A felzárkóztató oktatás jelenlegi helyzete. (vizsgálati beszámoló)

NEMZETI SZAKKÉPZÉSI INTÉZET Budapest Berzsenyi D. u. 6. 1087

A felzárkóztató oktatás jelenlegi helyzete (vizsgálati beszámoló)

Készítette: Tomasz Gábor

2004

Tartalomjegyzék

1.

Módszerek ..................................................................................................................... 3

2.

Előzmények ................................................................................................................... 3

3.

Az intézmények általános jellemzői ............................................................................ 5

4.

Ahogy a tanárok látják .............................................................................................. 10 4.1.

Egy vagy két év? .................................................................................................. 10

4.2.

Felvétel ................................................................................................................. 14

4.3.

Lemorzsolódások, hiányzások ............................................................................. 15

4.4.

Tantervek, tankönyvek ......................................................................................... 17

4.5.

Pályaorientáció, szakmai előkészítő, szakmai alapozó ........................................ 19

4.6.

Tágabban értelmezett felzárkóztatás – egy példa................................................. 25

5.

Összefoglalás ............................................................................................................... 26

6.

Javaslatok.................................................................................................................... 27

2

Jelen dolgozat annak a vizsgálatnak az eredményeit foglalja össze, amelyet 1994 februárjában folytattunk az ún. felzárkóztató oktatást végző iskolákban. 1 A kutatás fő célja a mindössze pár éves múlttal rendelkező felzárkóztató oktatás alaposabb megismerése, a megvalósulás során fellépett problémák, a pozitív, illetve negatív tapasztalatok feltárása volt. Kiemelt figyelmet szenteltünk a program keretén belül folyó „szakmai oktatásnak”: a pályaorientációnak, a szakmai előkészítésnek, illetve alapozásnak. A kutatás másik célját a programban részt vevő diákok családi, társadalmi hátterének, az általános iskolai kudarcok és a felzárkóztató oktatásba történő bekapcsolódások okainak, a továbbtanulási szándékoknak, a jövőre vonatkozó elképzeléseknek a vizsgálata képezte. Ennek eredményeit egy későbbi tanulmányban mutatjuk be. 1. Módszerek A programra (az oktatásban részt vevő tanárokra, diákokra, utóbbiak lemorzsolódására, továbbtanulására, az intézmények infrastruktúrájára, finanszírozására stb.) vonatkozó alapvető információkat egy iskolai adatlap 2 segítségével szereztük be. A pályaorientáció, a szakmai előkészítés és alapozás során szerzett tapasztalatokra az ilyen órákat tartó tanárokkal (intézményenként legalább egy fővel) készítettünk diktafonos interjút 3 . A tanulók megismerését egy kérdőív 4 szolgálta. A diákok alacsony létszáma teljes körű lekérdezést tett lehetővé. 2. Előzmények A statisztikák szerint évjáratonként a diákok 3-5%-a nem fejezi be az általános iskolát a tanköteles korig. Ők korábban a „felnőttoktatásban”, a dolgozók általános iskoláiban folytathatták tanulmányaikat. Nem véletlen az idézőjel, hisz köztudott, hogy ezek az 1948-ban a hazai oktatási palettán megjelent intézmények a nyolcvanas-kilencvenes évekre csak a nevüket tartották meg, s az évtizedek során lényeges funkcióváltozáson mentek keresztül. Ma már nem az egykori célcsoport, az ipari felnőtt munkások oktatása a feladatuk, hanem azoknak az általános iskolai rendszerből valamilyen oknál fogva kibukott fiataloké, akiknek a kora ritkán haladja meg a húsz évet. A dolgozók általános iskoláinak jelentősége az utóbbi években, évtizedekben erősen csökkent. Míg az 1960/61-es tanévben 86 ezer, az 1980/81-es tanévben 15 ezer feletti volt a tanulói létszám, addigra ma már nem éri el a 3 ezret sem. E létszámcsökkenés nagyban magyarázható a demográfiai változásokkal, valamint azzal, hogy egyre több diák fejezi be 16 éves koráig az általános iskola nyolc évfolyamát. Mindamellett a tanévenként általános iskolai végzettség nélkül lemorzsolódó fiatalok száma még így is jóval meghaladja a felnőttoktatásba 1

Az interjúk készítésében, a kérdőívek kitöltetésében a kutatásvezetőn kívül Szabó Ákos és Vég Zoltán Ákos vett részt. Szakmai tanácsadóként Liskó Ilona működött közre. A kutatást vezette Tomasz Gábor. 2 Ld. 1. sz. függelék. Az intézmények listáját az NSZI állította össze. Ezt az érdeklődő olvasó a 2. sz. függelékben találja meg. Már e helyütt felhívjuk azonban a figyelmet a lista pontatlanságára. Két, a listán szereplő intézmény másképp értelmezi a felzárkóztatást, mint a jogszabályok, és a nyolc általános iskolai évfolyamot befejezett diákok részére szervezett osztályait nevezi annak. Egyikükben csak ilyen, másikukban „tényleges” felzárkóztatás is folyik. 3 Az interjúvázlat a 3. sz. függelékben olvasható. 4 Ld. 4. sz. függelék. Összesen 230 diák töltötte ki a kérdőívet.

3

bekerültekét. Lényegében ennek felismerése, illetve az ebből fakadó felelősségérzet az iránt, hogy ezeknek a fiataloknak is biztosítsanak egy második esélyt az oktatási rendszerbe történő bekapcsolódásra, szülte meg a felzárkóztató oktatás gondolatát. A közoktatásról szóló 1993. LXXIX. törvény 1999. évi módosítása következőképpen határozza meg az ebben a programban részt vehetők körét. 27.§ (8) Ha a tanuló annak a tanévnek a végéig, amelyben a tizenhatodik életévét betölti, nem fejezte be az általános iskola nyolcadik évfolyamát, a szakiskolában egy-két éves időtartamú felzárkóztató oktatásban vehet részt. A felzárkóztató oktatás eredményes befejezése után a tanuló a szakiskola első szakképzési évfolyamába léphet. A felzárkóztató oktatást jogszabályban meghatározottak szerint kell szervezni." A közoktatási törvény 2003. évi módosítása meghatározza, mely diákok számára lehet egyilletve kétéves képzést biztosítani: 27.§ (8) b) Ha a tanuló az általános iskola - hatodik évfolyamát sikeresen befejezte, a kétéves (húsz hónapos), - hetedik évfolyamát sikeresen befejezte, az egyéves (tíz hónapos) felzárkóztató oktatás befejezéséről kiállított bizonyítvány alapfokú iskolai végzettséget tanúsít. Fontos különbség a korábban a felnőttoktatás keretén belül működő dolgozók általános iskolákkal szemben, hogy a programban részt vevő diákok nem csupán általános iskolai végzettségre tehetnek szert, de ezen felül lehetőséget kapnak arra, hogy belekóstoljanak olyan szakmákba, amelyek a munkaerőpiacon is piacképes szakképesítés megszerzését teszik lehetővé. „A tantervben két új eszköz segíti a felzárkózást: a személyiségfejlesztő, szocializáló program, amely – bár a kerettantervben önálló fejezetként szerepel, nem jelenik meg az óratervben, hanem a különböző általánosan művelő, szakmai előkészítő, alapozó, művészeti és szabadidős programokhoz illeszkedik, és a szakmai előkészítés-alapozás, amely a gyakorlati tevékenységek, a műhelyekben folytatott munka során lehetőséget nyújt a fiatalok motiválására, képességeik feltárására, fejlesztésére, sikerhez juttatásukra.” 5 A hagyományosan szervezett oktatás feltételeinek megléte az elképzelések szerint nem elegendő a felzárkóztató oktatás eredményességéhez. Ezért kiscsoportos oktatás és speciális módszerek javallottak. Ezt a célt hivatott egyebek mellett egy kétszeres fejkvóta is szolgálni.

5

Mirkné H. Gyöngyi (szerk.) (2003): Útmutató a felzárkóztatás szakiskolai kerettantervének alkalmazásához. Budapest: NSZI.

4

Röviden összefoglalva tehát: a felzárkóztató oktatásba csak olyan diákok kerülhetnek, akiknek nincs meg az általános iskolai végzettségük. Közülük azok, akik hat évfolyamot fejeztek be, a kétéves, akik hetet, az egyéves programban vesznek részt. A diákok a közismereti oktatáson felül különböző szakmákba is egy első betekintést nyernek. A felzárkóztató oktatásban részt vevő diákok után dupla fejkvóta jár. A tanulmány a vizsgálat módszerével analóg módon készült, és két részből áll 6 . Az első blokk az iskolai kérdőívekből nyert, többnyire számszerűsített adatok ismertetését tartalmazza. A második, nagyobb fejezetben a szakoktatókkal készített interjúk elemzését tárjuk az olvasó elé. Az interjúvázlatra épülő, de amúgy kötetlen beszélgetések célja kevésbé statisztikai adatok szerzésére, mint inkább a felzárkóztató oktatás, s azon belül is hangsúlyozottan a szakmai oktatás általános tendenciának felvázolására irányult. Kiemelt teret szenteltünk kirívó, néhol csupán egy-egy intézményben talált jelenségeknek is, mert úgy érezzük ezek jól rávilágítanak a felzárkóztató oktatás megvalósításának egyik jellegzetességére: a tapasztalt sokszínűségre, a praxisban megmutatkozó, néhol igen jelentős különbségekre. 3. Az intézmények általános jellemzői Az említett listán található 18 intézményből 17-et kerestünk fel személyesen. 7 Az interjúk elemzése ezek mindegyikére vonatkozik. Az adatlapoknál kettőt kihagytunk. Utóbbiak ugyanis olyan diákokra vonatkoznak, akik általános iskolai végzettséggel kerülnek be egy – ily módon – tágabban értelmezett felzárkóztatásba. Az egyik ilyen intézményben ugyan folyik a jogszabályoknak megfelelő felzárkóztató oktatás is (jelenleg négy fő részvételével), de az iskolai kérdőívek nem az ő, hanem a két „ugratónak” nevezett osztály, illetve az őket oktató tanárok adatait tartalmazzák. Az interjúknak köszönhetően a legalapvetőbb információk ennek ellenére mind a 17 intézményre megadhatók. E szerint felzárkóztató iskola mindössze 10 megyében, illetve a fővárosban működik. Két megyében két (Jász-Nagykun-Szolnok és Veszprém), illetve három (Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg) ilyen intézmény van. A Dunántúl meglehetősen alulreprezentált, mindössze négy megyében folyik felzárkóztatás – két iskola ráadásul egy megyében (Veszprém) található. Szintén figyelemre méltó, hogy Budapesten mindössze egy intézmény vette fel a felzárkóztató oktatást kínált programjai közé. Csak egyéves felzárkóztatást hat iskola végez, csak kétévest nyolc. Mindkét program három intézményben található meg. A fenntartó csupán az esetek felében valamilyen önkormányzat (8 helyi és egy megyei). A nem önkormányzati iskolák között találni négy alapítványit és három egyházit, egy intézmény pedig KHT formában működik. Az épületek állapota vegyes képet mutat. Hat iskola felújításra szorul, ugyanennyi minősült jó állapotban lévőnek, a többi négyet pedig közepesen karbantartottként jellemezték az iskolai adatlap kitöltői. 6

A harmadik, a diákokkal készített kérdőívek feldolgozása jelenleg történik. Azt az iskolát, amelyben a három felzárkóztatós diák a többi tanulóval együtt, egy osztályban tanul, kihagytuk a vizsgálatból.

