.
Az A Falu szerkesztôbizottsága idén beszélgetéssorozatot indított el a vidék és az ott élô emberek helyzetérôl, gondjairól és lehetôségeirôl. A harmadik beszélgetést A vidéki szegénység témában a Magyar Tudományos Akadémián 2007. december 12-én tartottuk. A bevezetô gondolatokat Ferge Zsuzsa, Gazsó Ferenc, Kovács Katalin és Forgács Csaba fejtette ki. A beszélgetést Csáki Csaba vezette. Ezt a sorozatunkat 2008-ban várhatóan folytatjuk.
A gyerekszegénység elfogadhatatlan! Ferge Zsuzsa
A szegénység és a gyerekszegénység kérdése nemcsak a jelen, hanem a jövô alapkérdése is. Miért is fontos egyáltalán a gyerekszegénység ügye? Nem akarok szívhúrokat pengetni, de azt gondolom, kevesen vannak, akik nem láttak még gyereket, aki éhes volt, enni kért az anyjától, és az anyja azt mondta, hogy most nincs itthon kenyér. Napestig lehet mesélni az olyan Móra Ferenc-i, vagy akár giccses történeteket, hogy a gyerek kinyújtja az iskola kerítésén az öccsének a fele uzsonnáját. (Csak zárójelben: az azért nagy dolog, hogy az iskolák többségében a gyerekek étkezése megoldott. Sôt, az óvodások és az elsô öt osztály tanulói ingyen kapnak enni – ha igazoltan szegények. Arról a vesszôparipámról hadd ne szóljak most részletesen, hogy milyen feszültségeket
okoz a ma rohamosan terjedô, spórolási eszköznek tekintett „rászorultsági elv”, amely közpénzbôl csak az igazoltan és igazán szegénynek akar juttatni. Túl azon, hogy ez a szemlélet lehetetlenné tesz minden megelôzést, társadalmi integráció romboló is. Jól megfigyelhetô ez például szegény településeken, ahol az egyik szegény szülô nem fizet az ebédért, mert „igazoltan” szegény, a másik meg, aki épp ilyen nincstelen, nem tud megfelelô igazolást hozni, és fizet. A feszültségek érzékelhetôek – ezért sok szegény település polgármestere „felülírja” a rászorultsági elvet, és kigazdálkodja minden gyerek ingyenes utazását vagy étkezését. ) A probléma fontosságára visszatérve, a gyerekszegénység kérdése elsô renden azért fontos, mert ez a fajta gyerek-szen5
A FALU 2007. XXII. ÉVF. 4. SZ. vedés elviselhetetlen. Annál inkább, mert Magyarország elfogadta az ENSZ gyerekjogokat. Ezek szerint a gyereknek nemcsak szeretethez, méltósághoz van joga, hanem ahhoz is, hogy viszonylag tisztességes körülmények között éljen. Magyarországon, amely elvben „tejjel mézzel folyó Kánaán” lehetne, valami nagyon nem stimmel, ha egy, már évtizedek óta megoldódni látszó probléma, a gyerekek éhezése, gyakori éhsége, vagy alultápláltsága napi gyakorisággal kerül ma újra elô. És persze nem csak éhes gyerekrôl van szó, hanem elfogadhatatlan lakásról, kikapcsolt vízrôl villanyról, nem ritkán kilakoltatásról, tartósan betegítô körülményekrôl, súlyos létbizonytalanságban élô, talajt és tartást vesztô szülôkrôl. Egyik vagy másik veszélyeztetô körülmény a gyerekek több, mint harmadát érinti, és legalább egy tizedük életében halmozódnak a hátrányok. A gyerekszegénységgel kapcsolatos második probléma hosszabb távú. Az ország fenntarthatósága, azon múlik, hogy mi lesz ezekbôl a ma születô gyerekekbôl. Riasztóan nagy ellentmondás az, hogy az egyik oldalon demográfusok és országféltôk állandóan elmondják, csökken a lakosság, el fogunk fogyni, egyre kevesebb gyerek születik, tragédia van az országban. A másik oldalon nem is egészen hallgatólagosan eltûrik, hogy minden száz megszületô gyerekbôl 20 elvesszen az ország számára. Ez olyan ellentmondás, amivel sokkal nyíltabban kéne szembe nézni. Az iskoláink úgy mûködnek, hogy rossz módszerek, pénzhiány, és legfôképpen egy torz szemlélet miatt a gyerekek úgy érik el a 14, majd a 18 éves kort, hogy 20–25%-uk funkcionális analfabéta.
