.VLADIMIR JANKÉLÉVITCH.
i .A folmentés:. megérteni annyi, mint megbocsátani. Fordította: Várkonyi Benedek
A
mert nem egy mert: nem mutatja meg a megbékélés indítékát, egyszer∫en csak magyarázatot ad rá. Tegyünk hát úgy, ahogy az id√, hiszen az id√ – úgy tetszik – erre szólít föl minket: múlik, anélkül, hogy visszafordulna… Márpedig ez nem „indok” [raison], nem is fizikai ok [cause], legföljebb analógia. Ha csak azért alkalmazkodunk a természetes folyamat útmutatásához, mert az természetes, akkor az nem más, mint a konformizmus egy változata. A dolgok általános fejl√dése nem szükségképpen igazolódik a morális lény szempontjából. Az, aki az id√ nevében bocsát meg, és azért, mert tekintettel van a b∫n régiségére, s mert a megbocsátás úgymond el√ van írva, az nem tagadja, hogy ne lett volna b∫ntett. Tulajdonképpen azt sem állítja, hogy a b∫ntett megbocsátható vagy a b∫n bocsánatos. Nem nyilatkozik meg bels√ tulajdonságairól, nem mond semmit nekünk a megbocsátott vétség súlyosságáról, nem súlyozza a b∫nös vétkességének mértékét. A fölment√ értelmi megbocsátás – épp ellenkez√leg – állásfoglalás annak a vétkesnek a hibáiról, akinek b∫nt vetnek a szemére. Magába foglalja annak a cselekedetnek az erkölcsi megítélését, amelyet megbocsát, mélyen behatol a szándékok mechanizmusába, e szándékok bels√ olvasata. A felejtés szószólói nem állítják, hogy a rossz nem rossz; pusztán csak annyit mondanak, hogy most már elég, ideje véget vetni a háborúskodásnak. Az intellektualisták azok, akik a gonosz gonoszságát tagadják. Következésképpen ha a régvolt egymaga nem filozófiai ok a megbocsátásra, minden bizonnyal a b∫n semmisége ez az ok.
z intellekcióba vetett bizalom minden szempontból filozofikusabb, mint az id√be vagy a felejtés erejébe vetett bizalom. Mert az intellekció legalább a szellem tevékenysége, és az ember személyes er√feszítéséb√l fakad, míg az id√ teljesen önmagában, minden kezdeményezésünkt√l függetlenül telik. Az intellekcióba vetett bizalom a rossznak bizonyos filozófiáját el√feltételezi, amely épp az intellektualizmus; inkább mondanánk intellekcionizmus-t, mert ha az intellektualizmus az intellektus filozófiája, az „intellekcionizmus” a mélyreható intellekció filozófiája. Maga ez az „intellekcionizmus” az, amely megbocsátás-gondolatát a b∫n tagadására alapozza. Az „intellekcionizmus” a vétség teóriája; az intellekcionistának van véleménye a vétkes cselekedet természetér√l, míg a felejt√nek semmir√l nincs semmilyen véleménye, s nem törekszik arra, hogy a megbékélés iránti szükségletét bens√leg megokolja; a felejtés nem filozófiai elmélet, és a felejtés szószólói nem tesznek mást, mint fölhasználják az emberek könnyelm∫ségét, lustaságát, amnéziájukat, felszínességüket. Mert mi más a felejtés, ha nem ∫r, hiány? A felejtés, az elhasználódás és az integráció tulajdonképpen három analógia: az els√ pszichológiai, a második fizikai, a harmadik pedig biológiai; ezek lehet√vé teszik, hogy értelmezzük a harag fölolvadását. Ám bármerre indulunk, elhasznált kategóriákba ütközünk: béküljünk meg, mert ezt bízza ránk a történelem, mert ez az élet követelése, és elengedhetetlen a jószomszédsághoz, mert az id√ folyása minden keser∫séget csillapít, mert, mert… De ez a
Vladimir Jankélévith: Le Pardon. Aubier-Montaigne, 1967, Éditions Montaigne, 79-95. old.
