíti előnyben. Nem azért, mert eleve ellenszenves számára a monetáris politika, hanem azért, mert a keynesi elméletből az következik, hogy válság idején önmagában hatástalan a monetáris politika, minden, a kamatláb leszorítására irányuló pénzügyi manőver, a pénzkínálat növelése. A keynesizmus nem utasítja el minden körülmények között a monetáris politika jelentőségét. Nem tagadja azt sem, hogy a kamatláb változásának lehet bizonyos hatása a szándékolt beruházások és megtakarítások alakulására. De nem a monetáris politikát tekinti meghatározónak, és működésképtelennek tartja a válság időszakában a kamatlábmechanizmust. Ezért állítja a keynesi modell, hogy a depresszió felszámolását döntően az állami költségvetésre és nem a monetáris politikára támaszkodva kell megkísérelni.18 Mégis, ha Keynest és a keynesizmust szembeállítjuk a klasszikus közgazdákkal és a modern monetaristákkal, közöttük nem az a döntő különbség, hogy a monetarista vagy a fiská-

18

Ez, amióta Keynes főműve megjelent, állandó vita tárgya. A monetaristák szerint pl. a deficites költekezés hatása lényegében véve attól függ, hogy a jegybank a deficitet monetizálja, vagy sem. Ha nem monetizálja, a pénzkínálat adott, a deficit viszont növeli a pénzkeresletet. Ekkor a nominális és reálkamatláb emelkedik, ezért a beruházás esik, amely a multiplikátor-hatást is számításba véve, kiegyenlíti a költségvetési deficit keresletetnövelő hatását. Ha tehát eltekintünk a pénzmennyiség növelésétől, a költségvetési deficitnek beruházásokat kiszorító (crowding out) hatása van, a deficites költekezés nem jár kedvező eredménnyel. Így a monetaristák szerint nem a fiskális, hanem a monetáris politika az eredménnyel kecsegtető eszköz. – A magam részéről úgy látom, hogy a vita nagyrészt értelmetlen. Eltekintve attól, hogy a beruházások mennyire kamatérzékenyek, a lényeg nem az, hogy a deficites költekezés kialakulását milyen mértékben kíséri a pénzkínálat növekedése. A keynesi rendszerben nem az a lényeg, hogy kell–e a pénzkínálatnak növekednie vagy nem. A lényeges az, hogy az állami intézkedések nyomán az aggregált kereslet valóban növekedjék. Ezt a költségvetési deficit biztosíthatja.

139

lis politikát preferálják-e, hanem az, hogy a keynesizmus aktív állami gazdasági tevékenységet követel, a klasszikusok és a monetaristák pedig elutasítják azt.19

6. A keynesi elméleti rendszer kritikája A keynesi elméleti rendszer drasztikus változást hozott a közgazdasági elméletbe, hiszen tagadta, hogy a kapitalizmus teljes foglalkoztatást biztosító önszabályozó rendszer. Állította, hogy a beruházások és megtakarítások egyensúlyát gyakran és tartósan csak a nemzeti jövedelem csökkenése, annak a teljes foglalkoztatáshoz mérten alacsonyabb szintje, nem pedig a kamatláb ingadozása biztosítja. Végül hangsúlyozta, hogy szükség van az állam aktív gazdasági tevékenységére, csak az állami beavatkozással együtt várható, hogy az egyéni kezdeményezésen alapuló gazdaság sikeresen működjék. Érthető, hogy a keynesi elméleti rendszert megszületése óta éles támadások érték. A kritika lényege mindvégig az, hogy Keynes gazdaságelméletével szemben mégiscsak igaz, hogy a gazdaság az önszabályozási folyamat során a teljes foglalkoztatás állapota felé tart. Ezt az álláspontot képviseli mindenekelőtt a monetarizmus, amely az 1950-es évektől 19

„Az államnak irányító befolyást kell gyakorolnia a fogyasztási hajlandóságra részben az adórendszer révén, részben a kamatláb megállapításával és talán részben más módon is. Enélkül nem látszik valószínűnek, hogy a bankpolitikának a kamatlábra gyakorolt befolyása önmagában optimális beruházási volument eredményezhetne. ... Az állam funkcióinak az a megnövekedése, amelyet a fogyasztói hajlandóságnak és a beruházás indítékainak összehangolása megkövetel, az individualizmusba való szörnyű beavatkozásnak tűnhet. Én azonban védelmezem, egyrészt mert ez az egyetlen járható út arra, hogy elkerüljük a meglévő gazdasági formák mindenestől való megsemmisítését, és másrészt mert ez az előfeltétele az egyéni kezdeményezés eredményes érvényesülésének.” Keynes, i. m. 401. és 404.

140

kezdve válik ismertté. Az ún. neoklasszikus szintézis és a neokeynesista elmélet egyaránt azt vallja, hogy a klasszikus iskolának igaza van abban, hogy a kapitalizmusban léteznek a teljes foglalkoztatás felé vivő erők. E folyamat azonban lassú, így bizonyos állami tevékenységre van szükség a folyamat felgyorsítására. E két irányzatot imperfekcionista irányzatnak is nevezik, mert elismernek bizonyos tökéletlenségeket a piaci mechanizmusban. Ezekkel szemben viszont a posztkeynesiánusok (más néven fundamentalisták) tagadják, hogy a piacgazdaságban léteznek a teljes foglalkoztatást biztosító automatikusan ható tényezők. Sőt Keynes főművéhez képest is radikálisabb álláspontot foglalnak el (a jövedelemelosztást pl. nem a határtermelékenységi elméletből vezetik le, hanem a növekedési és beruházási folyamattal kötik össze). A monetaristák és a fundamentalisták képezik a két végletet a piacgazdaságot elfogadó és azt ellenző irányzatok között. E helyütt nincs mód ezen irányzatok érdemi ismertetésére. A legfontosabb bírálatokra azonban – amelyek főként a monetaristák felől érkeznek – röviden ki kell térni. 6.1. A bérek és árak felfelé és lefelé rugalmasak A klasszikus iskola képviselőinél a rugalmasan változó bérek ugyanazt a szerepet töltik be a munkapiacon, mint az árak az áruk és szolgáltatások piacán, azaz „megtisztítják” a piacot. A süllyedő bérek ugyanúgy eltüntetik a munkaerő-felesleget, mint ahogy a süllyedő árak az árufelesleget. Keynes – különösen lefelé – rugalmatlan (sőt fix) béreket és árakat feltételezett egyszerűen azért, mert a nominális bérek lefelé valóban rugalmatlanok. Ezt sokan a keynesi elmélet elengedhetetlen tartozékának vették, és azt állították: ha elvetjük azt a feltételezést, hogy a bérek lefelé merevek, hamisnak bizonyul az a keynesi tétel, hogy a tőkés gazdaság automatizmusa nem 141

biztosít teljes foglalkoztatást. Pedig Keynes külön is hangsúlyozta, hogy a lefelé merev bérek feltételezése puszta egyszerűsítés.20 Továbbá külön is bizonyította, hogy a teljes foglalkoztatottságot a süllyedő bérek sem biztosíthatják. A bérek csökkenése valóban kiváltaná a foglalkoztatás növelését, ha a bércsökkenés változatlanul hagyná az összkeresletet.21 Ez csak abban az esetben következhet be, ha a bércsökkenés miatt olyan változások jönnek létre, amelyek más tényezők hatására megakadályozzák az összes kereslet esését. (Ha pl. a bércsökkenés áresést vált ki, ezért a társadalom más rétegei növelik vásárlásaik volumenét, vagy ha a bércsökkenés miatt nő a külső versenyképesség, az az exporttöbblet kellő növekedéséhez vezet. Az export bekapcsolása már a zárt gazdaság feltételezésének elvetését jelenti és ennek jelentőségére még visszatérek.) Keynes gondolata lényegében az, hogy egy iparágra (vállalatra) nézve a foglalkoztatás annál nagyobb lehet, minél kisebb a bér – mert így a termelési költségek csökkenthetők –, de nem helyes átvinni ezt a tapasztalatot az egész iparra illetve gazdaságra. Tulajdonképpen a hibás általánosítás (fallacy of composition) esetével van dolgunk.22

20

21

22

„Ezt az egyszerűsítést később feladjuk; itt csak azért élünk vele, hogy megkönnyítsük az előadást. A bizonyítás lényege azonban ugyanaz, akár változnak a nominális bérek, akár nem.” Keynes, i. m. 47. A pontos és helyes kérdésfeltevés így hangzana: „vajon a nominálbérek csökkenése a korábbival azonos – pénzben mért – összes hatékony kereslettel jár-e együtt vagy sem, vagy legalábbis olyan összes hatékony kereslettel jár-e együtt, amely nem csökkent olyan mértékben, mint a nominális bérek.” Keynes, i. m. 284. Ezt a hibát néha a hazai közgazdászok is elkövetik. Hallván valamit arról, hogy a klasszikus iskola a bérek szabad ingadozását a teljes foglalkoztatás melletti termelés szükséges feltételének tekinti, és anélkül, hogy a relatív béreknek a nyitott gazdaságban betöltött szerepét alaposan tárgyalnák azt mondják: a munkanélküliség csökkenthető volna, ha a béreket (a reálbéreket) lejjebb szorítanánk.

