A Budapesti Negyed jelenlegi tematikus számának olvasói a Magyar Tudományos Akadémia Felolvasótermében március 25

A Budapesti Negyed jelenlegi tematikus számának olvasói a Magyar Tudományos Akadémia Felolvasótermében 2005. március 25.-én megtartott „Lánchíd-konferencia” előadásainak szerkesztett változatát tarthatják kezükben. A tudományos találkozót, amely a görög kereskedőknek, és a görög tőkének az Osztrák-Magyar Monarchiában játszott szerepével foglalkozott a Habsburg Történeti Intézet és a Magyarországi Görögök Kutatóintézete szervezte a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával. A konferencia időpontja, helyszíne, s mindenekelőtt címe tudatosan szimbolikus volt. Maga az időpont, március 25-dike az 1821-es görög szabadságharc kirobbanásának évfordulója, a modernkori Görögország szimbolikus születésnapja, amely a mi 1848. március 15-dikénkhez hasonló szerepet játszik a mai görögök nemzettudatában. Szimbolikus azonban a helyszín is, hiszen a Magyar Tudományos Akadémia székházának felépítéséhez a legjelentősebb összeggel, nyolcvanezer pengő forinttal báró Sina Simon (1810–1876) görög bankár és kereskedő, a magyar reformkor bőkezű mecénása, a magyar kultúra és tudomány nagyvonalú támogatója járult hozzá. Végül többszörösen szimbolikus a címben szereplő Lánchíd maga. Egyrészt kétségtelen, hogy az elmúlt másfél évszázad alatt, a Magyarországot reprezentáló tárgyi emlékek közül a legfontosabb szimbólumok egyikévé vált. Az államiságot jelképező korona mellett ma ez a legáltalánosabban elfogadott, s mindenekelőtt a modern magyar nemzeti létet jelképező szimbólum. Másfelől létrehozása már a kezdetektől igazi nemzetközi vállalkozás volt. Az ötlet a „legnagyobb magyartól” Széchenyitől származik, a tervezés azonban már angol részvétellel történt, a megvalósítás pénzügyi feltételeinek megteremtésben pedig a Rotschildok, s a később bekapcsolódott Wodianer Sámuel és fia bankház mellett a kezdetektől kiemelkedő szerep jutott a bécsi görög bankár Sina Györgynek. A mai európai társadalom fejlődése szempontjából is fontos tanulsággal szolgálhat, hogy a fenti nemzetközi vállalkozáshoz miként nyújtott természetes keretet a Habsburg Birodalom. A Habsburg Történeti Intézet azért vett részt a konferencia szervezésében, mert működésének egyik fontos célja a nemzetek feletti birodalmi szerveződés történeti kontextusának feltárása, s működésének a mai európai integráció szempontjából is fontos tanulságokkal szolgáló vizsgálata. Budapest város- és társadalomfejlődése szempontjából is fontos a monarchiabeli görög kereskedők szerepe. Oszlatja a zsidóság szerepéről szóló sztereotípiákat. A konferencia másik társzervezőjét, a Magyarországi Görögök Kutatóintézetét 2003. decemberében alapította meg a Görög Országos Önkormányzat. Létrehozása újabb jele annak, hogy jelenleg Magyarországon egy sokszínű közösségi életet élő görögséggel van dolgunk. Ez a görögség ma iskolákat tart fenn, kulturális egyesületeket működtet, könyveket,

2 folyóiratokat ad ki. Viszonylag kis létszáma ellenére, jelenléte jól érzékelhető Magyarország szellemi és gazdasági életében egyaránt. Kétségtelen, hogy ez a mai görögség döntően az 1946–49-es görögországi polgárháború után Magyarországra került menekültekből, és azok leszármazottaiból áll. A kilencvenes évek óta azonban a mai görögség saját elődjeként ismeri el és ismeri fel azt az egykori görög kereskedő diaszpórát, amely a 19. század folyamán rendkívül fontos szerepet játszott a magyarországi polgárosodásban. Annak illusztrálására, hogy milyen típusú, büszkén vállalható örökséggel van dolgunk, a konferencia előadások bevezetőjeként mutatjuk be báró Sina Simonnak a Magyar Tudományos Akadémiához írt leveleit. Fokasz Nikosz – Gerő András

3

Tekintetes magyar tudós Társaság! A tudomány hatalom; oly hatalom, mely egy részről kutatásai s találmányai által a lelketlen természet felett vív ki mind több s több győzelmet s azt mintegy adózójává teszi, más részről fényt árasztó szövetnékénél fogva, a szellemi s erkölcsi világban szintúgy szétoszlatván lassanként a tudatlanság s előítéletek ködeit, midőn az értelmet fejti, a szívet nemesíti, a Valónak megismerésére s megkedvelésére vezet, egyszersmind a társadalmi hiányokból származó bajokat is orvosolja; s ekép egyént, nemzetet s végre az egész emberi nemet azon tökély s boldogságra képes emelni, melyben az Alkotó eszes teremtményeit adományai által, ha ezekkel kellően élni tudnak és akarnak, e földön részesíteni kívánta. Ez okból tartatának a tudományokat előmozdító eszközök s intézmények míveltebb nemzeteknél, régi s újabb időkben, mindenkor köz figyelemre és különös pártolásra méltónak. Ide sorolható a magyar akadémia is, melyet áldozni kész dicső honfiak, bölcs uralkodók helyeslése és pártfogolása mellett létesítettek, s melynek alapszabályait legújabban most uralkodó felséges fejedelmünk is legkegyelmesebben megerősíteni méltóztatott. Ezen üdvős intézet gyarapításához kívánván részemről is járulni, a végre, hogy az akadémia saját, hozzá illő lakhelyre annál hamarább tehessen szert, nyolcvanezer pengő forintot szentelek oly módon, mint ezt ide mellékelt alapító levelem tartja. Méltóztassék a Tekintetes Társaság ez ajánlatomat s egyszersmind abbeli őszinte kívánatomat szívesen fogadni, hogy e tudományos intézet működéseit a nemzet érdekében, mentűl dúsabb siker koszorúzza! Különös tisztelettel A Tekintetes Társaság Bécs, Augusztus 14én 1858

alázatos szolgája Báró Sina Simon

4 Bácskai Vera

A görög kereskedők szerepe a főváros polgárosodásában A pesti görög kereskedők nyelvi-népi összetétele korántsem volt homogén: görögök mellett szerbek (ők voltak többségben) valamint makedo-románok és albánok alkották a csoportot. Egységüket a közös görögkeleti vallás és a 18. század végéig egységes egyházszervezet biztosította. A népi, nyelvi elkülönülés Pesten az 1780-as években egyházszervezeti elkülönüléshez is vezetett: a régi, alapjaiban még török-kori, a Belváros szélén álló templom a szerbeké maradt, a Duna-parton pedig az 1790-es években felépült az új templom, amelyben a görögök és a makedo-románok (vlachok) felváltva tartottak istentiszteletet, mindegyikük saját papjával. Az utóbbi egyházközségben a görögöké volt a vezető szerep. Ez az egyházi szervezet egyúttal a pesti görögök kommunitása is volt, mely nemcsak a vallásgyakorlást, hanem a pesti görög nemzet rendjének fenntartását is feladatának tartotta. Nem meglepő tehát, hogy a vallás maradt identitásuk meghatározó eleme. Jellemző, hogy végrendeleteikben kikötötték, hogy az örökösök csak akkor juthatnak a hagyaték őket megillető részéhez, ha – bármely nemzet lánya/fia legyen is – az, akivel házasságot kötnek feltétlenül görögkeleti vallású legyen. Többségük Macedóniából származott, és szinte kivétel nélkül kereskedelemmel, kis- és nagykereskedelemmel foglalkoztak. Hivatalos, hatósági elnevezésük török alattvaló volt, a köznyelv azonban egyszerűen görögöknek titulálta őket. Ha kezdetben ez vallásukra utalt, a görög név egyre inkább kereskedőt jelölt, azzal egyenértékű vált. Jellemző, hogy kisebb városokban e kereskedőket nemcsak a lakosság, de a városi tanács sem nevezte – egyébként ismert – eredeti vezetéknevükön, hanem egyszerűen Görög Tamásnak, Péternek, stb titulálták őket. Pesten a görögkeleti vallású kereskedők száma már a 18. század első évtizedében meghaladta a magyarokét és németekét. Nagyarányú bevándorlásuk azonban az 1718. évi pozsareváci békeszerződés, illetve az azt követő kereskedelmi szerződés után indult meg. E szerződés ugyanis kimondta, hogy mind az osztrák, mind a török birodalom kereskedői áruikért csak egy vámnál tartoznak 3 % vámot fizetni. Ez a görög kereskedőknek igen nagy előnyt biztosított, mivel árujukat jóval olcsóbban tudták értékesíteni, mint a portékákat a külföldi kereskedőktől, vagy óbudai zsidók közvetítésével beszerző magyar és német kereskedők. A görögök jelentős része tranzitkereskedelmet folytatott: balkáni árukat, magyarországi terményeket szállítottak Bécs felé, visszaútjukon pedig a nyugati iparcikkeket hozták. E kereskedelem lebonyolítása szempontjából a pesti telephely, a város központi

5 geográfiai helyzete és jó közlekedési adottságai miatt is ideális volt: ezért nemcsak új betelepülők nyitottak itt boltot, hanem más magyarországi városok görög kompániáinak tagjai közül is sokan költöztek Pestre. Az 1735-ben összeírt 47 kereskedőnek több mint a fele került ki közülük, s ezek árukészletének értéke messze meghaladta a magyarokét és németekét. Számuk a század folyamán állandóan szaporodott: az 1760-as években elérte a százat, a 70-es években már jócskán meghaladta a kétszázat. Ekkor a pesti kereskedőknek mintegy 70 %-a közülük került ki, és – a helyiek szívós ellenállása dacára – számosan vétették föl magukat a kereskedelmi testületbe, mely tagságának kétharmada 1780-ban már közülük került ki. A görög kereskedők tevékenységét mind a rivális német és magyar kereskedők, mind a bécsi udvar igyekezett korlátozni. A katolikus kereskedők azt követelték, hogy – olcsóbb áraik miatt – tiltsák el őket a vásárokon kívüli kiskereskedelemtől. A kormányszervek pedig nem akarták, hogy Pesten egy Béccsel rivalizáló kereskedelmi központ alakuljon ki, ezért szorgalmazták állandó letelepedésüket, ami elvágta volna balkáni kereskedelmi kapcsolataikat. Az udvarnak a görög kereskedőkhöz való viszonya a balkáni politikától, a Török birodalommal kialakított viszonytól függően is ingadozott. Több ízben a város elhagyására kötelezték őket, a század első felében gyakorta záratták be boltjaikat tiltott kiskereskedelmi tevékenység ürügyén. Valamelyes támogatást csak a városi tanács részéről élveztek, amely a lakosság olcsó árukkal való ellátását tartotta szem előtt. Hogy e kedvezőtlen körülmények ellenére tevékenységük fölöttébb sikeres volt, azt nemcsak vámkedvezményüknek, hanem elsősorban hagyományos, a testületi kereskedőkétől eltérő üzletpolitikájuknak köszönhették. Már korábban is bekapcsolódtak magyarországi termények és állatok jövedelmező kivitelébe, azaz olyan üzletágba, amelyet a pesti, elsősorban iparcikkek árusításával foglalkozó testületi kiskereskedők nem preferáltak. A balkáni (ekkor törökországi áruknak titulált) gyapjú, dohány, különféle bőrök, kávé, cukor, fűszerek, déligyümölcs, stb. értékesítése is kívül esett a helyi kereskedők profilján. Ezért nagybani kereskedésüket a helyi kereskedők elfogadták, annál is inkább, mert ez őket is olcsóbb áruhoz juttatta. A konfliktusokat az okozta, hogy sok görög kereskedő kiskereskedést is folytatott a boltjában. Vámkedvezményüknek köszönhetően nemcsak a török árukat forgalmazták kedvezőbb áron, hanem a nyugati iparcikkeket is, amelyeket azért tudtak olcsóbban árusítani, mert közvetlenül az előállítótól szerezték be. A nagy volumenű kereskedelemmel foglalkozók tőkéje messze meghaladta a helyi kereskedőkét, családi kapcsolataik révén pedig jóval hitelképesebbek voltak, mint amazok. A tranzitkereskedelembe bekapcsolódó görögök üzleti tevékenységük felvirágoztatása érdekében nem riadtak vissza a szabályok megszegésétől sem. Éltek azzal a lehetőséggel,

