A rossz szocializmus

.P. J. O’ROURKE.

.A rossz szocializmus. Kuba Fordította: Sándor Bea

A

mi elméletben elromolhat, ha egy kormány kezében túlságosan nagy hatalom összpontosul, mint például Svédországban, az el is romlik. Kubában aztán tényleg elromlott, méghozzá alaposan. A hajnali Havannát 1996 márciusában láttam el√ször, Hotel Nacional-beli szobám ablakából. A várost a trópusi lepusztultságra jellemz√ szürkeség lepte el. Az élénk színek piszkos gyöngyszín∫re fakultak. A lyukas tet√k alatt hamuszürke sávok csíkozták a házakat, a kiszáradt pocsolyák helyét sötét csigák jelölték még sokáig. A falakat él√ koromként lepte be a penész. Tíz emelet magasából is látszott, hogy minden lyukas: lyukasak voltak a tet√k, lyukas volt az utcák burkolata, lyukak jelölték az ablakok helyét. Lyukak tátongtak mindenen, minden másból pedig tömbnyi darabok hiányoztak: az erkélyekb√l, a párkányokból, az oszlopokból, a márvány és gránit épülethomlokzatokból. A városi lakótömbökbe is rések ékel√dtek, épületnyi lyukak. Volt olyan épület, amelyen annyi lyuk tátongott, hogy azt hittem, lakatlan, amíg észre nem vettem a kiteregetett ruhákat. És a ruhák is tele voltak lyukkal. Kuba úgy nézett ki, mintha elvesztette volna a háborút. És el is veszítette – a hidegháborút. Viszont Albánia is elvesztette a hidegháborút, Tirana, ahogyan egy évvel kés√bb láthattam, mégis színes, hangos hely volt ebben a napszakban: a kávézók zsúfolásig tele, autók szaladtak egymásba, utcai árusok kínálták a portékájukat. Havanna csendbe burkolózott. Hatalmas hullámok csapódtak a város óceánparti sugárútja, a Malecon véd√gátjának. Sok ezer liter sós szürke lé löttyent a betonjárda lyukaira és repedéseire. Piszkos habú tengervíz zuhogott állandóan a Malecon festetlen öreg városi házainak falára. Egy ilyen napon nem sok tubero indul útnak – azokat a bátor szellemeket nevezik így, akik összekötözött gumibels√kön vágnak neki a tengernek, hogy elhagyják Kubát. A víz ma visszamosná √ket, és valakinek a nappalijában kötnének ki. Méghozzá egy nagyon ócska nappaliban, annak alapján, amit láttam. Igazság szerint magamat is nagyon ócskán éreztem. El√z√ éjjel érkeztem meg, egyb√l a szálloda bárjába mentem, és megittam pár mojitó-t. Ez volt a Kubát imádó Ernest Hemingway második kedvenc itala, az ébredéskor meghúzott dugipálinka után. A mojito úgy készül, hogy túl sok cukrot kevernek túl sok rumba, túl kevés szódával engedik fel, és √rölt mentalevelet meg lime-ot adnak hozzá. Hányingerkelt√en hangzik, és elhihetik, másnap reggel valóban az. A bár falát a Nacionalt meglátogató hírességek fekete-fehér fotói díszítették, és néhány másodvonalbeli európai értelmiségi képei a Castro-korszak el√ttr√l. Gyenge rumba sz∫r√dött át az éjszakai klubból, a lánykák showm∫sora fel√l. Öt vagy talán nyolc mojito után kimentem a vécére. Ha az ember szocialista rendszert akar építeni – olyan országot, ahol mindenki egyenl√ –, nem az volna az els√ teend√, hogy felszámolja a vécés mesP. J. O’Rourke: Eat the Rich, Atlantic Monthly Press, New York.

5

P. J. O’Rourke

terséget? És ha én szocialista rendszert építenék (jó kis hobbi), legalább azt megengedném a tömegeknek, hogy belépjenek a hotelbe, amely elméletileg közös tulajdonuk. De egy átlagos kubai nem teheti be a lábát a Nacionalba vagy a hozzá tartozó sokhektáros tengerparti kertbe, hacsak nem vécés például. Néhány kubainak sikerül belopóznia. Amikor hajnali háromkor felmentem a szobámba, egy észak-amerikai típusú fickó volt még a liftben egy fiatal n√vel, vagyis inkább lánnyal: talán tizenhat éves lehetett. Tiszta volt és rendes, szerényen öltözött, nem volt rajta ékszer, nem is festette magát, er√s és egészséges lánynak látszott: vélhet√en prostituált volt. Legalábbis a liftkezel√ annak vélte és kiparancsolta az épületb√l. A lány kedvesnek tetszett, de ahogy kiment, látni lehetett az arcán, hogy dühös.

U

zsoraáron béreltem egy autót. Az autókölcsönz√ vállalat igazgatója hosszasan beszélt a kubai–amerikai barátságról, és arról, hogy mindkét állam polgárai békére és együttm∫ködésre vágynak, „kivéve az olyan fasisztákat, mint Barry Goldwater vagy az az oklahomai bombázó”. Az igazgató láthatólag jól járt a forradalommal. „A Rolexem szerint” – mondta, amikor a kölcsönzési papírra felírta az id√t. És még azt is meg kellett hallgatnom, hogy a nagyfenek∫ n√ket szereti. Egy piszkos, ütött-kopott japán Szedán kulcsait kaptam meg végül. Toyota-plakett volt rajta, de az illeszkedéseket elnézve azt mondanám, hogy az a Sudebaker társaság gyártotta, amelyikben a kormányunk is részvényes lesz, ha megreformáljuk a befektetési ipart. Habana Centrón hajtottam át. 1991-ben Fidel Castro azt mondta egy Beatriz Pages nev∫ mexikói újságírónak: „A többi latin-amerikai országban több tízmillió koldus él – Kubában nincsenek koldusok. Más latin-amerikai országokban gyerekek szaladgálnak az autók között, hogy lemossák a szélvéd√ket.” Megálltam a piros lámpánál. Az autók között gyerekek szaladgáltak, hogy lemossák a szélvéd√ket. Nem mintha sok szélvéd√ lett volna. A forgalom Havannában f√leg kerékpárosokból és gyalogosokból állt, akik annyira hozzászoktak az üres utcákhoz, hogy csak egy paranoid skizofrén nézett volna szét alaposan, miel√tt az úttestre lép. Gyalogosok kószáltak az autóutakon, hatkilométeres sebességgel pedáloztak a biciklisek, emberek babakocsit toltak az országúti felüljárókon. Id√s asszonyok álltak a sugárút közepén, és megdöbbentek azon, hogy valaki végig akar hajtani rajta. Forgalomirányító rend√rök viszont voltak b√ségesen, több százan: szinte minden utcasarokra jutott egy, ki tudja, mit csináltak ott egész nap. És a közlekedési szabályokat be kellett tartani precízen, bár a lámpák kiégtek, a jelz√táblákat meg belepte a rozsda. Például szinte lehetetlen volt szabályosan balra kanyarodni Havannában, bár a város utcái mintha mind balra nyíltak volna. Kelet–nyugati irányban páratlan, északdéli irányban pedig páros számokkal jelölik az utcákat. A 10. és a 11. utca sarkán arra gondoltam, hogy soha többé nem iszom mojitó-t. A központ, Habana Centro úgy nézett ki, mint Cleveland 1960-ban, egy harminchét évig tartó fest√és utcasepr√-sztrájkot követ√en. De az óváros, La Habana Vieja gyönyör∫ volt. Kuba spanyol-gyarmati építészete klasszikus és visszafogott, kevésbé Taco Bell-szer∫, mint Mexikóé. És a többi karibi szigettel ellentétben Kuba régi épületei k√b√l vannak. A szigetet történelme során többször is alaposan elhanyagolták, miként most is. Talán olyan dolgokat akartak tervezni, amelyek málló romjaikban is jól mutatnak. Az óváros turisták látogatta részeit kitakarították, és még éppen csinosítottak is rajta valamit. Sok múzeum és állami étterem tartott nyitva, és ahogy Fodor írja kubai útikalauzában az egyikr√l, „a helyi burzsoázia palotáiból visszaszerzett antik bútorok díszítik” √ket. Ügyes megfogalmazás. A turistanegyedeken kívül viszont az ember megtapasztalhatta, milyen a szabadúszó szocializmus; könnyen kiderülhet, hogy az ember maga a helyi burzsoázia, amelyikt√l valamit visszaszereznek. Kés√bb, délel√tt Havanna utcái zsúfoltak lettek, de nem az √rjöng√ tömegt√l. Nem nagyon csinált senki semmit, az emberek nem siettek kimondottan sehová. Sok ezer ember álldogált csak úgy, egy munkanap kell√s közepén, egy olyan országban, ahol nincs munkanélküliség. Páran kutyát sétáltattak. Öreg, kicsi kutyákat tartanak az emberek, amilyet id√s asszonyok szoktak, hogy legyen kit dédelgetniük. Talán akkor maradtak itt, amikor az id√s n√k elmenekültek a forradalom el√l – harminchét éves törpesnaucerek, akiknek el kellett zálogosítaniuk az ékszereiket, és fodrásztanulók nyirbálták a bundájukat.

