A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Anna Todd: After Gallery Books, a Division of Simon and Schuster, Inc., 2014

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Anna Todd: After Gallery Books, a Division of Simon and Schuster, Inc., 2014 A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve. Fordította: Gondáné Kaul Éva Szerkesztette: Orosz Klaudia Könyvterv: Malum Stúdió Copyright © 2014 by Anna Todd Hungarian translation © Gondáné Kaul Éva, 2015 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2015 Elektronikus kiadás v.1.0. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges. ISBN 978-963-406-130-4 Kiadja GABO Kiadó www.gabo.hu [email protected] www.dibook.hu Felelős kiadó: Földes Tamás

Minden kedves olvasómnak, mérhetetlen szeretettel és hálával. Nagyon sokat jelentetek nekem.

Előhang Az egyetem fontos része az életünknek. Meghatározza az értékrendünket, és megszabja a jövőnket. Olyan világban élünk, ahol az embereket jobban érdekli, hogy melyik egyetemre jártál, mint az, hogy mi a vezetékneved. Gyerekkorom óta arra tanítottak, sőt idomítottak, hogy az egyetemi tanulmányaimra készüljek. Elfogadtam, hogy a szent cél rengeteg tanulást, és már-már megszállott céltudatosságot igényel. A középiskola első napjától kezdve minden választott tantárgy, minden beadott dolgozat arról szólt, hogy egy nap bekerüljek az egyetemre. Méghozzá nem akármelyik egyetemre. Az anyám a fejébe vette, hogy a Washington Central Universityre kell mennem, ahová ő is járt, de nem fejezte be a tanulmányait. Fogalmam sem volt, hogy az egyetemi élet a tanuláson kívül sokkal többről szól majd. Nem sejtettem, hogy néhány hónap múlva jelentéktelen kérdésnek tűnik, melyik szabadon választható tárgyat vegyem fel a tanrendembe az első félévben. Naiv voltam, és bizonyos szempontból most is az vagyok. Nem tudhattam, mi vár rám. A szobatársammal való találkozás az első perctől kezdve megrázó és zavarba ejtő volt számomra, és ez az érzés tovább fokozódott, amikor megismerkedtem a barátaival. Annyira különböztek mindenkitől, akit addig ismertem. Megbotránkoztatott a külsejük, és felfoghatatlan volt számomra, hogy mennyire nem törődnek a szabályokkal. Aztán hamarosan csatlakoztam az őrültségükhöz, és még élveztem is… És ekkor lopakodott be a szívembe ő. Hardin a legelső találkozásunk óta a feje tetejére állította az életemet, és erre a változásra nem készítettek fel a középiskolai szakkörök vagy a fakultációs tanfolyamok. Hirtelen úgy éreztem, mintha a tinikoromban látott filmek rólam szólnának, és a nevetséges sztorijaik az életem valóságává váltak. Másképp tettem volna valamit, ha sejtem, hogy mi következik? Nem tudom. Szeretnék őszinte választ adni erre, de nem tudok. Néha hálát érzek, mert elmerülök a szenvedély pillanataiban, csak őt látom, és az ítélőképességemet elhomályosítják az érzelmek. Máskor belém nyilall, milyen nagy fájdalmat okozott nekem. Sajnálom, hogy miatta elveszítettem azt a személyt, aki egykor voltam, és sosem felejtem a pillanatot, amikor úgy tűnt, hogy az egész világomat romba döntötte. Ilyenkor a válasz már nem olyan egyértelmű. Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy semmi sem lesz olyan, mint régen, mielőtt Hardin berobbant az életembe és a szívembe. Mert most „utána” vagyok.

Első fejezet Az ébresztő bármelyik percben megszólalhat. Fél éjszaka ébren voltam, forgolódtam, a tapéta mintáit tanulmányoztam, újra és újra átvettem magamban az első félév órarendjét és beosztását. Mások bárányokat számolnak, de én még ilyenkor sem tudok elszakadni a tervezgetéstől. Tizennyolc évesen életem legfontosabb eseménye előtt állok. Nem csoda, hogy izgulok. Aztán meghallom anyám hangját a földszintről. – Tessa! Nagyot sóhajtva kikászálódom az ágyból, gondosan lesimítom a paplant, ráterítem és megigazítom az ágytakarót. Ez az utolsó reggel, hogy itt végzem el a szokásos napi teendőim egyikét. Mától kezdve máshol lesz a hálószobám és az otthonom. – Tessa! – hangzik fel anyám újabb kiáltása. – Fent vagyok! – szólok vissza. Hallom, hogy anyám a szokásosnál nagyobb zajjal csapkodja a konyhaszekrény ajtaját. Tehát ő is ugyanolyan ideges, mint én. A gyomromban görcsös csomó van, és a zuhany alatt imádkozom, hogy a nap folyamán enyhüljön ez a feszültség. Egész életemben erre a napra készültem, minden feladatot ezért végeztem el. Az első napom az egyetemen… Az utóbbi években egyre növekvő izgalommal éreztem, hogy közeledik a pillanat. Hétvégeken tanultam, míg a többiek buliztak, ittak, vagy olyasmit csináltak, ami a tinédzsereket bajba szokta sodorni. De én nem ilyen voltam. Én voltam az a lány, aki a nappali padlóján ülve magolt, míg az anyja telefonon csevegett, vagy órákon át nézte a televíziós vásárlási csatornákat, hogy beszerezzen néhány holmit, amivel javíthat a külsején. Sosem voltam még olyan boldog és izgatott, mint amikor megérkezett a levél a Washington Central Universitytől, és vele együtt az értesítés, hogy felvettek. Anyám sírva fakadt, és nekem úgy tűnt, hogy órákon át zokog. Nagyon büszke voltam, hogy a sok erőfeszítés meghozta a gyümölcsét. Bekerültem az egyetlen egyetemre, amelyre jelentkeztem, és az alacsony jövedelmünk miatt elég ösztöndíjat szereztem, hogy csak minimális diákhitelt kelljen felvennem. Egyszer megfordult a fejemben, hogy elmegyek Washingtonból, és máshová járok egyetemre. Az anyám elsápadt, amikor felvetettem neki az ötletet, és utána egy órán át járkált a nappaliban. Ezért gyorsan megnyugtattam, hogy nem gondoltam komolyan. A zuhany egy kicsit enyhíti az izmaimban felhalmozódott feszültséget. Sokáig állok a forró vízsugár alatt, megpróbálom lecsillapítani a zaklatott elmémet, de közben annyira elmerülök a gondolataimban, hogy mire végre beszappanozom magam és megmosom a hajam, már alig marad meleg víz, hogy leborotváljam a lábam. Magam köré tekerek egy nagy törülközőt, és közben hallom, hogy az anyám megint a nevemet kiáltja. Nem tud uralkodni az idegességén, de én nem fogok kapkodni, hanem gondosan megszárítom a hajam. Anyám aggódik az egyetemi kezdésem miatt, ám én már hónapokkal korábban megterveztem ezt a napot, óráról órára. Elég, ha egyikünk izgulja magát halálra. Mindent elkövetek, hogy ez ne én legyek, ezért ragaszkodom az eredeti beosztásomhoz. A kezem kicsit remeg, amikor felhúzom a cipzárt a ruhámon. Engem nem érdekel a ruha, de az

anyám ragaszkodott ahhoz, hogy ezt vegyem fel. Végre megnyerem a cipzárral vívott csatát, és a szekrényem mélyéről előveszem a kedvenc felsőmet. Miután felöltöztem, kicsit enyhül az idegességem, ám ekkor észreveszek egy szakadást a felső ujján. Visszadobom az ágyra, és belebújok a cipőbe, mert tudom, hogy az anyám türelmetlensége minden másodperccel fokozódik. A barátom, Noah mindjárt itt lesz, hogy elkísérjen minket. Noah egy évvel fiatalabb nálam, de nemsokára betölti a tizennyolcat. Nagyon okos, és csupa ötös tanuló, mint én voltam. Izgatottan várom, hogy jövőre csatlakozzon hozzám a washingtoni egyetemen. Nagyon jó lenne, ha már most jönne, annál is inkább, mert senkit sem ismerek ott. Szerencsére megígérte, hogy meglátogat, amilyen gyakran csak tud. Most már csak egy rendes szobatársra van szükségem. Ez az egyetlen dolog, amit még szeretnék, és amit nem lehet befolyásolni a leggondosabb tervezéssel sem. – Theresa! – Jövök már, anya. Kérlek, ne hajtogasd a nevemet – kiáltok vissza lefelé menet. Noah az asztalnál ül, szemben az anyámmal, és a karóráját nézi. Kék pólója illik világoskék szeméhez, szőke haját gondosan megfésülte és bezselézte. – Szia, egyetemista! – Ragyogó mosollyal üdvözöl, miközben feláll az asztaltól. Szorosan magához ölel, és becsukom a számat, amikor megérzem az erős parfümillatot. Igen, Noah néha túladagolja a kölnijét. – Szia. – Én is mosolyogva üdvözlöm, és igyekszem elrejteni az idegességemet, miközben lófarokba fogom középszőke tincseimet. – Azért még várhatunk néhány percet, amíg rendbe teszed a frizurádat – jegyzi meg halkan az anyám. A tükörhöz lépek, és bólintok. Igaza van, ma a frizurám is legyen kifogástalan. Anyám persze nem felejtette el felhívni erre a figyelmemet. Igazán besüthettem volna a hajam, ahogy neki tetszik, egyfajta búcsúajándékként. – Beteszem a táskákat a kocsiba – ajánlkozik Noah, és kinyújtja a kezét, mire anyám a tenyerébe ejti a kocsi kulcsait. Noah megpuszil, és a táskákkal a kezében távozik. Anyám követi. Szemügyre veszem az elkészült frizurámat, és elégedetten állapítom meg, hogy a második próbálkozás jobban sikerült, mint az első. Közben a szürke ruhámon még egyszer végigsimítok a szöszhengerrel. Miközben a telepakolt kocsihoz megyek, a gyomrom megint görcsölni kezd. Még jó, hogy egy kétórás út vár rám, és közben enyhülhet a feszültségem. Fogalmam sincs, milyen élet vár rám az egyetemen, és magam is meglepődöm, amikor egyre gyakrabban merül fel bennem a gondolat: Vajon lesznek barátaim?

Második fejezet Bárcsak elmondhatnám, hogy útközben megnyugtattak a szülőföldem ismerős tájai, vagy egyre erősödött bennem a kalandvágy, ahogy közeledtünk a washingtoni egyetemhez. De be kell vallanom, hogy egész idő alatt a megszállott tervezgetés lázában égtem, és szinte semmi másra nem tudtam figyelni. Nem is emlékszem, Noah miről beszélt, de az biztos, hogy igyekezett megnyugtatni, és helyettem is izgult. – Itt is vagyunk! – tör fel az elragadtatott kiáltás anyámból, amikor egy nagy kőkapun át behajtunk a campusra. A valóságban is ugyanolyan impozáns, mint a prospektusokban meg az internetes oldalon, és azonnal lenyűgöz az elegáns kőépületek látványa. Több száz embert pillantok meg a hatalmas területen. Szülők és gyerekek búcsúzkodva ölelgetik egymást, büszke elsőévesek vonulnak, az egyetem egyenruhájában feszítve. Néhányan láthatóan eltévedtek, és zavarodottan keresik az úti céljukat. A campus mérete első látásra ijesztőnek tűnik, de remélhetőleg néhány hét után már otthon érzem magam itt. Anyám ragaszkodik ahhoz, hogy Noah-val együtt elkísérjenek az elsőévesek tájékoztatójára. Sikerül mosolyogva végigülnie a három órát, míg Noah ugyanolyan figyelmesen hallgatja az információkat, mint én. – Szeretném látni a kollégiumi szobádat, mielőtt elmegyünk. Tudnom kell, hogy elég színvonalas-e – közli az anyám a tájékoztató után. Kritikus szemmel méregeti a régi épületet, nem leplezve a rosszallását. Valahogy mindenben sikerül megtalálnia a legrosszabbat. Noah csak mosolyog, megpróbálja enyhíteni a feszültséget, és végül az anyám is felvidul. – El sem tudom hinni, hogy egyetemista lettél! Az egyetlen lányomat felvették az egyetemre, és most egyedül lakik egy kollégiumban. Egyszerűen nem tudom elhinni – siránkozik a szemét törölgetve, de vigyázva, nehogy elkenje a sminkjét. Noah a táskákat cipelve követ minket, miközben a folyosókon bolyongunk, és a szobámat keressük. – A B22 az, és ez a C épület – közlöm velük. Szerencsére észreveszek egy hatalmas B betűt az egyik falon. – Arra! – szólok nekik, amikor az anyám az ellenkező irányba akar fordulni. Örülök, hogy csak kevés ruhát, egy takarót, meg néhány kedvenc könyvemet hoztam magammal, így Noah-nak nem kell sokat cipelnie, nekem meg nem kell annyit pakolásznom majd. – B22… – sóhajt fel az anyám. Túl magas sarkú cipőt húzott ehhez a sétához. A hosszú folyosó végén bedugom a kulcsot a zárba, és amikor az öreg faajtó nyikorogva kinyílik, az anyám hangosan felkiált. A szoba kicsi, és csak két ágy meg két szekrény van benne. Hamar rájövök, mi okozta anyám megdöbbenését: a helyiség fele valósággal ki van tapétázva olyan együttesek posztereivel, akiket nem is ismerek. Az arcuk csupa piercing, a testük szét van tetoválva. A poszterek alatt egy lány hever az ágyon. A haja élénkvörös, a szemét vastagon kihúzta fekete ceruzával, a karját színes tetoválások díszítik. – Szia – üdvözöl, és elmosolyodik. Nem tudom, miért, de valahogy érdekesnek találom a mosolyát. – Steph vagyok. – A lány felkönyököl, mire a melle a fűzős topjához feszül, én pedig belerúgok Noah lábába, mert látom, hogy a szeme kigúvad a látványtól.

– Szia… Tessa vagyok – szólalok meg végül, de többet nem tudok mondani. Teljesen megfeledkezem a jó modoromról. – Szia, Tessa. Örülök a találkozásnak. Isten hozott a washingtoni egyetemen, ahol a szobák kicsik, de a bulik hatalmasak. – A bordó hajú lány mosolya még ragyogóbb lesz, és a fejét hátravetve elneveti magát, amikor látja az elszörnyedt arcunkat. Az anyámnak leesik az álla, szinte a padlót súrolja, Noah pedig zavartan toporog. Steph feláll, odalép hozzám, és vékony karjával átölel. Egy pillanatra megdöbbenek a kedves gesztustól, aztán viszonzom az ölelést. Noah nagy robajjal ledobja a táskákat, én pedig abban reménykedem, hogy ez az egész csak egy tréfa. – Gyere be! – kiáltja el magát a szobatársam. Az ajtó kinyílik, és két fiú sétál be rajta, mielőtt Steph befejezte volna az üdvözlést. Fiúk egy lánykollégiumban, méghozzá az első napon? Talán mégis rossz döntés volt a washingtoni egyetem. Vagy ellenőrizhettem volna, hogy ki lesz a leendő szobatársam? Anyám arcán látom, hogy ő is hasonló gondolatokat forgat a fejében. Úgy fest szegény, mint aki bármelyik pillanatban elájulhat. – Szia! Te vagy Steph szobatársa? – kérdezi az egyik fiú. Szőke haját egyenesen felfésülte, és barna csíkokat festett bele. A karja csupa tetkó, és akkora fülbevalókat visel, mint egy ötcentes. – Ööö… Igen – nyögöm ki nagy nehezen. – A nevem Tessa. – Én Nate vagyok. Ne legyél ilyen ideges. – A fiú kinyújtja a karját, és megérinti a vállamat. – Jól fogod érezni magad itt. – Az arca kedves és barátságos, a vad külseje ellenére. – Kész vagyok, fiúk – jelenti be Steph, és felkap egy nehéz fekete táskát az ágyáról. Tekintetem a másik magas, barna hajú fiúra siklik, aki a falnak támaszkodva álldogál. Sűrű, hullámos fürtjeit hátrafésülte a homlokából, és a szemöldöke meg a szája tele van piercinggel. A fekete pólója után a karjára siklik a pillantásom, ami természetesen neki is szét van tetoválva. Ki sem látszik alóla a bőre. Feltűnik, hogy Stephfel és Nate-tel ellentétben ő a feketét, a szürkét és a fehéret kedveli. Tisztában vagyok azzal, hogy udvariatlanság így megbámulni valakit, mégsem tudok másfelé nézni. Arra számítok, hogy ő is bemutatkozik, de nem szólal meg, csak bosszúsan elhúzza a száját, majd előveszi a mobilját a szűk fekete farmerja zsebéből. Egyáltalán nem olyan barátságos, mint Steph vagy Nate. Viszont sokkal jobban néz ki, és egyszerűen nem tudom levenni a tekintetem az arcáról. Aztán érzem, hogy Noah figyel, ezért másfelé nézek, és úgy teszek, mintha csak a megdöbbenéstől meredtem volna rá olyan sokáig. De hát ez az igazság, nem? – Viszlát, Tessa! – köszön el Nate, amikor mindhárman elhagyják a szobát. Kiengedem a levegőt, amit addig visszatartottam. Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy még sosem éreztem magam ilyen kínosan, mint az elmúlt néhány percben. – Új szobát kell keresned! – süvölt fel anyám, mihelyt becsukódik az ajtó. – Nem lehet. – Nagyot sóhajtok, és igyekszem leplezni az idegességemet. – Nem lesz semmi baj, anya – próbálom megnyugtatni, pedig fogalmam sincs, hogy mi lesz. De egy biztos: nem akarom, hogy egy basáskodó anya jelenetet rendezzen az első napomon. – Nem hiszem, hogy Steph túl sok időt tölt majd a szobában – győzködöm anyát, vagy inkább magamat. – Egy másodpercet sem fogsz a közelében tölteni. Azonnal szobát cserélsz valakivel. – Anyám kifinomult külsejéhez nem illik az arcáról sugárzó harag. Hosszú szőke haja oldalra van fésülve, és

minden tincse tökéletesen áll. – Nem lakhatsz egy olyan nőszeméllyel, aki ilyen férfiakat enged be a szobába. Ilyen… punkokat. Először anya szürke szemébe nézek, aztán kétségbeesett pillantást vetek Noah-ra. – Anya, kérlek… Először várjuk meg, hogyan alakul a helyzet. Kérlek… – El sem tudom képzelni, mekkora felfordulást okoznék, ha az utolsó pillanatban egy másik szobatársat követelnék. És milyen megalázó lenne! Az anyám még egyszer körülnéz a szobában, szemügyre veszi a Steph térfelén éktelenkedő posztereket, és a sötét színek láttán rosszallóan megcsóválja a fejét. – Rendben – biccent végül, engem is meglepve. – De beszélnünk kell, mielőtt itt hagyunk.

Harmadik fejezet Noah-val egy órán át hallgatjuk anya kirohanását a bulik meg az egyetemista fiúk ellen. Közben sok olyan szót használ, amit kínos az ő szájából hallanunk. Mindketten fellélegzünk, amikor végre távozni készül. A szokásos módon búcsúzik el tőlem: egy gyors ölelés, egy gyors puszi. Aztán közli Noah-val, hogy a kocsiban várja, majd kisiet a szobából. – Hiányozni fogsz, hogy nem leszel velem mindennap – szólal meg Noah lágy hangon, és a karjába von. Beszívom a kölnije illatát, és eszembe jut, hogy kétszer egymás után ezt kapta tőlem karácsonyra. Felsóhajtok. A szaga már nem olyan mellbevágó, mint reggel, és rádöbbenek, hogy hiányozni fog ez az ismerős illat, meg a biztonság, hiába panaszkodtam sokszor miatta. – Nekem is hiányozni fogsz, de mindennap beszélhetünk – ígérem neki, miközben átölelem, és az arcomat a vállához szorítom. – Bárcsak már idén itt lennél! – Noah csak néhány centiméterrel magasabb nálam, de nekem tetszik, hogy nem magasodik fölém. Gyerekkoromban anyám mindig azzal tréfált, hogy valahányszor egy férfi hazudik, nő egy centimétert. Az apám magas volt, úgyhogy nem vitázhatok vele. Noah-val lassan összeér a szánk… de ekkor felharsan egy autóduda a parkolóban. Noah felnevet, és elhúzódik tőlem. – Az anyád. Nagyon erőszakos. – Noah arcon csókol, és az ajtóhoz siet. – Hívj fel ma este! – kiáltja vissza, majd eltűnik. Miután egyedül maradok, először a sietős távozásán gondolkodom egy kicsit, aztán nekilátok a kipakolásnak. Nemsokára a ruháim felét már gondosan belehajtogattam a fiókokba, a többit pedig a szekrénybe akasztottam. Enyhe megdöbbenéssel nézem a szomszéd szekrényben sorakozó holmikat. Csupa bőr meg állatminta… Mégsem tudok ellenállni a kíváncsiságnak, és óvatosan megtapogatok egy ruhát, ami valami fémből készült, és egy másikat, ami olyan vékony, mintha nem is lenne. Erőt vesz rajtam a kimerültség, és lefekszem az ágyra. Máris szokatlan magányosságot érzek, és még a szobatársam jelenlétének is örülnék, akármilyen kellemetlenül éreztem magam a barátai társaságában. Sejtem, hogy sokáig távol marad, vagy ami még rosszabb: túl gyakran hívja át a haverjait. Miért nem kaptam egy olyan szobatársat, aki szeret olvasni és tanulni? Lehet, hogy így jobban járok, mert egyedül birtokolhatom a kis szobát, mégsem tudok örülni a helyzetnek. Idáig nem úgy alakult az egyetemi életem, ahogy vártam, és egyáltalán nem erről álmodtam. Aztán emlékeztetem magam, hogy még csak néhány óra telt el. Holnap minden jobb lesz. Jobbnak kell lennie. Előveszem a határidőnaplómat meg a könyveimet. Beírom a naptárba az összes órámat, és az irodalmi kör találkozóit, mert úgy tervezem, hogy belépek. Még nem döntöttem el biztosan, de majd elolvasom a diákok által írt véleményeket, és személyesen is ellenőrzöm a társaságot. Szeretnék olyan hasonló gondolkodású embereket találni, akikkel szót válthatok. Nem szándékozom sok barátot szerezni, elég annyi, hogy időnként elmenjünk együtt enni valamit. Holnap egy kis kirándulást teszek a campuson, és beszerzek néhány holmit a szobámba. Nem fogom úgy telepakolni a térfelemet, mint Steph, de szeretnék néhány saját tárgyat, hogy otthon érezzem magam az idegen környezetben. Persze

kicsit nehéz lesz, mert nincs kocsim. Minél előbb szereznem kell egyet. Elég pénzt kaptam ajándékba, amikor leérettségiztem, és a nyári könyvesbolti fizetésemet is félretettem. De nem vagyok biztos abban, hogy most vállalni akarom a kocsival és a vezetéssel járó stresszt. Mivel a campuson élek, jogosult vagyok az ingyenes tömegközlekedésre, és már tanulmányoztam a buszjáratokat. A fejemben mindenféle gondolatok kavarogtak, órarendről, tantárgyakról, vörös hajú lányokról és tetovált testű, barátságtalan férfiakról, amikor a határidőnaplóval a kezemben elaludtam. Másnap reggel Steph nincs az ágyában. Szeretném megismerni, de nehéz lesz, ha ilyen ritkán tartózkodik a szobában. Talán az egyik tegnapi fiú a barátja? Jobban járna, ha a szőke lenne az, gondolom gúnyosan. Felkapom a neszesszeremet, és a fürdőszoba keresésére indulok. Már most tudom, hogy az egyik dolog, amit nem szeretek majd a kollégiumi életben, az a közös zuhanyzó. Milyen jó lenne, ha minden szobához tartozna egy külön fürdőszoba! Így kicsit kellemetlen a helyzet, de legalább a zuhanyozók nem koedukáltak. Illetve… Csak én gondolom így? Amikor az ajtóhoz érek, a táblán két ábrát látok, egy férfi és egy női alakot. Te jóságos ég! Hogyan engedhetnek meg ilyesmit? Ez elkerülte a figyelmemet, amikor az egyetem prospektusait meg a weboldalát nézegettem. Észreveszek egy szabad zuhanyfülkét, gyorsan megkerülöm a félmeztelen lányokat és fiúkat, gondosan behúzom magam mögött a függönyt, levetkőzöm, aztán kinyújtom a karomat, és vakon tapogatózva felakasztom a ruháimat a fogasra. Időbe telik, mire a víz felmelegszik, és közben egyfolytában attól rettegek, hogy valaki félrerántja a vékony függönyt, ami elválasztja a csupasz testemet a többiektől, akik odakint időznek. Úgy tűnik, rajtam kívül senkit sem zavar, hogy a két nem tagjai félmeztelenül mászkálnak egymás előtt. A kollégiumi élet eddig elég furcsa nekem, és ez még csak a második nap. A zuhanyfülke nagyon kicsi, és a fogas sem túl nagy, ahová a ruháimat akaszthatom zuhanyozás közben. A karomat is alig tudom kinyújtani a vízsugár alatt. Elkalandoznak a gondolataim, és eszembe jut Noah meg az otthonom. Nem figyelek oda, amikor megfordulok, a könyökömet beverem a fogasba, és a ruháim a vizes padlóra esnek. A zuhany persze azonnal eláztatja őket. – Ez nem lehet igaz! – Halkan szitkozódva elzárom a csapot, és magam köré tekerek egy törülközőt. Felkapom az átázott, nehéz ruhákat, és végigszaladok a folyosón, remélve, hogy nem találkozom senkivel. A szobámhoz érve bedugom a kulcsot a zárba, és hatalmas a megkönnyebbülésem, amikor az ajtó becsukódik mögöttem. Ám ekkor megfordulok, és észreveszem a barátságtalan, tetovált, barna hajú srácot, aki Steph ágyán heverészik.

Negyedik fejezet – Ö… Hol van Steph? – Megpróbálok határozottan beszélni, de a hangom inkább cincogásnak tűnik. Két kézzel szorongatom a vékony törülközőt a mellem fölött, és többször is lepillantok, meggyőződve arról, hogy eltakarja a csupasz testemet. A fiú rám néz, a szája sarkában halvány mosoly jelenik meg, de nem szól egy szót sem. – Nem hallottál? Azt kérdeztem, hol van Steph. – Most igyekeztem kicsit udvariasabb lenni. A srác arckifejezése még gúnyosabb lesz. – Nem tudom – böki ki végül, és bekapcsolja a fiókos szekrényen álló kis lapos tévét. Mi az ördögöt keres itt? Nincs saját szobája? Persze csak magamban teszem fel ezeket a goromba kérdéseket. – Rendben. Nos… Lennél szíves… távozni, hogy fel tudjak öltözni? – A fiú észre sem vette, hogy egy törülközőt viselek. Vagy talán igen, de nem nagyon érdekli. – Ne áltasd magad, nem fogok odanézni – morogja barátságtalanul, aztán elfordul az ágyon, és a kezével eltakarja az arcát. Erős brit akcentusa van, amit eddig nem vettem észre. Talán azért, mert tegnap olyan modortalan volt, hogy nem is szólt hozzám. Nem tudom, mit válaszoljak erre a sértő megjegyzésre, ezért csak fújok egy nagyot, és a szekrényemhez megyek. Talán a fiúkat kedveli, azért mondta, hogy nem fog odanézni. Vagy nem talál vonzónak. Felkapok magamra egy bugyit meg egy melltartót, aztán belebújok egy egyszerű fehér blúzba és egy khakiszínű sortba. – Kész vagy már? – kérdezi türelmetlenül. Na, most fogyott el a cérnám! – Légy szíves, ne legyél ilyen tiszteletlen! Nem ártottam neked. Mi a bajod? – kiáltom, a kelleténél kicsit hangosabban. A fiú meglepett arckifejezése elárulja, hogy a szavaimmal sikerült elérnem a kívánt hatást. Egy pillanatig némán bámul rám. Én persze a bocsánatkérésére számítok, de…kitör belőle a nevetés. A nevetése mély hangú, és még kellemesnek is tartanám, ha a személye nem lenne ennyire kellemetlen. Mindkét orcáján gödröcskék jelennek meg, miközben tovább mulat, én pedig úgy érzem magam, mint egy komplett idióta, és fogalmam sincs, mit mondjak. Általában kerülöm a konfliktusokat, ezzel a fiúval meg pláne nem lenne jó összetűzésbe kerülnöm. Kinyílik az ajtó, és Steph viharzik be rajta. – Bocs a késésért. Szörnyen másnapos vagyok – jelenti be drámai arccal, és a pillantása ide-oda cikázik kettőnk között. – Ne haragudj, Tess, elfelejtettem szólni, hogy Hardin ma benéz. – A lány bocsánatkérően megvonja a vállát. Szeretném azt hinni, hogy Stephfel békésen együtt tudunk lakni, és még egyfajta barátság is kialakulhat közöttünk, de az éjszakai kimaradásaival meg a furcsa baráti körével ez egyre kevésbé valószínű. – A fiúd eléggé udvariatlan. – A szavak önkéntelenül szaladtak ki a számon, pedig nem akartam panaszkodni.

Steph a srácra néz, és most mindketten nevetésben törnek ki. Miért nevet ma mindenki rajtam? Kezd elegem lenni belőle. – Hardin Scott nem a fiúm! – tiltakozik Steph, és úgy kacag, hogy majdnem megfullad. Egy idő után megnyugszik, és szigorú pillantást vet Hardinra. – Mit mondtál neki? – förmed rá mérgesen, majd megint rám néz. – Hardinnak elég… érdekes társalgási stílusa van. Hát ez csodás. Steph tulajdonképpen beismeri, hogy ez a Hardin egy goromba pokróc. Az angol fiú megvonja a vállát, és csatornát vált a távirányítóval. – Ma este buli lesz, és neked is el kell jönnöd, Tessa – jelenti ki Steph. Most rajtam a sor, hogy derüljek egy kicsit. – A bulizás nem a műfajom. És be kell szereznem néhány cuccot az íróasztalomra meg a falakra. – Hardinra nézek, aki természetesen úgy viselkedik, mintha egyikünk sem lenne a szobában. – Jaj, ne már! Ez csak egy buli! Már egyetemista vagy, és egy buli nem árthat meg – erősködik a szobatársam. – És hogyan akarsz elmenni a boltba? Azt hittem, nincs kocsid. – Felszállok a buszra. Már csak azért sem mehetek el a buliba, mert nem ismerek senkit – közlöm Stephfel, mire Hardin megint felnevet. Tehát mégis figyel ránk, és nem szalasztja el az alkalmat, hogy gúnyolódjon rajtam. – Úgy tervezem, hogy olvasok egy kicsit, aztán skype-olok Noah-val. – Nem mehetsz busszal szombaton! Ilyenkor iszonyú a tömeg. Hardin majd elvisz, és kitesz a boltnál, hazafelé menet. Oké, Hardin? És engem ismersz a bulin, úgyhogy gyere el. Légy szíves! – Steph könyörgő arccal összeteszi a kezét. Csak egy napja ismerem. Bízhatok benne? A fejemben felrémlenek az anyám egyetemi bulikkal kapcsolatos intelmei. Stephfel még nem sokat beszélgettem, de elég kedves lánynak tűnik. De elmenni vele egy buliba… – Nem tudom… És köszönöm, nem kell Hardinnak elvinnie a boltba – közlöm határozottan. Hardin mosolyogva felénk fordul Steph ágyán. – Jaj, ne! Pedig már annyira vártam, hogy veled lehessek egy kicsit – válaszolja, és a hangjából olyan tömény gúny árad, hogy legszívesebben hozzávágnék egy könyvet. – Ne strapáld magad, Steph. Te is tudod, hogy ez a lány nem fog eljönni abba a buliba – közli a szobatársammal nevetve, és az angol akcentusa még feltűnőbbé válik. A kíváncsi énem meg szeretné kérdezni tőle, hova valósi. A dacos énem viszont be akarja bizonyítani ennek az önelégült majomnak, hogy téved. – Végül is… Rendben, elmegyek – jelentem ki a lehető legkedvesebb mosollyal az arcomon. – Egy buli tényleg nem árthat. Hardin hitetlenkedve ingatja a fejét. Steph felsikkant örömében, és szorosan átölel. – Ez az! Remekül fogjuk érezni magunkat! – kiáltja elragadtatott arccal, én pedig magamban imádkozom, hogy igaza legyen.

Ötödik fejezet Örülök, amikor Hardin végre távozik, és Stephfel beszélhetek a buliról. Ismernem kell a részleteket, hogy megnyugodjak, de ez lehetetlen, amíg ez a srác a közelünkben van. – Hol lesz a buli? Gyalog oda tudunk menni? – kérdezem, és igyekszem nyugodtnak tűnni, miközben a polcra helyezem a könyveimet. – Az egyik fiú diákszövetség rendezi, a saját épületében, ahol a tagok laknak. – Steph kitátja a száját, miközben egy újabb réteg festéket visz fel a pilláira. – A campuson kívül van, úgyhogy nem gyalog megyünk, de Nate eljön értünk. Hála az égnek, hogy nem Hardin. Bár biztosan ő is ott lesz. Nem tudnám elviselni, ha vele kéne kocsikáznom. Miért ilyen goromba? Örülnie kéne, hogy nem ítélem el, amiért elcsúfítja a testét mindenféle tetoválásokkal meg lyukakkal. Illetve egy kicsit elítélem, de nem dörgölöm az orra alá a véleményemet, és igyekszem udvariasan kezelni a köztünk lévő különbségeket. Az én családomban nem elfogadott a tetoválás meg a piercing. Mindig úgy neveltek, hogy fésülködjek meg, szedjem ki a szemöldököm, a ruhám legyen tiszta és vasalt. Nálunk ez a szokás. – Hallottál? – kérdezi Steph, és megzavarja a gondolataimat. – Elnézést… Mit mondtál? – Észre sem vettem, hogy a goromba fiúról agyalok. – Azt, hogy kezdjünk el készülődni. Segíthetnél kiválasztani, mit vegyek fel – javasolja Steph. A szekrényéből kivesz egy ruhát, ami annyira illetlen, hogy titokban körülnézek, hátha felbukkan egy rejtett kamera, és kiderül, hogy az egész csak egy tréfa. A következő ruha láttán is összerezzenek, és Steph jót nevet az elszörnyedésemen. Végül egy olyan ruhát választ ki, ami nem is ruhának tűnik, hanem egy apró maradék anyagnak. Ráadásul olyan, mint a halászháló, és átlátszik rajta a melltartója. Csak azért nem lehet látni az egész testét, mert a kritikus helyen van egy keskeny fekete csík. A ruha szinte alig takarja a combját, de Steph még feljebb húzza, hogy több látszódjon a lábából, fent pedig letolja, hogy mélyebb legyen a dekoltázsa. A cipősarka legalább tíz centiméter magas. Égővörös haját kusza kontyba fogja a feje búbján, de ügyel arra, hogy néhány kóbor tincs a vállára omoljon. A szemét kék és fekete ceruzával húzta ki, és ha lehet, most még több szemfesték van rajta, mint amikor először megláttam. – Fájt a tetoválás? – érdeklődöm, miközben belebújok a kedvenc vörösesbarna szövetruhámba. – Az első egy kicsit, de nem annyira, mint gondolnád. Mintha egy méh csipkedné a bőrödet – mondja legyintve. – Ez borzalmasan hangzik! – kiáltok fel önkéntelenül, és megint sikerül megnevettetnem a szobatársamat. Megfordul a fejemben, hogy valószínűleg ő is ugyanolyan furcsának tart engem, mint én őt. Kicsit megvigasztal a tudat, hogy mindketten szokatlanok vagyunk egymásnak. Steph most a ruhámra mered. – Ugye nem ezt akarod felvenni? Végighúzom a kezem az anyagon. Ez a legszebb ruhám, és a kedvencem, bár nincs olyan sok holmim, mint neki. – Mi a baj vele? – kérdezem, és igyekszem leplezni a sértődöttségemet. A szövet lágy, mégis

tartós. Nem véletlen, hogy ugyanebből az anyagból készítik az elegáns öltönyöket és kosztümöket. A ruhám magasan záródó nyakán van egy kis gallér, és a háromnegyedes ujja a könyököm alatt végződik. – Semmi baj, csak… Nem hosszú egy kicsit? – kérdez vissza Steph. – Alig takarja a térdemet. – Nem tudom, észrevette-e, hogy meg vagyok sértve, de nem akarom elárulni neki. – Csinos darab, de szerintem túl hivatalos egy ilyen bulihoz. Ne adjak neked kölcsön valamit? – javasolja őszinte segítőkészséggel. Elszörnyedek a gondolattól, hogy belepréseljem magam az egyik tenyérnyi ruhájába. – Kösz, Steph, de jó lesz ez is – hárítom el az ajánlatát, és bedugom a hajsütővasamat a konnektorba.

Hatodik fejezet Miután úgy vélem, hogy a hajam tökéletes loknikban omlik a hátamra, kétoldalt hajcsatot tűzök bele, hogy ne lógjon az arcomba. – Nem próbálod ki valamelyik szemfestékemet? – érdeklődik Steph, mire megint belenézek a tükörbe. A szemem túl nagynak tűnik az arcomhoz képest, ezért mindig visszafogottan sminkelem magam. Általában csak szempillaspirált és egy kis ajakírt használok. – Talán egy szemceruzát? – kérdezem bizonytalanul. Steph mosolyogva odanyújt nekem három szemceruzát. Egy bordót, egy feketét és egy barnát. Egy darabig a kezemben forgatom mindhármat, és nem tudom eldönteni, hogy a barnát vagy a feketét válasszam. – A bordó remekül állna a szemedhez – állapítja meg, de én csak elmosolyodom, és megrázom a fejem. – Nagyon különleges szemed van – folytatja. – Nincs kedved cserélni? – teszi hozzá viccesen. De hiszen Stephnek gyönyörű zöld szeme van. Miért akarna cserélni velem, akár tréfából is? Mindenesetre a fekete ceruzát választom, és a lehető legvékonyabb vonalat húzom vele a szemem köré. Steph büszke mosollyal figyeli a ténykedésemet. Ekkor megszólal a telefonja, és felkapja a táskáját. – Itt van Nate – jelenti be. Én is fogom a táskámat, még egyszer lesimítom a ruhámat, és belebújok a lapos sarkú fehér cipőmbe. Steph rosszalló pillantással méregeti a lábbelimet, de nem szól egy szót sem. Nate az épület előtt vár, a kocsija minden ablaka le van tekerve, és harsány rockzene árad ki rajtuk. Körülnézek, és észreveszem, hogy mindenki minket bámul. Lehajtott fejjel közeledem az autó felé, és ekkor megpillantom Hardint, aki most bukkan fel az utasülésen. Biztosan keresgélt valamit. Te jó ég… – Hölgyeim… – üdvözöl minket Nate. Hardin csak egy dühös pillantást vet rám, amikor beülök Steph mellé a hátsó ülésre. – Ugye tudod, hogy buliba megyünk, és nem templomba, Theresa? – mondja, és a visszapillantó tükörben meglátom a gunyoros mosolyát. – Kérlek, ne hívj Theresának. Jobban szeretem a Tessát – figyelmeztetem. Honnan tudja egyáltalán a nevemet? A Theresa az apámra emlékeztet, és nem örülök neki, ha így szólítanak. – Rendben, Theresa. Hátradőlök az ülésen, és megcsóválom a fejem. Úgy döntök, hogy nem bocsátkozom vitába vele, mert időpocsékolás lenne. Útközben kinézek az ablakon, és megpróbálom kizárni a fejemből a hangos zenét. Nate leparkol egy forgalmas út szélén, amelyet egyforma, magas épületek szegélyeznek. Az egyikre nagy fekete betűkkel rá van írva a diákszövetség neve, de nem tudom elolvasni, mert a falakat teljesen befutja a repkény. A fehér kőépületet vécépapírral tekerték be, és a bentről áradó zaj is illik egy fiúk lakta diáktanyához.

– Milyen nagy… Hány ember lesz itt? – Nagyot nyelek, amikor meglátom, hogy a kert tele van emberekkel. Mindenki vörös poharat tart a kezében, és néhányan a füvön táncolnak. Érzem, hogy ez nem az én műfajom. – Telt ház lesz, úgyhogy csipkedd magad – válaszolja Hardin, majd kiszáll a kocsiból, és becsapja maga után az ajtót. A hátsó ülésről látom, hogy többen lepacsiznak Nate-tel, vagy egy kézfeltartással üdvözlik, de Hardinról tudomást sem vesznek. Leginkább az lep meg, hogy egyikük sincs úgy széttetoválva, mint Nate, Steph és Hardin. Talán mégis sikerül barátokat szereznem ma este. – Jössz? – mosolyog rám Steph, és ő is kiugrik a kocsiból. Bólintok, leginkább azért, hogy bátorítsam magam, aztán kimászok az ajtón, és ügyelek arra, hogy utána gondosan lesimítsam a ruhámat.

Hetedik fejezet Hardin már el is tűnt a házban, aminek kifejezetten örülök, és remélem, nem is látom már aznap este. Annyi ember nyüzsög ezen a helyen, hogy nem sok esély van rá. Követem Stephet és Nate-et a zsúfolt nappali helyiségbe, közben valaki a kezembe nyom egy piros poharat. Megfordulok, és udvariasan vissza akarom utasítani, de már késő, és nem is látom, kitől kaptam. A poharat leteszem egy pultra, és követem őket a ház belsejébe. Megállunk, amikor egy csoporthoz érünk, akik egy heverőn, meg a két karfáján üldögélnek. A külsejük alapján úgy vélem, Steph barátaihoz van szerencsém. Mindegyik tetoválva van, akárcsak ő. Sajnos Hardint is meglátom a heverő jobb oldali karfáján, de nem nézek rá, miközben Steph bemutat a társaságnak. – Ő Tessa, a szobatársam. Tegnap érkezett, és úgy gondoltam, megmutatom neki, milyen remek egy hétvége a washingtoni egyetemen – magyarázza. Egyenként biccentenek, és rám mosolyognak. Mindegyikük nagyon barátságosnak tűnik, kivéve persze Hardint. Egy kreolbőrű, feltűnően jóképű fiú kezet fog velem. A tenyere kicsit hideg a kezében tartott italtól, de a mosolya annál melegebb és szívélyesebb. Amikor az arcára esik a fény, mintha valami fémeset látnék megvillanni a nyelvében, de nem vagyok biztos benne, mert a következő pillanatban becsukja a száját. – A nevem Zed. Milyen szakos vagy? – kérdezi. Észreveszem, hogy végignéz a vastag ruhámon, és halványan elmosolyodik, de nem tesz semmilyen kellemetlen megjegyzést. – Angol szakos vagyok – jelentem be büszkén, és elmosolyodok. Hardin felhorkant, de nem törődöm vele. – Az nem semmi – ingatja a fejét Zed. – Én a virágokat tanulmányozom. – Zed elneveti magát, és én udvariasan vele nevetek. Virágok? Mi az ördögöt jelent ez? – Kérsz egy italt? – kérdezi, mielőtt tovább érdeklődhetnék a virágok után. – Kösz, nem. Nem szoktam inni – közlöm vele, mire megpróbálja elrejteni a mosolyát. – Steph elhozta Prüdéria hercegnőt a buliba – jegyzi meg halkan egy rózsaszín hajú, alacsony lány. Úgy teszek, mintha nem hallottam volna, mert el akarok kerülni mindenfajta összetűzést. Prüdéria hercegnő? Egyáltalán nem vagyok prűd, de keményen dolgoztam és tanultam azért, hogy idekerüljek. És mivel az apám elhagyott minket, az anyám egész életében azon munkálkodott, hogy nekem jó jövőm legyen. – Kicsit kimegyek levegőzni – közlöm a társasággal, és megfordulok, hogy távozzak. Mindenáron el kell kerülnöm a jeleneteket. Semmi értelme ellenségeket szereznem, amikor még barátaim sincsenek. – Akarod, hogy veled menjek? – kiált utánam Steph. Megrázom a fejem, és elindulok az ajtó felé. Tudtam, hogy nem kellett volna eljönnöm. Most pizsamában heverhetnék az ágyon, egy könyvvel a kezemben. Vagy skype-olhatnék Noah-val, aki máris nagyon hiányzik. Még az alvás is jobb lenne, mint ezen a borzalmas bulin ücsörögni, összezárva egy csomó részeg idegennel. Elhatározom, hogy írok Noah-nak. A kert végébe sétálok, mivel az egy

kicsit békésebb helynek tűnik. Hiányzol. Eddig nem nagyon élvezem az egyetemet. Elküldöm az üzenetet, és leülök a kőfalra, a válaszra várva. Arra jön egy csapat részeg lány. Kuncognak, és majdnem megbotlanak a saját lábukban. Noah gyorsan válaszol. Miért nem? Nekem is hiányzol, Tessa. Bárcsak ott lehetnék veled. A szavai mosolyt csalnak az arcomra. – A fenébe! Bocsi! – mondja egy férfihang, és a következő pillanatban hideg folyadékot érzek a mellemen. A pasi megbotlik, és az alacsony falnak támaszkodik. – Az én hibám, ne haragudj – motyogja, és leül. Ez a buli egyre rosszabb. Először prűdnek nevezett az a lány, most meg a ruhámra öntöttek valami alkoholt, ami szörnyen bűzlik. Felsóhajtok, és a telefonnal a kezemben visszamegyek a házba, hogy egy mosdót keressek. Átverekszem magam a zsúfolt előtéren, és megpróbálom kinyitni az utamba eső ajtókat, de mindegyik zárva van. Nem is akarok belegondolni, mit művelhetnek azokban a helyiségekben. Felmegyek az emeletre, és folytatom a mosdó utáni kutatást. Végre az egyik ajtó kinyílik. Sajnos nem egy mosdóba nyitottam be, hanem egy hálószobába, és pechemre éppen Hardint pillantom meg az ágyon. Hanyatt fekszik, a rózsaszín hajú lány lovagló ülésben fölé hajol, és mohón eszi a száját.

Nyolcadik fejezet A lány rám néz, én pedig menekülni szeretnék, de a földbe gyökerezik a lábam. – Segíthetek? – kérdezi gúnyosan. Hardin felül, de a lány még mindig rajta terpeszkedik. Hardin arca teljesen szenvtelen, és egyáltalán nem látszik rajta, hogy zavarban lenne. Biztosan mindig ezt csinálja. Hozzá van szokva, hogy vadidegen nőkkel szexel az ilyen diákszövetségi bulibarlangokban. – Én csak… Elnézést… Egy mosdót keresek, mert valaki leöntött – magyarázkodom. Ez olyan kínos! A lány Hardin nyakára szorítja az ajkát, én meg gyorsan elfordítom a fejem. Illenek egymáshoz. Mindketten tele vannak tetkóval, és egyformán bunkók. – Rendben. Akkor menj, és keress egy mosdót. – A lány gúnyosan elhúzza a száját, én pedig bólintok, majd sietve távozom. Miután becsukom az ajtót, kimerülten nekitámaszkodok. Eddig nem nagyon élvezem az egyetemet. El sem tudom képzelni, hogyan tarthat valaki jó szórakozásnak egy ilyen bulit. Feladom. Nem keresem tovább a mosdót, inkább a konyha felé veszem az irányt, hogy ott hozzam rendbe magam. Semmi kedvem benyitni egy újabb helyiségbe, ahol két hormonálisan túlfűtött egyetemista hempereg az ágyon. Inkább kihagyom ezt az élményt. A konyhát könnyű megtalálni, mert ott vannak a jeges vödrök az alkohol-utánpótlással, a pultokon pedig pizzás dobozok sorakoznak. Meg kell kerülnöm egy barna hajú lányt, aki éppen a mosogatóba hány. Átnyúlok a válla fölött, magamhoz veszek egy papírtörlőt, és megnedvesítem. Amikor végighúzom a ruhámon, fehér szöszök lepik be a foltot, és még szörnyűbb lesz a látvány. Dühösen felsóhajtok, és a pultnak támaszkodom. – Jól érezd magad? – kérdezi Nate, aki észrevétlenül felbukkant mellettem. Örülök, hogy egy ismerős arcot látok. A fiú kedvesen mosolyog, és az italába kortyol. – Nem egészen… Általában meddig tartanak ezek a bulik? – Egész éjjel… és másnap délelőtt. – Nate felnevet, de nekem tátva marad a szám a döbbenettől. Steph vajon mikor akar hazamenni? Remélhetőleg hamarosan. – Várj csak! – Kétségbeesett arccal nézek a fiúra. – Ki fog visszavinni minket a kollégiumba? – kérdezem, mert látom rajta, hogy gyanúsan vörös a szeme. – Nem tudom… Elviheted a kocsimat, ha akarod – javasolja előzékenyen. – Nagyon kedves tőled, de nem vezethetem az autódat. Ha balesetet okozok, vagy megállítanak, és ittas kiskorút találnak a kocsiban, bajba kerülhetek. – Elképzeltem az anyám arcát, miközben kifizeti értem az óvadékot. – Ne aggódj, nem hosszú az út… Nyugodtan elviheted a kocsit. Nem is ittál. Különben itt kell maradnod, vagy megkérhetek valakit, hátha… – Nem, ne fáradj. Majd megoldom. – Többet nem tudok mondani, mert feltekerték a hangerőt, és a helyiséget megtöltötte a basszusgitár meg az ének zaja. Bár ez utóbbi inkább állati üvöltésre hasonlított. Az este folyamán egyre erősödik a meggyőződésem, hogy nagy hiba volt eljönni erre a bulira.

Kilencedik fejezet Ész nélkül mutogatok körbe, és tizedszer kiáltom neki Steph nevét. Szerencsére a zene lehalkul, mert egy csendesebb szám következik, és Nate mosolyogva a következő helyiség felé int. Tényleg nagyon kedves srác… De miért barátkozik Hardinnal? Elindulok arrafelé, amerre Nate mutatott, és önkéntelenül felkiáltok, amikor meglátom a szobatársamat. Két másik lánnyal táncol az asztal tetején a nappaliban. Egy részeg fiú felmászik hozzájuk, és megragadja Steph csípőjét. Arra számítok, hogy Steph ellöki magától, de ő csak elmosolyodik, és hozzádörgöli a fenekét. Nos, rendben… – Csak táncolnak, Tessa – nyugtat meg Nate, és felnevet, amikor észreveszi az elszörnyedt pillantásomat. De nem csak táncolnak. Szorosan egymáshoz simulva vonaglanak. – Igen… Tudom. – Vállat vonok, pedig egyáltalán nem tartom ilyen magától értetődőnek a látványt. Én még sosem táncoltam így, még Noah-val sem, pedig már két éve járunk. Te jóságos ég, Noah! A zsebembe nyúlok, és megnézem az üzeneteit. Ott vagy, Tessa? Szia, jól vagy? Tessa! Felhívjam az anyádat? Kezdek aggódni. Villámgyorsan felhívom, és nagyon remélem, hogy még nem beszélt anyával. Nem veszi fel, de írok neki, és megnyugtatom, hogy jól vagyok, és nem kell felhívnia az anyámat. Nagyon kétségbeesne, ha megtudná, hogy történt velem valami az egyetem első napján. – Szia… Mizujs, Tessa? – üdvözöl Steph nehezen forgó nyelvvel, és a vállamra hajtja a fejét. – Jól érzed magad, hugi? – kérdezi, és látszik rajta, hogy nagyon ittas állapotban van. – Azt hiszem, én most… A szoba porol velem, Tess… Illetve forog – teszi hozzá nevetve, és majdnem orra bukik, amikor előrehajol. – Azt hiszem, hányni fog – osztom meg Nate-tel az aggodalmamat. Ő bólint, felkapja Stephet, és a vállára veszi, mint egy összetekert szőnyeget. – Gyere utánam – parancsol rám, és elindul felfelé. A folyosó közepén kinyit egy ajtót. Neki persze rögtön sikerül megtalálnia a mosdót. Leteszi Stephet a vécé mellé, aki rögtön öklendezni, majd hányni kezd. Elfordítom a fejem, de közben gyengéden hátrafogom a vörös haját, hogy ne lógjon az arcába. Te jóságos ég, hogy lehet ennyit hányni? Amikor végre abbahagyja, Nate egy törülközőt nyom a kezembe. – Vigyük a szemben lévő szobába, és fektessük az ágyra. Ki kell aludnia magát – teszi hozzá. Bólintok, de közben arra gondolok, hogy ilyen állapotban nem hagyhatjuk egyedül. – Te is vele maradhatsz – javasolja Nate, mintha olvasna a gondolataimban. Együtt felsegítjük a padlóról, és bevezetjük egy sötét hálószobába. Steph halkan felnyög, amikor az ágyra tesszük, és Nate gyorsan távozik, de megígéri, hogy később benéz hozzánk. Leülök az ágyra

Steph mellé, és megigazítom a fejét, hogy kényelmesen feküdjön. Józan vagyok, mellettem egy részeg lány hever, odalent pedig teljes erővel dübörög a buli. Ez már nem is lehet rosszabb. Felkapcsolom az egyik lámpát, körülnézek a szobában, és a pillantásom azonnal a hatalmas könyvespolcra esik, ami teljesen elfoglalja az egyik falat. Máris jobb kedvem támad. Odalépek, és böngészni kezdem a címeket. Elismeréssel állapítom meg, hogy akárki is a szoba lakója, lenyűgöző gyűjteménye van. Rengeteg a klasszikus, többféle műfajban is, és megtalálom köztük szinte minden kedvenc könyvemet. Észreveszem az Üvöltő szeleket, és leveszem a polcról. Elég megviselt állapotban van, látszik a borítóján, hogy a tulajdonosa sokszor forgatta a kezében. Elmerülök Emily Brontë történetében, és észre sem veszem, hogy megváltozik a fény, amikor kinyílik az ajtó, és valaki belép rajta. – Mi az ördögöt keresel a szobámban? – csattan fel valaki a hátam mögött. Már ismerem ezt a kiejtést. Hardin. – Azt kérdeztem, mit keresel a szobámban! – rivall rám megint, ugyanolyan gorombán. Megfordulok, de már oda is ért hozzám, kikapja a kezemből a könyvet, és visszateszi a polcra. Az agyamban egymást követik a gondolatok. Azt hittem, a helyzet már nem lehet rosszabb, de most itt vagyok Hardin szobájában. Hardin gúnyosan megköszörüli a torkát, és meglengeti a kezét az arcom előtt, így adva a tudtomra, hogy várja a válaszomat. – Nate mondta, hogy hozzuk ide Stephet… – A hangom olyan halk, hogy alig hallatszik. Hardin még közelebb lép, és ingerülten felsóhajt. Az ágyra mutatok, mire ő is odanéz. – Túl sokat ivott, és Nate azt mondta, hogy… – Hallottam, nem vagyok süket. – Hardin a hajába túr, és láthatóan ideges. Miért zavarja annyira, hogy az ő szobájában vagyunk? Vagy várjunk csak… – Te is tagja vagy ennek a diákszövetségnek? – kérdezem tőle, és nem tudom leplezni a megdöbbenésemet. Hardinról nem képzeltem volna, hogy részt vesz ilyesmiben. – Igen. Na és? – kérdez vissza, és még egy lépést tesz felém. Már csak fél méter van köztünk, és amikor hátrálni próbálok, a könyvespolcnak ütközöm. – Ez meglep téged, Theresa? – Ne nevezz állandóan Theresának! – förmedek rá. Sarokba vagyok szorítva. – Így hívnak, nem? – élcelődik Hardin, és egy kicsit enyhül a rosszkedve. Felsóhajtok, és elfordulok tőle, de így az arcom majdnem a könyveket súrolja. Fogalmam sincs, hova megyek innen, de éreztem, hogy el kell távolodnom Hardintól, mielőtt pofon vágom. Vagy sírva fakadok. Hosszú volt ez a nap, ezért előbb jönne a sírás, aztán a pofon. Milyen kellemetlen jelenet lenne! Megfordulok, és majdnem félre kell löknöm, hogy elhaladhassak mellette. – Nem maradhat itt – közli Hardin. Amikor megfordulok, észreveszek egy kis karikát a szájában. Miért döntött úgy, hogy átszúrja a száját? Biztosan nagyon fájdalmas lehetett. Bár a piercing kihangsúlyozza, milyen telt és szép formájú az ajka. – Miért nem? Azt hittem, barátok vagytok. – Azok vagyunk, de senki sem aludhat a szobámban. – Hardin karba teszi a kezét, és most van először alkalmam rá, hogy közelebbről szemügyre vegyem az egyik tetoválását. Egy virág díszeleg az

alkarján, a sok egyéb minta között. Hardin virágos tetkót visel? Innen feketével és szürkével rajzolt rózsának tűnik, de van valami körülötte, ami elnyomja a finom szépséget, és sötét hangulatot áraszt. A harag bátorrá tesz, és felnevetek. – Értem. Tehát csak olyan lányok léphetnek be ebbe a szobába, akik ágyba bújnak veled? – A szavaim hallatán a fiú még szélesebb mosolyra húzza a száját. – Az nem az én szobám volt. De ha arra célzol, hogy ágyba akarsz bújni velem, akkor kár a gőzért. Nem vagy az esetem – teszi hozzá gúnyosan. Nem tudom, miért, de a szavai sértenek. Ő sem az én esetem, mégsem vágom ezt a fejéhez. – Te egyszerűen… – Nem találok szavakat, amelyekkel kifejezhetném a bosszúságomat. Az előtérből felhallatszó zene olyan hatással van rám, mintha valaki egy sebet vakarászna a bőrömön. Zavarban vagyok, haragszom, és teljesen kimerültem ettől az őrült bulitól, amit egyáltalán nem élvezek. Nincs értelme vitázni ezzel az alakkal. – Nos, akkor te vidd át egy másik szobába, mert én most megpróbálok visszamenni a kollégiumba – szólok vissza, már az ajtó felé menet. Kilépek a folyosóra, becsapom magam mögött az ajtót, és megint körülvesz a fülsiketítő hangzavar, de még hallom Hardin utánam vetett gúnyos megjegyzését. – Jó éjt, Theresa.

Tizedik fejezet A lépcsőhöz érve nem tudom tovább visszatartani a könnyeimet. Máris gyűlölöm az egyetemet, pedig a tanítás még el sem kezdődött. Miért nem kaptam egy olyan szobatársat, aki jobban hasonlít hozzám? Akkor most már békésen szundikálnék, hogy hétfőn friss legyek. Nem nekem valók az efféle bulik, és egyáltalán nem élvezem, hogy ilyen emberekkel kell együtt lógnom. Kedvelem Stephet, de nem tudom elviselni ezeket a jeleneteket, és a Hardinhoz hasonló alakokat. Nem értem azt a fiút. Miért kell mindig kellemetlenkednie? Aztán eszembe jut a szobájában lévő hatalmas könyvespolc. Miért van ilyen sok könyve? Elképzelhetetlennek tartom, hogy egy goromba, tiszteletlen, tetovált ember tényleg élvezze azokat a csodálatos regényeket. Nem nézem ki belőle, hogy bármit is elolvas, egy sörösüveg címkéjén kívül. Megtörlöm a könnyes arcomat, és rádöbbenek, hogy fogalmam sincs, hol vagyok, és hogyan juthatok vissza a kollégiumba. Ma este egyik rossz döntést hozom a másik után, és ez egyre jobban bosszant. Jobban át kellett volna gondolnom, mit teszek. Azért szoktam mindent részletesen megtervezni, hogy ne történhessen velem ilyesmi. A ház még mindig tele van, és a zene túl hangos. Nate-et sehol sem találom, és Zedet sem látom. Talán keresnem kéne egy hálószobát az emeleten, és aludjak a padlón? Legalább tizenöt szoba van fent, és lehet, hogy az egyiket üresen találom. Igyekszem uralkodni magamon, de nincs kedvem lemenni a földszintre, hogy a többiek így lássanak. Megkeresem a mosdót, amelyben Stephfel voltam, leülök a padlóra, és a térdemre hajtom a fejem. Megint felhívom Noah-t, aki most a második csengetés után válaszol. – Tess? Nagyon késő van, minden rendben? – kérdezi kába hangon. – Igen. Illetve nem. Elmentem egy hülye buliba a szobatársammal, és most itt ragadtam egy diákszövetségi épületben. Nincs hol aludnom, és nem tudok visszajutni a kollégiumba – zokogom a telefonba. Tisztában vagyok vele, hogy a problémám nem eget rengető, de nagyon ki vagyok akadva, amiért ilyen képtelen helyzetbe sodortam magam. – Egy buliba? Azzal a vörös hajú lánnyal? – csodálkozik Noah. – Igen, Stephfel. De kiütötte magát, és az emeleten alszik egy szobában. – Te jó ég! Miért állsz szóba vele? Az a lány annyira… Szóval nem olyan, akivel együtt kéne mutatkoznod. – Noah kioktató hangja még jobban felzaklat. Arra számítottam, hogy megnyugtat, és azzal biztat, hogy holnap minden jobb lesz. Pozitív és bátorító szavakat vártam tőle, nem ítélkezést és arroganciát. – Most nem ez a lényeg, Noah… – Felsóhajtok, de ekkor meghallom, hogy valaki rángatni kezdi a kilincset, és felülök. – Egy pillanat! – kiáltok ki a türelmetlen személynek, és megtörlöm a szemem a vécépapírral. Csak annyit érek el vele, hogy még jobban elkenem a szemceruzát. Ezért nem használok ilyesmit. – Visszahívlak, mert valaki használni akarja a vécét – közlöm Noah-val, és leteszem a telefont, mielőtt tiltakozhatna. Akárki van odakint, most dörömbölni kezd. Ingerülten felsóhajtok, gyorsan kinyitom az ajtót, és

megint megtörlöm a szememet. – Mondtam, hogy egy… Elhallgatok, amikor egy zöld szempár mered rám.

Tizenegyedik fejezet Miközben a gyönyörű zöld szemébe nézek, rádöbbenek, hogy még nem is vettem észre a különleges színét. Hát persze, már tudom is az okát. Hardin egészen mostanáig nem is lépett szemkontaktusba velem. Csodaszép, mély, zöld és meglepett szemek… Hardin gyorsan elfordítja a pillantását, amikor elvonulok mellette. Megragadja a karomat, és visszahúz. – Ne érj hozzám! – kiáltom felháborodottan, és elrántom a karomat. – Sírtál? – kérdezi, és a hangján hallom, hogy tényleg kíváncsi a válaszra. Ha nem Hardin lenne, még azt hinném, hogy aggódik értem. – Hagyjál békén, Hardin. Erre elém lép, és magas alakjával eltorlaszolja a kijáratot. Úgy érzem, hogy ma már nem tudom elviselni a további kellemetlenkedését. – Hardin, kérlek… Könyörgök… Ha van benned egy szikrányi jóindulat, akkor most békén hagysz. Tedd el holnapra a gonosz megjegyzéseidet, kérlek. – Nem érdekel, hogy látja a zavaromat és a kétségbeesettségemet. Mindenképpen meg kell szabadulnom tőle. Hardin habozik, és észreveszem a pillantásán, hogy egy kicsit ő is össze van zavarodva. – Az emeleten találsz egy szobát, ahol alhatsz. Oda vittem Stephet is – jelenti ki végül közönyös hangon. Várok egy másodpercig, hátha mond még valamit, de nem szólal meg. Csak bámul rám. – Rendben – bólintok, mire eláll az utamból. – A harmadik ajtó balra – szól utánam, aztán elindul a folyosón, és eltűnik a szobájában. Ez meg mi volt? Hardin nem vágott a fejemhez semmilyen gorombaságot? Holnap úgysem úszom meg, ha megint találkozunk. Valószínűleg ugyanúgy leírja és megtervezi a gunyoros megjegyzéseit, mint én a házi feladataim ütemezését, és holnap biztosan sorra kerülök nála. A harmadik szoba nagyon egyszerű helyiség, sokkal kisebb, mint Hardiné, és két egyszemélyes ágy van benne. Jobban hasonlít egy kollégiumi szobához, mint Hardin lakosztálya. Talán valami vezető a szövetségben? Sokkal valószínűbb, hogy az erőszakosságával és az elviselhetetlen természetével harcolta ki magának a legnagyobb szobát. Steph az ablaknál lévő ágyon hever. Lerúgom a cipőt a lábamról, egy plédet terítek Stephre, aztán bezárom az ajtót, és lefekszem a másik ágyra. Rengeteg gondolat kavarog bennem, miközben végre elalszom, és szürke rózsákról meg haragoszöld szemekről álmodom.

Tizenkettedik fejezet Amikor felébredek, beletelik néhány percbe, mire felidézem a tegnap este eseményeit, és felfogom, hogy mit keresek ebben az idegen szobában. Steph még alszik, és tátott szájjal horkol. Elég visszataszító látványt nyújt. Kiderítem, hogyan jutunk vissza a kollégiumba, és csak aztán ébresztem fel. Gyorsan belebújok a cipőmbe, felkapom a táskámat, és kilépek a folyosóra. Kopogjak Hardin ajtaján, vagy próbáljam meg előkeríteni Nate-et? Nate egyáltalán tagja ennek a diákszövetségnek? Nem gondoltam volna, hogy Hardin benne van bármilyen szervezetben, úgyhogy talán Nate is idetartozik. Az előtérben kerülgetem az alvó embereket, és elindulok lefelé. – Nate? – kiáltok fel, abban reménykedve, hogy valahonnan választ kapok tőle. A nappaliban legalább húsz ember alszik. A padló tele van piros műanyag poharakkal meg mindenféle szeméttel, úgyhogy elég nehéz végigbotorkálni a helyiségen. Most tűnik csak fel, hogy az emeleti helyiségek milyen tiszták ehhez a disznóólhoz képest, pedig ott is sokan voltak. Amikor a konyhához érek, erőt kell vennem magamon, mert legszívesebben nekiállnék a takarításnak. Egy egész napba telik, mire a házat rendbe teszik. Szeretném látni Hardint, ahogy ezt a mocskot sikálja, és eltünteti a buli nyomait. A gondolattól nevetnem kell. – Mi olyan mulatságos? Megfordulok, és Hardint pillantom meg, aki egy szemeteszsákkal a kezében belép a konyhába. A kezével végigsöpör a pulton, mire az összes műanyag pohár a zsákba hullik. – Semmi – hazudom. – Nate is itt lakik? Hardin nem foglalkozik velem, csak folytatja a takarítást. – Itt lakik? – ismétlem meg a kérdést türelmetlenebb hangon. – Minél előbb elárulod a választ, annál hamarabb el tudok menni. – Rendben, figyelek rád. Nem, Nate nem lakik itt. Úgy néz ki, mint egy diákszövetségi tag? – kérdezi gunyorosan. – Nem, de te sem – vágok vissza, mire Hardin összeszorítja a száját. Odalép hozzám, kinyitja a mellettem lévő szekrényt, és kivesz belőle egy tekercs papírtörlőt. – Van a közelben egy buszmegálló? – kérdezem, de már nem is reménykedek normális válaszban. – Igen, kábé egysaroknyira. Követem Hardint, aki a konyhában járkálva összeszedi a szemetet. – Meg tudnád mondani, merre van pontosan? – Hardin válasz helyett halvány mosolyra húzza a száját, és láthatóan élvezi, hogy bosszanthat. Na, ebből elég volt! Megcsóválom a fejem, és kisétálok a konyhából. Úgy tűnik, tegnap este Hardin csak átmenetileg mutatott némi jóindulatot irántam, de annak már vége, és ma megint teljes erőbedobással aljaskodik. A borzalmas esti élmények után nem tudom tovább elviselni a társaságát. Visszamegyek a szobába, felébresztem Stephet, aki meglepően hamar feleszmél, és rám mosolyog. Örülök, hogy ő is szeretne minél előbb eltűnni ebből az átkozott diáktanyából. – Hardin szerint van egy buszmegálló a közelben – közlöm vele, miközben lefelé megyünk a

lépcsőn. – Nem fogunk busszal menni. Majd az egyik srác hazavisz minket. Hardin biztosan gonoszkodott veled – állapítja meg Steph, és a vállamra teszi a kezét. Belépünk a konyhába, ahol Hardin éppen sörösdobozokat dobál a szemeteszsákba. – Hardin, haza tudsz vinni minket? – kérdezi a szobatársam tőle, de eléggé ellentmondást nem tűrő hangon. – Mindjárt szétesik a fejem. – Persze, egy perc – válaszolja a fiú, mintha egész idő alatt ránk várt volna. Útközben Steph hangosan énekli a hangszórókból üvöltő metálzene szövegét, és Hardin letekeri az összes ablakot, pedig udvariasan megkértem, hogy ne tegye. Egész úton csendben van, és hosszú ujjával dobol a kormánykeréken. Nem mintha figyelnék rá. – Később benézek, Steph – búcsúzik a szobatársamtól. Steph kikászálódik az utasülésről, én is kiszállok hátulról. Steph búcsút int Hardinnak, aki gúnyos mosollyal rám pillant. – Viszlát, Theresa. Én csak megcsóválom a fejem, és követem Stephet a kollégiumba.

Tizenharmadik fejezet A hétvége hátralévő része gyorsan eltűnik, és sikerül megúsznom egy újabb találkozást Hardinnal. Vasárnap reggel vásárolni megyek. Korán indulok, nehogy összefussunk a szobában, és csak későn érek vissza, amikor már elment. Az új ruháim megtöltik a kis szekrényt, és miközben elrakom őket, Hardin gonosz megjegyzése cseng a fülemben: Ugye tudod, hogy buliba megyünk, és nem templomba? Valószínűleg ezekről a holmikról is ugyanez lenne a véleménye, de elhatároztam, hogy többé nem megyek Stephfel buliba, és sehová, ahol Hardin is ott lehet. Nem kellemes a társasága, és rendkívül fárasztó az örökös kötekedése. Végre elérkezik a hétfő reggel, és kezdődik a tanítás. Fel vagyok készülve. Jó korán felkelek, hogy legyen időm zuhanyozni, fiúk jelenléte nélkül, és ne kelljen kapkodnom. A fehér blúz és a barna rakott szoknya kivasalva várja, hogy felvegyem. Felöltözöm, feltűzöm a hajam, és a vállamra veszem a táskámat. A szükségesnél negyedórával korábban indulok, nehogy elkéssek. Kifelé menet meghallom Steph ébresztőjét, de a szobatársam csak rácsap a szundigombra, és alszik tovább. Fel kéne ébresztenem? Lehet, hogy később kezdődnek az órái, mint nekem, vagy nem is akar bemenni. El sem tudom képzelni, hogy valaki lekésse az új tanév első óráját, de Steph már másodéves, és biztosan tudja, mit csinál. Még egy utolsó pillantást vetek a tükörbe, és elindulok az első egyetemi órámra. Jó ötlet volt, hogy tanulmányoztam a campus térképét, mert húsz perc alatt megtalálom az épületet. Besétálok az előadóba, ahol az elsőévesek történelemórája lesz. De a helyiség üres, rajtam kívül csak egyvalaki üldögél benne. Úgy tűnik, ez a fiú is fontosnak tartotta, hogy időben ideérjen. Leülök mellé. Talán ő lesz az első új barátom. – Hol vannak a többiek? – kérdezem, mire elmosolyodik. Nagyon megnyugtatónak találom a mosolyát. – Valószínűleg a campuson rohangálnak, és az utolsó pillanatban fognak beesni – mondja viccesen, mire azonnal megkedvelem. Én is pont ezt gondoltam. – Tessa Young vagyok – mutatkozom be, és én is barátságosan rámosolygok. – Landon Gibson – válaszolja, és a második mosolya ugyanolyan kedves, mint az első. A többi időt beszélgetéssel töltjük. Megtudom, hogy ő is angol szakos, és van egy Dakota nevű barátnője. Landon nem gúnyolódik, és nem is hökken meg, amikor elárulom, hogy Noah még középiskolás. El is döntöm gyorsan, hogy vele máskor is szívesen találkozom. A terem lassan megtelik, és Landonnel mindketten fontosnak tartjuk, hogy bemutatkozzunk a tanárnak. A nap folyamán kezdem megbánni, hogy öt tárgyat vettem fel, és nem négyet. A brit irodalomra sietek, hálát adva az égnek, hogy ez az utolsó órám, és sikerül időben odaérnem. Örömmel pillantom meg Landont az első sorban, és a mellette lévő üres helyre rogyok. – Szia – üdvözöl mosolyogva, amikor meglát. A tanár elkezdi az órát, kiosztja a tanév anyagát, röviden bemutatkozik, elmeséli, miért lett tanár,

és miért tartja izgalmasnak ezt a témát. Imádom, hogy az egyetem egészen más, mint a középiskola. Itt nem állítanak fel, hogy bemutatkozzak az osztály előtt, nem kényszerítenek mindenféle kínos és fölösleges dologra. A tanár éppen a kötelező olvasmányokat ismerteti, amikor kinyílik az ajtó, és önkéntelenül felsóhajtok, mert Hardin botorkál be rajta. – Hát ez remek – jegyzem meg halkan. – Ismered Hardint? – érdeklődik Landon. Biztosan híre van a campuson, ha még egy ilyen kedves fiú is hallott már róla. – Egy kicsit. A szobatársam jóban van vele. De nem nagyon kedvelem – teszem hozzá halkan. Hardin zöld szemével pont rám néz, és aggódom, hogy meghallotta a megjegyzésemet. Mit tenne, ha hallaná? Igazából nem érdekel, hiszen ő is tudja, hogy nem vagyunk puszipajtások. Fúrni kezdi az oldalamat a kíváncsiság, Landon mit tudhat róla, ezért visszakérdezek. – Te ismered? – Igen, ő… – Landon elhallgat, és a háta mögé pillant. Felnézek, és látom, hogy Hardin pont a mellettem lévő üres széken foglal helyet. Az óra hátralévő részében Landon csendben marad, és egész idő alatt a tanárt figyeli. – Mára ennyi volt. Szerdán megint találkozunk – közli Hill professzor, és elenged minket. – Azt hiszem, ez lesz a kedvenc órám – lelkendezem Landonnek kifelé menet, és ő bólint. De az arca elkomorodik, amikor Hardin mellénk ér. – Mit akarsz, Hardin? – kérdezem, és a saját fegyverével akarok neki visszavágni. Nem működik a dolog, vagy a hangom nem volt elég éles, mert fesztelenül rám vigyorog. – Semmit. Csak örülök, hogy egy órára járunk – mondja gunyoros hangon, majd beletúr a hajába, és megigazítja a fürtjeit a homloka fölött. A csuklóján egy végtelent jelképező szimbólumot pillantok meg, de nem tudom jobban szemügyre venni, mert leengedi a kezét. – Szia, Tessa, majd még találkozunk – szólal meg Landon, és távozik. – A legbénább srácot választottad a barátodnak – jegyzi meg Hardin, Landon után nézve. – Ne beszélj így róla. Igazán kedves fiú. Veled ellentétben. – Megdöbbenek a kemény szavaimon. Úgy tűnik, ez az alak a legrosszabbat hozza ki belőlem. Hardin rám pillant. – Egyre harciasabb vagy, Theresa. – Ha még egyszer Theresának nevezel… – Hardin felnevet, én pedig megpróbálom elképzelni, milyen lehet tetoválás és piercing nélkül. Még így is elég vonzó, de a borzalmas személyisége mindent elront. Elindulunk a kollégiumom felé, de húsz lépést sem megyünk, amikor hirtelen felkiált: – Hagyd abba a bámulást! – Azzal befordul a sarkon, és eltűnik egy másik úton, mielőtt bármit válaszolhatnék.

Tizennegyedik fejezet Öt fárasztó, de izgalmas nap után végre péntek, és már majdnem egy hete egyetemre járok. Elégedett vagyok az új életemmel, és azt tervezem, hogy este filmet nézek, mivel Steph valószínűleg elmegy valami buliba, és csendes lesz a szobám. Nagyban megkönnyíti a dolgomat, hogy közlik velünk minden tárgy tananyagát, mert így előre is tanulhatok. Felkapom a táskámat, és korán elindulok, közben megállok a kávézóban, hogy energiával töltsem fel magam a hétvége elején. – Tessa? – hangzik fel egy lány hangja, miközben a sorban állok. Megfordulok, és a rózsaszín hajú lányt pillantom meg a buliból. Ha jól emlékszem, Steph Mollynak szólította. – Igen, én vagyok – válaszolom, és a pult felé fordulok, hogy elkerüljem a további társalgást. – Jössz a ma esti buliba? – érdeklődik. Biztosan gúnyolódik, gondolom, és sóhajtva meg akarom rázni a fejem, de ő így folytatja: – Jönnöd kéne, mert remek lesz – lelkendezik, és apró kezével megsimogatja a karjára tetovált tündért. Egy pillanatig hallgatok, de végül megrázom a fejem. – Bocs, de más terveim vannak. – Kár. Tudom, hogy Zed szeretne találkozni veled. – Erre már tényleg elnevetem magam, de Molly elmosolyodik. – Miért nevetsz ezen? Tegnap is éppen rólad beszélt. – Nem hiszem, de ha így is volt… Barátom van. – Erre egy újabb mosoly a válasz. – Kár, mert csinálhattunk volna egy dupla randit – jegyzi meg Molly titokzatosan, miközben hálát adok az égnek, hogy én kerülök sorra a pultnál. A nagy sietségben túl gyorsan veszem el a poharat, és egy kis kávé kilöttyen belőle, megégetve a kezemet. Molly búcsút int, én meg udvariasan mosolygok rá, mielőtt távozik. A megjegyzése nem megy ki a fejemből. Kivel lett volna dupla randink? Vele és Hardinnal? Ezek szerint járnak? Akármilyen kedves és vonzó Zed, akkor is Noah a barátom, és nem tennék olyat, amivel megbántom. Tudom, hogy ezen a héten nem sokat beszéltünk, de csak azért, mert mindketten elfoglaltak voltunk. El is határozom, hogy este felhívom, és megtudom, hogyan boldogul nélkülem. A forrázás és a Miss Pinkkel való találkozás után a napom szerencsésebben alakul. Landonnel megbeszéltük, hogy a közös óráink előtt a kávézónál találkozunk, és már ott vár rám, a téglafalnak támaszkodva. Amikor észrevesz, széles mosollyal üdvözöl. – Ma félórával korábban elmegyek az óráról. Elfelejtettem mondani, hogy a hétvégén hazarepülök – újságolja. Örülök, hogy meglátogatja Dakotát, de nem tetszik az ötlet, hogy egyedül kell üldögélnem a britirodalom-órán, ahol Hardin is felbukkanhat. Egyébként szerdán nem volt ott. Nem azért, mintha figyelném. – Ilyen hamar? – csodálkozom. – Még csak most kezdődött a tanév. – Születésnapja van, és már hónapokkal ezelőtt megígértem neki, hogy otthon leszek – mondja Landon, és megvonja a vállát. Az órán Hardin mellém ül, de nem szól egy szót sem. Még akkor sem, amikor Landon, az ígéretéhez híven, harminc perccel korábban távozik, és ettől még kényelmetlenebbül érzem magam Hardin

jelenlétében. – Hétfőn elkezdjük megbeszélni Jane Austen Büszkeség és balítélet című regényét – jelenti be Hill professzor az óra végén. Nem tudom elrejteni az izgalmamat, mert legalább tízszer olvastam a regényt, és az egyik nagy kedvencem. Bár egész órán egyszer sem beszélt hozzám, Hardin mégis mellém szegődik az utcán. Az arcán látom, hogy valami kellemetlen megjegyzésre készül. – Fogadok, hogy fülig szerelmes vagy Mr. Darcyba. – Minden nő szerelmes belé, aki olvasta a könyvet – válaszolom, de nem nézek rá. Az útkereszteződéshez érünk, és gondosan körülnézek, majd átmegyek az utcán. – Hát persze hogy bele vagy zúgva! – Hardin felnevet, és továbbra is mellettem gyalogol a forgalmas járdán. – Biztos vagyok benne, hogy nem tudod felfogni Mr. Darcy vonzerejét. – Eszembe jut a gazdag könyvgyűjtemény, amit a szobájában láttam. Az ő könyvei lennének? Elképzelhető ez? – Egy goromba és elviselhetetlen férfiból romantikus hős lesz? Ez nevetséges. Ha Elizabeth-nek lett volna egy csöpp esze, már az elején lekoptatja, és elküldi a fenébe. Felnevetek a vicces megfogalmazásán, de aztán a szám elé kapom a kezem, és visszafogom magam. Tulajdonképpen élvezem ezt a kis vitát vele, és a jelenléte sem olyan kellemetlen, bár tudom, hogy csak idő kérdése, mondjuk, három perc, és megint tesz egy sértő megjegyzést. Felnézek, meglátom a vigyorgó arcán a gödröcskéket, és kénytelen vagyok elismerni, hogy jóképű. A piercingek meg a többi ellenére. – Tehát egyetértesz abban, hogy Elizabeth egy idióta? – Hardin kérdőn felvonja a szemöldökét. – Nem. Ő a világirodalom egyik legerősebb és legösszetettebb jelleme – védem meg a hősömet, az egyik kedvenc filmem szavaival. Hardin megint felnevet, és most már én is vele nevetek. De néhány másodperc múlva megtorpan, és elkomolyodik. Valami megvillan a szemében. – Szia, Theresa, majd még találkozunk – veti oda, majd sarkon fordul, és eltűnik abban az irányban, ahonnan jöttünk. Mi ütött belé? Ám mielőtt tovább elemezhetném a furcsa viselkedését, megszólal a mobilom, és Noah nevét látom meg a kijelzőn. Furcsa bűntudatot érzek, amikor felveszem a telefont. – Szia, Tess. Válaszolni akartam az üzenetedre, de aztán eszembe jutott, hogy akár fel is hívhatlak. – Noah hangja kimért, és egy kicsit távolságtartó. – Mit csinálsz? Elfoglaltnak tűnsz. – Nem, csak úton vagyok, hogy találkozzam néhány barátommal a gyorsbüfében – magyarázza. – Rendben, akkor nem tartalak fel. Örülök, hogy végre péntek van. Már alig várom a hétvégét! – Megint elmész egy buliba? Az anyád még mindig nagyon csalódott. Tessék? Miért mondta el az anyámnak? Örülök, hogy jó viszonyban vannak, de néha úgy érzem, mintha lenne egy bosszantó kisöcsém, aki állandóan árulkodik. Nem szívesen gondolok így Noah-ra, de ez az igazság. Nem akarok veszekedni vele, inkább megnyugtatom. – Nem, ma otthon maradok. Hiányzol.

– Nekem is hiányzol, Tess. Nagyon. Majd később hívj fel, jó? Megígérem neki, és a szokásos „szeretlek”-ek után befejezzük a beszélgetést. Amikor visszaérek a szobámba, Steph már nagyban készülődik a bulira. Biztosan ez az, amiről Molly beszélt a kávézóban. Bejelentkezem a Netflixre, és nézegetni kezdem a filmeket. – Olyan jó lenne, ha eljönnél! Esküszöm, most nem maradunk ott éjszakára. Csak egy rövid időre gyere el. Egyedül filmezni ebben a kis szobában maga lesz a pokol! – jelenti ki Steph, és én felnevetek. Tovább könyörög, miközben megcsinálja a haját, és háromszor is átöltözik, míg végül egy zöld ruha mellett dönt, ami nem sokat hagy a képzeletre. El kell ismernem, hogy az üde szín nagyon jól áll a vörös hajához. Irigylem a magabiztosságát. Valamennyire én is magabiztos vagyok, de tudom, hogy a csípőm szélesebb és a mellem nagyobb, mint a korombéli lányok többségének. Igyekszem olyan ruhát hordani, ami elrejti a kebleimet, míg Steph inkább felhívja a figyelmet a dekoltázsára. – Elviselem – közlöm vele nevetve. Ám ekkor a laptop monitora elfeketedik, és hiába nyomogatom a bekapcsológombot, nem történik semmi. Csak a feketeség marad. – Látod? Ez is annak a jele, hogy el kell jönnöd. A laptopom Nate lakásán van, úgyhogy nem tudom odaadni az enyémet. – Steph kárörvendő vigyorral néz rám, majd megint megigazítja a haját. Rájövök, hogy nincs kedvem egyedül üldögélni a kollégiumi szobában, ahol nem tudok semmit sem csinálni, és még filmet sem nézhetek. – Rendben – mondom végül, mire Steph ugrándozni és tapsolni kezd örömében. – De éjfél előtt eljövünk a buliból.

Tizenötödik fejezet Leveszem a pizsamámat, és belebújok egy új farmerba, amit még nem hordtam. Kicsit szűkebb, mint a többi nadrágom, de már szinte minden holmim a szennyesben van, úgyhogy nem nagy a választék. El kéne mennem a mosodába. Egy egyszerű fekete ujjatlan blúzt veszek fel, aminek csipke díszíti a vállát. Steph elismerő pillantást vet rám. – Most tetszik a szerkód – közli, és megint oda akarja adni a szemceruzáját. – Nem, köszönöm. – Eszembe jut, hogy legutóbb elmaszatolódott a könnyeimtől. Miért egyeztem bele, hogy visszamegyek arra a borzalmas diáktanyára? – Rendben. Most Molly jön értünk, nem Nate. Azt írja, hogy bármelyik percben itt lehet. – Szerintem nem kedvel engem – vallom be Stephnek, miközben megnézem magam a tükörben. Steph meglepett arcot vág. – Mi? Dehogynem. Csak néha túl kemény és őszinte. És azt hiszem, kicsit tart tőled. – Tőlem? Miért lennék neki félelmetes? – kérdezem nevetve. Steph biztosan félreértett valamit. – Szerintem csak azért, mert annyira különbözöl tőlünk – válaszolja mosolyogva. Én is tudom, hogy különbözöm tőlük, de számomra ők a „más”-ok. – De ma este nem kell aggódnod miatta, mert el lesz foglalva. – Hardinnal? – kérdezem, de azonnal meg is bánom. Továbbra is a tükörben nézegetem magam, de észreveszem, hogy Steph a szemöldökét felvonva néz rám. – Nem. Valószínűleg Zeddel. Molly hetente váltogatja a fiúkat. Elég kemény ilyet mondani egy barátnőről, de Steph csak mosolyog, és megigazítja a ruháját. – Nem Hardinnal jár? – Eszembe jut a látvány, ami abban a szobában tárult a szemem elé. – Dehogy. Hardinnak nincs barátnője. Sok lánnyal kefél, de nem jár senkivel. Soha. – Ja… – Csak ennyit tudok kinyögni. A mai buli ugyanolyan, mint a múlt heti. A kert és a ház tele van részegekkel. Otthon kellett volna maradnom, még akkor is, ha csak a mennyezetet bámulom. Mihelyt megérkezünk, Molly eltűnik, én meg már egy órája a heverőn ücsörgök, amikor Hardin arra jön. – Most valahogy… másképp nézel ki – állapítja meg egy kis hallgatás után. A pillantása végigsiklik a testemen, majd visszatér az arcomra. Nem is próbálja leplezni, ahogy végigmért. Nem válaszolok neki. – Ma jobban illik hozzád a szerelésed – mondja végül, a szemembe nézve. Elhúzom a szám, és megigazítom a blúzomat. Már bánom, hogy nem a szokásos bő ruháim vannak rajtam. – Meglep, hogy itt látlak. – Engem is meglep, hogy megint eljöttem – ismerem be, majd odébb sétálok. Nem jön utánam, pedig titokban ebben reménykedtem. Néhány órával később Steph megint részeg. Akárcsak mindenki más.

– Játsszunk „felelsz vagy mersz”-t – javasolja Zed nehezen forgó nyelvvel, és a kis társaságuk a heverő körül gyűlik össze. Molly egy alkoholos üveget ad Zednek, aki belekortyol. Hardinnak olyan nagy keze van, hogy teljesen eltakarja a piros műanyag poharat, amiből iszogat. Egy másik punk külsejű lány is csatlakozik a játékhoz. A játékosok így már heten vannak: Hardin, Zed, Nate, Nate szobatársa, Tristan, Molly, Steph és az új lány. Úgy vélem, hogy egy ilyen részeg társasággal semmi jó nem sülhet ki ebből, ám ekkor Molly ravasz mosollyal felém fordul. – Te is játssz, Tessa. – Inkább nem – hárítom el a meghívást, és úgy teszek, mintha a padlón lévő barna foltot tanulmányoznám. – Csak akkor tudna ebben részt venni, ha legalább öt percre levetkőzné a prüdériáját – közli velük Hardin, mire mindenki jót derül, kivéve Stephet. A fiú szavai feldühítenek. Nem vagyok prűd! Lehet, hogy nem vagyok olyan gátlástalan, mint egyesek, de azért apácának sem tartom magam. Dühös pillantást vetek Hardinra, és törökülésben helyet foglalok a körben, Nate és az új lány között. Hardin felröhög, és súg valamit Zed fülébe, mielőtt nekikezdünk a játéknak. Az első néhány körben Zednek meg kell innia egy egész doboz sört, Mollynak villantania kell a csupasz mellét, és Steph is kénytelen bebizonyítani, hogy piercinget visel a mellbimbójában. – Felelsz vagy mersz, Theresa? – szegezi nekem a kérdést Hardin. Nagyot nyelek. – Felelek – nyögöm ki végül. Hardin felnevet, és megcsóválja a fejét. Hát persze, morogja, de úgy teszek, mintha nem hallanám. Nate már előre dörzsöli a kezét. – Rendben… Szűz vagy? – kérdezi Zed, mire megint akkorát nyelek, hogy majdnem megfulladok. Úgy tűnik, rajtam kívül senkit sem idegesít ez a kérdés. Égni kezd az arcom, és látom, hogy mindenki nagy élvezettel figyel. – Na? – türelmetlenkedik Hardin. Legszívesebben elfutnék és elrejtőznék, de nem tehetem, ezért némán bólintok. Hát persze hogy szűz vagyok. Noah-val még csak a diszkrét tapogatózásig jutottunk el, persze ruhában. Érdekes, hogy senkit sem lep meg a válaszom, inkább kíváncsiságot szül. – Tehát már két éve jársz Noah-val, és még nem feküdtetek le? – kérdezi Steph, mire kényelmetlenül feszengeni kezdek. – Hardin jön – jelentem be végül, abban reménykedve, hogy sikerül elterelni magamról a figyelmet.

Tizenhatodik fejezet – Mersz! – vágja rá Hardin, mielőtt bármit kérdeztem volna tőle. Zöld szeme átható pillantással mered rám, és úgy érzem, mintha én lennék a soros, és nekem kéne végrehajtani egy kihívást. Bizonytalan vagyok, mert nem gondoltam át, mit kérjek, és nem vártam tőle ezt a gyors választ. Mire hívjam ki? Tudom, hogy bármit megtenne, mert nem akar gyávának tűnni előttem. – Hm. Azt kérem, hogy… – Mit? – türelmetlenkedik Hardin. Legszívesebben azt a feladatot adnám neki, hogy mindnyájunkról mondjon valami kedveset, de elvetem az ötletet, pedig mulatságos lenne. – Vedd le a pólód, és egész idő alatt legyél félmeztelen! – kiált fel Molly, és örülök, hogy ezt kéri. Persze nem azért, mert Hardin le fogja venni az ingét, hanem azért, mert nem jutott eszembe semmi, és egyre kínosabb volt a várakozás. – Milyen gyerekes – panaszkodik Hardin, de leveszi a pólóját. Önkéntelenül megbámulom a nyúlánk testét, ahogy a fekete tetoválások megnyúlnak a lebarnult bőrén. A mellén madarak vannak, alattuk, a gyomra tájékán, egy fa díszeleg. Az ágai csupaszok és kísértetiesek. A felsőkarján több tetoválás van, mint gondoltam. A vállán és a csípőjén is apró, látszólag összefüggéstelen képek és ábrák sorakoznak. Steph megbök, mire gyorsan elkapom róla a pillantásomat. Remélem, senki sem vette észre, hogy megbámulom. A játék folytatódik. Molly egyszerre megcsókolja Tristant és Zedet. Steph elmeséli, milyen volt, amikor először szexelt. Nate megcsókolja az új lányt. Hogy kerültem ide? Ezek mind gátlástalan és antiszociális ösztönlények. – Felelsz vagy mersz, Tessa? – kérdezi Tristan. – Miért strapálod magad? Úgyis tudjuk, hogy a felelést választja – inti le Hardin. – Mersz – vágom rá, magamat is meglepve. – Nos, akkor… Tessa… Kihívlak, hogy igyál meg egy korty vodkát – mondja Tristan mosolyogva. – Nem szoktam inni. – Ezért a játék lényege. Merned kell. – Nézd, ha nem akarod… – szól közbe Nate, és észreveszem, hogy Hardin és Molly összenevet. Rajtam mulatnak. – Rendben, egy kortyot – bólintok. Arra számítok, hogy Hardin megint valami sértést vág a fejemhez, de amikor a pillantásunk találkozik, inkább csodálkozást látok a szemében. Valaki a kezembe nyom egy üveg vodkát. Elkövetem azt a hibát, hogy beleszagolok, és a borzalmas szag valósággal orrba vág. Befogom az orrom, nem törődve a mögöttem felhangzó kuncogásokkal. Nem gondolok arra, hányan ittak már az üvegből, hanem hátrahajtom a fejem, és belekortyolok. A vodka égeti a torkom, a nyelőcsövem meg a gyomrom, mintha láva lenne, de sikerül lenyelnem. Rettenetes íze van. A csoport tapsol és nevetgél, kivéve Hardint. Ha nem ismerném, azt hinném, hogy haragszik vagy csalódott. Nagyon furcsa ember, az biztos. A forróságot nemsokára az arcomon érzem, sőt később az egész testemben, miután többször is azt a feladatot kapom, hogy igyak az üvegből. Engedelmeskedem, és örömmel veszem tudomásul, hogy

végre kezdek ellazulni. Jól érzem magam, és minden könnyebbnek tűnik. A körülöttem lévő emberek társaságát is jobban élvezem, mint korábban. – Ugyanaz a kihívás – közli Zed nevetve, és gyorsan meghúzza az üveget, mielőtt ötödször is átnyújtja nekem. Már nem is emlékszem, hányszor ment körbe a „felelsz vagy mersz” játék, mert nagyon gyorsan múlik az idő. Ez alkalommal két kortyot iszom a vodkából, de valaki kitépi a kezemből. – Szerintem már eleget ittál – szól rám Hardin, és Nate-nek nyújtja az üveget, aki azonnal lecsap rá, és iszik. Kicsoda ez a Hardin Scott, hogy megmondja nekem, mikor elég? Mindenki iszik, akkor én miért nem tehetem? Visszaveszem az üveget Nate-től, és mielőtt a számhoz emelem, gúnyos mosolyt vetek Hardinra. – Nem hiszem, hogy még sosem voltál részeg, Tessa. Jó, nem? – kérdezi Zed. Nem válaszolok neki, csak kuncogok. Egy pillanatra eszembe jut az anyám, aki mindig óva intett a felelőtlenségtől, de elhessegetem a gondolatot. Csak egy estéről van szó. – Felelsz vagy mersz, Hardin? – kérdezi Molly. Hardin persze a kihívást választja. – Kihívlak, hogy csókold meg Tessát – mondja a lány, és Hardinra vigyorog. Hardin szeme tágra nyílik, és igaz, hogy az alkohol mindent izgalmasabbá tesz, mégis el akarok menekülni tőle. – Nem! Nekem barátom van – tiltakozom, mire mindenki jót derül rajtam, méghozzá nem először. Miért vagyok együtt olyan emberekkel, akik állandóan kinevetnek? – Na és? Ez csak egy játék. Gyerünk, Tessa! – unszol Molly. – Nem! Nem csókolok meg senkit – jelentem ki határozottan, és felállok. Hardin nem néz rám, csak iszik egy kortyot a poharából. Remélem, megsértődött. Egyáltalán nem zavar, ha megbántottam. Elegem van az összetűzéseinkből. Ez a fiú gyűlöl engem, és nagyon goromba. Ahogy lábra állok, még erősebben érzem az alkohol hatását. Kicsit megtántorodom, de sikerül összeszednem magam, és otthagyni a társaságot. A nagy tömegben valahogy megtalálom az ajtót. Odakint megcsap az ősz illata. Lehunyom a szemem, beszívom a friss levegőt, majd az ismerős kőfalhoz megyek, és leülök. A következő pillanatban azon kapom magam, hogy előveszem a telefonom, és Noah-t hívom. – Szia – üdvözöl. A sok vodkától, vagy az ismerős hangtól valahogy érzelgősebb leszek, és még jobban hiányzik. – Szia… drágám – suttogom a telefonba, és a két kezemmel átkarolom a térdemet. Egy pillanatnyi csend következik. – Tessa, te részeg vagy? – Noah hangja csupa rosszallás és ítélet. Nem lett volna szabad felhívnom. – Nem… dehogy – hazudok, és megszakítom a vonalat. Az ujjamat a kikapcsológombra nyomom. Nem akarom, hogy visszahívjon. Noah még Hardinnál is sikeresebben tudja elrontani a vodka által gerjesztett jó hangulatomat. Visszabotorkálok az épületbe, nem törődve a részeg fiúk füttyentéseivel és durva megjegyzéseivel. Lekapok egy barna folyadékkal teli üveget a konyhapultról, és nagyot kortyolok

belőle. Túl nagyot. Még a vodkánál is rémesebb íze van! És mintha lángra lobbant volna tőle a torkom. Tapogatózva keresgélek egy poharat vagy bögrét, vagy bármit, amivel ki tudom öblíteni a számból ennek az italnak az ízét. Végül kinyitom az egyik szekrényt, és egy igazi üvegpohárba engedek vizet a csapból. Kicsit enyhíti az égő érzést, de nem nagyon. A tömegen át megpillantom a csoportomat, akik még mindig azt az ostoba játékot játsszák. Ők a barátaim? Nem hiszem. Csak azért ragaszkodnak a társaságomhoz, hogy kinevethessék a tapasztalatlanságomat. Hogyan merészelte Molly azt mondani Hardinnak, hogy csókoljon meg? Tudja, hogy barátom van. Nem vagyok olyan, mint ő, aki bárkivel lefekszik. Eddig csak két fiúval csókolóztam, Noah-val és harmadikos koromban egy Johnny nevű szeplős sráccal, aki utána sípcsonton rúgott. Vajon Hardin teljesítette volna a kérést? Kétlem. Olyan rózsaszín és telt az ajka… Elképzelem, ahogy fölém hajol, hogy megcsókoljon, és a szívverésem felgyorsul a gondolattól. Mi ütött belém? Miért gondolok így rá? Soha többé nem fogok inni. Néhány perc múlva a helyiség forogni kezd, és én szédülök. Gépiesen felmegyek az emeletre, és a vécé elé ülök, arra várva, hogy hányjak. De semmi sem történik. Felnyögök, és feltápászkodok. Szeretnék visszamenni a kollégiumba, de tudom, hogy Steph majd csak órák múlva akar távozni. Nem lett volna szabad idejönnöm. Megint. Szinte gondolkodás nélkül benyitok az egyetlen szobába, amit valamennyire ismerek a házban. Hardin ajtaja gond nélkül kinyílik. Azt állítja, hogy mindig zárva tartja, de most kiderült, hogy nem mond igazat. Minden olyan, mint legutóbb, azzal a különbséggel, hogy forog velem a szoba. Az Üvöltő szelek nincs a polcon, de az éjjeliszekrényen megpillantom, a Büszkeség és balítélet mellett. Eszembe jutnak Hardin megjegyzései Jane Austen regényéről. Egyértelmű, hogy már olvasta, és meg is értette, ami ritkaság a mi korunkban, főleg egy fiú esetében. Talán kötelező olvasmány volt nekik a középiskolában. De miért van elöl az Üvöltő szelek? Felkapom, leülök az ágyra, és kinyitom a könyvet a közepénél. Olvasni kezdem a sorokat, és a szoba már nem forog velem. Annyira elmerülök Catherine és Heathcliff világában, hogy nem hallom meg, amikor az ajtó kinyílik. – Melyik részét nem értetted annak, hogy senki sem jöhet be a szobámba? – förmed rám Hardin. A dühös arca megijeszt, de ugyanakkor mulattat is. – Elnézést… Én csak… – Menj ki! – harsogja felindultan, de én egy dühös pillantással válaszolok. A vodka hatása még nagyon erős bennem, és nem fogom hagyni, hogy Hardin kiabáljon velem. – Nem kell ilyen bunkónak lenned! – kiáltok vissza, sokkal hangosabban, mint akartam. – Megint a szobámban vagy, amikor megmondtam, hogy ne lépj be ide. Úgyhogy menj ki! – förmed rám még egyszer, és közelebb lép hozzám. Hardin fölém magasodik, tele haraggal, megvetéssel, mintha engem tartana a világon a legrosszabb embernek, és ekkor valami elpattan bennem. A keménységem, a tartásom egy pillanat alatt elhagy, és kibuggyan belőlem a kérdés, ami tudat alatt már napok óta foglalkoztat. – Miért nem kedvelsz engem? – förmedek rá, és dühösen a szemébe nézek. Ez egy elég egyenes kérdés, de nem hiszem, hogy a sértett önérzetem el tudja viselni a választ.

Tizenhetedik fejezet Hardin villogó szemmel néz le rám. Eddig nagyon dühösnek tűnt, de most mintha elbizonytalanodna. – Miért kérdezed ezt? – Nem tudom… Mert én mindig kedves voltam hozzád, te pedig egyfolytában aljaskodsz velem. – Aztán hozzáteszem: – Pedig azt hittem, hogy barátok lehetünk. – Ez elég ostobán hangzik, és zavartan a homlokomra szorítom a kezem, amíg a válaszra várok. – Mi? Barátok? – Hardin felnevet, és felemeli mindkét kezét. – Hát nem egyértelmű, hogy miért nem lehetünk barátok? – Nem igazán. – Hát először is, túlságosan karót nyelt vagy. Valószínűleg egy tökéletes kis babaházban nőttél fel, ami úgy néz ki, mint az összes többi ház az utcában. A szüleid mindent megvettek neked, amit csak megkívántál, és sosem kellett küzdened, hogy megkapj valamit. Az ostoba rakott szoknyád is… Most őszintén, ki hord rakott szoknyát tizennyolc évesen? Eltátom a számat. – Semmit sem tudsz rólam, te öntelt hólyag! Az életem egyáltalán nem ilyen! Tízéves voltam, amikor az alkoholista apám lelépett, és az anyám halálra dolgozta magát, hogy egyetemre mehessek. Tizenhat éves korom óta dolgozom, hogy beszálljak a költségekbe, és ki tudjuk fizetni a számlákat. És nekem igenis tetszenek a ruháim. Elnézést, hogy nem öltözöm szajhának, mint minden lányismerősöd. Nagyon igyekszel, hogy kitűnj a tömegből, és más legyél, mint a többiek, pedig te is szemellenzős vagy, és elítéled azokat, akik nem olyanok, mint te. – Egyre jobban felemelem a hangomat, és a végén már szinte kiabálok. Aztán érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Elfordulok, hogy ne lásson így, és észreveszem, hogy ökölbe szorítja a kezét. Mintha még jobban feldühítették volna a szavaim. – Tudod, mit? Én sem akarok barátkozni veled, Hardin – jelentem ki csüggedten, és a kilincs felé nyúlok. A vodka nemcsak bátorrá tett, hanem rádöbbentett a helyzet szomorúságára. Milyen szánalmas, hogy így kiabálunk egymással. – Hová mész? – teszi fel a kérdést. Teljesen kiszámíthatatlan és szeszélyes, gondolom magamban. – A buszmegállóba, hogy visszamenjek a kollégiumba, és soha többé ne jöjjek ide. Elegem van. Többé nem akarok egyikőtökkel sem barátságban lenni. – Túl késő van ahhoz, hogy egyedül buszozzál. Megpördülök, és az arcába bámulok. – Most úgy teszel, mintha érdekelne, hogy mi történik velem? – Felnevetek, mert nem tudok lépést tartani a hangulatváltozásaival. – Nem azt mondtam, hogy érdekel… Csak figyelmeztetlek, hogy nem jó ötlet. – Nincs más választásom, Hardin. Mindenki részeg, engem is beleértve. Ekkor elerednek a könnyeim. Iszonyúan megalázó, hogy pont Hardin előtt kezdem el itatni az egereket. – Minden bulin sírni szoktál? – érdeklődik, és halványan elmosolyodik.

– Úgy tűnik. Valahányszor te is ott vagy. És mivel eddig még csak ezen a két bulin voltam… – Megfogom a kilincset, és kinyitom az ajtót. – Theresa – mondja olyan halkan, hogy alig hallom. Az arca kiismerhetetlen. A szoba megint forogni kezd velem, és belekapaszkodom az ajtó mellett álló szekrénybe. – Jól vagy? – kérdezi. Bólintok, pedig szörnyű hányingert érzek. – Ülj le néhány percre, aztán mehetsz a buszmegállóba. – Azt hittem, hogy senki sem tartózkodhat a szobádban – emlékeztetem, aztán leülök a padlóra. Csuklok egy nagyot, mire azonnal felemeli a mutatóujját. – Ha hányni fogsz a szobámban… – Azt hiszem, csak egy kis vizet kéne innom – nyögöm ki nagy nehezen, és fel akarok állni. – Maradj! – A vállamra teszi a kezét, és felém nyújtja a piros műanyag poharát. Elhúzom a számat, és eltolom magamtól. – Vizet kértem, nem sört. – Ez víz. Én nem iszom. A meglepetéstől felkiáltok, aztán elnevetem magam. Még hogy Hardin nem iszik? – Nagyon vicces. Most itt fogsz ülni, és vigyázol rám? – Szeretnék egyedül lenni, mert szégyellem a szánalmas állapotomat. A kábulatom már kezd elmúlni, és bűntudatom van, amiért kiabáltam vele. – A legrosszabbat hozod ki belőlem – suttogom magam elé, pedig nem akartam hangosan kimondani, amit gondolok. – Ez kemény – állapítja meg komoly hangon. – És igen, itt fogok ülni, és vigyázni rád. Életedben először vagy részeg, és állandóan hozzányúlsz a holmimhoz, amikor nem vagyok a közeledben. – Az ágyához lép, és felül rá. Feltápászkodom, és megragadom a poharat. Mohón iszom belőle, és enyhe mentás ízt érzek a peremén. Megfordul a fejemben, hogy vajon milyen íze lehet Hardin ajkának. A víz megnyugtatja az égő gyomromat, és már nem vagyok annyira felhevülve. Istenem, soha többé nem fogok inni, fogadkozom, miközben visszaülök a padlóra. Egy kis csend után Hardin megszólal. – Kérdezhetek valamit? Az arckifejezése elárulja, hogy nemet kéne mondanom, de a szoba még mindig eléggé imbolyog, és talán a beszélgetés segít magamhoz térni. – Persze – válaszolom. – Mit akarsz csinálni egyetem után? Meglepetten nézek rá. Egyáltalán nem erre a kérdésre számítottam. Arra gondoltam, hogy firtatni fogja, miért vagyok még szűz, vagy miért nem iszom. – Hát… Író vagy szerkesztő szeretnék lenni, de nem tudom, melyikre lesz először lehetőségem. – Nem kéne őszintének lennem vele, mert csak ki fog gúnyolni. Amikor nem torkol le azonnal, felbátorodom, és én is felteszem neki ugyanezt a kérdést. Csak megcsóválja a fejét, de nem válaszol. – Ezek a te könyveid? – folytatom a kérdezősködést, bár nem sok értelmét látom. – Igen – morogja. – Melyik a kedvenced? – Nincs kedvencem. Felsóhajtok, és szórakozottan kapirgálok egy kis rojtos lyukat a farmeromon.

– Mr. Rogers tudja, hogy megint egy buliban vagy? – Mr. Rogers? – nézek rá értetlenül, mert nem értem, kiről beszél. – A barátod. Ő a legnagyobb tökfej, akit valaha láttam. – Ne beszélj így róla, mert ő nagyon… nagyon rendes fiú – méltatlankodok. Hardin elneveti magát, mire felállok. Nem is ismeri Noah-t! – Te csak szeretnél olyan rendes lenni, mint ő – teszem hozzá éles hangon. – Rendes? Ez a legelső szó, ami eszedbe jut, amikor a pasidról beszélsz? Azért nevezed rendesnek, mert nem akarod beismerni, hogy unalmas. – Nem ismered őt. – Mégis tudom, hogy unalmas. Láttam a kardigánját meg a papucscipőjét. – Hardin hátrahajtott fejjel kacag, és megint megcsodálom a gödröcskéket az arcán. – Nem hord papucscipőt! – tiltakozom, de el kell takarnom a számat, hogy ne nevessek vele együtt, a barátom rovására. Inkább megint iszom egy kortyot. – Már két éve jár veled, és még nem kefélt meg, úgyhogy szerintem egy tökkelütött kocka. Visszaköpöm a vizet a pohárba. – Mit mondtál? – Már kezdtem azt hinni, hogy kijövünk egymással, amikor megint aljaskodni kezd. – Hallottad, Theresa – néz rám gonosz mosollyal. – Te egy… kiállhatatlan alak vagy, Hardin – morgom dühösen, és hozzávágom a félig teli poharat. A reakciója pontosan az, amit reméltem: a teljes döbbenet. Míg Hardin a vizet törölgeti az arcáról, én a könyvespolcba kapaszkodva feltápászkodom. Néhány könyv leesik, de nem törődöm vele, hanem kiviharzok a szobából. Lebotorkálok a lépcsőn, átverekszem magam a tömegen, és bemegyek a konyhába. A haragtól még a hányingerem is elmúlt, és mindenáron el akarom felejteni Hardin kárörvendő vigyorát. A tömegben észreveszem Zed fekete haját a másik helyiségben. Egy helyes, jól öltözött fiúval üldögél. Úgy döntök, hogy odamegyek hozzájuk. – Szia, Tessa. Ő a barátom, Logan – üdvözöl Zed, és bemutat minket egymásnak. Logan rám mosolyog, és felém nyújtja a kezében tartott üveget. – Kérsz? – Elveszem tőle az üveget. Az ismerős égető érzés most jólesik, megint felpezsdíti a testemet, és egy pillanatra megfeledkezem Hardinról. – Nem láttad Stephet? – kérdezem, de Zed megrázza a fejét. – Azt hiszem, elment Tristannel. Micsoda? Elment? Aggódnom kéne, de a vodka elhomályosítja az értelmemet, és úgy vélem, hogy összeillenek Tristannel. További néhány korty után már remekül érzem magam. Tehát ezért isznak az emberek. Halványan emlékszem a fogadalmamra, hogy soha többé nem iszom, de nem is olyan rossz. Tizenöt perccel később úgy nevetek Zed és Logan viccein, hogy fáj az oldalam. Sokkal kellemesebb társaságot nyújtanak, mint Hardin. – Tudjátok, Hardin egy igazi tökfej – közlöm velük, mire mindketten elvigyorodnak. – Igen, néha az – bólint Zed, és a derekam köré fonja a karját. Szeretném eltüntetni onnan, de nem

akarok kínos jelenetet rendezni, mert tudom, hogy nem gondolja komolyan. Nemsokára ritkul a tömeg, és hirtelen rám tör a fáradtság. Rádöbbenek, hogy már nem tudok visszamenni a kollégiumba. – Egész éjjel járnak a buszok? – érdeklődöm nehezen forgó nyelvvel, de Zed válasz helyet csak vállat von. Ebben a pillanatban elém toppan Hardin. – Te és Zed? – A hangjában furcsa érzelem vibrál, amit nem tudok felfogni. Felkelek, és el akarok mellette menni, de megragadja a karomat. Azt hiszi, mindent megtehet? – Engedj el, Hardin! – Egy poharat keresek, amit hozzávághatok. – Megpróbálok elérni egy buszt. – Csillapodj le… Hajnali három óra van, ilyenkor már nem járnak a buszok. Az újonnan elsajátított alkoholista életmódod miatt megint itt ragadtál. – Ezt olyan gunyoros hangon mondja, hogy legszívesebben pofon vágnám. – Hacsak nem akarsz elmenni Zeddel. Amikor elengedi a karom, tényleg visszamegyek Zedhez és Loganhez, mert tudom, hogy ez felbosszantja. Hardin egy pillanatig még ott áll, aztán duzzogva megfordul. Abban reménykedem, hogy a múltkori szobát megint üresen találom, ezért megkérem Zedet, hogy kísérjen fel, és keressük meg.

Tizennyolcadik fejezet Megtaláljuk a szobát, de az egyik ágy már sajnos foglalt. Egy srác ájultan hever rajta, és hangosan horkol. – Legalább a másik ágy üres! – közli nevetve Zed. – Visszasétálok a lakásomba, és velem jöhetsz, ha akarsz. Van egy heverőm, amin elalhatsz – teszi hozzá. A kábultságom ellenére megpróbálok egy pillanatig józanul gondolkodni, és végül úgy döntök, hogy Zed, akárcsak Hardin, sok lánnyal összejön. Ha elfogadnám az ajánlatát, azt hinné, hogy megcsókolhat. Sőt… Egy ilyen jóképű fiú egy csóknál biztosan többet is kap a lányoktól. – Azt hiszem, inkább itt maradok, hátha Steph visszajön – hárítom el az ajánlatát. Zed csalódott arcot vág, de megértő mosollyal néz rám. Végül azzal búcsúzik, hogy vigyázzak magamra, és távozás előtt megölel. Kénytelen vagyok bezárni az ajtót, miután becsukódott mögötte. Ki tudja? Hátha valaki be akar jönni a szobába. A horkoló alakra pillantok, és biztos vagyok abban, hogy egy darabig nem fog felébredni. A lent érzett fáradtságom hirtelen eltűnik, és megint eszembe jut Hardin, meg a gonosz megjegyzése, hogy Noah-val még nem feküdtünk le egymással. Ezt furcsának tarthatja egy olyan srác, aki minden hétvégén másik lánnyal van, de Noah igazi úriember. Nincs szükségünk szexre, mert mást is csinálhatunk, miközben jól érezzük magunkat… Például moziba megyünk, vagy sétálunk. Ezen gondolkodom, miközben lefekszem, de csak a plafont bámulom, és az álmennyezet kockáit számolom, hátha sikerül elaludnom. A másik ágyon néha hallom a részeg fiú hánykolódását, de végül lecsukódik a szemem, és elnyom az álom. – Még nem láttalak itt – szólal meg egy mély hang a közvetlen közelemben. Felülök az ágyon, a fejem a fiú állába verem, és jól beleharapok a nyelvembe. A keze az ágyon van, alig néhány centiméterre a combomtól. A ziháló lélegzete alkoholtól és hányástól bűzlik. – Mi a neved, cicus? – leheli a fülembe, mire öklendezni kezdek. Az egyik karomat felemelem, hogy ellökjem magamtól, de a fiú csak felnevet, és nem tágít. – Nem bántalak, csak egy kicsit jól érezzük magunkat – súgja, és megnyalja az ajkát. A nyála végigcsurog az állán. A gyomrom felfordul, és csak egy dolog jut az eszembe. A térdemmel keményen megrúgom, ott. Amikor két kézzel megragadja az ágyékát, és hátrahanyatlik, gyorsan fel tudok pattanni az ágyról. Remegő kézzel kinyitom az ajtót, kiszaladok a folyosóra, ahol többen is furcsán néznek rám. – Mi van már? Gyere vissza! – hallom az undorító hangot a hátam mögött. Érdekes módon senki sem ütközik meg azon, hogy egy fiú egy lányt üldöz a folyosón. Már csak egy méterre van tőlem, de szerencsére olyan részeg, hogy állandóan nekiesik a falnak. Kétségbeesésemben nem gondolkodom, hanem ahhoz az ajtóhoz futok, amit a legjobban ismerek ebben az átkozott házban. – Hardin! Hardin! Nyisd ki az ajtót, kérlek! – Egyik kezemmel dörömbölök, a másikkal a kilincset rángatom. – Hardin! – kiáltom harmadszor, mire végre kinyílik az ajtó. Fogalmam sincs, miért pont az ő szobájához menekültem, de inkább elviselem Hardin gunyoros megvetését, mint ezt a részeg alakot,

aki erőszakosan nyomul rám. – Tess? – Hardinon látszik, hogy meg van lepve, és álmosan törölgeti a szemét. Csak egy fekete bokszer van rajta, és sűrű fürtjei kócosan az arcába hullanak. Jobban meglep a kellemes külseje, mint az, hogy először nevez Tessának, az undok Theresa helyett. – Bejöhetek, Hardin? Kérlek! Ez a fiú… – Ijedten pillantok magam mögé. Hardin kihajol mellettem az ajtón, és végigpillant a folyosón. Merőn a zaklatóm szemébe néz, aki láthatóan megrémül. Egy utolsó pillantást vet rám, majd sarkon fordul, és elindul a folyosón visszafelé. – Ismered? – kérdezem remegő hangon. – Igen. Gyere be. – Hardin behúz a szobájába. Önkéntelenül megcsodálom a tetovált bőre alatt táncoló izmokat, miközben visszamegy az ágyhoz. A hátán nincs tetkó, amit kicsit furcsállok, mert a mellkasa, a karja és a hasa tele van mintákkal és ábrákkal. Megint megdörzsöli a szemét. – Jól vagy? – A hangja kicsit rekedt, biztosan azért, mert most riadt fel az álmából. – Igen. Ne haragudj, hogy idejöttem, és felébresztettelek. Csak nem tudtam, hogy mit… – Ne aggódj emiatt. – Hardin a kócos hajába túr, és felsóhajt. – Hozzád nyúlt? – kérdezi, és a hangjában most nem érzek gúnyt vagy kárörvendezést. – Nem, de megpróbálta. Olyan ostoba voltam, hogy bezárkóztam egy részeg idegennel, ezért gondolom, az én hibám. – Megint eszembe jut a nyálas pasi érintése, és legszívesebben elsírnám magam. – Nem a te hibád, hogy azt tette veled. Nem vagy hozzászokva az efféle… helyzetekhez. – A hangja kedves, nyoma sincs benne a szokásos fanyarságnak. Odamegyek az ágyhoz, és némán engedélyt kérek tőle. Megveregeti a matracot, én pedig ölbe tett kézzel leülök. – Nem tervezem, hogy hozzászokom. Tényleg ez az utolsó alkalom, hogy idejövök, vagy bármilyen más buliba megyek. Nem is tudom, miért próbáltam meg. És az a srác… annyira… – Ne sírj, Tess – súgja Hardin. Furcsa, de észre sem vettem, hogy sírok. Hardin felemeli a kezét, és majdnem elrántom a fejem, de csak a hüvelykujjával letörli a könnycseppet az arcomról. Eltátom a számat a gyengéd érintéstől. Ki ez a fiú, és hová tűnt a kellemetlen, goromba Hardin? Felnézek rá, és észreveszem, hogy a pupillája kitágult. – Még észre sem vettem, milyen szürke szemed van – mondja, de olyan halkan, hogy közelebb hajolok, mert nem hallom jól. A keze még mindig az arcomon van, és a fejemben egymást kergetik a gondolatok. Hardin az alsó ajkába harap, és a piercingje eltűnik a szájában. Találkozik a pillantásunk, de én lenézek, mert nem tudom, miről van szó. Amikor elveszi a kezét, azonnal újra a szájára nézek, és zavarba jövök, mert érzem, hogy a hormonok elárasztják a testemet. Teljesen elveszítem a fejem, és a szájára szorítom a számat, mielőtt tiltakozhatna.

Tizenkilencedik fejezet Fogalmam sincs, mit csinálok, de nem tudok ellenállni a késztetésnek. Amikor az ajkunk összeér, hallom, hogy Hardin meglepetten beszívja a levegőt. Pontosan olyan íze van, mint elképzeltem. Enyhe mentolt érzek a nyelvén, amikor kinyitja a száját, és megcsókol. Igazából megcsókol. A nyelve meleg, de a szám sarkában érzem a piercing hideg, fémes érintését. Mintha az egész testem lángra lobbant volna. Még sosem éreztem ilyet! Hardin két kézzel megfogja a felhevült arcomat, majd a csípőmet ragadja meg. Végül elhúzódik tőlem, és egy lágy puszit nyom az ajkamra. – Tess… – mondja sóhajtva, aztán újra csókolni kezd, és a nyelve megint a számba siklik. Az agyam felmondja a szolgálatot, de az érzékeim annál élesebbek lesznek. Hardin a csípőmnél fogva közelebb von magához, lassan hanyatt fekszik az ágyon, de közben nem szakítja meg a csókot. Nem tudom, mit tegyek a kezemmel, ezért a vállára teszem, és a csípőjére ülök. A bőre forró, a mellkasa zihál. Elengedi a számat, mire csalódottan felnyöszörgök, de mielőtt panaszkodhatnék, az ajka a nyakamra tapad. Megborzongok, ahogy a nyelve végigsiklik a bőrömön, és megcsap a forró lehelete. Megragadja a hajamat, és félrefordítja a fejemet, hogy még jobban a nyakamhoz férjen. Megharapdálja a kulcscsontomat, és úgy érzem, mintha a villám hasítana a testembe, amikor gyengéden szívni kezdi a nyakam érzékeny bőrét. Zavarba jönnék, ha nem bódítana el az alkohol, meg Hardin közelsége. Még senkivel sem csókolóztam így. Noah-val sem. Noah! – Hardin… Hagyd abba! – Nem ismerek a saját hangomra, olyan mély és rekedt. A szám teljesen ki van száradva. Nem hagyja abba. – Hardin! – szólok rá, most már tiszta és éles hangon, mire elengedi a hajamat. A szemébe nézek, és látom, hogy sokkal sötétebbnek tűnik, a pillantása mégis lágyabb. Az ajka vörös, és feldagadt a csóktól. – Nem lehet – jelentem ki, pedig legszívesebben folytatnám a csókolózást. De nem tehetem. Hardin szeméből eltűnik a lágyság, gyorsan felül, és letesz az ágy másik felére. – Elnézést… Elnézést… – motyogom, mert más nem jut az eszembe. A szívem olyan gyorsan ver, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhat. – Miért kérsz elnézést? – kérdezi, és a szekrényéhez lép. Elővesz egy fekete pólót, és belebújik. A pillantásom a bokszerére esik, és észreveszem, hogy sokkal szűkebbnek tűnik, mint amikor ajtót nyitott. Elpirulok, és elkapom a tekintetem. – Amiért megcsókoltalak – magyarázom, bár a lelkem mélyén nem akarok mentegetőzni miatta. – Nem tudom, miért csináltam. – Csak egy csók volt. Az emberek gyakran csókolóznak – közli közönyös hangon. A szavait valahogy sértőnek találom. Nem mintha zavarna, hogy ő nem érezte, amit én, de akkor is… Én mit éreztem? Igazából nem kedvelem. Be vagyok rúgva, ő meg vonzó külsejű. Hosszú volt az este, és az alkohol hatása alatt állva megcsókoltam. Valahol a lelkem mélyén vágytam arra, hogy ez újra megtörténjen, de elhessegettem a gondolatot. Azért fordulhatott elő, mert annyira kedves volt.

– Akkor megkérhetlek, hogy ne csináljunk belőle nagy ügyet? – kérdezem. Nagyon megalázó lenne, ha elmesélné valakinek. Annyira nem jellemző rám, hogy berúgok egy buliban, és megcsalom a barátomat. – Hidd el, én sem akarom, hogy ezt valaki megtudja. Úgyhogy te se beszélj róla többet – mordul rám barátságtalanul. Megint itt van a goromba Hardin. – Látom, visszatért a régi éned. – Eddig sem voltam más. Nehogy azt hidd, hogy valami kötődés alakult ki közöttünk, mert megcsókoltál, méghozzá az akaratom ellenére. Tessék? Az akarata ellenére? Még most is érzem, ahogy belemarkolt a hajamba, magára húzott, és ahogy a fülembe súgta, hogy „Tessa”, mielőtt újra megcsókolt. Felpattanok az ágyról. – Megállíthattál volna. – Aligha – veti oda könnyedén, mire megint legszívesebben elsírnám magam. Hardin közelében túlságosan érzelmes és indulatos leszek. Nagyon megalázónak és sértőnek tartom a kijelentését, hogy én erőszakoltam ki a csókját. Egy pillanatra a kezembe temetem az arcomat, aztán elindulok az ajtó felé. – Itt maradhatsz éjszakára, mert nincs hova menned – szól utánam nyugodt hangon, de megrázom a fejem. Nem akarok a közelében maradni, mert valószínűleg ez is csak egy aljas játék a részéről. Felajánlja, hogy aludjak a szobájában, én azt hiszem, hogy rendes ember, aztán álmomban valami illetlenséget rajzol a homlokomra. – Köszönöm, de inkább nem – mondom, és kimegyek a szobából. A lépcsőhöz érve mintha hallanám, hogy a nevemet kiáltja, de nem állok meg. Odakint a hűvös levegő megcsapja az arcomat, és ez nagyon jólesik. Leülök az ismerős kőfalra, és bekapcsolom a telefonomat. Hajnali négy óra van. Nemsokára fel kéne kelnem, hogy lezuhanyozzak, és nekilássak a tanulásnak. Ehelyett egy omladozó kőfalon üldögélek, egyedül a sötétben, ahol még mindig bóklászik néhány partiarc. Nem tudom, mit tegyek. Végignézem a Noah-tól meg az anyámtól kapott üzeneteimet. Hát persze hogy beárult az anyámnak. Ez annyira jellemző… De nem haragudhatok rá, hiszen éppen most csaltam meg. Milyen alapon kritizálom Noah-t?

Huszadik fejezet A diákszövetség épületétől egy saroknyira az utcák sötétek és csendesek. A többi diáképület nem olyan nagy, mint Hardiné. Másfél órán át gyalogolok, folyamatosan nézegetve a GPS-t, mire végre a campusra érek. Már teljesen kijózanodtam, és úgy döntök, hogy akár ébren is maradhatok, ezért bemegyek a kávézóba, és iszom egy nagy csészével. A koffein gyorsan felélénkít, és rádöbbenek, hogy sok mindent nem értek Hardinnal kapcsolatban. Például miért tagja egy diákszövetségnek, ahol csupa gazdag, jól öltözött ficsúr tömörül, amikor ő egy igazi punk? És a csók után miért változott meg ilyen gyorsan a viselkedése? Egyik pillanatban még szenvedélyes volt, aztán meg hideg lett, mint a jég. De mi értelme ezen töprengeni? Tiszta időpocsékolás, mert a mai este után soha többé nem próbálok meg barátságos lenni vele. Még most sem tudom elhinni, hogy megcsókoltam! Ennél nagyobb hibát nem is követhettem volna el. Mihelyt kiszolgáltattam magam neki, azonnal megtámadott, méghozzá minden eddiginél aljasabb módon. Nem bízok meg benne, és attól félek, eljár a szája. Csak abban reménykedhetek, hogy nem tartja nagy dicsőségnek a „szűzlány” megcsókolását. Akárhogy is van, én biztosan letagadom, ha valaki érdeklődik. Ki kell találnom valamit, amivel megmagyarázom Noah-nak meg anyámnak a ma esti viselkedésemet. A csókról nem számolok be nekik, mert azt sosem tudhatják meg, de nem titkolhatom, hogy elmentem egy buliba. Megint. Viszont Noah-val meg fogom beszélni, hogy ne mondjon el mindent az anyámnak. Már felnőtt vagyok, és nem szükséges minden lépésemről tudnia. Mire a kollégiumhoz érek, a lábam leszakad a fáradtságtól, és megkönnyebbült sóhajjal lépek be az ajtón. Majdnem szívrohamot kapok, amikor megpillantom Hardint, aki az ágyamon üldögél. – Most szórakozol velem? – kiáltok rá felháborodottan, miután magamhoz térek. – Hol voltál? – kérdezi nyugodt hangon. – Már majdnem két órája keringek az autóval, hogy megkeresselek. Micsoda? – Tessék? Miért? – Ha tényleg így volt, akkor miért nem ajánlotta fel, hogy hazavisz? Vagy én miért nem kértem meg rá, amikor megtudtam, hogy nem ivott? – Nem tartottam jó ötletnek, hogy ilyen későn egyedül gyalogolj haza. Már nem bízom Hardinban, és Steph megint máshol barangol, ezért egyedül vagyok vele a szobában. Számomra most ő jelenti a legnagyobb veszélyt. Nevetnem kell ezen az abszurd helyzeten. A hangom azonban rekedt és szaggatott. Nem jókedvemből nevetek, hanem azért, mert teljesen ki vagyok merülve, és tehetetlennek érzem magam. Hardin összevonja a szemöldökét, és haragos pillantással méreget, amitől még hangosabban nevetek. – Menj innen, Hardin. Tűnj a szobámból! Hardin rám néz, és beletúr a hajába. Azt már sikerült megtudnom Hardin Scottról, hogy akkor csinálja ezt, ha ideges vagy zavarban van. Remélem, most mindkét érzés gyötri egyszerre!

– Theresa, én… – szólal meg végül, de a szavait elnyomja a hangos dörömbölés az ajtón. – Theresa! Theresa Young, azonnal nyisd ki az ajtót! Az anyám? Az anyám, méghozzá hajnali hatkor, amikor egy fiú van a szobámban! Azonnal cselekednem kell, mint mindig, ha el akarom kerülni a haragját. – Istenem, Hardin! Azonnal bújj el a szekrényben – sziszegem, és a karjánál fogva felrántom az ágyról. Mindkettőnket meglep, milyen erős vagyok. Hardin mosolyogva néz rám. – Nem bújtathatsz el a szekrényben. Tizennyolc éves vagy. Ez igaz, de nem ismeri az anyámat. Dühösen felsóhajtok, mert újabb dörömbölés hangzik fel az ajtón. Hardin dacos arccal karba teszi a kezét, és látom rajta, hogy nem tudom rávenni a rejtőzködésre. A tükörbe pillantok, megpróbálom elsimítani a szemem alatt éktelenkedő karikákat, felkapom a fogkrémet, és rányomok egy kicsit a nyelvemre, hogy leplezzem az alkohol illatát. Nemrég kávét is ittam, és a három szag talán összezavarja anyám orrát. Kedves mosolyt erőltetek az arcomra, és kinyitom az ajtót, de ekkor észreveszem, hogy anya nem egyedül érkezett. Noah áll mellette, hát persze… Anyám arca szikrázik a dühtől, Noah pedig mintha aggódna… Vagy meg van sértve? – Sziasztok. Mit kerestek itt? – kérdezem üdvözlésképpen, de anyám félrelök, és elindul Hardin felé. Noah csendben követi, és hagyja, hogy anya irányítsa a támadást. – Tehát ezért nem vetted fel a telefont? Mert ez a… – Az anyám Hardin felé int a kezével. – Ez a tetovált bajkeverő itt van a szobádban, hajnali hatkor! Érzem, hogy forrni kezd a vérem a felháborodástól. Általában félénk vagyok, és tartok tőle, pedig sosem ütött meg, csak mindig határozottan rámutatott a hibáimra meg a tévedéseimre. Ugye nem ezt akarod felvenni, Tessa? Még egyszer meg kéne fésülködnöd, Tessa. Jobban is megírhattad volna ezt a dolgozatot, Tessa. Mindig úgy érzem, hogy tökéletesnek kell lennem, és ez nagyon fárasztó. Noah csak haragos pillantással méregeti Hardint, és én legszívesebben magamból kikelve kiabálnék velük. Mindhármukkal. Anyámmal azért, mert gyerekként bánik velem. Noah-ra azért, mert árulkodott. Hardinnal meg azért, mert… mert ő Hardin. – Tehát ezt műveled az egyetemen, ifjú hölgy? Egész éjjel fent maradsz, és fiúkat hozol a szobádba? Szegény Noah halálra aggódta magát, és azonnal idejöttünk hozzád, te meg ezekkel az idegenekkel lopod a napot – korhol az anyám, és Noah-val mindketten felkiáltunk. – Én csak most jöttem ide, és nem csinált semmi rosszat – szólal meg Hardin. Döbbenten ránézek. Fogalma sincs, mi vár rá, gondolom. De látom, hogy nem rendül meg a jelenettől, pedig az anyám nem szokta visszafogni magát, ha valami kiakasztja. Legszívesebben a kezembe vennék egy csomag pattogatott kukoricát, és leülnék az ágyra, hogy az első sorból élvezzem a műsort. Az anyám arca elsötétül. – Tessék? Nem magához beszéltem. Nem is tudom, hogy egy ilyen magafajta mit keres a lányom közelében. Hardin némán fogadja az első csapást, és nyugodtan a helyén maradva állja anyám tekintetét.

– Anya… – próbálom enyhíteni a feszültséget. Nem tudom, miért védem Hardint. Részben talán azért, mert annak idején én is így kezeltem őt, amikor először találkoztam vele. Noah rám néz, aztán Hardinra, majd megint rám. Vajon sejti, hogy nemrég csókolóztunk? Az emlék még nagyon friss, és a gondolattól bizseregni kezd az egész testem. – Tessa, te most nem vagy magadnál. Még innen is érzem, hogy bűzlesz az alkoholtól, és sejtem, hogy ez az új szobatársad hatása. Meg az övé! – teszi hozzá vádló hangon, és Hardin felé bök a mutatóujjával. – Tizennyolc éves vagyok, és még sosem ittam, és soha nem tettem semmi rosszat. Csak azt csinálom, amit minden egyetemista. Sajnálom, hogy a mobilom lemerült, és hogy idejöttetek, de jól vagyok. – Hirtelen rám tör az utóbbi órák minden kimerültsége, és lerogyok az íróasztalomhoz. Anyám felsóhajt. Látván az elkeseredésemet, kicsit csillapodik a haragja, hiszen nem egy szörnyeteg. Hardinhoz fordul. – Magunkra hagyna néhány percre, fiatalember? Hardin kérdő pillantást vett rám, mintha engedélyt kérne tőlem. Bólintok, mire kisétál a szobából. Noah gyorsan becsukja mögötte az ajtót, egész idő alatt rajta tartva a szemét. Furcsa érzés, hogy Hardinnal vagyok a barátom és az anyám ellenében. Valahogy sejtem, hogy a közelben fog várakozni, amíg el nem mennek. A következő húsz percben az anyám az ágyamon ülve magyarázza, mennyire aggódik értem, és attól tart, hogy elrontom az esélyeimet az egyetemen. Figyelmeztet, hogy ne igyak, és ne barátkozzam Stephfel, Hardinnal, meg a többiekkel ebből a társaságból. Megígérteti velem, hogy többé nem mutatkozom velük, és én beleegyezem. A mai este után nem akarok megint Hardin társaságában időzni, és nem megyek több buliba Stephfel. Azt meg úgysem tudja meg, hogy barátságos vagyok a szobatársammal, vagy sem. Végül az anyám feláll, és összecsapja a kezét. – Ha már itt vagyunk, akkor menjünk el reggelizni, és vásárolhatnánk is. Bólintok, és Noah rám mosolyog az ajtóból. Tényleg jó ötletnek tűnik, és farkaséhes vagyok. A fejem egy kicsit még mindig zavaros az alkoholtól meg a fáradtságtól, de a hosszú séta, a kávé és az anyám kiselőadása kijózanított. Elindulok az ajtó felé, de az anyám tapintatos köhintése megállít. – Egy kicsit rendbe kéne szedned magad, és át is öltözhetnél. – A szokásos leereszkedő mosolyával néz rám. Kiveszek a fiókból néhány tiszta ruhát, és a szekrényajtó mögött átöltözködöm. Megigazítom a tegnap esti sminket, és már készen is vagyok. Noah kinyitja előttünk az ajtót, és kilépünk a folyosóra. Mindhárman Hardinra nézünk, aki a padlón ül, és a szemben lévő ajtónak támasztja a hátát. Amikor felnéz, Noah védelmezően megszorítja a kezem. Legszívesebben elrántanám tőle. Mi ütött belém? – Bemegyünk a városba – szólok oda Hardinnak. Hardin bólogat, mintha több kérdésre is megtalálta volna a választ. Most először tűnik védtelennek, és talán egy kicsit sértettnek. Megalázott és kigúnyolt, emlékeztetem magam. Ez igaz, mégis furcsa bűntudatot érzek, miközben Noah elvonszol előtte. Az anyám megvető mosollyal lenéz rá, mire Hardin elfordítja a fejét.

– Nem kedvelem ezt az alakot – jegyzi meg Noah, és én bólintok. – Én sem – súgom oda neki. És tudom, hogy hazudok.

Huszonegyedik fejezet Megreggelizünk Noah-val meg az anyámmal, és az idő mintha megállt volna. Sosem lesz vége? Anyám állandóan felhánytorgatja a „vad éjszaká”-mat, és minden alkalmat megragad, hogy megjegyezze, mennyire látszik rajtam a fáradtság és a másnaposság. A tegnap este tényleg nem jellemző rám, de semmi szükség arra, hogy újra és újra az orrom alá dörgölje. Mindig ilyen volt? Tudom, hogy csak a legjobbat akarja nekem, de most valahogy elviselhetetlenebb, amióta az egyetemen vagyok. Vagy talán az elmúlt egy hét alatt elszoktam tőle, és most más szemmel nézek rá. – Hol tudunk vásárolni? – kérdezi Noah, miközben a palacsintát eszi. Megvonom a vállam, és azt kívánom, bárcsak egyedül jött volna. Vele szívesen időznék. Beszélnem kell vele, hogy ne számoljon be az anyámnak az életem minden részletéről, főleg ne árulkodjon, ha valamit rosszul csinálok. Ezt sokkal könnyebben el tudnám neki mondani, ha csak kettesben lennénk. – Menjünk el a bevásárlóközpontba, a szomszéd utcába. Még nem nagyon ismerem a környéket – mentegetőzöm, és felvágom a bundás kenyerem utolsó darabját. – Gondolkoztál már azon, hogy hol akarsz dolgozni? – érdeklődik Noah. – Még nem tudom. Talán egy könyvesboltban. Jó lenne, ha találnék egy gyakornoki állást, aminek köze van a kiadáshoz vagy az íráshoz – magyarázom nekik, mire az anyám büszke mosollyal néz rám. – Az tényleg remek lenne, ha egyetemistaként végig ott dolgozhatnál, és a diploma után felvennének főállásba – közli az anyám egy újabb ragyogó mosollyal. – Igen, az tökéletes lenne – válaszolom, és ügyelek rá, nehogy gunyoros legyen a hangom. De Noah megérzi, és cinkos mosollyal megszorítja a kezem az asztal alatt. Amikor a villát a számba teszem, a fém hideg érintése Hardin ajakpiercingjére emlékeztet. Egy pillanatra megdermed a kezem. Noah ezt is észreveszi, és kérdő pillantással néz rám. Nem szabad többé Hardinra gondolnom. Abba kell ezt hagynom. Felemelem a kezét, és megcsókolom. Reggeli után az anyám elvisz minket a Benton Mallba, a közelben lévő nagy bevásárlóközpontba, ami tele van emberekkel. Anyám észreveszi a Nordstrom hatalmas kirakatát. – Bemegyek ebbe az üzletbe, és majd felhívlak titeket, ha végeztem – közli velünk. Határtalan a megkönnyebbülésem. Noah megint kézen fog, és mi is benézünk néhány üzletbe. Közben beszámol a pénteki focimeccséről, és elmeséli, hogyan rúgta be a győztes gólt. Figyelmesen hallgatom, és megdicsérem, milyen remek játékos. – Jól nézel ma ki – állapítom meg, mire elmosolyodik. Mindig lenyűgöz a hófehér fogsora. Barna kardigánt, khakiszínű nadrágot és belebújós fekete cipőt visel. Tényleg papucscipőt hord, állapítom meg, de ez valahogy illik a személyiségéhez. – Te is, Tessa – viszonozza a bókot, de én legszívesebben elhúznám a számat. Tudom, hogy pocsékul festek, de Noah nagyon udvarias, és nem akar megsérteni. Bezzeg Hardin nem finomkodna. Már megint Hardin! Nagyon szeretném kiverni a fejemből, ezért megragadom Noah-t a kardigánjánál fogva, és magamhoz rántom. Amikor meg akarom csókolni, elmosolyodik, de elhúzódik tőlem. – Mit csinálsz, Tessa? Mindenki minket bámul. – Egy csoport turistára mutat, akik

napszemüvegeket próbálnak egy kioszknál. Megvonom a vállam. – Nem is törődnek velünk. És mi van, ha igen? – Tényleg nem érdekel. Máskor talán engem is feszélyezne a helyzet, de most mindenképpen meg akarom csókolni. – Kérlek, csókolj meg – mondom, szinte könyörögve. Észreveheti a kétségbeesést a szememben, mert megfogja az állam, és megcsókol. A csókja gyengéd és lassú, nincs benne semmi mohóság. A nyelvünk alig ér össze, de azért jó. Ismerős és meleg. Várom, hogy fellobbanjon bennem a tűz, de nem történik semmi ilyesmi. Nem hasonlíthatom Noah-t Hardinhoz. Noah a barátom, akit szeretek, Hardin pedig egy kellemetlen alak, aki az egyik lányt fogyasztja a másik után. – Mi ütött beléd? – évődik Noah, amikor megpróbálom magamhoz vonni a testét. Elpirulok, és megcsóválom a fejem. – Semmi, csak nagyon hiányoztál – mentegetőzöm. És tegnap este megcsaltalak, teszi hozzá a lelkiismeretem. Nem törődöm vele. – Noah, kérlek, ne meséld el anyának, hogy mikor mit csinálok. Ez olyan kínos nekem. Örülök, hogy jóban vagytok, de úgy érzem magam, mint egy gyerek, amikor árulkodsz neki. – Jólesik, hogy végre kimondhattam, ami nyomasztott. – Ne haragudj, Tessa. Nagyon aggódtam érted. Megígérem, hogy többé nem fordul elő. Tényleg. – Noah átkarol, homlokon csókol, és én hiszek neki. A nap hátralévő része jobb, mint a reggel. Főleg, miután az anyám elvisz egy fodrászszalonba, ahol megigazítják a hajam, és egy kicsit lépcsőzetesre vágják. Most is majdnem a derekamig ér, de dúsabbnak tűnik, és sokkal jobban néz ki. A kollégiumba menet Noah bókokkal áraszt el, és ez nagyon jólesik. A bejáratnál elbúcsúzom tőlük, és még egyszer megígérem, hogy távol tartom magam mindenkitől, akinek tetoválás van a testén. Bemegyek a szobámba, és egy kis csalódottságot érzek, amikor üresen találom. Nem tudom, hogy Stephet akartam ott látni, vagy valaki mást. Le sem veszem a cipőmet, mielőtt bezuhanok az ágyba. Hullafáradt vagyok, alvásra van szükségem. Egész éjjel alszom, és másnap délben ébredek fel. Amikor a szoba másik végébe pillantok, meglátom Stephet, aki még mindig húzza a lóbőrt. A délutánt a könyvtárban töltöm, és tanulok. Mire visszamegyek a szobába, már megint nem találom sehol. Hétfőn reggel sem bukkan fel, pedig nagyon szívesen kikérdezném, mit csinált egész hétvégén.