6 hogy beviteli tilalommal sújtott árukat is szállíthattak Ausztrián keresztül a lipcsei és boroszlói vásárokra, ahonnan, arra hivatkozva, hogy az ott vásárolt iparcikkeket Törökországban kívánják értékesíteni, Ausztrián keresztül Magyarországra hozták, és Pesten adták el. Ennek előnyeit a testületi kereskedők is élvezték, mert így a drágább és rosszabb minőségű osztrák árucikkek helyett jutányosan hozzájuthattak a vevők által ismert és megszokott nyugati árufajtákhoz. Mivel azonban a tilalom ellenére a görögök is árusították boltjaikban e cikkeket, az előnyök eltörpültek a növekvő konkurencia hátrányaihoz képest. Ezért a század közepén újabb rendszabályok életbeléptetését követelték a görög kereskedők ellen, panaszolva, hogy boltjaikkal az egész várost elárasztják, és olyan forgalmat bonyolítanak le, hogy a helyi kereskedők alig tudnak napi 4–5 forint értékű árut eladni. A görögök a kereskedésre legalkalmasabb helyeket foglalták el: a fő útvonalak mentén, a kapuk mellett, szinte minden eladó házat megvásároltak, és még a boltbéreket is túlfizették, nehogy a jó helyeken lévő boltok más kezére jussanak. A görögök kiemelkedő gazdasági szerepének azonban nem a katolikus kereskedők konkurenciája, illetve az általuk befolyásolt tanács rendszabályai, hanem kereskedelmük modern, újszerű alapjait megszüntető állami rendelkezések vetettek véget. 1772-ben megszüntették a pozsareváci békeszerződés által biztosított vámelőnyt, 1774-től pedig csak azoknak a török alattvalóknak engedték meg a szabad kereskedést, akik a királynőnek hűségesküt tesznek és családjukkal együtt itt megtelepednek. A hűségeskü letételével elvesztették törökországi vagyonukat, és meglazultak kereskedelmi- és hitelkapcsolataik is. Ez időtől üzleti kapcsolataik kiépítésében egyre inkább Bécs felé fordultak. A század végén elapadt a korábbi nagy bevándorlási hullám: a görög közösség lélekszáma a 19. század első felében ezer körül mozgott. Fél évszázados virágzó tevékenységük azonban nem múlt el nyomtalanul. Kereskedelmi központtá a város helyzeti előnyét, az ország gazdasági erősödését kihasználó és kiszolgáló görög kereskedők tették Pestet a 18. század derekától kezdve. Olyan lendületet adtak a város fejlődésének, hogy azt a hetvenes években bekövetkezett visszaszorításuk, korlátozásuk sem tudta megállítani. Az űrt, amelyet a kereskedelmi életben maguk után hagytak, kezdetben a bécsi nagykereskedők igyekeztek betölteni, a terménykereskedelemben játszott szerepüket pedig a század végétől a zsidó kereskedők vették át (akik ellen a testületi kereskedők ugyanolyan módszerekkel harcoltak, mint korábban a görögök ellen). A görögök szerepe Pest kereskedelmi központtá emelésében, a modernebb üzletvitel meghonosításában közismert tény. A történetírás sokáig azt vallotta, hogy az 1772–1774. évi rendeletek kiiktatták a görögöket a pesti kereskedelmi életből. Egyesek visszatértek

7 hazájukba, mások, éppen legvagyonosabb részük, nemesi címet és birtokot szerezve kivonult az üzleti életből és a polgári társadalomból. Az utolsó évtizedek kutatásai – elsősorban Vörös Károly munkái, és saját kutatásaim – azt tanúsítják, hogy a görög kereskedők nem tűntek el Pest kereskedelmi életéből, és – a nemesítetteket is beleértve –mind tevékenységükben, mind városi, esetenként politikai közszereplésükben megőrizték a polgári értékeket. Bár domináns szerepüket a kereskedelemben elvesztették, a bőr- és papíráru forgalmazását még a 19. század első felében is uralták. Számos, üzleti tevékenységét az előző század végén indító és jelentős vagyont felhalmozó család – mint a Derra, Dumcsa, Lyka, Manno, Nákó, Szacelláry családok – első és második generációjának tagjai sok esetben a nemesítés után is folytatták kereskedelmi tevékenységüket. Ők maguk, vagy utódaik betagolódtak a város vagyoni elitjébe, és egyre nagyobb szerepet vállaltak a közéletben – a választott polgárság tagjaiként a városi ügyekbe nyertek befolyást, részt vettek a gazdasági intézmények alapításában, egyesek az országos politika szintjén támogatták a nemesi reformtörekvéseket. Az ország és Pest polgári fejlődésében játszott szerepüket három nemesített család példáján szeretném bemutatni. Mindhárom család nemességet nyert tagja: Derra Naum, Takátsy György és a Vrányi fivérek egy-egy Macedóniából a 18. század végén bevándorolt textilkereskedő, illetve (az utóbbiak) egy papírkereskedő leszármazottai, tehát Pesten a második generáció képviselői. Maguk is először a kiskereskedelem ez ágát gyakorolták, a francia háborúk idején sokszorozták meg tőkéjüket, s ekkor szerezték meg nagy értékű bel- és lipótvárosi házaikat és egyéb ingatlanaikat. A nemesi birtokot és címet is a francia háborúk idején tett szolgálataik – katonaállítás, nagyobb összegű kamatmentes kölcsönök – elismeréseként kapták. Kereskedelmi tevékenységüket a nemesítés után is tovább folytatták, sőt, éppen ezt követően tértek át a nagykereskedésre. Az apja halála után két évvel, 1822-ben nemesített Takátsy György 1826-ban folyamodott nagykereskedői jogért. Két évvel később török árukat forgalmazó cégében öt segédet foglalkoztatott. Öt háza volt, számos mezőgazdasági ingatlan bírt, és egyedül házbérből eredő jövedelme évi 5800 forintra rúgott. Hasonlóképpen – a század közepéig – működtették papír nagykereskedésüket az 1825-ben nemesített Vrányi testvérek, Argir és Konstantin is, akik többek között a megyei és kormányhivatalokat látták el papíráruval. Őket nem jellemezte a tőke ingatlanokba fektetése: egyetlen házuk volt, amelyet a fivérek közösen laktak, a fennmaradó lakások kiadása így is évi 3900 forint házbérjövedelmet biztosított számukra. Derra Naum vászonkereskedő 1820-ban nyert nemesi rangot, és ugyanez évben kapta meg a nagykereskedési jogot is. 1828-ban két segédet foglalkoztatott, három pesti és

8 három budai háza csaknem ötezer forintot jövedelmezett évente, emellett mindkét városban terjedelmes szántó-, rét- és szőlőbirtokokkal rendelkezett. Az 1830-as évek végén Takátsy György és Vrányi Argir már terménykereskedelmet is folytatott, az utóbbi az 1840-es években pedig már kizárólag váltóügyletekkel foglalkozott. Mindketten vagyonos görög polgárcsaládok lányaival kötöttek házasságot és megmaradtak a Polgári Kereskedelmi Testület kötelékében, de ugyanakkor a Pesti Kereskedelmi Bank alapító tagjai közé tartoztak. Közéleti tevékenységük – mindketten választott polgárok voltak – a városi ügyekre korlátozódott. A kereskedelmi tevékenységet azonban csak a nemességszerző generáció folytatta. Az ő (a 40-es években bekövetkezett) haláluk után az utódok felhagytak vele, vagy csak rövid ideig és kevés sikerrel folytatták, mint például az egyik Derra lánnyal összeházasodott Vrányi György. A harmadik generáció tagjai főként pesti ingatlanaik házbérjövedelméből éltek, nem túl sok hasznot hajtó nemesi birtokaikat nem növelték újakkal. A városi ingatlanvagyon megsokszorozásában a Vrányiak jeleskedtek leginkább: György az 1850-es években öt újabb ingatlant vásárolt kétszázezer forintot meghaladó értékben, fivére Sándor pedig egyetlen évben hármat hatvanezer forintért. A harmadik generáció kivonulása a gazdasági életből nem egyedül a nemesített görög családokat jellemezte: így például a komáromi származású Dumcsa Demeter terménynagykereskedő négy fia közül csak a két idősebbet irányította kereskedelmi pályára, egyikük hamarosan visszavonult, a második a maga három fia közül egyet sem nevelt utódjául, lányait pedig katonatisztekkel házasította össze. A cég folytatója veje és társa, a család másik ágából származó Dumcsa Ignác lett, aki apósa halála után a terménykereskedéssel és szállítmányozással foglalkozó cég tevékenységének súlypontját mindinkább a banküzletre helyezve folytatta az 1850-es évekig. A hiteléletben betöltött jelentős szerepét jelzik pozíciói: 1859-ben a Pesti Kereskedelmi Banknak (amelynek első részvényesei közé tartozott) cenzora, az Osztrák Nemzeti Bank fiókintézetének igazgatója, a Lloyd társaság vezetőségének tagja volt. A cég folytonosságának megszakadása a harmadik generációnál nem csak a görög kereskedőket jellemezte, igen gyakori jelenség volt a német és magyar nagykereskedők családjában is. A sikeres második generáció tagjai igen gyakran katonatiszti, tisztviselői pályára irányította a fiúkat, a lányoknak pedig egyre kevésbé kerestek férjet a vagyonos kereskedőcsaládokból, hanem az értelmiségi-tisztviselő-katonatiszt vőket preferálták. Ekkor már körükben is inkább a társadalmi presztízs emelése és kevésbé a vagyon gyarapítása határozta meg a párválasztást. Míg azonban a 19. század eleji pesti nagykereskedő családok

