A digitális jó és rossz megalkotása:

A digitális jó és rossz megalkotása: Médiaplatform-alapú határmunkálatok a 21. századi újságírásban A PhD értekezés tézisei Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Gazdaság- és Társadalomtudományi Kar Tudományfilozófia és Tudománytörténet Doktori Iskola 2014. Tófalvy Tamás

Konzulens: Dr. Zemplén Gábor

Tartalom ABSZTRAKT ............................................................................................................................................................ 2 BEVEZETÉS ............................................................................................................................................................. 3 1. A SZAKMAI HATÁRMUNKÁLATOK ÉS A TECHNOLÓGIA KULTURÁLIS MEGALKOTÁSÁNAK ÖSSZEFONÓDÁSA A PLATFORMALAPÚ HATÁRMUNKÁLATOKBAN ......................................................................................................... 4 AZ ÚJSÁGÍRÁS SPECIÁLIS PROFESSZIONÁLIS TERE: KVÁZI-SZAKMA, ÉRTÉKEK ÉS IDEOLÓGIA............................................................... 4 A TECHNOLÓGIA SZEREPE AZ ÚJSÁGÍRÁS HATÁRMUNKÁLATAIBAN.............................................................................................. 5 2. A PLATFORMALAPÚ HATÁRMUNKÁLATOK STRUKTURÁLIS ÉS TÖRTÉNETI FOLYAMATOSSÁGA .......................... 7 A TECHNOLÓGIA TÁRSADALMI MEGALKOTÁSÁNAK SZAKASZAI AZ ÚJSÁGÍRÁSBAN .......................................................................... 8 A RÁDIÓ ÉS A NYOMTATOTT SAJTÓ DEMARKÁCIÓS KÜZDELMÉNEK MAI PÁRHUZAMAI .................................................................... 9 3. A PLATFORM, MINT DISKURZÍV, KULTURÁLIS ÉS EPISZTEMIKUS KÖZEG ........................................................... 10 ÚJ PLATFORMOK ÉS A „FÉLELEMVEZÉRELT INNOVÁCIÓ” ........................................................................................................ 10 HATÁRMUNKÁLATOK ÉS A TECHNOLÓGIA TÁRSADALMI MEGALKOTÁSA..................................................................................... 12 HIVATKOZÁSOK .................................................................................................................................................... 13 A DISSZERTÁCIÓHOZ KAPCSOLÓDÓ SAJÁT KÖZLEMÉNYEK ................................................................................... 14 TOVÁBBI TUDOMÁNYOS KÖZLEMÉNYEK .............................................................................................................. 15

Absztrakt A disszertációban a tudományszociológia és a tudomány, technológia és társadalom tanulmányok (STS) eszközeivel azt mutatom be, hogy a digitális technológiákhoz társított értékítéletek hogyan kapcsolódnak össze az angolszász orientációjú újságírás diskurzív határmunkálataival és belső szakmai hierarchiájának kialakításával. A dolgozat célja hármas: egyfelől azt szeretném demonstrálni, hogy a médiaplatformokhoz társított értékek és a szakma megformálásához használt ideológiák erőterében zajló diskurzusok szorosan összefonódnak, aktívan alakítják egymást és a technológiai platformok innovációs mintázatait és használatát. Ezt a diskurzust nevezem platformalapú demarkációnak. Másfelől azt, hogy a mai platformalapú határmunkálatok mintázatai jelentős párhuzamokat mutatnak a megelőző évszázad elektronikus kommunikációtechnológiáit övező demarkációs vitákkal. Harmadrészt pedig azt, hogy a médiaplatformok nem csak technológiai eszközként és kommunikációs hálózatként, hanem megismerési és társas térként, kulturális-diskurzív közegként is működnek a szakma kulturális rendszerében. A médiaplatformokhoz társított kulturális jelentéseinek térképe tehát egyszerre árulkodhat a jelentések társas, ismeretelméleti és kommunikatív előfeltételezéseiről, valamint társas, közösségi beágyazottságáról.

2

Bevezetés Két kulcsfontosságú vita zajlik napjainkban is az újságírás 21. századi, legújabb átalakulását övező, rendkívül szerteágazó és konfliktusos szakmai közbeszédben. Az egyik vita a technológiának az újságírás átalakulásában betöltött szerepéről, a „digitális forradalom” hatásairól szól. A másik pedig az újságírók és a nem-újságírók, valamint a jó és a rossz újságírók megkülönböztetéséről és hierarchiába rendezéséről: azaz az újságírás határmunkálatairól. A két vita valójában egy. Az utóbbi nagyjából két évtized médiaszakmai diskurzusaiban, változó előjelekkel és kontextusokban, de tendenciózusan összefonódik a szakmai, valamint a digitális technológiai jóról és rosszról folyó közbeszéd, amely egyszerre köti össze és teszi felcserélhetővé egymással a szakmai és a technológiai értékeket. A folyamatosan változó koordinátarendszerekben meghatározott jó technológiák reprezentálhatják a hasonlóképpen változatos módokon definiált jó szakmaiságot és fordítva, a rossz technológiák a szakmaiatlanságot. Amikor a mindennapi szakmai diskurzusban régebben a „megbízhatatlan bloggerekről”, „csak egy blogról”, vagy éppen „hiteles újságírókról”, „tekintélyes napilapokról” írtak, vagy újabban a közösségi médiáról mint a „kocsmai pletyka elektronikus verziójáról” beszélnek, akkor a jónak és rossznak beállított technológiához társított értékítéletekkel és előítéletekkel, sztereotípiákkal próbálják, próbálták a rivális érdekcsoportok meghatározni, megalkotni és legitimálni a szakmai jó és rossz fogalmait. Ebben a dolgozatban ennek a speciális szakmai diskurzusnak – amit platformalapú demarkációnak nevezek – az elemzésén keresztül szeretnék egy betekintést adni az újságírás 21. századi transzformációjába, de más szemszögből, mint ahogy a probléma magában a diskurzusban exponálódik. Legyen a digitális forradalom az újságírás mennyországának vagy éppen poklának hírnöke, a szakmai közbeszédben a probléma felvetése mögött jellemzően mindkét esetben a technológiai deterministának nevezhető felfogás áll. E modell szerint a technológiai hatások meghatározzák a társadalmi reakciókat: a technológiai innovációk megszületése, alakulása, sikere technológiai téren dől el, és a társadalmi-kulturális rendszer – például az újságírás – ezeket a technológiai faktorok által megformált innovációkat vagy éppen negatív hatásokat fogadja be végül. Szemben ezzel az egyirányú hatásmechanizmust feltételező technológiai determinista optikával, arra vagyok kíváncsi, hogy a társadalom, a kultúra, azaz maga az újságírószakma hogyan formálta az újnak és réginek értelmezett technológiák interakcióját. Hogyan működnek és működtek közre a régiként és újként értelmezett technológiákhoz társított értékek az új technológiák jelentéseinek, alkalmazásainak, jövőjének – és leginkább a szakmai értékek, határok és hierarchiák megalkotásában. Disszertációmban a diskurzus tudományszociológiai és STS-alapokon nyugvó elemzésével a következő három állítás mellett érvelek. 1, A platformalapú határmunkálatokban az újságírás szakmai határainak és hierarchiáinak megalkotása, valamint a médiatechnológiákhoz és –platformokhoz kapcsolt értékek, jelentések konstrukciója egymást feltételezi. 2, A jelenkori platformalapú határmunkálatok társadalmi megalkotásának mintázatai jelentős szerkezeti és retorikai párhuzamokat mutatnak a megelőző évszázad elektronikus kommunikációtechnológiáit övező demarkációs vitákkal. 3, A platformalapú diskurzusok elemzését meghatározza a digitális médiaplatform összetett természete: a platform egyszerre működik technológiai és diskurzív tárgyként, tartalom- és információközvetítő kommunikációs hálózatként, médiaként, valamint közösségi és episztemikus térként a szakmai közösség számára. 3

