Lukács László
A katolikus iskolák missziós feladata
Az egyház útja az ember A II. Vatikáni zsinat 40 éves jubileuma ismét alkalmat ad arra, hogy átgondoljuk: melyek voltak a zsinat legfőbb célkitűzései? miben hozott újat a zsinat az addigi egyházi gondolkodáshoz és gyakorlathoz képest? hol hatolt át évszázadok bemerevedett szokásrendszerén a teológiai gondolkodásban és az egyház életében, és hozta felszínre az egyház teljes, kétezer éves hagyományát? hogyan szabadította ki az egyházat tápláló eredeti biblikus és patrisztikus forrásokat a rájuk rakódott évszázados formák alól? Az aggiornamento eszméjében a korszerűségre való törekvés nemcsak párosult az eredeti forrásokhoz való visszatéréssel, hanem gyakran éppen a forrásokhoz való visszatérés jelentette az újdonságot, a „modernet”. A zsinat egyik meghökkentő (újra)fölfedezése az volt, hogy az egyháznak nemcsak az ember túlvilági üdvösségét kell szolgálnia, hanem evilági boldogulásában is segítenie kell az embert. Óvakodni kell a puszta horizontalizmustól, de a világtól elzárkózó életidegen transzcendentalizmustól is. Az ember evilági boldogulása és túlvilági üdvössége nem áll ellentétben egymással, sőt nem is választható el egymástól: a Szentháromság szeretetélete már itt a földön megkezdődik bennünk. Evilági életünk az üdvösségre vezető út: az eszkatologikus végső cél bevilágítja zarándok-utunkat, és segít földi boldogulásunkban is. Szent Irenaeus gyönyörű kifejezése – „Isten dicsősége az élő ember” – vissza-visszatért a zsinaton. „Az egyház minden gyermeke legyen teljes tudatában annak, hogy felelős a világért” – jelenti ki határozottan a zsinat (AG 36). II. János Pál pápa kissé módosított formában vette át a gondolatot: „az egyház útja az ember”. Ebből a megfontolásból született meg a zsinaton a „XIII. Séma” ötlete az egyház és a világ kapcsolatáról. Így jött létre a negyedik jelentős konstitúció, a Gandium et spes. Alcíme szerint ugyan az egyház és a mai világ viszonyáról szól, valójában azonban ennél jóval egyetemesebb célja van. Abból indul ki, hogy az egyház minden emberhez szól, és arra törekszik, hogy az emberek nagy családját szolgálja a Szentlélektől kapott felszabadító erejével: utat mutasson a valódi emberi haladás számára is, eligazítást adjon „az öröm és remény, a szomorúság és gond között” a boldogulás útját kereső embernek. Annak tudatában szólítja meg az embert, hogy evilági életünk az üdvösségre vezető út, az eszkatologikus végső cél bevilágítja földi zarándokutunkat, segíti földi boldogulásunkat is. Az egyház tehát itt az embert állítja középpontba, azt az embert, aki Isten szemefénye, s aki megváltott emberként már evilági életében is részt kaphat a Szentháromság szeretetéletében, s ezzel teljesebbé teheti emberi kapcsolatait is. Nem a népszerűség, a szekularizált világ kegyeinek keresése vezeti az utóbbi évtizedek teológiai kutatásait, amikor az evilági boldogság és a túlvilági üdvösség kölcsönös egymásra hatását vizsgálják. „A mai teológia megpróbálja az üdvösséget boldogságként szemlélni és a boldogságot az üdvösség felől megérteni.”1 Ez a szemlélet új megvilágításba helyezi az egyház missziós tevékenységét, de a katolikus iskola szerepét is. Ha egymásra vetítjük a zsinat meglátásait a misszióról és a katolikus iskoláról, e kettős reflektor fényében kaphatunk választ a címben megjelölt kérdésre. Gondoljuk először végig a missziók feladatát az egyházi tanítás fényében.
A missziók feladata 1. A katolikus iskola szerves része az egyház missziós tevékenységének 1
A legrészletesebben talán Gisbert Greshake vizsgálta ezt a kérdést. Vö. Gottes Heil. Glück des Menschen, Freiburg, 1983, 159–207. – Uő: Glück und Heil. In: Christlicher Glaube in Moderner Gesellschaft, Bd. 9, Freiburg, 1981.