6

A rossz szocializmus

A kutyák nem t∫ntek éppen boldognak. Azt a húst, amelyb√l kutyaeledelt készítenek, az emberek is boldogan megennék Kubában, ha legalább azt lehetne kapni. És az emberek sem voltak boldogok. Az utcán álldogáló havannaiak viselkedésében volt valami ellenséges. Megmarkolták a heréjüket, miközben dühösen megbámulták az idegeneket, és amolyan latinos hangokat adtak ki, sziszegtek és cuppogtak – különösen, ha külföldi n√t láttak. De amikor aztán találkoztam kubaiakkal – és elég sokkal találkoztam egy benzinkútnál, miután egy nagy lyukba hajtottam a Toyotámmal, és ett√l az egyik els√ kerék szépen meghajlott, mint egy teli papírtányér, ha túl sok krumplisalátát rakunk rá –, kiderült, hogy nagyszer∫ emberek. Kellemesek voltak, segít√készek, der∫sek és udvariasak. Mindenkinek voltak rokonai Union Cityben vagy New Jerseyben. És egy amerikai n√ azt mondta, hogy ha egyedül megy valahová, már nem is szólnak utána. Vagy csak alig. A férfiak udvariasan, illedelmesen markolnak a heréjükbe. A benzinkút egyike volt a nagyon kevés látható helynek, ahol valami munka folyt. A kubai kormány nemcsak a munkanélküliség fogalmát szüntette meg, hanem a munkahely fogalmát is, hacsak a koldulást vagy az idegeneket zaklató szivarárusokat nem számítjuk. Az utóbbiak mindenkinek „igazi Cohiba szivart” akarnak eladni, melyet „egy jó barátjuk csempészett ki a gyárból”. Vagy a csempész√ fickónak van hihetetlenül sok jó barátja, vagy a Cohiba-csempészés Kuba legjelent√sebb iparága. Valódi gazdasági tevékenységb√l még kevesebb folyt Havanna utcáin, mint Stockholmban – nem voltak sehol mozgó ételárusok vagy mütyürkeresked√k, és csak egy-egy kioszkban árultak cigarettát meg újságot, viszont általában épp nem volt áru. A város néhány kijelölt helyén iparm∫vészeti piac van. Az iparm∫vészeti cikkek úgy néznek ki, mintha könyvel√k, ügyvédek, egyetemi tanárok és egyéb hírhedten ügyetlen kez∫ emberek gyártották volna √ket, akiket kiküldenek az udvarra pár életlen szerszámmal, hogy valami fadarabból faragjanak Che Guevarás faliképeket és cigarettatartó dobozokat KUBA GYÖNYÖRı felirattal, hátha hoznak pár dollárt a házhoz. A dollárokat néhány turista hozta, akikre jó néhány turistarend√r vigyázott. Azt, hogy a rend√rségnek eme tiszteletre méltó ágához tartoznak, az egyenruhájuk mellzsebére varrt angol nyelv∫ felirat hirdette. De a divat törvényeit nem a turistarend√rség szabta meg. A külföldiek kosárlabdacip√t hordtak nudlilábukon, b√ sportrövidnadrágot és idióta feliratos pólókat. A kubaiak, akármilyen szegények voltak, sokkal jobban néztek ki. Nem mintha jó ruhákban lettek volna. Úgy t∫nt, hogy amerikai rokonaik látják el √ket csomagokkal használtruha-kereskedésekb√l. De amijük volt, azt jól tudták viselni – sz∫ket, ha az állt jól, b√, sok mindent leplez√ anyagokat, ha a leplezés volt a céljuk, és ha nem maradt más, akkor semmit. Csupasz rekeszizmokat lehetett látni, nagy hasítékokat a szoknyán, köldökig kigombolt ingeket. A kubaiaknak van stílusuk. És jól is néznek ki, különösen a n√k. S√t, vannak n√k, akik a napszakhoz képest túl jól néznek ki. Mert egyfajta gazdasági tevékenységb√l sok van Havanna utcáin. Csapatnyi n√ állt a f√utak szélén, és úgy ∫zték a mesterséget, ahogyan Los Angelesben csinálják. „Az a lány miért a báli ruhájában stoppol?” – hallottam egy turista kérdését.

A

kurvák virágoztak Kubában, minden más öreg, ráncos, lepukkant és elhasznált volt. Még az úttör√k is, komoly, piros nyakkend√s gyerekek kötelez√ tornájukat végezve a parkban, valahogy kopottak voltak, egy dohos, agyoncáfolt szociálhigiéniai eszmény termékei. Mindenhová fáradt, ostoba jelszavakat mázoltak: SZOCIALIZMUS VAGY HALÁL. A festék mindenütt hámlott. Egész Kubában minden festés hámlott. Félóra Havannában elég volt ahhoz, hogy az ember ízlése megváltozzék, ha tetszik neki a mostani divatos fotómodellek kétségbeesettre mázolt arca. Minden málladozott és rohadt. Természetesen volt gazdag környék is Havannában. Mindig van az ilyen helyeken. Miramar a belvárostól nyugatra terül el, a tengerparton. Az utcákat pálmák és új BMW-k szegélyezték. A vidám kastélyokat a Pasadenában spanyolnak nevezett stílusban építették. Ezeket tökéletesen gondozták, a hozzájuk tartozó kertekkel együtt, és mindegyiket a kormány valamelyik intézménye birtokolta, vagy külföldi vállalat, esetleg nagykövetség, ahogyan a kocsikat is. A szépséges kastélyok között kevéssé szép kastélyok is akadtak. Ezeket a Castro-kormány „viszszaszerezte”, és átadta a „népnek”. Része volt ez a kubai forradalomban meghirdetett szabadságnak, egyenl√ségnek és testvériségnek. Persze a szóban forgó testvériség leginkább a National Lam-

7

P. J. O’Rourke

poon’s Animal House-ában megfestett képre hasonlított. Miramar nagy része úgy nézett ki, mintha Deltáék lakták volna immár hetvennégy féléven át. Zsémbesek lettek és meg√szültek. És elfogyott a sörük.

A

z éjszaka jobb volt Havannában. A városban olyan kevés fényt lehetett látni, hogy sötétedés után alig vettem észre az áramszüneteket. Olyan volt, mintha alig élne valaki a városban. Mivel nem is sokan akarnak ott élni, illett a városhoz ez a kép. Volt néhány magántulajdonban lev√ étterem. Az étel jó volt, és öt dollárért rendesen meg lehetett vacsorázni. Viszont csak dollárért lehetett enni. Kubában senki nem foglalkozik a pezóval. Még a koldusok is megnézik, hogy az apró, amit kapnak, amerikai pénz-e. A magánéttermekben nem lehet több tizenkét széknél, és csak családtagokat foglalkoztathatnak. Ez volt a legnagyobb engedmény, ameddig a kubai kormány hajlandó volt elmenni saját polgárainak kapitalista vállalkozásait illet√en. Érdekes lesz megfigyelni, hogyan m∫ködik ez a modell más vállalkozások esetében, ha be lehet indítani √ket, például a repül√társaságoknál. Amint a legid√sebb fiú felgyorsítja a gép motorját, anyuka elkezdi felszolgálni az italokat. A nagyobb éttermeket államosították, és ez egy élelmiszerhiánnyal küszköd√ országban azt jelenti, hogy a dollárral fizet√ külföldiek is csak rizst és babot ehetnek. Haha, valutavicc. Mindent megvehettem volna – homárt, bélszínt, Cohiba szivart (a Cohiba-gyárból), és öregebb rumot, mint a német üzletemberek asztalánál ül√ prostituáltak. A csapda az volt, hogy nemcsak a kubaiak nem engedhették meg maguknak ezeket a dolgokat, hanem én sem. A Floriditában, ahol feltalálták a daiquirit és valószín∫leg a New York-i italárakat is, egy koktél öt dollárba került – ami a feketepiaci árfolyam szerint több, mint amit egy átlagos kubai egy hét alatt megkeres. Attól is mindig tartanom kellett, hogy elkezdenek nekem zenélni. A gitárjátékosok csapatostul járják a kubai éttermeket. Egyetlen dalt ismernek: a „Guantanamerát”. A dal teljes szövege a következ√: „Guantanamera, Guantanamera, Guan-tan-a-meeeeera, Guantanamera.” Ezt a nemhivatalos nemzeti himnuszt a híres kubai hazafi, Pete Seeger tette népszer∫vé.

