A HELYZET RENDKÍVÜLI MIKÖZBEN A KORMÁNY A MENEKÜLTEKKEL FOGLALKOZIK, DARABJAIRA ESIK SZÉT AZ EGÉSZSÉGÜGY

A HELYZET RENDKÍVÜLI

MIKÖZBEN A KORMÁNY A MENEKÜLTEKKEL FOGLALKOZIK, DARABJAIRA ESIK SZÉT AZ EGÉSZSÉGÜGY A helyzet nem rendkívüli. Vagyis rendkívüli, de nem szokatlan. Magyarország ma egy unalmas művészfilm, amely hosszan mutatja, ahogy egy biciklit szétmar a rozsda, és közben a vázról ellopnak mindent, amit csak lehet. A bicikli felett pedig egy felirat virít: A rozsda a közös jövőnk. Miközben a kormány betömi a szánkat a menekültekkel való riogatással, valójában mögöttünk rohad szét az egész ország. És pontosan azokat a dolgokat vesszük el saját magunktól is, amiket megtagadunk a menekültektől. A menekültek ne használják ingyen a közlekedést, ne használják a mi pénzünkből fenntartott egészségügyet, ne használják az oktatásunkat, ne éljenek vissza a szociális ellátó rendszerünkkel, ne vegyék el a munkánkat, és legfőképp, hagyjanak minket békén, ne okozzanak gondot. Ezek a más kultúrából jött emberek ugyanis egyes emberek állítása szerint nem érdemesek a mi jólétünkre. És milyen érdekes, amiket féltünk tőlük, és ami miatt mérhetetlen indulattal viseltetünk irántuk, azt maguknak nem követeljük ki. Sőt. Hagyjuk elúszni a fenébe. Míg rettegünk a menekültektől, aközben szép lassan elúszik még az a jólét is, amit az elmúlt 25 évben felépítet-

tünk, és nagyrészt pont azért, mert a jólét védelme helyett a menekültekkel folytatott politikai csetepatéra figyelünk. Közben szétrohad az egészségügy. Négy óránként húz el külföldre egy egészségügyi dolgozó. Betöltetlenek a kórházi állások, háziorvosi helyek, túlórában, megalázó fizetésért dolgoznak a nővérek és a kiegészítő személyzet, nincsenek új műszerek, vannak viszont várólisták, és van nemzeti hősünk is: a férfi, aki saját magát operálta meg, hogy ne haljon meg. Csodáljuk őt, mert mi inkább meghalunk. Jelenleg nagyjából 25 ezer orvos tevékenykedik hazánkban. Csak az elmúlt 10 évben 12 ezer kivándorolt. Ebből az elmúlt fél évben közel ezer, az egészségügyben dolgozó szakember (415 orvos, 114 fogorvos, 33 gyógyszerész, 259 ápoló, 8 szülésznő és 83 egyéb egészségügyi dolgozó) kérte ki a külföldi munkavállaláshoz szükséges hatósági bizonyítványát. Elmennek. Csakúgy, ahogy az utóbbi években mentek, folyamatosan. 2014-ben csaknem kétezren kérték ugyanezt a bizonyítványt - írta a Vasárnapi Újság. Míg az orvosok bére 200-300 ezer bruttó körül mozog (a szakorvosoké ennél magasabb), addig a körül-

1

2

belül 100 ezer szakápoló, ápoló és a kisegítő személyzet bére nettó 97 ezer forint körül van. Ehhez jönnek a pótlékok, és a túlórák ki nem fizetése. És akkor a kórházak adósságairól, az elavult gépparkokról, a túlterheltségről és a várólistákról nem is beszéltünk. Pedig az ápolók és orvosok többsége elmondja, szívesebben dolgoznának itthon, mint külföldön, ha legalább esélyük lenne megélni. Akinek pedig egészségügyi szolgáltatást kellett igénybe venni az elmúlt években, az tudja, hogy kialakult a fizetős egészségügy, ahol az állami kórházak alkalmazottai magánpraxisukat beviszik a kórházba, így mentesítve a gazdagabb betegeket a várakozás terhe alól. A 2016-os költségvetésben valamivel kevesebb pénz jut majd egészségügyre, mint 2015-ben. Ami az inflációval számolva további csökkenést jelent. Kérdés, miből kívánja a kormány

rendezni a béremelést és hogyan, ha erre nincs pénz elkülönítve. De van oktatási rendszerünk is, amely például a digitális szövegértés terén Európa leggyengébben teljesítő diákjait termeli ki, akik viszont legalább minden nap énekelnek. Ahol kréta nincs, kötszer nincs, eszközök nincsenek, de a pedagógusok saját maguk állíthatják fel PÖCS-eiket [a kormány által nemrég önkényesen bevezetett Pedagógus Önértékelési Csoportok], hogy egymást értékeljék. Ahol a felsőoktatásban félévente indul egy tüntetéssorozat az éppen aktuális idiotizmus ellen. Az oktatási rendszerünkre 2010-ben még a GDP 6 %-át költöttük, idén 4,5 %-át. Vannak szegényeink is, akik elmehetnek közmunkára, szakképzést nem tudnak szerezni, dolgozni nem tudnak a közmunka mellett, de 48 ezer forintot tudnak keresni, hogy ne látványosan haljanak éhen. Mi vagyunk az az ország, ahol közel 2 és félmillió embernek(!) van lakbér- vagy rezsihátraléka, de az úszómedence fűtésére több pénzt ad az állam a rezsicsökkentéssel, mint amennyivel a panellakás konyhaköltségeibe száll be. Miközben pedig egyre drágul a lakhatás, a kormány az év elején megszüntette azokat a támogatásokat, amik arra voltak hivatottak, hogy akiket a lakóhelyük elvesztése fenyeget, ne kerüljenek utcára. Szerencsére persze megtörtént a devizahitelek forintosítása is, amely számos embernek nagyobb terhet hagyott hátra, mint ami a forintosítás előtt volt. De ne aggódjunk, mert a képzetlen, nyelveket nem beszélő munkaerő nem tud elhelyezkedni Magyarországon, miközben aki szakképzett, az alacsony bérek miatt elhúz külföldre.

És ne felejtsük el, hogy lopják szét az országot a politikusaink, hogy tűnik el évente a többszöröse annak, mint amennyibe a menekültek ellátása kerülne. Mégis, nem az ellen tiltakozunk, hogy miért tűnik el a ránk fordítandó közös adóbevételünk, hanem veszetten ordibálunk, hogy a már ellopottból ne adjanak másnak. Miközben ha nem lopnának, jutna mindannyiunknak. A helyzet azért rendkívüli valójában, és azért nem szokatlan, mert percről percre, óráról órára, napról napra éljük fel azt a jövőnket amelyben egy boldogabb Magyarországon élhetnénk. Ha például a menekültek gyűlölete, a tőlük való félelem helyett, közös ügyeinkre kon-

centrálnánk, és csupán azt várnánk a menekültektől, hogy normálisan egymást tiszteletben tartva éljünk együtt, akkor mindannyian jobban élnénk. De ehelyett kidobjuk a menekülteket, be se engedjük őket, és ameddig a kormány propagandisztikus harcot vív velük, szépen rohad szét az ország. És azok a jóléti vívmányok és jogok, amiket megtagadnánk a menekültektől, pár év múlva már nekünk se lesznek elérhetőek. Az oktatás, az egészségügy, a szociális biztonság, a tisztességes megélhetést biztosító munka. Így válunk szépen lassan menekültekké a saját hazánkban. Jámbor András

EURÓPA ÉS AMI FENYEGETI A menekültválság lassan eljut arra a pontra, ahol az emberek már túlteszik magukat a humanitárius katasztrófa borzalmain, és elkezdenek Európa eliszlámosodásától rettegni. E rettegők között elterjedt félteni „a mi európai kultúránkat”, amelynek alapja természetesen a felvilágosodás és az ész uralma az előítélet felett. Sietnek leszögezni, hogy távol áll tőlük a kulturális rasszizmus, mindössze azt jegyzik meg, hogy az „iszlám alapelvei” – mert a világszerte egymilliárd követővel és számtalan különféle iskolával rendelkező vallásnak természetesen vannak jól körülhatárolható, és minden hívő által elfogadott alapelvei (a kereszténység is ilyen, ugyebár...?) –

összeegyeztethetetlenek az európai kultúra értékeivel. Mások azt emelik ki, hogy e muszlimok „demokratikus kultúrája” még fejletlen, és mint ilyen, veszélyt jelent a mi – ezzel szemben nagyon fejlett – demokratikus kultúránkra. (Persze amikor a birodalmi feudalizmusból a pártállami diktatúrába csúszott kelet-európai országok csatlakoztak az európai közösséghez, ilyen veszély nem állt fenn. Valamiért.) Ezután jellemzően rémképekkel tarkított lamentálás következik azon, hogy lassan többséget képeznek a muszlimok – jelenleg valahol 6 százalék körül mozog az arányuk (44 millió ember nagyjából), amit a most érkező 400 000

3

4 szíriai, afgán, iraki stb. durván meg fog

dobni (nem fog, tessék kiszámolni) –, és hogy bizonyos helyeken már el is kezdődött az átalakulás. Például a nem létező nagy-britanniai muszlim zónákban, ahol csak saría törvénnyel mérnek. Vagy a „több mint 50%-ban muszlim lakosságú” Rotterdam (ahol 2010-ben 13%, újabb becslések szerint 25%-nyi muszlim él), ahol a nők és a férfiak már külön kell, hogy üljenek a színházban (azaz egyszer külön ültették őket 2009ben, mikor egy marokkói stand-up komikus lépett fel – még mindig nem jó, de nem is rendszerszintű változás). Természetesen vannak olyan csoportok, akik szeretnék Belgiumot muszlim állammá alakítani, de vannak olyan nacionalisták is, akik szeretnék, ha Magyarország újra királyság lenne. A jellemzően apró radikális csoportok létezése önmagában keveset árul el egy több mint negyvenmilliós közösség szellemiségéről és céljairól, ha vannak egyáltalán ilyen közös célok és szelle-miség. A legképmutatóbb ebben a „civilizációk összecsapása” mesében nyilvánvalóan az, hogy Európát a felvilágosult, demokratikus, civilizált, tejjelmézzel folyó földként ábrázolják, amit most aztán megrontanak ezek a feketeszívű arabok. Nézzünk egy kicsit

magunkba, mielőtt olyanokat mondunk, hogy „a zsidó-keresztény kultúrából kinövő humanizmus és felvilágosodás az alapja” az európai kultúrának. A felvilágosodás és humanizmus pillanatnyi felvillanások Európa évezredes, kegyetlenséggel, barbársággal, despotizmussal kikövezett történetén. A francia felvilágosodást a forradalmi terror és a napóleoni zsarnokság pár évtizednyi virágzás után vérbe fojtotta, a tizenkilencedik századi európai államok többsége kőkemény diktatúra volt titkos rendőrséggel, vagyoni cenzussal, vallási elnyomással, mindennel. Az Európát fél évszázadon át uraló kegyetlen diktatúrákat sem a barbár Kelet kényszerítette ránk – bármilyen szép is lenne ezt gondolni –, hanem mi magunk neveltük ki őket, és a fasiszta és kommunista rezsimek bőven találtak előképeket maguknak Európa történetében. Ebből az egész mocsokból a második világháború óta kezdünk kikecmeregni. Mondom, kezdünk, mert az úgynevezett felvilágosult Nyugat a huszadik század folyamán olyasmiket engedett meg magának, amik a lehető legtávolabb állnak a felvilágosodás eszméitől. Kezdve a gyarmati kegyetlenkedésektől, amelyeknek csak a század közepe táján (inkább a második felében) szakadt vége, és amelyeknek a következményeit a volt gyarmatok a mai napig nyögik, a nők elnyomásán keresztül – csak emlékeztető: Liechtenstein 1984-ben, Svájc Appenzell Innerrhoden kantonja pedig 1990-ben fogadta csak el a nők szavazati jogát – a faji és nemzetiségi megkülönböztetésig – 12 millió német erőszakos kitelepítése Kelet-Európából a világháború után? Ismerős?