1
Valójában az ember állt az egyház figyelmének középpontjában egész történelme során, mégpedig Urától, Krisztustól kapott küldetéséből fakadóan. Istennek az emberek iránti szeretetéből fakad missziós küldetése, hogy az egész világon, tehát „a Krisztusban még nem hívő népek és népcsoportok között is” (AG 6) hirdesse az Evangéliumot. A missziók azonban nem valamiféle keresztény reklámhadjáratot folytatnak, elsődleges céljuk nem a „tagtoborzás”. A missziós munka nem szűkíthető le az emberek hitre térítésére és az egyház közösségébe való integrálására. A misszionáriusok egész életükkel tesznek tanúságot az irgalmas Krisztusról, akkor is, amikor szeretettel gondoskodnak a nyomorultakról, a betegekről, az elhagyottakról, és akkor is, amikor a gyermekek és a fiatalok nevelésére vállalkoznak. „Az iskolák a keresztény ifjúság tanításának és nevelésének kiváló eszközei. (...) Értékes szolgálatot lehet velük tenni az emberiségnek: az iskolák kibontakoztatják az emberi méltóságot és az emberhez méltóbb életkörülmények előfeltételeit” (AG 12). A missziók története számtalan példával igazolja, mennyire az egész embert tartották szem előtt: az emberek testi és lelki javát kívánták szolgálni. Hány kórházat és iskolát, hány humanitárius intézményt hoztak létre és működtetnek mindmáig a missziókban tevékenykedő lelkipásztorok, női és férfi szerzetesek és világi hívek! Ezek az intézmények őszintén és viszontvárás nélkül szolgálták és szolgálják ma is az embereket. Elsődleges céljuk az önzetlen segítés, nem pedig a toborzás. A missziókban működő iskolák is elsősorban az oktatás és a nevelés szolgálatában állnak (gondoljuk például a nem keresztény országokban működő híres katolikus egyetemekre!), és nem a hitre térítés manipulatív eszközei. Úgy töltik be evangelizációs feladatukat, hogy nevelési célkitűzéseikben és módszereikben a teljes emberségre próbálják elvezetni növendékeiket. Arra az emberségre, amely valójában csak a krisztusi nagykorúságban valósulhat meg. Mindig meghagyják azonban a növendékek szabadságát, a döntés lehetőségét. A zsinati okmány erre ki is tér: „Az egyház szigorúan tiltja, hogy bárkit is a hit elfogadására kényszerítsenek vagy méltatlan módszerekkel, csábító ajánlatokkal befolyásoljanak” (AG 13). A katolikus iskola a harmadik évezred küszöbén című dokumentum ezt még konkrétabban megfogalmazza a missziókban tevékenykedő iskolákkal kapcsolatban: a katolikus iskola „közszolgálatot lát el, s bár világosan és határozottan a katolikus hit távlatai szerint tevékenykedik, még sincs csupán a katolikusoknak fenntartva, hanem nyitva áll mindazok számára, akik értékelik és elfogadják a minőségi nevelés célkitűzéseit. Ez a megnyíltság egyértelműen világos a többségükben nem keresztény területeken és a fejlődő országokban, ahol a katolikus iskolák kezdettől fogva megkülönböztetés nélkül a társadalmi fejlődést és az emberi személyiség kibontakozását mozdították elő (KIHE 16). Kalkuttai Teréz anya, akinek alakja immár a segítő-szolgáló szeretet szimbólumává nőtt, életcélját így foglalta össze: „senki se haljon meg úgy, hogy nem érezte meg Isten szeretetét”. Az egyház csak annyi jogot kér, hogy „Isten segítségével szeretetben és hűségben szolgálhasson és használhasson az embereknek”. Hogy az iskolák kiemelkedően fontos szerepet töltenek be az egyház missziós küldetésében, azt A katolikus iskola a harmadik évezredben című dokumentum is kiemeli: „Megelégedéssel tekinthetünk vissza arra az útra, amelyet a katolikus iskola az elmúlt évtizedekben megtett. Mindenekelőtt nagyra kell értékelnünk közreműködését az egyház missziós küldetésének teljesítésében szerte a világon, olyan vidékeken is, ahol semmilyen lelkipásztori tevékenység nem lehetséges. A katolikus iskola minden nehézség ellenére igyekezett közös felelősséget vállalni a különböző népek és társadalmi közösségek szociális és kulturális fejlődésében, megosztva örömeiket és reményeiket, szenvedéseiket és nehézségeiket, amelyeket a hiteles emberi és közösségi fejlődésért vállaltak” (KIHE 11).
