A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Dan Brown: The Lost Symbol Doubleday, New York, Fordította: Bori Erzsébet

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Dan Brown: The Lost Symbol Doubleday, New York, 2009

Fordította: Bori Erzsébet Lektorálta: Láng Benedek Borítóterv: Kozári Imre Tördelte: Malum Stúdió

Corporight © 2009 by Dan Brown Hungarian translation © Bori Erzsébet, 2009 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2009

Kiadja a GABO Könyvkiadó 1054 Budapest, Vadász u. 29. www.gabo.hu Felelıs kiadó: Földes Tamás Felelıs szerkesztı: Solymosi Éva ISBN 978-963-689-331-6

BLYTHE-NAK

Ez a könyv fikció. A nevek, szereplık, vállalatok, szervezetek, helyek és események vgy a szerzı képzeleténel szüleményei,

vagy írói szabadsággal

vannak kezelve. A valóságos, akár élı, akár holt személyekkel

vagy

tényleges

megegyezés a véletlen mőve.

eseményekkel

való

Köszönetnyílvánítás Hálával tartozom három kedves barátomnak, akikkel nagyszerő volt együtt dölgozni: szerkesztımnek, Jason Kaufmannak; az ügynökömnek, Heide Lange-nek és a tanácsadómnak Michael Rudellnek. Továbbá szeretném kifejezni köszönetemet a Dubleday Kiadónak, szerte a világban, és természetesen az olvasóimnak. ez a regény nem születhetett volna meg annak a sok-sok embernek a nagylelkő támogatása nélkül, akik megosztották velem tudásukat és szakértelmőket. A legmélyebb elismeréssel adózom mindnyájuknak.

Tények:

1991-ben elzártak egy iratot a CIA igazgatójának széfjében. Ma is ott van. A rejtjeles szöveg egy ısi kapura és egy ismeretlen föld alatti helyre tartalmaz utalásokat. Az iratban szerepel ez a kifejezés: „itt van elrejtve valahol”. A regényben megnevezett valamennyi szervezet létezik, közöttük a szabadkömővesek, a Láthatatlan Kollégium, a Biztonsági hivatal és az SMSC. A regényben említett szertartások, tudományok, mőtárgyak és mőemlékek mind valóságosak.

Prológus

A Templom háza 20 óra 33 perc A halálban a hogyan a titok. Az idık kezdetétıl fogva a halálban mindig a hogyan volt a titok. A harmincnégy éves beavatott lenézett a tenyerében tartott koponyára. A koponya üreges volt, mint egy edény, vérvörös borral töltve. Idd ki, mondta magának. Nincs mitıl félned. A hagyomány szerint a vérpadra küldött középkori eretnekek szertartásos öltözékében indult el az úton; bı ing nyílása felfedte a mellkasa halvány bırét, bal nadrágszára a térdéig, jobb ruhaujja a könyökéig feltőrve. Nyaka körül hurok - a „vontatókötél”, ahogy a testvérek nevezik. Ma este azonban, a tanúságot tévı testvérek módjára, már mesternek öltözött. A testvérek gyülekezete kört formált körülötte: valamennyien teljes díszben, báránybır kötényt, övet és fehér kesztyőt viseltek. Nyakukban az ünnepi ékszerek, melyek drágakövei, mint kísérteties szemek ragyogtak a félhomályban. Sokan közülük magas állást töltöttek be az életben, ám a beavatott tudta, hogy világi rangjuk mit sem jelent e falak között. itt minden ember egyenlı; felesküdött testvérek ık, akiket misztikus kötelék főz össze. Ahogy végighordozta a tekintetét a gyülekezeten, a beavatott azon tőnıdött, képzelné-e valaki a külvilágból, hogy ez a válogatott

társaság egy bizonyos helyen találkozik… hát még ezen a helyen! A terem úgy festett, mint egy ókori szentély. Ám az igazság még ennél is különösebb volt. Mindössze néhány sarokra vagyok a Fehér Háztól. Ez a monumentális épület az Északnyugati Tizenhatodik utca 1733-as szám alatt található Washingtonban, és egy kereszténység elıtti templom hő mása - Mausolus király templomáé, az eredeti mauzóleumé… ahová halála után kerül az ember. A fıbejáraton kívül ét tizenhét tonnás szfinx ırzi a bronzkaput. Odabent szertartástermek, fogadócsarnokok labirintusa, lezárt boltívek, könyvtárak és egy lefalazott üreg, amely két ember földi maradványait rejti. A beavatottak elmondták, hogy az épület minden helysége titkokat ıriz, de ı tudta, hogy egyetlen szoba sem ıriz súlyosabb titkokat, mint az a hatalmas terem, amelyben most térdel a koponyában a kezében. A Templom terem. Alaprajza szabályos négyzet. Lenyőgözık a méretei. A mennyezet több mint harminc méter magasságban ásít, és zöld gránit monolit oszlopok támasztják alá. Körben sötét orosz diófából faragott ülések, disznóbırrel bevonva. A nyugati falat tíz méter magas trón uralja, szemben vele rejtett orgona. A falakon ısi szimbólumok kavalkádja… egyiptomi, héber, asztronómiai, alkímiai és ki tudja, még milyen ismeretlen jelképek. A templom termet ma este gyertyák pontosan elrendezett sora világítja meg. Halvány fényüket csak egy sápadt holdsugár támogatja a nagy tetıablakon át, kiemelve a terem legbámulatosabb tárgyát - a belga feketemárvány-tömbıl kifaragott és fényesre csiszoltóriási oltárt, amely a négyszögletes helység közepén emelkedik. A halálban a hogyan a titok, emlékeztette magát a beavatott. - Itt az idı - súgta egy hang.

A beavatott felemelte a tekintetét az elıtte álló, fehér köntöső, méltóságteljes alakra. A legfıbb fımester. Az ötvenes éveinek végén járó férfi egy amerikai ikon, robosztus alkatú és mérhetetlenül gazdag. Egykor sötét haja már ezüstbe fordult, híres arcvonásai a hatalom köreiben töltött életrıl és sziporkázó szellemérıl tanúskodtak. - Tedd le az esküt - mondta a fımester, a hangja puha, mint a hulló hó. - Fejezd be utadat. A beavatott útja, mint minden ilyen utazás, az elsı fokon kezdıdött. Akkor éjjel egy ehhez hasonló szertartás keretében a fımester egy bársonycsukjával elvakította, és csupasz mellkasához tartva a rituális kardot felszólította: - Becsületedre fogadod, hogy nem haszonlesésbıl vagy más méltatlan indokokból vezettetve, hanem önként és szabadon jelentkezel beavatásra ezen testvériség titkaiba és elıjogaiba? - Fogadom - hazudta a beavatott. - Akkor hadd legyen ez a lelkiismeret fullánkja - figyelmeztette a fımester -, és sújtson azonnali halál, ha valaha elárulod a rád bízott titkokat. Akkor nem érzett félelmet. Sosem fogják megtudni, mi a valódi szándékom. Ma este azonban fenyegetı komorságot érzékelt a Templom teremben, és elgondolkodott a borzalmas fenyegetéseken, amelyeket útja során kapott: szörnyő következményekre számítson, ha valaha is felfedi az ısi titkokat, amelyeknek birtokába fog jutni. Fültıl fülig elvágott torok… tövestül kitépett nyelv… kiszaggatott és tőzre vetett belek… szétszóratva a szélrózsa minden irányába… kitépett és az erdı vadjai elé vetett szív… – Testvér – mondta a szürke szemő mester, a beavatott vállára téve a bal kezét –, tedd le az utolsó esküt.

A beavatott, megacélozva magát útja e végsı lépéséhez és meghajtva izmos felsıtestét, figyelmét a tenyerében tartott koponyára irányította. A bíborvörös bor szinte feketének tőnt a gyertyák gyér fényében. Néma csend borult a teremre, s érezte, hogy minden tekintet rámered; várták, hogy letegye az utolsó esküt, és csatlakozzon az elit soraihoz. Ma este, gondolta, olyasmi esik meg e falak között, amire nem volt még példa a testvériség történetében. Egyszer sem, évszázadok óta. Tudta, hogy ez lesz a szikra… és elképzelhetetlen hatalmat nyer általa. Feltöltıdve energiával, vett egy mély lélegzetet, és mondani kezdte a szavakat, amelyeket megszámlálhatatlanul sok ember ismételt már elıtte különbözı országokban. – Váljék ez a bor, amit most megiszom, halálos méreggé… ha valaha is tudatosan vagy akarattal megszegem ezt az esküt. Szavai visszhangzottak a tágas térben. Aztán minden elcsendesedett. A beavatott biztos kézzel szájához emelte a koponyát, érezte, ahogy a száraz csonthoz ér az ajka. Lehunyta szemét, maga felé döntötte, és hosszú, nagy kortyokban itta a bort. Amikor az utolsó csepp is elfogyott, letette a koponyát. Egy pillanatig úgy rémlett neki, mintha összepréselıdne a tüdeje, és a szíve hevesen dörömbölni kezdett. Istenem, tudják! De a rossz érzés, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is illant. Kellemes melegség áradt szét a testében. A beavatott feloldódott, befelé mosolyogva föltekintett a szürke szemő, gyanútlan férfira, aki volt olyan jó bolond, hogy felvette ıt a testvériség legtitkosabb soraiba. Hamarosan elveszítesz mindent, ami drága volt számodra.

Elsı fejezet

A turistákkal tömött Otis lift az Eiffel-torony déli lábán kapaszkodott fölfelé. A zsúfolt felvonóban egy vasalt öltönyös, szigorú üzletember lenézett a mellette álló fiúra: – Sápadtnak tőnsz, fiam. Odalent kellett volna maradnod. – Jól vagyok… – válaszolta a gyerek a szorongásával küzdve. – A következı szinten kiszállok. Nem kapok levegıt. A férfi közelebb hajolt: – Azt hittem, már túl vagy ezen. – Gyöngéden megsimogatta a fiú arcát. A gyerek szégyenkezett, amiért csalódást okoz az apjának, de már alig bírta elviselni a zúgást a fülében. Nem kapok levegıt. Ki kell jutnom ebbıl a dobozból! A liftkezelı mondott valami megnyugtatót a felvonó olajozottan mőködı dugattyúiról és acélszerkezetérıl. Mélyen alattuk Párizs utcái, amerre a szem ellátott. Mindjárt ott vagyunk, biztatta magát a fiú nyakát nyújtogatva a közeledı platform felé. Tarts ki! A lift meredeken tartott a felsı kilátóterasz felé, az akna szőkülni kezdett, masszív támfalai keskeny, függıleges alagúttá húzódtak össze. – Papa, nem hiszem, hogy…

Hirtelen éles reccsenés hallatszott a fejük felett. A liftszekrény megrázkódott és az oldalára dılt. Elvásott kábelek csapkodtak tekergı kígyókként körülöttük. A gyerek az apja keze után nyúlt. – Papa! Egy rémületes pillanatig összefonódott a tekintetük. Aztán kiszakadt a felvonó alja. Robert Langdon félig éber álmából riadva pattant föl a puha bırülésrıl. Egyedül volt egy Falcon 2000EX hatalmas kabinjában, amelyet meg-megdobott a turbulencia. Hátul egyenletesen zúgott a két Pratt & Whitney hajtómő. – Mr. Langdon – reccsent meg az intercom a feje fölött –, hamarosan megérkezünk. Langdon kiegyenesedett ültében és visszacsúsztatta jegyzeteit a válltáskába. A szabadkımővesek szimbolikáját tanulmányozta, amikor elkalandoztak a gondolatai. Azért merült fel benne halott apjának a képe, gyanította Langdon, mert megzavarta a ma reggeli váratlan meghívás régi mentorától, Peter Solomontól. A másik ember, akinek nem akartam csalódást okozni. Az ötvennyolc éves filantróp, történész és tudós csaknem harminc évvel ezelıtt vette a szárnyai alá Langdont, több tekintetben is betöltve az apja halálával keletkezett őrt. Noha Solomon befolyásos és igen gazdag családból származott, Langdon alázatot és szeretetet látott meleg, szürke szemében. Már lenyugodott a nap, de Langdon még ki tudta venni a világ legmagasabb obeliszkjének karcsú sziluettjét, amely úgy hasított bele a horizontba, akár egy ısi gnómón tornya. A közel 170 méter magas, márvánnyal borított obeliszk a nemzet szívét jelölte. Az utcák mértani szabályossággal, sugár alakban terjeszkedtek a toronytól kifelé. Washington még innen, a levegıbıl is már-már misztikus hatalmat sugárzott.

Langdon szerette ezt a várost, és ahogy a gép földet ért, a várakozás növekvı izgalma vett rajta erıt. A repülı egy magánterminál elé gurult valahol az irdatlan kiterjedéső Dulles nemzetközi repülıtéren, és megállt. Langdon összeszedte a holmiját, elköszönt a pilótáktól és kilépett a luxuskabinból az odagördülı lépcsıre. Felszabadítónak érezte a hideg januári levegıt. Lélegezz, Robert, mondta magának, hálásan fogadva a tágas, nyílt teret. Fehér ködréteg ült a kifutó fölött, olyan érzést keltett benne, amikor lelépett a betonra, mintha mocsárba merülne. – Hahó! Hahó! – kiáltozta egy csilingelı brit akcentus a leszállópálya végébıl. – Langdon professzor? Langdon egy jelvényes, középkorú nıt látott, aki mappával integetve boldogan sietett elé. Göndör szıke fürtjei kikandikáltak a divatos kötött sapka alól. – Isten hozta Washingtonban, uram! Langdon rámosolygott: – Köszönöm. – Pam vagyok az utasszolgálattól. – A nı már-már idegesítı vehemenciával beszélt. – Jöjjön velem, odavezetem az autójához. Langdon követte a terminál felé, amely körül fényes magángépek sorakoztak. Taxiállomás a híres és gazdag embereknek. – A világért sem szeretnék tolakodni – mondta a nı bátortalanul – , de ugye maga az a Robert Langdon, aki a szimbólumokról és a vallásról ír könyveket? Langdon tétovázott, majd bólintott. – Gondoltam! – ragyogott fel a nı. – Olvastuk a könyvklubunkban azt a kötetét a szent nıiségrıl és az egyházról. Milyen jó kis botrányt okozott! Szereti kiugrasztani a nyulat a bokorból? Langdon mosolygott. – Nem a botrány kedvéért írtam.

A nı megérezhette, hogy Langdonnak nincs kedve a könyvérıl eszmét cserélni. – Elnézést. Csak locsogok itt. Gondolhattam volna, hogy unja már, ha felismerik… de végül is maga tehet róla. – Tréfálkozva Langdon öltözékére mutatott. – Elárulja az egyenruhája. Az egyenruhám? Langdon végignézett az öltözetén. A szokásos sötétszürke garbója, a Harris tweedzakója és a szattyánbır félcipıje volt rajta… mindig ezt viselte az egyetemen, az elıadó körútjain, a fotózásokon és társasági eseményeken. A nı nevetett. – A garbója nem valami divatos. Mennyivel jobban festene nyakkendıben! Azt már nem, gondolta Langdon. Nyakba vetett hurok. Langdonnak heti hat napon át kötelezı volt nyakkendıt kötnie, amíg a Phillips Exeter Akadémiára járt, és dacára az igazgató romantikus állításainak, miszerint a kravátli ıse az a selyem fascalia volt, amelyet a római orátorok viseltek, hogy melegen tartsák a hangszálaikat Langdon tudta, hogy a kravátli szó a kegyetlen horvát zsoldosok elnevezésébıl – a croatból – ered; ık kötöttek kendıt a nyakukba, mielıtt harcba indultak. Manapság a modern hivatali harcosok csomózzák a nyakukba ezt az ısi harci díszt, hogy megfélemlítsék az ellenfelet az értekezletek csataterein. – Köszönöm a jó tanácsot – mondta Langdon vidoran. – Ígérem, fontolóra veszem. Szerencsére ekkor egy sötét öltönyös, hivatalos külsejő férfi szállt ki a terminál mellett parkoló áramvonalas Lincolnból, és fölemelte az ujját. – Mr. Langdon? Charles vagyok a Beltway Limousine-tól. – Kinyitotta az utastér ajtaját. – Jó estét, uram. Isten hozta Washingtonban. Langdon borravalót adott Pamnek a szolgálataiért, és beszállt a plüssel kárpitozott kocsiba. A sofır felhívta figyelmét a hımérséklet-

szabályozóra, a palackozott vízre és egy kosárka meleg muffinra. Másodperceken belül már egy magán bekötıúton száguldottak. Hát így él a világ másik fele. Miközben a vezetı a kocsit a Windsock Drive-ra kormányozta, megnézte a fuvarlevelet, és lebonyolított egy gyors hívást. – Itt a Beltway Limousine – mondta profi hatékonysággal. – Arra kértek, hogy jelentsem, ha leszállt az utasom. – Szünetet tartott. – Igen, uram. A vendége, Mr. Langdon megérkezett, és este hétre ott leszek vele a Capitolium épületénél. Szolgálatára, uram – azzal letette. Langdon mosolygott magában. Szál nem marad elvarratlan. Peter Solomon híres volt arról, hogy ügyel a részletekre, ezzel is hozzájárulva ahhoz, hogy olajozottan mőködtesse jelentékeny birodalmát. Azért segít az a néhány milliárd dollár a bankban. Langdon elhelyezkedett a plüssülésen, s ahogy elmaradt mögöttük a repülıtér zaja, lehunyta a szemét. A Capitolium félórára van innen, és jól jött, hogy ez alatt egyedül lehet és rendezheti a gondolatait. Olyan gyorsan történt minden, hogy Langdon csak most kezdte el komolyan törni a fejét az elıtte álló hihetetlen estén. Megérkezés teljes titokban, gondolta, derülve a kilátásokon. A Capitolium épületétıl jó tizenöt kilométernyire egy magányos figura már alig várta Robert Langdon érkezését.

Második fejezet

Az ember, aki Malakhnak nevezte magát, borotvált fejéhez nyomta a tő hegyét, és felsóhajtott a gyönyörtıl, amikor az éles tárgy beleszaladt a húsába. Az elektromos eszköz halk zümmögése hipnotikus hatással volt rá - akárcsak a tő, amely mélyen a bır alá hatolva bejutatta a festéket. Mestermő vagyok… A tetoválásnak sosem a szépség volt a célja. Hanem a változás. A Krisztus elıtti 2. évezred megszabdalt bırő núbiai papjaitól az ókori Róma Küblé-kultuszának tetovált oltárszolgáin át a modern maorik moko sebhelyéig az emberek mindig azért tetováltatták magukat, hogy részleges áldozatként felajánlják testüket, és kiállva a felékesítés fizikai kínját, valaki mássá váljanak általa. Hiába a levitákhoz intézett hírhedt figyelmeztetés, amely megtiltotta a test hasogatását, a tetoválás beavatási rítus lett, amelyen milliók

esnek

át

korunkban

-

a

jólfésült

kamaszoktól

a

keménydrogosokon át a kertvárosi háziasszonyokig. A bır tetoválásának aktusa felér egy hatalomátvételi nyilatkozattal, amely azt közli a világgal: ura vagyok a saját testemnek. A fizikai átalakulásból eredı hatalom mámorító érzése milliókat tett a testet megváltoztató praktikák megszállottjává, legyen az plasztikai mőtét, piercing, testépítés, akár szteroidokkal… de a bulimia és a nem megváltoztatása is beleillik a sorba. Az emberi szellem uralomra vágyik saját porhüvelye felett.

Malakh nagyapjának órája egyet ütött, amire felkapta a fejét. Este fél hét. Letéve az eszközöket Kiryu selyemköntösbe bújtatta mezítelen, majd’ két méter magas testét, és kilépett a hallba. A nagy, zegzugos udvarház levegıjét átjárta a tetoválófesték és a viaszgyertyák füstjének nehéz szaga, amelyekkel a tőket sterilizálta. A toronmagas fiatalember végigment a folyosón, ahol felbecsülhetetlen értékő mőtárgyak sorakoztak - egy Piranesi-metszet, egy Savonarola-szék, egy ezüst Burgarini-olajlámpás. Kipillantott a padlótól plafonig érı ablakon, és a híres panorámát látta a távolban. A Capitolium kupolája ünnepélyesen ragyogtatta hatalmát a sötét téli égbolttal a háttérben. Ott rejtızik, gondolta. Ott van elrejtve valahol. Kevesen tudták, hogy létezik... és még kevesebben ismerték szörnyő hatalmát, vagy azt a zseniális módszert, amellyel elrejtették. Mind a mai napig ez a legnagyobb elhallgatott titka ennek az országnak. A kevesek, akik ismerték az igazságot, jelképek, legendák, allegóriák fátylába burkolták. De most ajtót nyitottak nekem, gondolta Malakh. Három hete, az Amerika legbefolyásosabb embereinek szeme elıtt lezajlott sötét szertartáson Malakh felemelkedett a harmincharmadik fokra, a világ ma létezı legısibb testvériségének legmagasabb rangjára. Ennek dacára a testvérek még nem mondtak neki semmit. Nem is fognak, ezt jól tudta. Ez nem így mőködött Megvoltak a körökön belüli körök... a testvériségeken belüli testvériségek. Malakh akár évekig is várhat, s talán sosem tudja meg a végsı igazságot. Szerencsére nem kellett elnyernie a bizalmukat, hogy megosszák vele legmélyebb titkukat. A beavatásom elérte célját.

Most feltöltıdve attól, aminek elébe nézett a hálószoba felé sietett. Az egész házban a Lux AEterna szólt a hangszórókból Verdi Requiemjének egy ritkaságnak számító felvételén, egy kasztrált énekes hátborzongató elıadásában - emlékeztetıként egy elızı életre Malakh egy távirányítóval megszólaltatta a mennydörgı Dies Iraet. Aztán az üstdobok és kvintpárhuzamok hangjától kísérve felsietett a márványlépcsın; lobogott a selyemköntös, ahogy izmos lábait kapkodta. Futás közben hangos tiltakozással kordult meg üres gyomra. Malakh már két napja böjtölt, csak vizet ivott ezzel az ısi módszerrel készítve fel a testét. Hajnalra kielégül az éhséged, emlékeztette magát. És megenyhül a fájdalmad is. Malakh tisztelettel lépett be a hálószoba szentélyébe, bezárta maga után az ajtót. Az öltözı felé menet megállt: mágnesként vonzotta magához az óriást aranyozott tükör. Nem tudván ellenállni, megfordult és szembenézett a tükörképével. Lassan, mintha értékes ajándékot csomagolna ki, szétnyitotta a köntöst, hogy feltárja meztelen testét. A látvány ámulattal töltötte el. Mestermő vagyok. Erıteljes teste simára volt borotválva. Elıször a lábfejét szemlélte meg, amelyre egy sólyom láb pikkelyeit és karmait tetoválták. Följebb, az izmos lábszárakat faragott oszlopokká változtatta a tetoválás - a bal lábon spirál is, a jobbon függıleges csíkozással. Boáz és Jákin. Az alhas és az ágyék díszes boltívet formált fölötte kétfejő fınix díszelgett az erıs mellkason… mind a két fej profilban ábrázolva úgy, hogy a szemeket Malakh mellbimbói alkották. Vállát nyakát, arcát és borotvált fejét teljesen beborította az ısi jelképek és pecsétek bonyolult mintázata. Mestermő vagyok… egy születı ikon. Tizennyolc órával azelıtt egy földi halandó meztelenül látta Malakhot.

- Magasságos isten, mintegy démon! - kiáltott fel félelmében. - Ha annak látsz - felelte Malakh, megértve, hogy a régieknek ugyanazt jelentették az angyalok és démonok: felcserélhetı archetípusokat. Két szélsıséget, ami csak nézıpont kérdése: az ırangyalod, aki legyızi az ellenségedet a csatában, az ellenséged szemében öldöklı démon. Malakh most leszegte a fejét, hogy a koponyatetıre is vethessen egy pillantást. A koronaszerő glórián belül sápadtan világított a tetoválatlan bır kicsiny köre. Ez a gondosan ırzött folt volt az egyetlen érintetlen, szőzi bır Malakh testén. Ez a szent hely türelmesen várt… és ma este oda is kép kerül. Noha Malakh még nem birtokolta azt, amihez a mestermő befejezéséhez szüksége volt, tudta, hogy közel a perc. E gondolattól fellelkesülve már érezte is a benne növekvı erıt. Összehúzta magán a köntöst, az ablakhoz ment és újra kitekintett az elıtte elterülı misztikus városra, Ott van elrejtve valahol. Ismét az elıtte álló feladatra összpontosítva Malakh az öltözıasztalhoz lépett, és gondosan elfedte a lapozó krémmel az arcán, a koponyáján és a nyakán látható tetoválásokat. Majd felöltötte a különleges ruházatot és magához vette mindazt, amit aggályosan elıkészített a mai estére. Amikor végzett, leellenırizte magát a tükörben. Elégedetten simított végig puha tenyerével a koponyáján, és elmosolyodott. Ott van valahol gondolta. És ma este egy ember a segítségemre lesz, hogy megtaláljam. Miközben elhagyta a házat, felkészült arra az eseményre, amely hamarosan megrengeti az Egyesült Államok Capitoliumának épületét. Elképzelhetetlenül messzire ment azért, hogy minden részletet elrendezzen ma estére. És most végre az utolsó gyalog is belép a játszmába.

Harmadik fejezet

Robert Langdon szorgalmasan tanulmányozta a jegyzeteit, amikor a kocsi kerekei halk surrogása hangmagasságot változtatott. Langdon kitekintett az ablakon, és meglepetten konstatálta, hol járnak. Már a Memorial Bridge? Letette a jegyzeteit, és kinézett a Potomac nyugodt vizére. Vastag köd ült a folyó tükrén. A találóan elnevezett Foggy Bottom, a „ködös lapály” különös helynek tőnt egy nemzet fıvárosának megépítésére. Az Újvilág megannyi pontja közül az alapító atyák éppen ezt a mocsaras folyópartot választották ki arra, hogy lefektessék egy utópikus társadalom alapját. Langdon balra pillantott, túl a Tidal-medencén, a Jeffersonemlékmő kecsesen lekerekített sziluettjére - Amerika Pantheonja, ahogy sokan nevezik. Pontosan velük szemben emelkedett szigorú komorsággal a Lincoln-emlékmő, amelynek éles derékszögei az ókori Athén Parthenonjára emlékeztettek. Még távolabb Langdon a város középponti mőtárgyát láthatta - ugyanazt az oszloppiramist, ami a repülıgéprıl is a szemébe tőnt. Ennek az építészeti ihletıje sokkal, de sokkal régebbi volt, mint a rómaiak vagy a görögök. Amerika egyiptomi obeliszkje. A Washington-emlékmő kivilágított monolit oszlopa egyenesen tört a magasba, úgy fúródva az égbe, akár egy fenséges hajóárboc. Langdon korlátozott és torzított nézıpontjából úgy tetszett, mintha nem is a földbıl nıne ki az az obeliszk… mint-ha viharos tengeren

hánykolódna a felhıs ég hátterében, Langdon is úgy érezte magát, mintha kiszakították volna a földbıl. Ez a washingtoni utazás teljesen váratlanul érte. Reggel még egy nyugodt otthonülıs vasárnap tervével ébredtem... és most csak pár percnyire vagyok az Amerikai Egyesült Államok Capitoliumától. Hajnali háromnegyed ötkor Langdon belevetette magát a medence vizébe, azzal kezdve a napot, amivel szokta: ötven hosszal a Harvard néptelen uszodájában. A fizikuma már nem volt olyan, mint egyetemista korában, amikor az amerikai bajnokságban vízilabdázott, de megırizte karcsúságát és hajlékonyságát, ami elég szép teljesítmény egy negyvenes férfitól. A legfıbb különbség az volt, hogy ez újabban sokkal nagyobb erıfeszítésébe került. Amikor hat óra tájt hazaért, kezdetét vette a reggeli szertartás a kézzel ırölt Sumatra kávéval, amelynek egzotikus illata betöltötte a konyhát. Ekkor azonban meglepetve fedezte föl, hogy világít a piros lámpa az üzenetrögzítıjén. Ki telefonál vasárnap reggel hatkor? Megnyomta a gombot és meghallgatta az üzenetet. „Jó reggelt, Langdon professzor, szörnyen röstellem, hogy ilyen korán hívom.” Az udvarias hang érezhetıen bizonytalan volt, enyhe déli akcentussal. „Anthony Jelbart vagyok, Peter Solomon asszisztense. Mr. Solomon szerint ön korán kelı... nemrég megpróbálta önt személyesen is elérni. Ha megkapja ezt az üzenetet, megtenné, hogy azonnal hívja Petert? Valószínőleg tudja az új privát számát, ha mégsem, akkor 202-329-5746.” Langdont egyszerre aggodalom fogta el öreg barátjáért. Peter Solomon makulátlanul lovagias és jól nevelt volt, egyáltalán nem az a típus, aki vasárnap hajnalban telefonál, hacsak nincs nagy baj. Langdon félbehagyta a kávé készítést és besietett a dolgozószobájába, hogy visszahívja. Remélem, jól van.

Peter Solomon a barátja és a mentora volt, s noha csak tízenkét évvel idısebb Langdonnál, apafigura is, amióta a Princeton Egyetemen megismerte. Langdonnak másodévesként meg kellett jelennie az ismert fiatal történész és filantróp esti vendégelıadásán. Solomon magával ragadó szenvedéllyel beszélt, olyan káprázatos szemiotikai és archetípus-történeti víziót ismertetve, amely egy életre megalapozta érdeklıdését a szimbólumok iránt. Ám nem Peter Solomon intellektusa, hanem a szelíd szürke szemében csillogó alázat volt az, ami felbátorította Langdont, hogy köszönı levelet írjon neki. Az ifjú másodéves álmában sem gondolta volna, hogy Peter Solomon, Amerika egyik leggazdagabb embere és legizgalmasabb fiatal gondolkodója válaszol neki. De Solomon válaszolt. És ez egy gyönyörő barátság kezdete lett. Peter Solomon, a neves tudós, akinek szerény modora meghazudtolta elıkelı származását, a dúsgazdag Solomon-dinasztia tagja volt, amelynek nevét épületeken és egyetemeken olvashatjuk szerte az országban. Mint a Rothschildoké Európában, úgy forrt össze Amerikában a Solomonok neve a nagysággal és a sikerrel. Peter fiatalon örökölte meg a stafétabotot apja halála után, és ötvennyolc éves korára már több befolyásos pozíciót birtokolt Jelenleg a Smithsonian Intézetet vezette. Langdon idınként azzal ugratta Petert, hogy mégis van egy folt a pedigréjén, hiszen egy másodrangú egyetemen, a Yaleen szerezte a diplomáját. Ahogy Langdon belépett a dolgozószobájába, meglepıdött, mert látta, hogy egy fax is érkezett Petertıl. Peter Solomon SMITHSONIAN INTÉZET TITKÁRSÁGA Jó reggelt, Róbert!

Azonnal beszélnem kell veled, Kérlek, hívj fel még ma reggel, amilyen gyorsan csak lehet. 202-329-5746 Peter

Langdon már tárcsázta is a számot, s míg várta, hogy kicsengjen, letelepedett faragon tölgyfa íróasztalához. - Peter Solomon irodája - szólalt meg az asszisztens ismerıs hangja. - Anthony vagyok, parancsoljon! - Itt Robert Langdon. Nemrég üzenetet hagyott nekem… - Igen, Langdon professzor! - A fiatalember hangján megkönnyebbülés érzıdött. - Köszönöm, hogy ilyen gyorsan visszahívott. Mr. Solomon nagyon szeretne beszélni önnel. Megmondom neki, hogy vonalban van. Tudná tartani? - Persze. Amíg várakozott, Peter nevére pillantott a Smithsonian faxán, és elmosolyodott Nem sok lógós van a Solomon klánban, Péter családfája bıvelkedett gazdag iparmágnásokban, befolyásos politikusokban, de kiemelkedı tudósok is akadtak köztük, némelyikük a londoni Royal Society tagja volt. Solomon egyetlen élı rokona, a húga, Katherine a jelek szerint a kutatói vénát örökölte: elismert alakja volt a noetika elnevezéső új tudományágnak. Nekem ez hottentottául van, gondolta Langdon, derősen idézve fel Katherine sikertelen próbálkozását. Egy tavalyi estélyen a bátyja házában el akarta magyarázni neki, mivel foglalkozik a noetika. Langdon végighallgatta, majd így válaszolt: - Hát ez inkább hangzik mágiának, mint tudománynak. Katherine rákacsintott. - Közelebb jár az igazsághoz, mint hinné, Robert. Solomon asszisztense tért vissza a telefonhoz.

- Sajnálom, Mr. Solomon éppen egy konferenciahívást próbál befejezni. Kissé kaotikus itt a helyzet ma reggel. - Semmi baj, majd késıbb újra jelentkezem. - Azt kérte, mondjam el, miért keresi önt. Mondhatom? - Hát persze. Az asszisztens vett egy nagy levegıt. - Mint azt bizonyára tudja, professzor, a Smithsonian vezetısége minden évben rendez egy privát gálaestet itt, Washingtonban legnagylelkőbb támogatóink számára. Az ország kulturális elitje szokott eljönni. Langdon tudta, hogy az ı bankszámláján túl kevés nulla van ahhoz, hogysem tagja lehessen a kulturális elitnek, de felmerült benne, hogy Solomon talán mégis meg akarja hívni. - Szokás szerint idén is - folytatta az asszisztens - elhangzik a vacsora elıtt egy bevezetı elıadás. Nagy szerencsénkre sikerült megszereznünk helyszínnek a Nemzeti Szoborcsamokot. A legszebb terem egész Washingtonban, gondolta Langdon, felidézve azt a politikai elıadást, amelyet a drámai hatású, félköríves teremben volt alkalma meghallgatni. Nehéz is lett volna elfelejteni a szabályos félkörben elrendezett ötszáz összecsukható széket, és a falak mentén a harmincnyolc életnagyságú szobrot abban a helyiségben, amely eredetileg a nemzet képviselıházának üléstermeként szolgált. - Problémánk adódott - mondta a fiatalember -, mert megbetegedett a szónokunk. A hölgy csak az imént tájékoztatott minket, hogy nem tudja vállalni a szereplést. - Zavartan elhallgatott. - Ez azt jelenti, hogy égetı szükségünk van egy beugró szónokra. És Mr. Solomon azt reméli, hogy ön hajlandó lesz fontolóra venni a helyettesítést. Langdon úgy ugrott fel, mint akit bolha csípett,

- Én? - Erre a legkevésbé sem számított. - Meggyızıdésem, hogy Peter sokkal jobb helyettest is találhat. - Mr. Solomon önre gondolt elıször, professzor. Ön túl szerény. Az intézetünk vendégei nagy örömmel hallgatnák meg önt, és Mr. Solomon úgy véli, hogy megtarthatná ugyanazt az elıadást, amit a Bookspan televíziós csatornán mondott el néhány éve. Így nem kellene külön felkészülnie. Azt mondta, hogy a fıváros építészetének szimbolikájáról beszélt… ez tökéletesen illene a hely szelleméhez. Langdon ezt korántsem vette olyan biztosra. - Ha jól rémlik, annak az elıadásnak több köze volt az épület szabadkımőves történelméhez, mint... - Pontosan! Mint tudja, Mr. Solomon maga is szabad-kımőves, ahogy számos tudós barátja is, akik szintén jelen lesznek. Biztos vagyok abban, hogy szívesen hallanának errıl a témáról. Elismerem, nem esne nehezemre. Langdon minden elıadásának megırizte a jegyzeteit. - Azt hiszem, ezen még gondolkodnom kell. Mikor lesz az esemény? Az asszisztens megköszörülte a torkát, ami a zavaráról árulkodott. - Nos, uram, valójában ma este. Langdon hangosan felnevetett. - Ma este? - Azért olyan zőrös itt ma reggel. A Smithsonian roppant kényes helyzetben van... - Az asszisztens egyre gyorsabban beszélt. - Mr. Solomon magángépet küldene önért Bostonba. A repülıút csak egy óra, akár még éjfél elıtt otthon lehetne. Ismeri a privát terminált a bostoni Logan repülıtéren? - Igen - vallotta be Langdon vonakodva. Nem csoda, hogy Peter mindenre talál megoldást.

- Nagyszerő! Ott tudna lenni a gépnél mondjuk… öt óra-kor? - Nem sok választást hagyott nekem, igaz? - nevetett Langdon. - Én csak szeretném, ha Mr. Solomon elégedett lenne, uram. Péter mindig is tudott hatni az emberekre. Langdon töprengett egy percig, de nem talált kiutat. - Rendben van. Mondja meg neki, hogy vállalom. - Csodálatos! - kiáltott fel az asszisztens és ıszintén megkönnyebbültnek tőnt a hangja. Megadta a gép számát és minden más információt. Visszatérve félbehagyott elıkészületeihez Langdon tett még néhány szem kávét a darálóba. Ma reggel szükségem van egy kis extra koffeinre, gondolta. Hosszú napnak nézek elébe.

Negyedik fejezet

Az Egyesült Államok Capitoliumának épülete fenségesen trónol megemelt platóján - amelyet a várostervezı Pierre L’Enfant emlékmőért kiáltó piedesztálként jellemzett -, National Mall keleti végében. A Capitolium hatalmas tömbje több mint 228 méter hosszú és 106 méter széles. Alapterülete 64 ezer négyzetméter és 541 helységet foglal magában. Neoklasszicista stílusban épült, amely az antikvitást tekintette követendı példának; a római eszményekbıl merítettek ihletet Amerika alapítói, amikor lefektették az új köztársaság jogrendjét és kultúrájának alapjait. A Capitolium épületébe érkezı turisták számára felállított új ellenırzı pont a nemrégiben befejezett föld alatti látogatóközpont mélyén található, egy hatalmas üvegtetı alatt, amely a Capitolium kupoláját tükrözi. Az újonnan felvett biztonsági ır, Alfonso Nunez alaposan végigmérte a látogatót, aki most a pulthoz közeledett. A kopaszra borotvált férfi eddig az elıtérben ıgyelgett, majd befejezte a telefonhívást, és belépett az épületbe. A jobb karja fel volt kötve, enyhén bicegett. Kopott tengerészzubbonyt viselt, ami Nunez számára a kopaszsággal párosítva a katonaságra utalt. Az amerikai hadseregben szolgáló katonák gyakori látogatók voltak Washingtonban. - Jó estét, uram - köszöntötte a biztonsági szabályzatot követve, mely szerint szóval kellett tartani az egyedül érkezı férfiakat. - Helló - mondta a látogató körültekintve a csaknem néptelen csarnokon. - Csendes esténk van.

- NFC kupanap - válaszolta Nunez. - Mindenki a Redskinst nézi. Legszívesebben maga is ezt tette volna, de ez még csak az elsı hónapja volt új állásában, és ı húzta a rövidebbet. - Kérem, tegye a tálcára a fémtárgyakat. Miközben a látogató fél kézzel ügyetlenkedve kiürítette a hosszú kabát zsebeit, Nunez végig szemmel tartotta. Az emberek ösztönösen kedveznek a sérülteknek és a fogyatékosoknak, de Nunezt arra képezték ki, hogy elfojtsa magában ezt az ösztönt. Kivárta, amíg a látogató elıszedi a zsebébıl a szokásos dolgokat: aprópénz, kulcsok és két mobiltelefon. - Rándulás? - kérdezte Nunez s férfi felkötött karjára pillantva, amely vastagon be volt tekerve elasztikus Ace kötéssel. A kopasz bólintott. - Elcsúsztam a jégen. Egy hete. Még pokolian fáj. - Sajnálattal hallom. Kérem, menjen keresztül a kapun. A látogató átsántikált a detektoron, mire a gép tiltakozva jelezni kezdett. A látogató a homlokát ráncolta. - Na, ettıl féltem. Van egy győrőm a kötés alatt. De annyira megdagadt az ujjam, hogy nem lehetett lehúzni, ezért az orvosok azt is betekerték. - Nem gond. - válaszolta Nunez. - Van varázspálcám. Nunez végigfutatta a kézi fémdetektort a látogató bekötött kezén. Ahogy várható volt, csak a férfi sérült győrősujján jelzett egy nagy dudornál, Nunez nem sajnálta az idıt, hogy a férfi karjának és ujjának minden centiméterét ellenırizze. Tudta, hogy a fınöke valószínőleg figyeli a zártláncú kamerarendszeren keresztül, és ı nem akarta elveszíteni az állását. Jobb az óvatosság. Elıvigyázatosan becsúsztatta a „varázspálcát" a férfi kötése alá. A látogató összerándult a fájdalomtól.

- Sajnálom. - Semmi baj - mondta a férfi. - Manapság nem lehet eléggé óvatos az ember. - Ez nem így van. - Nuneznek tetszett a fickó. Ami különös mód sokat számított errefelé. Az emberi ösztön volt Amerika elsı védvonala a terrorizmussal szemben. Bizonyított tény, hogy a megérzés pontosabb detektora a veszélynek, mint a világ bármilyen elektromos kütyüje - a félelem adománya, ahogy az egyik biztonsági tankönyvük fogalmazott. Ez esetben Nunez ösztönei nem érzékeltek semmit, ami félelmet keltett volna benne. Az egyetlen furcsaság, ami feltőnt neki, most, hogy ennyire közel hajolt hozzá, hogy ez a keménykötésőnek tőnı pasas mintha valamilyen önbarnítót vagy alapozót kent volna az arcára. Ott egye meg a fene. Mindenki utálja ezt a téli sápadtságot. - Rendben van - mondta Nunez befejezve az ellenırzést és félretéve a detektort. - Köszönöm. - A férfi elkezdte összeszedni a dolgait a tálcáról. Nunez ekkor vette észre, hogy a kötésbıl kikandikáló két ujján tetoválást visel; a mutatóujja hegyén egy koronát, a hüvelykujja hegyén egy csillagot. Úgy tőnik, ma már mindenki tetováltat, gondolta Nunez, noha az ujjbegyek túlságosan érzékeny pontok lehettek az ilyesmihez. - Nem fájtak azok a tetkók? A férfi az ujjhegyeire pillantott és elnevette magát. - Nem annyira, mint hiszi. - Szerencséje van - mondta Nunez. - Nekem nagyon fájt. Egy sellıt tetováltattam a hátamra a kiképzıtáborban. - Egy sellıt? - nevetett a kopasz férfi. - Igen - válaszolta Nunez szégyenlısen. - A szokásos ifjúkori botlás.

- Ismerem - mondta a kopasz. - Én is botlottam egy nagyot fiatalkoromban. És azóta minden reggel vele ébredek. Mindketten nevettek, aztán a férfi besétált. Gyerekjáték, gondolta Malakh, ahogy elhaladt Nunez elıtt és beszállt a liftbe, ami fölvitte a Capitolium épületébe. A bejutás könnyebb volt, mint várta. Görnyedt testtartása és kipárnázott hasa leplezte a valódi fizikumát, az alapozó az arcán és a kezén pedig elrejtette a testét borító tetoválásokat. Az igazi lelemény azonban a kötés volt, amely alatt egy nagy erejő tárgyat sikerült becsempésznie az épületbe. Ajándék az egyetlen embernek a földkerekségen, aki segíthet megtalálnom azt, amit keresek.

Ötödik fejezet

A világ legnagyobb és a legmodernebb technikával felszerelt múzeuma egyben a világ egyik legjobban ırzött titka is. Több mőtárgy van benne, mint az Ermitázsban, a Vatikáni Múzeumban és a New York-i Metropolitanben... együttvéve. Páratlan győjteménye dacára mindezidáig csak kevesek léphettek be a szigorúan ırzött falak közé. Washington mellett, a Silver Hill Road 4210 alatt áll a múzeum hatalmas, szabálytalan alakú tömbje, amely öt egymáshoz kapcsolódó szárnyból áll - az egyes szárnyak alapterülete nagyobb egy futballpályánál. A metálkék külsı mit sem árul el a különleges belsırıl - az 55 ezer négyzetméteren elterülı idegen világról, amelyben „halálzóna”, „vizes szárny” és nagyjából húsz kilométernyi tárló van. Ma este Katherine Solomon nyugtalanító érzésekkel eltelve állította le fehér Volvóját az épület biztonsági fıkapuja elıtt. Az ır rámosolygott. - Látom, nem futballrajongó, Ms. Solomon. - Lejjebb vette a hangerıt a Redskins meccsét bevezetı programról. Katherine kierılködött egy feszült mosolyt. - Vasárnap este van. - Hát persze. A megbeszélése. - Megjött már? - kérdezte Katherine szorongva. Az ır megnézte a papírjait. - Még nem jelentkezett be.

- Korán érkeztem. - Katherine barátságosan intett, majd a parkolóban továbbhajtott a kanyargós úton a szokásos helyéig. Miközben összeszedte a holmiját, egy gyors pillantást vetett a tükörbe - több volt ebben a szokás hatalma, mint a hiúság. Katherine Solomon örökölte mediterrán ısei kreol bırét, amely még ötvenévesen is ırizte olajbarna simaságát. Alig használt sminket és sőrő, fekete haját szabadon leeresztve viselte. Ugyanolyan szürke szeme volt, mint a bátyjának, Peternek, ı is nagypolgári eleganciát sugárzott. Olyanok vagytok, mint az ikrek, mondták nekik sokan. Az apja Katherine hétéves korában halt meg rákban, és csak nagyon kevés emléke volt róla. Nyolc évvel idısebb fivére is mindöszsze tizenöt éves volt az apjuk halálakor, és sokkal korábban indult el a Solomon család pátriárkájává válás útján, mint bárki gondolta volna. Az viszont megfelelt a várakozásoknak, hogy Peter a család nevéhez illı méltósággal és erıvel nıtt fel a szerephez. A mai napig is úgy vigyázott Katherine-re, mintha még mindig gyerekek volnának. Fivére idınkénti noszogatása dacára Katherine soha nem ment férjhez, pedig kérıkben nem volt hiány. A tudományt választotta élete társául, és a munkája több kielégülést és izgalmat nyújtott neki, mint amennyit egy mégoly remek férfitól remélhetett volna. Katherine nem bánta meg a döntését. Tudományterülete - a noetika - gyakorlatilag ismeretlen volt, amikor belevágott, ám az utóbbi években sikerült új utakat nyitni az emberi gondolkodás megértése terén. Tényleg megrázóan sok kiaknázatlan képességünk van. Katherine-t a noetikáról szóló két könyve szakértıvé tette ezen a feltáratlan területen, ám legújabb felfedezései már azzal kecsegtettek, hogy ha elıáll velük, az egész világ a neotikáról fog beszélni.

Ma este azonban a legkevésbé sem a tudomány járt az eszében. A nap folyamán roppant nyugtalanító információkat kapott a bátyjáról. Még mindig nem tudom elhinni, hogy igaz. Egész délután másra sem tudott gondolni. Eleredt az esı, könnyő cseppek kopogtak a szélvédın. Katherine gyorsan magához vette a holmiját, hogy fedél alá siessen. Éppen ki akart szállni a kocsiból, amikor megszólalt a mobilja. Megnézte ki a hívó és vett egy nagy levegıt. Azután a füle mögé igazította a haját és beleszólt a telefonba. Tíz kilométernyire onnét Malakh a füléhez szorította a mobiltelefonnal gyorsan haladt a Capitolium épületének folyosóin. Türelmesen várta, hogy kicsengjen a hívás. Végre megszólalt egy nıi hang. - Igen? - Megint találkoznunk kell - mondta Malakh. Hosszú szünet állt be. - Minden rendben? - Új információim vannak - felelte Malakh. - Hallgatom. A férfi mélyet sóhajtott. - Arról, ami a fivére szerint itt van elrejtve Washingtonban… - Igen? - Meg lehetne találni. Katherine Solomon megdöbbent. - Azt akarja mondani, hogy… valóban létezik? Malakh mosolygott magában. - Néha egy évszázadokon át fennmaradó legenda… nem véletlenül marad fenn.

Hatodik fejezet

- Nem mehetnénk ennél közelebb? - Robert Langdont váratlanul szorongás fogta el, amikor a sofır leparkolt a First Streeten, négyszáz méterre a Capitolium épületétıl. - Sajnos nem - válaszolta a sofır. - Az új belbiztonsági törvény. Nem engednek többé jármőveket a fontos középületek közelébe. Sajnálom, uram. Langdon megnézte az óráját, és rémülten látta, hogy már 18.50 van. Egy építkezés miatt csak lassan tudtak haladni a National Mallen, és neki tíz perc múlva kezdıdik az elıadása. - Változik az idı - mondta a sofır, és kiszállt, hogy ajtót nyisson Langdonnak. - Most már sietnie kell. - Langdon elıvette a tárcáját, borravalót akart adni, de a férfi elhárította. - A vendéglátója bıkezően kipótolta a viteldíjat. Jellemzı Peterre, gondolta Langdon, miközben összeszedte a dolgait. - Oké, köszönöm a fuvart. Már hullani kezdtek az elsı esıcseppek, amikor Langdon felért a kecsesen ívelı sétaút tetejére, ahonnét leereszkedhetett az új, föld alatti látogatóközpont bejáratához. A Capitolium látogatóközpontjának megépítése költséges és vitatott projekt volt. Disneylanddel vetekvı föld alatti városként jellemezték, amelynek 46 ezer négyzetméterre rúgó területe kiállításoknak, éttermeknek és győléstermeknek ad otthont.

Langdon alig várta, hogy ott legyen, de nem gondolta volna, hogy ilyen sokat kell gyalogolnia. Bármelyik pillanatban leszakadhatott az ég, ezért futásnak eredt, de félcipıben nem sokra ment a nedves betonon. Elıadáshoz öltöztem, nem négyszáz méteres lejtın száguldáshoz az esıben! Levegı után kapkodva és zihálva érkezett le. Benyomult a forgóajtón, megállt egy percre az elıtérben, hogy lélegzethez jusson és leverje magáról a vizet. Csak ezután mérte föl a szeme elé táruló új építményt. Oké, le vagyok nyőgözve. A Capitolium látogató központja egyáltalán nem az volt, mint amire számított. Mivel a föld alatt volt, Langdon nem szívesen haladt át rajta. Egy gyerekkori balesetbıl kifolyólag a kút mélyén töltött egy egész éjszakát, és azóta jóformán megbénította a szorongás a zárt terektıl. De ez a föld alatti építmény valahogy... levegıs volt. Könnyed. Tágas. A hatalmas üvegmennyezet a rengeteg ablakszemmel izgalmas fényhatásokat produkált, ahogy tompa derengésbe vonta a gyöngyház színő belsı teret. Rendes körülmények között Langdon egy órát is eltöltött volna itt, hogy megcsodálja az építészeti szépségeket, de mivel most csak öt perce volt a jelenéséig, leszegett fejjel sietett keresztül a csarnokon az ellenırzı pont és a liftek felé. Nyugalom, intette magát. Peter tudja, hogy úton vagyok. Nem kezdik el nélkülem az eseményt. Az ellenırzı pontnál egy fiatal latin biztonsági ır társalgott vele, közben Langdon kiürítette a zsebeit és lecsatolta „muzeális" karóráját. - Miki egér? - kérdezte az ır. A hangja elárulta, hogy derül a dolgon.

Langdon bólintott; hozzá volt szokva a megjegyzésekhez. A győjtıknek szánt Miki egeres órát a szüleitıl kapta ajándékba, a kilencedik születésnapjára. - Arra emlékeztet, hogy lassítsak és ne vegyem olyan komolyan az életet. - Nem hiszem, hogy mőködik - mondta az ır mosolyogva. - Úgy látom, hogy ön komolyan siet. Langdon is mosolygott, és odaadta a válltáskáját átvilágításra. - Merre találom a szoborcsarnokot? A biztonsági ır a liftek felé mutatott. - Csak kövesse a jeleket. - Köszönöm. - Langdon levette a táskát a futószalagról, és elsietett. A fölfelé tartó liftben vett egy nagy levegıt, megpróbálta rendezni a gondolatait. Az esıverte üvegtetın át föltekintett a hegyként magasló Capitolium megvilágított kupolájára. A párálló sötétségben, magasan a tetı felett, csaknem száz méternyire a földtıl, a kupolát megkoronázó Szabadság-szobor kísérteties ırszemként állt a vártán. Langdon a sors iróniájának könyvelte el, hogy a munkások, akik a csaknem hat méter magas bronzszobor minden egyes darabját a helyére vonszolták, rabszolgák voltak - olyan titka ez a Capitoliumnak, amelyrıl a legritkábban tesznek említést a középiskolai történelemórákon. Valójában az egész épület a bizarr titkok kincsesháza; köztük van a „gyilkos kád", amely Henry Wilson alelnök tüdıgyulladásos haláláért felelıs; egy állandóan vérfoltos lépcsı, amelyen elképesztı számú látogató esett el, és egy lezárt alagsori helyiség, ahol a munkások 1930-ban megtalálták John Alexander Logan tábornok kitömött lovát.

Ám egyetlen legenda sem volt olyan tartós, mint a tizenhárom szellemé, akik állítólag az épületben kísértettek. A várostervezı Pierre L'Enfant szellemét gyakran vélték látni a termekben bolyongva, hogy végre megkapja a fizetségét, ami immár kétszáz éve késik. A Capitolium kupolájáról az építkezés során lezuhant munkás szelleme a folyosókon tőnt fel egy szerszámos kocsival. És persze a leghíresebb jelenés, amelyet a Capitolium alagsorában véltek számtalanszor látni - egy fekete macska, amely a szők átjárók és kamrák útvesztıjében lopakodott. Langdon kilépett a liftbıl, és újra megnézte az óráját. Három perc. Elindult a széles folyosón a szoborcsarnokot mutató jelet követve, és közben átismételte magában az elıadás kezdı szavait. El kellett ismernie, hogy Peter asszisztensének igaza volt; a téma tökéletesen illik egy olyan eseményhez, amelyet egy nevezetes szabadkımőves szervez Washingtonban. Nyílt titok, hogy a városnak gazdag szabadkımőves története van. Ennek az épületnek az alapkövét is szabadkımőves szertartás keretében tette le maga George Washington. A fıváros gondolata és terve szabadkımőves mesterek - George Washington, Ben Franklin és Pierre L'Enfant - elméjében született meg, akik szabadkımőves építészettel, képzımővészettel és jelképekkel ékesítették. Az emberek persze mindenféle eszelıs dolgot képzelnek bele azokba a szimbólumokba. Számos összeesküvéselmélet-gyártó állította azt, hogy a szabadkımőves alapító atyák hatalmas titkokat rejtettek el Washingtonszerte, és már az utcák elrendezése is szimbolikus üzeneteket hordoz. Langdont ez nem érintette meg különösen. A szabadkımővesekrıl összehordott téves információk olyannyira közkeletőek voltak, hogy még a felkészült harvardi diákok is meglepıen furcsán gondolkodtak a testvériségrıl.

Tavaly egy gólya rontott be tágra nyílt szemmel Langdon elıadótermébe egy internetrıl kinyomtatott ívet lobogtatva. Washington utcatérképe volt, amelyen egyes kiemelt utcák különbözı formákat alkottak - sátánista ötszögeket, egy szabadkımőves iránytőt és szögmérıt, Baphomet fejét -, bizonyságául annak, hogy a várost megtervezı szabadkımővesek valamiféle sötét, rejtélyes összeesküvésnek voltak a részesei. - Érdekes - mondta Langdon -, de nem túl meggyızı. Ha elég sok egymást metszı vonalat húzunk egy térképen, óhatatlanul ilyesféle formákat fognak alkotni. - De ez nem lehet puszta véletlen! - kiáltott fel a fiú. Langdon türelmesen megmutatta a hallgatónak, hogy hajszálra ugyanilyen alakzatokhoz lehet eljutni Detroit utcatérképén is. A fiú csalódottnak tőnt. - Ne keseredjen el - vigasztalta Langdon. - Washingtonnak tényleg van néhány hihetetlen titka... csak egyik sincs rajta ezen az utcatérképen. A fiatalember felkapta a fejét. - Titkok? Mint például? - Minden tavasszal tartok egy okkult jelképek címő kurzust. Ott sok szó esik Washingtonról. Meg kéne hallgatnia. - Okkult jelképek! - A gólya megint izgalomba jött. - Tehát mégis vannak ördögi szimbólumok Washingtonban! Langdon mosolygott. - Sajnálom, de az okkult szó, dacára a sátánimádat hozzá kötött és légbıl kapott képzeteinek, tulajdonképpen csak azt jelenti, hogy rejtett vagy homályos. A vallási elnyomás korszakaiban a doktrínákkal szembemenı tudást elrejtve vagy homályban kellett tartani, mert az önmagát fenyegetve érzı egyház mindenre, ami „okkult" volt, rásütötte az ördögi bélyeget, és az elıítélet máig megmaradt.

- Ó! - A diák elkedvetlenedett. A Harvard Sanders elıadója egy tágas, régi terem volt, recsegı fapadokkal. Tavasszal azonban Langdon kiszúrta a gólyát. Az elsı sorban ült, ötszáz másik diák között szorongva. - Jó reggelt mindenkinek - kiáltotta el magát Langdon a széles katedráról. Bekapcsolta a diavetítıt, és egy kép jelent meg mögötte. Ha már elhelyezkedtek, hányan ismerik föl a képen látható épületet? - A Capitolium! - zúgta egyszerre több tucat hang. - Washington! - Helyes. Abban a kupolában 255 tonna vas van. Páratlan építészeti bravúr volt ez az 1850-es években. - Bıdületes! - kiáltott közbe valaki. A professzor a szemét forgatta, nem bánta volna, ha betiltják ezt a szót. - Oké, és hányan jártak már önök közül Washingtonban? A kezek csak szórványosan emelkedtek a magasba. - Ilyen kevesen? - Langdon meglepıdést színlelt. - És hányan voltak már Rómában, Párizsban, Madridban vagy Londonban? Szinte mindenki feltette a kezét. A papírforma. Az amerikai fıiskolások afféle beavatási szertartása volt a nyári Eurorail jegy, mielıtt szembesültek volna az élet zord realitásaival. - Úgy tőnik, sokkal többen jártak Európában, mint a saját fıvárosukban. Mit gondolnak, miért van ez így? - Európában nincs alkoholfogyasztási korhatár! - szólt be valaki hátulról. Langdon mosolygott. - Mintha az itteni bárkit is meggátolt volna az ivásban. Nevetés. Ez volt az elsı tanítási nap a húsvéti szünet után, és a szokásosnál is tovább tartott, amíg a diákok elhelyezkedtek a recsegı padsorok-

ban. Langdon szerette ezt a termet, mert a mocorgásukból mindig tudta, hogy mennyire sikerült lekötnie a diákok figyelmét. - Komolyra fordítva a szót - folytatta -, Washingtonban van a világ néhány legszebb építészeti, képzımővészeti alkotása és szimbóluma. Miért utaztak a tengerentúlra, mielıtt felkeresték volna a saját fıvárosukat? - Az antik cuccok menıbbek - jegyezte meg valaki. - Felteszem - igyekezett tisztázni Langdon -, hogy az antik cuccokon kastélyokat, síremlékeket, templomokat és más hasonlókat ért. Bólogattak. - Oké. És mi van akkor, ha azt mondom, hogy Washingtonban is megtalálható mindez? Kastélyok, síremlékek, piramisok, templomok... minden. Csillapodott a padok recsegtetése. - Barátaim - mondta Langdon lehalkított hangon és a katedra elejére állt -, a következı órában fel fogják fedezni, hogy nemzetünk bıvelkedik a történelmünkben „elrejtett" titkokban. És pontosan úgy, mint Európában, a legnagyobb titkokat úgy rejtették el, hogy kiszúrják a szemünket. Néma csönd telepedett a padsorokra. Megvagytok. Langdon tompította a világítást és a második diaképet vetítette a falra. - Ki tudja megmondani, mit csinál itt George Washington? A híres festmény George Washingtont ábrázolta teljes szabadkımőves öltözetben, egy furcsa kinézető tárgy elıtt állva - óriási faállvány, amelynek kötél- és csigarendszere egy nagy kıtömböt tart -, jól öltözött nézık csoportjában. - Fölemeli azt a nagy kıtömböt? - kockáztatta meg valaki.

Langdon nem szólt; jobban szerette volna, ha valamelyik diák javítja ki a hibás választ. - Szerintem - jelentkezett egy másik hallgató -, Washington nem fölemeli, hanem leengedi azt a követ. Szabadkımőves ruhában van. Láttam már képeket arról, ahogy a szabadkımővesek leteszik az alapkövet. A szertartáson mindig ilyen szerkezettel engedik le az elsı követ. - Kitőnı - mondta Langdon. - A festmény országunk atyját ábrázolja, amint egy állvány és egy csiga segítségével 1793. szeptember 18-án, tizenegy óra ötven és fél egy között leteszi a Capitolium épületének alapkövét. - Langdon szünetet tartott, a hallgatóságot pásztázta a tekintetével. - Meg tudja mondani valaki, mi volt a jelentısége a dátumnak és az idıpontnak? Csend. - Mi lenne, ha azt mondanám, hogy három híres szabadkımőves, George Washington, Benjámin Franklin és Pierre L'Enfant, Washington elsı építésze választotta ki ezt az idıpontot? Még mindig csend. - Pedig egyszerő. Az alapkövet többek között azért tették le éppen az adott napon és órában, mert a szerencsét hozó Caput Draconis a Szőz jegyében állt. A diákok furcsálkodva néztek össze. - Várjunk csak - mondta valaki. - Ez valami... asztrológia? - Igen. Noha nem ugyanaz az asztrológia, amire ma gondolunk. Egy kéz emelkedett a magasba. - Ezt úgy értsük, hogy az alapító atyák hittek az asztrológiában? Langdon elvigyorodott. - Mit szólnának ahhoz, ha azt állítanám, hogy Washingtonban több asztrológiai jel található, mint a világ bármely más városában? Zodiákusok, csillagábrák, pontos asztrológiai vizsgálat alapján lefek-

tetett sarokkövek... Alkotmányunk írásba foglalóinak több mint a fele szabadkımőves volt. Ezek a férfiak szentül hitték, hogy a csillagok szabják meg a sorsunkat, és nagy figyelemmel voltak a csillagok állására, amikor megszerkesztették új világukat. - De miért érdekes ez az egész? Nem lehet, hogy csak véletlenül tették le akkor a Capitolium alapkövét, amikor a Caput Draconis a Szőzben állt? - Sőrőn megesı véletlen lenne, tekintve hogy az úgynevezett föderális háromszöget alkotó három épület, a Capitolium, a Fehér Ház és a Washington-emlékmő alapkövét különbözı években, de apróra kiszámítva pontosan ugyanabban a csillagállásban fektették le. Langdon tekintete egy egész teremnyi elkerekedett szempárral találkozott. Többen is lehajtották a fejüket, hogy jegyzeteljenek. Hátul fölemelkedett egy kéz. - Miért tettek így? A professzor nevetett. - Erre egy egész szemeszterre való anyag lenne a válasz. Ha kíváncsiak rá, vegyék fel a miszticizmus tantárgyamat. Az igazat megvallva, nem hiszem, hogy érzelmileg felkészültek lennének a válasz befogadására. - Mit mond? - kiáltotta valaki. - Próbálja ki! Langdon úgy tett, mintha fontolóra venné, aztán megrázta a fejét, hogy felpiszkálja a diákokat. - Sajnálom, de nem tehetem. Önök között gólyák is vannak. Félek, hogy csak megzavarnám a fejüket. - Mondja el! - kiabálták mindenfelıl. Langdon rántott egyet a vállán. - Talán jelentkezniük kéne szabadkımővesnek vagy az Eastern Star rendbe, hogy tiszta forrásból kapják meg a választ.

- Nem vennének fel - vitatkozott az egyik ifjonc. - A szabadkımővesség egy szupertitkos társaság! - Szupertitkos? Tényleg? - Langdonnak eszébe jutott a nagy szabadkımőves győrő, amit a barátja, Peter Solomon büszkén viselt a jobb kezén. - Akkor miért hordanak a szabadkımővesek jól felismerhetı győrőket meg nyakkendıtőket? Miért jelzik egyértelmően a szabadkımővesek épületeit? Miért hozzák nyilvánosságra az újságban a győléseiket? - Langdon mosolyogva nézett végig az elképedt arcokon. - Barátaim, a szabadkımővesség nem titkos társaság... hanem egy társaság, amelynek titkai vannak. - Az ugyanaz - mormolta valaki. - Valóban? - kérdezte Langdon - Titkos társaságnak tekinti-e a Coca-Colát? - Természetesen nem - válaszolta a diák. - Nos, tegyük fel, hogy kopogtatna a cég székházában, és elkérné a klasszikus kóla receptjét. - Nem adnák oda. - Úgy van. Ahhoz, hogy megismerje a Coca-Cola féltett titkát, be kellene lépnie a céghez, hosszú éveken át ott dolgoznia, bizonyítania a megbízhatóságát, mire megosztanák önnel ezt az információt. De akkor titoktartást kellene fogadnia. - Tehát azt mondja, hogy a szabadkımővesség olyan, mint egy vállalat? - Csak annyiban, amennyiben szigorú hierarchiára épül, és nagyon komolyan veszi a titoktartást. - Az én nagybátyám szabadkımőves - kottyantotta ki egy lány. De a nénikém utálja az egészet, mert a férje nem beszél róla. Azt mondja a nénikém, hogy a szabadkımővesség egyfajta különös vallás. - Közkelető tévedés.

- Nem vallás? - Végezzük el a lakmusz próbát - javasolta Langdon. - Ki látogatja önök közül Witherspoon professzor összehasonlító vallástörténeti óráit? Többen is felemelték a kezüket. - Helyes. Akkor mondják meg, mi a három elıfeltétele annak, hogy egy ideológiát vallásnak tekintsünk! - Bizonyosság, hit, térítés - sorolta egy lány. - Úgy van - helyeselt Langdon. - A vallások bizonyosra veszik a megváltást, hisznek egy meghatározott teológiában és megtérítik a nem hívıket. - Langdon szünetet tartott. - A szabadkımővesek azonban egyiket sem teszik a háromból. Nem ígérnek megváltást, nincs teológiájuk és nem akarnak minket megtéríteni. Ami azt illeti, a szabadkımőves páholyokban tiltják a vallási vitákat. - Akkor a szabadkımővesek vallásellenesek? - Épp ellenkezıleg. A szabadkımővessé válás egyik elıfeltétele, hogy hinned kell egy magasabb hatalomban. A szabadkımővesek spiritualitása és a tételes vallás közti különbség abban áll, hogy a kımővesek nem erıltetik ennek a magasabb hatalomnak a pontosabb meghatározását vagy megnevezését. Miközben a teológiák meghatározott néven nevezik a legmagasabb hatalmat, mint Isten, Allah, Buddha vagy Jézus, a szabadkımővesek olyan általános fogalmakat használnak, mint „legfelsı lény" vagy a „világegyetem nagy építésze". Ez teszi lehetıvé a különbözı hitő szabadkımővesek egyesülését. - Ez kissé ködösen hangzik - vetette fel valaki. - De mondhatjuk azt is, hogy üdítıen nyitottnak - ajánlott más megközelítést Langdon. - Korunkban, amikor a különbözı kultúrák azért gyilkolják egymást, hogy melyikük istenképe az igazi, hasznosabbnak tőnhet a tolerancia és a nyitottság szabadkımőves hagyo-

mánya. - Langdon fel-alá járkált a katedrán. - Ráadásul a szabadkımővesség nyitva áll minden etnikum, bırszín és hitvallás elıtt, és olyan spirituális testvériséget kínál fel, amely semmilyen módon nem diszkriminál. - Még hogy nem diszkriminál? - pattant fel az egyetemi nıszövetség egyik tagja. - Hány nıt fogadtak be a szabadkımővesek, Langdon professzor? Langdon megadóan tárta szét a tenyerét. - Jogos. A szabadkımővességnek megvannak a gyökerei, s ezek hagyományosan az európai kımővescéhek, amelyek értelemszerően férfiszervezetek voltak. Évszázadokkal ezelıtt, egyesek szerint 1703ban alapítottak egy nıi társaságot Eastern Star néven. Több mint egymillió tagja van a Kelet csillaga rendnek. - Ezzel együtt - mondta a lány -, a szabadkımővesség egy nagyhatalmú szervezet, amelybıl a nık ki vannak zárva. Langdon nem volt annyira biztos abban, hogy a szabadkımőveseknek manapság is olyan nagy hatalmuk van, és nem is óhajtott ebbe belemenni; a modern szabadkımővesség megítélése olyan szélsıségek között mozgott, mint az ártalmatlan vénemberek gyülekezete, akik szeretnek jelmezt ölteni... és a földalatti hatalmi központ, amely a világot uralja. Az igazság kétségkívül a kettı között lehet valahol. - Langdon professzor - jelentkezett egy göndör hajú fiatalember a hátsó sorból -, ha a szabadkımővesség nem titkos társaság, nem vállalat és nem vallás, akkor mi? - Nos, ha egy szabadkımővest kérdezne, ı valószínőleg a következı definíciót ajánlaná: a szabadkımővesség erkölcsi rendszer, amelyet allegóriákba burkolnak és jelképekkel szemléltetnek. - Ez nagyon úgy hangzik, mint egy párás szekta körülírása. - Párásat mondott?

- Igen! - állt fel a srác. - Hallottam róla, miket mővelnek azokban a titkos épületekben! Ijesztı gyertyafényes szertartások koporsókkal, kötélhurkokkal és koponyából ivott borral. Ez tényleg pára! Langdon végignézett a termen. - Van még más is, aki párásnak érzi? - Igen! - zúgta a sokadalom. Langdon szomorú sóhajt hallatott. - Milyen kár! Ha ez önöknek pára, akkor bizonyára nem akarnak csatlakozni az én szektámhoz. Csend lett a teremben. A nıszövetség tagja feszengve kérdezte meg: - Ön szektatag? Langdon bólintott, és összeesküvıként suttogóra fogta. - Ne mondják el senkinek, de Rá napisten pogány ünnepén letérdelek egy ısi kínzóeszköz lábához, és rituálisan magamhoz veszem a hús és a vér szimbólumait. Az osztály dermedten figyelt. Langdon vállat vont. - Ha valakit mégis érdekel a dolog, jöjjön el vasárnap a Harvard kápolnájába, térdeljen le a kereszt elıtt és vegyen részt a szentáldozásban. Még mindig néma csönd. Langdon kacsintott egyet. - Nyissák meg az elméjüket, barátaim! Mindannyian félünk attól, amit nem ismerünk. Egy óra ütése visszhangzott a Capitolium folyosóin. Hét óra. Robert Langdon most már futott. Ez drámai antré lesz. Áthaladt az összekötı folyosón, és meglátva a Nemzeti Szoborcsarnok bejáratát, egyenesen arrafelé irányozta a lépteit.

Az ajtó elıtt könnyed léptekre lassított és mélyeket lélegzett. Begombolta a zakóját, kissé fölszegte az állát, és éppen az utolsó óraütésre fordult be a finisbe. Showtime. Robert Langdon professzor bemasírozott a Nemzeti Szoborcsarnokba, fölemelte a tekintetét és melegen mosolygott. Egy pillanattal késıbb lehervadt a mosoly az ajkáról. Megtorpantak a léptei. Valami itt nagyon, de nagyon nincs rendben.

Hetedik fejezet

Katherine Solomon sietve vágott át a parkolón a hideg esıben. Arra gondolt, bárcsak melegebb ruhát vett volna fel farmernadrág és kasmírpulóver helyett. Az épület fıbejáratához közeledve egyre hangosabb lett az óriási klímaberendezések zúgása. De Katherine alig hallotta; még mindig az iménti telefonhívás szavai csengtek a fülében. Ami a fivére szerint itt van elrejtve Washingtonban... meg lehetne találni. Ezt szinte lehetetlennek tartotta. Sok megbeszélnivalójuk volt még a hívóval, és abban maradtak, hogy ma este sort kerítenek rá. A fıkapu elıtt Katherine ugyanazt az izgalmat érezte, mint mindig, valahányszor belépett ebbe az irdatlan nagy épületbe. Senki sem tudja, hogy itt van. A kaputáblán ez állt: SMITHSONIAN MUSEUM SUPPORT CENTER (SMSC)

Erre a háttérintézményre azért volt szükség, mert hiába volt a Smithsoniannek egy tucat nagy múzeuma a National Mallen, a hatalmas győjteménynek egyszerre mindössze a két százalékát lehetett kiállítani. A maradék kilencvennyolc százalékot pedig tárolni kellett valahol. És az a valahol... itt volt.

Ezek után nem meglepı, hogy az épület megdöbbentıen sokféle mőtárgyat ırzött - óriás Buddhákat, kézzel másolt kódexeket, mérgezett nyílvesszıket Új-Guineából, drágakövekkel kirakott markolatú késeket, egy bálnacsontból készült kajakot... Hasonlóképp észbontóak voltak az épület természeti kincsei: pleszioszaurusz csontvázak, egy felbecsülhetetlen értékő meteoritgyőjtemény, egy óriás tintahal, sıt egy elefántkoponya-kollekció, amelyet egy afrikai szafariról hozott haza Teddy Roosevelt. De a Smithsonian titkára, Peter Solomon nem ezek miatt hozta el a húgát az SMSC-be három évvel ezelıtt. Nem a tudományos kincsek megırzését várta el a testvérétıl, hanem azok létrehozását. Katherine pontosan ezzel foglalkozott. Mélyen bent az épületben, a legtávolabbi sötét zugban rejtızött egy kis tudományos laboratórium, amelynek nem volt párja a világon. Itt érte el nemrégiben Katherine azokat a tudományos áttöréseket a noetika területén, amelyek valamennyi diszciplínára kihatással vannak - a fizikától a történelmen és a filozófián át a vallásig. Hamarosan minden megváltozik, gondolta Katherine. Amikor belépett az elıcsarnokba, az asztalnál ülı biztonsági ır gyorsan kikapcsolta a rádiót és lekapta a fülhallgatót a fejérıl. - Ms. Solomon! - mosolygott Katherine-re. - Redskins? Az ır elvörösödött, és bőntudatosan válaszolta: - Elızetes. Katherine is elmosolyodott. - Nem árulom el. - A detektoros kapuhoz ment, és kiürítette a zsebeit. Amikor lehúzta a csuklójáról az arany Cartier órát, megérintette a jól ismert szomorúság. Az anyja ajándéka volt Katherine huszonegyedik születésnapjára. Csaknem tíz év telt el azóta, hogy az anyja szörnyő halált halt... Katherine karjai között szenvedett ki.

- Hát, Ms. Solomon - súgta oda az ır évıdve -, azt elárulja-e valaha, hogy miket mővel ott hátul? Katherine ránézett. - Majd ha itt lesz az ideje, Kyle. Nem ma este. - Ugyan már! - erısködött a biztonsági ır. - Egy titkos labor... egy titkos múzeumban? Valami nagy számra készülhet. De még mekkorára, gondolta Katherine, miközben magához vette a holmijait. Igazság szerint Katherine tudománya annyira progresszív volt, hogy már nem is emlékeztetett tudományra.

Nyolcadik fejezet

Robert Langdon dermedten állt a Nemzeti Szoborcsarnok ajtajában, és az elé táruló jelenetet bámulta. A terem pontosan úgy festett, ahogy az emlékezetében élt - szabályos félkörívet alkotott egy görög amfiteátrum stílusában. A kecsesen ívelt és olasz gipszstukkóval díszített homokkı falakat színes márványoszlopok tagolták - közöttük állt Amerika harmincnyolc híres emberének életnagyságú szobra, a fekete-fehér márványpadlón. Ugyanezt látta Langdon, amikor eljött ide meghallgatni egy elıadást. Egy dolgot kivéve. Ma este üres volt a terem. Nem voltak székek. Nem volt közönség. És nyoma sem volt Peter Solomonnak. Csak egy maroknyi turista lézengett céltalanul, ügyet sem vetve Langdon belépésére. Lehet, hogy Peter a Rotundára gondolt? Elnézett a déli folyosón a Rotunda felé, de arra is csak bóklászó turistákat látott. Az óra ütései elhaltak. Langdon immár hivatalosan is késésben volt. Visszasietett a hallba, és keresett egy idegenvezetıt. - Elnézést, ma este lesz a Smithsonian szervezésében egy elıadás. Hol tartják? Az idegenvezetı bizonytalannak tőnt. - Nem is tudom, uram. Mikor kéne kezdıdnie? - Most!

A férfi a fejét rázta. - Nem tudok semmilyen Smithsonian-elıadásról ma estére... legalábbis itt. Langdon megzavarodva tért vissza a terembe, és körülnézett. Ez valami tréfa lesz Solomontól? Langdon nem feltételezett ilyet róla. Elıvette a mobiltelefonját és a reggel kapott faxot, majd hívta Pétert. Eltartott néhány másodpercig, amíg a készülék jelet fogott a hatalmas épületben, de végül kicsengett a hívása. A már ismerıs déli akcentus válaszolt rá. - Peter Solomon irodája. Anthony vagyok. Parancsoljon. - Anthony! - sóhajtott fel Langdon megkönnyebbülten. - De jó, hogy még bent van. Robert Langdon vagyok. Úgy tőnik, valami keveredés támadt az elıadás körül. Áttették volna egy másik terembe? - Nem hiszem, uram. Mindjárt utánanézek. - Az asszisztens hallgatott egy ideig. - Személyesen egyeztetett Mr. Solomonnal? Langdon nem értette. - Nem! Én önnel egyeztettem, Anthony. Ma reggel! - Igen, emlékszem. - Megint csend lett a vonalban. - Ön kissé elıvigyázatlanul járt el, nem gondolja, professzor? Langdon kezdett rosszat sejteni. - Tessék? - Vegyük át újra - mondta a férfi. - Kapott egy faxot, amelyben azt kérték, hogy hívjon fel egy számot, és ön megtette. Egy vadidegennel beszélt, aki Peter Solomon asszisztensének nevezte magát. Ezután önként felszállt egy magángépre, Washingtonba repült, és beült egy várakozó kocsiba. Így történt? Langdon jeges borzongást érzett. - Mi az ördög akar ez lenni? Hol van Peter?

- Attól tartok, hogy Peter Solomonnak fogalma sincs arról, hogy ön ma Washingtonban van. - A déli akcentus eltőnt, a hang elmélyült és mézesmázos suttogásra váltott. - És azért van itt, Mr. Langdon, mert én azt akartam, hogy itt legyen.

Kilencedik fejezet

A füléhez szorítva a mobiltelefonját Robert Langdon körbe-körbe járt a szoborcsarnokban. - Ki az ördög maga? A férfi hideg selyemhangon suttogott. - Nem kell megijedni, professzor. Jó okból hívtam ide. - Hívott?! - Langdon úgy érezte magát, mint a ketrecbe zárt állat. Ez inkább nevezhetı emberrablásnak! - Aligha. - A férfi hangja hátborzongatóan derős volt. - Ha bántani akartam volna, már a limuzinban megölethetem. - Megvárta, amíg Langdon felfogja a hallottakat. - Nemes szándék vezérel, errıl biztosíthatom. Csupán egy meghívást szeretnék átadni önnek. Köszönöm, nem. Az elmúlt évek európai kalandjai nem kívánt hírnevet szereztek Langdonnak, és azóta mágnesként vonzotta a sültbolondokat, de ez a mostani túlment minden határon. - Nézze, én nem tudom, mi ez az egész, de most leteszem... - Nem volna okos dolog - mondta a férfi. - Igen szők játéktere van, ha meg akarja menteni Peter Solomon lelkét. Langdon felhördült. - Mit mond? - Biztos vagyok abban, hogy jól hallotta. A hangsúlytól, amellyel az idegen kimondta Peter nevét, Langdonban megfagyott a vér. - Mit tud Peterrıl?

- Már a legrejtettebb titkait is. Mr. Solomon a vendégem, és nagyon marasztaló házigazda tudok lenni. Ez nem lehet igaz. - Nem hiszem el, hogy fogva tartja Petert. - Az ı privát telefonjáról beszélek. Ez már feltőnhetett volna. - Hívom a rendırséget. - Nincs rá szükség - mondta a férfi. - Mindjárt ott lesznek önnél. Miket beszél ez az eszelıs? Langdon határozott hangra váltott. - Ha Peter önnél van, akkor adja át neki a telefont. - Lehetetlen. Mr. Solomon sajnálatos csapdába esett. - A férfi szünetet tartott. - Az Arafban van. - Hol? - Langdon olyan erısen szorította a telefont, hogy elzsibbadtak az ujjai. - Mármint az Araf? Hamistagan? Az a hely, amelynek Dante a legendás Pokol utáni részt szentelte? A férfi vallási és irodalmi utalásai megerısítették Langdonnak azt a gyanúját, hogy ırülttel van dolga. Langdon jól ismerte ezt a mővet; senki nem menekülhetett meg a Phillips Exeter Akadémián Dante olvasásától. - Azt állítja, hogy Peter Solomon... a purgatóriumban van? - Maguk, keresztények ezt a durva szót használják rá, de valóban, Mr. Solomon a köztes helyen van. Langdonnak nyugtalanító gondolata támadt. - Azt akarja mondani, hogy Peter... meghalt? - Nem, nem egészen. - Nem egészen? - üvöltött fel Langdon, s a szavai élesen visszhangoztak a csarnokban. Egy család megütközve bámult rá. Langdon elfordult és halkabbra fogta. - A halál általában elég határozott dolog.

- Meg vagyok döbbenve, professzor. Azt vártam, hogy ön ennél jobban érti az élet és a halál misztériumát. Van egy világ a kettı között, és Peter Solomon ott idızik ebben a pillanatban. Vagy visszatér az ön világába, vagy tovább megy a következıbe... ez már az ön tetteitıl függ. Langdon megpróbálta feldolgozni a hallottakat. - Mit óhajt tılem? - Egyszerő. Önnek hozzáférése van valami ısi dologhoz. És ma este meg fogja osztani velem. - Fogalmam sincs, hogy mirıl beszél. - Nincs? Úgy tesz, mintha nem ismerné az önre bízott ısi titkokat. Langdon ezt hallva mélységesen nekikeseredett, mert már sejteni vélte, mirıl van szó. Senkinek sem beszélt az évekkel ezelıtti párizsi élményeirıl, de a Grál megszállottjai mohón követték a sajtóhíradásokat, és egyesek arra a következtetésre jutottak, hogy Langdon titkos információk birtokába jutott a Szent Grálról... talán még a helyét is tudja. - Nézze - mondta Langdon -, ha a Szent Grál érdekli, biztosíthatom, hogy én semmivel nem tudok többet... - Ne sértegessen, Mr. Langdon! - csattant fel a férfi. - Alábecsüli az intelligenciámat, ha azt képzeli, hogy érdekelnek afféle csacskaságok, mint a Szent Grál, vagy a szánalmas viták a történelem különbözı verzióiról. Engem hidegen hagy az érvelés a hit szemantikájáról. Ezekre a kérdésekre csak a halál adhat választ. A professzort megzavarták az éles szavak. - Akkor mi az ördögöt akar? A férfi hosszan hallgatott. - Talán tudja, hogy létezik ebben a városban egy ısi kapu. Egy ısi kapu?

- És ma este, professzor, ön ezt ki fogja nyitni nekem. Megtiszteltetésnek kéne vennie, hogy önt kerestem meg ezzel... ez egy sorsdöntı meghívás. Ön a kiválasztott. Ennek meg elment az esze. - Sajnálom, de rosszul választott - felelte. - Semmit nem tudok semmilyen ısi kapuról. - Nem érti, professzor. Nem én voltam az, aki önt kiválasztotta... hanem Peter Solomon. - Micsoda? - hüledezett Langdon. - Mr. Solomon elmondta, hogyan találhatom meg a kaput, és azt is bevallotta, hogy csak egy ember van a földön, aki ki tudja nyitni. És azt állította, hogy ön az az ember. - Ha Peter ezt mondta, akkor tévedett... vagy hazudott. - Nem hiszem. Kényes helyzetben volt, amikor vallomást tett, és hajlottam rá, hogy higgyek neki. Langdont elöntötte a harag. - Figyelmeztetem, ha kárt tesz Peterben... - Ezzel már elkésett - mondta a férfi derősen. - Már elvettem azt, amire Peter Solomontól szükségem volt. De az ı érdekében azt ajánlom, hogy ön is adja meg azt, amit öntıl akarok. Fontos az idıtényezı... mindkettejüknek. Ajánlom, hogy találja meg és nyissa ki azt a kaput. Peter majd mutatja az utat. Peter? - Mintha azt mondta volna, hogy Peter a purgatóriumban van. - Mint fenn, úgy lenn - válaszolta a férfi. Langdont kezdte kilelni a hideg. Ez a különös válasz egy ısi hermetikus mondás volt, amely azt a hitet tükrözte, hogy fizikai kapcsolat van a menny és a föld között. Mint fenn, úgy lenn. Langdon nézte a hatalmas termet, és azon tőnıdött, hogyan csúsztak ki a dolgok az ellenırzése alól.

- Nézze, nem tudom, hogyan találjak meg valami ısi kaput. Hívom a rendırséget. - Még mindig nem dereng semmi? Miért ön a kiválasztott? - Nem tudom - mondta Langdon. - Majd megtudja - kacagott a férfi. - Most már bármelyik pillanatban. A vonal megszakadt. Langdon hosszú másodpercekig állt dermedten, próbálta megemészteni a történteket. Hirtelen nem ideillı hangot hallott a távolból. A Rotundából jött. Valaki sikoltott.

Tízedik fejezet

Robert

Langdon

sokszor

járt

már

életében

a

Capitolium

Rotundájában, de még soha nem közelítette meg rohanva. Az északi bejáraton túl egy turistacsoportot látott gyülekezni a terem közepén. Egy kisfiú sikított, a szülei igyekeztek megnyugtatni. A többiek körülöttük álltak, és a biztonsági ırök mindent megtettek a rend helyreállításáért. - A kötése alól húzta ki - mondta valaki feldúltan -, és egyszerően itt hagyta! Langdon közelebb érve már vethetett egy pillantást a felfordulás okozójára. A Capitolium padlóján heverı tárgy valóban furcsa volt, de semmiképp sem kellett volna sikoltozni a láttán. Langdon sokszor látott már ilyet. Több tucat volt belılük a Harvard mővészeti karán - életnagyságú mőanyag modellek, amelyeket a festık és a szobrászok használnak, hogy minél pontosabban adhassák vissza az emberi test részleteit; ezúttal nem az arcét, hanem a kézét. Valaki itt hagyta egy próbabábu kezét a Rotundában? A manökenkezeken, ahogy egyesek nevezték ıket, mozgatható ujjak voltak, hogy a mővész a kívánt pozícióba rendezhesse a kezet; az alsóéves hallgatóknak persze a fölfelé mutató középsı ujj volt a kedvenc pózuk. Ennek a kéznek itt azonban a mutató- és a hüvelykujja irányult a mennyezet felé.

Még közelebb lépve Langdon már azt is látta, hogy ez nem a megszokott mintakéz. Elıször is, nem volt sima a mőanyag borítás. Inkább foltos és kissé ráncos is, ami valami másra emlékeztetett... Igazi bırre. Megtorpant. Most már látta a vért is. Te jó ég! A csuklóból levágott kezet egy tüskés fatalpra szúrták fel, hogy egyenesen álljon. Langdont émelygés fogta el. Elakadó lélegzettel közelebb óvakodott, és felfedezte, hogy a mutató- és a hüvelykujj begyén apró tetoválások vannak. Ám nem a tetoválások ragadták meg Langdon figyelmét, hanem az ismerıs aranygyőrő a negyedik ujjon. Nem. Langdon megtántorodott. Forogni kezdett körülötte a világ, ahogy Peter Solomon levágott kezét nézte.

Tizenegyedik fejezet

Miért nem veszi fel Peter? Katherine Solomon tőnıdve kapcsolta ki a mobiltelefonját. Hol lehet? Három éve mindig Peter Solomon érkezett elsınek a vasárnap este hét órai megbeszélésükre. Afféle családi szertartás volt ez az új hét kezdetén, részben kapcsolattartás, részben Peter tájékozódása a Katherine laborjában folyó munkáról. Sosem késik, gondolta Katherine, és mindig felveszi a telefont. A helyzetet tovább rontotta, hogy még azt sem tudta, mit fog mondani a bátyjának, amikor végre befut. Hogyan kérdezzek rá arra, ami ma a tudomásomra jutott? Katherine léptei ütemesen dobogtak a betonfolyosón, amely gerincoszlopként húzódott végig az épületen. Ez az utcának nevezett folyosó kötötte össze az öt nagy raktárszárnyat. A tizenkét méter magasan lévı keringetı rendszer narancssárga csövei együtt dobogtak az épület szívével - ezek vitték szét a több ezer köbméter szőrt levegıt. Rendes körülmények között Katherine-re megnyugtatóan hatottak a ház lélegzésének hangjai a laborig tartó négyszáz méteres gyaloglás közben. Ma este azonban idegtépı volt a pulzálás. Amit ma a bátyjáról megtudott, az mindenkit felzaklatott volna, de mivel Peter volt az egyetlen élı rokona a világon, különösen bántotta, hogy a fivére titkolódzott elıtte.

Amennyire tudta, eddig csak egyszer tartott vissza titkot... egy csodálatos titkot, amely éppen ezen a folyosón rejtızött. Három évvel ezelıtt Peter végigvezette Katherine-t az „utcán", büszkén mutatva meg neki az SMSC néhány igazán különleges kincsét - az ALH84001 Mars-meteoritot, Ülı Bika kézírásos piktogramokkal teli naplóját, és a viasszal lezárt tégelyeket, amelyek a Charles Darwin által győjtött eredeti példányokat tartalmazták. Közben elhaladtak egy nehéz ajtó elıtt, amelynek kis ablakán át Katherine elképedt az eléje kerülı látványtól. - Mi az ott? A bátyja nevetve ment tovább. - Az a hármas szárny. Vizes szárnynak is nevezik. Elég furcsa, nem igaz? Inkább ijesztı. Katherine sietett beérni a fivérét. Olyan volt ez az épület, akár egy másik bolygó. - Amit igazából meg akarok mutatni neked, az az ötös szárnyban van - mondta a bátyja. Tovább vezette Katherine-t a látszólag végtelenbe veszı folyosón. - Ezt most építettük fel a Természettudományi Múzeum alagsorából származó mőtárgyaknak. A tervek szerint öt év múlva kerül át ide a győjtemény; ami azt jelenti, hogy az ötös szárny pillanatnyilag üresen áll. Katherine nagyot nézett. - Üresen? Akkor miért nézzük meg? Ismerıs huncut fény villant bátyja szürke szemében. - Az az ötletem támadt, hogy mivel most úgysem kell senkinek, használhatnád te. - Én?

- Igen. Úgy gondoltam, hogy jó hasznát vennéd egy laboratóriumnak... lenne egy helyed, ahol a gyakorlatban is kipróbálhatnád az elméleti kísérleteidet, amelyekkel az utóbbi években foglalkozol. Katherine döbbenten meredt a fivérére. - De Peter, azok elméleti kísérletek! A gyakorlati megvalósításuk szinte lehetetlen. - Semmi sem lehetetlen, Katherine, és ezt az épületet épp neked találták ki. Az SMSC nem csak egy múzeumi raktár... ez a világ egyik legjobban felszerelt tudományos kutatóhelye. Rendszeresen mintákat veszünk a győjtemény tárgyaiból, és a legfejlettebb technológiával vizsgáljuk meg ıket, ami csak pénzért elérhetı. Itt a rendelkezésedre áll minden eszköz, amire szükséged lehet. - Peter, ezekhez a kísérletekhez olyan technológia kellene... - Ami itt megvan. - Peter szélesen mosolygott. - A laboratórium készen áll. Katherine megtorpant. Bátyja a folyosó vége felé mutatott. - Most odamegyünk és megnézzük. Katherine alig bírt megszólalni. - Te... te építettél nekem egy labort? - Ez a dolgom. A Smithsoniant azért alapították, hogy elısegítse a tudomány haladását. Titkárként komolyan kell vennem ezt a feladatot. Hiszek abban, hogy az általad javasolt kísérletek eddig még járatlan utakat nyitnak meg a tudomány elıtt. - Peter megállt és Katherine szemébe nézett. - Most nem az számít, hogy a húgom vagy, ettıl függetlenül éreztem kötelességemnek, hogy támogassam ezt a kutatást. Ragyogóak az elgondolásaid. A világ megérdemli, hogy lássa, hová vezetnek. - Péter, én lehet, hogy nem is…

- Jól van, nyugodj meg... a saját pénzem van benne, és most senki sem használja az ötös szárnyat. Ha végeztél a kísérleteiddel, majd kiköltözöl. Mellesleg az ötös szárnynak van néhány sajátossága, amely ideális lesz a munkádhoz. Katherine el sem tudta képzelni, mivel szolgálhatja ez az óriási, üres épület a kutatásait, de érezte, hogy hamarosan meg fogja tudni. Egy acélajtó elıtt álltak, amelyen ott virított nagybetőkkel:

ÖTÖS SZÁRNY

Fivére behelyezte beléptetı kártyáját a nyílásba, mire a billentyők kivilágosodtak. Már rátette az ujját, hogy beüsse a kódot, de mintha meggondolná magát, felvont szemöldökkel nézett Katherine-re, mint gyerekkorában, ha valamilyen csibészségre készült. - Biztos, hogy készen állsz rá? Katherine bólintott. Peter mindig szeretett színészkedni. - Állj félre. - Peter beütötte a kódot. Az acélajtó hangos sziszegéssel tárult fel. A küszöbön túl csak az egyiptomi sötétség... az ásító őr. Valahonnét tompa nyögés vert visszhangot. Katherine-t hővös légáramlat csapta meg odabentrıl. Mintha a Grand Canyonba bámulna éjszaka. - Képzelj magad elé egy üres hangárt, amely egy Airbus flottára vár - mondta a bátyja. - Nagyjából ennek felel meg. Katherine azon kapta magát, hogy hátralép. - Maga a szárny túl nagy ahhoz, hogy befőtsük, de a te laborod egy majdnem kocka alakú, hıszigetelt, salaktéglából készült szoba, és a szárny legvégében van, hogy a lehetı legjobban elkülöníthetı legyen.

Katherine megpróbálta elképzelni. Doboz a dobozban. Erıltette a szemét, hogy kivegyen valamit a sötétségben, de az túl sőrő volt. - Milyen messze van? - Eléggé... bıven elférne itt egy futballpálya. Szólnom kellett volna elıre, hogy ez a séta kissé ijesztı lesz. Áthatolhatatlan a sötétség. Katherine a sarokban tapogatott. - Nincs itt egy villanykapcsoló? - Az ötös szárnyba még nem vezették be az áramot. - Akkor hogy fog itt labor mőködni? Peter rákacsintott. - Hidrogén tüzelıanyag-cellával. Katherine-nek leesett az álla. - Ugye csak viccelsz? - Egy kisebb városnak elegendı környezetbarát energiát termel. A laborod teljes rádiófrekvenciás mőködése független az épület többi részétıl. Ráadásul minden szárny belsı terét fénynek ellenálló membránok zárják, hogy az itt ırzött mőtárgyak védve legyenek a napsugárzástól. Lényegében ez a szárny is egy elzárt, a környezeti energiáktól védett terület. Katherine kezdte már érteni, mi a vonzereje az ötös szárnynak. Mivel munkája nagyrészt korábban ismeretlen energiamezık mérésére irányult, kísérleteit olyan környezetben kellett elvégeznie, amely mentes minden kívülrıl jövı sugárzástól vagy az úgynevezett fehér zajtól. Ebbe az olyan finom interferenciák is beleértendık, mint a közelben tartózkodó emberek gondolatkibocsátása. Ez okból alkalmatlan lenne egy egyetemi campus vagy kórházi labor, az SMSC még üres szárnyánál viszont keresve sem lehetne jobb helyet találni.

- Menjünk hátra, és nézzünk körül. - A bátyja vigyorogva merült bele a sőrő sötétségbe. - Te csak gyere utánam. Katherine tétovázott a küszöbön. Majdnem száz méter teljes sötétségben? Szeretett volna zseblámpát kérni, de fivére már eltőnt a fekete őrben. - Peter! - szólt utána. - Vesd bele magad - válaszolt vissza Peter távolodó hangja. Megtalálod az utat, bízz bennem! Remélem, ez csak tréfa. Katherine dobogó szívvel, a sötétséget kémlelve néhány lépést tett a küszöbtıl. Semmit sem látok! Váratlanul felzúgott és becsapódott mögötte az acélajtó, s ı ott állt csapdába esve a koromsötétben. Egy parányi fényfolt sem volt sehol. - Peter! Csönd. Megtalálod az utat, bízz bennem! Katherine vakon óvakodott elıre. Még a saját kezét sem látta, amikor az arca elé emelte. Továbbment, de másodpercek alatt elvesztette a tájékozódási képességét. Merre menjek? Ennek már három éve. Most, amikor Katherine megérkezett ugyanahhoz a nehéz vasajtóhoz, ráébredt, milyen messzire jutott az elsı este óta. A Kockának becézett labor lett az otthona, szentély az ötös szárny mélyében. Pontosan, ahogy a bátyja jósolta, megtalálta az utat a sötétségen át, akkor este, és azóta mindennap - hála egy zseniálisan egyszerő iránymutató rendszernek, amelynek a felfedezését Katherine-re bízta a bátyja. Még ennél is fontosabb, hogy Peter másik jóslata is valóra vált: Katherine kísérletei elképesztı eredményekre vezettek, különösen az utóbbi hat hónapban, és ezek az áttörések teljes paradigmaváltást ígértek a gondolkodásban. Katherine és fivére megegyezett, hogy teljes titokban tartják az eredményeket, amíg maradéktalanul nem

tisztázzák a következményeket. Egy szép napon azonban, nem is olyan sokára, Katherine a nyilvánosság elé fog állni az emberi történelem néhány legforradalmibb tudományos felfedezésével. Egy titkos labor egy titkos múzeumban, gondolta, becsúsztatva a beléptetı kártyát az ötös szárny ajtajába. A billentyőzet kivilágosodott, és Katherine beütötte a PIN-kódját. Sziszegve kinyílt az acélajtó. A már ismerıs tompa nyögés kíséretében megérkezett a hővös fuvallat. Katherine-nek, mint mindig, most is felgyorsult a szívverése. A legkülönösebb ingajárat a földön. Katherine Solomon megnézte az óráját, és belépett a fekete őrbe. Ma este azonban egy nyugtalanító gondolat is követte. Hol van Peter?

Tizenkettedik fejezet

A capiutoliumi rendırség vezetıje, Trent Anderson több mint egy évtizede látta el az épületegyüttes biztonsági felügyeletét. Testes, széles vállú férfi volt élesen metszett vonásokkal és rövidre nyírt vörös hajjal, mely külsı katonás tekintélyt kölcsönzött neki. Látható oldalfegyvert hordott, mintegy figyelmeztetésként annak, aki elég bolond lenne ahhoz, hogy megkérdıjelezze ezt a tekintélyt. Anderson saját kis hadseregének koordinálásával töltötte ideje java részét, a Capitolium alagsorában felszerelt high-tech megfigyelı állomáson. Innen ellenırizte a monitorok elıtt ülı, a számítógépeket és a telefonközpontot kezelı technikusokat, és irányította a parancsnoksága alá tartozó biztonsági személyzetet. A mai este szokatlanul csendes volt, ami megelégedéssel töltötte el Andersont. Azt remélte, hogy elcsíphet valamennyit a Redskins meccsébıl az irodája lapostévéjén. Éppen elkezdıdött a mérkızés, amikor megszólalt az intercomja. - Parancsnok! Anderson felnyögött, és a képernyıre szegezve a tekintetét megnyomta a gombot. - Igen. - Helyzet van a Rotundában. Már küldtem oda rendıröket, de azt hiszem, ezt önnek is látnia kéne. - Rendben. - Anderson átment a biztonsági terembe, amely tele volt monitorokkal. - Mi történt?

A technikus egy digitális videoklippet nézett az egyik monitoron. - Rotunda, a keleti karzat kamerája. Húsz másodperccel ezelıtt. Lejátszotta a klipet. Anderson a technikus válla mögül figyelt. A Rotunda csaknem néptelen volt, mindössze néhány turista lézengett benne. Anderson gyakorlott szeme azonnal megtalálta azt a személyt, aki egyedül volt és gyorsabban mozgott, mint a többiek. Borotvált fej. Katonai zubbony. Sebesült kar, felkötve. Enyhén biceg. Görnyedt testtartás. Mobiltelefonon beszél. A kopasz férfi léptei élesen visszhangzottak a hangsávon, ám ekkor hirtelen a Rotunda közepére érve megállt, befejezte a telefonálást, aztán letérdelt, mintha meg akarná kötni a cipıfőzıjét. Ám ehelyett kihúzott valamit a kötésbıl, és letette a kijárat felé. Anderson különös formájú tárgyat fürkészte, amit a férfi hátrahagyott. Mi a fene az? Olyan húsz centi magas lehetett és függılegesen állt. Anderson hunyorogva közelebb hajolt a képernyıhöz. Nem lehet az, aminek látszik. Miközben a kopasz férfi kisietett a keleti csarnok felé, egy kisfiú hangja szólalt meg a közelben: - Anyu, az a bácsi elejtett valamit. - A gyerek elindult a tárgy felé, de hirtelen megállt. Hosszúra nyúlt, dermedt szünet után rámutatott, és fülsüketítıen visítani kezdett. A parancsnok azonnal az ajtóhoz rohant, és közben utasításokat üvöltözött. - Riadó minden ellenırzı pontnak! Találják meg azt a kopasz férfit a kötéssel és tartóztassák le! MOST! Kirontva a biztonsági központból hármasával szedte a lépcsıfokokat. A biztonsági felvételen látszott, hogy a felkötött karú kopasz férfi a keleti csarnokon át hagyta el a Rotundát. Az épületbıl kivezetı legrövidebb út a kelet-nyugati folyosó volt, közvetlenül elıtte. Megelızhetem.

A lépcsı tetejére érve Anderson befordult a sarkon, és szétnézett a csendes folyosón. Egy idısebb párt látott a túlsó végén, kéz a kézben haladva. A közelében egy kék blézert viselı szıke turista útikönyvvel a kezében tanulmányozta a mozaikberakásos mennyezetet. - Elnézést, uram! - kiáltott oda neki Anderson futtában. - Nem látott egy kopasz férfit felkötött karral? A férfi zavart arckifejezéssel nézett föl a könyvbıl. - Egy kopasz férfit kötéssel! - ismételte meg Anderson határozottabban. - Nem látta? A turista habozott és idegesen pillantgatott a folyosó másik, keleti vége felé. - De… igen - mondta végül. - Azt hiszem, az elıbb futott el mellettem… ahhoz a lépcsıhöz, ott - mutatott végig a folyosón. Anderson elıkapta a rádiót és beleüvöltött: - Minden ellenırzı pontnak! A gyanúsított a délkeleti kijárat felé tart. Mindenki oda! Eltette a rádiót, kirántotta az oldalfegyverét, és rohanni kezdett a kijárat felé. Harminc másodperccel késıbb, a Capitolium keleti oldalának egyik csendes kijáratán át az erıs testfelépítéső szıke férfi kék zakóban kilépett a szabadba. Mosolyogva szívta be a nyirkos esti levegıt. Átváltozás. Annyira könnyő volt. Alig egy perccel ezelıtt még bicegve hagyta el a Rotundát egy katonai kabátban. Egy sötét alkóvban megszabadult tıle, és napvilágra került az alatta viselt kék zakó. Mielıtt elhagyta volna a kabátot, kivett a zsebébıl egy szıke parókát, és a fejére tette. Aztán felegyenesedett, elıvette a karcsú Washington útikönyvet a zakó zsebébıl, és elegáns léptekkel kivonult a falmélyedésbıl. Átalakulás. Ez az erısségem.

Miközben Malakh a várakozó limuzin felé tartott, teljes, 196 centiméteres magasságában kihúzta magát, vállát hátrafeszítette. Mélyeket lélegzett, megtöltve tüdejét levegıvel. Érezte, ahogy a mellkasára tetovált fınix kiterjeszti szárnyait. Ha ismernék a hatalmam, gondolta, körbehordozva tekintetét a városon. Ma este teljessé válik az átváltozásom. Malakh mesterien játszotta ki lapjait a Capitolium épületében, betartva az ısi etikett minden szabályát. A meghívó immár átadva. Ha Langdon még mindig nem fogta fel, milyen szerepe lesz ma este, hamarosan megérti.

Tizenharmadik fejezet

A Capitolium Rotundája - akárcsak a Szent Péter-bazilika - Robert Langdont mindig meglepetésként érte. Az eszével tudta, a terem akkora, hogy kényelmesen elférne benne a New York-i Szabadságszobor, ennek ellenére a Rotunda mindig nagyobbnak és magasztosabbnak tőnt a vártnál, mintha szellemek volnának a levegıben. Ma este azonban csak a káosz uralta. A Capitolium rendırsége lezárta a Rotundát és megpróbálta elterelni a felzaklatott turistákat a kéztıl. A kisfiú még mindig sírt. Vaku villant - az egyik látogató lefotózta a kezet, mire a biztonsági ırök közrefogták, elvették a fényképezıgépét, és kiterelték. Langdon úgy érezte, mintha transzban lenne, úgy mozgott a kavarodásban, ahogy a tömegben közelebb óvakodott a kézhez. Peter Solomon levágott jobb keze egy fatalpra volt szúrva, teljesen függılegesen állt rajta. A hatottak sebe nem vérzik… ami azt jelenti, hogy Peter életben van. Langdon nem tudta, hogy fellélegezzen vagy émelyegjen. Peter élt, amikor levágták a kezét? Gombócot érzett a torkában. Arra gondolt, hányszor nyújtotta felé drága barátja ezt a kezet, hogy parolázzanak vagy megöleljék egymást. Hosszú másodpercekre kiürült az agya, mint egy behangolatlan tévé, amibıl csak a zúgás hallatszik. Az elsı tiszta kép, amely áthatolt a ködön, teljességgel váratlan volt. Egy korona… és egy csillag.

Langdon leguggolva bámulta Peter hüvelyk- és mutatóujjának hegyét. Tetoválások? Hihetetlen, de ez a szörnyeteg, aki ezt tette, parányi szimbólumokat tetovált Peter ujjbegyeire. A hüvelykre egy koronát. A mutatóujjra egy csillagot. Az nem lehet. A két jelképet egy pillanat alatt azonosította Langdon agya, s ez csak fokozta a borzalmas jelenet nem e világi jellegét. Ezek a szimbólumok sokszor tőntek fel együtt a történelemben, és mindig ugyanott - egy kéz ujjbegyein. Ez volt a régi világ egyik legvágyottabb és legtitkosabb ikonja. A Rejtelmek keze. Az ikon ma már csak ritkán látható, de a történelem során nagy erejő tettre hívást jelképezett. Langdon erıltette az agyát, hogy felfogja a szeme elé táruló groteszk tárgyat. Valaki a Rejtelmek kezét formálta meg Peter kezébıl? Ez elképzelhetetlen volt. Hagyományosan kıbe vagy fába vésték, máskor lerajzolták ezt az ikont. Langdon még sohasem hallott olyat, hogy élı emberi testrésszel jelenítették meg a Rejtelmek kezét. Még a gondolata is visszataszító volt. - Uram! - szólalt meg egy ır Langdon háta mögött. - Legyen szíves hátralépni. Langdonhoz alig jutott el a felszólítás. Más tetoválások is vannak. Noha nem látta a három ujj hegyét, udta, hogy azok is magukon viselik a saját jelüket. Ez volt a tradíció. Összesen öt szimbólum. Az évezredek során soha nem változtak a Rejtelmek kezének ujjbegyein a jelképek… sem a kéz ironikus jelentése. A kéz egy meghívó. Langdon hátán végigfutott a hideg, ahogy felidézte annak a férfinak a szavait, aki idehozta. Professzor, ma este megkapja élete sorsdöntı meghívását. Az ısi idıkben a Rejtelmek keze valójában a földkerekség legvágyottabb meghívását közvetítette. Megkapni ezt az ikont szent felhívást jelentett egy elit csoporthoz való csatlakozásra - arról a cso-

portról azt tartották, hogy minden idık titkos tudásának ırzıi. A meghívás nemcsak nagy megtiszteltetés volt, hanem azt is jelentette, hogy egy mester érdemesnek tart e tudás birtoklására. A mester kezét nyújtja a beavatottnak. - Uram - mondta ismét az ır, és határozottan megfogta Langdon vállát. - Azonnal lépjen hátra! - Tudom, mit jelent ez - nyögte ki Langdon. - Segíthetek önöknek. - Azonnal! - mondta az ır. - A barátom bajban van. Tennünk kell… Langdon érezte, hogy egy erıs marok felrántja és elvezeti a kéztıl. És ı hagyta… túlságosan zaklatott volt ahhoz, hogy tiltakozzon. Az imént formális meghívást kézbesítettek neki. Valaki felszólította Langdont, hogy nyissa ki a misztikus kaput, amely ısi rejtelmeket és a titkos tudást ırzi. De ez ırültség. Egy eszelıs téveszméje.

Tizennegyedik fejezet

Malakh limuzinja kelet felé távolodott a Capitoliumtól az Independence sugárúton. Egy fiatal pár a járdáról megpróbált belesni a hátsó ablak sötétített üvegén, azt remélve, hogy valamilyen hírességet láthat. Elöl ülök, gondolta Malakh mosolyogva magában. Szerette a hatalom érzését, amelyet abból merített, hogy egyedül utazott egy ilyen nagy kocsiban. A másik öt kocsija közül egyik sem nyújtotta azt, amire ma este szüksége volt - az elkülönülés biztosítékát. De ez igen. A limuzinok egyfajta hallgatólagos védettséget élveztek ebben a városban. Követségek négy keréken. A Capitol Hill körzetében dolgozó rendırök sosem lehettek biztosak abban, milyen magas állású személyt rángatnak ki tévedésbıl a limuzinjából, ezért inkább nem kockáztattak. Ahogy Malakh Marylandbe menet áthajtott az Anacostia folyón érezte, mint kerül egyre közelebb Katherine-hez, mintha a sors gravitációjának engedne. Egy másik feladatot is el kell végeznem ma este… amire nem készültem. Tegnap éjjel, amikor Peter Solomon elmondta az utolsó titkát, Malakh értesült annak a titkos labornak a létérıl, ahol Katherine Solomon csodákat mővelt - és felismerte, hogy ezek a megdöbbentı felfedezések megváltoztatnák a világot, ha kitudódnának. A munkája le fogja leplezni a dolgok igazi természetét.

A földkerekség „legragyogóbb elméi” évszázadokon át nem akartak foglalkozni az ısi tudással, ostoba babonaságnak gúnyolták, felvértezték magukat önelégült szkepticizmussal és káprázatos új technikai eszközökkel, amelyek csak egyre távolabb vitték ıket az igazságtól. Valamennyi nemzedék forradalmi eredményei tévedésként azonosította a következı nemzedék technikai tudása. Így ment ez évszázadokon át. Minél többet tanult az ember, annál tisztábban látta, hogy mi mindent nem tud még. Az emberiség évezredek óta bolyong a sötétben… de most, miként azt megjósolták, megérett az idı a változásra. Az emberiség eddig vakon botladozott át a történelmén, de most keresztúthoz ért. Régesrég megírták már ezt az ısi próféciákban, az elsı kalendáriumokban, de még a csillagokban is. Kitőzve az idıpont, az esemény küszöbön áll. És a tudás fényes robbanása fogja megelızni… az igazság villáma megvilágítja a sötétséget és utolsó esélyt ad az emberiségnek arra, hogy hátat fordítson a szakadéknak és a bölcsesség útjára lépjen. Azért jöttem, hogy elhomályosítsam a fényt, gondolta Malakh. Ez a hivatásom. A sors hozta össze Peter és Katherine Solomonnal. Amint Katherine Solomon az SMSC-ben felfedezett, az veszélyezteti az új gondolkodás áttörését, egy új reneszánsz kezdetét. Ha Katherine felismerései nyilvánosságra kerülnek, arra ösztönözhetnék az emberiséget, hogy újra felfedezze azt a tudást, amit elveszített, s minden képzeletet felülmúló hatalomhoz jutna általa. Katherine sorsa, hogy meggyújtsa a fáklyát. Az enyém az, hogy kioltsam.

Tizenötödik fejezet

A teljes sötétségben Katherine Solomon kitapogatta a labor külsı ajtaját. Megtaszította az ólomkeretes ajtószárnyat és belépett a kis elıtérbe. Az út ebben a fekete őrben mindössze másfél percig tartott, mégis vadul vert a szíve. Három év alatt már igazán megszokhattam volna. Katherine mindig fellélegzett, amikor kiszabadult az ötös szárny éjszakájából és belépett ebbe a tiszta világos térbe. A Kocka nagy, ablaktalan doboz volt. A belsı falak és a mennyezet minden négyzetcentiméterét titánburkolatú ólomszálak sőrő szövetével borították be, ami egy betonbunkerben felépített óriási ketrec benyomását keltette. Áttetszı plexiüveg tagolta különbözı funkcionális részekre - laboratórium, vezérlıterem, gépház, fürdıszoba és egy kis könyvtár. Katherine fürge léptekkel a fılaborba sietett. A fényárban úszó és steril munkaterületen a legnagyobb tudású mérımőszerek csillogtak: két párba állított elektro-enkefalográf, egy femtoszekundumos frekvenciaféső, egy magneto-optikai csapda és kvantumhatározatlanságon alapuló elektronikus zaj REG-ek, egyszerőbb nevükön véletlenesemény generátorok. Bár a noetika a legfejlettebb technika alkalmazásával dolgozott, maguk a felfedezések szinte misztikusak voltak. A mágia és a mítosz anyaga vált valósággá, ahogy áradni kezdtek a megrázó új adatok, amelyek mind a noetika alapeszméjét támasztották alá - az emberi gondolkodás kiaknázatlan képességeirıl.

Az általános tézis egyszerő volt: Még csak a felszínén tapogatózunk mentális és spirituális erıinknek. A kaliforniai Noetikai Tudományok Intézetében (IONS) vagy a Princeton egyetem anomáliakutató laborjában (PEAR) folyó kísérletek egyértelmően bizonyították, hogy az emberi gondolkodás, megfelelıen fókuszálva anyagi erıvé válhat, amely képes hatást gyakorolni és változást elérni fizikai tömegen. Ezek a kísérletek nem „kanálhajlító" szalontrükkök voltak, hanem szigorúan ellenırzött vizsgálatok, amelyek egyöntetően produkálták ugyanazt az eredményt: a gondolataink valójában interakcióba lépnek az anyagi világgal, akár tudjuk ezt, akár nem, változást idézve elı egészen a szubatomi szintig. A szellem uralma az anyag felett. 2001-ben, a szeptember 11-ei borzalmas eseményeket követı órákban kvantumugrás történt a noetika tudományterületén. Négy kutató felfedezte, hogy amikor a megrettent világ egy emberként összpontosított erre a tragédiára és egy emberként osztozott a gyászban, a harminchét véletlenesemény-generátor kimenı adatai szerte a földgolyón hirtelen és mérhetıen változtak kevésbé véletlenszerővé. Ez az elmék millióit egyesítı közös élmény valamiképp hatást gyakorolt a gépek randomizáló mőködésére, szervezettebbé tette a kimenı adatokat és rendet vitt a káoszba. A sokkoló felfedezés, úgy tőnik, párhuzamba állítható a kozmikus tudat ısi, spirituális hitével. A kozmikus tudat nem más, mint az emberi akaratok hatalmas összeolvadása, amely tényleges interakcióba tud lépni a fizikai anyaggal. Újabban a tömeges meditáció és ima tanulmányozása hozott hasonló eredményeket a véletleneseménygenerátorokban, tovább erısítve azt az állítást, hogy az emberi tudat, ahogy a noetikus szerzı Lynne McTaggart leírta, a test határain kívüli szubsztancia... magasan szervezett energia, amely képes megvál-

toztatni az anyagi világot. Katherine-t lenyőgözte McTaggart könyve, a The Intention Experiment és a hozzá kapcsolódó weboldalon - a theintentionexperiment.com-on - folyó globális mérető kísérlet annak feltárására, hogyan lehet hatással az emberi akarat a világra. S volt még néhány más progresszív szöveg is, ami felkeltette Katherine érdeklıdését. Errıl az alapról lendültek el Katherine Solomon kutatásai, igazolva, hogy a fókuszált gondolat szó szerint hatással lehet bármire - a növények növekedési ütemére, a halraj úszásirányára az akváriumban, a sejtosztódás módjára a Petri-csészében, az egymástól független automatizált rendszerek szinkronizációjára, a saját testünk kémiai reakcióira. Még egy újonnan formálódó szilárd test kristályszerkezetét is módosíthatja az elme; Katherine gyönyörő szimmetriájú jégkristályokat hozott létre azzal, hogy szeretı gondolatokat küldött egy megfagyóban lévı pohár víz felé. Hihetetlen, de ugyanez fordítva is igaznak bizonyult: amikor negatív, szennyezı gondolatokat küldött a víznek, a jégkristályok kaotikus, töredezett formákban fagytak meg. Az emberi gondolkodás a szó szoros értelmében átalakíthatja az anyagi világot. Ahogy Katherine kísérletei mind merészebbek lettek, úgy kapta az egyre elképesztıbb eredményeket. A laborban végzett munkája bizonyította, hogy a kétely árnyéka sem férhet hozzá: az „elme uralma az anyag felett" tézise nem csak valami önsegítı New Agemantra. Az elme képes megváltoztatni az anyag állapotát, és ami még fontosabb, hatalmában áll arra ösztökélni az anyagi világot, hogy egy bizonyos irányba haladjon. Urai vagyunk saját világegyetemünknek. Katherine szubatomi szinten kimutatta, hogy maguk a részecskék is létrejöhetnek és megsemmisülhetnek pusztán az ı megfigyelıi

szándékából. Bizonyos értelemben az a vágya, hogy lásson egy részecskét... abban a részecskében ölt testet. Heisenberg már évtizedekkel ezelıtt utalt erre a lehetıségre, és most a noetika alapelvévé vált. Lynne McTaggart ezt úgy fogalmazta meg, hogy valamiképpen az élı tudat az a hatás, ami valaminek a lehetıségét azzá a valamivé teszi; világegyetemünk megteremtésének leglényegesebb alkotóeleme a tudat, amely észleli. Katherine munkájának legmegdöbbentıbb vonatkozása mégis az a felismerés volt, hogy az elme képessége az anyagi világ megváltoztatására gyakorlással kiterjeszthetı. Az akarat tanult képesség. A meditációhoz hasonlóan a gondolat igazi erejének kiaknázása gyakorlatot igényelt. És ami még fontos... egyesek jobb képességekkel születtek, mint a többség. A történelem folyamán ık voltak azon kevesek, akik igazi mesterekké váltak. Íme, a hiányzó láncszem a modem tudomány és az ısi miszticizmus között. Katherine ezt Petertıl, a fivérétıl tudta, és most, hogy visszatértek ırá a gondolatai, már komolyan aggódni kezdett. A labor könyvtárához ment, és benézett. Semmi. A könyvtár egy kis olvasóterem volt - két Morris szék, egy faasztal, két állólámpa és egy mahagónipolcokkal borított fal, ahol mintegy ötszáz kötet sorakozott. Katherine és Peter itt búvárkodtak kedvenc szövegeikben, mindent elolvasták, a részecskefizikától a régi misztikus irodalomig. A győjteményük idıvel eklektikus ötvözetévé vált a réginek és az újnak... a legmodernebbnek és a történelminek. Katherine legtöbb könyve olyan címeket viselt, mint Kvantumtudat; Az új fizika és A neurológia alapelvei. Fivére inkább régi, ezoterikus mőveket olvasott, mint A Kübalion, a Zóhár, a ragyogás könyve, A táncoló Wu Li mesterek vagy a British Múzeum sumér tábláinak fordítása.

- Tudományos jövınk kulcsa - mondogatta - a múltunkban van elrejtve. A történelem, a természettudomány és a miszticizmus tanulmányozásával töltött pályája során Peter volt az elsı, aki arra bátorította Katherine-t, hogy egészítse ki az egyetemi tananyagot a korai hermetikus filozófia megismerésével. Katherine mindössze tizenkilenc éves volt, amikor Peter felkeltette az érdeklıdését a modern tudomány és az ısi miszticizmus kapcsolata iránt. - Mondd csak, Kate - kérdezte egyszer a Yale-en töltött második évben, amikor Katherine hazament vakációra -, mit tanítanak manapság elméleti fizikából? Katherine a családi könyvtárban volt a bátyjával, és felolvasta neki a kötelezı irodalom listáját. - Lenyőgözı - válaszolta a fivére. - Einstein, Bohr, Hawking; a modern kor géniuszai. Nem olvasol valami régebbit is? Katherine a fejét vakarta. - Olyasmire gondolsz, mint... Newton? Peter mosolygott. - Még régebbire. - Huszonhét évesen Peter Solomon már nevet szerzett magának a tudományos életben, és a két testvér egyre inkább élvezte az intellektuális vetélkedést. Régebbi, mint Newton? Katherine-nek olyan múltba veszett nevek jártak a fejében, mint Ptolemaiosz, Püthagorász és Hermész Triszmegisztosz. Ki olvasna ma ilyeneket? A bátyja végigfuttatta az ujját egy hosszú polcnyi régi bırkötéső könyvön és poros köteten. - A régiek tudományossága káprázatos... a modern fizika még csak most kezdi megérteni ıket. - Peter - mondta Katherine -, már beszéltél nekem arról, hogy az egyiptomiak jóval Newton elıtt ismerték az emelıt és a csigát, meg

hogy a régi alkimisták munkássága vetekszik a modern kémiával. Csakhogy a mai fizika olyan fogalmakkal dolgozik, amelyekrıl a régiek nem is álmodtak. - Mint például? - Hát... mondjuk az összefonódottság elmélete. - Szubatomi szinten nemrég sikerült hitelt érdemlıen bizonyítani, hogy minden anyagban kölcsönös kapcsolatok vannak... összefonódás egyetlen, egységes szövevénnyé... az univerzum egysége... - Azt akarod mondani, hogy a régiek megvitatták egymással az összefonódottság elméletét? - Szó szerint! - Peter kisöpörte a homlokából hosszú, fekete haját. - Az összefonódottság döntı eleme volt az ısi hittételeknek. Olyan régi nevek ezek, mint maga a történelem... Dharmakája, Tao, Brahma. Voltaképpen az ember legrégebbi spirituális útkeresése a saját összefonódottságának, a minden dolgokkal való kölcsönös kapcsolatának a megértésére irányult. Mindig is eggyé akart válni a világegyetemmel... elérni a megbékélés, a kiengesztelıdés, a „ki-egy-ezés" állapotát. - Peter felvonta a szemöldökét. - Zsidók és keresztények mind a mai napig törekszenek erre a kiegyezésre ... noha a legtöbben már elfeledték, hogy valójában a ki-egy-ezést keresik. Katherine sóhajtott, feledve, hogy mennyire nehéz vitába szállni a történelem alapos ismerıjével. - Oké, de te általánosságokban fogalmazol. Én speciálisan a fizikáról beszélek. - Akkor legyél specifikus. - A fivére átható tekintettel nézett rá. - Jó, akkor vegyünk valami olyan egyszerőt, mint a polaritás... a szubatomi világ pozitív-negatív egyensúlya. A régiek nyilvánvalóan nem ismerték... - Várj! - rántott elı a bátyja egy nagy poros kötetet, amit hangos csattanással dobott le Katherine elé az asztalra. - A modern polaritás

nem más, mint a dualitás világa, amirıl Krisna beszél itt, a Bhagavad-Gítában, több mint kétezer évvel ezelıtt. De van itt még vagy egy tucat könyv, köztük a Kübalion, amelyben bináris rendszerekrıl és a természet ellentétes erıirıl van szó. Katherine kételkedett ebben. - Oké, de ha mi a modern felfedezésekrıl beszélünk a részecskefizikában... például Heisenberg határozatlansági relációjáról... - Akkor azt itt kell megnéznünk - mondta Peter végigsétálva a polc elıtt, és kihúzott egy újabb kötetet. - A hinduk Upanisádok néven ismert szent, védikus irataiban. - Rádobta a nehéz kötetet az elızıre. - Heisenberg és Schrödinger tanulmányozták ezt a szöveget, és azt állították, hogy segített nekik bizonyos elméletek megfogalmazásában. A bemutató még hosszú percekig folytatódott, és az asztalon mind magasabban tornyosultak a könyvkupacok. Végül Katherine megadóan széttárta a karját. - Rendben van! Sikerült bizonyítanod, amit akartál, de én a modern elméleti fizikát szeretném tanulmányozni. A jövı tudományát! Erısen kétlem, hogy Krisnának vagy Vjászának túl sok mondanivalója lett volna a húrelméletrıl és a többdimenziós kozmológiai modellekrıl. - Igazad van. - A bátyja elhallgatott, de mosoly bujkált a szája sarkában. - De ha már a húrelméletet említetted... - megint odament a könyvespolchoz -, akkor erre a kötetre is gondolhattál. - Kihúzott egy monumentális könyvet, és lecsapta az asztalra. - Az arámi eredeti 13. századi fordítása. - Húrelmélet a 13. században? - Katherine ezt nem volt hajlandó bevenni. - Na, ne szórakozz! A húrelmélet vagy szuperhúrelmélet egy vadonatúj kozmológiai modell volt. A legutóbbi idık tudományos megállapításaira alapoz-

va azt vetette fel, hogy a többdimenziós világegyetem nem három... hanem tíz dimenzióból áll, amelyek rezgı húrokként lépnek kapcsolatba egymással, a rezonáló hegedőhúrokhoz hasonlóan. Katherine figyelte, ahogy a bátyja felüti a könyvet, végigfut a díszes nyomású tartalomjegyzéken, majd odalapoz valahová a kötet elejére. - Ezt olvasd! - És egy kifakult szövegoldalra mutatott, ahol ábrák is voltak. Katherine kötelességtudóan tanulmányozni kezdte. Az ódivatú fordítással nehezen boldogult, de legnagyobb meglepetésére a szöveg és a rajzok világosan körvonalazták pontosan ugyanazt a világegyetemet, amelyet a modern szuperhúrelmélet beharangozott - a rezonáló húrok tízdimenziós világegyetemét. Ahogy tovább olvasott, hirtelen eltátotta a száját. - Istenem, hiszen ez még azt is leírja, hogyan fonódik össze és mőködik egyként hat dimenzió a tízbıl! - Katherine rémülten hıkölt hátra. - Mi ez a könyv? A bátyja vigyorgott. - Valami, amit remélem, elolvasol egy napon. - Odalapozott a címoldalra, ahol ez állt a gyönyörő könyvtáblán: Zóhár, a ragyogás könyve. Noha Katherine még soha nem olvasta a Zóhárt, tudta, hogy a korai zsidó miszticizmus alapmővének tartják, s egykor olyan nagy hatalmat tulajdonítottak neki, hogy csak a legtudósabb rabbik tekinthettek bele. Katherine a könyvet bámulta. - Azt mondod, a korai misztikusok tudták, hogy a világegyetemnek tíz dimenziója van?

- De még mennyire! - Peter visszalapozott a tíz egymásba fonódó kört ábrázoló illusztrációhoz, a szefiróthoz. - A megfogalmazás érthetı módon ezoterikus, de ez akkor is fejlett fizika. Katherine nem tudta, mit válaszoljon erre. - De... akkor miért nem foglalkoznak vele sokkal többen? A bátyja mosolygott. - Majd fognak. - Nem értem. - Katherine, csodálatos korban születtünk. Közeleg a változás. Az emberi lények ott toporognak egy új kor küszöbén, s onnan fordítják vissza tekintetüket a természetre és a régi idıkre... visszatérnek azokhoz az eszmékhez, amelyekrıl a Zóhár és a világ más ısi szövegei írtak. A hatalmas igazságnak megvan a maga gravitációja, és végül visszarántja magához az embereket. Eljön a nap, amikor a modern tudomány komolyan elkezdi tanulmányozni a régiek bölcsességét... az lesz az a nap, amelyen az emberiség elkezd válaszokat találni a nagy kérdésekre, amelyeket még nem tudott megoldani. Aznap este Katherine beleásta magát a fivére régi szövegeibe, és gyorsan ráébredt, hogy Peternek igaza van. A régiek hatalmas tudást birtokoltak. A mai tudomány nem annyira felfedezéseket tesz, mint inkább újrafelfedezéseket. Úgy tőnt, hogy az emberiség egyszer már megértette a világegyetem igazi természetét. .. de hagyta elveszni... majd elfeledte ezt a tudást. A modern fizika segíthet visszaemlékezni! Ez a kutatás vált Katherine élethivatásává - az élenjáró ismeretek felhasználása arra, hogy újra felfedezze a régiek elfeledett tudását. Nem csak a tudós felfedezıi izgalma motiválta. Munkálkodása mélyén az a meggyızıdés rejtızött, hogy a világnak szüksége van erre a tudásra... ma inkább, mint valaha.

Katherine észrevette, hogy a labor végében a bátyja fehér köpenye az övé mellett lóg a fogason. Ösztönösen nyúlt a mobiljáért, hogy megnézze az üzeneteit. Semmi. Az idegen szavai visszhangoztak az emlékezetében. Ami a fivére szerint itt van elrejtve Washingtonban... meg lehet találni. Néha egy évszázadokon át fennmaradó legenda... nem véletlenül maradt fenn. - Nem - mondta ki Katherine hangosan. - Ez nem létezhet a valóságban. Néha a legenda... tényleg csak legenda.

Tizenhatodik fejezet

Trent Anderson biztonsági fınök visszarohant a Capitolium kupolacsarnokába, dúlt-fúlt az emberei kudarca miatt. Az egyik ır csak az imént találta meg a kötést és a katonai kabátot egy alkóvban, a keleti csarnok közelében. Az az átkozott pasas csak úgy kisétált innen! Anderson már utasítást adott az épületen kívüli kamerák felvételeinek ellenırzésére, de mire bármit is kiderítenek, a fickónak bottal üthetik a nyomát. Amikor most belépett a Rotundába, hogy felmérje a kárt, láthatta, hogy az embereinek, miként azt elvárta tılük, sikerült úrrá lenniük a helyzeten. A Rotunda mind a négy bejárata le volt zárva a legkevesebb gyanúra okot adó módszerrel - egy bársonyfüggöny, az ajtóban egy elnézést kérı ır és egy tábla, miszerint a terem TAKARÍTÁS MIATT ÁTMENETILEG ZÁRVA.

A tízegynéhány tanút egy csoportba terelték a

keleti falnál, majd az ırök begyőjtötték a mobiltelefonokat és fényképezıgépeket; Andersonnak már csak az hiányzott volna, hogy valaki a mobiljáról felvételeket küldjön a CNN-nek. Az egyik tanú, egy magas, sötét hajú férfi tweedzakóban, megpróbált kilépni a csoportból, hogy a parancsnokkal beszéljen. Máris heves vitába bonyolódott az ırökkel. - Mindjárt beszélek vele - szólt oda Anderson az embereinek. Addig is, mindenkit tartsanak ott a nagy elıcsarnokban.

Anderson most a kéz felé fordította a figyelmét, amely felkiáltójelként állt a terem közepén. Az isten szent szerelmére! Tizenöt év biztonsági munkája során a Capitolium épületében látott már egyet, s mást. De ilyet még nem. Jöhetnének már a törvényszékiek, hogy ezt eltávolítsák a körzetembıl. Anderson közelebb lépett, s felfedezte, hogy a véres kezet a csuklónál fogva egy fatalpra szúrták fel, hogy egyenesen álljon. Fa és bır, gondolta. Nem érzékelik a fémdetektorok. Az egyedüli fém egy nagy aranygyőrő, amelyrıl Anderson feltételezte, hogy fémdetektorral nézték meg, vagy a gyanúsított egyszerően lehúzta a halott ujjáról, mintha az övé volna. Anderson lekuporodott, hogy jobban megvizsgálhassa a kezet. Hatvan körüli férfira következtetett belıle. A díszes pecsétgyőrőn egy kétfejő madár és a 33-as szám volt. Anderson-nak ez nem mondott semmit. Ekkor ötlöttek a szemébe az apró tetoválások a hüvelyk- és a mutatóujj hegyén. Kész elmebaj. - Parancsnok! - sietett oda az egyik ır egy telefonnal hadonászva. - Önt keresik személyesen. A biztonsági központ telefonkezelıje kapcsolta át. Anderson úgy nézett rá, mint egy bolondra. - Nem látja, hogy most nem érek rá? - hörögte. Az ır elsápadt. Letakarta a mobilt a tenyerével, és suttogva mondta: - A CIA keresi. Anderson majd' hanyatt esett. A CIA már tud róla? - A Biztonsági Hivatal. Anderson megdermedt. A francba. Feszengve nézett a telefonra az ır kezében. Washington hírszerzı ügynökségeinek óceánjában a CIA biztonsági hivatala, az OS egyfajta Bermuda-háromszög volt... egy rejtélyes

és vészterhes hely, amelyet lehetıség szerint elkerült az, aki tudott róla. Az önpusztító mandátummal ellátott OS-t egyetlen különös célra hozta létre a CIA - hogy önmaga után kémkedjen. Az OS nagyhatalmú belügyi szervként monitorozta a CIA valamennyi alkalmazottját: az alapok hőtlen kezelésére, a titkok kiárusítására, bizalmas technológiák eltulajdonítására és törvénytelen kihallgatási módszerekre, kínzásra utaló jeleket kerestek, többek közt. Akik Amerika kémjei után kémkednek. Korlátlan

felhatalmazással

nyomozhattak

minden

nemzet-

biztonságot érintı ügyben, ami azt jelentette, hogy az OS-nek erıs és hosszú keze volt. Anderson elképzelni sem tudta, miért érdekelheti ıket a Capitoliumban történt incidens, és egyáltalán hogyan szerezhettek ilyen gyorsan tudomást róla. Persze azt beszélték, hogy a hivatalnak mindenhol van szeme. Amennyire Anderson tudta, közvetlenül hozzáférhetnek az Egyesült Államok Capitoliumának biztonsági felvételeihez. Ez az eset semmilyen értelemben nem tartozott az OS hatáskörébe, de a hívás idızítése Andersen szerint nem véletlenül esett egybe a levágott kéz megtalálásával. - Parancsnok? - Az ır úgy tartotta a telefont, mint egy forró krumplit. - Fogadnia kellene a hívást. - Elhallgatott, és némán mozgó szájjal formálta meg a két szótagot: - SA-TO. Anderson gyanakodva nézett az ırre. Ez csak vicc lehet. Érezte, hogy izzadni kezd a tenyere. Sato személyesen foglalkozik az üggyel? A Biztonsági Hivatal legfıbb hadura - Inoue Sato - élı legenda volt hírszerzıi körökben. Egy japán internáló táborban született a kaliforniai Manzanarban, Pearl Harbor után; egy megedzıdött túlélı, aki soha nem felejtette el a háború borzalmait és a hiányos katonai hírszerzés katasztrofális következményeit. Most, hogy az Egyesült Államok egyik legtitkosabb és leghatalmasabb nemzetbiztonsági posztjára került, Sato bizonyságát adta annak, hogy tántoríthatatlan

hazafi s egyben félelmetes ellenfele annak, aki szemben áll vele. Ritkán lehetett látni, de széles körben rettegték a nevét. Az OS igazgatója leviatánként cirkált a központi hírszerzés mélyvizében, aki csak a prédáért bukkan a felszínre. Anderson csupán egyszer találkozott Satóval, de olyan emlékeket ırzött arról a hideg, fekete szempárról, hogy áldotta a sorsát, amiért csupán telefonon kell érintkeznie vele. Anderson végre átvette a telefont és beleszólt. - Sato igazgató - mondta a legbarátságosabb hangon -, itt Anderson parancsnok. Hogyan... - Van egy ember az ön épületében, akivel haladéktalanul beszélnem kell - vágott közbe az OS igazgatója csikorgó krétára emlékeztetetı, jellegzetes hangon. Egy gégerákmőtétnek köszönhette ezt a félelmetes hangot, egy visszataszító sebhellyel együtt, ami a nyakán éktelenkedett. - Azonnal találja meg nekem. Ennyi az egész? Keressek meg valakit? Andersonban egyszerre feltámadt a remény, hogy mégiscsak merı véletlen a hívás idızítése. - Kirıl van szó? - Robert Langdonnak hívják. Úgy vélem, hogy e pillanatban is az épületben van. Langdon? A név ismerısnek tőnt, de nem tudta, hova tenni. Közben azon tőnıdött, hogy Sato tudhat-e a kézrıl. - Jelenleg a Rotundában vagyok - mondta Anderson -, de itt is van egy csapat turista... várjon, kérem. - Leengedte a telefont és odaszólt a csoportnak: - Van itt egy bizonyos Langdon? Rövid hallgatás után megszólalt egy mély hang: - Igen. Én vagyok Robert Langdon. Sato mindent tud. Anderson a nyakát nyújtogatva próbálta kitalálni, hogy melyikük lehet az a csoportból.