25
Vladimir Jankélévitch
telme, a megbocsátás számára sem marad anyag. Nincs többé sem sértés, sem sértett, sem pedig sért√; nincs többé sem b∫n, sem b∫nös. Ahogy az imént a neheztel√ nem tudta, kire és miért haragudjon, úgy a nagylelk∫ sem tudja, kinek és mit bocsásson meg, miféle b∫nösnek kegyelmezzen, miféle b∫nt oldjon fel. Golaud azt kérdezi Mélisande-tól: „Mélisande… Megbocsátasz nekem, Mélisande?”, mire az ártatlan azt feleli: „Igen, igen, megbocsátok… Mit kell megbocsátani?”. A szív megbocsátása, az érzelmi megbocsátás a b∫n pozitív voltában lelte meg anyagát, az eltévelyedett rosszakaratot – ez valójában a neheztelés érzése, és a kegyes megbocsátás kiváltságos megbocsáthatósága. Ha vannak rosszak – nos rendben. A neheztelés, amely a sértett közvetlen kapcsolata a b∫nhöz, és a megbocsátás, amely feloldásra váró nehezteléssel bír, megtalálja a maga útját. Egy megbocsátandó b∫n a vétkes oldaláról önmagában nem megoldásra váró neheztelés? Szent Pál tanításának szellemében a b∫n pozitív volta és az irgalmasság paradoxona egymással tart. A fölmentésen alapuló „megbocsátás” ezzel épp ellentétben annak megállapítására szorítkozik, hogy soha nem volt sértés, és hogy egy alapvet√en gonosz cselekedet nem más, mint teljességgel illuzórikus délibáb. Ez a megbocsátás hiánymegállapítás! Megbocsátani paradox módon tehát annak az elismerését jelenti, hogy nincs semmi megbocsátani való. A megbocsátás ellentmondásos feltétele a b∫nnek nevezett akadály volt: azzal, hogy félretoljuk az akadályt, megszüntetjük magát a megbocsátást. Az a szubjektív érzés, hogy megbocsátottunk, inkább összhatás eredménye, egyfajta megközelít√ benyomás, látszat, mely – ha közelr√l nézzük – föloldódik a racionális megértésben. Amit nagylelk∫ségb√l és öncélúságból teszünk hozzá, az nem más, csak a lázas képzelet szüleménye. A megbocsátás tehát éppoly hiábavaló, mint maga a b∫n; a megbocsátás mámora éppoly abszurd delírium, mint a b∫n nyomasztó gondolata. Még roszszabb: minthogy a b∫n nem létezik, az, aki nemlétez√ b∫nt bocsát meg, valóságosnak véve azt, vagy tévedésbe süllyed, vagy annak a kockázatát veszi magára, hogy addig hisz benne, míg végül egyfajta b∫nt hoz létre. Ahhoz az igazmondó hazughoz hasonlít, aki úgy mondja meg az igazságot, hogy azt hazugságnak tekinti, és azzal a szándékkal teszi ezt, hogy hazudjon. Így hát b∫n lenne olyan b∫nt megbocsátani, amely nem létezik, és maga a megbocsátás b∫ne – mely nem b∫n – volna a legels√ és az egyetlen b∫n! Az intellektualizmus, hogy el∫zze a megbocsátás √rületét – mint látjuk –, nem riad vissza attól, hogy né-
I. NINCS ROSSZAKARAT
A
z intellektualista számára a megbocsátás a b∫n semmiségének, azután lassanként a b∫n nemlétének az implicit elismerése, annak, hogy a neheztelés abszurd, és maga a megbocsátás haszontalan. Ha valaki intellektualista, akkor nem annyira a rossz szubsztancialitását tagadja, mint inkább elutasítja az abszolút rossz gondolatát, a rosszét, amely az emberi akarattal jár. Márpedig ha a rossz forrása egy ellenprincípium, transzcendens hiposztázis vagy ki tudja, milyen diabolikus √ser√, a b∫nös többé már nem olyan nagyon felel√s! Többé tehát nincs annyi okunk arra neheztelni, aki maga egy megrontó áldozata. A személyes neheztelés itt még csak nem is talál senkit, akit felel√sségre vonjon. Forduljunk inkább a kígyóhoz, aki megrontotta a vétkest, vagy a Sátánhoz, aki fondorlatot sz√tt, és azt a feladatot rótta kígyójára, hogy rontsa meg a kreatúrát. Ez a radikális pesszimizmus, paradox módon, eszköz arra, hogy megbocsássunk a b∫nösnek, miközben a csábítót vádoljuk, aki a b∫nösnek megjelent. Minél gonoszabb a Sátán, annál ártatlanabb Ádám. Ha a b∫n sugalmazója az ördög, a b∫nös csak rászedett alak. Ám az is igaz, hogy a neheztelés áttev√dött: az ember most magára az ördögre neheztel. Mindazonáltal mondhatjuk-e, hogy egy elvont elv neheztelés tárgya legyen, hogy a megbocsátás szónak van itt értelme? Akár hiposztázisról, akár emberi rosszakaratról van szó, a rossz mint a „legf√bb faj ismereteinek” bálványa minden esetben leleplez√dik, az az idol, amelyet a drámai manicheizmus és a primitív gondolat megrögzött pátosza hozott létre. A szókratészi optimista intellektualizmus tagadja magának a rossz szándéknak a lehet√ségét is,1 és minthogy az akarat nem lehet rossz, nem lehet tulajdonképpen jó sem. Mert mi az akarat, ha nem tud rosszat akarni? Akkor az egyáltalán nem akarat. Az intellektualizmus, miközben megszünteti a kett√s akarat lehet√ségét, megszünteti az akaratot általában. A b∫n a legjellegzetesebb alakjában – ami nem más, mint a hazugság – Platón számára megoldhatatlan aporia tárgya. Ha a b∫n délibábja már szertefoszlott, a neheztelés – táplálék híján – éhen hal; az intellektualista azzal, hogy a b∫nt vétséggé min√síti, elvonja a neheztel√t√l a kenyerét. A neheztelés száraz, keser∫ kenyerét. Többé már azt sem tudjuk, kire haragudjunk, sem azt, hogy mit rójunk föl annak, akire haragszunk. És hogyan nehezteljünk egy olyan akaratra, amely még akarni sem tud? A neheztelésnek így már nincs ér-