142

6.2. A likviditási és a beruházási csapda problémája és a neoklasszikus szintézis A keynesizmus sokkal komolyabb bírálatát jelenti a likviditási és a beruházási csapda gyakorlati érvényességének kétségbevonása. Gyakran nem veszik figyelembe, hogy mindkettő szükséges előfeltétel mindahhoz, ami igazán gyökeres változást jelent a keynesi közgazdaságtanban a klasszikus iskola tételeivel szemben. Ahhoz ugyanis, hogy a gazdaság az önszabályozó mechanizmus alapján kijusson a válságból, szükség volna először is a kamatláb csökkenésére. Ha azonban a pénz iránti kereslet gyakorlatilag korlátlan – ha a pénzkereslet kamatrugalmassága végtelen –, nem lehet számítani a kamatláb csökkenésére, az nem ösztönözhet a beruházások növelésére. Ha pedig a beruházások kamatrugalmassága nagyon alacsony, igen nagy kamatlábesésre volna szükség ahhoz, hogy a beruházások nőjenek. A keynesi rendszerben mind a likviditási, mind a beruházási csapda megjelenése elképzelhető. Keynes a kamatlábnak a beruházásokra gyakorolt hatását a profitvárakozásokkal szemben mindig csak alárendelt jelentőségűnek tekintette, a spekulatív pénzkeresletet pedig válság idején igen erősnek minősítette. Amikor pedig a gazdaság válságba jut, a kilábalásnak Keynes szerint kettős feltétele van: esnie kell a kamatlábnak, a kamatláb esésére reagálva pedig nőniük kell a beruházásoknak. Minél reálisabb lehetőség a likviditási és a beruházási csapda előfordulása, annál valószínűbb, hogy a gazdaság a válságból nem kerül ki magától, annál inkább megvan a válság elhúzódásának a lehetősége is. A keynesi rendszer kritikusai támadták a likviditási és beruházási csapda relevanciáját. Tudni kell, hogy maga Keynes is csupán a likviditási csapda lehetséges létrejöttéről beszélt.23 Nem véletlen, hogy a pénzkereslet és a beruházások 23

Lehetséges, hogy miután a kamatláb egy bizonyos szintre süllyedt, a likviditási igény csaknem abszolúttá válik abban az értelemben, hogy

143

kamatrugalmasságát a keynesi elmélet kritikusai jelentős részben eltérően ítélik meg. Kizártnak tartják, hogy a likviditási igény közel abszolúttá váljék, és a beruházások kamatrugalmasságát is eleve jelentősnek tartják. Attól függően, hogy a különböző közgazdasági irányzatok mennyire bíznak a kapitalista piacgazdaság önszabályozó mechanizmusában, illetve milyen pozitívan ítélik meg annak realitását, kezelik a pénzkereslet és a beruházások kamatrugalmasságát. Ha ugyanis a csaknem abszolút likviditási igénynek nincs realitása, és a beruházások kamatrugalmassága számottevő, a kapitalizmusban működő önszabályozó mechanizmus mégiscsak alkalmas arra, hogy a gazdaságot a teljes foglalkoztatottság állapota felé vigye, és így realizálódjék a teljes foglalkoztatottság mellett termelt nemzeti jövedelem. (Mert ekkor a kamatláb csökkenhet, a beruházások a kamatláb esésére reagálva nőnek, ami a multiplikátor-hatást is figyelembe véve a termelés, a fogyasztás és a beruházások növekedését implikálja.) Legfeljebb arról lehet szó, mennyi idő múlva jöhet létre a teljes foglalkoztatottságon alapuló egyensúly.24 És tudni

24

csaknem mindenki a készpénzt részesíti előnyben... Noha ez a szélső eset gyakorlatilag fontossá válhat a jövőben, ez ideig nem tudok rá példát.” Keynes, i. m. 230. Amióta John R. Hicks híres cikkét publikálta a kamatlábnak a pénzkereslet és -kínálat, így a pénzpiac, valamint a beruházások és megtakarítások, így az árupiac egyensúlyában betöltött szerepéről („Mr. Keynes and the Classics” [Mr. Keynes és a klasszikusok], 1937. Ekonometrica 5. 147–159.), azóta a pénzpiac egyensúlyát az LM-analízis (L = pénzkereslet, M = pénzkínálat), az árupiac egyensúlyát az IS-analízis (I = beruházás, S = megtakarítás) keretében széleskörűen vizsgálják. Az IS–LManalízis a modern makroökonómia szerves része. Ennek keretében a pénzkereslet és a beruházások kamatrugalmasságát változatlan pénzkínálat és stabil árak feltételezésével koordinátarendszerben ábrázolják, ahol a függőleges tengelyen a kamatlábat, a vízszintes tengelyen a nemzeti jövedelmet mérik fel. Itt a bonyolult IS–LM-analízis tárgyalását nem lehet megadni. Csak az szögezhető le: minél nagyobb a pénz-

144

kell: Keynes nem tagadta, hogy a kamatláb változásának lehet bizonyos hatása a beruházások alakulására. Nem tekintette azonban a kamatláb változását meghatározónak, mert sokkal fontosabbnak minősítette a kötvénytartással járó kockázatot és a profitvárakozásokat. 6.3. A vagyonhatás A kritika nemcsak arra szorítkozik, hogy a likviditási és beruházási csapda létezését kétségbe vonják. A klasszikus iskolához tartozó Arthur Cecil Pigou egy 1943-ban publikált cikkében alapos vizsgálat tárgyává tette azt a kérdést, mi történik akkor, ha a gazdaság stacionárius, vagyis nem növekvő állapotában a rendelkezésre álló pénzmennyiség reálértéke valamilyen okból megemelkedik.25 Pigou megállapításai alapján a neoklasszikus szintézis képviselői később arra a következtetésre jutottak, hogy a gazdaság akkor is a teljes foglalkoztatottság felé tart, ha mind a likviditási, mind a beruházási csapda realitás!

25

kereslet kamatrugalmassága, az LM-görbe annál kevésbé meredeken emelkedik a függőleges tengelytől balról jobbfelé haladva. És minél kisebb a beruházások kamatrugalmassága, az IS-görbe annál közelebb van a függőlegeshez. A keynesisták az IS- és LM-görbéket a válság körülményei között így is ábrázolják: az LM-görbe közel van a vízszinteshez, az IS-görbe a függőlegeshez. A keynesizmus kritikusai vagy akik úgy látják, hogy a keynesizmus és a klasszikus iskola összeegyeztethető, fordítva járnak el: az LM-görbét meredekebben emelkedőnek az IS-görbét pedig csak enyhébben süllyedőnek ábrázolják, amivel azt akarják kifejezni: viszonylag kis kamatlábcsökkenés is jelentős beruházásnövekedést vált ki. Az IS–LM-görbék kezelését tehát döntően befolyásolja az, hogy ki milyen közgazdasági előítélettel fog az elemzéshez. A. C. Pigou: The Classical Stationary State. Economic Journal 1943. 53. 343–351.

145

Legyen a kiindulópont egy válságállapot, ahol az árupiacon túlkínálat van, ezért az árak esnek. Ekkor a pénz vásárlóereje és vele együtt a gazdaságban rendelkezésre álló pénz reálértéke nő. (Ez ugyanaz, mintha adott árszínvonal mellett a pénz mennyisége nőtt volna meg.) Ha az emberek a pénzt vagyonuk egyik összetevőjének tekintik, a vagyont növekvőnek veszik, ami folyó megtakarításaik csökkentésére és fogyasztásuk növelésére készteti őket. (Az árak esése az áruk tulajdonosai számára nem vagyonvesztés, mert árujuk cserearánya más árukhoz képest változatlan maradhat, illetve az eladás során kapott pénzzel ugyanannyit vásárolhatnak, mint korábban.) A reálpénzmennyiség növekedésének hatását a folyó megtakarításra és fogyasztásra a közgazdasági irodalom Pigouhatásnak nevezi. Ez egyben azt jelenti, hogy a pénzmennyiség reálértékének megnövekedése közvetlenül növeli az áruk iránti keresletet. Ennek a tételnek pedig döntő jelentősége van éppen akkor, ha valóban létezik mind a likviditási, mind a beruházási csapda. Ha a Pigou-hatás igaz, akkor a válságban bekövetkező áresés a vagyonhatáson keresztül – hiszen az egyének a pénz vásárlóerejének növekedését vagyonnövekedésnek érzékelik – növeli az aggnegált keresletet. Az eredmény ugyanaz, mintha az állami kiadások nőnének, ez is, az is kimozdítja a gazdaságot a holtpontról, változatlan kamatláb és a kamatlábra érzéketlen beruházások ellenére. Nem maradhat tehát a gazdaság hosszú ideig a likviditási és beruházási csapda állapotában akkor sem, ha nincs állami beavatkozás. A közeledés a teljes foglalkoztatás melletti egyensúlyhoz elkerülhetetlen. A Pigou-hatással kapcsolatban azonban számos probléma merül fel. Az egyik mindjárt a pénzzel kapcsolatos, hiszen a mai modern pénz hitelpénz. Csak a pénz tulajdonosa számolhat vagyonnövekedéssel, akinek pedig a pénz kibocsátásával tartozása keletkezett, annak vagyoncsökkenéssel kell szembenéznie. (Mert a pénz vásárlóerejének növekedése miatt 146