Ugyanaz a férfi volt, aki korábban megpróbált kiválni a többiek közül. Feldúltnak tőnt... és valahogy ismerısnek. Anderson újra a szájához emelte a telefont. - Igen, itt van Mr. Langdon. - Adja át neki a kagylót! - rendelkezett Sato. Anderson fellélegzett. Jobb, ha vele beszél, mint ha velem. - Tartsa, kérem. - Odaintette Langdont. Ahogy a férfi közelebb ért, Anderson egyszerre rájött, miért csengett ismerısen a neve. Most olvastam egy cikket errıl a pasasról. Mi a fenét keres ez itt? Langdon 183 centis magassága és atlétikus termete dacára Anderson nem látta benne azt a hideg, kemény alkatot, amit attól az embertıl várt, aki túlélt egy robbanást a Vatikánban és egy embervadászatot Párizsban. Ez a pasas kicsúszott a francia rendırség kezébıl... félcipıben? Anderson szemében inkább olyan figurának tőnt, aki valamelyik egyetem könyvtárában Dosztojevszkijt olvas. - Mr. Langdon? - ment elébe Anderson. - Anderson parancsnok vagyok, az itteni biztonsági fınök. Telefonon keresik. - Engem? - Langdon kék szeme szorongást és bizonytalanságot tükrözött. Anderson felé nyújtotta a telefont. - A CIA Biztonsági Hivatala. - Sosem hallottam róla. Anderson vészjóslóan mosolygott. - İk viszont hallottak önrıl, uram. Langdon átvette a telefont. - Tessék. - Robert Langdon? - Sato igazgató fület sértı hangján úgy üvöltött, hogy még Anderson is hallotta. - Tessék - mondta Langdon.

Anderson közelebb lépett, hogy hallja, mit mond Sato. - Inoue Sato igazgató vagyok, Mr. Langdon. Jelenleg egy válsághelyzetet próbálok megoldani, és úgy vélem, hogy segíthet az információival. Langdonban remény ébredt. - Peter Solomonról van szó? Tudja, hol van? Peter Solomon? Anderson semmit sem értett. - Professzor - válaszolta Sato -, pillanatnyilag én teszek fel kérdéseket. - Peter Solomon nagyon komoly bajban van! - kiáltotta Langdon. Valami ırült... - Egy pillanat - hallgattatta el Sato Langdont. Anderson összerezzent. Hibás lépés. Félbeszakítani egy CIA nagyfınök kérdéseit olyan hiba, amit csak egy civil követ el. Okosabbnak képzeltem ezt a Langdont. - Jól figyeljen! - mondta Sato. - Miközben mi itt beszélünk, a nemzet egy válsághelyzettel néz szembe. Azt a tanácsot kaptam, hogy az ön birtokában lévı információk segítségemre lehetnek a válság elhárításában. És most újra megkérdezem. Milyen információi vannak? Langdon tanácstalannak tőnt. - Fogalmam sincs, hogy mirıl beszél. Engem az érdekel, hogy megtaláljam Petert és... - Fogalma sincs? - csattant fel Sato. Anderson látta, hogy Langdont elönti a harag. A professzor agresszívebb hangnemre váltott. - Nem, uram. Halvány gızöm sincs. Anderson összerándult. Nem jó. Nagyon nem jó. Robert Langdon most igen súlyos hibát követett el Sato igazgatóval szemben. Anderson hitetlenkedve konstatálta, hogy mindennek vége. Legnagyobb döbbenetére ekkor Sato igazgató tőnt fel teljes életnagyság-

ban a Rotunda túlsó végében, és gyors léptekkel közeledett Langdon mögött. Sato az épületben van! Anderson visszatartotta a lélegzetét, és felkészült a legrosszabbra. Langdonnak fogalma sincs... Az igazgató sötét alakja egyre közeledett; miközben még mindig a füléhez tartotta a telefont, fekete szeme lézersugárként fúródott Langdon hátába. Langdon a parancsnok telefonját szorongatva tehetetlen dühöt érzett, amiért az OS igazgató zaklatja. - Sajnálom, uram - mondta Langdon élesen -, de nem tudok olvasni a gondolataiban. Nem tudom, mit akar tılem. - Hogy mit akarok öntıl? - recsegett az OS igazgatójának fülsértı hangja a telefonba, olyan érdes és hörgı volt, mintha egy haldokló tüdıbajos beszélne. Langdon közben érezte, hogy valaki rácsap a vállára. Sarkon fordult, és... egyenesen egy apró termető japán nı arcába bámult. Foltos bır, gyérülı haj, dohánytól sárga fogak, egy ijesztı fehér heg - amely vízszintesen szelte át a nyakát - és felbıszült arckifejezés. A nı egy mobiltelefont szorított a füléhez, s miközben mozgott az ajka, Langdon a már ismert, reszelıs hangot hallotta a saját telefonjából. - Hogy mit akarok öntıl, professzor? - A nı komótosan összecsukta a telefont és villámló tekintettel meredt Langdon-ra. - Elıször is azt, hogy ne szólítson uramnak. Langdon bénultan állt. - Elnézését kérem, asszonyom. Annyira rossz volt a vonal... - Semmi baja nem volt a vonalnak, professzor - mondta a nı. - És tudnia kell, hogy rettenetesen rosszul tőröm a mellébeszélést.

Tizenhetedik fejezet

Inoue Sato igazgató nemének félelmetes példánya volt - nıi viharmadár, aki alig volt 150 centi. Csontsovány test, leharcolt vonásokkal és egy vitiligo nevő bırbajjal, amitıl sömörfoltos, rücskös gránittömbnek tőnt az arca. Kék nadrágkosztümje zsákként lógott aszott testén, nyitott nyakú blúza semmit nem rejtett el a csúnya hegbıl. Munkatársai megfigyelése szerint Sato csak annyival áldozott a hiúság oltárán, hogy idınként kitépkedte feltőnı bajuszát. Inoue Sato már egy évtizede vezette a CIA biztonsági hivatalát. Szélsıségesen magas IQ-ja hátborzongatóan pontos megérzésekkel párosulva kellı önbizalmat adott neki ahhoz, hogy rettegéssel töltsön el mindenkit, aki nem volt képes a lehetetlennel határosra. Még a rosszindulatú gégerák halálos diagnózisa sem tudta eltántorítani hivatásától. A harc egy hónapi küzdelembe, a hangképzı szervei felének és a testsúlya egyharmadának elvesztésébe került, de utána úgy tért vissza az irodába, mintha mi sem történt volna. Inoue Sato elpusztíthatatlannak tőnt. Robert Langdon gyanította, hogy nem ı volt az egyetlen, aki férfinak vélte Satót a telefonban, de az igazgató még mindig tüzes villámokat szórt rá fekete szemébıl. - Még egyszer elnézést, asszonyom - mondta határozottan Langdon. - Közben próbálom összeszedni magam... egy illetı csalt ide ma este Washingtonba. - Kivette a faxot a zakója zsebébıl. - Ezt

kaptam tıle ma reggel. Felírtam a repülıgép lajstromszámát, amit értem küldött, ha felhívná az FAA-t, talán vissza lehetne keresni... Sato kis keze elırelendült, és elragadta a papírt Langdontól. Bele sem nézve a zsebébe győrte. - Professzor, én vezetem ezt a nyomozást, és amíg nem mondja el nekem, amit tudni akarok, addig én kérdezek. Sato most a parancsnok elé pattant. - Anderson parancsnok - mondta, és szorosan a férfi elé állva méregette apró fekete szemével -, közölné végre, mi az ördög folyik itt? Az ır a keleti kapunál azt állította, hogy egy emberi kezet találtak a padlón. Igaz ez? Anderson félreállt, hogy láthatóvá váljon a szóban forgó tárgy a terem közepén. - Igen, asszonyom, néhány perccel ezelıtt. A nı úgy nézett a kézre, mintha csak egy rossz helyre tett ruhadarab lenne. - És mégsem tett róla említést a telefonban? - Én... én azt hittem, hogy tudja. - Ne hazudjon nekem. Anderson nem állta a tekintetét, de a hangja magabiztos maradt. - Asszonyom, kézben tartjuk a helyzetet. - Azt erısen kétlem - felelte Sato, ugyanolyan magabiztosan. - Már úton vannak a törvényszéki orvosszakértık és a helyszínelık. Akárki tette, hagyhatott ujjlenyomatokat. Satón látszott, hogy nincs meggyızve. - Ha valaki elég okos ahhoz, hogy átsétáljon az ellenırzı pontjukon egy emberi kézzel, annak valószínőleg ahhoz is van elég esze, hogy ne hagyjon ujjlenyomatokat. - Ez lehetséges, de én vezetem a nyomozást.

- Én pedig most felmentem önt a felelısség alól. Átveszem az ügyet. Anderson megdermedt. - Tudtommal ez nem az OS hatásköre, vagy igen? - Teljes mértékben. Ez nemzetbiztonsági ügy. Peter keze? - tőnıdött Langdon, aki egyfajta kábulatban követte a szóváltást. Nemzetbiztonsági ügy? Langdon már sejtette, hogy az ı legfıbb célja, hogy Petert megtalálja, nem egyezik Satóéval. Az OS igazgatója valami egészen más dolog miatt van itt. Anderson is értetlenkedett. - Nemzetbiztonsági ügy? A legteljesebb tisztelettel, asszonyom... - Legjobb tudomásom szerint - szakította félbe a nı -, én vagyok a rangidıs. Azt ajánlom, tegye, amit mondok, mégpedig kérdezısködés nélkül. Anderson bólintott és nyelt egy nagyot. - De nem kellene legalább levennünk az ujjlenyomatokat, hogy biztosan tudjuk, ez Peter Solomon keze? - Én biztosan tudom - mondta Langdon, átérezve a kijelentés minden borzalmát. - Felismerem a győrőjét... és a kezét is. - Szünetet tartott. - A tetoválások viszont újak. Nemrég készíthette ıket valaki. - Hogyan? - Sato most látszott elıször elbizonytalanodni a megérkezése óta. - A kéz tetoválva van? Langdon bólintott. - A hüvelykujjon egy korona. A mutatóujjon egy csillag. Sato szemüveget vett elı, és cápaként körözve közelebb ment a kézhez. - Bár a másik három ujj nem látható - folytatta Langdon -, meggyızıdésem, hogy azoknak a hegyén is van tetoválás. Satót kíváncsivá tette ez a közlés és Andersonhoz fordult: - Parancsnok, megnézné nekünk a három ujjat, kérem?

Anderson leguggolt a kéz mellé, vigyázva, hogy ne érjen hozzá. Kis híján a padlóra fektette az arcát, úgy vizsgálta meg a behajlított ujjak hegyét. - Igaza van, asszonyom. Mindegyik ujjon van tetoválás, de azt nem tudom kivenni, mik azok... - Egy nap, egy lámpás és egy kulcs - mondta halkan Langdon. Sato szembefordult vele, és fürkészve méregette apró szemével. - Honnan tudja ilyen pontosan? Langdon állta a tekintetét. - Az emberi kéz az ilyen módon megjelölt ujjbegyekkel egy nagyon régi ikon. A Rejtelmek kezének nevezik. Anderson felpattant. - Ennek a dolognak neve van? Langdon bólintott. - Ez a régi világ egyik legtitkosabb ikonja. Sato hátravetette a fejét. - Ezek után megkérdezhetem, hogy mi az ördögöt keres itt a Capitolium kellıs közepén? Langdon azt kívánta, bár felébredne ebbıl a rémálomból. - A hagyomány szerint meghívást közvetít, asszonyom. - Meghívást... hová? - kérdezte az igazgató. Langdon a szimbólumokat nézte a barátja levágott kezén. - A Rejtelmek keze évszázadokon át egy misztikus felhívást közölt. Alapvetıen a titkos tudás birtokbavételére hívta meg a címzettet... a rejtett bölcsességére, amelyet csak a kiválasztott kevesek ismertek. Sato összefonta vékony karját, és Langdonra meresztette éjfekete szemét. - És még azt állítja, professzor, hogy fogalma sincs, miért van itt? Eddig elég jól teljesítette a feladatát.

Tizennyolcadik fejezet

Katherine Solomon belebújt a fehér köpenybe, és megkezdte szokásos érkezési szertartását - a „köreit", ahogy a bátyja nevezte. Az alvó csecsemıt ellenırzı aggodalmas szülıként bekukkantott a gépházba. A hidrogén tüzelıanyag-cella megbízhatóan mőködött, a tartalék tartályok biztonságosan sorakoztak állványukon. Katherine, folytatva útját, az elıtéren át bement az adattároló helyiségbe. Mint mindig, a két redundáns holografikus biztonsági adatmentı egység halkan zümmögött temperált házában. A teljes kutatásom, gondolta, belesve a nyolc centi vastag, ütésálló üvegen. A holografikus adattároló egységek, szemben a hőtıszekrény mérető elıdeikkel, inkább keskeny sztereoberendezésnek tőntek posztamenseiken. A labor két holografikus meghajtója szinkronban mőködött, és párhuzamosan tárolta az adatokat - redundáns biztonsági másolatokként ırizték Katherine munkáját. A legtöbb adatmentési eljárás külsı, más helyszínen történı tárolást is megkövetelt, földrengés, tőz vagy lopás esetére, de Katherine és fivére egyetértett abban, hogy a titoktartás a legfontosabb; amint az adatok kikerülnek az épületbıl egy külsı szerverre, már nem lehetnének nyugodtak afelıl, hogy nem férnek hozzájuk illetéktelenek. Katherine a megbízható mőködéssel elégedetten indult vissza, de az elıtérben a labor felé tartva váratlan látvány ötlött a szemébe. Mi az ördög az? Tompa derengés jelezte, hogy valaki bekapcsolta a be-

rendezéseket. Katherine rohant, hogy megnézze, mi történt, és meglepıdve látta, hogy a vezérlıterem plexiüveg fala mögül fény árad ki. Itt van! Katherine szinte repülve szelte át a labort, és felrántotta a vezérlıterem ajtaját. - Peter! - kiáltotta. A terminál elıtt ülı molett nı ijedten ugrott fel. - Te jó ég, Katherine, halálra rémítesz! Trish Dunne - az egyetlen ember a földön, aki beléphetett ide Katherine metarendszer-elemzıje volt, és csak ritkán dolgozott a hétvégén. A huszonhat éves, vörös hajú lány adatmodellezı zseni volt, titoktartási nyilatkozatot is aláírattak vele, amikor a KGB-t is erısen érdeklı, bizalmas adatokkal dolgozott. Ma este is az adatokat elemezte a vezérlıterem plazmakijelzı falán - egy hatalmas lapos képernyın, ami úgy festett, mintha valamilyen NASA-küldetés berendezése volna. - Bocsáss meg - mondta Trish. - Nem tudtam, hogy már itt vagy. Szerettem volna végezni ezzel, mielıtt beértek a bátyáddal. - Beszéltél vele? Késik, és nem veszi fel a telefont. Trish megrázta a fejét. - Fogadok, hogy még mindig nem boldogul az új iPhone-nal, amit adtál neki. Katherine értékelte Trish humorát, és ha már itt volt, támadt egy jó ötlete. - Igazából örülök, hogy bejöttél ma este. Segíthetnél nekem valamiben, ha nem bánod. - Bármi legyen is az, biztos veri a futballt. Katherine vett egy mély levegıt, hogy megnyugodjon. - Nem tudom, hogyan magyarázzam meg, de hallottam ma egy hihetetlen történetet...

Trish Dunne nem tudta, milyen történetet hallhatott Katherine Solomon, de azt látta, hogy nagyon felzaklatta. A fınökasszony általában nyugodt, szürke szeme most telve volt szorongással, és amióta belépett a szobába, háromszor igazította a füle mögé a haját - Trish ezt az idegesség biztos jelének ismerte. Nagyszerő tudós. Csapnivaló pókerjátékos. - Nekem ez úgy hangzik - mondta a Katherine -, mintha fikció lenne... egy régi legenda. És mégis... - Elhallgatott, és megint a fülé mögé igazított egy hajtincset. - És mégis? Katherine sóhajtott. - És mégis... mert egy hitelt érdemlı forrástól ma azt hallottam, hogy a legenda igaz. - Értem... Hová akar kilyukadni? - Meg akartam beszélni a bátyámmal, de most eszembe jutott, hogy hátha te segíthetsz tisztázni a dolgot, mielıtt elmondom neki. Azt szeretném tudni, hogy igazolták-e valaha ezt a legendát a történelem folyamán. - A teljes történelemre érted? Katherine bólintott. - Bárhol a világon, bármely nyelven, bármikor a történelemben. Különös kérés, gondolta Trish, de azért teljesíthetı. Tíz évvel ezelıtt ez még megoldhatatlan feladat lett volna. Ma azonban, a világhálónak és a világ nagy könyvtári, múzeumi győjteményeinek elırehaladt digitalizációjának köszönhetıen Katherine célja elérhetı egy viszonylag egyszerő keresıt használva, számos fordítómodullal és néhány jól megválasztott kulcsszóval. - Nem gond - mondta Trish.

A labor sok könyve tartalmazott idézeteket ısi nyelven írt szövegekbıl, és Trisht gyakran kérték arra, hogy írjon speciális, fordítómodulokkal kiegészített optikai karakterfelismerı programokat, OCR-eket, amelyek mai angollá alakítják az obskúrus nyelveket. Nagy valószínőséggel ı volt a világon az egyetlen metarendszerszakértı, aki ilyen OCR-eket készített ófríz, maek vagy akkád nyelvhez. A modulok segíthetnek, de a hatékony keresés titka a megfelelı kulcsszó megadása. Legyen egyedi, de nem túlságosan korlátozó. Katherine egy lépéssel Trish elıtt járva már le is firkantott néhány lehetséges kulcsszót egy darab papírra. Kiegészítette még néhánnyal, aztán gondolkozott egy darabig, majd folytatta a listát. - Oké - mondta végül, átadva Trishnek a papírt. Thrish átfutotta a listát, és elkerekedett a szeme. Milyen ırült legenda után nyomozhat Katherine? - Minden kifejezésre rákeressek? - Az egyik szót még csak nem is ismerte. Angolul van egyáltalán? - Tényleg azt hiszed, hogy ezek mind megtalálhatók lesznek egy bizonyos helyen? Szó szerint? - Szeretnék egy próbát tenni. Trish azt mondta volna rá, hogy lehetetlen, de ez a szó itt be volt tiltva. Katherine veszélyes hozzáállásnak ítélte meg egy olyan szakterületen, amelyen tévesnek tartott elgondolások gyakran alakultak át bizonyított igazsággá. Trish Dunne komolyan kételkedett abban, hogy ez a kulcsszókeresés beleillik a fönti kategóriába. - Mennyi idıbe telik? - kérdezte Katherine. - Néhány perc elindítani a keresést. Innentıl úgy tizenöt perc, mire a keresı mindent átvizsgál. - Ilyen gyorsan megy? - örült meg Katherine. Trish bólintott. A hagyományos keresıknek gyakran egy egész napba telt átbogarászni a teljes világhálót, találni néhány dokumen-

tumot, kutakodni a tartalmukban és hozzáadni a kereshetı adatbázisukhoz. De Trish nem ilyen fajta keresıt tervezett. - Írok egy delegátor nevő programot - magyarázta Trish. - Nem igazán kóser, de gyors. Lényegében úgy mőködik, hogy más emberek keresıit állítja rá a te munkádra. A legtöbb adatbázisnak, legyen az könyvtáré, múzeumé, egyetemé vagy kormányszervé, van saját, beépített keresıfunkciója. Ezért én olyat írok, ami megtalálja ezeket a keresıket, megadja nekik a kulcsszavaidat, és azt mondja nekik, hogy keressenek. így több ezer keresımotor teljesítményével dolgozhatunk. Katherine-nek tetszett a dolog. - Párhuzamos adatfeldolgozás. Egyfajta metarendszer. - Szólok, ha találtam valamit. - Köszönöm, Trish. - Katherine megveregette a lány hátát, és elindult az ajtó felé. - A könyvtárban leszek. Trish nekiült a program megírásának. Egy ilyen keresı megírása alantas munka volt a szakértelmének, de Trish Dunne ezt nem bánta. Bármit megtett volna Katherine Solomonért. Trish néha el sem akarta hinni, milyen jó helyre hozta a szerencséje. Hosszú utat tettél meg kislány. Alig egy éve Trish megvált metarendszer-elemzıi állásától a high-tech ipar számos inkubátorházának egyikében. A szabadidejében programozói különmunkákat vállalt és egy blogot is indított Jövıbeli alkalmazások a számítógépes metarendszer-elemzésben címmel - bár nem hitte, hogy valaki is olvassa. Aztán egy este megszólalt a telefon. - Trish Dunne? - kérdezte egy udvarias nıi hang. - Igen. Ki beszél?

- Katherine Solomon vagyok. Trish attól félt, hogy ott helyben összeesik. Katherine Solomon? - Most olvastam a könyvét, A noetika tudománya: modern átjáró az ısi bölcsességhez. A blogomban is írtam róla. - Igen, tudom - válaszolta elegánsan a nı. - Ezért telefonálok. Hát persze, jött rá Trish, hülyén érezte magát. Még a legnagyobb tudósok is rákeresnek magukra a Google-ban. - Érdekel a blogja - mondta Katherine. - Nem tudtam, hogy a metarendszer-modellezésben már ilyen messzire jutottak. - Igen, asszonyom - nyögte ki Trish villámsújtottan. - Az adatmodellezés forradalmi technológia, ígéretes alkalmazásokkal. A két nı még hosszan csevegett Trish munkájáról, megvitatták a nagymérető adathalmazmozgás elemzésének, modellezésének és elırejelzésének tapasztalatait. - A könyve persze meghaladja az én tudományomat - mondta Trish -, de azt megértettem belıle, hogy vannak átfedések az én metarendszer-elemzı munkámmal. - Azt írja a blogjában, hogy a metarendszer modellezése átalakíthatja a noetika tudományát, ha jól értettem. - Igen. Valóban úgy gondolom, hogy a metarendszerek igazi tudománnyá tehetik a noetikát. - Igazi tudománnyá? - Katherine hangja kissé érdessé vált. Szemben azzal... A francba, ezt nem kellett volna mondanom. - Tulajdonképpen ezt arra értettem, hogy a noetika némileg... ezoterikus. Katherine nevetett. - Nyugi, csak vicceltem. Tudom, hogy értette. Nem lep meg, gondolta Trish. Még a kaliforniai Noetikai Tudományok Intézete is rejtett értelmő, titokzatos nyelven írta le a

szakterületet, úgy határozva meg saját tudományos vizsgálata tárgyát, mint az emberiség „közvetlen és azonnali hozzáférését ahhoz a tudáshoz, ami a normál érzékeléssel és értelemmel megszerezhetı tudáson túl van". A noetika szó, nézett utána Trish, eredete az ógörög nousz, ami nagyjából belsı tudást vagy intuitív megismerést jelent. - Érdekel a metarendszerekkel végzett munkája - mondta Katherine -, és szeretném tudni, hogyan kapcsolódhat ahhoz a projekthez, amin most dolgozom. Volna kedve találkozni velem? Szükségem van a tudására. Katherine Solomonnak szüksége van a tudásomra? Ez olyan volt, mintha Marija Sarapova kért volna tıle tenisztippeket. Másnap egy fehér Volvo állt meg Trish háza elıtt, és egy vonzó, nádszál karcsú nı szállt ki belıle kék farmerban. Trish minden önbizalma a porba hullt. Remek, nyögött fel. Okos, gazdag és vékony... és ezek után még higgyem el, hogy isten jóságos? De Katherine közvetlen modora azonnal eloszlatta minden kínos érzését. A két nı kiült a tágas hátsó teraszra, amely egy tekintélyes birtokra nézett. - Csodálatos a háza - mondta Katherine. - Köszönöm. Szerencsém volt a fıiskolán, mert írtam néhány szoftvert, amire jogdíjat kaptam. - A metarendszerekhez? - A metarendszerek elıdjéhez. 9/11 után a kormány hatalmas adathalmazokat

vont

ellenırzés

alá.

Civil

e-maileket,

mo-

biltelefonokat, faxokat, szövegeket, weboldalakat... a terroristák kommunikációjához köthetı kulcsszavakra vadásztak. En meg írtam egy szoftvert, amivel egy második módon is kezelhették az adathalmazt... egy pótlólagos hírszerzı potenciálhoz jutottak hozzá. - Trish

elmosolyodott. - Lényegében mérni tudták a szoftveremmel Amerika hımérsékletét. - Tessék? Trish nevetett. - Tudom, hogy ırültségnek hangzik. Arra gondolok, hogy mérhetıvé tettem az ország érzelmi állapotát. Ha úgy tetszik, egyfajta kozmikustudat-barométert szolgáltattam. - Majd Trish elmagyarázta, hogyan lehet az országos kommunikáció adathalmazának felhasználásával érzékelni a nemzet hangulatát, arra alapozva, hogy mekkora bizonyos kulcsszavak és érzelmi indikátorok elıfordulási gyakorisága az adathalmazban. Boldogabb idıkben boldogabb szavakat használunk, stresszes idıkben meg épp ellenkezıleg. Például egy terrortámadás esetén a kormány mérni tudja az adathalmazon Amerika pszichés változását, ezúttal jobb tanácsokat adhat az elnöknek az esemény érzelmi hatását illetıen. - Lenyőgözı - mondta Katherine az állát simogatva. - Tehát lényegében úgy vizsgál egy individuumokból álló népességet, mint... egyetlen organizmust. - Pontosan. Egy metarendszert. A részei összességével meghatározott egyetlen entitást. Az emberi test például egyedi sejtek millióiból áll, ahol minden egyes sejtnek különbözı tulajdonságai és különbözı céljai vannak, de mégis egyetlen entitásként mőködik. Katherine lelkesen bólogatott. - Mint egy együtt mozgó madárraj vagy halraj. Mi ezt konvergenciának vagy összefonódottságnak nevezzük. Thrish érezte, hogy híres vendége már kezdi látni a metarendszer-programozás lehetıségeit a noetika területén. - A szoftvert - magyarázta Trish - arra terveztem, hogy javítsa a kormányszervek értékelı munkáját és reakcióját a súlyos válsághelyzetekre... mint a járványok, nemzeti katasztrófák, a terrorizmus

és hasonlók. - Trish szünetet tartott. - Persze mindig megvan az a lehetıség, hogy más irányokban is alkalmazzák... esetleg pillanatfelvétel készítésére a nemzet mentális állapotáról, egy választás kimenetelének elırejelzésére vagy annak felmérésére, hogy merre indul el a részvénypiac... - Hatásos eszköznek tőnik. Trish a nagy házra mutatott. - A kormány is így gondolta. Katherine tekintete találkozott az övével. - Trish, kérdezhetek valamit a munkája erkölcsi vonatkozásairól? - Hogy érti? - Arra célzok, hogy írt egy szoftvert, amivel könnyen vissza lehet élni. Akiknek ez a birtokában van, olyan értékes információkhoz férhetnek hozzá, amikhez mások nem. Egy percig sem tétovázott, amikor létrehozta? Trishnek a szeme se rebbent. - Egy percig sem. Az én szoftverem semmiben sem tér el... mondjuk egy repülıgép-szimulátor programtól. Néhány felhasználó azt fogja gyakorolni vele, hogyan vihet segítséget az elmaradott országoknak. Mások pedig azt, hogyan vezessenek bele utasszállító gépeket felhıkarcolókba. A tudás eszköz, és mint minden eszköznek, a felhasználó kezében dıl el a hatása. Katherine hátradılt, úgy látszott, elégedett a válasszal. - Hadd tegyek fel egy hipotetikus kérdést. Trish egyszerre úgy érezte, hogy a beszélgetésük átmegy állásinterjúba. Katherine lehajolt, és felcsippentett egy apró homokszemet, odamutatta Trishnek.

- Az jutott eszembe - mondta -, hogy a metarendszereivel lényegében kiszámíthatja egy egész homokos tengerpart súlyát... egyszerre csak egy szemet mérve meg. - Igen, alapjában véve igaza van. - Mint tudja, ennek a kis homokszemnek tömege van. Nagyon parányi tömege, de azért tömege. Trish bólintott. - És mivel ennek a homokszemnek tömege van, gravitációja is van. Ez is csekély ugyan, de akkor is tömegvonzás. - Igen. - Nos - folytatta Katherine -, ha billiókat veszünk ezekbıl a homokszemekbıl és hagyjuk, hogy vonzzák egymást, amíg meg nem formálódik belılük... teszem azt a Hold, akkor az egyesített tömegvonzásuk már elég nagy lesz ahhoz, hogy egész óceánokat hozzanak mozgásba, és árapályt idézzenek elı a Földön. Trishnek sejtelme sem volt, hová akar kilyukadni, de tetszett neki, amit hallott. Állítsunk fel egy hipotézist - folytatta Katherine. - Mi volna, ha azt mondanám, hogy egy gondolatnak... bármilyen apró ötletnek, ami megformálódik a fejében... tényleges tömege van? Mi lenne, ha azt mondanám, hogy egy gondolat valóságosan létezı dolog, mérhetı entitás tömeggel? Parányi tömeggel persze, de tömeggel. Mi következne ebbıl? - Elméletileg? Nos, a nyilvánvaló következmény... ha egy gondolatnak tömege van, akkor tömegvonzása is van, és magához tud vonzani dolgokat. Katherine mosolygott. - Jól látja. Most lépjünk eggyel tovább. Mi történik, ha sok ember kezd el összpontosítani ugyanarra a gondolatra? Annak a gondolatnak valamennyi megjelenése összeadódik, egymásba olvad, és a

gondolatok összegzett tömege nıni kezd. Tehát nı a tömegvonzása is. - Oké. - Ami azt jelenti, hogy... ha elég sok ember kezd el ugyanarra a dologra gondolni, akkor érzékelhetıvé válik annak a gondolatnak a gravitációs ereje... és tényleges erıt fog kifejteni. - Katherine kacsintott. - Amelynek mérhetı hatása lehet az anyagi világra.

Tizenkilencedik fejezet

Inoue Sato igazgató összefont karral állva, szkeptikusan méregette Langdont, miközben a szavait emésztette. - Azt mondja, hogy ki akar nyittatni önnel egy ısi kaput? Mit kezdhetek én ezzel, professzor? Langdon lemondóan rántotta meg a vállát. Megint rosszul érezte magát és próbált nem odanézni a barátja levágott kezére. - Pontosan ezt mondta nekem... egy ısi kapu, ami itt van elrejtve valahol... ebben az épületben. Azt válaszoltam neki, hogy én nem tudok semmiféle kapuról. - Akkor mibıl gondolja azt, hogy ön az, aki megtalálhatja? - Nyilvánvalóan ırült. - Azt mondta, hogy Peter mutatja az utat. Langdon lenézett Peter fölfelé mutató ujjára és újra csak elborzadt barátja fogvatartójának szadista szójátékán. Peter majd mutatja az utat. Langdon korábban már követte tekintetével a mutatóujját, amely a kupolára irányult. Egy kapu? Odafent? İrültség. - Az az ember, aki felhívott - mondta Langdon Satónak - ... ı volt az egyetlen, aki tudta, hogy ide jövök ma este a Capitoliumba, tehát aki közölte önnel, hogy itt vagyok, az lesz a maguk embere. Javaslom, hogy... - Hogy honnan kaptam az információt, az nem a maga dolga szakította félbe Sato éles hangon. - Pillanatnyilag az elsıdleges célom, hogy együttmőködjek ezzel az emberrel, és arra következtetek, hogy csak ön adhatja meg neki azt, amit akar.

- Nekem pedig az az elsıdleges célom, hogy megtaláljam a barátomat! - vágott vissza Langdon mérgesen. Sato mélyet sóhajtott, kimutatva, mennyire próbára teszik a türelmét. - Ha meg akarjuk találni Mr. Solomont, egyetlen lehetıségünk van, professzor... együttmőködni azzal a személlyel, aki tudja, hogy hol van. - Sato megnézte az óráját. - Kevés az idınk. Biztosíthatom, hogy feltétlenül szükséges gyorsan teljesíteni annak az embernek a követeléseit. - Hogyan? - kérdezte Langdon hitetlenkedve. - Azzal, hogy azonosítunk és kinyitunk egy ısi kaput? Nincs ilyen kapu, igazgató asszony. Ez a fickó elmeháborodott. Sato közelebb lépett és megállt Langdon orra elıtt. - Hadd hívjam fel a figyelmét valamire! Az az elmeháborodott a mai napon az orránál fogva vezetett két okos embert. - Egyenesen Langdonra nézett, majd Andersonra pillantott. - Az én szakmámban megtanulja az ember, milyen kevés választja el az ırültet és a lángelmét. Jobban tennénk, ha mutatnánk egy kis tiszteletet az illetı iránt. - Levágta egy ember kezét! - Errıl beszélek. Ez aligha lehet egy céltalan vagy bizonytalan személy tette. Még fontosabb, professzor, hogy ez az ember meg van gyızıdve arról, hogy ön segíteni tud neki. Ezért hozta önt Washingtonba... és ennek nyomós oka lehet. - Azt mondta, egyetlen okból gondolja, hogy én ki tudom nyitni ezt a bizonyos kaput: mert Peter ezt állította neki - ellenkezett Langdon. - És miért mondott volna ilyet Peter Solomon, ha egyszer nem igaz?

- Biztos vagyok abban, hogy Peter nem mondott ilyet. De ha mondta is, csak kényszer hatása alatt tehette. Össze volt zavarodva. .. vagy félt. - Igen. Ezt nevezik kínvallatásnak, és meglehetısen hatásos. Még egy érv amellett, hogy Mr. Solomon az igazat mondta. - Sato úgy beszélt, mintha személyes tapasztalatai volnának a módszerrıl. Megmagyarázta, miért hiszi azt Peter Solomon, hogy csakis ön tudja kinyitni a kaput? Langdon megrázta a fejét. - Professzor, önök arról híresek Peter Solomonnal, hogy azonos az érdeklıdési körük... titkok, történelmi ezotéria, miszticizmus és társaik. Peter sohasem tett említést önnek beszélgetéseik során egy Washingtonban található titkos kapuról? Langdon alig tudta elhinni, hogy ilyen kérdést tesz fel neki a CIA egy magas beosztású vezetıje. - Soha. Peterrel gyakran tárgyaltunk ezoterikus témákról, de higgye el, elmeorvoshoz küldtem volna, ha valaha is egy elrejtett ısi kapuról beszél nekem. Kivált egy olyanról, ami az İsi misztériumokhoz vezet. A nı felkapta a fejét. - Hogy mondja? Az az ember pontosan megnevezte önnek, hogy hová vezet ez a kapu? - Igen, pedig nem volt rá szükség. - Langdon a kézre mutatott. - A Rejtelmek keze formális meghívás arra, hogy haladjunk át egy misztikus kapun és vegyük birtokba a titkos ısi tudást... az İsi misztériumok néven ismert hatalmas bölcsességet... avagy a régi idık elveszett bölcsességét. - Tehát ön hallott már arról a titokról, ami a férfi szerint itt van elrejtve? - Nagyon sok történész hallott már róla.

- Akkor hogyan jelentheti ki azt, hogy a kapu nem létezik? - Már megbocsásson, asszonyom, mindannyian hallottunk az örök fiatalság kútjáról és az édenkertrıl, de ez még nem jelenti azt, hogy léteznek. A kérdezz-feleleket Anderson rádióadóvevıje zavarta meg. - Parancsnok! - szólt bele egy hang. Anderson lekapta a rádiót az övérıl. - Anderson beszél. - Uram, befejeztük a terület átkutatását. Nem találtunk senkit, akire ráillik a személyleírás. Várjuk a további parancsot, uram. Anderson gyors pillantást vetett Satóra, legorombítást várt, de Sato igazgató közömbösnek tőnt. Anderson eltávolodva Langdontól és Satótól halkan beszélt az adóvevıbe. Sato Langdonnak szentelte minden figyelmét. - Azt állítja tehát, hogy az illetı szerint Washingtonban elrejtett titok... fantazmagória? Langdon bólintott. - Egy nagyon régi mítosz. Az İsi misztériumok titka még a kereszténység elıtti elképzelés. Több ezer éves. - És még mindig él? - Mint megannyi valószerőtlen hiedelem. - Langdon gyakran emlékeztette a hallgatóit arra, hogy a legtöbb modern vallás tartalmaz olyan történeteket, amelyek nem állják ki a tudományosság próbáját: kezdve azzal, hogy Mózes szétválasztotta a Vörös-tengert... egészen odáig, hogy Joseph Smith varázsszemüveggel fordította le a mormonok könyvét az aranytáblákról, amelyek New York északi részében voltak elásva. Egy elképzelés széles körő elfogadottsága nem bizonyítja azt, hogy igaz is. - Értem. És pontosan mik ezek az... İsi misztériumok? Langdon sóhajtott. Van néhány szabad hete?

- Röviden, az İsi misztériumok a titkos tudás összessége, amit hosszú idı alatt győjtöttek egybe. Ennek a tudásnak az egyik izgalmas vonatkozása, hogy állítólag olyan hatalmas képességekhez juttatja a birtoklóit, amelyek az emberi elmében szunnyadnak. A tudás birtokában megvilágosodott adeptusok vagy mesterek fogadalmat tettek, hogy titokban tartják a profán tömeg elıtt, mert a beavatatlanok számára túlságosan erıs és veszélyes lenne. - Milyen értelemben? - Az információt ugyanazon okból tartották titokban, amiért mi eldugjuk a gyufát a gyerekek elıl. Jó kezekben a tőz világosságot teremt... de rossz kezekbe kerülve roppant pusztítóvá válhat. Sato most levette a szemüvegét, és úgy tanulmányozta Langdont. - Professzor, hisz ön abban, hogy létezhet ilyen jelentıségő információ? Langdon nem tudta, mit is válaszoljon. Az İsi misztériumokat mindig a legnagyobb paradoxonnak tartotta tudományos pályáján. Láthatólag a világon minden misztikus hagyomány azon eszme körül forgott, hogy létezik olyan titkos tudomány, amely misztikus, már-már isteni hatalmat ad az embernek: a tarot és a Ji king a jövıbelátás képességét adja; az alkímia a halhatatlanságot a mesés bölcsek köve révén; a wicca nagy erejő varázsigékkel vértezi fel azt, aki magas fokon őzi. A lista hosszan folytatható. Langdon tudósként nem tagadhatta e hagyományok történelmi múltját - rengeteg dokumentum, használati és mőtárgy tanúskodott arról, hogy a régiek hatalmas tudással rendelkeztek, amelyet allegóriákban, mítoszokban, szimbólumokban fejtettek ki, hogy csak az igazán beavatottak értsék. Ám realista és kételkedı elmeként Langdon nem hagyta meggyızni magát. - Mondjuk úgy, hogy szkeptikus vagyok - válaszolta Sató-nak. Soha semmit nem láttam még a való világban, ami arra utalna, hogy

az İsi misztériumok több mint legenda... visszatérı mitológiai toposz. Nekem úgy tőnik, hogy ha az emberek valóban csodálatos képességeket birtokolhatnának, arra lenne bizonyíték. Ám eddig még nem produkált a történelem emberfeletti hatalommal rendelkezı embert. Sato felvonta a szemöldökét. - Ez nem teljesen igaz. Langdon habozott, mert ráébredt, hogy a vallásos emberek szemében igenis van példája az istenembernek, Jézus, hogy mást ne mondjunk. - Az igazat megvallva számos tanult ember hisz ennek a hatalmat adó bölcsességnek a létezésében, de engem még nem sikerült meggyızni. - Peter Solomon is köztük van? - kérdezte Sato a kézre pillantva. Langdon nem tudta rászánni magát, hogy kövesse a pillantását. - Peter olyan családból származik, amely mindig is szenvedélyesen érdeklıdött az ısi, misztikus dolgok iránt. - Ezt vegyem igennek? - erısködött Sato. - Biztosíthatom, hogy még ha Peter hisz is az İsi misztériumokban, azt nem gondolja, hogy valamilyen Washingtonban elrejtett ajtó vezet hozzájuk. Ismeri a jelképek metaforikus nyelvét, ami nyilván nem mondható el a fogvatartójáról. Sato bólintott. - Tehát ön úgy gondolja, hogy ez a kapu csak szókép, egy metafora. - Hát persze - mondta Langdon. - Elméletileg. Méghozzá igen közkelető metafora... egy misztikus kapu, amelyen át kell haladni a megvilágosodáshoz. A kapuk és ajtók elterjedt jelképei az átváltoztató beavatási rítusoknak. Egy kézzelfogható ajtót keresni olyan, mintha a mennyek kapuját próbálnánk a valóságban megtalálni.

Úgy tőnt, hogy Sato egy pillanatra fontolóra veszi a dolgot. - De nekem az a benyomásom, hogy Mr. Solomon fogvatartója egy igazi kaput akar kinyittatni önnel. Langdon fújt egyet. - Elkövette ugyanazt a hibát, mint oly sok fanatikus... valóságnak vett egy metaforát. - Hasonlóképp küszködtek hiába a régi alkimisták, hogy ólomból aranyat csináljanak, nem ismerte fel, hogy az ólom arannyá változtatása nem más, mint az emberben rejlı lehetıségek metaforája... végy egy tompa, tudatlan elmét, és teremts belıle fényeset és csiszoltat. Sato a kézre mutatott. - Ha ez az ember azt akarja, hogy találjon meg neki valamilyen kaput, akkor miért nem közli egyszerően, hogy mit akar? Mire ez a színház? Minek küldött önnek egy tetovált kezet? Langdon is feltette már magának ugyanezt a kérdést, és a választ meglehetısen nyugtalanítónak érezte. - Nos, úgy tőnik, hogy az emberünk, amellett, hogy zavart elméjő, igen jól képzett. Ez a kéz bizonyítja, hogy jártas a misztériumokban és a titkos kódokban. Hogy e terem történelmérıl már ne is beszéljünk. - Nem értem. - Minden, amit ma este tett, tökéletes összhangban van az ısi szabályokkal. Hagyományosan a Rejtelmek keze szent meghívás, ennélfogva egy megszentelt helyen kell átadni. Sato szeme összeszőkült. - De ez itt az Egyesült Államok Capitoliumának kupolacsarnoka, professzor, nem pedig az ısi misztikus titkoknak szentelt templom. - Ami azt illeti, asszonyom - válaszolta Langdon -, számos történészt ismerek, aki nem értene egyet önnel.

Ugyanabban a pillanatban, Trish Dunne a város másik végében a derengı fényő plazmakijelzı fal elıtt ült a Kockában. Befejezte a keresı felkészítését, és beírta azt az öt kulcsszót, amit Katherine megadott neki. Semmi nem sül ki belıle. Igen csekély bizakodással indította el a keresıt, valójában egy világraszóló Go Fish játszmába kezdve. A megadott kifejezések immár szédítı sebességgel vettettek össze a legkülönbözıbb szövegekkel szerte a világban... a teljes egyezést keresve. Trish akaratlanul is azon tőnıdött, mi lehet ez az egész, holott mára már elfogadta, hogy Solomonékkal dolgozni azt jelenti: soha nem láthatod át az egész történetet.

Huszadik fejezet

Robert Langdon lopva szorongó pillantást vetett a karórájára: 19.58. Miki egér vigyorgó képe sem tudta felvidítani. Meg kell találnom Petert. Csak vesztegetjük itt az idıt. Sato az imént félrevonult telefonálni, de már visszatért Langdonhoz. - Feltartom valamiben, professzor? - Nem, asszonyom - válaszolta Langdon, közben visszahúzta a ruha ujját az órára. - Csak nagyon aggódom Peterért. - Megértem, de higgye el, a legjobb, amit Peterért tehet, hogy segít nekem megérteni a fogvatartója gondolkodásmódját. Langdon ebben korántsem volt olyan biztos, de sejtette, hogy addig úgysem mehet sehová, amíg az OS igazgatója meg nem kapja azt az információt, amit akar. - Az elıbb arra utalt, hogy a Rotunda valamiképpen szent hely az İsi misztériumok vonatkozásában. - Igen, asszonyom. - Magyarázza ezt meg. Langdon tudta, hogy nagy gonddal kell megválogatnia a szavait. Sok szemeszteren át adott már elı Washington rejtélyes szimbolikájáról, és csaknem kimeríthetetlen listája volt a misztikus utalásokról pusztán ennek az egy épületnek a kapcsán is. Amerikának van egy titkos múltja.

Valahányszor Langdon Amerika szimbolikájáról adott elı, a hallgatók döbbenten értesültek arról, hogy a nemzet alapító atyjának igazi szándékai köszönı viszonyban sem voltak azzal, amit ma megannyi politikus állított. Az Amerikának szánt sors feledésbe merült. Az alapító atyák eleinte Rómának nevezték az általuk tervezett fıvárost. A folyóját Tiberisnek. Klasszikus fıvárost emeltek panteonokkal és templomokkal, amelyeket a történelem nagy isteneinek és istennıinek - mint Apolló, Minerva, Venus, Helios, Vulcanus, Jupiter - szenteltek. A központban, mint annyi más nagy antik városéban, örök emléket állítottak az ókoriaknak - egy egyiptomi obeliszket. Ez az oszloppiramis, ami nagyobb, mint a kairói vagy az alexandriai, 555 láb, azaz majdnem 170 méter magas, több mint harminc szintje van, és annak a félisten alapító atyának állít emléket és mond köszönetet, akirıl a fıváros a mai nevét kapta. Washington. Most, évszázadokkal késıbb, dacára egyház és állam szétválasztásának, ez az állami fenntartású kupolacsarnok tele van ısi vallásos szimbólumokkal. Több mint egy tucat különféle isten van itt - több mint az eredeti Pantheonban, Rómában. Persze a római Pantheon 609-ben keresztény templom lett... de ez a panteon sosem tért át; igazi történetének emlékei máig közszemlére vannak téve. - Mint bizonyára tudja - mondta Langdon -, Róma egyik legtiszteltebb misztikus szentélyének mintájára épült. A Vesta-temploméra. - Mint a Vesta-szüzek? - Sato kételkedni látszott abban, hogy az Egyesült Államok Capitoliumának bármi köze lehet Róma lángjának szőz ırzıihez. - A római Vesta-templom - folytatta Langdon - kör alaprajzú volt, a padlón egy tátongó lyukkal, amelyen át a megvilágosodás szent

lángját vigyázta a szüzek rendje, az volt a feladatuk, hogy ne engedjék a tüzet kialudni. Sato megrántotta a vállát. - A Rotunda is kör alaprajzú, de nem látok semmilyen lyukat a padlón. - Nem, már nem, de évekig egy nagy nyílás volt a terem közepén, pontosan ott, ahol most Peter keze van. - Langdon a padlóra mutatott. - Ha jobban megnézi, még láthatja a nyomait annak a korlátnak, amely védte az embereket, nehogy beleessenek. - Micsoda? - hüledezett Sato a padlót vizsgálva. - Sosem hallottam róla. - Úgy tőnik, hogy igazat mond. - Anderson a körben elhelyezkedı vascsonkokra mutatott, amelyek az egykori rácsokat jelezték. - Láttam már ezeket, de fogalmam sem volt, minek vannak itt. Nem vagy egyedül, gondolta Langdon, elképzelve a több ezer embert, köztük híres törvényhozókat, akik nap, mint nap áthaladtak a Rotunda közepén, s nem is sejtették, hogy anno lezuhantak volna a Capitolium kriptájába - a Rotunda alatti szintre. - A lyukat a padlón - mondta Langdon - végül befedték, de az erre járók, ha lenéztek, egy jó ideig láthatták az alant lobogó tüzet. Satót mintha darázs csípte volna meg. - Tüzet? Az Egyesült Államok Capitoliumában? - Nevezzük inkább nagy fáklyának... egy örökláng, amely a közvetlenül az alattunk lévı kriptában égett. A lyukon át vált láthatóvá, hogy modern Vesta-templommá tegye ezt a termet. Az épületnek még saját Vesta-szüze is volt, a kripta ırének nevezett szövetségi alkalmazott, aki ötven éven át eredményesen ırizte a lángot, amíg a politika felül nem írta az eredeti elképzelést. Anderson és Sato egyformán meglepettnek tőnt.

Manapság már csak az egy szinttel lejjebb, a kripta padlójába ágyazott négyágú csillag, az iránytő emlékeztet az egykor itt égı lángra - Amerika örök lángjának szimbólumára, mely valaha fényt vetett az Újvilág mind a négy sarkába. - Ezek szerint, professzor - tette fel a kérdést Sato -, ön úgy véli, hogy az az ember, aki itt hagyta Peter kezét, tudta mindezt? - Egyértelmően. És ennél sokkal többet is. Ez a csarnok bıvelkedik olyan szimbólumokban, amelyek az İsi misztériumokba vetett hitet tükrözik. - A titkos bölcsesség - mondta Sato jól érzékelhetı gúnnyal. - A tudás, már-már isteni hatalmat ad az embernek? - Igen, asszonyom. - Ez nehezen egyeztethetı össze országunk keresztény hitével. - Ez csak a látszat. Az embernek ezt az istenné való átváltozását apoteózisnak nevezik. Akár hiszi, akár nem, az ember megistenülésének témája a Rotunda szimbolikájának vezérmotívuma. - Apoteózis? - Andersonon látszott, hogy megrendítı felismerésre jutott. - Igen. - Anderson itt dolgozik. Tudja. - Az apoteózis szó szerint isteni átváltozást jelent... az ember megistenülését. Az ógörög apo, válni valamivé és theosz, isten összetétele. Anderson nem tért magához. - Az apoteózis istenné válást jelent? Nem tudtam. - Mit hagytam ki? - kérdezte Sato. - Asszonyom - válaszolta Langdon -, az épület legnagyobb festményének az a címe, hogy Washington apoteózisa. Jól felismerhetıen George Washingtont ábrázolja, amint istenné alakul át. Sato még mindig kételkedett. - Soha nem láttam effélét.

- Én pedig biztos vagyok abban, hogy már látta - emelte föl Langdon a mutatóujját. - Pontosan ott van a feje fölött.

Huszonegyedik fejezet

A Washington apoteózisát - a 433 négyzetméteres freskót a Rotunda kupolamennyezetének közepén - 1865-ben fejezte be Constantino Brumidi. A Capitolium Michelangelójaként ismert Brumidi, aki ugyanolyan joggal nevezheti magát a Rotunda festıjének, mint Michelangelo a Sixtus-kápolnáénak, a csarnok legértékesebb „vásznára" festette remekét - a mennyezetre. A nagy olasz pályatárshoz hasonlóan Brumidi is készített néhány szép munkát a Vatikánban, ám 1852-ben kivándorolt Amerikába, elhagyva Isten legnagyobb templomát egy új szentély, az Egyesült Államok Capitoliuma kedvéért, ahol most mővészetének legjava látható - a Brumidi-folyosó trompe-l'oeil festményeitıl az alelnök szobájának mennyezeti frízéig. Ám mégis a Rotunda kupoláját ékesítı hatalmas freskót tekinti a legtöbb mővészettörténész Brumidi fımővének. Robert Langdon fölnézett a mennyezet óriási falfestményére. Rendszerint élvezte a diákok megütközését a kép bizarr motívumain, de most csak azt a lidérces álmot szerette volna megérteni, amelybıl nem találta a kiutat. Sato igazgató csípıre tett kézzel állt mellette, a freskót fürkészte a magasban. Langdon érezte, hogy ugyanúgy reagál, mint sokan mások, amikor elıször nézik meg alaposabban az ország szívében látható festményt. A legteljesebb zavarral.

Nem vagy egyedül, gondolta Langdon. A legtöbb ember annál furcsábbnak találta ezt a képet, minél tovább nézte. - Az ott George Washington a középen - mondta Langdon felmutatva a kupolába. - Amint látja, ünnepi díszruhát visel, tizenhárom nıalak van körülötte és egy felhın emelkedik a halandók feje fölé. Ez az apoteózis... a megistenülés pillanata. Sato és Anderson hallgatott. - A közelben - folytatta Langdon - furcsa, anakronisztikus figurák sora: ókori istenek adják át a magas rendő tudást az alapító atyáknak. Minerva technikai felfedezésekre ihleti nagy feltalálóinkat, Ben Franklint, Robert Fultont, Samuel Morse-t. - Langdon egyenként megmutatta ıket. - Amott Vulcanus segédkezik egy gızgép megépítésében; mellette pedig Neptunus az óceán alatti távvezeték lefektetésében. Az ott Ceres, a gabonaistennı a McCormick aratógépen ül, amely forradalmasította a mezıgazdaságot és a világ vezetı élelmiszertermelıjévé tette országunkat. A festmény nyíltan ábrázolja, hogy az alapító atyák az istenektıl kapták a tudást. - Langdon Satóra nézett. - A tudás hatalom, és a jó tudással az ember csodákra képes, már-már isteni vállalkozásokra. Sato tekintete is visszatért Langdonra, s a nyakát dörzsölve mondta: - Egy telefonkábel lefektetésének nem sok köze van a megistenüléshez. - Egy modern ember szemében talán nem - válaszolta Langdon. De ha George Washington tudta, hogy olyan fajjá válhatunk, amely birtokolja a képességet, hogy beszéljen egymással az óceánon át, hangsebességgel repüljön és a Holdra lépjen, akkor azt kellett feltételeznie, hogy istenekké válunk, akik csodákra képesek. - Langdon szünetet tartott. - Arthur C. Clarke szavaival szólva, a nagy technikai vívmányok nem különböztethetık meg a mágiától.

Sato csücsörített, láthatóan a gondolataiba merült. Lenézett a kézre, aztán követte tekintetével az egyenesen a kupolára mutató, kinyújtott ujj által adott irányt. - Professzor, azt mondta önnek, hogy Peter mutatni fogja az utat. Jól emlékszem? - Igen, asszonyom, de... - Parancsnok - fordult el Sato Langdontól -, meg tudnánk nézni közelebbrıl is azt a képet? Anderson bólintott. - Van egy palló fent, a kupolán belül. Langdon fölnézett a közvetlenül a festmény alatt látható kicsiny korlátra, és megfagyott benne a vér. - Semmi szükség rá, hogy felmenjünk oda. - Egyszer már kipróbálta egy amerikai szenátor és a felesége vendégeként, és csaknem elájult a szédítı magasságtól. - Semmi szükség? - kérdezte Sato. - Professzor, egy olyan emberrel van dolgunk, aki szerint van ebben a csarnokban egy kapu, amelyen átjutva istenné válhat. És itt van egy mennyezeti freskó, amely egy ember megistenülését jelképezi. Van továbbá egy kéz, amely egyenesen arra a festményre mutat. Minden arra utal, hogy nagyon is fel kell oda mennünk. - Nem sokan tudják - szólt közbe Anderson föltekintve -, de van egy hatszöglető kazetta a kupolában, úgy tárul fel, mint egy kapu, és át lehet nézni rajta... - Várjon egy pillanatot - mondta Langdon -, mert elfelejti a lényeget. Az az ember egy metaforikus kaput keres... egy olyan kaput, ami nem létezik. Amikor azt mondta, hogy Peter megmutatja az utat, azt képletesen kell érteni. A kéz a fölfelé irányuló mutatóujjal és a kiterjesztett hüvelykujjal az İsi misztériumok jól ismert szimbóluma, és gyakran tőnik fel az antik mővészetekben. Ugyanez a gesztus jelenik

meg Leonardo da Vinci három híres, kódolt remekén, Az utolsó vacsora, a Háromkirályok imádása és a Keresztelı Szent János címő képén. Ez a gesztus az ember misztikus kapcsolatát jelképezi Istennel. Mint fenn, úgy lenn. Az ırült különös szavai lassan mintha értelmet nyernének. - Még nem találkoztam vele - mondta Sato. Akkor kapcsolj a sportcsatornára, gondolta Langdon, akit mindig mulattatott, ahogy a profi sportolók az ég felé mutatva adnak hálát istennek egy gól vagy hazafutás után. Eltőnıdött, vajon hányan tudják, hogy egy kereszténység elıtti misztikus hagyomány folytatói, amikor az égnek tulajdonítják azt a magasabb erıt, amelynek révén egy röpke pillanatra csodatévı istenné változtak. - Ha ez segít - mondta Langdon -, nem Peteré az elsı ilyen kéz, amely megjelent a kupolacsarnokban. Sato úgy nézett rá, mint egy eszelısre. - Tessék?! Langdon a nı BlackBerryjére mutatott. - Írja be a Google-ba azt, hogy George Washington Zeus. Sato kételkedni látszott, de megtette. Anderson közelebb nyomult, és a nı háta mögül feszülten figyelt. Langdon közben folytatta a magyarázatot. - A Rotundát egykor George Washington mezítelen felsıtestő, hatalmas szobra uralta... ez is istenként ábrázolta. Ugyanabban a pózban ült, mint Zeusz a Pantheonban, csupasz mellkassal, bal kezében karddal, fölemelt jobbján kinyújtott hüvelyk- és mutatóujjal. Sato megtalálhatta az interneten a képet, mert a BlackBerryt lesı Anderson arcán tisztán látszott a döbbenet. - Várjon, az ott George Washington? - Igen - felelte Langdon. - Zeuszként ábrázolva.

- Nézze a kezét! - mondta Anderson a nyakát nyújtogatva Sato válla fölött. - A jobb keze ugyanolyan tartásban van, mint Mr. Solomon keze. Ahogy mondtam, gondolta Langdon, nem Peteré az elsı ilyen kéz, amely megjelent ebben a csarnokban. Amikor Horatio Greenough szobrát a félmeztelen Washingtonról leleplezték a Ro-tundában, az a tréfa járta, hogy Washington azért nyújtja olyan kétségbeesetten a kezét az ég felé, hogy néhány ruhadarabot kérjen. Amerika vallási eszményeinek megváltozásával azonban a tréfás bírálat heves ellenkezésbe csapott át, s a szobrot a keleti parkba számőzték. Jelenleg a Smithsonian egyik intézményében, az Amerikai Történelem Nemzeti Múzeumában lelt otthonra, s akik ott látják, nem is sejtik, hogy ez az egyik utolsó, csökevényes szál ahhoz a korhoz, midın a nemzet atyja istenként vigyázta az Egyesült Államok Capitoliumát... akárcsak Zeusz a Pantheont. Sato egy számot ütött be a BlackBerrybe, kihasználva az alkalmas pillanatot, hogy kapcsolatba lépjen az embereivel. - Találtak valamit? - Türelmesen hallgatta a választ. - Értem... Elıbb Langdonra, majd Peter kezére nézett. - Ez biztos? - Ismét megvárta a választ. - Rendben, köszönöm. Sato Langdonhoz fordulva így szólt: - Az embereim végeztek némi kutatást, és megerısítik mindazt, amit ön elmondott, az úgynevezett Rejtelmek kezének létezését, a csillag, a nap, a kulcs, a korona és a lámpás képét az öt ujjbegyen, és azt is, hogy ez a kéz ısi meghívást közvetít a titkos tudás átvételére. - Örömmel hallom - mondta Langdon. - Ne örüljön - jött a kurta válasz. - Úgy tőnik, zsákutcában vagyunk, úgyhogy ideje elmondania azt is, amirıl eddig nem beszélt. - Asszonyom? Sato közelebb lépett.

- Egy helyben toporgunk, professzor. Semmi olyat nem mondott eddig, amit mi ne tudtunk volna kideríteni. Ezért újra megkérdem: miért hozták ide ma este? Mi teszi önt olyan különlegessé? Mi az, amit egyedül csak ön tud? - Ezt egyszer már lejátszottuk - vágott vissza dühösen Langdon. Fogalmam sincs, mibıl gondolja az az ember, hogy bármit is tudok! Langdon kísértést érzett, hogy megkérdezze, mégis honnan az ördögbıl tudta Sato, hogy ı a Capitoliumban van ma este, csak hát ezt is lejátszották már. Sato nem beszél. - Ha tudnám a következı lépést - mondta Langdon -, akkor elmondanám. De nem tudom. A hagyomány szerint a Rejtelmek kezét a tanító nyújtja a tanítványnak. Majd röviddel ezután utasítások sorozata érkezik... elirányítás egy templomba, a mester neve, aki tanítani fogja... bármi! De az a fickó csak öt tetoválást hagyott nekünk! Aligha... - Langdonnak hirtelen elállt a szava. Sato rámeredt. - Mi az? Langdon tekintete visszatért a kézhez. Öt tetoválás. Most jött rá, hogy nem egészen igaz, amit mondott. - Professzor! - sürgette Sato. Langdon közelebb óvakodott a szörnyő tárgyhoz. Peter fogja megmutatni az utat. - Korábban felmerült bennem, hogy az az ember beletehetett valamit Peter összezárt tenyerébe... egy térképet vagy levelet, valamilyen iránymutatást. - Nem tett - mondta Anderson. - Láthatja, hogy a három ujj nem zárul szorosan. - Igaza van - bólintott Langdon. - De én arra gondoltam, hogy... Langdon leguggolt és megpróbált belesni az ujjak alá, Peter tenyerének nem látható részébe - ...hogy talán nem papírra van írva.

- Hanem tetoválva? - kérdezte Anderson. Langdon bólintott. - Lát valamit a tenyerén? - kérdezte Sato. Langdon még közelebb araszolt, hogy bekukucskálhasson a lazán zárt ujjak résén. - Ebbıl a szögbıl lehetetlen. Nem... - Az ég szerelmére! - indult el felé Sato. - Nyissa már ki azt a kezet! - Asszonyom - állt elé Anderson -, tényleg meg kellene várnunk a törvényszékieket, mielıtt... - Válaszokat akarok! - jelentette ki Sato a parancsnokot félretolva. Elhessegette, Langdont az útból, és lekuporodott. Langdon fölállt és hitetlenkedve figyelte, ahogy Sato kivesz egy tollat a zsebébıl, és óvatosan becsúsztatja a három összezárt ujj alá. Aztán egyenként kihajtogatta ıket, míg végül láthatóvá nem vált a nyitott tenyér. Föltekintett Langdonra, és halvány mosoly játszott az ajka körül. - Megint igaza volt, professzor!

Huszonkettedik fejezet

Katherine Solomon föl-alá járkált a könyvtárban, s a laborköpeny ujját felhúzva megnézte az óráját. Nem az a nı volt, aki hozzászokott a várakozáshoz, és most úgy érezte, mintha a világon minden ıt váratná. Várta Trish keresıgépének eredményeit, várta a fivére jelentkezését és várta, hogy visszahívja az az ember, aki elıidézte ezt az egész nyugtalanító helyzetet. Bárcsak ne mondta volna el nekem! - gondolta. Rendes körülmények között Katherine csak rendkívül elıvigyázatosan létesített új kapcsolatokat, s noha ma délután találkozott életében elıször ezzel az emberrel, a férfi percek alatt elnyerte a bizalmát. Tökéletesen. Akkor futott be az elsı hívása, amikor Katherine átadta magát a szokásos vasárnap délutáni tudományos folyóirat-olvasás élvezetének. - Ms. Solomon? - szólt bele egy feltőnıen könnyed hang a telefonba. - Dr. Christopher Abaddon vagyok. Reméltem, hogy válthatok önnel néhány szót a bátyjáról. - Elnézést, milyen nevet mondott? - kérdezett rá Katherine. És honnan szerezte meg a privát mobilszámom? - Dr. Christopher Abaddon. Katherine-nek nem volt ismerıs a név. A férfi megköszörülte a torkát, mintha egyszerre kínosnak érezné a szituációt.

- Bocsásson meg, Ms. Solomon. Abban a hiszemben voltam, hogy a bátyja beszélt önnek rólam. Az orvosa vagyok. A „vészhelyzetben értesítendı" rovatban az ön számát adta meg. Katherine megrémült. Vészhelyzet? - Valami baj van? - Nem... nem hiszem - válaszolta a férfi. - A fivére nem jelent meg a ma délelıtti rendelésen és egyik számán sem sikerült elérnem. Eddig egyetlen vizitet sem hagyott ki értesítés nélkül, ezért kissé aggódom. Haboztam, hogy telefonáljak-e... - Nem, nem errıl van szó. Hálás vagyok a lelkiismeretességéért. Katherine még mindig nem tudta hova tenni az orvos nevét. - Tegnap délelıtt óta nem beszéltem a bátyámmal, de valószínő, elfelejtette bekapcsolni a mobilját. - Katherine nemrég adott neki egy új iPhone-t, de Peter azóta sem vette a fáradságot, hogy kitanulja, hogyan mőködik. - Azt mondja, hogy az orvosa? - kérdezte Katherine. Peternek van valamilyen betegsége, amit eltitkolt? Súlyos csend a vonalban. - Rettenetesen sajnálom, a jelek szerint komoly szakmai hibát követtem el azzal, hogy felhívtam önt. A fivére azt mondta, hogy ön tud a vizitekrıl, de már látom, hogy nem így áll a dolog. A bátyám hazudott az orvosának? Katherine egyre jobban aggódott. - Beteg? - Sajnálom, Ms. Solomon, de az orvos-beteg bizalmi viszony kizárja, hogy tájékoztassam a fivére állapotáról, sıt már azzal is túl sokat mondtam, hogy a betegem. Most leteszem, de ha ma még beszél vele, kérem, mondja meg neki, hogy hívjon fel, mert tudni szeretném, hogy jól van-e. - Várjon! - kérte Katherine. - Árulja el, kérem, hogy mi baja van Peternek!

Dr. Abaddon fújt egyet, hallhatóan bántotta a hiba, amit elkövetett. - Ms. Solomon, tudom, hogy aggódik, és teljesen megértem. A bátyja bizonyára jól van. Tegnap volt nálam. - Tegnap? És mára megint idıpontot kapott? Ez súlyosnak hangzik. A férfi sóhajtott. - Azt javaslom, várjunk még egy kicsit... - Most rögtön odamegyek a rendelıjébe - mondta Katherine már az ajtó felé tartva. - Hol van? Csend. - Dr. Christopher Abaddon? - kérdezte Katherine. - Magam is utánanézhetek a címjegyzékben, de egyszerőbb, ha megmondja. Mindenképpen oda megyek. Az orvos habozott. - Ha találkozom önnel, Ms. Solomon, megtenné nekem azt a szívességet, hogy nem szól a bátyjának, amíg alkalmam nem lesz személyesen megmagyarázni neki a félreértést? - Rendben. - Köszönöm. A Kalorama Heightson van a rendelım. - Megadta a címet. Húsz perc múlva Katherine Solomon már a Kalorama Heights elegáns utcáin hajtott. A fivére egyik száma sem válaszolt. Nem aggodalmaskodott túlságosan Peter hogyléte miatt, de az, hogy titokban orvoshoz jár... felzaklatta. Amikor Katherine végre megtalálta a címet, zavartan bámulta az épületet. Ez egy orvosi rendelı? A fényőzı udvarházat buja kert vette körül és kovácsoltvas kerítés védte biztonsági kamerákkal. Amikor lelassított, hogy ellenırizze a címet, az egyik kamera felé fordult, és kinyílt a kapu. Katherine

bizonytalan érzésekkel eltelve hajtott be és parkolt le egy hat autóra tervezett garázs és egy hosszú limuzin mellett. Miféle orvos lehet ez? Alighogy kiszállt a kocsiból, kinyílt az udvarház ajtaja, és egy elegáns figura állt a küszöbén. Jóképő, feltőnıen magas volt, fiatalabb, mint Katherine várta. Viszont egy idısebb ember kifinomultsága és csiszoltsága áradt belıle. Makulátlan öltözéke sötét öltönybıl, nyakkendıbıl állt, dús szıke haja rendezett volt. - Ms. Solomon, dr. Christopher Abaddon vagyok - mondta suttogó hangon. Amikor kezet fogtak, Katherine simának és ápoltnak érezte a bırét. - Katherine Solomon - mutatkozott be, és próbálta nem megbámulni a férfi bırét, ami szokatlanul sima és bronzszínő volt. Sminkeli magát? Katherine növekvı nyugtalansággal lépett be a ház gyönyörően berendezett elıcsarnokába. Halk klasszikus zene szólt a háttérben, és olyan illat terjengett, mintha tömjént égettek volna. - Szép - mondta -, bár én rendelıre számítottam. - Szerencsés vagyok, hogy az otthonomban dolgozhatok. - A férfi egy szalonba vezette, ahol tőz pattogott a kandallóban. - Helyezze magát kényelembe. Készítettem teát. Máris behozom, és beszélgethetünk. - Elindult a konyha felé, és eltőnt szem elıl. Katherine Solomon nem ült le. A nıi megérzés erıs ösztöne, amire megtanult hallgatni, arra intette, hogy legyen résen, s volt valami a helyben, amitıl lúdbırzött a háta. Nem látott semmit, ami akár a legtávolabbról is orvosi rendelıre emlékeztette volna. Az antik stílusú szalon falain klasszikus mővek lógtak, fıként különös mitológiai témájú festmények. Megállt egy nagy vászon elıtt, amely a három gráciát ábrázolta, mezítelen testük feltőnıen élénk színekkel tüntetett.

- Az egy eredeti Michael Parkes-olajkép. - Dr. Abaddon váratlanul tőnt fel Katherine mellett egy tálcán gızölgı teával. - Mi lenne, ha leülnénk ide a tőzhöz? - Átvezette Katherine-t a szalonon, és hellyel kínálta. - Nincs miért nyugtalankodnia. - Nem vagyok nyugtalan - felelte Katherine túlságosan is gyorsan. A férfi bátorító mosolyt küldött felé. - Nekem az a munkám, hogy tudjam, mikor nyugtalanok az emberek. - Tessék? - Gyakorló pszichiáter vagyok, Ms. Solomon. Ez a foglalkozásom. A bátyja már csaknem egy éve jár hozzám. A terapeutája vagyok. Katherine elámult. A bátyám terápiára jár? - A páciensek sokszor döntenek úgy, hogy nem szólnak senkinek - mondta a férfi. - Én elkövettem azt a hibát, hogy felhívtam önt, mentségemre szóljon, hogy a bátyja félrevezetett. - Fogalmam sem volt róla. - Elnézést, hogy felzaklattam - mentegetızött a férfi zavartan. Láttam, hogy az arcomat nézi, nos, igen, sminkelem magam. - Végigsimított a bırén. - Van egy dermatológiai problémám, amit nem szeretnék közszemlére tenni. Rendszerint a feleségem viszi fel az alapozót, de ha ı nincs itt, akkor kénytelen vagyok a saját ügyetlen kezemre hagyatkozni. Katherine bólintott. Túlságos zavarban volt ahhoz, hogy szólni tudjon. - Ez a szép frizura pedig... - utalt a férfi a dús, szıke hajra ...paróka. A betegségem a hajhagymákat is elérte, és minden szál hajam kihullott. - Rántott egyet a vállán. - Attól tartok, hogy a hiúság bőnébe estem. - Ahogy én a gorombaságéba - mondta Katherine.

- Szó sincs róla - mosolygott lefegyverzıen dr. Abaddon. - Kezdjük elölrıl? Talán egy kis teával? Leültek a tőzhöz, és Abaddon kitöltötte a teát. - Az ön fivére szoktatott rá, hogy teát szolgáljak fel a kezeléseken. Azt mondta, hogy a Solomonok mindig is teát ittak. - Családi hagyomány - mondta Katherine. - Feketén kérem. Teájukat kortyolgatva csevegtek még néhány percig, de Katherine türelmetlenül várta, hogy információkat kapjon a bátyjáról. - Miért jött el önhöz a fivérem? - kérdezte. És miért nem szólt errıl nekem? Az igazat megvallva Peternek kijutott a tragédiákból élete során... fiatalon elveszítette az apját, öt évre rá eltemette egyetlen fiát, majd az anyját is. De mindig megtalálta a módját, hogy megbirkózzon a csapásokkal. Dr. Abaddon belekortyolt a teába. - Azért jött hozzám a fivére, mert megbízik bennem. A kapcsolatunk szorosabb, mint a szokásos orvos-beteg viszony. - Egy bekeretezett iratra mutatott a kandalló mellett. Diplomának tőnt, de jobban megnézve Katherine észrevette a kétfejő fınixet. - Ön szabadkımőves? A legmagasabb fokú, persze. - Peter és én bizonyos értelemben testvérek vagyunk. - Valami jelentıset kellett tennie, ha felavatták a harmincharmadik fokra. - Nem feltétlenül - válaszolta a férfi. - Sok pénzt adományoztam a családi vagyonból szabadkımőves karitatív célokra. Katherine most már értette, miért bízott meg a bátyja ebben a fiatal orvosban. Vagyonos családból származó szabadkımőves, aki vonzódik a filantrópiához és az ókori mitológiához. Dr. Abaddonnak több közös vonása volt a fivérével, mint kezdetben hitte volna.

- Amikor azt kérdeztem, miért jött el önhöz a bátyám - folytatta Katherine -, nem úgy értettem, hogy miért épp önt választotta. Azt szerettem volna tudni, hogy miért volt szüksége pszichiáterre. Dr. Abbandon mosolygott. - Igen, tudom. Próbáltam udvariasan kikerülni a választ. Errıl tényleg nem beszélhetek önnek. - Szünetet tartott. - Noha meg kell mondanom, zavar, hogy a fivére elhallgatta ön elıtt, tekintve, hogy a dolog szorosan kapcsolódik az ön kutatásaihoz. - A kutatásaimhoz? - Katherine-t teljesen váratlanul érte a közlés. A bátyám beszélt a kutatásaimról? - A fivére nemrégiben szakvéleményt kért tılem a laborban elért forradalmi eredmények pszichológiai hatásáról. Katherine kis híján félrenyelte a teát. - Valóban? Ez nagyon... meglep - nyögte ki. Mégis mit képzel Péter? Beszámolt ennek a lélekhurkásznak a munkámról? A biztonsági protokolljuk része volt, hogy nem mondják el senkinek, min dolgozik Katherine. Ráadásul ez a titoktartási fogadalom a bátyja ötlete volt. - Bizonyára tisztában van azzal, Ms. Solomon, hogy a fivérét erısen aggasztotta, mi történik, ha az ön kutatási eredményei nyilvánosságra kerülnek. Egy jelentıs filozófiai váltás lehetıségével számolt a világban... és azért jött el hozzám, hogy megvitassuk a várható következményeket... pszichológiai nézıpontból. - Értem - mondta Katherine, s enyhén megremegett a teáscsésze a kezében. - Nagy kihívásokkal nézett szembe. Mi történik az emberrel, ha végül feltárulnak az élet nagy misztériumai? Mi történik, ha a hittel kapcsolatos vélekedések hirtelen bizonyított tényékké válnak? Vagy kiderül róluk, hogy csak hiedelmek? Fogalmazhatunk úgy is, hogy vannak bizonyos kérdések, amelyeket jobb megválaszolatlanul hagyni.

Katherine nem hitt a fülének, de igyekezett kordában tartani az érzéseit. - Remélem, nem bánja, dr. Abaddon, de inkább nem beszélnék a munkám részleteirıl. Egyelıre nem aktuális a nyilvánosság elé állnom az eredményekkel. Belátható ideig a felfedezéseim jobb helyen vannak a laborban. - Érdekes... - dılt hátra Abaddon a székében, eltöprengve valamin. - Mindenesetre én azt kértem a fivérétıl, hogy jöjjön el ma is, mert tegnap egyfajta összeomlást élt át. Ha ilyesmi történik, jobban szeretem, ha a páciensek... - Összeomlást? - Katherine-nek felgyorsult a szívverése. - Idegösszeomlásra gondol? - Elképzelni sem tudta, hogy a bátyja bármi miatt összeroppanjon. Abbandon kedvesen hajolt közelebb. - Kérem, látom, hogy megijesztettem. Sajnálom. Tekintettel a kínos helyzetre, érthetıen gondolhatja úgy, hogy joga van válaszokat kapni. - Akár van jogom, akár nincs - mondta Katherine -, már csak a fivérem és én vagyunk életben a családból. Senki sem ismeri ıt nálam jobban, ezért ha elmondaná nekem, mi az ördög történt, talán a segítségére lehetnék. Ugyanarra törekszünk: ami Peternek a legjobb. Dr. Abaddon hosszú hallgatásba merült, aztán lassan bólogatni kezdett, mintha Katherine meggyızte volna. Végül megszólalt. - Csak a rend kedvéért, Ms. Solomon, ha úgy döntök, hogy megosztom önnel ezt az információt, azt csak azért teszem, mert azt gondolom, hogy a megérzéseire támaszkodva több segítséget adhatok a fivérének. - Természetesen. Abaddon elırehajolt, a térdére támasztva a könyökét.

- Ms. Solomon, amióta csak ismerem a fivérét, érzékelem, hogy súlyos lelkiismereti harc dúl benne. Soha nem erıltettem ezt a témát, mivel nem ezért keresett fel. Ám tegnap, számos okból, végül is rákérdeztem. - Abaddon Katherine szemébe nézett. - A fivére megnyílt nekem, egészen váratlanul és drámai módon. Olyan dolgokat mondott el, amelyekre nem számítottam... beleértve mindazt, ami az édesanyjuk halálának éjszakáján történt. Karácsonyeste... szinte pontosan tíz évvel ezelıtt. A karjaimban halt meg. - Elmondta nekem, hogy az anyját egy rablási kísérlet közben gyilkolták meg. Egy férfi betört a házukba, valamiért, amirıl azt hitte, hogy ott rejtegetik. - Így volt. Abaddon fürkészve nézett rá. - Azt mondta a fivére, hogy agyonlıtte azt az embert. - Igen. Abaddon az állát dörzsölgette. - Vissza tud emlékezni, mit keresett a behatoló, amikor betört a házukba? Katherine hiába igyekezett tíz éven át kitörölni az emléket. - Igen, nagyon határozott követelése volt. Sajnos egyikünk sem tudta, mirıl beszél. Azóta sem értjük, mit akarhatott. - Nos, a fivére értette. - Hogyan? - ugrott fel Katherine. - Legalábbis annak alapján, amit tegnap elmesélt nekem, Peter pontosan tudta, mit keresett a behatoló. De a fivére semmiképp sem akarta odaadni neki, ezért tett úgy, mintha nem értené. - Ez képtelenség! Honnan tudhatta volna Peter, mit akar az az ember? A követelésének nem volt semmi értelme!

- Érdekes. - Dr. Abaddon elhallgatott, és lejegyzett valamit. - Mint említettem, Peter elmondta nekem, hogy ı tudta. A fivére úgy véli, hogy ha együttmőködött volna a behatolóval, talán ma is élne az anyjuk. Ez a döntés a bőntudatának forrása. Katherine a fejét rázta. - Ez ırültség... Abaddonon látszott, hogy aggasztja valami. - Ms. Solomon, nagyon hasznos volt ez az eszmecsere. Azt igazolja, amitıl féltem. A fivére valóságérzéke nem mőködik tökéletesen. Be kell vallanom, hogy éppen erre gyanakodtam. Ezért kértem meg, hogy jöjjön el ma is. Az ilyen téveszmés epizódok nem ritkák, ha traumatikus emlékekhez kapcsolódnak. Katherine megint megrázta a fejét. - Peternek a legkevésbé sincsenek téveszméi, dr. Abaddon. - Ezzel még egyet is értenék, ha... - Ha? - Ha a támadás elbeszélése nemcsak a kezdete, apró részlete lett volna... egy hosszú és messzire ható mesének, amit megosztott velem. Katherine elırehajolt. - Mit mondott önnek Peter? Abaddon szomorúan mosolygott. - Ms. Solomon, hadd kérdezzek valamit. Beszélt önnek valaha is a fivére arról, hogy hite szerint mit rejtettek el itt, Washingtonban? Vagy arról a szereprıl, amelyet hite szerint egy nagy kincs... az elfeledett ısi bölcsesség megırzésében játszik? Katherine-nek leesett az álla. - Mi az ördögrıl beszél maga? Dr. Abaddon nagyot sóhajtott.

- Amit most el fogok mondani önnek, az várhatóan sokkolni fogja, Katherine. - Elhallgatott, Katherine tekintetét kereste a szemével. De mérhetetlenül sokat segítene, ha megosztaná velem, amit ezzel kapcsolatban tudhat. - Katherine csészéjéért nyúlt. - Kér még teát?

Huszonharmadik fejezet

Még egy tetoválás. Langdon szorongva hajolt le barátja nyitott tenyeréhez, hogy megvizsgálja a hét kis szimbólumot, amit eddig elrejtettek a behajlított, élettelen ujjak.

- Számoknak nézem ıket - szólt Langdon meglepetten. - De nem tudom, mi akar ez lenni. - Az elsı egy római szám - mondta Anderson. - Nos, én nem így gondolom - javította ki Langdon. - Nem létezik olyan római szám, hogy IIIX. Ezt VII formában kellene írni. - És mi van a többivel? - kérdezte Sato. - Nem tudom. Úgy tőnik, mintha nyolc-nyolc-öt lenne arab számokkal. - Arab? - kérdezte Anderson. - Nekem ezek rendes számoknak tőnnek. - A rendes számok az arab számok. - Langdon már annyira megszokta, hogy ezt mindig tisztáznia kell a hallgatóknak, hogy külön elıadással készült a korai közel-keleti kultúrák tudományos eredményeinek bemutatására, amelyek egyike éppen a modern számrendszer; ez fejlettebb volt a római számoknál, mert jelölni tudta a

helyi értéket, és bevezette a nulla számjegyet. Langdon persze mindig azzal zárta ezt az elıadását, hogy felhívta a diákok figyelmét egy szóra, amelyet szintén az arab kultúrának köszönhet az emberiség: al-kuhl, azaz alkohol, a harvardi gólyák kedvenc itala. Langdon tanácstalanul bámulta a tetoválást. - Még abban sem vagyok biztos, hogy az ott nyolc-nyolc-öt. Az egyenesekbıl álló jelek meglehetısen szokatlanok. Lehet, hogy nem is számok. - Akkor meg mik? - kérdezte Sato. - Nem tudom. Az egész tetoválás valahogy... rúnaszerő. - Az mit jelent? - érdeklıdött Sato. - A rúnaírás kizárólag egyenes vonalakat használ. Az egyes betőket rúnának nevezik, a leggyakrabban kıre írták ıket. Azért, mert a görbe vonalakat sokkal nehezebb bevésni. - Ha ezek rúnák - mondta Sato -, akkor mit jelentenek? Langdon megrázta a fejét. Az ı ismeretei csak a legkezdetlegesebb rúna ábécére - a 13. századi teuton futhark írásra - terjedtek ki, és ez nem futhark volt. - Hogy ıszinte legyek, még abban sem vagyok biztos, hogy ezek rúnák. Meg kell kérdeznie egy szakértıt. Több tucat különbözı rúnaváltozat létezik... Hálsinge, Man-szigeti a pontozott stungnar... - Peter Solomon szabadkımőves, ugye? Langdon meghökkent. - Igen, de mi köze ennek ehhez? - Kiegyenesedett, az apró termető nı fölé tornyosult. - Mondja meg ön. Az imént említette, hogy a rúnákat kıbe vésték, és tudomásom szerint az eredeti szabadkımővesek szó szerint kımővesek voltak. Ez csak azért jutott eszembe, mert amikor arra kértem az irodámat, hogy keressenek kapcsolatot a Rejtelmek keze és Peter Solomon között, egy bizonyos eredményt kaptak. - Sato hatás-

szünetet tartott, mintha alá akarná húzni a felfedezés jelentıségét. A szabadkımővességet. Langdon fújt egyet, legyőrve a kísértést, hogy ugyanazt mondja Satónak, mint amit a hallgatóknak szokott: a Google nem a kutatás szinonimája. A széles körben használt, az egész világra kiterjedı kulcsszavas keresés korában az a benyomás keletkezhet, hogy minden mindennel összefügg. A világ egyetlen nagy, összefonódott információ, amely napról napra sőrőbb lesz. Végül a türelmes hangvételnél maradt. - Nem vagyok meglepve, hogy a kutatásuk a szabadkımővességet adta ki. A szabadkımővesség meglehetısen nyilvánvaló kapocs Peter Solomon és bármely ezoterikus téma között. - Igen - mondta Sato -, ami újabb ok arra, hogy én viszont meg legyek lepve, amiért ma este ön egyszer sem említette a szabadkımőveseket. Jóllehet a titkos tudásról beszélt, amelyet a megvilágosodott kevesek ıriznek. Ez pedig a szabadkımővességre utal, nem igaz? - Valóban... meg a rózsakeresztesekre, a kabbalistákra, az Alumbradosra és még számtalan ezoterikus körre. - De Peter Solomon szabadkımőves, méghozzá igen magas rangú. Úgy tőnik, hogy sokaknak jutnak eszébe a szabadkımővesek, ha titkokról esik szó. Isten bőnömül ne vegye, de a szabadkımővesek szeretnek titkolózni. Langdon kiérezte a bizalmatlanságot a hangjából, és nem kívánt osztozni benne. - Ha a szabadkımővesekrıl akar megtudni valamit, akkor jobban jár, ha egy szabadkımőveshez fordul. - Én viszont szívesebben fordulnék olyasvalakihez - felelte Sato -, akiben megbízom. Langdon tudatlannak, egyszersmind sértınek találta a megjegyzést.

- Csak a rend kedvéért, asszonyom, az egész szabadkımőves filozófia az erényre és az erkölcsi integritásra épül. A szabadkımővesek a legmegbízhatóbb emberek, akikkel szerencséje lehet találkozni. - Meggyızı bizonyítékaim vannak az ellenkezıjére. Langdon percrıl percre kevésbé kedvelte Sato igazgatót. Évekig foglalkozott a szabadkımővesség metaforikus ikonográfiában és jelképekben gazdag hagyományával, és tudta, hogy a szabadkımővesekre mindig is a legméltánytalanabb rosszindulattal és félreértéssel tekintettek a világban. Rendszeresen vádolták meg ıket mindenfélével - a sátánimádástól az egyetlen világkormány megalakítására szıtt összeesküvésig -, és az a stratégia, hogy sohasem válaszolnak a bírálatokra, csak még könnyebb prédává tette a szabadkımőveseket. - Ettıl függetlenül - mondta Sato - megint holtpontra jutottunk, Mr. Langdon. Az az érzésem, hogy vagy figyelmen kívül hagyott, vagy... elhallgat elılem valamit. Az emberünk azt állította, hogy önt Peter Solomon választotta ki. - Hideg tekintettel fürkészte a profeszszort. - Azt hiszem, jobb lenne áttenni ezt a beszélgetést a CIAközpontba. Ott talán több szerencsével járunk. Sato fenyegetése alig jutott el Langdonhoz. A nı az imént mondott valamit, ami szöget ütött a fejébe. Peter Solomon választotta ki. Ez a félmondat a szabadkımővesek emlegetésével párosulva különös hatást tett Langdonra. Lenézett a szabadkımővesek győrőjére Peter ujján. Az a győrő Peter egyik legféltettebb kincse volt - a Solomon család öröksége, a kétfejő fınix szimbólumával, amely a szabadkımővesek bölcsességének legrejtélyesebb ikonja. Ahogy az arany megcsillant Langdonban.

a

fényben,

váratlanul

egy

emléket

idézett

fel

Peter fogvatartójának kísérteties suttogását vélte hallani a fülében: Még mindig nem dereng semmi? Miért ön a kiválasztott? Most, e villámsújtotta pillanatban, Langdon gondolatai hirtelen összerendezıdtek, felszállt a köd. Egyszerre kristálytisztán értette, hogy mi a célja az ittlétének. Tizenöt kilométernyire onnan, a Suitland Parkway egyik sávján délnek tartó Malakh jól felismerhetı, rezgı hangot hallott a mellette lévı ülésrıl. Peter Solomon iPhone-ja volt az, amely ma már többször is hasznosnak bizonyult. A hívót azonosítandó egy hosszú, fekete hajú, vonzó középkorú asszony képe jelent meg a kijelzın. BEJÖVİ HÍVÁS - KATHERINE SOLOMON

Malakh elmosolyodott, de nem válaszolt a hívásra. A sors úgyis hozzád vezet. Ma délután egyetlen okból csalta a házába Katherine Solomont hogy meggyızıdjön arról, van-e használható információja a számára... esetleg egy családi titok, amely segíthet megtalálni azt, amit keres. Ám egyértelmően kiderült, hogy a fivére semmit sem mondott el Katherine-nek arról a titokról, amelyet éveken át ırzött. Malakh valamit mégis megtudott Katherine-tıl. Valamit, amiért érdemes volt néhány órával meghosszabbítania a nı életét. Katherine megerısítette, hogy a kutatásainak minden eredménye egyetlen helyen található, biztonságosan elzárva a laborban. Meg kell semmisítenem. Katherine kutatása arra irányult, hogy új kaput nyisson a megismerésnek, és amint az az ajtó akárcsak résnyire is megnyílik, követıi lesznek. Csak idı kérdése, hogy minden megváltozzon. Nem engedhetem, hogy ez megtörténjen. A világnak meg kell maradnia ugyanebben az állapotban... a tudatlanság sötétjében.

Az iPhone csipogott, jelezve hogy Katherine üzenetet hagyott a hangpostán. Malakh lehallgatta. - Peter, megint én vagyok. - Katherine hangja aggodalomról árulkodott. - Hol vagy? Nem tudom kiverni a fejembıl a dr. Abaddonnal folytatott beszélgetést... és aggódom érted. Minden rendben? Hívj fel, kérlek. A laborban vagyok. Az üzenet véget ért. Malakh mosolygott. Katherine-nek nem a fivéréért kellene aggódnia, hanem saját magáért. Rátért a Suitland Parkwayrıl a Silver Hill Roadra. Nem egészen másfél kilométer megtétele után jobb felıl, a fák közt megbújva, kibontakoztak a sötétségbıl az SMSC bizonytalan körvonalai. Az egész épületegyüttest magas drótkerítés vette körül. A biztonságos épület? Malakh vihogott magában. Ismerek valakit, aki ajtót fog nyitni nekem.

Huszonnegyedik fejezet

A felismerés hullámként csapott át Langdon felett. Tudom, miért vagyok itt. A Rotunda közepén állva erıs késztetést érzett arra, hogy sarkon forduljon és elmeneküljön... Peter kezétıl, a fénylı aranygyőrőtıl, Sato és Anderson gyanakvó tekintetétıl. Ehelyett csak állt dermedten és még erısebben szorította magához a vállára vetett oldaltáskát. Ki kell jutnom innen. Összeszorult a gyomra, ahogy visszaidézte azt a jelenetet, amely évekkel korábban játszódott le egy hideg cambridge-i reggelen. Hajnali hat óra volt, és Langdon belépett az elıadóterembe, ahogy mindig is tette a Harvard uszodájában történt rituális megmerülés után. A krétapor és a gızfőtés ismerıs illata fogadta, amint átlépte a küszöböt. Elindult az íróasztala felé, de félúton megtorpant. Várt rá valaki - egy sasorrú, szürke szemő, elegáns úriember. - Peter? - bámult rá Langdon döbbenten. Peter Solomon mosolya fehér fényt gyújtott a félhomályos teremben. - Jó reggelt, Robert. Meglepi, hogy itt lát? - Lágy volt a hangja, de érzıdött belıle az erı. Langdon hozzásietett, és megrázta a barátja kezét. - Mit keres egy Yale-beli kékvérő a vörös campuson hajnalban?

- Titkos akció az ellenséges vonalak mögött - felelte Solomon nevetve. Langdon derekára mutatott. - Az úszásnak megvan az eredménye. Jó formában van. - Csak azért dolgozom, hogy maga még öregebbnek érezze magát - ugratta Langdon. - Örülök, hogy látom, Peter. Mi szél hozta erre? - Rövid hivatalos út - válaszolta a férfi, körülnézve az üres teremben. - Elnézést, hogy csak így magára török, Robert, de mindössze néhány percem van. Kérnem kell magától valamit... személyesen. Egy szívességet. Ez az elsı eset. Langdon kíváncsi volt, mit adhat egy egyszerő tanár egy olyan embernek, akinek mindene megvan. - Bármit - válaszolta boldogan, amiért alkalma van tenni valamit a barátjáért, akitıl olyan sokat kapott, különösen akkor, amikor Peter nagyszerő életét tragédiák árnyékolták be. Solomon lehalkította a hangját. - Abban a reményben fordulok magához, hogy megtesz nekem valamit. Langdon a szemét forgatta. - Remélem, nem Herculesrıl van szó. - Langdon egyszer elvállalta, hogy gondoskodik Solomon nyolcvan kilós masztiffjáról, Herculesrıl, amíg a barátja távol van. A Langdon házában idızı ebnek nyilván hiányzott a rágcsálható bırjátéka, de sikerült helyette pótlékot találnia a dolgozószobában - egy eredeti pergamen, kézzel írott Bibliát az 1600-as évekbıl. A „rossz kutya" túl enyhe kifejezés lenne rá. - Tudja, még mindig keresem, mivel kárpótolhatnám - mondta Solomon zavart mosollyal. - Felejtse el. Örülök, hogy Hercules rákapott a vallásra. Solomon nevetett, de valahogy szórakozottnak tőnt.

- Robert, azért fordulok magához, mert szeretném, ha rajta tartaná a szemét valamin, ami meglehetısen értékes nekem. Régebbi örökség, de nem szívesen tartanám továbbra is odahaza vagy az irodámban. Langdonnak abban a pillanatban kellemetlen érzése támadt. Ami Peter Solomon szemében „meglehetısen értékes", az nyilván egy egész vagyont ér. - Miért nem helyezi el letéti széfben? Hát nem a te családod a részvényese az amerikai bankok felének? - Ahhoz papírokat kell kitölteni és banki alkalmazottakat bevonni. Jobban megbízom egy barátban. És tudom, hogy maga tud titkot tartani. - Solomon a zsebébe nyúlt és elıvett egy kis csomagot, amit átnyújtott Langdonnak. A teátrális bevezetés után Langdon valami érdekesebbet várt volna. A nagyjából kocka alakú, hét-nyolc centis dobozkát barna csomagolópapír fedte és zsineggel kötötték át. A méretéhez képest elég nehéz volt, Langdon azt gyanította, hogy kı vagy fém lehet benne. Ez volna az? Forgatta a csomagot a kezében, és ekkor vette észre, hogy az egyik oldalán a zsineget díszes viaszpecsét rögzíti, mint egy régi pátenst. A pecsét kétfejő fınixet mintázott a 33-as számmal a mellén - ez volt a szabadkımővesség legmagasabb fokának hagyományos szimbóluma. - De Peter - mondta Langdon elvigyorodva -, maga egy szabadkımőves páholy fımestere, nem a pápa. A győrőjével pecsételi le a csomagokat? Solomon az aranygyőrőjére pillantott, és ı is elnevette magát. - Ezt a csomagot nem én pecsételtem le, Robert, hanem a dédapám. Csaknem száz évvel ezelıtt. Langdon felkapta a fejét. - Micsoda?

Solomon odanyújtotta a győrősujját. - Ez a szabadkımőves győrő még az övé volt. Aztán a nagyapámé, majd az apámé... és végül az enyém lett. Langdon a csomagra nézett. - A dédapja pecsételte le egy évszázada, és azóta senki sem nyitotta ki? - Úgy van. - De... de miért nem? Solomon mosolygott. - Mert még nem jött el az ideje. Langdon rámeredt. - Minek az ideje? - Robert, tudom, hogy furcsán hangzik, de minél kevesebbet tud, annál jobb. Csak tegye el a csomagot valami biztos helyre, és kérem, ne mondja el senkinek, hogy magára bíztam. Langdon a mentora tekintetét fürkészte, hátha csak tréfál. Solomon szerette a nagyjeleneteket, és Langdon azon tőnıdött, vajon ezt is csak túljátssza-e. - Peter, biztos nem azért sejteti velem, hogy valami ısi szabadkımőves titkot bízott rám, mert így akar kíváncsivá tenni és rábírni a csatlakozásra? - A szabadkımővesek nem toboroznak tagokat, Robert, ezt maga is tudja. Egyébként pedig már közölte velem, hogy nem óhajt belépni. Ez igaz volt. Langdon mélyen tisztelte a szabadkımőves filozófiát és szimbolikát, de sosem gondolt arra, hogy a felavatását kérje; a rend titoktartási esküje megakadályozta volna, hogy a szabadkımővességrıl vitatkozzon a hallgatóival. Ugyanilyen okból tagadta meg Szókratész, hogy formálisan részt vegyen az eleusziszi misztériumokban.

Mivel immáron Langdon lett az ırzıje a rejtélyes kis doboznak a szabadkımővesek pecsétjével, nem állta meg, hogy fel ne tegyen egy logikus kérdést: - Miért nem bízza ezt valamelyik szabadkımőves testvérére? - Legyen elég annyi, hogy valami azt súgja, nagyobb biztonságban lesz a testvériségen kívül. És kérem, ne hagyja magát megcsalni a doboz méretétıl. Ha az apám jól tudta, akkor rendkívüli hatalma van annak, amit tartalmaz. - Peter hallgatott egy sort. - Egyfajta talizmán. Tényleg talizmánt mondott? A talizmán a meghatározás szerint egy mágikus erıvel rendelkezı tárgy. Hagyományosan szerencsehozónak, a gonosz szellemek távoltartására vagy ısi rítusok segédeszközeként használták. - Peter, tud róla, hogy a talizmánok még a középkorban kimentek a divatból? Peter türelmesen barátja vállára tette a kezét. - Tudom, hogy kissé nevetségesnek tőnik ez az egész, Robert. Régóta ismerem magát, és tudósként a kételkedés az egyik legfıbb erénye. És egyben a legnagyobb gyengesége is. Elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, nem az az ember, akit arra kérhetnék, hogy higgyen... de arra igen, hogy bízzon. Tehát most azt kérem, hogy bízzon a szavamban, amikor azt mondom, hogy ez egy nagy erejő talizmán. Azt mondták róla, hogy olyan hatalommal vértezi föl a birtoklóját, amely képessé teszi arra, hogy rendet teremtsen a káoszból. Langdon csak bámult. A „rend a káoszból" eszméje az egyik nagy szabadkımőves axióma volt. Ordo ab chao. Ennek ellenére, az az állítás, hogy egy talizmán bármilyen hatalmat tudna közvetíteni, teljes képtelenség volt. Hogy a káoszból való rendteremtésrıl már ne is beszéljünk.

- Ez a talizmán - folytatta Solomon - veszélyes lenne rossz kezekbe kerülve, és sajnos okom van azt hinni, hogy befolyásos emberek el akarják lopni tılem. - Langdon több komolyságot látott a szemében, mint eddig bármikor. - Szeretném, ha biztos helyen tudhatnám magánál egy ideig. Aznap este Langdon egyedül ült a konyhaasztalnál a csomaggal, és azon törte a fejét, vajon mi lehet benne. Végül Peter hírhedt bogarasságának tudta be a dolgot, egyszerően betette a csomagot a könyvtára fali széfjébe, és idıvel meg is feledkezett róla. Egészen... ma reggelig. A telefonhívás attól az embertıl, aki délies akcentussal beszélt. - Jaj, professzor, majdnem elfelejtettem! - mondta az asszisztens, miután ismertette Langdonnal a washingtoni útja részleteit. - Volna még valami, amit Mr. Solomon kér. - Igen? - kérdezte Langdon, miközben már azon az elıadáson járt az esze, amelyet az imént vállalt el. - Mr. Solomon hagyott itt önnek egy feljegyzést. - Az ember akadozva olvasta, mintha Peter kézírását próbálná kibetőzni. - Legyen szíves... megkérni Robertet, hogy... hozza el azt a... kis, lepecsételt csomagot, amelyet... évekkel ezelıtt átadtam neki. - A férfi szünetet tartott. - Tudja, hogy mirıl van szó? Langdon meglepve emlékezett vissza a kis dobozra, amely egész idı alatt ott lapult a széfjében. - Igen, hogyne. Tudom, mire gondolt Peter. - És el tudja hozni? - Persze. Mondja meg Peternek, hogy viszem. - Nagyszerő. - Az asszisztens hangján megkönnyebbülés érzıdött. - Sok sikert az esti elıadásához! És jó utat. Mielıtt elindult volna otthonról, Langdon kötelességtudóan elıkotorta a csomagot a széf hátuljából és betette a válltáskájába.

És most itt állt az Egyesült Államok Capitoliumában, s csak egy valamiben volt biztos. Peter Solomon elborzadna, ha tudná, hogy Langdon milyen rútul cserbenhagyta.

Huszonötödik fejezet

Istenem, Katherine-nek igaza volt. Mint mindig. Trish Dunne ámultan nézte a keresıgép eredményeit, amelyek ott sorjáztak elıtte a plazmakijelzı falon. İ még abban is kételkedett, hogy egyáltalán kapnak találatot, de máris több mint egy tucat érkezett. És a keresés még nem ért véget. Az egyik találat különösen ígéretesnek tőnt. Trish megfordult, és átkiabált a könyvtárba: - Katherine! Azt hiszem, ezt látnod kéne! Trish évekkel ezelıtt futtatott le utoljára ilyen keresést, és most lenyőgözték az eredmények. Annak idején ez a keresés zsákutcába vezetett volna. Most azonban úgy tőnt, hogy a digitalizált és a neten kereshetıvé tett anyag átlépte azt a kritikus mennyiséget, ahonnét már gyakorlatilag bármi megtalálható. Hihetetlen, de az egyik kulcsszóról Trish még csak nem is hallott eddig... és arra is kapott találatot. Katherine berontott a vezérlıterembe. - Mit találtál? - Íme, a jelentkezık - mutatott Trish a plazmakijelzı falra. - Ezek olyan dokumentumok, amelyekben valamennyi kulcsszavad szerepel, pontosan abban a formában, ahogyan megadtad. Katherine a füle mögé igazította a haját és olvasni kezdte a találatokat. - Mielıtt túlságosan izgalomba jönnél - tette hozzá Trish -, biztosíthatlak, hogy a dokumentumok többsége nem az lesz, amit keresel.

Hanem az, amit fekete lyuknak nevezünk. Nézd meg a fájlméreteket. Óriásiak. Több millió e-mail tömörítve, sokkötetes enciklopédiák teljes anyaga, üzenıfalak, amelyek már évek óta mőködnek, és hasonlók. Méretüknél és szerteágazó tartalmuknál fogva ezek a fájlok oly sok potenciális kulcsszót tartalmaznak, hogy mágnesként vonzzák a keresıket. Katherine rámutatott az egyik tételre a lista elején. - És mit szólsz ahhoz? Trish mosolygott. Katherine egy lépéssel megint elıtte járt, kiszúrva az egyetlen kismérető fájlt a listában. - Jó szemed van. Igen, eddig valóban az az egy ígéretes jelöltünk van. Annyira kicsi, hogy nem lehet hosszabb egy-két oldalnál. - Nyisd meg. - Katherine-nek feszült volt a hangja. Trish nehezen tudta elképzelni, hogy egy egyoldalas dokumentum Katherine valamennyi kulcsszavát tartalmazza. Ám amikor rákattintott, és megnyílt a dokumentum, az összes keresıkifejezés ott volt... kristálytisztán és azonnal észrevehetıen a szövegben. Katherine közelebb lépett, a plazmakijelzı falára tapasztotta tekintetét. - Ez a dokumentum... kivonatolt? Trish bólintott. - Isten hozott a digitalizált szövegek világában. Az automatikus kivonatolás a dokumentumok digitalizálásának elterjedésekor vált bevett gyakorlattá. A mővelet során egy szerver lehetıvé tette a felhasználónak a keresést a teljes szövegben, de mindig csak egy kis töredékét mutatta meg - mint egy film elızetese -, abban viszont ott voltak kiemelve a keresett kifejezések. A szöveg java részének elhagyásával a szerver elkerülte a szerzıi jogok megsértését, és kimondatlanul is azt az üzenetet küldte az érdeklıdınek:

Nálam megvan az információ, amit keresel, de ha akarod a többit is, akkor meg kell vásárolnod tılem. - Amint látod - mondta Trish legörgetve az erısen megcsonkított oldal aljáig -, ez a dokumentum valamennyi kulcsszavadat tartalmazza. Katherine némán bámulta a szövegkivonatot. Trish adott neki egy percet, aztán visszaugrott az oldal tetejére. Katherine keresıkifejezései csupa nagybetővel és aláhúzással kiemelve jelentek meg egy szövegtöredék kíséretében - mindössze két szó a kulcskifejezés elıtt és után.

Trish elgondolni sem tudta, mirıl szólhat ez a dokumentum. Egyáltalán, mi a jó franc az a szimbolon? Katherine izgatottan nyomult közelebb a képernyıhöz. - Honnan van ez a dokumentum? Ki írta? Trish már éppen ezen dolgozott. - Adj egy másodpercet. Megpróbálom megtalálni a forrást. - Tudnom kell, ki írta ezt - ismételte Katherine feszült hangon. Látnom kell a többit is. -

Azon vagyok - felelte Trish, megütközve Katherine türel-

metlenségén. Furcsa módon a fájl helyeként nem egy hagyományos webcím szerepelt, hanem egy numerikus IP-cím. - Nem tudom visszafejteni az IP-címet - mondta Trish. - Nem rendel hozzá domain nevet. Várj. - Megnyitott egy ablakot a terminálján. - Elindítok egy nyomkövetı programot. Trish beütötte a megfelelı utasításokat, hogy pingeljen meg minden címet a vezérlıterem számítógépe és a dokumentumot tároló gép között. - Elindítottam - közölte, miután megnyomta az Enter billentyőt. A program rendkívül gyors volt, szinte azonnal hálózati eszközök hosszú listáját írta ki a képernyıre. Trish görgette a routerek és switchek listáját. Ezek az eszközök kötötték össze az ı gépét a... Mi a fene! A program leállt, mielıtt elérte volna a dokumentumot tároló szervert. A pingelés valamilyen okból beleütközött egy hálózati eszközbe, ami nem visszadobta, hanem épp ellenkezıleg: elnyelte. - Úgy tőnik, hogy blokkolták a nyomkövetı programomat mondta Trish. Lehetséges ez egyáltalán? - Futtasd újra. Trish elindította még egyszer, ugyanazzal az eredménnyel.

- Semmi. Zsákutca. Olyan, mintha ennek a dokumentumnak a szervere megtalálhatatlan lenne. - Megnézte a zsákutcát megelızı néhány címet. - De annyit mondhatok, hogy itt van valahol Washington körzetében. - Viccelsz. - Tiszta sor - mondta Trish. - Ezek a programok földrajzilag egy spirál mentén haladnak, ami azt jelenti, hogy az elsı eredmények mindig közeliek. Mellesleg az egyik keresıkifejezésed is a Washington volt. - És mi van a „who is" kereséssel? - próbálkozott Katherine. - Abból nem lehetne megtudni, hogy kié a domain? Némileg kezdetleges módszer, de nem rossz ötlet. Trish lefuttatott egy keresést az IP-címre a „who is" adatbázisban, azt remélve, hogy a kódoló számok megfeleltethetık egy létezı domain névvel. A kudarc okozta frusztráció mellett immár a kíváncsiság is hajtotta. Kié ez a dokumentum? A „who is" eredménye gyorsan jött: nem volt találat, és Trish megadóan tárta szét a kezét. - Olyan, mintha ez az IP-cím nem létezne. Nem tudok semmilyen információhoz jutni róla. - Pedig létezik az az IP Éppen most találtunk egy dokumentumot, amit ott tárolnak! Igaz. Csakhogy akárkié is az a dokumentum, láthatóan nem akarja felfedni a kilétét. - Nem tudom, mit mondjak. A nyomkövetés nem igazán az én szakterületem. Tanácstalan vagyok. Hacsak nem akarsz bevonni valakit, aki ért a hackeléshez. - Ismersz olyan valakit? Trish megfordult és a fınökére meredt. - Katherine, csak vicceltem. Ez tényleg nem jó ötlet. - De van ilyen? - Katherine megnézte az óráját.

- Nos, igen. Technikailag nem egy nagy ügy. - Kit ismersz? - Hackerre gondolsz? - Trish idegesen nevetett. - A pasik fele a régi munkahelyemen. - Van köztük olyan, akiben megbízol? Ezt komolyan gondolja? De Trish látta, hogy Katherine már nem is lehetne komolyabb. - Mondjuk, hogy igen - válaszolta gyorsan. - Egy olyat ismerek, akit megkereshetnénk. İ volt az IT biztonsági szakértınk... igazi számítógépguru. Járni akart velem, ami nem jött össze, de jó arc, és megbízom benne. Ráadásul szabadúszó. - Számíthatunk a diszkréciójára? - Elvégre hacker. Muszáj annak lennie. A munkájával jár. De abban biztos vagyok, hogy már azért is legalább ezer dolcsit kér, hogy egyáltalán... - Hívd fel. ígérd neki a dupláját, ha gyors lesz. Trish maga sem tudta, mi kelt benne kínosabb érzést: az, hogy segít Katherine Solomonnak felbérelni egy hackert... vagy hogy felhív egy olyan pasit, aki valószínő, még mindig nem tudja elhinni, hogy egy duci, vörös hajú metarendszer-elemzı visszautasította a közeledését. - Biztos, hogy ezt akarod? - Használd a könyvtári telefont - mondta Katherine. - Azon le van tiltva a hívószámkijelzés. És persze ne említsd a nevemet. - Rendben. - Trish elindult az ajtó felé, de megállt, mert meghallotta Katherine iPhone-jának csipogását. Ha van egy kis szerencséje, a bejövı szöveges üzenet olyan információt tartalmaz, amely felmenti a háta közepére kívánt feladat alól. Megvárta, amíg Katherine kihalássza a telefont a köpenye zsebébıl és megnézi a kijelzıt.

Katherine Solomont elöntötte a megkönnyebbülés, amikor meglátta az üzenetküldı nevét. Végre. - SMS jött a bátyámtól - mondta Trishre pillantva. Trish reménykedni kezdett. - Akkor talán megkérdezhetnénk ıt is errıl az egészrıl... mielıtt felhívnánk egy hackert. Katherine a dokumentum kivonatára nézett a plazmakijelzı falon, és dr. Abaddon hangját vélte hallani. Ami a fivére szerint itt van elrejtve Washingtonban... meg lehetne találni. Katherine-nek már fogalma sem volt, mit is higgyen, és ez a dokumentum információkat tartalmazott azokról a délibábos gondolatokról, amelyeknek Peter a megszállottja lett. Katherine megrázta a fejét. - Tudni akarom, ki írta ezt és hol található. Intézd el a hívást. Trish homlokráncolva indult az ajtó felé. Akár értelmezni tudja ez a dokumentum annak a rejtélyét, amirıl a fivére dr. Abaddonnak beszélt, akár nem, egy dolog legalább megoldódott a mai napon. A bátyja végre megtanulta, hogyan lehet SMSt küldeni a Katherine-tıl kapott iPhone-on. - És értesítsd a sajtót - szólt Katherine Trish után. - A nagy Peter Solomon elküldte élete elsı szöveges üzenetét. Az utca túloldalán, szemben az SMSC-vel Malakh a leparkolt limuzin mellett állt, kinyújtóztatva a lábát és várva a telefonhívást, amelynek befutását biztosra vette. Elállt az esı, és a téli holdfény lassan áttört a felhıkön. Ugyanennek a holdnak a fénye ragyogott be Malakhra három hónappal ezelıtt, a Templom háza tetıablakán át, a beavatása során. Ma másnak látom a világot.

Várakozás közben ismét megkordult a gyomra. A kétnapos böjt, bár kellemetlen, de sorsdöntı része a felkészülésnek. így jártak el a régiek. Hamarosan minden fizikai nehézség lényegtelenné válik. Az esti hidegben ácsorogva nevetnie kellett, amikor meglátta, hová vetıdött a sors iróniájából: éppen egy kis templom elé. Egy fogászati rendelı és egy kisáruház között megbújva apró szentély állt. AZ ÚR DICSİSÉGÉNEK HÁZA.

Malakh az ablakot nézte, ahol az egyházi doktrína néhány tételét tették közszemlére: HISSZÜK,

HOGY JÉZUS

KRISZTUS

A

SZENTLÉLEKTİL FOGANT, SZŐZ MÁRIÁTÓL

SZÜLETETT, ÉS EGY SZEMÉLYBEN EMBER ÉS ISTEN.

Malakh mosolygott. Igen, Jézus valóban mind a kettı - ember és Isten -, de a szőztıl való születés nem elıfeltétele az istenségnek. Ez nem így mőködik. Az esti csendben megszólalt egy mobiltelefon, megugrasztva a pulzusát. Ezúttal a saját telefonja csengett - egy olcsó, eldobható készülék, amit tegnap vett. A hívásazonosító szerint az kereste, akinek a jelentkezésére várt. Helyi hívás, humorizált Malakh a Silver Hill Road túloldalára pillantva, ahol egy háztetı cikcakkos vonalai rajzolódtak ki a sápadt holdfényben a fák koronája felett. Malakh kihajtotta a telefont. - Itt dr. Abaddon - szólt bele, elmélyítve a hangját. - Katherine vagyok - mondta egy nıi hang. - Végre hírt kaptam a bátyámról. - Ez megnyugtató. Hogy érzi magát? - Éppen úton van hozzám a laborba - válaszolta Katherine. - Azt javasolta, hogy ön is csatlakozzon hozzánk. - Tessék? - Malakh habozást színlelt. - Az ön laborjában? - Úgy látszik, maradéktalanul megbízik önben. Még soha senkit nem hívott ide.

- Feltételezem, hogy úgy véli, ez a látogatás elısegíti a megbeszélésünket, de én akkor is behatolónak érzem magam. - Ha a bátyám azt mondja, hogy ön szívesen látott vendég itt, akkor én is azt mondom. Egyébként azt üzente, hogy nagyon sok mondanivalója van számunkra, én pedig szeretnék a dolgok végére járni. - Nos, akkor rendben. És hol van pontosan az a labor? - A Smithsonian Központjában. Tudja, hol van? - Nem - mondta Malakh, s közben az épületet nézte a parkolóból. - De éppen kocsiban ülök, és van navigációs rendszerem. Mi a cím? - Silver Hill Road 4210. - Tartaná, kérem? Máris beírom. - Malakh várt tíz másodpercig, majd azt mondta: - Jó hírem van, úgy néz ki, közelebb vagyok, mint gondoltam. A GPS szerint mindössze tíz percre. - Remek. Odaszólok a biztonságiaknak, hogy engedjék át. - Köszönöm. - Viszlát, hamarosan. Malakh zsebre vágta az eldobható telefont és átnézett az SMSC épületére. Udvariatlanság volt, hogy meghívtam magamat? Mosolyogva vette elı Peter Solomon iPhone-ját, hogy újra megcsodálja a szöveges üzenetet, amelyet néhány perccel korábban Katherine-nek küldött. Üzeneteidet vettem. Minden rendben. Zőrös nap. Elfelejtettem elmenni dr. Abaddonhoz. Bocs, hogy nem mondtam korábban. Hosszú mese. Indulok a laborba. Ha eléred, hívd oda dr. Abaddont is. Teljesen megbízom benne, és sok mondanivalóm van nektek. Peter

Nem lepıdött meg, amikor Peter iPhone-ja csipogott egyet, jelezvén, hogy megérkezett Katherine válasza. peter, grat az sms-hez! orulok, h jol vagy. elértem dr a-t. jon a laborba, varlak! k

Solomon telefonjával a kezében Malakh lekuporodott, és betuszkolta az iPhone-t az elsı kerék és a járdaszegély közé. A telefon jó szolgálatokat tett ma - de itt az ideje eltüntetni. Beült a volán mögé, elindította a kocsit és addig gurult elıre, amíg meg nem hallotta az éles reccsenést a kerekek alatt. Aztán újra leparkolt és átnézett az SMSC körvonalaira a túloldalon. Tíz perc. Peter Solomon hatalmas raktárépülete több mint harmincmillió kincset ıriz, de Malakh csak a két legértékesebb elpusztítására érkezett ide ma este. Katherine Solomon kutatásainak eredménye volt az egyik. A másik Katherine Solomon maga.

Huszonhatodik fejezet

- Langdon professzor?- szólt rá Sato. - Mintha kísértetet látna. Jól van? Langdon megigazította a táska vállszíját és rátette a kezét, hátha így jobban elrejtheti a kocka alakú csomagot, amit magával hozott. Hamuszürkévé vált az arca. - Én... én csak aggódom Peterért. Sato félrebillentett fejjel, szúrós szemmel méregette. Langdonban egyszerre az a szörnyő gyanú támadt, hogy Sato ma esti jelenléte talán összefügg azzal a kis csomaggal, amelyet Peter Solomon a gondjaira bízott. Még figyelmeztette is Langdont: Befolyásos emberek el akarják lopni tılem. Veszélyes lenne, rossz kezekbe kerülve. Langdon elképzelni sem tudta, miért akarna megszerezni a CIA egy talizmános dobozt... vagy hogy mi ez a talizmán egyáltalán. Ordo ab chao? Sato közelebb lépett, le nem véve róla fekete szemét. - Csak nem megvilágosodás érte? Langdon érezte, hogy elönti a veríték. - Nem, nem egészen. - Mi jár az eszében? - Én csak... - Langdon tétovázott, fogalma sem volt, mit mondjon. Nem állt szándékában elárulni, mi rejtızik a táskájában, ám ha Sato beviszi a CIA-központba, szinte biztosan átkutatják a belépéskor. -

Valójában... - próbált rögtönözni - ...van egy ötletem a Peter tenyerén látható számokkal kapcsolatban. Sato arckifejezése nem árult el semmit. - Igen? - Anderson felé fordult, aki épp az imént üdvözölte a végre-valahára befutott helyszínelıket. Langdon nyelt egy nagyot, és leguggolt a kéz mellé, azon törte a fejét, mivel is állhatna elı. Tanár vagy, Robert. Improvizálj! Vetett egy utolsó pillantást a hét kis szimbólumra, hátha eszébe jut valami.

Semmi. Teljes csıd. Miközben lelki szemei elıtt leperegtek az agyában tárolt jelképek, csak egyetlen lehetıségre bukkant. Ugyanarra, ami legelıször merült fel benne, de annyira valószínőtlennek tőnt, hogy akkor elvetette. Most azonban muszáj volt idıt nyernie. - Nos - kezdte -, egy szimbólumkutató elsı szabálya, hogy rossz nyomon jár a jelképek és kódok megfejtésekor, ha több szimbolikus nyelvet alkalmazva kezd hozzá a jelképek értelmezéséhez. Amikor például azt mondtam, hogy ez a szöveg római és arab, az hibás elemzés volt, mert több szimbólumrendszert használtam. Ugyanez igaz a rómaira és a rúnaírásra is. Sato összefonta a karját és felhúzta a szemöldökét, mintha azt mondaná: folytassa. - Általában a kommunikáció egy nyelven zajlik, nem több nyelven, ezért a szimbólumkutató elsı dolga egy szöveggel, hogy megtalálja azt az egyetlen, összefüggı jelképrendszert, amely az egész szövegre alkalmazható.

- És lát itt ilyen egységes rendszert? - Nos, igen... és nem. - Langdont az elforgatható, szimmetrikus ambigrammákkal szerzett tapasztalat megtanította arra, hogy a jelképeket néha több nézıpontból is lehet értelmezni. Ebben az esetben valóban látott arra módot, hogy egyetlen nyelvben helyezze el mind a hét jelet. - Ha kissé változtatunk a kézen, összefüggı nyelvhez jutunk. - Ez a változtatás, amelynek a végrehajtására készült, hátborzongatóan emlékeztetett arra, amit Peter fogvatartója ajánlott, amikor az ısi hermetikus mondást idézte. Mint fenn, úgy lenn. Langdon megborzongott, amikor meg kellett fognia a fatalpat, amelyen Peter keze állt. Óvatosan megfordította úgy, hogy Peter ujjai immár lefelé mutattak. A tenyerébe írt szimbólumok abban a pillanatban átváltoztak.

- Ebbıl a szögbıl nézve - mondta Langdon -, az X-I-I-I létezı római szám lesz: tizenhárom. Ráadásul a többi bető is elhelyezhetı a római ábécében: SBB. - Langdon azt várta, hogy elemzésére csak vállvonogatás lesz a válasz, de Andersonnak azon nyomban megváltozott az arckifejezése. - SBB? - kiáltott fel a parancsnok. Sato Andersonhoz fordult: - Ha nem tévedek, ez egy ismerıs számozási rendszer itt, a Capitolium épületében. Anderson elsápadt. - Igen. Sato vészjóslóan elmosolyodva intett Andersonnak.

- Parancsnok, kövessen, kérem. Négyszemközt akarok beszélni önnel. Sato igazgató hallótávolságon kívülre távozott Anderson parancsnokkal, és Langdon egyedül maradt a tanácstalanságával. Mi az ördög folyik itt? És mi lehet az az SBB XIII? Anderson parancsnok azon tőnıdött, mi jöhet még ezek után ma este. A kéz az SBB tizenháromra mutat? Elképesztette, hogy egy kívülálló egyáltalán hallhatott az SBB-rıl... hogy az SBB tizenháromról már ne is beszéljünk. Peter Solomon ujjai, úgy tőnik, nem fölfelé mutatnak, mint eleinte hitték... hanem éppen az ellenkezı irányba. Sato igazgató egy csendes zugba terelte Andersont, Thomas Jefferson bronzszobra mellett. - Parancsnok - mondta neki -, bízom benne, hogy pontosan tudja, hol van az SBB tizenhárom. - Természetesen. - Tudja, mi van bent? - Nem, meg kell nézni. Úgy emlékszem, hogy évtizedek óta nem használják. - Hát, most majd kinyitja. Anderson nem vette jónéven, ha mások mondták meg, mit csináljon a saját épületében. - Asszonyom, ez nem olyan egyszerő. Elıször ellenıriznem kell a helyiségjegyzéket. Mint tudja, az alsóbb szinteken fıleg privát irodák és tárolók vannak, és a biztonsági protokoll megköveteli... - Ki fogja nyitni nekem az SBB tizenhármat - mondta Sato -, vagy hívom az OS-t, és iderendelek egy csapatot egy faltörı kossal.

Anderson elıbb csak bámult rá, aztán fogta a rádióját és beleszólt: Itt Anderson. Kell valaki, aki kinyitja az SBB-t. Öt percen belül legyen nálam. A hang a rádióban zavarról árulkodott. - Parancsnok, megerısíti, hogy az SBB-t mondta? - Úgy van. Az SBB-t. Azonnal kerítsen valakit! És kell egy zseblámpa is. Eltette a rádiót. Andersonnak felgyorsult a pulzusa, amikor Sato közelebb lépett hozzá és lehalkította a hangját. - Parancsnok, kevés az idınk - suttogta. - Azt akarom, hogy vigyen le minket az SBB tizenháromba, amilyen gyorsan csak lehet. - Igen, asszonyom. - És még valamit kérek öntıl. Azon kívül, hogy betörjek valahová? Anderson nem volt abban a helyzetben, hogy tiltakozzon, de nem felejtette el, hogy Sato perceken belül megérkezett, amikor megtalálták a kezet a Rotundában, és most ezt használja fel arra, hogy belépést követeljen a Capitolium privát helyiségeibe. Az OS fınöke olyannyira elıtte járt az eseményeknek, hogy gyakorlatilag maga idézte elı ıket. Sato a professzorra mutatott a csarnok közepén. - Ott az a táska Langdon vállán. Anderson odanézett. - Mi van vele? - Feltételezem, hogy a biztonsági kapunál átvilágították a táskát, amikor Langdon belépett az épületbe. - Természetesen. Minden csomagot átvilágítunk. - Látni akarom a felvételt. Tudnom kell, mi van a táskájában. Anderson a táskát bámulta, amely egész este ott lógott Langdon vállán. - De... nem lenne egyszerőbb megkérdezni tıle?

- Mi az, ami nem volt érthetı a parancsban? Anderson ismét elıvette a rádiót és tolmácsolta a kérést. Sato megadta Andersonnak a BlackBerryje címét, hogy arra küldjék át emailben a felvétel digitális másolatát, amint megtalálták. Anderson vonakodva egyezett bele. A helyszínelık át akarták venni a levágott kezet a Capitolium rendırségétıl, de Sato elrendelte, hogy egyenesen az ı embereihez vigyék Langley-be. Anderson már nem látta értelmét tiltakozni. Átment rajta a kis japán gızhenger. - A győrő nálam marad - szólt a helyszínelık után Sato. A csapat vezetıje láthatóan vitába akart szállni a döntéssel, de aztán jobbnak látta hallgatni. Lehúzta a győrőt Peter ujjáról, betette egy steril győjtıtasakba, és átadta Satónak. A nı eltette a blézere zsebébe, majd Langdonhoz fordult. - Indulunk, professzor. Hozza a holmiját! - Hová megyünk? - érdeklıdött Langdon. - Csak kövesse Mr. Andersont. Igen, gondolta Anderson, méghozzá szorosan. Az SBB egy olyan része volt a Capitoliumnak, ahová nem sokan jutottak be. Eléréséhez át kellett haladni a kripta alatti kis szobák és szők átjárók szerteágazó labirintusán. Ábrahám Lincoln legkisebb fia, Tad egyszer eltévedt odalent, és kis híján ott pusztult. Anderson erısen gyanította, hogy ha Sato eléri a célját, Robert Langdonra is hasonló sors vár.

Huszonhetedik fejezet

Mark Zoubianis IT biztonsági szakértı mindig is büszke volt arra, hogy egyszerre több feladattal tud foglalkozni. Pillanatnyilag a heverıjén ült a televízió távirányítójával, egy vezeték nélküli telefonnal, egy laptoppal, egy PDA-val és egy nagy tál sajtos puffanccsal. Fél szemmel a Redskins elnémított mécsesét figyelte, a másikkal a laptopot, miközben rajta volt a Bluetooth headset, és egy nıvel beszélt, akirıl több mint egy éve nem hallott. Ki más hívna késı este, meccs közben, mint Trish Dunne? Volt kolléganıje ismét bizonyította szociális alkalmatlanságát: épp a Redskins-meccs idejét találta legmegfelelıbbnek arra, hogy cseverésszen és szívességet kérjen tıle. Rövid felvezetés után a régi szép idıkrıl és Mark pótolhatatlan humoráról Trish rátért a tárgyra: megpróbált azonosítani egy IP-címet, ami valószínőleg egy védett szerveré valahol Washington körzetében. A szerveren van egy rövid szöveges dokumentum, és ahhoz szeretne hozzáférni... vagy legalább némi információt szerezni arról, hogy kié a dokumentum. A megfelelı emberhez fordultál, csak rosszkor, közölte vele a férfi. Trish ekkor elárasztotta hízelgésekkel a szakértelmét illetıen, amelyek jórészt igazak voltak, és Zoubianis kisvártatva azon kapta magát, hogy egy furcsa felépítéső IP-címet ír be a laptopjába. Zoubianisnak elég volt egyetlen pillantást vetnie a címre, hogy azonnal rossz érzése támadjon.

- Trish, nem tetszik nekem ez az IP. Olyan protokollt használ, ami nyilvánosan még nem elérhetı. Valószínőleg kormányzati hírszerzıké vagy a katonaságé. - A katonaságé? - nevetett Trish. - Higgy nekem, most szedtem le egy kivonatolt dokumentumot arról a szerverrıl, és az nagyon nem volt katonai. Zoubianis lehívta a terminálablakot, és megpróbálkozott egy nyomkövetı programmal. - Azt mondod, hogy nálad behalt a nyomkövetı? - Igen. Kétszer is. Elakadt egy ponton. - Az enyém is. - Zoubianis elindított egy diagnosztikai programot. - És mitıl olyan érdekes ez az IP? - Futtattam egy delegátort, ami talált egy keresıt ezen az IP-n, és kiadott egy kivonatolt dokumentumot. Szívesen fizetnék érte, de nem tudom, kié az IP, vagy hogyan juthatnék hozzá. Zoubianis homlokráncolva nézte a monitort. - Biztos vagy benne? Futtatom a diagnosztikát, és ez a tőzfal kódolás... elég komolynak tőnik. - Ezért kapsz olyan sok lóvét. Zoubianis fontolóra vette a dolgot. Trish az imént egész vagyont kínált a melóért. - Még egy kérdés, Trish. Miért olyan fontos ez neked? Trish hallgatott egy darabig. - Egy barátomnak teszek szívességet vele. - Nagyon jó barát lehet. - Valójában barátnı. Zoubianis vihogott, de tartotta a száját. Tudtam. - Nézd - mondta Trish türelmetlenül -, elég jó vagy ahhoz, hogy meghackeld ezt az IP-t? Igen vagy nem? - Igen, elég jó vagyok. És igen, tudom, hogy sokat perkálsz érte.

- Mennyi idıbe telik? - Nem sokba - válaszolta a férfi, miközben már verte a billentyőket. - Kábé tíz perc alatt bejutok egy gépbe a hálózatukon. Ha már benn vagyok és tudom, mit keressek, visszahívlak. - Örök hálám. Amúgy jól vagy? Még kérdi? - Trish, az ég szerelmére, felhívsz este, meccs közben és cseverészni szeretnél? Akarod, hogy meghackeljem ezt az IP-t, vagy nem? - Kösz, Mark. Tényleg hálás vagyok. Várom, hogy visszahívj. - Tizenöt perc. - Zoubianis letette a telefont, magához ragadta a rágcsálnivalót és felhangosította a tévét. Nık.

Huszonnyolcadik fejezet

Hová visznek ezek? Langdon sietve tartott lefelé a Capitolium bugyraiba, és érezte, ahogy minden lépéssel gyorsul a szívverése. A nyugati csarnokon át hagyták el a Rotundát, lementek egy márványlépcsın, majd egy széles ajtón áthaladva visszakanyarodtak a közvetlenül a Rotunda alatti híres terembe. A Capitolium kriptája. Itt nehezebb volt a levegı, és Langdont már szenvedett a klausztrofóbiától. A kripta alacsony mennyezete és gyér megvilágítása még inkább kiemelte a fejük fölött húzódó, óriási kıpadlót alátámasztó negyven dór oszlop robusztus testét. Nyugalom, Robert. - Erre - mondta Anderson, balra vette az irányt a tágas, kör alakú helyiségben. Szerencsére ebben a kriptában nem voltak halottak. Szobrok álltak benne, a Capitolium makettje és egy alacsony emelvény a fából ácsolt ravatal számára: erre helyezték a koporsót az állami temetéseknél. Gyorsan vágtak át a termen, egy pillantást sem vetve a négyágú márvány iránytőre a padló közepén, ahol egykor az örökmécs égett. Anderson megszaporázta a lépteit; Sato a BlackBerryjét vizslatta menet közben. Langdon azt hallotta, hogy a Capitolium minden sarkában van térerı, hogy ne legyen fennakadás abban a napi

sokszáz kormányzati hívásban, amelyet innen indítanak vagy itt fogadnak. Átlósan átszelve a kriptát a kis csapat egy félhomályos elıtérbe jutott, ahonnét kanyargós folyosókon folytatta szövevényes útját. Az alagútszerő folyosókról azonosító számmal ellátott ajtók sokasága nyílt. Langdon leolvasta az ajtók számát. S154... S153... S152... Halvány fogalma sem volt, mi lehet az ajtók mögött, de legalább egy dolog tisztázódott végre: a tetoválás jelentése Peter Solomon tenyerében. Az SBB XIII egy ajtó száma lehet, valahol a Capitolium épületének mélyén. - Mik ezek az ajtók? - érdeklıdött Langdon, erısen az oldalához szorítva a válltáskát, s azon töprengve, vajon mi köze lehet Solomon kis csomagjának az SBB XIII jelzéső ajtóhoz. - Irodák és raktárak - mondta Anderson. - Magánirodák és raktárak - ismételte meg nyomatékkal, Satóra pillantva. Sato le nem vette a szemét a BlackBerryrıl. - Kicsinek tőnnek - jegyezte meg Langdon. - A legtöbb valóban csak szők odú, de egyik-másik Washington legkeresettebb ingatlanai közé számít. Ez volt az eredeti Capitolium szíve, a régi szenátus két szinttel fölöttünk ülésezett. - És az SBB tizenhárom? - kérdezte Langdon. - Az kinek az irodája? - Senkié. Az SBB magán raktárterület, és meg kell mondanom, csodálkozom... - Anderson parancsnok - szakította félbe Sato, anélkül hogy felpillantott volna a készülékébıl -, egyszerően csak vigyen oda minket. Anderson összeszorította a száját és némán mutatta tovább az utat a raktárlabirintusban. Csaknem mindegyik falon nyilak mutat-

ták az irányt, azonosítva az egyes hivatali tömböket a folyosók hálózatában. S142-S152... ST1 - ST70... Hl - H166 és HT1 - HT67... Langdon erısen kételkedett abban, hogy képes lenne egyedül kitalálni innen. Kész útvesztı. Csak annyit sikerült kikövetkeztetnie, hogy a számok elıtti S vagy H attól függ, hogy a szenátus vagy a ház épületszárnyában vannak-e. Az ST és a HT pedig azt jelölhette, amit Anderson teraszszintnek nevezett. Egyelıre nyoma sincs SBB-nek. Végül megérkeztek egy acél biztonsági ajtó elé, amelyhez kártyaleolvasó tartozott. SB szint

Langdon érezte, hogy most már közel járhatnak. Anderson elıvette a beléptetı kártyáját, de tétovázott, láthatóan nem volt ínyére Sato követelése. - Parancsnok! - sürgette Sato. - Nem állhatunk itt egész éjszaka. Anderson vonakodva helyezte be a kártyáját. Kinyílt az acélajtó, és beléphettek az elıtérbe. A nehéz kapu bezárult mögöttük. Langdon maga sem tudta, mire számított, de semmi esetre sem arra a látványra, ami eléje tárult. Egy lépcsı vezetett lefelé. - Még lejjebb? - torpant meg. - Hiszen az már a kripta szintje alatt van! - Igen - mondta Anderson. - Az SB annyit tesz, Senate Basement. Szenátusi alagsor. Langdon felnyögött. Remek.

Huszonkilencedik fejezet

A biztonsági ır a reflektorok fényét látta meg elıször az SMSC épülete felé kanyargó, fákkal szegélyezett bekötıúton. Kötelességtudóan lejjebb vette a hangerıt a hordozható tévén, és belökte a rágcsálnivalót a pult alá. A legrosszabbkor. A Redskins most fejezi be a kezdı támadást, és nem akarta elmulasztani. Ahogy a kocsi közelebb ért, az ır ellenırizte a bejegyzett nevet. Dr. Christopher Abaddon. Katherine Solomon az imént értesítette a biztonságiakat, hogy hamarosan vendége érkezik. Az ırnek fogalma sem volt, miféle doktor lehet, de akármilyen is, átkozottul jól csinálhatja, ha egy hosszú, fekete limuzin szállítja. Az áramvonalas jármő megállt az ırhely elıtti sorompónál, és a sofır hangtalanul leeresztette a sötétített ablaküveget. - Jó estét - mondta, megbökve sofırsapkáját. Erıs testfelépítéső férfi volt, borotvált fejjel. İ is a futballmeccset hallgatta a rádión. Dr. Christopher Abaddont viszem Ms. Katherine Solomonhoz. Az ır bólintott. - Kérem az iratokat. A sofır meglepettnek tőnt. - Elnézést, de nem szólt ide Ms. Solomon? Az ır ismét bólintott, vettett egy lopott pillantást a televízióra.

