A gyár szülte város Rövid jegyzetek Balatonfűzfő történetéhez

1944-ben Mosonmagyaróváron született. Fűzfőgyártelepen járt általános iskolába, 1962-ben érettségizett a pápai „Türr István” gimnáziumban. A pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem állam- és jogtudományi karán szerzett jogi diplomáját megelőzően Pécsett bírósági gyakornok, majd a siklósi járási tanács jogi előadója. 1969-71 között Vajszló község, 1971-75 között Beremend nagyközség vb titkára. 1975. július 1-től a rendszerváltásig Balatonfűzfő és Litér községek közös tanácsának elnöke, 1990-től 2000-ig a nagyközség, 2000. július 1-től 2006-ig a város polgármestere. Mint az óvári lőporgyárral áttelepült alapítók leszármazottja, nyugdíjasként kutatja és gyűjti a ma még fellelhető és elsősorban a gyárteleppel összefüggő emlékeket, kordokumentumokat. Több civil szervezet tagja. Alapítója és elnöke a Vendégváró és Gasztronómiai Egyesületnek, amely szervezője az általa kigondolt és mára a város legnagyobb nyári eseményévé vált Gombócfesztiválnak.

A gyár szülte város – Rövid jegyzetek Balatonfűzfő történetéhez

DR. VARJÚ LAJOS

DR.VARJÚ LAJOS

A gyár szülte város Rövid jegyzetek Balatonfűzfő történetéhez

A gyár szülte város

DR. VARJÚ LAJOS

A gyár szülte város Rövid jegyzetek Balatonfűzfő történetéhez

Nitrokémia Zrt. Balatonfűzfő, 2010

A gyár szülte város – Rövid jegyzetek Balatonfűzfő történetéhez © Dr. Varjú Lajos, 2010 Szerkesztés © Tarró Károly Fotók © MILOS JÓZSEF DR. VARJÚ LAJOS

Ajánlás Újabb helytörténeti írással bővült Balatonfűzfő kulturális élete, amely a szerző szándéka szerint is elsősorban a Gyártelep életét mutatja be beavatva nemcsak az itt élőket, a településrészhez kötődőket, hanem minden Nitrokémia és a településünk iránt érdeklődőt. Hálásak lehetünk azoknak, akik az elmúlt évtizedekben megörökítették és megőrizték Balatonfűzfő és azon belül a Gyártelep történelmének mérföldköveit és apróbb homokszemeit, a közösség, a település alakulását, formálódását. Számukra lehetőség nyílik a könyvben arra, hogy saját szavaikkal elmesélhessék kellemes és olykor kevésbé örömteli emlékeiket, benyomásaikat, tapasztalataikat; ezáltal az olvasó gazdagabb, színesebb képet kaphat erről a sok tekintetben különleges időszakról. A szerző 16 órányi videó anyagot készített riport alanyaival, és adja közre ezek tömör írásos formáját. Külön érdekesség, hogy a könyvből kimaradó részeket, és dokumentumokat a mellékelt CD kiegészíti. A helytörténeti értékeket is bemutató könyvvel lett gazdagabb a város, amelyet ajánlok valamennyi itt élőnek, a régióban lakónak egyaránt. Ugyancsak ajánlom figyelmükbe Kovács Tibor a Nitrokémia nyugdíjas Vezérigazgatója által megírt majdnem 100 év történetét. A két könyv együtt a város hírnevét öregbíti. Gratulálok a szerzőknek, mi olvasók csak többek lehetünk általa!

MAJORNÉ KISS ZSUZSANNA polgármester

5

A GYÁR SZÜLTE VÁROS – RÖVID JEGYZETEK BALATONFŰZFŐ TÖRTÉNETÉHEZ

Bevezető Még friss nyomdaszagot áraszt Szőnyeg János kitűnően megírt Fejezetek Balatonfűzfő történetéből című könyve; e könyvvel együtt jelenik meg a Nitrokémia Zrt. történetét bemutató, Kovács Tibor volt vezérigazgató által összeállított kötet; a közelmúltban látott napvilágot a Balatonfűzfői Fürdőegyesület történetét feldolgozó, Detrich Tibor elnök által jegyzett munka – folytatva az évtizedekkel korábban megkezdett helytörténeti kutatások eredményeit bemutató ipartörténeti, sport, oktatási és egyéb, helyi jelentőségű művek sorát. Mi indokolja tehát, hogy ismét előálljon valaki a hely, nevezetesen Fűzfőgyártelep történetével, közel kilencven esztendő emlékeivel? Mindenekelőtt el kell mondanom, tősgyökeres fűzfőinek vallom magam, annak ellenére, hogy Mosonmagyaróváron születtem, hároméves koromig Litéren laktam, de a gyártelepen nevelkedtem, ott jártam általános iskolába, szüleim lakása jelentette az otthont számomra. Édesapám fiatal szakmunkásként, 21 éves korában, az óvári lőporgyár leszerelése és Fűzfőn történő felépítése során került új lakóhelyére l927-ben. 15 évvel később, mint oly sokan az idetelepültek közül, életre szóló társat is innen választott. Így lettünk mosonmagyaróváriból fűzfőiek, immár családunk negyedik generációja óta! Mindezt azért tartottam fontosnak előre bocsátani, mert ez magyarázza mély kötődésemet és életre szóló elkötelezettségemet Fűzfő iránt! Dr. Jenei Károly: A Nitrokémia Ipartelepek története 1921-1948, és Szőnyeg János: Fejezetek Balatonfűzfő történetéből című munkáit alapműveknek tekintem: gazdag, levéltári kutatásokon alapuló dokumentációjuk lebilincselő, a laikus olvasónak is érdekfeszítő. Talán a legizgalmasabb, különösen Szőnyeg János munkájában a megszólaló, az emlékező, az itt élő ember. A közülünk való, a hiteles, az életével tanúságot tevő! Sajnos, egyre kevesebben vannak, ezért is kötelességünk, hogy minél több emlékezni tudót felkutassunk és mindnyájunk okulására megszólalásra bírjunk! Hiszen a régvolt dolgokról ma már többnyire csak hallomásból tudunk, nagyon ritka az elsődleges közlés, s egyre szaporodnak a legendák, a mendemondák, a meseszerű történeti elemek. Vészesen fogynak a kordokumentumok, a családi irattárak fontos darabjai jutnak az enyészet sorsára, időben fel nem ismert jelentőségük miatt. Ezért igyekeztem én is minél több olyan emlékezőt felkutatni, akik még közvetlen tapasztalatokkal bírnak a háború előtti, majd az azt követő időkről, egészen napjainkig. Természetesen nem tehettem meg, hogy személyes emlékeim ne jelenjenek meg e munkában, hiszen tanácselnöki, majd polgármesteri tevékenységem során nem csupán éltem, de számos vonatkozásban, sokakkal együtt, több mint három évtizeden keresztül, alakítottam is 6