Még ma, napjaink Európájában sem mondhatjuk, hogy a felvilágosodás elvei olyan marha nagy sikert aratnak. Az egyre erősödő szélsőjobboldal, a mindenütt jelenlévő rasszizmus és az egyre nagyobb demokráciával szembeni szkepticizmus ékes példái ennek. Mi itt Európában szintén szemet hunyunk a nők bántalmazása, a faji és vallási kirekesztés és más hasonló szörnyűségek felett. Embertelenségért nem kell a szomszédba, de még az Iszlám Államba se mennünk. Persze a mi barbárságunk és embertelenségünk kevésbé látványos, vagy talán csak jobban hozzászoktunk. De a legjobban mégis Európa menekültpolitikája mutatja, mennyire távol áll ez a kontinens attól, hogy a felvilágosodás fellegvára legyen. Az az Európa, amelyik hagyja, hogy az üdülőövezete partjainál fulladjanak vízbe a háború elől menekülő nők és gyerekek, csak ne szálljon fel semmiféle erkölcsi magas lóra, hogy onnan ítéljen el idegen és „elmaradott” kultúrákat. Fel kell ismernünk, hogy nincs semmiféle magasztos európai kultúra,

amelyben mind osztoznánk, és amelyet meg kell védenünk. A felvilágosodás eszméi, a demokrácia, a szabadság: ezek univerzális értékek, amelyekért globálisan kell küzdenünk. A demokráciát nem a beáramló muszlimoktól kell megvédeni, hanem a szélsőségesektől, legyenek azok neonácik, muszlim fundamentalisták, vagy szélsőbaloldali terroristák. A kisebbségek, nők, melegek jogait nem az iszlám fenyegeti, hanem az elő-ítéletes és erőszakos emberek, akikből köztünk is akad jó pár. A világban tényleg kultúrák, értékrendek összecsapása zajlik. De nem Európa és az Iszlám összecsapása, hanem az emberség és a gyűlölet, a kirekesztés és befogadás, béke és erőszak összecsapása. Mind a két oldalon találunk muszlimot és keresztényt, feketét és fehéret, nőt és férfit. Ha a felvilágosodásért akarunk küzdeni, most talán minden eddiginél fontosabb felismerni, kik is az ellenségeink és kik a szövetségeseink.

Helyek, programok, ajánlók: Cyclonomia: A Cyclonomia egy kollektív közösségi műhely, ahol a tagok egymást segítve javíthatják a biciklijüket. Szociális szövetkezetként a saját szabályaink szerint, non-profit szervezetként működünk. Fő célunk a városi kerékpározás, az önálló szerszámhasználat támogatása és elterjesztése. “Csináld magad” filozófia alapján muködünk és amit lehet, újrahasznosítunk. Budapest, 13. kerület, Katona József utca 39.

Kapelner Zsolt NANE segélyvonal bántalmazott nőknek és gyerekeknek: Ingyenes segélyvonal: 06-80-505-101 Hívható minden este (szerda szünnap) 18 és 22 óra között

5

HA NEM EMELJÜK A BÉREKET, EGYRE ROSSZABB LESZ MINDENKINEK 6

Ijesztő adatok jelentek meg az elmúlt napokban. Előbb az Economist publikált egy grafikont, amely szerint Magyarország vezet az európai betöltetlen állások ranglistáján, majd a VS.hu-n jelent meg egy cikk, amelyben a dunántúli autóipari vállalkozások szövetségének elnöke, Gellén László mondta el, hogy már meg se hirdetik a cégek az üres álláshelyeket – felhagytak a munkaerő toborzással –, mert nincsenek az állás betöltésére alkalmas munkavállalók. Egy hűtőipari cég vezetője arra panaszkodott, hogy nincs elegendő mérnök, akiket fel tudnának venni. És ha már itt tartunk, nem árt felidézni, azt a nyári hírt, amely arról szólt, hogy a Balaton környékén hiány volt az idénymunkásokban, az állásokat főleg diákokkal töltötték fel. Volt olyan eset, hogy egy vendéglő teljes személyzete mondott fel és ment Ausztriába dolgozni. A kormány az idénymunkás-hiányra reagálva tette lehetővé a közmunkások kvázi kötelező munkaszolgálatát egy jogszabály módosítással – erről írtunk korábban. És nem csak a privát szektorban ez a helyzet. A háziorvosi helyek nagy része évek óta betöltetlen, az alacsony bérezésű közalkalmazotti állásokból is folyamatos a pályaelhagyás, kivándor-

lás. Gondoljunk csak az ápolókra, a szociális munkásokra, vagy közművelődési alkalmazottakra, ahol a nettó átlagbér nem éri el a 100 ezer forintot. Lassan ott tartunk, hogy bizonyos területeken az ellátás biztonságát veszélyezteti a munkaerőhiány (kórházak), míg máshol a gazdasági bővülés korlátja a szakképzett munkaerő kivándorlása. Az elmúlt években, több nagy multinacionális vállalat a környező országokat választotta Magyarország helyett, mivel nem talált megfelelő menynyiségű szakképzett munkaerőt. De mi okozza ezt a helyzetet? A szakképzett munkaerő elvándorlása (kivándorlása) legfőbb oka a hazai gazdaság és a nyugat-európai gazdaságok között fennálló bérkülönbség – ami egyre inkább szakadéknak tűnik innen nézve. Az alacsony fizetések, megspékelve a rosszabb munkakörülményekkel és gyenge munkavállalói jogokkal önmagában is elegendő ok. Ha valaki a hazai fizetésének a sokszorosát keresheti meg külföldön, akkor ha egy kicsit is beszéli az adott nyelvet, mire várjon? A hatalomgyakorló elit sokáig nem hitte el, hogy a munkaerő elvándorlása (ilyen mértékben) bekövetkezhet, hiszen minden felmérés azt mutatta, hogy a magyar munkaerő nem mobil

ehhez eléggé (például mert nem beszélnek a magyarok idegen nyelvet). De a közgazdaságtan és egyéb társadalomtudományok már csak ilyenek: könnyű pofára esni. Egy ideig nem látszik semmi, aztán ha eléri az egyik változó a kritikus pontot (ez esetben a bérkülönbség abszolút szintje), akkor beindulnak a dolgok. Ha elég nagy a tét akkor kínaiul is megtanul az ember három nap alatt, ugyebár? Az elvándorlást felgyorsította, hogy Németország és Ausztria 7 éves moratóriuma a szabad munkavállalásra 2011-ben lejárt, így újabb kapuk tárultak szélesre a jobb élet reményében külföldi munkát keresők számára. Az sem segített a helyzeten, hogy a 2010 óta hivatalban lévő kormány alacsony szakképzettségre építő összeszerelő üzemmé alakította/alakítja át a hazai gazdaságot. A magas korrupciós szint, az államigazgatás hatékonyságának hiánya, a kiszámíthatatlanság, a különadók és sok egyéb rossz gazdaságpolitikai elem miatt a hazai gazdaság versenyképessége az elmúlt években sokat romlott. A versenyképesség romlása együtt járt a termelékenység beragadásával. Az alacsony termelékenység pedig ha nem is határozza meg egy az egyben a lehetséges bérszintet, azért annak maximumát mindenképpen korlátozza. A régió több államához mérve az elmúlt 5 évben egyre-egyre kevesebb lett a magyar nettó átlagfizetés, Szlovákia például az év elején előzött le minket ebben a mutatóban. A munkaerőhiány miatt elkerülhetetlennek látszik a hazai gazdaságban a bérfelzárkózás. Sokan állítják – például Pogátsa Zoltán, de mi is írtunk

erről korábban –, hogy van tere a bérnövekedésnek, hiszen lehetséges jövedelmet akár a tőke, akár a jövedelmek túl magas részét elszívó állam felől átcsoportosítani a munka javára. Ugyanakkor tény, hogy amíg a magyar munkás nem tud olyan termelékeny lenni egy hazai gyárban, mint ugyanazt a munkát végezve egy németországiban, addig a fizetése sem lehet annyi, mint ott. De ugyebár nem a munkás dolga, hogy azokat a viszonyokat kialakítsa, amelyek az ő munkatermelékenységét meghatározzák… És itt jutunk el ahhoz a problémakörhöz, amelyik szorosan összefügg az elmúlt években tapasztalható versenyképesség romlással, termelékenység stagnálással/romlással. Ez pedig a hazai oktatási rendszer évek óta tartó rombolása, tönkretétele. 2010 és 2014 között a GDP 6%-ról 4,8%-ra

7

8

csökkent az oktatásra fordított költségvetési keretösszeg. Nincs még egy ország az Európai Unióban, amelyik ilyen keveset költene az oktatásra, mint Magyarország! Mindeközben pedig hiába ígérte a kormány a minőségi szakképzés kialakítását, ez nem járt eredménnyel. A felnőttképzés, az átképzési rendszerek az EU-s források lenyúlásának terepévé váltak, az érdemi tudásátadás helyett. Néhány nap alatt semmiből kinövő baráti cégek tarolnak a közbeszerzéseken, miközben a képzéseken résztvevők töredéke talál csak állást a képzést követően a piacon. Erre jó példa a nyár botránya az Első Magyar Szociális Szövetkezet, amely pár hónappal a megalakulása után nyúlta le az EU által a szövetkezetek munkahelyteremtésére, és felnőttképzésére fordítható magyarországi összeg majdnem teljes egészét, majd tűnt el a semmibe. A büntető jelegű szociálpolitika, illetve maga a szegénység ugyancsak gátja az oktatásban való részvételnek, a képzettség növelésének. A munkába álláshoz nem csak a szándék szükséges. Üres gyomorral, utazásra elegendő

pénz vagy megfelelő tömegközlekedés nélkül nehezebb tanulni és munkát vállalni... És persze az ember a gyerekeire is gondol, amikor új hazát választ: ha lehetetlenné válik a tudás megszerzése és ezáltal egy jobb élet elérése idehaza, akkor menni kell Ausztriába, vagy Németországba, vagy akárhová, mert az még hogy nekem ne jusson, az csakcsak, de a gyerekemnek boldogulnia kell. Hogy mi a megoldás? A fentiekből következik, hogy a munkaerő elvándorlását csak a hazai bérszint emelkedése állíthatja meg. Ez részben politikai akarat kérdése, de középtávon égető szükség van hozzá egy versenyképesebb és magasabb termelékenységgel termelni tudó gazdaságra. A termelékenység növelésének a kulcsa pedig az államigazgatás rugalmassá tétele, a szabályozók és a szükséges infrastruktúra megteremtése mellett a korrupció elleni fellépés, új adórendszer, a közbeszerzések átláthatóvá tétele és a valódi gazdaságfejlesztő állam. Hosszú távon azonban csak az oktatásra költött százmilliárdok, az egészségügy és a szociális ellátórendszer képességeinek helyreállítása, a szegénység felszámolása teremtheti meg a magasabb munkatermelékenységhez szükséges feltételeket. A jelenlegi folyamatok egy lefelé tartó spirált jeleznek, amelynek az a vége, hogy az alacsony bérek miatti elvándorlás tönkreteszi a hazai gazdaságot. Azt kb. látjuk, hogy aki teheti és elmegy, azzal mi lesz. De vajon mi lesz azzal, aki itt marad? B.F. és Jámbor András