K

ihagytam valamit? Kuba híresen igézetes. Elhatároztam, hogy vezet√t fogadok. Az talán mutat valamit, ami valóban az benne. Roberto, ahogy itt nevezem, elvitt Hemingway házába San Francisco de Paula falucskában. Fehér stukkós, ültetvényes stílusú udvarház volt egy hegy tetején, huszonkét hektárnyi földdel, egy kisebb vendégházzal és úszómedencével. Többet kellene írnom. Van egy háromemeletes tornya is, Hemingway kedvenc zugával a tetején: ott ötölte ki a legnagyobb gondolatait. („Hol a ginem?”) És a legnagyobb hálószobához tartozó vécében a polcon egy bef√ttesüvegben tartósított gyík áll. Az állat Hemingway egyik macskájával keveredett harcba. A macska gy√zött, de a hüll√ olyan bátran harcolt, hogy a Papa úgy érezte, halhatatlanná kell tennie. Az üvegben már alig volt folyadék. Úgy nézett ki, mintha valaki kortyintott volna néhányat a gyíkos üvegb√l. És ha igazán belegondolok, nem biztos, hogy bennem megvan, ami a híres írósághoz kell. Hemingway özvegye a Castro-kormánynak adományozta a házat. Nagy-Britannia meg Hong Kongot adományozta Kínának. Roberto szeretett fecsegni, és tele volt hivatalos, kormányzati információval. Útban San Francisco de Paula felé piszkos, lepusztult munkáslakások mellett haladtunk el, amilyenek mindenhol rútítják a kubai tájat. Az épületek betonból épült galambdúcok: hatemeletes, száz méter hosszú dobozrendszer mind, amelynek az egyik oldala nyitott. Biztosan van bennük lépcs√, de én nem láttam ilyesmit. Talán esténként eljön a kormány, megkopasztja az embereket, és visszateszi √ket a dobozukba. „Ezeket a munkások építették!” – mondta Roberto. Bár ha az ember jobban belegondol, mindent munkások építenek. „A kormánytól kapnak anyagot az építkezéshez. Aztán tizenkét évig bért fizetnek. Azután pedig az övék lehet az egész!” Másképp fogalmazva Kubában ingyen lakáshoz juthat az ember, ha megépíti és kifizeti. Amikor La Habana Viejába értünk, Roberto egy kibelezett hotelre mutatott: „Ezen az építkezésen különleges munkásbrigádok dolgoznak. Tizenhat órát is dolgoznak egy nap.” Mi valószín∫leg a többi nyolc egyikét

8

A rossz szocializmus

láttuk. Mindenki üldögélt és cigarettázott. „Több árut kapnak – mondta Roberto –, egy nagy szatyor szappant, étolajat, rizst, babot.” Roberto mintha egy nagy szatyor tartalmát írta volna le, amit mondjuk a Tiffanyból hoznak ki. „1959-ben hatezer orvos volt Kubában” – mondta Roberto csak úgy hirtelen. „A forradalom után háromezren elmentek. De új orvosokat képzünk. 2000-re hatvanezer orvos lesz az országban!” De Roberto csak eddig volt képes a kormány szövegeit ismételgetni. Tovább már nem bírta, az igazi tárgyra tért, amire minden kubai állandóan gondol: a gazdasági bajokra. „Látja ezeket a sof√röket?” – mutatott egy sor csak turistáknak való taxira. „Az embereknek kell a dollár, hogy megéljenek. Talán orvos is van közöttük.” „Kubában – magyarázta – mindent lehet kapni – dollárért.” De az embereket pezóban fizetik, még akkor is, ha külföldi társaságnál dolgoznak, mint például Roberto. Az állami turtistaszolgálatnak már nem az állam a tulajdonosa. Eladták tengerentúli beruházóknak. Robertónak 300 dollárt fizetnek havonta. Viszont ezt nem az √ kezébe adják, hanem a kubai államnak. A kubai állam pedig 150 dollárt ad Robertónak, pezóban. Nehéz volna kikalkulálni, mennyit ér a kubai pezó. Hogy a laikusok számára is érthet√ legyen: értéke a nullához közelít. Szinte csak a jegyre árult dolgokért lehet pezóval fizetni. A kubai jegyrendszer m∫ködése egyszer∫: soha nincs semmi. Bár valami nagyon vacak cigarettából tíz pezóért lehet venni egy dobozt. Vagyis Roberto fizetése másfél karton füstölnivalóval egyenérték∫. De azért Roberto tudott dollárt szerezni: a borravalókból. Gazdasági diskurzusának szubtextusa a kunyerálás volt. Azel√tt tanított, de abból nem tudott megélni. A felesége vegyipari mérnök, de a gyárat három éve bezárták. Az óvárosban Robertóval összefutottunk egy másik mérnökkel, aki most ácsként dolgozott, dollárért – megépítette a pultot, amely alatt fizetik. „Csak hogy enni tudjunk, négy piacra kell járnunk” – magyarázta Roberto. „A jegyes boltba, mondjuk rizsért. Aztán állami dollárboltba – de az nagyon drága. Aztán a dollárpiacra, ahol a gazdálkodók eladják, amit termelnek, ha marad valamijük a beszolgáltatás után. És a feketepiacra.” Az Avenida Bolivaron hajtottunk végig: ez volt Havanna bevásárlónegyede. Több száz bolt áll ott bezárva és kiürítve 1968 óta, amikor a legutolsó kiskeresked√ket is államosították. „Itt volt a Sears áruház” – mutatott Roberto a legnagyobb üres épületre. „De már nincs mit árulni.” Roberto id√nként visszaváltott a hivatalos dumára: „Az ott Julius és Ethel Rosenberg emlékm∫ve. Biztosan van emlékm∫vük Észak-Amerikában is, ugye?” Azt feleltem, hogy nem hiszem. De Roberto leginkább a szabad vállalkozásról szeretett beszélni. A feleségével egy olyan matracon aludtak, amit az anyja vett, még amikor férjhez ment. „Ezerszer kellett már javítani. Néha bejön nálunk a miami tévé – jaj, azok a »Beatty Rest« ágymatracok! És milyen olcsók!” Roberto optimista volt. Megmutogatta az új családi éttermeket. „Nézze csak, ott van egy!” Egy pizzériára mutatott. „Meg itt is!” Megmutatott jó néhány pizzériát. Kubában a kapitalizmus els√ hírmondói simán vagy pepperonival kaphatók. Roberto azt gondolta, hogy hamarosan magán-kiskereskedések nyílhatnak. Azt is gondolta, hogy a kormány új „konvertibilis pezója” (egy pezó éppen egy dollárt fog érni) lesz a nemzeti fizet√eszköz. Még azért is lelkesedett, hogy a kubai közigazgatás díjakat rótt ki például az autópályákra. „Talán jobb szolgáltatást kapunk” – mondta. Kifejtette, hogy a gazdaság „a ‘94-es mélypont után egy kicsit újra feljött”, és hogy ez a magánvállalkozásoknak köszönhet√. „A kormány most már csak az adókat kontrollálja” – mondta. Tévedett. Fidel Castro 1996-os, a nemzetgy∫léshez intézett évzáró beszédében a következ√képpen írta le a gazdasági reformokat: „Törvényessé tettük a rablást.” Aztán valóban be is jelentett egy új jövedelmi adót, amelyet a magánvállalkozókra róttak ki. De lesz ez még rosszabb is valószín∫leg. Raul Castro, Fidel testvére beszédet intézett a Kommunista Párt Központi Bizottságához: a gazdasági változások, az idegen befolyás és a meggazdagodni vágyó kisvállalkozók ellen deklamált. A Kommunista Párt lapja így írt a bizottsági ülésr√l való beszámolójában: „La sicologia del productor privado […] tiende al individualismo y no es fuente de conciencia socialista.” Akárhogy fordítjuk is, nem hangzik túl jól az üzletre nézve. (A Párt lapja mellesleg annak a hajónak a nevét viseli, amelyen Castro Kubába lopózott 1956-ban. A yachtot egy amerikaitól vették, aki egy szeretett rokonáról nevezte el. Castro nem értette a szót. Ezért van az, hogy a Kubai Kommunista Párt hivatalos szócsövének neve Granma.) Aznap este, miután megadtam Robertónak a neki járó borravalót, egy évek óta Kubában él√ európai riporterrel elmentem egy bárba a Havannai-öböl keleti oldalán. Azt mondta, hogy a gazdasági reformnak

9

P. J. O’Rourke

vége. A hatóságok „még mindig azt mondogatják, hogy a küls√ beruházás »nem fontos«”, és hogy „az állami szektort »hatékonyabbá« lehet tenni”. Egy kanadai diplomatát idézett: „A gazdasági reform ütemét Kubában Fidel Castro tanulási mutatói határozzák meg. És √ nagyon lassan tanul.” Ahogy beszélgettünk, egy fiatal kubai n√ is kiült a teraszra. Nem foglalkozott velünk, ami azt mutatta, hogy nem prostituált. Egy olyan székre ült, ahonnan még éppen hallhattuk, amit mond, és élénken dicsérni kezdte a város látványát. „El is hinném, ha turista volna – suttogta a riporter –, de a kubaiak nem járnak dollárral fizet√ bárba a kilátást élvezni.”