Huszonkettedik fejezet Az első órámra menet belépek a kávézóba a szokásos reggeli koffeinadagomért, ahol Landon már mosolyogva vár rám. Üdvözöljük egymást, aztán egy lány részletes útbaigazítást kér tőlünk, ezért csak akkor van időnk beszélgetni, amikor az utolsó órára megyünk be együtt a nap végén. Ez az az óra, amitől egész nap féltem, ugyanakkor izgatottan vártam. – Milyen volt a hétvégéd? – kérdezi Landon, mire halkan felsóhajtok. – Borzalmas. Megint elmentem egy buliba Stephfel – teszem hozzá, mire savanyú arcot vág, és elneveti magát. – A te hétvégéd biztosan jobb volt. Hogy van Dakota? Landon arca felderül, amikor meghallja a barátnője nevét, nekem meg eszembe jut, hogy nem is említettem Noah szombati látogatását. Landon elújságolja, hogy Dakota egy New York-i balettintézetbe jelentkezik, és mennyire örül a terveinek. Egész idő alatt az jár a fejemben, hogy vajon Noah is ilyen csillogó szemmel beszél rólam? Bemegyünk a terembe, közben Landon azon lelkendezik, hogy az apja meg a mostohaanyja mennyire örült a látogatásának, de én már alig figyelek rá, mert a helyiséget pásztázom a szememmel. Hardin helye üres. – Nem lesz nehéz, ha Dakota ilyen messzire kerül? – kérdezem végül, amikor leülünk. – Már most is távol vagyunk egymástól, és működik a kapcsolatunk. A legjobbat akarom neki, és ha New York az álma, akkor menjen oda. A tanár bejön, a terem elcsendesedik. Hol van Hardin? Képes kihagyni az órát, hogy elkerüljön engem? Belevetjük magunkat a Büszkeség és balítélet tárgyalásába, ami szerintem egy varázslatos regény, és mindenkinek el kéne olvasnia. Észre sem veszem az idő múlását, és az órának nemsokára vége. – Levágattad a hajad, Theresa? – Megfordulok, és megpillantom a mosolygó Hardint. Landonnel furcsán méregetik egymást, míg én azon töröm a fejem, hogy mit mondjak. Ugye nem fogja a csókot emlegetni Landon előtt? Az arcán megjelenő ravasz gödröcskék arról árulkodnak, hogy jogos a félelmem. – Szia, Hardin – üdvözlöm. – Milyen volt a hétvégéd? – kérdezi kárörvendő somolygással. Megragadom Landon karját. – Jó. Szia! – kiáltom oda neki idegesen, mire Hardin felnevet. Amikor kilépünk az épületből, Landon felém fordul. – Mi volt ez? – Tehát észrevette a furcsa viselkedésemet. – Semmi. Csak nem kedvelem Hardint. – Legalább nem kell gyakran találkoznod vele. Mintha lenne valami a hangjában. Miért mondta ezt? Tud a csókról? – Hát… igen. Hála az égnek. – Csak ennyit tudok kinyögni zavaromban. Landon egy pillanatig habozik. – Eddig nem említettem, mert nem akartam, hogy összefüggésbe hozzál vele, de… – Landon

idegesen elmosolyodik. – Hardin apja az anyámmal jár. Micsoda? – Micsoda? – Hardin apja… – Igen, értettem. De ezek szerint… Hardin apja itt lakik? És Hardin mit keres itt? Azt hittem, brit. Ha az apja Amerikában van, Hardin miért nem lakik vele? – Észre sem veszem, mennyi kérdést zúdítottam Landonre, aki még mindig zavart egy kicsit, de már nem annyira, mint néhány másodperccel ezelőtt. – Hardin Londonban született. Az apja és az anyám a campus közelében laknak, de Hardin nincs túl jó kapcsolatban az apjával. Ezért kérlek, ne említsd ezt neki. Nem nagyon kedveljük egymást. Bólintok. – Persze, rendben. – Még legalább ezer kérdés kavarog a fejemben, de csendben maradok, mert az újdonsült barátom megint Dakotáról kezd beszélni, és a szeme boldogan felragyog, valahányszor kiejti a nevét. Amikor a szobámba érek, Steph még nincs ott, mert az ő órái később végződnek. Kipakolom a könyveimet meg a jegyzeteimet az asztalra, hogy nekilássak a tanulásnak, de aztán úgy döntök, hogy inkább felhívom Noah-t. Nem veszi fel a telefont. Bárcsak ő is itt lenne velem az egyetemen! Minden sokkal könnyebb és kényelmesebb lenne. Most például együtt tanulhatnánk, vagy filmezhetnénk. Sajnos jól tudom, hogy azért gondolok erre, mert gyötör a bűntudat a csók miatt. Noah nagyon kedves, és nem érdemli meg, hogy megcsaljam. Olyan szerencsés vagyok, hogy ismerem. Mindig mellettem áll, és mindenki másnál jobban ismer. Szinte egész életünkben barátok voltunk. Amikor az utcánkba költöztek, nagyon örültem, hogy van egy hasonló korú gyerek, akivel játszhatok. Később jobban megismertem, és kiderült, hogy ő is kicsit koravén, akárcsak én. Állandóan együtt olvastunk, filmeztünk, és rendbe tettük az anyám háza mögött álló üvegházat. Az üvegház volt a menedékem. Amikor az apám részegen jött haza, ott rejtőztem el, és Noah-n kívül senki sem tudta, hol bujkálok. Szörnyű volt az az este, amikor az apám elhagyott minket, és az anyám azóta sem hajlandó erről beszélni. Nem akarja összetörni a tökéletes képet, amit alkotott magának, de nekem néha jólesne megtárgyalni vele a történteket. Gyűlöltem apámat, amiért olyan sokat ivott, és rosszul bánt anyámmal, mégis nagy szükségem lett volna egy igazi apára. Aznap este az üvegházban hallgattam a részeg kiabálását meg a tányérok csörömpölését, aztán amikor ennek vége lett, lépések zaja riasztott meg. Attól féltem, hogy az apám jön értem, de Noah volt az. Soha életemben nem örültem még úgy annak, hogy valaki mellett biztonságban érezhetem magam. Attól a naptól kezdve elválaszthatatlanok lettünk. Az évek során a kapcsolatunk a barátságnál több lett, és egyikünk sem járt soha mással. Noah-nak megírom, hogy szeretem, és úgy döntök, hogy szundítok egyet tanulás előtt. Előveszem a tervezőmet, és még egyszer ellenőrzöm a beosztásomat. Igen, belefér egy húszperces alvás. Még tíz percet sem aludtam, amikor kopognak az ajtón. Arra gondolok, hogy Steph itthon hagyta a kulcsát, és kábán kinyitom az ajtót. Persze nem Steph volt, hanem Hardin.

– Steph még nem jött meg – közlöm vele, miközben visszamegyek az ágyhoz, és nyitva hagyom neki az ajtót. Meglep, hogy kopogott, mert Steph adott neki egy kulcsot, pont azért, hátha elhagyja. Erről majd még beszélni fogok vele. – Várhatok – mondja, és ledobja magát Steph ágyára. – Ahogy gondolod. – Felsóhajtok, és nem törődöm a nevetésével. Magamra húzom a takarót és lehunyom a szemem. Megpróbálok nem foglalkozni vele, pedig tudom, hogy lehetetlenség lesz aludni, miközben a szobában van. Mégis inkább alvást színlelek, mint hogy elviseljem az elkerülhetetlenül kínos és goromba beszélgetésünket. Úgy teszek, mintha nem hallanám, ahogy halkan dobol Steph ágydeszkáján. Végre megszólal az ébresztőm. – Mész valahová? – kérdezi, mire elhúzom a szám, pedig nem láthatja. – Nem, csak húsz percet aludtam – közlöm vele, és felülök. – Beállítod az ébresztőt, nehogy húsz percnél tovább aludj? – kérdezi csodálkozva. – Igen. Miért érdekel? – A tantárgyaim szerint rendezem a tankönyveket az ágyon, és mindegyikre ráteszem az órai jegyzeteimet. – Kényszerbetegségben szenvedsz, vagy mi? – Nem, Hardin. Nem mindenki őrült, akinek van egy kialakult rendszere. Semmi baj azzal, ha valaki rendszerető – vágok vissza ingerülten. Erre persze elneveti magát. Nem nézek rá, de a szemem sarkából látom, hogy feláll az ágyról. Kérlek, ne gyere ide. Kérlek, ne gyere… A következő pillanatban előttem áll, és lenéz rám. Felkapja az irodalomjegyzeteimet, és színlelt érdeklődéssel forgatja a lapokat a kezében, mintha egy ritka műkincset szemlélne. Kinyújtom a karomat, hogy elvegyem tőle, de Hardin felemeli a kezét. Felállok, és ugrálva próbálom elérni a jegyzeteimet, de Hardin feldobja őket a levegőbe. A papírlapok a padlóra hullnak. – Szedd össze! – förmedek rá. Hardin vigyorog. – Jól van, jól van. – De most a szociológiajegyzeteimmel teszi ugyanezt. Leguggolok, hogy felvegyem a jegyzeteket, de ő rálép a papírokra. Ezt persze csak ő tartja mulatságosnak. – Hagyd abba, Hardin! – rivallok rá, amikor a következő tárgyam jegyzeteivel is ezt csinálja. Dühösen ellököm az ágyamtól. – Tehát nem szereted, ha birizgálják a cuccaidat? – kérdezi még mindig nevetve. Miért nevet mindig rajtam? – Nem! – kiáltom, és megint ellököm. Odalép hozzám, megragadja a csuklómat, és háttal a falhoz szorít. Az arca alig néhány centiméterre van tőlem, és észreveszem, hogy túl gyorsan veszem a levegőt. Legszívesebben ráparancsolnék, hogy hagyjon békén, engedjen el, és tegye rendbe a holmimat. Meg szeretném ütni, és elküldeni a fenébe. De nem tudom. Moccanni sem tudok, és teljesen lenyűgöz a zöld szeme, ami most egészen közelről mered rám. – Hardin, kérlek… – Csak ezek a szavak jutnak az eszembe, de halkan és erőtlenül mondom őket. Nem is tudom, miért könyörgök. Azért, hogy engedjen el, vagy hogy csókoljon meg? A lélegzetem még mindig nem lassult, és látom, az ő mellkasa is szaporán emelkedik. A másodpercek óráknak tűnnek. Végül az egyik kezét leveszi a csuklómról, de most a másikkal fogja át mind a két kezem.

Egy pillanatig azt hiszem, hogy meg fog ütni, de csak az arcomhoz nyúl, és gyengéden a fülem mögé simítja a hajam. Szinte hallom a pulzusát, amikor az ajkunk összeér. A testem azonnal lángra gyúl. Erre vártam szombat este óta. Ha egész hátralévő életemben csak egy dolgot érezhetnék, akkor ezt választanám. Most nem firtatom, miért csókolom meg már megint, és nem gondolok arra, milyen borzalmas dolgokat fog mondani utána. Csak a hozzám feszülő testére figyelek, mert miután elengedi a csuklómat, a testével szögez a falhoz. A szájának megint mentolos íze van. A nyelvemmel is viszonzom a csókot, és a kezem a széles vállára csúszik. Hardin megragadja a combomat, és felemel. A lábammal ösztönösen átkulcsolom a derekát, és csodálkozom, hogy a testem milyen jól tudja, mit válaszoljon a mozdulataira. Beletúrok a hajába, miközben az ágy felé indul velem, egy pillanatra sem szakítva meg a csókot. Egy józan hang azt súgja, hogy ez egy nagyon rossz ötlet, de elnyomom magamban. Most nem fogok leállni! Még erősebben belemarkolok Hardin hajába, amire egy halk nyögéssel válaszol. A hang annyira felizgat, hogy én is felnyögök, és a kettőnk nehéz sóhaja felforrósítja a levegőt. Még sosem hallottam ilyen szexi hangot, és bármit megteszek, hogy újra halljam. Hardin leül az ágyra, és lovagló ülésben az ölébe ültet. Mindkét kezével megragadja a csípőmet, mire a testem elkezd lassan előre-hátra ringatózni az ölében. A szorítás egyre erősödik a csípőmön. – A fenébe… – hallom a suttogását, és egy olyan élményt élek át, amit még sosem tapasztaltam. Érzem, hogy a férfiassága megkeményedik, és hozzám feszül. Meddig megyek el? Nem tudom a választ a saját kérdésemre. Hardin felhúzza a szoknyámat. El sem tudom hinni, hogy megengedem neki, de még mindig nem akarom abbahagyni. Abbahagyja a csókot, hogy lehúzhassa rólam a pólót. A pillantásunk találkozik, és látom, hogy beleharap a szájába. – Olyan szexi vagy, Tess. Nem kedvelem a túlfűtött, erotikus szavakat, de Hardin megjegyzését a legérzékibb dolognak tartom, amit valaha hallottam. Nem szoktam magamnak különleges fehérneműt venni, mert a szó szoros értelmében senki sem látja, mit hordok a ruhám alatt, de most bánom, hogy csak egy egyszerű melltartó van rajtam. Valószínűleg látta már az összes melltartófazont, súgja a bosszantó hang a fejemben. Megpróbálok nem figyelni rá, és gyorsabban ringatózom az ölében, miközben ő átkarol, és magához von. A mellkasunk összeér… Az ajtó zárja megzörren. Kiugrom Hardin öléből, és villámgyorsan belebújok a pólómba. A bűvölet azonnal megtörik. Steph lép be az ajtón, de megtorpan, amikor meglát minket. A szemét kimereszti, és eltátja a száját. Tudom, hogy az arcom lángol, és nemcsak zavaromban, hanem a tűztől, amit Hardin gerjesztett bennem. – Miről maradtam le? – kiált fel csodálkozva, és vigyorogva néz ránk. A szeme vidáman ragyog. – Nem sokról – válaszolja Hardin, és feláll. Az ajtóhoz megy, és hátra sem néz, miközben kisétál a szobából. Igyekszem halkabbra fogni a ziháló lélegzetemet, Steph pedig felnevet.

– Mi az ördög volt ez? – kérdezi, és színlelt elszörnyedéssel a kezébe temeti az arcát. De túlságosan izgatott, és gyorsan visszanéz rám. – Te és Hardin… Ti együtt kavartok? Megfordulok, és úgy teszek, mintha a holmimat rendezgetném az íróasztalon. – Nem! Nem kavarunk – tiltakozom. Tényleg? Csak kétszer csókolóztunk. Levette a pólómat, én meg az ölében ringatóztam, de nem kavarunk, mármint nem úgy, ahogy Steph gondolja. – Tudod, hogy barátom van. A szobatársam odalép hozzám. – Ez nem jelenti azt, hogy nem kavarhatsz Hardinnal. De még mindig nem tudom elhinni! Azt hittem, gyűlölitek egymást. Hardin persze mindenkit gyűlöl, de úgy vettem észre, hogy téged még a szokásosnál is jobban. – Steph felnevet. – Ez mikor… Hogyan történt? Leülök az ágyra, és beletúrok a hajamba. – Nem tudom. Szombaton, miután te elmentél, a szobájába menekültem, mert valaki nagyon erőszakosan rám nyomult… Aztán megcsókoltam Hardint. Megígértük egymásnak, hogy soha többet nem beszélünk róla, de most idejött, és elkezdett zaklatni, mármint nem úgy… – Az ágyra mutatok, és Steph ajkán kaján mosoly jelenik meg. – Szétszórta a papírjaimat, mire én meglöktem, és valahogy az ágyra kerültünk. Most, hogy elmesélem, még rosszabbul hangzik. Anyámnak igaza van, tényleg kifordultam magamból. A tenyerembe temetem az arcomat. Hogy tehettem ezt Noah-val? Megint! – Hű, ez nagyon izgalmasan hangzik – kiált fel Steph, de én csak elhúzom a számat. – Nem… Ez szörnyű és helytelen. Szeretem Noah-t, Hardin pedig egy borzalmas alak. Nem akarom, hogy én legyek a következő hódítása. – Sokat tanulhatnál tőle. Tudod… Szexuálisan. Eltátom a számat. Komolyan mondja? Ő ezt tenné? Vagy lehet, hogy már meg is tette? Ő és Hardin? – Még mit nem! Nem akarok semmit sem tanulni Hardintól. És senkitől sem, Noah-n kívül – teszem hozzá. El sem tudom képzelni, hogy Noah-val olyasmit csináljak, mint nemrég Hardinnal. Eszembe jutnak a szavai: Olyan szexi vagy, Tess. Noah sosem mondana nekem ilyet. Még senki sem nevezett szexinek. Érzem, hogy a gondolattól megint égni kezd az arcom. – Te… megtetted? – kérdezem óvatosan. – Hardinnal? Nem. – A lelkem mélyén hatalmas megkönnyebbülést érzek, amikor ezt meghallom. De Steph folytatja. – Szóval… Nem feküdtem le vele, de be kell vallanom, hogy az első találkozásunk után volt köztünk egy kis flört. Nem lett belőle semmi, csak egy hétig a barátságnál valamivel több volt köztünk. – Steph ezt úgy mondja, mintha nem lenne nagy ügy, de bennem feltámad a féltékenység. – Több? – kérdezem. A szám kiszárad, és hirtelen idegesítőnek tartom Stephet. – Igen, de semmi komoly. Néhányszor ölelkeztünk, kicsit megtapogattuk egymást. Semmi komoly – ismétli meg, de nekem megfájdul a szívem. Nem vagyok meglepve, de már bánom, hogy megkérdeztem. – Hardinnak sok ilyen „több mint barát” barátnője van? – Nem akarom hallani a választ, mégsem tudom visszafogni magam. Steph felhorkan, és leül az ágyára.

– Igen. Persze nem több száz, de azért eléggé… aktív srác. Látja rajtam, mennyire fel vagyok zaklatva, és igyekszik finoman fogalmazni, állapítom meg keserűen. Századszor is megfogadom, hogy távol tartom magam Hardintól. Sosem leszek egy a sok közül, akit kihasznál. Soha. – Nem gonoszságból csinálja, és nem azért, hogy kihasználja a lányokat. Inkább ők vetik magukat a karjába, pedig az első perctől kezdve a tudtukra adja, hogy nem jár senkivel – magyarázza Steph. Emlékszem, hogy ezt már említette. De Hardin nekem nem mondta ezt, amikor… – Miért nem jár senkivel? – Miért nem tudom abbahagyni a kérdezősködést? – Fogalmam sincs, tényleg. – Steph aggódó arccal néz rám. – Figyelj… Szerintem nagyon jól éreznéd magad Hardinnal, de ez veszélyes lehet. Ha úgy gondolod, hogy kötődni fogsz hozzá, akkor inkább tartsd távol magad tőle. Sok lány belezúgott már, és eléggé megszívták. – Ne aggódj, én nem táplálok iránta gyengéd érzelmeket. Nem is tudom, hogy tehettem ilyet. – Felnevetek, és remélem, legalább ez a kijelentésem őszintének tűnik. Steph bólint. – Helyes. Mennyire volt kínos a találkozás anyáddal meg Noah-val? Beszámolok az anyám intelmeiről, persze nem említem, hogy szerinte távol kéne tartanom magam tőle, és ezt is megígértem neki. Az este hátralévő részében beszélgetünk az órákról, Tristanről, és mindenről, csak Hardinról nem.

Huszonharmadik fejezet Másnap Landonnel találkozunk a kávézó előtt, hogy összehasonlítsuk a szociológiajegyzeteinket. Egy órámba telt, mire rendbe tettem a papírokat Hardin tegnapi bosszantó mutatványa után. Szívesen elmesélném Landonnek, de nem akarom, hogy rossz véleménnyel legyen rólam, főleg most, hogy megtudtam a sztorit az anyjáról meg Hardin apjáról. Landon biztosan sokat tud Hardinról, és vissza kell fognom magam, hogy ne kérdezősködjek róla. Egyébként sem érdekelnek Hardin dolgai. A nap gyorsan eltelik, és következik az irodalomóra. Hardin most is mellettem ül, de ma nem néz rám. – Ma foglalkozunk utoljára a Büszkeség és balítélettel – közli velünk a tanár. – Remélem, mindnyájan élvezték a regényt, és mivel már mindenki elolvasta a végét, megbeszélhetjük, hogy Austen milyen írói eszközökkel vetíti előre a történet befejezését. Felteszek egy kérdést: Olvasás közben sejtették, hogy Elizabeth és Darcy a végén egy pár lesznek? Többen összesúgnak, vagy belelapoznak a regénybe, mintha ott keresnék a választ, de csak mi tesszük fel a kezünket Landonnel, mint mindig. – Miss Young? – néz rám a tanár. – Amikor először olvastam a regényt, nagyon izgultam, hogy vajon összejönnek-e a végén. Még most, a tizedik alkalommal is aggódom a kapcsolatuk elején. Mr. Darcy nagyon kegyetlen, és csúnya dolgokat mond Elizabeth-ről meg a családjáról. Egyáltalán nem biztos, hogy a nő meg fog bocsátani neki, sőt szeretni is tudja. – Landon bólint a válaszom hallatán, én pedig elégedetten elmosolyodom. – Ez baromság! – töri meg egy hang a csendet. Hardin hangja. – Mr. Scott? Szeretne hozzátenni valamit? – kérdezi a tanár, és látszik rajta, hogy meglepi Hardin aktív részvétele. – Igen. Azt mondtam, hogy ez baromság. A nők mindig azt akarják, ami nem lehet az övék. Elizabeth-et éppen Mr. Darcy goromba viselkedése vonzotta, ezért az elejétől fogva egyértelmű volt, hogy a végén összejönnek – jelenti ki Hardin, majd a körmeit kezdi piszkálni, mint akit egyáltalán nem érdekel a téma. – Nem igaz, hogy a nők azt akarják, ami nem lehet az övék. Mr. Darcy csak azért volt gonosz Elizabeth-hez, mert a büszkesége miatt nem akarta beismerni, hogy beleszeretett – tiltakozom, és magam is meglepődöm, milyen hangosan beszélek. Nagyon hangosan. Körülnézek a teremben, és látom, hogy mindenki engem bámul. Meg Hardint. Hardin dühösen fúj egyet. – Nem tudom, te milyen pasikra szoktál bukni, de szerintem, ha Mr. Darcy szerette volna Elizabeth-et, akkor nem lett volna vele gonosz. A végén csak azért kérte meg a kezét, mert a nő nem volt hajlandó leszállni róla, és állandóan rávetette magát – jelenti ki végül. Furcsa fájdalmat érzek a szívemben. Most legalább tudom, mit gondol. – Nem „vetette rá magát”! A férfi addig manipulálta, amíg elhitette vele, hogy kedves, és kihasználta a gyengeségét! – kiáltom magamból kikelve, és most tényleg síri csend telepszik a helyiségre.

Hardin arca vörös lesz a haragtól, és szerintem az enyém sem sokkal nyugodtabb. – Manipulálta? Ne viccelj már… Annyira elege volt az unalmas életéből, hogy máshol kellett izgalmat keresnie. Tehát igenis rávetette magát! – vág vissza, és megragadja a pad szélét. – Talán ha nem lenne olyan, mint egy férfiribanc, akkor leállította volna az első alkalommal, ahelyett, hogy betoppan a szobájába! – Miután a szavak kiszaladnak a számon, már biztosan tudom, hogy a figyelem középpontjába kerültünk. A teremben többen halkan felkacagnak, mások meglepetten felkiáltanak. – Nos, ez egy igazán élénk eszmecsere volt. Talán ennyi elég is ebben a témában… – kezdi a tanár, de én felkapom a táskámat, és kiviharzok a teremből. A folyosón meghallom Hardin dühös hangját a hátam mögött. – Most nem fogsz elfutni, Theresa! Kilépek a kapun, átszaladok a zöld gyepen, és már majdnem az épület sarkánál járok, amikor Hardin megragadja a karomat. Dühösen elrántom tőle. – Miért nyúlsz mindig így hozzám? Ha még egyszer megragadod a karomat, pofon váglak! – kiáltom magamból kikelve. Meglepődöm a kemény szavaimon, de elegem van ebből az aljas gazemberből. Megint megragadja a karomat, de nem tudom beváltani az ígéretemet. – Mit akarsz, Hardin? A fejemhez vágni, milyen szerencsétlen vagyok? Kinevetni, hogy megint a közelembe engedtelek? Elegem van ebből a játszmából, és nem játszom tovább. Van egy barátom, aki szeret engem, te pedig egy szörnyű ember vagy. Orvoshoz kéne menned, és gyógyszert szedned a hangulatváltozásaid miatt. Nem tudok lépést tartani veled. Az egyik pillanatban kedves vagy, aztán meg kiállhatatlan leszel. Nem akarlak tovább elviselni, úgyhogy tégy magadnak egy szívességet, és keress magadnak egy másik lányt, akivel játszhatod a kisded játékaidat, mert én végeztem veled. – Tényleg a legrosszabbat hozom ki belőled? – kérdezi. Elfordulok, és úgy teszek, mintha a közelünkben lévő forgalmas járdát figyelném. Néhány meghökkent diák megbámul minket. Amikor megint visszanézek rá, az elnyűtt pólója derekán lévő kis lyukba dugja az ujját. Arra várok, hogy mosolyogni vagy nevetni fog, de nem. Ha nem ismerném, azt hihetném, hogy… Meg van sértve? Ugyan már! Egyáltalán nem érdekli, amit mondok. – Nem játszom veled – mondja, és végigsimítja a haját. – Akkor mit csinálsz? Mert a hangulatingadozásaidtól megfájdul a fejem – csattanok fel. Már egy kisebb csődület támadt körülöttünk. Legszívesebben összekuporodnék, és eltűnnék a föld színéről. De tudni akarom, mit fog mondani. Miért nem tudok távol maradni tőle? Tisztában vagyok azzal, hogy veszélyes és mérgező. Még senkivel sem voltam ilyen undok, mint vele. Megérdemli, de akkor sem szeretek undok lenni. Hardin megint megragadja a karomat, és behúz a két épület közötti átjáróba, távol a tömegtől. – Tess, én… Nem tudom, mit csinálok. Te csókoltál meg először, nem emlékszel? – Igen… Részeg voltam, nem emlékszel? Tegnap viszont te csókoltál meg először. – Igen… És te nem állítottál meg. – Hardin egy kis szünet után hozzáteszi: – Kimerítő lehet. Micsoda?

– Mi lehet kimerítő? – Úgy tenni, mintha nem akarnál, amikor mindketten tudjuk, hogy kívánsz – mondja, és közelebb lép. – Micsoda? Nem kívánlak téged. Barátom van – hadarom, és magam is hallom, mennyire nevetséges, amit mondok. Hardin elmosolyodik. – Van egy barátod, akit nagyon unsz. Ismerd be, Tess. Ha nekem nem akarod beismerni, akkor legalább önmagaddal szemben legyél őszinte. Unod őt. – Hardin hangja elmélyül, és lassan, érzékien folytatja. – Vele éreztél már olyat, mint velem? – Tessék? Hát persze! – Kénytelen vagyok a szemébe hazudni. – Nem igaz. Meg tudom állapítani, hogy még sosem érintettek meg… Úgy igazán. A szavai nyomán a testemben megint feltámad az ismerős, égő érzés. – Ehhez semmi közöd! – Hátrálni kezdek, de Hardin közelebb lép hozzám. – Fogalmad sincs, milyen jól érezhetnéd magad velem – suttogja, mire egy pillanatra eláll a lélegzetem. Az előbb még kiabált, most meg… És ez miért tetszik nekem ennyire? Nem tudok megszólalni. Hardin hangjától gyenge és védtelen leszek. Úgy érzem magam, mint egy nyúl a róka csapdájában. – Egyébként nem is kell beismerned. Mert tudom – teszi hozzá, és a hangjából csak úgy árad az önteltség. Megrázom a fejem. Hardin elmosolyodik, én pedig ösztönösen hátrálok tovább a fal felé. De ő még közelebb lép, mire reménykedve felsóhajtok. Már megint? – Felgyorsult a szívverésed, ugye? Kiszáradt a szád, rám gondolsz, és megint azt érzed… ott lent. Ugye, Theresa? Minden szava igaz, és minél tovább beszél hozzám, annál jobban kívánom. Furcsa így vágyakozni valaki után, akit gyűlölök. Egyértelmű testi vonzalmat érzek, pedig mindenben különbözik Noah-tól. Nem emlékszem, hogy Noah-n kívül bárki máshoz vonzódtam volna. Tudom, hogy ha most nem mondok valamit, akkor ő nyer. Nem akarom, hogy ilyen hatalma legyen fölöttem, és még nyerjen is. – Tévedsz – mordulok rá. De ő csak mosolyog. Még ez is olyan hatással van rám, mintha áram futna végig rajtam. – Én sosem tévedek – válaszolja. – Ebben nem. Gyorsan oldalra lépek, mielőtt teljesen a falhoz szorít. – Miért hajtogatod, hogy én tukmálom rád magam, amikor most is te szorítottál sarokba? – kérdezem, és a vágyakozásomat elnyomja a pimasz tetovált fiú iránt érzett haragom. – Mert először te mozdultál rám. Engem ugyanúgy meglepett a dolog, mint téged. – Berúgtam, és egy hosszú, kimerítő este volt mögöttem, ahogy ezt te is tudod. Összezavartál, mert kedves voltál hozzám. Már amennyire kedves tudsz lenni. – Megkerülöm Hardint, és leülök a járdaszegélyre, hogy távolabb legyek tőle. Nagyon fárasztó vele beszélgetni. – Nem vagyok olyan gonosz hozzád – mentegetőzik fölém magasodva, de a hangja inkább kérdő, mint állító. – De igen. Hozzám még a szokottnál is aljasabb vagy. Mindenkivel gonoszkodsz, de úgy tűnik,

különösen élvezed, ha velem kegyetlenkedhetsz. – El sem hiszem, hogy ilyen őszinte vagyok vele. Pedig tudom, hogy egy perc sem telik el, és megint rám fog támadni. – Ez nem teljesen igaz. Nem vagyok gonoszabb hozzád, mint az összes többi emberhez. Felpattanok. Tudtam, hogy nem lehet vele normálisan beszélgetni. – Fogalmam sincs, miért pazarlom rád az időmet! – kiáltom felháborodottan. Elindulok a gyalogút felé. – Hé! Ne haragudj. Gyere vissza. Felsóhajtok, de a lábam önállósítja magát, mielőtt az agyam parancsolhatna neki, és megint ott találom magam Hardin közelében. Most ő ül le a járdaszegélyre. – Ülj le – szól rám. Engedelmeskedek neki. – Nagyon messze ültél tőlem – jegyzi meg, mire elhúzom a számat. – Nem bízol bennem? – Persze hogy nem. Miért bíznék? Kicsit elkomorodik az arca, de gyorsan uralkodik a vonásain. Miért zavarja, ha nem bízom benne? – Mi lenne, ha megállapodnánk abban, hogy vagy nagy ívben elkerüljük egymást, vagy barátok leszünk? Nincs kedvem állandóan veszekedni veled – ismerem be sóhajtva, mire egy kicsit közelebb húzódik hozzám. Nagy levegőt vesz, mielőtt megszólal. – Nem akarok távol lenni tőled. Micsoda? A szívem majdnem kiugrik a helyéből. – Úgy értem… Nem hiszem, hogy el tudjuk kerülni egymást, mivel az egyik legjobb barátom a szobatársad. Tehát meg kéne próbálnunk a barátságot. Csalódottságot érzek, pedig én is ezt akarom, nem? Nem folytathatom tovább, hogy Hardinnal csókolózom, és megcsalom Noah-t. – Rendben. Tehát akkor barátok? – nézek rá erőltetett vidámsággal, és elfojtom a kellemetlen érzést. – Barátok – bólint, és a kezét nyújtja, hogy megpecsételjük az egyezséget. – De nem olyan barátok, akik között több van a barátságnál – emlékeztetem, és érzem, hogy elpirulok. Hardin felnevet, és az arcához emeli a kezét, hogy a szemöldökkarikájával babráljon. – Miért mondod ezt? – Mintha nem tudnád. Steph már elmesélte nekem. – Mit? Beszélt neked rólunk? – Igen. Meg a többi lányról is. – Megpróbálok könnyedén felnevetni, de a hangom olyan, mint egy száraz köhögés. Gyorsan köhögök is egyet, nehogy feltűnő legyen. Hardin gyanakodva néz rám, de nem törődöm vele. – Igen… Én és Steph. Jó szórakozás volt. – Elmosolyodik, mintha felidézné az emlékeket, én meg nagyot nyelek, mert hirtelen keserű ízt érzek a számban.

– És olyan lányok is vannak, akikkel kefélek. De miért zavar ez téged, barátom? Hardin nagyon lezsernek tűnik, de én megdöbbenek. Nem kéne azzal foglalkoznom, hogy lefekszik más lányokkal, mégis rosszulesik hallani. Ő nem az enyém. Noah az enyém. Noah a barátom, emlékeztetem magam. – Nem zavar. Csak ne hidd, hogy én is közéjük tartozom majd. – Nocsak! Féltékeny vagy, Theresa? – kérdezi gunyorosan, mire meglököm. Sosem fogom elárulni neki, hogy mit érzek. – Dehogy. Inkább sajnálom azokat a lányokat. Hardin felvonja a szemöldökét. – Nem kell sajnálnod őket. Nagyon élvezik, hidd el. – Rendben, értem. Nem válthatnánk témát? – Felsóhajtok, és felnézek az égre. Ki kell vernem a fejemből a képet Hardinról meg a háreméről. – Akkor mostantól megpróbálsz kedvesebb lenni hozzám? – Igen. Te pedig igyekszel, hogy ne legyél mindig olyan feszült és mogorva? A felhőket nézve álmodozó hangon válaszolok. – Nem szoktam mogorva lenni, de te elviselhetetlen vagy. Ránézek, és felnevetek. Szerencsére ő is velem nevet. Jobb így évődni, mint kiabálni egymással. Tudom, hogy a legnagyobb problémát még nem oldottuk meg, mert továbbra is furcsa érzéseket gerjeszt bennem. De az a lényeg, hogy többé ne csókoljon meg, és végre megint Noah-ra tudjak figyelni. Véget kell vetnem ennek az egésznek, mielőtt még mélyebbre süllyedek. – Nahát… Most már barátok vagyunk. – Az akcentusa olyan édes, amikor éppen nem gorombáskodik velem. Egyébként akkor is, amikor gonoszkodik. De ha lágyabb a hangja, akkor a kiejtése is lágyabb lesz, olyan, mint a bársony. Ahogy görgeti a szavakat a nyelvén, és kiejti őket a rózsaszín ajkán… Nem szabad az ajkára gondolnom. Leveszem a szemem az arcáról, felállok, és leporolom a szoknyámat. – Ez a szoknya borzalmas, Tess. Ha barátok akarunk maradni, akkor többé nem veheted fel. Egy kicsit megsértődöm, de amikor ránézek, látom, hogy mosolyog. Talán így szokott viccelődni. Ez is elég goromba, de jobb, mint a szokásos gúnyos stílusa. A telefonom rezegni kezd. – Haza kell mennem tanulni – közlöm vele. – Beállítottad az emlékeztetőt, hogy tanulnod kell? – Többféle dologra is be szoktam állítani. Ilyen vagyok. – Nagyon remélem, hogy nem kezd el lovagolni ezen a témán. – Akkor állíts be egy emlékeztetőt arra, hogy holnap az órák után csináljunk együtt valami szórakoztató dolgot – javasolja. Ki ez az ember, és hol van az igazi Hardin? – Nem hiszem, hogy ugyanazt tartom szórakoztatónak, mint te. – El sem tudom képzelni, hogyan „szórakozik” Hardin. – Csak néhány macskát fogunk feláldozni, és csak néhány épületet égetünk porig… Kitör belőlem a kacagás, és Hardin is elmosolyodik.

– Rád fér egy kis lazulás, és mivel új barátok vagyunk, most már együtt is vidámkodhatunk. Jó ötlet megint egyedül maradnom Hardinnal? Ezen még el kell gondolkodnom, mielőtt válaszolok. De mielőtt kinyithatnám a számat, már meg is fordul, hogy távozzon, és menet közben szól vissza nekem: – Örülök, hogy barátok lettünk. Viszlát, holnap. Azzal elsétál. Nem válaszolok semmit, csak visszaülök a járdaszegélyre. Szédülök az elmúlt húsz perc történéseitől. Először szexet ajánlott, és közölte, hogy el sem tudom képzelni, milyen jó lenne nekem. Aztán néhány perc múlva beleegyezett, hogy kedvesebb lesz hozzám. Utána együtt nevettünk, tréfálkoztunk, és jól éreztük magunkat. Még mindig nagyon keveset tudok róla, de szerintem jóban lehetek Hardinnal, ahogy Stephfel is jó viszonyban vagyok. Nos, nem egészen úgy, mint Stephfel, inkább, mint Nate-tel, vagy valamelyik barátjával, akivel együtt szokott lógni. Tényleg ez a legjobb megoldás. Nincs több csókolózás, nincs több szexuális közeledés a részéről. Csak barátok vagyunk. Elindulok a szobám felé, a többi diák között haladva, akik nem ismerik Hardint meg a viselt dolgait, és feltámad bennem a félelem, hogy megint belesétáltam a csapdájába.

Huszonnegyedik fejezet Miután hazaértem, tanulni próbálok, de nem tudok figyelni. Már órák óta bámulom a jegyzeteimet, de nem olvastam el egyetlen mondatot sem. Úgy döntök, hogy egy zuhany talán segítene. Amikor nagy a tömeg, még mindig zavarba jövök a koedukált zuhanyzóban, de eddig még nem értek kellemetlenségek, úgyhogy kezdek hozzászokni. A forró víz nagyon jólesik, és ellazítja a feszült izmaimat. Örülnöm kéne, hogy Hardinnal tűzszünetet kötöttünk, de a haragot és a bosszúságot felváltotta bennem az idegesség és a zavarodottság. Beleegyeztem, hogy holnap vele töltök egy kis időt, és „szórakozunk” együtt, de igazából félek ettől. Nagyon remélem, hogy minden jól alakul. Nem hiszem, hogy puszipajtások leszünk, de el kell jutnunk egy olyan szintre, ahol nem kiabálunk egymással, valahányszor beszélgetünk. Egy darabig még élvezem a zuhanyt, és mire visszaérek a szobámba, Steph megjött, de már el is ment. Hagyott nekem egy üzenetet, amelyben közli, hogy Tristan elviszi vacsorázni, és nem lesz a campuson. Kedvelem Tristant. Kedves fiúnak tűnik, bár szerintem egy kicsit túl vastagon húzza ki a szemét. Ha Steph meg Tristan továbbra is találkozgatnak, akkor talán elmehetnénk együtt valahová, amikor Noah eljön meglátogatni engem. Kit akarok becsapni? Noah nem szívesen lenne ilyen emberek társaságában, de három hete még én sem gondoltam volna, hogy szóba állok velük. Úgy döntök, lefekvés előtt felhívom Noah-t, mert egész nap nem beszéltünk. Nagyon udvarias, és azonnal a mai napom után érdeklődik. Azt felelem, hogy jó volt. Meg kéne említenem neki, hogy holnap Hardinnal leszek, de inkább nem szólok. Elújságolja, hogy elsöprő győzelmet arattak a seattlei középiskola focicsapatával szemben, pedig a Seattle nagyon jó csapat. Örülök a sikernek, mert hallom a hangján, hogy nagyon büszke a játékára. Másnap túl gyorsan telik az idő. Amikor Landonnel bemegyünk az irodalomórára, Hardin már a helyén ül. – Készen állsz a mai randira? – kérdezi, mire eltátom a számat. Landon is meghökken. Nem is tudom, mi zavar jobban: Hardin félreérthető megfogalmazása, vagy az, hogy mit fog gondolni rólam Landon. Az új barátságunk első napja nem jól kezdődik. – Ez nem randi – közlöm vele, majd Landonhöz fordulva elhúzom a számat, és könnyed hangon folytatom: – Csak egy baráti találkozó – magyarázom, és nem is nézek Hardinra. – Az ugyanaz – vágja rá Hardin. Az óra hátralévő részében igyekszem nem tudomást venni róla, ami könnyű, mert ezek után nem igazán akar beszélgetni velem. Óra után Landon bepakolja a holmiját a hátizsákjába, és közben Hardinra pillant. – Legyél óvatos ma este – jegyzi meg halkan. – Csak megpróbálunk kialakítani egy normális viszonyt, mivel a szobatársam a jó barátja – válaszolom, és remélem, Hardin nem hall engem. – Tudom, hogy te remek barát vagy. De nem biztos, hogy Hardin megérdemli a kedvességedet. –

Landon szándékosan felemeli a hangját, mire meglepetten ránézek. – Nincs más dolgod, mint engem mocskolni? Tűnj el! – csattan fel Hardin a hátam mögött. Landon a szemöldökét ráncolva néz rám. – Ne feledd, amit mondtam – figyelmeztet még egyszer, aztán elsétál, én meg aggódom, hogy felidegesítettem. – Nem kell ennyire gonosznak lenned vele. Hiszen majdnem testvérek vagytok – teszem hozzá. Hardin szeme elkerekedik. – Mit mondtál? – mordul rám. – Tudod… Az apád meg az ő anyja. – Landon hazudott? Vagy nem kellett volna megemlítenem ezt? Landon megkért, hogy ne firtassam Hardin kapcsolatát az apjával, de nem gondoltam volna, hogy a szüleikről sem beszélhetek. – Ehhez semmi közöd. – Hardin dühös pillantást vet az ajtó felé, ahol Landon távozott. – Nem is tudom, miért mondta el neked ez a tökfej. Úgy tűnik, el kell hallgattatnom. – Hagyd békén, Hardin. Nem is akart beszélni róla, én kérdezősködtem. – Rosszul vagyok a gondolattól, hogy Hardin bánthatja Landont. Gyorsan témát kell váltanom. – Hova megyünk ma? – kérdezem, de Hardin haragosan rám mered. – Sehová. Rossz ötlet volt – mordul rám, aztán sarkon fordul, és elviharzik. Egy darabig még állok a helyemen, hátha Hardin meggondolja magát, és visszajön. Mi az ördög volt ez? Most már egészen biztos vagyok abban, hogy flúgos vagy bipoláris. A szobában Zed, Tristan és Steph az ágyon üldögélnek. Tristan Stephet bámulja, Zed pedig egy öngyújtóval játszadozik. Máskor bosszantanának a váratlan vendégek, de kedvelem Zedet és Tristant, és most kifejezetten örülök a társaságnak. – Szia, Tessa! Hogy mentek az órák? – kérdezi Steph, és rám mosolyog. Feltűnik, hogy Tristan arca felragyog, valahányszor a szobatársamra néz. – Elég jól. És neked? – Az asztalra teszem a könyveimet, miközben Steph elmeséli, hogy az egyik tanár leöntötte magát kávéval, ezért korábban elmehettek. – Jól nézel ki ma, Tessa – állapítja meg Zed. Megköszönöm a bókját, és letelepedek közéjük Steph ágyára. Kicsit szűkös a hely négyünknek, de azért elférünk. Néhány percig a bogaras tanárokról beszélgetünk, amikor kinyílik az ajtó, és mind odanézünk, hogy ki az. Hardin lép be az ajtón. Jaj… – Hé, igazán kopoghatnál, mielőtt bejössz! – szól rá Steph, de Hardin csak megvonja a vállát. – Mi van, ha meztelen vagyok, vagy valami ilyesmi? – De a szobatársam felnevet, és látszik rajta, hogy egyáltalán nem haragszik a faragatlan barátjára. – Már mindent láttam – jegyzi meg viccesen Hardin, mire Tristan elkomorodik, de a többiek felnevetnek. Én sem tartom humorosnak a megjegyzést. Nem szívesen gondolok arra, hogy együtt voltak. – Fogd be a szád! – vág vissza Steph még mindig nevetve, és megszorítja Tristan kezét. A fiú megint elmosolyodik, és kicsit közelebb húzódik hozzá.

– Mit terveztek? – kérdezi Hardin, és helyet foglal velünk szemben, az én ágyamon. Legszívesebben rászólnék, hogy szálljon le róla, de inkább csendben maradok. Egy pillanatra azt hittem, hogy azért jött, mert bocsánatot szeretne kérni, de már látom, hogy csak a barátaival akar lenni, és én nem tartozom közéjük. Zed elmosolyodik. – Moziba készülünk. Tessa, gyere te is. Mielőtt válaszolhatnék, Hardin megszólal. – Tessával más terveink vannak. – A hangja kicsit éles. Istenem, milyen szeszélyes. Képtelenség követni a hangulatváltozásait. – Mi? – kérdezi Zed és Steph egyszerre. – Igen, érte jöttem. – Hardin feláll, zsebre vágja a kezét, és a fejével az ajtó felé int. – Kész vagy? Mehetünk? Nem! Tudom, hogy ezt kéne válaszolnom, de csak bólintok, és lecsúszom Steph ágyáról. – Akkor, sziasztok – köszön el a többiektől Hardin, és valósággal kilök az ajtón. A kocsijához vezet, és meglepődöm, amikor kinyitja előttem az utasülés ajtaját. De nem szállok be, hanem karba tett kézzel állok, és kérdő pillantással nézek rá. – Ha ilyen vagy, soha többé nem nyitok ki előtted semmilyen ajtót. Megrázom a fejem. – Mi az ördög volt ez? Jól tudom, hogy nem értem jöttél ide. Nemrég még azt mondtad, hogy nem akarsz velem lenni! – kiáltom ingerülten. Már megint kiabálunk egymással. Ez a fiú a szó szoros értelmében megőrjít. – De igen. Szállj be a kocsiba. – Nem! Ha nem vallod be, hogy nem miattam jöttél ide, akkor visszamegyek a szobába, és elmegyek moziba Zeddel – jelentem ki határozottan, és észreveszem, hogy Hardin álla megfeszül. Tudtam! Nem értem az okát, de Hardin valami miatt nem akarja, hogy moziba menjek Zeddel, és most csak ezért akar velem lenni. – Ismerd be, Hardin, különben elhúzok innen. – Oké, rendben van. Beismerem. Most pedig szállj be a kocsiba végre. Nem kérlek meg még egyszer – teszi hozzá, és megkerüli az autót, hogy beszálljon a kormány mögé. A józan ész minden figyelmeztetése ellenére beülök mellé a kocsiba. Hardin még most is dühösnek tűnik, miközben kihajt a parkolóból. Teljes hangerőre csavarja a fülsértő zenét. Odanyúlok, és lehalkítom. – Ne nyúlj a rádiómhoz! – förmed rám. – Ha egész idő alatt ilyen kiállhatatlan leszel, akkor nem akarok veled lenni. – Komolyan gondolom, amit mondok. Ha így viselkedik, nem érdekel, hol vagyunk, akár stoppal is visszamegyek a kollégiumba. – Nem vagyok kiállhatatlan, csak megkértelek, hogy ne nyúlj a rádiómhoz. Eszembe jut, ahogy Hardin szétszórta a jegyzeteimet, és legszívesebben kirántanám a rádióját a helyéből, hogy kidobjam az ablakon. – Miért zavar, ha moziba megyek Zeddel? Steph és Tristan is jön.

– Csak azért, mert nem hiszem, hogy Zed szándékai a legjobbak – válaszolja halkan, szemét az útra szegezve. Felnevetek, mire összeráncolja a szemöldökét. – És neked? Zed legalább kedves hozzám. – Nem tudom abbahagyni a nevetést, mert nagyon viccesnek találom, hogy Hardin meg akar védeni engem. Zed csak egy barát, semmi több. Akárcsak Hardin. Hardin elhúzza a száját, de nem válaszol. Visszatekeri a rádiót, és a dob meg a gitár fülsértő hangja fájdalmasan szaggatja a dobhártyámat. – Légy szíves, halkítsd le – könyörgök. Legnagyobb meglepetésemre engedelmeskedik, de azért nem zárja el a lejátszót, hanem meghagyja háttérzajnak. – Szörnyű ez a zene. Hardin felnevet, és az ujjával dobol a kormánykeréken. – Nagyon is jó. Bár szeretném tudni, neked mi számít jó zenének. – Amikor így mosolyog, olyan gondtalannak tűnik, főleg most, hogy le van tekerve az összes ablak, és a szél szétfújja a haját. Egyik kezével hátrasimítja a fürtjeit. Nagyon tetszik, amikor látszik a homloka. Kiverem a fejemből a gondolatot. – Szeretem a Bon Ivert meg a Frayt – válaszolom végül. – Hát persze – mondja nevetve. Igenis meg fogom védeni a két kedvenc együttesemet. – Mi a baj velük? Nagyon tehetségesek, és a zenéjük csodálatos. – Igen, tényleg tehetségesek. Nagy tehetségük van ahhoz, hogy elaltassák az embereket. Játékosan meglököm a vállát, mire úgy tesz, mintha komoly fájdalmat okoztam volna neki, és felnevet. – Akkor is szeretem őket – jelentem ki mosolyogva. Ha továbbra is ilyen játékos hangulatban maradnánk, még jól is tudnám érezni magam. Most először nézek ki az ablakon, de fogalmam sincs, hol vagyunk. – Hová megyünk? – Az egyik kedvenc helyemre. – Ami hol van? – Neked tényleg mindent előre kell tudnod? – Igen. Szeretem, ha… – Ha az irányításod alatt tartasz mindent? Csendben maradok. Tudom, hogy igaza van, de nem tehetek róla, hogy ilyennek születtem. – Csak akkor mondom el, ha odaérünk…. Tehát még körülbelül öt percig bizonytalanságban leszel. Hátradőlök a bőrülésen, és megfordítom a fejem, hogy szemügyre vegyem a hátsó üléseket is. Az egyik oldalon könyvek és füzetek hevernek, a másikon pedig egy vastag fekete pulóver. – Láttál valami érdekeset? – érdeklődik Hardin, mire zavarba jövök. – Milyen kocsi ez? – kérdezem, mert el akarom terelni a figyelmét. Kínosnak tartom, hogy nem

tudom, hová megyünk, és Hardin rajtakapott, ahogy kíváncsian nézelődöm a kocsijában. – Egy klasszikus Ford Capri – magyarázza, és látszik rajta, hogy nagyon büszke a kocsijára. Elkezd magyarázni róla, de fogalmam sincs, mit mond. Nézem az ajkát, ahogy lassan mozog, és a szavak is lassan gördülnek le a nyelvéről. Beszéd közben néhányszor rám pillant. – Nem szeretem, ha bámulnak – förmed rám egy idő után, de utána halványan elmosolyodik.

Huszonötödik fejezet Bekanyarodunk egy kavicsos útra. Hardin lehalkítja a zenét, és már csak a kövek csikorgása hallatszik a kerekek alatt. Hirtelen észreveszem, hogy a semmi közepén járunk. Ideges leszek. Itt tényleg egyedül vagyunk. Nincsenek se autók, se épületek, semmi. – Ne aggódj, nem azért hoztalak ide, hogy megöljelek – viccelődik Hardin, mire nagyot nyelek. Tehát nem sejti, hogy inkább az aggaszt, amit én teszek, ha egyedül vagyunk, és nem attól félek, hogy meg akar ölni. Körülbelül egy mérföld után megállítja a kocsit. Kinézek az ablakon, és csak füvet meg fákat látok. Sárga vadvirágok tarkítják a tájat, és meleg szél simogatja az arcom. Tényleg szép és nyugodt a hely. De miért hozott ide? – Mit fogunk itt csinálni? – kérdezem, miközben kikászálódom az autóból. – Először sétálunk egy kicsit. Felsóhajtok. Azért hozott ide, hogy sportoljunk? Hardin észreveszi a savanyú ábrázatomat. – Nem kell sokat kutyagolni – nyugtat meg, és elindul egy kitaposott ösvényen, amin látszik, hogy sokszor használják. Séta közben többnyire hallgatunk, bár Hardin néhányszor megjegyzi, hogy túl lassan megyek. Nem törődöm vele, inkább szemügyre veszem a környéket. Kezdem megérteni, miért szereti ezt az elhagyatott helyet. Annyira nyugodt és békés. Örökké itt tudnék maradni, ha lenne nálam egy könyv. Hardin letér az ösvényről, és bemegy egy erdőbe. A gyanakvásom feltámad, de követem. Néhány perc múlva magunk mögött hagyjuk az erdőt, és egy patakhoz érünk, ami egy kisebb folyóhoz hasonlít. Fogalmam sincs, hol vagyunk, de a víz elég mélynek tűnik. Hardin nem szól egy szót sem, csak leveszi a fekete pólóját. A pillantásom végigsiklik a tetovált felsőtestén. A ragyogó napsütésben inkább szépnek, mint kísértetiesnek tartom a bőrére rajzolt kiszáradt fát. Lehajol, hogy kifűzze a koszos fekete bakancsát, és amikor felnéz, észreveszi, hogy bámulom. – Miért vetkőzöl? – kérdezem, és a patakra nézek. Jaj, ne! – Úszni fogsz? Itt? – kérdezem, és a vízre mutatok. – Igen, és te is. Én gyakran úszom itt. – Kigombolja a nadrágját, és minden akaraterőmre szükség van, hogy ne legeltessem a szemem a csupasz hátán, amikor lehajol, és kibújik belőle. – Nem fogok ebben a vízben úszni. – Szeretek úszni, de nem egy elhagyatott helyen, a semmi közepén. – És miért nem? – Hardin a folyóra mutat. – Olyan tiszta, hogy látni lehet az alját. – Akkor is… Biztosan vannak benne halak, meg a jó ég tudja, még mik. – Én is hallom, milyen nevetséges, amit mondok, de nem érdekel. – És nem szóltál, hogy fürödni fogunk, ezért nincs rajtam semmi, amiben úszhatnék. Na, erre mit fog válaszolni? – Azt akarod mondani, hogy olyan lány vagy, aki nem hord fehérneműt? – kérdezi Hardin gúnyos

mosollyal, én pedig felháborodottan nézem a gödröcskéit. – Rendben. Akkor gyere be melltartóban és bugyiban. Azt hiszi, hogy idejövök, leveszem az összes ruhámat, és úszom vele? Elképzelem magunkat meztelenül a vízben, és felgyorsul a szívverésem. Mit művel velem ez a srác? Azelőtt nem voltak ilyen gondolataim. – Nem fogok fehérneműben úszni! – jelentem ki, és leülök a fűbe. – Inkább csak nézlek. Hardin bosszús arcot vág. Már csak bokszer van rajta, és a fekete anyag a testére feszül. Ez a második alkalom, hogy félmeztelenül látom, és a szabad ég alatt még jobban néz ki. – Nem vagy valami szórakoztató barát, Tess. És nem tudod, mit hagysz ki – teszi hozzá, majd beugrik a vízbe. A fűre szegezem a tekintetemet, letépek két fűszálat, és szórakozottan forgatom őket a kezemben. Meghallom Hardin kiáltását. – Meleg a víz, Tess! A hajából csöpög a víz, és a tincsei most feketének tűnnek. Egyik kezével végigsimítja a fejét, a másikkal megtörli az arcát. Egy pillanatig azt kívánom, bárcsak másvalaki lennék. Aki bátrabb. Mint például Steph. Akkor most levetkőznék, és a meleg vízbe vetném magam, Hardin mellé. Vidáman lubickolnék, aztán kimásznék a partra, és megint belecsobbannék, hogy lefröcsköljem. Szórakoztató és könnyed lennék. De én nem Steph vagyok, hanem Tessa. – Ez eddig nagyon unalmas barátságnak tűnik – kiáltja Hardin, és közelebb úszik a parthoz. Elhúzom a szám, mire felnevet. – Legalább a cipődet vedd le, és dugd be a lábad. Csodás a víz, és nemsokára túl hideg lesz, hogy ússzunk benne. Egy kis lábáztatás nem hangzik rosszul. Leveszem a cipőmet, felhajtom a farmerem szárát, aztán közelebb csúszom a parthoz, és belelógatom a lábam. Hardinnak igaza volt. A víz meleg és tiszta. Megmozgatom a lábujjaimat, és önkéntelenül elmosolyodom. – Jó, ugye? – kérdezi, és kénytelen vagyok bólintani. – Akkor gyere be! Megrázom a fejem, mire lefröcsköl. Hátraugrom, és dühös pillantást vetek rá. – Ha bejössz a vízbe, válaszolok egy kérdésedre. Bármit kérdezhetsz, de csak egyszer – teszi hozzá figyelmeztető hangon. Elfog a kíváncsiság, és elgondolkodva félrehajtom a fejem. Olyan sok a titok Hardin körül, és most esélyem lenne arra, hogy az egyiket megoldjam. – Az ajánlatom csak egy percig tart – közli, mielőtt megint a víz alá bukik. A tiszta vízben látom a hosszú testét, ahogy siklik. Tényleg jó szórakozásnak tűnik, és Hardintól nagyon csábító ajánlatot kaptam. Pontosan tudja, hogyan lehet kihasználni a kíváncsiságomat. – Tessa… – unszol, miután a feje kibukkan a víz alól. – Ne gondolkodj már annyit, inkább ugorj be. – Nem tudok mit felvenni. Ha ruhástól fürdök, akkor vizesen kéne hazamennem – panaszkodom, mintha már én is szeretnék úszni a patakban. Jól van, beismerem, hogy tényleg megjött a kedvem. – Vedd fel a pólómat – javasolja Hardin. Meglepődök, ezért várok egy kicsit, hátha csak viccelt. De nem. – Gyerünk, vedd fel a pólómat. Elég hosszú lesz, hogy mindent eltakarjon, és magadon

hagyhatod a bugyidat meg a melltartódat, ha annyira akarod – mondja mosolyogva. Megfogadom a tanácsát, és abbahagyom a tépelődést. – Rendben, de fordulj el, és ne leskelődj, amíg átöltözöm. Tényleg! – Megpróbálok félelmetes lenni, de Hardin csak felnevet. Aztán elfordul, én meg leveszem a topomat, és villámgyorsan magamra kapom a pólóját. Igaza volt, tényleg a combom közepéig ér. Nagyon tetszik az illata. Egy finom, enyhe parfüm és… Hardin saját illata keveredik rajta, gondolom. – Siess már, vagy megfordulok – fenyegetőzik, és sajnálom, hogy nincs a kezemben egy bot, amit a fejéhez vághatnék. Kigombolom a farmert, és kilépek belőle. Gondosan összehajtogatom a toppal együtt, és a cipőm mellé teszem a fűre. Hardin megfordul, én meg igyekszem lehúzni a pólót a combomon, amennyire lehetséges. Hardin szeme tágra nyílik, és zavartan látom, hogy végigméri a testemet. A piercingjét a szájába veszi, és az arca piros lesz. Pedig bizonyára fázik, mert nem hiszem, hogy az én látványom indította meg ennyire. – Na? Gyere be a vízbe – unszol, és a hangja kicsit rekedt. Bólintok, és lassan elindulok a parton. – Csak ugorj be! – Jól van! Jól van! – szólok rá idegesen, mire felnevet. – Fuss neki. – Rendben. – Hátrébb megyek, és futni kezdek. Nevetségesnek érzem magam, de nem hagyom, hogy a szokásos aggodalmaskodásom elrontsa az örömömet. Már csak egy lépésre vagyok a víztől, amikor lenézek, és megtorpanok a part szélén. – Jaj, ne már! Pedig milyen jól kezdted… – Hardin hátraveti a fejét, és tiszta szívből kacagni kezd. Elbűvölőnek tartom most. Hardin? Elbűvölő? – Nem megy. – Nem tudom, mi tart vissza. A patak elég mély ahhoz, hogy beleugorjak, de nem veszélyesen mély. Ahol Hardin áll, a melléig ér a víz, ami azt jelenti, hogy nekem az állam alatt lenne. – Félsz? – A hangja nyugodt és komoly. – Nem… Nem tudom. Egy kicsit – ismerem be. Hardin elindul felém a vízben. – Ülje le a szélére, és segítek. Leülök, de összeszorítom a combomat, nehogy meglássa a bugyimat. Hardin persze észreveszi ezt, és elvigyorodik, miközben a karját nyújtja felém. Megragadja a combomat, és szinte azonnal lángra lobban a testem. Miért van az, hogy a testem minden alkalommal így válaszol az érintésére? Szeretném, ha barátok lennénk, ezért igyekszem nem törődni a forrósággal. Hardin a derekamra csúsztatja a kezét, és rám néz. – Készen állsz? Amikor bólintok, felemel, és beránt a vízbe. De kellemes a hőmérséklete! Csodás érzés a felhevült testemnek. Hardin gyorsan elenged, és talpra állok a vízben. Most közelebb vagyunk a parthoz, úgyhogy csak a mellemig ér. – Ne álldogálj ott, mintha a buszra várnál – szól rám viccesen. Nem foglalkozom vele, de teszek

néhány lépést a mélység felé. A póló felpúposodik, ahogy alámegy a víz, de én gyorsan lelapítom. Csak akkor nyugszom meg, amikor úgy tűnik, hogy a helyén fog maradni. – Le is vehetnéd – mondja somolyogva, mire feléje fröcskölök. – Micsoda? Lefröcsköltél? – kérdezi tréfásan fenyegető hangon. Bólintok, és megint lefröcskölöm. Hardin megrázza a vizes haját, és felém vetődik a víz alatt. Hosszú karjával átöleli a derekamat, és lehúz magával. Gyorsan befogom az orrom, mert csak így tudok úszni. Amikor felbukkanunk, Hardin olyan önfeledten kacag, hogy engem is megnevettet. Vidám vagyok, és jól szórakozom. Ezzel még egy jó film sem veheti fel a versenyt. – Nem tudom eldönteni, mi viccesebb: az, hogy tényleg jól érzed magad, vagy az, hogy csak befogott orral tudsz a víz alá merülni – mondja Hardin nevetve. Hirtelen bátor leszek, és feléje ugrom, nem törődve azzal, hogy a póló megint a víz színén úszik. Megpróbálom a víz alá nyomni a fejét. Persze nem tudom megmozdítani, mert túl erős. Csak azt érem el, hogy még jobban hahotázik, és kivillannak a szép, hófehér fogai. Miért nem mindig ilyen? – Azt hiszem, tartozol nekem egy válasszal – emlékeztetem. Hardin a part felé néz. – Igen, de csak eggyel. Fogalmam sincs, mit kérdezzek, annyi mindent szeretnék tudni. Még végig sem gondoltam a lehetőségeket, amikor szinte önkéntelenül kibuggyan belőlem egy kérdés. – Kit szeretsz a legjobban a világon? Miért pont ezt kérdeztem tőle? Konkrétabb dolgokra lennék kíváncsi, például arra, hogy miért ilyen undok és kellemetlen. Vagy miért van Amerikában. Hardin gyanakvó pillantást vet rám, mintha meghökkentette volna a kérdésem. – Magamat – vágja rá, és eltűnik a víz alatt. Amikor felbukkan, megrázom a fejem. – Ez nem lehet igaz! – tiltakozom. Tudom, hogy öntelt, de neki is szeretnie kell valakit. – Mi van a szüleiddel? – teszem fel a kérdést, de azonnal meg is bánom. Az arca eltorzul, és a szeméből eltűnik a lágyság, amit már annyira megkedveltem. – Ne beszélj többé a szüleimről, jó? – förmed rám, és legszívesebben pofon vágnám magam, amiért elrontottam a jó hangulatot. – Ne haragudj, csak kíváncsi voltam. Azt mondtad, hogy felelsz egy kérdésemre – emlékeztetem megint. Az arca egy kicsit megenyhül, és elindul felém. A víz kavarogni kezd körülöttünk. – Tényleg nagyon sajnálom, Hardin. Többé nem teszek említést róluk. – Nem akarok ezen az elhagyatott helyen veszekedni vele, mert képes itt hagyni, ha nagyon felidegesítem. Meglepődöm, amikor megragadja a derekamat, és a levegőbe emel. Rúgkapálok, hadonászok, és rákiabálok, hogy azonnal tegyen le, mire felnevet, és a vízbe hajít. Néhány méterrel odébb nagy csobbanással elmerülök, és amikor felbukkanok, vidáman csillogó szemmel néz rám. – Ezért megfizetsz! – dühöngök, de Hardin úgy tesz, mint aki ásítozik, ezért fenyegető arccal odaúszom hozzá. Amikor megint megragad, ösztönösen a dereka köré kulcsolom a lábam. Minden eddiginél nagyobb forróság csap fel közöttünk. Miért történik mindig ez, ha vele vagyok? Elhessegetem az aggodalmaskodó gondolatokat, és két kézzel átkarolom a nyakát, nehogy elveszítsem

az egyensúlyomat. – Mit csinálsz velem, Tess? – kérdezi lágy hangon, és a hüvelykujjával megcirógatja az alsó ajkam. – Nem tudom… – Válaszolom őszintén, és a hüvelykujján érzem a saját forró leheletemet. – Ezek az ajkak… Mennyi mindent tudnál csinálni velük… – súgja lassan, csábítóan. Olyan forró lesz a testem, hogy majdnem elolvadok a karjában. – Akarod, hogy abbahagyjam? – Hardin a szemembe néz. A pupillája annyira kitágult, hogy csak egy sötétzöld karika látszik körülötte. Mielőtt felébredne bennem a józanság, megrázom a fejem, és hozzásimulok a víz alatt. – Ugye te is tudod, hogy nem lehetünk csak barátok? – Az ajka a nyakamhoz ér, mire remegni kezdek. Hardin végigcsókolja az államat, és bólintok. Tudom, hogy igaza van. Fogalmam sincs, mik vagyunk egymásnak, de az biztos, hogy nem tudok csak a barátja lenni. Amikor az ajka a fülem alá ér, halkan felnyögök. Hardin megismétli a mozdulatot, de most gyengéden szívni kezdi a bőrömet. – Jaj, Hardin… – sóhajtom, és még szorosabban rácsimpaszkodom. Végigsimítom a hátát, belemélyesztem a körmeimet. Már attól majdnem felrobbanok, ha megcsókolja a nyakamat. – Azt akarom, hogy újra és újra sóhajtsd a nevemet, Tessa. Megengeded, kérlek? – A hangja tele van kétségbeeséssel. A lelkem mélyén tudom, hogy nem fogok nemet mondani. – Mondd ki, Tessa. – Gyengéden beleharap a fülcimpámba, mire még határozottabban bólintok. – Ki kell mondanod hangosan, mert tudnom kell, hogy tényleg akarod. – A póló alá nyúl, és megcirógat. – Akarom… – nyögöm ki gyorsan, és a nyakamon érzem, hogy Hardin elmosolyodik. Aztán a szája folytatja az ingerlő támadást. Nem mond semmit, csak megragadja a combomat, magasabbra emel, és elindul kifelé a vízből. Amikor a parthoz ér, elenged, és kimászik. Tiltakozva felkiáltok, ami biztosan hízeleg az egójának, de most nem érdekel. Csak azt tudom, hogy akarom és kívánom őt. A kezét nyújtja nekem, és kihúz a vízből. Kicsit tanácstalanul állok a füvön, Hardin nehéz, vizes pólójával a vállamon, és arra gondolok, hogy túl messze van tőlem. Hardin a szemembe néz. – Itt akarod, vagy a szobámban? Idegesen megvonom a vállam. Nem akarok a szobájába menni, mert az túl messze van, és útközben rám törne az aggodalmaskodás, hogy mire is készülök. – Itt – válaszolom, és körülnézek. A környék teljesen kihalt, és nagyon remélem, hogy senki sem vetődik erre. – Türelmetlen vagy? – Hardin elmosolyodik, én pedig megpróbálok sértett arcot vágni. Amióta nem ér össze a testünk, már nem vagyok annyira forró és felhevült. – Gyere ide – szólal meg végül Hardin halk hangon, és megint fellobban bennem a tűz. Lassan odamegyek hozzá, és megállok tőle néhány centiméterre. Hardin megragadja a póló alját, és egy határozott mozdulattal lerántja rólam. A pillantása is megőrjít, és nem tudok uralkodni a hormonjaimon. A szívem vadul ver, ő pedig még egyszer végigmér, és megfogja a kezem. A fűre teríti a pólóját, mint egy takarót. – Feküdj le – mondja, és lehúz magával. Oldalt a könyökére támaszkodik, míg én hanyatt fekszem

mellette. Még senki előtt sem tárulkoztam így fel, és Hardin már nagyon sok lányt látott, akik biztosan jobban néztek ki nálam. Önkéntelenül felemelem a karom, hogy eltakarjam magam, de Hardin felül, megragadja mindkét kezem, és visszateszi mindkét karom az oldalam mellé. – Sose takargasd magad – szól rám, és a szemembe néz. – De én csak… – magyarázkodnék, de a szavamba vág. – Ne takargasd magad, mert nincs semmi szégyellnivalód, Tess. – Ezt komolyan gondolja? – Komolyan mondom – teszi hozzá, mintha olvasna a gondolataimban. – Olyan sok lánnyal voltál már! – fakadt ki belőlem a tiltakozás, mire összeráncolja a szemöldökét. – Egyik sem volt olyan, mint te. – Tudom, hogy a válaszát többféleképpen értelmezhetem, de úgy döntök, most nem firtatom tovább. – Van nálad óvszer? – kérdezem, felidézve azt a keveset, amit tudok a szexről. – Óvszer? – kérdezi, és felnevet. – Nem fogok szexelni veled – közli könnyedén, mire elfog a pánik. Ez az egész csak egy játék, hogy megalázzon? – Aha. – Csak ennyit tudok kinyögni, és fel akarok tápászkodni. De Hardin megragadja a vállamat, és gyengéden visszanyom a fűbe. Érzem, hogy az arcom lángol a szégyentől, és nem akarom megint kitenni magam a gúnyos pillantásának. – Hová mész? – értetlenkedik, de aztán leesik neki a tantusz. – Nem, Tess! Nem úgy értettem. Csak azt akartam mondani, hogy te még sosem… Még sosem csináltál ilyesmit, úgyhogy nem akarok szexelni veled. – Egy pillanatra mélyen a szemembe néz. – Ma – teszi hozzá, mire hatalmas megkönnyebbülést érzek. – Először sok más dolgot akarok csinálni veled. – Hardin fölém emelkedik, mintha fekvőtámaszban lenne, és a hajából az arcomba csöpög a víz. Kicsit kényelmetlenül feszengek. – El sem tudom hinni, hogy még senki sem fektetett le – súgja a fülembe, majd megint az oldalára fekszik. Csak az ujjai hegyével érinti meg a bőrömet. Először a nyakamat simogatja meg, aztán a két mellem között elindul lefelé, és a keze végül megáll a bugyimnál. Tényleg ezt csináljuk Hardinnal? Mit fog most tenni? Fájni fog? Több száz gondolat kavarog a fejemben, de mindegyik eltűnik, amikor Hardin a bugyimba nyúl. Hallom, hogy sziszegve beszívja a levegőt, mielőtt megcsókol. Az ujjai finoman mozogni kezdenek, és a testem megfeszül a megdöbbenéstől. – Jó érzés? – kérdezi csók közben. Csak dörzsöl és simogat… Miért ilyen jó ez az érintés? Bólintok, mire lassítja a tempót. – Jobb, amikor te csinálod? Micsoda? – Jobb? – kérdezi még egyszer. – Tessék? – nyögöm ki nagy nehezen. Már nem nagyon tudok uralkodni a testemen, de a gondolataimon se. – Amikor megérinted magad… Ilyen érzés? Nem tudom, mit mondjak. Némán nézek rá, és látom a szemén, hogy meglepődik. – Várj csak… Még ezt sem csináltad soha? – A hangja tele van hitetlenkedéssel, és valami mással… Vággyal? Izgalommal? Tovább csókol, és az ujjai lassan fel-le mozognak. – Imádom, hogy

érzékeny vagy, és nedves leszel az érintésemtől. – A szavai hallatán felnyögök. Miért van az, hogy ennyire izgatóak ezek az illetlen mondatok, ha Hardin mondja őket? Egy finom nyomást érzek, amitől az egész testemben valami földöntúli gyönyörűség árad szét. – Mi… Mi volt ez? – kérdezem nyöszörögve. Hardin felnevet, és nem válaszol, de megismétli a mozdulatot. A csípőm felemelkedik és megfeszül. Hardin végigcsókolja a nyakam, majd a mellemhez ér a szája. Nyelve a melltartóm alá siklik, és a szabad kezével megmarkolja az egyik mellemet. A hasamban egyre növekvő feszültség támad, valami gyönyörűséges érzés, ami teljesen a hatalmába kerít. Lehunyom a szemem, és az ajkamba harapok. A testemet megint megemelem, és a lábam remegni kezd. – Jól van, Tessa. Élvezz el, hadd lássalak – bátorít Hardin, és a szavaitól a maradék önuralmamat is elveszítem. – Nézz rám – súgja lágy hangon. Kinyitom a szemem. A mellemet becéző ajka látványa annyira felizgat, hogy valami elszabadul bennem, és néhány másodpercig csak hófehér fényt látok magam előtt, mintha megvakultam volna. – Hardin… – sóhajtok fel elragadtatottan. Aztán megint. – Hardin… – A felhevült arca elárulja, hogy örül ennek. Lassan kiveszi a kezét a bugyimból, és a hasamra teszi. Megpróbálom lecsendesíteni a ziháló lélegzetemet. Még sosem éreztem ilyen pattanásig feszült izgalmat, majd utána ilyen végtelen nyugalmat és ellazultságot, mint most. – Adok egy percet, hogy magadhoz térj. – Hardin felnevet, elhúzódik tőlem, és kicsit távolabb sétál. Értetlenül ráncolom a homlokomat. Szeretném, ha a közelemben maradna, de nem tudok megszólalni. Az elmúlt néhány perc volt az egész eddigi életem legcsodálatosabb élménye. Felülök, és Hardin felé nézek. Már fel is vette a farmerját meg a cipőjét. – Máris megyünk? – A hangomon érezni lehet, hogy zavarban vagyok. Ő nem akarja, hogy megérintsem? Igaz, nem nagyon tudom, mit kell csinálni, de elmagyarázhatta volna. – Igen. Tovább akartál maradni? – Csak arra gondoltam, hogy… Nem tudom… Szóval hogy talán te is akarsz valamit… – Fogalmam sincs, hogyan fejezzem ki magam. Szerencsére Hardin megérti, mire célzok. – Ja, nem. Ez így oké nekem, egyelőre – mondja egy halvány mosollyal. Megint gonoszkodni kezd? Remélem, ezek után már nem. Éppen most osztottam meg vele az életem legintimebb élményét. Nem tudnám elviselni, ha megint olyan gorombán bánna velem, mint eddig. Azt mondta, hogy „egyelőre”, tehát még akar valamit később? Már kezdem megbánni az egészet. Felöltözöm, bár a melltartóm és a bugyim még vizes. Igyekszem nem tudomást venni arról, hogy a lábam között is nedves vagyok. Hardin felveszi a pólóját a fűről, és odanyújtja nekem. – Törülközz meg vele – magyarázza, amikor meglátja az értetlen arcomat, és a bugyim felé pillant. Ja… Kigombolom a nadrágot, és megtörlöm magam az érzékeny területen. Hardinnak persze esze ágában sincs elfordulni. Észreveszem, hogy megnyalja az alsó ajkát, miközben figyeli, mit csinálok. Aztán előveszi a mobilját a farmerja zsebéből, és babrálni kezd a kijelzőn. Befejezem, amit javasolt, és visszaadom neki a pólót. Bebújok a cipőmbe, és érzem, hogy a szenvedélyes hangulat valahogy hűvös lett kettőnk között, és hirtelen a lehető legmesszebb szeretnék lenni tőle. Várom, hogy mondjon valamit a kocsi felé menet, de nem szólal meg. Magamban már azon

töprengek, hogy mi lehet a legrosszabb folytatása az eddigi eseményeknek. Hardin kinyitja előttem a kocsi ajtaját, én egy bólintással megköszönöm neki, és beszállok. – Valami baj van? – kérdezi, miközben végighajtunk a kavicsos úton. – Nem tudom. Miért vagy most ilyen furcsa? – kérdezem, bár félek a válaszától, és nem merek ránézni. – Nem én vagyok furcsa, hanem te. – Nem. Egy szót sem szóltál hozzám, amióta… Tudod. – Amióta megajándékoztalak életed első orgazmusával? Elpirulok. Még mindig nem szoktam hozzá a mocskos megjegyzéseihez? – Hát… Igen. Azóta nem mondtál semmit. Csak felöltöztél, és elindultunk visszafelé. – Úgy érzem, hogy a mostani helyzetben az őszinteség a legjobb megoldás, ezért még hozzáteszem: – Ettől úgy érzem magam, mintha kihasználnál, vagy valami ilyesmi. – Micsoda? Egyáltalán nem használlak ki. Ahhoz nekem is kellett volna kapnom valamit – veti oda, és a hangja olyan fölényes, hogy könnybe lábad a szemem. Minden erőmet összeszedem, hogy elfojtsam a könnyeimet, de egy csepp végigcsurog az arcomon. – Sírsz? Mit mondtam? – Hardin a combomra teszi a kezét, és magam is meglepődöm, mennyire megvigasztal az érintése. – Nem úgy értettem… Ne haragudj. Nem igazán tudom, mit kell csinálni, miután egy lánnyal voltam, mert nem szoktam sokáig időzni velük. De nem úgy terveztem, hogy csak leraklak a koleszban, aztán megyünk tovább, mintha mi sem történt volna. Arra gondoltam, hogy elmehetnénk vacsorázni. Biztosan éhes vagy. – Hardin gyengéden megszorítja a combomat. Hálásan rámosolygok, mert a szavai megnyugtatnak. Letörlöm az arcomról a könnycseppet, és egy szempillantás alatt eltűnnek az aggodalmaim is. Nem tudom, Hardin mellett miért leszek ennyire érzékeny és ingerlékeny. A kelleténél jobban kiborít a gondolat, hogy csak kihasznál engem. Nagyon zavarosak az érzelmeim iránta. Az egyik percben gyűlölöm, a másikban megcsókolom. Olyan érzéseket gerjeszt bennem, amelyekre egyáltalán nem számítottam, és ez nem csak a szex terén igaz. Hardin megnevettet és megríkat, felbosszant és dühbe hoz, de ami a legfontosabb: mellette úgy érzem, hogy élek.

Huszonhatodik fejezet Hardin keze még mindig a combomon van, és remélem, hogy sosem veszi el onnan. Megragadom az alkalmat, és szemügyre veszem a karján lévő tetoválásokat. Megint feltűnik a végtelent ábrázoló jel a csuklóján. Vajon ez jelent számára valamit? Olyan személyesnek tűnik, hogy a csuklója belső felére, a tenyere közelébe tetováltatta. Megnézem a másik csuklóját, de ott nem látok semmit. A végtelen jele elég gyakori szimbólum, főleg a nők körében, de ennek a két vége egy-egy szívet formáz, és ez felébreszti a kíváncsiságomat. – Milyen ételt szeretsz? – kérdezi. Milyen üdítő változatosság, hogy végre normális dolgokról beszélgetünk. Feltűzöm a hajamat, ami már majdnem megszáradt, és elgondolkodom, hogy mit ennék szívesen. – Tulajdonképpen mindent szeretek, amiről tudom, hogy micsoda, és nincs benne ketchup. Hardin felnevet. – Nem szereted a ketchupot? Azt hittem, minden amerikai odavan érte – mondja gunyorosan. – Nem tudom, mások hogy vannak vele, de én undorítónak tartom. Hardinra nézek, és mindketten elnevetjük magunkat. – Akkor menjünk étterembe? Bólintok, Hardin pedig felhangosítja a zenét, de aztán visszateszi a kezét a combomra. – Mit tervezel az egyetem után? – kérdezi. Ezt a kérdést egyszer már feltette nekem, amikor a szobájában voltunk. – Seattle-be fogok költözni, és szeretnék egy kiadónál dolgozni, vagy írni. Tudom, hogy ez butaság – teszem hozzá, mert hirtelen zavarba jövök a saját nagyra törő terveimtől. – De ezt már kérdezted tőlem, nem emlékszel? – Egyáltalán nem butaság. Ismerek valakit a Vance Kiadónál. Kicsit messze van, de azért jelentkezhetsz oda gyakornoknak. Beszélek vele, ha akarod. – Micsoda? Megtennéd nekem? – A hangom elvékonyodik, mert nagyon meg vagyok lepve. Igaz, hogy az elmúlt egy órában kedves hozzám, de erre azért nem számítottam. – Persze, nem nagy ügy. – Látszik rajta, hogy kicsit zavarban van. Biztosan nincs hozzászokva, hogy szívességet tegyen valakinek. – Köszönöm szépen! Tényleg. Úgyis nemsokára állást vagy gyakornoki állást kell szereznem, és ezzel egy álmom válna valóra. – Tapsikolni kezdek örömömben. Hardin felkacag, és megcsóválja a fejét. – Nagyon szívesen. Behajtunk egy régi téglaépület parkolójába. – Itt remek a kaja – közli, majd kiszáll a kocsiból. A csomagtartóhoz lép, és kivesz belőle egy újabb fekete pólót. Úgy tűnik, komoly tartalékai vannak. Nagyon élveztem a félmeztelen látványát, de tudtam, hogy előbb-utóbb fel kell öltöznie. Bemegyünk az étterembe, ahol nem sokan vannak, és leülünk egy asztalhoz. Egy idős nő lép hozzánk, és oda akarja adni az étlapot, de Hardin int, hogy nincs rá szükség. Rendel egy hamburgert

sült krumplival, és int nekem, hogy kövessem a példáját. Megbízom benne, és én is ezt kérem, csak ketchup nélkül. Míg az ételre várunk, elmesélem neki, hogy Richlandben nőttem fel, amit persze nem ismer, mert Angliából származik. Nem sokat vesztett, mert Richland egy kisváros, ahol mindenki ugyanazt csinálja, és senki sem megy máshova. Kivéve engem, mert én sosem költözöm oda vissza. Ő nem sokat árul el a múltjából, de bizakodó és türelmes vagyok. Úgy tűnik, nagyon érdekli a gyerekkorom, és haragosan ráncolja a homlokát, amikor a részeges apámra terelődik a szó. Egyszer már említettem ezt neki, veszekedés közben, de most kicsit részletesebben számolok be róla. Beszélgetés közben megérkezik a pincérnő az étellel, ami tényleg jól néz ki. – Jó, mi? – kérdezi Hardin az első falat után. Bólintok, és letörlöm a számat. Az étel tényleg fantasztikus, és egy falatot sem hagyunk belőle. Csak most jövök rá, hogy még soha életemben nem voltam ilyen éhes. Az út a kollégiumig kellemesen telik. Hardin a hosszú ujjával köröket rajzol a combomra, és csalódott leszek, amikor meglátom az egyetem épületeit, és a WCU feliratú kaput. Beérünk a campusba, és leparkolunk. – Jól érezted magad? – kérdezem tőle. Sokkal közelebb vagyok most hozzá, mint néhány órával ezelőtt. Egész normális tud lenni, ha igyekszik. – Igen, nagyon. – Látszik rajta, hogy ez őt is meglepi. – A szobádhoz kísérnélek, de nem akarom, hogy Steph elkezdjen barkochbázni… – Elmosolyodik, és felém fordul. – Rendben. Akkor… viszlát, holnap – búcsúzom tőle. Nem tudom, hogy megcsókoljam-e búcsúzáskor, és megkönnyebbülök, amikor felém nyúl, és a fülem mögé simít néhány elszabadult tincset. A tenyerébe hajtom az arcom, mire odahajol hozzám, és megcsókol. Egy gyengéd és egyszerű csóknak indul, de felmelegíti az egész testemet, és még többet akarok. Hardin megragadja a karomat, és áthúz magához. Engedelmesen az ölébe ülök, szemben vele, háttal a kormánynak. Érzem, hogy az ülés kicsit hátradől, több helyet adva nekünk. Felhúzom a pólóját, és simogatni kezdem a testét. A hasa kemény, a bőre forró. Végighúzom az ujjamat a tetoválás mintáin. A nyelve mohón a számba hatol, és két karjával szorosan átölel. Az érzés majdnem fájdalmas, de örömmel elviselem ezt a kényelmetlenséget, csak a közelében lehessek. Felnyög, amikor a kezem feljebb kúszik a testén. Imádom, hogy ilyen hatással vagyok rá, és nem csak én nyöszörgök meg sóhajtozok az érintésétől. Teljesen elmerülök a csodálatos érzésekben, de ekkor megzavar minket a telefonom csörgése. – Egy újabb emlékeztető? – gúnyolódik, amikor elhúzódom tőle, és a táskámba nyúlok. Elmosolyodok, és arra készülök, hogy valami okosat válaszolok neki, ám a kijelzőn meglátom Noah nevét. Hardinra nézek, és látom rajta, hogy tudja, ki hív. Az arckifejezése megváltozik, én pedig félek, hogy elveszítem őt, és megszűnik a kellemes hangulat, ezért elnyomom a hívást, és az utasülésre dobom a telefont. Most nem akarok Noah-ra gondolni. Eldugom az agyam legrejtettebb zugába, és rázárom az ajtót. Folytatni akarom a csókot, de Hardin leállít.

– Azt hiszem, jobb, ha megyek. – A hangja feszült, mire elfog az aggodalom. Ránézek, de a tartózkodó pillantása láttán lelohad bennem a tűz, és hirtelen fázni kezdek, mintha hideg lenne a kocsiban. – Hardin, nem vettem fel. Beszélni fogok vele erről. Még nem tudom, mikor és hogyan, de ígérem, hogy nemsokára. – A lelkem mélyén abban a pillanatban tudtam, hogy szakítanom kell Noah-val, amikor először megcsókoltam Hardint. Nem járhatok vele, ha már elárultam. Állandóan gyötörne a bűntudat, és ezt egyikünk sem akarja. Azért sem lehetek Noah-val, mert olyan furcsa érzéseim vannak Hardin mellett. Szeretem Noah-t, de ha igazán szeretném, úgy, ahogy megérdemli, akkor nem éreznék így Hardin iránt. Nem akarom megsérteni Noah-t, de innen már nincs visszaút. – Miről fogsz beszélni vele? – kérdezi Hardin, és a hangja olyan, mint egy ostorcsapás. – Rólunk? Ugye nem azt akarod mondani, hogy szakítani fogsz vele… miattam? Szédülni kezdek. Tudom, hogy ki kéne szállnom az öléből, de teljesen le vagyok dermedve. – Te… Nem akarod? – A hangom olyan halk, mintha suttognék. – Nem. Miért, te igen? Ha ki akarod dobni, akkor felőlem nyugodtan tedd meg, de ne miattam csináld. – De én csak… Azt hittem, hogy… – Nem tudom befejezni egyik mondatot sem. – Már mondtam neked, hogy nem járok senkivel, Theresa – közli Hardin. Először moccanni sem tudok a döbbenettől, de nem akarom, hogy sírni lásson, ezért összeszedem magam, és kikászálódom a kocsiból. – Undorító vagy – vágom a fejéhez, és felkapom a holmimat meg a telefonomat. Egy pillanatig úgy tűnik, hogy Hardin mondani akar valamit, de aztán nem szólal meg. – Mostantól fogva tartsd magad távol tőlem. Ezt most komolyan mondom! – kiáltok rá magamból kikelve, mire lehunyja a szemét. Szinte rohanok a kollégiumig, és meg sem állok a szobámig. Valahogy sikerül visszatartanom a könnyeimet, amíg odaérek, és becsapom magam mögött az ajtót. Hála az égnek, Steph nincs itthon. A hátamat az ajtónak támasztva lecsúszom a padlóra, és zokogni kezdek. Hogy lehettem ennyire ostoba? Tudtam, hogy milyen, mégis belementem, hogy egyedül legyek vele. Sőt, kapva kaptam az alkalmon. Ma kedves volt hozzám, ezért azt hittem, hogy… Mit hittem? Hogy a fiúm lesz? Zokogás közben kinevetem a saját ostobaságomat és naivitásomat. Igazából nem is haragudhatok Hardinra, mert megmondta, hogy nem jár senkivel. De ma olyan jól éreztük magunkat együtt… Egész nap kedves és vicces volt, ezért azt hittem, hogy kialakulhat köztünk valami kapcsolat. De úgy látszik, csak színészkedett, mert be akart jutni a bugyimba. Én pedig hagytam.

Huszonhetedik fejezet Mire Steph visszajön a moziból, a könnyeim már felszáradtak, lezuhanyoztam, és idegileg is némiképp rendbe jöttem. – Na, milyen volt a… programod Hardinnal? – kérdezi, miközben előveszi a pizsamáját a szekrényből. – Nem rossz. Most a kedves énjét csillogtatta meg – válaszolom, és megpróbálok könnyedén felnevetni. El szeretném neki mesélni, mit csináltunk, de nagyon szégyellem magam. Pedig tudom, hogy nem ítélne el. Nagyon jó lenne megosztani valakivel a titkomat, ugyanakkor azt akarom, hogy senki se tudja meg. Steph feltűnően aggódó pillantást vet rám, mire kénytelen vagyok elfordítani a tekintetemet. – Csak legyél óvatos, jó? Túl kedves lány vagy egy ilyen fiúhoz, mint Hardin. Legszívesebben átölelném, és elsírnám magam a vállán, de visszafogom magam. – Milyen volt a mozi? – érdeklődöm, hogy témát váltsunk. Steph elmondja, hogy Tristan egész idő alatt popcornnal etette, és elárulja, hogy már kezdi megkedvelni őt. Titokban elhúzom a számat, de tudom, hogy csak féltékeny vagyok, mert Tristan szereti őt, míg Hardin semmit sem érez irántam. Nem szabad elfelejtenem, hogy van valaki, aki szeret engem. Mostantól többet foglalkozom vele, és távol tartom magam Hardintól. Másnap reggel hullafáradt vagyok. Nincs semmi energiám, és úgy érzem, hogy bármelyik percben el tudnám sírni magam. A szemem vörös és dagadt a tegnapi sírástól, ezért odamegyek Steph szekrényéhez, és előveszem a sminkes táskáját. Egy barna ceruzával vékonyan kihúzom a szemem. Máris jobban nézek ki. Egy kis púdert teszek a szemem alá, hogy ne látszódjanak a karikák, és a szempillámat is kifestem. Mintha kicseréltek volna. Elégedett vagyok a külsőmmel, és felveszek egy szűk farmert meg egy trikót. Még mindig meztelennek érzem magam, ezért előkapok egy fehér kardigánt. Utoljára akkor tollászkodtam ennyit egy átlagos iskolai napon, amikor az utolsó évben fényképezés volt. Landon azt üzeni, hogy csak az órán tudunk találkozni, ezért a kávézóban neki is veszek egy italt. Még mindig elég korán van, ezért a szokásosnál lassabban sétálok tovább. – Szia! Tessa, ha jól emlékszem – szólít meg valaki. Odanézek, és egy divatosan öltözött fiút pillantok meg. – Igen. Te meg Logan vagy, ugye? – kérdezem, mire bólint. – Ezen a hétvégén is eljössz? – érdeklődik. Tehát ő is a diákszövetség tagja. Hát persze, ezért olyan divatos és jól fésült. – Nem, most nem – közlöm könnyedén, amikor mellém szegődik. – Kár, mert nagyon jó társaság voltál. Ha meggondolod magad, tudod, hol van. Mennem kell, de még találkozunk. – Logan úgy tesz, mintha megemelné a kalapját, majd elsétál. A teremben Landon már a helyén ül, és nem győz hálálkodni a kávé miatt. – Ma valahogy más vagy – állapítja meg, miután én is leültem.

– Kisminkeltem magam – dicsekszem, mire elmosolyodik. Nem kérdezi, milyen volt a találkozóm Hardinnal, és ennek őszintén örülök. Nem tudom, mit válaszolnék neki. A nap kellemesebben folytatódik, és kezdek megfeledkezni Hardinról, amikor az irodalomóra következik. Hardin a szokásos helyén ül, az első sorban. Most kivételesen fehér pólót visel, ami annyira vékony, hogy látható alatta a tetoválása. Érdekes, hogy mennyire vonzónak találom a tetkóit meg a piercingjeit, pedig eddig egyiket sem kedveltem. Gyorsan elkapom a pillantásomat, leülök mellé, és előveszem a jegyzeteimet. Nem fogok lemondani erről a jó helyről egy otromba fiú miatt. Azért nagyon remélem, hogy Landon minél előbb megérkezik, és nem kell sokáig egyedül lennem Hardinnal. – Tess! – súgja Hardin, miközben a terem kezd megtelni. Ne! Ne válaszolj neki! Ügyet se vess rá, mondogatom magamban. – Tess! – mondja megint, most már hangosabban. – Ne szólj hozzám, Hardin – sziszegem oda neki, és közben nem nézek rá. Nem fogok még egyszer a csapdájába esni. – Jaj, ne már – tiltakozik, és érzem a hangján, hogy mulatságosnak találja a helyzetet. A hangom durva, de nem érdekel. – Komolyan mondom, Hardin. Hagyj békén. – Rendben, ahogy akarod – vág vissza ugyanolyan durván, és én felsóhajtok. Landon megérkezik, és hálás vagyok. Észreveszi a feszültséget köztünk, és aggódva rám néz. – Jól vagy? – érdeklődik kedves hangon. – Igen, remekül – hazudok neki, és az óra elkezdődik. Hardinnal egész héten nem állunk szóba egymással, és mivel nem beszélünk, könnyebb megtartanom az ígéretemet, hogy nem gondolok rá olyan sokat. Steph és Tristan folyamatosan együtt lógnak, ezért többnyire enyém az egész szoba. Ez jó is, meg rossz is. Jó, mert sokat tudok tanulni, ugyanakkor rossz, mert semmi sem tereli el a gondolataimat Hardinról. Egész héten a szokásosnál erősebben festem a szememet, de maradok a bő, konzervatív ruháimnál. Péntek reggel már úgy érzem, hogy túltettem magam ezen a zűrös ügyön Hardinnal. Ám ekkor mindenki a buliról kezd el beszélni a diákszövetségi épületben. Nem értem, miért lesznek ennyire izgatottak miatta, amikor minden pénteken tartanak ott egy bulit, sőt általában még szombaton is. Már vagy tízen megkérdezték tőlem, hogy ott leszek-e a bulin. Csak egy módja van annak, hogy biztosan ne menjek el. Felhívom Noah-t. – Szia, Tessa! – szól bele vidáman a telefonba. Jó néhány napja nem beszéltünk, és már nagyon hiányzott a hangja. – Szia, nem tudnál meglátogatni? – térek a tárgyra azonnal. – De igen. Talán el tudok menni a jövő hétvégén. Halkan felsóhajtok. – Én a mai napra gondoltam. Nem tudnál most azonnal elindulni? – Tudom, hogy ő is szeret

mindent megtervezni, akárcsak én, de nagyon fontos, hogy még ma ideérjen. – Tessa, suli után edzésem van. Még most is iskolában vagyok, csak ebédelek – magyarázza. – Kérlek, Noah… Nagyon hiányzol. Nem indulnál el most? És itt maradhatnál egész hétvégére. Kérlek! – Tudom, hogy ez érzelmi zsarolás, de nem érdekel. – Nos… Igen, persze, Tessa. Jövök most. Minden rendben van? Jaj, de jó! Meglep, hogy a mániákusan precíz Noah hajlandó rögtönözni a kedvemért, és nagyon örülök neki. – Persze, semmi baj, csak nagyon hiányzol. Ne feledd, hogy már majdnem két hete nem találkoztunk – emlékeztetem. Noah felnevet. – Nekem is hiányzol. Akkor lelépek, és néhány perc múlva indulok, úgyhogy három óra múlva találkozunk. Szeretlek, Tessa. – Én is szeretlek – mondom neki, és leteszem a telefont. Nos, ezt megoldottam. Semmi esély arra, hogy ma este megint egy buliban találjam magam. Könnyű szívvel lépek be az impozáns, régi téglaépületbe, ahol az irodalomórát tartják. Ám az örömöm azonnal elpárolog, amikor a teremben meglátom Hardint, aki fenyegető testtartásban magasodik Landon padja fölé. Mi az ördög ez? Odarohanok. Ekkor Hardin Landon padjára csap az öklével. – Soha többé ne merészelj ilyet mondani nekem, te rohadék! – vicsorogja dühösen. Landon feláll, de őrültség lenne verekedésbe keverednie egy olyan alakkal, mint Hardin. Landon is izmos, de nagyon kedves a természete, és nem tudom elképzelni, hogy megüssön valakit. Megragadom Hardin kezét, és elhúzom Landon padjától. Hardin másik keze a levegőbe lendül, én ijedten összerezzenek, de amikor meglátja, hogy én vagyok, leengedi a karját, és halkan elkáromkodja magát. – Hagyd őt békén, Hardin! – kiáltok rá, és Landonhöz fordulok. Ő is ugyanúgy ki van kelve magából, mint Hardin, de visszaül a padba. – A magad dolgával kéne törődnöd, Theresa – morogja, és a helyére megy. Valahol hátul kéne ülnie, gondolom bosszúsan. Leülök közéjük, és Landonhöz hajolok. – Jól vagy? Mi volt ez? Landon Hardin felé néz, és felsóhajt. – Hardin egy szemétláda. Azt hiszem, ezzel mindent megmagyaráztam – jegyzi meg hangosan, és gúnyosan vigyorog. Halkan elnevetem magam. Hallom Hardin ziháló lélegzetét magam mellett, és ettől támad egy jó ötletem. Gyerekes dolog, de akkor is megteszem. – Jó hírem van! – közlöm Landonnel a lehető legvidámabb hangon. – Tényleg? Mi az?

– Noah ma meglátogat, és egész hétvégén itt marad! – Boldogan mosolygok és tapsikolok. Kicsit túljátszom a szerepemet, de érzem magamon Hardin pillantását, és tudom, hogy hallotta, amit mondtam. – Na, ez tényleg remek hír! – jelenti ki Landon őszinte mosollyal. Az óra elkezdődik, majd véget ér anélkül, hogy közben Hardin szólna hozzám. Mostantól ez mindig így lesz, és nagyon örülök neki. Kellemes hétvégét kívánok Landonnek, visszamegyek a szobámba, hogy megigazítsam a sminkemet, és egyek valamit, mielőtt Noah megérkezik. Sminkelés közben halkan felnevetek. Mióta vagyok olyan lány, aki „megigazítja a sminkjét”, mielőtt találkozik a fiújával? Azt hiszem, amióta a pataknál voltam Hardinnal. Az az élmény megváltoztatott, de a goromba elutasítása még inkább. A smink csak egy apró változás, de jobban észrevehető. Evés után kicsit rendbe teszem a szobát, összehajtom és elrakom Steph ruháit. Remélem, nem bánja. Noah végre ír, hogy megérkezett, mire leugrom az ágyról, ahol pihentem, és kiszaladok, hogy üdvözöljem. Még a szokásosnál is jobban néz ki. Sötétkék nadrág, krémszínű kardigán és fehér ing van rajta. Tényleg mindig kardigánt hord, de én így szeretem. A mosolya láttán megmelegszik a szívem, főleg miután átölel, és azt mondja, hogy nagyon örül nekem. Miközben visszamegyünk a szobámba, csodálkozva néz rám. – Smink van rajtad? – Igen, egy kicsi. Mostanában kísérletezem vele – magyarázom neki. Noah elmosolyodik. – Jól áll – jegyzi meg udvariasan, és megcsókolja a homlokomat. A szobámban végül közösen átnézzük a Netflix kínálatát, hogy kiválasszunk egy romantikus vígjátékot. Steph üzen, hogy Tristannel van, és ma este nem jön haza. Leoltjuk a villanyt, és kényelmesen elhelyezkedünk az ágyamon. Noah átkarol, én meg a vállára hajtom a fejem. Ez vagyok én, gondolom. Nem egy vad lány, aki egy punk fiú pólójában úszkál. Elkezdünk nézni egy filmet, amiről még nem hallottam, de öt perc sem telik el, amikor kivágódik az ajtó. Arra gondolok, hogy Steph valamit itt hagyott, és visszajött érte. De természetesen Hardin toppant be. A pillantása azonnal az ágyamra esik, ahol Noah-val összebújunk, és csak a tévé fénye világít meg minket. Elpirulok. Biztosan azért jött, hogy beáruljon Noah-nak. Megrémülök, és felpattanok a barátom mellől, mintha csak a meglepetéstől ugrottam volna le az ágyról. – Mit keresel itt? – förmedek rá. – Nem ronthatsz be csak így a szobámba! Hardin elmosolyodik. – Stephfel találkozom – válaszolja, és leül. – Szia, Noah. Örülök, hogy megint találkozunk. – Hardin gúnyosan elmosolyodik, és Noah kényelmetlenül feszengeni kezd. Valószínűleg nem érti, Hardinnak miért van kulcsa a szobámhoz, és miért lép be kopogás nélkül. – Steph Tristannel van, valószínűleg már nálatok lógnak – magyarázom neki, és magamban könyörgök, hogy tűnjön el. Ha most elmeséli Noah-nak, mi történt köztünk, fogalmam sincs, hogyan élem túl.

– Igen? – Felvonja a szemöldökét, és fanyar mosolya elárulja, hogy csak azért jött, mert kínozni akar. Valószínűleg addig marad, amíg mindent be nem vallok Noah-nak. – Jöttök a buliba? – Nem. Egy filmet szeretnénk nézni… – válaszolom neki. Noah megfogja a kezem, és még a sötétben is látom, hogy Hardin meredten bámulja az összekulcsolt kezünket. – Kár. Na, akkor én megyek is… – Elindul az ajtó felé. Hála az égnek! Ám a következő pillanatban visszafordul. – Noah… – Jaj, ne! A szívem vadul kalimpál a félelemtől. – Tetszik a kardigánod. Észre sem vettem, hogy visszatartottam a lélegzetem, de most megkönnyebbülten felsóhajtok. – Kösz. A Gapben vettem – mondja Noah. Fogalma sincs, hogy Hardin gúnyolódik vele. – Láttam rajta. Érezzétek jól magatokat – búcsúzik Hardin, és elhagyja a szobát.

Huszonnyolcadik fejezet – Azt hiszem, nem is olyan rossz srác – állapítja meg Noah, miután becsukódik az ajtó Hardin mögött. Idegesen felnevetek. – Micsoda? – Amikor Noah csodálkozva néz rám, zavartan folytatom: – Semmi, csak meglep, hogy ezt mondod. – Visszafekszem, és megint a vállára hajtom a fejem. Megszűntek az elektromos szikrák, amelyek néhány másodpercig megtöltötték a szobát. – Nem azt mondom, hogy barátkoznék vele, de most elég normális volt. – Hardin sosem normális, és egyáltalán nem barátságos – jelentem ki határozottan, mire Noah felnevet, és átkarol. Ha tudná, mi történt köztünk… Hogyan csókolóztunk, hogyan nyöszörögtem a nevét, miközben… Hagyd abba, Tessa! Felemelem a fejem, és megcsókolom Noah állát, mire elmosolyodik. Szeretném, ha Noah-val is úgy érezném magam, mint Hardinnal. Felülök, és szembefordulok vele. Két kezembe fogom az arcát, és a szájára szorítom az ajkamat. Kinyitja a száját, és visszacsókol. Az ajka lágy… akárcsak a csókja. Ennyi nem elég. Szükségem van a tűzre, a szenvedélyre. Szorosan átkarolom a nyakát, és az ölébe mászom. – Tessa… Mit csinálsz? – kérdezi, és megpróbál gyengéden letolni magáról. – Tessék? Ja, azt hiszem, ölelkezni szeretnék egy kicsit – magyarázkodom, és lenézek rá. Általában nem jövök zavarba Noah előtt, de ilyesmiről nem szoktunk beszélni. – Rendben… – vonja meg a vállát, mire újra megcsókolom. Melegséget érzek a testemben, de nem tüzet. Mozgatni kezdem a csípőmet, hátha fel tudom ébreszteni a szenvedélyt. Noah megfogja a csípőmet, de csak azért, hogy csillapítsa a mozdulataimat. Megegyeztünk, hogy várunk az esküvőig, de ez csak egy csók meg egy kis ölelés. Eltolom a kezét, és folytatom a ringatózást. Hiába próbálom keményebben csókolni, az ajka lágy és félénk marad. Érzem, hogy felizgul, de nem veszi át a kezdeményezést. Tudom, hogy helytelen az indítékom, de most nem érdekel. Ki kell derítenem, hogy Noah is képese olyan érzéseket gerjeszteni bennem, mint Hardin. Nem is Hardint akarom, hanem az érzést… Vagy nem? Abbahagyom a csókot, és leszállok Noah-ról. – Ez kellemes volt, Tessa. – Noah rám mosolyog, és viszonzom a mosolyát. „Kellemes” volt. Nagyon óvatos, túlságosan óvatos, de én szeretem. Megnyomom a távirányítót, hogy folytassuk a filmet, és nemsokára elnyom az álom. – Mennem kell – mondja Hardin, mire kinyitom a szemem, és meglátom a zöld szemét. – Hová kell menned? – Nem akarom, hogy elmenjen! – Egy közeli hotelban szállok meg. Reggel visszajövök – ígéri, és miután egy ideig értetlenül bámulom, rájövök, hogy Noah-val beszélek. Összerezzenek, és megtörlöm a szemem. Hát persze hogy Noah. Nem is volt soha Hardin. – Látom, hogy nagyon álmos vagy, és nem maradhatok itt éjszakára – súgja gyengéden Noah, és megsimogatja az arcomat. Szeretném, ha maradna, de most már félek, hogy mit fogok látni vagy mondani alvás közben. Noah

különben sem tartaná illendőnek, hogy a szobámban aludjon. Hardin és Noah szöges ellentétei egymásnak. Minden szempontból. – Rendben, és még egyszer köszönöm, hogy eljöttél – motyogom. Noah arcon csókol, majd kicsúszik alólam, és felkel az ágyból. – Szeretlek – szól vissza az ajtóból. Egy bólintással válaszolok neki, aztán a fejem a párnára hanyatlik, és olyan álmokba merülök, amelyekre már nem emlékszem. Másnap reggel Noah hívására ébredek. Közli, hogy már úton van, ezért gyorsan kiugrom az ágyból, és a zuhanyozóba sietek. Közben azon gondolkodom, mit fogunk ma csinálni. Nem sok tennivaló van a környéken, csak akkor, ha bemegyünk a városba. Talán írnom kéne Landonnek, és megkérdezni, hogy mit csinálhatunk itt, azon kívül, hogy elmegyünk egy diákszövetségi házba bulizni. Ő az egyetlen barátom, aki ezt tudhatja. Egy szürke rakott szoknyát meg egy egyszerű kék blúzt veszek föl, és nem gondolok Hardinra, aki biztosan rondának tartaná az öltözékemet. Noah már a folyosón vár az ajtóm előtt, amikor visszaérek. A hajamat is megmostam, és most egy vizes törülköző van a fejemen. – Csodásan nézel ki – mosolyog rám, és átkarolja a vállamat, amíg kinyitom az ajtót. – Csak megszárítom a hajam, és felteszek egy kis sminket – mondom, és felkapom Steph sminkes táskáját. Jó, hogy nem vitte magával. Most már nekem is be kell szereznem néhány cuccot, mert látom, hogy jól áll, ha kifestem magam. Noah türelmesen üldögél az ágyamon, amíg megszárítom és besütöm a hajamat. Adok neki egy gyors puszit, mielőtt nekilátok a szemfestésnek. – Mit akarsz ma csinálni? – kérdezem, miközben felviszem a szempillaspirált, és még egyszer megigazítom a hajamat. – Jól áll neked az egyetem, Tessa. Még sosem néztél ilyen jól ki – dicsér meg Noah. – Nem tudom. Talán elmehetnénk egy parkba, vagy valami ilyesmi. Aztán vacsorázni? Az órára nézek. Máris egy óra van? Megüzenem Stephnek, hogy a nap nagy részében távol leszünk, mire azt válaszolja, hogy csak holnap jön vissza. A hétvégéket gyakorlatilag Hardin diákszövetségi házában tölti. Noah kinyitja előttem a Toyotája ajtaját. A szülei gondoskodtak arról, hogy a lehető legbiztonságosabb autót vezesse, és persze a legújabb modellt vették meg neki. A kocsi belseje makulátlan. Nincsenek benne könyvkupacok és szétdobált piszkos ruhák. Elindulunk, hogy egy parkot keressünk, és nemsokára találunk is egy csendes helyet, ahol a fű félig még zöld, félig már sárgul, és van néhány fa is. Miután leparkolunk, Noah rám néz. – Mikor veszel magadnak egy autót? – Pont ezen a héten terveztem. És ezen a héten elkezdem az állásvadászatot is. – Nem említem neki a munkát a Vance Kiadónál, amit Hardin legutóbb kecsegtetett. Nem tudom, hogy ezek után még mindig megkaphatom-e. És ha igen, fogalmam sincs, mit mondjak róla Noah-nak.

– Ez jó hír. Szólj, ha segítségre van szükséged bármelyik projekttel kapcsolatban – ajánlkozik Noah. Sétálunk a parkban, aztán leülünk egy piknikasztalhoz. Többnyire Noah beszél, én meg bólogatok. Néha elkalandozik a figyelmem, és elveszítem a társalgás fonalát, de úgy tűnik, nem veszi észre. Később járunk még egy kicsit, és egy patakhoz érünk. Milyen vicces párhuzam! Felnevetek, és megcsóválom a fejem, mire Noah értetlenül néz rám. – Akarsz úszni? – kérdezem. Igazából nem tudom, miért erőltetem a témát. – Ebben? Nem, dehogy! – válaszolja nevetve. Furcsa szomorúságot érzek, de gyorsan összeszedem magam. Abba kell ezt hagynom! Nem hasonlítgathatom Noah-t Hardinhoz. – Csak vicceltem – hazudok könnyed mosollyal, és továbbmegyek vele az ösvényen. Hét óra lesz, mire eljövünk a parkból, és megérkezünk a szobámba. Úgy döntünk, hogy pizzát rendelünk, és megnézünk egy klasszikus romantikus filmet, amelyben Meg Ryan egy rádióműsor miatt szeret bele Tom Hanksbe. Mire a pizza megérkezik, farkaséhes vagyok, és legalább a felét én falom fel. Mentségemre szólhat, hogy egész nap nem ettem semmit. A film felénél megszólal a mobilom, és Noah adja oda nekem. – Ki az a Landon? – kérdezi. A hangjában nincs gyanakvás, csak kíváncsiság. Nem féltékeny típus, és soha nem is volt rá oka. Mostanáig, emlékeztet a tudatalattim. – Egy barátom a suliból – magyarázom, és felveszem a telefont. Miért keres Landon ilyen későn? Eddig csak akkor hívott, ha a jegyzeteinket akartuk összehasonlítani. – Tessa? – Landon a szokásosnál hangosabban szól bele a telefonba, mintha zaklatott lenne. – Igen. Minden rendben van? – Az az igazság, hogy nem… Tudom, hogy Noah ott van, de… – Érzem, hogy habozik. – Mi a baj, Landon? – A szívem szaporábban kezd verni az aggodalomtól. – Jól vagy? – Igen. Nem rólam van szó, hanem Hardinról. Félelem fog el. – Ha-Hardinról? – hebegem. – Igen. Ha megadom a címet, idejönnél, légy szíves? – A háttérben hallom, hogy valami összetörik. Leugrom az ágyról, és már bújok is a cipőmbe, mielőtt átgondolnám, mire készülök. Noah is feláll, mintha együtt érezne velem. – Landon, Hardin bántani akar téged? – Egyszerűen nem tudom elképzelni, mi történhetett. – Nem, nem – siet megnyugtatni Landon. – Írd meg a címet – sürgetem, és ekkor egy újabb csörömpölést hallok. Noah-hoz fordulok. – Szükségem van az autódra. – Mi ez az egész? – értetlenkedik Noah. – Nem tudom… Hardinról van szó. Add ide a kulcsot! – förmedek rá. Noah a zsebébe nyúl, és előveszi a kocsi kulcsát.

– Veled megyek – jelenti ki határozottan. Én azonban kikapom a kezéből a kulcsot, és megrázom a fejem. – Nem… Egyedül kell mennem. Látom rajta, hogy megsértődik, mert a szavaim fájnak neki. Tudom, hogy nem lenne szabad itt hagynom, de most csak az jár a fejemben, hogy minél előbb Hardinhoz jussak.

Huszonkilencedik fejezet Megérkezik Landon üzenete a címmel. Cornell Road 2875. Bemásolom a térképprogramba, és megtudom, hogy az út negyedóra kocsival. Mi történhet ott, ami miatt Landon a segítségemet kéri? Megérkezem a címre, és ugyanolyan értetlen vagyok, mint amikor elindultam a koleszból. Noah közben kétszer hívott, de nem fogadtam a hívását, mert szükségem volt a kijelzőre a navigáláshoz. Még mindig előttem van a zavarodott arca, ahogy ott hagytam a szobában. Az utcában hatalmas házak sorakoznak, már-már kisebb palotáknak tűnnek. A 2875-ös ház pedig legalább háromszor nagyobb, mint az anyámé. Egy régimódi téglaépület, amit lejtős telekre építettek, és ettől úgy néz ki, mintha domboldalon állna. Még az utcai lámpák gyér fényében is feltűnik a szépsége. Gondolom, ez Hardin apjának a háza, mert nem lehet egy főiskolás fiúé, és ez az egyetlen ésszerű magyarázat arra, hogy Landon miért van ott. Nagy levegőt veszek, kiszállok a kocsiból, és felmegyek a járdától a házhoz vezető lépcsőn. Hangosan kopogok a masszív mahagóniajtón, ami szinte azonnal kinyílik. – Köszönöm, hogy eljöttél, Tessa. Sajnálom… Tudom, hogy a barátoddal voltál. Noah is itt van? – kérdezi Landon, és a kocsi felé néz, miközben int, hogy lépjek be a házba. – Nem, ő a koleszban maradt. Mi ez az egész? Hol van Hardin? – A hátsó kertben. Teljesen ki van fordulva magából – teszi hozzá Landon, és felsóhajt. – És én miért vagyok itt? – kérdezem a lehető legudvariasabban. Mi közöm ahhoz, hogy Hardin ki van fordulva magából? – Nem tudom. Tudom, hogy gyűlölöd, de azért próbálj meg beszélni a fejével. Nagyon részeg, és agresszív. Idejött, kinyitotta az apja egyik whiskyjét, és legalább a felét megitta! Aztán törni-zúzni kezdett. Az anyám edényeit, egy üvegszekrényt, mindent, ami az útjába került. – Micsoda? Miért? – Hardin azt mondta nekem, hogy nem szokott inni. Ez is hazugság volt? – Az apja most mondta meg neki, hogy feleségül veszi az anyámat… – És? – Még mindig nem értem a helyzetet. – Hardin nem akarja, hogy összeházasodjanak? – érdeklődöm, miközben Landon átvezet egy hatalmas konyhán. Ijedten felkiáltok, amikor észreveszem a felfordulást, amit Hardin csinált. A padlón törött tányérdarabok hevernek, egy nagy faszekrény eldőlt, az üvegajtói betörtek. – Nem, de ez egy hosszú történet. Miután az apja közölte Hardinnal a hírt, elutaztak vidékre, hogy ünnepeljenek. Szerintem Hardin azért rontott ide, hogy letámadja az apját. Sosem szokott idejönni – teszi hozzá magyarázatképpen, és kinyitja a hátsó ajtót. A kikövezett hátsó teraszon egy sötét árnyékot látok. Hardin ül egy asztalnál. – Nem tudom, miben segíthetek, de megpróbálom. Landon bólint, majd lehajol, és a vállamra teszi a kezét. – Téged hívott – közli halkan, mire a szívem majdnem megáll a meglepetéstől. Elindulok Hardin felé, aki felnéz. A szeme véreres, a haját egy szürke sapka takarja el. Amikor észrevesz, a szeme tágra nyílik és sötét lesz. Legszívesebben hátralépnék, mert ijesztő látványt nyújt a halvány fényben.

– Hogy kerülsz ide? – förmed rám, és feláll. – Landon… – kezdeném a választ, de mindjárt meg is bánom, hogy ezt mondtam. – Felhívtad, te rohadék? – kiált oda Hardin Landonnek, aki már vissza akar vonulni a házba. – Hagyd békén, Hardin. Landon aggódik érted – próbálom csitítani. Hardin visszaül az asztalhoz, és int, hogy én is telepedjek le. Vele szemben foglalok helyet, és dermedten nézem, ahogy az ajkához emeli az üveget, amiben már alig van a sötét folyadékból. Az ádámcsutkája mozog, miközben kortyolja az italt. Aztán az üveget az asztalra csapja, és én ijedten összerezzenek, mert arra számítok, hogy összetörik az üvegasztal, vagy a whiskys üveg, vagy mindkettő. – Te meg Landon… Mindketten annyira… kiszámíthatóak vagytok. Szegény Hardin ideges, ezért rám vetitek magatokat, és azt akarjátok, hogy érezzem rosszul magam, mert összetörtem néhány nyavalyás porcelánt – morogja megvető arckifejezéssel. – Azt hittem, nem iszol – vonom kérdőre, és karba teszem a kezem. – Nem is. Egészen mostanáig. Ne beszélj velem ilyen lekezelő hangon, mert te sem vagy különb nálam. – Hardin rám szegezi a mutatóujját, aztán felkapja az üveget, és megint jól meghúzza. A jelenet ijesztő, mégsem tagadhatom, hogy a közelsége még ebben a részeg állapotában is életet lehel belém. Nagyon hiányzott már az érzés, amit Hardin támaszt bennem. – Nem mondtam, hogy különb vagyok nálad. Csak tudni akarom, hogy most mi vett rá az ivásra. – Mit érdekel téged? Hol van a fiúd? – Hardin a szemembe néz, és olyan erős érzelem sugárzik a pillantásából, hogy kénytelen vagyok elfordítani a fejem. Szeretném tudni, mi ez az érzelem. Bizonyára gyűlölet. – A szobámban van. Én csak segíteni szeretnék neked, Hardin. – Kicsit előrehajolok az asztal fölött, hogy megfogjam a kezét, de elrántja tőlem. – Segíteni? – fakad ki keserűen. Szívesen megkérdezném, hogy miért hívott, ha ilyen ellenségesen viselkedik velem, de nem akarom megint ráuszítani szegény Landonre. – Ha segíteni akarsz, akkor menj el. – Miért nem meséled el, miről van szó? – Lenézek a kezemre, és piszkálni kezdem a körmömet. Hardin felsóhajt, leveszi a sapkát, beletúr a hajába, majd visszahúzza a sapkát a fejére. – Az apám csak most közölte velem, hogy feleségül veszi Karent, és a jövő hónapban lesz az esküvő. Már régen el kellett volna mondania, és nem telefonon. Persze a tökéletes kis Landon már egy jó ideje tud róla. Aha. Nem számítottam arra, hogy ezt közli velem, ezért hirtelen nem tudom, mit mondjak. – Bizonyára megvolt az oka, hogy miért nem mondta el előbb. – Nem ismered őt. Az apámat egyáltalán nem érdeklem. Tudod, az elmúlt évben hányszor beszéltem vele? Talán tízszer! Csak a nagy házával foglalkozik, a leendő feleségével, meg az új, tökéletes fiával. – Hardin nyelve már nehezen forog, mégis iszik egy újabb kortyot. Csendben maradok, mire folytatja: – Látnod kéne azt a nyomortanyát, ahol az anyám él Angliában. Azt mondja, szeret ott lakni, de tudom, hogy ez nem igaz. Kisebb a lakása, mint az apám hálószobája itt! Az anyám gyakorlatilag erőszakkal vett rá, hogy ide jöjjek egyetemre, és közelebb legyek apámhoz… Hát nem sok értelme volt!

Miután ezt megtudtam róla, máris úgy érzem, hogy sokkal jobban megértem őt. Hardin sérült, és ezért olyan, amilyen. – Mennyi idős voltál, amikor az apád elment? – kérdezem. Gyanakvó pillantást vet rám, de azért válaszol. – Tízéves. De a távozása előtt sem volt soha otthon. Minden este másik bárban tivornyázott. Most pedig ő a tökéletes családapa, és itt van neki ez az egész… – Hardin a ház felé int a kezével. Hardint is tízéves korában hagyta el az apja, akárcsak engem, és mindketten részegesek voltak. Több közös vonásunk van, mint gondoltam. Ez a sértett, részeg Hardin sokkal fiatalabbnak és védtelenebbnek tűnik, mint az az erős személyiség, akit eddig megismertem. – Sajnálom, hogy elhagyott titeket, de… – Nincs szükségem a sajnálatodra! – vág a szavamba Hardin. – Ez nem sajnálkozás. Csak próbálok… – Mit próbálsz? – Segíteni neked. És melletted lenni – teszem hozzá lágy hangon. Erre elmosolyodik. A mosolya lefegyverző, és egy pillanatig azt hiszem, hogy tényleg segíteni tudok neki, pedig sejtem, hogy mi következik. – Olyan szánalmas vagy! Nem látod, hogy nem örülök a jelenlétednek? Nincs szükségem az anyáskodásodra. Egy kicsit szórakoztam veled, de ez nem jelenti azt, hogy bármit is akarok tőled. Mégis itt vagy, otthagytad a kedves pasidat, aki el tudja viselni a jelenlétedet, és idejöttél, hogy „segíteni próbálj” nekem. Ez a szánalmas pontos definíciója, Theresa – teszi hozzá, a levegőbe tett idézőjellel hangsúlyozva a sértő szót. A hangja csupa düh, ahogy számítottam is rá, de most nem törődöm a szívembe markoló fájdalommal, és nyugodt pillantással nézek rá. – Ezt nem gondolod komolyan. – Eszembe jut, ahogy egy hete nevetve a vízbe dobott. Nem tudom eldönteni, hogy remek színész, vagy nagyszerű hazudozó. – De igen. Menj haza. – Hardin felemeli az üveget, hogy megint meghúzza, de kikapom a kezéből, és a kertbe hajítom. – Mi az ördögöt művelsz? – förmed rám, de nem törődöm vele, és elindulok a hátsó ajtó felé. Hallom, hogy feltápászkodik, és a következő pillanatban elém lép. – Hová mész? – Az arca alig néhány centiméterre van az enyémtől. – Segítek feltakarítani a rendetlenséget, amit csináltál, aztán hazamegyek. – Meglepődök, milyen nyugodt a hangom, pedig elég zaklatott vagyok. – És neki miért segítesz? – kérdezi megvető arccal. – Mert veled ellentétben ő megérdemli a segítséget. Hardin elkomorodik. Sokkal többet kéne mondanom neki. Kiabálhatnék vele a fejemhez vágott sértésekért, de tudom, hogy pontosan ezt akarja. Mert ő ilyen. Mindenkit vérig sért maga körül, aztán élvezi a felfordulást, amit okozott. Hardin csendben félreáll. A konyhában Landon éppen a felborult szekrényt állítja fel. – Hol van a söprű? – kérdezem, miután végez. Landon hálás mosollyal néz rám.

– Ott – válaszolja, és a sarokba mutat. – Mindent nagyon köszönök. Bólintok, és nekilátok, hogy felsöpörjem a cserepeket a konyha padlójáról. Mit fog érezni Landon anyja, ha visszajön, és látja, hogy az összes edényét összetörték? Remélem, nem jelentettek számára érzelmi értéket. – Jaj! – Felkiáltok, amikor egy üvegszilánk az ujjamba fúródik. Vércseppek hullnak a padlóra, én meg felugrom, és a mosogatóhoz lépek. – Jól vagy? – kérdezi Landon aggódó arccal. – Igen, csak egy apró vágás. Nem tudom, miért van ilyen sok vér. – Nem is fáj annyira. Lehunyom a szemem, ahogy a hideg víz az ujjamra folyik, és néhány másodperc múlva hallom, hogy kinyílik a hátsó ajtó. Kinyitom a szemem, és Hardint pillantom meg. – Tessa, beszélhetek veled? – kérdezi. Tudom, hogy nemet kéne mondanom, de bólintok, amikor meglátom a vörös szemét. Hardin pillantása a kezemre esik, aztán a véres padlóra mered. Azonnal odasiet hozzám. – Jól vagy? Mi történt? – Semmiség, csak egy kis üvegszilánk – nyugtatom meg. A kezem után nyúl, és magához húzza. Amikor megérinti a karomat, megint végigfut rajtam az elektromosság, mintha egy csupasz vezetékbe értem volna. Hardin az ujjamra néz, elkomorodik, és Landonhöz lép. Az előbb még szánalmasnak nevezett, most meg aggódik a testi épségem miatt? Hardin szó szerint az őrületbe kerget, és nemsokára gumiszobába kerülök miatta. – Hol van a ragtapasz? – kiált rá Landonre, aki a fürdőszoba felé int. Hardin gyorsan visszajön, és megint megfogja a kezemet. Először fertőtlenítő gélt ken a sebre, majd gyengéden beköti egy ragtapasszal. Csendben maradok, mert zavarba hoz Hardin gondoskodása. Landon is értetlen arcot vág. – Beszélhetek veled? – ismétli meg a kérdését, és tudom, hogy nem lenne szabad igent mondanom. De mikor viselkedem normálisan, ha Hardinról van szó? Bólintok, mire megfogja a csuklómat, és kivezet a konyhából.

Harmincadik fejezet Visszamegyünk az asztalhoz, és Hardin kihúzza nekem az egyik széket. A bőröm a szó szoros értelmében lángol az érintésétől, ezért megdörzsölöm a karomat, míg ő megragadja a másik széket, és végighúzza a betonon, hogy szemben legyen velem. Olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy a térdünk majdnem összeér. – Miről akarsz beszélni, Hardin? – kérdezem, és igyekszem a lehető legélesebb hangon beszélni. Nagy levegőt vesz, megint leveszi a sapkáját, és az asztalra helyezi. Hosszú ujjaival beletúr a hajába, és közben a szemembe néz. – Ne haragudj – mondja. A pillantása olyan merő és átható, hogy kénytelen vagyok elfordulni, és inkább az udvarban lévő nagy fára emelem a szememet. Hardin közelebb hajol hozzám. – Hallottad, amit mondtam? – kérdezi. – Igen, hallottalak! – csattanok fel, és haragosan rámeredek. Őrültebb, mint hittem, ha azt hiszi, hogy elég egy bocsánatkérés, és máris elfelejtem a sok sértést, amit szinte naponta a fejemhez vág. – Olyan átkozottul nehéz veled zöld ágra vergődni – sóhajtja, és hátradől a széken. Az üveg, amit a kertbe hajítottam, megint a kezében van, és újra meghúzza. Kész csoda, hogy még nem ájult el. – Én vagyok nehéz természetű? Most viccelsz? Mire számítottál, Hardin? Kegyetlen vagy velem, nagyon undok… – Az alsó ajkam megremeg, ezért gyorsan beleharapok. Nem fogok megint sírva fakadni előtte. Noah sosem ríkatott meg. Néhányszor veszekedtünk az évek során, de sosem borított ki annyira, hogy elsírjam magam. Hardin hangja olyan halk lesz, mint az esti szellő. – Nem szándékosan csinálom. – De igen, és ezt te is tudod. És még szórakozol is rajtam. Még soha senki sem bánt velem ilyen aljasul! – Még keményebben harapom a számat, mert érzem, hogy összeszorul a torkom. Ha elsírom magam, akkor ő győz, és tudom, hogy pontosan ez a célja. – Akkor miért jössz mindig vissza hozzám? Miért nem adod fel? – Mert ha… Nem tudom. De biztosíthatlak, hogy a mai este után többé nem fogsz látni. Leadom az irodalmat, és majd felveszem a következő félévben. – Ezt eddig nem terveztem, pedig pontosan ezt kéne tennem. – Kérlek, ne! Ne csináld. – Mit törődsz vele? Biztosan nehéz elviselned egy olyan szánalmas ember jelenlétét, mint én vagyok. – A vérem forr a dühtől. Ha én is tudnék mondani valamit, amivel megsérthetem, akkor nem haboznék. – Nem gondoltam komolyan. Én vagyok szánalmas. A szemébe nézek. – Nos, ezzel nem szállok vitába. Hardin iszik még egy kortyot, és amikor az üvegért nyúlok, elrántja előlem. – Tehát csak te rúghatsz be? – kérdezem, mire egy halvány mosoly jelenik meg az arcán. A külső lámpa fénye megcsillan a szemöldökkarikáján, amikor átadja az üveget.

– Azt hittem, megint el akarod hajítani. Azt kéne tennem, de ehelyett az ajkamhoz emelem az üveget. Az ital meleg, és olyan íze van, mint a sebtisztító alkoholba kevert medvecukornak. Öklendezni kezdek, és Hardin felnevet. – Milyen gyakran iszol? Nemrég azt mondtad, hogy soha – förmedek rá. Nem szabad elfelejtenem, hogy haragszom rá. – Utoljára fél éve ittam – mondja, és lesüti a szemét, mintha szégyellné magát. – Egyáltalán nem kéne innod. Az italtól még a szokásosnál is rosszabb ember leszel. Hardin még mindig a kőpadlót tanulmányozza, és az arca komoly lesz. – Szerinted rossz ember vagyok? Micsoda? Olyan részeg, hogy képes lenne jónak tartani magát? – Igen. – Nem vagyok az. Vagy talán igen. Azt szeretném, ha most… – Hardin elhallgat, és kihúzza magát a széken. – Mit szeretnél? – Tudnom kell, mit akart mondani. Visszaadom neki az üveget, de leteszi az asztalra. Nem akarok többet inni. Azt az egy kortyot sem lett volna szabad, mert Hardinnak amúgy is rossz véleménye van rólam. – Semmit – hazudja. Miért vagyok egyáltalán itt? Noah a szobámban vár rám, én pedig megint Hardinra pazarolom az időmet. – Mennem kell. – Felállok, és elindulok az ajtó felé. – Ne menj – szólal meg halk hangon. Megtorpanok a könyörgő hangja hallatán. Megfordulok. Hardin a nyomomba eredt, és alig egy méterre van tőlem. – Miért ne? Van még a tarsolyodban valami sértés, amit a fejemhez akarsz vágni? – kiáltok rá, és elfordulok. Hardin megragadja a karomat, és visszaránt. – Ne fordíts nekem hátat! – kiált fel, még hangosabban. – Már régen hátat kellett volna fordítanom neked! – Ezt már valósággal üvöltöm, és magamból kikelve meglököm a mellkasát. – Nem is tudom, miért vagyok itt egyáltalán! Azonnal idejöttem, amikor Landon felhívott! A szobámban hagytam a barátomat, aki elviseli a társaságomat, ahogy te fogalmaztál, és idejöttem hozzád! Tudod, mit? Igazad van, Hardin, tényleg szánalmas vagyok. Szánalmas, hogy idejöttem, és az is szánalmas, hogy megpróbáltam… Hardin csókja belém fojtja a szót. Két kézzel el akarom lökni magamtól, de nem enged. Minden porcikám arra vágyik, hogy visszacsókoljam, de leállítom magam. Érzem, hogy a nyelve megpróbál az ajkam közé hatolni, az erős karja szorosan átölel, és közelebb von magához, hiába igyekszem szabadulni tőle. Semmi értelme. Sokkal erősebb nálam. – Csókolj meg, Theresa – súgja, és forró lehelete megcsapja az ajkamat. Megrázom a fejem, mire bosszúsan felnyög. – Kérlek, csókolj meg! Szükségem van rád. A szavai varázslatos hatással vannak rám. Ez az otromba, részeg, borzalmas ember azt mondja, hogy szüksége van rám, mire úgy érzem magam, mintha egy szerelmes verset súgna a fülembe. Hardin olyan, mint a drog. Elég egy kicsi belőle, és máris többre vágyom. Rabul ejti a gondolataimat,

megszállja az álmaimat. Mihelyt szétnyitom az ajkam, a nyelve azonnal támadásba lendül, és már nem állok ellen neki. Nem tudok. Tudom, hogy ez nem megoldás a problémáimra, csak egyre mélyebbre ásom magam bennük, de most nem érdekelnek a józan ész intelmei. Csak a szavai számítanak, és ahogy mondta őket. Szükségem van rád. Lehet, hogy Hardin is ugyanúgy vágyik rám, ahogy én rá? Kétlem… Most mégis úgy teszek, mintha elhinném. Egyik kezével megfogja az arcomat, és a nyelvével végigsimítja az alsó ajkamat. Megremegek, mire elmosolyodik, és a piercingje megcsiklandozza a szám sarkát. Ekkor valami neszt hallok, és elhúzódom tőle. Hardin hagyja, hogy abbahagyjam a csókot, de továbbra is szorosan átölel, és az egész testével hozzám simul. Az ajtó felé nézek, és remélem, Landon nem látta meg, milyen ostobaságot csinálok. Hála az égnek, nincs az ajtóban. – Hardin, most már tényleg mennem kell. Nem csinálhatjuk ezt tovább, mert egyikünknek sem jó – suttogom, és lehajtom a fejem. – De igen – erősködik. Felemeli az arcomat, és kénytelen vagyok a szemébe nézni. – Nem. Gyűlölsz engem, és nem akarok tovább a bokszzsákod lenni. Képtelen vagyok eligazodni rajtad. Az egyik percben közlöd velem, hogy ki nem állhatsz, és megalázol a legintimebb élményem után. – Hardin kinyitja a száját, hogy félbeszakítson, de a rózsaszín ajkára szorítom az ujjamat, és folytatom. – A következő percben pedig megcsókolsz, és azt mondod, szükséged van rám. Melletted teljesen kifordulok magamból, és nem szeretem azt a személyt, akivé ilyenkor változom. És borzalmasan érzem magam, amikor gorombáskodsz velem. – Ki vagy, amikor velem vagy? – Hardin figyelmesen néz rám a zöld szemével, és várja a válaszomat. – Egy olyan személy, amilyen nem akarok lenni. Aki megcsalja a barátját, és állandóan sírva fakad. – Tudod, szerintem ki vagy ilyenkor? – Hardin végighúzza az ujját az államon, és én kétségbeesetten próbálom megőrizni a józanságomat. – Ki? – Te magad. Szerintem ez az igazi éned, csak mindig azzal törődsz, hogy mások mit gondolnak rólad, ezért nem jöttél még rá. Nem tudom, mit gondoljak erről, de nagyon őszintének tűnik, és annyira meggyőzőnek, hogy egy pillanatig komolyan elgondolkodom a szavain. – És tudom, mit tettem veled, miután megujjaztalak… – Észreveszi, hogy elkomorodom, és gyorsan hozzáteszi: – Mármint a közös élményünk után. Tudom, hogy elszúrtam. Szörnyen éreztem magam, miután kiszálltál a kocsiból. – Nem hiszem! – csattanok fel dühösen, mert eszembe jut, mennyit sírtam aznap este. – Esküszöm, hogy így volt. Tudom, hogy rossz embernek tartasz, de… Ha veled vagyok, szeretnék… – Hardin elhallgat. – Mindegy… Miért hallgat el mindig a mondat közepén? – Fejezd be, amit mondani akartál, Hardin, különben esküszöm, hogy azonnal lelépek! – mondom fenyegetően, és komolyan is gondolom.

A szeme szinte lángol, amikor rám néz, az ajka kicsit szétnyílik, mintha a mondanivalójának fontos hangsúlya lenne. Hazugságot vagy igazságot fogok hallani? Akárhogy is van, visszafojtott lélegzettel várom a szavait. – Ha veled vagyok, szeretnék jó lenni hozzád, Tess.

Harmincegyedik fejezet Hátra akarok lépni, de még mindig nagyon erős a szorítása. Biztosan félreértettem valamit. Kezdek elgyengülni, ezért elfordulok, és a sötétséget nézem a hátsó kertben, közben megpróbálom megfejteni a szavai értelmét. Hardin megpróbálna jobb lenni miattam? De hogyan? Ezt nem gondolhatja komolyan… Vagy mégis? Kábán visszanézek rá. – Micsoda? Olyan természetesnek tűnik… Vagy őszintének? Reménykedőnek? Ez lehetséges? – Hallottad, amit mondtam. – Nem. Biztosan félreértettem valamit. – Melletted olyan… furcsán érzem magam. Nem tudom, mihez kezdjek az ilyen érzésekkel, Tessa, ezért azt teszem, amihez értek, és amiben jó vagyok. – Hardin elhallgat, és felsóhajt. – Aljaskodom. Megint úgy érzem, mintha transzba estem volna. – Ez nem működne, Hardin. Nagyon különbözőek vagyunk. Először is, te nem jársz senkivel. Már elfelejtetted? – Nem vagyunk különbözőek… Ugyanazokat a dolgokat szeretjük. Például mindketten imádjuk a könyveket – hadarja, és megcsap az alkoholszagú lehelete. Még mindig nem tudom felfogni… Hardin meg akar győzni arról, hogy egymáshoz illenénk? – Nem jársz senkivel – ismétlem meg. – Tudom, de lehetnénk… barátok? Hát igen. Megint ide lyukadtunk ki. – Nemrég azt mondtad, hogy nem lehetünk barátok. És nem is fogok barátkozni veled, mert tudom, mire gondolsz. Ugyanazokat a jogokat akarod, mintha a fiúm lennél, de minden elkötelezettség nélkül. Hardin megtántorodik, az asztalba kapaszkodik, és csak az egyik karjával tart a közelében. – Miért olyan rossz ez? Miért akarsz mindent felcímkézni? – Örülök, hogy kicsit távol vagyok tőle, és nem érzem a whisky nehéz illatát. – Azért, mert van önbecsülésem, még ha mostanában nem is tanúsítottam túl sok önuralmat. Nem leszek a játékszered! Már csak azért sem, mert közben úgy bánsz velem, mint egy felmosóronggyal. – Felemelem a kezem, és hozzáteszem: – Ráadásul már foglalt vagyok, Hardin. Hardin elvigyorodik, és az arcán megjelennek a gonosz gödröcskék. – Most mégis itt vagy. – Szeretem őt, és ő is szeret engem! – fakadok ki ingerülten, mire Hardin elkomorodik, elenged, és ledobja magát a székre. – Ne mondd ezt nekem. – A nyelve nehezen mozog, és hadarva beszél. Már el is felejtettem, milyen részeg. – Csak azért beszélsz így, mert részeg vagy. Holnap kijózanodsz, és megint gyűlölni fogsz. – Nem gyűlöllek. – Hardin a kert füves részére lép. Bárcsak ne lenne ilyen hatással rám! Bárcsak egyszerűen el tudnék sétálni! De maradok.

– Ha a szemembe nézel, és azt mondod, hagyjalak békén, és soha többé ne álljak veled szóba, akkor így lesz. Esküszöm, mostantól kezdve többé nem megyek a közeledbe. Csak mondd ki, hogy ezt akarod. Kinyitom a számat. Meg fogom kérni, hogy tartsa távol magát tőlem, mert nem akarom látni. Hardin megfordul, és megint közel lép hozzám. – Mondd ki, Tessa! Mondd, hogy soha többé nem akarsz látni. – Kinyújtja a kezét, és végigsimítja a karomat. Azonnal libabőrös leszek az érintésétől. – Mondd, hogy nem akarod érezni az érintésemet – súgja, és a keze a nyakamhoz siklik. A mutatóujját végighúzza a kulcscsontomon, aztán megcirógatja a nyakam. Az ajka csak néhány centiméterre van az ajkamtól, nekem meg olyan hangosan dobog a szívem, hogy talán a szomszédban is hallani. – Mondd, hogy többé nem kívánod a csókomat – leheli alig hallható hangon, és megint megcsap a whisky gőze, meg a forró lehelete. – Mondd, Theresa – erősködik. – Hardin – nyöszörgöm elhaló hangon. – Nem tudsz ellenállni nekem, Tessa, ahogy én sem neked. – Az ajka már majdnem az ajkamhoz ér. – Maradj velem ma éjjel – mondja könyörgő hangon, és én elbűvölve hallgatom. A szemem sarkából mozgást látok az ajtónál, és elszakítom magam Hardintól. Odanézek. Landon egy pillanatig zavartan áll a küszöbön, majd megfordul, és eltűnik a házban. Hirtelen visszazökkenek a valóságba. – Mennem kell – jelentem ki, mire Hardin halkan elkáromkodja magát. – Kérlek… Kérlek, maradj. Maradj velem ma éjjel, és majd reggel eldöntöd, hogy szóba akarsz-e még állni velem. De most kérlek, maradj. Könyörgök neked, pedig nem szoktam könyörögni, Theresa. Magam is megdöbbenek, amikor bólintok. – És mit mondok majd Noah-nak? Vár engem, és nálam van a kocsija. – El sem hiszem, hogy egyáltalán megfordul a fejemben ilyesmi! Tényleg képes lennék itt maradni? – Mondd neki, hogy itt kell maradnod, mert… Nem tudom. Ne mondj neki semmit. Mi a legrosszabb, amit tehet? Összerezzenek. El fogja mondani az anyámnak! Ez nem kétséges. Kicsit megharagszom Noah-ra. Nem kéne azon aggódnom, hogy a barátom elárul az anyámnak, még akkor sem, ha tényleg valami rosszat teszek. – Egyébként már biztosan alszik – jegyzi meg Hardin. – Nem. Vissza kell mennie a szállodába. – A szállodába? Micsoda? Nem nálad lakik? – Nem. Kivett egy szobát egy közeli szállodában. – És te is ott szállsz meg a hétvégén? – Nem, csak ő – magyarázom zavartan. – Én meg a saját szobámban. – Biztos vagy benne, hogy heteró? – kérdezi Hardin, és a szemében pajkos fény csillan meg. Elkerekedik a szemem. – Hát persze! – Ne haragudj, de itt valami nem stimmel. Ha az én barátnőm lennél, nem tudnám magam távol

tartani tőled. Minden alkalmat megragadnék, hogy dugjak veled. Most meg eltátom a számat. Hardin illetlen szavai nagyon érdekes hatással vannak rám. Elpirulok, és elfordítom a fejem. – Menjünk be – hallom a hangját, és összerezzenek. – A fák furcsán inognak. Azt hiszem, túl sokat ittam. – Itt alszol? – Azt hittem, hogy visszamegy a diákházba. – Igen, és te is. Menjünk. – Megragadja a kezemet, és bevezet az ajtón. Meg kell keresnem Landont, hogy elmagyarázzam neki, mit látott, amikor ki akart lépni a teraszra. Egyelőre én sem értem, mi történik, úgyhogy fogalmam sincs, mit mondhatnék, de valahogy mégis meg kell értetnem vele. Átmegyünk a konyhán, és észreveszem, hogy a felfordulás már majdnem teljesen fel van takarítva. – Holnap be kell fejezned a rendrakást – figyelmeztetem Hardint, aki bólint. – Megcsinálom – ígéri. Egy újabb ígéret, amit remélhetőleg meg is tart. A kezemet fogva felvezet a széles lépcsőn. Imádkozom, hogy ne fussunk össze Landonnel a folyosón, és nagyon örülök, amikor nem látom sehol. Hardin kinyit egy ajtót, és betuszkol egy koromsötét szobába.

Harminckettedik fejezet A szemem hamar hozzászokik a sötétséghez, pedig a szobát csak a boltíves ablakon át beszűrődő holdfény világítja meg. – Hol vagy, Hardin? – kérdezem suttogva. Hallom a káromkodását, amikor átesik valamin, de nem akarom kinevetni. – Itt vagyok – mondja, és felkapcsol egy asztali lámpát. Körülnézek a tágas helyiségben, ami egy szállodára emlékeztet. A szemközti falnál egy oszlopos, baldachinos ágy áll, sötét ágyneművel. Lenyűgözőek a méretei, és legalább húsz díszpárna van rajta. Az íróasztal is óriási, és cseresznyefából készült. A számítógép monitorja nagyobb, mint a tévém a koleszban. Az íves ablakok alatt egy olvasósarkot alakítottak ki, míg a többi ablakot vastag, sötétkék függönyök takarják, amelyek nem engedik át a hold fényét. – Ez az… én szobám – jelenti be, és megdörzsöli a tarkóját. Úgy veszem észre, mintha zavarban lenne. – Van itt egy szobád? – kérdezem. Miért ne lenne? Ez az apja háza, és egyértelmű, hogy Landon is itt lakik. Landon említette, hogy Hardin sosem jön ide. Talán ezért olyan személytelen, mint egy múzeum. – Igen. De még sosem aludtam benne… Ma töltöm itt először az éjszakát. – Leül az ágy lábánál álló padra, és kifűzi a cipőjét. Leveszi, és a cipőbe tűri a zokniját. A szívemet furcsa öröm tölti el, hogy részt vehetek valamiben, amit Hardin még senkivel sem élt át. – Miért nem? – érdeklődöm, mert elhatározom, hogy ki fogom használni a részeg őszinteségét. – Mert nem akarok. Gyűlölöm ezt a helyet – feleli halk hangon, közben kigombolja és letolja a fekete nadrágját. – Mit csinálsz? – Levetkőzöm – közli a nyilvánvalót. – De úgy értettem, hogy miért? – Részben alig várom, hogy megint érezzem a kezét a testemen, ugyanakkor remélem, nem hiszi azt, hogy szexelni fogok vele. – Nem fogok szűk farmerban és bakancsban aludni – mondja nevetve. Beletúr a hajába, és a fürtjei most az égnek merednek. Bármit tesz, izgatott leszek tőle. – Értem. Leveszi a pólóját, és nem tudom elfordítani a pillantásomat. A tetovált hasa egyszerűen hibátlan. Hozzám vágja a pólót, de nem kapom el, és leesik a padlóra. Felvonom az egyik szemöldökömet, mire elmosolyodik. – Felveheted. Gondolom, nem akarsz csak fehérneműben aludni. Persze semmi kifogásom ellene, ha mégis úgy döntesz. – Hardin rám kacsint, mire kuncogok egy kicsit. Miért kuncogok? Nem alhatok a pólójában. Túlságosan meztelennek érezném magam. – Jó lesz a saját ruhám is – hárítom el az ajánlatát. Szemügyre veszi az öltözékemet. Eddig nem tett goromba megjegyzést a hosszú szoknyámra vagy a bő blúzomra, és nagyon remélem, hogy most sem kezd el gúnyolódni rajtam.

– Rendben, ahogy akarod. Ha kényelmetlenkedni akarsz, én nem bánom. – Egy szál bokszerben az ágyhoz lép, és nekilát, hogy a padlóra hajigálja a párnákat. Odasietek hozzá, kinyitom az ágy lábánál lévő pad tetejét, és bólintok. Üres, ahogy gondoltam. – Ne dobd le a párnákat. Ide kell őket tenni – magyarázom, de csak felnevet, és egy újabb párnát vág a földhöz. Megcsóválom a fejem, összeszedem a párnákat, és beteszem a padba. Hardin megint felnevet, és lehúzza az ágytakarót, majd ledobja magát a matracra. A két kezét összekulcsolja a feje alatt, keresztbe teszi a lábát, és rám mosolyog. A bordáira tetovált szavak megnyúlnak, ahogy kinyújtja a karját, én pedig titokban megcsodálom a nyúlánk, izmos testét. – Ugye nem fogsz nyafogni, hogy egy ágyban kell aludnod velem? – kérdezi. Nem fogok panaszkodni, sőt. Tudom, hogy helytelen, de nagyon szeretnék egy ágyban aludni Hardinnal. Azt hiszem, még semmire sem vágytam ennyire. – Nem. Elég nagy az ágy, elférünk rajta ketten – válaszolom, és én is elmosolyodom. Nem tudom, miért, de már sokkal jobb hangulatban vagyok, mint néhány perccel korábban. Talán Hardin mosolya miatt? Vagy azért, mert csak egy szál bokszerben hever az ágyon? – Na, ez az a Tessa, akit szeretek – jelenti ki viccesen, és a szívem nagyot dobban a megfogalmazásán. Tudom, hogy nem így van, és nem is fog soha így érezni, mégis jó volt hallani ezeket a szavakat a szájából. Felmászom az ágyra, és a szélére húzódom, jó messze Hardintól. Ha még egy kicsit odébb fekszem, le fogok esni. Meghallom a halk kuncogását, és az oldalamra fordulok, hogy a szemébe nézzek. – Mi olyan vicces? – Semmi – hazudja, és az ajkába harap, hogy ne nevesse el magát. Kedvelem ezt a játékos Hardint, és a jókedve engem is felvidít. – Mondd meg! – Durcásan nézek rá, mire Hardin megnyalja a száját, aztán a fogai közé veszi a piercingjét, és a pillantása a számra esik. – Még sosem aludtál fiúval, ugye? – Ő is az oldalára fordul, és egy kicsit közelebb húzódik hozzám. – Nem – vallom be az igazat, mire még jobban mosolyog. Egy méter sincs köztünk, és mielőtt észbe kapnék, hogy mit teszek, kinyújtom a kezem, és finoman megbököm az egyik gödröcskét az arcán. Hardin szeme tágra nyílik a meglepetéstől. Gyorsan el akarom húzni a kezem, de megragadja, az arcára teszi, majd lassan le és fel mozgatja rajta. – Nem fér a fejembe, hogy még senki sem fektetett le…A precíz tervezgetéseid biztosan megvédtek, és kialakítottad a magad kis ellenállását. Nagyot nyelek. – Igazából még sosem kellett úgy ellenállnom – ismerem be. A fiúk a középiskolában vonzónak tartottak, de senki sem próbált meg szexelni velem, mert tudták, hogy Noah-val vagyok. Mindkettőnket tiszteltek, és minden évben megválasztottak az öregdiák rendezvények tanácsába. – Most hazudsz, vagy a vakok intézetébe jártál. Elég a szádra néznem, és máris kemény leszek, mint a kő.