2. A katolikus iskola feladatai a misszióban Az Ad gentes című határozat három irányban jelöli ki a katolikus iskolák feladatát a missziós területeken: a) A gyermekek és a fiatalok nevelése. b) Az igazságos és testvéri közösség építése, helyi és társadalmi szinten egyaránt. 2
c) A helyi kultúrába való begyökerezés segítése. a) A gyermekek és a fiatalok nevelése Az iskolák – állapítja meg a határozat – „a keresztény ifjúság tanításának és nevelésének kiváló eszközei. (...) Kibontakoztatják az emberi méltóságot és az emberhez méltóbb életkörülmények előfeltételeit” (AG 12). A katolikus iskolák szintézist teremtenek az oktatás és a nevelés között. Fontosnak tartják az ismeretek átadását, mégpedig nemcsak a hitigazságok tanítását, hanem a profán tudományok eredményeinek továbbadását is. Abban a meggyőződésben teszik ezt, hogy a tudás e két területe kölcsönösen kiegészíti egymást. Az emberhez méltó élethez szükséges a jártasság a világi tudományokban, ez a tudás azonban mindaddig nem találja meg valódi célját és irányát, amíg át nem fogja a hit által megszerezhető tudás horizontja. Az ember csak így képes megtalálni az élet valódi és végső értelmét, csak így tud helyesen tájékozódni az igazságok hierarchiájában, csak így adhat helyes választ az életben minduntalan fölvetődő etikai kérdésekre. A puszta tudás azonban önmagában kevés (még a hitigazságok elméleti ismerete is!) – cselekedetek, helyes és az igazsághoz igazodó életvezetés nélkül. A személyiség tudatos kibontakoztatása elsősorban a gyermek- és ifjúkorra esik: a nevelés és az önnevelésre, önismeretre való elsegítés az iskola legfontosabb feladatai közé tartozik. A katolikus iskolák ebből a szempontból sajátos feladatot látnak el, hiszen a kinyilatkoztatásra épülő hit meggyőződése szerint a tökéletes ember eszményét az Istenember, Jézus Krisztus valósította meg. Hamis fensőbbségtudat nélkül valljuk tehát, hogy teljes értékűen csak a keresztény nevelés tudja teljesíteni feladatát: a személyes érettségre elsegíteni a bontakozó életeket, s aztán fölkelteni annak tudatát is, hogy ez a feladat nem fejeződik be az iskolás évekkel, hanem élethosszig tartó tanulást kíván meg: Krisztus követésének útján egy életen át mindig előre kell haladnia az embernek. Halálunkig folytatódik bennünk az „új ember” kialakulása és növekedése, „aki az Istenhez hasonló, megigazult és valóban szent teremtmény” (AG 21). b) Az igazságos testvérközösség építése A missziós egyház oktató-nevelő munkája azonban nemcsak az egyesekre irányul, hanem a gyermekek és a fiatalok közösségeire, tágabban az egész társadalom formálására is. Az egyház – világi hívein keresztül is – arra törekszik, hogy „a földi társadalomban az igazság és a szeretet rendjét kialakítsák” (AG 19). „Ott van gyermekei által minden rendű és rangú ember mellett, különösen pedig a szegények és az elnyomottak mellett, és szívesen hoz áldozatot értük. Részt vesz az emberek örömeiben és fájdalmaiban, ismeri életük törekvéseit és kínzó kérdéseit, s együtt szenvedi meg haláluk gyötrelmeit. A békét keresőknek testvéri párbeszédben kíván felelni, hogy az Evangélium fényét és békéjét nyújtsa nekik” (AG 12). A keresztények nem érhetik be a puszta részvétnyilvánítással, vagy akár tiszteletreméltó, de magukban elégtelen karitatív feladatok ellátásával. A határozat arra is felszólítja a keresztényeket, hogy „a gazdasági és társadalmi kérdések megoldásán fáradozzanak, és másokkal is működjenek együtt” (AG 12). „Az Evangélium még az evilági történelemben is kovásza volt a szabadságnak és fejlődésnek, és most is a testvériség, egység és béke kovászának mutatkozik” (AG 8). A hívők közösségének ezért elsődleges feladata, hogy „az egész társadalmat evangéliumi szellemmel hassa át” (AG 15). Az igazságosabb társadalmi rend elősegítése, a szegények mellett való opció a II. Vatikáni zsinat óta különösen azokban az országokban vált elsődleges feladattá, ahol az emberek jelentős része éhezik, ahol a szegénységet, a gyötrelmesen nehéz mindennapi életet még elviselhetetlenebbé teszi a korrupció, a bűnözés, a törzsi vagy faji villongások, a kiáltó társadalmi ellentétek. Az egyház szociális tanítása mára már nem pusztán egy országon belül, hanem globális méretekben sürgeti az igazságosság és a jogrend, a szolidaritás és a szubszidiaritás megvalósulását. 3
Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a politikai-gazdasági problémák megoldása szükséges, de nem elégséges feltétele az emberhez méltó életnek. Az egyháznak erejéhez képest elő kell segítenie az emberek evilági boldogulását, de sohasem felejtkezhet meg arról, hogy a legnagyobb jót mégis akkor adja a világnak, ha Isten szeretetét közvetíti számára. „A földön zarándokló egyház természeténél fogva missziós beállítottságú, hiszen a Fiú elküldéséből és a Szentlélek küldetéséből származik, az Atyaisten elhatározása szerint” (AG 2). Krisztus nyomában jár, aki azért jött el, hogy „létrehozza a békét, vagyis a közösséget köztük és önmaga között, az emberek világában pedig a testvériséget” (AG 3). c) A helyi kultúrába való begyökerezés segítése A missziós határozaton vörös fonálként húzódik végig az a tudat, hogy az egyháznak a megtestesült Istenfia nyomán kell járnia. Nem maradhat előkelő idegen egyetlen országban, kultúrában sem, bele kell gyökereznie, testesülnie abba a konkrét kultúrába, népbe, amelyikben megjelenik. „Beilleszkedése egészen olyan legyen, mint Krisztusé, aki beleolvadt azoknak az embereknek társadalmi és kulturális miliőjébe, akik között élt” (AG 10). A zsinat ezért felszólítja a hívőket, hogy érezzék magukat egészen azok közösségéhez tartozónak, akik közt élnek, vegyenek részt a kulturális és társadalmi életben, „legyenek otthonosak a nemzeti és vallási hagyományokban. (...) Vegyék észre a népekben végbemenő mélyreható átalakulásokat is” (AG 11). Az inkulturáció a II. Vatikáni zsinat óta az evangelizáció elengedhetetlen formájává lett. Ennek egyik legfőbb formája a párbeszéd a kinyilatkoztatás és a helyi kultúra között. Ez a párbeszéd kétirányú mozgást feltételez: egyrészt arra kötelezi a keresztényeket, hogy ismerjék meg és tartsák tiszteletben az egyes népek sajátos kultúráját, nemzeti hagyományait, és próbálják az Evangélium üzenetét, az egyház nagyon is Európához kötődő hagyományait, szokásait, formáit lefordítani a helyi kultúra hagyományaira, formáira. Másrészt viszont arra is figyelmezteti a misszióban tevékenykedőket, elsősorban a szerzeteseket, hogy „figyelmesen vizsgálják meg, hogyan lehetne a keresztény vallási életbe átvinni azokat az aszketikus és szemlélődő hagyományokat, amelyeknek csíráit nem is egyszer régi kultúrában rejtette el az Isten, már az Evangélium hirdetése előtt” (AG 18). Ezt az őszinte és mindkét felet gazdagító párbeszédet, a valódi inkulturációt az okmány több alkalommal is sürgeti, erre hívja meg a világi hívőket és a katekétákat, a papságra készülőket és a missziós papságot egyaránt.