A MAGYAROK NEM A DEMOKRÁCIÁBÓL ÁBRÁNDULTAK KI

HANEM ABBÓL, AMIT DEMOKRÁCIÁNAK HAZUDUNK

A napokban járta be a sajtót a Tárki és az MTA TK közös kutatásának híre, amely szerint ötven százalék alá csökkent (48%) azoknak a magyaroknak az aránya, akik szerint a demokrácia minden más politikai rendszernél jobb. A magyar társadalom egyharmada (32%) rendszerszkeptikus álláspontra helyezkedik, mondván „a hozzám hasonló emberek számára az egyik politikai rendszer olyan, mint a másik”. És hét százalék azoknak az aránya, akik szerint bizonyos körülmények között a diktatúra jobb, mint a demokrácia. Ezekből a számokból nyilván legkézenfekvőbb levonnunk azt a következtetést, amit a Népszava nyomán a HVG.hu és a 444 is megtett: a magyarok bizony kiábrándultak a demokráciából. Ebből meg automatikusan adódnak az olyan bejáratott közhelyek, miszerint a magyar nép zsigerileg nem demokratikus, de bezzeg Orbán érzi a néplelket, lásd illiberális demokrácia. Viszont ha mondjuk rászánunk tizenöt percet, hogy ránézzünk a kutatás többi számára is, akkor egyrészt meglátjuk, hogy ezek a bárgyú következtetések tévesek, másrészt azt is, hogy a magyarok nem a demokráciából

ábrándultak ki, hanem abból a politikai rendszerből, amelyet világszerte demokráciának hazudunk. A kutatásból kirajzolódó egyik legszembetűnőbb összefüggés a demokráciába vetett bizalom mértéke és a válaszadó gazdasági-társadalmi hierarchiában elfoglalt helye között van. Ahogy az alábbi ábrán is jól látható, minél lejjebb haladunk ezen az osztályranglétrán, annál jobban csökken a demokráciába vetett hit, és annál jobban növekszik a rendszerszkeptikus hozzáállás. Magyarán, minél lejjebb haladunk ezen a ranglétrán, annál erősebbé válik a meggyőződés, hogy a politikai rendszerben, legyen az demokrácia vagy diktatúra, nem érvényesülnek az érdekeik. Radikálisabb értelmezésben pedig minél lejjebb haladunk az osztályranglétrán, egyre inkább úgy tűnik, hogy a demokrácia éppolyan befolyásolhatatlan és elnyomó, mint a diktatúra. És ezzel az érdekek nem érvényesülésével kapcsolatos meggyőződéssel valahogy nem tudunk vitatkozni. Egy olyan országban, ahol a gyerekes családok fele küzdött már élelmezési nehéz-ségekkel, ahol a normális lakhatás egyre kevesebb és kevesebb ember számára válik megfizethetővé, ahol emberek százezreit lehet

9

10

létminimum alatti bérezésért dolgoztatni, ahol egy embernek önmagát kell megműtenie, ott elég nehéz azon vitatkozni, hogy ez a politikai rendszer a gyengébbek és szegényebbek érdekeit is képviseli-e. Egy diktatúrában ez nem is lenne probléma, viszont egy demokráciában, ahol azt mondjuk, hogy a törvény előtt mindenki egyenlő, és ekképp egyenlő joga van beleszólni a döntések meghozatalába, ez egy fenntarthatatlan állapot. Bármelyik demokráciameghatározást is nézzük, mindenképp megtaláljuk ezt a két elvárást. A civil jogokat és a politikai részvételt. És procedurálisan nézve, papíron ezek a mai Magyarországon, de még inkább a 2010 előtti Magyarországon, ahogy egyébként napjaink Franciaországában vagy Nagy-Britanniájában léteztek, léteznek is.

Viszont ha nem felülről, a procedúrák és jogi felépítmények felül nézzük a dolgokat, hanem „lemegyünk” a polgárok szintjére, és onnan nézünk felfele, akkor azt látjuk, hogy a jogok gyakorlása, a politikai részvétel lehetősége mind-mind a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyhez kötött. Bár névleg, formailag a liberális demokráciákban ugyanazokkal a jogokkal rendelkezünk, a jogok megélésének, gyakorlásának lehetősége bizonyos gazdasági-társadalmi struktúrák, vagyis osztályhelyzet szerint különbözik. A politikai információkhoz nem mindenki fér hozzá egyformán, az érdekek érvényesítését lehetővé tévő hálózatokban nem mindenki vesz részt egyformán (ha egyáltalán) - csak, hogy két példát említsünk, amelyek kifejezetten osztályhelyzettől teszik függővé a lényegi politikai részvétel lehetőségét. Ez egyébként történetileg bele van kódolva a liberális demokráciák kialakulásába, a 19. századi cenzusos szavazási rendszer például a szavazójogot vagyoni helyzethez kötötte. A szavazójog fokozatos kiterjesztéséért folytatott harc során ez a megkülönböztetés jogi értelemben megszűnt, de a hétköznapi gyakorlatban továbbra is nagyobb eséllyel befolyásolhatjuk a demokratikus politizálás irányát, ha előnyösebb helyet foglalunk el a társadalom hierarchiáiban. Az emberek demokráciából való kiábrándultsága csak ebből az ellentmondásból érthető meg. Miközben a mainstream politikai és politikaelméleti elképzelések szerint a liberális demokrácia a létező politikai rendszerek legjobbika, amely garantálja minden polgára számára a jogokhoz, politikai döntéshez

való egyenlő hozzáférést, vagyis az érdekek érvényesítésének lehetőségét, addig a hétköznapok terepén a tapasztalatok teljesen más irányba mutatnak. A kelet-európai, és szűkebben a magyar rendszerváltás kudarca is ebből a nézőpontból érthető meg, hiszen a ’89’90-es ígéretek formailag testet öltöttek ugyan, de polgárok jelentős szegmenseinek életében egyáltalán nem váltak realitássá. (Hogy a klasszikus lázári beszólást idézzük: „350 éve működik így Magyarország … 350-400 vagy a fene tudja, mióta”.) És bár valóban, számunkra is a liberális demokrácia tűnik az eddig kipróbált politikai rendszerek legemberségesebbének, amíg az nem egészül ki egy szociális, gazdasági-társadalmi igazságosságra törekvő dimenzióval, addig a liberális célkitűzések is csak a részlegesen, szelektíven, ha úgy tetszik, képmutató módon valósulhatnak meg. Csak a felsőbb rétegek kiváltságai lehetnek. Ez az a képmutatás/hazugság, amelyen keresztül a Tárki számai megérthetőek. A magyar társadalom egy jelentős része továbbra is hisz a demokrácia eszméiben, és másik jelentős részét pedig a hangoztatott és tapasztalt ideálok közötti látványos szakadék teszi gyanakvóvá, anélkül azonban, hogy magukat az ideálokat feladnák. Az orbáni illiberalizmus viszonylagos sikere is csak ennek fényében érthető meg, az ellene folytatott harc pedig csak erre építhető fel. Valóban, az elmúlt

öt év átalakításai nagyban hasonlítanak az orosz vagy török modellhez (fékek és ellensúlyok rendszerének lebontása, a média dominálása, kísérlet a civil társadalom szétverésére és megfélemlítésére), de ezek csak politikai formák, amelyeket különböző politikusok kölcsön vesznek egymástól a világ minden táján; a társadalmi valóság, amelyből kinőnek, azonban nagyon különbözik Magyarországon attól a helyzettől, amely Oroszországban, Zimbabwéban vagy Törökországban létezik. A magyar fejlemények inkább hasonlítanak a nyugat-európai folyamatokhoz: Nyugat-Európában ugyanis szintén a liberális demokrácia liberális dimenzióinak leépülését láthatjuk, gondoljunk csak a spanyol néppárt tavasszal elfogadott szájkosártörvényére, vagy a bevezetett tényleges életfogytiglanra; David Cameron idegenellenes politikájára, vagy arra, ahogyan a brit baloldal új vezetőjét, Jeremy Corbynt „britellenesenek” (lásd, „magyarellenes”) titulálta a napokban. Vagy gondoljunk a francia és dán szélsőjobb megerősödésére. A liberális demokrácia leépülése ott is azért lehetséges, azért kivitelezhető, mert a szociális jogok, amelyek biztosították a liberális eszmék gyakorlatban történő megélhetőségét, már korábban leépültek, kíméletlenül lerántva a leplet a liberális demokrácia mélyén rejlő hazugságról. Magyarországon amúgy is gyengébb volt a szociális dimenzió, és a posztkommunista antikommunizmus

11

éveiben még nagyobb vehemenciával lehetett azt leépíteni, így nyilvánvalóan nálunk hamarabb felfeslett a képmutatás szövete, és emiatt a demokráciába vetett bizalom is hamarabb megrendült. De ugyanezeket a folyamatokat Nyugaton is láthatjuk, csak most mi vagyunk azok, akik az „irányt” mutatjuk, mi járunk előrébb. A liberális demokrácia nem fenntartható szociális demokrácia nélkül (és 12 ez fordítva is igaz, ha csak nem akarunk egy chavezi felfordulásban ébredni). A demokrácia európai és magyarországi

védelmezői ezt az alapvető igazságot felejtették el, talán nem véletlenül épp azzal párhuzamosan, hogy az európai baloldal lemond(ott) a szociális jogok képviseletéről. A Tárki mostani kutatásának számai és a társadalom maga is erre az alapvető igazságra próbálja felhívni a figyelmünket. A kérdés, hogy ezt valaki meghallja-e, vagy pedig a valódi szabadság felé mutató, igazságosabb politika helyett továbbra is a hibás néplelket ostorozzuk. Pap Szilárd István

HA MAGYARORSZÁGRA JÖSSZ, NYUGODTAN DOBÁLD MEG CIGÁNYOK HÁZAIT,

NEM LESZEL TERRORISTA

Szerdán a Kúria döntött, és helybenhagyta az eddigi ítéleteket, rendben van az, hogy a rendőrség 2012 augusztusában hagyta, hogy szélsőségesek cigány származású magyar állampolgárok házait megdobálják egyértelműen rasszista indíttatásból. 2012 augusztus ötödikén tartott a Jobbik, a Betyársereg és a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom közös tüntetést Devecserben. A tüntetésen felszólaló Toroczkai László helyeselte, hogy állítása szerint a Közel-Keleten dögkutakba dobják a cigányokat, a Betyársereg vezetője genetikai hulladéknak nevezte a cigányságot, és több felszólaló is kiirtásukat nevezte meg célként. A tüntetésre jellemző volt, hogy

amikor a felvonulók a cigánysornál megláttak két cigányt, és elkezdtek nekik kiabálni, hogy megölik őket, akkor az egyik szónok azt mondta, most lehet látni, hogy a cigányok mit váltanak ki a „tisztességes magyar emberekből” megjelenésükkel. Mintha a magyar emberek, ha meglátnának az utcán egy cigányt, rögtön elkezdenének neki ordibálni, hogy kinyírlak. A rendőrség eredetileg nem engedélyezte azt, hogy a „tüntetők” felvonuljanak a cigánysoron, de ők nemes egyszerűséggel szétszedték a kordonokat, és arra vették az irányt, a cigánysor egy pontján pedig köveket és üvegeket kezdtek el a házakra dobálni, amiben (szerencsére csak) ketten

sérültek meg, és kisebb anyagi kár keletkezett. A rendőrség pedig mindezt végignézte. Ezért két cigány honfitársunk beperelte a rendőrséget, szerdán pedig a Kúria jogerősen kimondta, a rendőrség nem követett el mulasztást. A felperest képviselő Helsinki Bizottság ezért Strasbourghoz fordul. Van is miért, ugyanis az ítélet indoklása azt mondja ki, hogy a tömeg békés volt (ezt mindenki megítélheti a videóból), a rendőrség pedig azért nem intézkedett, mivel túl agresszív volt a tömeg, és ezért számíthatott volna egy oszlatásnál ellencsapásra, így nem lett volna arányos az intézkedés. Érdekes ellentmondás és veszélyes logika, amely lényegében azt mondja ki, minél vadabb, erőszakosabb egy tömeg, annál kevésbé kell intézkedni vele szemben, ami nem biztos, hogy a legjobb eljárás, bírói döntésként pedig a legjobb ajánlás a rendőrség és a társadalom számára. „Egyetlen bírói fórum sem válaszolta meg azt a kérdésemet, miként lehet békésnek nevezni egy demonstrációt, amelyet a rendőrség azért nem oszlat fel, illetve amelynek erőszakos résztvevőit azért nem emeli ki, mert attól tart, hogy az erőszakra hajlamos tömegből olyan agresszív reakciót vált ki, amely állítólagosan még a környező utcák lakosságát is veszélyezteti. Nem kaptam választ arra az érvemre, hogy nem lehet egyszerre igaz, hogy a demonstráció békés volt, illetve az, hogy a várható erőszakos reakció miatt nem lehetett intézkedéseket foganatosítani. Emlékeztetek az előkészítő iratban hivatkozott kúriai döntésre: a tömegből az erőszakos demonstráló előállítása által kiváltott indulatos reakció annak a jele,