- De mindenképp ellenıriznem kell a látogató személyazonosságát, és be is kell vezetnem a nevét a naplóba. Sajnálom, ez a szabály. Látnom kell a doktor igazolványát. - Hogyne. - A sofır hátrafordult az ülésen, és fojtott hangon beszólt a kisablakon. Közben az ır megint odapillantott a meccsre. A Redskins sikeresen kitört, és az ır azt remélte, végezni tud a limóval a következı akcióig. A sofır visszafordult és kinyújtott egy igazolványt, amelyet nyilván az imént vett át hátulról. Az ır gyorsan beszkennelte a rendszerbe. A washingtoni vezetıi engedélyen egy bizonyos Christopher Abaddon szerepelt, címe Kalorama Heights. A fotó egy jóképő szıke urat ábrázolt kék zakóban, nyakkendıvel és szatén díszzsebkendıvel. Ki vesz díszzsebkendıt egy igazolványképhez? A lehalkított tévébıl üdvrivalgás hallatszott, és az ır épp idıben kapta oda a fejét, hogy lássa az ujjával az égre mutatva táncoló Redskins-játékost. - Ezt lekéstem - morogta, miközben visszafordult az ablakhoz. Oké - mondta, átadva a jogosítványt a sofırnek. - Mehetnek. Ahogy a limuzin elhúzott mellette, már fordult is vissza a tévéhez, hátha megismétlik. Miközben Malakh a limuzint vezette a kanyargós bekötıúton, akaratlanul is mosolygott. Peter Solomon titkos múzeumába nem volt nehéz bejutni. Még élvezetesebbé tette a dolgot, hogy ma már másodszor tört be Solomon magánterületére huszonnégy órán belül. Tegnap este hasonló látogatást tett Solomon otthonában. Noha Peter Solomonnak pompás vidéki birtoka volt Potomacben, a városban tartózkodva penthouse lakosztályában töltötte ideje java

részét, az exkluzív Dorchester Armsban. Az épület, mint a dúsgazdagok lakta helyek többsége, valóságos erıd volt. Magas falak. İrzött kapuk. Vendéglisták. Védett, föld alatti parkoló. Malakh ugyanezzel a limuzinnal állt meg az épület ırházánál. Lekapta a sofırsapkát kopasz fejérıl és bejelentette: - Dr. Christopher Abaddont hozom. Mr. Peter Solomon meghívott vendége. - Malakh úgy ejtette ki a neveket, mintha a yorki herceget jelentené be. Az ır ellenırizte a naplót, majd Abaddon igazolványát is. - Igen, látom, hogy Mr. Solomon várja dr. Abaddont. - Megnyomott egy gombot, és a kapu kinyílt. - Mr. Solomon a penthouse lakosztályban van. Mondja meg az utasának, hogy az utolsó lift jobbra. Az egyenesen fölviszi. - Köszönöm. - Malakh megbillentette a sapkáját és behajtott. A garázsban keringett, kereste a biztonsági kamerákat. Egyet se látott. Az itt lakók nyilván nem olyan népek, akik kocsikat törnek fel, és azt sem szerethetik, ha megfigyelik ıket. Malakh leparkolt egy sötét sarokban a felvonók közelében, leengedte az elválasztót a sofırülés és az utastér között, és átmászott a limuzin hátuljába. Ott megszabadult a sapkától, és feltette a szıke parókát. Megigazította a zakóját és a nyakkendıjét, s megnézte a tükörben, hogy nem kenıdött-e el az alapozó. Malakh semmilyen kockázatot nem akart vállalni. Ma este nem. Túl sokáig vártam erre. Másodpercekkel késıbb beszállt a magánliftbe. Némán és olajozottan suhant vele fölfelé. Amikor kinyílt az ajtó, egy elegáns hallban találta magát. A házigazda már várta. - Isten hozta, dr. Abaddon. Malakh belenézett a férfi híres szürke szemébe, és érezte, hogy meglódul a szíve.

- Mr. Solomon, hálás vagyok, hogy fogadott. - Kérem, szólítson csak Peternek. - A két férfi kezet fogott. Miközben Malakh megszorította az idısebb férfi kezét - ugyanazt a kezet, amely valamikor fegyvert szegezett a mellének -, és meglátta az ujján a szabadkımőves aranygyőrőt, suttogó hangot hallott a távoli múltból. Ha meghúzza azt a ravaszt, örökké üldözni fogom. - Jöjjön be, kérem - mondta Solomon, és bevezette a vendéget egy fényőzı nappaliba, amelynek hatalmas ablakaiból Washington lenyőgözı panorámáját lehetett látni. - Jól érzem a teafő illatát? - kérdezte Malakh belépve. Solomon láthatóan értékelte a szimatát. - A szüleim mindig teával fogadták a vendégeket. És én folytatom ezt a hagyományt. - A kandalló elé készített teáskészlethez tessékelte. - Tejszín, cukor? - Feketén kérem. Solomonnak ez is a tetszésére szolgált. - Lám, egy purista. - Mindkettejüknek töltött egy csésze fekete teát. - Azt mondta, hogy egy kényes természető dolgot szeretne megbeszélni velem, kizárólag négyszemközt. - Igen, és köszönöm, hogy áldoz rám az idejébıl. - Szabadkımőves testvérek vagyunk. Kötelék főz össze minket. Mondja el, miben segíthetek. - Elıször is szeretnék köszönetet mondani a harmincharmadik fok megtiszteltetéséért, amelyben néhány hónapja részesültem. Nagyon sokat jelent nekem. - Örülök, de tudnia kell, hogy nem egyedül én hoztam a döntést. A legfıbb tanács szavazta meg. - Természetesen. - Malakh gyanította, hogy Peter Solomon ellene szavazott, ám a szabadkımővességen belül is érvényes, hogy a pénz hatalom. Miután Malakh elérte a harminckettedik fokot a saját páho-

lyában, csak egy hónapot várt azzal, hogy több millió dollárt adományozzon jótékony célra a szabadkımőves nagypáholy nevében. A nagylelkő felajánlás, miként azt Malakh várta, elegendı hatást gyakorolt ahhoz, hogy gyorsan felavassák az elit harmincharmadik fokra. Az ısrégi szóbeszéd ellenére - „minden feltárul a harmincharmadik fokon" - Malakh eddig még nem tudott meg semmi újat, ami segítette volna célja elérésében. Nem mintha számított volna rá. A szabadkımővesek belsı körén belül is voltak kisebb körök... ahová Malakh még évekig nem kerül be, ha egyáltalán bekerül valaha. De a felavatás is megtette a magáét. Valami példátlan dolog történt ott a Templom teremben, és ez hatalmat adott neki mindnyájuk felett. Többé már nem a ti szabályaitok szerint játszom. - Tudnia kell - mondta Malakh a teáját szürcsölve -, hogy ön és én már találkoztunk sok évvel ezelıtt. Solomon meglepıdött. - Valóban? Nem emlékszem. - Jó ideje már annak. ÉS nem is Christopher Abaddon az igazi nevem. - Sajnálom. A memóriám már nem a régi. Emlékeztetne rá, hogy történt? Malakh ekkor mosolygott rá utoljára arra az emberre, akit mindenkinél jobban győlölt a világon. - Sajnálatos, hogy nem emlékszik. Malakh egyetlen gyors mozdulattal elırántott egy kis eszközt a zsebébıl, elırenyújtotta, és megcélozta vele Solomon mellkasát. Kék fény villant, a sokkoló hangos sistergéssel és heves fájdalmat okozva egymillió voltos áramütést mért Peter Solomonra. A férfi szeme felakadt, és erıtlenül rogyott a székbe. Malakh fölé tornyosulva úgy nyáladzott, akár az oroszlán a sebzett préda láttán.

Solomon kétségbeesetten tátogott levegıért. Rángatózott a teste, alig bírt megszólalni. - Miért... miért? - nyögte ki végül. - Mit gondol, miért? - kérdezett vissza Malakh. Solomon ıszintén tanácstalannak tőnt. - Pénz... pénzt akar? Pénzt? Malakh nevetett és ivott egy korty teát. - Dollármilliókat adtam a szabadkımőveseknek. Nincs szükségem pénzre. Én a tudásért jöttem, ı meg pénzt kínál. - Akkor hát... mit akar? - Ön birtokában van egy titoknak. Ma este meg fogja osztani velem. Solomon küszködött, hogy fel tudja emelni a fejét és Malakh szemébe nézhessen. - Nem... nem értem. - Elég a hazugságból! - kiáltotta Malakh a megbénított férfi elé ugorva. - Tudom, mi rejtızik itt Washingtonban. Solomon szürke szeme kitisztult. - Fogalmam sincs, hogy mirıl beszél. Malakh ivott még egy kortyot a teából és letette a csészét. - Ugyanezeket a szavakat használta tíz évvel ezelıtt is, az anyja halálának éjszakáján. Solomonnak elkerekedett a szeme. - Maga...? - Nem kellett volna meghalnia. Ha megkapom, amit kérek... Az idısebb férfi arcát a borzadály maszkjává torzította a felismerés... és a hitetlenség. - Figyelmeztettem - mondta Malakh. - Ha meghúzza a ravaszt, örökké üldözni fogom.

- De hiszen... Malakh elırelendült, és újra Solomonra támadt a sokkolóval. Ismét felvillant a kék fény, és az áldozat immár teljesen megbénult. Malakh visszatette a Tasert a zsebébe, és nyugodtan kiitta a teáját. Ezután megtörölte a száját a monogramos damasztszalvétával és lenézett az áldozatára. - Mehetünk? Solomon teste mozdulatlan volt, de a szeme élt, és szinte égetett a pillantása. Malakh lehajolt hozzá és a fülébe súgta: - Elviszem egy helyre, ahol csak az igazság marad életben. Többet nem mondott; fogta a monogramos szalvétát, és beletömte Solomon szájába. Aztán széles vállára dobta a magatehetetlen embert, és elindult vele a magánlifthez. Kifelé menet felkapta Solomon iPhone-ját és kulcsait a hall asztaláról. Ma este elmondod nekem minden titkodat, gondolta Malakh. Köztük azt is, hogy miért hagytál ott holtan sok évvel ezelıtt.

Harmincadik fejezet

SB szint. A szenátus alagsora. A klausztrofóbiával küzdı Robert Langdonnak minden újabb lépésnél elszorult a torka. Minél mélyebbre ereszkedtek az eredeti épületben, annál nehezebbé vált a levegı, szellızésnek pedig nyoma sem volt. A lenti falakat a kı és a sárga tégla szabálytalan párosításával húzták fel. Sato igazgató a BlackBerry gombjait nyomogatta menet közben. Langdon gyanakvást érzékelt a nı fegyelmezett viselkedésében, és ez a rossz érzése egyre csak erısödött. Sato még mindig nem árulta el, honnan vette, hogy Langdon itt tartózkodik ma este. Nemzetbiztonsági ügy? Nehezen tudta elképzelni, hogy bármilyen kapcsolat legyen az ısi misztika és a nemzetbiztonság között. Egyáltalán, ezt az egész helyzetet nehezen tudta felfogni. Peter Solomon rám bízott egy talizmánt... egy téveszmés ırült csalással rávett, hogy elhozzam ide a Capitoliumba, és azt akarja, hogy nyissak ki a segítségével egy ısi kaput... feltehetıen az SBB XIII-as számú helyiségben. Nem éppen világos képlet. Miközben lefelé ereszkedtek, Langdon megpróbálta kiőzni a fejébıl Peter tetovált kezének borzalmas látványát, amelyet azért vágtak le, hogy a Rejtelmek kezévé változtassák. A hátborzongató emlékképet Peter hangja kísérte: Az İsi misztériumok, Robert, számtalan mítoszt teremtettek... de ez még nem jelenti azt, hogy az egész merı fikció.

A miszticizmus történetét és jelképeit tanulmányozó pályája során Langdon folyamatosan küzdött azzal az intellektuális kihívással, amelyet az İsi misztériumok és megistenülést ígérı hatalmuk képviselt. Való igaz, a történetírás cáfolhatatlan bizonyítékokat adott arra, hogy a korokon átívelı titkos tudás az óegyiptomi misztikus iskolákból származott. Ez a tudás késıbb alámerült, és csak a reneszánsz Európában bukkant fel újra, ahol számos beszámoló szerint tudósok egy elit csoportja ırizte az óvilág legfıbb tudományos intézményének, a londoni Royal Society-nek a falai között - ık viselték a rejtélyes Láthatatlan Kollégium nevet. Ez a titkos „kollégium" hamarosan a földkerekség legfelvilágosultabb elméinek agytrösztje lett; olyan nevek fémjelezték, mint Isaac Newton, Francis Bacon, Robert Boyle, sıt Benjámin Franklin. A késıbbi „taglista" sem kevésbé imponáló: Einstein, Hawking, Bohr és Celsius. Ezek a nagy koponyák kvantumugrással forradalmasították a tudományt, egyesek szerint annak az ısi bölcsességnek köszönhetıen, amelyben a Láthatatlan kollégium berkein belül részesedtek. Langdon kételkedett ennek az igazságában, noha ahhoz kétség sem fért, hogy rendkívüli mennyiségő „misztikus munka" folyt ama falak között. Isaac Newton titkos iratait 1936-ban fedezték fel, elképesztette a világot, mert kiderült, hogy Newton lankadatlan szenvedéllyel tanulmányozta az ısi alkímiát és misztikus bölcseletet. Volt köztük egy Robert Boyle-nak szóló, kézzel írt magánlevél, amelyben „teljes titoktartást" kért Boyle-tól annak a misztikus tudásnak a tekintetében, amelyben részesült. „Ha közreadnánk - írta Newton -, hatalmas kárt okozna a világnak." A különös figyelmeztetés értelmezését a mai napig vitatják.

- Professzor - szólalt meg váratlanul Sato, fölpillantva a BlackBerryjébıl -, annak ellenére, hogy végig azt állította, nem tudja, miért van itt ma este, talán adhatna valamilyen magyarázatot Peter Solomon győrőjére. - Megkísérelhetem - mondta Langdon, miközben rendezte gondolatait. Az igazgató elıvette a győjtıtasakot, és átnyújtotta Langdonnak. - Meséljen a győrőn látható szimbólumokról. Miközben az elhagyatott folyosókon haladtak, Langdon megvizsgálta az ismerıs győrőt. A pecsétjén egy kétfejő fınix, mellén a 33-as számmal tart egy ORDO AB CHAO feliratú szalagot. - A kétfejő fınix a 33-as számmal a legmagasabb szabadkımőves fok jelképe. - Ilyen fényes rang voltaképpen csak a skót rítuson belül létezik. Csakhogy a szabadkımőves rítusok és fokok bonyolult rendszert alkottak, amelyet Langdon nem óhajtott ma este részletezni Satónak. - Lényegében a harmincharmadik fok kivételes megtiszteltetés, amelyet a jelentıs teljesítményt felmutató szabadkımővesek szők elitjének tartanak fenn. Az összes többi fok elérhetı a megelızı fok sikeres teljesítésével, míg a harmincharmadik fokra emelkedés szabályozott. Csak meghívottak nyerhetik el. - Ön tehát tisztában volt azzal, hogy Peter Solomon ennek az elit belsı körnek a tagja? - Természetesen. A tagság aligha titkos. - És ı viseli a legmagasabb rangot? - Jelenleg igen. Peter a harmincharmadik fok legfıbb tanácsának feje, amely a skót rítus vezetı testülete Amerikában. - Langdon mindig örömmel kereste fel a központjukat, a Templom házát, ezt a klasszikus építészeti remeket, amelynek jelképekben gazdag ornamentikája a skóciai Rosslyn-kápolnáéval vetekszik.

- Professzor, észrevette azt a bevésést a győrőn? Az van ráírva: „Minden feltárul a harmincharmadik fokon." Langdon bólintott. - Ez közkelető motívum a szabadkımővesek tanításaiban. - Feltételezem, azt jelenti, hogy ha egy szabadkımővest felavatnak a legmagasabb, azaz a harmincharmadik fokra, akkor feltárul elıtte valami különleges. - Igen, így szól a tanítás, de ez valószínőleg nem felel meg a valóságnak. Gyakoriak az olyan összeesküvés-elméletek, amelyek szerint ezen a legmagasabb fokon belül is csak a kiválasztott kevesek ismerhetik meg a nagy, misztikus titkot. De én úgy vélem, hogy az igazság ennél prózaibb. Peter Solomon sokszor tett tréfás utalást a szabadkımővesek becses titkának létezésére, ám Langdon élt a gyanúperrel, hogy ez csak a mézesmadzag, amellyel a barátja rá szeretné venni a belépésre. Sajnos, a ma esti eseményeket a legkevésbé sem lehetett tréfára venni, és az sem volt vicces, ahogy Peter megkérte Langdont a lepecsételt csomag megırzésére, amely most ott lapult a válltáskájában. Langdon elkeseredett pillantást vetett a Peter aranygyőrőjét tartalmazó nejlontasakra. - Igazgató asszony - kérdezte -, nem baj, ha ezt magamnál tartom? Sato felkapta a fejét. - Minek? - Peter nagy becsben tartja, és még ma este szeretném visszajuttatni neki. A nı szkeptikusnak tőnt. - Reméljük, hogy lesz rá módja. - Köszönöm - tette zsebre Langdon a győrőt. - Még egy kérdés - mondta Sato, miközben egyre beljebb hatoltak az útvesztıbe. - Amikor az embereim utánanéztek a harmincharma-

dik fok és a kapu összefüggéseinek a szabadkımővességben, találatok százait kapták egy piramisra. - Ez nem lep meg - válaszolta Langdon. - Az egyiptomi piramisok építıi a modern kımővesek elıfutárai, és a piramis, más egyiptomi motívumokkal együtt, igen elterjedt a szabadkımővesek szimbolikájában. - És mit szimbolizál? - A piramis lényegében a megvilágosodást jelképezi. Emblematikus jelképe a régiek számára az ember azon képességének, hogy elszakadjon a földtıl és felemelkedjen az égbe, az arany nap felé, végeredményben a megvilágosodás legmagasabb forrása felé. Sato várakozóan nézett rá. - Ennyi az egész? Ennyi az egész?! Langdon a történelem legelegánsabb szimbólumát írta le az imént! Az építményt, amelyen keresztül az ember fölemelheti magát az istenek birodalmába. - Az embereim szerint - mondta Sato - ma este egy sokkal lényegesebb összefüggésrıl van szó. Közölték velem, hogy létezik egy népszerő legenda egy bizonyos piramisról, itt, Washingtonban... egy piramisról, amely elsısorban a szabadkımővesekhez és az İsi misztériumokhoz kötıdik. Langdon már tudta, mire céloz Sato, és megpróbálta gyorsan orvosolni a bajt, mielıtt még több idıt vesztegetnének rá. - Ismerem a legendát, igazgató asszony, de az csak fantazmagória. A szabadkımővesek piramisa Washington legrégebbi mítosza, és valószínőleg az Amerikai Egyesült Államok Nagy Pecsétjén látható piramisra vezethetı vissza. - Miért nem említette ezt eddig? Langdon vállat vont.

- Mert nincs semmi alapja. Mint mondtam, csak egy mítosz. Egy a sok közül, amely a szabadkımőveseket övezi. - Csakhogy ez a bizonyos mítosz közvetlenül kapcsolódik az İsi misztériumokhoz, nem igaz? - Valóban, ahogy még annyi másik is. Az İsi misztériumok számtalan legendának adtak alapot a történelem során... legendáknak a hatalmas tudás olyan titkos ırzıirıl, mint a templomosok, a rózsakeresztesek, az illuminátusok, a spanyol Alumbrados és még sorolhatnánk. Ezek mind az İsi misztériumokhoz kötıdnek... a szabadkımővesek piramisa csak egy példa a sok közül. - Értem - mondta Sato. - És hogyan is szól pontosan ez a legenda? Langdon egy kis ideig fontolgatta a választ. - Nos, nem vagyok szakértıje az összeesküvés-elméleteknek, de a mitológiának igen, és a legtöbb beszámoló valami ilyesmit ír: az İsi misztériumokat, a régi idık elfeledett bölcsességét idıtlen idık óta tartják az emberiség legnagyobb kincsének, és mint minden kincset, ezt is erısen védelmezni kell. A felvilágosult bölcsek, akik felismerték e tudás igazi hatalmát, megtanultak félni rettenetes következményeitıl. Tudták, ha ez a titkos tudás beavatatlanok kezébe kerül, annak az eredménye pusztító lesz, hiszen beszéltünk már arról, hogy a nagy erejő eszközök egyaránt felhasználhatók jó és rossz célokra. Ezért aztán az İsi misztériumok, és a fentiekbıl következıen az egész emberiség megvédésére e tudás elsı letéteményesei titkos testvériségeket alakítottak. E testvériségeken belül csak a beavatottakkal osztották meg tudásukat, így hagyományozva azt át egyik bölcsrıl a másikra. Sokan hisznek abban, hogy visszavezethetjük és megtalálhatjuk a történelmi nyomait azoknak, akik részesültek a misztériumokban... a varázslók, mágusok és gyógyítók történeteiben.

- És a szabadkımőves piramis? - kérdezte Sato. - Hogy jön ez öszsze? - Nos - folytatta Langdon, és gyorsított, hogy tartani tudja a lépést -, itt találkozik mítosz és történelem. Egyes beszámolók szerint a 16. századra szinte valamennyi ilyen titkos testvériség megszőnt létezni Európában, legtöbben a megerısödı vallási üldöztetésnek estek áldozatul. Állítólag a szabadkımővesség maradt csak fenn az İsi misztériumok utolsó ırzıjeként. Érthetıen féltek attól, hogy az ı testvériségük is az elıdök sorsára jut, és ezzel örökre elvész az İsi misztériumok tudása. - És a piramis? - erısködött Sato. Langdon most akart rátérni. - A szabadkımőves piramis legendája igen egyszerő. Azt állítja, hogy a kımővesek, átérezve a felelısségüket e fontos tudás megırzésében a következı nemzedékek számára, úgy határoztak, hogy egy erıdítménybe rejtik. - Langdon igyekezeten összeszedni az emlékezetébıl a sztori részleteit. - Még egyszer hangsúlyoznám, hogy ez csak mítosz, de állítólag a szabadkımővesek áthozták a titkos bölcsességet az Óvilágból az Újvilágba... ide, Amerikába, arra a földre, amelyrıl azt remélték, hogy megırzi szabadságát a vallás zsarnoki uralmától. És építettek itt egy áthatolhatatlan erıdöt... egy rejtett piramist, amely az İsi misztériumokat van hivatva védelmezni, míg el nem jön az idı, amikor az emberiség készen áll arra, hogy bánni tudjon a tudásban rejlı roppant hatalommal. A mítosz szerint a szabadkımővesek egy tündöklı, színarany pillérfejjel koronázták meg piramisukat, amely a benne ırzött kincset szimbolizálja... azt, hogy az ısi bölcsesség olyan hatalommal képes felruházni az embert, amely az emberi lehetıségek határáig emeli. Az apoteózisig. - Szép történet - mondta Sato. - Valóban az. A szabadkımővesek mindenféle eszelıs legendáknak estek áldozatául.

- Ön nyilván nem hiszi, hogy létezik ilyen piramis. - Természetesen nem - válaszolta Langdon. - Semmilyen bizonyíték nem utal arra, hogy szabadkımőves alapító atyáink bármilyen piramist építettek volna Amerikában, kivált nem Washingtonban. Meglehetısen nehéz eldugni egy piramist, hát még egy olyan nagyot, amely a régi korok minden elfeledett tudását ırzi. A legendák, amennyire Langdon vissza bírt emlékezni, sosem fejtették ki pontosan, mi található a szabadkımőves piramis belsejében - ısi szövegek, okkult iratok, tudományos felfedezések vagy valami még misztikusabb? -, de azt igen, hogy ezt az értékes információt olyan zseniálisan kódolták, hogy csak a legfelvilágosultabb elmék férhessenek hozzá. - Ez a történet - folytatta Langdon - abba a kategóriába tartozik, amelyet mi, szimbólumkutatók archetipikus hibridnek nevezünk. Vagyis klasszikus legendák ötvözete, amely oly sok elemet kölcsönzött a populáris mitológiából, hogy csakis kitalált konstrukció lehet, és semmi esetre sem történelmi tény. Amikor Langdon az archetipikus hibrideket tanította a diákjainak, a tündérmesét hozta fel példának, amelyet nemzedékek sora adott tovább és színezett ki más történetekbıl kölcsönzött elemekkel, hogy végül homogenizált tanmesévé, erkölcsi példázattá váljon ugyanazokkal az ikonikus elemekkel vagy toposzokkal: ártatlan szüzek, szép, szıke hercegek, áthatolhatatlan erıdök és hatalmas varázslók. A tündérmeséken keresztül plántálódik el gyermekeink elméjében a jó és a gonosz eredendı küzdelme, mely ellentétes erıket olyan figurák képviselik, mint Merlin és Morgan le Fay, Szent György és a sárkány, Dávid és Góliát, Hófehérke és a gonosz mostoha, hovatovább Luke Skywalker és Darth Vader. Sato a fejét vakarta. Most Anderson nyomában haladva befordultak egy sarkon, és egy rövid lépcsısor állt elıttük.

- Erre válaszoljon! - mondta Sato. - Ha nem tévedek, a piramist egykor misztikus kapunak tekintették, amelyen át a halott fáraó fölemelkedik az istenekhez. Jól tudom? - Igen. Sato megtorpant, megragadta Langdon karját, és olyan arckifejezéssel meredt rá, amely egyszerre tükrözött meglepetést és hitetlenkedést. - Peter Solomon fogvatartója ugye azt mondta önnek, hogy egy rejtett kaput kell megtalálnia? Meg sem fordult a fejében, hogy a szabadkımővesek legendás piramisáról beszél? - Az ég szerelmére, a szabadkımőves piramis csak tündérmese! Színtiszta fantazmagória. Sato még közelebb lépett hozzá, s Langdon dohány szagát érezte a leheletében. -

Értem az álláspontját, professzor, de a nyomozás érdekében

nem hanyagolható el a párhuzam. Egy titkos tudáshoz vezetı kapu? Az én fülemnek ez nagyon úgy hangzik, mint amirıl Peter Solomon fogvatartója azt állítja, hogy egyedül csak ön tudja kinyitni. - Nos, bajosan hiszem... - Nem az a lényeg, hogy ön mit hisz. Attól függetlenül, hogy ön mit hisz, el kell fogadnia, hogy az az ember viszont valóságnak hiszi a szabadkımőves piramist. - Az az ember eszelıs! Ezzel az erıvel azt is hiheti, hogy az SBB tizenhárom a bejárata egy hatalmas föld alatti piramisnak, amelyben a régiek elveszett tudományát ırzik! Sato meg sem rezzent, csak a szeme szikrázott. - Az a válság, amellyel ma este szembenézek, nem egy tündérmese, professzor. Nagyon is valóságos, errıl biztosíthatom. Hideg csend ereszkedett közéjük.

- Asszonyom! - szólalt meg végül Anderson egy biztonsági ajtóra mutatva, úgy három méterrel elıttük. - Mindjárt ott vagyunk, már amennyiben tovább megyünk. Sato nagy sokára elengedte Langdon tekintetét, és intett Andersonnak, hogy mehetnek. A parancsnok nyomában áthaladtak a biztonsági ajtón, amely egy szők átjáróba vezetett. Langdon balra nézett, aztán jobbra. Ugye ez csak vicc? A leghosszabb folyosón állt, amelyet valaha is látott.

Harmincegyedik fejezet

Trish Dunne az ismerıs adrenalinlöketet érezte, amikor maga mögött hagyva a ragyogóan kivilágított Kockát, belemerült a fekete ürességbe. Az SMSC bejárati kapujától most szóltak oda, hogy Katherine vendége, dr. Abaddon megérkezett, és el kell kísérni az ötös szárnyba. Trish felajánlotta, leginkább kíváncsiságból, hogy majd ı ide vezeti. Katherine nagyon keveset mondott a látogatójukról, és Trisht izgatta, hogy ki lehet az az ember, akiben Peter Solomon ennyire megbízik; Solomonék még soha senkit nem hívtak a Kockába. Ez volt az elsı eset. Remélem, jól tőri majd az átkelést, gondolta Trish a sőrő sötétségben haladva. Az hiányzott neki a legkevésbé, hogy Katherine VIP vendége pánikba essen, amikor kiderül, milyen út vezet a laborba. Elıször a legrosszabb. Trish egy éve járt itt elıször. Elfogadta Katherine állásajánlatát, aláírt egy titoktartási szerzıdést, aztán Katherine társaságában eljött az SMSC-be, hogy megnézze a labort. A két nı végigsétált a hosszú „utcán" és megérkezett az ÖTÖS SZÁRNY feliratú vasajtóhoz. Noha Katherine megpróbálta ıt felkészíteni, kitérve a labor távoli elhelyezkedésére, Trish nem tudta, mi vár rá, amikor sziszegve megnyílt az ajtó. Az őr. Katherine átlépte a küszöböt, tett néhány lépést az egyiptomi sötétségben, majd intett Trishnek, hogy kövesse.

- Bízz bennem! Nem fogsz eltévedni. Trish elképzelte magát, amint egy stadion mérető, koromsötét térben bolyong, és már a puszta gondolattól kiverte a veríték. - Van egy irányító rendszerünk, amely mutatja az utat - mutatott le Katherine a padlóra. - Nem valami hi-tech. Trish hunyorogva bámulta a sötétben a cementpadlót. Eltartott egy másodpercig, mire felfedezte a keskeny futószınyeget, nyílegyenesen feküdt a padlón. A szınyeg országútként veszett bele a sötétségbe. - Próbálj a talpaddal látni - mondta Katherine, azzal megfordult és elıreindult. - Csak gyere mindig utánam. Miután Katherine eltőnt a szeme elıl, Trish legyőrte a félelmét és utánament. Ez ırület! Alig tett meg néhány lépést a szınyegen, amikor bezárult mögötte az ötös szárny ajtaja, s egy parányi fény sem maradt. Trish vadul dobogó szívvel arra összpontosította minden figyelmét, hogy ne veszítse el a szınyeget a lába alól. Alig néhány lépést sikerült csak megtennie a puha felületen, amikor érezte, hogy a jobb lába a merev betonra tévedt. Megrémülve ösztönösen balra igazodott, amíg mind a két lába vissza nem került a szınyegre. Katherine hangja vált ki elıtte a feketeségbıl, de a szavait csaknem teljesen elnyelte az üresség élettelen akusztikája. - Elképesztı az emberi test - mondta. - Ha megfosztod az érzékelés egyik lehetıségétıl, szinte azonnal helyébe lép egy másik érzék. Pillanatnyilag a talpadban lévı idegek a szó szoros értelmében áthangolják magukat, hogy érzékenyebbek legyenek. Az jó, gondolta Trish, ismét igazítva a léptein. Túl hosszúnak tőnı utat tettek meg szótlanul. - Mennyire van még? - kérdezte végül Trish. - Úgy félúton járhatunk - hallatszott most még messzebbrıl Katherine hangja.

Trish gyorsított és mindent megtett, hogy fegyelmezze magát, de úgy érezte, mintha el akarná nyelni a határtalan sötétség. Nemhogy az orromig, de egy milliméterre sem látok. - Katherine! Honnan tudod, hol kell megállni? - Te is azonnal tudni fogod - felelte Katherine. Ennek már egy éve, és ma este Trish újra ott volt ebben az őrben, az ellenkezı irányba tartva, ki az elıcsarnokba, hogy találkozzon a fınöke vendégével. A szınyeg textúrájában érzett hirtelen változás arra intette, hogy már csak három méterre van a kijárattól. A figyelmeztetı sáv, ahogy Peter Solomon, a lelkes baseballrajongó nevezte. Trish megtorpant, elıvette a beléptetı kártyáját, és addig tapogatta maga elıtt a falat a sötétben, amíg meg nem találta a nyílást, amibe belecsúsztathatta. Sziszegve feltárult az ajtó. Trish pislogott az SMSC folyosójának boldogító fényében. Sikerült... megint. A néptelen folyosókon haladva Trish azon kapta magát, hogy a különös szövegkivonaton jár az esze, amelyet egy védett hálózaton találtak. İsi kapu? Titkos föld alatti hely? Azon tőnıdött, vajon ki tudja-e deríteni Mark Zoubianis, hol található az a titokzatos dokumentum. A vezérlıteremben Katherine a plazmakijelzı fal derengı fényében tanulmányozta a felfedezett dokumentumot. Már azonosította benne saját keresıkifejezéseit és egyre bizonyosabban érezte, hogy a szöveg ugyanarról a hihetetlen legendaról szól, amelyet a bátyja nyilvánvalóan megosztott dr. Abaddonnal. ...egy titkos FÖLD ALATTI helyre, ahol... ...itt valahol WASHINGTONBAN, a koordináták...

…feltárult egy İSI KAPU, amely elvezetett... …vigyázat, a PIRAMIS veszélyeket rejt... ...megfejtendı a BEVÉSETT SZIMBOLON. amely felfedi... Látnom kell a teljes szöveget, gondolta Katherine. Egy pillanatig nézte még a szavakat, aztán kikapcsolta a plazmakijelzı falat. Katherine sosem hagyta feleslegesen mőködni az energiazabáló képernyıt, hogy ne pazarolja az üzemanyagcella folyékony hidrogénkészletét. Figyelte, ahogy lassan elenyésznek a kulcsszavai, beleomolva egy pici fehér pontba, amely még a fal közepén reszketett egy ideig, mielıtt végleg kihunyt. Megfordult és visszaindult az irodájába. Dr. Abaddon bármelyik percben megérkezhetett, és szerette volna barátságosan fogadni.

Harminckettedik fejezet

- Mindjárt ott vagyunk - mondta Anderson, végigvezetve Langdont és Satót egy látszólag soha véget nem érı folyosón, amely a Capitolium keleti szárnyának teljes hosszát átszelte. - Lincoln idején ez az átjáró még földpadlós volt, teli patkányokkal. Langdon hálás volt, amiért kikövezték a padlót; nem rajongott a patkányokért. Folytatták útjukat; lépteik kísérteties, szabálytalan visszhangot vertek a hosszú folyosón. Ajtók sora elıtt haladtak el, némelyik zárva volt, mások résnyire nyitva. Ezen a szinten a helyiségek legtöbbje használaton kívülinek tőnt. Langdon észrevette, hogy az ajtószámok most csökkenı sorrendben követik egymást és hamarosan elfogynak. SB4... SB3... SB2... SB1... Elmentek egy jeltelen ajtó elıtt, de Anderson hirtelen megállt, amikor a számok ismét növekedni kezdtek. HB1... HB2... - Elnézést - mondta a parancsnok. - Eltévesztettem. Szinte soha nem jövök le ide. A csapat visszaindult, és néhány méter megtétele után elértek egy öreg vasajtót, amelyet Langdon most a folyosó közepeként azonosított - a meridiánvonalként, amely kettéosztotta a szenátus (S) és a ház (H) alagsorát. Mint kiderült, ezen az ajtón is volt jelzés, de anynyira megkopott, hogy szinte észrevehetetlenné vált. SBB

- Itt vagyunk - mondta Anderson. - Mindjárt hozzák a kulcsokat. Sato homlokráncolva nézte meg az óráját. Langdon az SBB jelzést méregette az ajtón, aztán Anderson-hoz fordult. - Miért tartozik ez a rész a szenátushoz, holott pontosan középen van? Anderson értetlenül nézett rá. - Mire gondol? - Itt az áll, hogy SBB. Kezdıdhetne H-val is, nem igaz? Anderson a fejét rázta. - Az SBB-ben az S nem a szenátust jelenti, hanem... - Parancsnok! - hallatszott egy ır hangja a távolból. Ügetve tartott feléjük a folyosón, a kulccsal a kezében. - Elnézést uram, beletelt pár percbe. Nem találtuk meg az SBB eredeti kulcsát. Ez egy tartalék kulcs. - Nincs meg az eredeti? - kérdezte Anderson megütközve. - Valószínőleg elveszett - válaszolta az ır kifulladva a futástól. Ezer éve nem akart ide lejönni senki. Anderson elvette tıle a kulcsot. - Az SBB tizenháromhoz nincs pótkulcs? - Elnézést, de eddig nem találtunk kulcsot az SBB egyetlen helyiségéhez sem. MacDonald foglalkozik vele. - Az ır elıvette a rádióját, és beleszólt: - Bob? A parancsnokkal vagyok. Tudsz már valamit az SBB tizenhárom kulcsáról? Az ır rádiója megreccsent, majd valaki válaszolt: - Igen. De nagyon furcsa. Nem látok adatot azóta, hogy számítógépre vittük az anyagot, de az utolsó bejegyzés szerint az SBB minden raktárát kiürítették, és több mint húsz éve üresen áll. Használaton kívüli helyiségekként vannak jelölve. - A hang szünetet tartott. - Mind, kivéve az SBB tizenhárom. Anderson kiragadta az ır kezébıl a rádiót.

- Itt a parancsnok. Azt mondja, hogy mind, kivéve az SBB tizenhármat? - Igen, uram. Van a naplóban egy kézzel írt bejegyzés, mely szerint az SBB tizenhárom privát helyiség. Régi lehet, de maga az építész írta be és szignálta. Langdon tudta, hogy az „építész" nem a Capitoliumot tervezı embert jelenti, hanem azt, aki mőködteti. Hasonló a házgondnokhoz, hiszen a Capitolium építésze felelıs mindenért, a karbantartástól a renoválásig a biztonságtól a személyzet alkalmazásáig és az irodák kiosztásáig. - Az a legfurcsább - mondta a hang a rádióban -, hogy az építész bejegyzése szerint ezt a „magánterületet" Peter Solomonnak tartották fenn. Langdon, Sato és Anderson megdöbbenve meredt egymásra. - Arra tippelek, uram - folytatta a hang -, hogy az SBB és azon belül az SBB tizenhárom kulcsai Mr. Solomonnál lehetnek. Langdon nem hitt a fülének. Peternek különbejáratú helyisége volt a Capitolium alagsorában? Mindig tudta, hogy Peter Solomonnak vannak titkai, de ez még Langdont is meglepte. - Oké - mondta Anderson, de hangján hallható volt, hogy nem örül. - Mi kifejezetten az SBB tizenháromba szeretnénk bejutni, ezért keressék tovább a pótkulcsot. - Igen, uram. Dolgozunk azon a digitális képen is, amit kért... - Köszönöm - szakította félbe Anderson, és azonnal megnyomta a gombot, hogy elnémítsa a beszélıt. - Ez legyen az elsı. A képet Sato igazgató BlackBerryjére küldjék, amint megvan. - Értettem, uram. Anderson visszaadta az ırnek a telefont ı eltette, és egy alaprajz fotókópiáját nyújtotta oda a fınökének.

- Uram, az SBB szürkével van jelölve és tettünk egy keresztet az SBB tizenháromra, hogy könnyebb legyen megtalálni. Meglehetısen kis terület. Anderson megköszönte, majd az alaprajznak szentelte a figyelmét, az ır pedig elkocogott. Langdon is belepillantott, és döbbenten látta, milyen sok helyiségbıl álló, különös labirintus húzódik az Egyesült Államok Capitoliuma alatt. Anderson tanulmányozta kis ideig az alaprajzot, bólintott, aztán a zsebébe győrte. A kulccsal a kezében az SBB jelzéső ajtó elé állt, de tétovázott, mintha nem tudná eldönteni, hogy kinyissa-e. Langdon hasonlóképpen érzett: fogalma sem volt, mi van az ajtó mögött, de annyi biztos, hogy akármit rejteget ott Solomon, azt titokban akarta tartani. Nagy titokban. Sato megköszörülte a torkát, és Anderson vette az üzenetet. Nagyot fújt, belehelyezte a kulcsot a zárba és megpróbálta elfordítani. A kulcs meg se mozdult. A másodperc törtrészéig Langdont elfogta a remény, hogy rossz kulcsot kaptak. De a második kísérletre mégis elfordult, és Anderson belökte az ajtót. Ahogy a nehéz ajtó csikorogva feltárult, nyirkos levegı áradt ki a folyosóra. Langdon belesett a sötétségbe, de nem látott semmit. - Professzor - mondta Anderson Langdonra pillantva, miközben vakon tapogatott a villanykapcsoló után. - A kérdésére válaszolva: az S az SBB-ben nem a szenátust jelenti. Hanem a sub rövidítése. - Sub? - kérdezett vissza Langdon értetlenkedve. Anderson bólintott, és felkattintotta az ajtón belül a kapcsolót. Egyetlen villanykörte világította meg az ijesztıen meredek lépcsıt, amely lefelé vezetett a koromsötétbe. - Az SBB a Capitolium alagsora alatti szint.

Harminharmadik fejezet

Mark Zoubianis IT biztonsági szakértı egyre mélyebbre süppedt a heverın, ahogy az információkat nézte a laptop monitorán. Mi a franc ez az IP-cím? Jól bevált hacker módszerei mind csıdöt mondtak, amikor megpróbált betörni a dokumentumot tartalmazó szerverbe vagy megfejteni Trish IP-címének rejtélyét. Eltelt tíz perc, és Zoubianis programja még mindig hiába ostromolta a hálózati tőzfalakat. Nem úgy néz ki, hogy be tud hatolni. Nem csoda, hogy ilyen sokat fizetnek. Már arra készült, hogy feladja, és más módszerrel próbálkozik, amikor megszólalt a telefonja. Trish, az ég szerelmére, nem arról volt szó, hogy én hívlak? Elnémította a meccset és felvette a telefont. - Igen? - Mark Zoubianis? - kérdezte egy férfi. - Washington, Kingston Drive 357? Zoubianis fojtott hangú beszélgetést hallott a háttérben. Telefonmarketing meccs idején? Megırültek ezek? - Hadd találjam ki, nyertem egy hetet Anguillában? - Nem - válaszolta a hang a humor legcsekélyebb jele nélkül. - Itt a CIA IT biztonsági szolgálata beszél. Tudni szeretnénk, miért akart betörni egy titkosított adatbázisba.

Három szinttel a Capitolium pincéi felett, a látogatóközpont tágas terében Nunez, a biztonsági ır bezárta a fıbejáratot, ahogy minden este, amikor ı volt szolgálatban. Miközben átvágott a széles márványpadlón, a katonai kabátos férfira gondolt a tetoválásokkal. Én engedtem be. Nunez nem tudta, hogy holnap is lesz-e még állása. A felvonó felé tartva váratlanul dörömbölést hallott az ajtón kívülrıl. Megfordult, és egy idısebb afroamerikai férfit látott odakint a fıbejárat elıtt, aki a tenyerével verte az üveget és mutogatott, hogy engedje be. Nunez megrázta a fejét, és az órájára mutatott. A férfi tovább dörömbölt, aztán belépett a fénybe. Makulátlan kék öltönyt viselt, szürkülı haja kurtára nyírva. Nunez kis híján infarktust kapott. Te jó ég! Még ekkora távolságból is felismerte. Viszszasietett a bejárathoz, és kinyitotta az ajtót. - Elnézést, uram. Fáradjon be, kérem. Warren Bellamy - a Capitolium építésze - belépett, és egy udvarias biccentéssel köszönetet mondott Nuneznek. A sudár termető és ruganyos Bellamy testtartása és átható tekintete olyan ember önbizalmát árasztotta, aki kézben tartja maga körül a dolgokat. Az utóbbi huszonöt évben ı volt a Capitolium épületigazgatója. - Segíthetek, uram? - kérdezte Nunez. - Igen, köszönöm. - Bellamy tökéletesen artikulált. Észak-keleti, borostyánligás diákként annyira pontos volt a dikciója, hogy mármár britnek hangzott. - Most értesültem, hogy történt itt egy incidens ma este. - Látszott, hogy komolyan aggasztja a dolog. - Igen, uram. Az... - Hol van Anderson parancsnok? - Odalent van Sato igazgatóval a CIA Biztonsági Hivatalától. Bellamy nagyot nézett.

- Itt van a CIA? - Igen, uram. Sato igazgató szinte rögtön az eset után megérkezett. - Miért? - követelt magyarázatot Bellamy. Nunez vállat vont. Mintha én tudhatnám! Bellamy egyenesen a liftek felé indult. - Hol vannak? - Most mentek le az alsó szintekre. - Nunez Bellamy után sietett. A férfi nyugtalanul fordult hátra. - Lent vannak? Miért? - Nem igazán tudom... most hallottam a rádión. Bellamy meggyorsította a lépteit. - Azonnal vigyen oda! - Igen, uram. Miközben a két férfi áthaladt az óriási csarnokon, Nunez egy nagy aranygyőrőt pillantott meg Bellamy ujján. Az ır elıvette a rádióját. - Szólok a parancsnoknak, hogy megyünk. - Ne! - Bellamy szeme vészjóslón villant. - Jobban szeretnék bejelentés nélkül érkezni. Nunez nagy hibákat követett el aznap este, de az lenne az utolsó, hogy elmulasztja értesíteni Anderson parancsnokot az építész ittlétérıl. - Uram? - mondta kínosan feszengve. - Azt hiszem, Anderson parancsnoknak tudnia... - Tisztában van azzal, hogy Anderson parancsnok az én alkalmazottam? - kérdezte Bellamy. Nunez bólintott. - Akkor úgy vélem, elvárná öntıl, hogy engedelmeskedjen az utasításomnak.

Harmincnegyedik fejezet

Trish Dunne belépett az SMSC elıcsarnokába, és igencsak meglepıdött. Az ott várakozó vendég a legkevésbé sem tőnt a megszokott flanellinges, könyvmoly doktornak - az antropológia, az oceanográfia, a geológia és más tudományok doktorának -, akik az intézményt látogatták. Épp ellenkezıleg. Dr. Abaddonnak jól szabott öltönyével csaknem arisztokratikus külseje volt. Magas, széles vállú, napbarnított arcú, tökéletesen nyírt frizurával, ami azt a benyomást keltette Trishben, hogy inkább fényőzéshez szokott, mint laboratóriumi munkához. - Dr. Abaddon, ha nem tévedek - szólította meg Trish a kezét nyújtva. A férfi bizonytalannak tőnt, de széles tenyerével viszonozta a kézszorítást. - Elnézést, ön kicsoda? - Trish Dunne vagyok. Katherine asszisztense - válaszolta. - İ kért meg, hogy kísérjem önt a laborba. - Ó, értem - mosolyodott el a férfi. - Örvendek a szerencsének, Trish. És elnézést a meghökkenésemért. Az volt a benyomásom, hogy Katherine egyedül van itt ma este. - Maga elé mutatott. - De az öné vagyok. Vezessen. Bár a férfi gyorsan összeszedte magát, Trish észrevette a csalódottságot a szemében. Sejtette már, miért titkolta el eddig Katherine dr. Abaddon létezését. Bimbózó románc? Katherine sosem

beszélt a magánéletérıl, de a látogatója vonzó és jó külsejő. Fiatalabb Katherine-nél, de láthatóan a gazdag és befolyásos emberek közül való. Akármit képzelt is dr. Abaddon a ma esti találkozóról, Trish jelenléte nyilván nem szerepelt a terveiben. Az elıcsarnok biztonsági ellenırzıpontjánál ülı egy szál ır gyorsan lekapta a fejhallgatóját, amelybıl a Redskins mécsesének zaja szőrıdött ki. Alávetette dr. Abaddont az itteni rutineljárásnak, a fémdetektorral és az ideiglenes belépıvel együtt. - Ki vezet? - érdeklıdött nyájasan dr. Abaddon, miközben kivett a zsebébıl egy mobiltelefont, néhány kulcsot és egy öngyújtót. - A Skinsek hárommal. Izgalmas meccs - válaszolta az ır, nem titkolva, hogy szeretne már visszatérni a mérkızéshez. - Mr. Solomon hamarosan megérkezik - mondta az ırnek Trish. Utánunk küldené a laborba, ha megjött? - Úgy lesz. - Az ır hálásan rákacsintott. - Kösz a figyelmeztetést. Úgy teszek majd, mintha dolgoznék. Trish nemcsak az ır kedvéért említette meg Peter Solomon érkezését, hanem azért is, hogy emlékeztesse dr. Abaddont, nem egyedül Trish zavarja meg a ma esti édeskettest Katherine-nel. - És honnan ismeri Katherine-t? - kérdezte Trish a titokzatos látogatóra pillantva. Dr. Abaddon kacagott. - Ó, ez egy hosszú történet. Egyszer együtt dolgoztunk valamin. Értem én, gondolta Trish. Semmi közöm hozzá. - Fantasztikus ez az épület - mondta Abaddon körülnézve, ahogy elindultak a hosszú folyosón. - Még sohasem jártam itt. Könnyed hangvétele minden lépéssel szívélyesebbnek tőnt, és Trish észrevette, hogy valóban mindenre odafigyel. A folyosó erıs megvilágításában úgy látta, mintha nem természetes volna a napbarnított szín az arcán. Fura. Miközben a néptelen „utcán" haladtak,

Trish röviden összefoglalta a vendégnek az SMSC rendeltetését és mőködését, beszélt az egyes szárnyakról és azok győjteményeirıl. Dr. Abaddonra nagy hatást tettek a hallottak. - Ez a hely a felbecsülhetetlen értékő tárgyak kincsesházának tőnik. Azt várná az ember, hogy minden sarkon ırök állnak. - Nincs rá szükség - felelte Trish a mennyezeten sorakozó halszemoptikákra mutatva. - Automatizált biztonsági rendszerünk van. Ennek a folyosónak, amely az egész épület gerince, minden pontját napi huszonnégy órában kamerák figyelik. Egyetlen helyiségbe sem lehet bejutni innen beléptetı kártya és PIN-kód nélkül. - Hatékony rendszer. - Le kéne kopognom, de itt még nem történt lopás. Meg aztán ez nem is olyan múzeum, amelyet érdemes volna kirabolni... a feketepiacon kicsi a kereslet kihalt növényekre, inuit kenura vagy óriástintahal-csontvázra. Dr. Abaddon nevetett. - Igaza lehet. - Itt leginkább a rágcsálók és a rovarok veszélyesek a biztonságra. - Trish elmagyarázta, hogy védekezésül az SMSC minden hulladékát lefagyasztják, van továbbá egy „halálzónának" nevezett építészeti megoldás is, egy barátságtalan rekesz a dupla falak között, amely védıburokként veszi körül az egész épületet. - Hihetetlen - mondta Abaddon. - De hol van Katherine és Péter laborja? - Az ötös szárnyban - válaszolta Trish. - Ennek a folyosónak a legvégén. Abaddon hirtelen megállt és hátraugrott, egy kis ablak elé. - A mindenit! Mi akar az ott lenni? Trish nevetett. - Az a hármas szárny. Vizesblokknak is nevezzük.

- Vizes? - kérdezte Abaddon az üveghez nyomva az arcát. - Több mint tizenegy hektó folyékony etanol van ott. Emlékszik arra az óriástintahal-csontvázra, amirıl az elıbb beszéltem? - Az ott a tintahal? - Az elképedt Dr. Abaddon egy pillanatra elfordult az ablaktól. - Hiszen ez hatalmas! - Nıstény óriáskalmár - mondta Trish. - Több mint tizenkét méter hosszú. Dr. Abaddon a jelek szerint el volt ragadtatva a gigászi lénytıl, szinte odatapadt az ablakra. Egy pillanatra ez a felnıtt férfi kisfiúra emlékeztette Trisht, aki egy állatkereskedés kirakata elıtt vágyakozva nézeget egy kölyökkutyát. Ugyanilyen vágyakozva bámult befelé dr. Abaddon az ablakon. - Jól van, jól van - mondta végül Trish nevetve, és behelyezte a kártyáját a leolvasóba, beütötte a PIN-kódját. - Jöjjön! Megmutatom a tintahalat. Amint Malakh belépett a gyéren megvilágított hármas szárnyba, azonnal a biztonsági kamerákat kereste a falon. Katherine duci kis asszisztense az itt ırzött példányokról kotyogott valamit. Malakh oda sem figyelt. A legkevésbé sem érdekelték az óriás tintahalak. Egyedül azért érdekelte ez a sötét, elhagyatott helyiség, hogy megoldjon egy váratlanul felmerült problémát.

Harmincötödik fejezet

A Capitolium pincéibe vezetı falépcsı olyan meredek és szők volt, amilyet Langdon még soha nem látott. Érezte, hogy a lélegzete felgyorsul és elszorul a tüdeje. Hideg és nyirkos volt odalent a levegı, óhatatlanul felidézve Langdonban egy hasonló lépcsı képét, amely a Vatikán Necropolisába vitte le néhány évvel ezelıtt. A holtak városába. Anderson haladt elöl, hogy mutatssa az utat a zseblámpájával. Utána Langdon, szorosan mögötte Sato, aki idınként a hátát böködte kis kezével. Olyan gyorsan megyek, ahogy csak tudok. Langdon mélyeket lélegzett, próbált nem figyelni arra, milyen szők falak közé szorult. Épp hogy elfért köztük a válla, az oldaltáskája már a falat súrolta. - Fönt kéne hagynia a táskáját - mondta Sato a háta mögül. - Jó lesz így - válaszolta Langdon, akinek esze ágában sem volt megválni tıle. Maga elé képzelte Peter kis csomagját, de arról sejtelme sem volt, mi köze lehet bármihez is itt, a Capitolium gyomrában. - Már csak néhány lépés - mondta Anderson. - Mindjárt ott leszünk. A csapat most már sötétben haladt lefelé: az egy szál villanykörte fénye nem hatolt le idáig. Amikor Langdon lelépett az utolsó fokról, érezte, hogy földes padló van a talpa alatt. Utazás a Föld középpontja felé. Sato is földet ért mögötte.

Anderson fölemelte a zseblámpát, hogy körbevilágítson. Az alagsor alatti szint nem emlékeztetett pincére: csak egy nagyon szők folyosó volt, ami a lépcsıre merılegesen haladt. Anderson balra, majd jobbra irányította a fényt, és Langdon most láthatta, hogy az átjáró hossza mindössze tizenöt méter lehet, és kétoldalt kis faajtók szegélyezik. Az ajtók olyan szorosan voltak egymás mellett, hogy a mögöttük lévı helyiség nem lehetett szélesebb három méternél. Az Acme raktárrendszer találkozása Domatilla katakombáival, gondolta Langdon, amíg Anderson az alaprajzon próbált eligazodni. A legalsó szintet jelzı kis szakaszon egy x mutatta az SBB XIII helyét. Langdonnak akaratlanul is feltőnt, hogy ennek a résznek az alaprajza egy tizennégy sírhelyes mauzóleuménak felel meg - hét-hét falfülke egymással szemben, csak az egyik sír helyét itt a lépcsı foglalta el, amelyen az imént ereszkedtek le. Összesen tizenhárom.

Sejtette, hogy Amerika „tizenhármak" összeesküvés-elméletének hívei örömtüzeket gyújtanának, ha megtudnák, hogy pontosan tizenhárom pincerekesz van az Egyesült Államok Capitoliuma alatt. Egyesek ugyanis gyanúsnak találták, hogy a Nagy Pecséten tizenhárom csillag, tizenhárom nyíl, tizenhárom piramislépcsı, tizenhárom pajzsmezı, az olajágon tizenhárom levél és tizenhárom olajbogyó látható, és pontosan tizenhárom betőbıl áll az annuit coeptis és az e pluribus unum felirat is, és így tovább. - Elhagyatottnak tőnik - jegyezte meg Anderson, egyenesen az elıttük lévı rekeszre irányítva a zseblámpát. A nehéz faajtó tárvanyitva állt. A fénynyaláb egy szők - mintegy három méter széles és

kilenc méter mély - kıkamrát világított meg, amely egy zsákutcába torkolló folyosóra emlékeztetett. A kamra nem tartalmazott mást, mint egy pár öreg, beszakadt faládát és összegyőrt csomagolópapírt. Anderson lámpájának fénye most az ajtó réztáblájára esett. A táblán a zöld patinaréteg alatt még olvasható volt a számozás: SBB IV

- SBB négy - mondta Anderson. - De melyik az SBB tizenhárom? - tette fel a kérdést Sato, halvány párafelhıt eregetve leheletével a pince hidegében. Anderson a folyosó déli végébe világított: - Arra. Langdon borzongva nézett végig az átjárón, s érezte, hogy a hideg ellenére is enyhén megizzadt. Ahogy az ajtók sora között haladtak, valamennyi helyiség ugyanazt a képet mutatta: nyitott ajtók, láthatólag rég használaton kívüli kamrák. A sor végére érve Anderson jobb felé fordult és fölemelte a zseblámpát, hogy bevilágítson az SBB XIII számot viselı pincehelyiségbe. A fény azonban egy nehéz faajtóba ütközött. A többivel ellentétben az SBB XIII ajtaja csukva volt. Ez az utolsó ajtó pontosan úgy nézett ki, mint a többi - nehéz sarokvasak, fémkilincs és egy patinás réztábla. A táblára írt hét karakter megegyezett a Péter tenyerén látott tetoválásokkal. SBB XIII

Könyörgök, legyen zárva az az ajtó!, rimánkodott magában Langdon. Sato habozás nélkül adta ki az utasítást. - Próbálja kinyitni!

A parancsnoknak láthatóan nem akaródzott, de azért megragadta a vaskilincset, és lenyomta. A kilincs nem engedett. A zseblámpa fénye egy ódon zárszerkezetre és egy kulcslyukra vetült. - Próbálja meg a kulccsal! - rendelkezett Sato. Anderson elıvette a fönti bejárat kulcsát, de az nem illett bele a zárba. - Jól ítélem meg - kérdezte Sato maró gúnnyal -, hogy a biztonsági szolgálat vészhelyzet esetén nem tudna az épület minden részébe bejutni? Anderson fújt egyet és visszafordult Satohoz. - Asszonyom, az embereim már keresik a pótkulcsot, de... - Lıje szét a zárat - közölte a nı a fémlemezre mutatva. Langdonnak elakadt a lélegzete. Anderson krákogott, majd kényszeredetten azt mondta: - Asszonyom, még várom a híreket a pótkulcsról. Nem szeretnék így behatolni... - Hát börtönbe kerülni szeretne-e, amiért akadályozza a CIA nyomozását? Anderson nem akart hinni a fülének. Hosszas tipródás után vonakodva átadta Satonak a zseblámpát, és a pisztolyáért nyúlt. - Várjon! - mondta Langdon, nem nézhette tovább tétlenül. Gondoljuk végig. Peter inkább levágatta a jobb kezét, mintsem elárulja, hogy mi rejtızik az ajtó mögött. Biztosak abban, hogy ezt kell tennünk? Ennek az ajtónak a kinyitásával lényegében teljesítenénk egy terrorista követeléseit. - Vissza akarja kapni Peter Solomont? - kérdezte Sato. - Természetesen, de... - Akkor azt ajánlom, hogy tegye pontosan azt, amit a fogvatartója kért. - Mármint nyissak ki egy ısi kaput? Azt hiszi, hogy ez az a kapu?

Sato Langdon arcába világított a lámpával. - Professzor, fogalmam sincs, mi a fene ez. Tılem lehet pincerekesz is, vagy titkos bejárat egy ısi piramishoz, de mindenképp ki akarom nyitni. Világos? Langdon hunyorgott a fényben, végül bólintott. Sato leeresztette a zseblámpát, és az ajtó antik zárlemezére irányozta. - Rajta, parancsnok! Anderson még mindig vonakodva, nagyon lassan elıvette a fegyverét, és a legteljesebb tanácstalansággal bámult rá. - Jaj, az ég szerelmére! - Sato apró keze elırelendült és magához ragadta a pisztolyt. Aztán a parancsnok üres tenyerébe nyomta a zseblámpát. - Világítson! - A profik magabiztosságával egy pillanatig sem habozott, kibiztosította a fegyvert és megcélozta a zárat. - Várjon! - üvöltött fel Langdon, de már elkésett. A fegyver háromszor dördült. Langdon úgy érezte, hogy beszakad a dobhártyája. Megırült ez a nı? A lövések fülsiketítıek voltak a szők térben. Anderson is megrendültnek tőnt, enyhén remegett a keze, ahogy a golyó szaggatta fémlemezre irányította a fényt. A zárszerkezet viharverten festett, körülötte a fa szétforgácsolódott. De a zár engedett, és az ajtó most résnyire nyitva állt. Sato az elıretartott pisztoly csövével lökte be az ajtót. Mögötte koromsötétség. Langdon hiába meresztette a szemét, semmit sem látott. M i lehet ez a szag? Furcsa, ismeretlen bőz áradt a helyiségbıl. Anderson az ajtóban állva a padlóra irányozta a fényt és végigpásztázott vele a csupasz földön. Ez a pince is olyan volt, mint a többi - hosszú, szők rekesz. Az oldalfalak durva kövei egy régi börtöncella érzetét keltették. De ez a szag...

- Nincs itt semmi - mondta Anderson, tovább mozgatva a fényt a padlón. Végül elérte a helyiség végét, és most az ajtóval szemközti falat kezdte el pásztázni. - Istenem! - kiáltott fel Anderson. Mindannyian meglátták, és hátrahıköltek. Langdon hitetlenkedve bámult befelé a kıkamra legmélyébe. Legnagyobb rémületére valami visszabámult rá.

Harminchatodik fejezet

- Magasságos isten! - Az SBB XIII küszöbén Anderson egy lépést hátrált, a lámpával ügyetlenkedett. Langdon is visszakozott, ahogy Sato is, aki most elıször látszott felindultnak az este folyamán. Sato megcélozta a hátsó falat a pisztollyal, és intett Andersonnak, hogy világítson oda. Anderson fölemelte a lámpát. A fény szinte minden erejét elvesztette, mire elérte a hátsó falat, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy megvilágítson egy halvány, kísérteties arcot, amely élettelen szemüregekkel meredt rájuk. Egy emberi koponya. A koponya a kamra hátsó falához támaszkodó, rozoga asztalon állt. Mellette két keresztbetett emberi lábszárcsont és más egyéb tárgyak sora, amelyeket úgy rendeztek el gondosan az asztalon, akár egy oltáron - volt ott egy antik homokóra, egy kristálypalack, egy gyertya, két tálka világos színő porral és egy ív papír. Az asztal mellett, a falnak támasztva egy félelmetes, hosszú kasza, amelynek meghajló pengéje azonnal megidézte gazdáját, a kaszás halált. Sato belépett a helyiségbe. - Nos... úgy tőnik, Peter Solomon több titkot ıriz, mint hittem. Anderson bólintott és az igazgató után óvakodott. - Csontvázakat a szekrényében. - Fölemelve a lámpát végigpásztázott vele a kamra többi részén. Üres volt. - Mi ez a szag? kérdezte elfintorítva az orrát.

- Kén - válaszolta Langdon a parancsnok háta mögül. - Kell lennie két tálkának azon az asztalon. A jobb oldaliban só van. A másikban kén. Sato elképedten sarkon fordult. - Honnan a pokolból tudja ezeket? - Onnan, asszonyom, hogy ez a kamra pontosan úgy fest, mint sok társa szerte a világban. Egy szinttel fölöttük Nunez, a Capitolium biztonsági ıre a Capitolium építésze, Warren Bellamy kíséretében haladt azon a hosszú folyosón, amely az egész keleti alagsort átszelte. Nunez esküdni mert volna, hogy három pisztolylövést hallott odalentrıl. Lehetetlen. - Nyitva a pincébe vezetı ajtó - mondta Bellamy végigtekintve a folyosón, a messzeségben látni lehetett a félig nyitott ajtót. Micsoda éjszaka, gondolta Nunez. Soha nem megy le oda senki. - Most már jó lenne tudni, mi folyik itt - mondta, és a rádióért nyúlt. - Menjen vissza és folytassa a munkáját! - állította meg Bellamy. Innen már egyedül is boldogulok. Nunez idegesen toporgott. - Biztos benne? Warren Bellamy megtorpant, és Nunez vállára tette a kezét. - Fiam, én huszonöt éve itt dolgozom. Azt hiszem, ismerem a járást.

Harminchetedik fejezet

Malakh látott már kísérteties helyeket életében, de nem sok vetekedhetett a hármas szárny másvilági atmoszférájával. A vizesblokk. A hatalmas terem úgy festett, mintha egy ırült tudós elfoglalt volna egy Wal-Mart áruházat és a legkülönbözıbb formájú és mérető példányokkal rakott volna tele minden polcot és gondolát. A sötétkamraként megvilágított helyiséget vörhenyes derengésbe vonta a biztonsági fény, amely a polcok alól szőrıdött fölfelé, kiemelve a homályból az etanollal töltött tárolóedényeket. Émelyítı volt a tartósítószerek orvosságszaga. - Ebben a szárnyban több mint húszezer példány van - mondta a duci lány. - Halak, rágcsálók, emlısök, hüllık. - Remélem, mind halott - jegyezte meg Malakh eljátszva, hogy ideges lett. A lány kacagott. - Igen, persze. Nagyon is halottak. Bevallom, már vagy fél éve itt dolgoztam, amikor elıször be mertem ide jönni. Malakh meg tudta érteni. Amerre nézett, mindenütt már nem létezı életformákat látott a lezárt edényekben - szalamandrákat, medúzákat, patkányokat, bogarakat, madarakat és még sok egyebet, amirıl azt sem tudta, hogy micsoda. És ha a győjtemény önmagában még nem lett volna elég ijesztı, a fényérzékeny példányokat védı vörös biztonsági fény derengése olyan érzést keltett a látogatóban,

mintha egy óriási akváriumban állna, ahol élettelen lények győltek össze, és most leskelıdnek az árnyékból. - Ez egy maradványhal - mondta a lány egy nagy plexiüveg tartályra mutatva, amelyben a világ legrondább hala volt látható. - Sokáig azt hitték, hogy kihaltak a dinoszauruszokkal együtt, de ezt Afrika partjainál fogták ki néhány éve és a Smithsoniannek adományozták. Jó nektek, gondolta Malakh, alig figyelve. Azzal volt elfoglalva, hogy biztonsági kamerákat keresett a falakon. Csak egyet látott - a bejárati ajtóra irányult, ami nem csoda, hiszen valószínőleg máshol nem is lehet bejönni. - És itt van, amit annyira látni akart... - mondta a nı, odavezette a vendéget egy hatalmas tartályhoz, amelyet az ablakon át nézegetett. - A leghosszabb példányunk. - Széttárta a karját, akár egy vetélkedımősor háziasszonya, amikor bemutatja az új autót. - Az architeuthis, avagy óriáskalmár. A tintahal akváriuma mintha egy sor üveg telefonfülkébıl állt volna, amelyeket az oldalukra fektetve egymáshoz hegesztettek. A hosszú, tiszta plexiüveg koporsóban egy kórosan halovány és amorf test lebegett. Malakh megbámulta a dudoros, hólyagszerő fejet a kosárlabda mérető szemmel. - Ehhez képest már-már szépnek látszik a maradványhal. - Várjon, amíg kivilágítom önnek. Trish hátrahajtotta a tartály hosszú fedelét. Etanolszag áradt belıle. A lány benyúlt a tartályba, és felkattintott egy kapcsolót közvetlenül a folyadékszint felett. Kigyulladt egy fluoreszkáló lámpafüzér a tartály alján: az óriáskalmár immár teljes pompájában ragyogott - a kolosszális fej egy rothadó csápokból és borotvaéles szívókorongokból álló testhez csatlakozott.

A lány azt kezdte el mesélni, hogyan tud legyızni az óriáskalmár egy ámbráscetet. Malakh csak üres hablatynak hallotta a szavait. Itt volt az idı. Trish Dunne-nak mindig volt egy kis rossz érzése a hármas szárnyban, de a mostani hideg borzongás valahogy más. Ez most valami zsigeri. Megpróbált nem törıdni vele, de az érzés egyre erısebb lett, és a gyomrába markolt. Noha Trish nem tudta azonosítani a szorongás forrását, a teste mégis arra ösztökélte, hogy minél elıbb húzzon innen. - Hát, ez volt a tintahal - mondta a tartályba nyúlva, és lekapcsolta a világítást. - Most már ideje lenne elindulnunk Katherine-hez... Ekkor egy széles tenyér tapadt a szájára, hátranyomva a fejét. Ugyanabban a pillanatban egy erıs kar fonta körül a testét és szorította egy kıkemény mellkasnak. Trisht egy töredék másodpercre megbénította a sokk. Amit páni rémület követett. A férfi a melle körül tapogatott a beléptetı kártyát keresve; amikor a kezébe akadt, keményen megrántotta. A zsinór mélyen belevágott Trish nyakába, mielıtt elszakadt. A beléptetı kártya a földre esett a lábuknál. Trish küszködött, próbált kiszabadulni, de nem tudta felvenni a versenyt a férfi méreteivel és erejével. Sikítani akart, de a kéz szorosan tapadt a szájára. A férfi lehajolt a füléhez és azt súgta: - Ha elveszem a kezem a szájáról, nem fog sikítani, világos? Trish hevesen bólogatott, a légszomj szinte égette a tüdejét. Nem kapok levegıt! Az idegen elvette a tenyerét a szájáról, és Trish zihálva próbált levegıhöz jutni.

- Engedjen el! - könyörgött elfulladva. - Mi a fenét akar? - Mondja meg a PIN-kódját! - követelte a férfi. Trish tehetetlennek érezte magát. Katherine! Segítség! Ki ez az emberi! - A biztonságiak látnak mindent - mondta, de nagyon is tisztában volt azzal, hogy kívül vannak a kamerák látókörén. És amúgy sem figyel senki. - A PIN-kódot - ismételte a férfi. - A kártyájához tartozó PINkódot. Jeges félelem markolt Trishbe. Hirtelen megpördült és kiszabadítva az egyik karját a férfi szemébe kapott. A körmei végigszántották az idegen arcát. Négy sötét árok nyílt meg a bırén, ahol megkarmolta. De ekkor rájött, hogy nem a vére serkent ki. Alapozóval kendızte el az arcát, és Trish körmei nyomán most láthatóvá váltak az alatta rejtızı tetoválások. Ki ez a szörnyeteg?! A látszólag emberfeletti erejő férfi egyszerően felkapta a lányt és kiterítette a tintahal nyitott tartályának pereme felett, arccal az etanol fölé; a szer az orrát marta. - Mi a PIN-kódja? - ismételte a férfi. Trishnek égett a szeme és nem látott semmit, csak a tintahal sápadt testét a folyadékban. - Mondja meg! - követelte az idegen, lejjebb nyomva Trish fejét. Most már a torka is égett. - Nulla-nyolc-nulla-négy! - szakadt ki belıle egy lélegzetre. - Engedjen el! Nulla-nyolc-nulla-négy! - Ha hazudik... - mondta a férfi, annyira lenyomva Trish fejét, hogy a haja már belelógott az etanolba. - Nem hazudok! - ordította két köhögés között. - Augusztus negyedike! A születésnapom.

- Köszönöm, Trish. Két erıs kéz markolta meg a fejét és nyomta lefelé ellenállhatatlanul, belemerítve arcát a tartályba. Égı fájdalom mart a szemébe. A férfi még mélyebbre nyomta, már az egész feje az etanolban volt. Trish érezte, hogy az arca találkozik a tintahal húsos fejével. Minden maradék erejét összeszedve kaszált a lábával, próbálta hátravetni a testét, hogy kiemelhesse a fejét a tartályból. De a vasmarok nem engedte. Levegıhöz kell jutnom! Minden igyekezetével azon volt, hogy csukva tartsa a szemét és a száját. Égett a tüdeje. Ne! Nem! De végül Trish légzı-reflexe bizonyult erısebbnek. Kinyílt a szája és kitágultak a tüdılebenyek, hogy beszívják az oxigént, amelyre a teste sóvárgott. Az etanol lángoló hullámban árasztotta el a száját. Ahogy a vegyszer a torkán át elérte a tüdejét, Trish olyan fájdalmat érzett, amelyrıl el sem tudta hinni, hogy létezik. Hál' istennek csak néhány pillanatig tartott, aztán minden elsötétült. Malakh a tartály mellett állt, igyekezett lelassítani a légzését, s közben felmérte a kárt. A nı teste élettelenül lógott a tartály peremén, az arca még mindig az etanolba merülve. A látvány azt az egyetlen nıt idézte elé, akit korábban megölt. Isabel Solomont. Rég volt. Egy másik életben. Malakh végignézett a nı elernyedt testén. Megragadta a dús csípıt, és fölrántva a lábát elıretolta, amíg a test át nem billent a tartály peremén. Trish Dunne teste fejjel elıre alámerült az etanolban. A folyadék felszíne fokozatosan megnyugodott, a nı mozdulatlanul,

kiterülve lebegett a hatalmas tengeri állat fölött. Ahogy a ruhái átáztak és elnehezültek, úgy süllyedt egyre mélyebbre a sötétben. Trish Dunne teste végül az óriáskalmár tetején landolt. Malakh megtörölte a kezét, és visszatéve a plexiüveg fedelet lezárta a tartályt. A vizesblokk új példánnyal gyarapodott. Felvette Trish mágneskártyáját a padlóról, és zsebre vágta. 0804. Amikor Malakh meglátta Trisht az elıcsarnokban, nem várt nehézségként könyvelte el. Aztán rájött, hogy a beléptetı kártyája és a jelszava csak megkönnyíti a dolgát. Ha Katherine adattároló helyisége tényleg olyan biztonságos, mint ahogy Peter állította, akkor külön problémát jelenthet rávenni Katherine-t, hogy nyissa ki neki. Most már saját kulcsom van. Malakh elégedetten konstatálta, hogy nem kell veszıdnie Katherine megnyerésével. Miközben fölegyenesedett, meglátta tükörképét az üvegen és felfedezte, hogy tönkrement a sminkje. De ez nem számított többé. Mire Katherine-ben összeállna a kép, már úgyis késı lesz.

Harmincnyolcadik fejezet

- Ez egy szabadkımőves szoba? - kérdezte Sato elfordulva a koponyától, és Langdont fürkészte a sötétben. Langdon higgadtan bólintott. - Elmélkedı szoba vagy sötétkamra a neve. E zord, sivár helyiségek arra szolgálnak, hogy a szabadkımőves elgondolkozzon saját halandóságán. A halál elkerülhetetlenségérıl elmélkedve más nézıpontból tekinthet az élet mulandóságára. Sato körülnézett a hátborzongató helyiségben; látszott, hogy nincs meggyızve. - Akkor ez egyfajta meditációs szoba? - Lényegében igen. Ezek a kamrák mindig ugyanazokat a szimbólumokat tartalmazzák: koponya és lábszárcsont, kasza, homokóra, kén, só, üres papír, gyertya és így tovább. A halál jelképei arra indítják a szabadkımővest, hogy végiggondolja, miként válhat jobb emberré, amíg a földi életben idızik. - Olyan, mint egy halálszentély - mondta Anderson. Találó hasonlat. - A jelképekrıl tanuló diákok többségének is ez az elsı reakciója. Langdon gyakran adta fel kötelezı olvasmánynak Bresniak könyvét a szabadkımővesség szimbólumairól, amelyben szép fotók is voltak a sötétkamráról. - És a diákjai - kérdezte Sato - nem találják ijesztınek, hogy a szabadkımővesek koponyák és kaszák felett meditálnak?

- Ez semmivel sem morbidabb, mint az, hogy a keresztények egy keresztre fölszegezett ember lábánál imádkoznak, vagy a hinduk egy Ganésa nevő, négykarú elefánt elıtt hódolnak. Egy kultúra szimbólumainak félreértése gyakran táptalaja az elıítéleteknek. Sato elfordult Langdontól, nyilvánvalóan nem volt hangulata elıadást hallgatni. Elindult az asztal felé. Anderson megpróbált neki világítani a zseblámpával, de annak láthatóan gyengült a fényereje. A parancsnok megütögette, hogy nagyobb teljesítményre bírja. Ahogy mind a hárman beljebb nyomultak a szők helyiségbe, a kénes szag egyre jobban irritálta Langdon orrát. A pince nyirkos volt, és a párás levegı aktiválta a ként a tálkában. Sato megállt az asztal elıtt, végignézett a koponyán és társain. Anderson mellé lépett, és igyekezett megvilágítani az asztalt a zseblámpa egyre halványuló fényével. Sato egyenként megvizsgálta a tárgyakat, aztán csípıre tette a kezét, és felsóhajtott. - Mi ez a sok szemét? Langdon tudta, hogy a kamrában látható tárgyakat gondosan válogatták össze és rendezték el. - Az átalakulás szimbólumai - mondta, és a jól ismert rossz érzéssel, amelyet a zárt terek keltettek benne, közelebb lépett az asztalhoz. - A halálfej, avagy caput mortuum az ember halál utáni bomlásának végsı stádiumát jelképezi; arra emlékeztet, hogy egy szép napon mindannyian megválunk földi porhüvelyünktıl. A kén és a só alkímiai katalizátorok, amelyek megkönnyítik az átalakulást. A homokóra az idı átváltoztató hatalmát képviseli. - A meggyújtatlan gyertyára mutatott. - Ez a gyertya pedig a mindent megtisztító ısi tüzet és az ember felébredését a tudatlanság álmából... átalakulását a megvilágosodás által. - És az? - kérdezte Sato a sarokba mutatva.

Anderson oda irányította a gyengülı fényt, ahol az óriási kasza támaszkodott a sötét falnak. - Az nem a halál szimbóluma, ahogy sokan hiszik - válaszolta Langdon. - A kasza valójában a természet átalakító gondoskodásának a jelképe... a természet ajándékainak learatásáé. Sato és Anderson hallgatásba merült, nyilvánvalóan a bizarr látványt próbálták befogadni. Langdon viszont minél elıbb ki akart jutni innen. - Megértem, hogy ez a kamra szokatlannak tőnhet - mondta nekik -, de nincs itt semmi különös látnivaló. A legtöbb szabadkımőves páholy rendelkezik ugyanilyen szobával. - De ez itt nem egy szabadkımőves páholy! - jelentette ki Anderson. - Ez itt az Egyesült Államok Capitoliuma, és nagyon szeretném tudni, mit keres egy ilyen kamra az én épületemben! - Néha a szabadkımővesek berendeznek egy ilyen szobát a munkahelyükön vagy az otthonukban, ahová elvonulhatnak meditálni. Nincs ebben semmi különös. - Langdon tudta, hogy egy bostoni szívsebész épp ilyen kamrát alakított ki a rendelıjében, hogy a mőtétek elıtt eltöprengjen a halandóságon. Satot láthatóan zavarta valami. - Azt akarja mondani, hogy Peter Solomon lejár ide, hogy a halálról elmélkedjen? - Ezt nem tudhatom - vallotta be Langdon. - Talán az épületben dolgozó szabadkımőves testvéreinek rendezte be ezt a kamrát, hogy legyen egy spirituális szentély, ahová visszavonulhatnak az anyagi világ káoszából... ahol a törvényhozók eltöprenghetnek az embertársaik sorsát befolyásoló döntések meghozatala elıtt. - Szép elképzelés - mondta Sato gúnyosan -, de van egy olyan érzésem, hogy az amerikaiak nem lelkesednének az olyan vezetıkért, akik kaszák és koponyák elıtt imádkoznak.

És ezt rosszul tennék, gondolta Langdon, elképzelve milyen más lenne a világ, ha több vezetı szánna arra idıt, hogy a halál véglegességén tőnıdjön, mielıtt háborút indít. Sato az ajkát csücsörítve nézett körül a félhomályos kamrában. - Lennie kell itt még valaminek az emberi csontokon és vegyszeres csészéken kívül, professzor. Valaki mindent megtett azért, hogy önt a cambridge-i otthonából idehozza, ebbe a szobába. Langdon ösztönösen az oldalához szorította a válltáskáját, de azt még mindig nem tudta, mi köze lehet ennek a kamrának a táskában lévı csomaghoz. - Sajnálom, asszonyom, de én nem látok itt semmi érdekeset. Langdon azt remélte, végre azzal kezdenek el foglalkozni, hogy megtalálják Petert. Anderson zseblámpája hunyorgott, mire Sato a türelmét elvesztve, indulatosan támadt rá. - Az ég szerelmére, mitıl olyan nehéz azt tenni, amit kérek? - A zsebébe nyúlt és elıkapott egy öngyújtót. Az asztalon álló gyertyához tartotta a lángot és meggyújtotta. A kanóc sistergett, de aztán engedelmesen tüzet fogott, kísérteties fénybe vonva a szők teret. Hosszú árnyékok táncoltak a kıfalakon. Ahogy a láng erıre kapott, váratlan látvány bontakozott ki elıttük. - Azt nézzék! - kiáltott fel Anderson. A gyertyafényben egy halvány graffiti tőnt fel - a kamra hátsó falára rótt hét nagybető. VITRIOL

- Furcsa szóválasztás - jegyezte meg Sato, ahogy a gyertyafény rávetette a koponya ijesztı árnyékát a betőkre.

- Valójában ez egy akronima - mondta Langdon. - Ezt írják a legtöbb kamra hátsó falára, mivel ez a szabadkımővesek meditációs mantrájának a betőszava. Visita interiora terrat, rectificando invenies occultum lapidem. Sato már-már elismerıen nézett rá. - Azaz? - Keresd fel a föld méhét, és átalakulva megtalálod a rejtett követ. Sato szeme összeszőkült. - Van ennek a rejtett kınek bármilyen köze a rejtett piramishoz? Langdon vállat vont, nem kívánva megerısíteni a kapcsolatot. - Akik szívesen képzelegnek Washingtonban elrejtett piramisokról, azok nyilván azt válaszolnák erre, hogy az occultum lapidum a kıpiramisra utal. Mások meg azt mondanák, hogy a bölcsek kövére... arra a szubsztanciára, amely az alkimisták hite szerint örök életet ad nekik vagy arannyá változtatja az ólmot. Megint másoknak ez a szentek szentjét jelenti, a jeruzsálemi templom szívében rejtızı kıkamrát. És vannak, akik keresztény utalásnak mondanák Szent Péter, „a szikla" titkos tanításaira. Minden ezoterikus hagyomány a maga módján értelmezi a „követ", de az occultum lapidum valamennyi értelmezésben a hatalom és a megvilágosodás forrása. Anderson megköszörülte a torkát. - Lehetséges, hogy Solomon hazudott annak a pasasnak? Talán azt mondta neki, hogy van valami idelent... miközben nincs itt semmi. Langdonban is felmerült már ez a lehetıség. Ekkor a gyertyaláng váratlanul megrebbent, mintha huzat támadt volna. Egy pillanatra elhalványult, de aztán erıre kapott és ismét felfénylett. - Furcsa - mondta Anderson. - Remélem, nem csukták be odafönt az ajtót. - Kiment a kamrából a sötét folyosóra. - Hahó!

Langdon alig vette észre, hogy távozott. Hirtelen felfigyelt valamire a hátsó falon. M i történt? - Látta ezt? - kérdezte Sato, aki szintén rémülten meredt a falra. Langdon bólintott, és érezte, hogy felgyorsul a szívverése. De mit láttam? Egy pillanattal ezelıtt valamilyen ismeretlen erı hatására, mintha megreszketett volna a hátsó fal. Anderson visszajött. - Nincs ott senki. - Ahogy belépett, a fal újra megremegett. - Mi az ördög! - kiáltott fel a parancsnok hátraugorva. Mindhárman elnémultak egy másodpercre, le nem véve tekintetüket a hátsó falról. Langdon érezte, hogy végigfut a hátán a hideg, amikor ráébredt, mivel állnak szemben. Habozva elırenyújtotta a kezét, amíg az ujjai el nem érték a kamra hátsó falát. - Az ott nem fal... - mondta. A feszülten figyelı Anderson és Sato is közelebb lépett. - Hanem egy vászon - fejezte be Langdon. - Meglebbent - mondta gyorsan Sato. Méghozzá igen különös módon. Langdon most alaposabban vizsgálta meg az anyagot. A vásznon azért tört meg olyan furcsán a gyertya fénye, mert a kamrából kifelé lebbent... túl a hátsó fal síkján. Langdon nagyon finoman hátrafelé tolta a vásznat kinyújtott ujjaival. És rémülten kapta vissza a kezét. Az ott egy nyílás! - Húzza félre! - rendelkezett Sato. Langdonnak majd' kiugrott a szíve. Megragadta az anyag szélét és lassan félrevonta. Hitetlenkedve meredt a mögötte feltáruló látványra. Te jó isten! Sato és Anderson döbbent csendben állt, a hátsó falon feltáruló nyílást nézve. Végül Sato szólalt meg elıször. - Úgy tőnik, hogy megtaláltuk a piramisunkat.

Harminckilencedik fejezet

Robert Langdon a nyílást bámulta a kamra hátsó falán. A drapéria mögött szabályos négyzet alakú lyuk tátongott a falban. Vagy egy méteres lehetett és úgy jöhetett létre, hogy valaki kiszedett néhány sor téglát a falból. Langdon a sötétségbe nézve egy pillanatig azt hitte, hogy a szomszéd helyiségbe nyílik. De már látta, hogy nem. Legfeljebb egy métert nyúlt be a falba, s ott véget ért. A kezdetleges üreg mérete Langdont múzeumi falfülkékre emlékeztette, amelyekbe rendszerint szobrokat állítanak. A hasonlóságot erısítette, hogy ebben a falmélyedésben is volt egy kisebb tárgy. Alig több mint húsz centi magas, tömör gránitból kifaragva. Finomra csiszolt felszínének négy lapja ragyogott a gyertyafényben. Langdonnak fogalma sem volt, mit keres ez itt. Egy kıpiramis? - A meglepetésébıl ítélve - szólalt meg Sato önelégült hangon azt kell feltételeznem, hogy ez a tárgy már nem illik bele a sötétkamrába. Langdon bólintott. - Akkor talán újra kellene értékelnie azt az állítását, hogy a Washingtonban elrejtett szabadkımőves piramis csak legenda. - A nı hangja kárörömrıl árulkodott. - Igazgató asszony - felelte Langdon habozás nélkül -, ez a kis piramis nem a szabadkımővesek piramisa.

- Akkor hát merı véletlen, hogy egy piramist találtunk elrejtve a Capitolium egy titkos kamrájában, amelyet egy szabadkımőves vezetı tart fenn? Langdon megdörzsölte a szemét és megpróbált világosan gondolkodni. - Asszonyom, ez a piramis semmilyen tekintetben nem felel meg a mítosznak. A szabadkımőves piramisról azt írják, hogy hatalmas, és színaranyból van a csúcsa. Langdon ráadásul azt is tudta, hogy a kis piramis - a lapos tetejével - még csak nem is igazi piramis. Csúcs nélkül ez egy egészen más szimbólum. Befejezetlen piramis a neve, és jelképes emlékeztetı arra, hogy az ember felemelkedése önmaga képességeinek teljes birtokba vételéig valójában egy folyamat. Noha csak kevesen vannak tisztában vele, de ez a világon a legelterjedtebb szimbólum. Több mint húszmilliárd nyomtatott példánya van forgalomban. A befejezetlen piramis ékeskedik minden egydolláros bankjegyen, mintha türelmesen várná, hogy ráhelyezzék a ragyogó pillérfejet, amely most fölötte lebeg arra figyelmeztetve, hogy Amerika még nem teljesítette be hivatását, van még tennivalója - úgy az országnak, mint az egyéneknek. - Hozza ide - mondta Sato Andersonnak a piramisra mutatva -, szeretném jobban megnézni. - És tiszteletlenül félretolva a koponyát meg a lábszárcsontokat, már helyet is csinált neki az asztalon. Langdon kezdte úgy érezni magát, mintha közönséges sírrablók lennének, akik megszentségtelenítik valakinek az oltárát. Anderson kikerülte Langdont és benyúlva az üregbe a tenyere közé vette a piramist. De mivel ebbıl a szögbıl csak nehezen tudta fölemelni, elıbb maga felé húzta, majd hangos csattanással letette az asztalra, s félreállt, hogy helyet adjon Satonak.

Az igazgató közelebb vitte a gyertyát és tanulmányozni kezdte a piramis sima felszínét. Lassan végighúzta rajta apró ujjait, elıbb a tetejét vizsgálva meg, aztán a négy oldalát. Miután körbetapogatta, látható csalódottsággal vonta fel a szemöldökét. - Professzor, nem azt mondta, hogy a szabadkımőves piramist egy titkos információ védelmére építették? - Így szól a legenda. - Akkor hát elméletileg... ha Peter fogva tartója azt hiszi, hogy ez a szabadkımőves piramis, akkor azt is hinnie kell, hogy értékes információt tartalmaz. Langdon ingerülten bólintott. - Igen, de még ha megtalálta is azt az információt, valószínőleg nem tudja elolvasni. A legenda szerint a piramis titka rejtjelezve van... és csak az arra érdemesek fejthetik meg. - Tessék? Langdon növekvı türelmetlensége dacára is igyekezett higgadtan válaszolni. - A mitológiai kincset mindig csak azok találhatják meg, akik kiállják a próbát. Bizonyára ismeri a kard legendáját, amelyet csak Arthur király tudott kirántani a kıbıl, mert ı spirituálisán készen állt a kard adta hatalom birtokbavételére. A szabadkımőves piramis ugyanezen az elképzelésen alapul. Ez esetben az információ a kincs, amelyet kódolt nyelven, a múltba veszett szavak misztikus nyelvén írtak, és csak az arra érdemesek tudják elolvasni. Halvány mosoly bujkált Sato szája sarkában. - Ez magyarázatot adhat arra, hogy miért hozták önt ide ma este. - Parancsol?

Sato száznyolcvan fokkal elfordította a piramist. A negyedik oldalt most megvilágította a gyertya fénye. Robert Langdon megrendülve nézte. - Úgy tőnik - mondta Sato a legteljesebb lelki nyugalommal -, hogy valaki érdemesnek tartja önt.

Negyvenedik fejezet

Mi tart ilyen sokáig Trishnek? Katherine Solomon újra megnézte az óráját. Elfelejtette figyelmeztetni dr. Abaddont a labor megközelítésének sajátosságára, de azt nem hitte, hogy a sötétség ennyire lelassíthatja ıket. Már itt kellene lenniük. Katherine a kijárathoz ment, és ahogy kinyitotta az ólomborítású ajtót, a sötétséget pásztázta. Hallgatózott egy pillanatig, de semmit sem hallott. - Trish! - kiáltotta, de hangját elnyelte az őr. Csönd. Tanácstalanul csukta be az ajtót, és elıvette a mobilját, hogy odaszóljon az elıcsarnokba. - Itt Katherine. Ott van Trish? - Nincs, asszonyom - válaszolta a biztonsági ır. - Mintegy tíz perce indultak el a vendégével. - Igen? Azt hiszem, hogy még az ötös szárnyig sem jutottak el. - Várjon, mindjárt ellenırzöm. - Katherine hallotta, ahogy az ır ujjai kopognak a számítógép billentyőzetén. - Igaza van. Ms. Dunne beléptetı kártyájának a regisztrációját nézve még nem nyitotta ki vele az ötös szárnyat. Nyolc perccel ezelıtt használta utoljára... a hármas szárnyban. Azt hiszem, egy kis tárlatvezetést nyújt a vendégének.

Katherine a homlokát ráncolta. Nyilván errıl van szó. Kissé furcsállotta a dolgot, de legalább tudta, hogy Trish nem fog sokáig idızni a hármas szárnyban. Szörnyő szag van ott. - Köszönöm. A bátyám megérkezett már? - Nem, asszonyom, még nem. - Köszönöm. Ahogy Katherine befejezte a hívást, váratlanul megborzongott. A rossz érzés elgondolkodtatta, de csak egy pillanatig. Pontosan ugyanezt érezte, amikor ma délután dr. Abaddon házába lépett. Akkor zavarba ejtıen cserbenhagyta a nıi megérzése. Milyen kár. Semmiség, mondta magának Katherine.

Negyvenegyedik fejezet

Robert Langdon a kıpiramist tanulmányozta. Ez lehetetlen. - Egy rejtjelezett ısi nyelv - mondta Sato. - Ráillik ez a leírás? A piramis eddig nem látható oldalára egy tizenhat karakterbıl álló sorozatot véstek nagy gonddal a sima felszínbe.

A Langdon mellett álló Anderson eltátotta a száját, osztozva Langdon megrendültségében. A biztonsági fınök olyan arcot vágott, mintha egy földönkívüli klaviatúra jelent volna meg elıtte. - Professzor! - nógatta Sato. - Ugye el tudja olvasni? Langdon megfordult. - Mibıl gondolja? - Abból, hogy idehozták önt, professzor. Ön a kiválasztott. Ez a bevésés valamilyen kódnak tőnik, és tekintettel az ön hírnevére,

nyilvánvaló számomra, hogy éppen ennek a megfejtése miatt volt szükség önre. Langdon kénytelen volt elismerni, hogy római és párizsi élményei után jó páran fordultak hozzá azzal, hogy segítsen megfejteni a történelem néhány megoldatlan rejtvényét - a phaisztoszi korongot, Edward Elgar „Dorabella titkosírását" vagy a titokzatos Voynich-kéziratot. Sato végigfuttatta az ujját a véseten. - Meg tudja mondani, mit jelentenek ezek az ikonok? Azok nem ikonok, gondolta Langdon. Hanem szimbólumok. Azonnal felismerte a nyelvet - egy titkosírás volt a 17. századból. Langdon nagyon jól tudta, hogyan kell megfejteni. - Asszonyom - mondta habozva -, ez a piramis Peter magántulajdona. - Magán vagy sem, ha önt valóban e miatt hozták ide Washingtonba, akkor nincs sok választása. Azt akarom, hogy olvassa el nekem. Sato BlackBerryje hangosan csipogott, elırántotta a zsebébıl, és hosszan tanulmányozta a bejövı üzenetet. Langdon elképedt, hogy a Capitolium belsı, vezeték nélküli hálózata ilyen mélyen a föld alatt is mőködik. Sato felnyögött, és összevont szemöldökkel különös pillantást vetett Langdonra. - Anderson parancsnok! - mondta közben a férfihoz fordulva. Válthatnánk egy szót négyszemközt? - Az igazgató intett Andersonnak, hogy kövesse, s mindketten eltőntek a folyosó koromsötétjében, egyedül hagyva Langdont Peter sötétkamrájának reszketı gyertyafényében. Anderson parancsnok azon tőnıdött, mikor ér már véget ez az éjszaka. Egy levágott kéz a Rotundámban? Halálszentély az alagsoromban?

Krikszkrakszok egy kıpiramison? A Redskins meccse mindinkább veszített jelentıségébıl. Kilépve Sato nyomában az átjáró sötétjébe Anderson felkattintotta a zseblámpát. Gyenge volt a fénye, de több a semminél. Sato pár métert elıreterelte a folyosón, Langdon látótávolságán kívül. - Ezt nézze meg! - suttogta Sato, miközben átadta Andersonnak a BlackBerryt. Anderson hunyorogva nézte a kijelzıt. Egy fekete-fehér kép volt rajta Langdon átvilágított táskájáról, amelyet Anderson utasítására átküldték Satónak. Mint minden röntgenfelvételen, itt is a legvilágosabb folt jelentette a legnagyobb sőrőséget. Langdon táskájában volt egy tárgy, ami kitőnt a többi közül. Szélsıségesen tömörnek kellett lennie, mert úgy tündökölt az egyéb holmik szürke masszájában, akár egy drágakı. Az alakja eltéveszthetetlen volt. Es ez nála volt egész este? Anderson meglepetten nézett Satóra. - Miért nem szólt errıl Langdon? - Átkozottul jó kérdés - suttogta Sato. - Az az alakzat... nem lehet véletlen. - Nem - felelte Sato dühösen. - De mennyire hogy nem! Halk motozás vonta magára Anderson figyelmét. Ijedten világított oda a folyosó sötétjében. A gyengülı fénynyaláb csak egy üres átjárót mutatott, nyitott ajtók sorával. - Hahó! - kiáltotta Anderson. - Van ott valaki? Csend. Sato, aki nyilván nem hallott semmit, furcsálkodva nézett rá. Anderson hallgatózott egy darabig, aztán feladta. Ideje volna kikerülni innen. A gyertyafényes kamrában magára maradt Langdon végighúzta az ujját a piramisba vésett jelek éles peremén. Kíváncsi volt, hogy mit

mond az üzenet, de nem szándékozott megsérteni Peter Solomon magántitkait. Épp elég volt, amit eddig tettünk. És egyáltalán, mit akarhat az az eszelıs ettıl a kis piramistól? - Van itt egy kis gond, professzor - szólalt meg Sato hangosan a háta mögött. - Az imént kaptam egy információt, és kezd elegem lenni a hazugságaiból. Langdon megfordult, és szembetalálta magát a beviharzó OSigazgatóval, aki a BlackBerryvel a kezében, villámló tekintettel nézett rá. A megdöbbent Langdon Andersontól remélt segítséget, de az ajtóban ırt álló parancsnok arckifejezése nem sok jót ígért. Sato megállt Langdon elıtt és szabályosan az arcába nyomta a BlackBerryt. Langdon riadtan pillantott a kijelzıre, amin egy fordított feketefehér fotó látszott, egy felvétel kísérteties negatívja. A mindenféle tárgy között volt egy, amely kiragyogott az összevisszaságból. A kép ferdeszögben állt és életlen volt, de ahhoz nem férhetett kétség, hogy a fényes tárgy egy kis, csúcsos piramis. Egy kis piramis? Langdon Satora nézett. - Mi ez? A kérdés csak tovább tüzelte Sato haragját. - Ne tegyen úgy, mintha nem tudná! Langdon is kijött a béketőrésbıl. - Nem teszek úgy! Soha életemben nem láttam még ezt! - Hazudik! - csattant fel Sato; éles hangja belehasított a párás levegıbe. - Egész este ott volt a táskájában! - Én... - Langdonnak elakadt a szava. Tekintete lassan a táskára vándorolt a vállán. Aztán visszatért a BlackBerryhez. Édes istenem... a csomag. Még jobban megnézte a képet. És most már felismerte. Egy elmosódó kockaalak, s benne egy piramis. Az elképedt Langdon rájött, hogy a saját átvilágított táskáját látja... s

benne Peter rejtélyes csomagját. A kocka egy doboz. .. amely egy kis piramist rejt. Langdon kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de nem talált szavakat. Érezte, hogy elakad a lélegzete, mert váratlanul új felismerés érte. Egyszerő. Tiszta. Lehengerlı. Istenem. Rápillantott a csonkolt kıpiramisra az asztalon. Lapos tetején a kis négyzet, az üres lap, amely szimbolikusan az utolsó, hiányzó darabra várt... arra a darabra, ami befejezetlen piramisból igazi piramissá fogja átalakítani. Langdon most már tudta, hogy a nála lévı kis piramis egyáltalán nem egy piramis. Hanem a pillérfej. A zárókı. Abban a pillanatban értette meg, miért ı az egyetlen, aki meg tudja oldani a piramis misztériumát. Nálam van az utolsó darab. És az egy... talizmán. Amikor Peter azt mondta Langdonnak, hogy a csomagban egy talizmán van, Langdon nevetett. Most rájött, hogy a barátja igazat mondott. Az a kis pillérfej talizmán, bár nem a varázstalizmánok fajtájából való... hanem egy sokkal régebbi fajtából. Jóval azelıtt, hogy a talizmán mágikus értelmet nyert, volt egy másik jelentése is a kiteljesítés. A görög teleszma szóból ered, ami teljeset jelent, így a talizmán olyan tárgyat vagy eszmét jelölt, amely kiegészítve teljessé tesz egy másikat. A záróelem. A pillérfej a szimbólumok nyelvén az a végsı talizmán, amely átváltoztatja a befejezetlen piramist a beteljesült tökéletesség szimbólumává. Abból a világosságból, amellyel a pillérfej ragyogott a felvételen, Langdon arra következtetett, hogy fémbıl van... valami nagy anyagsőrőségő fémbıl. Hogy színarany-e, vagy sem, azt nem tudhatta, és

mindenképpen el akarta kerülni, hogy bebeszéljen magának bármit is. Ez a piramis túl kicsi. A kódot túl könnyő megfejteni. És egyáltalán... ez csak egy legenda, az ég szerelmére! Sato ıt figyelte. - Okos ember létére hozott néhány ostoba döntést ma este. Hazudni egy hírszerzınek, professzor? Szándékosan akadályozni a CIA nyomozását? - Meg tudom magyarázni, ha lehetıséget ad rá. - Majd a CIA-központban megmagyarázza. Mivelhogy ezennel letartóztatom. Langdon megdermedt. - Ezt nem mondhatja komolyan. - Halálosan komolyan mondom. Világossá tettem ön elıtt, hogy nagy tétek forognak kockán ma este, ön mégis megtagadta az együttmőködést. Melegen ajánlom, hogy kezdjen el gondolkozni annak a piramisszövegnek a megfejtésén, mert mire megérkezünk a CIA-központba... - Sato fogta a BlackBerryt, közeli felvételt készített vele a kıpiramisba vésett jelekrıl -, az elemzıim már javában dolgozni fognak rajta. Langdon tiltakozni akart, de Sato már Andersonhoz fordult, aki még mindig az ajtóban állt. - Parancsnok - mondta -, vegye el a táskát Langdontól, és tegye bele a kıpiramist. Én ırizetbe veszem Langdont. Megkaphatnám a fegyverét? Anderson megkövült arccal lépett be a kamrába, s közben kivette a pisztolyt a vállára szíjazott tokból. Átadta Satonak, aki azonnal Langdonra fogta. Langdon úgy érezte, mintha csak álmodná az egészet. Ez nem lehet igaz.

Anderson most hozzá lépett, elvette a táskáját, az asztalhoz ment vele és letette a székre. Elhúzta a cipzárt, kinyitotta a táskát, majd besüllyesztette a nehéz kıpiramist Langdon jegyzetei és a kis csomag mellé. Hirtelen mozgás zaja ütötte meg a fülüket a folyosóról. Egy férfi sötét körvonala tőnt fel az ajtónyílásban, berontott a kamrába, és hátulról kapta el Andersont. A parancsnoknak nem volt ideje megfordulni, egyensúlyát vesztve elıredılt, feje nekiütközött a falüreg szélének. Végigzuhant az asztalon, a tárgyak a levegıbe repültek. A homokóra összetört a padlón. A gyertya a földre esett, de nem aludt ki. Sato kapkodta a fejét a káoszban, célozni próbált, de az idegen felkapott egy lábszárcsontot és a nı vállára sújtott vele. Sato felkiáltott fájdalmában, elesett és kiejtette kezébıl a fegyvert. A férfi elrúgta, aztán Langdonhoz fordult. Magas, vékony, elegáns afroamerikai volt, és Langdon még soha életében nem látta. - Fogja a piramist! - utasította a férfi. - Kövessen!

Negyvenkettedik fejezet

A hatalmat sugárzó fekete férfi végigvezette Langdont a Capitolium föld alatti útvesztıjén. Az elegáns idegen nemcsak hogy kiismerte magát minden mellékfolyosón és átjáróban, de volt egy kulcscsomója is, amely bármilyen ajtót kinyitott, ami az útjukat állta. Langdon most éppen egy ismeretlen lépcsın igyekezett utána. Az oldaltáska szíja mélyen bevágott a vállába. A kıpiramis olyan nehéz volt, hogy Langdon attól félt, elszakad a bırszíj. Az utóbbi néhány perc megcsúfolt minden logikát, s Langdon azon kapta magát, hogy egy ideje már csak az ösztönei mozgatják. Zsigereiben érezte, hogy megbízhat ebben az idegenben. Nem csupán ıt mentette meg a letartóztatástól, hanem Peter Solomon tulajdonának védelmében is veszélyes akciót vállalt. Bármi legyen is az a piramis. Noha nem ismerhette a férfi szándékait, az is elég sokat mondott Langdonnak, hogy észrevette az ujján megcsillanó szabadkımőves aranygyőrőt - kétfejő fınix, mellén a 33-as számmal. Ez az ember és Peter Solomon több lehetett, mint bizalmas barát. Testvérek voltak a szabadkımővesség legmagasabb fokán. Langdon tehát követte. A lépcsı után újabb folyosóra fordultak be, majd átmentek egy jeltelen ajtón, amely egy kiszolgáló helyiségbe vezetett. Takarítószeres dobozok és szemeteszsákok között lavíroztak, aztán a következı ajtón túl Langdon teljességgel váratlan helyszínen találta magát: egy bársonyszékes vetítıterem-szerőségben. Az idıs férfi a fal mellett vezette Langdont a fıbejárathoz, ahonnét egy

tágas, kivilágított elıtérbe jutottak. Langdon ráismert a látogatóközpontra, amelyen át korábban az épületbe érkezett. Sajnos a Capitolium egyik rendıre is ott tartózkodott. Amikor szembekerültek vele, mindhárom férfi megállt és egymásra meredt. Langdon arra a fiatal latin biztonsági ırre ismert benne, aki átvilágította a táskáját. - Nunez rendır, egy szót se - mondta a fekete férfi. - Kövessen. Az ırön látszott a zavar, de vita nélkül engedelmeskedett. Ki ez a pasas? A három ember a látogatóközpont délkeleti sarka felé vette az irányt, s egy kis elıtérbe érkezett, ahol narancssárga oszloptorlaszok állták útjukat. Az ajtókat ragasztószalaggal zárták le, hogy a por ne juthasson be a látogatóközpontba. A férfi leszakította a ragasztószalagot és keresni kezdte a megfelelı kulcsot a karikán. Közben az ırhöz fordult. - Barátunk, Anderson parancsnok lent van az alagsorban. Lehet, hogy megsérült. Meg kéne néznie. - Igen, uram. - Nunezen látszott, hogy semmit sem ért és meg van rémülve. - És ami a legfontosabb: nem látott minket. - A férfi megtalálta a kulcsot, levette a karikáról, és elfordította vele a nehéz reteszzárat. Kinyitotta a vasajtót, aztán az ır kezébe nyomta a kulcsot. - Zárja be utánunk és tegye vissza a ragasztószalagot. Vágja zsebre a kulcsot és ne szóljon semmit. Senkinek, Beleértve a parancsnokot. Világos, Nunez rendır? Az ır úgy bámult a kulcsra, mintha egy drágakövet bíztak volna rá. - Igen, uram. A férfi belépett az ajtón, Langdon pedig követte. Az ır bezárta utánuk, és Langdon hallotta, ahogy a ragasztószalaggal ügyködik.

- Langdon professzor - mondta a férfi, miközben gyors léptekkel haladtak egy szemmel láthatóan készülıfélben levı modern folyosón -, Warren Bellamy vagyok. Peter Solomon jó barátja. Langdon elképedve meredt a tiszteletet parancsoló férfira. Warren Bellamy? Még soha nem találkozott a Capitolium építészével, de természetesen ismerte a nevét. - Peter igen nagyra tartja önt - mondta Bellamy -, és sajnálom, hogy ilyen szörnyő körülmények között kell találkoznunk. - Peter rettenetes bajban van. A keze... - Tudom - mondta gyászos hangon Bellamy. - És ez még nem minden, attól félek. Végére értek a kivilágított szakasznak, ahol a folyosó hirtelen balra kanyarodott. Akárhová vezetett is, innentıl koromsötétségbe borult. - Várjon! - szólt oda Bellamy, és eltőnt egy kapcsolószobában, ahonnét narancssárga kábelköteg kígyózott kifelé, beleveszve a folyosó sötétjébe. Langdon megállt. Bellamy megtalálta a kapcsolót, amely áramot vezetett a kábelekbe, és egyszerre kivilágosodott az út elıttük. Langdon csak lesett. Washington alatt titkos átjárók és föld alatti alagutak rejtıznek. Az elıttük futó folyosó a Vatikánt és az Angyalvárat összekötı alagútra emlékeztette Langdont. Hosszú. Sötét. Szők. Ám míg a passetto ısi volt, ez az átjáró modern és befejezetlen. Építési alagút volt, amelynek két falsíkja párhuzamosan futott a végtelenbe. A megvilágítást a fémkosárba süllyesztett ipari lámpák adták; erıtlen fényük csak még inkább kiemelte az alagút valószínőtlen hosszúságát. Bellamy már indult is elıre. - Kövessen. És nézzen a lába elé.

Langdon azon kapta magát, hogy felveszi a lépést Bellamy-val, s közben arra gondolt, vajon a Föld mely pontján fognak kilyukadni. Ugyanabban a pillanatban Malakh elhagyta a hármas szárnyat és gyors léptekkel haladt az SMSC néptelen gerincfolyosóján az ötös szárny felé. A markába szorította Trish beléptetı kártyáját s halkan suttogta: - Nulla-nyolc-nulla-négy. De valami más is járt az eszében. Az imént sürgıs üzenetet kapott a capitoliumi kapcsolatától. Az összekötım nem várt nehézségekbe ütközött. A hírek ennek ellenére biztatóak voltak: immár Robert Langdonnál van mind a piramis, mind a pillérfej. Dacára a váratlan fordulatnak, ahogyan ez bekövetkezett, a fontos alkotóelemek lassan a helyükre kerülnek. Mintha csak maga a végzet irányítaná a ma esti eseményeket, hogy elısegítse Malakh gyızelmét.

Negyvenharmadik fejezet

Langdonnak szaporáznia kellett, ha lépést akart tartani Warren Bellamy-val, aki szó nélkül haladt elıre a hosszú alagútban. A Capitolium építésze mindez ideig arra látszott összpontosítani, hogy minél nagyobb legyen a távolság Sato és a kıpiramis között, nem sokat törıdve azzal, hogy megmagyarázza Langdonnak, mi folyik itt. Pedig Langdonban egyre nıtt a riadalom, hogy hová eszkalálódtak az események ma este. A CIA? A Capitolium építésze? Két harmincharmadik fokú szabadkımőves? Most Langdon mobiljának éles csengése hasított bele a csöndbe. Kivette a zakójából és habozva szólt bele: - Igen? A már ismerıs, kísérteties suttogást hallotta: - Professzor, hallom, hogy váratlan társasága akadt. Langdonban megfagyott a vér. - Hol van Peter? - kérdezte. A szők alagút falai visszaverték a szavakat. Warren Bellamy hátranézett és aggodalmasan intett Langdonnak, hogy ne maradjon le. - Ne féljen - mondta a hang. - Mint már említettem, Peter biztonságban van valahol. - Levágta a kezét, az ég szerelmére! Orvosra van szüksége! - Papra van szüksége - válaszolta a férfi. - De ön megmentheti. Ha azt teszi, amire utasítom, Peter életben marad. A szavamat adom rá. - Nekem semmit sem ér egy ırült szava!

- İrült? Professzor, önnek igazán értékelnie kéne azt a tiszteletet, amellyel ma este a régi szabályokat követem. A Rejtelmek keze vezette el önt egy kapuhoz... a piramishoz, amely az ısi bölcsesség feltárását ígéri. Tudom, hogy önnél van. - Maga azt hiszi, hogy ez a szabadkımővesek piramisa?! - kérdezte Langdon indulatosan. - Ez csak egy kıdarab. Egy darabig csend volt a vonalban. - Mr. Langdon, túl okos ahhoz, hogy a hülyét játssza. Nagyon is jól tudja, mit talált meg ma este. Egy kıpiramist... amelyet Washington szívében rejtett el... egy nagyhatalmú szabadkımőves. - Maga egy mítoszt kerget! Bármit mondott is önnek Peter, azt csak félelmében mondta. A szabadkımőves piramis legendája merı fikció. A szabadkımővesek soha nem építettek semmilyen piramist a titkos tudás védelmére. De ha mégis, ez a piramis túl kicsi ahhoz, amit maga képzel róla. A férfi kuncogott. - Látom, Peter nem sokat mondott el önnek. Akárhogy is, Mr. Langdon, akár elfogadja, akár nem, hogy mi van a birtokában, azt fogja tenni, amit mondok. Tisztában vagyok azzal, hogy az önnél lévı piramisban van egy bevésett kód. Meg fogja fejteni nekem azt a titkosírást. Aztán, de csakis aztán, visszaadom önnek Peter Solomont. - Bármit is hisz arról a bevésett szövegrıl - mondta Langdon -, azok nem az İsi misztériumok. - Hát persze hogy nem - válaszolta a hang. - A misztériumok túl hatalmasak ahhoz, semhogy elférnének egy kis kıpiramis oldalán. A válasz váratlanul érte Langdont. - De ha ez a véset nem az İsi misztériumok, akkor ez a piramis nem a szabadkımővesek piramisa. A legendában egyértelmően az

áll, hogy a szabadkımőves piramis az İsi misztériumok védelmére épült. A férfi hangneme most leereszkedıvé vált. - Mr. Langdon, a szabadkımőves piramis valóban az İsi misztériumok védelmére épült, de van egy csavar a dologban, amit a jelek szerint még nem ismert fel. Peter soha nem említette önnek? A szabadkımőves piramis hatalma nem abban áll, hogy feltárja magukat a misztériumokat... hanem abban, hogy megadja a helyet, ahová a misztériumokat rejtették. Langdon hátrahıkölt. - Fejtse meg a bevésést - folytatta a hang -, és abból meg fogja tudni az emberiség legnagyobb kincsének lelıhelyét. - A férfi nevetett. - Péter nem magát a kincset bízta önre, professzor. Langdon megdermedt, s nem tudott továbbmenni. - Várjon! Azt akarja mondani, hogy a piramis... egy térkép? Most már Bellamy is megtorpant, s rémült arckifejezéssel fordult hátra. Kétség nem fért ahhoz, hogy a hívó az elevenjére tapintott. A piramis egy térkép. - Ezt a térképet - suttogta a hang -, vagy piramist vagy kaput, nevezze, ahogy akarja... nagyon régen hozták létre azért, hogy az İsi misztériumok lelıhelye ne merülhessen feledésbe. .. hogy sohase vesszen el a történelem számára. - Egy tizenhat karakteres négyzetrács bajosan lehet térkép. - A látszat néha csal, professzor. De akárhogy is, ön az egyetlen, akinek hatalmában áll megfejteni azt az írást. - Téved - vágott vissza Langdon maga elé képzelve az egyszerő rejtjelet. - Ezt a bevésést bárki meg tudja fejteni. - Azt gyanítom, hogy több van abban a piramisban, mint ami szemmel látható. Mindegy, hiszen a pillérfej is az ön birtokában van.

Langdon lelki szemei elıtt megjelent a kis zárókı. Rend a káoszból? Nem tudta már maga sem, hogy mit higgyen, de minden lépéssel súlyosabbnak érezte a kıpiramist a táskájában. Malakh a füléhez szorította a telefont, élvezettel hallgatva Langdon izgalomtól elfúló hangját a vonalban. - Most fejezzük be, más dolgom is van, ahogy önnek is, profeszszor. Hívjon, amint megfejtette a térképet. Együtt fogunk elmenni a rejtekhelyre, és megejtjük a cserét. Peter élete... a régi idık minden bölcsességéért. - Nem teszek semmit - jelentette ki Langdon -, amíg nem kapok arra bizonyítékot, hogy Peter életben van. - Azt ajánlom, ne tegye próbára a türelmemet. Ön csak egy nagyon kis csavar egy hatalmas gépezetben. Ha nem engedelmeskedik, vagy megpróbál rám találni, Peter meghal. Erre esküszöm. - Minden arra vall, hogy Peter már halott. - Nagyon is életben van, professzor, és égetı szüksége van az ön segítségére. - Mit keres valójában? - kiáltotta bele Langdon a telefonba. Malakh csak némi szünet után szólalt meg újra. - Sok ember hajszolta már az İsi misztériumokat, vagy kételkedett a hatalmukban. Ma éjjel bizonyítani fogom az İsi misztériumok létezését. Langdon elnémult. - Azt ajánlom, hogy azonnal fogjon hozzá a térkép megfejtéséhez - tette hozzá Malakh. - Még ma szükségem van erre az információra. - Még ma?! Hiszen már elmúlt kilenc óra! Úgy van. Tempus fugit.

Negyvennegyedik fejezet

Jonas Faukman New York-i szerkesztı már lekattintotta a villanyt manhattani irodájában, amikor megszólalt a telefon. Esze ágában sem volt felvenni ebben az órában... amíg rá nem pillantott a hívásazonosítóra a kijelzın. Ez csak jó hír lehet, gondolta és fölemelte a kagylót. - Mi vagyunk még a kiadód? - kérdezte Faukman, félig-meddig komolyan. - Jonas! - Robert Langdon hangja szorongást árult el. - Hála az égnek, hogy még bent vagy. Szükségem van a segítségedre. Faukman megörült. - Tehát van valamid a számomra, Robert. Végre! - Nem. Információra van szükségem. Tavaly összehoztalak egy Katherine Solomon nevő tudóssal, Peter Solomon húgával. Emlékszel? Faukman csalódott volt. Nincs anyag. - Kiadót keresett egy noetikai tudományos könyvre. Rémlik már? Faukman a szemét forgatta. - Persze. Emlékszem. Örök hála azért az összehozásért. Nemcsak azt nem engedte meg, hogy elolvassam a kutatási eredményeit, de publikálni sem akart semmit, egy bizonyos, misztikus idıpont eljöveteléig.

- Jonas, jól figyelj, mert nincs sok idım. Katherine telefonszáma kellene. Most rögtön. Megvan neked? - Figyelmeztetlek... ez kissé kétségbeesett lépésnek tőnik. Csinos nı, mi tagadás, de azzal nem fogsz célt érni nála, hogy... - Ez nem vicc, Jonas, most rögtön kell az a szám. - Rendben... tartsd egy kicsit. - Faukman és Langdon elég régóta voltak már közeli barátságban ahhoz, hogy Faukman tudja, mikor beszél komolyan Langdon. Jonas bepötyögte Katherine nevét egy ablakba, és elindította a keresést a kiadó szerverén. - Nézem már - szólt bele a telefonba. - És ha elfogadsz egy jó tanácsot, lehetıleg ne a Harvard uszodájából hívd fel. Az olyan, mintha egy elmegyógyintézetbıl beszélnél. - Nem vagyok az uszodában. Egy alagútban vagyok az Egyesült Államok Capitoliuma alatt. Faukman kiérezte Langdon hangjából, hogy most nem tréfál. Mi a fene van ezzel a pasassal? - Robert, miért nem maradsz inkább otthon, hogy írj? - A számítógép közben jelzett. - Oké, megvan... mondom. Úgy látszik, csak a mobilszáma van meg. - Jó lesz. Faukman megadta neki a számot. - Kösz, Jonas - mondta Langdon, és ıszintén hálás volt a hangja. Az adósod vagyok. - Valóban adós vagy nekem egy kézirattal, Robert. Van már valami sejtésed arról, hogy mikor... A vonal megszakadt. Faukman a fejét ingatva bámulta a telefont. Mennyivel könnyebb lenne a könyvkiadás, ha nem volnának szerzık.

Negyvenötödik fejezet

Katherine Solomon igencsak elképedt, amikor ránézett a hívásazonosítóra. Arra számított, hogy Trish keresi valami magyarázattal, hogy hol marad ilyen sokáig Christopher Abaddonnal. De a bejövı hívás nem Trishtıl érkezett. Távolról sem. Katherine-nek szégyenlıs mosoly ült ki az arcára. Hogy lehet ilyen mozgalmas ez a mai estei Kihajtotta a telefonját. - Hadd találjam ki - szólt bele évıdve. - Könyvmoly agglegény egyedülálló noetikust keres? - Katherine! - szólalt meg Robert Langdon mély hangja. - Hála istennek, hogy jól van! - Miért ne lennék jól? - kérdezte Katherine értetlenkedve. - Hacsak azért nem, mert egyszer sem hívott fel Peter tavaly nyári partija után. - Történt valami ma este. Figyeljen jól, kérem. - Általában nyugodt volt a hangja, de most kapkodva, szaggatottan beszélt. - Sajnálom, hogy ezt kell mondanom... de Peter komoly bajban van. Katherine arcáról lehervadt a mosoly. - Mirıl beszél? - Petert... - Langdon hebegett, mintha a megfelelı szót keresné. Nem tudom, hogyan fogalmazzam meg, de... elfogták. Azt nem tudom igazán, hogy ki vagy hogyan, de... - Elfogták?! - követelt magyarázatot Katherine. - Egészen megrémít, Robert. Hol van?

- Fogságban tartják. - Langdon hangja reszelıs volt a felindultságtól. - Valamikor ma történhetett, de lehet, hogy már tegnap. - Ez elég különös - mondta Katherine haragosan. - A bátyám jól van. Negyed órája kommunikáltam vele telefonon! - Kommunikált vele? - kérdezte Langdon megdöbbenve. - Igen! Azt írta, hogy úton van a laborba. - Tehát SMS-t küldött... - Langdon hangosan gondolkozott. - De a hangját nem hallotta? - Nem, de... - Figyeljen rám. Azt az SMS-t nem a bátyja küldte. Valaki másnál van Peter telefonja. Az az ember veszélyes. Akárki legyen is, ı csalt engem ma este Washingtonba. - Ide csalták? Egy szót sem értek abból, amit mond! - Tudom. Ne haragudjon. - Langdon összefüggéstelennek tőnt, ami máskor nem volt rá jellemzı. - Katherine, attól tartok, hogy veszélyben van. Katherine Solomon biztos volt abban, hogy Langdon soha nem tréfálna ilyesmivel, de mindez nagyon úgy hangzott, mintha elment volna az esze. - Jól vagyok - közölte vele. - Elzárva egy védett épületben. - Megtenné, hogy felolvassa nekem Peter üzenetét? Kérem. A megzavarodott Katherine elıhívta az SMS-t, és felolvasta Langdonnak, de végigfutott rajta a hideg, amikor odaért az utolsó, dr. Abaddonra vonatkozó részhez. - Ha eléred, hívd oda dr. Abaddont is. Teljesen megbízom benne... - Te jó ég! - Langdon hangja megremegett a félelemtıl. - És maga odahívta azt az embert? - Igen! Az asszisztensem nemrég ment ki elé az elıcsarnokba. Most már bármelyik pillanatban...

- Katherine, tőnjön el onnan! - üvöltötte Langdon. - Meneküljön! Az SMSC másik végében, a biztonsági teremben megszólalt egy telefon, elnyomva a Redskins-meccs zaját. Az ır bosszúsan vette le újra a fejhallgatót. - Elıtér - mondta. - Kyle beszél. - Kyle, itt Katherine Solomon! - A nı hangja szorongásról árulkodott, kapkodva szedte a levegıt. - Asszonyom, még nem érkezett meg a fivére... - Hol van Trish? - kérdezte a nı. - Látja ıt valamelyik monitoron? Az ır székestıl megpördült, hogy ránézzen a képernyıkre. - Nem ért még vissza a Kockába? - Nem! - kiáltotta Katherine rémülten. Az ır csak most jött rá, hogy Katherine Solomon úgy zihál, mintha rohanna. Mi a franc folyik ott? Megragadta az irányítókart és gyorsan pásztázni kezdte a digitális videofelvételeket. - Oké, várjon egy kicsit, visszakeresem... Megvan Trish, most hagyja el a vendégével az elıcsarnokot... mennek... elıbbre ugrok... megvan, a vizesblokknál állnak... Trish kinyitja az ajtót a beléptetı kártyájával... mindketten bemennek a vizesblokkba... ugrok... oké, itt jönnek ki a vizesblokkból egy perccel ezelıtt... elindulnak... - Az ır felkapta a fejét, és megállította a felvételt. - Várjon egy pillanatig. Ez nagyon furcsa. - Mi? - Egyedül az úr jött ki a vizesblokkból. - Trish bent maradt? - Igen, úgy néz ki. Most a vendégét figyelem... egyedül van a folyosón. - Hol van Trish? - kérdezte Katherine már-már hisztérikusan.

- İt nem látom a felvételen - válaszolta az ır, és már neki is aggodalom lopózott a hangjába. Újra megnézte a képet, és észrevette, hogy a férfi zakójának mintha nedves lenne az ujja... egészen a könyökéig. Mi a francot csinálhatott ez a vizesblokkban? Az ır figyelte, ahogy a férfi célirányosan halad a fıfolyosón az ötös szárny felé, a kezében egy... beléptetı kártyának látszó tárggyal. Az ır úgy érezte, hogy feláll a szır a hátán. - Ms. Solomon, itt valami nagyon nagy baj van. A mai este az „elsık" estéje volt Katherine Solomon számára. Soha nem használt még mobilt az üres térben. És rohanva sem menekült még ezen a szınyegen. Most azonban a füléhez szorítva egy mobiltelefont vakon rohant elıre a végeérhetetlen szınyegen. Valahányszor megérezte, hogy lecsúszik az egyik lába, gyorsan igazított és rohant tovább a sőrő sötétségben. - Hol van most? - kérdezte Katherine elfulladva. - Nézem - válaszolta az ır. - Elıreugrok... oké, itt megy a folyosón... az ötös szárny felé... Katherine rákapcsolt; remélte, hogy eléri a kijáratot, mielıtt csapdába esne idebent. - Mennyi idı, amíg ideér az ötös szárny bejáratához? Az ırnek elakadt a szava. - Asszonyom, félreértett. Én a rögzített felvételeket nézem vissza. Ez már lejátszódott. - Elhallgatott egy pillanatra. - Várjon, máris ellenırzöm a belépési regisztrációkat. - Rövid szünet után így szólt: Asszonyom, Ms. Dunne beléptetı kártyájával úgy egy perce léptek be az ötös szárnyba. Katherine lefékezett, de még csúszott egy darabig a semmi közepén.

- Már kinyitotta az ötös szárnyat? - suttogta a telefonba. Az ır vadul verte a billentyőket. - Igen, úgy látom, hogy belépett... kilencven másodperccel ezelıtt. Katherine egész testében megmerevedett. Elakadt a lélegzete. Hirtelen életre kelt körülötte a sötétség. Itt van bent velem. Katherine egy pillanat alatt rájött, hogy az egész térben az egyetlen fényforrás a mobiltelefonja, amely megvilágítja az arcélét. - Küldjön segítséget - suttogta az ırnek. - A vizesblokkba is, Trishnek. - Azzal gyorsan összecsukta a telefont, kioltva a fényét. Abszolút sötétség vette körül. Mozdulatlanul állt és olyan nyugodtan lélegzett, ahogy csak tudott. Néhány másodperc múlva az etanol bőzét érezte maga elıtt. A szag erısebb lett. Érezte, hogy valaki ott áll, alig egy méterre tıle a szınyegen. Katherine olyan hangosnak hitte szívének kalapálását a csendben, hogy attól félt, árulója lesz. Hangtalanul kilépett a cipıjébıl és balra araszolt, le a szınyegrıl. Hideg volt a cementpadló a talpa alatt. Még egyet lépett, hogy eltávolodjon a szınyegtıl. Az egyik cipıje kicsúszott a kezébıl. Mintha pisztolylövés dördült volna a csendben. Egy-két méterrıl ruhasuhogást hallott közeledni a sötétbıl. Katherine egy pillanattal elkésett: egy erıs kar nyúlt utána a semmiben tapogatózva, s két vadul hadonászó kéz próbálta megragadni. Katherine megpördült, de már satuba fogták a fehér köpenyét, s annál fogva rántották vissza. Katherine hátrafeszítette a karját, kisiklott a köpenybıl, és megszabadult. Azon nyomban belevetette magát a sötétségbe. Fogalma sem volt, merre van a kijárat, csak rohant elıre vakon és süketen a végtelen fekete őrben.

Negyvenhatodik fejezet

Noha ebben az épületben található sokak szerint a világ leggyönyörőbb terme, a washingtoni Kongresszusi Könyvtár nem anynyira a lélegzetelállító szépségérıl, mint inkább hatalmas győjteményérıl híres. Több mint nyolcszáz kilométernyi polcával - amely elérne Washingtontól Bostonig - joggal viseli a földkerekség legnagyobb könyvtára címet. S tovább gyarapodik - több mint tízezer tétellel, naponta. A Thomas Jefferson tudományos és filozófiai magángyőjteményébıl kinıtt könyvtár eleven jelképe annak, hogy Amerika elkötelezte magát a tudás terjesztése mellett. Ez volt az egyik elsı épület Washingtonban, ahová bevezették a villanyt, hogy a szó szoros értelmében jelzıtőzként világítson az Újvilág sötétjében. Ahogy a nevében áll, a könyvtárat a kongresszus szolgálatára hozták létre, amelynek nagytisztelető tagjai az út túloldalán, a Capitoliumban dolgoztak. Ezt a régi kapcsolatot a könyvtár és a Capitolium között mostanság azzal erısítették meg, hogy ténylegessé tették, egy hosszú alagúttal kötve össze a két épületet a Függetlenség sugárút, az Independence Avenue alatt. Robert Langdon ma este ebben a félhomályos alagútban, az építési területen keresztül követte Warren Bellamyt, s közben megpróbálta kordában tartani Katherine-ért érzett, egyre súlyosabb aggodalmait. Az az eszelıs ott van a laborjában? Langdon inkább bele sem gondolt, hogy miért ment oda. Amikor rátelefonált, hogy figyelmeztesse,

a beszélgetés végén pontosan elmondta Katherine-nek, hol találkozzanak. Meddig tart még ez a hosszú alagút? Megfájdult a feje az egymást kergetı gondolatok rohamától: Katherine, Peter, a szabadkımővesek, Bellamy, piramisok, ısi prófécia... és egy térkép. Langdon elhessegette ıket, és inkább felgyorsította a lépteit. Bellamy magyarázatot ígért. Amikor a két férfi végre elérte az alagút kijáratát, Bellamy szárnyas ajtókon át vezette tovább Langdont, még mindig az építési területen. Mivel a félkész ajtókat nem tudták bezárni maguk mögött, Bellamy improvizált: felragadott egy alumíniumlétrát a szerszámok közül, és azzal támasztotta ki az ajtót. Még egy fémvödröt is állított a tetejébe. Ha valaki kinyitja az ajtót, a vödör hangos csattanással a földre esik. Ez lenne a riasztórendszerünk? Langdon fölnézett a vödörre és szívbıl remélte, hogy Bellamynak ennél kidolgozottabb tervei is vannak ma estére. Annyira gyorsan történt minden, hogy Langdon még csak most kezdte feldolgozni Bellamy közbelépését. A CIA szökevénye vagyok. Egy kanyar után a két férfi nekivágott egy széles lépcsınek, amelyet narancssárga oszlopokkal zártak el. Fölfelé menet Langdon még nehezebbnek érezte a válltáskát. - A kıpiramis... - mondta - .. még mindig nem értem... - Ne itt - szakította félbe Bellamy. - Majd a világosban megvizsgáljuk. Tudok egy biztos helyet. Langdon kételkedett abban, hogy létezik ilyen hely olyasvalaki számára, aki rátámadt a CIA Biztonsági Hivatalának igazgatójára. A lépcsı tetejére érve egy olasz márvánnyal, stukkóval és aranyfüsttel díszített elıcsarnokban találták magukat. Bellamy most kelet felé folytatta útját; a boltíves átjárón keresztül egy még pompásabb csarnokba vezetve be Langdont.

A könyvtár központi elıcsarnoka még ebben a zárás utáni, tompított megvilágításban is egy fényőzı európai palota klasszikus fenségét idézte. Huszonhárom méter magasságban a fejük felett színes ólomüveg tetıablakok, amelyben az üvegszemek kazettáit ritkaságként alumíniummal vonták be - azzal a fémmel, amit egy idıben értékesebbnek tartottak az aranynál. A mennyezet alatt kecses oszloppárok támasztották alá a második szint galériáját, ahová pazar lépcsısor vitt kétfelıl; a két korlátpilléren óriás bronz nıalak állt, magasba emelve a felvilágosodás fáklyáját. A felvilágosodás e témájának visszatükrözésére, ugyanakkor a reneszánsz építészet stílusának megırzésére tettek bizarr kísérletet a lépcsıkorlátba faragott dombormővek, amelyek puttókként ábrázolták a modern tudósokat. Egy villanyszerelı angyal telefonnal? Egy entomológus kerub a rovaraival? Langdon azon tőnıdött, vajon mit szólt volna ehhez Bernini. - Majd odaát beszélünk - mondta Bellamy elvezetve Langdont a golyóálló üveg tárlók elıtt, amelyekben a könyvtár két legértékesebb kötetét állították ki: a kézírásos mainzi, úgynevezett Óriás Bibliát az 1450-es évekbıl és az Amerikában ırzött Gutenberg-bibliát, amelynek pergamenre nyomtatott változatából mindössze három teljes példány maradt fenn az egész világon. A könyvritkaságok feletti hat boltívbe festette bele stílszerően John White Alexander A könyv születése címő sorozatát. Bellamy egyenesen egy míves szárnyas ajtó felé tartott a keleti folyosó hátsó falának közepén. Langdon tudta, melyik terem van az ajtó mögött, és kissé furcsának találta egy beszélgetés helyszínéül. A helyzet iróniáját csak fokozták a Csendet kérünk táblák, ráadásul azt a termet aligha lehetett biztos helynek nevezni. A könyvtár kereszt alakú alaprajzának kellıs közepén található nagyolvasó volt az épü-

let szíve. Ide rejtızni olyan, mintha betörnénk egy székesegyházba, és ott az oltárt választanánk rejtekhelynek. Bellamy mindennek dacára kinyitotta az ajtót, és belépve a sötét helyiségbe a villanykapcsoló után tapogatott. Amikor rátalált és felkattintotta, Amerika egyik legnagyobb építészeti remeke bontakozott ki a homályból. A híres olvasóterem igazi gyönyörőség volt az érzékek számára. A hatalmas nyolcszöglető csarnok közepe felett ötven méter magasan feszült a kupola; a nyolc oldalfalat csokoládébarna tennessee-i, krémszínő sienai és algériai vörös márvány díszítette. A nyolc szögbıl érkezı megvilágítás nem vetett árnyékot, olyan hatást keltve, mintha maga a csarnok ragyogna. - Egyesek szerint ez a legcsodálatosabb terem Washingtonban mondta Bellamy, közben beterelte Langdont. Talán az egész világon, gondolta Langdon, ahogy átlépte a küszöböt. A tekintete, mint mindig, most is felfelé irányult elıször, ahol a kupola alatt arabeszk rajzolatú kazettás mennyezet futott körívben a felsı karzatig, amelynek balusztrádjáról tizenhat bronzportré tekintett alá a csarnokra. Alattuk boltíves „páholysor" képezte az alsó galériát. A földszinten három koncentrikus kört alkottak a politúros tölgyfaasztalok, a könyvtárosok középsı - és a terem alaprajzát tükrözve nyolcszöglető pultja körül. Langdon figyelme visszatért Bellamyra, aki most szélesre tárta a nagyolvasó szárnyas ajtaját. - Azt hittem, elrejtızünk - mondta Langdon zavartan. - Ha bárki belép az épületbe - válaszolta Bellamy -, hallani akarom, honnan jön. - De itt azonnal ránk találnak.

- Nem számít, hová rejtızünk, úgyis megtalálnak. De ha sarokba szorítanának minket ebben az épületben, majd örülni fog, hogy éppen ezt a termet választottam. Langdonnak sejtelme sem volt, hogy miért örülne ennek, de Bellamy láthatóan nem kívánt vitát nyitni errıl. Elindult a nagyolvasó közepe felé, ott kiválasztott egy asztalt két székkel és felkattintotta az olvasólámpát. Aztán Langdon oldal táskájára mutatott. - Jól van, professzor, akkor nézzük meg közelebbrıl. Langdon félt, hogy összekaristolja a politúrozott asztallapot a gránittömbbel, ezért táskástól tette fel az asztalra, elhúzta a cipzárt és megmutatta a piramist. Warren Bellamy ráirányította az olvasólámpa fényt és alaposan megvizsgálta. Végigfuttatta az ujját a szokatlan bevésésen. - Gondolom, felismeri a nyelvet - mondta. - Természetesen - felelte Langdon a tizenhat szimbólumot nézve.

A szabadkımőves titkosírásként ismert behelyettesítı kódot gyakran használták az egymás közötti kommunikációban a korai szabadkımőves testvérek. De már régóta nem alkalmazzák a módszert, azon egyszerő okból, hogy túl könnyő feltörni. Langdon szimbólumtani szemináriumának legtöbb felsı évfolyamos hallgatója öt

percen belül meg tudott fejteni egy ilyen titkosírást. Langdonnak, papírral, ceruzával, egy perc sem kellett hozzá. Az évszázados rejtjelnek ez a hírhedt feltörhetısége több ellentmondást is hordozott. Elıször is képtelenné tette azt az állítást, hogy Langdon az egyetlen ember, aki képes megfejteni. Másodszor, Satónak az a közlése, hogy egy szabadkımőves titkosírás nemzetbiztonsági ügy, annak felelt meg, mintha azt mondaná, hogy az atomcsapásmérı kódokat egy Kinder-meglepetés rejtjelezıvel titkosítottak. Ez a piramis egy térkép? Ami a régi idık eltemetett tudásához vezet? - Robert - kérdezte Bellamy gondterhelten -, elmondta önnek Sato igazgató, hogy miért érdekli ıt ez az egész? Langdon a fejét rázta. - Konkrétan nem. Csak azt ismételgette, hogy ez nemzetbiztonsági ügy. Feltételezem, hogy hazudott. - Talán - mondta Bellamy a tarkóját masszírozva. Úgy tőnt, mintha vívódna. - De van itt egy sokkal súlyosabb gond is. - Langdon szemébe nézett. - Lehetséges, hogy Sato igazgató rájött, miben rejlik a piramis igazi hatalma.