Balatonfűzfő, s benne a gyártelep életét. Igyekeztem minél több, még nem ismert dokumentumot felkutatni és bemutatni, illetve ismereteket közölni a már megsemmisült létesítményekről, bemutatni és pontosítani a gyártelepi helyneveket illetve egyes épületek funkcióit. Törekedtem arra is, hogy megválaszoljak néhány kérdést, így például: a gyár, a továbbiakban a Nitrokémia nélkül miképpen alakult volna a Balaton-part eme szeglete, amit Fűzfői-öböl néven szokás emlegetni? Valós-e, és ha igen, feloldható-e az ellentét az egyes településrészek között, mindenekelőtt a lakótelep vonatkozásában? Mi okozta vajon Balatonfűzfő demográfiai leépülését s mi lehet a kivezető út? Feloldhatók-e az ellentétek az ipar és az idegenforgalom érdekei között, avagy az egyik kizárja-e a másikat? Igyekeztem minél több fényképfelvételt készíteni mondandóm alátámasztására, s mellékletként felsorolok néhány, a gyári élettel kapcsolatos, a mindennapokban használt kifejezést, szöveget, amelyek akár további munka alapjai is lehetnének. Igyekszem rámutatni arra is, hogy mely területeket lenne érdemes a gyártelep vonatkozásában elmélyültebben vizsgálni. Mindehhez ugyanakkor hozzá kell tennem és hangsúlyoznom, munkám csupán egy lakóhelyét szerető és tisztelő laikus munkája, aki köszönettel tartozik minden adatközlőjének, a nagyszerű alapműveket létrehozóknak, a munkáját bármely formában segítőknek. Külön köszönetemet fejezem ki Milos Józsefnek az önzetlen segítségéért, a jelentős menynyiségű archív fotóanyag felajánlásáért. A fentiek előre bocsátása után ajánlom könyvemet minden itt élő és innen elszármazott fűzfőinek, mindazoknak, akik most ismerkednek új lakóhelyükkel, s azoknak is, akik a jövőben választják életük színteréül ezt a színes múlttal, kitűnő adottságokkal rendelkező, s reményeim szerint szép jövő előtt álló települést, Balatonfűzfőt, s benne könyvem tárgyát, a „Gyártelepet”! Balatonfűzfő, 2010. június 15.

DR. VARJÚ LAJOS

7


A kezdetek 1922-ben megkezdődött a Vörösberény, Litér, Királyszentistván, Vilonya községek határában létesítendő kincstári lőporgyár céljaira szükséges földterületek megváltásának (kisajátításának) eljárása, s ezzel a Fűzfő-pusztaként ismert, s az attól mintegy 2 kilométerre fekvő, Bugyogó nevű területen egy olyan ipari létesítmény létrehozása, amely döntő hatással bírt a később Balatonfűzfő néven ismertté vált település jövőjére! Csajághy Károly1 kir. curiai bíró, a veszprémi királyi törvényszék elnöke, mint az O.F.B. kiküldött bírája, az 1928. évi július hó 31-én kelt „Jelentésében” így ír az ügy történeti előzményeiről: „A magyar nemzet az emberiségre szakadt világkatasztrófa befejeződése után a világtörténelemben páratlanul álló haditeljesítményei, fel nem értékelhető áldozatai s a világháború felidézésében való ártatlansága dacára a gondviselés által reá mért megpróbáltatásként beiktatni kényszerült törvénytárába az 1921:XXXIII. t. cikket, a közönségesen „Trianoni béké”-nek nevezett azt a diktátumot, mely a magyar szent Korona országait, az ezer éves Magyarországot darabokra tépte s a magyar nemzetnek az ősök vérén megszerzett és bölcsességével megtartott örökségéből meghagyott 1/3-nyi területen is gúzsba kötötte a nemzet élni akarását, életlehetőségeit, önfenntartási és védekezési eszközeit. Ennek a diktátumnak a következményeképpen a magyar szent Korona országai és a vele szövetségben élt osztrák örökös tartományok testére szabott magyaróvári kincstári lőporgyárat is kénytelen a megcsonkított Magyar Királyság a polgári ipar céljaira értékesíteni és ennek pótlásaként egy állami igazgatás alatt és tulajdonban álló kisebb méretű lőporgyárat építeni, melyre az 1921:XXXIV.t.-cikk 6.§-a a magyar királyi kormányt felhatalmazta. A törvényhozás ezen felhatalmazásának végrehajtásaként a magyar minisztertanács 1922. július hó 1-én elhatározta, hogy ezt a lőporgyárat a Veszprém vármegyébe kebelezett Vörösberény és Litér községek határában építteti fel, s a lőporüzem céljaira szükséges és összefüggő földterületet a szakértők kiválasztása szerint ezen községek kisbirtokos lakosságának részint osztatlan közösségben levő erdő-legelő birtokából, részint mezőgazdasági művelés alatt álló egyéb birtokaiból szerzi meg, elhatározta azonban azt is, hogy a földterületek igénybe vétele folytán kárt szenvedő kisbirtokos érdekeltséget az itt számba jöhető szociális szempontok mérlegelésével az állam lehetőleg földdel kártalanítja.” (A dokumentum teljes szövege a mellékelt CD-n olvasható) Amint az a fentiekből is kiviláglik, a trianoni békeszerződés olyan fájó és mély seb a közgondolkodásban, hogy egy rendkívül összetett ügy kérdésében is kizárólagos okként jelöli meg a szerző, jóllehet tudjuk, az óvári lőporgyár áttelepítésének több nyomós érve is volt. Szakértői vélemények szerint a gyár túlméretezettsége mellett állandó veszélyt jelentett Magyaróvárra és környékére: a Kisalföld sík területén aránytalanul költséges földmunkákkal lehetett volna a robbanóanyag-gyártást megvalósítani. Pazarló és tervszerűtlen volt a gyár berendezése, ezért a korszerű termelés igényeinek sem felelt meg, amellett a város stratégiai elhelyezkedése is kedvezőtlen volt.2 8