Hogy ez így van, azt különbözô felmérésekbôl tudjuk. Úgy tûnik, 10 éves korig még csak elvannak. A nemzetközi vizsgálatok olyasmit jeleznek, hogy a 10 évesek szövegértése még jó. A 2006. évi PIRLS felmérés szerint Magyarország 40 ország mezônyében a kilencedik volt (Oroszországgal az elsô helyen). Ebben az utolsó öt évben elért jelentôs javulás is szerepet játszott. Ezt a nemzetközi sikertörténetet az újságok megfelelô hangerôvel méltatták. Azt sajnos elfelejtették megemlíteni, hogy a viszonylag jó átlagos teljesítmény mellett Magyarország az utolsó 7 ország közt van abból a szempontból, hogy mennyire határozza meg a gyerek teljesítményét a családi háttér1. Úgy látszik, hogy a 10 éveseknél is már megmutatkozik az a magyar sajátosság, hogy a társadalom egészen máshogy viselkedik „deréktól felfelé” és „deréktól lefelé”, azaz a jobb helyzetû 40–60, és a rosszabb helyzetû 40–60 százaléknál. Ugyanezt a problémát – a szülôi ház nemzetközileg kiemelkedôen nagy hatását, az iskola ezzel szembeni tehetetlenségét – mutatják ki sorozatosan a PISA nemzetközi vizsgálatok is a középiskolás gyerekeknél. Csak esetükben az átlagok sem olyan jók, mint a 10 éveseknél. Noha évtizedek óta tudjuk, hogy a gyerekek sorsát a születésük megpecsételi, noha látjuk, hogy a szegénység átörökítése erôsödik, noha a nemzetközi iskolavizsgálatok folyamatosan kimutatják, hogy a magyar iskolarendszer felerôsíti a családi háttér hatását fôként azért, mert a világon az egyik legszegregáltabb iskolarendszer amely szinte semmit nem nyújt a rossz iskolába kitoloncolt gyerekeknek, messze nem történik elég azért,
1A magyarhoz hasonló, vagy annál nagyobb társadalmi eredetû teljesítménykülönbség csak Trinidad és Tobago, Románia, Irán, Macedónia, Szlovákia és a Dél-afrikai Köztársaság esetében van. (PIRLS 2006 jelentés, 50. old.)
6
. hogy kialakuljon egy hatékony és szakszerû, gyerekszeretô, a születéstôl segítséget nyújtó szolgáltató és iskolarendszer. Nem a deklarált szándék hiányzik, hanem valódi elszántság. Ez a folyamat veti fel a fenntarthatatlan fejlôdés kérdését. Mi is lesz az iskolát felkészületlenül elhagyó gyerekekbôl? Tulajdonképpen tökéletesen piacképtelen emberek, akik még állampolgárok is nehezen lesznek, mert az állampolgári jogaik érvényesítéséhez sem kapnak elég tudást, információt és elég eszközt. Ha elég gazdag ország leszünk, akkor a többiek eltartják ôket, (noha már ma is erôsödik ez ügyben a morgás). Ha nem leszünk elég jómódú ország, akkor ez az eltartás is problémákba fog ütközni, a nyomor nôni fog. A pillanatnyi szenvedés és a hosszú távú társadalmi és gazdasági fenntarthatatlanság az, ami számomra azt mondja, hogy ezt a folyamatot meg kell szakítani. Tudjuk, hogy a felnôtteknél is mindent meg kell tenni, de ezt igazán azoknál lehet elkezdeni, akik most születnek. Hosszú, messzire visszanyúló folyamatról van szó. Gazsó Ferenc a megmondhatója, hogy akkor sem mondtunk nagyon mást az iskoláról, amikor a hetvenes évektôl néhány éven át együtt dolgoztunk az iskola problémáin, sokakkal, akik ma már nincsenek velünk. Voltaképpen minden torz folyamat, amelyrôl beszélünk, nem 1989–1990-ben kezdôdött. 1960ban kezdtem el a társadalmi egyenlôtlenségek rendszerével foglalkozni és már akkor arra terelôdött a hangsúly, hogy ha nem teszünk ellene, akkor az egyenlôtlenségek nôni fognak. Amikor 1970 táján elkezdtünk az iskolával foglakozni, az iskolán belüli egyenlôtlenségek, a párhuzamos osztályok közötti szakadékok, az iskolák közötti szakadékok problémáival szembesültünk. Már akkor is létezett a szegregálás. Egész pontosan emlékszem, hogy