26
A fölmentés: megérteni annyi, mint megbocsátani
miképp ellentmondásba ne keveredjen önmagával. És ha a b∫n éppenséggel már létezne, a megbocsátás, amely föloldja azt, lenne a második b∫n. A b∫nt megbocsátás b∫ne újabb b∫n, mely megkett√zi és súlyosbítja az els√t. Annyira, hogy egy b∫nt megbocsátva újabbat követünk el, és szolidárisak leszünk a vétkessel. Osztozunk vele a felel√sségben az értékek ellen elkövetett merényletben. Ez a gondatlanság vajon nem cinkosság-e? Az Evangélium Jeremiással azt tanácsolja nekünk, hogy nyújtsuk oda másik orcánkat is. Ez nem azt jelenti-e, hogy önként akarunk ott igazságtalanságot, ahol nincs? Hogy tetszésünk szerint súlyosbítjuk a vétkes vétkét? A sértett önként elfogadja a megalázás megkett√zését: ha egy pofon nem tesz b∫nössé, két pofon talán elég lesz. Egyszer∫bben fogalmazva, a radikális intellektualizmus tagadja magának a b∫nnek a lehet√ségét. Az intellektualizmus tehát minden irracionális természetfölöttiség tagadása, legyen e természetfölöttiség akár a rosszé, akár a szereteté. A b∫n délibábja szertefoszlik, ha elemezni kezdjük. Aki azt hiszi magáról, hogy meg kell bocsátania, az annak a patétikus körnek az áldozata, amelynek középpontja a vétek mítosza. A b∫n képzelt világának részese. A rosszból született elragadtatottság átterjed a nagylelk∫re, aki megteszi a föloldás gesztusát. És minél megbocsáthatatlanabb a gonoszság, annál fenségesebb a megbocsátás. Az intellektualizmus eltünteti a rendellenességek eme halmazát. A kis dráma szerepl√i – az ördög, a b∫nös, a neheztel√, a negylelk∫ – képzeletbeli szerepeket játszanak: mind egyszerre t∫nik el. Minthogy nincs alapvet√ rosszakarat, szükségtelen az id√t a megbocsátásra vesztegetni: a vétkes egyszer∫en felvilágosulatlan, tájékozatlan, és jobban tennénk, ha felvilágosítanók. A vezeklésnek, melyr√l a Gorgiász beszél, jóra nevel√ jellege van. Miért a könyörületesség, és miért nem az igazság? – kérdezte Anatole France. Miért a megbocsátás, és nem az egyszer∫ igazság?
A megbocsátás, minthogy távol áll az eseményt√l, nem érheti el sértését; távol áll minden valóságos kapcsolattól, mely a másik emberhez f∫z√dik, így nem érheti el sért√jét; következésképp nincs többé sértett. A három elem függvénye szorosan összekapcsolódik; ha az egyiküket kivonjuk együttesükb√l, egyszerre mind megsz∫nik. A sértett és a sért√, sértés híján, kart karba öltve elt∫nnek, mert a sértés nem létezik önmagában. Sért√ nélkül nincs sértett…, hacsak a sértett egymagában nem az! Sértett nélkül nincs sért√ – hiszen egy olyan sért√, aki senkit sem sért meg, egy sért√, aki névlegesen az, tiszta absztrakció. Kivéve, ha a sértett – megvetvén a sértést – úgy érzi, hogy a sért√ hozzá sem ért. A föloldó megértés mindenekel√tt nem valóságos esemény: hiszen ha személyes történelmünk egyik id√pontjában betoppan, ez csakis azért van, mert az emberi teremtmény gyarló, rövidlátó vagy teljesen vak, mert felfogóképessége – Malebranche szavaival – nyomorúságosan korlátozott. Az emberi tisztánlátás hiánya és a végesség teszi az intellekciót fölfedezéssé, és a fölfedezést olyan apró történéssé, amely bizonyos pillanatban el√lép a krónikából. Ez a fölfedezés létünk csatlakozási pontja az értelem örök igazságához. Vagy méginkább érint√pont az id√beli és az id√tlen találkozásánál. Ha lehet eképp mondani, az id√tlen eljövetelét jelzi. Így az emberi kapcsolatok igazi értelme egy szép napon föltárul számunkra, de maga ez az értelem id√n kívüli. Annál is inkább id√n kívüli, mert ellentétképpen arra tanít, hogy a sért√ haragja mennyire felszínes, és a mi panaszunk, haragunk, érzékenységünk mennyire múlandó, mennyire esetleges. A neheztelés szituációja hasonlatos az érzékcsalódások kamrájához, a szkiagráfiához, árnyékrajzoláshoz, ahogyan Platón mondaná, árny- és fantáziajátékhoz, képzeletjátékhoz, melynek forrása az az eltúlzott fontosság, melyet a sért√ vagy sértett ego tulajdonít önnön jelent√ségének. Valójában a hóhérok és áldozataik egocentrikus néz√pontjából kell értelmeznünk azokat a szenvedélyes illúziókat, amelyek az önszeretetb√l [philautie] születtek. Megérteni a jelentést itt annyi, hogy fölismerjük: a sértett soha nem volt sértett, hogy valójában nem is volt b∫n. Ha a sértett tisztánlátóbb volna, már a sértés pillanatában „megbocsátana”, azonnal és nyomban, s√t el√re „megbocsátotta” volna (de lehet-e még azt mondani, hogy „megbocsátás”?) minden vétkes minden eljövend√ vétkét. A b∫n el√tt fölmentené a gyarlót, és még csak nem is vesztegetné az id√t a megbocsátásra, hiszen az elkövetkezend√ b∫nök és hibák már egészen meg vannak bocsátva. A bölcs így
II. A MEGBOCSÁTÁS SEM NEM ESEMÉNY, SEM NEM KAPCSOLAT A MÁSIKKAL, S NEM IS INGYENADOMÁNY
A
fölment√ értelmi megbocsátás nem egyesíti magában az igazi megbocsátás három megkülönböztet√ jellegét. Az sem nem esemény, sem nem személyes kapcsolat a másikkal, s nem is ingyenadomány.