Fontos és érdekes, hogy a kártalanításnál egyértelműen és elsődlegesen a föld, mint termelőeszköz jön számításba! Hiszen mindaddig, amíg az ipar meg nem jelent, a föld volt, ha szűkösen is, a megélhetés alapja: a pénzbeli kártalanítás ezt a létalapot nem pótolta volna, s ezt ismerte fel, helyesen, a földterület megváltási ügyben eljáró bíró. Maga a „Jelentés”, mint dokumentum is rendkívül figyelemre méltó: Vörösberény, Litér, Királyszentistván, Vilonya községek helytörténészei sok helyi érdekességet fedezhetnek fel benne. Kijelenhetjük, hogy a ’20-as évek végére az iparfejlesztés által megbolygatott tulajdon viszonyok döntő hányadukban megnyugtatóan rendeződtek. Számunkra is sokat mond az a tény, hogy az 1928-ban keltezett anyag már „füzfőgyártelepi műut céljaira” rendel területeket igénybe venni, jóllehet Veszprém vármegye alispánja az 1871/kl./1929.sz. rendeletével a vörösberényi képviselőtestület elé csupán egy év múlva terjesztette elő a „Nitrokémia Ipartelepek Rt. kérelmét, melyben azt kéri, hogy a gyártelep területi elnevezését „Vörösberény-gyártelep” helyett „Fűzfőgyártelep” néven állapítsák meg”.3

Térkép részlet 1927-ből

A kisajátítási eljárások zöme egyezséggel zárult, néhány földterület kapcsán azonban peres eljárás kezdődött. Ez azonban már nem akadályozta a gyár építésének folytatását, annál is inkább, mert az 1922-ben egyezséggel befejeződött ügyek nyomán az út-és vasútépítések, 1923-ban pedig a lakótelep építése is megkezdődött.4 A megnyugtató telekrendezések bizonyságául ismét a jelentés készítőjét idézem: „Amikor ezek után a kir. kincstár érdekein túl 4 község határának úgyszólván minden birtokosát érintő ezen évekre visszanyúló hosszú és fáradtságos munkának lezáródásaként jelentésemet befejezem, azzal a nyugodt öntudattal bocsátom ezen jelentésemet a Nagyméltóságú Országos Földbirtokrendező Bíróság bölcs megítélése alá, hogy a reám bízott feladat elvégzésében minden erőm és tehetségem felhasználásával hű sáfárként igyekeztem eljárni és hogy azon nemzetvédelmi intézmény felépítéséhez, melyről ezen munkálatokban szó van, a magam erejéből való áldozattal és is iparkodtam néhány követ hordani.”5

9


Az építés A terület igénybevételi eljárás megkezdésével egyidejűleg megkezdődött a gyár, a lakótelep és az infrastruktúra kiépítése. „A munkálatokat a közszállítási szabályzatoktól eltérően adták ki budapesti vállalatoknak.6 (Úgy tűnik, a mai terminológiával közbeszerzésnek nevezett eljárások áthágása nem új keletű jelenség. Mint ahogyan az sem, hogy a 3,4 milliárd koronás beruházás előirányzata másfél év elteltével már 98 milliárd koronát tett ki. Ebben természetesen jelentős szerepe volt a nagyarányú pénzromlásnak is!) Logikus és a terveknek megfelelő volt, hogy először az építkezésen dolgozók barakkjai épültek meg, amik azonban így sem tudták biztosítani valamennyi munkás elhelyezését. Tudunk róla, hogy a mámai területen földbe vájt „barlanglakásokban” húzták meg magukat a távolról, például az Alföldről érkezők, főleg a kubikusok. Magáról a gyárépítésről kevés korabeli feljegyzés maradt ránk, ezért is olyan értékes a személyes emlékezés: „Úristen, micsoda felfordulás volt itt! Felásott utak, kiborított csatornák, sínek mindenfelé. Egészen a vízműig húzódtak. Három nagy vállalat volt érdekelve az építkezésben, mert hogy külön volt az építőipari, a csőszerelő, meg a villanyszerelő vállalkozás. Rengeteg volt a kubikus Csongrádból. Csodálkoztam, hogy hol laknak: mivel nem kaptak lakást, a földbe vájtak bunkereket…”7 A fentieknél még részletesebben és szemléletesebben ír Fűzfőgyártelep és a Nitrokémia nagy egyénisége, aki sajnos, már nincs közöttünk, id. Szabóki Sándor: „A húszas évek Magyarországában nehéz életük volt a munkáscsaládoknak. Köztudott dolog, hogy óriási munkanélküliség volt hazánkban. Tízezrek kószáltak munkát keresve, reménytelenül. Hasonló sorsban volt része a mi családunknak is. Édesapám annyiból szerencsésebb volt, mivel – bérlistás, kisnyugdíjas lévén a MÁV-nál – utazásra a vasúton nem kellett költenie. Tehát nagyobb távolságokat is bejárhatott munka után. Így került Fűzfőre a gyár építkezésére, segédmunkásként, 1925 őszén. 1926 nyarán én is ideutaztam látogatóba és itt is maradtam augusztus végéig apámmal, de mint munkavállaló. 13 éves fejjel napi 11 órában dolgozva töltöttem az iskolai szünidőmet Fűzfőn. Az épülő gyártelep óriási hangyabolyhoz hasonlított. Az épülőben lévő üzemi épületek körül rengeteg építkezési anyag, serényen dolgozó munkások. Vezetők (pallérok) vezényszavai, sokszor szitkozódó kiabálásai hangzottak. Közöttük egy – nem magyar származású – rossz kiejtéssel beszélő főpallér, aki hangos kiabálással ösztönözte a dolgozókat. Állandóan rohangált az építkezésen és folyton kiabált. Egyik ilyen szövegére még ma is emlékszem. Amikor elrohant mellettünk, már messziről hallatta hangját, a következő szöveggel: „dengelni emberek, dengelni, ájja, ájja, mint a faszája, semmi meg nem csinálja, dengelni emberek, dengelni!” (Akkor éppen betonoztak.) 10