Negyvenhetedik fejezet

Irgalmatlan volt a Katherine-t körülölelı sötétség. Elveszítve a szınyeget, mint biztos pontot, már csak vakon tapogatózott a semmibe markolva elırenyújtott kezével, és egyre mélyebbre merült a fekete őrbe. Nem érezte már az etanol bőzét, megállt és hallgatózott. Mozdulatlanul fülelt, azt kívánva, bár ne dörömbölne olyan hangosan a szíve. A nehéz léptek a háta mögött szintén megálltak. Leráztam volna? Katherine lehunyta a szemét és megpróbálta betájolni magát. Milyen irányban futottam? Merre lehet az ajtó? Reménytelen vállalkozás volt. Annyit forgolódott, hogy bármerre lehetett a kijárat. A félelem, olvasta valamikor, stimuláló hatású is lehet, élesíti az agy gondolkodási képességét. Hát most nem így érezte; csak pánik és zavarodottság hatotta át az elméjét. Még ha meg is találnám az ajtót, nem tudnék kimenni. A beléptetı kártyája ott maradt a fehér köpeny zsebében. Egyetlen esélyének azt látta, hogy ı a tő a szénakazalban aprócska pont egy 2800 négyzetméternyi területen. Az ösztönei futásra késztették volna, de analitikus elméje megtalálta az egyetlen logikus lépést - meg se mozdulni. Maradj nyugton. Ne csapj zajt. A biztonsági ır már úton van, és valamilyen megmagyarázhatatlan okból a támadója etanolszagot áraszt. Ha közeledik, tudni fogom. Miközben moccanatlanul állt, az járt a fejében, amit Langdon mondott. Elkapták Pétert. Érezte, hogy kiveri a hideg veríték, és az izzadságcseppek megindulnak lefelé a karján... a mobiltelefon felé,

amit még mindig a markában szorongatott. Ez is veszélyforrás volt, amit elmulasztott számításba venni. Ha megszólal a telefon, elárulja a helyzetét, és ki sem kapcsolhatja anélkül, hogy ne világítana a kijelzı. Tedd le a telefont... és távolodj el tıle. De elkésett. Jobb felıl megérezte az etanol erısödı bőzét. Katherine próbálta megırizni a nyugalmát, legyızni magában a menekülés ösztönét. Lassan, óvatosan tett egy lépést balra. Ám a támadó nyilvánvalóan másra sem várt, mint erre a halk ruhasuhogásra. Katherine hallotta, hogy elıreveti magát, az etanol szaga az orrába csapott, és egy erıs kéz belemarkolt a vállába. Pánikszerően tépte ki magát. A matematikai valószínőség csıdöt mondott, Katherine vakon futásnak eredt. Balra fordult, ismét belemerülve a fekete ürességbe. A fal a semmibıl termett elıtte. Katherine nekiütközött és elakadt a lélegzete. Fájdalom hasított a karjába és a vállába, de sikerült talpon maradnia. Mindenfelıl hallani vélte a visszhangot. Tudja, hol vagyok. Legyőrve a fájdalmat elfordította a fejét, és belebámult a sötét térbe: érezte, hogy a férfi visszabámul rá. Változtass helyzetet! Most! Még mindig kapkodva szedte a levegıt, de azért elindult a fal mellett, bal kezével megérintve a kidomborodó acélszegecseket. Maradj a fal mellett. Osonj el mellette, nehogy sarokba szorítson. A jobb kezében még mindig ott volt a mobiltelefon, amelyet hajítófegyverként használhat, ha úgy adódik. Katherine a legkevésbé sem volt felkészülve a hangra, amit meghallott - a ruhasuhogás zajára közvetlenül elıtte... a fallal szemben. Megdermedt és visszafojtotta a lélegzetét. Hogyan érhetett már ide a

falhoz? A zajt enyhe légáram és etanolszag kísérte. A fal mentén közeledik felérni Katherine jó néhány lépést hátrált. Aztán hangtalanul száznyolcvan fokos fordulatot tett és gyorsan elindult a fal mentén az ellenkezı irányba. Úgy öt métert haladhatott, amikor bekövetkezett a lehetetlen. Ismét ruhasusogást hallott maga elıtt, a falhoz közeledve. Majd jött a légáramlat és az etanolszag. Katherine Solomont megbénította a rémület. Istenem, mindenütt ott van! A félmeztelen Malakh belebámult a sötétségbe. Az ethanol a ruhaujján megnehezítette a dolgát, ezért aztán erényt kovácsolt a szükségbıl: levette a zakóját és az ingét, hogy csalinak használva szorítsa sarokba a prédáját. Jobbra hajította a zakót, és hallotta, ahogy Katherine megáll és irányt változtat. Most az inget hajította el bal felé, megint megállítva Katherine-t. Hatékonyan szorította a nıt a falnak, kijelölve azokat a pontokat, amelyeken túl nem merészkedhet. Aztán várt, feszülten hallgatózva a csendben. Most már csak egy irányba mozoghat... egyenesen felém. De Malakh még mindig nem hallott semmit. Katherine-t vagy megbénította a félelem, vagy úgy döntött, hogy meg se moccan, hanem kivárja, amíg megérkezik a segítség az ötös szárnyba. így is, úgy is elveszett. Egyhamar senki sem fog bejutni az ötös szárnyba - arról Malakh gondoskodott. Kezdetleges, de hatásos módszerrel tönkretette a zárat. Miután Trish beléptetı kártyájával kinyitotta az ajtót, egy pénzérmét dugott be jó mélyen a nyílásba, hogy utána senki ne használhassa a kártyáját, csak ha leszereli a zárat és a leolvasót. Egyedül vagyunk, Katherine... épp annyi idıre, amennyi szükséges.

Malakh némán araszolt elıre, feszülten fülelve a csendben. Katherine Solomon ma este meghal a bátyja múzeumának sötétjében. Költıi vég. Malakh már alig várta, hogy közölhesse Katherine halálhírét a fivérével. Régóta vágyott bosszúja fog beteljesedni az öregember szenvedésének láttán. Váratlanul, Malakh legnagyobb meglepetésére, halványan derengı fényt észlelt a sötétségben, és rögtön tudta, hogy Katherine végzetes hibát követett el. Segítségért próbál telefonálni? A kijelzı kivilágosodott; a fény úgy derékmagasságban, jelzıtőzként ragyogott a hatalmas fekete óceánban. Malakh arra készült, hogy megvárja, amíg Katherine mozdul, de erre már nem volt szükség. Malakh mozgásba lendült, rohant a fény felé, amit el kellett érnie, mielıtt Katherine befejezi a segélyhívást. Másodpercek alatt ott termett, s két karját kitárva a mobiltelefon sugárzó fényfoltja körül vetette magát elıre, hogy elkapja Katherine-t. Az ujjai a kemény falba ütközve hátrafeszültek, csaknem a töréspontig. Az ujjakat Malakh feje követte, amely egy acélgerendával találkozott. Felüvöltött kínjában és összerogyott a fal mellett. Átkozódva tápászkodott fel derékmagasságig, addig a tartóbordáig, amelyre a nagyesző Katherine gondosan rátette a mobiltelefonját. Katherine megint rohant, ezúttal nem törıdve a ritmikus zajjal, amit a kezével ütött az ötös szárny falán egyenletes távolságra elhelyezkedı szegecseken. Fuss! Ha végig követi a falat az ötös szárnyban, akkor elıbb vagy utóbb meg kell érkeznie a kijárathoz. Hol az ördögben van már az az ır?! A szegecsek egyenlı távolságban követték egymást, ahogy szaladt bal kezével a falat érintve, a jobb kezét védekezésül elırenyújtva. Mikor érem már el a sarkot? Az oldalfal sehogy sem akart véget

érni, de aztán egyszer csak megtört a szegecsek ritmusa. Bal keze az ürességben kaszált egy ideig, aztán újrakezdıdtek a szegecsek. Katherine lefékezett és hátrált néhány lépést, és a sima fémtáblát tapogatta. Itt miért hiányoznak a szegecsek? Hallotta, hogy támadója hangos léptekkel jön utána, szintén a falat tapogatva. De egy másik zaj volt az, ami igazán megrémítette Katherine-t - valahol a távolban a biztonsági ır kopácsolt zseblámpájával az ajtón. Nem tud bejönni? A gondolat rettegéssel töltötte el, viszont a kopácsolás hangjának iránya - átlósan jobbról - azonnal eligazította Katherine-t. Most már tudta, hol van az ötös szárnyon belül. A térérzékelés visszatérése nem várt felismeréshez vezette. Tudta már, mit jelent ez a szegecsek nélküli fémlemez a falon. Minden szárnynak volt egy rakodóterülete - egy óriási, elmozdítható fallal - a túlméretezett tárgyak be- vagy elszállítására. Az ajtó akkora volt, mint egy repülıtéri hangáré, és Katherine a legvadabb álmaiban sem gondolt arra, hogy neki azt valaha is ki kellene nyitnia. Pillanatnyilag azonban ez volt az egyetlen reménye. Mőködik egyáltalán? Katherine vakon tapogatott a sötétben, amíg meg nem találta a nagy fémkilincset. Megragadta és teljes súlyával ránehezedve megpróbálta kinyitni az ajtót. Az meg se moccant. Újra megpróbálkozott. Semmi. Hallotta, hogy a támadó most már egyre gyorsabban közeledik, a Katherine keltette zajtól ösztökélve. Zárva az ajtó! Pánikba esve csúsztatta végig mindkét tenyerét az ajtó lapján, valami zárat vagy reteszt keresve. Egyszerre egy függıleges rúd akadt a kezébe. Követte a kezével a padlóig, leguggolt, és rájött, hogy a cementbe vágott lyukba illeszkedik a vége. Biztonsági reteszzár! Katherine fölállt, megmar-

kolta a rudat és a lábával is rásegítve addig húzta, amíg ki nem emelkedett a lyukból. Mindjárt ideér! Újra kitapogatta a fogantyút és beleadva minden erejét, húzni kezdte. A masszív fémtábla mintha meg sem mozdult volna, mégis nyílnia kellett egy kis résnek, mert a Hold ezüst fénye szüremlett be az ötös szárnyba. Katherine tovább próbálkozott; a fénysáv szélesebb lett. Na még egy kicsit! Még egyszer meghúzta, érezve, hogy a támadó talán már csak egy méternyire van. Katherine a fénysávhoz ugrott, és oldalvást bepréselte karcsú testét a szők résbe. Egy kéz bontakozott ki a sötétségbıl, utánakapott és vissza akarta rántani. Katherine átnyomakodott a résen, miközben egy vastag, csupasz kar nyúlt utána, amelyet számsorokkal tetováltak tele. A borzalmas kar úgy tekergett, mint egy mérges kígyó. Katherine elrúgta magát, és leszánkázott az ötös szárny hosszú külsı falán. Az SMSC egész épületét szegélyezı kavicságyon landolt, s ahogy futásnak eredt, a kövek szétszakították a harisnyáját, de ı ezzel mit sem törıdve rohant a fıbejárat felé. Sötét volt az este, de az ötös szárny koromsötét éjszakájában kitágult pupillájával tökéletesen látott - mintha csak fényes nappal lett volna. A háta mögött megcsikordult a nehéz rakodóajtó, és hallotta, hogy hangos léptek dobognak a háta mögött, az épület fala mentén. A léptek elképesztıen gyorsak voltak. Lehetetlen, hogy elıbb érjek oda a fıbejárathoz! Katherine tudta, hogy a VoIvója közelebb parkol, de még az is túl messze van. Nem sikerülhet. Ám ekkor ráébredt, hogy van még egy utolsó kártyája, amit kijátszhat. Az ötös szárny sarkához közeledve hallotta a léptekbıl, hogy a férfi mindjárt utoléri. Most vagy soha. És ahelyett hogy befordult volna a sarkon, Katherine hirtelen éles kanyart vett balra, el az épülettıl,

ki a főre. S a szemét szorosan lecsukva, a kezét az arcára borítva, vakon rohant elıre a pázsiton. Az ötös szárny körüli mozgásérzékelı biztonsági lámpák kigyulladtak és nappallá varázsolták az éjszakát. Katherine fájdalmas üvöltést hallott a háta mögül, ahogy a reflektorfény belevilágított a támadó szemének óriásira tágult pupillájába. Azt is hallotta, hogy tántorogva botladozik a köveken. Katherine nem nyitotta ki a szemét, a tágas gyepre bízta magát. Amikor úgy érezte, hogy már eléggé eltávolodott az épülettıl és a fényektıl, kilesett a szempillái alól, belıtte az irányt és vadul rohanni kezdett a sötétben. A Volvo kulcsai ott voltak, ahol mindig, a mőszerfalon. Kifulladva fogta meg remegı ujjaival, és indított. A motor életre kelt, a lámpák kigyulladtak, és hátborzongató látvány tárult fel a fényükben. Egy förtelmes alak rohant felé. A reflektorok egy kopasz és félmeztelen állatot világítottak meg, a bırét tetovált számsorok, jelképek és szövegek borították. Üvöltve futott bele a fénybe, fölemelt kezével eltakarva a szemét, akár egy barlanglakó, aki elıször látja a napot. Katherine megragadta a sebességváltót, de a lény már mellette volt, betörte könyökével az oldalablakot, üvegszilánkokat zúdítva Katherine ölébe. Egy számokkal tetovált erıs kar nyúlt be az ablakon, vaksin tapogatva Katherine nyaka után. Hátramenetbe váltott, de a támadó elkapta a torkát, és elképesztı erıvel szorította. Katherine kétségbeesetten forgatta a fejét, hogy kiszabaduljon a markából és egyszerre azon kapta magát, hogy a lény arcába bámul. Három sötét csík, mintha körmök szántották volna, húzódott végig a bırén, felfedve a tetoválásokat az alapozófesték alatt. Vad kegyetlenség lángolt a szemében.

- Tíz évvel ezelıtt kellett volna végeznem veled - hörögte. - Azon az éjszakán, amikor megöltem az anyádat. Ahogy Katherine felfogta a szavak jelentését, szörnyő emlékek rohanták meg: látta már ezt a vadállati tekintetet. İ az. Felsikoltott volna, ha a kéz nem szorítja satuként a torkát. Beletaposott a gázba, és ahogy a kocsi megugrott, magával vonszolva a lényt, az csaknem eltörte Katherine nyakát. A Volvo oldalra billent a két sávot elválasztó ferde padkán, és Katherine érezte, hogy a nyaka mindjárt megadja magát a férfi súlyának. Ekkor két ág húzta meg a kocsi oldalát, becsapódott az oldalablakon, és Katherine már nem érezte a súlyt. Az autó keresztülhajtott az örökzöldeken, s elérte a felsı parkolót, ahol Katherine fékezett. Mögötte a félmeztelen férfi feltápászkodott és a távolodó reflektorok után bámult. Félelmetes nyugalommal emelte fenyegetésre számokkal teleírt karját, egyenesen Katherine-re mutatott. Katherine-ben megfagyott a vér a rettegéstıl és a győlölettıl, miközben elfordította a kormányt és gázt adott. Pillanatokkal késıbb már a Silver Hill Roadon száguldott.

Negyvennyolcadik fejezet

Az események hatása alatt Nunez, a Capitolium biztonsági ıre nem látott más lehetıséget, mint segíteni a Capitolium építésze és Robert Langdon menekülését. Most azonban, az alagsori bázisra visszatérve azzal szembesült, hogy gyülekeznek a viharfelhık a feje fölött. Trent Anderson parancsnok jeges borogatást szorított a fejére, miközben egy másik rendır Sato sérüléseit látta el. Mindketten a biztonsági kamerák monitorai elıtt álltak és a korábbi felvételeket nézték vissza, hogy megtalálják Langdont és Bellamyt. - Ellenırizzenek minden folyosót és kijáratot! - rendelkezett Sato. - Tudni akarom, hová mentek! Nunezt a rosszullét kerülgette. Tudta, hogy csak percek kérdése, megtalálják a megfelelı felvételt, és kiderül az igazság. Én segítettem nekik elmenekülni. A helyzeten csak rontott egy négyfıs CIA akciócsapat érkezése; ezek most a közelben ácsorogtak, várva, hogy Langdon és Bellamy után vessék magukat. A fickók semmiben sem hasonlítottak a Capitolium rendıreire. Ezek kıkemény katonák voltak... fekete kommandós ruhában, éjjellátó készülékekkel, sci-fibe illı lıfegyverekkel. Nunez attól félt, hogy hányni fog. De elszánta magát, intett Andersonnak. - Válthatnánk egy szót, parancsnok? Anderson kiment Nunez után az elıtérbe. - Mi történt?

- Parancsnok, nagy hibát követtem el - mondta az ır verejtékezve. - Sajnálom, és benyújtom a lemondásom. Két másodperc múlva úgyis ki leszek rúgva. - Mit mond? Nunez nagyot nyelt. - Nemrég találkoztam Langdonnal és Bellamy építésszel a látogatóközpontban, és láttam, hogy elhagyják az épületet. - Micsoda?! - üvöltött fel Anderson. - Miért nem szólt elıbb? - Az építész azt mondta, hogy hallgassak. - Maga nekem dolgozik, a fenébe is! - Anderson hangja visszhangzott a folyosón. - Bellamy a falhoz verte a fejemet! Nunez odaadta a parancsnoknak a kulcsot, amit az építésztıl kapott. - Mi ez? - követelt magyarázatot Anderson. - Az Independence sugárút alatti új alagút kulcsa. Bellamy építészé volt. Arra menekültek el. Anderson némán meredt a kulcsra. Sato kidugta a fejét az ajtón, és fürkészve nézett rájuk. - Mi folyik itt? Nunez érezte, hogy minden vér kifut az arcából. Andersonnak még mindig a kezében volt a kulcs, Sato is tisztán látta. Ahogy a félelmetes kis nı megindult feléjük, Nunez rögtönözni próbált, hogy megvédje a parancsnokát. - Találtam a földön egy kulcsot a pincében. Éppen azt kérdeztem Anderson parancsnoktól, tudja-e, hogy hova való. Sato odaért, és a kulcsra nézett. - És tudja? Nunez Andersonra pillantott, aki nyilván a lehetıségeket mérlegelte, mielıtt megszólalt volna. Végül megrázta a fejét. - Így kapásból nem. Ellenıriznem kell a...

- Ne fárassza magát - mondta Sato. - Ez a kulcs nyitja a látogatóközpontból kivezetı alagutat. - Valóban? - kérdezte Anderson. - Honnan tudja? - Most találtuk meg a felvételt. Nunez rendır segített Langdonnak és Bellamy-nak elmenekülni, aztán bezárta utánuk az alagút bejáratát. Azt a kulcsot Bellamy adta Nuneznek. Anderson villámló tekintettel Nunezhez fordult: - Igaz ez? Az ır élénken bólogatott, hogy megfeleljen a szerepének. - Sajnálom, uram. Az építész azt mondta, hogy ne szóljak senkinek. - Nem érdekel, mit mondott az építész! - dörgött Anderson. - Elvárom, hogy... - Fogja be, Trent! - vágott közbe Sato. - Mindketten hazudnak. A jelenetüket tartogassák a kihallgatásra. - Kiragadta a kulcsot Anderson kezébıl. - Végeztem önnel.

Negyvenkilencedik fejezet

Robert Langdon letette a telefont, növekvı nyugtalanságot érzett. Miért nem veszi fel Katherine? Azt ígérte, hogy azonnal hívni fogja, amint szerencsésen kijutott a laborból és elindult a találkozóhelyre. De Katherine nem telefonált. Bellamy Langdon mellett ült az olvasótermi asztalnál. İ is megpróbált beszélni valakivel, aki állítólag menedéket tud nyújtani nekik - egy biztos helyet, ahol elrejtızhetnek. Sajnos ez az illetı sem vette fel, ezért Bellamy sürgıs üzenetet hagyott neki, hogy haladéktalanul hívja Langdon mobilszámát. - Majd még próbálkozom - mondta az építész Langdon-nak -, de pillanatnyilag magunkra vagyunk utalva. És meg kell egyeznünk a piramist illetı tervben. A piramis. Langdon számára eltőnt a nagyolvasó nyújtotta impozáns háttér, és arra korlátozódott az egész világ, ami ott állt közvetlenül elıtte - egy kıpiramis, egy lepecsételt csomag a pillérfejjel és egy elegáns afroamerikai férfi, aki kilépett a sötétségbıl, és kimentette a CIA karmai közül. Langdon elvárt volna némi józan észt a Capitolium építészétıl, de úgy tőnt, hogy Warren Bellamy semmivel sem racionálisabb elme, mint az az ırült, aki azt állította, hogy Peter a purgatóriumban van. Bellamy ragaszkodott ahhoz, hogy ez a kıpiramis a legendák szabadkımőves piramisa. Egy régi térkép? Amely elvezet a hatalmas tudáshoz?

- Mr. Bellamy - mondta Langdon udvariasan -, azt az elképzelést, hogy létezik valamiféle ısi bölcsesség, amely mérhetetlen hatalmat ad az embernek... én egyszerően nem tudom komolyan venni. Bellamy egyszerre tőnt csalódottnak és gondterheltnek, s Langdon kínosan érezte magát a kételyei miatt. - Igen, professzor, sejtettem, hogy így gondolja, és talán nem is kéne meglepıdnöm. Ön végül is kívülálló. Vannak bizonyos szabadkımőves realitások, amelyekre ön mítoszként tekint, mert nincs beavatva és felkészülve a megértésükre. Most viszont Langdon úgy érezte, hogy lekezelıen bánnak vele. Odüsszeusz legénységének sem voltam a tagja, mégis tudom, hogy a Küklopsz csak mítosz. - Mr. Bellamy, még ha igaz is a legenda... ez a piramis akkor sem lehet a szabadkımővesek piramisa. - Nem? - Bellamy végighúzta az ujját a kıbe vésett jeleken. - Nekem meg úgy tőnik, hogy tökéletesen illik rá a leírás. Egy kıpiramis ragyogó, fém pillérfejjel, ami Sato felvétele szerint ott van abban a csomagban, amelyet Peter önre bízott. - Bellamy fölemelte a kis kocka alakú csomagot. - Ez a kıpiramis még a harminc centit sem éri el - ellenkezett Langdon. - A történet minden változatában, amellyel csak találkoztam, a szabadkımőves piramis hatalmas. Bellamy mintha számított volna erre az ellenvetésre. - Mint tudja, a legenda piramisa olyan magasra ért, hogy Isten lenyúlva megérinthette. - Úgy van. - Értem a dilemmáját, professzor, de úgy az İsi misztériumok, mint a szabadkımőves filozófia a mindannyiunkban ott rejlı isten lehetıségét ünnepli. Szimbolikusan szólva azt mondhatjuk, hogy amit a megvilágosodott ember elérhet... azt éri el Isten.

Langdon úgy vélte, hogy ez csak játék a szavakkal. - Ez a Bibliával is egybehangzik - folytatta Bellamy. - Ha elfogadjuk, amit a Genezis mond, hogy „Isten az embert az ı képére" teremtette, akkor azt is el kell fogadnunk, ami ebbıl következik... hogy az ember a teremtése szerint nem alsóbbrendő Istennél. Ahogy Lukács mondja: „Isten országa tibenne-tek van." - Sajnálom, de én nem ismerek olyan keresztényt, aki Istennel egyenlınek tekinti magát. - Persze hogy nem - felelte Bellamy most már keményebb hangon. - Mivel a legtöbb keresztény kétkulacsos. Szeretik büszkén kijelenteni, hogy hisznek a Szentírásban, közben meg nem vesznek tudomást azokról a részekrıl, amelyekben túl nehéz vagy kényelmetlen volna hinni. Langdon nem válaszolt. - Akárhogy is - mondta Bellamy -, a szabadkımőves piramisnak az a régi leírása, miszerint olyan magas, hogy Isten megérintheti... állandó félreértésekhez vezetett a méreteit illetıen. Ezért állítják azt az önhöz hasonló tudósok, hogy a piramis csak legenda, és senki sem kutat utána. Langdon a kıpiramisra nézett. - Elnézést, ha felbosszantottam - mondta. - A magam részérıl mindig is legendának tartottam a szabadkımőves piramist. - Az sem tőnik logikusnak, hogy egy kımővesek készítette térképet kıbe véstek? A történelem során mindig kıbe vésték a legfontosabb iránymutatásokat... gondoljon a kıtáblákra, amit Isten adott Mózesnek a tízparancsolattal, hogy az vezérelje az életünket. - Értem én, de mindenütt úgy hivatkoztak rá, mint a szabadkımőves piramis legendájára. A legenda azt jelenti, hogy csak mítosz.

- Igen, legenda. - Bellamy csöndesen nevetett. - Attól félek, ön ugyanabban a kórban szenved, mint Mózes. - Hogyan? Úgy tőnt, mintha Bellamy jót mulatna magában, miközben megfordult ültében és fölnézett a felsı karzatra, ahonnét tizenhat bronzalak tekintett le rájuk. - Látja Mózest? Langdon is fölnézett a könyvtár híres Mózes-szobrára. - Igen. - Szarvai vannak. - Tudok róla. - És azt is tudja, hogy miért vannak szarvai? Mint a legtöbb tanár, Langdon sem szerette, ha kioktatják. Az itteni Mózesnek ugyanabból az okból voltak szarvai, mint több ezer más keresztény Mózes-ábrázolásnak - Mózes II. könyvének, az Exodusnak egy félrefordítása miatt. Az eredeti héber szöveg azt írta a Sinai-hegyrıl a kıtáblákkal lejövı Mózesrıl, hogy „az ı orcájának bıre sugárzik, mivelhogy İvele szólott vala", de amikor a római katolikus egyház elkészíttette a Biblia hivatalos latin fordítását, a fordító a héber cjaran szót összetévesztette a szarv jelentéső qeren szóval, és azt írta, hogy „szarvak nıttek az arcán". Ezután a mővészek, a szemrehányástól félve, amiért eltérnek a Szentírástól, szarvakkal ábrázolták Mózest. - Egyszerő hiba volt - folytatta Langdon. - Szent Jeromos félrefordítása, 400 körőirıl. Bellamy elismerıen nézett rá. - Pontosan. Egy félrefordítás. A következménye pedig... hogy szegény Mózest örök idıkre idétlenné tette.

Langdonnak tetszett az „idétlen" jelzı. Gyerekkorában megriadt Michelangelo diabolikus szarvas Mózese láttán, amely a római San Pietro in Vincoli bazilika legnagyobb kincse. - A szarvas Mózest említettem - vette vissza a szót Bellamy -, hogy szemléltessem, hogyan változtathatja meg egyetlen félreértett szó a történelmet. Nekem zenélsz, Beethovennek?, gondolta Langdon, aki alaposan megtanulta ezt a leckét néhány éve Párizsban. SanGreal: Szent Grál. SangReal: királyi vér. - A szabadkımőves piramis esetében - folytatta Bellamy - az emberek egy „legendáról" hallottak suttogni. És ez az elképzelés megragadt a fejekben. A szabadkımőves piramis legendája úgy hangzott, mint egy mítosz. De a legenda szó itt valami másra utalt. Félreértelmezték. Hasonlóan a talizmán szóhoz. - Az építész elmosolyodott. A nyelv igen alkalmas eszköz az igazság elrejtésére. - Ez így van, de sajnos nem tudom követni. - Robert, a szabadkımőves piramis egy térkép. És mint minden térképhez, tartozik hozzá egy jelmagyarázat, más szóval legenda. Egy kulcs, amely megmondja, hogyan kell olvasni. - Bellamy a magasba emelte a kocka alakú csomagot. - Érti már? Ez a pillérfej a legenda a piramishoz. A kulcs, amely megmondja, hogyan kell elolvasni a földkerekség leghatalmasabb mőtárgyát... egy térképet, amely feltárja az emberiség legfıbb kincsének, a régi idık elveszett tudásának a lelıhelyét. Langdon elnémult. - Ezennel elismerem - mondta Bellamy -, hogy az ön óriási szabadkımőves piramisa nem más, mint ez... a szerény kis kı, ám az arany pillérfejjel együtt már olyan magasra nyúlik, hogy Isten megérinthesse. Olyan magasra, hogy egy megvilágosodott ember elérhesse és megérinthesse. Jó idıre csend telepedett közéjük.

Langdont váratlanul izgalom fogta el, ahogy lenézett a piramisra, immár új fényben látva azt. Tekintete a szabadkımőves rejtjelen állapodott meg. - De ez a kód itt... annyira... - Egyszerő? Langdon bólintott. - Majdnem mindenki meg tudná fejteni. Bellamy mosolygott és papírt, ceruzát tett Langdon elé. - Akkor volna szíves felvilágosítani minket? Langdon feszengve olvasta a jeleket, s a körülményeket is mérlegelve úgy ítélte meg, hogy ezzel csak kis mértékben él vissza Peter bizalmával. Ráadásul bármi áll is ott, azt elképzelhetetlennek tartotta, hogy valamilyen rejtekhelyet tárna fel... s az a gondolat már egyenesen nevetséges, hogy a történelem legnagyobb kincsének a lelıhelyét. Langdon fogta a ceruzát, és az állához ütögetve tanulmányozta a titkosírást. A kód annyira egyszerő volt, hogy jóformán papír, ceruza sem kellett a megfejtéséhez. De semmiképp nem akart hibázni, ezért leírta a papírra a szabadkımőves kódok közismert megfejtési kulcsát. Négy rácsból állt, közülük kettı pontozott. Ezekbe kellett beírni a betőket ábécé sorrendben, így az ábécé minden egyes betője egy bizonyos formájú alakzatba került. A titkosírásban ez az alakzat helyettesítette a betőt. A séma már-már gyermeteg volt.

Langdon még egyszer ellenırizte a leírtakat. Megbizonyosodva arról, hogy helyes, most a piramis szimbólumaira fordította a figyelmét. A megfejtéshez nem kellett mást tennie, mint megtalálni a megfelelı alakzatot a sifrében, és leírni a kutricában lévı betőt.

A piramis elsı jelképe úgy festett, mint egy lefelé mutató nyíl vagy egy kehely. Langdon gyorsan megtalálta a kehely alakú rubrikát a sifrében. A bal oldali alsó rácsban volt, és az S betőt tartalmazta. Langdon leírta az S-et.

A piramis következı szimbóluma egy pontozott négyzet volt, amelynek hiányzott a jobb oldala. A sifrében ennek az O bető felelt meg. A harmadik jel egy egyszerő négyzet, amely az E betőt zárta magába a rács közepén. Langdon ezt is leírta. SOE... Így folytatta egyre gyorsabban, amíg el nem fogytak a jelek. Megnézve a kész megfejtést, tanácstalanul sóhajtott fel. Hát ez nem kelt heuréka érzést. Bellamy arcán halvány mosoly játszott. - Mint tudja, professzor, az İsi misztériumok csak az igazán megvilágosodottak elıtt tárulnak fel. - Igen - mondta Langdon homlokráncolva. Ezek szerint én nem tartozom közéjük.

Ötvenedik fejezet

A virginiai Langley-ben, a CIA-központ egyik alagsori irodájában ugyanez a tizenhat karakteres szabadkımőves rejtjel világított egy nagy felbontású monitoron. Nola Kay, az OS vezetı elemzıje egyedül ült a számítógép elıtt és a képet tanulmányozta, amelyet emailen küldött át neki tíz perce a fınöke, Inoue Sato igazgató. Ez valami vicc akar lenni? Nola természetesen tudta, hogy nem az; Sato igazgatónak nem volt humorérzéke és a ma esti események amúgy sem adtak okot a tréfálkozásra. Nola széles körő jogosítványai a CIA mindenhová elérı biztonsági hivatalán belül betekintést engedtek neki a hatalom elzárt köreibe. De amit az utóbbi huszonnégy órában tapasztalt, az örökre megváltoztatta a nagyhatalmú emberek titkairól kialakult képét. - Igen, igazgató asszony - mondta Nola a vállgödrébe szorítva a telefont, miközben Satóval beszélt. - A bevésés valóban a szabadkımőves titkosírás. De a megfejtés értelmetlen. Véletlenszerő betők négyzetrácsának tőnik. - Nola rápillantott a desifrírozott szövegre.

- Jelentenie kell valamit - erısködött Sato. - Csak akkor, ha van egy második szintő titkosítás is, amire még nem jöttem rá. - Tippje sincs? - kérdezte Sato. - Ez egy négyzetes mátrix, amin lefuttathatom a szokásos próbákat... Vigenére, rejtjelezı rács, trellis kód és így tovább. De nem ígérhetek semmit, különösen, ha ez egy véletlen átkulcsolás. - Tegyen meg mindent. És gyorsan. Mi a helyzet a röntgenfelvétellel? Nola átpördült a székkel egy másik terminál elé, ahol egy átvilágított táska képe volt látható a monitoron. Sato arról a tárgyról kért információt, ami egy kis piramisnak tőnt egy kocka alakú dobozban. Rendes körülmények között az apró tárgy nem lehetett volna nemzetbiztonsági ügy, hacsak nem tartalmazott dúsított plutóniumot. Ez nem tartalmazott. Viszont egy majdnem ugyanolyan különleges anyagból készült. - A képelemzés határozott eredményt adott - mondta Nola. - Tizenkilenc egész három tized gramm per köbcentiméter. Színtiszta arany. Nagyon, nagyon értékes. - Van még valami? - Igen, van. A sőrőségvizsgálat apró szabálytalanságokat észlelt az aranypiramis felszínén. Kiderült, hogy az aranyba szöveget véstek. - Igen? - kérdezte Sato reménykedı hangon. - És mi van ráírva? - Azt még nem tudom megmondani. A bevésés rettenetesen halvány. Próbálom javítani a kép élességét, de a röntgenkép felbontása nem valami nagy. - Oké, próbálkozzon tovább. Hívjon, ha talált valamit. - Igen, asszonyom.

- És Nola... - Sato hangja sokat sejtetıvé vált. - Mint minden, ami az utóbbi huszonnégy órában a tudomására jutott, a kıpiramis és az arany zárókı képe is szigorúan titkos. Senkinek sem beszélhet róla. Közvetlenül nekem jelentsen. Tudni akarom, hogy minden világos-e. - Természetesen, asszonyom. - Helyes. Rendszeresen tájékoztasson. - Azzal Sato letette. Nola megdörzsölte a szemét és tompán bámulta a képernyıket. Több mint harminchat órája nem aludt, és átkozottul biztos volt abban, hogy addig nem is fog, amíg meg nem oldódik ez a válság. Bármi legyen is a vége. Ezalatt a Capitolium látogató központjában négy fekete ruhás kommandós állt az alagút bejáratánál, türelmetlenül pásztázva a gyéren megvilágított aknát, mint a pórázra fogott vadászebek. Sato, aki eddig telefonált, odalépett hozzájuk. - Uraim - mondta az építész kulcsával a kezében -, világosak az akció részletei? - Igen - felelte a csapatot vezetı ügynök. - Két célpontunk van. Az elsı egy kıpiramis vesétekkel, megközelítıleg harminc centiméter magas. A második egy kisebb, kocka alakú csomag, megközelítıleg öt centiméter magas. Mindkettıt Róobert Langdon válltáskájában látták utoljára. - Helyes - mondta Sato. - Ezt a két tárgyat kell gyorsan és sértetlenül megszerezni. Van még kérdés? - Az erı alkalmazásának paraméterei? Satonak még mindig sajgott a válla, ahol Bellamy rásújtott a lábszárcsonttal. - Ahogy már mondtam, kulcsfontosságú, hogy ezeket a tárgyakat megszerezzék.

- Értettem. - A négy ember megfordult és belevetette magát az alagút sötétjébe. Sato cigarettára gyújtott, és addig nézett utánuk, amíg el nem tőntek a szeme elıl.

Ötvenegyedik fejezet

Katherine Solomon mindig megfontoltan vezetett, de most több mint száznegyvennel hajszolta a Volvót, ahogy vakon fölhajtott a Suitland Parkwayre. Másfél kilométeren át le sem vette remegı lábát a gázról, s csak azután kezdett csillapodni a pánikrohama. Most jött rá arra, hogy a leküzdhetetlen reszketést már nem csupán a félelme okozza. Megfagyok. A téli éjszaka hideg levegıje bevágott a törött ablakon és sarki szélként söpört végig a testén. Harisnyás lába elgémberedett; benyúlt az utasülés alá, és kihalászta a tartalék cipıt. Ahogy a fejét elfordította, fájdalom nyilallt a nyakába, ahol a vasmarok megszorította. Az ablakot bezúzó férfi semmiben sem emlékeztetett arra a szıke úriemberre, akit Katherine dr. Christopher Abaddonként ismert. Eltőnt a dús haj, a sima, napbarnított bır. A borotvált koponya, a csupasz mellkas és az arcán elkenıdött alapozófesték leleplezte a tetoválások ijesztı szövedékét. Katherine újra hallani vélte a hangját a törött ablakon bevágó szél süvítésében. Tíz évvel ezelıtt kellett volna végeznem veled... Azon az éjszakán, amikor megöltem az anyádat. Katherine beleborzongott a bizonyosságba. O volt az. Sosem felejtette el azt a vad kegyetlenséget a tekintetében. Sem a bátyja egyetlen pisztolylövésének a hangját, amely végzett ezzel az emberrel, aki a magas platóról a befagyott folyó jegére zuhant, elmerült a jégtáblák között, és nem bukkant fel többé. A nyomozók hetekig kutattak a

holttest után, de nem találták meg, s végül arra jutottak, hogy kisodorta az áramlás a Chesapeake-öbölbıl. Tévedtek, ehhez most már kétség sem fért. Életben van. És visszatért. Katherine-t megrendítették a feltoluló emlékek. Csaknem pontosan tíz éve történt. Karácsony napja volt. Katherine, Péter és az anyjuk - az egész család - a tágas potomaci kıházban győlt össze; a félhektárnyi erdıs birtokot saját folyó szelte át. Ahogy az már lenni szokott, anyjuk a konyhában szorgoskodott, örült a vakációnak, hogy ismét fızhet a két gyerekre. Isabel Solomon még hetvenöt évesen is lelkes szakács volt, és aznap este a rostonsült vadhús, a pasztinákmártás és a fokhagymás tört krumpli ínycsiklandozó illata töltötte be a házat. Amíg anyjuk az ünnepi lakomát készítette, Katherine és a bátyja az üvegházban ejtızött, Katherine szenvedélyének legújabb tárgyáról, a noetika tudományáról társalogva. A modern részecskefizikát és az ısi miszticizmust nem várt módon ötvözı noetika nagy erıvel ragadta meg Katherine képzeletét. A fizika találkozása a filozófiával. Katherine elmesélte Peternek, milyen kísérleteket álmodott meg, és látta a bátyja szemében, hogy sikerült felkeltenie az érdeklıdését. Katherine-nek különös örömére szolgált, hogy pozitív gondolatokat tudott ébreszteni benne, mivel ez a karácsony fájdalmas emlékeztetı volt egy szörnyő tragédiára. Peter fia, Zachary. Katherine unokaöccsének a huszonegyedik születésnapja volt az utolsó. A család több rémségen ment keresztül, és úgy tőnt, hogy Peter csak most kezd újra megtanulni nevetni a tragédia óta. Zachary késın érı típus volt, érzékeny és esetlen, lázadó és dühös kamasz. Hiába kapott meg mindent szeretı környezetétıl, a fiú mindenáron el akart szakadni a „Solomon-körtıl". Az elıkészítıbıl

kirúgták, vadul bulizott a celeb haverjaival, és a szülei minden jó szándékú próbálkozását visszaverte. Peternek majd' megszakadt a szíve. Nem

sokkal

Zachary

huszonegyedik

születésnapja

elıtt

Katherine az anyja és a fivére vitáját hallgatta arról, hogy megkaphatja-e most Zachary az örökségét, vagy várjanak addig, amíg benı a feje lágya. A Solomon örökség - a család évszázados hagyománya szerint - szédületesen értékes vagyonrész volt, amely a huszonegyedik születésnapján szállt minden Solomon gyerekre. A család úgy vélte, hogy hasznosabb az életük elején örökölni, mint a végén. Ráadásul a lelkes ifjú utódok kezébe helyezett vagyon jelentıs szerepet játszott a dinasztia folyamatos gyarapodásában. Ez esetben viszont Katherine anyja úgy érvelt, hogy veszélyes volna sok pénzt adni Peter zőrös fiának. Peter nem értett egyet vele. - A Solomon örökség - mondta a bátyja - olyan családi hagyomány, amelyet nem volna szabad megtörni. Még az sem lehetetlen, hogy Zachary felelısségteljesebben gondolkodna, ha megkapná. A bátyja sajnos tévedett. Abban a pillanatban, ahogy Zachary megkapta a pénzt, szakított a családjával és úgy tőnt el a házból, hogy semmit nem vitt magával a holmijából. Csak hónapok múlva hallatott magáról a bulvársajtóban: Az ÖRÖKÖSFIÚ NAGY LÁBON ÉL EURÓPÁBAN. A pletykalapok élvezettel tálalták Zachary kicsapongásait. A jachtokon rendezett vad partikon és a diszkókban merevrészegen készült fotók mélyen elkeserítették Solomonékat, de a huszonéves fiú élete tragédiába torkollt, amikor a lapok arról számoltak be, hogy Zacharyt kokainnal fogták el a határon: TÖRÖK BÖRTÖNBEN A SOLOMON ÖRÖKÖS. A börtön, mint megtudták, a hírhedt Soganlik, Isztambul tartomány Kartal nevő ázsiai körzetében. Peter Solomon a fia életét féltve

Törökországba repült, hogy hazahozza. Ám üres kézzel érkezett vissza, még arra sem kapott engedélyt, hogy meglátogassa Zacharyt. Az egyetlen jó hír az volt, hogy Solomon befolyásos kapcsolatai az amerikai külügyminisztériumban már dolgoztak azon, hogy a fiú a lehetı leggyorsabban kiszabaduljon. Két nap múlva azonban Peter borzalmas nemzetközi hívást kapott. Másnap reggel ezt harsogták a szalagcímek: A SOLOMON FIÚT MEGGYILKOLTÁK A BÖRTÖNBEN.

A börtönfotók rettenetesek voltak, és a sajtó még a zártkörő temetési szertartás után is hosszan csámcsogott rajtuk. A felesége sohasem tudta megbocsátani Peternek, hogy nem tudta kiszabadítani Zacharyt, és fél év múlva felbomlott a házasságuk. Peter azóta egyedül élt. Évekkel késıbb Katherine, Peter és az anyjuk, Isabel csöndes karácsonyra készülıdött. A fájdalom még elevenen élt a családban, de hál' istennek enyhült valamit az idı múlásával. A konyhából az edényzörgés meghitt zajai szőrıdtek ki, ahogy anyjuk a hagyományos ünnepi menüt készítette. Peter és Katherine a melegházban sült brie sajtot eszegetve oldott beszélgetésbe merült. Ekkor hallották meg a teljességgel váratlan hangot. - Üdv, Solomonék - szólalt meg a hang a hátuk mögül. Katherine és a bátyja ijedten fordult meg és egy nagydarab, izmos alakot láttak belépni az üvegházba. Fekete símaszkot viselt; csak a szeme látszott ki, amely ádáz kegyetlenségrıl árulkodott. Peter azonnal talpra ugrott. - Ki maga? És hogy jutott be ide? - Megismerkedtem a kisfiúkkal, Zacharyval a börtönben. İ mondta el, hol tartják a kulcsot. - Az idegen állati vigyorral a képén egy öreg kulcsot mutatott fel. - Közvetlenül azelıtt, hogy agyonütöttem.

Peternek leesett az álla a döbbenettıl. Az idegen ekkor pisztolyt rántott, és Peter mellének szegezte. - Leülni! Peter visszahanyatlott a székbe. Miközben a férfi föl-alá járkált, Katherine dermedten nézte. A szeme a maszk mögött úgy villogott, mint egy ragadozóé. - Hé! - üvöltött fel Peter, mintha az anyjukat akarná figyelmeztetni a konyhában. - Akárki is maga, vigye, amit akar és tőnjön el innen! A férfi megint Peter mellkasának szegezte a fegyvert. - És mit gondol, mit akarok? - Csak mondja meg, hogy mennyit - válaszolta Solomon. - Nem tartunk pénzt a házban, de... A szörnyeteg nevetett. - Ne sértegessen. Nem a pénz miatt jöttem. Hanem azért, hogy átvegyem Zachary másik örökségét. - Elvigyorodott. - Mesélt nekem a piramisról. Piramis? Kérdezte magában Katherine zavarodott félelmében. Milyen piramis? Bátyja meg se rezzent. - Nem tudom, mirıl beszél. - Ne játssza nekem a hülyét! Zachary elmondta, hogy mit tart a dolgozószoba széfjében. Azt akarom. Most! - Bármit mondott is magának Zachary, félrebeszélt - jelentette ki Peter. - Fogalmam sincs, mit akar. - Nincs? - A betörı megfordult, és most Katherine arcát vette célba a fegyverrel. - Még mindig nincs? Peter szemében félelem tükrözıdött. - Hinnie kell nekem! Nem tudom, mirıl beszél! - Ne merjen nekem még egyszer hazudni - mondta a férfi, még

mindig Katherine-re célozva -, mert esküszöm, hogy megölöm. Elmosolyodott. - Abból, amit Zachary elmondott, a kishúga drágább lehet magának, mint minden... - Mi folyik itt?! - kiáltotta Katherine anyja bemasírozva az üvegházba, Peter Browning Citori vadászpuskájával a kezében, amelyet egyenesen a betörı mellének szegezett. A férfi sarkon fordulva feléje lendült, és a hetvenöt éves asszony nem vesztegette az idıt. Fülsiketítı dörrenéssel kilıtte a söréteket. A behatoló hátratántorodott, és vadul kaszálva a fegyverével lövöldözni kezdett, minden irányba. Amikor nekizuhant az ajtónak, betört az üveg, ı pedig elejtette a pisztolyt estében. Peter azonnal ugrott, hogy megkaparintsa. Katherine a földre esett, Mrs. Solomon odarohant és letérdelt mellé. - Istenem, megsebesültél? Katherine csak a fejét rázta, nem tudott megszólalni a sokktól. A törött üvegajtón kívül a símaszkos férfi feltápászkodott és elrohant a fák felé, az oldalát fogva futás közben. Peter Solomon visszanézett, hogy nem esett-e baja az anyjának és a húgának, s amikor látta, hogy jól vannak, pisztollyal a kézben a betörı után szaladt. Az anyja reszketve szorította meg Katherine kezét. - Hála az égnek, hogy nem esett bajod. - Aztán hirtelen eltolta magától a lányát. - Katherine, hiszen te vérzel! Minden véres! Megsebesültél! Katherine is látta a vért. Rengeteg vért. Mindent elborított. De nem érzett fájdalmat. Az anyja kapkodva kereste a sebet Katherine testén. - Hol sebesültél meg? - Mama, nem tudom, nem érzek semmit! De Katherine ekkor felfedezte, honnan jön a vér, és végigfutott rajta a borzongás.

- Anya, nem én... - oda mutatott az anyja fehér szaténblúzára. Csak egy kis lyuk volt rajta, de ömlött belıle a vér. Az anyja végignézett magán, az arcán zavar és értetlenség tükrözıdött. Aztán megrándult és összeesett, mintha csak akkor nyilallt volna belé a fájdalom. - Katherine? - Nyugodt volt a hangja, de mintha egyszerre nehezedett volna rá hetvenöt évének minden súlya. - Hívd a mentıket, kérlek. Katherine a hallba rohant a telefonhoz, és segítséget hívott. Mire visszaért az üvegházba, az anyja már mozdulatlanul feküdt egy vértócsában. Odafutott, lekuporodott mellé és a karjába vette. Katherine-nek fogalma sem volt, mennyi idı telhetett el, amikor lövést hallott az erdı felıl. Végül befutott Peter, és vad tekintettel, fegyverrel a kézben berontott a melegház ajtaján. Amikor meglátta a zokogó Katherine-t anyjuk élettelen testével a karjai között, eltorzult az arca a kíntól. Az üvegházban visszhangzó üvöltést Katherine Solomon soha nem fogja elfelejteni.

Ötvenkettedik fejezet

Malakh úgy érezte, hogy tetovált hátában mindjárt megpattannak az izmok, ahogy ereje megfeszítésével vágtatott visszafelé az épület mentén az ötös szárny nyitott rakodófalához. Be kell jutnom a laborba. Katherine menekülése váratlanul érte... és problémát jelentett. Nemcsak azt tudta, hogy hol lakik de már a valódi személyazonosságát is ismerte... és tudta, hogy ı tört be a házukba tíz évvel ezelıtt. Malakh sem felejtette el azt az estét. Már csak karnyújtásnyira volt a piramis, de a sors közbeavatkozott. Nem álltam még készen. De most már igen. Erısebb lett. Befolyásosabb. Elképzelhetetlen nehézséget vállalt azért, hogy elıkészítse a visszatérését, és minden idegszálával azt akarta, hogy ma este végre beteljesítse sorsát. Bizonyos volt abban, hogy mielıtt még véget érne ez az éjszaka, a haldokló Katherine Solomon szemébe nézhet. Miközben Malakh elérte a rakodóajtót, azzal nyugtatta meg magát, hogy Katherine valójában nem menekült meg; csak elodázta az elkerülhetetlent. Benyomakodott az ajtórésen, és magabiztosan haladt a sötétben, amíg meg nem érezte a talpa alatt a szınyeget. Akkor jobbra fordult, és elindult a Kocka felé. Az ötös szárny bejárati ajtaja felıl érkezı zaj egy pillanatra megállította; Malakh azt gyanította, hogy az ır most próbálja eltávolítani

az érmét, amit bedugott a kártyaleolvasóba, hogy használhatatlanná tegye. Amikor Malakh odaért a Kocka bejáratához, behelyezte a leolvasóba Trish kártyáját. A billentyőzet kivilágosodott. Beütötte Trish PIN-kódját, és bement. A Kocka fényárban úszott, és ahogy beljebb nyomult a steril térben, elképedten bámulta meg a mőszerek és berendezések sokaságát. Malakh nem volt technikai analfabéta; saját háza alagsorában maga is folytatott kutatásokat, amelyek tegnap este végül sikerre vezettek. Az Igazság. Peter Solomon egyedülálló - két világ közti - csapdába ejtése feltárta elıtte a férfi minden titkát. Belelátok a lelkébe. Malakh olyan titkokat tudott meg, amilyenekre számított, és olyanokat is, amelyekre nem, köztük a Katherine laborját és a megdöbbentı felfedezéseit illetı dolgokat. A tudomány már a közelében jár, ismerte fel Malakh. És nem fogom hagyni, hogy megvilágítsa az utat az érdemtelenek elıtt. Katherine itteni munkája azzal kezdıdött, hogy a modern tudomány felhasználásával keresett választ a régi filozófiai kérdésekre. Hallja valaki az imáinkat? Van élet a halál után? Van az embernek lelke? Hihetetlen, de Katherine megtalálta a választ mindezekre a kérdésekre, és másokra is. Tudományosan. Bizonyíthatóan. A módszerei kikezdhetetlenek. Kísérleti eredményei még a legnagyobb kételkedıket is meggyıznék. Ha ezt az információt nyilvánosságra hozzák és ismertté válik, alapvetı változást fog elıidézni az emberek tudatában. Ráfognak találni a helyes útra. Malakh ma esti utolsó feladata, a saját átalakulása elıtt, hogy ezt lehetetlenné tegye. Bejárva a labort megtalálta az adattároló helyiséget, amelyrıl Peter beszélt neki. Belesett a vastag üvegfalon a két holografikus tárolóra. Pontosan olyan, amilyennek elmondta. Malakh nehezen tudta elképzelni, hogy ezek a kis dobozok megváltoztathatják az emberi

fejlıdés menetét, pedig az Igazság mindig is a legerısebb katalizátor volt. Le nem véve tekintetét a holografikus tárolókról, Malakh behelyezte Trish kártyáját az ajtón lévı leolvasóba. Legnagyobb meglepetésére a billentyőzet mégsem világosodott ki. A Trish iránti bizalom nyilvánvalóan nem terjedt ki az ide való belépésre. Malakh most azzal a beléptetı kártyával próbálkozott, amelyet Katherine fehér köpenyének zsebében talált. Ennek behelyezésekor végre életre kelt a billentyőzet. Most kezdıdtek a problémák. Nem ismerem Katherine PIN-kódját. Beütötte Trishét, de az nem mőködött. Az állát vakarva hátralépett és a nyolc centi vastag plexiüveg ajtót kezdte el vizsgálgatni. Tudta, hogy még baltával sem tudná betörni, hogy hozzáférjen a meghajtókhoz, amelyeket meg akart semmisíteni. Malakh azonban erre a nehézségre is felkészült. A tápközpontban, pontosan, ahogy Peter leírta neki, ott volt az állvány a fémhengerek sorával, amelyek nagy oxigénpalackokra emlékeztettek. A palackokon az LH betők, a 2-es szám és a robbanékony anyag nemzetközi jele. Az egyik henger a labor hidrogén tüzelıanyag-cellájához csatlakozott. Malakh ezt békén hagyta, és az egyik tartalék palackot emelte rá arra a kézi targoncára, amely ott állt a tartóoszlopok mellett. Kitolta a tápellátó szobából, át a laboron az adatszoba plexiüveg ajtajához. Noha itt elég közel volt a célhoz, a biztonság kedvéért megkereste a vastag plexiüveg gyenge pontját - a kis rést a padló és a keret között. A küszöbön óvatosan az oldalára fektette a tárolóedényt, és becsúsztatta a hajlékony gumicsövet az ajtó alatt. Egy pillanat alatt eltávolította a biztonsági pecséteket, így szabaddá vált a hengerszelep, amelyet lassan, finoman megnyitott. A plexiüvegen át is látta, ahogy a tiszta folyadék kicsordul az adattároló helyiség padlójára.

Malakh megvárta, amíg tócsába győlik és gızölögve szétterül a padlón. A hidrogén csak hidegen ırzi meg folyékony halmazállapotát, ha felmelegszik, forrásnak indul. A keletkezı gáz gyúlékonyabb, mint a folyadék. Lásd a Hindenburg léghajót. Malakh besietett a laborba, és magához vette a hevítımécseshez való üzemanyagot - egy sőrő, viszkózus, erısen gyúlékony, de nem robbanó olajat - tartalmazó kannát. Visszatérve a plexiajtóhoz elégedetten látta, hogy a hengerbıl még mindig szivárog a folyékony hidrogén, és a gızölgı tócsa már az egész adattároló helyiség padlóján szétterült, körülfolyva az emelvényeket, amelyeken a holografikus tárolók állnak. Fehér pára szállt fel a gızölgı tócsából, ahogy a folyékony hidrogén fokozatosan gázzá alakult át... betöltve a kis teret. Malakh fölemelte a hevítımécses olaját tartalmazó edényt és jó adagot löttyintett belıle a hidrogén tárolóhengerére, a csıre és a keskeny résen át az ajtó alá is. Ezután óvatosan kihátrált a laborból, folyamatos olajcsíkot húzva maga elıtt a padlón. A Washington segélyhívásait fogadó operátornak szokatlanul sok dolga akadt ma este. Meccs, sör és telihold, gondolta, miközben egy újabb hívás futott be a monitorára, ezúttal egy benzinkúti fizetıs telefonról a Suitland Parkwayn, Anacostiá-ban. Valószínőleg autóbaleset. - Kilenc-tizenegy - szólt bele. - Miben segíthetünk? - Az imént megtámadtak a Smithsonian Intézet központjában hadarta egy pánikról árulkodó nıi hang. - Kérem, értesítse a rendırséget! Silver Hill Road 4210! - Rendben, nyugodjon meg - mondta az operátor. - Azt kell ten-

nie... - Azt kell tennie, hogy rendıröket küld egy házba a Kalorama Heightsra, mert azt hiszem, hogy ott tartják fogva a bátyámat! Az operátor sóhajtott. Telihold.

Ötvenharmadik fejezet

-

Azt

próbálom

önnek

elmondani

-

magyarázta

Bellamy

Langdonnak -, hogy ez a piramis több mint ami szemmel látható. Alighanem így van. Langdonnak el kellett ismernie, hogy a kinyitott táskában látható kıpiramis most már sokkal rejtélyesebbnek tőnik. A szabadkımőves titkosírás megfejtése egy értelmetlennek tetszı betőnégyzetet eredményezett. Káosz.

Langdon hosszan vizsgálta a négyzetrácsot, próbálva valamilyen jelentést tulajdonítani a betősoroknak - elrejtett szavakat, anagrammákat, bármiféle nyomravezetıt keresett, de nem talált semmit. - A szabadkımővesek kódja - folytatta Bellamy - a hagyomány szerint több fátyol alatt ırzi titkait. Valahányszor félrehúzunk egy függönyt, egy másikat találunk mögötte. Megfejtette ezeket a betőket, azonban nem mondanak semmit, amíg le nem hántja a következı réteget. Ennek a módját természetesen csak azok ismerik, akik a

pillérfejet birtokolják. Azt gyanítom, hogy a pillérfejen vagy zárókövön is van bevésés, és az adja meg a piramis megfejtésének kulcsát. Langdon a kocka alakú csomagra pillantott az asztalon. Abból, amit Bellamy most elmondott, megértette, hogy a pillérfej és a piramis „megosztott sifre" - részekre bontott kód.

A modern

kriptológusok rendszeresen használják, bár a módszert még az ókori görögök találták fel. Amikor egy titkos információt akartak rögzíteni, bevésték egy agyagtáblába, majd darabokra törték a táblát, és a töredékeket más-más helyen ırizték. A titok csak akkor vált hozzáférhetıvé, ha minden rész egy helyre került. Az ilyen agyagtáblák elnevezésébıl, a szimbolonból ered a modern szimbólum szó. - Robert - mondta Bellamy -, ezt a piramist és a zárókövét nemzedékeken át külön tartották, így biztosítva a titok megırzését. - Ma este azonban - tette hozzá gyászos hangon - veszélyesen közel kerültek egymáshoz a részek. Bizonyára nem kell mondanom... de nekünk az a kötelességünk, hogy meggátoljuk a piramis összeállítását. Langdon úgy érezte, hogy Bellamy némiképp túldramatizálja a dolgot. Mirıl beszél? A pillérjeirıl és a piramisról... vagy egy detonátorról és az atombombáról? Még mindig nem tudta maradéktalanul elfogadni Bellamy állításait, de ennek alig volt jelentısége. - Még ha valóban ez is a szabadkımőves piramis és a bevésés tényleg felfedi az ısi tudás lelıhelyét, hogyan rendelkezhet ez a tudás akkora hatalommal, amelyet tulajdonítanak neki? - Peter mindig is mondta, hogy önt nehéz meggyızni... egy tudós, aki bizonyítékot kér spekulációk helyett. - Azt akarja mondani, hogy ön tényleg hisz ebben? - kérdezte Langdon türelmét vesztve. - A legnagyobb tisztelettel... ön modern, tanult ember. Hogyan hihet ilyesmiben? Bellamy elnézı pillantást vetett rá.

- A szabadkımőves munka megtanított mélyen tisztelni azt, ami túllép az emberi értelmen. Megtanított arra, hogy soha ne zárjam el az elmém egy gondolat elıl, pusztán azért, mert csodának tőnik.

Ötvennegyedik fejezet

Az SMSC épületének külsı ıre lóhalálában rohant a kavicságyon. Az imént hívta a belsı biztonsági ır, hogy az ötös szárny beléptetı rendszerét megrongálták, és a jelzıfény szerint kinyitották a szárny rakodófalát. Mi a fene folyik itt? A rakodórámpához érve megbizonyosodott arról, hogy az ajtó valóban résnyire nyitva van. Furcsa, gondolta. Ezt csak belülrıl lehet kinyitni. Leakasztotta a zseblámpát az övérıl és bevilágított az ötös szárny sőrő sötétségébe. Semmi. Nem vágyott belépni az ismeretlenbe, ezért csak a küszöbig ment, bedugta a lámpát az ajtónyíláson, elıbb balra irányította, aztán... Egy erıs marok ragadta meg a csuklóját, és berántotta a feketeségbe. Az ır érezte, hogy megragadja egy láthatatlan erı. És az etanol szagát. Elejtette a zseblámpát, és mielıtt egyáltalán felfoghatta volna, mi történik, egy kıkemény ököl sújtott a szegycsontjára. A cementpadlón vonaglott és nyöszörgött kínjában, s csak annyit látott, hogy egy nagy, fekete alak ellép mellıle. Az ır, levegı után kapkodva, az oldalán feküdt. Nem messze tıle valamilyen fémkannát világított meg az elejtett zseblámpa fénye. A kanna a címkéje alapján a hevítımécsesbe való tüzelıanyagot tartalmazott. Öngyújtó lobbant fel, és a narancssárga láng egy valószerőtlen, nem is emberi látomást világított meg. Jézus ereje! Az ırnek alig ma-

radt ideje értelmezni a látványt, mert a csupasz mellő jelenés letérdelt, és a padlóhoz érintette a lángot. Abban a pillanatban tőzcsík futott végig az ajtó közelébıl valahová a messzeségbe. Mire az összezavarodott ır visszanézett, a lény már kisiklott a rakodófal résén az éjszakába. Az ırnek sikerült felülnie, és a fájdalomtól összerándulva követte tekintetével a tőz szalagját. Mi a fene ez? A láng túl kicsinek tőnt ahhoz, hogy igazán veszélyes legyen, de most valami sokkalta félelmetesebbet látott. A tőz már nem csak a sötét őrt világította meg. Meg sem állt a fekete falig, ahol egy masszív salaktégla építmény bontakozott ki a fényében. Az ırnek nem volt engedélye belépnie az ötös szárnyba, de azt nagyon jól tudta, mi lehet az az építmény. A Kocka. Katherine Solomon laborja. A láng egyenes vonalban futott a labor bejáratáig. Az ır feltápászkodott. Nem volt kétsége afelıl, hogy az olajcsík a labor ajtaján túl is folytatódik... és hamarosan tüzet fog okozni odabent. De amikor megfordult, hogy segítségért szaladjon, váratlan légáramlat zúgott el mellette. Egy röpke pillanatig az egész ötös szárny fényárban úszott. Az ır azt már nem látta, ahogy a hidrogén tőzgömbje az ég felé törve átszakítja az ötös szárny tetejét, és sokszorosára dagad a levegıben. Nem látta azt sem, hogy titánszövetdarabok, elektronikus berendezések roncsai és a holografikus tárolók olvadt szilíciumának cseppjei hullanak az égbıl. Katherine Solomon észak felé hajtott, amikor hirtelen fényvillanást látott a visszapillantó tükörben. Hatalmas dörrenés rázta meg a levegıt, megijesztve Katherine-t. Tőzijáték? A Redskins mősort ad a félidıben?

Inkább az utat figyelte, miközben arra a segélyhívásra gondolt, amelyet nemrég bonyolított le egy néptelen benzin-kútról. Végül sikerült meggyıznie a 911 operátorát, hogy rendıröket küldjön az SMSC-hez megkeresni a tetovált behatolót és, rimánkodott Katherine, az asszisztensét, Trisht. Arra is nyomatékosan kérte az operátort, hogy kutassák át dr. Abaddon Kalorama Heights-i házát, ahol fogva tarthatják Pétert. Sajnos Robert Langdon mobilszámát nem tudta megszerezni, mert az titkos, közölte vele a tudakozó. így most, nem látván más lehetıséget, a Kongresszusi Könyvtár felé tartott, mert Langdon azt mondta neki, hogy oda készül. Dr. Abaddon valódi kilétének borzalmas felfedezése mindent megváltoztatott. Katherine már nem tudta, miben higgyen. Csak abban volt biztos, hogy ugyanaz az ember, aki évekkel ezelıtt megölte az anyját és az unokaöccsét, most foglyul ejtette a bátyját, ıt pedig meg akarta gyilkolni. Ki ez az ırült? És mit akar? Az egyedüli válasz, amelyet ismert, értelmetlennek tőnt. Egy piramis? Hasonlóképp érthetetlen volt az is, mit keresett a laborban ma este. Ha el akarta intézni Katherine-t, miért nem tette délután, tanúk nélkül, amikor a házában járt? Miért bajlódott az SMS elküldésével, és miért vállalta a laborba való behatolás kockázatát? Ekkor a tükörben látott tőzijáték váratlanul ijesztı méreteket öltött, a kezdeti felvillanást hihetetlen látvány követte: izzó narancssárga tőzgolyóvá vált a fák fölött. Te jó ég, mi lehet az?! A tőzgömb nyomában fekete füst sötét felhıje... és a Redskins pályája nem is arra van. Katherine mit sem értve találgatta, milyen üzem lehet ott a fákon túl... valahol délkeletre az úttól. Aztán villámcsapásként sújtott le rá a felismerés.

Ötvenötödik fejezet

Warren Bellamy idegesen nyomkodta a gombokat a telefonján, megint azt az illetıt kereste, aki segíthetne nekik, akárki legyen is az. Langdon figyelte, de Peteren járt az esze, arra próbált rájönni, hogyan találhatná meg. Fejtse meg a bevésést, utasította Peter fogvatartója, és abból meg fogja tudni az emberiség legnagyobb kincsének lelıhelyét... Együtt fogunk elmenni a rejtekhelyre és megejtjük a cserét. Bellamy a homlokát ráncolva tette el a telefont. Még mindig nem vette föl senki. - Van itt valami, amit nem értek - mondta Langdon. - Még ha el is tudnám fogadni, hogy létezik ez a titkos tudás... és hogy ez a piramis valamilyen módon egy föld alatti helyre utal... mit keressek? Egy széfet? Vagy bunkert? Bellamy egy jó darabig hallgatott. Aztán kényszeredetten sóhajtott, és lassan beszélni kezdett. - Robert, mindannak alapján, amit az évek során hallottam, a piramis egy csigalépcsı lejáratához vezet. - Csigalépcsıi - Igen. Egy lépcsıhöz, ami levezet a föld alá... több száz méter mélységbe. - Langdon nem akart hinni a fülének. Közelebb hajolt. Azt beszélték, hogy az ısi tudás odalent van elrejtve. Robert Langdon fölállt és járkálni kezdett. Egy csigalépcsı, ami több száz méter mélyen a föld alá vezet... Washingtonban.

- És még soha senki nem látta ezt a lépcsıt? - Állítólag egy óriási kı takarja el a lejáratot. Langdon sóhajtott. Az óriási kıvel takart sír képzete Jézus sírjának bibliai leírásából ered. Ez volt az archetípusa a sok hasonló elképzelésnek. - Warren, ön valóban hisz ennek a föld alatti misztikus lépcsınek a létezésében? - A saját szememmel még sosem láttam, de néhány idısebb szabadkımőves esküszik arra, hogy létezik. Épp az egyiküket próbáltam hívni az imént. Langdon továbbra is föl-alá járkált, s maga sem tudta, mit felelhetne erre. - Robert, nehéz lépésre kényszerít ezzel a piramissal kapcsolatban. - Warren Bellamy tekintete megkeményedett az olvasólámpa meleg fényében. - Nem erıszakolhatom magára, hogy higgyen abban, amiben nem akar hinni. De remélem, azzal tisztában van, hogy mi a kötelessége Péterrel szemben. Igen, kötelességem segíteni rajta, gondolta Langdon. - Nem kell hinnie abban a hatalomban, amelyet ez a piramis rejthet. Abban sem kell hinnie, hogy hová vezet az a lépcsı. De azt elvárom öntıl, hogy erkölcsi kötelességének tekintse a titok védelmét... bármi legyen is az. - Bellamy a kis kocka alakú csomagra mutatott. Péter azért bízta önre a pillérfejet, mert hitt abban, hogy ön engedelmeskedni fog az óhajának, és megırzi a titkot. Most pontosan ezt kell tennie, még ha ehhez fel kell is áldozni Peter életét. Langdon megtorpant, és sarkon fordult. - Mit beszél? Bellamy ülve maradt, arckifejezése elszántságot tükrözött. - İ sem akarna mást. El kell feledkeznie Peterrıl. Neki már vége.

Peter teljesítette a kötelességét, mindent megtett, ami tıle telt, a piramis védelmében. Most már a mi dolgunk gondoskodni arról, hogy Peter erıfeszítései ne menjenek veszendıbe. - Nem hiszem el, hogy így beszél! - csattant fel Langdon indulatosan. - Még ha igaz is mindaz, amit errıl a piramisról állít, Peter az ön szabadkımőves testvére. Felesküdött, hogy mindennél, még a hazájánál is elıbbre való a védelme. - Nem, Robert. Egy szabadkımővesnek a testvére tényleg elıbbre való mindennél... egy dolgot kivéve. És ez a testvériségünk nagy titka, amelyet meg kell ıriznünk az emberiség számára. Akár elhiszem, akár nem, hogy ennek az eltemetett tudásnak olyan hatalma van, amilyet a történelem sejtet, esküt tettem, hogy megvédem az érdemtelenektıl. És nem adnám át senkinek... még Peter Solomon életéért cserébe sem. - Sok szabadkımővest ismerek - mondta Langdon dühösen -, köztük igen magas rangúakat, és átkozottul biztos vagyok abban, hogy ezek az emberek nem arra esküdtek, hogy feláldozzák az életüket egy kıpiramisért. És abban is átkozottul biztos vagyok, hogy nem hisznek semmiféle titkos lépcsıben, amely levezet a föld mélyében elrejtett kincshez. - A körökön belül is vannak körök, Robert. Nem mindenki tud mindent. Langdon fújt egyet, megpróbált úrrá lenni az indulatain. İ is hallotta a szóbeszédet a szabadkımővességen belüli elit körökrıl. A dolgok mostani állásában viszont nem számított, hogy igaz-e a szóbeszéd. - Warren, ha ez a piramis és a pillérfej valóban feltárja a szabadkımővesek legnagyobb titkát, akkor Peter miért vont be engem? Én még csak tag sem vagyok... nemhogy valamilyen belsı kör kivétele-

zettje. - Tudom, és az a gyanúm, hogy éppen ezért választotta önt Peter. Ezt a piramist korábban is meg akarták már szerezni, köztük olyanok, akik tisztátalan szándékkal beszivárogtak a testvériségbe. Peter okosan döntött, hogy kívülállóra bízta a megırzését. - Ön tudta, hogy nálam van a pillérfej? - kérdezte Langdon. - Nem. És ha Peter elmondta valakinek, az csak egyetlen ember lehet. Bellamy megint elıvette a telefonját, és megnyomta az újrahívó gombot. - Akit eddig nem sikerült elérnem. - Ismét a hangposta jelentkezett, mire letette. - Nos, Robert, úgy tőnik, hogy pillanatnyilag magunkra vagyunk utalva. És döntést kell hoznunk. Langdon megnézte a Miki egeres óráját. 21.42. - Tudja, hogy Peter fogvatartója azt várja, hogy még ma este megfejtsem és elmondjam neki a piramis titkát? Bellamy összevonta a szemöldökét. - A történelem során nagy emberek hoztak súlyos személyes áldozatokat áz İsi misztériumok megvédelmezéséért. Önnek és nekem is ugyanezt kell tennünk. - Bellamy felállt. - Tovább kell mennünk. Sato elıbb vagy utóbb rá fog jönni, hogy hol vagyunk. - És mi lesz Katherine-nel? - kérdezte Langdon, mert nem akart elmenni nélküle. - Nem tudom elérni, és ı sem hív vissza. - Nyilvánvalóan történt vele valami. - De nem hagyhatjuk itt csak úgy! - Felejtse el Katherine-t! - Bellamy hangja parancsolóvá vált. - Felejtse el Petert! Felejtsen el mindenkit! Hát nem érti, Robert, hogy olyan feladatot bíztak önre, amely fontosabb mindnyájunknál... önnél,

Peternél,

Katherine-nél,

nálam?

-

Farkasszemet

nézett

Langdonnal. - Biztonságos helyet kell keresnünk, hogy elrejtsük a piramist és a pillérfejet... Ekkor fémes csattanás hallatszott a nagy elıcsarnok felıl. Bellamy megfordult, a tekintete félelmet tükrözött. - Ez gyors volt. Langdon is az ajtó felé fordult. A zajt nyilván a fémvödör okozta, amelyet Bellamy a létra tetejére állított az alagút kijáratában. Utolértek minket. Aztán, teljesen váratlanul, újra felhangzott a csattanás. És újra. És újra. A Kongresszusi Könyvtár elıtti padon alvó hajléktalan szemét dörzsölve bámulta az elé táruló különös jelenetet. Egy fehér Volvo felugratott a járdára, áthajtott a néptelen gyalogjárón és a könyvtár fıbejáratánál állt meg. Egy vonzó, sötét hajú nı ugrott ki belıle, szorongva körültekintett, és amint meglátta a hajléktalant, odakiáltott: - Van egy telefonja? Hölgyem, még bal cipım sincs. A nı is rájöhetett, hogy rossz lóra tett, mert futva megindult a lépcsın a könyvtár kapujához. A lépcsı tetején megragadta a kilincset, majd sorra végigpróbálta mind a három ajtót. Zárva van a könyvtár, hölgyem. De a nıt ez láthatólag nem érdekelte. Megmarkolta az egyik nehéz, karika alakú fogantyút, hátrahúzta, majd hangos csattanással nekivágta az ajtónak. Aztán még egyszer. És újra. És újra. Hőha, gondolta a hajléktalan, nagyon kellhet neki az a könyv.

Ötvenhatodik fejezet

Amikor Katherine Solomon látta, hogy megnyílik elıtte a könyvtár nehéz bronzkapuja, átszakadt benne minden érzelmi gát. Az a rengeteg félelem és zavar, ami aznap este felgyőlt benne, most egyszerre kitört. A könyvtár ajtajában álló alak Warren Bellamy volt, a fivére barátja és bizalmasa. De a Bellamy mögött, az árnyékban álló férfi látványa tette igazán boldoggá Katherine-t. Az érzés láthatóan kölcsönös volt. Robert Langdon szemében látszott, hogy mekkora kı esik le a szívérıl, amikor Katherine berohan az ajtón... egyenesen Langdon karjaiba. Miközben Katherine átadta magát egy régi barát vigasztaló ölelésének, Bellamy bezárta a kaput. Katherine hallotta, ahogy kattan a súlyos zár, és végre biztonságban érezte magát. Váratlanul eleredtek a könnyei, de visszafojtotta ıket. Langdon magához szorította. - Az a fontos - suttogta -, hogy jól van. Mert te megmentettél, szerette volna mondani Katherine. Elpusztította a laboromat... az egész munkámat. Évek kutatása ment tönkre. Mindent el akart mondani Langdonnak, de még lélegezni is alig tudott. -

Meg fogjuk találni Péetert. - Langdon mély hangja rezonált

Katherine testében, és ezt most megnyugtatónak találta. - ígérem.

Tudom, ki tettel - akarta kiáltani Katherine. Ugyanez az ember ölte meg az anyámat és az unokaöcsémet! De még mielıtt magyarázatba foghatott volna, váratlan hang verte fel a könyvtár csendjét. A csattanás az elıtérbe vezetı lépcsı felıl jött - mintha egy nagy fémtárgy esett volna a kövezetre. Katherine érezte, hogy Langdon izmai azonnal megmerevednek. Bellamy ijesztı arckifejezéssel lépett elıre. - Indulás! Most rögtön! A mit sem értı Katherine követte az építészt és Langdont, akik keresztülvágtattak a nagy elıcsarnokon a fényárban úszó könyvtár híres olvasóterme felé. Bellamy gyorsan bezárta maguk után a dupla ajtót, elıbb a külsı, majd a belsı szárnyat. Katherine kábán lépkedett a férfiak nyomában, majd Bellamy a terem közepe felé terelte ıket. Az egyik asztalon egy bırtáska állt az olvasólámpa fénykörében. A táska mellett egy kis kocka alakú csomag, amelyet Bellamy felkapott és betett a táskába egy másik tárgy mellé. Katherine megtorpant. Egy piramis? Noha még sohasem látta ezt a kıpiramist a bevésett betőkkel, érezte, hogy egész testében megrázza a felismerés. A zsigerei tudták az igazságot. Katherine Solomon látta maga elıtt azt a tárgyat, amely megkeserítette az életét. A piramis. Bellamy behúzta a cipzárt és Langdon kezébe nyomta a táskát. - Ne veszítse szem elıl! Hirtelen robbanás reszkettette meg a terem külsı ajtaját. Üvegcsörömpölés zaja követte. - Erre! - fordult meg Bellamy ijedten, és a középsı kör felé intett, ahol nyolc könyvtárosi pult fogta közre a magas kabinetszekrényt. Beterelte ıket a pult mögé, és a kabinetszekrény nyílására mutatott. Oda be!

- Oda?! - lázongott Langdon. - Ott azonnal ránk találnak! - Bízzon bennem - mondta Bellamy. - Ez nem az, aminek hiszi.

Ötvenhetedik fejezet

Malakh észak felé száguldott limuzinjával, a Kalorama Heights felé tartva. A robbanás Katherine laborjában nagyobb volt, mint várta és örülhetett, hogy ki tudta menteni az irháját. Viszont a robbanást követı káosz nagyban megkönnyítette a menekülését; ellenállás nélkül jutott ki a kapun az ır mellett, aki azzal volt elfoglalva, hogy a telefonba üvöltözött. Le kell térnem az útról, gondolta. Ha Katherine még nem telefonált a rendırségnek, a robbanás úgyis felkelti a figyelmüket. És egy limuzint vezetı félmeztelen férfit nem lesz nehéz kiszúrni. Az éveken át tartó felkészülés után Malakh alig tudta elhinni, hogy végül eljött az ı ideje. Hosszú, fáradságos menetelés volt eljutni eddig a pillanatig. Ami évekkel ezelıtt, nyomorúságosan indult... az ma este dicsıséges véget ér. Azon az éjszakán, amikor elkezdıdött, még nem Malakh volt a neve. Egyáltalán nem volt neve. A 37-es számú fogoly. Mint a legtöbb rab a brutális Soganlik börtönben, Isztambul külterületén, a 37-es számú fogoly is drog miatt ült. Feküdt a priccsén egy betoncellában, éhesen és fázva a sötétben, azon tőnıdve, vajon mennyi ideig tartják benn. Új cellatársa, aki alig huszonnégy órája érkezett, aludt a fölötte lévı priccsen. A börtönigazgató, egy dagadt alkoholista, aki utálta a munkáját, és ezt a foglyokon verte le, lekapcsolta a villanyt éjszakára.

Tíz óra lehetett, amikor a 37-es fogoly beszélgetés hangjaira lett figyelmes a szellızıaknán át. Az elsı hang eltéveszthetet-len volt - a börtönigazgató éles, ingerült hangja, mert nyilván nem vette jó néven, hogy felébreszti egy késı esti látogató. - Igen, igen, értem, hogy messzirıl jött - mondta -, de az elsı hónapban nincs látogatás. Állami rendelet. Nincs kivétel. A másik hang, egy kifinomult emberé, lágy volt és csupa fájdalom. - Jól van a fiam? - Drogfüggı. - Jól bánnak vele? - Elég jól - válaszolta az igazgató. - Ez nem szálloda. Feszült csend. - Tud arról, hogy az amerikai külügyminisztérium kérni fogja a kiadatást? - Igen, igen, mindig kérik. Megadjuk, noha az adminisztráció beletelik néhány hétbe... akár egy hónapba... attól függ. - Mitıl? - Hát - mondta az igazgató -, kevés az emberünk. - Szünetet tartott. - Persze néha az érdekelt felek, mint ön is, adományoznak valamit a börtön alkalmazottai javára, ami segíthet felgyorsítani az ügymenetet. A látogató nem felelt. - Mr. Solomon - folytatta az igazgató kissé lehalkítva a hangját -, egy olyan embernek, mint ön, akinek a pénz nem jelent akadályt, mindig vannak lehetıségei. Ismerek egy-két embert a kormányban. Ha mi ketten együttmőködünk, akkor a fia akár már... holnap kijuthat innen úgy, hogy minden vádat elejtenek. Még otthon sem kell bíróság elé állnia.

A válasz nem késett. - Félretéve az ajánlata jogi következményeit, nem vagyok hajlandó arra tanítani a fiamat, hogy a pénz mindent megold, vagy arra, hogy az életben meg lehet úszni a felelısségre vonást, még ilyen súlyos ügyben is. - Itt akarja ıt hagyni? - Beszélni akarok vele. Most rögtön. - Mint mondtam, vannak szabályaink. Nem érintkezhet a fiával... hacsak nem tárgyaljuk meg az azonnali szabadon bocsátásának a részleteit. Hideg csend ereszkedett közéjük. - A külügyminisztérium kapcsolatba fog lépni önnel. Vigyázzon Zacharyra. Elvárom, hogy egy héten belül már egy repülıgépen legyen, útban hazafelé. Az ajtó becsapódott. A 37-es fogoly nem akart hinni a fülének. Milyen apa hagyja itt a fiát egy ilyen lepratelepen, csak azért, hogy megleckéztesse? Péter Solomon még azt az ajánlatot is visszautasította, hogy töröljék Zachary priuszát. Még ugyanazon az éjjelen, álmatlanul forgolódva a prics-csén, a 37-es fogoly kitalálta, hogyan szabadulhatna. Ha egy rabot csak a pénz választ el a szabadságtól, akkor a 37-es máris szabadnak tudhatta magát. Péter Solomon ugyan nem hajlandó fizetni, de a bulvárlapokból mindenki tudhatja, hogy a fia, Zachary is tele van pénzzel. Másnap a 37-es négyszemközt beszélt az igazgatóval és felvázolt elıtte egy tervet - egy merész ötletet, amely mindkettıjüket hozzájuttatná ahhoz, amit akarnak. - Zachary Solomonnak a terv szerint meg kell halnia - magyarázta a 37-es fogoly. - De utána mindketten azonnal eltőnünk.

Maga visszavonul egy görög szigetre. Többé látnia sem kell ezt a helyet. Némi egyezkedés után a két férfi kezet rázott. Zachary Solomon hamarosan halott lesz, gondolta a 37-es, és elıre mosolygott rajta, hogy milyen könnyő is az egész. Két nappal késıbb a külügyminisztérium tudatta a Solomon családdal a rettenetes hírt. A börtön felvételein láthatták a fiú brutálisan összevert testét, ahogy élettelenül hevert a cella padlóján. A fejét beszakították egy vasrúddal, teste az emberileg elképzelhetı határán túlmenıen összeverve és eltorzítva. Úgy tőnt, hogy megkínozták, végül megölték. Az elsı számú gyanúsított maga a börtönigazgató volt, aki eltőnt, valószínő, a meggyilkolt fiú minden pénzével. Zachary papírokat írt alá, amelyek értelmében átutalta hatalmas vagyonát egy magánszámlára. A számlát halála után azonnal kiürítették. A pénznek nyoma sem maradt. Peter Solomon Törökországba repült egy magángépen és hazavitte a fia koporsóját, amelyet a családi sírboltban temettek el. A börtönigazgatót sohasem találták meg. A 37-es fogoly tudta, hogy nem is fogják. A török kövér teste most a Márvány-tenger mélyén fekszik, a kék úszórákok martalékául, amelyek átvándorolnak a Boszporuszon. Zachary Solomon hatalmas vagyona egy lenyomozhatatlan név nélküli számlán landolt. A 37-es fogoly ismét szabad ember volt - szabad ember hatalmas vagyonnal. A görög szigetvilág olyan volt, akár a mennyország. A fény. A víz. A nık. Nem volt semmi, amit pénzért ne lehetett volna megkapni - új személyazonosság, új útlevelek, új remény. Görög nevet választott Andros Dareios; az androsz harcost, a dareiosz pedig gazdagot jelent. A sötét éjszakák a börtönben félelemmel töltötték el, és Andros megfogadta, hogy sohasem kerül vissza. Leborotválta loncsos haját, és

örökre végzett a kábszeres világgal. Új életet kezdett - eladdig nem is álmodott érzéki élvezeteket fedezett föl. Egyedül vitorlázni a tintakék Égei-tengeren ért annyit, mint a heroin; leszopogatni a szaftos bárányszuflakit egyenesen a nyársról volt olyan jó, mint az Ecstasy, és leugrani a míkonoszi sziklaszirtek magasából a tajtékos tengerbe legalább annyira feldobta, mint a kokain. Újjászülettem. Andros vett magának egy tágas villát Szírosz szigetén, és beilleszkedett Posszidónia városának jobb társaságába. Az új közösség tagjai nemcsak gazdagok, de kulturáltak és fizikailag is jó formában voltak. A szomszédai egyaránt büszkék voltak a testükre és a szellemükre, ami ragályosnak bizonyult. A jövevény hamarosan azon kapta magát, hogy kocog a tengerparton, barnára sütteti sápadt bırét és könyveket olvas. Andros elolvasta Homérosz Odüsszeiáját és megragadták a képzeletét a nagy erejő „bronzemberek", akik ezeken a szigeteken csatáztak. Másnap elkezdett súlyt emelni és elképedve látta, milyen gyorsan vastagodik a mellkasa és a karja. Idıvel fölfedezte, hogy a nıknek megakad rajta a szemük, és a bámulatuk isteni érzés volt. Még erısebb akart lenni. És lett is. A jelentıs mennyiségő szteroiddal és a feketepiacon beszerzett növekedési hormonnal kombinált súlyemelés olyanná formálta Androst, amelyrıl sohasem hitte, hogy elérheti - a férfinem tökéletes példányává. Magasabb és izmosabb lett, széles vállal és erıs lábbal. A bıre makulátlanul napbarnított. Most már mindenki megbámulta. Bekövetkezett az is, amire figyelmeztették: a szteroidok és hormonok nemcsak a testét változtatták meg, hanem a hangját is - innen jött az a puha, kísérteties suttogás, ami csak még rejtélyesebbé tette. A lágy, titokzatos hang, a hibátlan új test, a gazdagsága és az, hogy nem volt hajlandó a múltjáról beszélni, elbővölte a nıket. Készségesen adták oda magukat, és ı mindet kielégítette - a szigeten fotózott

divatmodellektıl a vakációzó amerikai diáklányokon és az unatkozó feleségeken át egészen az alkalmankénti fiatalemberekig. Nem tudtak betelni vele. Mestermő vagyok. Ahogy teltek az évek, Andros szexuális kalandozásainak izgalma szép lassan megkopott. A sziget pazar konyhája is valahogy ízét vesztette, a könyvek már nem kötötték le, de még a villájából élvezett csodás naplementék varázsa is elenyészett. Hogy lehetséges ez? Még csak a húszas évei derekán járt, de már öregnek érezte magát. Mit tartogat még az élet? Mestermővé formálta a testét; kimővelte és táplálta szellemét; az édenkertben volt az otthona és bárki szerelmét megkaphatta, akiét csak akarta. Es mégis, hihetetlen módon ugyanolyan üresnek érezte magát, mint abban a török börtönben. Mi hiányzik az életembıl? Hónapokkal késıbb talált rá a válaszra. Andros egyedül ült a villájában éjszaka és szórakozottan kapcsolgatott a csatornák között, amikor ráakadt egy mősorra a szabadkımővesek titkairól. Felületes munka volt, több kérdést vetett fel, mint ahányat megválaszolt, Andros mégis azon kapta magát, hogy a szabadkımővességet övezı titkok sokasága lázba hozza. A narrátor egyik legendát mesélte a másik után. A szabadkımővesek és az új világrend... Az Amerikai Egyesült Államok szabadkımőves Nagy Pecsétje... A P2 szabadkımőves páholy... A szabadkımővesek eltemetett titkai... A szabadkımőves piramis... Andros felkapta a fejét. Piramis. A narrátor belekezdett egy rejtélyes kıpiramis történetébe, amelynek titkosírásos vésetei a rejtett bölcsesség és az elképzelhetetlen hatalom ígéretét hordozzák. A sztori, látszólag megmagyarázhatatlanul, távoli emléket ébresztett

benne... egy elmosódott képet a sötét idıkbıl. Andros felidézte, mit hallott Zachary Solomon az apjától egy rejtélyes piramisról. Lehetséges volna? Andros erıltette az emlékezetét. Amikor véget ért a mősor, kilépett a teraszra, hadd tisztítsa meg a fejét a hővös levegı. Most már a részletek is visszatértek, és úgy érezte, mégiscsak lehet valami igazság a legendában. Márpedig ha ez így van, akkor Zachary Solomonnak - noha már régóta halott - még mindig van számára valamije. Mit veszíthetek? Három héttel késıbb, gondosan kitervelt idızítéssel, Andros ott állt a téli hidegben Solomonék potomaci birtokának melegháza elıtt. Az üvegen át Peter Solomont látta csevegni és nevetgélni a húgával, Katherine-nel. Úgy tőnik, nem esett nehezükre elfelejteni Zacharyt, gondolta. Mielıtt az arcára húzta volna a símaszkot, Andros szippantott egy kis kokaint. Évek óta elıször. Érezte, ahogy kisöpri belıle a félelmet. Elıhúzta a fegyverét, egy régi kulccsal kinyitotta az ajtót, és belépett. - Üdv, Solomonék. Sajnos az az este nem úgy alakult, ahogyan Andros eltervezte. Nemhogy a piramist nem szerezte meg, amiért jött, de megpörkölték söréttel, és menekülnie kellett a hóborította gyepen át az erdı sőrőjébe. Legnagyobb meglepetésére Peter Solomon pisztollyal a kézben üldözıbe vette. Andros berohant a fák közé, és egy meredély szélén vezetı ösvényen futott tovább. Mélyen alatta egy vízesés dübörgését hallotta a csípıs téli szélben. Megkerült egy tölgyfa rönköt és egy elágazásnál balra fordult. Másodpercekkel késıbb csúszva fékezett a jeges ösvényen, épp hogy elkerülve a biztos halált. Istenem!

Tıle alig egy lépésre az ösvény véget ért, s a sziklafal meredeken szakadt le a jeges folyóba. A másik oldalán azt véste valaki ügyetlen gyerekkézzel a kıbe:

Zach hídja A szakadékon túl az ösvény folytatódott. De hol a híd? A kokain már nem hatott. Csapdába estem! Andros páni félelemben fordult sarkon, hogy visszafelé keressen menekülı utat, de szembetalálta magát Peter Solomonnal, aki lihegve loholt a nyomában a pisztollyal. Andros a fegyverre nézett és hátrált egy lépést. A meredély a háta mögött legalább tizenöt méter magasan volt a jég borította folyó felett. A vízesés hideg párája a csontjáig megborzongatta. - Zach hídja már rég elkorhadt - mondta Solomon zihálva. - İ volt az egyetlen, aki ilyen messzire elmerészkedett. - Solomon feltőnıen biztos kézzel tartotta a fegyvert. - Miért ölte meg a fiamat? - Egy senki volt - válaszolta Andros. - Drogos. Csak szívességet tettem neki. Solomon közelebb lépett, egyenesen Andros mellének szegezte a pisztolyt. - Talán most én is tehetek egy hasonló szívességet. - Meglepıen elszánt volt a hangja. - Agyonverte a fiamat. Hogy tehet ilyet egy ember? - Az emberek bármire képesek, ha sarokba szorítják ıket. - Megölte a fiamat! - Nem - válaszolta Andros felpaprikázva. - A fiát maga ölte meg. Milyen ember hagyja a fiát egy börtönben, amikor módja van kiszabadítani! Maga ölte meg a fiát! Nem én. - Nem tud semmit! - Solomon üvöltött, a hangja tele fájdalommal. Tévedsz, gondolta Andros. Mindent tudok.

Peter Solomon a pisztolyt elıre tartva még közelebb jött; már csak öt méterre volt. Androsnak égett az oldala és tudta, hogy erısen vérzik. A meleg végigáradt a gyomrán. Átnézett a válla fölött, le a mélységbe. Aztán visszafordult Solomonhoz. - Tudom, hogy nem az a fajta ember, aki hidegvérrel öl. Solomon rezzenetlenül közeledett. - Figyelmeztetem - mondta Andros -, ha meghúzza azt a ravaszt, örökké üldözni fogom. - Már megtette. - Azzal Solomon tüzelt. Ahogy a Kalorama Heights felé száguldott a limuzinnal, Malakh eltőnıdött a csodás eseményeken, amelyek megmentették a biztos haláltól annak a jeges meredélynek a szélén. Akkor örökre átalakult. A lövés csak egy pillanatig visszhangzott, a hatása mégis évtizedeket tett meg nem történtté. Egykor napbarnított és tökéletes testét attól az éjszakától fogva sebhelyek borítják... sebhelyek, amelyeket most új személyazonosságának tetovált jelképei rejtenek el. Malakh vagyok. Végig ez volt a sorsom. Átment a tőzön, hamuvá vált, hogy újra megszülessen... hogy még egyszer átalakuljon. Ma este megteszi az utolsó lépést ezen a hosszú és magasztos úton.

Ötvennyolcadik fejezet

A pótkulcs becenevő, minimális járulékos kárt okozó robbanóanyagot kifejezetten ajtók áttörésére fejlesztették ki a különleges erık. Az elsısorban ciklonitot és plasztifikáló adalékként dietil-hexilt tartalmazó anyag lényegében egy papírvékony C-4-lapka, amit be lehet dugni az ajtórésbe. A könyvtári olvasóterem ajtajánál remekül bevált. Az akciót vezetı Turner Simkins ügynök átlépett az ajtóroncson, és körbepásztázott a hatalmas, nyolcszöglető teremben, hogy észlel-e valahol mozgást. Semmi. - Világítást kikapcsolni - rendelkezett. Az egyik ügynök megtalálta a fali kapcsolótáblát, és áramtalanított, a nagyolvasó sötétbe borult. Mind a négyen egy emberként tették fel az éjjellátó szemüveget. Mozdulatlanul állva fürkészték a termet, amely most zöldesen derengı árnyképekben jelent meg elıttük. Így sem észleltek változást. Senki sem moccant a sötétben. A szökevények valószínőleg fegyvertelenek, de azért a behatoló kommandósok elıreszegezték a fegyvereiket, amelyek fenyegetı lézerfénypászmákat vetítettek a sötétségbe. A férfiak mindenhová bevilágítottak, végigmentek a keresıvel a padlón, a falakon, a galériákon. Gyakran a lézerfényő fegyver puszta látványa egy sötét helyiségben is elegendı volt ahhoz, hogy a szökevény megadja magát.

Ma este azonban nem ez a helyzet. Még mindig semmi mozgás. Simkins ügynök fölemelte a kezét, szétküldve a csapatot. A négy ember hangtalanul indult el a szélrózsa minden irányába. Lassan haladva az asztalok között Simkins állított valamit a szemüvegén, mőködésbe hozva a CIA arzenáljának legújabb segédeszközét. Hıkamera persze már évek óta létezik, de a miniatürizálás elırehaladtával, az érzékenység növelésével és az integrációval lehetıvé vált a látásnövelı eszközök új generációjának kifejlesztése, amely már-már az emberfelettivel határos látóképességgel ruházta fel a kommandósokat. Látunk a sötétben. Átlátunk a falakon. És most már... belelátunk a múltba. A hıkamera már olyan csekély hımérséklet-különbséget is észlelni tudott, amellyel nemcsak egy ember tartózkodási helyét állapíthatta meg, hanem azt is, hogy hol tartózkodott korábban. Ez a „múltba látó" képesség sokszor bizonyult hatékony eszköznek. Ma este is. Simkins ügynök hıjelet észlelt az egyik olvasóasztalnál. Az éjjellátó szemüveg két széket mutatott, amelyek vörhenyes színe arra utalt, hogy ezek melegebbek, mint a terem többi széke. Az olvasólámpa narancsszínben derengett. Nyilvánvaló, hogy két ember ült ennél az asztalnál, már csak az a kérdés, hogy merre mentek innen. A központi pultnál találta meg a választ, ahol a nagy kabinetszekrény emelkedett. A pulton egy bíborszín kéznyom tőnt elı kísértetiesen. Simkins ügynök elıreszegezett fegyverrel közeledett a nyolcszöglető kabinethez, a lézerfényben vizsgálgatva a felszínét. Végül felfedezte a nyílást. Tényleg hagyják magukat sarokba szorítani egy szekrényben? Az ügynök ellenırizte a peremet és újabb kéznyomot pil-

lantott meg. Nyilván valaki a keretbe kapaszkodott, miközben bebújt a nyíláson. Nem volt már miért óvatoskodni. - Hıjelzés! - kiáltotta Simkins a kabinetre mutatva. - Felfejlıdni! Két oldalról körülvették a szekrényt. Simkins megindult a nyílás felé. Már három méter távolságból is látta, hogy valamilyen fényforrás van odabent. - Fény a kabinetben! - kiáltotta abban a reményben, hogy a hangja is elég lesz ahhoz, hogy Mr. Bellamy és Mr. Langdon felemelt kézzel elıbújjon. Nem történt semmi. Nem baj, akkor majd lépünk mi. Amikor Simkins megközelítette a nyílást, váratlan, zörgı hangot hallott bentrıl. Valamilyen gép. Megállt, és töprengett, mi mőködhet ilyen zajjal abban a szők térben. Abban a pillanatban, ahogy odaért a nyíláshoz, kialudt a fény. Köszönöm, igazította meg az éjjellátó készüléket, elıny nálunk. Belesett és nem várt látvány tárult fel elıtte. Amit kabinetszekrénynek vélt, az inkább egy lépcsısor fölé emelt mennyezet volt. A lépcsık levezettek egy másik helyiségbe. Az ügynök elıretartott fegyverrel indult el lefelé; a gép zúgása minden lépéssel hangosabb lett. Mi a fene lehet itt? Az olvasóterem alatt egy kis gépházszerőség volt. Jól azonosította a zajt, bár azt nem tudta, hogy Bellamy és Langdon indította-e el a gépet, vagy eleve folyamatosan mőködik. De ennek nem is volt jelentısége. A szökevények beszédes hıjeleket hagytak maguk után a helyiség egyetlen kijáratán, egy nehéz vasajtón, amelynek kódbillentyőzetén tisztán látszott négy ujjlenyomat. Az ajtókeret körül narancsszínő fénysáv jelezte, hogy a túloldalon felkapcsolták a világítást.

- Ajtót berobbantani! - mondta Simkins. - Erre menekültek. Mindössze nyolc másodpercbe tellett, hogy a résbe helyezzék, és felrobbantsák a „pótkulcsot". Amikor eloszlott a füst, különös világ tárult az ügynökök elé. A Kongresszusi Könyvtár polcfolyómétereit pontosabb volna folyókilométereknek nevezni; a raktárak többnyire a föld alatt húzódnak. A könyvespolcok hosszú sorai a végtelen olyan optikai illúzióját keltették, amelyet tükrökkel lehet elérni. Egy táblán ez volt olvasható: KLIMATIZÁLT

KÖRNYEZET

Kérjük az ajtót becsukni

Simkins átnyomakodott a beszakított ajtón és megcsapta a hideg levegı. Akaratlanul is elmosolyodott. Még ez is a mi kezünkre játszik. A hőtött helyiségben a hıjelek felértek egy napkitöréssel; még az éjjellátó szemüvegekben is látszott az amorf vörös folt egy korláton, amelyet Bellamy vagy Langdon megfoghatott, amikor elfutott mellette. - Elfuthattok - suttogta az ügynök -, de elrejtızni nem tudtok. Ahogy Simkins és az emberei benyomultak a polcok labirintusába, kiderült, a terep annyira kedvezı számukra, hogy még a szemüvegekre sincs szükségük. Normál körülmények között ez az útvesztı remek rejtekhely lehetett volna, de a Kongresszusi Könyvtár energiatakarékosságból mozgásérzékelı lámpákat használt, amelyek most úgy világították ki a menekülık útvonalát, mint egy kifutópályát. A távolban egy keskeny fénysáv mozgott folyamatosan elıre. A férfiak lekapták a fejükrıl az éjjellátó készüléket és hosszú, gyakorlott léptekkel a menekülık után vetették magukat, ide-oda cikázva a látszólag végeérhetetlen polcsorok között. Simkins hama-

rosan fényeket látott villódzni maga elıtt a sötétben. Közeledünk. Beleerısített, és már a lépteket kísérı zihálást is hallotta. Aztán megpillantotta a célszemélyt. - Látom! - üvöltötte. A magas, vékony Warren Bellamy a jelek szerint lemaradt. Az elegánsan öltözött fekete férfi légszomjjal küszködve botladozott a polcok között. Kár a gızért, öreg. - Álljon meg, Mr. Bellamy! - kiáltotta Simkins. Bellamy tovább futott, éles kanyarokat véve a sorok végén. Minden fordulónál újabb lámpák gyulladtak ki a feje felett. Amikor a csapat már csak húsz méterre volt tıle, ismét felszólították, hogy álljon meg de Bellamy nem engedelmeskedett. - Szedjétek le! - parancsolta Simkins. A nem halálos fegyverrel rendelkezı kommandós célzott és lıtt. A lövedék végigsüvített a polcok közötti folyosón, és Bel-lamyt lábon találta a vattacukornak becézett anyag, ami egyáltalán nem volt édes. A katonaság számára találta fel a Sandia National Laboratories mint nem halálos ártalmatlanná tevı eszközt, amely nyúlós, ragacsos poliuretán szálat lıtt ki. A becsapódáskor a szál megkeményedett, merev mőanyagszövedéket képezve a szökevény térdén. Ez hasonló hatással volt a futó célpontra, mintha seprőnyelet dugnánk a biciklikerék küllıi közé: a mozgásban lévı láb megdermed, és az ember arccal a földre zuhan. Bellamy még vagy három métert csúszott egy sötét folyosón, mielıtt mozdulatlanná merevedett; a feje fölött kigyúlt a lámpák sora. - Átveszem Bellamyt! - kiáltotta Simkins. - Ti menjetek Langdon után! Nem sokkal elıbbre járhat... - Az ügynök hirtelén elhallgatott, mert rájött, hogy Bellamy elıtt koromsötétek a polcsorok. Nyilvánvaló volt, hogy senki sem futott elıtte. Egyedül volt? - Hol van? - üvöltött rá az ügynök. Bellamynak vérzett az ajka az

esés miatt. - Kicsoda? Simkins ügynök fölemelte a lábát, és Bellamy tisztaselyem nyakkendıjére helyezte a bakancsa talpát. Aztán lehajolva kissé ránehezedett. - Higgyen nekem, Mr. Bellamy, velem nem érdemes ezt a játékot játszani.

Ötvenkilencedik fejezet

Robert Langdon hullának érezte magát. Kiterítve feküdt, a mellén keresztbetett kézzel a totális sötétségben, beszorulva a lehetı legzártabb térbe. Noha Katherine hasonló testhelyzetben feküdt a fejénél, Langdon nem láthatta. Szorosan csukva tartotta a szemét, nehogy véletlenül megpillantson valamit ijesztı környezetébıl. Szőkös volt a tér körülötte. Nagyon szőkös. Hatvan másodperccel ezelıtt, amikor berobbantották az olvasóterem ajtaját, Langdon és Katherine Bellamyt követve bebújt egy kabinetszekrénybe, lement egy lépcsın, és váratlan helyen találta magát. Langdon azonnal tudta, hogy hol vannak. A könyvek keringetı rendszere! Egy kis repülıtér csomagkiadójára emlékeztetı helyiségbe több szállítószalag futott be különbözı irányokból. Mivel a Kongresszusi Könyvtár három külön épületbıl állt, az olvasóterembe kért könyveket gyakran nagy távolságból kellett odaszállítania a föld alatti alagutakat behálózó futószalag-rendszernek. Bellamy azonnal átvágott a helyiségen, egy acélajtó elıtt behelyezte a beléptetı kártyáját a leolvasóba, leütött néhány billentyőt, és belökte az ajtót. Sötét volt mögötte, de ahogy kinyílt az ajtó, mozgásérzékelı lámpák sora villant fel. Amikor Langdon meglátta, mi van az ajtón túl, rögtön tudta, hogy ezen a helyen csak nagyon kevés embernek volt alkalma meg-

fordulni. A Kongresszusi Könyvtár raktára. Bellamy terve biztatónak tőnt. Lehet-e jobb búvóhely egy hatalmas labirintusnál? Bellamy azonban nem vezette be ıket a polcok közé. Egy könyvvel kitámasztotta az ajtót, majd szembefordult velük. - Azt reméltem, hogy több dolgot is elmagyarázhatok önnek, de nincs rá idı. - Átadta Langdonnak a beléptetı kártyáját. - Még szüksége lesz rá. - Ön nem jön velünk? - kérdezte Langdon. Bellamy megrázta a fejét. - Nem sikerülhet, csak ha szétválunk. A legfontosabb, hogy a piramis és a pillérfej biztonságban legyen. Langdon nem látott innen más kivezetı utat, csak a lépcsıt, ami visszavisz az olvasóterembe. - De mi hová megyünk? - Én becsalom ıket a raktárba, minél mélyebbre - mondta Bellamy. - Csak ennyit tudok tenni a menekülésükért. Mielıtt Langdon megkérdezhette volna, hogy ık merre menjenek Katherine-nel, Bellamy rátett egy nagy könyves ládát a futószalagra. - Feküdjenek a szalagra - mondta. - Ne lógassák ki a kezüket. Langdon csak bámult. Ezt nem gondolhatja komolyan! A futószalag egy rövid szakasz megtétele után eltőnt egy sötét lyukban a falban. A nyílás elég nagynak tőnt ahhoz, hogy átférjen rajta egy könyves láda, de annál több nemigen. Langdon vágyakozva nézte a raktár polcsorait. - Felejtse el - mondta Bellamy. - A mozgásérzékelı lámpák miatt ott lehetetlen elbújni. - Hıjelzés! - kiáltotta egy hang odafent. - Felfejlıdni! Katherine nyilván eleget hallott ahhoz, hogy megértse. Felkapaszkodott a futószalagra, fejével a nyílás felé, s keresztbetette a kezét a mellén, mint egy múmia a szarkofágban.

Langdon csak állt dermedten. - Robert - sürgette Bellamy -, ha nem teszi meg értem, tegye meg Peterért. A fönti hangok most már közelebbrıl hallatszottak. Langdon, mintha álomban mozogna, odalépett a szállítószalaghoz. Rátette a válltáskáját és utánamászott, Katherine lábához fektetve a fejét. Hidegnek érezte a kemény gumiszalagot a háta alatt. Fölnézett a mennyezetre, mint egy kórházi beteg, aki arra vár, hogy fejjel elıre betolják az MRI-gépbe. - Tartsa bekapcsolva a telefonját - mondta Bellamy. - Valaki hamarosan hívni fogja... és segítséget ajánl. Bízzon benne. Hívni fog valaki? Langdon tudta, hogy Bellamy többször is sikertelenül próbált elérni valakit, akinek üzenetet hagyott. Csak néhány másodperce történt, miközben a csigalépcsın siettek lefelé, hogy újra próbálkozott, s most végre válaszolt is valaki, akivel fojtott hangon néhány szót váltott, majd letette. - Menjenek végig a szalaggal - mondta Bellamy. - Gyorsan ugorjanak le, mielıtt visszafordul. Használja a kártyámat a kijutáshoz. - Hová ki? - követelt választ Langdon. De Bellamy már a kapcsolókaroknál volt. A különbözı irányokba tartó futószalagok mozgásba lendültek. Langdon érezte, hogy megremeg alatta a szerkezet, és a feje fölött elindul a mennyezet. Istenem, segíts! A falban lévı nyíláshoz közeledve utoljára még visszanézett és azt látta, hogy Bellamy berohan a könyvespolcok közé, és az ajtó bezárul utána. Egy pillanattal késıbb Langdont magába nyelte a könyvtár sötétje... miközben egy ugráló vörös lézerpont tartott lefelé a lépcsın.

Hatvanadik fejezet

A Preferred Security alulfizetett biztonsági ıre még egyszer ellenırizte a Kalorama Heights-i címet a híváslistáján. Ez lenne az? A kapuval elzárt kocsibejáró a környék egyik legnagyobb és legbékésebb birtoka volt, ezért tőnt olyan furcsának, hogy ezzel kapcsolatban érkezett segélyhívás a 911-re. Ahogy az a megerısítetlen riasztásoknál szokás, a 911 kapcsolatba lépett a helyi riasztórendszert üzemeltetı céggel, mielıtt értesítette volna a rendıröket. A nı gyakran vélte úgy, hogy cégük mottója - „Az önök elsı védvonala" - nyugodtan lehetne ez is: „Téves riasztások, rossz viccek, elveszett macskák, lökött szomszédok bejelentései." Ma este is úgy érkezett ki a megadott címre, hogy nem közölték, mi volt a hívás oka. Ezért a pénzért. Nem volt más dolga, mint bekapcsolni a kocsi tetején a sárga lámpát, bejutni a birtokra és jelenteni, ha bármi szokatlant észlel. Rendszerint valami ártalmatlan dolog szólaltatta meg a ház riasztóját, amit ki tudott kapcsolni a saját kulcsaival. Ez a ház azonban néma volt. Nem szólt a riasztó. Az utcáról nézve minden csendes és sötét. Az ır megnyomta a kaputelefont, de nem felelt senki. Beütötte a felülíró kódot, ami kinyitotta a kaput, és behajthatott rajta. Járatta a motort, és nem kapcsolta ki a kocsi tetején forgó sárga lámpát sem, amíg elsétált a bejárati ajtóig és becsengetett. Semmi. Bentrıl nem észlelt sem fényt, sem mozgást.

Kényszeredetten követte az ilyenkor kötelezı eljárást: bekapcsolva a zseblámpát körútra indult a ház körül, hogy ellenırizze, nem látni-e betörés nyomát az ajtókon és ablakokon. Alig fordult be a sarkon, egy hosszú, fekete limuzin hajtott el a ház elıtt, csak egy pillanatra lassítva, mielıtt a sofır újra gázt adott. Kíváncsi szomszédok. A nı lassan körbejárta és alaposan szemügyre vette a házat, de nem látott semmi rendellenest. Az épület nagyobb volt, mint gondolta, és mire a hátsó kertig ért, már reszketett a hidegtıl. Nyilván nincs itthon senki. - Központ? - szólt bele a rádióba. - A Kalorama Heights-i riasztásra jöttem ki. Nincsenek itthon. Nem látok problémát. Körbejártam a házat, nincs jele behatolásnak. Téves riasztás. - Vettem - válaszolta az operátor. - További jó éjszakát. A nı visszaakasztotta a rádiót az övére és megszaporázta a lépteit, alig várta, hogy beülhessen a meleg kocsiba. Útközben azonban észrevett valamit, ami eddig elkerülte a figyelmét. Egy apró, kék fénypöttyöt a ház mögött. Odament, hogy megnézze, honnan jön - egy alacsony szellızıablakon át szőrıdött ki, nyilván a ház alagsorából. Az üveget elsötétítették, belülrıl kenhették be valamilyen festékkel. Talán sötétkamra van ott? Az apró kék fényfolt csak azért vált láthatóvá, mert egy kis helyen lepereghetett a festék. A nı megkopogtatta az ablakot, hátha odalent dolgozik valaki. - Hahó! - kiáltott be. Semmi válasz, de ahogy az üveget kopogtatta, még egy helyen levált a festék, s így már jobban beláthatott. Lehajolt, és az üveghez nyomva az arcát fürkészni kezdte az alagsort. Abban a pillanatban azt kívánta, bár ne tette volna. Jézusom, ez meg mi?

Az ablak elıtt guggolva elborzadva meredt a szeme elé táruló látványra. Végül remegı kézzel a rádiójáért nyúlt. Nem akadt a kezébe. Egy sokkolóból két elektromos ütést mértek a tarkójára, és égı fájdalom járta át a testét. Az izmai görcsbe merevedtek, elırebukott és még a szemét sem tudta becsukni, amikor arccal a hideg földre esett.

Hatvanegyedik fejezet

Nem ma este történt elıször, hogy Warren Bellamynak bekötötték a szemét. Mint valamennyi szabadkımőves testvére, ı is megkapta a szertartásos fekete szemkötıt, amikor felavatták egy magasabb fokra. Akkor azonban bizalmas barátok között volt. Ma este nem. A férfiak keményen megkötözték, zsákot húztak a fejére, és kivezették a könyvraktárból. Az ügynökök fizikai fenyegetéssel akarták rábírni Bellamyt, hogy árulja el Robert Langdon hollétét. Bellamy tudta, hogy öregedı teste úgysem bír ki sokat, ezért gyorsan elıállt a hazugságával. - Langdon ide már nem jött velem! - közölte levegı után kapkodva. - Azt mondtam neki, hogy menjen fel a galériára és rejtızzön el Mózes szobra mögött, de azt nem tudom, hogy most hol van! - A történet a jelek szerint meggyızı volt, mert két ügynök azonnal futásnak eredt. A másik kettı némán tovább terelte Bellamyt a polcok között. Az volt az egyedüli vigasza, hogy Langdont és Katherine-t biztonságos távolságban tudta a piramissal. Langdon hamarosan hívást kap egy embertıl, aki menedéket fog nyújtani neki. Bízzon benne! Az az ember, akinek Bellamy telefonált, sokat tudott a szabadkımőves piramisról és titkairól - tudta, hol van az a rejtett csigalépcsı, amely levezet a föld alá, az ısi bölcsesség évszázados rejtekhelyére. Bellamynak végre sikerült ıt elérnie, miközben elhagyták az olvasó-

termet, és meg volt gyızıdve arról, hogy az ember a rövid közlésbıl is mindent értett. Most, ahogy a teljes sötétségben haladt, maga elé képzelte a kıpiramist és az arany pillérfejet Langdon táskájában. Sok éve már annak, hogy ez a két tárgy egy fedél alatt volt. Bellamy sohasem fogja elfelejteni azt a szomorú estét. Az elsıt azok közül, amelyek Peterre várták. Bellamyt meghívták Solomonék potomad birtokára, ahol Zachary Solomon huszonegyedik születésnapját ünnepelték. Zachary, noha lázadó gyerek volt, mégiscsak Solomon, ami azt jelentette, hogy aznap este, a családi hagyományt követve megkapja az örökségét. Bellamy Peter egyik legkedvesebb barátja és bizalmas szabadkımőves testvére volt, ezért ıt kérték fel tanúnak. De Bellamynak nem csak a pénz átadásán kellett tanúskodnia. Sokkal több forgott kockán azon az estén, mint a vagyon. Bellamy korán érkezett, és Peter dolgozószobájában várakozott, ahogy kérték. A pazar régi helyiség a bır, a fafőtés és teafő illatát ırizte. Nem sok idı múlva Peter bevezette a fiát, Zacharyt. Amikor a hórihorgas kamasz meglátta Bellamyt, fölvonta a szemöldökét. - Mit keres itt? - Én vagyok a tanú - magyarázta Bellamy. - Boldog születésnapot, Zachary! A fiú motyogott valamit, és elfordult. - Ülj le, Zach - mondta Peter. Zachary leült az apja hatalmas- íróasztalával szembeállított egyetlen székre. Solomon bereteszelte a dolgozószoba ajtaját. Bellamy oldalt foglalt helyet. Solomon komoly hangon szólította meg Zacharyt. - Tudod-e, hogy miért vagy itt? - Sejtem - felelte Zachary. Solomon mélyet sóhajtott.

- Tudom, hogy jó ideje nem beszéltünk már egymással, Zach. Mindent megtettem, hogy jó apád legyek és hogy felkészítselek erre a pillanatra. Zachary nem szólt egy szót sem. - Mint tudod, minden Solomon gyerek, ha eléri a nagykorúságot, megkapja az örökségét... egy részt a Solomon-vagyonból, ami a hagyományozó szándéka szerint pénzmag... mag, amelyet el kell vetni, gondoskodni a fejlıdésérıl, hogy az emberiség hasznára legyen. Solomon a fali széfhez ment, kinyitotta és kivett belıle egy nagy fekete mappát. - Fiam, ez a mappa tartalmazza mindazt, ami ahhoz szükséges, hogy törvényesen a nevedre kerüljön a pénzbeli örökséged. - Letette az asztalra. - A cél az, hogy ennek a pénznek a segítségével felépíts magadnak egy hasznos, termékeny, virágzó és filantróp életformát. Zachary a mappa után nyúlt. - Kösz. - Várj! - mondta az apja, a mappára téve a kezét. - Van még valami, amit el kell magyaráznom. Zachary megvetı tekintettel visszasüppedt a székbe. - A Solomon-örökségnek olyan vonatkozásai is vannak, amelyekrıl még nem tudsz. - Az apja most egyenesen Zachary szemébe nézett. - Te elsıszülött vagy, Zachary, ami azt jelenti, hogy módodban áll választani. A huszonéves fiú kihúzta magát, és kíváncsian figyelt. - Ez a választás meghatározhatja a jövıdet, ezért nyomatékosan kérlek, hogy alaposan mérlegeld. - Milyen választás? Az apja nagyot sóhajtott. - Választás a gazdagság és a bölcsesség között.

Zachary üres tekintettel bámult rá. - Gazdagság, vagy bölcsesség? Nem értem. Solomon fölállt, visszament a széfhez és kivett belıle egy nehéz kıpiramist, amelybe szabadkımőves szimbólumokat véstek. Letette az asztalra a mappa mellé. - Ez a piramis nagyon régen készült, és nemzedékek óta a mi családunk ırzi. - Egy piramis? - Zachary nem tőnt különösebben izgatottnak. - Fiam, ez a piramis egy térkép... amely az emberiség egyik legnagyobb, eltemetett kincsének lelıhelyét rejti. Ez a térkép arra szolgál, hogy egy napon újra felfedezzék ezt a kincset. - Peter hangját büszkeség dagasztotta. - És ma este, a hagyományt követve, átadhatom neked... bizonyos feltételek mellett. Zachary gyanakodva méregette a piramist. - Mi az a kincs? Bellamy sejtette, hogy Peter nem ezt az érzéketlen kérdést várta. De megırizte méltóságteljes nyugalmát. - Zachary, nehéz megmagyarázni háttérismeretek nélkül. De ez a kincs lényegében... valami olyasmi, amit İsi misztériumoknak nevezünk. Zachary nevetett, nyilván azt hitte, hogy az apja tréfál. Bellamy látta, hogy Peter szemébe mélabú költözik. - Nagyon bonyolult ezt elmondani, Zach. Hagyományosan, amikor egy Solomon betölti a huszonegyedik évét, elindul a magasabb képzettség megszerzésének útján... - Megmondtam! - csattant fel Zachary. - Nem megyek fıiskolára! - Én nem a fıiskoláról beszélek - folytatta apja még mindig halk és nyugodt hangon. - Én a szabadkımőves testvériségrıl beszélek. A felkészülésrıl az emberi tudás örök misztériumainak befogadására. Ha olyan terveid volnának, hogy csatlakozol a soraikhoz, akkor las-

san megszereznéd az ahhoz szükséges ismereteket, hogy felfoghasd a ma esti döntés jelentıségét. Zachary a szemét forgatta. - Kímélj meg egy újabb szabadkımőves kiselıadástól. Tudom, hogy én vagyok az elsı Solomon, aki nem akar belépni. Na és akkor? Nem vagy képes megérteni? Nincs kedvem jelmezbe öltözni egy rakás vénember között. Az apja hosszan hallgatott, és Bellamy észrevette, hogy Peter még mindig fiatalos szeme körül már megjelentek a finom ráncok. - De, megértem - mondta végül Peter. - Változnak az idık. Megértem, hogy a szabadkımővesség furcsának, sıt talán unalmasnak tőnhet a számodra. De azt akarom, hogy tudd, az ajtó mindig nyitva áll elıtted, ha meggondolod magad. - Addig álljál vívóállásban - morogta Zachary. - Ebbıl elég! - kiáltotta Peter felpattanva. - Látom, hogy nem könnyen birkózol meg az élettel, Zachary, de nem én vagyok az egyedüli kalauzod. Jó emberek várnak rád, akik boldogan fogadnának maguk közé a szabadkımőves körben, és ráébresztenének igazi képességeidre. Zachary vihogva fordult oda Bellamyhoz: - Tehát ezért van itt, Mr. Bellamy? Hogy falkában támadjanak rám? Bellamy nem válaszolt, csak tiszteletteljes pillantást vetett Peter Solomonra - mintegy emlékeztetve Zacharyt, hogy ki a rangidıs a szobában. Zachary visszafordult az apjához. - Zach - mondta Peter -, ez így nem vezet sehová... ezért csak egyet közlök veled. Akár megérted, milyen felelısséggel jár a ma esti döntésed, akár nem, családi kötelességem felkínálni neked. - A piramisra mutatott. - Ennek a piramisnak az ırzése kivételes elıjog.

Nyomatékosan kérlek, hogy gondolkozz ezen a lehetıségen néhány napig, mielıtt döntesz. - Lehetıségen? - kérdezett vissza Zachary. - Hogy ırizgessek egy darab követ? - Nagy misztériumok vannak ezen a világon, Zach - mondta Peter sóhajtva. - A legvadabb képzeletedet is meghaladó titkok. Ez a piramis ilyen titkokat véd. És ami még fontosabb, eljön majd az idı, valószínőleg még a te életedben, amikor végre fény derül a piramis titkára. Az lesz az emberi átalakulás nagy pillanata... és te esélyt kapsz arra, hogy szereped legyen abban a pillanatban. Szeretném, ha komolyan elgondolkoznál ezen. A gazdagság hétköznapi, a bölcsesség ritka. - Elıbb a mappára, majd a piramisra mutatott. - Nagyon kérlek, tartsd eszedben, hogy a gazdagság bölcsesség nélkül gyakran katasztrófához vezet. Zachary úgy nézett az apjára, mintha azt hinné, elment az esze. - Hiába beszélsz, apa, majd bolond lennék lemondani az örökségemrıl ezért - mondta a piramisra bökve. Peter összefonta maga elıtt a karját. - Ha úgy döntesz, hogy elfogadod a felelısséget, megırzöm neked a pénzt és a piramist, amíg sikeresen be nem fejezıdik a képzésed a szabadkımőveseknél. Ez évekbe telik, de olyan érettségre teszel szert, amellyel már átveheted a pénzt és a piramist. Gazdagság és bölcsesség. Hatalmas kombináció. Zachary megelégelte. - Jézusom, apa! Te aztán soha nem adod fel! Nem érted, hogy teszek a szabadkımővesekre, a kıpiramisokra meg az ısi bölcsességre? - Felkapta az asztalról a fekete mappát és hadonászni kezdett vele az apja orra elıtt. - Ez itt az én örökségem! Ugyanaz, amit az elıttem járó Solomonok is megkaptak! Nem hiszem el, hogy ki akarsz forgatni az örökségembıl egy ilyen kincses térképrıl szóló

ócska mesével! - A hóna alá csapta a mappát, és elviharzott Bellamy mellett a tornácra kivezetı ajtóhoz. - Zachary, várj! - Az apja utána rohant, de Zachary nem fordult hátra. - Bármit teszel, soha nem beszélhetsz a piramisról, amit az imént láttál! - Peter Solomonnak rekedté vált a hangja. - Senkinek! Soha! De Zachary a füle botját sem mozgatta, beleveszett a sötétségbe. Peter Solomon szürke szeme tele volt fájdalommal, amikor viszszament az íróasztalához és lerogyott a bırszékbe. Hosszú hallgatás után kényszeredett mosollyal nézett Bellamyra. - Hát, ez jól ment. Bellamy sóhajtott, osztozva a barátja fájdalmában. - Peter, nem szeretnék érzéketlennek tőnni, de... megbízol benne? Solomon üres tekintettel meredt a semmibe. - Úgy értem... - erısködött Bellamy -, tényleg nem fog beszélni a piramisról? Solomon arca kifejezéstelen maradt. - Igazán nem tudom, mit mondjak, Warren. Már abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán ismerem a fiamat. Bellamy felállt, és lassan járkálni kezdett fel-alá az asztal elıtt. - Peter, teljesítetted a családi kötelességedet, de most, tekintettel a történtekre, úgy gondolom, hogy elıvigyázatosságból óvintézkedéseket kell tennünk. Én visszaadom neked a pillérfejet, te pedig új rejtekhelyet keresel neki. Mostantól valaki másnak kellene ıriznie. - Miért? - kérdezte Solomon. - Ha Zachary bárkinek is beszél a piramisról... és elmondja, hogy én is jelen voltam... - Zachary nem is tud a pillérfejrıl, és túl éretlen ahhoz, hogy felfogja a piramis igazi jelentıségét. Nem kell máshová vinnünk. Én

visszateszem a piramist a széfbe. Te meg ott hagyod a pillérfejet, ahol eddig is tartottad. Marad minden a régiben. Hat évvel késıbb, karácsony napján, amikor a család épp hogy elkezdte feldolgozni Zachary halálát, az a behemót ember betört a Solomon-birtokra és azt állította, hogy ı ölte meg Zacharyt a börtönben. A behatoló a piramisért jött, de csak Isabel Solomon életét vitte el. Néhány nap múlva Peter a dolgozószobájába kérette Bellamyt. Bezárta az ajtót, kivette a széfbıl a piramist és odaállította kettejük közé az asztalra. - Hallgatnom kellett volna rád. Bellamy tudta, hogy Petert gyötri a bőntudat. - Az sem segített volna. Solomon kimerülten fújt egyet. - Elhoztad a pillérfejet? Bellamy kivett egy kis, kocka alakú dobozt a zsebébıl. A színehagyott barna papír duplán volt átkötve és viasszal lepecsételve a Solomonok győrőjével. Bellamy letette a csomagot az asztalra, abban a tudatban, hogy a szabadkımőves piramis két fele aznap este közelebb került egymáshoz a kelleténél. - Keress valakit, aki vigyáz rá. De ne mondd el, hogy ki az. Solomon bólintott. - És tudok egy helyet, ahol elrejtheted a piramist - folytatta Bellamy. A Capitolium épületének pincéjére gondolt. - Nincs annál biztonságosabb hely egész Washingtonban. Bellamy most felidézte, hogy Solomonnak azonnal megtetszett az ötlet, mert szimbolikusan találónak tőnt a nemzet jelképes szívében rejteni el a piramist. Mennyire rávall ez Solomonra, gondolta Bellamy. Még válsághelyzetben is idealista marad. Most, tíz évvel késıbb, ahogy bekötött szemmel átkísérték a Kongresszusi Könyvtáron, tudta, hogy a ma esti válság még messze

nem ért véget. S már azt is tudta, kinek adta át megırzésre Solomon a pillérfejet... és imádkozott, hogy Robert Langdon fel tudjon nıni a feladathoz.

Hatvankettedik fejezet

A Második utca alatt vagyok. Langdon szorosan csukva tartotta a szemét, miközben a szállítószalag átzakatolt a sötétségen a könyvtár John Adams nevét viselı épülete felé. Mindent megtett, hogy ne gondoljon arra a sok tonna földre a feje felett és a szők járatra, amelyben utazott. Jó néhány méter távolságból hallotta Katherine lélegzését, de a nı eddig még nem szólalt meg. Sokkos állapotban van. Langdon nagyon nem szívesen beszélt volna neki a bátyja levágott kezérıl. El kell mondanod, Robert. Tudnia kell róla. - Katherine? - szólalt meg végül Langdon anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. - Jól van? Egy reszketı, testetlen hang válaszolt valahonnan elölrıl. - Róbert, az a piramis... Peteré, igaz? - Igen - felelte Langdon. Hosszú csönd állt be. - Azt hiszem... azért a piramisért ölték meg az anyámat. Langdon pontosan tudta, hogy Isabel Solomont tíz évvel ezelıtt meggyilkolták, de nem ismerte a részleteket, és Peter sohasem említette neki a piramist. - Mirıl beszél? Katherine érzelmektıl elfúló hangon idézte fel annak az estének a borzalmas eseményeit, amikor a tetovált férfi betört a birtokukra.

- Nagyon régen volt, de sosem felejtem el, hogy egy piramist követelt. Azt mondta, hogy a börtönben hallott a piramisról az unokaöcsémtıl, Zacharytól... Közvetlenül azelıtt, hogy megölte. Langdon hitetlenkedve hallgatta. A Solomon család tragédiája minden

képzeletet

felülmúlt.

Katherine

folytatta,

elmesélve

Langdonnak, hogy mostanáig azt hitte, a behatoló meghalt azon az estén... de ma újra felbukkant, Peter pszichiáterének adta ki magát, és a házába csalta Katherine-t. - Nagyon személyes dolgokat tudott a bátyámról, az anyám haláláról, sıt még a munkámról is - mesélte Katherine szorongva. Olyan dolgokat, amiket csak Petertıl hallhatott. És én megbíztam benne... így tudott bejutni a Smithsonian Központjába. - Katherine vett egy nagy levegıt, és elmondta Langdonnak, szinte bizonyos abban, hogy ez az ember ma este megsemmisítette a laborját. Langdon mélységes megrendüléssel hallgatta. Hosszú másodpercekig némán feküdtek a mozgó szállítószalagon. Langdon tudta, hogy neki is el kell mondania Katherine-nek a további rettenetes híreket. Lassan fogott bele, és a lehetı legtapintatosabban számolt be arról, hogyan bízott rá Peter egy kis csomagot, hogyan csalták ma este a csomaggal együtt Washingtonba, és végül hogyan találták meg a fivére kezét a Capitolium kupolacsarnokában. Katherine nem reagált. Langdon tudta, hogy mennyire fel van dúlva, szerette volna megérinteni, hogy vigaszt nyújtson, de a testhelyzetük ezt lehetetlenné tette. - Peter életben van - suttogta. - És ki fogjuk szabadítani. Langdon megpróbált reményt önteni Katherine-be. - A

fogva-

tartója megígérte nekem, hogy élve adja vissza a fivérét... ha megfejtem neki a piramist. Katherine még mindig nem szólalt meg.

Langdon tovább beszélt. Beszámolt a kıpiramisról, a szabadkımőves titkosírásról, a lepecsételt csomagban lévı pillérfejrıl, és persze Bellamy azon állításairól, hogy ez a piramis nem más, mint a legendák szabadkımőves piramisa... egy térkép, amely megmutatja egy hosszú csigalépcsı rejtekhelyét, amely levisz a föld mélyébe... ahol réges-régen valamilyen misztikus kincset temettek el Washingtonban. Katherine megszólalt, de kifejezéstelen volt a hangja. - Robert, nyissa ki a szemét. Nyissam ki a szemem! Langdon a legkevésbé sem vágyott a szők falak látványára. - Robert! - kiáltotta most már türelmetlenül. - Nyissa ki a szemét! Megérkeztünk! Langdon szeme abban a pillanatban pattant fel, ahogy a teste áthaladt egy ahhoz hasonló nyíláson, amellyel kezdetét vette az utazás. Katherine már lekászálódott a futószalagról. Leemelte a táskát is, miközben Langdon átvetve a lábát leugrott a köves padlóra, mielıtt még a futószalag, leírva egy kanyart a sarokban, visszaindult volna oda, ahonnét jött. A

helyiség nem sokban tért el attól, ami a

másik épületben, az olvasóterem alatt volt. Egy kis táblán ez állt: ADAMS ÉPÜLET, 3-AS SZÁLLÍTÓ.

Langdon úgy érezte magát, mintha egy föld alatti szülıcsatornából emelkedne ki. Újjászületés. Azonnal Katherine-hez fordult. - Jól van? A nı szeme vörös volt, láthatóan sírt, de fegyelmezett elszántsággal bólintott. Felkapta Langdon táskáját, és egyetlen szó nélkül odavitte egy asztalhoz a helyiségben. Meggyújtotta a csiptetıs halogénlámpát, kicipzárazta a táskát, és belenézett. A gránitpiramis szinte zord látványt nyújtott a tiszta halogénfényben. Katherine végighúzta az ujját a szabadkımőves rejtjele-

ken és Langdon látta, hogy heves érzelmek dúlnak benne. Lassan elıvette a táskából a kocka alakú csomagot is. A fény felé tartva vizsgálgatta. - Amint látja - mondta Langdon halkan -, a viaszt Peter szabadkımőves-győrőjével pecsételték le. Azt állította, hogy ez a pecsét több mint egy évszázada került a csomagra. Katherine nem szólt semmit. - Amikor a bátyja rám bízta a csomagot - folytatta Langdon -, azt mondta, hogy olyan hatalmat ad nekem, amellyel rendet teremthetek a káoszból. Nem nagyon tudom, mit értett ez alatt, de feltételezem, hogy a pillérfej valami fontosat mutat meg, mert Peter rettegett attól, hogy rossz kezekbe kerül. Mr. Bellamy ugyanezt mondta, azt kérte, hogy rejtsem el a piramist és ne engedjem, hogy bárki kibontsa a csomagot. Katherine most Langdon felé fordult és indulatosan azt kérdezte: - Bellamy azt mondta magának, hogy ne nyissa ki a csomagot? - Igen. A leghatározottabban. Katherine nem akart hinni a fülének. - De nem azt mondta, hogy ez a pillérfej az egyetlen módja a piramis megfejtésének? - De, valószínő, hogy így van. Katherine most már fölemelte a hangját. - Magától pedig pontosan azt kérték, hogy fejtse meg a piramist. Ez az egyetlen módja Peter kiszabadulásának, igaz? Langdon bólintott. - Robert, akkor miért nem bontjuk ki a csomagot, és fejtjük meg most rögtön? Langdon nem tudta, mit feleljen erre.

- Katherine, nekem ugyanez volt az elsı reakcióm, de Bellamy azt mondta, hogy a piramis titkának megırzése mindennél elıbbre való... még a bátyja életénél is. Katherine finom vonásai megkeményedtek és ideges kézzel a füle mögé igazította a haját. Elszánt volt a hangja. - Ezért a kıpiramisért, bármi legyen is, veszítettem el az egész családomat. Elıször az unokaöcsémet, Zacharyt, aztán az anyámat és most a fivéremet. És nézzünk szembe az igazsággal, Robert, ha maga nem hív föl ma este, hogy figyelmeztessen... Langdon érezte, hogy csapdába esett Katherine logikája és Bellamy határozott felszólítása között. - Jóllehet tudós vagyok - folytatta Katherine -, de egy ismert szabadkımőves család tagja is. Higgyen nekem, hallottam az összes legendát a szabadkımőves piramisról meg a nagy kincs ígéretérıl, amely felvilágosítja az emberiséget. Az igazat megvallva nehezen tudom elképzelni, hogy ilyesmi létezik. De ha mégis... akkor talán itt az ideje, hogy felfedezzük. - Katherine becsúsztatta az ujját a csomag öreg zsinórja alá. Langdon odaugrott. - Katherine, ne! Várjon! Katherine várt, de nem húzta ki az ujját a zsineg alól. - Robert, nem fogom hagyni, hogy a bátyám meghaljon ezért. Akármit mondjon is a pillérfej... bármilyen elveszett kincshez mutatja is az utat... ezek a titkok ma este leleplezıdnek. Azzal Katherine erısen megrántotta a zsinórt, és feltörte a viaszpecsétet.

Hatvanharmadik fejezet

Egy csendes környéken, a washingtoni követségi negyedtıl nyugatra van egy középkorias, fallal körülvett kert, amelyben a rózsákat állítólag 12. századi tövekrıl nevelték. A kert nyári lakja - az Árnyas ház - elegáns építmény a George Washington saját bányájából származó kövekkel kirakott, kanyargós kerti ösvények között. Ma este egy fiatalember verte fel a kert csöndjét, aki kiáltozva szaladt át a faajtón. - Hahó! - szólt be a szemét meregetve a sötétbe. - Bent van, uram? Gyenge, alig hallható hang válaszolt neki. - A kerti lakban vagyok... csak kijöttem egyet levegızni. A fiatalember egy kıpadon ülve talált rá a takaróba burkolt, aszott vénemberre. A hajlott hátú, kicsi öregúrnak olyan arca volt, akár egy manónak. Az évek meggörnyesztették, megfosztották a látásától, de lelkében erıs maradt. A fiatalember levegı után kapkodva mondta: - Most... jött egy hívás... a barátjától... Warren Bellamytól. - Ó! - kapta fel a fejét az öreg. - Mit akar? - Azt nem mondta, de úgy tőnt, hogy nagyon sürgıs neki. Üzenetet hagyott a hangpostáján, amit rögtön le kéne hallgatnia. - Ennyi az egész? - Nem. - A fiatalember szünetet tartott. - Még azt is mondta, hogy tegyek fel önnek egy kérdést. Egy nagyon különös kérdést. Azt mondta, hogy azonnal kéri a választ.

Az öreg közelebb hajolt. - Mi a kérdés? Ahogy a fiatalember elismételte Warren Bellamy kérdését, még a holdfényben is látható volt, hogy az öregember arca halálra sápad. Abban a pillanatban ledobta magáról a takarót, és nagy nehezen talpra vergıdött. - Segítsen bemennem! Gyorsan!