9 jelentős része a század második felében eltűnt a város legvagyonosabb polgárainak köréből, a görög kereskedőcsaládok feltűnően nagy számban képviseltették magukat a leggazdagabb háztulajdonosok között. Azaz a kereskedelemből felhalmozott tőkéjüket egy tipikusan városi jövedelemforrás, a házbérjövedelem kiaknázására használták fel. (Vörös Károly mutatott rá először az 1873. évi legnagyobb adózók vizsgálatánál a régi görög kereskedőcsaládok utódainak kiemelkedően nagy számára a nagy jövedelmet élvező háztulajdonosok között.) Ha ki is vonultak a gazdasági életből, jövedelemszerzésükben polgári mintát követtek, nem is beszélve arról, hogy értékes ingatlanaik hozzájárultak a város urbanizációjához, a nagyvárosi városkép kialakításához. A három család közül a nemességbe való erőteljesebb beilleszkedési törekvés a Derra család pályáját jellemezte, amelyet rokoni szálak fűztek báró Sina Györgyhöz is. A család pesti ágának alapítója, Athanász, Moskopoljéból származó vászonkereskedő az 1770-es években telepedett le Pesten, 1772-ben a Belvárosban vett házat, 1784-ben nyert polgárjogot. Rövidesen követte őt fia (vagy testvére), Naum, aki szintén vászonkereskedőként nyert polgárjogot 1793-ban. Felesége az 1783-ban nemesített Mocsonyi, másképpen Popovich görögkeleti kereskedő lánya volt, ő maga 1820-ban nyert nemesi rangot, a városnak az 1805. évi ínség idején nyújtott 10.000 forint kamatmentes kölcsön elismeréséül. Ugyanez évben folyamodott nagykereskedői jogért, amit el is nyert, és cégét haláláig, az 1840-es évek elejéig működtette. Tőkéjének jelentős részét ingatlanokba fektette: több háza és mezőgazdasági ingatlana volt Pesten, Budán és Miskolcon, ehhez járult a morodai nemesi birtok. Naum tehát a nemesítés után sem hagyott fel üzleti tevékenységével, öt fia közül feltehetően csak Anasztáz vett részt egy ideig az apai cégben. Önálló kereskedést nem folytatott, erre következtethetünk abból, hogy 1839-ben mint földbirtokos és táblabíró szerzett polgárjogot. Úgy tűnik, hogy inkább a közéleti, politikai szerep iránt vonzódott. Vezető szerepet töltött be a Hídegyesületben, ennek igazgatója is volt, így került kapcsolatba Széchenyivel, aki estélyein és ebédjein is megjelent, mint ahogy ő is meghívást kapott a gróf – igaz, polgári vendégek és vállalkozási társai számára rendezett – vacsorájára. Szintén nemesi családból származó felesége a Nőegylet egyik vezetője volt. Derra társadalmi presztízsét nyilván növelte, hogy nővére, Katalin révén az egyik legnevesebb és -vagyonosabb bécsi bankár, Sina György sógora volt, ennek is szerepe lehetett Széchenyivel való gyakori érintkezésében. Vagyona, összeköttetései és liberális politikai nézetei egyengették befogadását a nemesi körökbe: 1848-ban tagja lett az Ellenzéki Körnek, fia, Konstantin a szabadságharcban honvédhadnagyként szolgált és a forradalom bukása után Londonba emigrált. A nemesi életformába való beilleszkedés tehát Anasztáz esetében nem a birtokai jövedelméből élő,

10 tétlen földesúrrá válást jelentette, testvéreinek pályája azonban már inkább emlékeztet a nemesedett polgárról kialakult sztereotípiára. Naum özvegye 1847-ben bekövetkezett halálakor öt fiára, két lányára, valamint elhalt harmadik lányától származó unokájára testálta vagyonát. A fiúk közül Konstantin, aki egy időben Sina báró pesti megbízottja volt, néhány hónappal később követte őt a sírba (az ő lányát, Katalint, az özvegyen maradt édesanya, a szintén vagyonos kereskedőcsaládból származó Dumcsa Anna nevelte fel, és adta feleségül Vrányi Györgyhöz). Anasztáz 1851-ben hunyt el, három gyermekének jelentősebb gazdasági vagy politikai szerepéről nincs adatunk. Anasztáz fivére, Mihály földbirtokosként szerepel a hagyatéki eljárásban, és a végrendelkező megítélése szerint tékozló életet élt, hasonlóan két másik fivéréhez, a főhadnagyi rangot betöltő és éppen csődeljárás alatt álló Sándorhoz és Naumhoz. Utóbbi, mivel – anyja tilalma ellenére – feltehetően nem görögkeleti vallású lányt vett feleségül, nem részesült a vagyonból, és csaknem nincstelenül halt meg 1868-ban. Inkább a lányág mutatkozott sikeresnek, mint tudjuk Katalin Sina báró felesége volt, és Ilona is nemeshez ment férjhez, de ők mindketten Bécsben éltek. A Derra vagyon tehát nem bizonyult olyan tartósnak, mint a két másik nemesített családé, akiknek tagjai még 1873-ban is előkelő pozíciót foglaltak el a pesti virilisták rangsorában. A Derrák neve ekkor már nem szerepelt a legnagyobb adót fizetők között. A görög kereskedők a 18. századtól fokozatosan betagolódtak a pesti polgári társadalomba, némelyük a nemesség részéről is befogadást talál. Görög identitásukat azonban nem adták fel. Erről tanúskodnak a görögkeleti egyházra és elsősorban a görög templomra és iskolára tett kisebb-nagyobb adományok. Kiemelkedő bőkezűséget tanúsított Takátsy György 1820-ban elhalálozott apja, Konstantin, aki tizenkétezer forintos kegyes adományainak mintegy kétharmadát testálta a görögkeleti egyházra, elsősorban a görög-oláh templomra. Ötezer forintot szánt a pesti görög iskolának, az esetben, ha a „macedon vallach befolyástól szabad marad”, azaz valóban görög iskola lesz. Nemcsak pesti egyházközösségükhöz, de hazájukhoz is szorosan kötődtek, sorsa nem volt közömbös számukra. A 18. század végén még az első generáció kereskedelmi és rokoni kapcsolatai révén állandó összeköttetésben voltak a hazaiakkal. E kapcsolatot erősítette, hogy a magyarországi görögök egyik szellemi vezére Zavirász György egy ideig Pesten élt, gazdag könyvtárát is a pesti görög egyházra hagyta. Pesten is megalakult a titkos Baráti Társaság, mely szoros kapcsolatban állt Rigasz Velesztinlisz bécsi mozgalmával. A görögök nemcsak figyelemmel kisérték, de támogatták is a görög szabadságharcot. Takiadzisz Miklós pesti

11 görög kereskedő veje, Lászánisz György Ipszilandi Sándor belső munkatársa lett, és 1821ben, amikor Ipszilandi seregéből sebesültek érkeztek Pestre, a görög lakosság minden módon támogatta őket. Egy más ügyben keletkezett tanúvallomásból tudjuk, hogy Vrányi Konstantin tizenötezer forinttal segítette a szabadságharcosokat. E véletlenszerű szórványadatok csak jelzései annak, hogy a görög közösséget, pesti kötődésük, jelentős gazdasági pozíciójuk és társadalmi befogadásuk ellenére, milyen szoros szálak fűzték Görögországhoz.

12 Kerényi B. Eszter

A magyar kultúra görög mecénása Báró Sina Simon szerepvállalása a művészetek, a tudományos élet támogatásában és az Akadémia palotájának megépítésében Amikor báró Sina Simonnak, a család utolsó férfitagjának mecénási tevékenységéről beszélünk (ezen belül is különösképp a Magyarországon folytatottról), akkor nem szabad elfeledkezni arról a gondos neveltetésről, amely mintegy megalapozta a művészetekhez és a tudományhoz való vonzódását. A gimnáziumot Bécsben végezte, s ugyanitt az egyetemen filozófiát, történelmet és gazdaságpolitikát hallgatott. Nagy hatással volt rá Ludwig Rembolt, akit a későbbiekben liberális nézetei miatt eltanácsoltak az egyetemről.1 Kiváló nyelvtehetség volt: a családban és a környezetében használatos görög, magyar és német mellett angol, francia és olasz nyelven is beszélt. Nyilvánvalóan nagy hatással volt jellemének alakulására a korabeli Bécs hangulata, pezsgő szellemi és művészeti élete, de minden bizonnyal ennek az időszaknak a képlékeny politikai viszonyai is hatottak rá: a napóleoni háborúk, a Bécsi Kongresszus, az 1821-ben kezdődött görög szabadságharc, 1848 eseményei, a feudalizmus gazdasági hanyatlása és a polgárság felemelkedése. Magyarországhoz való vonzódását nagyban elősegítette az a tény, hogy gyermekkorában a nyarakat Simontornyán, a család Tolna megyei birtokán töltötte, valamint az, hogy Józsa Zsigmond személyében magyar nevelője is volt. Ő volt az, aki a magyar nyelv mellett „vele a magyarországi intézményeket, szokásokat és érdemeket megismertette”.2 Magyar nevelőjéhez annak haláláig mély, bensőséges kapcsolat fűzte. Ugyanakkor barátság fűzte Eötvös Józsefhez és Deák Ferenchez, akitől (a hagyomány szerint) édesapja temetésén sírva kérte, hogy „legyen vezére s tanácsadója a magyar hazafiság pályáján, mert ő inkább akar lenni magyar nagybirtokos és hazafi, mint üzletember és világpolgár”.3 Báró Sina Simon, édesapjához hasonlóan jó kapcsolatban volt gróf Széchenyi Istvánnal. A Sina bankház volt a gróf magánvagyonának kezelője. Sina Görgy az első volt, aki támogatta a Lánchíd megépítését, ha ő nem áll akkor Széchenyi István mellé, akkor a vállalkozásban résztvevő többi bankár meggyőzése is nehézkesebb lett volna. Sina Simon apjához hasonlóan segített Széchenyi 1

Γεώργιος Λάιος: Σιμών Σίνας. Αθήνα, 1972. 31. Tóth Lőrincz: Emlékbeszéd hodosi és kizdiai báró Sina Simon felett. In: Értekezések a társadalmi tudományok köréből, MTA 4. kötet, Budapest, 1876, 11. 3 Tóth, i.m. 16. 2

13 elképzeléseinek végrehajtásában: a korszakban megalakuló és virágzásnak induló közintézmények egyik legnagyobb mecénása lett. A báró első titkára is a gróf egyik legkiemelkedőbb munkatársa, Tasner Antal volt, aki egyébként a Lánchíd-társaság titkáraként is tevékenykedett. Báró Sina Simon 1856-ban, atyja, György halálakor a Habsburg birodalom egyik leggazdagabb főura lett. Öröksége mintegy 80 milliónyi forint vagyont jelentett, a 29 családi uradalom földje 241ezer hold volt.1 Ennek tudatában érthető, hogy miért nem vonzották annyira az üzleti életben rejlő lehetőségek. A kortárs Tóth Lőrinc szavaival élve: „az atyjától öröklött milliókat nem szaporította, nem hordott vizet a tengerbe” 2. Számára a pénz csak eszköz volt, ennek segítségével tudott főúrhoz méltón élni és jót cselekedni. Gyorsan és bőkezűen adott támogatást, ha a bajok pillanatnyi orvoslására volt szükség, például árvíz- vagy tűzkárok esetén, esetleg gyárak bezárásakor. De átlátta, hogy a magyar kultúra és gazdaság fejlesztése terén a hazai intézmények gyámolításával lehet hosszabb távú eredményeket elérni. Ezért szívesen segített például minden hazai gazdasági kezdeményezést. Az 1857-ben megalakult Magyar Gazdasági Egyesületnek induláskor tízezer forintot adott.3 Mikor 1853-ban Entz Ferenc, a korszak legnevesebb szőlésze és kertésze megnyitotta gyakorlati kertészeti iskoláját, saját költségén öt fiút küldött oda tanulni.4 Pályadíjak kiírásával, találmányok jutalmazásával támogatta a hazai mezőgazdaságot.5 Sina Simon birtokai számos alkalommal szerepeltek gazdasági kiállításokon jó eredménnyel.6 Évekig az ő támogatásával jelenhettek meg a Gazdasági Lapok és a Budapesti Szemle7,8 Sina nemzetünk akkoriban formálódó legfontosabb kulturális intézményeit részesítette támogatásában, felismerve ezek szükségszerűségét a magyar nép kulturális és szellemi fejlődésében. Így fölkarolta a Nemzeti Színház, a Képzőművészeti Főiskola és a Nemzeti Múzeum ügyét is. Amikor tudomást szerzett arról, milyen szegényes a berendezése a Magyar Nemzeti Múzeum éremtárának, 2000 forintot adott a hiányosságok pótlására. A Nemzeti Színházat többször is segítette, összesen mintegy 1