Megdöbbenek a nyers szavain, de Hardin csak felkacag. A szájához emeli a kezemet, és az ujjamat végighúzza a nedves ajkán. Érzem a forró leheletét, és meglepődök, amikor hirtelen beleharap a középső ujjamba. Az érzés a hasamig nyilall. Aztán a nyakához teszi a kezem, én meg bátortalanul végigtapogatom a borostyánleveleket ábrázoló tetoválást. Figyelmesen néz rám, és nem állít meg. – Tetszik, ahogy beszélek veled, ugye? – Az arckifejezése komoly, de nagyon szexi. A lélegzetem felgyorsul, mire megint elmosolyodik. – Látom, hogy vörös lett az arcod, és gyorsabban veszed a levegőt. Válaszolj, Tessa. Használd az ellenállhatatlan ajkadat – unszol tréfásan, mire kuncogni kezdek, mert nem tudom, mi mást tehetnék. Nem fogom beismerni, hogy a szavai milyen nagy hatással vannak rám. Megfogja a csuklómat, és még közelebb jön hozzám. Melegem lesz, mintha egy kályha mellett hevernék. Le kell hűtenem magam, különben nemsokára izzadni fogok. – Bekapcsolnád a ventilátort? – Hardin értetlenül ráncolja a homlokát. – Kérlek… Felsóhajt, de felkel az ágyról. – Ha meleged van, le kéne venned azt a sok vastag göncöt. Kész csoda, hogy el tudod viselni magadon ezt a szoknyát. Már vártam, mikor kezd el gúnyolódni a ruháim miatt, de most csak mosolygok a megjegyzésén, mert jól tudom, mire megy ki a játék. – Az alakodhoz illő cuccokat kéne hordanod, Tessa. Ezek a ruhák eltakarják az idomaidat. Ha nem láttalak volna melltartóban és bugyiban, nem is gondolnám, milyen szexi és formás a tested. Ez a szoknya pontosan úgy néz ki, mint egy krumpliszsák. Felnevetek, mert ezekkel a sértő szavakkal tulajdonképpen bókol nekem. – Szerinted mit kéne hordanom? Neccruhát vagy pánt nélküli csőtopot? – Nem… Illetve mindkettőt szívesen látnám rajtad, de nem. Rendesen eltakarhatod magad, de azért nem kell a méretednél kétszer nagyobb leplekbe burkolóznod. Ez a blúz teljesen eltünteti a melledet, pedig a cickóidat vétek elrejteni. – Légy szíves, ne használj ilyen szavakat – tiltakozom, de Hardin csak mosolyog. Visszajön az ágyba, és a majdnem csupasz teste egészen közel kerül hozzám. Még mindig melegem van, de Hardin furcsa bókjaitól megjön az önbizalmam. Felkelek. – Hová mész? – kérdezi ijedt arccal. – Átöltözni – válaszolom, és felkapom a pólóját a padlóról. – Fordulj meg, és ne leskelődj. – Szigorúan csípőre teszem a kezem. – Nem. – Mi az, hogy „nem”? – Hogy mondhat erre nemet? – Nem fogok elfordulni. Látni akarlak. – Rendben… – Elmosolyodom, megcsóválom a fejem, és leoltom a lámpát. Hardin bosszúsan felnyög, én pedig mosolyogva lehúzom a cipzárt. A szoknya épp a padlóra csúszik, amikor egy másik lámpa felkapcsolódik. – Hardin! – Gyorsan visszahúzom a szoknyát a derekamra. Hardin az ágyon könyökölve engem néz, és leplezetlen élvezettel legelteti a szemét a testemen. Látott már ennél kevesebb ruhában is, és tudom, hogy nem fog szót fogadni, ezért nagy levegőt veszek, és kibújok a blúzomból. Nem tagadom,

hogy élvezem ezt a kis játékot, ami most köztünk folyik. A lelkem mélyén arra vágyom, hogy nézzen, és azt akarom, hogy akarjon engem. Egy egyszerű fehér melltartó és bugyi van rajtam, semmi különleges, Hardin tekintetétől mégis szexinek érzem magam. Megfogom a pólóját, és belebújok. Jó illata van, akárcsak Hardinnak. – Gyere ide – súgja rekedt hangon. Nem törődöm a józan ésszel, ami azt tanácsolja, hogy fussak el. Elindulok az ágy felé.

Harmincharmadik fejezet Hardin szeme szinte éget, miközben nézi, ahogy közeledem hozzá. Rátérdelek az ágyra. Közben Hardin felül, hátát az ágydeszkának támasztja, felém nyújtja a kezét, megragadja a csuklómat, és magára ültet. A térdem az oldala mellé kerül, és lovagló ülésben vagyok az ölében. Ezt már csináltam vele egyszer, de akkor mindketten jobban fel voltunk öltözve. Megfeszítem a combomat, és megemelkedem, hogy ne érjünk össze, de Hardin megragadja a csípőmet, és lehúzza a testemet. A póló felcsúszik rajtam, és csupaszon hagyja a combomat. Milyen jó, hogy reggel leborotváltam a lábam! Mihelyt összeér a testünk, a gyomromban furcsa bizsergés támad. Tudom, hogy nem tart sokáig ez a boldogság, amit érzek. Olyan vagyok, mint Hamupipőke, aki várja, hogy üssön az óra, és vége legyen a szép éjszakának. – Sokkal jobb – mondja, és halványan elmosolyodik. Be van rúgva, ezért olyan kedves hozzám, mármint önmagához képest… De ennek is örülök. Ha tényleg most vagyok vele utoljára, akkor így akarok emlékezni rá, mondogatom magamban. Mindegy, hogyan viselkedek vele, mert reggel úgyis megmondom neki, hogy soha többé ne jöjjön a közelembe, és ő nem fog erősködni. Az lesz a legjobb döntés, és tudom, hogy Hardin is ezt akarja majd, ha kijózanodik. Mentségemre legyen szólva, hogy én is ugyanúgy megrészegedtem tőle, mint ő a sok whiskytől. Vagy ezzel is csak mentegetni akarom magam? Hardin továbbra is merőn a szemembe néz, és ettől egy kicsit ideges leszek. Mit tegyek most? Fogalmam sincs, mire készül, és nem akarok bolondot csinálni magamból, hogy én kezdeményezzek. Úgy tűnik, észreveszi a zavart arckifejezésemet. – Mi a baj? – kérdezi, és lassan megsimogatja az államat. Önkéntelenül lehunyom a szemem a gyengéd érintésétől. – Semmi… Csak nem tudom, mit tegyek – ismerem be szégyenkezve. – Tegyél bármit, amit csak akarsz, Tess. Ne gondolkodj annyit. Hátrahajolok, hogy legyen egy kis távolság a felsőtestünk között, és a csupasz mellkasára teszem a kezem. A beleegyezését kérve ránézek, mire bólint. Mindkét kezemet lágyan a mellére szorítom, ő pedig lehunyja a szemét. Az ujjaimat végighúzom a tetovált madarakon, majd a hasán lévő kiszáradt fa ágain. A szempillája megremeg, amikor a bordájára tetovált felirathoz érek. Az arca nyugodt, de a mellkasa egyre gyorsabban emelkedik. Nem tudok uralkodni magamon. Lejjebb nyúlok, és a mutatóujjammal végigsimítom a bokszere derekát. A szeme tágra nyílik, és idegesnek tűnik. Hardin ideges? – Nem baj, ha… Megérinthetlek? – kérdezem bátortalanul. Nagyon remélem, hogy érti, mire gondolok, és nem kell kimondanom. Mintha nem is én lennék, csodálkozom magamon. Ki ez a lány, aki egy punk fiú ölében ül, és meg akarja érinteni… ott lent? Eszembe jut, amit Hardin mondott nemrég rólam. Tényleg mellette lennék igazából önmagam? Talán igaza van. Mindenesetre most nagyon tetszik ez a helyzet. Élvezem, hogy az egész testemet elárasztja a forróság, amikor így együtt vagyunk. Hardin bólint.

– Persze. A kezem lejjebb kúszik, és lassan, óvatosan megérintem a bokszerét ott, ahol enyhén kidudorodik. Hardin hangosan beszívja a levegőt, amikor hozzáérek és megsimogatom. Nem tudom, mit tegyek, ezért csak le-fel mozgatom rajta az ujjaimat. Annyira izgulok, hogy nem merek felnézni rá, inkább az egyre dagadó bokszert bámulom. – Megmutassam, mit kell csinálnod? – kérdezi halkan, és a hangja remeg. A szokásos pimasz viselkedése eltűnt, és most valahogy titokzatosnak tűnik. Bólintok, mire megfogja a kezem, és visszavezeti oda, hogy megint megérintsem. Az ujjaimat a férfiassága köré fonja. Amikor megint beszívja a levegőt, a lesütött szempillámon át lopva ránézek. Elengedi a kezemet, és átadja nekem az irányítást. – A pokolba, Tessa, ne csináld ezt – nyögi elfúló hangon. Zavartan megdermedek, és el akarom rántani a kezem. – Nem! Nem arról beszéltem, hanem hogy ne nézz így rám. – Hogy? – Ilyen ártatlanul… Ettől a pillantástól teljesen begerjedek, és nagyon sok mocskos dolgot szeretnék veled művelni. Legszívesebben hátravetném magam az ágyon, és hagynám, hogy csináljon, amit akar. Az övé akarok lenni. Egy pillanatra meg szeretnék szabadulni mindattól, amitől néha annyira félek. Halványan rámosolygok, és megint le-fel mozgatom a kezem. Jó lenne levenni a bokszerjét, de nem merem ezt megemlíteni. Hardin hangosan felnyög, mire még szorosabban markolom. Megint hallani akarom ezt a hangot! Talán gyorsabban kéne mozgatnom rajta a kezem? Mégis inkább lassan, de erősen húzom végig összezárt ujjaimat ágaskodó, kőkemény férfiasságán. Úgy tűnik, ez tetszik neki. Előrehajolok, és a forró nyakára tapasztom az ajkamat, mire megint felnyög. – A fenébe, Theresa… Annyira jó a kezed… – Kicsit erősebben megszorítom, mire megvonaglik. – Ne ilyen keményen, bébi – súgja, és a hangja olyan lágy, mintha nem is ugyanaz az ember lenne, aki gúnyolódni szokott velem. – Bocsánat – mentegetőzöm, és megint megcsókolom a nyakát. A nyelvem a füle mögötti kényes területre siklik, mire megrándul a teste. Felemeli a kezét, és megragadja a mellemet. – Levehetem… a… melltartódat? A hangja olyan szaggatott és rekedt, hogy alig ismerem fel. Nem győzök csodálkozni, milyen hatással vagyok rá. Némán bólintok, mire a szeme vadul megvillan. Remegő kézzel a póló alá nyúl, és az ujjai felkúsznak a hátamon. Villámgyors, gyakorlott mozdulattal kapcsolja ki a melltartómat, és azonnal eszembe jut, vajon hányszor csinálta már ezt az életében. Elhessegetem a kellemetlen gondolatot, miközben Hardin lehúzza a karomon a pántot, majd a padlóra dobja a melltartót. Aztán megint a póló alá nyúl, és megfogja a mellemet. Gyengéden megszorítja a mellbimbómat, és előrehajolva megcsókol. A szájába nyögök, és újra marokra fogom a péniszét. – Jaj, Tessa… El fogok menni – súgja. Érzem, hogy a bugyim nedves lesz, és én is el tudnék élvezni, pedig csak a mellemet érinti meg, és a halk nyögéseit hallom. Hardin lába megfeszül alattam, a csókja felületesebb lesz, és a két karját maga mellé ejti az ágyra. Forró nedvesség árad szét a bokszerében. Elveszem a kezem róla. Még senkit sem juttattam el az orgazmusig. A testem lángol, és furcsa büszkeség támad bennem. Ma egy nagy lépést tettem a nővé válás útján. Elbűvölve bámulom a

nedves foltot Hardin alsónadrágján, és élvezem, hogy ilyen hatalmam van fölötte. Örülök, hogy én is gyönyört tudtam adni a testének, és viszonozhattam, amit ő adott nekem. Hardin az ágytámlának támasztja a fejét, és néhány nagy levegőt vesz, míg én az ölében ülök, és nem tudom, mit tegyek. Nemsokára kinyitja a szemét, és felemeli a fejét. Lusta mosoly jelenik meg az arcán, aztán előrehajol, és megcsókolja a homlokomat. – Így még sosem mentem el – közli velem, mire megint zavarba jövök. – Annyira rossz volt? – kérdezem, és megpróbálok lekászálódni róla, de nem engedi. – Micsoda? Nem! Annyira jó voltál. Nem szoktam attól elélvezni, ha valaki nadrágon keresztül megszorongat. Féltékenység hasít belém. Nem akarok azokra a lányokra gondolni, akik hasonló érzéseket gerjesztettek Hardinban. Bizonyára feltűnik neki a hallgatásom, mert a két kezébe veszi az arcomat, és a hüvelykujjával megsimogatja a halántékomat. Vigasztal a tudat, hogy másoknak többet kellett tenniük, mint nekem, mégis szeretném, ha nem lennének mások. Nem tudom, miért zavar ennyire ez a gondolat, hiszen Hardinnal egyáltalán nem vagyunk jóban. Nem fogunk járni, és ennél több sosem lehet köztünk. Most mégis szeretnék a pillanatnak élni, ahol csak mi ketten vagyunk. Halkan felnevetek, mert nem győzök csodálkozni magamon. Sosem voltam a pillanatnak élő típus. – Mire gondolsz? – kérdezi, de válasz helyett csak megrázom a fejem. Nem akarok beszámolni neki a féltékeny gondolataimról. Egyrészt nincs jogom a féltékenységre, másrészt nem szeretnék beszélni róla. – Ugyan már, Tessa… Áruld el! – unszol, de megint csak a fejemet rázom. Ekkor olyasmit csinál, amire nem számítok, mert egyáltalán nem jellemző rá: csiklandozni kezdi a derekamat. Hangosan felnevetek, leesem róla, és a puha matracra hanyatlok. Addig csiklandoz, amíg nem kapok levegőt, és ő is velem nevet. Milyen kellemes ez a hang! Még sosem hallottam így nevetni, és valami azt súgja, hogy más sem. Hardinnak rengeteg hibája van, most mégis szerencsésnek tartom magam, hogy ilyennek láthatom. – Jól van… Rendben. Elmondom! – sikítom, mire abbahagyja a csiklandozást. – Helyes döntés – bólint elégedetten, de aztán végignéz magán, és így folytatja: – Ne felejtsd el, mit akartál mondani, de előbb át kell öltöznöm. Elpirulok.

Harmincnegyedik fejezet Hardin a komódhoz lép, kihúzza a legfelső fiókot, és kivesz belőle egy kék-fehér kockás bokszert. Magasba emeli a nadrágot, és undorodó pillantást vet rá. – Mi a baj? – kérdezem, és felkönyökölök az ágyon. – Ez borzalmas – húzza el a száját. Felnevetek, de örülök, hogy kiderült a titok: a szekrényekben ruhák vannak. Valószínűleg Landon anyja és Hardin apja rendezte be Hardinnak ezt a szobát. Milyen szomorú… Ruhákat vettek neki, és telepakolták a szekrényeket, abban a reményben, hogy Hardin egyszer megenyhül, és eljön hozzájuk. – Annyira azért nem rossz – próbálom megnyugtatni, de ő csak megcsóválja a fejét. A kockás nadrág tényleg nem olyan jó, mint Hardin szokásos fekete alsója. De hát rajta valószínűleg minden jól áll. – A vendég ne legyen válogatós. Mindjárt visszajövök – teszi hozzá, és kimegy a szobából. Nincs rajta más, csak az átnedvesedett alsónadrág. Te jó ég! Mi van, ha Landon meglátja őt? Elsüllyednék a szégyentől. Holnap reggel meg kell keresnem Landont, hogy elmagyarázzam neki, mi történt. De mit mondhatnék? Ez nem az, amire gondolsz. Csak beszélgettünk, és belementem, hogy itt maradok éjszakára. Aztán egyszer csak bugyiban meg melltartóban találtam magam, és… „kivertem” neki. Jézusom… Ez borzalmasan hangzik. A párnára teszem a fejem, és a mennyezetet bámulom. Fel kéne kelnem, hogy megnézzem a mobilomat, de nem mozdulok. Semmi kedvem most Noah üzeneteit olvasgatni. Valószínűleg halálra van rémülve, de igazából nem ez zavar, hanem az, hogy szól az anyámnak. Ha teljesen őszinte akarok lenni magamhoz, be kell vallanom, hogy amióta először csókolóztam Hardinnal, megváltoztak az érzéseim Noah iránt. Tudom, hogy szeretem Noah-t, mindig is szerettem. De már nem tudom, hogy a fiúmként szeretem, egy olyan személyként, akivel le akarom élni az életemet, vagy csak azért ragaszkodom hozzá, mert egy megbízható pontot jelent az életemben. Mindig mellettem állt, és elméletben tökéletesen egymáshoz illünk, mégsem vehetem figyelmen kívül azokat az érzéseket, amelyeket Hardin gerjeszt bennem. Azelőtt sosem éreztem ilyesmit. És nem csak akkor, amikor egymáson fekszünk. Már attól beindulok, ha ránézek, akkor is látni akarom, amikor iszonyúan haragszom rá, és nem tudom kiverni a fejemből, hiába győzködöm magam, hogy mennyire gyűlölöm. Nem tagadhatom, hogy Hardin hatása alá kerültem. Most például az ő ágyában fekszem, ahelyett, hogy Noah-val lennék a koleszban. Ekkor kinyílik az ajtó, és visszazökkenek a valóságba. Felnézek, meglátom Hardint a tiszta kockás alsóban, és kuncogni kezdek. Kicsit bő, és sokkal hosszabb, mint a fekete bokszerje, de azért ez is remekül áll rajta. – Tetszik. – Rámosolygok, de csak egy sötét pillantással válaszol, majd leoltja a lámpát, és bekapcsolja a tévét. Visszajön az ágyba, és leheveredik mellettem. – Mit akartál mondani nekem? – kérdezi, mire kényelmetlenül feszengeni kezdek. Reméltem, hogy nem hozza fel többet.

– Felesleges szégyenlősködnöd, miután nemrég elérted, hogy az alsónadrágomba élvezzek – jegyzi meg tréfásan, és közelebb von magához. A párnába temetem az arcom, mire felnevet. Felemelem a fejem, és Hardin a fülem mögé simítja a hajam, majd szájon csókol. Először csókol meg ilyen gyengéden, és ez most meghittebbnek tűnik, mint amikor a nyelvünk is összesimul. A párnára hajtja a fejét, és csatornát vált. Szeretném, ha átölelve tartana, amíg elalszom, de az az érzésem, hogy Hardin nem ölelkezős típus. Szeretnék jó lenni hozzád, Tess. Nem tudom kiverni a fejemből ezeket a szavakat, és szeretném tudni, hogy komolyan gondolta, amit mondott, vagy csak nagyon be volt állva. – Még mindig részeg vagy? – kérdezem, és a mellére hajtom a fejem. A teste egy pillanatra megdermed, de nem lök el magától. – Nem. Azt hiszem, kijózanított az a kis szócsata a kertben – szólal meg végül. Egyik kezében a távirányító, a másikat a levegőben tartja, kicsit esetlenül, mintha nem tudná, mit csináljon vele. – Akkor legalább volt valami haszna. Felém fordítja a fejét, és rám néz. – Igen, azt hiszem – jegyzi meg halkan, és végre a hátamra teszi a kezét. Csodálatos érzés áraszt el, amikor így átölel. Akármilyen borzalmas dolgokat fog mondani holnap, ezt a pillanatot nem veheti el tőlem. Ez az új kedvenc helyem, ahol mindig szívesen időznék: a fejem a mellén, a karja a hátamon. – Azt hiszem, jobban kedvelem a részeg Hardint – jelentem ki ásítva. – Igen? – kérdezi meglepetten, és megint rám néz. – Talán – válaszolok tréfásan, és lehunyom a szemem. – Rossz szokásod, hogy megpróbálod másra terelni a szót. Mondd el, amit akartál. – Csak azokra a lányokra gondoltam, akikkel… tudod… akikkel ilyen dolgokat csináltál. – Megpróbálom a mellkasába fúrni az arcomat, de leteszi a távirányítót, és felemeli az államat, hogy kénytelen legyek a szemébe nézni. – Miért gondoltál erre? – Nem tudom… Talán, mert nekem nincs semmi tapasztalatom ezen a téren, neked meg sok… Stephet is beleértve – teszem hozzá szégyenkezve. Hányinger fog el, ha elképzelem őket együtt. – Féltékeny vagy, Tess? – csodálkozik, és a hangjában vidámság vibrál. – Nem, dehogy! – vágom rá gyorsan a hazugságot. – Akkor nem bánod, ha elmesélek néhány részletet? – Ne! Kérlek, ne! – könyörgök, mire felkacag, és kicsit szorosabban ölel magához. Többet nem beszél erről, hála az égnek. Nem bírnám elviselni a beszámolóját a kalandjairól. A szemem kezd elnehezülni, és megpróbálok a tévére figyelni. Nagyon kényelmes így heverni a karjában. – Ugye, nem fogsz elaludni? Még korán van – jegyzi meg, de ezt már csak félálomban hallom. – Igen? – Úgy érzem, mintha legalább hajnali kettő lenne. Kilenc körül érkeztem ide. – Igen, még csak éjfél van. – Az nincs korán. – Megint ásítok egyet. – Nekem igen. Ráadásul viszonozni akarom a szívességedet. Micsoda?

Ja, úgy… A bőröm azonnal bizseregni kezd. – Ugye, te is akarod? – kérdezi a fülembe súgva, mire nagyot nyelek. Hát persze hogy akarom. Felnézek rá, és megpróbálom leplezni az izgatottságomat. De ő észreveszi, és egy ügyes mozdulattal hanyatt fektet az ágyon, majd fölém kerekedik. Egyik karjával megtartja magát, a másikkal lejjebb nyúl. A lábamat a derekára teszem, és amikor behajlítom a térdem, végigsimítja a lábszáramat a bokámtól a combomig. – Milyen puha… – suttogja, és megismétli a mozdulatot, aztán gyengéden megszorítja a combomat. Csupa libabőr leszek. Lehajol, és megcsókolja a térdem hajlatát, mire a lábam megrándul. Megragadja, felnevet, és a karját a lábam köré fonja. Mit fog csinálni? Az izgalomtól majdnem megőrülök. – Meg akarlak ízlelni, Tessa – mondja, és a szemembe néz, hogy lássa, mit szólok hozzá. A szám azonnal kiszárad. Miért kér engedélyt a csókhoz, amikor tudja, hogy bármikor megcsókolhat? A számat kissé szétnyitva várom a csókját. – Nem ott, hanem itt lent – magyarázza, és a lábam közé nyúl. A tapasztalatlanságom meglepi, de legalább megpróbálja leplezni a mosolyát. Értetlenül nézek rá. Ekkor az ujjával megérinti a bugyimat, mire egy pillanatra eláll a lélegzetem. Lágyan cirógatni kezdi az érzékeny pontomat, és közben továbbra is merőn néz a szemembe. – Máris nedves vagy. – A hangja rekedtebb, mint máskor. Forró lehelete égeti a fülemet, amikor lassan megnyalja a fülcimpámat. – Beszélj hozzám, Tessa. Mondd el, mennyire kívánod. – Kajánul elmosolyodik, mert az erősebb ingerlésétől vonaglik és remeg a csípőm meg a hasam. Nem tudok megszólalni, mert a testem lángol az érintésétől. Néhány másodperc múlva elveszi a kezét, mire csalódottan nyöszörögni kezdek. – Nem akartam, hogy abbahagyd – szólok rá. – Nem mondtál semmit! – csattan fel, mire sértődötten hátrahőkölök. Nem akarom ezt a Hardint. A nevető, játékos Hardint akarom. – Nem láttad rajtam? – kérdezem, és fel akarok ülni. Felhúzza magát, és a combomra ül, de a testsúlyát a térdén tartja. Megcirógatja a combom tövét, mire a testem azonnal válaszol, és a csípőm felemelkedik. – Mondd ki! – parancsol rám. Jól tudja, hogy vágyom rá, mégis azt akarja, hogy mondjam ki hangosan. Bólintok, de megfenyeget a mutatóujjával. – Semmi bólogatás. Mondd ki, hogy mit akarsz, bébi – súgja, és leszáll a térdemről. Magamban méricskélem a helyzet előnyeit és hátrányait. Megalázó bevallani Hardinnak, hogy szeretném, ha megcsókolna… ott lent. De biztosan megérné az élmény. Ha már az ujjával olyan csodálatos érzéseket gerjesztett bennem, akkor… Megragadom a csupasz vállát, hogy ne tudjon még távolabb húzódni tőlem. Tudom, hogy túlbonyolítom a dolgot, de egyszerűen képtelen vagyok leállítani az agyam. – Akarom – nyögöm ki végül, és igyekszem visszakerülni a közelébe. – Mit akarsz, Theresa? – Most viccel? Pontosan tudja, miről van szó! – Tudod… Azt, hogy csókolj meg – mondom, mire elmosolyodik. Lehajol, és megcsókolja a

számat. Megcsóválom a fejem, erre megint megcsókol. – Ezt akartad? – kérdezi kaján vigyorral, mire megütöm a karját. Arra megy ki a játék, hogy könyörögjek neki? – Csókolj meg… ott. – Elpirulok, és a kezemmel eltakarom az arcomat. Elrántja a kezem, és felnevet, mire haragos pillantást vetek rá. – Szándékosan zavarba hozol – mondom szemrehányó hangon. Még mindig fogja a kezem. – Nem akarlak zavarba hozni. Csak hallani akarom, hogy mit kérsz tőlem. – Most már mindegy, Hardin… – mondom, és hangosan felsóhajtok. Tényleg zavarban vagyok. Elszabadultak a hormonjaim, és az érzelmeimet is megbolondították, de a pillanat elmúlt. Felbosszantott a nagyképűsége, és az erőszakossága. Oldalra fordulok, és betakarózom. – Hé, ne haragudj – próbál engesztelni, de nem törődöm vele. Kicsit haragszom magamra, hogy Hardin mellett olyan leszek, mint egy fékevesztett tinédzser, aki nem bír uralkodni az ösztönein. – Jó éjszakát, Hardin – köszönök el tőle. Hallom, hogy felsóhajt, aztán morog valamit magában, talán azt, hogy „jól van”. Nem kérem, hogy ismételje meg. Lehunyom a szemem, és miközben elalszom, megpróbálok nem gondolni Hardin nyelvére, meg arra, ahogy az előbb átölelt.

Harmincötödik fejezet Nagyon melegem van. Megpróbálom ledobni magamról a takarót, de moccanni sem tudok. Kinyitom a szemem, és azonnal eszembe jutnak a tegnap este eseményei. A veszekedés a kertben, Hardin whiskyszagú lehelete, a törött cserepek a konyhában, Hardin csókja, a halk nyögései, az átnedvesedett alsónadrágja. Megpróbálok felülni, de Hardin túl nehéz. A feje a mellemen van, a karját a derekam köré fonja, és egész testével rám nehezedik. Meglep, hogy így aludtunk el. Biztosan álmában bújt közel hozzám. Nem szívesen hagyom itt az ágyat és őt, de nem maradhatok. Vissza kell mennem a kollégiumba, mert Noah ott van. Noah… Gyengéden meglököm Hardin vállát, és a hátára fordítom. Azonnal hasra fekszik, morog valamit, de nem ébred fel. Gyorsan talpra ugrom, és felkapom a padlóról a szétszórt ruhadarabjaimat. Mivel gyáva vagyok, szeretnék messze lenni, mire felébred. Gondolom, ezt ő sem bánja. Ha magamtól távozom, nem kell arra pazarolnia az energiáit, hogy sértegessen. Jobb lesz így mindkettőnknek. Hiába nevetgéltünk együtt tegnap este, a nappal kijózanító fényében már minden egészen más. Hardin is emlékszik majd rá, milyen jól kijöttünk egymással, ezért a szokásosnál is undokabb lesz, hogy ellensúlyozza a kedvességét. Mindig ezt csinálja, de most nem várom meg, hogy belém marjon. Tegnap este egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy az együtt töltött éjszaka után meggondolja magát, és meg akarja ismételni az élményt. De már ismerem, és tudom, hogy ez csak egy ábránd. Összehajtogatom a pólóját, és a komódra teszem, aztán felhúzom a cipzárt a szoknyámon. A blúzom kicsit gyűrött, de most ez a legkisebb gondom. Belebújok a cipőmbe, és mielőtt a kilincshez nyúlok, megtorpanok. Abból nem lehet semmi baj, ha még egy pillantást vetek rá, gondolom. Visszanézek az alvó Hardinra. Haja kócosan szétterül a párnán, egyik karja lelóg az ágyról. A fémkarikák ellenére békésnek és szépnek tűnik az arca. Megfordulok, és lenyomom a kilincset. – Tess? A szívem nagyot dobban. Lassan megfordulok, és arra számítok, hogy Hardin gonosz pillantásával találkozom. De a szeme le van hunyva. Mintha ráncolná a szemöldökét, de még mindig alszik. Nem tudom eldönteni, hogy megkönnyebbülést vagy csalódottságot érzek. Tényleg a nevemet mondta, vagy csak képzelődtem? Kisietek a szobából, és halkan becsukom magam mögött az ajtót. Fogalmam sincs, hogyan fogok kijutni a házból. Végigmegyek a folyosón, és szerencsére könnyen megtalálom a lépcsőt. Fürgén szedem a lábam lefelé, és majdnem összeütközöm Landonnel. A szívverésem felgyorsul, miközben megpróbálom kitalálni, mit mondhatok neki. Landon rám néz, és nem szól egy szót sem. Gondolom, valami magyarázatra vár. – Landon, én… – Fogalmam sincs, mit mondjak. – Jól vagy? – kérdezi aggódó arccal. – Igen, jól. Tudom, hogy most azt hiszed… – Nem hiszek semmit. Nagyon örülök, hogy eljöttél. Tudom, hogy nem kedveled Hardint, és sokat

jelent nekem, hogy mégis eljöttél, és segítettél lecsillapítani. Istenem… Landon olyan kedves. Túlságosan kedves. Jobban örülnék, ha kijelentené, hogy visszataszítónak tart, amiért otthagytam a fiúmat, elvettem a kocsiját, és Hardin megmentésére siettem, aztán vele töltöttem az éjszakát. Megérdemelném, hogy ezt a fejemhez vágja. – Tehát megint barátok vagytok Hardinnal? – kérdezi, mire megvonom a vállam. – Fogalmam sincs, mik vagyunk. Azt sem tudom, hogy mit csinálok. Mert ő… – Hirtelen zokogni kezdek. Landon átkarolja a vállamat, és vigasztalóan magához ölel. – Semmi baj. Hardin néha tényleg borzalmas tud lenni – mondja halk hangon. Micsoda? Azt hiszi, azért sírok, mert Hardin valami rosszat tett velem? Hát persze. Meg sem fordul a fejében, hogy a Hardin iránti érzéseim miatt itatom az egereket. El kell innen mennem, mielőtt Hardin felébred, és romba dönti Landon rólam alkotott jó véleményét. – Mennem kell. Noah már vár – hadarom, és Landon megértő mosollyal bólint, majd elbúcsúzik tőlem. Beszállok Noah kocsijába, és beletaposok a gázba. Minél előbb vissza kell érnem a kollégiumba. Egész úton csak ez jár a fejemben, és szinte egyfolytában sírok. Hogyan fogom ezt megmagyarázni Noah-nak? Tudom, hogy el kell mondanom, mert nem hazudhatok, de el sem tudom képzelni, mekkora fájdalmat fogok okozni neki. Szörnyű vagyok, hogy ezt tettem vele. Miért nem tudtam távol tartani magam Hardintól? Miután beállok a parkolóba, igyekszem lecsillapítani magam. Lassan megyek a szobám felé, mert fogalmam sincs, mit fogok mondani Noah-nak. Kinyitom a szobám ajtaját, és meglátom Noah-t, aki az ágyamon hever, és a mennyezetet nézi. Felugrik, amikor meglát. – Jézusom, Tessa! Hol voltál egész éjszaka? Folyamatosan hívtalak! – kiáltja magából kikelve. Noah még sosem kiabált velem, pedig néhányszor már veszekedtünk. Most egy kicsit ijesztő a hangja. – Annyira sajnálom, Noah. Elmentem Landon házához, mert Hardin részeg volt, és tört-zúzott. Aztán megfeledkeztem az időről, és mire rendet raktunk, már nagyon késő volt, és a telefonom lemerült. – Hazugságok, gondolom. El sem tudom hinni, hogy képes vagyok a barátom arcába hazudni. Noah mindig mellettem állt, én meg most így becsapom. Tudom, hogy el kell mondanom neki mindent, de egyszerűen nem akarom megbántani. – Miért nem kérted el valakinek a telefonját? – kérdezi, és látom rajta, hogy igyekszik nyugalmat erőltetni magára. – Mindegy… Azt mondod, Hardin randalírozott? Jól vagy? Miért maradtál ott, ha erőszakos volt? Úgy érzem, mintha legalább ezer kérdéssel ostromolna, és nem tudok koncentrálni. – Nem volt erőszakos, csak részeg. Sosem bántana engem – szalad ki a számon, de azonnal meg is bánom. Bárcsak vissza tudnám szívni ezeket a szavakat! – Miért mondod, hogy sosem bántana téged? Nem is ismered, Tessa! – csattan fel Noah, és egy lépést tesz felém. – Csak azt mondtam, hogy nem bántana, mármint fizikailag. Ennyire azért ismerem. Próbáltam

segíteni Landonnek, aki szintén ott volt – felelem zavartan. Hardin igenis bántana engem, érzelmileg. Már többször megtette, és bármikor képes rá a jövőben is. Miért védem Noah előtt? – Azt hittem, hogy megszakítottad a kapcsolatot ezekkel az emberekkel. Nem emlékszel? Megígérted nekem, meg anyádnak is. Tessa, ezek az emberek nincsenek jó hatással rád. Elkezdtél inni és éjszakázni, most pedig itt hagytál egész éjjel. Nem is tudom, miért kellett idejönnöm, ha ezt meg tudtad tenni velem. – Noah az ágyra ül, és a kezébe temeti az arcát. – Nem rossz emberek, csak nem ismered őket. Mióta vagy ilyen előítéletes? – kérdezem éles hangon. A bocsánatáért kéne könyörögnöm, amiért így megbántottam, de felbosszant, ahogy a barátaimról beszél. Főleg Hardinról, súgja egy hang a fülembe, de gyorsan elhallgattatom. – Nem vagyok előítéletes, de azelőtt sosem lógtál volna ilyen gót alakokkal. – Tessék? Ők nem gótok, csak önmagukat adják! – csattan fel a hangom, és magam is meglepődök a felháborodásomon. Noah is furcsán néz rám. – Akkor sem tetszik, hogy velük barátkozol, mert megváltoztatnak. Már nem az a Tessa vagy, akibe beleszerettem. – Most veszem észre, hogy a hangja egyáltalán nem sértő vagy vádló, csak szomorú. – Noah… Nem tudom befejezni a mondatot, mert kivágódik az ajtó. Mindketten odakapjuk a fejünket, és meglátjuk Hardint, aki dühös arccal beront a szobába. Hardinra nézek, aztán Noah-ra, majd megint Hardinra. Ez nem fog jól végződni.

Harminchatodik fejezet – Mit keresel itt? – förmedek Hardinra, bár egyáltalán nem akarom hallani a választ, főleg nem Noah előtt. – Mit gondolsz? Elosontál, amíg aludtam… Mi az ördög volt ez? – dörren rám. Visszatartom a lélegzetem, míg a szavai visszhangzanak a szobában. Noah arca elvörösödik a haragtól, és tudom, hogy kezd nála összeállni a kép. Én meg közöttük vergődök. Meg kell magyaráznom Noah-nak, miről van szó, és Hardinnak, hogy miért hagytam ott. – Válaszolj! – üvölti Hardin az arcomba. Meglepődök, amikor Noah közénk áll. – Ne kiabálj vele! – figyelmezteti Hardint. Megdermedek, amikor látom, hogy Hardin arca eltorzul a dühtől. Miért borította ki ennyire, hogy elmentem? Tegnap este kigúnyolta a tapasztalatlanságomat, és ma reggel úgyis kirúgott volna. Mondanom kell valamit, mielőtt kiborul a bili. – Hardin… Kérlek, ne csináld most ezt – könyörgök neki. Ha most elmegy, még megpróbálhatom elmagyarázni Noah-nak, mi a helyzet. – Mit ne csináljak, Theresa? – kérdezi Hardin, és megkerüli Noah-t. Remélem, Noah távol tartja magát tőle, mert szerintem Hardin minden teketória nélkül leütné. Noah izmos és erős a sok focitól, sokkal masszívabb Hardinnál, mégis úgy gondolom, hogy ha verekedésre kerülne a sor, Hardin kerülne ki belőle győztesen. Mi az ördög történt az életemben? Azon kell aggódnom, hogy Noah és Hardin bunyózni kezd? – Hardin, kérlek, most menj el, és majd később megbeszéljük – próbálom enyhíteni a feszültséget. De Noah megrázza a fejét. – Mit kell megbeszélnetek? Mi az ördög folyik itt, Tessa? Istenem… – Mondd el neki! Gyerünk, mondd el neki! – unszol Hardin. El sem tudom hinni, hogy ezt csinálja. Eddig is tudtam, hogy aljas és kegyetlen, de most túltesz még önmagán is. – Mit kell elmondanod, Tessa? – kérdezi Noah, és Hardin miatt még mindig eléggé agresszív a testtartása, de az arca ellágyul, amikor rám néz. – Semmit, csak amit eddig is tudsz, hogy Hardinnál meg Landonnél töltöttem az éjszakát – hazudom neki, és közben könyörgő pillantást vetek Hardinra, hátha megkegyelmez. Ő azonban elfordítja a tekintetét. – Mondd el neki, Tessa, különben én fogom – fenyegetőzik Hardin. Tudom, hogy mindennek vége, és tovább nem titkolózhatok. Végső kétségbeesésemben sírva fakadok. Azt akarom, hogy Noah tőlem hallja az igazságot, és ne ettől a kárörvendő szemétládától, aki ide juttatott minket. Szörnyen megalázottnak érzem magam. Nem is magam miatt, hanem Noah miatt. Nem érdemli ezt meg, és szégyellem, hogy így bántam vele. Ráadásul Hardin előtt kell bevallanom a szörnyű igazságot.

– Noah… én… Én és Hardin… – hebegek zavartan. – Istenem… – motyogja Noah, és könnybe lábad a szeme. Hogy tehettem ezt vele? Mi ütött belém? Noah annyira kedves, Hardin pedig olyan kegyetlen, hogy képes szemtől szemben összetörni Noah szívét. Noah megfogja a homlokát, és megrázza a fejét. – Hogy voltál erre képes, Tessa? A sok év után, amit együtt átéltünk? Mikor kezdődött ez az egész? – Kék szeméből könnyek csurognak az arcára. Még soha életemben nem éreztem magam ilyen nyomorultul. Én okoztam ezeket a könnyeket! Hardinra nézek, és olyan heves gyűlöletet érzek iránta, hogy meglököm, ahelyett, hogy Noah-nak válaszolnék. Hardint váratlanul éri a lökés, és egy pillanatra megtántorodik, de sikerül visszanyernie az egyensúlyát. – Nagyon sajnálom, Noah. Nem tudom, mi ütött belém. – Odasietek a barátomhoz, és megpróbálom átölelni, de nem hagyja, hogy hozzáérjek. Valószínűleg igaza van. Be kell ismernem, hogy egy ideje már rosszul bánok Noah-val. Tényleg nem tudom, hogy tehettem ilyet. Mire számítottam? Arra, hogy egy olyan őrült, mint Hardin, megváltozik, rendes lesz, és szakítani fogok Noah-val, hogy vele járhassak? Ennyire nem lehetek ostoba. Vagy abban reménykedtem, hogy képes leszek távol tartani magam Hardintól, és Noah sosem tudja meg, mi történt köztünk? Csak az a gond, hogy Hardin bűvkörébe kerültem, és csak vergődök, mint egy éjjeli lepke a neonfény közelében. Ő pedig nem kímél, és bármikor gátlástalanul megéget. Mindkettő buta és naiv elképzelés volt, de amióta Hardinnal találkoztam, még egyetlen jó döntést sem hoztam. – Én sem tudom, mire gondoltál, amikor ezt tetted – szólal meg Noah, és a szeme tele van sértett fájdalommal. – Már nem is ismerlek. Azzal kisétál az ajtón. Kisétál az életemből. – Noah, kérlek! Várj! – Utánarohanok, de Hardin megragadja a karomat, és megpróbál visszatartani. – Ne érj hozzám! Ezt nem hiszem el! Ez még tőled is nagyon aljas húzás volt, Hardin! – kiáltom magamból kikelve, és elrántom a karomat. Megint meglököm, még keményebben. Eddig még soha senkit sem löktem meg, de most nagyon gyűlölöm őt. – Ha utánamész, végeztem veled – mondja, mire eltátom a számat. – Végeztél? Mivel végeztél? Azzal, hogy az érzelmeimmel játszol? Gyűlöllek! – Nem akarom, hogy gyönyörködjön a tombolásomban, ezért összeszedem magam, és lassabban folytatom. – Nem végezhetsz valamivel, ami el sem kezdődött. Hardin leengedi a kezét, kinyitja a száját, de nem szól semmit. – Noah! – kiáltom megint, és kirohanok az ajtón. Végigfutok a folyosón, kirobbanok az épületből, átvágok a zöld gyepen, és a parkolóban érem utol. Noah meggyorsítja a lépteit. – Noah, kérlek, hallgass meg. Annyira sajnálom! Be voltam rúgva. Tudom, hogy ez nem mentség, de… – Megtörlöm a szememet, és Noah arca meglágyul. – Nem tudlak tovább hallgatni – sóhajtja végül. A szeme vörös. Meg akarom fogni a kezét, de elhúzza előlem. – Noah, kérlek… Annyira sajnálom! Kérlek, bocsáss meg nekem. Kérlek! – Nem veszíthetem el. Az nem lehet!

Noah a kocsijához ér, hátrasimítja a haját, ami most is tökéletesen áll, aztán felém fordul. – Szükségem van egy kis időre, Tessa. Most nem tudom, mit gondoljak. Lemondóan sóhajtok, mert fogalmam sincs, mit mondhatnék még. Persze hogy időre van szüksége. Túl kell tennie magát ezen, aztán megint minden olyan lesz, mint régen. Csak idő kérdése, nyugtatgatom magam. – Szeretlek, Tessa – mondja Noah, és meglepődök, amikor megcsókol, mielőtt beszáll az autójába, és elhajt.

Harminchetedik fejezet Amikor visszaérek a szobába, felháborodva látom, hogy Hardin az ágyamon üldögél. Milyen pofátlan! Legszívesebben hozzávágnék egy olvasólámpát, de nincs erőm tovább harcolni vele. – Nem fogok bocsánatot kérni – jelenti ki, amikor elmegyek mellette, és lerogyok Steph ágyára. A közelébe sem megyek az ágyamnak, amíg ő is ott van. – Sejtettem – válaszolom megvető hangon, és kimerülten hátradőlök. Nem hagyom, hogy belevigyen egy újabb veszekedésbe, és tudom, hogy egyáltalán nem bántja a lelkiismeret. Most már ismerem. Igaz, a közelmúlt eseményei nem erre utalnak. Tegnap este azt hittem, hogy csak egy dühös fiú, akit elhagyott az apja, és dédelgeti magában a sérelmét, mert csak ezzel az érzelemmel tudja távol tartani magától az embereket. De ma reggel rájöttem, hogy egy borzalmas, visszataszító személy. Hardinban nincsen semmi jó. Ha valaha hittem a jóságában, csak azért volt, mert ügyesen manipulált, és kihasználta a naivitásomat. – Meg kellett tudnia – szólal meg egy idő után. Beleharapok a számba, nehogy megint elsírjam magam. Csendben maradok, és hallom, hogy Hardin feláll, és közelebb jön hozzám. – Menj most el, Hardin. – Csak ennyit tudok kinyögni, de amikor felnézek, ott áll fölöttem. Leül az ágyra, mire felpattanok. – Meg kellett tudnia – ismétli meg. Nem tehetek róla, de felforr bennem a harag, pedig tudom, hogy pontosan ez a célja. – Miért, Hardin? Miért kellett megtudnia? Hogyan lehetne bármi jó abban, hogy fájdalmat okoztál neki? Nem volt mindegy neked, hogy tudja, vagy nem tudja? Folytathattad volna a napodat, és nem kellett volna idejönnöd. Nem volt jogod ahhoz, hogy ezt tedd vele, vagy velem. – A könnyeim potyogni kezdenek, és nem tudom visszatartani őket. – Én a helyében tudni akarnám – jegyzi meg nyugodt és hűvös hangon. – De te nem vagy ő, és soha nem is leszel. Ostoba voltam, hogy azt hittem, valaha közel kerülhetsz hozzám. Egyébként mióta érdekel téged, hogy mi a helyes, és mi nem? – Ne merészelj hozzá hasonlítani engem! – csattan fel ingerülten. Utálom, hogy a mondanivalómnak csak egy részére válaszol, és mindig kiforgatja a szavaimat, hogy felháborodhasson. Közelebb lép hozzám, de megkerülöm az ágyat, hogy távol tartsam magamtól. – Nem lehet titeket összehasonlítani. Még mindig nem érted? Te egy kegyetlen és visszataszító ember vagy, aki saját magán kívül senki mással nem törődik. Noah pedig… Noah szeret engem. Ő hajlandó megbocsátani a hibáimat és a tévedéseimet. – Hardin szemébe nézve folytatom: – A szörnyű tévedéseimet – teszem hozzá megvető hangon. Hardin hátrahőköl, mintha meglöktem volna. – Megbocsát neked? – Igen, meg fog bocsátani. Tudom. Mert szeret engem. Nem vált be a szánalmas kis terved, hogy miattad szakítani fogunk. Pedig tudom, hogy ez volt a célod, és jót akartál nevetni a markodba. Most pedig tűnj a szobámból.

– Ezt nem azért… Én… – hebegi Hardin, de a szavába vágok. Már így is túl sok időt pazaroltam rá. – Menj innen! Sejtem, hogy már a következő aljas húzásodat tervezed, de tudod, mit, Hardin? Többé nem fog bejönni a terved. Most pedig tűnj a… Menj a pokolba! – Magam is meglepődök a kemény szavaimon, de egyáltalán nem bánom, hogy így beszélek Hardinnal. – Nem erről van szó, Tess. A tegnap este után arra gondoltam, hogy… Nem tudom, de azt hittem, hogy te meg én… – Hardin keresi a szavakat, és ez meglep. A lelkem mélyén nagyon szeretném hallani, mit akar mondani, de már tudom, hogy mindig ezért gabalyodok bele a hálójába. A kíváncsiságomat használja fel ellenem, és az egész csak egy játék neki. Dühösen megtörlöm a szemem, és örülök, hogy tegnap nem sminkeltem ki magam. – Ugye nem várod el tőlem, hogy bedőljek ennek a szövegnek? Még, hogy érzel valamit irántam! Abba kell hagynom ezt a szócsatát, és ki kell dobnom a szobából, mielőtt megint belém mélyeszti a karmait. – De igen, Tessa. Melletted olyan… – Nem! Nem akarom ezt hallani, Hardin. Tudom, hogy hazudsz, és perverz élvezetet lelsz a gyötrésemben. El akarod hitetni velem, hogy te is érzel valamit irántam, ahogy én. De csak azért, hogy aztán hülyét csinálj belőlem. Már tudom, miről van szó, és nem fogom tovább tűrni a kisded játékaidat. – Te is érzel valamit? Azt mondod, hogy… vannak érzéseid irántam? – A szeme tágra nyílik, és mintha remény csillanna meg benne. Sokkal jobb színész, mint gondoltam. Hát persze hogy tudja. Tudnia kell, hogy így van. Mi másért folytatnám ezt a beteges játékot, és sétálnék bele újra és újra a csapdájába? Hirtelen elfog a félelem. Eddig magamnak sem vallottam be, hogy érzek valamit Hardin iránt, most pedig elárultam neki. Így lehetőséget kapott, hogy a sárba tiporja az érzelmeimet, és még aljasabb módon bánjon velem. Hardin pillantásától kezd meggyengülni az ellenállásom, de ezt nem hagyhatom. – Menj el, Hardin. Nem fogom még egyszer mondani. Ha nem tűnsz el, hívom a biztonságiakat. – Tess, kérlek, válaszolj nekem! – mondja könyörögve. – Ne hívj Tessnek! Ezt a nevet a rokonaim és a barátaim használják, vagyis olyan emberek, akiknek tényleg fontos vagyok. Menjél már el! – kiáltom, sokkal hangosabban, mint akartam. Húzzon el, és legyen minél távolabb tőlem. Utálom, amikor Theresának hív, de még jobban gyűlölöm, ha azt mondja, hogy „Tess”. Az ajka mozgása, meg a hangja, ahogy kiejti ezt a szót… Olyan kedvesnek és csábítónak tűnik. A pokolba, Tessa. Azonnal hagyd ezt abba! – Kérlek… Tudnom kell, hogy te is… – Ez egy hosszú hétvége volt, fiúk, lányok. Hullafáradt vagyok! – kiált fel Steph, aki beviharzik a szobába, és színpadias mozdulattal megtörli a homlokát. Észreveszi a könnyes arcomat, megtorpan, és gyanakvó pillantást vet Hardinra. – Mi folyik itt? Mit csináltál? – rivall rá. – Hol van Noah? – kérdezi tőlem. – Elment, és már Hardin is távozni készül – válaszolom neki. – Tessa… – rimánkodik Hardin. – Steph, könyörgök, tüntesd el innen! – kérlelem a szobatársamat, aki bólint. Hardin bosszús

arccal veszi tudomásul, hogy Stephet használom fel ellene. Pedig már azt hitte, hogy megint csapdába tud ejteni. – Gyere csak, szépfiú! – Steph Hardinhoz lép, és a karjánál fogva kivonszolja az ajtón. A falat bámulom, amíg az ajtó becsapódik mögöttük. De hallom a hangjukat a folyosón. – Mi az ördög ez, Hardin? Megmondtam, hogy tartsd távol magad tőle. Ő a szobatársam, és nem olyan, mint a többi lány, akivel kavarni szoktál. Tess kedves, ártatlan, és az az igazság, hogy túl jó hozzád. Jólesik hallani, hogy így kiáll mellettem, de ez sem enyhíti a szomorúságomat. A szívem a szó szoros értelmében fáj és sajog. Azt hittem, hogy átéltem a legnagyobb csalódást, miután a pataknál voltam Hardinnal, de az semmi sem volt ehhez képest. Borzalmas a felismerés, de sajnos az együtt töltött éjszaka felerősítette az érzéseimet iránta. Nem tudom kiverni a fejemből az emlékeket. Ahogy csiklandozott, és közben önfeledten nevetett… Gyengéden megcsókolta az ajkam… Átölelt a tetovált karjával… Lehunyta a szemét, és megrebbentek a pillái, amikor megsimogattam a csupasz mellkasát. Ezek az élmények mind elmélyítették az érzéseimet. A meghitt pillanatok miatt közel került hozzám, ezért most annál jobban fáj a kiábrándulás. Ráadásul Noah-t is megsértettem, és most azon imádkozhatok, hogy bocsásson meg nekem. – Egyáltalán nem így van! – A haragtól Hardin akcentusa még feltűnőbb, és jellegzetes brit kiejtéssel harapja el a szavakat. – Ugyan már, Hardin. Ismerlek téged. Keress valaki mást, akivel szórakozhatsz. Rengeteg lányt találhatsz magadnak. Tess nem az a fajta, akivel így bánhatsz. Barátja van, és nem tudja kezelni az ilyen zűrös helyzeteket. Nem szívesen hallom ezt, mert arra céloz, hogy túl érzékeny vagy gyenge vagyok, de be kell ismernem, hogy igaza van. Amióta Hardinnal találkoztam, nem csinálok mást, csak sírok. És most megpróbálta tönkretenni a kapcsolatomat Noah-val. Képtelen vagyok arra, hogy a lánybarátja legyek, akivel néha kavar is. Ennél többre tartom magam, ráadásul túl érzelmes vagyok. – Rendben, el fogom kerülni. De akkor többé ne hozd bulizni a házamba! – kiabálja Hardin, aztán hallom, ahogy végigtrappol a folyosón. A folyosó közepéről még visszaszól. – Ezt komolyan mondtam, Steph. Nem akarom többé látni. Ha megint elém kerül, tönkre fogom tenni!

Harmincnyolcadik fejezet Steph visszajön a szobába, és vékony karjával átölel. Furcsa, hogy milyen vigasztalónak tartom az érintését. – Köszönöm, hogy elküldted – mondom szipogva, mire még szorosabban a karjába zár. Most már elerednek a könnyeim, és megállíthatatlanul zokogok. – Hardin a barátom, de te is az vagy, és nem akarom, hogy felzaklasson. Sajnálom, ez az én hibám. Tudtam, hogy inkább Nate-nek kellett volna adnom a kulcsot, és nem lett volna szabad hagynom, hogy állandóan idejöjjön. Hardin néha egy igazi tróger. – Nem a te hibád, inkább te ne haragudj rám. Nem akarom megzavarni a barátságotokat. – Ugyan már… – hárítja el a mentegetőzésemet. Kibontakozom a karjából, és látom, hogy aggódva néz rám. Nem is tudja, mennyire jó, hogy mellettem áll. Nagyon magányosnak érzem magam. Noah-nak időre van szüksége, hogy eldöntse, szakítani akar velem, vagy nem. Hardin egy szemét alak. Az anyám nagyon kiakadna, ha erről beszélnék vele, Landon pedig csalódna bennem, ha megtudná, meddig jutottam Hardinnal. Egyedül ez a lángvörös hajú, tetovált lány van mellettem, akiről sosem gondoltam volna, hogy a barátom lesz. De örülök neki, hogy így alakult. – Akarsz beszélni róla? Igen, pontosan arra vágyom, hogy mindent elmondhassak valakinek, és így könnyítsek a lelkemen. El is mesélek neki mindent. Elárulom, hogy megcsókoltam a diákházban, beszámolok a pataknál töltött délutánunkról, meg a tegnap éjszakáról, amikor kielégítettem az ágyban, aztán reggel hallottam, hogy a nevemet mondja álmában. Végül elmondom, mennyire kiábrándultam belőle, amikor idejött, és rákényszerített, hogy mindent valljak be Noah-nak. Steph először aggódó arcot vág, aztán megdöbben, végül elszomorodik. Mire végzek a beszámolóval, a blúzom csupa könny, és Steph együtt érzően szorongatja a kezemet. – Hát… Nem tudtam, hogy ennyi minden történt. Az első alkalom után szólnod kellett volna. Tudtam, hogy valami készül, amikor Hardin felbukkant a mozi előtt. Még le se tettem a telefont, máris itt termett, ezért sejtettem, hogy miattad jött ide. Nézd, Hardin jó gyerek, többnyire. De képtelen arra a szeretetre, amit te elvárnál egy fiútól. Meg a legtöbb lány. Én a helyedben megpróbálnék kibékülni Noah-val, mert Hardin nem az a fajta, akivel járni lehet – tanácsolja végül, és megszorítja a kezem. Tudom, hogy igaz, amit mond. Miért fájnak mégis ennyire a szavai? Hétfőn reggel Landon a kávézó falának támaszkodva vár rám. Integetek neki, amikor meglátom, de aztán észreveszem a szeme körül a kékeslilás monoklit. És amikor jobban megnézem, az arcán is látok egy zúzódást. – Mi történt a szemeddel? – kiáltok fel, és odafutok hozzá. Aztán a fejemhez kapok. – Landon! Ezt Hardin tette veled? – A hangom megremeg. – Igen… – ismeri be, mire elszörnyedek. – Miért? Mi történt? – Legszívesebben megölném Hardint, amiért bántotta Landont.

– Miután elmentél, kiviharzott a házból, aztán kábé egy órával később visszajött. Nagyon ki volt bukva. Megint törni-zúzni akart, de leállítottam. És… verekedtünk. Nem is volt olyan rossz. Legalább mindketten kiadtuk magunkból az egymás iránt érzett haragunkat. Én is eltaláltam párszor – teszi hozzá büszkén. Nem tudom, mit mondjak. Meglep, hogy Landon ilyen könnyedén beszél a verekedéséről Hardinnal. – Biztos, hogy jól vagy? Nem tehetek valamit? – kérdezem. Úgy érzem, ez az én hibám. Hardin miattam volt dühös. De hogy Landonön vezette le a haragját… – Nem, semmi baj. Jól vagyok. – Landon elmosolyodik. Elindulunk az órára, és közben Landon elmeséli, hogy Hardin apja vetett véget a verekedésüknek, aki szerencsére hazaért, mielőtt megölték volna egymást. Landon anyja sírva fakadt, amikor meglátta, hogy az összes konyhai edénye összetört. Hála istennek, nem voltak neki különösen értékesek, de azért elkeserítette, hogy Hardin ezt tette vele. – De van egy jó hírem is. Dakota meglátogat jövő hétvégén. Eljön az egyetemi ünnepségre! – lelkendezik Landon. – Milyen ünnepségre? – Nem láttad a plakátokat a campuson? Egy nagy tábortűzzel szokták megünnepelni az új tanévet. Mindenki ott lesz. Engem az ilyesmi általában nem érdekel, de ez tényleg nagyon jó. Noah-nak is el kéne jönnie. Csinálhatnánk egy dupla randit. Mosolygok, és bólintok. Talán jó lenne meghívnom Noah-t, mert láthatná, hogy vannak rendes barátaim is, mint Landon. Tudom, hogy Hardin meg Landon, illetve Noah meg Landon, jól kijönnének egymással, és szeretnék találkozni Dakotával. Most, hogy Landon megemlítette az ünnepséget, már én is látom a plakátokat. Szinte minden falon ott virítanak. Annyira el voltam varázsolva egész héten, hogy észre sem vettem őket. Nemsokára irodalomórán vagyunk, és önkéntelenül körülnézek a helyiségben, Hardint keresve, pedig egy józan hang azt harsogja a fülembe, hogy ne tegyem. Amikor nem látom sehol, eszembe jut, mit mondott Stephnek a kollégium folyosóján. Tönkre fogom tenni. Mit csinálhat velem, ami rosszabb, mint hogy megszégyenített Noah előtt? Fogalmam sincs, de megpróbálom kitalálni. Landon hangja riaszt fel a képzelődéseimből. – Nem hiszem, hogy itt lesz. Hallottam, amikor annak a Zed nevű fickónak említette, hogy tárgyat cserél. Kár. Szerettem volna, ha látod a monokliját. – Landon rám mosolyog, én meg Hardin helyére nézek. Szívesen letagadnám, hogy őt keresem, de nem csaphatom be magam. Hardinnak monokli van a szeme körül? Remélem, azért nincs komoly baja. Nem! Inkább azt remélem, hogy fáj neki. – Értem – motyogom válaszképpen, és elkezdem babrálni a szoknyámat. Az óra hátralévő részében Landon nem tesz említést Hardinról. A hét többi része ugyanígy zajlik. Nem beszélek Hardinról, és senki sem emlegeti őt előttem. Tristan egész héten a szobánkban lóg, de nem bánom. Kedvelem őt, és mindig megnevetteti Stephet, sőt néha

engem is, pedig soha életemben nem volt ilyen borzalmas hetem. Azt veszem fel, ami éppen tiszta és kéznél van, a hajam pedig mindennap lófarokba fogom. A szemceruzával folytatott rövid afféromnak véget vetek, és visszatérek a szokásos stílusomhoz. Alvás, egyetem, tanulás, evés. Alvás, egyetem, tanulás, evés. Pénteken Steph a fejébe veszi, hogy véget vet a vénlány életmódomnak, és megpróbál kirángatni a szobából. – Tessa… Ne legyél már ilyen. Péntek van. Gyere velünk, aztán visszahozunk, mielőtt elmegyünk Har… Mármint a buliba – kérlel, de én megrázom a fejem. Nincs kedvem semmihez. Tanulnom kell, és ideje felhívni az anyámat. Egész héten hárítottam a hívásait. És Noah-val is beszélnem kell, hogy megtudjam, eldöntötte-e már, mi legyen velünk. Egy hétig békén hagytam, csak néhány üzenetet küldtem neki, azt remélve, hogy magához tér a megrázkódtatásból. De nagyon szeretném, ha eljönne az egyetemi ünnepségre jövő pénteken. – Azt hiszem, inkább kihagyom… Holnap kocsit nézek magamnak, úgyhogy pihenni szeretnék – mondom, és csak félig hazudok. Tényleg kocsit nézek holnap, de tudom, hogy nem fogok pihenni, mert állandóan Noah döntése jár majd a fejemben. Meg az, hogy Hardin láthatóan komolyan gondolta, amikor azt mondta, távol tartja magát tőlem. Aminek egyébként nagyon örülök. De akkor sem tudom kiverni a fejemből. Csak több időre van szükségem… Ezzel biztatom magam. De mindig eszembe jut, hogy a legutóbbi találkozásunknál úgy viselkedett, mintha akarna valamit tőlem. Elkalandoznak a gondolataim. Milyen jó lenne, ha Hardin kedves lenne hozzám, és jól kijönnénk egymással. Randevúzhatnánk, igazából, és moziba meg étterembe vinne. Átölelne, és büszke lenne arra, hogy a barátnője vagyok. Ha fáznék, a vállamra terítené a dzsekijét, és búcsúzás előtt megcsókolna, aztán megígérné, hogy másnap megint találkozunk. – Tessa? – szólongat Steph, és a gondolataim szétoszlanak, mint a füst. Ez nem a valóság, és az álmaimban szereplő fiú sosem lehet Hardin. – Gyere már, Tessa. Egész héten ezt a bolyhos melegítőt hordtad. Úgy nézel ki benne, mint egy bárány – csatlakozik a győzködéshez Tristan, mire elnevetem magam. Ez a kedvenc otthoni nadrágom, főleg, amikor beteg vagyok, vagy éppen egy szakításon megyek keresztül, mint most. Illetve kettőn. Még mindig érthetetlen számomra, hogy Hardinnal véget vetettünk egy olyan kapcsolatnak, ami el sem kezdődött. Mégis ez történt. – Rendben. Oké. De vacsora után hozzatok vissza, mert holnap korán kell kelnem – mondom megadóan. Steph tapsikolni és ugrálni kezd örömében. – Juhé! De megengeded, hogy tegyek neked egy szívességet? – kérdezi a legártatlanabb mosolyával, és megrebegteti a szempilláit. – Mi lenne az? – kérdezem gyanakodva, mert sejtem, mire készül. – Hadd pofozzalak ki egy kicsit. Kéééérlek! – Szándékosan könyörgőre fogja a hangját, a hatás kedvéért. – Szó sem lehet róla. – Elképzelem magam rózsaszín hajjal, több kiló szemfestékkel, miközben csak egy melltartót viselek blúz helyett.

– Visszafogom magam, ígérem. Csak szeretném, ha úgy néznél ki… mintha nem pizsamában savanyodtál volna egész héten. – Steph elmosolyodik, és Tristan megpróbálja elfojtani a röhögését. Megadom magam. – Rendben – sóhajtok, mire Steph megint tapsikolni kezd.

Harminckilencedik fejezet Steph kiszedi a szemöldökömet, ami fájdalmasabb műveletnek bizonyul, mint gondoltam volna. Aztán elfordít a tükörtől, és nem engedi, hogy nézzem, mit művel velem. A gyomrom idegesen összeszorul, amikor púdert visz fel az arcomra. Újra és újra emlékeztetem, hogy ne fessen ki túl erősen, ő pedig esküdözik, hogy nem fog. Kifésüli és besüti a hajam, majd a frizurámat meg a szobát is telefújja hajlakkal. – A smink és a haj kész! Most öltözz át, és megnézheted magad. Van néhány ruhám, ami rád is jó lesz. – Látszik rajta, hogy büszke a művére. Én meg csak reménykedem, hogy nem nézek ki úgy, mint egy bohóc. Odalépek vele a szekrényéhez, közben megpróbálom meglesni magam az asztalon álló kis tükörben, de Steph gyorsan elránt onnan. – Tessék. Próbáld meg ezt – jelenti ki végül, és levesz egy fekete ruhát a vállfáról. – Kifelé! – kiáltja Tristanre, aki felnevet, de engedelmesen távozik a szobából. A ruhának nincs válla, és szörnyen rövidnek tűnik. – Ezt nem vehetem fel! – Oké… És mit szólsz ehhez? – Elővesz egy újabb ruhát. Legalább tíz ruhája van, állapítom meg magamban. Ez hosszabb, mint a másik, és két széles pánt van a vállán. A nyaka viszont nem tetszik, mert szív alakú a kivágása. Az én mellem nem olyan kicsi, mint az övé. Hogy fogok ebben kinézni? Amikor túl sokáig méregetem a ruhát, Steph türelmetlenül felsóhajt. – Legalább próbáld fel, légy szíves. Megadóan leveszem és gondosan összehajtogatom a kényelmes pizsamámat. Steph tréfás rosszallással megcsóválja a fejét, én meg mosolyogva belebújok a ruhába. Kicsit szűknek tűnik, pedig még fel sem húztam a cipzárt. Stephfel nem sokban különbözik a méretünk, de ő valamivel magasabb, én pedig teltebb vagyok. A ruha anyaga fénylik, és selymes tapintása van. A combom közepéig ér. Nem olyan rövid, mint gondoltam, de magamtól sosem vennék fel ilyet. Meztelennek érzem magam, olyan sok látszik a lábamból. Megpróbálom lejjebb húzni a ruhát a combomon. – Kérsz harisnyanadrágot? – kérdezi Steph. – Igen. Így csupasznak érzem magam. – Felnevetek, ő pedig beletúr az egyik fiókjába, és elővesz két harisnyanadrágot. – Ez egyszínű fekete, ennek pedig csipkés mintája van. A csipkés harisnya túl sok lenne nekem. Már csak azért sem venném fel, mert biztosan rikítóra van pingálva az arcom. Elveszem a fekete harisnyanadrágot, és belebújok, miközben Steph feltúrja a szekrényét, hogy cipőt keressen. – Nem tudok magas sarkút viselni! – jelentem ki határozottan. Tényleg képtelen vagyok rá. Úgy kacsázok benne, mint egy meglőtt pingvin. – Van alacsonyabb sarkú cipőm is, vagy telitalpú. Sajnálom, Tessa, de ehhez a ruhához nem veheted fel a vászon tornacipődet. Úgy teszek, mint aki megsértődik, de aztán elmosolyodom. Mindennap vászoncipőt hordok, és nincs vele semmi bajom. Steph végül előkotor egy fekete magas sarkú cipőt, aminek ezüst színű

gyöngyök díszítik az orrát. El kell ismernem, hogy azonnal megtetszik. Sosem tudnék ilyet hordani, de most az egyszer nem bánom. – Tetszik? Bólintok. – Igen, de nem tudnék járni benne – magyarázom, mire Steph elgondolkodik. – Dehogynem. Nézd, van egy bokapántja, az majd megtartja a lábadat. – Tehát erre való a bokapánt? – csodálkozom. Steph felnevet. – Nem. De segít, hogy ne törd ki a bokádat – mondja kacagva. – Próbáld fel. Leülök az ágyra, kinyújtom a lábam, és intek neki, hogy adja rám a cipőt. Segít felállni, és fogja a kezem, miközben teszek néhány bátortalan lépést. A pánt tényleg segít megőrizni az egyensúlyomat. – Már alig várom, mit szólsz hozzá! Csodásan nézel ki! – lelkendezik Steph, és kinyitja a szekrény másik ajtaját. Belenézek a nagy tükörbe, és felkiáltok a meglepetéstől. Ki ez a nő? A tükörben saját magamat látom, de most sokkal jobban nézek ki. Attól féltem, hogy a szobatársam túlzásba esik a sminkeléssel, de visszafogta magát. A barna szemhéjpúdertől szürke szemem világosabbnak tűnik, és a halvány pirosító kiemeli az arccsontomat. A hajam fényesen ragyog, és Steph nagy, lágy esésű hullámokba igazította, nem apró göndör fürtökbe, mint gondoltam. – Hú! Le vagyok nyűgözve. – Mosolyogva közelebb hajolok a tükörhöz, és megbököm az arcom, mintha nem hinném el, hogy igazi. – Látod? Ez is te vagy. Csak egy kicsit szexibb és ápoltabb kiadásban. – Steph felnevet, és behívja Tristant. Tristan kinyitja az ajtót, és eltátja a száját. – Hol van Tessa? – kérdezi, és körülnéz a szobában. Még az egyik párnát is felemeli, és alákukucskál. – Mit szólsz? – érdeklődöm, és megint lejjebb húzkodom a ruhát. – Csodásan nézel ki. Tényleg. – Tristan elmosolyodik, és átkarolja Stephet. Steph hozzábújik, én pedig elfordítom a fejem. – Még valami! – Steph szájfényt vesz elő a neszesszeréből, és csücsörítve felkeni magának. Lehunyom a szemem, és én is engedelmesen csücsöríteni kezdek. Steph a számra keni a ragacsos anyagot. – Kész vagytok? – kérdezi Tristan, mire Steph bólint. Kifelé menet felkapom a táskámat, és a biztonság kedvéért beleteszek egy vászoncipőt. Útközben a hátsó ülésen ülök, kibámulok az ablakon, és elmerülök a gondolataimban. Amikor megérkezünk az étterembe, kicsit összerezzenek, mert rengeteg motort látok a parkolóban. Azt hittem, egy normális helyre megyünk, és nem egy motoros kocsmába vagy bárba. Miután belépünk, úgy érzem, hogy mindenki engem bámul, pedig biztosan nem így van. Steph megragadja a kezemet, és magával vonszol egy hátsó bokszhoz.

– Nate is jön. Nem baj? – kérdezi, miközben helyet foglalunk. – Nem, dehogy – nyugtatom meg. Hardinon kívül bárki csatlakozhat hozzánk. Jobb is, hogy jön még valaki, mert most úgy érzem, hogy útban vagyok, és Stephék nem tudnak kedvükre turbékolni mellettem. Egy nő lép az asztalunkhoz. Több tetkó van rajta, mint Stephen és Tristanön együttvéve, és megkérdezi, mit iszunk. Steph és Tristan sört rendel. Valószínűleg azért szeretnek ide járni, mert nem kérnek személyit. A nő felvonja a szemöldökét, amikor csak egy kólát kérek, de nem akarok inni. Tanulnom kell, ha visszamegyek a szobámba. Néhány perc múlva a nő hozza az italunkat. Nagyot kortyolok a kólából, és felnézek, amikor egy elismerő füttyentést hallok. Nate-et meg Zedet pillantom meg. Az asztalunk felé tartanak, és mögöttük felbukkan Molly rózsaszín lobonca… meg Hardin. Visszaköpöm a kólát a poharamba. Steph szeme kitágul, amikor észreveszi Hardint, aztán rám néz. – Nem tudtam, hogy ő is jön, esküszöm! Elmehetünk, ha akarod – súgja oda nekem, miközben Zed leül mellém a bokszba. Minden erőmet össze kell szednem, hogy ne nézzek Hardin felé. – A mindenit, Tessa! Iszonyúan szexi vagy! – kiált fel Zed, mire elpirulok. – Totál dögös. Még sosem láttalak ilyennek. Egy halvány mosollyal megköszönöm a bókot. Nate, Molly és Hardin a mögöttünk lévő bokszba ülnek. Szeretnék szólni Stephnek, hogy cseréljünk helyet, mert jobb lenne, ha háttal lennék Hardinnak, de nem tudom rászánni magam. Majd elkerülöm vele a szemkontaktust. Meg tudom csinálni. – Tényleg vadító vagy – szól át Net a két bokszot elválasztó fal fölött. Zavartan mosolygok, mert nem szoktam meg, hogy a figyelem középpontjában legyek. Hardin nem tesz semmilyen megjegyzést az új külsőmre, de nem is várom tőle. Annak is örülök, hogy nem sérteget. Hardin és Molly pont előttem ülnek. Hardin egész arcát láthatom Steph és Tristan válla között. Ha csak egy pillantást vetek rá, az még nem árthat… Önkéntelenül odapislantok, de azonnal meg is bánom. Hardin átkarolja Molly vállát. Belém hasít a féltékenység. Ez a büntetésem, mert leskelődtem, pedig nem lett volna szabad. Hát persze. Megint együtt kavarnak. Vagy még mindig. Valószínűleg nem is hagyták abba. Eszembe jut, Molly milyen magától értetődő természetességgel ült Hardin ölében a bulin, és nyelnem kell, mert keserű lesz a szám. Hardin szabad, és azt teszi, ami jólesik neki… Vagy másnak. – Ugye, milyen jól néz ki a szobatársam? – büszkélkedik Steph, és mindenki bólint. Érzem magamon Hardin tekintetét, de nem tudok még egyszer ránézni. Fehér pólót visel, és biztosan átlátszanak rajta a tetkói. A haja gondosan fel van borzolva, és tökéletesen áll, de nem érdekel. Nem érdekel, hogy nagyon jól néz ki, és az sem, hogy Molly milyen hivalkodóan van öltözve. Annyira idegesítő, a nevetséges, rózsaszín hajával meg a harsány szerkójával. Egy igazi lotyó. Meglepődöm a saját gondolataimon, és az iránta érzett haragomon, de akkor is igazam van. Tényleg nem kedvelem. Azt hiszem, eddig senkit sem neveztem lotyónak, még gondolatban sem. Persze pont ezt a pillanatot választja ki arra, hogy bókoljon nekem. – Jól nézel ki, csajszi. Jobban, mint valaha – állapítja meg, aztán Hardin mellkasához bújik. A szemébe nézek, és erőltetett mosolyra húzom a számat. – Ihatok egy kortyot? – kérdezi Zed, és felkapja a kólámat, meg sem várva a válaszomat.

Hagyom, hogy igyon a poharamból, pedig máskor biztosan tiltakoznék. De most annyira kényelmetlenül érzem magam, hogy nem tudok gondolkodni. Zed lehajtja a fél pohár kólát, ezért megbököm. – Bocs, kicsim. Rendelek neked egy másikat – mondja békítően. Zed nagyon vonzó pasi, inkább modellnek néz ki, mint egyetemistának. Ha nem lenne annyi tetkója, biztosan modellként dolgozna. Furcsa zaj hallatszik a szomszédos bokszból, mire Hardinra pillantok. Hangosan megköszörüli a torkát, és szúrós szemmel néz rám. El akarom fordítani a fejem, de nem tudom, mert csapdába ejt a pillantása. Akkor is a szemébe nézek, amikor Zed a boksz falára teszi a karját, pontosan a hátam mögé. Hardin összehúzza a szemét, én pedig elhatározom, hogy szórakozom egy kicsit. Eszembe jut, mennyire ellenezte, hogy Zeddel lógjak, ezért kicsit közelebb hajolok hozzá. Hardin szeme tágra nyílik, de gyorsan összeszedi magát. Tudom, hogy éretlen és nevetséges ez a játék, de nem érdekel. Ha már mindenképpen a közelében kell lennem, akkor érezze ő is ugyanolyan kényelmetlenül magát, mint én. A motoros nő visszatér, és felveszi az ételrendeléseket. Hamburgert kérek sült krumplival, ketchup nélkül. A többiek mind sült csirkeszárnyat rendelnek sörrel, kivéve Hardint, aki kólát iszik. – Itt a legjobb a csirkeszárny – magyarázza Zed. Mosolyogva köszönöm meg az információt. – Jössz az egyetemi ünnepségre és tábortűzre jövő hétvégén? – kérdezem tőle. – Nem tudom… Nem az én világom. – Zed iszik a söréből, közben a karját lejjebb csúsztatja, és már a vállamat öleli át. – Te mész? Nem nézek arra, de el tudom képzelni Hardin bosszúságát. Én is bűntudatot érzek, hogy így flörtölök, és mivel még soha senkivel sem próbáltam flörtölni, biztosan elég bénán csinálom. – Igen. Landonnel. Mindenkiből kitör a nevetés. – Landon Gibsonnel? – kérdezi Zed, még mindig nevetve. – Igen. Landon a barátom – jelentem ki dacosan. Nem tetszik, hogy kinevetik. – Hát persze hogy Landon elmegy arra az ostoba ünnepségre. Olyan béna – gúnyolódik Molly, mire egy haragos pillantással válaszolok. – Egyáltalán nem béna. Szerintem elég menő – kelek a barátom védelmére. Tudom, hogy nekem mást jelent a menő, mint nekik, de az én mércém jobb. – Landon Gibson és a menő nem említhető ugyanabban a mondatban – gúnyolódik Molly, és hátrasimítja Hardin haját a homlokából. Gyűlölöm ezt a lányt. – Sajnálom, ha nem tartjátok annyira menőnek, hogy veletek lógjon, de ő… – Felemelem a hangom, és kihúzom magam, lelökve a vállamról Zed kezét. – Jól van, Tessa, lazítsál. Csak viccelünk – nyugtat meg Nate, és Molly gúnyos mosollyal néz rám. Az az érzésem, hogy ő sem kedvel engem. – Nem szeretem, ha viccelődnek egy barátomon, főleg, ha nincs itt, hogy megvédje magát. – Tényleg le kell csillapodnom… Az érzelmeim teljesen összezavarodtak, mert Hardin közelében kell lennem, aki közben Mollyval enyeleg az orrom előtt.

– Jól van, elnézést. Egyébként el kell ismernem, hogy szépen kidekorálta Hardin képét – somolyog Zed, és megint átkarol. Hardinon kívül mindenki felnevet, még én is. – Ja. Jó, hogy a tanár szétválasztotta őket, különben az a lúzer még jobban elnáspángolta volna Hardint… – szólal meg Nate, aztán rám néz. – Bocs, csak kicsúszott a számon – mentegetőzik mosolyogva. Egy tanár? Nem egy tanár zavarta meg őket, hanem Hardin apja. Vagy Landon hazudott, vagy… Hoppá! Talán Hardin barátai nem is tudják, hogy Hardin és Landon nemsokára mostohatestvérek lesznek? Hardinra nézek, aki aggódó arcot vág. Tehát hazudott nekik. Azonnal meg kéne szégyenítenem az egész társaság előtt. Mégsem tudom megtenni, mert nem vagyok olyan, mint ő. Vele ellentétben, nekem nehezemre esik megsérteni másokat. Kivéve Noah-t, emlékeztet a lelkiismeretem, de gyorsan elhallgattatom. – Szerintem jó lesz – jelentem ki. Zed érdeklődő pillantást vet rám. – Talán mégis odanézek. – Én megyek – szólal meg Hardin a másik bokszból. Mindenki ránéz, és Molly felnevet. – Hát persze. – Elhúzza a száját, és megint felkacag. – Tényleg nem lesz olyan rossz – erősködik Hardin, mire Molly egy újabb gúnyos pillantással fejezi ki a véleményét. Hardin eljön, mert Zed azt mondta, hogy ő is ott lesz? Talán ügyesebben flörtölök, mint gondoltam. A pincérnő hozza az ételt, és megkapom a hamburgert. Nagyon gusztusos, de az egyik oldaláról csöpög a ketchup. Összeráncolom az orromat, és megpróbálom letörölni róla egy szalvétával. Nem szívesen küldök vissza ételt, és eddig is elég nehéz volt az estém. Nincs szükségem arra, hogy még jobban felhívjam magamra a figyelmet. A két bokszban most a buliról kezdnek el beszélgetni, közben jóízűen falatozzák a csirkeszárnyat. Én a sült krumplit csipegetem. A pincérnő még egyszer visszajön, és megkérdezi, hogy kérünk-e még valamit. – Nem, minden rendben – feleli Tristan, mire a nő távozni készül. – Várjon! Ő ketchup nélkül kérte a hamburgert – szól utána Hardin, én meg a tányéromra ejtek egy sült krumplit. A pincérnő bocsánatkérő arccal néz rám. – Nagyon sajnálom. Akarja, hogy visszavigyem? Annyira zavarban vagyok, hogy nem tudok megszólalni, csak megrázom a fejem. – Igen, azt akarja – válaszol helyettem Hardin. Mi az ördögöt csinál? És honnan tudja, hogy ketchupot kaptam? Megpróbál kínos helyzetbe hozni. – Add ide a tányérodat, kedvesem. – A nő rám mosolyog, és kinyújtja a kezét. – Hozok egy másikat. – Odaadom a tányért, és lesütött szemmel megköszönöm a fáradozását.

– Mi volt ez? – Molly Hardinhoz hajol, és suttogni próbál. Többet kéne gyakorolnia, mert még így is elég hangosan beszél. – Semmi, csak nem szereti a ketchupot – vonja meg a vállát Hardin, mire Molly durcás arcot vág, és iszik a söréből. – És? – folytatja a kérdezősködést, de Hardin ingerült pillantást vetett rá. – Semmi és. Szakadj le a témáról. Legalább tudom, hogy nem csak hozzám goromba. Megérkezik a ketchup nélküli hamburgerem, és majdnem az egészet megeszem, pedig nincs étvágyam. Zed végül kifizeti a vacsorámat, ami kedves és kínos egyszerre. Hardin bosszúsága érezhetően fokozódik, amikor Zed kifelé menet is átkarolja a vállamat. – Logan szerint a buliban már telt ház van – közli Nate, egy üzenetet olvasva. – Gyere az én kocsimmal – javasolja Zed, és elkomorodik, amikor megrázom a fejem. – Nem megyek a buliba. Tristan visszavisz a koleszba. – Én is visszavihetem, mert kocsival vagyok – ajánlkozik Hardin. Majdnem megbotlok, de szerencsére Steph még időben megragadja a karomat, és Hardinra mosolyog. – Nem. Mi visszük vissza Tristannel, és Zed is velünk jöhet. Ha egy pillantással ölni lehetne, akkor Steph most holtan esne össze. Hardin Tristanhez fordul. – Nem vezethetsz részegen a campuson. A rendőrök vadásznak az ittas diákokra, mert péntek van. Steph rám néz, és várja a véleményemet, de én nem tudom, mit mondjak. Nem akarok egyedül lenni Hardinnal a kocsiban, de Tristannel sem szívesen mennék, ha ivott. Ezért megvonom a vállam, és Zedhez dőlök, amíg eldöntik a dolgot. – Remek. Akkor vigyük haza, aztán menjünk szórakozni – fanyalog Molly, de Hardin megrázza a fejét. – Nem. Te menj Tristannel meg Stephfel – jelenti ki határozottan, mire Molly csalódott arcot vág. – Ne vacakoljatok már annyit. Üljünk be a kocsikba, és húzzunk bulizni! – türelmetlenkedik Nate, és előveszi a kocsikulcsát. – Igen, menjünk, Tessa – szólít meg Hardin, én meg Zedre és Stephre nézek. – Tessa! – förmed rám Hardin, és kinyitja az ajtót. Visszanéz rám, és az az érzésem támad, hogy ha nem követem, akkor a kocsihoz fog vonszolni. De miért akar a közelemben lenni, amikor megkérte Stephet, hogy ne vigyen át hozzá? Hardin eltűnik a kocsiban, és beindítja a motort. – Minden rendben lesz, csak majd küldj egy üzenetet, ha visszaértél a szobába – nyugtat meg Steph, én pedig bólintok, és elindulok a kocsi felé. Nem tudok ellenállni a kíváncsiságnak, és tudnom kell, mik Hardin szándékai. Mindenképpen meg kell tudnom.

Negyvenedik fejezet Hiába igyekeztem egész héten elkerülni, most mégis a kocsijában ülök. Nem néz rám, amíg beszállunk és bekötöm a biztonsági övet. Lejjebb húzom a ruhát, és megpróbálom elrejteni a combomat. Egy darabig csendben ülünk, aztán kihajt a parkolóból. Örülök, hogy Hardin nem hozta magával Mollyt. Inkább gyalog mennék haza, mint hogy egész úton lássam, ahogy a csaj hízelkedik neki. – Mi ez az új külső? – szólal meg végre, amikor már az autópályán járunk. – Hát… Steph ki akart próbálni rajtam valami újat. – Az út mellett sorakozó épületeket nézem. A szokásos erőszakos zenéje most kivételesen halkan szól a kocsiban. – Kicsit túllőtt a célon, nem gondolod? – kérdezi. Ökölbe szorítom a kezem. Tehát ez a mai terve: egész úton sértegetni fog. – Nem kellett volna hazavinned. – Az ajtónak támasztom a fejem, hogy a lehető legnagyobb távolság legyen kettőnk között. – Ne legyél ennyire érzékeny. Csak azt mondom, hogy az átalakulásod elég szélsőségesre sikerült. – Még jó, hogy nem érdekel a véleményed. Egyébként csodálkozom rajtad, mert eddig mindig kritizáltad a külsőmet. Azt hinné az ember, hogy ez jobban tetszik. – Ingerülten lehunyom a szemem. Teljesen kimerített, hogy a közelében kell lennem, és most a maradék energiámat is ki akarja szívni belőlem. Hardin halkan felnevet, és kikapcsolja a rádiót. – Sose mondtam, hogy a külsőddel van bajom. Csak a ruháiddal nem tudtam megbarátkozni. De most szívesebben látnám rajtad azt a borzalmas hosszú szoknyát, mint ezt a ruhát. Próbál magyarázkodni, de összevissza beszél. Ha tetszenek neki Molly sokkal kihívóbb ruhái, akkor velem mi a baja? – Hallottad, amit mondtam, Tessa? – kérdezi, amikor nem válaszolok, és érzem, hogy a keze megérinti a combomat. Elhúzódom az érintésétől, és kinyitom a szemem. – Igen. Csak nincs mit mondanom erről. Ha nem tetszik az öltözékem, akkor ne nézz rám. – Van valami jó dolog is abban, ha Hardinnal beszélgetek: életemben először kimondhatom, amire gondolok, és nem kell aggódnom, hogy megsértem. Mivel nincsenek érzései. – Pontosan ez a probléma. Hogy nem tudok nem rád nézni. – Legszívesebben kiugranék a kocsiból, amikor ezt meghallom. – Jaj, ne! – kacagok gúnyosan. Ismerem a módszerét. Kedvesnek tűnő, kissé félreérthető megjegyzéseket tesz, de csak azért, hogy annál fájdalmasabb legyen, amikor visszavonja őket, és megint sértéseket vág a fejemhez. – Mi a baj? Igazat mondtam. Az új ruhád tetszik, de nincs szükséged erre a sminkre. Más lányok egy tonna sminket tesznek fel, hogy úgy nézzenek ki, mint te smink nélkül. Micsoda? Megfeledkezik arról, hogy nem vagyunk beszélő viszonyban. Alig egy hete megpróbálta romba dönteni az életemet, és ki nem állhatjuk egymást. – Ugye, nem várod el, hogy megköszönjem a bókot? – kérdezem félig nevetve. Hardin nagyon zavarba ejtő egyéniség. Az egyik pillanatban rosszkedvű és dühös, aztán azt mondja, hogy nem tudja

levenni rólam a szemét. – Miért nem mondtad el nekik az igazat Landonről meg rólam? – kérdezi, témát váltva. – Mert láttam rajtad, hogy nem szeretnéd, ha megtudnák. – De miért őrzöd meg a titkaimat? – Mert nem az én dolgom, hogy eláruljam őket. Hardin rám sandít, és halványan elmosolyodik. – Nem hibáztattalak volna, ha beköpsz, azok után, amit Noah-val tettem. – Nos, én nem vagyok te. – Nem – bólint, és a hangja sokkal nyugodtabb. Az út hátralévő részében csendben marad, ezért én sem szólalok meg. Nincs semmi mondanivalóm neki. Megérkezünk a campusra, és a lehető legtávolabbi helyre áll be a kocsijával. Hát persze. A kilincs felé nyúlok, de Hardin megint megérinti a combomat. – Nem is köszönöd meg nekem? – Mosolyogva néz rám, de én csak megcsóválom a fejem. – Köszönöm a fuvart – mondom gúnyosan. – Siess vissza… Molly vár – teszem hozzá, miközben kiszállok az autóból. Remélem, nem hallotta. Nem is tudom, miért mondtam ezt. – Igen… Mennem kell. Molly nagyon szórakoztató, amikor részeg – teszi hozzá kaján vigyorral az arcán. Úgy érzem magam, mintha gyomorszájba vágott volna, de uralkodom a vonásaimon. Lehajolok, és ránézek az üvegen át, mire leengedi az ablakot. – Ebben biztos voltam. Egyébként Noah nemsokára jön – hazudom neki, és látom, hogy a szeme összeszűkül. – Igen? – Hardin a körmeit kezdi piszkálni. Biztosan ez a szokása, ha ideges. – Igen. Na, szia – intek neki, és mosolyogva elsétálok. Hallom, hogy kiszáll a kocsiból, és becsapja az ajtaját. – Várj! – szól utánam, mire visszafordulok. – Én… Mindegy… Azt hittem, hogy valamit elejtettél, de már látom, hogy nem. – Az arca vörös. Egyértelmű, hogy hazudik. Nagyon szeretném tudni, mit akart mondani, de most minél gyorsabban itt kell hagynom, úgyhogy megint elindulok az épület felé. – Szia, Hardin. – A hangom a kelleténél egy kicsit gúnyosabb. Nem nézek hátra. Tudom, hogy nem fog utánam jönni. Leveszem a cipőm, és mezítláb megyek végig a campuson. Mihelyt a szobámba érek, visszaveszem a bolyhos pizsamámat, és felhívom Noah-t. A második csengetésre felveszi. – Szia – szólok bele a telefonba, és hallom, hogy a hangom sokkal vékonyabb és bátortalanabb a szokásosnál. Ő csak Noah. Miért vagyok ennyire ideges? – Szia, Tessa? Milyen volt a mai napod? – érdeklődik kedvesen. Már nem az a távolságtartó Noah, aki egész héten volt. Megkönnyebbülten felsóhajtok. – Egész jó. A mai estét a szobámban töltöm. Te mit csinálsz? – Szándékosan nem beszélek a vacsoráról Stephfel meg a többiekkel, beleértve Hardint. Az nem segítené a megbocsátásért folytatott kampányomat.

– Most jöttem edzésről. Azt hiszem, ma este tanulni fogok, mert holnap segítek az új szomszédoknak kivágni egy fát. Mindig mindenkinek segít. Noah túl jó nekem. – Én is tanulok ma este. – Jó lenne, ha együtt tanulhatnánk. – Elmosolyodom, és szórakozottan piszkálom a bolyhokat a zoknimon. – Igen? – Igen, persze, Tessa. Még mindig szeretlek, és hiányzol nekem. De tudnom kell, hogy többé nem fordul elő ilyesmi. Hajlandó vagyok megfeledkezni róla, de meg kell ígérned, hogy távol tartod magad attól a fiútól. – Ki sem kell mondania a nevét. – Persze. Nagy ívben elkerülöm, ígérem. Szeretlek! – A lelkem mélyén tudom, hogy azért vágyom ennyire Noah bocsánatára, mert nem akarok teljesen egyedül lenni, és Hardin után epekedni. Elhessegetem a gondolatot. Még néhányszor biztosítjuk egymást a szerelmünkről, és rá tudom venni Noah-t, hogy eljöjjön velem az ünnepségre jövő hétvégén. Miután befejezzük a beszélgetést, keresgélni kezdek az interneten, és megnézem, hol vannak autókereskedések a campus közelében. Örömmel látom, hogy elég sok használtautó-kereskedő van a környéken, aki szívesen megkopasztja az egyetem diákjait. Kiírok néhány címet, aztán Steph sminkes táskájából előkotrom az arclemosót, hogy eltüntessem az arcfestéket. Egy örökkévalóságnak tűnik, mire megszabadulok tőle. Már csak ezért sem fogom többé kifesteni magam, akármilyen jól is nézek ki sminkben.

Negyvenegyedik fejezet Előveszem a jegyzeteimet és a könyveimet, és belevetem magam a tanulásba. A jövő heti beadandókon dolgozom. Szeretek legalább egy héttel előre haladni, hogy semmiképpen se maradjak le, akármi is jön közbe. De a gondolataim állandóan visszatérnek Hardinhoz meg a rosszkedvéhez, ezért nem igazán figyelek az esszére, amit írnom kéne. Csak két órája fejeztem be a beszélgetést Noah-val, de legalább négy órának tűnik. Elhatározom, hogy keresek egy filmet, és az ágyból nézem, amíg elalszom. A Fogadom című romantikus dráma mellett döntök, pedig már többször láttam. Alig tíz perc múlva hallom, hogy valaki káromkodik a folyosón. Felhangosítom a laptopomat, és nem foglalkozom a szitkozódással. Péntek van, és ilyenkor sok a részeg a kollégiumban. Néhány perc múlva megint hallom a káromkodást. Egy férfihang, majd egy női is felhangzik mellette. A pasas hangosabban kiabál, és felismerem a kiejtését. Hardin az. Kiugrom az ágyból, és kinyitom az ajtót. A padlón ül, hátát a falnak támasztva. Egy festett szőke hajú lány áll előtte, csípőre tett kézzel, és nagyon dühösnek tűnik. – Hardin? – szólítom meg, mire felnéz. Az arcán széles vigyor jelenik meg. – Theresa… – mondja, és fel akar állni. – Légy szíves, mondd meg a fiúdnak, hogy tűnjön el az ajtómtól… Lelocsolta vodkával a padlót! – rikácsolja a lány. Hardinra nézek. – Ő nem a… – Nem tudom befejezni a mondatot, mert Hardin megfogja a kezem, és az ajtóm felé húz. – Bocsi, hogy kiöntöttem a piát – néz a szőke lányra, és elhúzza a száját. A lány ingerülten megcsóválja a fejét, és becsapja az ajtaját. – Mit keresel itt, Hardin? – kérdezem. Megpróbál bemenni mellettem a szobába, de elállom az útját. – Miért nem jöhetek be, Tessa? Ígérem, hogy kedves leszek a nagypapádhoz. – Hardin felnevet, én meg sértődött arcot vágok. Tudom, hogy Noah-n gúnyolódik. – Nincs itt. – Miért nincs? Mindegy, akkor engedj be – erősködik nehezen forgó nyelvvel. – Nem. Részeg vagy? – Alaposan szemügyre veszem az arcát. A szeme vörös, és a vigyora mindent elárul. Beleharap az alsó ajkába, és zsebre vágja a kezét. – Azt hittem, nem szoktál inni, de már látom, hogy megint alaposan felöntöttél a garatra. – Csak kétszer volt, ne pattogj – motyogja, aztán benyomul az ajtón, és az ágyamra dobja magát. – Noah miért nem jött? – Nem tudom – hazudom. Többször bólint, mintha komolyan gondolkodna. – Hát persze. Biztosan leértékelés van a Gapben, és kardigánokat vásárol, ezért lemondta a

randit. – Nevetni kezd, és olyan energia árad szét a szobában, hogy önkéntelenül vele nevetek. – És hol van Molly? – kérdezem. – A Ribanc Butik is leárazást tart? Hardin egy pillanatra elhallgat, aztán még hangosabban röhög. – Ez nagyon szánalmas visszavágás volt, Theresa – ugrat vigyorogva, mire megrúgom a lábát. – Mindegy, akkor sem maradhatsz itt. Noah-val újra együtt vagyunk. Hardin mosolya elhalványul. Zavartan megdörzsöli a térdét, aztán rám bök a mutatóujjával. – Szép a pizsamád – jegyzi meg halkan. Lesütöm a szemem. Miért ilyen udvarias? Nem békültünk ki, és arról volt szó, hogy elkerüljük egymást. – Hardin, menned kell. – Hadd találjam ki. Noah egyik feltétele az volt, hogy távol kell tartanod magad tőlem. – Hardin hangja most komolyabbnak tűnik. – Igen. Egyébként úgy tudom, mi most nem vagyunk barátok, és nem is állunk szóba egymással. Miért adtad le az irodalmat, és miért ütötted meg Landont? – Miért kérdezősködsz mindig? – vág vissza. – Ezekről nem akarok beszélni! Mit csináltál ebben a menő pizsiben, mielőtt bejöttem? És miért van leoltva a lámpa? – Hardin sokkal viccesebb, amikor be van rúgva, de nem értem, miért kezdett el inni, amikor azelőtt nem szokott. – Filmet néztem – árulom el neki. Talán ha kedves vagyok hozzá, hajlandó válaszolni valamelyik kérdésemre. – Milyen filmet? – A Fogadomot – felelem, és ránézek. Sejtem, hogy ki fog nevetni, és milyen igazam van… – Jellemző, hogy tetszik neked az a nyálas film. Annyira mű a sztorija. – Igaz történeten alapul – emlékeztetem. – Akkor is ostobaságnak tűnik. – Láttad egyáltalán? – kérdezem, mire megrázza a fejét. – Nem kell látnom, hogy tudjam, milyen béna. Már most meg tudom mondani, mi lesz a vége: a nő visszanyeri az emlékezetét, és boldogan élnek, míg meg nem halnak – hadarja, gúnyosan selypegő hangon. – Nem. Nem így végződik – válaszolom nevetve. Hardin többnyire az őrületbe kerget, de vannak ritka pillanatok, amikor megfeledkezem arról, milyen borzalmas tud lenni. Azt is elfelejtem, hogy gyűlölnöm kéne, és viccesen hozzávágom Steph egyik párnáját. Hagyja, hogy eltalálja, pedig könnyedén kitérhetett volna előle. Aztán feljajdul, mintha fájna neki az ütés, és most már együtt nevetünk. – Hadd maradjak itt, és nézzük meg együtt. – A hangja határozott, mintha nem engedélyt kérne, hanem parancsolna. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – jelentem ki, de ő megvonja a vállát. – Néha a legrosszabb ötletekből lesznek a legjobbak. Vagy azt akarod, hogy részegen vezessek? – Elmosolyodik, és nem tudok ellenállni neki, pedig tudom, hogy könyörtelennek kéne lennem. – Rendben. De a padlón ülsz, vagy Steph ágyán. Hardin durcás arcot vág, de megmakacsolom magam. A jó ég tudja, mi történik, ha mindketten az

én keskeny ágyamon heverünk. Elpirulok a gondolattól, aztán megrovom magam, mert épp most fogadtam meg Noah-nak, hogy elkerülöm Hardint. Nagyon egyszerű ígéretnek tűnik, mégis valahogy mindig Hardin közelében kötök ki. Vagy, ahogy ma este is, ő bukkan fel nálam. Hardin a padlóra csúszik, és lopva megcsodálom, milyen szexin néz ki a fehér pólójában. Tetszik az ellentét a fehér anyag és a fekete tetkók között. A póló nyakánál kikandikálnak a tetovált kúszónövények indái, és a sötét mintákat látni lehet a fehér pamut alatt is. Rákattintok a play gombra. – Van popcornod? – kérdezi. – Nem. Hoznod kellett volna – válaszolom viccesen, és megigazítom a tévét, hogy a padlóról is lássa a filmet. – Más finomsággal is beérem – vigyorog, mire tréfásan a fejére csapok. – Nézd a filmet, és ne beszélj, mert kirúglak. Hardin úgy tesz, mintha behúzná a cipzárt a száján, és nekem adná a kulcsát. Nevetve a hátam mögé dobom a képzeletbeli kulcsot. Hardin az ágyamnak támasztja a fejét. Furcsa békesség telepszik rám. Egész héten nem éreztem magam ilyen nyugodtnak és elégedettnek. Hardin gyakrabban néz engem, mint a filmet, de nem foglalkozom vele. Látom, hogy elmosolyodik, amikor nevetek egy vicces jeleneten, összeráncolja a szemöldökét, amikor elsírom magam, mert Paige elveszíti az emlékezőképességét, és ő is megkönnyebbülten felsóhajt, amikor Paige és Leo összejön a végén. – Na, hogy tetszett? – érdeklődöm, miközben egy újabb filmet keresek a gépen. – Totál ratyi. – De azért elmosolyodik, én pedig felborzolom a haját. Te jó ég, mit csináltam? Felülök, és Hardin a fal felé fordul. Sikerült kínos helyzetbe hoznod magad, Tessa. – Hadd válasszam én ki a következő filmet – mondja, és a laptop felé nyúl. – Ki mondta, hogy maradhatsz még egy filmre? – kérdezem. Hardin felvonja a vállát. – Nem vezethetek. Még mindig részeg vagyok – közli sunyi vigyorral az arcán. Tudom, hogy hazudik, mert már eléggé kijózanodott. De igaza van, maradnia kell. Bármit hoz a holnap, szívesen elviselem, csak most vele lehessek. Tényleg szánalmas vagyok, ahogy nemrég mondta. Most ez sem érdekel. Szívesen megkérdezném tőle, miért jött ide, és miért nincs a saját buliján, de inkább megvárom a film végét, mert nem akarom elrontani a hangulatot. Hardin egy Batman-filmet választ, amit még nem láttam, és esküdözik, hogy ez minden idők legjobb filmje. Nevetek a lelkesedésén, miközben megpróbálja elmagyarázni a trilógia korábbi epizódjait, de fogalmam sincs, miről beszél. Noah-val mindig filmeket nézünk együtt, de még sosem élveztem ennyire a mozizást, mint Hardinnal. Noah csendben nézi a monitort, míg Hardin folyamatosan tréfálkozik, és vicces megjegyzéseket tesz, ami még szórakoztatóbbá teszi az élményt. – A fenekem elzsibbadt a kemény padlón – panaszkodik, amikor a film elkezdődik. – Steph ágya jó puha – válaszolom, mire elkomorodik. – Onnan nem látom a tévét. Ugyan már, Tessa… Esküszöm, hogy nem nyúlok hozzád.

– Rendben – sóhajtok fel, és odébb húzódom. Hardin elmosolyodik, hasra fekszik mellettem, engem utánozva. Még a térdét is behajlítja, és felemeli a lábfejét. A fejét az összekulcsolt kezére helyezi. Most egyáltalán nem tűnik gonosznak vagy mogorvának, csak egyszerűen imádnivalónak. A film sokkal jobb, mint vártam, és engem jobban lekötött, mint Hardint, mert amikor a végén ránézek, látom, hogy mélyen alszik. Olyan tökéletesnek és békésnek tűnik álmában. Nagyon tetszik, ahogy a szempillája megrebben, a mellkasa lassan süllyed és emelkedik, és egy halk sóhaj hagyja el a telt ajkát. Legszívesebben megérinteném, de visszafogom magam. Fel kéne keltenem, és elküldenem, de inkább betakarom, bezárom az ajtót, és Steph ágyára fekszem. Még egy pillantást vetek rá, és gyönyörködöm benne, ahogy a tévé halvány fénye megvilágítja az arcát. Álmában sokkal fiatalabbnak és vidámabbnak tűnik. Álomba szenderülök, és eszembe jut, hogy Hardinnal már többször együtt töltöttük az éjszakát, míg Noah-val egyszer sem. A lelkiismeretem hangja arra is emlékeztet, hogy sok olyan dolgot csináltam Hardinnal, amit Noah-val nem.

Negyvenkettedik fejezet Egy rezgő hang zavarja meg az álmomat. Miért nem hallgat már el? Megfordulok, mert semmi kedvem felébredni, de a kellemetlen zúgás nem múlik el. Hirtelen azt sem tudom, hol vagyok. Először rájövök, hogy Steph ágyában aludtam, és csak aztán jut eszembe, hogy Hardin is a szobában van. Miért futunk mindig össze? És ami még fontosabb: honnan jön ez a bosszantó rezgés? A szobát csak az utcai lámpák fénye világítja meg. Követem a hangot, ami Hardinhoz vezet. Kábán nézek le rá, és nem merek belenyúlni a farmerja szűk első zsebébe, ahol a telefonja van. Visszamegyek az ágyhoz, és a rezgő hang végre elhallgat. Megragadom az alkalmat, hogy egy kicsit még csodáljam a békésen alvó Hardint. A homloka teljesen sima, pedig állandóan ráncolja. A szája körül sincsenek ráncok. Felsóhajtok, de ekkor megint meghallom a rezgő hangot. Kiveszem a zsebéből, és elnyomom. Nem fog felébredni rá. Benyúlok Hardin zsebébe, és megpróbálom elérni a telefont. Ha nem lenne ilyen szűk a nadrágja, simán ki tudnám húzni. Nincs szerencsém. – Mit csinálsz? – nyög fel Hardin. Ijedten odébb ugrom. – A telefonod rezeg, és felébresztett – súgom oda neki, pedig csak ketten vagyunk a szobában. Némán nézem, ahogy a nagy kezével a zsebébe nyúl, és előhalássza a telefonját. – Mi van? – szól bele a mobilba, amikor végre megnyomja a gombot. A válasz hallatán ingerülten beletúr a hajába. – Ma már nem megyek vissza. Egy barátomnál alszom. Most meg barátok vagyunk? Természetesen nem, csak egy jó kifogás, hogy miért nem megy vissza a buliba. Feszengve állok a helyemen. – Nem, nem mehetsz be a szobámba. Tudod. Most visszamegyek aludni, és ne ébressz fel megint. Ja, és az ajtóm zárva van, úgyhogy ne strapáld magad. – Hardin kinyomja a mobilt, és én ösztönösen hátrébb lépek. A beszélgetés láthatóan felbosszantotta, és nem akarom, hogy rajtam töltse ki a haragját. Visszafekszem Steph ágyára, és magamra húzom a takarót. – Bocs, hogy felébresztett a telefonom – mentegetőzik Hardin. – Molly volt. Felsóhajtok, és az ágyam felé fordulok. Hardin halványan rám mosolyog, mintha tudná, hogy mi a véleményem Mollyról. Látszik rajta, hogy most inkább velem akar lenni, mint Mollyval, de még mindig nem értem, miért. – Látom, nem kedveled. – Hardin az oldalára fordul, és a fejét a párnámra teszi. Megrázom a fejem. – Nem igazán, de ne mondd el neki. Nem akarok drámát. – Tudom, hogy nem bízhatok benne, de remélhetőleg megfeledkezik erről, és nem fog később kínos helyzetbe hozni Molly előtt. – Nem fogom. Egyébként én sem vagyok oda érte – közli, és megvonja a vállát. – Láttam, mennyire utálod – jegyzem meg a lehető leggúnyosabb hangon. – Azt azért nem. Néha szórakoztató, de sokszor inkább bosszantó – ismeri be Hardin. – Akkor talán nem kéne vele lógnod – szalad ki a számon, és hanyatt fekszem, hogy ne lássa az arcomat.

– Miért nem kéne vele lógnom? Van valami különös oka? – Nincs. De ha bosszantónak tartod, akkor miért viseled el? – Nem biztos, hogy hallani akarom a választ, de már nem szívhatom vissza a szavakat. – Talán azért, hogy lefoglaljam magam. Lehunyom a szemem, és nagy levegőt veszek. A vártnál sokkal jobban fáj ez a beszélgetés a kettejük kapcsolatáról. A féltékeny gondolataimat Hardin nyugodt hangja szakítja félbe. – Gyere ide, és feküdj mellém. – Nem. – Légy szíves, feküdj mellém. Jobban alszom, ha mellettem vagy – mondja, mintha egy vallomást tenne. Felülök, és ránézek. – Mi? – Nem tudom leplezni a meglepetésemet. Akár komolyan gondolja, akár nem, a lelkem mélyén máris olvadozni kezdek. – Jobban alszom, ha velem vagy. – Hardin elfordítja a tekintetét, és lesüti a szemét. – Régen aludtam olyan jól, mint a múlt hétvégén. – Valószínűleg a whisky hatása volt, és nem az enyém. – Megpróbálom könnyedén felfogni a vallomását, mert nem tudom, mit reagáljak rá. – Nem. Miattad volt. – Jó éjszakát, Hardin. – Megfordulok az ágyon. Ha tovább mondogatja ezeket, én meg tovább hallgatom, akkor megint tehetetlen leszek vele szemben. – Miért nem hiszel nekem? – kérdezi súgva. – Azért, mert mindig ezt csinálod. Mondasz néhány kedves dolgot, aztán hirtelen ellenem fordulsz, és a végén sírva fakadok. – Miattam sírsz? Nem igaz, hogy nem tudja! Többet látott sírni, mint bárki más. – Igen, elég gyakran – ismerem be, és magamhoz szorítom Steph takaróját. Hallom az ágya nyikorgását, és lehunyom a szemem. Talán félelemből, vagy valami más miatt… Hardin megsimogatja a karomat, miután leül Steph ágyára. Túl késő van ehhez, mondogatom magamban. Illetve túl korán, mert még csak hajnali négy óra. – Nem akarlak megríkatni. Kinyitom a szemem, és ránézek. – De igen. Pontosan ez a szándékod, valahányszor sértő dolgokat vágsz a fejemhez. És amikor kényszerítettél, hogy elmondjam Noah-nak, mi történt. Amikor múlt héten megaláztál az ágyban, mert nem tudtam pontosan azt mondani, amit vártál. Most azt mondod, hogy jobban alszol, ha veled vagyok, de ha melléd feküdnék, mihelyt felébredünk, azt mondanád nekem, hogy csúnya vagyok, vagy ki nem állhatsz. Amikor a pataknál voltunk, azt hittem, hogy… Mindegy. Nagyon sokszor elmondhattam volna már ezeket. – Veszek néhány nagy levegőt, mert megijedek, hogy ennyi mindent elárultam neki. – Most hallgatlak. – Hardin szeme nem árul el semmilyen érzelmet, mégis folytatom.

– Egyszerűen nem értem, miért élvezed ennyire ezt a macska-egér játékot velem. Egyszer kedves vagy, aztán meg gonosz. Azt mondod Stephnek, hogy tönkre fogsz tenni, ha a közeledbe megyek, aztán meg haza akarsz hozni. Nem tudok kiigazodni rajtad. – Nem gondoltam komolyan, hogy tönkreteszlek. Csak… Nem tudom. Néha csak úgy mondok dolgokat – böki ki végül, és beletúr a hajába. – Miért adtad le az irodalmat? – kérdezem. – Mert azt akarod, hogy maradjak távol tőled, és nekem is ez a legjobb. – Akkor most miért vagy itt? – Hirtelen megváltozik a hangulat. Valahogy közelebb kerültünk egymáshoz, és már alig néhány centiméter van köztünk. – Nem tudom – csattan fel bosszúsan. Összedörzsöli a kezét, aztán a térdére teszi. Mondani szeretnék valamit, bármit. Mégis hallgatok, mert mit mondhatnék? Örülök, hogy itt van, és egész héten rá gondoltam. Ezt nem árulhatom el neki. Végül ő töri meg a csendet. – Kérdezhetek valamit, és megígéred, hogy őszintén válaszolsz? Bólintok. – Neked… Hiányoztam ezen a héten? Erre a kérdésre egyáltalán nem számítottam. Pislogok néhányat, hogy összeszedjem a kusza gondolataimat. Megígértem, hogy őszinte leszek, de félek bevallani az igazat. – Nos? – Aha – motyogom zavartan, és a tenyerembe temetem az arcomat. Elrántja a kezemet, és az érintésétől bizseregni kezd a bőröm, mintha áramot vezettek volna belém. – Mi „aha”? – A hangja feszült, mintha izgatottan várná a válaszomat. – Hiányoztál – nyögöm ki szégyenkezve, és a legrosszabbra számítok. Meglepődöm, amikor megkönnyebbülten felsóhajt. Az arca még vonzóbb lesz a mosolyától. Vissza szeretnék kérdezni, hogy neki hiányoztam-e, de megelőz. – Tényleg? – csodálkozik, mintha nem hinne nekem. Válasz helyett csak bólintok, mire szégyenlősen elmosolyodik. Hardin szégyenlős? Nem hiszem. Inkább örül a beismerésemnek, mert látja, hogy sikerült teljesen az ujja köré csavarnia. – Aludhatok végre? – nyafogom panaszos arccal. Tudom, hogy nem fogja viszonozni a vallomásomat, és már tényleg nagyon késő van. – Csak, ha velem alszol. Mármint egy ágyban velem – teszi hozzá mosolyogva. Felsóhajtok. – Hardin, nem aludhatnánk inkább? – Hátat fordítok neki, gondosan ügyelve arra, nehogy hozzáérjek. Majdnem felkiáltok a meglepetéstől, amikor felkap, és a vállára dob. Hiába rúgkapálok és tiltakozom, a saját ágyamhoz visz, rátérdel, és gyengéden letesz a fal felőli oldalra, aztán mellém fekszik. Haragosan nézek rá, de nem merek megszólalni, mert attól félek, hogy elmegy, és azt nem akarom. Felveszi a padlóról a párnát, amit hozzávágtam, és kajánul vigyorogva kettőnk közé helyezi, mint egy válaszfalat. – Látod? Így biztonságban leszel.

Nem tehetek róla, visszamosolygok rá. – Jó éjszakát! – mondom kuncogva. – Jó éjt, Tessa. – Felnevet, én meg az oldalamra fordulok. De már egyáltalán nem vagyok fáradt. Csak bámulom a falat, azt remélve, hogy elmúlik ez a bizsergés, és el tudok végre aludni. Illetve csak félig remélve. Néhány perc múlva érzem, hogy a párna megmozdul, ahogy Hardin átöleli a derekamat, és a mellkasára von. Nem moccanok, és úgy teszek, mintha nem venném észre. Közben túlságosan is élvezem a közelségét. – Nekem is hiányoztál – súgja a hajamba, és elmosolyodom, mert tudom, hogy nem láthatja. Érzem, hogy gyengéden megcsókolja a tarkómat. Az örömtől megremeg a gyomrom, ugyanakkor még jobban össze vagyok zavarodva, mint eddig. Szerencsére a kimerültségtől hamar elnyom az álom.

Negyvenharmadik fejezet Az ébresztő korán megszólal, és oldalra fordulok. Elnyomom az idegesítő hangot, ami sérti a fülemet. A kezem egy sima, puha felülethez ér, és amikor kinyitom a szemem, Hardint pillantom meg, aki engem bámul. Zavarba jövök, és el akarom takarni az arcomat a párnával, de Hardin kikapja a kezemből, és elhajítja. – Jó reggelt – üdvözöl mosolyogva, és megdörzsöli a karját. Némán visszanézek rá, és még mindig zavarban vagyok. Vajon mióta figyel? – Aranyos vagy, amikor alszol – közli tréfás vigyorral, mire gyorsan felülök, mert biztosan szörnyen nézek ki, mint minden reggel. Hardin odaadja a telefonomat. – Minek szólt az ébresztő? Kikapcsolom, és kimászom az ágyból. – Ma kocsit nézek magamnak, úgyhogy elmehetsz – válaszolom, mire ráncolni kezdi a homlokát. – Látom, reggel harapós kedvedben vagy. Lófarokba fogom a hajam, mert olyan, mint egy madárfészek. – Én csak… Nem akarlak feltartani. – Bűntudatot érzek, amiért udvariatlan voltam, de arra számítottam, hogy ő fog gorombáskodni velem. – Nem tartasz fel. Veled mehetek? Körbenézek a szobában, mert azt hiszem, rosszul hallok. Végül gyanakvó pillantással nézek rá. – Kocsit keresni? Miért akarnál elkísérni? – Mindenképpen kell valami magyarázat? Úgy viselkedsz, mintha attól tartanál, hogy összeesküvést szervezek ellened. – Hardin feláll, és nevetve felborzolja a haját. – Csak kicsit meglep a jókedved ma reggel. Meg az is, hogy el akarsz jönni velem valahová… És nem sértegetsz – teszem hozzá. Elfordulok, és összeszedem a ruhámat, meg a piperetáskámat, mert le akarok zuhanyozni indulás előtt. Hardint láthatóan meglepi az őszinteségem, és tovább erősködik. – Jó móka lesz, ígérem. Hadd mutassam meg neked, hogy mi… Hogy kedves is tudok lenni. Csak egy napról van szó. A mosolya vonzó és meggyőző. De Noah soha többé nem áll szóba velem, ha megtudja, hogy Hardin a szobámban töltötte az éjszakát, és alvás közben egész éjjel átölelt. Nem tudom, miért félek állandóan attól, hogy elveszítem Noah-t. Talán inkább az anyámtól tartok, hogy mit fog szólni, ha szakítunk. Vagy a régi énem ragaszkodik Noah-hoz. Mindig mellettem állt, és úgy érzem, tartozom neki és magamnak azzal, hogy folytatjuk a kapcsolatunkat. De leginkább azért nem akarom elveszíteni Noah-t, mert tudom, hogy Hardin sosem adja meg nekem azt, amire szükségem van, és amit várnék tőle. Elmerülök a gondolataimban, és felidézem, milyen volt Hardin szuszogását hallgatni az éjszaka. Ezért az élményért még azt is érdemes megkockáztatni, hogy többé nem beszélek Noah-val.

– Halló, Tessa! – kiáltja Hardin a szoba másik végéből. Összerezzenek. Egy ideje itt állok, és töprengek magamban, közben teljesen megfeledkeztem arról, hogy Hardin is a helyiségben tartózkodik. – Valami baj van? – kérdezi, és mellém lép. Semmi, csak végre bevallottam magamnak, hogy érzek valamit irántad, és többet akarok tőled. De sajnos tudom, hogy képtelen vagy bárkit is szeretni, főleg nem engem. – Csak azon gondolkodom, mit vegyek fel – hazudom. A pillantása a kezemben lévő ruhákra esik, de nem firtatja a témát. – Akkor jöhetek? – kérdezi. – Neked is jobb lenne, mert nem kéne busszal menned. Lehet, hogy jó lenne, és tényleg nem vágyom a buszozásra. – Rendben – sóhajtok fel. – De meg kell várnod, amíg elkészülök. – Elindulok az ajtó felé, és Hardin követ engem. – Mit csinálsz? – förmedek rá. – Veled megyek. – Én… Zuhanyozni megyek. – Meglóbálom előtte a neszesszeremet, amit azonnal kikap a kezemből. – Micsoda véletlen… Én is. A pokolba a közös zuhanyzókkal! Hardin elsétál mellettem, kinyitja az ajtót, és elindul a folyosón. Utánarohanok, és elkapom a pólóját. – Örülök, hogy csatlakozol hozzám – mondja vigyorogva, és csak a fejemet csóválom a pimaszságán. – Még el sem kezdődött a nap, máris felbosszantasz – morgom színlelt felháborodással. Elmegyünk néhány lány mellett. Ők is a fürdőbe igyekeznek, és leplezetlen érdeklődéssel bámulnak Hardinra. – Hölgyeim… – üdvözli őket Hardin, mire a lányok vihorászni kezdenek, mint az iskolások. Nos, tulajdonképpen tényleg iskolások, de ugyanakkor felnőttek, és úgy is kéne viselkedniük.

Negyvennegyedik fejezet Bemegyek a mosdóba, és amikor kijövök, nem találom Hardint a zuhanyozóban. Aggódni kezdek, hogy elment valahová azokkal a lányokkal. Nem is hozott magával ruhát, ezért ha tényleg lezuhanyozik, akkor a piszkos ruháit kell visszavennie. Igaz, hogy Hardin sárosan is jobban néz ki, mint a többi fiú, akivel eddig találkoztam. Kivéve Noah-t, emlékeztetem magam. Egy gyors zuhany után megtörölközöm, felöltözöm, és visszamegyek a szobába. Megkönnyebbülök, amikor meglátom Hardint az ágyamon. Ennyit az iskolás lányokról, gondolom kárörvendően. Nincs rajta póló, és a víztől feketének tűnik a haja. Becsukom a számat, nehogy kilógjon a nyelvem. – Elég sokáig tartott – üdvözöl, és hátradől az ágyon. Az izmai megfeszülnek, amikor a feje fölé emeli a karját, és a falnak támasztja a fejét. – Arról volt szó, hogy kedves leszel – emlékeztetem, majd Steph szekrényéhez lépek, és kinyitom a tükrös ajtót. Előveszem a szobatársam sminkes táskáját, és keresztbe tett lábbal a tükör elé ülök. – Én így vagyok kedves. Nem mondok semmit, hanem nekilátok a sminkelésnek. Háromszor is megpróbálok egy egyenes vonalat húzni a szemhéjamra, de végül a tükörhöz vágom a szemceruzát. Hardin felnevet. – Nincs is rá szükséged – nyugtat meg. – De nekem tetszik – vonom meg a vállam, mire megcsóválja a fejét. – Rendben. Akkor üldögéljünk itt egész nap, amíg megpróbálod kipingálni az arcodat – mondja vigyorogva. Hát, ennyit a kedves Hardinról. – Bocs. Ne haragudj – hadarja, én meg gyorsan letörlöm a szememet. Feladom. Nem tudok sminkelni, miközben Hardin bámul. – Kész vagyok – jelentem be, mire felugrik az ágyról. – Nem veszel fel egy pólót? – kérdezem. – Dehogynem. Van egy a kocsiban. Tényleg kifogyhatatlan készletet tart a csomagtartójában, állapítom meg magamban. Nem akarom tudni, miért. Hardin betartja a szavát, kivesz egy fehér pólót a csomagtartóból, és átöltözik a parkolóban. – Ne bámulj, inkább szállj be a kocsiba – szól rám tréfás vigyorral az arcán. Halkan tiltakozom, de szót fogadok. – Tetszik, ha fehér póló van rajtad – szalad ki a számon, amikor mindketten bent ülünk. Már megint gyorsabb volt a nyelvem, mint az eszem, dühöngök magamban. Hardin félrehajtja a fejét, és sunyi mosollyal néz rám. – Tényleg? – Felvonja a szemöldökét. – Nekem meg tetszik ez a farmer. Csodás benne a feneked – teszi hozzá, mire eláll a szavam. Hardin, meg az aljas megjegyzései. Játékosan megütöm, mire felnevet. Közben gratulálok magamnak, hogy ezt a farmert vettem fel. Örülök, ha Hardin megnéz, bár ezt nem ismerem be se neki, se magamnak. És hízelgőnek tartom a furcsa bókjait.

– És hova megyünk? – kérdezi. Előveszem a mobilomat. Felolvasom neki a listát a környékbeli használtautó-kereskedésekről, és felolvasom az interneten található véleményeket is. – Mindig túlzásba viszed a tervezést. Egyik helyre sem megyünk. – Dehogynem. Már mindent megterveztem. Bob Szuperszalonjában van egy Toyota Prius, amit meg akarok nézni – közlöm vele, és kicsit feszengek a kereskedés ostoba neve miatt. – Egy Prius? – kiált fel elszörnyedve. – Igen, mi a baj vele? Nagyon jó a fogyasztása, biztonságos, és… – És unalmas. Sejtettem, hogy egy Priust fogsz kinézni. Lesír rólad, hogy egy „precíz hölgy vagyok, aki Priust vezet”. – Vicces női hangon, vihogva fejezi be a mondatot. – Gúnyolódj csak, de sokat spórolok majd az üzemanyagon – emlékeztetem, és felnevetek, amikor gyengéden megböki az arcomat. Meglep a kedves mozdulata, és ő is ugyanolyan meglepettnek tűnik, mint én. – Néha egész aranyos vagy – magyarázkodik. – Köszönöm – mondom, és elfordítom a fejem. – Ezt most kedvességből mondtam. Néha olyan aranyos dolgokat csinálsz – motyogja zavartan. Látszik rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát, mintha szokatlan lenne neki, hogy ilyesmit mond. – Rendben… – Megint kinézek az ablakon. Minél több időt töltök Hardinnal, annál többet érzek iránta. Tudom, hogy nagyon veszélyes játékba keveredtem, de képtelen vagyok uralkodni magamon, ha róla van szó. Olyan az egész, mintha felkapott volna egy féktelen forgószél, és tehetetlenül dobálna ide-oda. Szerencsére Hardin belemegy, hogy elvigyen Bob kereskedésébe. Bob, a tulaj köpcös, erősen izzad, és túl sok hajzselét használ. Cigaretta és bőr szaga lengi körül. Amikor elmosolyodik, aranyfogak villannak meg a szájában. Míg beszélgetek vele, Hardin a közelben álldogál, és arcokat vág, amikor a férfi nem látja. A kereskedő láthatóan megrettent Hardin durva külsejétől, de nem hibáztatom érte. Miután egy pillantást vetek a használt Priusra, azonnal lemondok róla. Valószínűleg már hazafelé menet lerobbanna, és Bob határozottan kijelentette, hogy az adásvétel után nem vállal garanciát. Meglátogatunk még néhány kereskedést, de mindegyik ugyanilyen szeméttelepnek bizonyul. Eltelik a délelőtt, és úgy döntök, hogy egyelőre felfüggesztem az autóvásárlást. A campustól távolabb kell majd egy rendes járgányt keresnem, de ma nincs kedvem hozzá. Elhatározzuk, hogy megebédelünk egy autós büfében, és miközben a kocsiban falatozunk, Hardin történetekkel szórakoztat. Elmeséli, hogy Zedet tavaly letartóztatták, mert egy Wendy’s padlójára hányt. A nap a vártnál jobban alakul, és most az egyszer úgy érzem, hogy végig tudjuk csinálni ezt a szemesztert anélkül, hogy megölnénk egymást. A campus felé menet elhaladunk egy aranyos kis joghurtfagylalt-üzlet előtt, és kérlelni kezdem Hardint, hogy álljunk meg. Panaszosan felsóhajt, mintha nem lenne hozzá kedve, de egy halvány mosoly bujkál a szája szegletében, ami elárulja, hogy nem kell komolyan vennem a komor arckifejezését. Hardin megkér, hogy keressek egy ülőhelyet, amíg ő elmegy a joghurtfagylaltért. A kelyheket megpakolja ingyen kapható cukorkával meg süteménnyel. Elég gusztustalan látványt

nyújtanak, de erősködik, hogy csak így járunk jól. Amilyen furcsa, olyan finom a végeredmény, és az adagokra sem lehet panaszunk. A felét sem tudtam megenni, de Hardin örömmel bekanalazza a maradékot is. – Hardin? – szólal meg egy férfihang az asztalunknál. Hardin felkapja a fejét, és összehúzza a szemét. Jól hallottam, hogy a férfinak brit akcentusa van? A férfinál egy zacskó van, és egy italhordozó, tele joghurtos kelyhekkel. – Ööö… Szia… – mondja Hardin, és sejtem, hogy az apjával találkoztunk. A férfi magas és vékony, mint Hardin, és a szeme formája is hasonló, csak nem zöld, hanem barna. Ettől eltekintve mindenben szöges ellentétei egymásnak. Az apja szürke öltönynadrágot és gyapjúmellényt visel, barna haja kicsit őszül már a halántékánál, és első pillantásra hűvösen tartózkodónak tűnik. De amikor elmosolyodik, az arca ugyanolyan kedves és barátságos lesz, mint Hardiné, amikor éppen nem szemétkedik. – Jó napot. Tessa vagyok – mondom udvariasan, és kezet nyújtok neki. Hardin dühös pillantással néz rám, de nem foglalkozom vele. Nem úgy nézett ki, mint aki be akar mutatni minket egymásnak. – Szia, Tessa. Ken vagyok, Hardin apja – közli, és megrázza a kezem. – Hardin, nem is mondtad, hogy barátnőd van. Gyertek el vacsorázni hozzánk ma este. Karen főz valami finomat nekünk. Remek szakácsnő! Szeretném enyhíteni Hardin haragját, és közölni Kennel, hogy nem vagyok a barátnője, de Hardin megelőz. – Ma este nem jó. Nekem el kell mennem egy buliba, ő pedig nem ér rá – csattan fel dühösen. Megdöbbenek, hogy Hardin így beszél az apjával. Ken elkomorodik, és nagyon megsajnálom. – Én szívesen elmegyek. Landonnel is jóban vagyunk, együtt járunk irodalomra – teszem hozzá, mire Ken barátságos mosolya azonnal visszatér. – Igen? Hát ez remek. Landon nagyon rendes fiú. Örülnék, ha nálunk vacsoráznál – lelkesedik Ken, mire én is elmosolyodom. Hardin haragos pillantása szinte égeti az arcomat, de nem zavartatom magam. – Mikorra legyünk ott? – Legyünk? – kérdezi az apa, mire bólintok. – Rendben… Legyen, mondjuk, hét. De előbb figyelmeztetnem kell Karent, különben leharapja a fejem – mondja nevetve, és megint elmosolyodom. Hardin haragos arccal néz ki az ablakon. – A hét tökéletes lesz. Akkor viszlát, ma este! A férfi elköszön Hardintól, aki nem válaszol, pedig megrúgom a lábát az asztal alatt. Miután az apja elhagyja az üzletet, Hardin feláll, és a székét az asztal alá löki. A szék felborul, mire félrerúgja, és kiviharzik a helyiségből. Egyedül kell szembenéznem a csodálkozó pillantásokkal. Nem tudom, mit tegyek. Halkan bocsánatot kérek mindenkitől, felállítom a széket, és Hardin után rohanok.

Negyvenötödik fejezet Hardin után kiáltok, de mintha nem is hallana. Amikor már majdnem a kocsinál járunk, megfordul, és majdnem beleütközöm. – Mi az ördög volt ez, Tessa? Mi a fenét csinálsz? – Szinte üvölt velem. A környéken sétálók döbbenten figyelnek minket, de Hardint ez egyáltalán nem zavarja. – Milyen játékot akarsz játszani? – förmed rám, és közelebb jön. Még sosem láttam ennyire kifordulni magából. – Nincs itt semmiféle játék, Hardin. Nem láttad, mennyire akarta, hogy átmenjünk hozzá ma este? Megpróbált nyitni feléd, te pedig nagyon tiszteletlen voltál! – Nem tudom, miért emelem fel én is a hangomat, de nem fogom hagyni, hogy így ordibáljon velem. – Nyitott felém? Most viccelsz? Talán akkor kellett volna nyitottabbnak lennie, amikor elhagyta a családját! – Hardin nyakán megfeszülnek az erek. – Ne üvöltözz velem! Talán most akarja behozni az elvesztegetett időt. Mindenki követ el hibát, Hardin, és apádon látszik, hogy fontos vagy neki. Ott van a házában a szobád, meg az a sok ruha, hátha egyszer… – Semmit sem tudsz róla, Theresa! – kiabálja Hardin a dühtől remegve. – Egy palotában lakik az új családjával, míg az anyám ötven órát dolgozik hetente, hogy ki tudja fizetni a számláit! Úgyhogy ne próbálj meg kioktatni, és foglalkozz a saját dolgoddal! Beszáll a kocsiba, és becsapja az ajtót. Gyorsan beülök én is, nehogy a nagy felindultságában itt hagyjon. Ennyit a békés, vitamentes napról. Hardin még mindig füstölög, de szerencsére nem szapul tovább, miközben a főútra érünk. Örülnék neki, ha az út hátralévő részében ilyen csend lenne a kocsiban. De a lelkem mélyén szeretném a tudtára adni, hogy velem nem lehet kiabálni. Ezt az egy dolgot megtanultam az anyám példáján. Nem szabad hagyni, hogy a férfiak a fejünkre nőjenek. – Rendben – mondom egy idő után, nyugalmat színlelve. – A saját dolgommal foglalkozom, de elfogadok egy vacsorameghívást, akár jössz velem, akár nem. Hardin felbőszült vadállatként fordul felém. – Nem fogsz! Továbbra is ragaszkodom a színlelt nyugalmamhoz. – Nem szólhatsz bele, hogy mit csinálok, Hardin. Ha nem vetted volna észre, meghívást kaptam. Talán megkérdezzem Zedet, hátha eljön velem? – Mit mondtál? – A kocsi kereke alól száll a sár és a por, amikor Hardin elrántja a kormányt, és a forgalmas út padkájára húzódik. Tudom, hogy túlfeszítettem a húrt, de most már én is ugyanolyan dühös vagyok, mint ő. – Mi a bajod? – kiáltok rá. – Miért hajtottál le az útról? – Inkább az a kérdés, hogy neked mi a bajod! Azt mondod apának, hogy elmegyek hozzá vacsorázni, aztán képes lennél Zedet is elhívni? – Bocsánat, megfeledkeztem arról, hogy a menő barátaid nem tudják az igazságot. Nem árultad el nekik, hogy Landon a mostohatesód. Félsz, hogy kiderül? – kérdezem gúnyos nevetéssel.

– Először is, Landon nem a mostohatestvérem. Másodszer pedig tudod, hogy nem ezért nem látom ott szívesen Zedet. – Hardin hangja mélyebb a szokásosnál, mintha a dühtől berekedt volna. Az autóban érezhető feszültség ellenére halvány remény támad bennem a féltékenysége miatt. Tudom, hogy inkább a versenyszellem hajtja, és nem azért aggódik, mert Zeddel vagyok, de akkor is beleremeg a gyomrom. – Ha nem jössz velem, akkor őt kell elhívnom. – Ezt persze nem tenném meg, de Hardin nem tudhatja. Hardin néhány másodpercig némán bámulja az utat, aztán felsóhajt, mintha kezdene elpárologni a mérge. – Nincs kedvem elmenni, Tessa. Nem akarok az apám tökéletes családjával üldögélni az asztalnál. Jó okom van arra, hogy elkerülöm őket. Én is megenyhültebb hangon válaszolok neki. – Nem akarok erőszakoskodni, ha ennyire fáj neked, de tényleg nagyon szeretném, ha velem jönnél. Mert én mindenképpen elmegyek. Ettünk, aztán ordítoztunk egymással, és most megint nyugodtak vagyunk. Hardintól a fejem is szédül, nemcsak a szívem bolondul meg. – Attól félsz, hogy fáj nekem? – kérdezi csodálkozva. – Igen. Ha ennyire nem akarsz ott lenni, akkor nem erősködöm – próbálom megnyugtatni. Tudom, hogy sohasem vehetem rá Hardint olyasmire, amit nem akar. Eddig egyszer sem volt együttműködő. – Téged érdekel, hogy nekem mi fáj? – Hardin a szemembe néz. Megpróbálom elfordítani a fejem, de megint a csapdájába estem. – Hát persze hogy érdekel. Miért ne érdekelne? – Inkább az a kérdés, hogy miért foglalkozol ezzel. A szemében könyörgést látok, mintha azt szeretné, hogy beismerjek valamit. Nem tehetem. Felhasználná ellenem, és valószínűleg soha többé nem akarna velem lenni. Én is csak egy újabb idegesítő lány lennék, aki szereti. Egy a sok lány közül, akikről Steph mesélt. – Fontos nekem, hogyan érzel – mondom végül, és remélem, hogy megelégszik ezzel a válasszal. Ekkor megszólal a telefonom. Előveszem a táskából, és meglátom, hogy Noah hív. Gondolkodás nélkül kinyomom a hívást. – Ki az? – érdeklődik Hardin. – Noah. – Miért nem veszed fel? – kérdezi, és meglepettnek látszik. – Mert most beszélgetünk. – És inkább veled beszélgetek, mint Noah-val, teszem hozzá magamban. – Értem. – Hardin bólint, de a mosolya mindent elárul. – Tehát eljössz velem? Már régen nem ettem házi kosztot, úgyhogy nem fogom kihagyni a lehetőséget. – Elmosolyodom. A hangulat megenyhül, de még mindig érezhető egy kis feszültség. – Nem. Rengeteg dolgom van – morogja. Nem akarom megkérdezni, hogy Molly is benne van-e a terveiben. – Nos, rendben. Dühös leszel, ha én elmegyek? – Kicsit furcsa lesz egyedül beállítani az apja

házába, de Landon is a barátom, ráadásul meghívást kaptam. – Mindig dühös vagyok rád, Tessa – válaszolja, de a szeme vidáman csillog, amikor rám néz. Felnevetek. – Én is mindig haragszom rád – vágok vissza, mire ő is felnevet. – Mennünk kéne. Ha meglát egy rendőr, meg fog büntetni. Hardin bólint, és visszahajt az útra. A veszekedésnek hamarabb vége lett, mint gondoltam. Bizonyára hozzá van szokva az állandó összetűzésekhez, de én szeretnék inkább marakodás nélkül időzni vele. Megígértem magamnak, hogy nem fogok kérdezősködni, de nem tudom megállni… – És… Mik a terveid mára? – Miért kérdezed? – Magamon érzem a pillantását, de kinézek az ablakon. – Csak kíváncsi lettem, mert azt mondtad, hogy sok a dolgod. – Megint tartunk egy bulit. Tulajdonképpen minden pénteken és szombaton ez a program, kivéve a tegnap estét meg a múlt szombatot… Egyik ujjammal kört rajzolok az üvegre. – Nem unalmas minden hétvégén ugyanazt csinálni, ugyanazokkal a részeg emberekkel? – Remélem, hogy nem sértem meg. – Hát… Elég uncsi. De egyetemisták vagyunk, és egy diákházban lakom. Mi más tehetnék? – Nem tudom… Csak olyan fárasztó lehet minden hétvégén takarítani mások után. Főleg, hogy te nem is iszol. – Tényleg az. De még nem jöttem rá, mi mást kezdhetnék az időmmel, úgyhogy… – Elhallgat. Tudom, hogy még mindig figyel, de továbbra is elfordítom a tekintetemet. Az út hátralévő részében hallgatunk. A csend nem kínos, csak nem beszélünk. A parkolóból egyedül megyek vissza a szobámba. Ideges vagyok, és érzelmileg teljesen kimerültem. Hardinnal töltöttem az éjszakát meg a nap egy részét, és jól kijöttünk egymással, többnyire. Tulajdonképpen élveztem az egészet. Miért nem tudom ilyen jól érezni magam egy olyan ember társaságában, aki szeret? Mint például Noah. Tudom, hogy vissza kéne hívnom, de most jobban esik egy kicsit elmerülni az érzéseimben, és újra átélni a nap eseményeit. Belépek a szobámba, és meglep, hogy ott találom Stephet. Többnyire egész hétvégére el szokott tűnni. – Merre jártál, ifjú hölgy? – kérdezi viccesen, és egy marék sajtos popcornt töm a szájába. Felnevetek, leveszem a cipőmet, és az ágyra dobom magam. – Kocsit néztem. – És találtál? – érdeklődik, én meg beszámolok neki a lerobbant kereskedésekről, amelyeket meglátogattam. Nem említem neki, hogy Hardin is velem volt egész délután. Néhány perc múlva kopognak, és Steph felkel az ágyáról, hogy ajtót nyisson. – Mit keresel itt, Hardin? – mordul fel barátságtalanul. Hardin? Idegesen felnézek, és Hardin egyenesen az ágyamhoz jön. Zsebre dugott kézzel megáll

előttem, és előre-hátra imbolyog a lábán. – Valamit a kocsidban felejtettem? – kérdezem, mire Steph meglepetten néz ránk. Majd később meg kell neki magyaráznom, mi történt, bár igazából én sem tudom, miért maradtunk együtt egész nap. – Öööö… Nem. Csak… Arra gondoltam, hogy elvihetlek ma este az apámhoz. Tudod…Mert nem találtál magadnak autót – teszi hozzá, mintha nem venné észre, vagy nem érdekelné, hogy Steph tátott szájjal áll a helyén. – Ha nem, akkor… Mindegy. Csak gondoltam, felajánlom. Felülök. Hardin a foga közé veszi az ajakpiercingjét, és játszadozik vele. Imádom, amikor ezt csinálja! Annyira meglep az ajánlata, hogy majdnem elfelejtek válaszolni. – Igen… Az remek lenne. Köszönöm szépen – nyögöm ki végül. Rámosolygok, mire barátságosan és megkönnyebbülten visszamosolyog. Egyik kezét kiveszi a zsebéből, végigsimítja vele a haját, majd megint zsebre vágja. – Rendben. Akkor fél hétre idejövök, hogy időben ott legyél. – Köszönöm, Hardin. – Szívesen, Tessa – mondja nyugodt hangon, majd kisétál az ajtón, és becsukja maga után. – Mi az ördög volt ez? – fakad ki Stephből a visszafojtott kíváncsiság. – Igazából nem tudom – ismerem be. Amikor azt hiszem, hogy Hardin már nem tud jobban összezavarni, újra és újra túltesz önmagán. – El sem tudom hinni, ami történt! Mármint… Hardin… Ahogy bejött ide, mintha izgulna vagy ideges lenne! Te jó ég! És felajánlotta, hogy elvisz az apjához… Várj! Miért mész az apja házába? És azt hitted, hogy valamit a kocsijában hagytál? Ennyi mindenről lemaradtam? Azonnal mesélj el mindent! – Steph ezt már szinte kiáltja izgatottságában, és az ágyamra ugrik. Szépen elmondom neki az egész történetet. Hogy tegnap este beállított, filmet néztünk, elaludtunk, aztán ma reggel együtt mentünk kocsit nézni. És azért nem említettem ezt előbb, mert nemrég megkértem, hogy segítsen távol tartani Hardint, és ezek után furcsa lenne bevallanom, hogy egész nap vele lógtam. Az apjáról nem sokat beszélek, csak annyit, hogy ma este vár vacsorára. De Stephet jobban érdeklik az éjszaka eseményei. – Még mindig nem hiszem el, hogy itt aludt… Ez nagy dolog nála, mert Hardin nem szokta másnál tölteni az éjszakát. És azt sem engedi meg, hogy valaki vele maradjon. Hallottam, hogy rémálmai vannak, vagy valami ilyesmi. Nem tudom pontosan. De most komolyan kérdezem: mit csináltál vele? Bárcsak felvettem volna az arcát, amikor beállított! – kiált fel vidáman, és elneveti magát. – Még mindig nem tartom jó ötletnek, hogy vele lógj, de úgy tűnik, ügyesebben bánsz vele, mint a többiek. De azért légy óvatos – teszi hozzá, és figyelmeztetően felemeli a mutatóujját. Mit csináltam vele? Semmit. Csak Hardin nem szokott kedves lenni senkihez, valami miatt velem mégis kedves. Talán ez csak egy aljas játék, amelyben le akar győzni? Vagy be szeretné bizonyítani, hogy tud rendes lenni, ha akar? Fogalmam sincs, és megfájdul a fejem, ha ezen töprengek. Érdeklődöm Tristan felől, mire Steph átveszi a beszélgetés irányítását. Megpróbálok odafigyelni a tegnapi buli sztorijaira. Molly levette a felsőjét (milyen meglepő), és Logan meg Nate részegen összeverekedett (biztosan nagyon viccesnek tartanám, ha ott lettem volna). A gondolataim azonban állandóan visszatérnek Hardinhoz. Az órára nézek, hogy tudjam, mennyi időm van még. Négy óra. Elég, ha ötkor nekilátok a készülődésnek.

Steph fél hatig beszél, és nagyon boldog, amikor megkérem, hogy csinálja meg a sminkemet meg a hajamat. Nem tudom, miért fordítok ennyi figyelmet a külsőmre egy családi vacsora miatt, amire el sem kéne mennem, de valamiért fontosnak tartom, hogy jól nézzek ki. Steph visszafogott sminket készít nekem, ami szinte nem is látszik, mégis feldobja az arcomat. Természetes, ugyanakkor szép. Aztán besüti a hajam, úgy, mint tegnap este. A szövetruhám mellett döntök, pedig Steph megint felajánlja, hogy válasszak a ruhatárából. A szövetruhám szép és konzervatív, tökéletes egy családi vacsorához. – Legalább vedd fel a csipkés harisnyanadrágot, vagy hadd vágjam le az ujját egy kicsit – erősködik Steph. – Rendben. Kérem a csipkeharisnyát. Egyébként nem olyan rossz ez a ruha. Kiemeli az alakomat – próbálom megvédeni a választásomat. – Tudom, de… Rém unalmas. – Steph undorodva ráncolja az orrát. Aztán felvidul, amikor meglát a csipkeharisnyában, és rá tud venni, hogy magas sarkú cipőt vegyek fel a ruhához. A táskámban még mindig ott lapul a vászoncipőm tegnapról, a biztonság kedvéért. Ahogy közeledik az idő, rá kell döbbennem, hogy jobban izgulok az út miatt, mint a vacsora miatt. A harisnyanadrágot igazgatom, és gyakorlom a járást a magas sarkú cipőben, amikor felhangzik a kopogás. Steph furcsa mosollyal néz rám, és kinyitja az ajtót. – Nahát, Tessa! Ööö… jól nézel ki – motyogja Hardin, én meg elcsodálkozom. Mióta szokott minden mondatában ööö-zni? Steph elkísér minket az ajtóhoz. – Érezzétek jó magatokat! – kiáltja utánunk, mint egy büszke anya. Hardin feltartja neki a középső ujját, és Steph viszonozza a durva mozdulatot, mielőtt becsukja az ajtót.