Hatvannegyedik fejezet

Elég volt a titkokból, gondolta Katherine Solomon. A viaszpecsét, amely nemzedékeken át érintetlen maradt, most darabokban hevert elıtte az asztalon. Már a barna csomagolópapírt is lehámozta fivére féltve ırzött kincsérıl. A mellette álló Langdonon látszott, hogy kínosan érzi magát. Egy szürke kıbıl készült kis doboz került elı a papírból. Csiszolt gránitkockára emlékeztetett: nem volt rajta zsanér, sem zár, ahol ki lehetett volna nyitni. Mint egy kínai varázsdoboz, gondolta Katherine. - Úgy tőnik, mintha egyeden tömb lenne - mondta Katherine, végighúzva az ujját a széleken. - Biztos benne, hogy a röntgenkép üregesnek mutatta? És benne volt a pillérfej? - Igen - felelte Langdon közelebb lépve Katherine-hez, hogy ı is megvizsgálja a rejtélyes tárgyat. Körbe-körbe forgatva keresték a nyitját. - Megvan! - mondta Katherine, ahogy az ujja hegyével rátalált egy rejtett résre a fedılap egyik élén. Letette a dobozt az asztalra, és óvatosan alácsúsztatva a körmét, felpattintotta a fedelet. Olyan könnyedén nyílt ki, akár egy míves ékszerdoboz. Amikor fölemelkedett a fedél, mindketten hangosan hüledeztek az ámulattól. Ragyogni látszott a doboz belseje, már-már földöntúli fényt árasztva. Katherine még sohasem látott ilyen mérető aranytömböt, és eltartott egy másodpercig, mire rájött, hogy a nemesfém egyszerően csak az asztali lámpa fényét tükrözi vissza.

- Látványos - suttogta. Hiába volt egy évszázadon át elzárva egy sötét kıkockában, a pillérfej mit sem veszített ragyogásából. Az arany ellenáll az entrópia törvényének; többek között ezért tulajdonítottak neki a régiek varázserıt. Katherine érezte, hogy felgyorsul a szívverése, ahogy elırehajolva felfedezett egy apró aranypontot. - Belevéstek valamit. Langdon még közelebb lépett, már összeért a válluk. Kék szeme felcsillant a kíváncsiságtól. Elmagyarázta Katherine-nek, hogyan alkalmazták az ókori görögök a szimbolont - részekre törve a titkosítandó szöveget -, és ennek megfelelıen hogyan fejthetı meg a piramis a tıle hosszú ideig külön ırzött pillérfej segítségével. Állítólag ez a bevésett szöveg, akármi áll is benne, rendet teremt ebbıl a káoszból. Katherine a fény felé tartotta a kis dobozt és a pillérfejet vizsgálgatta. Akármilyen kicsik voltak is a bevésett jelek, tökéletesen látszottak: rövid szöveget alkottak a piramis egyik oldallapján. Katherine elolvasta a hat egyszerő szót. Aztán újra elolvasta. - Nem! - kiáltott fel. - Az nem lehet! Az út másik oldalán Sato igazgató szedte a lábát a hosszú gyalogjárón, amely a Capitolium épületétıl az Elsı utcai találkozópontig vezetett. Az akciócsoport jelentése elfogadhatatlan volt. Nincs meg Langdon. Nincs meg a piramis. Nincs meg a pillérfej. Bellamyt ırizetbe vették, de nem mondott igazat. Legalábbis eddig nem. Majd én szóra bírom. Sato hátrapillantott a válla fölött Washington legújabb látványosságára - a Capitolium látogatóközpontja fölé magasodó kupo-

lájára. A kivilágított kupola csak nyomatékosította mindannak a jelentıségét, ami ma este kockán forgott. Veszélyes idıket élünk. Satonak megszólalt a telefonja, és megkönnyebbülten látta a kijelzın, hogy a biztonsági elemzıje keresi. - Nola - szólt bele Sato -, mit derített ki? Nola Kaye beszámolt a rossz hírekrıl. A pillérfej röntgenképe túl gyenge, nem olvasható, és a képélesítı szőrık sem segítettek. A francba. Sato az ajkába harapott. - És mi van a tizenhat betős négyzetráccsal? - Még dolgozom rajta - mondta Nola -, de eddig nem találtam olyan második szintő titkosítást, ami mőködne. A számítógéppel újrarendeztettem a betőket a négyzetben, hogy kiadnak-e valami értelmeset, de több mint húszmilliárd a lehetıségek száma. - Folytassa! És szóljon, ha van valami - fejezte be a beszélgetést mogorván Sato. Elpárolgott az a reménye, hogy a röntgenfelvétel alapján is megfejthetik a piramist. Szükségem van arra a piramisra és a pillérfejre... és gyorsan, mert kifutok az idıbıl. Sato épp akkor érkezett meg az Elsı utcához, amikor egy elsötétített üvegő fekete Escalade terepjáró, áthajtva a sárgán, lefékezett elıtte a találkozási ponton. Egy ügynök szállt ki belıle. - Van már hír Langdonról? - kérdezte Sato. - Jók az esélyek - válaszolta a férfi szárazon. - Most kaptam jelentést. A könyvtár minden kijáratát körülzárták. Még légi támogatást is kapunk. Megküldjük könnygázzal, és úgysem lesz hová menekülnie. - Hát Bellamy? - Megbilincselve a hátsó ülésen. Helyes. Satónak még mindig sajgott a válla. Az ügynök átadott neki egy mőanyag tasakot mobiltelefonnal, kulcsokkal és egy tárcával.

- Bellamy ingóságai. - Más nincs? - Nincs, asszonyom. A piramis és a csomag még mindig Langdonnál lehet. - Oké - mondta Sato -, Bellamy sokkal többet tudhat, mint amennyit elmondott. Személyesen akarom kihallgatni. - Igen, asszonyom. Akkor Langley? Sato vett egy nagy levegıt és egy darabig fel-alá járkált a kocsi mellett. Az amerikai állampolgárok kihallgatását szigorú protokoll szabályozta, és Bellamyt a törvény értelmében Langley-ben kellett volna kikérdezni tanúkkal, ügyvédekkel, videóra rögzítve a vallomását. - Nem Langley - mondta Sato, valami közelebbi és intimebb helyen törve a fejét. Az ügynök nem szólt semmit, türelmesen várta Sato parancsát. Sato cigarettára gyújtott, nagyot slukkolt és Bellamy holmiját nézegette a mőanyag tasakban. A kulcskarikán felfedezett egy elektronikus kütyüt, amelyen négy bető állt: USBG. Sato tudta, hogy melyik állami intézményrıl van szó. Az épület nemcsak közel van ide, de ebben az idıpontban meglehetısen elhagyatott is. Mosolyogva vágta zsebre. Tökéletes. Amikor közölte az ügynökkel, hogy hová akarja vinni Bellamyt, azt várta, hogy a férfi majd meglepıdik, de az csak bólintott, és kinyitotta elıtte az utasülés ajtaját. Hideg tekintete nem árult el semmit. Langdon az Adams épület alagsorában állt, hitetlenkedve bámulta az arany pillérfej oldalába vésett szavakat. Ez minden?

A mellette álló Katherine a fény felé tartotta a zárókövet és a fejét ingatta. - Kell lennie itt még valaminek - erısködött. - Ezt védelmezte volna a bátyám annyi éven át? - kérdezte csalódott hangon. Langdonnak el kellett ismernie, hogy teljesen tanácstalan. Péter és Bellamy szerint ennek a pillérfejnek a segítségével kellene megfejteni a kıpiramist. Állításaik fényében Langdon valami megvilágító erejő szövegre számított. Ez pedig nyilvánvaló és haszontalan. Még egyszer elolvasta a zárókı egyik oldalára finom betőkkel bevésett hat szót. A titok A Renden belül rejlik

A titok A Renden belül rejlik? Elsı pillantásra a szöveg csak a nyilvánvalót mondta ki - hogy a piramison lévı betők rendezetlenek, és a titok úgy fejthetı meg, ha a helyes sorrendbe állítják ıket. Ezzel az értelmezéssel azonban nem csak az volt a gond, hogy a nyilvánvalót mondta ki. - A rend és elıtte a névelı is nagybetős - jegyezte meg Langdon. Katherine bólintott. - Észrevettem. A titok A Renden belül rejlik. Langdon csak egyetlen logikus magyarázatot talált. - A Rend bizonyára a szabadkımővesek rendjére utal. - Egyetértek - mondta Katherine -, de ezzel még nem vagyunk kisegítve. Langdon kénytelen volt elismerni, hogy igaza van. Végül is a szabadkımőves piramis egész története a szabadkımőves renden belül elrejtett titok körül forog.

- Robert, nem azt mondta magának a bátyám, hogy ez a pillérfej hatalmat ad arra, hogy rendet lásson ott, ahol mások csak a káoszt látják? Langdonban forrt a tehetetlen düh. Ma este már másodszor érezte magát alkalmatlannak.

Hatvanötödik fejezet

Miután Malakh elintézte a nem várt látogatót - a Preferred Security biztonsági ırét -, pótolta az ablakon a festékhiányt, amely lehetıvé tette, hogy a nı megpillantsa a szent helyet, ahol a munkáját végezte. Aztán maga mögött hagyva az alagsor lágyan derengı, kékes fényét fölment egy lépcsın, és egy rejtekajtón át belépett a nappaliba. Kis ideig csodálattal idızött a három gráciát ábrázoló festmény elıtt, fogadva be otthona ismerıs hangjait és illatait. Hamarosan elhagyom örökre. Malakh tudta, hogy a mai este után már nem térhet vissza erre a helyre. A mai este után, gondolta mosolyogva, nem lesz már szükségem erre a helyre. Azon tőnıdött, vajon Robert Langdon megértette-e már a piramis igazi hatalmát... vagy annak a szerepnek a jelentıségét, amelyre a sors kiválasztotta. Langdon hívása még várat magára, gondolta Malakh miután még egyszer ellenırizte az üzeneteit az eldobható telefonon. Már 22.02 volt. Kevesebb mint két órája van. Malakh fölment az itáliai márvány fürdıszobába, és megnyitotta a gızzuhanyt, hogy a kabin bemelegedjen. Módszeresen megszabadult a ruháitól, alig várva, hogy hozzákezdhessen a rituális tisztálkodáshoz. Megivott két pohár vizet, hogy megnyugtassa korgó gyomrát. Aztán a magas tükör elé lépett és mezítelen testét tanulmányozta. A két napja tartó böjt kihangsúlyozta az izomzatát, és Malakh akarat-

lanul is csodálattal adózott annak, amivé vált. Hajnalra még ennél is több leszek.

Hatvanhatodik fejezet

- Ki kell jutnunk innen - mondta Langdon Katherine-nek. - Csak idı kérdése, hogy rájöjjenek, hol vagyunk. - Remélte, hogy Bellamynak sikerült elmenekülnie. Katherine még mindig az arany pillérfejet nézegette, mintha nem akarná elhinni, hogy ennyire semmitmondó a felirat. Kivette a zárókövet a dobozából, minden oldalról megvizsgálta, majd visszatette. A titok A Renden belül rejlik, gondolta Langdon, ez aztán nagy segítség. Azon tőnıdött, hogy Petert talán félretájékoztatták a doboz tartalmáról. Ez a piramis és a pillérfej még jóval Peter születése elıtt készült, és Peter csak azt tette, amit az ısei mondtak neki, megırizte a titkot, amely valószínőleg ugyanolyan rejtély volt számára, mint most Langdonnak és Katherine-nek. Mire számítottam? Minél többet tudott meg ma este a szabadkımőves piramis legendájáról, annál értelmetlenebbnek tőnt az egész. Egy rejtett csigalépcsıt keresek, amit letakartak egy hatalmas kıvel? Valami azt súgta Langdonnak, hogy csak árnyakat kerget. Ezzel együtt a piramis megfejtése tőnt a legjobb esélynek Peter megmentésére. - Robert, mond magának valamit az 1514-es évszám? Ezerötszáztizennégy? Katherine kérdése légbıl kapottnak tőnt. Langdon vállat vont. - Nem. Miért?

Katherine a kezébe nyomta a kıkockát. - Nézze! A doboz dátumozva van. Tartsa a fénybe! Langdon leült az asztalhoz, és a lámpa alatt tanulmányozni kezdte a kocka alakú dobozt. Katherine a vállára tette puha kezét és elırehajolva megmutatta az apró betős szöveget, amit a doboz egyik külsı oldalának alján fedezett fel. - 1514 AD - olvasta el a szöveget. Az 1514-es számhoz nem férhetett kétség, de az azt követı A és D bető furcsán stilizált volt.

- Talán ez a dátum - mondta Katherine egyszerre feltámadó reménnyel - a hiányzó láncszem, amit keresünk? Ez a dátumozott kocka olyan, mint egy szabadkımőves alapkı, tehát lehetséges, hogy egy valóságos alapkıre utal. Egy épület 1514-ben lerakott alapkövére. Langdon alig figyelt arra, amit mondott. Az ezerötszáztizennégy AD nem egy dátum. Az

szimbólum, amelyet a középkori mővészet minden szak-

értıje felismerne, nem más, mint egy szignó - aláírás helyett használt jel. Régi filozófusok, mővészek és írók sokasága jegyezte a munkáit a neve helyett ilyen egyedi monogrammal vagy szimbólummal. A módszer nemcsak egy rejtélyes vonással gazdagította a mővet, hanem az alkotót is megvédte az esetleges üldöztetéstıl, ami az uralkodó dogmák megsértıire várt. Ebben az esetben az AD nem a latin Anno Domini rövidítése volt, hanem egy német név szignója. Egyszerre minden a helyére került. Langdon egy pillanat leforgása alatt rájött, hogyan kell megfejteni a piramist.

- Katherine, megtalálta! - mondta, és szedelızködni kezdett. Minden megvan, amire szükségünk lehet. Menjünk! Majd útközben megmagyarázom. Katherine meglepıdött. - Tehát az 1514 AD dátum mégis mond magának valamit? Langdon rákacsintott és elindult az ajtó felé. - Az AD nem egy dátumot jelöl, Katherine. Hanem egy személyt.

Hatvanhetedik fejezet

A követségi negyedtıl nyugatra ismét csend lett a fallal körülkerített, 12. századi rózsákkal beültetett kertben és az Árnyas háznak nevezett nyári lakban. Az út másik végén a hajlott hátú öreg a fiatalember támogatásával vágott keresztül a tágas gyepen. Megengedi, hogy vezessem? Rendes körülmények között a vak öregember visszautasította a segítséget, és inkább az emlékezetére hagyatkozva közlekedett menedékházának falain belül. Ma este azonban láthatóan sürgıs volt neki, hogy fedél alá érjen és visszahívja Warren Bellamyt. - Köszönöm - mondta az öreg, amikor beléptek a házba, ahol a dolgozószobája volt. - Innen már egyedül is eltalálok. - Uram, boldogan itt maradok, hogy segítsek... - Ma este már nem lesz rá szükség - válaszolta az öreg elengedve a segítıje karját, és csoszogva nekivágott a sötétségnek. - Jó éjszakát! A fiatalember elhagyta az épületet és visszasétált a pázsiton át a birtokon lévı szerény hajlékába. Mire belépett a lakásba, már alig bírt a kíváncsiságával. Az öreget láthatóan felzaklatta Mr. Bellamy kérdése... pedig az a kérdés felettébb különösnek, csaknem érthetetlennek tőnt. Hát senki sem segít az özvegy fián? A legelrugaszkodottabb fantáziával sem tudta megtippelni, vajon mit jelenthet. A számítógéphez ment és beírta a keresıbe az egész mondatot.

Legnagyobb meglepetésére tömegével sorjáztak a találatok. Bámulattal olvasta a magyarázatokat. Úgy tőnt, hogy nem Warren Bellamy volt az elsı ember a világtörténelemben, aki feltette ezt a különös kérdést. Ugyanezeket a szavakat használta évszázadokkal ezelıtt... Salamon király egy meggyilkolt barátját gyászolva. A kérdést állítólag ma is használják a szabadkımővesek mint egyfajta rejtjelezett segélykiáltást. Warren Bellamy tehát egy segélyhívást intézett egy szabadkımőves társához.

Hatvannyolcadik fejezet

Albrecht Dürer? Katherine próbálta összeállítani a képet, miközben gyors léptekkel haladtak Langdonnal az Adams épület alagsorán át. Az AD tehát Albrecht Dürer szignója? A híres 16. századi német festı és metszetkészítı a fivére egyik legkedvesebb mővésze volt, és Katherine ismerte is valamelyest a munkáit. De még így sem tudta elképzelni, hogyan segíthet nekik Dürer ebben az esetben. Hogy mást ne mondjak, már több mint négyszáz éve halott. - Dürer szimbolikusan tökéletes választás - mondta Langdon, miközben követte a kijáratot jelzı, megvilágított nyilakat. - Az egyik legnagyobb reneszánsz elme... mővész, filozófus, alkimista és az İsi misztériumok élethossziglani tanulmányozója... Ma már senki sem érti teljességükben azokat az üzeneteket, amelyeket a mőveiben elrejtett. - Lehetséges - válaszolta Katherine -, de hogyan magyarázza meg az 1514 Albrecht Dürer a piramis megfejtésének módját? Bezárt ajtóhoz értek, de Bellamy beléptetı kártyájával Langdon ki tudta nyitni. - Az 1514-es szám - mondta Langdon, miközben egy lépcsın siettek fölfelé - Dürer életmővének egy nagyon különleges darabjára utal. - Egy hatalmas folyosóhoz érkeztek. Langdon körülnézett, majd balra mutatott. - Erre. - Gyorsan haladtak elıre. - Albrecht Dürer elrejtette a befejezés évét jelölı 1514-es számot ebben a rejtélyes mő-

vében, a Melankóliában, vagy a rajzon általa feltüntetett régies írásmóddal a Melencolia I-ben. Ezt széles körben tekintik az északeurópai reneszánsz nagy hatású mővének. Peter egyszer megmutatta Katherine-nek a Melankóliát egy misztikáról szóló régi könyvben, de a nı nem emlékezett semmiféle elrejtett számra. - Mint azt bizonyára tudja - folytatta Langdon izgalomról árulkodó hangon -, a Melankólia az ember küzdelmét ábrázolja az İsi misztériumok megértéséért. A Melankólia szimbolikája annyira összetett, hogy ahhoz képest Leonardo da Vinci munkái nyilvánvalónak mondhatók. Katherine megtorpant és Langdonra nézett. - Robert, a Melankólia itt van Washingtonban. A Nemzeti Galériában. - Igen - mosolygott Langdon -, és valami azt súgja nekem, hogy ez nem véletlen. A galéria ilyenkor zárva van, de ismerem a kurátort és... - Felejtse el, Robert, tudom, mi történik, ha beteszi a lábát egy múzeumba. - Katherine egy közeli alkóv felé vette az irányt, ahol egy asztal állt számítógéppel. Langdon boldogtalan ábrázattal követte. - Válasszuk a könnyebb megoldást. - Úgy tőnt, hogy Langdon professzornak, a mőértınek erkölcsi dilemmát okoz az internetet használni, amikor ilyen közel van az eredeti. Katherine az asztalhoz lépett és elindította a gépet. Amikor betöltıdtek a programok, új problémával találta szemben magát. - Nem látok böngészıikont.

- Ez a könyvtár belsı hálózatára van kötve. - Langdon rámutatott egy ikonra az asztalon. - Próbálja meg azt. Katherine rákattintott a DIGITÁLIS

GYŐJTEMÉNYEK

jelzető ikonra. A

számítógép új ablakot nyitott meg, és Langdon ismét ikont választott: NYOMATGYŐJTEMÉNY. Az újabb oldalon felugrott egy keresıablak. - Írja be, hogy Albrecht Dürer. Katherine beírta a nevet és elindította a keresést. Másodperceken belül a képernyı megtelt miniatőrökkel. Valamennyi kép hasonló stílust mutatott: bonyolult rajzolatú, fekete-fehér metszeteket. Dürer nyilvánvalóan több tucat hasonló metszetet készített. Katherine átfutotta a betőrendben sorakozó címeket. Ádám és Éva Az Apokalipszis négy lovasa Krisztus elárultatása Nagy Passió Utolsó vacsora

A sok bibliai címet látva Katherine-nek eszébe jutott, hogy Dürer a kereszténység misztikus ágának volt híve, amelyben a kora kereszténység találkozott az alkímiával, az asztrológiával és a tudománynyal. Tudomány... Lelki szemei elıtt megjelent a lángokban álló labor képe. Egyelıre felmérni sem tudta a hosszú távú következményeket, de egy pillanatra az asszisztense, Trish jutott az eszébe. Remélem, kijutott. Langdon Dürer Utolsó vacsora-verziójáról magyarázott valamit, de Katherine alig figyelt oda. Most fedezte fel a Melencolia I linkjét.

Rákattintott, és az új oldalon megjelentek az általános információk. Melencolia I, 1514 Albrecht Dürer (metszet, bordázott papíron) Rosenwald győjtemény Nemzeti Galéria Washington Amikor lejjebb görgetett, teljes szépségében feltőnt a Dürer-remek nagy felbontású digitális képe. Katherine lenyőgözve nézte; már elfelejtette, hogy mennyire különös rajz ez. Langdon megértıen mosolygott. - Mondtam, hogy rejtjelezve van. A Melankólia fıalakja egy merengı figura volt, óriási szárnyakkal, aki egy kıépület elıtt ül és össze nem illı tárgyak bizarr győjteménye veszi körül - egy mérleg, egy sovány eb, ácsszerszámok, egy homokóra, különféle mértani testek, egy harang, egy puttó, egy kés, egy létra... Katherine halványan emlékezett arra, hogy a bátyja szerint a szárnyas alak az emberi géniusz megfelelıje - állát a tenyerébe támasztva mélyen a gondolataiba merül, az arca lehangolt-ságot tükröz, mert nem jutott még el a megvilágosodáshoz. A géniuszt az emberi értelem szimbólumai veszik körül - a matematikára, a filozófiára, a természettudományra, a geometriára és az ácsmesterségre utaló tárgyak -, de mégsem képes felhágni a létrán az igazi megvilágosodásig. Még az emberi géniusznak is gondot okot az İsi misztériumok megértése.

- Szimbolikusan - mondta Langdon - az ember kudarcra ítélt kísérletét jeleníti meg, hogy az emberi értelmet isteni hatalommá transzformálja. Az alkímia nyelvén az arra való képtelenségünket, hogy arannyá változtassuk az ólmot. - Nem túl biztató üzenet - jegyezte meg Katherine. - De nekünk hogyan segít? - Sehol sem látta az elrejtett 1514-es számot, amelyrıl Langdon beszélt. - Rend a káoszból - mondta Langdon titokban elvigyorodva. Szó szerint, ahogy a bátyja megígérte. - A zsebébe nyúlva elıvett egy papírt a betőkbıl álló négyzetráccsal, a szabadkımőves titkosírás korábbi megfejtésével. - Ebben a formában ezek a betősorok értelmetlenek. - Kiterítette a papírt az asztalon.

Katherine megnézte a négyzetrácsot. Tényleg értelmetlen. - De Dürer majd átalakítja. - És ezt hogyan fogja megtenni? - Nyelvi alkímiával. - Langdon a számítógép képernyıjére mutatott. - Nézze meg alaposan! El van rejtve valami ebben a remekmőben, ami értelmessé teszi a mi tizenhat betőnket. - Langdon várt. Látja már? Keresse az 1514-es számot! Katherine-nek nem volt hangulata tanítványt játszani. - Robert, nem látok semmit... egy gömb, egy létra, egy kés, egy poliéder, egy mérleg... Feladom.

- Azt nézze! Ott, a háttérben. Az angyal háta mögött, a házfalon. A harang alatt. Dürer bevésett oda egy négyzetet, számokkal teleírva. Katherine végre meglátta a négyzetet a számokkal, köztük az 1514-gyel. - Katherine, az a négyzet a kulcs a piramis megfejtéséhez! A nı meglepett pillantást vetett rá. - Az nem ám egy akármilyen négyzet - mondta Langdon vigyorogva. - Az ott, Ms. Solomon, egy bővös négyzet.

Hatvankilencedik fejezet

Hová a pokolba visznek ezek? Bellamy még mindig bekötött szemmel ült a hátsó ülésen. Egy rövid idıre megálltak valahol a Kongresszusi Könyvtár közelében, aztán haladtak tovább... de csak egy percig. A kocsi most újra megállt, de ismét nem tehettek meg többet egy saroknál. Bellamy fojtott hangokat hallott. - Sajnálom... lehetetlen - mondta egy határozott hang. - Ilyenkor zárva vagyunk. A kocsit vezetı férfi nem kevésbé határozottan válaszolt. - CIA-nyomozás... nemzetbiztonság... A szóváltás és az igazolvány meggyızı lehetett, mert az elsı hang azonnal tónust váltott. - Igen, hogyne... a szolgálati bejárat... - Kapu csikorgott, valószínőleg egy garázsé, majd ismét megszólalt az elsı hang. - Elkísérjem önöket? Hiába vannak bent, nem fognak átjutni... - Nem kell. Át fogunk jutni. Ha a biztonsági ır meglepıdött is, már elkésett vele. A kocsi mozgásba lendült. Úgy ötven méter megtétele után megálltak. A nehéz ajtó zörögve csukódott be mögöttük. Csönd. Bellamy érezte, hogy reszket. Hangosan kivágódott a hátsó ajtó, és Bellamy vállába éles fájdalom hasított, ahogy valaki megragadta a karját és talpra állította. Szó

nélkül lódította elıre valami ismeretlen erı egy köves úton. Bellamy furcsa mód földszagot érzett, amit nem tudott mire vélni. Egy másik ember lépteit is kivette, de fogalma sem volt, ki lehet az. Megálltak egy ajtó elıtt, elektronikus pityegés hallatszott, és az ajtó kinyílt. Bellamyt folyosókon terelték, s feltőnt neki, hogy itt menynyivel melegebb és párásabb a levegı. Fedett uszodában vagyunk? Nem, Nem érzett klórszagot. Hanem földét és talán növényekét. Hol a pokolban vagyunk? Bellamy tudta, hogy csak egy-két háztömbnyire lehetnek a Capitolium épületétıl. Ismét megálltak, és újra egy elektromos biztonsági ajtó pityegését hallotta. Ez most sziszegve tárult fel. Amikor ezen is keresztülmentek, az illat már eltéveszthetetlenné vált. Bellamy most már tudta, hol vannak. Istenem! Gyakran jött el ide, csak persze nem a szolgálati bejáraton át. A csodálatos üvegház csupán háromszáz méterre volt a Capitoliumtól, gyakorlatilag hozzátartozott a Capitolium épületegyütteséhez. Én vezetem ezt a helyet! Bellamy immár arra is rájött, hogy a saját kulcsával jutottak be. Az erıs karok belökték egy ajtón, és végigvezették egy ismerıs, kanyargó folyosón. A hely nehéz, párás levegıje rendszerint megnyugtató hatással volt rá. Ma este azonban kiverte a víz. Mit keresünk itt? Bellamyt hirtelen megállították és lenyomták egy padra. Az izmos férfi levette róla a bilincset, de csak annyi idıre, amíg a pad hátához bilincselte. - Mit akarnak tılem? - követelt magyarázatot Bellamy hevesen dobogó szívvel. Válasz helyett távolodó, bakancsos lépteket hallott, és az üvegajtó csukódását. Aztán csend. Süket csend. Egyszerően csak itt hagytak? Bellamy még erısebben izzadt, amikor megpróbálta kiszabadítani a kezét. Még a szemkendıt sem vehetem le?

- Segítség! - kiáltotta. - Valaki! A páni félelem kiáltott belıle, hiszen nagyon jól tudta, hogy senki sem hallja. A Dzsungelnek nevezett helyiség vastag üvegfalai légmentesen zártak, ha becsukták az ajtót. Itt hagytak a Dzsungelben, gondolta. Nem találnak meg holnap reggelig. Aztán meghallott valamit. Csak halk nesz volt, de annál ijesztıbb. Bellamy még csak hasonlót sem hallott soha életében. Valaki lélegzik. Nagyon közel. Nem egyedül ült a padon. Egy gyufaszál sercent fel váratlanul, annyira közel az arcához, hogy érezte a melegét. Bellamy ösztönösen elhúzódott, de a bilincs megállította. Aztán, minden elızetes figyelmeztetés nélkül, egy kezet érzett az arcán, és valaki levette a szemérıl a kendıt. A gyufa lángja Inoue Sato fekete szemében tükrözıdött, amikor odatartotta a szájában lógó cigarettához, mindössze néhány centire Bellamy arcától. A nı ıt bámulta az üvegtetın beszőrıdı holdfényben. Úgy tőnt, elégedetten konstatálja, hogy Bellamy fél. - Nos, Mr. Bellamy - mondta Sato, majd megrázta és eloltotta a gyufát. - Hol kezdjük?

Hetvenedik fejezet

Egy bővös négyzet. Katherine bólintott, és a négyzetbe írt számokat vizsgálgatta a Dürer-metszeten. A legtöbben azt gondolták volna, hogy Langdonnak elment az esze, de Katherine nagyon gyorsan rájött, hogy igaza van. A bővös négyzet elnevezés nem valami misztikus dologra utalt, hanem egyszerő matematikára. Egy négyzetrács, amelyben a számok összege akárhonnan - sorokban, oszlopokban vagy átlósan - olvasva mindig ugyanannyi. Egyiptomi és indiai matematikusok alkották meg mintegy négyezer éve, de vannak, akik a mai napig varázserıt tulajdonítanak neki. Katherine azt olvasta, hogy az indiai hívık még mindig különleges, kubera kólámnak nevezett, háromszor hármas mágikus négyzetet húznak a púdzsa oltárokra. A modern ember számára azonban a bővös négyzet elsısorban a „játékos matematika" kategóriájába tartozik, egyesek nem szőnnek meg élvezetet találni az újabb és újabb „mágikus" konfigurációk felfedezésében. Szudoku lángelméknek. Katherine gyorsan megvizsgálta Dürer négyzetét, több sorban és oszlopban is összeadva a számokat.

- Harmincnégy - mondta. - Minden irányban harmincnégy az összeg. - Úgy van - felelte Langdon. - De azt tudta-e, hogy ez a bővös négyzet arról híres, hogy Dürer egy látszólag lehetetlen feladatot oldott meg? - Langdon megmutatta Katherine-nek, hogy itt nemcsak a sorok, oszlopok és átlók összege harmincnégy, hanem a négy kvadráns, a négy középsı négyzetbe és a négy sarokba írt számok összege is ugyanannyi. - A legelképesztıbb azonban Dürernek az a megoldása, ahogy a 15-ös és a 14-es számot egymás mellé tette az alsó sorban annak az évnek a megjelölésére, amelyben ezt a nagyszerő eredményt elérte. Katherine ellenırizte a számokat és elismeréssel adózott a kombinációknak. Langdon hangja egyre izgatottabb lett. - A Melankólia abban is páratlan, hogy itt jelent meg elıször a bővös négyzet az európai mővészetben. Egyes történészek szerint Dürer kódolt nyelven azt juttatta kifejezésre, hogy az İsi misztériumok kiléptek az egyiptomi misztikus iskolák falai közül, és most már az európai titkos társaságok ırzik. - Langdon szünetet tartott. - És ezzel meg is érkeztünk... ide. A papírra mutatott, amelyen a kıpiramis megfejtett betőnégyzete állt.

- Gondolom, ismerısnek találja ezt az elrendezést - mondta Langdon. - Négyszer négyes négyzet. Langdon ceruzát ragadott és pontosan lemásolta Dürer bővös négyzetét a papírra, a betőnégyzet mellé. Katherine most már látta, mennyire egyszerő az egész. Langdon ott állt hát ceruzával a kézben és... különös módon, mintha elhagyta volna eddigi lelkesedése, habozni látszott. - Robert? Langdon Katherine felé fordult. Az arca mélységes zaklatottságot fejezett ki. - Biztos, hogy ezt akarjuk? Peter határozottan... - Robert, ha maga nem akarja megfejteni a feliratot, akkor majd megteszem én. - És kinyújtotta a kezét a ceruzáért. Langdon tudta, hogy Katherine tántoríthatatlan, ezért megadta magát és újra a piramisra összpontosított. Gondosan összevetette a bővös négyzetet a piramis betőrácsával, és minden betőhöz hozzárendelt egy számot. Rajzolt egy új négyzetet, és beletette a szabadkımőves titkosírás betőit, de immár abban a sorrendben, ahogy Dürer bővös négyzete megadta. Amikor befejezte, mindketten szemrevételezték az eredményt.

Katherine nem értette a dolgot. - Ez még mindig összevissza van keverve. Langdon sokáig hallgatott. - Nem, Katherine, ez itt már nincs összekeverve. - Ismét a felfedezés izgalma csillogott a szemében. - Ez itt... latinul van. Egy hosszú, sötét folyosón egy vak öregember csoszogott, amilyen gyorsan csak bírt, a dolgozószobája felé. Amikor végre megérkezett, lerogyott az íróasztal mellett a székre. Öreg csontjai hálásan fogadták a nyugalmi helyzetet. Az üzenetrögzítı pityegett. Megnyomta a gombot és lehallgatta. - Itt Warren Bellamy - suttogta fojtott hangon barátja és szabadkımőves testvére. - Attól félek, hogy riasztó híreim vannak... Katherine Solomon tekintete visszatért a betőnégyzetre és újra megvizsgálta a szöveget. S valóban, egy latin szót hámozott ki belıle, Jeova.

Katherine nem tanult latint, de ez a szó ismerıs volt neki a régi héber szövegekbıl. Jeova. Jehova. Ahogy lejjebb vándorolt a tekintete, úgy olvasva a négyzetben, mint egy könyvben, meglepetten ébredt rá, hogy a piramis teljes szövegét el tudja olvasni. Jeova Sanctus Unus. Azonnal tudta, hogy mit jelent. A héber Biblia modern fordításaiban lépten-nyomon felbukkant. A Tórában a zsidók istene több néven is szerepelt - Jeova, Jehova, Jahve, Elohim -, de a római fordítások egyetlen latin kifejezéssel vágtak rendet az elnevezések káoszában: Jeova Sanctus Unus. - Az egy igaz Isten? - suttogta maga elé Katherine. A jól ismert kifejezésrıl nehezen tudta elképzelni, hogyan segíthetne a bátyja kiszabadításában. - Ez volna a piramis titkos üzenete? Az egy igaz Isten? Azt hittem, hogy ez egy térkép... Langdon hasonlóan tanácstalan volt, a szemébıl eltőnt az izgalom. - A megfejtés nyilvánvalóan helyes, de... - De az az ember, aki fogva tartja a fivéremet, egy helyet akar tudni. - Katherine a fülé mögé igazította a haját. - Nem fogja beérni ezzel a megfejtéssel. - Katherine - mondta Langdon nehezet sóhajtva -, magam is ettıl tartok. Egész este volt egy olyan érzésem, hogy valóságnak veszünk egy sor mítoszt és allegóriát. Talán ez a felirat is egy metaforikus helyszínre utal... azt akarja mondani, hogy az ember nem érheti el képességei teljét, csakis az egy igaz Isten által. - De ennek nincs semmi értelme! - kiáltott fel Katherine frusztráltan. - A családom nemzedékeken át ırizte ezt a piramist! Az egy igaz Isten? Ez volna a titok?! És ezt nevezi a CIA nemzetbiztonsági kérdésnek? Vagy hazudnak, vagy nagyon el vannak tájolva!

Langdon egyetértıen rántotta meg a vállát. És ebben a pillanatban megcsörrent a telefonja. Egy régi könyvekkel telezsúfolt dolgozószobában az öregember az íróasztal fölé görnyedve szorongatta a telefonkagylót reszketeg kezében. A telefon hosszan kicsöngött. Végre bizonytalan hangon beleszólt valaki. - Igen? Az öreg suttogott. - Arról értesültem, hogy menedékhelyre van szüksége. A férfi a vonal másik végén mintha megdöbbent volna. - Ki beszél? Warren Bell... - Kérem, ne mondjon neveket! - szakította félbe az öreg. - Arról beszéljen, hogy sikerült-e megvédenie a térképet, amelyet önre bíztak? Döbbent csend. - Igen... de nem hinném, hogy ez számít. Nem árul el sokat. Ha ez tényleg egy térkép, akkor inkább metaforikus, mintsem... - Nem, az egy igazi térkép, errıl biztosíthatom. És egy nagyon is valóságos helyre mutat. Meg kell védenie! Nem gyızım eléggé hangsúlyozni, hogy ez mennyire fontos. Önt üldözik, de ha el tudna hozzám jutni anélkül, hogy követnék, nálam menedéket kapna... és válaszokat. A férfi érzékelhetıen habozott. - Barátom - mondta az öregember, gondosan megválogatva a szavait -, van egy menedékhely Rómában, a Tiberistıl északra, amelynek tíz köve a Sínai-hegyrıl, egy magából a mennyországból

való, egy pedig Luke sötét apjának az arcképét viseli. Tudja, hol van ez a hely? Hosszú csend állt be, aztán a férfi így válaszolt: - Igen, tudom. Az öreg elmosolyodott. Gondoltam, hogy tudni fogja, professzor. - Jöjjön egyenesen ide. Vigyázzon, hogy ne kövessék.

Hetvennegyedik fejezet

Matakh meztelenül állt a forró gızkabinban. Újra tisztának érezte magát, megszabadult az etanolszag maradékától is. Ahogy az eukaliptusz illatú pára átjárta a bırét, érezte, hogy a pórusai megnyílnak a melegnek. Aztán elkezdte a szertartást. Elıször szırtelenítıkrémmel kente be tetovált testét és koponyáját, eltávolítva minden szál sörtét. A Heliadák hét szigetének istenei szırtelenek voltak. Aztán abramelinolajat masszírozott felpuhult és kitágult pórusú bırébe. Az abramelin a nagy mágus szent olaja. Majd egyetlen határozott mozdulattal balra fordította a csapot, és a víz jéghideg lett. Egy teljes percen át állt a hideg zuhany alatt, amely bezárta a pórusokat, csapdába ejtve bennük a meleget és az energiát. A víz hidege a jeges folyóra emlékeztette, ahol kezdetét vette az átváltozása. Amikor kilépett a kabinból, reszketett, de néhány pillanat múlva a bezárt hı áthatolt a test rétegein és felmelegítette. Mintha egy kemence égett volna a bensıjében. Meztelenül állt a tükör elıtt, az alakját csodálva... talán most látja magát utoljára földi halandóként. A lábfeje karmos sólyomláb. Két lába - Boáz és Jákin - a bölcsesség ısi oszlopa. Csípıje és hasa a misztikus erı boltozata. A boltív alatt a nemi szervekre sorsának szimbólumait tetoválta. Egy másik életben ez a vaskos rúd a testi gyönyörök forrása volt. De ez már a múlté. Megtisztultam.

Mint Katharoi misztikus eunuch szerzetesei, Malakh is eltávolította a heréit. Immár érdemesebb munkának szenteli testének potenciáját. Az isteneknek nincs nemük. A nemiség emberi tökéletlenségétıl és vele a gyarló szexuális vágyaktól is megszabadulva Malakh olyan lett, akár Uranosz, Attisz, Sporus és az Arthur-legenda nagy kasztrált varázslói. Minden spirituális metamorfózist meg kell elıznie a testi átváltozásnak. Erre tanítanak a nagy istenek... Ozirisztıl és Tammúztól Jézusig, Sivától Buddháig. Le kell vetnem magamról az emberi formát, amelyben lakozom. Malakh tekintete egyszerre fölfelé irányult, túl a kétfejő fınixen a mellkasán, túl az arcát ékesítı ısi jelek kavalkádján, egyenesen a koponyatetıre. Elırebiccentette a fejét, hogy egy pillanatra elé táruljon a még üresen várakozó kör. A testnek ez a pontja megszentelt hely volt. A kutacs vagy fontanella, amely még nem zárul össze a születéskor. Az agy oculusa. Noha ez a fizikai kapu néhány hónap alatt becsukódik, szimbolikus pontja marad a külsı és a belsı világ elveszett kapcsolatának. Malakh a szőz bır e megszentelt foltját tanulmányozta, amelyet egy uroborosz - a saját farkába harapó mitológiai kígyó -koronaszerő köre övezett. A csupasz bır mintha szemként visszanézett volna rá... ígérettıl ragyogva. Robert Langdon hamarosan felfedezi a nagy kincset, amelyre vágyik. Amint Malakh birtokába kerül, betelik a most még üres hely a koponyatetın, és végre felkészülhet az utolsó átváltozásra. Malakh átment a hálószobába és kivett az alsó fiókból egy hoszszú, fehér selyemszalagot. Mint már annyiszor, most is betekerte vele az ágyékát és az ülepét. Aztán lement a földszintre. A dolgozószobában a számítógép e-mail érkezését jelezte. A kapcsolata küldte:

AMIT KÉRT, AZ HAMAROSAN ELÉRHETİ LESZ. IDİBEN JELENTKEZEM, TÜRELEM.

Malakh mosolygott. Eljött az utolsó elıkészületek órája.

Hetvenkettedik fejezet

A CIA-ügynök dühösen tartott lefelé az olvasóterem galériájáról. Bellamy hazudott. Nemhogy a Mózes-szobor körül, de az egész szinten sem talált hıjeleket. Akkor hol a francban rejtızhet Langdon? Az ügynök most visszaindult arra az egyetlen helyre, ahol utoljára fogtak hıjelzést: a könyvtár elosztó helyiségébe. Újra leereszkedett a csigalépcsın a kabinet belsejében. A mozgó szállítószalagok fülsértıen zörögtek. A szobába lépve feltette a hıkamerát és körbepásztázott vele. Semmi. A raktár felé fordulva a berobbantott ajtó még mindig sugárzott, de azon kívül semmit sem észlelt, mígnem... Mi a fene! Az ügynök hátrahıkölt, mert a lehetı legváratlanabb látvány tárult elé. Mintha két kísértetet látna, két emberi test lenyomata derengett a falon át beérkezı futószalagon. Hıjelek. A ledöbbent ügynök követte tekintetével a jelenést, amely leírt egy kört a helyiségben, majd eltőnt egy szők lyukban a falon. A szállítószalagon jutottak ki? Ez ırültség. És nem elég, hogy Robert Langdon a falon át tudott elmenekülni, de az is kiderült, hogy újabb problémájuk akadt. Langdon nem egyedül volt? Már kapcsolta is be az adóvevıt, hogy jelentést tegyen, de az akciócsoport vezetıje megelızte. - Mindenkinek! Találtunk egy elhagyott Volvót a könyvtár elıtti

téren. Katherine Solomon nevén van regisztrálva. Egy szemtanú szerint a nı nemrég érkezett a könyvtárba. Azt gyanítjuk, hogy Robert Langdonnal van. Sato igazgató azt az utasítást adta, hogy azonnal keressük meg mindkettıt. - Megtaláltam mindkettıjük hıjelét! - kiáltotta az elosztó helyiségben álló ügynök. És ismertette a helyzetet. - Az ég szerelmére! - mondta a csapatvezetı. - Hová a francba vezet az a futószalag? Az ügynök már áttanulmányozta az eligazító rajzot a táblán. - Az Adams épületbe - válaszolta. - Egy háztömbnyire innen. - Riadó! Mindenki az Adams épülethez! MOST!

Hetvenharmadik fejezet

Menedék. Válaszok. Ezek a szavak visszhangoztak Langdon elméjében, miközben kirohant Katherine-nel az Adams épület egyik oldalajtaján a hideg téli éjszakába. A titokzatos hívó rejtjelezve adta meg a helyet, de Langdon így is megértette. Katherine meglepı indulattal reagált arra, hogy hová mennek: Tényleg ez a legjobb hely az egy igaz Isten metalálására? Most már csak az volt a kérdés, hogyan jutnak el oda. Langdon körülnézett és igyekezett összeszedni magát. Sötét volt, de szerencsére kitisztult az idı. Egy kis udvaron álltak. A messzeségben ijesztıen távolinak tőnt a Capitolium kupolája, és Langdon ráébredt, hogy most van elıször szabad levegın, amióta órákkal ezelıtt megérkezett a Capitoliumba. Ennyit az elıadásomról. - Robert, nézze! - Katherine a Jefferson épület körvonalai felé mutogatott. Langdon elsı reakciója az elképedés volt: most mérte csak fel, milyen messzire vitte ıket a föld alatti szállítószalag. A második reakciója viszont a rémület: a Jefferson épület körül hatalmas volt a sürgés-forgás, jármővek érkeztek, emberek kiabáltak. Az ott keresıfény? Langdon megragadta Katherine karját. - Jöjjön!

Futva indultak északkeletnek az udvaron át, és gyorsan eltőntek szem elıl egy elegáns, U alakú épület mögött, amelyben Langdon a Folger Shakespeare Könyvtárra ismert. Ez a sajátos alakú építmény stílszerő álcázásnak tőnt ma este, hiszen itt ırizték Francis Bacon Új Atlantiszának eredeti latin nyelvő kéziratát; az amerikai alapító atyák állítólag errıl az utópiáról mintázták meg az ısi bölcsességre alapozott új világot. Langdon ennek ellenére nem állt meg. Fognunk kell egy taxit. Megérkeztek a Harmadik utca és az East Capitol sarkára. Gyér volt a forgalom, és Langdon kezdte elveszíteni a reményt, hogy taxit találnak. Most északnak tartottak a Harmadik utcán Katherine-nel, hogy minél messzebbre kerüljenek a Kongresszusi Könyvtártól. Egy egész háztömbnyit tettek már meg, amikor Langdon végre egy taxit látott befordulni a sarkon. Leintette, és a kocsi lefékezett a járda mellett. Közel-keleti zene szólt a rádióból, és egy fiatal arab sofır mosolygott rájuk barátságosan. - Hová menjünk? - kérdezte, amikor az utasok beültek. - Máris mondom a címet... - Északnyugat! - szakította félbe Katherine a Harmadik utcára mutatva, a Jefferson épülettel ellenkezı irányban. - Hajtson a Union pályaudvar felé, aztán forduljon be balra a Massachusetts sugárúton. Majd szólunk, hol álljon meg. A taxis vállat vont, felhúzta a vezetıfülkét elválasztó plexiablakot, és visszakapcsolta a zenét. Katherine szemrehányó pillantást vetett Langdonra, mintha azt mondaná: ne hagyjunk nyomokat. Kimutatott az ablakon, egy fekete helikopterre irányítva Langdon figyelmét, amely alacsonyan körö-

zött a terület felett. Francba! Sato a jelek szerint mindenre elszánta magát, hogy visszaszerezze Solomon piramisát. Közben a helikopter leszállt a Jefferson és az Adams épület között, Katherine pedig növekvı aggodalommal fordult Langdonhoz. - Megnézhetném a mobilját? Langdon átadta a telefont. - Peter azt mondja, hogy fotografikus memóriája van - mondta Katherine letekerve az ablakot. - Tényleg emlékszik minden telefonszámra, amit valaha hívott? - Igen, de... Katherine kidobta a telefont az ablakon. Langdon felpattant az ülésrıl, de már csak azt látta, hogy a mobil alábucskázik, és ripityára törik mögöttük a kövezeten. - Ezt miért csinálta? - Most lekapcsolódtunk a hálózatról - mondta Katherine. Komoly volt a tekintete. - Ez a piramis az egyetlen reményünk, hogy megtaláljuk a bátyámat, és nem hagyom, hogy a CIA elvegye tılünk. A volán mögött Omar Amirana dudorászott és bólogatott a zene ütemére. Gyenge volt a mai este, és örült, hogy fuvarja akadt. Éppen a Stanton Parkon hajtott keresztül, amikor a cég diszpécserének ismerıs hangja recsegtette meg a rádiót. - Itt a diszpécser. Minden kocsinak a National Mall körzetében. Most kaptuk a hírt a hatóságoktól, hogy két szökevényt keresnek az Adams épület közelében... Omar döbbenten hallgatta, ahogy a diszpécser megadja annak a párnak a pontos személyleírását, akik az imént szálltak be a kocsijába. Nyugtalanul nézett bele a visszapillantó tükörbe. Igaz, ami igaz,

a magas fickó határozottan ismerısnek tőnt. Csak nem a körözött személyek toplistáján láttam? Omar remegı kézzel nyúlt a mikrofonért. - Diszpécser? - mondta halkan. - Itt az egy-három-négyes taxi. A két ember, akirıl beszélt... itt ül a kocsimban. A diszpécser közölte vele, hogy mit kell tennie. Omar felhívta a megadott számot. Egy pattogó, katonás hang szólt bele. - Itt Turner Simkins ügynök, CIA akciócsoport. Kivel beszélek? - Én... egy taxisofır vagyok - mondta Omar. - Azt mondták, hogy ezt a számot hívjam a két... - A szökevények jelenleg is a jármővében vannak? Válaszoljon igennel vagy nemmel. - Igen. - Hallják ezt a beszélgetést? Igen vagy nem? - Nem. Az ablak... - Hová viszi ıket? - Északnyugatnak a Massachusettsen. - Közelebbi cím? - Nem mondták. Az ügynök habozott. - Van egy bırtáska a férfi utasnál? Omar a visszapillantó tükörbe nézett, és elkerekedett a szeme. - Igen! Csak nem bomba vagy ilyesmi van... - Figyeljen jól! - mondta az ügynök. - Nincs veszélyben, amenynyiben pontosan követi az utasításaimat. Érthetı? - Igen, uram. - Hogy hívják? - Omar - válaszolta, és érezte, hogy kiveri a víz. - Figyeljen, Omar - mondta a férfi nyugodt hangon. - Jól csinálja. Azt szeretném, hogy a lehetı leglassabban hajtson, mert meg akarom

elızni a csapatommal. Világos? - Igen, uram. - Ugye van olyan intercom rendszer a kocsijában, amivel kommunikálni tud az utasaival? - Igen, uram. - Helyes. Akkor tegye pontosan azt, amit kérek.

Hetvennegyedik fejezet

A Dzsungel néven ismert hely Amerika élı múzeumának - a USBG, vagyis a Capitolium épületéhez kapcsolódó botanikus kert - központi pavilonja. Valójában egy esıerdı egy hatalmas üvegházban, terebélyes gumi- és fügefákkal, meg egy futóhíddal a merészebb turisták számára. Rendes körülmények között Warren Bellamynak felüdülést jelentett a Dzsungel földillata, az üvegtetın megülı páracsep-peken megcsillanó napfény. Ma este azonban csak a Hold fénye szüremlett be, és ez Bellamyban félelmet keltett. Folyt róla a víz, a bilincs fájdalmasan belevágott a kezébe, és megfeszült tıle a karja. Sato igazgató fel-alá járkált elıtte, és nyugodtan pöfékelt -kész ökoterrorizmus ebben a tudományosan szabályozott környezetben. Az arca már-már démoninak tőnt a füstös-párás holdfényben. - Nos hát - mondta Sato -, amikor ma este megérkezett a Capitoliumba, és megtudta, hogy én már ott vagyok... ön döntést hozott. Ahelyett hogy bejelentkezett volna nálam, csendben lelopakodott a pincébe, majd nagy kockázatot vállalva megtámadta Anderson parancsnokot és engem is, hogy segítsen Langdonnak elmenekülni a piramissal és a pillérfejjel. - Sato megdörzsölte a vállát. - Figyelemre méltó döntés volt. És újra így döntenék, gondolta Bellamy. - Hol van Peter? - kérdezte indulatosan az igazgatótól.

- Honnan tudjam? - mondta Sato. - Nagyon úgy tőnik, hogy ezen kívül mindent tud! - vágott viszsza Bellamy, meg sem próbálta leplezni a gyanúját, hogy valamiképpen Sato állhat az események mögött. - Tudta, hogy oda kell mennie a Capitoliumba. Tudta, hogy hol lesz Robert Langdon. Sıt azt is tudta, hogy Langdon táskájának röntgenfelvételén rajta lesz a pillérfej. Valaki nyilván ellátja bennfentes információkkal. Sato szárazon felnevetett, és közelebb lépett Bellamyhoz. - És ezért támadott meg? Azt hiszi, hogy én vagyok az ellenség? Azt hiszi, hogy el akarom lopni a piramisát? - Sato megszívta a cigarettáját és az orrán át fújta ki a füstöt. - Akkor jól figyeljen! Senki sem értheti nálam jobban a titoktartás fontosságát. Önhöz hasonlóan én is hiszek abban, hogy vannak bizonyos információk, amelyeket nem tanácsos szétkürtölni. Ma este azonban olyan erık léptek mőködésbe, amelyeknek a jelek szerint még nem fogta fel a veszélyét. A férfi, aki elrabolta Peter Solomont, nagy hatalommal rendelkezik... amirıl ön nyilván nem tud. Higgyen nekem, ez az ember egy idızített bomba... olyan eseménysort képes elindítani, amely alapjaiban változtathatja meg a világot. - Nem értem. - Bellamy fészkelıdött a padon, hogy megpróbálja enyhíteni hátrafeszített karja sajgását. - Nem is kell, hogy értse. Elég, ha engedelmeskedik. Pillanatnyilag abban látom az egyetlen reményt, ha együttmőködöm ezzel az emberrel... és megadom neki azt, amit akar. Ez azt jelenti, hogy ön felhívja Mr. Langdont, és közli vele, hogy adja fel magát, a piramissal és a pillérfejjel együtt. Amint Langdon a kezünkben van, megfejti a piramis szövegét, így ezzel az emberünk megkapja a követelt információt. A csigalépcsı helyét, amely az İsi misztériumokhoz vezet?

- Ezt nem tehetem. Köt a titoktartási esküm. Sato elvesztette a türelmét. - Nem érdekel, hogy mire esküdött, simán börtönbe juttatom... - Azzal fenyegethet, amivel csak akar - mondta elszántan Bellamy. - Nem fogok segíteni önnek. Sato vett egy nagy levegıt, és hátborzongató suttogásra váltott. - Mr. Bellamy, fogalma sincs arról, hogy mi történik ma este, igaz? Feszült csend állt be, amelyet végül Sato telefonjának csörgése tört meg. Azonnal a zsebébe nyúlt, és elırántotta. - Beszéljen - szólt bele, és figyelmesen hallgatta a hívót. - Hol van most az a taxi? Mennyire? Rendben van. Hozza ıket a botanikus kertbe. A szolgálati bejárathoz. És ne kerüljön a szemem elé az átkozott piramis és pillérfej nélkül. Sato letette, és fölényes mosollyal az arcán visszafordult Bellamyhoz. - Nos hát... úgy tőnik, hogy már nincs is szükségem a segítségére.

Hetvenötödik fejezet

Robert Langdon üres tekintettel meredt a semmibe, túl kimerült volt ahhoz, hogy nagyobb sebességre nógassa a lassan vánszorgó taxist. Mellette Katherine hallgatásba merült, nyilvánvalóan felzaklatta, hogy nem sikerült kideríteniük, mitıl olyan különleges a piramis. Újra végiggondolták mindazt, amit a piramisról és a pillérfejrıl a mai este felzaklató eseményei nyomán megtudtak. És még mindig nem volt halvány sejtelmük sem arról, hogyan tekinthetı ez a piramis térképnek, ami bárhová is elvezet. Jeova Sanctus Unus? A titok A Renden belül rejlik? Az ismeretlen telefonáló válaszokat ígért, ha el tudnak jutni egy bizonyos helyre. Egy menedékhely Rómában, a Tiberistıl északra. Langdon tudta, hogy az alapító atyák „Új Rómája" nem más, mint az a város, amely aztán a Washington nevet kapta történelme elején, de máig ırizte az eredeti álom emlékeit: a Potomac egyik mellékfolyójának Tiber a neve; a szenátorok a Szent Péter-bazilika kupolájának másolata alatt üléseznek; Vulcanus és Minerva még mindig ırzi a Rotunda rég kialudt lángját. A Langdont és Katherine-t kínzó kérdésekre remélt válaszok már csak néhány kilométernyire voltak tılük. Északnyugatra a Massachusetts sugárúton. Ahová igyekeztek, az valóban menedékhely volt... a washingtoni Tiber Creektıl északra. Langdon szerette volna, ha a sofır gyorsabban hajt.

Katherine hirtelen felpattant az ülésen, mintha váratlan felismerésre jutott volna. - Jaj, istenem, Robert! - fordult Langdonhoz elsápadva. Egy pillanatig tétovázott, aztán kimondta: - Rosszfelé megyünk! - Nem, dehogy! - ellenkezett Langdon. - Északnyugatnak a Massachusetts... Langdon elakadt. Már elmondta Katherine-nek, hogyan jött rá, hol van az ismeretlen hívó lakhelye. Tíz köve a Sínai-hegyrıl, egy magából a mennyországból való, egy pedig Luké sötét apjának az arcképét viseli. Csak egyetlen épület van a világon, amelyre ráillik ez a leírás. És a taxi most pontosan abba az irányba tartott. - Katherine, biztos vagyok benne, hogy jófelé megyünk. - Nem! - kiáltotta Katherine. - Egyáltalán nem kell odamennünk. Rájöttem a megoldásra. Tudom már, mi ez az egész! Lángon elképedt. - Megfejtette? - Igen! A Freedom Plazára kell mennünk! Langdon semmit nem értett. Bár a Freedom Plaza itt volt a közelben, nem látta okát, hogy oda menjenek. - Jeova Sanctus Unus! - mondta Katherine. - A héberek egy igaz istene. A héberek szent szimbóluma a Dávid-csillag, vagy más néven Salamon pecsétje a szabadkımőveseknek is fontos jelképük! - Kihalászott egy egydolláros bankjegyet a zsebébıl. - Adja ide a tollát! A teljesen összezavarodott Langdon kivette a tollat a zakójából. - Nézze! - Katherine kiterítette a bankjegyet a combján, fogta a tollat és a Nagy Pecsétre mutatott. - Ha ráhelyezzük Salamon pecsétjét az Egyesült Államok Nagy Pecsétjére... - azzal rárajzolta a Dávidcsillagot a piramisra -, akkor ezt kapjuk!

Langdon elıbb a bankjegyre nézett, aztán Katherine-re, mintha azt vizslatná, nem bolondult-e meg. - Nézze meg jobban, Robert! Nem látja, hogy mire mutatok? Langdon újra megnézte a rajzot.

M i az ördögöt akar ezzel? Langdon nem elıször látta ezt a képet. Az összeesküvés-elméletek hívei körében népszerő „bizonyítéka" volt annak, hogy a szabadkımővesek titkos befolyást gyakoroltak a nemzet születésére. Amikor a hatágú csillagot pontosan ráhelyezték az Egyesült Államok Nagy Pecsétjére, a csillag csúcsszöge tökéletesen magába foglalta a szabadkımővesek mindentlátó szemét... és, kísérteties módon, a másik öt ág öt betőre mutatott, amelyek a kımőves jelentéső M-A-S-O-N szót adták ki. - Katherine, ez csak véletlen egybeesés, de azt még mindig nem értem, hogy mi köze ennek a Freedom Plazához. - Nézze meg még egyszer! - erısködött Katherine, most már szinte dühösen. - Nem azt nézi, amire mutatok! Azt nézze, ott! Még mindig nem látja? Egy pillanattal késıbb Langdonnak leesett...

A CIA akciócsoportját vezetı Turner Simkins az Adams épület elıtt állt a füléhez szorítva a telefont, és feszülten hallgatta a taxi hátsó ülésén folyó beszélgetést. Valami történt. Éppen beszállni készült az embereivel az átalakított Sikorsky UH-60 helikopterbe, hogy megelızve a szökevényeket északnyugaton felállítsák az útzárat, de most úgy tőnt, hogy megváltozott a helyzet. Másodpercekkel ezelıtt Katherine Solomon azt kezdte el bizonygatni, hogy rossz irányba mennek. A magyarázata - az egydollárossal meg a Dávid-csillaggal - semmit sem mondott az ügynöknek, de a jelek szerint Robert Langdonnak sem. Legalábbis kezdetben. Most azonban Langdon mintha felfogta volna a jelentését. - Istenem, igaza van! - kiáltotta Langdon. - Az elıbb nem vettem észre! A következı pillanatban Simkins már azt hallotta, hogy valaki dörömböl az elválasztó ablakon. A sofır kinyitotta. - Változott a terv - mondta Katherine a taxisnak. - Vigyen minket a Freedom Piazára. - Freedom Plaza? - ismételte az idegesnek tőnı sofır. - Nem északnyugatra a Massachusettsen? - Nem! - kiáltotta Katherine. - Freedom Plaza! Forduljon balra. Itt! ITT!!! Simkins ügynök fékcsikorgást hallott, ahogy a kocsi bekanyarodott. Katherine izgatottan beszélt tovább Langdonnak a Nagy Pecsét híres bronzplakettjérıl, ami a tér kövezetébe van ágyazva. - Asszonyom, csak hogy ne legyen tévedés... - szakította félbe a taxis feszült hangon. - A Freedom Piazára megyünk, a Pennsylvania és a Tizenharmadik utca sarkán? - Igen! - felelte Katherine. - Siessen! - Nagyon közel van. Két perc.

Simkins mosolygott. Szép munka, Omar. A várakozó helikopterhez indult, és futtában kiáltotta oda az embereinek: - Megvannak! Freedom Plaza! Mozgás!

Hetvenhatodik fejezet

A Freedom Pláza egy térkép. A Pennsylvania sugárút és a Tizenharmadik utca keresztezıdésében fekvı tér egy hatalmas területén kövekbıl kirakva látható a washingtoni utcák alaprajza, ahogyan azt Pierre L'Enfant eredetileg eltervezte. A plaza népszerő turistalátványosság, nemcsak azért, mert mulatságos a térképen sétálgatni, hanem a Szabadság tér elnevezést ihletı Martin Luther King miatt is, aki a közeli Willard Hotelben írta meg híres Van egy álmom kezdető beszéde nagy részét. Omar Amirana, a washingtoni taxis számtalanszor hozott már turistákat a Freedom Plazára, de a ma esti utasai nyilvánvalóan nem városnézıbe készültek. A CIA üldözi ıket? Omar alig fékezett le a járda mellett, a férfi és a nı máris kiugrott. - Itt várjon! - mondta Omarnak a tweedzakós férfi. - Mindjárt jövünk. Omar figyelte, ahogy a két alak rohangál a hatalmas szabadtéri alaprajz utcái között, és kiabálva mutogatják egymásnak a térkép geometriáját. Omar lekapta a telefonját a mőszerfalról. - Uram, ott van még? - Igen, Omar! - ordította egy hang, amit alig lehetett kivenni a vonal másik végének mennydörgésszerő robajában. - Hol vannak most? - A térképet nézik. Úgy tőnik, keresnek valamit.

- Ne veszítse ıket szem elıl! - bömbölte az ügynök. - Mindjárt ott vagyok! Omar immár a tér híres Nagy Pecsétje - a világ egyik legnagyobb bronzplakettje - körül látta a szökevényeket. Egy darabig álltak elıtte, aztán délnyugat felé mutogattak. Majd a tweedzakós férfi visszaszaladt a taxihoz. Omar gyorsan letette a mobilt a mőszerfalra, és épp akkor ért oda a férfi lihegve. - Merre van a virginiai Alexandria? - kérdezte. - Alexandria? - Omar délnyugat felé mutatott, pontosan arra, amerre az elıbb a férfi és a nı is. - Tudtam! - suttogott a férfi alig hallhatóan. Megfordult és odakiáltott a nınek: - Igaza volt! Alexandria! A nı most a tér másik oldalára mutatott, a kivilágított METRÓ táblára. - A Kék vonal egyenesen oda visz. A King Street állomáson kell kiszállni. Omar pánikba esett. Jaj, ne! A férfi visszafordult Omarhoz, és kifizette a fuvart. Pontosabban túlfizette. - Köszönöm. A többit tartsa meg. - Felkapta a bırtáskát, és futásnak eredt. - Várjon! Majd én elviszem önöket! Ismerıs vagyok arra! De már késı volt. A férfi és a nı keresztülvágtatott a téren. Lementek a lépcsın és elnyelte ıket a földalatti-állomás. Omar felkapta a mobilt. - Uram! Lementek a földalattiba! Nem tudtam megakadályozni! Alexandriába mennek a Kék vonalon! - Maradjon ott, ahol van! - üvöltötte az ügynök. - Tizenöt másodperc múlva érkezem!

Omar a férfitól kapott bankjegyekre meredt a tenyerében. A legfelsı nyilván az volt, amire rárajzoltak. Egy Dávid-csillag az Egyesült Államok Nagy Pecsétjén. És való igaz, hogy a csillag ágai a mason szót adták ki. Ekkor minden elızetes figyelmeztetés nélkül fülsiketítı zaj reszkettette meg a levegıt, mintha egy tehervonat készülne belerohanni a taxijába. Körülnézett, de az utca üres volt. A zaj erısödött, és hirtelen egy karcsú, fekete helikopter bontakozott ki a sötétségbıl és ereszkedett alá a térre. Feketébe öltözött férfiak ugrottak ki belıle. Azonnal rohanni kezdtek a földalatti-megálló felé, de az egyikük Omar kocsijához tartott. Feltépte az utasülés ajtaját. - Omar? Maga az? Omar meg sem tudott szólalni, csak bólintott. - Megmondták, hogy hová mennek? - kérdezte az ügynök. - Alexandria! King Street állomás! - bökte ki Omar. - Én felajánlottam, hogy elviszem ıket, de... - Azt nem mondták, hogy Alexandrián belül hová? - Nem! A Nagy Pecsétet nézték a téren, aztán Alexandriáról kérdeztek, és ezzel fizettek. - Átadta az ügynöknek az egydolláros bankjegyet a fura rajzzal. Amíg az ügynök az ábrát tanulmányozta, Omarban egyszerre összeállt a kép. Szabadkımővesek! Alexandria! Alexandriában volt Amerika egyik leghíresebb szabadkımőves épülete. - Megvan! - kiáltotta. - A George Washington szabadkımőves emlékmő! Szemben a King Street-i állomással! - Az lesz az - mondta az ügynök, láthatóan ugyanarra a felismerésre jutva. Közben az emberei visszatértek a földalatti megállójából. - Elszalasztottuk ıket! - ordította az egyik. - Most ment el a Kék vonali metró, és már nincsenek odalent! Simkins ügynök megnézte az óráját és visszafordult Omar-hoz.

- Mennyi idı alatt ér a földalatti Alexandriába? - Legalább tíz perc. Lehet, hogy több is. - Remekül csinálta, Omar. Köszönöm. - Nincs mit. De mi ez az egész? Ám Simkins ügynök már a helikopter felé futott, közben kiadva az utasítást. - King Street állomás! Megelızzük ıket! Omar elképedten bámult a felemelkedı nagy fekete madár után. Délnek fordult a Pennsylvania sugárút felett, aztán dübörögve beleveszett az éjszakába. A taxis lába alatt a metrószerelvény egyre gyorsabban távolodott a Freedom Plazától. Robert Langdon és Katherine Solomon kifulladva rogyott le az ülésre. Nem szóltak egy szót sem, némán várták, hogy a szerelvény elvigye ıket oda, ahová készültek.

Hetvenhetedik fejezet

Az emlék mindig ugyanúgy érkezett. Zuhan... hátrafelé bucskázik a levegıben, és a szakadék mélyén ott a jéggel borított folyó. Fölötte Peter Solomon Andros fegyverének csövére függeszti könyörtelen szürke tekintetét. Zuhanás közben elenyészik a fölsı világ, s végül minden eltőnik, ahogy a vízesés párafelhıje magába öleli. Egy pillanatra csupa fehér lesz minden, mint a mennyországban. Aztán a jégbe csapódik a teste. Hideg. Feketeség. Fájdalom. Egy roppant erı dobálja és vágja neki újra meg újra a szikláknak a jeges őrben. A tüdeje szinte szétrobban a légszomjtól, de a mellizmai olyan hevesen húzódnak össze a hidegben, hogy képtelen levegıt venni. A jég alatt vagyok. A vízesés közelében a kavargó habok miatt nyilván vékonyabb volt a jégpáncél, és Andros teste átszakította. Most lefelé sodorja az áramlat, és ı csapdába esett az áttetszı jégréteg alatt. Alulról kaparni kezdte a páncélt, hogy kiszabaduljon, de nem tudott erıt kifejteni. A golyó ütötte seb égı fájdalma ugyanúgy megszőnt, mint a sörétek szúrása az oldalában; mindkettıt elsöpörte az egész testét megdermesztı kín. Az áramlás felgyorsult a folyó kanyarulatában, és megpördítette. Most már az egész szervezete oxigénért sikoltott. Hirtelen ágakba

akadt, majd nekiütközött egy vízbe dılt fatörzsnek. Gondolkozz! Kétségbeesetten megmarkolt egy ágat, s abba kapaszkodva nyomakodott a felszín felé, keresve azt a pontot, ahol az ág átfúrta a jeget. Az ujjai egy kis lyukon át megérezték a vizet. Vadul megrángatta az ágat, hogy kitágítsa a lyukat: egyszer, kétszer, és a nyílás jelentısen szélesebb lett. Rácsimpaszkodva az ágra hátrahajtotta a fejét és a kis nyíláshoz nyomta a száját. Forrónak érezte a tüdejébe áramló téli levegıt. A gyors oxigénlöket új reményt adott. Lábát alulról fatörzsnek támasztva, minden erejével nekifeszült a hátával és a vállával a jégpáncélnak. A kidılt fa körül az ágak és a törmelék már meggyengítette a jeget, s amikor izmos lábával elrugaszkodott a fatörzstıl, a feje és a válla végre áttörte a páncélt. A téli éjszaka levegıje árasztotta el a tüdejét. A teste nagyobbik része még mindig víz alatt volt, de addig küszködött - a lábával tolva, a karjával húzva magát - amíg végül kikecmergett a vízbıl, és lihegve elterült a jégen. Andros letépte magáról az átázott símaszkot és zsebre tette, majd visszanézett, hogy látja-e még Peter Solomont. A folyó kanyarulata eltakarta a kilátást. Ismét lüktetni kezdett a seb a mellében. Higgadtan egy kisebb ágat húzott a lyuk fölé a jégen, hogy elrejtse. A lyuk reggelre újra befagy. Mire Andros bevonszolta magát a fák közé, hullani kezdett a hó. Fogalma sem volt, mennyit futott, mire kikeveredett az erdıbıl, egy kisebb országút melletti rézsőre. Kórosan kihőlt a teste, és delirált. A hó már sokkal sőrőbben esett, és akkor egy magányos jármő reflektorfényei közeledtek felé a távolból. Andros lázasan integetni kezdett, és a kisteherautó azonnal megállt. Vermonti rendszámtáblája volt. Egy öregember ugrott ki belıle piros kockás ingben. Andros tántorogva indult el felé, véres mellkasát fogva. - Egy vadász... meglıtt! Vigyen... egy kórházba!

Az öreg habozás nélkül felsegítette az utasülésbe és magasabbra állította a főtést. - Hol van a legközelebbi kórház? Androsnak fogalma sem volt, de azért dél felé mutatott. - A következı kijáratnál. Nem megyünk mi semmilyen kórházba. A vermonti öregember eltőnését másnap jelentették be, de senki sem tudta, hol veszhetett nyoma Vermont után a hóviharban. És ezt persze senki sem kapcsolta össze azzal a hírrel, amelyrıl a következı napon adtak hírt az újságok - Isabel Solomon megrázó halálával. Amikor Andros felébredt, egy olcsó motelszobában találta magát, amelyet bedeszkáztak a téli szezonra. Visszaemlékezett, hogy betört ide és széttépett lepedıkkel bekötözte a sebeit, aztán bemászott egy dohos takaróhegy alá az ágyban. Azt hitte, hogy mindjárt éhen hal. Kibicegett a fürdıszobába, ahol meglátta a mosdóban a véres sörétszemeket. Halványan rémlett neki, hogy kipiszkálta ıket az oldalából. A mocskos tükör elıtt kínkeservesen lehámozta magáról a véres kötést, hogy felmérje a kárt. Kemény mell- és hasizmai megakadályozták, hogy a sörétszemek túl mélyre hatoljanak, ám egykor tökéletes testét most elcsúfították a sebek. Peter Solomon egyetlen golyója láthatóan tisztán hatolt át a vállán, véres krátert hagyva maga után. És ami a legrosszabb: Androsnak nem sikerült megszereznie azt, amiért ilyen messzire eljött. A piramist. Korgott a gyomra, ezért kisántikált az öreg kocsijához, azt remélve, hogy talál valami ételt. A kisteherautón már vastagon állt a hó, és Andros azon tőnıdött, vajon mennyit aludhatott a motelban. Hála az égnek, hogy felébredtem. Ételt ugyan nem talált, de a kesztyőtartóban fájdalomcsillapítóra bukkant. Benyelt egy marékkal, és hóval öblítette le. Ennem kell.

Néhány órával késıbb a furgon, amely kihajtott az öreg motel mögül, semmiben nem emlékeztetett arra a jármőre, amelyik két nappal korábban beállt ide. A vezetıfülke tetejérıl eltőnt a légterelı, a lökhárítóról a matricák és a fülkébıl az üléshuzatok. A vermonti rendszámtábla helyére másik került egy öreg mőhelykocsiról, ami a motel szemetes konténere mellett parkolt, ahová Andros bedobálta a véres lepedıket, a sörétet és minden más bizonyítékát annak, hogy valaha itt járt. Nem tett le a piramis megszerzésérıl, de átmenetileg el kellett halasztania. Rejtekhelyre, gyógyulásra, de a legsürgetıbben ételre volt szüksége. Az országúton hajtva bekapcsolta az ócska autórádiót. Napok óta nem nézett tévét, nem olvasott újságot, és amikor a helyi állomáson bemondták a híreket, Andros megdöbbent. „Az FBI nyomozói - mondta a rádió - folytatják a kutatást a fegyveres betörı után, aki két nappal ezelıtt potomaci házában meggyilkolta Isabel Solomont. A feltételezések szerint a gyilkos a folyó jege alá került és az áramlat a tengerbe sodorta." Andros megdermedt. Megyilkolta Isabel Solomont? Döbbent csendben vezetett tovább, végighallgatva az egész beszámolót. Itt volt az ideje, hogy eltőnjön errıl a helyrıl, nagyon, de nagyon messzire. Az Upper West Side-i lakásból lélegzetelállító kilátás nyílt a Central Parkra. Andros azért választotta ezt, mert az ablaka elıtti buja, zöld vadon az Égei-tenger elvesztett panorámájára emlékeztette. Noha tudta, hogy örülnie kéne, amiért életben maradt, nem így érzett. Az ürességtıl csak nem tudott szabadulni, és megszállottan ırölte magában a Peter Solomon piramisának ellopására irányuló kudarcba fulladt kísérletet.

Andros hosszú órákat töltött a szabadkımőves piramis legendájának tanulmányozásával, s noha nem volt egyetértés abban, hogy létezik-e valójában, mindenki a mérhetetlen tudás és hatalom ígéretét kapcsolta hozzá. A szabadkımővesek piramisa létezik, gondolta Andros. Megbízható belsı információm van róla. A piramist a sors vezette Andros elé, és tudta, hogy letenni róla ugyanaz lenne, mint nem beváltani a nyertes lottószelvényt. Én vagyok az egyetlen élı, nem szabadkımőves ember, aki tudja, hogy a piramis valóságos... ahogy annak az embernek a személye is, aki ırzi. Múltak a hónapok, és noha a teste meggyógyult, Andros nem volt többé az a vezérhím, aki Görögországban. Felhagyott a kalandozással, és nem csodálta már magát meztelenül a tükörben. Úgy érezte, az öregedés jelei ütköznek ki testén. Hajdan hibátlan bıre most tele volt sebhelyekkel, ami mélyen elkeserítette. Még mindig szedte a fájdalomcsillapítókat, amelyekre nagy szüksége volt a felgyógyulás során, és úgy érezte, mintha visszazuhanna abba az életformába, ami a Soganlik börtönbe juttatta. Nem érdekelte. A test megköveteli a magáét. Egy este Greenwich Village-ben vásárolt drogokat egy embertıl, akinek hosszú, cikcakkos villám volt a karjára tetoválva. Andros rákérdezett, és a férfi elmondta, hogy a tetoválás alatt egy hosszú sebhely van, amelyet egy autóbalesetben szerzett. - Nem akartam naponta látni azt a heget, ami az autóbalesetre emlékeztet - tette hozzá a dealer -, ezért tetováltattam rá az erı szimbólumát. Újra ura lettem a saját testemnek. Aznap éjjel, a drogoktól feldobottan, Andros beesett egy közeli tetoválószalonba és levette az ingét. - El akarom takarni ezeket a sebhelyeket - mondta. Újra ura akarok lenni a saját testemnek. - Eltakarni? - vizsgálgatta a mellkasát a tetováló mővész. - Mivel?

- Tetoválásokkal. - Igen, de mit tetováljak rá? Andros vállat vont, hiszen nem akart semmi mást, mint megszabadulni a múltra emlékeztetı csúf jelektıl. - Nem tudom. Döntse el maga. A mővész a fejét csóválta és Andros kezébe nyomott egy füzetet a tetoválás ısi, szent hagyományáról. - Jöjjön vissza akkor, ha már elolvasta. Andros kiderítette, hogy a New York-i városi könyvtár győjteményében ötvenhárom könyv van a tetoválásról, és néhány hét alatt mindet elolvasta. Újjáéledt benne az olvasás szenvedélye, nem gyızte oda-vissza hordani a köteteket a könyvtár és a lakása között, ahol mohón falta ıket, ki-kinézegetve közben a Central Parkra. A tetoválás irodalma különös világba vezette be Androst, amelynek addig a létezésérıl sem tudott - a szimbólumok, a miszticizmus, a mitológia és a mágikus mővészet világába. Minél többet olvasott, annál tisztábban látta, mennyire vak volt eddig. Elkezdte feljegyezni a gondolatait, a terveit, az álmait. Amikor a könyvtárban már nem találta meg, amire szüksége volt, antikváriusokat bízott meg a ritkaságok felhajtásával, így szerezve be az ezoterikus irodalom kincseit. De Prcestigiis Dcemonum... Lemegeton... Ars Almadel... Grimorium Verum... Ars Notoria... és így tovább. Elolvasta valamennyit, és egyre bizonyosabb lett abban, hogy a világ még számos kincset tartogat számára. Vannak olyan titkok, amelyek emberi ésszel fel sem érhetık. Aztán felfedezte egy 20. század eleji misztikus, Aleister Crowley írásait, akit az egyház minden idık leggonoszabb emberének kiáltott ki. A nagy elméktıl mindig is rettegtek a szerényebb képességőek. Andros megismerte a rítusok és a ráolvasások hatalmát. Megtudta, hogy a megfelelıen kimondott szent szavak kulcsként mőködnek, amelyek

más világokba nyitnak kaput. Az ismerten túl van egy árnyék világegyetem... ahonnét erıt meríthetek. És bár Andros saját hasznára akarta fordítani ezt az erıt, tudta, hogy vannak szabályok és végrehajtandó feladatok. Aki szentté akar válni, írta Crowley, annak meg kell szentelnie magát. A megszentelés ısi rítusa egykor általános törvény volt. A régi héberek égıáldozatot mutattak be a Templomban; a maják embereket fejeztek le Chichén Itzá piramisainak tetején; Jézus Krisztus a saját testét ajánlotta fel a kereszten. A régiek még tudták, hogy Isten áldozatot követel. Az áldozat volt az az eredeti szertartás, amelynek révén az ember elnyerhette az istenek kegyét, és megszentelte önmagát. Sacra - szent. Sacrificia - áldozás. Noha az áldozati szertartás már réges-rég a múlté, a hatalma nem veszett el. Egy maroknyi modern misztikus, köztük Aleister Crowley, tovább gyakorolta és tökéletesítette az áldozás mővészetét, és ezzel fokozatosan átalakították, magasabb szintre emelték önmagukat. Andros is ilyen átalakulás után sóvárgott. Ám tudta, hogy ehhez át kell kelnie egy veszélyes hídon. A vér az, ami elválasztja a világosat a sötéttıl. Egy éjjel egy varjú repült be Andros nyitott fürdıszobaablakán, és csapdába esett a lakásban. Andros figyelte, ahogy verdes egy darabig, majd feladja, beletörıdve abba, hogy nem tud kimenekülni. Andros már eleget tanult ahhoz, hogy felismerje a jelet. Arra ösztönöz, hogy továbblépjek. Az egyik kezével megragadva a madarat, megállt a konyhában rögtönzött oltár elıtt, és fölemelve az éles kést, hangosan elmondta a betanult ráolvasást.

- Camiach, Eomiahe, Emial, Macbal, Emoii, Zazean... az angyalok legszentebb nevével Assamaian könyvében, ünnepélyesen felszólítalak, hogy légy segítségemre ezen cselekedetemben az egy igaz Isten hatalmából. Andros most leengedte a kést és átvágta a nagy eret a pánikba esett madár jobb szárnyán. A varjú vérezni kezdett. Miközben figyelte, hogyan győlik a vörös folyadék az alátartott fémkehelyben, váratlanul hideg fuvallatot érzett a levegıben. Ennek ellenére folytatta. - Mindenható Adonai, Arathron, Ashai, Elohim, Elohi, Elion, Asher Eheieh, Shaddai... légy segedelmemre, hogy ennek a vérnek a hatalmával elérjem mindazt, amit kívánok és mindazt, amit kérek. Aznap éjjel madarakról álmodott... egy óriási fınixrıl, amely kiemelkedik a tőzbıl. Másnap reggel olyan energiától duzzadón ébredt, amit nem tapasztalt gyermekkora óta. Lement a parkba futni, gyorsan, még gyorsabban és annál is gyorsabban, mint amit elképzelhetınek tartott. Amikor már nem tudott tovább futni, fekvıtámaszokat és felüléseket csinált. Rengeteget. És még mindig nem fogyott ki az energiából. Aznap éjjel ismét a fınixrıl álmodott. İszbe borult a Central Park, az állatok élelmet kerestek télire. Andros győlölte a hideget, de a gondosan kihelyezett és elrejtett csapdáiból sosem fogytak ki az eleven patkányok és mókusok. Hazavitte ıket a hátizsákjában, és egyre bonyolultabb szertartásokon áldozta fel ıket. Emanual, Massiach, Yod, He, Vaud... kérlek, találj engem érdemesnek. A véráldozatok visszaadták az életerejét. Napról napra fiatalabbnak érezte magát. Éjt nappallá téve olvasott - ısi misztikus szövegeket, középkori verses legendákat, korai filozófusokat -, és minél jobban megismerte a dolgok igaz természetét, annál erısebb lett a meggyızıdése, hogy az ember számára minden remény elve-

szett. Vakon és céltalanul tévelyegnek egy világban, amelyet soha nem fognak megérteni. Andros maga is ember volt még, de már érezte, ahogy átformálódik valami mássá. Valami nagyobbá. Valami szentté. Erıs fizikuma visszatért és kiteljesedett. Végül megértette, mi a valódi feladata. A testem csak porhüvelye a legfıbb értékemnek... az elmémnek. Andros tudta, hogy igazi képességeit még nem bontakoztatta ki, ezért még mélyebbre ásott. Mi a sorsom? Az ısi szövegek mind a jóról és a rosszról szóltak... és arról, hogy az embernek választania kell közöttük. Én már régen választottam, ismerte el, de nem érzett megbánást. Mi más a rossz, ha nem természeti törvény? A sötétség követi a fényt. A káosz követi a rendet. Az entrópia mindenütt jelen van. Minden felbomlik és elpusztul. A tökéletesen rendezett kristály végül rendezetlen porrá omlik. Vannak, akik teremtenek... és vannak, akik pusztítanak. De John Milton Elveszett paradicsomát kellett elolvasnia ahhoz, hogy a sorsa formát öltsön a szeme elıtt. Olvasott a bukott angyalról... a harcos démonról, aki megküzdött a fénynyel... a bátor angyalról, kinek neve: Moloch. Moloch istenként járt a földön. Az angyal neve, mint Andros késıbb megtudta, az ısi nyelvre lefordítva: Malakh. Legyek hát az. Mint minden nagy átalakulás, ez is egy áldozattal kezdıdött. .. de nem patkányokéval, sem madarakéval. Csak egyetlen igazi áldozat létezik. Egyszerre megvilágosodása támadt, amelyhez soha még csak hasonlót sem tapasztalt. Tisztán állt elıtte a sorsa. Három teljes napon át rajzolt egy hatalmas ív papírra. Amikor befejezte, végre megvolt a minta arról, hogy mivé kell válnia.

A falra akasztotta az életnagyságú vázlatot, és úgy tekintett rá, mintha tükörbe nézne. Mestermő vagyok. Másnap elvitte a rajzot a tetoválószalonba. Készen állt.

Hetvennyolcadik fejezet

A George Washington szabadkımőves emléktemplom a Shuter's Hill tetején emelkedik a virginiai Alexandriában. Három, különbözı magasságú és stílusú - alulról fölfelé haladva dór, ión és korinthoszi építészeti egységbıl áll, és az ember intellektuális felemelkedését szimbolizálja. Az egyiptomi Alexandria világítótornya, az ókori világ egyik csodájának számító Pharosz ihlette; égbetörı tornyát egy egyiptomi piramis koronázza meg, jelzıtőzszerő záróelemmel a tetején. A látványos márvány elıcsarnokban George Washington hatalmas

bronzszobra

teljes

szabadkımőves

öltözetben,

a

va-

kolókanállal, amelyet a Capitolium épületének alapkıletételénél használt. A csarnok fölötti kilenc szint olyan neveket visel, mint Grotto, Kripta vagy a Templomos lovagok kápolnája. Az emléktemplom olyan kincsekkel büszkélkedhet, mint a húszezer kötetes szabadkımőves-könyvtár, a frigyláda gyönyörő másolata és a trónterem kicsinyített mása Salamon király templomából. Simkins CIA-ügynök megnézte az óráját, miközben a helikopter alacsonyan körözött a Potomac felett. Még hat perc a szerelvény beérkezéséig. Fújt egyet és kinézett az ablakon az impozáns szabadkımőves emléktemplomra. El kellett ismernie, hogy a fenséges torony bármelyik épülettel állná a versenyt a washingtoni National Mallen. Simkins még soha nem járt odabent, és ez ma este sem lesz másképp.

Ha minden a terv szerint alakul, Robert Langdon és Katherine Solomon nem fogja elhagyni a földalatti megállóját. - Arra! - kiáltotta Simkins a pilótának a metróállomásra mutatva az emléktemplommal szemben. A pilóta megdöntötte a helikoptert, és letette a Shuter's Hill lábánál elterülı füves térségre. Az arra járók meglepetten nézték, ahogy Simkins és az emberei kipattannak, és lerohannak az állomásra. A lépcsın fölfelé tartó utasok félreugrottak elılük és a falhoz lapultak, amikor a feketébe öltözött fegyveresek elvágtattak mellettük. A King Street-i állomás nagyobb volt, mint amire az ügynök számított, mint kiderült, több vonal - a Kék, a Sárga és az Amtrak - is áthaladt rajta. A fali metrótérképen megtalálta a Freedom Plazát és az ide vezetı közvetlen viszonylatot. - Kék vonal, déli peron! - kiáltotta Simkins. - Menjetek le és mindenkit tereljetek ki onnan! - Az emberek elviharzottak. Simkins a jegypénztárhoz szaladt, igazolta magát. - Mikor ér ide a következı szerelvény a Metró Centerbıl? A pénztárosnın látszott, hogy meg van rémülve. - Nem tudom pontosan. A Kék vonal tizenegy percenként jár. Nincs percre lebontott menetrend. - Mikor ment el az utolsó vonat? - Öt vagy hat perce. Legfeljebb. Turner gyors fejszámolást végzett. Tökéletes. A következı szerelvény lesz Langdonéké. A száguldó földalatti kocsijában Katherine Solomon kényelmetlenül fészkelıdött a kemény mőanyag ülésen. A feje fölötti éles, fluoreszkáló fények bántották a szemét, de küzdött a késztetés ellen, hogy akár csak egy másodpercre is becsukja. Langdon mellette ült a népte-

len kocsiban és üres tekintettel bámulta a lábához tett bırtáskát. A szemhéja elnehezült, mintha a szerelvény ütemes zakatolása révületbe ejtette volna. Katherine maga elé képzelte Langdon táskájának különös tartalmát. Mit akar a CIA ettıl a piramistól? Bellamy azt mondta, hogy Sato talán azért üldözi a piramist, mert tisztában van a hatalmával. De még ha ez a piramis valóban felfedné is az ısi bölcsesség rejtekhelyét, Katherine nehezen tudta elhinni, hogy bármilyen misztikus tudás ígérete számot tarthat a CIA érdeklıdésére. Ám aztán felidézte, hogy mi minden derült már ki a hírszerzı ügynökségrıl: parapszichológiai vagy pszí programok futtatása, ami már határos az ısi mágiával és miszticizmussal. 1995-ben a StargateScannete botrányban leleplezıdött az a titkos CIA-technológia, amit távolba látásnak neveztek - egyfajta telepatikus gondolatátvitel, amellyel a „látó" a föld bármely pontján kémkedhetett lelki szemeivel anélkül, hogy fizikailag is jelen lett volna. A módszer természetesen nem új. A misztikusok asztrális kivetítésnek hívják, a jógik testen kívüli élménynek. Sajnálatos módon a megriadt amerikai adófizetık abszurdnak gondolták, így a programot le kellett fújni. Legalábbis nyilvánosan. Katherine ironikusnak találta, hogy figyelemre méltó kapcsolatokat fedezett fel a CIA bukott programjai és saját noetikai kísérletei között. Szerette volna felhívni a rendırséget, hogy megtudja, jutottak-e már valamire Kalorama Heightson, de már sem neki, sem Langdonnak nem volt telefonja, és különben sem lett volna okos dolog a hatóságokhoz fordulniuk - nem tudhatják, milyen messzire ér el Sato keze.

Türelem, Katherine. Perceken belül biztonságos helyen lesznek, egy olyan embernél, aki válaszokat ígért nekik. Katherine erısen remélte, hogy ezek a válaszok segítenek neki megtalálni a bátyját. - Robert! - suttogta a metróhálózat térképére nézve. - A következı megálló a miénk. Langdon csak lassan tért magához a bódulatból. - Igen, köszönöm. Miközben a szerelvény az állomás felé zötyögött, magához vette a táskáját és bizonytalan pillantást vetett Katherine-re. - Reméljük, hogy gond nélkül megérkezünk. Mire Simkins ügynök lerohant az embereihez, azok már kiürítették a földalatti peronját, a csapat pedig szétszóródott a peron teljes hoszszán végighúzódó oszlopok mögé bújva. Dübörgést hallottak messze az alagútból, ami egyre hangosabb lett, és Simkinst megcsapta a meleg levegı áramlata. Nincs menekvés, Mr. Langdon. Simkins magához szólított két ügynököt a peronra. - Jelvényeket és fegyvereket elıkészíteni. A szerelvény automata, de van egy kalauz, aki az ajtókat nyitja. Keressétek meg. Most már a vonat lámpái is feltőntek az alagútban, és fékek csikorgása hasított a levegıbe. Ahogy a szerelvény lassítva bedübörgött az állomásra, Simkins és a két ügynök a pálya fölé hajolva integetni kezdett a jelvényével, és feszülten lestek a vezetıt, hogy jelezzenek neki, még mielıtt kinyitná az ajtókat. A vonat gyorsan közeledett. A harmadik kocsiban Simkins végre megpillantotta a kalauz döbbent arcát, aki láthatóan arra próbált rájönni, mit akarhat a jelvényével hadonászó három fekete ruhás

férfi. Amikor a szerelvény már majdnem megállt, Simkins futásnak eredt. - CIA! - kiáltotta felmutatva a jelvényét. - NE nyissa ki az ajtókat! Ahogy a szerelvény lassan elgördült mellette, elindult a kalauz felé, tovább kiabálva. - Ne nyissa ki az ajtókat! Érti? NE nyissa ki az ajtókat! A szerelvény végre megállt, az elkerekedett szemő metróvezetı pedig hevesen bólogatott. - Mi történt? - szólt ki az oldalablakon. - Ne engedje elindulni a vonatot! - mondta Simkins. - És ne nyissa ki az ajtókat! - Rendben. - Be tud minket engedni az elsı kocsiba? A kalauz bólintott. Félve lépett ki a harmadik kocsiból, és bezárta maga után az ajtót. Odavezette Simkinst és az embereit az elsı kocsihoz, és kinyitotta nekik. - Csukja be utánunk - mondta Simkins elıhúzva a fegyverét. A három ügynök gyorsan belépett a kivilágított kocsiba. A kalauz bezárta utánuk az ajtót. Az elsı kocsiban mindössze négy utas volt - három tizenéves fiú és egy idıs asszony -, akik érthetı döbbenettel bámulták a három fegyveres férfit. Simkins felmutatta a jelvényét. - Nyugalom, nincs semmi baj. Maradjanak ülve. Simkins és az emberei megkezdték a kocsik átvizsgálását elölrıl hátrafelé haladva a lezárt szerelvényben - „kinyomni a fogkrémet a tubusból", ahogy a kiképzés során tanulták. Alig volt utas, és a munka felénél tartva még senkit sem láttak, aki akár távolról is emlékeztetett volna Robert Langdon és Katherine Solomon személyleírására. Ennek

ellenére

Simkins

magabiztos

maradt.

Egy

földalatti-

szerelvényen sehol sem lehet elrejtızni. Nincs mosdó, nincs tárolóhelyiség, nincs másik kijárat. Még ha a célszemélyek látták is ıket beszállni, és a szerelvény végébe menekültek, onnan már nincs tovább. Az ajtók felfeszítése szinte lehetetlen, de az emberei amúgy is ırzik a peront és az alagút két végét. Türelem. Mire Simkins odaért az utolsó elıtti kocsihoz, mégis elfogta a harctéri idegesség. Itt csak egy szál utas volt - egy kínai. Az ügynökök végigmentek a kocsin. Senki. - Utolsó kocsi - mondta Simkins fölemelve a fegyverét, miközben mindhárman benyomultak a szerelvény végébe. Az utolsó kocsi elején megtorpantak, és elképedten bámultak egymásra. Hogy a fenébe? Simkins végigrohant a néptelen kocsin, minden ülés mögé benézve. Felbıszültén fordult vissza az embereihez: Hová a pokolba tőntek?

Hetvenkilencedik fejezet

Alexandriától tizenhárom kilométernyire északra, Robert Langdon és Katherine Solomon háborítatlanul baktatott egy széles, dérlepte pázsiton. - Színésznınek kéne mennie - mondta Langdon, akire nagy hatást tett Katherine gyorsan vágó esze és rögtönzı tehetsége. - Maga sem játszott rosszul - mosolygott a nı. Langdont kezdetben összezavarta Katherine váratlan szeszélye a taxiban. Látszólag minden átmenet nélkül azt követelte, hogy menjenek a Freedom Plazára, mert a Dávid-csillag és az Egyesült Államok Nagy Pecsétje alapján rájött valamire. Lerajzolta az összeesküvés-elméletek untig ismert képét az egydollárosra, aztán azt akarta, hogy Langdon jobban nézze meg, mire mutat. Végül Langdonnak csak leesett, hogy Katherine nem a bankjegyen mutat valamit, hanem a sofırülés hátán: egy kis jelzılámpát. A lámpát annyira belepte a piszok, hogy eleinte észre sem vette. De amikor elırehajolt, látta, hogy halvány piros fénnyel világít. Még a kopott betőket is el tudta olvasni a lámpa alatt: INTERCOM. Langdon elképedve nézett Katherine-re, aki a szemével jelezte, hogy mire figyeljen. A tekintetét követve átlesett az elválasztó ablakon. A taxis mobilja a mőszerfalon feküdt kinyitva, bekapcsolva és az intercom hangszórójára irányítva. Langdon egy pillanat alatt megértette Katherine szándékát. Tudják, hogy a taxiban ülünk... és hallgatnak minket.

Fogalmuk sem volt, mennyi idejük van, mielıtt megállítják és körbeveszik a kocsit, de azt tudták, hogy gyorsan kell cselekedniük. Langdon azonnal beszállt a játékba, mert már felfogta, hogy Katherine nem a piramis miatt akar a Freedom Plazára menni, hanem a nagy metrocsomópont, a Metró Center - miatt, ahonnét hat különbözı irányba lehetett utazni. A Freedom Plazán kiugrottak a taxiból, és Langdon önálló rögtönzésbe kezdett: hamis nyomra terelte az üldözıket az alexandriai szabadkımőves emléktemplommal, majd Katherine-nel lerohantak a metróállomásra, át a Kék vonal peronján a Piros vonalhoz, ahol épp elcsípték az ellenkezı irányba tartó szerelvényt. Hat megállót mentek észak felé, és szépen kiszálltak Tenleytownban, egy csendes, elegáns környéken. A horizonton azonnal feltőnt az úticéljuk, kilométerekre a legmagasabb épület, nem meszsze a Massachusetts sugárúttól, elıtte hatalmas, gondozott pázsit terült el. „Lekapcsolódva a hálózatról", ahogy Katherine mondta nyugodtan lépkedtek a nedves füvön. Tılük jobbra a középkori stílusú kert, amely ısi rózsabokrairól és az Árnyas ház elnevezéső nyári lakról híres. Elhaladtak a kert mellett, egyenesen a fenséges épület felé, ahová hívták ıket. Egy menedékhely Rómában ... tíz köve a Sínai-hegyrıl, egy magából a mennyországból való, egy pedig Luké sötét apjának az arcképét viseli. - Még sohasem láttam éjszaka - mondta Katherine fölnézve a kivilágított toronyra. - Lenyőgözı. Langdon egyetértett vele, mert már elfelejtette, mennyire látványos ez a mőemlék. A neogótikus építészeti remek a követségi negyedben, az Embassy Row északi végében emelkedett. Langdon évek óta nem járt itt, amióta cikket írt róla egy gyermeklapba, hogy felkeltse az ifjú nemzedék kíváncsiságát a nemzeti örökség eme kin-

cse iránt. A Mózes, a holdkövek és a Csillagok háborúja címet viselı írásból évekig idéztek a turistakiadványok. A Washington-székesegyház, gondolta Langdon a maga számára is váratlan izgalommal nézve a sok év utáni viszontlátás elé. Létezik-e jobb hely, ahol az egy igaz Istenrıl kérdezhetünk? - Ennek a katedrálisnak tényleg a Sínai-hegyrıl való tíz köve? fordult hozzá Katherine, miután megbámulta az ikertornyot. Langdon bólintott. - A fıoltár közelében vannak. A tízparancsolatot szimbolizálják, amelyet Mózes a Sínai-hegyen kapott. - És holdkı is van? Egy kı magából a mennyországból. - Igen. Az egyik színes üvegablaknak Őrablak a neve, és egy holdkıdarabot foglaltak bele. - Oké, de az az utolsó már nem lehet komoly. - Katherine szép arca hitetlenkedést tükrözött. - Egy... Darth Vader-szobor? Langdon kacagott. - Luke Skywalker sötét apja? De még mennyire hogy komoly! Vader a nemzeti katedrális egyik legnépszerőbb groteszkje. - A magasba mutatott, a nyugati toronyra. - Most este nehéz kivenni, de tényleg ott van. - Mégis, mit keres Darth Vader a Washington-székesegyházon? - Volt egy pályázat gyerekeknek gonosz arcú vízköpık kifaragására. Darth nyert. Megérkeztek a fıbejárat nagy lépcsıjéhez. A mély kapubél-letet egy huszonöt méter magas boltív foglalta keretbe, fölsı részén gyönyörő rózsaablakkal. Amíg fölfelé mentek, Langdon gondolatai viszszatértek a titokzatos hívóhoz. Kérem, ne mondjon neveket... Arról beszéljen, hogy sikerült-e megvédenie a térképet, amelyet önre bíztak?

Langdonnak már fájt a válla a kıpiramis súlyától, és alig várta, hogy letehesse. Menedék és válaszok. A lépcsı tetején impozáns szárnyasajtó fogadta ıket. - Kopogjunk be? - kérdezte Katherine. Langdonnak ugyanez járt a fejében, ám ekkor nyikorogva résnyire nyílt az egyik ajtó. - Ki van ott? - kérdezte egy gyenge hang. Egy öregember ráncos arca jelent meg az ajtórésben. Papi csuhát viselt és üres volt a tekintete. A szemgolyója opálosan fehér és hályogos. - Én Robert Langdon vagyok. Katherine Solomon van velem, és menedéket keresünk. A vak öregember megkönnyebbülten sóhajtott. - Hála istennek! Már vártam önöket.

Nyolcvanadik fejezet

Warren Bellamy elıtt hirtelen felcsillant a remény. Sato igazgatót épp az imént hívta telefonon a Dzsungelben az egyik ügynök, és a nı azonnal pattogni kezdett. - Találja meg ıket, ha jót akar! - ordította bele a telefonba. - Kifutunk az idıbıl! Sato befejezte a beszélgetést, és most ismét fel-alá járkált Bellamy elıtt. - Utoljára kérdezem - mondta, és keményen Bellamy szeme közé nézett. - Válaszoljon igennel vagy nemmel. Van fogalma arról, hová mehetett Róbert Langdon? Bellamynak errıl nagyon is jó fogalmai voltak, de csak a fejét rázta. - Nincs. Sato még mindig farkasszemet nézett vele. - Sajnálatos, de a munkámhoz tartozik, hogy tudjam, mikor hazudnak nekem. Bellamy elfordította a tekintetét. - Sajnálom, de nem segíthetek. - Bellamy építész - mondta Sato -, ma este hét után nem sokkal ön egy étteremben vacsorázott a városon kívül, amikor is telefonhívást kapott egy embertıl, aki közölte, hogy elrabolta Peter Solomont. Bellamy hátán végigfutott a hideg. Ismét Satora emelte a tekintetét. Ezt meg honnan tudja?

- Az az ember - folytatta Sato - elmondta önnek, hogy a Capitolium épületébe csalta Robert Langdont és megbízta egy feladattal... mely feladat megoldásához az ön segítségére van szükség. Figyelmeztette önt, hogy ha Langdon kudarcot vall, akkor a barátja, Peter Solomon meg fog halni. Ön pánikba esve megpróbálta felhívni Petert, de nem érte el. Ezután, érthetı módon, a Capitoliumba sietett. Bellamy el sem tudta képzelni, honnan tudhat Sato a telefonhívásról. Sato szájában még mindig ott füstölgött a cigaretta. - Elhagyva a Capitoliumot, ön szöveges üzenetet küldött Solomon fogvatartójának, amelyben biztosította arról, hogy Langdon megszerezte a szabadkımőves piramist. Honnan szerzi ez a nı az információit? - töprengett Bellamy. Hiszen még Langdon sem tudja, hogy SMS-t küldtem. Amikor megérkeztek a Kongresszusi Könyvtárhoz vezetı alagúthoz, Bellamy bement a kapcsolószobába, hogy meggyújtsa a lámpákat. Egyedül maradva egy kis idıre úgy döntött, hogy üzenetet küld Solomon fogvatartójának, beszámolva neki Satoról, egyben megnyugtatva, hogy nála és Langdonnál van a szabadkımőves piramis, és szándékukban áll együttmőködni vele. Ami persze hazugság volt, de Bellamy idıt akart nyerni vele, úgy Peternek, mint a piramis biztonságba helyezésének. - Ki mondta, hogy SMS-t küldtem? - követelt magyarázatot Bellamy. Sato kitette a padra Bellamy mobilját. - Nem egy nagy tudomány. Bellamy most már emlékezett rá, hogy az ügynökök elvették a telefonját és a kulcsait, amikor elfogták. - Ami pedig a többi bennfentes információt illeti - mondta Sato -, az új nemzetvédelmi törvény feljogosít arra, hogy bárkinek a telefon-

ját lehallgassam, ha biztonsági kockázatot valószínősítek. Peter Solomon esetében ez volt a helyzet, ezért tegnap este akcióba léptem. Bellamynak nehezére esett felfognia Sato közlését. - Azt akarja mondani, hogy lehallgatta Peter Solomon telefonját? - Igen. Innen tudom, hogy az elrablója felhívta önt az étteremben. Ön ezután megpróbálta elérni Petert a mobilján, és aggódó üzenetet hagyott neki a történtekrıl. Bellamy most már kezdte érteni. - Robert Langdontól is elfogtunk egy hívást, aki a Capitolium épületébıl jelentkezett és döbbenten értesült arról, hogy valaki odacsalta. Azonnal megjelentem a Capitoliumban, még ön elıtt érkezve, mivel én közelebb voltam. Ami pedig Langdon táskájának röntgenfelvételét illeti... miután rájöttem, hogy Langdon is érintett, megbíztam az embereimet, hogy hallgassanak vissza egy látszólag ártalmatlan kora reggeli hívást, amely Langdontól érkezett Peter Solomon mobiljára. Ebben a beszélgetésben Peter fogvatartója az asszisztensének adta ki magát, és rábeszélte Langdont, hogy vállaljon el egy elıadást és hozza magával azt a kis csomagot, amit Peter Solomon bízott rá. Amikor Langdon elhallgatta elılem, hogy nála van a csomag, elkértem a táskája röntgenfelvételét. Bellamynak alig forgott az agya. El kellett ismernie, hogy Sato mindenre elfogadható magyarázatot adott, valahogy mégsem állt össze a kép. - De... de azt honnan vette, hogy Peter Solomon nemzetbiztonsági kockázatot jelent? - Higgye el nekem, Peter Solomon tényleg fenyegeti a nemzetbiztonságot! - vágott vissza Sato. - Ahogyan ön is, Mr. Bellamy. Bellamy a bilincsrıl megfeledkezve felpattant, amiért fájdalommal fizetett.

- Mit beszél? Sato kényszeredetten mosolygott. - Önök, szabadkımővesek kockázatos játékot őznek. Mert rejtegetnek egy nagyon, nagyon veszélyes titkot. Most az İsi misztériumokról beszél? - Még szerencse, hogy mindig is jól tudtak titkot tartani. Sajnos, újabban gondatlanabbak lettek, és ma este közel jutottunk ahhoz, hogy leleplezıdjön a legveszélyesebb titkuk. És ha ezt nem tudjuk megakadályozni, annak katasztrofális következményei lesznek. Bellamy zavartan bámult rá. - Ha nem támadott volna meg - mondta Sato -, rájöhetett volna, hogy mi egy oldalon állunk. Egy oldalon. E szavak hatására egy teljesen képtelennek látszó gondolat vert tanyát Bellamy fejében. Sato az Eastern Star tagja? A Keleti csillag rendje - amelyet gyakran tekintettek a szabadkımővesség nıszervezetének - a jótékonyság, a titkos tudás és a spirituális nyitottság hasonló filozófiáját vallotta. Egy oldalon? Hiszen meg vagyok bilincselve! Lehallgatta Peter telefonját! - Ön segíteni fog nekem megállítani ezt az embert - mondta Sato megkövült arccal -, mert olyan kataklizmát képes elıidézni, amelybıl talán sosem fog talpra állni az ország. - Akkor miért nem ıt hallgatja le? Sato nem akart hinni a fülének. - Tényleg azt hiszi, hogy nem próbáltam? Solomon mobilja megszőnt jelet adni, mielıtt bemérhettük volna. A másik száma valószínőleg egy eldobható telefonhoz tartozik, amelyet szinte lehetetlen lenyomozni. A magán-repülıgéptársaság szerint Langdon útját Solomon asszisztense rendelte meg Solomon mobiltelefonjáról, Solomon Marquis Jet kártyájára. Nincsenek nyomok. Nem mintha ez számítana. Még ha kiderítjük is, hogy hol tartózkodik, nem vállal-

hatnám a kockázatot, hogy elkapjam. - De miért? - Errıl inkább nem beszélnék, ez titkos információ - mondta Sato, aki láthatóan kezdte elveszíteni a türelmét. - Azt kérem, hogy ebben a tekintetben bízzon a szavamban. - Nem tehetem! Sato jeges tekintettel nézett rá. Hirtelen megfordult és elkiáltotta magát. - Hartmann ügynök! Kérem a táskát! Bellamy meghallotta az elektronikus ajtó sziszegését, majd egy ügynök sietett be a Dzsungelbe. Egy vékony titántáska volt nála, amelyet letett a földre az OS igazgatója elé. - Elmehet - mondta Sato. Az ügynök távozott, és az ajtó sziszegve becsukódott utána. Ismét csend lett. Sato felemelte a fémtáskát, az ölébe vette, és kipattintotta a zárat. Aztán lassan Bellamyra emelte a tekintetét. - El akartam kerülni ezt, de kevés az idınk, és ön nem hagyott más választást. Bellamy a furcsa táskát leste, és szinte megbénította a félelem. Meg akar kínozni? A bilincs megint megfeszült a csuklóján. - Mi van abban a táskában? Sato sötéten mosolygott. - Valami, ami arra fogja késztetni, hogy az én szememmel lássa a dolgokat. Ezt garantálom.

Nyolcvanegyedik fejezet

A föld alatti helység, ahol Malakh a szertartást végezte, leleményesen volt álcázva. A háza alagsora, ahová most belépett, teljesen hétköznapinak tőnt - a szokásos pince bojlerral, kapcsolótáblával, farakással és mindenféle limlommal. A látható pince azonban csak egy része volt a föld alatti térnek. Mert egy tekintélyes területet elfalazott titkos tevékenysége számára. Ez a munkaterület több kis helyiségbıl állt, s mindnek megvolt a maga külön rendeltetése. Az egyetlen bejárata, egy meredek rámpa, a nappali szobában volt elrejtve, ami csaknem lehetetlenné tette a másik pincerész felfedezését. Ahogy ma este Malakh leereszkedett a rámpán, a bırére tetovált jegyek és jelek szinte életre keltek a különleges megvilágítású alagsor kékes derengésében. Az égi fénybe lépve bezárt ajtók elıtt haladt el, egyenesen a legnagyobb helyiségbe tartva a folyosó végén. A szentek szentje, ahogy Malakh szerette nevezni, négy méter oldalhosszúságú, szabályos négyzet volt. A zodiákus tizenkét jegye. A nappal óráinak a száma. A mennyország tizenkét kapuja. A szoba közepén egy kétszer két méteres kıasztal állt. A jelenések hétpecsétes könyve. A Templom hét lépcsıje. Az asztal fölött gondosan beállított fényforrás, amely ciklusonként, megszabott sorrendben váltogatta a spektrum színeit; minden ciklus hatórás volt, összhangban a planetáris órák szent táblájával. Janor órája kék. Nasnia órája vörös. Salam órája fehér.

Most Caerra órája van, így a terem puha bíborfényben fürdik. Malakh nem visel mást, csak a selyem ágyékkötıt kasztrált nemi szerve és ülepe körül. Megkezdte az elıkészületeket. Gondosan összeválogatta a füstölıszereket, amelyek meggyújtásával majd megszenteli a levegıt. Kibontotta a szőz selyeminget, amelyet az ágyékkötı helyett fog magára ölteni. És végül megtisztított egy flaska vizet az áldozati ajándék megnedvesítésére. Amikor ezzel megvolt, elhelyezte egy konzolasztalon az elıkészített kellékeket. Egy polchoz lépett, leemelt egy elefántcsont dobozt és a konzolasztalra tette, a többi tárgy mellé. Noha még nem jött el az ideje a felhasználásának, nem állta meg, hogy fel ne nyissa a fedelét, megcsodálva a kincset. A kés. Az elefántcsont dobozban, fekete bársonnyal bevont bakján pihenve csillogott az áldozati kés, amelyet Malakh a mai estére tartogatott. 1,6 millió dollárért vásárolta tavaly a közel-keleti régiségek feketepiacán. A történelem leghíresebb kése. Ez az elképzelhetetlenül régi és elveszettnek hitt becses penge vasból van, a nyele pedig csont. Számtalan nagyhatalmú személy birtokolta az idık során. Az utóbbi évtizedekben azonban nyoma veszett: egy titkos magángyőjteményben lappangott. Malakh rettenetes erıfeszítéseket tett a megszerzéséért. Azt gyanította, hogy ez a kés évtizedek... talán évszázadok óta nem látott vért. De ma este a penge újra áldozati vért fog ontani, amiért megfenték. Malakh óvatosan és tisztelettel kiemelte a kést párnázott nyughelyérıl, és megtisztított vízbe mártott selyemkendıvel kifényesítette a pengét. Az elsı, kezdetleges New York-i kísérletei óta jelentıs gyakorlatra tett szert. A sötét mesterség, amelyet őzött, számos nyelven

és számos néven ismert, de hívják bárhogyan is, bonyolult tudomány. Ez az ısi eljárás egykor a hatalom kapuihoz adott kulcsot, de már régen felhagytak vele, az okkultizmus és a mágia árnyékbirodalmába számőzték. Azon keveseket, akik máig gyakorolták ezt a mesterséget, ırülteknek tartották, ám Malakh tudta, amit tudott. Ez a munka nem a szerény képességőeknek való. Az ısi, sötét mesterség, akár a modern tudomány, pontos szabályokat, különleges összetevıket és gondos idızítést követelt. Ez a mesterség nem korunk szánalmas fekete mágiája, amelyet tudatlanul őznek a kíváncsiak. Ez a mesterség, akár az atomfizika, hatalmas erıket képes felszabadítani. Szigorú a figyelmeztetés: a hozzá nem értı azt kockáztatja, hogy az erı ellene fordul és elpusztítja. Malakh nem csodálta tovább a szent pengét, hanem egy vastag pergamenívre fordította figyelmét, amely ott feküdt elıtte az asztalon. Ezt a pergament maga készítette egy szopósbárány bırébıl. Elıírás szerint a bárány tiszta volt, még innen az ivarérettségen. A pergamen mellett egy varjú tollából hegyezett írótoll, egy ezüsttálka és három meggyújtott gyertya, egy tömör bronztál körül elrendezve. A tálban sőrő vörös folyadék volt. Peter Solomon vére. A vér az örökkévalóság tinktúrája. Malakh megfogta a tollat, a pergamenre fektette bal tenyerét, és a tollhegyet a vérbe mártva gondosan körülrajzolta a kézfejét. Ezután az öt ujjhegybe beleírta az İsi misztériumok öt szimbólumát a pergamenen. A korona... jelképezi a királyt, akivé leszek. A csillag... jelképezi az eget, ahol elrendelték a sorsomat. A nap... jelképezi lelkem megvilágosodását. A lámpás... jelképezi az emberi értelem gyarló fényét.

És a kulcs... jelképezi a hiányzó részt, amely ma este végre a birtokomba kerül. Malakh miután befejezte a vérrel való írást, fölemelte és megcsodálta mővét a három gyertya fényében. Megvárta, amíg megszárad a vér, azután háromszor összehajtotta a pergament. Elmondva egy ısi ráolvasást, Malakh a harmadik gyertyához érintette a pergament, mire az lángra lobbant. Beletette a meggyújtott pergament az ezüsttálkába, és égni hagyta. A szén az állatbırbıl porszerő fekete korommá alakult át. Amikor kialudt a láng, Malakh a bronztálban álló vérhez adta a hamut. Aztán összekeverte a varjútollal. A folyadék sötétebb vörös lett, csaknem fekete. Két tenyerébe fogta a tálat, a feje fölé emelte, és hálaadásul elmondta a régiek véráldozati imáját. Majd óvatosan egy üvegfiolába töltötte a sötét keveréket, és bedugaszolta. Ez lesz az a tinta, amellyel Malakh a tetoválatlan körbe fog írni a koponyáján, beteljesítve a mestermővet.

Nyolcvankettedik fejezet

A Wa sh i n gt on Ne mz e t i Székesegyház a világ hatodik legnagyobb katedrálisa. Magasabb, mint egy harmincemeletes felhıkarcoló. E neogótikus remeknek több mint 200 színes üvegablaka, 53 harangja, 10 647 orgonasípja van és több mint 3000 hívıt képes befogadni. Ma este azonban elhagyatott volt a nagy székesegyház. Colin Galloway tiszteletes - a katedrális esperese - ezerévesnek látszott. Aszott és ráncos volt, egyszerő fekete reverendát viselt és egyetlen szó nélkül, vakon csoszogott elıre. Langdon és Katherine is némán követte a több mint száz méter hosszú fıhajó középsı folyosóján, amely az optikai illúzió kedvéért enyhén balra hajlott, és az ötven állam zászlaja szegélyezte. Amikor elérték a két hajó keresztezıdését, az esperes a szentélyrács mögé vezette ıket - ez választotta el szimbolikusan a közösségi teret az oltártól. Tömjénfüst illatát érezték. A sötétséget csak a csúcsíves ablakokról visszatükrözıdı fény enyhítette. A hatalmas, faragott oltárfal bibliai jeleneteket örökített meg. Galloway esperes vakon is ismerte a járást. Langdon egy pillanatig azt hitte, hogy egyenesen a fıoltárhoz mennek, amelybe a Sínai-hegyrıl származó tíz követ beágyazták, de az öregember végül balra fordult, és bevezette ıket egy rejtekajtón, amely a parókiára nyílt. Végigmentek egy rövid folyosón és egy ajtóhoz érkeztek, amelynek bronztábláján ezt olvasták:

D R . C OLIN G ALLOWAY

TISZTELETES

F İESPERES

Galloway kinyitotta az ajtót és villanyt gyújtott, nyilvánvalóan a vendégeinek szóló figyelmességként. Beterelte ıket és bezárta az ajtót. A fıesperesi iroda kicsi, de elegáns szoba volt magas könyvespolcokkal, íróasztallal, faragott szekrénnyel és saját fürdıszobával. A falakon 16. századi kárpitok és vallásos témájú festmények lógtak. Az öreg esperes a két bırhuzatú székre mutatott az íróasztallal szemben. Leültek, és Langdon azonnal letette a földre a táskát, boldogan szabadulva meg a vállát húzó súlytól. Menedék és válaszok, gondolta, elfészkelıdve a kényelmes székben. Az öregember becsoszogott az asztal mögé, és leereszkedett a magas támlájú székre. Hálásan sóhajtott és rájuk emelte üres tekintető, hályogos szemét. Amikor megszólalt, váratlanul erıs és tiszta volt a hangja. - Tudom, hogy még sohasem találkoztunk, mégis úgy érzem, mintha mindkettejüket ismerném. - Zsebkendıt vett elı és megtörölte a száját. - Langdon professzor, ismerem a munkáit, köztük azt az okos kis cikket, amit a katedrálisunk szimbolikájáról írt. Az ön fivérével pedig, Ms. Solomon, már sok éve szabadkımőves testvérek vagyunk. - Peter szörnyő bajban van - mondta Katherine. - Hallottam róla. - Az öregember sóhajtott. - És mindent meg fogok tenni, ami csak tılem telik, hogy segítsek rajta. Langdon nem látta szabadkımővesek győrőjét az esperes ujján, de tudta, hogy sok szabadkımőves, különösen a klérusból, nem teszi közhírré a tagságát.

A beszélgetés folyamán kiderült, hogy Galloway esperes már tud ezt-azt az esti eseményekbıl Warren Bellamy telefonüzenete alapján. Miközben Langdon és Katherine elmondták a többit, az öregember egyre nyugtalanabb lett. - És ez az ember, aki fogva tartja szeretett Peterünket - kérdezte az esperes -, azt akarja, hogy Peter életéért cserébe fejtse meg neki a piramis titkát? - Igen - válaszolta Langdon. - Azt gondolja, hogy ez egy térkép, ami el fogja ıt vezetni az İsi misztériumok rejtekhelyére. Az esperes Langdonra emelte rémisztı, opálos szemét. - A hangjából azt veszem ki, hogy ön nem hisz ezekben a dolgokban. Langdon nem akarta most ilyesmire vesztegetni az idıt. - Az nem számít, hogy én mit hiszek. Segítenünk kell Peternek. Sajnos, amikor megfejtettük a piramis kódját, nem jutottunk vele sehova. Az öreg kiegyenesedett ültében. - Önök megfejtették a piramist?! Most Katherine vette át a szót, gyorsan elmagyarázva, hogy Bellamy figyelmeztetése és Peter kifejezett kérése ellenére, hogy Langdon ne bontsa ki a csomagot, ı mégis megtette, mert úgy érezte, hogy legfıbb kötelessége a bátyján segíteni. Beszélt az esperesnek az arany pillérfejrıl, Albrecht Dürer bővös négyzetérıl és a tizenhat betős szabadkımőves titkosírásról, amely a Jeova Sanctus Unus formulát adta ki. - Ennyi az egész? - kérdezte az esperes. - Az egy igaz Isten? - Igen, uram - válaszolta Langdon. - A piramis nyilvánvalóan nem földrajzi, hanem metaforikus értelemben vett térkép. Az esperes kinyújtotta a kezét. - Hadd fogjam meg!

Langdon kinyitotta a táskát, kivette belıle a piramist, és óvatosan az asztalra állította, az öregember elé. Langdon és Katherine figyelte, ahogy a törékeny, öreg kezek végigtapogatják a követ - a bevésett oldalt, a sima talapzatot és a csonkolt tetılapot. Amikor ezzel végzett, ismét kinyújtotta a kezét. - A pillérfej? Langdon elıvette a kis kıdobozt, letette az asztalra és felnyitotta a fedelét. Aztán, kiemelve a pillérfejet az öregember várakozó tenyerébe helyezte. Az esperes ezt is apróra megvizsgálta, elidızve a pillérfej szövegén - láthatóan nehezen boldogult a finom vésető, apró betők kitapintásával. - A titok A Renden belül rejlik - sietett a segítségére Langdon. - A rend szó és a névelı nagybetővel van. Az öregember arca kifejezéstelen maradt, miközben rátette a pillérfejet a piramis tetejére és érzésbıl a helyére igazította. Egy darabig hallgatott, úgy tőnt, mintha imádkozna, aztán tiszteletteljesen többször is végigfuttatta tenyerét a befejezett piramison. Majd körbetapogatott az asztalon, megtalálta a kocka alakú dobozt, a kezébe vette és kívül-belül végigvizsgálta az ujjaival. Amikor ezzel végzett, letette a dobozt, és hátradılt a székben. - Akkor most mondják meg - szólította fel ıket váratlanul szigorú hangon -, hogy miért jöttek el hozzám? Langdont készületlenül érte a kérdés. - Azért jöttünk ide, uram, mert ön hívott. És Mr. Bellamy azt mondta, hogy megbízhatunk önben. - Miközben ıbenne nem bíztak meg? - Nem értem. Az esperes egyenesen Langdonra szegezte fehér szemét. - A pillérfejet tartalmazó csomag le volt pecsételve. Mr. Bellamy azt mondta önöknek, hogy ne nyissák ki, de önök mégis megtették.

Pedig Peter Solomon maga is arra kérte, hogy ne bontsa ki a csomagot. - Uram - avatkozott közbe Katherine -, mi csak a bátyámnak próbáltunk meg segíteni. Az a férfi, aki elrabolta, a megfejtést... - Megértem - mondta az esperes -, de végül is mit értek el a csomag felnyitásával? Semmit. Peter fogvatartója egy helyet akar, és nem fogja beérni annyival, hogy Jeova Sanctus Unus. - Ez igaz - helyeselt Langdon -, de sajnos csak ennyi van a piramison. Mint már említettem, a térképet inkább képletesen kell érteni... - Téved, professzor - mondta az esperes. - A szabadkımőves piramis valóságos térkép. Ön azért nem érti, mert nem fejtette meg. Még a közelébe sem jutott. Langdon és Katherine döbbenten nézett össze. Az esperes, szinte simogatóan, a piramisra tette mindkét kezét. - Ez a térkép, akárcsak az İsi misztériumok, több jelentésréteget rejt. Az igazi titok ismeretlen maradt önök elıtt. - Galloway tiszteletes úr - mondta Langdon -, már aprólékosan átvizsgáltuk a piramist és a zárókövet, de nem találtunk rajta mást. - A jelenlegi állapotában nem. De a tárgyak változnak. - Uram? - Professzor, mint tudja, ennek a piramisnak az ígérete egy csodás átváltoztató erı. A legenda szerint ez a piramis alakot tud váltani... módosítja fizikai formáját, hogy feltárja titkait. Mint az a híres kı, amely Arthur király kezébe adta az Excaliburt, a szabadkımőves piramis is átváltozik, ha úgy akarja... és feltárja titkát az arra érdemesnek. Langdon már sejtette, hogy az elırehaladott kor meggyengíthette az öregember mentális képességeit. - Elnézést, uram, de azt állítja, hogy ez a piramis a szó szoros ér-

telmében fizikai átalakuláson tud átmenni? - Professzor, ha kinyújtanám a kezemet és átváltoztatnám ezt a piramist itt, a szeme láttára, akkor hinne-e a szemének? Langdonnak fogalma sem volt, mit feleljen erre. - Úgy vélem, nem volna más választásom. - Helyes, akkor máris meg fogom tenni. - Az öreg újra megtörölte a száját. - Hadd emlékeztessem arra, hogy volt idı, amikor még a legragyogóbb elmék is laposnak tartották a Földet. Hiszen ha gömbölyő volna, akkor szétfolyna az óceánok vize. Képzelje csak el, hogyan gúnyolták volna, ha azt állítja, hogy a Föld nem pusztán kerek, hanem létezik egy láthatatlan, misztikus erı, amely mindent megtart a felszínén! - Azért van különbség - vetette ellen Langdon - a gravitáció és egy olyan képesség között, amely kézrátétellel tárgyakat alakít át. - Valóban? Nem lehetséges-e, hogy még mindig a sötétség korát éljük, kigúnyolva azokat a „misztikus" erıket, amelyeket nem látunk vagy nem értünk? Ha taníthat minket valamire a történelem, hát arra, hogy azok a különös ideák, amelyeken ma még derülünk, egy szép napon elismert igazságokká válhatnak. Azt állítom, hogy az ujjam érintésével át tudom alakítani ezt a piramist, ön pedig kétségbe vonja az ép eszemet. Többet vártam volna egy történésztıl. A történelem bıvelkedik nagy elmékben, akik mind ugyanazt állították... nagy elmékben, akik kitartóan hittek abban, hogy az ember olyan misztikus képességeket birtokol, amelyeknek nincs tudatában. Langdonnak el kellett ismernie, hogy az esperesnek igaza van. A híres hermetikus mondás - Hát nem tudjátok, hogy istenek vagytok? - az İsi misztériumok egyik pillére volt. Mint fenn, úgy lenn... Az ember Isten képére teremtetett... Apoteózis. Ez a nem szőnı bizonykodás az ember isteni mivoltáról - ennek benne rejtızı képességérıl - vissza-

térı témája volt számtalan hagyomány ısi szövegeinek. Még a Szentírás is ezt kiáltja ki a 82. zsoltárban: Istenek vagytok! - Professzor - folytatta az öregember - tudom, hogy ön, mint oly sok tanult ember, elakadt két világ között... egyik lábával a spirituális, a másikkal az anyagi világban áll. A szívével hinni szeretne... de az értelme nem engedi. Bölcsen tenné, ha tudósként tanulna a történelem nagy elméitıl. - Szünetet tartott és megköszörülte a torkát. Ha jól emlékszem, minden idık egyik legnagyobb koponyája mondta ezt: „Valóban létezik az, ami számunkra megközelíthetetlen. A természet titkai mögött mindig marad valami finom, érinthetetlen és megmagyarázhatatlan. Ennek az értelmünket meghaladó erınek a mindenekfeletti tisztelete az én vallásom." - Ki mondta ezt? - kérdezte Langdon. - Gandhi? - Nem - szólt közbe Katherine. - Albert Einstein. Katherine Solomon mindent elolvasott, amit Einstein valaha írt, és mélyen megérintette a misztikus dolgok iránt tanúsított tisztelete, valamint az a jóslata, hogy egyszer majd a tömegek is így fognak érezni. A jövı vallása - vallotta Einstein - kozmikus vallás lesz. Túllép Istenen, túl a dogmákon és a teológián. Langdon láthatólag nehezen fogadta be ezt az eszmét. Katherine érzékelte, hogy mennyire frusztrálja Robertet az episzkopális egyház öreg papja, és együtt érzett vele. Végül is válaszokért jöttek ide, de csak egy vak vénembert találtak, aki azt állítja, hogy kézrátétellel át tudja alakítani a tárgyakat. Ám az öreg nem is leplezett lelkesedése a misztika iránt a bátyjára emlékeztette Katherine-t. - Galloway atya - mondta Katherine -, Peter bajban van. A CIA üldöz minket. És Warren Bellamy azt mondta, hogy ön segíteni fog. Nem tudom, mit mond ez a piramis vagy hová vezet, de ha a megfej-

tésével kiszabadíthatjuk Petert, akkor azt kell tennünk. Mr. Bellamy inkább feláldozta volna a fivérem életét ezért a piramisért, ami eddig csak szenvedést okozott a családomnak. Bármi legyen is a titka, az ma este leleplezıdik. - Jól mondja - válaszolta az öreg komor hangon. - A mai este véget vet a titoknak. Errıl gondoskodtak. - Felsóhajtott. - Ms. Solomon, amikor feltörte a pecsétet azon a dobozon, olyan eseménysort indított el, amely már nem visszafordítható. Ma este olyan erık léptek mőködésbe, amelyek az önök számára még beláthatatlanok. Nincs visszaút. Katherine értetlenül meredt a tiszteletesre. Ez az apokaliptikus fenyegetés úgy hangzott, mintha a Jelenések könyvének hét pecsétjérıl vagy Pandora szelencéjérıl beszélne. - A legnagyobb tisztelettel, uram - vette át a szót Langdon -, de én nem tudom elképzelni, hogy egy kıpiramis bármit is mozgásba hozhatna. - Hát persze hogy nem, professzor - emelte rá vak szemét az öreg. - Mert nincs még szeme a látásra.

Nyolcvanharmadik fejezet

A Capitolium építésze érezte, hogy már csorog az izzadság a hátán a Dzsungel nehéz, párás levegıjében. A bilincs törte a csuklóját, de semmi másra nem tudott figyelni, csak a baljós titántáskára kettejük között a padon, amelyet Sato épp most nyitott fel. Ennek a táskának a tartalma, mondta neki Sato, arra fogja késztetni, hogy az én szememmel lássa a dolgokat. Ezt garantálom. A kis ázsiai nı úgy tartotta a fémtáskát, hogy Bellamy ne láthassa, de ı annyira tudni akarta, mi van benne, hogy meglódult a képzelete. Sato keze a táskában matatott, és Bellamy már azt várta, hogy csillogó, borotvaéles kínzóeszközöket vesz elı. A táskában hirtelen fény gyúlt, amely egyre erısebb lett, alulról világítva meg Sato arcát. Még mindig ügyködött a kezével, és a fény színt váltott. Néhány másodperc múlva kivette a kezét, fogta az egész táskát, és Bellamy felé fordította, hogy belenézhessen. Bellamy hunyorgott a fényben, ami valamilyen futurista laptopból áradt; telefonkagyló, két antenna és dupla billentyőzet tartozott hozzá. Az építész kezdeti megkönnyebbülése nagyon gyorsan átadta a helyét a zavarnak. A képernyın a CIA lógója és a következı szöveg volt látható: BIZTONSÁGOS BEJELENTKEZÉS FELHASZNÁLÓNÉV: INOUE SATO TITKOSÍTÁSI SZINT: 5

A bejelentkezési ablak alatt egy folyamatban lévı program ikonja forgott: KIS TÜRELMET... FÁJL DEKÓDOLÁSA...

Bellamy tekintete visszatért Satora, aki farkasszemet nézett vele. - Nem akartam ezt megmutatni önnek - mondta az igazgató -, de nem hagyott más választást. A képernyı váltott, és Bellamy látta, ahogy a megnyíló fájl betölti az egész kijelzıt. Hosszú másodpercekig meredten bámulta a monitort, próbálta kihámozni az értelmét annak, amit lát. Csak lassan fogta fel, és érezte, hogy elsápad. Elborzadva tapadt a képernyıre, egyszerően képtelen volt levenni róla a szemét. - De hiszen ez... lehetetlen! - kiáltotta. - Hogyan lehetséges ez? Satonak komor volt az arca. - Mondja meg ön, Mr. Bellamy. Halljuk! Ahogy a Capitolium építésze nagy nehezen megértette a látottak minden következményét, úgy érezte, hogy egész világa a szakadék szélén imbolyog. Istenem... rettenetes hibát követtem el!

Nyolcvannegyedik fejezet

Galloway esperes elemében volt. Mint minden földi halandó, ı is tudta, hogy eljön az idı, amikor meg kell válnia porhüvelyétıl, de az nem ma este lesz. A szíve erısen és gyorsan vert... és vágott az esze. Tennivalók várnak rám. Ahogy végigfuttatta eres kezét a piramis sima lapjain, alig tudta elhinni, hogy mit él át. Sosem képzelte, hogy megérheti ezt a pillanatot. A térkép darabjait nemzedékeken keresztül biztos távolságban ırizték egymástól. S most végre egyesültek. Galloway azon tőnıdött, vajon itt van-e már az elıre megjósolt idı. Különös módon a sors két nemszabadkımővest választott ki arra, hogy összeállítsa a piramist. Valahogy logikusnak tőnt. A misztériumok kikerülnek a belsı körökbıl... ki a sötétségbıl... a fényre. - Professzor - mondta arrafelé fordítva a fejét, ahonnét Langdon lélegzését hallotta. - Elmondta önnek Peter, miért kell vigyáznia a kis csomagra? - Azt mondta, hogy nagyhatalmú emberek el akarják lopni tıle válaszolta Langdon. Az esperes bólintott. - Igen, Peter nekem is ugyanezt mondta. - Hogyan? - szólalt meg hirtelen Katherine a balján. - A fivérem beszélt önnek errıl a piramisról? - Természetesen - mondta Galloway. - A fivére sok mindent megbeszélt velem. Egykor én voltam a Templom házának fımestere,

és idınként eljött hozzám iránymutatást kérni. Úgy egy évvel ezelıtt erısen felzaklatva érkezett. Pontosan ott ült, ahol most ön, és azt kérdezte tılem, hiszek-e a természetfölötti megérzésekben. - Megérzésekben? - ismételte meg Katherine szorongva. - Látomásokra gondol? - Nem egészen. Ez valami zsigeri dolog volt. Peter egy sötét erı növekvı jelenlétét érezte az életében. Úgy érezte, mintha figyelnék... várnának valamire... méghozzá ártó szándékkal. - Most már látjuk, hogy igaza volt - mondta Katherine -, tekintve, hogy ugyanaz az ember, aki megölte az anyánkat és Péter fiát, Washingtonba jött és Peter szabadkımőves testvére lett. - Úgy van - tette hozzá Langdon -, de ez nem magyarázza meg a CIA szerepét. Az esperesnek errıl is volt elképzelése. - A hatalmasok még több hatalmat akarnak. - De... a CIA? - hitetlenkedett Langdon. - Misztikus titkokat? Ez nekem nem áll össze. - Dehogynem - mondta Katherine. - A CIA mindig ráveti magát a technológiai vívmányokra, és mindig is kísérletezett a misztikus tudományokkal... ESP, vagyis extraszenzorális percepció, távolba látás, érzékelés-megvonás, gyógyszerekkel elért módosult tudatállapotok... Ez mind ugyanarról szól. Kitapogatni az emberi elme rejtett képességeit. Ha tanultam valamit Petertıl, akkor azt, hogy a tudomány és a miszticizmus között nagyon szoros a kapcsolat, a különbséget csak a megközelítés módja jelenti. Azonosak a céljaik, de mások a módszereik. - Petertıl tudom - mondta Galloway -, hogy az ön szakterülete egyfajta modern misztikus tudomány. - A noetika - felelte Katherine bólintva. - És azt bizonyítja, hogy az emberben minden képzeletet felülmúló erık lakoznak. - Egy fes-

tett üvegablakra mutatott, amely a „fénylı Jézus" jól ismert képét ábrázolta: Krisztusnak fénysugarak áradtak ki a fejébıl és a kezébıl. - Nemrég egy szuperhőtött, töltéscsatolt eszközzel lefotóztam egy gyógyító kezét munka közben. A fotók nagyon hasonlítottak Jézus képére ezen az üvegablakon... energia áramlott ki a gyógyító ujjbegyeibıl. A tanult elme, gondolta az esperes, elrejtve mosolyát. Mégis, mit gondol, hogyan gyógyított Jézus? - Tudom - mondta Katherine -, hogy a modern orvostudomány kineveti a gyógyítókat és a sámánokat, de én a saját szememmel láttam. A CCD-kamerám tisztán lefényképezte, ahogy ez az ember energiamezıt bocsát ki az ujjaiból... és szó szerint megváltoztatja a páciense sejtfelépítését. Ha ez nem isteni hatalom, akkor nem tudom, mi az. Galloway esperes most már nem rejtette el a mosolyát. Katherineben ugyanaz a szenvedély lángol, mint a bátyjában. - Peter egy ízben a korai felfedezıkhöz hasonlította a noetika tudósait, akiket kigúnyoltak, mert hittek a gömbölyő Föld eretnek nézetében. Aztán, szinte egyik napról a másikra, ugyanezek a felfedezık hısök lettek, akik eltüntetik a térkép fehér foltjait és kitágítják az emberek látóhatárát. Peter úgy véli, hogy ön is ezt teszi. Nagyon nagy reményeket főzött a munkájához. Végül is minden nagy filozófiai váltás a történelemben egyetlen merész ideával kezdıdött. Galloway persze tudta, hogy nem kell ahhoz laboratórium, ha valaki bizonyítékot keres erre a merész új ideára az ember feltáratlan képességeit illetıen. Ebben a székesegyházban is voltak gyógyító imaközösségek, amelyek újra meg újra csodás eredményeket értek el, orvosilag dokumentált fizikai változásokat. Nem az volt a kérdés, vajon felruházta-e Isten az embert különleges képességekkel... hanem az, hogy miként szabadíthatók fel ezek az erık.