reálértékben nőtt a tartozása.) Így összességében nem következik be vagyonnövekedés. Ezért a Pigou-hatásnak csak abban az esetben van realitása, ha a pénz kibocsátásakor az államnak keletkezett tartozása; ekkor ugyanis a privát szektor tulajdonában lévő pénz vásárlóerejének megemelkedése egyben a privát szektor nettó vagyonnövekedése, ami a privát szektort már vásárlásra késztetheti. Azaz, nem az egész pénzmennyiséggel kapcsolatosan léphet fel vagyongyarapodás, hanem csak egy részével.26 További probléma, hogyha az „adósok” fogyasztási határhajlandósága nagyobb, mint a pénz tulajdonosaié, a pénz vásárlóerejének megnövekedése az összes fogyasztás csökkenésével járhat. (Hiszen az adósok nettó vagyonuk csökkenése miatt jobban mérsékelik a fogyasztást, mint ahogyan azt a pénz tulajdonosai növelik.) Ez a hatás27 túlkompenzálhatja a Pigouhatást, azaz a válságban bekövetkező defláció egyáltalán nem biztos, hogy a maga részéről növeli az aggnegált keresletet. Ráadásul számolni kell azzal, hogy a csökkenő árak sokakat a fogyasztás elhalasztására késztetnek, mert ők arra gondolnak, egységnyi pénzzel később még többet vásárolhatnak és fogyaszthatnak. Bonyolítja a helyzetet, hogy a válság26

27

Ez a háttere az inside money (belső pénz) és az outside money (külső pénz) megkülönböztetésének. Ha az összes pénz kibocsátását a privát szektor hitelfelvétele alapozná meg, egyeseknek az áresés miatt fellépő vagyonnövekedését mások nettó vagyonvesztése kísérné, az összes pénz inside moneynak minősülne, a Pigou-hatás ekkor nem létezne. Ha az összes pénz mögött az állami hitelfelvétel állna, a privát szektor pénzének vásárlóerő-növekedése egyben a nettó privát vagyon növekedését jelentené, az összes pénz outside moneynak minősülne. A valóságban a pénz részben inside, részben outside money. E két fogalmat J. G. Gurley és E. S. Shaw vezette be a közgazdaságtanba. Vö. J. G. Gurley - E. S. Shaw: Money in the Theory of Finance. Washington D. C., The Brooking Inst. 1960. Ezt Fischer-hatásnak nevezik, mivel a gondolatot Irving Fischer vetette fel.

147

ban szaporodnak a csődök, ami vagyonvesztést vált ki, így összességében pozitív vagyonhatás esetleg nem is jöhet létre. Mindent összevéve, a Pigou-hatás nem lehet erőteljes, maga Pigou is szkeptikus volt a nevezett hatás erejét illetőleg.28 Mindent összevetve, a pénzmennyiség reálértékének változásából eredő hatás – az irodalomban ezt real balance-hatásnak is nevezik – nem hagyható figyelmen kívül. Minél gyengébb ez a hatás, a válságból való kilábalás annál hosszadalmasabb és annál nyilvánvalóbb, hogy keresletösztönző állami intézkedéseket kell alkalmazni. Ha a nevezett hatás erőteljes, a spontán igazodási folyamatra jobban lehet támaszkodni. Ez az okfejtés a lényege a neoklasszikus szintézisnek, és ez arra szólítja a keynesistákat és a klasszikus modell híveit, hogy a fegyvernyugvás felé haladjanak. A neoklasszikus szintézis fontos kompromisszumokat tartalmaz a keynesi elmélet és a klasszikus modell között: – A klasszikusoknak igazuk volt abban, hogy a teljes foglalkoztatás melletti egyensúly vonzó a gazdaság számára még akkor is, ha van realitása a likviditási és beruházási csapdának.29 28

29

A depresszió idején az árak nem feltétlenül csökkennek, azok növekedhetnek is. Az utóbbi évtizedekben éppen ez az általános jelenség. Ettől még azonban a Pigou-hatás jelentkezhet. A depressziót kísérheti a pénz mennyiségének (nominális összegének) növekedése, sőt az nőhet gyorsabban is, mint amennyire az árak emelkednek. Így is nőhet tehát a gazdaságban meglévő pénzmennyiség reálértéke (value of real balances). Ha mármost ennek emelkedését nem a privát, hanem az állami eladósodás kíséri, a privát szektorban létrejöhet a vagyonhatás és vele együtt a Pigouhatás. A monetaristák éppen azt állítják, hogy a pénzmennyiség növekedésével a depresszió felszámolható: ha ugyanis a value of real balances növekszik, az közvetlenül hat az áruk keresletére is. Ezzel kapcsolatban tanulságos B. Felderer és S. Homburg véleménye: „A gyakran fellépő tényleges depressziók tudatában az olvasó elgondolkozhat, vajon a klasszikus teóriát valóban mint komoly doktrínát kell-e venni. Erre tekintettel két megjegyzést helyénvaló számításba venni.

148

– A General Theory speciális esetet ír le, amely akkor tűnik reálisnak, ha a gazdaság alkalmazkodási nehézségeinek tulajdonítanak nagyobb jelentőséget és a Pigou-hatást ignorálják. – Az igazodási folyamat azonban bonyolult, az makrosíkon sokkal több nehézséggel jár, mint bármelyik részpiacon. Éppen ezért az állami szerepvállalás igénye megalapozott, az állami stabilizációs politika helyeselhető. A neoklasszikus szintézis képviselőire úgy szokás hivatkozni, hogy ők egyik lábbal az eredeti keynesi elmélet, a másikkal a klasszikus modellben foglalt elmélet talaján állnak. Körükbe sok nagytekintélyű teoretikus tartozik, a legismertebbek: Alvin H. Hansen, John R. Hicks, Laurence R. Klein, Franco Modigliani, Don Patinkin, Paul A. Samuelson, James Tobin. Közülük jó néhányan – mint pl. James Tobin – neokeynesiánusnak nevezik magukat.

Mindenekelőtt hangsúlyozni kell, hogy a klasszikus és neoklasszikus szerzők főként a hosszú időtartamok elemzésével voltak elfoglalva. Csak azt állították, hogy erős a törekvés arra, hogy a piacgazdaságok közeledjenek az általános egyensúly felé; és hogy ez az egyensúly végül is realizálódni fog ... Másodszor, a klasszikusok valójában nagyon is tudatában voltak a reális gazdasági problémáknak – de azokat a piaci folyamat speciális zavaraira vezették vissza: monopóliumra, kartellekre, szakszervezetre, az állami beavatkozásra. Így mindent összevéve, helytelen pl. arra gondolni, hogy a klasszikus doktrínát cáfolja a ténylegesen létező munkanélküliség. Az az állítás, hogy a tökéletesen rugalmas bérek állandóan meglévő teljes foglalkoztatást hoznak magukkal, nincs cáfolva azzal, hogy gyakran munkanélküliség lép fel – hiszen a bérek nem tökéletesen rugalmasak.” Vö. Bernhard Felderer–Stefan Homburg: Macroeconomics and New Macroeconomics. Heidelberg–New York, Springer Verlag. 1986, 66.

149

6.4. Portfolióátrendezés Sokan bírálták Keynest – pl. a monetaristák részéről Friedman – azért, mert ő úgy gondolta, hogy válságban a befektetők a pénzkínálat esetleges növelésének hatására csupán a pénzkészletet vagy a tulajdonukban lévő kötvények mennyiségét igyekeznek növelni. A bírálók arra gondolnak, hogy a pénz a vagyon egy része és a vagyontartók a vagyonrészek egymás közti arányának megtartására törekednek. Ha nő a pénzkínálat, megnő a pénzvagyon aránya a korábbi árakon a többi vagyontárgyhoz – az állampapírhoz, a részvényhez és természetesen a reáltőkejavakhoz és a tartós fogyasztási cikkekhez – képest. Ezért növekedni kezd a részvények, majd a beruházási javak, tar–tós fogyasztási cikkek kereslete, később ára és megnő ezen javak termeléséhez szükséges inputok ára és termelése is. Mivel a pénzkínálat növekedése miatt nemcsak a kötvények, hanem a beruházási és fogyasztási javak kereslete is nő, a keynesi likviditási és beruházási csapda érdektelenné válik. (Tehát a kritikusok szerint azok valójában nem is léteznek.) A folyamat eredményeképpen az általános árszínvonal megemelkedik – attól függően is, hogy a pénzmennyiség adott megnövekedése nyomán mennyire nő meg az output nagysága –, így a megnövekedett nominális pénzmennyiség aránya a portfolión belül a korábbi szinten állapodhat meg. A portfoliórendezés folyamata tehát arra hívja fel a figyelmet, hogy nemcsak a vagyonhatás élénkítheti a keresletet, hanem a portfolió átrendezése is maga után vonja a beruházási és fogyasztási cikkek termelésének növekedését; a gazdaság tehát nem maradhat a depresszió állapotában.