A katolikus iskolák feladata Más témában is megfigyelhető, hogy a II. Vatikáni zsinat dokumentumai milyen gyönyörű architektúrát alkotnak: a különböző okmányok ugyanazokat az alapigazságokat másmás oldalról világítják meg, és így a dokumentumok összessége egyetlen hatalmas, jól megszerkesztett építménnyé áll össze. Ezt figyelhetjük meg a mi témánkkal kapcsolatban is. Eddig a missziós határozat fényében vizsgáltuk a katolikus iskolák missziós szerepét. Árnyaltabb és gazdagabb lesz a kép, ha ugyanezt a katolikus nevelésről szóló nyilatkozat fényével is megvilágítjuk. A zsinati okmányhoz hozzátesszük még a Katolikus Nevelés Kongregációjának két instrukcióját. (A zsinatot tanulmányozva mindig érdemes tekintetbe vennünk azokat a szentszéki dokumentumokat is, amelyek később jelentek meg, mintegy részletezve-kifejtve a zsinat „intuícióját”, célkitűzéseit. A neveléssel kapcsolatban két fontos dokumentumot adott ki a Katolikus Nevelés Kongregációja: 1977-ben A katolikus iskola (KI), 1997-ben pedig A katolikus iskola a harmadik évezred küszöbén (KIHE) címmel. (E két dokumentum azért is igen jelentős a téma megértéséhez, mert maga a zsinati okmány igen sok nehézség közepette jött létre, és ezért sajnos a kevésbé sikerült dokumentumok közt tartják számon.)
1. A katolikus iskolák missziós küldetése A zsinati dokumentum az előkészületi munkák során jelentős változáson ment keresztül. 4
A zsinati atyák először csak a katolikus iskolákról kívántak szólni, azok helyzetéről és jogairól. Jelentős változás következett be akkor, amikor a horizontot kitágítva a nevelés tágabb összefüggéseibe állították be a katolikus iskolákat. Ekkor kapta az okmány jelenlegi címét: Gravissimum educationis. A nyilatkozat felhívja a figyelmet a nevelés jelentőségére: mindenkinek, „bármilyen fajhoz, társadalmi osztályhoz tartozzék valaki, bármilyen életkorú legyen, személyi méltósága folytán elidegeníthetetlen joga van olyan neveléshez, amely megfelel élete céljának” (GE 1). A nevelési eszközök között elsődleges szerepet tulajdonít az iskolának: olyan intézménynek mondja, amelynek „egyre eredményesebb tevékenységéért mindenkinek össze kell fognia: a családoknak, a nevelőknek, a kulturális, polgári és vallási szervezeteknek, az államnak és az egész emberi közösségnek” (GE 5). Az okmány sajátos feladatnak mondja a keresztény nevelést, és ebben a feladatban kiemelten fontosnak mondja a katolikus iskolát, amelyben „az egyházi jelenlét” különösképpen kézzelfoghatóvá válik (GE 7). Ezek az intézmények oktató-nevelő munkájukkal az egyháznak egyik alapvetően fontos feladatát látják el, hiszen az egyház „nevelésre képes közösség”, amelynek „anyaként kell nevelnie gyermekeit”. „A katolikus iskola (...) pótolhatatlan és égetően fontos egyházi küldetést tölt be” (KI 15). Ezt a munkát „minden népnek felajánlja”, hogy „segítse minden irányban tökéletesedni az embert mint személyt, és hogy közreműködjék a földi társadalom és az emberibbnek óhajtott világ felépítésében” (GE 3). A katolikus iskola tehát sajátos missziós, evangelizációs tevékenységet tölt be azokon a területeken is, amelyeket nem sorolunk a szoros értelemben vett missziós területek közé. „Az iskola részt vesz az egyház evangelizációs küldetésében mint a keresztény nevelés kiváltságos területe. Ebben a tekintetben, a katolikus iskolák egyszerre területei az evangelizációnak, a teljes ember formálásának, az inkulturációnak és a különböző vallású és társadalmi helyzetű fiatalok közti eleven párbeszéd elsajátításának” (KIHE 11). A nyilatkozat szerint a katolikus iskolának hármas feladatot kell betöltenie – láthatjuk, hogy ezek mennyire harmóniában vannak az Ad gentes által megjelölt feladatokkal. a) Segíti a fiatalokat személyiségük kibontakoztatásában. b) Közösséget formál, megteremtve az evangéliumi szabadság és szeretet légkörét. c) Az egyetemes kultúrát összekapcsolja az üdvösség hírével. a) A