két kecskeméti iskolát hasonlítottunk például össze: a zenei általánost, és a mellette lévô általános iskolát. Kimutattuk, hogy az elsôben sokkal magasabb a jó helyzetû, értelmiségi gyerekek aránya, és meditáltunk a következményeken. A problémák tehát régi keletûek. Ám 1989 után ezek a rossz folyamatok felgyorsultak. A tragédiát a magyar politikai vezetô réteg vakságában, vagy önzésében látom, amely a kapitalizmusra való áttérés hevületében képtelen volt számot vetni az áttérés várható hatásaival a politikától távolibb széles rétegekre. Korábbi hazai és nemzetközi tapasztalatok alapján elég pontosan kiszámítható volt, hogy az – amúgy szükséges, sok szempontból pozitív – magánosítás és piacosítás hogyan fog érinteni különbözô rétegeket. A rendszerváltás a tulajdonváltás szempontjából struktúraváltó forradalom volt. Az, hogy ez rosszul történt, ma már mindannyian tudjuk. Túl gyorsan, túl sok munkahelyvesztéssel járt, a spontán privatizálás túl keveseknek túl sokat hozott. Iszonyatos herdálás is folyt. A falu szempontjából számomra ma is kérdés, hogy ebben a folyamatban, ami tehát gazdagodással és tömeges szegényedéssel járt együtt, mi volt a szerepe a mezôgazdasági szövetkezetek ideológiai alapú, nagyon gyors felszámolásának. Mintha így egyszerre omlottak volna öszsze (az ingázás talajvesztése miatt) a falun élôk városhoz, iparhoz fûzôdô, és a falun belüli mezôgazdasági-kereskedelmi kapcsolatrendszerei. Hálózatok tömegei vesztek el, amelyek nélkül az új falusi kisgazdák többsége reménytelen helyzetbe került, a föld nélkül maradó falusi emberekrôl nem is beszélve. A különbözô korlátok leomlásának hatására társadalmilag törvényszerûen nôniük kellett az egyenlôtlenségeknek. A kérdés csak az volt, hogy az állam képes és 7
A FALU 2007. XXII. ÉVF. 4. SZ. hajlandó-e annyi védelmet beépíteni a rendszerbe, hogy ne váljon végzetesen szétesôvé a társadalom. Ma – szomorú megállapítás ez – úgy tûnik, hogy a védelmi stratégiák túl gyengék voltak, vagy éppen hiányoztak. Ezek a folyamatok hatottak a gyerekek helyzetére is. A konkrét jól ismertek. A szegénység, ezen belül a gyerekszegénység leggyakoribb okai a munkanélküliség, tanulatlan szülôk, sok gyerek, cigánysors. Ezek a kérdések szintén jól ismertek. Ezért csak néhány, a gyermekek szegénységéhez vezetô olyan körülményt hangosítok ki, amelyek hatása ma is erôsödik. Mindenki tudja, hogy 1990 és 1994 között 1,5 millió munkahely elveszett. A munkanélküliség korábban kezdôdött, de a magánosítással omlottak le a gátak, és vált a foglalkoztatás nemzetközileg is riasztóan alacsonnyá. Ez fôként a tanulatlan és roma családok és az ott élô gyerekek számára teremtett elviselhetetlen, és fokozatosan egyre elfogadhatatlanabb helyzetet. A növekvô tartós munkanélküliség elôbb a családok anyagi, majd lelki tartalékainak feléléséhez vezet. A családok szétesésén, a reménytelenség alkoholizmusán, lelki betegségeken túl ez azt is jelenti, hogy a gyerekek egyre gyakrabban olyan családi közegben szocializálódnak, amelybôl számos, társadalmilag elfogadott, normát jelentô minta hiányzik – például a napi rendszeres munka, a beosztható pénz, a biztos étel. A szegénységhez vezetô utat kikövezô további folyamat az árak (ugyancsak szükségszerû) piacosítása. 40 évig olyan társadalmi rendszer mûködött, amely alacsonyan tartotta a béreket, és az alacsony bérekhez igazította az alapszükségletek árait. (Ez nem minôsítés, hanem helyzetleírás.) Amikor az ország elkezdett a világpiaci árakhoz igazodni, ez éppen ezeknél 8
