Forrás: http://www.lam.hu/folyoiratok/lam/0602/16.htm LAM 2006;16(2):179-81.
Szendi Gábor
Napóleon halála
Bonaparte Napóleon halála hosszú ideig, egészen az 1960-as évekig rejtély volt, mígnem Forshufvud fel nem vetette a mérgezés lehetőségét. Az elgondolás megjelenését követően Forshufvud és Weinberg – utóbbi a Nemzetközi Napóleon Társaság alapítója és elnöke – tüzetes vizsgálatával feltárt tények sokasága bizonyította a mérgezéselméletet. Napjainkban újabb és újabb szenzációkeltő, megalapozatlan elméletek jelennek meg, dacára annak, hogy ez a történelmi bűnügy már megoldódott. „A halál semmiség – írta Napóleon 1804-ben egy levelében –, de legyőzetve élni annyi, mint mindennap meghalni." Napóleont második bukása után a szövetséges hatalmak 1815-ben egy távoli szigetre, Szent Ilonára száműzték. „Udvartartása" összetételét a győztes hatalmak bizottsága hagyta jóvá. A szigeten egy átmeneti szállás után a császárt Longwood House-ba, egy nem túl fényes vidéki házba költöztették. „A halál semmiség, de legyőzetve élni
annyi, mint mindennap meghalni.” Bonaparte Napóleon halála után (bár a császár végrendeletében azt üzente, hogy „Idő előtt halok meg, végzett velem az angol oligarchia és fizetett bérencei"), még bonapartista körökben is az volt az elfogadott nézet, hogy Napóleon örökletes gyomorrákban halt meg. Látszólag ezt igazolta a halála másnapján elvégzett autopszia is, amelyet egy szakavatott anatómus és patológus végzett; a korzikai származású dr. Francesco Antommarchi, továbbá négy angol orvos is jelen volt, akik később külön-külön önálló szakvéleményt nyújtottak be. Komoly ellenvélemény azonban egészen 1955-ig nem vált ismertté. Új fordulatot Napóleon halála ügyében az hozott, hogy 1952-ben, majd 1955-ben megjelent hűséges főkormonyikjának, Louis Marchandnak a naplója. Napóleon körül szinte mindenki naplót írt, s később meg is jelentették, de Marchand megtiltotta örököseinek memoárja publikálását. Amikor dr. Sten Forshufvud, a svéd Napóleon-rajongó fogorvos és toxikológus elolvasta az inas naplóját, azonnal megfogant elméjében a gyanú, hogy Napóleon arzénmérgezés áldozata lett. A Marchand naplójában leírt tünetek ugyanis szerinte a krónikus arzénmérgezés tüneteivel egyeztek meg (1). Mivel Napóleontól számos autentikus hajminta maradt fent, kézenfekvő volt az elméletet ellenőrizni. Az első vizsgálatot Forshufvud szorgalmazására dr. Hamilton Smith végezte (2). A hajminta Napóleon halála után, a halotti maszk elkészítésekor leborotvált hajból származott, 46 mm hosszú volt. A haj havonta körülbelül 13 mm-t nő, így a hajszál kalkulálhatóan Napóleon utolsó 96 napjáról tudósított. A hajszálat külső tisztítás után neutronbesugárzással aktiválták,
és 40 részre vágva elemezték. Az egyes szakaszok hullámzóan, de igen nagy arzénkoncentrációt mutattak, s a szerzők összevetve a fennmaradt részletes tünetleírásokkal, és a tünetek intenzitása, valamint az arzéntartalom ingadozása közt nagyfokú időegyezést találtak. Az elemzés 1821. február vége felé komoly arzénszint-növekedést mutatott. Ezzel párhuzamosan dr. Antommarchi ezt írta naplójába: „A császár állapota hirtelen rosszabbodik, száraz köhögés, hányás és csillapíthatatlan hányinger, égető érzés a belekben, zavartság, elviselhetetlen égő érzés, olthatatlan szomjúsággal." Smith és munkatársai 1962-ben egy ugyancsak Napóleon halála után keletkezett hajmintát elemeztek, amely Abraham Noverraz inas hagyatékából származott, aki a borotválást annak idején elvégezte (3). Mivel a mintában 13 cm-es hajszálat is találtak, s a fejtetőn a haj naponta körülbelül 0,35 mm-t nő, ez lehetővé tette, hogy feltárhassák a császár utolsó évének feltételezett mérgezési történetét. Kimutatható volt, hogy az utolsó négy hónapban, amikor Napóleon állapota hirtelen súlyosbodott, igen nagy arzénadagokat kapott. A vizsgálatok francia történészkörökben igen heves ellenkezést váltottak ki, mai napig „Franciaországban – történelmi és politikai okokból – senki nem mondhatja, hogy Napóleont megmérgezték" – írta érdeklődésemre Jean-Claude Damme, a Nemzetközi Napóleon Társaság francia titkára.