Negyvenhatodik fejezet Az út kellemesen telik. Most nem zavar a halk háttérzene, és észreveszem, hogy Hardin kicsit erősebben szorítja a kormányt. Idegesnek tűnik, de tudom, ha beszélni akarna valamiről, akkor nem fogná vissza magát. Kiszállok a kocsiból, és felmegyek a lépcsőn. A nap még süt, és most látom, milyen szépen benövi a házat a repkény. Az előkertben fehér virágok virítanak. Meglepődöm, amikor a hátam mögött kinyílik, majd becsapódik a kocsi ajtaja, aztán meghallom Hardin lépteit a járdán. Hátrafordulok, és ott van mögöttem. – Mit csinálsz? – érdeklődöm. – Veled megyek, nem látod? – Megcsóválja a fejét, és egy nagy ugrással mellettem terem. – Tényleg? Azt hittem, hogy nem… – De igen. Menjünk be, mert vár ránk életünk legrémesebb estéje. Torz mosolyra húzza a száját, mire megbököm a könyökömmel, és becsöngetek. – Nem szoktam csöngetni – mordul rám, és elfordítja a kilincs gombját. Gondolom, ez teljesen helyénvaló, hiszen az apja házáról van szó, kicsit mégis kényelmetlenül érzem magam. Bemegyünk, és már az előtérben járunk, amikor az apja felbukkan. Először meglepődik, de azonnal felvillan az elbűvölő mosolya, és a fiához lép, hogy megölelje. Hardin azonban kitér előle, és elsétál mellette. Mr. Scott jóképű arcán látszik, hogy zavarba jön, mire gyorsan félrenézek, mintha nem vettem volna észre a mozdulatát. – Nagyon köszönjük a meghívást, Mr. Scott – hálálkodom, miközben átmegyünk az előtéren. – Én köszönöm, hogy eljöttél, Tessa. Landon sokat mesélt rólad. Úgy tűnik, nagyon kedvel téged. Légy szíves, szólíts Kennek, és nyugodtan tegezzél. – A férfi rám mosolyodik, én meg követem a nappaliba. Landon a heverőn ül, az irodalomkönyvvel az ölében. Az arca felragyog, és elteszi a könyvet, amikor odamegyek hozzá, és leülök mellé. Nem tudom, Hardin hova tűnt el, de előbb-utóbb fel fog bukkanni. – Tehát megint megpróbáltok barátok maradni Hardinnal? – érdeklődik Landon értetlen arccal. Szívesen elmagyaráznám neki, miről van szó közöttünk, de igazából én sem tudom. – Ez bonyolult. – Megpróbálok mosolyogni, de érzem, hogy nagyon rosszul sikerül. – Még mindig Noah-val vagy, nem? Mert Ken azt hiszi, hogy jártok Hardinnal – teszi hozzá Landon nevetve, és én is felnevetek. Remélem, őszintének tűnik a nevetésem, mert én nagyon erőltetettnek érzem. – Nem volt szívem kiábrándítani, de majd Hardin közli vele – mosolyog rám Landon. Kicsit kényelmetlenül fészkelődöm, és nem tudom, mit mondjak. – Igen, még mindig Noah-val vagyok, csak… – Biztosan te vagy Tessa! – kiált fel egy női hang a helyiségben. Landon anyja odalép hozzám, mire felállok, hogy kezet fogjak vele. A nő szeme barátságosan csillog, és a mosolya lefegyverző. Türkizszínű ruhája hasonlít az én ruhámhoz, és még nem vette le a kötényét, amelyet eperminták

díszítenek. – Örülök a találkozásnak, és nagyon kedves, hogy meghívtak. Gyönyörű ez a ház – mondom elismerő pillantással. A nő mosolya még ragyogóbb lesz, és megszorítja a kezemet. – Nagyon szívesen látunk, kedvesem. Szerintem tegeződjünk – javasolja barátságosan. A konyhában megszólal egy időzítő, mire a nő összerezzen. – Most vissza kell mennem, de néhány perc múlva találkozunk az étkezőben. – Min dolgozol? – kérdezem Landont. Elővesz egy dossziét, és felmutatja. – A jövő heti beadandókon. Ez a Tolsztoj-esszé az idegeimre megy. Nevetve bólintok. Nekem is órákba telt megírni azt az esszét. – Igen, elég nehéz volt. Néhány napja fejeztem be. – Ha kistréberkedtétek magatokat, akkor mehetnénk vacsorázni. Még az idén túl akarok esni rajta – szólal meg Hardin. Én csak egy dühös pillantással válaszolok, de Landon felnevet, leteszi a könyvét, majd átmegy az étkezőbe. Úgy tűnik, jót tett nekik az a verekedés. Követem őket a hatalmas étkezőhelyiségbe. A hosszú asztal szépen meg van terítve, és a közepén ízléses tálakban áll az étel. Karen igazán kitett magáért. Remélem, Hardin viselkedni fog, különben megölöm. – Tessa, ti üljetek ide Hardinnal – adja ki az utasítást Karen, és az asztal bal oldalára mutat. Landon Hardinnal szemben foglal helyet, Ken és Karen pedig Landon mellé ül. Megköszönöm, és leülök Hardin mellé, aki csendben van, és látszik rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát. Nézem, ahogy Karen megpakolja Landon tányérját, aki egy gyors puszival köszöni meg a gondoskodást. Olyan meghitt a jelenet, hogy önkéntelenül elfordítom a fejem. Én is szedek magamnak marhasültet, krumplit, sütőtökpürét, és még egy szép zsömlét is teszek a tányéromra. Hardin halkan kuncog a nagy adag láttán. – Mi a baj? Éhes vagyok – súgom oda neki. – Semmi. Az éhes lányok a legjobbak. – Megint felnevet, és még nálam is nagyobb adagot rámol a tányérjára. – Tessa, hogy tetszik a washingtoni egyetem? – érdeklődik Ken. Gyorsan lenyelem a falatot, hogy válaszolni tudjak neki. – Nagyon élvezem. Mondjuk, ez még csak az első félévem, úgyhogy kérdezz meg néhány hónap múlva is – válaszolom viccesen, mire mindenki felnevet, kivéve Hardint. – Örülök, hogy tetszik. Tagja vagy valami klubnak a campuson? – kérdezi Karen, és megtörli a száját egy szalvétával. – Még nem. Úgy tervezem, hogy jövő félévben belépek az irodalmi klubba. – Tényleg? Egy ideig Hardin is járt oda – veti közbe Ken. Hardinra nézek. Összehúzza a szemét, és bosszús arcot vág. – És jó ilyen közel lakni az egyetemhez? – Témát váltok, hogy eltereljem Hardinról a figyelmet. A pillantása megenyhül, gondolom, így köszöni meg, hogy megszabadítottam. – Nagyon élvezzük. Amikor Hardin apját kinevezték rektornak, először egy kisebb lakásban éltünk, aztán megláttuk ezt a házat, és azonnal beleszerettünk. Kiejtem a villát a kezemből.

– Rektor? A washingtoni egyetemen? – hüledezem. – Igen. Hardin nem említette? – Ken a fiára néz. – Nem – közli Hardin komor arccal. Most Karen és Landon is Hardinra mered, aki idegesen fészkelődik a helyén. Aztán gyűlölettől sugárzó arccal az apjára mered, és felpattan az asztaltól. – Nem említettem. Na és? Mert ez egyáltalán nem számít. Nincs szükségem arra, hogy felhasználjam a nevedet vagy a pozíciódat. – Hardin elrohan, Karen arca eltorzul, mintha sírni akarna, Ken pedig elvörösödik. – Nagyon sajnálom. Nem tudtam, hogy… – hebegem zavartan. – Nem kell bocsánatot kérned a fiam otromba viselkedéséért – nyugtat meg Ken. Hallom, hogy becsapódik a hátsó ajtó. – Elnézést – mentegetőzöm, és felállok, hogy megkeressem Hardint.

Negyvenhetedik fejezet Kisietek az ajtón, és látom, hogy Hardin ide-oda járkál a teraszon. Nem tudom, mit tehetnék, amivel enyhítem a feszültséget, de inkább itt vagyok Hardinnal, mint hogy az étkezőben kelljen szembenéznem a családjával a kitörése után. Felelősnek érzem magam, mert ragaszkodtam ahhoz, hogy idejöjjek, Hardin akarata ellenére. Ha Ken hirtelen az anyámmal kezdene járni, én is furcsának találnám a helyzetet. Nem mintha az anyám hagyná, hogy kifejezzem a véleményemet, súgja egy hang a fejemben. Mintha meghallotta volna a gondolataimat, Hardin haragos pillantással néz rám. Amikor közelebb megyek, elfordul tőlem. – Hardin… – Ne! Tessa, ne csináld! – csattan fel éles hangon. – Tudom, mit akarsz mondani. Azt, hogy menjek vissza, és kérjek tőlük bocsánatot. De ez nem fog megtörténni, úgyhogy kár a gőzért. Menj vissza, élvezd a vacsorát, és hagyjál békén. Még egy lépést teszek felé. – Nem akarok visszamenni. – Csak ennyit tudok kinyögni. – Miért nem? Tökéletesen illesz abba a prűd és unalmas társaságba. Ez fáj. Miért vagyok már megint itt? Ja, persze, már tudom: én vagyok Hardin bokszzsákja, akin kitöltheti a haragját. – Tudod, mit? Rendben, elmegyek. Nem értem, miért próbálkozom még mindig veled. – Ezt már hangosan kiáltom, és nagyon remélem, hogy odabent nem hallják. – Mert nem veszed észre, ami teljesen nyilvánvaló. Már régen rá kellett volna jönnöd, hogy hiába strapálod magad. Úgy érzem, mintha egy láthatatlan kéz összeszorítaná a torkomat. – Oké, észrevettem magam. – A terasz kövét bámulom, és megpróbálom lenyelni a fájdalmat, amit a szavai okoztak. De tudom, hogy lehetetlen. Amikor megint Hardinra nézek, a szeme hidegen néz rám. – Ennyi? Ezt hozod fel a védelmedre? – Felnevet, és beletúr a hajába. – Nem érdemled meg, hogy több időt pazaroljak rád. Még azt sem, hogy egyáltalán szóba álljak veled. Azok a kedves emberek sok időt és energiát fektettek abba, hogy elkészítsék ezt a vacsorát, amit elrontottál. Mert csak ezt tudod csinálni: mindent elrontani! De engem nem fogsz tönkretenni. Elég volt! Elerednek a könnyeim, és végigcsurognak az arcomon. Hardin közelebb lép hozzám, mire hátrálni kezdek, és megbotlok valamiben. Hardin felém nyúl, hogy elkapjon, de én inkább az egyik székbe kapaszkodom. Nincs szükségem a segítségére. Felnézek, és észreveszem, hogy a pillantása fáradt és kimerült, akárcsak a hangja, amikor halkan megszólal. – Igazad van. – Tudom, hogy igazam van – válaszolom, és elfordulok.

Hardin villámgyors mozdulattal elkapja a kezemet, és magához von. Habozás nélkül hozzábújok, mert nagyon vágyom az érintésére. Egy belső hang azt súgja, hogy óvatosnak kell lennem. De hiába. A szívem olyan hangosan ver, hogy talán Hardin is meghallja, vagy megérzi, mivel szorosan összesimul a mellkasunk. A szeme még mindig haragos, és az én pillantásom is az ő haragját tükrözi. Aztán minden figyelmeztetés nélkül megcsókol, olyan erővel, hogy szinte fáj. A csókja tele van kétségbeeséssel és éhséggel. Végem van, elvesztem. Hardinnak nem tudok ellenállni. A saját könnyeimet érzem az ajkunkon, és megborzongok, amikor Hardin mohón a hajamba túr. Elengedi az arcomat, megragadja a derekamat, és a terasz korlátjára ültet. Szétnyitom előtte a combomat, mire a lábam közé lép, egy pillanatra sem hagyva abba a csókot. Felhevülten ölelkezünk és csókolózunk. Gyengéden megharapom a felső ajkát, mire felnyög, és még közelebb szorít magához. A hátsó ajtó kinyílik, és a halk nyikorgás megtöri a varázslatot. Odanézek, és elszörnyedek, amikor meglátom Landont. Az arca vörös, a szeme tágra nyílt a döbbenettől. Ellököm magamtól Hardint, leugrom a korlátról, és megigazítom a ruhámat. – Landon, én… – motyogom zavartan. Landon feltartott kézzel elhallgattat, és közelebb lép hozzánk. Hardin hangos zihálása szinte visszhangzik a kert fái között. Az arca felhevült, a szeme vadul villog. – Nem értem. Azt hittem, gyűlölitek egymást, most pedig… Neked barátod van, Tessa. Nem gondoltam volna, hogy ilyen vagy. – Landon szavai kemények, de a hangja szelíd. – Én nem… Nem tudom, mi ez. – Hardinra nézek, aki nem szólal meg, és ennek nagyon örülök. – Noah tudja, mármint azt, ami eddig történt. Neked is el akartam mondani, de nem szeretném, ha megváltozna a véleményed rólam – hadarom bocsánatkérően. – Nem tudom, mit gondoljak… – csóválja meg a fejét Landon, és visszamegy a házba. Ekkor, mintha egy filmben lennénk, hatalmas mennydörgés rázza meg a környéket. – Úgy látszik, vihar lesz – jegyzi meg Hardin, és szemügyre veszi az elsötétült eget. A zilált külseje ellenére nyugodt a hangja. – Vihar? Landon az előbb rajtakapott minket, ahogy… csókolózunk! – fakadok ki ingerülten, mert érzem, hogy a tűz lassan kihuny közöttünk. – Túl fogja élni. Felnézek rá, és gunyoros arckifejezésre számítok, de nem látom a szokásos kárörvendő vigyorát. Hardin gyengéden megdörzsöli a hátamat. – Vissza akarsz menni, vagy inkább vigyelek haza? – kérdezi. Döbbenetes, milyen gyorsan változik a hangulata. Nemrég dühös volt, aztán szenvedélyes, most pedig nyugodt. – Be akarok menni, és befejezni a vacsorát. És te? – Szerintem is vissza kéne mennünk. Az étel elég jó – mondja mosolyogva, mire kuncogni kezdek. – Imádom ezt a hangot – jegyzi meg halkan. Ránézek, és találkozik a pillantásunk. – Látom, sokkal jobb lett a kedved – állapítom meg, mire megint elmosolyodik, és megdörzsöli a tarkóját. Már észrevettem, hogy ez az egyik szokása. – Én sem értem.

Tehát ő is ugyanúgy össze van zavarodva, mint én? Bárcsak ne lennének ilyen heves érzelmeim iránta, mert akkor sokkal jobban tudnék bánni vele. Amikor ilyeneket mond, még jobban szeretem. Jó lenne, ha ő is így érezne irántam, de már Steph, sőt maga Hardin is figyelmeztetett, hogy ebben ne reménykedjek. Felhangzik egy újabb mennydörgés, mire Hardin megfogja a kezem. – Menjünk be, mielőtt esni kezd. Bólintok, mire bevezet a házba. Akkor sem engedi el a kezem, amikor belépünk az étkezőbe. Landon azonnal észreveszi ezt, de nem szól semmit. Nem örülök, hogy Landon látja, de nagyon jólesik Hardin kezét fogni. Annyira jó érzés, hogy nem húzom el tőle. Landon újra a tányérjára összpontosít, mi pedig visszaülünk a helyünkre. Hardin elengedi a kezemet, és az apjára meg Karenre néz. – Sajnálom, hogy kiabáltam veletek – motyogja zavartan. Mindenki meglepett arcot vág, és Hardin az asztalra szegezett szemmel folytatja: – Remélem, nem rontottam el a vacsorát, amit olyan sok erőfeszítéssel készítettetek nekünk. Nem tudok uralkodni magamon. Az asztal alá nyúlok, megfogom és gyengéden megszorítom Hardin kezét. – Semmi baj, Hardin. Megértjük. Tényleg ne hagyjuk, hogy elromoljon a hangulat. – Karen elmosolyodik, és Hardin egy halvány mosollyal viszonozza a megértését. Tudom, hogy nehezére esik így viselkedni a leendő mostohaanyjával. Ken nem szól semmit, csak egyetértően bólint. Lassan el akarom húzni a kezem, de Hardin összefonja az ujjainkat, és oldalra nézve rám sandít. Remélem, az arcomon nem látszik, mennyire boldog vagyok. Életemben először nem aggályoskodom, és nem keresem az okát, miért fogom Hardin kezét az asztal alatt, amikor Noah-val járok. A vacsora jó hangulatban folytatódik, bár egy kicsit zavarban vagyok, miután megtudtam, hogy Ken az egyetem rektora. Ez nagy dolog. Ken mesél nekünk arról az időszakról, amikor elköltözött Angliából, és lelkendezik, hogy mennyire szereti Amerikát, főleg Washington államot. Hardin még mindig fogja a kezem, és mindketten ügyetlenül eszünk fél kézzel, de ezt egyikünk sem bánja. – Az időjárás jobb is lehetne, de gyönyörű a táj – jegyzi meg Ken, mire bólintok. – Mik a terveid egyetem után? – érdeklődik Karen, amikor mindenki befejezte az étkezést. – Seattle-be fogok költözni, és szeretnék egy kiadónál dolgozni, amíg az első regényemen dolgozom – jelentem ki magabiztosan. – Egy kiadónál? Van már elképzelésed, melyiknél? – folytatja a kérdezősködést Ken. – Még nincs. Bármilyen lehetőséget megragadok, csak hogy megvessem a lábam ezen a területen. – Ez remek. Elég jó összeköttetéseim vannak a Vance Kiadónál. Hallottál már róla? – kérdezi, mire Hardinra pillantok. Említette, hogy ismer ott valakit. – Csupa jót – közlöm mosolyogva. – Ha akarod, odatelefonálok, és megérdeklődöm, hogy szükségük van-e egy gyakornokra. Ragyogó lehetőség lenne számodra. Nagyon okos ifjú hölgynek tűnsz, és szívesen egyengetem az utadat. Elengedem Hardin kezét, és tapsikolok az örömtől. – Tényleg? Ez nagyon kedves… Ken. Végtelenül hálás lennék! Ken megígéri, hogy hétfőn felhívja az ismerősét a kiadónál, és én megint megköszönöm neki.

Biztosít arról, hogy nagyon szívesen teszi, és bármikor segít, ha szükségem van rá. Visszanyúlok az asztal alá, de már nem találom ott Hardin kezét. Amikor Karen feláll, hogy nekilásson leszedni az asztalt, Hardin kimenti magát, és felmegy az emeletre.

Negyvennyolcadik fejezet Karen mosolyogva vette tudomásul, hogy segítek neki a konyhában, és látszott rajta, hogy egy kicsit meglepődik. Bepakolom a mosogatógépet, míg ő elmossa a nagy tálalóedényeket. Észreveszem, hogy minden tányér vadonatúj, és eszembe jut, mennyi kárt okozott Hardin aznap este. Olyan kegyetlen tud lenni. – Ugye nem baj, ha megkérdezem, hogy mióta jártok Hardinnal? – Az asszony elpirul a saját kérdésén, de én barátságosan rámosolygok. Nem akarok belemenni a „járás” kérdésébe, ezért nagyon diplomatikusan válaszolok. – Körülbelül egy hónapja ismerjük egymást. Hardin jóban van a szobatársammal, Stephfel. – Hardinnak nem sok barátjával találkoztunk idáig, de te… Nos, te különbözöl azoktól, akiket eddig láttunk. – Igen, nagyon különbözőek vagyunk. Nagyot villámlik, és ömleni kezd az eső odakint. – Ez egy igazi felhőszakadás – jegyzi meg, és becsukja a mosogató fölött lévő kis ablakot. – Hardin nem olyan rossz, mint amilyennek látszik – folytatja, és az az érzésem támad, hogy inkább magát győzködi, mint engem. – Csak sérült. Nagyon remélem, hogy nem marad mindig ilyen. Be kell vallanom, nagyon meglepődtem, hogy ma este eljött, és szerintem ez azt jelenti, hogy jó hatással vagy rá. Meglepődöm, amikor az asszony hirtelen átölel. Nem tudom, mit mondjak, ezért csak viszonzom az ölelését. Néhány másodperc múlva Karen elenged, de a szépen manikűrözött kezét továbbra is a vállamon tartja. – Igazán nagyon köszönöm – súgja, majd elővesz a kötényéből egy zsebkendőt, és megtörölgeti a szemét. Nagyon kedvesnek tartom, ezért nem akarom kiábrándítani, és nem vallom be neki, hogy nincsen semmilyen befolyásom Hardinra. Csak azért jött el ma este, mert bosszantani akart. Miután elindítom a mosogatógépet, kinézek az esőverte ablakon. Milyen érdekes, hogy Hardin, aki saját magán, meg talán az anyján kívül senkit sem szeret, ilyen kedves emberekkel van körülvéve, akik őszintén szeretik, ő mégsem hajlandó viszonozni az érzéseiket. Nem is fogja fel, milyen szerencsés, hogy itt van neki a családja, meg én is. Igen, én. Mert én is mindent megtennék Hardinért, még ha nem is akarom beismerni magamnak. Elég, ha a szívem mélyén tudom. Nekem nincs senkim, csak Noah meg az anyám, de ők ketten együttvéve sem törődnek annyira velem, mint a leendő mostohaanyja Hardinnal. – Megnézem, hol van Ken. Érezd magad otthon, kedvesem – mondja Karen szívélyes mosollyal. Bólintok, és úgy döntök, hogy megkeresem Hardint vagy Landont. Majd meglátom, melyikkel futok össze először. Landont nem találom a földszinten, ezért felmegyek Hardin szobájába. Ha nincs ott, akkor lent fogok üldögélni, egyedül. Elfordítom a gombot, de az ajtó be van zárva. – Hardin… – Megpróbálok halkan beszélni, hogy senki se hallja. Kopogok, de semmi. Már éppen

távozni akarok, amikor kattan a zár, és kinyílik az ajtó. – Bejöhetek? – kérdezem. Hardin bólint, és csak annyira nyitja ki az ajtót, hogy beférjek rajta. A szobában megérzem a nagy ablakon át beáradó friss levegő illatát. Hardin az ablak alá épített olvasópadhoz megy, leül, és átkarolja a felhúzott térdét. Kibámul az ablakon, és egy szót sem szól hozzám. Leülök vele szemben, és várok, miközben az eső kitartóan dobol az üvegen. – Mi történt? – töröm meg végül a csendet. Amikor értetlen arccal néz rám, hozzáteszem: – Mármint odalent. Fogtad a kezem, aztán… Miért engedted el? – Zavarba jövök, mert én is hallom, milyen kétségbeesett a hangom, de már nem szívhatom vissza a szavakat. – A gyakornoki állásról van szó? Valamiért nem akarod, hogy elfogadjam? De korábban te is felajánlottad a segítségedet. – Éppen erről van szó, Tessa. – Hardin megint kinéz az ablakon. – Azt akartam, hogy én segítsek neked, és nem ő. – Miért? Ez nem egy verseny, és te ajánlottad fel először, úgyhogy köszönöm szépen. – Szeretném megnyugtatni, bár nem értem, miért olyan fontos ez. Hardin nagyot sóhajt, és megint átkarolja a térdét. Csend telepszik ránk, miközben mindketten kibámulunk az ablakon. A feltámadó szélben hajladoznak a fák, és egyre gyakrabban villámlik. – Akarod, hogy most elmenjek? Felhívhatom Stephet, hogy szóljon Tristannek, hátha el tud jönni értem – suttogom tanácstalanul. Nincs kedvem elmenni, de megőrjít ez a csönd Hardinnal. – Szerinted azt akarom, hogy elmenj? Az előbb mondtam, hogy segíteni szerettem volna neked. Ezek után miért hiszed, hogy nem látlak itt szívesen? – Hardin felemeli a hangját. – Én… Nem tudom… Nem szólsz hozzám, és… A vihar egyre erősebben tombol – dadogom zavartan. – Megőrjítesz. Egyszerűen az őrületbe kergetsz, Theresa. – Miért? – kérdezem megszeppenten. – Azt próbálom elmondani, hogy… Segíteni akarok, és fogom a kezed, de ez semmit sem jelent neked… Még mindig nem érted. Nem tudom, mit tehetnék még. – Hardin a tenyerébe temeti az arcát. Lehetetlen, hogy azt akarja mondani, amire én gondolok. – Mit nem értek? Mit nem értek, Hardin? – Azt, hogy akarlak téged. Jobban, mint eddig bárkit vagy bármit az életben. – Hardin elfordítja a tekintetét. A gyomromban furcsa bizsergést érzek, és szédülni kezdek. A hangulat megint megváltozik köztünk. Hardin őszinte beismerése váratlanul ért, és nagy hatással van rám, mert én is akarom őt. Mindennél jobban. – Tudom, hogy te nem… Te nem így érzel. De én… – sóhajtja, és most én fojtom belé a szót. Megfogom a kezét, és magamhoz vonom. Fölém hajol, és zöld szemén látszik a bizonytalanság. Az ujjamat a pólója nyakába akasztom, és lehúzom magamhoz, hogy a szemünk egy vonalba kerüljön. Hardin mellém térdel a padon. Vesz néhány nagy lélegzetet, és a pillantása először az ajkamra esik, aztán a szemembe néz. Megnyalja az alsó ajkát, én meg még közelebb hajolok hozzá. Nagyon vágyom arra, hogy megcsókoljon. – Csókolj meg – könyörgök neki.

A szánk már majdnem összeér. Hardin átölel, és lassan hanyatt fektet a kipárnázott padon. Ma már másodszor tárom szét a lábamat, és ő azonnal a két combom közé nyomul. Az arcunk alig egy centiméterre van egymástól, amikor felemelem a fejemet, hogy megcsókoljam, mert nem tudok tovább várni. Az ajkunk már-már összeér, de Hardin elfordítja a fejét, gyengéden megcsókolja a nyakamat, majd visszatér a számhoz. Először a szám sarkára lehel egy csókot, majd végighalad az államon. Megborzongok a gyönyörűségtől. Finoman beszippantja a felső ajkamat, aztán kinyitja a száját, és megcsókol. A csókja gyengéd és lassú, a nyelve lágyan simogatja a nyelvemet. Egyik kezét a csípőmre teszi, ahová a ruha felcsúszott. A másik kezével az arcomat cirógatja csók közben. Átkarolom a nyakát, és szorosan magamhoz ölelem. Legszívesebben beleharapnék az ajkába, letépném róla a pólót, de ez a lágy, finom csók most jobban esik, mint a szokásos lobogó szenvedély. Míg az ajkunk összeforr, a kezem felkúszik a hátán. Keskeny csípőjét az ölemhez dörzsöli, mire nyöszörögni kezdek. Minden mozdulatára halkan felkiáltok, és az ajka némít el. – Tessa… Mit művelsz velem? Olyasmit érzek veled, amit még soha – súgja a számba. A szavai megvadítanak, és a pólójába markolok. A keze az arcomról a mellemre, majd a hasamra siklik, és libabőr támad a nyomában. Benyúl a testünk közötti szűk helyre, a széttárt lábam közé, és eláll a lélegzetem, amikor gyengéden megsimogatja a harisnyanadrágomat. Nagyobb erővel kezd dörzsölni, mire felnyögök, és megfeszítem a hátam. Akármennyire felidegesít és feldühít, egyetlen érintésétől a hatalma alá kerülök. Rajta is látom, hogy a nyugalma és az önuralma lassan szertefoszlik. Hiába próbálja visszafogni magát, az elhatározása kezd megrendülni. Az orrával megcirógatja az arcomat, miközben leveszem róla a pólót. A nyaka beleakad az állába, de az egyik kezével segít megszabadulni tőle. A padlóra hajítja a pólót, és újra az ajkamra tapasztja a száját. Megragadom a kezét, és visszateszem a lábam közé, mire érzem, hogy halk nevetés rázza meg a testét. Lenéz rám, és elmosolyodik. – Mit csináljak, Tessa? – kérdezi rekedt hangon. – Bármit – suttogom, és tényleg így gondolom. Bármit megtennék vele, és nem érdekelnek a következmények, amelyekkel holnap szembe kell néznem. Azt mondta, akar engem, én pedig az övé vagyok. Az övé vagyok, amióta először megcsókoltam. – Ne mondd azt, hogy bármit, mert rengeteg dolog van, amit csinálhatok veled – zihálja a fülembe, és a hüvelykujját a harisnyanadrágra szorítja. A fantáziám beindul, tovább fokozva az izgalmamat. – Te döntsd el… – Nyöszörögni kezdek, mert az ujja most lassú köröket ír le. – Olyan nedves vagy, hogy a harisnyán át is érzem. – Hardin megnyalja a száját, mire megint felnyögök. – Vegyük le, jó? – Meg sem várja a válaszomat, hanem feltámaszkodik, felnyúl a derekamon, és lehúzza a harisnyát, a bugyival együtt. A hűvös levegő megcsap, és önkéntelenül hátrarántom a csípőmet. – A mindenit… – motyogja, miközben a pillantása végigsiklik a testemen, és megállapodik a lábam között. Lenyúl, és az egyik ujját lassan végighúzza a szeméremrésemen. Utána a szájába teszi, és leszopogatja, mint egy finom fagylaltot. Közben nem veszi le rólam a szemét, ami most egészen sötétnek tűnik. Jézusom… A látvány olyan érzéki, hogy az egész testem lángra lobbant, úgy érzem magam, mint egy fáklya. – Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy meg akarlak ízlelni? – kérdezi. Egy bólintással

válaszolok. – Most akarom. Rendben? – Az arca mohó lesz, de én zavarba jövök az ötlettől. Aztán arra gondolok, hogy ha ez is olyan jó lesz, mint az ujja ügyeskedése a pataknál, akkor benne vagyok. Hardin megint megnyalja a száját, és merőn rám néz. Amikor utoljára megengedtem ezt neki, akkor a végén összevesztünk, mert gonosz volt. Remélem, most nem rontja el a hangulatot. – Akarod? – kérdezi, mire felnyögök. – Kérlek, Hardin, ne kelljen kimondanom – könyörgöm. A keze megint a testemre kúszik, és széles köröket rajzol a csípőmre. – Nem kell – ígéri. Hatalmas megkönnyebbüléssel bólintok, Hardin pedig felsóhajt. – Menjünk át az ágyra, hogy több helyed legyen – javasolja, és megfogja a kezem. Miután felállok, gyorsan visszahúzom a felcsúszott ruhámat. Hardin kaján vigyorral rám néz, az ablakhoz lép, meghúz egy zsinórt, mire összezárulnak a vastag kék függönyök, és a helyiség sokkal sötétebb lesz. – Vedd le – szól rám csendesen, és én engedelmeskedem. A ruha a padlóra csúszik, és egy szál melltartóban állok a szobában. A melltartóm egyszínű fehér, és nincs rajta semmilyen dísz, csak egy apró masni középen. Hardin szeme tágra nyílik, és a mellemet bámulja. Kinyújtja a kezét, és hosszú ujjai közé veszi a masnit. – Aranyos. – Elmosolyodik, én meg feszengek egy kicsit. Vennem kell néhány szép fehérneműt, ha Hardin állandóan így lát. Megpróbálom elrejteni a meztelen testemet előtte. Hardinnal természetesebbnek érzem magam, mint eddig bárkivel, mégis szégyellem, hogy csak egy melltartó van rajtam. Az ajtó felé pillantok, mire odamegy, és megnézi, hogy be van-e zárva. – Most mosolyogsz rajtam? – méltatlankodom, de ő megrázza a fejét. – Soha. – Felnevet, és az ágyhoz vezet. – Feküdj az ágy szélére, de a lábad maradjon a padlón, hogy letérdelhessek előtted – adja ki az utasítást. Hanyatt fekszem a nagy ágyon, és Hardin a combomnál fogva a szélére húz. A lábam a levegőben lóg, mert nem ér le a padlóig. – Nem is vettem észre, hogy ilyen magas ez az ágy – mondja nevetve. – Akkor feküdj fel a támlához. – Az ágy fejéhez kúszom, és Hardin követ. Átkarolja a combomat, letérdel, és a két lábam közé kuporodik. Megőrjít az izgalom, mert fogalmam sincs, milyen érzés lesz. Ha több tapasztalatom lenne, tudnám, mire számítsak. Hardin haja megcsiklandozza a combomat, amikor lehajtja a fejét. – Most nagyon jó lesz neked… – suttogja, és forró lehelete megcsapja a hasamat. A torkomban dobog a szívem, és megfeledkezem arról, hogy a házban mások is vannak. – Tedd szét a lábad, bébi – szól rám gyengéden, és én engedelmeskedem. Hardin kábán rám mosolyog, aztán lehajol, és megcsókolja a köldökömet. A nyelve lejjebb kúszik, és kis köröket ír le a hasam érzékeny bőrén. Lehunyom a szemem. A csípőmhöz ér, gyengéden beleharap, mire felkiáltok a meglepetéstől. Óvatosan beszívja a bőrömet. Egy kicsit csíp, mégis olyan érzéki, hogy nem bánom a fájdalmat. – Hardin, kérlek… – sóhajtom. Nem bírom tovább ezt a lassú, ingerlő kínzást. A következő pillanatban a legérzékenyebb pontomra szorítja a nyelvét, mire felkiáltok az élvezettől. A nyelvével apró, simogató mozdulatokat tesz. Megmarkolom az ágytakarót, a csípőm vonaglani kezd nyelve ügyes érintésétől, de Hardin még szorosabban fogja a combomat, hogy ne

tudjak elmozdulni. Az ujjával is dörzsöl, így teszi teljessé a kényeztetést, és az ölemben egyre fokozódik a feszültség. Érzem a piercingje hűvös, fémes érintését, és ezt is végtelenül érzékinek tartom. Aztán lassan belém dugja az egyik ujját, és gyengéden beljebb, majd még beljebb tolja. Szorosan lehunyom a szemem, és várom, hogy elmúljon a kellemetlen, égő fájdalom. – Jól vagy? – Hardin egy pillanatra felemeli a fejét, és telt ajkán a saját nedvességemet látom megcsillanni. Bólintok, mert nem tudok megszólalni. Lassan visszahúzza az ujját, majd megint bedugja. Fantasztikus érzés, a nyelve ingerlésével együtt. Felnyögök, és belemarkolok a hajába. Az ujja lassan, de ritmusosan mozog bennem. Hatalmas mennydörgés rázza meg a házat, és visszhangzik a szoba falai között, de engem annyira lekötnek az új élmények, hogy szinte észre sem veszem. – Hardin! – nyögök fel hangosan, mert a nyelvével megtalálja a legérzékenyebb pontomat. Aztán rátapasztja az ajkát, és gyengéden szívni kezdi. Nem hittem volna, hogy létezik ilyen csodálatos, gyönyörűséges érzés. A testemet elárasztja a kéj, és amikor lepillantok, a látvány tovább tüzeli az érzékeimet. Hardin karján megfeszülnek az izmok, miközben ütemesen mozgatja az ujját ki és be. – Így akarsz elmenni? – kérdezi. Nyöszörgök, mert elvette a nyelvét rólam, és hevesen bólogatok. Hardin elmosolyodik, és megint megérint a nyelvével. Most apró, nyaldosó mozdulatokkal becézi azt a pontot, amit már nagyon kedvelek, mert hihetetlenül sok örömet okozott nekem. – Hardin… – sóhajtom elragadtatottan, ő pedig felnyög, és a hangja végigbizsereg az egész testemen. Megfeszítem a lábamat, és a nevét hajtogatom, miközben száguldok a beteljesülés felé. Minden elhomályosodik előttem, erre szorosan lehunyom a szemem. Hardin még erősebben fogja a combomat, és fokozza az iramot a nyelvével. Egyik kezemmel elengedem a haját, és befogom a számat, mert nem akarom, hogy a csúcsra érve hangosan kiáltozzak. Néhány másodperc múlva a fejem a párnára hanyatlik, és zihálva veszem a levegőt. A bőröm szikrázik, és a testem lüktet a gyönyörtől. Észre sem veszem, hogy Hardin mellém feküdt az ágyra. Felkönyököl, és a hüvelykujjával megcirógatja az arcomat. Időt ad, hogy visszatérjek a valóságba, és nem kényszerít a beszédre. – Milyen volt? – kérdezi végül, és a hangjában némi bizonytalanságot érzek. Felé fordítom a fejemet, és ránézek. – Hmmm. – Csak bólintani tudok, mire felnevet. Az élmény hihetetlenül csodálatos volt, nem találok rá szavakat. Már tudom, miért csinálja ezt mindenki. – Ez megnyugtatott, nem? – mondja viccesen, és a hüvelykujja most a felső ajkamat simogatja végig. Megnyalom a szám szélét, és a nyelvem az ujjához ér. – Köszönöm – suttogom szégyenlős mosollyal. Semmi értelme a szégyenlősködésnek azok után, amit csináltunk, de nem tehetek róla. Hardin olyan kiszolgáltatott állapotban látott engem, mint még soha senki. Ez félelemmel, ugyanakkor izgalommal tölt el. – Figyelmeztetnem kellett volna téged, mielőtt az ujjamat használom. De próbáltam gyengéd lenni – teszi hozzá bocsánatkérően. Megrázom a fejem. – Semmi baj, nagyon jó volt – nyugtatom meg, és elpirulok. Hardin elmosolyodik, és a fülem mögé simítja a hajam. Megborzongok, mire elkomolyodik. – Fázol? – kérdezi.

Bólintok. Meglepődöm, amikor felhajtja a takarót, és betakarja a majdnem csupasz testemet. Felbátorodom, és közelebb bújok hozzá. Hardin figyelmesen néz, én meg összegömbölyödöm mellette, és a kemény hasára helyezem a fejemet. A bőre hidegebb, mint gondoltam, de a vihar miatt még mindig elég hűvös a szoba. Felhúzom a takarót a mellére, és elrejtem alatta a fejem. De Hardin felemeli és alákukucskál. Lejjebb kúszom, és megint elrejtőzöm előle, közben felnevetek, mert viccesnek tartom a kis bújócskát. Bárcsak órákig itt heverhetnék, és érezhetném a szívverését! – Mikor kell lemennünk? – teszem fel végül vonakodva a kérdést. Hardin vállat von. – Szerintem már le kéne mennünk, nehogy azt higgyék, hogy fent dugunk – válaszolja vigyorogva, és mindketten felnevetünk. Kezdek hozzászokni a csúnya beszédéhez, de egy kicsit még mindig megdöbbent, hogy milyen könnyedén mondja ki ezeket a szavakat. Az még jobban meglep, hogy bizseregni kezd a bőröm, amikor ezeket hallom tőle. Felsóhajtok, és kimászom az ágyból. Érzem magamon Hardin pillantását, amikor lehajolok, hogy felszedjem a ruháimat. Odadobom neki a pólóját. Felveszi, aztán felborzolja amúgy is kócos haját. Belebújok a bugyiba, és látom, hogy Hardin lenyűgözve bámulja az öltözködésemet. Majdnem elbotlom, miközben a lábamat megpróbálom beledugni a harisnyanadrágba. – Ne bámulj! Ideges leszek tőle – szólok rá. Elmosolyodik, és elővillannak a gödröcskéi. Zsebre vágja a kezét, és a mennyezetet kezdi tanulmányozni, mire elnevetem magam, és gyorsan felhúzom a harisnyát. – Felhúznád a cipzárt a ruhámon, ha kész vagyok? – kérdezem, és ránézek. A pillantása mohón pásztázza a testemet, és másfél méterről is látom, hogy a pupillája kitágul. Lenézek, és megértem az okát. A mellem kibukott a melltartóból, a csipkés harisnyát pedig csak a csípőmig sikerült felrángatnom. Hirtelen úgy érzem magam, mintha a Playboy címlapján lennék. – Igen. Persze. Segítek – nyögi ki Hardin, és nagyot nyel. Bámulatos, hogy egy ilyen jóképű és szexi fiút ennyire lenyűgöz a külsőm. Tudom, hogy a fiúk vonzónak tartanak, de a közelébe sem érek azoknak a lányoknak, akikkel általában kavarni szokott. Nincsenek tetoválásaim, piercingjeim, és visszafogottan öltözködöm. Felveszem a ruhát, hátat fordítok neki, és megemelem a hajamat. Hardin végigcirógatja a gerincemet, mielőtt felhúzza a cipzárt. Megborzongok, és hátradőlve hozzásimulok. Szándékosan az ágyékához nyomom a hátsómat, és hallom, hogy beszívja a levegőt. Aztán megfogja a csípőmet. Érzem, hogy az ágyéka megkeményedik, és ettől megint végigcikázik rajtam a forróság, ki tudja, hányadszor már ezen a napon. – Hardin? – szólal meg Karen a folyosón, és halkan megkopogtatja az ajtót. Milyen jó, hogy mindketten fel vagyunk öltözve! Hardin elhúzza a száját, és a fülemhez hajol. – Később – súgja, és az ajtóhoz megy. Felkapcsolja a villanyt, mielőtt kinyitja Karen előtt. – Bocsánat a zavarásért, de desszertet is készítettem, és arra gondoltam, talán ti is kértek – mentegetőzik Karen barátságos arccal. Hardin nem szól semmit, csak rám néz, a válaszomra várva. – Igen, nagyon örülünk neki – fogadom el a meghívást, mire Karen rám mosolyog.

– Remek. Akkor lent találkozunk – mondja, és távozik. – Nekem már megvolt a desszert – jegyzi meg Hardin huncut mosollyal, mire viccesen megütöm a karját.

Negyvenkilencedik fejezet Karen rengeteg édességet készített nekünk. Megeszem néhány süteményt, közben arról beszélgetünk, mennyire szeret sütni. Landon nem csatlakozik hozzánk az étkezőben, de ez senkinek sem tűnik fel. A heverő felé nézek, ahol az ölében egy könyvvel üldögél, és emlékeztetem magam, hogy majd beszélnem kell vele. Nem akarom elveszíteni a barátságát. – Én is szeretek sütni, de nem vagyok valami ügyes – ismerem be, mire Karen felnevet. – Szívesen megtanítanálak – ajánlkozik. Barna szemében remény csillog, ezért bólintok. – Az jó lenne. – Nincs szívem nemet mondani neki. Karent nagyon szimpatikusnak találom, és látom, hogy igyekszik megismerni engem, mert Hardin barátnőjének hisz. Nem ábrándíthatom ki. Hardin még nem tagadta előttük a kapcsolatunkat, és ez némi reménnyel tölt el. Szeretném, ha mostantól kezdve az egész életemet így élhetném. Milyen jó lenne mindig így együtt lenni Hardinnal, aki állandóan a pillantásomat keresi, miközben az apjával meg a leendő mostohaanyjával beszélgetek. Az elmúlt egy órában nagyon kedves, és rendesen viselkedik. A hüvelykujjával többször megcirógatja a kezemet. Az érintésétől az egész testemen végigfut a remegés, és bizseregni kezd a hasam. Az eső továbbra is ömlik odakint, és hangosan fütyül a szél. A desszert után Hardin feláll az asztaltól. Kérdőn nézek rá, mire lehajol hozzám. – Mindjárt jövök, csak elmegyek a vécére – súgja a fülembe, és eltűnik a folyosón. – Nem is tudjuk, hogyan köszönjük meg neked. Annyira jó, hogy Hardin itt van nálunk, még ha csak egy vacsorára is – szólal meg Karen, és Ken megfogja a kezét az asztal fölött. – Karennek igaza van. Csodálatos érzés egy apának, ha az egyetlen fiát szerelmesnek látja. Mindig aggódtam, hogy képtelen lesz… Hardin nagyon… dühös gyerek volt – magyarázkodik Ken, és rám néz. Bizonyára észreveszi, hogy kényelmetlenül fészkelődöm a helyemen, mert gyorsan hozzáteszi: – Elnézést, nem akartalak zavarba hozni, csak örülünk, hogy boldognak látjuk a fiunkat. Boldog? Szerelmes? Félrenyelek, és köhögni kezdek. A poharamban lévő hideg víz enyhíti a köhögést, és már rájuk tudok nézni. Azt hiszik, Hardin szerelmes belém? Udvariatlanság lenne kinevetni őket, de Ken egyáltalán nem ismeri a fiát. Mielőtt bármit mondhatnék, Hardin visszatér, és hálát rebegek az égnek, hogy nem kellett reagálnom a kedves, de teljesen téves feltételezéseikre. Hardin nem ül le, hanem megáll a hátam mögött, és a szék támlájára teszi a kezét. – Most már tényleg mennünk kell. Vissza kell vinnem Tessát a kollégiumba – jelenti be. – Ne butáskodj. Maradjatok itt éjszakára. Tombol a vihar, nekünk meg rengeteg szobánk van. Ugye, Ken? Hardin apja bólint. – Persze, szívesen látunk itt titeket. Hardin rám néz. Én maradni szeretnék. Olyan jó lenne meghosszabbítani ezt az időt, amit Hardinnal tölthetek egy másik világban. Főleg, hogy most ilyen jó hangulatban van. – Nem bánom – válaszolom. Nem akarom felidegesíteni, ha neki nincs kedve tovább maradni, ezért kíváncsian fürkészem az arcát. Nem tudom megállapítani, mire gondol, de nem tűnik mérgesnek.

– Remek! Akkor ezt megbeszéltük. Megmutatom Tessának, melyik szobában… Vagy Hardinnal akarsz aludni? – kérdezi Karen. A hangjában nincs ítélkezés, csak kedvesség. – Szeretnék egy saját szobát, ha lehet. Nem gond? Hardin dühös pillantást vet rám. Tehát azt akarta, hogy egy szobában aludjunk? A gondolat izgalommal tölt el, de nem szívesen árulom el Kennek meg Karennek, hogy már eljutottunk arra a pontra. Aztán a gonosz hang megszólal a fejemben, és emlékeztet, hogy nem járunk Hardinnal, ezért nem lehetséges eljutni „arra a pont”-ra. Ráadásul van egy barátom, aki nem Hardin. Elhessegetem a sötét gondolatokat, és követem Karent a lépcsőn. Nem tudom, miért küld minket azonnal a szobánkba, de nem akarom megkérdezni. Bevezet egy szobába, Hardinéval szemben. Ez a helyiség nem olyan nagy, de ugyanolyan szépen be van rendezve. Az ágy valamivel kisebb, a falakat fehér díszléc tagolja. Mindenütt hajókat és horgonyokat ábrázoló képeket látok. Megköszönöm Karennek a vendéglátást, aki búcsúzóul még egyszer megölel, majd magamra hagy. Körbejárom a szobát, és az ablaknál kötök ki. A kert sokkal nagyobb, mint gondoltam. Eddig csak a bal oldalon lévő teraszt és fákat láttam. A jobb oldalon van egy kisebb épület, ami üvegháznak tűnik, de a sűrű eső miatt nem látom tisztán. Az esőt bámulom, és elmerülök a gondolataimban. Ma éreztem magam a legjobban Hardinnal, a kitörései ellenére. Megfogta a kezem, amit eddig sosem csinált. A hátamra tette a kezét, miközben bementünk a házba, és igyekezett megnyugtatni, amikor aggódtam Landon miatt. Ilyen messze még sosem jutottunk a… barátságunkban, illetve abban, ami köztünk van. Pontosan ez zavar. Tisztában vagyok azzal, hogy sosem fogunk igazából járni, de vajon elég lesz nekem ez, ami most van? Sosem gondoltam volna, hogy egy fiúval járás nélkül fogok szexelni, de azt is tudom, hogy képtelen leszek távol tartani magam tőle. Már sokszor megpróbáltam, de nem sikerült. A gondolataimból halk kopogás riaszt fel. Karenre vagy Hardinra számítok, de amikor kinyitom az ajtót, Landont pillantom meg. Zsebre dugott kézzel áll előttem, és zavart mosollyal néz rám. – Szia – mondja. – Szia. Bejössz? – kérdezem mosolyogva, mire egy bólintással válaszol. Az ágyhoz megyek, és leülök. Landon kihúz egy széket a sarokban álló kis asztalnál, és helyet foglal. – Én… – szólalunk meg mindketten egyszerre, aztán elnevetjük magunkat. – Hölgyeké az elsőbbség – udvariaskodik Landon. – Rendben. Sajnálom, hogy így tudtad meg, mi van Hardinnal meg velem. Nem azért mentem ki a teraszra. Csak tudni akartam, hogy jól van-e. Ez a vacsora az apjával eléggé kiborította, és aztán valahogy… csókolózni kezdtünk. Tudom, hogy ez nagyon csúnya dolog tőlem, és borzalmasan érzem magam, hogy megcsalom Noah-t, de… Igyekeztem távol tartani magam Hardintól, tényleg. Mindent megtettem. – Nem ítéllek el, Tessa. Csak meglepett, hogy ott találtalak titeket a teraszon. Amikor kimentem hozzátok, arra számítottam, hogy kiabáltok egymással. – Landon felnevet, és így folytatja: – Sejtettem, hogy van valami köztetek. Ott volt az a szópárbaj az irodalomórán, aztán a múlt hétvégén itt aludtál… Hardin utána nagyon feldúltan jött vissza, és verekedni kezdett velem. A jelek egyértelműek voltak, de

azt hittem, elmondod nekem. Persze meg tudom érteni, miért nem akartál erről beszélni. Nagy kő esett le a vállamról. – Tehát nem haragszol rám? Nem változott meg a véleményed rólam? – kérdezem, és örülök, amikor Landon megrázza a fejét. – Nem, dehogy. Inkább aggódom érted. Nem akarom, hogy Hardin megbántson téged, márpedig szerintem ez lesz a vége. Nem szívesen festem az ördögöt a falra, de a barátod vagyok, ezért a kötelességemnek érzem, hogy figyelmeztesselek. Szeretnék tiltakozni, sőt felháborodni, de a lelkem mélyén érzem, hogy igaza van. Mégis reménykedem abban, hogy téved. – És mit fogsz tenni Noah-val? Felsóhajtok. – Fogalmam sincs. Félek, hogy megbánom, ha szakítok vele, de ezt így nem folytathatom. Csak egy kis időre van szükségem, amíg eldöntöm, mit tegyek. Landon megértően bólint. – Annyira örülök, hogy nem haragszol rám, Landon. Csúnyán viselkedtem veled, de nem tudtam, mit mondjak. Nagyon sajnálom. – Én is sajnálom, hogy így alakult, de megértelek. – Mindketten felállunk, és megöleljük egymást. Megvigasztal, és jólesik a baráti ölelése, ám ekkor kinyílik az ajtó. – Megzavartam valamit? – szólal meg Hardin, és belép a szobába. – Nem, gyere be – mondom neki, mire elhúzza a száját. Remélem, még normális hangulatban van. – Hoztam neked néhány cuccot, amiben alhatsz – közli, és a ruhákat az ágyra teszi, majd távozni készül. – Köszönöm, de nyugodtan maradhatsz. – Nem akarom, hogy elmenjen. Hardin Landonre néz. – Inkább nem. Elleszek, ne aggódj – mondja, és elhagyja a szobát. – Olyan szeszélyes! – panaszkodom, és visszaülök az ágyra. Landon felnevet, és ő is leül a székre. – Igen. Nevezhetjük szeszélyesnek is. Mindketten jót nevetünk, aztán Landon Dakotáról kezd el beszélni, és lelkendezik, hogy már alig várja a hétvégét, amikor végre találkoznak. Majdnem megfeledkeztem az ünnepségről. Noah is jönni fog. Talán meg kéne mondanom neki, hogy ne jöjjön. Mi van, ha nem tudok másra gondolni, csak erre a változásra, ami közöttünk történt Hardinnal? Mert úgy érzem, hogy valami megváltozott ma, hiszen Hardin bevallotta, hogy akar engem, jobban, mint eddig bárkit. Bár… Nem azt mondta, hogy érzései vannak irántam, csak azt, hogy akar engem. Landonnel még egy órát beszélgetünk mindenféléről, Tolsztojtól Seattle panorámájáig, aztán elbúcsúzik tőlem, és magamra hagy a gondolataimmal. A szobában már csak az eső kopogása hallatszik az ablakon.

Ötvenedik fejezet Megnézem a ruhákat, amelyeket Hardin hozott. Az egyik szokásos fekete pólóját, egy piros-szürke kockás pizsamanadrágot, meg egy vastag fekete zoknit. Felnevetek, mert elképzelem Hardint a kockás nadrágban, de aztán eszembe jut, hogy valószínűleg a szobájában található szekrényből vette ki, és még egyszer sem hordta. Felemelem a pólót, és megérzem rajta a szagát. Ma biztosan rajta volt, és nemrég vehette le. Beszívom az illatát, ami annyira… Hardin. Mostantól kezdve mindennél jobban kedvelem ezt a szagot. Felveszem a ruhákat. A nadrág nagyon bő, de kényelmes. Lefekszem az ágyra, és magamra húzom a takarót. A tekintetemet a mennyezetre emelem, és gondolatban újra átélem az egész napot. Lassan kezdek álomba merülni, és zöld szemekről meg fekete pólókról álmodom. – NE!!! – Hardin hangjára riadok fel. Kiugrom az ágyból, és átszaladok a folyosó másik oldalára. Elfordítom a fémgombot. Hála istennek az ajtó kinyílik. – NE! Kérlek, ne… – kiáltja megint. Nem is gondoltam át a helyzetet. Ha valaki bántja, fogalmam sincs, mit tehetnék. Megkeresem a kapcsolót, és felkapcsolom a lámpát. Hardin félmeztelenül vergődik az ágyon. Teljesen belegabalyodott a takaróba, ahogy ide-oda dobálja magát. Gondolkodás nélkül leülök az ágyra, és megfogom a vállát. A bőre forró, szinte éget. – Hardin! – szólítom meg csendesen, és megpróbálom felébreszteni. A fejét oldalra fordítja, és nyöszörög, de nem nyitja ki a szemét. – Hardin! Ébredj fel! – kiáltom, és megrázom. Lovagló ülésbe helyezkedem rajta. Most már két kézzel fogom a vállát, és úgy rázom. Kinyitja a szemét. Először rémület tükröződik benne, aztán zavarodottság, majd megkönnyebbülés. A homlokán izzadságcseppek gyöngyöznek. – Tess – nyögi halkan. Először megsajdul a szívem, olyan szenvedő hangon mondja ki a nevemet. De aztán öröm tölti el. Hardin átkarol, és a mellkasára von. Meglep, hogy milyen izzadt a bőre, de nem húzódom el. A szíve zakatol, mint egy gyorsvonat. Szegény Hardin…Megölelem. A hajamat simogatja, és a nevemet ismételgeti, mintha egy mantra lenne. – Hardin, jól vagy? – kérdezem alig hallható suttogással. – Nem – ismeri be bágyadtan. A mellkasa már nem zihál olyan vadul, mint néhány másodperccel ezelőtt, de a lélegzete még mindig kapkodó és felületes. Nem akarok erőszakoskodni, és kérdezősködni, hogy milyen borzalmakról álmodott. Azt sem kérdezem meg, hogy vele maradjak-e, mert érzem, hogy ezt akarja. Amikor felemelkedem, hogy leoltsam a lámpát, a teste megfeszül. – Csak le akartam oltani a lámpát. Vagy maradjon égve? – javaslom. Hardin megnyugszik, és hagyja, hogy a lámpához nyúljak. – Oltsd le, kérlek – sóhajtja. Miután a szobára megint sötétség borul, a fejemet visszateszem a mellkasára. Azt hittem, hogy kényelmetlen lesz ez a testhelyzet, mert még mindig lovagló ülésben vagyok rajta, de mindkettőnket megvigasztalja a szoros közelség. Jó hallgatni a szívverését, még a tetőn kopogó esőnél is megnyugtatóbb a hangja. Bármit megtennék, és bármit megadnék azért, hogy

minden éjszakát Hardinnal tölthessek, és átölelve feküdjünk együtt, miközben hallgathatom a lélegzetét. Arra ébredek, hogy Hardin megmozdul alattam. Még mindig rajta fekszem, felhúzott lábbal, mint egy béka. Felemelem a fejem a melléről, és találkozik a pillantásunk. A nappali fényben már nem vagyok biztos abban, hogy ugyanúgy akar, mint tegnap este. A pillantása kifürkészhetetlen, ezért kicsit ideges leszek. Le akarok mászni róla, mert megfájdult a nyakam, ahogy egész éjjel a kemény mellkasán pihentettem. A lábamat is ki kell nyújtanom. – Jó reggelt. – Hardin rám mosolyog, és elővillannak a gödröcskéi. – Jó reggelt. – Hová mész? – kérdezi. – Fáj a nyakam – magyarázom. Hardin maga mellé fektet, és a hátamhoz simul. Kezét a nyakamhoz viszi, mire kicsit összerezzenek. De hamar megnyugszom, amikor masszírozni kezd. Lehunyom a szemem, és élvezem a masszázst, bár az elején érzékeny egy kicsit. Ám a fájdalom lassan eltűnik. – Köszönöm – mondja, mielőtt megszólalhatnék. Hátranézek. – Mit? – Talán így akarja közölni velem, hogy meg kéne köszönnöm a nyakmasszázst? – Azt, hogy idejöttél, és itt maradtál. – Elpirul, és félrefordítja a fejét. Látszik rajta, hogy zavarban van. Hardin zavarba jött? Újabb és újabb meglepetéseket okoz nekem. – Nem kell megköszönnöd. Akarsz beszélni róla? – Nagyon remélem, hogy igen, mert szeretném tudni, miről szokott álmodni. – Nem – jelenti ki határozottan, mire engedelmesen bólintok. Szívesen faggatnám, de sejtem, mi történik, ha tovább erősködöm. – Inkább arról beszélnék, milyen hihetetlenül szexi vagy a pólómban – súgja a fülembe. A fejét a fejemhez érinti, és az ajkával megérinti az arcomat. Lehunyom a szemem, amikor bekapja a fülcimpámat, és gyengéden meghúzogatja. Érzem, hogy az ágyéka megkeményedik, és az izgalomtól remegni kezd a gyomrom. Ezt a hangulatváltást élvezem. – Hardin… – suttogom, mire a nyakamba nevet, és keze a bő pizsamanadrág derekához siklik. A szívverésem felgyorsul, és halkan felnyögök, amikor a lábam közé nyúl. Mindig ilyen hatással van rám! Néhány másodperc alatt átnedvesedik a bugyim. A másik kezével megragadja a mellemet, és felszisszen, amikor végigcirógatja a mellbimbómat. Örülök, hogy nem melltartóban aludtam. – Nem tudok betelni veled, Tessa. – A rekedt hangja sokkal mélyebbnek tűnik, és kéjvágytól remeg. A bugyin keresztül megmarkolja az ölemet, és egészen közel von magához. Érzem az erekcióját. Lenyúlok, elveszem a kezét a bugyimról, megfordulok, és ránézek. Hardin elkomorodik. – Most én… Én szeretnék csinálni veled valamit – súgom szégyenlősen. Az arca felderül, és mosolyra húzza a száját. Két kezébe veszi az arcom, és kényszerít, hogy ránézzek. – Mit akarsz csinálni? – kérdezi. Igazából nem tudom. Csak azt akarom, hogy én is annyi örömet adjak neki, mint ő nekem. Szeretném látni, ahogy elveszíti az önuralmát, és átadja magát a

gyönyörnek, ahogy tegnap este én, ugyanebben a szobában. – Nem tudom… Mit akarsz, mit tegyek? – A bizonytalan hangom elárulja a tapasztalatlanságomat. Hardin megfogja a kezem, és a dudorodó nadrágjához viszi. – Érezni akarom magamon ezeket a gyönyörű, telt ajkakat. Egy pillanatra eláll a lélegzetem, és érzem, hogy az ölem feszülni kezd az izgalomtól. – Te is akarod? – kérdezi, és ujjával apró köröket ír le a nadrágján. Közben az arcomat nézi, a reakciómat figyelve. Bólintok, és nyelek egy nagyot, mire megint rám mosolyodik. Felül, és engem is felültet. Remegek az izgalomtól és a vágytól, ám ekkor megszólal a mobilja. Hardin türelmetlenül felnyög, de elveszi a telefont az asztalról. Ránéz a kijelzőre, és felsóhajt. – Mindjárt jövök – mondja, és kimegy a szobából. Néhány perc múlva visszajön. A hangulata megint megváltozott. – Karen reggelit csinál, és már majdnem kész van – közli, majd kihúzza a szekrénye egyik fiókját. Kivesz egy pólót, belebújik, és közben nem néz felém. – Rendben. – Felállok, és az ajtóhoz megyek, mert fel kell vennem egy melltartót, mielőtt találkozom a családjával. – Akkor lent találkozunk. – Hardin hangja teljesen érzelemmentes. Lenyelem a gombócot, ami a torkomat szorítja. A tartózkodó Hardint egyáltalán nem kedvelem, ennél még a dühös Hardin is jobb. Ki hívta, és miért lett ilyen távolságtartó miatta? Miért nem tud jó hangulatban maradni? Némán bólintok, és átmegyek a szobámba. A folyosón megcsapja az orromat az angolszalonna illata, amitől korogni kezd a gyomrom. Felveszem a melltartót, és szorosra húzom a pizsamanadrág zsinórját. Megfordult a fejemben, hogy felveszem a ruhámat, de nem akarok kora reggel egy elegáns ruhában feszengeni. Belenézek a tükörbe, megigazítom a csapzott hajamat, és kitörlöm az álmot a szememből. Amikor kilépek a folyosóra, Hardin éppen becsukja maga mögött az ajtaját. Nem nézek rá, inkább a tapétára szegezem a pillantásomat, és elindulok a folyosón. Hallom magam mögött a lépteit. Amikor a lépcsőhöz érek, megfogja a könyökömet, és gyengéden maga felé fordít. – Mi a baj? – kérdezi aggódó arccal. – Semmi, Hardin! – csattanok fel ingerülten, mert az érzelmeim dróton rángatnak, és éhes is vagyok. – De mondd el, mi a baj – erősködik Hardin, és elém áll. Megadom magam. – Ki hívott? – Senki. Hazudik. – Molly volt? – Igazából nem akarom tudni a választ. Nem mond semmit, de az arca elárulja, hogy eltaláltam. Kiment a szobából, amikor én éppen arra készültem, hogy… azt csináljam vele… Ő pedig inkább Molly hívását fogadta? Miért nem vagyok meglepődve?

– Tessa, ez nem… – mentegetőzik. Elrántom a karomat, mire összeszorítja a száját. Landon bukkan fel a folyosón. – Sziasztok! – üdvözöl minket, én meg egy barátságos mosollyal válaszolok neki. A haja kicsit égnek áll, és ugyanolyan kockás pizsamát visel, mint én. Nagyon aranyos, és látszik rajta, hogy még álmos. Elmegyek Hardin mellett, és Landon mellé lépek. Nem fogom Hardin orrára kötni, mennyire kiborított, hogy fogadta Molly hívását, amikor együtt voltunk. – Hogy aludtál? – kérdezi Landon, miközben lemegyek vele a lépcsőn, magára hagyva a bosszús Hardint. Karen most is kitett magáért. Hardin néhány perc múlva csatlakozik hozzánk, de én addigra már megpakoltam a tányéromat tojással, szalonnával, pirítóssal, sőt még egy gofrit meg egy fürt szőlőt is tettem rá. – Köszönjük szépen, hogy ilyen fenséges reggelit készítettél nekünk – dicsérem meg Karent Hardin nevében is, mert sejtem, hogy ő nem fog hálálkodni. – Nagyon szívesen. Hogy aludtál? Remélem, nem zavart a vihar. – Karen elmosolyodik. Hardin feszengeni kezd mellettem, valószínűleg aggódik, hogy beszámolok a rémálmáról. Tudhatná már, hogy sohasem tennék ilyet. Rosszulesik a bizalmatlansága. – Remekül aludtam. Nem hiányzott az ágyam a koleszban! – Felnevetek, és mindenki velem kacag, kivéve persze Hardint, aki narancslét iszogat a poharából, és a falat bámulja. Reggeli közben vidáman csevegünk az asztalnál, aztán Ken meg Landon ugratni kezdi egymást egy futballmeccs miatt. Reggeli után megint segítek Karennek a konyhában. Hardin az ajtóban áll, de nem ajánlja fel a segítségét, csak figyel engem. – Kérdezhetek valamit? Az egy üvegház ott a kertben? – kérdezem Karent. – Igen. Az idén még nem sokat foglalkoztam vele, pedig imádok kertészkedni. Látnod kellett volna tavaly nyáron – dicsekszik mosolyogva. – Szereted a kerti munkát? – Jaj, nagyon. Az anyámnak is van egy üvegháza, és gyerekkoromban az volt a kedvenc helyem. – Tényleg? Nos, ha gyakrabban idelátogattok, akkor közösen kertészkedhetnénk – javasolja. Annyira kedves és barátságos! Pont ezeket a tulajdonságokat értékelném anyában. Elmosolyodom. – Az csodás lenne. Hardin egy rövid időre eltűnik, és amikor megint felbukkan, hangosan megköszörüli a torkát. Mindketten megfordulunk, és ránézünk. – Most már mennünk kéne – szólal meg, mire elkomorodom. A kezében tartja a ruhámat meg a táskámat, és felém nyújtja a cipőmet. Kicsit furcsállom, hogy ilyen sürgősen távozni akar. Arra sem ad időt, hogy levegyem a pizsamámat? Ráadásul hozzányúlt a holmimhoz, de ezt most nem teszem szóvá. Elbúcsúzunk, és megölelem Karent meg Kent, míg Hardin türelmetlenül vár az ajtóban. Megígérem nekik, hogy hamarosan megint jövünk, és remélem, tényleg így lesz. Tudtam, hogy vége lesz ennek a boldog időnek, ami annyira különbözik a megszokott életemtől. Nincsenek listák, beállított riasztások, kötelezettségek. Még nem készültem fel rá, hogy ilyen hirtelen elszakadjak innen,

és visszatérjek a valóságba.

Ötvenegyedik fejezet Az út eléggé kínosan telik. Az ölemben tartom a holmimat, és kinézek az ablakon, arra várva, hogy Hardin megtörje a csöndet. Mivel nem hajlandó megszólalni, előveszem a telefont a táskámból. Ki van kapcsolva. Valószínűleg lemerült az éjjel. Mégis bekapcsolom, és a kijelző életre kel. Megkönnyebbülten látom, hogy nincsenek üzeneteim. Az autóban csak az eső kopogását és az ablaktörlő halk nyikorgását lehet hallani. – Még mindig haragszol? – kérdezi végül, amikor befordul a campusra. – Nem – hazudom. Igazából nem is haragot, inkább fájdalmat érzek. – Pedig úgy nézel ki. Ne duzzogj. – Nem duzzogok. Mit érdekel engem, hogy minél előbb meg akarsz szabadulni tőlem, hogy Mollyval hetyeghess? – A szavak megállíthatatlanul ömlenek belőlem. Gyűlölöm magam, hogy így érzek Mollyval meg vele kapcsolatban, de hányinger fog el, ha elképzelem őket együtt. Egyébként mit eszik rajta? A rózsaszín haját? A tetoválásait? – Nem ezt fogom csinálni. Egyébként meg semmi közöd hozzá – morogja ingerülten. – Mégis ugrottál, hogy felvedd a telefont, amikor éppen arra készültem… Tudod… – motyogom zavartan, de már megbántam, hogy felvetettem a témát. Hallgatnom kellett volna. Nem akarok most veszekedni Hardinnal. Már csak azért sem, mert fogalmam sincs, mikor fogom legközelebb látni. Milyen kár, hogy leadta az irodalmat! Őrület, hogy tehetetlenül vergődök a hálójában! – Nem arról van szó, Theresa – mondja. Tehát visszatértünk a Theresához? – Tényleg, Hardin? Nekem úgy tűnik, arról van szó. Egyébként nem érdekel. Tudtam, hogy nem fog sokáig tartani. – Végre bevallom magamnak, és neki is, hogy azért nem akartam elhagyni az apja házát, mert tudtam, hogy ha csak ketten maradunk, megint itt kötünk ki. Mint mindig. – Mi nem fog sokáig tartani? – Ez… Hogy együtt vagyunk, és rendesen viselkedsz velem. – Nem merek ránézni, mert tudom, hogy a pillantásától megint elolvadok. – Akkor most mi lesz? Megint elkerülsz egész héten? Mindketten tudjuk, hogy hétvégén úgyis az ágyamban kötsz ki – vágja a fejemhez gorombán. Ezt most komolyan mondta? – Tessék? – kiáltok fel hüledezve. Egyszerűen szóhoz sem tudok jutni. Még senki sem beszélt így velem, ilyen tiszteletlenül. Könnybe lábad a szemem. Hardin közben leparkol a kocsival. Mielőtt bármit mondhatna vagy tehetne, kinyitom a kocsi ajtaját, felkapom a holmimat, és rohanni kezdek a szobám felé. Átvágok a vizes füvön, és átkozom magam, amiért nem a járdán indultam el, de minél előbb el kell távolodnom Hardintól. Amikor azt mondta, hogy akar engem, akkor csak a szexre gondolt. Eddig is tudtam ezt, most mégis fáj rádöbbenni a valóságra. – Tessa! – hallom a hangját a hátam mögött. Steph egyik cipője leesik, de nem állok meg, hanem futok tovább. Majd veszek neki egy újat. – A fenébe, Tessa! Állj meg! – kiáltja Hardin. Nem számítottam arra, hogy követni fog. Még

gyorsabban rohanok, elérem az épületet, és végigcsattogok a folyosón. Mire a szobámhoz érek, már hangosan zokogok. Feltépem az ajtót, és becsapom magam mögött. Az arcom csatakos az esőtől meg a könnyeimtől, ezért a törülközőért nyúlok, hogy megtöröljem… Megdermedek, amikor meglátom Noah-t az ágyamon ülni. Istenem, kérlek, ne most… Hardin bármelyik másodpercben beronthat az ajtón. Noah feláll, és odasiet hozzám. – Tessa, mi a baj? Hol voltál? – Megpróbálja megfogni az arcomat, de elfordítom a fejemet. Fájdalom villan fel a szemében, amiért kitérek az érintése elől. – Csak… Annyira sajnálom, Noah! – kiáltom kétségbeesetten, de Hardin már fel is tépi az ajtót, méghozzá olyan erővel, hogy majdnem kiszakad a helyéből. Noah először tágra nyitja, aztán összehúzza a szemét, amikor meglátja. Hátrébb lép, és látszik rajta, hogy teljesen el van szörnyedve. Hardin a padlóra hajítja a fél pár cipőt, amit elhagytam, és beljebb lép, ügyet sem vetve Noah-ra. – Nem úgy gondoltam, csak kiszaladt a számon – zihálja. Noah undorodó pillantással néz rám. – Tehát nála voltál? – kérdezi felháborodottan. – Egész éjjel vele voltál? Ezek az ő ruhái rajtad? Egész éjjel próbáltalak hívni, és SMS-eket meg hangüzeneteket küldtem… Te pedig vele voltál? – Micsoda? Én nem… – Hardinhoz fordulok. – Megnézted a telefonomat? Kitörölted az üzeneteket! – kiáltom magamból kikelve. Az eszem azt diktálja, hogy először Noah-nak válaszoljak, de a szívemet csak Hardin érdekli. – Igen… – válaszolja. – Miért csináltad ezt? Te fogadhatod Molly hívását, de kitörlöd az üzeneteimet, amelyeket a barátomtól kaptam? Hardin arca eltorzul, amikor meghallja, hogy Noah-t a barátomnak nevezem. – Honnan veszed a bátorságot, hogy így játszadozz velem, Hardin? – Ezt már félig zokogva kiáltom. Noah megragadja a kezemet, és maga felé fordít, mire Hardin közelebb lép, és meglöki Noah vállát. – Ne érj hozzá! – vicsorogja. Ez nem lehet igaz. Az életem olyan lett, mint egy szappanopera. – Ne akard megmondani, hogy mit csináljak a barátnőmmel, te tuskó! – fakad ki Noah, és ő is meglöki Hardint. Hardin megint támadni készül, de megragadom a pólóját, és visszahúzom. Talán hagynom kéne, hogy összeverekedjenek. Hardin megérdemelné, hogy valaki jól orrba vágja. – Hagyd abba! Menj el, Hardin – könyörgök, és megtörlöm a szememet. Hardin dühös pillantást vet Noah-ra, és elém akar állni. Gyengéden a hátára teszem a kezem, hátha sikerül lecsillapítanom. – Nem! Most nem megyek el, Tessa. Már túl sokszor megtettem. – Hardin felsóhajt, és beletúr a hajába. – Tessa, küldd el! – szól rám Noah, de nem törődöm vele. Tudnom kell, mit fog mondani Hardin.

– Nem gondoltam komolyan, amit a kocsiban mondtam. És nem tudom, miért fogadtam Molly hívását. Azt hiszem, megszokásból… Kérlek, adj nekem még egy esélyt. Tudom, hogy már így is túl sok esélyt kaptam tőled, de csak még egyet kérek. Kérlek, Tess! – Hardin nagyot sóhajt, és kimerültnek tűnik. – Miért, Hardin? Állandóan újabb és újabb lehetőséget adok neked arra, hogy barátok legyünk. Szerintem már nem érdemes tovább próbálkozni – teszem hozzá elkeseredetten. Noah tátott szájjal bámul minket, de most nem érdekel, mit gondol. Tudom, hogy ostobaság, és meg fogom bánni, de még semmi sem volt számomra ennyire fontos, mint ez a párbeszéd Hardinnal. – Nem csak a barátod akarok lenni… Többet szeretnék. – Hardin szavai hallatán eláll a lélegzetem. – Nem, ezt nem mondod komolyan. – Hardin nem jár senkivel, figyelmeztet egy józan belső hang. – De igen. Tényleg. – Azt mondtad, nem jársz senkivel, és én különben sem vagyok az eseted – emlékeztetem. Még mindig nem tudom felfogni, hogy erről beszélgetünk Hardinnal, ráadásul Noah füle hallatára. – Nem vagy az esetem, ahogy én sem a tiéd. De éppen ezért vagyunk jók egymásnak… Mert nagyon különbözünk, mégis sok mindenben hasonlítunk. Egyszer azt mondtad, hogy a legrosszabbat hozom ki belőled. Én viszont jobb leszek melletted. Tudom, hogy ezt te is érzed, Tessa. Igazad van, nem szoktam senkivel sem járni, egészen mostanáig. De most szeretném, ha veled járhatnék, és szeretnék megjavulni. Arra vágyom, hogy méltónak találj engem, és úgy akarj engem, ahogy én téged. Azt sem bánom, ha kiabálunk és veszekszünk egymással, amíg az egyikünk beismeri, hogy tévedett. Meg akarlak nevettetni, és képes leszek órákig hallgatni, ahogy a romantikus regényekről áradozol… Egyszerűen… szükségem van rád. Tudom, hogy időnként gonosz vagyok, illetve többnyire… – Hardin olyan halkan beszél, hogy már szinte suttog, de a szeme vadul villog. – Nagyon régen ilyen vagyok, és sosem akartam megváltozni. Egészen mostanáig… Miattad. Nem jutok szóhoz. Hardin kimondta azt, amire mindig vágytam, de nem hittem volna, hogy valaha megkapom. Ez nem az a Hardin, akit eddig ismertem, de a zaklatott szavai, a ziháló lélegzete valahogy még igazabbá és természetesebbé teszik a mondanivalóját. Kész csoda, hogy állva tudtam maradni a vallomása után. – Mi az ördög ez, Tessa? Tessa! – szólongat idegesen Noah. – El kell menned – suttogom, és közben Hardin szemébe nézek. Noah közelebb lép, és elégedett arcot vág. – Köszönöm! Már azt hittem, hogy sosem lesz vége. Hardin teljesen összetörtnek és elkeseredettnek tűnik. – Noah… Neked mondtam, hogy el kell menned – jelentem ki határozottan. Mindkét fiú nagy levegőt vesz. Hardin arcán határtalan megkönnyebbülés látszik. Megfogom a kezét, és összekulcsolom az ujjainkat. – Micsoda? – fakad ki Noah. – Ezt nem gondolhatod komolyan, Tessa! Mi már régen ismerjük egymást, míg ez a pasi csak kihasznál téged. El fog dobni, mint egy papír zsebkendőt, de én tényleg szeretlek téged! Ne kövesd el ezt a szörnyű hibát, Tessa – néz rám könyörögve. Nagyon sajnálom Noah-t, és fáj, hogy ezt teszem vele, de már tudom, hogy nem lehetek a

barátnője. Hardint akarom. Jobban, mint eddig bármit vagy bárkit az életben. És Hardin is akar engem. Többet akar tőlem. A szívem megremeg, és Noah-ra nézek, aki kinyitja a száját, mert mondani akar még valamit. – Én nem szólalnék meg még egyszer – figyelmezteti Hardin. – Nagyon sajnálom, hogy így történt. Tényleg – mentegetőzöm. Noah nem mond semmit. Elkeseredett arccal felveszi a hátizsákját, és kimegy a szobából. – Tessa… Én… Ugyanúgy érzel, ahogy én? – csodálkozik Hardin, mire bólintok. Nem igaz, hogy eddig nem jött rá! – Ne bólints, hanem mondd ki, kérlek. – Hardin hangja mohó és kétségbeesett. – Igen, Hardin. Ugyanúgy érzek – ismerem be. Nem tudok olyan szép beszédet tartani, mint ő, de látom rajta, hogy beéri ezekkel az egyszerű szavakkal is. A mosolya enyhíti a fájdalmat, amit Noah miatt érzek, amiért összetörtem a szívét. – Akkor… Most mit csináljunk? – kérdezi Hardin. – Nincs gyakorlatom ebben – teszi hozzá, és elpirul. – Csókolj meg. – Hardin engedelmeskedik. Megragad, és magához von. Az ajka hűvös, de a számba hatoló nyelve meleg. A szobában lezajlott dráma ellenére meglepően nyugodt vagyok. Az egész olyan, mint egy álom. A szívem mélyén sejtem, hogy ez a vihar előtti csend, de most Hardin a horgonyom, amibe kapaszkodom. Nagyon remélem, hogy nem fog magával rántani a mélybe.

Ötvenkettedik fejezet Hardin megszakítja a csókot, leül az ágyamra, én meg mellé telepszem. Néhány percig csendben ülünk egymás mellett, és engem egy idő után elfog az idegesség. Úgy érzem, mintha most másképpen kéne viselkednem, miután már a barátságnál több van köztünk, de fogalmam sincs, hogyan. – Mit terveztél mára? – kérdezi végül Hardin. – Semmit, csak tanulni akartam – válaszolom őszintén. – Remek. – Hardin csettint a nyelvével. Ő is idegesnek tűnik, és örülök, hogy nemcsak én feszengek. – Gyere ide – szólal meg egy idő után, és kitárja a karját. Mihelyt elhelyezkedem az ölében, kivágódik az ajtó, és Hardin ingerülten felsóhajt. Steph, Tristan és Nate nyomul be a szobába, és leplezetlenül bámulják, hogy kiszállok Hardin öléből, és az ágy másik végébe ülök. – Ti most szexpajtások vagytok? – szegezi nekünk a kérdést Nate. – Nem! Nem vagyunk! – tiltakozom. Nem tudom, mit mondjak nekik, ezért várom, hogy Hardin megszólaljon. Ám ő csendben marad, míg Tristan és Nate mesélni kezd neki a tegnapi buliról. – Úgy tűnik, nem sokat veszítettem – jegyzi meg végül Hardin, mire Nate megvonja a vállát. – Aztán Molly egy sztriptíztánccal szórakoztatott minket, és teljesen levetkőzött. Látnod kellett volna – teszi hozzá vigyorogva. Összerezzenek, és Stephre nézek, aki Tristant figyeli. Valószínűleg abban reménykedik, hogy nem tesz ő is valami megjegyzést Molly meztelenkedéséről. Hardin elmosolyodik. – Már mindent láttam. Halkan felkiáltok, de úgy teszek, mintha csak köhögtem volna. Ugye, rosszul hallottam? Hardin elkomorodik, mert valószínűleg rájött, hogy mit csinált. Talán mégsem olyan jó ez az ötlet. Már eddig is furcsa volt a helyzet, de most még kínosabb, hogy mindenki itt van a szobában. Miért nem mondta meg nekik, hogy járunk? De tényleg járunk? Nem tudom. A vallomása után azt hittem, de tulajdonképpen nem mondtuk ki. Talán nincs rá szükségünk? Ez a bizonytalanság megőrjít. Amíg Noah-val voltam, sosem kellett aggódnom az érzelmei miatt. Nem bukkantak elő régi szexbarátnők, akikkel rendeznie kellett a viszonyát. Noah rajtam kívül még senkivel sem csókolózott, és ez nekem így volt jó. Bárcsak Hardin se csinált volna még semmit más lányokkal, vagy legalábbis kevesebb lánnyal lett volna dolga! – Átöltözöm, aztán elmegyünk bowlingozni. Te is jössz? – kérdezi Steph, de én megrázom a fejemet. – Nagyon le vagyok maradva a tanulással. Ezen a hétvégén még alig csináltam valamit – magyarázom neki, aztán gyorsan elfordítom a fejemet, mert megrohannak a hétvége emlékei. – Jönnöd kéne, jó lesz – unszol Hardin, de megint megrázom a fejemet. Tényleg tanulnom kell, és titokban abban reménykedtem, hogy Hardin velem marad. Steph belép a kis gardróbba, és néhány perc múlva egy másik ruhában bukkan fel.

– Készen vagytok? Tényleg nem akarsz jönni? – kérdezi még egyszer. – Nem. Mind felállnak, hogy távozzanak. Hardin halvány mosollyal integet nekem, mielőtt kilép az ajtón. Csalódott vagyok, hogy így búcsúzik tőlem, és nagyon remélem, hogy ezt a bowlingozást még az együtt töltött hétvégénk, és a Noah-val való szakításom előtt beszélte meg a többiekkel. De hát mire számítottam? Arra, hogy odalép hozzám, megcsókol, és azt mondja, hogy hiányozni fogok neki? Nevetnem kell… Nem hiszem, hogy bármi megváltozik köztünk Hardinnal, és valószínűleg továbbra is igyekszünk majd elkerülni egymást. Túlságosan megszoktam, hogy Noah-val vagyok, ezért fogalmam sincs, milyen lesz most ez az állítólagos kapcsolat. És egyáltalán nem tetszik, hogy nincs semmi beleszólásom a dolgokba. Egy órát tanulok, aztán szundikálni próbálok, végül előveszem a mobilomat, hogy írjak egy SMS-t Hardinnak. De hát nem is tudom a számát! Eddig erre nem is gondoltam, mert sosem hívtam, és nem küldtem neki üzenetet. Nem volt rá szükség, hiszen ki nem állhattuk egymást. Ez bonyolultabb lesz, mint gondoltam. Felhívom az anyámat, mert már régen beszéltem vele. Na meg kíváncsi vagyok, hogy Noah beszámolt-e már a történtekről. Nemsokára hazaér, mert az út csak két óra, és biztos vagyok benne, hogy azonnal elmesél neki mindent. Anyám nyugodt hangon szól bele a telefonba, ezért tudom, hogy még nem értesült a szakításunkról. Beszámolok a sikertelen autóvásárlásról, és megemlítem a gyakornoki állás lehetőségét a Vance Kiadónál. Persze azonnal a szememre hányja, hogy már egy hónapja egyetemista vagyok, és még mindig nem sikerült kocsit vennem. Elhúzom a számat, és hagyom, hogy részletesen elmesélje, mit csinált a héten. Miközben hallgatom, látom, hogy felvillan a telefon kijelzője. Kihangosítom anyát, és elolvasom az üzenetet. El kellett volna jönnöd velünk. Velem. A szívem nagyot dobban. Hardin írt! Úgy teszek, mintha hallgatnám az anyámat, és időnként szórakozottan válaszolgatok, közben megírom a választ. Itt kellett volna maradnod. Elküldöm az üzenetet, és a kijelzőt lesve várom a választ. Elhozlak, válaszolja egy örökkévalóságnak tűnő idő után. Miért? Nem akarok bowlingozni, és te már ott vagy. Maradj nyugodtan. Már elindultam. Készülődj. Nagyon erőszakos, még SMS-ben is. Az anyám még mindig beszél, de már fogalmam sincs, miről. Amióta megkaptam Hardin első üzenetét, nem figyelek rá. – Anya, majd visszahívlak – szakítom félbe a szóáradatát. – Miért? – kérdezi meglepett, sőt rosszalló hangon. – Mert… A jegyzeteimre ömlött a kávé. Mennem kell. Kinyomom a beszélgetést, és besietek a gardróbba. Leveszem Hardin pizsamáját, felkapom az új farmeromat meg egy bordó topot. Kikefélem a hajam, és úgy döntök, elég jól néz ki, ahhoz képest, hogy nem mostam meg. Az órára pillantok, és elszaladok a mosdóba megmosni a fogam. Amikor visszaérek, Hardin már az ágyamon ül. – Hol voltál? – kérdezi. – Fogat mosni – felelem, és elteszem a neszesszeremet.

– Kész vagy? – Hardin feláll, és elindul felém. Arra számítok, hogy megölel, de nem. Csak az ajtóhoz megy. Bólintok, és felkapom a táskámat meg a telefonomat. Beszállunk a kocsiba, és nem hangosítja fel a rádiót vezetés közben. Egyáltalán nincs kedvem bowlingozni. Nem szeretem ezt a játékot, de vele akarok lenni. Máris kapcsolatfüggő lettem, és ennyire ragaszkodom a társaságához? Ez rossz jel. – Szerinted meddig leszünk ott? – kérdezem néhány percnyi csönd után. – Nem tudom… Miért? – Hardin rám néz. – Mert… Nem igazán szeretek bowlingozni. – Nem lesz olyan rossz. Mindenki ott van – próbál megnyugtatni. Remélem, a mindenki nem jelenti azt, hogy el kell viselnem Molly, az amatőr prosti jelenlétét is. – Hát jó – motyogom, és kinézek az ablakon. – Nem akarsz menni? – Hardin hangja nyugodt. – Nem igazán, de ezt már az első alkalommal is mondtam. – Megpróbálok vidáman felnevetni, de nem nagyon sikerül. – Akkor menjünk máshová? – Hová? – Nem tehetek róla, valamiért ingerült vagyok, mintha haragudnék rá. – A diákházba – javasolja, mire elmosolyodom, és bólintok. Ő is mosolyog, és elővillannak a gödröcskék, amelyeket annyira kedvelek. – Akkor menjünk hozzám. – Hardin megfogja a combomat, mire azonnal melegem lesz. A kezére teszem a kezem. Tizenöt perc múlva megállunk a nagy diákszövetségi ház előtt. Utoljára akkor jártam itt, amikor összevesztünk Hardinnal, és gyalog mentem vissza a kollégiumba. Miközben felmegyünk a lépcsőn, több fiúval is találkozunk, de egyikük sem néz ránk csodálkozva. Valószínűleg hozzá vannak szokva, hogy Hardin egy lánnyal bukkan fel. A gyomrom összeszorul a gondolattól. Nem szabad mindig ezen agyalnom, mert meg fogok őrülni, és úgysem tudok változtatni rajta. – Megjöttünk – jelenti be Hardin, és kinyitja az ajtót. Követem őt a szobába. Felkapcsolja a villanyt, lerúgja a lábáról a cipőt, aztán az ágyhoz lép, és megveregeti maga mellett a matracot. Az ágy felé menet nem bírok tovább a kíváncsiságommal. – Molly ott volt? Mármint a bowlingpályán. – Beszéd közben kinézek az ablakon. – Igen, persze – válaszolja Hardin könnyedén. – Miért? Leülök a puha matracra, és Hardin a bokámnál fogva odahúz magához. Felnevetek, és közelebb csusszanok. A hátamon fekszem, és a felhúzott lábamat átvetem a combján. – Csak kérdeztem – vonom meg a vállam, de Hardin elvigyorodik. – Ő mindig ott lesz, mert a csapathoz tartozik. Tudom, hogy ostobaság ennyire féltékenynek lennem rá, de akkor is zavar ez a lány. Úgy viselkedik, mintha kedvelne, pedig tudom, hogy ki nem állhat, és látom rajta, hogy tetszik neki Hardin. Most, hogy Hardinnal úgy vagyunk, ahogy vagyunk, nem akarom a közelében látni. – Ugye nem aggódsz, hogy kefélni fogok vele? Megütöm a karját a csúnya szó miatt, pedig imádom, amikor ilyeneket mond. Persze nem akkor, ha Mollyról van szó.

– Nem. Illetve… talán. Tudom, hogy együtt voltatok, és nem akarom, hogy megint megtörténjen – vallom be őszintén. Sejtem, hogy ki fogja gúnyolni a féltékenységemet, ezért elfordítom a fejem. Hardin gyengéden megszorítja a térdemet. – Nem tennék olyat… Most nem. Ne aggódj miatta, jó? – Kedvesen beszél, és hiszek neki. – Miért nem szóltál a többieknek rólunk? – Tudom, hogy be kéne fognom a számat, de ez még mindig nagyon bántja a csőrömet. – Nem tudom… Nem voltam biztos abban, hogy ezt akarod. Egyébként meg csak ránk tartozik, hogy mit csinálunk – magyarázza. A válasza sokkal megnyugtatóbb, mint amire én gondoltam. – Azt hiszem, igazad van. Én azt hittem, hogy zavarban vagy miattam – mondom, mire felnevet. – Miért zavarna, hogy te vagy a barátnőm? Ki ne lenne büszke rád? – Hardin rám néz, és a keze a hasamra kúszik. Felhúzza a pólómat, és ujjával apró köröket ír a csupasz bőrömre. Libabőrös leszek, mire elmosolyodik. – Imádom, ahogy a tested reagál rám – súgja a fülembe. Tudom, mi következik, és már alig várom.

Ötvenharmadik fejezet Hardin ujja még feljebb kúszik. Felgyorsul a lélegzetem, és széles mosoly jelenik meg a jóképű arcán, amikor ezt észreveszi. – Egyetlen érintés, és máris zihálsz – súgja rekedt hangon. Hozzám hajol, és leveszi a lábam az öléből, hogy a nyakamhoz férjen. Beleborzongok, amikor a nyelve végigsiklik az érzékeny bőrömön. Belemarkolok a hajába, miközben az ajkával meg a nyelvével ingerli a nyakamat. Egyik kezével a lábam közé nyúl, de megfogom a csuklóját, és megállítom. – Mi a baj? – kérdezi. – Semmi… Csak arról volt szó, hogy most én jövök. Elfordítom a fejem, de Hardin megfogja az arcom, és arra kényszerít, hogy a szemébe nézzek. Megpróbálja elrejteni a mosolyát, de látom a szája sarkában. – És mit szeretnél csinálni velem? – Nos… Arra gondoltam, hogy… Azt, amit nemrég mondtál… – Nem tudom, miért vagyok ilyen szégyenlős a szavakkal, amikor Hardin mindent kimond, ami az eszébe jut. De egyszerűen nem szerepel a szótáramban az a szó, hogy „orális szex”. – Le akarod szopni a cerkámat? – kérdezi, és látszik rajta, hogy meg van lepve. Most már tényleg szörnyen szégyellem magam, ugyanakkor izgatott vagyok. – Hát… Igen. Illetve csak akkor, ha akarod. – Remélem, hogy később, amikor a kapcsolatunk elmélyül, már őszintébben ki tudom fejezni magam. Szeretnék teljesen fesztelen lenni vele, és mindig bátran kimondani, hogy mit akarok csinálni. – Hát persze hogy akarom. Állandóan ez jár a fejemben, amióta először megláttam a szádat. Rögtön arra gondoltam, milyen klassz lenne, ha a kéjlécre tapadna. – Furcsa büszkeséget érzek a goromba bók hallatán, de Hardin így folytatja: – Biztos vagy benne? Láttál már… Láttál már péniszt? Biztosan tudja a választ, csak tőlem szeretné hallani. – Hát persze. Nem élőben, csak képen. És egyszer véletlenül beállítottam a szomszédhoz, amikor pornót nézett – mesélem neki, mire kitör belőle a nevetés. – Ne nevess ki, Hardin! – méltatlankodom. – Nem akartam, bébi. Ne haragudj. Csak még sohasem találkoztam olyan lánnyal, aki ennyire tapasztalatlan. De ez jó dolog, tényleg. Néha teljesen ledöbbenek az ártatlanságodon, és nagyon beindít, hogy én vagyok az egyetlen, aki elvitt az orgazmusig, saját magadat is beleértve. – Most nem nevet, és ettől jobban érzem magam. – Rendben… Akkor kezdjük. Hardin elmosolyodik, és megsimogatja az arcomat. – Olyan elszánt vagy. Ez tetszik benned – teszi hozzá, és feláll. – Hová mész? – kérdezem, mire elmosolyodik. – Sehova, csak leveszem a nadrágomat. – Én akartam! – Durcás arcot vágok, mire felkacag, és visszahúzza a nadrágját. – Akkor gyerünk, bébi – mondja, és csípőre teszi a kezét. Elmosolyodom, odalépek hozzá, és lehúzom a nadrágját. A bokszerjét is levegyem? Hardin az

ágyhoz hátrál, és leül. Letérdelek előtte, és nagy levegőt veszek. – Gyere közelebb, bébi. Közelebb csúszom, és a behajlított térdére teszem a kezem. – Jól vagy? – kérdezi óvatosan. Bólintok, mire a könyökömnél fogva felemel. – Egy kicsit csak csókolózzunk, jó? – javasolja, és magához von. Be kell vallanom, hogy megkönnyebbültem. Még mindig akarom csinálni, de szükségem van egy kis időre, hogy alkalmazkodjam a helyzethez, és a csókolózás feloldja a gátlásaimat. Hardin megcsókol, először lassan és szelíden. De másodperceken belül felforr a vérem, és nem bírok magammal. Megszorítom a karját, és előre-hátra ringatózom az ölében. Érzem, ahogy dagad és keményedik az alsónadrágja. Bárcsak szoknya lenne rajtam, hogy felhajthassam, és közelebb érezzem magamhoz… Megdöbbentenek a merész gondolataim, de határozottan lenyúlok, és az alsónadrágon át megfogom a merev rudat, aminek a keménységén most sem győzök csodálkozni. – A fenébe, Tessa! Ha ezt csinálod, megint az alsómba fogok élvezni – nyög fel Hardin, mire gyorsan lemászom az öléből, és megint letérdelek előtte. – Vedd le a farmert – adja ki az utasítást. Bólintok, kigombolom és letolom a nadrágomat. Bátornak érzem magam, ezért a pólót is leveszem, és elhajítom. Hardin az ajkába harap, amikor elhelyezkedem előtte. Megragadom a bokszernadrág gumis derekát, és lehúzom. Hardin kicsit felemelkedik az ágyról, hogy segítsen. Érzem, hogy kitágul a szemem, és hallom a saját halk kiáltásomat, amikor megpillantom a szerszámát. Úristen, mekkora! Sokkal nagyobb, mint gondoltam. Hogyan fogom ezt a számba venni? Néhány másodpercig döbbenten nézem, aztán óvatosan megérintem a mutatóujjammal. Hardin felnevet, és az előremeredő rúd bólint egyet, majd visszaugrik a helyére. Mégsem olyan merev, gondolom. – Hogyan… Mármint… Mit csináljak először? – dadogom tanácstalanul. Elbátortalanított a mérete, de nem akarom feladni. – Megmutatom. Így… Markold meg, mint legutóbb… Az ujjaimat köré fonom, és kicsit megtapogatom. A bőre sokkal lágyabb, mint gondoltam. Tudom, hogy úgy bökdösöm és vizsgálgatom, mintha egy furcsa lényt tanulmányoznék, de nagyon új az élmény, és nem tudom visszafogni magam. Gyengéden megragadom, és lassan fel-le mozgatom rajta a kezemet. – Így? – kérdezem. Hardin bólint, és hangosabban veszi a levegőt. – Most… Vedd be a szádba. Nem kell az egészet bekapnod, csak amennyit tudsz. Nagy levegőt veszek, és lehajolok. Kinyitom a számat, és lassan betolom a méretes hímvesszőt. Körülbelül a felét tudom befogadni. Hardin felszisszen, és a keze a vállamra kúszik. Kicsit visszahőkölök, mert valami sósat érzek. Máris elment? Az íz azonban elmúlik, mire felbátorodom, és le-fel mozgatom a fejemet. A nyelvem ösztönösen besegít, és a számmal együtt mozogva ingerli. – Te szentséges ég… Igen, így! – nyög fel Hardin, erre megismétlem a mozdulatot. Erősebben szorítja a vállamat, és felemeli a csípőjét, hogy még nagyobb erővel találkozzon az ajkammal. Hamar ráérzek az ízére, és már majdnem az egészet be tudom venni a számba. Közben felnézek Hardinra.

Fantasztikus látványt nyújt. A pillantása homályos a gyönyörtől, tetovált bőre alatt megfeszülnek az izmok, és a sötét minták táncolnak a ziháló mellkasán. Felgyorsítom a mozdulataimat, és még nagyobb buzgalommal kényeztetem. – Használd a kezed… a többi részén… – kéri fojtott hangon, és engedelmeskedem. A kezem le-fel mozog a férfiassága tövénél, míg a szám a tetején dolgozik, ritmusos, szívó mozdulatokkal. Hardin megint hangosan felnyög. – A francba… A francba, Tessa! Mindjárt elmegyek! – zihálja. – Ha nem akarod a szádba kapni, akkor abba kell hagynod. Felnézek rá, miközben a számban tartom. Imádom, hogy így elveszíti az önuralmát attól, amit csinálok. – A rohadt életbe, Tessa… Nézz rám! Így… – Hardin teste megfeszül, miközben engem bámul. Megrebegtetem a szempilláimat a hatás kedvéért, mire a nevemet kezdi kiáltozni. Elolvadok ettől a hangtól… Enyhe lüktetést érzek a számban, és meleg, sós folyadék spriccel belém, apró lökésekben. Öklendezve visszahúzom a fejem. Nincs olyan rossz íze, mint gondoltam, de azért jónak sem nevezném. Hardin elengedi a vállamat, és megfogja az arcomat. Teljesen ki van fulladva, és kábán néz rám. – Milyen volt? Felállok a padlóról, és leülök az ágyra. Átkarol, és a vállamra hajtja a fejét. – Szerintem kellemes – mondom, mire felnevet. – Kellemes? – Tulajdonképpen élveztem. Tetszett, hogy így láthatlak. És az íze sem volt olyan rossz – teszem hozzá. Szégyellnem kéne magam, amiért beismerem, hogy tetszett, de nem érzem magam zavarban. – És neked milyen volt? – kérdezem aggódva. – Nagyon kellemes meglepetést jelentett. Ilyen jó még sosem volt. Elpirulok. – Ja, persze… – hárítom el a dicséretet, de nagyon jólesik, hogy így próbál biztatni. – Komolyan mondom. Azt hiszem, nagyon beindít a tisztaságod, és fokozza az élményt. És amikor közben felnéztél rám… – Rendben, nem kell részletezni – vágok a szavába, mert nem akarom még egyszer átélni az első fellációm minden lépését. Hardin felnevet, és gyengéden hanyatt lök az ágyon. – Most pedig hadd viszonozzam a kényeztetést, amit tőled kaptam – súgja a fülembe, és megszívja a nyakamat, miközben lehúzza rólam a bugyit. – Az ujjamat vagy a nyelvemet akarod? – kérdezi érzéki hangon. – Mindkettőt – válaszolom, mire elmosolyodik. – Ahogy kívánod – mondja, és a lábam közé hajol. Nemsokára nyöszörögni kezdek, és megint belemarkolok a hajába. Ezt gyakran csinálom, de úgy tűnik, tetszik neki. Megfeszítem a hátamat, felemelem a csípőmet. Néhány perc múlva teljesen elragadtatott állapotba kerülök, és Hardin nevét kiáltozom, miközben elmegyek.

Miután a lélegzetem kicsit megnyugszik, az ujjamat szórakozottan végighúzom a mellkasára tetovált sötét mintán. Figyelmesen néz, de nem állít meg. Csendben mellém fekszik, és hagyja, hogy kiélvezzem a pillanatot. – Még senki sem érintett meg így – jegyzi meg egy idő után. Visszafogom magam, és nem teszem fel a kérdéseket, amelyekre választ várnék. Most nem kérdezősködöm, inkább csak rámosolygok, és egy gyors puszit nyomok a mellkasára. – Velem maradsz ma éjszaka? – érdeklődik, mire megrázom a fejem. – Nem lehet. Holnap hétfő, és óráink lesznek. – Szeretnék vele aludni, de nem vasárnap éjjel. Hardin könyörgő pillantással néz rám. – Kérlek! – Nem tudok mit felvenni holnap. – Vedd fel ezt, ami most rajtad van. Kérlek, maradj velem! Csak egy éjszakára. Ígérem, hogy időben be fogsz érni az órára. – Nem is tudom… – Arról is gondoskodom, hogy tanítás előtt maradjon egy negyedórád, és találkozhass Landonnel a kávézóban – ígéri, mire eltátom a számat. – Ezt honnan tudod? – Figyellek… Mármint nem mindig. De jobban odafigyelek rád, mint gondolnád. – Teljesen ellágyulok. Ha nem vigyázok, rakétasebességgel zúgok bele Hardinba. – Jól van, maradok – sóhajtom végül, de feltartott kézzel gyorsan hozzáteszem: – Egy feltétellel. – Mi az? – Gyere vissza irodalomra – kérlelem, mire felvonja a szemöldökét. – Rendben. Mosolygok, hogy ilyen hamar megadta magát, Hardin pedig szó nélkül közelebb von magához.

Ötvennegyedik fejezet Néhány percig Hardin karjában heverek, és azon gondolkodom, hogy a megállapodásunk szerint itt kell maradnom éjszakára. – Hogyan fogok lezuhanyozni reggel? – aggodalmaskodom. – Itt a fürdőszoba a folyosón. – Hardin végigcsókolja az államat, és az ajka érintésétől ellágyulok. Pontosan tudja, mit csinál. – Egy fiúházban? Akárki bejöhet. – Az ajtót be lehet zárni, és én is veled tartok – mondja két apró csók között. Úgy döntök, hogy nem akadékoskodom tovább. – Rendben. De szeretnék most is lezuhanyozni, mielőtt túl késő lesz. Hardin bólint, feláll, és felveszi a farmerját. Én is feltápászkodom, és felöltözöm, de a bugyimat nem veszem fel. – Bugyi nélkül? – kérdezi Hardin. Nem foglalkozom a gúnyos megjegyzésével. – Van samponod? Még egy hajkefét sem hoztam magammal. – Kezdek aggódni, mert eszembe jut, mennyi minden nincs nálam. – Fültisztító pálca? Fogselyem? – folytatom a felsorolást. – Nyugi, van fültisztító meg fogselyem, és szerintem még tiszta fogkefe is. Hajkeféket is láttam a szobámban, sőt még néhány bugyi is akad, többféle méretben, ha kell – teszi hozzá. – Bugyi? – csodálkozom, aztán rájövök, mire céloz. Előfordult, hogy egy lány nála felejtette az alsóneműjét. – Mindegy – legyintek, és Hardin felnevet. Nagyon remélem, hogy nem gyűjti a lányok fehérneműit, akiket lefektetett. Hardin a fürdőszobába vezet. Egész otthonosan érzem itt magam, mert néhányszor már megfordultam benne. Hardin kinyitja a zuhanyt, és leveszi a pólóját. – Mit csinálsz? – kérdezem. – Zuhanyozom. – Azt hittem, én leszek az első. – Együtt fogunk zuhanyozni – jegyzi meg könnyedén. – Nem. Szó sem lehet róla. – Felnevetek. Nem zuhanyozhatok vele. – Miért nem? Már láttalak téged, és te is engem. Mi a gond? – értetlenkedik. – Nem tudom… Csak nem akarom. – Tudom, hogy már látott meztelenül, de ez a közös zuhany olyan meghitt dolog lenne. Még annál is meghittebb, mint amit az előbb csináltunk. – Rendben. Akkor menj te előbb – vonja meg a vállát, és a hangjában egy kis ingerültséget érzek. Kedvesen rámosolygok, nem törődve a duzzogásával, és levetkőzöm. Észreveszem, hogy végignéz rajtam, aztán elkapja a pillantását. Benyúlok a függöny mögé, ellenőrzöm a víz hőmérsékletét, és belépek a zuhany alá. Hardin csendben marad, amíg bevizezem a hajamat. Túl hallgatag. – Hardin! – kiáltok ki hozzá. Elment volna?

– Igen? – Azt hittem, itt hagytál. Kicsit elhúzza a függönyt, és bedugja a fejét. – Nem. Itt vagyok. – Valami baj van? – kérdezem, és együtt érzően ráncolom a homlokomat. Megrázza a fejét, de nem válaszol. Tényleg duzzog, mint egy gyerek, mert nem zuhanyoztam vele? Legszívesebben behívnám a kabinba, de fontos lenne megértetni vele, hogy nem lehet mindig neki igaza. A feje eltűnik, és hallom, hogy leül a vécére. A sampon és a tusfürdő erős, férfias illatú. Hiányzik a vaníliasamponom, de egy éjszakára ez is megteszi. Talán jobb lenne, ha Hardin aludna nálam. Igaz, hogy Steph is ott van, és kínos lenne a magyarázkodás. Ráadásul Hardin az ő jelenlétében nem viselkedne ilyen kedvesen velem. Ez a gondolat bosszant és aggaszt, ezért gyorsan el is hessegetem. – Ideadnád a törülközőt? – szólok ki hozzá, és elzárom a vizet. – Vagy kettőt, ha van. – Szeretem, ha a hajamra is csavarhatok egyet. Bedugja a kezét, és két törülközőt nyújt oda nekem. Megköszönöm, mire motyog valamit, amit nem értek. Amíg én törülközöm, Hardin leveszi a nadrágját, és kinyitja a zuhanyt. Ehhez elhúzza a függönyt, és nem tudom megállni, hogy ne bámuljam meg a meztelen testét. Minél többet látom így, annál jobban tetszenek a tetoválásai. Akkor is nézem, amikor belép a zuhany alá. A víz végigfolyik a sötét haján, és Hardin behúzza a függönyt. Már bánom, hogy nem zuhanyoztam vele, de nem azért, mert most haragszik rám a visszautasítás miatt, hanem azért, mert én is akarom. – Visszamegyek a szobádba – kiáltom oda neki, mert látom, hogy nem foglalkozik velem. Olyan nagy lendülettel húzza el a függönyt, hogy a karikák hangosan csörögnek a fém rúdon. – Nem! – Rendben. De áruld el, hogy mi a bajod? – csattanok fel ingerülten. – Semmi. Csak nem mehetsz vissza egyedül. Harminc pasi lakik ebben a házban, úgyhogy ne mászkálj a folyosón. – Nem erről van szó. Azóta haragszol rám, amióta azt mondtam, hogy nem zuhanyozom veled. – Nem… Nem igaz. – Mondd meg, hogy miért duzzogsz, különben kisétálok egy szál törülközőben – fenyegetőzöm, pedig tudom, hogy nem tenném meg. Hardin összehúzza a szemét, kinyújtja a kezét a függöny mögül, és megragadja a karomat, vizet locsolva ki a kőre. – Nem szeretem, ha nemet mondanak nekem. – A hangja még mindig morgós, de már sokkal nyugodtabb, mint néhány másodperccel ezelőtt. El tudom képzelni, hogy Hardinnak ritkán mondanak nemet, főleg a lányok. Legszívesebben a fejéhez vágnám, hogy szokjon hozzá, de aztán eszembe jut, hogy eddig én sem mondtam neki nemet. Mihelyt hozzám ér, bármit megteszek, amit akar. – Én nem vagyok olyan, mint a többi lány, Hardin – jelentem ki, mert feltámad bennem a féltékenység. Hardin halványan elmosolyodik, miközben az arcán végigcsurog a víz.

– Tudom, Tess. Tudom – bólogat, és elhúzza a függönyt. Gyorsan felöltözöm, Hardin pedig elzárja a zuhanyt. – Majd adok valamit, amiben aludhatsz – közli velem. Bólintok, de alig figyelek rá, mert lenyűgözve bámulom a víztől csöpögő testét. Egy fehér törülközővel megszárítja a haját, és a dörzsöléstől az összes tincse az égnek mered. Aztán a dereka köré csavarja a törülközőt. Istenem, milyen szexi! Úgy érzem, mintha hirtelen húsz fokkal melegebb lenne a fürdőszobában. Hardin lehajol, kinyit egy szekrényt, és a kezembe nyom egy hajkefét. – Gyere – mondja. Megrázom a fejem, hogy kiverjem belőle a huncut gondolatokat. Végigmegyünk a folyosón, és amikor befordulok a sarkon, majdnem belefutok egy magas szőke fiúba. Az arcába nézek, és az ereimben megfagy a vér. – Rég láttalak – duruzsolja a srác, engem meg azonnal elfog a hányinger. – Hardin – kiáltom elhaló hangon. Hardin megfordul, és azonnal rájön, hogy ez a fiú zaklatott a legelső bulimon. – Hagyd békén, Neil – mordul rá. Neil elsápad. Biztosan nem vette észre Hardint, amikor befordult a sarkon. Nagy hiba volt. – Bocs, Scott – mentegetőzik, és elsétál. – Köszönöm – súgom oda Hardinnak. Szó nélkül megfogja a kezemet, és kinyitja az ajtaját. – Szét kéne vernem az arcát – fortyog dühösen, míg én az ágyra ülök. – Nem! Isten őrizz! – kérlelem. Nem tudom, hogy komolyan mondja-e, de nem vagyok rá kíváncsi. Hardin felkapja a távirányítót, bekapcsolja a tévét, aztán az egyik fiókból elővesz egy pólót meg egy bokszeralsót. Leveszem a farmert, és belebújok a bokszerbe. A derekánál többször is vissza kell hajtanom. – Nem vehetném fel azt a pólót, ami ma rajtad volt? – Csak akkor jövök rá, milyen furán hangzik ez, amikor már kimondtam. – Tessék? – kérdezi vigyorogva. – Én… Mindegy… Nem is tudom, miért mondtam – hebegem zavartan. A piszkos pólódban akarok aludni, mert jó a szaga. Ez tényleg furcsán, sőt őrülten hangzik. Hardin felnevet, felveszi a padlóról a pólóját, és közelebb lép. – Tessék – mondja, és átnyújtja nekem. Örülök, hogy nem hozott zavarba, de még mindig kicsit ostobának érzem magam. – Köszönöm – suttogom. Leveszem a topot meg a melltartót, és belebújok a pólóba. Beszívom az illatát. Pont olyan csodálatos, mint gondoltam. Hardin észreveszi ezt, és ellágyult pillantással néz rám. – Gyönyörű vagy – jelenti ki, de aztán gyorsan félrenéz. Az az érzésem, hogy nem akarta hangosan kimondani. A szívem még jobban olvadozik tőle. Rámosolygok, és közelebb lépek hozzá. – Te is. – Ebből elég – mentegetőzik nevetve, és elpirul. – Mikor kell kelned holnap? – kérdezi, és az ágyra ülve böngészni kezdi a csatornákat. – Ötkor, de majd beállítom az ébresztőmet. – Ötkor? Hajnali ötkor? De hiszen az első órád csak kilenckor van. Miért kelsz fel ilyen korán?

– Nem tudom… Azért, hogy biztosan el tudjak készülni – magyarázom, és nekilátok, hogy kikeféljem a hajam. – Szerintem keljünk hétkor. Az én testem nem működik hét előtt – közli, mire felsóhajtok. Hardinnal nagyon különbözőek vagyunk. – Fél hét? – próbálok alkudozni. – Rendben, legyen fél hét – adja be a derekát. Az este hátralévő részét tévézéssel töltjük, de Hardin hamar elalszik. A feje az ölemben pihen, én pedig szórakozottan simogatom a haját. Aztán lassan én is mellé fekszem, de vigyázok, hogy ne ébresszem fel. – Tess? – sóhajtja, és kinyújtja a karját, mintha engem keresne. – Itt vagyok – suttogom a fülébe a háta mögül. Hardin megfordul, és mindkét karjával átölel, majd újra álomba merül. Azt mondja, jobban alszik, ha a közelében vagyok, és ez rám is igaz. Másnap reggel fél hétkor megszólal az ébresztőm. Gyorsan kipattanok az ágyból, felöltözöm, és ébresztgetni kezdem Hardint. Nehéz dolgom van. Izgatottnak és felkészületlennek érzem magam, de negyed nyolcra sikerül a szobámba érnünk, és van elég időm átöltözni, megfésülködni és fogat mosni. Steph az egészet átalussza. Hardin egy pohár vizet akar az arcába önteni, hogy felébressze, de még időben megakadályozom benne. Nagyon örülök, hogy nem tesz gonosz megjegyzéseket, amikor felveszek egy hosszú szoknyát meg egy kék blúzt. – Látod? Még csak nyolc óra. Van húsz percünk, mielőtt el kell indulnunk a kávézóba – dicsekszik Hardin. – Indulnunk? – Csodálkozom a többes számon. – Igen. Arra gondoltam, hogy veled megyek. Ha nem akarod, nem baj – teszi hozzá, és elfordítja a pillantását. – Dehogynem. – Csak még nem vagyok hozzászokva, hogy így megváltozott a kapcsolatunk. Jó, hogy többé nem kell elkerülnöm, vagy amiatt aggódnom, hogy összefutok vele. Mit gondol majd Landon? El fogjuk egyáltalán mondani neki? – Mit csináljunk abban a húsz percben? – kérdezem mosolyogva. – Van néhány ötletem. – Hardin elvigyorodik, és magához von. – Itt van Steph – emlékeztetem, de ő már meg is csókolja a nyakamat a fülem mögött. – Tudom. Csak csókolózni fogunk – ígéri nevetve, és a számra szorítja az ajkát. Elmegyünk, mielőtt Steph felébred, és Hardin felajánlja, hogy viszi a táskámat, ami egy nagyon szép, de teljesen váratlan gesztus tőle. – A te könyveid hol vannak? – érdeklődöm. – Nem cipelem őket magammal. Minden órára kölcsönzök egyet. Így nem kell ezzel járkálnom – teszi hozzá, és a vállán lévő táskára bök. Megcsóválom a fejem, és ránevetek. A kávézóhoz érünk, ahol Landon a téglafalnak támaszkodva vár, a megszokott helyen. Meglepettnek tűnik, amikor észrevesz minket együtt. A pillantásommal azt üzenem neki, hogy majd később mindent elmagyarázok, mire elmosolyodik.

– Na, nekem mennem kell. Van néhány órám, amit át kell aludnom – közli Hardin, mire bólintok. Mit csináljak most? Öleljem meg? Amíg ezen töprengek, Hardin ledobja a táskámat, átkarolja a derekamat, magához von, és megcsókol. Erre nem számítottam, de visszacsókolom. – Szia, majd találkozunk – búcsúzik mosolyogva, miután elenged. Aztán Landonre néz. Nem is lehetne kínosabb a helyzet. Landon szája tátva marad a csodálkozástól, én meg zavarban vagyok Hardin merész megmozdulása miatt. – Bocsánatot kérek ezért a… – Nem szeretem a nyilvánosság előtt kifejezni az érzelmeimet. Noah-val sosem csináltunk ilyet, kivéve azt az egy alkalmat, amikor a bevásárlóközpontban meg akartam csókolni, de csak azért, hogy Hardint kiverjem a fejemből. – Sok mesélnivalóm van – közlöm Landonnel, aki felveszi a táskámat.

Ötvenötödik fejezet Landon csendben hallgatja a beszámolómat. Elmesélem a szakításomat Noah-val, és megosztom vele a kételyeimet, hogy nem tudom, minek nevezzem a kapcsolatomat Hardinnal. Mert úgy vélem, hogy járunk, de igazából még nem mondtuk ki ezt a szót. – Tudod, hogy már figyelmeztettelek, ezért most nem ismétlem meg, amit akkor mondtam. De azért legyél óvatos vele. Bár el kell ismernem, hogy úgy tűnik, odavan érted – teszi hozzá Landon, miközben elfoglaljuk a helyünket az előadóteremben. Sokat jelent nekem, hogy megpróbál megértő lenni és támogatni, pedig nem kedveli Hardint. Amikor bemegyek a harmadik órára, a szociológiatanárom int, hogy menjek oda hozzá. – Most kaptam egy hívást, hogy várják a rektori irodában – közli velem. Micsoda? Miért? A szívem összeszorul a félelemtől, aztán eszembe jut, hogy Hardin apja a rektor. Egy kicsit megnyugszom, de hamarosan újabb aggodalmak támadnak bennem. Mit akarhat? Tudom, hogy az egyetem nem úgy működik, mint a középiskola, de most úgy érzem magam, mintha behívattak volna az igazgató irodájába. És az igazgató történetesen a… barátom apja. Felkapom a táskámat, és elindulok a rektori épülethez. Gyalog elég hosszú az út, és fél órám van a töprengésre, amíg átvágok a campuson. A recepciósnak megmondom a nevemet, mire gyorsan felveszi a telefont. Nem hallok semmit, csak azt, hogy dr. Scottnak nevezi Hardin apját. – Várja önt – pillant rám hivatalos mosollyal, és a folyosó másik oldalán lévő faajtóra mutat. Odamegyek, de mielőtt bekopoghatnék, az ajtó kinyílik, és Ken szívélyes mosollyal üdvözöl. – Szia, Tessa! Köszönöm, hogy eljöttél – mondja, és bevezet a szobába, majd int, hogy üljek le. Ő is helyet foglal egy bőr fotelban a nagy íróasztal mögött. Az irodájában sokkal félelmetesebbnek tűnik, mint az otthonában. Nem szabad megfeledkeznem arról, hogy tegeződünk, gondolom. – Ne haragudj, hogy kihívtalak az óráról, de másképp nem tudtalak elérni. Mert Hardinnal… kicsit nehéz kapcsolatot tartanom. – Nem gond. Valami baj van? – kérdezem idegesen. – Nem, dehogy. Csak meg szeretnék beszélni veled néhány dolgot. Kezdjük a gyakornoki állással. – Ken előrehajol, és az íróasztalra teszi a kezét. – Örömmel közölhetem, hogy beszéltem a barátommal a kiadóban, és nagyon szeretne találkozni veled, méghozzá minél előbb. Az lenne a legjobb, ha holnap ráérnél – teszi hozzá. – Igazán? – kiáltom izgatottan, és örömömben felpattanok a székről. Aztán kínosnak tartom az álldogálást, ezért gyorsan visszaülök. – Jaj, de jó! Köszönöm! Nem is tudod elképzelni, mennyire örülök neki – hálálkodom. Tényleg remek hírt kaptam, és el sem tudom hinni, hogy Ken ezt megteszi értem. – Nekem öröm, ha segíthetek, Tessa. – A rektor kíváncsian felvonja a szemöldökét. – Tehát megmondhatom neki, hogy holnap jössz? Nem szívesen hiányzom az óráimról, de ez most fontosabb, és különben is előre tanultam. – Igen, persze. Még egyszer nagyon köszönöm. Nahát… – Megcsóválom a fejem, mert még mindig kába vagyok az örömtől. Ken felnevet, és megértően néz rám.

– Van még valami, amiért idehívattalak, és nyugodtan mondj nemet, mert ez egy személyes kérés, vagy inkább szívesség. Nem érinti az állásodat a Vance-nél, ha úgy döntesz, hogy visszautasítod – bizonygatja Ken. Kezdek egyre idegesebb lenni. Bólintok, mire Ken folytatja: – Nem tudom, Hardin említette-e, hogy Karennel jövő hétvégén összeházasodunk. – Tudtam, hogy tervezitek az esküvőt. Gratulálok – teszem hozzá gyorsan. Nem gondoltam volna, hogy ilyen közel van a dátum. Eszembe jut az este, amikor Hardin tört-zúzott az otthonukban, és megivott majdnem egy egész üveg whiskyt. Ken barátságos mosollyal néz rám. – Nagyon szépen köszönöm. Arra gondoltam, hogy te talán… rá tudnád venni Hardint, hogy eljöjjön az esküvőnkre. – A férfi elfordítja a fejét, és a falat nézi. – Tudom, hogy ezzel túllépem a hatáskörömet, de nagyon rosszulesne, ha nem lenne ott. És őszintén hiszem, hogy te vagy az egyetlen személy, aki meg tudja győzni. Én már többször megkértem, de gondolkodás nélkül nemet mondott. – Ken felsóhajt. Fogalmam sincs, mit mondjak neki. Szívesen rábeszélném Hardint, hogy menjen el az apja esküvőjére, de nem hiszem, hogy hallgatna rám. Miért hiszi mindenki azt, hogy én befolyásolni tudom? Eszembe jut, amit Ken mondott hétvégén. Azt hiszi, hogy a fia szerelmes belém. Ez egyrészt képtelenség, másrészt sajnos nem igaz. – Mindenképpen beszélni fogok vele, mert nagyon szeretném, ha elmenne – nyugtatom meg Kent, és tényleg így is érzek. – Megtennéd? Nagyon köszönöm, Tessa. Remélem, nem érzed tehernek, de nagyon remélem, hogy mindkettőtöket láthatlak a szertartáson. Egy esküvő Hardinnal? Az ötlet csodásnak tűnik, de nehéz lesz Hardint rávenni. – Karen nagyon megkedvelt téged, és örült, hogy nálunk voltál a hétvégén. Bármikor szívesen látunk. – Én is jól éreztem magam. Talán legközelebb megtaníthat néhány sütemény elkészítésére, mert könnyelműen felajánlotta a segítségét. – Felnevetek, és Ken is elmosolyodik. Ilyenkor annyira hasonlít Hardinra, hogy egyből megkedvelem. Fáj látni, hogy Hardin apja igyekszik kialakítani valamilyen kapcsolatot a dühös, sértett fiával. Bármit megteszek, amivel segíthetek neki. – Karen el lenne ragadtatva! Gyere bármikor – biztat barátságos mosollyal, amikor felállok. – Még egyszer köszönöm a segítséget a gyakornoki állásban. Nagyon sokat jelent nekem. – Átnéztem a jelentkezésedet meg a tanulmányi önéletrajzodat, és le vagyok nyűgözve. Hardin sokat tanulhatna tőled – teszi hozzá Ken, és zöld szemében remény csillog. Érzem, hogy elpirulok, miközben mosolyogva elköszönök tőle. Mire visszaérek az irodalom előadás helyszínére, már csak öt perc van az óra kezdetéig. Hardin a régi helyén ül. Repes a szívem az örömtől, amikor meglátom. – Betartottad a fogadalmadat, úgyhogy én is megteszem, amit kértél – üdvözöl mosolyogva. Köszönök Landonnek, és leülök közéjük. – Miért késtél? – kérdezi Hardin suttogva, mert a tanár már megérkezik, és kezdi az órát. – Majd utána elmesélem. – Tudom, hogy ha most tudja meg, mindenki előtt jelenetet fog rendezni. – Mondd el most.

– Mondtam, hogy majd az óra után. Nem nagy ügy – próbálom megnyugtatni. Ingerülten felsóhajt, de annyiban hagyja a témát. Amikor vége az órának, Hardin és Landon egyszerre áll fel, és nem tudom, melyikhez szóljak először. Óra után általában Landonnel szoktam beszélgetni, és együtt megyünk ki a teremből, de most, hogy Hardin visszatért, kicsit bizonytalan vagyok. – Még mindig úgy van, hogy pénteken eljössz velem meg Dakotával a tanévnyitó ünnepségre? Arra gondoltam, hogy előbb át kéne jönnöd vacsorára. Tudom, hogy az anyám nagyon örülne neked – szólal meg Landon, megelőzve Hardint. – Igen, persze. A vacsora is tetszik, csak majd szólj a részletekről, és ott leszek. – Már alig várom, hogy találkozhassak Dakotával. Boldoggá teszi Landont, és ezért máris szeretem őt. – Majd küldök egy üzit – ígéri Landon, és magunkra hagy minket. – Majd küldök egy üzit – gúnyolódik Hardin, mire megcsóválom a fejemet. – Ne viccelődj rajta – figyelmeztetem. – Ja, igen, már elfelejtettem, ez mennyire feldühít. Emlékszem, majdnem átugrottál a boksz válaszfalán, hogy Mollyra vesd magad, amikor cikizte Landont. – Hardin felnevet, de én meglököm a vállát. – Komolyan mondom, Hardin. Hagyd őt békén! Kérlek… – teszem hozzá, hogy enyhítsem a feszültséget. – Az apámmal él. Jogom van ahhoz, hogy gúnyolódjak rajta. – Hardin elmosolyodik, én felnevetek. Miközben kisétálunk az épületből, úgy döntök, hogy most vagy soha. – Ha már az apádról beszélünk… – Oldalra sandítok, és látom, hogy Hardin máris feszült lett. Gyanakvó pillantással figyeli, mit akarok mondani. – Az irodájában voltam, ezért késtem. Megszervezett egy interjút a Vance-nél holnapra. Hát nem nagyszerű? – Micsoda? Mit csinált? – fortyan fel Hardin. Hát erről van szó. – Megszervezett egy állásinterjút. Ez egy fantasztikus lehetőség, Hardin. – Szinte könyörgöm a megértéséért. – Remek – mondja sóhajtva. – Van még valami… – Hát persze… – Meghívott az esküvőjére jövő hétvégére. Illetve mindkettőnket. Meghívott minket az esküvőre. – Ezt már szinte félve mondom ki, olyan haragos pillantással mered rám. – Nem megyünk. És vége a beszélgetésnek. – Azzal megfordul, hogy otthagyjon. – Állj meg, és hallgass végig, jó? – Meg akarom fogni a kezét, de elrántja. – Nem. Ebből tényleg ki kell maradnod, Tessa. Nem viccelek. Legalább egyszer fogadd meg a tanácsomat, és ne üsd bele az orrodat! – csattan fel ingerülten. – Hardin… – kérlelem megint, de nem foglalkozik velem. Kimegy a parkolóba. Nekem a földbe gyökerezik a lábam, és egyszerűen képtelen vagyok utánamenni. Nézem, ahogy a fehér kocsija elhajt a parkolóból. Túlreagálja a dolgot, és nem fogom tovább fokozni a haragját. Egy kicsit le kell csillapodnia, mielőtt újra szóba állunk egymással.

Tudtam, hogy nem akar elmenni az esküvőre, de abban reménykedtem, hogy legalább meg tudjuk beszélni. Kit akarok becsapni? Csak két napja kezdtük ezt a „több van köztünk a barátságnál” dolgot. Nem tudom, miért hiszem azt, hogy ezentúl minden más lesz. Néha tényleg más, mert Hardin többnyire kedves velem, és Landon szeme láttára megcsókolt, ami meglepett. Hardin azonban alapvetően Hardin maradt, tehát továbbra is rendkívül keményfejű, és viselkedési problémái vannak. Sóhajtva a vállamra dobom a táskámat, és elindulok a kollégium felé. Steph a padlón ül, és a tévéjét bámulja, amikor belépek a szobába. – Hol voltál az éjjel? Az ifjú hölgy tudhatná, hogy nem szép dolog kimaradni éjszakára, amikor másnap suli van – közli tréfás szigorral, mire mosolyogva megcsóválom a fejemet. – Hát igen, kimaradtam – közlöm vele. Nem tudom, el merjem-e neki árulni, hogy Hardinnál voltam. – Hardinnal – teszi hozzá mindent tudó arccal. Elfordítom a fejem. – Tudom. Elkérte a számodat, aztán elviharzott a bowlingpályáról, és nem jött vissza. – Steph huncut mosollyal néz rám. – Ne mondd el senkinek – kérlelem. – Én sem tudom, mi ez, ami köztünk van – vallom be neki. Steph megígéri, hogy hallgat, mint a sír, és a délután hátralévő részében róla meg Tristanről beszélgetünk. Aztán megérkezik Tristan, hogy elvigye vacsorázni. Megcsókolja Stephet, amikor az ajtót nyit neki, fogja a kezét, amíg összeszedi a holmiját, és egész idő alatt mosolyog rá. Miért nem tud Hardin is így viselkedni velem? Már több órája nem hallottam felőle, de nem akarok én üzenni először. Tudom, hogy ez kicsinyes hozzáállás, de nem érdekel. Miután Steph és Tristan elmegy, nekilátok a tanulásnak, aztán összeszedem a holmimat a zuhanyozáshoz, amikor megrezzen a mobilom. A szívem nagyot dobban, mert a kijelzőn meglátom Hardin nevét. Velem maradsz ma éjjel? – áll az üzenetben. Órák óta nem beszél velem, és most azt akarja, hogy nála aludjak? Megint? Miért? Hogy megint undok legyél? – válaszolom. Látni akarom, de még haragszom rá. Úton vagyok, készülődj. Megcsóválom a fejem, mert kicsit felháborít ez a parancsoló hangnem, ugyanakkor izgatott vagyok, hogy megint láthatom. Elrohanok a fürdőbe, hogy ne kelljen megint a diákházban zuhanyoznom. Mire végzek, már nem sok időm marad összeszedni a ruháimat, amit másnap fel fogok venni. Nem örülök, ha arra gondolok, hogy el kell buszoznom a Vance-hez, amikor kocsival alig fél óra az út. El is határozom, hogy megint belevetem magam a kocsivásárlásba. A táskámba hajtogatom a ruháimat, amikor Hardin benyit a szobába. Persze nem kopog. – Kész vagy? – kérdezi, és lekapja a komódról a retikülömet. Bólintok, a vállamra vetem a táskát, és követem a folyosón. Némán sétálunk a kocsihoz, és magamban imádkozom, hogy az út többi része ne így teljen.

Ötvenhatodik fejezet Kinézek az ablakon, és nem akarom megtörni a csendet. Néhány száz méter után Hardin bekapcsolja a rádiót, és túl hangosra állítja a hangerőt. Elhúzom a számat, de nem foglalkozom vele, de egy idő után nem bírom tovább. Ki nem állhatom a zenei ízlését, és azonnal megfájdul a fejem, ha hallom a kedvenc számait. Szó nélkül lehalkítom a rádiót, mire Hardin rám néz. – Mi van? – förmedek rá. – Nocsak. Valaki nagyon harapós kedvében van – állapítja meg. – Nem, csak nem akarom ezt hallgatni. Ha valakinek rossz a kedve, az te vagy. Gorombáskodtál velem, aztán küldesz egy SMS-t, és megkérsz, hogy aludjak nálad. Nem értelek. – Kiakasztott, amikor felhoztad az esküvőt. De miután megállapodtunk, hogy nem megyünk, már nincs ok a haragra. – A hangja nyugodt és magabiztos. – Nem állapodtunk meg. Meg sem beszéltük. – De igen. Megmondtam, hogy nem megyünk, úgyhogy lapozzunk, Theresa. – Lehet, hogy te nem mész, de én igen. És ezen a héten átmegyek az apádhoz, és sütőleckét veszek Karentől – közlöm vele. Hardin összeszorítja a száját, és dühös pillantással néz rám. – Nem fogsz elmenni az esküvőre, és… Mi van? Mostantól puszipajtások lesztek Karennel? Hiszen alig ismered. – Miért baj ez? Téged is alig ismerlek – vágom a fejéhez, mire Hardin elkomorodik. Sajnálom, de ez az igazság. – Miért vagy ilyen akadékoskodó? – sziszegi ingerülten. – Mert nem fogod megmondani nekem, hogy mit csináljak, Hardin. Szó sem lehet róla. Ha el akarok menni az esküvőre, akkor elmegyek, és tényleg nagyon szeretném, ha velem jönnél. Egy esküvő mindig remek móka, és talán még jól is éreznéd magad. Sokat jelentene az apádnak meg Karennek, nem mintha ezzel törődnél. Hardin nem mond semmit, csak sóhajt egy nagyot. Én megint kinézek az ablakon. Az út hátralévő része csendben telik, mert mindketten dühösek vagyunk, és nincs kedvünk beszélni. Amikor megérkezünk a diákszövetség épülete elé, Hardin kikapja a táskámat a hátsó ülésről, és átveti a vállán. – Egyébként miért vagy tagja egy diákszövetségnek? – kérdezem, mert amióta először megláttam a szobáját, azóta furdal a kíváncsiság. Már a lépcsőn járunk, és Hardin nagy levegőt vesz, mielőtt válaszol. – Mert mire belementem, hogy ide jövök tanulni, már minden kollégiumi hely foglalt volt, és nem akartam az apámmal lakni, úgyhogy ez tűnt az egyetlen megoldásnak. – De miért lettél bentlakó? – Mert tényleg nem akarok az apámmal élni, Tessa. Ráadásul ez a ház szép, és megkaptam a legnagyobb szobát. – Hardin elvigyorodik. Örülök, hogy elpárolgott a mérge. – Miért nem bérelsz egy lakást? – folytatom az érdeklődést, mire megvonja a vállát. Talán nem

akar állást vállalni, hogy fizetni tudja a lakbért. Csendben követem a lépcsőn meg a folyosón, és megvárom, amíg kinyitja az ajtaját. Miért van az a mániája, hogy senki sem léphet be a szobájába? – Miért nem engedsz be senkit a szobádba? – kérdezem, mire ingerülten elhúzza a száját, és a padlóra teszi a táskámat. – Miért kérdezősködsz annyit? – sóhajtja, és leül a székre. – Nem tudom. És te miért nem válaszolsz? – kérdezek vissza, de persze nem foglalkozik velem. – Felakaszthatom a holnapi ruhámat? Nem akarom, hogy összegyűrődjön a táskában. Egy pillanatig mintha gondolkodna, mielőtt bólint, aztán feláll, és kivesz egy akasztót a szekrényből. Előveszem a táskából a szoknyát meg a blúzt, és felakasztom, nem törődve a fitymáló pillantásával. Az ő baja, ha nem tetszik neki. – Holnap korábban kell kelnem, hogy háromnegyed kilenckor a buszmegállóban legyek. Három utcányira áll meg az a busz, ami a Vance-től pár sarokra tesz le – közlöm vele a holnapi terveimet. – Mi? Holnap odamész? Miért nem mondtad? – Mondtam… De el voltál foglalva a duzzogással, és nem figyeltél rám – vágok vissza. – Odaviszlek, nem kell egy órát buszoznod. Szívesen visszautasítanám az ajánlatát, hogy bosszantsam, de aztán meggondolom magam. Kocsival sokkal kényelmesebben odajutok, mint egy zsúfolt busszal. – Nemsokára szerzek egy kocsit, mert már nem sokáig bírom nélküle. Ha megkapom a gyakornoki állást, akkor hetente háromszor oda kéne buszoznom. – Én elvinnélek – szólal meg Hardin, de olyan halkan, mintha suttogna. – Akkor is kell egy saját kocsi – erősködöm. – Nem lenne jó, ha egyszer megharagudnál rám, és nem hoznál el. – Olyat sose csinálnék – méltatlankodik komoly arccal. – De igen. Aztán kereshetnék egy megfelelő buszjáratot. Köszönöm, nem – mondom félig tréfásan. Érzem, hogy megbízhatok benne, de azért nem akarok kockáztatni. Túlságosan szeszélyes, és gyakran változik a hangulata. Hardin bekapcsolja a tévét, és feláll, hogy átöltözzön, én pedig figyelem, hogy mit csinál. Akármennyire is haragszom rá, sosem hagynék ki egy alkalmat, hogy lássam levetkőzni. Először a pólót húzza le magáról, aztán az izmai megfeszülnek, miközben kigombolja és letolja a szűk farmerját. Azt hiszem, hogy csak bokszerben fog aludni, ám ekkor elővesz egy vékony pamutnadrágot a fiókból, és belebújik. Szerencsére felül meztelen marad. – Tessék – morogja, és átnyújtja nekem a levetett pólóját. Mosolyogva veszem el tőle. Most már van egy közös titkunk. Nem bánja, ha a pólójában alszom, ahogy nekem is tetszik, hogy érezhetem az anyagon az illatát. Hardin a tévét nézi, én meg felveszem a pólót meg egy jóganadrágot, amit magammal hoztam. Olyan, mint egy rugalmas harisnyanadrág, ami elég kényelmes az alváshoz. Összehajtogatom a melltartómat meg a levetett ruhámat, és Hardin végre rám néz. Megköszörüli a torkát, miközben végigmér. – Ez a szerkó nagyon… szexi. Elpirulok.

– Köszönöm. – Sokkal jobb, mint a buggyos pizsamád – jegyzi meg viccesen. Felnevetek, és leülök a padlóra. Furcsa, de otthon érzem magam a szobájában. Talán a könyvek miatt, vagy Hardin miatt? Nem tudom. – Komolyan gondoltad, amikor a kocsiban azt mondtad, hogy alig ismersz? – szólal meg halk hangon. A kérdése váratlanul ér. – Hát… igen. Nem könnyű téged megismerni. – Én úgy érzem, mintha ismernélek – jelenti ki, és a szemembe néz. – Igen, mert én hagyom, és mesélek magamról. – Én is mondok neked dolgokat. Lehet, hogy nem hiszed, de jobban ismersz, mint bárki más. – Egy pillanatra lesüti a szemét, aztán megint a szemembe néz. Szomorúnak és védtelennek tűnik. Egészen más, mint a szokásos haragos Hardin, de most is ugyanolyan ellenállhatatlannak találom. Nem tudom, mit feleljek erre a vallomásra. Úgy érzem, hogy Hardinnal van egyfajta személyes kapcsolatunk, ami mélyebb és fontosabb, mint egy olyan ismeretség, amelyben minden apró részletet tudunk egymásról. Mégsem tartom ezt elégnek, és többet akarok tudni róla. – Te is jobban ismersz engem, mint bárki más – vallom be őszintén. Hardin ismeri az igazi Tessát. Nem azt a Tessát, akit meg kell játszanom az anyám mellett, sőt Noah mellett is. Hardinnak meséltem az apámról, az anyám kritikus hozzáállásáról, és a félelmeimről, amelyeket még senkinek sem árultam el. Hardinnak láthatóan tetszik, hogy ezt mondtam. Jóképű arcán széles mosoly jelenik meg, feláll a székről, odajön hozzám, megfogja a kezem, és felhúz. – Mit akarsz tudni, Tessa? – kérdezi. Olvadozni kezd a szívem. Hardin végre hajlandó többet mesélni magáról. Már egészen közel kerültem ahhoz, hogy megismerjem ezt a bonyolult, dühös, néha mégis elbűvölően kedves fiút. Hanyatt fekszünk az ágyon, a mennyezetet nézzük, és közben legalább száz kérdést teszek fel neki. Mesél Hampsteadről, a városról, ahol felnőtt, és elmondja, mennyire szeretett ott lakni. Megmutatja a térdén lévő sebhelyet, amit akkor szerzett, amikor biciklizni tanult, támasztókerekek nélkül. Az anyja elájult a vér látványától. Az apja a bárban volt egész nap, ezért az anyja tanította. Beszámol az általános iskolás éveiről, amikor olvasással töltötte a legtöbb idejét. Sosem volt túlságosan nyitott, és ahogy nőtt, az apja egyre többet ivott, és a szülei egyre gyakrabban veszekedtek. Verekedés miatt kirúgták a középiskolából, de az anyja addig könyörgött, amíg visszavették. Tizenhat éves korában kezdte tetováltatni magát. A barátja készítette a mintákat a házuk alagsorában. Az első tetkója egy csillag volt, és minden elkészült tetoválás után még többet akart. Egyébként nem tudja, hogy a hátát miért nem tetováltatta ki. Talán még nem készült fel rá. Utálja a madarakat, mégis van kettő a kulcscsontján. Nagyon szereti a klasszikus kocsikat. Élete legszebb napjának azt tartja, amikor megtanult vezetni, a legrosszabbnak pedig, amikor a szülei elváltak. Tizennégy éves volt, amikor az apja abbahagyta az ivást, és azóta próbálja kiengesztelni a szörnyű gyerekkora miatt, de Hardin nem hajlandó megbocsátani neki. A fejem kavarog a sok új információtól, és úgy érzem, már végre megértem őt. Még mindig van sok minden, amit szeretnék tudni róla, de elalszik, miközben a kartonpapír házról mesél, amit az anyjával meg az anyja barátnőjével készítettek, nyolcéves korában. Nézem álmában, és most sokkal fiatalabbnak látom, mert már ismerem a gyerekkorát. Ami egyébként egész boldog volt, amíg az apja

alkoholizmusa meg nem mérgezte, és létre nem hozta a mostani dühös Hardint. Odahajolok hozzá, és megcsókolom a dacos, lázadó arcát, majd én is bebújok az ágyba. Nem akarom felébreszteni, ezért csak oldalról húzom magamra a takarót. Aznap éjjel egy göndör hajú kisfiúról álmodom, aki leesik a bicikliről. – Hagyd abba! Ne! Hardin fájdalmas kiáltására riadok fel. Körülnézek, de nem látom az ágyon, aztán észreveszem, hogy a padlón vergődik. Gyorsan melléguggolok, és megrázom a vállát, hogy felébresszem. Emlékszem, milyen nehéz volt legutóbb magához téríteni, ezért ráhajolok, és két karommal átölelem. Ő megpróbál odébb kúszni tőlem, aztán nyöszörögni kezd, és kinyitja a szemét. – Tess… – zihálja, és átölel. A teste csupa izzadság. A rémálmairól is kérdeznem kellett volna, de nem akartam túlságosan tolakodó lenni. Így is sokat mesélt, sokkal többet, mint vártam. – Itt vagyok… Itt vagyok – mondogatom megnyugtató hangon. A karjánál fogva felhúzom az ágyra. Amikor a szemembe néz, a zavarodottság és a félelem lassan eltűnik az arcáról. Nem mondok semmit, csak simogatom a fejét, hogy lecsillapítsam. – Tess… Soha ne hagyj el, Tess – súgja, és újra elalszik. A szívemet majdnem szétveti az öröm, és tudom, hogy amíg csak akarja, mellette maradok.

Ötvenhetedik fejezet Másnap reggel Hardin előtt ébredek. Nagy nehezen lehámozom magamról, mert rajtam fekszik, és a lábunk is össze van gabalyodva. Közben ügyelek, hogy ne ébresszem fel. Még most is megremeg a gyomrom, amikor eszembe jut, milyen megkönnyebbülten mondta ki a nevemet a rémálma után. És az a sok titok, amit megosztott velem… Tegnap este teljesen megnyílt előttem, és ettől még jobban szeretem. Megriaszt, milyen mély érzéseim vannak iránta, és úgy érzem, igazából még nem vagyok erre felkészülve. Felkapom a sütővasat meg a kis sminkes neszesszert, amit Stephtől vettem kölcsön – természetesen az engedélyével –, és elindulok a folyosón a fürdőszoba felé. A folyosó üres, és senki sem kopog az ajtón, amíg elkészülök. Visszafelé menet már nem vagyok ilyen szerencsés. Három fiú közeledik a folyosón, és az egyiküket felismerem. Logan az. – Szia, Tessa! – üdvözöl vidáman, és rám villantja tökéletes mosolyát. – Szia! Hogy vagy? – Kicsit kínosan érzem magam, mert mindhárman kíváncsian méregetnek. – Remekül. Most indulunk a suliba. Mi van, beköltözöl? – kérdezi Logan nevetve. – Nem, dehogy. Csak… látogatóban vagyok. – Fogalmam sincs, mit mondjak neki. A magas fiú lehajol, és súg valamit Logan fülébe. Nem értem, mit mond, de elfordítom a fejem. – Nos… Majd találkozunk. Sziasztok – hebegem zavartan. – Igen, a ma esti buliban – veti oda Logan, már távozóban. Miféle buliban? Hardin miért nem tett említést róla? Talán nem akar ott lenni? Vagy nem akarja, hogy te ott legyél, teszi hozzá a gonosz hang a fejemben. Különben is, ki rendez bulit kedden? Amikor Hardin szobájához érek, kinyitja az ajtót, mielőtt a kilincshez nyúlnék. – Hol voltál? – kérdezi, miközben beenged. – Megcsináltam a hajamat. Nem akartalak még felébreszteni – teszem hozzá. – Mondtam, hogy ne bóklássz a folyosón, Tessa – figyelmeztet komoly arccal. – Én meg mondtam, hogy ne parancsolgass nekem, Hardin – vágok vissza, mire megenyhül. – Oké, igazad van. – Felnevet, és közelebb lép hozzám. Egyik kezével megfogja a tarkómat, a másikat a póló alá csúsztatja. A tenyere kicsit kérges, de végtelen gyengédséggel simítja végig a bőrömet, miközben egyre feljebb halad a hasamon. – Fel kéne venned a melltartódat, ha egy fiúkkal teli házban barangolsz, Theresa. – Az ajkát a fülemhez érinti, és ugyanabban a pillanatban keze megtalálja a mellemet. A hüvelykujjával megcirógatja, mire a mellbimbóm felágaskodik és megkeményedik. Hallom, hogy a lélegzete egy pillanatra eláll, aztán hangosan beszívja a levegőt. Dermedten állok, és az izgalomtól a torkomban dobog a szívem. – Sosem tudhatod, milyen perverz alakok leselkednek a folyosón – súgja a fülembe. A hüvelykujja még egyszer megcirógatja a mellbimbómat, majd gyengéden megcsípi. A fejemet a mellkasára hajtom, és nem tudom elfojtani a nyöszörgésemet, miközben az ujjai folytatják a becézést. – Fogadjunk, hogy így is el tudnálak vinni az orgazmusig – mondja, és erősebben ingerli a mellbimbómat. Nem tudtam, hogy ez ilyen jó lehet. Némán bólintok, mire Hardin felnevet, és a fülemre szorítja a száját.