Tóth, i.m. 1; Vereby Soma: Magyar mágnások életrajzi és arcképcsarnoka, Pest, 1862, 14. Tóth, i.m. 28. 3 Hölgyfutár, 1857. november 6. 1107. 4 Vasárnapi Újság, 1876. április 23, 257–258. 5 Vasárnapi Újság, 1857. január 11, 18–19, november 8, 487. 6 Vasárnapi Újság, 1856. május 18. 175, 1858. december 5, 584–585, 1859. június 12, 283. 7 Jellemző, hogy a báró úgy is támogatta a Gazdasági Lapokat, hogy gazdasági tisztjeinek előfizetett, tehát egyúttal az újság támogatása mellett az alkalmazottainak a továbbképzését is elősegítette. 8 Hölgyfutár, 1856. december 31. 1145. 2

14 25.000 forint összeggel.1 A Színház nyugdíjintézetét is többször segítette adományaival, valamint – egy-egy fellépésük alkalmából – szívesen megörvendeztette a színház tehetséges művészeit kisebb-nagyobb értékű emléktárgyakkal. Továbbá, mintegy 6.000 forinttal támogatta a Nemzeti Casinót, mert noha ő maga ritkán látogatta, átlátta annak fontosságát.2 Azonban a legfontosabb és legnagyobb összegű támogatást hazánkban a Magyar Tudományos Akadémia javára nyújtotta. A magyar kultúra e fellegvárának, mely az ország gazdasági, társadalmi, kulturális és tudományos fejlődésének szellemi irányítását tűzte ki célul, még az 1850-es években sem volt állandó székhelye. 1825–30 között az üléseket még Pozsonyban, a főrendek termében tartották, Pest az igazgatósági üléseknek csak 1830, a nagygyűléseknek pedig 1831 óta volt otthona. Különböző helyeken (egy ideig például a Nákó-palotában) bérelt helyiségekben volt elhelyezve a könyvtár, ott tartották az igazgatósági és bizottsági üléseket. Végül 1859-ben gróf Dessewffy Emil, az MTA akkori elnöke felhívására közadakozás indult. 3 Még a nyilvános gyűjtés megindítása előtt, 1858. augusztus 14-én tette báró Sina Simon 80.000 forintos felajánlását, amely az első és legnagyobb magánadomány volt. A báró levele, és az adomány feltételeit rögzítő „Alapító-levél” Bécsben kelt.4 Azon meleg részvétemet melylyel a magyar nemzeti míveltség s tudományosság ügye és az ezen szent célok előmozdítására hívatott magyar akadémia iránt viseltetem, tettleg is bebizonyítani ohajtván, s kiindulva azon szempontból, miszerint kivánatos, hogy az említett magyar tudományos anya-intézet saját állandó lakhelylyel bírjon, hol nemes munkálkodását kényelmesen folytathassa s gyüjteményeit gondosan elhelyezhesse: következő alapítványt teszek… ezekkel a szavakkal kezdődik Sina alapítólevele. A benne foglaltak szerint a báró nyolc éven át évi 10.000 forintot utal át az Akadémia pénztárába a palota megépítésére, az első részlet 1858. november 1-jén, majd a többi részlet is minden év ugyanezen napján kerül kifizetésre. Az összeg kamata szintén az Akadémiát illeti, ez az évek során 14.700 forintot tett ki. Ez a hatalmas adomány nagyban hozzájárult a közadakozás sikeréhez, és a báró példája is sokakat követésre buzdított (bár a későbbiekben az adományok összege meg sem közelítette ezt az összeget). Érdekesség, hogy 1860-ban a 1

Tóth, i.m. 22. Tóth, i.m. 22, 24, 23. 3 Kemény Mária: A Magyar Tudományos Akadémia palotája. In: A Magyar Tudományos Akadémia palotája és a művészetek a XIX. században. Budapest, 1992, 119. 4 Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, Kézirattár, RAL 184/1858, és K 1268/o. (RAL Palotaépítési iratok 1858). 2

15 pesti görög nem egyesült egyházközség is 2000 forintos felajánlást tett az Akadémia javára. 1 Összehasonlításként említeném a következőket: mint köztudott, az MTA megalakulásakor gróf Széchenyi István egyévi jövedelmét ajánlotta fel az Akadémia javára, ez 60.000 forintot jelentett. Ugyanekkor gróf Károlyi György birtokai félévi jövedelmét, azaz 40.000 forintot, Andrássy György gróf 10.000 forintot ajánlott fel. 2 A bárót, nagy összegű adományának jelentőségét érdeme szerint elismerve, az Akadémia 1858. december 19-én igazgatósági tagjai közé választotta.3 Sina a későbbiekben egyébként még többször kiegészítette adományát kisebb-nagyobb összegekkel: így például amikor a díszterem kifestéséhez hiányzott a pénzösszeg.4 1867-ben Ligeti Antal, a korszak híres tájképfestője két nagy méretű képett festett az Akadémiának, Kubinyi Ferenc tiszteletbeli tag költségén. A „Hricsó vára” és „A Balaton Szigligetnél” című két festmény egy, Magyarország várait bemutatni szándékozó „sorozat” első két darabja volt. 1870-ben elkészült még két kép ebből a sorozatból, melyeket Sina finanszírozott: a „Trencsén vára” és a „Szepes vára a Kárpátokkal”. Sina Simon élete végéig igazgatósági tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának, s halálakor az 1876. május 29-i ülésen emlékbeszédet tartott felette Tóth Lőrinc (az életére, illetve adományaira vonatkozó adatokat tekintve máig ez az egyik legfontosabb forrásunk). A közintézmények mellett a vallási intézmények is számíthattak a segítségére. Bár jómaga görög nem egyesült vallású volt, nem volt olyan egyház, felekezet, amely ne számíthatott volna a segítségére. 2000 forinttal támogatta a gyors ütemben fejlődő Lipótvárosban az épülő Bazilika ügyét,5 de többször adományozott az evangelikus és a református egyház javára is. Egyszer fakadt csak ki haragosan a katolikus egyház ellen, nevezetesen amikor édesapja halálakor az elhunyt más felekezethez való tartozása miatt a gödöllői katolikus plébános nem tartott gyászmisét. Ekkor a plébános feljegyzése szerint a következő történt:

1

Vasárnapi Újság, 1860. január 29. Bácskai Vera és Nagy Lajos (szerk.): Széchenyi pesti tervei. Budapest, 1985, 308. 3 Hölgyfutár, 1858. december 31. 1199, Tóth, i.m. 3. 4 Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, Kézirattár, RAL 340/1867. 5 Hölgyfutár, 1856. december 12. 1065. 2

16 a gyászmise végett a jólelkű Báró Úr felizgattatott, úgy hogy egy alkalommal előttem több keserű nyilatkozatokra fakadt, miszerint mi, katolikusok a más hitűeket állatoknak tartjuk, s azokat mind a pokolba juttatjuk.6 Báró Sina Simon kora egyik legfontosabb ügyének a hazai oktatás segítését tartotta. A gyakorlati (pl. kertészeti, szőlészeti) oktatás mellett az elemi és a magasabb fokú nevelési intézmények működését is nyomon követte. Birtokain fontos feladatnak tekintette, hogy megfelelő képzésben részesüljenek az ott élők, így nem egyszer saját költségén taníttatott gyerekeket. Több helyen hozott létre alapítványt, ilyen volt például a Gödöllő-Hatvan-Lőrinci uradalomban 1857. július 20-án tett felajánlása,2 amely főként a szegényebb gyerekek tanszerrel való ellátását, ösztöndíjban való részesítését, és a tanítók jutalmazását szolgálta. Miután a népek boldogsága – a közjólét – egyenesen magában a népnevelésben rejlik: a magas kormány messzelátó bölcs intézkedéseit e részben is tehetségemhez képest őszinte jó szándékkal ohajtván támogatni és sikeresiteni – elhatároztam, hogy az oskolai nevelés szent célját, a jószágaimban létező oskolákban vallás különbség nélkül ösztön és szorgalmi dijjakkal, könyvek és írószerekkel az alább irt feltételek alatt előmozdítsam… írja alapítványa bevezetésében. Ugyanekkor tett báró Sina Simonné is ezen uradalmakban alapítványt magántanodára,3 ahol 12 katolikus és 12 helvét hitvallású fiatal lányt oktatott a tanórák utáni időben egy tanítónő különféle, a szegény sorsú lányoknak szükséges női munkákra. (Ez utóbbi alapítvány egészen 1925-ig működött, amikor is az akkor már koronauradalom nehéz helyzetére, valamint arra hivatkozva szüntették be, hogy amúgy is kötelező óra lett az iskolai kézimunka.) Mindkét esetben az volt az alapítványt tevők óhaja, hogy a tanulók év végi vizsgáztatásánál jelen lehessenek. Sajnos a későbbiekben ez nem így alakult, 1857 után a család nem jött többet Gödöllőre. Báró Sina Simon segélyekkel és megrendelésekkel támogatta kora legtehetségesebb művészeit. Magyarországon adományt adott Marastoni Jakab festőiskolájának,4 gyorssegélyt juttatott Izsó Miklós szobrászművésznek,5 megrendelésekkel látta el Palinay György festőművészt. Magyar festők műveiből egy 6

Historia Domus. A Gödöllői Római Katolikus Plébánia könyve, 1857. Gödöllői Városi Múzeum, TD 2005, 43. 1. 3 Gödöllői Városi Múzeum, TD 2005, 43. 2. 4 Hölgyfutár, 1856. december 19, 1097. 5 Tóth, i.m. 22. 2