személyiség művelése, formálása Az okmány röviden összefoglalja a katolikus iskola legfontosabb feladatait: segíti a gyermekeket és a fiatalokat „testi, erkölcsi és értelmi képességeik harmonikus fejlődésében” (GE 1), „műveli az értelmi képességeket, kifejleszti a helyes ítéletalkotást, előkészít az életpályára” (GE 5). A keresztény nevelés azonban nem áll meg az emberi érettség eszményénél; célja az, hogy a fiatalok valóban „új emberré váljanak, Krisztus teljességének mértéke szerint” (GE 2). Az iskola elsősorban az ismeretek átadását tartja feladatának. Napjainkban egyre nagyobb ismeretanyag halmozódik fel, amelynek áttekintésére és átadására az iskola törekszik. Eközben azonban éppen a nevelés szorulhat háttérbe. A katolikus iskola fontos feladata, hogy helyreállítsa „a nevelési folyamat egységét, amely megóvhatja attól, hogy elvesszen a sokféle ismeret és készség között, és a személyre összpontosít, annak átfogó, transzcendens és történelmi azonosságára. Az Evangélium által ihletett nevelési programjával a katolikus iskola arra hivatott, hogy megfeleljen korunk kihívásainak annak biztos tudatában, hogy „az ember misztériuma a megtestesült Ige fényében ragyog fel” (KIHE 11). Mindez azonban nemcsak az egyénnek válik javára, hanem a társadalomnak is. Itt megjelenik ugyanaz a szempont, amit a missziókkal kapcsolatban a zsinat megfogalmazott: ezek az iskolák segítik a növendékeket az üdvösség útján, ugyanakkor felkészítik őket a társadalom szolgálatára, az evilági boldogulás útján. „A zsinat kijelenti, hogy a nevelők munkája valódi, korszerű és szükséges apostoli tevékenység, egyúttal pedig a társadalom igazi szolgálata” (GE 8). Munkájukat arra a meggyőződésre alapozzák, hogy a felülmúlhatatlanul tökéletes ember: 5
Krisztus, ahogyan a Gaudium et spes ezt leírja. „Ő a láthatatlan Isten képmása, ő a tökéletes ember”, aki „megmutatja az embernek magát az embert, és feltárja előtte nagyszerű hivatását” (GS 22). A KIHE ezt sokkal konkrétabban fogalmazza meg: „A katolikus iskola olyan intézmény, amely a személyiség javáért tevékenykedik, s ezért az emberi személyek iskolája. Az emberi személyiség anyagi és lelki igényével központi helyet foglal el Jézus tanításában: ezért annak kibontakoztatása a katolikus iskola legfőbb célja. (...) Mivel ennek fényében világossá válik, hogy az emberi személy élő közösségben van Krisztussal, azért azt kell mondanunk, hogy Krisztus személye jeleníti meg az emberi személy teljességét. Az egyház a katolikus iskola működésével elkötelezetten törekszik az embert teljes mivoltában alakítani, hogy ellássa az összes emberi érték teljességével, és így Krisztussal egységbe kapcsolja. E a tudat a személyt a katolikus iskola pedagógiai programjának középpontjába állítja, erősíti elkötelezettségét a nevelésre, s arra képesíti, hogy erős személyiségeket neveljen” (KIHE 9). Ebben a feladatban fontos szerep jut a nevelői közösségnek: „A nevelői közösség teljes értelemben arra hivatott, hogy az iskola nevelői célját, a teljes személyiség nevelését a személyek kölcsönös kapcsolatai révén valósítsa meg” (KIHE 17). b) A társadalom építése A zsinat ismételten utal rá, hogy az ember társas természetéből adódóan „a személy tökéletesedése és a társadalom fejlődése függ egymástól” (GS 25). A nyilatkozat – bár a kelleténél talán szűkszavúbban – utal arra, hogy az iskola mint közösség nevel, és ugyanakkor a közösségi életre nevel – a családban, az iskolában és a társadalomban egyaránt. „Az igazi nevelés a személyiséget fejleszti ki, de egyúttal javára van annak a társadalomnak is, amelynek a személy tagja, és amelynek életében mint felnőtt majd tevékeny szerepet vállal” (1). Ebben az iskolai közösségnek fontos szerep jut: „növeli a kölcsönös megértéshez szükséges érzéket azzal, hogy a különböző természetű és származású növendékek között baráti közösséget alakít ki” (5). A társadalomért vállalt