150

6.5. Posztkeynesianizmus Külön áramlatot képviselnek a posztkeynesiánus elmélet hívei, akik határozottan elutasítják, hogy létrehozható bármiféle színtézis a keynesi és a klasszikus elmélet között.30 Tagadják, hogy léteznek olyan erők, amelyek a tőkés gazdaságot a teljes foglalkoztatottság felé viszik, és hogy a keynesi elmélet belesulykolható valamiféle neoklasszikus szintézisbe. Joan Robinson az erre irányuló kísérleteket, illetve a keynesizmust és a klasszikus teóriát összeegyeztető elméletet elfajzott (bastard) keynesizmusnak nevezte. A posztkeynesianista teoretikusok figyelmüket nagyrészt a reálfolyamatokra, így a gazdasági növekedésre, a tőkeakkumulációra, az ezekkel kapcsolatos közgazdasági összefüggésekre koncentrálták.31 A gazdasági összefüggéseket nem statikus modell, hanem a dinamikus folyamatok keretében vizsgálták. A foglalkoztatottság alakulását pedig nem a reálbér nagyságából, hanem az aggregált kereslet alakulásából vezették le. Talán legjellemzőbb vonása a posztkeynesiánus elméletnek, hogy a jövedelemelosztást szorosan összekapcsolta a gazdasági növekedéssel, ezen belül a beruházások alakulásával, azt nem a 30

31

A „posztkeynesianizmus” fogalma nem egyértelműen használatos. Sokan egyszerűen a Keynes főművét követő, ahhoz kapcsolódó közgazdasági írásokra, elméleti fejtegetésekre gondolnak. Itt a posztkeynesianizmus fogalmát B. Feldererhez és S. Homburghoz hasonlóan használom, akik azokat a szerzőket nevezték posztkeynesianistáknak, akik tiltakoztak a klasszikus és keynesi elmélet bármiféle összeegyeztethetősége ellen. Őket ezért a nevezett szerzők fundamentalistáknak is hívták. A posztkeynesiánusokhoz olyan neves közgazdászok tartoztak mint Roy F. Harrod, Richard F. Kahn, Nicholas Kaldor, Michal Kalecki, Joan Robinson, John Eatwell és mások. Lásd pl. Joan Robinson: The Accumulation of Capital. London, Macmillan, 1965.; N. Kaldor: Essays on Economic Stability and Growth. London, Duckworth 1960.; R. Harrod: Economic Dynamics. London, Macmillan, 1973.

151

határtermelékenységgel magyarázta. Ezen a ponton a posztkeynesisták túlléptek Keynesen, ami ha úgy tetszik egyben Keynes kritikája is, aki a jövedelemelosztást a határtermelékenységi elméletből vezette le. Michal Kalecki volt az, aki a keynesi elméletre támaszkodva,32 de a határtermelékenységi elmélettől elszakadva először kapcsolta össze a jövedelemelosztást a gazdasági növekedéssel, ezen belül pl. a beruházásokkal. 6.6. Monetarizmus A keynesi elmélet soha nem aratott teljes győzelmet még akkor sem, amikor az a legerőteljesebben befolyásolta a gazdaságpolitikát. A klasszikus modell tételei mindig találtak követőkre. Az utóbbi két-három évtizedben előretörő monetarizmus, amit antikeynesizmusnak is szokás nevezni, tulajdonképpen a klasszikus modell talaján áll.33 A monetarista felfogás ismertetésére itt nem kerülhet sor, mert e tanulmány fel-

32

33

Ugyanúgy, mint Keynes, M. Kalecki is a beruházásokat tekintette meghatározónak a megtakarításokkal szemben. Innen már csak egy lépés volt eljutni ahhoz a tételhez, hogy a beruházások nem a profit nagyságától függnek, hanem a profit függ a beruházások nagyságától. „...a háború utáni években nem következett be az aggregált kereslet csökkenése; pont ellenkezőleg, soha nem tapasztalt fellendülés jött létre, a termelés valamint a foglalkoztatottság magas és stabil színvonalon maradt hosszabb időn át. Minthogy ez így volt, aligha meglepő, hogy a munkanélküliség problémája megszűnt a közfigyelem tárgya lenni és helyét az infláció foglalta el, mint a legszorítóbb gond. Következésképpen a hivatásos közgazdászok, legalábbis tekintélyes részük, figyelmüket a foglalkoztatástól az infláció felé fordították. A talaj elő lett készítve a monetarizmus számára.” B. Felderer –S. Homburg: i. m. 172. A témáról kiváló elemzést adott H. G Johnson: The Keynesian Revolution and the Monetarist Counterrevolution. American Economic Review, 1971, 61. 1–14.

152

adata a keynesi rendszer elemzése. Annyit azonban le kell szögezni: a monetarizmus lényegét tekintve a gazdasági liberalizmus egyik változata, a keynesizmussal szemben mint antiaktivizmus fogható fel azért, mert a monetarizmus a privát gazdaságot viszonylagosan stabilnak tartja. A monetaristák azt hangsúlyozzák, hogy a fogyasztói kiadások a háztartások hosszabb távon átlagosan várható permanens és nem a pillanatnyi jövedelméhez igazodnak, sőt sokkal inkább a vagyonához, mint a folyó jövedelméhez.34 A háztartások fogyasztói kiadásai tehát a hosszú távú várakozásokon alapulnak, amelyek csak lassan változnak. De éppen ezért a privát kiadások – melyeknek nagyobb részét a háztartások fogyasztási kiadásai teszik ki – sokkal stabilabbak, mint az állami kiadások. Így hát az állam csak destabilizáló tényező lehet, az állami beavatkozás nem használ, az csak ronthat a gazdasági helyzeten. (Ha pl. az állam a keresletet akarja ösztönözni, az csak bizonyos idő után juthat érvényre, s ez rossz irányba viheti a gazdaságot: akkor jelentkezhet a keresletösztönzés hatása, amikor a gazdaság már az élénkülés szakaszába jutott, s a végső hatás a senki által nem kívánt infláció lehet.) Ezzel magyarázható, hogy a monetarista felfogást a keynesi rendszerrel szemben döntően éppen az különbözteti meg, hogy ellenzi az állami beavatkozást, szemben a keynesi koncepcióval, amely az állami aktivizmus híve. A keynesizmus és a liberális, klasszikus iskola tényleges befolyása nagyban függ attól, hogyan alakul a gazdasági helyzet. Az 1929–33-as válságot követően egészen addig, amíg az 1960as évek második felében az infláció gyorsulni nem kezdett, a közgazdászok nagyobb részének gondolkodását és az országok jelentős részében a gazdaságpolitikát a keynesizmus uralta, az inflatorikus folyamatok terjedését, erősödését kö34

Milton Friedman: A Theory of the Consumption Function. Princeton, Princeton University Press, 1957.

153

vetően pedig előretört a monetarizmus. De akárhogyan is állt a keynesizmus tényleges befolyása a közgazdasági elméleti gondolkodásra és a gazdaságpolitikára, nyugodtan állítható: a General Theory megjelenése óta a közgazdasági viták mindig a keynesizmus körül forogtak. Akár úgy, hogy a keynesizmus volt az uralkodó doktrína, akár úgy, hogy a keynesizmust támadták. Ez is azt mutatja, valóban igaz, hogy Keynes elméleti munkássága hagyta a legmélyebb nyomot a 20. század közgazdaságtanában.

7. A keynesi elmélet és a válságkezelés Magyarországon A rendszerváltást követően egy csapásra teret nyert Magyarországon a gazdasági liberalizmus eszméje, megnőtt a klasszikus iskolával, de különösen a monetarista iskolával szembeni rokonszenv. A közgazdászok többsége ma a liberalizmust részesíti előnyben, s ez elsősorban a megelőző szocialista viszonyok között gazdasági túlsúlyra jutott állammal szembeni reakcióként fogható fel. A keynesizmus visszaszorult. Mégis, főként azért, mert az ország gazdasága elhúzódó súlyos válságba került, ismételten felmerül a gondolat; nem volna-e helyénvaló a válság leküzdése céljából a keynesi terápiát alkalmazni? Nem kellene–e a termelésnek az állami kereslet által ösztönzést adni, vagy legalábbis jobban támaszkodni az állam gazdasági beavatkozására? A keynesizmust maguk a monetaristák is a depresszió gazdaságtanának nevezték. A válság pedig nálunk depresszió a javából, igen súlyos depresszió. Így valóban jogos a kérdés: van-e mégis aktualitása a keynesi elméleti rendszernek a jelenlegi helyzetben? Használható–e a keynesi elméleti rendszerre épülő teória, vagy nem? Vagy legalábbis van-e olyan része a keynesizmusnak, ami fontos útmutatást adhat a gaz154