– Akarod? El akarsz menni? – kérdezi, mire megint bólintok. Miért kérdezi? A ziháló lélegzetem és a remegő térdem nem elég árulkodó jel? – Jó kislány. Akkor menjünk az… – Ekkor megszólal az emlékeztető a mobilomon. Felriadok a kábulatból. – Istenem! Tíz perc múlva indulnunk kell, Hardin, és te még fel sem öltöztél. És én sem! El akarok távolodni tőle, de megrázza a fejét, és visszahúz magához. Villámgyors mozdulattal letolja a nadrágomat meg a bugyimat, aztán elhallgattatja a mobilomat. – Csak két percre van szükségem, úgyhogy lesz még nyolc percünk az öltözködésre. – A válaszomat meg sem várva felkap, és az ágyhoz visz. Ráültet, elém térdel, és a bokámnál fogva az ágy szélére húz. – Tedd szét a lábad, bébi! – adja ki a parancsot, és én engedelmeskedem. Ez nem volt betervezve ma reggelre, de a napom nem is kezdődhetne jobban. Hardin hosszú ujjai felkúsznak a combomon. Egyik kezével az ágyra szorít, aztán lehajol, és lassan végignyal ott, a lábam között… Majd az ajkával gyengéden szívni kezdi… Már megint azt az érzékeny pontot! A csípőmet önkéntelenül felemelem, de határozottan visszanyom. Az ölemhez nyúl, az egyik ujját belém dugja, és óvatosan, de gyors mozdulatokkal döfködni kezd. Nem is tudom, hogy a nyelve vagy az ujja érintése esik jobban, de a kettő együtt teljesen megvadít. Másodperceken belül érzem az ismerős feszülést a hasamban, miközben Hardin fokozza az iramot az ujjával. – Megpróbálom kettővel, oké? – kérdezi, mire beleegyezően bólintok. Az érzés furcsa, és kicsit kényelmetlen, mint amikor legelőször dugta az ujját belém. De aztán az ajka ismét hozzám ér, és rögtön megfeledkezem az enyhe fájdalomról. Tiltakozva nyöszörögni kezdek, mert Hardin megint elveszi az ajkát. – Olyan szűk vagy, bébi – súgja, és a szavaitól annyira felizgulok, hogy majdnem elmegyek. – Jól vagy? – kérdezi. Válasz helyett megragadom a haját, és visszanyomom az arcát a lábam közé. Halkan felnevet, és folytatja az őrjítő ingerlést az ajkával meg az ujjával. Felnyögök, a nevét kiáltozom, a haját tépem, és minden eddiginél erősebb orgazmust élek át. Nem mintha eddig olyan sok lett volna, de egyértelműen ez a leggyorsabb és legerősebb. Hardin megcsókolja a csípőmet, majd feláll, és a szekrényhez megy. Felemelem a fejemet, és megpróbálok levegőhöz jutni. Hardin egy pólóval a kezében tér vissza, és megtörölget. Még jó, hogy ilyen kába vagyok, és nem tartom annyira kínosnak ezt a gondoskodást. – Mindjárt visszajövök, csak megmosom a fogam. – Elmosolyodik, és kimegy a szobából. Felállok, felöltözöm, és az órára nézek. Az indulásig még mindig van három percünk. Hardin hamar megérkezik, ő is gyorsan felveszi a ruháit, és már megyünk is. – Tudod, hogyan kell odamenni? – kérdezem a kocsiban. – Igen. Christian Vance az apám legjobb egyetemi barátja – magyarázza. – Néhányszor már voltam nála. – Aha… Te jó ég! – Tudtam, hogy Kennek van kapcsolata a kiadónál, de nem gondoltam volna, hogy a tulajdonos a barátja. – Ne aggódj, rendes fickó. Egy kicsit merev, de jó szándékú. Remekül meg fogjátok érteni egymást. – Hardin mosolya megnyugtat. – Egyébként nagyon csinos vagy.

– Köszönöm. Látom, ma reggel jó a hangulatod – jegyzem meg viccesen. – Igen. A lábad között kezdtem a napot, és ez jó ómennek számít. – Felnevet, és megfogja a kezemet. – Hardin! – kiáltom színlelt felháborodással, mire megint jót derül. Az út nem hosszú, és nemsokára leparkolunk egy csupa üveg ötszintes épület előtt, amelynek az oldalán egy hatalmas V betű virít. – Ideges vagyok – vallom be őszintén, és megnézem magam a tükörben. – Fölösleges. Minden jól megy majd, ne aggódj. Nagyon okos vagy, és ezt ő is azonnal látni fogja – biztat Hardin. Istenem, de jó, amikor ilyen kedves velem! – Köszönöm. – Odahajolok hozzá, és megcsókolom, egy barátságos, egyszerű csókkal. – A kocsiban várlak – ígéri, és még egyszer megcsókol. Az épület belül is ugyanolyan elegáns, mint kívül. A földszinten kapok egy napi belépőt, és az ötödik emeletre irányítanak, ahol megmondom a recepciós fiatalembernek a nevemet. A fiatal férfi rám villantja tökéletes mosolyát, és egy nagy irodához kísér. – Mr. Vance, Theresa Young megérkezett – mondja egy őszes szakállú, középkorú úriembernek, akit már az előtérből meglátok. Mr. Vance int, hogy lépjek be, aztán odajön hozzám, és kezet rázunk. Zöld szeme szinte világít, és a mosolya megnyugtat, amikor megkér, hogy üljek le. – Nagyon örülök a találkozásnak, Theresa. Köszönöm, hogy eljött. – Tessa. Hívjon Tessának. Én köszönöm, hogy fogad – hálálkodok mosolyogva. – Nos, Tessa… Tehát maga elsőéves angol szakos az egyetemen? – kezdi a beszélgetést. – Igen, uram – bólintok. – Ken Scott nagyon ajánlotta magát, és azt mondja, hogy sokat veszítenék, ha nem venném fel gyakornoknak. – Ken nagyon kedves ember – jegyzem meg, mire bólint, és megsimogatja a szakállát. Kérdezgetni kezd, hogy milyen műveket olvastam mostanában, kik a kedvenc szerzőim, kik azok, akiket nem szeretek, és persze miért. Míg beszélek, bólogat és hümmög, és amikor elhallgatok, elmosolyodik. – Tessa, mikor tud kezdeni? Ken szerint össze tudja úgy sűríteni az órarendjét, hogy hetente két napot itt töltsön, és a többi napon járjon órára – mondja végül, mire tátva marad a szám. – Igazán? – Csak ennyit tudok kinyögni, mert erre nem számítottam. Azt hittem, hogy esti tagozatra kell mennem, és nappal itt dolgoznom, ha egyáltalán megkapom az állást. – Igen, és az itt töltött időért kreditpontokat is kap az egyetemen. – Nagyon szépen köszönöm. Ez fantasztikus lehetőség számomra… Még egyszer nagyon köszönöm. – El sem tudom hinni, hogy ilyen szerencsés vagyok. – A fizetését majd megbeszéljük hétfőn, amikor kezd. – Fizetés? – Azt hittem, ez egy fizetés nélküli gyakorlat lesz. – Természetesen. Megfizetjük a munkáját és az idejét – teszi hozzá mosolyogva. Most már csak bólintok, mert attól tartok, hogy ha kinyitom a számat, megint hálálkodni fogok.

Az öröm szárnyakat ad, és futva érkezem a parkolóba. Hardin kiszáll a kocsiból, amikor meglát. – Na? – kérdezi, mire felkiáltok a gyönyörűségtől. – Megkaptam! Fizetnek érte, és hetente kétszer leszek itt, háromszor pedig az egyetemen. Krediteket is kapok, és… Annyira kedves volt! Az apád csodálatos ember, hogy ezt elintézte nekem, és te is az vagy, persze. Nagyon izgatott vagyok, és… Azt hiszem, ennyi… – Felnevetek, Hardin pedig szorosan átölel, és felemel. – Örülök, hogy sikerült – mondja. Boldogan beletúrok a hajába. – Köszönöm! – folytatom a hálálkodást. – Nagyon szépen köszönöm, hogy idehoztál, és megvártál a kocsiban. Megnyugtat, hogy ez semmiség, majd mindketten beszállunk az autóba. – Mit akarsz csinálni a délután hátralévő részében? – érdeklődik egy idő után. – Visszamegyek az egyetemre, természetesen. Az irodalomra még odaérünk. – Valóban? Fogadjunk, hogy találunk magunknak valami élvezetesebb elfoglaltságot is. – Szó sem lehet róla! Ezen a héten már túl sok óráról el kellett jönnöm. Nem akarok többet hiányozni. Visszamegyek irodalomra, és neked is ezt kéne tenned – nézek rá mosolyogva. Hardin elhúzza a száját, de beleegyezően bólint. Időben érkezünk, és azonnal elújságolom Landonnek a gyakornoki állást. Gratulál, és megölel. Hardin öklendező hangokat ad ki mögöttünk, de belerúgok a lábába. Óra után Hardin velünk tart, miközben Landonnel megbeszéljük a pénteki ünnepség részleteit. Megállapodunk, hogy Landonéknál találkozunk ötkor, és vacsora után együtt megyünk a tábortűzhöz, ami hétkor lesz. Hardin csendben hallgatja a társalgásunkat. Vajon eljön velem? Egyszer azt mondta, hogy igen, de biztosan csak Zed miatt erősködött. Amikor a parkolóba érünk, Landon elbúcsúzik tőlünk, és fütyörészve elsétál. – Scott! – kiáltja valaki. Mindketten hátranézünk, és megpillantjuk Nate-et meg Mollyt, akik felénk tartanak. Remek, már megint Molly! Egy szűk, pánt nélküli topot meg egy tűzpiros bőrszoknyát visel. Még csak kedd van, de már most úgy öltözik, mint egy prostituált. Mit fog hétvégén felvenni? – Sziasztok – mondja Hardin, és ellép tőlem. – Szia, Tessa – néz rám Molly. Én is köszönök neki, aztán zavartan álldogálok, míg Hardin és Nate üdvözli egymást. – Akkor kész vagy? – kérdezi Nate, és ebből rájövök, hogy Hardin hívta ide őket. Nem tudom, miért gondoltam, hogy megint velem lesz. Persze nem tölthetünk együtt minden napot, de azért szólhatott volna. – Igen, kész vagyok – válaszolja Hardin, majd rám néz. – Szia, Tessa – veti oda könnyedén, és elsétál velük. Molly kárörvendő vigyorral néz rám, miközben beszáll Hardin mellé, míg Nate a hátsó ülésen foglal helyet. Én meg csak állok a járdán, és nem értem, hogy mi ez az egész.

Ötvennyolcadik fejezet A kollégium felé menet nem győzöm korholni magam, amiért azt hittem, hogy Hardin más lesz, mint eddig volt. Tudhattam volna! Ez túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Hardin megcsókolt Landon előtt, kedves volt hozzám, „többet” akart a barátságnál, és mesélt nekem a gyerekkoráról. De sejthettem volna, hogy mihelyt felbukkannak a barátai, azonnal visszaváltozik a régi Hardinná, akit két hete még utáltam. – Szia, csajszi! Jössz ma este? – szegezi nekem a kérdést Steph, amikor belépek a szobába. Tristan az ágyán ül, és olyan imádattal nézi, hogy elfog a sárga irigység. Szeretném, ha Hardin is így bámulna engem. – Nem, tanulni fogok – válaszolom. Jó tudni, hogy mindenkit meghívtak, de Hardin említést sem tett nekem erről a buliról. Valószínűleg azért, hogy kedvére hetyeghessen Mollyval. – Gyere el, Tessa. Jól fogod érezni magad. Hardin is ott lesz. – Steph rám mosolyog, mire én is mosolyt erőltetek az arcomra. – Nem baj. Fel kell hívnom az anyámat, mert már régen nem beszéltem vele. A jövő heti beadandókon is dolgoznom kell. – Bla-bla! – gúnyolódik Steph, és felkapja a táskáját. – Ahogy akarod. Egész éjjel távol leszek, de ha szükséged van valamire, csak hívj – teszi hozzá, és megölel. Felhívom anyát, és beszámolok neki a gyakornoki állásról. Persze nem győz lelkesedni a fantasztikus lehetőség hallatán. Hardinról nem beszélek, de megemlítem neki Kent, mint Landon leendő mostohaapját. Ez igaz is. Anya érdeklődik, mi van Noah-val meg velem, de kitérek a téma elől. Meglep, hogy Noah nem mesélt el neki mindent, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Aztán anya egy új munkatársáról csacsog, akinek szerinte viszonya van a főnökükkel, de egy idő után félbeszakítom, és azt mondom, hogy még tanulnom kell. Persze azonnal Hardin jut az eszembe, mint mindig. Az életem sokkal egyszerűbb volt, amíg nem ismertem, de miután… Most bonyolult és tele van feszültséggel. Hol repesek a boldogságtól, hol fájdalmas szorítást érzek a szívemben, ha arra gondolok, hogy Mollyval van. Meg fogok őrülni, ha itt üldögélek egyedül. Hat órakor feladom, mert rájövök, hogy képtelenség így tanulni. Talán el kéne mennem sétálni? Szereznem kéne még több barátot. Felkapom a telefont, és felhívom Landont. – Szia, Tessa! – A barátságos hangja eloszlatja minden aggodalmamat. – Szia, Landon. Nem zavarlak? – érdeklődöm bátortalanul. – Nem, csak meccset nézek. Miért? Valami baj van? – Nem, csak arra gondoltam, hogy átmennék hozzátok, és… Talán az anyukádnak lenne kedve megtanítani valami egyszerű süteményt elkészíteni. Persze, csak ha nem vagyok útban – teszem hozzá erőltetett nevetéssel. – Dehogy vagy. Örülni fog. Mindjárt szólok neki, hogy jössz. – Rendben. A következő busz csak fél óra múlva jön, de sietek, ahogy tudok – ígérem. – Busz? Elfelejtettem, hogy még nem találtál magadnak kocsit. Elmegyek érted.

– Nem szükséges. Jó lesz a busz. Nem akarom, hogy miattam fáradj. – Tessa, alig tíz mérföld az út. Mindjárt indulok – erősködik, mire beadom a derekamat. Felkapom a táskámat, és még egyszer megnézem a telefonomat. Hardin persze nem üzent, és nem is hívott. Utálom, hogy ennyire függök tőle, főleg, amikor látszik, hogy egyáltalán nem számíthatok rá. Elhatározom, hogy függetlenítem magam, és kikapcsolom a telefont. Ha be van kapcsolva, állandóan nézegetni fogom. Inkább a szobámban hagyom. Beteszem a szekrényem felső fiókjába, és kimegyek, hogy az épület előtt várjam Landont. Néhány perc múlva megérkezik, és halkan rám dudál. A meglepetéstől ugrom egyet, és mindketten nevetünk, amikor beszállok mellé. – Az anyám teljesen felforgatta a konyhát, úgyhogy készülj fel egy nagyon alapos sütőleckére – figyelmeztet. – Tényleg? Imádom a részleteket! – Tudom. Ebben nagyon hasonlítunk egymásra – mondja mosolyogva, és bekapcsolja a rádiót. Meghallom az egyik kedvenc számom ismerős dallamát. – Ezt felhangosíthatom? – kérdezem, mire Landon bólint. – Szereted a Frayt? – kérdezi meglepetten. – Igen. A kedvenc együttesem, imádom őket. Te is? – Hát persze. Ki nem szereti ezt a zenét? – Landon felnevet. Majdnem elárulom neki, hogy például Hardin, de még időben visszafogom magam. Megérkezünk a házhoz, és Ken barátságosan mosolyogva vár minket az ajtóban. Remélem, nem számított arra, hogy Hardin is velem jön, de nem látok csalódottságot az arcán, amikor visszamosolygok rá. – Karen a konyhában van. Csak saját felelősségedre léphetsz be oda – jegyzi meg viccesen. Ken nem tréfált. Karen az egész konyhaszigetet telepakolta sütőedényekkel, tálakkal, és rengeteg olyan holmival, amelyet fel sem ismerek. – Szia, Tessa! Most készítem elő az eszközöket. – A nő büszke mosollyal az edényekre mutat. – Segíthetek valamiben? – Nem, most még nem. Mindjárt kész vagyok. – Félek, kicsit későn szóltam, hogy jövök – mentegetőzöm. – Ne aggódj, drágám. Mindig szívesen látunk – nyugtat meg Karen, és látom rajta, hogy őszintén beszél. Egy kötényt nyom a kezembe, amit felveszek, és összekötöm a hajam. Landon leül, és néhány percig beszélget velünk, közben Karen megmutatja nekem a tündértorta összetevőit. Egy keverőtálba teszek mindent, és bekapcsolom a robotgépet, alacsony fokozaton. – Máris profi cukrásznak érzem magam – mondom nevetve. Landon odahajol hozzám, hogy megtörölje az arcomat. – Bocs, de lisztes lettél. – Landon elpirul, én meg elmosolyodom. A tésztát a sütőformákba öntöm. Mindegyiket betesszük a sütőbe, közben az iskoláról meg a családról beszélgetünk. Landon nem bírja tovább a „lányos csevejt”, és átmegy a másik helyiségbe, hogy tovább nézze a meccset, amit felvett.

Karennel tovább társalgunk, míg a műveink megsülnek és kihűlnek. Szemügyre veszem a muffinjaimat, és elégedett vagyok a látvánnyal. Karen megmutatja, hogyan kell bánni a habzsákkal. Az egyik süti tetejére egy nagy L betűt írok, és félreteszem Landonnek. Karen boszorkányos ügyességgel virágokat meg fűszálakat rajzol a muffinjaira, és én is igyekszem kidekorálni az enyémeket. – Azt hiszem, legközelebb igazi süteményt készítünk. – Karen elmosolyodik, és egy kínáló tálra rakja a tündértortákat. – Jól hangzik – bólintok, és beleharapok az egyik elkészült sütibe. Karen a pultra teszi a tálat. – És hol van Hardin ma este? – kérdezi váratlanul. Lassan rágom a süteményt, és megpróbálom kitalálni, miért érdeklődik Hardin után. – Otthon – válaszolom könnyedén. Karen kicsit ráncolja a szemöldökét, de nem erőlteti a témát. Landon visszajön a konyhába, Karen pedig kimegy, hogy vigyen Kennek néhány muffint. – Ez az enyém? – kérdezi Landon, és elveszi az L betűvel díszített sütit. – Igen, de még gyakorolnom kell a habzsák kezelését. Landon beleharap a művembe. – Az a fontos, hogy jó legyen az íze – mondja teli szájjal. Felnevetek, mire megtörli a száját. Megeszem még egy sütit, és szórakozottan hallgatom Landon beszámolóját a meccsről, ami nem igazán érdekel. De nem akarom megsérteni, ezért úgy teszek, mintha figyelnék. Közben megint Hardinra gondolok, és kinézek az ablakon. – Jól vagy? – Landon kérdése visszaránt a valóságba. – Igen, ne haragudj. Figyelek… Illetve az elején figyeltem – teszem hozzá bocsánatkérő mosollyal. – Semmi baj. Hardinról van szó? – Igen… Honnan tudod? – csodálkozom. – Hol van? – A diákházban. Van ott valami buli ma este… – Úgy döntök, hogy beavatom Landont. – Nem tett említést róla. Találkozott a barátaival, tőlem meg csak úgy elköszönt. Még most is ostobán érzem magam, ahogy beszélek róla. Tudom, hogy nevetséges vagyok, de megőrülök ettől. Az a lány, Molly… Régebben vele kavart, és most együtt lógnak a bulin. És nem mondta el a barátainak, hogy mi… hogy mi ez az egész köztünk… – fejezem be nagyot sóhajtva. – Nem úgy van, hogy jártok? – érdeklődik Landon. – Igen… Nos, ezt gondoltam, de már nem tudom. – Miért nem próbálsz beszélni vele? Vagy menj el a buliba. Döbbenten ránézek. – Nem mehetek el a buliba. – Miért nem? Máskor is jártál már a bulijaikon, és Hardinnal tulajdonképpen jártok, vagy mi… És a szobatársad is ott lesz. Én a helyedben odamennék. – Tényleg? Steph valóban meghívott… Nem tudom. Én is szívesen megnézném, hogy Hardin Mollyval van-e, de ostobának érezném magam, ha csak úgy betoppanok.

– Szerintem igen. – Eljössz velem? – kérdezem. – Nem. Ne haragudj, Tessa. Barátok vagyunk, de nem. Tudtam, hogy ezt fogja mondani, de azért megkérdeztem. – Azt hiszem, elmegyek. Legalább azért, hogy beszéljek vele. – Jó. De előbb töröld le a lisztet az arcodról! Landon felnevet, és gyengéden meglököm a karját. Kicsit maradok még, és beszélgetek vele, nehogy azt higgye, csak sofőrnek használom, hogy elvigyen a buliba. Pedig tudom, hogy nem gondolna rólam ilyet. – Sok szerencsét, és hívj, ha szükséged van rám – búcsúzik tőlem Landon, és kitesz a ház előtt. Miután elhajt, rájövök, milyen vicces helyzetbe kerültem. A szobámban hagytam a telefonomat, hogy ne gondoljak Hardinra, és most mégis itt vagyok a szállása előtt. Az udvaron néhány lengén öltözött lány álldogál. Gyorsan végignézek magamon. Farmerben és kardigánban vagyok, nincs rajtam smink, a hajam a fejem búbjára tűzve. Mégis, hogy képzeltem ezt? Leküzdöm a félelmemet, és bemegyek az épületbe. Nem látok ismerős arcot, csak Logant. Éppen egy lányt fényképez, aki egy szál bugyiban és melltartóban pózol neki. Átmegyek a konyhán, és valaki a kezembe nyom egy piros poharat. Belekortyolok. Ha Hardinnal fogok találkozni, akkor alkoholra lesz szükségem. Átvágok a zsúfolt nappalin, és a heverő felé tartok, ahol a csoportjuk általában időzni szokott. A fejek és vállak között észreveszem Molly rózsaszín haját… Elfog a hányinger, amikor látom, hogy nem a heverőn ül, hanem Hardin ölében, aki a combjára teszi a kezét. Molly hátradől, mintha egy fotelban ülne, és ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Hogy kerültem ilyen helyzetbe Hardinnal? Távol kellett volna tartanom magam tőle. Az elejétől fogva tudtam, hogy mire számíthatok, most mégis úgy érzem magam, mintha gyomorszájon vágott volna a valóság. El kell tűnnöm innen! Nem tartozom ide, és nem akarok megint sírni előttük. Elegem van abból, hogy Hardin miatt sírok, és többé nem fogok olyat várni tőle, amit nem kaphatok meg. Valahányszor úgy érzem, hogy ennél mélyebbre már nem süllyedhetek, megint újabb és újabb gyötrelmeket okoz. Megismertette velem a viszonzatlan érzelmek minden kínját. Nézem, ahogy Molly Hardin kezére teszi a kezét. Hardin elhúzza tőle, de csak azért, hogy megfogja a csípőjét. Játékosan meg is szorítja, mire Molly felnevet. Minden erőmet összeszedem, hogy megmozduljak, hátráljak, rohanjak, kússzak, vagy bármit csináljak, csak minél távolabb kerüljek innen. De a szememet nem tudom levenni a fiúról, akiért annyira odavoltam, és aki most Mollyt nézi. – Tessa! – kiáltja valaki. Hardin felkapja a fejét, és találkozik a pillantásunk. Tágra nyitja a szemét. Molly is felém néz, aztán még kényelmesebben elhelyezkedik Hardin ölében. Hardin kinyitja a száját, mintha mondani akarna valamit, de nem szólal meg. Zed felbukkan mellettem, és végre sikerül levenni a szemem Hardinról. Mosolyt erőltetek az arcomra, de minden energiámra szükség van, hogy visszatartsam a zokogást. – Kérsz egy italt? – kérdezi Zed, mire lenézek a kezemre. Az előbb egy pohár sör volt nálam, nem?

A pohár a lábamnál hever, és az ital a szőnyegre fröccsent. Odébb lépek. Máskor feltakarítanám, és mentegetőznék, de most inkább úgy teszek, mintha nem az enyém lenne. Olyan nagy itt a tömeg, hogy senki sem veszi észre, mi történt. Két választásom van: vagy zokogva elrohanok, és Hardin megtudja, mennyire kikészített, vagy jó képet vágok hozzá, és úgy teszek, mintha nem törődnék vele, és azzal sem, hogy még mindig Mollyt szorongatja az ölében. A második megoldás mellett döntök. – Igen, köszönöm. Jólesne egy ital – mondom erőltetett könnyedséggel.

Ötvenkilencedik fejezet Követem Zedet a konyhába, és lelkileg felkészítem magam, hogy végig tudjam csinálni ezt a bulit. Azért jöttem ide, hogy leugassam Hardin fejét, megmondjam neki, hogy soha többé ne szóljon hozzám, megüssem, és megtépjem Molly rózsaszín haját. De valószínűleg csak gúnyosan vigyorogna, és jót mulatna rajtam. Ezért felhajtom az egész pohár szörpös vodkát, amit Zed készít nekem, sőt még egyet kérek. Hardin már túl sok estémet rontotta el, és nem leszek többé az a lány, akivel szórakozhat. Zed kever nekem még egy cseresznyeszörpös vodkát, és amikor néhány perc múlva megint odatartom a poharamat, nevetve felemeli a kezét. – Hé, lassabban, kislány. Már kettőt megittál! – Mert nagyon finom. – Megnyalom a számat, mert még mindig érzem rajta a cseresznye ízét. – Rendben, de ezt már lassabban kortyold, jó? Bólintok, mire készít még egyet, és átnyújtja. – Azt hiszem, éppen egy újabb kör „Felelsz vagy mersz”-t kezdtünk el, amikor betoppantál. Miért játsszák mindig ezt a szánalmas játékot? Azt hittem, csak a középiskolások szórakoznak vele, aztán azok is kinövik. Megint megfájdul a szívem, amikor elképzelem, mennyi mindent „mert” már Hardin és Molly aznap este. – Miből maradtam ki az előző körben? – kérdezem Zedet, és előveszem a legjobb flörtölős mosolyomat. Félek, hogy úgy nézek ki, mint egy eszelős, de Zed visszamosolyog rám, tehát működik a dolog. – Csak a szokásos részeg csókok. Semmi különös – mondja a vállát megrántva. Gombóc nő a torkomban, de megpróbálom lenyelni az itallal együtt. Színlelt vidámsággal felnevetek, és tovább kortyolgatom a vodkát, miközben visszamegyünk a többiekhez. Zed a padlóra ül, Hardinnal meg Mollyval szemben, én meg mellételepszem, kicsit közelebb, mint kéne, de éppen ez a lényeg. A szívem mélyén arra számítottam, hogy Hardin már lerakta Mollyt az öléből, de nem. Ezért még közelebb hajolok Zedhez. Hardin szeme résnyire szűkül, de nem törődöm vele. A ribanc Molly még mindig az ölében terpeszkedik. Steph együtt érző mosollyal néz rám, aztán Hardin felé sandít. A vodka már kezd hatni, amikor Nate következik. – Felelsz vagy mersz? – kérdezi Steph. – Felelek – válaszolja Nate, mire Steph elhúzza a száját. – Nyuszi vagy – gúnyolódik, aztán elgondolkodik. – Rendben. Igaz, hogy múlt hétvégén Tristan szekrényébe pisiltél? – kérdezi. Mindenki nevetni kezd, kivéve engem, mert fogalmam sincs, miről beszélnek. – Nem! Mondtam már, hogy nem én voltam! – tiltakozik Nate felháborodott arccal, mire a többiek még hangosabban röhögnek. A nagy hahota közben Zed rám néz, és kacsint egyet. Eddig észre sem vettem, hogy milyen szexi. Tényleg olyan, mint egy szupermodell. – Tessa, te is játszol? – kérdezi Steph. Bólintok. Hardinra nézek, aki engem bámul. Rámosolygok, aztán visszanézek Zedre. Hardin komor arca kicsit enyhíti a fájdalmamat. Nagyon helyes, ő is érezze

magát rosszul, ne csak én. – Rendben. Felelsz vagy mersz? – szegezi nekem a kérdést Molly. Hát persze hogy ő kérdez… – Merek – válaszolom bátran. Pedig ki tudja, milyen feladatot talál ki nekem. – Akkor csókold meg Zedet! – Néhányan felkiáltanak, mások kuncogni kezdenek. – Már tudjuk, mi a véleménye a csókolózásról. Mondj valami mást – sziszegi Hardin. – Semmi baj, ez is jó – állítom le. Ha játszani akar, akkor játsszunk. – Nem hiszem, hogy… – próbál tiltakozni Hardin. – Fogd be a szád, Hardin – vág a szavába Steph, és bátorítóan rám mosolyog. El sem tudom hinni, hogy belementem ebbe, és hajlandó vagyok megcsókolni Zedet, még akkor is, ha az egyik legvonzóbb fiú, akit valaha láttam. Eddig csak Noah-val meg Hardinnal csókolóztam, mert Johnnyt az általánosból nem számítom bele. Már csak azért sem, mert olyan íze volt, mint a ragasztónak. – Biztos? – kérdezi Zed. Úgy tesz, mintha aggódna, de látom az izgalmat a tökéletes vonású arcán. – Igen, persze. – Iszom még egy kortyot, és minden erőmet összeszedem, hogy ne nézzek Hardinra, mert akkor biztosan meggondolnám magam. Mindenki minket figyel, és Zed megnyalja a száját, és hozzám hajol, hogy megcsókoljon. Az ajka hideg az ital miatt, és érzem rajta a cseresznye ízét a nyelvén. Az ajka lágy, mégis keményen, határozottan simogat, és a nyelve ügyesen mozog a nyelvemmel. Érzem a hasamban feltámadni a forróságot, nem olyan erősen, mint Hardinnal, de nagyon kellemesen. Annyira, hogy amikor Zed megfogja a derekamat, mindketten feltérdelünk, és úgy folytatjuk a csókot… – Jól van, elég már! Az volt a feladat, hogy csókolózzanak, és nem az, hogy kefélni kezdjenek mindenki előtt – szólal meg Hardin, de most Molly mondja neki, hogy fogja be a száját. Hardinra nézek, és látom, hogy iszonyúan mérges, szinte lángol az arca a dühtől. Nem baj, ő okozta ezt magának. Elhúzódom Zedtől, és érzem, hogy az arcom felhevült a csóktól. Még mindig mindenki minket bámul. Steph elismerően feltartja a hüvelykujját, de én lesütöm a szemem. Zed nagyon elégedettnek tűnik, én meg zavarban vagyok, ugyanakkor örülök Hardin reakciójának. – Tessa, te jössz. Kérdezd Tristant – mondja Zed. Tristan a kihívást választja, és a lehető legunalmasabb feladatot adom neki. Megkérem, hogy egy húzásra igyon meg egy sört. – Zed, felelsz vagy mersz? – kérdezi Tristan, miután lehúzta a sört. Én is megiszom a maradék italomat, mert el akarom nyomni az érzelmeimet. – Merek – válaszolja Zed, mire Steph súg valamit Tristan fülébe. Tristan elvigyorodik. – Tíz percre vidd fel Tessát az egyik szobába – adja ki a feladatot Tristan. Eláll a lélegzetem. Ez túl sok. – Remek ötlet! – lelkendezik Molly, és kárörvendően vigyorog rám. Zed rám néz, mintha azt kérdezné, hogy beleegyezem-e. Gondolkodás nélkül felállok, és megragadom a kezét. Ugyanolyan meglepettnek tűnik, mint mindenki más, de ő is felpattan a helyéről. – Ilyen nincs a játékban! – méltatlankodik Hardin. – Ez… ostobaság. – Mi a baj vele? Mindketten szabadok, és jól fognak együtt szórakozni. Miért érdekel ennyire? –

kérdezi Molly. – Nem… nem érdekel. Csak szerintem hülyeség – válaszolja Hardin. A szívem megint megsajdul. Tehát nem is tervezte, hogy beszámol a barátainak a mi… Mik is vagyunk tulajdonképpen egymásnak? Egész idő alatt kihasznált. Én is csak egy lány vagyok a sok közül, és hatalmas ostobaság volt részemről, hogy egy pillanatig is mást hittem. – Ne is érdekeljen, mert semmi közöd hozzá, Hardin! – csattanok fel ingerülten, és magammal húzom Zedet. – Ez igen! Nahát! – hallom a hátam mögött a csodálkozó hangokat, meg Hardin szitkozódását, amint el akarja hallgattatni őket, miközben Zeddel elindulunk a lépcső felé. Találunk egy üres hálószobát, és Zed felkapcsolja a villanyt. Miután távol kerültem Hardintól, kezdek ideges lenni, amiért Zeddel egyedül vagyok egy hálószobában. Akármennyire is haragszom Hardinra, nem akarok Zeddel bosszút állni rajta. Nem mintha ellenemre lenne a dolog, inkább csak tudom, hogy nem lenne szabad. Nem vagyok olyan lány. – Mit akarsz csinálni? – kérdezem félénken. Zed felnevet, és az ágyhoz vezet. Jaj, istenem! – Csak beszélgessünk, jó? – javasolja, mire bólintok, és lesütöm a szemem. – Sok mindent el tudnék képzelni veled, de be vagy csípve, és nem akarom kihasználni a helyzetet. Elképedve nézek rá. – Meglepődtél? – Zed rám mosolyog, én pedig megkönnyebbülten felnevetek. – Egy kicsit – ismerem be. – Miért? Én nem vagyok olyan szemét… mint Hardin – jegyzi meg halkan, mire elfordítom a fejem. – Tudod, azt hittem, hogy van valami köztetek. – Nem… Mi csak… Barátok voltunk, de már azok sem vagyunk. – Nem akarom elárulni neki, hogy ostoba voltam, és elhittem Hardin hazugságait. – Tehát még mindig a középiskolás barátoddal jársz? – érdeklődik Zed. Örülök, hogy nem kell tovább Hardinról beszélnem. – Nem. Szakítottunk. – Azt bánhatja. Szerencsés fickó volt – teszi hozzá barátságos mosollyal. Zed annyira kedves! Azon kapom magam, hogy a karamellszínű szemébe bámulok. A szempillája sűrűbb és hosszabb, mint az enyém. – Köszönöm. – Talán… találkozhatnánk valamikor. Egy igazi randevún, és nem itt, egy diákház hálószobájában – mondja, és idegesen elneveti magát. – Hát… – Nem tudom, mit feleljek. – Mi lenne, ha holnap megint megkérdezném, amikor józan vagy? – Zed sokkal kedvesebb, mint gondoltam. Az ilyen jóképű és vonzó fiúk általában szemetek… mint Hardin. – Rendben. Zed megfogja a kezem. – Oké! Akkor menjünk vissza. Amikor leértünk, Hardin és Molly még mindig a heverőn terpeszkedik, de Hardinnak most egy ital

van a kezében, Molly pedig úgy helyezkedik, hogy oldalról átveti a lábát Hardin combján. Amikor Hardin a kezünkre néz, önkéntelenül elrántom magam Zedtől, de aztán gyorsan újra megragadom a kezét. Hardin álla megfeszül, én pedig úgy teszek, mintha a bulizókat figyelném, és nem foglalkozom vele. – Na, milyen volt? – érdeklődik Molly gunyoros arccal. – Jó! – vágok vissza. Szerencsére Zed nem szól semmit. Majd később megköszönöm neki, hogy nem cáfolt meg. – Most Molly jön – jelenti be Nate, miután visszaülünk a padlóra. – Felelsz vagy mersz? – kérdezi tőle Hardin. – Hát persze hogy merek. Hardin egyenesen a szemembe nézve folytatja. – Akkor az a feladat, hogy csókolj meg. A szívem a szó szoros értelmében megáll egy pillanatra. Hardin sokkal aljasabb, mint gondoltam. A fülem zúg, a szívem összevissza ver, közben Molly diadalittas vigyorral rám néz, majd Hardinra veti magát. Iszonyú haragot érzek Hardin iránt, de a harag helyét most átveszi a fájdalom, méghozzá olyan éles fájdalom, hogy hullani kezdenek a könnyeim. Nem tudom nézni a jelenetet. Egyszerűen képtelen vagyok tovább színészkedni. Felpattanok, és átvágok a részeg tömegen. Hallom, hogy Zed és Steph a nevemet kiáltja, de nem állok meg. Forog velem a helyiség, és amikor lehunyom a szemem, csak Mollyt és Hardint látom. Nagy üggyel-bajjal az ajtóhoz vergődök. Odakint beszívom a friss levegőt, és hirtelen rám tör a kijózanító valóság. Hogy lehet ennyire kegyetlen? Kirohanok a járdára. El kell innen mennem. Bárcsak sosem találkoztam volna Hardinnal, bárcsak más lenne a szobatársam. Már azt is bánom, hogy egyáltalán a washingtoni egyetemre jöttem. – Tessa! – Megfordulok, mert azt hiszem, hogy képzelődök. De nem. Hardin rohan utánam.

Hatvanadik fejezet Nem vagyok sportos alkat, de az adrenalin szárnyakat ad. Az utca végére érve azonban elfáradok. Hova a pokolba rohanok? Nem emlékszem, utoljára merre mentem vissza a kollégiumba, és ostoba módon a szobámban hagytam a mobilomat. Így akartam bebizonyítani a függetlenségemet, hogy nem foglalkozom Hardinnal. Aki most a nyomomban van, és kiabál utánam. – Tessa! Állj meg, Tessa! Tényleg megállok. Miért futok el tőle? Nincs semmi szégyellnivalóm. Neki kell magyarázkodnia, hogy miért űzi velem az aljas játékait. – Mit mondott Zed? Micsoda? Megfordulok. Alig néhány méterre van tőlem, és meglepett arcot vág, mintha nem számított volna arra, hogy megállok. – Mi van? Mit akarsz tőlem? – kiáltok rá. A szívem szaporán ver a futástól meg a fájdalomtól. – Én… – Most az egyszer úgy tűnik, hogy nem találja a szavakat. – Mondott neked valamit Zed? – Nem… Miért? Mit kellett volna mondania? – Teszek egy lépést előre, és most szemtől szemben állok Hardinnal. A testem lüktet és lángol a haragtól. – Sajnálom… Ne haragudj, jó? – szólal meg végül halk hangon. A szemembe néz, és meg akarja fogni a kezem, de elrántom tőle. Nem válaszol a kérdésemre, hogy mit kellett volna Zednek mondania, de teljesen lefoglal a düh, és nem is érdekel. – Sajnálod? Sajnálod? – ismételgetem, és hisztérikusan felnevetek. – Igen. – Menj a pokolba, Hardin! – Ott akarom hagyni, de megint megragadja a karomat. Kitör belőlem minden harag és elkeseredés. Meglendítem a kezem, és megütöm az arcát, méghozzá jó keményen. Engem is meglep a saját hevességem, ahogy őt is. Máskor talán bocsánatot kérnék tőle, amiért így pofon vágtam, de ő sokkal nagyobb fájdalmat okozott nekem. A kezét az arcához emeli, és lassan megdörzsöli a piros foltot, ahol megütöttem. Felháborodás és értetlenség van a szemében, amikor rám néz. – Mi az ördög ütött beléd? Te csókoltad meg Zedet! – kiáltja felháborodottan. Egy arra haladó autó vezetője megbámul minket, de nem törődöm vele. Nem érdekel, hogy jelenetet rendezünk az utcán. – Te akarsz engem hibáztatni? Ezt nem gondolhatod komolyan! Hazudtál nekem, és bolondot csináltál belőlem, Hardin. Azt hittem, hogy megbízhatok benned, de megaláztál mindenki előtt. Ha Mollyval akartál lenni, miért nem mondtad, hogy hagyjalak békén? Hazugságokkal etettél, azt mondtad, hogy többet akarsz tőlem, és könyörögtél, hogy maradjak veled éjszakára. Csak azért, hogy kihasználhass! Mi volt a célod? Mit akartál elérni ezzel? Ja, persze… Egy jó kis szopást! – Már szinte üvöltök vele. Furcsa ezt a szót hallani a saját számból. – Mi van? Szerinted ezért csinálom? Azt hiszed, hogy kihasznállak? – kiabálja Hardin magából kikelve. – Ezt nem hiszem, hanem tudom, Hardin. De figyelj most jól rám. Elegem van, betelt a pohár! Ha

kell, kollégiumot váltok, hogy többé ne kelljen látnom téged! – Ezt komolyan gondolom. Nem akarom, hogy ezek az emberek tönkretegyék az életemet. – Túlreagálod a dolgot – jelenti ki Hardin. Vissza kell fognom magam, nehogy megint pofon vágjam. – Túlreagálom? Nem meséltél a barátaidnak rólunk, nem említetted nekem a ma esti bulit, aztán faképnél hagytál a parkolóban, és Mollyval távoztál. Pont vele! És mit látok, amikor idejövök? Molly az öledben üldögél, aztán az orrom előtt megcsókolod. Szerintem teljesen érthető a reakcióm – közlöm vele, de már nem kiabálok, sőt kifejezetten halkan beszélek, mert kimerültnek érzem magam. Letörlöm a könnyeket az arcomról, és felnézek a sötét égre. – Te is megcsókoltad Zedet az orrom előtt! És azért nem említettem neked a bulit, mert nem kell mindent bejelentenem! Úgysem akartál volna eljönni, azt mondtad volna, hogy inkább otthon tanulsz, vagy a falat bámulod – veti oda gyűlölködő hangon. A könnyeimen át ránézek. – Akkor miért fecsérled velem az idődet? Miért jöttél utánam, Hardin? – Nem válaszol, de én megteszem helyette. – Sejtettem. Azt hitted, hogy ha utánam futsz és mentegetőzöl, akkor megbocsátok, és továbbra is a titkos, unalmas barátnőd maradok. De tévedsz. A kedvességemet gyengeségnek hitted, és ez nagy hiba volt. – Barátnő? Azt hitted, hogy a barátnőm vagy? – harsogja Hardin. A szívemet szorongató fájdalom ezerszeresére nő. Ezt már képtelenség elviselni. – Nem… Én… – hebegem, de nem tudom, hogyan folytassam. – De igen, azt hitted! – mondja nevetve. – Te is tudod, hogy igen… – ismerem be. Már úgyis porig vagyok alázva, úgyhogy nincs mit veszítenem. – Megetettél azzal a maszlaggal, hogy többet akarsz, és én hittem neked. Elhittem a sok baromságot, amit meséltél nekem, és amiről azt mondtad, hogy még soha senkinek sem beszéltél róla. Most már biztos vagyok benne, hogy egy szavad sem volt igaz, az egészet csak kitaláltad. – Megvonom a vállam, mert mindent feladtam. – Tudod, mit? Már nem is haragszom rád. Inkább magamra haragszom, amiért hittem neked. Hiszen ismertelek, tudtam, milyen vagy, mielőtt megkedveltelek. Tudtam, hogy bántani fogsz. Hogy is mondtad? El fogsz pusztítani? Nem. Tönkre fogsz tenni. Nos, gratulálok, Hardin, te győztél – teszem hozzá zokogva. Fájdalom villan meg a szemében. Illetve fájdalomnak látszik, de valószínűleg diadal. Többé nem érdekel a győzelem vagy a veszteség, belefáradtam ebbe a játszmába. Elfordulok tőle, és elindulok az épület felé. Majd kérek valakitől egy telefont, és felhívom Landont, hogy vigyen vissza a kollégiumba. – Hová mész? – kérdezi Hardin. Fáj, hogy nincs más mondanivalója, és nem ad semmilyen magyarázatot. Csak megerősítette, amit eddig is tudtam, hogy teljesen szívtelen. Meggyorsítom a lépteimet, és nem törődöm vele. Hardin követ, és néhányszor még utánam kiált, de nem hagyom, hogy megint elbűvöljön a hangja. Amikor a diákház lépcsőjéhez érek, azonnal észreveszem Molly rózsaszín haját. – Látod? Molly már vár rád. Igazán összeillő pár vagytok, mint a zsák meg a foltja – szólok hátra neki.

– Nem így van, ezt te is tudod – morogja. – Nekem úgy tűnik, én már semmit sem tudok! – csattanok fel ingerülten, és kettesével szedem a lépcsőket. Zed is felbukkan az ajtóban, és gyorsan odaszaladok hozzá. – Használhatom a telefonodat? Nagyon fontos lenne – könyörgök, de már nyújtja is a mobilját. – Jól vagy? Próbáltam utánad menni, de nagyon eltűntél – mondja, mire bólintok. Hardin előttünk álldogál, amíg felhívom Landont, és megkérem, hogy jöjjön el értem. Zed és Hardin egy pillanatra összenéznek, amikor meghallják Landon nevét, aztán Zed rám pillant. – Jön? – kérdezi aggódó arccal. – Igen, néhány perc múlva itt lesz. Köszönöm a telefont – hálálkodom neki, Hardinra ügyet sem vetve. – Nagyon szívesen. Akarod, hogy megvárjam veled? – kérdezi Zed. – Nem, majd én várok vele! – csattan fel Hardin ingerülten. – Örülnék, ha itt maradnál – mondom Zednek, és lemegyek vele a járdára. Hardin azonban követ minket, és mögöttünk toporog. Steph, Tristan és Molly is a közelünkben álldogálnak a járdán. – Jól vagy? – kérdezi Steph. – Igen – bólintok. – De most elmegyek. Nem is kellett volna idejönnöm. Steph megölel, de meghallom Molly halk megjegyzését. – Hát nem – sziszegi maga elé. Felkapom a fejem, és ránézek. Nem szeretem a nyílt összetűzéseket, de Mollyt kifejezetten gyűlölöm. – Igazad van, tényleg nem kéne itt lennem. Nem vagyok piás, és nem szoktam rávetni magam minden pasira, aki a közelembe kerül. – Micsoda? – hüledezik Molly. – Hallottad, amit mondtam. – Mi a bajod? Kiakadtál, mert megcsókoltam Hardint? Jobb, ha tőlem tudod, hogy én mindig csókolózom Hardinnal – dicsekszik gúnyos hangon. Érzem, hogy elsápadok. Hardinra nézek, aki nem szól egy szót sem. Tehát egész idő alatt csókolózott Mollyval? Esküszöm, már meg sem lepődöm rajta. Nem is tudom, mit válaszoljak. Keresem a szavakat, mivel vághatnék vissza, de teljesen leállt az agyam. Ha elmegyek, biztosan eszembe jut legalább tíz csattanós válasz, de most mintha megkukultam volna. – Menjünk be – javasolja Tristan, és megfogja a két lány karját. Megpróbálok hálásan rámosolyogni, amiért megment a további megaláztatásoktól. – Te is menj velük, Hardin. Tűnj el a közelemből – teszem hozzá, és közben az utcát kémlelem. – Nem csókoltam meg, mármint mostanában nem. Csak ma este. Esküszöm! – erősködik Hardin. Miért mondja ezt mindenki előtt? Molly megfordul, és visszanéz ránk. – Nem érdekel, kivel csókolózol. Tűnj el a közelemből! – ismétlem meg ingerülten. Hatalmas a megkönnyebbülésem, amikor meglátom Landon kocsiját. – Még egyszer köszönöm – hálálkodom Zednek.

– Tessa… – szólal meg Hardin, amikor a kocsi felé indulok. Nem figyelek rá, mire még hangosabban szólongat. – Tessa! – Mindent elmondtam, amit akartam, Hardin. Nem hallgatom tovább a hazugságaidat. Hagyjál már a francba! – kiáltom magamból kikelve, és szembefordulok vele. Tudom, hogy mindenki minket figyel, de annyira elegem van, hogy már semmi sem érdekel. – Én… Tessa, én… – Mi van, Hardin? Mit akarsz mondani? – üvöltöm még hangosabban. – Én… Szeretlek! – kiáltja kétségbeesetten. Eláll a lélegzetem, nem kapok levegőt. Molly olyan hangot ad, mintha fuldokolna. Steph úgy néz ránk, mint aki kísértetet lát. Néhány pillanatig mindnyájan dermedten állunk, mintha egy földöntúli jelenség haladt volna el mellettünk. Időbe telik, mire meg tudok szólalni. – Te beteg vagy, Hardin. Orvoshoz kéne menned. Tudom, hogy ez is csak a játék része, mégis megérinti a lelkemet, hogy ezeket a szavakat hallom tőle. Megfogom a kocsiajtó kilincsét, de Hardin elrántja a kezemet. – Ez igaz! Tényleg! Tudom, hogy nem hiszel nekem, de tényleg szeretlek. – A szemében könnyek csillognak. Összeszorítja a száját, és a tenyerébe temeti az arcát. Egy lépést tesz hátrafelé, aztán egyet előre, és amikor leengedi a kezét, a szemében félelem tükröződik. Hardin… Jobb színész, mint gondoltam. El sem hiszem, hogy képes mindenki előtt eljátszani ezt a színjátékot. Hátralököm, kinyitom a kocsi ajtaját, és beugrom Landon mellé. Gyorsan bezárom az ajtót, mielőtt Hardin visszanyerné az egyensúlyát. Landon elhajt, de Hardin még dörömböl az üvegen. Most én temetem az arcomat a kezembe, mert nem akarom, hogy sírni lásson.

Hatvanegyedik fejezet Miután végre abbahagyom a zokogást, Landon halkan megköszörüli a torkát. – Jól hallottam? Azt mondta, hogy szeret téged? – kérdezi óvatosan. – Igen… Nem tudom… Csak jelenetet akart rendezni – legyintek fáradtan, és vigyáznom kell, nehogy megint elsírjam magam. – Szerinted… Ne haragudj meg rám… De szerinted nem lehet, hogy igazat mondott? Mármint, hogy tényleg szeret téged? – Mi? Á, dehogy! Még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán kedvel. Illetve, amikor kettesben vagyunk, egészen másképp viselkedik velem, és lehet, hogy szeret mint barátot. De tudom, hogy nem szerelmes belém. Saját magán kívül senkit sem képes szeretni – magyarázom elkeseredetten. – Tudod, hogy a te oldaladon állok, Tessa – ingatja a fejét Landon. – De amikor elhajtottunk… Az arcán láttam, hogy tényleg nagyon össze van törve. És csak az lehet ennyire elkeseredett, aki szerelmes. Ez nem igaz. Amikor Hardin megcsókolta Mollyt, úgy éreztem, hogy darabokra törik a szívem, pedig nem szeretem őt. – Te szereted Hardint? – szegezi nekem a kérdést Landon. – Nem! – vágom rá gyorsan, de a hangom gyenge és erőtlen. – Nem szeretem. Ő egy… szemét alak. Alig két hónapja ismerem, de már nagyon sokszor összevesztünk. Tulajdonképpen egész idő alatt martuk egymást. Az ember nem lehet szerelmes valakibe, akivel két hónapja találkozott. Ráadásul tényleg egy szemét alak. – Ezt már mondtad – állapítja meg Landon tapintatosan, és észreveszem, hogy mosoly bujkál a szája sarkában, miközben igyekszik komoly arcot vágni. Nem tetszik ez a szorítás a szívemen, miközben arról beszélünk, hogy szerelmes vagyok-e Hardinba. Hirtelen hányinger fog el, és úgy érzem, mintha szűk lenne a hely a kocsiban. Kicsit leengedem az ablakot, és nekitámasztom a fejemet, hogy érezzem a beáramló levegőt. – Hozzánk akarsz visszajönni, vagy a kollégiumba vigyelek? – érdeklődik Landon. Legszívesebben a szobámban lennék, hogy összegömbölyödjek az ágyon, de attól tartok, hogy Steph vagy Hardin betoppan. Sokkal kisebb az esélye, hogy Hardin az apja házában bukkanjon fel, ezért az tűnik jobb megoldásnak. – Inkább hozzátok, de be kéne térnünk a szobámba, hogy magamhoz vegyek néhány holmit. Nagyon sajnálom, hogy ennyit kell vezetned miattam. – Tessa, ez egyáltalán nem nagy út, és a barátom vagy. Nem kell mentegetőznöd és hálálkodnod – jelenti ki határozottan, és a kedves mosolyától én is elmosolyodom. Ő a legjobb ember, akivel itt találkoztam. Nagyon szerencsés vagyok, hogy ilyen barátra találtam. – Hadd köszönjem meg még egyszer utoljára, hogy ilyen jó barátom vagy – mondom neki, mire viccesen összeráncolja a homlokát. – Nagyon szívesen segítek. Akkor menjünk először hozzád.

A szobámban felkapok néhány ruhát, és magamhoz veszem a könyveimet. Úgy tűnik, egyre ritkábban vagyok itt. Napok óta ez lesz az első éjszaka, amit Hardin nélkül töltök. Már kezdtem hozzászokni a közös alváshoz, de ez is csak azt bizonyítja, mennyire ostoba vagyok. Kiveszem a mobilomat a fiókból, és visszamegyek Landonhöz, aki a kocsijában vár. Tizenegy után érünk vissza a házukba. Teljesen ki vagyok merülve, és örülök, hogy Ken és Karen már alszik. Landon betesz a sütőbe egy pizzát, én pedig megeszem még egy muffint, amit Karennel készítettem. Mintha hetek teltek volna el a közös sütésünk óta, és nem órák. Nagyon hosszú nap áll mögöttem, ami jól kezdődött Hardinnal meg a sikeres interjúval, de aztán Hardin elrontotta, mint mindig. A pizza után Landonnel felmegyünk az emeletre, és megmutatja nekem a vendégszobát, ahol egyszer már aludtam. Illetve nem aludtam ott, mert felébresztett Hardin kiabálása. Annyi minden történt, amióta megismertem. Az időérzékemet összezavarja, ha arra gondolok, hogy két veszekedés közben milyen jól éreztem vele magam. Még egyszer megköszönöm Landonnek a segítségét, mire viccesen megcsóválja a fejét, majd magamra hagy, és bemegy a saját szobájába. Bekapcsolom a telefonomat, és látom, hogy több üzenetet is kaptam Hardintól, Stephtől meg az anyámtól. Csak az anyám üzenetét tartom meg, a többit olvasás nélkül kitörlöm. Úgyis tudom, mit akarnak mondani, és mára elegem van. Lehalkítom a telefont, felveszem a pizsamámat, és bebújok az ágyba. Éjjel egy óra, és nemsokára fel kell kelnem. Holnap is hosszú napom lesz. Ha ma nem hiányoztam volna a délelőtti óráimról, akkor itthon, illetve itt maradnék. Vagy a kollégiumi szobámban. Miért erősködtem, hogy Hardin jöjjön vissza irodalomra? Sok forgolódás után megnézem az időt: mindjárt hajnali három. Ma volt életem legjobb és legrosszabb napja, és annyira kimerített, hogy nem tudok elaludni. Aztán egyszer csak ott találom magam Hardin ajtaja előtt, és belépek a szobájába. Kihúzom a komód második fiókját, és kiveszek belőle egy fehér pólót. Látom rajta, hogy még nem hordta, de nem zavar. Leveszem a felsőmet, és belebújok a fehér pólóba. Lefekszem az ágyra, és a párnába temetem az arcom. Körülvesz Hardin kellemes illata, és végre álomba merülök.

Hatvankettedik fejezet Ébredés után beletelik egy percbe, mire rájövök, hogy nem Hardinnal vagyok az ágyban. A nap besüt a nagy ablakon, és amikor odanézek, meglátok egy alakot a fotelban. Gyorsan felülök, és megpróbálok magamhoz térni. A szemem hozzászokik a nappali fényhez, és iszonyú harag fog el. – Hardin? – kérdezem döbbenten, és megtörlöm a szemem. – Szia – mondja. A fotelban üldögél, a térdére könyökölve. – Mi az ördögöt csinálsz itt? – förmedek rá. A szívem máris megsajdult. – Tessa, beszélnünk kell – közli válasz helyett. A szeme alatt sötét karikák vannak. – Nézted, ahogy alszom? – fakadok ki ingerülten. – Nem, dehogy. Csak néhány perce jöttem be – próbál megnyugtatni. Lehet, hogy rémálmai voltak nélkülem? Ha nem látom a saját szememmel, azt hinném, ez is a játszmához tartozik. De emlékszem, hogy a kezemben tartottam a verejtékben fürdő arcát, és a szemében igazi rettegést láttam. Nem szólalok meg, mert nincs kedvem veszekedni vele. Azt akarom, hogy menjen el. Illetve gyűlölöm magam, mert igazából nem akarom, csak tudom, hogy így van jól. – Beszélnünk kell – ismétli meg. Amikor megrázom a fejem, minkét kezével a hajába túr, és nagy levegőt vesz. – Órára kell mennem – mondom neki. – Landon már elment. Kikapcsoltam az ébresztődet. Tizenegy óra van. – Mit csináltál? – Későn feküdtél le. Úgy gondoltam, hogy… – Hogy merészelted? Azonnal tűnj innen! – Dühít, hogy lekéstem a délelőtti óráimat, de a tegnapi aljassága miatt érzett fájdalom még a haragnál is erősebb. Nem szabad kimutatnom a gyengeségemet, különben visszaél vele. Mindig ezt csinálja. – Az én szobámban vagy – közli higgadtan. Kikászálódom az ágyból, nem törődve azzal, hogy csak egy póló van rajtam, méghozzá az ő pólója. – Igazad van. Megyek – jelentem ki. A torkomat szorongatja a sírás, és máris érzem, hogy könnyek gyűlnek a szememben. – Nem úgy értettem… Azt akartam mondani, hogy a szobámban vagy… Miért? – A hangja rideg. – Nem tudom… Csak… Nem tudtam elaludni… – ismerem be. Minél előbb véget kell vetnem ennek a társalgásnak. – Egyébként nem is a te szobád. Én is ugyanannyiszor aludtam benne, mint te. Sőt, most már többször – teszem hozzá. – És a saját pólód nem felelt meg? – kérdezi, a fehér pólóra nézve. Hát persze. Már megint kötekedik és csipkelődik. – Rendben, gúnyolódj csak! – fakadok ki dühösen. Mindjárt kicsordulnak a könnyeim. A szemembe néz, de elfordítom a fejem. – Nem gúnyolódtam. – Hardin feláll, és egy lépést tesz felém. Hátrálni kezdek, és felemelem a karomat, hogy visszatartsam. – Csak hallgass meg, jó?

– Mit mondhatnál még nekem, Hardin? Mindig ezt csináljuk. Újra és újra összeveszünk, és minden alkalommal csúnyábban. Nem tudom tovább csinálni. Elég volt. – Bocsánatot kértem, amiért megcsókoltam Mollyt – mondja fásult hangon. – Nem erről van szó. Illetve nemcsak erről, hanem sokkal többről. Ha ezt nem érted, akkor egyértelmű, hogy az időnket pazaroljuk. Sosem leszel az, akire szükségem van, és ez fordítva is igaz. Neked nem egy ilyen lány kell, mint én. – Megtörlöm a szemem, és kinézek az ablakon. – De te pontosan az vagy, akire szükségem van! – erősködik Hardin. Bárcsak hinni tudnék neki! Kár, hogy képtelen az érzelmekre. – Te nem vagy az. – Csak ennyit tudok kinyögni. Nem akarok előtte sírni, de már nem sokáig tudom visszatartani a könnyeimet. Amióta találkoztunk, állandóan sírok. Ha megint belegabalyodok a hálójába, akkor ez már mindig így lesz. – Mi nem vagyok? – Nem vagy olyan, mint szeretném. Állandóan bántasz. – Elmegyek mellette, és a szemben lévő vendégszobába lépek. Gyorsan felhúzom a nadrágomat, és összeszedem a holmimat. Hardin minden mozdulatomat figyeli az ajtóból. – Nem hallottad, amit tegnap mondtam neked? – kérdezi végül. Reméltem, hogy ezt nem hozza fel. – De igen… Hallottam – felelem, és nem nézek rá. – És nincs semmi mondanivalód ezzel kapcsolatban? – Hardin hangja ellenségessé válik. – Nincs – hazudom, mire odalép hozzám. – Menj innen… – kérem. Veszélyesen közel van, és tudom, mire készül. Hátrálni próbálok, de megragad, és magához ránt. Megcsókol, és a nyelvével megpróbálja szétnyitni az ajkamat, de nem hagyom. Kicsit hátrahajol, és rám néz. – Csókolj vissza, Tessa – parancsol rám. – Nem! – tiltakozom, és meglököm a mellkasát. – Mondd, hogy te nem így érzel, és már itt sem vagyok. – Az arca alig néhány centiméterre van az enyémtől. A bőrömön érzem a forró leheletét. – Nem így érzek. – Fáj ezt mondani, de meg kell szabadulnom a közelségétől. – De igen! – erősködik. – Tudom, hogy igen. – Nem, Hardin. Egyébként tudom, hogy te sem. Csak nem gondolod, hogy elhiszem neked? Hardin hirtelen elenged. – Nem hiszed el, hogy szeretlek téged? – Persze hogy nem. Ennyire ostobának nézel? Egy hosszú pillanatig némán mered rám. Kinyitja a száját, aztán becsukja. – Igazad van – veti oda végül. – Tessék? – Igazad van – ismétli meg, és megvonja a vállát. – Tényleg nem szeretlek, csak ezzel is fokozni akartam a feszültséget meg a drámát – magyarázza könnyed nevetéssel. Tudom, hogy nem gondolta komolyan, mégis fáj az őszintesége. Mert a szívem mélyén, a józan ész minden figyelmeztetése ellenére, abban reménykedtem, hogy igazat mondott tegnap este.

Hardin a falnál állva nézi, ahogy a táskámmal a kezemben kisétálok a szobából. A lépcsőhöz érve meglátom Karent a földszinten, aki barátságosan rám mosolyog. – Tessa, kedvesem! Nem is tudtam, hogy itt vagy. – A mosolya elhalványul, amikor észreveszi a zaklatott állapotomat. – Jól vagy? Történt valami? – Nem, minden rendben. Tegnap este kizártam magam a szobából, ezért… – Szia, Karen – szólal meg Hardin a hátam mögött. – Hardin! – A nő mosolya visszatér. – Kértek reggelit? Illetve inkább ebédet, mert mindjárt dél van. – Nem, köszönöm szépen. Már megyek vissza a kollégiumba – magyarázom, és lemegyek a lépcsőn. – Én ennék valamit – közli Hardin, aki követ engem. Karen meglepettnek tűnik, és elgondolkodó pillantást vet ránk. – Rendben. Nagyszerű. A konyhában leszek. Miután Karen eltűnik, az ajtó felé indulok. – Hová mész? – Hardin megragadja a kezemet, de addig ráncigálom, amíg elengedi. – A koleszba, ahogy az előbb mondtam. – Gyalog? – Mi bajod van? Úgy viselkedsz, mintha semmi sem történt volna, mintha nem veszekedtünk volna, és semmit sem csináltál volna. Komolyan mondom, hogy őrült vagy, Hardin. De tényleg, ez már orvosi eset. Először borzalmas dolgokat vágsz a fejemhez, aztán felajánlod, hogy elviszel? – Nem tudok lépést tartani vele. – Nem mondtam semmi borzalmasat, csak azt, hogy nem szeretlek, amit te már állítólag amúgy is tudtál. És nem ajánlottam fel, hogy elviszlek. Csak megkérdeztem, hogy gyalog akarsz-e visszamenni. A gúnyos pillantásától szédülni kezdek. Miért jött ide egyáltalán, ha nem törődik velem? Nincs jobb dolga, mint hogy engem kínozzon? – Mit tettem? – fakad ki belőlem a kérdés. Már régen meg akartam ezt kérdezni tőle, de mindig féltem a válaszától. – Tessék? – Mit tettem, amiért ennyire gyűlölsz? – kérdezem, és megpróbálok halkan beszélni, nehogy Karen meghallja. – Gyakorlatilag bármelyik lány a tiéd lehet, mégis arra pazarolod az energiáidat, hogy újabb és újabb aljasságokat találj ki, és megbánts, megalázz engem. Miért? Ennyire utálsz? – Nem erről van szó. Nem utállak, Tessa. Csak könnyű célpont vagy, és felébreszted bennem a vadászösztönt. Ennyi – teszi hozzá önelégült arccal. Mielőtt folytathatná, Karen megkérdezi tőle, hogy kér-e savanyúságot a szendvicsére. Hardin visszamegy a konyhába, hogy válaszoljon neki, én meg kilépek az ajtón. A buszmegálló felé menet arra gondolok, hogy mostanában úgyis sok óráról hiányoztam, ezért már nem oszt, nem szoroz, ha nem megyek be délután. Inkább veszek egy kocsit. Szerencsére a busz néhány perc múlva megérkezik, és sikerül ülőhelyet találnom hátul. Lerogyok az ablak mellé, és felidézem, mit mondott Landon a szívfájdalomról. Ha az ember nem szeret valakit, akkor az nem törheti össze a szívét. Hardin már többször összetörte a szívemet, még

akkor is, amikor azt hittem, hogy ennél kisebb darabokra már nem törhet. És szeretem őt. Szerelmes vagyok Hardinba.

Hatvanharmadik fejezet A kereskedő egy sunyi róka, és áporodott cigarettaszaga van, de már nem halogathatom tovább az autóvásárlást. Egy óra alkudozás után megírom a csekket az előlegről, ő pedig átnyújtja nekem egy viszonylag jó állapotban lévő 2010-es Toyota Corolla kulcsait. A fehér festék néhány helyen lepattogzott, de sikerült olyan alacsonyra szorítanom az árat, hogy ne törődjek vele. Mielőtt elhagyom a kereskedést, felhívom anyát. Persze azonnal kijelenti, hogy nagyobb kocsit kellett volna vennem, és mindjárt sorolni is kezdi az okokat. Úgy teszek, mintha elment volna a térerő, és kikapcsolom a telefont. Fantasztikus érzés végre a saját autómat vezetni. Többé nem kell alkalmazkodnom a tömegközlekedéshez, és kocsival mehetek munkába is. Remélem, az állásomat nem befolyásolja, hogy Hardinnal megszakítottam a kapcsolatot. Nem hiszem. De mi van, ha megunta, hogy csak megríkat, és tönkre akarja tenni a karrieremet is? Talán beszélnem kéne Kennel, és megmagyarázni neki, hogy Hardinnal már nem… járunk? Azt hiszi, hogy a barátnője vagyok, tehát ki kell találnom valamit. Nem mondhatom neki, hogy a „fiad a legkegyetlenebb ember a világon, és borzalmas hatással van rám, ezért nem tudom tovább elviselni a közelségét”. Bekapcsolom a rádiót, és felhangosítom, pedig nem szoktam üvöltetni a zenét. De most szükségem van arra, hogy elterelje a gondolataimat, és inkább a dalszövegeket figyelem. Azzal sem törődöm, hogy minden dal valahogy Hardinra emlékeztet. Mielőtt visszamegyek a campusra, veszek még magamnak néhány új ruhát. Egyre hidegebb az idő, úgyhogy szükségem van melegebb nadrágokra, és elegem van már a hosszú szoknyákból. Végül beszerzek néhány ruhadarabot, amit a Vance-ben is hordhatok. Egyszínű blúzokat és kardigánokat, meg néhány farmert. A szokásosnál szűkebbek, de jól állnak. Steph nincs a szobában, amikor visszaérek, aminek örülök. Tényleg keresnem kéne egy másik szobát magamnak. Kedvelem Stephet, de nem lakhatunk együtt, ha Hardin is mindig felbukkan a közelében. Majd meglátom, mennyit fogok keresni a gyakornoki állásommal. Lehet, hogy tudok egy lakást bérelni magamnak, és nem kell a campuson laknom. Az anyám persze ki lenne akadva, de nem szólhat bele. Összehajtogatom az új ruhákat, és elteszem őket, aztán felkapom a neszesszeremet, és elmegyek zuhanyozni. Amikor visszaérek, Steph és Zed az ágyon ülnek, és a számítógépet nézik. Remek. Steph álmosan felnéz. – Szia, Tessa. Hardin megtalált tegnap este? – Bólintok, mire megkérdezi: – Szóval megbeszéltétek a dolgot? – Nem. Illetve igen. Végeztem vele – közlöm könnyed hangon. Steph szeme elkerekedik. Biztosan azt hitte, hogy Hardin megint belém vájta a karmait. – Ennek örülök. – Zed elmosolyodik, és Steph megüti a karját. Aztán lenéz a mobiljára, mert csippant egyet. – Tristan megjött, mennünk kell. Akarsz velünk jönni? – néz rám.

– Nem, köszönöm. Itthon maradok. De képzeld, ma vettem egy kocsit! – újságolom, mire felkiált örömében. – Tényleg? Ez fantasztikus! – lelkendezik. – Majd megmutatod, ha visszajöttem – mosolyog, és elindulnak az ajtó felé. Steph kilép a folyosóra, de Zed még az ajtóban álldogál. – Tessa? – A hangja sima, mint a bársony. Felnézek, mire rám mosolyog. – Gondolkodtál a randin? – kérdezi, a szemembe nézve. – Én… – Vissza akarom utasítani, de miért? Zed nagyon vonzó, és kedvesnek tűnik. Nem használta ki a lehetőséget, amikor részeg voltam. Tudom, hogy sokkal jobb társaság lenne, mint Hardin. Nála egyébként mindenki jobb. – Persze – mosolygok vissza Zedre. – Ez a persze azt jelenti, hogy eljössz velem randizni? – Zed mosolya még ragyogóbb lesz. – Igen, miért ne? – válaszolom. – Akkor ma este? – Igen, a ma este jó lesz. – Talán mégsem olyan jó ötlet a ma este, mert be kéne hoznom a lemaradást. Igaz, hogy előre tanultam, úgyhogy a sok hiányzás ellenére sincs nagy gond. – Csodás. Akkor hétre érted jövök, jó? – Oké. Zed beleharap az alsó ajkába. – Viszlát, ma este, szépségem – mondja mosolyogva. Elpirulok, és búcsút intek neki, ő pedig kilép az ajtón. Négy óra van, úgyhogy maradt három órám. Beszárítom a hajam, besütöm a végét, és legnagyobb meglepetésemre remekül áll az új frizura. Diszkréten kisminkelem magam, és felveszem az egyik új sötét farmert, egy fehér trikóval meg egy hosszú barna kardigánnal. Idegesen nézegetem magam a tükörben. Talán valami mást kéne felvennem? Végül egy kék trikó meg egy blúz mellett döntök. El sem tudom hinni, hogy Zeddel randevúzom. Egész életemben csak egy barátom volt, és most Zeddel találkozom, miután sokat bajlódtam Hardinnal. Lehet, hogy mostantól a tetkós, piercinges fiúkra bukom? Előveszem a Büszkeség és balítéletet, és olvasni kezdek, hogy gyorsabban múljon az idő. De a gondolataim elkalandoznak, és állandóan Noah jut az eszembe. Talán fel kéne hívnom? Felkapom a mobilomat, és megkeresem a nevét a telefonkönyvben. Sokáig nézem a kijelzőt. A bűntudat meg a józan ész végül legyőzi a hirtelen támadt késztetést, és visszadobom a telefont az ágyra. Úgy tűnik, csak percek teltek el, amikor kopogást hallok az ajtón. Ez biztosan Zed, mert Hardin nem kopogna, csak gorombán berontana, és szétszórná a holmimat. Amikor kinyitom az ajtót, eláll a lélegzetem. Zed szűk fekete farmert, fehér sportcipőt, fehér pólót és egy farmermellényt visel. Fantasztikusan néz ki. – Gyönyörű vagy, Tessa – üdvözöl, és átnyújt egy virágot. Virág? Meglepőnek és hízelgőnek találom Zed figyelmes ajándékát. – Köszönöm. – Elmosolyodom, és megszagolom a fehér liliomot. – Kész vagy? – érdeklődik udvariasan.

– Igen. Hová viszel? – kérdezem kifelé menet. – Arra gondoltam, hogy megvacsorázunk, aztán moziba megyünk. Semmi különleges, csak lazán, feszültség nélkül – mondja nevetve. Az autóhoz érve, ki akarom nyitni az ajtót, de Zed megelőz. – Majd én – nevet fel jókedvűen. – Ó, köszönöm szépen. Még mindig ideges vagyok, de Zed olyan kedves, hogy hamarosan megnyugszom. A kocsiba ülünk, de nem kapcsolja be a rádiót, hanem beszélgetést kezdeményez. A családomról meg az egyetem utáni terveimről kérdez. Elmeséli, hogy környezetvédelmet és környezettudományt tanul az egyetemen, amit nagyon érdekesnek tartok. Egy barátságos, kávéház stílusú étterembe érkezünk, és kiülünk a belső teraszra. Rendelés után folytatjuk a csevegést, amíg megérkezik az étel. Zed mindent megeszik, és elkezd sült krumplikat lopni a tányéromról. Fenyegetően felemelem a villámat. – Ha még egyet elcsensz, kénytelen leszek megölni téged – jelentem ki viccesen. Ártatlan arcot vág, aztán elneveti magát, közben kidugja a nyelvét a foga között. Azon kapom magam, hogy én is mulatok rajta, pedig úgy tűnik, mintha már évek óta nem nevettem volna. Remek érzés megint vidámnak lenni. – Imádni való a nevetésed – jegyzi meg, mire mosolyogva ingatom a fejemet. Vacsora után egy elég silány vígjátékot nézünk meg, ami egyikünknek sem tetszik, mégis remekül szórakozunk, és tréfás megjegyzésekkel kommentáljuk a cselekményt. A végén Zed a kezemre teszi a kezét. Nem kellemetlen az érintése, pedig azt hittem, kínos lesz. Mégsem olyan, mint amikor Hardin nyúl hozzám. Csak most jut az eszembe, hogy már órák óta nem gondoltam Hardinra. Ennek őszintén örülök, mert mindennap, minden órában ő jár a fejemben. Majdnem tizenegy óra, mire Zed visszavisz a campusra. Örülök, hogy már szerda van, és csak két napot kell várni a hétvégéig, amikor végre kialhatom magam. Zed megáll a parkolóban, megkerüli a kocsit, és odalép hozzám. – Nagyon jól éreztem magam. Köszönöm, hogy eljöttél. – Én is jól szórakoztam – válaszolom, és megigazítom a vállamon a táskát. – Eszembe jutott valami… Nemrég megkérdezted, hogy elmegyek-e az ünnepségre. – Bólintok, mire így folytatja: – Nem baj, ha elkísérlek? – Nem, dehogy. Én Landonnel meg a barátnőjével megyek. – Nem emlékszem, hogy Zed is gúnyolódott volna Landonön, de mindenképpen a tudtára akarom adni, hogy nem tetszik a barátai hozzáállása. – Rendben. Jól fogjuk érezni magunkat – mondja, mire elmosolyodom. – Akkor ezt megbeszéltük. Találkozzunk ott – javaslom. Szó sem lehet arról, hogy elvigyem Landonékhez a vacsorára. – Remek. Még egyszer köszi az estét. – Zed közelebb lép hozzám. Meg akar csókolni? Elfog a pánik. De csak megfogja a kezem, és a szájához emeli. Lágyan megcsókolja a kezem fejét, és nagyon kedvesnek tartom ezt a gesztust.

– Jó éjszakát, Tessa – búcsúzik, és visszaül a kocsiba. Nagyot sóhajtok, és örülök, hogy nem próbált megcsókolni. Zed nagyon aranyos, és tegnap este jó volt csókolózni vele, de most nem lenne jó az időzítés. Másnap reggel Landon a kávézónál vár rám, és azonnal beszámolok neki Zedről. – Hardin tud róla? – kérdezi, és ez kicsit felbosszant. – Nem, és nem is kell. Semmi köze hozzá. – Észreveszem, hogy a kelleténél élesebb hangon válaszoltam, ezért gyorsan hozzáteszem: – Elnézést, de ez kényes téma. – Hát persze. Azért legyél óvatos – figyelmeztet kedvesen, és megígérem neki, hogy résen leszek. A nap többi része gyorsan eltelik, és Landon nem említi többet Hardint vagy Zedet. Eljön az irodalomóra, és visszafojtott lélegzettel lépek be a helyiségbe, ahol Hardin már a megszokott helyén ül. Összeszorul a szívem, amikor meglátom. Egy pillanatra felém néz, aztán visszafordul a katedra felé. – Találkoztál Zeddel tegnap este? – kérdezi, amikor leülök mellé. Pedig annyira reméltem, hogy nem fog megszólítani. – Semmi közöd hozzá – válaszolom. Hardin felém fordul, és egészen közel hajol hozzám. – A hírek gyorsan terjednek a csapatunkban, Tessa, ezt ne feledd. Most fenyegetőzik? El akarja mesélni a barátainak, ami köztünk történt? A gondolattól összeszorul a torkom. Elfordulok tőle, és a tanárra figyelek, aki megköszörüli a torkát, és elkezdi az órát. – Most pedig folytassuk ott, ahol tegnap abbahagytuk, és tárgyaljuk tovább az Üvöltő szeleket. Tessék? Úgy volt, hogy csak a jövő héten térünk rá az Üvöltő szelekre. Ezért nem szeretek hiányozni az órákról. Érzem magamon Hardin tekintetét. Talán ő is az első estére gondol, amikor a szobájában rajtakapott, hogy a regényt olvasom. A tanár hátratett kézzel sétál előttünk. – Tehát tudjuk, hogy Catherine és Heathcliff között nagyon szenvedélyes kapcsolat volt. A mindent elemésztő szenvedélyük gyakorlatilag tönkretette a többi szereplő életét is. Néhányan úgy vélik, hogy nem illettek össze, mások szerint viszont össze kellett volna házasodniuk, ahelyett, hogy megpróbálnak a szerelmük ellen küzdeni. – A tanár elhallgat, és körülnéz az előadóteremben. – Maguk mit gondolnak? – teszi fel a kérdést. Máskor azonnal feltenném a kezemet, hogy megmutassam, milyen sokat tudok a romantikus regényekről, de ez a téma túlságosan közelről érint. Valaki megszólal a terem végéből. – Szerintem nagyon kegyetlenek voltak egymáshoz. Állandóan marakodtak, és Catherine nem volt hajlandó beismerni, hogy szerelmes Heathcliffbe. Edgarhoz ment feleségül, pedig tudta, hogy Heathcliffet szereti. Ha az elején összejönnek, mindenkinek kevesebbet kellett volna szenvednie. Hardin rám néz, és az arcom lángba borul. – Catherine egy önző, beképzelt szuka volt – jegyzi meg hangosan. Néhányan felkiáltanak, és a

tanár haragos pillantást vet Hardinra, aki nem zavartatja magát. – Elnézést, de Catherine meg volt győződve arról, hogy túl jó Heathcliffhez… Talán igaza volt, de tudta, hogy Edgar mellett sosem lesz boldog, mégis őt választotta. Catherine és Heathcliff nagyon hasonlítottak egymásra, és ezért nehezen jöttek ki. De ha Catherine nem olyan fafejű, akkor boldogan éltek volna, amíg meg nem halnak. Tudom, hogy ostobaság a regény szereplőihez hasonlítani Hardint és magamat. Mert van egy nagy különbség: Heathcliff nagyon szerette Catherine-t. Képes volt tétlenül végignézni, hogy Catherine hozzámegy Edgarhoz, és csak utána nősült meg. Hardin nem szeret engem ennyire, sőt semmit sem érez irántam, úgyhogy nincs joga Heathcliffhez hasonlítani magát. Érzem, hogy az egész társaság a válaszomra vár. Talán abban reménykednek, hogy megint tanúi lehetnek egy heves veszekedésnek. Csalódniuk kell, mert csendben maradok. Hardin provokálni akar, de nem fogok besétálni a csapdájába.

Hatvannegyedik fejezet Óra után elbúcsúzom Landontől, és a tanárhoz sietek, hogy megmagyarázzam a hiányzásaimat. Gratulál a gyakornoki állásomhoz, és közli, hogy egy kicsit átrendezte a tananyagot. Addig folytatom vele a beszélgetést, amíg Hardin kilép a helyiségből. Visszamegyek a szobámba, és az ágyra teszem a könyveimet meg a jegyzeteimet. Megpróbálok tanulni, de ideges vagyok, mert tudom, hogy nemsokára betoppan Steph, Hardin, vagy valamelyik barátjuk, akik állandóan a szobánkban lógnak. Ezért inkább mindent berámolok a táskámba, és a kocsimhoz megyek. Keresek egy helyet a campuson kívül, ahol nyugodtan tanulhatok. Mondjuk, egy kávézót. A város felé menet észreveszek egy kis könyvtárat egy forgalmas út sarkán. Csak néhány autó van a parkolóban, ezért megállok. A könyvtár hátsó részébe vonulok, ahol végre nyugodtan tanulhatok, és nem kell attól tartanom, hogy valaki megzavar. Ez lesz az új menedékem, egy tökéletes hely a tanuláshoz. – Kisasszony, öt perc múlva zárunk – lép az asztalomhoz egy idősebb könyvtáros. Zárnak? Kinézek az ablakon, és látom, hogy besötétedett. Fel sem tűnt, hogy lement a nap. Annyira elmélyültem az olvasásban, hogy órák teltek el észrevétlenül. Egészen biztos, hogy gyakrabban fogok idejárni. – Rendben, köszönöm szépen – válaszolom, és összeszedem a holmimat. Megnézem a mobilomat. Kaptam egy üzenetet Zedtől. Csak jó éjszakát akarok kívánni. Már alig várom a pénteket. Nagyon aranyosnak tartom, hogy gondolt rám, ezért válaszolok. Ez kedves, köszönöm. Én is várom. Visszaérek a szobámba, de Steph még nincs ott. Felveszem a pizsamámat, és olvasni kezdem az Üvöltő szeleket. Gyorsan elalszom, és Heathcliffről meg a lápvidékről álmodom. Amikor pénteken felébredek, egy üzenetet kapok Landontől, amelyben azt írja, hogy ma egyik órára sem jön be, mert Dakota a tervezettnél korábban érkezik. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy kihagyom az irodalmat, de aztán elvetem az ötletet. Nem hagyom, hogy Hardin mindent tönkretegyen, amit szeretek. Ma reggel a szokásosnál tovább készülődöm, és befonom elöl a hajam, mielőtt besütöm. Mivel meleg idő lesz, egy vékonyabb farmert veszek fel, és egy bordó mellényt kapok fel a pólóm fölé. Óra előtt bemegyek a kávézóba, és észreveszem Logant, aki előttem áll a sorban. Mielőtt csendben elosonhatnék, megfordul. – Szia, Tessa – üdvözöl. – Szia, Logan. Hogy vagy? – kérdezem udvariasan. – Jól. Jössz ma este?

– A tanévnyitó tábortűzre? – Nem, a bulira. A tábortűz most is béna lesz, mint mindig. – Én oda megyek – közlöm vele könnyedén, mire felnevet. – Ha unatkozol, akkor később még mindig benézhetsz – javasolja, és elveszi a kávéját. Megköszönöm a meghívást, és örülök, hogy Hardin barátait nem érdekli a tábortűz, mert ez azt jelenti, hogy ma este nem botlom beléjük. Irodalomórán a helyemre megyek, és nem nézek Hardinra. Továbbra is az Üvöltő szeleket tárgyaljuk, de Hardin csendben marad. Amikor a tanár befejezi az órát, összeszedem a holmimat, és szinte rohanok az ajtó felé. – Tessa! – hallom Hardin kiáltását a hátam mögött, de megszaporázom a lépteimet. Landon nélkül védtelenebbnek érzem magam. A járdára érve egy érintést érzek a karomon. Azonnal tudom, hogy ő az, mert a bőröm bizseregni kezd. – Mi van? – förmedek rá. Egy lépést tesz hátrafelé, és egy füzetet nyújt felém. – Ezt elejtetted. Megkönnyebbülés és csalódottság kavarog bennem. Bárcsak elmúlna ez a szívemet szorongató fájdalom. Ahelyett, hogy csökkenne, minden nap minden pillanatában erősödik. Nem lett volna szabad beismernem magamnak, hogy szerelmes vagyok belé. Talán ha továbbra is a homokba dugom a fejem, és tagadom az igazságot, akkor kevésbé fájna. – Köszönöm – motyogom, és elveszem tőle a füzetet. A szemembe néz, és néhány másodpercig farkasszemet nézünk egymással. Aztán eszembe jut, hogy egy forgalmas járdán állunk, és diákok sietnek el mellettünk. Hardin megrázza a haját, aztán megfordul, és elsétál. A kocsimhoz megyek, és egyenesen Landonhöz hajtok. Ötre várnak, és még csak három óra, de nem üldögélhetek egyedül a szobámban. Amióta Hardin belépett az életembe, tényleg megzakkantam egy kicsit. Karen széles mosollyal nyit ajtót nekem, és behív. – Csak én vagyok itthon. Dakota és Landon a boltba mentek, hogy hozzanak nekem néhány dolgot – magyarázza, miközben a konyhába vezet. – Elnézést, hogy ilyen korán jöttem. – Nem kell elnézést kérned. Legalább segítesz nekem főzni. – Elém tol egy vágódeszkát meg néhány hagymát és krumplit. Vagdosni kezdek, és közben az időjárásról meg a közeledő télről beszélgetünk. – Tessa, még mindig segíteni akarsz nekem rendbe tenni az üvegházat? Légkondicionált, úgyhogy nem kell aggódnunk a hideg miatt. – Hát persze! Örömmel. – Remek. Mi szólnál a holnaphoz? Mert jövő hétvégén egy kicsit elfoglalt leszek – teszi hozzá viccesen. Hát persze, az esküvő. Majdnem elfelejtettem. Megpróbálom viszonozni a mosolyát.

– Igen, gondolom. – Bárcsak rá tudtam volna venni Hardint, hogy elmenjen, de már akkor is lehetetlen volt, most pedig végképp elképzelhetetlen. Karen a sütőbe teszi a csirkét, és összeszedi a tányérokat meg az evőeszközt, hogy megteríthessünk. – Hardin eljön ma a vacsorára? – érdeklődik terítés közben. Igyekszik könnyednek tűnni, de látom rajta, hogy aggódik a kérdés miatt. – Nem. Nem jön el – válaszolom, és lesütöm a szemem. Az asszony keze egy pillanatra megáll a levegőben. – Amúgy jól vagytok? De nem akarok tolakodó lenni. – Semmi baj. – Elhatározom, hogy nem titkolózom előtte. – Azt hiszem, nem vagyunk jól. – Édesem… Szomorúan hallom. Pedig azt hittem, tényleg van köztetek valami. De tudom, hogy nagyon nehéz együtt lenni valakivel, aki képtelen kimutatni az érzéseit. Kicsit furcsának tartom az érdeklődését, mert még a saját anyámmal sem szoktam ilyesmiről beszélni. Karen nyitottsága és őszintesége viszont feloldja a gátlásaimat. – Ezt hogy érted? – Nem ismerem Hardint annyira, mint szeretném, de annyit tudok, hogy érzelmileg nagyon zárkózott. Ken régebben sok álmatlan éjszakát töltött azzal, hogy aggódott érte. Mindig boldogtalan gyerek volt. – Karen szeme gyanúsan fénylik. – Még az anyjának sem mondta soha, hogy szereti. – Micsoda? – szakad ki belőlem a kiáltás. – Egyszerűen sosem mondta ki. Nem tudom, miért. Ken nem emlékszik arra, hogy bármelyiküknek azt mondta volna, hogy szereti. Ez nagyon szomorú. Nemcsak Kennek, hanem Hardinnak is. – Az asszony megtörli a szemét. Érdekes. Hardin még a saját szüleinek sem mondta, hogy szereti, nekem viszont elég könnyen a fejemhez vágta, igaz, hogy gyűlölködve. – Ő… Őt nagyon nehéz megérteni. – Csak ennyit tudok kinyögni. – Igen, ez így van. De, Tessa… Remélem, akkor is meglátogatsz minket, ha nem működik köztetek… a kapcsolat. – Persze – ígérem neki. Karen valószínűleg látja rajtam, hogy rossz lett a kedvem, ezért megint az üvegházra tereli a szót, miközben várjuk, hogy elkészüljön az étel, amit aztán az asztalra teszünk. Egyszer csak elhallgat a mondat közepén, és elmosolyodik. Megfordulok, és meglátom Landont, aki egy gyönyörű, göndör hajú lánnyal közeledik. Tudtam, hogy szép, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. – Szia! Biztosan te vagy Tessa – üdvözöl, mielőtt Landon kinyithatná a száját, hogy bemutasson minket egymásnak. Dakota odasiet hozzám, és megölel, én pedig rögtön a szívembe zárom. – Olyan sok jót hallottam rólad, Dakota, és annyira örülök, hogy végre találkozhatunk! – lelkendezem, mire a lány elmosolyodik. Landon szerelmes pillantással nézi, ahogy a barátnője odamegy Karenhez, őt is megöleli, majd leül a pult mellé. – Idefelé menet láttuk Kent. A benzinkútnál tankolt, úgyhogy bármelyik percben itt lehet –

magyarázza Landon az anyjának. – Remek. Tessával már megterítettük az asztalt. Landon odamegy Dakotához, átkarolja a derekát, és úgy vezeti az asztalhoz. Én velük szemben foglalok helyet, és a mellettem lévő üres székre nézek. Karen arra a helyre is tett egy terítéket, a „szimmetria kedvéért”, és ez most kicsit elszomorít. Egy tökéletes világban Hardin mellettem ülne, a kezemet fogná, ahogy Landon szorongatja Dakota kezét. Beszélgetés közben hozzádőlhetnék, és nem kéne attól félnem, hogy visszautasít. Már bánom, hogy nem hívtam meg Zedet, bár nagyon kínos lenne. De lehet, hogy még rosszabb lesz két szerelmes párral vacsorázni egyedül. Ken megérkezik, és megszabadít a sötét gondolataimtól. Először Karenhez lép, és megcsókolja az arcát, aztán ő is leül az asztalhoz. – Csodásan néz ki a vacsora, drágám – mondja, és játékos mozdulattal az ölébe teríti a szalvétát. – Dakota, valahányszor látlak, mindig gyönyörűbb leszel. – Ken a lányra mosolyog, majd hozzám fordul. – Tessa, neked pedig gratulálok a gyakornoki álláshoz a Vance-nél. Christian felhívott, és mindent elmesélt. Nagyon jó benyomást tettél rá. – Még egyszer köszönöm, hogy szóltál neki. Annyira örülök ennek a lehetőségnek. – Hálásan Kenre mosolygok, aztán egy darabig csend lesz az asztalnál, mert megkóstoljuk Karen csirkéjét, ami egyszerűen fantasztikus. – Bocsánat a késésért! – hangzik fel mögöttem, mire a tányéromra ejtem a villát. – Hardin! Nem tudtam, hogy te is jössz! – csodálkozik Karen kedves mosollyal az arcán, aztán rám néz. Elfordítom a pillantásom. A szívem máris vadul kalimpál. – Igen. Nem emlékszel, hogy megbeszéltük a múlt héten, Tessa? – Hardin fenyegető mosolyt villant rám, és helyet foglal mellettem. Mi a baja? Miért nem tud békén hagyni? Tudom, részben az én hibám, hogy közel engedtem magamhoz, ő meg túlságosan élvezi ezt a macska-egér játékot. Mindenki engem figyel, úgyhogy bólintok, és a kezembe veszem a villát, amit leejtettem. Dakota zavartnak látszik, Landon pedig aggódó arcot vág. – Biztosan te vagy Delilah – szólítja meg Hardin Dakotát. – Dakotának hívnak – javítja ki a lány kedvesen. – Ja igen, Dakota. Ugyanaz… – morogja maga elé, mire megrúgom az asztal alatt. Landon haragos pillantással mered Hardinra, de úgy tűnik, ő nem zavartatja magát. Ken és Karen egymás között beszélgetnek. Én az ételre összpontosítok, és a menekülési stratégián töröm a fejem. – Milyen volt az estéd? – kérdezi Hardin könnyed hangon. Tudja, hogy nem fogok jelenetet rendezni, ezért kedvére bosszanthat. – Jó – válaszolom színlelt nyugalommal. – Nem kérdezed meg, milyen volt az enyém? – Hardin gúnyos mosollyal néz rám. – Nem – mondom, és bekapok egy újabb falatot. – Tessa, a te kocsid áll odakint? – érdeklődik Ken, mire bólintok. – Igen, végre van saját autóm! – lelkendezem. Remélem, hogy sikerül ebbe az irányba terelni a beszélgetést, és nem kell tovább folytatnom a kínos társalgást Hardinnal. Hardin felvonja a szemöldökét.

– Mikor vetted? – A minap. – Tudod, amikor azt mondtad, hogy csak a vadászat kedvéért foglalkozol velem. – És hol vetted? – Egy kereskedőnél – válaszolom, és észreveszem, hogy Dakota és Karen megpróbálja elfojtani a mosolyát. Most lehetőségem nyílik témát váltani, ezért Dakotához fordulok. – Landon mesélte, hogy New Yorkba akarsz menni egy balettiskolába. – Dakota beszélni kezd a terveiről. Komolyan érdekli ez az iskola, és New Yorkba szeretne költözni. Landon őszinte örömmel hallgatja, és látszik rajta, hogy mindenben támogatja, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy távol lesznek egymástól. Amikor Dakota elhallgat, Landon a telefonjára néz. – Lassan mennünk kell. Az ünnepség nem fog megvárni minket. – Máris? – kérdezi Karen. – Akkor vigyétek magatokkal a desszertet. Landon bólint, és segít neki edényekbe tenni a süteményeket. – Az én kocsimmal jössz? – kérdezi Hardin. Körülnézek, mintha nem tudnám, hogy kihez intézte a szavait. – Hozzád beszélek – mordul rám. – Tessék? Nem, mert te nem jössz – mondom neki. – De igen. Nem akadályozhatod meg, úgyhogy akár az én kocsimmal is mehetünk. – Hardin elmosolyodik, és megpróbálja a combomra tenni a kezét. – Mi az ördög van veled? – sziszegem halkan. – Nem beszélhetnénk odakint? – javasolja Hardin, és az apja felé pillant. – Nem – jelentem ki halkan, de határozottan. Valahányszor Hardinnal „beszélgetünk”, az lesz a vége, hogy sírva fakadok. Hardin azonban felpattan az asztaltól, megragadja a karomat, és engem is talpra ránt. – Odakint leszünk – jelenti be a többieknek, azzal átvonszol a nappalin, és kituszkol a bejárati ajtón. Odakint kirántom a karomat a kezéből. – Ne nyúlj hozzám többet! – figyelmeztetem. Vállat von. – Bocsánat, de különben nem jöttél volna velem. – Mert nem akartam! – Elnézést kérek, mindenért. Nagyon sajnálom. Oké? – Az ajakpiercingjét pöckölgeti, én meg igyekszem elkerülni a szája látványát. Inkább a szemébe nézek, és észreveszem, hogy kutató pillantással fürkészi az arcomat. – Sajnálod? Nem sajnálsz semmit, Hardin. Csak megint kínozni akarsz. Hagyd ezt abba! Elegem van, hogy állandóan veled kell hadakoznom. Nem folytatom tovább. Nincs valaki más, akivel szórakozhatsz? Esküszöm, segítek neked találni egy szegény, ártatlan lányt, akit gyötörhetsz, csak engem hagyjál már békén. – Nem erről van szó. Tudom, hogy csúnyán viselkedem veled, és macska-egér játékot jászom, de igazából nem tudom, miért csinálom. De ha adsz nekem még egy esélyt, csak még egyet, akkor abbahagyom. Megpróbáltam távol tartani magam tőled, de nem megy. Szükségem van rád… – Hardin

lenéz, és a cipőjével piszkálni kezdi a terasz padlóját. A pimaszsága annyira felháborít, hogy most az egyszer sikerül visszatartanom a könnyeimet. Már így is túl sokszor gyönyörködhetett bennük. – Elég! Hagyd abba! Nem unod még ezt? Ha szükséged lenne rám, akkor nem bántál volna olyan csúnyán velem. Magad mondtad, hogy könnyű célpont vagyok, és felébresztem benned a vadászösztönt. Nem emlékszel? Ezek után nem állhatsz elém, és nem viselkedhetsz úgy, mintha mi sem történt volna. – Azt nem gondoltam komolyan, te is tudod. – Tehát beismered, hogy csak azért mondtad, mert meg akartál bántani? – förmedek rá haragos arccal, és igyekszem megőrizni a hidegvéremet. – Igen… – válaszolja, és lesüti a szemét. Teljesen össze vagyok zavarodva vele kapcsolatban. Lehetetlen kiismerni a szándékait. Először azt mondja, hogy többet akar tőlem, utána megcsókolja Mollyt, aztán közli, hogy szerelmes belém, amit később visszavon, most meg mentegetőzik… – Miért bocsássak meg neked, amikor éppen most ismerted be, hogy szándékosan fájdalmat akartál okozni? – Csak még egy esélyt kérek, Tess. Mindent megmagyarázok – könyörög. Majdnem elhiszem, hogy igazi fájdalom süt a szeméből, miközben rám néz. – Nem. Most pedig mennem kell. – Miért nem jöhetek veled? – kérdezi. – Mert… Mert Zeddel találkozom. Az arca megváltozik, mintha eltorzulnának a vonásai az elkeseredéstől. Minden erőmet össze kell szednem, nehogy megvigasztaljam. De ezt kizárólag magának köszönheti. Még ha komolyan is gondolja a bocsánatkérést, már túl késő. – Zeddel? Tehát ti most… jártok? – A hangja tele van megvetéssel. – Nem, erről még nem beszéltünk. Mi csak… nem tudom… együtt lógunk, azt hiszem. – Még nem beszéltetek róla? Tehát ha megkérdezné, igent mondanál? – Nem tudom… – Tényleg fogalmam sincs. – Zed kedves és udvarias, és rendesen bánik velem. – Miért magyarázkodom ennek a fiúnak? – Tessa, nem is ismered. Nem tudod, hogy… Az ajtó kinyílik, és megjelenik a lelkes Landon. – Kész vagy? Hardinra néz, aki most az egyszer védtelennek és… összetörtnek tűnik. Nagy önuralommal ráveszem magam, hogy elinduljak a kocsi felé, és követem Landont. Nem tudok ellenállni a kísértésnek, és visszanézek Hardinra, aki még mindig a verandán álldogál, és bámul utánam, miközben elhajtok az úton.

Hatvanötödik fejezet Landon mellé parkolok le, és üzenek Zednek, hogy megérkeztem. Azonnal visszaír, hogy találkozzunk a focipálya túlsó részén, a bal oldalon. Landon Dakotával az oldalán odalép hozzám, és megmondom nekik, hol vár ránk Zed. – Az remek – mondja, és tényleg süt róla a boldog izgatottság. – Ki az a Zed? – érdeklődik Dakota. – Ő az egyik… barátom – válaszolom, mert Zed tényleg csak egy barát. – De Hardin a fiúd, nem? – folytatja a kérdezősködést a lány. Ránézek. A pillantásában nincsen semmi rosszallás, csak látszik rajta, hogy nem érti a helyzetet. Üdv a klubban, gondolom keserűen. – Nem, kicsim – nevet fel Landon. – Egyik sem a fiúja. – Azért nem olyan rossz a helyzet, mint gondolod – mondom most már én is nevetve. Pont mire odaérünk a többiekhez, az egyetem zenekara játszani kezd, és a rét egyre zsúfoltabb lesz. Megkönnyebbülök, amikor meglátom Zedet a kerítésnek támaszkodni. Odamutatok, és mindnyájan odamegyünk hozzá. Látom Dakota arcán a meglepődést. Nem tudom, hogy a tetoválások és a piercingek, vagy Zed vonzó külseje lepi meg jobban. Talán mindkettő. – Szia, szépségem – üdvözöl Zed mosolyogva, és megölel. Rámosolygok, és viszonzom az ölelést. – Sziasztok, Zed vagyok. Örülök, hogy ti is eljöttetek. – Landon és Dakota felé int a fejével. Tudom, hogy Landonnel már találkozott, úgyhogy biztosan csak udvarias akar lenni. – Régóta itt vagy? – kérdezem. – Csak kábé tíz perce érkeztem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokan lesznek. Landon egy kevésbé zsúfolt helyre vezet minket, a hatalmas farakás közelébe, és mindnyájan a fűre telepszünk. Dakota Landon lába között foglal helyet, és hátradől a mellére. A nap kezd lemenni, és a szél felélénkül. Hosszú ujjú dzsekit kellett volna felvennem. – Igen. Voltál már egy ilyen tanévnyitó ünnepségen? – kérdezem Zedet, aki megrázza a fejét. – Nem, ez általában nem az én világom – válaszolja nevetve, majd hozzáteszi: – De örülök, hogy ma este itt vagyok. Elmosolyodom, mert sejtem, hogy ezzel bókolni akar. Ekkor valaki felmegy az emelvényre, és mindenkit szeretettel üdvözöl az egyetem és az egyetemi zenekar nevében. Néhány percig még szónokol, aztán elkezdődik a visszaszámlálás. Három, kettő, egy… És meggyújtják az óriási máglyát. A lángok azonnal felcsapnak az ég felé. Jó helyünk van a tűz közelében, és nem kell attól félnem, hogy fázni fogok. – Meddig maradsz itt? – kérdezi Zed Dakotát. A lány szomorúan bólogat. – Csak ezen a hétvégén. Pedig jó lenne, ha a következő hétvégén vissza tudnék jönni az esküvőre. – Milyen esküvőre? – csodálkozik Zed. Landonre nézek.

– Az anyám férjhez megy – válaszolja. – Értem… – Zed elhallgat, és maga elé néz, mintha gondolkodna valamin. – Mi van? – érdeklődöm. – Semmi. Csak azon töröm a fejem, ki beszélt még nekem egy esküvőről, ami a jövő hétvégén lesz. Ja, igen, Hardin. Megkérdezte, mit kell felvenni egy ilyen alkalomra. A szívem egy pillanatra megáll, de remélem, semmi sem látszik az arcomon. Tehát Hardin még mindig nem árulta el a barátainak, hogy az apja a rektor, aki feleségül veszi Landon anyját. – Milyen véletlen egybeesés, nem? – csodálkozik Zed. – Igazából nem, mert… – szólal meg Dakota, de gyorsan a szavába vágok. – Igen. De egy ilyen méretű városban biztosan minden hétvégén van néhány esküvő. Zed egyetértően bólint, és Landon súg valamit Dakota fülébe. Tehát Hardin arra készül, hogy eljön az esküvőre? Zed felnevet. – Egyébként nem tudom elképzelni Hardint egy esküvőn. – Miért nem? – A hangom kicsit élesebb a kelleténél. – Nem tudom… Azért, mert ő Hardin. Csak akkor lehetne elcsalni egy esküvőre, ha tudná, hogy szexelhet a koszorúslányokkal. Mindegyikkel – teszi hozzá, és elhúzza a száját. – Azt hittem, barátok vagytok Hardinnal – jegyzem meg. – Persze. Nem is mondtam rosszat róla, mert Hardin tényleg ilyen. Minden hétvégén másik lánnyal szexel, néha egynél többel is. A fülem zúgni kezd, és úgy érzem, hogy a tűz égeti a bőrömet. Át sem gondolom, mit teszek, amikor hirtelen felpattanok. – Hová mész? Mi a baj? – kérdezi Zed. – Semmi, csak… Friss levegőre van szükségem – motyogom. Tudom, hogy ez nagyon ostobán hangzik, de nem érdekel. – Mindjárt visszajövök. Egy perc. – Gyorsan elsietek, mielőtt valamelyiküknek eszébe jut, hogy elkísérjen. Mi ütött belém? Zed aranyos, kedvel engem, élvezi a társaságomat, mégis elég, hogy valaki megemlíti Hardint, és máris csak ő jár a fejemben. Sétálgatok egy kicsit a bódék és az árusok között, veszek néhány nagy levegőt, aztán visszamegyek a többiekhez. – Elnézést, de a tűz… Túlságosan forró volt – hazudom, és visszaülök a fűbe. Zed a kezében tartja a telefonját, de elfordítja a kijelzőt, aztán visszacsúsztatja a zsebébe. Megnyugtat, hogy semmi baj, és a következő egy órában vidáman beszélgetünk Landonnel meg Dakotával. – Kicsit elfáradtam. Korán indult a gépem – mondja egy idő után Dakota Landonnek, aki bólint. – Igen, én is fáradt vagyok. Azt hiszem, mi most megyünk. – Landon feláll, és talpra segíti Dakotát. – Te is menni akarsz? – Zed kérdő pillantást vet rám. – Nem, én jól vagyok. Vagy te már meguntad? Zed megrázza a fejét. – Minden oké. – Elbúcsúzunk Landontől és Dakotától, aztán nézzük őket, ahogy eltűnnek a

tömegben. – Miért rendezik meg ezt a tábortüzet? – kérdezem Zedet, bár nem hiszem, hogy tudja a választ. – Szerintem a futballszezon végét ünneplik. Vagy a közepét, vagy valami ilyesmi – magyarázza, és megvonja a vállát. Körülnézek, és csak most veszem észre, hogy sokan mezt viselnek körülöttünk. – Ja, már értem – mondom nevetve. Zed a távolba néz. – Az ott Hardin? Én is odakapom a fejem, és meglátom Hardint, aki felénk tart, egy alacsony barna lány társaságában. Közelebb húzódom Zedhez. Pontosan ezért nem vettem komolyan Hardint, amikor az ajtajuk előtt győzködött. Máris talált egy lányt, akit azért hozott ide, hogy engem bosszantson. – Szia, Zed – szólal meg a lány idegesítően vékony hangon. – Szia, Emma. – Zed átkarolja a vállamat. Hardin haragos pillantással néz rá, de mellénk ül. Tudom, hogy udvariatlan vagyok, mert nem mutatkozom be a lánynak, de máris gyűlölöm. – Milyen a tábortűz? – érdeklődik Hardin. – Meleg. És már majdnem vége van, azt hiszem – válaszolja Zed. Érzem a feszültséget kettejük között. Nem értem, mi ennek az oka, amikor Hardin egyértelműen kimutatta a barátainak, hogy egyáltalán nem törődik velem. – Lehet itt ételt is kapni? – kérdezi a lány. – Igen, vannak árusok – válaszolom neki. – Hardin, gyere, és vegyünk valamit – nyafogja, mire Hardin elhúzza a száját, de feltápászkodik. – Hozz nekem egy perecet! – kiált utána Zed vigyorogva, de Hardin nem szólal meg, csak összeszorítja a száját. Mi a bajuk ezeknek? Mihelyt Hardin és Emma eltűnik, Zedhez fordulok. – Nem mehetnénk el innen? Nincs kedvem Hardinhoz. Tudod, hogy nem kedveljük egymást. – Megpróbálok könnyedén felnevetni, de nem nagyon sikerül. – Ja igen, persze – bólogat Zed. Mindketten felállunk, és megfogja a kezemet. Kéz a kézben sétálunk, de közben állandóan Hardint keresem a tekintetemmel, és nagyon remélem, hogy nem lát meg minket. – Van kedved elmenni a buliba? – kérdezi Zed, amikor a parkolóba érünk. – Nem, oda sem szívesen mennék. – Az az utolsó hely, ahová vágyom. – Rendben. Akkor talán majd máskor… – mondja bizonytalanul. – Nem arról van szó – vágok a szavába. – Még szívesen vagyok veled, csak semmi kedvem abban a diákházban bulizni. Zed meglepettnek tűnik, és a szemembe néz. – Oké… Esetleg elmehetünk hozzám… Persze, csak ha akarod. Ha nem, akkor máshová. Igazából nem nagyon tudom, hová lehet menni ebben a városban – ismeri be nevetve, és én is vele nevetek. – Rendben, akkor menjünk hozzád. Majd követlek a kocsival. Vezetés közben elképzelem Hardin arcát, amikor visszajön, és nem talál minket. Ő hozta magával

azt a lányt, úgyhogy nincs joga kiakadni. De ez nem enyhíti a szívemet szorongató fájdalmat. Zed nem messze lakik a campustól, egy kicsi, de tiszta lakásban. Megkínál egy itallal, amit visszautasítok, mert még aznap este vissza akarok menni a koleszba. Leülök a heverőre, és Zed a kezembe nyomja a távirányítót, aztán átmegy a konyhába, hogy készítsen magának egy italt. – Válassz te. Nem tudom, milyen műsorokat szeretsz. – Egyedül laksz itt? – kérdezem, mire bólint. Kicsit kényelmetlenül érzem magam, amikor mellém ül, és átkarolja a derekamat, de egy mosollyal leplezem az idegességemet. Zed telefonja rezegni kezd a zsebében, ezért feláll, hogy felvegye. Feltartott ujjával jelzi, hogy mindjárt visszajön, majd kimegy a kis konyhába. – Elmentünk – mondja a telefonba. – Na és? Rendben… Ez van… – Az elkapott mondatfoszlányokat nem értem, kivéve azt, hogy „elmentünk”. Hardinnal beszél? Felállok, és a konyhába megyek, de Zed már letette a telefont. – Ki volt az? – kíváncsiskodom. – Nem fontos – nyugtat meg, és visszavezet a heverőhöz. – Nagyon örülök, hogy kezdjük megismerni egymást. Egészen más vagy, mint az itteni lányok – mondja kedvesen. – Én is örülök. Ismered Emmát? – Egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne kérdezősködjek róla. – Igen. Nate unokatestvérével jár, aki egyébként lány. – Egy lánnyal jár? – Igen, már elég régen együtt vannak. Emma nagyon jó fej. Tehát Hardin nem vele volt, illetve nem úgy. Talán azért jött el, mert beszélni akart velem, és nem azért, hogy fájdalmat okozzon nekem. Zedre nézek, aki közel hajol hozzám, és megcsókol. Az ajka hűvös az italtól, és a vodka ízét érzem rajta. Gyengéden és óvatosan megsimogatja először a karomat, aztán a derekamat. Felrémlik előttem Hardin szomorú arca. Eszembe jut, hogy könyörgött még egy lehetőségért, de én nem hittem neki. A pillantása, amikor elhajtottam… A dühös kitörése Catherine-ről és Heathcliffről irodalomórán… Mindig felbukkan, amikor nem akarom látni. Az anyjának sem vallja be, hogy szereti, nekem mégis ezt mondta, mindenki előtt. Aztán milyen aljas volt, amikor visszaszívta a szavait. Ha dühös, tör-zúz… Ma este beállított az apjához, pedig gyűlöl ott lenni. És megkérdezte a barátait, mit vegyen fel az esküvőre… Most már mindent értek. Ugyanakkor semmit sem értek. Hardin szeret engem. A maga sérült módján, de szeret engem. Ez a felismerés megdöbbent, és teljesen lehengerel. – Mi van? – kérdezi Zed, és abbahagyja a csókot. – Mi van? – kérdezek vissza. – Az előbb Hardin nevét mondtad. – Nem! – tiltakozom. – De igen. – Zed feláll, és ellép a heverőtől. – Mennem kell… Ne haragudj – hebegem, aztán felkapom a táskámat, és kirohanok az ajtón, mielőtt megszólalhatna.

Hatvanhatodik fejezet Egy pillanatig eltöprengek azon, hogy mit is csinálok most. Azért hagytam ott Zedet, hogy megkeressem Hardint, de először át kell gondolnom, mi fog történni. Két lehetőség van. Hardin gorombaságokat fog a fejemhez vágni, szidni és ócsárolni fog, és azt mondja, hogy hagyjam békén. Vagy beismeri, hogy érzései vannak irántam, és csak azért aljaskodik és szeszélyeskedik velem, mert képtelen normális módon kifejezni ezeket az érzéseket. Akkor sem leszek rosszabb állapotban, mint most, ha az első forgatókönyv válik valóra, amit egyébként valószínűbbnek tartok. És mi van, ha a második valósul meg? Készen állok arra, hogy megbocsássam neki azt a sok aljasságot, amit a rövid ismeretségünk alatt mondott és tett? Ha mindketten bevalljuk egymásnak az érzelmeinket, megváltozik valami köztünk? Hardin meg fog változni? Képes lenne úgy szeretni engem, ahogy én azt elvárom, és ha igen, akkor el tudom viselni a hangulatváltozásait? Sajnos egyedül egyik kérdést sem tudom megválaszolni. Nem tetszik, hogy Hardin ennyire lefoglalja a gondolataimat, és elbizonytalanít. De az a legrosszabb, hogy nem tudom, mit fog tenni vagy mondani. Megállok az átkozott diákház előtt, ahol már túl sok időt töltöttem. Gyűlölöm ezt a házat. Sok mindent gyűlölök most, és a Hardin iránt érzett haragom majdnem elérte a forráspontot. Leparkolok a járda mellett, felszaladok a lépcsőn, és belépek a zsúfolt épületbe. Egyenesen a régi heverő felé tartok, ahol Hardin szokott időzni, de nem látom a bozontos fejét. Gyorsan egy termetes fiú mögé bújok, nehogy Steph, vagy valaki más észrevegyen. Felrohanok a lépcsőn, és ököllel dörömbölni kezdek az ajtaján. Dühít, hogy megint be van zárva. – Hardin, én vagyok! Nyisd ki! – kiáltom, és tovább dörömbölök, de nem kapok választ. Hol a pokolban van? Nem akarom felhívni, pedig az lenne a legegyszerűbb megoldás. De most nagyon haragszom rá, és ragaszkodom a haragomhoz, mert csak úgy tudom megmondani neki, amit akarok. Felhívom Landont, de Hardin nincs az apja házában. Már csak a tábortűznél kereshetem, de nem hiszem, hogy ott van. Mégsem jut eszembe más lehetőség. Visszamegyek a stadionhoz, leparkolok, közben ismételgetem magamban az ingerült beszédemet, amit Hardinnak szánok, ha esetleg ott találom. A futballpályára érve látom, hogy már szinte mindenki elment, és a tűz is majdnem kialudt. Körbejárom a terepet, és a félhomályban szemügyre veszek minden párt, hátha meglátom Hardint és Emmát, de nem járok szerencsével. Már éppen fel akarom adni, amikor észreveszem Hardint. A kerítésnek támaszkodik a kapu mögött. Egyedül van, és úgy tűnik, nem vesz észre, mert most leül a fűre, és megtörli a száját. Amikor közelebb érek, látom, hogy piros a keze. Vérzik? Hirtelen felkapja a fejét, mintha megérezné a jelenlétemet. Igen, a szája széle vérzik, és az arcán egy csúnya véraláfutás sötétlik. – Mi az ördög… – mondom, és letérdelek előtte. – Mi történt veled? – kérdezem. Felnéz, és a szeme olyan zavaros, hogy a haragom azonnal elpárolog. – Mit érdekel? Hol van a randipartnered? – mordul rám. Megcsóválom a fejem, elveszem a kezét a szájáról, és megvizsgálom a felhasadt ajkát. Elrántja a

fejét, de nem törődöm vele. – Mondd el, mi történt! – förmedek rá. Felsóhajt, és beletúr a hajába. Az ökle sebes és véres. Az egyik seb elég mélynek tűnik, és biztosan nagyon fáj. – Verekedtél? – Hogy jöttél rá? – csattan fel. – Kivel? Jól vagy? – Igen, jól vagyok. Hagyjál békén. – Azért jöttem ide, hogy megkeresselek – közlöm vele, miközben felállok, és leporolom a térdemet. – Rendben, megtaláltál. Úgyhogy mehetsz is. – Nem kell mindig ilyen ellenségesnek lenned – magyarázom türelmesen. – Haza kéne menned, rendbe szedni magad. Lehet, hogy össze kell varrni azt a sebet. Hardin nem válaszol, de feláll, és elsétál mellettem. Azért jöttem ide, hogy kiabáljak vele, leszidjam, amiért olyan ostoba, és elmondjam neki, mit érzek iránta. De most is megnehezíti a dolgomat, mint mindig. – Hová mész? – kérdezem, és követem, mint egy elveszett kiskutya. – Haza. Felhívom Emmát, és megkérem, hogy jöjjön vissza, és vigyen haza. – Itt hagyott téged? – Egyáltalán nem kedvelem azt a lányt. – Nem. Illetve igen, de én mondtam neki, hogy menjen el. – Majd én hazaviszlek – jelentem ki, és megragadom a dzsekijét. Lerázza magáról a kezemet, mire legszívesebben pofon vágnám. A haragom visszatér, és még dühösebb vagyok, mint a találkozásunk előtt. Felcserélődtek a szerepek a… kapcsolatunkban, vagy akármi is ez köztünk… Általában én szoktam menekülni előle. – Állj már meg! – kiáltok rá, mire megfordul, és villogó szemmel néz rám. – Mondtam, hogy hazaviszlek! – Ezt már szinte ordítom. Látom rajta, hogy majdnem elmosolyodik, de aztán csak felsóhajt. – Rendben. Hol a kocsid? A kocsit azonnal megtölti Hardin illata, bár most egy kis fémes vérszag keveredik hozzá. De akkor is ez a kedvenc illatom. Bekapcsolom a fűtést, és összedörzsölöm a kezemet, hogy felmelegedjek. – Miért jöttél ide? – kérdezi, amikor elindulunk. – Hogy megkeresselek. – Megpróbálom felidézni, mit akartam mondani neki, de semmi sem jut eszembe, csak az, hogy meg akarom csókolni a sebes száját. – És miért? – kérdezi nyugodtabb hangon. – Beszélni akartam veled, mert nagyon sok beszélnivalónk van. – Legszívesebben sírnék és nevetnék egyszerre, de fogalmam sincs, miért. – Nemrég kijelentetted, hogy nincs mit mondanunk egymásnak – emlékeztet, és az ablak felé fordul. Hirtelen nagyon idegesít a hűvössége.

– Szeretsz engem? – szalad ki a számon a kérdés, pedig ezt nem terveztem. Hardin rám mered. – Tessék? – A hangja csupa döbbenet. – Szeretsz? – ismétlem meg a kérdést, és attól tartok, hogy a szívem kiugrik a helyéből. Hardin az útra néz. – Tényleg ezt kérdezed tőlem vezetés közben? – Mit számít, hogy hol vagy mikor kérdezem? Csak válaszolj. – Ezt már szinte könyörögve mondom. – Én… Nem tudom… Nem. – Körülnéz, mintha menekülni akarna. – És nem kérdezhetsz ilyesmit valakitől, akit csapdába ejtettél a kocsidban. Mi a fene ütött beléd? – förmed rám ingerülten. Ez fájt. – Rendben. – Csak ennyit tudok kinyögni. – Egyébként miért érdekel téged? – Mindegy. – Most már teljesen össze vagyok zavarodva, pedig olyan gondosan megterveztem, mit fogok mondani, és hogyan beszéljük meg a problémáinkat. De most minden reményem megsemmisült, az önbecsülésem maradékával együtt, amit eddig sikerült megőriznem. – Mondd meg, miért kérdezted! – követeli Hardin. – Ne parancsolgass! – kiáltok vissza. Megállok a diákház előtt, és Hardin kinéz az ablakon. A ház kertjében most is rengetegen nyüzsögnek. – Vigyél az apámhoz – szólal meg néhány másodperc múlva. – Micsoda? Nem vagyok taxi! – Csak vigyél oda. Majd reggel eljövök a kocsimért. Ha a kocsija itt van, miért nem ő vezet? De nem akarok még véget vetni a beszélgetésünknek, ezért megcsóválom a fejem, és elindulok az apja háza felé. – Azt hittem, nem szeretsz ott lenni – jegyzem meg egy idő után. – Ez igaz, de most nincs kedvem a tömeghez – válaszolja csendesen, majd hangosabban folytatja: – Megmondod végre, miért kérdezted ezt? Van valami köze Zedhez? Mondott neked valamit? Nagyon idegesnek tűnik. Miért kérdezgeti mindig, hogy mondott-e nekem Zed valamit? – Nem… Semmi köze Zedhez. Csak tudni akartam. – Hogy jön ide Zed? Arról van szó, hogy én szeretem, és egy pillanatig azt hittem, hogy talán ő is. Minél tovább vagyok a társaságában, annál nevetségesebbnek tűnik ez a feltételezésem. – Hová mentetek Zeddel, miután otthagytátok az ünnepséget? – kérdezi, miközben beállok az apja háza elé. – A lakásába – válaszolom. Hardin teste megfeszül, és ökölbe szorítja a kezét, felszakítva a sebeit. – Lefeküdtél vele? Eltátom a számat. – Micsoda? Miért feltételezel rólam ilyesmit? Most már igazán jobban ismerhetnél! És miből gondolod, hogy jogod van feltenni egy ilyen személyes kérdést? Világosan a tudomásomra hoztad,

hogy nem érdekellek, úgyhogy ahhoz sem lenne közöd, ha lefeküdtem volna vele! – kiáltom felháborodottan. – Tehát nem? – erősködik, és a szeme hideg, mint a jég. – Hát persze hogy nem, Hardin! Megcsókolt, de nem feküdnék le valakivel, akit alig ismerek! Hardin odahajol hozzám, leállítja a kocsit, és a véres kezével kihúzza a slusszkulcsot. – Visszacsókoltad? – A pillantása olyan sötét és mély, mintha nem is rám nézne. – Igen… Illetve nem tudom. Azt hiszem, igen. – Nem emlékszem semmire, csak arra, hogy egész idő alatt Hardin arcát láttam magam előtt. – Mi az, hogy nem tudod? Ittál? – Hardin felemeli a hangját. – Nem, én csak… – Mi az, hogy „én csak”? – kiáltja, és egész testével felém fordul. Nem értem, miért ilyen feszült, és egy pillanatig némán próbálom felfogni a helyzetet. – Én… Egész idő alatt rád gondoltam! – vallom be végül. A kemény vonásai egy pillantás alatt ellágyulnak, és végre a szemembe néz. – Menjünk be – mondja, és kinyitja a kocsi ajtaját.

Hatvanhetedik fejezet Karen és Ken a nappaliban ülnek, és mindketten felnéznek, amikor belépünk. – Hardin! Mi történt? – kérdezi az apja rémült arccal. Felugrik a heverőről, odasiet hozzánk, de Hardin kitér az útjából. – Semmi bajom – morogja. – Mi történt vele? – fordul hozzám Ken. – Verekedésbe keveredett, de nem árulta el, kivel és miért. – Itt vagyok, nem kell a hátam mögött beszélni. És azt mondtam, hogy semmi bajom – fakad ki Hardin mérgesen. – Ne beszélj így az apáddal! – szólok rá, mire dühtől tágra nyílt szemmel néz rám. De nem kiabál velem, csak megragadja a kezemet, és kivonszol a helyiségből. Karen és Ken izgatottan tárgyalja egymás közt, mit kéne tenni a sérüléseivel, de Hardin felvonszol a lépcsőn. Hallom az apja meglepett szavait, hogy miért jön ide mostanában olyan gyakran, amikor azelőtt sosem tette be a lábát a házba. A szobájába érve Hardin megfordít, mindkét kezemet a falhoz szorítja, és olyan közel lép hozzám, hogy alig néhány centiméter van közöttünk. – Ezt soha többé ne csináld! – sziszegi az arcomba. – Mit ne csináljak? Azonnal engedj el! – förmedek rá. Elhúzza a száját, de elengedi a kezem, és az ágyához megy. Én az ajtó közelében maradok. – Ne akard megmondani, hogyan beszéljek az apámmal. Foglalkozz a saját apáddal, és ne üsd bele az orrodat az én apámmal való kapcsolatomba. Mihelyt kiszaladnak a száján a szavak, rádöbben, mit mondott, és azonnal bűnbánó arcot vág. – Sajnálom… Nem úgy gondoltam… Csak valahogy kimondtam, mielőtt… – Kinyújtott karral közelebb lép hozzám, de én hátrálni kezdek, és már az ajtóban állok. – Igen… Valahogy mindig „kimondod”, ugye? – A szemem könnybe lábad. Még Hardintól is túlságosan aljas húzás volt, hogy az apámat belevonta ebbe a vitába. – Tess, én… – kezdi, de elhallgat, mert feltartom a kezemet. Mit keresek én itt? Miért gondolom még mindig, hogy képes legalább egy rövid időre abbahagyni a sértegetésemet, és normálisan tudunk beszélgetni? Azért, mert ostoba vagyok! – Semmi baj, tényleg. Tudom, hogy ilyen vagy, és mindig ezt csinálod. Megkeresed az emberek gyenge pontját, és ellenük fordítod. A gyengeséget és a sebezhetőséget felhasználod a saját céljaidra. Mióta várod, hogy tehess egy kegyetlen megjegyzést az apámról? Valószínűleg azóta, amióta először találkoztunk! – kiáltom magamból kikelve. – Nem, dehogy! Nem igaz! Csak nem gondolkodtam, amikor ezt mondtam. Egyébként te sem vagy teljesen ártatlan, mert szándékosan provokálsz! – vágja a fejemhez, túlkiabálva még engem is. – Provokállak? Még hogy én provokállak? Kérlek, magyarázd el, mivel. – Tudom, hogy a házban mindenki hall minket, de most az egyszer nem érdekel. – Állandóan ingerelsz, és folyamatosan veszekszel velem. Randevúzni mész Zeddel… Mármint… A fenébe! Szerinted nekem ez így jó? Szerinted örülök annak, hogy ilyen nagy hatással vagy rám?

Utálom, hogy befészkelted magad az életembe. Gyűlölöm, hogy mindig rád gondolok! Gyűlöllek… Igen, gyűlöllek! Mert egy beképzelt kis… – Hardin elhallgat, és rám néz. Összeszedem minden erőmet, és visszanézek rá. Nem akarom elárulni neki, hogy a szavaival apró darabokra szaggatja a szívemet. – Látod? Erről beszélek! – Két kezével a hajába túr, és járkálni kezd a szobában. – Mert te… Egyszerűen megőrjítesz… Szabályosan becsavarodom tőled! És még van képed megkérdezni, hogy szeretlek-e? Miért kérdezel ilyet egyáltalán? Mert egyszer, véletlenül kiszaladt a számon? Már megmondtam, hogy nem gondoltam komolyan, úgyhogy miért kérdezel rá megint? Azért, mert szereted a visszautasítást, nem? Azért jössz mindig vissza hozzám! El akarok futni, minél messzebbre, és soha többé nem nézni hátra. Futnom kell, menekülnöm kell. Megpróbálom visszafogni magam, de teljesen kiborított, és kezdem elveszíteni a fejem. Tudom, hogy amit most mondok neki, az meg fogja döbbenteni, és kicsit kiüti a nyeregből. – Tévedsz. Azért megyek mindig vissza hozzád, mert szeretlek téged! Ösztönösen a szám elé kapom a kezemet, és legszívesebben visszaszívnám a szavaimat. De ennél jobban már úgysem tud megbántani, és nem akarom a következő években azon törni a fejem, hogy vajon mit válaszolt volna, ha bevallom neki. Már beletörődtem abba, hogy nem szeret. Egész idő alatt tudtam, mire számíthatok. Hardin arcán őszinte megdöbbenés látszik. – Micsoda? – Gyorsan pislog, mintha megpróbálná feldolgozni a hallottakat. – Gyerünk, folytasd. Sorold tovább, hogy miért gyűlölsz engem. Vágd a fejemhez, hogy ostoba vagyok, amiért pont egy olyan srácba zúgtam bele, aki ki nem állhat. – A hangom elvékonyodik, mintha sírni készülnék. Megtörlöm a kezem, és ránézek. Úgy érzem magam, mintha megsebesültem volna, és most gyorsan el kell tűnnöm a csatamezőről, hogy bekötözzem a sebeimet. – Most pedig elmegyek. Megfordulok, de Hardin egy hatalmas ugrással mögöttem terem. Nem nézek rá, amikor a vállamra teszi a kezét. – A pokolba, Tessa… Ne menj el – kérlel, és a hangja tele van érzelemmel. Már csak az a kérdés, hogy milyen érzelemmel. – Szeretsz engem? – suttogja, majd a sebesült kezét az állam alá teszi, és maga felé fordítja az arcomat. Nem nézek rá, és lassan bólintok, arra várva, hogy a szemembe nevessen. – Miért? – A forró lehelete megcsapja az arcomat. Most már ránézek, és észreveszem, hogy… Mi ez a kifejezés a szemében? Félelem? – Tessék? – kérdezem halk hangon. – Miért szeretsz… Hogyan tudsz szeretni? – A hangja megbicsaklik, és a pillantása az arcomat kutatja. Úgy érzem, hogy a most kimondott szavaim fogják meghatározni a sorsomat, és nagyobb hatással lesznek rám, mint bármi, amit eddig tettem vagy mondtam. – Miért nem vetted észre, hogy szeretlek? – kérdezem válasz helyett. Nem hiszi el, hogy szeretni tudom? Nincs rá semmilyen magyarázat, egyszerűen így van, és kész. Hardin megőrjít, és mindenki másnál jobban ki tud hozni a sodromból, mégis beleszerettem. – Azt mondtad, nem szeretsz. És randevúztál Zeddel. Mindig otthagysz. Nemrég itt is faképnél

hagytál, amikor könyörögtem, hogy adj még egy esélyt. Megmondtam, hogy szeretlek, és visszautasítottál. El tudod képzelni, milyen nehéz volt ezt elviselnem? – fakad ki sértett hangon. Biztosan képzelődöm, amikor azt látom, hogy könnyek gyűlnek a szemében. De a keze érintését szívszorítóan valóságosnak érzem, ahogy az államat fogja. – Visszavontad a vallomásodat, mielőtt felfoghattam volna, hogy mit mondtál. Nagyon sokszor megsértettél, Hardin – teszem hozzá, mire bólint. – Tudom… És nagyon sajnálom. De hadd tegyek mindent jóvá! Tudom, hogy nem érdemellek meg. Nincs jogom, hogy ezt kérjem tőled, de… Kérlek, adj még egy esélyt. Nem ígérhetem, hogy nem fogok veszekedni veled, vagy nem haragszom meg rád, de azt megígérhetem, hogy neked adom magam, teljesen. Kérlek, hadd próbáljak meg olyan emberré válni, akire szükséged van. – Mindezt olyan bizonytalanul mondja, hogy a szívem olvadozni kezd. – Szeretném elhinni, hogy ez működni fog, de nem tudom elképzelni. Már annyi sérelem ért… De a szemem elárul, mert hullani kezd a könnyem. Hardin letörli őket, és az ő arcán is végiggördül egy könnycsepp. – Emlékszel, amikor megkérdezted, kit szeretek a világon legjobban? – kérdezi, és az ajka alig néhány centiméterre van a számtól. Bólintok, pedig ez már olyan régen történt… Nem is hittem, hogy figyel a kérdésemre. – Te vagy az. Te vagy az a személy, akit a legjobban szeretek a világon. A szavai meglepnek, és egy szempillantás alatt megszüntetik a haragomat és a fájdalmamat. Még mindig nem vagyok biztos abban, hogy hihetek neki. Mielőtt végleg elolvadnék, még felteszek egy utolsó kérdést. – Ugye ez nem egy újabb aljas játszma? – Nem, Tessa. Nincs több játszma. Csak téged akarlak. Veled akarok lenni, egy igazi kapcsolatban. De meg kell tanítanod, hogy ez mit jelent a gyakorlatban – teszi hozzá ideges nevetéssel, és végre én is őszintén vele tudok nevetni. – Hiányzott a nevetésed. Nem tudok betelni vele. Szeretném, ha mostantól mindig megnevettetnélek, és sosem ríkatnálak meg. Tudom, hogy nehéz elviselni engem… Egy csókkal fojtom belé a szót, mire mohón visszacsókol. Érzem a vér ízét a számban. A térdem elgyengül és megbicsaklik, a testemen végigcikázik a jól ismert tűz. Olyan régen nem érintett meg az ajka! Annyira szeretem ezt a sérült, öngyűlölő srácot, hogy attól tartok, összetör az érzés. Hardin felemel, én meg a derekára kulcsolom a lábamat, és beletúrok a hajába. Felnyög, mire még szorosabban simulok hozzá. Nyelvemmel végigsimítom az alsó ajkán, de gyorsan elhúzódom tőle, mert felszisszen a fájdalomtól. – Kivel verekedtél? – kérdezem, mire felnevet. – Most ez a legfontosabb kérdésed? – Igen…Tudni akarom. – Megvonom a vállam és rámosolygok. – Túl sokat kérdezel. Nem válaszolhatok később? – Hardin úgy tesz, mintha duzzogna. – Nem. Most mondd meg. – Csak akkor, ha itt maradsz – súgja a fülembe, és még szorosabban magához ölel. – Kérlek… – teszi hozzá könyörögve.

– Rendben – válaszolom, és megint megcsókolom, teljesen megfeledkezve a kérdésemről.

Hatvannyolcadik fejezet Egy idő után abbahagyjuk a csókolózást, és az ágyára ülök. Hardin is mellém telepszik, az ágy fejének támaszkodva. – Most pedig meséld el, hogy kivel verekedtél. Zeddel? – kérdezem, és félek a választól. – Nem. Csak néhány ismeretlen pasival. Megkönnyebbülök, hogy nem Zeddel akasztották össze a bajszukat, de aztán rájövök, mit mondott. – Micsoda? Néhány fiúval? Hányan voltak? – Hárman, vagy négyen. Nem emlékszem. – Hardin felnevet. – Ez egyáltalán nem vicces. Egyébként miért verekedtél velük? – Nem tudom… – Megvonja a vállát. – Kiakadtam, hogy elmentél Zeddel, és akkor jó ötletnek tűnt, hogy így vezessem le a haragomat. – Hát ez egyáltalán nem volt jó ötlet. Tiszta seb vagy. – Értetlenül ráncolom a homlokomat, mert Hardin csodálkozó pillantással néz rám. – Mi a baj? – Semmi… Gyere ide – mondja, és kitárja felém a karját. Közelebb kúszom az ágyon, és a két lába között hátradőlök a mellkasára. – Bocsáss meg, amiért gonosz voltam veled… – súgja a fülembe. Az egész testem beleborzong, ahogy megcsap a forró lehelete. És a lelkem is megremeg az őszinte bocsánatkérésétől. – Rendben. Illetve nincs rendben, de adok még egy esélyt. Remélem, nem fogom megbánni. Nem tudnék még több hideget-meleget elviselni tőle. – Köszönöm. Tudom, hogy nem érdemlem meg. De elég önző vagyok, hogy elfogadjam a lehetőséget – suttogja a hajamba, és átölel. Furcsa így üldögélni vele, ugyanakkor kellemes emlékeket ébreszt bennem. Amikor nem válaszolok, a vállamnál fogva maga felé fordít. – Mi a baj? – kérdezi. – Semmi. Csak attól félek, hogy megint meggondolod magad – vallom be. Szívesen fejest ugrom az új kapcsolatunkba, de nagyon félek, hogy beverem a fejem, mert kiderül, hogy sekély a víz. – Nem fogom meggondolni magam. Eddig sem erről volt szó, csak harcoltam az érzéseimmel. Tudom, hogy nem bízol a szavaimban, de szeretném kiérdemelni a bizalmadat. Nem foglak többé bántani – ígéri, és fejét a homlokomra hajtja. – Kérlek, tényleg ne bánts! – Tudom, hogy szánalmasnak tűnik a könyörgésem. – Szeretlek, Tessa – mondja, és a szívem majdnem kiugrik a helyéről. Végtelen örömet okoz, hogy ezt a vallomást hallom tőle, és bármit megtennék, hogy megint halljam. – Szeretlek, Hardin. – Ez az első alkalom, hogy mindketten kimondjuk ezeket a szavakat, és igyekszem nem gondolni arra, hogy mi lesz, ha megint visszaszívja őket. De ha meg is teszi, akkor is emlékezni fogok arra, milyen érzés volt hallani tőle. – Mondd újra – súgja, és megfordít, hogy szemben legyek vele. Még sosem láttam ilyen védtelennek és kiszolgáltatottnak. Feltérdelek, kezembe veszem az arcát, és gyengéden megcirógatom

a halvány borostáját. Látom rajta, hogy ezt még nagyon sokszor el kell ismételnem. Nem baj. Addig bizonygatom neki a szerelmemet, amíg végre elhiszi, hogy őt is szeretheti valaki. – Szeretlek – mondom halkan, és megcsókolom. Elégedetten felsóhajt, és nyelvével megcirógatja a nyelvemet. Hardinnal csókolózni minden alkalommal más és más. Olyan, mint a drog, amiből sosem elég. Megfogja a fejemet, és közelebb von magához. Az eszem azt súgja, hogy lassítsak, és élvezzem ki minden pillanatát ennek a nyugodt időszaknak. De a testem mohó és türelmetlen. A hajába markolok, aztán felhúzom a pólóját. Hardin végigcsókolja az államat, és becézni kezdi a nyakam érzékeny bőrét. Elveszítem a maradék józan eszemet is, és már nem tudok uralkodni magamon. Ezek vagyunk mi: harag, szenvedély és szerelem. Máris zihálva veszem a levegőt. Hardin halkan felnyög, megragadja a derekamat, hanyatt fektet, és fölém kerül. – Annyira… Annyira hiányoztál – súgja, miközben gyengéden csókolja és szívja a nyakamat. Lehunyt szemmel élvezem a kényeztetést. Aztán lehámozza rólam a mellényt, és mohó szemmel végignéz rajtam. Nem kér engedélyt, hanem szó nélkül lehúzza a trikómat, és felszisszen, amikor kicsit felemelkedem, hogy ki tudja kapcsolni a melltartómat. – Hiányzott a tested… Pont a kezembe illik… – suttogja, és marokra fogja a mellem. Megint felnyögök, mert Hardin hozzám nyomja az ágyékát, és érzem az ágaskodó keménységet a hasamon. A lélegzetünk felgyorsul, szinte zihálunk mind a ketten. Még sosem kívántam őt ennyire. Úgy tűnik, az érzelmeink megvallása cseppet sem enyhítette a szenvedélyünket, és ennek nagyon örülök. Hardin végigsimítja a csupasz hasamat, és kigombolja a farmeromat. A keze a bugyimba kúszik, mire felkiáltok a gyönyörűségtől. Hardin forró lehelete megcsapja a fülemet. – Annyira hiányzott ez a nedvesség. Imádom, hogy így kívánsz engem… A szavaitól megőrülök, és megint felemelem a csípőmet, annyira vágyom az érintésére. – Mit akarsz, Tessa? – Hardin a nyakamba zihál, és minden lélegzetvételétől megremegek. – Téged – válaszolom, mielőtt felfognám, mit mondok. De tudom, hogy ez az igazság. Hardint akarom, méghozzá olyan mély, mindent elsöprő sóvárgással, amit eddig elképzelni sem tudtam. A mutatóujja könnyedén belém csúszik, majd lassan mozogni kezd ki és be, ki és be. A fejem a párnára hanyatlik. – Imádom nézni, mennyire élvezed, amit csinálok – mondja, mire csak nyöszörögni tudok, és belemarkolok a pólójába. Túlságosan fel van öltözve, de képtelen vagyok megfogalmazni, mit akarok. A „gyűlöllek”-től a „szeretlek”-en át nagyon gyorsan idejutottunk. Hogy lehet ez? Nem érdekel a válasz, csak azzal foglalkozom, amit most érzek, amit mindig érzek, ha vele vagyok. Elhúzódik tőlem, és kiveszi a kezét a bugyimból. Panaszosan felnyögök, mire elmosolyodik. Leveszi rólam a farmert és a bugyit. – Vetkőzz le te is – zihálom. – Igenis. – Elneveti magát, de engedelmesen leveszi a pólóját, és megcsodálhatom a tetovált felsőtestét. Legszívesebben végighúznám a nyelvemet minden vonalon, minden mintán. Nagyon tetszik a végtelen jele a csuklóján, mert annyira elüt az alatta lévő tetovált lángnyelvektől. – Ezt miért csináltattad? – kérdezem, és a mutatóujjamat végighúzom a jelen. – Tessék? – Nem figyelt a kérdésemre, mert lenyűgözve bámulja a mellemet.

– Ezt a tetkót. Annyira különbözik a többitől. Sokkal lágyabb és… nőiesebb. Hardin megragadja a mellemet, és kőkemény ágyékát a lábam közé szorítja. – Nőies? – Elmosolyodik, megcsókol, majd felvonja a szemöldökét. Már nem érdekel a tetoválás, és az sem, hogy miért csináltatta. Csak meg akarom érinteni, az ajkát érezni a számon. Először a száját csókolom meg, aztán elindulok a nyaka felé. Emlékszem, hogy a kulcscsontja fölött van egy terület, ami különösen érzékeny. Nedves, forró csókokkal árasztom el ott, és érzem, hogy a teste megfeszül, főleg, amikor megint felemelem és hozzászorítom a csípőmet. Meztelen felsőteste hozzám simul. Istenem, de csodálatos… A bőrünk fénylik az izzadságtól, és tudom, hogy ha még egy mozdulatot teszünk, akkor egy új szintre jutunk el. Egy olyan szintre, amire eddig nem álltam készen, egészen mostanáig. De nem tudok tovább ellenállni. Megőrjít, ahogy Hardin kemény, feszes izmai megfeszülnek a tenyerem alatt, miközben lassan hozzám dörzsöli az ágyékát. – Hardin… – sóhajtom rekedten. – Mi a baj, bébi? – Abbahagyja a mozdulatait, de a sarkamat a combjára teszem, és így nógatom, hogy folytassa. Lehunyja a szemét, és felnyög. – A pokolba, Tessa… – Azt akarom, hogy… – Mit akarsz? – Forró lélegzete megcsapja a nyirkos bőrömet. – Azt akarom… Tudod… – Hirtelen zavarba jövök, pedig már nincs értelme szégyenkeznem előtte. – Ja… – mondja végül. Megint megáll, és a szemembe néz. Látszik rajta, hogy vívódik magában. – Nem biztos, hogy ez jó ötlet… Micsoda? – Tessék? – kiáltok fel, és ellököm magamtól. Már megint ide jutottunk? – Nem! Nem úgy értettem, bébi. Csak a ma estére gondoltam. – Hardin átölel, az oldalamra fektet, és mellém heveredik. Nem tudok ránézni, annyira megalázottnak érzem magam. – Figyelj… Nézz rám! – Felemeli az államat. – Én is többet akarok. Mindennél jobban vágyom rá, hidd el. Már akkor meg akartalak dönteni, amikor először megláttalak. De… a mai nap után… Szeretném, ha készen állnál rá, teljesen készen. Mert ha megtörténik, már nem lehet visszacsinálni. A magyarázata megnyugtat, és hálásan nézek rá. Tudom, hogy igaza van, és még át kell ezt gondolnom, de nem hiszem, hogy holnap más lesz a válaszom. De akkor kell meghoznom a döntést, amikor nem kábít el a hozzám simuló meztelen teste. Erősebb hatással van rám, mint a véremben és a fejemben szétáradó alkohol. – Kérlek, ne haragudj rám ezért, csak gondolkozz még egy kicsit. És ha biztos vagy benne, akkor ezer örömmel megkeféllek, ne félj. Újra és újra, ahol, és amikor csak akarod. Mert teljesen… – Rendben! Jól van! – Befogom a száját, mire a tenyerembe nevet, és megvonja a vállát, mint egy rendre utasított gyerek. Amikor elveszem a kezem, játékosan megharapja a tenyeremet, és magához von. – Azt hiszem, fel kell öltöznöm, nehogy megint elcsábulj – mondja vigyorogva, mire elpirulok. Nem tudom eldönteni, mi a meglepőbb: az, hogy le akartam feküdni vele, vagy az, hogy visszautasított, mert ennyire tisztel. – De először hadd okozzak neked egy kis örömet – néz rám huncut mosollyal, és egy gyors

mozdulattal hanyatt fektet az ágyon. A két lábam közé hajol, és néhány perc múlva az egész testem rázkódik a gyönyörtől. A kezemet a számra szorítom, nehogy mindenki hallja, ahogy a nevét kiáltozom.