1. A szakmai határmunkálatok és a technológia kulturális megalkotásának összefonódása a platformalapú határmunkálatokban A platformalapú határmunkálatokban az újságírás szakmai határainak és hierarchiáinak megalkotása, valamint a médiatechnológiákhoz és –platformokhoz kapcsolt értékek, jelentések konstrukciója egymást feltételezi. Az újságírásban elválaszthatatlanul összekapcsolódnak a szakmai demarkációs stratégiák a médiatechnológiákhoz kapcsolódó attitűdök társas konstrukciójával. Az újságírói ideológiák, etikák, szakmafelfogások mentén kialakuló határmunkálatok az újnak észlelt médiatechnológiák térnyerésekor szorosan összekapcsolódnak az újságírói tevékenységeknek helyet adó publikációs platformokhoz társított értékek konfliktusával. A demarkációs stratégiák ezekben az időszakokban tehát egyszerre próbálják diszkvalifikálni, delegitimálni, alacsonyabb rendűként keretezni a szakmában nemkívánatosnak gondolt személyeket, szakmai csoportokat, intézményeket is, illetve a tevékenységükhöz kötődő kommunikációs- és médiaplatformokat: ezt a jelenséget nevezem platformalapú demarkációnak. Az újságírás speciális professzionális tere: kvázi-szakma, értékek és ideológia Az újságírásról és az újságírókról szóló, különösen éles kortárs viták nem pusztán az újságírás jelenlegi átalakulásában gyökereznek, hanem a szakma sajátos természetében és értékekhez való viszonyulásában is. Az újságírószakma tizenkilencedik századi professzionalizációja óta számos formát öltött és sokféle funkciót töltött be a legkülönbözőbb kulturális közegekben, legitimációs stratégiái, ideológiái is ennek megfelelően változtak. Az újságírás meghatározása, legitimálása és elhatárolása mindig is problémák és konfliktusok sorát váltotta ki, így a szakmák szociológiájának szakirodalmában is nagy kihívást jelent az újságírás, mint szakma világos meghatározása. A például Aldridge–Evetts (2003) által használt kvázi-szakma elnevezés érzékeltetheti az újságírás professzionalizációjának feszültségekkel teli állapotát: bár a professziókkal szemben támasztott egyes „esszenciális” követelményeknek alkalmanként ugyan igen, de az összességüknek egyszerre már semmiképpen nem felel meg. Mindvégig nehezen meghatározható, fluid határokkal rendelkező professzió, avagy kvázi-szakma maradt. Sohasem vált lehetségessé világos határokat húzni az újságírók és nem-újságírók között, sem pedig a profi és az amatőr újságírói tevékenységek esszenciális lényegét definiálni, mindemellett az újságírás nem épített ki tudás- vagy képzés-monopóliumot sem, hiszen a szükséges készségek bárhol elsajátíthatóak és szakirányú végzettség sem feltétlenül szükséges ahhoz, hogy valaki a pályára lépjen. Izgalmas módon viszont, mint arra Lewis (2012) rámutat, a szakmák egyik kiemelten fontos jellemzője viszont mindvégig nagyon is jelen volt és van az újságírásban. Ez pedig a művelőinek a szakmával való azonosulása, elhivatottsága, önreflexiója, illetve a standardok és értékek aktív megvitatása. A jó és a rossz újságíró, valamint az újságíró és nem-újságíró értelmezései körül zajló értékalapú demarkációs diskurzusok különleges intenzitása tehát nem csak a szakma és a praxis nehezen meghatározható természetében, hanem az újságírás sajátos szerkezetéből fakadó értékközpontúságában és folyamatos újratárgyalási igényében is gyökerezik. 4

A szakma mindennapi határmunkálataiban az újságírói értékek adják a fő vonatkoztatási pontot. Mindenhol való jelenlétük ellenére az újságírás értékei is hasonlóan diffúz természetűek, így esetükben sem az esszencialista definíció, hanem a diskurzusokra alapozó rekonstrukció alkalmazása lehet az eredményesebb. Az újságírás angolszász fősodrában jelenleg alapvetőnek és globálisnak tartott értékeiként a legtöbbször a következő fogalmak merülnek fel: alaposság, objektivitás, kiegyensúlyozottság, valamint a tények és a vélemények világos elkülönítése. Ezek a „kemény” normatív alapelvek alkotják az újságírói etika alapjait. Az újságírói etika mellett alapvető szerepe van az alapvető szakmai készségek és értékek, azaz az újságírói szakértelem megítélésének, valamint az újságírói attitűdnek. Ezen értékrendszerek, valamint az azokat alátámasztani hivatott normatív elvek és motivációk sajátos kombinációja által meghatározott gondolati kör összefoglaló néven az újságírás ideológiájaként (Deuze 2005) vagy étoszaként jelenik meg a szakmai közbeszédben és az újságírásról szóló akadémiai diskurzusban. Ez az a tágabb normatív gondolati rendszer, ami az újságírói praxis és az újságírók, valamint az újságírás alapértékeinek társadalomban betöltött szerepét fogalmazza meg és jelöli ki egyben. Az újságírás jelenleg domináns ideológiája szerint az újságírás és a média a kemény és a puha értékek követése által betöltött, tájékoztató funkciójának és az őrkutyaszerepének (watchdog) a gyakorlásával, a társadalmi nyilvánosság koordinálója, a közügyek megvitatásának biztosításával, mint a „negyedik hatalmi ág”, a demokratikus társadalmi berendezkedés egyik fő elősegítője és stabilizálója. A technológia szerepe az újságírás határmunkálataiban Az összefoglaló néven határmunkálatnak nevezett gyakorlatok (Gieryn [1983] 2006) alapvetően az adott közösségi hálózaton belüli értékekre épülnek, és arra irányulnak, hogy az értékekkel egyáltalán nem összhangba hozható tevékenységeket (és természetesen azok művelőit) kirekesszék, valamint az értékrendszerhez való illeszkedés mértéke alapján kialakítsák és legitimálják a közösségen belüli hierarchiát (Kutrovátz-Láng-Zemplén 2008) az újságírószakma esetében az újságírás és nem-újságírás határait, valamint az újságírók csoportján belüli hierarchiákat. Akárcsak más csoportok, közösségek határmunkálataiban, az újságírás kultúráiban is alapvetően két terepen: külső és belső színtereken zajlanak a határmunkálatok. Az egyik diskurzív csatatéren az dől el, hogy ki minősül az adott értékek szerint újságírónak és ki nem, ki tartozik a szakmai közösséghez és ki nem. A másik terepen már az a központi kérdés, hogy a hálózati hierarchián belül ki hol helyezkedik el és milyen szerepet tölt be. A csoporton belüli egyeztetések, konfliktusok, tárgyalások során alakul ki az a szimbolikus rend, amelyben az egyes újságírók illetve újságírócsoportok pozíciói megkonstruálódnak. Ebben a rendben speciális szerep juthat a konfliktusok középpontjában álló határtárgyaknak. Star és Griesemer (1989) a határtárgy fogalmát olyan megfogható vagy akár absztrakt dolgok jelölésére használja, amelyek eltérő jelentésekkel bírnak különböző közösségek számára, de nem annyira eltérőekkel, hogy ne lenne lehetséges a közösségek közötti fordítás, kommunikációs átjárás, diskurzus a tárgyak természetéről. A tudományos határmunkálatok területén a leggyakrabban a határtárgy olyan objektumként kerül elő, amire a tudósok figyelme, tevékenysége irányul, de eltérő véleménnyel rendelkeznek róla. Ennél a felfogásnál valamivel tágabb értelemben használom a határtárgy fogalmát az újságírás határmunkálatainak elemzésében. A határtárgyak itt nem csak olyan objektumok, 5