daságpolitika számára? Figyelmeztet-e valamire, óv-e valamitől, ajánl-e tenni valamit? Ebben a tanulmányban a keynesi rendszernek csupán a vázát lehetett ismertetni, döntően Keynes munkásságára támaszkodva. Most, amikor a keynesi elméleti rendszer esetleges alkalmazhatóságáról lesz szó, figyelembe kell venni a Keynest követő, Keynes utáni szerzők eredményeit is. Ez Keynes elméletének vázlatos ismertetése alapján is viszonylag könnyen megoldható. Ügyelni kell ugyanakkor arra, hogy Keynes zárt gazdaságot alapul véve folytatott elemzést és vonta le következtetéseit. A magyar gazdaság pedig erőteljesen nyitott. Ez megmutatkozik az export és import nagy arányában, a kereskedelmi- és folyófizetési-mérleg alakulásának fontosságában, a külső verseny jelenlétében vagy abban, hogy bármely keresleti impulzus hatása nemcsak a belső piacot, hanem az importot is érinti. Természetesen a legtöbb ország gazdasága többé-kevésbé nyitott. De a magyar gazdaság méreténél és a külső hatásoknak a gazdaságra való tudatos ráengedésénél fogva a nyitottság foka nagyobb, mint az országok többségében. A legfontosabb problémákra térek ki. Mindjárt megjegyzem: a válasz nem lehet kategorikus igen vagy nem. Súlyos érvek szólnak amellett, hogy a keynesi rendszer egésze itt és most nem aktuális. Nem mondható azonban, hogy semmit nem kell figyelembe venni! Számos olyan része van a keynesizmusnak, amely helyesen figyelmeztet, óv és amely jó ajánlásnak tekinthető. Először rövid összefoglalás következik arról, hogy – az ország gazdaságának speciális helyzetéből következően, főként a jelenlegi válság sajátos természetéből – a keynesianizmusból számunkra mi nem aktuális. Ezután következik az összefoglalás azokról a tételekről, amelyeket a gazdaságpolitikának tanácsos figyelembe vennie.

155

7.1. A keynesi elemzésnek döntően kezelésében van fontossága

a

ciklikus

válság

Mivel Keynes lényegében zárt gazdaságot vett alapul, nem okozott gondot számára a külső egyensúlyhiány. Legalábbis a keynesi modellben nem merül fel az a probléma, hogy a termelés növekedésével járó importbővülés kiegyenlíthető-e az export növelésével. Ezért a keynesi rendszerben – ha a gazdaság történetesen a válság állapotában van, és így bőven van szabad kapacitás termelő berendezésekben és munkaerőben – nyugodtan ajánlható a deficites költekezés akár az adók csökkentésével, akár a kiadások növelésével. A keynesi modellben az árszint stabil, itt az infláció okozta gondokat nem veszik figyelembe. (Ez reális feltételezés, ha az 1929–1933-as válságot és az 1930-as évek amerikai gazdaságát vesszük alapul.) Röviden, a válságkezelésben a keynesi elmélet olyan országokban alkalmazható, ahol ciklikus válság van, és ahol bőven vannak kihasználatlan, de versenyképes kapacitások. Ezekben a külső versenyképesség nem okoz gondot, így a kereslet állami ösztönzése deficites költekezéssel nem fenyeget a kereskedelmi és folyófizetési-mérleg súlyos romlásával. (Nem mondható, hogy a keynesi terápia valóban zárt gazdaságban alkalmazható, mert ilyen gazdaság a valóságban nincsen.) Nálunk a jelenlegi válság nem ciklikus, hanem a szocializmusból a piacgazdaságba való átmenettel járó transzformációs válság, s ez jelentős részben éppen a gazdaság termelésszerkezeti korszerűtlenségének, a gyártmányok gyenge versenyképességének a következménye. A jó versenyképesség nálunk egyelőre nem adottság, hanem a gazdasági növekedés egyik hiányzó előfeltétele. És mivel a gazdaság erőteljesen nyitott, a kereslet ösztönzése nemcsak a belső termelést, hanem az importot is növeli, aminek kiegyenlítésére az export növelésével nincs biztosíték. Van ugyan nagyarányú ki-

156

használatlan termelői kapacitás és 10%-ot meghaladó munkanélküliség, de a kapacitásfelesleg jórészt nem versenyképes, a munkanélküliek szakmai összetétele sem megfelelő. Ezért ha a kormányzat az állami költségvetéssel a kereslet ösztönzésére törekszik – ha növeli a deficitet –, azzal jobbára vagy az inflációt gyorsítja (mintha a gazdaság a termelési lehetőségek határán volna), vagy az importtöbbletet növeli az exporthoz képest, vagy egyszerre mindkét hatást kiváltja. Ha növekszik is a nemzeti jövedelem, azt a deficites költekezés csak a fizetési mérleg további romlása árán éri el. A deficit növelése multiplikátor-hatásával együtt jobbára inflációt gyorsító és/vagy importnövelő és ezzel kereskedelmi- és fizetésimérleg-rontó tényező. Röviden, a deficites költekezés kialakítása, vagy a költségvetési deficit növelése azért, hogy az aggregált kereslet bővüljön, nemcsak nem ajánlatos, hanem könnyelmű és káros gazdasági döntés lenne. Hasonló a következtetés, ha a mélyebb összefüggéseket is számításba vesszük. A keynesi rendszerben válság idején a deficites költekezést indokolja a likviditási és a beruházási csapda megjelenésének valószínűsége. A likviditási csapda kialakulásának azonban nálunk nincsenek meg a feltételei: az a forint stabil vásárlóerejét kívánná meg, és alacsony, de tovább már nem csökkenő reálkamatlábat feltételezne. Ez azt jelentené, hogy a forint a vagyonmegőrzés eszközeként szinte korlátlan keresletnek örvendene az egyéb értékpapírokkal, mindenekelőtt a fix kamatozású kötvényekkel szemben. A forint vásárlóereje azonban nem stabil, az infláció gyors, a betétek kamatlába gyakran elmarad az inflációs ráta mögött, a látra szóló betétek kamatlába pedig mindig sokkal alacsonyabb az inflációs rátánál. Keynesnek a spekulációs pénzkereslettel kapcsolatos fejtegetései tulajdonképpen az M1-et érintik, nálunk viszont az M1 a biztos vagyonvesztés eszköze. Arról végképp nem lehet szó, hogy a pénzkereslet spekulációs motívuma miatt, vagy ezzel együtt, a szándékolt megta157

karítás nagysága túl magas a szándékolt beruházáshoz képest, és ezt áthidalandó deficites költekezésre van szükség.35 Nem sokra megyünk a mi konkrét viszonyaink között a beruházási csapdával sem. Igaz ugyan, hogy a hazai tulajdonú vállalatok beruházási tevékenysége többnyire vontatott.36 Ennek azonban speciális és a keynesi modellben tárgyalt beruházási csapda állapotához képest jelentősen eltérő okai vannak. Szerepet játszik ebben a tulajdonviszonyok átmeneti állapota, az állami vállalatok menedzsmentje és persze a profitvárakozások bizonytalansága is. Ez utóbbira az adózási feltételek változékonysága nyomja rá a bélyegét. Nem egyszerűen az a beruházások növekedésének akadálya, hogy a profitvárakozásokhoz képest az egyébként alacsony kamatláb mégiscsak magas és a kamatláb csökkenésére nem lehet számítani. A profitvárakozások többnyire valóban kedvezőtlenek, és a jelenlegi és várható profitrátához képest a kamatláb (reálkamatlábi irreálisan magas számos tényező, például a termelői árindexnél többnyire lényegesen nagyobb fogyasztói árindex miatt. A vállalati szféra beruházási hajlandóságát döntően más, jelentős részben a piacgazdaságra való átmenettel összefüggő tényezők magyarázzák és nem vagy csak nagyon kevéssé azok, amelyeket a keynesi elméleti rendszer a beruházási csapda jellemzésével kapcsolatosan kiemel.

35

36

A pénzkereslet spekulációs motívuma egészen a közelmúltig inkább a konvertibilis valutákkal szemben jelentkezett, azt a lakosság inkább tekintette a vagyonmegőrzés eszközének még úgy is, hogy a valutát nem a bankban, hanem a matrac alatt tartotta. Ennek azonban az adott törvényes keretek közt korlátozott jelentősége volt, és sok függött attól, hogyan alakultak az árfolyammal kapcsolatos várakozások. Ez a külföldi tulajdonú vállalatokról kevésbé mondható el. Ezek a hazai konjunkturális feltételektől függetlenül is nagy beruházásokat hajtanak végre. A vállalati beruházások motorja jelenleg a külföldi és vegyes tulajdonú vállalatok beruházási tevékenysége.