7

5

A 15 intézményben összesen 341 fiatal vesz jelenleg részt felzárkóztató oktatásban. 8 Közülük 96-an tanulnak az egyéves programban. A kétéves felzárkóztató első évfolyamára járó diákok száma 139, a második évfolyamosoké 106. A lányok aránya 23 % (78 fő). Az 1. sz. táblázatból emellett az is kitetszik, hogy a gyengébbik nem nagyobb arányban képviselteti magát a rövidebb ideig tartó felzárkóztató oktatásban. 1. sz. táblázat egyéves program kétéves program első évfolyam második évfolyam összesen

osztályok száma 8

diákok száma 113

10 11 29

139 114 366

lányok száma 33 30 22 85

lányok aránya 29% 22% 19% 23%

Iskolánként átlagosan 24 diák tanul valamelyik felzárkóztató osztályban. A két szélső érték 6, illetve 65 fő. Az iskolákban 9 összesen 493 pedagógus dolgozik, ebből 295 nő (60%). 134-en vesznek részt a felzárkóztató oktatásban. A nők aránya nagyjából megegyezik az előbbi adattal (78 fő, illetve 58%). A 493-ból 424 tanár végzi főállásúként pedagógiai munkáját. Közülük 130-an oktatnak a felzárkóztatásban (is). Ha a főállású tanárokat az iskolai végzettségük szerint csoportosítjuk, egy kis különbségre figyelhetünk fel. A felzárkóztatásban (is) oktatók körében kisebb az egyetemet, s nagyobb a főiskolát végzettek aránya. (2a. és 2b. táblázat)

8

Ez a szám még akkor sem éri el a 400-at, ha ehhez az adatlapok feldolgozásából kimaradt két, tényleges felzárkóztatást (is) folytató iskola tanulóinak a létszámát (mintegy 35 fő) hozzáadjuk. 9 14 iskola adatai alapján

6

2a. sz. táblázat A főállású tanárok megoszlása iskolai végzettség szerint egyetem főiskola középfok összesen 123 254 47 424 29% 60% 11% 100%

2b. sz. táblázat ebből a felzárkóztatásban (is) részt vevő tanárok egyetem főiskola középfok összesen 27 90 13 130 21% 69% 10% 100%

Szintén különbségre bukkanunk, ha a tanárokat státusuk szerint különböztetjük meg. A felzárkóztató oktatásban nagyobb arányban vesznek részt főállású oktatók, mint egyéb évfolyamokon. 10

3a. sz. táblázat A tanárok megoszlása státus szerint főállású szerződéses óraadó összesen 368 57 68 493 74,5% 11,5% 14% 100%

3b. sz. táblázat ebből a felzárkóztatásban (is) részt vesz főállású szerződéses óraadó összesen 111 5 18 134 83% 4% 13% 100%

A fenti különbség érthetővé válik, ha figyelembe vesszük, hogy több iskolában úgy oldják meg a felzárkóztató oktatást, hogy abban csak néhány tanár vesz részt. Ők gyakran szinte minden nap együtt vannak a fiatalokkal, számos, nem feltétlenül végzettségüknek megfelelő közismereti tantárgyat is oktatnak. A magas óraszámmal hozható feltehetően összefüggésbe, hogy gyakoribb közöttük a főállású oktató. „Ugyanis mi nagyon kevesen tanítjuk őket, tehát létszámilag a tanári kar kicsi hozzájuk, és nagyon sok tárgyat tanítunk, és csak két osztályunk van. Én például csináltam a

10

A 2., illetve 3. sz. táblázatok adatai nem egyeznek. Ez valószínűleg az adatlap kissé bonyolultnak bizonyult táblázataira vezethető vissza, amelyeket nem minden iskolában töltöttek ki helyesen. A tendenciákat jelző arányok miatt ennek ellenére érdemesnek véltük közölni az adatokat.

7

pályaorientációt, informatikát, matematikát, fizikát, szakmait, tehát nagyon sokat voltam a gyerekekkel.” [1] 11 A felzárkóztató oktatás igen rövid múltja miatt (van olyan iskola, ahol csak tavaly indították be a kétéves programot, így értelemszerűen még nincsen végzett diákjuk) e helyütt csupán a tavalyi tanév egyéves felzárkóztatójának a lemorzsolódási, valamint továbbtanulási adatait ismertetjük. A lemorzsolódás nagy, a felzárkóztatás után a szakképzésbe pedig a diákok csupán egy töredéke lépett be. 4. sz. táblázat A 2002/03-as tanév egyéves felzárkóztató oktatásának mutatói létszám Felvett diákok száma 128 a tanévet befejezte 76 továbbtanult a felzárkóztatás után 31 ebből saját iskolájában tanult tovább 27

% 100 59 24 21

A táblázatból látható, hogy a 2002/03-as tanévre beiratkozott diákok 41%-ának valamilyen okból kifolyólag nem sikerült befejezni a tanévet. A tanévet sikeresen befejezett 76 tanulóból 45 fő (59%) nem folytatta tanulmányait. Ők – egyelőre legalábbis – nem szándékoznak továbbtanulni, azaz megelégedtek az általános iskolai végzettség megszerzésével, s nem gondolnak arra, hogy szakmát szerezzenek. Ha sikernek a felzárkóztatás eredeti célját tekintjük, azaz a nyolc általánost nem végzett diákok bevonását a szakképzésbe, akkor elmondhatjuk, hogy ez a felzárkóztatásba felvett fiatalok kevesebb mint egynegyedére (24%) vonatkozik. A lemorzsolódási adatok nem mindenütt egyformák. Mindkét elméletileg lehetséges szélső érték megtalálható. Egy intézményben eddig már kétszer is megpróbálkoztak a kétéves programmal, de nem jártak sikerrel, hisz már az első évet sem sikerült egyetlen diáknak sem befejeznie. Az intézményben e kudarcok miatt most csak egyéves felzárkóztatás folyik. A másik szélsőség az az (egyházi) iskola, ahol az összes diák eredményesen zárta a tavalyi tanévet (egyéves felzárkóztató), ráadásul mindegyikük megmaradt az iskola tanulójának, és szakmát tanul. Jól mutatja a felzárkóztató oktatás pozitív elfogadottságát, legalábbis ami az adatlapot kitöltő programfelelősök, iskolaigazgatók véleményét illeti, hogy egy kivételt leszámítva az iskolák mindegyike jó megoldásnak tartja a felzárkóztatás. Az egyetlen különvélemény szerint az oktatás bevezetésének nem volt jelentősége az intézményükben. Az elfogadottság további ékes jele, hogy az iskolai kérdőív három nyitott kérdése közül (mi az előnye, mi a hátránya, illetve mit szeretne változtatni a felzárkóztató programon) az elsőre érkezett a legtöbb válasz. A felzárkóztatás legfőbb erényének tartotta a megkérdezettek többsége, hogy általa a „különben elveszettnek hitt”, „hátrányos helyzetű”, „hiányos ismeretekkel rendelkező, lemorzsolódott”, „valamilyen tanulási kudarcot szenvedett”, „roma, állami gondozott, illetve 11

A dőlt betűs idézetek a szakoktatókkal készített interjúrészletek. Az iskolákat megszámoztuk, nevüket nem közöljük. A szögletes zárójelben található azonos számok azonban mindig ugyanazt az iskolát, illetve ugyanazt az interjúalanyt jelölik.

8

speciális nevelésre szoruló” fiatalok mintegy utolsó esélyt kapnak arra, hogy ne kallódjanak el véglegesen. A megkérdezettek több mint fele (nyolcan, 8) kiemelte, hogy a felzárkóztatás révén a fiatalok ezen csoportja lehetőséget kap a szakmatanulásra. Közülük ketten külön hangsúlyozták, hogy a diákok nem csupán valamilyen szakmát szerezhetnek, hanem ráadásul olyat, amely későbbi munkaerő-piaci elhelyezkedésüket is lehetővé teszi. Ugyancsak nyolcan adták válaszul, hogy a felzárkóztatás továbbtanulási esélyt jelent az amúgy az iskolai rendszerből kiszorult fiatalok számára. Egy válasz a szociális készségek fejlesztését említi meg pozitívumként. A két fenti, leginkább előforduló érv mellett találni olyanokat is, amelyek inkább a felzárkóztató oktatás mindennapjaira vonatkoznak (5). Volt aki pozitívnak találta, hogy a felzárkóztatáson belül lehetőség nyílik a gyakorlati szakképzésre (1), a szakképzés lerövidítésére (1), a kiscsoportos foglalkozásra (2), egy jóval személyesebb kapcsolat kialakítására tanár és diák között. Utóbbi nemcsak szabadabb keretet biztosít a tanárok számára, de akár módszertani kihívásként is felfogható (1). Egy meglehetősen pesszimista vélemény is akadt. E szerint a gyerekek, családi és szociális hátterére visszavezethető problémáin az iskola ily módon sem képes segíteni. Valószínűleg nehezebben hozhatók összefüggésbe a felzárkóztató oktatás kiagyalóinak eredeti elképzeléseivel azon vélekedések, miszerint a felzárkóztatás legnagyobb előnye abban rejlik, hogy ily módon sikerül a problémás, egy korosztályhoz tartozó fiatalokat összevonni, „kiemelni” az általános iskolai rendszerből, ezzel mintegy segítséget nyújtani a velük megbirkózni képtelen alapfokú intézményeknek (3). A felzárkóztatásnak hárman semmi hátrányát sem látják. Ugyanennyien hangsúlyozzák a lemorzsolódások, a hiányzások magas arányát, illetve azt, hogy „nehéz ezekkel a gyerekekkel bánni”. Egy iskola véleménye szerint túl sok tantárgyat túl magas óraszámban kell, hogy tartsanak, egy másik az ösztöndíj hiányát rója fel. Inkább a felzárkóztatás helyi megvalósításra vonatkoznak azok a válaszok, amelyek feltételrendszer elégtelenségére, a hiányzó tanműhelyekre, szemléltető eszközökre utalnak (4). Van aki több önkormányzati segítséget várna el, van aki a kollégiumi elhelyezkedés lehetőségét hiányolja, illetve érkezett olyan válasz is, miszerint hiba, hogy „2005-től a törvény engedélyezi, hogy az itt szerzett bizonyítvány egyenértékű lehessen az általános iskolaival” (1-1-1). Végezetül egy iskola annak a véleményének adott hangot, hogy a felzárkóztató oktatás elriaszthat más diákokat, mivel mintegy „megbélyegzi” az azt felvállaló oktatási intézményt. A módosító javaslatok közül a legtöbb a gyakorlati oktatást érinti. Néhányan az ilyen órák számának a növelését szeretnék, ami egyben a tantárgyak számának, óraszámának a felülvizsgálatát is jelentené (összesen 3). Ketten szigorúbb intézkedéseket vezetnének be a hiányzások csökkentése érdekében. Az összes többi indítvány megosztott, s csupán egyszer fordul elő: magasabb normatíva, megfelelő tankönyvek, jobb kapcsolat a felzárkóztatást végző többi iskolával, pedagógus-továbbképzés, a képesség-, illetve készségfejlesztés erőteljesebb hangsúlyozása, hogy az osztályozó vizsgához ne legyen szükségük általános iskolai tanárok közreműködésére, valamint hogy a gyerekeket csak egyéni felzárkóztató program keretén belül lehessen tanítani. Figyelemre méltónak véljük, hogy az intézmények között mindössze egy akadt, amely – saját házán belül – a felzárkóztató oktatás jelentőségének a csökkenésére számít. A többség növekedést prognosztizál, míg öt iskola szerint a felzárkóztatás jelentősége maradni fog a jelenlegi szinten. Kilenc iskola nagyjából akkora érdeklődésre számított a diákok részéről,

9

mint amennyien ténylegesen érkeztek. A többi intézmény nagyobb érdeklődésről számolt be, mint amekkorára eredetileg gondolt.