amelyekkel az újságírók foglalkoznak (például: cikkek, lapok, szerkesztőségek), hanem mindazok a társas, kulturális vagy technológiai alakzatok – határinfrastruktúrák –, amelyek az összes érintett érdekcsoport látókörében jelen vannak, de a csoportok mást gondolnak azok szerepéről, jelentőségéről, működéséről, esetleg értékeiről. Az eltérő értelmezések körül így potenciálisan kialakulhat a konfliktus, és a határtárgyak a belső vagy külső határmunkálatok hivatkozási rendszereivé válhatnak. Ilyen határtárgyként működik a technológia is. Az újságírás története legutóbbi évszázadának leghevesebb demarkációs küzdelmei a különböző kommunikációs csatornák és médiatechnológiák, az újságírói tevékenységeknek helyet adó platformok eltérő értelmezései mentén robbantak ki. Akkor, amikor az újságírók és a nem-újságírók, a jó és a rossz újságírók közötti vélt határvonalak konstrukciója egybeesett a médiaplatformok közötti hierarchia megalkotásával. Ez a konfliktus jellemzően akkor válik látványossá, amikor a domináns „régi” médiaplatform mellett egy olyan, „új” platform vagy technológia nyer teret, amit a korábbi technológián szocializálódott szakmabeliek idegenként, riválisként vagy radikálisabb esetben fenyegetésként észlelnek. Az új technológiák kulturális beágyazódásának kimenetelétől is függően, a régebbi technológia működtetésében és a hozzájuk kapcsolódó hatalmi, intézményes struktúra fenntartásában érdekelt közösség normál szakmai periódusa (adaptálva Kuhnnak ([1962] 2002) a bevett paradigmák mentén zajló tudományos tevékenységek érett, viszonylag konfliktusmentes, „normál tudományos” szakaszait jelölő kifejezését) változó mértékben szakad meg, és kerülnek előtérbe a platformalapú legitimációs harcok és demarkációs küzdelmek. A rivális technológiák mellett állást foglaló, vagy egyszerűen csak azokat használó szakmai csoportok diskurzív küzdelme egyszerre követi az új technológiák körüli egyeztetési folyamatok és a szakmai határmunkálatok átfedő periodicitását. A külső határmunkálatok során az újságírószakma egyes érdekcsoportjai, képviselői arra törekszenek, hogy világos határvonalat húzzanak az újságírók és nem újságírók közé, szigorúan a tartalomelőállító tevékenységnek helyet adó médiaplatform, felület, technológia határai mentén. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy bizonyos újabb digitális platformokon zajló tartalomelőállító tevékenységek (mint például a blogolás vagy közösségi média-tevékenység) jellemzően az újságírás halmazán kívülre, míg más, ma elfogadottabbnak számító platformokon (rádió, televízió, nyomtatott sajtó vagy a már bejáratott sajtómárkák online felületein) zajló aktivitások alapértelmezetten azon belülre kerülnek. Az értékek kapcsolásának folyamatossága mellett megfigyelhető a használt retorikai alakzatok, narratívák és metaforák folyamatossága is a platformalapú határmunkálatokban. A „mi” és az „ők” elkülönítésére használt, a másik csoporttal szemben jellemzően általános érvényűnek szánt propozíciókat használó demarkációs és delegitimációs retorikai szerkezetek, elbeszélések, diskurzusok természetével talán a legkarakteresebben a rasszista és xenofób diskurzusok kutatásai foglalkoztak, de ez korántsem jelenti azt, hogy csak ezekben a regiszterekben használatosak ezek a megoldások. A legtöbb határmunkálat-gyakorlatban visszatérőek a kirekesztés, sztereotipizálás általi delegitimációs törekvések retorikai eszközei is, hasonló mintázatok kerülnek elő akár egyes tudományágak határharcaiban is, mint például a diskurzív pszichológia kognitivizmus-kritikájában (Tófalvy 2006), vagy éppen egyes zenei színterek technológiát tematizáló műfaji, közösségi konfliktusaiban is (Tófalvy 2008b, 2008c, 2008 szerk, 2011, 2012, 2014a, Tófalvy-Kacsuk-Vályi 2011szerk). 6