felelősség napjainkban különösen fontossá válik. „A mai társadalmat a természettudományos és technikai fejlődés jellemzi, amely személyiségvesztésbe és eltömegesedésbe torkollhat. Ha ennek a társadalomnak mélyebb igényeire figyelünk, és ezeknek illő módon meg akarunk felelni, nyilvánvalóvá lesz előttünk, hogy az iskolának valóban nevelő jellegűnek kell lennie, mégpedig oly fokon, hogy tudjon erős, felelős, szabad és erkölcsileg helyes döntésekre képes személyiségeket nevelni” (KI 31). A katolikus iskola azonban nemcsak egy igazságosabb társadalom megteremtését igyekszik előmozdítani a maga sajátos eszközeivel, hanem különös figyelmet fordít a társadalom peremére szorult gyermekekre és fiatalokra. Manapság sokat emlegetik az esélyegyenlőség elvét: az erre való törekvés ezeknek az iskoláknak legbenső lényegéből fakadó küldetés. „Az ilyen szegények felé fordul ma szeretetével a katolikus iskola. Ezzel a szenvedélyes szeretettel akarja felajánlani mindenkinek, főleg a legszegényebbeknek és a peremre szorultaknak egy olyan nevelés lehetőségét, amely munkára képesít, valamint emberi és keresztény képzést jelent. A régi és a mai szegénység formái között kell újra egységbe ötvöznie a nevelő odaadását és szeretetét, hogy kifejezze Krisztus szeretetét a szegények, a kicsinyek és az igazságot kereső sok-sok ember iránt” (KIHE 15). c) Kultúra és hit szintézise Amit az egyház és a világ viszonyáról a Gaudium et spes konstitúció megfogalmaz, azt alkalmazni kell a nevelés területére is. A katolikus iskolának fontos szerep jut a tudomány és a hit szintézisében, az Evangélium és a kultúra közti párbeszéd előmozdításában. „A katolikus iskola természetéből adódik nevelési programjának egyik legeredetibb eleme: a kultúra és a hit szintézise. Hiszen a tudás a hit fényében bölcsességgé nemesül, és világnézetté alakul. Ha a tudás és a hit között feszülő kapcsolat minden tantárgy lelkévé válik, akkor ez a tény egysé6
get biztosít sokféleségben, és magából az iskolai tantárgyból kiindulva egységes szemléletet ad a világról, az életről, a kultúráról és a történelemről. A katolikus nevelési programban nincs külön ideje az oktatásnak és a nevelésnek, a megismerésnek és a lelki érésnek. A különböző tantárgyak nemcsak a tudás megszerzését célozzák, hanem értékeket közvetítenek, és igazságokat fedeztetnek fel” (KIHE 11). Láttuk, hogy a kultúra és a hit találkoztatása rendkívül fontos feladat a missziókban is, ahol az európai kultúrában felnőtt kereszténységnek lehetősége nyílik arra, hogy más kultúrákkal találkozzék, és azokkal egymást kölcsönösen megtermékenyítő kapcsolatba lépjen. Ez különösen fontossá válik napjainkban az európai kultúrához tartozó országokban is, amelyekben egy minden eddigit felülmúló kultúravesztési folyamat indult el az elmúlt évtizedekben. Ahogy a középkorban a kolostori iskolák mentették át az antik kultúra örökségét az utókor számára, úgy kell a katolikus iskoláknak ma is a kultúrát mentő és átmentő feladatra vállalkozniuk értékvesztett mai korunkban. Az inkulturáció ma egészen sajátos feladat elé állítja a katolikus iskolákat Európa-szerte, de különösen is jelentős azokban az országokban, amelyekben a kultúrát és a kereszténységet két irányból is pusztították. Négy évtizedeken keresztül a hivatalos államideológia a hatalom eszközeivel is gyökerestül próbálta kiirtani az emberekből a hitet, a kultúra lényegéhez tartozó emberi értékeket és nemzeti hagyományokat, hamis vagy üres jelszavakkal helyettesítve azokat. Közben pedig jelentkezett a fogyasztói társadalom hatása is, amely a rendszerváltozás után aztán minden korlátozás nélkül tört rá az országra: gyökeresen megváltoztatva az emberek jelentős részének gondolkodásmódját, szokásait, átalakítva értékrendszerüket, az emberi életről és a kultúráról alkotott képüket is. A mai Magyarországon a katolikus iskoláknak sajátos missziós küldetést kell betölteniük.