A

hivatalos kubai gazdaságnak egyetlen élénk, izgalmas és nagy hatásfokú ágazata van: a rend√rség. A Vedado-negyedben kerestem éppen kétségbeesetten, hogy hol fordulhatnék balra. Végül feladtam, és egyszer∫en bekanyarodtam egy utcába. Már majdnem egy mérföldre onnan, a város egy egészen másik kerületében egy rend√r kilépett az úttestre, leintett és megbüntetett. Az autó bérleti lapján van erre egy rubrika, a büntetést a letétbe helyezett összegb√l vonják le. Már a forgalmi rend√r mindentudása is hátborzongató volt, de ráadásul épp egy disszidens párhoz mentem. Bár a „disszidens pár” kifejezés egy kicsit túlzás. Nem voltak √k szakadárok semmiben. Csak el akartak menni Kubából. Svédországba utaztak, és menedékjogot kértek. Csakhogy a nagylelk∫ svéd menekültpolitika nem terjed ki a progresszív, szocialista, Svédország által több millió dollárral támogatott országokra. Visszaküldték √ket. És ezzel jól benne voltak a vízben. Egy lerobbant toronyházban éltek, ahol rossz volt a lift, a lépcs√ mellett húgy b∫zlött, a lépcs√házban kilopták az ég√ket a foglalatukból, és még az üveget is kilopták a kinti ablakokból. És ez Havannában jó helynek számított. Egyikük szüleit√l örökölték a lakást, akik közül valamelyik a forradalmi kormány hivatalnoka volt. „Gyere pénteken” – mondták el√tte. „Olyankor általában nincs áramszünet.” Ötszobás lakásuk volt – kis helyiségek voltak ezek, a konyhában egy palacsintát nem lehetett megfordítani, csak ha kiment az ember, de azért öt szoba az öt szoba – és egy fürd√szoba (már ha volt víz). És az ablakred√ny is majdnem ép volt még, csak néhány darabja tört ki. Carlos és Donna – természetesen nem ez az igazi nevük – gazdag családból származik (mellesleg a családjuk nem áll szóba velük). Az alacsony, vékony falú nappalit túl sok nagy, sötét bútor töltötte meg, egy jobb kor maradványai: mint egy tizenkét személyes Hálaadás napi vacsora egy mikrohullámú süt√ben. Klausztrofóbiás érzésem volt, pedig öt emelet magasan voltam a leveg√ben, és messzir√l láthattam a csillogó óceánt. Carlos és Donna nem kap munkát, de mindketten négy nyelvet beszélnek, úgyhogy idegenvezet√ként és tolmácsként dolgoznak mindenféle egyetemi emberekkel, emberbarátokkal, konferencia- és filmfesztiválrésztvev√kkel, akik jönnek-mennek Kubában, a nemzetközi megértés és a lebarnulás reményében. „Mindenképpen dollárt kell keresnünk ebben az országban” – mondta Carlos. „»Dollár vagy halál«, ezt mondja mindenki.” Megmutatta a jegyeiket: mindenféle árura szóltak, a dohánytól a ruhákig. Eddig 1996-ban egy családnak csak egy liter étolaj jutott. Tojásból éppen sok volt – havonta tizennégy darab kettejüknek. Carlos és Donna néhány hónapja már havi két szappant is kapott. Hús nem volt, vagy ami volt, az ehetetlen. „A húst államosították” – magyarázta Carlos. A kubai államosítás azt teszi az árukkal és a szolgáltatásokkal, amit a válás a férfi szül√kkel – hirtelen hiánycikké válnak, amikor pedig vannak, hasznavehetetlenek. A kubaiak még rendes kávét sem kapnak az állami boltokban. A kávészemeket étkezési babbal keverik össze. Pontosan olyan íze van, amilyennek hangzik, és mindenkinek megfájdul t√le a hasa. Az a néhány élvezeti cikk, ami törvényes Kubában – a kávé, a rum és a szivar –, nemcsak hogy dollárért kapható, de sok dollárért. És még ez sem m∫ködik mindig. A Monte Cristo szivarnak, amit egy állami boltban vettem, olyan íze volt, mintha filctollat füstölnék. Carlos és Donna még egy esetben összet∫zésbe került a törvénnyel. Nemcsak a szökés gyalázatos b∫nét követték el, hanem dollárral is elkapták √ket. 1993 közepéig Kubában illegális volt dollárt tartani. Ha a pezó értékét vesszük, ez azt jelenti, hogy Kubában illegális volt pénzzel rendelkezni. Carlos és Donna talált hatvan dollárt az egyik rájuk maradt könyvben. Felvették a legjobb ruhájukat, és mivel jól beszélnek franciául, elmentek egy part menti szállodába, és úgy tettek, mintha külföldi turisták lennének. „Hogy ihassunk végre egy csésze rendes kávét” – mondta Donna. De a szálloda pincérjét nem sikerült becsapniuk. Talán a havi két szappan árulta el √ket: a francia turisták nem használnak annyit. Amint hazafelé tartottak, letartóztatták √ket.

10

A rossz szocializmus

Nem voltak sokáig börtönben, talán a külföldi diplomata barátaik miatt. De hat-hét év börtön várt volna rájuk. Egy évvel kés√bb pedig a lakótömb vezet√je – a besúgó, amilyenb√l minden kubai utcában él egy – behívatta √ket, és újra börtönnel fenyeget√zött. „Amikor a dollár legális lett – mondta Carlos –, mindenki örült. Én nem örültem annyira, ha arra a sok szerencsétlenre gondoltam, akiket néha évekig tartottak fogva egy-két dollár miatt.” „De nincs bennem gy∫lölet a rendszer ellen” – mondta. „Persze csak magam miatt, a saját érdekemben – nem akarom, hogy gy∫lölet éljen bennem.” „Amikor nem sikerült elmennünk – mondta Donna –, egy ideig nyomorultul éreztük magunkat. Aztán elkezdtünk jótékonysági munkát végezni az egyháznak, a kórházukban. Ez új értelmet adott az életünknek.” „Most boldogok vagyunk” – mondta Carlos. De gyerekük nincs. Ahhoz túlságosan elszigeteltnek érezték magukat a kubai társadalomban. Carlos azt sem tudja, élnek-e még a szülei. És Kuba éppenséggel nem az a jöv√, amit a gyerekeinknek szánnánk. Hacsak nem rajongunk tényleg nagyon a kis széltolókért. „A forradalom el√nyökkel is járt – mondja Carlos –, legalábbis az elején. Jobb volt a lakásellátás, de persze ez abból származott, amit másoktól loptak el. Az egészségügyi ellátás ingyenes – és annyit is ér. Elmehet az ember az orvoshoz, de az nem tehet semmit. Ezért tart fenn a katolikus egyház saját kórházakat. Az oktatás is ingyenes. De inkább csak betanítás. Ez nem igazi oktatás. Kiviszik a diákokat, hogy dolgozzanak a cukornádaratásnál. A diákok meg persze tönkretesznek mindent. Semmi közük a mez√gazdasághoz. Fogalmuk sincs róla, mit csinálnak.” Carlos és Donna azt gondolja: fontos, hogy az emberek tudják, Kuba milyen rettenetes és félelmetes hely. „Nem azért, hogy valaki egyszer majd bosszút álljon – mondta Donna –, hanem az emlékezet er√tlensége miatt. Az emberek el fogják felejteni, mennyire rossz volt, ahogyan Oroszországban már kezdik is elfelejteni. De ami még rosszabb: elfelejtik majd, miért alakultak így a dolgok.” Van mit elfelejteni. A szocializmus uralma sok rosszat hozott Kubára. Az el∫zött Batista-rezsim sok száz alacsonyszint∫ vezet√jét kivégezték, több ezer embert bebörtönöztek. A homoszexuálisokat, a Jehova tanúit és a HIV-pozitív embereket koncentrációs táborokba gy∫jtötték. A kormány bírálóit bels√ szám∫zetésbe küldik vagy elmegyógyintézetbe zárják. Az Amerikas Watch emberi-jogi csoport jelentése szerint „az egész világon Kubában van a legtöbb ember bebörtönözve a lakosság számához viszonyítva”. A Freedom House, egy demokrácia-támogató szervezet, amelynek igazgatótanácsa igencsak összetett: a Jeane Kirkpatricktól Andrew Youngig terjed√ ideológiai skálán helyezkedik el, azt mondja: „Számos bizonyíték áll rendelkezésünkre a börtönökben és elmegyógyintézetekben zajló kínzásokról és gyilkosságokról. […] A helyi emberi-jogi aktivisták szerint több mint száz börtönben és táborban összesen 60–100 000 foglyot tartanak fogva.” (Ez a lakosság számához viszonyítva nagyjából kétszerese az amerikai mutatónak.) Hány politikai fogoly van vajon közöttük? Szocialista szempontból persze mindannyian azok. És el√bb vagy utóbb minden normális kubai börtönben végzi, mert az Amnesty International szerint Kubában súlyos b∫nnek számít többek között az „illegális szervezkedés”, a „tiszteletlenség”, a „veszélyesség”, az „illegális nyomtatás” és az „ellenállás”. Az el√z√ kormányzat alatt Castro maga is börtönben volt, és 1954-ben ezt írta egy levelében a zárkájából: „Kubának sok Robespierre-re van szüksége.” Mindig tudtam, hogy a szocializmusban benne rejlik a katasztrófa veszélye, de mi az oka annak, hogy Kubában valóban megtörtént a katasztrófa, Svédországban pedig nem? Megkérdeztem Carlost és Donnát: van valami alapvet√ eltérés Kuba szocialista ideológiájában? Vagy itt egyszer∫en rossz emberek kezébe került a hatalom? „Nem, egyik sem” – mondta Carlos. „A hatalom miatt van. Amiatt, hogy totális hatalom van a kezükben. Gondold el, te mit csinálnál, ha totális hatalmad volna mindenki fölött.”