158

A keynesi elméleti rendszer alkalmazhatóságával kapcsolatban azonban a döntő probléma, hogy a mi gazdaságunk nagyon is nyitott, ugyanakkor a versenyképesség a világpiacon gyenge, a fölös kapacitások nem vagy alig versenyképesek, a növekedés importigényessége pedig nagy. Ilyen körülmények között az aggnegált kereslet ösztönzése a deficites költekezés segítségével többféleképpen is bajt okoz; nemcsak az a gond, hogy emiatt a kereskedelmi és folyófizetési-mérleg deficitje nő, hanem az is, hogy a helyzet bizonyos szempontból olyan, mintha kapacitástartalékok nem léteznének! Az utóbbi esetben ugyanis a deficites költekezés mindig növeli a reálkamatlábat, akár növekszik a pénzkínálat, akár nem.37 Legalábbis az történik, hogy a jegybank a folyófizetési-mérleg romlása láttán restrikciós monetáris politikába kezd, ami a reálkamatlábak emelkedéséhez vezet. A keynesi terápia tehát nálunk nem alkalmazható, az a miénkhez képest nagyon is eltérő gazdasági bajok orvoslását szolgálta. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a keynesi elemzés mindenestül elvetendő és hogy az aktuális gazdaságpolitika nálunk semmi hasznát nem veheti.

37

Ha ugyanis nincsenek kapacitástartalékok, a nemzeti jövedelem rövid időszakban adott, vele együtt – meghatározott reálkamatláb mellett – a lakossági megtakarítások nagysága is. A költségvetési deficit megjelenése vagy növekedése e megtakarításoknak a korábbinál nagyobb részét szívja fel, és elvonja a vállalatok beruházási tevékenységétől. Ezt úgy teheti meg, ha növekvő reálkamatlábat ígér. Az eredmény a reálkamatláb általános megemelkedése és a vállalati beruházások csökkenése. Érvényesül a crowding out, a beruházásokat kiszorító hatás. Ha közben a pénzkínálat nő és az infláció gyorsul, csak az a különbség, hogy a nominálkamatlábak annyira megemelkednek, hogy azok a még magasabb inflációs rátával együtt jelentenek a korábbinál nagyobb reálkamatlábat.

159

7.2. A keynesi elméleti rendszer hasznosíthatósága Mindjárt érdemes alaposabban szemügyre venni a költségvetési deficit szerepét és hatását. Igaz-e, hogy a költségvetés deficitje eleve azt bizonyítja, hogy a kormányzat fiskális expanziót folytat? A kérdés az USA-ban a Kennedy-adminisztráció idején vetődött fel, amikor a hivatalos gazdaságpolitika kimondottan is a keynesi gazdaságfilozófiára támaszkodott. Ebben az időben született meg a teljes foglalkoztatottság melletti költségvetési deficit vagy többlet kategóriája (full employment deficit, full employment surplus). A kategória szorosan kapcsolódik a keynesi elméleti rendszerhez, hiszen abból szervesen következik, hogy válság idején költségvetési expanzióra kell törekedni, ami deficites költekezést kíván meg. Az az új a full employment deficit kategóriájával kapcsolatban, hogy a költségvetési deficit ténye nem biztos, hogy expanzív költségvetési politikát jelez, hiszen a válságban a deficit lehet a nemzeti jövedelem esésének következménye. (Különösen progresszív adórendszer esetén a nemzeti jövedelem csökkenésének erőteljes adóbevétel-esés a következménye.) A költségvetési deficit csak akkor jelent expanzív fiskális politikát, ha az adott adókulcsokkal és a bevételek és kiadások adott rendszerével együtt teljes foglalkoztatás esetén is deficites lenne a költségvetés. Ezért lehet, hogy a deficit ténye ellenére az adókat csökkenteni és a kiadásokat növelni ajánlatos, hogy a teljes foglalkoztatás szintjét alapul véve semleges legyen a költségvetési politika. (Mert éppen így lenne egyensúlyban teljes foglalkoztatás mellett az állami költségvetés, pl. a nagyobb nemzeti jövedelemmel együtt járó nagyobb adóbevételek miatt.) A Kennedy-adminisztráció gazdaságpolitikáját megalapozó és a keynesi elveken nyugvó közgazdasági gondolatokhoz kapcsolja az irodalom a New Economics (az új közgazdaságtan) fogalmát. A New Economics szerint súlyos hiba lenne válság idején kiegyensúlyo160

zott állami költségvetésre törekedni, mert ez a gazdaságot mélybe húzó kontrakciós spirál kibontakozását segítheti elő. A jelenlegi magyar gazdasági helyzet sokkal bonyolultabb, mint amilyen az amerikai volt a Kennedy Johnson-adminisztráció idején. Mindenekelőtt a költségvetési deficitet kísérő nagyarányú fizetésimérleg-hiány miatt. De amiatt is, hogy senki nem tudja: mekkora az a munkanélküliségi ráta, amely mellett szó lehet arról, hogy a foglalkoztatottság aránya tartósan már nem növelhető. (A piacgazdaságban ugyanis a folyamatos strukturális változásokból következően is kell léteznie valamekkora arányú munkanélküliségnek.) Éppen ezért nálunk az expanzív fiskális politika, vagyis a költségvetési deficit szándékos növelése eleve kizárt.38 Amit azonban tudomásul kell venni: a költségvetési deficit nem feltétlenül hoz magával fiskális expanziót. Maga a hiány csökkentése viszont kiválthat kontrakciót, ez pedig a költségvetés bevételeinek csökkenését jelenti, ami gátolja a költségvetési deficit mérséklését. Nem biztos persze, hogy a nemzeti jövedelem esése a deficitcsökkentő intézkedések miatt bekövetkezik! Ennek legalább három fő oka van. 1. Nyitott gazdaságban a költségvetési deficit csökkentésével kiváltott aggregált keresletet mérséklő hatás – legyen ez akár a kiadások csökkentésének, akár az adók növelésének következménye – nem kizárólag a hazai termékek és szolgáltatások iránti keresletet csökkenti, hanem az importot is. Sőt a deficit csökkentése még exportál38

Ezt viszont az USA-ban ajánlatosnak tartották. Mint R. Dornbusch és S. Fischer írja: „A Kennedy-adminisztrációnak mindenekelőtt hozzá kellett szoknia ahhoz az elvhez, hogy recesszió idején a megnövelt költségvetési deficit felé való haladás nem tekinthető a fiskális felelőtlenség felé tett lépésnek. Ugyanennél fogva a kongresszusnak meg kellett találnia az utat a kiegyenlített büdzsétől, illetve az adócsökkentéseket kiegyenlítő közkiadás-mérsékléstől az expanzív fiskális politika felé”. Vö. R. Dornbusch–S. Fischer: Macroeconomics. Singapore, McGraw Hill International Editions, 1987, 430.

161

ható termékeket is felszabadíthat. Az persze továbbra is igaz marad, hogy a költségvetési deficit leszorítása csökkenti a hazai termékek és szolgáltatások iránti keresletet is; ez nem is történhet másként, hiszen az import az összes keresletnek csupán egy része, még nálunk is csak kisebb része. 2. A deficit csökkentése miatt eshet a kamatláb – a hitelkamatláb is –, ami a beruházások alakulása szempontjából fontos. Sok függ attól, mekkora a beruházások kamatrugalmassága. Ha ez alacsony, jelentős beruházásnövekedés a deficit csökkenése következtében nem várható. Még az is előfordulhat, hogy a bekövetkező, az 1. pont alatt tárgyalt belső keresletcsökkenés miatt a beruházások a kamatláb csökkenése ellenére sem nőnek. Persze mindig gondolni kell arra, hogy a költségvetési deficitnek lehet beruházásokat kiszorító hatása – nálunk minden bizonnyal van, mert a gazdaság közel van a versenyképes termelési lehetőség határához –, ezért a deficit csökkenése ceteris paribus ösztönözheti a beruházásokat a crowding out hatás visszaszorulása miatt. Valószínű azonban, hogy maga a költségvetési deficit csökkentése még nyitott gazdaságban is mérsékli a keresletet. 3. Működhetnek azonban ezzel egyidejűleg a keresletcsökkentéssel ellentétes irányú egyéb erők is. Egy esetleges leértékelés hatására a külkereskedelmi mérleg javulhat, s ez keresletnövelő tényező. Ha a partnerországok konjunktúrája javul, hatására felgyorsulhat az export, mint ahogy részben ez történt nálunk az élénkülő nyugateurópai konjunktúra hatására. A költségvetési deficit csökkentése tehát kockázattal jár, mégis, különösen ha a deficit nagyarányúvá válik,39 csökken39

Nálunk a költségvetési deficit aránya a GDP-hez képest 1994-ben igen magas volt. Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy ezt jelentős részben az infláció okozta, hiszen a belső államadósság is nagyarányú,