hogy a tömeg azonosul az erőszakos cselekményt elkövető személlyel. Érthetetlen, hogy miért nem alkalmazták ezt a tesztet a hatóságok a jelen ügyben is” – írja Kádár András, a Helsinki jogásza, más kifogásai mellett a szervezet blogján. Az ítélet abból a szempontból is érdekes, hogy múlt hét szerdán az egész ország végignézhette, hogy a rendőrség a röszkei határnál hogyan jár el a köveket dobáló menekültekkel szemben. Akkor ott vízágyút, könnygázt, 13 sőt, a TEK egységei viperát is bevetettek, nem nézve azt, hogy békés marade a tömeg. És azóta számtalan beszámoló született arról is, hogy a rendőrség visszahúzódása után a határnyitásban reménykedő tömegre támadtak a TEK egységei, nem nézve, hogy valóban a kődobálókat, vagy újságírókat, békés embereket vagy gyereket találnak el. A röszkei esetben még vizsgálat se zajlik. A devecseri eset azért is félelmetes, mert lényegében futni hagyta a közrendet megbontó szélsőségeseket, és egy olyan üzenetet küld a társadalomnak, hogy a rendőrség nem a cigány honfitársaink védelmét mérlegeli abban az esetben, amikor szükség lenne rá, tehát nem a dolgát teszi, hanem ha kényelmesebb, inkább elnéz a történtek felett. Ezt pedig a magyar igazságszolgáltatás rendben találja. A kérdés az, vajon mikor fog a kormány olyan plakátokat kihelyezni, amelyeken a szélsőségeseket kéri, tartsák tiszteletben a törvényeinket és a kultúránkat? Együtt élni ugyanis nem a kődobáló menekültekkel, hanem ezekkel a szélsőségesekkel kell majd. Jámbor András

VISZLÁT ÁRPI BÁCSI,

A MOSOLYGÓS DEMOKRÁCIA MENT EL VELED 14

Több éve lehetett tudni, hogy már nem marad sokáig köztünk, de mindenki azt akarta (hitem szerint a politikai árkoktól függetlenül), hogy örökké éljen. Mert már életében szimbólummá vált. Vele együtt elment a hit is a rendszerváltás utáni Magyarországban, egy szerethető demokráciában, amelynek szimbólumává lett. Nyilvánvalóan, mint politikus a döntései megkérdőjelezhetőek, és mint politikus ellene hihetetlen hazug rágalomkampányok futottak, de az ‘56-os életfogytiglanra ítéltnek, A Gyűrűk Ura fordítójának és a Magyar Köztársaság 1989 utáni első elnökének neve összeforrt a korszakkal. Összeforrt azzal a hittel, amivel az ország nekifutott a rendszerváltozásnak, azzal a képpel, ahogyan ki kéne néznie a magyar demokráciának, és azzal a hittel, hogy egyszer lesz ilyen. Az embernek nagy történések kellenek, hogy elhiggye a valóságot. A Göncz Árpád fémjelezte korszak még korrupcióival és hibáival is a magyar demokrácia korszaka volt. Ami pedig azután jött, a Gyurcsány- és a má-

sodik Orbán-kormánnyal, a hanyatlás ideje. Addig volt jó, míg Árpi bácsi élt. Az egész lényéből sugárzott a szeretet és ezzel annak a demokráciának a szimbóluma lett, amit mindannyian szerettünk volna. Egy joviális, kedves öregember, akit tiszteletet érdemel, és akiről mindenki pontosan érti, miért szerethető, és aki végtelen szeretetet és bölcsességet sugároz magából. De akiben ott az elhivatottság, a szolgálat és az elvszerűség is. Nevelőapám mesélte sokszor, hogy ‘90 után találkozott Árpi bácsival, és hogy milyen közvetlen és jófej volt, és hogy mennyire szerette a gyerekeket. Mindenkinek máshogy volt szerethető, de ő volt az utolsó magyar politikus, akit mindenki szeretett. És most elment. A magyar borzalom közepén pedig valahogy a hit is vele száll, hogy a magyar demokrácia olyan lesz, mint ő: szerethető, szeretet adó, gondoskodó és mosolygós. Viszlát Árpi bácsi, találkozunk a mennyei köztársaságban! Jámbor András

A KÉRDÉS AZ, HOGY ELNÖKI REPÜLŐT VAGY MENTŐHELIKOPTERT VESZÜNK Néhány nap alatt jó 4 millióan nézték meg azt a 47 másodperces videót, amelyben José Mujica, Uruguay idén leköszönt elnöke arról beszél, mit veszítünk a mi kis fogyasztói társadalmainkban robotolva az újabb és újabb termékek megszerzéséért. Mujica gondolatai azért is érdekesek, mert Orbán Viktor kötcsei beszédéhez hasonlóan ő is személyes tapasztalatokból von le globális következtetéseket, csak a magyar miniszterelnökkel ellentétben az uruguayi exelnök a józanság, a mértékletesség, a boldogság és az egyenlőség mellett teszi le a garast. Az alig egy percnyi bölcsesség egy 10 perces interjú egyik részlete, amelynek nagy részét most magyarra is lefordítottuk. „José Mujica vagyok, parasztként kerestem a kenyerem, az életem első időszakában, aztán pedig azzal foglalkoztam, hogy harcoljak azért, hogy megváltoztassam és jobbá tegyem a társadalmunkat. A mostani időszakban épp elnök vagyok, holnap pedig, mint bármelyik szomszédom, egy rakás kukac leszek, és eltűnök. Adódott sok kellemetlenségem, számos sérülésem, és a több évnyi börtön

– végülis ezek a rutin részei annak életében, aki arra vállalkozik, hogy átalakítsa a világot. Csodával határos, hogy ma is élek, és mindenek felett imádom az életet. Szeretnék úgy megérkezni az utolsó utamra, mint az, aki odamegy a pulthoz, és azt mondja a kocsma tulajdonosának: Még egy kört!... A különbségek, az életmódunk, az értékeink annak a társadalomnak az átlagos termékei, amelyben élnünk adatott. És ebbe kapaszkodunk foggal-körömmel. Ezt nem elnökként értettem meg, hanem nagyon sokat gondolkoztam erről régen, a több, mint tíz éven át tartó magányban a zárkában. Volt időm, 7 évig egy könyvet sem olvashattunk el, és rengeteg időnk volt, hogy gondolkozzunk. És ez az, amit felfedeztem: vagy kevéssel is megelégszel a boldogsághoz, elég hozzá egy könnyű felszerelés, mert a boldogság a tiéd, ott van benned, vagy semmit sem fogsz elérni. Ez nem a szegénység dicsőítése, hanem a mértékletesség apológiája. Mivel kitaláltunk egy fogyasztói társadalmat, a gazdaságnak pedig növekednie kell, mert ha nem növekszik, akkor az tragédia - kitaláltunk egy sereg teljesen felesleges

15

fogyasztási cikket is, és az életünk abból áll, hogy vásárolunk és kidobunk dolgokat. De valójában nem ezeket a dolgokat pazaroljuk, hanem időt az életünkből. Ugyanis amikor én veszek valamit, vagy te, akkor nem pénzért veszed, hanem azokkal az órákkal vásárlod meg, amit arra pazaroltál az életedből, hogy megkeresd ezt a pénzt. De van egy fontos különbség, az egyetlen dolog, amit nem lehet megvenni, az maga az élet. Az életet csak pazarolni lehet, és 16 nyomorúságos dolog elpazarolni az életet azért, hogy csökkenjen a szabadságod... Mivel mi egy apró ország vagyunk [a hazánknál majd kétszer nagyobb Uruguaynak 2011-ben alig 3,3 millió lakosa volt - KM.], az elnöknek nincs saját repülőgépe, és nem is terveztünk ilyesmit. Inkább úgy döntöttünk, veszünk a franciáktól egy nagyon drága helikoptert, mindenféle sebészeti felszereléssel, és beüzemeltük az ország közepén. Elnöki repülő helyett, inkább ezt a szolgáltatást hoztuk létre, amely gyorsan tudott elsősegélyt nyújtani a rászorulóknak, életet menteni baleset esetén. Ez az egyszerű kérdés, érted, elnöki repülőt veszek inkább vagy mentőhelikoptert – ez tulajdonképpen az állandó dilemma. Nekem úgy tűnik, hogy a mértékletesség ezekkel a dolgokkal függ össze. Nem arról beszélek, hogy térjünk vissza a barlangokba, vagy éljünk szalmatető alatt – nem ilyesmit ajánlok. Arról beszélek, hogy fordítsunk hátat a pazarlás és a haszontalan költekezés világának. Az óriási lakásoknak, ahol aztán 3-4-5 bejárónőre van szükség, mire jó ez az egész?... Jóval kevesebbel is lehet élni, a forrásokat pedig arra lehet fordítani, ami valóban fontos. Ez az élet voltaképpeni republikánus, köztársasági értelmezése, ami nagyon elsikkadt az utóbbi időben. Mert ha az lenne a cél, hogy királyi udvartartást vigyünk, feudális előkelőségekkel,

és leengedjük a függőhidat, a trombitások meg indulókat fújjanak, amikor kijön az elnök a kapun… ha ezt akarjuk, akkor folytassuk a régi világot, akkor miért csináltuk a forradalmakat, az egyenlőség meg a többi hasonló dolog nevében?… Amikor Németországban voltam, 25 BMW motort adtak elém, és beraktak egy Mercedesbe, aminek az ajtaja vagy 3 ezer kilós volt, a páncélozás miatt. Minek nekem ez az egész? Mondjuk el lehet mesélni. És persze alázatos vagyok, elfogadom, amit adnak, de akkor is... Azért azt ki kell mondanom, amit gondolok. Nem lehet azt mondani, hogy nincsenek források. Ami nincs, az a politikai kormányzás. A kormányokban azon aggódunk, ki nyeri a következő választásokat, ki ül be a székbe, a következő választásért küzdünk, és megfelejtkezünk az emberekről, a világ gondjairól. Nincs ökológiai válság, hanem politikai válság van. Elérkeztünk a civilizációnak egy olyan pontjára, hogy a bolygót átfogó megegyezésre van szükségünk, mi pedig elfordítjuk a tekintetünket, bezárkózunk a nemzeti sovinizmusokba, és a nemzet potenciálját méregetjük, főképp a legerősebb országokban. Pedig pont ők azok, akiknek példát kellene nyújtaniuk. Szégyen, hogy huszonöt évvel azután, hogy Kyotóban meghoztunk fontos döntéseket, ma is habozunk betartani őket. [A Kyotói jegyzőkönyv szövegét 1992-ben fogalmazták, és 1997-ben fogadták el - KM.] SZÉGYEN. Úgy tűnik, az ember az egyetlen olyan állat, amely képes megsemmisíteni önmagát. Ezzel a dilemmával állunk szemben. Azt kívánom, bárcsak tévednék.” José Mujica, akit honfitársai állítólag csak „Pepé”-nek hívnak, öt éven át volt a latin-amerikai ország elnöke, kormány- és egyben államfője. A Mujica-interjú, akárcsak a film más részletei, amiből az idézetek származnak, ezzel