Napóleon halotti maszkja
Forshufvud újabb vizsgálattal válaszolt (4), amelyben már 1816-ból, a száműzetés második évéből származó hajmintát is elemeztek. A hajtincset Balcombe Betsynek adta ajándékba Napóleon. Napóleon a szigetre érkezve longwoodi rezidenciájának elkészültéig először William Balcombe-éknál szállt meg, s igen jó barátságba került az angol kereskedővel és családjával. Balcombe-ról fennmaradt iratokból tudjuk, hogy egyike volt azoknak, akik arra gyanakodtak, hogy Napóleont mérgezik. Francesco Cipriani, Napóleon hű korzikai embere, majd pár nappal utána egy cselédasszony és egy kislány Montholon márki háztartásában, 1818-ban heveny gyomorfájdalmak közt két nap alatt meghaltak. Fokozta a gyanút, hogy amikor Balcombe később exhumáltatni akarta Ciprianit, a sírból a holtest eltűnt (5). A minta elemzése azt mutatta, hogy 1820 nyara és 1821 áprilisa közt Napóleon 40 adag mérget kapott. Egy másik, 1816-ból származó független hajminta Napóleon történetírójától, Las Casestől származott, s ugyancsak megerősítette az arzén periodikusan történő adagolását (6). Dr. Weider 1995-ben felkérte az FBI-t is két, a Las Cases-mintából származó hajszál elemzésére, s az FBI szakvéleménye szerint a mérgezés igazoltnak tekinthető (7). Dr. Pascal Kintz és munkatársai öt hajmintát elemeztek gondos előzetes tisztogatás után (8). Az egyik minta Las Casestől származott, s a többi az 1821. május 6-án történt borotválás négy független mintája volt. Az eredmények ismét azt bizonyították, hogy a hajszálakban a normálérték 7–38-szorosa volt mérhető. Dr. Xilei Lin és munkatársai három napóleoni hajmintát elemeztek (9). Kettő ezek közül a halotti maszk készítésekor került levágásra, egyet pedig Pauline Borghese, Napóleon nővére őrzött meg, aki az 1814-es Elba szigeti száműzetésben vágta le és őrizte meg. Lin és munkatársai eredménye fontos kiegészítése a mérgezésteóriának. Eredményeik egyfelől megerősítik a mérgezésre utaló nagy arzéntartalmat, továbbá felvetik azt a lehetőséget, hogy Napóleont már Elba szigetén is mérgezték. A legújabb, még nem publikált vizsgálatban dr. Robert Wennig és munkatársai eredménye kizárta annak a lehetőségét, hogy a napóleoni hajszálak arzéntartalma külső szennyeződésből (tapétából származó por, hajápoló szer stb.) ered (10). A vizsgálatban 1816-os és 1821-es hajmintát használtak. A hajszálakból keresztirányú metszeteket készítettek, és neutronaktivációs eljárással sikerült kimutatni, hogy az arzén a haj medullájában található, ahova csak a véráramból kerülhetett. Ez a vizsgálat cáfolta azt a korábban felvetett lehetőséget is (11), hogy a longwoodi ház arzéntartalmú festékkel színezett tapétájából származna a Napóleon hajában talált méreg. A tapétákat különben is csak 1819-ben cserélték át, a mérgezésre utaló jelek pedig már korábbról származnak. Végül Ginet és Kintz minden kétséget kizáróan azt is igazolták, hogy a Napóleon halálakor levágott hajban található arzén 97%-a ásványi arzén, tehát csak mérgezési szándékkal kerülhetett a császár szervezetébe (12). Alternatív elméletek A mérgezéselmélettel felsorakoztatni.