27
Vladimir Jankélévitch
érti meg egyszercsak minden létez√ létének bizonyosságát: a b∫nt√l megszabadított világ egyetemes átláthatóságára a tisztánlátás egyetemes bocsánata felel. Ezt a tisztánlátó olvasatot nem tekinthetjük valódi aktusnak, sem alkotó átalakulásnak. Ezért neveztük inkább Fölfedezésnek mint Feltalálásnak. Mert ez egy örök pozitivitás vélt fölfedezése. A mentség [excuse] félreismeri a megbocsátás hirtelen pillanatát, nem csak azzal, hogy olyan id√tlen jelentést fedez föl, amely már fölfedezésünk el√tt is létezett, hanem azzal is, hogy fölfedezi ezt a diszkurzív munka értelmében vett jelentést: az értelmi intuíció id√belileg el√készített. Hiszen az emberek általában oly lassúak, hogy a hibát csak sokkal kés√bb és lassanként értik meg. Néha pedig utólag és sokkal kés√bb rehabilitálniuk kell egy igazságtalanul megítélt embert. Az ítéletbeli tévedés eme poszthumusz kiigazítása lenne a megbocsátás? Id√ szükségeltetik ahhoz, hogy elnyomjuk a bosszú haragját és reflexét, id√ kell ahhoz, hogy felülemelkedjünk a neheztelésen, id√re van szükségünk ahhoz, hogy úrrá legyünk az ösztönös természetességen. Az intellektus er√feszítése – mint minden más er√feszítés – id√t igényel: a megértés itt sötétben tapogatózást, újbóli kiigazítást, gondos kidolgozást, feszült figyelmet feltételez, és a b∫n megfontolt elemzését. Mert amint rámutattunk, az id√nek önmagában természetesen semmilyen hatása nincs a b∫n súlyosságára. Nem az id√ értet meg velünk bármit is: az id√ egyszer∫en az er√feszítés dimenziója, és annak a tartamát méri. Ez az inkubációs id√ hatástalan és nem elegend√ az intuíció híján, mely megkoronázza az id√köz folytonosságát. Eközben az intellektuális folyamat olyan munkás elmélyülést hoz magával, amelyet a megbocsátás pillanata kizár. Ebben az immanens folyamatban még igazolnunk kell, hogy a fájdalmas esemény föloldatott. Az intellekció nem hoz a másik emberrel valódi kapcsolatot, éppúgy nem, ahogy önmagában nem esemény. Mindenekel√tt a sért√ szemszögéb√l: nincs közlés, így nincs hallgató. A hús-vér „másik”, a megbocsátásban résztvev√ másik fél, hogy úgy mondjuk, nemlétez√. Nem az √ megbecsülésében – a te megbecsülésedben, sem pedig az iránta, irántad érzett szeretettel – lépünk túl a haragos vagy neheztel√ kapcsolaton. A személytelen és anonim igazság nevében tesszük ezt. A b∫nös a végs√ esetben lehet nemlétez√ is. A b∫nös nem b∫nös, hiszen a b∫nösség a túlf∫tött képzelet mítosza; a vétkes csak beteg vagy tébolyodott. Innen a szeretetig szakadék húzódik, melynek átlépésére egyáltalán nem kér föl ben-
nünket az igazságszolgáltatás. Mert aki mindenkit szeret, senkit sem szeret: nincs más ebben, mint el nem kötelezettség, mosolygós tolerancia. A társunk iránti érdektelenségünk – miközben azt megengedjük, hogy annak saját arca és személyisége van – megkülönböztethetetlen a közönyt√l. Πρα′ως ε‘′ξεις προ′ ς το′ ν λοιδορου˜τα – mondja Epiktétosz Kézikönyv-e,2 gyöngéd légy azzal, aki megsért, mert téved… Ám e tévedésben lév√ b∫nös iránti gyöngédség és az átható szeret között semmi közös nincs: e gyöngédség tiszta negativitás. Másrészr√l pedig egyszer∫ küls√dleges viselkedés, amint az ellentettje, az er√szak is. A gyöngédség önmagában szándék nélküli: ugyanúgy kifejezheti a megvetést, mint a szeretetet. Hiszen a megvetés épp annak egy módja, hogyan ne kövessünk el er√szakot. Gyöngédnek lenni a sért√vel? Így „bocsátunk” meg – magyarázza Guyau – a k√nek, mely megüt minket. És hogy a magyarázót magyarázzuk, hozzátehetjük: a sért√ iránt érzett haragunk éppoly abszurd, mint Xerxészé a Hellészpontosz iránt. Ugyanígy haragszunk ama cserépre, amely a fejükre esett. Az alázat nyilvánvalóan abszurd volna a sértett szemszögéb√l. A megszüntetés, melybe az igazság nevében beleegyezett, sokkal könnyebb, sokkal fájdalommentesebb, kevésbé drága, mint a Megbocsátásnak nevezett szívettép√ áldozat. Drága az önzés és önérdek számára, kegyetlen a becsülettel és a megbocsátó méltóságával; a