E

lgondolni is rossz, elismerem. És én még csak nem is vagyok szocialista. A szocialisták azt gondolják a társadalomról, hogy az valami hatalmas, nyúlós vattacsomó. És a golyó egyetlen darabkája, például a magánéleted egy intim részlete sem szakadhat ki a szocializmus hatásköréb√l. Nézzék meg a svéd Fogyasztói, Vallási, Ifjúsági és Sportminisztériumot. A szocializmus filozófiájában inherens módon él a totalitarizmus. De a svéd szocialisták valamennyire korlátozták magukat. A kubaiak nem. Kubában a hivatalok bepillanthatnak az élet legkisebb, legtriviálisabb részleteibe is: mint Ken Starr nagybíró. Képzeljék el, hogy a marxis-

11

P. J. O’Rourke

ta teóriát a rock and rollra is alkalmazzák – mert az Union de Escritores y Artistas de Cuba, vagy UNEAC, az alkotóm∫vészek hivatalos szakszervezete, elvileg ezt csinálja. Karl Marx azt mondta a Das Kapital-ban: „Semminek sem lehet értéke, ami nem hasznos. Ha egy tárgy nem hasznos, a belé fektetett munka sem hasznos, és nem is lehet munkának tekinteni, tehát nem képez értéket.” Szegény Beethoven, hogy is van ez? Dr. Jose Loyola professzor, aki névjegykártyája szerint „Compositor y Musicologo” és az UNEAC „Vice Presidente Primero”-ja, beszélt nekem a hasznosságról. Vagyis hogy megpróbálnak kubai elemeket vegyíteni a rock and rollba, hogy ellensúlyozzák az amerikai imperialista hatást. Szex, drog és csacsacsa? Dr. Loyola professzor irodája egy 19. századi városi házban állt: éppen ilyen kégli való egy rocksztárnak. Bár el√tte találkoztam egy igazi kubai rocksztárral is, Santiago Feliuval (aki, gondolom, valódi zseni, mert nem lehet fellelni a kazettáit vagy cd-it egész Kubában, és a jó dolgok ott mindig hiánycikknek számítanak). Feliu olyan lakásban lakott, mint egy egyetemista kis bérleménye. Az UNEAC házát olcsó válaszfalak és a bürokraták által mindenütt kedvelt billeg√s, krómozott lábú székek éktelenítették, és Fidel fényképei lógtak a festmények egykori helyén. Míg a korábbi ebédl√ben üldögéltünk, amely most a doktor-professzor zsúfolt irodájául szolgált, egyre-másra kiment az áram. Megkérdeztem t√le, hogyan jutnak be a zenészek a szakszervezetbe. Pályázatot kell benyújtaniuk önéletrajzzal, amelyben felsorolják a koncertjeiket, az általuk elnyert díjakat és a felvételeiket. Aztán egy három vagy négy „érdemes zenészb√l” álló bizottság dönt róla, hogy felveszik vagy elutasítják az illet√t. Persze mindenhová így jutnak be az emberek. SZÓLÓGITÁR A „DRIVEWAYS” EGYÜTTESSEL A MOSTOHAANYÁM HÁLÓSZOBÁJA; A GYÉR SZAKÁLL KÁVÉHÁZ SZÍNPADA IDÉZÉSEK A SEATTLE-I REND◊RSÉGT◊L MELLÉKLET: INDIE DEMÓ, „LIFE SMELLS” Mick? Elton? Fölvesszük? Megkérdeztem, mit nyújt az UNEAC a tagjainak. „A szervezet híre sok ajtót kitár” – mondta Dr. Loyola professzor. „Terjesztjük a m∫vészek munkáit, és, ööö, segítünk az anyagi természet∫ problémákon.” Vagyis aki nem tagja az UNEAC-nak, az éhezik. „És ha valaki nem tag?” – kérdeztem. „Ó, a legtöbb m∫vész nem tag” – felelte a professzor. „Kubában tizennégyezer hivatásos m∫vész él. És csak négyezer tagunk van. A többi tízezernek a M∫vel√dési Minisztérium segíti a munkáját.” Ahogy a mi kormányunk nemzeti közszolgálati rádiója lejátssza a Driveways együttes „Life Smells” cím∫ dalát. „Milyen problémáik vannak a kubai zenészeknek?” „Anyagi nehézségek.” „Anyagiak?” „Talán ha lenne olyan áruház, ahol megvásárolhatják a hangszereiket, jobb volna.” „Könnyen lehet.” „Van, aki a M∫vel√dési Minisztériumtól kap hangszert” – kockáztatta meg, és más tárgyra tért. „Azel√tt sok autodidakta zenész volt Kubában. Most képzésben részesülnek. Van egy iskola az autodidakta zenészek számára.” Milyen kár, hogy az amerikai Délen nem ez volt a gyakorlat Huddie Ledbetter és Lightin’ Sam Hopkins idejében! Még a New York-i Filharmonikusoknál is játszhattak volna. „Mit tesz az UNEAC, ha egy zenész összeütközésbe kerül a kormánnyal?” – kérdeztem még. „Ha igaza van, megsegítjük. Ha pedig nincs igaza, segítünk neki megtalálni a helyes irányt” – felelte Loyola professzor merev arccal.

A

kubai kormány 1959 óta igyekszik mindenkivel megismertetni a „helyes irányt”, amivel össze is omlasztották a kubai gazdaságot. Az egyik legzavarosabb dolog éppen az benne, hogy fel sem lehet mérni, mennyire zavaros. Kubában egyszer∫en nincsenek megbízható gazdasági statisztikák. Talán azért nem válik Svédországból is Kuba, mert amikor arra kerül a sor, hogy a kormány cselekedeteir√l √szinte jelentéseket kell kö-

12

A rossz szocializmus

zölni, a svédek nem tudnak megálljt parancsolni maguknak. A kubaiak valahogy ellen tudtak állni a kísértésnek. A kubai kormány felismerte, hogy semmi jót nem jelent neki, ha igazat mond a gazdaság állapotáról, akár csak magának is. Ami pedig a feketepiaci gazdálkodást illeti, a b∫nöz√k nem írnak éves jelentéseket.