Ami a munkások szállását illeti, emlékezetem szerint egy óriási terem volt az egész belseje. A falak mellett végig deszkából készített, összefüggő, úgynevezett priccsek voltak, melyekben vastagon szalma volt rakva. Minden embernek két pokróca volt, egyiket lepedőnek, a másikat takarónak használta. A napi 11-12 órás munkától elfáradt emberek bizony ennek is örültek, hiszen nem az elkényeztetett életből kerültek ide, s még azt is eltűrték, hogy bolhák tömegei lepték el testüket, takaróikat.”8 A lakótelep építését 1923 nyarán kezdték, befejezése 1924. végére tolódott. A lakótelep ekkori állapotát mutatja be az 1927-ben készült térkép, amelynek teljes címe: „A vörösberényi hadianyaggyár és környékének helyszínrajza”.

Helyszínrajz, 1927

Néhány megjegyzés a térképhez: „Gyári határ” jelzi a pontokkal és szaggatott vonalakkal a gyakorlatilag „zöld mezőn” megjelent új létesítményeket magába foglaló területet. Ami első pillanatra is szembeötlő: a gyár és a lakótelep nincs elválasztva egymástól! A kerítéssel történő leválasztást a M. Kir. Belügyminiszter 156.671/1933. IX.a. számú, „ A Nitrokémia Ipartelepek Rt. fűzfői gyárának végleges telep- és építési engedélye .” tárgyú „Engedély” rendeli el, ekképpen: „A tulajdonképpeni gyártelep a lakóteleptől megfelelő kerítéssel elválasztandó.”9 11


A helyszínrajz részlete

A gyári kerítés magassága 2,25 méter volt, teljes hossza hét kilométert tett ki. Ennek egy megmaradt szakaszát – a jelenlegi bölcsőde mögött – ábrázolja az itt bemutatott fénykép. A helyzet mindaddig ugyanis az volt, hogy aki a litéri vagy a fűzfői kapunál a lakótelepre bejött, az egyúttal a gyárba is belépett. Érthető tehát, hogy a „Bejárat”-ként jelölt két ponton csak szigorú ellenőrzést követően és csak engedéllyel lehetett belépni! A térkép ábrázolja a bugyogói terület egyetlen lakott épületét „vadász lak” megjelöléssel, annak állandó lakója Jánok József erdész volt.10 A központi laboratórium mellett feltüntetett „gyári bejárat” kapta a későbbiekben a közkeletű „középső kapu” elnevezést. A jelenlegi papírgyári kapu ezen a térképen még nem szerepel. A térkép nagy jelentőségű abból a szempontból is, hogy pontosan beazonosíthatóak az elsőként épített, egyedi stílusjegyeket viselő, szépen díszített, jó minőségben kivitelezett lakó- és középületek, ezek védelméről, lehetőség szerint eredeti állapotukban történő megőrzéséről, szükség szerinti helyreállításukról, a helyi védelem keretei között gondoskodni kell! 12


A gyárkerítés egy része a bölcsődénél

A térképen még nem szerepelnek fontos épületek: a jelenlegi művelődési központ, a templom, a légó-laktanya, a „kis” és „nagy” nőtlen, a 6×2-es és 6×3-as épületek, a „papírgyári” házak, a munkás tömbházak. Ezek később, folyamatosan épülnek, s az 1940-es évek elejére jelenthetjük ki, hogy a mai gyártelep történelmi magja kialakult. Az ábrázolt épületek közül nagyságával és jelentőségével is kiemelkedik a gazdasági épületként jelölt objektum: helyet adott, többek között a „Hangya” Szövetkezetnek, közfürdőnek, de lóistállók is voltak benne. Itt működött a kenyérellátást biztosító pékség is. (Ma tűzoltóság, rendőrség, posta, sütöde, élelmiszerbolt, orvosi rendelők, gyógyszertár, kisebb vállalkozások működnek benne. Ma is több család lakja, de az épület egyes részeit fennállása során használták általános iskolai tanteremnek, szakmunkás képző intézet leány kollégiumának, zeneteremnek is.) A jelenlegi posta bejárati falán elhelyezett emléktábla tanúsága szerint 1944-1950 között itt működött a református egyház fűzfői gyülekezetének imaterme.11 Nem kisebb jelentőségű a „korház”-ként jelölt épület. Teljesen nyilvánvaló, hogy egy olyan veszélyes üzem közvetlen közelében, ahol robbanóanyag előállításával foglalkoznak, szükség van egy jól felszerelt, elsődleges orvosi ellátást biztosító létesítményre. Ugyanakkor megjegyzendő, kórháznak nevezni, a személyi és tárgyi feltételek ismeretében, kissé túlzásnak tűnik. Inkább arra kell gondolnunk, hogy ez a megnevezés a létrehozók és itt élők büszkeségét fejezi ki, hiszen mint egészségügyi intézmény, messze kiemelkedett az őt körülvevő falusi környezetből. 13