4. Ahogy a tanárok látják 4.1. Egy vagy két év? Már a bevezetőben említettük, hogy felzárkóztató oktatásban az előírások szerint olyan fiatalok vehetnek részt, akik betöltötték 16 éves életkorukat, de még 22 éven aluliak, és nem fejezték be az általános iskola nyolcadik osztályát. Közülük azok, akiknek megvan a hét osztályuk, egyéves, akik csak hat osztályt tudnak hátuk mögött, kétéves felzárkóztatásban részesülhetnek. Vegyük most szemügyre, hogy néz ki mindez a gyakorlatban, milyen tapasztalatokat szereztek a benne részt vevő tanárok. A készített interjúk nemcsak a szubjektív véleményeket tükrözik, de a korábban bemutatott adatok némelyikének kiegészítéséül, magyarázatául is szolgálnak. Az iskolalátogatások során szerzett tapasztalatok azt mutatják, hogy nem minden intézmény felzárkóztató oktatása felel meg a jogszabályok rögzítette kritériumoknak. Már utaltunk arra, hogy az NSZI intézménylistáján szereplő 17 iskola közül ketten felzárkóztató osztályok közé sorolják azokat az évfolyamokat is, amelyekbe csak a nyolc általános iskolát végzett diákok nyerhetnek felvételt. Egyikőjük felzárkóztatás alatt kizárólag ezt érti. A másik iskolában a „törvény szerinti” felzárkóztatás mellett létezik az ún. „ugrató” is, amelybe – az előzőhöz hasonlóan – az általános iskolai tanulmányaikat befejezett diákok kerülhetnek. 12 Ez egyben megmagyarázza az említett két iskolának az iskolai adatlap fejkvótára vonatkozó kérdésére adott válaszát is. Ellentétben az összes többi intézménnyel, amely megkapja az előírtnak megfelelő dupla fejkvótát, az általuk folytatott „felzárkóztató oktatásért” kapott többlettámogatás ennél kisebb. A tanárok elmondása alapján intézményük szigorúan tartja magát az előírt korhatárhoz, azaz a diákok életkora mindenütt meghaladja a 16 évet, s sehol sem éri el a 22-t. Ha az intézményeket a szerint vizsgáljuk, miképp sorolják be a felvett tanulókat egy- vagy kétéves programokba, vegyes képet kapunk. Már utaltunk arra, hogy az iskolákat három típusba lehet osztani. Olyanokba, amelyekben csak egyéves, csak kétéves felzárkóztatás folyik, illetve amelyekben mindkettő megtalálható. A legtisztábbnak tűnik a helyzet abban a három iskolában, amely mindkét oktatási formát, azaz az egy- és a kétéves felzárkóztatást is szerepelteti kínálatában. Ezek az intézmények könnyen tudják végzettség szerint szelektálni a diákokat. Egy iskolában mindazonáltal nem csupán az iskolai végzettséget, de a tényleges tudást is figyelembe veszik. Az első hetekben alaposan figyelik a tanulókat, s előfordulhat, hogy egy kilencedikbe felvett diák – amennyiben könnyen halad az anyaggal – átkerül a tizedik osztályba, azaz számára csak egy évig tart a felzárkóztatás. Meg kell jegyezni, hogy az egy-, illetve kétéves osztályok oktatása mindössze 12

Jellemző módon az iskolai kérdőívek kitöltésekor csupán ezt a két „ugrató” osztályt vették figyelembe. A jogszabály szerinti felzárkóztató oktatásban jelenleg tanuló négy diákról mintha megfeledkeztek volna. (Egy másik adalék. Az iskolalátogatáskor jelen tanulmány írójának nem kis nehézséget okozott ennek a négy diáknak a „megtalálása”, azaz olyan tanárra bukkannia, aki tudta, melyik tanteremben tanul aznap a felzárkóztató osztály.

10

két iskolában különül el teljesen egymástól. Az összes többiben vannak közös óráik a két csoportba tartozó diákoknak. Hat iskola kizárólag egyéves felzárkóztatást oktat. Ezek közt is találtunk azonban olyat, amelybe a mindössze hat általánost végzettek is felvételt nyerhetnek. Ők egy osztályteremben vannak a többiekkel, s amennyiben sikeresen tanulnak, félévkor megkaphatják a hetedikes, év végén pedig a többiekkel együtt a nyolcadikos bizonyítványt. Legnagyobb létszámban (nyolcan) vannak azok az iskolák, amelyek kétéves felzárkóztatásra rendezkedtek be. Ezekről általában elmondható, hogy azok a diákok, akiknek papíron már csak egy év hiányzik az általános iskola befejezéséig, automatikusan a második évfolyamra kerülnek. Egy iskola itt is kilóg a sorból. Itt végzettségtől függetlenül mindenkinek két évig kell járnia a felzárkóztatóba. Ez lényegében azt jelenti, hogy a diákok egy részének (akik úgy érkeznek az iskolába, hogy befejezett hét évfolyamot tudnak maguk mögött) kétszer kell járnia a nyolcadik osztályt ahhoz, hogy általános iskolai végzettségre tehessen szert. A fentiekben felvázolt meglehetősen vegyes, mondhatnánk akár: zavaros kép vagy a felzárkóztató oktatás körüli bizonytalanságra utal vagy arra, hogy az iskolák a felzárkóztató oktatást szándékosan rugalmasan, saját szempontjaikat előnyben részesítve kezelik. Inkább egyfajta tétovaságot vélünk felfedezni a felzárkóztató osztályok különböző elnevezéseiben. A legtöbb helyen 9., 10. osztályról beszélnek, gyakran hozzátéve, hogy „szóval a hetedikesek, nyolcadikosok”, van ahol csak „nyolcadikosokként” emlegetik az egyéves felzárkóztatósokat, s találkoztunk olyan iskolával is, ahol az érintett évfolyamok korábban – a dolgozók általános iskoláiból ismert – 5-6., illetve 7-8. osztály nevet viselték. (Itt az idei tanévben már csak egyéves felzárkóztatás folyik.) E bizonytalanság egyik oka szerintünk információhiányban rejlik. Ennek számos explicit és implicit jelével találkoztunk. Sok iskolában nagyon megörültek az interjúkészítőnél található intézményi listának, s rögvest fénymásolták azt. Tehát annak ellenére, hogy bőven húsz alatt van a felzárkóztatást folytató intézmények száma, az iskoláknak egymásról alig van tudomásuk. Sokan közvetlenül is kifejezték azon óhajukat, hogy szeretnék tudni, tényleg helyesen csinálják-e azt, amit csinálnak, s hogy mennyire örülnek az idén március 18-án megrendezendő NSZI konferenciának, ahol számos kérdésre remélnek választ az illetékesektől, illetve ahol a többi intézménnyel végre (újra) tapasztalatot cserélhetnek. Nagy a bizonytalanság a tantervek, tankönyvek terén is, ahogy erre a későbbiekben még külön kitérünk. Nem minden szakoktató hallott például a felzárkóztató oktatás számára készült NSZI-féle tankönyvsorozatról, előfordult, hogy a könyvekhez csak a véletlennek köszönhetően jutottak el hozzá. „… voltam az NSZI-nek egy továbbképzésén két éve, és ott volt az asztalra kikészítve, ott volt egy csomó iromány kipakolva, amiből lehetett elhozni. És ott hozzájutottam egy kincshez, egy NSZI-s kiadvány volt, amiben le volt írva ez a képzés, A-tól Z-ig, ez egy könyv. Abban le volt írva a leadható óraszám, le voltak írva a modulok, le voltak írva hogy melyik tantárgyat melyik évben milyen óraszámban, mi az amit el kell érni, tehát egy szuper dolog volt.” [1] Valószínűleg az említett információhiány okozza a felzárkóztató oktatás tényleges megvalósulásának megfigyelt sokszínűségét, sokféleségét. Központi útmutatás ismeretének,

11

illetve megfelelő tájékoztatás hiányában az érintett intézmények, illetve az oktatásban részt vevő szakoktatók egyedi, egymástól gyakran igen eltérő megoldásokat alkalmaznak. Problémát okoz egyes iskolákban maga az osztályozó vizsga is. A legtöbb helyen ugyan természetesnek veszik, hogy a felzárkóztatás befejeztével a diákok általános iskolai végzettségre tesznek szert, de ez nem minden intézményre igaz. Az egyik, csak szakképzést folytató intézményben például elárulták, hogy valószínűleg egy kissé megkerülik, kijátsszák a törvényt. Szóbeli megállapodást kötöttek ugyanis egy közeli általános iskolával. Az osztályzatokat ők maguk adják, az általános iskola ezek alapján csupán kiállítja a bizonyítványokat, mintegy hitelesíti a végzettséget. Hasonló információhiányról számolt be egy másik iskola tanára is. „Aztán az volt a gond, hogy nem tudtuk a követelményeket, miből kell vizsgázniuk, mit kell tudniuk, hogyan vannak a vizsgák. Most mi vizsgáztatunk vagy az általános iskola, ez még az első két évben abszolút nem volt kiforrva.” [17] Mielőtt rátérnénk az iskolákban folyó oktatás, ezen belül is leginkább a „szakmai képzés”, valamint a lemorzsolódások, hiányzások tanári megítélésének tárgyalására, lássuk egy kicsit részletesebben (tehát a puszta számokon túl) is, milyen intézményekben folyik a vizsgálatunk tárgyát képező oktatási forma. Az iskolák zömének nem okozott túlságosan nagy gondot a felzárkóztatás bevezetése. Ők már korábban is többségében hátrányos helyzetű, problémás fiatalokat oktattak, azaz hasonló feladatokat kellett, hogy ellássanak. Találunk köztük volt (vagy még ma is működő) dolgozók általános iskoláját, speciális szakiskolát, vagy alternatív oktatásukról olyan ismert intézményeket mint például a budapesti székhelyű Esély, a szolnoki (volt) Roma Esély vagy a Don Bosco Iskola. A településen belül nemritkán alacsony presztízsű iskolának számítanak, amelyeket közvetlen környezetük nemigen kedvel („cigányiskola”), ahova a szülők nem szívesen íratják be gyermeküket, ahol – kellő elhivatottság hiányában – nem nagy lelkesedéssel vállalnak munkát a tanárok. A legtöbb [más intézményben oktató] kolléga ha csak meghallja azt a nevet, hogy XY Iskola, akkor azzal már ki lehet kergetni a világból. [8] Ez lehet amúgy az oka annak, hogy a dolgozók általános iskoláiban gyakran alkalmazott elkülönítésre a felzárkóztató intézményekben alig bukkantunk. A dolgozók általános iskolái közismerten ritkán önálló intézmények, inkább egy-egy általános iskola keretén belül működő néhány osztályt jelentenek csupán. Annak érdekében, hogy a „vagánynak”, „erőszakosabbnak”, „rosszabb magaviseletűnek” tartott „dolgozós” diákok ne keveredjenek a többiekkel, a „normál” általános iskolásokkal, az intézmények különböző technikákhoz folyamodnak. Vagy időben (a dolgozósok csak délután érkeznek, amikor a többiek már elmentek) vagy – amennyiben erre van lehetőség – térben (külön osztálytermek, esetleg külön épület, épületszárny) elkülönítik őket egymástól. Nem így a felzárkóztató oktatást folytató iskolákban. Itt legtöbbször hasonló a „diákanyag”, felesleges egymástól távol tartani a tanulókat, a felzárkóztatóba járók nem „lógnak ki a sorból”. Árulkodóak a kivételek. Az egyik ilyen intézményben alsó tagozatos általános iskolások is tanulnak. Itt a felzárkóztató programban részt vevő diákokat egy önálló épületszárnyban helyezték el, ahová még a csengő sem hallatszik át. A másik „elkülönítő”