szemben
számos
szerző
igyekszik
alternatív
halálokokat
Di Costanzo gasztroenterológus számos emésztőrendszeri betegséget azonosít be Napóleon tünetei alapján, így epekövet, krónikus colitist és végül gyomorrákot (13). A szerző úgy véli, Napóleon halálának közvetlen kiváltó oka a gyomorrák következtében kialakult akut gyomorperforáció. Ezt azonban abból a boncolási jegyzőkönyvből lehet cáfolni, amelyre maga is hivatkozik. Antommarchi valóban talált egy kisujjnyi perforációt a gyomorfalon a
máj irányában, ez azonban már begyógyult szélű és fekélyeredetű volt, s egyfajta öngyógyításként már összenőtt a máj burkával, akutnak tehát egyáltalán nem volt nevezhető (14). Philip Corso és munkatársai számos kifogással éltek, többek közt szerintük Napóleon kórtörténetéből és post mortem vizsgálatából hiányoznak az arzénmérgezés jellegzetes jegyei, például a bőr sajátos, esőcseppszerű pigmentációja, a perifériás neuropathia, a súlyvesztés (15). Corso és munkatársai másik fő érvelése a boncolási jegyzőkönyvekre épül, amelyek a gyomorrákos elfajulást írják le. Weider és Fournier válaszukban rámutatnak arra, hogy Napóleon orvosainak, dr. Antommarchinak és dr. O’Meara-nak a feljegyzései, valamint Gourgaud és Bertrand marsallok memoárja és a Marchand főkomornyik visszaemlékezéseiből összeállított kórtörténetben tapasztalható váratlan súlyosbodások és javulások, a hajminták elemzésekor kimutatott arzéntartalom ingadozásának szorosan megfeleltethetők (16). A szerzők szerint azért nem lettek dokumentálva az arzénmérgezés hiányolt tünetei, mert fel sem merült a mérgezés gyanúja. Az arzénmérgezést a tünetekből igen nehéz diagnosztizálni. Ugyanakkor leírásokból tudjuk, hogy Napóleon lába annyira elsorvadt és meggyengült, hogy már lovagolni sem tudott, s ez utalhat neuropathiára (5). További fontos adalék a post mortem vizsgálatból, hogy Napóleon testszőrzete teljes mértékben hiányzott, ami az arzénmérgezés egyik jellegzetes tünete. Forshufvud első elemzésekor azt is kiemelte, hogy Napóleon teteme a 19 évvel későbbi exhumálásakor a bomlás semmi jelét nem mutatta, ami a szerző szerint az arzén konzerválóhatásának tulajdonítható. Legutóbb Bernard Charton vizsgálta át az összes, Napóleon tüneteiről szóló feljegyzést és naplót, s az arzénmérgezés 80 testi és mentális jegyét azonosította (17). A gyomorrák kérdése Különös figyelmet érdemelnek a boncolási jegyzőkönyvek, mert ismételten rájuk hivatkozva állítja sok történész, hogy Napóleon gyomorrákban halt meg. Weider és Fournier a boncolási jegyzőkönyvek kapcsán először rámutatnak arra, hogy képzett anatómus és patológus egyedül dr. Antommarchi volt, míg az angol orvosok e tekintetben nem voltak szakmailag járatosak. Történeti forrásokból az is ismert, hogy Sir Hudson Lowe, a sziget kormányzója a száműzetés évei során folyamatosan tiltakozott, amikor az egymást váltó orvosok Napóleonnál újra és újra hepatitist vagy bármiféle májbetegséget diagnosztizáltak, mert ekkoriban ezt klimatikus betegségnek tartották, és Lowe ki akarta védeni azt a vádat, hogy az angolok Napóleont a sziget klímájával ölték meg. Lowe szárnysegédje, Gideon Gorrequer őrnagy azt jegyezte fel, hogy az orvosok heves tiltakozása ellenére a kormányzó elérte, hogy azok meghamisítsák a jegyzőkönyveiket. Dr. Antommarchira azonban, aki tagadta a gyomorrákot mint diagnózist, és a májat megnagyobbodottnak találta, nem tudott hatni Lowe; Antommarchi jegyzőkönyve csak az eredeti franciából angolra fordítás során vált „gyomorrákossá". Amit rákos elfajulásnak igyekeztek diagnosztizálni, az a felmaródott