S itt kell, minden tiszteletem és szeretetem ellenére ellent mondani dr. Lépold Lajos főorvos úrnak, aki visszaemlékezésében így fogalmaz: „Fűzfőgyártelep hadiüzem lévén, más tőkés cégekhez képest bővelkedett az anyagiakban, s így a kinevezésem (1942 június) után a gyár vezetősége felhatalmazott, utazzam Pestre, s vegyek meg mindent, ami a modern sebészeti ellátáshoz szükséges. Így sikerült jól felszerelnem a sebészetet úgy, hogy szükség esetén nagyobb műtéteket is el lehetett végezni.”12 A „szükség esetén nagyobb műtéteket is el lehetett végezni” megfogalmazást a későbbiekben átvette dr. Jenei Károly13 és Szőnyeg János14 is, hivatkozott, egyébként kitűnő műveikben. Úgy gondolom, hogy a mindenki által tisztelt és szeretett főorvos úrból a büszkeség csalta ki ezt a mondatot! Hiszen könnyű belátni: egy komolyabb műtéthez igen jelentős logisztikai, személyi és tárgyi feltételrendszer is tartozik, ami nem állt rendelkezésre. A kórház épülete adott helyet a mentőállomásnak, és később az ’50-es évek végén a gyógyszertárnak is mindaddig, amíg végleges és külön elhelyezésük meg nem oldódott. A 2. sz. térképen, illetve a mellékelt CD-n található térképrészleten látható Fűzfőpuszta, a juhhodállyal és néhány épülettel. A lőporgyári műútként jelölt út a 71-es és 72es országos főközlekedési utakat összekötő, az 1.sz. térkép részleten gyártelepi műútként megnevezett út eredeti kicsatlakozása a forgalmi csomópontba, népszerű megnevezéssel a „deltába”. Ezt a csomópontot még két alkalommal (1965. és 2005-2008) építették át, így nyerte el jelenlegi formáját.

A Delta és a tervezett körforgalom (forrás: Google Earth 2003)

14


A térképrészleten ábrázolt gyártelepi lakásokról a következőket kell tudni: az észak-déli tájolású lakótelep Litér felőli bejárati útja kettéágazik: a keleti ág az úgynevezett „M” falun vezet végig, a nyugati ág a gyártelepi műút. Az „M” faluban látható épületekben (hat darab) az Óvárról a gyár működtetéséhez szükséges családos szakemberek kaptak lakást (Mjelű épületek, ma Nike krt./, az N, O, P jelű épületekben az egyedülálló szakember munkavállalók, általában a manzárd emeleteken és két fő kap egy szobát. Ezzel kapcsolatban így emlékszik Vallai Ferenc: „Szóval, szolgálati lakásba kerültem, a P-2-es manzárdba…”15 Ma a „P” jelű épületek a Fűzfőtér házait jelentik.

A gyár vezetői az Igazgatósági Épület – ma Városháza – előtt, 1927 (Gyuricza László gyűjteményéből)

A gyártelep építésének első üteme, amely alatt a gyárat és a lakótelepet együtt kell értenünk, 1927. nyarára befejeződött. Ennek eredményeképpen vasút és műút vezetett a telepre és kötötte össze az állomást a teleppel, álltak a barakképületek, átadták a lakásokat, kiépült a vízellátó rendszer. „A gyár lakóházait, irodáit és a gyár területét forrásvízzel ellátó rendszer ivóvízvezetékekből, forrásfoglaló művekből, gyűjtőkútból, szivattyútelepből, nyomóés elosztó csőhálózatból állt.”16 Nyíltmedencés szennyvízderítő medencék és csatornahálózat építésével megoldották a kommunális szennyvíz elvezetését és tisztítását. A postahivatal 1925. május 11-én, az elemi iskola 1927. február 1-én nyílt meg. 1927-ben 365 vagon gép érkezett Magyaróvárról Fűzfőre. Megérkeztek az alapítók, a majdani megbízható törzsgárda tagjai! 15


Az egykori mosonmagyaróvári lőporgyár épülete (Dr. Csizmazia Miklós közlése, 2003)

16


A gyártelep és a II. világháború A háború gyári vonatkozásait tényszerűen ismerteti dr. Jenei Károly könyvében, a „A fűzfői gyártelep a második világháború első éveiben 1939-1942” illetve „A vállalat hanyatlása 1943-1944” című fejezeteiben. Ugyancsak részletesen, napról-napra követi az eseményeket Veress D. Csaba levéltáros-történész A balatoni csata című könyvében. Amiért jómagam is fontosnak tartottam ezzel foglalkozni, annak több oka van: A háború kitörését megelőző konjunktúra eredményeként a lőporgyár bővítésén és ezzel a kapacitás jelentős növelésén túlmenően a munkáslétszám is figyelemre méltóan felduzzadt, az eredeti mintegy 500 majd 700 körüli létszám 3200-ra emelkedett, ezzel biztosítva a folyamatos munkarendet, „Az üzemek 1940-től három műszakban dolgoztak…”17 Az eredeti, a lőporgyár méretéhez igazított készenléti lakótelep már nem volt képes a termeléshez közvetlenül szükséges munkáslétszámot helyben biztosítani, ezért nagyarányú lakásépítés kezdődött: Litéren megépült az Újtelep, lakások épültek a külső, úgynevezett Tripolisz telepen, a lakótelepen munkás tömbházak épültek, megépült a „hatszor kettes” és „hatszor hármas”, a „kisnőtlen” és a „nagynőtlen”. A megnövekedett lakótelepi lakosságszám kikövetelte az intézményi infrastruktúra kiépítését, így munkás- és tisztviselői otthon, filmszínház, munkásétkezde létesült. Ebben az időszakban az ipari környezetnél egyébként is jobban kereső szakmunkások jövedelme emelkedett. A mellékletben található, a fűzfőgyártelepi postahivatalban kiállított takarékkönyv tanúsága szerint egy közel másfél évtizedes munkaviszonnyal rendelkező géplakatos szakmunkás havonta átlagban száz pengőt tudott megtakarítani. Ennek eredményeképpen 1940-ben már 2328 pengő megtakarítása keletkezett. Összehasonlításul: hatszáz négyszögöles építési telek ára 1500 pengő volt! (ld. a CD mellékleten: adás-vételi szerződés) Nem véletlen, hogy példa nélküli módon, a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. („Salgó”) által üzemeltetett erőmű, az „alagút” munkásai, a háborús viszonyok ellenére is, bérmozgalomba kezdtek.18 Ekkor már a háború miatt rendkívül szigorú, katonai igazgatás működött a gyár területén. Persze a korábbi, úgynevezett „békeidőkben” sem volt tanácsos fellépni a gyár vezetésével szemben. Áfrány Mihály visszaemlékezésében19 megemlíti Göller Géza telefonhálózat karbantartó esetét, aki „valami megjegyzést tett a bérintézkedéssel kapcsolatban és azonnal elbocsátották.” De „…a Népszavát sem olvashatták az itt dolgozók”20, ilyen körülmények között munkás szervezkedés nem létezett vagy csak kivételként fordult elő. Mindez érthető, hiszen hadiipari, működésében kiemelten veszélyes, ezért kifejezetten erre a tevékenységre alkotott, szigorú szabályok betartatásával működő, egész évben biztos megélhetést nyújtó munkahelyről volt szó, amely dolgozói többségének lakást is biz17