12

intézményben pedig, amelynek inkább az érettségire épülő szakképzés a profilja, a felzárkóztatósokat egy önálló épületben oktatják. Az elkülönítésnek egy másfajta változatával is találkoztunk egy iskolában, itt a képzés a város két különböző pontján folyik. Ebben az intézményben a felzárkóztató programra járó diákokat kiragadták korábbi helyükről, s a „nagyok”, a 11., 12. évfolyamosokkal helyezték el egy épületben. (Az idézőjel nem véletlen, hisz nagyjából azonos korú fiatalokról van szó.) Történt ez azért, hogy megakadályozzák a klikkesedést, „bandásodást”, amire a múltban volt példa. Itt tehát inkább egy fordított elkülönítésről van szó: a felzárkóztatósokat védik a többiektől. (Persze a főcél valószínűleg a zökkenőmentes oktatás, ami az iskola érdekeit is – ha nem elsősorban – szolgálja.) Láttuk tehát, hogy a felzárkóztató oktatás bevezetése önmagában nem jelentett túlzott problémát az érintett intézmények számára. Felmerülhet a kérdés, hogy milyen megfontolások vezérelték az intézményeket, hogy bekapcsolódjanak az új oktatási programba. A szakoktatókkal készített interjúk nem mindig bizonyultak megfelelőnek ennek a kérdésnek a megválaszolására. Ők ugyanis ritkán látják át az iskolát mint egészet, inkább csak a saját tantárgyaikra koncentrálnak, arról képesek információt adni. Elfogadták a vezetés döntését, hogy ezentúl más diákokat, kicsit más formában (is) kell oktatniuk, nemigen érdeklődnek a miértek iránt. Emiatt például nem sikerült fényt derítenünk arra, hogy játszott-e valamiféle szerepet a felzárkóztatásért járó kétszeres fejkvóta, avagy sem. Az interjúk alapján ennek ellenére általában egy lelkes, a hátrányos helyzetű fiatalok oktatását szívén viselő vezető képe látszik körvonalazódni, aki mindenfajta újításra kapható, ezenfelül megragadja az összes pályázati lehetőséget, hogy iskolájának minél több pénzt szerezzen. Csupán két tanár számolt be a létszámcsökkenés szerepéről a felzárkóztatás bevezetésénél. Egyikőjük munkahelyén 2000-ben megszüntették a felnőttoktatást, s valamivel pótolniuk kellett az így keletkezett tanulói hiányt. A másik intézményben is profilbővítésre volt szükség a diákok számának apadása miatt. Itt először a gimnáziumi képzés felé próbáltak elmozdulni, s csak amikor ennek meghonosításával kudarcot vallottak, álltak rá a felzárkóztatásra. A felzárkóztatás fogadtatása a tanárok részéről állítólag nem okozott túlságosan nagy gondot. Néhány helyen megemlítettek ugyan olyan oktatót, aki az új feladattal nem bírt megbirkózni, „kiborult”, elhagyta az iskolát, de ezek kivételes esetnek tűnnek csupán. Mint ahogy kivételesnek tartjuk az alábbi idézetet is – nemcsak a benne világosan megfogalmazott, a saját tanári kar egy részének nyilvánvaló rasszizmusára tett célzás miatt. Három évvel ezelőtt, mikor bevezettük a felzárkóztató képzést, akkor a tanárok egy része még nem tudta, hogy micsoda is ez, de már akkor voltak olyan tanárok, akik nem örültek, hogy be lesz vezetve a felzárkóztató képzés. Nem örültek neki, hogy nekik a felzárkóztatósokat is kell tanítani, de ezek általában azok voltak, akik különben se bírják az etnikumot. [8] Megemlíthető az is, hogy a dolgozók általános iskoláiból ismert, a felzárkóztató oktatás vélt komolytalanságára utaló, gúnyosnak szánt becenevekkel (pl.: „egyetemi képzés”) itt is találkoztunk egy-két helyen. A korai bizonytalanság, értetlenség, „egy-két év alatt négyet bepótolni, hogy is van ez?” a felzárkóztatást egy-két éve bevezető intézményekben mára már a múlté, a tanárok elfogadták az új oktatási formát. Jelentősebbnek véljük a felzárkóztatásba aktívan bekapcsolódó, tehát a felzárkóztató osztályokat oktató tanárok azon megállapítását, hogy tevékenységükért semmilyen külön

13

juttatás nem részesülnek. Ezt némelyek kifejezetten nehezményezik, mondván, hogy sokkal nagyobb erőfeszítést igényel ezekkel a fiatalokkal foglalkozni, mint a „normál” képzésre járókkal. Feltevésük jogosságát, úgy érezzük, némileg igazolni látszik, hogy noha az iskola kétszeres normatívát kap a felzárkóztatásért, ők abból semmilyen módon nem részesülnek. 4.2. Felvétel Ahhoz, hogy egy fiatal bekerülhessen a felzárkóztatásba, természetesen tudnia kell a program létezéséről. Sok esetben volt általános iskolai tanárai hívják fel figyelmét erre a továbbtanulási lehetőségre. Az általános iskolák informálása érdekében némely intézmény szórólapokat készít, a többség azonban meghatározóbbnak véli a személyes kapcsolattartást. Mindennek ellenére általánosnak tűnik a panasz, hogy nincsenek megfelelő kapcsolataik az általános iskolákkal, így például nem is szereznek tudomást az azokból kihulló gyerekekről. Nem tervszerűen történik a felvétel a felzárkóztatásba, nagy szerepe van a véletlennek. A személyes kapcsolat fontossága a diákok szintjén is megnyilvánul. Sokan úgy érkeznek a felzárkóztatásba, hogy előtte már járt ide egy testvérük, egy barátjuk; valamilyen ismerőstől hallottak róla; esetleg személyesen is benéztek már egyszer az iskolába. „A Józsika azért jött […], mert mondjuk tavaly idejárt a Béluska is. És a Béluskának sikerült megszereznie a szakmunkás bizonyítványt és szeretett odajárni, jól érezte magát. És a Béluskával elértük azt, amit általános iskolában nem, hogy nem lógott, nem hazudozott, meg nem bukott meg, hanem tisztességgel helytállt. És ezt mondjuk a Béluska szülei elmondják a Józsika szüleinek.” [17] „Nagyon érdekes ennek a működése. Idejön egy kis kócos - elnézést a kifejezésért, de – cigánygyerek, aki hatodikos, vagy hetedikes, és látja, hogy több cigány társa tanul szakmát. Itt kódorog a telepen. […] Ezek a gyerekek, amikor látják, hogy a társaik itt tanulnak, és próbálkoznak a munka valamelyik részén helytállni, akkor rákérdeznek esetenként, hogy hogyan kerülnek ide.” [7] A felvételi kérelmét benyújtott gyereket általában minden további nélkül felveszik. A legtöbb iskolában kötelező ugyan egy felvételi beszélgetés, de ez inkább csak a diák megismerését szolgálja, tehát nem tekinthető valamiféle szelekciónak. „Felvételi annyi, hogy jön a gyerek és felvesszük. Szóval minden gyereket felvesszük. Nevetni fog, most félévkor négy vagy öt gyerek jött, jelentkezett, hogy szeretne itt tanulni. Másik iskolából átjönni ide, folytatni tanulmányait.” [6] A fenti idézet amúgy a felzárkóztató oktatás egy újabb rugalmasságára hívja fel a figyelmet: a diákok általában minden probléma nélkül év közben is bekerülhetnek egy-egy felzárkóztató osztályba. Két iskolában ugyan írásbeli vizsga is követelménynek számít, de ezek jelentősége inkább csak szimbolikus, s – hasonlóan az említett felvételi beszélgetéshez – főleg a diákok megismerése érdekében történik. Egy ilyetén értelmezett „írásbelit” ismertet a következő idézet:

14

„Elbeszélgetünk velük. Kivétel nélkül minden gyerekkel elbeszélgetünk, így személyes kapcsolat van már a felvételnél. Hat- nyolc kolléga ül bent a felvételnél. Különböző kérdéseket tesznek fel, kis írásgyakorlatokat végeztetünk velük. Írjon valamit egy kedves élményéről három mondatban, vagy írja le, hogy kit szeret a legjobban a családban, vagy egyáltalán van-e családja, milyen körülmények között él. Csak egy ilyen kis bemutatkozót. A gyerek egy kis lapocskára három négy mondatot ír le. Ebből nagyon sokat megtudunk.” [7] Felmerülhet a kérdés, hogy a szakiskolák „normál” évfolyamaira járó diákok miként viszonyulnak a felzárkóztató oktatásban részt vevő társaikhoz. 13 Számoltunk azzal a lehetőséggel, hogy bizonyos irigységgel tekintenek rájuk. Hisz a felzárkóztató oktatás tanulói általános iskolai végzettség hiányában is egy-két év alatt befejezhetik a 10. osztályt, s elméletileg zökkenőmentesen bekapcsolódhatnak a szakképzésbe. Ez pedig azt jelenti, hogy – a ténylegesen befejezett évfolyamok számát tekintve – rövidebb idő alatt szerezhetnek szakmát, mint azok a diákok, akik például bukás nélkül járták ki az általános iskolát, illetve kerültek a szakképző intézménybe. Ez a logikusnak tűnő érvelés azonban a tanárok szerint nem állja meg a helyét. Mindössze egy iskolában számoltak be a diákok körében tapasztalt ilyesfajta morgolódásról, ellenérzésről. 4.3. Lemorzsolódások, hiányzások Az egyik legjelentősebb problémának a legtöbb tanár a nagy lemorzsolódást tekinti. A lemorzsolódás mértékére már az adatlapok elemzésekor kitértünk. Köztudott, hogy vannak fiatalok, akik – szülői nyomásra – csak a különböző szociális juttatások reményében iratkoznak be az iskolába. Őket semmilyen továbbtanulási szándék sem vezérli, nemritkán csak egy-két napot töltenek az iskolában, aztán „eltűnnek”. „Bejön, beesik a gyerek és felveszitek? Fel, fel. Sőt van olyan, sajnos, akit már negyedik éve felvesszük, harmadik éve, mert először nem jött, az anyját küldte be, hogy írjuk be most utólag, a gyereket nem is láttam, de az anyuka azt mondta, de legyen szíves már az iskolalátogatásit is megírni.” [4] A magas lemorzsolódási arányoknak ellentmondani látszanak az idei tanévre vonatkozó adatok, hisz az iskolák szerint a 2003/04-es tanévre beiratkozott 374 diák túlnyomó többsége, 91%-a idén februárban is a padot nyomja (341 fő). A tanárokkal folytatott beszélgetésekből azonban kiderült, hogy a valós számok jóval alacsonyabbak. Sok fiatal csak hivatalosan számít jelenleg is az iskola diákjának, valójában már hetek-hónapok óta nem jár iskolába, nem tudnak róluk semmit. A lemorzsolódásnak legfőbb oka a hiányzások magas száma. A bukások kisebb mértékben nyomnak latba: aki rendszeresen jár órákra, az sok helyen szinte biztosra veheti az év sikeres befejezését. A fentiek miatt, ahogy az az ilyen típusú iskolákban (gondoljunk megint csak a dolgozók általános iskoláira) lenni szokott, a legtöbb helyen meglehetősen rugalmasan kezelik a hiányzásokat. A törvény ugyan előírja az igazolatlan órák maximális számát, de ezt csak kevesen veszik szigorúan, hisz „ha tartanánk magunkat a törvényhez, nem lenne diákunk” Az engedékenységnek különböző formái lehetnek. Van olyan „lágyszívű” tanár, aki elengedi a fáradtnak látszó vagy legalábbis magát annak valló diákot. A hiányzást ilyenkor fel sem 13

A tanulói kérdőívben szereplő néhány zárt kérdés ennek megválaszolását csak a fordított oldalról, azaz a felzárkóztatós diákok részéről teszi majd lehetővé.