17 képcsarnok felállítását tervezte a gödöllői kastélyban, melynek a hazai festők támogatásán kívül a kastély méltó díszítése is célja volt. Kétségkívül azonban Barabás Miklós a legismertebb azon magyar művészek közül, akiktől a báró alkotásokat rendelt. A művész (aki egyébként egyidős volt Sinával) saját maga számára vezetett jegyzékéből tudjuk, hogy több grafikát és festményt is készített a báró megrendelésére. A legnagyobb szabású ezek közül minden bizonnyal „A Lánchíd alapkőletétele” című festménye. A képet a báró rendelte a művésztől, hogy emléket állítson édesapjának, báró Sina Györgynek, a Lánchíd legjelentősebb befektetőjének. Bár vázlatokat már 1840 óta készített Barabás, az olajfestmény csak 1864-ben készült el. A festményen az ábrázolt személyeket a művész egy magyarázó tusrajza segítségével lehet azonosítani. Sina György Ürményi Ferenc, József nádor és Széchenyi István körében látható a képen. Az elkészült festményt Sina a Nemzeti Múzeum Képtárának ajándékozta, amely ezekben az években alapozta meg gyűjteményét. A képnek ismert egy kisebb olaj, illetve akvarell változata is.1 A festőművész 1857-ben a báró meghívására Gödöllőre érkezett. „Barabás már legközelebb készen lesz azon hat képpel, melyeket B. Sina Simon részére Gödöllőn készít. E kétségkívül becses képek egyik legközelebbi havi műkiállításunkban is láthatók lesznek.”2. Az egyik készülő képről a korabeli újságok is írtak, így például a Hölgyfutár című lap 1857 októberében.3 A képet, melynek címe „Gödöllő és az ötfogatú équipage” az újság szerint a báró a velencei palotájába szánta, de valami oknál fogva Ercsibe került, ahonnan a második világháború végén külföldre szállították. A képen a kastély előterében egy ötösfogat látható, a bakon a kocsis és az inas, míg hátul báró Sina Simon ül Anastasia nevű lányával. Anastasia a legidősebb, felnőtt kort megélt lánya volt a bárónak, 1838-ban született és 1860. január 11-én ment feleségül gróf Wimpffen Viktorhoz. A kép alapján készült a Két garasos újság 1859. február 13-i számába egy litográfia. Barabás egy ceruzarajza a báróról 1857-ben készült,4 valamint ismert egy „Gödöllő környéke” című ceruzarajza, amely 1855-ös datálású.5 A többi képet, amelyet a báró 1

Barabás Miklós: A Lánchíd alapkőletétele, 1859. Olaj, vászon, 72,5 x 110 cm. Budapesti Történeti Múzeum, Fővárosi Képtár, ltsz.: 17763; Barabás Miklós: A Lánchíd alapkőletétele, 1842. Akvarell, papír, 262 x 338 mm. Budapesti Történeti Múzeum, Fővárosi Képtár, ltsz.: 578. 2 Hölgyfutár, 1857, július 27, 752. 3 Hölgyfutár, 1857. október 27. 1071. 4 Barabás Miklós: Báró Sina Simon arcképe, 1857. Ceruza, papír, 341 x 268 mm. Magyar Nemzeti Galéria, ltsz.: 1937-3186. 5 Barabás Miklós: Gödöllő környéke, 1855. Ceruza, papír, 418 x 290 mm. Magyar Nemzeti Galéria, ltsz.: 1903– 44.

18 rendelésére festett, így például egészalakos olajképét valamint Anasztázia lányáról készült képet, sajnos nem ismerjük. A gödöllői kastély egyébként fontos szerepet játszott a báró elképzeléseiben: szeretett volna itt egy családi rezidenciát kialakítani. Gödöllő szerepére világít rá az a tény is, hogy amikor 1857-ban Ferenc József Magyarországra látogatott, a báró, mint magyar főúr, a gödöllői kastélyában akarta őt fogadni. Erre a látogatásra készülve nem csak a kastély berendezését újíttatta fel,1 hanem a kastély parkjában található ún. királypavilont is. Ezt a kicsi, hatszögletű épületet még I. gróf Grassalkovich Antal építtette a Mária Terézia látogatását (1751) követő két évtizedben. A pavilonban a magyar királyok arcképeit helyezték el a honfoglalás kori vezérektől Mária Teréziáig. Az összesen 54 képmás elrendezése a következő volt: egy-egy ablak- vagy ajtónyílás két oldalán 4–4 kép volt, s az ablakok illetve ajtók felett mindenhol 1 nagyobb kép szerepelt. A képeket az osztrák csapatok tették tönkre 1849-ben, amikor a magyar szabadságharcban a szomszédos Isaszegnél vereséget szenvedtek. Valószínűleg dühükben tették tönkre a magyar uralkodók arcképeit. Ezt a pavilont újíttatta fel a báró, kiegészítve az uralkodók képmásait a saját koráig. A tönkrement képek egy részét restauráltatta, más részét újra kellett festetni. Ma a Magyar Nemzeti Múzeumban összesen 14 képet őriznek a gödöllői királypavilonból: három az eredeti barokk kori sorozatból való, kilenc az eredeti alapján az 1857-es felújításkor készült másolat, kettő pedig olyan, Mária Terézia utáni uralkodó képmása, amelyet előképek felhasználásával 1857-ben festetett meg Sina.2 Ez a momentum azért is fontos, mert kifejezi a családnak azt a szándékát, hogy Magyarországon megtelepedve gyökeret ereszthessen itt. Nem rajtuk múlt, hogy a környék nemesei nem fogadták be a családot. Báró Sina szívesen támogatott szegényt, elesettet, kevés pénzből élő tehetséges művészt de sosem megfontolás nélkül. Ezt jól példázza a következő adoma is: (Báró Sináról egy adoma kering a párisi lapokban.) Báró Sina egy tehetséges fiatal festőt már régibb időtől ismervén, felszólitá, hogy írjon valamit albumába. A fiatal festő ezt jegyezte oda: „Kölcsönözzön nekem 100 ezer frankot, Sina úr, és felejtsen el örökre.” Mire Sina igy felelt: „Ön sokkal szeretetreméltóbb, hogysem érdemes volna elfelejteni, – és sokkal tehetségesebb, hogysem vétek ne volna önnek a henyélésre alkalmat nyujtani.”3 1

Odrobenyák János: Gödöllő hajdan és most. Budapest, 1875, 152. Galavics Géza: Rekonstrukciós tanulmány a gödöllői kastélypark királypavilonjának belső díszítéséhez. 1995– 1999. Gödöllői Városi Múzeum, A 2001. 88. 1–2. 3 Vasárnapi Újság, 1860. szeptember 30, 484. 2

19 Nehéz lenne összeszámolni, hogy pontosan mennyi támogatást köszönhet a magyar kultúra és gazdaság a báró jótékonyságának. Tóth Lőrinc számításai szerint 1856 májusától, amikor is átvette apja örökségét, 1876 márciusáig Ausztria és Magyarország területén adományai 550.000 forintot tettek ki, nem számítva bele természetesen a görögországi támogatásokat (az egyetem épületének, a csillagvizsgáló működésének és a Görög Akadémia épületének a finanszírozását). Elmondhatjuk tehát, hogy a nagy vagyont öröklő fiú nem tékozolta el hiábavalóságokra a családi örökséget, hanem a korszak legnagyobb mecénásaként írta be magát hazánk történelmébe.

20 Csorba László

Híd, város, ország Ott, ahol még ma is mesél a bécsi erdő, az egykori császárvárostól nyugatra fekvő bájos völgyek egyikében kicsiny városka fekszik: Rappoltenkirchen. Központjában, a Szent György-templom mögött nyílik a földesúri kastély parkjának hatalmas kapuja. Ahogy beljebb kerül az ember, megüti a fülét a gépek mormolásának hangja: a domboldal előtti tisztáson álló, nem túl nagy, de imponálóan arányos, kockaalakú épületben – amelyet folyosó köt össze a karcsú toronnyal – általános felújítás zajlik, munkások járkálnak ki-be az ajtókon és az ablakokon. A lépcső elegáns szerkezete, a piszok alatt is láthatóan pompás öntöttvas elemek, a foltokban megmaradt stukkók és a különféle festésnyomok a falon – ennyi emlékeztet csak a hajdani pompára. A korai ötvenes éveiben járó vállalkozó, aki egy ingatlanfejlesztő cég megbízásából a felújítást irányítja, hatalmas elődök örökségével sáfárkodik. A barokk időkben a nagy Jakob Prandtauer – a melki apátság mestere! – formálta a régi épületet, az 1870-es években pedig a bécsi Ringstrasse-stílus mágusa, Teophil Hansen alakította át a ma is látható neoreneszánsz formára. „A háború után a szovjetek használták hosszú évekig” – magyarázza az építésvezető: az ideiglenesen Ausztriában állomásozó csapatok egyik törzse szállásolta be magát a kastélyba. De a szovjetek elmentek, az épületet kiürítették – és a városka nemigen tudott mit kezdeni vele, így eladásra kínálják majd, ha végére ér a munka. Hogy egykor ki volt a régi udvarház utolsó gazdája, a manapság itt élők, itt dolgozók közül nem tudja senki sem. „Menjen föl a dombra, a kápolnához!” – integet a férfi. – „Ott a sírokon talál neveket.” Fiatal szálerdőben kanyarog fölfelé a földút, és a tetején nyíló tisztáson kisméretű, torony nélküli, ortodox istenháza várja látogatóit. Belseje halotti kápolna, misézni lehet benne, ha behúzzák az ikonosztasziont helyettesítő függönyöket. Kívülről keresztekkel ékes sírok támaszkodnak a falához, gyönyörűen kalligrafikus görög írással a homlokukon. Különös látvány az Ypszilantisz hercegek neve – és különös az a sors, melynek rendelését követve a török szultán fanarióta alattvalóiból a távoli Balkánon zajló görög szabadságküzdelmek hőseivé emelkedő család tagjai a bájos Wienerwald e csöndes, ismeretlen zugában alusszák az örök álmot. Osztrákok és görögök egy jeles magyar nemesember, hodosi és kizdiai Sina György báró révén találkoznak a rappoltenkircheni erdőben. A címet és a magyar nemzethez tartozás kiváltságát I. Ferenc királytól kapta 1818-ban ez a ragyogó tehetségű pénzember, születésére nézve görög férfiú – egyike azoknak a polgári vállalkozóknak, akiknek a Habsburg Birodalom legfelsőbb vezetésével együttműködve sikerült kiépíteniük ipari, kereskedelmi és pénzüzleti