Unger Károly és Kovács János gyári belépői az átmeneti időkből (Szőnyeg János gyűjteménye)

tosított. A lakások felett kizárólagos joggal a gyárvezetés diszponált, így az állás elvesztése automatikusan a lakáselhagyási kötelezettséget is jelentette. „A negyvenes évek elején… három műszakban dolgoztunk a háborús konjunktúra miatt. Ekkoriban már a korábbinál is nagyobb volt a fegyelem, mindenki jelvényt kapott, egyik üzemből a másikba menni szigorúan tilos volt, büntették” – emlékezett 1971-ben Cziráki Sándor.21 18


„Itt Fűzfőn,…..már teljes volt a nagyüzem, mindenütt katonaság, őrség, szigorú fegyelem!” – a brazíliai nitrokémiás gyárépítésből hazatérő mester, Szabó Imre emlékezett így.22 Különösen figyelemre méltó az 1942. április 13-án kelt igazgatósági rendelkezés, amely „1. a munkahely önkényes elhagyása; 2. a munka nem teljesítése; 3. a termelés folytonosságát akadályozó szándékos nem megfelelő munka (lassítás, amerikázás, stb.) is rögtönbíráskodási eljárást von maga után. A bűncselekmény bebizonyítottsága esetén a büntetés kötél általi halál.”23 A munkafegyelem megszilárdítását célozta a Honvédelmi Minisztérium 1942. február 3-án kelt körrendelete, amely a gyár dolgozóit honvédségi munka címén „munkahelyükön való megmaradásra kötelezte.”24 A meghagyásos állományba helyezés mentesített a katonai szolgálat alól, ezért nincs akkora háborús embervesztesége Fűzfőnek. A fegyelem megszilárdításának szándéka mellett bizonyára az is motiválta a HM körrendelet készítőit, hogy a bevonultatások veszélyeztették volna a folyamatos termelést. A II. világháború fűzfői eseményei közül két dolgot fontosnak tartok kiemelni: 1945 január 22-én a magyar 3. hadsereg parancsnoksága Fűzfőgyártelepre költözött, majd március 21-én 18 órakor a (német) III. páncélos hadtest vezetési törzse (pk.: Breith tábornok, harcálláspont: Fűzfőgyártelep) is ezt a pontot találta stratégiailag a legalkalmasabbnak a harci cselekmények irányítására. Korábban, „január 16-án hajnali 1 órakor Fűzfőgyártelepre érkezett a IV. SS-páncéloshadtest vezetési törzse és a hadtest közvetlen híradó-zászlóalj. Ezzel egyidejűleg elfoglalta harcálláspontját a 3. SS „Totenkopf ” …és az 5. SS „Wiking” páncéloshadosztály… vezetési törzse is.”25 Mindezeket figyelembe véve is látható, hogy a gyár helyének kiválasztása, központi fekvése mennyire tudatos tervezés eredménye volt. A háború előre haladtával egyre égetőbb feladat volt a gyár környezetében élők biztonságáról gondoskodni. 1940-41-ben épültek az óvóhelyek, első a kórház mellett, majd a szintén ekkor épült légólaktanya (később általános iskola) mellett, majd sorban a többiek, összesen kilenc a lakótelepen, három a gyár területén. Ezek az óvóhelyek alkalmasak voltak arra, hogy védjenek a repeszek, bombaszilánkok ellen. Bombariadó esetén nem is ezeket, hanem az erőmű alagútnak nevezett termeit használták, ide húzódott a gyártelep lakossága. …”az üzemek dolgozói és a munkaszolgálatosok csoportvezetőik élén… az erőtelep alagútjába vonultak be.” Megjegyezem, dr. Jenei Károly többször hivatkozott munkájában tévesen közli, hogy „…a lakótelepen külön óvóhelyek nem épültek…”26 Ekkor épültek a tűzivíz medencék, amelyeknek mára csak a nyomai láthatók, valamennyit betemették, mivel időközben kiépült a teljes lakótelepen a tűzcsap-hálózat. A lehetséges háborús eseményekre felkészülve, magas szintű, úgynevezett légoltalmi oktatás folyt a gyár dolgozói körében. A gyár területén és a gyártelepen az „M” falu végén egyszemélyes, légvédelmi megfigyelő bunkerek épültek. Ezek a vasbetonból készült, kúpalakú létesítmények nehéz, öntöttvas aj19


Légoltalmi Oktatás (1941)

tóval voltak zárhatók, telefoncsatlakozással és keskeny megfigyelő résekkel látták el. Ezeket a lakótelep útjainak korszerűsítése, a járdák kiépítése idején, a 60-as években bontották el. A lakótelepet, a gyárat a szövetségesek és a szovjet csapatok részéről jelentős bombatámadás nem érte. Ugyanakkor a légi harcban megsérült gépek igyekeztek bombaterheiktől megszabadulni, így a gyárra, a lakótelepre és mellé is hullott néhány bomba, jelentős kárt okozva és emberéletet is kioltva. Sokakban élt az a tudat, hogy a gyár valamiféle angol érdekeltség, ezért a szövetségesek megkímélik. Az Udvarhelyi lányokkal készített interjúból – melyet egy későbbi fejezetben olvashat a kedves olvasó – kiemelném az amerikai katonával történt találkozás egy részletét: „De várjunk egy kicsit!” mondta, és zubbonya zsebéből elővett egy összehajtott térképet, amelyen Balatonfűzfő pirossal be volt karikázva. „Maradjatok nyugodtan, ezt nem bombáztuk, mert a gyár brit-amerikai érdekeltségű, ezért ott mindig felfelé mentünk a gépünkkel.” 1945 „…március 22-ről 23-ra forduló éjszaka, a német 2. szállítórepülő-ezred tíz Ju-52es szállítógépe kilenc tonna lőszert dobott le ejtőernyős konténerekben, az I. lovas hadtest csapatai számára. Az ejtőernyős konténerek egy része szétszóródott a levegőben, és a Fűzfőgyártelep körüli erdőkben kallódott el.” 27 Nagy valószínűséggel ezeknek a lőszereknek az egyikét találták meg a „hegyben” kerékpárral kiránduló tízéves gyerekek, akik a bekerített gyártelepről szülői engedély nélkül mentek ki, az egy napos őszi tanítási szünetben. A felrobbanó lőszer Kosár Endre és Varga György ifjú életét kioltotta. Emlékezzünk rájuk kegyelettel, mint a II. világháború utolsó fűzfői áldozataira! 20