megbocsátás minden kárpótlást és minden ellenkez√ álláspontot kizár. És ebben rejlik az áldozat. Az intellekció épp ellenkez√leg, fájdalom nélkül való. Itt csak arról a fájdalomról ejtünk szót, amely az embernek a felebarátaihoz, az er√szakoskodókhoz, a gonoszokhoz és hóhérokhoz f∫z√d√ kapcsolataival jár. A fájdalom mint irracionális effektivitás és megélt affektivitás egészen más jelleg∫, mint az értelmi folyamat. A megértéshez néha súlyos er√feszítés kell. De ett√l az er√feszítést√l eltekintve az intellektuális megértés és egy, az idegrendszert, a teljes pszichoszomatikus életet érint√ esemény között semmi közös nincs, semmiféle kapcsolat nem létezik közöttük. Nincs összevarrandó seb. Biztos fájdalommentesség. A megértés és szenvedés nem összemérhet√. A megértés nem fáj. És nemcsak nem fáj a megértés, de semmibe sem kerül: az önzés e megbocsátásban semmiképp sem vesz részt, az intellekció még csak nem is dicséretre méltó, hiszen az igazság nyilvánvalósága magától adódik minden jóhiszem∫ elme számára. Végül pedig a sértés néz√pontjából: az emberi dolgok személytelen keretébe visszahelyezett konfliktusunk tisztán mutatja meg jelentékte-
28
A fölmentés: megérteni annyi, mint megbocsátani
lenségét és semmisségét; lilliputi haragunk, az általános determinizmusba helyezve annyira lényegtelen lesz, mint a legutolsó kis porszem. Sérelmem nem más többé, mint egyetlen elem az okok és okozatok láncolatában. A sértés föloldódott az általános rendben. Most már nem elegend√ azt mondanunk, amit a kegyelemmel kapcsolatban mondottunk: hogy a sértés mikroszkopikus méret∫vé lett, a sért√ még csak nem is látható szabadszemmel. Nem elég azt mondanunk – amint a lenéz√k mondják –, hogy a sértés kicsiny, és bizonyos fokig észrevehetetlen. A léleknagyaságában kissé leereszked√ g√gös kegyelem nem tagadja, hogy ne lett volna sértés, csupáncsak azt tagadja, hogy a sértés megérintheti √t, vagy hogy a kegyelem rá tud mutatni a sértésre. A kegyelem ugyanakkor – noha a sért√k és b∫nösök fölött áll – továbbra is domináns kapcsolatban áll velük; nem visszaélni akar fels√bbségével, erejének csupáncsak egy részét akarja bevetni, s nem akarja megtenni mindazt, amire képes. Ám ez csak taktika, és nem más, mint a hidegháború egy változata. Az intellekció túl van magán a kegyelmen. Az irgalmas és nem a bölcs veti meg a sértést: mert a sértés túlságosan szenvedélyes annak, akinek semmi megvetnivalója nincs, és aki minden tévedés részigazságára számot tart, s csak a nemlétez√ fantáziáktól tagadja meg a létezést. A sértések a nagylelk∫re tolódnak, anélkül, hogy megsebeznék, de a bölcs nem sérthet√ meg. A kegyelem esetén létezik sért√, noha nincs sértett; az értelmi bölcsességben sem sértett, sem pedig sért√ nincs; ami pedig a sértést illeti: az nemcsak megvetend√, elhanyagolható és érzékenység-alatti, hanem egész egyszer∫en nemlétez√, vagyis semmi, és megnem-történt. Ismételjük itt meg: az értelmi „megbocsátás” annak az elismerése, hogy végül is soha nem volt sértés, sem sértett, sem pedig sért√. Összegezésképppen most már néhány szóval is elmondhatjuk, hogy a megbocsátó értelmi fölmentés [excuse intellective] – minthogy nem esemény, s nem kapcsolat a másikkal – nem is ingyenadomány. A b∫n semmisségét elismerni nem azt jelenti, hogy ajándékozunk, és még kevésbé azt, hogy alamizsnát vetünk oda a b∫nösnek, hiszen nincs b∫nös. Ez annyi, hogy elismerjük az igazságot. Föloldozni a tudatlant vagy a beteget: ez nem azt jelenti, hogy megkegyelmezünk neki, hiszen semmi szüksége a kegyelmünkre, nincs mit kezdenie könyörületességünkkel. Ez egyszer∫en azt jelenti, hogy igazságot szolgáltatunk. Megérteni annyi, mint megbocsátani? Megérteni – ez azt hozná magával, hogy a megbocsátás nem pusztán folyomány vagy el√írt következmény, hanem