az áraknál jelentett nagyon gyors emelkedést (hiszen ezeken volt a legnagyobb a támogatás). Ahhoz, hogy a szegények helyzete – a bérek szinten maradása mellett – ne zuhanjon le, ellentételezés kellett volna. Világbanki kikötés volt azonban, amelyet az elsô kormány elfogadott, hogy nem lehet semmiféle kompenzációt adni. Elég könnyû kiszámítani, hogy – védelem hiányában – kik szenvedhették meg különösen az alapszükségletek árának hirtelen és gyors emelkedését. Azóta sokat tanult a kormányzat, elég gyakran él áremelkedéseknél a kompenzáció eszközével. Ez azonban nem kötelezô igazgatási rutin. 2008 ebbôl a szempontból nagyon nehéz évnek ígérkezik. Megint az történik, hogy az élelmiszerek, a villany- és gázárak fognak nagyon erôsen emelkedni. A gázár kompenzáción kívül nem láttam a költségvetésben olyan tételt, amely a szegényeknél és a kevésbé gazdagoknál valamilyen ellentételezést jelentene. Arra lehet tehát számítani, hogy akár 5%-kal is magasabb lesz a szegényebbek árindexe a többiekénél. Ez az aránytalan emelkedés nem épül be egyelôre azokba az ellátásokba sem, amelyek elsôsorban a szegényeknek, vagy nekik is szólnak. Legyen szó univerzális vagy csak segély jellegû ellátásokról. (Az egyetlen kivétel a sokgyerekesek családi pótléka, amelynek 2008. évi emelési aránya valamivel magasabb, mint az 1–2 gyerekeseké, de a gyerekenkénti havi 5–600 forint többlet nem igazán hatékony segítség.) A szegénységet tehát súlyosbítja a kompenzáció hiánya az alapszükségletek ár-piacosításának esetében, illetve a szegények átlagosnál magasabb árindexének figyelmen kívül hagyása az ellátásoknál. A gyerekek helyzetét súlyosbító körülmény a lakásügy hazai kezelése is. Ez sem új keletû probléma, de az utolsó 15 év a szegények szempontjából új kockázato-
. kat hozott az általános javulás ellenére. Magyarország ama országok közé tartozik, amelyek máig nem ismerték fel, hogy a megfelelô lakás az alapvetô emberi szükségletek közé tartozik. Olyan civilizatórikus elem, amely nélkül nem lehet a polgároktól civilizált magatartást elvárni. Ezt könnyedén lefordíthatom úgy, hogy miképpen várjuk el attól a gyerektôl, aki a szegény vagy a cigánysortól másfél km-t gyalogol az iskoláig a sáros úton, hogy úgy jelenjen meg az iskolában, mint akit most húztak ki a skatulyából. Már az otthon se tesz elég erôfeszítést, mert úgyis tudják, mi a történet vége. És ez persze nem csak a napi iskolába járásra, hanem az egész iskolai karrierre igaz. A reménytelenség lebénít. A lakás fontosságáról sokan sokat tudtak nálunk is. Hilscher Rezsô, a háború elôtti korszak legfontosabb szociálpolitikusa, 1928-ban írott kézikönyvében a létfenntartással összefüggô problémák között elsôként említi a lakásügyet, hangsúlyozva a lakás, az otthon fontosságát és a közösség – községek és állam – felelôsségét e tekintetben. Azóta a lakás fontossága nôtt, többek között azért is, mert ahogy a társadalom fejlôdik és individualizálódik, egyre fontosabb a magánszféra. Legyen olyan sarok, ahova, ha akarok, viszszahúzódhatok. Legyen a gyereknek egy nyugodt zuga, ahol tanulhat, vagy játszhat. A magánszféra, a privacy jogának tisztelete Angliában olyan erôs, hogy az intézményekben is érvényesül. Diákszállókban, idôsotthonokban magától értôdô, de még szélsôséges helyzetekben is van ilyen törekvés. Például amikor az 1930-as válsághelyzetben hajléktalan szállót hoztak létre Glasgowban, a polgármester javaslatára deszkacellákra osztották fel a közös hodályt. Ezek csak annyiban különböztek egy börtöncellától, hogy a kulcs a cella lakójánál volt, hogy szabadon nyis-