2. A platformalapú határmunkálatok strukturális és történeti folyamatossága A jelenkori platformalapú határmunkálatok társadalmi megalkotásának mintázatai jelentős szerkezeti és retorikai párhuzamokat mutatnak a megelőző évszázad elektronikus kommunikációtechnológiáit övező demarkációs vitákkal. Maga az oppozíció a legegyszerűbb formájában, miszerint a technológia jó és rossz hatással lehet az emberi gondolkodás és cselekvés értékdimenziójára, már az európai eszmetörténet kezdeteinél jelen volt. Ennek a máig élő értékpárnak a hátterében meghúzódó realista és determinista episztemológiai hozzáállás szerint egyfelől a morális, kulturális, társadalmi, esztétikai és egyéb „jó” ontológiailag lehorgonyzott, nem relatív és konstruált fogalom; másfelől, a technológia valamilyen módon hat a kulturális és társadalmi értékekre. A technológia tehát egy többé vagy kevésbé autonóm rendszer, amely nem a társadalom termékeként, vagy az azzal való interakcióban működik, hanem azon kívül formálódik, majd egy bizonyos ponton beavatkozik a kultúrába, negatív vagy pozitív módon alakítva azt, elősegítve vagy gátolva a jó érvényesülését. Megtartva a civilizáció-építő technooptimista szemlélet egyes ismeretelméleti feltételezéseit, másokat pedig elvetve és tagadva alakult ki a technológiai pesszimizmus valamivel később kialakuló új hulláma. A 19. század végétől elterjedő, és igazán a 20. században dominánssá váló technológiai pesszimizmus újdonsága is abban áll, hogy a technológiákat már nem pusztán negatívként, hanem a jövő és a társadalom dimenziójában a visszafejlődés, a társadalmi rossz erejének látja. A kultúra technologizációjával a társadalom ugyan halad egy jövőbeli állapot felé, de ez az állapot szükségképpen rosszabb, értéktelenebb lesz, vagy éppen a kultúra végét jelenti. Ezzel szemben a technológiák gondolkodásra gyakorolt pozitív hatását hangsúlyozó attitűdök esetében a gondolkodás egyfajta segítőeszközeként, meghosszabbításaként jelennek meg például a digitális technológiák, amelyek az egyébként kihasználatlanul elfekvő kreatív energiákat is megmozgathatják. Ez a felfogás szorosan összefonódik a kultúra és a társadalom vonatkozásában kifejtett pozitív technológiai hatásokkal: az emberek összekötésével így a közös alkotás lehetőségének megadásával és a közös alkotás legnagyobb hatásfokra emelésével, a kommunikáció hatékonyabbá válásával, a tudáshoz való könnyebb hozzáféréssel, és így tovább. Mindez az emberi lényeget, a humanitást illetően pedig egyértelműen pozitív hatásokkal jár, hiszen a technológia legmélyebb intellektuális és kognitív készségeinket hosszabbítja meg és terjeszti ki. A technológiáról való gondolkodás ezen mintázatai a technológiaszociológia és az STS felismerései szerint nem a saját, belső, immanens törvényei szerint változnak, hanem az éppen aktuális társadalmi, kulturális kontextus és hagyomány erőterében alakulnak. Pinch és Bijker ([1987] 2005) a technológia társadalmi konstrukciójának (SCOT) koncepciója mellett az úgynevezett empirikus relativizmus programban (EPOR) fejti ki részletesebben, hogy milyen ágensek figyelembe vételével lehet érdemes a konstrukciós folyamatot értelmezni. Az EPOR modelljében a folyamatban résztvevő közösségeket releváns társadalmi csoportoknak nevezik, és a köztük zajló, a technológiának eltérő jelentéseket tulajdonító álláspontok tárgyalása, vitatása biztosítja a diskurzus fennmaradását, akárcsak Star és Griesemer (1998) határtárgymodelljében. 7

A tudományszociológia és az STS „második hullámának” szimmetria-elve szerint (Barnes– Bloor–Henry [1996] 2002, Collins-Evans 2007) a tudományos tudást nem érdemes kiragadni a tudás, és a speciális szakértelmet sem a szakértelem átfogó társadalmi terepéből; a technológiai értékek tulajdonításának interakcióit és konfliktusait is az adott társadalmi csoportokon belül vagy azokon átívelő érdekcsoportok felől érdemes megközelíteni. A technológiáról való gondolkodás társadalmi megalkotásában tehát alapvető szerepet töltenek be a technológia lehetséges használatait, következményeit vagy társadalmi szerepét eltérően értelmező közösségek, társadalmi csoportok interakciói vagy konfliktusai. A technológia társadalmi megalkotásának szakaszai az újságírásban Az EPOR modell kiterjesztett változata segítségével lehetséges felvázolni az új technológiák társadalmi konstrukciójának részfolyamatait az újságírás platformalapú diskurzusaiban. Az első szakasz egy olyan periódus, amikor az új technológia megjelenését követően egyfajta értelmezési flexibilitás övezi a technológiát, azaz a társadalmi szereplők folyamatosan keresik és vitatják, milyen vonatkoztatási pontokhoz igazodva lehet támogatni vagy éppen ellenezni a technológiát, és milyen értékeket lehet kapcsolni hozzá. A második szakaszt azok a mechanizmusok jelentik, amelyek határokat szabnak az értelmezési flexibilitásnak, azaz a vitát bizonyos korlátok közé szorítják. Ezt a periódust követi a harmadik szakasz, amelyben az úgynevezett lezáró mechanizmusok, az adott technológiát övező társadalmi-kulturális egyeztetésnek véget vető események kapnak helyet. Ami nem feltétlenül azt jelenti, hogy a technológiáról bebizonyosodik, hogy jó, inkább azt, hogy a vele kapcsolatos „problémák” megoldása nélkül, retorikai módon zárul le a legitimitását tárgyaló vita, vagy olyan módon pozícionálódik át a vele kapcsolatos probléma, hogy annak alapján már könnyebb azt elfogadni. A főleg a nyomtatott és az elektronikus médiában helyet kapó digitális és közösségi médiapánik-keltés és a digitális közegből érkező, online közzétett print vagy tradicionális médiagúnyolás diskurzusai nem csak a médiaplatformokhoz kapcsolt értékítéletek, a régihez és az újhoz való eltérő viszonyulások, ellentétek és konfliktusok természetéről, hanem mindezen alakzatoknak a szakmai közösség diskurzív felépítésében betöltött szerepéről is árulkodnak. Az átfogó technológiai-diskurzív változás magával hozta az is, hogy a tradicionálisan a közbeszéd moderálásában egyik legmeghatározóbb szerepet betöltő szakmában, az újságírásban is előtérbe kerültek a szakma technológiai alapú értékkonstrukciói. Azaz, a szakmán belüli releváns csoportok által a technológiákhoz kapcsolt eltérő jelentések a szakmáról folyó diskurzus keretében kerültek összetűzésbe egymással. A technológia értelmezései sokáig nem gerjesztettek az újságírás identitását tematizáló konfliktusokat, mivel a szakmai gyakorlat maga egyet jelentett egy bizonyos technológia és médiaplatformon keresztüli kommunikációval, a nyomtatással. A rádió, mint az első alternatív tömegmédium társadalomra gyakorolt hatásának általános diskurzusa a domináns print szakmai körökben már mint az újságírásra gyakorolt hatás problémája merült fel, hasonlóképpen a televízió elterjedésének hatásáról szóló vitához (Jackaway 1995). Az újabb technológiai szolgáltatások, mint például a rádióhullámok segítségével lehetségessé váló élő közvetítés, vagy a televízión keresztül közvetíthető mozgókép már nem pusztán az újságírás belső gyakorlatainak, hanem az újságírás, mint szakma meghatározásának újraértelmezéseibe kapcsolódtak bele. Az újságírószakma addig csak exkluzív módon egy technológiai platformon 8