A

bban mindenki egyetért, még a kubai hivatalos szervek is, hogy a gazdaság az 1980-as évek óta legalább harmadával csökkent. De minek a harmadával? Az egy f√re jutó GDP-t 1995-ben például 2058 dollárra tették a kivándorolt kubai közgazdászok, 2902-re a kubai kormány, 3245-re a balos vágyálmaiktól elvakított amerikai egyetemi emberek és 3652-re (s ez a legmagasabb becslés mind közül) az Egyesült Államok Kereskedelmi Minisztériuma. Viszont a Kubai Nemzeti Bank szerint az egy f√re jutó GDP mindössze 1200 dollár, a CIA szerint 1480, míg a Columbia Journal of World Business szerint talán mindössze 900 dollár. Biztosat nem tud senki. Ahogyan afel√l sem, hogy mennyit ér a pezó. A pezó hivatalos árfolyama ugyanaz, mint az új peso convertible-é: egy pezó egy dollár. De még a kubai kormány sem tesz úgy, mintha elhinné ezt. A feketepiaci árfolyam 1996 márciusában 21 pezó volt dolláronként. De ezzel is hibádzott valami. Alig két évvel azel√tt egy dollár 150 pezót ért. És kés√bb sem vált kevésbé szükségessé a dollár, sem könnyebben beszerezhet√vé. Douglas W. Payne, a latin-amerikai tudós szerint a kubai titkosrend√rség átvette az uralmat a feketepiaci kereskedelem fölött. Vagy talán a kubai kormány arra használta a konvertibilis pezót – amely élénk színekben ragyog ugyan, de alapvet√en az Egyesült Államok pénzének utánzata –, hogy elárassza a pénzpiaci kereskedelmet. Különös dolgok eshetnek meg, ha a kormány korruptabb, mint az emberek. Az árfolyamtalányra az lehet a válasz, hogy nincs valódi árfolyam. Csak egy √rült cserélné el az amerikai dollárját bármire, amit a kubai kormány kinyomtat, kivéve persze a kilépési vízumot. „Eljön majd a nap, amikor a pénznek nem lesz értéke” – mondta Fidel Castro egyszer egy marxista utópista rohamában. De úgy t∫nik, komolyan gondolta. Az ember többet tanult, ha körülnézett Kubában, mint ha képzeletbeli matematikai számításokat végzett. Elmentem egyszer a Kereskedelmi Minisztérium kiállítótermébe, ahol a következ√ dolgokat állították ki a világ minden részébe szánt nagybani exportra: tekn√sbékának megfestett kókuszdióhéjat, fonott kosarakat (amilyeneket az ujjatlan b√rkeszty∫t visel√ emberek készítenek), obskúrus rummárkák plakátjait, Che Guevara-képeket és különböz√ méret∫ négerbabákat. Lehet, hogy a kubaiak nem túl ügyes kézm∫vesek, de hibáztatni nagyon tudnak. A Szovjetuniót hibáztatják. És van is rá okuk. Amikor a szovjet blokk összeomlott, évi négy- és hatmilliárd dollár közötti összeget veszítettek el, ami addig segélyek, adományok és engedmények formájában járt nekik. Ha az alacsonyabb számot vesszük, az akkor is naponta egy dollár fejenként az egész országnak. Ennyinél kevesebb√l is ki lehet jönni Kubában, és szinte mindenkinek ki is kell jönnie. Természetesen a szovjetek is kaptak valamit cserébe a segítségért. Cukrot, kobaltot és nikkelt. Ezért volt olyan sok cukrozott kobalt és nikkel a moszkvai éttermekben az 1980-as években. Ráadásul a szovjetek nagy kellemetlenséget okozhattak az Egyesült Államoknak. A kubai kormány pedig fürd√zhetett a tökéletes tétlenség luxusában. A Castro-kormány egész hajórakománnyi pénzt vett el a Szovjetuniótól, és elsinkófálta az egész kubai kereskedelmet, ipart és az összes földet is. Svédország is kölcsönzi a jólétet, de Kuba kikoldulta és kilopta magának. Így a Szovjetunió felel√s a kubai szegénységért, mert szétesett, vagyis végs√ soron minden Amerika hibája. Mint általában. A kubaiak legalább az 1902-es függetlenségük óta az Egyesült Államokat hibáztatják a bajaikért, s√t, talán azóta, hogy Columbus túlságosan délnek tartott, és nem lett amerikai állampolgár. Már amikor José Martí a függetlenségi háborút irányította Spanyolországból, „szörnyetegnek” nevezte az Egyesült Államokat. És akkor éppen az Egyesült Államokban élt. Roberto, a turistavezet√m azt mondta, hogy a Maine hadihajó felrobbantása csak „ürügy volt az amerikaiaknak, hogy beszálljanak a kubai–spanyol háborúba”. Az nem számít, hogy Kuba csak így tudott gy√zni. Másrészt az Egyesült Államok valóban nem volt éppen ideális szomszéd. „Jelenleg olyan dühös vagyok erre az ördögi kis Kubai Köztársaságra, hogy legszívesebben lesöpörném az egészet a föld színér√l” – nyilatkozta Teddy Roosevelt 1906-ban. 1899 és 1902, valamint 1906 és 1909 között az amerikai fegyveres er√k tartották megszállás alatt Kubát. Volt katonai beavatkozás 1912-ben is, és még számos fenyegetés, plusz a

13

P. J. O’Rourke

Disznó-öböl inváziója 1961-ben. És a Kuba elleni kereskedelmi embargó, amely attól az évt√l fogva van érvényben, valószín∫leg nagyjából azt jelenti a kubaiaknak, mint a „föld színér√l való lesöprés” gesztusa. Kubai becslések szerint az embargó 1966 óta 38–40 milliárd dollárjukba került. Ami sokkal kevesebb, mint amit a szovjetekt√l kaptak azért, ami az embargóhoz vezetett. De csak semmi szócséplés: politikáról van szó, nem logikáról. Aztán 1996-ban megszületett a Kubai Szabadság és Demokratikus Szolidaritás Okmánya, vagy másképpen Helms–Burton Okmány, ahogyan Egyesült Államok-beli támogatóiról nevezik. A szenátus óriási többséggel elfogadta, mert Kuba épp azel√tt l√tt le két repül√gépet: Castro-ellenes menekültek tartózkodtak rajtuk, akik id√nként röplapokat szórtak Havanna fölött. A szórólapok valószín∫leg veszélyes információkat tartalmaztak a matracok áráról Miamiban. Helms és Burton tovább szigorította az embargót: most már nemcsak azokra vonatkoznak a szankciók, akik Kubával kereskednek, hanem azokra is, akik a Kubával keresked√kkel kereskednek, azokra, akik találkoznak velük, barátaikkal és háziállataikkal együtt. Vagy valahogy így. Szóval durva. A kubaiak pedig dühöngenek. Egész Havannát ellepték azok a falfestmények, amelyek Jesse Helms szenátort Hitlerként ábrázolják, vagy Uncle Samet ábrázolják Hitlerként, vagy Jesse Helmst megint. Mintha Kubában nem tudnák, hogy néz ki Dan Burton képvisel√. Bár ha belegondolok, én sem tudom. Az embargó természetesen ostobaság. Jó kifogást nyújt Castrónak mindenre, ami rosszul m∫ködik rettenetes társadalmában. És a vállakozás szabadsága elvileg a szocializmus ellenszere. Nem volna szabad megtiltanunk, hogy az amerikai társaságok kereskedjenek Kubában: éppen hogy kényszerítenünk kellene √ket rá. A tengerészetnek kellene behoznia √ket, ha kell. Bár szerintem ezt már meg is próbáltuk. A kubaiak meg ostobák, hogy lépre mentek. Van egy másik kis sziget is a világon, egy óriási és nagy hatalmú ország mellett, amely elfoglalással fenyegeti, és évtizedeken át embargót tartott életben ellene. Tajvanban mégis egészen jól mentek a dolgok.

K

ét amerikai újságíróval elmentem meginterjúvolni egy kubai közgazdászt, Hiram Marquettit, aki a Havannai Egyetem professzora, és különböz√ állami vállalatok, illetve kormányhivatalok ipari tervezési szaktanácsadója. Meg akartam nézni, hogy lehet egy olyan „szakért√vel” beszélni, aki nem mondhatja meg az igazat, s√t, talán még csak nem is ismerheti. Marquetti komor ábrázattal azt mondta, hogy az Egyesült Államok embargója Kubának 42 milliárd dollárba került, megtoldva a kubai külügyminisztérium tanácsadója, Pedro Prada állítását néhány milliárddal. (Prada könyve, Az ostromolt sziget minden szállodai ajándékboltban kapható angolul. A függelék a „blokád ellenz√i” között felsorolja Danny Glovert, Cindy Laupert és Cheech Marint is.) Marquetti még komorabb ábrázattal elismerte, hogy a dolgok pocsékul mennek. A népesség egy része nyilvánvalóan alultáplált. Az elmúlt néhány évben egy átlagos kubai A-vitamin-fogyasztása 35 százalékkal csökkent, a vas 40 százalékkal, a C-vitamin 15 százalékkal. Ez utóbbi érdekes egy olyan országban, ahol a citrusfélék már-már gyomnövények. Marquetti, még ennél is komorabban, azt mondta: „Az elkölthet√ jövedelem legnagyobb részét, általában több mint 50 százalékát élelmiszerre költik. A szabad piacnak kellene kiegészítenie az ellátást.” De aztán hozzátette, hogy a szabad kereskedelem és az azt m∫ködtet√ dollárok „nem feltétlenül jelentenék a gazdaság megnyitását”. Állítása szerint a „dollarizáció” azt jelenti, hogy Kuba „új technológiát és vállalati szakért√ket szerez be, és új piaci lehet√ségekhez jut”. Nem azt, hogy a kubaiak tényleg valami pénzhez jutnának. „1992 óta a külföldi beruházások a szerz√désekkel együtt kétmilliárd dollárra tehet√k” – mondta Marquetti, ezúttal büszkén. Bár az európai újságíró barátom azt gondolta, hogy valójában csak 750 milliót költöttek, egy a New York Law Journal-ban megjelent cikk pedig mindössze 500 milliós becsléseket idézett. „A nikkelbányászat 50 milliót jelent csak a fizetésekre, bár ezeket az adatokat általában nem közlik, biztonsági okokból” – magyarázta Marquetti sunyin bizalmaskodva. Az újságírók kezdték unni. „Milyen hatással van a dollarizáció a családokra és a társadalomra?” – kérdezte egyikük. Marquetti bürokratikusan kikerülte a választ: „Egy: a külföldi beruházások. Kett√: a turizmus intenzív fejl√dése. Három: a külföldi kereskedelem megnyitása.” A n√vérem kinn volt stoppolni, és valami külföldi beléfektetett. Ez a kubai turizmus intenzív fejl√déséhez tartozik. Hát ha még a külföldi kereskedelemre is nyitott.