Hatvankilencedik fejezet Arra ébredek, hogy Hardin halkan horkol, és a szája alig egy centire van a fülemtől. Hátulról szorosan átölel, és a lábát is a lábam köré kulcsolja. Eszembe jut a tegnap este, és elmosolyodom, de az örömet gyorsan felváltja a félelem. Vajon fényes nappal is ugyanígy érez majd? Vagy gyötörni és gúnyolni fog, mert felajánlkoztam neki? Lassan szembefordulok vele, hogy szemügyre vegyem a tökéletes arcvonásait. Az arca most ki van simulva, és nem látom rajta a szokásos komor kifejezést. Kinyújtom a kezem, és végighúzom az ujjam az ajakpiercingjén, aztán az arcán éktelenkedő véraláfutáson. A szája meg az ökle már jobb állapotban van, mert tegnap este végül hagyta, hogy kitisztítsam a sebeit. Kinyitja a szemét, amikor megint az ajkát cirógatom. – Mit csinálsz? – kérdezi. A hangjából nem tudom megítélni, milyen hangulatban van, és aggódni kezdek. – Ne haragudj… Csak… – Mit mondjak? Sosem tudom, milyen hangulatban ébred, miután egymás karjában alszunk el. – Ne hagyd abba – súgja, és megint lehunyja a szemét. Kicsit megkönnyebbülök, és elmosolyodom, aztán megint végighúzom az ujjam a telt ajkán, gondosan ügyelve arra, hogy ne nyúljak a sebéhez. – Mik a terveid mára? – kérdezi néhány perc múlva, és megint kinyitja a szemét. – Azt terveztem, hogy Karennel dolgozunk az üvegházban – közlöm vele, mire felül. – Tényleg? – Most biztosan haragszik. Tudom, hogy nem szereti Karent, pedig ő az egyik legkedvesebb ember, akivel eddig találkoztam. – Igen – motyogom zavartan. – Azt hiszem, nem kell aggódnom, hogy a családom meg fog-e kedvelni. Szerintem téged jobban szeretnek, mint engem. – Felnevet, és a hüvelykujjával végigsimítja az arcomat. Beleremegek az érintésébe. – Csak az a baj, hogy ha sokat időzöm itt, az apám azt fogja hinni, hogy szeretem – mondja könnyed hangon, de a pillantása sötét marad. – Talán csinálhatnál valamit az apáddal, amíg én Karennel dolgozom – javaslom. – Nem, arról szó sem lehet – mordul fel Hardin. – Visszamegyek a diákházba, az igazi otthonomba, és ott várlak téged. – Pedig szerettem volna, ha itt maradsz. Sok munka vár ránk. Karen üvegháza elég gyatra állapotban van. – Megpróbálok a lelkére beszélni. Hardin töprengő arcot vág, és teljesen ellágyulok, mert látom rajta, hogy nem szívesen nélkülözi olyan sokáig a társaságomat. – Nem tudom, Tessa. Talán az apám nem is akar velem lenni – motyogja végül. – Dehogynem. Mikor voltatok utoljára kettesben? Hardin megvonja a vállát. – Fogalmam sincs… Sok éve már. Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – sóhajtja végül, és idegesen beletúr a hajába.

– Ha nem érzed jól magad, akkor kijössz hozzánk, és segítesz az üvegházban – nyugtatom meg. Meglepő módon nincs ellenére, hogy az apjával töltse a napot, vagy legalább egy részét. – Jól van… De csak azért megyek bele, mert ha arra gondolok, hogy távol kell lennem tőled, akár egy kis időre is… – Hardin elhallgat. Tudom, hogy nehezen mondja ki az érzéseit, ezért csendben maradok, és adok neki időt, hogy megfogalmazza a gondolatait. – Mondjuk, hogy az rosszabb lenne, mint a tökfej apámmal időzni. Elmosolyodom, pedig nem tetszik, hogy így beszél Kenről. Az az apa, akire Hardin a gyerekkorából emlékszik, már nem ugyanaz az ember, akit én ismerek. Remélem, hogy egyszer Hardin is belátja ezt. Kikelek az ágyból, és eszembe jut, hogy nincs nálam se tiszta ruha, se egy fogkefe, se semmi. – Be kell mennem a kollégiumba, hogy összeszedjek néhány holmit – közlöm vele, mire elkomorodik. – Miért? – Mert nincsenek ruháim, és meg kell mosnom a fogam – magyarázom. Amikor ránézek, az arcán látom, hogy mosolyogni próbál, de a szemében nincs vidámság. – Mi a baj? – kérdezem, és félve várom a választ. – Semmi… Mennyi ideig leszel távol? – Azt hittem, te is velem jössz. Hardin láthatóan megkönnyebbül. Mi a baja? – Ja, úgy… – Elárulod, miért vagy ilyen furcsa? – kérdezem csípőre tett kézzel. – Én nem… Csak azt hittem, hogy el akarsz menni… És itt akarsz hagyni. – A hangja nagyon halk, és a viselkedése egyáltalán nem vall rá. Legszívesebben az ölembe venném, és dédelgetném. De inkább intek neki, hogy jöjjön oda hozzám, mire felkel az ágyból, és elém áll. – Nem megyek sehova. Csak szükségem van néhány ruhára – magyarázom türelmesen. – Tudom. Időbe telik, mire hozzászokom. Eddig mindig elmenekültél tőlem, és nem azért mentél el, hogy visszagyere. – Én meg ahhoz vagyok szokva, hogy ellöksz magadtól, úgyhogy mindkettőnknek új a helyzet. – Elmosolyodom, és a mellére hajtom a fejemet. Az az igazság, hogy megnyugtatónak tartom az aggodalmát. Szörnyen féltem, hogy reggelre meggondolja magát, és jó tudni, hogy ő is pont ettől tart. – Azt hiszem, igazad van. Szeretlek – jelenti ki, és a vallomása most is ugyanúgy megérint, mint tegnap este, amikor legalább hússzor hallottam. – Én is szeretlek – mondom neki, mire elkomorodik. – Ne mondd azt, hogy is – böki ki végül. – Mit? Miért? – Gyanakodni kezdek. Megint elutasít? A szívem mélyén reménykedem, hogy rémeket látok. – Nem tudom… Mert ez olyan, mintha csak egyet akarnál érteni velem. – Hardin a padlót nézi. Eszembe jut a tegnap esti ígéretem, amit magamnak tettem. Megfogadtam, hogy bármit megteszek, amivel segíthetek neki legyőzni a kételyeit és az önbizalomhiányát. – Szeretlek – mondom határozottan, mire rám néz. A pillantása megenyhül, és ajkát a számra

szorítja. – Köszönöm – súgja. Irigykedve állapítom meg, hogy milyen jól néz ki az egyszerű fehér pólóban meg a fekete farmerban. Minden áldott nap egyszínű fehér vagy fekete pólót és fekete farmert hord, mégis tökéletes a megjelenése. Nincs szüksége arra, hogy kövesse a trendet vagy a divatot, annyira jól áll neki a saját egyszerű stílusa. Felveszem a tegnap esti ruháimat, Hardin felkapja a táskámat, majd elindulunk a lépcső felé. Karent és Kent a nappaliban találjuk. – Készítettem reggelit – fogad minket Karen vidám mosollyal. Kicsit kényelmetlenül érzem magam, mert Karen és Ken tudja, hogy Hardinnal töltöttem az éjszakát, már megint. Biztosan nincs ellene kifogásuk, és felnőttek vagyunk, de azért érzem, hogy ég az arcom. – Köszönöm – mosolygok vissza rá, és elkapom Karen kíváncsi pillantását. Majd válaszolgathatok a kérdéseire, amíg az üvegházban dolgozunk. Bemegyek a konyhába, Hardinnal a nyomomban. Mindketten megpakoljuk a tányérunkat étellel, és leülünk az asztalhoz. – Landon és Dakota itt vannak? – kérdezem Karentől, amikor bejön. Dakota biztosan meghökken, ha meglát Hardinnal, miután tegnap este Zeddel voltam, de elhessegetem a negatív gondolatokat. – Nem. Elmentek Seattle-be, városnézésre. Van még kedved az üvegházban dolgozni ma? – Igen, persze. De előbb be kell ugranom a koleszba váltóruháért – magyarázom neki. – Remek! Amíg távol vagy, megkérem Kent, hogy hozza ki a földes zsákokat a fészerből. – Ha vár, amíg visszaérünk, akkor Hardin segíthet neki – javaslom, és kérdő pillantást vetek Hardinra. – Te is itt maradsz mára? – kérdezi Karen, és felragyog az arca. Nem értem Hardint. Miért nem veszi észre, hogy ezek az emberek szeretik őt? – Ja, igen… Úgy terveztem, hogy ma itt leszek. Persze csak ha nem baj – teszi hozzá zavartan. – Jaj, dehogy baj! Ken! Hallottad? Hardin itt marad velünk egész nap! – Karen lelkendezése hallatán Hardin elhúzza a száját. – Légy kedves – súgom a fülébe, mire egy hamis mosolyt erőltet az arcára. Még sosem láttam ilyen szörnyű műmosolyt. Felnevetek, és megrúgom az asztal alatt.

Hetvenedik fejezet Leveszem a ruháimat, és gyorsan lezuhanyozok, pedig Karen üvegházában úgyis piszkos leszek. Hardin türelmesen vár, és közben a fehérneműs fiókomban matat. Amikor kész vagyok, megkér, hogy hozzak magamnak elég holmit a mai éjszakára is. Elmosolyodom. Ha tehetném, minden éjszakámat vele tölteném. Elindulunk, és egy idő után ránézek vezetés közben. – Nem akarsz elmenni a kocsidért, és elvinni az apádékhoz? – kérdezem. – Nem. Elvagyok így is. Persze csak ha nem kacsázol ennyit az úton. – Micsoda? Nagyon jól vezetek – védekezem felháborodottan. Hardin felhorkant, de nem tesz több megjegyzést. – Egyébként miért döntöttél úgy, hogy mégis veszel kocsit? – Megkaptam a gyakornoki állást, és nem akarok buszozni, vagy másokhoz alkalmazkodni, hogy ide-oda fuvarozzanak. Hardin kinéz az ablakon. – Aha. Egyedül mentél kocsit venni? – Igen. Miért? – Csak kérdeztem – hazudja. – Egyedül mentem, és rossz napom volt – mondom. Látom, hogy tudja, melyik incidensre célzok, és kényelmetlenül fészkelődni kezd. – Hányszor találkoztatok Zeddel? – kérdezi végül. Miért hozza ezt most fel? – Kétszer. Egyszer elmentünk vacsorázni meg moziba, aztán a tábortüzes ünnepségen. Nem történt semmi, ami miatt aggódnod kéne. – Csak egyszer csókolt meg? Tehát erről van szó… – Igen, csak egyszer. Azon kívül, amit… te is láttál. De nem lapozhatnánk, Hardin? Én sem faggatlak Mollyról! – csattanok fel ingerülten. – Rendben… Oké… Ne veszekedjünk. Ilyen hosszú ideig még sosem bírtuk ki veszekedés nélkül, úgyhogy ne szúrjuk el a rekordot. – Megfogja a kezem, és a hüvelykujjával apró köröket ír rá. – Jó – bólintok, pedig még egy kicsit bosszús vagyok, mert eszembe jut a látvány, ahogy Molly az ölében terpeszkedik. – Ugyan már, Tessa… Ne duzzogj. – Felnevet, és megböki az oldalamat. Nem tudom megőrizni a komorságomat, és én is felkacagok. – Ne vond el a figyelmemet. Vezetek. – Ez az egyetlen alkalom, amikor azt mondod, hogy ne nyúljak hozzád. – Azért ne legyél olyan biztos magadban. Máskor is előfordulhat. Mindketten felnevetünk, és megkönnyebbülök. Mennyivel jobb együtt nevetgélni, mint veszekedni. Megfogja a combomat, és hosszú ujjaival simogatni kezdi.

– Azért szívesen próbálkoznék most is. Tényleg nem akarod? – súgja rekedt hangon, mire az egész testem bizseregni kezd, és a szívem vadul kalimpál. Nagyot nyelek, és bólintok. Hardin felsóhajt, és elveszi a kezét a lábamról. – Ezt nem tudom elhinni… De nem akarom, hogy az útpadkára hajts, úgyhogy majd később ujjazlak meg. Megütöm a karját, és elpirulok. – Hardin! – Bocsánat, bébi. – Elmosolyodik, színlelt bűnbánattal felemeli a kezét, és kinéz az ablakon. Imádom, amikor bébinek hív. Még senki sem nevezett így. Noah-val mindig úgy véltük, hogy gyerekes dolog vicces szavakkal becézni egymást, de amikor Hardin mond ilyesmit, szabályosan forrni kezd a vérem. Amikor visszaérünk az apjáék házához, Ken és Karen a hátsó kertben várnak ránk. Ken furcsán fest farmerban meg egy egyetemi pólóban. Még sosem láttam ilyen lazán öltözve, és most még jobban hasonlít Hardinra. Mosolyogva üdvözölnek minket, amit Hardin igyekszik viszonozni, de látom rajta, hogy kényelmetlenül toporog, és zavartan zsebre dugja a kezét. – Készen állok a cipekedésre – néz Ken a fiára. Ugyanolyan kínosan érzi magát, csak ő idegesnek tűnik, míg Hardin inkább aggódónak. Hardin rám néz, mire bátorítóan bólintok neki. Meglep, hogy hirtelen hozzám fordul támogatásért. Úgy tűnik, a kapcsolatunk teljesen megváltozott, és ennek nagyon örülök. – Az üvegházban leszünk. Oda vigyétek a földet – adja ki Karen az utasítást, és arcon csókolja Kent. Hardin elfordítja a fejét, és egy pillanatig azt hiszem, hogy ő is megpuszil, de végül mégsem. Követem Karent az üvegházba, és amikor belépünk, felkiáltok a meglepetéstől. Sokkal nagyobb, mint gondoltam, és Karen nem túlzott, amikor azt mondta, hogy rengeteg munka vár ránk. Az üvegház gyakorlatilag üres. A nő csípőre teszi a kezét, és körbenéz. – Nagy fába vágjuk a fejszénket, de szerintem meg tudjuk csinálni. – Szerintem is – válaszolom. Hardin és Ken belép, mindketten két zsák földet cipelnek. Egyikük sem szólal meg, csak leteszik a zsákokat, ahová Karen kéri, majd kisétálnak. Nemsokára összegyűlik húsz zsák virágföld, több száz mag, és rengeteg virág-, illetve zöldségpalánta. Nekilátunk a munkának. Észre sem veszem, hogy kezd besötétedni, és már órák óta nem láttam Hardint. Remélem, Kennel még mindketten életben vannak. – Szerintem mára elég volt – szólal meg Karen, és megtörli az arcát. Mindketten nyakig földesek vagyunk. – Igen. Azt hiszem, jobb, ha megkeresem Hardint – mondom, mire felnevet. – Nagyon sokat jelent nekünk, főleg Kennek, hogy Hardin mostanában gyakrabban jön ide, és tudom, hogy ezt neked köszönhetjük. Ezek szerint sikerült megoldanotok a nézeteltéréseket? – Valahogy úgy… Azt hiszem, igen – jelentem ki végül, és nevetve hozzáteszem: – Bár még most is sokban különböznek a nézeteink. – Ezt valószínűleg Karen is tudja.

Megértő mosollyal néz rám. – Néha éppen a különbségekre van szükségünk. És jó, ha vannak kihívások egy kapcsolatban. – Nos, Hardin valóban nagy kihívást jelent. Mindketten felnevetünk, és Karen magához ölel. – Nagyon kedves lány vagy, és többet tettél értünk, mint gondolod. – Bólintok, és érzem, hogy könnybe lábad a szemem. – Remélem, nem baj, hogy itt töltöttem az éjszakát. Hardin megkért, hogy ma is maradjak itt. – Miközben ezt mondom, nem merek Karen szemébe nézni. – Dehogy baj. Mindketten felnőttek vagytok, és gondolom, nem feledkeztek meg a védekezésről. Te jóságos ég… Az arcom vörösebb lesz, mint a virághagymák, amelyeket most ültettünk el. – Mi… Mi nem… – dadogom. Miért beszélek erről Hardin leendő mostohaanyjával? Mindjárt elsüllyedek a szégyentől. Látom, hogy Karen is zavarba jön. – Értem… Menjünk be a házba. Követem az ajtóhoz, ahol mindketten levesszük a piszkos cipőket. Benézek a nappaliba, és látom, hogy Hardin a heverő szélén ül, Ken pedig az egyik fotelban. Hardin azonnal rám néz, és megkönnyebbült arcot vág. – Készítek vacsorát, amíg lefürödtök – mondja Karen. Hardin feláll, és hozzám lép. Láthatóan örül, hogy nem kell tovább egy helyiségben lennie az apjával. – Mindjárt visszajövünk – kiáltom oda Karennek, és felmegyek Hardinnal a lépcsőn. – Hogy ment? – kérdezem, amikor belépünk a szobájába. Válasz helyett megragadja a lófarokba kötött hajamat, és megcsókol. Az ajtónak támaszkodunk, és Hardin szorosan hozzám simul. – Hiányoztál. Olvadozni kezdek a gyönyörűségtől. – Igen? – Igen. Az elmúlt órákat kínos csendben töltöttem az apámmal, közben időnként még kínosabb megjegyzéseket tettünk erről-arról. Ezt most gyorsan el kell felejtenem. – Nyelvével megcirógatja az alsó ajkamat, mire eláll a lélegzetem. Most valahogy más az érintése. Örülök neki, de érzem a különbséget. A keze végigsiklik a hasamon, és megáll a farmerom gombjánál. – Hardin, le kell zuhanyoznom. Csupa kosz vagyok – teszem hozzá nevetve. Hardin végignyalja a nyakam. – Így szeretlek. Jó mocskosan – teszi hozzá, és elővillannak a gödröcskéi. Gyengéden eltolom magamtól, felkapom a táskámat, és elindulok a fürdőszoba felé. A lélegzetem zihál, és kicsit zaklatott vagyok. Amikor be akarom zárni az ajtót, félúton megakad. Nem értem a dolgot. Aztán lenézek, és meglátom Hardin cipőjét. – Csatlakozhatok? – kérdezi mosolyogva, és benyomul a fürdőszobába, mielőtt válaszolhatnék.

Hetvenegyedik fejezet Leveszi a pólóját, és mögém nyúl, hogy kinyissa a csapot. – Nem zuhanyozhatunk együtt! Az apád házában vagyunk, és Landon meg Dakota bármelyik percben megérkezhet – tiltakozom. Megborzongok, mert elképzelem Hardint meztelenül a zuhany alatt, de ez akkor is túl sok. – Rendben. Akkor én lezuhanyozom, amíg te ott állsz, és aggodalmaskodsz. – A nadrágját a bokszeralsójával együtt a földre dobja, és belép a fülkébe. A hátán megfeszül a bőre, ahogy az izmai táncolnak alatta. Szembefordul velem, és végignéz rajtam, ahogy én is megbámulom a csupasz testét. A tetovált bőre csillog a vízsugár alatt. Csak akkor veszem észre, hogy bámulom, amikor behúzza a függönyt az orrom előtt. – Tudod, milyen jólesik a forró zuhany egy hosszú nap után? – A hangját eltompítja a víz csobogása, de így is érzem benne a gúnyt. – Nem tudom, mert egy udvariatlan csupasz pasi betolakodott elém – válaszolok duzzogva, mire jókedvű nevetés hangzik fel a függöny mögött. – Egy szexi csupasz pasi? – kérdezi tréfásan. – Gyere be, mielőtt elfogy a meleg víz. – Én… – Szeretnék, de túlságosan intimnek tartom, hogy együtt zuhanyozzak valakivel. – Gyere már, ne legyél olyan merev! Ez csak egy zuhany… – bátorít, és elhúzza a függönyt. – Kérlek… – teszi hozzá, és felém nyújtja a kezét. A szemem végigsiklik a tetovált felsőtestén, amin végigcsurog a víz. – Rendben – suttogom megadóan, és gyorsan levetkőzöm. Hardin figyeli a mozdulataimat. – Ne bámulj! – szólok rá, mire úgy tesz, mintha megsebesült volna, és a szívére szorítja a kezét. – Megkérdőjelezed a tisztességes szándékaimat? – kérdezi nevetve. Bólintok, és igyekszem elfojtani a mosolyomat. – Vérig sértettél! – méltatlankodik. A karját nyújtja, és besegít a fülkébe. El sem tudom hinni, hogy ezt csinálom. Együtt zuhanyozom valakivel… Igyekszem eltakarni magam a kezemmel, miközben várom, hogy odébb álljon, és én is a zuhany alá férhessek. – Furcsa, hogy mennyire imádom a szégyenlősségedet – jegyzi meg mosolyogva, és elveszi a kezemet, teljesen felfedve a meztelenségemet. Nem szólok semmit, mire gyengéden behúz a víz alá, amit addig elállt a testével. Lehajtja a fejét, és megcsókolja a csupasz vállamat. – Azt hiszem, azért találom vonzónak, mert olyan félénk és ártatlan vagy, mégis hagyod, hogy piszkos dolgokat műveljek veled. – A lehelete forróbb, mint a víz, ahogy a fülembe suttog. Megremegek, amikor lassan végighúzza a kezét a karomon. – És tudom, hogy szereted, ha mocskos szavakat súgok a füledbe – teszi hozzá. Nagyot nyelek, mire a nyakamba hajolva elmosolyodik. – Máris felgyorsult a szívverésed… Érzem, ahogy lüktet a pulzusod. – A mutatóujját a nyakamra teszi. Kész csoda, hogy állva tudok maradni, mert a lábam teljesen elgyengült, és az agyam is kezd elhomályosodni. Végigsimítja a testemet, és már nem zavar, hogy mások is vannak a házban. Felbátorodom, és

hagyom, hogy azt csináljon velem, amit akar. Amikor megmarkolja a csípőmet, ösztönösen odahajolok hozzá. – Szeretlek, Tessa. Ugye elhiszed? – kérdezi. Bólintok, és nem értem, miért kérdezi ezt tőlem, amikor az elmúlt huszonnégy órában olyan sokszor megvallottuk a szerelmünket. – Igen, hiszek neked. – A hangom rekedt, ezért megköszörülöm a torkomat. – Az jó. Mert még sosem szerettem senkit. – Az előbb még csábító volt, most pedig komoly. Nehezen tudom követni. – Soha? – Azt hiszem, ezt eddig is tudtam, de egészen más a szájából hallani, főleg most, amikor így vagyunk együtt. Arra számítottam, hogy azonnal a lábam közé nyúl, és meglep, hogy a zuhany alatt is kifejezi az érzéseit. – Soha. Ennyire soha – ismeri be. Vajon volt már barátnője? Nem akarom tudni a választ. Azt állította, hogy nem szokott járni senkivel, és nekem ennyi elég. – Hm. – Nem tudok mást mondani. – Szeretsz annyira, mint Noah-t szeretted? – szegezi nekem a következő kérdést. Majdnem belélegzem a vizet, annyira meglepődöm, és gyorsan másfelé nézek. Leveszem a polcról a tusfürdőt. Még el sem kezdtem a mosakodást, pedig már percek óta állunk a zuhany alatt. – Na? – erősködik. Nem tudom, mit válaszoljak. Hardinnal minden egészen más, mint Noah-val volt. Azt hiszem, szerettem Noah-t. Illetve tudom, hogy szerettem, csak nem így. Noah-val minden kényelmes, biztonságos és nyugodt volt. Hardinnal a kapcsolatunk vad és izgalmas. Állandóan bizsergek tőle, mintha áramot vezetnének belém, és sosem tudok betelni vele. Szenvedek, ha nem vagyok a közelében. Még akkor is mellette akartam lenni, amikor feldühített és kikészített. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy távol tartsam magam tőle. – Ezt nemleges válasznak veszem – mondja egy idő után, és elhúzódik tőlem, hogy odaférjek a vízsugár alá. Szűknek érzem a helyet a fülkében, és a levegő is nehéz a forró víztől meg a gőztől. – Vele egészen más volt. – Hogyan tudnám ezt megértetni vele? Hardin lehorgasztja a fejét, és látom rajta, hogy elkomorodik. Átölelem a derekát, és a hátára szorítom a számat. – Egészen más volt, de nem úgy, ahogy gondolod – magyarázom. – Téged másképpen szeretlek. Noah-val kényelmes volt a kapcsolatunk, mintha a családhoz tartozott volna. Mindig úgy éreztem, hogy szeretnem kell, pedig igazából nem szerettem, illetve nem úgy, mint most téged. Akkor jöttem rá, hogy szerelmes vagyok beléd, amikor rádöbbentem, mennyire más a szerelem, mint amilyennek addig hittem. Nem tudom, ez érthető-e… – Bűntudatot érzek, amiért azt mondtam, hogy nem szerettem Noah-t, de ezt abban a pillanatban tudtam, amikor először megcsókoltam Hardint. – Értem. – Hardin visszafordul, és a pillantása sokkal lágyabb lesz, amikor rám néz. Eltűnik az aggodalom a szeméből, és valami más jelenik meg benne. Szerelem? Vagy megkönnyebbülés? Nem tudom megállapítani. Hardin lehajol, és megcsókolja a homlokomat. – Azt akarom, hogy én legyek az egyetlen személy, akit szeretsz. Mert akkor teljesen az enyém vagy. Milyen érdekes, hogy nemrég még kiállhatatlan és ellenséges volt, most pedig ilyen aranyos

dolgokat mond nekem. Igaz, hogy kicsit birtokló ez a hozzáállás, de a szavait kedvesnek és meglepően alázatosnak találom. – Ez így is van – ígérem neki. Láthatóan elégedett a válaszommal, mert visszatér a mosolya. – Most egy kicsit ideengednél, hogy lemossam magamról a koszt, mielőtt kihűl a víz? – Gyengéden odébb tolom, hogy elférjek a vízsugár alatt. – Majd én. – Megfog egy szivacsot, és tusfürdőt csöpögtet rá. Visszafojtott lélegzettel élvezem, ahogy végigdörzsöli a testemet, és megborzongok, amikor az érzékeny pontokhoz ér, és hosszasabban időzik azokon a területeken. – Én is megkérnélek, hogy moss meg, de utána nem állnék jót magamért. – Rám kacsint, mire elpirulok. Szeretném megtudni, mi történne utána, és szívesen végigtapogatnám a testének minden egyes porcikáját. De Karen már valószínűleg befejezte a főzést, és nemsokára a keresésünkre indul. Tudom, hogy abba kéne hagyni a zuhanyozást, és visszamenni a szobába, de képtelenség megőrizni a józanságomat, amikor anyaszült meztelenül áll előttem. Megfogom az előremeredő férfiasságát. Hardin a falnak támaszkodik, és a szemembe néz, miközben lassan húzogatom rajta a kezem. – Tess… – nyögi elfojtott hangon, és hátrahajtja a fejét. Folytatom az ingerlést, mert megint hallani akarom a nyögését. Imádom ezt a hangot! Lenézek, és gyönyörködöm a látványban. A víz végigömlik rajtunk, és a nedves kezem még könnyebben siklik Hardin kőkemény péniszén. – Rohadtul jó, amit csinálsz. A pillantása eleinte zavar egy kicsit, de aztán felbátorodom, mert látom, hogy összeszorítja a fogát, és a szempillái verdesnek, mintha nehezére esne nyitva tartania a szemét. A hüvelykujjammal is kényeztetem, marokra fogom, és teljesen összecsukom rajta a kezemet. Hardin zihálni kezd, és halkan felszisszen. – Mindjárt elmegyek… A pokolba, Tessa… – Lehunyja a szemét, és érzem a meleg folyadék spriccelését, ami összekeveredik a vízzel. Elbűvölve bámulom, amíg csak a víz marad a kezemen. Hardin teljesen kifulladva előrehajol, és a számra szorítja az ajkát. – Bámulatos vagy – súgja, és megint megcsókol. Nemsokára tiszta vagyok, és nyugodtabb is, bár eléggé felingerelt Hardin érintése. Gyorsan megtörölközöm, és a táskámból előhalászok egy tornanadrágot meg egy pólót, amit magammal hoztam. Megfésülködöm, és felkötöm a hajam. Hardin a derekára csavar egy törülközőt, aztán mögém áll, és a tükörből néz vissza rám. Gyönyörű, mint egy isten, gondolom ellágyulva. – Ez a nadrág eléggé le fogja kötni a figyelmemet vacsora közben – állapítja meg egy idő után. – Mindig ilyen perverz voltál? – kérdezem viccesen, mire válasz helyett csak bólint. Bemegyünk a konyhába, és csak most jut eszembe, hogy milyen látványt nyújthatunk. Mindkettőnknek vizes a haja, és egyértelmű, hogy együtt zuhanyoztunk. Hardint ez persze nem zavarja, de neki nincsenek gátlásai. – Van néhány szendvics a pulton – közli velünk Karen vidám hangon, és odamutat, ahol Ken

üldögél egy halom dossziéval. Nem látszik rajta, hogy megbotránkoztatja a külsőnk. Az anyám kitérne a hitéből, ha megtudná, mit csináltunk a zuhany alatt. Főleg egy olyan fiúval, mint Hardin. – Nagyon szépen köszönjük – mosolygok rá. – Ma nagyon jól éreztem magam, Tessa – jelenti ki Karen. Beszélgetni kezdünk az üvegházról, miközben mindenki vesz magának egy szendvicset, és leülünk enni. Hardin csendben falatozik, és időnként rám néz. – Talán jövő hétvégén folytathatnánk – vetem fel az ötletet, aztán a fejemhez kapok. – Illetve az azt követő hétvégén – mondom nevetve. – Remek ötlet. – Van valami témája az esküvőnek? – szólal meg Hardin. Ken felnéz a munkájából. – Igazából nincs téma, de fekete és fehér dekorációt választottunk – válaszolja Karen, és látom rajta, hogy ideges lesz. Azóta biztosan nem beszéltek az esküvőről Hardinnal, amióta Ken közölte vele, hogy összeházasodnak, és Hardin tombolni kezdett. – Értem. Akkor mit vegyek fel? – kérdezi. Legszívesebben megcsókolnám, amikor meglátom az apja felcsillanó szemét. – Eljössz? – kérdezi Ken meglepetten és boldogan. – Igen… Ja. – Hardin vállat von, és beleharap a szendvicsébe. Karen és Ken összemosolyognak, aztán Ken feláll, és Hardinhoz lép. – Köszönöm, fiam. Ez nagyon sokat jelent nekem. – Vállon veregeti a fiát. Hardin teste megfeszül, de egy halvány mosollyal válaszol az apjának. – Ez fantasztikusan jó hír! – lelkendezik Karen, és örömében tapsikolni kezd. – Ez semmi – morogja Hardin. Mellé ülök, és az asztal alatt megfogom a kezét. Nem gondoltam volna, hogy rá tudom venni erre. Arról meg végképp álmodni sem mertem, hogy Ken és Karen előtt beszélünk róla. – Szeretlek – súgom a fülébe, amikor nem figyelnek ránk. Elmosolyodik, és megszorítja a kezem. – Szeretlek – súgja vissza. – Na és, Hardin, hogy megy a tanulás? – kérdezi Ken. – Jól. – Észrevettem, hogy megint leadtál és felvettél néhány órát. – Igen. És? – De még mindig angol szakos vagy, nem? – folytatja Ken a kérdezősködést. Pedig nem kéne feszítenie a húrt, mert látom Hardinon, hogy egyre ingerültebb lesz. – Igen. – Ez remek! Emlékszem, amikor tízéves voltál, kívülről fújtad A nagy Gatsby egyes részeit. Már akkor tudtam, hogy irodalmár leszel – teszi hozzá az apja mosolyogva. – Igen? Emlékszel? – csattan fel Hardin. Megszorítom a kezét, és próbálok jelezni neki, hogy nyugodjon meg. – Igen, persze – válaszolja Ken nyugodt hangon.

Hardin orrlyuka kitágul, és a szeme szikrákat szór. – Ezt nehezen hiszem el, mert állandóan részeg voltál. Viszont én pontosan emlékszem, hogy darabokra tépted azt a könyvet, mert véletlenül felborítottam a whiskys üvegedet. Úgyhogy ne kezdj el most nosztalgiázni, ha fogalmad sincs, hogy miről beszélsz. – Hardin felpattan. Karennel halkan felkiáltunk. – Hardin! – szól Ken a fia után, de Hardin kiviharzik a helyiségből. Utánasietek, és hallom a hátam mögött Karen elkeseredett hangját. – Nem lett volna szabad ilyen messzire menned, Ken! – kiabál a férjével. – Épp most egyezett bele, hogy eljön az esküvőnkre. Megbeszéltük, hogy apró lépésekkel haladunk! Erre te ilyet mondasz. Nem kellett volna erőltetned a dolgot! Karen hangja dühös, de szaggatottan beszél, mert elkeseredésében sírva fakadt.

Hetvenkettedik fejezet Amikor a lépcső tetejére érek, Hardin éppen becsapja a hálószobája ajtaját. Elfordítom a gombot, arra számítva, hogy be lesz zárva, de nem. Nyitva van. – Hardin, jól vagy? – kérdezem, mert fogalmam sincs, mi mást mondhatnék. Válasz helyett felkapja az éjjeliszekrényről a lámpát, és a falhoz vágja. Az üvegszilánkok szétszóródnak a padlón. Hátraugrok, és akaratom ellenére felsikoltok. Hardin az íróasztalhoz megy, kiszakítja a billentyűzetet a számítógépből, és maga mögé hajítja. – Hardin, légy szíves, hagyd abba! – förmedek rá. Nem néz rám, hanem lesodorja a monitort az asztalról, és ő is kiabálni kezd. – Miért? Miért, Tessa? Szerinted nem engedheti meg magának, hogy vegyen egy másik számítógépet? – Igazad van – felelem. Rátaposok a billentyűzetre, és még jobban szétzúzom. – Mi van? Mit csinálsz? – kérdezi, amikor felemelem, és visszadobom a padlóra. Nem tudom, miért csinálom ezt, de a billentyűzet már úgyis ripityára van törve, és most ez tűnik a legjobb ötletnek. – Segítek neked – magyarázom. Hardin egy pillanatig zavarodottan néz rám, aztán mintha egy kicsit felvidulna. Felkapom a monitort, és azt is a padlóra hajítom. Mosolyogva odalép hozzám, amikor megint fel akarom emelni. Kiveszi a monitort a kezemből, és visszaállítja az asztalra. – Nem haragszol rám, amiért úgy üvöltöttem az apámmal? – kérdezi. Megfogja az arcomat, és a hüvelykujjával megsimogat, miközben mélyen a szemembe néz. – Nem. Jogod van kifejezni az érzéseidet. Ezért sosem haragudnék. – Éppen most veszett össze az apjával, és amiatt aggódik, hogy haragszom rá? – Csak az dühít, amikor minden ok nélkül gonoszkodsz, de most nem erről volt szó. – Nahát… – csodálkozik. Túl csábítónak tartom, hogy ilyen közel van egymáshoz az ajkunk. Előrehajolok, és megcsókolom. Azonnal kinyitja a száját, és viszonozza a csókomat. Beletúrok a hajába, és felnyög, amikor erősebben meghúzom a tincseit. Már egyáltalán nem dühös, és nem akar tombolni. Megfogja a csípőmet, és az íróasztalra ültet. Én tereltem el a figyelmét. Hardinnak szüksége van rám, és ez a gondolat soha nem tapasztalt önbizalommal tölt el. Fontosabbnak és határozottabbnak érzem magam. Hátrahajtom a fejem, míg Hardin egyre mélyebben csókol, és a lábam közé nyomul az ágyékával. – Közelebb – nyögi a számba. Megragadja a combomat, és az asztal széléhez húz. A farmerja gombjához nyúlok, mire abbahagyja a csókot, és rám néz. – Mi van? – kérdezi, és felvonja a szemöldökét. Biztosan azt hiszi, hogy megbolondultam. Először segítek neki összetörni a berendezést, aztán le akarom vetkőztetni. Talán tényleg elveszítettem az eszemet. Nem érdekel semmi, csak az, ahogy a hold fénye megcsillan a bőrén. Ahogy óvatosan a két kezébe fogja az arcomat, mintha törékeny lennék, pedig nemrég még tört-zúzott a szobában. Szavak nélkül válaszolok neki, átkulcsolom a lábammal, és közelebb vonom magamhoz. – Azt hittem, hogy berontasz ide, és le akarsz szidni. – Elmosolyodik, és a homlokomra hajtja a fejét.

– Tévedtél – közlöm vele mosolyogva. – Méghozzá nagyot. Ma este már nem akarok lemenni a nappaliba – mondja, és kutató pillantással néz rám. – Rendben van. Nem kötelező. Megnyugszik, és a nyakamba rejti az arcát. Meglep, milyen könnyen megértjük egymást. Arra számítottam, hogy velem is kiabálni fog, sőt talán el is küld, amikor bejövök hozzá, de most egymást átölelve hallgatunk. Látom rajta, hogy igyekszik jó irányba terelni a kapcsolatunkat, bár ez nem könnyű, mert nagyon váratlan hangulatingadozásai vannak. – Szeretlek – súgom a fülébe, és a nyakamon érzem, hogy az ajakpiercingje elmozdul, amikor elmosolyodik. – Szeretlek – válaszolja. – Akarsz beszélni erről? – kérdezem, de megrázza a fejét, amit még mindig a nyakam szegletében tart. – Rendben. Akkor megnézzünk egy filmet? Valami vicceset? – javaslom. Hosszú hallgatás után Hardin az ágy felé néz. – Elhoztad a laptopodat? – Bólintok, mire így folytatja: – Nézzük meg még egyszer a Fogadomot. Felnevetek. – Azt a filmet, amit állítólag utálsz? – Igen… Azért az utálat kicsit erős megfogalmazás. Csak egy nyálas, középszerű szerelmi történetnek tartom – magyarázza. – Akkor miért akarod megnézni? – Mert szeretném látni, ahogy te nézed – válaszolja. Milyen messzinek tűnik az este, amikor együtt néztük ezt a filmet a szobámban. És tényleg egész idő alatt engem figyelt. Akkor még fogalmam sem volt, hogy mi lesz velünk, és nem gondoltam volna, hogy ide jutunk. A mosolyomat beleegyezésnek veszi, mert megragadja a derekamat, és az ágyhoz visz. Néhány perc múlva hozzám bújva nézi az arcomat a film közben. A történet felénél elálmosodom, és egyre nehezebb nyitva tartanom a szememet. – Mindjárt elalszom – mondom ásítva. – Mindketten meghalnak, úgyhogy nem maradsz le semmiről. Megbököm a könyökömmel. – Gonosz vagy. – Te meg imádni való vagy álmosan. – Hardin becsukja a laptopot, és elhelyezkedik velem az ágyon. – Te pedig szokatlanul kedves vagy – suttogom. – Azért vagyok kedves, mert szeretlek – súgja vissza, mire boldogan felsóhajtok. – Aludj, szépségem. Megcsókolja a homlokomat. Olyan álmos vagyok, hogy nincs erőm semmire. Másnap reggel vakító fényre ébredek. Megfordulok, és Hardin vállába temetem az arcomat, mire

felsóhajt álmában, és közelebb von magához. Amikor másodszor is felébredek, már ébren találom. Mellettem fekszik, és a mennyezetet bámulja. A szeme és az arca teljesen kifejezéstelen, nem tudok rajta eligazodni. – Jól vagy? – kérdezem, és közelebb bújok hozzá. – Igen, jól – válaszolja, de érzem a hangján, hogy hazudik. – Hardin, ha valami baj van, akkor… – kezdem. – Nincs semmi baj, minden oké. – Úgy döntök, hogy ennyiben hagyom a dolgot. Eddig jól kijöttünk egymással, és ez rekordnak számít. Nem akarom tönkretenni. Felemelem a fejem, megcsókolom az állát, mire szorosabban magához ölel. – Ma el kell intéznem néhány dolgot, úgyhogy ha készen állsz az indulásra, kitehetnél a háznál – közli. A gyomrom összeszorul, mert távolságtartást érzek a hangjában. – Persze – válaszolom, és kibontakozom az öleléséből. Megpróbálja elkapni a karomat, de gyorsabb vagyok nála. Felkapom a táskámat, és a fürdőszobába sietek, hogy átöltözzek, és megmossam a fogamat. A hétvégén egy biztonságos burokban voltunk, és attól félek, hogy minden megváltozik, ha elhagyjuk az apja házát. Szerencsére nem találkozom Landonnel vagy Dakotával a folyosón, és annak még jobban örülök, hogy Hardin fel van öltözve, mire visszaérek. Míg távol voltam, feltakarította a padlóról az üvegszilánkokat, a billentyűzetet a szemetesbe dobta, és mellé tette a monitort meg a lámpát. A földszinten elbúcsúzom Kentől és Karentől, de Hardin szó nélkül kisétál az ajtón. Megnyugtatom őket, hogy el fog jönni az esküvőre, a tegnap esti jelenet ellenére. Közlöm velük, mi történt a számítógéppel meg a lámpával, de úgy látom, nem nagyon érdekli őket. – Haragszol, vagy mi van? – kérdezi Hardin a kocsiban, tíz perc csend után. – Nem. – Nem haragszom, inkább… ideges vagyok, vagy valami ilyesmi. Érzem, hogy megváltozott köztünk a hangulat, és nem számítottam változásra egy ilyen hétvége után. – Pedig úgy tűnik. – Akkor sem haragszom. – Mondd el, ha mégis. – Csak nagyon távolságtartó lettél, és most azt akarod, hogy tegyelek ki a háznál, pedig azt hittem, minden rendben van köztünk. – Baj, hogy dolgom van? – Már én is érzem, milyen nevetségesen birtoklónak tűnhet, amit az előbb mondtam. Tényleg azért vagyok ideges, mert nem marad velem ma is? – Talán. – Már nevetek magamon. – Csak nem akarom, hogy ilyen hűvös legyél. – Nem vagyok az… Illetve nem szándékosan. És ne haragudj, ha felzaklattalak. – A combomra teszi a kezét. – Semmi sem fog megváltozni, Tessa. A szavai megnyugtatnak, de a mosolyán még mindig érzek egy kis bizonytalanságot. – Velem akarsz jönni? – kérdezi végül. – Nem. Csináld csak a dolgodat. Amúgy is rengeteg tanulnivalóm van. – Rendben. Ne feledd, hogy nekem ez még nagyon új. Nem szoktam meg, hogy másokat is figyelembe vegyek, amikor terveket készítek. – Tudom.

– Ha végeztem, átmegyek hozzád, vagy elmehetünk vacsorázni, vagy ilyesmi. Megsimogatom az arcát, aztán beletúrok a kócos hajába. – Semmi baj, tényleg. Csak majd tudasd, hogy mikor végzel, és eldöntjük, mit csináljunk. Megállok a háza előtt. Hardin gyorsan megcsókol, és kiszáll a kocsiból. – Majd küldök egy SMS-t – ígéri, aztán felszalad a lépcsőn, és eltűnik a házban, amit annyira gyűlölök.

Hetvenharmadik fejezet Furcsa ez az üresség, amit Hardin eltűnése után érzek, és tudom, hogy szánalmas vagyok. Az út rövid, és nemsokára a kollégiumba érek, mégis úgy tűnik, mintha már órákkal ezelőtt kiraktam volna a háznál. Steph nincs a szobában, és ennek őszintén örülök. Tényleg tanulnom kell, és felkészülni az első napomra a Vance-nél. El kell döntenem, mit vegyek fel, mit vigyek magammal, és mit mondjak. Előveszem a tervezőmet, és óráról órára megtervezem a jövő hetemet, aztán a szekrényhez lépek. Az első munkanapomon egy fekete szoknyában, piros topban és fekete magas sarkú cipőben fogok megjelenni, ami nem túl magas, de két hónapja még ennyit sem engedtem volna meg magamnak. Az öltözékem hivatalos, ugyanakkor nőies. Vajon Hardinnak tetszeni fog? Igyekszem elterelni róla a gondolataimat, ezért elkészítek minden írásbeli feladatot, sőt egy kicsit előre is dolgozom. Mire végzek, a nap eltűnt az égről, és nagyon megéheztem, de a kávézó már bezárt. Hardin nem üzent nekem, tehát valószínűleg ma este már nem akar átjönni hozzám. Felkapom a táskámat, és elindulok valami harapnivalót keresni. Emlékszem, hogy láttam egy kínai éttermet a kis könyvtár mellett, de mire odaérek, az is bezárt. Az interneten keresgélve találok egy Ice House nevű helyet, ami elég közel van a campushoz. Megállok az épület előtt. Elég kicsi, és úgy néz ki, mintha alumíniumból lenne, de már nagyon éhes vagyok, hangosan korog a gyomrom, úgyhogy nincs kedvem tovább kutatni. Odabent rádöbbenek, hogy az Ice House nem is étterem, inkább egy bár, ahol enni is lehet. Meglep, hogy ennyire tele van, de sikerül találnom egy helyet az egyik sarokban. Nem foglalkozom a kíváncsi pillantásokkal. A vendégek biztosan csodálkoznak, miért vagyok egyedül, de én mindig egyedül szoktam enni. Nekem nincs szükségem társaságra, ha megyek valahová. Egyedül vásárolok, egyedül megyek étterembe, és néhányszor még moziban is voltam egyedül, amikor Noah nem ért rá. Sosem bántam, hogy magányosan kell időznöm… Egészen mostanáig, ezt be kell vallanom magamnak. A kelleténél jobban hiányzik Hardin, és nagyon bánt, hogy még arra sem vette a fáradságot, hogy írjon egy SMS-t. Rendelek, és amíg az ételre várok, a pincérnő egy rózsaszín italt hoz az asztalomhoz, amelyet egy sárga napernyő díszít. – Ezt nem kértem – közlöm vele, de akkor is elém teszi. – Ő rendelte. – A nő elmosolyodik, és a bár felé int a fejével. Feltámad bennem a remény, hogy Hardin az, és nyújtogatni kezdem a nyakam. De nem Hardint látom meg. Zed mosolyog és integet nekem a helyiség másik végéből. Nate is felbukkan, leül a mellette lévő bárszékre, és ő is rám villantja a mosolyát. – Köszönöm – mondom a pincérnőnek. Úgy tűnik, a campus közelében nem kérnek személyi igazolványt, ha valaki italt rendel, vagy talán ezek a fiúk csak olyan helyekre mennek, ahol bevett szokás a kiskorúak kiszolgálása. A pincérnő megnyugtat, hogy nemsokára megérkezik az étel, majd elsiet. Néhány másodperccel később Zed és Nate odajönnek hozzám, kihúznak két széket az asztalomnál, és helyet foglalnak. Remélem, Zed nem haragszik rám a pénteki események miatt. – Te vagy az utolsó személy, akire itt számítottam, főleg vasárnap – jegyzi meg Nate.

– Igen, véletlenül kerültem ide. A kínai étterembe akartam menni, de már zárva van – magyarázom nekik. – Láttad Hardint? – kérdezi Zed mosolyogva, de előbb összenéz Nate-tel, mintha valami közös titkuk lenne. – Nem. Egy ideje nem. És ti? – érdeklődöm. A hangomon érződik az idegesség. – Néhány órája mi sem láttuk, de nemsokára itt lesz – válaszolja Nate. – Itt? – kiáltok fel csodálkozva. Megérkezik az étel, de már nem vagyok éhes. Mi van, ha Molly is vele jön? Ezt egyszerűen nem tudnám elviselni az együtt töltött hétvégénk után. – Igen. Gyakran járunk ide. Felhívjam, és megkérdezzem, mikor ér ide? – ajánlkozik Zed, de megrázom a fejem. – Nem szükséges. Én már úgyis megyek. – Körülnézek, és a pincérnőt keresem a tekintetemmel, hogy elkérjem a számlát. – Nem ízlett az ital? – kérdezi Zed. – Nem, illetve meg sem kóstoltam. Köszönöm, hogy megvetted nekem, de mennem kell. – Megint rosszban vagytok? – firtatja Zed. Nate valamit mondani kezd, de Zed egy dühös pillantással elhallgattatja. Mi folyik itt? Zed a sörébe kortyol, és megint Nate-re néz. – Mit mondott? – Semmit, csak azt, hogy úgy tűnik, megint jóban vagytok – válaszol helyette Zed. A kis helyiség még kisebbnek tűnik, és már alig várom, hogy leléphessek. – Na, itt is vannak! – szólal meg Nate. Az ajtó felé nézek, és meglátom Hardint, Logant, Tristant, Stephet és Mollyt. Tudtam! Tudom, hogy barátok, és nem akarok féltékenynek vagy őrültnek tűnni, de ki nem állhatom, ha Hardin annak a lánynak a közelében van. Amikor Hardin észrevesz, meglepettnek, sőt majdnem ijedtnek tűnik. Már megint ez történik! A pincérnő felbukkan, miközben az asztalunk felé közelednek. – Szeretném becsomagoltatni az ételt, és elkérni a számlát – szólítom meg. A nő meglepetten néz rám, aztán szemügyre veszi az újonnan érkezett társaságot, és bólint, majd eltűnik a konyhában. – Miért mész? – kérdezi Steph. Mind az öten leülnek a szomszéd asztalhoz. Nem vagyok hajlandó Hardinra nézni. Gyűlölöm, hogy olyan más, amikor a barátaival van. Miért nem lehet mindig az a Hardin, akivel a hétvégét töltöttem? – Mert… Tanulnom kell – hazudom neki. Steph reménykedő arccal elmosolyodik. – Maradj, Tessa… Túl sokat tanulsz! Már nem reménykedem abban, hogy Hardin a karjába kap, és azt mondja, hogy nagyon hiányoztam neki. A pincérnő megérkezik az étellel, adok neki egy húszast, és felállok. – Szép estét – vetem oda a társaságnak. Egy pillanatra Hardinra sandítok, aztán a padlóra szegezem a tekintetemet. – Várj! – szólal meg Hardin. Megfordulok, és ránézek. Istenem, nehogy megint valami gonosz megjegyzést tegyen, vagy megcsókolja Mollyt.

– Nem kapok egy búcsúcsókot? – kérdezi, és elmosolyodik. A barátaira nézek, akik meglepettnek, sőt értetlennek tűnnek. – Tessék? – hebegem zavartan. Kihúzom magam, és a szemébe nézek. – Nem csókolsz meg, mielőtt elmész? – Hardin feláll, és elindul felém. Ezt akartam, de most zavarban vagyok, mert mindenki minket figyel. – Hát… – nem tudom, mit mondjak. – Miért csókolna meg? – kérdezi gúnyos nevetéssel Molly. Ki nem állhatom ezt a csajt! – Mert együtt vannak, nem látod? – csattan fel Steph. – Micsoda? De hát… – Molly szeme elkerekedik. – Fogd be a szád, Molly! – förmed rá Zed. Hálás vagyok neki, hogy elhallgattatta, de van valami a hangjában, ami felébreszti a gyanakvásomat. Miért pont így fogalmazott? Kezd egyre kínosabb lenni a helyzet. – Sziasztok – köszönök el tőlük, és elindulok az ajtó felé. Hardin a nyomomba ered, és megragadja a karomat, hogy megállítson. – Miért mész el? És mit keresel itt? – Éhes voltam, és idejöttem enni. Most pedig elmegyek, mert nem foglalkoztál velem, és… – Ez nem igaz, csak nem tudtam, mit mondjak vagy csináljak. Nem számítottam arra, hogy itt talállak. Meglepett a dolog – magyarázza. – Az biztos. Egész nap nem írtál, most pedig Mollyval jöttél ide. – A hangom sírós lesz, pedig igyekszem uralkodni magamon. – Meg Logannel, Tristannel és Stephfel. Nem csak Mollyval. – Tudom… De nektek közös múltatok van, és ez zavar engem. – Azt hiszem, most egy igazi féltékeny libának tűnök. – Pontosan erről van szó, bébi. Ez már a múlt. És nem volt olyan, mint… Mint ez, ami köztünk van – próbál lecsillapítani. Felsóhajtok. – Tudom, de akkor is… – Szerinted én mit éreztem, amikor bejöttem ide, és megláttalak Zeddel üldögélni? – Az nem ugyanaz. Mert Mollyval ti… lefeküdtetek. – Fáj még kimondani is, de ez az igazság. – Tess… – Tudom, hogy hülye vagyok, de nem tehetek róla. – Elfordítom a tekintetemet. – Nem vagy hülye, megértelek. Csak nem tudom, mit tehetnék. Molly a társaságunkban van, és valószínűleg mindig is ott lesz. Igazából nem tudom, mit vártam tőle, de nem tetszik ez a válasz. – Oké. – Örülnöm kéne, mert tulajdonképpen mindenkivel közölte, hogy járunk, de az egész olyan furcsán és kínosan történt. – Mennem kell. – Akkor veled megyek. – Képes lennél itt hagyni a barátaidat? – csattanok fel ingerülten. Hardin megcsóválja a fejét, és követ a kocsihoz. Alig tudom elfojtani a mosolyomat, amikor

beszállunk. Most legalább tudom, hogy szívesebben van velem, mint Mollyval. – Mennyi ideig voltál ott, mielőtt megérkeztem? – kíváncsiskodik Hardin, miközben kiállok a parkolóból. – Körülbelül húsz percig. – Nem Zeddel találkoztál, ugye? – Nem. Ez volt az utolsó hely, amit nyitva találtam, és vacsorát is felszolgáltak. Fogalmam sem volt, hogy ott van… Arra sem számítottam, hogy te felbukkansz. Mert egész nap nem írtál nekem. Hardin hallgat egy darabig, majd megint rám néz. – És miről beszélgettetek? – Semmiről. Csak néhány percig voltunk egy asztalnál, aztán megjöttél. Miért? – Csak kérdezem. – Az ujjaival dobol a térdén. – Hiányoztál ma. – Nekem is – válaszolom, és már meg is érkezünk a campusra. – Rengeteg házi feladatom volt, és felkészültem az első napra a Vance-nél. – Elvigyelek holnap? – Nem kell. Ezért vettem a kocsit, nem emlékszel? – Felnevetek. – Akkor is odavihetnélek – ajánlkozik. A kollégiumhoz érünk, és bemegyünk. – Fölösleges. Egyedül is odatalálok. De azért köszönöm. Meg akarom kérdezni tőle, hogy mit csinált egész nap, és miért nem írt nekem, de ekkor eláll a lélegzetem, és a torkomat összeszorítja a félelem. Az anyám áll az ajtó előtt, karba tett kézzel, és haragos arccal.

Hetvennegyedik fejezet Hardin is észreveszi, és tágra nyílik a szeme a csodálkozástól. Meg akarja fogni a kezem, de elhúzom tőle, és elé lépek. – Szia, anya… – Mégis, mit képzelsz? – rivall rám, amikor odaérünk hozzá. Legszívesebben összezsugorodnék, és eltűnnék innen. – Én… Miért? – Mivel fogalmam sincs, mit tud, ezért nem mondok többet. Anyám tekintete villámokat szór, és a haja most még szőkébbnek tűnik, de az arca meg a frizurája most is tökéletes. – Hogy merészelted ezt tenni, Theresa? Noah már két hete elkerül, aztán összetalálkozom Mrs. Potterrel a boltban… És tudod, mit mondott nekem? Azt, hogy szakítottatok! Miért nem mesélted el? A lehető legmegalázóbb módon kellett megtudnom! – kiáltja magából kikelve. – Nem dőlt össze a világ, anya. Szakítottunk – közlöm vele. Hardin mögöttem marad, de érzem, hogy a tarkómra teszi a kezét. – Nem nagy ügy? Hogyan merészelted… Noah-val már évek óta együtt voltatok. Ő jó parti, Tessa. Van jövője, és jó családból származik. – Anya elhallgat egy pillanatra, hogy lélegzethez jusson, de nem szólalok meg, mert tudom, hogy még nincs vége a szónoklatának. És tényleg. Kihúzza magát, és igyekszik higgadtabb hangon folytatni. – Szerencsére, most beszéltem vele, és hajlandó visszafogadni téged, a kicsapongásaid ellenére. Most már én is haragra gerjedek. – Hogyan merészeltem? Ha nem akarok Noah-val járni, akkor nem vagyok köteles visszamenni hozzá. Mi köze ennek ahhoz, hogy milyen családból származik? Csak az számít, hogy boldog voltam-e vele. Egyébként hogy merészelsz te erről beszélni vele? Felnőtt ember vagyok! Elviharzok mellette, és kinyitom az ajtót. Hardin a nyomomban halad, de az anyám is benyomul a szobába mögöttünk. – Fogalmad sincs, milyen nevetséges, amit mondasz! Aztán felbukkansz ezzel a… ezzel a punkkal! Nézz már rá, Tessa! Így akarsz lázadni ellenem? Mit vétettem, hogy ennyire meggyűlöltél? Hardin összeszorított szájjal, zsebre dugott kézzel áll a fiókos szekrény mellett. Mit szólna anyám, ha tudná, hogy Hardin apja az egyetem rektora, és sokkal több pénze van, mint Noah családjának? De ezt nem fogom az orrára kötni, mert egyáltalán nem tartozik a tárgyhoz. – Ez nem rólad szól, anya! Miért gondolod, hogy mindig körülötted forog a világ? – Ki akar csordulni a könnyem, de minden erőmet összeszedem, hogy uralkodjak magamon. Utálom, hogy mindig sírva fakadok, ha dühös leszek. Ez gyengének mutat, és még nem sikerült leszoknom róla. – Igazad van, nem rólam van szó, hanem a jövődről. A jövőre kell gondolnod, nem csak arra, amit most érzel. Tudom, hogy ő most érdekesnek és veszélyesnek tűnik, de nincs jövőd vele. – Anya Hardin felé mutat. – Mit akarsz ettől a… szánalmas alaktól? Anyám elé ugrok, de Hardin megragadja a könyökömet, hogy elhúzzon tőle. – Ne beszélj így róla! – kiáltom magamból kikelve. Anya szeme tágra nyílik.

– Ki vagy te? Az én lányom sosem beszélne így velem. Nem kockáztatná a jövőjét, és nem lenne ennyire tiszteletlen. Feltámad bennem a bűntudat, de anya pontosan ezt akarja. Harcolnom kell, és megvédenem azt, amit én akarok. – Nem veszélyeztetem a jövőmet. Egyébként most nem is a jövőmről van szó. Négy egész fölött van az átlagom, és holnap kezdek a gyakornoki állásomban. Milyen önző dolog, hogy idejössz, és bűntudatot akarsz ébreszteni bennem azért, mert boldog vagyok! Hardin boldoggá tesz engem, anya. És ha ezt nem tudod elfogadni, akkor jobb, ha most elmész. – Tessék? – hüledezik anya, és magam is meglepődöm azon, amit mondtam. – Ezt még nagyon meg fogod bánni, Theresa! Annyira undorodom tőled, hogy rád sem tudok nézni. A szoba forogni kezd velem. Nem készültem arra, hogy háborúznom kell az anyámmal, ráadásul pont ma. Tudtam, hogy csak idő kérdése, mikor értesül az életem fejleményeiről, de ma nem számítottam rá. – Már akkor sejtettem, hogy van valami köztetek, amikor először megláttam őt a szobádban. Csak nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan szétteszed neki a lábad! Hardin közénk lép. – Túl messzire megy! – mordul fel figyelmeztető hangon, és a szeme sötét lesz a haragtól. Szerintem Hardin az egyetlen személy, aki anyámmal fel tudja venni a versenyt. – Maradjon ki ebből, fiatalember! – csattan fel anyám, és megint karba teszi a kezét. – Theresa, ha továbbra is találkozol vele, többé nem állok veled szóba, és biztosan nem fogod tudni egyedül fizetni az egyetemet. Ez a kollégium már önmagában több ezer dolláromba került! – süvölti felháborodottan. Megdöbbent, hogy az anyám ilyesmire vetemedne. – Képes lennél veszélyeztetni a továbbtanulásomat, mert nem értesz egyet azzal, hogy kibe vagyok szerelmes? – Szerelmes? – kérdezi gúnyosan. – Az én kis naiv Theresám… Fogalmad sincs arról, mi a szerelem. – Felnevet, de a nevetése inkább csuklásra hasonlít. – És szerinted ő szeret téged? – Igen, szeretem! – szólal meg Hardin. – Hát persze! – Anya lenézően legyint. – Anya… – Figyelmeztetlek, Theresa! Ha továbbra is találkozol vele, annak következményei lesznek. Most megyek, de várom a hívásodat, miután megjött az eszed. – Kiviharzik a szobából, én meg az ajtóból nézem, ahogy sietős léptekkel távolodik a folyosón. Magas sarkú cipője hangosan kopog a padlón. – Nagyon sajnálom – nézek Hardinra. – Nincs miért bocsánatot kérned. – Hardin megfogja az arcomat. – Büszke vagyok rád, hogy így kiálltál magadért. – Megcsókolja az orromat. Körülnézek a szobában, és még most sem értem, hogyan történt ez az egész. Hardin mellkasához simulok, ő pedig gyengéden masszírozza a feszült izmaimat. – Nem hiszem el… Képes azzal fenyegetőzni, hogy nem fogja fizetni a tandíjamat? Egyébként nem kell az egészet neki állnia, mert van egy részleges ösztöndíjam, és diákhitelt is felvettem. Csak húsz százalékot fizet. A legnagyobb költség a kollégium. De mi van, ha tényleg nem fogja tovább fizetni a

cechet? A gyakornokság mellé még egy másik állást is kell keresnem… – Ezt már sírva teszem hozzá. Hardin a mellkasára hajtja a fejemet, hogy ott zokogjak tovább. – Ne sírj… Majd kitalálunk valamit. Hozzám költözhetnél – jelenti be egy idő után. Felnevetek, és megtörlöm a szememet, de Hardin folytatja: – Tényleg. Vagy kivehetünk egy lakást valahol. Van elég pénzem. Felnézek rá. – Ezt nem mondhatod komolyan. – De igen. – Nem költözhetünk össze. – Megint felnevetek, de közben még szipákolok. – Miért nem? – Mert alig néhány hónapja ismerjük egymást, és eddig többnyire veszekedéssel töltöttük az időt – emlékeztetem. – De ezen a hétvégén elég jól kijöttünk egymással. – Elmosolyodik, és mindketten elnevetjük magunkat. – Őrült vagy. Nem fogok összebútorozni veled – súgom a fülébe, mire megint átölel. – Azért fontold meg. Mindenképpen ki akarok költözni a diákházból. Nem igazán illek oda, ha nem vetted volna észre – teszi hozzá nevetve. Ez igaz, mert az ő csapatán kívül mindenki galléros pólót és rövidnadrágot visel. – Csak azért csatlakoztam a diákszövetséghez, hogy borsot törjek az apám orra alá, de nem vált be a tervem. – Egyedül is bérelhetsz lakást, ha nem tetszik a diákház. – Szó sem lehet arról, hogy ilyen hamar összeköltözzünk. – Igen, de az nem lenne annyira élvezetes. – Hardin rám vigyorog, és megmozgatja a szemöldökét. – Attól még élvezhetjük egymás társaságát – nézek fel rá. Hardin arcán széles mosoly jelenik meg, és megszorítja a fenekemet. – Hardin! – szólok rá tréfás felháborodással. Kinyílik az ajtó, és egy pillanatra eláll a lélegzetem. Még mindig nem hevertem ki az anyám dühös kirohanását, és most attól félek, hogy visszajött, és újabb jelenetet fog rendezni. Megkönnyebbülten látom, hogy Steph és Tristan érkezett meg. – Azt hiszem, lemaradtam egy nagy jelenetről. Az anyád éppen most farolt ki a parkolóból – jelenti be Steph, mire kitör belőlem a nevetés.

Hetvenötödik fejezet Hardin velem marad éjszakára, mert Stephék Tristan lakásába mennek. Az este hátralévő részét beszélgetéssel és csókolózással töltjük, majd Hardin a fejét az ölembe hajtva elalszik. Egy olyan időről és helyről álmodom, ahol tényleg együtt élhetnénk. Szeretnék minden reggel arra ébredni, hogy Hardin mellettem van, de ez most még nem lehetséges. Túl fiatal vagyok, és az egész túl gyors lenne. Hétfő reggel az ébresztőm tíz perccel később szólal meg, és ez felborítja a reggeli menetrendemet. Lezuhanyozom, felteszek egy kis sminket, és felébresztem Hardint, mielőtt bedugom a hajszárítót. – Mennyi az idő? – motyogja álmosan. – Fél hét. Meg kell szárítanom a hajamat. – Fél hét? Csak kilencre kell ott lenned. Gyere vissza az ágyba. – Nem. Meg kell csinálnom a hajamat, aztán inni akarok egy kávét. Fél nyolckor el kell indulnom. Negyvenöt perc az út. – Akkor negyvenöt perccel korábban érsz oda. Elég, ha nyolckor indulsz. – Hardin lehunyja a szemét, és az oldalára fordul. Nem törődöm vele, és bekapcsolom a hajszárítót. Hardin egy párnát szorít a fülére. Miután besütöttem a hajam, előveszem a tervezőmet, mert ellenőrizni akarom, hogy semmiről sem feledkeztem meg. – Innen fogsz órára menni? – kérdezem Hardint öltözködés közben. – Igen, azt hiszem. – Elmosolyodik, és kikászálódik az ágyból. – Használhatom a fogkefédet? – Hát… Igen. Visszafelé menet majd veszek egy újat. – Még senki sem kérte kölcsön a fogkefémet. Elképzelem, hogy a számba dugom, miután ő is használta, és nem tetszik az ötlet. – Még mindig azt mondom, hogy elég lenne nyolckor elindulnod. Képzeld el, mennyi mindent csinálhatnánk fél óra alatt… – teszi hozzá vigyorogva. Ránézek, meglátom a csábító gödröcskéket az arcán, és észreveszem, hogy lassan végigmér. A pillantásom a dudorodó alsónadrágjára esik, és a testemet azonnal elönti a forróság. A kezem megáll a blúzom középső gombján, amikor Hardin odasétál hozzám, és mögém lép. Intek neki, hogy húzza fel a cipzárt a szoknyámon, és engedelmeskedik, de közben érzéki mozdulattal végigsimítja a fenekemet. – Mennem kell. Kávéra van szükségem – hajtogatom kétségbeesetten. – Mi van, ha nagy a forgalom, vagy egy baleset miatt dugóba kerülök? Vagy defektet kapok, esetleg kifogy a benzin a kocsimból? És ha eltévedek? Vagy nem találok parkolóhelyet? Vagy csak messze tudok megállni, és sokat kell gyalogolnom, amitől kimelegszem, és szükségem lesz néhány percre, hogy… – Arra van szükséged, hogy megnyugodj, bébi. Kész idegroncs vagy. – Hardin a fülembe lélegzik. Ránézek a tükörben. Felkelés után még a szokásosnál is csábítóbban néz ki, mert az álmosság meglágyítja a vonásait. – Nem tehetek róla. Ez az állás nagyon sokat jelent nekem. Nem szúrhatom el. – Az agyam megállíthatatlanul pörög. Ha vége a mai napnak, minden rendben lesz, mert már tudom, mire számíthatok, és ennek megfelelően tervezem meg a hetemet. – Nem állíthatsz be ilyen idegesen. Szét fognak tépni, ha látszik rajtad, hogy félsz. – Hardin

végigcsókolja a nyakamat. – Nem lesz semmi baj. – Legalábbis nagyon remélem. Hardin forró leheletétől libabőrös leszek. – Hadd lazítsalak el egy kicsit. – A hangja mély, csábító, és még egy kicsit álmos. – De… Megcirógatja a kulcscsontomat, és a keze a mellemre kúszik. A tükörből néz vissza a szemembe, és megadóan felsóhajtok. – Öt perc? – kérdezem könyörgő hangon. – Pont ennyi időre van szükségem. Meg akarok fordulni, de megállít. – Nem. Azt akarom, hogy nézzed – duruzsolja a fülembe. A szavai máris felébresztik az ismerős bizsergést a lábam között, és nagyot nyelek izgalmamban. Hardin a bal vállamra simítja az összes hajam, hogy a nyakamhoz férjen, aztán hozzám szorítja a testét. Keze elindul a szoknya alja felé. – Szerencsére nincs rajtad harisnyanadrág. Szeretem ezt a szoknyát. – Fel is húzza a derekamig. – Főleg, amikor így van rajtad. A tekintetem a tükörre tapad, és a szívem a torkomban dobog. A keze kicsit hideg, amikor a bugyimba siklik. Az érintéstől összerezzenek, mire halkan a nyakamba nevet. A másik kezével szorosan átkarol, és megfogja a mellemet. Csupasznak és kiszolgáltatottnak érzem magam, ugyanakkor izgatónak találom a helyzetet. A tükörben látom, ahogy megérint, és ez beindítja az agyamat. Még sosem támadtak ilyen vad gondolataim. Hardin lassan belém dugja az ujját, előbb egyet, aztán kettőt… A látvány olyan erotikus, hogy alig bírok magammal. Annál is inkább, mert közben gyengéden csókolgatja a nyakamat. – Nézd, milyen gyönyörű vagy… – súgja a fülembe, és forró lehelete megcsapja a bőrömet. Nem ismerem fel azt a lányt a tükörben, mintha nem is én lennék. Az arcom felhevült, a szemem tágra nyílt, és mohó szenvedély csillog benne. A szoknyám a derekamra van csúszva, és Hardin ujjai lassan mozognak bennem. Most egészen… különleges vagyok… És szexi. Lehunyom a szemem, mert érzem a feszülést az ölemben. Hardin folytatja a lassú, ingerlő mozdulatait, és beleharapok a számba, nehogy hangosan felkiáltsak. – Nyisd ki a szemed – szól rám. A szemébe nézek, és ez azonnal eljuttat a csúcsra. A lábam megbicsaklik, de Hardin erősen tart, és úgy figyeli a beteljesülésemet. Fejemet hátrahajtom a mellkasára, és az egész testem lüktet a kéjtől. – Ez az, bébi… – duruzsolja a fülembe, aztán még szorosabban fog, és kicsit felemel. Már nem látok semmit, csak a nevét nyöszörgöm újra és újra. Amikor megint kinyitom a szemem, Hardin megcsókolja a halántékomat, és a fülem mögé simítja a hajamat, aztán visszahúzza a szoknyát a combomra. Szembefordulok vele, és megnézem az órát. Hét óra harmincöt. Tényleg csak öt percre volt szüksége, gondolom, és elmosolyodom. – Most már sokkal nyugodtabb vagy, és úgy nézel ki, mint egy igazi amerikai üzletasszony – jelenti ki mosolyogva, és látszik rajta, hogy büszke magára. Nem hibáztatom érte. – Igen. Te viszont nem úgy nézel ki, mint egy amerikai üzletember – mondom viccesen, és felkapom a táskámat.

– Soha nem is állítottam – vonja meg a vállát, majd így folytatja: – Még él az ajánlatom, hogy elviszlek. A kocsim ugyan nincs itt, de vezethetném a tiédet. – Köszönöm, de nem. – Akkor sok szerencsét. Ügyes leszel, ne félj. Még egyszer megcsókol, aztán elköszönök tőle, összeszedem a holmimat, és magára hagyom a szobában. Ez a reggel a lehető legjobban alakult, annak ellenére, hogy az ébresztőm tíz perccel később szólalt meg. Hamar odaérek a Vance-hez, és fél kilenckor már be is állok a parkolóba. Elhatározom, hogy felhívom Hardint, mert még van időm. – Jól vagy? – kérdezi a vonal másik végén. – Igen, már meg is érkeztem – újságolom neki, és el tudom képzelni, milyen önelégült arcot vág. – Mondtam. Igazán maradhattál volna még tíz percet, hogy furulyázzál egy kicsit rajtam. Felnevetek. – Perverz vagy. Már kora reggel kezded a disznólkodást? – Nem teszek különbséget a napszakok között. – Ezt eddig is tudtam. – Így évődünk, amíg eljön az idő, hogy bemenjek az épületbe. Felmegyek a legfelső emeletre, ahol Christian Vance irodája van, és megadom a recepciósnak a nevemet. A nő telefonál, és néhány másodperc múlva széles mosollyal néz rám. – Mr. Vance személyesen akarja fogadni. Mindjárt ideér. Kinyílik az iroda ajtaja, ahol az interjúm zajlott, és Mr. Vance jelenik meg benne. – Ms. Young! – mosolyog rám barátságos arccal. Olyan szép öltöny van rajta, hogy egy kicsit megszeppenve érzem magam, és hálát adok az égnek, hogy én is elegánsan öltöztem. Egy vaskos dossziét tart a kezében. – Üdvözlöm, Mr. Vance. – Én is elmosolyodok, és kezet nyújtok neki. – Hívjon nyugodtan Christiannek. Menjünk, megmutatom az irodáját. – Az irodámat? – csodálkozom. – Igen. Szüksége lesz egy saját helyre. Nem valami nagy, de csak a magáé. Majd ott elintézzük a papírmunkát. – Mr. Vance megint elmosolyodik, aztán olyan gyorsan nekiindul, hogy alig tudok lépést tartani vele. Balra fordul a folyosón, ahová több kisebb iroda ajtaja nyílik. – Itt is vagyunk – jelenti be, és megáll az egyik ajtó előtt. Meglepődve nézem a táblát, amelyen az én nevem áll, fekete alapon fehér betűkkel. Ezt csak álmodom! Az iroda akkora, mint a kollégiumi szobám. Úgy tűnik, Mr. Vance-szel más elképzeléseink vannak arról, hogy mi számít „nem nagy”-nak. A helyiségben kényelmesen elfér egy közepes méretű íróasztal egy számítógéppel, két iratszekrény, két szék meg egy könyvespolc. És van ablaka! Mr. Vance az íróasztal előtt foglal helyet, ezért én mögötte ülök le. Hozzá kell még szoknom, hogy van egy saját irodám. – Nos, Ms. Young… Vegyük át, mik lesznek a kötelességei – kezdi a férfi. – Hetente legalább két kéziratot át kell néznie. Ha tetszik magának, és úgy gondolja, hogy illik a kiadónk profiljába, akkor átküldi nekem. Ha nem tartja érdemesnek arra, hogy elolvassam, akkor kidobja. Tátva marad a szám. Ez egy igazi álommunka! Azért fizetnek, hogy olvassak. – A kezdő fizetése heti kétszáz dollár lesz, és ha három hónap múlva meg vagyok elégedve a

munkájával, akkor emelést fog kapni. Kétszáz dollár hetente! Ez elég ahhoz, hogy béreljek egy saját lakást. Egy nagyon kicsi lakást, persze. – Köszönöm szépen. Ez sokkal több, mint amire számítottam – hálálkodom, és már alig várom, hogy mindent elmesélhessek Hardinnak. – Szívesen. Jó forrásból tudom, hogy maga nagyon szorgalmas. Elmondhatná Hardinnak, milyen jó ez a munka, és akkor talán megint nekünk fog dolgozni – mondja tréfás hangon. – Tessék? – Hardin nálunk dolgozott, mielőtt a Bolthouse elszippantotta. Tavaly gyakornokként kezdett, remek munkát végzett, és nemsokára felvettem állandóra. De a Bolthouse több pénzt ajánlott neki, és megengedték, hogy otthon dolgozzon. Azt mondta, nem neki való az irodai légkör, és itt hagyott minket. Nagy kár – teszi hozzá mosolyogva, és megigazítja az óráját. Idegesen felnevetek. – Majd emlékeztetem, milyen csodálatos ez a hely. – Nem is tudtam, hogy Hardinnak van állása. Egyszer sem említette nekem. Mr. Vance elém tolja a dossziét. – Intézzük el a papírmunkát. Fél órán át aláírok és szignózok, aztán végre készen vagyunk, és Mr. Vance magamra hagy, hogy „ismerkedjek” a számítógéppel meg az irodával. De mihelyt kisétál, és becsukja maga mögött az ajtót, nem tudok tovább uralkodni magamon. Felkiáltok örömömben, és pörögni kezdek a széken, az íróasztalom mögött, az új irodámban!

Hetvenhatodik fejezet Az első napom a lehető legjobban sikerült, és boldogan megyek a parkolóba a kocsimhoz. Felhívom Hardint, de nem veszi fel. El akarom neki újságolni, milyen csodásan telt az első délelőttöm a kiadónál, és megkérdezni tőle, miért nem beszélt arról, hogy ő is a Vance-nél dolgozott. Amikor visszaérek a campusra, még csak egy óra van. Korán hazaküldtek az irodából, mert valami vezetőségi megbeszélést tartanak délután. Még előttem áll szinte az egész nap, és nincsen semmi különösebb dolgom. Elmegyek a bevásárlóközpontba, és a boltokat nézegetem. Végül betérek a Nordstromba, mert úgy vélem, szükségem lesz még néhány ruhára az új álláshoz. Eszembe jut, mit csináltunk Hardinnal a tükör előtt, és úgy döntök, hogy be kell szereznem néhány új bugyit és melltartót. Az összes fehérneműm nagyon egyszerű, és már elég régóta hordom őket. Eddig Hardint ez egyáltalán nem zavarta, de szeretném látni, milyen arcot vág, ha vetkőzéskor egy olyan melltartót lát meg rajtam, ami nem egyszínű fekete vagy fehér. Nézegetem a kiakasztott darabokat. Megtetszik egy mályvaszínű, csupa csipke bugyi. Leemelem, és elpirulok a látványtól, de akkor is tetszik. Egy göndör hajú eladónő a segítségemre siet. – Igen, ez nagyon szép. És mit szól ehhez? – Felemel egy rózsaszín tangát, ami csak néhány zsinórból áll. – Hát… Nem igazán az én stílusom – rázom meg a fejem, és lesütöm a szemem. – Tehát a zártabb fehérneműt kedveli? – érdeklődik a nő. Miért kell megtárgyalnom vele, milyen az ízlésem ezen a téren? – Próbálja meg a francia bugyit. Az is szexi, de nem túl kihívó. Olyan, mint egy kisfiúknak szánt alsónadrág, csak jobban testre simul. – Mindjárt meg is mutat nekem egy szettet, ami ugyanolyan, mint a kiszemelt halvány rózsaszín, csak a bugyinak más a szabása. Francia bugyi… Eddig nem nagyon foglalkoztam azzal, milyen bugyit veszek fel, mert úgysem látta senki. Nem sejtettem, hogy ilyen megalázó és bonyolult feladat lesz a vásárlás. – Rendben – sóhajtom megadóan, mire a nő leakaszt még néhányat, és a kosaramba teszi. Egy fehér, egy fekete és egy vörös szettet választott ki nekem önkényesen. A pirosat egy kicsit erősnek találom, de el kell ismernem, hogy feltűnő. Még a fekete meg a fehér darabok is izgalmasabbak, mert csipkéből vannak. A nő széles mosolyra húzza tűzpirosra rúzsozott száját. – Nyugodtan vigye el mind a hármat. Mindegyik ugyanaz a fazon. – Udvariasan bólintok, és nagyon remélem, hogy nem fog követni, ha továbbmegyek. Hála istennek, nem. Magamhoz veszek még néhány ruhát, meg egy pár kényelmes cipőt. A pénztárosnőtől háromszor is rákérdezek az árra, mielőtt fizetek. A szép fehérnemű sokkal drágább, mint gondoltam. Ajánlom, hogy Hardinnak mindegyik tetsszen! Visszaérek a szobámba. Steph nincs ott, és Hardin sem jelentkezett, ezért úgy döntök, hogy alszom egyet. Elrakom az új holmikat, és behúzom a függönyt. Egy idegen csengőhangra ébredek. Megfordulok, és kinyitom a szemem. Hardin egy széken üldögél, és Steph komódjára teszi a kinyújtott lábát.

– Jót aludtál? – kérdezi mosolyogva. – Igen. Hogy jöttél be? – Álmosan megdörzsölöm a szememet. – Visszakértem Stephtől a kulcsot. – És mióta vagy itt? – Körülbelül fél órája. Milyen volt a napod Vance-nél? Nem gondoltam, hogy ilyen hamar hazajössz. Még csak hat óra, de te itt horkolsz, úgyhogy biztos kifáradtál. – Felnevet. Felkönyökölök, és ránézek. – Nagyon jó volt. Kaptam egy saját irodát, és az ajtón ott van a névtáblám. El sem tudom hinni, olyan fantasztikus az egész! Sokkal többet fogok keresni, mint hittem, és azért fizetnek, hogy kéziratokat olvassak. Hát nem csodálatos? Csak attól félek, hogy valamit elrontok, mert annyira tökéletes – hadarom lelkesen. – Nahát. Ezek szerint tetszel Vance-nek. – Felvonja a szemöldökét. – Ne aggódj, nagyon ügyes leszel. – Említette, hogy dolgoztál nála – folytatom, és kíváncsian várom, mit válaszol. – Igen. – Miért nem meséltél erről nekem? Arról sem, hogy most is van állásod. Mikor van időd egyáltalán dolgozni? – Mindig annyi kérdéssel bombázol… – Hardin beletúr a hajába. – De mindegyiket meg fogom válaszolni – teszi hozzá. – Azért nem mondtam el neked, mert… Igazából nem tudom, miért. És időt szakítok a munkára. Amikor nem vagyok veled, van rá időm. Törökülésbe helyezkedem az ágyon, szemben vele. – Mr. Vance nagyon kedvel téged… Szeretné, ha megint neki dolgoznál. – Az biztos, de kösz, nem. Most többet keresek, mint nála, ráadásul kevesebb munkával – dicsekszik, mire megcsóválom a fejem. – Mesélj a munkádról. Egészen pontosan mit csinálsz? Hardin vállat von. – Kéziratokat olvasok és szerkesztek. Ugyanazt, mint te, csak sokoldalúbb a meló. – Igen? És szereted? – Igen, Tessa, szeretem. – Hardin hangja kicsit éles lesz. – Az jó. Diploma után egy kiadónál akarsz majd dolgozni? – Még nem tudom, mit akarok csinálni. – Hardin ingerülten elhúzza a száját. – Valami rosszat mondtam? – érdeklődöm. – Nem, csak állandóan kérdezősködsz. – Mi van? – Most gúnyolódik, vagy komolyan beszél? – Nem kell tudnod az életem minden részletéről – csattan fel. – Csak beszélgetni próbálok, és a munkádról érdeklődöm – magyarázom nyugodt hangon. – Ez egy teljesen normális dolog… Bocsánat, hogy érdekel az életed. Hardin nem válaszol. Mi a baja? Csodás napom volt, és semmi kedvem most veszekedni vele. A plafont nézem, és csendben maradok. Megszámolom az álmennyezet paneljait. Kilencvenöt darab van, és negyven csavar tartja a helyén őket.

– Le kell zuhanyoznom – szólalok meg végül. – Akkor menj – veti oda kurtán. Sértődött arccal magamhoz veszem a toalett-táskámat. – Tudod, azt hittem, ezen már túl vagyunk, és nem gonoszkodsz többé minden ok nélkül – közlöm vele, és kisétálok a szobából. Nem sietek a zuhanyozással, és a lábamat is leborotválom, mert holnap egy csinos ruhát fogok felvenni az első igazi munkanapomon a Vance-nél. Nagyon ideges vagyok, és haragszom Hardinra. Miért ilyen goromba velem? Mindössze annyit tettem, hogy érdeklődtem a munkája iránt, amiről eddig nem mesélt. Nem kéne ennyire felkapnia a vizet, ha ilyesmiről akarok beszélgetni vele. Olyan sok mindent nem tudok még róla, és ez nagyon idegesít. Azon töröm a fejem, hogyan magyarázzam ezt meg neki, de amikor visszaérek a szobámba, Hardin már nincs ott.

Hetvenhetedik fejezet Komolyan dühös vagyok Hardinra a nevetséges viselkedése miatt, de megpróbálok megfeledkezni róla. Kikefélem a nedves hajamat, és felveszem az egyik új rózsaszín fehérneműszettet. Belebújok egy pólóba, és átnézem, mire lesz szükségem holnap. De közben egyfolytában azon jár az agyam, hogy vajon hová ment. Tudom, hogy őrültség, de attól félek, Mollyval van. Miközben vívódom, hogy felhívjam-e, kapok egy üzenetet Stephtől, amelyben közli, hogy nem jön haza éjszakára. Akár oda is költözhetne Tristanhez meg Nate-hez, mert hetente öt éjszakát ott tölt, és Tristan imádja őt. Tristan valószínűleg már a második randijukon mesélt neki az állásáról. Sosem förmedne rá, és nem tűnne el a szobájából minden ok nélkül. – De jó Stephnek – sóhajtok fel halkan, és felkapom a tévé távirányítóját. Szórakozottan nyomogatom a gombokat, és végül a Jóbarátoknál kötök ki, pedig már százszor láttam. Nem is emlékszem, mikor néztem tévét utoljára, de most jólesik heverni az ágyon, egy szórakoztató sorozatot nézni, és megfeledkezni a legújabb értelmetlen vitámról Hardinnal. Néhány epizód után a szemem elnehezedik. Az álmosság átmenetileg elnyomja bennem a haragot, és egy üzenetben jó éjszakát kívánok Hardinnak, aki persze nem válaszol. Néhány perc múlva már alszom is. – A francba! – Egy hangos puffanásra ébredek. Felülök, felkapcsolom a lámpát, és meglátom Hardint, aki megpróbál a sötét szobában tájékozódni. – Mit csinálsz? – förmedek rá. Rám néz, és azonnal észreveszem, hogy a szeme vörös, és gyanúsan csillog. Be van rúgva. Remek. – Hozzád jöttem – válaszolja, és ledobja magát az egyik székre. – Miért? – érdeklődöm. Örülök, ha meglátogat, de nem részegen, és nem hajnali kettőkor. – Mert hiányoztál. – Akkor miért mentél el? – Mert felbosszantottál. Jaj, ne… – Jó, akkor én most alszom, mert látom, hogy be vagy rúgva, és megint gonoszkodni akarsz. – Nem gonoszkodom, Tessa. És nem vagyok részeg… Illetve… Rendben, az vagyok. De mi a baj ebben? – Nem zavar, hogy részeg vagy, de holnap iskola, és szükségem van az alvásra. – Pedig egész éjjel fent maradnék vele, ha tudnám, hogy nem fog folyamatosan sértegetni. – Holnap iskola – utánoz gúnyosan. – Hogy lehetsz ekkora stréber? – Felnevet, mintha nagyon vicces dolgot mondott volna. – El kéne menned – közlöm vele, és visszafekszem, arccal a fal felé fordulva. Nem szeretem ezt a Hardint. Vissza akarom kapni a „félédes” Hardinomat, és nem viselem el ezt a részeg, kellemetlen alakot. – Bébi… Ne haragudj rám – kérlel, de nem foglalkozom vele. – Tényleg azt akarod, hogy elmenjek? Tudod, mi történik, ha veled alszom – súgja csábító hangon.

Kezdek kétségbeesni. Tudom, mi történik olyankor, de nem szép tőle, hogy ezzel próbál zsarolni, ráadásul még gúnyolódik is. – Rendben. Maradhatsz, de én akkor is alszom. – Miért? Nem akarsz velem lenni? – Részeg vagy és gonoszkodsz. – Megfordulok, és a szemébe nézek. – Nem igaz – tiltakozik higgadt hangon. – Csak azt mondtam, hogy bosszantó voltál. – Elég nagy gonoszság ilyet mondani valakinek. Főleg, mivel semmi mást nem tettem, csak érdeklődtem a munkád iránt. – Jaj, már megint kezded? Nem tudnád ejteni a témát, Tessa? Most nincs kedvem erről beszélni. – A hangja nyűgös, és kicsit nehezen forog a nyelve. – Miért ittál ma este? – Nem bánom, ha iszik, mert nem vagyok az anyja. Csak az zavar, hogy eddig valahányszor ivott, mindig volt rá valami oka. Nem szokott a szórakozás kedvéért vedelni. Elfordítja a fejét, és az ajtó felé néz, mintha menekülni akarna. – Én… Nem tudom. Csak kedvem volt meginni egy italt… illetve több italt. Kérlek, ne haragudj rám. Szeretlek – mondja, és a szemembe néz. Azonnal elpárolog a haragom, és legszívesebben a karjába vetném magam. – Nem haragszom rád, csak nem szeretnék visszafelé haladni a kapcsolatunkban. Nem szeretem, amikor minden ok nélkül rám förmedsz, aztán faképnél hagysz. Ha haragszol rám valami miatt, akkor mondd meg, mi a bajod. – Az, hogy mindig mindent az ellenőrzésed alatt akarsz tartani – közli, és csuklik egyet. – Micsoda? – Nagyon…irányításmániás vagy. – Vállat von, mintha a világ legnagyobb igazságát közölné velem. – Nem igaz. Csak szeretem, ha minden normális módon zajlik. – Vagyis úgy, ahogy te akarod. – Tehát még mindig a veszekedős korszakunkat éljük. Van még valami, amit a fejemhez akarsz vágni, ha már így benne vagyunk? – csattanok fel ingerülten. – Nincs, csak az, hogy egy parancsolgató, irányításmániás őrmester vagy, és szeretném, ha összeköltöznél velem. Micsoda? Nem tudom követni a hangulatváltozásait. – Össze kéne költöznünk… Ma találtam egy lakást. Még semmit sem írtam alá, de nagyon szép kégli. – Mikor? – Nehéz lépést tartani Hardin Scott öt személyiségével. – Miután elmentem innen. – És mielőtt berúgtál? – kérdezem. Elhúzza a száját, és megcsóválja a fejét. A lámpa fénye megcsillan az ajakpiercingjén, és kénytelen vagyok megállapítani, hogy nagyon vonzónak találom. – Igen, mielőtt berúgtam. Na, mint mondasz? Összeköltözöl velem? – Tudom, hogy neked újdonság ez a „járás” dolog, de az emberek nem szokták egyik pillanatban sértegetni a barátnőjüket, aztán ugyanabban a mondatban megkérni őket, hogy bútorozzon össze velük

– világosítom fel, és beleharapok az ajkamba, hogy elfojtsam a mosolyomat. – Előfordulhat, hogy annak a bizonyos barátnőnek némi felvilágosításra van szüksége. – Hardin elvigyorodik. Még részegen is elbűvölő, állapítom meg ellágyulva. – Az a bizonyos barát akkor se gonoszkodjon – vágok vissza. Hardin felnevet, feláll a székről, és az ágyamhoz lép. – Próbálok nem gonoszkodni, tényleg. De nagyon nehéz, mert… – Leül az ágy szélére. – Nagyon jó vagyok benne, sajnálom. – Tudom – sóhajtok fel. A ma esti összezördülésünk ellenére tudom, hogy igyekszik kedvesebb lenni velem. Nem akarom mentegetni, de sokkal elfogadhatóbb a modora, mint vártam. – Akkor összeköltözünk? – kérdezi reménykedő mosollyal. – Jézusom… Haladjunk lépésről lépésre. Már nem haragszom rád – közlöm vele, és felülök. – Gyere az ágyamba – utasítom. Hardin felvonja a szemöldökét, mintha azt akarná mondani, hogy mégiscsak irányításmániás vagyok. Ám végül szó nélkül feláll, és kibújik a farmerjából. Leveszi a pólóját, és az ágyra teszi, a kezem ügyébe. Tetszik neki, hogy abban akarok aludni. Ez jó, mert én is imádom. Leveszem a pólómat, hogy belebújjak az övébe. – A fenébe! – fakad ki, mire meglepetten felnézek. – Mi van rajtad? – A szeme tágra nyílik, és a pillantása sötét lesz. – Én… Vettem néhány fehérneműt. – Elpirulok, és elfordulok. – Ezt én is látom. A fenébe… – ismétli meg. – Ezt már mondtad – nevetek fel. Hardin pillantása valósággal éget, és a bőröm azonnal bizseregni kezd tőle. – Hihetetlenül nézel ki – suttogja, és nagyot nyel. – Mindig gyönyörű vagy, de most… A szám kiszárad, amikor az ágaskodó bokszeralsójára nézek. Ma este már legalább ötször változott köztünk a hangulat. – Már korábban is meg akartam mutatni neked, de el voltál foglalva a gonoszkodással. Hardin megnyalja a száját, és látszik rajta, hogy nem figyel arra, amit mondok. Az ágyra térdel, végignéz rajtam, aztán fölém hajol. Az ajkának whiskys és mentolos íze van. Csodásnak találom ezt a kombinációt. Lágyan, egymást ingerelve csókolózunk, eggyé válunk, miközben Hardin játékosan becéz a nyelvével. Belemarkol a hajamba, és amikor közelebb simul hozzám, érzem az erekcióját a hasamon. Elengedi a hajamat, egyik karjával felkönyököl, és a másik kezével megérint. Hosszú ujjai végigsiklanak a csipkés melltartóm merevítőjén, aztán bekúsznak a lenge anyag alá. Megnyalja a száját, majd a tenyerébe veszi mindkét mellemet, és lassan simogatni kezdi. – Nem tudom eldönteni, hogy levegyem-e, vagy maradjon rajtad… – suttogja. Nekem mindegy. Teljesen lenyűgöz és elvarázsol az érintése. – Le vele! – mondja végül, és hátranyúl, hogy kikapcsolja a melltartót. Kicsit felemelkedem, hogy segítsek neki, mire hangosan felnyögve hozzám szorítja az ágyékát. – Mit akarsz csinálni, Tessa? – A hangja remeg és izgatott. – Már megmondtam – válaszolok, és megborzongok, mert Hardin félrehúzza a bugyimat. Bárcsak

ne ivott volna ma este. Bár talán ebben a pityókás állapotában kevésbé veszi észre az ügyetlenségemet. Felkiáltok, amikor belém dugja az ujját, és az egyik karommal átölelem, kétségbeesetten kapaszkodva bele. A másik kezemmel lenyúlok, és megragadom a péniszét. Gyengéden megszorítom, és lassan simogatni kezdem. Hardin felnyög. – Biztos vagy benne? – kérdezi zihálva. Látom a bizonytalanságot a szemében. – Igen, biztos. Ne gondolkodj rajta annyit. – Szerepet cseréltünk, és most én vagyok a laza, ő pedig az aggodalmaskodó? – Szeretlek. Ezt tudod, ugye? – Igen – válaszolom, és megcsókolom. – Szeretlek, Hardin – suttogom a szájába. Az ujjai lassan mozognak bennem, ki és be, közben a szája a nyakamra siklik. Először erősen megszívja a bőrömet, aztán lágyan végighúzza rajta az ajkát, hogy enyhítse a fájdalmat. Addig ismételgeti ezt, amíg az egész testem lángra lobban. – Hardin… Én… – Nem tudom folytatni, mert hirtelen elveszi a kezét a lábam közül, mire felháborodottan nyöszörögni kezdek. Gyorsan megcsókol, és lehúzza rólam a bugyit. Mindkét kezét a combomra helyezi, és leszorítja az ágyra. Az ajka elindul lefelé, és gyorsan a lábam közé ér, ahol már forróság és nedvesség várja. A csípőmet önkéntelenül felemelem az ágyról, mert a nyelve le-fel mozog rajtam, miközben átkarolja és még jobban széttárja a combomat. Néhány másodperc múlva a lábam remegni kezd, és belemarkolok a lepedőbe, miközben ő folytatja a nyaldosást. – Mondd el, mennyire jó – súgja, és forró lehelete pont ott csap meg, ahol már amúgy is lángolok. Fojtott hangon próbálok valamit kinyögni. Hardin kéjes disznóságokat duruzsol, közben a nyelvével is becéz. Nemsokára megrándul a testem, az összes izmom megfeszül, és elérem a beteljesülést. Amikor magamhoz térek, Hardin megcsókol. Furcsa ízt érzek a száján. A mellkasom zihál, alig kapok levegőt. – Biztos… – szólal meg újra. – Igen, biztos vagyok benne – fojtom belé a szót egy kemény csókkal, aztán lehúzom róla az alsónadrágot. Hardin felsóhajt, és mindketten megborzongunk, amikor a csupasz bőrünk összeér. – Tessa, én… – Ne beszélj – szólok rá megint. Mindennél jobban kívánom ezt, és nem akarom, hogy tovább aggodalmaskodjon. – De Tessa… El kell mondanom neked valamit. – Kérlek, Hardin, ne beszélj most – könyörgök, és megint megcsókolom. Megragadom a férfiasságát, és végighúzom rajta a kezem. Lehunyja a szemét, és felszisszen. Az ösztöneim vezérlik a mozdulataimat. A hüvelykujjammal megsimogatom a hegyét, letörölve róla a nedvességet, és érzem, hogy a kőkemény pénisze megrándul a kezemben. – El fogok menni, ha még egyszer ezt csinálod – zihálja. Hirtelen felugrik az ágyról. Kinyitom a számat, hogy megkérdezzem, hová megy, de csak kivesz a nadrágjából egy kis csomagot. Tehát most tényleg meg fog történni… Tudom, hogy félnem vagy izgulnom kéne, de csak az iránta érzett szerelmemet érzem, és azt, hogy ő is szeret.

Izgatottan várom, mi fog történni, és úgy érzem, mintha lelassulna az idő. Mindig azt hittem, hogy először Noah-val leszek együtt, a nászéjszakánkon. Egy trópusi sziget luxusnyaralójában képzeltem el magunkat, egy hatalmas ágyban. Most viszont Hardinnal vagyok, a kis kollégiumi szobámban, egy szűk ágyon. De minden így tökéletes, ahogy van.

Hetvennyolcadik fejezet Eddig csak a szexuális felvilágosító órákon láttam óvszert, és elég ijesztőnek találtam. De itt és most legszívesebben kikapnám Hardin kezéből, hogy a lehető leggyorsabban ráadjam. Örülök, hogy Hardin nem hallja az illetlen gondolataimat, bár ő sokkal nagyobb illetlenségeket szokott mondani nekem. – Nem akarod… – szólal meg halk hangon. – Ha még egyszer megkérdezed, hogy biztos vagyok-e benne, akkor megöllek. Elmosolyodik, aztán elneveti magát, és meglengeti a kezében tartott óvszert. – Csak meg akartam kérdezni, hogy segítesz felhúzni az óvszert, vagy egyedül csináljam. Az ajkamba harapok. – Ja… Szeretném, de meg kell mutatnod, hogy kell. – Mert közben rájöttem, hogy a felvilágosító órák nem készítettek fel arra, amit most érzek, és nem akarok semmit elrontani. – Rendben. – Leül az ágyra, és mellé telepszem. Odahajol hozzám, és megcsókolja a homlokomat. Feltépi a tasakot, mire kinyújtom a kezem, de Hardin nevetve megrázza a fejét. – Megmutatom. – Előveszi a lapos gumit, megfogja a kezemet, és segít felhelyezni magára. Milyen csúszós a tapintása… – Most pedig legörgetjük – súgja felhevült arccal. A kezünk együtt siklik lefelé a péniszén. Hardin összehúzza a szemét, és az erekciója még nagyobb lesz. – Nem rossz teljesítmény egy szűztől meg egy részegtől – állapítom meg tréfásan. Felvonja a szemöldökét, és elmosolyodik. Örülök, hogy már nem olyan feszült a hangulat közöttünk, és viccelődni is tudunk. – Nem vagyok részeg, bébi. Ittam egy kicsit, de a veszekedésünk kijózanított, mint mindig. – Rám villantja a gödröcskéit, és hüvelykujjával végigsimítja az alsó ajkamat. A válasza megnyugtat. Nem örülnék neki, ha elaludna rajtam, vagy lehányna. Felnevetek, mert elképzelem a jelenetet, és megint ránézek. A tekintete már tiszta, nem olyan kába, mint egy órával ezelőtt. – És most? – kérdezem. Felnevet, megragadja a kezemet, és az erekciója köré fonja az ujjaimat. – Ennyire mohó vagy? – kérdezi évődve, mire bólintok. – Én is – ismeri be. Imádom, ahogy a merev hímvesszője a tenyerembe simul, és érzem a keménységét. Hardin fölém kerekedik, szétnyitja a lábamat, keze az ölemhez siklik. Vajon gyengéd lesz velem? Remélem… – Teljesen nedves vagy, ez megkönnyíti a dolgot. – Hardin lassan megcsókol, nyelvével hosszasan becéz. Az ajkunk tökéletesen összeillik, a szánk és a nyelvünk úgy tapad össze és olyan harmóniában mozog együtt, mintha egymásnak lennénk teremtve. Egy idő után abbahagyja a csókot, hátrahajol, és megcsókolja először a szám sarkát, aztán az orromat, majd újra az ajkamat. Megfogom a vállát, és visszahúzom magamhoz. – Lassabban, bébi. Muszáj kicsit lassítanunk – súgja a fülembe, és beleharap a fülcimpámba. – Először fájni fog. Szóljál, ha azt akarod, hogy hagyjam abba. Komolyan mondom. Oké? – súgja a szemembe nézve, a válaszomra várva.

– Oké – bólintok, és nagyot nyelek izgalmamban. Hallottam, hogy a szüzesség elvesztése fájdalommal jár, de azért nem lehet annyira rossz. Legalábbis remélem, hogy nem. Hardin megint megcsókol. Érzem az óvszer selymes érintését, és összerezzenek. Néhány másodperccel később Hardin belém hatol… Olyan idegen, furcsa érzés… Szorosan lehunyom a szememet, és hallom a saját halk kiáltásomat. – Jól vagy? Bólintok, mire még mélyebbre tolja be magát. Felszisszenek az éles fájdalomtól. Pontosan olyan rossz, mint ahogy hallottam. Sőt, talán még rosszabb. – A fenébe… Jézusom… – nyög fel Hardin. Most nem mozog bennem, mégis érzem a kellemetlen feszítést. – Mozoghatok? – kérdezi rekedt, ziháló hangon. – Igen – válaszolom. A fájdalom újra belém nyilall, de Hardin közben csókokkal áraszt el, az ajkamon, az arcomon, az orromon és a nyakamon. Még a könnyeket is lecsókolja a szemem sarkából. Igyekszem megfeledkezni a kellemetlenségről, szorosan fogom Hardin karját, és élvezni próbálom a meleg nyelve érintését a nyakamon. – Istenem… – nyögi, és hátrahajtja a fejét. – Szeretlek, annyira szeretlek, Tess. – Az arcomra hajtja a fejét. A hangja kicsit enyhíti a fájdalmat, de azért nem szünteti meg teljesen. Én is szeretném megmondani neki, hogy szeretem, de attól félek, hogy ha megszólalok, elsírom magam. – Akarod, hogy… Akarod, hogy… abbahagyjam? – dadogja Hardin. A hangjában aggodalom bujkál, de közben remeg az élvezettől. Megrázom a fejem, és lenyűgözve nézem, ahogy megint lehunyja a szemét. Az álla megfeszül, kemény izmai táncolnak a tetovált bőre alatt, miközben lassan, nagyon lassan még beljebb hatol. Szinte megfeledkezem a fájdalomról, annyira lenyűgöz a látvány, ahogy a gyönyör elárasztja és magával ragadja őt. Egyik kezével megcirógatja az arcomat, megcsókol, majd a vállamra hajtja a fejét. Forró, szaggatott lélegzete égeti a bőrömet. Egy idő után megint felemeli a fejét, és a szemembe néz. Ennél sokkal nagyobb kínt is el tudnék viselni, ha ez lenne az ára, hogy átéljem ezt a mély kapcsolatot vele. Nem is tudtam, hogy létezik ilyen szoros közelség két ember között. A pillantásától elerednek a könnyeim, szinte elveszítem az öntudatomat, de gyorsan visszatérek a valóságba, és hozzá. Szeretem őt, és tudom, hogy ő is szeret. Még ha nem is maradunk együtt, és egyszer eljön az idő, amikor nem állunk szóba többé egymással, akkor is tudni fogom, hogy ebben a pillanatban Hardin jelentett nekem mindent. Látom rajta, hogy nehezére esik uralkodnia magán, és a kedvemért megőrizni ezt a lassú iramot. Ezért még jobban szeretem. Az idő lelassul, megáll, felgyorsul, és megint megáll, miközben Hardin mozog bennem. Érzem, ahogy belém hatol, visszahúzódik, majd megint az ölembe fúrja magát. A csókja sós a verejtékétől, és még többet akarok adni neki. Megcsókolom a nyakát a füle alatt, mert tudom, hogy ott különösen érzékeny. A teste megremeg, és a hangos nyögése érzéki zene a füleimnek. – Olyan jó vagy, bébi. Annyira szeretlek. Már nem fájnak a mozdulatai, de még mindig elég kényelmetlenül érzem magam, mert minden

egyes döfését enyhe égő érzés kíséri. Megcsókolom a nyakát, és beletúrok a hajába. – Szeretlek, Hardin – nyögöm ki nagy nehezen. Hardin reszkető hangon felsóhajt, és forró ajkával megkeresi a számat. – Ó istenem… Bébi… Mindjárt elmegyek. Oké? – kérdezi sziszegve, összeszorított szájjal. Bólintok, és gyengéden szívni kezdem a nyakát. Hardin a szemembe nézve zuhan a beteljesülésbe. A pillantásában örökké tartó, feltétel nélküli szeretet ígéretét látom, miközben a teste megfeszül, összerándul, és lassan rám rogy. Érzem a vad szívverését, megcsókolom a csapzott haját, élvezem az elragadtatottságát. Egy idő után a zihálása csillapodni kezd. Felkönyököl, és kihúzza magát belőlem. Megrezzenek a hirtelen támadt üresség miatt, és kíváncsian nézem, ahogy lehúzza az óvszert, és a padlón heverő fóliacsomagolásba teszi. – Jól vagy? Milyen volt? Hogy érzed magad? – Kutató pillantással néz rám, és nagyon kiszolgáltatottnak tűnik. Erre nem számítottam. – Jól vagyok – nyugtatom meg. Összeszorítom a combom, hogy enyhítsem a fájdalmat. Látom a vért a lepedőn, de nem akarok megmozdulni. Hardin hátrasimítja a haját a homlokából. – Olyan volt, mint… Olyan volt, mint amire számítottál? – Jobb – válaszolom őszintén. A fájdalom ellenére, csodálatos volt az élmény. Már most alig várom a következő alkalmat. – Tényleg? – kérdezi vigyorogva. Bólintok, mire a homlokomra hajtja a fejét. – És neked milyen volt? Majd jobb lesz, ha… belejövök – mondom szégyenkezve. Hardin mosolya elhalványul, és felemeli az államat, hogy a szemébe nézzek. – Ne mondd ezt. Csodálatos volt, bébi. Több mint csodálatos… Ez volt a legjobb – jelenti ki, mire hitetlenkedve csóválom a fejem. Biztos vagyok abban, hogy nálam sokkal jobb lányokkal is volt már, akik tudták, mit és hogyan kell csinálni. – Nem szerettem őket – jegyzi meg, mintha olvasna a gondolataimban. – Egészen más élmény, ha azzal csinálod, akit szeretsz. Tényleg, Tessa. Összehasonlíthatatlan. Kérlek, ne kételkedj magadban, és ne értékeld le, ami most történt. – A hangja gyengéd és őszinte. Teljesen ellágyulok, és megcsókolom az orrát. Elmosolyodik, átkarol, és a mellkasára von. Nagyon jó illata van. Még az izzadt Hardint is szívesen szagolgatom. – Fáj? – Megfogja és az ujja köré csavarja az egyik tincsemet. – Egy kicsit – vallom be, majd nevetve hozzáteszem: – Félek felállni. Magához ölel, és megcsókolja a vállamat. – Még sosem voltam szűzzel – jegyzi meg csendesen. Felnézek rá. A pillantása gyengéd, és egyáltalán nem gúnyos. – Értem… – Meg szeretném kérdezni, neki milyen volt a legelső alkalom. Legalább száz kérdést tudnék feltenni neki. Mikor, hol, kivel és miért? De elhessegetem ezeket a gondolatokat. Akárki is volt, Hardin nem szerette őt. Senkit sem szeretett még rajtam kívül. Nem érdekelnek többé az életében szereplő lányok. Mert ők a múltat jelentik. Most csak ezzel az ellenállhatatlan, sérült lelkű fiúval törődöm, aki életében először szeretkezett.

Hetvenkilencedik fejezet Egy órával később Hardin megszólal. – Készen állsz arra, hogy felkelj? – Tudom, hogy nem halogathatom tovább, de nincs kedvem hozzá – suttogom, és a mellkasához dörzsölöm az arcomat. – Nem akarlak siettetni, de nagyon kell pisilnem – közli, mire elnevetem magam, lemászom róla, és felállok. Felszisszenek. – Jól vagy? – aggodalmaskodik Hardin. Ezt már ezerszer megkérdezte, gondolom, magamban mosolyogva. Kinyújtja a kezét, hogy megtámogasson. – Igen, csak fáj egy kicsit. – A véres lepedőre nézek, Hardin követi a pillantásomat. – Rendben, ki fogom dobni. – Mindjárt le is húzza az ágyról. – De ne itt. Nehogy Steph meglássa. – Jó, de akkor hová dobjam? – Hardin viccesen fészkelődik, látszik rajta, hogy már régen visszatartja a vizeletét. – Nem tudom… Dobd ki egy kukába, amikor elmész, jó? – Ki mondta, hogy elmegyek? Mi ez? Lefekszel velem, aztán kidobsz? – méltatlankodik színlelt felháborodással. Felkapja az alsóját meg a farmerját, és felöltözik. Odanyújtom neki a pólót is, aztán tréfásan megveregetem a fenekét. – Menj pisilni, és vidd magaddal a lepedőt is, hátha… – Nem tudom, miért foglalkozom ezzel, de nem akarom, hogy Steph kíváncsiskodjon, és kikérdezzen a szüzességem elvesztéséről. – Oké. Csak nehogy sorozatgyilkosnak nézzenek, aki az éjszaka leple alatt egy véres lepedőt gyömöszöl a kocsija csomagtartójába. Hardin összegyűri a lepedőt, és az ajtóhoz megy. – Szeretlek – szól vissza, mielőtt kilép a folyosóra. Miután egyedül maradok, van egy kis időm összeszedni magam. Vajon ugyanolyan jól nézek ki, mint amilyen jól érzem magam? Olyan nyugodt és kiegyensúlyozott vagyok. Összeszorul a gyomrom, ha felidézem, ahogy Hardin rám feküdt, és belém hatolt. Már tudom, miért vannak az emberek oda a szexért. Nagyon tapasztalatlan vagyok még, de azt tudom, hogy ha az első alkalom nem Hardinnal történik, akkor nem lett volna ilyen fantasztikus élmény. A tükörbe nézek, és tátva marad a szám a csodálkozástól. Az arcom ragyog, az ajkam fel van dagadva. Megtapogatom az arcomat. Valahogy más lettem. A változás alig észrevehető, és nem tudom megállapítani, pontosan mi változott meg rajtam, de tetszik. Megcsodálom a mellemen lévő apró piros foltokat. Nem is emlékszem, ezt mikor csinálta Hardin. Visszaemlékszem a szeretkezésünkre, a forró ajkára, ami a mellemre tapad. Kinyílik az ajtó, és visszazökkenek a valóságba. – Csodálod magad? – gúnyolódik Hardin, és bezárja az ajtót. – Nem… Illetve… – Nem tudom, mit mondjak. Valljam be, hogy az ajkáról fantáziálok, miközben meztelenül nézegetem magam a tükörben?

– Megértelek, bébi. Ha ilyen testem lenne, egész nap a tükör előtt állnék, és bámulnám magam – mondja, mire elpirulok. – Azt hiszem, elmegyek zuhanyozni – jelentem be, és igyekszem eltakarni magam a kezemmel. Nem szívesen mosom le a bőrömről az illatát, de akkor is meg kell mosakodnom. – Én is megyek – közli velem. Amikor felvont szemöldökkel ránézek, tréfás mentegetőzéssel feltartja a kezét. – Nem együtt, tudom. De ha… Ha együtt laknánk, akkor együtt zuhanyozhatnánk mindennap. Látom, hogy benne is megváltozott valami. A mosolya mélyebb, a szeme ragyogóbb lett. Nem biztos, hogy más észreveszi, de én mindenki másnál jobban ismerem, akármilyen sok titkot is rejteget még előttem. – Na, mi van? – Félrehajtott fejjel, kérdőn néz rám. – Semmi. Csak az, hogy szeretlek – teszem hozzá, mire az arca kicsit pirosabb lesz, és elvigyorodik. Mind a ketten mosolygunk és vigyorgunk, mint két habókos. Ez nagyon tetszik. Amikor a köntösömért nyúlok, Hardin elém áll. – Legalább gondolkodtál már azon, hogy összeköltözzünk? – érdeklődik. – Csak tegnap vetetted fel. Egyszerre csak egy olyan döntést tudok hozni, ami megváltoztatja az életemet – mentegetőzöm nevetve. Hardin megdörzsöli a homlokát. – Csak minél előbb alá akarom írni a papírokat. Ki kell költöznöm abból az átkozott házból. – Miért nem veszed ki a lakást egyedül? – értetlenkedek. – Azt akarom, hogy a miénk legyen. – Miért? – Mert minél több időt szeretnék veled tölteni. Miért vonakodsz? A pénz miatt? Természetesen én fizetek mindent. – Szó sem lehet róla! – tiltakozom. – Ha összeköltözünk, akkor beszállok a költségekbe. Nem akarok potyázni. – El sem tudom hinni, hogy erről tárgyalunk. – Akkor mi a baj? – Nem tudom… Még nem ismerjük egymást olyan régen. Mindig úgy képzeltem, hogy akkor fogok valakivel együtt élni, ha összeházasodtunk – magyarázom. Nem ez az egyetlen oka a vonakodásomnak. Az anyám miatt is félek megtenni ezt a lépést, és attól is tartok, hogy ennyire függjek valakitől. Még ha Hardinról is van szó. Az anyám ezt tette. Az apám távozásáig az ő jövedelmére támaszkodott, utána pedig a visszatérésében reménykedett. Mindig arra várt, hogy egyszer visszajön hozzánk, de hiába. – Összeházasodni? Ez nagyon ósdi elképzelés, Tessa. – Hardin felnevet, és leül a székre. – Miért? Mi a baj a házassággal? – kérdezem. – Nem a miénkkel, csak úgy általában – teszem hozzá. Hardin vállat von. – Nincs vele semmi baj, csak nem nekem való. Ez a beszélgetés túl komolyra fordult. Nem akarok a házasságról beszélgetni Hardinnal, de azért bánt, hogy ilyen kerek perec elveti a házasságot. Még nem gondoltam arra, hogy össze kéne házasodnunk, mert az is túl korán lenne. Évek kellenének hozzá. De azért huszonöt éves koromra

szeretnék már férjnél lenni, és legalább két gyereket nevelni. Megterveztem az egész jövőmet. Sutba dobhatod a terveidet, figyelmeztet egy belső hang. Miután találkoztam Hardinnal, a jövőm állandóan változik, és többé semmi sem biztos. – Ez gondot okoz neked, ugye? – A kérdése felriaszt a gondolataimból. A szeretkezés láthatatlan köteléket hozott létre köztünk, ami egyesíti a testünket és a lelkünket. A jövőm változásai még jobb eseményeket hoznak az életembe… Vagy nem? – Nem. – Megpróbálom leplezni az érzelmeimet, nem sok sikerrel. – Csak még nem találkoztam olyan személlyel, aki ilyen határozottan kijelenti, hogy sohasem akar megházasodni. Azt hittem, mindenkinek ez a célja… Ez az élet legfontosabb kérdése. – Nem egészen. Szerintem az emberek csak boldogok akarnak lenni. Gondolj Catherine-re és Heathcliffre. Az ő életükbe mit hozott a házasság? Tetszik, hogy azt a közös nyelvet beszéljük, amit a legjobban értek a világon. – Nem egymással kötöttek házasságot, ez volt a probléma. – Eszembe jutnak azok az idők, amikor sok párhuzamot találtam Catherine és Heathcliff, illetve a mi kapcsolatunk között. – Na és Rochester meg Jane? – kérdezi. Kellemes meglepetésként ér, hogy Hardin a Jane Eyre-t hozza fel. – Most viccelsz? Rochester hideg és tartózkodó volt. És amikor megkérte Jane kezét, elfelejtette megemlíteni neki, hogy van már egy őrült felesége, akit a padláson tart, elzárva a világtól. Úgyhogy ez nem jó példa – jelentem ki. – Tudom. Csak szeretem hallani, ahogy az irodalmi hősökről csacsogsz. – Hardin hátrasimítja a haját a homlokából, én meg egy gyerekes grimasszal kinyújtom rá a nyelvemet. – Tehát azt akarod mondani, hogy szívesen hozzám jönnél feleségül? Ígérem, hogy én nem rejtegetek egy hibbant asszonyt a házamban. – Hardin közelebb lép hozzám. Felesége tényleg nincs, gondolom. De van elég titok, amit rejteget előlem, és ez aggaszt. A szívem vadul kalimpálni kezd, amikor Hardin a közelembe ér. – Tessék? Nem, dehogy! Én most általában említettem a házasságot, és nem kettőnkre gondoltam. – Teljesen csupasz vagyok, és a házasságról beszélgetek Hardinnal. Mi az ördög történik az életemben? – Tehát azt mondod, hogy nem jönnél hozzám? – Nem. Illetve nem tudom… Nem is értem, miért vitázunk most ezen? – Az arcomat a mellkasára szorítom, mintha el akarnám rejteni, és érzem, hogy rázkódik a nevetéstől. – Csak kíváncsi voltam. Miután felsorakoztattad az érveidet, talán át kell gondolnom a véleményemet a házasságról. Te rendes embert faragnál belőlem. Komolynak tűnik, de nem lehet, hogy ezt komolyan mondja. Vagy mégis? Kezdem megkérdőjelezni az ép elméjét, de ekkor felnevet, és megcsókolja a homlokomat. – Nem beszélhetnénk valami másról? – kérdezem panaszosan. A szüzességem elvesztése és a házasság megtárgyalása túl sok nekem mára. – Rendben. De a lakás dolgot nem hagyom annyiban. Holnapig választ kell adnod. Nem fogok örökké várni – teszi hozzá. – Milyen kedves… – Elhúzom a számat.

– Ismersz. Tudod, hogy romantikus lélek vagyok – közli vigyorogva, és megint homlokon csókol. – Most menjünk zuhanyozni. Ha sokáig álldogálsz előttem meztelenül, akkor az ágyra löklek, és még egyszer megkeféllek, méghozzá jó alaposan. Megcsóválom a fejem, kibontakozom az öleléséből, és belebújok a köntösömbe. – Most jössz zuhanyozni és aludni, vagy elmész? – kérdezem, és felkapom a neszesszeremet. – Szívesen elmennék, de azt hiszem, most be kell érnem a zuhannyal. – Hardin rám kacsint, és megbököm a karját kifelé menet.

Nyolcvanadik fejezet Mire mindketten lezuhanyozunk, és visszafekszünk az ágyba, már majdnem hajnali négy óra. – Egy óra múlva kelnem kell – sóhajtom, a mellkasához bújva. – Nyugodtan aludhatnál fél nyolcig, és még úgy is időben odaérnél – emlékeztet Hardin. Nem tetszik az ötlet, hogy reggel kapkodnom kell, de tényleg szükségem van az alvásra. Még jó, hogy délután szundítottam egyet, így nem fogok elaludni az első igazi munkanapomon a kiadóban. – Hát… – motyogom magam elé. – Majd én beállítom az ébresztődet – ajánlja fel Hardin, de ezt már alig hallom, mert elnyom az álom. A szemem ég a kialvatlanságtól, miközben megpróbálom besütni a kusza fürtjeimet. Barna ceruzával kihúzom a szemem, és felveszem az új vörös ruhámat. A nyaka szögletes szabású, és csak annyira kivágott, hogy kihangsúlyozza a mellemet, anélkül, hogy kihívó lenne. Nem túl rövid, térd fölé ér, és egy keskeny barna öv van a derekán, amitől választékosnak tűnik a megjelenésem, mintha sok gondot fordítottam volna rá, pedig ez egyáltalán nem igaz. Pirosítóra nincs szükségem, mert a Hardinnal töltött éjszaka után az arcom még mindig ragyog. Belebújok az új cipőbe, és megnézem magam a tükörben. A ruha kétségtelenül előnyös, és jobban nézek ki benne, mint valaha. Hardinra pillantok, aki a szűk és rövid ágyon alszik. A lába lelóg a végén. Elmosolyodom. Az utolsó pillanatig várok, és csak akkor ébresztem fel, amikor már mennem kell. Megfordul a fejemben, hogy nem is szólok neki, de önző vagyok, és akarok egy búcsúcsókot tőle. – Indulnom kell – súgom a fülébe, és gyengéden megrázom a vállát. – Szeretlek – motyogja, és nem nyitja ki a szemét, csak csókra csücsöríti a száját. – Bemész órára? – kérdezem tőle a csók után. – Nem – mondja, és a másik oldalára fordul. Még egy csókot nyomok a vállára, és felkapom a kabátomat meg a táskámat. Milyen jó lenne visszabújni mellé az ágyba… Talán mégsem lenne olyan rossz együtt élni vele, mert úgyis együtt töltünk minden éjszakát. Megrázom a fejem, hogy kiverjem belőle a gondolatot. Rossz ötlet. Túl korai még ilyesmit tenni. Túl hamar lenne. Útközben mégis csak arra tudok gondolni, hogy ha összeköltözünk Hardinnal, akkor együtt választjuk ki a függönyöket meg a falak színét. Mire a lifthez érek, már el is döntöttem, milyen színű zuhanyfüggönyt és fürdőszobai szőnyeget szeretnék a közös lakásunkban. A második emeleten beszáll a liftbe egy sötétkék öltönyös fiatalember, és megzavarja a kellemes ábrándozásomat. – Szia – üdvözöl, és meg akarja nyomni az egyik gombot. Aztán látja, hogy a legfelső szint már világít, és a lift falának támaszkodik. – Új vagy itt? – érdeklődik. Szappanszaga van, és feltűnően világoskék szeme elüt a sötét hajától. – Csak gyakornok vagyok – válaszolom. – Csak gyakornok? – ismétli meg a szavaimat, és elneveti magát. – Úgy értem, nem igazi alkalmazott – javítom ki magam zavartan.

– Néhány éve én is gyakornokként kezdtem, aztán felvettek teljes időben. A washingtoni egyetemre jársz? – Igen. Te is ott végeztél? – Igen, tavaly. Örülök, hogy vége van – teszi hozzá, és megint felnevet. – Tetszeni fog neked ez a hely. – Máris imádom – lelkendezek, amikor kilépünk a liftből. Együtt indulunk el a folyosón. – Nem is tudom a nevedet – mondja, mielőtt elválnak az útjaink. – Tessa. Tessa Young. A fiatalember elmosolyodik, és búcsút int. – Trevor vagyok. Örültem a találkozásnak, Tessa. A recepciós pultnál most is ugyanaz a nő fogad, mint tegnap. Bemutatkozik, és megtudom, hogy Kimberlynek hívják. Rám mosolyog, sok szerencsét kíván, és egy étellel meg kávéval megrakott asztal felé int a kezével. Mosolyogva megköszönöm neki, és felkapok egy fánkot meg egy csésze kávét, majd folytatom az utat az irodám felé. Az asztalon egy vastag dossziét találok, rajta egy cédulát, Mr. Vance kézírásával. Azt üzeni, hogy ez az első kéziratom, és jó munkát kíván. Imádom a gyakornoki állásom szabadságát, és nem hiszek a szerencsémnek. Beleharapok a fánkba, leszedem a cédulát a mappáról, és nekilátok az olvasásnak. A kéziratot nagyon jónak találom, és egyszerűen nem tudom letenni. Körülbelül a harmadánál járok, amikor megcsörren a telefon az asztalomon. – Halló! – szólok bele, aztán rájövök, hogy fogalmam sincs, mit kell mondani az irodai telefonba. Komolyabbnak akarok hangzani, ezért így folytatom: – Mármint Tessa Young irodája. – Az ajkamba harapok, amikor a vonal másik végén egy halk nevetést hallok. – Ms. Young, valaki szeretne beszélni magával. Beküldjem? – kérdezi Kimberly. – Hívjon Tessának, kérem. – Furcsának tartom, hogy Ms. Youngnak szólít, amikor nálam sokkal tapasztaltabb és idősebb. – Tessa – mondja a nő, és magam elé képzelem a barátságos mosolyát. – Beküldjem a látogatóját? – ismétli meg a kérdést. – Igen. De várjon… Ki az? – Nem tudom… Egy fiatalember… Tele van tetoválással… Sok tetoválással – súgja a telefonba, mire elnevetem magam. – Mindjárt kimegyek hozzá – nyugtatom meg, és leteszem a telefont. Hardin felbukkanása örömmel tölt el, ugyanakkor kicsit megijeszt. Remélem, minden rendben van. Amikor az előtérbe érek, Hardin zsebre dugott kézzel álldogál, Kimberly pedig telefonál. Az az érzésem, hogy csak úgy tesz, mintha hallgatna valakit a vonal másik végén, de nem vagyok biztos benne. Remélem, nem hiszi, hogy visszaélek Mr. Vance kedvességével, és már a második napon látogatókat fogadok az irodámban. – Szia, minden rendben? – üdvözlöm Hardint. – Igen. Csak látni akartam, hogy boldogulsz az első igazi munkanapodon. – Hardin elmosolyodik, és szórakozottan megforgatja a szemöldökpiercingjét.

– Remekül megy minden. Képzeld… – Elhallgatok, mert meglátom Mr. Vance-t, aki felénk tart. – Nocsak, nocsak. Vissza akarod könyörögni magad az állásodba? – Mr. Vance széles mosollyal néz Hardinra, és vállon veregeti. – Csak szeretnéd, vén kujon – válaszolja Hardin nevetve, mire leesik az állam. Mr. Vance felkacag, öklét tréfásan felemeli, majd hasba böki Hardint. Közelebbi kapcsolatban vannak egymással, mint gondoltam. – Akkor minek köszönhetem a megtiszteltetést? Az új gyakornokom után koslatsz? – A férfi rám néz. – Talált. A gyakornokok zaklatása a kedvenc időtöltésem. – Zavartan álldogálok közöttük, és nem tudom, mit mondjak. Szeretem, amikor Hardin vicces és játékos, mert nem túl gyakran látom ilyennek. – Van időd velem ebédelni, ha még nem ettél? – kérdezi Hardin. A falon lévő órára pillantok, és meglepődve látom, hogy már dél van. A délelőtt hamar eltelt. Mr. Vance-re nézek, aki megvonja a vállát. – Mindennap egy óra ebédidő jár magának. Egy fiatal lánynak ennie kell! – teszi hozzá mosolyogva, és elbúcsúzik Hardintól, majd eltűnik a folyosón. – Több SMS-t is küldtem, mert meg akartam tudni, hogy ideértél-e – magyarázza Hardin, amikor a liftbe lépünk. – Nem is néztem a mobilomra, annyira beszippantott egy történet – mentegetőzöm, és megfogom a kezét. – Jól vagy? Minden rendben van… velünk? – kérdezi, és mélyen a szemembe néz. – Igen. Miért ne lennénk rendben? – Én… Nem tudom… Csak aggódtam, mert nem válaszoltál. Azt hittem, hogy… Hogy már megbántad a tegnap éjszakát. – Hardin lesüti a szemét. – Micsoda? Dehogy bántam meg! Tényleg nem néztem meg a telefont. Semmit sem bántam meg. – Nem tudom elrejteni a mosolyomat, amikor rám törnek az éjszaka emlékei. – Az jó. Nagy kő esett le a szívemről. – Hardin nagyot sóhajt. – Azért vezettél ennyit, mert meg akartad tudni, hogy megbántam-e a történteket? – csodálkozom. Ez kicsit furcsa, ugyanakkor hízelgő. – Igen… Illetve nem csak ezért. El akartalak vinni ebédelni – jelenti be mosolyogva, és az ajkához emeli a kezemet. Kilépünk a liftből, és kimegyünk az épületből. Hozhattam volna a kabátomat. Megborzongok, mire Hardin rám néz. – Van egy dzseki a kocsimban. Magunkhoz vesszük, és elsétálunk a Brióba. Az egy jó hely. – A kocsihoz megyünk, és a csomagtartóból elővesz egy fekete bőrdzsekit. Felnevetek. Egy egész gardrób van a kocsijában? Amióta ismerem, különféle ruhadarabokat varázsol elő abból a csomagtartóból. A dzseki meglepően meleg, és Hardin-szaga van. Persze teljesen elveszek benne, ezért felhajtom az ujját. – Köszönöm – hálálkodom, és megcsókolom az arcát. – Jól áll neked. Kézen fog, miközben a járdán sétálunk. Az utcán elegáns öltönyt illetve kosztümöt viselő

hivatalnokok között haladunk el, és néhányan furcsa pillantást vetnek ránk. Mindig megfeledkezem arról, mennyire mások vagyunk Hardinnal. Szinte mindenben különbözünk egymástól, de nekünk ez így tökéletes. A Brio egy kis olasz étterem. A padlót színes járólapok borítják, a mennyezetet pedig freskó díszíti. Pufók kerubok szállnak a felhők között, és egy fehér kapu előtt két angyal áll, egy fekete meg egy fehér. Összeölelkeznek, és a fehér angyal be akarja húzni a feketét a menny kapuján. – Tess… – szólal meg Hardin, és megrántja a dzseki ujját. – Jövök – motyogom, és követem az asztalhoz, ami az étterem végében van. Hardin nem velem szemben foglal helyet, hanem mellém ül, közelebb húzza a székét, és az asztalra könyököl. Mindkettőnknek rendel, de nem bánom, hiszen ő ismeri a helyet. – Ezek szerint Mr. Vance-szel egészen közel álltok egymáshoz – állapítom meg. – Azt nem mondanám. De azért elég jól ismerjük egymást – mondja, és vállat von. – Úgy tűnt, jól kijöttök. Örültem, hogy ilyennek látlak. Hardin halványan elmosolyodik, és a combomra teszi a kezét. – Tényleg? – Igen. Jólesik, ha boldognak látlak. – Van egy érzésem, hogy nem akar mindent az orromra kötni a kapcsolatukról Mr. Vance-szel, de egyelőre nem firtatom a témát. – Tényleg boldog vagyok. Nem is gondoltam volna, hogy egyszer ilyen boldog leszek. – Nagyon kedves vagy hozzám. Mi ütött beléd? – kérdezem viccesen, és felnevetek. – Ha akarod, felboríthatok néhány asztalt, és beverhetem valakinek az orrát – vigyorog, mire meglököm a vállammal. – Köszönöm, inkább nem. Megérkezik a rendelésünk, és megköszönöm a pincérnőnek a gyors kiszolgálást. Az étel nagyon gusztusos. Élvezettel szívom be az illatát, mielőtt nekilátok. Hardin valami raviolit rendelt, és egyszerűen fenséges az íze. – Jó, mi? – dicsekszik tele szájjal, mire csak bólintok, mert az én szám is tele van. Miután végzünk, Hardinnal egy darabig civakodunk, hogy melyikünk fizesse a számlát, és a végén ő kerül ki győztesen a vitából. – Majd később visszafizeted – somolyog, és rám kacsint a pincérnő háta mögött. Visszamegyünk a kiadóba, és Hardin követ az épületbe. – Feljössz? – kérdezem. – Igen. Szeretném látni az irodádat, aztán eltűnök. Ígérem. – Rendben – bólintok, és együtt lépünk be a liftbe. Amikor felérünk a legfelső szintre, visszaadom neki a dzsekit. Hardin felveszi, és eltátom a számat, milyen jól áll neki a fekete bőr. – Szia! Megint találkozunk? – köszön oda a sötétkék öltönyös pasi a folyosón. – Úgy tűnik… – válaszolom mosolyogva. A fiatalember Hardinra pillant, aki bemutatkozik neki. – Örülök a találkozásnak. A nevem Trevor. A pénzügyön dolgozom. – A férfi búcsút int nekünk. – Még látjuk egymást – veti oda, és elsétál. Miután belépünk az irodámba, Hardin megragadja a csuklómat, és maga felé fordít.

– Mi az ördög volt ez? – förmed rám. Most viccel? Lenézek a kezemre, amit még mindig fog. Ezek szerint nem tréfál. Nem szorongatja, de nem engedi el. – Micsoda? – Ez a pasi. – Mi van vele? Ma reggel találkoztam vele a liftben. – Elrántom a kezemet. – Nem úgy tűnt, mintha csak találkoztatok volna. Flörtöltetek az orrom előtt! Nem tehetek róla, kitör belőlem a nevetés, ami inkább egy vakkantásnak hangzik. – Micsoda? Őrült vagy, ha ezt flörtölésnek hiszed. Csak udvarias voltam, és ő is. Miért flörtölnék vele? – Igyekszem halkan beszélni, mert nem akarok jelenetet csinálni. – Miért ne? Kedves, elegáns öltönyt visel, meg ilyenek – válaszolja Hardin. Most veszem észre, hogy inkább sértett és aggódó, mint dühös. Legszívesebben leszidnám, és kizavarnám az irodámból, de végül úgy döntök, hogy ahhoz a taktikához folyamodok, mint amikor törni-zúzni kezdett az apja házában. – Tehát ez a véleményed? Azt hiszed, olyan pasit szeretnék, mint ő, és nem olyat, mint te? – kérdezem szelíd hangon. Hardin szeme tágra nyílik, és látom rajta, hogy meghökken. Biztosan arra számított, hogy veszekedni kezdek vele, de ez a tempóváltás őt is lelassítja, és kénytelen jobban átgondolni a következő megszólalását. – Nem tudom… Talán… – hebegi, és a szemembe néz. – Akkor tévedsz, mint mindig. – Elmosolyodom. Erről később majd beszélnem kell vele, de most fontosabbnak tartom, hogy megnyugtassam, és meggyőzzem, hogy nincs miért aggódnia. – Sajnálom, ha azt hiszed, hogy flörtöltem vele, mert szó sincs erről – biztosítom. Hardin pillantása megenyhül, és a kezemet az arcához emeli. Hogy lehet valaki ennyire erős, mégis ennyire gyenge? – Én nem… Rendben – sóhajtja végül. Felnevetek, és megsimogatom az arcát. Szeretem, amikor ilyen védtelen. – Minek kéne ő, amikor te itt vagy nekem? Hardin szeme megrebben, és végre elmosolyodik. Megtanultam, hogyan hatástalaníthatom Hardint, amikor olyan, mint egy ketyegő bomba. – Szeretlek – súgja, és megcsókol. – Ne haragudj, hogy így felrobbantam. – Elfogadom a bocsánatkérést. Most pedig megmutatom az irodámat! – jelentem be ujjongva. – Nem érdemellek meg – jegyzi meg csendesen, túlságosan csendesen. Úgy döntök, hogy erről most nem veszek tudomást, és megőrzöm a vidámságomat. – Na? Hogy tetszik? – mutatok körbe mosolyogva. Hardin felnevet, és engedelmesen végighallgatja a lelkendezésemet, miközben megmutatok neki minden részletet. A bútorokat, a könyveket a polcon, még az üres képkeretet is az íróasztalon. – Arra gondoltam, hogy egy közös képünket teszem ide. Még nem készítettünk magunkról egy képet sem, és csak akkor támadt ez az ötletem, amikor megláttam az üres fényképtartót. Hardin nem az a típus, aki szívesen pózolna, még egy mobil kamerája

előtt sem. – Nem szoktam fényképezkedni – jegyzi meg, mintha kitalálná a gondolataimat. Látja, hogy kicsit elkedvetlenít a visszautasítása, és megerőlteti magát. – Mármint… Persze, készíthetünk képet magunkról. De csak egyet. – Ráérünk ezzel később foglalkozni – legyintek mosolyogva, mire megkönnyebbül. – Most inkább beszéljünk arról, milyen szexi vagy ebben a ruhában. Megőrjít a látványod. Már akkor alig bírtam magammal, amikor felbukkantál a recepción. – Hardin hangja egy oktávval mélyebb lesz, miközben lassan közelebb lép hozzám. A testemet azonnal elönti a forróság. Mindig ilyen hatással vannak rám a szavai. – Szerencséd, hogy ma reggel nem nyitottam ki a szemem, különben… – Végighúzza az ujját a ruha kivágásán. – Különben nem engedtelek volna el. A másik kezével lenyúl, és cirógatni kezdi a combomat. – Hardin… – figyelmeztetem, és igyekszem szigorú arcot vágni. De a hangom elárul, mert olyan, mint egy halk nyögés. – Mi a baj, bébi… Nem akarod, hogy ezt csináljam? – kérdezi ártatlan pillantással, majd felemel, és az íróasztalra ültet. – De… – Nem tudok gondolkodni, csak arra koncentrálok, hogy az ajkával becézni kezdi a nyakamat. Belemarkolok a hajába, mire gyengéden a nyakamba harap. – Nem lehet… Valaki bejöhet… Vagy… – Képtelen vagyok értelmesen fogalmazni. Hardin lassan szétnyitja a combomat. – Ezért van minden ajtón egy zár… Itt akarom csinálni veled, ezen az íróasztalon. Vagy az ablakpárkányon. – Az ajka lejjebb kúszik, és a mellemhez ér. Tetőtől talpig elönt a forróság, mintha áramot vezettek volna belém. Hardin megcirógatja a bugyimat, és hallom, hogy halkan felszisszen. – Megőrülök érted… – nyögi a fülembe, majd lenéz a fehér csipkebugyira, amit tegnap vettem. El sem hiszem, hogy ezt hagyom! Az irodámban, az asztal tetején, a második munkanapomon? Kicsit félek, ugyanakkor végtelenül izgatónak találom a helyzetet. – Zárd be az… – súgom a fülébe, de ekkor megcsörren a telefon. Leugrom az asztalról, és felkapom a kagylót. – Halló! Tessa Young… – Ms. Young… Tessa… – javítja ki magát Kimberly. – Mr. Vance távozik az irodából, de előtte be akar nézni magához – közli a nő, és a hangján érzem, hogy mosolyog. Elpirulok, és megköszönöm neki. Úgy tűnik, megérezte, milyen ellenállhatatlannak találom Hardint.

Nyolcvanegyedik fejezet Hardin távozik, miután egy darabig a fociról beszélget Mr. Vance-szel. Elnézést kérek, amiért munkaidőben vendéget fogadtam, de Mr. Vance csak legyint, és közli, hogy Hardin olyan, mintha családtag lenne, és bármikor szívesen látja. Állandóan az jár a fejemben, hogy most az asztalon szexelhetnék Hardinnal, és Mr. Vance-nek háromszor is el kell ismételnie a mondanivalóját a fizetésemről, mire felfogom. Folytatom a kézirat olvasását, és annyira elmerülök benne, hogy csak öt óra után nézek fel. Egy órával tovább maradtam a kelleténél, és van egy nem fogadott hívásom Hardintól. Visszahívom, amikor a kocsihoz érek, de nem veszi fel. Közepes forgalomban vezetek vissza a campusra, és a szobába érve meglepődöm, mert Stephet az ágyán találom. Majdnem elfelejtettem, hogy néha ő is itt lakik… – Rég láttalak – üdvözlöm viccesen, majd ledobom a táskámat, és kibújok a cipőből. – Igen – mondja szipogva. – Mi a baj? Mi történt? – kérdezem aggódó arccal, és leülök mellé az ágyra. – Azt hiszem, szakítottunk Tristannel – zokogja. Furcsa Stephet sírni látni, mert általában olyan erős és magabiztos. – De miért? És mi az, hogy „azt hiszed”? – faggatom, és vigasztalóan átkarolom a vállát. – Összevesztünk, és szakítottam vele, de nem gondoltam komolyan. Nem is tudom, miért csináltam… Csak dühös lettem, mert vele üldögélt, és őt jól ismerem. – De kivel üldögélt? – A lelkem mélyén sejtem a választ. – Mollyval. Látnod kellett volna, hogy flörtölt Tristannel, és szinte itta minden szavát. – De Molly tudja, hogy együtt vagytok. Azt hittem, a barátod! – Nem törődik vele. Bármit megtesz, hogy magára vonja egy fiú figyelmét. – Nézem Stephet, ahogy szipogva törölgeti a szemét, és még jobban gyűlölöm Mollyt. – Nem hiszem, hogy Tristan rámozdulna. Láttam, hogy néz rád. Tényleg szeret téged. Szerintem fel kéne hívnod, hogy megbeszéljétek a dolgot – tanácsolom. – És mi van, ha éppen Mollyval lóg? – Az nem lehet – próbálom megnyugtatni a zokogó szobatársamat. Nem tudom elképzelni, hogy Tristan azt a rózsaszín hajú kígyót választja. – Honnan tudod? Néha az ember azt hiszi, hogy ismer valakit, aztán kiderül, hogy nagyot téved – magyarázza, majd a szemembe nézve folytatni akarja: – Har… – Sziasztok! – Hardin berobban a szobába, és azonnal észreveszi, hogy valami nem stimmel. – Izé… Visszajöjjek később? – Látom rajta, hogy kényelmetlenül feszeng. Hardin nem az a típus, aki egy síró barátot vigasztalgat, még akkor sem, ha egy lánybarátról van szó. – Nem. Megkeresem Tristant, és bocsánatot kérek tőle. – Steph feláll. – Köszönöm, Tessa. – Átölel, és Hardinra néz. Furcsa pillantást váltanak, majd kisiet az ajtón. Hardin hozzám fordul, és megcsókol. – Éhes vagy?

– Igen, nagyon – válaszolom. Tanulnom kéne, de még mindig előbb vagyok a tananyagban. Fogalmam sincs, Hardin mikor tud időt szakítani a munkára. – Arra gondoltam, hogy vacsora után felhívhatnád Karent vagy Landont, és megkérdezhetnéd, mit vegyek fel a… Tudod… Az esküvőre. – Landon neve hallatán bűntudatom támad. Már napok óta nem beszéltem vele, és hiányzik a társasága. El akarom mesélni neki az új állásomat, és talán még azt is, mi történt közöttünk Hardinnal. Ezt még nem döntöttem el, de mindenképpen szeretnék beszélni vele. – Jó, felhívom Landont. Annyira izgatott vagyok az esküvő miatt! – Hirtelen rádöbbenek, hogy nekem is fel kell öltöznöm az alkalomhoz. – Igen, én is. Teljesen odavagyok. Nagyon izgalmas – teszi hozzá Hardin, és fancsali arcot vág. Felnevetek. – Örülök, hogy mégis elmész. Ez nagyon sokat jelent az apádnak meg Karennek. Hardin elhúzza a száját, de nem neheztelek rá a kelletlensége miatt. Már így is sokat változott a megismerkedésünk óta. – Jól van, most pedig menjünk vacsizni – morogja, és felkapja a kabátomat a székről. – Először szeretném levenni ezt a ruhát. Érzem magamon a pillantását, miközben levetkőzöm. Kiveszek a szekrényből egy farmert meg egy egyetemi pólót, és gyorsan átöltözöm. – Elbűvölő vagy. Nappal szexi irodista, este pedig édi-bédi diáklány – tréfálkozik. A gyomrom megremeg a szavaitól, és lábujjhegyre állva megcsókolom az arcát. Úgy döntünk, hogy a bevásárlóközpontban keresünk egy helyet, ahol ehetünk, mert ott vacsora után elintézhetjük a vásárlást is. Miután letelepszünk egy asztalhoz, felhívom Landont, aki megígéri, hogy beszél az anyjával, megkérdezi, mit vegyen fel Hardin, aztán visszahív. – Mi lenne, ha először neked keresnénk valami ruhát? – javasolja Hardin. – Én sem tudom, mit vegyek fel – vallom be nevetve. – Rajtad minden jól áll, úgyhogy nem kell strapálnod magad. – Ez nem igaz. Szerintem rád sokkal inkább igaz, hogy bármit felvehetsz, akkor is tökéletes a megjelenésed. Hardin felvonja a szemöldökét, és mosolyogva hátradől a széken. – Ugye? Szerintem is – vigyorog rám. Megcsóválom a fejem, és észreveszem, hogy rezeg a mobilom. – Landon hív. – Szia – mondja Landon. – Anya szerint az lenne a legjobb, ha fehérben jönnétek. Tudom, hogy nem ez a szokásos esküvői viselet, de anya ragaszkodik hozzá. És próbáld meg rávenni Hardint, hogy ne farmert vegyen fel, hanem valami elegánsabb nadrágot. Ja, és nyakkendőt is, ha lehet. De szerintem nem várnak el tőle túl sokat. – Rendben. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ráaggassak egy nyakkendőt. – Hardinra nézek, aki színlelt felháborodással mered rám. – Sok sikert. Hogy megy a gyakornokság?

– Jól. Sőt, nagyszerűen. Egy igazi valóra vált álom, el sem tudom hinni. Van egy saját irodám, és gyakorlatilag azért fizetnek, hogy egész nap olvassak. Tökéletes meló. Mi újság az egyetemen? Nagyon hiányzik az irodalom. Hardin most már tényleg haragos arcot vág, és követem a pillantását a kiülős étterem közepe felé. Zed, Logan, meg egy ismeretlen fiú közeledik az asztalunkhoz. Zed barátságosan integet, én meg önkéntelenül rámosolygok. Hardin dühösen rám mered, és feláll. – Mindjárt visszajövök – veti oda, és eléjük megy. Próbálom folytatni a beszélgetést Landonnel, és közben Hardint figyelni, de igazából nem tudom, mit tegyek. – Igen. Az irodalom nem a régi nélküled, de örülök a szerencsédnek. Még jó, hogy Hardin egy ideje nem jár órára, úgyhogy nem kell foglalkoznom vele – újságolja Landon. – Hogyhogy nem jár órára? A mai napról tudok, de előtte? Tegnap ott volt, nem? – Nem. Azt hiszem, miután elmentél, megint leadta a tárgyat, mert nem tud néhány méternél távolabb lenni tőled – viccelődik Landon, és ezt nagyon jólesik hallani, annak ellenére, hogy aggódom Hardin hiányzása miatt. Hardin felé nézek, aki háttal áll nekem, de a testtartásából meg tudom ítélni, hogy feszült és ideges. Az ismeretlen fiúnak sunyi mosoly jelenik meg az arcán, és Hardin határozottan megrázza a fejét. Logan nem foglalkozik velük, inkább az elhaladó lányokat nézegeti. Hardin közelebb lép a fiúhoz. Most veszekszenek? – Elnézést, Landon, de majd később visszahívlak – hadarom, és leteszem a telefont. A tálcákat az asztalon hagyom, és elindulok feléjük. Nagyon remélem, hogy senki sem nyúl az ételünkhöz. – Szia, Tessa! Hogy vagy? – üdvözöl Zed, amikor odaérek, és barátságosan átölel. Elpirulok, és udvariasan viszonzom az ölelést. Nem merek Hardinra nézni. Zed nagyon szexi a felfésült, kócos hajával. Tiszta feketében van, és a fekete bőrdzsekijét rávarrt foltok díszítik. – Hardin, nem mutatod be a hölgyet? – kérdezi az ismeretlen srác. A mosolyától végigfut a hátamon a hideg. Látszik rajta, hogy nem jó ember. – Ja, igen. – Hardin rám mutat. – Ő az egyik barátom, Tessa. Tessa, ő Jace. Az egyik barátja? Úgy érzem, mintha gyomorszájba vágtak volna. Minden erőmet össze kell szednem, hogy eltitkoljam a csalódottságomat, és rámosolyogjak az ismeretlen fiúra. – Te is az egyetemre jársz? – érdeklődöm udvariasan. A hangom sokkal nyugodtabb, mint a lelkem. – Még mit nem! Az egyetem nem nekem való – közli Jace önelégült kacajjal. – De ha az egyetemen minden lány így néz ki, mint te, akkor megfontolom a dolgot. Nagyot nyelek, és várom, hogy Hardin mondjon valamit. Ja, persze. A barátja vagyok, miért védene meg? Én is csendben maradok, és már bánom, hogy nem maradtam az asztalnál. – Ma este a kikötőbe megyünk. Nektek is jönnötök kéne – javasolja Zed. – Nem érünk rá. Talán majd legközelebb – vágja rá Hardin. Megfordul a fejemben, hogy a szavába vágok, és közlöm a fiúkkal, hogy én szívesen mennék, de olyan dühös vagyok, hogy meg sem tudok szólalni. – Miért nem? – firtatja Jace. – Tessának holnap dolgoznia kell. Én majd később benézek. Egyedül – teszi hozzá Hardin.