belül zajló önértelmezési vitái, hierarchikus harcai, határmunkálatai a rádió térnyerésével viszont egyre markánsabban összekapcsolódtak az új platformnak tulajdonított hatások elleni küzdelemmel. Az újságírás és a nyilvánosság problémáinak tárgyalásában a nyomtatott sajtó lobbijában egyre nagyobb súlyt kaptak a rádiónak a nyilvánosságra, a demokráciára, illetve magára a szakmára hatást gyakorló, feltételezett negatív tulajdonságaira építő toposzai, és elkezdtek megjelenni az újságírókat és nem-újságírókat a használt médiaplatformok mentén elkülönítő retorikák, azaz a platformalapú demarkáció diskurzusai. A rádió és a nyomtatott sajtó demarkációs küzdelmének mai párhuzamai Párhuzamosan az új technológiák konszolidációjának négylépcsős folyamatához, a nagyjából 1924 és 1939 között lezajlott rádió-napilap háborúban is hasonló szakaszokra tagolható a rivális technológiákat legitimálni illetve delegitimálni kívánók konfliktusa. Az első szakaszban mindenekelőtt az akkor tradicionálisnak számító, a médiapiacot egyedül uraló nyomtatott sajtónak kellett egyfajta közös nevezőre jutnia. Ahogy azt Jackaway (1995) kiemeli, izgalmas módon az amerikai nyomtatott újságírásban éppen a rádió riválisként való megjelenése előtt kezdődött el egyfajta önvizsgálati folyamat, amelyben a szakma egyre nagyobb igényt mutatott az újságírói értékek világos rendszerbe foglalására, és ezzel összefüggésben az újságírás, mint szakma pontosabb meghatározására. A rivális médium által megteremtettként kommunikált versenyhelyzet koncepciója – és ez egy nagyon fontos körülmény – tehát olyan professzionális közegben született meg, mely már egyébként is nagyon fogékony volt az újságírói értékekkel, önmeghatározással és a szakma demarkációjával kapcsolatos diskurzusokra. A kemény etikai és intézményes kifogások között szerepelt a rádiósok feltételezett képzetlensége, felületessége, felszínessége, elfogultsága, továbbá a hírlopás és -kalózkodás vádja is. A puha etikai kifogások sorában pedig előkerült, hogy a rádiósok túl röviden számolnak be az eseményekről, gyakran hisztérikus hangnemben, szenzácionalista módon. A nyomtatott sajtólobbi e kritikák megfogalmazásában és tálalásában több olyan retorikai stratégiát is használt, mellyel igyekeztek kihangsúlyozni a rádiósok inkompetenciáját és tisztességtelenségét. Ilyen volt például a rádiózás más, alacsonyabb rendű (nem feltétlenül médiához kötődő) tevékenységhez való hasonlítása, illetve a paternalista diskurzus, amely kiskorúaknak próbálta beállítani a rádiónak dolgozókat, gyakran a személy elleni támadás eszközeivel, akár a lapok tartalmában megjelenítve. Ugyanez a konfliktus ismétlődik meg a 21. századi újságírásban, az ezredforduló idején hagyományosnak számító médiához és az újként megjelenő digitális technológiákhoz kötődő szakmai csoportok platformalapú összeütközésével. Az ezredfordulón a média rádiós, televíziós és nyomtatott platformjainak legitimitása már nem volt vitatott, az újságírók és nem-újságírók közötti határokról szóló viták tehát a platformoktól függetlenül zajlottak. A legújabbként megjelenő technológiai platform, az internet társadalmi státuszáról és értékéről szóló diskurzus fellángolásával, és az internetnek a szakma mindennapjaiba való belépésével a médiaplatformok és a szakma értékei körül zajló harcok újra összekapcsolódtak a platformalapú határmunkálatokban. Újra megformálódtak a (ma) tradicionális médiaplatformokon dolgozó „igazi” újságírók és az interneten dolgozó amatőr „bloggerek” sztereotípiáinak konfliktusai, és a korábbi közdelemhez hasonlóan a bloggerek képzetlenségét, szenzácionalizmusát, kalózattitűdjeit tematizáló dichotómiák. 9

3. A platform, mint diskurzív, kulturális és episztemikus közeg A platformalapú diskurzusokat meghatározza a digitális médiaplatform összetett természete: a platform nem pusztán technológiai, hanem kulturális termékként, tartalom- és információközvetítő kommunikációs hálózatként, médiaként valamint közösségi és episztemikus térként szerepel a szakmai közösség megalkotásában. Szemben a determinisztikus elbeszélésekkel, melyekben a technológiai újítások forradalmasítják az újságírói munkát, illetve a kívülről érkező technológia felbomlasztja az újságírás hagyományát, az online média történetének egyes mozzanatai arra is ráirányíthatják a figyelmet, hogy az új platformok sorsát nagymértékben meghatározták a hozzájuk kapcsolt attitűdök. Ez azzal vált lehetségessé, hogy az online platform nem pusztán új technológiaként, diskurzív tárgyként, hanem közösségi és kommunikációs hálózatként és az ismeretek elrendezésének tereként is működött az újságírás hálózataiban. A „régi” és „új” platformok konfliktusai tehát nem pusztán eltérő technológiáról, hanem összeütköző hagyományokról, közösségekről, üzletről, érdekcsoportokról, elvárásokról és ismeretelméletekről – „valóságokról” – szóltak. Új platformok és a „félelemvezérelt innováció” Az internet, mint potenciális tömegkommunikációs eszköz és felület globálisan a kilencvenes évek közepétől került be az akkor már a médiapiacon jelen lévő médiavállalatok látókörébe. Az angolszász világban – az Egyesült Államokban, Nagy Britanniában, Kanadában és Ausztráliában – valamint a Nyugat-Európai médiában – Franciaországban, Németországban – is ekkortájt jelennek meg az akkori napilapok első webes verziói, portáljai. A volt szocialista blokk országaiban, így Magyarországon is, a folyamat egy kis csúszással zajlik le, jellemzően a kilencvenes évek harmadik harmadában. A print láb nélkül, már eredetileg is a webre tervezett és a weben indított online médiumok ekkor még aránylag kis számban vannak jelen, és az olvasótáboruk is jelentősen kisebb. Az ekkortájt domináns kiadói stratégiák túlnyomórészt a defenzív hozzáállást képviselték az online platformmal szemben. Alapvetően nem üzleti kihívásnak, potenciálisan forradalmi eszköznek, megtérülő befektetésnek látták a portálokat és általánosságban az internetet, hanem egyfajta sajátos nyűgnek, kényszernek, ami egyre nehezebben megkerülhetőnek tűnt, és aminek ezért engedni kellett. Ezt az attitűdöt nevezi Nguyen (2008) „félelemvezérelt innovációnak”, azaz olyan üzletfejlesztési stratégiának, amely csupán egy vélt veszélyt kíván minimalizálni a technológiai innovációk részeges integrálásával, anélkül, hogy az innovációkhoz kötött problémákat újraértelmezné. Pontosan miben nyilvánultak meg ezek a kiadói stratégiák? Egyszerre üzleti, innovációs, tartalomfejlesztési és humán erőforrás-döntésekben, valamint a kiadói kommunikációban és attitűdökben, amelyek közül nem lehet meghatározni a kezdeményező, végső okként meghatározó faktort, inkább egymást feltételező folyamatokról volt szó, melyek folyamatos visszacsatolást és megerősítést adtak a rendszer stabilitásának megőrzéséhez. Az üzleti oldalon meghatározó körülmény volt, hogy a kilencvenes évek közepén az online felületek értékesítéséhez ugyan nem fűztek nagy reményeket a kiadók, de az nem merült fel, hogy pénzt kérjenek az olvasóktól a tartalomért – részben éppen azért, mert maguk a kiadók is sem tulajdonítottak értéket a tartalomnak, amely online jelent meg. A kezdetekkor tehát elindult 10