Az öreg esperes tisztelettel fogta a két keze közé a szabadkımőves piramist és nagyon halkan így szólt: - Barátaim, nem tudom pontosan, hová mutat ez a piramis... de valamit tudok. Van egy nagy, spirituális kincs elrejtve valahol... egy kincs, amely nemzedékeken át türelmesen várakozott a sötétségben. Hiszem, hogy ez egy katalizátor, amelynek világot átalakító hatalma van. - Megérintette az arany pillérfej csúcsát. - És most, hogy ez a piramis kiteljesült... az idı is elközelgett. De miért is ne? A nagy átalakító megvilágosodás ígéretét a kezdetektıl megjósolták. - Atyám - mondta Langdon némiképp kihívó hangon -, mindanynyian ismerjük, mit írt János a Jelenések könyvében és mit jelent az apokalipszis, de a bibliai jóslatok aligha... - Ó, egek, a Jelenések könyve összevissza beszéd! - mondta az esperes. - Senki sem tudja, hogyan kell értelmezni. Én arról beszélek, amit tiszta elmék írtak világos nyelven... Szent Ágoston, Francis Bacon, Newton, Einstein és még sokan mások jósolták azt, hogy el fog jönni a megvilágosodás mindent megváltoztató pillanata. Még maga Jézus is azt mondta: „Nincs oly rejtett dolog, ami napfényre ne jıne és oly titok, ami ki ne tudódnék." - Ez kevés kockázattal megjósolható - mondta Langdon. - A tudás exponenciálisan nı. Minél többet tudunk, annál jobb képességeink lesznek a tanulásra, és annál gyorsabban terjesztjük ki a tudásbázist. - Igen - helyeselt Katherine. - Folyamatosan ezt látjuk a tudományban. Minden új technológia, amelyet feltalálunk, új eszközzé válik, amellyel további új technológiák találhatók fel... hólabdaeffektus. Ezért fejlıdött többet a tudomány az utóbbi öt évben, mint az elızı ötszázban. Mértani haladványban növekszik. Matematikailag, ahogy az idı elırehalad, az exponenciális görbe majdnem függıle-

ges lesz, és hihetetlen gyorsasággal követik egymást az új felfedezések. Csend lett az esperesi irodában, és Galloway érezte, hogy két vendégének még mindig sejtelme sincs, hogyan segíthetné hozzá ıket ez a piramis bárminek is a felfedezéséhez. Ezért hozta ıket ide a sors, gondolta. El kell játszanom a szerepem. Sok éven át Colin Galloway tiszteletes a kapuır szerepét játszotta, szabadkımőves testvéreivel együtt. De most minden megváltozott. Nem vagyok többé a kapu ırzıje... hanem kalauz vagyok. - Langdon professzor - mondta Galloway, átnyúlva az asztal felett. - Volna szíves megfogni a kezem? Robert Langdon elbizonytalanodva bámulta Galloway esperes felé nyújtott kezét. Imádkozni fogunk? De azért udvariasságból elırehajolt és az öregember aszott kezébe tette a jobbját. Az öreg határozottan megszorította, de nem kezdett el imádkozni, hanem megkereste Langdon mutatóujját és a kıdobozhoz irányította, amelyben nemrég még a pillérfej lapult. - A szeme elvakította - mondta az esperes. - Ha az ujja hegyével látna, mint én, akkor rájött volna, hogy ez a doboz még tartogat önnek valamit. Langdon engedelmesen tapogatni kezdte ujjbegyével a doboz belsejét, de nem érzett semmit. A felület tökéletesen sima volt. - Próbálkozzon tovább! - biztatta Galloway. Langdon ujja hegye végül megérzett valamit - egy apró, kiemelkedı kört, egy parányi pontot a doboz aljának közepén. Kivette a kezét, és szemügyre vette. A kis kör puszta szemmel szinte láthatatlan volt. Mi lehet az? - Felismeri azt a szimbólumot? - kérdezte Galloway.

- Szimbólumot? - ismételte Langdon. - Kivenni is alig tudom, hogy egyáltalán van ott valami. - Nyomja meg! Langdon megtette, amire felszólították, rányomta az ujját a pontra. Mégis mit képzel, mi fog történni? - Tartsa rajta az ujját - mondta a fıesperes. - Gyakoroljon rá nyomást. Langdon Katherine-re pillantott, aki szemmel láthatólag semmit sem értett, és idegesen a füle mögé igazította a haját. Néhány másodperc múlva az öreg esperes bólintott. - Rendben, vegye el a kezét. Az alkímia elvégeztetett. Alkímia? Róbert Langdon kivette a kezét a kıdobozból, és kínos hallgatásba merült. Egyáltalán nem történt semmi. A doboz mozdulatlanul állt az asztalon. - Semmi - mondta Langdon. - Nézze meg az ujjbegyét - válaszolta az esperes. - Ott láthatja az átalakulást. Langdon lenézett az ujjára, de az egyetlen változás, amit látott, az a kör alakú pont lenyomata volt a bırén - egy parányi kör, ponttal a közepében.

- Most már felismeri a szimbólumot? - kérdezte az esperes. Langdon felismerte, de sokkal nagyobb hatással volt rá az, hogy az öregember tapintásra is azonosítani tudta. - Alkímiai jel - mondta Katherine, közelebb húzva a székét és megszemlélve Langdon ujját. - Az arany ısi szimbóluma. - Valóban. - Az esperes mosolygott és megütögette a dobozt. Professzor, gratulálok. Ön most elérte azt, amire a történelem min-

den alkimistája vágyott. Egy értéktelen anyagból aranyat teremtett. Langdon közönyösen vállat vont. Ez a kis szalontrükk nem vezetett sehová. - Érdekes idea, uram, de attól tartok, hogy ez a szimbólum, a kör ponttal a közepében, több tucat értelmezéssel bír. Circumpunct az elnevezése, és az egyik legszélesebb körben használatos jelkép a történelemben. - Mirıl beszél? - szakította félbe az esperes kétkedı hangon. Langdont megdöbbentette, hogy egy szabadkımőves nincs tisztában ennek a jelképnek a spirituális fontosságával. - Uram, a circumpunctnak megszámlálhatatlan jelentése van. Az ókori Egyiptomban a napisten, Rá szimbóluma, de a modern csillagászat is ezt használja a nap jelölésére. A keleti filozófiában a harmadik szem spirituális látását, az isteni rózsát és a megvilágosodást jelképezi. A kabbalistáknál a Keter, a legmagasabb szefira, „minden rejtett dolgok legrejtettebbi-ke". A korai misztikusok Isten szemének nevezték és ebbıl ered a mindentlátó szem a Nagy Pecséten. A püthagoreusok a monád - az isteni igazság, a Prisca Sapienta jelképeként használták, az elme és a lélek... - Elég! - nevette el magát Galloway esperes. - Köszönöm, profeszszor. Nagyon jól tudja, természetesen. Langdon most jött csak rá, hogy lóvá tették. Hiszen mindezt ıi s tudja! - A circumpunct - mondta Galloway még mindig mosolyogva lényegében az İsi misztériumok szimbóluma. Ezért feltételezem, hogy a megjelenése ebben a dobozban nem puszta véletlen. A legenda szerint ennek a térképnek a titkai a legapróbb részletekben rejtıznek. - Remek - vetette közbe Katherine -, de még ha szándékosan helyezték is oda ezt a jelképet, semmivel sem visz minket közelebb a

térkép megfejtéséhez. Vagy igen? - Azt mondták, hogy a viasz, amit feltörtek, Peter győrőjével volt lepecsételve? - Igen. - És önöknél van most ez a győrő? - Nálam van. - Langdon a zsebébe nyúlt, megkereste, kivette a mőanyag tasakból, és letette az asztalra az esperes elé. Galloway kézbe vette és megtapogatta. - Ez a különleges győrő a szabadkımőves piramissal egy idıben készült, és hagyományosan az a testvér viselte, aki a piramis védelméért felelt. Ma este, amikor megtaláltam azt a kis circumpunctot a kıdoboz fenekén, rájöttem, hogy valójában a győrő is része a szimbolonnak. - Úgy véli? - Biztos vagyok benne. Peter a legjobb barátom és már sok éve viseli ezt a győrőt. Sokszor volt alkalmam látni. - Visszaadta a győrőt Langdonnak. - Nézze meg ön is. Langdon átvette és vizsgálgatni kezdte a győrőt, végighúzva az ujját a kétfejő fınixen, a 33-as számon és az ORDO AB CHAO feliraton. Majd a Minden feltárul a harmincharmadik fokon betőin is. Semmi használhatót nem talált. De aztán, ahogy a külsı körön futott végig az ujja, egyszerre megérzett valamit. Döbbenten szemügyre vette. - Megtalálta? - kérdezte Galloway. - Azt hiszem, igen - válaszolta Langdon. Katherine közelebb húzódott a székével. - Mi az? - A fok jele a karikán - mutatta meg neki Langdon. - Olyan kicsi, hogy szemmel szinte nem is látható, de ha kitapintottad, akkor már észreveszed a parányi körkörös bevésést.

A fok jelzése pontosan középen volt a karika alján... és a mérete megfelelt a kiemelkedı pontnak a doboz fenekén. - Ugyanaz a méret? - kérdezte Katherine izgatottan, még közelebb hajolva. - Ezt csak egy módon dönthetjük el. - Langdon fogta a győrőt, a doboz fölé tartotta, és összeillesztette a két parányi kört. Ahogy rányomta a győrőt, a parányi mélyedés befogadta a dobozból kiemelkedı pontot és halk, de egyértelmő kattanás hallatszott. Mindannyian felpattantak. Langdon várt, de nem történt semmi. - Hol a nagy átalakulás? - kérdezte Galloway értetlenül. Még nem végeztünk, ismerte fel Langdon, lenézve a győrőt díszítı jelekre: a kétfejő fınixre és a 33-as számra. Minden feltárul a harmincharmadik fokon. Püthagorász járt az eszében, az isteni geometria és a szögek; azon tőnıdött, hogy nem lehet-e a fokoknak matematikai értelmezésük. Hevesen dobogó szívvel megragadta a doboz aljához tapadó győrőt. Aztán lassan elfordította jobbra. Minden feltárul a harmincharmadik fokon. Elıbb tíz fokot fordított rajta... majd húsz fokot... harminc fokot... És akkor olyasmi történt, ami teljesen váratlanul érte.

Nyolcvanötödik fejezet

Átalakulás. Galloway esperes hallotta, ezért aztán nem is kellett látnia. Szemben vele, az asztal túloldalán Langdon és Katherine néma csendbe dermedt, nem kétséges, hogy a kocka látványának adóztak bámulattal, amely most alakult át a szemük elıtt. Galloway nem állta meg, hogy ne mosolyogjon. Számított erre az eredményre, noha azt még ı sem tudta, hogyan járul majd hozzá a piramis rejtélyének végsı megoldásához, de addig is kiélvezte a ritka alkalmat, hogy valami újat mutathat egy harvardi szimbólumkutatónak a jelképekrıl. - Professzor - szólalt meg az esperes -, kevesen tudják, hogy a szabadkımővesek azért tisztelik a kockatestet, vagy az ashlart, ahogy mi nevezzük, mert háromdimenziós megjelenítıje egy másik szimbólumnak... egy jóval régebbi, kétdimenziós szimbólumnak. Galloway nem is gondolt arra, hogy megkérdezze a professzort, felismeri-e az asztalon elıtte álló ısi szimbólumot. Hiszen ez volt a világ egyik leghíresebb jelképe. Robert Langdon fejében egymást kergették a gondolatok, miközben az átalakult dobozt bámulta maga elıtt az asztalon. Soha nem hittem volna... Egy pillanattal ezelıtt belenyúlt a dobozba, megfogta a szabadkımőves győrőt, és finoman elfordította. Amikor a győrő har-

minchárom fokot fordult, a kocka hirtelen alakot váltott a szemük elıtt. Ahogy a rejtett zsanérok megmozdultak, a doboz oldalait alkotó négyzetek eltávolodtak egymástól, és a doboz azonnal szétesett; alkotórészei hangosan csattantak az asztallapon.

A dobozból kereszt lesz, gondolta Langdon. Szimbolikus alkímia. Katherine döbbenten meredt az átalakult dobozra. - A szabadkımőves piramis... a kereszténységhez kapcsolódik? Futólag Langdonban is felmerült ugyanez. Végül is, a keresztények feszületét a szabadkımővesség is tiszteli, nem véletlenül van oly sok keresztény szabadkımőves. Ám a szabadkımővesek között vannak zsidók, muszlimok, buddhisták, hinduk és még sok más isten hívei. Egy kizárólagosan keresztény szimbólum tehát nem tőnt helyénvalónak. De aztán Langdon rájött a dolog nyitjára. - Ez nem feszület - mondta felállva. - A kereszt circumpuncttal a közepén egy bináris szimbólum... ami két másik szimbólum egyesítésével jön létre. - Mit mond? - Katherine követte tekintetével a föl-alá járkáló Langdont. - A kereszt - magyarázta Langdon - a 4. század elıtt még nem volt keresztény jelkép. Az egyiptomiak már jóval korábban ezzel

jelölték két dimenzió, az emberi és az égi keresztezıdését. Mint fenn, úgy lenn. Ez volt a látható jelképe annak a pontnak, ahol ember és isten eggyé válik. - És? - A circumpunctnak - folytatta Langdon -, ahogy már említettem, számos jelentése van. Az egyik legezoterikusabb a rózsa, a tökéletesség alkímiai szimbóluma. De amikor ráhelyezünk egy rózsát a kereszt közepére, egy egészen más jelképet hozunk létre. A rózsakeresztet. Galloway mosolyogva dılt hátra a székében. - Meleg, meleg. Most már Katherine is felállt. - Hol vesztettem el a fonalat? - A rózsakereszt - magyarázta Langdon - a szabadkımővesek közös szimbóluma. Hovatovább a skót rítusban a Rózsakereszt lovagjainak nevezik az egyik fokot, és nagyon tisztelik a korai rózsakereszteseket, akiknek sokat köszönhet a szabadkımővesek misztikus filozófiája. Péter talán beszélt is magának a rózsakeresztesekrıl. Több tucat nagy tudós tartozott közéjük... John Dee, Elias Ashmole, Robert Fludd... - Persze - mondta Katherine. - A kutatásaim során elolvastam a rózsakeresztes manifesztumokat. Minden tudósnak ezt kellene tennie, gondolta Langdon. A rózsakeresztesek misztikus rendjének történetét titkok övezik; jelentıs hatása volt a tudományra és számos ponton kapcsolódik az İsi misztériumok legendájához... a rejtett tudást birtokló régi bölcsek, akik korokon átívelve kutatták és ırizték a titkot, amelyet csak a legérdemesebbeknek adtak tovább. Jól ismert tény, hogy a híres rózsakeresztesek névsorából, némi túlzással szólva, összeállítható az

európai reneszánsz nagyjainak lexikona: Paracelsus, Bacon, Fludd, Descartes, Pascal, Spinoza, Newton, Leibniz. A rózsakeresztes rend szerint a tanításuk a régmúlt ezoterikus igazságain

alapszik,

amelyeket

távol

kellett

tartani

az

át-

lagemberektıl, és amelynek révén betekintést nyerhettek „a spirituális birodalomba". A testvériség szimbóluma az idık során egy míves keresztet díszítı rózsában öltött formát, ami egy jóval szerényebb jelképbıl indult ki: egy dísztelen keresztbıl, ponttal a közepén. A legegyszerőbb rózsajelkép a legegyszerőbb kereszten. - Peterrel gyakran vitatkoztunk a rózsakeresztesek filozófiájáról mondta Galloway Katherine-nek. Miközben az esperes felvázolta a szabadkımővesek és a rózsakeresztesek kapcsolatait, Langdon figyelme visszatért arra a gondolatra, amely egész este nem hagyta nyugodni. Jeova Sanctus Unus. Ennek a kifejezésnek valami módon köze van az alkímiához. Nem akart eszébe jutni, hogy mit is mondott neki Peter pontosan errıl a kifejezésrıl, de a rózsakeresztesek említése valamiért ezt idézte fel benne. Gondolkozz, Robert! - A rózsakeresztes rend alapítója - mondta Galloway - állítólag egy német misztikus volt, aki Christian Rosenkreutz néven ismert... nyilvánvalóan álnév, talán magát Francis Bacont takarja, akit egyes történészek a rend alapítójának tartanak, bár erre nincs bizonyíték... - Álnév! - kiáltott fel váratlanul Langdon, maga is meglepıdve az ötletén. - A Jeova Sanctus Unus egy álnév! - Mirıl beszél? - értetlenkedett Katherine. Langdonnak felgyorsult a szívverése. - Egész este próbálok visszaemlékezni, mit mondott Peter a Jeova Sanctus Unusról és az alkímiával való kapcsolatáról. De most végre eszembe jutott! Nem is annyira az alkímiával, mint inkább egy alkimistával kapcsolatos. Egy nagyon híres alkimistával!

Galloway kuncogott. - Ami késik, nem múlik, professzor. Már kétszer említettem a nevét, ahogy most az álnév szót is. - Ön tudta? - bámult Langdon elképedve az öreg esperesre. - Nos, gyanítottam, amikor elmondta, hogy a bevésés jelentése a Jeova Sanctus Unus, amit Dürer bővös négyzetének segítségével fejtettek meg, de amikor megtalálta a rózsakeresztet, már biztos voltam a dolgomban. Valószínőleg tudja, hogy a kérdéses tudós személyes iratai között ott voltak a rózsakeresztes manifesztumok, sőrő lapszéli jegyzetekkel ellátva. - Ki az? - kérdezte Katherine. - A világ egyik legnagyobb tudósa - válaszolta Langdon. - Alkimista, a londoni Royal Society tagja, rózsakeresztes, és ı jegyezte a legtitkosabb tudományos munkáit Jeova Unus Sanctus álnéven. - Az egy igaz Isten? - mondta Katherine. - Szerény ember lehetett. - Volt mire szerénynek lennie - igazította helyre Galloway. - És azért használta ezt a nevet, mert miként az ısi adeptusok, ı is felismerte magában az isteni részt. Arról nem szólva, hogy a Jeova Sanctus Unus tizenhat betőjét átrendezve, az ı latin nevét kapjuk. íme, a tökéletes álnév! Katherine törni kezdte a fejét. - A Jeova Sanctus Unus egy híres alkimista latin nevének az anagrammája... Langdon papírt és ceruzát ragadott fel az esperes íróasztaláról és leírta, amit mondott. - A latinban a J helyett az I áll, az U helyett a V. Ennek megfelelıen a Jeova Sanctus Unus betői pontosan kiadják ennek az embernek a nevét. Langdon leírta az átrendezett tizenhat betőt: Isaacus Neutonuus.

Átadta a papírt Katherine-nek. - Gondolom, hallott már róla. - Isaac Newton? - kérdezte Katherine a papírra nézve. - És ezt kellett elrejteni a piramis bevésett szövegében? Langdon egy pillanatra a Westminster-apátságban látta magát, Newton piramisszerő sírja elıtt állva, ahol hasonló megvilágosodás érte. És ma este újra felbukkant a nagy tudós. Ez persze nem lehet véletlen... piramisok, misztériumok, tudomány, titkos bölcsesség... minden mindennel összefügg. Newton neve mindig is útjelzı volt azoknak, akik ezt a titkos tudást keresték. - Isaac Newtonnak - mondta Galloway - kell, hogy legyen valamilyen szerepe a piramis megfejtésében. Nem tudom, mi lehet az, de... - Géniusz! - kiáltott fel Katherine elkerekedett szemmel. - így tudjuk átalakítani a piramist! - Maga érti? - kérdezte Langdon. - Igen. Nem akarom elhinni, hogy nem vettük észre! Ott volt az orrunk elıtt. Egy egyszerő alkímiai folyamat. Egyszerő tudománynyal át lehet alakítani ezt a piramist. Newtoni tudománnyal! Langdon megpróbálta követni Katherine-t. - Galloway esperes - mondta Katherine -, ha elolvassuk, ami a győrőn... - Csitt! - Az öreg esperes váratlanul felemelte az ujját, és csendet parancsolt. Kissé oldalt billentette a fejét, mintha hallgatózna. Egy másodperc múlva hirtelen fölállt. - Barátaim, ez a piramis nyilvánvalóan rejteget még titkokat. Nem tudom, hová akart kilyukadni Ms. Solomon, de ha felismerte a következı lépést, azzal az én szerepemnek itt már vége. Pillanatnyilag jobb, ha tudatlanságban hagynak. Az a legbiztosabb, ha nincsenek olyan információim, amelyeket a látogatóink erıszakkal kiszedhetnének belılem.

- Látogatóink? - kérdezte Katherine hallgatózva. - Én nem hallok semmit. - Mindjárt fog - mondta Galloway az ajtó felé indulva. - Siessenek! A város egy másik pontján egy átjátszó torony hiába keresett kapcsolatot egy mobiltelefonnal, amely darabokra törve hevert a Massachusetts sugárúton. Jel hiányában a hangpostára irányította a hívást. - Robert! - kiáltotta a pánikba esett Warren Bellamy. - Hol van? Hívjon vissza! Valami szörnyő dolog történt!

Nyolcvanhatodik fejezet

Az alagsori lámpák kékes derengésében Malakh a kıasztal elıtt állt, és folytatta az elıkészületeket. Munka közben ismét megkordult üres gyomra. Ügyet sem vetett rá. A testi kívánságok szolgálatában töltött idejét már letudta. Az átalakulás áldozatokat követel. A történelem spirituálisán élenjáró számos alakjához hasonlóan, Malakh is azzal lépett választott útjára, hogy meghozta a legnemesebb testi áldozatot. A kasztráció kevésbé volt fájdalmas, mint gondolta. És, mint megtudta, nem is olyan ritka. Férfiak ezrei esnek át évente orchiectomián, ahogy a hereeltávolítást orvosi nyelven nevezik. Az okok változatosak: a nemváltoztató mőtéttıl a kóros szexualitás megzabolázásán át a hitbéli elkötelezıdésig. Malakh a legmagasabb rendő céllal szánta rá magát. A mitológia önmagát kasztráló Attisához hasonlóan ı is tudta, hogy a halhatatlanság elérése határozott szakítást követel a hím- és nınemő anyagi világgal. Az androgün - egy. Manapság gúny tárgyai az eunuchok, de a régiek még értették ennek az átváltoztató áldozatnak a hatalmát. A korai keresztények magától Jézustól hallhatták ennek az erénynek fel-magasztalását, midın Máté szerint ezt mondta: „Mert vannak heréltek, a kik anyjuk méhébıl születtek így; és vannak heréltek, a kiket az emberek heréltek ki; és vannak heréltek, a kik maguk herélték ki magukat a menynyeknek országáért."

Peter Solomon is testi áldozatot hozott, noha egy kéz elvesztése nem túl nagy ár a grandiózus tervben. Azonban, mire véget ér az éjszaka, Solomon sokkal, de sokkal nagyobb áldozatot fog hozni. Ahhoz, hogy teremtsek, pusztítanom kell. Ilyen a polaritás természete. Peter Solomon persze megérdemelte a sorsát, ami ma este várja. Stílszerő vég lesz. A múltban Peter döntı szerepet játszott Malakh halandó életének útján. Ez okból választatott ki arra, hogy Malakh nagy átalakulásában is döntı szerepe legyen. Ez az ember rászolgált mindarra a borzalomra és fájdalomra, amelyben része lesz. Peter Solomon nem az az ember, akinek a világ hiszi. Feláldozta a saját fiát. Peter Solomon annak idején lehetetlen választás elé állította a fiát, Zacharyt - gazdagság, vagy bölcsesség. Zachary rosszul választott. A fiú döntése olyan események láncolatát indította el, amely végül a pokol mélyére vetette a fiatalembert. A Soganlik börtönbe. Zachary Solomon meghalt abban a török börtönben. Az egész világ ismerte a történetet... csak azt nem tudja senki, hogy Péter Solomon megmenthette volna a fiát. Én ott voltam, gondolta Malakh. Mindent hallottam. Malakh sohasem felejtette el azt az éjszakát. Solomon kegyetlen döntése a fia, Zach halálát jelentette, de egyben Malakh születését is. Vannak, akiknek meg kell halniuk, hogy mások élhessenek. Ahogy a fény fokozatosan színt váltott Malakh feje fölött, ráébredt, milyen késı van. Befejezte az elıkészületeit és visszaindult a rámpán. Eljött az óra, hogy a halandó világ ügyeivel foglalkozzon.

Nyolcvanhetedik fejezet

Minden feltárul a harmincharmadik fokon, gondolta Katherine futás közben. Tudom, hogyan lehet átalakítani a piramist! A válasz egész este ott volt az orruk elıtt. Katherine és Langdon most a székesegyház mellékszárnyában rohant a kerengı felé mutató nyilakat követve. És pontosan, ahogy azt az esperes ígérte, egy tágas, fallal körülkerített udvarban találták magukat. A fedett, boltíves folyosók határolta ötszög alakú kert közepén egy posztmodern bronz szökıkút állt. Katherine elcsodálkozott, hogy milyen hangosan csobog a víz, talán attól, hogy visszaverik a hangot a falak. Aztán rájött, hogy nem a szökıkutat hallja. - Helikopter! - kiáltotta, ahogy egy fénynyaláb hasított a fejük felett az esti sötétségbe. - Be az árkádok alá! A keresıfény vakító világossága most elárasztotta az udvart. Langdon és Katherine az utolsó pillanatban ugrott be egy gótikus boltozató folyosó alá, amely a kinti pázsithoz vezetett. Meglapulva vártak, amíg a helikopter elhúzott és nagy ívben körözni kezdett a katedrális felett. - Úgy tőnik, Galloway jól hallotta, hogy vendégeink érkeznek mondta Katherine elismerıen. A vakság kiélesíti a fület. Az ı fülében most a szíve kalapált ütemesen. - Erre - mutatott Langdon egy átjáróra, magához szorítva a táskáját.

Galloway esperes egy kulccsal és határozott utasításokkal bocsátotta ıket útjukra. Sajnos, mire elérték a rövid átjáró végét, kutyaszorítóban találták magukat: a pázsit hatalmas, szabad térsége, amelyet fénybe borított a helikopter reflektora, elválasztotta ıket az úti céljuktól. - Nem jutunk át - mondta Katherine. - Várjon... azt nézze! - Langdon bal felé, egy fekete árnyékra mutatott a gyepen. Az árnyék kezdetben formátlan volt, de gyorsan növekedett, és feléjük közeledve mind határozottabb alakot öltött: egy óriási fekete négyzet, két hihetetlenül magas toronnyal koronázva. - A katedrális homlokzata áll a keresıfény útjában - mondta Langdon. - Leszállnak a fıbejárat elıtt! Langdon elkapta Katherine kezét. - Futás! Most! Odabent a székesegyházban Galloway esperes olyan könnyedén mozgott, amire már évek óta nem volt példa. Átment a két hajó keresztezıdésén, végig a széles folyosón, az elıtér és a fıbejárat felé. Hallotta, hogy a helikopter most már a katedrális felett köröz, és elképzelte, ahogy a fény beárad vele szemben a nagy rózsaablakon, csodás színeket vetítve a szentélyre. Visszaemlékezett arra az idıre, amikor még látta a színeket. A sors iróniája, hogy a fénytelen őrben, amely az élete lett, sok minden megvilágosodott elıtte. Tisztábban látok, mint valaha. Galloway fiatalon ismerte fel a hivatását, és egész életében úgy szerette az egyházat, amennyire ember csak szerethet. Számos társához hasonlóan, akik Isten szolgálatának szentelték magukat,

Galloway is elfáradt. Szinte belefeszült abba, hogy többet halljon a tudatlanság lármájánál. Mire számítottam? A keresztes hadjáratoktól az inkvizíción át az amerikai politikáig mindenki Jézust nevezte meg szövetségesének és támogatójának mindenféle hatalmi harcban. Az idık kezdete óta mindig az ostobák üvöltenek a leghangosabban, összeterelvén a gyanútlan tömegeket, saját céljaikra használva ıket. A Bibliára hivatkozva védelmezték e világi vágyaikat, de nem ismerték a Szentírást. A vádjaik igazolásaként ünnepelték saját intoleranciájukat. Most, ennyi év után, az emberiségnek végül sikerült teljesen lerombolnia mindazt, ami Jézusban szép volt. Ma este új reményt töltött belé a rózsakereszttel való találkozás, amely felidézte benne a rózsakeresztes manifesztumokban olvasott próféciákat, amelyeket örökre az emlékezetébe vésett az alapos tanulmányozás. Elsı fejezet: Jehova megtiszteli az emberiséget azzal, hogy felfedi azon titkokat, amelyeket eredetileg a kiválasztottaknak tartott fenn. Negyedik fejezet: Az egész világ olyanná válik, mint egyetlen könyv, a tudomány és a teológia minden ellentmondása feloldódik. Hetedik fejezet: A világ vége elıtt Isten a spirituális fény nagy áradásával megenyhíti az emberiség szenvedéseit. Nyolcadik fejezet: Ahhoz, hogy ez a reveláció lehetségessé váljon, a világnak ki kell aludnia a mérgezett kehely bódulatát, amely a teológia szılıtövének hamis italával volt teletöltve. Galloway tudta, hogy az egyház réges-rég utat tévesztett, és annak szentelte az életét, hogy visszaterelje az igaz ösvényre. Most ráébredt, hogy hamarosan eljön az idı. Mindig hajnal elıtt a legsőrőbb a sötétség.

Turner Simkins, a CIA akciócsoport vezetıje már ugrásra készen várta, hogy a Sikorsky helikopter leszálljon a deres gyepre. Az emberei is utánaugrottak, ı pedig visszaküldte a helikoptert, hogy odafent körözve figyelje a kijáratokat. Senki sem hagyhatja el ezt az épületet. Ahogy a helikopter felemelkedett, Simkins és csapata felrohant a lépcsın a székesegyház fıbejáratához. Mielıtt még eldöntötte volna, hogy a hat ajtó közül melyiken kezdjen el dörömbölni, hirtelen kinyílt az egyik. - Tessék! - szólt ki egy nyugodt hang a sötétbıl. Simkins alig tudta kivenni a hajlott hátú alakot a fekete reverendában. - Ön Colin Galloway esperes? - Igen - válaszolta az öregember. - Robert Langdont keressük. Látta ıt? Az öreg most elıbbre jött és Simkinsre emelte kísértetiesen üres tekintetét. - Az maga lett volna a csoda.

Nyolcvannyolcadik fejezet

Ki f u t u nk az i d ıb ı l . Nola Kaye, a biztonsági elemzı síkideg volt, és a harmadik bögre kávé már úgy hatott rá, mint az elektromos áram. Sato még mindig nem jelentkezett. Amikor végre megszólalt a telefon, Nola szabályosan rávetette magát. - OS - mondta. - Nola vagyok. - Nola, itt Rick Parrish a rendszerbiztonságtól. Nola csalódott volt. Nem Sato az. - Üdv, Rick. Mit tehetek érted? - Vagy én érted... az osztályunknak olyan információi vannak, amelyek jól jöhetnek a ma esti munkádhoz. Nola letette a kávésbögrét. Honnan a pokolból tudod te, hogy min dolgozom ma este? - Hogy mondod? - Most dolgozunk az új IE-program béta tesztjén - mondta Parrish. - És folyton a te munkaállomásod száma jelenik meg. Nola most már tudta, mirıl van szó. Az ügynökség nemrég indított be egy új integráltegyüttmőködés-programot, amelynek az volt a célja, hogy valós idıben riassza a CIA elkülönült részlegeit, ha felismeri, hogy egymáshoz kapcsolódó adatmezıkkel dolgoznak. Az azonnali lépéseket igénylı terrorista fenyegetések korában a katasztrófa elhárításának gyakran az a legegyszerőbb módja, ha értesülsz

arról, hogy a folyosó végén egy másik pasas azokat az adatokat elemzi, amelyekre szükséged van. Ami Nolát illeti, az IE-bıl eddig több

kára

volt,

mint

haszna

-

el

is

nevezte

integrált

elterelıprogramnak. - Persze, elfelejtettem - mondta Nola. - Mit találtatok? - Meg volt gyızıdve arról, hogy az egész épületben senki sem tud a ma esti válságról, kizárt, hogy ezen dolgozzon valaki. Nola egyetlen munkát végzett ma este a számítógépen: történelmi kutatást Sato ezoterikus szabadkımőves témáiban. De nem tehette meg, hogy elutasítja az együttmőködést. - Valójában semmit - mondta Parrish -, de elkaptunk ma este egy hackert, és a program azt javasolja, hogy osszuk meg veled az információt. Egy hackert? Nola ivott egy korty kávét. - Hallgatlak. - Úgy egy órája - mondta Parrish - lekapcsoltunk egy Zoubianis nevő fickót, aki megpróbált hozzáférni egy fájlhoz az egyik belsı adatbázisunkban. A pasas azt állítja, hogy megbízták vele, és fogalma sincs, miért fizettek neki ezért a bizonyos anyagért, és azt sem tudta, hogy a CIA szerverén van. - Oké. - Befejeztük a kihallgatását, és tiszta. De van itt egy furcsa dolog... ugyanaz a fájl, amihez hozzá akart férni, valamivel korábban már fennakadt egy belsı keresın. Úgy tőnik, hogy valaki felhasználta a belsı keresırendszerünket a saját kulcsszavai lefuttatására, és generált egy kivonatot. Csakhogy ezek a kulcsszavak nagyon különösek. És van köztük egy, ami az IE-program szerint magas szinten titkosított... ez a kifejezés mind a két keresésben szerepelt. - Parrish szünetet tartott. - Te ismersz olyan szót, hogy... szimbolon? Noha akkorát ugrott, hogy kilöttyintette a kávét az asztalára.

- A többi kulcsszó is elég szokatlan - folytatta Parrish. - Piramis, kapu... - Gyere át! - szakította félbe Nola, miközben az asztalt törölgette. - És hozz át mindent, amid csak van. - Akkor ezek a szavak mondanak neked valamit? - Rohanj!

Nyolcvankilencedik fejezet

A székesegyház kollégiumának elegáns, kastélyszerő épülete a Washington-székesegyház mellett állt. A Hitszónoki Fıiskolát a város elsı episzkopális püspöke álmodta meg, hogy a felszentelésük után is folyamatos képzést nyújtson a lelkészeknek. Ma változatos programoknak ad otthont a teológia, a világbéke, a gyógyítás vagy a spiritualitás témájában. Langdon és Katherine átrohant a pázsiton és Galloway kulcsával sikeresen bejutott, mielıtt a helikopter visszatért volna a székesegyház fölé, megvilágítva keresıfényével a sötétséget. Most kifulladva álltak az elıtérben, és a környezetet próbálták felmérni. Az ablakokon át elegendı világosság szőrıdött be, ezért Langdon jobbnak látta, ha nem gyújtja meg a villanyt, nehogy felhívja magukra a figyelmet. A központi folyosón konferenciatermek, elıadók és társalgók mellett haladtak el. A berendezés a Yale Egyetem neogótikus épületeit idézte meg Langdonnak - kívülrıl lenyőgözı, belülrıl meglepıen haszonelvő, amelyben úgy alakították át a történelmi enteriırt, hogy elbírja a tömeges igénybevételt. - Arra - mondta Katherine, a folyosó vége felé mutatva. Már alig várta, hogy megoszthassa Langdonnal a piramisról tett új felfedezését, amire Isaac Newton nevének említése vezette. Eddig csak annyit mondott el, hogy a piramis egyszerő tudománnyal átalakítható. Katherine úgy számított, hogy ebben az épületben mindent megtalál, amire szüksége lehet. Langdonnak fogalma sem volt

arról, mire van szüksége Katherine-nek, vagy hogyan akarja átalakítani a tömör gránitot és aranyat, de tekintettel arra, hogy épp az imént volt tanúja egy kocka átváltozásának rózsakeresztté, hajlott rá, hogy higgyen neki. A folyosó végére érve Katherine a homlokát ráncolta, nyilván még nem találta meg azt, amit keresett. - Nem azt mondta, hogy itt hálótermek is vannak? - De, a bentlakásos tanfolyamok résztvevıinek. - Akkor konyhának is lennie kell valahol. - Éhes? Katherine haragosan pillantott rá. - Nem. De szükségem van egy laborra. Na persze. Langdon meglátott egy lefelé vezetı lépcsıt, ígéretes szimbólummal jelölve. Amerika kedvenc piktogramja.

Az alagsori konyha ipari mérető volt - csupa rozsdamentes acél, hatalmas fızıedények -, nyilvánvalóan csoportoknak fıztek itt nagy mennyiségben. Katherine becsukta az ajtót és felkattintotta a villanyt. A páraelszívók automatikusan bekapcsoltak. Katherine kinyitogatta a szekrényeket. - Robert - szólt hátra Langdonnak -, volna kedves kitenni a piramist a pultra? Langdon a nagy Daniel Boulud kuktájának érezve magát szót fogadott, elıvette a piramist a táskájából, és a tetejére állította a pillérfejet. Mire ezzel végzett, Katherine már azzal foglalatoskodott, hogy meleg vizet töltsön egy hatalmas edénybe. - Segítene feltenni a tőzhelyre? Langdon odacipelte, Katherine pedig meggyújtotta alatta a gázt.

- Homárt fızünk? - kérdezte Langdon reménykedve. - Nagyon vicces. Nem, alkímiára adjuk a fejünket. És csak a pontosság kedvéért: ez egy tésztafızı edény. - Azzal rámutatott a lyukacsos szőrıbetétre, amelyet kiemelt a fazékból, és letette a piramis mellé a pultra. Ezzel melléfogtam. - És a tésztafızés segíteni fog a piramis megfejtésében? Katherine úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. - Mint bizonyára tudja - mondta komoly hangon -, történelmi és szimbolikus oka van annak, hogy a szabadkımővesek a harmincharmadikat tették meg a legmagasabb foknak. - Természetesen - felelte Langdon. Püthagorász idejében, hat évszázaddal Krisztus elıtt, a numerológiai hagyomány mesterszámként tisztelte a 33-at. Ez a szám jelképezte az isteni igazságot. A hagyomány tovább élt a szabadkımővességben, de másutt is. Nem véletlen, hogy a keresztény tanítás szerint Jézust harminchárom éves korában feszítették meg, noha erre nincs hiteles történelmi bizonyíték. Miként az sem véletlen, hogy József állítólag harminchárom évesen vette nıül Szőz Máriát; Jézus harminchárom csodát vitt végbe; Isten neve harmincháromszor szerepel a Genezisben, vagy hogy az iszlám szerint a paradicsom minden lakója mindig harminchárom éves marad. - A harminchárom - mondta Katherine - több misztikus hagyományban is megszentelt szám. - Úgy van. - Langdon még mindig nem jött rá, minek kell a tésztafızı fazék. - Akkor nem fogja meglepni, hogy a korai alkimisták, a rózsakeresztesek és az olyan misztikusok, mint Newton, szintén különlegesnek tartották a harminchármas számot.

- Hogyne - válaszolta Langdon. - Newton elmélyülten foglalkozott a számmisztikával, a próféciákkal, az asztrológiával, de hogy jön ez... - Minden feltárul a harmincharmadik fokon. Langdon kivette a zsebébıl Peter győrőjét, és elolvasta a bevésett mondatot. Aztán a fazékra pillantott. - Sajnálom, de nem tudom követni. - Robert, nemrég még azt feltételeztük, hogy a harminchárom fok a szabadkımőves fokozatokra vonatkozik, de amikor harminchárom fokkal elforgatta azt a győrőt, a kocka átalakult keresztté. Akkor tudatosodott bennünk, hogy a fok szót ezúttal máshogy kell érteni. - Igen. Harminchárom fokos szögként. - Csakhogy a foknak van harmadik jelentése is. Langdon a fazékra nézett a tőzhelyen. - Hıfok. - Úgy van! Egész este ott volt a megoldás az orrunk elıtt. Minden feltárul a harmincharmadik fokon. Ha felmelegítjük a piramist harminchárom fokra... akkor talán történni fog valami. Langdon tudta, hogy Katherine Solomon kivételesen éles esző, most mégis melléfogott. - Ha nem tévedek, akkor a harminchárom Fahrenheit közel van a fagyásponthoz. Nem a hőtıszekrénybe kéne inkább betenni azt a piramist? Katherine mosolygott. - Nem, ha követni akarjuk a nagy alkimista és rózsakeresztes misztikus receptjét, aki Jeova Sanctus Unusként jegyezte a munkáit. Isaac Newton recepteket írt? - Robert, a hımérséklet alkímiai katalizátor, és nem mindig Fahrenheitben vagy Celsiusban adták meg. Vannak jóval régebbi mértékegységek is, és az egyik feltalálója éppen Isaac...

- A Newton-skála! - kiáltotta Langdon, felismerve, hogy Katherine-nek igaza van. - Igen! Isaac Newton egy egész rendszert alkotott a hıfok mérésére, amely egyszerő természeti jelenségekre épült. Newton az olvadó jég hımérsékletét vette alapul, és elnevezte zéró foknak. Katherine hatásszünetet tartott. - Felteszem, hogy már kitalálta, hány fokban adta meg a forrásban lévı víz, minden alkímiai folyamat királyának hımérsékletét. - Harminchárom. - Igen, harminchárom! A harmincharmadik fok. A Newtonskálán harminchárom fok a forrásban lévı víz hımérséklete. Emlékszem, egyszer megkérdeztem a bátyámtól, hogy miért választotta Newton éppen ezt a számot. Mert akkor nekem esetlegesnek tőnt. A forrásban lévı víz a legalapvetıbb alkímiai folyamat, és ı a harminchármat választotta? Miért nem a százat? Miért nem valami elegánsabbat? Peter elmagyarázta, hogy egy Newtonhoz hasonló misztikus számára nincs elegánsabb szám a harmincháromnál. Minden feltárul a harmincharmadik fokon. Langdon a fazékra, majd a piramisra pillantott. - Katherine, a piramis tömör gránitból készült, a pillérfej pedig színaranyból. Tényleg azt hiszi, hogy a forrásban lévı víz elég az átalakuláshoz? A mosoly a nı arcán arról árulkodott, hogy Katherine tud valamit, amit Langdon még nem. Magabiztosan a pulthoz ment, felemelte a gránitpiramist az aranygúlával, és betette a tésztaszőrı betétbe, amit azután óvatosan belementett a bugyborékoló vízbe. - Mindjárt kiderül, nem igaz?

Magasan a Washington-székesegyház felett a CIA pilótája helyben lebegésre állította az automatikai, és pásztázni kezdte az épület környékét. Semmi mozgás. A hıkamera nem tudott áthatolni a falakon, így nem tudhatta, mit csinálnak odabent a társai, de ha bárki megpróbálna kisurranni, a kamera jelezné. Hatvan másodperc múlva hıjelet fogott. A detektor erıs hımérséklet-kiugrást azonosított. Általában ez azt jelentette, hogy egy ember halad át egy hővös térségen, de most inkább egy felhı jelent meg a monitoron, mintha kis kiterjedéső hı-áramlat húzna át a pázsiton. A pilóta megtalálta a forrását, egy mőködı ventillátort a kollégium oldalfalában. Valószínő, ez érdektelen, gondolta. Találkozott már ezzel a jelenséggel. Valaki mos vagy fız. Már elfordulni készült, amikor feltőnt neki valami. A parkolóban nem álltak kocsik és az épületben sehol sem égett a villany. Hosszan tanulmányozta a helikopter képalkotó berendezését. Aztán beszólt a rádióba: - Simkins, lehet, hogy semmi, de... - Fehérizzás hımérsékletjelzı! - Langdon kénytelen volt elismerni, hogy ügyes. - Egyszerő tudomány - mondta Katherine. - A különbözı anyagok fehérizzása eltérı hımérsékleten indul be. Mi hımarkereknek hívjuk ezeket. A tudomány gyakran használja ıket. Langdon nézte a vízbe merített piramist és pillérfejet. Már feltünedeztek a párapamacsok a bugyborékoló víz fölött, de ı még mindig nem bízott az eredményben. Az órájára pillantott és meglódult a szívverése. 23.45. - Azt hiszi, hogy fényleni kezd, amikor felmelegszik?

- Nem fényleni, Robert. Fehéren izzani. Nagy különbség. A fehérizzást a hı idézi elı egy bizonyos hıfokon. Például az acélgyártók úgy érik el a megfelelı halmazállapotot, hogy egy áttetszı réteggel befújják a gerendákat, ami egy adott hımérsékletet elérve kezd fehéren izzani, és innen tudják, hogy a gerendák elkészültek. Vagy gondoljon a hangulatgyőrőre, amit, ha az ujjára húz, a testhımérsékletétıl függıen változtatja a színét. - Katherine, ez a piramis az 1800-as években készült! Azt elhiszem, hogy egy mesterember rejtett zsanérokat tud csinálni egy kıdobozhoz, de hogy áttetszı, hıre érzékeny réteggel fújja be? - Nagyon is lehetséges - mondta Katherine, reménykedve figyelve a víz alá merült piramist. - A korai alkimisták gyakran használtak szerves foszfort hıjelzıként. A kínaiak színes tőzijáték rakétákat készítettek, de már az egyiptomiak... - Katherine nem fejezte be a mondatot; meredten bámult a forrásban lévı vízbe. - Mi az? - Langdon követte a tekintetét, de nem látott semmit. Katherine a víz fölé hajolva feszülten figyelt, aztán hirtelen sarkon fordult és a konyhaajtóhoz rohant. - Hová megy? - kiáltott utána Langdon. Katherine nem ment sehová, csak lekapcsolta a villanyt. A lámpákkal együtt a páramentesítı is kikapcsolt. Langdon visszafordult a piramishoz és a gızfelhın át a pillérfejet bámulta a víz alatt. Mire Katherine megállt mellette, Langdon már eltátotta a száját az ámulattól. Pontosan úgy, ahogyan azt Katherine megjósolta, a fémgúla egy kis része ragyogni kezdett a vízben. Betők tünedeztek fel rajta és egyre fényesebbek lettek, ahogy a víz tovább melegedett. - Egy szöveg! - suttogta Katherine. Langdon kábán bólintott. A felragyogó szavak a pillérfej bevésett felirata alatt jelentek meg. Mindössze három szó, s bár Langdon még

nem tudta kiolvasni, azon tőnıdött, vajon magyarázatot adnak-e mindarra, amit ma este kerestek. A piramis valóságos térkép, mondta nekik Galloway, és egy valóságos helyre mutat. Ahogy a betők kifényesedtek, Katherine elzárta a gázt, és a fortyogó víz lassan elcsendesedett. Most már tisztán látszott a pillérfej a nyugodt felszín alatt. És tisztán olvasható volt a három ragyogó szó.

Kilencvenedik fejezet

A székesegyházi kollégium konyhájának félhomályában Langdon és Katherine a fazék mellett állva bámulta az átalakult pillérfejet a víz alatt. Az aranygúla oldalán fehéren izzott az üzenet. Langdon elolvasta a ragyogó szöveget, és alig akart hinni a szemének. Tudta, hogy a legenda szerint a piramis egy bizonyos helyre utal... de soha nem képzelte volna, hogy ennyire határozottan. 8 FRANKLIN SQUARE

- Egy lakcím - suttogta hitetlenkedve. Katherine nem kevésbé lepıdött meg. - Nem tudom, mi van ott. Maga sem? Langdon megrázta a fejét. Tudta, hogy a Franklin tér Washington egyik régi negyedében van, de a cím nem volt ismerıs. Ránézett a pillérfej csúcsára, és fentrıl lefelé elolvasta az egész szöveget. A TITOK A RENDEN BELÜL REJLIK

8 FRANKLIN SQUARE

Van valamilyen rendház a Franklin téren? És abban az épületben rejtızik a titkos csigalépcsı? Hogy tényleg eltemettek-e ott valamit, arról Langdonnak fogalma sem volt. Pillanatnyilag az számított, hogy megfejtették Katherine-

nel a piramis szövegét, és most már birtokukban van az információ, amelyért cserébe kiszabadíthatják Pétert. Ez nem ment gyorsan. Langdon Miki egeres órája azt mutatta, hogy kevesebb mint tíz percük maradt. - Telefonáljon - mutatott Katherine egy készülékre a konyha falán. - Most! A régen várt pillanat váratlan eljövetele megrémítette Langdont, és érezte, hogy elbizonytalanodik. - Biztos? - Részemrıl igen. - Nem mondok neki semmit, amíg nem tudjuk, hogy Peter biztonságban van-e. - Persze. Emlékszik a számra, ugye? Langdon bólintott, és elindult a telefon felé. Leakasztotta a kagylót és feltárcsázta a mobilszámot. Katherine odament hozzá, és öszszedugta a fejét Langdonnal, hogy ı is hallja. Amikor kicsengett a telefon, Langdon felkészült annak a férfinak a kísérteties suttogására, aki ma este Washingtonba csalta. Végre felvették. De nem fogadta üdvözlés a vonal másik végén. Nem szólt bele senki. Csak az hallatszott, hogy valaki lélegzik. Langdon várt, aztán beleszólt. - Megvan az információ, amit kért, de ha tudni akarja, akkor elıbb adja Petert. - Ki beszél? - kérdezte egy nıi hang. Langdon hátrahıkölt. - Robert Langdon - felelte ösztönösen. - És ön kicsoda? Egy pillanatig azt hitte, rossz számot hívott.

- Ön Robert Langdon? - kérdezte a nı meglepetten. - Van itt valaki, aki önt keresi. Micsoda? - Elnézést, de kivel beszélek? - Paige Montgomery biztonsági ır, a Preferred Securitytıl. - A nı hangja remegett. - Talán segíthet nekünk. Úgy egy órája a társamat riasztotta a 911... egy lehetséges túszhelyzethez a Kalorama Heightson. Elvesztettem vele a kapcsolatot, ezért erısítést kértem, és idejöttem ellenırizni a házat. A társamat holtan találtuk a hátsó udvarban. A háztulajdonos eltőnt, ezért behatoltunk. Az elıtérben egy asztalon csöngeni kezdett egy mobiltelefon és én... - Most bent van a házban? - kérdezte Langdon. - Igen... és a 911 jól tudta... - A nı akadozva beszélt. - Sajnálom, ha zagyvának tőnök, de meghalt a társam, és találtunk itt egy embert, akit akarata ellenére fogva tartottak. Rossz állapotban van, most éppen vele foglalkozunk. És két nevet említett... az egyik Langdon, a másik Katherine. - Az a bátyám! - kiáltott bele Katherine a kagylóba, Langdonéhoz préselve a fejét. - Én hívtam a 911-et. Jól van? - Az igazat megvallva, asszonyom... - A nı hangja elfúlt. - Nagyon rossz állapotban van. Hiányzik a jobb keze... - Kérem - könyörgött Katherine -, hadd beszéljek vele! - Most látják el. Hol magához tér, hol elájul. Ha itt vannak valahol a környéken, akkor ide kéne jönniük. Nyilván látni szeretné önöket. - Öt percre vagyunk onnan! - mondta Katherine. - Akkor azt ajánlom, hogy siessenek. - Fojtott hangok hallatszottak a háttérbıl, majd a nı ismét beleszólt a telefonba. - Sajnálom, de mennem kell segíteni. Majd folytatjuk, ha megérkeztek. Azzal letette.

Kilencvenegyedik fejezet

Langdon és Katherine elhagyni készült a székesegyház kollégiumát. Fölmentek az alagsori lépcsın, és a sötét folyosón a kijárat felé tartottak. Mivel már nem hallották a helikopter kerepelését, Langdon azt remélte, hogy észrevétlenül kisurranhatnak, és gyorsan ott lehetnek a Kalorama Heightson Peternél. Megtalálták. Életben van. Fél perccel ezelıtt, miután befejezték a beszélgetést a biztonsági ırrel, Katherine gyorsan kiemelte a gızölgı piramist és a pillérfejet a vízbıl. Azon nedvesen betette Langdon bırtáskájába, ami most Langdon vállán volt, de a táska bırén át is érezte a melegüket. A Peterrıl kapott hírek átmenetileg háttérbe szorították a pillérfejen elıtőnt címet - Franklin Square nyolc -, de azzal ráérnek majd azután foglalkozni, hogy találkoztak Péterrel. A folyosó elkanyarodott, és az elöl haladó Katherine váratlanul megtorpant. Egy társalgóra mutatott, amelynek kiöblösödı ablakán át a pázsitra leszállt, némán várakozó helikoptert lehetett látni. A pilóta mellette állt, háttal nekik és a rádióba beszélt. A közelben egy besötétített ablakú Escalade parkolt. Langdon és Katherine, kihasználva a sötétséget belopózott a társalgóba és kilesett az ablakon, hogy merre van a csapat többi tagja. Szerencsére a Washington-székesegyház elıtti széles pázsit néptelen volt. - Biztos bent vannak a székesegyházban - mondta Langdon.

- Nem - szólalt meg egy mély hang a hátuk mögött. Langdon és Katherine egyszerre fordult meg. A társalgó ajtajában két fekete ruhás alak lézerkeresıs fegyvert szegezett rájuk. Langdon látta, hogy a piros pont ott táncol a mellkasán. - Örvendek a viszontlátásnak, professzor - hangzott fel a jól ismert, reszelıs hang. A félreálló ügynökök között Sato igazgató apró alakja jelent meg a társalgóban. Egyenesen Langdon felé tartott. - Ön ma többször is a lehetı legrosszabbul döntött. - A rendırség megtalálta Peter Solomont - vágta ki Langdon. Rossz állapotban van, de él. Vége a válságnak. Ha Satot meg is lepte Peter megtalálásának híre, nem adta jelét. Szeme sem rebbent, amikor lecövekelt Langdon orra elıtt. - Biztosíthatom, professzor, hogy még távolról sincs vége. És ha már a rendırség is benne van, az csak súlyosbítja a helyzetet. Mint már mondtam, rendkívüli válsággal nézünk szembe. Nem lett volna szabad megszöknie azzal a piramissal. - Asszonyom - tört ki Katherine-bıl -, látni szeretném a fivéremet. Megkaphatja a piramist, de el kell engednie... - Kell?! - csattant fel Sato Katherine elé ugorva. - Ms. Solomon, ha jól sejtem. - Villámló tekintetet vetett rá, majd visszafordult Langdonhoz: - Tegye a táskáját az asztalra. Langdon látta, hogy már két lézerpont mozog a mellkasán. Letette a bırtáskát a dohányzóasztalra. Az egyik ügynök odajött, elhúzta a cipzárt és szétnyitotta a táskát. Gızfelhı csapott ki belıle. Odavilágított a zseblámpájával, értetlenül bámult egy ideig, aztán biccentett Satonak. Sato mellé lépett és belenézett a táskába. A még nedves piramis és pillérfej csillogott a lámpa fényében. Sato leguggolt, hogy közelebbrıl is megnézze a pillérfejet, és Langdon rájött, hogy eddig csak a röntgenfelvételen látta.

- Az a bevésés mond önöknek valamit? - kérdezte Sato. A titok A Renden belül rejlik. - Nem sokat, asszonyom. - Miért gızölög a piramis? - Forró vízbe tettük - válaszolta Katherine habozás nélkül. Szükség volt rá a kód megfejtéséhez. Mindent el fogunk mondani önnek, de kérem, engedjen minket a bátyámhoz. Szörnyő dolgokon ment keresztül... - Önök megfızték a piramist? - hüledezett Sato. - Kapcsolja le a zseblámpát! - mondta Katherine. - Nézze meg a pillérfejet! Valószínőleg még látható. Az ügynök lekapcsolta a lámpát, Sato pedig letérdelt a pillérfejhez. Langdon még ekkora távolságban állva is ki tudta venni, hogy az aranygúla, ha halványan is, de még mindig ragyog. - Franklin Square nyolc? - olvasta Sato elképedten. - Igen, asszonyom. A szöveget valamilyen fehéren izzó bevonatra írták. A harminchárom fok valójában... - És a cím? - szakította félbe Sato. - Ez az, amit az az ember akart? - Igen - felelte Langdon. - Azt hiszi, hogy a piramis egy térkép, ami egy nagy kincs lelıhelyére mutat... hogy ez a kulcs az İsi misztériumok megfejtéséhez. Sato újra megnézte az aranygúlát, hitetlenkedve csóválva a fejét. - Mondja - fordult Langdonhoz, és félelem bujkált a hangjában -, kapcsolatba lépett már azzal az emberrel? Megadta neki a címet? - Megpróbáltuk. - Langdon elmagyarázta, mi történt, amikor felhívták az illetıt. Sato figyelmesen hallgatta, a nyelvét húzogatva sárga fogain. Noha úgy festett, mint aki mindjárt felrobban a dühtıl, fegyelmezte magát, és fojtott hangon szólt oda az egyik ügynöknek: - Küldjék be. A kocsiban van.

Az ügynök bólintott, és elıvette a rádióját. - Kit küldjenek be? - kérdezte Langdon. - Az egyetlen embert, aki talán még helyrehozhatja a zőrzavart, amit ön elıidézett! - Milyen zőrzavart? - csattant fel Langdon. - Most, hogy Peter biztonságban van, minden... - Az ég szerelmére! - tört ki Sato. - Itt nem Peterrıl van szó! Már megpróbáltam megértetni önnel a Capitoliumban, professzor, de ön úgy döntött, hogy nem velem dolgozik, hanem ellenem! És mostanra istentelen zavart keltett! Amikor tönkretette a mobilját, amelynek alapján követni tudtuk, azzal az emberrel is megszakította a kommunikációt. És ez a cím, amit megfejtett... bárhová vezessen is, ez a cím volt az egyetlen esélyünk, hogy elkapjuk azt az eszelıst. Úgy kellett volna tennie, hogy látszólag együttmőködik vele, megadja neki a címet, és akkor tudtuk volna, hol csaphatunk le rá! Mielıtt még Langdon válaszolhatott volna, Sato Katherine-re zúdította maradék haragját. - És ön, Ms. Solomon! Ön tudta, hol lakik ez a mániákus! Miért nem mondta meg nekem? Egy magáncéggel küldetett oda egy rendırnıt annak az embernek a házába, amivel lehetetlenné tette, hogy ott kapcsoljuk le! Örülök, hogy a fivére biztonságban van, de hadd hívjam fel a figyelmét, hogy a ma esti válsághelyzet következményei messze túlmutatnak az önök családján. Az egész világra hatással lehetnek. Az az ember, aki elrabolta a bátyját, óriási hatalommal rendelkezik, és azonnal el kell kapnunk. Még be sem fejezte a tirádáját, amikor Warren Bellamy magas, elegáns alakja jelent meg a társalgó ajtajában. Nyúzottnak, megviseltnek és feldúltnak tőnt... mint aki megjárta a poklok poklát. - Warren! - ugrott fel Langdon. - Jól van? - Nem, nem vagyok jól.

- Hallotta? Peter biztonságban van. Bellamy bólintott, de kábának tőnt, mint akinek már semmi sem számít igazán. - Warren, mi történt? Sato közbelépett. - Fiúk, ezzel ráérnek késıbb is. Most Mr. Bellamynak meg kell próbálnia elérni azt az eszelıst, és tárgyalnia kell vele. Ahogy egész este tette. Langdon semmit sem értett. - Bellamy nem tárgyalt vele ma este! Az az ember azt sem tudja, hogy Bellamy egyáltalán belekeveredett az ügybe! Sato Bellamyhoz fordult, és felvonta a szemöldökét. Bellamy felsóhajtott. - Robert, attól félek, nem voltam önnel teljesen ıszinte ma este. Langdon csak bámult. - Azt hittem, helyesen cselekszem... - tette még hozzá Bellamy riadt tekintettel. - Nos - mondta Sato -, most viszont helyesen fog cselekedni... és imádkozzunk, hogy sikerüljön a tervünk! - Mintha nyomatékot akarna adni Sato drámai bejelentésének, ebben a pillanatban a falióra ütni kezdte az éjfelet. Sato elıvett egy különféle tárgyakat tartalmazó mőanyag tasakot és átadta Bel-lamynak. - Itt van a holmija. Tud fényképezni a mobilja? - Igen, asszonyom. - Helyes. Emelje föl a zárókövet. Malakh most kapta meg az üzenetet a kapcsolatától - Warren Bellamytól -, attól a szabadkımővestıl, akit ma este a Capitolium épületébe irányított, hogy támogatást nyújtson Robert Langdonnak. Bellamy, akárcsak Langdon, életben akarta látni Peter Solomont, és

megígérte, hogy segít Langdonnak megszerezni és megfejteni a piramist. Malakh egész este folyamatosan kapott e-maileket a fejleményekrıl, amelyeket automatikusan továbbítottak a mobiljára. Ez érdekesnek ígérkezik, gondolta Malakh miközben megnyitotta az üzenetet. Küldi: Warren Bellamy elszakadtam langdontól de megvan az info amit kért. bizonyíték csatolva. hívjon a többiért. - wb - egy csatolmány (jpeg) -

Hívjam a többiért? Malakh értetlenkedve nyitotta meg a csatolmányt. Egy fotó volt az. Amikor Malakh meglátta, eltátotta a száját és érezte, hogy meglódul a szíve az izgalomtól. Egy parányi arany piramis képe volt elıtte. A legendás pillérfej! A díszes bevésés sokat sejtetı üzenetet hordozott: A titok A Renden belül rejlik. A bevésés alatt Malakh most olyasmit fedezett fel, ami elképesztette. A pillérfej ragyogni látszott. Hitetlenül meredt a halványan felderengı szövegre és rájött, hogy a legenda szóról szóra igaz: a szabadkımőves piramis átváltozik, hogy felfedje titkát az arra érdemesnek. Malakh elképzelni sem tudta, hogyan történt ez a mágikus átalakulás, de nem is nagyon törıdött vele. A ragyogó szöveg határozottan mutatott egy bizonyos washingtoni helyszínre, éppen úgy, ahogy azt megjósolták. Franklin tér. Sajnos a pillérfejrıl készült fotón

ott volt Bellamy mutatóujja is, amely szándékosan eltakarta az információ egy döntı részletét.

Hívjon a többiért. Malakh most már értette, mire célzott Bellamy. A Capitolium építésze egész este együttmőködött vele, de most úgy döntött, hogy veszélyes játszmába kezd.

Kilencvenkettedik fejezet

A CIA - ü g yn ök ök figyelı szeme elıtt Langdon, Katherine és Bellamy együtt várakozott Satoval a kollégium társalgójában. Elıttük a dohányzóasztalon Langdon nyitott táskája, a pillérfej kikandikáló csúcsával. A Franklin térre utaló felirat már elenyészett, s nyoma sem maradt annak, hogy egyáltalán létezett. Katherine könyörgött Satonak, hogy engedje el a bátyjához, de az igazgató csak a fejével intett nemet, miközben le nem vette a szemét Bellamy mobiltelefonjáról. Az asztalon feküdt, de még nem szólalt meg. Miért nem mondta el nekem Bellamy az igazat? - tőnıdött Langdon. Kiderült, hogy az építész egész este kapcsolatban volt Peter elrablójával, és biztosította arról, hogy Langdon jól halad a piramis megfejtésével. Ez persze csak blöff volt, amellyel Peternek akart idıt nyerni. Bellamy valójában mindent megtett, ami tıle telt, hogy megakadályozza a piramis titkának leleplezıdését. Most azonban úgy tőnt, hogy Bellamy átállt a másik oldalra. Együttmőködik Satoval, és kész kockára tenni a piramis titkát, hogy elkapják azt az embert. - Vegye le rólam a kezét! - hallatszott be a folyosóról egy öregember hangja. - Vak vagyok, nem nyomorék! Ismerem a járást a kollégiumban! - Galloway esperes tiltakozott ilyen hangosan, mert egy CIA-ügynök beterelte a társalgóba és erıvel lenyomta egy székre. - Ki van itt? - kérdezte az öregember egyenesen maga elé meredve opálos szemével. - Úgy rémlik, hogy sokan vannak. Hány ember

kell maguknak egy vénember bántalmazásához? - Heten vagyunk itt - válaszolta Sato. - Beleértve Robert Langdont, Katherine Solomont és az ön szabadkımőves testvérét, Warren Bellamyt. Galloway lehiggadt, elpárolgott a mérge. - Jól vagyunk - mondta Langdon. - És most értesültünk, hogy Petert is megtalálták. Rossz bırben van, de a rendırség vigyáz rá. - Hála az égnek - mondta Galloway. - És a... Hangos zörgés szakította félbe, ami mindenkit megugrasztott. Bellamy telefonja rezgett az asztalon. Egyszerre csend lett a szobában. - Oké, Mr. Bellamy - szólalt meg Sato -, ne szúrja el. Tudja, mi a tét. Bellamy vett egy nagy levegıt, aztán kifújta. Felvette a telefont, megnyomta a kihangosító gombot és fogadta a hívást. - Itt Bellamy - mondta fennhangon, az asztal fölé hajolva. A hívó az ismerıs, testetlen hangon suttogott a vonal másik végén. Mintha egy autóból beszélt volna vezetés közben. - Elmúlt éjfél, Mr. Bellamy. Épp most készültem kiszabadítani Petert szorult helyzetébıl. A társalgóban tapintani lehetett a feszültséget. - Hadd beszéljek vele. - Lehetetlen - válaszolta a férfi. - Vezetek. İ is itt van a kocsiban. Megkötözve a csomagtartóban. Langdon és Katherine összenézett, és a fejükkel jeleztek a többieknek. Blöfföl! Már nincs nála Peter! Sato intett Bellamynak, hogy folytassa. - Bizonyítékot akarok, hogy Peter életben van - mondta Bellamy. - Addig nem mondom el a többit... - A fımesterének orvosra van szüksége. Ne vesztegessük az idıt

alkudozással. Mondja meg a Franklin téri házszámot, és én leszállítom önnek Petert. - Ragaszkodom hozzá, hogy... - Most rögtön! - robbant fel a férfi. - Vagy félreállok és Peter Solomon ebben a pillanatban meghal! - Figyeljen ide! - mondta Bellamy határozottan. - Ha tudni akarja a pontos címet, akkor az én szabályaim szerint kell játszania. Találkozzunk a Franklin téren. Amint átadja nekem Petert, én megmondom önnek a házszámot. - Honnan tudjam, hogy nem értesíti a hatóságokat? - Mert nem kockáztathatom meg, hogy kettıs játékot őzzek. Nem Peter élete az egyedüli tét ma este. Tudom, hogy mi forog kockán valójában. - Ugye tisztában van vele, ha csak egyetlen gyanús jelet látok arra vonatkozóan - mondta a férfi -, hogy más is van önnel a Franklin téren, akkor továbbhajtok, és Peter Solomon-nak örökre bottal ütheti a nyomát? Persze attól fogva ez lesz a legkisebb gondja. - Egyedül megyek - válaszolta Bellamy súlyosan. - Ha élve átadja Petert, akkor megkapja tılem, amit akar. - A tér közepén - mondta a férfi. - Legalább húsz perc kell, hogy odaérjek. Azt ajánlom, hogy várjon meg, akármeddig tart is. A vonal megszakadt. Abban a minutában életre kelt a társalgó. Sato parancsokat kezdett el ordítani. A ClA-ügynökök rádióval a kézben az ajtóhoz rohantak. - Mozgás! Mozgás! A káoszban Langdon Bellamyhoz fordult magyarázatért, de az építészt már terelték is ki az ajtón. - Látni akarom a bátyámat! - kiáltotta Katherine. - El kell engednie minket!

Sato Katherine-hez lépett. - Semmi ilyesmit nem kell tennem. Érthetı, Ms. Solomon? Katherine nem adta fel, kétségbeesetten nézett farkasszemet Satóval. - Ms. Solomon, nekem az a legfontosabb, hogy elkapjuk azt az embert a Franklin téren, és amíg ezt el nem intézem, addig ön itt marad az egyik emberemmel. Aztán, de csakis aztán, kezdünk el foglalkozni a bátyjával. - Nem értett meg valamit - mondta Katherine. - Én pontosan tudom, hol lakik ez az ember! Mindössze öt percre van innen a Kalorama Heights, ahol még használható bizonyítékok is lehetnek! Ráadásul ön azt mondta, hogy mindezt titokban akarja tartani. Ki tudja, mit fog elmondani Peter a hatóságoknak, miután stabilizálták az állapotát. Sato az ajkába harapott; láthatóan végiggondolta Katherine álláspontját. Odakint felzúgott a helikopter. Sato homlokráncolva fordult az egyik emberéhez: - Hartmann, maga a kocsival megy. Vigye el Ms. Solomont és Mr. Langdont a Kalorama Heightsra. Peter Solomon nem beszélhet senkivel. Megértette? - Igen, asszonyom - felelte az ügynök. - Hívjon fel, ha odaértek. Jelentse, hogy mit talált. És ne veszítse ıket szem elıl. Hartmann ügynök bólintott, elıvette a kocsikulcsot, és elindult az ajtó felé. Katherine szorosan a nyomában. Sato Langdonhoz fordult: - Hamarosan találkozunk, professzor. Tudom, hogy azt hiszi, én vagyok az ellenség, de biztosíthatom róla, hogy ez nem így van. Most menjenek Peterhez. De még nincs vége.

Galloway esperes csendben ült Langdon mellett. A kezével rátalált a kıpiramisra Langdon táskájában, ami még mindig ott állt kinyitva a dohányzóasztalon. Az öregember végigfuttatta az ujjait a kı meleg felszínén. - Atyám, ön is velünk jön Peterhez? - kérdezte Langdon. - Én azt szeretném, ha nem sietne ennyire. - Galloway kivette a kezét a táskából, és ráhúzta a cipzárt a piramisra. - Itt maradok, ahol vagyok és imádkozom Peter felépüléséért. Késıbb majd beszélünk. De amikor megmutatja Peternek a piramist, megtenné, hogy átad neki egy üzenetet? - Természetesen. - Langdon a vállára vette a táskát. - Ezt mondja meg neki. - Galloway megköszörülte a torkát. - A szabadkımőves piramis mindig megırzi a titkát... sin cera. - Nem értem. Az öreg rákacsintott. - Nem baj, csak mondja el Peternek. İ érteni fogja. Azzal Galloway fıesperes lehajtotta a fejét és imádkozni kezdett. Langdon töprengve köszönt el tıle, és sietett ki a szobából. Katherine már beszállt az elsı ülésre és az irányt mutatta az ügynöknek. Langdon bemászott hátulra és amint becsukta az ajtót, a hatalmas jármő elırelendült a gyepen északnak tartva a Kalorama Heights felé.

Kilencvenharmadik fejezet

A Franklin Square Washington belvárosának északnyugati negyedében található, a Tizenharmadik utca. Több történelmi épülete van, a leghíresebb a Franklin School, ahonnét Alexander Graham Bell elküldte a világ elsı táviratát 1880-ban. Magasan a tér felett egy UH-60 helikopter közeledett nagy sebességgel nyugat felıl, percek alatt téve meg az utat a Washingtonszékesegyháztól. Rengeteg idınk van még, gondolta Sato, letekintve a térre. Sorsdöntı volt, hogy az emberek észrevétlenül elfoglalhassák állásaikat, mielıtt még a célszemély megérkezik. Azt mondta, hogy legkorábban húsz perc múlva lehet itt. Sato parancsára a pilóta egy pillanatra letette a helikoptert a környék legmagasabb épületének és legelegánsabb irodaházának - a One Franklin Square-nek - a tetején, amelyet két arany torony koronázott meg. A manıver persze törvényellenes volt, de a helikopter csak pár másodpercig idızött, alig érintve talpaival a kavicsos háztetıt. Ahogy mindenki kiugrott, a pilóta azonnal fölemelkedett „néma magasságba", hogy láthatatlan támogatást nyújtson odafentrıl. Sato megvárta, amíg az emberei összeszedik a felszerelést és felkészítik Bellamyt a feladatára. Az építész azóta sem tért magához, hogy Sato laptopján belenézett abba a fájlba. Ahogy mondtam... ez nemzetbiztonsági kérdés. Bellamy gyorsan felfogta, mire gondolt Sato, és azonnal kész volt az együttmőködésre. - Indulunk, asszonyom - mondta Simkins ügynök.

Sato parancsára a kommandósok végigterelték Bellamyt a tetın és eltőntek egy lépcsın, hogy elfoglalják állásaikat a téren. Sato elsétált az épület széléig és lenézett. A tér nagy részét egy fákkal beültetett park foglalta el. Jó fedezék. Sato csapata tökéletesen tisztában volt azzal, hogy észrevétlennek kell maradniuk, ezen áll vagy bukik az akció sikere. Ha a célszemély felfedezi a jelenlétüket, azonnal elillanhat... de erre a lehetıségre az igazgató gondolni sem akart. Heves és hideg volt a szél odafönt. Sato összefonta maga elıtt a karját és határozottan lecövekelt, nehogy lesodorja egy széllökés. Errıl a magaslati pontról kisebbnek tőnt a Franklin tér, mint amire emlékezett, és az épületek számát is kevesellte. Azon morfondírozott, vajon melyik lehet a Franklin tér nyolc. Ennek kiderítésével már megbízta az elemzıjét, és Nola hívása bármelyik percben befuthat. Most látta meg Bellamyt és az ügynököket, akik hangyákként rajzottak szét a fákkal sőrőn benıtt területen. Simkins egy tisztásra állította Bellamyt a néptelen park közepén. Aztán a csapat fedezékbe vonulva eltőnt szem elıl. Bellamy másodperceken belül magára maradt és dideregve sétált fel-alá egy utcai lámpa fénykörében. Sato nem érzett iránta sajnálatot. Cigarettára gyújtott, nagyot slukkolt. A lenti fejleményekkel elégedetten visszavonult a tetı szélérıl, hogy fogadja a két telefonhívást - az egyiket Nolától, az elemzıjétıl, a másikat Hartmann ügynöktıl, akit a Kalorama Heightsra küldött.

Kilencvennegyedik fejezet

Lassabban! Langdon az ülésbe kapaszkodott, mert az Escalade olyan éles szögben vette a kanyart, hogy attól lehetett tartani, felbillen a két kerekén. Hartmann ügynök vagy Katherine-nek akarta bemutatni a vezetési tudományát, vagy arra kapott parancsot, hogy mindenképpen érjen oda, mielıtt Peter Solomon magához tér és beszélni kezd a helyi hatóságoknak. Az Embassy Row-n elıadott gyorsulási verseny is elég félelmetes volt, de immár a Kalorama Heights-i lakónegyed kanyargós utcáiban szlalomoztak... Katherine kiabálva mutogatta, hogy merre menjenek, hiszen ma délután már járt a házban. A bırtáska minden fordulónál nekiütıdött Langdon lábának, és azt is hallotta, hogy a pillérfej leesik a piramis tetejérıl és ide-oda hányódik a táska aljában. Langdon félve, hogy megsérül, megpróbálta kihalászni. Még meleg volt, amikor a kezébe akadt, de a ragyogó szavak már elenyésztek, és csak az eredeti bevésés volt látható: A titok A Renden belül rejlik. Langdon már készült betenni egy oldalzsebbe, amikor észrevette, hogy a finom felszínen apró, fehér göbök jelentek meg. Le akarta törölni, de erısen megtapadtak és kemények voltak... mint a mőanyag. Mi az ördög lehet ez? Most tőnt csak fel neki, hogy a kıpiramist is ugyanilyen fehér göbök lepték el. Langdonnak a körme hegyével sikerült lepiszkálnia az egyiket, és most a két ujja között tapogatta.

- Viasz? - mondta ki hangosan. Katherine hátrapillantott. - Mi történt? - Kis viaszdarabok vannak a piramison és a pillérfejen. Nem értem. Hogy kerülhettek oda? - Valamirıl a táskájában? - Nem hiszem. Befordultak egy újabb sarkon, mire Katherine kimutatva a szélvédın Hartmann ügynökhöz fordult. - Az ott! Megérkeztünk. Langdon kinézett az ablakon, egy autót látott a behajtón, sárga fényő, forgó lámpával a tetején. Kinyílt a két kapuszárny és az ügynök behajtott rajta. Impozáns udvarház tárult eléjük. Odabent égtek a lámpák, a bejárati ajtó kitárva. Vagy fél tucat jármő parkolt összevissza a kocsifeljárón és a gyepen, láthatólag sietve érkeztek. Némelyiknek még járt a motorja és égett a reflektora, fıként a házat világítva meg, de az egyik olyan szögben állt, hogy ıket vakította el, amikor behajtottak. Hartmann ügynök a pázsit szélén fékezett le egy fehér szedán mellett, amelyen fényes betőkkel a PREEERRED SECURITY felirat volt olvasható. A forgó lámpa villogása és a reflektorok miatt alig láttak valamit. Katherine azonnal kiugrott, és a ház felé rohant. Langdon a vállára igazította a nehéz táskát anélkül, hogy a cipzár behúzásával bajlódott volna. Katherine után ügetett a pázsiton. A ház nyitott ajtaján át hangok szőrıdtek ki. Langdon háta mögött pityegett a SUV, ahogy Hartmann lezárta a jármővet, és követte ıket. Katherine már a tornác lépcsıjén szaladt fölfelé, befutott az ajtón és eltőnt szem elıl. Langdon a küszöbrıl még látta, hogy átvág az elıcsarnokon, és már a folyosón fut a hangok irányába. Elıtte, a fo-

lyosó végérıl jól láthatóan, az ebédlı étkezıasztalánál egy nı ült biztonsági ır egyenruhában, háttal nekik. - Asszonyom! - kiáltott oda neki Katherine futás közben. - Hol van Peter Solomon? Langdon utánalódult, de hirtelen mozgást észlelt a szeme sarkából. Balra, a nappali ablakán át azt látta, hogy bezárul a külsı kapu. Furcsa. Valami más is megragadta a figyelmét... valami, amit a behajtáskor nem láthatott a vakító reflektorok miatt. A ház elıtt összeviszsza parkoló jármővek egyáltalán nem emlékeztettek rendırautóra vagy mentıre, mint várható lett volna. Egy Mercedes?... Egy Hummer?... Egy Tesla Roadster? Ugyanabban a pillanatban Langdon arra is rájött, hogy a házból kiszőrıdı hangok egy televízióból származnak, ami valahol az ebédlıben ordított. Langdon megtorpant, sarkon fordult és a folyosón futó Katherine után kiáltott. - Katherine! Várjon! De mire megfordult, azt látta, hogy Katherine már nem szalad. Hanem a levegıben kalimpál.

Kilencvenötödik fejezet

Katherine Solomon tudta, hogy zuhan... de azt nem értette, hogy miért. A folyosón szaladt a biztonsági ır felé, aki az ebédlıben ült, amikor váratlanul beleakadt a lába egy láthatatlan akadályba, miközben a testét még vitte elıre a lendület. Egy pillanatig a levegıben úszott. Most pedig visszatért a földre... ami ez esetben keményfa padló volt. Katherine hasraesett, és az ütközés kipréselte a tüdejébıl a levegıt. Fölötte egy nehéz állófogas billegett vészterhesen, majd felborult, épp hogy nem egyenesen rá. Fölemelte a fejét, még levegı után kapkodva, és értetlenül nézte a biztonsági ırt a székben, aki a füle botját sem mozgatta. Ennél is különösebb volt azonban, hogy a fogas aljához egy vékony drótot erısítettek, amelyet keresztben feszítettek ki a folyosón. Miért tenne ilyet valaki? - Katherine! - kiáltott oda neki Langdon, és ahogy Katherine az oldalára gurulva felé fordult, megfagyott benne a vér. Robert! A háta mögött! Megpróbált sikítani, de még mindig nem kapott levegıt. Nem tehetett mást, mint hogy elborzadva, mintegy lassított felvételen nézze a segítségére sietı Langdont, akinek sejtelme sem volt arról, hogy mögötte Hartmann ügynök tántorog be az ajtón a torkát szorongatva. Az ujjai közül vér spriccelt, ahogy a nyakából kiálló hosszú csavarhúzó nyelére szorította a kezét.

Ahogy az ügynök összegörnyedt, teljes életnagyságban láthatóvá vált a támadó. Istenem... ne! A hatalmas testő és - egy furcsa ágyékkötıtıl eltekintve - meztelen férfi az elıcsarnokban rejtızhetett. A fejétıl a lába ujjáig különös tetoválások borították a bırét. A bejárati ajtó becsapódott, és a támadó Langdon után vetette magát. Hartmann ügynök az ajtócsapódás pillanatában zuhant a padlóra. Langdon ijedten fordult volna vissza, de a tetovált ember megelızte: a hátát találta el valamilyen fegyverrel. Hirtelen fény villant, amelyet elektromos kisülés követett, és Katherine azt látta, hogy Langdon megdermed. Tágra nyílt szemmel bukott elıre, és bénultan a földre rogyott. Rázuhant a táskájára, és a piramis nagyot csattant a padlón. A tetovált ember figyelemre sem méltatva áldozatát átlépett Langdonon, és egyenesen Katherine-t célozta meg. Katherine akkor már hátrafelé kúszott, be az ebédlıbe, ahol nekiütközött egy széknek. A benne ülı biztonsági ır kibillent a helyzetébıl, és rongykupacként landolt a földön Katherine mellett. Élettelen arca a borzalom kifejezésébe dermedt. A szája be volt tömve. A férfi elıbb ért oda, mintsem Katherine-nek ideje lett volna megmozdulni. Hihetetlen erıvel ragadta meg a vállát. Az arca, amelyen már nem volt alapozó, iszonyú látványt nyújtott. Az izmai mintha rugóra jártak volna, és úgy fordította Katherine-t a hasára, akár egy rongybabát. Egy súlyos térd nyomódott a hátába, és egy pillanatig azt hitte, hogy kettéroppantja. A férfi hátrafeszítette a karját. Oldalt fordított fejjel és a szınyeghez préselıdı arccal Katherine Langdont látta, akinek még mindig rángott a teste. Még távolabb Hartmann ügynök már mozdulatlanul hevert az elıtérben.

Katherine hideg fémet érzékelt a csuklóján, és rájött, hogy dróttal kötözik meg. Rémülten próbált szabadulni, de égı fájdalom hasított a kezébe. - Bele fog vágni a húsába, ha mocorog - mondta a férfi, aki a csuklójával végezve már a bokáját vette kezelésbe félelmetes hatékonysággal. Katherine rúgkapált, de egy hatalmas ökölcsapás a jobb combján megbénította a lábát. Másodperceken belül a bokája is meg volt kötözve. - Robert! - Ennyit sikerült kinyögnie. A folyosón fekvı Langdon felnyögött. Ahogy átesett a táskán, a piramis éppen a szeme magasságában feküdt elıtte az oldalán. Katherine ráébredt, hogy a piramis az utolsó reményük. - Megfejtettük a piramis titkát! - kiáltotta oda a támadónak. Mindent elmondok! - Ebben nem kételkedem - mondta a férfi, azzal kirántotta a rongyot a halott nı szájából, és Katherine szájába tömte. Katherine a halál ízét érezte. Robert Langdon nem volt ura a testének. Mozgásra képtelenül feküdt, arccal a keményfa padlón. Eleget hallott a sokkolókról ahhoz, hogy tudja, az idegrendszer túlterhelésével bénítják meg átmenetileg az áldozatot. A hatásuk - az izommőködés elektromos blokkolása - a villámcsapáshoz hasonló. Az alig elviselhetı fájdalom mintha testének minden molekuláját átjárta volna. És hiába volt az értelmi összpontosítás, a tagjai nem engedelmeskedtek az agyból kapott parancsnak. Kelj fel!

Arccal a földnek, bénán, Langdon csak gyengén, felületesen tudott lélegezni. Még nem nézhette meg igazán az embert, aki megtámadta, de azt látta, hogy Hartmann ügynök vérbe fagyva hever. Hallotta, hogy Katherine küszködik és érvel, de aztán elhal a hangja, mintha betömték volna a száját. Kelj fel, Robert! Segítened kell neki! Langdon lába most bizseregni kezdett, inkább fájdalmasan, mint kellemesen, ahogy lassan visszatért belé az élet, de még mindig nem engedelmeskedett. Mozdulj! A karja görcsbe rándult, és most már érezte az arcát, a nyakát is. A legnagyobb erıfeszítéssel sikerült elfordítania a fejét, az arcát végigdörzsölte a durva fapadló, ahogy megpróbált benézni az ebédlıbe. De a látómezıt eltakarta a kıpiramis, amely kibukott a táskájából, és most az oldalán hevert a földön; az alaplapja alig néhány centiméterre volt az arcától. Langdon egy pillanatig képtelen volt értelmezni a látványt. A kınégyzet a szeme elıtt nyilvánvalóan a piramis alapzata volt, de valahogy másként festett. Nagyon másként. A négyzet alak stimmelt, a kı is... ami viszont nem volt már sem lapos, sem sima. A piramis alaplapján bevésett jelek tőntek fel. Ez meg hogy lehet? Hosszan meredt rá, még az is felmerült benne, hogy hallucinál. Jó néhányszor megnéztem már ennek a piramisnak az alját... és nem volt ott semmi! Langdon egyszerre rájött, hogy miért nem. A légzıreflexe úgy indult meg, mint a berúgott motor, nagyot kortyolt az oxigénbıl és közben tudatosult benne, hogy a szabadkımőves piramisnak még mindig maradtak titkai. Újabb átalakulásnak vagyok tanúja.

És ugyanabban a pillanatban megértette Galloway esperes utolsó kérését. Mondja meg Peternek, a szabadkımőves piramis mindig megırzi a titkát... sin cera. Galloway szavai akkor különösnek tőntek, de Langdon most már megértette, hogy az esperes kódolt üzenetet küldött. Milyen ironikus, hogy ugyanez a kód szerepelt csavarként egy közepes thrillerben, amit Langdon évekkel ezelıtt olvasott. Sin-cera. Michelangelo kora óta a szobrászok úgy rejtették el a hibáikat, hogy forró viaszt kentek a résekbe, majd valamilyen port szórtak rá. A módszert csalásnak tartották, ezért a viasz nélküli - szó szerint sine cera - lett az „ıszinte", „tiszta" mőalkotás. A kifejezés meggyökeresedett. Az angolban a mai napig a sincerely kifejezéssel zárják a leveleket, amivel azt ígérik, hogy „viasz nélkül" íródtak, vagyis ıszinték a szavai. A piramis alapjának véseteit egy viaszréteggel rejtették el. Amikor Katherine a pillérfej utasításait követve felmelegítette a piramist, a viasz megolvadt, és feltárult az alatta lévı szöveg. Galloway a társalgóban kezébe vette a piramist, és minden bizonnyal kitapintotta a bevésést. Most, ha csak egy pillanatra is, Langdon elfeledkezett minden veszélyrıl, ami ıt és Katherine-t fenyegette. Megbővölten meredt a szimbólumokra a piramis alaplapján. Sejtelme sem volt, mit jelentenek... vagy milyen felfedezéshez vezethetnek, de egy dolgot biztosan tudott. A szabadkımőves piramisnak maradtak még feltárásra váró titkai. A Franklin tér nem a végsı válasz. Vajon ez az adrenalint termelı felismerés okozta-e, vagy csak az a néhány plusz másodperc, amíg a földön feküdt? Akármi is, Langdon egyszerre azt érezte, hogy fokozatosan viszszanyeri az uralmat a teste fölött.

Kínkeservesen megmozdította a karját és félretolta az útból a táskát, hogy beláthasson az ebédlıbe. Legnagyobb rémületére azt kellett látnia, hogy Katherine-t megkötözték és kipeckelték a száját. Langdon megpróbálta arra ösztökélni az izmait, hogy feltérdeljen, de egy pillanattal késıbb megdermesztette az elé táruló hihetetlen látvány. Az ebédlı ajtókeretét hatalmas, vérfagyasztó alak töltötte be - egy emberszerő, de teljességgel valószerőtlen lény. Atyaúristen! Langdon átfordult, kirúgott a lábával, hogy távol tartsa, de a tetovált óriás megragadta, a hátára penderítette és a mellkasára ült. A térdével leszorítva a bicepszét gyakorlatilag a földhöz szegezte Langdont. A férfi mellén egy kétfejő fınix volt. Nyakát, arcát és borotvált koponyáját különös szimbólumok - úgynevezett pecsétek, ismerte fel Langdon, amelyeket a feketemágia szertartásain használnak - egész kavalkádja borította. Mielıtt még további megfigyeléseket tehetett volna, a hatalmas férfi Langdon fülére szorította a két tenyerét, megemelte a fejét és elképesztı erıvel odacsapta a padlóhoz. Minden elsötétült.

Kilencvenhatodik fejezet

Malakh a folyosón állt és felmérte a csatamezıt. Az otthona most úgy festett, mint egy mészárszék. Robert Langdon eszméletlenül hevert a lábánál. Katherine Solomon megkötözve és betömött szájjal az ebédlı padlóján. Nem messze tıle a biztonsági ır holtteste lezuhanva a székrıl, amelybe Malakh beültette. A nı, hogy mentse az életét, azt tette, amit parancsoltak neki. Késsel a torkán szólt bele Malakh telefonjába és mondta el a hazugságot, ami idecsalta Langdont és Katherine-t. A nınek nem volt semmiféle társa és Peter Solomon egyáltalán nem volt biztonságban. Amint a nı eljátszotta a szerepét, Malakh hidegvérrel megfojtotta. Hogy teljes legyen az illúzió, az egyik kocsi telefonjáról hívta fel Bellamyt, mint aki úton van. Éppen vezetek, mondta Bellamynak és mindazoknak, akik hallgatták, Peter pedig a csomagtartóban van. Valójában csak a garázsból vitte ki az autót a ház elé, a jelentıs kocsipark egy részével együtt, aztán égve hagyta a reflektorokat, és tovább járatta a motort. A megtévesztés tökéletesen mőködött. Kis híján. Az egyetlen szépséghiba az elıcsarnokban heverı fekete ruhás hulla a nyakából kiálló csavarhúzóval. Malakh átkutatta, és széles vigyorral talált rá az adóvevıre és a mobiltelefonra a CIA lógójával.

Ezek szerint tisztában vannak a hatalmammal. Kivette belılük az akkumulátort és egy súlyos bronz ajtótámasszal porrá zúzta mindkettıt. Malakh tudta, hogy gyorsan kell cselekednie, kivált, hogy már a CIA is rajta van az ügyön. Visszament Langdonhoz. A professzor ki volt ütve, és még jó ideig nem lesz magánál. Malakh most a kıpiramisnak szentelte figyelmét, amely a padlón feküdt a nyitott táska mellett. Visszatartotta a lélegzetét, csak a szíve kalapált hangosan. Évekig vártam erre... Kissé remegı kézzel nyúlt érte, és emelte fel a szabadkımőves piramist. Ahogy lassan végigfuttatta az ujjait a véseten, néma csodálattal adózott neki. De mielıtt még teljesen átadta volna magát a bővöletnek, visszatette a piramist a pillérfej mellé Langdon táskájába, és behúzta a cipzárt. Nemsokára összeállítom a piramist... egy biztonságosabb helyen. A vállára vetette a bırtáskát, majd megpróbálta fölemelni Langdont is, de a professzor ernyedt teste nehezebb volt, mint várta. Malakh a hóna alá nyúlva átnyalábolta, hogy úgy húzza végig a padlón. Nem fog tetszeni neki a hely, ahol majd magához tér, gondolta. A konyhában még mindig üvöltött a televízió. A hangok a tévébıl szintén részei voltak a megtévesztésnek, de most márki kell kapcsolnia. A csatorna éppen evangelizációt közvetített, a prédikátor a Miatyánkot imádkoztatta a gyülekezettel. Malakh azon tőnıdött, vajon akad-e olyan a megbabonázott nézık között, aki tudja, honnan származik valójában ez az imádság. - Miként a mennyben, azonképpen itt a földön is - kántálta a tömeg. Igen, gondolta Malakh. Mint fenn, úgy lenn. - És ne vígy minket a kísértésbe... Segíts legyızni a test gyarlóságát. - .. .szabadíts meg a gonosztól... - könyörgött a sokaság.

Malakh mosolygott. Az nehéz lesz. Terjed a sötétség. De a javukra kell írni, hogy legalább próbálkoznak. Az ember, aki láthatatlan erıkhöz fordul segítségért, kihaló faj a modern világban. Malakh átvonszolta Langdont a nappalin; ekkor mondta ki a gyülekezet az áment. Amon, helyesbített Malakh. Egyiptom volt a vallásotok bölcsıje. Amon isten volt Zeusz... Jupiter... és valamennyi „modern" isten elıképe. Mind a mai napig a földkerekség összes vallása ennek a névnek a variánsát kiáltja. Amen! Amin! Aum! Az evangélista most a Bibliából idézett passzusokat az angyalok, démonok és szellemek rendjeirıl, amelyek a mennyben és a pokolban uralkodnak. - Oltalmazzátok meg lelketeket a gonosz erıktıl! - figyelmeztette a híveket. - Emeljétek fel szíveteket az imában! Isten és az angyalai hallanak benneteket. Igaza van, gondolta Malakh. De a démonok is. Malakh már régen megtanulta, hogy a sötét mesterség hozzáértı alkalmazója képes megnyitni a spirituális birodalom kapuját. Az ott lévı láthatatlan erık, akárcsak maga az ember, számos alakot ölthetnek, legyenek jók vagy rosszak. A fény erıi gyógyítanak, védelmeznek és rendet visznek a világegyetembe. A sötétség erıi épp ellenkezıleg... pusztulást és káoszt idéznek elı. Ha megfelelıen szólítják ıket, a láthatatlan erık rávehetık arra, hogy teljesítsék a kívánságát a földön... látszólag természetfeletti erıvel ruházva fel az embert. Ám a segítségükért cserébe ezek az erık áldozatokat követelnek - a fény erıi imákat és dicsıítést... a sötétség erıi vért. Minél nagyobb az áldozat, annál nagyobb erı nyerhetı általa. Malakh kezdetben jelentéktelen állatok vérével szerzett gyakorlatot.

Idıvel azonban merészebben választotta meg az áldozatot. Ma este megteszem az utolsó lépést. - İrizkedjetek! - kiáltotta a prédikátor, az apokalipszis eljövetelére utalva. - A végsı harc az ember lelkéért hamarosan megvívatik! Milyen igaz, gondolta Malakh. És én leszek az élharcosa. Ez a harc azonban már rég elkezdıdött. Az ókori Egyiptomban a mágia gyakorlatát tökéletesítı kevesekbıl lettek a történelem nagy mesterei, az adeptusok, akik a tömegek fölé emelkedve megidézték a fény erıit. Istenekként jártak e földön. A beavatás nagy templomait építették fel, ahová a világ minden sarkából tódultak a neofiták, hogy részesüljenek a bölcsességben. Ott született meg egy új emberfaj, az aranyember. Egy rövid ideig az emberiség fölfelé törekedett, hogy átléphessen földi korlátain. Az İsi misztériumok aranykora. Ám az ember gyarló teste ki van téve a hübrisz, a győlölet, a türelmetlenség és a kapzsiság bőneinek. Idıvel megjelentek azok, akik beszennyezték a mágia mesterségét, az egyéni haszonszerzés kedvéért visszaélve a hatalmával. Kiforgatták a rítusokat, és a sötétség erıit szólították elı. Létrejött egy másik mágia... hatékonyabb, közvetlenebb hatású és mámorító. Én ezt a mágiát őzöm. Ez az én nagy mővem. A felvilágosult mesterek és ezoterikus testvériségeik tanúi voltak a gonosz születésének, és látták, hogy az ember nem fajának üdvére használja az újonnan szerzett tudást. Ezért elrejtették ezt a tudást az érdemtelenek szeme elıl. És végül feledésbe merült az idık sodrában. Így bukott el az ember. Így jött el a sötétség kora.

A mesterek nemes utódai mind a mai napig szolgálnak, vakon tapogatva a fény felé, megpróbálják újra megszerezni a rég elveszett hatalmat és visszaszorítani a sötétséget. İk voltak a Föld minden vallásának, egyházának, templomának és szentélyének papjai és papnıi. Az idı eltörölte az emlékezetet... elvágta ıket a múltjuktól. Már nem ismerték a forrást, ahonnét hatalmas tudásuk egykor kiáradt. Amikor ıseik szent misztériumairól kérdezték ıket, a hit új ırzıi ádáz haraggal kiközösítették, eretnekeknek bélyegezték a kérdezıket. Valóban elfelejtették? - tőnıdött Malakh. Az ısi mesterség emlékei máig visszhangzanak a Föld minden sarkában, a judaizmus misztikus kabbalistáitól az iszlám ezoterikus szúfi útjáig. A kereszténység rejtett értelmő szertartásaiban is megırzıdtek a nyomai: az Úrvacsora istenevı rítusában, a szentek, angyalok és démonok rendjeiben, a kántálásban és imádkozásban, az egyházi kalendárium asztrológiai alapjaiban, a megszentelt leplekben és palástokban, az örök élet ígéretében. A papok még mindig füstölıt lóbálva, tömjénfüsttel, harangkongatással és szenteltvízzel őzik el a gonosz szellemeket. A keresztények máig gyakorolják az ördögőzést - hitüknek e korai tudományát, amelyhez nemcsak a démonok el-kergetésének képessége tartozik hozzá, hanem a szólításuké is. És mégsem látják meg a múltjukat? Sehol sem vált az egyház misztikus múltja olyan nyilvánvalóvá, mint a hit központjában. A Vatikánban, a Szent Péter tér közepén, ahol egy nagy egyiptomi obeliszk áll. Ezerháromszáz évvel Krisztus születése elıtt faragták - és e fenséges monolitkı mégsem mond nekik semmit, nem ismerik fel a kapcsolatát a modern kereszténységgel. De mégiscsak ott van. A keresztény egyház szívében. Kıbıl faragott jelzıtőz, mely messzire világlik. Emlékeztetıül a bölcsekre,

akik ott voltak, amikor minden elkezdıdött. Ez az egyház, amely az İsi misztériumok méhébıl született, még ırzi rítusait és jelképeit. Egy jelképet mindenekfelett. Oltáraik, ruháik, tornyaik és a Szentírásuk a kereszténység egyedülálló képmásával tüntet - egy drága, feláldozott emberi lény képmásával. A kereszténység, minden más hitnél mélyebben, megértette az áldozat átalakító hatalmát. A Jézus által meghozott áldozat tiszteletére a hívek még ma is felajánlják a személyes áldozat erıtlen gesztusait - a böjtölést, a húshagyást, az egyházi tizedet. Ám mindezek a felajánlások mit sem érnek. Vér nélkül nem létezhet igazi áldozat. A sötétség erıi rég magukévá tették a véráldozatot, amelynek révén olyan hatalom birtokába jutottak, hogy a jó erıi már nem gyıznek küzdeni a visszaszorításukért. Hamarosan végleg elenyészik a fény, és a sötét mágia gyakorlói szabadon járhatnak az emberi elmékben.

Kilencvenhetedik fejezet

- Léteznie kell Franklin tér nyolcnak! - erısködött Sato. - Nézze meg újra! Az asztalánál ülı Nola Kaye megigazította a fejhallgatóját. - Asszonyom, már mindenütt megnéztem... nem létezik ilyen cím Washingtonban. - De én most a One Franklin Square tetején vagyok - mondta Sato. - Lennie kell nyolcnak is! Sato igazgató egy háztetın van? - Várna egy kicsit? - Nola elindított egy újabb keresést. Felmerült benne, hogy szól az OS igazgatójának a hackerrıl, de úgy tőnt, hogy Satót pillanatnyilag csak a Franklin tér nyolc érdekli. Egyébként is, hol marad már az a rendszerbiztonsági? - Oké - mondta Nola a képernyıt nézve -, már látom a problémát. A One Franklin Square a neve az épületnek, nem a címe. A tényleges cím K Street 1301. A közlés összezavarhatta az igazgatót. - Nola, most nincs idım magyarázkodni. A piramis egyértelmően a Franklin tér nyolc címet adja meg. Nola elképedt. A piramis egy konkrét címet nevez meg? - A bevésett szöveg - folytatta Sato - így szól: A titok A Renden belül rejlik, Franklin tér nyolc. Nola alig hitt a fülének. - Rend... az egy szabadkımőves vagy másmilyen rend akar len-

ni? - Gondolom - válaszolta Sato. Nola egy darabig törte a fejét, aztán gyorsan gépelni kezdett. - Asszonyom, az nem lehet, hogy a téren megváltozott a számozás? Ha ez a piramis olyan régi, ahogy a legenda tartja, akkor készítésének idején talán máshogy számozták a Franklin teret. Lefuttatok egy keresést... házszám nélkül... a rendre, a Franklin térre... és Washingtonra. Elképzelhetı, hogy ez kiad... Nolának elakadt a szava, amikor megjelent elıtte a keresés eredménye. - Mit talált? - sürgette Sato. Nola az elsı találatot bámulta a listán - az egyiptomi nagy piramis látványos képét, amely háttérként szolgált egy Franklin téri épület honlapján. Az épület nem hasonlított a tér többi házára. Talán egyetlen házhoz sem hasonlított az egész városban. De Nolát nem annyira az épület különös architektúrája döbbentette meg, hanem a rendeltetése. Azt írta róla a honlap, hogy misztikus szentélynek készült... egy ısi titkos rend számára.

Kilencvennyolcadik fejezet

Robert Langdon pokoli fejfájással nyerte vissza az öntudatát. Hol vagyok? Annyi biztos volt, hogy egy sötét helyen. Egyiptomi sötétség és halálos csend. A hátán feküdt, két karja a teste mellett. Megpróbálta megmozgatni az ujjait, és megkönnyebbülten érezte, hogy szabadon, fájdalom nélkül mozognak. Mi történt? A fejfájástól és a koromsötéttıl eltekintve többé-kevésbé normálisnak tőnt minden. Majdnem minden. Langdon rájött, hogy egy kemény és szokatlanul sima padlón fekszik. Mintha egy üvegtábla lenne. Még ennél is különösebb volt az érzés, hogy a csupasz bıre... a válla, a háta, a feneke, a combja, a lábikrája közvetlenül érintkezett a sima felülettel. Meztelen vagyok? Értetlenül simított végig a testén. Jézusom! Hová lettek a ruháim? Ahogy feküdt a sötétben, lassan felszállt a köd, emlékképek villantak be... ijesztı pillanatfelvételek... egy halott CIA-ügynök... egy tetovált vadállat arca... ahogy a padlóhoz csapja a fejét. A képek egyre gyorsabban jöttek... és Langdon most már fel tudta idézni a megkötözött és betömött szájú Katherine Solomont az ebédlı szınyegén. Istenem! Langdon ülı helyzetbe pattant volna, de beleverte a homlokát valamibe, ami csak néhány centire volt tıle. Fájdalom hasított a kopo-

nyájába. Visszahanyatlott és közel járt ahhoz, hogy ismét elájuljon. Kábán felnyújtotta a kezét, hogy a sötétben kitapogassa az akadályt. Amit tapasztalt, azt nem tudta értelmezni. Olyan volt, mintha a helyiség mennyezete csak alig harminc centire lenne fölötte. Mi az ördög ez? De ahogy széttárta a karját, hogy tájékozódjon, mindkét oldalon falakba ütközött. Most értette csak meg, hol van. Robert Langdon nem egy szobában feküdt. Hanem egy dobozban. A kis, koporsószerő láda sötétjében vadul dörömbölni kezdett az öklével. Segítségért kiáltott. A rettegés, ami torkon ragadta, már az elviselhetetlenségig fokozódott. Elevenen eltemettek. A különös koporsó fedele nem engedett a nyomásnak, hiába tolta kézzel-lábbal, minden erejét beleadva. Arra következtetett, hogy a doboz vastag biztonsági üvegbıl készült. Légmentesen zár. Hangszigetelt. Nem engedi át a fényt. Nincs menekvés. Itt fogok megfulladni ebben a dobozban. A kútra gondolt, amelybe gyerekkorában beleesett, és arra a borzalmas éjszakára, amikor magányosan taposta a vizet egy feneketlen verem sötétjében. Az a trauma mély nyomot hagyott Langdon lelkén: azóta retteg a zárt terektıl. Ma este, elevenen eltemetve, Robert Langdon legszörnyőbb rémálma vált valóra. Katherine Solomon reszketve feküdt a földön Malakh elcsendesedett ebédlıjében. Az éles drót már olyan mélyen belevágott a csuklójába és a bokájába, hogy a legkisebb mozdulat is fájdalmat okozott. A tetovált férfi brutálisan a padlóhoz verte Langdon fejét, és vállán a bırtáskával, benne a kıpiramissal, végigvonszolta a folyosón

áldozata eszméletlen testét. Katherine elképzelni sem tudta, hová viszi. Az ıket kísérı ügynök halott volt. Katherine hosszú percekig nem hallott semmi zajt, s azon tőnıdött, vajon a tetovált férfi és Langdon itt van-e még a házban. Megpróbált segítségért kiáltani, de csak azt érte el, hogy a rongy minden kísérletnél közelebb került a torkához. Most lépteket hallott közeledni a padlón. Arra fordította a fejét, azt remélve, hogy segítség érkezik. De támadójuk hatalmas sziluettje tőnt fel a folyosón. Katherine összerándult, amikor bevillant a tíz évvel ezelıtti emlékkép ugyanerrıl az emberrıl, amint betör a házukba. Megölte a családomat. És most egyenesen felé tartott. Langdont sehol sem látta. A férfi lehajolt, átnyalábolta Katherine derekát és a vállára dobta. A drót belevágott a csuklójába, de a rongy elfojtotta jajkiáltását. A folyosóról bementek a nappaliba, ahol oly békésen teázgattak aznap délután. Hová akar vinni? A nappaliban a férfi megállt a három gráciát ábrázoló nagy olajfestmény elıtt, amely annyira tetszett Katherine-nek. - Azt mondta, hogy szépnek találja ezt a képet - suttogta a férfi egyenesen a fülébe. - Örülök. Mert ez lehet az utolsó szép dolog, amit lát. Azzal kinyújtotta a kezét, és tenyerével megnyomta a széles keret jobb oldalát. Katherine legnagyobb ámulatára a festmény forgóajtóként befordult a falba. Egy rejtekajtó. Katherine dobálni kezdte magát, szabadulni próbált, de a férfi erısen tartotta és belépett vele a vászon helyén feltáruló résbe. Ahogy a három grácia bezárult mögöttük, Katherine látta, hogy vastag szigetelıréteg borítja a kép hátát. Bármi legyen is az, innen nem szőrıdik ki semmilyen hang.

A festmény mögött sivár helyiség volt, inkább folyosó, mint szoba. A férfi végigment rajta, és kinyitott egy nehéz ajtót. Egy kis lépcsıpihenın álltak, ahonnét hosszú, keskeny rámpa vezetett le a mélybe. Katherine levegıt vett, hogy sikoltson, de a rongy megakadályozta. A rámpa meredek volt, kétoldalt cementfalakkal, amelyeket kékes derengés világított meg odalentrıl. Az alagsorból jövı légáramlat meleg volt és büdös, s a szagok semmi jót nem ígértek. Szúrós, maró vegyszerek, tömjénfüst, csípıs emberi veríték... s mindenekfelett a zsigeri félelem eltéveszthetetlen és mindent átható aurája. - Nagy hatást tett rám a tudományos munkája - suttogta a férfi, amikor elérték a rámpa alját. - Remélem, hogy az enyém is hasonló hatással lesz önre.

Kilencvenkilencedik fejezet

Turner Simkins ügynök a sötét Franklin Parkban kuporgott, le nem véve a szemét Warren Bellamyról. Eddig senki nem harapott rá a csalira, de még korán volt. Simkins adóvevıje jelzett - azt remélte, hogy az egyik embere lesz az, aki észrevett valamit. De Sato volt az. Új információkat közölt. Simkins végighallgatta és megértette a fınöke aggodalmait. - Tartsa, kérem! - szólt bele a rádióba. - Körülnézek. Kilopózott a bokrok közül, amelyek mögött elrejtızött és arrafelé nézett, ahonnét megérkeztek a térre. Némi helyezkedés után végre meglátta, amit keresett. Mi a franc... Egy épületet bámult, ami úgy festett, mint egy óvilági mecset. Két jóval nagyobb ház fogta közre a mór homlokzatot, amelyet bonyolult mintázatú, színes mozaikcsempe díszített. A három lándzsaívő kapuboltozat fölött a lırésszerő kis ablakok sora mögött akár arab íjászok is lapulhattak volna, hogy lelıjék a hívatlanul érkezıket. - Látom - jelentette Simkins. - Észlel mozgást? - Nem. - Helyes. Keressen olyan állást, ahonnét szemmel tudja tartani. Az az Almas templom, egy misztikus rend székhelye.

Simkins jó ideje dolgozott már Washingtonban, de nem ismerte ezt a templomot, és arról sem tudott, hogy bármilyen ısi misztikus rendnek a Franklin téren lenne a székháza. - Ez az épület - mondta Sato - egy olyan társaságé, amely a Misztikus szentély nemeseinek ısi arab rendje nevet viseli. - Sosem hallottam róluk. - Szerintem meg igen - válaszolta Sato. - Ez a szabadkımővesek egyik társszervezete, rövidebb és közismertebb nevükön a szentélyesek. Simkins kétkedı pillantást vetett a díszes épületre. A szentélyesek? Akik gyerekkórházakat mőködtetnek? Elképzelni sem tudott kevésbé titokzatos rendet, mint ez a filantróp társaság, amelynek tagjai kis piros fezt viselnek és parádékon vesznek részt. Sato aggodalma ezzel együtt jogos volt. - Asszonyom, ha a célszemély rájön, hogy ez a Franklin téri épület „A Rend", akkor nem lesz szüksége a pontos címre. Egyszerően ejti a találkozót és egyenesen oda megy. - Nekem is ez a gondom. Tartsa rajta a szemét a bejáraton. - Igen, asszonyom. - Van már hír Hartmann ügynöktıl a Kalorama Heights-ról? - Nincs, asszonyom. Azt mondta neki, hogy közvetlenül önt hívja. - Hát nem hívott. Furcsa, gondolta Simkins megnézve az óráját. Már rég oda kellett volna érnie.

Századik fejezet

A meztelen Robert Langdon didergett az áthatolhatatlan sötétségben. Megbénította a félelem, már nem tudott sem dörömbölni, sem kiabálni. Becsukta a szemét, és arra összpontosított, hogy úrrá legyen heves szívdobogásán és kapkodó lélegzetén. A tágas éjszakai égbolt alatt fekszel, igyekezett meggyızni magát. Nincs fölötted semmi, csak a szabad levegı. Ezzel a módszerrel sikerült túlélnie nemrég egy vizsgálatot az MRI-gépbe zárva... na meg egy tripla adag Valiummal. Ma este azonban nem vált be a módszer. A Katherine Solomon szájába tömött rongy hátracsúszott, és fojtogatta a torkát. Fogvatartója lecipelte egy keskeny rámpán, amely egy sötét alagsori folyosóba torkollott. A túlsó végén egy kísérteties, bíborvörös fénnyel megvilágított helyiséget látott, de nem mentek el odáig. A férfi egy kis oldalkamra elıtt állt meg, bevitte Katherine-t és ráültette egy székre. Megkötözött csuklóját a széktámla mögé feszítette, hogy mozdulni sem tudott. Érezte, ahogy a drót mélyen belevág a húsába. A fájdalom alig is jutott el a tudatáig, mert az ejtette pánikba, hogy nem tud lélegezni. Ahogy a rongy még lejjebb csúszott a torkán, beindult a nyelıreflexe. A látása elhomályosult.

A tetovált férfi a háta mögött becsukta a szoba egyetlen ajtaját és villanyt gyújtott. Katherine szemébıl már ömlött a könny, és közvetlen közelrıl sem tudta kivenni a tárgyakat. Minden összemosódott elıtte. A férfi tetovált bırének eltorzult képe is elködösült, ahogy az eszméletvesztés határára érve verdesni kezdett a szeme. Ekkor egy számsorokkal teleírt kar jelent meg a látómezejében és kirántotta a rongyot a szájából. Katherine tátogott, nagyokat nyelt, köhögött és fulladozott, ahogy a vágyott oxigén tüdejébe áramlott. Lassan kitisztult a tekintete és arra tért magához, hogy egy démon arcába néz. Az ábrázat alig tőnt emberinek. A koponyatetın egy kis kör kivételével a fejétıl a talpáig tetovált szimbólumok bizarr sokasága borította a testét. A mellkasáról egy nagy, kétfejő fınix meredt rá mellbimbószemeivel, mint valami ragadozó keselyő, amely a halált várja. - Nyissa ki a száját - suttogta a férfi. Katherine iszonyodva meredt a szörnyetegre. Mi7! - Nyissa ki a száját - ismételte a férfi. - Vagy visszateszem a rongyot. Katherine remegve kinyitotta a száját. A férfi kinyújtotta vastag, tetovált mutatóujját és az ajkai közé dugta. Amikor hozzáért a nyelvéhez, Katherine azt hitte, elhányja magát. A férfi kihúzta nedves ujját és borotvált fejéhez emelte. Lecsukott szemmel a koponyatetı üres körébe dörzsölte Katherine nyálát. Katherine undorodva elfordult. Kazánházszerő helyiséget látott - csövek a falon, hörgı zajok, fluoreszkáló fények. Mielıtt még felmérhette volna a környezetet, megakadt a szeme valamin a padlón. Egy kupac ruha volt az - garbó, tweedzakó, félcipı, Miki egeres óra. - Istenem! - Katherine rámeredt a tetovált rémre. - Mit tett Ro-

berttel? - Pszt - suttogta a férfi. - Még meghallhatja. - Félreállt, és a háta mögé mutatott. De Langdon nem volt ott. Katherine csak egy hatalmas fekete üvegdobozt látott. Az alakja nyugtalanítóan emlékeztetett azokra a nehéz ládákra, amelyekben a háborúban elesetteket hozzák haza. Két erıs kallantyú zárta le a dobozt. - Abban van?! - tört ki Katherine-bıl. - Meg fog fulladni! - Nem fog - mondta a férfi az áttetszı csövekre mutatva, amelyek a falon futottak, majd eltőntek a láda aljában. - Csak szeretné, ha megfulladna. Langdon feszülten figyelte a teljes sötétségben a külvilágból érkezı fojtott hangokat. Emberek? Dörömbölni kezdett a ládán és teli tüdıbıl ordított. - Segítség! Hall engem valaki? Egy alig kivehetı hang felelt a távolból. - Robert! Istenem, ne! Ne! Langdon felismerte. Katherine rémült hangja volt az. De még így is örült neki. Langdon vett egy nagy levegıt, hogy kiáltson neki, de aztán mégse tette: váratlanul érzékelt valamit a tarkóján. Egy gyenge légáramlatot, amely mintha a doboz aljáról emelkedett volna fölfelé. Hogy lehetséges ez? Megmeredve, mozdulatlanul feküdt. Igen, határozottan érzem. A légáram az apró pihéket csiklandozta a nyakán. Langdon ösztönösen odakapva tapogatni kezdte a doboz fenekét, a levegı forrását keresve. Egy pillanat alatt megtalálta. Egy kis ventilátor! A perforált nyílás egy mosogató vagy kád lefolyójára emlékeztetett, csak éppen egyenletes, lágy szellı fújdogált benne.

Levegıt szivattyúz be hozzám. Nem akarja, hogy megfulladjak. Langdon megkönnyebbülése rövid életőnek bizonyult. Iszonyatos hang keletkezett a ventilátor nyílásaiban. Folyadék összetéveszthetetlen hangja volt - ... feléje tartott. Katherine hitetlenkedve nézte az áttetszı folyadékoszlopot, amely Langdon ládája felé tartott az egyik csövön át. Mintha egy elcsépelt illuzionistamutatványt látna. Vizet pumpál a dobozba? Katherine megfeszítette megkötözött tagjait, mit sem törıdve a csuklójába vágó dróttal. De nem tehetett mást, mint hogy páni rémületben figyeljen. Hallotta Langdon kétségbeesett dörömbölését, de ahogy a víz elérte a láda alját, a dörömbölés abbamaradt. Egy pillanatra rémisztı csend lett. Aztán újult erıvel folytatódott a dörömbölés. - Engedje ki! - rimánkodott Katherine. - Kérem! Nem teheti ezt! - A fulladásos halál borzalmas, ugye tudja? - mondta a férfi a legteljesebb lelki nyugalommal, miközben Katherine széke körül rótta a köröket. - Az asszisztense, Trish mesélhetne róla. Katherine hallotta a szavakat, de képtelen volt felfogni a jelentésüket. - Talán emlékszik, hogy annak idején én is majdnem megfulladtam - suttogta a férfi. - A családjuk potomaci birtokán. A fivére rám lıtt, és beszakadt alattam a jég, amikor lezuhantam Zach hídjának hőlt helyén. Katherine vádló tekintettel nézett rá. Aznap este, amikor megölte az anyámat. - Az istenek megoltalmaztak akkor - mondta a férfi. - És megmutatták nekem az utat... hogy egy lehessek közülük.

Langdon melegnek érezte a ládába bugyogó vizet... testhımérsékletőnek. A folyadék már jó néhány centi magasan állt, Langdon egész háta elmerült benne. Ahogy elkezdte beborítani a mellkasát, Langdon tudta, hogy már nem sok van hátra. Meg fogok halni. Megújult pánikkal emelte föl a karját, és eszelıs dörömbölésbe kezdett.

Százegyedik fejezet

- Ki kell engednie! - könyörgött Katherine, immár sírva. - Megteszszük, amit csak akar! - Hallotta, hogy Langdon egyre vadabbul dörömböl, ahogy emelkedik a víz a ládában. A tetovált férfi mosolygott. - Ön könnyebb eset, mint a bátyja. Olyan dolgokat kellett tennem Peterrel, hogy elárulja nekem a titkait... - Hol van? - követelt választ Katherine. - Hol van Peter? Mondja meg! Azt fogjuk tenni, amit mond! Megfejtettük a piramist és... - Nem, nem fejtették meg a piramist. Hanem veszélyes játszmába kezdtek. Információt tartottak vissza, és a házamba hoztak egy ügynököt. Ez aligha olyan viselkedés, ami jutalmat érdemelne. - Nem volt más választásunk - felelte Katherine, visszanyelve a könnyeit. - A CIA keresi önt. Csak az ügynök kíséretében engedtek el minket. El fogok mondani mindent. Csak engedje ki Robertet! Katherine hallotta, hogy Langdon kiabál és veri a ládát, s látta, hogy a víz még mindig áramlik a csövön. Tudta, hogy nincs sok ideje. Vele szemben a tetovált férfi az állát dörzsölve, halkan mondta: Feltételezem, hogy az ügynökök már ott várnak rám a Franklin téren. Katherine nem válaszolt, mire a férfi a vállára tette hatalmas tenyerét, és lassan elırehúzta. Megkötözött és a széktámla mögé feszített karjába égı fájdalom hasított, s Katherine már azt várta, hogy kificamodik a válla.

- Igen! - kiáltotta. - Ügynökök vannak a Franklin téren! A férfi tovább húzta maga felé. - Milyen cím volt a pillérfejen? A fájdalom a csuklójában és a vállában már elviselhetetlen volt, Katherine mégsem szólalt meg. - Vagy megmondja most, Katherine, vagy eltöröm a karját, és utána újból megkérdezem. - Nyolc! - sikoltotta kínjában. - A hiányzó szám a nyolc! A pillérfejen az áll: A titok A Renden belül rejlik. Franklin tér nyolc! Esküszöm! Nem mondhatok mást! Franklin tér nyolc! De a férfi még most sem engedte el a vállát. - Ez minden, amit tudok! - kiáltotta Katherine. - Ez a cím! Engedjen el! Engedje ki Robertet a tartályból! - Megtenném... - mondta a férfi -, de van egy kis gond. Ha odamegyek a Franklin térre, akkor elkapnak. Mondja meg, mi van azon a címen! - Nem tudom! - És a piramis alján lévı szimbólumok? Tudja, mit jelentenek? - Milyen szimbólumokról beszél? - Katherine-nek fogalma sem volt róla. - A piramis alján nincsenek szimbólumok. Ott sima és üres a kı. A tetovált ember, a legkevésbé sem zavartatva magát a koporsószerő ládából hallatszó jajkiáltásoktól, odaballagott Langdon válltáskájához, és kiemelte belıle a kıpiramist. Majd visszament Katherine-hez és megmutatta neki az alaplapot. Amikor Katherine meglátta a bevésett szimbólumokat, tátva maradt a szája. De... de hiszen ez lehetetlen!

A piramis alja tele volt bonyolult vésetekkel. De hát nem volt ott semmi! Biztos vagyok benne! Katherine-nek halvány sejtelme sem volt, mit jelenthetnek a szimbólumok. A legkülönbözıbb misztikus hagyományokhoz tartozhattak, köztük olyanokhoz is, amelyekrıl még csak nem is hallott. Teljes káosz. - Én... én nem tudom, mit jelentenek - motyogta. - Én sem - mondta a fogvatartójuk. - Szerencsére rendelkezésünkre áll egy szakember. - A ládára pillantott. - Kérdezzük meg tıle! - Azzal elindult a láda felé a piramissal. Katherine-ben egy kurta pillanatra feltámadt a remény, hogy a tetovált férfi ki fogja engedni Langdont. De az csak rátette a doboz tetejére a piramist és félrehúzott egy lemezt, amellyel egy kis plexiüveg ablakot nyitott meg.

Fény! Langdon eltakarta a szemét és hunyorogva leste a fentrıl beáramló világosságot. Amikor alkalmazkodott a szeme, a kezdeti reményt teljes zavar váltotta fel. Egy kis ablakszerőséget látott a doboz tetején, s azon át a fehér mennyezetet és valami fluoreszkáló fényt. Váratlanul a tetovált arc jelent meg az ablakban és lenézett rá. - Hol van Katherine? - kiáltotta Langdon. - Engedjen ki! A férfi elmosolyodott. - A barátnıje itt van velem - mondta. - Ha akarom, megkímélem az életét. Ahogy az önét is. De önnek már nem sok ideje maradt, ezért azt javaslom, hogy jól figyeljen. Langdon alig hallott valamit az üvegen át, miközben az emelkedı víz már a mellkasát nyaldosta. - Tudja-e - kérdezte a férfi -, hogy a piramis alján szimbólumok vannak? - Igen! - kiáltotta Langdon, hiszen látta a folyosó padlóján heverı piramis alját, ami tele volt bevésett jelekkel. - De fogalmam sincs, mit jelentenek! A Franklin tér nyolcba kell mennie! Ott van a válasz! Ez volt a pillérfejen... - Professzor, mindketten tudjuk, hogy a CIA ott les rám. Eszemben sincs belesétálni a csapdába. Egyébként nem volt szükségem a házszámra. Azon a téren csak egyetlen szóba jöhetı épület van... az Almas-templom. - Szünetet tartott, és fürkészın Langdonra meresztette a szemét. - A Misztikus szentély nemeseinek ısi arab rendje. Langdon összezavarodott. Ismerte az Almas-templomot, de azt elfelejtette, hogy a Franklin téren van. A szentélyesek lennének... A Rend? Az ı templomuk alatt volna a titkos csigalépcsı? Ez nem illett a történelmi tényekhez, de Langdon pillanatnyilag nem volt abban a helyzetben, hogy történelmi vitákat folytasson. - Igen! - kiáltotta. - Az lesz az! A titok A Renden belül rejlik!

- Ismeri az épületet? - Tökéletesen! - Langdon fölemelte sajgó fejét, mert már a fülét is ellepte az emelkedı víz. - Én segíthetek önnek! Engedjen ki! - Tehát úgy gondolja, hogy meg tudja nekem mondani, mi köze annak a templomnak a piramis alján lévı szimbólumokhoz? - Igen! De látnom kell a szimbólumokat! - Rendben van. Lássuk, mire képes! Gyerünk már! A meleg víz lassan elborította Langdont, aki felfelé nyomta a fedelet, hogy siettesse a férfit. Kérem! Gyerünk már! De a fedél nem nyílt meg. Helyette váratlanul a piramis alapzata jelent meg Langdon látóterében, az ablak plexiüvegén át. Langdon pánikba esett. - Remélem, elég közelrıl látja. - A férfi tetovált keze az ablak fölé tartotta a piramist. - Gyorsan gondolkozzon, professzor! Úgy becsülöm, hogy kevesebb, mint hatvan másodperce maradt.

Százkettedik fejezet

Rob e rt L a n g d on gyakran hallotta már, hogy a sarokba szorított állat a csodával határos erıkifejtésre képes. Ám ı hiába nyomta fölfelé tiszta erıbıl a láda fedelét, nem ért el semmit. Körülötte folyamatosan emelkedett a víz szintje. A légtér alig tizenöt centiméterre szőkült. Langdonnak már fönn kellett tartania a fejét, hogy levegıhöz jusson. Az arcával szemben ott volt a plexiüveg ablak, amelyen át a piramis zavarba ejtı vésetekkel teli alját látta. Fogalmam sincs, mi akar ez lenni. A szabadkımőves piramis, amelynek az alapzatán több mint egy évszázada szilárdult meg a viasz és a kıpor elegye, most felfedte utolsó titkát. A vésetek egy szabályos négyzetrácsban helyezkedtek el, és jóformán valamennyi elképzelhetı hagyományból merítettek alkímia, asztrológia, heraldika, angyaltan, mágia, számmisztika, pecséttan, görög és latin nyelv. Összességében maga volt a jelképek anarchiája - egy betőtésztás leves, amelyben a betők több tucat különbözı nyelvbıl, kultúrából és történelmi korszakból származtak. Teljes káosz.

Robert Langdon szimbólumkutató a legmerészebb tudományos hipotézisekbe bocsátkozva sem bírta elképzelni, hogyan lehetne megfejteni úgy, hogy összefüggı választ adjon ki. Rendet ebbıl a káoszból? Ki van zárva. A folyadék már az ádámcsutkáját nyaldosta, és Langdon érezte, hogy a vízszinttel együtt nı benne a páni rémület. Tovább dörömbölt a ládán. A piramis mintha gúnyosan tekintett volna le rá. A teljes kétségbeesésben Langdon a szimbólumok sakktáblájára összpontosította minden szellemi energiáját. Mit jelenthetnek ezek? Sajnos a győjtemény annyira elütı jelképekbıl állt, hogy még azt se tudta, hol kéne elkezdeni. Még csak nem is ugyanabból a történelmi korból valók! Kintrıl elfojtottan, de azért érthetıen Katherine hangját hallotta, aki könnyek között rimánkodott Langdon szabadon engedéséért. Bár fogalma sem volt a megoldásról, a halálfélelem mintha a testének minden egyes sejtjét mozgósította volna. Egyszerre kivételesen tisztának érezte a fejét, és olyan gyorsan kezdett pörögni az agya, ami-

lyet még soha életében nem tapasztalt. Gondolkozz! Feszülten bámulta a négyzetrácsot, valamilyen nyomravezetıt keresve - egy mintát, egy elrejtett szót, egy különleges ikont, bármit -, de csak az összefüggéstelen szimbólumokat látta. A káoszt. Ahogy múltak a másodpercek, fokozatosan bénultság vett erıt Langdon testén. Mintha arra készülne fel a szervezete, hogy megvédje elméjét a halál kínjaitól. A víz immár a fülét ostromolta, ezért olyan magasra emelte a fejét, amennyire csak a fedél engedte. Félelmetes képek sorjáztak lelki szemei elıtt. Egy gyerek New Englandben tapossa a vizet egy sötét kút fenekén. Egy férfi Rómában csapdába esik egy csontváz alatt egy felborult szarkofágban. Katherine egyre hisztérikusabban kiáltozott. Amennyire Langdon ki tudta venni, észérvekkel próbált hatni az eszelısre - azt bizonygatta, hogy Langdon csak úgy fejtheti meg a piramist, ha elmegy az Almás templomba. - Nyilvánvaló, hogy abban az épületben van a kirakós játék hiányzó darabja! Hogyan fejtse meg Robert a piramist, ha nincs birtokában minden szükséges információnak?! Langdon hálás volt az erıfeszítéseiért, de szinte teljes bizonyossággal érezte, hogy a Franklin tér nyolc nem az Almastemplomra utal. Nem fér össze a kronológiával! A legenda szerint a szabadkımőves piramis az 1800-as évek közepén készült, tehát évtizedekkel

megelızte

a

személyesek

rendjének

megalapítását.

Langdon azt is gyanította, hogy akkor még a Franklin teret is máshogy hívták. A pillérfej nem mutathat egy nem létezı épületre egy nem létezı címen. Bármit akar is jelenteni a Franklin tér nyolc... annak 1850-ben már meg kellett lennie. Sajnos ezen a ponton meg is állt Langdon tudománya. Erıltette a memóriáját, hátha eszébe jut valami, ami összeegyeztethetı a történelmi korral. 8 Franklin Square? Mi lehet az, ami

már 1850-ben is ott volt? Nem volt semmilyen tippje. A víz már befolyt a fülébe. Pánikkal küzdve az üveg mögötti szimbólumokra szegezte a tekintetét. Nem látom a kapcsolatot! Már csak a végsı kétségbeesés hajtotta az elméjét, hogy bármilyen távoli összefüggést találjon a jelek között. 8 Franklin Square... square... quadratus... kvadrát... ez a szimbólumrács egy kvadrát... a kvadráns és az iránytő szabadkımőves szimbólum... a szabadkımővesek oltára négyszögletes... a négyzet szögei kilencven fokosak. A víz tovább emelkedett, de Langdon nem törıdött vele. 8 Franklin... nyolc... ez a rács nyolcszor nyolcas... a „Franklin" nyolc betőbıl áll... a nyolcast elforgatva a végtelen matematikai jelét kapjuk… …a nyolc a pusztítás száma a numerológiában... Langdonnak nem ugrott be semmi. Katherine még mindig könyörgött, de Langdon már csak töredékesen hallotta, ahogy a víz át-átcsapott a fején. - Lehetetlen, ha nem tudja... a pillérfej üzenete világosan.. . A titok A Renden belül... Aztán már semmit sem hallott. A víz elárasztotta Langdon fülét, Katherine hangja már nem jutott el hozzá. Egyszerre az anyaméh csendje ölelte körül, és Langdon ráébredt, hogy valóban meg fog halni. A titok A Renden belül... Katherine utolsó szavai visszhangoztak a fejében, sírjának csendjében. A titok A Renden belül... Különös módon Langdon most jött rá, hogy már sokszor hallotta ezeket a szavakat. A titok... belül rejlik. Mintha még most gúnyolódnának vele az İsi misztériumok. A titok belül rejlik... ez volt a misztériumok alaptézise, amely arra ösztö-

nözte az embert, hogy ne odafenn, az égben keresse istent... hanem önmagán belül. A titok belül rejlik. Ez volt minden nagy misztikus tanító üzenete. Íme az Isten országa tibennetek van, mondta Jézus Krisztus. Ismerd meg önmagadat, szólított fel a delphoi jósda. Hát nem tudjátok, hogy istenek vagytok, mondta Hermész Triszmegisztosz. És még sorolhatnánk... A régiek minden misztikus tanítása ezt az eszmét próbálta közvetíteni. A titok belül rejlik. De az ember továbbra is az egekben kereste Isten arcát. Langdon számára ez a felismerés most a sors végsı iróniáját jelentette. Tekintete fölfelé, az égnek irányult, akár a vaksi emberiségé, és Robert Langdon hirtelen meglátta a fényt. Mintha villám csapott volna belé odafentrıl. A TITOK A RENDEN BELÜL REJLIK

8 FRANKLIN SQUARE

Egy pillanat leforgása alatt megértette. A pillérfej üzenete egyszerre kristálytisztán állt elıtte. A jelentése egész este ott volt az orra elıtt. Az aranygúla szövege, akár a szabadkımőves piramis maga, szimbolon volt - részekre bontott kód, töredékekben átadott üzenet. A pillérfej jelentését olyan egyszerő módon álcázták, hogy alig értette, miért nem ismerték fel Katherinenel. Még ennél is döbbenetesebb volt azonban Langdonnak az az új felfedezése, hogy a pillérfej üzenete ténylegesen megmondja, hogyan lehet megfejteni a szimbólumrácsot a piramis alaplapján. Pontosan

úgy, ahogy Peter Solomon ígérte, az aranygúla hatalmas talizmán, amely képes rendet teremteni a káoszból. Langdon dörömbölni kezdett a fedélen és azt kiáltotta: - Engedjen ki! A szeme elıtt fölemelkedett és eltőnt a látóterébıl a kıpiramis. A tetovált férfi arca jelent meg a helyén, odatolva rémületes ábrázatát az üvegablakhoz. - Megoldottam! - ordította Langdon. - Engedjen ki! A tetovált férfi válaszolt valamit, csakhogy Langdon nem hallott semmit a víz alatt. De le tudta olvasni a szájáról a két szót: - Mondja meg. - Megmondom! - üvöltött Langdon, akinek már a szeméig ért a víz. - Engedjen ki! Mindent elmagyarázok! Annyira egyszerő. A férfinak megint mozogtak az ajkai: - Mondja meg most... vagy meghal. Miközben a víz lassan betöltötte az utolsó centimétereket is, Langdon hátrafeszítette a fejét, hogy a szája a felszín fölé kerüljön. A víz a szemébe ment, elhomályosítva a látását. ívbe hajló háttal a plexiüveg ablakra tapasztotta a száját. Aztán, a még megmaradt levegıt felhasználva, Robert Langdon elmondta a szabadkımőves piramis megfejtésének titkát. Amint befejezte, a víz elérte az ajkát. Ösztönösen vett még egy utolsó levegıt és összeszorította a száját. Egy pillanat múlva teljesen beborította a víz, amely elérte Langdon sírboltjának tetejét. Megoldotta, ismerte fel Malakh. Langdon rájött, hogyan kell megfejteni a piramist. A válasz végtelenül egyszerő volt. És annyira nyilvánvaló.

Az ablakon túl Robert Langdon víz alá merült arca nézett vissza rá kétségbeesett és könyörgı tekintettel. Malakh nemet intett a fejével és lassan, tagoltan azt mondta: - Köszönöm, professzor. Jó utat a túlvilágra.

Százharmadik fejezet

Gya k o rl ot t ú sz ók é n t Robert Langdon sokszor eltőnıdött már azon, milyen lehet megfulladni. Most tudta, hogy hamarosan elsı kézbıl fogja megtudni. Noha tovább bírta levegıvétel nélkül a víz alatt, mint a többség, már érezte, ahogy a szervezete reagálni kezd az oxigénhiányra. Megnıtt a szén-dioxid aránya a vérében, ami mőködésbe hozta a belégzés ösztönét. Ne lélegezz! Ám minden másodperccel egyre erısödött a kényszer. Langdon tudta, hogy nagyon gyorsan el fogja érni azt a kritikus pontot, ahol az ember már nem képes akaratlagosan leállítani a légzıreflexét. Nyisd ki a fedelet! Langdon életösztöne azt sugallta, hogy dörömböljön és küszködjön, de tisztában volt azzal, hogy így csak az értékes oxigént vesztegetné. Nem tehetett mást, mint hogy fölfelé néz a víz alól és reménykedik. A külvilágot immár csak egy elhomályosuló fényfolt képviselte a plexiüveg túloldalán. Sajogni kezdtek az izmai és tudta, hogy ez már a hypoxia kezdete. Hirtelen egy gyönyörő és kísérteties arc jelent meg fölötte és lenézett rá. Katherine volt az. Arcának lágy vonásai szinte éterinek tetszettek a folyadék fátylán keresztül. Összekapcsolódott a tekintetük, és Langdon egy pillanatig azt hitte, hogy megmenekül. Katherine! Aztán látta, hogy a nıbıl a borzadály kiáltása szakad fel, és rájött, hogy az elrablójuk tartja Katherine fejét a láda fölött. A tetovált szörnyeteg arra kényszeríti, hogy a saját szemével lássa meghalni Langdont. Nagyon sajnálom, Katherine...