együtt érdemesek lehetnek a figyelemre, az idén nyolcvan éves „Pepe” karizmáját és szónoki képességeit pl. kiválóan érzékelteti a monológgá vágott anyag. A videónak érdekes aktualitást adhat az is, ha összehasonlítjuk Orbán Viktor kötcsei szónoklatával, ahol a magyar kormányfő szintén személyes tapasztalataiból indítja globálisnak szánt elemzését, bár az ő konklúziója homlokegyenest ellenkezik az uruguayi exelnökével. Ahogy persze az alapvetés is, a Mujica-féle mértékletesség, józanság, vagy épp a reprezentációról alkotott elképzelése szembemegy mindazzal, ami Felcsúton vagy mondjuk a budai várban történik. Mujica, aki a napokban azt nyilatkozta, hogy „Európának bőven van ereje ahhoz, hogy a menekülthullám kihívásaira” feleljen, feltehetően a „mindenki annyit ér, amennyije van” tételek terjesztőivel sem találná meg a közös hangot. Hiszen nemcsak a „Tisztességes kormány, elsőrangú ország” szlogennel kampányolt egykor, de az újságírók a világ legszerényebb elnökének is elnevezték, amiatt, hogy mandátuma alatt is saját, fényűzőnek nem igazán mondható vidéki házában élt, egy 26 éves bogárhátúval járt dolgozni, és 2013-ban kb. 2,6 millió forintos éves fizetésének 90%-át civil szervezeteknek adta. Kormányzása nemcsak efféle jelképes gesztusokból állt, hanem a dél-amerikai kontinens első országaként legalizálta az abortuszt (ezzel a legszegényebb nők egészségügyi kockázatain enyhítve); az azonos neműekre is kiterjesztette a házasság intézményét, és legalizálta, illetve állami irányítás alá vonta a marihuána termelést és kereskedelmet. Ezzel jelentősen visszaszorítva az ehhez kapcsolódó bűnszervezetek működését, az erőszakot és a termesztők

ellen irányuló állami repressziót. Ötéves kormányzása után a környék baloldali vezetői közül talán elsőként nem indult újra a választásokon, amit persze idős kora is magyarázhat – jelenleg párttársa, Tabaré Vázquez kormányoz, miután tavaly pártjuk ismét nyert a konzervatív jelölttel szemben. Az elnök, aki a hatvanas években gerillának állt, a Tupamaros Nemzeti Felszabadítási Mozgalom tagjaként majd 15 évet töltött némi megszakítással börtönben, 1972 és 1985 között 11 évig magánzárkában. Az interjú záró mondatai talán ezekre a tapasztalatokra is utalnak: „Az emberi természet úgy van megalkotva, hogy sokkal többet tanulsz a fájdalomból, mint a bőségből. Ez persze nem azt jelenti, hogy a fájdalom útját javasolnám, vagy bármi ilyesmit. Azt jelenti, és ez az, amit szeretnék átadni az embereknek, hogy el lehet esni, és aztán fel lehet újra kelni. És megéri újrakezdeni, egyszer és akár ezerszer is, amíg életben vagy. Ez az élet legfontosabb üzenete. Így lehetne összefoglalni: azok vesztettek, akik feladják a harcot. És a harcot azok adják fel, akik feladják az álmaikat. Küzdeni, álmodni, és a földön járni, szembesülve a valósággal, ez a létezés értelme, ez az élet... Nem lehet úgy élni, hogy a neheztelést tápláljuk magunkban. De úgy se, hogy körbe-körbe forgunk egy oszlop körül. Azokat a fájdalmakat, amelyeket átéltem az évek során, senki nem teszi jóvá. Senki nem veszi vissza. Meg kell tanulni együttélni a hegekkel, akkor is felvenni hátizsákot, és előre nézni. Ha azzal foglalkozom, hogy a sebeimet nyalogassam, addig nem nézek előre, és számomra az élet mindig az, ami vár rám. Ami megéri, az a holnap.” Dobsi Viktória

17

18

AZ ÖNKORMÁNYZATI LAKÁSGAZDÁLKODÁS VISSZÁSSÁGAI Magyarországon lakhatási válság van. Ez nem egy most, hirtelen felszínre kerülő probléma, hanem évek, évtizedek óta folyamatosan jelenlévő csendes válság. De mit is értünk ez alatt? A lakhatási válság azt jelenti többek között, hogy több tízezer embernek nincs hol laknia az országban, utcára kényszerül vagy a hajléktalanellátó rendszerbe. Azt is jelenti, hogy számtalan család veszti el az otthonát, amihez devizahitellel jutott hozzá. Vagy azt, hogy a háztartások negyedének van valamilyen hátraléka; sokan élnek az egészségükre káros vagy túlzsúfolt lakásokban. És azt is jelenti, hogy elszabadultak az albérletárak, Budapest belső kerületeiben akár 40-60%-kal emelkedtek az utóbbi hónapokban. A magyar társadalom 90%-a saját tulajdonú lakásban él. Ez európai viszonylatban kiemelkedően magas, az Európai Unió 28 tagállamában átlagosan 70% körüli ez az arány. Kevés lehetősége van azonban azoknak, akinek nincs saját tulajdonú lakásuk és alacsony a jövedelmük – számukra jelenthetne megoldást a szociális alapú bérlakás-rendszer. A köznyelvben gyakran használt „szociális bérlakás” a mai magyar lakás-

rendszerben egy praktikusan nemigen létező kategória. A rendszerváltáskor az állami tulajdonú bérlakásokat a települési önkormányzatoknak adták át. Azok a nagy részüket privatizálták, így mára az önkormányzati bérlakások aránya a teljes lakásállományon belül mindössze 2,6%. Az önkormányzatok a tulajdonukban maradt lakásokkal belátásuk szerint gazdálkodhatnak – törvényileg egyáltalán nincs szabályozva sem a bérleti díj mértéke, sem a bérbeadás módja és feltételei. A lakástörvény pusztán lehetőséget ad rá, hogy a kérelmező szociális helyzetére tekintettel az önkormányzatok kedvezményes bérleti díjjal adják bérbe lakásaikat. Ezen konstrukció lényege épp az lenne, hogy azok az emberek, családok, akik önerőből nem tudnak saját tulajdonú lakásba vagy piaci albérletbe költözni (annak ellenére, hogy esetleg rendelkeznek keresettel), állami segítséggel lakásban tudjanak élni, és ne kerüljenek be a szociális ellátórendszerbe – ahol egyébként az államnak is sokkal többe kerülnek, mint ha támogatnák őket lakásuk megtartásában. A szociális-bérlakás rendszernek legalábbis ez lenne a lényege, a magyar konstrukció azonban már jogi-elméleti

szinten is rengeteg diszfunkcióval küzd. Összességében elmondható, hogy a magyar önkormányzati lakásállomány mérete elenyésző ahhoz képest, amire szükség lenne, illetve hogy ez a kis állomány sem tölti be igazán a szociális funkciót. Szociális alapú bérlemények esetén a lakástörvény csak annyit határoz meg, hogy az önkormányzat a saját tulajdonában álló lakásokat szociális helyzetre tekintettel is bérbe adhatja. Minden más részletszabály kidolgozását a törvény az önkormányzatok hatáskörébe utalja mindenféle egyéb kötelezettség megállapítása nélkül. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ahány önkormányzat – 3200 helyi önkormányzat van ma Magyarországon – annyi lakásrendelet. Semmi sem írja elő, hogy egy önkormányzat a lakásállományának mekkora részét köteles ilyen módon hasznosítani, sem azt, hogy milyen szempontokat kell figyelembe vennie a szociális alapú bérleti szerződés megkötése esetén. A szabályozás emellett nagyon gyakran változik is, az önkormányzatok folyamatosan változtatgatják a rendeleteiket, amely követése egy joghoz értő ember számára is komoly nehézségeket okoz. Az átláthatatlan rendszer, és a folyamatosan változó jogszabályok következtében pedig - sok egyéb megfontolást érdemlő aspektus mellett - a jogbiztonság elve is sérül. Külön érdekes aspektus, hogy az önkormányzati bérlakások kezelésével az önkormányzatok mellett működő vagyonkezelő gazdasági társaságok foglalkoznak. A gyakorlatban ez anynyit tesz, hogy a szociális bérlakásban élő emberekkel a vagyonkezelő ügy-

intézője tart kapcsolatot, ellenőrzi a bérleményt. Sem a jogalkotó - azaz az állam vagy az önkormányzatok-, sem a jogalkalmazó nem veszi figyelembe azt, hogy az ilyen bérleményben élő családok a legtöbbször sok nehézséggel küzdenek. Tipikusan alacsony jövedelmű, bizonytalan egzisztenciájú, kevés társadalmi, kulturális és gazdasági tőkével rendelkező családokról van szó, akik azért nem albérletben vagy saját tulajdonú lakásban élnek, mert önerőből képtelenek egy enynyire magas küszöbű piacra belépni. Így teljesen érthetetlen, már-már cinikus hozzáállás, hogy egy gazdasági társaság ügyintézői foglalkoznak ezekkel a családokkal szociális munkások helyett. Tehát hiába van alacsonyabb bérleti díj ezeknél a lakásoknál, piaci logika szerint működik a bérbeadás. Ahelyett, hogy komplex segítséget kapnának ezek a családok, hogy biztosan megőrizhessék lakhatá-

19

sukat és növelni tudják az életszínvonalukat, folyamatos ellenőrzésnek, elszámoltatásnak vannak kitéve. A szociális alapú bérleti szerződéseket alapvetően két okból lehet egyoldalúan felmondani. Az egyik ok, ha tartozás keletkezik, azonban az nincs nevesítve, hogy pontosan mekkora összeget, milyen mértékű elmaradást takar. Ez azt jelenti, hogy akár pár 20tízezer forint miatt is elvesztheti valaki a lakhatását. Lakásvesztéshez vezet sok esetben, ha valaki pár hónapra kiesik a munkából, ami akár egy elhúzódó betegség következménye is lehet. Ilyenkor, ha nem tudja fizetni a bérleti díjat, és a közüzemi számlákat, a szerződését az önkormányzat jogszerűen felmondhatja, tovább súlyosbítva a helyzetét. A másik ok, amit a lakástörvény nevesít az, amikor a bérlő magatartása az alapja a felmondásnak, ami praktikusan annyit jelent, hogy konfliktusa van a szomszédokkal vagy a társasház lakóközösségével. Esetenként azért veszti el valaki a lakhatását, mert családon belül feszültségek jelentkeznek, és sokat veszekednek, hangoskodnak. Azt, hogy az önkormányzatoknak hogyan kell dokumentálni és bizonyítani az erről szóló bejelentéseket vagy panaszokat, nagyon felszínesen szabályozzák a jogszabályok. Itt minden egyes esetben az dönti el egy-egy család sorsát, hogy az önkormányzat mellett működő vagyongazdálkodó kirendelt ügyintézője mennyire lelkiismeretes, alapos. Ez alapján is látható, hogy egy viszonylag könnyen alakítható gumiszabályról beszélünk. Külön kategóriát képeznek a

határozott idejű bérleti szerződések, melyeknél ha lejárt a határidő, nem köteles az önkormányzat meghoszszabbítani azt. Így előállhat az az eset, hogy egy rászoruló család, akinek nincs tartozása és nincs ellenük panasz, az utcára kerül. Nem is olyan rég került az Utcajogász (A Város Mindenkié csoport küszöb nélküli jogsegélyszolgálata) praxisába a következő eset. Egy budapesti belső kerület lakóját azért akarják kilakoltatni, mert beköltözött hozzá a lánya családja. A veje folyamatosan bántalmazta a lányát és a közös gyerekeiket, ez több esetben hangos dulakodással járt. Eltartott pár hétig, míg a férfit sikerült eltávolítani a család közeléből, és megszűnt az erőszak. A lakók azonban nem nézték jó szemmel a hangoskodást, nem is feltétlen értve miről van szó, és jelezték ezt a vagyonkezelő felé. Az önkormányzat pedig összeférhetetlenségre hivatkozva felmondta a szerződést azokkal az emberekkel, akik nem mellesleg családon belüli erőszak áldozatai, tartozásuk egyébként nincs. Ez a történet lehet egyedinek tűnik, de csak annyira az, mint bármelyik másik hasonlóan nehéz sorsú család esete. Összességében tehát elmondható, hogy az önkormányzati lakásállomány nem tölti be szociális funkcióját, és a megfizethető lakást igénylőknek csak töredék része tud ilyen módon lakhatáshoz jutni. Ennek számos oka van; elsősorban az állomány folyamatosan csökkenő mérete, illetve az a tény, hogy még az önkormányzati lakásállomány egy jelentős része is üres. De hasonlóan fontosak a szelektív módon kiírt, rászorultsági szem-

pontokat gyakran figyelmen kívül hagyó lakáspályázatok és az eladósodást hatékonyan megállítani képes intézkedések hiánya, ami végül kilakoltatásokhoz vezet. Az önkormányzatok szemében lakásaik elsősorban költségeket jelentenek, nem politikai vagy társadalmi felelősséget látnak bennük. Amíg nincs átfogó, országos lakáspolitika, addig ezek a lakások nem is fognak valós szociális funkciót betölteni, mert a települési

önkormányzatok érdeke mindenképp az, hogy területükön fizetőképesebb bérlők éljenek. A kilakoltatások „eredményeként” a lakásszegénységben élő családok nem tűnnek el, csupán áthelyeződnek. A Magyarországon egyre mélyülő lakhatási válságra mindenképp országos szintű politikai válasz kell. Tóth Fruzsina, a Város Mindenkié Utcajogásza

KOCSIS MÁTÉ VISSZAVONULT!