162

tése előbb-utóbb elkerülhetetlen. A nagy deficit az adósságterhek túl gyors növekedésével fenyeget, súlyos finanszírozási gonddal jár és gátolja a vállalati beruházásokat. Csökkentését azonban körültekintően kell végrehajtani, lehetőleg úgy, hogy azt ne kísérje az aggregált kereslet csökkenése. A keynesi elméleti rendszerben fontos helyet foglal el a jövedelmi multiplikátor kategóriája, amely szerepet játszhat mind az expanziós, mind a kontrakciós folyamatokban. Ha reálfolyamatokban gondolkodunk, nálunk a multiplikátor aligha jöhet számításba mint komoly expanziós tényező: a versenyképes tartalékkapacitások hiánya vagy szűkös volta miatt nem mondhatjuk, hogy egy adott nagyságú beruházásnövekmény vagy a költségvetési deficit megnövekedése a multiplikátorral felszorzott emelkedést okoz a nemzeti jövedelemben. Lehet hogy ez – legalábbis átmenetileg – az import növekedésével jár. A pozitív multiplikátor-hatás megléte tehát nagyon is kétséges, vele együtt a klasszikus ciklusélénkülés szakaszában gyakran figyelhető meg igen erőteljes nemzetijövedelem–növekedés. A negatív multiplikátor-hatással azonban feltétlenül számolni kell. Akár az adót növelik, akár a kiadásokat csökkentik, a multiplikátor-hatás működésbe lép, az aggregált kereslet a multiplikátortól függően is csökken. Természetesen most is számolni kell a nyitott gazdasággal járó problémával: a csökkenés nem korlátozódik a hazai termékekkel szembeni keresletre. Ugyanaz a helyzet, mint fenés a belső adóssá kamatai is mindinkább igazodnak a piaci kamatlábhoz. Az infláció miatt felduzzadt állami kamatfizetésnek az aggregált keresletet növelő hatása – a jelen téma logikájánál fogva itt ki nem fejthető okok folytán – erősen kétségbe vonható. Még fontosabb azonban a következő: ha a költségvetési deficit legalábbis jelentős részben az inflációs kamatfizetések miatt nagy, mindenekelőtt az antiinflációs politikára kell súlyt helyezni; így csökkenthető a legkisebb kockázattal és a legkisebb ellenállással a költségvetési deficit.

163

tebb: a kereslet esése csak részben rontja a hazai termelők helyzetét; azt másik részben a külföldi piac „szenvedi el”. A multiplikátor arra hívja fel a figyelmet: a kereslet változása nagyobb, mint amekkora pl. az állami költségvetés változásából következne. Hiba, ha nem kalkulálunk akár az adónövelésnek, akár a kiadáscsökkenésnek az összkeresletre gyakorolt hatásával együtt a multiplikátor-hatás külső és hazai piaci számbavételével.40 Az utóbbi miatt eshet a nemzeti jövedelem, vele együtt az adóbevétel is. Az államháztartás döntő súlyt képvisel a gazdaságban, az összkeresletben, nem tehető meg az, amit egy magánháztartás megtehet: ha az utóbbi csökkenti kiadásait, emiatt még nem kell bevételeinek csökkenésével számolnia. Az adónöveléshez és így a költségvetés egyenlegének változásához szorosan kapcsolható a fiscal drag (fiskális kolonc) és vele együtt a bracket creep (jövedelmisáv-csúszás) kategóriája. A lényege az, hogy progresszív adókulcsok léte és inflációs áremelkedés esetén az adóterhek akkor is növekednek, ha az adókulcsok változatlanok maradnak. Ha pl. az állami költségvetés deficites, akkor a pénzügyi irányítás megteheti azt, hogy az adósávokat nem igazítja az inflációhoz (azokat az inflációs rátával nem szorozza fel) azért, hogy a reális adóbevételek növekedésével az állami költségvetés deficitjét csökkentse. Ez természetesen ugyanúgy hat az aggregált kereslet alakulására, mint a nyílt adóemelés. Emiatt adott nemzeti jövedelem esetén csökken a lakosság adózás utáni jövedelme, így kevesebbet költ, s ennek ugyanúgy megvan a ne-

40

Az 1996. évre tervezett adótáblák összeállításánál egyebek közt arról volt szó, hogy személyi jövedelemadóból 480 milliárd forint bevételre van szükség. Emiatt az átlagos adókulcsokat növelik, a marginális kulcsot a pénzügyi kormányzat 48%-osra javasolja. Nem tudom, hogy a várt 480 milliárdos adóbevétel kiszámításánál gondoltak-e az adónövelés negatív multiplikátor-hatására és ezzel együtt a fogyasztói határhajlandóságra.

164

gatív multiplikátor-hatása, mint az adókulcsok emeléséből következő jövedelemelvonásnak. Persze e negatív hatás a nyitott gazdaság viszonyai között részben külföldön jelentkezik. Természetesen mindez nemcsak az aggregált keresletet, hanem a termelést is korlátozza, a fiscal drag valóban béklyót jelent a növekedési folyamat számára.41 (Nem csupán béklyót! Mert ha a deficit valóban csökken valamennyire mérséklődhet a privát beruházásokat kiszorító hatás!) Annak, hogy a fiscal drag és vele együtt a bracket creep depressziós hatású azért van jelentősége, mert mindkettő ara figyelmeztet: csak azért, mert az adóterhek nőnek, nem biztos, hogy az állami költségvetés egyensúlya javul, vagy hogy az a várt mértékben lesz jobb. Vagy, ha a költségvetés ténylegesen javul, könnyen lehet, hogy ez egyéb, a növekedést kedvezően befolyásoló tényezők következménye! A stabilizációs programmal kapcsolatban ismételten felmerül: a program végrehajtása feltételezi a reálbérek csökkenését. S valóban, mivel egyelőre a GDP (vagy a nemzeti jövedelem) gyors növekedésére nem lehet számítani, és mert a stabilizáció nem valósulhat meg a kereskedelmi mérleg erőteljes javulása és beruházási tevékenység élénkülése nélkül, a GDP belső felhasználási arányának mindenképpen csökkennie és a belső felhasználáson belül a beruházás arányának nö41

„A nominális jövedelemnövekedésnek az adóbevételre és a költségvetésre gyakorolt hatását fiskális koloncnak hívják. A fogalom arra a tényre utal, hogy a növekvő jövedelmekkel együtt az állam adóbevételei emelkednek, amely így potenciálisan depressziós hatást gyakorol az aggregált keresletre és talán az aggregált kínálatra is. Fontos megjegyezni, hogy progresszív adózás esetén az adóbevételek alakulása visszavezethető mind a reáljövedelem növekedésére, mind pedig az inflációnak a nominális jövedelmekre gyakorolt növelő hatására, mert az utóbbi az adóalanyt magasabb jövedelmi sávba viszi. A reális adóbevételnek csupán az inflációból eredő változására a jövedelmi sávok csúszásával kapcsolatban hivatkozunk.” R. Dornbusch–S. Fischer: Macroeconomics, i. m. 591.

165

vekednie kell. Ez egyet jelent a reálbérek esésével. Közgazdasági szempontból addig nincs is gond, ameddig a reálbér csökkenését az importnál gyorsabban növekvő export és a beruházások abszolút és aránylagos növekedése okozza: ekkor nem fenyeget az aggregált kereslet és vele a GDP esése. A gond akkor jelentkezik, ha a reálbér esése a kiindulópont, ha pl. egy cost-push jellegű infláció jóval gyorsabb, mint a nominálbérek növekedési üteme. (Cost-push inflációt okozhat pl. a korábban támogatott fix árak erőteljes emelése, vállalati kezdeményezésű áremelés, vámok alkalmazása, a lakbérek, a forgalmi és fogyasztási adók emelése stb.) Ilyen esetben a stabilizáció kilátásai már sokkal bizonytalanabbak. Itt válik ismét aktuálissá a keynesi elmélet, amely zárt gazdaságot alapul véve a reálbérek esésével kapcsolatban nem táplál illúziókat. Ilyen esetben Keynes valószínűtlennek tartotta, hogy a reálbérek csökkenését más kiadások, így pl. a beruházások növekedése ellensúlyozzák.42 A nyitott gazda42

Ez legfeljebb akkor következhet be, ha a vállalkozók a bérköltségek csökkenésétől felbuzdulva, a nagyobb nyereségben és a nagyobb eladható árumennyiségben bízva valamennyien többet ruháznának be. Ezt azonban kevesen teszik, így hamarosan kiderül, hogy profitjuk a bércsökkenés ellenére nem nő. Az ugyanis akkor nőhetne, ha a beruházás növekedése tényleg kiegyenlítené a reálbérek eséséből eredő keresletkiesést. Keynes a bércsökkenés következményeit vizsgálva ezt írja: „Vajon sikerülni fog-e már most a vállalkozóknak megnövelniük nyereségüket...? Csak abban az esetben ... ha a jövedelem növekménye és a fogyasztás növekménye közötti rést kitölti a beruházás növekménye; az utóbbira azonban csak akkor kerülhet sor, ha a tőke határhatékonyságának függvénygörbéje a kamatlábhoz viszonyítva megemelkedett.” Keynes, i. m. 285–286. – Az idézet elárulja: Keynes érzi, hogy amikor a vállalatok összességének profitjáról van szó, nem érvényesek a mikroökonómiai tapasztalatok. Érzi, hogy makrosíkon nem elég a profit növekedéséhez a bércsökkenés. Végül tudja, hogy a bér csökkenése makrosíkon aligha vált ki beruházásnövekedést. A kérdést kimerítően Kalecki oldotta meg. Lásd: M. Kalecki: Theory of Economic Dynamics. London, George Allen and Unwin Ltd. 1954.