a megértés szükséges és velejáró okozata. Vagy még inkább: a megértés ipso facto és azonnali megbocsátás lenne, mintha e kett√ ugyanaz volna… A megbocsátás a megismerésb√l következik? Ha követelménnyé tesszük a megbocsátást, ez nem volna más, minthogy megszüntetjük a megbocsátás szabadságát és vele a többféle kimenetel∫ eseményt s a könyörületes nagylelk∫séget, mely nem kér ellenszolgáltatást. Ahogyan az akarat megsz∫nik akarni, ha csak a Jót akarhatja, ha a fizikai törvények alapján és természett√l fogva akarja a jót, ugyanígy megsz∫nik „megbocsátani” a megbocsátás, ha úgy ered az intellekcióból, amint a gyomornedvek kiválasztása abból, hogy táplálék jut a gyomorba. Mert a Jó az, amit lehet nem akarni. Ugyanígy a megbocsátás az, amit el lehet utasítani… Mire volna szabad az a szabadság, amely csakis és kizárólag a jóra szabad, mely alternatíva híján való? A kett√s akaratától és kett√s lehet√ségét√l megfosztott szabadság, egy választásra képtelen szabadság – vagy ezek közül bármelyik? És ugyanígy milyen volna az a megbocsátás, amelyben semmi kockázat sincs?
III. A TELJES FÖLMENTÉS [EXCUSE]: MEGÉRTENI ANNYI, MINT MEGBOCSATÁNI
A
méltányos megértés fölöslegessé teszi a megbocsátás ösztönz√ kegyelmét. De ha ez a megértés nem hozná magával s másikkal való találkozás és kapcsolat bizonyos mértékig kegyes adományát, akkor √ maga sem volna békéltet√. Talán az átélt megértés különbözteti meg Spinozát a szókratikus intellektualizmustól. Platón els√ dialógusában mindössze arról van szó, hogy didaktikus úton megcáfoljuk egy helytelen beszéd ellentmondásait, és gazdagabbá tegyük a tudatlanságot. Hogy telerakjuk az ∫rt, megtöltsük e semmit. És legkivált arról van szó, hogy leleplezzük a b∫n semmisségét, hiszen a tudatlanság vagy tanulatlanság [amathie] az egyedüli b∫n. Szókratészt – noha üldözik – nem kísérti meg sem az üldöz√i iránti harag, sem a megbocsátás. Mindössze azt mutatja meg a cáfolattal, hogy a b∫nös tudatlan. Nem mondja halálraítéltet√inek, Anütosznak és Melétosznak: megbocsátok nektek; csak annyit mond teljes objektivitással, és anélkül, ˛ hogy ˛ valakihez külön in‘ ’ ‘ tézné szavait: ουδεις εχων αµαρτα’ νει,tudatosan senki nem tesz rosszat. Egyetlen pont. Ezek az em-
29
Vladimir Jankélévitch
berek látszólag rosszat tesznek, de nem tudják, mit csinálnak. A tudatlanságuk tudata – vagyis az öntudat – képesség arra, hogy föloldozza √ket. A felszíni és a részlegesen tudattalan tudattal – melyet hazugságnak hívnak – egy mélyebb tudat száll szembe. E megközelítésben Epiktétosz közelebb áll Spinozához, mint Szókratész. A rabszolga-filozófus, nyomorúságának és magárahagyatottságának mélyén a sértettekért és megalázottakért, testvéreiért emelt szót, sokkal inkább, mint a sért√kért. A probléma, melyet megold, az √ személyes problémája: hogyan maradjunk boldogok a legeslegnagyobb bajban? Szabadok a legmegalázóbb szolgaságban? A neheztelés fölolvadása, mely Szókratész korában föl sem merült, most megel√zi a tévedés problémáját. Spinoza annak a kornak az embere, aki kezdi megismerni a gy∫löletet és a harag minden változatát; a Spinoza utáni modern ember kikísérletezi majd az ok nélküli gy∫lölet formáit, melyeket Platón, az er√szak ellensége és Spinoza nem is gyanított. A szenvedéskeltés és kínzás ördögi m∫vészete, a megalázás és sértés machavellisztikus akarata, az addig még nem létez√ gonoszság nemzeti képesség lett bizonyos – e tekintetben különösen megáldott – népeknél. Ám azt is meg kell mondani, hogy az önazonosság [ipséité] ismerete és a célzás pontossága – mely lehet√vé teszi, hogy magát a személyiséget gyenge vagy legsebezhet√bb pontján érjük – rengeteget tökéletesedett Kalliklész kora óta. A sebz√ szó finom m∫vészete, mely kivált modern sajátosság, teljes élességével már csak egyedül az √ számára vetné föl a megbocsátás nehéz problémáját. Olyan megbocsátásról van szó, amely gyakran er√nkön fölüli. Nem állíthanánk komolyan, hogy Spinozát ebben az értelemben megalázták és megsértették. Ha Spinoza a tömeges emberirtás korában élt volna – állítja határozottan Robert Misrahi3 –, nem lett volna spinozizmus. Az Auschwitzból menekült Spinoza nem mondhatta volna: „Humanas