21 hálózatukat a napóleoni háborúk korában. A birodalmi modernizáció – amelyben annak irányítói Magyarországnak nem az egyenrangú, hanem az alárendelt és kiszolgáltatott partner szerepét szánták – ekkoriban már igencsak igényelte ennek a speciális társadalmi csoportnak a segítségét. Bár hatalmas birtokai feküdtek Magyarországon éppúgy, mint a cseh és morva tartományokban, Sina báró a Bécstől alig 22 kilométerre fekvő, kies Rappoltenkirchenben alakította ki a család vidéki rezidenciáját. Négy leányunokája közül Eleni használta a birtokot a 19. század második felében, miután feleségül ment Georgi Ypsilantihoz – az ő és leszármazottaik sírkertjét zárja ma a kápolna falához a márványból-vasból emelt kerítés. Ki ne emlékeznék Jókai remekművének arra a nagyhatású jelenetére, amikor a holdsütötte éjszakában a haldokló üldözött, Ali Csorbadzsi az „arany ember” Tímár Mihályra bízza leányát és kincseit? A Jókai-filológia úgy véli, e különös történetre valószínűleg a Sina család ősének akkoriban közismert sorsfordulatai ihlették a magyar romantika legnagyobb elbeszélőjét. Nos, a macedóniai görög születésű Georgiosz a 18. század utolsó harmadában gyapottal látta el a textilmanufaktúrák korai virágkorát élő osztrák császárvárost, feles üzletben szállítójával, a tartományt kormányzó török pasával. A török megbízott a görögben – meséli a kor mindentudója, Pulszky Ferenc –, azzal számolva, hogyha netán a szultántól váratlanul megkapná a selyemzsinórt, becsületes társa a Bécsben halmozódó vagyont kiadja majd koldusbotra jutó feleségének és fiának, hogy megéljenek belőle tisztességgel. A sors azonban másképp akarta – fűzi tovább a történetet Pulszky –, mert „(v)égre megérkezett a selyemzsinór Sztambulból, de nemcsak a basának, hanem a fia számára is, megfojtották az egész családot, és Sina, mint társának törvényes örököse, megtartotta az összegyűlt tetemes összeget.” Tegyük hozzá, hogy a török kormány persze igyekezett megszerezni a pénzt, de nem járt sikerrel. „Egy Wagramnál megsebesült francia tiszt tanácsára és közreműködésével, ki a forradalom előtt kereskedő volt, s most Sináék házánál ápoltatott” – folytatja a vagyon regényét Pulszky Ferenc – a fiatal Sina (aki majd a rappoltenkircheni kastélyt vásárolja) „minden könyveit ezüstre írta át, minden kötelezvényeit s tőkéit ezüstre stilizálta, s így az 1811-i pátensből eredő minden veszteséget elkerült, mely más bécsi házakat erősen megingatott.” Az államcsőd megelőzését szolgáló devalvációs intézkedések kikerülésével a Sina-ház a napóleoni korszak végére már a Rothschildokéhoz lassan közelítő vagyonra tett szert, és forgatta ettől kezdve mind nagyobb sikerrel. Ezekben az években ismerkedett meg a bécsi szalonokban a báró a gróffal – Georg Sina Széchenyi Istvánnal. Az 1830-as évek elején Széchenyi lakását a Diana-fürdő épületében – a tisztálkodni vágyó pesti polgárok Pfeffer Ignác vezette higiéniai műintézetében – tartotta, melynek helyére a századfordulón a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank palotája – a mai Belügyminisztérium –

22 épült a Roosevelt-téren. A Duna-parton akkoriban még nemigen andaloghatott fel s alá a város aranyifjúsága. Egy „régi gavallér”, Podmaniczky Frigyes báró – a rossz emlékű politikus és jó emlékű városatya – meséli, hogy egy alkalommal „gróf Széchenyi István két angol lova hintóstól a Diana-fürdő udvarából, mely ház első emeletén a gróf lakott, a kocsis távollétében kirohant a kapun át a Duna folyamnak s annak alacsony falazatán le, a folyam közelében felhalmozódott szemétben oly lágy ágyra talált, hogy a piszoknál egyéb kárt sem a lovak, sem a hintó nem vallott.” A gróf persze erősen bosszankodott a rakpart állapotán – ám miközben főképp a Kaszinó, a Tudós Társaság, az Állattenyésztő Társaság, vagy épp a magyar játékszín ügyeivel foglalkozott, gyakran álldogálhatott az ablaknál, s a szemközti Várhegy panorámájában gyönyörködve azon is eltöprenghetett, miképp hozza a túlpartot közelebb. Közelebb... a két várost egymáshoz közelebb! A „hogyan?” persze régen megvolt már. 1820 szilveszterén egy hetet vesztegelt barátja, Brudern József gróf pesti házában, mert a zajló Dunán lehetetlen volt az átjutás. „Ma azt mondtam Brudernnak – jegyezte akkor a naplójába –, hogy egyévi jövedelmemet fordítom rá, ha Buda és Pest közt híd épül, s hogy ezért, jóllehet Pesten lakni alkalmasint sohasem fogok [!], egyetlen krajcár kamatot vagy akár visszafizetést sem fogok követelni. Az a gondolat, hogy hazámnak fontos szolgálatot tettem, majd bőségesen kárpótol.” Ebben az időben hajóhíd – a két partot átérő bárkasorra szegezett padlóval – az ikervárosokon kívül még Komáromnál és Újvidéknél szelte át a Dunát, míg Pozsonynál és Esztergomnál ún. repülőhíd – kifeszített drótkötélen futó tutajkomp – szolgálta ki az átkelőforgalmat. 1786-ban, 1820-ban, 1828-ban is születtek már elképzelések egy állandó hídról, de pusztán a közlekedés könnyítésének vágya nem adott elegendő energiát megvalósításukhoz. Az „állandó híd” javaslata szerepelt azokban a munkálatokban is, amelyeket eredetileg az 1790/91. évi országgyűlésből kiküldött bizottságok kezdtek el kidolgozni a hazai reformteendőkről, és amelyek felülvizsgálatára éppen ekkoriban, az 1830as évek elején került sor. De csak aki olyan szemmel nézett, olyan aggyal gondolt rá, hogy a híd: szimbólum, egy ifjú nemzet felnőtté válásának, egy elmaradott ország felvirágzásának jelképe – az tudta e rendkívüli feladat rendkívüli nehézségeit egyetlen akcióprogramba foglalni és nekilátni legyőzésüknek. A megvalósítás alapkoncepciója ugyanaz az elképzelés, amelyen Széchenyi minden gyakorlati alkotása nyugodott. „Nemzetiség”, „közértelmesség” s ezek legfőbb eszköze, a „koncentráció” – programadó nagy műve, a Hitel mélyebb hátterének ezek a kulcsfogalmai – mintegy ceterum censeoként jelennek meg ekkoriban megfogalmazott munkái, így elsősorban a Világ lapjain. „Példák által magyarosítni, mesterséges intézetek segítségével egyesíteni, ez

23 volt vezér szándékunk s foglalatosságunk – fejtegeti, mivel – híd, út, vízcsatorna stb. soha sem fog embert alkotni; de a kifejlett s egyesített emberi lélek nem csak íly parányiságokat, hanem sokkal nagyobbakat is teremt.” A főképp a társasági „koncentrációt” szolgáló Kaszinó és a lóverseny, illetve a nemzeti kultúra és nyelv ápolására hivatott Akadémia és Nemzeti Színház folytatásaként olyan összetett vállalkozásokba fogott, amelyeknél sajátos komplexitásban olvad össze nemzeti szimbólum és anyagi haszon, bel- és külpolitikai orientálás és a civil társadalom fejlesztése. Ilyen a Vaskapu szabályozása (a balkáni kapunyitással keletebbre hozni a birodalom súlypontját!), ilyen lesz majd a Tisza-szabályozás (egy „második honfoglalás” a hatalmas kiterjedésű vízmentesített területeken) – és ilyen az állandó híd felépítése is, melynek révén megteremthető a magyar gazdasági és politikai főváros. Azért is kell minden polgár személy- és vagyonbiztonságát biztosítani – fejtegette ismét a Világ oldalain –, mert többek között ennek révén indulhat meg azoknak az anyagi alapoknak a felhalmozása, amelyek az ilyen komplex alkotások létrehozásához szükségesek. 1832 februárjában azután gazdag mágnások és tőkeerős pesti polgárok Hídegyesületet alapítottak. Intézkedtek, hogy az „egész hydrotechnikai munka egy folyamrajzban [...] írassék kőre”, majd József nádor és Pest vármegye támogatását elnyerve, vállalkozásuk felkarolásáért az országgyűléshez fordultak, „legnagyobb hihetőséggel” állítva, „hogy egy álló hídnak Pest és Buda közti physikai létesítése előttök többé nincs a lehetetlen sorában”. Széchenyi az egyesület elnökéül egy Bécsben igen jól hangzó nevű férfiút, a bajor indigéna Stainlein Saalmenstein Eduárd bárót kérte fel, aki ugyanez év decemberétől már csinos, fényezett fadobozban, kék tafota selyemre ragasztva, kis fahengerre göngyölítve őrizhette a nagyreményű vállalkozás jóváhagyott alakulási levelét. Az egyesület tagjai persze nyilván különböző mértékben értették Széchenyi lelkesült magyarázatát, illetve értettek egyet gondolataival. De azt mindnyájan tudták, hogy a híd kezdettől több, mint egyszerű közlekedési műtárgy – ám nem csupán a hazafias szimbólumok nyelvében a verbum regens. A gróf egyelőre két döntő mozzanatot hangsúlyozott magyarázataiban. Egyfelől sürgetően neki kell látni az ikervárosok partjainál a Duna-szabályozás ügyének, mivel a korabeli mérnöki szakvélemények zöme szerint enélkül műszakilag megoldhatatlan a pillérek biztosítása (pl. a jég ellen). Másfelől pedig már a Világban kijelentette a hídról, hogy „nevetséges vagy szánakozásra méltó olly roppant tárgy létesítésérül figyelemmel tanácskozni, míg a nagyobb részben a vámfizetési képzelet tisztába nincs hozva.” A gondolat korszakos jelentőségét már a kortársak is azonnal átlátták. Széchenyi felismerte, hogy a híd ártatlan, pozitív érzelmeket gerjesztő eszméje segítségével üthető az első rés a feudális kiváltságok egyik legigazságtalanabbika, a nemesi adómentesség falán.

24 1832 tavaszán-nyarán sokféle bosszúság, kár és balszerencse szomorította Széchenyit, de kárpótlásul újabb útlevelet kapott Angliába. Szeptember 4-én vetett horgonyt a The Superb gőzös a Tower előtt. Három napra rá a Hammersmith-hidat látogatta meg s a lábánál a tervezőmérnököt, William Tierney Clarkot. „65 ölnyi [1 öl = 1,89 m – tehát kb. 123 m] fesztáv – számolta naplójában –, azonkívül két elővédmű a vízben is, az egész mintegy 80–90 ölnyi. Ahogy ott áll, nem kerül egész 44 000 font sterlingbe. Ettől magasba szárnyalt a szívem – régóta nem töltött el íly keserédes érzés! Könnyen menne; legföljebb ha egy millió pengő forintba kerülne – Felbuzdulásában a nemesség egymaga kifizethetné – és szabad az út.” És belevág a munkába, ahogyan az az ő erőssége: a szédületes gondolatívek alá odahordani a milliónyi részlet fundamentumát. És itt most a híd szó szerint értendő: lenyűgözi, hogy 9 mérföldön át kilenc híd feszül keresztbe a Temzén. A Hammersmith-híd ma is áll – de nem eredeti szerkezetében. Az anyagok s a technika csupán a századfordulóig bírta az egyre nagyobb terhelést. Egy Kropf Lajostól származó adat szerint William Tierney Clark egyik, Ordish nevű asszisztense mesélte, hogy amikor az Oxford-Cambridge kollégiumi csónakverseny után fölengedték a tömeget a hídra, „a hatalmas vasháncsok úgy nyújtózkodtak, mint akár a gummi, úgy hogy az öreg úrnak égnek meredt minden haja szála”. Örökre kár, hogy az átépített híd ma már nemigen hasonlít budapesti testvérére, hiszen szinte bizonyos, hogy minden részletvizsgálat mellett is ennek élménye lehetett a döntő impulzus Széchenyi elhatározására a tervező személyét s a híd technikáját illetően. Meglátni s megszeretni tényleg egy pillanat műve volt csupán. De azért megnézte Clarknak a norfolki herceg számára tervezett shorehami, továbbá marlowi hídjait is, sőt Tellford menai lánchídját is megvizitálta – s elrémisztették az éppen átügető hat lovas ütemes trappolását követő kilengések. De kétségei legtöbbjére megbízható s megnyugtató választ kapott. A fentiek közül ma is remek állapotban íveli át a Temzét Londontól észak-nyugatra, az Oxford felé vezető országút közelében a marlowi híd, pillérén a budapesti nagy testvérre emlékeztető márványtáblával. A magyar közigazgatás fejének, József főhercegnek kezdettől fogva nagyon tetszett az ő „nádori fővárosának” fényét jelentősen emelő híd eszméje. Pártfogásának is része volt abban, hogy a Pozsonyban ülésező országgyűlésen 1835. január 24-én megszületett a szenzációs eredmény: az alsótábla után a püspökök és mágnások táblája is beleegyezett abba, hogy a hídon immár mindenkinek, a nemesnek is fizetnie kell! A döntés jelentőségét a kiváltságok konzervatív védelmezői is átérezték. Cziráky Antal gróf, a feudális jogviszonyok összefonódottságával „hivatalból” tisztában lévő országbíró a hídvám általános fizetési kötelezettségének elfogadását a régi magyar alkotmány temetése napjának nevezte!