Lakótelepi élet a háború után 1945–1956 A lakótelepet kisebb-nagyobb károk érték, 50 lakás kiégett, ezek helyreállítása 1949-re megtörtént. A háborús menekültek hazatértek, sokan szomorúan tapasztalták, hogy lakásukat feldúlták, kifosztották. Aktivizálódott a politikai élet, erős szociáldemokrata párt jött létre, s megalakult az első kommunista pártszervezet is.28 Az alapítóként és a szervezet elnökeként megnevezett személy neve helyesen „Gerbovics” Ödön! Ebben az időszakban a gyár vezetése a termelés beindításával, a gyári berendezések pótlásával, valamint a gyár dolgozóinak ellátásával törődött. A termelés – köszönhetően annak, hogy jelentős berendezések külföldre juttatását sikerült megakadályozni – ha nem is az eredeti profillal, de beindult. Gyártottak rézgálicot, lekvárt, gyufát, ragacsot, krumplicukrot, cipőkrémet, paradicsom sűrítményt, de készült konyak, borpárlat, napraforgó olaj, ecet, kocsikenőcs is! (Minderről bővebben dr. Jenei Károly: „A Nitrokémia története 1921–1948” 90-102. oldal) A gyártelepen a háború utáni években sokan nélkülöztek, a gyárban sem volt mindenkinek munkája, folytak az igazoltatások, „B”-listázások, a leépítések. A pénz fokozatosan elvesztette értékét, a környékbeli falvak lakóival folyt a cserekereskedelem. Megkezdődött a „kalóriavilág”. A gyárban létrehozták a közellátást. „…jártuk a vidéket, élelmet, gabonát, krumplit vásároltunk, s helyette gyufát, cipőpasztát, lekvárt adtunk. Megmaradt gépeinkkel ugyanis ilyen polgári cikkeket kezdtünk el gyártani. Aztán paradicsomsűrítményt, marcipánt, borpárlatot.”29 Ekkoriban még heti fizetés volt, a forint megjelenésével tértek át a havi fizetésre. Különösen nehéz volt az élet azokban a családokban, ahol csak egy kereső volt, de még inkább ott, ahol az édesanya egyedül nevelte gyermekét vagy gyermekeit. Megrázóan ír a fűzfőgyártelepi gyermekéveiről dr. Lasz Gyögy „Állj, vagy lövök!” című önéletrajzi írásában: „az ötvenes évek elején apámat jó munkalehetőséggel a Balaton északi partján lévő Fűzfőgyártelepre csábították. Ez akkor kis parkváros jellegű település volt. Az akkori ipari tanuló iskola felett kaptunk egy mindössze 15 négyzetméteres szolgálati lakosztályt. Minden egy helyen volt, a konyha, az alvóhely és jutott hely az állólámpára is. A WC a folyosó végén volt, az már szerencsére nem foglalt el külön helyet. Néhány hónap után szüleim elváltak, egyedül maradtam édesanyámmal. Szóval az ötvenes évek elején járunk. Nagyon nehéz volt a megélhetés, mindössze havi hatszáz forintból éltünk. Ez a pénz csak tejre, kenyérre és gyógyszerre volt elég. Egyik hónapról a másikra éltünk, még a lakásbérleti díjat sem tudtuk sokszor kifizetni. Sokan emlékeznek még a jegyrendszerre.” Segített a megélhetési gondokon, hogy a mai garázssorok helyén a gyár konyhakert művelésére alkalmas kis kertparcellákat alakított ki, illetve engedélyezte – a lakóterülettől jól 21


elkülönített helyen – disznó tartását. Kiskertművelés a gyártelep és a 72-es út közötti területen ma is folyik. A szűkre szabott keretek lehetőségei között a gyártelepi asszonyok igyekeztek gondoskodni a családokról: lekvárt főztek, befőtteket tettek el, savanyúságot készítettek télire. A zöldségeket – és ami elállt – a pincében tárolták. A családok igyekeztek disznót vágni, hogy legyen biztosítva a zsír a főzéshez, rövid időre a friss hús, hosszabb távra a sonka, szalonna, kolbász. A disznótartók a sajátjukat vágták, a többiek pedig „írattak”. De bármilyen formában is történt a sertésvágás, a zsírbeszolgáltatás alól nem volt kibúvó, annak meghatározott hányadát le kellett adni! A disznóvágás és disznótorok hagyományát élesztette fel a Vállalkozók és Civil Szervezetek Egyesülete 2010. január 31-én „Farsangváró vígasságok” elnevezéssel, első alkalommal megrendezett disznóvágással. (A háború előtt a Fűzfő téren tartották a templom búcsúját.) A háború utáni újrakezdés nehézségei ellenére is élénk sport és kulturális élet zajlott a lakótelepen. Rendkívül népszerű volt a birkózás és a tornának egy új válfaja, a gúlagyakorlat. Ez utóbbiban országos bajnokságot nyert az Egei Sándor–Haramia Jenő–Erky Lajos trió. Egei Sándor, aki főiskolai tornász- és birkózóbajnok volt, számos tanítványt is nevelt. Egyikőjük, Geier Géza „Amerikában csinált karriert, miután Fűzfőgyártelepen „beoltódott” a mutatványaim bámulása közben. Hasonló számot csinált, mint én, és sok minden mást. A gólyalábakon való műsora híressé tette őt, mert az idősebbik Bush, amerikai elnökjelöltet kézen fogva vezette be a hatalmas csarnokokba az elnökjelölt korteskedése idején. Óriási sikerük volt a megjelenésük alkalmával. Én azt mondom, Geier Géza csinált Bushból elnököt!” írja könyvében Egei Sándor. Artista művészként is járta a nagyvilágot, világhírű, egyujjas kézenállása a címadója önéletírásának, az „Egy ujjon a világ körül” címmel megjelent könyvének. Talán arra is sokan emlékeznek, hogy a gyártelepen nagyszerű terepmotorversenyeket rendeztek. Ez időben nyert országos úttörő tornász csapatbajnokságot az akkor már Fűzfőgyártelepi Állami Általános Iskola, Haramia Jenő testnevelő tanár vezetésével. Ugyanekkor Pongrácz György magasugrásban az országos döntőben holtversenyben első lett. Kimondottan a gyárnak köszönhetően, kifogástalan hangszerekkel és hozzáértő oktatókkal hozták létre az országos hírű úttörőzenekart, ahol Szarka Attila néven bontogatta szárnyait a későbbi Kossuth díjas zeneGeier Géza, a 14 láb magas ember szerző, Bozay Attila. 22