15

tünteti az osztálynaplóban. Van, aki figyelembe veszi a gyermek családi hátterét, és szemet huny a felett, ha annak otthon kell maradnia a kistestvérre vigyázni, vagy sikerül pár napos alkalmi munkával hozzájárulnia a családi kasszához. Ilyen esetekben természetesen a hiányzó gyerek megtartása, a lemorzsolódás megakadályozás a cél. Egyesek még az ily módon lehetővé tett későbbi továbbtanulásról is beszámoltak. „… volt nem egy gyerek, akinek hagytam, na ezt a 10 órát még valahogy elnézem neked, mondom magamnak, meg mondom neki, és elvégezte, és azóta szakmunkás lett belőle és dolgozik. Na most, hogyha azt a 10 órát […] most én nem nézem el neki, mert az lenne legkönnyebb, hogyha 31 óránál írom a levelet, és mész a francba, mert megtehetem mindenféle következmény nélkül, de mi lesz a gyerekkel. Tehát próbálok egy lépéssel tovább gondolkodni, hogy mi lesz utána.” [4] Gyakori, hogy a hiányzást valamilyen formában be kell pótolni (például plusz házifeladatot kérnek a tanulótól). Kirívó példa az alábbi: „És úgy szoktuk, hogyha összejön ez a 30 óra, akkor ledolgoztatjuk velük, akkor bejönnek plusz műszakra. Például ha délutános, akkor délelőttre is bejön, és akkor ,,közhasznú’’ munkát végez. Tehát valamivel ledolgozza azt az időt. De nem gyakorlat. Söpröget, levelet szed, vagy éppen takarít vagy éppen bármit. Vagy fénymásol, pótol, találunk neki munkát, tehát inkább az, hogy az időt érezze, azt az időt amit itt kell letölteni.” [17] A fenti iskolában tehát nem az számít, hogy valamiképp bepótoltassák a diákokkal a leadott tananyagot. A nevelési szempontok felülkerekednek a didaktikaikon. A diáknak nem annyira a tananyagot kell megtanulnia, mint inkább azt, hogy iskolába márpedig járni kell. Ha a hiányzások száma mégis meghalad egy bizonyos határt, felkeresik a családot. Otthoni telefon megléte esetén először felhívják őket. Ha ez hatástalannak bizonyul, írásban is értesítik a szülőket, felszólító levelet, leveleket postáznak. Hát én úgy szoktam, hogyha mondjuk huzamosabb ideig nem jön a gyerek, három hétig, akkor kimegy egy osztályfőnöki, aztán hogyha, arra várok két hetet, ha akkor se jön, akkor még egy osztályfőnökit ki szoktam küldeni, mert volt már arra példa, hogy az osztályfőnöki felszólítót, sőt talán már az igazgatóit is, nem kapták meg a szülők, mert a gyerek bejött ugyan iskolába, legalábbis a szülő úgy tudta, és aztán hamarabb hazaért a gyerek, mint a szülő, és eltüntette a levelet, és így a szülő nem tudott róla, csak akkor, amikor már mi kimentünk a gyermekvédelmi kollegával, és közöltük a szülővel, hogy miért nem jár a gyerek iskolába, küldtük a felszólítót, és hát akkor döbbent rá, hogy a gyerek nem jár iskolába. És akkor egy olyan másfél hónap múlva megy az igazgatói. [12] A fenti esetben leírt családlátogatás másutt is előfordul. Azt azonban csak kevés intézmény teheti meg magának, hogy a vidéken lakó diákokat, illetve családjukat is felkeresse. Ezekben az iskolákban a tanár ilyenkor beül az iskola saját kocsijába, mikrobuszába, s valóságos „hajtóvadászatot” rendez, hogy begyűjtse a fiatalokat. Itt kell megjegyezni, hogy a hiányzások miatti utánajárás teszi ki a családdal való kapcsolattartás jelentős hányadát. Fogadóórát ugyan tartanak a szülőknek, de ezekre csak kevesen mennek el: nagyfokú az érdektelenség. Tanári vélemény szerint sok szülő egyáltalán nem törődik azzal, mit és hogyan tanul gyermeke, s az oktatást teljes egészében rábízza az iskolára.

16

Van olyan diákom, akinek a szülei azt se tudják, hogy milyen osztályba jár. [8] Végső esetben, ha a hiányzások száma miatt a diákot kénytelenek törölni a névsorból, még mindig megmarad egy (apró) remény az év sikeres befejezésére. A diák osztályozó vizsgára mehet, amelyhez az iskola egyéni felkészítés formájában nyújt segítséget. „Akkor is, az év végén a tanári kar megvitatja ezt a kérdést, hogyha elérte az osztályozhatatlanságot, és úgy látjuk, hogy van valamennyi kis esély, hogy ez a gyerek a nyáron felkészüljön, akkor lehetőséget adunk arra, hogy bejöjjön, korrepetáljuk és osztályozó vizsgát tehessen, és tényleg kritikus esetben van az, hogy azt mondjuk, márpedig te nem mehetsz osztályozóra, mert nem látjuk semmi értelmét.” [3] 4.4. Tantervek, tankönyvek Az iskolák zömében a kerettantervet használják. Ez azonban inkább csak egyfajta kiindulópontot jelent, amire lehet támaszkodni, de amit a legtöbb tanár alaposan átdolgoz, saját maga számára elfogadhatóvá, megvalósíthatóvá tesz. Szerintük ugyanis az ismeretanyagot az ott található formában lehetetlenség átadni. Sok diák minimális ismeretekkel érkezik az iskolába, jóformán írni-olvasni sem tud. Velük teljesen az alapoknál kell kezdeni, ráadásul haladni is csak jóval lassabban lehet. Sok idő megy el az ismétlésre, a tanultak begyakorlására, ami a merev keretek fellazulását, az átadott tudásanyag csökkenését eredményezi. Ezenkívül minden munka az iskolában kell, hogy történjék, hisz a gyerekek többségének eleve értelmetlen lenne leckét feladni: nem készítenék el. „Itt az egyéni fejlesztéstől, a korrepetálásig, a fejlesztő foglalkozások, a testre szabott feladatok. Nálunk van tanmenet, meg tanterv, meg minden, de ha meg kell állni egy anyagnál, akkor ott állunk két hétig, tehát mondjuk nem ilyen mereven ragaszkodunk ezekhez dolgokhoz. És tényleg nagyon sok pedagógiai módszert próbálunk bevezetni, hogy beléjük tudjuk sulykolni az anyagot.” [17] „Ezeknél a gyerekeknél sok idő elmegy egy problémának a megértésére, sok idő elmegy gyakorlásra, ez az idő utána persze hiányzik. Velük mindent az iskolában kell megcsinálni, mert nem lehet arra számítani, hogy az anyag átadása után adok házifeladatot, ahol begyakorolják. Nem lehet nekik házifeladatot adni. Velük mindent az iskolában kell megtanulni, begyakorolni. Ezért nem lehet alkalmazni egy az egyben a kerettantervet, mert nincs mindenre idő. Nem mehetünk bele a részletekbe.” [7] Vannak, akik úgy vélik, hogy a kerettanterv legfeljebb az óraszámokat határozza meg; hogy azon belül mit csinálnak, az teljesen rájuk van bízva. „Milyen tanterveket alkalmaztok? Kerettanterv van, mondom óraszámokat kell tartani, de hál' Istennek szabad kezet kapunk.” [4] Néhány helyen készültek helyi tantervek is. Erre példa az az iskola, amely – több más intézményhez hasonlóan – a Phare-programon keresztül kapcsolódott be a felzárkóztatásba. Jellemző azonban, hogy a nyertes pályázathoz készített tantervet a meginterjúvolt szaktanárnak itt is alaposan átalakította, mielőtt az számára használhatóvá vált.

17

„Helyi tantervet ugyanúgy, hogy a Phare-programot hogy megnyerjük, ahhoz [a felzárkóztató oktatáshoz] kellett készíteni. És voltak benne ilyenek. Én azt egészítettem ki. De át kellett dolgozni. Magát az alapot is, amire én építettem. Mert, tehát ezt csak akkor tudta valaki, hogyha tényleg olyan gyerekek közt mozog, akik, akik elmúltak 16 évesek, és nincs nyolc általánosuk. Mert előtte még nem foglalkoztak ilyen gyerekekkel, és, és olyanokat írtak, eleve is át kellett módosítanom. Tehát nem lehetett használni. Láttam a gyereket, és nem lehet. Nem lehet. Kisebb korrekciókra volt szükség.” [11] A rugalmasság azonban még a saját maguk készítette tanmenetnél is megfigyelhető, hisz gyakran kényszerülnek arra, hogy eltérjenek attól. Nagyon sok idő megy el, ahogy említettük, az ismétlésre, a különböző feladatok begyakorlására. „Ezeknél a gyerekeknél sok idő elmegy egy problémának a megértésére, sok idő elmegy gyakorlásra, ez az idő utána persze hiányzik. Velük mindent az iskolában kell megcsinálni, mert nem lehet arra számítani, hogy az anyag átadása után adok házi feladatot ahol begyakorolják. Nem lehet nekik házi feladatot adni. Velük mindent az iskolában kell megtanulni, begyakorolni. Ezért nem lehet alkalmazni egy az egyben a kerettantervet, mert nincs mindenre idő. Nem mehetünk bele a részletekbe.” [7] A szakoktatók a felzárkóztató oktatás legégetőbb problémái közé sorolták a tankönyvhiányt. Sok helyen egyáltalán nem használnak tankönyvet. A tanárok vagy saját maguk készítenek jegyzeteket, s azokat osztják ki a tanulóknak, vagy csupán szóban adják át az anyagot. Utóbbit szemlélteti az alábbi idézet: „Tankönyvük nincs a gyerekeknek. Tehát most az egész … verbális oktatás folyik, és az ismétlés, ismétlés, ismétlés a tudás atyja.” [15] Az, hogy a többség nem használ tankönyvet, tehát nem jelenti, hogy a tanárok részéről ne lenne rá igény. Az interjúkból kitetszett, hogy a legtöbb tanár szívesen tanítana valamilyen tankönyvből, csak nincs tudomása arról, hogy egyáltalán léteznének a felzárkóztató oktatásban használható művek. Így rákényszerítve érzik magukat arra, hogy időnként szétnézzenek a helyi vagy az iskolai könyvtárban, hátha rábukkannak valami nekik megfelelő könyvre. Lényegében a véletlenre bízzák magukat. „Mennyire vannak a felzárkóztató oktatáshoz tananyagok, könyvek? Nem igazán vannak, tehát ezt inkább magunknak, ez egy nagyon nehéz kérdés. Hogy oldják meg? Hát, kutatunk, keresgélünk, segítünk egymásnak, és aztán így rakjuk össze tulajdonképpen.” [3] Egyetlen helyen figyeltük meg csupán, de az érdekesség kedvéért megemlítjük, hogy az egyik felzárkóztató, speciális szakiskolásokat is oktató intézményben kisegítős (!) közismereti tankönyvekből is oktatnak a tanárok. E kirívó kivételtől eltekintve, s újfent visszatérve a szakmai oktatásra, a tankönyvet használó tanárok többségéről elmondható, hogy valamilyen úton-módon tudomást szereztek az NSZI-féle tankönyvsorozatról, ráadásul lehetőségük is nyílott annak beszerzésére. A sorozatról nekik pozitív a véleményük, a felzárkóztató oktatáshoz igen alkalmasnak ítélik meg a könyveket, használják is azokat.