25 Ám sajátos ellentmondás, hogy a vágyott polgárosodás vélt pionírjai, az ikervárosok vezetői egyelőre nem kértek a nemzeti megtiszteltetésből – főként azért nem, mert a jövendő híd bevételei természetesen az országos kasszába s nem az ő zsebükbe vándorolnának. Az egyezkedéssel megbízott országgyűlési küldöttség tagjaként Széchenyi Pestre jött, hogy „választott polgárként” (tehát a tágabb városi képviselő-testület tagjaként) befolyását latba vesse a mielőbbi kompromisszum érdekében. De hiába volt a város becsült fia, a polgárőrség századosa stb., néhány tanácsnok kemény ellenállása egyelőre még őrizte a szűk csoportérdek pozícióit az országos szükség belátása ellenében. „A minap valaki azt proponálta – írta a grófnak a hídépítést leginkább ellenző városatyáról Dessewffy Aurél, a fiatal konzervatívok későbbi vezéregyénisége –, »vessük belé Kolbot a Dunába«. Én mellette vagyok minden effélének.” Széchenyi sem lehetett híjával a hasonló indulatoknak, annál is inkább, mert 1835 elején egyértelmű fordulatot vett a vállalkozás sorsát mindennél inkább befolyásoló finanszírozás kérdése is. Bár eredetileg országgyűlésen megajánlott összegből tervezték a megépítést, politikai tapasztalatai és bécsi tárgyalásai arról győzték meg a grófot, hogy helyesebb, ha inkább a magántőkére bízza a megoldást. Amikor majd a társaságnak megtérül a befektetése, a nemzet megváltja a hidat s ingyenessé teszi rajta a közlekedést. Hídegyesületi társaival ezért 1835 februárjában Georg Sina báró bécsi bankárhoz fordult, hogy vállalja el a nagy mű megteremtésének pénzügyi irányítását. A korábbi ismeretség és a megalapozott bizalom ekkor vonta be a görög üzletembert egy olyan vállalkozásba, amelynek azonnal ő is megértette, sőt megérezte a puszta üzleten túlmutató dimenzióit. A híd ügye ugyanis állandó témája volt a kor nagy gazdaság- és közlekedéspolitikai vitáinak. Amíg a technika nem győzte le az Alpok hágóit (erre csak a következő évtizedben került sor), megvolt az esély, hogy magyar területen vezessen a kulcsfontosságú Bécs-Trieszt vasúti fővonal a tenger felé. A kiélezett érdekviszonyok nagy profitot sejttettek, s így éles versenyhelyzetet teremtettek. Sina 1837. február 17-én engedélyt kért a Bécs-BécsújhelySopron-Győr (később Buda, illetve Trieszt) pályaszakaszra – ám alig három (!) napra rá jelentkezett a Metternich államkancellár hathatós támogatását élvező Rothschild-csoport is (kapcsolatban a pesti Wodianer és Ullmann cégekkel) a Bécs-Pozsony-Pest-Debrecen vonal építési jogáért! Sina ekkor kissé elbizonytalanodott, mert az előmunkálati engedélyekről vitázó 1839–40. évi országgyűlés inkább a bal parti vasutat preferálta, márpedig ez esetben a Bécsből Pestre jutáshoz nem kell a híd! Mihelyt ezt fölismerte, Széchenyi minden erejével a bal parti vasútterv ellen fordult, és végül sikerült az ingadozó bárót megnyugtatnia. A helyzetet az is jelentősen nehezítette, hogy a Wodianer-Ullmann társulás – bécsi barátaik

26 bíztatására – szintén pályázott a híd építtetési jogáért. Mindkét vállalkozói csoportnak pontos terveket és részletes költségvetést kell bemutatnia a döntéshez. Sina pályázati anyagának elkészítésében sokat segített a Pestre érkező William Tierney Clark. Csakhogy Wodianerék sem hagyták magukat, s nem kisebb nevet nyertek meg az ellenterv kidolgozására, mint a Széchenyi által még Londonból ismert George Rennie-t. Még sok szép részlete van a „lánchidi csatának”, de idő hiányában ezekről most nincs módom beszélni. Csak pár szóval utalhatok a legfontosabb eseményekre. A közben lezajló rettenetes árvíz nem vetette vissza a híd ügyét. A két rivális tőkéscsoport, Sina és Wodiánerék megegyeztek egymással, az országos hídbizottság pedig Sina pályázatát fogadta el, és Adam Clark kapott megbízást az építkezés irányítására. És áramlani kezdtek az építési anyagok: a homokkő Vácról és Sóskútról, a gránit Mauthausenből (az osztrák kisváros bányáját akkoriban Sináék bérelték, és még Bécs macskaköveihez is szállítottak nyersanyagot), a hidraulikus mész alapanyagát adó márga a szerémségi Beocsinból, a tégla Pest és Buda gyáraiból, a hétezer facölöp a szlavóniai tölgyerdőkből, a cement a hídépítés budai oldali saját műhelyéből, az öntöttvas szerelvények az Andrássyak dernői üzeméből, Ganztól, sőt még Metternich vasgyárából is, és végül a kovácsoltvas alkatrészek a Howard and Ravenhill cégtől érkeztek – ez utóbbiak a Dresler és Kayser vállalat uszályain 1848 tavaszán egyenesen London rotherhithi külvárosából jutottak el a forradalmasodó Európán keresztül a magyar fővárosba. Abban a szellemi kötőanyagban, amely e tízezernyi alkatrészből a hidat végül összerakta és máig egybentartja, örök megbecsülésre érdemes szerepet játszott a görög üzletember tudása, vállalkozó kedve és jóakarata.

27 Kövér György

Rothschild – Sina – Wodianer Bécsi bankárok az ún. magyar konzorciumban 1867 után Van-e a tőkének nacionáléja? Erre a kérdésre keresve a választ, első megközelítésben, általánosságban úgy találjuk, hogy a hitelező országok tőkéinek minden bizonnyal van: ebben az értelemben hallunk ugyanis a tőkeexportőrök esetében brit, francia, német stb. tőkekivitelről. Az adós országoknál már nem ilyen egyértelmű a helyzet. Némi iróniával azt mondhatnánk, hogy a tőkeimportőrök között inkább a tőkehiánynak (a tőketartozásnak) van nemzeti konnotációja. Maradva a 19. századi történelmi példatárnál, ebben a jelentésben hallhatunk beszélni orosz, magyar, szerb vagy éppen görög adósságról. Ha azonban a tőkeáramlás formáit közelebbről megvizsgáljuk, akkor azt tapasztaljuk, hogy a nagyobb befektetések piacán (államkölcsönüzlet, infrastrukturális beruházások, kereskedelmi és ipari vállalkozások stb.) a hitelnyújtást nemzetközi konzorciumok bonyolítják le, amelyek különböző nemzetközi tőkepiaci centrumokat fognak át. A hiteltartozások esetében csak az államilag felvett kölcsönök (államadósság, állami kézben lévő közlekedési és iparvállalatok) öltenek „nemzetállami” alakot, a privát (és a direkt) hitelek közvetlen összeköttetést létesítenek a nemzetközi aktorok és a honi vállakozók között, s ebben az összefüggésben a nemzet csak egyfajta gazdasági-kulturális környezet gyanánt, közvetítő közegként játszik szerepet. A 19. század egészében, a napóleoni háborúktól az első világháborúig terjedő időszakban a Habsburg Birodalomban és az Osztrák-Magyar Monarchiában Bécs töltött be számottevő nemzetközi tőkeközponti szerepet, s bár a Monarchiában a század második felében sorra nyíltak az egyes országok (tartományok) tőzsdéi az értékpapírpiacok decentralizációja jegyében, ezek jelentősége az értéküzletben nemzetközi léptékkel mérve csekély maradt. Ebben az összefüggésben, ha a 19. század második felében már nem is Metternich kertje végében, a Rennwegnél kezdődött a Balkán, európai tőkepiaci értelemben még mindig Bécs volt a legkeletebbre eső lerakat (jóllehet a prágai, pesti stb. „tőzsdefiliálék” nélkül felhajtóereje valószínűleg jóval jelentéktelenebb lett volna).1 Aligha véletlen tehát, hogy azoknak a bankároknak, akik a peremvidékeken a nemzetközi értékpapír-forgalomba kívántak bekapcsolódni, szükségképpen Bécsbe kellett 1

Baltzarek, Franz: Finanzplatz Wien – die innerstaatliche und internationale Stellung in historischer Perspektiv. Quartalshefte der Girozentrale, 1980, 11–63.

28 gravitálniuk. A címben jelzett három családi cég (amelynek kulcsszerep jutott a kiegyezés utáni magyar államkölcsönüzletek kezdeteikor) Bécsig igen különböző utakat járt be. Ezek az utak elég közismertek, ezért csak vázlatosan utalunk a sajátosságokra. A Rothschildok – mint ismert – a frankfurti Judengasséból rajzottak szét Európa fő tőkepiaci központjaiba. Amint a címerükben szereplő egybefont öt nyílvessző jelképezte, az öt fivér révén London, Párizs, Frankfurt, Bécs és Nápoly között teremtődött „összetartás” (az 1822-es osztrák bárói címerben a concordia – integritas – industria jelmondat szerepelt). Mayer Amschel tíz, életben maradt gyerekéből a bécsi házat Salomon (1774–1855), a másodszülött fiú hozta létre a napóleoni háborúkat követően („S. M. Rothschild”), majd halála után egyetlen fia, Anselm (1803–1874) vitte tovább.1 A Sinák a Török Birodalomból, a mai Albánia területén fekvő görög Moschopolisból Nisen keresztül jutottak a 18. század végén Bécsbe. A bécsi cégalapító, Simon Sina senior még 1753-ban Moschopolisban született, először Nisből (1782), majd másodszor Bécsből házasodott. 1798-ban alapított önálló cége főként levantei árukkal kereskedett, de hamarosan bekapcsolódott a banküzletbe is. 1818-ban kapott hodosi és kisdiai javaira magyar nemességet, 1822-ben húnyt el. Fia, Georg Sina (Nis, 1783 – Bécs, 1856) 1809-ben a magyarországi görög Derra Katalint vette nőül, az üzletben féltestvérével, Johann Sinával (Bécs, 1804 – 1869) társult. 1811-ben kapta meg az osztrák állampolgárságot, 1832-ben pedig osztrák bárói címet nyert. Élete végén az Osztrák Nemzeti Bank kormányzóhelyettese lett. Az első házasságából származó fiú, Simon jr. (Bécs, 1810 – 1876) ismét csak magyarországi görög nőt vett feleségül (1835), s még ugyanebben az évben belépett az atyai cégbe is. Az apa halála (1856) után azonban a bécsi ház („S. G. Sina”) vezetését az abban addig is tevékenykedő nagybácsira hagyta, ő maga elsősorban a nagyrészt Magyarországon fekvő birtokai irányításával törődött. Férfi utódja nem maradván, végakarata szerint halála után özvegye a céget felszámolta.2 Míg a Sina család útja Bécsből kanyarodott Magyarország felé, addig a Wodianerek, Csehországból indulva, elég cikkcakkos útvonalon, Magyarországon (a Bácskán) át kerültek Bécsbe. Wodianer Sámuel már Szegeden született, 1828-ban sikerrel folyamodott letelepedési 1

Corti, Egon C. C.: Das Haus Rothschild in der Zeit Seiner Blüte 1830–1871. Leipzig, 1928; Gille, Bertrand: Histoire de la Maison Rothschild. I–II, Genève, 1965, 1967; Bouvier, Jean: Les Rothschild. Paris, 1967; Davis, Richard: The English Rothschilds. London, 1983; Chapman, Stanley: The Rise of Merchant Banking. London, 1984. különösen 16–57, 82–126, 150–169; Heuberger, Georg (ed.): The Rothschilds. Essays on the History of a European Family. Frankfurt, 1994; Ferguson, Niall: The World’s Banker. The History of the House of Rothschild. London, 1998. 2 Λαιος, Γεώργιος: Σιμών Σίνας. Athén, 1972; Lanier, Amelie: Die Geschichte des Bank- und Handelshauses Sina. Frankfurt am Main, 1998; Kerényi B. Eszter: Az arany ember. A gödöllői kastély görög ura: Sina György és fia, Sina Simon. Gödöllő, 2003.

