EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM BÖLCSÉSZETTUDOMÁNYI KAR
Doktori disszertáció tézisei
KULIN VERONIKA A jós értelmezései – A Melampus-mítosz története
NYELVTUDOMÁNYI DOKTORI ISKOLA A doktori iskola vezetője: Tolcsvai Nagy Gábor DSc, akadémikus, egyetemi tanár ÓKORTUDOMÁNYI DOKTORI PROGRAM A doktori program vezetője: Déri Balázs PhD, egyetemi tanár A BIZOTTSÁG TAGJAI: Elnök: Déri Balázs PhD, egyetemi tanár Belső bíráló: Bolonyai Gábor PhD, egyetemi docens Külső bíráló: Nagy Árpád Miklós PhD, egyetemi docens Titkár: Földváry Miklós PhD, habilitált egyetemi adjunktus Tag: Pataki Elvira PhD, egyetemi adjunktus Póttag: Kárpáti András PhD, habilitált egyetemi docens Póttag: Gesztelyi Tamás DSc, habilitált egyetemi docens TÉMAVEZETŐ: Horváth Judit PhD, ny. egyetemi docens
Budapest, 2016
1
I. Bevezetés A dolgozat kiindulópontja két kérdéskör. Az egyik az ókori görög jósokra vonatkozik: Milyen szerepet töltöttek be a jósok a görög társadalomban? Milyen jellegű tudással rendelkeztek? Volt-e tekintélyük, s ha volt, az mire alapozódott? A görög vallástörténeti kutatást a XX. század második felében jelentős részben a „polisvallás” fogalma határozta meg. Mivel a görög kultúrában nem volt sem olyan átfogó intézmény, amelyik a vallási életet szervezte, sem olyan dogmatikai rendszer vagy szentírás, amely a vallásos hitnek rögzített kereteket adott volna, a vallástörténeti kutatás a polisban lelt olyan intézményrendszerre, amely köré a görög vallási élet jelenségeit rendszerezhette (vö. Kindt 2012: 3–4 és Bremmer 2010). Ez azzal járt, hogy azok a vallási jelenségek, amelyek nem illeszkedtek az intézményes polisvallás keretei közé, a kiestek vallástörténeti kutatás fő fókuszából. A mágia és a misztériumvallások mellett a jósok és a jóslás kutatása is háttérbe szorult, amit jól jellemez, hogy az első monográfia a görög jósról 2008-ban jelent meg (Flower 2008). A másik kérdéskör a mítosz mibenlétével kapcsolatos. Az 1980-as évektől kezdve posztstrukturalista kritika rámutatott a modern mítoszfogalom XVIII–XIX. századi kialakulásának sajátos körülményeire, és arra, hogy a mítoszértelmezések (az angol antropológusoktól a pszichoanalízisen át a strukturalizmusig) elvont mítoszfogalommal dolgoztak: az elbeszélésekből leszűrhető, absztrakt cselekményvázat tették meg elemzésük tárgyául (Detienne 1981; Veyne 1983, Calame 2009). Fontos felismerés, hogy a mítoszelbeszélések mindenekelőtt kommunikációs aktusok (Edmonds 2004:4). Éppen annak köszönhető egy-egy görög mitikus történet sokszor zavarba ejtő változatossága, hogy (szóbeli vagy képi) megfogalmazója mindig adott (történelmileg meghatározható) szituációban, adott közönségnek, meghatározott kommunikációs célzattal adta elő (Brelich 1977:7). Ezért a mítoszelbeszélések értelmezésének elsődleges kiindulópontja a kontextus vizsgálata lett (Buxton 1994, Calame 2009). II. Célkitűzések és alkalmazott módszerek A fent megfogalmazott két kérdés találkozásából adódik az a kutatási irány, amelyik a jós szerepének változásait a róla megfogalmazott mitikus történetek fényében kísérli meg elemezni: Milyen értelmezései voltak a jósnak a görög kultúra évszázadai során? Hogyan hatottak a mitikus jós irodalmi és művészi megjelenítéseire a társadalmi változások, és hogyan hatott a mitikus szimbólum a hétköznapi valóságra? A disszertáció a hatalmas görög mitológiai anyagból egyetlen jós, Melampus történeteire koncentrál. Melampus újkori 2
értelmezéseit nagyban meghatározta, hogy egy (Hérodotosnál és a szicíliai Diodórosnál fennmaradt) hagyomány szerint a Dionysos-kultusz görögországi megismertetője volt. Különböző iskolákhoz tartozó vallástörténészek különböző módon, de jellemzően történeti személyként tekintettek rá. Mítoszai, leginkább a Proitidák meggyógyításáról szóló története, a mítoszkutatásban főként a strukturalista irányultságú, rítus alapú értelmezések tárgyává lettek (lásd különösen Dowden 1989). A dolgozat célkitűzése, hogy Melampus történeteit nem mint elvont történetvázakat, hanem mint elbeszéléseket, kommunikációs kontextusukban elemezze. A kontextus elemzése elsősorban a narratív szituáció és a műfaj egymással szorosan összefüggő
problematikájának
tisztázását
jelenti.