Ezen a különös, sötét helyen, csapdába ejtve a víz alatt, Langdon minden erejével próbálta felfogni, hogy élete utolsó másodperceit éli. Rövidesen megszőnik létezni... mindaz, ami ıt jelenti... és jelentette... vagy még jelenthetné... mindannak vége. Amint beáll az agyhalál, a szürkeállományban tárolt minden emléke, mindaz a tudás, amelyet megszerzett, egyszerően semmivé lesz néhány kémiai reakció nyomán. Ebben a pillanatban Robert Langdon felismerte saját jelentéktelenségét a világegyetemben. Magányra ítélı és megalázó érzés volt, amelyet még soha nem élt át eddig. Már-már hálás szívvel várta a lélegzet-visszatartás kritikus pontjának eljövetelét. És eljött az a pillanat. Langdon tüdeje kénytelen volt kiadni, amit eddig visszatartott, és összehúzódva felkészült a belégzésre. De még kitartott egy másodpercig. Az utolsó másodpercig. Aztán, mint aki nem képes már tovább rajta tartani a kezét a forró kályhán, megadta magát a sorsának. A reflex legyızte az akaratot. Az ajkai szétváltak. A tüdeje kitágult. És beáramlott a víz. A mellkasába hasító fájdalom erısebb volt, mint amit valaha elképzelni tudott. A folyadék tőzként égette a tüdejét. A fájdalom azonnal elérte a koponyáját, úgy érezte, hogy egy satu összeroppantja a fejét. Mennydörgı robaj töltötte be a fülét, amelyen keresztül Katherine Solomon sikolyát vélte hallani. Majd jött egy vakító fehér villanás. És aztán a sötétség. Robert Langdonnak vége volt.

Száznegyedik fejezet

Vége. Katherine Solomon már nem sikoltozott. A fulladásos halál, amelynek az imént tanúja volt, katatón állapotba juttatta; szó szerint megbénította a sokk és a kétségbeesés. A plexiüveg alatt Langdon halott szeme az üres semmibe meredt. Az arcára fagyott kifejezés a fájdalomé és a megbánásé. Az utolsó apró légbuborék is elhagyta élettelen száját, s aztán, mintha beletörıdın megválna a szellemétıl, a harvardi professzor teste lassan süllyedni kezdett lefelé, a tartály fenekére... ahol belemerült a sötétségbe. Meghalt. Katherine csak tompaságot érzett. A tetovált férfi kinyújtotta a kezét, és könyörtelen végérvényességgel rázárta a kisablakot Langdon holttestére. Aztán Katherine-re mosolygott. - Mehetünk? Mielıtt még Katherine válaszolhatott volna, a vállára dobta a végsıkig lesújtott nıt, lekapcsolta a villanyt, és kiment a szobából. Néhány gyors lépéssel elérte a folyosó végén a bíborvörös fényben fürdı helyiséget. A levegıt tömjénillat járta át. A férfi a terem közepén álló négyszögletes asztalhoz vitte Katherine-t, és ledobta; keményen csattant a háta, kiszorítva a levegıt a tüdejébıl. Az asztalnak durva és hideg volt a felszíne. Kıbıl van?

Katherine alig fogta fel, mi történik, amikor a férfi megszabadította a csuklóját és a bokáját a drótoktól. Ösztönösen küzdeni próbált, de zsibbadt karja és lába nehezen engedelmeskedett. A férfi most nekiállt, hogy bırszíjakkal az asztalhoz kötözze: az egyikkel a térdét szorította le, a másikkal a csípıjét és az oldalához simuló két kezét. A harmadik szíj a mellén átvetve szegezte végképp az asztalhoz. Mindez másodpercek alatt lezajlott, s Katherine ismét mozgásképtelenné vált. A csuklója és a bokája lüktetett, ahogy visszaállt a vérkeringés a tagjaiban. - Nyissa ki a száját - suttogta a férfi megnyalva tetovált ajkát. Katherine iszonyodva összeszorította a fogát. A férfi a mutatóujjával lassan körülrajzolta Katherine száját. A bıre úgy reagált, mintha megszúrták volna, és még jobban összeszorította a fogát. A férfi vihogott, és a másik kezével kitapogatva a megfelelı pontot Katherine nyakán, nyomást gyakorolt rá. Azonnal engedett az állkapcsa. Érezte, hogy a férfi bedugja az ujját a szájába, és végighúzza a nyelvén. Katherine öklendezett és megpróbált beleharapni, de az ujj már eltőnt. A férfi vigyorogva mutatta oda neki a nedves ujját. Aztán behunyta a szemét, és megint csak bekente a tetoválatlan kört a feje tetején Katherine nyálával. Sóhajtott, és lassan felnyitotta a szemét, majd kísérteties nyugalommal sarkon fordult és kiment a helyiségbıl. A váratlanul rászakadó csendben Katherine hallani vélte a szíve dübörgését. Közvetlenül fölötte az alacsony mennyezetet megvilágító különös színő fények vörösrıl mélybíborra sötétültek. Katherine elképedten bámulta a plafont, amelynek minden talpalatnyi helyét rajzok borították. Úgy tőnt, mintha a zavarba ejtı kollázs a csillagos eget ábrázolná. Bolygókonstellációk váltakoztak asztrológiai jelképekkel, táblázatokkal és ábrákkal. Nyilak mutatták az elliptikus pá-

lyákat, geometriai ábrák az együttállási szögeket, és az állatöv figurái néztek le rá. Mintha egy ırült tudós szabadult volna be a Sixtuskápolnába. Katherine elfordította a fejét, de a tıle balra lévı fal sem volt különb. A padlóra állított középkori gyertyatartók reszketı fényt vetettek a falra, amelyen egymást érték a szövegek, a fényképek és a rajzok. Egyik-másik ív papirusznak vagy régi könyvekbıl kitépett pergamennek tőnt. Az újabb szövegek közé fotók, rajzok, térképek és vázlatok keveredtek; úgy tőnt, mintha mindet aprólékos gonddal ragasztották volna a falra. Pókhálószerően zsinórok feszültek közöttük, a lehetséges kapcsolatok kaotikus sokaságát szemléltetve. Katherine ismét más irányba fordította a fejét. Itt tárult elé a legborzalmasabb látvány. A kıasztal mellett, amelyre rászíjazták, egy kisebb pult állt; ez a kórházi mőtık mőszerasztalait idézte fel benne. A pulton a legkülönbözıbb tárgyak sorakoztak, köztük egy fecskendı, egy fiola sötét folyadékkal... és egy hatalmas, csontnyelő kés, amelynek élesre fent pengéje szokatlanul fényes volt. Istenem... mit akar tenni velem?

Százötödik fejezet

A mi k or a C IA rendszerbiztonsági szakértıje, Rick Parrish végre betoppant Nola Kaye irodájába, csak egy szál papírt hozott magával. - Mi tartott ilyen sokáig? - kérdezte Nola. Nem azt mondtam, hogy azonnal gyere? - Elnézést - mentegetızött a férfi, följebb tolva a szódásüveg szemüveget hosszú orrán. - Én csak próbáltam további információkat győjteni neked, de... - Mutasd azt, amid van. Parrish átnyújtotta a nyomtatott ívet. - Ez csak egy kivonat, de a lényeg benne van. Nola elképedve olvasott bele a szövegbe. - Még mindig próbálok rájönni, honnan vehette a hacker - mondta Parrish -, és úgy néz ki, hogy valaki befogta a keresınket... - Felejtsd el! - csattant fel Nola ledobva a papírt. - Mi a jó francot akar

a

CIA

egy

piramisokról,

ısi

kapukról

és

bevésett

szimbolonokról szóló, szigorúan titkos szöveggel? - Hát ez az! Pontosan azt próbáltam kideríteni, hogy milyen dokumentumhoz tartozik, ezért visszakövettem a fájlt. - Parrish elhallgatott, és megköszörülte a torkát. - Kiderült, hogy ez a dokumentum egy olyan partíción van, ami... a CIA igazgatója számára van fenntartva. Nola hátrahıkölt és hitetlenkedve meredt az ügynökre. Sato fınöke ırizget egy fájlt a szabadkımőves piramisról? Nola tudta, hogy a jelen-

legi igazgató a CIA több csúcsvezetıjével együtt magas rangú szabadkımőves, de azt elképzelhetetlennek tartotta, hogy szabadkımőves titkokat tárolnának CIA egyik számítógépében. Bár, ha belegondolt mindabba, aminek az utóbbi huszonnégy órában tanúja volt, Nola már semmit sem tartott lehetetlennek. Simkins ügynök hason feküdt a Franklin Park bokrai között. Tekintetét az Almas-templom oszlopos bejáratára szögezte. Semmi. Odabent nem égtek a lámpák és senki sem közelítette meg az ajtót. Elfordítva a fejét Bellamyt is ellenırizte, aki magányosan járt fel-alá a park közepén, és úgy tőnt, hogy fázik. Nagyon fázik. Simkins látta, hogy reszket és rázza a hideg. Rezegni kezdett a telefonja. Sato volt az. - Mennyit késik a célszemély? - kérdezte türelmetlenül. Simkins megnézte az óráját. - A célszemély húsz percet mondott. De majdnem negyven perce várunk. Valami nem stimmel. - Nem fog jönni - mondta Sato. - Akció lefújva. Simkins tudta, hogy igaza van. - Van már hír Hartmannról? - Nincs. Nem jelentkezett vissza a Kalorama Heightsról. És nem tudom elérni. Simkins megmerevedett. Ha ez így van, akkor egyértelmően balul sült el valami. - Már kértem technikai támogatást - közölte Sato. - De ık sem találják. A rohadt életbe. - Az Escalade-ot megtalálták a GPS-sel? - Igen. Egy magánbirtokon a Kalorama Heightson - mondta Sato. - Hívja vissza az embereit. Levonulunk.

Sato összecsukta a telefont, és végigtekintett a fıváros fenséges panorámáján. A jeges szél belekapott vékony kabátjába. Karját összefonva próbálta magát melegen tartani. Inoue Sato igazgató nem az a nı volt, aki fázni szokott. Ahogy félni sem. Most azonban más volt a helyzet.

Százhatodik fejezet

Az egy szál selyem ágyékkötıt viselı Malakh felrohant a rámpán, ki az acélajtón, majd a festményen át belépett a nappaliba. Gyorsan kell cselekednem. A halott CIA-ügynökre pillantott az elıtérben. Ez a hely már nem biztonságos. Kezében a kıpiramissal egyenesen a dolgozószobába ment és leült a laptop elé. Bejelentkezés közben maga elé képzelte Langdont az alagsorban, és azon morfondírozott, vajon hány napba vagy talán hétbe fog telni, mire megtalálják a holttestet a titkos pincerészben. Nem érdekes. Malakh akkor már úgyis messze jár. Langdon eljátszotta a maga szerepét... méghozzá remekül. Nemcsak hogy összehozta a szabadkımőves piramis darabjait, de arra is rájött, hogyan kell értelmezni az alapzat titokzatos szimbólumrácsát. Elsı pillantásra a jelképek megfejthetetlennek tőntek... pedig annyira egyszerő a megoldás... szinte az arcunkba ordít. Malakh számítógépe életre kelt, és megjelent a képernyın a korábban érkezett e-mail - a ragyogó pillérfej fotója, amelybıl Bellamy kitakart egy részt az ujjával.

8... Franklin Square, ahogy Katherine megadta. És azt is beismerte, hogy a Franklin téren CIA-ügynökök ólálkodnak, akik el akarják kapni, és arra is rá szeretnének jönni, mi az a rend, amire a pillérfej utal. A szabadkımővesek? A személyesek? A rózsakeresztesek? Malakh immár tudta, hogy egyik sem. Langdon felismerte az igazságot. Tíz perccel ezelıtt, miközben a víz már elborította az arcát, a harvardi professzor rájött a piramis megfejtésének nyitjára. - A Rend nem más, mint a 8 Franklin Square! - kiáltotta, miközben rettegés ült a tekintetében. - A titok ezen belül rejlik... Franklin kvadrát nyolc! Malakh elıször nem értette, hogy mirıl beszél. - A 8 Franklin Square nem egy cím! - üvöltötte Langdon a plexiüveg ablakhoz tapasztva a száját. - Hanem egy bővös négyzet! A nyolcas Franklin kvadrát! Aztán Albrecht Dürerrıl mondott valamit... meg hogy a piramis elsı kódja volt a nyomravezetı az utolsó kód megfejtéséhez. Malakh jól ismerte a bővös négyzeteket - a kameákat, ahogy a korai misztikusok nevezték. Egy régi munka, a De Occulta Philosophia részletesen leírja a bővös négyzetek varázshatalmát és azokat a módszereket, amelyekkel mágikus számrácsokon alapuló, nagy erejő pecséteket hozhatunk létre. Langdon pedig azt állította, hogy egy bővös négyzeten belül van a kulcs a piramis alaplapjának megfejtéséhez. - Egy nyolcszor nyolcas bővös négyzet kell! - kiáltotta a profeszszor, amikor már csak az ajka volt a víz felett. - A bővös négyzeteket rend szerint osztályozzák! A háromszor hármas négyzet harmadrendő! A négyszer négyes negyedrendő! Ide a nyolcadrendő kell! A folyadék már teljes elnyeléssel fenyegette Langdont, de a professzor vett még egy utolsó, mindenre elszánt lélegzetet, és egy híres

szabadkımővesrıl ordított valamit... Amerika egyik alapító atyjáról... aki tudós, misztikus, matematikus, feltaláló volt... és egy különleges bővös négyzet megalkotója, amely mind a mai napig az ı nevét viseli. Franklin. Malakh egy pillanat alatt felfogta, hogy Langdonnak igaza van. És most elfulladva az izgalomtól ült a számítógép elıtt. Lefuttatott egy gyors keresést, amelyre több tucat találatot kapott, kiválasztotta az egyiket, és olvasni kezdte. A NYOLCADRENDŐ FRANKLIN-NÉGYZET A történelem egyik legismertebb bővös négyzete az a nyolcadrendő négyzet, amelyet 1769-ben tett közzé Benjamin Franklin amerikai tudós. Arról híres, hogy az átlók helyett az általa tört soroknak nevezett belsı alakzatok adják ki ugyan azt az összeget, mint a sorok és oszlopok. Franklin szenvedélyes érdeklıdése a bővös négyzetek iránt valószínőleg a kor neves alkimistáival és misztikusaival ápolt kapcsolatára vezethetı vissza, akárcsak azok a jóslatok, amelyeket népszerő kalendáriumában, a Szegény Richard Almanachjában közölt.

Malakh tanulmányozni kezdte Franklin híres négyzetét - amelyben 1-tıl 64-ig rendezte el a számokat úgy, hogy minden sor, oszlop és „tört sor" ugyanazt az összeget adja ki. A titok A Renden - Franklin nyolcadrendő négyzetén - belül rejlik.

Malakh mosolygott. Várakozástól remegve vette kézbe a kıpiramist, megfordította, és szemügyre vette az alaplapot.

Ezt a hatvannégy szimbólumot kellett újrarendezni abban a sorrendben, amelyet Franklin bővös négyzetének számai megadtak. Bár Malakh elképzelni sem tudta, hogyan válhat értelmessé a jelképek

kaotikus tömege attól, hogy más sorrendbe teszik ıket, mélyen hitt az ısi ígéretben. Ordo ab chao. Dobogó szívvel egy papírlapot tett maga elé, és gyorsan lerajzolt egy nyolcszor nyolcas, üres négyzetrácsot. Aztán elkezdte egyenként beleírni az új sorrendben a szimbólumokat. Legnagyobb elképedésére szinte azonnal értelmet nyert a rendszer. Rend a káoszból! Befejezte az átírást és hitetlenkedve bámulta a megoldást. Egy határozott kép rajzolódott ki a szeme elıtt. A jelképek összevisszasága formát öltött... átalakult... s jóllehet, Malakh még nem fogta fel az üzenet jelentését, épp eleget értett ahhoz, hogy tudja... pontosan hová kell mennie. A piramis mutatja az utat. A négyzetrács a világ egyik leghíresebb misztikus helyszínére mutatott. Alig bírta elhinni, de ez ugyanaz a hely volt, ahol Malakh a fantáziaképeiben végére ért hosszú utazásának. A végzet.

Százhetedik fejezet

Karherine Solomon fázott a hideg kıasztalon. Robert halálának borzalmas képei együtt kavarogtak a fejében a bátyja körül forgó gondolatokkal. Peter is halott lenne? Az a furcsa kés a pulton baljósan vetítette elıre Katherine lehetséges sorsát. Eljött hát a vég? Meglepı módon gondolatai hirtelen a kutatásaihoz kanyarodtak vissza... a noetika tudományához... és legújabb, forradalmi felfedezéséhez. Most mindez füstbe ment. Soha nem oszthatja már meg a világgal azt, amit kiderített. A legmegrendítıbb felfedezést csak néhány hónapja tette, és az eredmények azt sugallták, hogy újra kell írni a halál meghatározását az emberi gondolkodásban. Különös volt éppen most arra a kísérletre emlékeznie... de valahogy mégis vigaszt nyújtott. Katherine Solomon kislány korában gyakran morfondírozott azon, vajon van-e élet a halál után. Létezik mennyország? Mi történik, amikor meghalunk? Ahogy idısebb lett, a tudományos képzés gyorsan elsöpörte a mennyrıl, a pokolról és a túlvilági életrıl szıtt gyerekes elgondolásokat. Elfogadta, hogy „a halál utáni élet" emberi konstrukció... tündérmese, amelyet azért találtunk ki, hogy megédesítse halandóságunk szörnyő igazságát. Legalábbis ezt hittem... Egy évvel ezelıtt Katherine és fivére filozófia egyik legrégebbi kérdésérıl vitatkozott - van-e az embernek lelke -, különös tekintettel

arra a témára, hogy vajon képes-e az emberi tudat a testen kívül is létezni. Azt mindketten érezték, hogy valóban létezik emberi lélek. A régi filozófusok többsége így gondolta. A buddhizmus és a brahmanizmus hisz a lélekvándorlásban - abban, hogy a lélek új testbe költözik a halál után. A platonisták szerint a test „börtön", amelybıl megszökött a lélek; a sztoikusok anyagot átható pneumája Istentıl való, és a halál után visszatér Istenhez. Az emberi lélek, vette tudomásul Katherine némi ingerültséggel, valószínőleg olyan elképzelés, amelyet nem lehet tudományosan bizonyítani. Azt állítani, hogy az emberi tudat életben marad a testen kívül is, a halál után, valami olyasmi, mint kifújni a füstöt és azt várni, hogy még évek múlva is ott lesz. A vitájuk után Katherine-nek támadt egy furcsa ötlete. Bátyja a Teremtés könyvét említette, amelyben úgy „lın az ember élı lélekké", hogy az Isten az orrán át életet lehelt belé: egyfajta spirituális „értelmet", amely különálló a testtıl. Katherine-ben az merült fel, hogy az értelem helyett mondhatunk gondolatot is. A noetika pedig világosan arra utal, hogy a gondolatnak tömege van, tehát ebbıl következıen az emberi léleknek is lehet tömege. Meg tudnám-e mérni az emberi lelket? Már az ötlet is kész agyrém... elgondolni sem volna szabad. Három nappal késıbb Katherine hirtelen felriadt mély álmából, és kipattant az ágyból. Lóhalálában elszáguldott a laborba, és azonnal hozzákezdett egy kísérlet megtervezéséhez, ami döbbenetesen egyszerő... és félelmetesen merész volt. Nem tudhatta, mi lesz az eredménye, de eldöntötte, hogy addig nem beszél róla Peternek, amíg be nem fejezıdik a munka. Négy hónapig tartott, de végül Katherine bevezette a fivérét a laborba.

Megmutatta neki a tekintélyes mérető eszközt, amit addig elzárva tartott a hátsó raktárban. - Magam terveztem és készítettem - ismertette meg Peterrel a találmányát. - Mit gondolsz, mi ez? A bátyja szemügyre vette a különös gépet. - Inkubátor? Katherine nevetve rázta meg a fejét, noha ésszerő tipp volt. A masina valóban azokra az átlátszó inkubátorokra emlékeztetett, amelyekben a koraszülöttek fekszenek a kórházban. Attól eltekintve, hogy ezt felnıttekre méretezték - hosszú, légmentesen zárt, átlátszó mőanyag kapszula volt, lehetett volna az őrhajósok hálóhelye egy tudományos-fantasztikus filmben. Egy nagy elektronikus berendezés tetejére volt rászerelve. - Talán ez segít a megfejtésben - mondta Katherine, áram alá helyezve a készüléket. Felfénylett egy digitális kijelzı, amin addig rohantak a számok, amíg Katherine be nem állította. Amikor végzett, ez állt a kijelzın: 0,0000000000 kg - Ez egy mérleg? - kérdezte értetlenül Peter. - Egy nem akármilyen mérleg. - Katherine elvett egy kis papírdarabot a közeli pultról, és rátette az óriáskapszula tetejére. A kijelzın újra ugrálni kezdtek a számok, majd megállapodtak egy értéken: 0,0008194325 kg - Precíziós

mikrosúly-mérleg

-

mondta

Katherine.

mikrogrammokat is érzékeli. Peter még mindig nem értette. - Precíziós mérleget készítettél... egy embernek?

-

A

- Igen. - Katherine fölemelte az átlátszó fedelet. - Ha belefekszik valaki, és lecsukom a fedelet, az ember tökéletesen zárt térbe kerül. Semmi sem jut ki onnan. Sem gáz, sem folyadék, egy porszem sem. Még a kilélegzett levegı, a kiválasztott veríték vagy testnedvek sem. Semmi. Peter beleszántott a kezével sőrő, ısz hajába - ez a feszültségrıl árulkodó mozdulat Katherine-ére emlékeztetett. - Akkor... rövid idın belül meghal, aki ide befekszik. Katherine bólintott. - Úgy hat perc alatt, attól függıen, hogy milyen egyenletesen lélegzik. Peter szembefordult vele. - Nem értem. Katherine elmosolyodott. - Várj egy kicsit. Otthagyva a berendezést Katherine bevezette Petert a Kocka vezérlıtermébe, és leültette a plazmafal elé. Nyomkodni kezdte a billentyőket és lehívott egy videofájl-sorozatot a holografikus meghajtókról. Amikor a plazmafal kivilágosodott, mintha egy amatır filmet vetített volna. A kamera egyszerő hálószobát mutatott vetetlen ággyal, orvosságos üvegekkel, egy lélegeztetı készülékkel és egy szívmonitorral. De Peter akkor döbbent csak meg igazán, amikor a kamera befogta Katherine precíziós mérlegét a szoba közepén. Elkerekedett a szeme. - Mi akar ez lenni? A kapszula átlátszó fedele nyitva állt, és egy nagyon öreg, oxigénmaszkos ember feküdt benne. Mellette egy idıs asszony, valószínőleg a felesége és egy segítı. A férfi nehezen lélegzett, a szeme csukva volt.

- Az öregember a kapszulában az egyik tanárom volt a Yale-en mondta Katherine. - Végig kapcsolatban maradtunk. Nagyon beteg. Mindig azt mondta, hogy a halála után fel akarja ajánlani a testét a tudománynak, így amikor elmeséltem neki ennek a kísérletnek a lényegét, részt akart venni benne. Petert láthatóan elnémította a megrendülés, meredten bámulta az elıttük kibontakozó eseményeket. A hospice-szolgálat munkatársa most az asszonyhoz fordult. - Itt az idı. Készen áll? Az idıs asszony letörölte a könnyeit, és nyugodt határozottsággal bólintott. A segítı benyúlt a kapszulába és gyöngéden levette az oxigénmaszkot. A férfi szeme megrebbent, de csukva maradt. A segítı most a lélegeztetı géphez és a többi mőszerhez lépett, s félretolta ıket. A szoba közepén csak a kapszula maradt az öregemberrel. A haldokló férfi felesége közelebb ment, lehajolt, és megcsókolta a férje homlokát. Az öregember nem nyitotta ki a szemét, de halvány, szeretetteljes mosoly jelent meg a szája sarkában. Az oxigénmaszk nélkül egyre nehezebbé vált a légzése. Érezhetıen közeledett a vég. A feleség csodálatra méltó lelkierıvel leengedte a kapszula átlátszó fedelét, majd lezárta, pontosan úgy, ahogy Katherine mutatta neki. Peter hátrahıkölt a rémülettıl. - Katherine, az ég szerelmére, mi akar ez lenni? - Nyugalom - suttogta Katherine. - Még rengeteg levegı van a kapszulában. Katherine sokszor megnézte már ezt a felvételt, de még mindig felgyorsult tıle a szívverése. A mérlegre mutatott a lezárt kapszula alatt. A digitális kijelzın ez állt: 51,4534644000 kg

- Ez a testsúlya - mondta Katherine. Az öregember légzése felületessé vált, Peter pedig megbővölten nézte a képet. - İ akarta így - suttogta Katherine. - Figyeld, mi történik. A férfi felesége hátralépett, leült az ágyra, és szótlanul figyelt, a segítıvel együtt. A következı hatvan másodperc során az öregember felületes légzése felgyorsult, aztán egyszerre, mintha ı maga választotta volna meg a pillanatot, vett még egy utolsó levegıt. Minden leállt. Vége volt. A feleség és a segítı halkan vigasztalta egymást. Semmi más nem történt. Aztán, néhány másodperc elteltével, Peter tekintete megakadt a kapszula digitális kijelzıjén, amelyen még mindig ott világított a férfi testsúlya. Ekkor történt. Amikor Peter meglátta, hátratántorodott, kis híján leesett a székrıl. - De... de ez... - A szájára tapasztotta a tenyerét megrendültségében. - Én soha... Ritkán esett meg, hogy a nagy Peter Solomonnak elakadt a szava. Katherine hasonlóan reagált az elsı néhány alkalommal a történtek láttán. Az idıs ember halála után néhány másodperccel hirtelen csökkenni kezdtek a számok a kijelzın. A férfi közvetlenül a halál beállta után könnyebb lett. A súlyváltozás minimális volt, de mérhetı... és zavarba ejtı következtetések adódtak belıle. Katherine felidézte, hogyan írta le remegı kézzel a laborban: Úgy tőnik, van egy láthatatlan anyag az emberi testben, amely a halál pillanatában eltávozik. Mérhetı tömege van, amelyre nem hatnak a fizikai akadályok.

Azt kell feltételeznem, hogy egy számunkra még nem észlelhetı dimenzióban mozog. A bátyja arckifejezésébıl ítélve ı is hasonló következtetésre jutott. - Katherine... - hebegte, és úgy pislogott szürke szemével, mintha biztos akarna lenni abban, hogy nem álmodik. - Azt hiszem, te megmérted az emberi lelket. Hosszú csend ereszkedett közéjük. Katherine érezte, hogy a fivére igyekszik feldolgozni az eltagadhatatlan és messzire vezetı felfedezést. Idıre van szüksége. Ha az, aminek most tanúi voltak, valóban az, aminek látszik - a lélek, a tudat vagy az életerı testen kívüli létezésének bizonyítéka -, akkor ez új fényt vet számos misztikus kérdésre: a lélekvándorlásra, a kozmikus tudatra, a halálközeli élményekre, az asztrális kivetülésre, a távolba látásra, a valószerő álmokra és így tovább. Az orvosi lapok tele voltak olyan betegek elbeszéléseivel, akik meghaltak a mőtıasztalon, felülrıl látták a saját testüket, aztán újraélesztették ıket. Peter hallgatott, és Katherine könnyeket látott a szemében. Meg tudta érteni. İ is sírt. Peter és Katherine elveszítette a szeretteit, és ilyenkor az emberi lélek halál utáni létének legkisebb esélye is reményt ad. Zacharyra gondol, ismerte fel Katherine a bátyja mélabús tekintete láttán. Peter éveken át hordozta a felelısség terhét a fia halála miatt. Sokszor elmondta Katherine-nek, hogy élete legnagyobb hibája volt otthagyni Zacharyt a börtönben, és ezt sohasem fogja megbocsátani magának. Most ajtócsapódás vonta el Katherine figyelmét, és újra az alagsorban találta magát, a kıasztalra szíjazva. A rámpa tetején a vasajtó zárult be hangosan, a tetovált férfi érkezését jelezve. Katherine hallotta, hogy benyit az egyik helyiségbe a folyosón, elidız valamivel, aztán elindul felé. Amikor megjelent, Katherine azt látta, hogy tol

valamit maga elıtt. Valami nehezet... kerekeken. Ahogy belépett a fénybe, Katherine-nek tágra nyílt a szeme a döbbenettıl. A tetovált férfi egy tolószékben ülı emberrel érkezett. Katherine azonosította az embert a székben. De érzelmileg képtelen volt elfogadni, amit látott. Peter? Maga sem tudta, hogy ujjongjon-e, amiért a fivére életben van... vagy elborzadjon. Peter teste simára volt borotválva. İsz sörénye eltőnt, ahogy a szemöldöke is; a bıre úgy csillogott, mintha beolajozták volna. Fekete selyemköntösben volt. A jobb keze helyén csak egy csonk, tiszta kötéssel betekerve. A bátyja fájdalmas tekintete találkozott az övével, s megtelt sajnálkozással, szomorúsággal. - Peter! - Katherine-nek reszelıs volt a hangja. A fivére megpróbált válaszolni, de csak fojtott torokhangokat hallatott. Katherine most vette csak észre, hogy a székhez kötözték és kipeckelték a száját. A tetovált férfi gyöngéden végigsimított Peter borotvált koponyáján. - Egy nagy megtiszteltetésre készítettem fel a bátyját. Fontos szerepet fog játszani ma este. Katherine egész testében megmerevedett. Nem... - Peter és én perceken belül távozunk, de úgy gondoltam, hogy szeretnének elbúcsúzni egymástól. - Hová viszi? - kérdezte Katherine erıtlenül. A férfi mosolygott. - Fel kell mennünk Peterrel a szent hegyre. Ott rejtızik a kincs. A szabadkımőves piramis elárulta a helyét. A barátja, Robert Langdon igen hasznosnak bizonyult. Katherine a fivére szemébe nézett. - Megölte... Robertet.

Peter arcát eltorzította a kín, kétségbeesetten rázta a fejét, mintha több szenvedést már nem bírna elviselni. - Jól van, Peter - mondta a férfi, ismét megsimogatva Peter fejét. Ne rontsuk el a nagyszerő pillanatot. Köszönjön el a kishúgától, mert utoljára látják egymást. Katherine úgy érezte, hogy minden ízében átjárja a reményvesztettség. - Miért csinálja ezt? - kiáltotta. - Mit ártottunk mi önnek? Miért győlöli ennyire a családunkat? A tetovált férfi hozzálépett, és egyenesen a fülébe súgta: - Megvan rá az okom, Katherine. - Aztán odament a konzolasztalhoz, és megfogta a különös kést. Visszafordulva Katherine-hez végighúzta az élesre fent pengét az arcán. - Ez a történelem leghíresebb kése. Katherine mit sem tudott a híres késekrıl, de ez nagyon réginek és vészjóslónak tőnt. Borotvaéles volt a pengéje. - Ne aggódjon - mondta a férfi. - Nem áll szándékomban önre vesztegetni a hatalmát. Egy értékesebb áldozatra tartogatom... egy megszentelt helyen. - A fivérére nézett. - Peter, ugye felismeri ezt a kést? A bátyja tekintetében hitetlenkedés vegyült a félelembe. - Igen, Peter, valóban létezik ez az ısi mőremek. Egy vagyonért szereztem meg... és önnek tartogattam. Annyi sok idı múltán ön és én együtt fejezzük be ezt a fájdalmas utazást. Azzal gondosan betekerte a kést egy ruhába a többi tárggyal - a tömjénnel, a folyadékot tartalmazó fiolával, a fehér szaténnal és más szertartási eszközökkel - együtt. Aztán betette az egészet Robert Langdon bırtáskájába a szabadkımőves piramis és a pillérfej mellé. Katherine tehetetlenül figyelte, ahogy behúzza a cipzárt Langdon válltáskáján, aztán Peterhez fordul.

- Vigyázna erre, Peter? - És a fivére ölébe tette a nehéz táskát. Ezután odament egy fiókhoz és kutatni kezdett benne. Katherine kis fémtárgyak csilingelését hallotta. Amikor visszatért hozzá, megfogta a jobb karját és kifeszítette. Katherine nem láthatta, mit csinál, de Peter igen, mert ismét heves fejrázással tiltakozott. Katherine hirtelen éles szúrást érzett a jobb könyökhajlatában, és ijesztı forróság szaladt végig az erein. Peter fojtott, hörgı hangot hallatott és küszködve próbált felállni a székbıl. Katherine most azt érezte, hogy hideg bénultság indul el a könyökétıl a karja és az ujjhegyei felé. Amikor a férfi ellépett tıle, már látta, hogy mi rémítette meg anynyira a bátyját. A tetovált ember egy orvosi tőt vezetett az érbe, mintha vért akarna tıle venni. A tőhöz azonban nem csatlakozott kémcsı. Katherine vére szabadon folyt... végig a könyökén, a karján le, a kıasztalra. - Emberi homokóra - mondta a férfi közben Peterhez fordulva. Hamarosan, amikor azt kérem majd, hogy játssza el a szerepét, azt akarom, hogy Katherine-t lássa maga elıtt... amint egyedül haldoklik a sötétségben. Peter arca a kín eleven szobra volt. - Életben lesz - folytatta a férfi -, legalább egy óráig. Ha együttmőködik és gyorsan végzünk, elég idım marad, hogy megmentsem. Persze ha ellenállást tanúsít... a húga itt fog elvérezni magára hagyva. Peter kipeckelt szájából érthetetlen üvöltés szakadt fel. - Tudom, tudom - mondta a tetovált férfi Peter vállára téve a kezét -, mennyire nehéz ez önnek. Pedig nem kéne úgy a szívére vennie. Végtére is nem ez az elsı eset, hogy a sorsára hagy egy családtagot. - Elhallgatott, lehajolt, és Peter fülébe súgta: - Természetesen a fiára, Zacharyra gondolok a Soganlik börtönben.

Peter a kötelékeit rángatta és sikoltani próbált, de a hangját elfojtotta a szájába tömött rongy. - Elég! - kiáltotta Katherine. - Jól emlékszem arra az éjszakára - folytatta gúnyosan a férfi befejezve a pakolást. - Mindent hallottam. A börtönır felajánlotta, hogy elengedik a fiát, de ön úgy döntött, hogy inkább megleckézteti Zacharyt... és otthagyta. A fiú tényleg jó leckét kapott, nem igaz? - A férfi mosolygott. - Az ı vesztesége... nekem nyereség volt. Felemelt egy vászondarabot, és mélyen beletömte Katherine szájába. - A halált - súgta neki - illik csendben várni. Péter hiábavalóan küszködött. A tetovált férfi minden további szó nélkül kitolta a kerekesszéket a szobából, és Péter már csak egy utolsó, hosszú pillantást vethetett a testvérére. Katherine és Peter tekintete utoljára kapcsolódott össze. Aztán eltőntek Katherine szeme elıl. Hallotta, hogy fölmennek a rámpán, át a vasajtón. Hallotta, hogy a tetovált férfi bezárja mögöttük az ajtót, és elindulnak a három gráciát ábrázoló festményhez. És pár perccel késıbb elindult egy autó. Azután csend borult a házra. Katherine egyedül maradt, vérezve a sötétben.

Száznyolcadik fejezet

Robert Langdon elméje a végtelen őrben bolyongott. Se fény. Se hang. Se érzet. Csak a süket üresség. Könnyőség. Súlytalanság. Elvált a testétıl. Eloldódott. Az anyagi világ megszőnt létezni. Az idı megszőnt létezni. Már csak a tiszta tudat... a testetlen érzet lebegett a hatalmas világegyetem ürességében.

Százkilencedik fejezet

A h e l i k op t e r alacsonyan húzott el Kalorama Heights háztetıi felett a technikai támogató személyzet koordinátáihoz igazodva. Simkins ügynök volt az elsı, aki kiszúrta az egyik ház elıtti pázsiton keresztben álló fekete Escalade-ot. A kapu zárva volt, az épület sötét és néma. Sato megadta a jelet a leszállásra. A gép a gyepen landolt, több más jármő között... az egyik egy biztonsági szolgálat kocsija volt, vészvillogóval a tetején. Simkins és csapata kiugrott, és elıreszegezett fegyverrel felrohant a tornácra. A bejárati ajtó zárva volt. Simkins belesett az ablakon. Az elıcsarnok sötét volt, de ki tudta venni egy padlón heverı test körvonalait. - A francba! - suttogta. - Hartmann az. Az egyik ügynök felragadott egy széket a tornácról és belevágta az ablakba. A helikopter kerepelésétıl alig lehetett hallani az üvegcsörömpölést.

Másodpercek

alatt

valamennyien

benn

voltak.

Simkins letérdelt Hartmann mellé, és ellenırizte a pulzusát. Semmi. Minden csupa vér. Aztán meglátta a Hartmann torkából kiálló csavarhúzót. Jézusom. Felállt, és intett az embereinek, hogy kezdjenek hozzá a módszeres kutatáshoz. Az ügynökök szétrajzottak, lézerkeresıik fénye körbetapogatott a fényőzı udvarházban. A nappaliban és a dolgozószobában nem

találtak semmit, de az ebédlıben, legnagyobb meglepetésükre, felfedeztek egy biztonsági ır egyenruhás nıi holttestet. Simkins kezdte elveszíteni a reményt, hogy Robert Langdon és Katherine Solomon még életben van. A brutális gyilkos a jelek szerint csapdát állított nekik, és ha sikerült megölnie egy CIA-ügynököt és egy fegyveres biztonsági ırt, akkor egy professzornak és egy kutatónınek nem lehetett esélye vele szemben. A földszint átvizsgálása után Simkins felküldött két ügynököt az emeletre. Közben a konyha mellett megtalálta az alagsori lépcsıt, és lement. Villanyt gyújtott és körbenézett. A tágas alagsor makulátlan volt, mintha soha nem használták volna. Bojler, kazán, csupasz cementfalak, néhány doboz. Itt semmi sincs. Amikor Simkins visszaért a konyhába, már jöttek is le az emeletrıl az ügynökök. Mindenki a fejét rázta. A ház elhagyatott volt. Senki sincs itt. További holttesteket sem találtak. Simkins rádión jelentette Satonak a gyászos híreket. Már az elıcsarnokban járt, amikor meglátta Satot a tornác lépcsıjén. Warren Bellamy egyedül ült a helikopterben, Sato titántáskájával a lábánál, és kábának tőnt. Az OS igazgatójának biztonságos laptopja titkosított mőholdas összeköttetést tudott teremteni a CIA nemzetközi számítógépes hálózatával. Ezen a laptopon mutatta meg Bellamynak azt a fájlt, amely feltétlen együttmőködésre késztette. Simkinsnek fogalma sem volt arról, mit láthatott Bellamy, de bármi volt is az, az építész szemmel láthatólag azóta is sokkos állapotban van. Amikor Sato belépett az elıtérbe, egy pillanatra megállt, és fejet hajtott Hartmann teste elıtt. Aztán fölemelte a tekintetét és Simkinsre szegezte.

- Semmi nyoma Langdonnak és Katherine-nek? Vagy Peter Solomonnak? Simkins nemet intett a fejével. - Ha még életben vannak, magával vihette ıket. - Látott számítógépet a házban? - Igen, asszonyom. A dolgozószobában. - Mutassa meg! Simkins az elıcsarnokon át a nappaliba vezette Satot. A szınyeget a betört ablak üvegcserepei borították. Elhaladtak egy kandalló, egy nagy festmény és egy sor könyvespolc elıtt. A faburkolatos dolgozószobában nagy monitor állt egy antik íróasztalon. Sato megkerülte az asztalt, a monitorra nézett és felhördült. - A fene essen belé! - mormolta félhangosan. Simkins is odament megnézni. A monitor sötét volt. - Mi a gond? Sato egy panelra mutatott az asztalon. - Laptopot használ. És magával vitte. Simkins nem értette. - Olyan információi vannak, amelyeket ön látni akar? - Nem - válaszolta Sato komoran. - Olyan információi vannak, amelyeket senkinek nem szabad látnia. Odalent a rejtett pincerészben Katherine Solomon hallotta az érkezı helikopter zaját, aztán az üvegcsörömpölést és a nehéz bakancsok dobogását a feje fölött. Megpróbált segítségért kiáltani, de a szájába tömött rongy megakadályozta. Szinte semmilyen hangot sem tudott kiadni. Minél inkább erılködött, annál bıvebben ömlött a vér a könyökébıl. Érezte, hogy elakad a lélegzete és szédülés fogja el.

Katherine tudta, hogy nyugton kell maradnia. Használd a fejed, Katherine. Minden erejét latba vetve meditatív állapotba hozta magát. Robert Langdon elméje szabadon lebegett az őrben. A végtelen teret fürkészte, valamilyen vonatkoztatási pontot keresve. Nem talált. Teljes sötétség. Teljes csend. Teljes béke. Még gravitáció sem volt, amibıl megtudhatta volna, merre van a fönt és a lent. A teste elenyészett. Ez itt a halál. Az idı hol kitágult, hol összesőrősödött, mintha ezen a helyen nem lenne hatóereje. Nem tudta, mennyi idı telhetett már el. Tíz másodperc? Tíz perc? Tíz nap? Ám hirtelen, mint heves robbanások egy távoli galaxisban, emlékek kezdtek alakot ölteni, rengéshullámokként közeledve felé a hatalmas őrön át. Robert Langdont abban a pillanatban megrohanták az emlékek. Beléhasítottak... elevenen és nyugtalanítóan. Egy arcba bámult, amelyet tetoválások borítottak. Egy erıs marok megemelte a fejét, és a padlóhoz csapta. Fájdalom... aztán sötétség. Szürke fény. Lüktetés. Emlékpászmák. Langdont, félig öntudatlanul, vonszolják valahová. Fogvatartója kántál valamit. Verbum significatium... Verbum omnificum... Verbum perdo...

Száztizedik fejezet

Sato igazgató egyedül állt a dolgozószobában, arra várva, hogy a CIA mőholdas figyelı részlege válaszoljon a kérdéseire. A washingtoni munkát nagyban megkönnyítette a mőholdas lefedettség. Kis szerencsével az egyik ma este épp megfelelı helyzetben volt ahhoz, hogy felvételeket készítsen a házról... talán még arról a jármőrıl is, amely az utóbbi félórában elhajtott innen. - Sajnálom, asszonyom - mondta a technikus. - Nincs ma esti képünk azokon a koordinátákon. Akarja, hogy átállítsuk az egyik mőholdat? - Köszönöm, nem. Már késı. - Sato letette. Fújt egy nagyot és azon töprengett, hová mehetett innen a célszemély. Kiment az elıcsarnokba, ahol az emberek zsákba tették Hartmann ügynök holttestét, és kivitték a helikopterhez. Sato utasítani akarta Simkins ügynököt, hogy szedje össze a csapatot, mert visszatérnek Langley-be, de Simkins a nappaliban volt. Négykézlábra ereszkedett, mint aki rosszul van. - Mi baja? Az ügynök fölpillantott. Különös volt az arckifejezése. - Látta ezt? - mutatott rá valamire a nappali padlóján. Sato odament és lenézett a szınyegre. Megrázta a fejét, jelezve, hogy nem lát semmit. - Guggoljon le - mondta Simkins. - Nézze a szınyeg bolyhait.

Sato most már látta, mirıl beszél. Két egyenes vonal húzódott végig a szınyegen, mintha valami nehéz tárgyat toltak volna át kerekeken a szobán. - Az a legfurcsább - mondta Simkins -, hogy hová vezet. És megmutatta. Sato követte a tekintetével a két halvány vonalat a nappali szınyegén. Egy hatalmas, faltól falig festménynél értek véget, amely a kandalló mellett lógott. Mi a fene akar ez lenni? Simkins a képhez ment, és megpróbálta leemelni a falról. Meg se mozdult. - Rögzítve van - mondta és végigfuttatta az ujjait a kereten. - Várjon, van mögötte valami... - Az ujja beleütközött egy kis karba a keret jobb szélén. Kattanás hallatszott. Sato közelebb lépett, Simkins pedig megnyomta a keretet, mire az egész festmény lassan befordult a falba. Elıvette a zseblámpáját és bevilágított a megnyíló sötét térbe. Sato szeme összeszőkült. Megtaláltuk. A rövid folyosó végén nehéz vasajtó állt. A Langdon elméjének sötétjén átsuhanó emlékek jöttek, majd tovatőntek. Nyomukban vörösen izzó szikrák kavarogtak, és valami kísérteties, távolba veszı suttogás. Verbum significatium... Verbum omnificum... Verbum perdo. A kántálás folytatódott, egyhangú zsongásba olvadt, mintha hangok sokasága imádkozna. Verbum significatium... Verbum omnificum. A szavak átbukdácsoltak az őrön, és új szavak visszhangoztak körülöttük. Apokalipszis... Franklin... Apokalipszis... Verbum... Apokalipszis... Aztán minden elızmény nélkül felzúgott a gyászharang valahol a messzeségben. És egyre csak szólt, mind hangosabban. Mind türel-

metlenebbül, mintha azt remélné, hogy Langdon megérti, mintha arra próbálná ösztökélni az elméjét, hogy kövesse.

Száztizenegyedik fejezet

Három teljes percen át kongatott a lélekharang a toronyban, megzörgetve a Langdon feje fölött lógó kristálycsillár függıit. Évtizedekkel ezelıtt elıadásokat hallgatott ebben a kedves teremben a Phillips Exeter Akadémián. Ma azonban azért jött el, mert egy jó barátja tart elıadást a diákoknak. Ahogy elhalványultak a fények, Langdon leült leghátul, a falnál, a régi igazgatók portrésora alatt. Halk moraj támadt a hallgatóság soraiban. A teljes sötétségben egy magas árnyalak jelent meg a pódiumon. - Jó napot - suttogta egy arctalan hang a mikrofonba. Mindenki a nyakát nyújtogatta, hogy lássa, ki beszél. Bekapcsoltak egy diavetítıt, és feltőnt egy szépiabarna, megfakult fénykép - egy impozáns kastély volt rajta vörös homokkı homlokzattal, magas, szögletes tornyokkal és gótikus oromdíszekkel. Megszólalt a testetlen hang. - Ki tudja megmondani, hol van ez? - Angliában! - válaszolta egy lány a sötétbıl. - A kora gótikus és késı román homlokzat alapján ez egy tipikus normann kastély a 12. századi Angliából. - Bravó! - mondta az arctalan hang. - Tehát felismerte az építészeti stílust. - Halk moraj a tömegben. - Sajnos - tette hozzá az árny -, mintegy ötezer kilométert és fél évezredet tévedett. A hallgatóság csak lesett.

Most egy színes, modern fotó jelent meg ugyanarról az épületrıl, csak más szögbıl. A kastély Seneca Creek-i homokkı tornyai uralták az elıteret, de a háttérben, megdöbbentıen közel, ott magaslott az Amerikai Egyesült Államok Capitoliumának nagyszerő, fehér kupolája. - Hogyan? - kiáltotta a lány. - Egy normann kastély Washingtonban? - Legalábbis 1855 óta - felelt a hang. - Akkor készült a következı fotó. Az újabb, fekete-fehér képen egy hatalmas, boltíves nagyterem volt látható állati csontvázakkal, tudományos tárlókkal, formalinos üvegekben ırzött biológiai példányokkal, régészeti leletekkel és ıshüllık gipsszel kiöntött lenyomataival. - Ez a pompás kastély - mondta a hang - volt Amerika elsı, valódi tudományos múzeuma. Ajándék az országnak egy gazdag brit tudóstól, aki alapító atyáinkkal együtt hitte, hogy szárnyát bontogató hazánk a felvilágosodás földje lesz. Jelentıs vagyont testált az alapító atyákra, azt kérve tılük, hogy hozzanak létre nemzetünk szívében egy intézményt, amely a tudás gyarapítója és terjesztıje lehet. - Az elıadó hosszabb szünetet tartott. - Ki tudja megmondani, hogy hívták ezt a bıkező tudóst? Egy félénk hang szólalt meg. - James Smithson? A zúgás azt jelezte, hogy a hallgatóság jónak tartja a választ. - Igen, Smithson - helyeselt a hang a dobogóról. Peter Solomon most belépett a fény körébe, szürke szeme játékosan villant. - Szép jó napot. Peter Solomon vagyok, a Smithsonian Intézet titkára. A diáksereg ujjongásban tört ki. Langdon a sötétben csodálattal adózott Peternek, aki fotósorozaton mutatta be a fiataloknak a Smithsonian Intézet kezdeteit.

Elıször a kastélyt, amelynek alagsorában tudományos laboratóriumok kaptak helyet, a folyosókon kiállított tárgyak sorakoztak, volt egy szalon, tele puhatestőekkel, tudósok, akik a rákfélék kurátorainak nevezték magukat, de még egy nagyon öreg fotó is a kastély két legnépszerőbb lakójáról - egy azóta már kimúlt bagolypárról. A félórás diavetítés a washingtoni National Mall látványos mőholdfelvételével ért véget, amelyen ma a Smithsonian múzeumai sorakoznak. - Ahogy az elején mondtam - zárta szavait Solomon -, James Smithson és a mi alapító atyáink a felvilágosodás földjeként képzelték el országunkat. Úgy vélem, hogy ma büszkén tekintenének körül. Az általuk megálmodott Smithsonian Intézet a tudomány és a tudás szimbólumaként emelkedik Amerika szívében. Eleven, mőködı, lélegzı tisztelgésként az elıdök teremtette Amerika, egy olyan ország elıtt, amely a tudás, a bölcsesség és a tudomány alapelvein épült fel. Solomon a dübörgı taps közben kikapcsolta a vetítıt. A teremben felgyulladtak a fények, és kezek tucatjai emelkedtek a magasba. Solomon egy kis vörös hajú fiút szólított fel középrıl. - Mr. Solomon - kezdte a gyerek, akin látszott, hogy zavarja valami. - Azt mondta, hogy az alapító atyák az európai vallási elnyomás elıl menekültek ide, hogy olyan országot teremtsenek, amely a tudományos haladás elveire épül. - Úgy van. - De... de mi azt tanultuk, hogy ık mélyen vallásos férfiak voltak, és keresztény nemzetként alapították meg Amerikát. Solomon mosolygott. - Barátaim, félre ne értsenek, az alapító atyák valóban mélyen vallásos férfiak voltak, csakhogy deisták... hittek Istenben, de egyetemes és szabad szellemő módon. Az egyetlen vallási eszmény, amelyet megfogalmaztak, a vallásszabadság volt. - Elvette a mikrofont az

emelvényrıl, és kisétált a színpad szélére. - Amerika alapítói egy felvilágosult utópiából indultak ki, amelyben a gondolatszabadság, a közoktatás és a tudományos haladás lépne az elavult vallási babonák helyére. Egy szıke lány jelentkezett. - Tessék! A lány felmutatta a mobiltelefonját. - Uram, rákerestem önre az interneten, és a Wikipédia azt írja, hogy ön neves szabadkımőves. Solomon felvillantotta szabadkımőves győrőjét. - Megspórolhatta volna a telefonköltséget. A hallgatóság nevetett. - Igen - folytatta a lány habozva -, de az imént elavult vallási babonákról beszélt, és nekem úgy tőnik, hogy ha ilyenek terjesztésével vádolható valaki, akkor az éppen a szabadkımővesség. Solomon nem jött zavarba. - Mire gondol? - Hát, én elég sokat olvastam a szabadkımővességrıl, és tudom, hogy jó pár furcsa régi szertartáshoz és hiedelemhez ragaszkodnak. Ebben a szócikkben az van, hogy hisznek valami mágikus bölcsesség hatalmában... amellyel az ember fölemelkedhet az istenek közé. Mindenki odafordult, és úgy néztek a lányra, mint akinek nincs ki mind a négy kereke. - Azt kell mondanom, hogy igaza van - válaszolta Solomon. A srácoknak elkerekedett a szemük. Solomon elfojtott egy mosolyt, és megkérdezte: - És tud más okosat is a Wiki errıl a mágikus bölcsességrıl? A lány most már kezdte kínosan érezni magát, de azért felolvasta a szócikket.

- „Biztosítandó, hogy ezzel a nagy hatalmú tudással ne élhessenek vissza az érdemtelenek, az elsı mesterek titkosítottak... a jelképek, mítoszok és allegóriák metaforikus nyelvébe burkolták az igazságot. Ez a kódolt tudás mind a mai napig körülvesz bennünket... jelen van a legendáinkban, a mővészetünkben és a régi okkult szövegekben. Sajnos a modern emberbıl már kiveszett a képesség, hogy megfejtse ezt az összetett szimbólumrendszert... így a nagy igazság feledésbe merült." Solomon kivárt. - Ez minden? A lány feszengett. - Hát, van itt még valami... - Számítottam rá. Ossza meg velünk, kérem. A lány bizonytalannak tőnt, de megköszörülte a torkát, és folytatta. - „A legenda szerint az İsi misztériumokat titkosító régi bölcsek hátrahagytak egyfajta kulcsot... egy jelszót, amellyel megfejthetık a titkok. Ez a mágikus jelszó, az úgynevezett verbum significatium, állítólag eloszlatja a sötétséget, és fényt derít az İsi misztériumokra, megnyitva azokat az emberi értelem számára." Solomon huncutul mosolygott. - Ah, a verbum significatium... - Egy pillanatra a semmibe meredt, aztán visszatért a tekintete a szıke lányra. - És hol van most ez a csodálatos szó? A lány úgy festett, mint aki már bánja, hogy belekötött a vendégelıadóba. Befejezte a szöveget. - „A legenda szerint a verbum significatium mélyen a föld alatt van eltemetve, ahol türelmesen várja azt a történelmi pillanatot... amikor az emberiség fennmaradását már csak az igazság, a tudás és az ısi bölcsesség tudja biztosítani. Ezen a sötét keresztúton az embe-

riség végre megtalálja a Szót, és kezdetét veszi a felvilágosodás nagyszerő új kora." A lány kikapcsolta a telefont és leült. Hosszú szünet után egy másik diák emelte föl a kezét. - Mr. Solomon, ugye ön nem hisz ebben? Solomon mosolygott. - Miért ne hinnék? A mitológiánkban nagy hagyománya van a varázsigéknek, amelyek felismerésekhez és isteni hatalomhoz vezetnek. A gyerekek ma is azt kiáltják, abrakadabra, ha elı szeretnének varázsolni valamit. Persze azt már elfelejtettük, hogy ez a szó nem játék... az ısi arámi misztikából ered, és azt jelenti: teremtek azzal, hogy kimondom. Csend. - De, uram - makacskodott a diák -, nem hihet abban, hogy egyetlen szó... ez a verbum significatium, bármit jelentsen is... képes megnyitni az ısi bölcsességet... és megvilágosodást hozni az egész világnak! Peter Solomon arckifejezése nem árult el semmit. - Hogy én mit hiszek, az nem érinti önöket. De az igenis érinti, hogy az eljövendı megvilágosodásnak ez a próféciája visszhangzik gyakorlatilag a világ összes hitében és filozófiai tanításában. A hinduk krita kornak nevezik, az asztrológusok a Vízöntı korának, a zsidók a Messiás eljövetelének, a teozófusok New Age-nek, a kozmológusok harmonikus konvergenciának, sıt a dátumát is megadják. - 2012. december 21.! - kiabált be valaki. - Igen, ijesztıen közeli... mármint annak, aki hisz a maja matematikában. Langdon vigyorgott, felidézve, hogy tíz évvel ezelıtt Solomon elıre megmondta, hogy a mai televíziós szakértık jóslatai 2012-re fogják tenni a világvégét.

- Az idıpontot félretéve - mondta Solomon -, engem lenyőgöz, hogy az emberiség történelme során egy dolog közös volt a legkülönbözıbb filozófiákban: a nagy megvilágosodás eljövetele. Minden kultúrában, minden korszakban, a föld minden sarkában ugyanaz az eszme éltette a gondolkodókat: az ember apoteózisának az eljövetele... annak az átalakulásnak az eljövetele, amelyben az emberi elme birtokba veszi valódi képességeit. - Peter Solomon elmosolyodott. Milyen ésszerő magyarázatuk van erre az eszmei egybeesésre? - Az igazság - mondta valaki halkan a tömegben. Solomon felkapta a fejét. - Ki volt az? Egy apró termető ázsiai fiú keze emelkedett a magasba; az arcvonásai alapján nepáli vagy tibeti lehetett. - Talán létezik egy egyetemes igazság, mindannyiunk lelkébe plántálva. Talán valamennyiünkben ott rejtızik ugyanaz a történet, ahogy a DNS-állományunk is közös. Talán ez a kollektív igazság nyilvánul meg a történeteink hasonlóságában. Solomon sugárzó arccal tette össze a kezét és hajtott fejet a fiú elıtt. - Köszönöm. Mindenki elnémult. - Az igazság - mondta Solomon, immár az egész hallgatósághoz szólva. - Az igazságnak hatalma van. És ha mindannyian hasonló eszmék felé hajlunk, az talán azért van így, mert ezek az eszmék igazak... és mélyen belénk vésıdtek. És amikor az igazat halljuk, még ha nem értjük is, érezzük, hogy az igazság rezonál bennünk... együtt rezonál a nem tudatos tudásunkkal. Talán nem megtanuljuk az igazságot, hanem... felidézzük... visszaemlékszünk rá... ráismerünk arra, ami már ott van bennünk. Megsőrősödött a csend a teremben.

Solomon sokáig nem törte meg, majd halkan így szólt: - Azzal az intéssel fejezném be, hogy az igazság feltárása soha nem könnyő. A történelem folyamán a felvilágosodás minden korszakában ott kísértett az átmenetileg visszaszorított sötétség. Ilyenek a természet és az egyensúly törvényei. Ha a mai világban terjedı sötétségre nézünk, fel kell ismernünk, hogy ez a fény ugyanolyan terjedését is jelenti. A felvilágosodás egy ragyogó korszakának küszöbén állunk, és szerencsésnek mondhatjuk magunkat, amiért átélhetjük ezt a sorsdöntı történelmi pillanatot. Minden idık megannyi korszaka és megannyi nemzedéke közül éppen a nekünk kiszabott rövid idıre fog esni az emberiség nagy reneszánsza. A sötétség évezredei után tanúi lehetünk annak, hogy a tudományunk, az értelmünk, hovatovább a vallásunk napvilágra fogja hozni az igazságot. A hallgatóság már lelkes tapsra készült, de Solomon felemelt kézzel csendre intette ıket. - Kisasszony - mutatott a vitatkozó kedvő, mobiltelefonos lányra - tudom, hogy mi ketten sok mindenben nem értünk egyet, de köszönettel tartozom önnek. A szenvedélye fontos katalizátor az eljövendı változásban. A sötétség a közönybıl és a fásultságból táplálkozik... és a meggyızıdés a legerısebb ellenszere. Tanuljon, ismerje meg még jobban a hitét. Olvassa a Bibliát. - Elmosolyodott. - Különösen az utolsó könyvet. - A Jelenéseket? - Igen. A Jelenések könyve eleven példája a mi közös igazságunknak. A Biblia utolsó könyve ugyanazt a történetet mondja el, mint számos más hagyomány. Valamennyien egy nagy tudás megismerésének eljövetelét jósolják. Közbeszólt valaki: - De az apokalipszis nem a világvégét jelenti? Az Antikrisztus, az Armageddon, a jó és a rossz végsı csatája... Solomon nevetett.

- Ki tanul itt görögül? Több kéz is a magasba lendült. - Mit jelent szó szerint az apokalipszis? - Azt jelenti... - kezdte az egyik diák, de elakadt a szava, mint aki meglepıdik. - Azt jelenti, hogy feltárni vagy feltárulni. Solomon helyeslıen bólintott. - Pontosan. Az apokalipszis szó szerinti megfelelıje a reveláció vagyis a rejtett dolgok feltárulása. A Jelenések könyve egy nagy igazság és elképzelhetetlen tudás feltárulását jósolja. Az apokalipszis nem a világvége, hanem csak az általunk ismert világnak a vége. A Jelenések könyve a Biblia egyik legszebb üzenete, amelyet eltorzítottak. Solomon kilépett a színpad elıterébe. - Higgyenek nekem, az apokalipszis közeledik... és semmiben nem fog emlékeztetni arra, amit tanítottak nekünk. Magasan a feje fölött megszólalt a harang. A diákok zajos éljenzésben törtek ki.

Száztizenkettedik fejezet

Katherine Solomon már az eszméletvesztés határán volt, de egy fülsiketítı robbanás magához térítette. Pár másodperc múlva füstszagot érzett. Csengett a füle. Távoli, elfojtott hangok. Kiáltások. Egyszerre azt érezte, hogy szabadabban lélegzik. Eltávolították a rongyot a szájából. - Biztonságban van - suttogta egy férfihang. - Tartson ki. Katherine azt várta, hogy a férfi ki fogja húzni a tőt a karjából, de ehelyett parancsokat kezdett el ordítani. - Hozzátok le az elsısegély-felszerelést... kössetek infúziót a tőre... tegyetek bele Ringer-oldatot. Adjatok egy vérnyomásmérıt! Miközben a férfi Katherine életfunkcióit ellenırizte, megkérdezte: Ms. Solomon, hová ment az az ember, aki ezt tette magával? Katherine megpróbált válaszolni, de nem jött ki hang a torkán. - Ms. Solomon - ismételte a hang. - Hová ment? Katherine ki akarta nyitni a szemét, de érezte, hogy az ájulás kerülgeti. - Tudnunk kell, hogy hová ment - sürgette a férfi. Katherine három elsuttogott szóval válaszolt, noha tudta, hogy semmi értelmük. - A szent hegyre. Sato igazgató átlépett a berobbantott acélajtón és a farámpán leereszkedett a rejtett pincerészbe. Az egyik ügynök várta odalent. - Igazgató asszony, ezt látnia kell!

Sato követte az ügynököt a keskeny folyosóról nyíló egyik kis szobába. A helyiségben égett a villany, de nem volt benne más, csak egy halom ruha a padlón. Sato felismerte Robert Langdon tweedzakóját és félcipıjét. Az ügynök egy nagy, koporsószerő konténerre mutatott a fal mellett. Jézus ereje! Sato elindult a konténer felé, amelybe a falon végighúzódó, átlátszó mőanyagcsı vezetett be. Rosszat sejtve közelítette meg. Felfedezte a nyitható ablakot a fedélen. Elhúzta, és feltárult a megtekintı ablak. Sato hátrahıkölt. A plexiüveg mögött... Robert Langdon professzor halott arca nézett rá a víz alól. Fény! A végtelen őrt, amelyben Langdon bolyongott, egyszerre vakító fény árasztotta el. Fehéren izzó sugarak világították át a semmi sötétjét, beleégve az elméjébe. Mindenhonnan áradt a fény. Hirtelen egy gyönyörő sziluett tőnt fel a sugárzó felhıben. Egy arc... elmosódott és távoli... és egy szempár tekintett rá az őrbıl. Az arcot fény keretezte, és Langdon azon tőnıdött, nem Isten arcába néz-e. Sato belenézett a tartályba, azon töprengett, vajon Langdon professzornak van-e fogalma arról, hogy mi történt. Kételkedett benne. Végtére is az egész technológia a tájékozódó képesség elvesztését célozta. Az érzékelésmegvonó tartály az ötvenes évek óta létezik, és még mindig népszerő a gazdag New Age-es kísérletezık körében. A „le-

begés", ahogy nevezik, az anyaméhbe való visszatérés transzcendentális élményét nyújtja... egyfajta meditációs segédeszközt, amely feldolgozandó érzékletek - fény, hang, tapintás, sıt tömegvonzás híján csillapítja az agyi aktivitást. A hagyományos tartályokban az ember a hátán lebeg egy hiperkönnyő sóoldatban, amely a víz fölött tartja az arcát, hogy lélegezni tudjon. Az utóbbi években azonban forradalmi újítást vezettek be. Az oxigénnel telített perfluoro-karbont. Az új technológia - a totális folyadékventiláció - annyira ellentmondott a hétköznapi tapasztalásnak, hogy kevesen hittek a létezésében. Belélegezhetı folyadék. A folyadéklégzés 1966 óta valóság, amikor is Leland C. Clark sikeresen tartott életben több órán át egy egeret oxigenizált perfluorokarbonba merítve. 1989-ben a technológia drámaian mutatkozott be A mélység titka címő filmben, bár nem sokan tudták, hogy nem mozieffektust, hanem létezı tudományos módszert látnak. Eredetileg arra kísérletezték ki, hogy a koraszülöttek légzését segítendı, visszahelyezzék ıket a folyadékkal telt anyaméhre emlékeztetı környezetbe. A terhesség alatt a magzatvízben lebegı babák tüdejének nem volt idegen a folyadékkal telítettség állapota. A perfluoro-karbon valaha túl viszkózus volt ahhoz, hogy be lehessen lélegezni, de újabban már csaknem vízállagú a belélegezhetı folyadék. A CIA tudományos és technikai igazgatóságán „Langley varázslói", ahogyan hírszerzı körökben nevezték ıket, kiterjedt kísérleteket folytattak oxigénnel telített perfluoro-karbonnal, hogy új technológiákat fejlesszenek ki az amerikai hadsereg számára. A haditengerészet mélytengeri elit búvárosztagai úgy találták, hogy ha a szokásos heliox vagy trimix helyett oxigeni-zált folyadékot lélegeznek

be, jóval mélyebbre tudnak merülni a keszonbetegség kockázata nélkül. Hasonlóképpen a NASA és a légierı is visszaigazolta, hogy a hagyományos oxigénpalack helyett folyadékbelégzı készülékkel felszerelt pilóták jobban bírják a nyomásterhelést, mert a folyadék egyenletesebben terjed a szervezetben, mint a gázok. Sato hallott olyan extrém kísérleti laborokról, ahol kipróbálhatók ezek a meditációs gépeknek nevezett folyadéktartályok. Az itt lévı tartály valószínőleg a tulajdonos saját kísérleteire szolgált, noha a nehéz, zárható fedél nem sok kétséget hagyott Satóban afelıl, hogy sötétebb célokra is használhatták. .. kihallgatási technikaként a CIA elıtt sem volt ismeretlen. A vízbe merítés hírhedt kihallgatási módszere igen hatékony volt, mivel az áldozat valóban azt hitte, hogy megfullad. Sato jó néhány titkos mőveletrıl tudott, amelyekben ehhez hasonló érzékelésmegvonó tartályokat alkalmaztak, félelmetesen fokozva az illúziót. A belélegezhetı folyadékba merített áldozat a szó szoros értelmében megfulladt. A fulladás okozta pánik miatt az áldozatban legtöbbször nem tudatosul, hogy a folyadék, amelyet belélegzik, valamivel viszkózusabb, mint a víz. Amikor beáramlik a tüdejébe, gyakran eszméletét veszti félelmében, hogy azután a végsı „magányba vetettségre" térjen magához. A helyi érzéstelenítık, bénító szerek és hallucinogének a meleg, oxigenizált folyadékba keverve olyan érzetet keltenek a fogolyban, mintha teljesen kilépett volna a testébıl. Amikor az agy parancsokat ad a testrészeknek, nem történik semmi. A halotti állapot önmagában is rémisztı, de a tájékozódási képességtıl az újjászületés folyamata foszt meg igazán, amikor a ragyogó fények, a hideg levegı és a fülsiketítı zajok szélsıségesen trau-matizáló és fájdalmas élménnyé válnak. Több újjászületés, majd a rákövetkezı ismételt alámerítés

után a fogoly már azt sem tudja, él-e, hal-e... és mindent elmond a kihallgatójának. Sato azon tőnıdött, nem kellene-e megvárnia az egészségügyieket Langdon kiemelésével, de tudta, hogy erre most nincs idı. Tudnom kell, amit ı tud. - Kapcsolják le a fényeket - mondta. - És keressenek takarókat. A vakító nap elhalványult. Az arc is eltőnt. Visszatért a sötétség, de Langdon most már távolról jövı suttogást hallott visszhangzani az üresség fényévein át. Elfojtott hangok... kivehetetlen szavak. Vibrálások... mintha szét akarna hullani a világ. Aztán bekövetkezett. Minden elızetes figyelmeztetés nélkül a világegyetem kettéhasadt. Hatalmas szakadék nyílt meg az őrben... mintha az eresztékeinél vált volna szét. Szürke köd szivárgott be a résen át, és rettenetes látvány tárult Langdon elé. Egyszerre test nélküli kezek ragadták meg, hogy kirántsák a világból. Ne! Megpróbálta visszaverni ıket, de neki nem volt keze... sem karja. Vagy mégis? Hirtelen úgy érezte, mintha alakot öltene a teste az elméje körül. Ismét hús-vér emberré vált, akit erıszakosan cibáltak kifelé. Ne! Kérem! De már késı volt. Fájdalom hasított a mellkasába, ahogy a kezek kirángatták a nyíláson. Olyan volt, mintha homokkal lenne tele a tüdeje. Nem tudok lélegezni! Váratlanul az elképzelhetı leghidegebb és legkeményebb felülettel érintkezett a háta. Valami ránehezedett a mellére, a kínok kínját okozva. Kiőzték a melegbıl. Vissza akarok menni. Csecsemınek érezte magát, aki elhagyja az anyaméhet.

Görcsbe rándult, folyadékot köhögött fel. Fájt a mellkasa és a nyaka. Elviselhetetlen volt a fájdalma. A torka égett. Emberek beszéltek, akik megpróbáltak suttogni, de a hangjuk szaggatta a dobhártyáját. A látása ködös volt, csak elmosódott alakokat tudott kivenni. A bıre érzéketlen volt, mint a cserzett irha. Erısebb lett a nyomás a mellkasán. Nem kapok levegıt! Még több folyadékot köhögött fel. A görcsös szájzár miatt csak befelé tátogott. Hideg levegı áramlott a tüdejébe, olyan érzést keltve, mint az újszülött elsı lélegzetvétele. Iszonyú ez a világ. Langdon nem akart mást, mint visszatérni az anyaméhbe. Robert Langdonnak fogalma sem volt arról, mennyi idı telhetett el. Érezte, hogy az oldalán fekszik a kemény padlón, törölközıkbe és takarókba bugyolálva. Egy ismerıs arc nézett le rá... de a fénybıl szıtt glória már eltőnt. Távoli kántálás visszhangzott még mindig a fülében. Verbum significatium... Verbum omnificum... - Langdon professzor - suttogta valaki. - Tudja, hogy hol van? Langdon erıtlenül bólintott. Köhögnie kellett. De lassan kezdte már felfogni, mi történt ma este.

Száztizenharmadik fejezet

A g ya pj ú t a k a ró k b a bugyolált Langdon alig állt a lábán. Nézte a folyadékkal telt nyitott tartályt. Visszakapta a testét, de azt kívánta, bár ne kapta volna. Égett a torka és a tüdeje. Zordnak és kegyetlennek tőnt a világ. Sato az imént magyarázta el neki, mint jelent az érzékelésmegvonó tartály... hozzátéve, hogy ha nem szedik ki, ott halt volna éhen. Langdonnak szemernyi kétsége sem volt afelıl, hogy Peter is átélte ugyanazt. Peter a köztes világban idızik, mondta korábban a tetovált ember. Ha Peternek többször is át kellett mennie az újjászületés folyamatán, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy mindent elmondott a fogvatartójának, amit csak tudni akart. Sato intett Langdonnak, hogy kövesse. Lassan végigbotorkált egy szők folyosón, még beljebb hatolva a varázsló barlangjába, amelyet most láthatott elıször. Négyszögletes helyiségbe érkezett, ahol egy kıasztal állt, és kísérteties színő fény világította meg. Katherine is ott volt, és Langdon nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében. De így is baljós volt az elétáruló kép. Katherine a hátán feküdt a kıasztalon. A padlón véres törölközık hevertek. Egy CIA-ügynök tartotta fölötte az infúziós tasakot, amelybıl csı vezetett a halkan sírdogáló Katherine karjába. - Katherine - szólította meg Langdon rekedten, nehezen képezve a hangokat. A nı feléje fordította a fejét. Kábának és zavartnak tőnt.

- Robert? - Elkerekedett a szeme, elıbb a hitetlenkedéstıl, aztán az örömtıl. - De... de hiszen láttam, ahogy megfullad! Langdon közelebb ment az asztalhoz. Katherine ülı helyzetbe tornázta magát, nem törıdve az infúzióval és az ügynök tiltakozásával. Langdon megállt elıtte, Katherine pedig szorosan magához ölelte takarókba burkolt testét. - Hála az égnek - suttogta megcsókolva Langdon arcát. Egyszer... kétszer. És úgy szorongatta, mintha nem akarná elhinni, hogy valóban ı az. - Nem értem... hogyan... Sato magyarázatba fogott az érzékelésmegvonó tartályokról és az oxigénnel telített perfluoro-karbonról, de Katherine alig figyelt oda. Kétségbeesetten szorította Langdont. - Robert - mondta -, Peter életben van. - Elcsuklott a hangja, ahogy beszámolt a rettenetes viszontlátásról, Peter szánalmas fizikai állapotáról, a kerekesszékrıl, a furcsa késrıl, a valamiféle áldozatra tett utalásokról. Elmondta, hogyan hagyta itt a tetovált férfi eleven homokóraként, hogy gyorsabb együttmőködésre kényszerítse Petert. Langdon alig bírt megszólalni. - Van... arról elképzelése, hogy... hová mehettek? - Azt mondta, hogy a szent hegyre viszi Petert. - Professzor - kérdezte Sato -, mond ez önnek valamit? Langdon megrázta a fejét. - Az égvilágon semmit. - De hirtelen feltámadt benne a remény. Viszont ha a piramis aljáról vette az információt, akkor azt mi is megtehetjük. Én mondtam el neki a megfejtést. Sato megrázta a fejét. - Nincs itt a piramis. Már kerestük. Elvitte magával. Langdon hallgatott egy darabig, lehunyta a szemét és megpróbálta felidézni, amit a piramis alaplapján látott. A szimbólumok

rácsa volt szinte az utolsó, amit a megfulladása elıtt látott, és a trauma mélyebben vési be az emlékeket az agyba. Sikerült is felidéznie a jelképek egy részét, ugyan nem mindet, de talán elég lesz ennyi. Satóhoz fordult: - Azt hiszem, emlékszem néhány szimbólumra, de meg kell néznie nekem valamit az interneten. Sato elıvette a BlackBerryt. - Keressen rá a nyolcadrendő Franklin-négyzetre. Sato meglepett pillantást vetett rá, de nem kérdezett semmit, csak beírta a szavakat. Langdonnak még homályos volt a látása, éppen csak elkezdte feldolgozni a különös környezetet. Észrevette, hogy a kıasztalt, amelyre támaszkodnak, régrıl származó vérfoltok borítják, a jobb oldali fal pedig tele van ragasztva szövegekkel, fotókkal, rajzokkal, térképekkel, amelyeket egy óriási „pókháló" kapcsol össze egymással. Te jó ég! Langdon szembefordult a furcsa kollázzsal, összefogta magán a pokrócokat. Az információk legbizarrabb győjteményét látta a falon régi könyvek lapjait, a fekete mágiától a Szentírásig, szimbólumok és pecsétek rajzát, összeesküvés-elméleteknek szentelt weboldalak nyomtatott változatát, mőholdfelvételeket Washingtonról, széljegyzetekkel és felkiáltójelekkel ellátva. Az egyik íven egy hosszú szójegyzék volt számos nyelven. Néhányban a szabadkımővesek szent szavaira ismert, de voltak ısi varázsigék, ráolvasások és szertartás szövegek is. Ez lenne az, amit keres? Egy szó? Ilyen egyszerő? Langdonnak a szabadkımőves piramist illetı régi kételyei nagyrészt azon alapultak, amihez állítólag kulcsot ad - az İsi misztériu-

mok lelıhelyéhez. Ezek szerint a lelet egy hatalmas széf lenne, több ezer kötettel, amelyek valahogy túlélték a legendás, réges-rég megsemmisült könyvtárakat. Képtelennek tőnt az egész. Egy ekkora széf? Washington alatt? Ám most, ahogy felidézte Peter elıadását a Phillips Exeterben, és látta a varázsigék listáját, egy újabb, döbbenetes lehetıség körvonalazódott elıtte. Langdon a legkevésbé sem hitt a varázsigék hatalmában... csakhogy elég nyilvánvalónak tőnt, hogy a tetovált férfi igen. Langdon felgyorsuló pulzussal futotta át újra a jegyzeteket, térképeket, szövegeket és a köztük lévı kapcsolatokat. Felfigyelt egy visszatérı témára. Istenem, ez az ember a verbum significatiumot keresi... az Elveszett Szót. Langdon visszaidézte Peter elıadásának töredékeit, és várta, hogy a gondolat alakot öltsön benne. Az Elveszett Szót keresi! Errıl hiszi azt, hogy itt van elrejtve Washingtonban! Sato lépett oda mellé. - Erre kíváncsi? - És átadta neki a BlackBerryt. Langdon rápillantott a nyolcszor nyolcas számrácsra a kijelzın. - Igen. - Papírt ragadott. - Kérek egy tollat. Sato elıvett egyet a zsebébıl. - Kérem, siessen. A CIA tudományos és mőszaki igazgatóságának alagsori irodájában Nola Kaye még egyszer áttanulmányozta a dokumentum kivonatot, amelyet Rick Parrish rendszerbiztonsági szakértıtıl kapott. Minek a CIA igazgatójának egy ısi piramisokról és titkos föld alatti rejtekhelyekrıl szóló szöveg? Fogta a telefont és tárcsázott. Sato azonnal fölvette. Feszült volt a hangja. - Nola, már hívni akartam.

- Új információm van - mondta Nola. - Nem tudom biztosan, hogyan illik a képbe, de van itt egy kivonat... - Felejtse el - szakította félbe Sato -, kifutunk az idıbıl. Nem sikerült elkapnunk a célszemélyt, és jó okom van azt hinni, hogy be akarja váltani a fenyegetését.

Száztizennegyedik fejezet

Ti z e n öt k i l o mé t e rn yi ve l a r ré b b, Malakh takarót terített Peter Solomonra, és átgurította egy holdfényben fürdı parkolón, egy hatalmas épület árnyékába. Az épületnek pontosan harminchárom külsı oszlopa volt... valamennyi épp harminchárom láb, nagyjából száz méter magas. A nagy ház elhagyatott volt ezen az órán, senki sem láthatta meg ıket. Nem mintha számított volna. Bizonyos távolságból senki sem gyanakodna egy magas, jó külsejő férfira hosszú, fekete kabátban, aki esti levegıztetésre visz egy tolókocsis nyomorékot. A hátsó bejárathoz érve Malakh odatolta Petert az elektronikus billentyőzethez. Peter konokul nézett maga elé, láthatóan nem akarta beütni a kódját. Malakh nevetett. - Azt hiszi, azért hoztam magammal, hogy beengedjen? Ilyen hamar elfelejtette, hogy testvérek vagyunk? - Beütötte a belépési kódot, amelyet akkor kapott meg, amikor felavatták a harmincharmadik fokra. A nehéz ajtó feltárult. Solomon hörgött és megpróbált küzdeni. - Peter, Peter! - évıdött Malakh. - Gondoljon Katherine-re. Ha együttmőködik, életben marad. Meg fogom menteni, erre szavamat adom.

Malakh betolta a foglyát és bezárta maguk után az ajtót. Felgyorsult a szívverése az izgatott várakozástól. Egy folyosón megálltak a lift elıtt, és Malakh megnyomta a hívógombot. Amikor kinyílt az ajtó, Malakh lépett be elıször, maga után húzva a kerekesszéket. Aztán, hogy Peter is lássa, mit csinál, kiválasztotta a legfelsı szintet. Peter elkínzott arcára kiült a rettegés. - Nyugalom - suttogta Malakh gyöngéden megsimogatva Peter borotvált fejét, miközben becsukódott az ajtó. - Mint azt ön is nagyon jól tudja... a halálban a hogyan a titok. Nem emlékszem valamennyi szimbólumra! Langdon lehunyta a szemét, és minden erejével megpróbálta felidézni a jelképek pontos elhelyezkedését a kıpiramis alaplapján, de erre még az ı fotografikus memóriája sem volt képes. Leírt néhány szimbólumot, amire emlékezett, arra a helyre tette ıket, amelyeket Franklin bővös négyzete jelzett.

- Nézze! - szólt közbe Katherine. - Szerintem jó úton halad. Az elsı sorban csupa görög bető van; az azonos típusú szimbólumok egy csoportot alkotnak. Ezt már Langdon is észrevette, de egyetlen olyan görög szó sem ötlött az eszébe, amelyik ide illene. Tudnom kellene az elsı betőt. Újra rápillantott a bővös négyzetre, igyekezve felidézni, milyen bető állt az egyes szám helyén, ami másodiknak következett az alsó sorban. Gondolkozz! Becsukta a szemét, és megpróbálta maga elé képzelni a piramis alaplapját. Alsó sor... balról a második... mi volt ott? Egy pillanatra úgy érezte, hogy a tartályban lebeg és a rettegéstıl elszoruló szívvel bámulja a piramis alját a plexiüvegen át. És ekkor megjelent. Kinyitotta a szemét és felsóhajtott. - Az elsı bető a H! Langdon beírta a négyzetrács elsı helyébe. A szó még mindig nem teljes, de neki ennyi is elég volt. Azonnal rájött, mi lehet az. Ηερεδοµ! Izgatottan írta be az új kifejezést - a jól ismert görög szó megfelelıjét - a BlackBerrybe. Az elsı találat egy enciklopédia szócikke volt. Elolvasva megerısítést kapott, hogy jó nyomon jár. HEREDOM fn. a „magas fokú" szabadkımővesség fontos szava a francia rózsakeresztes szertartásokból ered; egy mitikus skóciai hegyre utal, az elsı rendház legendás helyére. A „szent ház" jelentéső görög „hieros domos" kifejezésre vezethetı vissza.

- Ez az! - kiáltotta Langdon, és alig akart hinni a szemének. - Megvan, hová mentek! Sato beleolvasott a szövegbe, de látszott rajta, hogy semmit sem ért.

- Egy mitikus hegyre Skóciában? Langdon megrázta a fejét. - Nem, egy washingtoni épületbe, amelynek Heredom a titkos neve.

Száztizenötödik fejezet

A templom háza - amit a testvérek egymást között Heredomnak neveztek - mindig is a skót rítusú szabadkımővesség koronaékszere volt Amerikában. Meredek lejtéső, piramist formázó teteje és titkos elnevezése egy képzeletbeli skót hegyre utalt. Malakh azonban tudta, hogy az itt elrejtett kincs a legkevésbé sem képzeletbeli. Ez az a hely, ebben nem kételkedett. A szabadkımőves piramis megmutatta az utat. Ahogy a lift lassan vitte ıket fölfelé, a harmadik szintre, Malakh elıvette a papírt, amelyen a Franklin-négyzet segítségével újrarendezte a szimbólumrácsot. A görög betők most mind az elsı sorba kerültek... egyetlen egyszerő jel kíséretében.

Az üzenet már nem is lehetne világosabb. A Templom háza alatt. Heredom ↓ Itt van az Elveszett Szó... valahol. Noha Malakh azt nem tudta, hogy pontosan hol, biztos volt abban, hogy a rács többi szimbóluma megadja rá a választ. Szerencsére a szabadkımőves piramis és az épület titkainak megfejtésében Peter Solomon a legilletékesebb személy. A fımester.

Peter tovább küszködött a kerekesszékben, de kipeckelt szájával csak fojtott hangokat tudott hallatni. - Megértem, hogy aggódik Katherine-ért - mondta Malakh. - De most már hamarosan vége lesz. Malakh számára ez a vég egyszerre nagyon közelinek tőnt. Annyi év szenvedése és tervezgetése, várakozása és keresése után... most eljött a pillanat. A lift megállt, Malakh szívét elszorította az izgalom. Kinyílt a bronzajtó és feltárult a nagyszerő terem. A szimbólumokkal díszített tágas helyiséget holdfény ragyogta be a magas mennyezet tetıablakán át. Egy teljes kört tettem meg, gondolta Malakh. A Templom terme, ahol Peter Solomon és a testvérei mit sem sejtve maguk közé fogadták. És most fel fog tárulni elıtte a szabadkımővesek legféltettebb titka - amelynek a létezését a legtöbb testvér még csak nem is sejti. - Nem fog találni semmit - mondta Langdon, még mindig kábának és bizonytalannak érezve magát, ahogy Sato és a többiek nyomában fölment a rámpán az alagsorból. - A valóságban nem létezik ilyen szó. Ez csak egy metafora... az İsi misztériumok szimbóluma. Katherine mögötte haladt, de még annyira gyenge volt, hogy két ügynöknek kellett támogatnia. Miközben átmásztak a berobbantott vasajtó roncsain és a festményen keresztül visszatértek a nappaliba, Langdon azt magyarázta Satónak, hogy az Elveszett Szó a szabadkımővesek egyik legrégebbi szimbóluma - egyetlen szó egy titkos nyelven, amelyet az ember már nem tud értelmezni. A szó, akár maguk a misztériumok, azt az ígére-

tet hordozza, hogy feltárja rejtett hatalmát azok elıtt, akik elég felvilágosultak a megfejtéséhez. - Azt tartják - mondta Langdon -, hogy ha megtalálod és megérted az Elveszett Szót... akkor megvilágosodnak elıtted az İsi misztériumok. Sato Langdonra pillantott. - És úgy gondolja, hogy ez az ember egy szót keres? Langdonnak el kellett ismernie, hogy ez önmagában véve képtelenségnek hangzik, mégis választ ad jó néhány kérdésre. - Nézze, nem vagyok szakértıje a mágikus szertartásoknak, de a dokumentumokból, amiket az alagsor falán láttam... és Katherine beszámolójából a feje tetején lévı tetoválatlan körrıl... arra következtetek, hogy az Elveszett Szót szeretné megtalálni, és a testére írni. Sato az ebédlıbe irányította a csapatot. Odakint hangos kerepeléstıl kísérve forogni kezdett a helikopter propellere. Langdon tovább beszélt, mintegy hangosan gondolkodva. - Ha ez a pasas tényleg azt hiszi, hogy megszerezheti az İsi misztériumok hatalmát, akkor semmire sem vágyhat jobban, mint az Elveszett Szóra... ami önmagában is egy szent hely... ez esetben viszont tökéletesen alkalmasnak és rituálisan felkészültnek kell tartania magát... - Langdon elhallgatott, mert látta, hogy Katherine halálra válik a Petert fenyegetı veszély gondolatától. - De Robert - mondta halkan. Alig lehetett érteni a szavát a helikopter zajától. - Ez nekünk jó, nem? Ha rá akarja írni az Elveszett Szót a feje tetejére, mielıtt feláldozza Petert, akkor még van egy kis idınk. Nem öli meg addig Pétert, amíg meg nem találja a szót. És ha nem létezik ez a szó... Langdon igyekezett derőlátó arcot mutatni, miközben az ügynökök széket toltak Katherine alá.

- Sajnos Peter azt hiszi, hogy maga még mindig vérzik. És csak úgy mentheti meg, ha együttmőködik azzal az elmeháborodottal... és valószínőleg segít neki megtalálni az Elveszett Szót. - De hogyan? - makacskodott Katherine. - Ha egyszer nem létezik... - Katherine - mondta Langdon és mélyen a szemébe nézett. - Ha én azt hinném, hogy maga haldoklik, és valaki azt ígérné, hogy megmenthetem az Elveszett Szó megtalálásával, akkor én találnék annak az embernek egy szót... bármilyen szót. Aztán imádkoznék, hogy megtartsa az ígéretét. - Sato igazgató! - kiáltotta egy ügynök a szomszéd szobából. - Ezt látnia kell! Sato kisietett az ebédlıbıl és összetalálkozott az emeleti hálószobából érkezı egyik ügynökkel. Egy szıke paróka volt nála. - Férfinak való - mondta az ügynök, és odanyújtotta Sato-nak. Nézze csak meg közelebbrıl. A paróka meglepıen nehéznek tőnt. A fejforma vastag zselébıl volt kialakítva, és furcsa módon egy drót állt ki belıle. - Zselés akku, amit a fejre lehet igazítani - mondta az ügynök egy száloptikás tőkamerához, ami a hajban van elrejtve. - Micsoda? - Sato addig tapogatott az ujjaival, amíg meg nem találta a kis lencsét a hajfürtök között. - Ez egy rejtett fényképezıgép? - Videokamera - mondta az ügynök. - Ezen a miniatőr memóriakártyán tárolja a felvételeket. - Egy bélyeg nagyságú szilíciumlapkára mutatott a paróka belsı felén. - Valószínőleg mozgásérzékelı. Jézusom, gondolta Sato. Tehát így csinálta. Ez a kis rejtett kamera kulcsszerepet játszott abban a válságban, amellyel az OS igazgatójának szembe kellett néznie ma este. Egy

hosszú másodpercig dühösen bámulta, aztán visszaadta az ügynöknek. - Folytassák a ház átkutatását - mondta. - Minden információt szedjenek össze nekem errıl a fickóról. Magával vitte a laptopját, de tudni akarom, pontosan hogyan tervez csatlakozni, amíg úton van. Keressenek a dolgozószobában kézikönyveket, használati utasításokat, kábeleket, bármit, amibıl kiderül, hogy milyen hardvert használ. - Igen, asszonyom. - Az ügynök elsietett. Ideje indulnunk. Sato hallotta, hogy a helikopter felszállásra kész. Visszament az ebédlıbe, ahová Simkins most vezette be Bellamyt, hogy kikérdezze a célszemély jelenlegi tartózkodási helyének feltételezett épületrıl. A Templom házáról. - A bejárati ajtók belülrıl vannak bezárva - mondta Bellamy, akit takaróba burkolózva is még mindig rázott a hideg a Franklin téri hosszú várakozás után. - Csak a hátsó bejáraton juthatnak be. Van egy billentyőzet, amihez csak a testvérek ismerik a belépési kódot. - Mi a kód? - kérdezte Simkins, aki közben jegyzeteket készített. Bellamy leült, mert remegett a lába. Összekoccanó fogai között préselte ki a szavakat. Megadta a kódot, és hozzátette: - a cím Tizenhatodik utca 1733., de önöknek a parkolóba kellene érkezniük az épület háta mögött. Kissé nehéz megtalálni... - Én pontosan tudom, hogy hol van - szólt közbe Langdon. Majd megmutatom, ha odaértünk. Simkins megrázta a fejét. - Ön nem jön velünk, professzor. Ez egy katonai...

- De még mennyire hogy megyek! - csattant fel Langdon. - Peter odabent van! És az az épület kész labirintus! Vezetı nélkül tíz percbe is beletelik, mire megtalálják a Templom termet. - Igaza van - mondta Bellamy -, valóságos útvesztı. Van egy lift, de öreg és zajos, ami közvetlenül a Templom termébe visz. Ha halkan szeretnék megközelíteni, akkor gyalog kell fölmenniük. - Sosem találnak oda - jósolta Langdon. - A hátsó bejárattól át kell menniük a Jelvények csarnokán, a Tiszteletadás termén, föl a lépcsın, keresztül az Átriumon, onnan a díszlépcsın... - Elég - mondta Sato. - Langdon velünk jön.

Száztizenhatodik fejezet

Növekedett az energia. Malakh érezte, ahogy lüktet benne, szétárad a testében, miközben az oltár felé tolta Peter Solomont. Mire elhagyom ezt az épületet, már határtalan lesz bennem az erı. Már csak az maradt hátra, hogy megkeresse a végsı alkotóelemet. - Verbum significatium - suttogta maga elé. - Verbum omnificum. Malakh leállította Peter kocsiját az oltár mellett, majd szembefordult vele, és kinyitotta a foglya ölében lévı nehéz táskát. Kiemelte belıle a kıpiramist és a holdfény felé tartotta, pontosan Péter szeme elıtt, hogy láthassa az alapzatába vésett szimbólumrácsot. - Hosszú éveken át ırizte ezt a piramist - mondta gúnyosan -, és mégsem ismerte a titkát. - Malakh gondosan elhelyezte a piramist az oltár szélén, és visszament a táskához. - Ez a talizmán pedig - mutatta fel a fém pillérfejet - valóban rendet teremtett a káoszból, ahogy ígérte. - Ráigazította az aranygúlát a kıpiramis tetejére, és oldalra lépett, hogy Peter jól láthassa. - íme, a teljessé vált szimbolon. Peter arca eltorzult a hiábavaló erılködéstıl, hogy megszólaljon. - Jól van. Látom, hogy szeretne mondani valamit. - Malakh durván kirántotta a pecket a fogoly szájából. Peter Solomon köhögött, és levegı után kapkodott. Csak hosszú másodpercek után sikerült kinyögnie: - Katherine... - Katherine-nek kevés az ideje. Ha azt akarja, hogy megmentsem, akkor mindig azt kell tennie, amit mondok. - Malakh azzal számolt,

hogy Katherine valószínőleg már halott, vagy ha nem, hát nagyon közel jár hozzá. Nem érdekelte. Örülhet, hogy eddig is életben maradt és elbúcsúzhatott a fivérétıl. - Kérem - rimánkodott Peter reszelıs hangon -, küldje oda a mentıket... - Pontosan ezt fogom tenni. De elıször el kell mondania, hogyan találom meg a titkos lépcsıt. Peter arckifejezése hitetlenkedésrıl árulkodott. - Micsodát?! - A lépcsıt. A szabadkımőves legenda szerint van egy lépcsı, amely levezet egy titkos helyre, mélyen a föld alatt, ahol az Elveszett Szó rejtızik. Peter szeme most már páni rémületet tükrözött. - Ismeri a legendát - erısködött Malakh. - Egy kıvel eltakart titkos lépcsı. - Az oltárra mutatott a terem közepén. A hatalmas gránittömbbe aranyozott héber betőkkel vésték bele a feliratot: ÉS

MONDA

ISTEN: LEGYEN VILÁGOSSÁG; ÉS LİN VILÁGOSSÁG.

- Nyilvánvaló, hogy ez az a hely. A lépcsı lejárata itt lehet alattunk, valamelyik szinten. - Nincs semmiféle titkos lépcsı ebben az épületben! - kiáltotta Peter. Malakh türelmesen mosolygott, és fölnézett a mennyezetre. - Ez az épület piramist formáz. - A nyolcszöglető kupolára mutatott a tetıablakkal. - Igen, a Templom háza egy piramis, de mi köze... - Peter, nekem van idım. - Malakh végigsimított a hibátlan testére öltött fehér selyemköntösön. - Katherine-nek azonban nincs. Ha azt akarja, hogy életben maradjon, el kell mondania, hogyan találom meg a lépcsıt.

- Megmondtam már - jelentette ki Peter. - Ebben az épületben nincs semmilyen titkos lépcsı! - Nincs? - Malakh magabiztos nyugalommal elıvette a papírt, amelyen újrarendezte a piramis alaplapjának szimbólumrácsát. - Ez a szabadkımővesek piramisának utolsó üzenete. Róbert Langdon, a barátja segített megfejteni. Malakh Peter orra alá nyomta a papírt. A fımesternek elakadt a lélegzete, amikor meglátta. A hatvannégy szimbólum nemcsak világosan értelmezhetı csoportokra tagolódott, de határozott kontúrokkal egy kép is kirajzolódott a káoszból. Egy lépcsı képe - egy piramis alatt. Peter Solomon nem akart hinni a szemének a szimbólumrács láttán. A szabadkımőves piramis nemzedékeken át megırizte a titkát. Most egyszerre feltárult, és Peter a zsigereiben érezte a baljós fenyegetést. A piramis végsı kódja. Elsı pillantásra rejtélyesnek tőnt elıtte a jelképek valódi értelme, ám azt azonnal megértette, mibıl táplálkozik a tetovált férfi hite. Azt gondolja, hogy egy titkos lépcsı rejlik a Heredomnak nevezett piramis alatt. Félreérti a szimbólumokat.

- Hol van? - követelte a tetovált ember. - Mondja meg, hogyan találom meg a lépcsıt, és megmentem Katherine-t. Bárcsak megtehetném, gondolta Peter. De az nem egy valóságos lépcsı. A lépcsı legendáját szimbolikusan kell érteni... ez a szabadkımővesség allegorikus rendszerének a része. A csigalépcsı, ahogyan nevezték, a második fok szimbólumtábláján is feltőnik: az emberi értelemnek az isteni igazság felé törekvı útját jelképezi. Jákob lajtorjájához hasonlóan a csigalépcsı is az égbe vezetı ösvény szimbóluma... az ember útjáé Isten felé... az e világi és a spirituális birodalom kapcsolatáé. Az egyes lépcsıfokok az intellektuális erényeket képviselik. Neki is tudnia kell, gondolta Peter. Végigjárta a beavatás valamennyi fokozatát. Minden szabadkımőves jelölt megismerte azt a szimbolikus lépcsıfokot, amelyre föl kívánt lépni, hogy „részesedhessen az emberi tudomány misztériumaiban". A szabadkımővesség, akár a noetika és az İsi misztériumok, tisztelte az emberi elme feltáratlan képessé-

geit, és számos szabadkımőves jelkép kötıdött az ember élettanához. Az elme arany pillérfejként ül a fizikai test fölött. A bölcsek köve. A gerinc lépcsıjén jár le s föl az energia, mely a testben keringve összeköti az égi elmét a földi porhüvellyel. Péter tudta, hogy a gerincoszlop nem véletlenül áll pontosan harminchárom csigolyából. A szabadkımővességnek harminchárom foka van. A gerincet záró keresztcsont neve sacrum, ami szó szerint szent csontot jelent. A test templom. Az „emberi tudomány", amelyet a szabadkımővesek tiszteltek, abban állt, hogyan használható fel ez a templom a leghatékonyabban és a legnemesebb célra. Sajnos hiába is próbálná megértetni az igazságot ezzel az emberrel, az nem segítene Katherine-en. Peter ránézett a szimbólumrácsra, és megadóan sóhajtott. - Igaza van - hazudta. - Valóban létezik egy titkos lépcsı az épület alatt. És amint segítséget hív Katherine-hez, én odavezetem. A tetovált férfi értetlenül meredt rá. Solomon elszántan állta a tekintetét. - Vagy megmenti a húgomat és megismeri az igazságot... vagy mindkettınket megöl, és örökre tudatlan marad! A férfi lassan letette a papírt, és megrázta a fejét. - Nem vagyok megelégedve önnel. Elbukta a próbát. Még mindig bolondnak tart. Tényleg azt hiszi, nem vagyok tisztában azzal, hogy mit is keresek? Azt hiszi, hogy még nem fogtam fel, mire vagyok képes? Azzal a férfi hátat fordított, és ledobta a köntösét. Ahogy a földre hullt a fehér selyem, Peter elsı ízben láthatta a gerincén végigfutó, hosszú tetoválást. A fehér ágyékkötıtıl kiindulva finom kidolgozású csigalépcsı tekergett fölfelé a férfi izmos hátának közepén. Minden lépcsıfok

egy-egy csigolya. Peter szótlanul követte tekintetével a lépcsıt, egészen a koponyaalapig. Nem talált szavakat. A tetovált férfi most hátravetette borotvált fejét, megmutatva az üresen hagyott kört a koponyatetın. A kört egy önmaga farkába harapó kígyó fogta keretbe. Ki-egy-ezés. A férfi lassan lehajtotta a fejét, és szembefordult Peterrel. Az óriási, kétfejő fınix halott szemekkel bámult rá. - Az Elveszett Szót keresem - mondta a férfi. - Vagy hajlandó segíteni nekem... vagy ön és a húga is meghal. Te tudod, hogyan lehet megtalálni, gondolta Malakh. Tudsz valamit, amit nem mondasz el nekem. Peter Solomon olyan dolgokat tárt fel a kihallgatása során, amelyekre most már valószínőleg nem emlékezett. Többszöri alámerítése az érzékelésmegvonó tartályba megfosztotta a valóságérzékétıl és engedelmessé tette. Hihetetlen, de amikor Malakh behatolt a tudatába, minden, amit csak kiszedett belıle, egybevágott az Elveszett Szó legendájával. Az Elveszett Szó nem egy metafora... hanem valóságos. Egy ısi nyelven írták... és ısidık óta rejtegetik. A Szó felmérhetetlen hatalmat ad annak, aki megérti az igazi jelentését. A Szó a mai napig titokban maradt... és a szabadkımőves piramis adja hozzá a kulcsot. - Peter - mondta Malakh a fogoly szemébe nézve -, amikor ránézett arra a szimbólumrácsra... meglátott valamit. Felismert valamit. Ez a rács jelent valamit önnek. Mondja meg, hogy mi az. - Semmit nem mondok, amíg nem hív segítséget Katherine-hez. Malakh mosolygott.

- Higgyen nekem, pillanatnyilag a húga elvesztéséért kell a legkevésbé aggódnia. - Nem folytatta, hanem Langdon táskájához lépett és elkezdte kirakni azokat a tárgyakat, amelyeket az alagsorban bepakolt. Aztán hozzálátott, hogy gondosan elrendezze mindet az áldozati oltáron. Egy összehajtott selyemanyag. Tiszta fehér. Egy ezüst füstölı. Egyiptomi mirhával. Egy fiola Péter vérével. Hamuval keverve. Egy fekete varjútoll. A szent írótoll. A rituális kés. A kánaáni sivatagban talált vasmeteoritból kovácsolták a pengéjét. - Azt hiszi, félek a haláltól? - kiáltotta Peter a kíntól eltorzult hangon. - Ha Katherine meghal, nem marad semmim! Meggyilkolta az egész családomat! Mindent elvett tılem! - Nem mindent - válaszolta Malakh. - Még nem. - Benyúlt a táskába, és kivette a dolgozószobából elhozott laptopot. Bekapcsolta, és a foglyára nézett. - Attól félek, hogy még mindig nem fogta fel, mennyire súlyos a helyzete.

Száztizenhetedik fejezet

Langdonnak felfordult a gyomra, ahogy a CIA helikoptere fölemelkedett a gyeprıl, éles szögben bedılt és olyan sebességre kapcsolt, amire nem számított. Katherine-t hátrahagyták Bellamyval, hogy erıre kapjanak, miközben az egyik ügynök átkutatja a házat és bevárja az erısítést. Katherine megcsókolta Langdon arcát az indulás elıtt, és azt suttogta: - Vigyázzon magára, Robert. Langdon pillanatnyilag örült, hogy él, de végül a katonai helikopter egyenes pályára állt és a Templom háza felé vette az irányt. A mellette ülı Sato üvöltve utasította a pilótát. -

Dupont Circle! - próbálta túlkiabálni a fülsiketítı zajt. - Ott

szállunk le! Langdon elképedten fordult Satohoz. -

Onnan még több háztömbre van a Templom háza! Le-

szállhatunk a páholy parkolójában is. Sato a fejét rázta. - Nem! Csendben kell megközelítenünk az épületet. Ha a célszemély meghallja, hogy jövünk... - Nincs annyi idınk! - vitatkozott Langdon. - Ez az elmebajos meg akarja gyilkolni Petert! De talán a helikopter hangja elijeszti... Sato fagyos tekintettel meredt rá. -

Mint már mondtam, nem Peter Solomon megmentése az el-

sıdleges cél. Azt hittem, hogy értjük egymást.

Langdonnak nem volt hangulata egy újabb nemzetbiztonsági leckéhez. - Nézze, én vagyok az egyetlen a fedélzeten, aki ismeri a járást az épületben... - Vigyázzon, professzor! - figyelmeztette az igazgató. - Ön az én csapatom tagjaként van most itt, és teljes együttmőködést várok. Némi szünet után még hozzátette: - Talán itt az ideje, hogy felvilágosítsam a ma esti válság súlyosságáról. Sato benyúlt az ülés alá és elıhúzta a titántáskát. Amikor kinyitotta, Langdon egy különös és bonyolult számítógépet látott. Sato bekapcsolta, mire megjelent a CIA lógója és egy bejelentkezı ablak. Miközben beírta az azonosítóját, megkérdezte: - Professzor, emlékszik arra a szıke parókára, amit a házban találtunk? - Igen. - Nos, volt benne egy miniatőr, száloptikás kamera... - Egy rejtett kamera? Nem értem. Sato komornak tőnt. - Majd mindjárt megérti. - És lehívott egy fájlt. KIS TÜRELMET... FÁJL DEKÓDOLÁSA. ..

Megnyílt egy ablak, betöltve az egész képernyıt. Sato fölemelte a táskát és Langdon térdére tette, hogy jól lássa. Langdon hátrahıkölt a meglepetéstıl. Mi akar ez lenni?! A szemcsés és sötét képen egy bekötött szemő ember látszott. Úgy volt öltözve, mint a bitófára hurcolt középkori eretnekek... kötél a nyakában, a bal nadrágszára térdig, a jobb ingujja konyákig feltőrve, az ing kinyitva, hogy feltáruljon a csupasz mellkas. Langdon hitetlenkedve nézte. Eleget olvasott a szabadkımőves szertartásokról, hogy tudja, mi az, amit lát.

Egy szabadkımőves beavatás... a jelölt felkészítése az elsı fokra. A férfi magas és feltőnıen izmos, a bıre erısen napbarnított, a haja szıke... Langdon azonnal felismerte a vonásait. A barnító krém alighanem a tetoválásokat hivatott elfedni. Egy egészalakos tükör elıtt állva rögzítette saját magát a parókájába rejtett kamerával. De... miért? A képernyı elsötétült. Majd új felvétel indult el. Egy apró, félhomályos, négyszögletes kamra. Látványos, fekete-fehér sakktáblamintás padló. Alacsony faoltár, amelyet három oldalról oszlopok szegélyeznek, rajta reszketeg fényő gyertyák. Langdonnak egyszerre rossz érzése támadt. Jézusom. Az amatır filmekre emlékeztetıen rángatózó kamera most a szoba kerületét pásztázta, ahol emberek kisebb csoportja figyelte a beavatást. A férfiak teljes szabadkımőves díszöltözetet viseltek. Az arcokat nem lehetett kivenni a sötétben, de Langdonnak nem volt semmi kétsége, hogy hol zajlik ez a szertartás. A páholyterem hagyományos elrendezésétıl bárhol lehetett volna a világon, de a halványkék oromdísz a mester széke fölött elárulta, hogy ez Washington legrégebbi szabadkımőves páholya, a Potomac Lodge No. 5... George Washington és a szabadkımőves alapító atyák otthona, akik lerakták a Fehér Ház és a Capitolium alapkövét. A páholy ma is aktív. Peter Solomon a Templom házának vezetése mellett ennek a helyi páholynak a mestere. Minden szabadkımőves jelölt egy ilyen helyi páholyban kezdte meg az utazását... itt avatták fel a szabadkımővesség elsı három fokára.

- Testvérek - szólalt meg Peter ismerıs hangja -, a világegyetem nagy építésze nevében megnyitom ezt a páholyt az elsı fokú szabadkımőves munkának. És lecsapott a kalapács. Langdon elszörnyedve figyelte, ahogy a filmen gyors egymásutánban követik egymást a szertartás legkényesebb mozzanatai, Peter Solomon elıadásában. Csillogó tırt nyomnak a jelölt csupasz mellkasához... karóba húzással fenyegetik arra az esetre, ha a beavatott elárulja a szabadkımővesség misztériumait ... a padló fekete-fehér mintázata az élı és a holt megjelenítése... a büntetések felsorolása, köztük a torok elvágása, a nyelv gyökerestül kitépése és a holttestnek a tenger homokjába vettetése... Langdon alig hitt a szemének. Valóban ezt látom? A szabadkımőves beavatási szertartásokat évszázadokon át a titok fátyla borította. Csak a rendet elhagyó néhány testvér írt róluk. Langdon természetesen olvasta a beszámolóikat, de a saját szemével látni a beavatási rítust... az egészen más történet. Kivált ilyen módon megszerkesztve. Langdon már rájött, hogy a videó egy rosszindulatú propaganda céljait szolgálja: mellızi a beavatás nemes pillanatait, és kizárólag a kétes elemekre összpontosít. Ha ezt a filmet nyilvánosságra hozzák, egyik napról a másikra internetes szenzáció lesz belıle. A szabadkımőves összeesküvéselméletek hívei cápaként fogják rávetni magukat. A szabadkımővesség és Péter Solomon a leghevesebb viták kereszttüzében találja magát, és kétségbeesetten próbálja majd a kárt enyhíteni... pedig a szertartás ártalmatlan és tisztán szimbolikus. Hátborzongató módon a filmben elhangzott egy bibliai utalás az emberáldozatra... „Ábrahám engedelmeskedett a Legfelsı Lény pa-

rancsának, hogy áldozza fel Izsákot, az ı elsıszülött fiát." Langdon Peterre gondolt, és azt kívánta, bár gyorsabban menne a helikopter. A kép újra váltott. Ugyanaz a terem. De egy másik este. Szabadkımővesek nagyobb csoportja. A mester székében Péter Solomon. Ez már a második fok. Nı a feszültség. - Térdelj le az oltár elé... esküdj meg, hogy örökre megırzöd a szabadkımővesek titkait... ellenkezı esetben elfogadod a büntetést, melynek során a feltépett mellkasból a földre vetik a még dobogó szívet, eledelül a ragadozó vadállatoknak... Langdonnak egyre hevesebben vert a szíve, ahogy újabb vágás következett. Egy másik este. Jóval nagyobb tömeg. A padlón egy koporsó alakú szimbólumtábla. A harmadik fok. Ez a halálszertartás: mind közül a legszigorúbb, amelyben arra kényszerítik a beavatottat, hogy „nézzen szembe a végsı megsemmisülés kihívásával". Az itteni kikérdezés szigorára utal a köznyelvbe átment harmadfokú kihallgatás kifejezés. És bár Langdon jól ismerte a tudományos leírásokból, semmi esetre sem volt felkészülve arra, amit látott. A gyilkosság. Az erıszakos, gyors vágások nyomán az áldozat nézıpontjából jelent meg a beavatott meggyilkolásának brutális eseménye. Eljátszották, hogy többször is a fejére sújtanak, többek között egy kıbuzogánnyal. Mindeközben egy szertartásmester komoran citálta „az özvegy fia" - Hiram Abiff, Salamon király templomának építımestere - történetét, aki inkább a halált választotta, mintsem elárulja a titkos tudást, amelynek birtokában volt. Az erıszakot természetesen csak mímelték, de a film hatása így is félelmetes volt. A halálos csapás után a beavatottat - immár holtan,

„megtérve korábbi énjéhez" - befektették jelképes koporsójába: a szeme lecsukva, a keze összetéve a mellén, mint egy igazi halottnak. A szabadkımőves testvérek fölálltak és körülállták a koporsót, miközben az orgona gyászindulót játszott. A temetési jelenet felkavaró volt. És még ezt is lehetett fokozni. Ahogy a szabadkımővesek körülállták lemészárolt testvérüket, a rejtett kamera tisztán rögzítette az arcukat. Langdon most jött rá, hogy nem Solomon az egyetlen híres ember a teremben. Az egyik férfit, aki most belenézett a koporsóba, szinte naponta lehetett látni a televízióban. Egy közismert szenátor. Atyaúristen... Ismét váltott a kép. Külsı felvétel... éjszaka... ugyanaz az ugráló videokamera... a férfi egy városi utcán megy... szıke hajfürtök repkednek a lencse elıtt... befordul a sarkon... a kamera most lefelé irányul, valamire a férfi kezében... egydolláros bankjegy... a Nagy Pecsét közelije... a mindentlátó szem... a befejezetlen piramis... aztán egy hirtelen váltás, és ugyanaz az alakzat jelenik meg a távolban... egy hatalmas, piramist formázó épület... ferde teteje egy csonkolt gúla. A Templom háza. Langdon a lelke mélyéig megrendült. A film folytatódott... a férfi sietve indul az épület felé... fölmegy a lépcsısoron... a hatalmas bronzkapuk... amelyeket két tizenhét tonnás szfinx ıriz. A neofita belép a beavatás piramisába. Sötétség. Erıteljes orgonaszó a távolból... és kibontakozik egy új kép. A Templom terme. Langdon nagyot nyelt.

Sürgés-forgás a tágas díszteremben. A nyolcszöglető tetıablak alatt holdfényben fürdik a fekete márványoltár. Körülötte, a kézzel faragott, disznóbırrel behúzott székekben már várakozóan ott ül a harmincharmadik fokú szabadkımővesek elit tanácsának ünnepélyes gyülekezete. A kamera most szándékolt lassúsággal végigpásztáz az arcokon. Langdon jeges borzadályt érzett. Noha nem tudta elıre, mi fog történni, itt nyert tökéletes értelmet minden. A világ hatalmi központjának számító városban, a legmagasabb fokú szabadkımővesek belsı körében óhatatlanul jelen kellett lennie befolyásos és ismert személyeknek. És ott is ültek az oltár körül, hosszú, díszes selyemköntösben, szabadkımőves kötényben, szikrázó ékszerekkel, jó néhányan az ország legnagyobb hatalmú emberei közül. A legfelsı bíróság két tagja... A védelmi miniszter... A képviselıház elnöke... Langdont rosszullét fogta el, ahogy a kamera elidızött a jelenlevık arcán. Három neves szenátor... köztük a többségi frakció vezetıje... A nemzetbiztonsági miniszter... És... ...a CIA igazgatója... Langdon szerette volna elfordítani a fejét, de képtelen volt rá. A jelenet szinte hipnotikus, rémisztı hatású volt. Még neki is. Egy pillanat leforgása alatt megértette Sato minden aggodalmát. A monitoron most egyetlen, megrázó közelkép látszott. Egy emberi koponya... sötétvörös folyadékkal megtöltve. A híres halálfejet Peter Solomon gyöngéd keze nyújtotta oda a beavatottnak... szabadkımőves aranygyőrője megcsillant a gyertyafényben. A

vörös folyadék bor volt... ám olyan sőrő, mintha vér lenne. A vizuális hatás félelmetes volt. Az ötödik italáldozat, ismerte fel Langdon ezt a szentséget John Quincy Adams elsıkézbıl írott beszámolója alapján. De mennyire más volt errıl olvasni, mint a saját szemével látni, ahogy megtörténik... Amerika legmagasabb rangú vezetıinek jelenlétében... ez volt a legnagyobb hatású kép, amit Langdon valaha látott. A beavatott a kezébe vette a koponyát... az arca visszatükrözıdött a bor sima felszínén. - Váljék ez a bor, amit most megiszom, halálos méreggé - mondta -, ha valaha is tudatosan vagy akarattal megszegem ezt az esküt. Kétség sem férhetett hozzá: ez a beavatott kezdettıl fogva arra készült, hogy a legsúlyosabban megszegje az esküjét. Langdon nehezen tudta rászánni magát, hogy belegondoljon, mi lesz, ha ez a videó nyilvánosságra kerül. Senki sem fogja megérteni. A kormány belebukik a politikai botrányba. Az éter hullámait elárasztja a szabadkımővesség-ellenes csoportok hangja, az összeesküvés-elméletek hívei győlöletet és félelmet fognak gerjeszteni, és megindul a boszorkányüldözés. Langdon tudta, hogy el fogják ferdíteni az igazságot. Mint mindig, ha a szabadkımővesekrıl van szó. Az igazság pedig az, hogy a testvériségben kulcsszerepet játszó halál valójában az élet bátor ünneplése. A szabadkımőves szertartás azt a célt szolgálja, hogy fölébresszék a koporsóban alvó embert, kiemeljék a tudatlanság sötétségébıl, föl a fénybe, és felnyissák a szemét a „valódi" látásra. Csak a halál élménye teszi képessé az embert arra, hogy teljességében átélje az élet nagyszerőségét. Csak ha szembenéz azzal, hogy milyen rövid idı adatott neki itt a földön, akkor érti meg, hogy miért fontos erényesen, becsülettel, embertársai szolgálatában eltöltenie azt a kevés idıt.

A beavatási szertartás azért félelmetes, mert kulcsszerepet kap benne az átalakulás. Az esküszövegek azért kérlelhetetlenek, mert arra kell emlékeztetniük az embert, hogy csak a becsület és az adott szó az, amit magával vihet errıl a világról. A szabadkımőves tanítások azért rejtelmesek, mert egyetemesnek kell lenniük - a jelképek és metaforák nyelvén fogalmazták meg ıket, hogy túllépjenek a vallásokon, kultúrákon, etnikai különbségeken... megteremtve az egész világot átfogó, egységes testvéri szeretet közös tudatát. Langdon elıtt egy kurta pillanatra megcsillant a remény. Igyekezett megnyugtatni magát, hogy ha ez az anyag kiszivárog, a közvélemény nyitott szívvel és toleránsán fogadja majd, felismerve, hogy minden spirituális szertartás tartalmaz olyan mozzanatokat, amelyek a szövegösszefüggésbıl kiszakítva félelmetesnek tőnhetnek - legyen szó a keresztre feszítés újra-játszásáról, a zsidók körülmetélésérıl, a mormonok halottke-resztelésérıl, a katolikusok ördögőzési szertartásáról, az iszlám csadorról vagy burkáról, a sámánok révületérıl, vagy akár Krisztus testének és vérének rituális elfogyasztásáról. Álmodom, gondolta Langdon. Ez a videó káoszt fog elszabadítani. El tudta képzelni, mi történik majd ha Oroszország vagy az iszlám világ vezetıi megnézik ezt a filmet - a csupasz mellkasnak szegezett késekkel, a szörnyő eskükkel, az eljátszott gyilkosságokkal, a jelképes koporsóba fektetéssel, és az emberi koponyából ivott borral. Azonnali felzúdulás és nemzetközi felháborodás. Isten legyen hozzánk irgalmas... A képen a beavatott most az ajkához emelte a koponyát. Maga felé döntötte... és kiitta a vérvörös bort... megpecsételve az esküjét. Aztán letette a koponyát és végignézett a gyülekezeten. Amerika leghatalmasabb, a köz bizalmát élvezı emberei egyetértıen bólogattak. - Isten hozott, testvér - mondta Peter Solomon.

Ahogy a kép elsötétült, Langdon azon kapta magát, hogy elakadt a lélegzete. Sato szó nélkül összecsukta a táskát, és elvette tıle. Langdon az igazgató felé fordult, hogy mondjon valamit, de nem talált szavakat. Nem számított. Ott volt minden az arcára írva. Satonak igaza van. Ez egy nemzetbiztonsági válság... felmérhetetlen következményekkel.

Száztizennyolcadik fejezet

Az ágyékkıtös Malakh fel-alá járkált Peter kerekesszéke elıtt. - Peter - suttogta, minden ízében kiélvezve a fogoly rettegését -, elfelejti, hogy van egy második családja is... a szabadkımőves testvérei. İket is tönkre fogom tenni... amennyiben nem segít nekem. Solomon mintha katatón állapotba került volna az ölébe tett laptopra meredve. - Kérem... - motyogta végül feltekintve. - Ha ez a videó kiszivárog. .. - Kiszivárog?! - nevetett Malakh. A laptop oldalához csatlakoztatott kis modemre mutatott. - Az egész világon elérhetıvé tudom tenni. - Ezt nem akarhatja... Dehogynem, gondolta Malakh kéjes örömmel. - Egyedül ön akadályozhatja meg - mondta. - Ahogy a húgát is megmentheti. De ahhoz el kell mondania mindent, amit tudni akarok. Az Elveszett Szó valahol itt van elrejtve, és tudom, hogy ez a szimbólumrács megadja a pontos lelıhelyét. Peter a jelképekre nézett, de nem árult el semmit a tekintete. - Talán ettıl ihletet kap. - Malakh átnyúlt Peter válla fölött, és leütött néhány billentyőt a laptopon. Megnyílt egy levelezıprogram, amelynek láttán Peter megdermedt. A képernyın egy e-mail jelent meg, a mellékelt videofájllal; a címzettek hosszú listáján a vezetı médiahálózatok szerepeltek. Malakh mosolygott.

- Ideje együttmőködnünk, nem gondolja? - Nem! Malakh kinyújtotta a kezét, és rákattintott a Küldés gombra. Peter rángatta a kötelékeit, de hiába próbálta a földre lökni a laptopot. - Nyugalom, Peter! - suttogta Malakh. - Ez egy nagy fájl. Percekbe telik a feltöltése. - Rámutatott a mozgó sávra: ÜZENET KÜLDÉSE FOLYAMATBAN: ELKÜLDVE 2%

- Ha elmondja, amit tudni akarok, leállítom az e-mailt és senki nem kap semmit. Peter hamuszürke arccal figyelte az elıre araszoló sávot. ÜZENET KÜLDÉSE FOLYAMATBAN: ELKÜLDVE 4%

Malakh most elvette a számítógépet Peter ölébıl és letette a legközelebbi, disznóbır huzatú székre, úgy fordítva, hogy a fogoly láthassa a képernyıt. Aztán visszament Peterhez és a térdére helyezte a szimbólumokkal teleírt papírt. - A legenda szerint a szabadkımőves piramis fogja feltárni az Elveszett Szót. Ez a piramis végsı kódja. Azt hiszem, ön tudja, hogyan kell értelmezni. Malakh a laptopra pillantott. ÜZENET KÜLDÉSE FOLYAMATBAN: ELKÜLDVE 8%

Aztán Solomonra nézett, aki győlölettıl égı szemmel nézett vissza rá. Győlölj csak, gondolta Malakh. Minél erısebb az indulat, annál hatalmasabb energia szabadul fel, amikor befejezıdik a szertartás. Nola Kaye a füléhez szorította a telefont, de így is alig hallotta Satot a helikopter zajától.

- Azt mondják, hogy nem lehet leállítani a fájl átvitelét! -kiáltotta Nola. - A helyi internetszolgáltatók lekapcsolása legalább egy órába telik, és ha vezeték nélküli csatlakozása van, akkor úgyis hiábavaló. Manapság szinte lehetetlen a digitális információáramlás leállítása. Túl sok elérési útvonalon lehet kapcsolódni az internethez. A kábelek mellett ott vannak a Wi-Fi pontok, a mobilinternet, a mőholdas telefonok, az intelligens készülékek, a kézi számítógépek... az adatátvitel megakadályozására a legbiztosabb módszer a küldı gép fizikai megsemmisítése. - Megnéztem az UH-60 helikopter felszereltségét - mondta Nola. Úgy látom, hogy van hozzá E-bomba. Az elektromágneses impulzus, vagy EMP-fegyver használata már nem volt újdonság a bőnüldözésben. Elsısorban arra használták, hogy nagy távolságból megállítsanak egy üldözött jármővet. A kis területre koncentrált elektromágneses impulzus jó hatékonysággal fagyasztja le a megcélzott berendezés -autó, mobiltelefon, számítógép - elektronikáját. Nola adatai alapján az UH-60 beépített lézerkeresıs, hat gigahertzes mag-netronnal rendelkezik, az ötven decibeles hangszóró tíz gigawattos impulzust képes leadni. Ha közvetlenül a laptopra irányítják, az impulzus lefagyasztja a számítógép alaplapját, és azonnal törli a merevlemezt. - Nem jó az E-bomba - üvöltötte vissza Sato. - A célszemély egy kıházban tartózkodik. Nincs rálátás, és visszaverıdnek a hullámok. Van információja arról, hogy leadták-e már a videót? Nola a második monitorra pillantott, amely a szabadkımőves témájú új hírek folyamatos keresésére volt beállítva. - Még nem, asszonyom. De ha nyilvánosságra hozzák, másodperceken belül tudni fogjuk.

Langdon visszatartotta a lélegzetét, amint a helikopter zuhanórepülésbe kezdett a Dupont Circle fölött. Néhány járókelı szétszaladt, amikor leszálltak a gyepen a híres, kétszintes szökıkút déli oldalán, amelyet ugyanaz a két ember tervezett, mint a Lincolnemlékmővet. Fél perc múlva Langdon már egy lefoglalt Lexus terepjáróban száguldott a New Hampshire sugárúton a Templom háza felé. Peter Solomon kétségbeesetten próbálta kitalálni, hogy mit tegyen. Bármire akart is gondolni, csak Katherine képét látta maga elıtt, amint véresen fekszik az alagsorban... és a videót, amelyet az imént nézett meg. Lassan a tıle méterekre lévı, székre állított laptop felé fordította a fejét. A mozgó sávnak már csaknem a harmada betöltıdött. ÜZENET KÜLDÉSE FOLYAMATBAN: ELKÜLDVE 29%

A tetovált férfi lassú köröket rótt az oltár körül, füstölıt lóbált és halkan kántált valamit. Fehér füst sőrő pamacsai emelkedtek a tetıablak felé. A férfi szeme most tágra nyílt, mint aki démoni révületbe esett. Peter az ısrégi késre pillantott, amely az oltárra terített fehér selymen várakozott. Peter Solomonnak egy szemernyi kétsége sem volt a felıl, ki fog meghalni ma éjjel ebben a templomban. Már csak az volt a kérdés, hogyan. Megtalálja-e a módját húga és testvérei megmentésének... vagy teljességgel hiábavaló lesz a halála? Elnézegette a szimbólumrácsot. Amikor elıször rápillantott, szinte elvakította a megrendültség... képtelen volt áthatolni a káosz fátylán... hogy felismerje a megdöbbentı igazságot. Most azonban kristálytisztán állt elıtte a szimbólumok valódi jelentése. Teljesen új fényben látta a jelképek rendjét.

És Peter Solomon már tudta, hogy mit kell tennie. Vett egy nagy levegıt, és a tetıablakon át feltekintett a Holdra. Aztán beszélni kezdett. Minden nagy igazság egyszerő. Malakh ezt már régen megtanulta. A megoldás, amelyet Peter Solomon levezetett, annyira elegáns és tiszta, hogy Malakh azonnal felismerte benne az igazságot. Bármilyen hihetetlen, de a piramis utolsó kódja sokkal egyszerőbb volt, mint képzelte. Az Elveszett Szó ott volt a szemem elıtt. Egy pillanat alatt éles fénysugár hatolt át a történelem és a mítoszok ködén, amely beburkolta az Elveszett Szót. Az ígéret szerint az Elveszett Szót egy ısi nyelven írták, és misztikus hatalma volt minden filozófiában, vallásban és tudományban, amióta csak világ a világ. Alkímia, asztrológia, kabbala, kereszténység, buddhizmus, rózsakeresztesek, szabadkımővesek, csillagászok, noetikusok... Most, a beavatás termében állva, a Heredom nagy piramisának tetején Malakh ránézett a kincsre, amelyet oly sok éven át keresett, és tudta, hogy nem készülhetett volna fel ennél tökéletesebben. Hamarosan kiteljesedem. Az Elveszett Szó megkerült. A Kalorama Heightson maradt CIA ügynök ott állt a szeméttenger közepén, amelyet a garázsban talált kukákból öntött ki. - Ms. Kaye? - mondta Sato az ügynök elemzıjének a telefonba. Jó ötlet volt, hogy vizsgáljam át a szemetet. Azt hiszem, találtam valamit.

Odabent a házban Katherine Solomon percrıl percre erısebbnek érezte magát. Az infúzió sikeresen feltornázta a vérnyomását és megszüntette a kínzó fejfájást. Most a nappaliban pihent, mert határozottan úgy szólt az utasítás, hogy maradjon nyugalmi helyzetben. De az idegei még elég rossz állapotban voltak és egyre jobban aggódott a bátyjáért. Hol vannak már? A CIA helyszínelıi még nem érkeztek meg, az itt maradt ügynök sem fejezte még be a ház átkutatását. Bellamy itt ült vele az ebédlıben, takaróba burkolva, de aztán ı is kiment, hogy valamilyen információ után nézzen, amely segíthet megmenteni Petert. Katherine nem bírt tovább tétlenül ülni, bizonytalanul felállt és lassan átbotorkált a nappaliba. Bellamyra a dolgozószobában talált rá. Az építész egy kihúzott fiók elıtt állt, háttal neki, s annyira elmerült valamiben, hogy észre sem vette a belépı Katherine-t. - Warren? - lépett oda hozzá. Az idıs férfi riadtan megfordult és gyorsan betolta a fiókot a csípıjével. Az arca megrendülést és bánatot tükrözött, a szemében könnyek ültek. - Mi történt? - kérdezte Katherine a fiókra pillantva. - Mit talált? Bellamy nem tudott megszólalni. Minden gesztusa arról árulkodott, hogy olyasmit látott, amit jobb lett volna nem látnia. - Mi van abban a fiókban? - követelt választ Katherine. Bellamy egy hosszú, fájdalmas pillanatra ráemelte könnyes szemét. - Mind a ketten azt akartuk tudni, hogy miért... hogy miért győlöli ez az ember annyira a családjukat. Katherine-nek felszaladt a szemöldöke. - És?

- És... - Bellamynak elcsuklott a hangja. - Azt hiszem, megtaláltam a választ.

Száztizenkilencedik fejezet

A templom házának legfelsı szintjén a férfi, aki a Malakh nevet adta magának, a nagy oltár elıtt állt és gyöngédem simogatta az érintetlen bır kerek foltját a feje tetején. Verbum significatium, kántálta felkészülés közben. Verbum omnificum. Végre megvan az utolsó alkotóelem. A legértékesebb kincs gyakran a legegyszerőbb. A füstölıbıl illatos felhık szálltak föl kavarogva az oltár fölé. Mintha a tetıablakon besütı Hold sugárnyalábját követnék, a láthatóvá vált égi csatornát, amelyen át az égbe emelkedhet a megszabadult lélek. Eljött az idı. Malakh fogta a Peter sötétre festett vérét tartalmazó fiolát és ki vette belıle a dugót. Foglyának figyelı szeme elıtt belemártotta a varjútoll hegyét a bíborvörös tinktúrába, és a koponyatetın meghagyott szent körhöz vitte. Egy pillanatra megállt a keze... belegondolt, mennyit kellett várnia erre az éjszakára. De nagy átalakulása immár a küszöbön állt. „Amikor az Elveszett Szó beleíratik az ember elméjébe, akkor felkészült a mérhetetlen hatalom fogadására." így szólt az apoteózis ısi ígérete. Eleddig az emberiség nem volt képes valóra váltani ezt az ígéretet, és Malakh mindent megtett azért, hogy ez így is maradjon. Biztos kézzel érintette bıréhez a toll hegyét. Nem volt szüksége tükörre, sem mások segítségére, a tapintóérzéke és lelki szemei ve-

zették. Lassan, nagy mőgonddal kezdte beírni az Elveszett Szót a koponyáján körbetekergı uroboroszba. Peter Solomon elborzadva nézte. Amikor Malakh végzett, becsukta a szemét, letette a tollat és lassan minden levegıt kiengedett a tüdejébıl. Életében elıször járta át az eddig ismeretlen élmény. Teljessé váltam. Eggyé váltam. Malakh évekig dolgozott a mőtárgyon, ami a teste, és most, ahogy közeledett a végsı átalakulás pillanata, egyenként érzékelt minden vonást, amelyet valaha ejtett a bırén. Igazi remekmő vagyok. Tökéletes és teljes. - Megadtam, amit kért - zavarta meg Peter hangja. - Küldjön segítséget Katherine-nek. És állítsa le az üzenetküldést. Malakh kinyitotta a szemét, és elmosolyodott. - Mi még nem végeztünk egymással. - Az oltár felé fordult, felemelte az áldozati kést és végigfuttatta az ujját a vékony vaspengén. - Ezt az ısi kést isteni elrendelésbıl emberáldozatra szánták. Felismerte már, igaz? Solomon tekintete megkeményedett. - Összetéveszthetetlen. Hallottam már a legendáját. - Legendáját? Benne van a Szentírásban. Nem hiszi, hogy igaz? Peter hallgatott. Malakh egy vagyont költött arra, hogy megtalálja és megszerezze ezt a tárgyat. Akéda késnek nevezik, és több mint háromezer éve készült egy Földre hullott vasmeteoritból. Vas az égbıl, ahogy a korai misztikusok mondták. Azt tartották, hogy ez volt az a kés, amelyet Ábrahám a megkötözés, az akéda alkalmával használt, amikor kis híján feláldozta a fiát - miként az a Teremtés könyvében áll. A kést

mozgalmas története során pápák, náci misztikusok, európai alkimisták és magángyőjtık birtokolták. İrizték és csodálták, gondolta Malakh, de senki sem merte felszabadítani az igazi hatalmát azzal, hogy arra használta, amire szánták. Ma este azonban az akéda kés betölti a sorsát. Az akéda mindig is szent tárgy volt a szabadkımővesek között. Már a legelsı fokon dicsıítik a legmagasztosabb ajándékot, melyet valaha Istennek ajánlottak... Ábrahám alázatos meghajlását Isten, a legfıbb lény akarata elıtt, midın elsıszülöttje, Izsák feláldozását kérte... Lelkesítı érzés volt a penge súlya Malakh kezében, ahogy lehajolt, hogy a frissen fent késsel átvágja a köteleket, amelyek a tolószékhez láncolták Petert. A kötelek a padlóra hulltak. Peter Solomon összerándult a fájdalomtól, amikor mozgatni próbálta elgémberedett tagjait. - Miért teszi ezt velem? Mit gondol, mit fog elérni ezzel? - Ha van ember, akinek értenie kell, hát ön az - válaszolta Malakh. - Tanulmányozta a régi dolgokat. Tudja, hogy a misztériumok hatalma az áldozatra épül... egy emberi lélek kiszabadítására a test börtönébıl. így van ez az idık kezdete óta. - Semmit sem tud az áldozatról - jelentette ki Peter fájdalmas és megvetı hangon. Remek, gondolta Malakh. Szítsd a győlöleted. Azzal csak megkönnyíted a dolgom. Malakh üres gyomra megkordult, miközben a fogoly elıtt járkált. - Az embervér kiontása hatalmas erıvel bír. Tudták ezt mind, az ókori egyiptomiaktól a kelta druidákig, a kínaiaktól az aztékokig. Az emberáldozatnak mágiája van, de a modern ember elgyöngült, fél az igazi felajánlástól, nem mer életet áldozni, ami nélkül nincs spirituá-

lis átalakulás. Pedig az ısi szövegek világosan beszélnek. Csak a legszentebb feláldozásával nyerheti el az ember a végsı hatalmat. - És én volnék ez a legszentebb áldozat? Malakh hangosan elnevette magát. - Még mindig nem érti, ugye? Peter kérdın nézett rá. - Tudja, miért tartok érzékelésmegvonó tartályt a házamban? Malakh csípıre tette a kezét. Bonyolult mintákkal ékesített testén csak egy ágyékkötıt viselt. - Gyakoroltam... készültem... szoktattam magam ahhoz a pillanathoz, amikor csak szellemként létezem... amikor kilépek földi porhüvelyembıl... miután felajánlottam ezt a gyönyörő testet áldozatul az isteneknek. Én vagyok a becses áldozat! Én vagyok a tiszta fehér bárány! Peternek megnyílt a szája, de hang nem jött ki rajta. - Igen, Peter, az embernek azt kell felajánlania az isteneknek, ami a legdrágább neki. A legtisztább fehér galambját... a legértékesebb és legbecsesebb birtokát. Ön nem drága nekem. Nem olyan értékes, hogy felajánljam. - Malakh villámló tekintettel nézett rá. - Hát nem érti? Nem ön az áldozat, Peter... hanem én. A magam testét ajánlom fel. Én vagyok az ajándék. Nézzem rám! Felkészültem, becsessé tettem magam az utolsó útra. Én vagyok az ajándék! Peter továbbra sem szólalt meg. - A halálban a hogyan a titok - mondta Malakh. - A szabadkımővesek jól tudják ezt. - Az oltárra mutatott. - Tisztelik az ısi igazságokat, mégis gyávák. Megértik az áldozatban rejlı hatalmat, de tisztes távolságot tartanak a haláltól, csak eljátsszák a gyilkosságokat, és vértelen halálszertartásokat mutatnak be. Ma este az önök szimbolikus oltára tanúja lesz az áldozat valódi hatalmának... és valódi céljának.

Malakh most megragadta Peter Solomon bal kezét és a markába nyomta az akéda kés nyelét. A bal kéz szolgálja a sötétséget. Ezt is elıre eltervezte. Peternek nincs más választása. Malakh elképzelni sem tudott hatalmasabb és szimbolikusabb áldozatot, mint amit ezen az oltáron ajánl fel ez az ember, ezzel a késsel, belemártva a pengét az áldozatra szánt szívébe, aki misztikus szimbólumok díszcsomagolásában ajándékozza oda halandó testét. Önmaga feláldozásával Malakh kivívja helyét a démonok rangsorában. Az igazi erı a sötétségben és a vérben lakozik. A régiek tudták ezt, s az adeptusok a maguk természete szerint választottak pártállást. Malakh is bölcsen választotta ki a magáét. A káosz a világegyetem természeti törvénye. A közöny az entrópia motorja. A fásult ember termékeny talaj, amelyben kicsírázik a sötét szellemek magva. Én ıket szolgáltam, és ık istenként fogadnak majd. Peter meg se moccant. Csak bámulta a kést a markában. - Én parancsolom, hogy megtegye - mondta kihívóan Malakh. Önkéntes áldozat vagyok. Az ön végsı szerepe meg van írva. Át fog változtatni engem. Kiszabadít a testembıl. Ha nem teszi meg, el fogja veszíteni a húgát és a testvéreit. Végképp teljesen egyedül marad. - Szünetet tartott, és rámosolygott a foglyára. - Tekintse ezt az utolsó büntetésének. Peter lassan fölemelte a tekintetét és Malakh szeme közé nézett. - Büntetésnek? A megölését? Azt hiszi, habozni fogok? Meggyilkolta a fiamat. Az anyámat. Az egész családomat. - Nem! - tört ki Malakh olyan erıvel, amely még ıt is meglepte. Téved! Nem én gyilkoltam meg a családját! Hanem ön! Ön döntött úgy, hogy ott hagyja Zacharyt a börtönben! És onnantól mozgásba lendültek a kerekek. Ön ölte meg a családját, Peter, nem én! Peter ujjpercei elfehéredtek, ahogy dühödten markolta a kést. - Fogalma sincs arról, miért hagytam ott a börtönben Zacharyt!