gyomorfal volt, amelyet valójában egy orvosi műhibasorozat okozott. Napóleont a halála előtti napokban erős hánytatószerrel, antimonium kálium-tartaráttal kezelték, amely után, április 27-én a császár hányásában és székletében alvadt vér jelent meg. Élete utolsó két hetében Napóleon az arzénmérgezettekre jellemző olthatatlan szomja miatt rengeteg orgeát nevű italt fogyasztott, amely cianidot tartalmaz, és amely – miként Weider és sok más szakértő is állítja – a Napóleon halála előtt két nappal beadott öt–tízszeres adag calomellel (HgCl) higanycianidot alkotva megbénította a harántcsíkolt izomzatot, majd Napóleon elvesztette öntudatát és két nap múlva meghalt (5). Dr. Francesco Mari és munkatársai szerint a halál közvetlen kiváltó oka a szív leállása, amelyet az antimonium kálium-tartarát és calomelkezelés során létrejött káliumvesztés, a kininkezelés, valamint az arzén szívre gyakorolt hatása eredményezett (18).
Sok vita van Napóleon testsúlya körül is. Corso és munkatársai szerint az arzénmérgezésben testsúlycsökkenés várható, míg sokak szerint a krónikus arzénmérgezés egyik jele a hízás (5). Az arzéntrioxidot bizonyos típusú rák kezelésére az amerikai Food and Drug Administration törzskönyvezte, s az esetleges mellékhatások közt sorolja fel Napóleon megannyi tünete között a hízást is (www.ufscc.ufl.edu). Antommrachi a boncolás során feljegyezte, hogy a császár igen elhízott, ugyanakkor korábbi feljegyzéseiben azt írta, hogy jelentős fogyást tapasztalt a császárnál. A két közlés azonban egyidejűleg is igaz lehet. Legutóbb Alessandro Lugli és munkatársai próbálták a gyomorrákfeltevést azzal bizonyítani, hogy Napóleon tizenkét pár nadrágjának derékbősége alapján kimutatták a császár fogyását (19). Bizonyítékuk azonban meglehetősen kétes, ugyanis Napóleon halála előtti fél évből származó nadrágja is folyamatos hízásról tanúskodik: Napóleon 1800 és 1815 közt 67,8 kilóról 82,6 kilóra hízott, majd Szent Ilonán további súlyt szedett magára, és 90,7 kilogrammot ért el testsúlya. Ez sokkal inkább az intermittálóan folyamatos arzénbevitel, mint a gyomorrák mellett szól. Mint a feljegyzések tanúsítják, Napóleon 1820 szeptemberétől kezd intenzívebben szenvedni gyakori hányástól, hasi fájdalmaktól, ami 1821 májusához közeledve egyre rosszabbodik (14). Mint idéztem, a vizsgálatok szerint ez időre esik az intenzív arzénbevitel időszaka is. Napóleon fogyása utolsó heteiben történt, amikor gyakorlatilag már nem evett, csak ivott. Feltevések Forshufvud, majd Weider szívós kutatásai nyomán egy 180 évvel ezelőtti politikai gyilkosságra derült fény. A Napóleon halálának ügyében folytatott nyomozást valószínűleg az zárná le végleg, ha exhumálnák a testet. A minta egyértelműen cáfolhatná vagy igazolhatná az arzénmérgezés feltevését, további lehetőséget biztosíthatna a vizsgálódásra, hogy Napóleon négyszeres koporsójában, alkoholban tartósítva – legalábbis elvileg –, megtalálható kimetszett gyomra és szíve. Elvileg, mert egyes feltevések szerint ezeket az angolok 1840-ben magukhoz vették. Az exhumálással szemben a francia hivatalos szervek erős ellenállást mutatnak, így maradnak a feltevések. A vizsgálatok eredményeinek helyes értelmezéséhez alapkövetelménynek tűnik megmagyarázni a Napóleon hajában konzekvensen kimutatott, a normálérték 7–38-szorosát kitevő arzénszintet, amely ásványi eredetű, ami egyértelműen bizonyítja a mérgezést. A versengő elméletek ezt sem cáfolni, sem értelmezni nem tudják, így a legvalószínűbb, bár sokak számára érzelmileg valószínűleg elfogadhatatlan elmélet a mérgezésteória.