2. A katolikus iskolák a mai Magyarországon A katolikus iskoláztatás elmúlt évszázadának történetét Magyarországon három nagy korszakra oszthatjuk, követve az egész magyar történelem nagy változásait. A 20. század első felében kiterjedt iskolahálózata volt a katolikus egyháznak, az elemi iskoláktól kezdve a magas szintű képzést biztosító főiskolákig, tanítóképzőkig. Az iskolák nem elszigetelten működtek, hanem szervesen kapcsolódtak a keresztény családokhoz és az egyházközségekhez. A gyermekek nevelése, bevezetése a hitbe nem az iskolában kezdődött el, hanem a családokban, s az így felkészült és az otthoni légkör által továbbra is támogatott gyermekek kerültek be a katolikus iskolákba. Másfelől pedig az iskolák – főleg az elemi iskolák – többsége szorosan kapcsolódott a helyi egyházközséghez: a tanulók élete a család – iskola – plébánia hármas egységében alakulhatott, és így szervesen nőhettek bele az egyház közösségi életébe. Gyökeresen megváltozott a helyzet az egyházi iskolák (az általános iskoláktól a felsőoktatási intézményekig) szinte teljes megsemmisítésével. Először az összes egyházi iskolát államosították 1948-ban, majd mindössze nyolc katolikus gimnázium működését engedélyezte 1950-től. Nyilvánvaló volt, hogy az igen szűk keretek közé szorított néhány iskola csupán egyfajta kirakatszerepet tölt be: őket lehetett felmutatni akkor, amikor külföldről a vallásszabadságot kérték számon az ország vezetésétől. Ezek a puszta számokban is mérhető drámai változások egyik napról a másikra következett be. A mélyben azonban elindultak olyan társadalmi folyamatok, amelyeknek következményei igazában csak e korszak vége felé váltak láthatóvá. A nyolc iskola sajátos helyet foglalt el a magyar oktatásügyben. Az oktatáspolitika és az egyházpolitika következetesen hátrányos helyzetbe szorította őket – a tanulók és szüleik ezt főleg akkor tapasztalták meg, amikor ezekbe az iskolákba jelentkeztek, és amikor érettségi után egyetemre, főiskolára kívántak menni. Mára már szinte anekdotába illenek azok az események, amelyek akkor mindennaposnak számítottak. Ez a hátrányos megkülönböztetés azonban egy sajátos „kurucos” virtust is kifejlesztett tanárokban és diákokban egyaránt. Sajátos öntudat alakult ki: „csak-azért-is-megmutatjuk, hogy mi sem vagyunk alábbvalóak a többi 7
iskoláknál”. Ezért volt komoly világnézeti-társadalmi, szinte politikai jelentősége annak, hogy az egyházi iskolák diákjai tanulmányi- és sportversenyeken előkelő helyezéseket értek el. Abban a korban, amelyben az ateista marxizmust kiáltották ki tudományos világnézetnek, ennek látványos cáfolatát jelentette a középiskolás matematika vagy fizika versenyeken szerzett győzelem: annak bizonyítását, hogy a hit és a tudás nem összeegyeztethetetlen egymással. Eközben azonban lassan átalakult a társadalmi gondolkodás. Új nemzedékek nőttek fel, amelyek a hitben már járatlanok, képzetlenek voltak, s amelyek egyre jobban elszakadtak az egyház élő közösségétől. Ezt a folyamatot gyorsította az egyház pasztorális tevékenységének drasztikus korlátozása is. Jelentősen átalakult a családok helyzete is. Számos tényező játszott közre abban, hogy a családok megtartó ereje meggyöngült, sem emberi, sem hitbeli nevelésben nem adták már meg azt a hátteret a gyermekeknek, amelyet többségük korábban megkapott. Ezeknek a folyamatoknak a következményei valójában csak a rendszerváltozás után váltak nyilvánvalóvá. 1990 után az egyház megkezdte a hitoktatás újjászervezését és az egyházi iskolák újjászervezését. Másfél évtized küzdelmes munkája után már nyilvánvaló, hogy jelentős további mennyiségi növekedésre már nem futja az egyházi közösségek és intézmények erejéből. Világosan kirajzolódik azonban az is, hogy milyen sajátos feladatokkal kell szembenézniük az egyházi iskoláknak a mai Magyarországon. Egyértelművé vált, hogy az elkötelezett hívő keresztények kisebbségben vannak: az ország missziós területté vált. Az Ad gentes határozat szerint az egyháznak Krisztustól kapott küldetése, hogy minden embernek hirdesse az Evangéliumot. Ezen belül a határozat missziónak azokat a sajátos vállalkozásokat nevezi, amelyeknek feladata: „hirdessék az Evangéliumot, és meggyökereztessék az egyházat a Krisztusban még nem hívő népek és népcsoportok között” (AG 6). E meghatározást kiegészíthetjük avval, hogy missziós vállalkozás az is, ha a már nem hívő népeknek hirdetjük az Evangéliumot. A katolikus iskola – és hozzátehetjük: a sokszor hősies erőfeszítéseket kívánó hitoktatás az önkormányzati iskolákban – ezt a missziós feladatot teljesíti, amikor a hitre próbálja elvezetni a gyermekeket és a fiatalokat, integrálva őket az egyház közösségébe. A katolikus iskolák hazánkban ma szembetalálják magukat azokkal a feladatokkal és nehézségekkel, amelyeket A katolikus iskola és A katolikus iskola a harmadik évezred