sa és zárja. Ez a szemlélet – a közösségi terek és az individuális terek együttes fontossága – Magyarországon sose vált a politikai gondolkodás részévé. A szociális szféra épp azon dolgozik, hogy a közösségi fenntartású idôsotthonokban, szociális otthonokban megszüntessék az egyszemélyes szobákat, mert az „drága”. A lakás azonban még alapvetôbb kérdés, mint az intézmények. Ám ez sem eléggé fel-és elismert alapszükséglet. Továbbra sem sürgôs közfeladat, hogy csökkenjen a 8 százaléknyi túlzsúfolt lakás aránya (amely arány a munkanélkülieknél 20%, az önkormányzati lakások esetében 28%), vagy a lakásként elfogadhatatlan 13 százalékot kitevô szubstandard lakások aránya. Még súlyosabb gond, hogy Magyarországon nincs törvény arra, hogy gyerekes családot nem lehet kilakoltatni. Statisztika sincs arról, hogy ez hány esetben történik meg. Csak tudjuk, hogy van olyan eset, ahol a kilakoltatás után sikerül átmeneti elhelyezést szerezni egy családotthonban, és csak a kegyelmi idô letelte után válnak fedél nélkülivé. És van eset, amikor azonnal állami védelembe veszik a gyerekeket, az apa és anya pedig az utcára kerülnek. Ennek még akkor sem kellene így lennie, ha tudjuk, hogy nagyon gyakori a lakásrezsi adósságok „felhalmozása”. Ugyanis annak is elejét kellett volna venni, hogy több százezer család súlyosan eladósodjon épp azért, amit föntebb az árakról mondtam. Gyerekes családok kilakoltatása elfogadhatatlan. Ezt több európai ország tudja, többek között Lengyelország is. 1995ben az akkori ombudsman, Gönczöl Katalin az Alkotmánybíróság elé terjesztett egy javaslatot, hogy ne lehessen így lakást veszteni. Az Alkotmánybíróság nem tekintette a lakást az emberi élethez és méltósághoz tartozó, megvédelmezendô alapszükségletnek. Érdemes az Alkot9
A FALU 2007. XXII. ÉVF. 4. SZ. mánybíróság erre vonatkozó 42/2000. (XI. 8.) AB határozatát felidézni. E határozat szerint „az Alkotmány 70/E.§ (1) bekezdése szerinti megélhetési minimum alkotmányos alapkövetelményeként meghatározott emberi élethez és méltósághoz való jog védelmében az állam az emberi lét feltételeirôl köteles gondoskodni. Ennek megfelelôen az állam ellátási kötelezettsége a hajléktalanság esetén az emberi életet közvetlenül fenyegetô veszélyhelyzetben kiterjed a szállás biztosítására is. A szállás biztosítására irányuló állami kötelezettség nem azonos a ’lakhatáshoz való jog’ megteremtésével. A szállás biztosítására az állam abban az esetben köteles, ha a szállásnélküliség az emberi életet közvetlenül fenyegeti. Az állam tehát ebben a végsô helyzetben köteles azokról gondoskodni, akik az emberi lét alapfeltételeit önerejükbôl nem tudják megteremteni”. Azaz nem vet fel alkotmányos aggályt az sem, hogy a gyermekvédelmi törvény szerint pusztán anyagi okokból nem lehet állami gondozásba venni a gyermekeket, de a kilakoltatás vége rendszerint mégis ez. A vázolt folyamatok az ország területi szétszakadását, a régiók és települések közti távolságok növekedését, a falvak egy részének ellehetetlenülését hozzák magukkal. Az európai országok közül Magyarország az egyik legrosszabb helyen van a területi egyenlôtlenségek, s különösen azok gyors növekedése szempontjából. Az önkormányzati törvény felszabadító hatására jó feltételek mellett, alkalmasint egy jó polgármester munkája nyomán a falvak egy része szárnyal, nekik az önkormányzati törvény az életet hozta. A rossz helyzetû, gazdaságilag vesztes térségekben viszont számos falu alig elviselheô szintre süllyed. Erôsödik a szegények és romák falura telepedése, telepítése, kiszorulása. Megnôtt a szegények között a falun élôk, a falusiak között a sze10