actiones non ridere, non lugere, neque detestari, sed intelligere”.4 Ett√l kezdve a megértés nem jelent többé megbocsátást. Vagy inkább: nem lehet többé megérteni; nincs mit megérteni. Hiszen a tisztán gonosz cselekedet mélységei megérthetetlenek. De Spinozának a maga szempontjából végül is volt megbocsátanivalója. Megérteni annyi, mint megbocsátani. Eme egyenlet kett√s jelentésében az értelmi fölmentés [excuse] minden kétértelm∫sége tükröz√dik. Mindenekel√tt a „megérteni annyi, mint megbocsátani” azt jelenti: nincs más megbocsátás, mint a megismerés; a megbocsátás egyetlen útja a megértés; a megértés
helyettesíti a megbocsátást, és fölöslegessé teszi azt. Másszóval a megbocsátás általában, a venia [elnézés, kegy] szorítkozik értelmi folyamatra. De fordítottan is értelmezhetjük a formulát: nem az intellekció vonja magába a megbocsátást (intelligere, id est ignoscere), hanem a megbocsátás ered az intellekcióból (intelligere ergo ignoscere). És legels√sorban is: megérteni annyi, mint szikáran megbocsátani; az intellekció – azzal, hogy elvont barátságot állít föl az emberek között – elismeri és tiszteletben tartja minden egyes létez√ igazságát, és minden lény egyenl√ fölemelkedését. Ám ennek a megbocsátásnak nincs második személye: a „harmadik” személyek névtelen egyetemességére vonatkozik, nem a te-hez fordul. A vele szemben lév√vel való közvetlen kapcsolatban nincs úgy lekötve, mint az igazi megbocsátás, de pártatlan a transzcendens pillanat módján, melyet Arisztotelész δι’ χαιον ε‘′µφχον-nak nevez: mert ahhoz, hogy ellentétes igazságok között döntsünk, egyikben sem szabad közrem∫ködnünk. Az intellekció azonban, amint az igazi megbocsátás, a sért√vel valódi kommunikációt, és a sértett valóságos átváltozását hozhatja magával. Els√sorban egy megbocsátási formát, mellyel az els√ személy néz√ponti el√jogairól való lemondás jár – az önszeretet [philautie] egocentrikus szemszögéb√l –, egyszóval az önmagáért-való-én egocentrizmusáról való lemondás. A megbocsátás eme méltóságos formája nem nélkülözi sem a melegséget, sem pedig a nagylelk∫séget. E közlés közl√jét, a közvetlen kapcsolatban álló társat már nem a Másiknak hívják, Alternak, hanem Másnak, a végtelennel megsokszorozott, a seregnyi Másiknak. Ez az ezerfej∫ Más, ez a többesszámú nem-én hidra jelenti azonban – névtelensége ellenére – az Én körül a par excellence másságot [altérité]. Meghatározatlansága ellenére ez az oly távoli Közel a megsértett vagy megbántott én számára állandó kihívás arra, hogy leapassza az önimádat daganatát és az er√s érzékenység túlságát, hogy megszüntessen minden kicsinyességet. Az az ember, aki megértve bocsát meg – vagy addig van belátással, míg végül megbocsát –, tagadva az egoista néz√pont kivételességét, megtalálja szerénységében a fölismerés erejét, ha van, a sért√ jogos részét, és a sértés megalapozott részét. Tisztánlátásából bátorságot merít ahhoz, hogy úgy járjon el a másikkal, mint saját magával, miközben úgy jár el magával, mint egy más valakivel. A kölcsönösség törvényét, mely azt követeli t√lünk, hogy ne álljunk egyoldalúan az egyik pártján – esetünkben az én pártján –, hanem legyünk egyszerre a saját oldalunkon és a másikén,
30
A fölmentés: megérteni annyi, mint megbocsátani
könyörületesebb az egyénnel.5 A megértés nemcsak az emberi nemmel való kommunikációt foglalja magába, hanem a megért√ alany bels√ átalakulását is. Megérteni nemcsak annyit jelent, hogy az emberek barátja leszünk, hanem a saját magunké is. A „megérteni annyi, mint megbocsátani” – láttuk – azt jelenti, hogy az intellekció nemcsak intellektuális, hanem megnyugtató is. Az intellekció lenyomja a haragot, ahogy az aszpirin lenyomja a lázat. Minden dologban a világos megismerés a nagy lehiggasztó, akár felháborodásról vagy bántásról, haragról vagy gyalázatról van szó. A megismerés csillapítja a szenvedést, enyhíti a kínzó kedvetlenséget, megszünteti a düh gyulladását, „megoldja” a mogorva és görcsös embert. E bels√ gyógyulást, ezt