küszöbén című dokumentum felsorol. Olyan kulturális és társadalmi közegben vállalkoznak a gyermekek és a fiatalok nevelésére, amely a pluralizmus jelszavával az emberi és erkölcsi értékek relativizmusát kiterjeszti az élet minden területére, amely az egyéni érdekérvényesítést tartja elsődleges célnak a társadalmi érvényesülés globalizálódó versenyében. „Különösen sok nehézség forrása a pluralizmus, továbbá az a tendencia, hogy a keresztény üzenet mindinkább a társadalom peremére szorul” (KI 66). Ezen felül azonban a katolikus iskoláknak sajátos belső nehézségekkel is szembe kell nézniük. Az említett dokumentumok kettőre hívják fel a figyelmet. A nyilvánosság előtt nem kerül szóba, ezen a helyen talán mégis meg kell említeni, hogy olykor feszültség érezhető a katolikus iskolák (főleg a szerzetesiskolák) és az egyházközségek között abban a kérdésben, hogy melyik közösségbe integrálódjanak a tanulók: a plébánia legyen-e hitbeli otthonuk vagy – legalábbis a diákévek alatt – a katolikus iskola. „Sajnálattal kell megemlíteni, hogy bizonyos esetekben a katolikus iskolát nem tekintik a lelkipásztori tevékenység szerves részének, gyakran a közösségtől szinte idegennek tekintik. Sürgősen tudatosítani kell a plébániai és az egyházmegyei közösségekben azt, hogy elsősorban nekik kell gondoskodniuk a nevelésről és az iskoláról. Korunkban jelentkeznek olyan nehézségek, amelyek nemcsak a nevelői hivatások számszerű csökkenéséből, hanem a nevelői küldetésnek az elutasításából is fakadnak. Ennek következtében leválasztják az iskolát a lelkipásztori tevékenységről, vagy a szerzetesi élet sajátos formáit nehezen tudják a gyakorlati tevékenységgel összekapcsolni” (KIHE 11). Az nyilvánvaló, hogy teljes értékű keresztény élet csak valamely hívő közösségben való 8
elkötelezett részvétellel valósítható meg. A kérdés azonban nemegyszer fölvetődik: melyik vagy milyen közösségben? A plébániák keretei között, valamely lelkiségi mozgalomban, vagy éppen a katolikus iskolában? Mindenre kiterjedő általános válasz aligha adódik. Talán mégis érdemes volna higgadt légkörben tisztázni, hogy a mai, megváltozott és folyton változó társadalmi és egyházi közegben mely megoldások a leginkább hatékonyak. A különböző egyházi dokumentumok ismételten sürgetik az együttműködést a különböző lelkipásztori tevékenységek között. Ide tartozik az is, hogy a katolikus iskola életének is „a világi és a szerzetespapság, a szerzetesek és a laikusok együttműködésével kell megvalósulnia” (KI 72). További nehézséget okozhat az is, hogy „némelyik szerzetesrend, amely eredetileg nevelői-iskolai apostolkodásra alakult, (...) másfajta tevékenységbe kezdett, és elhagyta az iskolákat. (...) Többre tartanak egy »közvetlenebbnek« tetsző apostoli munkát, de közben megfeledkeznek az iskolában folytatott nevelőmunka fontosságáról és apostoli értékéről” (KI 74– 76). E probléma kifejtésére azonban itt nem vállalkozhatunk. *** Összegzésként megállapíthatjuk, hogy a katolikus iskolák rendkívül fontos missziós küldetést töltenek be a mai Magyarországon. Mégpedig mindhárom területen, amelyet a vizsgált két zsinati dokumentum ezeknek az iskoláknak célul kitűzött: a tanulók személyiségének művelésében és formálásában, az igazságosabb és testvériesebb társadalmi rend alakításában, végül a hit és a kultúra párbeszédének előmozdításában, egy új szintézisre törekedve a kettő között. Babits Mihály le merte írni azt a meghökkentő kijelentést, hogy egy „új barbárság” kora jött el. Talán nem csupán szépen hangzó, ám a valóságot megszépítő költői túlzás, ha a katolikus iskolák mai feladatát a Szent István korabeli hittérítők feladatához hasonlítjuk. Ők is arra vállalkoztak, hogy egy szokásaiban, életmódjában, erkölcseiben barbár népet műveltségre, kultúrára neveljék a szó legtágabb értelmében. A tudás és a hit szintézisében tették ezt. Az Isten Országának hirdetése és építése nem választható el a földi haza építésétől, a társadalom szolgálatától. A katolikus iskola itt és ma is az egyház küldetését teljesíti minden ember javára, a „világ krisztusi kovászaként” (KI 84). Ahogy II. János Pál pápa mondta az európai katolikus iskolák nemzetközi kongresszusán 2001-ben: „A kulturális változások (...) arra hívják meg a katolikus iskolákat, hogy olyan hiteles nevelési programot kínáljanak fel, amely nemcsak ahhoz segíti hozzá a fiatalokat, hogy emberi, erkölcsi és lelki érettségre jussanak, hanem arra is sürgeti őket, hogy hatékonyan elkötelezzék magukat a társadalom átalakítására, (...) hogy építsék a szeretet, a testvériség, a szolidaritás és a béke kultúráját. (...) A katolikus iskolák feladata Európában az, hogy a hit és az evangelizáció dinamikus közösségeivé váljanak, és így az egész ember javát szolgálják.”
Megjelent: Magyarország – missziós terület? Sapientia füzetek 8., Vigilia, Budapest, 2007, 69–89.
9