ÁTMENETILEG GYŐZTEK A KILAKOLTATÁSOK ELLEN TILTAKOZÓK A VIII. KERÜLETBEN! A józsefvárosi képviselőtestület ülésén Kocsis Máté polgármester bejelentette, hogy felfüggesztik a kilakoltatásokat a kerületben, vagyis a téli kilakoltatási moratórium lejártáig senkit nem raknak utcára. A polgármester szerint a szociális bizottság nem jól járt el, és érvényesíteni kell a humánus szempontokat. Másfél hete lakoltatták ki Andreát, az agydaganatban szenvedő nőt, férjét és gyerekeit a Magdolna utca 10b alatt lévő lakásból. Az önkormányzat akkor azt mondta, nincs mérlegelési jogköre, hiszen bírósági ítélet mondja ki a kilakoltatást, és az ügy már a végrehajtónál van. Azt elfejtették hozzátenni, hogy korábban ők rendelték el az adósságrendezés helyett a bírósági eljárást. Az önkormányzat kétszer is kia-

dott arról közleményt, hogy Andreáék helyzetét rendezték, szerdán mi is kaptunk egy ilyet, de valójában csak átmeneti elhelyezést biztosítottak nekik. Andreáék a sokadik kilakoltatott család voltak idén ősszel, és sokan vannak, akik meg sem várták a végrehajtót, és már az önkormányzat értesítésére elhagyták otthonukat. A következő hetekben pedig még több család kilakoltatásának végrehajtása volt kitűzve. Utcára került volna pszichiátriai beteg fiatal és édesanyja, és számos olyan család, akiknek nem volt más bűnük, csak az, hogy nem, vagy nehezen tudják állni a bérleti díjakat. Mégpedig úgy, hogy több esetben hiába jelezte már hónapokkal ezelőtt sok érintett, részletfizetéssel rendeznék adósságukat, az önkormányzat megtagadta tőlük a

21

lehetőséget. Van olyan család is, ahol a bérlő a tartozás önrészét már befizette, de a kamatos kamat részletekben való fizetésére nem adott lehetőséget az önkormányzat. Egy nő pedig a Nők Lapja Cafénak azt mesélte, az önkormányzatnál azt mondták neki, hiába fizeti be anyja tartozását, annak akkor is mennie kell. Mint azt korábban mi is megírtuk, 2014 június óta mintegy 300 családot 22 rakott utcára a nyolcadik kerületi önkormányzat, többeket a megfelelő elhelyezés biztosítása nélkül. Így kissé cinikus, hogy Kocsis Máté másokat hibáztat, és most igyekszik humánus arcot mutatni, azután, hogy Andreáék kilakoltatása - amit a hétvégére tüntetést is szervező csoport, A Város Mindenkié aktivistái akadályoztak élőlánccal -, már végbement. Ezek a kilakoltatások pedig úgy folynak, hogy számos olyan házat, így az Andreáéval szomszédos Magdolna utca 12-t, ahol a lakók egy jó része kilakoltatásra vár - épp most újítottak fel EU-s forrásokból, méghozzá egy szociális városrehabilitációs projekt keretében, ahol is az önkormányzat számára előírás volt, hogy a lakásokat szociális alapon kell hasznosítani. Most pedig éppen a szociális bérlőket rakják ki a házakból. Hogy mi történik tavasszal, újraindulnak-e a kilakoltatások, még nem tudjuk. Az viszont biztos, A Város

Mindenkié hajléktalan és nem hajléktalan aktivistáinak akciói és a kerületi lakosok kiállása sikeresen irányította a médiafigyelmet a kerületi kilakoltatási hullámra, és ennek következtében számos embertársunk kapott több hónapnyi haladékot, hogy rendezze helyzetét. Reméljük, az önkormányzat komolyan gondolja, hogy lakáspolitikájában humánus szempontokat is figyelembe szeretne venni. Ez esetben a lakókkal olyan egyezséget kell kötnie, aminek következtében senki nem veszítheti el a lakását anélkül, hogy ne jusson másikhoz. A kerületnek szerencsére bőven van mozgástere: csak a nyolcadik kerületben 2014-es adatok szerint 600 önkormányzati bérlakás áll üresen. Igazán örülni akkor lesz okunk, ha a kilkoltatás előtt álló családok lakásokban kapnak megfelelő elhelyezést, és az elmúlt hónapokban lakásukat vesztett emberek (csak az elmúlt másfél évben több, mint 300 családot lakoltattak ki!) kárpótlására is sor kerül. Egy biztos: a Kocsis Mátétól kikényszerített cinikus, de egyetlen helyes döntés után családok menekülnek meg attól, hogy télvíz idején utcára kerüljenek, és ez is valami. A Város Mindenkié csoport pedig gyűjtést szervez a csütörtökön kilakoltatott Andrea számára, reméljük az ő helyzetére is születik megnyugtató megoldás. Jámbor András

FERENC PÁPA „MELEGEN BÁTORÍTJA” A SZOMSZÉDSÁGÁBAN LETELEPEDŐ HÁZFOGLALÓKAT „Soha az életben nem gondoltam volna, hogy levelet írok a pápának, és hogy válaszol majd. De hát manapság ki mást szólíthatunk meg?” – mondja Andrea Alzetta radikális baloldali aktivista, aki társaival együtt májusban elfoglalt két, a pápai nyári rezidencia szomszédságában lévő üres házat. A két ház a római önkormányzat tulajdonában áll, festői környezetben. Az aktivista közegben Tarzanként ismert Alzetta és társai itt alakították ki a hajléktalan emberek és bevándorlók számára „szíves fogadtatást nyújtó multikulturális központjukat”. A helyszín kiválasztása nem véletlenszerű, Tarzan elmondása szerint egy olyan környezetet választottak, amelyet a „gazdagok, nemesek és hatalmasok” vesznek körül, és ennek ellenpontozásaként az egész város számára példát szeretnének mutatni, hogyan lehet a bevándorlókat és hajléktalan embereket befogadni, illetve sorsukon javítani. A „hatalmasokként” jellemzett szomszédok közé tartozik maga a pápa is, hiszen nem messzire található a Castel Gandolfo, a mindenkori pápák nyári rezidenciája. A házfoglalók összebarátkoztak a Castel Gandolfóban élő szerzetesnőkkel, és az egyikük, Damiana Esposto nővér felajánlotta, hogy továbbít egy levelet Ferenc pápának. „Legkedvesebb Ferenc pápa!” – így kezdte Tarzan a levelét, amelyben tájékoztatta az egyházfőt az általuk képviselt pár

23

száz hajléktalan és bevándorló család helyzetéről, és a pápa érzékenységét, törődését kéri a városban élő hajléktalan és munkanélküli emberek, illetve bevándorlók iránt. A levélíró nagy meglepetésére válasz is érkezett a napokban, amelyben egy vatikáni ülnök tolmácsolja a pápa üzenetét. A levél szerint Ferenc szívére vette a hallottakat, valamint „atyai megértését”, „határozott bátorítását” és áldását küldi a házfoglalóknak. Az egyházfő sosem hagyja abba az igazságosság és szolidaritás értékeinek, és a társadalom leggyengébb csoportjaiért kiálló szervezeteknek a támogatását – zárul a levél. Ferenc pápa tehát érdemben megáldotta és támogatását fejezte ki azokkal az aktivistákkal szemben, akik házfoglalások révén próbálnak javítani

a legkiszolgáltatottabb embertársaink sorsán, és megpróbálják felhívni a figyelmet a lakhatási nehézségek megoldásának szükségességére, valamint bemutatják, mik ennek lehetőségei, és a társadalom milyen szerepet játszhat ebben. „Igaz, az egyház egyes részei még mindig a hatalomhoz, pénzhez és vállalatokhoz kötődnek, és én azokkal 24 nem akarok semmit kezdeni. De a pápa mellettünk áll. És most mi, ’kommunisták’ a papokkal és hívekkel fogunk dolgozni. A hajléktalan gyerekeket focizni küldjük a papokkal” – mondta el Alzetta a levél elolvasása után. Egyébként nem ez az első al-

kalom, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek ellen hangosan felszólaló Ferenc pápa neve összefüggésbe kerül a lakhatáshoz való jogért küzdőkkel. Tavaly márciusban az argentin fővárosban egy telket elfoglaló, és ott ideiglenes tábort felverő közösség vette fel az egyházfő nevét, júniusban pedig egy 110 személyből álló csoport kilenc napra beköltözött a pápa imádkozóhelyéül is szolgáló Santa Maria Maggiore bazilikába. A mostani esethez hasonlóan az is egy bevándorlókból és hajléktalan emberekből álló közösség volt, amely a válság nyomán lakhatás nélkül maradt 5800 római családnak a helyzetére próbálta felhívni a figyelmet.

helyek, programok, ajánlók: Gólya Közösségi Ház és Szövetkezeti Presszó: A Gólya kísérlet egy példaértékű projekt megvalósítására, amely alternatívát mutat fel Budapest kulturális életében arra, hogy hogyan érdemes és lehetséges egy közösségi és kulturális teret hosszú távon, fenntartható módon működtetni. A szövetkezet arra törekszik, hogy közösségi térből, amely egy létező közeg találkozási pontja és szociális életének helye, közösségi házzá alakuljon, aminek feladata a környék szolgálata; tehát nemcsak passzívan teret enged a találkozásra, hanem a közeget, amelyet megmozgat aktívan alakítja is. A Gólya hosszú távú célja az, hogy példája országos szinten elterjedjen és hozzá hasonló közösségi házakból egy prosperáló hálózat alakuljon ki. Budapest, 8. kerület, Bókay János utca 34. Auróra: Az Auróra közösségi tér egy önkormányzó kultúrközösségi központ a II. János Pál pápa tér (volt Köztársaság tér) közvetlen közelében. A sokoldalú helyszínt civil szervezetek tartják fen​n, az egykori Sirály teret üzemeltető Marom Egyesület vezetésével. A földszinten található KIOSZK kávézó​reggeltől estig várja a vendégeket, a ​pinc​ében nagyrészt ingyenes​koncertek​et és​más​szórakoztató rendezvények​et (pl. színház, tánc) rendeznek.​A ​földszinti ​nagyteremben komolyabb előadásokat és műhelybeszélgetéseket szoktak tartani. Az Auróra nap mint nap teret ad sokféle művészeti-kulturális, társadalmi és közéleti programnak. Budapest, 8. kerület, Auróra utca 11.