Az
elbeszélői
helyzet
és
ezzel
összefüggésben a társadalmi közeg, a szerző közönségéhez (és mintáihoz) való viszonya, szerepfelfogása, a mű „pragmatikája” jelentik a legfőbb támpontokat a műfajok megközelítésében, és ezek azok, amelyek a mítoszelbeszélést elsősorban meghatározzák (Calame 2009: 61). Az irodalmi megfogalmazások esetében tehát nagyrészt narratológiai jellegű elemzésre van szükség. Az elbeszéléseket egymással összehasonlítva felvázolható Melampusnak mint mitikus jósalaknak a „emlékezettörténete” (vö. Assmann 2003: 33): különböző körülmények között milyen változásokon ment keresztül, milyen jelentéseket nyert vagy éppen veszített el? A fenti megfontolások okán a disszertáció az irodalmi szövegek elemzését műfajok szerinti csoportosításban tárgyalja, ezen belül – lehetőség szerint – kronológiai rendet követ. III. Tézisek 1. Eposz a) Az Odysseia Melampus-elbeszéléseiben (11. és 15. ének) Melampus alakja és története paradigmaként funkcionál. A 11. ének beágyazott elbeszélője (Odysseus) saját képére alakítja a jós figuráját. A 15. énekben az epikus narrátor újrameséli Melampus phylakéi marharablásának történetét, amelyben tovább erősíti az Odysseus és Melampus közötti párhuzamot. A paradigmatörténet mindkét esetben mutatja a homérosi mitikus paradigmák azon jellegzetességét, hogy többet árulnak el, mint amit elbeszélőjük (Odysseus ill. az epikus narrátor) tud (vö. Edmunds 1997: 419). A jós azonban csak részleges mintája az epikus hősnek. Tudása miatt ugyanis nem illik a halhatatlanságot kizárólag hírnév által megszerezni tudó hérósok világába (vö. Gresseth 1975). A jósoknak az epikus világtól való 3
távolságát Homéros különböző költői eszközökkel, többek között a műfaji eltávolítással érzékelteti: mindkét Melampus-elbeszélés a hőseposztól alapvetően különböző műfaji közegben, a katalógus- ill. genealógiaköltészet keretei között hangzik el (vö. Sammons 2010). b) A pseudo-hésiodosi Nőkatalógusban (Éhoiai) Melampus alakja héróizálódik. Eredendően alvilágjárást szimbolizáló tette, a phylakéi marharablás ebben a közegben hőstetté, próbatétellé válik. A Proitidák meggyógyításának történetét a Nőkatalógus költője Melampushoz köti, akinek alakja így már a Kr. e. V. század elején a gyógyító-tisztító pap vonásaival gazdagodott. A Nőkatalógus egyöntetű világához képest a Megalai Éhoiai című, szintén töredékesen fennmaradt eposzban Melampus nem-héróikus („sámáni”) vonásai előtérben maradnak. A két mítoszelbeszélés különbözősége alátámasztja azt a nézetet, hogy az ókori utalásokban fennmaradt két cím (Megalai Éhoiai és Éhoiai) két különböző művet takar. 2. Próza a) Az athéni Pherekydés (Kr. e. 5. század) prózai genealógiája Melampus minden híres történetéről beszámol, de nem alkot róla koherens képet. A marharablástörténetben meseszereplőként tűnik föl, Iphiklos homeopatikus eszközökkel való meggyógyítása pedig minden isteni kontextust nélkülöz (vö. Cosatnza 2010). Ezzel szemben a Proitidák történetében az isteni haragot felfedő és elhárító tisztító-pap szerepét játssza. A „teológiailag” össze nem hangolt történetek hátterében az lehet, hogy Pherekydés a korszak arisztokrata mantisainak ősét az ő érdeküknek megfelelően különleges képességekkel rendelkező, nagyszerű tetteket végrehajtó jósként mutatta be (vö. West 1985: 8–10). b) Hérodotos bizonyosan ismerte a Melampusról szóló hagyományt, s ezzel polemizálva alakította Melampust a sámánszerű figurától és a kor jósaitól egyformán különböző kutató bölccsé (2. könyv). Saját korának mantisaitól elvitatja Melampust mint mitikus őst, és saját kutatói personájának mintájává teszi. Egyszersmind a Tisamenosról szóló történetben (9. könyv) saját elbeszélői hangját – az irónia és a poliszémia eszközeivel – a jóslatokéhoz közelíti. Hérodotos mint jelértelmező, a történelmi eseményeket elbeszélő, és azok mögött