Irodalom 1. Forshufvud S. Who killed Napoleon? Congdon & Lattes; 1961. 2. Forshufvud S, Smith H, Wassén A. Arsenic content of Napoleon I’s hair probably taken immediately after his death. Nature 1961192:103-5. 3. Smith H, Forshufvud S, Wassén A. Distribution of arsenic in Napoleon’s hair. Nature 1962;194(4830):725-6. 4. Forshufvud S, Smith H, Wassen A. Napoleon’s illness 1816–1821 in the light of activation analyses of hairs from various dates. Arch Toxicol 1964;20:210-19. 5. Weider B, Forshufvud S. Assassination at St. Helena revisited. John Wiley and Son; 1995. 6. Leslie AC, Smith H. Napoleon Bonaparte’s exposure to arsenic during 1816. Arch Toxicol 1978;41(2):163-7. 7. Weider B, Fournier JH. Activation analyses of authenticated hairs of Napoleon Bonaparte confirm arsenic poisoning. Am J Forensic Med Pathol 1999;20(4):378-82. 8. Kintz P, Goullé JP, Fornes P, Ludes B. A new series of hair analyses from Napoleon confirms
chronic exposure to arsenic. J Analytical Toxicol 2002;26(8):584-5. 9. Lin X, Alber D, Henkelmann R. Elemental contents in Napoleon’s hair cut before and after his death: did Napoleon die of arsenic poisoning? Anal Bioanal Chem 2004;379(2): 218-20. 10.Wennig R, Yegles M, Schneider S, Hallegot P, Kintz P, Audinot JN, et al. Arsenic distribution in hair of Napoleon Bonaparte by nanosims imaging. Lecture on the 41 st International Meeting of the International Association of Forensic Toxicologist, Melbourne, 2003. 11.Jones DEH, Ledingham KWD. Arsenic in Napoleon’s wallpaper. Nature 1982;299:626-7. 12.Ginet M, Kintz P. Multi-elementary screening by ICP-MS and speciation of arsenic by HPLCICP-MS in Napoleon’s hair. Scientific meeting of the society of hair testing. Strasbourg (France) 28-30 September 2005. 13.Tanzo J. Napoleon at St. Helena: The causes of death. Hepato-Gastro 2002;9(2):75-8. 14.Haddad FS. Three famous autopsies. Ann Diagn Pathol 1999;3(1):62-5. 15.Corso P, Hindmarsh JT, Stritto FD. The death of Napoleon. Am J Forensic Med Pathol 2000;21(3):300-303. 16.Weider B, Fournier JH. The death of Napoleon. Am J Forensic Med Pathol 2000;21(3): 303-5. 17.Charton B. Napoléon empoisonné à l’arsenic!: enquête historique et médicale. Collection Résurgence, 2002. (a szerző rövid összefoglalója elérhető: www.napoleonicsociety.com/french/charton.htm) 18.Mari F, Bertol E, Fineschi V, Karch SB. Channelling the Emperor: what really killed Napoleon? J Royal Soc Med 2004;97(8): 397-9. 19.Lugli A, Lugli AK, Horcic M. Napoleon’s autopsy: new perspectives. Hum Pathol 2005;36(4):320-4.
Levelezési cím: Szendi Gábor, Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézet, 1089 Budapest, Nagyvárad tér 4. E-mail:
[email protected]