a teljes átalakulást látva a szókratikus cáfolat (ε‘′λεγχος) már nem elegend√: az embernek hathatós metodológiára és ha mondhatjuk, a meggy√zés m∫vészetére van szüksége, olykor még egyfajta önmegtartóztatásra is, csak ez képes arra, hogy bölcsebbé tegye √t. Az igaztalanságot összekötni az okaival, a b∫nt visszaállítani az egyetemes szükségszer∫ségbe, ahol megérthet√vé lesz, eloszlatni az árnyfoltokat és homályosságokat, melyeket a silány szabadság káprázata vet a világra: ez nem tisztán spekulatív vállalkozás. Az igazság, melyet az intellekció akar helyreállítani, egy barátságos világ igazsága, ahol az ember többé nem átkozza el testvérét, s a szellem és a szív békéjében fog élni. Az intellekció ennyiben er√feszítést rejt magában, és a jöv√re irányul. A der∫ nem áll teljesen készen és adottan el√ttünk, ahogyan volt ez Szókratésznál; a der∫ nem a miénk, meg kell hódítanunk. E megtorlásból a der∫be való átmenet, a megnyugvás-nak eme folyamata különbözteti meg a változhatatlan szókratikus der∫t s spinozai bölcsességt√l. A haragvó sértettnek – hogy a der∫ állapotába jusson – ki kell tartania a harc mellett, melyet Szókratész még nem ismert. Az ellenségesség átalakulása – mely egy jobb megismerés révén megy végbe – egyben azt is jelenti, hogy a gy∫lölet az ellentétébe fordul. Így hát nem meglep√, hogy egy efféle konverzió az örömben teljesedik ki.
miközben bejárjuk a két igazságot – ezt a törvényt úgy hívják: Igazságosság. Igazságosság és Értelem. Mert az igazságosság értelmes, ahogyan az értelem igaz. Mert az igazságosság az észt√l kapja a mindenoldalúság princípiumát, és vele minden harag föloldását. A harag végül is félreértés volt, mely meg nem értésen alapult. A bel√le fakadó elhibázott viszonyok és elhibázott helyzetek, melyek a többi monász kárára az els√ személyt részesítik el√nyben, képzeletbeli rendet állítottak föl, háborús és viharos rendet. A megértés föloldja a meg nem értésb√l született félreértéseket, másszóval eloszlatja a harag csomóit, melyek megrontják az emberi kapcsolatok símaságát és áttetsz√ségét. Helyreállítja az emberek között a békés kommunikáció rugalmasságát azzal, hogy szabályozza vagy megolvasztja a dac megfagyasztotta elhibázott viszonyokat. Nem Spinozánál, hanem Libniznél lesz távoli a megbocsátás minden más-központú szándéktól. Leibniz – azt kívánva, hogy a korlátozott monász a lehet√ legtöbbet igazítsa az általános harmónia szempontjához – maga is azt mondaná, hogy „Megérteni annyi, mint megbocsátani”. De minthogy elfogadja a szükséges rosszat, és minthogy ez a rossz egy kevésbé rossz, a b∫n inkább lekicsinyelt, mint semmis lesz. Márpedig ha a rossz negatív mibenléte nem más, mint kisebb pozitív mibenlét, a megbocsátás azzal a veszéllyel jár, hogy csak kisebb nehezteléssé lesz. A néz√ponti alkalmazkodásnak – azzal, hogy csökkenti a b∫n súlyosságát – bizonyos mértékig ugyanaz a hatása, mint az id√é. Valakinek a b∫ne általában a világmindenséggel rendelkezik, melynek minden örökkévalóság egy alkotóeleme. Az egyetemes ökonómia elemei összekötöttek, így az egyes b∫nt, ahogy az összes többit, egy sorozat tagjaként kell értelmeznünk. Leibniz nem mondja, hogy a b∫n nemlézet√, √ csak annyit állít, hogy a b∫n jól mutat a tablón: a világegyetem meg van mentve, de a b∫nös sorsára hagyatott. E „kontemplacionista” szemléletben mindenekel√tt a szkópia [megfigyelés] – teleszkópia, mikroszkópia – a lényeges, és nem a személyes boldogság. Spinoza, aki kevesebb gondot fordít a freskó szépségére, sokkal
Jegyzetek 1 Kisebb Hippiász, 373 b: …ο‘′ ς ε‘′ν χαχουργη α‘′ χων συγγω′µην 2 ′ Εγχειρι′διον 42. 3 La Conscience juive face à l'Histoire: le Pardon (Congrès juif mondial, 1965), p. 286.
4 Tractatus politicus, I, 4. [(◊szintén igyekeztem, hogy) az emberi cselekedeteket ne tartsan sem nevetségesnek, sem sajnálatosnak, sem megvetend√nek, hanem hogy megértsem √ket. ( Szemere Samu fordítása)] 5 Lásd Georges Friedemann szép könyvét: Leibniz és Spinoza (1946)
31