A BALOLDALISÁGOM A MENTÁLHIGIÉNÉM ALAPJA - WTF BALOLDAL

Baloldaliságom számomra azt jelenti, hogy igyekszem állandóan tudatossá tenni magamban, hogy egy hatalmi viszonyok meghatározta társadalmi kontextusban élek. A tudatosság azért fontos számomra, mert így életem nem egymást értelmetlenül követő szerencsés és szerencsétlen események sorozata, hanem olyan hálózat, melynek működését legalább részben értem. Ebben a hálózatban hol hatalmi pozícióban vagyok, azaz az előjogokkal rendelkezők csoportjához tartozom, hol a jogfosztottakéhoz. Privilégiumaim állandó tudatossá tétele hozzásegít, hogy nagyobb harmóniában éljek a környezetemmel. A baloldali keretben értelmezett jogfosztottságom pedig azzal az érzéssel tölt el, hogy nem vagyok egyedül a traumáimmal, és azok nagy része nem kizárólag engem sújtó, elemi sorscsapás, hanem a fennálló társadalmi rend hibáiból fakad. Mind előjogaim, mind az engem megillető jogok hiánya arra ösztönöz, hogy aktívan tegyek egy egyenlőbb társadalomért. Ez célt ad az életemnek, és az aktivitás segít megelőzni, hogy megkeseredjek, elfá-

suljak és közönyössé váljak. Harmónia, szolidaritás és aktivizmus – ezt nyújtja nekem a baloldaliságom. Baloldali feminista vagyok, e két – számomra egy – ideológia nélkül, azt hihetném, különlegesen ver engem a sors gyerekkorom óta, vagy valami baj van velem, vonzom a bántalmazókat, esetleg magam tehetek róla, hogy fiatalon olyan sokszor voltam szexuális erőszak áldozata. Azt hihetném, hogy kelet-európaiként kevesebbre vagyok képes, mint úgynevezett „nyugati” kollégáim, akik mindig mindenben „előbbre” tartanak. Az életemet továbbra is valami megnevezhetetlen, alaktalan szorongás töltené ki, amit képtelen vagyok megfejteni. A tényeken nem változtat, hogyan nézek magamra: szerencsétlenül járt áldozatként vagy olyan nőként, akivel szintén megtörtént az, ami ezer meg ezer nővel esik meg minden nap – hogy férfiak megerőszakolják. A különbség valójában hatalmas: a baloldali feminizmus sorstársakkal ajándékoz meg, oldja a magányomat, magyarázatot ad a szenvedésre és szavakat ad az addig leírhatatlan traumára. Ennek

25

26

megtapasztalását és megértését nyújtja a feminista szemléletű terápia. Ezt kiszélesítve állítom, hogy baloldaliságom a mentálhigiéném alapja. Baloldaliságom azonban lemondással is jár. Ahhoz, hogy teljességében élvezni tudjam a tudatosságomat, le kell mondanom néhány önmagammal kapcsolatos elképzelésemről. Ezek közé tartozik a magyar értelmiség körében oly gyakori morális felsőbbrendűség érzése, amely sznobizmust szül, holott teljesítményünk alapja sokszor az, hogy a szerencsésebb oldalon állunk a különböző hatalmi struktúrákban. Három diplomámat nem csupán szorgalmamnak köszönhetem, hanem annak a ténynek, hogy jól szituált középosztálybeli családba születtem, ahol nemzedékek óta, minden nő egyetemre jár, és tanulmányaimat a családom maximálisan támogatta anyagilag. Nem okos vagyok, csinos vagy vékony, hanem genetikai adottságaimnak köszönhetően olyan intellektuális képességekkel rendelkezem, amelyek jól mérhetőek, és amelyeket nagyra értékel az európai

kultúrkör; többé-kevésbé megfelelek a jelenleg uralkodó szépségideálnak, ezért minimális rajtam a nyomás, hogy igénybe vegyem a szépségipar eszközeit; nem vagyok se sovány, se kövér, soha nem szenvedtem a súlyproblémákkal küzdő embereket napi szinten érő megszégyenítéstől. Nem egyszerűen jó beszélgetőtárs vagyok, közkedvelt társasági ember, hanem neurotipikus, azaz számomra nem jelentett gondot a többségi társadalom számára elfogadott viselkedési kódok elsajátítása. Nőként férfiakhoz vonzódom, ezért szexuális orientációm nem gúny és lenézés tárgya. Ép testű vagyok, nem élek semmilyen fogyatékkal. Fehér európai vagyok, nem viselek se roma, se más rasszjegyet, amely akadályozná a boldogulásomat a magyar társadalomban. Az emberi fajhoz tartozom, azaz az én kényelmem előbbre való, mint a bolygónkat benépesítő flóra és fauna igényei. És nem utolsó sorban, van lakhatásom egy békés országban, nem az utcán élek vagy menekülttáborban, és nem kell fegyveres konfliktus elől menekülnöm. Előjogaim listája hosszú, de ez nem jelenti azt, hogy ne küzdenék az engem és sorstársaimat megillető jogokért és azoknak a jogaiért, akiknek a listája jóval rövidebb. Olvasóm most azt hiheti, tagadásban élek, baloldali aktivizmusba ölöm egzisztenciális szorongásomat, elhitetem magammal, hogy nekem jobb, relativizálok, hogy túléljek. Lehet, hogy igaza van. Öt éve élek komolyan ezzel a mentálhigiénés eszközzel. Nekem eddig bevált. Próbálja ki Ön is! (Vigyázzon, addiktív!) Cserháti Éva

„DUNÁNAK, OLTNAK…”: A BALOLDALRÓL, AMELY NEM LEHET CSAK A TIÉTEK A tőke hatására „minden, ami állandó, elpárolog”, nemzet- és felekezetközi dinamikája átszeli az országhatárokat, a régiókat, a kontinenseket. Megjelenik az esőerdőkben, ipartelepet alakítana ki a sivatag közepén is, a Holdon pedig talán a parcellák kiárusítása jelezheti a világűrbeli eredeti tőkefelhalmozást. Ezzel az örvényszerű kényszermechanizmussal szemben nemzeties melldöngetéssel, lokális romantikával, kisregionális összefogással ellenállni: merő naivitás (és nem utolsósorban rendkívül veszélyes). A baloldalnak ebben az értelemben mindenkor idomulnia kell az ellenfeléhez, különben tehetetlenségre ítéltetett. Igen, az absztrakt gépezetekkel csak a kellőképpen rugalmas szolidaritás kelhet birokra. Ne a munkaerő vándoroljon nomád módjára, mint a tőke, hanem az ellenállás áramoljon visszatarthatatlanul. Márpedig tagadhatatlan, hogy a baloldal elévülhetetlen történelmi invenciói közé tartozik a planetáris-internacionalista öntudat kialakítása. Miközben a napnyugati rendi/polgári politizálás a liberális nacionalizmusaival, a rend- és békefenntartó szövetségeivel és egyebekkel volt elfoglalva, talá-

nyos észjárású emberek arra jutottak, hogy a lyoni selyemszövők, a manchesteri textilmunkások és a coloradói aranybányászok küzdelmei valamiképpen összefüggnek. Némelyek még a Nagy Háború birodalmi-nemzetállami tébolya idején is úgy gondolták: francia proletár ne lőjön német proletárra, a pokolba a lövészárkokkal. Roppant különös rögeszme fertőzhette meg őket, nem? Nem hiába használták a baloldali mozgalmakra ellenségeik a vírus metaforáját. A magyar progresszió is példátlanul bizarr meglátásokkal hozakodott elő. Volt, aki a nemzetiségi lázongások közepette olyasmit talált leírni, hogy „Dunának, Oltnak egy a hangja” meg hogy „Mikor fogunk már összefogni? / Mikor mondunk már egy nagyot, / Mi, elnyomottak, összetörtek, / Magyarok és nem-magyarok?”. Ennél is hagymázasabb beszélyre vetemedett, aki akkor is felelevenítette a Dunai Konföderáció ötletét, amikor körülötte szétesőben volt a világ. Valaki más Trianon után is képes volt a román vagy a szlovák paraszt- és munkástömegekre utalni, megint más pedig csehül, majd szerbhorvátul tanult. Olyan is akadt, aki a II. világháborút követően sem tudta

27

kiverni a fejéből az effajta gondolatokat, és a kulturális-szellemi tejtestvériségen túli kelet-európai összefonódásokat emlegette, Kelet-Európai Intézetet kezdeményezett. Megannyi elvetemült különc, hazátlan-gyökértelen bitang, kozmopolita lator. Ady, Jászi, Kunfi, Bibó és a többiek öröksége különös teher. Hasonló csodabogarak bukkantak fel a posztjugoszláv diákmozgal28 mak idején, különösen 2009-től. Valamiért komolyan vették és alkalmazni akarták a One World – One Struggle jelszavát: a zágrábi, rijekai és egyéb egyetemfoglalók a belgrádiakat tekintették mintaadóknak, a ljubljanaiaknak az egész térségből áramlottak a támogató levelek, aztán meg Újvidéken egy zágrábi, Pesten tanuló lány volt a moderátorok egyike. Ezek az emberek eltökélték, te jó ég, hogy egy világba tartoznak. Felelőtlenül megfeledkeztek arról, hogy errefelé még tisztázatlan határkérdések is vannak, megoldatlan státuszban tengődő menekülttömegek és vagyon-visszaszolgáltatást érdemlők, Srebrenica- és Jasenovac-tagadók, a Vihar hadművelet ünneplői. Mégis, mit járhatott, mi járhat a fejükben?! A peremvidék és a központ viszonyát így szokás leírni: a centrumbeli tőke feléli a periféria természeti erőforrásait, kizsákmányolja olcsó munkaerejét, könnyen bekebelezhető piacra lel benne (hathatós állami segítséggel), a képzett munkaerőt pedig a centrumba csábítja. Ám Kelet-Európa sorsa ennél is összetettebb: jelentős részben híján van a természeti erőforrásoknak is, munkanélküli tömegei nem egyszer reménytelenül küzdenek azért, hogy valaki végre kizsákmányolja őket,

az államok elkeseredetten versengenek egymás között, hogy ki képes jobban kiszolgáltatni a lakosságot a „versenyképes előnyök” bevezetése révén, a képzett munkaerőre pedig a központi országokba érve számtalanszor megvetés, (kultúr)rasszizmus vár. Egykoron „a leggyengébb láncszemnek” hihettük magunkat, az abbéli hit vigasztalhatott bennünket, hogy forrongásaink már-már messianisztikus módon járulhatnak hozzá a fennálló megrengetéséhez és egy más világ eljöveteléhez. Talán egyszer lesz olyan kelet-európai történetírás, amely szisztematikus feltárja majd, hogy még a „reálszocializmus” évtizedeiben sem maradtunk tétlenek: a bolsevik földreformokat korrigáló spontán népi intézményektől az 1956-os események vagy a Solidarność munkástanácsi hálózatáig, illetve a '88/'89-es összjugoszláviai munkástüntetésekig, a köztársasági határokon átívelő szakszervezeti összefogásig. Valóban, mi lett velünk? Az utolérési álforradalom, a kommunista jelmezben pózoló hipermodernizálás jeleskedett a tőke valódi ellenfeleinek kiirtásában és ellehetetlenítésében, de ami utána következett, végképp hatékonynak bizonyult. Kelet-Európa a tőkés rendszer avant-garde kiküszöbölőjének hitte magát, pedig csak gyorsítottan, központilag vezéreltebben kényszerítette ki mindazt, amit nyugatabbra az eredeti tőkefelhalmozás és részben a forradalmi fordulatok hoztak magukkal. Funkcionálisan tekintve az urbanizáló-iparosító-szekularizáló „reálszocializmusok” hatékonyan készítették elő a talajt a komolyan vehető ellenfél