Nagy hagyománya volt a színjátszásnak: az 1942-ben átadott mozi, ami a munkás színkörnek is helyet adott, tökéletesen alkalmas volt kisebb színdarabok előadására. Gyakori volt, hogy a helyi műkedvelő színjátszókkal együtt hivatásos színészek is felléptek. Az erkélyes, közel 400 főt befogadó épület a környék legjelentősebb létesítménye volt. A fűzfőgyártelepi színjátszás színvonalára jellemző Páldy Róbert szabadművelődési megyei felügyelő beszámolója a „városok kultúrversenye” elnevezésű kulturális vetélkedőkről: „Veszprém, Pápa, Várpalota-Pét, Ajka, Fűzfőgyártelep és Siófok részvételével három éven keresztül rendszeresen megrendeztük az öt város kultúrversenye című találkozót, egyes fejlett ipari üzemek lakótelepeinek megelőlegezve a városi címet.”30 A színjátszás hagyományait ápolta az általános iskola azzal is, hogy Tóth Lajosné magyartanárnő betanításában kisebb darabokat, évente egy alkalommal pedig belépődíjas, több felvonásos darabot mutattak be! A következő oldalon bemutatott „Meghívó” a szereposztással nincs ledátumozva, az időpont mégis kikövetkeztethető: a szereplők többsége VI. osztályos tanuló, a darabot az 1956/57-es tanév végén adták elő. Az 1948-ban bekövetkezett pártegyesülést követően, az MKP létrejöttével az ifjúsági politikai szervezetek is megalakultak: az úttörő és a DISZ, a Dolgozók Ifjúsági Szövetsége. „A fiatalok alakították meg a népi tánc csoportot, mely országos hírnevet szerzett…” „Társadalmi munkában segédkeztek a szovjet hősi emlékmű és környékének építésén, részt vettek a sportpálya újjáépítésében.”31 Az emlékmű felavatása politikai esemény volt, katonai tiszteletadás mellett, díszsortűzzel, a lakótelepen élők és az iskolák részvételével. A későbbiekben ez lett a helyszíne az április 4-i, hagyományossá tett koszorúzásoknak. A másik, ugyancsak politikai indíttatású emlékállítás a kultúrház névadása kapcsán történt: a ház falán helyezték el a görög polgárháborúban részt vett és kivégzett kommunista Beloiannisz emléktábláját, s ez alkalommal kapta a „Beloiannisz Művelődési Ház és Könyvtár” nevet. A forint, mint új, stabil fizetőeszköz felszámolta a cserekereskedelmet, de ezt a Nitrokémia igazgatósága utasításban is megtiltotta. „Azt, aki a tilalom ellenére csereüzletet engedélyez, vagy lebonyolít, azonnal el kell bocsátani.”32 A gyár ismét vonzó munkahely lett, létszáma egyre duzzadt. „A szakmunkások keresete alapbérből, túlóradíjból és teljesítménybérből tevődött össze.”33 A 40-es évek végétől kezdődően egyre nyomasztóbb a lakáshiány. Ezen némiképp enyhített a háborúban kiégett épületek helyreállítása, valamint a négy „U” jelű, egyenként 12 lakásos épület átadása, de a krónikus lakáshiány évtizedekre állandósult. Ugyancsak ezekben az években kezdték meg a gyártelepi, nagyméretű lakások megosztását, általában egy lakásból kettőt kialakítva. 1948-ban megkezdte működését a festékgyár, majd hamarosan, a lakótelepi kerítésen kívül, megkezdték az ún. festékgyári házak építését is. Ezzel megtörtént a nyitás, a gyártelep szinte „katonai” zártsága megszűnt. 23


24


Belépési engedély és illetmény megállapítás

1954-ben kezdődött a Dikonirt néven ismertté vált a növényvédő szer gyártása Fűzfőn. Ennek során olyan környezetkárosító hatások léptek fel – elviselhetetlen bűz, a megtermett gyümölcsök, zöldségek ehetetlenné váltak – amelyek hatalmas károkat okoztak a településnek és környezetének! Balatonfűzfő elvesztette üdülőhely jellegét, az idegenforgalom fősodrából – kedvező adottságai ellenére – hosszú időre kikerült. Balaton-parti fekvése ellenére csökkent az ingatlanok értéke, ugyanakkor a munkahelyek nagy száma viszont vonzóvá tette a települést. „Kenesétől az orrunk rövid pihenőt kap, de Fűzfő előtt kilométerekkel újra elborít mindent a vegyszerek kipárolgása. Kísérőm azt mondja, ezt a szagot minden mezőgazdasági termék magába szívja a környéken”, írja Moldova György „A Balaton elrablása” című könyvében.34 Majd később – riportkönyvében megszólaltatva a gyár akkori vezérigazgatóját – így folytatja: „– Mint bizonyára tudja, a Dikonirt növényvédő szerünk szaga beleveszi magát a salátába, szőlőbe és más mezőgazdasági termékekbe, ezért a földtulajdonosok egyszeri kárpótlást kaptak tőlünk.” A gyár létszáma, termelési értéke egyre növekedett, így érkezett el 1956 forradalma.

25

A gyár szülte város Rövid jegyzetek Balatonfűzfő történetéhez

Recommend Documents