- Mindent tudok! - vágott vissza Malakh. - Ott voltam. Ön azt állította, hogy megpróbált segíteni rajta. Akkor is segíteni akart neki, amikor felajánlotta, hogy válasszon gazdagság és bölcsesség között? Akkor is segíteni akart, amikor ultimátumot adott neki, hogy beálljon a szabadkımővesek közé? Milyen apa az, aki választást kínál a gyerekének gazdagság és bölcsesség között, és azt várja tıle, hogy helyesen döntsön? Milyen apa az, aki a börtönben hagyja a fiát, amikor hazavihetné? - Malakh most megállt Peter elıtt és leguggol. Az arcuk csaknem összeért. - De ami még fontosabb... milyen apa az, aki a fia szemébe néz... akár ennyi év után is... és nem ismeri meg a saját fiát! Malakh utolsó szavai hosszan visszhangoztak a kıfalak között. Aztán csend lett. A hirtelen beállt csend mintha kirántotta volna Peter Solomont a révületébıl. Az arckifejezése a teljes döbbenetrıl tanúskodott. Igen, apám. Én vagyok az. Malakh éveken át várta ezt a pillanatot... hogy bosszút álljon azon az emberen, aki a sorsára hagyta... hogy belenézhessen abba a szürke szempárba, és belemondja az éveken keresztül eltemetett igazságot. Most eljött ez a pillanat, és ı lassan beszélt, hogy lássa, hogyan nehezül minden egyes szava mázsás súllyal Peter Solomon lelkére. - Örülnöd kéne, apám. A tékozló fiad visszatért. Peter arca halálsápadt volt. Malakh kiélvezte a diadal minden cseppjét. - A saját apám úgy döntött, hogy otthagy a börtönben... és én akkor megesküdtem, hogy most árult el utoljára. Nem vagyok többé a fiad. Zachary Solomon megszőnt létezni. Két fényes könnycsepp győlt össze az apja szemében, és Malakh azt gondolta, ez a legszebb dolog, amit valaha látott.

Peter visszanyelte a könnyeit és úgy bámulta Malakh arcát, mintha most látná elıször. - A börtönır csak pénzt akart - mondta Malakh -, de te elutasítottad. Az persze eszedbe sem jutott, hogy az én bankóim is vannak olyan zöldek, mint a tieid. A börtönırt nem érdekelte, hogy ki fizet neki, csak fizessenek. Amikor felajánlottam neki egy összeget, kiválasztott egy hozzám hasonló termető rabot, beöltöztette a ruháimba és felismerhetetlenre verte. Láttad a fotókat... és a lezárt koporsót, amiben eltemettél. Hát nem én feküdtem benne. Hanem egy idegen. Peter könnyáztatta arcát eltorzította a kín és a hitetlen-kedés. - Édes istenem... Zachary. - Már nem. Amikor Zachary kisétált a börtönbıl, átváltozott. Éretlen kamaszteste és arcvonásai felismerhetetlenül megváltoztak, amikor kísérleti növekedési hormonokkal és szteroidokkal kezdte el bombázni fiatal szervezetét. Még a hangszálai is tönkrementek, jóformán csak suttogni tudott. Zacharyból Andros lett. Androsból Malakh lett. És ma este... Malakh még nagyobb átalakulás elıtt állt. Ugyanabban a pillanatban a Kalorama Heightson Katherine Solomon egy nyitott fiók elıtt állt és egy már-már fetisisztá-nak nevezhetı győjteményt bámult, amely régi újságcikkekbıl és fotókból állt. - Nem értem - mondta Bellamyhoz fordulva. - Ez az elmebeteg nyilvánvalóan megszállottja lett a családunknak, de... - Nézze tovább! - biztatta Bellamy, aki még mindig a látottak hatása alatt állt.

Katherine tovább kutatott az újságkivágások között, amelyek mindegyike a Solomon családdal foglalkozott... Peter sikereivel, Katherine kutatásaival, az anyjuk, Isabel szörnyő meggyilkolásával, Zachary Solomon hosszan részletezett kábítószerügyeivel, lebukásával és brutális meggyilkolásával egy török börtönben. Ahhoz kétség sem fért, hogy ez az ember fanatikusan figyelte a Solomon családot, de az még mindig nem derült ki Katherine számára, hogy miért. Ekkor látta meg a fényképeket. Az egyiken Zachary állt a térdig érı azúrkék vízben egy tengerparton, fehérre meszelt házakkal a háttérben. Görögország? Ez csakis akkor készülhetett, amikor Zachary drogos kábulatban élte világát Európában. Ám furcsa mód Zach egészségesebbnek tőnt itt, mint az a csontsovány kölyök a lesifotósok felvételein, a bulizó, betépett tömegben. Valahogy erısebb, fittebb, érettebb volt. Katherine nem emlékezett rá, hogy valaha is ilyen jó kondícióban látta volna. Tanácstalanul olvasta le a dátumot a fénykép hátoldaláról. De hiszen ez... lehetetlen. A dátum szerint a kép egy évvel azután készült, hogy Zachary meghalt a börtönben. Katherine most már kétségbeesetten kutatott a fiókban. Valamennyi fotó Zachary Solomont ábrázolta... ahogy fokozatosan idısebb lett. A győjtemény egyfajta képes életrajz volt, egy lassú változást dokumentálva. Katherine egyszer csak drámai változással szembesült. Elborzadva követte a fotókon Zachary testének átalakulását, domborodó izmait és arcvonásainak eltorzulását, amely a szteroidok mértéktelen fogyasztására utalt. Mintha megkétszerezıdött volna a testtömege, s ezzel párhuzamosan vad őzöttség költözött a tekintetébe. Nem ismerem fel ezt az embert!

Már semmiben sem emlékeztetett arra a képre, amelyet Katherine a fiatal unokaöccsérıl ırzött. Amikor a következı fotón borotvált koponyával látta viszont, Katherine úgy érezte, hogy kicsúszik a lába alól a talaj. Aztán felfedezte a képet a meztelen testérıl... amelyen már feltőntek az elsı tetoválások. Egy pillanatra megállt a szíve. - Édes istenem...

Százhuszadik fejezet

- Jobbra! - kiáltotta Langdon a lefoglalt Lexus terepjáró hátsó ülésérıl. Simkins rátért az S Streetre, s most már egy fákkal szegélyezett lakóövezetben hajtottak. A Tizenhatodik utca sarkához közeledve a jobb oldalon feltőnt a hegyként magasodó Templom háza. Simkins megbámulta a nagy épületet. Úgy festett, mintha valaki egy piramist húzott volna a római Pantheon tetejére. Az ügynök jobbra akart kanyarodni a Tizenhatodik utcán a fıbejárat felé. - Ne forduljon be! - utasította Langdon. - Egyenesen tovább! Maradunk az S Streeten! Simkins szót fogadott, és tovább hajtott az épület keleti oldala mentén. - A Tizenötödiken jobbra! - mondta Langdon. Simkins hallgatott a navigátorra, és másodpercek múlva Langdon már mutatta is a csaknem láthatatlan, kikövezetlen bekötıutat, amely kettévágta a Templom háza mögötti parkot. Simkins ráhajtott, és a Lexus az épület hátsó frontja felé vette az irányt. - Nézze! - mondta Langdon a magányos jármőre utalva, amely ott parkolt a hátsó bejárat közelében. Egy nagy furgon volt az. - İk azok. Simkins leállította az autót. Halkan kiszálltak és felkészültek a behatolásra. Simkins fölnézett a monolitikus építményre. - Azt mondja, hogy legfölül van a Templom terem?

Langdon bólintott, és megmutatta. - Az a lapos terület a piramis tetején valójában egy tetıablak. Simkins Langdonhoz fordult. - A Templom termének tetıablaka van?! Langdon furcsán nézett rá. - Természetesen. Egy ablak az égre... pontosan az oltár fölött. Az UH-60 a Dupont Cirde gyepén állt. Az utasülésen Sato a körmét rágva várta a híreket a csapattól. Végül Simkins hangja reccsent meg a rádióban. - Igazgató asszony! - Itt Sato. - Bemegyünk az épületbe, de van egy kiegészítı információm. - Mondja. - Most tudtam meg Mr. Langdontól, hogy a teremnek, ahol valószínő, a célszemély tartózkodik, van egy nagy tetıablaka. Sato hosszan mérlegelte a közlést. - Értettem. Köszönöm. Simkins kilépett. Sato abbahagyta a körömrágást, és a pilótához fordult. - Felszállunk.

Százhuszonegyedik fejezet

Mint minden szülı, aki elveszítette a gyermekét, Peter Solomon is gyakran gondolt arra, milyen lenne most a fia... hogy nézne ki... mi lett volna belıle. Peter Solomon most megkapta a választ. A nagydarab, tetovált lény, aki itt állt elıtte, egykor törékeny, dédelgetett kisded volt... Zach csecsemıként a mózeskosárban... megteszi az elsı, ügyetlen lépéseket Péter dolgozószobájában... kimondja az elsı szavakat. Az emberi lélek egyik nagy ellentmondása, hogyan válhat gonosszá egy szeretı családban nevelkedett, ártatlan gyermek. Péter már igen korán kénytelen volt beletörıdni, hogy bár az ı vére folyik a fia ereiben, azt a vért a fiú szíve keringeti. Az a szív, ami csakis az övé... mintha véletlenszerően választották volna az univerzumból. A fiam... megölte az anyámat, Robert Langdont, a barátomat és talán a húgomat is. Peter dermedt szívvel fürkészte fia tekintetét, valami kapaszkodót... valami ismerıst keresve. A férfi szeme azonban, ámbár ugyanolyan szürke, mint Peteré, egy vadidegen szeme volt, telve győlölettel és már-már nem e világi bosszúvággyal. - Elég erıs vagy? - kérdezte az akéda késre nézve Peter markában. - Be tudod fejezni, amit sok-sok évvel ezelıtt el-kezdtél? - Fiam... - Solomon fülében idegenül csengett saját hangja. - Én... én szerettelek.

- Kétszer próbáltál megölni. Elıször ott hagytál a börtönben. Aztán rám lıttél Zach hídjának Most tedd meg! Peter egy pillanatra úgy érezte, mintha kilépne a testébıl. Nem ismert rá önmagára. Hiányzott a fél keze, kopasz volt, fekete csuhát viselt és tolószékben ül egy ısrégi kést szorongatva. - Fejezd be! - kiáltott rá a férfi, és rángások futottak át tetovált mellkasán. - Csak úgy mentheted meg Katherine-t, ha megölsz! Csak úgy mentheted meg a testvériséget! Solomon tekintete a székre, a laptopra és a modemre vándorolt. ÜZENET KÜLDÉSE FOLYAMATBAN: ELKÜLDVE 92%

Nem tudott szabadulni az elvérzı Katherine képétıl... és a szabadkımővességet fenyegetı veszedelem gondolatától. - Még van idı - suttogta a férfi. - Tudod, hogy nincs más választásod. Szabadíts meg földi porhüvelyemtıl. - Kérlek... - mondta Solomon. - Ne tedd ezt! - Te tetted! - sziszegte a férfi. - Lehetetlen választás elé állítottad a fiadat! Emlékszel arra az estére? Gazdagság vagy bölcsesség? Akkor taszítottál el magadtól örökre. De visszatértem, apám... és ma este neked kell választanod. Zachary vagy Katherine? Melyik legyen az? Megölöd-e a fiadat, hogy megmentsd a húgodat? Megölöd-e a fiadat, hogy megmentsd a testvériséget? A hazádat? Vagy addig vársz, amíg már késı lesz? Katherine meghal... a videó nyilvánosságra kerül... hogy aztán abban a tudatban kelljen leélned az életedet, hogy megakadályozhattad volna a tragédiákat. Kifutunk az idıbıl. Tudod, mit kell tenned. Peternek elszorult a szíve. Te nem vagy Zachary, mondta magában. Zachary régen, nagyon régen meghalt. Bárki vagy is... akárhonnan származol is... tılem nem. És bár Peter Solomon nem hitt a saját szavaiban, tudta, hogy döntenie kell.

Elfogyott az ideje. Keresd meg a díszlépcsıt! Robert Langdon sötét folyosókon rohant át, egyre beljebb hatolva az épületben. Turner Simkins szorosan a nyomában. Landgon nem csalódott: megérkeztek a nagy átriumba. A nyolc szürke dór gránitoszlop szegélyezte csarnok többféle, görög-római-egyiptomi stílust ötvözött fekete márványszobraival, alabástrom burás bronzcsilláraival, teuton keresztjeivel, kétfejő fınix dombormőveivel és Hermész-fejjel díszített kandelábereivel. Langdon megfordult, és szaladni kezdett a széles márványlépcsı felé az átrium túlsó végében. - Ez egyenesen felvisz a Templom termébe - suttogta, miközben a lehetı legkisebb zajt ütve siettek fölfelé. Az elsı lépcsıfordulóban Langdon szembe találta magát egy szabadkımőves nagyság, Albert Pike bronz mellszobrával; a feje fölötti táblán a híres idézet volt olvasható: AMIT CSAK MAGUNKÉRT TESZÜNK, AZ MEGHAL VELÜNK; AMIT MÁSOKÉRT ÉS A VILÁGÉRT TESZÜNK, MEGMARAD ÉS HALHATATLAN.

Malakh tapintható változást érzékelt a Templom termének atmoszférájában, mintha Peter Solomon minden dühe és fájdalma most egyszerre a felszínre tört volna... hogy Malakh ellen irányuljon. Igen... itt az idı. Peter Solomon felemelkedett a tolószékbıl és a késsel a kezében már szemben állt az oltárral. - Mentsd meg Katherine-t - hergelte Malakh, s az oltár felé hátrálva csalta maga után. Végül felfeküdt az oltárra, elnyúlva az odakészített fehér leplen. - Tedd meg, amit meg kell tenned. Peter úgy lépdelt elıre, akár az alvajáró.

Malakh kiterült a hátán és föltekintett a tetıablakon besütı téli Holdra. A halálban a hogyan a titok. Ez a pillanat már nem is lehetett volna tökéletesebb. Az Elveszett Szóval felékesítve ajánlom fel magamat az apám bal keze által. Malakh mélyet lélegzett. Fogadjatok el, démonok, mert ez az én testem, amelyet nektek ajánlok. A Malakh fölött álló Peter Solomon reszketett. Könnytıl elhomályosult szemében kétségbeesés, határozatlanság, kínszenvedés tükrözıdött. Vetett egy utolsó pillantást a laptopra és a modemre. - Határozd el magad - suttogta Malakh. - Szabadíts ki a testembıl. Isten akaratából. A magad akaratából. - Leengedte a karját és megfeszítette a mellizmait, kidomborítva a nagyszerő, kétfejő fınixet. Segíts elvetnem magamtól a testem, mint a lelkemet takaró ruhát. Peter könnyes szeme most mintha keresztülnézett volna rajta, nem is látva ıt. - Megöltem az anyádat! - suttogta Malakh. - Megöltem Robert Langdont! Megölöm a húgodat! Tönkreteszem a testvériséget! Tedd, amit tenned kell! Peter Solomon ábrázata a végtelen szomorúság és megbánás maszkjává torzult. Hátravetette a fejét, és borzalmas jajkiáltással emelte magasba a kést. Robert Langdon és Simkins ügynök kifulladva ért a Templom termének ajtajához, ám abban a pillanatban vérfagyasztó üvöltés hangzott fel odabentrıl. Peter volt az. Langdon megismerte a hangját. A kiáltás rettenetes kínokról vallott. Elkéstem! Mit sem törıdve Simkinsszel, Langdon megragadta a kilincset és feltépte az ajtót. Az elé táruló jelenet a legnagyobb félelmeit igazolta.

A félhomályos terem közepén egy borotvált fejő férfi állt a hatalmas oltár elıtt. Fekete csuhát viselt, és egy nagy kést tartott a markában. Mielıtt még Langdon megmozdulhatott volna, a férfi lesújtott a késsel az oltáron elnyúló testre. Malakh lehunyta a szemét. Milyen gyönyörő. Milyen tökéletes. Az akéda kés ısi pengéje megcsillant a holdfényben. Illatos füstgomolyok kígyóztak fölfelé a levegıben, mintegy mutatva az utat a megszabadulás küszöbén álló lelkének. A gyilkos egyetlen kétségbeesett jajkiáltása még ott visszhangzott a szent térben, amikor a kés lesújtott. Bekenettem az emberáldozat vérével és a szülık könnyeivel. Malakh felkészült a nagyszerő találkozásra a pengével. Elérkezett az átváltozás pillanata. Hihetetlen, de nem érzett fájdalmat. Mennydörgı robaj rázta meg a testét, fülsiketítın és mélységesen. Az egész terem beleremegett, és ragyogó fehér fény vakította el odafentrıl. A mennyország morajlott. És Malakh tudta, hogy végbement. Pontosan úgy, ahogyan eltervezte. Langdon nem emlékezett rá, hogy rohanni kezdett az oltár felé, miközben a helikopter megjelent odafenn. Arra sem emlékezett, hogy kinyújtott karral elırelendült... a fekete csuhás ember felé... kétségbeesetten próbálva megelızni, mielıtt még másodszor is lesújtana a késsel. Egymásnak ütközött a testük, és a tetıablakon át ragyogó fény árasztotta el az oltárt. Langdon arra számított, hogy Peter Solomon véres testét fogja megpillantani az oltáron, de a fényben csillogó

csupasz mellkason egyáltalán nem látszott vér... csak tetoválások sőrő szövedéke. A kés törötten hevert a test mellett - nem az emberre, hanem a kıre sújtott le. Ahogy Langdon a fekete csuhás férfival együtt a kıpadlóra zuhant, észrevette, hogy a jobb karja fehér pólyában végzıdik, és mit sem értve döbbent rá, hogy Peter Solomonnal birkózik. A helikopter termet pásztázó keresıfénye elvakította ıket. Olyan alacsonyra ereszkedve lebegett, hogy a talpa súrolta a tetıablak felületét. A helikopter orrán egy különös fegyver forgott körbe, az üvegre irányzott csıvel. A vörös lézersugár áthatolt a tetıablakon, és már a padlón táncolt, egyenesen Langdon és Solomon felé tartva. Ne! De nem fegyverropogás hallatszott... csak a helikopter kereplése. Langdon nem érzett semmit, de mintha egy láthatatlan energia rázta volna meg minden sejtjét. A feje fölött, a disznóbır huzatú széken a laptop furcsa, sziszegı hangot hallatott. Langdon még idıben kapta oda a szemét, hogy lássa, amint elsötétül a képernyı. Sajnos, azt is látta, amit elıtte mutatott: ÜZENET KÜLDÉSE FOLYAMATBAN: ELKÜLDVE 100%

Húzd fel! A francba! Fel! Az UH-60 pilótája felpörgette a rotorokat, ahogy próbálta megakadályozni, hogy a helikopter talpa hozzáérjen a nagy üvegtetıhöz. Tudta, hogy a rotorok lefelé irányuló felhajtóereje már a töréspontig feszíthette az üvegtáblát. Szerencsétlenségére a piramistetı hajlásszöge hatékonyan oldalra terelte az emelkedéshez szükséges erı egy részét. Húzd fel! Gyerünk már!

Megbillentette a gép orrát, hogy odébb tegye, de a bal oldali talp odakoccant az üveghez. Csak egy pillanatra, de az épp elég volt. A Templom termének tetıablaka szétrobbant, üvegcserepek kavarogtak a helikopter szelében... és az éles szilánkok bezúdultak a terembe. Csillagok hullanak alá az égbıl. Malakh fölnézett a gyönyörő fehér fénybe, és csillogó gyémántkövek miriádját látta... egyre gyorsabban, egyre sőrőbben záporozni... mintha ıt akarnák beteríteni a ragyogásukkal. Egyszerre fájdalmat érzett. Mindenütt. Szúrt. Égetett. Kaszabolt. Borotvaéles kések hatoltak puha húsába. A mellén, a nyakán, a combján, az arcán. Egész testében megfeszült és összerándult. Jajkiáltás hagyta el vérrel teli száját, ahogy a hasogató fájdalom kirántotta a révületébıl. A fehér fény odafent megváltozott, és váratlanul, mintegy varázsütésre, egy sötét helikoptert látott maga felett; a propellerek jeges szele bezúdult a Templom terembe, megfagyasztva benne a vért és a helyiség távoli sarkaiba őzve a tömjénfelhıket. Malakh elfordította a fejét. Az akéda kés törötten feküdt mellette a gránitoltáron, amelyet elborítanak az üvegcserepek. Mindazok után, amit vele tettem... Peter Solomon a kıre sújtott a késsel. Nem akarta a véremet ontani. Malakh növekvı rettenettel emelte fel a fejét és nézett végig az oltáron elnyúló testén. Ez az eleven mőremek lett volna az ı felajánlása. És most romokban hever. A teste vérben ázott... nagy üvegszilánkok álltak ki belıle.

Malakh elgyöngülve eresztette le a fejét a gránitoltárra, és kinézett a tetın megnyílt résen. A helikopter eltőnt, csak a néma téli Holdat látta a helyén. Malakh tágra nyílt szemmel levegı után kapkodott... egyedül a nagy oltáron.

Százhuszonkettedik fejezet

A halálban a hogyan a titok. Malakh tudta, hogy minden kudarcba fulladt. Nem volt ragyogó fény. Nem volt elsöprı fogadtatás. Csak sötétség és elviselhetetlen fájdalom. Még a szemében is. Semmit sem látott, de érzékelte a mozgást maga körül. Hangok... emberi hangok... az egyik eltéveszthetetlenül Robert Langdoné. Hogy lehetséges ez? - Jól van - ismételgette Langdon. - Katherine jól van, Peter. Semmi baja a húgának. Nem, gondolta Malakh. Katherine halott. Meg kellett halnia. Malakh már nem látott, azt sem tudta, hogy nyitva van-e a szeme, de hallotta a helikoptert odafentrıl. Váratlan nyugalom szállta meg a Templom termét. Malakh most azt érezte, hogy a föld lágy ritmusa szaggatottá válik... mint amikor az óceán természetes hullámzását megakasztja egy készülıdı vihar. Chao ab ordo. Ismeretlen hangok kezdtek el kiáltozni, Langdont faggatták a laptopról és a videófájlról. Malakh tudta, hogy már késı: a kár jóvátehetetlen. Mostanra a videó futótőzként terjed, sokkolva a világot, tönkretéve a testvériséget. Azokat kell megsemmisíteni, akik a leginkább képesek a tudás terjesztésére. Az emberi tudatlanság elısegíti a káosz növekedését. A Fény hiánya táplálja a sötétséget, amely Malakhra vár. Nagy tetteket vittem véghez, és hamarosan királyként fogadnak.

Malakh megérezte, hogy valaki közeledik felé. Tudta, ki az. Megszimatolta a megszentelt olaj illatát, amellyel ı kente be az apja borotvált fejét. - Nem tudom, hogy hallasz-e engem - súgta a fülébe Peter Solomon -, de meg kell tudnod valamit. - Megérintette az ujjával a szent kört Malakh feje tetején. - Amit ide írtál... az nem az Elveszett Szó. De az, gondolta Malakh. Minden kétséget kizáróan meggyıztél róla. A legenda szerint az Elveszett Szót egy olyan ısi és titkos nyelven írták, amelyet az emberiség már elfeledett, és senki sem tudja elolvasni. Ez a rejtélyes nyelv, árulta el Peter, valójában a legrégebbi írott nyelv a földön. A szimbólumok nyelve. A szimbólumok nyelvében volt egy jelkép, amely magasan a többi felett állt. Ez a legısibb és legegyetemesebb szimbólum egyetlen képbe olvasztotta mindazt az ısi tradíciót, amit az egyiptomi napisten árasztotta fény, az alkimisták aranyának dicsısége, a bölcsek kövének filozófiája, a rózsakereszt tisztasága, a teremtés pillanata, a mindenség, az asztrológiai nap uralma és a befejezetlen piramis fölött idızı mindenlátó szem jelentett. A circumpunct. Az ısforrás szimbóluma. Minden dolgok eredıje. Ezt mondta neki Peter. Malakh eleinte kételkedett, de aztán újra megnézte a szimbólumrácsot és látta, hogy a piramis csúcsa közvetlenül a circumpunct magában álló szimbólumára mutat - egy körre, ponttal a közepén. A szabadkımőves piramis egy térkép, gondolta, felidézve a legendát, amely az Elveszett Szóra mutat. Minden arra vallott, hogy az apja végre az igazat mondja neki. Minden nagy igazság egyszerő. Az Elveszett Szó nem egy szó... hanem egy szimbólum.

Malakh lázasan rajzolta a koponyájára a circumpunct nagyszerő szimbólumát. És amikor befejezte, érezte, ahogy növekszik benne az erı és az elégedettség. Teljessé vált a mestermővem és a felajánlásom. Már vártak rá a sötétség erıi. Megjutalmazzák azért, amit tett. Ez lett volna a megdicsıülés pillanata... De az utolsó percben mégis minden kudarcba főlt. Peter még mindig mellette állt, beszélt hozzá, bár Malakh alig értette a szavait. - Hazudtam neked - mondta. - Nem volt más választásom. Ha elárulom az igazi Elveszett Szót, nem hittél volna nekem, és nem értetted volna meg. Az Elveszett Szó... nem a circumpunct? - Az igazság az - mondta Peter -, hogy az Elveszett Szót mindenki ismeri... de csak nagyon kevesen ismerik fel. A szavak visszhangoztak Malakh elméjében. - Befejezetlen maradtál - mondta Peter, gyöngéden ráborítva a tenyerét Malakh feje tetejére. - A munkád még elvége-zetlen. De bárhová is menj, ne felejtsd el, kérlek, hogy... szerettek téged. Apja kezének gyöngéd érintése erıs katalizátorként hatott rá, és kémiai reakciót indított el Malakh testében. Minden elıjel nélkül egyszer csak sistergı energia áradt szét a bensıjében, mintha testének minden sejtje feloldódna. Egy pillanat alatt tovatőnt minden földi kín. Átalakulás. Most megtörténik. Lenézek magamra, egy test véres roncsaira a megszentelt gránitlapon. Az apám mellettem térdel, a megmaradt kezébe fogva az én élettelen kezemet. Kitörı haragot érzek... és zavarodottságot. Ez nem az együttérzés pillanata... hanem a bosszúé, az átalakulásé. .. de az apám még mindig nem hajlandó engedelmeskedni, betölteni a szerepét,

nem hajlandó a kés pengéjén át a szívembe összpontosítani a fájdalmát és haragját. Csapdába estem, és még mindig itt idızöm... földi porhüvelyemben. Az apám gyengéden végigsimítja puha kezével az arcomat, és lezárja elködösülı szemem. Érzem az oldódást. Egy lobogó fátyol borul rám, egyre sőrőbb, elhomályosítja a fényt, elrejti a világot a szemem elıl. Hirtelen felgyorsul az idı, és én belevetem magam a mélységbe, amely sokkal sötétebb, mint valaha is képzeltem volna. Itt, a csupasz őrben suttogást hallok... és érzékelem a készülıdı erıt. Ijesztı gyorsasággal növekszik, sőrősödik körülöttem. Hatalmas és mindenütt jelenvaló. Sötét és kényszerítı. Nem vagyok egyedül itt. Ez az én diadalom, a nagyszerő fogadtatásom. És mégis, valamilyen okból nem öröm tölt el, hanem határtalan félelem. Egyáltalán nem olyan, mint vártam. Az erı ellenállhatatlanul viharzik, kavarog körülöttem, azzal fenyeget, hogy ízekre szaggat. Egyszerre, minden elızetes figyelmeztetés nélkül összeáll a sötétség, mint óriási, ısi fenevad, s felágaskodik elıttem. Velem szemben valamennyi sötét lélek, aki elıttem halt meg. Sikolt belılem a leírhatatlan félelem... ahogy magába nyel a sötétség.

Százhuszonharmadik fejezet

A Washington-székesegyházban Galloway esperes különös változást érzékelt a levegıben. Nem tudta, mi ez, de mintha szétfoszlott volna egy szellemárny... mintha fölemelkedett volna egy súly... nagyon messze, és mégis itt. Egyedül ült az íróasztalánál, mélyen a gondolataiba merülve. Maga sem tudta, hány perc telhetett el, amikor megszólalt a telefon. Warren Bellamy volt az. - Peter életben van - mondta szabadkımőves testvére. - Most kaptam a hírt. Tudtam, hogy azonnal hallani akarja. Rendbe fog jönni. - Hála Istennek! - sóhajtotta Galloway. - Most hol van? Az esperes végighallgatta Bellamy beszámolóját a rendkívüli eseményekrıl, amelyek a papi kollégiumból való távozásuk után történtek. - És mindannyian jól vannak? - Igen, ki fogjuk heverni - mondta Bellamy. - De van még valami... - Igen? - A szabadkımőves piramis... azt hiszem, Langdon megfejtette a rejtélyt. Galloway elmosolyodott. Nem érte meglepetésként a bejelentés. - És mondja, azt is felfedte Langdon, hogy a piramis megtartotta-e az ígéretét? Feltárult-e az, amirıl a legendák beszéltek? - Azt még nem tudom. Meglátjuk, gondolta Galloway.

- Pihennie kell. - Önnek is. Nem, nekem imádkoznom kell.

Százhuszonnegyedik fejezet

A lift kinyíló ajtaján át feltárult a fényárban úszó Templom terme. Katherine Solomon sietségre ösztökélte még mindig gyenge lábát, hogy minél elıbb találkozhasson a fivérével. Hideg volt a hatalmas helyiségben, és tömjénillat úszott a levegıben. Az elé táruló jelenet megakasztotta Katherine lépteit. A terem közepén, az alacsony kıoltáron tetovált, véres tetem feküdt, üvegszilánkoktól megszaggatva. Odafönt a magasban a betört tetıablak tátongó nyílása. Istenem. Katherine elfordult, és Petert kereste tekintetével. A bátyja a terem túlsó végében ült, Langdonnal és Satoval beszélgetve, miközben egy mentıs ellátta a sebeit. - Peter! - kiáltotta Katherine és futásnak eredt. - Peter! A fivére ránézett, és végtelen megkönnyebbülés jelent meg az arcán. Felugrott, és elindult feléje. Egyszerő fehér inget és sötét nadrágot viselt, valószínőleg a földszinti irodájából hozták fel neki. A jobb keze föl volt kötve, s csak esetlenül ölelhették meg egymást, de bánta is Katherine! Védıburokként fogta körül bátyja meghitt ölelése, amely gyerekkorától fogva vigaszt és erıt adott neki. Némán szorították egymást. Végül Katherine súgva megkérdezte: - Jól vagy? De komolyan. Elengedte Petert, ránézett felkötött karjára és a fehér pólyára a jobb keze helyén. Könnyek győltek a szemébe. -Annyira sajnálom. Peter vállat vont, mintha nem számítana.

- Ez csak a gyarló test. Az a fontos, hogy te jól vagy. Peter könnyed válasza az elevenébe vágott, eszébe juttatva, hogy mit is szeret annyira a bátyjában. Megsimogatta leborotvált fejét és átjárta a családi összetartozás mély érzése... annak a kitörölhetetlen tudata, hogy ugyanaz a vér kering az ereikben. Tragikus volt arra gondolnia, hogy egy harmadik Solomon is itt volt ma este, ebben a teremben. Az oltáron fekvı halott magához vonzotta a tekintetét, és Katherine egész testében megborzongott, amikor felidézte a nemrég látott fényképeket. Elfordult és pillantása Robert Langdonéval találkozott. Részvétet és együttérzést olvasott ki belıle, mintha Langdon valahogy kitalálta volna, mi jár Katherine fejében. Peter is tudja. Katherine-t heves érzelmek ragadták el - megkönnyebbülés, szánalom, kétségbeesés. A bátyja teste úgy rázkódott a karjában, mint egy gyereké. Katherine soha életében nem tapasztalt még ilyet. - Sírjál csak - suttogta. - Semmi baj. Sírjál csak. Peter még erısebben reszketett. Katherine magához vonta, és a tarkóját simogatta. - Peter, mindig te voltál az erısebb... rád mindig számíthattam. De most te is számíthatsz rám. Semmi baj. Itt vagyok. Gyöngéden a vállára fektette a bátyja fejét... és a nagy Peter Solomon zokogva omlott a karjaiba. Sato igazgató félrevonult telefonálni. Nola Kaye hívta. A változatosság kedvéért most jó hírekkel. - Még mindig nem hozták nyilvánosságra, asszonyom. Reménykedı volt a hangja. - Meggyızıdésem, ha kijutott volna, már látnánk a nyomát. Úgy tőnik, hogy még idıben közbelépett. Hála neked, Nola, gondolta Sato. A laptopra pillantott, amelyen Langdon úgy látta, hogy elment az üzenet. Egy hajszálon múlott.

Nola javaslatára az udvarházat átkutató ügynök a szemeteseket is átvizsgálta, és megtalálta egy újonnan vásárolt mobilinternetes modem csomagolását. A típus ismeretében Nola utána tudott nézni a kompatibilis eszközöknek, a sávszélességnek és a szolgáltató hálózatának, azonosítva a legvalószínőbb elérési pontot - egy kisebb jelátadót a Tizenhatodik utca és a Corcoran sarkán, három háztömbre a Templomtól. Nola gyorsan továbbította az információt a helikopteren ülı Satonak. A Templom házához menet a pilóta alacsony magasságban végrehajtott egy manıvert és egy elektromágneses impulzussal megbénította az átjátszó állomást - mindösz-sze másodpercekkel azelıtt, hogy a laptop elküldte volna az e-mailt. - Szép munkát végzett ma este - mondta Sato. - Most menjen aludni. Megérdemli. - Köszönöm, asszonyom. - Nola tétovázott. - Van még valami? Nola hosszan kivárt, nem tudta eldönteni, hogy mondja, vagy ne mondja. - Semmi, ami nem várhat holnap reggelig, asszonyom. Jó éjszakát.

Százhuszonötödik fejezet

A Templom házának egyik elegáns földszinti fürdıszobájában Robert Langdon meleg vizet eresztett magának, és megnézte magát a tükörben. Még a tompított világításnál is úgy találta, hogy... erısen megviselt. Az oldaltáska újra ott volt a vállán, de már nem húzta any-nyira... a személyes holmijától és néhány győrött jegyzetlaptól eltekintve üres volt. Felnevetett. Washingtoni villámlátogatása egy kiselıadás kedvéért némileg mozgalmasabbra sikeredett a vártnál. Langdonnak mégis volt miért hálát adnia. Peter életben van. A videó nem ért célba. Miközben az arcára locsolta a meleg vizet, érezte, hogy fokozatosan visszatér belé az élet. Még mindig ködös volt az agya, de már nem rohangált benne az adrenalin... lassan visszanyerte régi önmagát. Miután megtörölte a kezét, rápillantott a Miki egeres órára. Jó késı van. Kiment a fürdıszobából, és elindult a Tiszteletadás kanyargó útján - a kecsesen ívelı folyosón, amelyet a nagy szabadkımővesek portréi szegélyeztek... amerikai elnökök, filantrópok, hírességek és más befolyásos amerikaiak. Megállt a Harry S. Trumant ábrázoló olajfestmény elıtt és megpróbálta elképzelni, ahogy elvégezte a beavatási rítusokat és tanulmányokat, amelyeket a szabadkımővessé válás megkövetelt.

A látható mögött létezik egy rejtett világ. Valamennyiünk számára. - Megszökött - csendült fel egy hang a folyosón. Langdon megfordult. Katherine volt az. A poklok poklán ment keresztül ma este, mégis ragyogóan nézett ki... mint aki megfiatalodott. Langdon fáradtan rámosolygott. - Hogy érzi magát? Katherine odalépett hozzá, és melegen átölelte. - Hogyan köszönhetném meg valaha is? Langdon nevetett. - Hiszen nem tettem semmit. Katherine csak sokára engedte el. - Peter rendbe fog jönni... - Mélyen Langdon szemébe nézett. - És az imént valami hihetetlent mondott... valami csodálatosat. - A hangjában izgalom vibrált. - Látnom kell a saját szememmel. Mindjárt visszajövök. - Mirıl beszél? Hová megy? - Csak ide... nem tart sokáig. És Peter beszélni szeretne magával... négyszemközt. A könyvtárban várja. - Nem mondta, hogy mirıl? Katherine nevetett és a fejét ingatta. - Ismeri Petert, meg az ı kis titkait. - De... - Nemsokára találkozunk. Katherine már ott sem volt. Langdon úgy érezte, hogy ma estére elege van a titkokból. Maradtak persze megválaszolatlan kérdések köztük a szabadkımőves piramis és az Elveszett Szó -, de gyanította, ha van is rájuk magyarázat, az nem tartozik rá. Én nem vagyok szabadkımőves.

Összeszedve

maradék

erejét,

elindult

a

szabadkımőves-

könyvtárba. Amikor belépett, Petert egyedül találta - egy asztalnál ült, elıtte a kıpiramis. - Robert - integetett neki mosolyogva -, csak egy szóra! - Hát hogyne! - vigyorgott Langdon. - Hallom, elvesztettél egyet.

Százhuszonhatodik fejezet

A Templom házának könyvtára a legrégebbi nyilvános olvasóterem Washingtonban. Remek állománya több mint negyedmillió kötettel dicsekedhet, köztük az Ahiman Rezon -egy felkészült testvér titkai ritka példányával. A könyvtárban láthatók még értékes szabadkımőves szertartási kellékek, ékszerek, sıt egy olyan ritka kötet is, amelyet Benjamin Franklin saját kezőleg nyomott. Langdon kedvence azonban egy olyan kincs volt, amelyet a legtöbben észre sem vettek. Az illúzió. Solomon mutatta meg neki még régen, hogy egy bizonyos pontról nézve a könyvtár egyik olvasóasztala az aranyozott lámpával jellegzetes optikai illúziót teremt... egy piramist, ragyogó arany pillérfejjel. Solomon ezt mindig is néma emlékeztetınek tekintette, hogy a szabadkımővesség misztériumai mindenki számára láthatóvá válhatnak, ha a megfelelı perspektívából nézi ıket. Ma este azonban színrıl színre mutatkoztak meg a szabadkımővesség misztériumai. Langdon szemben ült Peter Solomon legfıbb fımesterrel és a szabadkımőves piramissal. Peter mosolygott. - A szó, amit említett, Robert, nem csak legenda. Létezı valóság. Langdon nagy szemeket meresztett és csak sokára szólalt meg. - De... ezt nem értem. Hogyan lehetséges ez? - Miért olyan nehéz elfogadni?

Mindenért! - szerette volna mondani Langdon, barátja arcát fürkészve, hogy mennyire veheti komolyan. - Azt mondja, hogy hisz az Elveszett Szó létezésében... és tényleges hatalmában? - Mérhetetlen hatalma van - válaszolta Peter. - Az İsi misztériumok feltárásával át tudja formálni az emberiséget. - Egy szó? - kérdezett vissza Langdon. - Nem kívánhatja tılem, Peter, hogy higgyek egy szó... - Pedig hinni fog - jelentette ki Peter higgadtan. Langdon némán figyelt. - Mint tudja - folytatta Solomon immár felállva, miközben róni kezdte a szobát az asztal körül -, réges-rég megjövendölték, hogy elérkezik a nap, amikor újra felfedezik az Elveszett Szót... egy napon felbukkan, és az emberiség újra birtokba veszi elfeledett hatalmát. Langdon felidézte Peter elıadását az apokalipszisrıl, amit sokan tévesen a világ végének gondolnak, pedig az apokalipszis szó szerint a nagy tudás feltárulását jelenti, amit a régiek megjövendöltek. A megvilágosodás korának eljövetelét. Ám Langdon még így sem tudta elképzelni, hogy ilyen hatalmas változást hozhat... egy szó. Peter a kıpiramisra mutatott, amely ott állt az asztalon az arany pillérfej mellett. - A szabadkımőves piramis - mondta. - A legendás szimbolon. Ma este egyesült... és teljessé vált. -Tisztelettel vette kézbe az aranygúlát és a piramis tetejére állította. A tömör arany pillérfej halk kattanással a helyére került. - Ma este, barátom, olyat tett, amire még nem volt példa. Összeállította a szabadkımőves piramist, megfejtett minden kódot és a végén... ezt kapta. Solomon elıhúzott egy darab papírt és letette az asztalra. Langdon a szimbólumrácsra ismert, amelyet a nyolcadrendő Frank-

lin-négyzet segítségével újrarendeztek. Futólag már belepillantott a Templom termében. - Kíváncsi vagyok - mondta Peter -, hogy el tudja-e olvasni ezt az ábrát. Végül is szakértıje a szimbólumoknak. Langdon szemügyre vette a táblázatot. Heredom, circumpunct, piramis, lépcsı...

Felsóhajtott. - Nos, Peter, mint bizonyára látja, ez egy allegorikus piktogram. A metaforák nyelvén beszél, inkább jelképesen, mint szó szerint. Solomon nevetett. - Tegyél fel egy szimbólumkutatónak egy egyszerő kérdést... Oké, mondja el, mit lát. Peter valóban ezt várja tılem? Langdon maga elé húzta a lapot. - Nos, már korábban is belenéztem, és, hogy rövidre fogjam, úgy láttam, ez egy kép... ami az eget és a földet ábrázolja. Peter felvonta a szemöldökét. Meglepettnek tőnt. - Igen?

- Kétségkívül. A felsı sorban a Heredom szó áll... ami szent házat jelent, és én Isten házának... vagy a mennyországnak értelmezem. - Rendben. - A lefelé mutató nyíl a Heredom mellett azt jelzi, hogy a piktogram további része egyértelmően az égbolt alatti világra vonatkozik... vagyis a földre. - Langdon tekintete most a rács aljára vándorolt. Nagyon is helyénvalóan ott kapott helyet a tizenkét ısi asztrológiai jegy, amely azon elsı emberek eredeti vallását tükrözi, akik fölnézve az égboltra Isten mővét látták a csillagok és bolygók mozgásában. Solomon közelebb húzta a székét és az ábrát tanulmányozta. - Lát még valamit? - Az asztrológia alapzatán - folytatta Langdon - a nagy piramis emelkedik ki a földbıl... az ég felé nyúlva... mint az elveszett bölcsesség régi szimbóluma. Benne a történelem nagy filozófiáinak és vallásainak jelképei... egyiptomi, püthagore-us, buddhista, hindu, iszlám, zsidó-keresztény és így tovább... mind fölfelé törekszik, és ezenközben közeledik egymáshoz, mígnem eléri a piramis kürtıjét, ami az átalakulás kapuja... ahol végül eggyé olvad, egyetlen emberi filozófiává. - Langdon szünetet tartott. - Egyetlen univerzális tudattá... az egész világ közös istenképévé... amit a pillérfej fölött idızı ısi szimbólum képvisel. - A circumpunct - mondta Peter. - Isten egyetemes szimbóluma. - Igen. A történelem folyamán a circumpunct sokfélét jelentett már sokféle népnek... Rá napistent, az alkimisták aranyát, a mindentlátó szemet, a szingularitást az İsrobbanás elıtt, a... - ...a világegyetem nagy építészét. Langdon bólintott, megérezve, hogy Peter ugyanígy érvelhetett a Templom termében, amikor a circumpunctot akarta eladni az Elveszett Szóként.

- És végül? - kérdezte Peter. - Mi a helyzet a lépcsıvel? Langdon ránézett a lépcsı képére a piramis alatt. - Peter, biztos vagyok benne, hogy nélkülem is tudja... ez a szabadkımővesek csigalépcsıjét szimbolizálja, amely a földi sötétségbıl vezet fel a fényre... miként Jákob lajtorjája a mennybe... vagy az emberi gerincoszlop „lépcsıje", amely a halandó testet köti össze a halhatatlan lélekkel. - Langdon elhallgatott, majd még hozzátette: - Ami a többi jelképet illeti, azok csillagászati, szabadkımőves és tudományos szimbólumok vegyesen, de mind az İsi misztériumok eszméjéhez kapcsolódnak. Solomon megsimogatta az állát. - Elegáns levezetés, professzor. Természetesen egyetértek, ezt a szimbólumrácsot valóban allegorikusán kell értelmezni, de... - csillant meg titokzatosan Peter szeme - .. .ez a jelképtár egy másik történetet is elmesél. Egy jóval feltáróbb jellegőt. - Igen? Solomon tovább rótta a szobát az asztal körül. - Nemrég, a Templom termében, amikor azt hittem, hogy meg fogok halni, ránéztem erre az ábrára, és hirtelen átláttam a metaforán, át az allegórián, s megértettem, mit akarnak elmondani nekünk ezek a jelképek. - Elhallgatott, majd hirtelen Langdon felé fordult: - Ez a rács megadja az Elveszett Szó pontos rejtekhelyét. - Már ön is ezzel jön? - Langdon kényelmetlenül feszengett a széken, egyszerre attól félve, hogy a súlyos trauma megzavarta Peter elméjét. - Robert, a legenda mindig úgy írta le a szabadkımőves piramist, mint egy térképet... egy nagyon pontos térképet, amely elvezeti az arra érdemest az Elveszett Szó rejtekhelyére. - Solomon rábökött a papírra Langdon elıtt. - Biztosíthatom, hogy ezek a szimbólumok együtt éppen azt adják ki, amirıl a legenda beszél... egy térképet.

Egy pontos ábrát, amely megmondja, hogy hol van az Elveszett Szóhoz vezetı lépcsı. Langdon kényszeredetten felnevetett, s most már próbált óvatosan fogalmazni. - Még ha hiszek is a szabadkımőves piramis legendájában, ez a szimbólumrács nem lehet térkép. Nézze meg! A legkevésbé sem emlékeztet térképre. Solomon elmosolyodott. - Néha elég egy kis perspektívaváltás, hogy teljesen új fényben lássunk egy ismerıs dolgot. Langdon ismét szemügyre vette a rajzot, de továbbra sem látott semmit. - Hadd tegyek fel egy kérdést - mondta Peter. - Amikor a szabadkımővesek letesznek egy alapkövet, tudja-e, hogy miért az épület északkeleti sarkában teszik le? - Nyilván azért, mert az északkeleti sarkot éri el elsınek a reggeli napsugár. Ez szimbolikusan az építménynek arra a képességére utal, hogy a földbıl kinıve felemelkedik a fénybe. - Úgy van - mondta Peter. - Akkor talán vethetne erre egy pillantást a reggel elsı fényében. - Rámutatott a szimbólumrácsra. - Az északkeleti sarokban. Langdon tekintete visszatért a lapra és megállapodott a jobb felsı, vagyis az északkeleti sarokban. Ahol ez a szimbólum állt: ↓. - Egy lefelé mutató nyíl - mondta Langdon, megpróbálva kitalálni, hová is akar kilyukadni Solomon. - Ami annyit tesz, hogy... a Heredom alatt. - Nem, Robert, nem alatt - válaszolta Solomon. - Gondolkozzon! Ez a rács nem egy metaforikus útvesztı. Hanem egy térkép. És egy térképen a lefelé mutató nyíl azt jelenti, hogy... - Dél! - kiáltott fel Langdon megütközve.

- Igen! - válaszolta Solomon lelkesen vigyorogva. - Tarts délnek! Egy térképen a „lent" az délen van. Ráadásul a Heredom szó sem a mennyország metaforája egy térképen, hanem egy földrajzi hely. - A Templom háza? Azt állítja, hogy ez a térkép... az épülettıl délre mutat? - Dicsıség Istennek! - nevetett Solomon. - Végre megvilágosodott. Langdon a rácsot tanulmányozta. - De, Peter... ha igaza van is, ettıl az épülettıl bármeddig mehetünk délre az adott hosszúsági fokon, ami több mint harmincnyolcezer kilométert jelent. - Nem, Robert. Nem veszi figyelembe a legendát, ami azt állítja, az Elveszett Szó Washingtonban van. Ami lényegesen lerövidíti a vonalat. A legenda azt is elárulja, hogy egy hatalmas kı takarja el a lépcsı lejáratát... és abba a kıbe üzenetet véstek egy ısi nyelven... egyfajta útjelzést, hogy az érdemesek megtalálhassák. Langdonnak nehezére esett mindezt komolyan venni, s noha nem ismerte olyan jól a várost, hogy tudja, mi minden van délre a mostani tartózkodási helyüktıl, abban azért elég biztos volt, hogy nincs köztük lépcsıt elrejtı, óriási kı, bevésett felirattal. - A kıre írt üzenet - folytatta Peter - itt van az orrunk elıtt. - És megkopogtatta az ujjával a négyzetrács harmadik sorát. - Ez az a felirat, Robert! Megoldotta a rejtvényt! Langdon tanácstalanul bámulta a hét szimbólumot.

Megoldottam? Halvány sejtelme sem volt arról, mit jelenthet ez a hét, egymással semmilyen kapcsolatban nem álló jelkép, és mérget mert

volna venni rá, hogy sehol nem látható ilyen felirat az ország fıvárosában... a legkevésbé egy lépcsıt rejtı óriási kövön. - Peter - mondta -, nem értem hogyan vetne ez fényt bármire is. Nem tudok olyan kırıl Washingtonban, amelybe ezt az... üzenetet vésték volna. Solomon megveregette Langdon vállát. - Elment mellette, anélkül hogy észrevette volna. Ahogy mi mindannyian. Pedig ugyanúgy közszemlére van téve, mint maguk a misztériumok. És ma este, amikor megláttam ezt a hét szimbólumot, rájöttem, hogy igaz a legenda. Az Elveszett Szó Washingtonban rejlik... és tényleg egy hosszú lépcsı alján, egy hatalmas, feliratos kı mögött. Langdon várta, hogy hová akar kilyukadni. - Robert, úgy vélem, ma este elnyerte a jogot, hogy megismerje az igazságot. Langdon rámeredt Peterre, és megpróbálta feldolgozni, amit az imént hallott. - Azt akarja mondani, hogy elárulja nekem, hol van az Elveszett Szó? - Nem - felelte Solomon mosolyogva. - Inkább megmutatom. Öt perc múlva Langdon már az Escalade hátsó ülésén csatolta be magát Peter Solomon mellett. Simkins bemászott a volán mögé és megvárta a közeledı Satót. - Mr. Solomon - kezdte az igazgató, miközben cigarettára gyújtott. - Elintéztem a hívást, amit kért. - És? - kérdezte Peter a nyitott ablakból. - Szóltam, hogy engedjék be önöket. - Köszönöm.

Sato fürkészve nézett rá. - Megjegyzem, elég szokatlan kérés. Solomon rejtélyes képet vágott. Sato annyiban hagyta. Megkerülte az autót, megkocogtatta Langdon ablakát. Langdon letekerte az ablakot. - Professzor - mondta Sato a legkevésbé sem barátian -, a ma esti támogatása, bár nem adta könnyen, sorsdöntı volt a sikerben... köszönöm. - Sato mélyen leszívta, majd félrefordulva kifújta a füstöt. De hadd adjak egy tanácsot. Ha legközelebb a CIA egy vezetıje azt mondja önnek, hogy nemzetbiztonsági válsággal néz szembe... - Sato hirtelen visszafordult, és Langdon szeme közé nézett - ...akkor tartogassa a meséit a katedrának. Langdon kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de Inoue Sato igazgató már elindult a parkolón át a várakozó helikopter felé. Simkins rezzenéstelen arccal fordult hátra. - Mehetünk, uraim? - Egy pillanat - válaszolta Solomon. Elıszedett egy kis öszszehajtogatott, sötét szövetdarabot, és Langdon kezébe nyomta. Robert, szeretném ezt feltenni, mielıtt elindulunk. Langdon értetlenül meredt az anyagra. Fekete bársony volt. Amikor széthajtotta, rájött, hogy egy szabadkımőves csuklyát tart a kezében - az elsı fokra felavatottak hagyományos szemkötıjét. Mit akar ezzel? - Szeretném, ha nem látná, hogy merre megyünk - mondta Peter. Langdon feléje fordult. - Be akarja kötni a szemem az útra? Solomon vigyorgott. - Ez az én titkom. Játsszunk az én szabályaim szerint.

Százhuszonhetedik fejezet

Hideg szél fújt Langley-ben, és Nola Kaye borzongva követte Rick Parrish rendszerbiztonsági szakértıt a CIA fıhadiszállás holdfényben fürdı központi udvarán. Hova akar ez vinni? A szabadkımőves videó elıidézte válság, hála az égnek, elhárult, de Nola még mindig nem tudott megnyugodni. A kivonatolt szöveg a CIA igazgatójának partícióján megoldatlan rejtély maradt. Holnap reggel majd jelentést tesz róla Satónak, de ahhoz ismernie kell a tényeket. Ezért hívta fel végül Rick Parrisht, hogy a segítségét kérje. Most, miközben a Nola elıtt ismeretlen cél felé tartottak, a furcsa kifejezések jártak a fejében. Egy titkos föld alatti helyre, ahol... itt valahol Washingtonban, a koordináták... feltárult egy ısi kapu, amely elvezetett... vigyázat, a piramis veszélyeket rejt... megfejtendı a bevésett szimbolon, amely felfedi... - Abban egyetértünk - mondta Parrish menet közben -, hogy a hacker, aki ezekkel a szavakkal indított keresést, kifejezetten a szabadkımőves piramisról akart információt győjteni. Ez nyilvánvaló, gondolta Nola. - De kiderült, hogy a hacker véletlenül egy olyan szeletére akadt rá a szabadkımővesek titkának, amire nem számított. - Ezt hogy érted?

- Nola, te is tudod, hogy a CIA igazgatója kezdeményezett egy belsı vitafórumot, ahol az ügynökség munkatársai mindenféle témában eszmét cserélhetnek. - Tudom. - A titkosított online fórumon nemcsak az alkalmazottak beszélgethettek egymással, hanem az igazgató is egyfajta virtuális kapcsolatot tarthatott a stábjával. - A fórum az igazgató partícióján van, de hogy a titkos információkhoz különbözı szintő jogosultsággal rendelkezık látogatni tudják, az igazgató tőzfalrendszerén kívül helyezték el. - Mire akarsz kilyukadni? - kérdezte Nola, amikor a kávézó mellett befordultak a sarkon. - Röviden - felelte Parrish, elıremutatva a sötétben -, arra. Nola felnézett. Elıttük, a szabad térségen egy nagy fémszobor csillogott a holdfényben. Az ügynökség birtokolta több mint ötszáz eredeti mőtárgy közül ez a szobor - a Kryptos - volt messze a leghíresebb. A rejtett jelentéső görög szó után elnevezett Kryptos James Sanborn amerikai képzımővész alkotása, és egyfajta legendára tett szert a CIA berkeiben. A szoborcsoport fı eleme egy nagy rézlemezbıl készült, S alakban hajlított fal. Hatalmas felületén közel kétezer bető áll... bonyolult kódba szervezve. És ha ez még nem volna elég titokzatos, a rejtjeles S fal körüli területen gondosan elhelyezett egyéb szoborelemek sorakoznak - furcsa szögekben hasított gránittömbök, egy szélrózsa, egy mágnesvas, sıt egy Morse-jeles üzenet „ragyogó memóriáról" és „árnyékhatalmakról". Az érdeklıdık nagy többsége szerint ezek a nyomravezetık a szobor megfejtéséhez. A Kryptos mőalkotás... de ugyanakkor rejtély is. A kódolt titok kulcsát megszállottan keresték a kriptológu-sok az ügynökségen kívül és belül. Végül, néhány évvel ezelıtt sikerült feltörni a kód egy részét. Országos hír lett belıle. A Kryptos kódja

zömében mind a mai napig titok maradt, a megfejtett szakaszok pedig annyira talányosak, hogy inkább növelték, mint oszlatták a homályt. Föld alatti helyeken elrejtett titokra, ısi sírokhoz vezetı kapukra, hosszúsági és szélességi fokokra utalnak... Nola még emlékezett a megfejtés néhány töredékére. Az összegyőjtött információt a föld alatt juttatták el egy ismeretlen helyre... Teljesen láthatatlan volt... hogyan lehetséges ez... a föld mágneses mezıjét használták... Nola nem sokat törıdött a szoborral, sem azzal, hogy megfejtik-e valaha. Most azonban válaszokat akart. - Miért hoztál ide a Kryptoshoz? Parrish cinkos mosolyt villantott rá és színpadiasan elıhúzott a zsebébıl egy összehajtogatott papírt. - Voilá, a rejtélyes dokumentum, ami annyira izgatott. Sikerült megszereznem a teljes szöveget. Nola ledöbbent. - Te belepiszkáltál az igazgató titkos partíciójába? - Nem. Ezt egy korábbi keresésre kaptam. Nézd meg. - Azzal átadta neki a kinyomtatott fájlt. Nola széthajtogatta a papírt. Amikor meglátta az ügynökség fejlécét a lap tetején, felkapta a fejét. Ez nem volt bizalmas anyag. Távolról sem. ALKALMAZOTTAK VITAFÓRUMA: KRYPTOS TÖMÖRÍTETT FÁJL: #2456282.5 TOPIK

Nola egy topik bejegyzéseinek listáját tartotta a kezében, amelyet a hatékonyabb tárolás érdekében egy oldalra tömörítettek. - Az a dokumentum, ami a kulcsszavaidat tartalmazta magyarázta Rick -, néhány kódfejtı cseveje a Kryptosról.

Nola beleolvasott a szövegbe és kiszúrt egy mondatot, amelyben az ismerıs kulcsszavak szerepeltek. JIM,

A SZOBOR AZT MONDJA, HOGY ÁTVITTÉK EGY TITKOS

FÖLD ALATTI HELYRE, AHOL ELREJTETTÉK AZ INFÓT.

- Ez a szöveg az igazgató online fórumáról, a Kryptos topikból van mondta Rick. - Már évek óta mőködik. Több ezer posztja van. Nem lep meg, hogy az egyikben benne vannak a kulcsszavak. Nola tovább olvasta a szöveget, és talált egy másik bejegyzést is a kulcsszavakkal. MARK

UGYAN AZT MONDTA A KÓD HOSSZÚSÁGI/SZÉ-

LESSÉGI FOKAI ALAPJÁN, HOGY ITT VALAHOL

TONBAN,

WASHING-

A KOORDINÁTÁK, AMIKET HASZNÁLT, EGY FOK-

KAL ELTÉRTEK

-

A

KRYPTOS

LÉNYEGÉBEN SAJÁT MAGÁRA

MUTAT.

Parrish odament a szoborhoz, és végighúzta tenyerét a betőtengeren. - Nagy része még megfejtésre vár, és rengeteg ember hiszi azt, hogy az üzenet az ısi szabadkımőves titkokkal áll kapcsolatban. Nola is hallott suttogni a szabadkımővesek és a Kryptos összefüggéseirıl, de nem nagyon izgatták az eszelıs összeesküvéselméletek. Most azonban, végigtekintve a szoborcsoport különbözı elemein, rájött, hogy ez is egy részekre tört kód -egy szimbolon, akárcsak a szabadkımőves piramis. Furcsa. Egy pillanatig már-már modern szabadkımőves piramisnak látta a Kryptost - egy több részes, különbözı anyagból készült kódnak, amelyben minden darabnak megvan a maga szerepe. - Gondolod, hogy a Kryptos és a szabadkımőves piramis ugyanazt a titkot rejti? - Ki tudja? - Parrish bosszús pillantást vetett a szoborra.

- Kétlem, hogy valaha is megismerjük a teljes üzenetet. Hacsak rá nem veszi valaki az igazgatót, hogy elıvegye a széfbıl és elárulja a megoldást. Nola bólintott. Egyszerre eszébe jutottak a régi dolgok. Amikor felállították a Kryptost, volt hozzá egy lezárt boríték, amely a szobor valamennyi kódjának a megfejtését tartalmazta. A borítékot a CIA akkori igazgatója, William Webster kapta meg, és elzárta az irodai széfjébe. A dokumentum állítólag azóta is ott van, s igazgatóról igazgatóra szállt az évek során. William Webster neve különös módon mőködésbe hozta Nola emlékezetét, és már fel tudta idézni a Kryptos egy másik megfejtett szakaszát is: OTT VAN ELREJTVE VALAHOL. KI ISMERI A PONTOS HELYET? CSAK WW.

Noha azt senki sem tudta, mi is van elrejtve, a legtöbben arra tippeltek, hogy a WW William Websterre utal. Bár Nola arról is hallott már harangozni, hogy valójában William Whistonról - a Royal Society egyik teológus tagjáról - van szó, de nem hozta lázba a találgatás. Rick folytatta. - Be kell vallanom, nemigen értek a mővészethez, de szerintem ez a Sanborn zseni. Nemrég láttam a neten a Cyrillic Projector tervét. Óriási orosz betők egy KGB-dokumentumból, ami az agykontrollról szól. Félelmetes. Nola alig figyelt rá. A papírt böngészte, s megtalálta a harmadik kulcsszót is az egyik posztban. NA, AZ EGÉSZ SZAKASZ SZÓ SZERINTI IDÉZET VALAMI HÍRES RÉGÉSZ NAPLÓJÁBÓL, AMIBEN AZT ÍRJA, HOGY AKKOR FEL-

TÁRULT EGY

İSI KAPU,

TUTANHA-

AMELY ELVEZETETT

MON SÍRJÁHOZ.

Nola tudta, hogy a Kryptoson idézett híres egyiptológus nem más, mint Howard Carter. A következı bejegyzésben már fel is tőnt a neve. BELEOLVASTAM CARTER

ÁSATÁSI NAPLÓJÁBA A NETEN, ÉS

ÚGY TŐNIK, HOGY TALÁLT EGY AGYAGTÁBLÁT, AMIN AZ ÁLLT, HOGY VIGYÁZAT, A

PIRAMIS

VESZÉLYEKET REJT

AZOKRA NÉZVE, AKI MEGBOLYGATJÁK A FÁRAÓ NYUGALMÁT. EGY ÁTKOT! KEZDJÜNK EL FÉLNI? ©

Nola felhördült. - Rick, az ég szerelmére, ez a piramishivatkozás itt nem is jó! Tutanhamonnak nem volt piramisa. A Királyok völgyében temették el. A kriptológusok nem nézik a Discovery Channelt? Parrish vállat vont. - Szakbarbárok. Nola megtalálta az utolsó keresıszót is. SRÁCOK,

ÉN

AZTÁN

NEM

ELMÉLETEKBEN, DE JIM ÉS MOST

MÁR

SÜRGİSEN

SZIMBOLON,

HISZEK

AZ

ÖSSZEESKÜVÉS-

DAVE IGAZÁN TUDHATNÁ, HOGY MEGFEJTENDİ

A

BEVÉSETT

AMI FELFEDI A VÉGSİ TITKOT, MERT MIND-

JÁRT 2012 LESZ, ÉS JÖN A VILÁGVÉGE. NA CSÁ.

- Annyi az egész - mondta Parrish -, hogy gondoltam, tudnod kéne a Kryptos fórumról, mielıtt bevádolod a CIA igazgatóját, hogy egy ısi szabadkımőves legenda titkos dokumentációját ırizgeti. Nem hinném, hogy egy ekkora hatalmú ember ráér effélékkel foglalkozni. Nola felidézte magában a szabadkımővesekrıl szóló videót, az ısi szertartáson részt vevı befolyásos emberekkel. Ha te azt tudnád...

Végül is, gondolta Nola, bármi lesz a Kryptos végsı megfejtése, az üzenetnek határozottan vannak misztikus vonásai. Rápillantott a csillogó mőalkotásra - a háromdimenziós kódra, amely némán állt a nemzet elsı számú hírszerzı ügynökségének központjában -, s azon tőnıdött, hogy elárulja-e valaha is minden titkát. Ahogy visszaindultak Rickkel, Nola akaratlanul is elmosolyodott. Ott van elrejtve valahol.

Százhuszonnyolcadik fejezet

Ez ırület. A bekötött szemő Langdon semmit sem látott, miközben az Escalade dél felé száguldott a néptelen utcákon. A mellette ülı Peter Solomon hallgatott. Hová visz ez engem? Langdon kíváncsiságába némi balsejtelem is vegyült, túlhajtott képzelete kétségbeesetten próbálta összeilleszteni a rejtvény elemeit. Péter meggyızıdése tántoríthatatlannak tőnt. Az Elveszett Szó? Egy lépcsı alján, amelyet egy nagy, bevésett kı rejt? Teljességgel hihetetlennek hangzott az egész. Langdon tisztán látta maga elıtt az állítólagos bevésést... ám annak a hét szimbólumnak legjobb tudomása szerint semmi köze nem volt egymáshoz.

A szabadkımővesek szögmérıje: a becsületes és igaz ember jelképe. Az Au betőpár: az arany vegyjele. A szigma: az ógörög S bető; a részek összegének jele a matematikában. A piramis: az ég felé törekvı ember egyiptomi szimbóluma. A delta: az ógörög D bető; a változás jele a matematikában és a fizikában. A higany: a legrégebbi alkímiai szimbólummal jelölve.

Az uroborosz: a teljesség és a kiegyezés szimbóluma. Solomon határozottan állította, hogy ez a hét jelkép egy üzenet. De ha ez igaz, akkor olyan üzenet, amelyet Langdon nem tud elolvasni. Az Escalade váratlanul lassított, és éles szögben jobbra kanyarodva egy más burkolatú, talán bekötıúton haladt tovább. Langdon csupa fül volt, próbálta kitalálni, merre járhatnak. Alig tíz percig haladtak, de Langdon hiába igyekezett képben maradni, gyorsan elvesztette a tájékozódó képességét. Most már akár vissza is vihetik a Templom házába. Az Escalade megállt, és Langdon hallotta, hogy letekerik az ablakot. - Simkins ügynök, CIA - szólt ki a sofırjük. - Úgy tudom, várnak minket. - Igen, uram! - válaszolta egy katonás hang. - Sato igazgató idetelefonált. Egy pillanat, amíg eltávolítom a biztonsági barikádot. Langdon növekvı zavarral figyelt - minden arra vallott, hogy egy katonai bázisra érkeztek. Ahogy a kocsi továbbindult egy szokatlanul sima úton, Solomon felé fordította a fejét. - Hol vagyunk, Peter? - kérdezte. - Ne vegye le a csuklyát! - mondta Peter ellentmondást nem tőrı hangon. A jármő csak rövid ideig haladt, majd újra lassított. Simkins leállította a motort. Újabb hangok. Katonák. Valaki azt kérte, hogy Simkins igazolja magát. Az ügynök kiszállt, és fojtott hangon tárgyalt az emberekkel. Váratlanul kinyílt Langdon ajtaja, és erıs kezek segítették ki a kocsiból. Hideg volt a levegı. Fújt a szél.

Solomon szólalt meg mellette. - Robert, majd Simkins ügynök bevezet. Langdon hallotta, hogy egy kulcs csikorog fémesen a zárban... aztán feltárult egy nehéz vasajtó. Mintha valami régi válaszfalat húztak volna el. Hova a pokolba visznek ezek? Simkins a vasajtóhoz terelte Langdont. Átléptek egy küszöbön. - Egyenesen elıre, professzor. Hirtelen csend lett. Halotti csend. Steril és szabályozott volt idebent a levegı. Simkins és Solomon most kétfelıl vezette Langdont egy visszhangos folyosón. Kıpadlót érzett a cipıtalpa alatt. Mögöttük hangos döndüléssel becsapódott a vasajtó, megijesztve Langdont. Kattant a zár. Langdon megizzadt a csuklya alatt. Legszívesebben letépte volna. Most megálltak. Simkins elengedte Langdon karját, elektronikus pityegése-ket lehetett hallani, amelyet zaj követett: Langdon egy automatikusan nyíló biztonsági ajtóra tippelt. - Mr. Solomon, innen menjen tovább Mr. Langdonnal. Én itt megvárom önöket - mondta Simkins. - Vigye a zseblámpámat. - Köszönöm - felelte Solomon. - Nem maradunk sokáig. Zseblámpa?! Langdonnak most már rémülten kalapált a szíve. Peter belekarolt, és lassan vezette. - Próbálja tartani velem a lépést, Robert. Átléptek még egy küszöböt együtt, s bezárult mögöttük egy biztonsági ajtó. Peter hirtelen megállt. - Valami baj van? Langdont émelygés és szédülés fogta el.

- Most már jó lenne levenni a csuklyát. - Még nem, de mindjárt ott vagyunk. - Hol ott? - Úgy érezte, mintha egy kı lenne a gyomrában. - Elmondtam... odavezetem a lépcsıhöz, amely az Elveszett Szóhoz vezet. - Peter, ez nem vicces! - Nem is annak szántam. Azt szeretném, ha megnyitná az elméjét, Robert. Ha eszébe idézné, hogy vannak misztériumok ezen a világon, amelyek mellett még ön is vakon ment el. És mielıtt még egy lépést tennénk, szeretném, ha megígérne nekem valamit. Azt kérem, hogy higgyen... csak egyetlen pillanatig... higgyen a legendában. Higgye el, hogy hamarosan ott fog állni egy kanyargós lépcsı elıtt, amely levezet a mélybe, az emberiség egyik legnagyobb, elveszett kincséhez. Langdonnak zsongott a feje. Igazán szeretett volna hinni régi barátjának, de nem ment. - Messze van még? - A bársonycsuklyát már átitatta a veríték. - Nem. Mindössze néhány lépés. Átmegyünk az utolsó ajtón. Máris kinyitom. Solomon elengedte, és Langdon abban a minutában elszédült és megtántorodott. Kétségbeesetten kapott a levegıbe. Peter már vissza is tért. Nehéz automata ajtó tárult fel elıttük zajosan. Peter megfogta Langdon karját, és tovább vezette. - Erre. Óvatosan átléptek egy újabb küszöböt, és az ajtó bezárult mögöttük. Csend. Hideg. Langdon azonnal megérezte, hogy ennek a helynek, akárhol vannak is, semmi köze a biztonsági ajtókon túli világhoz. Nyirkos és

fagyos volt a levegı, akár egy sírboltban. Nyomott és tompa az akusztika. Egy klausztrofóbiás roham közeledtét érezte. - Még egy-két lépés - terelte tovább Solomon, majd egy kanyar után irányba állította. - Vegye le a csuklyát - mondta végül. Langdon megragadta és letépte magáról a bársonycsuklyát. Körülnézett, hogy lássa, hol van, de mintha még mindig vak lenne... Megdörzsölte a szemét. Semmi. - Peter, itt koromsötét van! - Igen, tudom. Nyújtsa elıre a kezét. Lesz ott egy korlát. Fogja meg. Langdon elıretapogatott a kezével a sötétben, és megtalálta a vaskorlátot. - Most figyeljen! - Hallotta, hogy Peter ügyködik valamivel, majd hirtelen éles fénysugár hasított a sötétségbe. A padlóra irányult, de még mielıtt Langdon végre ki tudta volna venni a környezetét, Solomon a korláton túlra világított a zseblámpával, egyenesen lefelé mutatva. Langdon hirtelen azon kapta magát, hogy egy feneketlen aknába bámul... ahol egy végtelenbe kanyargó lépcsı ereszkedett alá a föld gyomrába. Istenem! Kis híján összecsuklott a térde, két kézzel kellett megmarkolnia a korlátot. Klasszikus csigalépcsı volt, amelyen legalább harminc kanyart számolt össze, ameddig a fény elhatolt. Nem látni a végét! - Peter... - hebegte. - Mi ez a hely? - Máris lemegyünk a lépcsı aljára, de elıtte még valamit meg kell néznie. Langdonnak már nem maradt ereje tiltakozni, hagyta, hogy Solomon elterelje a lépcsıtıl és átvezesse a különös kis helyiségen. Peter végig a kopott kıpadlóra irányította a fényt a lábuk elıtt, így

Langdon nem tudott tiszta képet kapni a helyiségbıl... csak annyit érzékelt, hogy kicsi. Egy kis kıkamra. Már ott is álltak a túlsó fal elıtt, amelybe egy szögletes üveget illesztettek. Langdon ablaknak vélte, ahonnét átlátni a szomszédos helyiségbe, de onnan, ahol ı állt, csak sötétséget látott. - Menjen közelebb - mondta Peter. - Nézze meg! - Mi van ott? - Langdon emlékezetébe futólag bevillant a sötétkamra a Capitolium épülete alatt, és hogy egy pillanatig azt hitte akkor, ott lesz a kapu, ami valami hatalmas, föld alatti üregbe vezet. - Nézze meg, Robert! - ösztökélte Solomon. - És készüljön fel a megrázó látványra. Langdonnak fogalma sem volt, mire számítson, de elindult az üveg felé. Ahogy közeledett az ablakhoz, Peter kikapcsolta a zseblámpát, teljes sötétségbe borítva a kamrát. Amikor Langdon szeme hozzászokott a sötétséghez, elırenyújtotta a kezét, amíg el nem érte a falat. Kitapogatta az üveget, és odatolta az arcát az átlátszó ablakhoz. Továbbra sem látott semmit. Még közelebb hajolt... rátapasztva az arcát az üvegre. És akkor meglátta. A tájékozódási képesség és az irány érzékelésének teljes felborulása megrendítı hatással volt Langdon szervezetére; fejtetıre állt a belsı iránytője. Csaknem hanyatt esett, miközben minden idegszálát megfeszítve igyekezett feldolgozni az eléje táruló, teljességgel váratlan látványt. Robert Langdon a legvadabb álmaiban sem tudta volna elképzelni, ami az üvegen túl most megjelent. Egy fenséges kép. Egy ragyogó, fehér fény világított gyémántként a sötétben.

Langdon egyszerre mindent megértett - a barikádot a bekötıúton... az ıröket a fıbejáratnál... a külsı vaskaput... az automatikusan és nagy zajjal nyíló és záródó ajtókat... a követ a gyomrában... a szédülést... és most ezt a kis kıkamrát. - Robert - suttogta Peter a háta mögött -, néha elég perspektívát váltani, hogy új fényben lássuk a dolgokat. Langdon szótlanul bámult kifelé az ablakon. Tekintete áthatolt az éjszaka sötétjén, átívelt majd másfél kilométert a levegıben, aztán lejjebb... és még lejjebb ereszkedett... amíg meg nem állapodott a ragyogóan megvilágított, tiszta fehér kupolán... az Egyesült Államok Capitoliumának tetején. Langdon még sohasem látta a Capitoliumot ebbıl a perspektívából - százhetven méter magasból, Amerika nagy, egyiptomi obeliszkjének a csúcsáról. Ma este azonban, életében elıször, felröpítette a lift a kis kilátószobába... a Washingtonemlékmő tetejére.

Százhuszonkilencedik fejezet

Robert Langdon megdelejezve állt az üvegablaknál, szinte itta magába a nagyszerő panorámát. Mit sem sejtve emelkedett a magasba, és most átadta magát annak a látványnak, amelyhez foghatóban még soha nem volt része. Az Egyesült Államok Capitoliumának ragyogó kupolája hegyként magasodott a National Mail keleti végében. Az épület két oldalához két párhuzamos fénycsík közeledett... a

Smithsonian-

múzeumok kivilágított homlokzatai... a mővészet, a történelem, a tudomány és a kultúra jelzıtüzei. Langdon legnagyobb elképedésére felismerte, hogy sok igazság van abban, amit Peter mondott. Valóban létezik a kanyargó lépcsı... százegynéhány méteren át ereszkedik lefelé egy hatalmas kı rejtekében. Az obeliszk óriási pillérfeje ott volt közvetlenül Langdon feje fölött, s errıl eszébe jutott egy kísértetiesen ideülı szám: a Washington-emlékmő pillérfeje közel ezerötszáz kilót, azaz százszor harminchárom fontot nyom. Íme, itt is elıjön a 33. Még ennél is elképesztıbb azonban, hogy az obeliszk pillérfejét egy fényes kis alumíniumcsúcs koronázza meg - az a fém, amelyet annak idején egyenértékőnek tartottak az aranynyal. A Washingtonemlékmő hegye mindössze harminc centiméteres - akkora, mint a szabadkımőves piramis. Hihetetlen, de ezen a kis fémpiramison van

egy híres véset: Laus Deo - és Langdon egyszerre megértette. Ez a kıpiramis alaplapjának igazi üzenete.

A hét szimbólum bető szerinti átírás! A titkosírások legegyszerőbbike. A szimbólumok valójában betők. A kımőves szögmérı - L Az arany vegyjele - Au A görög szigma - S A görög delta - D Az alkímiai higany - E Az uroborosz - O - Laus Deo - suttogta Langdon a jól ismert latin kifejezést. Dicsıség Istennek! - vésték a Washington-emlékmő csúcsába, alig három centis betőkkel. Közszemlére téve... és mégis láthatatlanul.

Laus Deo. - Dicsıség Istennek - szólalt meg mögötte Peter, felkattintva a világítást a kamrában. - A szabadkımőves piramis utolsó kódja. Langdon megfordult. Barátja boldogan vigyorgott rá, és Langdon most felidézte, hogy Péter a szabadkımővesek könyvtárában ki is mondta ezeket a szavakat. És én mégsem jöttem rá. Langdon beleborzongott a felismerésbe, hogy a legendás szabadkımőves piramis éppen ide vezette... Amerika nagy obeliszkjéhez - a misztikus ısi tudás szimbólumához -, amely a nemzet szívében tör az ég felé. Elbővölten indult el körben, az óramutató járásával ellentétes irányban, hogy megérkezzen egy másik ablakhoz. Észak.

Az északra nézı ablakon át Langdon a Fehér Ház ismerıs sziluettjét látta közvetlenül maga elıtt. A horizontig emelte tekintetét, ahol a Tizenhatodik utca futott nyílegyenesen északnak, a Templom háza felé. Pontosan délre vagyok a Heredomtól. Folytatta útját a következı ablakig. Nyugat felé a Lincolnemlékmő képét visszatükrözı, hosszú medencén siklott végig a tekintete, hogy elérkezzen az athéni Parthenon - a Paliasz Athénének, a heroikus vállalkozások istennıjének szentelt templom - ihlette klasszicista emlékmőhöz. Annuit coeptis, gondolta Langdon. Isten kegyeli vállalkozásunkat. Az utolsó ablakhoz lépve dél felé nézett, a Tidal Basin sötét vizére, ahol a Jefferson-emlékmő ragyogott fel az éjszakában. A lágyan lejtı kupola a Pantheon, Róma nagy isteneinek eredeti otthona mintájára épült. Miután mind a négy égtájat látta, Langdonnak a National Mall légi felvételei jutottak eszébe - a Washington-emlékmőtıl a szélrózsa minden irányába kinyúló négy kar. Amerika keresztfáján állok. Langdon visszament Peterhez. Mentora ragyogó arccal nézett rá. - Nos, Robert, ez az. Az Elveszett Szó. Itt rejtették el. A szabadkımőves piramis ide vezetett bennünket. Langdon hátrahıkölt. Idıközben meg is feledkezett az Elveszett Szóról. - Robert, nem ismerek megbízhatóbb embert önnél. És egy ilyen éjszaka után, azt hiszem, kiérdemelte az igazságot. Ahogy a legenda ígéri, az Elveszett Szó valóban egy kanyargó lépcsı lábánál rejtızik. Lemutatott az emlékmő hosszú csigalépcsıjére. Langdon már épp kezdett volna magára találni, de most újra elbizonytalanodott. Peter gyorsan a zsebébe nyúlt és elıhúzott egy kis tárgyat.

- Emlékszik erre? Langdon a kocka alakú dobozkára ismert, amelyet Peter annak idején rá bízott. - Igen... de attól félek, hogy nem vigyáztam rá elég jól. Solomon nevetett. - Talán itt az ideje, hogy tisztán lássunk. Langdon kézbe vette a kıkockát, azon tőnıdve, Peter miért adta most oda neki. - Milyennek látja? - kérdezte Peter. Langdon megnézte az 1514

jelet és felidézte, mi volt az elsı

benyomása, amikor Katherine felbontotta a csomagot. - Mint egy alapkı. - Pontosan - mondta Peter. - De van néhány dolog, amit talán nem tud az alapkövekrıl. Elıször is, az alapkıletétel eszméje az Ótestamentumból származik. Langdon bólintott. - A Zsoltárok könyvébıl. - Úgy van. És az igazi alapkövet mindig a föld alatt helyezik el... ez jelképezi, hogy az épület megtette az elsı lépést a földtıl az égi fény felé. Langdon a Capitoliumra pillantott, felidézve, hogy annak alapkövét olyan mélyen ásták le az alapzatba, hogy az ásatások során mind a mai napig nem bukkantak a nyomára. - És végül - folytatta Solomon -, mint az a kıdoboz, amit a kezében tart, sok alapkı is egy kis széf... belül üreges, amelybe kincseket lehetett elrejteni... talizmánokat, ha úgy tetszik... a remény szimbólumait a felállítandó épület jövıjét illetıen. Langdon ezt a hagyományt is ismerte. A szabadkımővesek még ma is tesznek le sarokköveket, amelyek jelentıségteljes tárgyakat

rejtenek - idıkapszulákat, fotókat, nyilatkozatokat, vagy fontos emberek hamvait. - Szeretném, ha értené, miért mondom el ezt önnek - tette hozzá Solomon végigpillantva a lépcsın. - Úgy gondolja, hogy az Elveszett Szót a Washington-emlékmő alapkövében rejtették el? - Nem gondolom, Robert. Tudom. Az Elveszett Szót ennek az emlékmőnek az alapkövében helyezték el 1848. július 4-én, teljes szabadkımőves rituálé keretében. Langdon csak bámult. - Szabadkımőves elıdeink eltemettek egy szót? Peter bólintott. - Igen. És ismerték az igazi hatalmát annak, amit elrejtettek. Langdonnak egész este bonyolult metafizikai kérdéseken járt az agya... az İsi misztériumok, az Elveszett Szó, a régi korok titkai. Most bizonyosságra vágyott, s noha Peter azt állítja, hogy a mindezeket nyitó kulcsot itt rejtették el az alapkıben, százhetven méterrel alattuk, Langdonnak nehezére esett ezt elfogadni. Emberek egy egész életen át tanulmányozzák a misztériumokat, és mégsem érhetik el a hatalmat, amely állítólag bennük rejlik. Dürer Melankóliája jutott eszébe - az elkeseredett adeptus, kudarcba fulladt törekvéseinek segédeszközeitıl körülvéve, akinek nem sikerült megfejtenie az alkímia titkait. Ha a titkok ténylegesen megfejthetık, akkor nem lehetnek egyetlen helyen. Langdon réges-rég arra jutott, hogy bármilyen válasz csak az egész világon szétterítve létezik... kötetek ezreiben... Püthagorász, Hermész Triszmegisztosz, Hérakleitosz, Paracelsus és még sok száz gondolkodó írásaiban kódolva. A válasz az alkímia, a misztika, a mágia és a fdozófia poros, elfeledett köteteiben van. A válasz az ale-

xandriai könyvtárban, a sumer agyagtáblákon, az egyiptomi hieroglifák között volt elrejtve. - Sajnálom, Peter - mondta Langdon halkan, a fejét ingatva. - Az İsi misztériumok megértése életfogytig tartó folyamat. Nem tudom elképzelni, hogy mindennek egyetlen szóban legyen a nyitja. Peter Langdon vállára tette a kezét. - Robert, az Elveszett Szó nem egy szó. - Sokat sejtetıen elmosolyodott. - Csak azért hívjuk szónak, mert a régiek is így nevezték... Igének. Kezdetben.

Százharmincadik fejezet

Kezdetben vala az Ige. Galloway esperes a nemzeti katedrális oltára elıtt térdelt, és Amerikáért imádkozott. Azért imádkozott, hogy szeretett hazája minél elıbb megértse az Ige hatalmát - a régi mesterek írásban ránk hagyományozott bölcsességét, a nagy gondolkodók spirituális igazságait. A történelem során az emberiség bıvelkedett megvilágosodott szellemekben, bölcs tanítókban, akik lenyőgözıen messzire jutottak a lélek és az értelem misztériumainak megfejtésében. E nagy adeptusok - Buddha, Jézus, Mohamed, Zarahusztra és számtalan társuk - becses szavait a történelem legrégebbi és legértékesebb edényei ırizték meg számunkra. A könyvek. A Föld valamennyi kultúrájának megvan a saját szent könyve - a saját Igéje -, amelyek különböznek egymástól s mégis azonosak. A keresztények Igéje a Biblia, a muszlimoké a Korán, a zsidóké a Tóra, a hinduké a Védák... Az Ige megvilágítja az utat. Amerika szabadkımőves alapító atyái számára a Biblia jelentette az Igét. Mégis milyen kevesen értették meg a Szentírás valódi üzenetét az idık során! Ma este, ahogy Galloway ott térdelt a nagy székesegyházban, az Igére tette a kezét - saját szabadkımőves Bibliájának viseltes köteté-

re. Ez a könyv, mint minden szabadkımőves Biblia, az Ó- és az Újtestamentum mellett a szabadkımőves filozófiai irodalom kincsestárát tartalmazta. Noha Galloway már nem láthatta a szöveget, fejbıl tudta az elıszót. Nagyszerő üzenetét testvérek milliói olvasták, és olvassák mind a mai napig számtalan nyelven, az egész világon. Így szólt: FOLYAM AZ IDİ... S HAJÓI A KÖNYVEK. SOK-SOK

KÖTET IN-

DUL ÚTNAK A HÁTÁN, DE A LEGTÖBB ZÁTONYRA FUT, ÉS BETEMETI A FELEDÉS HOMOKJA. CSAK KEVÉS, NAGYON KEVÉS ÁLLJA KI AZ IDİ PRÓBÁJÁT, ÉS MARAD FENN A JÖVİ NEMZEDÉKEK ÜDVÉRE.

Oka van annak, hogy ezek a könyvek megmaradtak, míg a többi elenyészett. Galloway esperes hittudósként mindig is megdöbbentınek találta, hogy éppen az ısi spirituális szövegeket - a Föld legolvasottabb köteteit - értették meg a legkevésbé. Pedig a lapok között ott rejlik egy bámulatos titok. Egy szép napon, nem is olyan sokára, felvirrad a fény, és az emberiség végre elkezdi megérteni az ısi tanítások egyszerő, de mindent megváltoztató igazságát... és kvantumugrást tesz elıre, saját isteni természete megértése felé.

Százharmincegyedik fejezet

A csigalépcsı, amely a Washington-emlékmő gerinceként a nyitott liftakna körül kanyarog, 896 kıfokból áll. Langdon lefelé tartott Solomonnal, még mindig annak az elképesztı ténynek a hatása alatt, amelyet Peter az imént osztott meg vele: Robert, ennek az emlékmőnek üreges alapkövében a Szó, az Ige - vagyis a Biblia - egy példányát helyezték el elıdeink, és most itt várakozik a sötétben, ennek a lépcsınek a lábánál. Lefelé menet Peter hirtelen megállt egy pihenın és ráirányította a zseblámpa fényét egy nagy dombormőre a falon. Mi akar ez lenni? - hıkölt hátra Langdon. Egy ijesztı, kámzsás alak kaszával a kezében térdelt egy homokóra mellett. Kinyújtott mutatóujjával egy nagy, nyitott Bibliára mutatott, mintha azt mondaná: „Ebben van a válasz!" Langdon alaposan megszemlélte a dombormővet, majd Peterhez fordult. Mentorának titokzatosan csillogott a szeme. - Szeretném, ha fontolóra venne valamit, Robert. - Szavai visszhangot vertek a lépcsın. - Mit gondol, miért maradt fenn a Biblia a történelem viharos évezredein át? Miért fontos még ma is? Mert annyira érdekesek a történetei? Természetesen nem. De jó oka van. Jó oka van annak, hogy keresztény szerzetesek egy életet szántak a Biblia megfejtésére. Jó oka van annak, hogy a zsidó misztikusok és kabbalisták annyit bújták az Ótestamentumot. És ez az ok nem más, Robert, mint hogy hatalmas titkok rejtıznek ennek az ısi könyvnek a

lapjai között... a felfedezésre váró, még megfejtetlen tudás óriási tárháza. Langdon elıtt nem volt ismeretlen az elmélet, hogy a Szentírásnak van egy rejtett jelentésrétege, egy titkos üzenete, amelyet allegóriákba, példázatokba és szimbólumokba burkoltak. - A próféták arra figyelmeztetnek bennünket - folytatta Peter -, hogy a misztériumok leírására kódolt nyelvet használtak. Márk evangéliumában ez áll: „Néktek adatott, hogy az Isten országának titkát tudjátok, ama kívül levıknek pedig példázatokban adatnak mindenek." Salamon a példabeszédeiben arra figyelmeztet, hogy a bölcsek „találós mesékben" fogalmaznak, míg Pál „Istennek titkon való bölcsességét" hirdeti a korinthu-siaknak. A 78. zsoltárban pedig ez áll: „Megnyitom az én számat példabeszédre; rejtett dolgokat szólok." Rejtett dolgokat szólok, tőnıdött el Langdon a különös kifejezésen, amely több helyen is feltőnik a Bibliában. Ahogy Pál apostol fogalmazott: „Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt..." - És ha még mindig kételkedne - tette hozzá Peter -, a korinthusiakhoz írt levél feketén-fehéren leírja, hogy a példázatoknak két jelentésrétegük van: „tejnek italával tápláltalak titeket és nem kemény eledellel, mert még nem bírtátok volna meg..." A tej, vagyis a könnyen emészthetı mese a gyermeki lelkeknek, a kemény eledel, vagyis az igazi üzenet az érett elméknek való. Peter fölemelte a zseblámpát, ismét megvilágítva a Bibliára mutató kámzsás alakot. - Tudom, hogy ön szkeptikus, Robert, de fontolja meg: ha a Szentírásnak nincs rejtett értelme, akkor miért tanulmányozta megszállottan annyi ragyogó elme, köztük a Royal Society nagy tudósai? Sir Isaac Newton több mint egymillió szót szentelt a Biblia valódi jelen-

tésének megfejtési kísérletére, és egy 1704-es kéziratában azt állítja, hogy elrejtett tudományos információkat szőrt le a Szentírásból! Langdon tudta, hogy ez igaz. - Sir Francis Baconnek pedig - folytatta Peter -, akit azzal bízott meg Jakab király, hogy fordítsa angolra a Szentírást, a híres King James Biblia-összeállítása során olyan erıs meggyızıdésévé vált a szöveg kódolt értelme, hogy saját kódokat írt, amelyeket máig vizsgálnak. Persze, mint tudja, Bacon rózsakeresztes volt, és De sapientia veterum címmel tanulmányt írt az ısi bölcsességrıl. - Peter elmosolyodott. - De még a tekintélyromboló költı, William Blake is azt ajánlotta, hogy tanuljunk meg olvasni a sorok között. Langdon jól ismerte a verset: BÚJJUK A BIBLIA SZENT SZÖVEGÉT,

S HOL FEHÉRET OLVASOK, TE LÁTSZ FEKETÉT.1 - És nem csak az európai nagyok - folytatta Peter, megszaporázva a lépteit. - Itt nálunk is, Robert, az ifjú amerikai nemzet szívében arra figyelmeztettek a lánglelkő alapító atyák, John Adams, Ben Franklin, Thomas Paine, hogy milyen veszélyeket rejt a Biblia szó szerinti értelmezése. Thomas Jefferson olyan mélyen hitte, hogy a Szentírás valódi üzenete rejtett, hogy oldalakat vágott ki belıle, és átszerkesztette a könyvet, mert - úgymond - le akarta bontani a mesterséges állványzatot és helyreállítani az igazi tanítást. Langdon elıtt persze nem volt ismeretlen a különös eset. A Jefferson-Bibliának máig vannak kiadásai, és a sokat vitatott változtatások között szerepel a szeplıtelen fogantatás és a feltámadás kihagyása. S akármilyen hihetetlen, de a 19. század elsı felében éveken át az USA kongresszusának minden új tagja kapott belıle egy példányt.

1

Ford. Képes Géza

- Peter, tudja, hogy lelkesedem ezért a témáért, és meg tudom érteni, hogy milyen csábító a ragyogó elmék számára azt képzelni, hogy a Bibliának rejtett értelme van, de nekem ez nem tőnik logikusnak. Minden gyakorló professzor tudja, hogy kódokban nem lehet tanítani. - Hogyan? - A tanítók tanítanak, Peter. És nyíltan beszélnek. Miért fogalmaznának a próféták, a történelem legnagyobb tanítói ködös nyelven? Ha az a céljuk, hogy megváltoztassák a világot, miért beszélnének kódokban? És nem pedig egyenesen, hogy az emberek megértsék. Peter hátrapillantott Langdonra, aki mögötte haladt. Láthatóan meglepte a kérdés. - Robert, a Biblia pontosan azért nem szól nyíltan, amiért az İsi misztériumok iskoláinak is rejtızködniük kellett... ugyanezen okból kell beavatáson átesniük a neofitáknak, mielıtt megismerhetnék a titkos tanításokat... és ugyanezen okból nem osztják meg másokkal a Láthatatlan Kollégium tagjai a tudásukat. Az információ hatalom, Robert. Az İsi misztériumokat nem lehet a háztetıkrıl kikiabálni. A misztériumok az égı fáklya, amely a mester kezében megvilágíthatja az utat, de egy ırült kezében lángba boríthatja a földet. Langdon megtorpant. Mégis, mirıl beszél? - Peter, eddig a Biblia volt a téma. Hogy jönnek most ide az İsi misztériumok? Peter megfordult. - Robert, hát nem érti? Az İsi misztériumok és a Biblia egy és ugyanaz. Langdon döbbenten meredt rá. Peter sokáig hallgatott, várta, hogy Langdon megeméssze a kijelentést.

- A Biblia egyike azoknak a könyveknek, amelyeken keresztül a történelem során továbbadták a misztériumokat. A lapjai kétségbeesetten próbálják közölni velünk a titkot. Nem érti? A Bibliában a „rejtett dolgokról szólok" arra utal, hogy a régiek csendben meg akarják osztani velünk a titkos tudást. Langdon nem válaszolt. Az İsi misztériumok, amennyire ı tudta, egyfajta használati útmutató az emberi elme szunnyadó képességeinek felszabadításához... a személyes apoteózis receptje. İ maga soha nem hitt a misztériumok hatalmában, és képtelenségnek tartotta, hogy ezekhez a misztériumokhoz a Bibliában rejlik a kulcs. - Peter, a Biblia és az İsi misztériumok egymás szöges ellentétei. A misztériumok a bennünk lakozó istenrıl szólnak... az emberrıl, mint istenrıl. A Biblia pedig a felettünk álló Istenrıl... és az emberrıl mint gyarló bőnösrıl. - Igen! Pontosan! Rátapintott a lényegre. Abban a pillanatban, amint az ember leválasztja magát Istenrıl, elvész az Ige valódi jelentése. Elhal a régi mesterek hangja, belevész az önjelölt vallásgyakorlók kaotikus lármájába, akik mind azt állítják, hogy egyedül ık értik helyesen az Igét... hogy az Elveszett Szót az ı nyelvükön írták, és nem a másikén. Peter újra elindult lefelé. - Robert, mindketten tudjuk, hogy a régiek elborzadnának, ha látnák, hogyan forgatták ki a tanításaikat... hogyan vált az egyház a mennyország vámszedıjévé... hogyan masíroznak a harcosok a csatába abban a hitben, hogy Isten az ı ügyüket pártolja. Elvesztettük az Igét, de a valódi jelentése még itt van a közelünkben, a szemünk elıtt. Él a fennmaradt szövegekben, a Bibliától a Bhagavad-Gítán át a Koránig és tovább. Mindezek a könyvek ott vannak a szabadkımővesség oltárán, mert a kımővesek értik azt, amit a világ mintha elfeledett volna... hogy mindezek a szövegek, a maguk módján, csend-

ben suttogják ugyanazt az üzenetet. - Peter hangját átfőtötte az érzelem. - Hát nem tudjátok, hogy istenek vagytok? Langdont szíven ütötte, hogy milyen sokszor merült fel ma este ez a híres mondás. Ez jutott eszébe, amikor Galloway esperessel beszélt, de már a Capitoliumban is, amikor a Washington apoteózisát ábrázoló festményt magyarázta. Peternek suttogássá halkult a hangja. - Buddha azt mondta, hogy te magad vagy az isten. Jézus azt tanította, hogy „az Isten országa tibennetek van", és azt is mondta, hogy „aki hisz énbennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekszem, és nagyobbakat is...". Még az elsı ellenpápa, Hippolytus is a nagy gnosztikus tanító, Monoimus szavait visszhangozta: „Hagyd az Isten keresését... Úgy keresd ıt, hogy önmagad vedd elıbb... és megtalálod ıt magadban." Langdon felidézte magában a Templom házát, ahol a szabadkımőves páholy kapuırének székén ez a felirat áll: ISMERD

MEG

ÖNMAGAD.

- Egyszer azt mondta nekem egy bölcs ember - folytatta Peter gyengülı hangon -, egyedül az különböztet meg titeket Istentıl, hogy ti már elfeledtétek isteni mivoltotokat. - Peter, én értem. És szeretném hinni, hogy istenek vagyunk, de nem látom, hogy istenek járnának a földön. Nem látok emberfeletti embereket. Hivatkozhat a Biblia vagy bármely más vallásos szöveg állítólagos csodáira, de ezek csak ember fabrikálta régi történetek, amelyeket eltúloztak az idık során. - Lehet - mondta Peter. - Vagy egyszerően csak ki kell várnunk, hogy a tudomány utolérje a régiek bölcsességét. Fura dolog ez... azt hiszem, Katherine kutatásai pontosan ebbe az irányba haladtak. Langdonnak egyszerre eszébe jutott, hogyan szaladt ki Katherine a Templom házából.

- Tényleg, hová ment Katherine? - Hamarosan visszajön - vigyorgott Peter. - Elment, hogy a saját szemével lássa a jószerencse kis csodáját. Odalent, az emlékmő lábánál Peter Solomon úgy érezte, új erıre kap, ahogy beszívta a hideg éjszakai levegıt. Derősen figyelte Langdont, aki a fejét vakarva nézegette a talajt az obeliszk körül. - Professzor - tréfálkozott Peter -, az alapkı a Bibliával a föld alatt van. Nem hozzáférhetı, de biztosíthatom, hogy tényleg ott van. - Hiszek önnek - válaszolta Langdon a gondolataiba merülve. Csak... észrevettem valamit. Hátralépett és pásztázni kezdte az óriási szabad teret, ahol a Washington-emlékmő állt. Az obeliszk körüli járda csupa fehér kıvel volt kirakva... s körülötte egy másik, sötétszürke kövekbıl kirakott út futott. - Kör a körben - mondta Langdon. - Még sohasem tőnt fel, hogy a Washington-emlékmő egy körön belüli kör közepén áll. Peter nevetett. Semmi sem maradhat elıtte észrevétlen. - Igen, a nagy circumpunct... Isten egyetemes szimbóluma... Amerika keresztútján. - Kópés vigyorral rántotta meg a vállát. - Biztos vagyok benne, hogy merı véletlen. Langdon most az égre emelte a tekintetét, végignézve a kivilágított tornyon, amely élesen elvált a sötét téli égbolttól. Peter érezte, hogy Langdon most kezdi csak igaz valójában látni ezt az alkotást... az ısi bölcsesség néma emlékezetét... a megvilágosodott ember ikonját egy nagy nemzet szívében. Bár Peter nem láthatta a kis alumíniumcsúcsot a tetején, tudta, hogy ott van, mint az ember ég felé törekvı, megvilágosodott értelme. Laus Deo.

- Peter? - jött közelebb Langdon, és egészen úgy festett, mintha valamilyen misztikus beavatásban részesült volna. - Majdnem elfelejtettem - mondta a zsebébe nyúlva, és elıhalászta Peter szabadkımőves aranygyőrőjét. - Egész este azt vártam, hogy visszaadhassam önnek. - Köszönöm, Robert. - Peter kinyújtotta a bal kezét, elvette a győrőt, és csodálattal nézett rá. - Tudja, minden titkolózás és rejtély, ami ezt a győrőt és a szabadkımőves piramist övezi... óriási hatással volt az életemre. Amikor fiatalon megkaptam a piramist, azt mondták nekem, hogy misztikus titkokat rejt. A puszta léte meggyızött arról, hogy nagy misztériumok vannak ezen a világon. Felpiszkálta a kíváncsiságomat, eltöltött csodavárással és arra ösztönzött, hogy nyissam meg az elmém az İsi misztériumok elıtt. - Csendesen elmosolyodott és a zsebébe csúsztatta a győrőt. - Most már megértettem, hogy a szabadkımőves piramis igazi célja nem az, hogy válaszokat adjon, hanem az, hogy a keresésükre indítson. A két férfi hosszan hallgatott az emlékmő lábánál állva. Végül Langdon szólalt meg. Komoly volt a hangja. - Kérnem kell öntıl valamit Peter... egy baráti szívességet. - Természetesen. Bármit. És Langdon elmondta a kérését. Solomon bólintott, tudván, hogy igaza van. - Úgy lesz. - Most rögtön - tette hozzá Langdon a várakozó Escalade-ra mutatva. - Oké... de van egy kikötésem. Langdon vigyorogva forgatta a szemét. - Valahogy mindig öné kell hogy legyen az utolsó szó. - Igen, és van is még valami, amit szeretném, ha megnéznének Katherine-nel.

- Ilyenkor? - nézett rá Langdon az órájára. Solomon szeretettel mosolygott öreg barátjára. - Ez Washington leglátványosabb kincse... és nagyon, de tényleg nagyon kevesen látták eddig.

Százharminckettedik fejezet

Katherine Solomon könnyő szívvel sietett felfelé a dombon a Washington-emlékmő lábához. Hatalmas megrázkódtatáson ment keresztül, súlyos tragédiát élt át, de most, ha csak átmenetileg is, azon a csodálatos híren járt az esze, amelyet nemrég osztott meg vele Peter... és amelynek valóságáról a saját szemével is meggyızıdhetett. A kutatási eredményeim biztonságban vannak. A labor adattárolói megsemmisültek ma este, de korábban a Templom házában Péter elmondta, hogy titokban másolatot készített minden noetikai kutatásáról az SMSC adminisztratív részlegében. Tudod, mennyire lenyőgöz a munkád, magyarázta Peter, és szerettem volna nyomon követni, anélkül, hogy zavarnálak. - Katherine? - szólalt meg egy mély hang. Katherine felnézett. Egy magányos figura sziluettjét látta a kivilágított emlékmő lábánál. - Robert! - Hozzásietett és megölelte. - Hallottam a jó hírt - suttogta Langdon. - Nagy megkönynyebbülés lehetett. Katherine-nek rekedtté vált a hangja az izgalomtól. - Ez hihetetlen. - Az anyag, amelyet Peter megmentett, tudományos bravúr volt; kísérleti eredmények sorozata, amelyek bebizonyították, hogy az emberi gondolat valóságos és mérhetı erı a világban. Katherine kísérletei az emberi gondolat hatását szemléltet-

ték mindenen, a jégkristályoktól a véletlenesemény-generátorokon át a szubatomi részecskék mozgásáig. Az eredmények meggyızık és vitathatatlanok voltak, olyannyira, hogy hívıkké tehették a kételkedıket, és jelentıs mértékben befolyásolhatták a globális tudatot. Minden meg fog változni, Robert. Minden. - Peter is szentül hiszi. Katherine a bátyját kereste tekintetével. - Kórházba ment - mondta Langdon. - Ragaszkodtam hozzá, hogy tegye meg nekem ezt a baráti szívességet. Katherine megkönnyebbülten sóhajtott. - Köszönöm. - Azt mondta, hogy itt várjak magára. Katherine bólintott, tekintete fölfelé vándorolt a ragyogó, fehér obeliszken. - Igen, elárulta, hogy ide hozza magát. Szóba került a Laus Deo? Nem ment bele a részletekbe. Langdon fáradt nevetést hallatott. - Nem biztos, hogy mindent megértettem. - Fölpillantott az emlékmő csúcsára. - Jó néhány dolgot mondott ma este a fivére, amivel még nem barátkoztam meg. - Hadd találjam ki! İsi misztériumok, tudomány és a Szentírás? - Nyert! - Isten hozta nálunk! - Katherine rákacsintott. - Peter engem már régen bevezetett. Sokat köszönhetnek neki a kutatásaim. -

Ösztönösen úgy érzem, hogy van abban valami, amit

mond... - Langdon megcsóválta a fejét. - De az értelmem... Katherine mosolygott, és átölelte. -

Tudja, Robert, lehet, hogy ebben segíthetek magának.

A Capitolium épületében Warren Bellamy építész haladt egy néptelen folyosón. Van még egy utolsó tennivalóm ma estére, gondolta. Megérkezve az irodájába magához vett egy ısrégi kulcsot az íróasztal fiókjából. A hosszú, fekete vaskulcson megkoptak a jelzések. A zsebébe dugta, majd felkészült a vendégei fogadására. Robert Langdon és Katherine Solomon már úton volt a Capitoliumba. Peter kérésére Bellamy egy igen ritka lehetıséget fog biztosítani nekik - az épület legnagyszerőbb titkának a felfedezésére. Ami csak az építész révén érhetı el.

Százharmincharmadik fejezet

Magasan fönt, a Capitolium Rotundájában Robert Langdon idegesen araszolt elıre a közvetlenül a kupola alatt körbefutó keskeny pallón. A korlát fölött szédülve nézett alá a mélységbe, s alig akarta elhinni, hogy nem egészen tíz órája Peter keze még itt volt a kupolacsarnok közepén. Ahol most, vagy ötven méterrel alatta, a Capitolium építészének porszemnyi figurája hagyta el gyors léptekkel a Rotundát. Bellamy felkísérte Langdont és Katherine-t a balkonig, és ellátta ıket pontos utasításokkal. Peter utasításaival. Langdon megnézte az öreg vaskulcsot, amit Bellamytól kapott. Aztán az idırágta lépcsıre pillantott, amely errıl a legmagasabb szintrıl vitt... még feljebb. Istenem, segíts! Az építész szerint ez a szők lépcsı egy kis vasajtóhoz vezet: azt nyitja a Langdon kezében szorongatott kulcs. És van valami az ajtó mögött, amit, mondta Peter, Langdonnak és Katherine-nek feltétlenül látnia kell. Peter nem ment bele a részletekbe, de Bellamynál szigorú utasításokat hagyott arra nézve, hogy pontosan mikor lehet kinyitni az ajtót. Vámunk kell az ajtó kinyitásával? Miért? Langdon megnézte az óráját, és felnyögött. Zsebre tette a kulcsot, és letekintett a szédítı mélységbe. Katherine magabiztosan haladt elıtte, láthatóan nem félemlítette

meg a magasság. Már a kör felénél járt, apróra megcsodálva menet közben Brumidi festményét, a Washington apoteózisát, amely éppen a fejük fölött kezdıdött. Errıl a ritka kilátópontról elképesztı részletességgel mutatkoztak meg a Capitolium kupolájának csaknem ötszáz négyzetméternyi „vásznára" festett, ötméteres figurák. Langdon hátat fordított Katherine-nek és halkan suttogta, mintegy a falnak beszélve: - Katherine, most a lelkiismerete szól magához. Miért hagyta cserben Robert Langdont? Katherine láthatóan tisztában volt a kupola különleges akusztikai tulajdonságaival... mert visszasuttogott. - Mert Robert gyáva nyúl. Ide kellene jönnie hozzám. Rengeteg idınk van még, amíg kinyithatjuk az ajtót. Langdon tudta, hogy igaza van, és szinte a falhoz tapadva, bizonytalanul elindult a balkonon. - Csodálatos ez a freskó! - lelkesedett Katherine a nyakát nyújtogatva, hogy jobban lásson. - Mitológiai istenek keverednek tudósokkal és találmányaikkal! És ez a kép díszíti a Capitoliumunk közepét! Langdon föltekintett Franklin, Fulton, Morse alakjára és találmányaikra. A fölöttük ívelı szivárvány George Washingtonhoz vezette a tekintetet, aki egy felhın ülve emelkedett az égbe. Az ember istenné válásának nagy ígérete. - Mintha az İsi misztériumok minden lényeges eleme itt feszülne a Rotunda fölött - jegyezte meg Katherine. Langdonnak el kellett ismernie, hogy nem sok freskó van a világon, amelyen együtt szerepelnek a technikai vívmányok és a mitológia istenei az ember apoteózisával. A látványos meny-nyezet valóban az İsi misztériumok üzenetét hordozta, és nem véletlenül került ide. Az alapító atyák tiszta lapként képzelték el Amerikát, termékeny földként, amelybe elvethetik a misztériumok magvait. És ma ez a hatalmas ikon - az ország mennybe emelkedı atyjának képe - némán

áll a törvényhozók, vezetık és elnökök feje fölött... mint merész emlékeztetı, a jövı térképe, egy olyan kor ígérete, amelyben az ember spirituálisán kiteljesedik. - Robert - suttogta Katherine, még mindig Amerika nagy feltalálóira és az ıket támogató Minervára függesztve a tekintetét -, ez valóban látnoki. Ma arra használjuk az emberiség legfejlettebb technikai eszközeit, hogy az emberiség legısibb eszméit tanulmányozzuk. A noetika tudománya talán új, de valójában a legrégebbi tudomány a földön... az emberi gondolkodást vizsgálja. - Katherine bámulatot tükrözı tekintettel fordult Langdon felé. - És arra jutunk, hogy a régiek mélyebben értették a gondolatot, mint mi. - Van benne logika - válaszolta Langdon. - A régieknek csak egyetlen technológia állt a rendelkezésükre: az emberi elme. A korai filozófusok fáradhatatlanul tanulmányozták. - Igen! Az ısi szövegek megszállottan foglalkoznak az emberi értelem hatalmával. A Védák leírja az energia áramlását. A Pistis Sophia az egyetemes tudatot. A Zóhár az emberi szellem mibenlétét tárja fel. A sámáni szövegek Einstein „távolba hatását" jósolják meg, amikor távgyógyításról beszélnek. És mindez itt van! És akkor a Bibliáról még szó sem esett! - Maga is? - nevetett Langdon. - A fivére arról akart meggyızni, hogy a Bibliába tudományos információkat kódoltak. - De még mennyire! És ha Peternek nem hisz, akkor olvassa el Newton ezoterikus szövegeit a Bibliáról. Ha elkezdi megérteni a Biblia virágnyelvő példázatait, Robert, akkor rá fog jönni, hogy voltaképpen az emberi elmérıl szólnak. Langdon vállat vont. - Talán jobban teszem, ha hazamegyek és újraolvasom. - Hadd kérdezzek valamit - mondta Katherine, aki láthatólag nem díjazta Langdon kételkedését. - Amikor a Biblia azt mondja,

hogy szent házat építenek az Úr nevének úgy, hogy semmilyen szerszámnak pengése nem hallattatott a felépítésénél, mit gondol, milyen templomról van szó? - Nos, a Bibliában az áll, hogy a ti testetek templom. - Igen, a korinthusiaknak írott elsı levél azt mondja, hogy „ti Isten temploma vagytok". - Katherine rámosolygott Lang-donra. János evangéliumában ugyanez van. Robert, a Szentírás mindent tud a bennünk szunnyadó képességekrıl, és arra ösztönöz minket, hogy aknázzuk ki ezeket a képességeket... hogy építsük fel az értelem templomait. - Sajnos úgy vélem, hogy a vallásos világ nagy része egy valódi templom újraépítését várja. Ez hozzátartozik a messia-nisztikus jóslatokhoz. - Igen, de nem vesz figyelembe valamit. A második eljövetel az ember eljövetele... az a pillanat, amikor az emberiség végre felépíti saját értelme templomát. - Nem is tudom - mondta Langdon az állát vakarva. - Nem vagyok bibliatudós, de határozottan úgy látom, hogy a Szentírás részletesen beszél egy megépítendı reális templomról. Ez két részbıl áll... a külsı rész neve szentély, a belsı részé a „szentek szentje". A két részt csak egy vékony fátyol választja el egymástól. Katherine szélesen elmosolyodott. - Szkeptikus létére elég jól emlékszik a Bibliára. Jut eszembe, látott már valaha emberi agyat? Két részbıl áll, a külsı rész neve dura mater, a belsı részé pia mater. A két részt az arach-noid... egy pókhálószerő fátyolszövet választja el egymástól. Langdon meglepıdve kapta fel a fejét. Katherine kinyújtotta a kezét és finoman megérintette Langdon halántékát.

Miközben igyekezett feldolgozni Katherine szavait, váratlanul a gnosztikus Mária evangéliuma jutott az eszébe: Ahol az elme, ott a kincs. - Talán hallott már arról - mondta Katherine -, hogy megvizsgálták a meditáló jógik agyát. Az emberi agyban, amikor erısen koncentrálunk, a tobozmirigy egy viasszerő anyagot termel. Ez az agyi váladék semmi máshoz nem hasonlítható a szervezetünkben. Elképesztı gyógyító hatása van, a szó szoros értelmében regenerálja a sejteket, és lehet, hogy ennek köszönhetı a jógik hosszú életkora. Ez természettudomány, Róbert. Ennek az anyagnak megmagyarázhatatlan tulajdonságai vannak, és az agy kizárólag az összpontosítás magas fokán termeli. - Rémlik, hogy pár éve olvastam valamit errıl. - És ha már témánál vagyunk, ismeri a bibliai leírást az égi mannáról? Langdon nem értette, hogy jön ez ide. - Amit az Egyiptomból kivezetett zsidók ettek a pusztában? - Igen. Azt mondták róla, hogy meggyógyítja a beteget, örök életet ad, és veszteség nélkül hasznosul abban, aki fogyasztja. Katherine elhallgatott, mintha gondolkodási idıt akarna adni Langdonnak. - Robert! - nógatta. - Az égi táplálék. Mágikusan gyógyítja a testet. Veszteség nélkül hasznosul. Hát nem látja? Ezek kódolt szavak, Robert! A templom a testet jelenti. Az ég az elmét. Jákob lajtorjája a gerinc. A manna pedig a ritka agyi váladék. Ha ilyen kódolt szavakkal találkozik a Bibliában, figyeljen oda. Ezek gyakran szolgálnak nyomravezetıül a szöveg felszín alatti, mélyebb jelentéséhez. Katherine gyors egymásutánban kezdte sorolni, milyen neveken tőnik fel az a varázslatos anyag lépten-nyomon az İsi misztériumokban: az istenek nektárja, életelixír, az örök ifjúság itala, bölcsek

köve, ambrózia, harmat, ojas, szórna. Aztán arról kezdett el magyarázni egyre lázasabban, hogy a tobozmirigy az agyban a mindentlátó szemet képviseli. - Máté 6:22 szerint „a test lámpása a szem. Ha azért a te szemed tiszta, a te egész tested világos lesz." De ugyanezt az elképzelést tükrözi az ádzsnyá csakra, vagyis harmadik szem, a pötty a hinduk homlokán... - Katherine hirtelen elhallgatott. - Bocsánat... tudom, hogy összevissza beszélek. De ez a téma mindig izgalomba hoz. Éveken át tanulmányoztam a régiek írásait az ember bámulatos mentális képességeirıl, és most már a tudomány is igazolja, hogy ezeknek a képességeknek az elıhívása valóságos fizikai folyamat. Az agyunk, ha megfelelıen használjuk, olyan erıket tud mozgósítani, amelyek szó szerint emberfelettiek. A Biblia, mint megannyi régi szöveg, részletesen feltárja, a valaha alkotott legbonyolultabb gépezetet... az emberi elmét. - Katherine felsóhajtott. - Hihetetlen, de a tudomány még csak a felszínt karistolja az elme képességeinek megismerésében. - Ez úgy hangzik, mintha a noetikai kutatásai forradalmi elırelépést hoznának. - Vagy visszalépést - válaszolta Katherine. - A régiek már számos tudományos igazsággal tisztában voltak, amelyeket mi még csak most fedezünk fel újra. Évek kérdése, és a modern ember kénytelen lesz elfogadni a ma még hihetetlent: hogy az elménk olyan energiákkal rendelkezhet, amelyek képesek átalakítani az anyagot. Katherine hatásszünetet tartott. - A részecskék reagálnak a gondolatainkra... ami azt jelenti, hogy a gondolatainknak hatalmukban áll megváltoztatni a világot. Langdon nyájasan mosolygott. - A kutatásaim rávezettek arra, hogy elhiggyem - folytatta Katherine -, hogy Isten nagyon is valóságos... egy mindent átható

mentális energia. És minket, embereket, ennek a hasonlatosságára és képére teremtettek... - Hogyan? - szólt közbe Langdon. - Egy mentális energia képére? - Úgy van. A testünk fejlıdött és változott az idık során, de az elménket Isten képére teremtették. Túlságosan szó szerint vesszük a Bibliát. Azt olvassuk, hogy Isten a maga képére teremtett bennünket, de nem a testünk hasonlatos Istenhez, hanem az elménk. Langdon a gondolataiba merülve elnémult. - Ez nagy adomány, Robert, és Isten azt várja tılünk, hogy megértsük. Az egész világ az eget fürkészi, Istenre várva... de az fel sem merül bennünk, hogy Isten vár minket. - Katherine hagyott egy kis idıt Langdonnak, hogy megeméssze a hallottakat. - Teremtık vagyunk, de naiv módon a teremtmény szerepét játsszuk. Tehetetlen birkákként tolongunk Isten körül, aki megalkotott bennünket. Ijedt gyermekként térdre hullva rimánkodunk segítségért, bocsánatért, jutalomért. De amint tudatosítjuk magunkban, hogy a teremtı képére teremtettünk, meg fogjuk érteni, hogy mi is teremtıvé válhatunk. És amint ezt megértjük, szélesre tárulnak az ajtók az emberi képességek elıtt. Langdonnak eszébe jutott egy gondolat a fdozófus Manly P. Hall munkájából, amely megragadt az emlékezetében: ha az örökkévaló nem akarta volna, hogy az ember eszes legyen, akkor nem látja el a tudás képességével. Langdon újra felpillantott a Washington apoteózisáxa... az ember szimbolikus megiste-nülésének... teremtıvé válásának képére. - És ami a legbámulatosabb - folytatta Katherine -, hogy amint az ember elkezdi kiaknázni igazi képességeit, hatalmas erıre tesz szert a világ felett. Mi tervezhetjük a valóságot, ahelyett, hogy csak reagálnánk rá. Langdon ránézett.

- Ez elég veszélyesnek hangzik. Katherine-t láthatólag megdöbbentette ez a gondolat. - Igen, ez igaz. Ha a gondolataink hatni tudnak a világra, akkor vigyáznunk kell arra, hogy mit gondolunk. A destruktív gondolatoknak is van hatásuk, és jól tudjuk, mennyivel könnyebb rombolni, mint építeni. Langdonnak azok az intelmek jutottak eszébe, hogy az ısi tudást védelmezni kell az érdemtelenektıl, és csak a megvilágosodottak részesülhetnek benne. A Láthatatlan Kollégiumra gondolt, és a nagy tudós, Isaac Newton Robert Boyle-hoz intézett kérésére, hogy tartsa titokban az ezoterikus kutatásaikat. Ha kitudódik, írta Newton 1676ban, az felmérhetetlen kárt okoz a világnak. - Van itt egy érdekes csavar - mondta Katherine. - A sors iróniája, hogy a világ minden vallása évszázadok óta azt kívánja a követıitıl, hogy fogadják el: a vallás hitbeli kérdés. És most a tudomány, amely évszázadokon át babonaként bélyegezte meg a vallást, azzal szembesül, hogy új határterülethez érkezett, ami a szó szoros értelmében a hit tudománya... az összpontosított meggyızıdés és szándék hatalma. Ugyanaz a tudomány, amely kikezdte a csodákba vetett hitünket, most hidat épít az általa teremtett szakadék felett. Langdon hosszan fontolgatta ezeket a szavakat. Lassan fölemelte tekintetét az Apoteózisra. - Van egy kérdésem - mondta, közben visszanézett Katherine-re. Ha egy pillanatra elfogadom, hogy az elmém képes megváltoztatni az anyagot, és ténylegesen létre tudja hozni mindazt, amit kívánok... attól félek, nem látok semmit az életemben, ami miatt hinnem kéne egy ilyen erı létezésében. Katherine vállat vont. - Akkor nem figyelt eléggé. - Rendes választ kérek. Ez egy pap válasza. Engem a tudósé érdekel.

- Rendes választ kér? Hát tessék. Ha a kezébe nyomok egy hegedőt és azt mondom, hogy csodálatos zenét tud elıcsalni belıle, akkor nem hazudok. Megvan magában ez a képesség, csak rengeteget kell gyakorolni ahhoz, hogy megnyilvánuljon. Ez nem különbözik attól, Robert, hogy meg kell tanulnia használni az elméjét. A megfelelıen irányított gondolat tanult képesség. Egy szándék valóra váltásához lézerszerő irányzék kell, pontos érzékszervi vizualizáció és mélységes hit. Ezt kísérletileg is sikerült igazolni. És ahogy a hegedülés esetében, ezen a téren is vannak olyan emberek, akikben nagyobb a veleszületett tehetség. Nézze meg a történelmet! Gondoljon azokra a megvilágosodott elmékre, akik csodákat vittek végbe! - Katherine, csak azt ne mondja, hogy hisz a csodákban. Hogy komolyan veszi a víz borrá változtatható, a betegek pedig gyógyíthatók kézrátétellel. Katherine vett egy nagy levegıt, majd lassan kifújta. - Tanúja voltam annak, hogy emberek egészséges sejtekké változtattak rákos sejteket, pusztán azzal, hogy rágondoltak. Tanúja voltam annak, hogy az emberi elme a legkülönbözıbb módokon hatással volt az anyagi világra. És ha egyszer maga is tanúja lesz, Robert, ha ez részévé válik a valóságának, akkor némely csoda, amelyrıl olvasott, csupán mennyiségi kérdés lesz. Langdon elgondolkozott. - Inspiráló így látni a világot, Katherine, de ami engem illet, nem vagyok képes ekkora ugrásra. Mint tudja, hadilábon állok a hittel. - Akkor ne tekintse hitnek. Tekintse egyszerően perspektívaváltásnak, fogadja el, hogy a világ nem egészen olyan, mint képzelte. Történelmi léptékben minden nagy tudományos áttörés egy egyszerő eszmébıl indult ki, ami a hiedelmeink megdöntésével fenyegetett. Azt a szimpla állítást, hogy a Föld gömbölyő, nevetséges képtelenségnek tartották, hiszen akkor elfolyt volna az óceánok vize.

A heliocentrikus világkép eretnekség volt. A kisszerő elmék mindig kirohantak az ellen, amit nem értettek. Vannak, akik teremtenek... és vannak, akik rombolnak. Ez mindig is így volt. De a teremtık végül hívekre találtak, és amikor a hívek száma elérte a kritikus tömeget, egyszeriben gömbölyő lett a Föld és elkezdett a Nap körül keringeni. A szemlélet átalakult, és megszületett az új valóság. Langdon bólintott. Elkalandoztak a gondolatai. - Furcsa képet vág - jegyezte meg Katherine. - Nem is tudom... Valamiért az jutott eszembe, hogyan eveztem ki régen a tóra éjszaka, és hanyatt fekve a csillagok alatt hasonló dolgok jártak a fejemben. Katherine-en látszott, hogy megérti. - Azt hiszem, mindannyiunknak van hasonló emlékünk. Arról, hogy hanyatt fekve bámuljuk az eget... elmenyitogató élmény. - A mennyezetre pillantott, majd azt mondta: - Adja ide a zakóját! - Tessék? - De Langdon kibújt belıle, és átadta. Katherine kettéhajtotta és leterítette a gyaloghídon. - Feküdjön le! Langdon lefeküdt és Katherine a feje alá igazította a zakó másik felét. Aztán melléfeküdt - mint két gyerek, hevertek egymás mellett a keskeny gyaloghídon, és fölbámultak Brumidi hatalmas freskójára. - Oké - suttogta Katherine -, akkor most próbáljon ugyanabba a lelkiállapotba kerülni... kisfiúként fekszik a csónakban... felnéz a csillagokra... megnyílik az elméje, és beengedi a csodákat. Langdon igyekezett szót fogadni, csakhogy így kényelmesen elnyúlva, erıt vett rajta a kimerültség. Tekintete elhomályosult, ám ekkor egy ködös alakzat úszott elé odafentrıl, ami azonnal felébresztette. Lehetséges volna? Nem akarta elhinni, hogy eddig nem vette észre, de a Washington apoteózisának figurái két koncentrikus győrő-

ben helyezkedtek el - kör a körben. Az Apoteózis is egy circumpunct? Langdon azon tőnıdött, mi mindent nézett még el ma este. - Van egy fontos dolog, amit szeretnék elmondani magának, Robert. Van még valami... amit én a kutatásaim legmegdöbbentıbb vonatkozásának tartok. Még valami? Katherine a könyökére támaszkodott. - És megígérhetem... hogy ha mi, emberek valóban felfogjuk ezt az egyszerő igazságot... a világ egyik napról a másikra meg fog változni. Langdon élénken figyelt. - Bevezetésként emlékeztetném arra a szabadkımőves mottóra: szedd össze, ami szétszóródott... hogy megteremtsd a rendet a káoszból... hogy elérd a ki-egy-ezést. - Folytassa! - kérte Langdon. Katherine rámosolygott. - Tudományosan bizonyítottuk, hogy az emberi gondolat ereje mértani haladvány szerint növekszik azon elmék számával, akik osztoznak az adott gondolatban. Langdon nem szólalt meg, várta, hová fog kilyukadni. - Arról beszélek, hogy... két fej jobb, mint egy... ám a két fej nem kétszer jobb, hanem sokkal, sokszorosan jobb. Az egyként mőködı elmék sokasága felerısíti a gondolat hatását... exponenciálisan megnöveli. Ebben van az imádkozó körök, a gyógyító körök, az unisonóban éneklés és a tömeges istentisztelet ereje. Az egyetemes tudat eszméje nem valami ködös New Age-fogalom. Hanem kemény tudományos tény... kiaknázásával meg tudjuk változtatni a világot. Ez a noetika alapvetı felismerése. Sıt mi több, ez már folyamatban is van. Érezheti maga körül. A technológia segítségével olyan kapcsolatokat teremthetünk egymással, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak: Twitter, Google, Wikipedia és így tovább... mindezek együtt

megteremtik az összekapcsolt elmék hálózatát. -Katherine elnevette magát. - És garantálom, hogy amint nyilvánosságra hozom az eredményeimet, elterjed a Twitteren, hogy oda kell figyelni a noetikára, és ugrásszerően nıni fog a tudományág iránti érdeklıdés. Langdon egyszerre úgy érezte, hogy elnehezül a szemhéja. - Az igazat megvallva én még azt sem tudom, hogyan kell twitterezni. - Twistelve - nevetett Katherine. - Hogy mondja? - Nem érdekes. Csukja be a szemét. Majd felébresztem, ha indulni kell. Langdon rájött, hogy egészen megfeledkezett az építésztıl kapott kulcsról... és arról is, hogy miért jöttek fel ide. Lehunyta a szemét, és hullámként borította el a fáradtság. Elméje sötétjében azon kapta magát, hogy az egyetemes tudaton gondolkodik... Platón írásain a világszellemrıl és Jung kollektív tudatalattiján. Amilyen egyszerő, olyan nagyszerő eszme. Istent a sokban találjuk meg... és nem az Egyben. - Elohim - mondta Langdon, ahogy felpattant a szeme a maga számára is váratlan gondolattól. - Mit mond? - nézett rá Katherine. - Elohim - ismételte Langdon. - Isten héber neve az Ótestamentumban! Mennyit gondolkodtam rajta! Katherine mindentudóan mosolygott. - Igen. A szó többes számú. Pontosan! Langdon sohasem értette, miért beszél a Biblia már az elsı lapjain többes számban Istenrıl. Elohim. A Teremtés könyvének Mindenhatója nem egy... hanem sok. - Az Isten többes számú - suttogta Katherine. - Mert az emberi elmék is többes számúak.

Langdon fejében most már gyorsan kergették egymást a gondolatok... álmok, emlékek, remények, felismerések... mindez együtt kavargott fölötte a Rotunda kupolájában. Ahogy ismét lecsukódni készült a szeme, arra lett figyelmes, hogy három latin szót bámul az Apoteózison belül. E PLURIBUS UNUM.

Sokból egy, gondolta, miközben álomba merült.

Epilógus

Robert Langdon lassan felébredt. Arcok hajoltak fölé. Hol vagyok? A következı pillanatban már tudta. Az Apoteózis alatt. Amikor felült, érezte, hogy elmerevedett a háta a kemény gyalogjárón való fekvéstıl. Hol van Katherine? Langdon megnézte a Miki egeres órát. Mindjárt itt az idı. Feltápászkodott és óvatosan kilesett a korláton át az alant tátongó őrre. - Katherine! - szólította. A szó visszhangot vert a néptelen kupolacsarnok csendjében. Felvette a zakóját a földrıl, leporolta és belebújt. Megnézte a zsebét. Az építésztıl kapott vaskulcs eltőnt. Langdon elindult a gyalogjárón a nyíláshoz, amelyet az építész mutatott meg nekik... meredek fémlépcsı vezetett fel a sötétben. Nekiveselkedett, és egyre magasabbra jutott. A lépcsı fokozatosan keskenyedett, és még meredekebb lett. De Langdon ment tovább. Na még egy kicsit. A lépcsıfokok most már létraszerőekké váltak, az átjáró ijesztıen összeszőkült. Végül elfogytak a lépcsıfokok és Langdon egy kis pihenın találta magát. Elıtte nehéz vasajtó. A kulcs benne volt a zárban, az ajtó résnyire nyitva. Langdon meglökte, mire csikorogva feltárult. Hideg levegı csapta meg. Amikor átlépte a küszöböt a borongós sötétben, rájött, hogy a szabadban van.

- Most akartam magáért menni - mondta Katherine rámosolyogva. - Mindjárt idı van. Amikor Langdon felmérte, hogy hol is van valójában, elakadt a lélegzete. Egy keskeny pallón állt, amely a Capitolium kupolájának teteje körül futott. Közvetlenül fölötte a szabadság bronzszobra tekintett alá az alvó városra. Arccal kelet felé, ahol a hajnal elsı bíborsávjai már feltünedeztek a horizonton. Katherine körbevezette Langdont a balkonon a nyugatra nézı oldalig, ahol nyílegyenesen húzódott alattuk a National Mall. A távolban a Washington-emlékmő sziluettje tört az ég felé a kora reggeli homályban. - Amikor ez megépült - suttogta Katherine -, a világ legmagasabb építménye volt. Langdon felidézte az állványzat több mint százötven méter magasában dolgozó kımőveseket a szépia árnyalatú fotográfiákon, amint kézrıl kézre adogatják egymásnak a téglákat. Építık vagyunk, gondolta. Teremtık vagyunk. Az idık kezdete óta az ember mindig is érezte, hogy van benne valami különleges... valami több. Olyan erıkre vágyott, amelyeket nem birtokolt. A repülésrıl és a gyógyításról álmodott, arról, hogy minden elképzelhetı módon átalakítja ezt a világot. És így is tett. Ma az emberiség vívmányainak emelt szentélyek sorakoznak a National Mallen. A Smithsonian-múzeumokat megtöltik a találmányaink, a mővészetünk, a tudományunk és a nagy gondolkodóink eszméi. Az ember mint teremtı történetét mondják el - az Amerika İslakosainak Történeti Múzeuma kıszerszámaitól a Nemzeti Repülési és Őrkutatási Múzeumban kiállított repülıgépekig és rakétákig. Ha az ıseink találkozhatnának velünk, bizonyára isteneknek vélnének minket.

Ahogy Langdon a hajnali párán át végignézett a múzeumok és emlékmővek

hosszan

elnyúló

során,

ismét

a

Washington-

emlékmővön állapodott meg a tekintete. Elképzelte az alapkövébe rejtett Bibliát, és arra gondolt, hogy Isten Igéje valójában az ember Igéje. A nagy circumpunctra gondolt, amelyet az emlékmő körüli térségen raktak ki kövekbıl Amerika keresztútján. És egyszerre az a kis kıdoboz jutott az eszébe, amelyet Peter rábízott. A kocka, ismerte fel most, szétnyílva ugyanezt a geometriai alakzatot adta ki - egy keresztet, circumpuncttal a közepében. Langdon nem állta meg nevetés nélkül. Még az a kis doboz is erre a keresztútra célzott. - Nézze, Robert! - mutatott Katherine az emlékmő tetejére. Langdon arra fordította a tekintetét, de nem látott semmit. Aztán addig meresztgette a szemét, amíg megpillantotta. Túl a Mallen az arany napsugár kis pöttye csillant meg az égbe törı obeliszk csúcsán. A ragyogó tőpont egyre fényesebb lett a pillérfej alumíniumhegyén. Langdon elbővölten figyelte, ahogy jelzıtőzként fellobbant a homályba merült város felett. Elképzelte az apróbetős vésetet az alumíniumcsúcs keleti oldalán, és legnagyobb megdöbbenésére rájött, hogy az ország fıvárosának elsı napsugara, minden áldott reggel, ezt a két szót ragyogja be: Laus Deo. - Robert - suttogta Katherine. - Soha senki nem látja innen a napfelkeltét. Peter azt akarta, hogy mi tanúi lehessünk. Langdon érezte, hogy felgyorsul a szívverése, ahogy az emlékmő csúcsát mind erısebben vonta be a ragyogás. - Azt mondta, hogy azt hiszi, ezért építették olyan magasra az obeliszket az alapító atyák. Nem tudom, hogy így van-e, de azt tudom, hogy egy nagyon régi törvény elrendeli, hogy nem épülhet ennél magasabb épület a fıvárosban. Soha.

A fény lassan kúszott lefelé a pillérfejen, ahogy a nap egyre magasabbra hágott a horizonton. A feszülten figyelı Langdon szinte érezte, ahogy a mennyei szférák örök pályájukat járják az őrben. A Világegyetem Nagy Építészére gondolt, s hogy Peter azt mondta: olyan kincset akar megmutatni neki, amely csak az építész révén tárul fel. Langdon azt hitte akkor, hogy Warren Bellamyra gondol. Eltévesztettem az építészt. Ahogy a nap sugarai erıre kaptak, az aranyszínő fény beragyogta a százszor harminchárom fontos pillérfej egészét. Az emberi elme... fogadja a megvilágosodást. Ekkor a fény lassan megindult lefelé az obeliszken, ugyanúgy szállva alá, mint minden reggel. Az ég közelít a föld felé... Isten kapcsolatba lép az emberrel. Ennek a folyamatnak, jött rá Langdon, az ellenkezıje is lejátszódik minden este. A nap lebukik nyugaton, és a fény visszatér a földrıl az égbe... hogy felkészüljön egy újabb napra. Katherine megborzongott és közelebb húzódott Langdon-hoz. Langdon átkarolta. Ahogy szótlanul álltak szorosan egymás mellett, Langdon arra gondolt, hogy mi mindent tanult ma éjszaka. Arra gondolt, hogy Katherine hite szerint minden meg fog változni. Arra gondolt, hogy Peter hite szerint küszöbön áll a megvilágosodás kora. A nagy prófétára, aki bátran kijelentette: „nincs oly titok, mely nyilvánvalóvá ne lenne, és nincs oly elrejtett dolog, mely ki ne tudódnék és világosságra ne jıne." Ahogy a nap mind magasabbra emelkedett Washington felett, Langdon fölnézett az égre, ahol elenyésztek az éjszaka utolsó csillagai. Arra gondolt, hogy minden kultúrában, minden országban, minden korban egyvalami közös. Mindannyiunknak van teremtıje. Más nevet és arcot adunk neki, máshogy imádkozunk hozzá, de Isten az univerzális állandó az ember számára. Isten a mi közös szimbólumunk... az élet azon misztériumainak jelképe, amelyeket

nem értünk. A régiek a korlátlan emberi lehetıségek szimbólumaként dicsérték Istent, de az az ısi szimbólum elveszett az idık során. Egészen máig. Mert ebben a pillanatban, a Capitolium tetején állva, miközben a nap melege szétáradt körülötte, Robert Langdon érezte, hogy megszületik valami a lelke mélyén. Soha életében nem volt még ennyire erıs benne ez az érzés. A remény.