18

Teljesen speciális tankönyvcsomagunk van. Az NSZI segítségével jutottunk hozzá. Nyolc könyvből áll a tankönyvcsomag. Az előnyük ezeknek a tankönyveknek, egy- két kivételtől eltekintve, hogy a nagybetűs élethez, sok gyakorlati anyagot tartalmaznak. Olyan módon áll össze az ismeretanyag a tantervi követelmények tükrében, hogy az a felnőttesen gondolkodó tizenhat évesek tanulási stílusának megfelelő legyen.” [7] 4.5. Pályaorientáció, szakmai előkészítő, szakmai alapozó A kerettantervben jól elkülönül egymástól a pályaorientáció, a szakmai előkészítő, illetve alapozó, sorrendben egymást követik, egymásra épülnek. A pályaorientáció fő célja, hogy a tanuló megalapozottan hozza meg pályaválasztási döntését, valamint hogy sikerüljön érdeklődését felkelteni a szakmatanulás iránt. A tantárgy keretében – a kerettanterv készítői elképzelései szerint – a tanulók a négy szakterület (a humán, a műszaki, a gazdasági-szolgáltatási és agrár) tevékenységformáit és szakmai lehetőségeit kell hogy megismerjék. E célból tanulmányi kirándulások, üzemlátogatások, külső szakértők élménybeszámolóinak megismerése is javasolt. A szakmai előkészítés a konkrét tapasztalatszerzésre, a pályaorientáció során megalapozott pályaválasztási döntés megerősítésére irányul. A diákok több szakmacsoporttal ismerkednek meg, s mind elméleti, mind gyakorlati szakmai előkészítő oktatásban részesülnek. A szakmai előkészítés során megismert szakmacsoportokból a diák kiválaszt egyet, s a szakmai alapozó oktatás keretében ennek a szakmacsoportnak az elméleti és gyakorlati ismereteinek, készségeinek, képességeinek fejlesztésé történik. Elmélet és gyakorlat, elképzelés és megvalósítás között gyakran nagy a különbség, néha áthidalhatatlan a szakadék. Valami hasonló figyelhető meg a felzárkóztatás esetében is. A felzárkóztató iskolák a szakmai oktatás terén jelentős különbségeket mutatnak, ráadásul nem mindegyikük tesz mindenben eleget az eredeti elképzeléseinek. Így már e helyütt megemlítjük, hogy a 17 intézmény közül egyben semmilyen formában sem ismertetik meg a diákokat valamilyen szakmával (!). A felzárkóztató oktatás célkitűzése, ahogy említettük, hogy a diákokat kezdetben minél több szakmacsoporttal ismertessék meg annak érdekében, hogy az így szerzett tapasztalatok alapján képesek legyenek a nekik leginkább megfelelőt kiválasztani, s a szakmai alapozó során már kizárólag arra koncentráljanak. A legtöbb iskolában ismert a pályaorientáció fogalma, s heti egy-két órában külön tantárgyként építették be az órarendbe. A tanulók ennek keretében belül alapvető ismereteket sajátítanak el. Milyen fontosabb szakmák léteztek a múltban, milyenek jellemzőek manapság. Nagy jelentőséget kap a kommunikációs készségek, illetve a személyiség fejlesztése. Ezeket a célokat szolgálják a különböző szituációs játékok is. Hogyan kell például munkára jelentkezni telefonon, hogyan célszerű felkészülni egy munkaadóval történő felvételi beszélgetésre. Mi a teendő abban az esetben, ha valaki munkanélkülivé válik. Utóbbi párosulhat a helyi munkaügyi központ felkeresésével. Írásbeli feladatként általában rövid önéletrajzot kell a diákoknak készíteniük.

19

A későbbi munkavállalással kapcsolatos ismeretek mellett a mindennapi élet egyéb területei is szóba kerülnek – figyelembe véve a felzárkóztatásban tanuló fiatalok speciális helyzetét. Hogyan kell kérvényt írni, kihez kell fordulni, milyen papírok szükségesek a személyi igazolvány beszerezéséhez, a házasságkötéshez, a váláshoz stb. Van, ahol alapvető egészségügyi ismeretek átadást is a pályaorientáció órán szervezik meg, vagy elviszik a tanulókat a helyi múzeumokba. Egy iskolában a fiú tanulók pályaorientációja a KRESZ tanulását jelenti. „Tehát ezek a mindenféle pályával kapcsolatos ismeretek. Hogy a kovács az mit csinál, meg régen milyen szakmák voltak, mit csináltak, hogyan lehet jelentkezni, hol lehet keresni munkahelyet, hogyan érem el azt, hogy fölvegyenek. Itt ilyen szituációs játékokat játszunk. […] hogy hogyan adja el magát egy munkahelyen, egy főnöknek, telefonon, hogyan jelenjen meg, viselkedjen egy helyzetben, vagy éppen, hogyan kerüljön ki ő győztesen egy helyzetből, tehát ilyen jellegű dolgokról van itt szó.” […] Csecsemőgondozást tanulnak egészségtanórán, ami még esetleg ilyen szakmai pályaorientációs tantárgy. Aztán a családra nevelés, tehát hogy egyáltalán hogyan kezdem elölről, tehát hogy a férjhez menés vagy a megnősülés milyen folyamat, hogy hova kell menni, milyen iratokat kell neki beszerezni. Aztán ugye jön a baba, azt hogyan kell ápolni, az ugye már egészségtan, tehát mindenféle ilyen segély, mind, hogyan kell kitölteni, vagy hogyan írjon meg egy kérelmet.” [10] „Hát ott a különböző szakmákkal ismerkednek meg, a szakmacsoportokkal, illetve önéletrajzot tanulnak írni, hogyan jelentkezzenek, mert náluk az a probléma, hogy például nem tudnak megírni egy önéletrajzot, nem tud elmenni egy hirdetésre. […] Megtanulják egy év alatt, hogy hogyan kell, például szituációs játék, hogyan jelentkezzenek egy munkára telefonban. Tehát ez az egész, az arra ment, ez a pályaorientáció, hogy a szakmákat eldöntsék, tudják, hogy miről van szó egyáltalán, tehát, milyen a munkaerőpiac, mi az, ami a megyében van. Akkor a munkaügyi központban voltak, hogyha esetleg nem sikerülne szakmával a kezemben elhelyezkedni, akkor hová menjek, mit csináljak.” [11] A szituációs játékok kiváló alkalmat teremtenek arra, hogy a tanár közvetlenebb kapcsolatba kerüljön a diákokkal. Előfordul, hogy a pályaorientációs óra néha egy-egy gyerek személyes problémájának megvitatásával kezdődik, s a tanár ahhoz kapcsolódva, abból kiindulva, rögtönzésre kényszerülve tartja meg az órát. Ekképpen a pályaorientáció egy osztályfőnöki szerepét is betölti. „A pályaorientáció szerintem az, az a kolléga, aki szerintem legjobban megközelítette az én ismereteim szerint az NSZI-nek az elképzeléseit, tehát azt a fajta ismerettudás és egyéb dolgokat, például keveri az állampolgári ismeretektől a törvények vagy alkotmány, vagy hogyan kell bemenni egy okmányirodába, hogyan kell személyi igazolványt vagy különböző … tehát ilyesféléket is gyakorolnak. És […] ahogy a gyerekek kijönnek óráról, meg ahogy bent vannak, tehát úgy látom, hogy ez a beszélgetős, mindenféle problémáról, erről, arról, ez úgy nekik elég jól tetszik, és ő ezt úgy elég jól, ügyesen csinálja.” [15] Találkoztunk a fentiektől eltérő megoldásokkal is. Egyes helyeken, ahogy azt az ottani elnevezések is sejtetik, nemigen különül el egymástól a három, a későbbi pályaválasztást elősegíteni hivatott tantárgy, néha még a közismereti órák egy részét is a pályaorientációhoz sorolják. Az összemosódás különösen azokra az iskolákra jellemző, ahol ugyanaz a tanár oktatja ezeket a tantárgyakat.

20

„Úgy különülnek el, hogy első évben van a pályaorientáció, a szakmai előkészítő és órán belül is egyben van, nincs külön lebontva, beépül a szakmai előkészítőbe és beépül a közismereti tárgyakba a pályaorientáció.” [17] „Tehát minden tantárgyban van egy kis pályaorientáció, hogy úgy mondjam…” [10] Árulkodóak néhány iskolában a szakmai tárgyak elnevezései. Több helyen például pályaorientációnak, pályaorientációs napnak nevezik a szakmai előkészítőt is, esetleg különbséget tesznek elméleti és gyakorlati orientáció között. (Előbbi fedi azt, amit a képzés elgondolói értenek pályaorientáció alatt, utóbbi inkább a szakmára felkészítésnek felel meg.) „Tehát a pályaorientációnak két része van, vagy egy elmélet és vagy egy gyakorlati része, és tulajdonképpen a pályaorientáció elméleti része ezekről szól. Tehát csoportozunk, önismeret, társismeret, tehát ilyen személyiségfejlesztős dolgokat csinálunk, elsősorban 9. osztályban, illetve az egészségnevelés része, ami a pályaorientációban van.” [3] Valószínűleg kissé sajátos módon értelmezi a pályaorientációt az az iskola, ahol az alábbi beszélgetésfoszlányt rögzítettük. „Rajzolgatnak, a kézügyességükre vagyok kíváncsi. Hogy körülbelül melyik gyerek milyen kézügyességgel rendelkezik. És annak alapján az ember, a kollégámmal együtt megbeszéljük, hogy körülbelül melyik gyerekre melyik szakmában volna érdemes jobban odafigyelni. Tehát akinek a kézügyessége kicsit gyengébb, de fizikálisan jobb, azt kőművesnek kell, hogy adjuk. Akinek a kézügyessége egy kicsikét jobb, de masszívabb, tehát viszonylag erősebb gyerek, az menjen festőnek, és aki jó kézügyességű, és kicsit gyengébb fizikumú, az tortakészítő lesz.” [2] Az orientáció itt inkább a tanárokra vonatkozik. Ők gyűjtik be az információt arról, hogy milyen képességekkel rendelkeznek a diákok, és ennek alapján tesznek nekik javaslatot a továbbtanulásra. Hozzá kell tenni, a fenti iskola volt az egyetlen a mintában, amely az elképzelhető legalacsonyabb lemorzsolódási rátával büszkélkedhet: az iskola hivatalos adatai szerint a tavalyi évfolyamból az összes beiratkozott diák sikeresen fejezte be a tanévet. Ráadásul mindegyikük megmaradt az iskolában, azaz valamilyen szakmát tanul. A pályaorientációnál mennyiségileg is fontosabbnak tűnik a tényleges szakmai oktatás, helyesebben: a bevezetés néhány kiválasztott szakma elméletébe és gyakorlatába. Ha csupán az óraszámokat nézzük, feltűnő a hasonlóság. Legelterjedtebb változat a heti órarend 4+1-es felosztása. A diákok a hét egy napján részesülnek szakmai oktatásban (ez többnyire az iskola valamelyik tanműhelyében, tankertjében történik), a többi nap pedig a közismereti tárgyaké. Abban is hasonlóságot találtunk, hogy általában nincs külön elmélet és gyakorlat, azok inkább egymásba folynak. Ez persze érthető, ha egyrészt figyelembe vesszük, hogy mindkettőt általában ugyanaz a szaktanár végzi. „Ez így bevált, hogy miközben tesszük a dolgunkat, tudja azt, hogy milyen szerszámot használ, mi lehet vele a probléma, mit tud vele megoldani, és közben csinálja. Mert így megy a szakmáknál az elmélet.” [11]