– Kár… – Jace megint rám villantja az álnok mosolyát. Homokszínű haja a homlokába hullik, és megrázza a fejét, hogy ne lógjon a szemébe. Hardin ökölbe szorítja a kezét, és ránéz. Úgy érzem, hogy lemaradtam valamiről. És egyáltalán, ki ez a pasi? – Oké. Később majd beszélünk, amikor elindultam – közli velük Hardin, én meg szó nélkül otthagyom őket. Hallom magam mögött Hardin sietős lépteit, de nem állok meg. Nem kiált utánam, mert nem akarja, hogy a barátainak feltűnjön a viselkedése, de a nyomomban van. Megszaporázom a lépteimet, és bemegyek egy boltba. Ott gyorsan balra fordulok, abban a reményben, hogy sikerül leráznom. De nincs szerencsém. Elkapja a könyökömet, és maga felé fordít. – Mi a baj? – kérdezi, és látszik rajta, hogy bosszús. – Nem is tudom, Hardin! – kiáltom magamból kikelve. Egy idősebb nő csodálkozva felkapja a fejét, mire bocsánatkérően rámosolygok. – Én sem! Te ölelted meg Zedet! – rivall rám Hardin. Most már többen figyelnek minket, de olyan dühös vagyok, hogy nem érdekel, ha feltűnést keltünk. – Szégyellsz engem, vagy mi? Megértem, ha így van, mert nem vagyok egy igazi menő csaj, de azt hittem, hogy… – Micsoda? Nem, dehogy! Nem szégyellek. Megőrültél? – méltatlankodik. Most tényleg őrültnek érzem magam. – Miért úgy mutattál be, mint az egyik barátodat? Arról beszélsz, hogy költözzünk össze, aztán azt mondod nekik, hogy csak barátok vagyunk? Mi a terved velem? El akarsz rejteni? Nem leszek a titkos barátnőd. Ha nem vagyok elég jó, és nem mered bevallani a barátaidnak, hogy együtt vagyunk, akkor nem leszünk együtt. – Sarkon fordulok, és faképnél hagyom Hardint, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak. – Tessa! A pokolba… – Hardin utánam ered, és valósággal üldöz a boltban. A próbafülkékhez érek, és elgondolkodó pillantást vetek rájuk. – Oda is követni foglak – jelenti ki Hardin, mintha olvasna a gondolataimban. Ezt el tudom hinni. Így hát a bolt kijárata felé indulok. – Vigyél haza, most azonnal – förmedek rá. Csendben maradok, és több méterrel Hardin előtt vágtatok, miközben kimegyünk a bevásárlóközpontból, a kocsijához. Ki akarja nyitni nekem az ajtót, mire egy megsemmisítő pillantást vetek rá. A helyében nem mernék közelebb jönni. Kinézek az ablakon, és azon töröm a fejem, milyen gorombaságokat mondhatnék neki, de csendben maradok. Nagyon megalázónak tartom, hogy nem vállal a barátai előtt. Meddig akarja titokban tartani, hogy együtt vagyunk? Tény, hogy nem vagyok olyan, mint a barátai, akik bizonyára lúzernek vagy bénának tartanak, de Hardinnak nem kéne ezzel foglalkoznia. Azon kapom magam, hogy Zedre gondolok. Vajon ő is titkolná a kapcsolatunkat az ő barátai előtt? Szerintem nem. Tulajdonképpen Hardin még sosem nevezett a barátnőjének. Talán várnom kellett volna, és nem kellett volna lefeküdnöm vele, amíg ki nem jelenti, hogy járunk. Mert még ez sem történt meg. – Meddig akarsz még hisztizni? – kérdezi Hardin, amikor ráfordulunk az útra. – Hisztizni? Ezt most komolyan mondod? – A hangom betölti a kocsit.

– Nem tudom, miért olyan nagy baj, hogy a barátomnak neveztelek. Nem úgy gondoltam. Csak olyan hirtelen jött. – Hazudik. Már ismerem, és tudom, hogy hazudik, amikor elkerüli a pillantásomat. – Ha szégyellsz, akkor én sem akarlak többé látni! – jelentem ki, és belemarkolok a lábamba, nehogy elsírjam magam. – Ne mondd ezt nekem. – Hardin beletúr a hajába, és nagyot sóhajt. – Tessa, miért gondolod, hogy szégyellek téged? Ez egyszerűen nevetséges – méltatlankodik. – Érezd jól magad a ma esti bulin. – Nem megyek el. Csak azért mondtam, hogy Jace lekopjon. Tudom, hogy amit most mondok, az nagyon rossz ötlet, de be akarom bizonyítani az igazamat. – Ha nem szégyellsz engem, akkor vigyél el arra a bulira. – Szó sem lehet róla – sziszegi Hardin. – Hát erről van szó! – csattanok fel. – Azért nem viszlek oda, mert Jace egy sunyi alak. Meg azért, mert az nem neked való hely. – Miért nem? Ne félj, majd elboldogulok valahogy. – Jace meg a barátai nem a te súlycsoportodba tartoznak, Tessa. Még én sem szeretek velük kavarni. Narkós szemétláda mindegyik. – Akkor miért barátkozol velük? – húzom el a számat gúnyosan. – Más barátságosnak lenni, és megint más barátkozni. – És Zed miért lóg velük? – Fogalmam sincs. Jace nem az a fajta, akinek nemet lehet mondani – magyarázza. – Tehát félsz tőle. Ezért nem szóltál semmit, amikor rám hajtott – állapítom meg. Jace tényleg nagyon rossz lehet, ha még Hardin is tart tőle. Legnagyobb meglepetésemre Hardin felnevet. – Nem félek tőle, csak nem akarom provokálni. Szeret játszani, és ha felingerelném, téged is a zsákmányának tartana, akit meg akar szerezni. – Hardin olyan erősen szorítja a kormányt, hogy a keze elfehéredik. – Akkor jó, hogy csak barátok vagyunk – jegyzem meg csendesen. Megint kinézek az ablakon, és megcsodálom a város fényeit. Nem vagyok tökéletes. Tudom, hogy gyerekes a viselkedésem, de nem tehetek róla. Miután megtudtam, milyen szemét alak ez a Jace, már megértem Hardin viselkedését. De ettől még ugyanúgy fáj.

Nyolcvankettedik fejezet Amikor a szobámba érünk, ledobom magam az ágyra. Még mindig haragszom Hardinra, de már nem annyira. Nem akarom magamra vonni Jace figyelmét, de a találkozásunk még több kérdést vetett fel bennem, és látom, hogy Hardin nem szívesen válaszol rájuk. – Tényleg sajnálom. Nem állt szándékomban megsérteni az érzéseidet – mentegetőzik. Nem nézek rá, mert nem akarok ellágyulni. Hardin tudomására kell hoznom, hogy nem fogom eltűrni ezt a viselkedést. – Még most is… Még most is akarsz engem? – kérdezi, és a hangja megremeg. Ránézek, és látom, mennyire védtelen és kiszolgáltatott. Felsóhajtok, mert képtelen vagyok tovább haragudni, ha ilyen aggódó arccal néz rám. – Igen, persze. Gyere ide – mondom neki, és megveregetem magam mellett az ágyat. Hardinnal szemben egyszerűen nincs akaraterőm. – A barátnődnek tartasz? – szegezem neki a kérdést, amikor mellém telepszik. – Igen. Csak… Gyerekesnek érzem, hogy így nevezzelek – ismeri be. – Gyerekesnek? – Piszkálni kezdem a körmömet, mert ettől a rossz szokásomtól még nem tudtam megszabadulni. – Többet jelentesz nekem egy kamaszos kifejezésnél. – Nagy kezével megfogja az arcomat. A válaszától összeszorul a gyomrom, de ez most egy kellemes érzés. Nem tudom leplezni a boldog mosolyomat, és Hardin feszült vonásai azonnal megenyhülnek. – Nem tetszik, hogy titkolózol rólunk… Hogyan költözhetnénk össze, ha még a barátaidnak sem árulod el, mi van köztünk? – Nem erről van szó. Akarod, hogy most azonnal felhívjam Zedet, és elmondjam neki? Inkább neked kéne zavarban lenni, amiért velem vagy. Látom, hogy néznek ránk az emberek, amikor valahol megjelenünk együtt. – Csak azért bámulnak meg, mert annyira különbözünk egymástól, de ez az ő bajuk. Engem sosem zavarna, hogy veled vagyok. Soha, Hardin. – Nagyon féltem, hogy eltaszítasz magadtól. – Eltaszítalak magamtól? – Te vagy az egyetlen állandó pont az életemben. Ugye tudod? Fogalmam sincs, mit csinálnék, ha elhagynál – teszi hozzá csendesen. – Nem hagylak el, ha nem adsz rá okot – próbálom megnyugtatni, de nem jut eszembe semmi, ami miatt szakítanék vele. Már annyira bele vagyok gabalyodva. Ha a szakításra gondolok, olyan erős fájdalom hasít a testembe, amit nehéz elviselni. Teljesen összetörnék. Még ha mindennap veszekszünk, akkor is szeretem őt. – Nem fogok – ígéri. Egy pillanatra elfordítja a tekintetét, aztán megint a szemembe néz. – Szeretem azt a személyt, akivé melletted váltam. A tenyerébe szorítom az arcomat. – Én is. Szeretem őt, minden porcikáját, minden hangulatát. Azt a személyt is szeretem, akivé mellette

váltam. Azt hiszem, mindketten megváltoztattuk egymást, és ez a javunkra vált. Én rávettem, hogy megnyíljon egy kicsit, boldogságot hoztam az életébe, ő pedig megtanított arra, hogy élvezzem az életet, és ne aggodalmaskodjak a részletek miatt. – Tudom, hogy néha kiakasztalak… Illetve elég gyakran… De az az igazság, hogy időnként te is megőrjítesz – teszi hozzá. – Kösz. – Csak azt akarom mondani, hogy… Lehet, hogy sokat marakodunk, de ez nem jelenti azt, hogy nem kell együtt lennünk. Mindenki veszekszik. – Elmosolyodik, és így folytatja: – Csak mi egy kicsit gyakrabban, mint mások. Sok mindenben különbözünk, ezért még ki kell találnunk, hogyan bánjunk egymással. Később majd könnyebb lesz – néz rám biztató mosollyal. Viszonzom a mosolyát, és beletúrok a sötét hajába. – Még mindig nem tudjuk, mit veszünk fel az esküvőre – emlékeztetem. – De kár… Sajnos nem tudunk elmenni. – Igyekszik sajnálkozó arcot vágni, de nagyon rossz színész. Ezt ő is hamar belátja, és inkább megcsókolja az orromat. – Ne álmodozz. Még csak kedd van, előttünk áll az egész hét. – Vagy kihagyjuk a bulit, és inkább elviszlek Seattle-be a hétvégén. – Micsoda? – felháborodott arccal kihúzom magam. – Szó sem lehet róla! Elmegyünk az esküvőre – erősködöm. – De jövő hétvégén azért elvihetsz Seattle-be. – Nem. Az ajánlatom csak egy alkalomra szólt – viccelődik, és az ölébe von. – Rendben. Akkor mást kell keresnem, aki elvisz Seattle-be. – Hardin álla megfeszül. Gyengéden megcirógatom a halvány borostát az arcán meg az állán. – Azt nem mered megtenni. – Mosoly bujkál a szája sarkában. – Dehogynem. Seattle a kedvenc helyem. – A kedvenc helyed? – Igen. Máshol még nem nagyon voltam. – Mi a legtávolabbi hely, ahol jártál? – kíváncsiskodik. A mellére hajtom a fejemet, ő meg az ágy támlájára dől, és átölel. – Seattle. Még sosem hagytam el Washington államot. – Soha? – kiált fel csodálkozva. – Soha. – Miért nem? – Nem tudom… Az apám távozása után nem engedhettük meg magunknak, hogy utazgassunk. Anyám állandóan dolgozott, engem meg lekötött az iskola, és mindenáron el akartam szabadulni abból a városból, amit nem nagyon kedveltem. – És hová szeretnél menni? – kérdezi, a karomat simogatva. – Chawtonba, megnézni Jane Austen házát. Vagy Párizsba. Mert kíváncsi vagyok arra a helyre, ahol Hemingway élt, amíg ott tartózkodott. – Tudtam, hogy ezeket fogod mondani. Elvihetnélek. – Hardin hangja komolynak tűnik. – Kezdjük Seattle-lel – nevetek fel. – Komolyan mondtam, Tessa. Bárhová el tudlak vinni. Főleg Angliába, mert ott nőttem fel.

Találkozhatnál az anyámmal meg a rokonaimmal. Nem tudom, mit válaszoljak erre. Hardin olyan furcsa… Egy órával ezelőtt az „egyik barátja”ként mutatott be, most meg el akar vinni Angliába, hogy találkozzam az anyjával. – Akkor is legyen először Seattle. – Rendben. De tudom, hogy nagyon tetszene az angol vidék, és élveznéd az utat, amikor meglátogatnánk a házat, ahol Jane Austen felnőtt. Anyám vajon mit szólna, ha megtudná, hogy külföldre megyek Hardinnal? Valószínűleg bezárna a padlásra, és soha többé nem engedne ki. Még nem beszéltem vele, amióta elviharzott, és fenyegetéssel próbált rávenni, hogy szakítsak Hardinnal. El akarom kerülni az újabb vitát, amíg csak lehetséges. – Mi a baj? – Hardin lehajol hozzám, és kérdő pillantással fürkészi az arcomat. – Ja, bocsánat. Semmi, csak eszembe jutott anya. – Le fog csillapodni, bébi, ne aggódj. – Hardin ezt teljes meggyőződéssel állítja, de én jobban ismerem az anyámat, mint ő. – Nem hiszem, de most inkább beszéljünk valami másról. Az esküvőről kezdünk beszélgetni, de nemsokára rezegni kezd Hardin telefonja a zsebében. Odébb húzódom, hogy ki tudja venni, de nem mozdul. – Akárki is az, várhat – vonja meg a vállát. Örülök, hogy nem veszi fel a telefont. – Az apád házában alszunk szombaton, az esküvő után? – kérdezem, mert el akarom terelni a gondolataimat az anyámról. – Ezt akarod? – kérdez vissza. – Igen. Szeretek ott lenni. Ez az ágy nagyon kicsi. – Összeráncolom az orromat, mire elneveti magát. – Gyakrabban alhatnánk nálam. Mit szólnál, ha ma este odamennénk? – Reggel be kell mennem a kiadóba. – Na és? Hozd magaddal a holmidat, és reggel legalább egy igazi fürdőszobában készülődhetsz. Már jó ideje nem aludtam a szobámban. Lehet, hogy már másik bérlőt keresnek rá – teszi hozzá tréfásan. – Nem lenne jobb úgy zuhanyozni, hogy nincs legalább harminc ember körülötted? – Megbeszéltük. – Elmosolyodom, és lekászálódom az ágyról. Hardin segít bepakolni holnapra, és egyre izgatottabb leszek, ahogy készülődünk a diákházba. Gyűlöltem azt a helyet, és még most sem kedvelem, de nagyon csábítónak tartom az igazi fürdőszobát meg Hardin hatalmas ágyát, ezért most félreteszem a fenntartásaimat. Hardin kiveszi a vörös fehérneműszettet a fiókomból, és mohó bólintással a kezembe nyomja. Elpirulok, és bedugom a táskámba. Beteszek még egy régi fekete szoknyát meg egy fehér blúzt, mert nem akarom kizárólag az új ruháimat hordani. – Piros melltartó a fehér blúzhoz? – vonja fel a szemöldökét Hardin, mire kiveszem a fehér blúzt, és egy kéket teszek be helyette. – Hozhatnál még néhány holmit, hogy legközelebb ne kelljen annyit cipelned – javasolja. Azt akarja, hogy legyenek ruháim a szobájában… Tehát úgy tervezi, hogy minden éjszakát együtt töltünk. – Igazad van – bólintok, és előveszem az új fehér ruhámat, meg még néhány találomra kiválasztott

holmit. – Tudod, mikor lenne még könnyebb a helyzetünk? – kérdezi, és a vállára veszi a táskámat, miközben kilépünk az ajtón. – Mikor? – érdeklődöm, de sejtem a választ. – Ha mindketten ugyanabban a szobában laknánk – mondja mosolyogva. – Nem kéne azon agyalnunk, hol aludjunk, és nem kéne a táskádat pakolgatnod. Egyedül zuhanyozhatnál mindennap… Na, azért nem teljesen egyedül – teszi hozzá kacsintva. A kocsihoz érünk, kinyitja előttem az ajtót, és folytatja a győzködést. – Felkelés után a saját konyhánkban ihatnád meg a kávédat, és nyugodtan készülődhetnél. Aztán a nap végén a saját lakásunkban találkoznánk. Mindennap. Nem kéne a szobatársakhoz meg a lakótársakhoz alkalmazkodnunk. Valahányszor ezt a közös többes számot használja, megremeg a gyomrom. Minél többet gondolok rá, annál jobbnak tűnik az ötlet. Csak még mindig attól tartok, hogy túl gyorsan haladunk Hardinnal, és nem akarom, hogy egyszer csak szétpukkadjon minden, mint egy lufi. A diákház felé menet a combomra teszi a kezét. – Nem kell ennyit agyalnod rajta. Ugorj bele bátran. – Megint hallom a telefonja rezgését, de Hardin nem törődik vele. Kezdek gyanakodni. Miért nem veszi fel a mobilját? Gyorsan elhessegetem az aggodalmaskodó gondolatokat. – Mitől félsz? – kérdezi, amikor nem válaszolok. – Nem tudom. Mi van, ha elveszítem az állásomat, és nem engedhetem meg magamnak a váltást? Vagy köztünk történik valami. Hardin elkomorodik, de aztán erőt vesz magán. – Bébi, már mondtam, hogy fizetem a lakást. Az én ötletem volt, és többet keresek nálad, úgyhogy ezt hagyd rám. – Nem érdekel, mennyit keresel. Nem tetszik, hogy mindent te akarsz fizetni. – Na, és ha te fizeted a tévét meg az internetet? – kérdezi vigyorogva. – A tévét, az internetet meg a kaját? – alkudozom. Már nem is tudom, hogy elméletben beszélgetünk, vagy a részleteket tárgyaljuk meg. – Rendben. A kaja… Ez jól hangzik, nem? Minden este vacsorával várhatnál, amikor hazaérek. – Tessék? Inkább fordítva kéne – válaszolom nevetve. – Majd váltjuk egymást. – Rendben. – Tehát összeköltözünk? – Ennél szélesebb vigyort még sosem láttam Hardin jóképű arcán. – Ezt nem mondtam, csak azt, hogy… – Ugye tudod, hogy gondoskodni fogok rólad? Mindig… – ígéri. Máskor azt felelném, hogy nem kell rólam gondoskodni, és a saját pénzemből akarok élni, de az a gyanúm, hogy most nem anyagi dolgokra céloz. – Attól félek, ez túl szép, hogy igaz legyen – ismerem be végre Hardinnak, és önmagamnak is. – Én is. A válasza meghökkent. – Tényleg? – Megkönnyebbülök, hogy ő is hasonlóképpen érez.

– Igen. Állandóan erre gondolok. Túl jó vagy nekem, és mindig azt várom, hogy egyszer te is rájössz erre. Közben abban reménykedem, hogy mégsem – teszi hozzá, az utat figyelve. – Ez nem fog megtörténni – jelentem ki, és tényleg így gondolom. Hardin nem szól semmit. – Rendben – töröm meg a csendet egy idő után. – Mi van rendben? – Rendben. Összeköltözöm veled – közlöm mosolyogva. Hardin akkorát sóhajt, mintha órák óta visszatartotta volna a lélegzetét. – Tényleg? – Hátravetett fejjel felnevet, és előbukkannak a gödröcskéi. – Igen. – Fogalmad sincs, mit jelent ez nekem, Theresa. – Megfogja és megszorítja a kezemet. Befordul az utcájába. A fejemben egymást kergetik a gondolatok. Tehát tényleg ezt csináljuk… Összeköltözünk, én és Hardin. Csak mi ketten leszünk, mindennap, a saját lakásunkban. A saját ágyunkban. Mindenünk közös lesz. Nagyon félek, de az izgalmam erősebb az idegességemnél, legalábbis egyelőre. – Ne hívj Theresának, különben meggondolom magam – fenyegetem meg viccesen. – Azt mondtad, hogy csak a barátok meg a rokonok hívhatnak úgy. Szerintem én is kiérdemeltem. Emlékszik erre? Azt hiszem, nem sokkal a találkozásunk után mondtam neki. Elvigyorodom. – Oké. Hívj úgy, ahogy akarsz. – Én a helyedben nem mondanék ilyet. Már egy egész listát készítettem, milyen perverz nevekkel foglak illetni. – Érzéki mosolyt villant rám, és már alig várom, hogy halljam a piszkos szavait. De most nem akarok érdeklődni, inkább gyorsan összeszorítom a lábamat. Valószínűleg észrevette a mozdulatot, mert megint elvigyorodik. Meg akarom róni, hogy mindig disznóságokon jár az esze, de a torkomra forr a szó, amikor a házhoz érünk. A kertben nyüzsögnek az emberek, és az utca tele van parkoló autókkal. – A pokolba! Nem tudtam, hogy ma bulit tartanak. Kedd van, az ég szerelmére. Látod, hogy miért nem akarok… – Semmi baj. Menjünk fel a szobádba – vágok a szavába, mert enyhíteni akarom a bosszúságát. – Rendben – sóhajtja ingerülten. Belépünk a zsúfolt házba, és azonnal a lépcső felé indulunk. Már-már azt hiszem, hogy sikerült mindenkit elkerülve felosonnunk, ám ekkor észreveszek egy szőke hajú srácot a lépcső tetején. Jace az.

Nyolcvanharmadik fejezet Hardin is azonnal észreveszi Jace-t. Gyorsan rám néz, aztán Jace-re, és a teste megfeszül. Látom rajta, hogy legszívesebben sarkon fordulna velem, de Jace biztosan meglátott minket, és nem akarja felhergelni azzal, hogy most meghátrál. Körülöttünk javában zajlik a buli, de én csak Jace ravasz mosolyára tudok figyelni. Kiráz a hideg tőle. Amikor a lépcső tetejére érünk, Jace meglepetést színlelve felkiált. – Nem hittem, hogy itt talállak titeket, miután nem értetek rá eljönni a kikötőbe. – Igen, idejöttünk, mert… – kezdi Hardin. – Értem én, hogy miért jöttetek. – Jace elmosolyodik, és vállon veregeti Hardint. Megrezzenek, amikor a pillantása rám esik. – Örülök, hogy megint látlak, Tessa – mondja negédesen. Hardinra nézek, de ő Jace-t bámulja, és nem veszi észre a pillantásomat. – Én is – nyögöm ki nagy nehezen. – Egyébként jó, hogy nem jöttetek a kikötőbe. Felbukkantak a zsaruk, és megzavarták a bulinkat, úgyhogy inkább ide tettük át a helyszínt. Tehát Jace hasonszőrű haverjai is a közelben vannak… Még több ember, akiket Hardin nem kedvel. Bárcsak a szobámban maradtunk volna! Hardin tekintetéből kiolvasom, hogy ő is ugyanezt gondolja. – Sajnálom, hogy elszúrták a bulitokat – mondja Hardin, és megpróbál továbbmenni velem a folyosón. Jace azonban megragadja a karját. – Gyertek le, és igyatok velünk. – Tessa nem iszik. – Hardin ingerült hangon hárítja el a meghívást, de ez egyáltalán nem tántorítja el Jace-t, sőt talán még jobban feltüzeli. – Értem… De te azért lejöhetsz, és szórakozhatsz velünk egy kicsit – erősködik. – Ragaszkodom hozzá. Hardin rám néz. Nem szólalok meg, de a pillantásommal próbálok üzenni neki. Nem! Hardin bólint. Mi az ördög ütött belé? – Nemsokára lemegyek. Csak… megmutatom neki a helyét – motyogja Hardin, aztán karon ragad, és a szobájához vonszol, mielőtt Jace megint megszólalhatna. Kinyitja az ajtót, szabályosan belök a helyiségbe, és bezárja az ajtót. – Nem akarok lemenni – jelentem ki, miután leteszi a táskámat. – Nem is fogsz. – És te igen? – nézek rá döbbenten. – Igen, de csak egy percre. Nem maradok sokáig. – Megdörzsöli a nyakát. – Miért nem mondtál nemet? – kérdezem bosszankodva. Hardin azt állítja, hogy nem fél Jace-től, ehhez képest eléggé megszeppentnek tűnt. – Már mondtam, hogy nehéz neki nemet mondani – mordul fel ingerülten. – Valamivel sakkban tart téged, vagy mi van?

– Mi? – Hardin elvörösödik. – Nem… Csak Jace egy szemét alak. Nem akarok összetűzésbe kerülni vele, és téged is belekeverni a dologba. – Hardin közelebb lép hozzám. – Nem maradok sokáig, de ismerem, és tudom, hogy ha nem iszom vele egyet, akkor vissza fog ide jönni… Nem akarom, hogy a közeledben legyen – mondja, és megcsókolja az arcomat. – Rendben – sóhajtok fel beletörődően. – De nagyon fontos, hogy itt maradj a szobában. Tudom, nem ideális a helyzet, amikor lent dübörög a zene, de most nem látok semmilyen kiutat. – Rendben – ismétlem meg, hogy megnyugodjon. Én sem akarok lemenni a földszintre. Utálom ezeket a bulikat, és semmi kedvem Mollyval találkozni, ha esetleg ő is itt van. – Komolyan gondolom, hogy maradj a szobában. Oké? – Szelíden kérlel, de a hangjában határozottságot érzek. – Mondtam, hogy rendben. Csak ne hagyj túl sokáig egyedül – könyörgök neki. – Ne aggódj. Holnap be kell mennünk a városba aláírni a papírokat a lakáshoz. Rögtön miután végeztél a kiadóban. Nem akarok megint ilyen hülyeségek miatt aggódni. Nekem sincs már kedvem elviselni ezeket a bulikat, vagy a szűk kollégiumi szobámat. Rendes konyhában akarok enni a menza helyett, és szeretném érezni, hogy felnőtt vagyok és szabad. A campuson minden a fiatalságunkra emlékeztet. – Oké, nemsokára visszajövök. Zárd be utánam az ajtót, és ne nyisd ki senkinek. Nekem van kulcsom. – Gyorsan szájon csókol, és az ajtó felé indul. – Úgy viselkedsz, mintha attól tartanál, hogy valaki meg akar ölni. – Próbálom tréfával enyhíteni a feszültséget, de Hardin nem nevet velem, miközben kimegy az ajtón. Megcsóválom a fejem, de engedelmesen bezárom az ajtót. Nem hiányzik, hogy benyissanak hozzám a részeg bulizók, akik üres szobát keresnek. Bekapcsolom a tévét, hátha sikerül elnyomnom a lenti ricsajt, de állandóan arra gondolok, vajon mi történhet odalent. Jace mivel tudja így megfélemlíteni Hardint, és egyáltalán: miért ilyen aljas és sunyi? Megint a gyerekes „Felelsz vagy mersz” társasjátékkal szórakoznak? Mi van, ha Hardinnak meg kell csókolnia Mollyt? És ha megint az ölében ül, mint a múltkor? Gyűlölöm a féltékenységet, de nem tehetek róla, megőrülök tőle. Tisztában vagyok azzal, hogy Hardin már sok lánnyal lefeküdt vagy kavart, Stephet is beleértve, de Molly különösen a begyemben van. Talán azért, mert tudom, mennyire nem kedvel engem, és mindig megjátssza előttem, milyen jó a kapcsolata Hardinnal. És amikor először találkoztál vele, éppen Hardinon lovagolt, és teljesen belemászott a szájába, emlékeztet egy belső hang. Végül nem bírom tovább ezeket a gondolatokat. Tudom, hogy a szobában kéne maradnom, a zárt ajtó mögött, de a lábam önálló életre kel, és mielőtt észbe kapnék, már kettesével szedem a lépcsőt lefelé, hogy Hardin keresésére induljak. Odalent azonnal kiszúrom Molly szörnyű, rózsaszín haját és lenge ruháját. Legnagyobb megkönnyebbülésemre Hardin nincs a közelében. – Nocsak, nocsak – szólal meg valaki mögöttem. Megfordulok, és Jace-t pillantom meg, alig egy méterre tőlem. – Hardin azt mondta, hogy nem érzed jól magad. Mindig hazudik. – Elmosolyodik, és elővesz a zsebéből egy öngyújtót. Megnyomja, és a lángot a farmermellénye széléhez érinti, hogy

leégessen egy darabot az aljából. Úgy döntök, hogy megerősítem Hardin hazugságát. – Tényleg rosszul voltam, de már egy kicsit jobban érzem magam. – Ilyen gyors gyógyulás történt? – Jace felnevet, és látszik rajta, hogy mulatságosnak találja a próbálkozásomat. A helyiség most sokkal kisebbnek tűnik, a bulizó tömeg pedig sokkal nagyobbnak. Bólintok, és kétségbeesetten pásztázom a helyiséget, hátha észreveszem Hardint. – Gyere, bemutatlak néhány barátomnak – int a fejével Jace. A hangjától most is végigfut a hátamon a hideg. – Én… Azt hiszem, meg-megkeresem Hardint – dadogom idegesen. – Gyere már, ne kéresd magad. Egyébként Hardin is velük van – nyugtat meg, és át akarja karolni a vállamat. Gyorsan oldalt lépek, mintha nem vettem volna észre a mozdulatát. Megfordul a fejemben, hogy visszamegyek a szobába, és Hardin meg sem tudná, hogy lejöttem. De attól tartok, Jace követne, vagy elmondaná Hardinnak. Vagy mindkettő… – Rendben – adom be a derekamat, és követem Jace-t, aki átvág a tömegen, és a hátsó udvarba vezet. Sötét van, csak a veranda halvány fényei világítják meg a helyet. Ideges leszek, hogy Jace-szel a sötétbe merészkedtem, de ekkor észreveszem Hardint. Először meglepetten néz rám, aztán dühös lesz a pillantása. Fel akar állni, de végül visszaül a helyére. – Nézd, kit találtam. Szegényke, egyedül kóborolt – jelenti be Jace, és rám mutat. – Látom – morogja Hardin. Igen, egyértelmű, hogy haragszik. A társaság egy kör alakú tűzrakó hely kövein üldögél. Nem látom tisztán az arcokat. Van köztük néhány lány is, de a többségük elég vad külsejű srác. – Gyere ide – mondja Hardin, és odébb ül, hogy elférjek mellette a kövön. Letelepszem mellé, és Hardin pillantásából látom, hogy ha nem lennének körülöttünk a többiek, akkor leugatná a fejem. Jace egy szakadt fehér inges, fekete hajú fiúhoz hajol, és súg valamit a fülébe. – Miért nem vagy a szobámban? – sziszegi Hardin halkan, de határozottan. – Én… Nem tudom… Azt hittem, hogy Molly… – Elhallgatok, mert én is érzem, milyen ostobaságot beszélek. – Ezt nem gondolhatod komolyan… – ingatja a fejét, és ingerülten a hajába túr. A figyelem megint ránk terelődik, amikor a fekete hajú srác egy üveg vodkát nyom a kezembe. – Nem iszik – jelenti ki Hardin, és kikapja az üveget a kezemből. – Ugyan már, Scott. Ő is tud beszélni – szólal meg egy másik fiú. Kedves mosolya van, és nem tűnik olyan hátborzongatónak, mint Jace meg a fekete hajú pasi. Hardin felnevet, de érzem, hogy csak színleli a vidámságot. – Törődj a magad dolgával, Ronnie – szól vissza könnyed hangon. – Ki akar játszani? – kérdezi Jace, mire Hardinra nézek. – Ugye nem ti is „Felelsz vagy mersz”-t játszotok minden bulin? Miért van mindenki oda a játékokért? – kérdezem sóhajtva. – Tetszik nekem ez a lány. Szép és szókimondó – vigyorog rám Ronnie, mire elnevetem magam.

– Senki sem tagadhatja, hogy néha szórakoztató játszadozni egy kicsit – jelenti ki Jace sunyi mosollyal, és Hardin teste megfeszül mellettem. – Nem lesz „Felelsz vagy mersz”. Vetkőzős pókerre gondoltunk – veti közbe egy másik fiú. – Szó sem lehet róla – rázom meg a fejem. – És mit szólnátok a „Szívni vagy nyalni” játékhoz? – kérdezi Jace, mire kínosan fészkelődni kezdek, és elpirulok. Nem tudom, mi az, de nem hiszem, hogy szívesen játszanám ezzel a társasággal. – Még sosem hallottam róla, de köszönöm, inkább nem. – A szemem sarkából látom, hogy Hardin elmosolyodik. – Pedig jó játék. Még jobb, ha az ember ivott egy kicsit – mondja valaki a sötétben. Megfordul a fejemben, hogy kikapom Hardin kezéből az üveget, és meghúzom, de aztán eszembe jut, hogy holnap korán kell kelnem, és nem akarok másnaposan dolgozni. – Különben sincs elég lány a „Szívni vagy nyalni”-hoz – állapítja meg Ronnie. – Hozhatok néhányat – ajánlkozik Jace, és eltűnik a házban, mielőtt bárki megszólalhatna. – Menj fel, légy szíves – súgja Hardin, hogy csak én halljam. – Csak, ha velem jössz – válaszolom. De amikor felállunk, a társaság tiltakozni kezd. – Hová mész, Scott? – kérdezi az egyikük. – Fel – válaszolja Hardin. – Ne csináld! Már hónapok óta nem láttunk. Lógj velünk még egy kicsit. Hardin rám néz, én meg vállat vonok. – Rendben – sóhajt fel Hardin, és visszamegy velem a nagy kőhöz. – Mindjárt visszajövök. Maradj itt. De most komolyan – teszi hozzá szigorú arccal. Felvonom a szemöldököm, mert furcsának találom, hogy egyedül hagy ezekkel az alakokkal, akik állítólag annyira szörnyűek. – Hová mész? – kérdezem, amikor indulni készül. – Hozok egy italt. Lehet, hogy neked is szükséged lesz egy kis piára. – Rám mosolyog, és ő is bemegy a házba. Miután magamra maradok az idegen társaságban, hol az eget, hol a tűzrakóhelyet méregetem, hátha így sikerül elkerülnöm a kínos beszélgetést. Nem válik be a taktikám. – Mióta ismeritek egymást Hardinnal? – szegezi nekem a kérdést Ronnie, és iszik egy kortyot. – Néhány hónapja – válaszolom udvariasan. Ronnie-t valahogy megnyugtatónak találom, és nem ráz ki tőle a hideg, mint Jace-től. – Tehát nem túl régen – állapítja meg Ronnie. – Nem régen. És te mióta ismered őt? – kérdezek vissza. Ha már itt vagyok, kihasználhatom az alkalmat, és olyasmit is megtudhatok Hardinról, amit még nem árult el. – Tavaly óta. – És hol találkoztatok? – folytatom a kérdezősködést, és igyekszem könnyednek tűnni. – Egy bulin. Illetve sok bulin – teszi hozzá nevetve Ronnie. – Tehát a barátja vagy? – Milyen kis kíváncsi – szól bele a beszélgetésbe a fekete hajú srác. – Tényleg az vagyok – ismerem be, mire elneveti magát. Nem is olyan rosszak, legalábbis nem

olyan szörnyűségesek, mint ahogy Hardin lefestette őket. Egyébként hol van? Néhány pillanat múlva felbukkan Hardin, Jace meg három lány társaságában. Mi az ördög? Jace és Hardin jókedvűen beszélgetnek, Jace megveregeti Hardin vállát, és mindketten elnevetik magukat. Hardin két piros poharat tart a kezében. Mindenesetre örülök, hogy Molly nincs velük. Hardin visszaül mellém a kőre, és huncut pillantást vet rám. Most sokkal nyugodtabbnak tűnik, mint amikor elsietett. – Tessék. – A kezembe nyomja az egyik poharat. Egy darabig csak nézem, aztán elveszem tőle. Egy ital nem árthat. Rögtön felismerem az ízét. Ezt ittuk Zeddel, amikor csókolóztunk. Hardin rám mered, én pedig megnyalom a számat, és úgy ízlelgetem az italt. – Most van elég lány – jelenti ki Jace, és a jövevényekre mutat. Én is szemügyre veszem őket, és nem akarok elhamarkodottan ítélkezni róluk. Nagyon rövid szoknyában, és más-más színű, de amúgy teljesen egyforma pólóban vannak. A rózsaszín pólós rám mosolyog, és úgy döntök, hogy őt kedvelem a legjobban. – Te nem játszol – súgja Hardin a fülembe. Meg akarom mondani neki, hogy azt csinálok, amit akarok, ám ekkor hozzám hajol, és átkarolja a derekamat. Meglepődve nézek rá, de látom, hogy mosolyog. – Szeretlek – suttogja. Az ajka hideg az italtól, és az érintésétől megborzongok. – Rendben. Mindenki ismeri a szabályokat – szólal meg Jace fennhangon. – Egy kisebb kört kell csinálnunk. De előbb indítsuk be a bulit. – Ravasz mosollyal elővesz valamit a zsebéből, és a szájába teszi. Az öngyújtója megint előkerül, és meggyújtja. – Ez fű – közli velem Hardin, hogy senki meg ne hallja. Én is tudtam, bár még sosem láttam marihuánás cigit. Bólintok, és nézem Jace-t, aki megszívja a jointot, nagy füstkarikákat ereget, majd átnyújtja a cigit Hardinnak. Hardin a fejét rázva elutasítja, viszont Ronnie kikapja Jace kezéből, nagyot szív belőle, és köhögni kezd. – Tessa? – kérdezi Ronnie, és elém tartja a cigit. – Nem, köszönöm – hárítom el, és Hardinhoz dőlök. – Rendben, akkor játsszunk – mondja az egyik lány, és elővesz valamit a táskájából. Közben mindenki feláll a kövekről, és egy kisebb kört alakítanak a füvön. – Gyere, Hardin! – kiált fel Jace türelmetlenül, de Hardin megint megrázza a fejét. – Elvagyok így is – mondja. – Szükségünk van még egy lányra, különben Dan dugja a nyelvét a szátokba – mondja röhögve Ronnie. Valószínűleg a fekete hajú fiút hívják Dannek. Az egyik lány megszívja a jointot, és visszaadja Jace-nek. Vörös haja van, és az arcán is vöröses szőrszálakat látok. Az italom elfogyott, ezért elveszem Hardintól az övét. A szemöldökét felvonva néz rám, de odaadja. – Idehozom Mollyt. Ő biztosan benne lesz a buliban – szólal meg a rózsaszín topos csaj. Amikor meghallom a nevet, a gyűlöletem legyőzi a józan eszemet. – Majd én játszom – jelentem ki, mielőtt tudnám, mire vállalkozom. – Tényleg? – csodálkozik Jace. – Szabad neki? – kérdezi gúnyos hangon Dan, és Hardinra néz.

– Azt teszek, amit akarok – fakadok ki, és ártatlan mosollyal nézek rá, pedig a hangom kicsit élesre sikeredett. Nem merek Hardinra nézni. Azt mondta, hogy ne játsszak, de én nem tudtam befogni a számat. Lehajtom a maradék italt, aztán helyet foglalok a rózsaszín pólós lány mellett. – Két fiú közé kell ülnöd – világosít fel. – Ja, jó – motyogom, és felállok. – Én is játszom – mordul fel Hardin, és leül a fűbe. Ösztönösen mellette foglalok helyet, de még mindig nem nézek a szemébe. Jace a másik oldalamra huppan. – Szerintem Hardinnak ide kéne ülnie, hogy még érdekesebb legyen a játék – jegyzi meg Dan, és a vörös lány egyetértően bólogat. Hardin megcsóválja a fejét, és velem szemben helyezkedik el. Nem értem, mi az értelme ennek az elrendezésnek. Miért fontos, hogy ki mellett ülünk? Amikor Dan mellém telepszik, elfog az idegesség. Nagyon kényelmetlenül érzem magam, hogy Jace-szel így közrefognak. – Kezdhetjük végre? – nyafogja a zöld topos lány, aki Hardin és a vörös lány között ül. Jace az egyiküktől elvesz valamit, ami egy darab papírnak tűnik, és a szájához veszi. Mi ez? – Készen állsz? – kérdezi tőlem. – Nem tudom, hogyan kell játszani – ismerem be, és hallom az egyik lány gúnyos nevetését. – A szádat a papír másik végére szorítod, és szívod. Az a lényeg, hogy ne hagyd leesni a papírt. Ha leesik, csókolóznod kell – magyarázza Jace. Jaj, ne! Hardinra nézek, de ő Jace-t figyeli. – Kezdjük errefelé, hogy lássa, mi a dörgés – javasolja a Jace másik oldalán ülő lány. Egyáltalán nem tetszik ez a játék. Remélem, vége lesz, mire én kerülök sorra. Vagy Hardin. Egyébként is, szerintem öregek már ahhoz, hogy ilyen nevetséges játékokkal szórakozzanak. Miért van az, hogy az egyetemisták állandóan csókolózni akarnak valakivel? Nézem, ahogy a papír átkerül Jace szájáról a lányéra. Nem esik le. Visszafojtott lélegzettel figyelem, ahogy Hardin átveszi a papírt az egyik lánytól, aztán átadja a másiknak. Ha megcsókolja valamelyiküket… Nagyot sóhajtok, amikor a papír most sem esik le. Viszont a vörös hajú meg a sárga pólós lány között leesik, mire összedugják az ajkukat, kinyitják a szájukat, és a nyelvükkel is csókolóznak. Elfordulok, és megborzongok. Fel akarok állni, és itt hagyni a kört, de a testem nem mozdul. Én vagyok a következő. Jóságos ég, most én jövök! Nagyot nyelek, amikor Dan felém fordul, a papírlappal a száján. Még most sem tudom pontosan, mit kell tennem, ezért lehunyom a szemem, a számat a papírra szorítom, és szívni kezdem. Forró levegőt érzek a papíron át, ahogy Dan megfújja, de nem hiszem, hogy ettől le tud esni. Ám a következő pillanatban a papír a lábamra pottyan, és Dan már le is akar csapni az ajkamra. Abban a pillanatban, amikor a számhoz ér, valaki elrántja előlem. Kinyitom a szemem, de még mindig nem tudom felfogni, mi történt. Ekkor észreveszem, hogy Hardin Dan fölött térdel, és két kézzel szorongatja a nyakát.

Nyolcvannegyedik fejezet Hátrébb húzódom, és elszörnyedve figyelem, ahogy Hardin a nyakánál fogva felemeli Dan fejét, és beleveri a fűbe. Vajon akkor is ezt tette volna, ha a betonon lennének, vagy a tűzrakó hely kövei között? Sejtem a választ, amikor Hardin felemeli a karját, és ököllel állon vágja Dant. – Hardin! – sikoltom, és talpra ugrom. A többiek csak nézik a jelenetet. Jace még mintha élvezné is, sőt még Ronnie is mosolyog. – Állítsátok meg! – könyörgök, de Jace megrázza a fejét, pedig Hardin ökle már másodszor csap le Dan véres arcára. – Ez már régen esedékes volt, úgyhogy ne szóljunk bele. – Gúnyos mosollyal rám néz. – Kérsz egy italt? – Micsoda? Nem, nem kérek italt! Mi az ördög van veled? – kiáltok rá felháborodottan. Csődület támad körülöttünk, és az emberek kiabálva biztatják a verekedőket. Dan még nem ütötte meg Hardint, és ennek örülök, de nem akarom, hogy Hardin tovább ütlegelje Dant. Félek közbeavatkozni, ezért megörülök, amikor meglátom Zedet az udvaron, és odakiáltok neki. Azonnal észrevesz, és odafut. – Állítsd meg, kérlek! – kiáltom izgatottan. Rajtam kívül mindenki más izgalmasnak találja a jelenetet, de ha Hardin tovább ütlegeli Dant, akkor meg fogja ölni. Tudom. Zed bólint, és Hardinhoz lép. Megragadja a pólóját, és hátrarántja. Váratlanul éri a mozdulat, ezért Zed könnyen leszedi őt a földön heverő Danről. Hardin dühösen Zed felé lendíti az öklét, de Zed kitér előle, és mindkét kezét Hardin vállára teszi. Mond valamit neki, amit nem értek, aztán felém int a fejével. Hardin szeme villámokat szór, az ökle véres, a pólója elszakadt, amikor Zed belemarkolt. A mellkasa zihál, mint egy vadállatnak, akit kimerített a zsákmány leterítése. Nem megyek a közelébe, mert tudom, hogy nagyon mérges rám. Sőt látom is. Nem félek tőle, pedig éppen szemtanúja voltam, mire képes, ha elveszíti az önuralmát. Mégis tudom, hogy sosem bántana, mármint fizikailag. Mivel az izgalmas műsornak vége, a legtöbben visszamennek a házba. Dan még mindig a földön hever, de Jace most fölé hajol, hogy felsegítse. Nagy nehezen lábra áll, felemeli a pólóját, megtörli a véres arcát, és köp egy nagyot. A köpése is véres. Ezt már nem tudom nézni, elfordítom a fejemet. Hardin továbbra is Danre szegezi a fenyegető pillantását, és megpróbál egy lépést tenni felé. Zed azonban szorosan fogja, és visszatartja. – A fene essen beléd, Scott! – kiált fel Dan. Jace közéjük lép. Végre hajlandó tenni valamit. – Várj csak, amíg a kis… – csattan fel Dan. – Fogd be a pofád! – rivall rá Jace, mire Dan elhallgat. Dan rám néz, és önkéntelenül hátrébb lépek. Vajon mire célzott Jace, amikor azt mondta, hogy „ez már régen esedékes volt”? Néhány perccel ezelőtt Hardin és Dan egész jól megvoltak. – Menj be! – kiált fel Hardin, és rögtön tudom, hogy hozzám beszél. Úgy döntök, hogy most szót fogadok neki. Megfordulok, és beszaladok a házba. Tudom, hogy mindenki engem bámul, de nem érdekel. Átverekszem magam a tömegen, és felrohanok Hardin szobájába. Jaj! Elfelejtettem bezárni, amikor kijöttem, és most egy hatalmas vörös folt éktelenkedik a

szőnyegen. Valaki biztosan betántorgott, és kiöntötte az italát. Remek. A fürdőszobába sietek, és benedvesítek egy törülközőt. Bezárom az ajtót, és nekiesek a foltnak. De a víztől csak még nagyobb lesz, a látvány pedig rosszabb, mint volt. Az ajtó zárja kattan, és gyorsan kiegyenesedek, mielőtt Hardin belép. – Mi az ördögöt művelsz? – Értetlenül nézi a szőnyegen éktelenkedő foltot, meg a kezemben tartott törülközőt. – Valaki… Elfelejtettem bezárni az ajtót, amikor lementem – hebegem, és félve nézek rá. Hardin orrlyuka kitágul, miközben beszívja a levegőt. – Sajnálom – mentegetőzöm zavartan. Szinte sugárzik belőle a harag, és nem hibáztathatom ezért, mert tényleg butaságot csináltam. Ha hallgatok rá, és a szobában maradok, akkor ez az egész nem történik meg. Egy pillanatra bosszúsan a kezébe temeti az arcát, én meg egy lépést teszek felé. A véres, sebes öklére nézve eszembe jut az este, amikor a stadionban találkoztunk. Amikor kikapja a kezemből a törülközőt, ösztönösen hátraugrom. Hardin zavartan rám néz, aztán keres egy tiszta helyet a törülközőn, és megtörli a véres kezét. Arra számítottam, hogy beront az ajtón, törni-zúzni kezd, és üvöltözik velem. Most viszont a hallgatását kell elviselnem, és ez még rosszabb. – Légy szíves, mondj valamit! – kérlelem. Amikor megszólal, a szokásosnál sokkal lassabban beszél. – Hidd el, hogy jobb, ha most nem szólalok meg. – Nem igaz! – erősködöm. Nehezen viselem ezt a dühös némaságot. – De igen – mordul rám. – Nem! Igenis beszélned kell velem, és elmagyaráznod, mi történt odalent! – Az ablak felé intek, mire Hardin keze ökölbe szorul. – A pokolba, Tessa! Miért kell állandóan erőszakoskodnod? Többször is a lelkedre kötöttem, hogy maradj a szobában, erre te mit csináltál? Most sem hallgattál rám! Miért olyan átkozottul nehéz felfogni, amit mondok neked? – Ezt már valósággal ordítja, és közben az öklével a szekrény oldalába csap, megrepesztve a fát. – Azért, Hardin, mert nem parancsolgathatsz nekem mindig! – kiáltok vissza. – Nem parancsolgattam. Csak megpróbáltalak távol tartani ettől a gubanctól, ami történt. Egyszer már figyelmeztettelek, hogy ezek nem rendes emberek, de te kisétálsz oda Jace-szel, és önként beállsz abba a rohadt játékba. Ezt mégis hogy képzelted? – Hardin nyakán úgy lüktet az egyik ér, hogy attól félek, felrobban. – Nem tudtam, mire megy ki a játék! – De azt tudtad, hogy nem akarom, hogy részt vegyél benne! Csak azért szálltál be, mert meghallottad Molly nevét, és elborult az agyad. Teljesen meg vagy őrülve, ha szóba kerül! – Micsoda? Őrült vagyok? Talán csak nem tetszik, hogy a barátom lefeküdt vele! – Érzem, hogy az arcom kivörösödik. Lehet, hogy kicsit túlzásba viszem a féltékenységet Molly iránt, de Hardin nemrég majdnem megfojtott egy fiút, aki meg akart csókolni. – Akkor rossz hírem van számodra. Ha ilyen felhajtást csapsz minden lány miatt, akivel lefeküdtem, akkor át kéne jelentkezned egy másik egyetemre – kiabálja magából kikelve. – De azokkal

a lányokkal például nem volt problémád odalent – teszi hozzá, mire a szívem kalimpálni kezd. – Miféle lányokkal? – Összeszorul a torkom, mintha egy láthatatlan kéz szorongatná. – Azzal a hárommal, akikkel játszottunk? – Igen, és kábé minden lánnyal, aki most ebben a házban van. – Hardin hangja szenvtelen, de a szeme annál haragosabban villog. Próbálok mondani valamit, de nem tudok megszólalni. Tehát Hardin azokkal a lányokkal is lefeküdt, és szinte az összes lánnyal az egyetemen. Elfog a hányinger. Legjobban az bánt, hogy milyen gorombán vágta ezt a fejemhez. Biztosan mindenki hülyének néz, amikor látja, hogy Hardinnal nyomulok, és arra gondolnak, hogy csak egy vagyok a sok lány közül, akiket megdöntött. Tudtam, hogy Hardin haragudni fog rám, de ez még tőle is sok. Úgy érzem, hogy visszamentünk az időben, amikor először találkoztam vele, és szinte naponta megríkatott, méghozzá szándékosan. – Mi van, meglepődtél? Nem kéne így megdöbbenned – teszi hozzá gúnyosan. – Nem. – Egyáltalán nem vagyok meglepve, inkább sértve érzem magam. Nem a múltja miatt, hanem azért, ahogy most bánik velem. Megint fájdalmat akar okozni. Pislogni kezdek, nehogy kicsorduljanak a könnyeim, de nem sikerül visszatartani őket, ezért gyorsan elfordulok, és megtörlöm a szemem. – Most menj el – mondja Hardin, és elindul az ajtó felé. – Micsoda? – kérdezem, és visszanézek rá. – Menj el, Tessa. – Hová? Nem is néz rám. – Vissza a kollégiumba… Nem tudom… De itt nem maradhatsz. Erre egyáltalán nem számítottam. A szívem egyre jobban fáj, ahogy nő a csend közöttünk. Szeretnék könyörögni neki, hogy hadd maradhassak, és rávenni, hogy magyarázza meg a viselkedését a kertben. Ugyanakkor zavarban vagyok, és rendkívül sértőnek találom a hűvös visszautasítását. Ezért felkapom a táskámat, és átvetem a vállamon. Az ajtóhoz érve visszanézek rá, hátha bocsánatot kér, vagy meggondolja magát, de az ablak felé fordulva áll, és tudomást sem vesz rólam. Fogalmam sincs, hogyan fogok visszajutni a kollégiumba, mert Hardin hozott ide kocsival, és úgy volt, hogy vele maradok éjszakára. Nem is emlékszem, mikor aludtam utoljára egyedül a szobámban, és ez a gondolat még jobban elkeserít. Úgy tűnik, napok teltek el azóta, hogy idejöttünk, ebbe az átkozott házba. Amikor a lépcső aljára érek, valaki megrántja a pulóveremet. Visszatartom a lélegzetem, miközben hátranézek, és nagyon remélem, hogy nem Dan vagy Jace állít meg. Hardin áll mögöttem. – Gyere vissza – súgja kétségbeesett hangon, és észreveszem, hogy vörös a szeme. – Miért? Azt akartad, hogy menjek el. – Nem nézek rá, hanem a falat bámulom mögötte. Felsóhajt, elveszi tőlem a táskát, és elindul felfelé a lépcsőn. Megfordul a fejemben, hogy nála hagyom a táskát, és lelépek, de aztán eszembe jut, hogy tulajdonképpen az én konokságom miatt kerültünk ebbe a helyzetbe. Ezért követem Hardint a szobájába. Amikor belépünk, Hardin megfordul, és a becsukódó ajtónak szorítja a hátam.

– Ne haragudj, szeretlek – suttogja, és a szemembe néz. Csípőjét hozzám szorítja, és a karját az ajtóra teszi, hogy ne tudjak elhúzódni tőle. – Én is – súgom vissza. – Én csak… Néha elvesztem az önuralmamat. Nem is feküdtem le azokkal a lányokkal. Illetve nem mindegyikkel. – Kicsit megkönnyebbülök, de nem teljesen. – Ha dühös leszek valakire, ösztönösen cselekszem, és igyekszem a lehető legjobban megsérteni. De nem akarom, hogy elmenj, és sajnálom, hogy megijesztettelek, amikor szétvertem Dan fejét. Próbálok megváltozni, a kedvedért… és olyan emberré válni, akit megérdemelsz… De nagyon nehéz. Főleg, amikor szándékosan dühítesz – teszi hozzá, és letörli a már száradó könnyeimet. – Nem ijedtem meg tőled – nyugtatom meg. – Miért nem? Pedig ijedtnek tűntél, amikor kikaptam a kezedből a törülközőt. – Nem… Illetve egy kicsit féltem, de csak a szőnyegen lévő folt miatt. De amikor Dant verted, inkább téged féltettelek. – Féltettél? – Hardin meghökken. – Pedig meg sem ütött – dicsekszik, és kihúzza magát. Megcsóválom a fejemet. – Attól féltem, hogy a végén megölöd, vagy valami ilyesmi. Nagy gondba kerülhettél volna, amiért bántalmaztad – magyarázom. Hardin felnevet. – Jól értem? A verekedésünk jogi következményei miatt aggódtál? – Ne nevess ki. Még most is haragszom rád – figyelmeztetem, és karba teszem a kezem. Igazából nem tudom, mi idegesített fel, azonkívül, hogy elküldött. – Én is dühös vagyok rád, ugyanakkor mulatságosnak talállak. – Hardin a homlokomra hajtja a fejét. – Megőrjítesz – suttogja. – Tudom. – Sosem hallgatsz rám, és mindig veszekedsz velem, mindenért. Konok vagy, és már-már elviselhetetlen. – Tudom – ismétlem meg. – Provokálsz, és rengeteg fölösleges stresszt okozol nekem. Ráadásul majdnem smároltál Dannel, az orrom előtt. – Hardin az ajkával megérinti a nyakamat, mire megborzongok. – Szörnyen bosszantó dolgokat mondasz, és ha dühbe gurulsz, úgy viselkedsz, mint egy gyerek. – Sértő megjegyzéseket tesz rám, és olyasmiért panaszkodik, amit a szíve mélyén élvez. Mégsem sértődöm meg, sőt megremeg a gyomrom, mert közben a nyakamat csókolgatja. Aztán még erősebben nekem feszíti a csípőjét. – De akárhogy is van… Halálosan szerelmes vagyok beléd – jelenti ki végül, és szívni kezdi az érzékeny bőrt a fülem alatt. Belemarkolok a hajába, mire felnyög, megragadja a derekamat, és úgy szorít magához, mintha ki akarná nyomni belőlem a szuszt. Tudom, hogy még sok mindent meg kell beszélnünk, sok problémát meg kell oldanunk, de most nem akarok mást, csak Hardinnal lenni, és megfeledkezni arról, ami nemrég történt.

Nyolcvanötödik fejezet Hardin megragadja a tarkómat, mintha így akarna még közelebb vonni magához. Érzem, hogy a harag és a bosszúság helyett már a szenvedély lángol benne. A csókja egyre mohóbb, egyre mélyebb, miközben lassan hátrálni kezd velem az ágy felé, és nem hagyja abba a csókot. Egyik kezével a derekamat fogja, a másikkal a fejemet, és így vezet át a szobán, de amikor az ágyhoz érünk, megbotlok a lábában, és mindketten a matracra huppanunk. Föléje kerekedem, a csípőjére ülök, és lerántom magamról a pulcsimat meg a topomat, csak a csipkés melltartót hagyva fent. Hardin szeme kitágul, és le akar húzni magához, de nekem más terveim vannak. Hátranyúlok, remegő ujjakkal kikapcsolom a melltartót, és hagyom, hogy mögém essen az ágyra. Hardin tenyere szinte éget, ahogy a kezébe veszi a mellemet, és nyomkodni, simogatni kezdi. Megragadom a karját, elveszem a kezét, és megrázom a fejemet. Először értetlenül néz rám, de megérti, miről van szó, amikor lemászom róla, és kigombolom a farmerját. Segít a térdéig lehúzni a nadrágot, az alsóval együtt. Minden teketória nélkül megfogom a máris kőkeményen ágaskodó hímvesszőjét, mire fojtott hangon felnyög. Ránézek, és látom, hogy lehunyja a szemét. Néhányszor végighúzom a kezemet a merev péniszén, mintha fel akarnám pumpálni, aztán bátran a számba veszem. Megpróbálom felidézni, mire tanított legutóbb, és megismétlem azokat a mozdulatokat, amelyekről tudom, hogy élvezte. – A francba… Tessa… – zihálja, és belemarkol a hajamba. Ilyen sokáig még sosem hallgatott szex közben, és magamban mosolygok, hogy mennyire hiányoztak már a kicsit disznó, de nagyon izgató szavai. Tovább kényeztetem a számmal, és közben a lába közé helyezkedem. Hardin közben felül, és néz engem. – Olyan szexi vagy így, ahogy a cerkám eltűnik az ügyes szádban – sziszegi, és még erősebben markolja a hajamat. Érzem az egyre növekvő forróságot a lábam között, és gyorsabban mozgatom a fejemet, hogy megint halljam a nyögését. A nyelvemmel a „cerkája” hegyét is becézgetem, nyalogatom, miközben a kezemmel ingerlem. Hardin felemeli a csípőjét, és a torkomba hatol a péniszével. Könnybe lábad a szemem, és alig kapok levegőt, de mindenért kárpótol, ahogy a nevemet zihálja, nyögi és sóhajtja. Néhány másodperc múlva megragadja az arcomat, hogy megállítson. Az orromat megcsapja a vér fémes szaga, ahogy a sebes ökle közel kerül hozzá, de nem rántom el a fejem. – El fogok menni… – súgja rekedt hangon. – Úgyhogy ha akarsz még valami mást is csinálni velem, akkor… Akkor hagyd ezt abba, mert mindjárt felrobbanok. Nem mondok semmit, mert nem akarom elárulni, mennyire vágyom arra, hogy szeretkezzen velem, ezért csak felállok, és kibújok a nadrágomból. Amikor a bugyit is le akarom venni, megállítja a kezem. – Azt akarom, hogy ezt most hagyd magadon… egyelőre – teszi hozzá. Nagyot nyelek, bólintok, és elfog az izgalom. – Gyere ide. – Leveszi a pólóját, és magára von. Az előbbi heves veszekedésünk már a múlté, és a haragunk is elpárolgott. Hardin bőre forró, a

pillantása vad és mohó. Csodálatos érzés egy szál bugyiban ülni az ölében, látni a meztelen testét, az ágaskodó férfiasságát. Egyik kezével megfogja a tarkómat, felegyenesedik, és megcsókol. – Szeretlek – suttogja a számba, miközben félretolja a bugyimat. – Szeretlek… Kéjesen felnyögök, amikor az ujjával a hüvelyembe hatol. Lassan, nagyon lassan bedugja, és még lassabban húzza ki, hogy aztán megint mélyre nyomja. Ösztönösen előre-hátra ringatom a csípőmet, hogy gyorsítsam az iramot. – Ez az, bébi… Azt a mindenit… Imádom, hogy ennyire készen állsz… – Hardin hangja mély és rekedt, mint egy panaszos nyögés. Mohón ringatom magam, hogy még nagyobb erővel találkozzam az ujjával. Én is zihálni és nyögni kezdek. Mindig meglep, hogy a testem milyen gyorsan válaszol Hardinra. Azért, mert tudja, mit kell csinálni velem, hogy begerjedjek. A szavaival is tüzeli a vágyamat. – Mostantól hallgatni fogsz rám, ugye? – kérdezi, és gyengéden megharapja a nyakamat. Micsoda? – Mondd, hogy legközelebb szót fogadsz, különben nem hagylak elmenni. Ezt nem gondolhatja komolyan! – Hardin… – könyörgök, és még gyorsabban mozgok rajta, de megállítja a csípőmet. – Rendben… Oké… Csak kérlek… – Hardin kajánul elmosolyodik. Legszívesebben megpofoznám, amiért így kihasználja a helyzetet, de a vágyam elnyomja a haragomat. Nem tudok másra figyelni, csak arra, hogy hozzám ér a csupasz bőre, és csak a csipkebugyi vékony anyaga van közöttünk. – Kérlek… – nyöszörgök, mire bólint. – Jó kislány – súgja a fülembe, és segít a csípőmnek megint mozogni, miközben az ujjával folytatja az őrjítő ingerlést. Nemsokára érzem, hogy közeledem a csúcshoz. Hardin disznóságokat súg a fülembe, és a szokatlan kifejezések hihetetlen hatással vannak rám. A karjába kapaszkodom, nehogy leessek az ágyról. – Nyisd ki a szemed. Látni akarom, milyen hatással vagyok rád – mondja, és igyekszem teljesíteni a kérését, miközben rám tör az orgazmus. Aztán lassan elcsitul a lüktetés, és a fejem Hardin mellkasára hanyatlik. Még mindig szorongatom a karját, és igyekszem lecsillapítani a ziháló lélegzetemet. – El sem hiszem, hogy megzsaroltál, és… – Össze akarom szidni, de elhallgatok, mert a nyelvével megnyalja az alsó ajkamat. Még mindig szaggatottan veszem a levegőt, mert nehezen térek magamhoz. Lenyúlok, és megragadom a péniszét, mire megvonaglik, és gyengéden megharapja az ajkamat. Elhatározom, hogy felütök egy oldalt Hardin Scott szexuális felvilágosító kézikönyvéből. Még jobban megszorítom a férfiasságát. – Kérj bocsánatot, és megadom, amit akarsz – súgom a fülébe a lehető legcsábítóbb hangon. – Micsoda? – Az arckifejezése minden pénzt megér. – Jól hallottad. – Nyugodt arcot vágok, és még erősebben húzogatom rajta a kezemet, a másik kezemmel pedig a bugyimba nyúlok. Nyöszörögni kezd, amikor a péniszét magamhoz dörzsölöm.

– Bocsánat! – vágja rá gyorsan, felhevült arccal. – Csak hadd keféljelek meg… Kérlek… – könyörög, mire felnevetek. De elhallgatok, amikor Hardin az éjjeliszekrényhez nyúl, és elővesz egy kis csomagot. Kapkodva felhúzza az óvszert, és megint megcsókol. – Nem tudom, készen állsz-e arra, hogy te legyél felül. Ha túl erős az érzés, akkor szóljál. Rendben, bébi? – Ezt már szeretem. Örülök, hogy visszatért a kedves és gyengéd Hardin. – Rendben – válaszolom. Hardin kicsit megemel, és először az óvszer selymes érintését érzem, aztán a feszülést, amikor leenged, és belém hatol. – Ó, te jó ég… – suttogom, és lehunyom a szemem. – Jól vagy? – Igen… Csak ez olyan… más – nyögöm ki nagy nehezen. Fáj, bár nem annyira, mint az első alkalommal, de az érzés még mindig kellemetlen és furcsa. A szememet továbbra is lehunyva tartom, és egy kicsit megmozgatom a csípőmet, hátha úgy enyhül a nyomás. – De hogyan más? Jobb vagy rosszabb? – Hardin hangja fojtott, és a homlokán lüktet egy ér. – Most nem tudok beszélni – suttogom, és megint ringatni kezdem a csípőmet. Hardin felnyög, elnézést kér, és megígéri, hogy ad egy kis időt, amíg megszokom az új helyzetet. Nem tudom, mennyi idő telik el, mire újra mozogni merek. Így enyhül a kellemetlen érzés, és egyre felszabadultabban lovagolok rajta. Egy idő után Hardin átöleli a hátam, a mellkasára von, és ő is mozogni kezd, hogy hevesebb legyen a csípőnk találkozása. Így már sokkal jobb, hogy rajta fekszem, és együtt mozgunk. Egyik kezemmel támaszkodom, és úgy próbálom megtartani a súlyomat, mert a lábam fáradni kezd. Nem érdekel, hogy az izmaim sajognak, folytatom a lovaglást. Most már nem hunyom le a szemem, mert látni akarom őt. A homlokáról legördül egy izzadságcsepp, a száját összeszorítja, és mohó pillantása szinte égeti a bőrömet. Csodálatos együtt a látvány és az érzés. – Te vagy a mindenem. Nem veszíthetlek el – suttogja a fülembe, amikor a nyakához és a vállához érintem az ajkamat. A bőre sós és nyirkos, de így imádom. – Nagyon közel járok, bébi, átkozottul közel. Olyan jól csinálod, bébi. – Felnyög, és simogatni kezdi a hátamat, én meg fokozom az iramot. Összekulcsolja az ujjainkat, és ettől a meghitt mozdulattól teljesen elgyengülök. Olyan jó, hogy bátorít. Annyira szeretem… Az ölemben fokozódik a feszültség, és visszatartom a lélegzetem, mert most csak a gyönyörre tudok koncentrálni. Hardin megragadja a tarkómat, és szinte önkívületi állapotban hajtogatja, milyen sokat jelentek neki. A teste kemény és merev lesz, és tudom, hogy nemsokára el fog menni. Megbabonázva nézem. A szavai mérhetetlenül felizgatnak, és amikor a hüvelykujjával simogatni kezdi a csiklómat, szinte azonnal elélvezek. A sóhajaink és a nyögéseink betöltik a levegőt, miközben együtt érjük el a beteljesülést. Észre sem veszem, mikor távolítja el az óvszert, annyira kába vagyok. – Örülök, hogy utánam jöttél – szólalok meg egy hosszú, kellemes hallgatás után. Fejemet a mellkasára hajtom, és hallgatom, ahogy csillapodik a szapora szívverése. – Én is. Nem akartam, de muszáj volt. Sajnálom, hogy elküldtelek. Néha elég nagy marha vagyok – ismeri be. Felemelem a fejem, és rámosolygok.

– Néha? – kérdezem. Egyik kezét leveszi a hátamról, és a mutatóujjával megböki az orromat, mire felkacagok. – Öt perccel ezelőtt még nem panaszkodtál – emlékeztet. Megcsóválom a fejemet, majd az arcomat visszateszem a nyirkos bőrére. Ujjammal megcirógatom a válla közelében lévő szív alakú tetoválást, és észreveszem, hogy libabőrös lesz. Nem zavar, hogy a szívet fekete tintával satírozták ki. – Azért, mert a szexben ügyesebb vagy, mint a járásban – jelentem ki tréfásan. – Nem vitatom. – Felnevet, és kisimítja az arcomból a hajamat. Imádom, amikor így becéz. Az ujjai kicsit kérgesek, mégis úgy érzem, mintha selyemmel cirógatna. – Mi történt köztetek Dannel? Mármint ma este előtt – teszem hozzá. Talán nem kéne kérdezősködnöm, de tudni akarom az igazat. – Micsoda? Ki mondta, hogy van valami probléma köztünk? – Hardin felemeli az államat, hogy a szemembe nézzen. – Jace. Nem árulta el, mi az, csak azt mondta, hogy „már régen esedékes volt”. Mire célzott? – Csak egy hülyeség, ami még tavaly történt. Nem kell aggódnod miatta, tényleg – erősködik. Elmosolyodik, de a szeme komoly marad. Most nincs kedvem tovább faggatni. Örülök, hogy elsimítottuk a nézeteltéréseinket, és egyre ügyesebben tudunk kommunikálni egymással. – Holnap találkozzunk, miután végeztél a Vance-ben, jó? Nem akarom, hogy elvigyék a lakást az orrunk elől – magyarázza. – Nincs semmilyen bútorunk – figyelmeztetem. – A lakás bútorozott. De beköltözés után kedvünkre átrendezhetjük, és új bútorokat is vehetünk. – Mennyibe kerül? – érdeklődöm, pedig tudom, hogy nem fogok örülni a válasznak. Jó drága lehet, ha még bútorozott is. – Ne aggódj emiatt. Elég, ha azon aggódsz, mennyi lesz a kábeles előfizetés. – Hardin elmosolyodik, és megcsókolja a homlokomat. – Na, mit mondasz? Még mindig benne vagy, ugye? – Meg a kaja! – emelem fel a mutatóujjamat, mire megcsóválja a fejét. – Amúgy igen, benne vagyok. – Elmondod az anyádnak? – Nem tudom. Előbb-utóbb igen, de már most tudom, mit fog szólni hozzá. Előbb meg kéne szoknia a tényt, hogy együtt vagyunk. Nagyon fiatalok vagyunk, és máris összebútorozunk. Nem akarom, hogy idegösszeomlást kapjon. – Felnevetek, pedig kicsit fáj a szívem. Bárcsak egyszerűek lennének a dolgok az anyámmal, és örülni tudna a boldogságomnak… Sajnos, ez lehetetlen. – Sajnálom, hogy így alakult köztetek. Tudom, hogy az én hibám, de túlságosan önző vagyok, és nem fogok miatta kilépni a képből. – Nem te tehetsz róla. Anya túlságosan… Szóval olyan, amilyen. – Megvonom a vállam, és megcsókolom Hardin mellkasát. – Most aludnod kell, bébi. Holnap korán kelsz, és már majdnem éjfél – közli Hardin gondoskodóan. – Éjfél? Azt hittem, sokkal későbbre jár – válaszolom, miközben elhelyezkedem mellette.

– Ha nem lennél olyan szűk, tovább bírtam volna – súgja a fülembe. – Jó éjszakát! – sóhajtok fel, és kicsit zavarba jövök. Hardin felnevet, megcsókolja a nyakamat, aztán leoltja a lámpát.

Nyolcvanhatodik fejezet Másnap korán reggel vidáman szedegetem össze a pipereholmimat a zuhanyozáshoz. – Veled megyek – nyögi Hardin félálomban, de csak nevetek rajta. – Dehogy jössz. Ugye tudod, hogy még csak hat óra van? Hova lett a fél nyolcas szabályod? – kérdezem évődve, és felkapom a neszesszeremet. – Akkor csak odakísérlek. – Imádom a reggeli morgós hangját. – Hova? A fürdőszobába? – csodálkozom, amikor kikászálódik az ágyból. – Nagylány vagyok. Végig tudok menni egyedül a folyosón. – Máris bajok vannak a szófogadással. – Hardin rosszallóan megcsóválja a fejét, de a szeme vidáman csillog. – Rendben, apuci. Vigyél el a fürdőszobába – nyafogom tréfásan. Semmi kedvem szót fogadni neki, de úgy döntök, hogy most humorosan fogom fel a dolgot. Hardin felvonja a szemöldökét, és elvigyorodik. – Ne hívj így, különben visszaviszlek az ágyba. – Rám kacsint, én meg gyorsan kiosonok a szobából, mielőtt elcsábulok. Hardin követ a folyosón, és a vécén ül, amíg lezuhanyozom. – El kell vinned a kocsimat – közli egy idő után, alaposan meglepve ezzel. – Majd elvitetem magam valakivel a campusra, és elviszem a tiédet, hogy el tudjak menni a lakásba. Tegnap este erre nem is gondoltam, ami még jobban megdöbbent, mert általában mindent alaposan megtervezek. – Hagyod, hogy vezessem a kocsidat? – csodálkozom. – Igen. De ha valami baja lesz, ne is gyere vissza – teszi hozzá vigyorogva. Lehet, hogy ezt komolyan gondolja… – Inkább nekem kéne aggódnom a kocsim miatt – válaszolom nevetve. Megpróbálja elhúzni a függönyt, de visszarántom, és hallom a kuncogását. – Gondolj csak bele, bébi. Holnaptól a saját fürdőszobádban zuhanyozhatsz minden reggel. – A hangját kicsit elnyomja a víz zubogása, mert már a sampont öblítem ki a hajamból. – Szerintem ezt csak akkor fogom fel, ha már ott leszünk. – Majd meglátod, milyen baró. Imádni fogod – mondja lelkesen. – Tudja valaki, hogy lakást bérelsz? – kérdezem, bár sejtem a választ. – Nem. Miért kéne bárkinek az orrára kötnöm? – Csak kíváncsi voltam. Elzárom a nyikorgó csapot. Hardin egy törülközőt tart elém, amikor kilépek a fülkéből, és a nedves testem köré tekeri. – Tudom, miért kérdezed. Mert szerinted eltitkolom a barátaim előtt, hogy összeköltözünk. Nem téved. – Tényleg kicsit furcsának tűnik, hogy kiköltözöl innen, de senki sem tud róla. – Ez nem miattad van. Csak nem akarom hallani a nyavalygásukat, hogy miért lépek ki a

diákszövetségből. Majd mindenkinek elmesélem, még Mollynak is, miután elfoglaltuk a lakást. – Elmosolyodik, és átkarol. – Én akarom elmondani Mollynak – közlöm nevetve, és megölelem. – Rendben. Öltözködés közben többször is el kell löknöm magamtól Hardin kezét, mert igazi polipként viselkedik. Végül átnyújtja a kocsi kulcsát, és kisietek a szobából. Alig ültem be a kocsiba, amikor rezeg a telefonom. Légy óvatos. Szeretlek, olvasom az üzenetet. Az leszek. Vigyázz a kocsimra. Én is szeretlek. Alig várom, hogy lássalak. Találkozzunk ötkor. A tragacsodnak nem lesz semmi baja. Vigyázz rá, különben parkolás közben véletlenül nekimegyek egy oszlopnak. Mosolyogva indítom útjára az SMS-t. Ne ingerelj, és menj dolgozni, mert lejövök, és letépem rólad azt a ruhát. Ez csábítóan hangzik, de visszadobom a mobilomat az utasülésre, és beindítom a kocsit. A motor halkan duruzsol, nem üvölt fel olyan hangosan, mint az enyém. Ahhoz képest, hogy egy régi autó, nagyon simán jár. Úgy tűnik, Hardin gondosan karbantartja. Amikor az autópályára fordulok, megcsörren a telefonom. – Jézusom. Nem bírod ki húsz percig nélkülem? – szólok bele nevetve. – Tessa? – kérdezi egy férfihang. Noah. Elveszem a telefont a fülemtől, hogy meggyőződjek róla. Legnagyobb rémületemre igazam van. – Ö… Elnézést, azt hittem… – motyogok zavartan. – Azt hitted, hogy ő az… Tudom – mondja Noah. A hangja szomorú, de nincs benne gyűlölet. – Elnézést. – Nem is próbálom tagadni. – Semmi baj – nyugtat meg. – Tehát… – Hirtelen nem tudom, mit mondjak. – Tegnap találkoztam az anyáddal. – Igen? – Megfájdul a szívem. Nem elég Noah szomorú hangja, de még az anyám is szóba kerül… – Igen… Eléggé haragszik rád. – Tudom… Megfenyegetett, hogy nem fizeti tovább az egyetemet. – Majd túlteszi magát ezen, biztos vagyok benne. Csak meg van sértve. – Meg van sértve? Most viccelsz? – Kicsit kiakadok, hogy Noah az anyám pártját fogja. – Nem, nem. Tudom, hogy rosszul csinálja, de csak dühös, amiért… tudod… amiért vele vagy. – Noah hangjában érződik a megvetés. – Nem ő fogja megmondani, hogy kivel legyek. Ezért hívtál? Közölni akartad, hogy nem kéne Hardinnal lennem? – Nem, Tessa, dehogy. Csak tudni akartam, hogy jól vagy. Tízéves korunk óta még nem telt el ilyen hosszú idő, hogy ne beszéltünk volna – emlékeztet. El tudom képzelni, milyen bánatos arcot vág. – Ne haragudj, hogy rád förmedtem. Csak most elég sok minden van az életemben, és azt hittem, azért hívsz, hogy… – Igaz, hogy már nem vagyunk együtt, de ez nem jelenti azt, hogy nem állok melletted – nyugtat

meg, és a szívem megint megsajdul. Hiányzik Noah. Nem a kapcsolatunkat sajnálom, de gyerekkorom óta az életem része volt, és ezt nehéz teljesen elengedni. Mindig számíthattam rá, mégis fájdalmat okoztam neki, és utána fel sem hívtam, hogy megmagyarázzam a dolgot, vagy bocsánatot kérjek. Könnybe lábad a szemem, mert tudom, hogy nagyon rosszul bántam vele, és nem érdemelte meg. – Mindent nagyon sajnálok, Noah – mondom sóhajtva. – Nincs semmi baj – biztat kedves hangon. Aztán hirtelen témát vált, mintha nem akarna tovább erről beszélni. – Hallom, hogy kaptál egy gyakornoki állást. – Most már felszabadultabban beszélgetünk, és csak akkor hagyjuk abba, amikor megérkezem a kiadóba. Búcsúzáskor megígéri, hogy beszél az anyámmal, és megpróbálja megváltoztatni a hozzáállását. Nagy kő esik le a szívemről. Noah mindig le tudta csillapítani, amikor borzalmasan viselkedett. A nap hátralévő része simán telik. Befejezem a kéziratot, és jegyzeteket készítek Mr. Vance-nek. Hardinnal közben több SMS-t váltunk, és megbeszéljük, hol találkozunk. Mire észbe kapok, már vége a napnak, és mehetek is. Amikor megérkezem a megadott címre, meglepődve látom, hogy félúton van a campus és a kiadó között. Ha itt laknék, csak húsz percet kéne vezetnem munkába vagy iskolába menet. Még mindig olyan lehetetlennek tűnik, hogy Hardinnal együtt fogunk élni. Nem látom a kocsiját a parkolóban, és amikor felhívom, a hangpostája felel. Mi van, ha meggondolta magát? Csak szólna, ha így lenne, nem? Kezdek megijedni, de ekkor felbukkan a kocsim, és Hardin leparkol mellettem. Legalábbis úgy tűnik, hogy az én kocsimat vezeti, de most mintha megváltozott volna. Az ezüst fényezésről eltűntek a foltok, és az egész jármű ragyog, mintha új lenne. – Mit csináltál a kocsimmal? – kérdezem, miután kiszáll. – Én is örülök, hogy látlak – üdvözöl mosolyogva, és megcsókolja az arcomat. – De komolyan. Mit csináltál? – erősködöm, és karba teszem a kezem. – Elvittem egy fényezőhöz. Inkább meg kéne köszönnöd, nem leharapni a fejem. – Megcsóválja a fejét. Nem firtatom a témát, mert egy kicsit ideges vagyok, tudván, hogy hol vagyunk, és mire készülünk. Különben is, a fényezés fantasztikusan néz ki. Csak nem tetszik, hogy Hardin rám költi a pénzét, és tudom, hogy ez nem olcsó mulatság. – Köszönöm. – Rámosolygok, és megfogom a kezét. – Nagyon szívesen. Most pedig menjünk be. – Hardin elindul a parkolóban. – Nagyon jól festesz a kocsimban, főleg ebben a ruhában. Egész nap erre gondoltam. Kár, hogy nem küldtél meztelen fotót, ahogy kértem – sajnálkozik, mire megbököm a könyökömmel. – Csak mondtam… Sokkal érdekesebbek lettek volna az órák. – Tehát ma végre bementél az egyetemre – állapítom meg nevetve. Hardin vállat von, és kinyitja az épület bejárati ajtaját előttem. – Itt is vagyunk. Mosolygok a lovagiasságán, és belépünk. Az épület előtere egyáltalán nem olyan, mint amire számítottam. Minden fehér benne. Fehér padló, hófehér falak, fehér fotelok, fehér heverők, fehér szőnyegek, és fehér lámpák az üvegasztalokon. Nagyon elegáns, ugyanakkor ijesztő. Egy öltönyös,

alacsony, kopasz férfi üdvözöl minket, és kezet ráz Hardinnal. Idegesnek tűnik, valószínűleg Hardin miatt. – Bizonyára ön Theresa – mosolyog rám. A fogai ugyanolyan vakító fehérek, mint a falak. – Tessa – javítom ki mosolyogva, és észreveszem, hogy Hardin is elfojt egy halvány mosolyt. – Örülök a találkozásnak. Akkor aláírhatjuk a papírokat? – Nem, Tessa előbb szeretné megnézni a lakást. Miért írnánk alá bármit, amíg nem látta? – kérdezi Hardin határozott hangon. Az ingatlanos nyel egy nagyot, és bólint. – Hát persze. Menjünk fel – mondja zavartan, és a folyosó felé mutat. – Legyél kedves – súgom oda Hardinnak a lift felé menet. – Nem – válaszolja, aztán rám vigyorog, és megszorítja a kezem. Haragos arccal nézek rá, de a gödröcskéi láttán ellágyulok. A férfi lelkendezik, milyen csodás a kilátás, és közli, hogy ez az egyik legjobb és leggazdagabban felszerelt lakóépület a környéken. Udvariasan bólogatok, de Hardin nem szólal meg. Amikor kilépünk a liftből, meglepődöm, milyen éles a kontraszt az előtér és az emeleti folyosó között. Mintha egy másik épületbe lépnénk be… Sőt, egy másik korszakba. – Ez az – jelenti be a férfi, és kinyitja az első ajtót. – Ezen a szinten csak öt lakás van, úgyhogy nem kell sok szomszédhoz alkalmazkodniuk. – Int, hogy lépjünk be, de közben kerüli Hardin pillantását. Ezt meg tudom érteni, ugyanakkor szórakoztatónak tartom a feszengését. Önkéntelenül felkiáltok, amikor meglátom a lakást. A nappali helyiség padlója csiszolt, mintás kőből van, kivéve az étkező tágas, négyzet alakú területét, amelyet parketta borít. Nagyon tetszik a szépen megmunkált, csupasz téglafal. Néhol kicsit ütött-kopott, de meleg, meghitt hangulatot áraszt. Az ablakok hatalmasak, a bútorok régimódiak, de tiszták. Ennél tökéletesebb helyet el sem tudtam képzelni. Mintha egy másik korban lennénk, mégis minden kényelmes és modern. Hardin árgus szemekkel figyeli az arcomat, miközben mindent szemügyre veszek, és bemegyek a többi helyiségbe is, míg ő az ingatlanügynök társaságában követ. A kis konyha könnyed és alternatív stílusú, mert a mosogató meg a pult fölött színes csempék díszítik a falat. Egyszerűen mindent imádok ebben a kis lakásban. A földszinti előtér megijesztett, és arra számítottam, hogy nem fog tetszeni. Azt hittem, hogy egy méregdrága, jellegtelen lakás lesz, és nagyon örülök a kellemes csalódásnak. A fürdőszoba kicsi, de elég lesz kettőnknek, és a hálószoba is pont olyan tökéletes, mint a többi helyiség. Három fala régimódi piros téglából van, a negyediket pedig egy mennyezetig érő könyvespolc foglalja el, és még egy létra is van hozzá. Felnevetek, mert pontosan ilyen lakást képzeltem el magamnak az egyetem elvégzése után. Nem számítottam arra, hogy ilyen hamar megvalósul az álmom. – Megtölthetjük a polcokat. Rengeteg könyvem van – motyogja Hardin idegesen. – Én… Csak… – Nem tudok többet kinyögni. – Tehát nem tetszik. Azt hittem, szeretni fogod, mert annyira illik hozzád. A pokolba! – Hardin komor arcot vág, és ingerülten beletúr a hajába. – Nem… Én… – Akkor menjünk, és mutasson nekünk egy másikat! – förmed a férfira.

– Hardin, hadd fejezzem be a mondatot. Azt akartam mondani, hogy imádom! – nyugtatom meg gyorsan. Az ügynök is megkönnyebbülten sóhajt fel, akárcsak Hardin, aki azonnal el is vigyorodik. – Tényleg? – Igen. Féltem, hogy egy divatos, hideg stílusú lakás lesz, de ez egyszerűen tökéletes – lelkendezem, és komolyan gondolom, amit mondok. – Tudtam! Az előbb egy pillanatra ideges lettem, de amikor megnéztem ezt a helyet, azonnal rád gondoltam. Elképzeltelek itt… – Hardin az ablak alatt lévő kipárnázott padra mutat. – Ahogy üldögélsz, és olvasol. Akkor jöttem rá, hogy veled akarok itt lakni. Elmosolyodom, és a gyomrom megremeg. Kicsit szégyellem, hogy egy idegen előtt mondja ezt, bár egy ingatlanost csak a lakás kiadása érdekli. – Akkor most már aláírhatjuk a papírokat? – kérdezi a férfi, és idegesen toporog. Hardin rám néz, mire bólintok. El sem tudom hinni, hogy tényleg ezt csináljuk! Nem törődöm a halk belső hanggal, ami azt súgja, hogy minden túl hamar történik, és túl fiatal vagyok még, hanem követem Hardint a konyhába.

Nyolcvanhetedik fejezet Hardin aláírja a sűrűn telegépelt lapot, aztán elém csúsztatja a dokumentumokat. Elveszem tőle a tollat, és odakanyarítom a nevem, mielőtt megint kételkedni kezdek. Készen állok erre. Készen állunk erre. Igen, valóban fiatalok vagyunk, és csak rövid ideje ismerjük egymást, de tudom, hogy mindenkinél jobban szeretem, és ő is szeret engem. Ha ez az egy biztos, akkor a többi majd megoldódik magától. – Rendben. Itt vannak a kulcsok – mosolyog ránk Robert, akinek a szerződésből megtudtam a nevét. Átad nekünk egy-egy kulcscsomót, aztán elbúcsúzik, és megy a dolgára. – Nos… Isten hozott itthon – néz rám Hardin, miután egyedül maradunk. Felnevetek, és közelebb lépek hozzá, hogy át tudjon ölelni. – Még mindig nem hiszem el, hogy itt lakunk. Az egész olyan valószínűtlen – ámuldozom, és körülnézek a nappaliban. – Ha valaki két hónapja azt mondja, hogy veled fogok lakni, vagy egyáltalán járni fogunk, akkor kinevettem volna… Vagy inkább megütöm. – Hardin elmosolyodik, és a két kezébe veszi az arcomat. – Milyen kedves vagy – méltatlankodom tréfásan, és megfogom a derekát. – De nagyon jó, hogy van egy saját lakásunk. Nincs több dübörgő buli a földszinten, nem kell elviselni a szobatársakat meg a közös zuhanyozókat – sóhajtok fel elégedetten. – És van saját ágyunk – teszi hozzá Hardin, felvonva mindkét szemöldökét. – Még be kell szereznünk néhány holmit. Edényeket meg ilyesmit. Megfogom a homlokát. – Jól érzed magad? – mosolygok rá. – Ma nagyon együttműködő vagy. Hardin megcsókolja a kezem fejét. – Azt akarom, hogy jól érezd magad itt… Hogy otthon érezd magad… velem. – És te? Te otthon érzed magad? – kíváncsiskodom. – Meglepő módon, igen – válaszol bólogatva, és körülnéz a helyiségben. – Akkor menjünk el a cuccaimért. Nincs sok holmim, csak néhány könyv, meg a ruháim. Hardin meglengeti a karját, mintha egy bűvészmutatványt csinálna. – Az már megtörtént. – Hogyhogy? – csodálkozom. – Minden holmidat elhoztam a szobádból. A csomagtartóban van – magyarázza. – Honnan tudtad, hogy alá fogom írni a szerződést? És ha nem tetszik a lakás? – kérdezem mosolyogva. Szerettem volna elbúcsúzni Stephtől meg a szobámtól, ami három hónapig az otthonom volt. De hát úgyis meglátogatom még Stephet. – Mert ha ez nem jön be, akkor találtam volna egyet, ami megfelel – válaszolja magabiztosan. – Oké… És a te holmid? – Holnap elmehetünk érte. A csomagtartóban vannak ruháim. – Miért tartasz ott annyi ruhát? – Még mindig csodálkozom, hogy egy gardrób van a kocsijában. – Fogalmam sincs, tényleg. Az ember sosem tudhatja, mikor van szüksége tiszta ruhára. – Hardin

megvonja a vállát. – Menjünk a boltba, és vegyük meg a konyhai eszközöket, meg valami kaját – javasolja. – Rendben. – A gyomrom még mindig remeg az izgalomtól, ami akkor kezdődött, amikor beléptem a lakásba. – Vezethetem a kocsidat? – kérdezem, amikor leérünk az előcsarnokba. – Nem is tudom… – néz rám mosolyogva. – Az engedélyem nélkül lefestetted a kocsimat. Azt hiszem, ezek után jogom van hozzá. – Kinyújtom a kezem, mire Hardin elhúzza a száját, de a tenyerembe pottyantja a kocsija kulcsát. – Tehát tetszik a kocsim? Jól megy, nem? – Egész tűrhető – közlöm somolyogva. Nem akarom elárulni, mennyire odavagyok a kocsijáért. A lakás nem is lehetne jobb helyen. A közelben rengeteg bolt, kávézó, sőt még egy park is található. A Targetbe megyünk, és a kosarunk nemsokára tele van edényekkel, lábosokkal, serpenyőkkel, csészékkel, és még rengeteg olyan holmival, amire később szükségünk lehet. Úgy döntünk, hogy az ételeket majd később vesszük meg, mert már nem bírunk el több cuccot. Elvállalom, hogy holnap munka után elintézem a bevásárlást, ha Hardin felírja, hogy miket szeret enni. Van még egy előnye annak, hogy együtt élünk: olyasmit is megtudok róla, amiről eddig nem beszéltünk. Nagyon szűkszavú, ezért örülök, hogy mostantól veszekedés nélkül kicsikarhatok belőle valami információt magáról. Egy jó ideje minden éjszakát együtt töltünk, de a közös vásárlás közben sok apró szokását megismertem. Például azt, hogy tejjel nem szereti a müzlit, idegesíti, ha nem egyformák a bögrék a konyhában, és kétféle fogkrémet használ: egyet reggel, egy másikat pedig este. Erre igazából nem tudott magyarázatot adni. Ja, és még valami: inkább ezerszer felmossa a konyhát, mint hogy be kelljen pakolnia a mosogatógépet. Mindjárt meg is egyezünk, hogy ez az én feladatom lesz, ha ő tisztán tartja a padlót. Amikor fizetésre kerül sor, veszekedni kezdünk a pénztárosnő előtt. Tudom, hogy kauciót kellett fizetnie a lakásért, ezért ragaszkodom ahhoz, hogy most én fizessem a számlát. De Hardin erősködik, hogy az előfizetéseken meg az élelmiszeren kívül mindent ő fog állni. Először még belement, hogy a villanyszámlát is én fizessem, de aztán közölte, hogy ez benne van a bérleti díjban. Meg is mutatta a bérleti szerződésben az erre vonatkozó pontot. Bérleti szerződés… Még csak elsőéves vagyok az egyetemen, és máris közös lakást bérelek egy férfival. Ez őrület, nem? Hardin dühös pillantást vet a pénztárosra, amikor elveszi a bankkártyámat. A nő azonban nem zavartatja magát, hanem szó nélkül végighúzza a kártyát a terminál nyílásán. Legszívesebben felnevetnék, hogy sikerült megnyernem a csatát. De Hardin már így is ideges, és nem akarom elrontani az estét. Hardin duzzog, amíg a lakáshoz érünk, és én sem szólalok meg, mert szórakoztatónak tartom a helyzetet. – Lehet, hogy kétszer kell fordulnunk, mire mindent fel tudunk vinni – töröm meg végül a csendet. – Van még valami, amit tudnod kell rólam. Inkább száz szatyrot cipelek fel a lakásba, mint hogy kétszer menjek vissza a kocsihoz – jegyzi meg, és végre elmosolyodik. Végül mégis két kört kell tennünk, mert az edények túl nehezek. Hardin még bosszúsabb lesz, én viszont annál jobban mulatok rajta.

Az összes edényt betesszük a konyhaszekrényekbe, aztán Hardin rendel egy pizzát. Udvariasan felajánlom, hogy kifizetem a felét, mire szó nélkül rám mered, és felmutatja a középső ujját. Felnevetek, és a csomagolóanyagokat a szemetesbe gyűröm. Nem tréfáltak, amikor azt mondták, hogy a lakás bútorozott. Minden van benne, amire szükségünk lehet, még szemetes és zuhanyfüggöny is. – A pizza harminc perc múlva jön, addig lemegyek a holmidért – jelenti be Hardin. – Én is jövök! – kiáltom utána, és követem a folyosón. A holmimat két dobozba meg egy kukás szatyorba gyűrte. Felszisszenek a látványtól, de nem teszem szóvá. Hardin kiemel a csomagtartójából néhány pólót meg egy farmert, és a ruháim tetejére dobja. – Még jó, hogy van vasalónk – jegyzem meg. Amikor a csomagtartójába pillantok, feltűnik valami. – Még nem dobtad ki azt a lepedőt? – csodálkozom. – Ja… Igen. Akartam, de megfeledkeztem róla – válaszolja, és elfordítja a tekintetét. – Rendben… – Kicsit nyugtalanít a viselkedése. Felcipeljük a dobozokat meg a szatyrokat a lépcsőn, és mire felérünk, már csönget is a pizzafutár. Hardin visszamegy a kapuhoz, és amikor újra megjelenik a lakásban, a dobozból mennyei illatok áradnak. Eddig nem is vettem észre, milyen éhes vagyok. Az asztalnál eszünk, és szokatlannak, ugyanakkor nagyon kellemesnek találom, hogy a saját lakásunkban vacsorázom Hardinnal. Csendben faljuk a finom pizzát, de most jólesik a csend, mert arról beszél, hogy otthon vagyunk. – Szeretlek – mondja, amikor beteszem az edényeket a mosogatógépbe. Megfordulok, és ránézek. – Szeretlek. Ekkor megrezzen a telefon az asztalon. Hardin ránéz, és megérinti a kijelzőt. – Ki az? – kérdezem. – Noah? – válaszolja és kérdezi egyszerre. Tudom, hogy ebből nem jöhetek jól ki. – Azt írja, „jó volt ma beszélgetni veled”. – Hardin összeszorítja a száját. Odamegyek, és kikapom a kezéből a telefont. Nem könnyű feladat, mert olyan erősen szorítja, hogy attól tartok, összetöri. – Igen, ma felhívott – közlöm vele színlelt nyugalommal. El akartam mondani neki, csak vártam a megfelelő alkalmat. – És? – kérdezi felvont szemöldökkel. – Elmesélte, hogy találkozott az anyámmal, és tudni akarta, hogy vagyok. – Miért? – Nem tudom. Gondolom, kíváncsi volt. – Megvonom a vállam, és visszaülök az asztalhoz. – Ne kíváncsiskodjon rólad! – mordul fel Hardin. – Nem kell felfújnod ezt a dolgot, Hardin. Gyerekkorom óta ismerem őt. Hardin hűvös pillantással néz rám. – Nem érdekel. – Ez nevetséges! Most költöztünk össze, és azon aggódsz, hogy Noah felhívott? – Próbálom

kijózanítani, hátha sikerül. – Nincs rá semmi okod, hogy társalogjál vele. Valószínűleg azt hiszi, hogy vissza akarsz menni hozzá, mert felvetted a telefont, amikor felhívott. – Hardin idegesen a hajába túr. – Nem, erről szó sincs. Tudja, hogy veled vagyok. – Igyekszem megőrizni a higgadtságomat. Hardin a telefonom felé bök. – Akkor most azonnal hívd fel, és mondd meg neki, hogy többé ne hívjon. – Micsoda? Nem! Miért tennék ilyet? Noah nem tett semmi rosszat, és már így is elég fájdalmat okoztam, illetve okoztunk neki. Úgyhogy nem mondok ilyet neki. Nincs semmi baj abban, ha barátságos viszonyban maradunk. – De igen! – Hardin felemeli a hangját. – Azt hiszi, hogy jobb nálam, és megpróbál elvenni tőlem! Nem vagyok ostoba, Tessa. Az anyád is azt akarja, hogy vele legyél… Nem hagyom, hogy Noah megpróbálja elvenni tőlem, ami az enyém! Felállok, és tágra nyílt szemmel hátrébb lépek. – Hallod, amit mondasz? Úgy beszélsz, mint egy őrült! Nem fogom elmarni magamtól Noah-t, mert te elmebeteg módon birtokolni akarsz. – Kiviharzok a konyhából. – Ne hagyj itt! – kiáltja utánam, és követ a nappaliba. Hardin egy ilyen csodás napot is el tud rontani egy veszekedéssel. De most nem hagyom magam. – Akkor ne viselkedj úgy, mintha a tulajdonod lennék. Megpróbálok eleget tenni a kívánságaidnak, de Noah-val kapcsolatban nem parancsolgathatsz nekem. Azonnal megszakítanék vele minden kapcsolatot, ha érezném, hogy rám mozdul, vagy valami illetlent mond. De ilyesmiről szó sincs. Meg kell tanulnod bízni bennem. Hardin rám mered, aztán csendesebb hangon folytatja. – Nem kedvelem. – Rendben, ezt megértem, de azért ne vetkőzz ki magadból. Noah nem azon mesterkedik, hogy ellopjon tőled, mert nem olyan. Ez az első alkalom, hogy felhívott, amióta szakítottam vele. – És az utolsó! – csattan fel Hardin. Megcsóválom a fejem, és a kis fürdőszoba felé indulok. – Mit csinálsz? – szól utánam. – Lezuhanyozok, és mire visszajövök, remélem, hogy nem fogsz úgy viselkedni, mint egy gyerek – közlöm vele. Büszke vagyok magamra, hogy megvédtem az igazamat, ugyanakkor sajnálom Hardint. Tudom, hogy csak azért félt Noah-tól, mert nem akar elveszíteni. És féltékeny ránk, mert Noah-val „összeillünk”, ha megjelenünk valahol. Elméletben Noah lenne a tökéletes társam, de én nem Noah-t, hanem Hardint szeretem. Hardin követ a fürdőszobába, de amikor vetkőzni kezdek, elfordul, és magamra hagy. Kifelé menet becsapja a fürdőszoba ajtaját. Gyorsan lezuhanyozom, és amikor visszamegyek a szobába, Hardin az ágyon fekszik, és csak egy alsó van rajta. Csendben kihúzom az egyik fiókot, hogy keressek egy pizsamát. – Nem a pólómban alszol? – kérdezi halk hangon. – Én… – Csak most veszem észre, hogy összehajtogatta, és az éjjeliszekrényre tette. – Köszönöm. – Belebújok. Az ismerős illat majdnem elfeledteti velem, hogy most haragudnom kell Hardinra. De amikor a komor arcára nézek, azonnal eszembe jut. – Ez remek este volt – jegyzem meg bosszúsan, és

visszaviszem a nedves törülközőt a fürdőszobába. – Gyere ide – szólal meg, amikor visszajövök. Óvatosan odalépek hozzá, mire felül, és a lába közé állít. – Elnézést – motyogja, és felnéz rám. – Miért? – Mert úgy viselkedtem, mint egy ősember – sóhajtja, mire elnevetem magam. – És hogy elrontottam az első esténket az új lakásunkban – teszi hozzá. – Köszönöm. Meg kell beszélnünk ezeket a dolgokat, és nem jó, ha így rám rontasz miattuk. – Az ujjam körül forgatom az egyik tincset a tarkóján. – Tudom – bólint, és halványan elmosolyodik. – Megbeszélhetjük, hogy többé nem állsz szóba vele? – Nem ma este – sóhajtom fáradtan. Kell találnunk egy kompromisszumos megoldást, de nem tilthatja meg, hogy beszélgessek valakivel, akit fél életemben ismertem. – Nehéz dolgunk lesz – nevet fel bánatos arccal. – Remélem, a szomszédok nem fogják visszasírni a csendes estéiket. – Amúgy sem élvezhetik majd a nagy csendet. – Hardin elmosolyodik, és a gödröcskéi elővillannak, de úgy teszek, mintha nem hallottam volna meg a célzását. – Tényleg nem akartam elrontani az estét – mentegetőzik még egyszer. – Tudom. Nem is rontottad el, mert még csak nyolc óra – nyugtatom meg. – Én akartam levenni rólad azt a ruhát – közli mohó pillantással. – Visszavehetem, ha akarod – nézek rá, és igyekszem csábító arcot vágni. Hardin szó nélkül felkap, és a vállára emel. Felsikítok, és rúgkapálni kezdek. – Mit csinálsz? – méltatlankodok. – Elmegyünk a ruháért. – Felnevet, és a szennyeskosárhoz visz.

Nyolcvannyolcadik fejezet – Kár, hogy végül nem jutottunk el oda, hogy levegyem rólad azt a ruhát – súgja a fülembe Hardin, és az ágyra dob. Mihelyt levettem magamról a pólóját, gyakorlatilag egyből rám vetette magát, és olyan gyorsan felvette az óvszert, hogy észre sem vettem. Felsóhajtok, amikor az ölembe hatol, és lassan mozgatni kezdi a csípőjét. Ez az első alkalom, hogy a behatoláskor nem érzek fájdalmat, csak gyönyört. – Istenem, bébi… Olyan jó vagy – nyögi a fülembe, miközben egyre hevesebben döfköd. Az érzés leírhatatlan. Az izmos teste, a forró bőre érintése… Szeretnék én is mondani valamit, és érzéki szavakkal tüzelni a vágyát, de nem tudok megszólalni, mert minden mozdulata újabb és újabb gyönyörűséges érzést gerjeszt bennem, és csak erre figyelek. A hátába mélyesztem a körmömet, és lenyűgözve nézem, ahogy fennakadnak a szemei. Imádom, amikor ennyire elveszíti az önuralmát, és teljesen kifordul magából, miközben hevesen ostromolja a testemet. Felemeli a lábamat, és a dereka köré kulcsolja, hogy még mélyebbre hatolhasson. Az érzés és a látvány hamar elvisz a csúcs közelébe. Megfeszítem a lábam, még a lábujjaim is görcsbe rándulnak. Nyögök, sóhajtozom, és kétségbeesetten kiáltozom a nevét. – Ez az, bébi… Élvezz el… Hadd lássam, milyen… jó… – dadogja, és a hüvelyemben egy rángást érzek. Néhány másodperccel előbb végez, de folytatja a mozdulatait, amíg én is eljutok a beteljesedésig, és lüktetve olvadozom a karjaiban. A testemben mintha nem lennének csontok, olyan puhának és lazának érzem magam. Hardin rám zuhan, és egy darabig csendben heverünk, élvezve, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz. Néhány perc múlva már hallom is Hardin halk horkolását. A napok itt mintha gyorsabban telnének. Életemben először teljesen szabad vagyok, és valószínűleg az van ilyen hatással rám. Még mindig szokatlan, hogy a saját lakásomban ébredek, a saját fürdőszobámban zuhanyozok, és a saját konyhámban készítem el a reggeli kávét. Ráadásul mindezt Hardinnal együtt élem át, ami még csodálatosabbá teszi az egészet. Egy tengerészkék ruhát veszek fel, ami olyan anyagból készült, mintha horgolt lenne, és egy fehér magas sarkú cipőt választok ki hozzá. Már egyre ügyesebben járok magas sarkúban, de a biztonság kedvéért most is a táskámba teszek egy kényelmes vászoncipőt. A hajamat begöndörítem, feltűzöm, és kisminkelem magam. Halvány szemhéjpúdert és barna szemceruzát használok. Nagyon tetszik nekem ez az önálló élet… Hardin nem hajlandó felkelni, csak felül, hogy búcsúzáskor megcsókoljon. Nem értem, mikor jut ideje a munkára és a tanulásra, mert még sosem láttam, hogy ezzel foglalkozott volna. Felbátorodom, és az ő kocsijával megyek el. Ha nem jár órára, nem hiányzik neki az autó, gondolom. Már el is felejtettem, milyen közel lakunk a kiadóhoz. Ne felejtsem el megköszönni a figyelmességét, hogy még erre is gondolt. Neki viszont hosszabb az út a campusig. Sokkal jobb, hogy nem kell negyven percet vezetnem, ha dolgozni megyek. Amikor felérek a felső szintre, Kimberly éppen egy asztal mellett áll, és fánkokat rak sorba rajta. – Nahát, Tessa! Nézzenek oda! – kiáltja, és elismerően füttyent. Elpirulok, mire elneveti magát. – A sötétkék a te színed, ez nem kétséges. – Még egyszer végigmér. Kicsit zavarba jövök, de a mosolya

megnyugtat. Mostanában sokkal magabiztosabb vagyok, és szexinek érzem magam, hála Hardinnak. – Köszönöm, Kimberly. – Viszonzom a mosolyát, és elveszek egy fánkot meg egy csésze kávét. A recepció telefonja megcsörren, és Kimberly odarohan, hogy felvegye. Az irodámba érve egy e-mail vár Mr. Vance-től. Megdicséri az első kézirathoz fűzött megjegyzéseimet, és közli, hogy ez egyfajta vizsga volt, mert a kiadó már elfogadta a kéziratot. Viszont alig várja az értékelésemet és megjegyzéseimet a második kéziratról. Azonnal bele is vetem magam a munkába. – Jó olvasmány? – Hardin hangjára összerezzenek. Meghökkenve nézek fel, de ő vidáman mosolyog rám. – Bizonyára, mert észre sem vetted, hogy bejöttem. Hihetetlenül jól néz ki. A haja elöl most is fel van borzolva, mint mindig, de kétoldalt a szokásosnál laposabb. Egy fehér V kivágású póló van rajta, elég feszülős, és átütnek rajta a tetoválás mintái. Istenem, de szexi… És az enyém! – Milyen volt az út? – érdeklődik gúnyosan. – Nagyon élveztem – válaszolom, és kuncogni kezdek. – Tehát azt hiszed, hogy az engedélyem nélkül elviheted a kocsimat? – A hangjából nem tudom megítélni, hogy tréfál vagy komolyan beszél. – Nos… én… – hebegem. Hardin nem szól semmit, csak odajön hozzám, és elhúzza a székemet az asztaltól. Tetőtől talpig végigmér, és felállít. – Ma nagyon szexi vagy – súgja a nyakamba, mielőtt megcsókol a fülem alatt. Megborzongok. – Miért… Miért jöttél? – Nem örülsz, hogy láthatsz? – Elmosolyodik, és felültet az asztal tetejére. Te jóságos ég… – Dehogynem – bólintok. Mindig boldog vagyok, ha láthatom. – Lehet, hogy vissza kéne ide jönnöm dolgozni, hogy ezt csinálhassam mindennap… – duruzsolja, és a combomra teszi a kezét. – Bejöhet valaki. – Próbálok szigorúnak látszani, de a hangom megremeg. – Ne aggódj. Vance egész délután egy értekezleten van, és Kimberlyvel megbeszéltem, hogy felhív, ha akar tőled valamit. Tehát Hardin elhintette Kimberlynek, hogy mit fogunk csinálni az irodában? Érzem, hogy égni kezd az arcom, de a szégyen helyét hamarosan átveszi az izgalom. Az ajtó felé pillantok. – Zárva van – vigyorog Hardin. Megfeledkezem minden aggodalmaskodásról. Közelebb rántom magamhoz Hardint, a dudorodó farmerjához nyúlok, és a vastag anyagon keresztül megragadom a péniszét. Felnyög, és kigombolja a nadrágot, aztán letolja, az alsójával együtt. – Ez most gyorsabb lesz a szokásosnál. Jó, bébi? – A válaszomat meg sem várva félrehúzza a bugyimat. Bólintok, és megnyalom a szám szélét. Felnevet, és a csípőmnél fogva az asztal szélére húz. A nyakára tapasztom az ajkamat, és közben hallom, hogy feltépi az óvszer csomagolását.

– Nézzenek oda… Három hónapja még elpirultál, ha a szex szóba került, most pedig hagyod, hogy megdugjalak az íróasztalodon – súgja a fülembe, és egy heves mozdulattal belém döfi magát. Hardin befogja a számat, és az ajkába harap. El sem hiszem, hogy szexelek vele az irodámban, a munkahelyemen, amikor Kimberly alig ötven méterre van tőlem. De be kell ismernem, hogy ez a helyzet tovább fokozza az izgalmamat. – Csendben… tudsz… maradni? – kérdezi zihálva, és fokozza az iramot. Bólintok. Olyan vadul ostromolja a testemet, hogy bele kell kapaszkodnom, nehogy leessek az asztalról. – Ezt szereted, ugye? Gyorsan és keményen… – Hardin összeszorítja a száját, és hallom, hogy csikorgatja a fogát. Gyengéden a tenyerébe harapok, mert tényleg nem akarok kiabálni. – Válaszolj, különben abbahagyom – fenyegetőzik. Ránézek, és bólintok, de megszólalni nem tudok, annyira lefoglalnak az érzések. – Tudtam, hogy élvezni fogod – lihegi, aztán kihúzza magát belőlem, és egy gyors mozdulattal megfordít. Előredönti a felsőtestemet, és hassal az asztalra nyom. Jézusom… Most hátulról hatol be, és először csak lassan mozog bennem. Megragadja a hajamat, és hátrahúzza a fejemet, hogy megcsókolhassa a nyakamat. Az ölemben nő a feszültség, és Hardin mozdulatai megint egyre szilajabbak lesznek. Mélyen, keményen fúrja magát belém, hangosan zihál a fülembe, és tudom, hogy ő is közeledik a csúcshoz. Még egy lökés, aztán még egy… Egyszerre nyögünk fel, és rándul össze a testünk, amikor elérjük a beteljesülést. Hardin megcsókolja a vállamat, visszahúzódik belőlem, és segít felállni. – Ez… – suttogom, de Hardin egy csókkal belém fojtja a szót. – Igen, az… – fejezi be a gondolataimat, miközben felhúzza a nadrágját. Megigazítom a hajamat, és megtörlöm a szemem alját, hátha elmosódott a szemfestékem, aztán az órára nézek. Mindjárt három. Megint gyorsan eltelt a nap. – Na, gyere. Kész vagy? – kérdezi Hardin. – Mi? Még csak három. – Az órára mutatok. – Christian azt mondta, hogy korábban elmehetsz. Egy órája beszéltem vele. – Hardin! Nem kérheted meg, hogy engedjen el korábban. Ez a munka nagyon fontos nekem. – Nyugodj meg, bébi. Említette, hogy egész délután távol lesz, és ő hozta fel, hogy korábban elmehetsz. – Nem akarom, hogy valaki azt gondolja, visszaélek a helyzetemmel. – Senki sem hiszi ezt. A tanulmányi átlagod és a munkád önmagáért beszél. – Várj… Akkor miért nem hívtál fel, és mondtad, hogy menjek haza? – kíváncsiskodom, és felvonom a szemöldököm. – Amióta először megláttalak ebben az irodában, arra vártam, hogy ráhajolj az íróasztalra. – Ravasz mosolyt villant rám, és leveszi a fogasról a kabátomat. Azért jött ide, mert szexelni akart velem az íróasztalon? Össze kéne szidnom, de nem tagadhatom, hogy én is nagyon élveztem. Semmit sem tudok megtagadni tőle, ha egy ilyen pólóban látom, amelyben még jobban megcsodálhatom a tetovált izmait.

A kocsik felé menet Hardin hunyorog a napon, aztán rám néz. – Arra gondoltam, hogy meg kéne vennünk a göncöket ahhoz a rohadt esküvőhöz. – Jó ötlet – bólintok. – De én vezetem a kocsidat, aztán az enyémet a ház előtt hagyjuk, és úgy megyünk vásárolni. – Beugrom a kocsiba, mielőtt tiltakozhatna. Csak megcsóválja a fejét, és mosolyog. Miután a kocsimat leparkoltuk a ház elé, elmegyünk a bevásárlóközpontba. Hardin egész idő alatt nyafog és panaszkodik, mint egy gyerek. Szexuális ígéretekkel kell megvesztegetnem, hogy vegyen egy nyakkendőt. Végül beszerez magának egy fekete pantallót, egy fekete zakót, egy fehér inget meg egy fekete nyakkendőt. Egyszerű és tökéletes viselet lesz. Nem hajlandó semmit sem felpróbálni, de remélem, jó méretet választottunk. Tudom, hogy szeretne valami kifogást találni, és kihagyni az esküvőt, de nem engedem. Miután vele végeztünk, én jövök. – A fehéret – mutat az egyik kezemben tartott rövid fehér ruhára, mert a másikban egy hosszabb fekete van. Karen azt mondta, hogy a fekete meg a fehér lesz az esküvő színe, és ehhez tartom magam. Hardinnak nagyon tetszett a fehér ruhám, amit tegnap viseltem, ezért úgy döntök, hogy megfogadom a tanácsát. Bosszúsan látom, hogy Hardin nemcsak azért viszi a pénztárhoz a ruhát meg a cipőt, hogy segítsen nekem, hanem ki is fizeti. Tiltakozom, de a fiatal pénztárosnő csak mosolyog, és megvonja a vállát. – Ma este dolgoznom kell, úgyhogy nem jövök haza vacsorára – közli velem Hardin a parkoló felé menet. – Akkor addig én elmegyek kaját venni – vetem fel az ötletet, mire bólint. – Legyél óvatos, és sötétedés előtt érj haza – figyelmeztet. Visszaérünk a lakásba, Hardin felírja nekem, milyen ételeket szeret, aztán távozik. Felveszek egy farmert meg egy pulóvert, és az utcában lévő élelmiszerbolthoz sétálok. Vásárlás után mindent elpakolok, dolgozom egy kicsit a beadandókon, és vacsorát készítek. Írok Hardinnak, de nem válaszol, ezért a vacsoráját a mikróba teszem, hogy majd felmelegíti, ha hazaér. Aztán kényelmesen elhelyezkedem a heverőn, és bekapcsolom a tévét.

Nyolcvankilencedik fejezet Amikor felébredek, eltelik néhány pillanat, mire rájövök, hogy még mindig a heverőn vagyok. – Hardin! – kiáltom, és lerúgom magamról a takarót. Bemegyek a hálószobában, hátha ott van. De a szoba üres. Hol a pokolban lehet? Visszasietek a nappaliba, és felkapom a mobilomat a heverő támlájáról. Még mindig nem kaptam tőle üzenetet, és… Te jó ég! Hét óra van. Felhívom, de a hangpostája válaszol, ezért kinyomom a hívást. Idegesen rohangászom a konyhába, bekapcsolom a kávéfőzőt, aztán a fürdőszobába megyek és lezuhanyozom. Még jó, hogy időben felébredtem, mert be sem állítottam az ébresztőt. Még sosem fordult elő velem, hogy elfelejtettem. – Hol vagy? – teszem fel a kérdést hangosan, mielőtt a zuhany alá állok. Hajszárítás közben átgondolom, hogy milyen magyarázat lehet a távolmaradására. Tegnap este azt hittem, hogy egyszerűen elmerült a munkájába, mivel biztosan lemaradásai vannak. Vagy találkozott egy ismerősével, és elszaladt az idő. De a könyvtárban? A könyvtárak általában korán bezárnak, és még a bárok is lehúzzák a redőnyt előbb vagy utóbb. A legvalószínűbb magyarázat, hogy elment valami buliba. Valahogy sejtem, hogy ez történt. A lelkem mélyén azért aggódom, hogy baleset érte, de ez a gondolat olyan fájdalmas, hogy azonnal el is hessegetem. De akármilyen történetet vagy kifogást próbálok kitalálni, abban az egyben biztos vagyok, hogy olyasmit csinált, amire nincs mentség. Tegnap este minden rendben volt köztünk, aztán elmegy, és egész éjszaka kimarad? Ma nincs kedvem ruhát venni, ezért belebújok a régi szűk, fekete szoknyámba meg egy halvány rózsaszín blúzba. Útközben beborul az ég, és mire a kiadóba érek, a hangulatom is sötét lesz. És iszonyúan mérges vagyok. Mégis mit képzel? Kimarad egész éjszaka, és nem is szól nekem? Kimberly kérdőn néz rám, amikor elhaladok a fánkos asztal mellett, és nem veszek egyet sem. Mosolyt erőltetek az arcomra, és bemegyek az irodámba. Egész délelőtt kába vagyok. Többször is elolvasok néhány oldalt a kéziratból, de egyszerűen nem fogom fel a szavak értelmét. Kopognak az ajtón, és nagyot dobban a szívem. Akármennyire is haragszom rá, azt remélem, hogy ő lép be rajta. De Kimberly dugja be a fejét. – Nincs kedved velem ebédelni? – érdeklődik kedves hangon. Először vissza akarom utasítani az ajánlatát, de aztán rájövök, hogy semmi értelme itt üldögélni, és a barátom miatt dühöngeni vagy aggódni. Rámosolygok. – De igen. A szomszéd utcában beülünk egy mexikói étterembe. Mire odaérünk, mindketten vacogunk, és Kimberly megkéri a pincért, hogy ültessen minket a fűtőtest mellé. Kapunk egy kis asztalt, és a radiátoron melengetjük a kezünket. – Pocsék az idő – panaszkodik Kimberly, és nyafog, hogy máris nagyon fázik, és hiányzik neki a nyár. – Már el is felejtettem, milyen hideg a tél – jegyzem meg, és vállat vonok. Idén az évszakok valahogy összeolvadtak, és szinte észre sem vettem, hogy elmúlt az ősz.

– Na és… Mi a helyzet a Rosszfiúval? – érdeklődik nevetve. A pincér hozza a szószt meg a mártogatós falatokat, és hangosan megkordul a gyomrom. Többé nem hagyom ki a reggeli fánkot. – Hát… – Nem tudom, hogy beszéljek-e a magánéletemről. Nincs sok barátnőm. Sőt, tulajdonképpen egy sincs, kivéve Stephet, de őt mostanában nem látom. Kimberly legalább tíz évvel idősebb nálam, és talán jobban ismeri a férfiakat. Mert én nem nagyon. Egy darabig a mennyezet lámpáit nézem, aztán nagy levegőt veszek. – Igazából most nem tudom, mi a helyzet. Tegnap minden jó volt, de aztán kimaradt egész éjszakára. Reggel sem jött haza. Ez volt a második éjszakánk a lakásban, és egyszerűen nem jött haza – magyarázom. – Várj egy kicsit… Nem értem… Tehát együtt laktok? – csodálkozik. – Igen. Kedd óta – teszem hozzá, és megpróbálok mosolyogni. – És tegnap éjjel nem jött haza? – Nem. Azt mondta, hogy dolga van, és elmegy a könyvtárba, aztán egész éjszakára felszívódott. – És nem gondolod, hogy megsérült, vagy valami ilyesmi? – Igazából nem. – Megérezném, ha baja esett volna, mert annyira össze vagyunk hangolódva, hogy az ösztöneim megsúgnák. – És nem is hívott? – Nem. Üzenetet sem küldött – közlöm komor arccal. – Én a helyedben letépném a golyóit. Ez elfogadhatatlan – jelenti ki Kimberly felháborodva. A pincér megint az asztalunkhoz lép, közli velünk, hogy nemsokára kész az étel, és vizet tölt nekem. Hálás vagyok, hogy megszakította a beszélgetésünket, mert így van egy kis időm magamhoz térni Kimberly erős szavai után. Aztán Kimberly folytatja, és nemsokára rájövök, hogy nem elítél, hanem kiáll mellettem. Máris jobban érzem magam. – Komolyan mondom, Tessa. A tudtára kell adnod, hogy nem viselkedhet így veled, különben mindig ezt fogja csinálni. A férfiak a szokás rabjai, és ha hagyod, hogy felvegye ezt a szokást, akkor sosem fogod tudni megváltoztatni. Már az elején tudnia kell, hogy nem viseled el ezt a bánásmódot. Örülhet, hogy ilyen barátnője van, és meg kell becsülnie téged. Kimberly biztató szavai megerősítenek abban, hogy jogosan haragszom. Tényleg „le kéne tépnem a golyóit”, ahogy ő fogalmazott. – És ezt hogyan kell csinálni? – kérdezem, mire Kimberly felnevet. – Ugasd le a fejét! Azonnal essél neki, mihelyt belép az ajtón, hacsak elő nem áll egy teljesen elfogadható magyarázattal. Egyébként szerintem most éppen azzal van elfoglalva, hogy kitaláljon valamit. Megérdemled a tiszteletet, és ha nem tisztel téged, akkor tanítsd móresre, vagy rúgd ki. – Ez nagyon egyszerűnek tűnik – mondom nevetve. – Pedig egyáltalán nem könnyű. – Ő is elneveti magát, aztán megint komoly lesz az arca. – De akkor is meg kell csinálnod. Ebéd közben az egyetemista történeteivel szórakoztat, és elárulja, hogy volt néhány szörnyű kapcsolata. Szőke haja ide-oda lebben, mert szokása szerint rázogatja a fejét mesélés közben. Nagyon

élvezem a sztorijait, és annyit nevetek, hogy meg kell törölnöm a szememet egy zsebkendővel. Az étel nagyon finom, és örülök, hogy eljöttem ebédelni vele, mert különben most az irodámban kesereghetnék egyedül. Amikor az iroda felé megyek, Trevor éppen a mosdó felé tart, és észrevesz a folyosón. Mosolyogva odajön hozzám. – Szia, Tessa. – Szia. Hogy vagy? – kérdezem udvariasan. – Jól, kösz. Szörnyen hideg van odakint – állapítja meg, mire bólintok. – Gyönyörű vagy ma – teszi hozzá, és gyorsan elfordítja a tekintetét. Úgy érzem, ezt nem akarta hangosan kimondani. Rámosolygok, megköszönöm a bókot, ő pedig folytatja az útját, és láthatóan zavarban van. A nap végén be kell ismernem, hogy szinte semmit sem dolgoztam, ezért hazaviszem magammal a kéziratot, hátha később megjön a hangulatom a munkához. A házhoz érve látom, hogy Hardin kocsija még mindig nincs a parkolóban. A haragom újra fellobban, és felhívom. Most is a hangpostafiókja válaszol, de jól leszidom, mintha ő lenne. Máris jobban érzem magam. Készítek magamnak egy gyors vacsorát, és összekészítem a holmimat másnapra. El sem hiszem, hogy már csak két nap van az esküvőig. Mi van, ha Hardin addig nem jön haza? Ezt nem teheti meg velem. Vagy igen? Körülnézek a lakásban. Még mindig nagyon bájosnak tartom, de amióta Hardin nincs itt, sokat veszített a hangulatából. Sikerül haladnom a munkával, és éppen elrámolok magam után, amikor kinyílik az ajtó. Hardin betántorog a nappaliba, aztán szó nélkül bemegy a hálószobába. Hallom, hogy a földre dobja a cipőjét, és káromkodik. Valószínűleg azért, mert elesett. Eszembe jutnak Kimberly szavai, és összeszedem a gondolataimat, felszítom a haragomat. – Hol a pokolban voltál? – förmedek rá a szobába lépve. Hardin már levette a pólóját, és éppen a nadrágjából bújik ki. – Én is örülök, hogy látlak – gúnyolódik. A nyelve nehezen forog. – Részeg vagy? – kiáltok fel elszörnyedve. – Talán – válaszolja, és a földre dobja a nadrágját. Dühösen felkapom, és hozzávágom. – Nem véletlenül van szennyeskosarunk – mordulok rá, mire elneveti magát. Nevet? Kinevet engem? – Nem szégyelled magad, Hardin? Egész éjjel kimaradtál, ma sem kerültél elő, és nem hívtál fel! Most meg részegen beállítasz, és gúnyolódsz rajtam? – kiabálom magamból kikelve. – Ne óbégass. Iszonyúan fáj a fejem – panaszkodik, és lefekszik az ágyra. – Azt hiszed, ez vicces? Ez valami játék nálad? Ha nem veszed komolyan a kapcsolatunkat, akkor miért vettél rá, hogy összeköltözzem veled? – Erről most nem akarok beszélni. Túlreagálod a dolgot. Inkább gyere ide, és boldoggá teszlek. – A szeme vörös a sok alkoholtól. Kitárja felém a karját, és ostoba, részeg vigyorral néz rám. – Nem, Hardin – jelentem ki szigorúan. – Komolyan beszélek. Nem csinálhatod ezt. Kimaradtál egész éjszakára, és még egy elfogadható magyarázatot sem vagy hajlandó adni. – Jézusom… Nem hagynád abba? Nem vagy az anyám. Ne pörölj velem, hanem gyere ide –

erősködik. – Tűnj el innen! – csattanok fel indulatosan. – Mi van? – Hardin felül az ágyon. Végre sikerült felhívnom magamra a figyelmét. – Hallottad, amit mondtam. Tűnj el a lakásból! Nem leszek az a lány, aki egész éjszaka üldögél, és várja, hogy a fiúja hazaérjen. Arra számítottam, hogy legalább megmagyarázod, mi történt, de meg sem próbáltad! Most nem engedek, Hardin. Mindig túl könnyen megbocsátok neked. De most nem. Meséld el, hol voltál, vagy takarodj innen. – Keresztbe teszem a karomat, és büszke vagyok magamra, amiért nem lágyultam el. – Megfeledkezel valamiről. Én fizetem a lakást, úgyhogy ha valamelyikünk elhúz, akkor az te leszel – közli hűvös arccal. Lenézek a kezére. Az ökle megint sebes, és rászáradt vér borítja. Nem tudom, mit válaszoljak az előbbi kijelentésére, de a látvány felzaklat. – Megint verekedésbe keveredtél? – Számít? – Igen, számít! Egész éjjel ezt csináltad? Verekedtél? Nem is kellett dolgoznod, igaz? Vagy az a munkád, hogy megversz embereket? – Mi van? Nem, nem az a munkám. Jól tudod, mit csinálok. Dolgoztam is, de aztán… Valami elterelte a figyelmemet. – Megtörli az arcát a maszatos kezével. – Mi volt az? – Semmi. Uramatyám! – nyög fel panaszosan. – Mindig perlekedsz velem. – Perlekedem veled? Mire számítottál, amikor betántorogtál ide, miután eltűntél egy egész éjszakára meg egy napra? Választ akarok, Hardin. Elegem van abból, hogy semmit sem mondasz el nekem. – Hardin nem foglalkozik velem, hanem belebújik egy tiszta pólóba. – Egész nap aggódtam. Legalább felhívhattál volna! Tiszta idegroncs voltam ma, te meg vígan iszogattál, és ki tudja, még mit műveltél. Nem akarom miattad elszúrni az állásomat. Nem kavarhatsz bele. – Az állásodat? Arra gondolsz, amit az apám szerzett neked? – fröcsögi. – Hihetetlen vagy. – Csak megjegyeztem – veti oda közönyösen, és megvonja a vállát. Ez ugyanaz a személy, aki tegnapelőtt este, amikor azt hitte, hogy már alszom, a fülembe suttogta, mennyire szeret, és milyen sokat jelentek neki? – Erre nem is válaszolok, mert tudom, hogy ezt akarod. Veszekedni akarsz, de nem adom meg neked ezt az örömöt. – Felkapom az egyik pólómat, és kiviharzok a szobából. De az ajtóban még visszafordulok. – Mondok neked valamit, Hardin. Ha nem szeded össze magad, méghozzá most, akkor elmegyek. Visszafekszem a heverőre, és örülök, hogy van még egy helyiség a lakásban, és nem kell Hardinnal maradnom. Pityergek egy kicsit, aztán megtörlöm az arcomat, és felveszem az Üvöltő szelek elnyűtt példányát, amit Hardin elhozott magával. Legszívesebben visszamennék hozzá, és megkérném, hogy magyarázzon el mindent. Hol volt, kivel volt, miért verekedett, és kivel… De ráveszem magam, hogy maradjak a heverőn, mert ezzel nagyobb bosszúságot okozok neki. Bár engem sokkal jobban bosszant, hogy ilyen nagy hatással van az életemre.

Kilencvenedik fejezet Leteszem a könyvet, és megnézem az időt a telefonomon. Éjfél elmúlt, ideje elaludnom. Hardin nemrég megpróbált becsalni az ágyba, és panaszkodott, hogy nem tud aludni nélkülem. Nem adtam be a derekamat, és nem is válaszoltam neki, ezért visszament a hálóba. Már félálomban vagyok, amikor meghallom Hardin kétségbeesett kiáltását. – Nem! – Gondolkodás nélkül felpattanok a heverőről, és berontok a hálószobába. A vastag takaró alatt vergődik, és az egész teste verejtékben fürdik. – Hardin, ébredj fel – szólongatom gyengéden, és megrázom a vállát. A másik kezemmel hátrasimítom a homlokából a csapzott fürtjeit. Kinyitja a szemét. A pillantásában rettegést látok. – Nincsen semmi baj… Csak egy rossz álom volt. – Minden erőmmel igyekszem megnyugtatni. A haját simogatom, az arcát cirógatom. Még mindig remeg, ezért bebújok az ágyba, mögé fekszem, és hátulról szorosan átölelem. Érzem, hogy megnyugszik, és a nyirkos bőrére szorítom az arcomat. – Kérlek… Maradj velem – nyöszörgi könyörögve. Felsóhajtok, és nem válaszolok, csak még szorosabban ölelem. – Köszönöm – súgja, és néhány perc múlva álomba zuhan. Az izmaim olyan merevek, hogy még a forró víz sem tud ellazítani. Kimerült vagyok az alváshiánytól, és még mindig bosszús Hardin miatt. Aludt, amikor zuhanyozni mentem, és azon imádkozom, hogy ne is ébredjen fel, amíg elmegyek dolgozni. Sajnos az imáim nem hallgattattak meg, mert a konyhapultnál áll, amikor kilépek a fürdőszobából. – Gyönyörű vagy ma – szólal meg nyugodt hangon. Elhúzom a számat, és szó nélkül a géphez lépek, hogy indulás előtt igyak egy kávét. – Tehát nem beszélsz hozzám? – Most nem. Be kell mennem a kiadóba, és nincs energiám veled foglalkozni – vágok vissza ingerülten. – De azért velem aludtál – állapítja meg duzzogva. – Igen, mert kiabáltál és hánykolódtál az ágyban. De ez nem jelenti azt, hogy megbocsátottam. Magyarázatot akarok mindenről, az összes titokról, a verekedésekről… Sőt még a rémálmokról is. Ha nem kapok elfogadható magyarázatot, akkor végeztem veled. – Magam is meglepődöm, hogy ezt mondom, és látom Hardinon, hogy ő is meghökken. Felsóhajt, és beletúr a hajába. – Tessa… Ez nem olyan egyszerű… – De igen. Megbíztam benned, miattad összevesztem az anyámmal, és összeköltöztem veled, pedig még alig ismerjük egymást. Úgyhogy te is bízzál meg bennem, és meséld el, miről van szó, mi ez az egész. – Nem fogod megérteni. Tudom, hogy nem – rázza meg a fejét. – Tegyél próbára. – De azt… Nem lehet – hebegi.

– Akkor én sem lehetek veled. Sajnálom. Már nagyon sok esélyt adtam neked, de te állandóan… – Ne mondd ezt! Ne merészelj elhagyni! – A hangja mérges, de a pillantása fájdalmas és sértett. – Akkor adj válaszokat. Mi az, amiről azt hiszed, hogy nem fogom megérteni? A rémálmokról van szó? – firtatom. – Mondd, hogy nem fogsz elhagyni – könyörög. Sokkal nehezebb megőrizni a keménységemet Hardinnal szemben, mint gondoltam. Főleg, amikor ilyen kétségbeesettnek látom. – Mennem kell, máris késésben vagyok – magyarázom, és a hálószobába megyek, ahol a lehető leggyorsabban felöltözöm. Egyrészt örülök, hogy nem jön utánam, de a lelkem másik része azt szeretné, ha követne. Amikor kilépek a lakás ajtaján, még mindig a konyhapultnál álldogál, és a kávésbögréjét szorongatja a sebes kezével. Átgondolom, amit Hardin mondott ma reggel. Mit nem értenék meg? Nem ítélném el azért, mert rémálmai vannak, akármi is okozza őket. Remélem, erre célzott. De van egy rossz érzésem, hogy valamiről még tudnom kéne, csak nem jövök rá, mi az. Egész nap bűntudat gyötör és feszült vagyok, de Kimberly vicces YouTube-videókkal bombáz, hogy felvidítson. Mire eljön az ebédidő, már majdnem megfeledkezem az otthoni problémákról. Jóízűen falatozunk a muffinkosárból, amit valaki Mr. Vance-nek küldött, amikor kapok egy üzenetet Hardintól. Nagyon sajnálok mindent, és kérlek, gyere haza munka után, írja. – Ő az? – kíváncsiskodik Kimberly. – Igen… – válaszolom. – Kemény voltam vele, de valamiért most nagyon rosszul érzem magam. Tudom, hogy igazam van, de látnod kellett volna ma reggel. – Nagyon helyes. Remélhetőleg megtanulta a leckét. Elmesélte, hol volt? – Nem. Éppen ez a baj – teszem hozzá sóhajtva, és megeszek még egy muffint. Kérlek, válaszolj, Tessa. Szeretlek, jön a második üzenet, alig néhány perc múlva. – Válaszolj szegény fiúnak – mosolyog rám Kimberly, mire bólintok. Hazajövök. Miért olyan nehéz a sarkamra állni Hardinnal szemben? Mr. Vance mindenkit hazaenged három óra után, ezért úgy döntök, hogy hajat vágatok és manikűröztetek a holnapi esküvőre. Remélem, addigra békét kötünk, mert semmi kedvem egy dühös Hardinnal beállítani az apja esküvőjére. Mire hazaérek, már majdnem hat óra. Több üzenetet is kaptam tőle, de egyikre sem válaszoltam. Az ajtó előtt nagy levegőt veszek, és felkészülök arra, ami odabent vár. Vagy kiabálni fogunk egymással, és egyikünk elhagyja a lakást, vagy megbeszéljük a dolgot, és megoldjuk a problémáinkat. Amikor belépek, Hardin idegesen járkál a nappaliban, aztán megkönnyebbült pillantással néz rám. – Azt hittem, nem fogsz hazajönni – mondja, és közelebb lép hozzám. – Hová mennék? – vonom meg a vállam. Elmegyek mellette, és belépek a hálószobába. – Én… Szóval… Csináltam neked vacsorát – jelenti be. Alig ismerek rá, mert a haja a homlokára lapul, nincs hátrasimítva és felállítva, mint máskor. Egy szürke kapucnis felsőt meg egy fekete pulcsit visel, és idegesnek tűnik, vagy aggódónak. Vagy mintha

félne valamitől. – Miért? – kérdezem. Közben belebújok egy kényelmes melegítőbe, és látom Hardin csalódott arcát, amikor nem veszem fel az odakészített, összehajtogatott pólóját. – Mert egy seggfej vagyok – válaszolja. – Igen… Tényleg az vagy – bólintok, és visszajövök a konyhába. Az étel gusztusosabb, mint gondoltam volna, pedig nem is tudom, mi az. Valami csirkés tésztának tűnik. – Csirke Florentine módra – közli, mintha kitalálná a gondolataimat. – Hm. – Ha nem tetszik, akkor nem kell… – A hangja halk, és a szokásosnál magasabb, vagy vékonyabb. Szokatlan ez a jelenet. A találkozásunk óta először érzem úgy, hogy én vagyok fölényben. – Nagyon jól néz ki. Csak meglepődtem – nyugtatom meg, és megkóstolom az ételt. Az íze még jobb, mint a látványa. – Szép a hajad – jegyzi meg. Eszembe jut az a nap, amikor legutóbb vágattam a hajamból, és csak Hardin vette észre a különbséget. – Válaszokat akarok – emlékeztetem. Hardin nagyot sóhajt. – Tudom. Meg is kapod őket. Eszem egy újabb falatot, és igyekszem elrejteni az elégedett mosolyomat. Legszívesebben vállon veregetném magam, amiért a sarkamra álltam, és nem engedtem Hardinnak. – De előbb elmondom, hogy az apámon meg az anyámon kívül tényleg senki sem tud erről – közli velem, és a sebeit piszkálja a kezén. Bólintok, és folytatom a falatozást. – Rendben… – Hardin idegesen rágja a száját, aztán belevág. – Kábé hétéves lehettem. Egy este az apám a szemközti bárban időzött. Minden estéjét ott töltötte, és mindenki ismerte őt, ezért nem volt jó ötlet, hogy feldühítette a vendégeket. Mégis ezt tette. Verekedésbe keveredett néhány katonával, akik ugyanúgy be voltak rúgva, mint ő, és az egyiket fejbe kólintotta egy sörösüveggel. Fogalmam sincs, hová vezet a történet, de sejtem, hogy nem lesz kellemes. – Közben egyél, légy szíves… – kérlel Hardin, mire bólintok, és nem bámulom olyan meredten. Ő pedig folytatja. – Apám elment a bárból, a fickók meg átjöttek a házunkba, hogy bosszút álljanak, amiért kidekorálta a pasas arcát. Csak az volt a bökkenő, hogy apám nem jött haza, ahogy hitték. Anyám a heverőn aludt, és az apámra várt. – Hardin a szemembe néz. – Valahogy úgy, ahogy te tegnap este. – Hardin… – suttogom, és megragadom a kezét az asztal fölött. – Így először az anyámat találták meg… – Hardin elhallgat, és a falat bámulja. Úgy érzem, órák telnek el, mire újra megszólal. – Amikor meghallottam a sikoltását, leszaladtam a lépcsőn, és megpróbáltam leszedni őket róla. Széttépték a hálóingét, de az anyám csak azt kiabálta, hogy tűnjek el… Nem akarta, hogy lássam, mit művelnek vele, de én nem tudtam otthagyni. Hardin szeme könnybe lábad, és nekem majdnem megszakad a szívem a hétéves kisfiúért, akinek végig kellett néznie, milyen szörnyűségeket csinálnak az anyjával. Az ölébe ülök, és a mellére hajtom a fejem.

– Szóval próbáltam küzdeni velük, de nem sok sikerrel. Mire apám betántorgott a lakásba, egy egész doboz ragtapaszt ragasztottam az anyámra, hogy… Nem is tudom… Hogy rendbe hozzam, vagy valami. Gyerek voltam… – súgja a hajamba. Felnézek rá, mire aggódó arcot vág. – Ne sírj… – kérlel halk hangon, de hiába. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen szörnyű emlék okozza a rémálmait. – Ne haragudj, hogy erősködtem, és el kellett mondanod – szipogok, és megtörlöm a szememet. – Nem baj, bébi… Semmi baj. Tulajdonképpen jó érzés volt megosztani valakivel – nyugtat meg. – Már amennyire ez jó lehet. Simogatja a hajamat, és elgondolkodva tekergeti az egyik tincsemet. – Azután csak a heverőn voltam hajlandó aludni, hogy ha valaki bejön, először engem találjon meg. Aztán jöttek a rémálmok… és nem múltak el. Az apám távozása után több pszichológusnál is jártam, de nem tudtak segíteni rajtam. Csak te. – Hardin halványan elmosolyodik. – Ne haragudj, hogy kimaradtam tegnap éjjel. Nem akarok olyan lenni, mint az apám – sóhajtja, és még szorosabban átölel. Miután megismertem a puzzle újabb részleteit, egy kicsit jobban megértem Hardint. Már másképpen gondolok Kenre, és megváltozott róla a véleményem. Tudom, hogy az emberek változnak, és egyértelmű, hogy Hardin apja már nem az a személy, aki régen volt, mégis haragszom rá. Hardin miatta lett ilyen. Ivott, nem törődött a fiával, aztán egy este veszélybe sodorta a feleségét meg a fiát, és nem volt ott, hogy megvédje őket. Nem tudtam meg az összes választ, amire kíváncsi voltam, mégis többet kaptam, mint reméltem. – Soha többé nem teszek ilyet… Esküszöm… Csak mondd, hogy nem fogsz elhagyni – néz rám kétségbeesetten. Elpárolog minden haragom, és a jogosnak tartott felháborodásom is csillapodni kezd. – Nem foglak elhagyni, Hardin. Nem hagylak el. – A pillantásán látom, hogy ezt sokszor akarja hallani, ezért néhányszor még megismétlem. – Szeretlek, Tessa. Jobban, mint bármit vagy bárkit – jelenti ki a szemembe nézve, és letörli a könnyeimet.

Kilencvenegyedik fejezet Legalább fél órán át nem mozdulunk, a széken ülve öleljük egymást. Hardin végre felemeli a fejét. – Most már ehetek? – kérdezi. – Igen. – Rámosolygok, és ki akarok szállni az öléből, de visszatart. – Nem azt mondtam, hogy menj el. Csak add ide a tányéromat. Odacsúsztatom elé a tányérját, az enyémet meg magam elé húzom a kis asztalon. Még mindig zaklatott vagyok a történet miatt, és egy kis szorongással gondolok a holnapi esküvőre. Érzem, hogy Hardin nem akar tovább beszélni a vallomásáról, ezért csendben falatozom. – Sokkal jobb szakács vagy, mint gondoltam. Főzhetsz gyakrabban is nekem. – Majd meglátjuk – válaszolja tele szájjal, és a vacsora hátralévő részét kellemes csendben költjük el. Később, amikor bepakolom az edényeket a mosogatógépbe, Hardin a hátam mögé oson. – Még mindig haragszol? – kérdezi. – Nem haragról van szó – magyarázom. – Nem örülök annak, hogy egész éjszaka kimaradtál, és szeretném tudni, kivel verekedtél, és miért. – Hardin kinyitja a száját, hogy válaszoljon, de felemelem a kezem, és elhallgattatom. – Ne ma este. – Úgy érzem, mára ennyi éppen elég volt. – Rendben – egyezik bele bólintva. Aggodalmat látok a szemében, de úgy döntök, hogy nem foglalkozom vele. – Ja, és még valami. Nagyon rosszulesett a megjegyzésed az állásommal kapcsolatban. Megsértette az érzéseimet. – Tudom. Azért mondtam – válaszolja, kicsit túlságosan is őszintén. – Tudom. Pontosan ezért nem tetszik. – Ne haragudj. – Ezt ne csináld még egyszer, jó? – Hardin megint bólint. – Hullafáradt vagyok – sóhajtok fel, hogy témát váltsunk. – Én is. Feküdjünk le, és nézzük a tévét. Bekapcsoltattam a kábelt. – Úgy volt, hogy ez az én dolgom lesz! – csattanok fel mérgesen. Elhúzza a száját, és mellém ül az ágyra. – Majd kifizeted nekem… Dühösen meredek magam elé. – Mikor kell holnap elindulnunk az esküvőre? – Amikor kedvünk van. – Háromkor kezdődik, szóval szerintem kettőre oda kéne érnünk – javaslom. – Egy órával korábban? – panaszkodik, de szigorú pillantást vetek rá. – Nem értem, miért ragaszkodsz ahhoz, hogy… – Hardin szavait a telefonom csörgése szakítja félbe. Odahajol, felveszi, és az arca elárulja, ki az. – Miért hív? – méltatlankodik. – Nem tudom, Hardin, de fel kéne vennem. – Kikapom a telefont a kezéből.