4
sokszor isteni okokat felfedező „bölcs” a mitikus jósok örökösének mutatkozik (vö. Hollmann 2011). c) A szicíliai Diodóros (Kr. e. 1. század) Melampus alakját leegyszerűsíti, és alapvetően sztoikus világképéhez igazítja. A marharablásról szóló törtnetét mellőzi, az argosi nők meggyógyítását pedig olyan jótéteményként mutatja be, amiért hála jár. Ezzel Melampust a „nagy emberek” közé emeli, akik az emberiség számára hasznos tetteket hajtanak végre, és erkölcsileg is kifogástalanok. d) A Bibliothéké Apollodóros néven ismert császárkori szerzője Melampus mitológiáját régi pompájában mutatja ismét föl. Bár elbeszélését a mítosz mérvadó változataként szokták kezelni, Apollodóros elbeszélését is, mint minden más mítoszelbeszélést, kontextusa határozza meg. Abban az időben, amikor a római állam korlátozni próbált a jóslást, a monoteista vallások részéről pedig kihívások érték a görög politeizmust (Mactoux 1989), üzenetértékű lehetett a független és minden tekintetben felkészült görög jós képét megrajzolni. 3. Kardal a) Bakchylidés a 11. epinikionban Melampus egyik leghíresebb történetét, a Proitidák meggyógyítását nélküle meséli el. Elbeszéléséből kihagyja az emberi közösség és az istenség közötti közvetítőt, párhuzamosan azzal, hogy – az epinikion-költészetre egyébként jellemző – költői önreflexiót is mellőzi. Mítoszelbeszélése őrizni látszik annak nyomait, hogy ismerte és tudatosan hagyta figyelmen kívül a Melampusról szóló hagyományt. Költői magatartása és mítoszváltozata
(ahol
az
istenekkel
való
kapcsolattartás
senkinek
sem
privilégiuma) talán összefüggésben lehet megrendelőinek politikai-társadalmi helyzetével (vö. Kurke 2000: 84). Sok jel mutat arra, hogy a győztes hazája, a délitáliai Metapontum köztársasági intézményrendszerrel rendelkezett. b) Pindaros 4. paiánjában Melampus történetét szokatlan módon interpretálja. A rendkívül nehezen értelmezhető három sorban azonban nem változtatja meg gyökeresen a Melampusról ismert hagyományt. A kutatásban eddig felvetett értelmezésekkel szemben az elemzés alapján úgy tűnik, Melampus ugyan nem akarta elhagyni hazáját, mégis erre kényszerült, úgy, hogy ahhoz jóstudását is felhasználta.
5
Melampus rendkívül gazdag szimbolikus tartalma miatt „őse” (mintaképe, hivatkozási alapja) lehetett a jobbára hadseregeknél alkalmazott áldozó-jósoknak, az archaikus és klasszikus korban a mediterrán világot járó purifikációs szakembereknek, és magának az empirikus tudományt művelő kutatónak is. Mégsem lett része az élő európai emlékezetnek, amelynek oka az lehet, hogy nem szerepelt a tragikus színpadon (mint Teiresias). Melampus ugyanis nem tragikus alak: mindkét nagy története sikertörténet. Bibliography Assmann (2003): Assmann, J. Mózes, az egyiptomi, (ford. Gulyás András), Budapest. (Moses der Ägypter. Entzifferung einer Gedächtnisspur, München – Wien, 11998) Brelich (1977): Brelich, A. „La metodologia della scuola di Roma”: Gentili, B. ‒ Paioni, G. (eds.) Il mito greco. Atti del convegno internazionale, Urbino, 7‒12 maggio 1973, Roma, 3‒29. Bremmer (2010): Bremmer, J. „Manteis, Magic, Mysteries and Mythography: Messy Margins of Polis Religion”: Kernos 23 (2010) 13–35. Buxton (1994): Buxton, R. Imaginary Greece. The Contexts of Mythology, Cambridge. Calame (2009): Calame, C. Greek Mythology: Poetics, Pragmatics and Fiction, (transl. J. Lloyd) Cambridge. (Poétique des Mythes dans la Grèce Antique, Hachette Livre 2000.) Costanza (2010): Costanza, S. „Melampo, Ificlo, e la cura dell’impotenza”: Maia 62 (2010) 204–219. Detienne (1981): Detienne, M. L’invention de la mythologie, Paris. Dowden (1989): Dowden, K., Death and the