21

Egy másik ok lehet, és ezt a tanárok több esetben implicite is megfogalmaztak, hogy az érdemi munkához, tanuláshoz elengedhetetlennek tartják a megfelelő szemléltetést, ennek hiányában szerintük lehetetlen lenne „ezeket a diákokat” bármire is megtanítani. „Tehát ebben benne van egyben elmélet és gyakorlat, tehát úgy volt, úgy készítettem a tanmenetet, hogy egy, egy bizonyos részt átvettünk elméletben, illetve hát ugye a szemléltetést muszáj náluk, mert különben nem tudnak semmit felfogni. [11] A személyes kapcsolat fontosságára utal az alábbi idézet, amelyből kitetszik, hogy ezek az órák is rendelkeznek egyfajta „osztályfőnöki” jelleggel, ami a tanárok szerint elengedhetetlen ahhoz, hogy a felzárkóztatós diákok figyelmét megfelelően le lehessen kötni. „Az óra az úgy kezdődik, hogy beszélgetünk, akármiről, és miközben beszélgetünk, egy idő után nekik is kedvük támad az agyaggal dolgozni vagy rajzolni.” [13] Az intézmények közti hasonlóságok eltűnnek azonban, ha a szakmai oktatást más szempontokból vesszük szemügyre. Ha az intézményeket kissé önkényesen a felkínált szakmák száma szerint csoportosítjuk, kétféle típust különböztethetünk meg. Az egyik csoportot alkotják azok az iskolák, ahol a diákok három vagy annál több szakmába „kóstolhatnak” bele. A 16 intézményből 14 kilencet találtunk ide tartozónak. A többi iskolában kisebb a kínálat, s csupán egy vagy két szakma bemutatása folyik. Egy intézményben – ahogy erre már utaltunk – teljességgel hiányzik a szakmai oktatás. Fordítsuk figyelmünket először azon iskolák felé, ahol több szakmába avatják be a diákokat. Ez a legtöbb helyen forgószínpadszerűen történik. Több hétig csak egy szakmát tanulnak a fiatalok, majd következik a váltás, s a diákok egy másik (tan)műhelyben végzik a szakmai gyakorlatot. A gyakorlati részben kóstolhat bele úgymond a szakmába. Nemcsak egyfajta orientáció van, hanem tulajdonképpen mindegyikbe belekóstol egy kicsit. A fiúknak általában kőműves, festő és mezőgazdasági pályaorientációjuk van gyakorlatban […]. A lányok viszont a vendéglátás, a varrodai, illetve a szakács szakmába kóstolhatnak bele úgymond. Ez gyakorlat ilyen formán heti egy nap van, ami azt jelenti, hogy 6 óra.” [3] A szakmák ily módon biztosított megismerése után dönti el a diák – ideális esetről van szó, vagyis ha nem morzsolódik le, vagy nem kizárólag az általános iskola befejezését tekintette céljának –, hogy a felzárkóztatás befejeztével milyen szakmát válasszon. Inkább a kétéves programokra jellemző, hogy e döntését már a felzárkóztatás alatt meghozhatja, s csak a neki megtetszett szakmai előkészítőre járhasson. „Első évben közismereti tárgyakat tanulnak, de csak négy napban, mert az egyik nap gyakorlati képzés folyik. Ilyenkor forgásszerűen mennek a különböző műhelyekbe. Bejönnek például a hegesztőműhelybe, és heti egy alkalommal négy órát itt vannak. Ilyenkor négy órát bekapcsolódnak a munkákba, mindenki végiglátogat minden műhelyt, és utána mindenki eldönti, hogy hova akar menni. Menni akar a varróműhelybe, vagy inkább a kőművesekhez. Szobafestő-mázoló akar lenni, vagy éppen hegesztő. Ha eldöntötték, akkor oda viszik őket heti egy alkalommal. Négy órában ilyenkor egy kis ízelítőt kap az egész szakmából.” [7] 14

Egy iskolát speciális volta miatt külön tárgyaljuk. Már említettük, hogy a felvétel az ottani felzárkóztató programba kizárólag általános iskolai végzettséggel lehetséges.

22

Hasonló megoldást biztosít diákjainak az az intézmény, amely – egyetlenként a meglátogatott iskolák közül – saját maga nem folytat szakképzést. Részletesebb bemutatását azért érezzük fontosnak, mert ez a kivétel felhívja a figyelmet arra, hogy felzárkóztató oktatás nem csupán szakiskolában, hanem más típusú oktatási intézményben – jelen esetben egy dolgozók általános iskolájában – is megvalósítható. Az intézmény profilját két évvel ezelőtt bővítette egy kétéves felzárkóztató oktatás beindításával. Egyfajta szelektálást alkalmaznak: a diákokat felkészültségük alapján osztják be a különböző programokba. Így kerülnek a „gyengébbnek” minősített diákok a felnőttoktatásba, a többiek bekapcsolódhatnak a felzárkóztató oktatásba. (Utóbbiak az interjúalany szerint inkább magatartási, semmint tanulmányi problémák miatt nem fejezték be az általános iskolát.) Az iskolában nincs szakképzés, ami természetesen azt jelenti, hogy tanműhelyek, gyakorlati helyre alkalmas vállalatokkal kialakított kapcsolataik sincsenek. E hiányt az iskola úgy pótolta, hogy a település szakiskoláival alakított ki egy jól működőnek mondott viszonyt. A diákok négy napot töltenek az anyaiskolában, ahol elméleti oktatásban részesülnek. Az ötödik nap a gyakorlaté. A szoros kapcsolat eredményeként a diákok párhuzamosan haladnak az elméleti és a gyakorlati anyaggal: az iskolában elméletben általában azt veszik át, amit azon a héten manuálisan is gyakorolnak. A tanterv alapjául itt is az NSZI által készített szolgált, de azt a meginterjúvolt szaktanár alaposan átdolgozta. A kilencedikesek végigjárják azokat a szakiskolákat, amelyekkel az iskola megállapodást kötött. Ily módon lehetőségük nyílik arra, hogy megismerkedjenek a legkülönfélébb szakmákkal. Ennek az évfolyamnak a célja tehát a tájékozódás, az eligazodás a lehetőségek között. Az első évben szerzett tapasztalatok alapján a diákok kiválasztják a nekik leginkább tetsző iskolát, illetve szakmát, és a 10. osztályban már csak azt tanulják. A másik, általunk mesterségesen alkotott csoportot alkotják azok az iskolák, ahol a diákok maximum két szakma alapjaiba avatják be. Az ilyen „kétszakmás” felzárkóztatást folytató intézmények egy részében ráadásul a diákoknak már a tanév elején el kell dönteniük, melyik szakmai gyakorlaton szeretnének részt venni. Választásukat tehát előzetes elképzeléseiknek megfelelően, s nem a látottak, ténylegesen tapasztaltak alapján hozzák meg. Legalábbis a fiútanulók számára már maga a választás is megkérdőjelezhető persze abban a két iskolában, ahol a felkínált szakmák a háztartási ismeretek vagy faipari munkák, illetve varrás vagy mezőgazdasági tevékenység. A felkínált szakmák számánál fontosabbnak véljük a tartalmi kérdéseket, a tényleges ismeretátadást, a szaktantárgyak oktatásának a minőségét. A szakoktatókkal végzett interjúk önmagukban természetesen nem voltak elegendők ahhoz, hogy ezeket tárgyilagosan megítélhessük. Az oktatók saját óráinak rövid leírásaiból, elejtett megjegyzésekből ennek ellenére nem tartjuk felelőtlennek azt a megállapítást, hogy itt is jelentős eltérések mutatkoznak az egyes iskolák, egyes tanárok között. Nem vitatjuk természetesen, hogy vannak jó és kevésbé jó tanárok. A szakmai oktatásban megmutatkozó különbségek okát ennek ellenére leginkább a diákok eltérő felkészültségében, helyesebben: annak eltérő tanári megítélésében látjuk. Két szélsőséges megközelítést találtunk.

23

Az egyik iskolában a szakmai oktatás terén nem tesznek különbséget felzárkóztató és nem felzárkóztató oktatásban részt vevő diákok közt. Az általános iskolai végzettség nélkül érkezett kilencedikesek ugyanazt tanulják pályaorientáció, szakmai előkészítő alatt, mint a nyolcadikos bizonyítványt felmutatni tudó társaik. (Ugyanez vonatkozik a 10. évfolyamra is.) Hozzá kell tenni, hogy a közös foglalkozás a felzárkóztatásba került tanulók alacsony számának tudható be, azaz az iskola érdekeit is szolgálja. Azáltal ugyanis, hogy a felzárkóztatós diákokat „hozzácsapják” a többiekhez, óraszámokat spórolhatnak meg maguknak. A másik szélsőséget két példával is szemléltetjük. Az egyik bemutatásához – minden kommentár nélkül – elegendőnek véljük az alábbi idézetet. „Nincsenek nagyon megterhelve tanítási órákon. Az anyag amit átadnak, vagy amit visszakérnek, az tényleg nagyon minimális. Úgyhogy ők ezzel tökéletesen meg vannak elégedve, ők nagyon jól érzik magukat. Bejárnak, ha nincs kedvük, akkor hazamennek. Mintha nekik találták volna ki ezt az egészet.” [8] A másik iskolában a diákok ugyan egy bérelt tanműhelyben tanulnak (különböző fém- és faipari szakmák megismertetése a cél), de magában az iskolában is folyik szakmainak nevezett oktatás, mely utóbbi azonban interjúalanyunk szerint is inkább emlékeztet egy általános iskolai gyakorlati órára, semmint valódi szakiskolai szakmai előkészítőre. Ráadásul a szavakból nem nehéz kiolvasni, hogy a szakmai oktatás helyett fontosabbnak vélik a diákok nevelését. „Ugye dolgoztatni őket nem lehet, mert olyan osztályba járnak, de ugye ez hál' Istennek olyasmi, mint az általános iskolai gyakorlati foglalkozás, kicsit rajzolunk, kicsit írunk, kicsit dobozt ragasztunk, kicsit szegelünk, csináltunk madáretetőket. Mert egyfajta munkával sokáig nem lehet őket leterhelni. […] De most nagyon jó munkát találtunk télire, mert nagy az iskola, és voltak kerti padok, a gyerekek össze-vissza töredezték, a gyerekek, nem tudom mi. És hál' Istennek volt rá pénz meg anyag, az összeset összegyűjtöttük, és amikor vége az elméletnek, akkor a padokat szétszereltük, le a lécet róla, lecsiszoltuk, újrafestettük. Hozott új léceket, azt lecsiszolni, lefesteni, lealapozni, kopácsolnak, az összes padokat fölújítottuk, szépen is néznek ki, élvezték is a gyerekek, mit csinálnak.” [4] Az interjúrészletekkel illusztrált szélsőségek között helyezhető el a többi intézményben folyó szakmára felkészítés. Tudni kell, hogy a szakoktatók, akikkel az interjúkat készítettük, több éve, esetenként több évtizede tanítanak szakterületükön. Az utóbbi időben megismerték a szakiskolák első két évében folyó pályaorientációs, szakmai előkészítő képzést is, kialakították saját tanítási módszereiket, amelyeken nem sokat változtatnak az évek során. Egy kezdő tanárral ellentétben nem kell minden órára külön felkészülniük. A felzárkóztatásba bekapcsolódván sem várható el tőlük, hogy radikálisan szakítsanak bevált receptjükön. Inkább csak módosításokat hajtanak végre – tekintettel a programban részt vevő diákok (általában) alacsonyabb tudására, hiányosabb felkészültségére. Ahogy azt már a tantervek ismertetése során is említettük, többen megfogalmazták, hogy jóval nehezebb, sokkal lassabban lehet csak a felzárkóztató oktatásba bekerült diákokkal haladni, jóval több ismétlésre, begyakorlásra, „szájba rágásra” van szükség. Az alábbi két példát ízelítőnek szánjuk csupán annak ábrázolására, miként zajlik konkrétan a szakoktatás. És akkor utána pedig bementünk a kabinetbe, és akkor na, mit tanultunk? És akkor a szendvicsektől eljutottunk a salátákig, leveseket is készítettünk magunknak. Voltunk