166

ság viszonyait szem előtt tartva viszont már más volt a véleménye. És nálunk éppen azért, mert a gazdaság nyitott, komolyan kell vennünk mindazt, amit Keynes a reálbér csökkenésével kapcsolatosan a nyitott gazdaság viszonyait alapul véve mondott.43 Ha a reálbérek esnek, az áruk önköltsége is esik egyébként meghatározott körülmények között. Ez adott reálárfolyam esetén is növeli az áruk külső versenyképességét; csökkenthető valamelyest az exportár, emiatt nő a külföldi kereslet. Vagy olyan árukat is érdemes exportálni, amelyek kivitele korábbi relatíve magas önköltségük miatt nem volt megvalósítható. Az export így valóban felgyorsulhat, ami kiegyenlítheti vagy túlkompenzálhatja a reálbér csökkenéséből eredő keresletcsökkentő hatást. Az aggregált kereslet az adott ország számára tehát maradhat változatlan vagy esetleg még nőhet is. És mert az áruk önköltsége úgy csökken, hogy közben keresletük változatlan vagy esetleg nő, a realizált profit nagysága és rátája emelkedő, ami a profitvárakozásokat is javítja és a beruházások növelésére ösztönöz. Ez további, a multiplikátor által is erősített expanziós folyamatokat indít el, így a foglalkoztatottság is nőhet. Annál is inkább, mert a 43

Ha a nyitott rendszerrel van dolgunk, és ha a nominális bérek – a két bérszintet közös nevezőre hozva – a külföldi nominális bérekhez viszonyítva is csökkennek, akkor nyilvánvaló hogy a változás kedvez a beruházásnak, mert a külkereskedelmi mérleg aktívumának a növelése irányában hat, feltéve természetesen, hogy ezt az előnyt nem egyenlíti ki a vámtarifák, a beviteli kontingensek stb. kedvezőtlen irányú változása. Nagy-Britanniában valószínűleg épp ezért bíznak tradicionálisan az Egyesült Államokhoz képest abban, hogy a nominális bérek csökkentése hatékony eszköz a foglalkoztatás megnövelésére, mert az amerikai az angolhoz hasonlítva zárt rendszer.” Keynes, i. m. 287. – Gondolni kell arra, hogy stabil árszint esetén a nominálbér csökkenése reálbércsökkenés is, továbbá arra, hogy A és B ország bérszíntjének közös nevezőre hozása esetén a nominálbér csökkenése az egyik országban kisebb reálbért von maga után a másikhoz képest.

167

munkaerő ára a kiinduló feltevés szerint olcsóbbá lesz. Nyitott gazdaságban tehát előfordulhat, hogy a bércsökkentés foglalkoztatás- és beruházásnövekedést indít el azért, mert annak az export ösztönzésén át jelentős pozitív keresleti hatása lehet. Persze ilyenkor a bércsökkenés miatt bekövetkező export-, beruházás- és foglalkoztatásnövekedés azt jelenti, hogy más országokban nyomottabbá válik a piaci helyzet, hiszen az export felgyorsulása másutt az import korábbinál gyorsabb bővülését feltételezi. Ami tehát egy országban megvalósítható, egyáltalán nem biztos, hogy egyszerre több országban is bekövetkezik. És hozzá kell tenni: a bércsökkenés exportösztönző hatása főként olyan országban jelentkezhet, ahol a termelés szerkezeti korszerűségével nincs gond, és a gyártmányok korszerűsége kielégíti a világpiaci igényeket. Itt lehet számítani arra, hogy akár az exportárak kismértékű csökkentésével is jelentős exportgyorsulás érhető el. Ezzel szemben ott, ahol a termelési szerkezet elavult, rendszerint kevésbé lehet bércsökkentésre támaszkodva látványos és tartós exportgyorsulást elérni. Megfordítva persze előfordulhat, hogy valamely okból – pl. a javuló külső konjunktúra következtében – az export gyorsul, s ezt a termelés stagnálása vagy lassú növekedése miatt a reálbérek erőteljes esése kíséri. Meglehet, hogy ilyenkor a bércsökkenés és a külső konjunktúra együttesen váltja ki az export gyorsulását. Külön gond, hogyan valósítható meg a reálbér csökkentése. Keynes szerint a bérből élők körében nagy befolyása van a pénzillúziónak: emiatt nehéz, vagy nem lehet a nominálbért leszorítani. Ezért a reálbér csökkentése főként infláció segítségével valósítható meg, ami viszont komoly zavarokat válthat ki. (Nálunk az infláció fontos meghatározója a költségvetési deficitnek.) További gond, hogy a csökkenő reálbérnek felemás a hatása a műszaki fejlesztésre és a beruházásokra. Igaz, hogy a reálbér csökkenése exportösztönző hatá168

sán át a beruházások növekedését segítheti. De ettől eltekintve a bércsökkenés a klasszikus iskola szerint is munkaigényes fejlődésre és nem beruházásra ösztönöz. Ott, ahol a szerkezeti átalakulás és a gazdaság korszerűsítése kiemelkedően fontos – mint nálunk –, éppen a beruházások ösztönzése a kulcslépés. Mindehhez járul: a reálbérek csökkentése élezi a társadalmi feszültségeket, a társadalom tűrőképessége nem mindig engedi meg, hogy a gazdaságpolitika a foglalkoztatást és a külső egyensúlyt ilyen módon javítsa. A bércsökkentés tehát a nyitott gazdaságban már alkalmazható, de távolról sem mindenható eszköz.44 Hasonlóan a valuta (reál)leértékeléshez. A tartós növekedés nálunk döntő részben azon múlik, kialakulnak-e olyan tulajdonviszonyok, létrejön-e olyan intézményrendszer, érvényesül-e olyan gazdaságpolitika, amelyek együttesen kedvező keretet biztosítanak a beruházásoknak és az export növelésének. Ha Keynes életművét végiggondoljuk, sok más megállapítása, tétele ítélhető hasznosnak, figyelmeztetőnek a jelenlegi gyakorlat, de az elméleti közgazdászok számára is. Figyelemre méltó, amit a második világháború vége felé a nemzetközi gazdasági kapcsolatok rendszerével összefüggésben javasolt. A fix árfolyamrendszer mellett foglalt állást, mert úgy gondolta, hogy a külső egyensúlyt nem az árfolyamok változtatásával, hanem az egész gazdaság alkalmazkodóképességének rugalmassá tételével, javításával kell biztosítani. Nálunk sem elsődlegesen az árfolyam-politikától függ a külső versenyképesség tartós javulása, hanem a világpiac igényeihez való szerkezeti alkalmazkodástól. Amíg az infláció nálunk erőteljesebb, mint a külkereskedelmi partnereknél, a crawling peg, a „csúszóárfolyam-rendszer” az, ami a fix árfo44

Nyitott rendszer esetén a nominális bérek csökkenése (ami adott árszint mellett reálbércsökkenés) „növeli ugyan a kereskedelmi mérleg aktívumát, de valószínűleg rontja a nemzetközi árucsere-feltételeket”. Keynes, i. m. 287.

169

lyamrendszerhez legközelebb áll, ami a legjobban szorít az általános gazdaságpolitikai alkalmazkodásra. Figyelemre méltó az is, amit Keynes a vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségről ír, ez számunkra a most szerfelett megnövekvő vagyoni és jövedelmi polarizáció miatt vált aktuálissá. „A magam részéről azt hiszem, hogy társadalmilag és lélektanilag indokolt a jövedelmek és a vagyon jelentős egyenlőtlensége, de nem olyan mérvű aránytalansága, amilyen ma tapasztalható. Vannak olyan értékes emberi tevékenységek, amelyek teljes kibontakozásához szükség van a pénzszerzés motívumára és olyan környezetre, amelyben magánvagyonok halmozódhatnak fel. E tevékenységek ösztönzéséhez ... azonban nem feltétlenül szükséges a játékot olyan magas tételekben folytatni, mint ma.”45 A hasznosnak ítélhető megállapítások felsorolását nem folytatom. Befejezésül arra utalok, hogy Keynes elméleti rendszerének lényegéből, szelleméből, az egész elemzésből az a felismerés árad, hogy az állam gazdasági szerepe a piacgazdaságban nélkülözhetetlen. Különösen így van ez súlyos válság idején. Nálunk az előző szocialista rendből következően az állam túlsúlyra jutott, de ebből nem következik, hogy a piacgazdaság viszonyai közt nem lehet és nem is lesz fontos, bizonyos területeken kulcsfontosságú szerepe. Nagyon valószínű, hogy még huzamosabb ideig nélkülözhetetlen lesz a beruházások és az export állami ösztönzése. Azoknak az állami funkcióknak a meghatározása és kifejlesztése a feladat, melyekre támaszkodva a magánkezdeményezés jól fejlődhet, vagy amelyek nélkül a piacgazdaság csak rosszul működhet.

45

Keynes, i. m. 397–398. Keynes itt is, mint számos más összefüggéssel kapcsolatban állami beavatkozást tart szükségesnek, pl. helyesnek tartja az örökösödési adó bevezetését.

170