ugyan az online felületek hirdetés-értékesítése, de mindvégig azzal a félelemmel, hogy az az online hirdetésre fordított pénzek valamilyen módon az akkor még a profitcentert jelentő print láb hirdetési bevételeit csökkenthetik. Ezek között a feszültségek között alakult ki az online írott média ma is meghatározó üzleti modellje, melyben az olvasók számára ingyenes tartalom melletti felületet értékesítik a hirdetőknek. Ugyanez a stratégia dominált a tartalommenedzsmentben is. Az online lapok tartalmának túlnyomó százaléka egészen az ezredfordulóig – Magyarországon még tovább – a nyomtatott lapok már megjelent tartalmának az újraközlése volt (Boczkowski 2005). A napilapok tehát, a nyomtatott platform sajátosságainak, a lapzártarendszernek köszönhetően az adott napon közölték a tegnapi eseményekből szerkesztett híreket, majd az online felületen egy vagy több nap további csúszással jelentek meg a napilapban leközölt anyagok. Ez a stratégia egyfelől az akkori technológiai keretek között kialakított önvédelem volt: a kiadók nem akarták korábban feltenni az internetre a cikkeket, nehogy az olvasótáborban csökkenjen az értékesített lapok eladása – exkluzív módon az online felületre tartalmat gyártani pedig szintén nem tűnt racionális lépésnek akkor, amikor gyakorlatilag a bevételek összessége a print termék eladásaiból és hirdetési bevételeiből származott. A kilencvenes évek közepétől tehát jó időre stabilizálódott a print zászlóshajóhoz képest másodlagos online felület státusza és szerepe, kisebb presztízzsel, kisebb pénzzel, a szakmán belüli alacsonyabb hierarchikus pozícióval. Az online felületek elsődlegesen print-archívumként való hasznosításából következően a humán erőforrás-stratégiákban is megjelentek ezek a preferenciák és különbségek: az online láb munkatársainak kevésbé összetett és komoly munkát kellett (illetve lehetett) végezniük, és egyben kevesebb pénzt is kerestek a munkájukkal, mint a print ágnál dolgozó kollégáik. Ennek a stratégiának köszönhetően alakultak ki azok a szerkesztőségi „b-csapatok” amelyek bár a nagynevű lapnál dolgoztak, de valójában mégsem, mert „csak” az online felület impresszumában szerepeltek, és jellemzően csak oda is írtak. Az online média iparági és szakmai megalkotásában tehát az új technológiákhoz kapcsolódó értékítéletek hagyományainak több szála, illetve a szakmai határok megalkotásának egymással versengő értelmezései fonódtak össze a platformok jelentéseinek megkonstruálásában. A platform megalkotásában egyszerre szerepet kaptak az eltérő kommunikatív mintázatok, a felületeken kialakítható közösségi interakciók, és a nyilvánosságban betöltött szerepek is. Az online média jelentésének megalkotásában a talán legfontosabb szempont az volt, hogy az internet médiuma fogta össze a leghatékonyabban a korábban különállóként értelmezett kommunikatív és közvélemény-moderáló, tartalomszolgáltató és közösségszervező funkciókat – így a médiaszakma „félelemvezérelt” korai attitűdjei egy sajátos kombinációban örökölhették az ezekhez hagyományosan kötődő technológiai és szakmai előítéleteket, kritikákat. Mindezek a platformalapú attitűdök hozzájárultak a technológiai innovációk formálásához az újságírásban, és így közvetve az értékek és a szakmai határok megalkotásához is. Egy adott médiaplatform által közvetített tudás befogadását, strukturálását, szerveződését mindezen versengő diskurzusok, értelmezések fényében, nemcsak a média természete határozza meg, hanem az az aktuális társadalmi-kulturális beágyazottság is, hogy az adott befogadó éppen melyik típusú toposzt, értelmezést propagáló társadalmi és érdekcsoportok által közvetített információt tartja hitelesnek. Mindezek a szempontok együttesen járulnak hozzá a „platform” jelentéseinek megalkotásához és a szakmai kultúrában elfoglalt helyének kialakításához. 11