24

bevásárolni. Hogyan kell a boltban, mert sajnos vannak olyan problémáink, hogy nem tudunk számolni a pénzzel, és úgy éreztük, hogy ez fontos. Benne volt a tananyagban. A vásárlás, boltba megyünk közösen, és a többi meg figyelte, hogy kér, hogy ad vissza. Ezt amúgy szituációs játékként órán is el szoktuk játszani. Hát amikor elmélet van. A könnyűipar az pedig … hát olyat kellett belevinni, hogy szövés, akkor kispárnát készítettünk, ajándéktárgyakat készítettünk, varrtunk, hímeztünk. Hát amit tudtunk. De itt is voltunk boltban, rongyosboltban, és abból készítettünk, hogy ha otthon van a, például a padláson, mit tudom, milyen ruhadarab, akkor abból is mennyire sok hasznos dolgot tudunk készíteni. Meg, akkor volt tavasz, ősz, a különböző növényi dolgokat is felhasználtuk. Tehát olyan természetben megtalálható anyagokat is felhasználtunk.” (12) „A nőiruha-készítést úgy kezdtük, hogy azért valami fogalmuk legyen erről az egészről. Milyen a női testalkat, milyen, mi alapján csoportosítjuk a női testalkatokat, hogyha feszes a testtartása, milyen az, hogyha csapott a válla, tehát ilyen általános dolgokat. […] Megmértük a saját méreteinket, és majd erre egy nagyon egyszerű kis szoknyát fogunk szerkeszteni. Ha van kedvük, akkor ezt saját maguknak nagyban megszerkeszthetik, és aztán a varrógépek ott vannak beüzemelve. Papíron először, cérna nélkül egyenesen, megpróbálnak varrni, aztán cikkcakkban, aztán kicsit hullámosan, és aztán ha ezek így mennek, és tudja, hol kell megállni, akkor befűzzük a varrógépet, megpróbáljuk mindezt anyagon, és hát az ilyen nagyon egyszerű, hogy két anyagot összefog és összevarrja, vagy franciavarrást készítünk például az ágyneműknél, vagy szűkítő varrást csinálunk. És aztán hogyha ezek nagyon mennek, akkor majd bonyolítjuk, kézelőket, hasítékokat, gallérokat, ingszéleket fogunk csinálni.” [10] 4.6. Tágabban értelmezett felzárkóztatás – egy példa A fent ismertetett felzárkóztató oktatástól, illetve annak különböző – leginkább a szakmai oktatás terén megmutatkozó – megnyilvánulási formáitól sok tekintetben eltér az az intézmény, amelyik, ahogy már korábban említettük, a nyolc általános iskolai tanulmányaikat befejezett diákok részére szervez felzárkóztatást. Az amúgy érettségire épülő szakképzésre szakosodott iskola a Phare-programnak köszönhetően három évvel ezelőtt kapcsolódott be a „felzárkóztatásba”. A pályázati pénz akkoriban kétéves képzést tett lehetővé, jelenleg egyéves felzárkóztató oktatásra nyílik lehetőség. A diákok két szakma (ABC-eladó és gyorsétkeztető) közül választhatnak, s már felvételkor el kell dönteniük, melyikre jelentkeznek. Az első hat hét az ún. elméleti felzárkóztatás időszaka. A diákok ezalatt elsajátítják a legalapvetőbb ismereteket (higiéniai alapismeretek, viselkedési formák), megtanulják, mi az, hogy tápérték, energiaérték stb. Ez a hat hét áll rendelkezésük arra is, hogy gyakorlati helyet szerezzenek maguknak. Amennyiben nem járnak sikerrel (ez a faji előítéletek miatt főleg a cigány tanulókat érinti), úgy segítséget kapnak a kialakult kapcsolatokkal rendelkező iskolától. Mivel a szakma elméleti részének elsajátításához nem tartják elegendőnek a rendelkezésre álló egy évet, változtattak az előírt óraszámokon. 70% gyakorlat, 30% elmélet helyett a diákok felváltva töltenek egy hetet gyakorlati helyükön és egy hetet az iskolában. Utóbbiban négy napon át kizárólag közismereti és szakelméleti tárgyakat tanulnak. Az ötödik napot a kabinetben töltik, amely napot részben gyakorlati oktatásnak lehet minősíteni. A felzárkóztató program itt is hasonló problémákkal küszködik, mint a többi intézményben. Sok a hiányzás, magas a lemorzsolódás. A tanárok szerint diákok is hasonló közegből

25

érkeznek, többségük hátrányos helyzetű. Egyetlen, noha nem elhanyagolható különbségnek a „papírral igazolt tudás” látszik.

5. Összefoglalás A felzárkóztató oktatásban tapasztalt magas lemorzsolódási arányok elgondolkoztatóak, jóllehet nem meglepőek, ha tekintetbe vesszük, hogy a programban részt vevő diákok sorozatos iskolai kudarccal a hátuk mögött érkeznek az intézményekbe. A tanulás, az iskolába járás újbóli megszerettetése nem egyszerű feladat elé állítja a pedagógusokat. A felzárkóztatás utáni továbbtanulás egyelőre még csak nehezen mérhető le. Azon iskolák adatai, ahol már vannak a programból kikerülő diákok, mindenesetre azt mutatják, hogy még a felzárkóztató oktatást sikeresen befejezett diákoknak is csupán 40%-a tanul tovább. Ez azt jelenti, hogy a felzárkóztató oktatás fő célját, az általános iskolából kibukott tanulók visszavezetését az oktatási rendszerbe, oly módon, hogy szakmaszerzés lehetőségét is biztosítsák nekik, egyelőre alig éri el. Valószínűleg tudomásul kell venni, hogy a fiatalok egy jelentős része a felzárkóztató oktatástól csak az általános iskolai végzettség megszerzését várja el, s nem gondol az azt követő továbbtanulásra, illetve szakmaszerzésre. A felzárkóztató oktatás tényleges megvalósulása az egyes intézményekben jelenleg igen változatos formában történik, sok az egyedi megoldás. Az egyetlen, összes intézmény által osztott jellemvonásnak a jogszabály előírta 16-22 éves bekerülési korhatár tűnik. Az egy-, illetve kétéves programba való bejutás terén eltérő gyakorlatot tapasztaltunk. Ugyanez vonatkozik arra a módra is, ahogy az intézmények növendékeiket megismertetik a szakmák világával (pályaorientáció, szakmai előkészítő és alapozó). Még az általános iskolai végzettség hiánya sem mindenütt feltétel. A feltárt eltérések nagyrészt azzal magyarázhatók, hogy új oktatási formáról lévén szó, a program egyelőre még kísérleti formában van. Az intézmények az előírások, valamint a saját elképzelések és feltételrendszerek között lavíroznak. Az elmélet- és a gyakorlatorientáltság közti különbséget jól szemléltetik a meginterjúvolt tanárok azon megjegyzései, miszerint a valóságot kevéssé ismerő szakemberek eltervezte felzárkóztató oktatást nem lehet egy az egyben átültetni a gyakorlatba. Tanulmányunkban rámutattunk arra az egyébként általunk relatív könnyen orvosolhatónak vélt, a szakoktatók körében tapasztalható jelenségre is, amely például a tantervek, s leginkább a használható tankönyvek ismeretére vonatkozik. Hiányosnak véljük továbbá a felzárkóztatást végző szakiskolákra vonatkozó legegyszerűbb információt: központi nyilvántartásukat. A kutatás alapjául szolgáló NSZI készítette intézménylista nemcsak két olyan iskolát is tartalmaz, amely a felzárkóztatást a jogszabályoknál tágabban értelmezi, hanem valószínűleg nem is teljes. Úgy érezzük, hogy a pár évvel ezelőtt bevezetett felzárkóztató oktatásnak eddig nem sikerült beváltania a hozzáfűzött reményeket. Ezzel a megjegyzéssel nem arra a tiszteletre méltó munkára utalunk, amelyet a felzárkóztató programban részt vevő intézmények, tanárok végeznek. Sikertelenségnek a felzárkóztató intézmények (valószínűleg kevesebb mint 20), illetve a felzárkóztató oktatásba bevont diákok (alig néhány száz) alacsony számát tekintjük. Még a sokak által már évek óta leírt dolgozók általános iskoláiban is nagyságrendekkel több diák tanul, mint ebben az új, szakképzés megszerzését is közelebb hozni szándékozó oktatási

26

formában. Azon korábbi aggodalmak tehát, hogy a felzárkóztatásban részt vevő diákok után járó dupla fejkvóta miatt sok iskola „le fog csapni” erre az új oktatási formára, s így jelentős többletkiadást jelent majd a költségvetésnek, nem állják meg a helyüket. Az, hogy felzárkóztató oktatásra eddig alig néhány száz fiatal jelentkezett, jól mutatja, hogy erre az új, második esélynek tekinthető tanulási lehetőségre pont a leginkább érintettek, az alapfokú oktatást valamilyen ok miatt elhagyó fiatalok figyelmét nem sikerült felhívni. 6. Javaslatok Az eddiginél hatékonyabban fel kell hívni az iskolák figyelmét a felzárkóztató oktatás lehetőségére annak érdekében, hogy minél több intézmény vegyen részt ebben az új, ma még valószínűsíthetően eléggé ismeretlen programban. Leginkább szakiskolák részvételére bevonására lehet számítani. (Felmerülhetnek azonban más intézmények, például a dolgozók általános iskolái is. Az egyetlen ilyen típusú, a tanulmányban részletesen ismertetett „felnőttoktatási” intézmény érdekes kísérlete mindenesetre kecsegtet némi reménnyel.) Az információhiány a felzárkóztató oktatást folytató intézményeket is sújtja. Ezen feltétlenül változtatni kell. Nagyobb szerepvállalás szükséges az oktatáspolitika intézményei, így az NSZI részéről is. Első lépésként létre kell hozni a felzárkóztató iskolák valósághű adatbázisát. Szintén fontosnak tűnik a működőképesebb kapcsolat kialakítása az általános iskolákkal a felzárkóztatásban részt vevő intézmények részéről. Távolabbi cél lehetne a lemorzsolódott diákok összeírásának helyi megszervezése, az alapfokú oktatásból kihullottak figyelmének felhívása az új oktatási lehetőségre. A felzárkóztatásban részt vevő fiatalok oktatása speciális tudást igényel. Ehhez elengedhetetlen az érintett tanárok megfelelő továbbképzése. Nem lebecsülve, sőt elengedhetetlennek tartva a felzárkóztatásban tanító pedagógusok lelkesedését, pozitív hozzáállását, a program intézményülése, a kapcsolódó iskolák számának jelentősebb emelkedése nézetünk szerint csak a résztvevő tanárok megfelelő jutalmazása révén valósulhat meg. Ehhez szorosan kapcsolódik az intézményi érdeklődés felkeltésének a kérdése. A felzárkóztatás bevezetésétől sok iskola azért ódzkodik, mert egyfajta „megbélyegezéstől”, többi diákjának elvesztésétől tart. Nyugati példák alapján megfontolandónak tartjuk a kétszeres normatíva esetleges emelését. Erre természetesen csak a jogszabályokban lefektetett kiscsoportos oktatás, valamint tényleges pályaorientáció és szakmai felkészítés esetén kerülhet sor. A szakiskolákra jellemző magas lemorzsolódási arányok tükrében leginkább fontosnak véljük az ezekből az intézményekből idő előtt távozottak, azaz az általános iskolai végzettséggel rendelkezők bevonását a programba. Javasoljuk tehát a felzárkóztatás tágabb értelmezését, amihez meg kell nyerni a jogszabályalkotók egyetértését.

27