gények és romák aránya. Eddig nem ismert, egyre gyakoribb jelenség a gettósodó falvak, sôt kistérségek. Az itt élô tömegen a vállalkozás szabadsága nem segít: semmilyen induló tôkéjük nincs. Csak együtt tudhatnának valamit tenni. Ebben a hálózatok újraépítése, valamilyen újfajta szövetkezetesedés talán segíthetne. (Törvény már van, de ez önmagában kevés.) Mindenesetre valami kiút kellene annak a 1,5–2 millió embernek, akik most a peremen vergôdnek és piacra már sosem fognak jutni. Itt valami olyan vákuum van e pillanatban, amit nem tudom, hogyan lehet betölteni. Íme néhány folyamat, melyek mindegyike különösen nehezen érintette a gyerekes családokat. Ma országosan az a helyzet, hogy az európai típusú szegénységi küszöb alatt van a magyar nép 12%a, a gyerekes családok 20%-a. A KSH által számított létminimum alatt van 28 %, a gyerekeseknek a 40%-a, a 3 gyerekesek 60%-a, a 4 és több gyerekesek 80%-a. E közben az egyenlôtlenségek nônek, gyakran úgy, hogy az általános javulás sem ér el mindenkit, a rosszabb helyzetûek tovább csúsznak lefelé. Miközben például 2000 és 2006 között a gazdaság ment elôre és a reáljövedelmek nôttek, a 3 gyerekesekig lecsurgott a növekedés, a 4 gyerekeseket már nem érte el még ebben a jó idôszakban sem. Az ô helyzetük romlott. Az egész probléma fontos alkotórésze a cigánykérdés. Ma Magyarországon a népesség 6–8%-a cigány. Beleértve azt is, aki félig az. Ez az átlagos arány annál nagyobb, minél szegényebb csoportokat nézünk. Az alsó jövedelmi harmadban (csak a nem-nyugdíjas korúak között) 5 évvel ezelôtt a szegények 22%-a volt cigány, 2006-ban több mint 30%. Tehát a szegényeken belül nô a romák aránya. Ugyanakkor mind a mai napig igaz, hogy a szegénykérdés nem cigánykérdés: a szegé-
. nyek többsége nem cigány. Igaz, minél lejjebb húzzuk meg a határt, tehát nem az alsó harmadnál, hanem az alsó ötödnél, vagy épp az alsó tizednél, akkor közöttük már 50 százalék a cigányok aránya. Ám a másik 50 százalék nem cigány. Eközben egyre inkább olyan politikai megosztásban élünk, ahol a politikainak látszó jobbbal megosztás úgy vetül rá az országra, hogy elfedi ezeket a mély társadalmi problémákat. A szélsôjobb a cigánygyerekek még szélsôségesebb szegregációjáért szervez tüntetést, fenyegeti és kriminalizálja a cigányságot. A szegénység kérdésébôl cigányügyet csinál. Az országnak meg kell védenie magát attól, hogy a rasszizmus elfogadható társadalmi magatartássá váljon, ami elôbb vagy utóbb életveszélyes helyzeteket fog teremteni. A mondottak, a gyerekszegénység tarthatatlansága, csökkentésének kiáltó szükségessége nehéz, egyelôre feloldhatatlan dilemmákat vet fel. A kormányzat közel egy éve nyilvánvalóvá tette a gyerekszegénység elleni elkötelezettségét. Az országgyûlés elfogadta a „Legyen jobb a gyerekeknek” 25 éves nemzeti stratégiát, amelynek súlyponti kérdése a gyerekszegénység csökkentése. Azonban a stratégiához pénz kell. Ahogy a stratégia is fogalmaz, a szegénység forráshiány, amit források nélkül nem lehet kezelni. Forrás
azonban rendkívül kevés van. 2008-ban kevesebb, mint 10 milliárd költségvetési többlet került erre a célra. (Ez a GDP fél ezreléke körül van.) Ugyanakkor az ország nemzetközi helyzete, megítélése nemzeti létkérdés. S minthogy ezt ma a költségvetési egyensúly alapján ítéli meg a világ, a hiány csökkentése érdekében a kormányzat szinte minden közkiadást csökkent. Ez gyakran akkor is megtörténik, ha a takarékoskodás ellentmond a gyerekek érdekeinek, mint például az óvodai vagy kisiskolás korosztályoknál a csoportok létszámának növelése, a napközik bezárása, a gyerekek utazási kedvezményeinek csökkentése. A kiadások jelentôs növelésének követelése ma értelmetlennek tûnik. A közeljövôben azonban nem lenne a helyzet ennyire reménytelen, ha például az adócsökkentési követeléseket (amelyek elsôsorban a magasabb adókulccsal fizetôk helyzetét kívánják könynyíteni) néhány évvel el lehetne halasztani, vagy ha az európai forrásokból a tervezettnél több jutna a gyerekekre. Sokkal világosabban kell kimondani, hogy a gyerekek helyzetének javítása a legjobb gazdasági beruházás. Igaz, a megtérülés nem rövid távú. De ha a beruházás megkezdése késik, mind reménytelenebb lesz a gyerekszegénység okozta károk elleni küzdelem.
11