Az online és a print, a blogokon és újságokban publikáló tartalomelőállítók demarkációs harcai tehát nem előzmények nélkül alakultak ki az újságírásban, és nem kizárólag az új technológiai platformok megjelenésének voltak köszönhetőek. Az újságírás úgynevezett válságát a külső technológiai újításokra visszavezető társadalmi konstrukció kialakulása mélyen összefügg a technológiának az újságíráson belül kialakított jelentéseivel, azaz az online tartalmak és online újságírás kezdetektől fogva másodrendűként való beállításával. Bár ma már a médiavállalatok vezetőinek jelentős része és az újságírók, tartalomelőállítók többsége sem tételezi potenciálisan másodrendűnek az online, vagy akár a civil tartalomelőállítást, számos példa azt mutatja, hogy mind a retorikai fordulatok, mind az értékdiszpozíciók lassabban kopnak ki a szakmai közbeszédből, mint ahogyan az azt létrehozó technológiai-kulturális ökoszisztéma változik (Tófalvy 2008a). Határmunkálatok és a technológia társadalmi megalkotása A munkám során használt, a tudományfilozófiából és –szociológiából származó elméleti modellek fő módszertani kereteit megtartva próbáltam meg egy, a hagyományaikhoz képest új terület, a média és az újságírás területeire kiterjeszteni őket, valamint összeegyezteti főbb feltételezéseiket. A technológia társadalmi konstrukciójának elméletei és a határmunkálatelméletek legfontosabb átfedése, hogy a hagyományosan esszencialista meghatározási szándékkal megközelített társadalmi jelenségek (tudomány illetve technológia) leírását a kulturális diskurzusok felől közelítik meg. Ahogy a SCOT és az EPOR, illetve tágabban az STS második hulláma is azt keresi, hogyan születnek meg az esszenciaként értelmezett technológiai jelentések a kultúrában, úgy a Thomas F. Gieryn ([1983] 2006) által szintén a tudomány társadalmi beágyazottságának jobb megértésére kidolgozott határmunkálat-koncepció is arra kérdez rá, hogyan születnek meg a tudomány határai a tudósok diskurzusaiban. Mindkét elméleti modell tehát rendkívül termékenyen hasznosítható az újságírás egyszerre technológiai tényeket és szakmai határokat vitató diskurzusainak elemzésében (Gitelman 2006, Marvin 1988, Pingree-Gitelman 2003, l. Tófalvy 2014b, 2014szerk). Az új és régi média interakciójának értelmezésében kulcsfontosságú szempont, hogy a technológia körüli konfliktusok csak részben szólnak magáról a technológiáról, maguk a konfliktusok mélyen beágyazottak a már meglévő kulturális feszültségek hálózatába, így az új és régi technológiákhoz kapcsolt értékek küzdelmei legalább annyira magáról a társadalomról és annak jelentéseiről szólnak. Mindezen kutatási hagyományok tehát, amellett hogy számos példával és esettanulmánnyal szolgálnak a technológia társadalmi megalkotásáról és a közösségi attitűdök társadalmi határokká formálásáról, abban a pontban is összekapcsolódnak, hogy nem esszenciális jelentéseket, ontológiai igazságokat keresnek, hanem a vélekedések társadalmi rendszerének létrehozásának, a kultúra működésének egyes rétegeit próbálják meg feltérképezni. A disszertációban egyfelől azt demonstrálom, hogy a médiaplatformokhoz társított értékek és a szakma megformálásához használt ideológiák erőterében zajló diskurzus, a platformalapú demarkáció aktívan formálja a technológiai platformok innovációs mintázatait, alakulását és használatát, és összefonódik az újságírói értékek rendszerével. Másfelől azt, hogy a digitális technológia szakmai és kulturális megalkotásának folyamatai korántsem újszerűek: az „új” média újdonsága folyamatos újratermelődésének mintázatait mutatják. Harmadrészt pedig azt, hogy a médiaplatformok nem csak technológiai eszközként és kommunikációs hálózatként, 12

hanem megismerési és társas térként, kulturális-diskurzív közegként is működnek a szakma kulturális rendszerében. Az egyes közösségek médiaplatformokhoz társított kulturális jelentéseinek térképe tehát egyszerre árulkodhat a jelentések társas, ismeretelméleti és kommunikatív előfeltételezéseiről, beágyazottságáról. A szakmai határok és hierarchia konstrukciója szorosan összekapcsolódik a publikációhoz használt médiaplatformok használatával, és a hozzájuk kapcsolódó értékítéletekkel. A print és az online újságírószakma számos szereplője egyaránt ezeket az értékítéleteket mozgósítja a saját pozíciója legitimálása érdekében, az újságírók és nem-újságírók, illetve a jó és nem jó újságírók elkülönítésére, végsősoron pedig akár a technológiai innovációk sorsának és a technológia hatókörének, használatának meghatározására is. Hivatkozások Aldridge, M. – Evetts, J. (2003) Rethinking the concept of professionalism: The case of journalism. British Journal of Sociology 54(4) 547–564. Barnes, B – Bloor, D. – Henry, J. ([1996] 2002) A tudományos tudás szociológiai elemzése. Osiris. Bijker, W.E. (1997) Of Bicycles, Bakelites, And Bulbs. MIT Press. Boczkowski, P. (2005) Digitizing the news. Innovation in Online Newspapers. MIT Press. Collins, H. – Evans, R. (2007) Rethinking Expertise. Chicago, The University of Chicago Press. Deuze, M. (2005) What is journalism? Professional identity and ideology of journalists reconsidered. Journalism (6) 442-463. Gieryn, T.F. ([1983] 2006) Határmunkálatok és a tudomány elhatárolása a nemtudománytól: feszültségek és érdekek a tudósok szakmai ideológiáiban. In Kutrovátz–Láng–Zemplén (2006) szerk. 173-194. Gitelman L. (2006) Always Already New: Media, History, and the Data of Culture. Cambridge, MA: MIT Hronszky I. (2000) A német technikafilozófia fejlődéséről. Publicationes Universitatis Miskolciensis, Sectio Philosophica, TV1: Fasciculus 2, Miskolc. 159-183. Jackaway, G.L. (1995) Media at War: Radio’s Challenge to the Newspapers, 1924-1939. Westport, Connecticut, London: Praeger. Kuhn, T.S. ([1962] 2002) A Tudományos forradalmak szerkezete. Osiris. Kutrovátz G. – Láng B. – Zemplén G. (2008) A tudomány határai. Typotex. Lewis, S. C. (2012). The Tension Between Professional Control and Open Participation: Journalism and its Boundaries. Information, Communication & Society, 15(6), 836-866 Marvin, C. (1988) When Old Technologies Were New: Thinking About Electric Communication in the Late Nineteenth Century. Oxford. Nguyen, A. (2008) Facing ‘the fabulous monster’: The traditional media’s fear-driven innovation culture in the development of online news. Journalism Studies 9(1): 91–104. Pinch, T. J. – Bijker, W.E. ([1987] 2005) Tények és termékek társadalmi konstrukciója, avagy hogyan segítheti egymást a tudományszociológia és a technikaszociológia? Replika, 51-52. Pingree, G.B. – Gitelman, L. (2003)szerk. New Media 1740-1915. MIT Press. Star, S. – Griesemer, J. (1989) Institutional Ecology, 'Translations' and Boundary Objects: Amateurs and Professionals in Berkeley's Museum of Vertebrate Zoology, 1907-39. Social Studies of Science 19 (3) 387–420.