nélküli tőke diadalútjának. Íme a kapitalizmus, olyan pőreségében, mint talán sehol másutt. A kelet-európai országok, illetve az etnikai közegek között húzódó – nem túlzás ezt állítani – kulturális és politikai vasfüggöny a baloldalra is rányomta bélyegét. Akadnak magyarországi műhelyek, honlapok és gondolkodók, amelyekben, akiknek számára a peremvidéki, kelet-európai perspektívák meghatározóak, de elégedettek lehetünk-e? És vajon a történelmi-strukturális sorsközösség tudatosításából milyen tettek születtek eddig? Mintha a gyakorlatban olyan színehagyott baloldalai lennének Magyarországnak, amelyek csakis az övéi: márpedig a „baloldal egy országban” képtelenség, önellentmondás. A pszeudoközösségek, az etnikai jellegűektől az EU-ig, elvonnák a figyelmet? Még mindig vannak, akik meg vannak győződve róla, hogy ami történik, leírható pusztán helyileg, a „rendszerváltás kudarcaként”. Ha a magyarországi baloldaliaknak vannak vakfoltjaik, akkor a „határon túliaknak”, „külhoniaknak” mondott magyarok biztosan ebbe a kategóriába tartoznak. A tabuként való kezelésnél, az értetlenségnél és az érzéketlenségnél talán csak a jobboldallal versenyre kelő, hamisan pátyolgató retorika rosszabb. Mintha evidens lenne, hogy baloldaliként minderről semmit nem kell és nem lehet gondolni. Pedig ez másként is lehetne. Tény, a munkásmozgalmi korszakot, a MADOSZ, a Sarló, a marxista Korunk és a mozgalmi Híd idejét már régen magunk mögött hagytuk. Ám az új körülmények között felbukkanhatnának olyanok, akik az etnikai

mikroverzumokat meghaladó baloldaliság hordozói lehetnének, a kelet-európai kötőszövet nélkülözhetetlen elemeiként. Közvetítenének, átjárhatókká tehetnék az eleddig párhuzamos világokat, összekapcsolhatnának. Magyarországi baloldaliak, tudnátok rájuk, ránk így is nézni? A baloldal nem lehet csak a tiétek. És te magasságos ég, talán lesznek majd, akik tényleg elhiszik, 29 hogy Oltnak, Dunának, Drinának, Szávának, Ljubljanicának, Vardarnak, Dnyepernek, Vágnak egy a hangja. Losoncz Márk

Kéthly Anna – lázadás a tekintélyelvűség ellen Kéthly Anna egyike a két világháború közti szociáldemokrácia legnagyobb 30hatású politikusainak. Életútja klasszikus történelmi filmre kívánkozik, amely végigkíséri a Horthy-korszaktól, a koalíciós időszakon át, a kádári konszolidációig, háborúkról, forradalmakról, börtönről, emigrációról szóló, a 20. század magyar történelmét szinte átfogó sorsot. Mi egy rövid írással emlékezünk. Anna, a Kéthly család másodszülöttje és első leánygyermeke „szegénydiákként” egyházi tanintézetekben nevelkedett. Munka mellett, esti iskolában elvégezte a négy polgárit, megszerezte a gyors-és gépírói, illetve a könyvelői képesítést. 1905-ben a Tolnai Világlapja szerkesztőségében helyezkedett el, majd különböző cégeknél dolgozott Budapesten és Kassán. Apját időnkénti bécsi kiküldetéseire elkísérve tanult meg németül, és ismerkedett meg a szakszervezeti, illetve női munkásmozgalommal. 1917-től a Magyarországi Magántisztviselők Országos Szövetsége női tagozatának titkárává választották, ugyanezen évben lépett be a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba. Politikusi pályája a háború utáni két forradalom bukását követően kezdődött. Beválasztották az újjászervezett MSZDP Országos Nőszervezô Bizottságába, s egy ideig annak titkára volt. Kéthly Anna az MSZDP újjászervezését követően az ún. októbrista álláspontot képviselte; visszatérően és nyomatékosan elhatárolta magát a Tanácsköztársaság korszakától és rendszerétől, de vállalta szocialista meg-

ÉVFORDULÓ

győződését. Ugyanez jellemezte 1922-től parlamenti képviselői tevékenységét is. Felszólalásainak visszatérő tematikája volt a gyermeknevelés, a (nő)munkásság helyzete, az iskoláztatás és népegészségügy, a börtönviszonyok; a harmincas évek második felétől pedig az egymást követő zsidótörvények elutasítása mellett rendre szót emelt a nácibarát törekvések és a háborús uszítással szemben. „Ha az állam nem volna az osztályharc egyik eszköze ,– mondta az Országos Nőértekezlet vezérszónokaként Kéthly Anna - a gyermekvédelem területén nem vonták volna el a menhelyi segélyt a proletárcsaládoktól, megvalósítanák a nyolcosztályos elemi iskolát, más lenne az öregségi és rokkantsági biztosítás, a hadiözvegyek és árvák ellátása. Aki fölemeli tiltakozó szavát, annak a bátor szavakért börtönbüntetést kell elszenvednie.” A nagy tömegben szervezetlen munkásnők meghódítása a szociáldemokrata mozgalom számára jobbára élő szóval és írott betűvel történt. Kéthly az általános titkos választójogért is harcba indult, s a potenciális női szavazóréteg megnyerésének egyik eszközeként használta a Nőmunkás című lapot. 1922-től 1939-ig valamennyi parlamenti ciklusban indult és győzött. 19431944-ben - Peyer Károly társaságában - tárgyalt azokkal a polgári politikusokkal, akik a háborúból való kiugrás útját keresték, felvették a kapcsolatot az antifasiszta koalíció angolszász képviselőivel. A német megszállást követően ő is illegalitásba vonult, nem vett részt az el-

lenállási mozgalomban, s ellenezte a két munkáspárt egységmegállapodásának aláírását is. Az 1945. novemberi választások nyomán ismételten tagja lett a nemzetgyűlésnek, ahol a megnövekedett számú szociáldemokrata frakció vezetőjévé és a parlament egyik alelnökévé is megválasztotta. A párton belüli különböző szélsőségek közötti egyensúly megőrzésére törekedett, s ez a háborút követő évek koalíciós mindennapjaiban éppoly ügyes taktikai, diplomáciai érzéket, mint amennyire a konfliktushelyzetekben való állandó közvetítést, egyensúlyozást igényelt. Kéthly nem is annyira pozíciójánál, sokkal inkább tekintélyénél fogva vált a két munkáspárt fúzióját ellenzők vezéralakjává. Ennek lett következménye, hogy 1948 februárjában a puccsszerűen összehívott nagy-budapesti pártvezetőségi ülésen kizárták a vezetőségből, majd pártjából is. Ezzel egyidejűleg az Országgyűlés alelnöki tisztéből is eltávolították, és megfosztották képviselői mandátumától. Hiába vonult vissza a közélettől, a szociáldemokratákat érintő koncepciós perek során, 1950. júniusában őt is letartóztatta az ÁVH. Több mint három és fél éves, vádemelés nélküli fogvatartás után életfogytiglani börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Részben a széleskörű nemzetközi tiltakozás, részben a koncepciós perek kezdődő, de erősen ellentmondásos felülvizsgálata következtében egyéni kegyelemmel szabadult. Utána szűk családi környezetben élt. Politikai síkon Rákosi Mátyás 1956 júliusi menesztése után, külső ösztönzésre kezdett aktivizálódni. Ezt követően is részben megtartott visszavonultságából az 1956. október 23-val kezdődő forradalom ese-ményei mozdították ki. Részt vett a Magyar Szociáldemokrata Párt újjászervezésében, a párt elnökévé választották. Bécsbe utazott a Szocialista Internacionálé Irodájának ülésére és tájékoztatta a testületet

a magyarországi változásokról. Távollétében kinevezték Nagy Imre koalíciós kormányának államminiszterévé. Haza már nem tért, hanem New Yorkba utazott az Egyesült Nemzetek Szervezetének Biztonsági Tanácsát tájékoztatni és a nemzetközi közvéleményt mozgósítani a magyar forradalom megmentése érdekében. Ezzel – hetvenedik életévéhez közeledve – harmadik, most már emigrációs politikai korszaka vette kezdetét. Európába visszatérve a Strasbourgban 1957 elején életre hívott Magyar Forradalmi Tanács elnökévé választották. Brüsszelben telepedett le az Internacionálé és a belga szocialista párt támogatását élvezve. Részt vett a Szabad Magyarország Nemzeti Képviselete elnevezésű szervezet, a Szocialista Internacionálé, a Szabad Szakszervezetek Nemzetközi Szövetsége és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt Emigrációban tevékenységében, mely utóbbinak elnöke lett. Főszerkesztője volt az emigrációs Népszavának, továbbá a Szociáldemokrata Szemlének. A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága 1962-ben felmentette az 1954-es koncepcióban megfogalmazott hűtlenség és szervezkedés vádja alól, majd ugyanazon ítéletében – távollétében – bűnösnek mondta ki izgatás bűntettében. Élete utolsó évtizedében egy új – a változó körülményekhez alkalmazkodó – program elkészítése foglalkoztatta. Az általa vezetett szerkesztőbizottság 1973ban tette közzé a Szociáldemokrata Alternatívát mint az emigrációban működő MSZDP elfogadott programját. „Életem kész regény, de én nem vagyok regényíró” - vallotta egyik levelében Kéthly, a huszadik századi magyar politikai élet egyik legmarkánsabb egyénisége. Lázadás volt ez a tekintélyelvű társadalom és a tekintélyelvű politizálás ellen, tanulhatnánk belőle ma is. B. Kádár Zsuzsanna

31

Közélet Iskolája Tevékenységek Állampolgári oktatás: Ahhoz, hogy hatékonyan felléphessünk a bennünket érő elnyomással szemben, jól kell ismernünk azokat a társadalmi-politikai rendszereket, 32 amelyek előidézik és fenntartják a kirekesztésünket. És meg kell ismernünk azokat az eszközöket is, amik segítségével felléphetünk a változás érdekében. Azért hogy ez a tudás minél szélesebb rétegekhez eljuthasson, a Közélet Iskolája ingyenes elméleti és gyakorlati képzéseket és közéleti olvasóköröket szervez a társadalmi egyenlőtlenségek okairól, az állampolgári jogokról és az érdekérvényesítés gyakorlati módjairól. Közösségi kutatás: A kutatás, vagyis a közös tudásunk előállítása ma főként az egyetemek és profitorientált kutatóintézetek előjoga. Pedig ennek egyáltalán nem kellene így lennie! Ezért a Közélet Iskolája létrehozza Magyarország első részvételi és közösségi kutatóközpontját, ami olyan kutatásokat végez, amelyek segítik a társadalmi mozgalmak és a társadalmi változásért küldő szervezetek munkáját. Szervezetfejlesztés: A Közélet Iskolája a már működő civil szervezetek munkáját is támogatja abban, hogy hatékonyan tudják képviselni az kirekesztett csoportok érdekeit. Egyéni konzultációkat és csoportos műhelybeszélgetéseket ajánlunk civil szervezetek és informális csoportok számára többek között az érdekérvényesítésről, a bázisépítésről, a hatékony kommunikációról, a stratégiai tervezésről.

Programok

2015 őszi félév (október – december) • Közéleti olvasókör - 12 hetes kurzus, heti 2 órában a Revip hajléktalanszállón • Államismeret, állampolgári jogok - 12 hetes kurzus, heti 2 órában • Érdekérvényesítés és toborzás - 2 napos tréning, napi 8 órában: szeptember 19-20. • Média az érdekképviseletben - 4 napos tréning, alkalmanként 8 órában: október 16-17. és október 30-31. • Beszélgetések moderálása - 2 napos tréning, napi 8 órában: november 28-29. • Egyenlőtlenségek a nemek között - 3 napos tréning, napi 6 órában: december 4-5-6.