Maiden. Girls' Initiation Rites in Greek Mythology, London – New York. Edmonds (2004): Edmonds, R. G. Myths of the Underworld Journey. Plato, Aristophanes, and the ‛Orphic’ Gold Tablets, Cambridge. Edmunds (1997): Edmunds, L. „Myth in Homer”: Morris, I. – Powell, B. (eds.) A New Companion to Homer, Leiden – New York – Köln, 415–441. Flower (2008): Flower, M. A. The Seer in Ancient Greece, Berkeley – Los Angeles – London. Gresseth (1975): Gresseth, G. K. „The Gilgamesh Epic and Homer”: CJ 70, 1–18. Hollmann (2011): Hollmann, A. The Master of Signs. Signs and Interpretation of Signs in Herodotus’ Histories. Hellenic Studies 48, Cambridge, Mass. – London. Kindt (2012): Kindt, J. Rethinking Greek Religion, Cambridge. Kurke (2000): Kurke, L. „The Strangeness of ‛Song-Culture’: Archaic Greek Poetry”: Taplin, O. (ed.) Literature in the Greek and Roman worlds: A New Perspective, Oxford, 58–87. Mactoux (1989): Mactoux, M-M. „Panthéon et discours mythologiques. Le cas d’ Apollodore”: RHR 206, 245– 270. Sammons (2010): Sammons, B. The Art and Rhetoric of the Homeric Catalogue, Oxford. Veyne (1988): Veyne, P. Did the Greeks Believe in their Myths? An Essay on the Constitutive Imagination, Chicago – London. (Les Grecs ont-ils cru à leurs mythes? Essai sur l’imagination constituante, Paris, 1983.) West (1985): West, M. L. The Hesiodic Catalogue of Women: Its Nature, Structure, and Origins, Oxford.
A szerző témában megjelent publikációi Kulin Veronika, „A mitikus beszédmód lehetőségei”: Ókor 10 (2011) 24–31. Kulin Veronika, „A jós és a költő. Iamos mítosza Pindaros 6. olympiai ódájában”: Ókor 9 (2010) 3–10. Kulin Veronika, „Hekaté”: Böröczki T. - Nagy Á. M. (szerk.), Az Olympos mellett. Mágikus hagyományok a Mediterraneum ókori kultúráiban I-II. Budapest, Gondolat Kiadó, 2012, 670–682. Kulin Veronika, „Ráolvasás ficam ellen. Marcus Porcius Cato: De Agricultura 160” (kommentár): Böröczki T. Nagy Á. M. (szerk.), Az Olympos mellett. Mágikus hagyományok a Mediterraneum ókori kultúráiban III. Budapest, Gondolat Kiadó, 2012, 386–388. Kulin Veronika, „Szerelmi mágia Pindarosnál. 4. pythói óda 211–223” (fordítás és kommentár): Böröczki T. Nagy Á. M. (szerk.), Az Olympos mellett. Mágikus hagyományok a Mediterraneum ókori kultúráiban III. Budapest, Gondolat Kiadó, 2012, 547–550.
6
Kulin Veronika, „Bellerophontés megszelídíti a Pégasost. Pindaros, 13. olympiai óda 63–92” (kommentár): Böröczki T. - Nagy Á. M. (szerk.), Az Olympos mellett. Mágikus hagyományok a Mediterraneum ókori kultúráiban I-II. Budapest, Gondolat Kiadó, 2012, 551–555. Kulin Veronika, „Szerelmi bájolás Euripidésnél. Hippolytos 507–518; Andromaché (részletek)” (kommentár): Böröczki T. - Nagy Á. M. (szerk.), Az Olympos mellett. Mágikus hagyományok a Mediterraneum ókori kultúráiban I-II. Budapest, Gondolat Kiadó, 2012, 556–562. Kulin Veronika, „Apuleius: Az aranyszamár” (kommentár): Böröczki T. - Nagy Á. M. (szerk.), Az Olympos mellett. Mágikus hagyományok a Mediterraneum ókori kultúráiban I-II. Budapest, Gondolat Kiadó, 2012, 784–789. Kulin Veronika, „Apuleius: A mágiáról (részletek)” (kommentár): Böröczki T. - Nagy Á. M. (szerk.), Az Olympos mellett. Mágikus hagyományok a Mediterraneum ókori kultúráiban I-II. Budapest, Gondolat Kiadó, 2012, 883–888. Kulin Veronika, „Névtelenség, hírnév és epikus szerep. Melampus és a Melampodida jósok az Odysseiában”: Horváth J. (szerk.) Tengeristennő az Olymposon. Mítoszok szóban és képben, Budapest, 2015, 69–90. Kulin Veronika, „Jósszerep és történetírás. Tisamenos és Melampus története Hérodotosnál”: Bárány I. – Bolonyai G. – Ferenczi A. – Vér Á. (szerk.) Studia Classica. Tanulmányok az Eötvös Loránd Tudományegyetem Ókortudományi Intézetéből, Budapest, 2015, 145–158.
7