13

A disszertációhoz kapcsolódó saját közlemények Tudományos közlemények Tófalvy T. (2014)szerk. Új média - régi média - Az új kommunikációs- és médiatechnológiák társadalmi konstrukciója. Információs Társadalom, 4. (szerkesztés alatt) Tófalvy T. (2014b) A technológiák kulturális megalkotása: a technopesszimizmustól a digitális utópiákig. Információs Társadalom, 4. (szerkesztés alatt) Tófalvy T. (2014a) ‘MySpace bands’ and ‘tagging wars’: Conflicts of genre, work ethic and media platforms in an extreme music scene. First Monday, 4. (megjelenés alatt.) Tófalvy T. (2012) Underground és közösségi média: Hogyan termelődik újra az underground kulturális tőke a zenei színtereken a korlátlanul hozzáférhető zene korában? In Guld Á.–Havasréti J. (2012) szerk. Zenei szubkultúrák médiareprezentációja: stílusok, színterek, identitáspolitikák. Gondolat. 24-39. Tófalvy T. – Kacsuk Z. – Vályi G. (2011) szerk. Zenei hálózatok. Zene, műfajok és közösségek az online hálózatok és az átalakuló zeneipar korában. L’Harmattan, Budapest. Tófalvy T. (2011) Zenei közösségek és online közösségi média. In Tófalvy–Kacsuk–Vályi (2011) szerk., 11-39. Tófalvy T. (2008)szerk. Extrém színterek. Zene, műfajok és online közösségek. Replika, 65. 1-29, 135-246. Tófalvy T. (2008c) Extrém zenei műfajok és online közösségi média: a szubkultúráktól a műfaji színterekig. Replika, 65., 135-149. Tófalvy T. (2008b) Myspace-bandák és címkézés-háborúk: Az online közösségi alkalmazások és a deathcore színtér esete. Replika, 65., 217-233. Tófalvy T. (2008a) A kritikus közösség. Az online közösségi média és a hazai (irodalom) kritikai nyilvánosság viszonyáról. In Bárány T. – Rónai A. (2008) szerk. 169-178. Tófalvy T. (2006) Megismerhető diskurzusok. Kognitív tudomány, diskurzív pszichológia és az elbeszélés nehézségei. Replika, 55-57., 205-214. Újságírással és médiaszakmával foglalkozó cikkek Tófalvy T. (2012) Médiaigazságtan. Kreatív, 3. 6-7. Tófalvy T. (2012) Politizálhatnak-e a közszolgálati újságírók a közösségi médiában? eMasa.hu, május 11. Tófalvy T. (2012) Bejött a NYT kísérlete? eMasa.hu, március 24. Tófalvy T. (2011) Karaktergyilkosság. Kreatív, 11., 4-5. Tófalvy T. (2011) Digitalizáció és újságírás: itt tartunk most. eMasa.hu, június 17. Tófalvy T. (2011) Megmenti-e a fizetős kapu a New York Timest? eMasa.hu, április 15. Tófalvy T. (2010) Átdrótozott agyak. Figyelő, 43. 32-33. Tófalvy T. (2010) Lapok és appok: Megmentik-e a táblagépek a lappiacot? eMasa.hu, november 22. Tófalvy T. (2010) „Elmegyek…és nem jövök vissza” – Az internet szabadságának korlátai. eMasa.hu, szeptember 24. Tófalvy T. (2009) Twitter és újságírás. eMasa.hu, április 1. Tófalvy T. (2009) Egyszemélyes stábok és kapuőrök. eMasa.hu, június 18. Tófalvy T. (2007) „És nem is kell hozzá blog”, Litera, szeptember 16. Tófalvy T. (2006) Személyre szabott hálózatok. Kreatív, 3.

14

További tudományos közlemények Tófalvy T. (2013) Média a törvényen túl? Önszabályozás a magyar írott médiában: előzmények, kontextus, lehetőségek. Médiakutató, tél. 85-95. Tófalvy T. – Trever Hagen (2012) Popular Music and Society in Central Europe – An Introduction. Eastbound, 1. 1-9. Hagen, T. – Tófalvy T. – Vályi G. (2012) szerk. Down to the Underground: Popular Music and Society in Central Europe. Eastbound, 1. Tófalvy T. – H. Viciana (2009) The use of supernatural entities in moral conversations as a cultural-psychological attractor. (Scott Atran, Arcadi Navarro, Kevin Ochsner, et al. szerk: Values, Empathy, and Fairness across Social Barriers) Annals of the New York Academy of Sciences 1167. 230–240. Tófalvy T. (2008) Emlékek és művek. A terek jelentésalkotása, a hétköznapi emlékezet és a normatív emlékezetpolitika konfliktusáról. Jelenkor, 5. 599-605. Tófalvy T. (2008) "When is a Central European City?" The "Here and Now" and the Utopias of Everyday Life. Visegradgroup.eu Tófalvy T. (2008) Mikor van egy közép-európai város? Az "itt és most" és a hétköznapok utópiái. Magyar Lettre Internationale, 68. 38-39. Tófalvy T. (2008) Narrativitás és megismerés: A narrativitás kognitív és tudományelméleti értelmezése felé. In Gervain Judit – Pléh Csaba (szerk.) A láthatatlan nyelv. Gondolat. 61-75. Tófalvy T. (2007) Személytelen történelem. Elbeszélt személyiség és társadalom Isaac Asimov Alapítványregényeiben. In H. Nagy Péter (szerk.) Idegen univerzumok. Tanulmányok a fantasztikus irodalomról, a sciencefictionról és a cyberpunkról. Lilium Aurum. 77-93. Tófalvy T. (2006) Kommentárok és próféciák. Szövegtípusok és kommentárok hardcore-szövegekben. Prae 3. 43-49. Tófalvy T. (2005) Naiv irodalomelméletek. Irodalom, esztétikum és műfaji kategorizáció: egy kognitív antropológiai megközelítés. In Gervain Judit – Kovács Kristóf – Lukács Ágnes – Racsmány Mihály (szerk.) Az ezerarcú elme. Tanulmányok Pléh Csaba 60. születésnapjára. Akadémiai. 533-544. Tófalvy T. (2006) Életszerű jelentések. BUKSZ ősz. 240-250. Tófalvy T. (2004) Darwin után, szabadon. Magyar Pszichológiai Szemle, 2. 261-266. Tófalvy T. (2004) Egy nem is olyan különös házasság: Descartes és a kognitív tudomány. In Gervain Judit – Pléh Csaba (Szerk.): A láthatatlan megismerés. Gondolat, pp. 231-252. Tófalvy T. (2004) szerk. „Ellenkultúra”. Az Institute of Contemporary Art (ICA, Dunaújváros) Naplója, 20. Tófalvy T. (2003) szerk. Központ/Perem. Az Institute of Contemporary Art (ICA, Dunaújváros) Naplója, 11. Tófalvy T. (2003) Pszicho-história? Kalligram, 9. 90-96. Tófalvy T. (2002) A múlt emlékezete és az emlékezet leírása. Avagy mit mondhatnak a kognitív tudományok az önéletrajzi kutatásoknak? Helikon, 3. 344-352. Tófalvy T. (2002) Elidegenedés a szabadságtól. Információs társadalom, 4. 154-155. Tófalvy T. (2002) Az emlékezés periódusai. Ex Symposion, 1. 124-127. Tófalvy T. (2002) A narrativitás szerepe a megismerésben. In Bárth M. János (szerk.): Adsumus. Tanulmányok a III. Eötvös Konferencia előadásaiból. Budapest. 41-48.

15