14

A rossz szocializmus

taxisof√r segítségével megértettem, hogy a benzint kifizethetem. Ahhoz nehezen lehet csak hozzájutni. De ami a munkájukat illeti, végül is nem tudták megjavítani. De a munkájukért csak elfogadhatnának egy kis pénzt, mondtam. Vállat vontak. A földet nézték. Zavarban voltak: az id√ éppen az az egy dolog, amib√l mindenkinek van elég Kubában. Végül nagy er√feszítések árán (legalább olyan mutatvány volt, mint Jimmy Carter nyújtózkodása a Nobel-békedíj után) sikerült ötven dollárig felsrófolnom a fizetségüket. Che Guevara hitt benne, hogy a szocializmus megteremti az „Új Embert”, aki nem azért dolgozik, hogy magának nyerjen hasznot, hanem általában az emberiség javára. Az összes gyilkosságnak, bebörtönzésnek, zaklatásnak és nélkülözésnek Kubában elvileg az volt a célja, hogy létrejöjjön ez az Új Ember – valaki, aki úgy viselkedik, mint a nagydarab fickó. Csak persze √ mégsem közéjük tartozott. Az ajtaja fölött kézzel festett tábla lógott: PARKOLÁS 24 ÓRÁN ÁT VIGYÁZOK AZ AUTÓJÁRA JAVÍTOK KERÉKPÁRT MOTORT ÉS AUTÓT, s nyilván a jöv√beli kapitalista imperializmus reményében írta mindezt angolul.

15

P. J. O’Rourke

„Mit gondol a postitúcióról?” – kérdezte a másik, mintha a gondolataimban olvasna. „Azt beszélik, hogy a kormány azért huny szemet, mert a prostituáltak dollárt szereznek.” Marquetti abban a pillanatban emberi arcot öltött, s√t, lelkesedni kezdett. „Nagyon olcsók” – mondta. „És m∫veltek. Fiatalok, és nagyon csinosak. Kuba vonzza az olcsó szexre vágyó turistákat” – folytatta szinte kacsingatva. Aztán megpróbált újra komolyan nézni: „A válság óta negatív társadalmi hatásai vannak, de tiltással nem lehet megszüntetni.” Vagyis a lányok nem terjesztenek matracokat hirdet√ szórólapokat. „Másfelé kell keresnünk a megoldást, például az oktatásban.” De most mondta, hogy m∫veltek. „A kubai ifjúság egy része a prostitúciót megoldásnak tekinti a gazdasági bajokra.” És Hiram Marquetti maga is annak tekinthette: elkezdte árulni a kubai gazdaságról szóló könyvét – öt dollárért darabját.

A

forradalom el√tt Kuba egy f√re jutó éves bevétele 374 dollár volt: ez mai árfolyamon 1978 dollárt jelentene. Kuba tehát szegényebb, mint volt, bár a szegénység egy kicsit egyenletesebben oszlik el. Castro kormánya éppúgy hazudik, mint a forradalom el√tti kormány. A modern korrupció sokkal inkább a hataloméhségben nyilvánul meg, mint a nyereségvágyban, de ez még rosszabb. És a züllött szex továbbra is kapható, ha sikerül átcsempészni a kurvákat a liftkezel√kön. A kubai kormány részér√l az volt a legtöbb, amit a gazdaság fejl√déséért tehetett, hogy több embernek tette lehet√vé a kurvák átcsempészését a liftkezel√kön. Most, hogy a szovjet segítség elillant, és a cukor kilója olcsóbb volt, mint a virágföld, a turizmust hitték megváltónak. Évente körülbelül 700 000 turista látogatott Kubába, ami 1990 óta több mint százszázalékos növekedést jelentett. A kubai kormány szerint 2000-re külföldi befektet√k további 2,4 milliárd dollárt ruháznak be a turistaipar fejlesztésébe. Ez megkett√zné a szállodai szobák számát a szigeten. És akkor minden szobában egy olyan szerencsétlen lakna, gondolom, mint én. Mert Kubában nem egészen módolták még ki ezt a turizmus-dolgot. Amikor bejelentkeztem a Hotel Nacionalba, kiderült, hogy az igazgató szobáját kaptam meg. Adtak egy másik szobát. A kulcsként funkcionáló kártya nem m∫ködött. A boy lement egy másikért. Aztán a széf nem m∫ködött – ami nem kis dolog, mert az amerikaiak nem használhatnak hitelkártyát Kubában: mindenütt készpénzzel kell fizetni, és abból elég furcsa állandóan nagy kötegeket cipelni. Amikor visszaértem a bárból jól elázva a sok mojitó-tól, a kulcs megint nem m∫ködött. Lementem kicserélni. A liftre tíz percet kellett várnom. Az újabb kulcs sem m∫ködött. Visszamentem. A liftre megint várhattam tíz percet. Az a kulcs sem nyitotta az ajtót. Végül a szobalány engedett be. Másnap hajnalban egy sor csilingel√ telefonhívás ébresztett a földszinti kormányzati turistahivatalból. A CubaTrot vagy Havan-a-Vacation vagy micsoda rendelt nekem egy sof√rt, egy tolmácsot és egy idegenvezet√t, meg még valami mást, talán egy cirkuszi elefántot, és ezek most rám vártak, frissen és üdén, szolgálatra készen, hogy elvigyenek bárhová, ahová menni akarok, csak vissza az ágyba nem engedtek semmiképp. Mindebb√l én nem rendeltem semmit. A második reggel hajnalán a központos felhívott, hogy „azonnal le kell jönnie a recepcióhoz”. Lenn a portás azt mondta, hogy „nem történt semmi”. Amikor visszamentem, a kulcs nem nyitotta az ajtót. A harmadik nap hajnalán téves számot hívtak. A negyedik reggel valaki kifejez√, de tört franciasággal hadart a telefonba. Legalább mindig fenn voltam a reggeli idejére. Minden reggel kávét, pirítóst és narancslét rendeltem, de soha nem kaptam kétszer ugyanazt. Elutaztam egy tengeri nyaralóhelyre Trinidadban, és hajnalban csörgött a telefon – letették. Kávét, pirítóst és narancslét rendeltem, mire kávét, narancslét és ketchupos sajtos szendvicset hoztak. Másnap reggel 7 óra körül a szobapincér beállított, hívatlanul, egy tányér búrkiflivel. Amikor kijelentkeztem, egy dühös kanadai házaspár magyarázott a portánál: „Üzenetet kaptunk. Azt mondták, Torontóból hívtak, és semmi mást, és persze azt hittük, hogy talán valami baj van otthon. Ezerszer megpróbáltuk elérni √ket, mire végre kapcsoltak – ötven dollárunkba került. És nem is hívott minket senki!”

T

rinidadba az autopistá-n érkeztem. Ez egy hatsávos, vagyis soha be nem fejezett és ezért négysávos autópálya. De különben sem festették rá a sávokat jelöl√ vonalakat. Az autopista Havanna délkeleti részét√l indul, és keresztben átszeli a szigetet dél felé. A forgalom olyan gyér volt, hogy a kövek közt kinöv√ füvet az

16

A rossz szocializmus

úton tehenek tépkedték. Egy radikális természetvéd√ álmába léptem be. Illetve így t∫nt, amíg el nem hajtottam egy néhány mérföldes kormos kipufogógáz-felh√t kipököd√ keletnémet traktor mellett. Kubában óvatosan kell vezetni, de az ember soha nem tudhatja, mire vigyázzon. Bármi lehet. Gödrök az úton, természetesen: van olyan, amelyikben elférne néhány szék és egy kávézóasztal. Aztán vannak emberek, akik hirtelen az ember autója elé ugranak, és kétségbeesetten, s√t er√szakosan meg akarják állítani, hogy eladjanak egy fej vöröshagymát. Vagy egy fokhagymafüzért. Vagy valami halvány szín∫, zsírszer∫ tömböt. Szalonna? Gyümölcskocsonya? Vagy húsdarab lehet? (Kés√bb derült ki, hogy házi sajt.) Minden nagyobb útkeresztez√désnél rengeteg stoppos áll: nem prostituáltak, hanem átlagos emberek, gyakran egész családok. Kuba állami közlekedése semmit nem ér. Ahogyan Fodor útikönyve mondja: „Készüljünk fel arra, hogy három napot kell várni a következ√ buszra.” A hüvelykujjukat feltartó emberek között ott állnak a közlekedési rend√rök. Megállítanak egy-egy autót és teherautót (a tuorista feliratúakat soha), és kötelezik √ket, hogy vegyenek föl valakit. A rend√rök segítenek az embernek fuvart szerezni – épp ilyennek képzeltem a forradalmat harminc évvel ezel√tt, ha nagyon beszívtam. Illetve nem egészen. Azért stoppolt annyi ember a semmi közepén, mert kiküldték √ket a cukornádaratásra dolgozni. Nem emlékszem, hogy éretlen fantáziáim munkásparadicsoma valami tényleges munkát is tartalmazott volna. A cukornádaratás körülöttem mindenütt zajlott. Vagyis éppen hogy nem zajlott. Nem értek a mez√gazdasághoz, de majdnem biztos vagyok benne, hogy a cukornádvágásnak nem az a leghatékonyabb módja, ha a kerítésnek d√l, zsebre vágott kézzel sétálgat vagy álló traktorokon üldögélve cigarettázik az ember. A propagandaszövegek festésére viszont sok munkát fordítottak. Majdnem minden felüljárón ott díszelgett a SZOCIALIZMUS VAGY HALÁL felirat. Mi volna, ha az Egyesült Államok kormánya is ilyen feliratokat festene mindenhová? Megpróbáltam kitalálni valami jó kampányszöveget. AMERIKA – NEM SZÍVOD MEG: erre jutottam. Ami a „Szocializmus vagy halál” választást illeti, néhány Kubában töltött hét után egyre inkább úgy láttam, hogy a megfelel√ válasz: Halál? Persze. Nem probléma. Azt elintézhetjük. De ami el√tte van: a szocializmus! Az autopistá-ról egy megkopott, hiányos kövezet∫ útra tértem az Escambray hegyeken át. Naplemente után hirtelen megélénkült a forgalom: hatalmas orosz traktorokat vezettek ész, lámpák és a jobbkézszabály betartása nélkül. Cienfuegosnál értem ki a hegyek közül. Fodor szerint „Cienfuegost lakosai »la Linda Ciudad del Mar«-nak hívják, ami annyit tesz: a tengerpart gyönyör∫ városa”. Hazudnak. Innen harminc mérföldön át parti mangrovés mocsarakon át vezet az út, amelyet szárazföldi rákok borítanak. Akármikor ráhajtottam egyre, olyan hangot adott ki, mint amikor az ember tízévesen két héten át építgeti a Missouri csatahajó m∫anyag modelljét, és akkor az apja véletlenül rálép a sötétben. Megpróbáltam kikerülni a rákokat. A kerekek alá meneteltek, akárhogy is. Az út úgy b∫zlött, mint egy harminc mérföldes romlott ráksaláta. Majdnem tíz óra volt már, amikor a szállodámhoz, az Anconhoz értem. De a büfé még nyitva volt. Ráksalátát árultak. Átmentem a bárba.