– Szia, Noah. – A hangom halk és egy kicsit remeg, mert Hardin pillantása szinte lyukat éget a falba. – Szia, Tessa. Ne haragudj, hogy péntek este zavarlak, de… Szóval… – Noah hangja rémültnek tűnik. – Mi van? – sürgetem, mert tudom, hogy Noah nagyon körülményes, ha egy stresszes helyzetet kell elmagyaráznia. Hardinra nézek, aki türelmetlenül integet, hogy hangosítsam ki a mobilt. Először megrázom a fejem, aztán mégis megnyomom a hangszórót, hogy Hardin is hallhassa a beszélgetést. – Anyádat felhívta a kollégium igazgatója, és közölte vele, hogy ki lett fizetve az utolsó számla. Tehát anyád megtudta, hogy kiköltöztél. Hiába próbáltam megértetni vele, hogy fogalmam sincs, hol laksz, egyszerűen nem hitt nekem. Szóval… most úton van odafelé. – Idejön? A campusra? – Igen, azt hiszem. Nem tudom… Azt hajtogatta, hogy meg akar keresni téged, és… Tényleg nagyon ki van akadva. Csak figyelmeztetni akartalak, hogy jön… – Ezt nem tudom elhinni! – kiáltok fel, aztán megköszönöm Noah-nak a figyelmeztetést, és leteszem a telefont. Visszafekszem az ágyra. – Remek… Milyen jó így kezdeni az estét. Hardin mellém fekszik, és a könyökére támaszkodik. – Nem fog megtalálni. Senki sem tudja, hol lakunk – nyugtat meg, és hátrasimítja a hajamat a homlokomból. – Lehet, hogy nem talál meg, de zaklatni fogja Stephet, mindenkit faggatni fog a kollégiumban, és hatalmas jelenetet rendez. – A tenyerembe temetem az arcomat. – Oda kéne mennem. – Vagy hívd fel, és add meg a címünket, hogy jöjjön ide. A saját térfelünkön fogadnád, így te lennél fölényben – javasolja. – Nem bánod? – Leengedem a kezemet, és ránézek. – Nem, dehogy. Ő az anyád, Tessa. Először nem hiszek neki, mert tudom, milyen ellenséges az apjával. Aztán látom, hogy komolyan gondolja, és eszembe jut, hogy ő is igyekszik rendezni a kapcsolatát Kennel. Tehát nekem is bátornak kell lennem. Nagyot sóhajtok. – Felhívom. Egy darabig farkasszemet nézek a mobilommal, aztán beütöm a számát. Anya nagyon szűkszavú, és kimérten beszél. Valószínűleg a személyes találkozásra tartogatja az energiáit. Nem közlök semmilyen részletet a lakásról, és azt sem árulom el, hogy itt lakom. Csak megadom a címet, aztán gyorsan leteszem a telefont. A beszélgetés után felpattanok, és nekilátok a rendrakásnak. – A lakás tiszta, még alig használtuk – emlékeztet Hardin. – Tudom – válaszolom. – De akkor is jobban érzem magam, ha kicsit kipofozom.

Felveszem, és összehajtom a padlón heverő ruhadarabokat, gyertyát gyújtok a nappaliban, aztán Hardinnal az asztalnál ülve várjuk anyám felbukkanását. Nem kéne ilyen idegesnek lennem. Felnőtt vagyok, jogom van meghozni a saját döntéseimet, de ismerem anyát, és tudom, hogy ezt nehezen fogja elismerni. Meg vagyok rendülve, miután bepillantást nyertem Hardin múltjába, és nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy anyámmal csatázzak. Az órára nézek. Mindjárt nyolc. Remélhetőleg nem marad sokáig, és korán lefeküdhetünk. Aztán majd nyalogatjuk a sebeinket, mert mindkettőnknek elég kemény a családi háttere. – Akarod, hogy itt legyek veled, vagy inkább négyszemközt beszélnél az anyáddal? – kérdezi meg egy idő után Hardin. – Azt hiszem, jobb, ha csak ketten leszünk – válaszolom. Szeretném, ha Hardin mellettem lenne, de tudom, hogy a jelenléte még ellenségesebbé teszi anyát. – Várj csak… Most jut eszembe, mit mondott Noah a kollégiumról. Ki lett fizetve az utolsó számla. – Kérdő pillantást vetek Hardinra. – Igen… És? – Kifizetted! – kiáltok fel, de most nem haragszom rá, inkább meglepett és bosszús vagyok. – Baj? – vonja meg a vállát Hardin. – Hardin! Nem csinálhatod ezt, nem költheted rám a pénzedet. Ez nekem kínos. – Nem értem, miért olyan nagy dolog ez. Nem volt olyan nagy az összeg – mentegetőzik. – Mi van, te titokban milliomos vagy? Drogot árulsz? – Nem, csak eddig sok pénzt gyűjtöttem össze, és nem nagyon szoktam költeni. Tavaly a pénzem egyre gyűlt a számlámon, mert egyik fizetésemet sem költöttem el. Nem is nagyon volt mire, de most már van… – Elmosolyodik. – Szeretem rád költeni a pénzemet, úgyhogy ne veszekedj emiatt. – Szerencséd, hogy az anyám mindjárt ideér, és ma nincs energiám két emberrel veszekedni – fenyegetem meg tréfásan, mire Hardin felnevet. Aztán elnémulunk, és csendben ülünk, egymás kezét fogva. Néhány perc múlva kopognak, illetve dörömbölnek az ajtón. Hardin feláll. – A másik szobában leszek. Szeretlek. – Gyorsan megcsókol, és átmegy a hálóba. Nagy levegőt veszek, és kinyitom az ajtót. Az anyám megjelenése most is hátborzongatóan tökéletes. Erős sminkje nincs elmosódva, vörös rúzsa selymesen ragyog, szőke tincsei kifogástalanul állnak, mintha dicsfény venné körül a fejét. – Mégis hogy képzeled ezt? Csak úgy kiköltözöl a kollégiumból, és nekem nem is szólsz? – rivall rám üdvözlés helyett, és benyomul a lakásba. – Nem hagytál más lehetőséget – vágok vissza. Lassan veszem a levegőt, hogy amennyire lehet, megőrizzem a nyugalmamat. Anyám megpördül, és dühösen rám mered. – Micsoda? Hogyhogy nem adtam lehetőséget? – Megfenyegettél, hogy nem fogod fizetni a kollégiumot – emlékeztetem karba tett kézzel. – Én igenis adtam neked lehetőséget, de te rossz útra tértél. Hatalmas tévedésben vagy! – csattan fel.

– Kettőnk közül te vagy tévedésben. – Hallod, miket beszélsz? Nézz már végig magadon! Nem vagy ugyanaz a Tessa, akit három hónapja idehoztam. – Az anyám rám mutat. – Szembeszállsz velem, még kiabálni is merészelsz. Mit képzelsz magadról? Mindent megtettem érted, te pedig… Elfecsérled a lehetőségeidet! – Semmit sem fecsérlek el. Van egy jól fizető gyakornoki állásom, jó a tanulmányi átlagom. Mit akarhatsz még tőlem? – kiáltom, mert kezdek kijönni a sodromból. Anyám szeme harciasan villog, és a hangja izzik a haragtól, amikor megszólal. – Először is, legalább átöltözhettél volna, mielőtt ideérek. Meg kell mondanom, Tessa, pocsékul nézel ki. – Lenézek a pizsamámra, de anyám folytatja a kritizálást. – És ez mi? Sminkeled magad? Ki vagy te? Nem az én Theresám vagy, az biztos. Az én Theresám nem töltené a péntek estét egy ördögimádó lakásában… Pizsamában! – Ne beszélj így róla – sziszegem magamból kikelve. – Erre egyszer már figyelmeztettelek. Anyám összehúzza a szemét, aztán hátrahajtja a fejét, és kacagni kezd. Legszívesebben megütném a tökéletes arcát, de megriadok a saját erőszakos gondolatomtól. Nem tehetek róla, az anyám mindig kihoz a sodromból. – És még valami – teszem hozzá, lassan beszélve, hogy felfogja, amit mondok. – Ez nemcsak az ő lakása, hanem a mi lakásunk. A kijelentésem az anyám torkára forrasztja a nevetést.

Kilencvenkettedik fejezet Anyám, akivel eddig éltem, annyira büszke az önuralmára, hogy ritkán tudtam igazából meglepni, vagy megdöbbenteni. De most látom rajta, hogy sikerült. Kihúzza magát, de az arca elárulja, hogy ez váratlanul érte. – Mit mondtál? – kérdezi lassan. – Hallottad. Ez a mi lakásunk, vagyis ketten élünk itt. – A drámai hatás kedvéért csípőre teszem a kezem. – Az nem lehet, hogy itt élsz. Nem engedhetsz meg magadnak egy ilyen lakást! – néz rám maró gúnnyal. – Meg akarod nézni a szerződésünket? Mert van egy példányom. – Ez az egész rosszabb, mint gondoltam… – motyogja, aztán elnéz mellettem, mintha nem is érdemelném meg, hogy rám pazarolja a pillantását, miközben magában fontolgatja az életem alakulását. – Tudtam, hogy azzal a… fiúval szórakozol. De annyira ostoba vagy, hogy összeköltözöl vele? Nem is ismered! Nem találkoztál a szüleivel… Nem szégyelled magad, amikor együtt mutatkoztok a nyilvánosság előtt? Nem tudok tovább uralkodni a haragomon. A falra nézek, hogy kicsit összeszedjem magam, de nem sikerül. – Hogy merészelsz berontani az otthonomba, és sértegetni a barátomat? Mindenki másnál jobban ismerem őt, és ő is jobban ismer engem, mint te! És igenis találkoztam a családjával, legalábbis az apjával. Kíváncsi vagy, ki az apja? Ő az egyetem rektora! – fakadok ki magamból kikelve. – Ez talán megfelel neked? Nem kellene Hardin apjával dicsekednem, de tudom, hogy csak ezzel tudom kizökkenteni a nyugalmából. Hardin valószínűleg hallja a hangomon, hogy ki vagyok borulva, mert aggódó arccal kijön a hálószobából. Mellém áll, és megpróbál elhúzni az anyámtól, pont úgy, mint a legutolsó alkalommal. – Hát ez remek! Megjött a nap hőse – gúnyolódik az anyám, és rámutat. – Még hogy az apja a rektor! – mondja nevetve. Az arcom ki van vörösödve, és ömlenek a könnyeim, de nem érdekel. – De igen, az! Most meglepődtél? Ha nem lennél ennyire előítéletes, beszélgethettél volna vele, és megtudtad volna. Tudod, mit? Nem is érdemled meg, hogy megismerd. Ő mellettem állt, ahogy te sosem. És semmit sem tehetsz, amivel távol tarthatsz tőle! Semmit! – Ne beszélj így velem! – rivall rám anya, és közelebb lép. – Azt hiszed, hogy szerzel magadnak egy flancos lakást, kimázolod magad, és máris nő leszel? Nem akarlak megsérteni, Tessa, de inkább egy ribancnak tűnsz, aki tizennyolc évesen összebútorozik valakivel. Hardin figyelmeztetően összehúzza a szemét, de az anyám nem törődik vele. – Jobban teszed, ha véget vetsz ennek, mielőtt elveszíted a jó híredet. Nézz a tükörbe, aztán nézz rá! Nevetségesen néztek ki együtt. Ott volt neked Noah, aki hozzád illett, de te eldobtad… Ezért! – Anya Hardin felé int.

– Noah-nak ehhez semmi köze – közlöm vele. Hardin összeszorítja a száját. Jaj, nehogy megszólaljon! – Noah szeret téged, és tudom, hogy te is szereted. Fejezd be a kisded játékaidat, a szánalmas lázadásodat, és gyere velem. Segítek visszakerülni a kollégiumba, és Noah biztosan megbocsát neked. – Parancsoló mozdulattal kinyújtja a karját, mintha arra számítana, hogy megfogom a kezét, és kisétálok vele a lakásból. Ökölbe szorítom a kezemet. – Anya, te teljesen meg vagy őrülve. Hallod, miket beszélsz? Nem akarok veled menni. Itt lakom Hardinnal, és őt szeretem, nem Noah-t. Noah-t kedvelem, de csak a te hatásodra hittem azt, hogy szerelmes vagyok belé. Azért szerettem, mert úgy éreztem, hogy ezt kell tennem. Sajnálom, de Hardint szeretem, és ő is engem. – Tessa! Ő nem szeret téged… Csak addig fog melletted maradni, amíg le nem szedi rólad a bugyidat. Legyen már egy csöpp eszed, kislányom! Megint elveszítem az önuralmam, amiért „kislányom”-nak nevez. – Már leszedte a bugyimat! És látod? Még mindig itt van – vágom az anyám arcába. Hardin és anya egyforma döbbenettel merednek rám. Aztán az anyám tekintete csupa megvetés lesz, míg Hardin szeméből együttérzés sugárzik felém. – Hadd mondjak valamit, Tessa. Ha összetöri a szívedet, és nincs hová menned… ne gyere hozzám. – Ne aggódj, nem fogok. Ezért leszel mindig egyedül. Nincs már hatalmad fölöttem. Felnőtt vagyok. Az apámat nem tudtad irányítani, de ez nem jogosít fel arra, hogy megpróbáld átvenni az uralmat az én életem fölött. – Mihelyt kimondom a szavakat, már meg is bánom. Tudom, hogy aljas dolog belekeverni ebbe az apámat. Mielőtt bocsánatot kérhetnék, egy hatalmas pofon csattan az arcomon. Hardin közénk lép, és az anyám vállára teszi a kezét. Az arcom ég, de a szívem sokkal jobban fáj. Összeszorítom a számat, nehogy elsírjam magam. – Ha nem tűnik el a lakásunkból, hívom a rendőrséget – szólal meg Hardin figyelmeztető hangon. Végigfut a hátamon a hideg, és észreveszem, hogy az anyám is megborzong. A hangja is remeg, amikor megszólal. – Azt úgysem teszi meg. – Az orrom előtt Tessára emelte a kezét, és azt hiszi, hogy nem hívom ki a zsarukat? Ha nem lenne az anyja, megnézhetné magát. Most pedig öt másodperce van, hogy eltűnjön – sziszegi Hardin. Némán az anyámra meredek, és a sajgó arcomra szorítom a kezemet. Nem tetszik, ahogy Hardin megfenyegeti, de én is azt akarom, hogy távozzon. Hardin és az anyám egy darabig farkasszemet néznek egymással. – Két másodperc! – mordul fel Hardin. Anyám felszegi a fejét, sarkon fordul, és az ajtóhoz siet. Magas sarkú cipője hangosan kopog a kőpadlón. – Remélem, boldog leszel a választásoddal, Tessa – szól vissza, és becsapja az ajtót. Hardin vigasztalóan átölel, és most pont erre van szükségem.

– Nagyon sajnálom, bébi – suttogja a fülembe. – Én is sajnálom, hogy olyan szörnyűségeket mondott rólad. – Sokkal fontosabbnak tartom, hogy megvédjem őt, mint hogy saját magam vagy az anyám miatt aggódjak. – Nem kell féltened. Az emberek mindig így beszélnek rólam – teszi hozzá lemondóan. – Attól még nem volt igaza. – Tessa, most nem miattam kell aggódnod. Mire van szükséged? Mit tehetek érted? – kérdezi. – Talán egy kis jég jó lenne – nevetek fel keserűen. – Hozom, bébi. – Megcsókolja a homlokomat, és a hűtőhöz lép. Tudtam, hogy anyám látogatása nem végződhet jól, de nem számítottam arra, hogy ilyen rosszul alakul. Egyrészt büszke vagyok magamra, hogy szembeszálltam vele, ugyanakkor szégyellem magam, mert nem lett volna szabad a fejéhez vágnom az apám hűtlenségét. Nem ő tehet róla, hogy az apám elhagyta, és tudom, hogy az elmúlt nyolc évben nagyon magányos volt. Soha nem járt senkivel, minden idejét rám szánta, és olyan nőt akart faragni belőlem, amilyen ő. De én más vagyok. Tisztelem anyámat, és elismerem, hogy keményen dolgozott értem, de a saját utamat kell járnom. Nem lehetséges, hogy én hozzam helyre azokat a hibákat, amelyeket ő elkövetett, mert nekem is megvannak a saját hibáim. Bárcsak örülne a boldogságomnak, és megértené, mennyire szeretem Hardint. Tudom, hogy a külseje megdöbbenti, de ha venné a fáradságot, és megismerné, akkor ő is ugyanúgy megszeretné, mint én. Persze csak akkor, ha Hardin uralkodni tud a goromba természetén… Ami nem túl valószínű. De már észrevettem rajta kisebb változásokat. Például megfogja a kezemet, amikor valahol sétálunk, és megcsókol, valahányszor egymás mellé érünk a lakásban. Talán én vagyok az egyetlen személy, akit valaha közel enged magához, és akinek elárulja a titkait. Lehet, hogy rajtam kívül nem tud mást szeretni, de ezt nem bánom. Sőt… Biztosan önző vagyok, de a szívem mélyén még örülök is neki. Hardin leül mellém, és egy jeges tasakot szorít az arcomra. Még arra is gondolt, hogy becsomagolja egy puha konyharuhába. – El sem tudom hinni, hogy megpofozott – csóválom meg a fejem. A konyharuha a padlóra esik, de Hardin felveszi. – Én sem. Nehezen tudtam visszafogni magam – vallja be a szemembe nézve. – Láttam – nézek vissza rá, és halványan elmosolyodom. Fáradt vagyok. Úgy érzem, ez volt életem leghosszabb és legkimerítőbb napja. Most le szeretnék feküdni Hardinnal, és megfeledkezni arról, hogy így összevesztem az anyámmal. – Nagyon szeretlek, különben nem finomkodtam volna, hidd el. – Hardin rám mosolyog, és megcsókolja mindkét lehunyt szememet. Biztosan nem bántotta volna anyámat, csak jelképesen beszél, gondolom. A lelkem mélyén tudom, hogy még haragjában sem tenne rosszat, és ettől még jobban szeretem. Már rájöttem, hogy Hardin olyan kutya, amelyik ugat, de nem harap. Legalábbis velem ilyen. – Most már tényleg le szeretnék feküdni – közlöm vele, mire bólint. – Persze, megértem. Leveszem az ágyterítőt, és befekszem az ágyba. – Szerinted mindig ilyen lesz? – kérdezem.

Vállat von, és a padlóra dobja a fölösleges párnákat. – Azt mondanám, hogy nem, mert az emberek változnak és megjavulnak. De nem akarom, hogy csalódjál. Hasra fekszem, és a párnába temetem az arcomat. – Hé… – súgja Hardin a nyakamba, és megcirógatja a hátamat. Sóhajtva megfordulok, és őszinte aggodalmat látok a szemében. – Jól vagyok – hazudom neki. Szükségem van most valamire, ami eltereli a figyelmemet anyámról. Felemelem a kezem, és megsimogatom a telt ajkát. Kicsit megpöckölöm a fém karikát, mire elmosolyodik. – Élvezed, hogy úgy vizsgálgatsz, mintha egy kísérleti alany lennék? – kérdezi nevetve. Bólintok, és óvatosan meghúzkodom a karikát, aztán a másik kezemmel megfogom a szemöldökében lévő piercinget. – Jó tudni – vigyorog, majd hirtelen a foga közé veszi a hüvelykujjamat. Ösztönösen elrántom, és beverem a kezemet az ágy fejtámlájába. Szokásomhoz hívem gyengéden meg akarom legyinteni, de megragadja a fájós kezemet, és az ajkához emeli. Durcásan nézek rá, ám ekkor a nyelvével nyaldosni kezdi a mutatóujjam hegyét, mire az egész testem libabőrös lesz. A mozdulat nagyon érzéki, és egyértelmű a jelentése. Mindegyik ujjammal ugyanezt csinálja. Felgyorsul a lélegzetem, és érzem az ismerős, kéjes feszülést a lábam között. Hogy csinálja ezt? Minden mozdulata bámulatos hatással van rám. – Jó? – kérdezi, és az ölembe ejti a kezemet. Bólintok, mert nem tudok megszólalni. – Akarsz többet? – Megnyalja a száját, és elbűvölve figyelem a nyelvét. Megint bólintok. – Szavakat akarok, bébi – erősködik. – Igen, többet akarok. – Az agyam nem működik. Hozzáhajolok, mert szükségem van az érintésére, és arra, hogy elterelje a figyelmemet és megvigasztaljon. Hardin egyik kezével kioldja a pizsamám zsinórját, a másikkal hátrasimítja a haját a homlokából. A bugyim a bal bokámra csúszik, a pizsamanadrág pedig a padlóra esik. Hardin közelebb hajol, és elhelyezkedik a széttárt combom között. – Tudtad, hogy a csikló kizárólag az élvezetet szolgálja, és ezenkívül nincs semmilyen funkciója? Nincs más magyarázat arra, hogy miért van a női testen – közli velem, miközben a hüvelykujját a kis dudorra szorítja. Felnyögök, és a párnára szorítom a fejemet. – Ez igaz. Olvastam valahol. – A Playboyban? – kérdezem viccesen, pedig nehezemre esik gondolkodni vagy beszélni. Hardin ezt humorosnak találja, mert elvigyorodik, miközben közelebb hajol az ölemhez. Aztán a nyelve is megérinti a csiklómat, és belemarkolok a lepedőbe, amikor gyors mozdulatokkal ingerelni kezd, felváltva használva az ujját meg a nyelvét. A hajába túrok, és magamban hálát adok annak, aki ezt a felfedezést tette a csiklóról, mert Hardin kétszer is eljuttat az orgazmusig. Aztán egész éjjel magához ölel, és azt suttogja a fülembe, hogy nagyon szeret. Elalvás előtt átgondolom ezt a napot. A kapcsolatunk anyával talán végérvényesen megromlott, és Hardin még több titkot osztott meg velem a gyerekkoráról. Egy halálra rémült, göndör hajú kisfiúról álmodok, aki kétségbeesetten kiáltozva próbálja megvédeni az anyját.

Másnap reggel örömmel látom, hogy az anyám pofonjának nem maradt látható nyoma az arcomon. A szívem még mindig fáj, ha arra gondolok, hogy az amúgy sem túl jó kapcsolatunk végképp romba dőlt. De ma nem foglalkozom ezzel. Lezuhanyozom, besütöm a hajamat, de egyelőre feltűzöm, hogy ne legyen útban sminkelés közben, és felveszem Hardin tegnapi pólóját. Megcsókolgatom Hardin vállát és a nyakát, hogy felébresszem. A gyomrom hangosan korogni kezd, ezért a konyhába sietek, hogy reggelit készítsek magunknak. A lehető legjobban akarom kezdeni ezt a napot, hogy mindketten vidámak és nyugodtak legyünk az esküvő előtt. Miután végeztem, kifejezetten büszke vagyok magamra. Szalonnás rántottát, palacsintát, sőt még kis krumplislepényeket is csináltam. Lehet, hogy túl sok lesz ennyi étel kettőnknek, de Hardin rengeteget eszik, és remélhetőleg nem sok marad belőle. Hirtelen két erős kar ölel át hátulról. – Nahát… Mi ez a terül-terülj asztalkám? – kérdezi álmos hangon. – Na, látod? Ezért akartam együtt élni veled – leheli a nyakamba. – Miért? Hogy legyen, aki reggelit készít? – kérdezem nevetve. – Nem… Illetve részben. És még azért is, hogy félmeztelenül lássalak a konyhában. – Finoman megharapja a nyakam. Megpróbálja felemelni a pólómat, és megszorítja a combomat. Megfordulok, és fenyegetően felemelem a kanalat. – Előbb reggelizz meg, Scott! – Igenis, tanárnő. – Hardin vigyorogva elővesz egy tányért, és megpakolja étellel. Reggeli után ráveszem, hogy zuhanyozzon le, pedig ő vissza akar csalni az ágyba. A reggeli fényben már szinte meg is feledkezem Hardin gyerekkori traumájáról meg az anyámmal való összetűzésemről. Eláll a lélegzetem, amikor Hardin felbukkan a hálószoba ajtajában. A fekete nadrág olyan, mintha ráöntötték volna. A nyakkendő még csak lóg a nyakában, az ingét nem gombolta be, és látszik a csodás felsőteste. – Izé… Fogalmam sincs, hogyan kell nyakkendőt kötni – közli, és megvonja a vállát. Kiszárad a szám, és nem tudom levenni róla a szememet. – Segíthetek – nyögöm ki nagy nehezen. Szerencsére nem kérdezi meg, kitől tanultam meg nyakkendőt kötni, mert biztosan elromlana a kedve, ha megemlíteném neki Noah-t. – Nagyon jól festesz – jelentem ki, miután végeztem. Megint vállat von, és felveszi a fekete zakót, teljessé téve a képet. Az arca vörös lesz, és önkéntelenül felnevetek a zavarán. Látom rajta, hogy nagyon idegen számára ez az öltözék. Egyszerűen imádni való! – Te miért nem vagy még felöltözve? – kérdezi. – Csak az utolsó percben veszem fel a ruhámat, mert fehér – magyarázom, mire játékosan elvigyorodik. Még egyszer ellenőrzöm a sminkemet, felkapom a cipőmet, és csak utána bújok bele a ruhába. Rövidebb, mint gondoltam, de Hardin láthatóan meg van vele elégedve. Egyfolytában a mellemet bámulja, miután észreveszi a pánt nélküli melltartót. Mellette mindig szépnek és kívánatosnak érzem magam. – Ha az esküvőn minden férfi annyi idős, mint az apám, akkor nem lesz gond – jegyzi meg

somolyogva, miközben felhúzza a cipzárt. Megcsóválom a fejem, de hagyom, hogy megcsókolja a nyakam, mielőtt leengedem a hajamat. A ruha szorosan simul a testemre. Büszkén Hardinra mosolygok a tükörben. – Egyszerűen elbűvölő vagy – súgja, és megint megcsókol. Még egyszer körülnézünk a lakásban, nehogy itthon hagyjunk valamit. Magamhoz veszem a meghívókat meg a gratuláló képeslapot, amit vettem. A mobilt beteszem a koktéltáskámba, és meglepődöm, amikor Hardin átöleli a derekamat. – Mosolyogj – mondja, és előveszi a telefonját. – Azt mondtad, nem szeretsz fényképezkedni. – Megígértem, hogy készítek egy közös képet rólunk, és ez egy remek alkalom. – Kisfiús vigyorral néz bele a tükörbe, és teljesen elolvadok tőle. Mosolyogva odahajolok Hardinhoz, ő pedig lekap minket. – Még egyet! – Gyorsan kinyújtom a nyelvemet. Pont a legjobb pillanatot kapta el. A nyelvem az arcához ér, ő pedig vidáman nevet a kamerába. – Ez a kedvencem! – jelentem ki. – Csak kettő van. – Igen, de akkor is. – Megcsókolom, mire ellő még egy képet. – Véletlen volt – hazudja huncut mosollyal, és megint hallom a kamera kattanását, amikor rosszallóan ránézek. Az apja háza felé menet Hardin megáll egy benzinkútnál, hogy hazafelé menet ne kelljen ezzel időznünk. Egyszer csak megjelenik egy ismerős kocsi, és az első ülésen meglátom Nate-et. Zed vezeti az autót, és két kúttal odébb áll meg tankolni. De előbb bemegy az épületbe. Megdöbbenek, amikor jobban megnézem. Az ajka fel van dagadva, és mindkét szeme körül sötét foltok éktelenkednek. Az arcán is van egy véraláfutás, és amikor észreveszi Hardin autóját, elkomorodik. Mi az ördög történt? Úgy tesz, mintha nem is látna minket. Hardin nemsokára visszaül a kocsiba, és megfogja a kezemet. Lenézek a sebes öklére, és felkiáltok. – Te voltál! – förmedek rá. Hardin kérdőn felvonja a szemöldökét. – Te verted meg, ugye? Vele verekedtél, és ezért nem vesz rólunk tudomást. – Csillapodj le, légy szíves – mordul rám Hardin, és feltekeri az ablakomat, mielőtt kihajt a benzinkútról. – Hardin… – Az épületre nézek, ahol Zed eltűnt, aztán megint Hardinra. – Mi lenne, ha az esküvő után beszélnénk erről? Már így is ideges vagyok. Légy szíves! – kérlel, mire bólintok. – Rendben. Az esküvő után. – Gyengéden megszorítom a kezét, amivel összeverte az egyik barátom arcát.

Kilencvenharmadik fejezet Hardinon látszik, hogy másra akarja terelni a szót. – Most, hogy már van saját lakásunk, gondolom, nem akarod az apám házában tölteni az éjszakát. Igyekszem kiverni a fejemből Zed összevert arcának látványát. – Jól gondolod – mondom mosolyogva. – Kivéve, ha Karen megkér rá. Nem tudnék neki nemet mondani – teszem hozzá mentegetőzve. Izgulok, mert nemsokára találkozom Kennel, és attól tartok, hogy Hardin tegnapi beszámolója után másképpen fogok ránézni. Hiába próbálkozom, nem tudom elfelejteni, amit Hardin mesélt róla. – Jaj, majdnem elfelejtettem – szólal meg Hardin, és a rádióhoz nyúl. Ránézek, mire feltartott ujjal jelzi, hogy várjak. – Úgy döntöttem, adok a Fraynek egy esélyt – közli vigyorogva. – Tényleg? És mikor döntötted el? – érdeklődöm. – Az első randink után a pataknál, de csak múlt héten nyitottam ki a CD-t – vallja be. – Az nem volt randevú – viccelődöm, mire felnevet. – Hagytad, hogy megujjazzalak, úgyhogy én annak nevezném. Elkapja a kezemet, amikor megpróbálom megütni a karját, és megcsókolja a tenyeremet. Kacagva összefonom az ujjainkat. Eszembe jut a délután, amikor a nedves pólón feküdtem, és Hardin eljuttatott életem első orgazmusáig. Hirtelen melegem lesz. Hardin kaján vigyorral néz rám. – Jó volt, mi? – dicsekszik, mire elnevetem magam. – Áruld el, most mi a véleményed a Frayről – érdeklődöm. – Nem is olyan rossz. Van egy daluk, amit kifejezetten kedvelek. Kezdek egyre kíváncsibb lenni. – Tényleg? – Igen… – mondja elgondolkodva, aztán megnyomja a lejátszó gombját. A zene áradni kezd a hangszórókból, és azonnal elmosolyodom. – „Sohase mondd, hogy soha” – közli Hardin, mintha nem tudnám. Ez a dal a kedvencem. Együtt élvezzük a zenét és figyeljük a dalszöveget, közben egyfolytában mosolygok. Tudom, hogy kicsit zavarban van, és valahogy szégyelli ezt a dalt előttem hallgatni, ezért nem beszélek róla. Egyszerűen csak élvezem a gyengéd pillanatot Hardinnal. Az út hátralévő részében Hardin találomra játssza le az album dalait, és mindegyikről elmondja a véleményét. Nem is tudja, milyen sokat jelent nekem ez az apró, jelentéktelennek tűnő gesztus. Imádom azokat a pillanatokat, amikor egy újabb oldalát mutatja meg nekem. Ez az oldala az egyik legújabb kedvencem. Megérkezünk az apja házához. Az utca tele van autókkal. Kiszállok a kocsiból, és megborzongok a hűvös szélben. A ruhám fölé vett vékony kabát nem sok védelmet nyújt a hideg ellen. Hardin leveszi a zakóját, és a vállamra teríti. Meglepően meleg, és Hardin-illatú. Ez a kedvenc parfümöm. – Milyen gáláns úriember vagy. Ki gondolta volna? – évődök vele. – Ne ingerelj, különben visszaráncigállak a kocsiba, és megduglak – figyelmeztet. Halkan

felsikkantok, amit nagyon viccesnek talál. – El tudod tenni a mobilomat abba a… tasakba, ami nálad van? – kérdezi. – Koktéltáskának hívják – oktatom ki mosolyogva, és kinyújtom a kezemet. A kis táskába csúsztatom a telefonját. Közben észreveszem, hogy a háttere már nem szürke. A kijelzőn az én fényképemet látom, amit akkor készített, amikor a szobában beszélgettem vele. Az ajkam kissé szétnyílik, a szememből sugárzik az élet, az arcom ragyog. Furcsa ilyennek látni magamat. Ezt Hardinnak köszönhetem, mert mellette tényleg élek. – Szeretlek – mondom neki, aztán becsukom a táskát, és nem teszek említést az új háttérképről. Ken háza tele van emberekkel, és Hardin megfogja a kezemet, miután visszaveszi magára a zakóját. – Keressük meg Landont – javaslom. Hardin bólint, és elindul előttem. A nappaliban találjuk meg a mostohafivérét, a porcelánokat tartalmazó szekrény mellett. Ez egy új darab, mert a régit Hardin összetörte azon az estén, amikor először jártam itt. Milyen régen volt már… Landont néhány idősebb férfi veszi körül, akik mind legalább hatvanévesnek tűnnek, és egyikük atyai mozdulattal a vállára teszi a kezét. Landon elmosolyodik, amikor észrevesz minket, és mentegetőzve kivonja magát a beszélgetésből. Nagyon jóképű. Hasonló öltöny van rajta, mint Hardinon. – Nahát! Sosem hittem volna, hogy egyszer öltönyben és nyakkendőben látlak – üdvözli nevetve Hardint. – Ha még egy megjegyzést teszel erről, nem fogsz sokáig élni – fenyegetőzik Hardin, de jókedvűen mosolyog. Látom, hogy kezdi megkedvelni Landont, és ez örömmel tölt el. Landon az egyik legjobb barátom, és nagyon kedvelem. – Anyám el lesz ragadtatva. Tessa… Egyszerűen gyönyörű vagy – néz rám elismerő pillantással, és magához von, hogy megöleljen. Hardin nem engedi el a kezem, ezért csak félig tudom viszonozni az ölelését. – Ki ez a sok ember? – csodálkozom. Tudom, hogy Ken meg Karen alig egy éve lakik itt, ezért meglep, hogy legalább kétszáz vendéget látok a házukban. – Nagy részük Ken ismerőse az egyetemről, a többi pedig barát és rokon. Én is csak a vendégek felét ismerem – teszi hozzá nevetve. – Kértek egy italt? Tíz perc múlva mindenki kimegy a kertbe. – Kinek a remek ötlete volt a szabadtéri esküvő decemberben? – zsörtölődik Hardin. – Az anyámé – magyarázza Landon. – De a sátrakban van fűtés. – Végignéz a tömegen, aztán Hardinra pillant. – Szerintem szólnod kéne apádnak, hogy itt vagytok. Az emeleten van. Az anyám elrejtőzött valahol a nagynénémmel. – Hát… Azt hiszem, inkább lent maradok – jegyzi meg Hardin. Megsimogatom a tenyerét a hüvelykujjammal, mire hálásan megszorítja a kezemet. Landon bólint. – Nekem most mennem kell, de később még találkozunk – ígéri, és ránk mosolyog, aztán távozik. – Ki akarsz most menni? – kérdezem Hardint, mire bólint. – Szeretlek – súgom a fülébe. Elmosolyodik, és megjelennek a gödröcskéi. – Szeretlek, Tessa – súg vissza, és megcsókolja az arcomat. Hardin kinyitja a hátsó ajtót, és megint rám teríti a zakóját. Kilépünk a kertbe, és nem győzök

csodálkozni az átalakuláson. A legtöbb helyet két hatalmas sátor foglalja el, és a fákon meg a veranda oszlopairól több száz lámpás lóg alá. Még a nappali fényben is gyönyörűek, egyszerűen varázslatos hangulatot teremtenek a kertben. – Azt hiszem, ez lesz az. – Hardin a kisebb sátorra mutat. Bebújunk a kétfelé nyíló sátorlapok között, és látom, hogy igaza van. Az egyszerű oltárral szemben székek sorakoznak, a falakon gyönyörű fehér virágok pompáznak, és minden vendég feketefehérbe van öltözve. Az ülőhelyek fele már foglalt, ezért gyorsan leülünk az utolsó előtti sorban, mert tudom, hogy Hardin nem szívesen lenne túlságosan szem előtt. – Sosem gondoltam volna, hogy részt veszek az apám esküvőjén – jegyzi meg halkan. – Tudom. Nagyon büszke vagyok rád, hogy eljöttél. Ez nagyon sokat jelent számukra. És szerintem tudod, hogy számodra is. – A vállára hajtom a fejem, ő meg átkarolja. Elkezdünk beszélgetni a dekorációról, és megállapítjuk, hogy a fekete-fehér színösszeállítás egyszerűvé és elegánssá varázsolja az alkalmat. Az egyszerűség miatt úgy érzem, hogy egy nagyon meghitt, személyes pillanat szemtanúja lehetek, annak ellenére, hogy sok vendég van jelen. – Gondolom, a fogadás a másik sátorban lesz – véli Hardin, és szórakozottan csavargatja az egyik tincsemet. – Szerintem is. Fogadjunk, hogy az még ennél is szebb. – Hardin? Te vagy az? – Egy női hang szakítja félbe a beszélgetésünket. Mindketten arra fordulunk. Egy fekete-fehér virágmintás ruhát és lapos sarkú cipőt viselő idősebb nő néz ránk csodálkozva. – Te jóságos ég, tényleg te vagy! – kiáltja. Ősz haját egyszerű kontyba fogta, diszkrét sminkje egészséges és fiatalos megjelenést kölcsönöz neki. Hardin sápadtan áll fel, hogy üdvözölje a hölgyet. – Nagyi… A nő magához öleli az unokáját. – El sem tudom hinni, hogy itt vagy. Évek óta nem láttalak. Nézzenek oda, milyen jóképű fiú lett belőled. Illetve most már férfi. És milyen magas vagy! És ezek micsodák? – kérdezi a szemöldökét ráncolva, és a piercingekre mutat. Hardin elpirul és zavartan felnevet. – Hogy vagy, Nagyi? – érdeklődik, és alig észrevehetően toporogni kezd. – Jól vagyok, drágám. De nagyon hiányoztál – teszi hozzá, és megtörli a szeme sarkát. Aztán rám emeli a kíváncsi pillantását. – És ki ez a bájos ifjú hölgy? – Jaj, elnézést… Ő Tess… Tessa… A barátnőm – válaszolja Hardin, és rám néz. – Tessa, ő a nagymamám. Elmosolyodom, és én is felállok. Nem számítottam arra, hogy Hardin nagyszüleivel is találkozni fogok. Azt hittem, már meghaltak, mint az én nagyszüleim. Sosem beszélt róluk, de ez nem meglepő, mert én sem. – Örvendek a találkozásnak – mondom barátságosan, és kinyújtom a karom, mert arra számítok, hogy kezet fogunk. Ám a hölgynek más tervei vannak. Megölel, és megcsókolja az arcomat. – Részemről a szerencse. Micsoda gyönyörű kislány! – lelkendezik, és az angol akcentusa még Hardinénál is feltűnőbb. – Adele-nek hívnak, de mostantól szólíts Nagyinak.

– Köszönöm – hebegem, és elpirulok. A hölgy összecsapja a kezét, és megint Hardinra néz. – Még mindig nem hiszem el, hogy eljöttél! Találkoztál mostanában az apáddal? Tudja egyáltalán, hogy itt vagy? – kérdezi gyanakodva. Hardin szégyenlősen zsebre vágja a kezét. – Igen, tudja. Mostanában többször jártam nála. – Hát ezt örömmel hallom. Nem is tudtam… – A hangján érezni lehet, hogy mindjárt elsírja magát. – Kedves vendégek! Mindenkit megkérek, hogy foglalja el a helyét, mert nemsokára kezdődik a szertartás – szólal meg egy férfi a széksorok előtt álló emelvényen. A hangját mikrofon erősíti fel. Nagyi megragadja Hardin karját, és mielőtt tiltakozhatna, magával vonszol minket. – Gyertek, üljetek a családtagok közé. Nem bújhattok el ott hátul. – Visszanéz rám, mintha azt kérné, hogy segítsek neki, de én csak mosolyogva követem. Helyet foglalunk egy nő mellett, aki nagyon hasonlít Karenre. Biztosan a testvére. Hardin megfogja a kezemet, mire a nagymamája lehajtja a fejét, és elmosolyodik. Látszik rajta, hogy meghatja ez a meghitt mozdulat, és finoman megfogja Hardin másik kezét. Hardin egy pillanatra megdermed, de nem húzódik el tőle. Ken a helyére megy, és amikor meglátja a fiát az első sorban, az arckifejezése mindent elárul. Öröm és bánat tükröződik rajta egyszerre. Hardin halvány mosolyra húzza a száját, amit Ken boldogan viszonoz. Landon Ken mellett áll az emelvényen, de Hardinon nem látszik féltékenység vagy sértődöttség. Ő úgysem ment volna bele, hogy a közönség előtt álldogáljon. Amikor Karen belép, mindenki felsóhajt. Gyönyörű látványt nyújt, ahogy végigvonul a széksorok között. Az arca felragyog, amikor meglátja a vőlegényt, és a meghatottságtól önkéntelenül Hardinhoz hajolok. Sugárzik róla a boldogság, a mosolya beragyogja a sátrat. A ruhája a földet súrolja, és az arca szebben fénylik, mint a lámpások az udvaron. A szertartás gyönyörű. Könnyes arccal hallgatom, ahogy Ken elcsukló hangon mondja el az esküjét a menyasszonynak. Hardin rám néz, és elmosolyodik. Elveszi a kezét tőlem, és megtörli az arcomat. Karen gyönyörű menyasszony, és az első hitvesi csókjuk után a vendégek éljenezni és tapsolni kezdenek. – Nyálas… – jelenti ki Hardin tréfás mosollyal, amikor a vállára hajtom a fejem. A tömeg ritkulni kezd, mert mindenki átmegy a másik sátorba. Egy idő után mi is odamegyünk, Hardin nagymamája kíséretében. Igazam volt: ez a helyiség még gyönyörűbb, mint a másik. A falak mentén fehér abrosszal borított asztalok sorakoznak, rajtuk fekete szalvéták és fekete-fehér virágkompozíciók. A mennyezeten itt is lámpások lógnak, mint az udvaron, és lágy fényt árasztanak, ami visszatükröződik a poharakon meg a vakítóan fehér tányérokon. A sátor közepén fekete-fehér padlólapokból táncteret alakítottak ki, és pincérek állnak ugrásra készen, hogy segítsenek a vendégeknek. – Ne tűnj el, Hardin. Szeretnélek még látni ma este – emeli fel az ujját a nagymama, és magunkra hagy minket. – Még sosem voltam ilyen elegáns esküvőn – jegyzi meg Hardin, és felnéz a mennyezetet borító hófehér drapériára. – Én gyerekkorom óta nem voltam esküvőn – vallom be neki, mire elmosolyodik.

– Ez jó – mondja, és megcsókolja az arcomat. Nem vagyok hozzászokva az ilyen nyílt színi érzelemnyilvánításokhoz, de gyorsan rá tudnék kapni. – Mi jó? – kérdezem, miközben leülünk az egyik asztalhoz. – Hogy Noah-val nem voltatok esküvőn – válaszolja. Kicsit bosszant az állandó versengése, de felnevetek, hogy ne fokozzam a feszültséget. – Nekem is tetszik – nyugtatom meg, mire elmosolyodik. Az étel egyszerűen fenséges. Én csirkét választok, Hardin pedig a steak mellett dönt. A büféasztalos önkiszolgálás fesztelenné teszi a légkört, de az étel egy első osztályú étteremben is megállná a helyét. Egy falat csirkét végighúzok a krémes mártásban, és a számhoz viszem a villát. De Hardin lecsap rá, bekapja, és mosolyogva rágja a zsákmányát. Köhint egyet, mert nem tud egyszerre nevetni és enni. – Ezt kapod, amiért lopsz az ételemből – gúnyolódom, és gyorsan egy újabb falatot dugok a számba, mielőtt azt is lekaphatná a villámról. Nevetve hozzám dől, és észreveszem, hogy a velünk szemben ülő nő minket bámul. Barátságtalan arccal nézi, ahogy Hardin a vállamra szorítja a száját. Visszabámulok rá, mire elfordítja a fejét. – Hozzak neked még valamit? – kérdezem Hardint, elég hangosan, hogy a mogorva nő is hallja. A nő felvont szemöldökkel ránéz a mellette ülő férfira, de az nem figyel rá, és ettől még ingerültebb lesz. Elmosolyodom, és megfogom Hardin kezét. Szerencsére a szemben lévő férfihoz hasonlóan, ő sem veszi észre a gonoszkodást. – Ja, igen. Köszönöm. Lehajolok, megcsókolom az arcát, aztán visszamegyek a büféasztalokhoz. – Tessa? – szólít meg egy ismerős hang. Odanézek, és néhány méterre tőlem megpillantom Mr. Vance-t meg Trevort. – Szia – mosolygok a fiatalemberre. – Lélegzetelállítóan nézel ki – jegyzi meg Trevor, mire szerényen megköszönöm a bókját. – Jól telik a hétvégéje? – érdeklődik Mr. Vance. – Remekül. De mostanában a hétköznapokat is imádom – teszem hozzá mosolyogva. – Hát persze! – nevet fel a főnököm, és a kezébe vesz egy tányért. – Vörös húsról szó sem lehet! – szólal meg Kimberly a háta mögött. Mr. Vance úgy tesz, mintha főbe lőné magát, és Kimberly egy csókot fúj neki a tenyeréből. Kimberly és Mr. Vance? Ki gondolta volna? Majd hétfőn jól kikérdezem az újdonsült barátnőmet. – Nők… – Mr. Vance mosolyogva megcsóválja a fejét, és megrakja a tányérját. Én addig Hardinnak szedek. – Nemsokára találkozunk. – Mr. Vance rám kacsint, és visszamegy Kimberlyhez. Ő is integet nekem, és észreveszem, hogy egy gyerek van az ölében. Kimberlynek gyereke van? Trevor hozzám hajol. – Az Mr. Vance kisfia – közli, mintha olvasna a gondolataimban. – Igen? – Meghökkenve elfordulok, mert nem akarom bámulni őket. – A felesége öt éve halt meg, nem sokkal a gyerek születése után – magyarázza Trevor. – Kim

előtt nem járt senkivel. Csak néhány hónapja jöttek össze, de az öreg fülig bele van zúgva – magyarázza mosolyogva Trevor. – Most már tudom, kihez kell fordulnom, ha irodai pletykákat akarok hallani – jegyzem meg viccesen, és mindketten felnevetünk. – Bébi… – Hardin odalép hozzám, és átkarolja a derekamat. Egyértelmű, hogy így akarja Trevor tudomására hozni az elsőbbségét. – Örülök, hogy megint találkozunk. Hardin, ugye? – kérdezi Trevor. – Igen – veti oda Hardin kurtán. – Vissza kéne mennünk a helyünkre. Landon téged keres. – Közelebb von magához, és így adja Trevor tudtára, hogy távozhat. – Szia, Trevor! – köszönök el tőle, és átnyújtom Hardinnak a tányérját, miközben visszasétálunk az asztalhoz.

Kilencvennegyedik fejezet – Hol van Landon? – kérdezem, miután helyet foglalunk. Hardin beleharap egy péksüteménybe. – Fogalmam sincs. – Azt mondtad, hogy engem keres. – Keresett is, de most nem tudom, hol van. – Hardin, ne beszélj tele szájjal! – szólal meg mögöttünk a nagymamája. Észreveszem, hogy Hardin nagy levegőt vesz, mielőtt odafordul hozzá. – Bocsánat – motyogja. – Látni akartalak, mielőtt elmegyek… Ki tudja, mikor találkozunk megint. Nem táncolnál egyet a nagymamáddal? – kérdezi elbűvölő mosollyal, de Hardin megrázza a fejét. – Miért nem? – erősködik az idős hölgy. Rájövök, hogy Hardin a szertartás előtt nem csak a meglepetés miatt volt olyan zaklatott. Van köztük valami feszültség, amiről nem tudok. – Éppen hozni akartam Tessának egy italt – hazudja Hardin, és sietve távozik az asztaltól. A nagymama zavartan felnevet. – Szörnyű alak, ugye? – Nem tudom, mit válaszoljak erre. Ösztönösen meg akarom védeni a barátomat, de a nőn látszik, hogy csak viccel. Ám hirtelen felém fordul, és az arca komoly lesz. – Még mindig iszik? – Tessék? Nem… – hebegem, mert teljesen váratlanul ért a kérdés. – Illetve időnként… – helyesbítek, mert meglátom Hardint közeledni két pohárral a kezében. Átnyújtja nekem az egyik rózsaszín itallal teli poharat, amit mosolyogva a számhoz emelek. Pezsgő – édes az illata, és amikor belekortyolok, buborékok csiklandozzák az orromat. Az íze ugyanolyan, mint az illata. – Tessa! – kiált fel Karen, majd a karjába kap, és megölel. Levette az esküvői ruháját, de most is ugyanolyan gyönyörű. – Annyira örülök, hogy eljöttetek! Hogy tetszett? – kérdezi aggódó arccal. Karen még a saját esküvőjén is tudni szeretné, hogy jól éreztük-e magunkat. Annyira kedves. – Gyönyörű volt, és nagyon megható – nyugtatom meg mosolyogva. Hardin a vállamra teszi a kezét, mire közelebb bújok hozzá. Tudom, hogy nagyon kellemetlenül érzi magát a nagymamája és Karen között állva, ráadásul most Ken is felénk tart. – Köszönöm, hogy eljöttél – mondja Ken a fiának, és kezet nyújt neki. Hardin gyorsan megrázza az apja kezét. Ken felemeli a karját, mintha meg akarná ölelni, de még időben észbe kap, és gyorsan leengedi. Az arca így is ragyog az izgalomtól és az örömtől. – Tessa, gyönyörű vagy, kedvesem – néz rám elismerő pillantással, és megölel. – Jól érzitek magatokat? – kérdezi aggódva. Most egy kicsit kényelmetlenül érzem magam a társaságában, miután megtudtam, hogy milyen volt évekkel ezelőtt.

– Igen. Nagyon szép a dekoráció is – jegyzi meg Hardin, és igyekszik megnyugtatni az apját. A hátára teszem a kezemet, és masszírozó mozdulatokat teszek, hogy oldjam a feszültségét. Hardin nagymamája köhint egyet, és a fiára néz. – Nem tudtam, hogy beszélő viszonyban vagytok. Ken megdörzsöli a tarkóját. Hardin valószínűleg tőle vette át ezt a szokást. – Igen. Erről beszéljünk máskor, anya – javasolja Ken, és az idős hölgy beleegyezően bólint. Iszom még egy kortyot, és kicsit kényelmetlenül érzem magam, mert kiskorú vagyok, és felnőttek társaságában alkoholt fogyasztok. Ráadásul az egyetem rektora előtt. Egy fekete mellényt viselő pincér halad el előttünk egy tálca pezsgővel, és összerezzenek, amikor Ken leemel egy poharat. De megnyugszom, amikor az újdonsült feleségének nyújtja a poharat. Nagyon örülök, hogy nem iszik. – Kérsz még egyet? – kérdezi Hardin, mire Karenre sandítok. – Igyál még! Esküvőn vagy – biztat mosolyogva. – Rendben – bólintok, és Hardin elmegy egy újabb pohárért. Egy darabig az esküvőről meg a virágokról beszélgetünk, és amikor Hardin csak egy pohárral tér vissza, Karen kérdőn pillant rá. – Nem ízlik a pezsgő? – Nagyon jó, de már ittam egy pohárral, és vezetni fogok – válaszolja Hardin. Karen imádó pillantást vet rá, aztán felém fordul. – Van időd átjönni valamikor ezen a héten? Rendeltem magokat az üvegházba. – Igen, persze. A nagymama elragadtatott arccal néz minket. – Mióta vagytok együtt? – kíváncsiskodik. – Néhány hónapja – válaszolja Hardin. Néha megfeledkezem arról, hogy a baráti körünkön, illetve Hardin baráti körén, kívül senki sem tudja, hogy két hónappal ezelőtt még mennyire gyűlöltük egymást. – Akkor reménykedhetek, hogy nemsokára dédunokáim lesznek? – Nagyi elneveti magát, Hardin pedig elpirul. – Nem, nem. Csak most költöztünk össze – közli velük Hardin, mire Karennel szinte egyszerre köpjük vissza a pezsgőt a poharunkba, nehogy félrenyeljünk. – Összeköltöztetek? – csodálkozik Ken. Nem gondoltam volna, hogy Hardin ma szóba hozza ezt. Sőt, arra sem számítottam, hogy egyáltalán elárulja nekik. Kicsit zavarba jövök, de örülök, hogy Hardin nem tartja kínosnak a témát. – Igen, néhány napja beköltöztünk egy szép apartmanba az Artisanban – magyarázza. – Az tényleg szép hely, és közelebb van Tessa munkahelyéhez – jegyzi meg Ken. – Igen – bólint Hardin, és látszik rajta, hogy kíváncsi a család reakciójára. – Nagyon örülök neked, fiam. – Ken Hardin vállára teszi a kezét. Igyekszem közömbös arcot vágni. – Sosem gondoltam volna, hogy ilyen boldog leszel… és ilyen nyugodt. – Köszönöm. – Hardin elmosolyodik. – Talán egyszer átmehetnénk hozzátok, hogy megnézzük a lakást – javasolja Ken.

Karen aggódni kezd. – Ken… – mondja figyelmeztető hangon. Biztosan neki is az eszébe jutott a legutóbbi alkalom, amikor a férje bizalmaskodni akart a fiával. – Persze… Gyertek csak nyugodtan – válaszolja Hardin, mindnyájunkat meglepve. – Tényleg? – ragyog fel Ken arca. Hardin bólint. – Csak szóljatok, hogy mikor jó nektek. – Hardin szeme gyanúsan csillog. Megszólal a zene, és Karen megragadja Ken karját. – Ez a mi számunk… Még egyszer nagyon köszönjük, hogy eljöttetek – hálálkodik, és megcsókolja az arcomat. – Fogalmad sincs, mennyit tettél ezért a családért – súgja a fülembe, és könnyek csillognak a szemében. – Most pedig következik a vőlegény és a menyasszony első tánca! – szólal meg a hangosbemondó. Hardin nagymamája is a táncparketthez megy a többi vendéggel együtt, hogy megnézze a táncot. – Nagyon boldoggá tetted őket – mondom Hardinnak, és megpuszilom. – Menjünk fel – parancsol rám. – Tessék? – Kicsit szédülök a két pohár pezsgőtől, és azt hiszem, hogy rosszul hallottam. – Menjünk fel – ismétli meg Hardin. A testem azonnal bizseregni kezd. – Most? – kérdezem nevetve. – Most. – De ez a sok ember… Válasz helyett megragadja a kezemet, és kivezet a sátorból. A házba érve az egyik tálcáról felkap még egy pezsgőspoharat, és a kezembe nyomja. Ügyelek, hogy ne lötyögtessem ki az italt, miközben felsietünk a lépcsőn. Hardin bezárja mögöttünk a hálószoba ajtaját. – Valami baj van? – kérdezem riadtan. – Szükségem van rád – jelenti ki, és leveszi a zakóját. – De jól vagy? – kíváncsiskodom tovább. A szívem máris a torkomban dobog. – Igen, csak szükségem van egy kis feszültségoldásra. – Nagyot sóhajtva hozzám lép, kikapja a kezemből a poharat, és a komódra helyezi. Megfogja a csuklómat, és a fejem fölé emeli a karomat. Nagyon szívesen oldom a feszültségét, és elterelem a figyelmét arról, ami odalent történt. Évek óta először találkozott a nagymamájával, végignézte, ahogy az apja újranősül, és belement, hogy meglátogassanak minket a lakásunkban. Ez sok lehetett neki, ilyen rövid idő alatt. Nem kérdezősködöm tovább, nem faggatom, hanem megragadom az inge gallérját, és hozzászorítom a csípőmet. Az ágyéka máris kőkemény… Felnyög, elengedi a kezemet, és hagyja, hogy beletúrjak a hajába. Az ajka forró, és érzem rajta a pezsgő édes ízét. Néhány másodpercig csókolózunk, és máris belenyúl a zsebébe, hogy elővegyen egy óvszert. – Fogamzásgátlót kell majd szedned, hogy ne legyen erre szükség. Szeretnélek óvszer nélkül érezni – súgja rekedt hangon, aztán gyengéden beleharap az alsó ajkamba. A testem lángol, és alig várom, hogy magamban érezzem.

Lehúzza a cipzárt, én meg gyorsan letolom a nadrágját meg az alsóját. A ruhám alá nyúl, és lehúzza a bugyimat. Kicsit ügyetlenül lépek ki belőle, és a karjába kapaszkodom, nehogy elessek. Megcsókolja a nyakamat, majd megragadja a csípőmet, és felemel. A lábammal átkulcsolom a derekát. Le akarom venni a ruhát, de megfogja a kezemet. – Ne… Hagyd magadon. Ez a ruha olyan szexi… Izgató, mégis fehér és szűzies… Iszonyúan dögös. Gyönyörű vagy, Tessa. – Hirtelen még magasabbra emel, aztán lassan visszaenged, és így hatol belém. Hátamat az ajtónak feszítem, míg Hardin fel és le mozgat. Olyan tűz és kétségbeesés van a szemében, amit még sosem láttam. Úgy érzem, mintha én lennék a jég, ő meg a tűz. Annyira különbözőek vagyunk, mégis egyformák. – Jó így? – kérdezi zihálva, és a két karjával szorosan átölel, hogy megtartson. – Igen – nyögök fel. Kicsit furcsa érzés, hogy így fogadom be az ölembe, de az egyesülésünk most is ugyanolyan gyönyörűséget okoz, mint máskor. – Csókolj meg – kérlel. Először gyengéden megnyalom az ajkát, aztán egy lágy csókban olvad össze a szánk. A hajába kapaszkodva csókolom, miközben halk nyögésekkel kísérem az egyre hevesebb ostromot. A mozdulataink felgyorsulnak, de a csókunk lassú és meghitt marad. – Nem tudok betelni veled, Tessa… Annyira szeretlek… – sóhajtja a számba. Válasz helyett csak nyöszörögni tudok. Az ölemben növekszik a feszültség, és érzem, hogy nemsokára robban. Hardin hangosan nyögdécsel, én fojtott hangon zihálok, ahogy közeledünk a beteljesüléshez. – Élvezz el, bébi… – súgja elragadtatott arccal, és nem kell kétszer mondania. Az ajkát a számra tapasztva némítja el a kiáltásaimat, amikor a csúcsra érünk. Megfeszül a testünk, és érzem, hogy Hardin az óvszerbe spriccel. Néhány ziháló lélegzetvétel után a feje a mellemre hanyatlik, és pár másodpercig még a karjában tart, majd óvatosan felemel, és talpra állít. Az ajtónak támasztom a fejem, és megpróbálok lassabban lélegezni, míg ő gondosan becsomagolja, és zsebre vágja az óvszert. – Majd szólj, hogy ezt dobjam ki, ha leérünk – mondja nevetve, és én is kuncogok. – Köszönöm… – Megcsókolja az arcomat. – Nemcsak azért mondok köszönetet, amit most csináltunk, hanem mindenért. – Nem kell hálálkodnod nekem, Hardin. Te is ugyanannyit tettél értem, mint én érted. – A gyönyörű zöld szemébe nézve hozzáteszem: – Sőt, még többet. – Nem hiszem – rázza meg a fejét, és megfogja a kezemet. – Menjünk vissza, mielőtt valaki keresni kezd minket. – Hogy nézek ki? – kérdezem, közben megigazítom a hajam, és megtörlöm a szemem alját. – Mint akit most dugtak meg – válaszolja vigyorogva, mire mosolyogva megcsóválom a fejem. – Gyönyörű vagy. – Te is.

Mire visszaérünk, szinte mindenki táncol a sátorban, és úgy tűnik, senki sem hiányolt minket. Pont megszólal egy szám, amikor az asztalhoz ülünk. Ismerem ezt a dalt. A „Never Let Me Go” a Florence and the Machine-től. – Nincs kedved táncolni? – nézek Hardinra, bár sejtem a választ. – Nem szoktam táncolni – mondja, majd rám néz. – Illetve… Te akarsz? – kérdezi bizonytalanul. Meglep, hogy hajlandó lenne rá. Felém nyújtja a kezét, mégis én vezetem a táncparkettre, és nagyon sietek, nehogy meggondolja magát. Hátul maradunk, távolabb a tömegtől. – Fogalmam sincs, mit kell csinálni – ismeri be Hardin. – Mutatom – mondom biztatóan, és a derekamra teszem a kezét. Néhányszor a lábamra lép, de hamar ráérez a dologra. Sosem gondoltam volna, hogy Hardinnal fogok táncolni az apja esküvőjén. – Elég béna ez a dal egy esküvőn, nem? – kérdezi a fülembe nevetve. – Szerintem tökéletes – jelentem ki, és a mellére hajtom a fejemet. Igazából nem is táncolunk, csak egymást átölelve ide-oda hajladozunk, mégis minden percét élvezem. Így folytatjuk a következő két szám alatt is, ami éppen a két kedvencem. Amikor Hardin meghallja a Fray „You Found Me” című számát, felnevet, és magához ölel. A következő dalt egy népszerű fiúzenekar játssza. Én örülök neki, de Hardin színlelt felháborodással ingatja a fejét. Tánc közben Hardin mesél a nagymamájáról, aki még mindig Angliában él, és Hardin tizenkét éves korában beszélt vele utoljára, amikor a nagyija felhívta a születésnapján. A válás során az iszákos fia pártját fogta, és tulajdonképpen Hardin anyját hibáztatta mindenért. Ezek után Hardin nem akart többé szóba állni vele. Meglep, hogy hajlandó ilyen bizalmas információkat megosztani velem, ezért nem szólalok meg, csak bólintok vagy hümmögök, miközben a beszámolóját hallgatom. Hardin gúnyolódik, hogy mindegyik dal nyálas és nyafogós, de én csak nevetek rajta. – Vissza akarsz menni a szobámba? – kérdezi tréfás mosollyal, és lejjebb csúsztatja a kezét. – Talán. – Gyakrabban foglak pezsgővel itatni. – Visszateszem a kezét a derekamra, mire duzzogó arcot vág. – Egyébként elég jól érzem magam – ismeri be egy idő után. – Én is. Köszönöm, hogy eljöttél velem. – Nem akarnék most sehol máshol lenni. Tudom, hogy nem az esküvőre gondol, hanem arra, hogy szívesen van velem. Elérzékenyülök, és megremeg a szívem. – Lekérhetem a barátnődet? – szólal meg Ken mellettünk, amikor elkezdődik a következő szám. Hardin a szemöldökét ráncolva néz rám, aztán az apjára sandít. – Rendben, de csak egy táncot – morogja. Ken felnevet. – Egy táncot – ismétli meg a fia szavait. Hardin elenged, és Ken átkarol. Igyekszem nem gondolni arra, amit Hardintól hallottam róla. Tánc közben Ken fesztelenül beszélget velem, és minden rossz érzésem elillan, miközben egy részeg páron nevetgélünk, akik mellettünk imbolyognak. Egyszer csak Ken csodálkozva felkiált. – Nézz csak oda! Követem a pillantását, és én is felkiáltok, amikor meglátom Hardint, aki feszengve lépdel

Karennel a táncparketten. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen jó lesz ez az este. A dal végén Hardin gyorsan visszajön hozzám, Karen pedig követi. Megmondjuk a boldog párnak, hogy mennünk kell, és barátságos ölelések közepette elbúcsúzunk tőlük. Hardin mintha már nem lenne olyan merev a társaságukban, mint korábban. Valaki Ken nevét kiáltja, aki odaint neki. Még egyszer megköszönik, hogy eljöttünk, majd eltűnnek a tömegben. – Jaj, leszakad a lábam – panaszkodom. Még sosem voltam ilyen sokáig magas sarkú cipőben. Egy hétbe is beletelik, mire ezt kiheverem. – Akarod, hogy vigyelek? – kérdezi Hardin viccesen gügyögve. – Nem kell – rázom meg a fejem kuncogva. Már majdnem kilépünk a sátorból, amikor megint összefutunk Trevorral, Mr. Vance-szel és Kimberlyvel. A nő szélesen mosolyogva üdvözöl, és rám kacsint, miután tetőtől talpig végigméri Hardint. Nem akarom elnevetni magam, ezért úgy teszek, mintha köhögnék. – Nem akartál velem táncolni? – ugratja Mr. Vance Hardint. – Dehogy – tiltakozik Hardin nevetve. – Máris mentek? – néz rám Trevor. – Már elég régen itt vagyunk – válaszol helyettem Hardin, és magával vonszol. – Örültem a találkozásnak, Vance! – kiált vissza a válla fölött, miközben kituszkol a sátorból. – Ez udvariatlan volt – jelentem ki rosszalló arccal, a kocsi felé menet. – Az a pasi flörtölt veled, úgyhogy jogom van gorombáskodni. – Trevor nem flörtölt, csak kedves volt. Hardin elhúzza a száját. – Látom rajta, hogy odavan érted. Ne legyél ennyire naiv. – Azért legyél kedves hozzá, kérlek. A kollégám, és nem akarok feszültségeket a munkahelyemen – próbálom lecsillapítani. Nem hiányzik, hogy a féltékenységével elrontsa ezt a jó estét. Hardin gonosz mosolyra húzza a száját. – Megkérhetem Vance-t, hogy rúgja ki. Nem tehetek róla, elnevetem magam. – Őrült vagy – ingatom a fejem vigyorogva. – Csak, ha rólad van szó – mondja Hardin, és kihajt a parkolóból.

Kilencvenötödik fejezet – Imádok hazajönni! – kiáltok fel boldogan, amikor belépünk a nappaliba, de hamar lehervad a mosolyom, mert észreveszem, hogy nagyon hideg van a lakásban. – De akkor nem, ha kikapcsolod a fűtést! – teszem hozzá dideregve. – Még nem jöttem rá, hogy működik ez a rendszer. Túl modern. Míg Hardin megpróbálja megfejteni a hőszabályzó rejtelmeit, felkapok egy takarót az ágyról, kettőt kiveszek a szekrényből, és mind a hármat a heverőre dobom, aztán visszamegyek a hálóba. – Hardin! – Mi van? – Lehúznád a cipzárt a ruhámon? – kérdezem. Készségesen utánam jön, és látom rajta, hogy elégedett arcot vág. Tehát sikerült megoldania a problémát. Megrezzenek, amikor a hideg ujja a csupasz bőrömhöz ér. Elnézést kér, gyorsan lehúzza a cipzárt, mire a ruha a padlóra csúszik. Leveszem a cipőmet, és érzem, hogy a padló is jéghideg. A komódhoz szaladok, és előveszem a legmelegebb pizsamámat. – Tessék. Vedd ezt fel. – Hardin a szekrényhez lép, és kivesz belőle egy szürke kapucnis felsőt. – Köszönöm – mosolygok rá hálásan. Nem tudom, miért szeretek Hardin ruháiban lenni. Talán azért, mert akkor közelebb érzem magamhoz. Noah-val sosem csináltam ilyet, kivéve egyszer, amikor a családjával kempingeztünk, és kölcsönkértem az egyik pulcsiját. Tudom, hogy Hardinnak is tetszik, ha a ruháit viselem. Gyönyörködve nézi, ahogy belebújok a meleg felsőbe. Látom, hogy nem boldogul a nyakkendővel, ezért odalépek, és segítek neki meglazítani a csomót. Némán nézi, ahogy leveszem a nyakából, és félreteszem, aztán felkapok egy bolyhos zoknit, amit anyámtól kaptam karácsonyra. Most döbbenek rá, hogy három hét múlva karácsony. Vajon anyám most is hazavár? Nem voltam otthon, mióta elkezdtem az egyetemet. – Ez mi? – kérdezi Hardin nevetve, és megpöcköli a zoknin lévő bojtot. – Zokni. Meleg zokni – válaszolom, és kiöltöm rá a nyelvem. – Szép – vigyorog, aztán ő is átöltözik. Felvesz egy melegítőnadrágot, meg egy meleg felsőt. Mire visszamegyünk a nappaliba, már kezd felmelegedni a lakás. Hardin bekapcsolja a tévét, lefekszik a heverőre, magához húz, és betakar minket a plédekkel. – Mit csinálsz karácsonykor? – kérdezem idegesen. Nem tudom, miért érzem kínosnak ezt a kérdést, hiszen együtt lakunk. – A jövő héten akartam felhozni, mert ez a hét olyan zűrös volt… De ha már megkérdezted… – Elmosolyodik, és ugyanolyan idegesnek tűnik, mint én. – Az ünnepekre hazamegyek, és szeretném, ha velem jönnél. – Haza? – csodálkozom. – Angliába, az anyámhoz… – motyogja, majd zavartan mentegetőzni kezd. – Megértem, ha nem akarsz. Tudom, hogy sokat kérek, és már eleget tettél értem, amikor összeköltöztél velem… – Nem arról van szó, hogy nem akarok, csak… Nem tudom… – Nagyon izgalmasnak tűnik egy

külföldi utazás Hardinnal… De ijesztőnek is. Még sosem hagytam el Washington államot. – Nem kell ma este válaszolnod, de azért minél előbb döntsd el, jó? Huszadikán indulok – magyarázza. – Pont a születésnapom után egy nappal. Hardin felkapja a fejét. – A születésnapod? Miért nem mondtad, hogy ilyen közel van? Megvonom a vállam. – Nem tudom. Nem is gondoltam rá. Nem szoktam nagy felhajtást csinálni belőle. Azelőtt az anyám mindig nagy bulikat rendezett, és igyekezett különlegessé tenni a szülinapomat, de az utóbb években már ő sem olyan lelkes. – Mit szeretnél csinálni? – Semmit. Talán elmehetnénk vacsorázni? – Most sem akarok felhajtást. – Vacsora… Hát nem is tudom… – gúnyolódik. – Kicsit túl sokat kérsz, nem gondolod? Felkacagok, és Hardin megcsókolja a homlokomat. Ráveszem, hogy nézzük meg a Hazug csajok társasága legújabb epizódját, de elég gyorsan elnyom minket az álom a heverőn. Az éjszaka közepén arra ébredek, hogy izzadok. Legördítem magamról Hardint, leveszem a kapucnis felsőt, és a radiátorhoz megyek, hogy lejjebb vegyem a fűtést. Hardin telefonján egy kék fény villog, és ez felébreszti a kíváncsiságomat. Leveszem a mobilt a pultról, és az ujjamat végighúzom a kijelzőn. Három új üzenet. Tedd le a telefont, Tessa. Semmi okom arra, hogy a telefonjában kutakodjak. Ez őrültség. Leteszem a mobilt, és elindulok a heverő felé, de ekkor egy rezgés a tudtomra adja egy újabb üzenet érkezését. Csak egyet. Csak egy üzenetet nézek meg. Ez még nem őrültség, nem? Tudom, hogy nem illik elolvasnom Hardin üzeneteit, de képtelen vagyok visszafogni magam. Hívj vissza, te marha, szól az üzenet. A kijelzőn Jace neve áll. Nem volt jó ötlet ezt elolvasni. Nem tudtam meg semmit, és most bűntudatom van, hogy kutakodtam Hardin telefonjában, mint egy hibbant liba… De miért küld neki Jace üzenetet? – Tessa? – szólal meg Hardin álmos hangon. Ijedtemben összerezzenek, a telefon kicsúszik a kezemből, és nagy csattanással a padlóra esik. – Mi volt az? Mit csinálsz? – kérdezi a helyiség másik végéből, amit csak a tévé világít meg. – Megszólalt a telefonod… És megfogtam. – Ez nem is akkora hazugság, gondolom, miközben felveszem a mobilt a padlóról. A kijelző szélén egy kis repedést látok. – És berepesztettem a kijelzőt – teszem hozzá megszeppenve. Hardin fáradtan felsóhajt. – Gyere vissza mellém. Leteszem a telefont, és visszafekszem a heverőre, de sokáig nem tudok elaludni. Másnap reggel arra ébredek, hogy Hardin át akar mászni rajtam, hogy felkeljen. Kicsit odébb húzódom, hogy segítsek neki. A fürdőszoba felé menet felkapja a mobilját. Remélem, nem haragszik a

betört kijelző miatt. Ha nem lennék ilyen kíváncsi, ez nem történt volna meg. Én is felkelek, és odateszem a kávét. Egyfolytában arra gondolok, hogy Hardin meghívott Angliába. Sokat haladt előre a kapcsolatunk, amikor ilyen fiatalon összeköltöztünk. Szeretném látni az anyját, és jó lenne egy kicsit utazgatni Angliában Hardinnal. – Nagyon elgondolkodtál. – Hardin bejön a konyhába, és megzavarja az álmodozásomat. – Nem… Illetve igen. – Felnevetek. – Miről? – A karácsonyról. – Mi van vele? Nem tudod eldönteni, mit válaszolj nekem? – Azt hiszem, felhívom az anyámat, és meglátom, hogy meghív-e egyáltalán karácsonyra magához. Lelkiismeret-furdalásom lenne, ha nem győződnék meg erről. Egyedül lesz, tudom. Hardin nem túl lelkes, de megőrzi a nyugalmát. – Megértem. – Sajnálom, hogy eltörtem a mobilodat. – No para – legyint, és leül a konyhaasztalhoz. Ekkor nem bírom tovább. – Elolvastam Jace egyik üzenetét – közlöm vele. Nem akarok titkolózni előtte, még akkor sem, ha kínos bevallani az igazat. – Mit csináltál? – Rezgett, és odanéztem. Egyébként miért üzent ilyen későn? – Mit olvastál? – förmed rám, és nem törődik a kérdésemmel. – Egy üzenetet Jace-től – ismétlem meg. Hardin összeszorítja a száját. – Mit írt? – Csak azt, hogy hívd vissza… – Miért lett ilyen ingerült? Tudom, hogy senki sem örül, ha elolvassák az egyik üzenetét, de Hardin túlreagálja a dolgot. – Csak ennyit? – szegezi nekem a következő kérdést. Kezd bosszantani a viselkedése. – Igen. Miért, mit kellett volna írnia? – Semmit… – Hardin a kávéjába kortyol, mintha már nem érdekelné az ügy. – Csak nem szeretem, ha kutatsz a holmimban. – Rendben, többé nem fordul elő. – Jó. Ma el kell intéznem néhány dolgot, de gondolom, nem fogsz unatkozni. – Mit kell elintézned? – kíváncsiskodom, de azonnal meg is bánom. – Jézusom, Tessa… – kiált fel ingerülten. – Miért kell mindig nyaggatnod? – Nem nyaggatlak. Csak megkérdeztem, hogy mit fogsz csinálni. Kapcsolatban élünk, Hardin, méghozzá egy elég komoly kapcsolatban. Nem kérdezhetem meg, hogy hová mész? Hardin ellöki magától a kávésbögrét, és feláll. – Nem tudod, mikor kell békén hagynod, ez a te bajod. Nem vagyok köteles mindenről beszámolni neked, akár együtt lakunk, akár nem! Ha tudom, hogy macerálni fogsz, akkor már korábban elmentem

volna, amíg alszol. – Hát igen… – Csak ennyit mondok, és besietek a hálószobába. De Hardin a nyomomban van. – Mi az a „hát igen”? – Tudhattam volna, hogy a tegnap túl jó volt ahhoz, hogy igaz legyen. – Mi van? – értetlenkedik ingerülten. – Olyan jól éreztük magunkat, és végre normálisan viselkedtél. Aztán ma reggel felkelsz, és megint hozod a szokásos arrogáns formádat. – Zsörtölődés közben felszedem a padlóról Hardin piszkos ruháit. – Kihagytad azt a részt, hogy kutakodtál a telefonomban. – Rendben. Nagyon sajnálom. De azért ez nem olyan eget rengető dolog. Sokkal nagyobb probléma, ha olyasmi van rajta, amit rejtegetni akarsz előlem! – kiáltok rá, és a szennyeskosárba dobom a ruhákat. Hardin mérgesen rám szegezi a mutatóujját. – Nem, Tessa. Te vagy a probléma, mert mindig mindent felfújsz. – Miért verekedtél Zeddel? – Ezt ne most beszéljük meg – válaszolja hűvösen. – Akkor mikor, Hardin? Miért nem mondod el? Hogyan bízhatok meg benned, ha titkolózol előttem? Ennek is köze van Jace-hez? – kérdezem gyanakodva. Hardin egy pillanatra a kezébe temeti az arcát, aztán a hajába túr, és minden tincse égnek mered. – Nem tudom, miért nem tudsz a saját dolgoddal foglalkozni – morogja, és kisétál a konyhából. Néhány másodperc múlva hallom, hogy becsapja a bejárati ajtót. Letörlöm a könnyeket az arcomról, és nekilátok a takarításnak, de közben a furcsa viselkedésén rágódom. Miért bőszítette ennyire fel, hogy érdeklődtem Jace üzenete iránt? Túl hevesen reagált, ez egyértelmű. Érzem, hogy van valami, amit nem mond el nekem. Miért nem? Valószínűleg semmi köze hozzám, de akkor meg miért háborodott ennyire fel? Jace-en már az első pillanatban láttam, hogy egy aljas bajkeverő. Ha Hardin nem hajlandó elmondani az igazat, akkor más úton kell megtudnom. Kinézek az ablakon. Látom, hogy Hardin kiáll a parkolóból, és elhajt. Miután eltűnt, felkapom a mobilomat. Az új informátorom azonnal fogadja a hívásomat. – Szia, Zed. Tessa vagyok. – Igen… Tudom. – Rendben… Nos… Kérdezhetek tőled valamit? – A hangom félénk és bizonytalan, pedig igyekszem határozottnak tűnni. – Hát… Hol van Hardin? – kérdezi Zed, és érzem, hogy kicsit neheztel rám, amiért dobtam, miután olyan kedves volt hozzám. – Nincs itt. – Nem hiszem, hogy jó ötlet, ha… – Miért verekedett veled Hardin? – vágok a szavába. – Sajnálom, Tessa. Mennem kell – mondja, és megszakítja a beszélgetést. Mi az ördög ez? Nem voltam száz százalékig biztos abban, hogy elmondja nekem, de azért erre a

reakcióra nem számítottam. Most még kíváncsibb lettem, és már dühös is vagyok. Megpróbálom felhívni Hardint, de természetesen nem veszi fel. Miért viselkedett így Zed? Mintha félne, és ő sem akarna erről beszélni velem. Talán tévedtem, és mégis rólam van szó? Fogalmam sincs, mi folyik itt, mert egyszerűen nem tudom összerakni a puzzle darabjait. Megpróbálok kicsit hátrébb lépni, és újraértékelni a helyzetet, hátha meglátom a teljes képet. Vagy én vagyok az, aki túlreagálja a dolgot? De ekkor eszembe jut Hardin kétségbeesett arckifejezése, amikor Jace-ről kérdeztem. Nem, ezt biztosan nem értettem félre. Lezuhanyozom, hátha sikerül lecsillapítani a zaklatott idegeimet, de hiába. Furcsa előérzetem van, ami nem hagy nyugodni, ezért valami más megoldást kell keresnem. Zuhanyozás után megszárítom a hajam, felöltözöm, és közben azon töröm a fejem, hogy mi legyen a következő lépés. Egy kicsit úgy érzem magam, mint Miss Havisham a Szép reményekben, aki állandóan konspirál és ármánykodik. Sosem kedveltem a karakterét, de most meg tudom érteni. Már látom, hogy a szerelem olyasmire is ráveheti az embert, amit különben nem tenne meg. Például megszállottan kutakodik, vagy őrülten gyanakvó lesz. De a valóságban a tervem egyáltalán nem olyan őrült vagy drámai, mint gondolom. Csak megkeresem Stephet, és megkérdezem tőle, miért verekedett össze Hardin Zeddel. Esetleg kifaggatom Jace-ről is, hátha tud valamit róla. Az egészben csak az a veszélyes, hogy Hardin nagyon ki fog akadni, ha rájön, hogy felhívtam Zedet, és meglátogattam Stephet. Most jut eszembe, hogy Hardin még egyik barátjával sem mutatkozott velem, amióta ideköltöztünk. Tehát valószínűleg egyikük sem tudja, hogy együtt élünk. Mire elhagyom a lakást, már teljesen össze vagyok zavarodva, és a mobilomat a konyhapulton felejtem. Útközben havazni kezd, ezért harminc percbe telik, mire a kollégiumhoz érek. Az épület olyan, mint volt. De miért is változott volna meg? Csak egy hét telt el a kiköltözésem óta, bár sokkal hosszabb időnek tűnik. Végigmegyek a folyosón, és nem törődöm a hidrogénszőke lány haragos pillantásával. Ő volt az, aki kiabált Hardinnal, amikor kiöntötte a vodkát az ajtaja előtt. Hardin akkor aludt először a szobámban. Ez is milyen régen volt… Vagy nem? Amióta találkoztam vele, valahogy elveszítettem az időérzékemet. Kopogok az ajtón, de senki sem válaszol. Hát persze hogy nincs itt. Állandóan Tristan és Nate lakásában dekkol, de sajnos nem tudom, ők hol laknak. Még ha tudnám is… Odamennék? Beszállok a kocsiba, és vezetés közben megpróbálok kitalálni egy új tervet. Könnyebb dolgom lenne, ha nem felejtem otthon a telefonomat. Már éppen fel akarom adni a régi szobatársam megkörnyékezését, amikor elhaladok a motoros bár előtt, ahová Stephfel mentem egyszer. Felismerem Nate kocsiját a parkolóban, és megállok. Nagy levegőt veszek, mielőtt kiszállok, és amikor végre rászánom magam, a hideg levegő megcsapja az arcomat. A pultos nő rám mosolyog, és megkönnyebbülök, amikor észreveszem Steph vörös haját a helyiség másik végében. Akkor még nem tudtam, mi vár rám.

Kilencvenhatodik fejezet Idegesen megyek végig a füstös báron. Miért gondoltam, hogy ez jó ötlet? Hardin nagyon dühös lesz rám, Steph meg azt hiszi, hogy meghibbantam. Amikor észrevesz, felragyog az arca, és sugárzó mosollyal néz rám. – Tessa! – kiáltja. – Mit keresel itt? – A válaszomat meg sem várva a nyakamba ugrik, és átölel. – Én… Tulajdonképpen… Téged kereslek – bököm ki nagy nehezen. – Minden oké? Vagy csak egyszerűen hiányoztam? – kérdezi nevetve. – Csak hiányoztál. – Úgy döntök, hogy egyelőre ennyit árulok el. – Ezer éve nem láttalak, Tessa – mosolyog rám Nate, aztán ő is megölel. – Hardin hol rejteget? Tristan bukkan fel Steph mögött, és hátulról átkarolja a derekát, mire Steph hozzádől. Tehát mégsem szakítottak Molly miatt. – Gyere, ülj le velünk – javasolja Steph. – Egyelőre csak mi vagyunk itt. Egyelőre? Ez azt jelenti, hogy nemsokára Hardin is befut? Követem őket a bokszhoz, de félek a következményektől. Még nem merem feltenni a kérdéseimet, ezért rendelek egy hamburgert sült krumplival. Egész nap nem ettem, és már délután három óra van. – Most ügyelek, hogy ne legyen ketchup a burgeren – mosolyog rám a pincérnő, majd eltűnik a konyhában. Tehát emlékszik a jelenetre, amit Hardin rendezett, amikor legutóbb itt voltam. Idegesen piszkálom a szépen manikűrözött körmeimet, amíg a nő elém teszi a kólámat. – Lemaradtál egy jó buliról tegnap, Tessa – jegyzi meg Nate, majd felemeli a poharát, és lehúzza a maradék sörét. – Igen? – nézek rá mosolyogva. Hardinban az a legbosszantóbb, hogy sosem tudom, mennyit árulhatok el másoknak. Ha normális lenne a kapcsolatunk, akkor most azt válaszolnám, hogy „mi meg az apja esküvőjén voltunk, és remekül éreztük magunkat”. Mivel a kapcsolatunk egyáltalán nem normális, inkább csendben maradok. – Igen, elég vad volt. Most nem a házban buliztunk, hanem kimentünk a kikötőbe. – Nate felnevet. – Ott nagyobb bulit csaphatunk, és nem nekünk kell utána takarítani. – Értem. Jace a kikötőben lakik? – Megpróbálok semleges hangon érdeklődni. – Mi? Nem, a kikötőben csak hajók vannak. De nappal ott dolgozik, és a közelben lakik. – Aha… – bólintok, és idegesen rágom a szívószálat. – Iszonyú hideg volt, de Tristan jól berúgott, és beugrott a jéghideg vízbe. – Steph felhorkant, mire Tristan játékosan megcsókolja a fülét. – Nem is volt olyan szörnyű. Azonnal elzsibbadt az egész testem, és nem éreztem a hideget – magyarázza vigyorogva. Megérkezik a hamburgerem, Tristan csirkeszárnya, és még egy-egy sör nekik. – Nem kérsz te is sört? A nő nem fogja elkérni a személyidet – nyugtat meg Nate. – Nem, mert kocsival vagyok. De kösz. – Hogy tetszik az új kolesz? – érdeklődik Steph, és ellop egy krumplit a tányéromról. – A micsoda?

– Az új kollégium – ismétli meg Steph lassan, mintha azt hinné, hogy nem értettem. – Nincs új kolesz. – Hardin azt mondta nekik, hogy másik kollégiumba költöztem? – Dehogynem, hiszen már nem laksz velem. Minden holmid eltűnt, és Hardin szerint koleszt váltottál, mert az anyád elintézte, vagy mi. – Steph a sörébe kortyol. Nem érdekel, ha Hardin megharagszik, akkor sem fogok hazudni. Dühítő és megalázó, hogy még mindig titkolja a kapcsolatunkat. – Hardinnal kivettünk egy lakást – közlöm velük. – Micsoda? – kiált fel Steph, Nate és Tristan egyszerre. – Igen, még a múlt héten. Körülbelül húsz percnyire lakunk a campustól, egy szép apartmanban – magyarázom. Úgy néznek rám, mintha nőtt volna még egy fejem. – Mi a baj? – kérdezem éles hangon. – Semmi, csak… Nahát… Nem tudom… Csak nagyon meg vagyunk lepve – nyögi ki végül Steph. – Miért? – csattanok fel ingerülten. Nem szép, hogy rajta töltöm ki a haragomat, amit Hardin iránt érzek, de nem tehetek róla. Steph a homlokát ráncolja, mintha töprengene valamin. – Nem is tudom… Csak nehéz elképzelni Hardint, hogy együtt él valakivel, ez minden. Nem tudtam, hogy ennyire komoly köztetek a dolog. Jó lett volna, ha elmondod nekem. Meg akarom kérdezni, hogy mire céloz ezzel, de ekkor Nate és Tristan az ajtó felé pillant, aztán visszanéznek rám. Megfordulok, és meglátom Mollyt, Hardint és Jace-t. Hardin éppen a havat veri le a csizmájáról, és a lábtörlőbe törli a lábát. Gyorsan visszafordulok, és a szívem majdnem kiugrik a helyéből. Túl sok dolog történik egyszerre. Molly már megint Hardinnal van, ami iszonyúan bosszant. Ráadásul Jace is vele van, és ettől végképp összezavarodom. Én meg épp most árultam el nekik, hogy összeköltöztünk Hardinnal, alaposan meglepve őket. – Tessa… – szólal meg Hardin mérgesen. Felnézek rá, és látom, hogy az arca is haragos. Igyekszik uralkodni magán, de érzem, hogy nemsokára ki fog törni. – Beszélnem kell veled – sziszegi. – Most rögtön? – Igyekszem könnyedén, de határozottan beszélni. – Igen, most – válaszolja, és megragadja a karomat. Gyorsan kikászálódom a bokszból, és követem a bár egyik sarkába. – Mi az ördögöt keresel itt? – kérdezi halk hangon, és egészen közel tolja hozzám az arcát. – Találkozni akartam Stephfel. – Ez nem hazugság, de nem is a teljes igazság. – Ostobaság! – förmed rám ingerülten. Nem akar kiabálni, de már így is felhívtuk magunkra néhány vendég figyelmét, akik a pultot támasztva néznek minket. – El kell menned! – jelenti ki. – Tessék? – nézek rá felháborodottan. Ezt tőle tanultam. – Haza kell menned. – Hová haza? Az új kollégiumomba? – vágom a fejéhez, mire Hardin elsápad. – Igen, elmondtam nekik! Elmondtam nekik, hogy együtt élünk, és nagyon meglep, hogy te hallgattál erről. Van fogalmad róla, milyen nevetségesnek éreztem magam? Azt hittem, már túl vagyunk azon, hogy megpróbálsz rejtegetni.

– Nem titkoltalak el… – hebegi. Képes a szemembe hazudni? – Elegem van a titkokból, és abból, hogy az orromnál fogva akarsz vezetni, Hardin. Valahányszor azt hiszem, hogy jó a kapcsolatunk… – Sajnálom. Nem akartam eltitkolni, csak vártam. – Hardin arcán látszik, hogy egymást kergetik a fejében a gondolatok, és kemény harcot vív magában. Aztán kétségbeesetten körülnéz a helyiségben, és engem is aggasztani kezd a félelme. – Ugye tudod, hogy ez nem mehet így tovább? – jelentem ki határozottan. – Igen, tudom. – Felsóhajt, a fogai közé veszi az ajakpiercingjét, és beletúr a nedves hajába. – Menjünk haza, és beszéljük ezt meg, jó? – Könyörögve néz rám, mire bólintok. Követem a bokszhoz, ahol közben mindenki letelepedett. – Mennünk kell – jelenti be Hardin. – Máris? – Jace vészjósló vigyorral néz ránk. Hardin válla megfeszül. – Igen – válaszolja. – Elmentek a közös lakásotokba? – kérdezi Steph. Haragos pillantást vetek rá. Ne most, üzenem neki a szememmel. – A közös… Micsoda? – vihogja Molly. Istenem, mennyire gyűlölöm… – A lakásukba. Merthogy együtt laknak – közli velük Steph éneklő hangon. Tudom, hogy csak azért csinálja, mert bosszantani akarja Mollyt, és máskor ezért vállon veregetném, de most annyira haragszom Hardinra, hogy nincs kedvem Mollyval foglalkozni. – Nocsak, nocsak. – Molly megkopogtatja az asztalt a vérvörös körmeivel. – Ez nagyon érdekes – teszi hozzá, és sokat sejtető pillantást vet Hardinra. – Molly… – mordul fel Hardin fenyegető hangon. A szemében megint félelmet, sőt rettegést látok. Molly felvonja a szemöldökét. – Egy kicsit túlzásba viszed a dolgot, nem gondolod? – Molly, esküszöm, ha nem fogod be a szád, én… – Miféle dolgot? Mit visz túlzásba? – fakad ki belőlem a kíváncsiság. – Tessa, menj ki! – parancsol rám Hardin, de nem törődöm vele. – Nem! – Megmakacsolom magam, és Mollyra nézek. – Mit visz túlzásba? Mondd meg! – rivallok rá. – Várj… Te is benne vagy, nem? – Molly nevetve folytatja: – Tudtam! Már mondtam Jace-nek, hogy szerintem tudsz róla, de nem hitt nekem. Hardin, ezért sokkal tartozol Zednek. – Molly hátraveti a fejét, és feláll. Hardin arca már olyan fehér, mint a meszelt fal, mintha egy csepp vér sem lenne a testében. Annyira össze vagyok zavarodva, hogy szédülök. Nate-re, Tristanre és Stephre pillantok, de ők mind Hardint figyelik. – Mit tudtam? – kérdezem remegő hangon. Hardin megpróbál elvonszolni az asztaltól, de kirántom a karomat a kezéből, és Molly elé állok. – Ne játszd a hülyét előttem, tudom, hogy tudod – húzza el a száját Molly. – Mit csinált? Megosztotta veled a pénzt? – érdeklődik.

Hardin megfogja a kezem. Az ujjai hidegek, mint a jég. – Tessa… – Megint elrántom a kezem, és tágra nyílt szemmel nézek rá. – Mondd el! Miről beszél Molly? – kiáltok rá. Könnyek szöknek a szemembe, de megpróbálom elfojtani az érzelmeimet. Hardin kinyitja a száját, aztán becsukja. – Te jóságos ég! Tehát tényleg nem tudsz róla? Hát ez fantasztikus. Srácok, figyeljetek, következik a nagyjelenet – gúnyolódik Molly. – Molly, ne csináld… – szólal meg Steph. – Tényleg tudni akarod, hercegnő? – folytatja Molly, és diadalittas mosollyal néz rám. Olyan hangosan ver a szívem, hogy attól tartok, ők is hallják. – Mondd el! – förmedek Mollyra. Molly elgondolkodik, aztán megrázza a fejét. – Nem. Azt hiszem, ezt Hardinnak kell közölnie veled – jelenti ki, aztán hahotázni kezd, és eközben a nyelvében lévő piercing a fogaihoz ér. Rémes hangja van, még annál is kellemetlenebb, mint amikor valaki végighúzza a körmét a táblán.

Kilencvenhetedik fejezet Minden olyan gyorsan történik, hogy fel sem tudom fogni. Teljesen összezavarodva nézek rájuk, és hirtelen rádöbbenek, hogy olyan emberek vesznek körül, akik gúnyt űznek belőlem. Hiába próbáltam meg beilleszkedni közéjük, egyikükben sem bízhatok meg. Mi ez az egész? Hardin miért áll itt kővé dermedten? Mi történik? – Mollynak igaza van. – Jace felemeli a sörét, mintha tósztot mondana. – Gyerünk, Hardin. Meséld el neki. – Majd… Majd elmondom odakint – motyogja Hardin, és az ő hangja is megremeg. A szemébe nézek. Kétségbeesést és zavart látok benne. Fogalmam sincs, miről van szó, de azt tudom, hogy nincs kedvem vele menni. Sehová. – Nem. Itt mondd el, előttük, hogy ne hazudhass. – A szívem már most fáj, és érzem, hogy nem vagyok felkészülve arra, amit hallani fogok tőle, akármi is legyen az. Hardin hallgat, és idegesen matat az ujjaival. – Nagyon sajnálom – szólal meg végül, és mentegetőzve felemeli a kezét. – Tessa, ez még akkor volt, amikor nem ismertelek. Ezt tudnod kell. – Könyörgő szemmel néz rám. Félek, hogy sírós lesz a hangom, ezért alig nyitom ki a számat, amikor megszólalok. – Mondd el. – Aznap este… A második este… A második bulin, amire eljöttél, és „Felelsz vagy mersz”-t játszottunk… És Nate megkérdezte, hogy szűz vagy-e… – Hardin lehunyja a szemét, mintha össze akarná szedni a gondolatait. Nem! A szívem összeszorul. Ez nem történhet meg! Nem lehet, hogy ez megtörténik. Nem most. Nem velem. – Gyerünk, Hardin, folytasd… – Jace mohón előrehajol, mintha még sosem szórakozott volna ilyen jól. Hardin villámló szemmel néz rá, és tudom, hogy ha nem lenne éppen azzal elfoglalva, hogy tönkretegye a kapcsolatunkat, akkor most megölné ezt a szemét alakot. – Azt mondtad, hogy szűz vagy… És valakinek támadt egy ötlete… – Kinek támadt ez az ötlete? – szakítja félbe Molly. – Nekem… Az én ötletem volt – ismeri be Hardin, de közben nem veszi le rólam a szemét. Ám ez nem enyhíti a fájdalmat. – Az, hogy vicces lenne… kötni egy fogadást. – Hardin lehajtja a fejét. Érzem, hogy a könnyek végigfolynak az arcomon, mert nem tudom tovább visszatartani őket. – Nem… – nyöszörgöm halkan, és egy lépést teszek hátrafelé. Már eddig is össze voltam zavarodva, de most olyan zaklatott lettem, hogy nehezemre esik felfogni, amit hallok. Aztán felizzik bennem a harag és a fájdalom égő érzése. Emlékek suhannak át az agyamon, és hirtelen minden a helyére kerül… „Tartsd magad távol tőle.” „Legyél óvatos.” „Néha azt hiszed, hogy ismersz valakit, aztán kiderül, hogy mégsem.” „Tessa, el kell mondanom neked valamit.” Újra és újra hallom Molly, Jace, sőt Hardin elejtett megjegyzéseit. Mindig motoszkált bennem a gyanú, hogy van valami, amiről nem tudok. Úgy érzem, hogy a helyiségből kiszippantották az összes

oxigént, és levegő után kapkodva próbálom meg felfogni a valóságot. Összeállt a kép. Pedig annyi figyelmeztető jel volt… De Hardin teljesen elvakított, és egyszerűen nem vettem észre őket. Miért vitte ennyire túlzásba a dolgot? Miért vett rá, hogy összeköltözzek vele? – Te tudtad? – fordulok Stephhez, mert képtelen vagyok tovább nézni Hardint. – Én… El akartam mondani neked, többször is – mentegetőzik Steph könnyes szemmel. – Nem hittem el, amikor bejelentette, hogy megnyerte a fogadást. Még az óvszer sem győzött meg – szólal meg Jace, és gúnyosan felröhög. Látszik rajta, hogy nagyon élvezi a jelenetet. – Ugye? Engem sem! De a lepedő… Egy véres lepedő elég meggyőző, nem? – kiáltja Molly, és ő is vidáman felkacag. A lepedő! Ezért volt még mindig a kocsijában… Tudom, hogy mondanom kéne valamit, bármit, de nem találok szavakat. Forog velem minden. A bárban önfeledten esznek és isznak az emberek, észre sem veszik, hogy alig pár méterre tőlük egy ostoba, hiszékeny lánynak éppen összetörik a szívét. Hogyan lehetséges, hogy az élet megy tovább, mintha mi sem történt volna? Tristan lehajtja a fejét, Steph halkan sírdogál, Hardin pedig tágra nyílt szemmel engem figyel. – Tessa, annyira sajnálom… – Egy lépést tesz felém. Tudom, hogy el kéne futnom, de képtelen vagyok megmozdítani a lábam. Molly éles hangja szinte belehasít a levegőbe. – Azért vannak még részletek, amelyeket hallanod kell. Emlékszel, amikor mindnyájan idejöttünk, és Steph olyan nevetségesen kicicomázott? Arra is, hogy Hardin és Zed versengtek, hogy ki vigyen vissza a koleszba? – Molly felnevet, majd vidáman folytatja: – Aztán Hardin felbukkant a szobádban, azzal a vodkával! Azt hitted, hogy részeg. Később felhívtam őt, amíg nálad volt. Emlékszel? – Molly rám néz, mintha tényleg arra számítana, hogy válaszolok. – De csak arról volt szó, hogy aznap éjjel kellett volna megnyernie a fogadást. Nagyon biztos volt benne, de Zed azt mondta, hogy nem fogod olyan gyorsan beadni a derekadat. Zednek ezek szerint igaza volt, de még mindig gyorsabban megadtad magad, mint én gondoltam. Még jó, hogy nem szálltam be a fogadásba… Már semmire sem tudok figyelni, csak Molly kellemetlen hangjára, és Hardin szemére. Mintha minden más megszűnt volna körülöttem. Ilyet még soha életemben nem éreztem. El sem tudtam képzelni, hogy a szégyen és a fájdalom ennyire elviselhetetlen lehet. Hardin egész idő alatt játszadozott velem! Minden a játszma része volt. Az ölelések, a csókok, a mosolyok, a nevetések, a sok „szeretlek”, a szex, a tervezgetések. Minden mozdulatot, minden éjszakát, minden apró részletet gondosan megtervezett, és mindenki tudott róla, csak én nem. Még Steph is, akit a barátomnak tartottam. Egy pillanatra elfog a gyengeség, és ránézek Hardinra. Azonnal meg is bánom. Csak áll ott… Úgy áll ott, mintha nem is döntötte volna romba az egész életemet, és nem alázott volna meg mindenki előtt. – Azért ne bánkódj, nem vagy értéktelen, mert elég szép summa jött össze, bár Zed néhányszor megpróbált kiszállni. Miután Hardin elnyerte Jace, Logan és Zed pénzét, remélem, legalább meghívott egy vacsorára. – Molly a szemembe nevet. Jace felhajtja a sörét. – Azért bánom, hogy lemaradtam a híres jelenetről, amikor mindenki előtt szerelmet vallott neked

– ingatja a fejét Jace röhögve. – Hallottam, hogy remek alakítás volt. – Fogd be a pofád! – kiált rá Tristan, mindenkit meglepve. Ha nem lennék ennyire kába, én is meglepődnék. – Hagyjátok abba! Már így is eleget hallott! Hardin még egy lépést tesz felém. – Mondj valamit, bébi. Az ismerős szó hallatán végre felocsúdok, és meg tudok szólalni. – Ne merészelj így hívni! Hogy tehetted ezt velem? Te… Te… Ez egyszerűen… – Annyi minden van a fejemben, hogy hirtelen azt sem tudom, mivel kezdjem. – Hidd el, hogy jobb, ha most nem mondok semmit. – A hangom magabiztosnak tűnik, pedig belül égető fájdalom kínoz, és úgy érzem, hogy a szívem Hardin csizmája alatt hever, széttaposva és véresen. – Tudom, hogy nagyon elszúrtam… – magyarázkodik. – Elszúrtad? Azt mondod, elszúrtad? – kiáltok rá magamból kikelve. – Miért? Csak azt áruld el, hogy miért? Miért pont velem csináltad ezt? – Mert ott voltál – válaszolja Hardin csendesen, és az őszintesége még jobban összetöri a szívemet. – És a kihívás miatt. Nem ismertelek, Tessa. Nem tudtam, hogy beléd fogok szeretni. Van képe a szerelmet emlegetni? Hirtelen keserű lesz a szám, és elfog az undor. – Te beteg vagy! Egy beteg állat! – üvöltöm, és az ajtó felé rohanok. Ez már túl sok nekem. Hardin elkapja a karomat, de kiszabadulok a szorításából. Megfordulok, és pofon vágom. Méghozzá teljes erőből. A fájdalmas arckifejezése perverz elégtétellel tölt el. – Mindent tönkretettél! –kiabálom magamból kikelve. – Elvettél tőlem valamit, ami nem volt a tiéd, te disznó! Egy olyan férfi érdemelte volna meg, aki szeret engem, tényleg szeret. Az övé volt, akárki is ő, de te elvetted tőle. És miért? Pénzért! Miattad összevesztem az anyámmal. Mindent feladtam. Volt valakim, aki szeretett, és aki sosem lett volna képes így megbántani, mint te. Undorító vagy. – De én tényleg szeretlek, Tessa. Mindennél jobban szeretlek. El akartam mondani neked. Megpróbáltam rávenni őket, hogy hallgassanak, mert nem akartam, hogy így tudd meg. Azért maradtam ki egész éjszaka, hogy megkérjem, ne árulják el. Akkor akartam elmondani, amikor már együtt élünk, mert úgy már nem számít… Már nem tudok uralkodni magamon meg a szavaimon. – Te… Jóságos ég, Hardin! Mi a fene van veled? Azt hitted, minden rendben lesz, ha meggyőzöd a barátaidat, hogy kussoljanak? Ha együtt lakunk, akkor már nem fogok felháborodni, hogy fogadást kötöttél rám? Ezért erősködtél annyira, hogy az én nevem is rajta legyen a szerződésen! Úristen, te tényleg beteg vagy! Már mindent értek. Amióta ismerem, minden erre utalt. – Ezért mentél el a kollégiumba a holmimért. Féltél, hogy Steph figyelmeztet, és elárulja, hogy az egész egy mocskos színjáték. A bárban mindenki engem néz. Kicsinek és összetörtnek érzem magam. – Mit csináltál a pénzzel, Hardin? – Én… – Zavartan elhallgat.

– Mondd meg! – förmedek rá. – A kocsid… A fényezés… Meg a kaució a lakáshoz. Azt hittem, hogy ha… Sokszor el akartam mondani, miután tudtam, hogy már nem csak egy fogadás. Szeretlek… Egész idő alatt szerettelek, esküszöm… – fogadkozik. – Megtartottad az óvszert, hogy megmutasd nekik, Hardin! Megmutattad nekik a lepedőt… Azt az átkozott véres lepedőt! – Belemarkolok a hajamba, és tépni kezdem. – Jóságos ég! Mekkora idióta vagyok! Amíg én gondolatban újra és újra átéltem az életem legcsodálatosabb éjszakáját, addig te a lepedőt mutogattad a barátaidnak. – Tudom… Nincs semmilyen mentségem… De meg kell bocsátanod nekem. Helyre tudjuk hozni – próbál győzködni Hardin. Erre felnevetek. Most igazi nevetés tör ki belőlem, a záporozó könynyeim ellenére. Úgy látszik, megőrültem. Kár, hogy ez a jelenet a valóságban nem úgy játszódik le, mint a filmeken. Nem tudom megőrizni a méltóságomat, és csak egy halk kiáltással, vagy az arcomon végiggördülő könnycseppel fogadni a hírt. Sírok, a hajamat tépem, képtelen vagyok uralkodni az érzelmeimen, és nem tudok kinyögni egy értelmes mondatot. – Bocsássak meg? – Eszelősen felnevetek. – Tönkretetted az egész életemet, ugye tudod? Hát persze hogy tudod. Hiszen egész idő alatt ez volt a terved. Emlékszel? Megígérted, hogy „tönkreteszel” engem. Gratulálok, Hardin, nyertél. Mit adjak neked? Pénzt? Vagy keressek egy újabb szűzlányt? Hardin odébb áll, mintha el akarná takarni az asztalnál ülő barátait. – Tessa, kérlek… Tudod, hogy szeretlek. Tudom, hogy tudod. Könyörgöm, menjünk haza, és elmesélek neked mindent. – Haza? Az nem az én otthonom, soha nem is volt, ezt most már mindketten tudjuk. – Megint megpróbálok az ajtóhoz jutni. – Mit tegyek? Bármit megteszek! – könyörög kétségbeesetten, és a szemét nem veszi le rólam, miközben lassan lehajol. Először nem értem, mit csinál, aztán látom, hogy letérdel előttem. – Mit? Semmit. Tőled már semmi sem kell, Hardin. Ha tudnám, mit kéne mondanom, amivel olyan fájdalmat okozhatnék neki, mint ő nekem, akkor ezerszer elismételném. Hadd érezze ő is azt, amit én. Gyorsan az ajtóhoz ugrok, kihasználva az alkalmat, hogy Hardin a padlón térdel, és nem tud megint elkapni. Ki akarok szaladni, de beleütközöm valakibe. Zed az. Az arcán még mindig látszanak Hardin öklének a nyomai. – Mi a baj? – kérdezi, és elkapja a könyökömet. Aztán benéz a bárba, meglátja Hardint, és mindent megért. – Sajnálom… – suttogja, de nem törődöm vele. Hardin már jön utánam, és minél előbb el kell tűnnöm ebből az átkozott bárból. És Hardin közeléből. A hideg szél belekap a hajamba, és csípi az arcomat. Nem bánom, mert talán lehűti a szívemben égő fájdalmat is. Hó lepte be a kocsimat meg az utcát. – Nem vezethetsz, Tessa – hangzik fel mögöttem Zed kiáltása. Tovább gyalogolok a hóban, átvágva a parkolón a kocsimhoz.

– Hagyjál békén! Tudom, hogy te is benne voltál! Mind benne voltatok! – üvöltök neki vissza teli torokból, és a kocsikulcsot keresem. – Hadd vigyelek haza. Ilyen állapotban nem vezethetsz, ebben a viharban – érvel nyugodt hangon. Kinyitom a számat, hogy elküldjem a pokolba, de ekkor meglátom Hardint az ajtóban. Ránézek a fiúra, akiről azt hittem, hogy az életem szerelme. A találkozásunk után abban a tévhitben éltem, hogy minden napomat különlegessé, vaddá és szabaddá fogja tenni. Aztán Zedre pillantok. – Rendben – mondom, és bólintok. Zed megnyomja a távirányítót, és a halk kattanás megadja a jelet, hogy ugorjak be a kocsijába, méghozzá a lehető leggyorsabban. Hardin rájön, hogy Zed kocsijával távozom, és irányt változtatva felénk rohan. Az arca eltorzul a haragtól, és nagyon remélem, hogy Zednek sikerül beszállnia, mielőtt ideér. Zed a kormány mögé pattan, és gázt ad. Hátrafordulok, és meglátom Hardint a hóban. Aznap már másodszor esik térdre.

Köszönetnyilvánítás A Miután-sorozat nem jöhetett volna létre, ha nem kapok rengeteg embertől támogatást. Írhatnék még egy könyvet, ha mindenkinek meg szeretném köszönni a segítségét (és tudjátok, hogy képes lennék rá, sőt talán ez lenne a helyes), de helyszűke miatt igyekszem rövidre fogni a mondandómat, ugyanakkor nem fukarkodni a kedves szavakkal. Először is szeretnék köszönetet mondani azoknak, akikkel a közösségi portálokon találkoztam, az online fanoknak, Hessa-követőknek, illetve -olvasóknak. Itt tényleg nehéz lenne neveket említeni. Ti a kezdetektől fogva velem voltatok, és a szó szoros értelmében a legjobb csapat vagytok. Rengeteg támogatást kaptam tőletek, és ti vagytok az életem. Minden szót miattatok írtam le, egész idő alatt a ti szenvedélyetek ösztönzött. Egyszerűen bámulatosak vagytok, és imádlak titeket. Természetesen nagyon hálás vagyok a Wattpadnek. Az álmaim nem váltak volna valóra, ha ti nem hisztek bennem, és nem segédkeztek a Miután megalkotásában. Ne feledjétek el, hol kezdődött ez az egész, és hogy mindnyájan szerepet játszottatok egy nagy dolog megszületésében. Soha ne adjátok fel, és emlékezzetek arra, hogy a holnap mindig jobb lesz, mint gondoljátok. Nagyon fontosak vagytok, és sokan szeretnek titeket, még akkor is, ha most nem úgy érzitek. Amy Martinnak szeretném megköszönni, hogy küzdött az elképzelésemért, és addig nem adta fel, amíg a Miután révbe nem ért. Candice és Ashleigh, mindketten nagyon sokat tettetek értem, és sosem tudom meghálálni a rengeteg segítséget, amit tőletek kaptam. Megköszönöm a Gallery Books kiadónak, hogy hitt bennem és a Miutánban, és Adam Wilson személyében a legjobb, legenergikusabb szerkesztőt kaptam tőlük. Adam, egyszerűen bámulatos vagy! És nagyon vicces. A megjegyzéseid mindig megnevettetnek. Tökéletesen megértesz, vevő vagy a humoromra (még a béna vicceimet is értékeled), és úgy érzed Hardint és Tessát, ahogy rajtad kívül nem sokan. Hihetetlenül segítőkész voltál. Az irányításoddal könnyen és gyorsan megtörtént az átalakulás, és az online olvasmányból regény született. A szüleimnek és az anyósomnak: szerettetek és támogattatok az út minden szakaszán. Kaci, köszönöm neked a listáidat és a biztatásodat. (Ez itt a szmájli helye…) Köszönök mindent Jordannek, a férjemnek, akit gyerekkorom óta szeretek. Időt adtál nekem, hogy megvalósítsam az álmaimat, elviselted, hogy órákon át írok és tweetelek. És csak kicsit tiltakoztál, amikor ezrével mutogattam neked a Hessa-piszkozatokat. Elfogyott a helyem, úgyhogy ennyi. De nagyon szeretlek titeket, és végtelen hálát érzek, hogy ilyen csodálatos emberek vannak az életemben.

A GABO Kiadó e-könyveiről A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-book új köntösbe öltözteti az olvasmányokat, hogy azok sem maradjanak le az olvasás élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb tartalmakat. Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja számítógépére, e-könyv olvasójára vagy okostelefonjára. A Dibook rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb verziószámú, javított másolatot érheti el. Kiadónk célja, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe, amik kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük, ha bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel ekönyveinkben, azt jelezze az [email protected] email címen. További könyvek és újdonságok itt a Kiadó oldalán: www.gabo.hu E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu Kövessen minket Facebookon is: https://www.facebook.com/GABOKIADO

Ha tetszett a könyv, olvassa el ezt is:

Kristen Ashley A titokzatos Ő A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon

ELSŐ FEJEZET

Másnap délelőtt a számítógép előtt ültem az otthoni irodámban. Dolgoznom kellett volna. Három határidős munkám volt a következő két hétre, és még jóformán bele sem kezdtem. Szabadúszó szerkesztő voltam. Órabérben dolgoztam, és ha kihagytam egy órát, nem kaptam érte pénzt. Pedig etetnem kellett egy szájat… a sajátomat. Ruháznom kellett egy testet, egy olyan testet, amely mindenféle ruhát kedvelt, sőt sóvárgott utánuk, s én kénytelen voltam kielégíteni az igényeit, különben kínos helyzetben találhattam volna magam. Ráadásul nagyvilági igényeim voltak, ami nem olcsó mulatság. És volt egy házam, amelyet fel kellett újítani. Ezért kellett a fizetés. Rendben, szigorúan véve, nem egészen így állt a helyzet. Nem újítottam fel a házam. Az apám elvégzett egy-két dolgot. Troy, a barátom is tett-vett rajta. Ezért inkább úgy kellett volna mondanom, hogy van egy házam, és bűntudat keltésével, esdekléssel és érzelmi zsarolással rávettem másokat, hogy rendbe hozzák nekem. De a házra akkor is ráfért a felújítás, és a szekrények meg a csempék nem masíroztak csak úgy be szekrény- és csempeföldről és nem mondták: veled akarunk élni, Gwendolyn, légy szíves, rakj fel a faladra. Ez csak az álmaimban történt meg, márpedig elég sokat álmodoztam, s legtöbbször napközben. Ahogy akkor is éppen, a számítógépnél ülve, a lábamat felhúzva, államat a térdemhez támasztva, az ablakon kifelé merengve a nagy Titokzatos Ő-re gondoltam. Arról álmodoztam, hogyan változtatnám meg az első találkozásunkat. Okosabb, viccesebb, titokzatosabb, elbűvölőbb és érdekesebb lennék, azonnal lenyűgözném éles eszemmel, ösztönös beszédkészségemmel, politikai vitakultúrámmal és azzal a képességemmel, hogy intelligensen tudok társalogni a világ eseményeiről és kiterjedt jótékonysági tevékenységről szóló történeteimről. Mindezt olyan csábító és döbbenetes orgazmust ígérő pillantásokkal kísérném, amitől a férfi nyomban kinyilvánítaná az irántam érzett, soha el nem múló szerelmét. Vagy legalább elárulná a nevét. Én azonban részeg voltam, és a fentiek közül egyik sem.

Megszólalt a csengő, de egy rövid dallam eljátszása után egy nyikkanással el is hallgatott, én meg lassan a felszínre evickéltem az éppen kellemessé váló álmodozásból. Aztán felálltam, és az irodán át kisétáltam az emeleti folyosóra, miközben gondolatban ismét feljegyeztem, hogy szóljak Troynak, javítsa meg a csengőmet egy hatos sörért meg egy házi sütésű pizzáért. Ez azonban azt is jelentheti, hogy Troy magával hozza idegesítő, nyüszítő és folyton piszkálódó új barátnőjét, ezért meggondoltam magam, és úgy döntöttem, inkább az apámat hívom fel. Leértem a lépcső aljára, és határozott léptekkel átvonultam a nappalin, nem törődve a helyiség állapotával. Csajszis stílusban volt berendezve, más szóval törlőrongyok, ecsetek, elektromos és nem annyira elektromos szerszámok és gyakorlatilag minden mást tartalmazó dobozok és hengerek hevertek szerteszét, rajtuk vastag porréteg. Sikerült úgy keresztülvágnom a szobán, hogy nem kaptam a fejemhez, nem kezdtem el sikoltozni és a hajamat tépni. Elértem a bejárathoz. Az ajtó két oldalán levő keskeny falba gyönyörű, színes üvegablakot építettek be. Két évvel korábban ez a két színes ablak lett a végzetem. Két éve, körülbelül hat hónappal és két héttel a Titokzatos Ő-vel való találkozásom előtt egyetlen lépést tettem ebben a háznak nevezett romhalmazban, megláttam az üvegablakot, és az ingatlanügynökhöz fordultam. – Megveszem – jelentettem ki. Az ingatlanügynök arca felragyogott. Az apám, aki akkor még oda sem ért a házhoz, ezt megtudván az égre emelte a tekintetét. Sokáig imádkozott. Aztán még tovább prédikált. Ennek ellenére megvettem a házat. Aztán, ahogy az már csak lenni szokott, bebizonyosodott, hogy hallgatnom kellett volna az apámra. Kinéztem az ajtó melletti keskeny ablakon. Darla, a húgom barátnője állt a küszöbön. A francba. A jó büdös francba! Utáltam Darlát, és ő is utált engem. Mi a fenét akar itt? Tekintetem végigfutott a háta mögötti területen, arra számítva, hogy a húgom is ott bujkál valahol a bokrok közt. Darlától és Gingertől kitelne, hogy nekem ugrik, megkötöz és kifosztja a házat. Sötétebb rémálmaimban pontosan ez szokott történni, és meg voltam róla győződve, hogy ezek a rémálmok nincsenek is messze a valóságtól. Nem viccelek. Darla tekintete találkozott az enyémmel, és eltorzult az arca, amely akár szép is lehetett volna, ha vékonyabban fog a fekete szemceruzája, kevesebb arcpírt ken magára, és a szájkontúr árnyalata nem totálisan más árnyalatú, mint a szájfényé. – Látlak! – kiáltott fel Darla, mire felsóhajtottam. Aztán az ajtóhoz léptem, mert Darla képes lett volna romba dönteni a házat a kiabálásával. Eléggé kedveltem a szomszédaimat, és tudtam, nem hiányzik nekik, hogy délelőtt fél tizenegykor egy motoros maca rommá üvöltözze a házamat. Kitártam az ajtót, de nem túl szélesre, és nyomban be is álltam a résbe, kezemet a kilincsen tartva. – Helló, Darla! – üdvözöltem, igyekezvén barátságos hangot megütni, és meglehetősen elégedett

voltam az erőfeszítésem eredményével. – Baszd meg a hellódat! Itt van Ginger? Tessék! Ez aztán a finom úri modor! Nem volt könnyű, de megálltam, és nem kezdtem el forgatni a szemem. – Nincs – feleltem. – Ha itt van, jobb, ha megmondod – figyelmeztetett, aztán mögém nézve beordított a házba: – Ginger, te ribanc! Ha itt vagy, jobb lesz, ha kijössz, baszd meg, de most rögtön! – Darla! – csattantam fel. – Fogd vissza magad! Erre kinyújtotta a nyakát, és lábujjhegyre emelkedett. – Ginger! – üvöltötte teli torokból. – Te hülye picsa, vonszold ki a seggedet! Villámgyorsan kiléptem, hátrálásra kényszerítve Darlát, és becsuktam magam mögött az ajtót. – Komolyan mondom, Darla – sziszegtem. – Pofa be! Ginger nincs itt. Soha nem is volt itt, és ezt te is tudod. Szóval fogd be és tűnj el innen! – Te fogd be! – vágott vissza. – És te vagy az, aki szórakozik velem. Ha segítesz neki… – Rám szegezte a mutatóujját, a hüvelykujját begörbítette, mintha kibiztosítaná a fegyvert, és egy pisztoly hangját utánozta, amitől az arca felpuffadt és az ajka megrándult. Rászántam volna egy pillanatot, hogy a hangutánzó képességét megdicsérjem, de olyan halálosan komoly arccal nézett rám, hogy az ütő is megállt bennem. Így aztán ahelyett, hogy gratuláltam volna a tehetségéhez – szerintem az egyetlenhez, amellyel bírt –, azt suttogtam: – Micsoda?! Leengedte a kezét, lábujjhegyre állt a motoroscsizmájában, hogy a szemünk egy vonalban legyen, és halk, ijesztő hangon így szólt: – Meg-dög-lesz, megdöglesz! Te és a húgod is megdöglötök, és ne szarakodj velem! Vetted az adást? Aztán feltettem egy ostoba kérdést. Azért ostobát, mert valahányszor feltettem ezt a kérdést, mindig ugyanazt a választ kaptam: igen. – Ginger valamiféle bajban van? Darla úgy bámult rám, mint akinek nincs ki a négy kereke. Aztán felemelte a kezét, és ujját a fejemre szegezve ismét eljátszotta a pisztolyos jelenetet, természetesen a lövés hangjával együtt, aztán sarkon fordult, és fürgén lesietett a lépcsőn. A verandán állva néztem utána. Gondolatban mintegy mellékesen megjegyeztem, hogy szűk atlétát visel, lezseren nyitva hagyott fekete bőr motorosdzsekit, rövid, kopott farmerszoknyát, melynek viselete néhány államban törvénybe ütközik több – divat és illendőség – oknál fogva is, fekete neccharisnyát és motoroscsizmát, miközben olyan négy fok volt odakint. Még egy sál sem volt rajta. Eközben a húgomon és Darla lövészbemutatóján járt az eszem. A francba! A jó büdös francba!

A kormánykerék mögött ülve próbáltam meggyőzni magam, hogy jó a tervem, és közben pontosan tudtam, hogy a Darla távozása utáni első gondolatom volt a helyes, miszerint menjek vissza a házba, egyenesen a telefonhoz, és hívjam fel az apámat, a mostani pedig egy nagy rakás szar.

De az apám és Meredith, a felesége jó ideje kitagadta már Gingert. Körülbelül tíz másodperccel azután, hogy hazaértek a jamaicai nyaralásukról, és a vakáció minden boldog utóhatása odalett, amikor meglátták, hogy a lányuk a nappaliban térdel egy mezítelen mellkasú férfi lábai közt, akinek nyitva volt a slicce, feje azonban hátracsuklott a kanapé támlájára, mivel elájult, Gingert pedig annyira lefoglalta, amit csinált, hogy észre sem vette, hiábavalóan igyekszik. A nappali mellesleg katasztrofális állapotban volt, akárcsak a ház többi része. Mint nyilván ebből a történetből ti is rájöttetek, nem szívesen hoztam volna az apámat újabb, Gingert is érintő, kínos helyzetbe. Különösen, hogy nem ez volt a legszörnyűbb sztori vele kapcsolatban, csak apámnál és Meredithnél ez tette be a kaput. Jelenleg mindketten gondtalan, Ginger-mentes életet éltek, és nem akartam megrendíteni a nyugalmukat. Következésképpen nem hívtam fel az apámat. Helyette Ginger fiúja, Dog jutott az eszembe. Dog egy motorosbanda tagja volt, és olyan durva, amilyen durva egy ilyen fickó lehet. De én már találkoztam vele, és kedveltem. Jópofa tag volt, és bírta a húgomat. Ginger is másképp viselkedett a társaságában. Nem nagyon, de legalább elfogadhatóan. Oké, szóval Dog valószínűleg gonosztevő, de bármilyen ironikusan is hangzik, jó hatással volt Gingerre, és ilyen fickók nem sűrűn fordultak meg a húgom körül… vagy inkább soha. Az elmúlt huszonöt évben legalábbis egyszer sem. Szóval, mivel Ginger egyetlen barátnőjének, Darlának a viselkedéséből azt szűrtem le, hogy Ginger a szokásosnál is nagyobb bajban van, először is tennem kellett valamit az ügyben, és másodszor – mivel Gingerről volt szó – mozgósítanom kellett a segédcsapatokat, jobban mondva, rájuk kellett bíznom a dolgot. Intézkedjen Dog. A Broadwayen levő autóalkatrész-bolthoz hajtottam, és sikerült is parkolóhelyet találnom. Már azelőtt is tudtam erről a boltról, mielőtt megismertem volna Dogot, és rájöttem volna, hogy valószínűleg ez a hely a motorosbanda bűnös üzelmeinek fedőintézménye. Ride volt a neve, és főleg azért vásároltam itt, mert így ürügyet találhattam, hogy vásárolhassak, mindegy, hogy hol. De a Ride isteni klassz volt, és szuper cuccokat lehetett itt kapni. Itt vettem az ablaktörlő folyadékot. Itt vettem tavaly az új autószőnyegemet, méghozzá tutijó minőségi szőnyeget, a legjobbat, amilyenem valaha is volt. És huszonéves koromban, amikor a különböző korszakaimat éltem, és villogni akartam a kocsimmal, akkor is ide jöttem, hogy bolyhos, rózsaszín kormányvédőt vegyek, és neonrózsaszín Playboy-nyuszit, amit a visszapillantó tükrömre akasztottam. Azt is mindenki tudta, hogy a Ride-nak három nagycsarnokos autószervize van a hátsó fronton, de nem az átlagos autóknak vagy motoroknak fenntartva, hanem a külön rendelésre készült járműveknek, és az egész világon ismerték. Különösen szuper kocsikat és motorokat szereltek itt össze. Az 5280 magazinban olvastam egy cikket az üzletről. Filmcsillagok és hírességek vesznek itt autót meg motort maguknak, és a fotókat nézegetve meg is értettem, miért. Én is szerettem volna egyet, de nem lévén sok százezer dollárom, a dolog eléggé a vége felé szerepelt a kívánságlistámon, rögtön a Tiffany gyémánt karkötő alatt, amelyet közvetlenül az egy pár Jimmy Choo cipő előzött meg. Kiszálltam az autóból, és abban a reményben sétáltam a Ride felé, hogy a külsőm megfelelő. Hajamat hátul, magasan a fejem tetején kislányos lófarokba kötöttem, csípő fazonú farmert, lapos

sarkú cipőt és a motorosdzsekimet viseltem. Az enyém nem is hasonlított Darláéra. Fakított sárgásbarna bőrből készült, a derekánál bélelt, és az alját meg az ujját tízcentis, meleg, puha szőrme szegélyezte. Szerintem nagyon király, de még királyabb volt a mód, ahogy hozzájutottam. Mindazonáltal a szőrme miatt kissé bizonytalan voltam. Nem hittem, hogy a motorosokat különösebben aggasztanák az állatok jogai, de azt el tudtam képzelni, hogy a szőrmét a testvériségük elleni támadásnak veszik, és esetleg megfojtanak miatta. Nos, kockázat nélkül nincs győzelem. Kihúztam magam, besétáltam az üzletbe, és egyenesen a hosszú pulthoz mentem, amelyen egyetlen pénztárgép árválkodott, bár néha ugyancsak zsúfolt tudott lenni a hely. Mivel Dog mobilszáma nem volt meg, azzal a szándékkal közeledtem, hogy megkérdezek valakit, nem tudja-e, hol találom a srácot. Arra nem számítottam, hogy a pult mögött pillantom meg a magas, nagydarab, agyontetovált, hosszú, szőke hajú Dogot. A pultnak azon az oldalán egy másik termetes, durva motoros fickó állt, odakint pedig még másik három, és abban a pillanatban, ahogy beléptem, mind felém fordult. – Helló, Dog! – mosolyogtam rá, ahogy felé sétáltam, de dermedten megtorpantam, amikor rám villant a tekintete. Ohó! Szeme résnyire szűkült, és meg sem próbálta leplezni, hogy a puszta látványomtól máris a plafonon van. – Ne szórakozz velem! – morogta, én meg, mielőtt összepisiltem volna magam, rászántam egy ezredmásodpercet, hogy megpróbáljak visszaemlékezni a mozdulatokra, amelyeket az önvédelmi tanfolyamon tanultam abban a félórában, amelyre elmentem. Miután nem válaszoltam és nem is mozdultam, Dog megismételte: – Ne gyere nekem ide, hogy szórakozz velem, baszd meg! – Nem szórakozok veled – mondtam, mert így is volt. Magasba szökkent a szemöldöke. – Az a picsa küldött? Megint csak ohó. Dog a pé betűs szót használta. Gyanítottam, hogy a pé betűs szó és társai nem verba-non-grata motorosföldön úgy, mint az angolul beszélő világ többi részén, de azért sokat elárult. – Téged küldött – folytatta Dog, mielőtt megszólalhattam volna. – Jézusom, Gwen! Mondok én neked valamit, te csaj. Fogd azt a csinos valagad, és húzz… el… innen… a francba! Hűha! Dog szerint csinos a valagam. Igaz, hogy megrémített, de nem volt csúnya fiú, szóval végül is kedvesnek találtam. A terítéken levő problémára összpontosítottam, nagy levegőt vettem, és előreindultam. Az összes motoros felélénkült, vagy hogy pontos legyek, ugrásra készen állt, ezért nyomban megtorpantam. – Nem Ginger küldött – mondtam Dognak. – Addig menj, amíg türelmes vagyok veled – felelte. – Nem, tényleg nem ő küldött. Darla járt nálam ma délelőtt, és teljesen kiborított. Ezt csinálta. – Felemeltem a kezem, és eljátszottam a lövést, bár a fegyver dörrenésének hangja közel sem sikerült olyan jól, mint Darláé, de ennek ellenére lendületesen folytattam. – Komolynak tűnt, ezért arra gondoltam, beugrom hozzád, és megnézem, minden rendben van-e Gingerrel.

– Semmi sincs vele rendben – vágta rá Dog. – Gingernek nagyon is rosszul állnak a dolgai. Behunytam a szemem. Aztán felsóhajtottam. Hangosan sóhajtottam, és abban nagyon jó voltam, mivel a húgom gyakran késztetett sóhajtozásra, ezért nagy gyakorlatom volt benne. Aztán kinyitottam a szemem. – Ha jól értem, ti ketten már nem jártok – vontam le a következtetést. – Nem, bébi, már nem – erősítette meg a feltevésemet Dog. A fenébe! – Mit csinált már megint? – Hidd el, nem akarod te azt tudni. – Keresi a rendőrség? – Valószínűleg. Fürkészőn néztem rá. – De nem amiatt van bajban, ugye? – kérdeztem aztán. – Gingernek rengeteg baja van, de ha a rendőrség is keresi, az izgatja a legkevésbé. – Klassz! – suttogtam. – Erről van szó – biccentett Dog, aztán tekintete valahová mögém vándorolt. Hátrafordultomban hallottam meg a mély, reszelős hangot. – Ki ez? Aztán megláttam. Nem szoktam a motoros hapsikkal foglalkozni, de ezért a fickóért komolyan a Harley-k felé tudtam volna fordulni. Elég magas volt. Széles és izmos, de ez utóbbiakra már nem lehetett azt mondani, hogy „elég”. Rengeteg tetoválás tarkította a karját és a nyakát, amelyeket persze azon nyomban szerettem volna közelebbről megvizsgálni, olyan szinten, hogy katalogizáljam és esetleg könyvet is írjak róluk. Hosszú és hullámos – de nem túl hosszú és nem túl hullámos – őszülő hajában egyelőre több volt a fekete hajszál. Kissé hosszú kecskeszakállát is ősz szálak tarkították, és oltári klasszul festett. Arcán többnapos borosta meredezett, de ez is jól állt neki. Kék szeme körül valósággal világítottak a barázdák a napbarnított bőrön. Csak két szóval tudtam volna jellemezni a fickót: dögös motoros. – Helló – suttogtam, s a férfi tekintete Dogról rám villant, amitől egész testemben megborzongtam. Aztán a két szem végigsvenkelt rajtam, mire újra libabőrözni kezdtem. – Helló – morogta a mély, reszelős hang. Újabb borzongás. A mindenit! – Tack, okés a csaj. Velem van – közölte Dog. Megtántorodtam, és amikor felé fordultam, azt kellett látnom, hogy kijött a pult mögül és felém tart. – Az vagyok? – csodálkoztam, de Dog tekintete odaszegezett, ahol voltam, és szavak nélkül üzente: A francba, fogd be! Befogtam, és visszafordultam Dögös Motoroshoz. – Sheila tud róla? – kérdezte Dögös Motoros. – Sheila? – néztem Dogra, aki ekkor már mellettem állt. – Hány csaj kell neked? – kérdezősködött tovább Dögös Motoros.

– Ő nem a nőm, testvér, csak egy barát. És okés – felelte Dog. – Rendben. Szóval, ki is ő? – erősködött Dögös Motoros, vagy más néven Tack. – A neve Gwen – mondta Dog. Tack rám nézett, és én megdermedtem. Aztán figyeltem, ahogy megmozdul az ajka és a nevemet formálja. – Gwen. Újabb borzongás. Mindig is kedveltem a nevem. Úgy véltem, szép név. De ahogy Tack kiejtette, egyenesen imádni kezdtem. – Szóval, ki vagy te, Gwen? – fordult egyenesen hozzám. – Én… hm, Dog egy barátja – mondtam. – Ezt már megállapítottuk, drága – közölte. – Honnan ismered az emberemet? – Gwen Ginger nővére – szólt közbe gyorsan Dog, és Tack hatalmas teste hirtelen megfeszült, ami olyan átkozottul ijesztő volt, hogy még levegőt venni is elfelejtettem. – Mondd, hogy a pénzt hozta, testvér – suttogta Tack, s hangja ugyanolyan félelmetes volt, mint a testtartása, ha nem félelmetesebb. – Ő és Ginger nincsenek túl jóban – magyarázkodott Dog. – Ahogy mondtam, a csaj okés. Rendes tag. – Az ellenség testvére, Dog – sziszegte Tack. Ohó, ohohó! Nem akartam az ellenség testvére lenne, senki ellenségéé, de különösen nem ennek a fickónak az ellenségéé. Igaz, hogy dögös pasi, de ugyanakkor átkozottul félelmetes is. Ideje, hogy tisztázzuk a dolgokat, de most rögtön. Lekaptam a táskámat a vállamról. – Ginger – morogtam a táskát kinyitva. – A zabszem a seggemben. Attól a naptól fogva utálom, hogy kopaszra nyírta a Barbie babáimat. Hároméves volt. Túl öreg voltam már a Barbie-khoz, de akkor is az enyémek voltak. Nem tudta volna békén hagyni őket? – Felnéztem Dogra, úgy folytattam: – Szerintem ilyet csak egy pszichopata csinál. Már akkor tudnunk kellett volna. Háromévesen ollóval hadonászik, felfordulást és összetört szívet hagyva maga után. – Tovább locsogtam, miközben megtaláltam a csekkfüzetemet, és toll után kutatva még kijelentettem: – Mindig, de mindig átkozott rossz kölyök volt. Előrántottam a csekkfüzetet, kinyitottam, a tollam hegyét a lapra tettem és Tackre néztem. – Rendben, mennyivel tartozik nektek? – kérdeztem ingerülten, egyáltalán nem örülve, hogy megint nekem kell Gingert kihúzni a bajból, különösen úgy, hogy ezúttal pénz és dühös motorosok is szerepeltek a képben. Ekkor tűnt fel, hogy Tack már nem fenyegetően mered rám, inkább úgy fest, mint aki legszívesebben felkacagna. Jól állt neki. Csakhogy én nem akartam a jóképűségével törődni, sem az arckifejezésével vagy bármi mással az arcán (sem a hajával, a tetkóival vagy a testével). Nem akartam mást, csak hazamenni, összedobni egy adag süteményt és megenni. Ennyi.

– Nos? – csattantam fel. – Kétmillió-háromszázötvenhétezer-százhét dollárral – felelte Tack. Leesett az állam. A sötét szakáll övezte széles mosoly megérintett egy rejtett üreget az agyam mélyén, ő pedig befejezte a mondatot. – És tizenkét centtel. – Ó, édes jó istenem! – suttogtam. Tack még mindig mosolyogva biccentett a csekkfüzetem felé. – Gondolod, hogy kifér egyetlen sorba, szépségem? – Ó, édes jó istenem! – ismételtem. – Kérsz szájból szájba lélegeztetést? – kérdezte Tack közelebb hajolva hozzám, mire hátráltam egy lépést, szorosra zártam az ajkaimat, és megráztam a fejem. – Kár – morogta, és elhúzódott tőlem. – A húgom több mint kétmillió dollárral tartozik nektek? – kérdeztem suttogva. – Aha – felelte Tack. – Több mint kétmillió dollárral? – ismételtem meg a kérdést, csak hogy bizonyosságot szerezzek. – Igen – erősítette meg Tack. – Nem számoltad el magad véletlenül? – kérdeztem reménykedve. Tack mosolya szélesebb lett. Aztán vastag, tetovált karját keresztbe fonta széles, izmos mellkasán, és megrázta a fejét. – Talán ez valami külföldi pénznemben van, és megfeledkeztél róla. Például pesóban? – próbálkoztam. – Nem nyert – vakkantotta Tack. – Nincs ennyi pénzem – mondtam neki, bár szerintem ezt már úgyis tudta. – Nagy újság, szépségem, de erre magamtól is rájöttem. Nos, a jó hír az volt, hogy nem borította ki a szőrmeszegély, a rossz hír az, hogy a húgom több mint kétmillió dollárral tartozik neki. – Azt hiszem, beletelik egy időbe, amíg ekkora összeget összeszedek – magyarázkodtam, majd így fejeztem be: – Talán egy örökkévalóságba is. – De nekem nincs egy örökkévalóságnyi időm, drága – felelte Tack, és még mindig olyan szélesen vigyorgott, hogy nem lepett volna meg, ha felkacag. – Rájöttem – motyogtam. A tollat meg a csekkfüzetet bedobtam a táskámba, és elvesztettem a fejem. Úgy értem, megvolt rá az okom, hogy elveszítsem a fejem, és ennek az oknak neve is volt. Ginger Penelope Kidd. – Miért én? – néztem Dogra. – Miért? Csak ártatlanul megszülettem, erre hét évvel később puff, becsap a villám! Az isten egy pokolból szalasztott húggal ver meg. Túl nagy kérés lenne egy húg, aki együtt vihog az emberrel, és sminkelési titkokról sutyorászik vele? Olyan nagy kérés lenne egy húg, aki azonnal felhív, ha rábukkan a nagy kiárusításra, de előtte gondosan átvizsgálja a választékot, és még mielőtt más lecsaphatna rá, kivegye azokat a cuccokat, amelyekről tudja, hogy bombázó lennék bennük? Túl nagy kérés lenne egy húg, aki átjön az emberhez és vele együtt nézi a Hawaii-Five0 felújított változatát, hogy együtt csorgathassák a nyálukat Steve McGarrett láttán, és együtt sóhajtozzanak, miért nincs egy Camarójuk? Olyan nagy kérés lenne? Tényleg olyan nagy? – fejeztem be kiabálva.

– Gwen, bébi, azt hiszem, le kéne higgadnod – dörmögte Dog, és esküdni mertem volna, hogy látom az arcán, azon tűnődik, leüssön-e, a saját érdekemben. – Higgadjak le? – üvöltöttem. – Higgadjak le? – üvöltöttem ismét. – Ginger több mint kétmillió dollárral tartozik nektek, srácok. Levágta a Barbie babáim haját. Ellopta a drágaköves medálomat, amelyet a nagymama hagyott rám a halálos ágyán, és elzálogosította, hogy füvet vegyen rajta. Berúgott és a keze felfedezőútra indult a fiúm nadrágjában a hálaadásnapi vacsorán. A srác erkölcsös fiú volt, templomba járt, és Ginger akciója után – amely csak betetőzése volt a dolgoknak, mert előtte azon is rajtakapta, hogy kokót szippant a fürdőszobában – arra a következtetésre jutott, hogy a családunk őrült, valószínűleg bűnösen őrült, és egy héttel később szakított velem. Lehet, hogy erkölcsös volt, így visszanézve talán unalmas is, de kedveltem! – Ekkor már visítottam. – A fiúm volt! – Szépségem! – szólított meg Tack. Felé pördültem, és megállapítottam, hogy betolakodott az intim szférámba. Hátrabiccentettem a fejem. – Mi van?! – kiáltottam rá. Ujjai a nyakam köré fonódtak, és képét az enyémbe nyomva azt suttogta: – Higgadj le, bébi! Belebámultam a kék szempárba, és nyomban megnyugodtam. – Oké-zsoké – súgtam vissza. A tekintete mosolygott. A testem borzongott. Mivel a keze még mindig a nyakamon volt, tudtam, ő is megérezte, és még biztosabb lettem benne, amikor ujjai mélyebbre vájtak a húsomba, és valami megvillant a tekintetében, amitől olyan helyen borzongtam meg, amelyet nem láthatott, de érezhetett. Nagyon is. Ideje mennem. – Eladhatnám a vérplazmámat vagy a vesémet, de nem nagyon hiszem, hogy az segítene, szóval, hm, hagyhatnám, hogy a húgom maga rendezze el ezt az ügyet? – kérdeztem udvariasan, s szerettem volna kiszabadulni az erős kéz szorításából, de nem mertem mozdulni. – Senki sem fog zaklatni Ginger miatt – mondta halkan. – Oké – feleltem. – Vagy egyáltalán – folytatta. – Hmm – dünnyögtem. – Oké. Azért mondtam ezt, mert nem akartam, hogy bárki is zaklasson Ginger miatt vagy egyáltalán, mégpedig nagyon nem akartam. Ujjai még erősebben mélyedtek a nyakamba, és egy kicsit meg is emelt, így már majdnem lábujjhegyen álltam, és az arca közelebb került hozzám. Jóval közelebb. Túl közel.Borzongtatóan közel. – Nem hiszem, hogy vetted az adást. – Még mindig halk hangon beszélt. – Ha a Ginger teremtette trutyi felkavarodik és te is képbe kerülsz, csak említsd meg a nevem, oké? Jaj, ne! Ez nem hangzott túl jól. Még rosszabbul hangzott, mint az, hogy az ember több mint kétmillió dollárral tartozik egy motoros bandának. Márpedig gyanítottam, hogy annál nem sok rosszabb létezik, de ha van ilyen, Ginger biztosan beletrafál.

– Hmm… ha ez az „oké” azt akarja jelenteni, hogy „oké, vettem az adást”, akkor a válaszom: nem, nem vettem az adást – feleltem őszintén, mert úgy véltem, Tack esetében az őszinteség a legjobb politika. – Rendben, szépségem, arra akarok kilyukadni, ha valami kellemetlenséged támad, csak említsd meg a nevemet, mert az védelmet jelent neked. Most már érted? – Ööö… értem valamelyest – mondtam –, de miért kerülnék kellemetlen helyzetbe? – A húgod arénázott ott, ahol lakott, meg ott is, ahol nem lakott, gyakorlatilag mindenhol csak balhét hagyott maga után. Te pedig besétáltál ide és láthatóan fogalmad sem volt a dolgokról. Viszont jobb lesz, ha máshol nem bénázol, mert mások… – elhallgatott –, mások esetleg nem találnak olyan helyesnek, mint én. – Oké – suttogtam, élvezve, hogy helyesnek talál, ugyanakkor megbánva, hogy nem az apámat hívtam fel, vagy nem ültem fel például az első Franciaországba tartó gépre. – Ha… ööö… meg kell említenem a neved… ööö, az mit jelent? – Azt, hogy tartozol nekem. Ó, te jó ég! – Mivel? Elvigyorodott, de nem válaszolt. Ó, jaj nekem! – Mivel? – ismételtem meg a kérdést. – Majd, ha motorra kell pattannom, hogy kimentselek egy kínos helyzetből, akkor ezt is megbeszéljük. – Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz – jelentettem ki, s magamban gyors fohászt mormoltam, hogy így is legyen. Tack vigyora tovább szélesedett. Elengedett, de közben lekanyarította a táskámat a vállamról, s mielőtt egyet pislanthattam volna, már bele is túrt. Hagytam, hadd tegye. Egyszer már a keze közé kerültem, és egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy szeretném, ha a dolog ismét megtörténne, mert nem tudtam, hogyan reagálnék rá, de abban biztos voltam, hogy a „rávetném magam” nagyon előkelő helyen áll a lehetőségek listáján. Az is egyértelmű volt, hogy könnyedén felülkerekedne rajtam egy, a táskámért folyó harcban, szóval inkább ráhagytam, hogy csináljon, amit akar. Abban a táskában tartottam a legjobb ajakfényemet, de ha Tack oda akarja adni valamelyik csajának, hát legyen, én kész vagyok átengedni. Tack a mobilomat húzta elő, felnyitotta a fedelét, pötyögött rajta valamit, lecsukta, visszaejtette a táskába, aztán a táskát újra a vállamra akasztotta. – Elmentettem neked a számomat, drága. Ha kell, használd. Ha nem kell, de használni szeretnéd, ne habozz. Vetted az adást? Feljebb rántottam a táskát a vállamon, és bólintottam. Vettem az adást. Helyesnek tart. Elnyomtam egy újabb borzongást. – Örülök, hogy megismerhettelek, Gwen – mondta halkan. – Igen – leheltem. – Viszlát. – Aztán megfordultam, és láttam, hogy Dog vigyorog rám. – Viszlát – mondtam neki is.

– Csá, bébi – felelte olyan hangon, amely arról árulkodott, hogy komolyan gondolja, tényleg találkozni akar velem máskor is, mire ismét kénytelen voltam elnyomni egy borzongást. A mögöttem álló, hallgatag motoros srácokhoz fordultam, és láttam, hogy mind mosolyognak. Ezt ijesztőbbnek találtam, mint amikor a marconát játszották, de azért intettem nekik. – Viszlát – mondtam. Egy emberként szegték fel az állukat. – Csá, bébi – hallottam. Aztán eltűztem onnan a pokolba.

Ha érdekli a folytatás, vásárolja meg a teljes e-könyvet a www.dibook.hu oldalon. Kiadónk összes könyve a www.gabo.hu oldalon nézhető meg.