R

eggel az óceán gyöngyözött, a homok csillogott, és megérkezett a ketchupos szendvics. Rózsaszínre pirult vakációzók ugrándoztak a hullámokban, vagy inkább álltak a parton és tanakodtak, hogy ugráljanak-e, mert legutóbb egy csomó ráját láttak. Az Ancont nagyrészt középkorú kanadaiak töltötték meg, akik a középkorú kanadaiak álmai szerint töltötték a szabadságukat: legf√bb tevékenységük az volt, hogy vissza-visszatértek a büfébe repetázni a ráksalátából. Az épület modernféle volt. A szoba kényelmesféle. Az étel meg ételféle. Vannak rosszabb turistahelyek is Kubában, illetve mindegyik az. Az Ancon a legjobb hely. Megvizsgáltam a többi tengerparti szállodát is Trinidad mellett, és elmentem megnézni a playas del este hoteljeit Havanna közelében. Legtöbbjük sivár volt. Némelyik nyirkos és mocskos. Az egyik, amely kis, egymás mellé épített kunyhókból állt a szabadba épített mosdókkal és közös zuhanyozókkal, pont úgy nézett ki, mint egy kommuna farmja. Kuba a nemzetközi nyaralópiac színvonalának legalját nyújtja. Amikor egy párizsi pincér úgy citálja a plats du jour tartalmát, mintha magasról lehugyozná az embert, a legjobb mentális bosszú, ha elképzeljük az illet√t mondjuk augusztusban a kubai Costa del Hálózsák-on, amint moslékot eszik egy beton ebédl√ben.

17

P. J. O’Rourke

Bejártam a trinidadi területet. Megnéztem az Iznaga-tornyot, ezt a kora 19. századi neoklasszikus építményt, amely hét boltíves és oszlopos beugró részb√l áll, és a 42 méter magas csúcsáig vékonyodik – monumentális, de olyan finoman kiszámították az arányait, hogy szinte elrepül. Úgy néz ki, mint egy Palladio tervezte ∫rhajó. Ennek a gyönyör∫ és kifinomult mestermunkának, amelyet tíz évig építettek, az volt a célja, hogy a rabszolgák ne tudjanak lógni. Az ültetvény tulajdonosa fölment a tetejére, és alaposan szemmel tartott mindenkit. A tornyot már nem használták. A lakótömbbizalmi rendszerrel megoldották, hogy az ingó munkaer√ magát figyelje. Keresztülvezettem a Valle de los Ingenioson (a Cukormalmok völgyének nevezik, romantikusan) és az Escambray hegységen megint. Itt még 1967-ben is éltek Castro-ellenes gerillák. A kubai kormány banditáknak nevezi √ket. Trinidadban, egy épületben, amely valaha templom volt, most a Banditák Elleni Küzdelem Múzeuma található, amelynek persze az Egyesült Államokban is nyitnia kellene egy fiókot, talán Dan Rostenkowski egykori kongresszusi irodájában. A múzeumban nem sok mindent tároltak. A központi kiállítási darab egy ütött-kopott sétahajó volt, amelyet állítólag a CIA-t√l zsákmányoltak. Két gyanúsan új és minden bizonnyal szovjet géppuska tornyosult rajta, valószín∫tlenül fest√ egycentis facsavarokkal. A kiállítás többi részét nagyrészt kubai katonák fotóinak szentelték, akik a „banditák kezén leltek mártírhalált”. Az egyik ilyen szerencsétlen katonát O’Reallynek hívták. Trinidadban sem volt sok látnivaló, ami azt illeti. Nagyon öreg lehet az, akit vonz az ilyesmi. 1514-ben alapította Diego de Velazquez, Kuba konkvisztádora. Bár Kubát nem nagyon kellett legy√zni. A konfiskátor kifejezés pontosabb volna. A hely a 18. században élte fénykorát, amikor Trinidad nagy rabszolgakiköt√ volt. Aztán jobb rabszolgalerakó helyeket építettek Cienfuegosban. Azóta nem sok minden változott Trinidadban, és ez izgatja az útikalauzokat. Fodoré hosszasan taglalja, hogy ezt a „csodálatos gyarmati szigetet nem rontotta meg a hirdetések és autók áradata, a sok szuvenírbolt, étterem és szálloda, és az utcákat nem lepik el a turisták”. Ami nagyjából azt jelenti, hogy 200 éve nem keresett itt senki egy centavót sem. A f√tér körül az épületeket bevakolták és be is festették. A többit nem. Minden egyemeletes, és az épületek összetorlódnak a b√rönd nagyságú kövekkel borított keskeny kis utcák oldalán. Amikor visszafelé hajtottam a hotelbe, eltévedtem. Az utcák még kisebbek lettek, és az utcán álldogáló emberek nem látszottak túlságosan boldognak, amiért az UNESCO a Világörökség részévé tette Trinidadot. Megnyomorítottnak és rosszkedv∫nek látszottak inkább. A szokásosnál is többen bámultak ellenségesen, és füttyögtek utánam, és éppen amikor arra gondoltam, hogy „na itt nem szeretnék elakadni”, elakadtam. Hiába indítottam, a motor csak nyekergett fölöslegesen. Az autó nem indult. Egy csomó nyomorba döntött kubai sereglett körém. Lázasan kutattam a „békít√ kifejezések” után a Berlitz-szótáramban, amikor észrevettem, hogy a durva hangok és mozdulatok megsz∫ntek. A körém gy∫lt emberek mosolyogtak. És nem úgy, ahogy én mosolyogtam volna, ha találtam volna egy pénzes seggfejt, aki bennakadt a barriómban. „El auto es busto” – magyaráztam, miközben felnyitottam a tet√t, az olyan férfiak magabiztos mozdulatával, akiknek fogalmuk sincs, mit csinálnak. „Mi amigo es mecanico” – mondta egy fickó a tömegb√l. Két barátjával megragadta a lökhárítókat és eltolták az autót egy lakótömbnyire onnan, a sarkon túl. Egy nagydarab ember jött ki az egyik házból, annyi id√s lehetett, mint én. Megrázta a kezemet és kivette a kocsi légsz∫r√jét. Amíg a nagydarab a karburátort vizsgálgatta, a tömeg is munkához látott. Egy gyerek szerszámokat hozott. Egy másik beült a sof√rülésre és a nagydarab fickó utasítására indítgatta a motort. Két fiatalember odagurított egy hordó benzint, és öntöttek bel√le a tankba. Egy öregember hozott egy kancsó vizet valamelyik másik házból. Az akkumulátort vizsgálgatta, és töltött az ablaktörl√ tartójába, ha már ott tartott. Egy másik ember levette az elosztó tetejét, és azt nézegette. Kivette a gyertyákat, megnézte a foglalatot. Egy harmadik az üzemanyag-vezetéket vette ki és szívogatta – a benzint a földre köpte. A nagydarab szétszedte az üzemanyagpumpát. Az elosztós ember elt∫nt egy id√re, és kitisztított gyertyákkal tért vissza: ezeket ráillesztette a régi vezetékekre. Mások a radiátort és az olajat nézték meg. „Él egy nagynéném Union Cityben, New Jerseyben” – mondta valamelyikük. Nagyjából ennyit tudott mindenki angolul. Egy óra elteltével a nagydarab fickó megrázta a fejét. Nem lehetett megcsinálni. Ami engem nem zavart annyira. Az autónak még mindig rákszaga volt, és majd szerzek egy másikat a hotelbeli FlubaTourtól. De most diplomáciai gondom adódott. A seregnyi autószerel√ nem akart pénzt elfogadni semmiképpen. Egy

18