29 engedélyért Pest város tanácsához, majd 1834-től működtette ott nagykereskedő cégét. Idősebbik fia, Mór (Szeged, 1810 – Baden, 1885) 1825 és 1829 között az atyai cégben (melybe aztán 1830-tól társult) tanulta ki a szakmát. 1833 és 1840 között a „Wodianer et Sohn” pesti nagykereskedés egyik tagja volt, majd 1840-től „Moritz Wodianer” cégnéven Bécsben kért nagykereskedési engedélyt, de tagja maradt az atyai cégnek is. A fiatalabb fivér, Albert (Szeged, 1818 – Budapest, 1898) képzésének már fontos része volt az angliai gyakornokoskodás, 1838-ban kapott Pesten cégvezetői jogot és 1846-tól lépett be társként az atyai cégbe. Akárcsak a Sina-ház, a negyvenes években a Wodianerek bécsi és pesti házai is elsősorban a gyapjú- és a dohányüzletre szakosodtak, miközben bank- és váltóüzletet is folytattak. Az apa, Sámuel, kapriorai előnévvel, fiaival együtt 1844-ben kapott magyar nemességet. Mór később, 1863-ban osztrák, 1874-ben magyar, Albert pedig 1886-ban magyar bárói rangot nyert. Mór 1860-ban lett az Osztrák Nemzeti Bank igazgatósági tagja, majd 1863-ban alkormányzója. A pesti utódcég („Albert Wodianer”) 1868-ban számolt fel. A bécsi bankházat az egyetlen fiú utód nem vitte tovább Mór halála, 1885 után.1 Ha már a különböző utakat számbavettük, érdemes tekintetbe vennünk a családi cégek etnokulturális miliőjében meghatározó szerepet játszó vallási tényező jelentőségét. A leginkább internacionális Rothschildok és Sinák a 19. század közepén még szigorúan tartották magukat mind a zsidó, illetve görögkeleti valláshoz, mind a felekezeti endogámiához. A saját etnokulturális identitás megőrzése érdekes módon kapcsolódott a nemzetekfölöttiséghez. Érdemes ebből a szempontból Pulszky Ferenc megfigyelését idéznünk, aki épp a bécsi Rothschild és Sina kapcsán egyszerre emelte ki e pénzfejedelmek magyarok iránti toleranciáját, illetve a polgári pedantéria és takarékosság, valamint a lovagi pazarlási hajlam iránti megértését: „A roppant mennyiségű pénz világpolgárrá teszi birtokosát, az megérti, s felhasználja úgy a németnek polgári takarékosságát s pontosságát, mint a magyarnak lovagi pazarlását.”2 A szűkebb értelemben Habsburg-birodalmi, s ezen keresztül multikulturális kötődésű Wodianereknél viszont először (a harmincas évek elején) még Magyarországon Mór tért ki, majd nem sokkal a nemesítés előtt apja, Sámuel is elhagyta az ősök hitét. Úgy tűnik, 1

Kempelen Béla: Magyarországi zsidó és zsidó eredetű családok. I. [Bp.] 1937. 42–45.; Gyömrei Sándor: A kereskedelmi tőke kialakulása és szerepe Pest-Budán 1849-ig. In: Tanulmányok Budapest Múltjából, XII. Bp. 1957. 236, 250–253.; Bácskai Vera: A vállalkozók előfutárai. Nagykereskedők a reformkori Pesten. Bp. 1989. 153–169. 2 Pulszky Ferenc: Életem és korom. I. H.n. 1958, 244. A Sinák vonatkozásában Pulszky a mentalitás generációs különbségeit is hangsúlyozza: Györgynél a már garasoskodásig menő fukarságot, ifjabb Simonnál pedig ennek ellentétét, a bőkezű adakozást (uott, 246). Apa és fiú mentalitásbeli különbségérõl emlékbeszédében Tóth Lőrinc (Emlékbeszéd hodosi és kizdiai br. Sina Simon felett. MTA. 1876. Értekezések a társadalmi tudományok köréből. 4. Budapest, 1878, 4–5, 15–16) is elmesélt egy történetet: eszerint az apa halálakor az ifjabb Simon azt a vágyát közölte Deák Ferenccel, hogy „ő inkább akar lenni magyar nagybirtokos és hazafi, mint üzletember és világpolgár” (idézi Kerényi, 2003). A történet leginkább Tóth Lőrinc gondolkodását jellemzi.

30 az emelkedő pályaív vágya Magyarországon, az emancipáció előtt radikálisabb alkalmazkodásra sarkallt. A fent említett kereskedő-bankárok eredetileg egymás versenytársai voltak Bécsben, s tulajdonképpen az 1860-as évtized hozott létre olyan helyzeteket, hogy számos befektetésben, államkölcsön-üzletekben, közlekedési vállakozásokban konzorciális társként kényszerültek fellépni. A konzorciális formának épp az a lényege, hogy intézményesen nem szorítja a piaci aktorokat egy vállalatszervezetbe, sőt, a konzorciális társakat úgymond „szolidaritás nélkül” fűzi alkalmi társulásba össze.1 1864-ben például a bécsi kormányzatnak két államkölcsön kibocsátására is szüksége lett. Az egyik, az ún. 40 millió forintos sorsolási kölcsön, amelyből mind a Sina–Wodianer csoport, mind a Rothschild–Creditanstalt koalíció részesült. Még ugyanebben az évben sor került egy 70 millió forintos ún. ezüst-kölcsön kibocsátására is, amelyben viszont Sina és Wodianer a londoni Baringokkal és a nem sokkal korábban alakult Angol-Osztrák Bankkal társult. Ez utóbbi tranzakció azonban 1864 végéig csak szerény eredménnyel járt, ezért a kibocsátási összeget redukálni kellett és más forrásokból megpróbálni a szükséges summát előteremteni.2 A verseny szorításában lépett alkalmi szövetségre a három bankház a Pestet Budával összekötő Lánchíd részvénytársasági működtetésére is. Erről e konferencián még nyilván többször lesz szó. Ezért beérjük annak említésével, hogy milyen kulcsszerepet játszott a Rothschild – Sina – Wodianer trió 1870-ben, a Lánchíd magyar állam általi megváltásakor. A Lánchíd Rt utolsó mérlegében az állt, hogy 1869-ben 5 153 505 frt értékű részvény volt forgalomban.3 A teljes mennyiség megoszlását nem ismerjük. Azt viszont pontosan tudjuk, hogy 1870 nyarán a bécsi Rothschild, Sina, Wodianer házak összesen 3335 darab Lánchíd részvényt juttattak el a budai magyar központi állampénztárhoz. A beváltás ellenértékeként a „részvénytulajdonosok” járandóságául pedig 2 301 150 forintra tartottak igényt. Hogy kik voltak a részvények tulajdonosai, azt pontosan nem tudhatjuk. Ha mást nem, a forgalmazásban játszott erőviszonyokat azonban jelzi, hogy a legtöbbet Sina (1278 darab) és

1

Kövér György: Cégek és piacok között. A Rothschild-konzorcium és a magyar kincstári utalványok, 1873– 1874 (esettanulmány). In: uő: A felhalmozás íve. Társadalom- és gazdaságtörténeti tanulmányok. Bp. 2002, 283– 298. 2 A sorsjegykölcsönből a CA 15,5, a Rothschildok 11, Sina és Wodianer együtt 13,5 milliót vett át. Liese, Joachim Kurt-Wilhelm: Staatskredit und Defizitfinanzierung in den ersten konstitutionelle Periode der Habsburger Monarchie 1860–1867. Dissertation. Wien, 1988. 151, 153–154, 179–180; Lanier, 1998, 82. Érdemes megemlíteni, hogy az 1864-es ún ezüst-kölcsönben a Rothschild-konzorcium későbbi tagja, a berlini Disconto Gesellschaft Sinával és Wodianerrel együtt vett részt. 3 Deák Antal András – Lanier, Amelie: Der Verbindung Stephan Széchenyi und Georg Sina und das Unternehmen Kettenbrücke. Frankfurt am Main, 2002, 68.

31 Rothschild (1277 darab) szolgáltatta be (az 1 címletnyi különbséget akár szimbolikusnak is tekinthetjük!), míg Wodianer 715 darabbal járult hozzá a beszállításhoz.1 A megváltást egyébként a magyar kormány az 1870-es ún. m. kir. nyereménykölcsönből fedezte (1870: X. tc.), amely általában is a főváros fejlesztését kívánta szolgálni. A kölcsön során a magyar állam először szerződött olyan konzorciummal, amelynek a bécsi S. M. von Rothschild ház is egyik tagja volt (de még nem a későbbi konzorciális társakkal együtt!).2 A kiegyezés utáni első magyar állami hitelműveletet, a 80 milliós ún. vasúti kölcsönt ugyanis 1868-ban az akkor pénzügyminiszter, Lónyay Menyhért tudatosan nem Béccsel, hanem a párizsi Maurice Haber révén a nemrég alakult francia Société Générale-lal (SG) kötötte.3 A kibocsátás kudarcainak konkrét okait most nem érdemes kutatni (rossz időzítés, ellenfelek akciói stb.), tény, hogy a magyar kormány egy huszárvágással a maga számára tartotta meg az eladhatatlan kötvényeket (megkímélve magát erre a részre a kamatfizetési kötelezettségektől). Végső soron azonban a vasúti kötvények fennmaradt részének elárusítása mégiscsak a Rothschildok kezébe került: Kerkapoly Károly pénzügyminiszter jelentése szerint az 1871 végén még a magyar állam tulajdonát képező 40 523 db kötvényből 33 471 db a „de Rothschild Frères” párizsi cégénél volt letétben, Bécsben pedig azévben a kötvények és szelvények beváltásában Wodianer Mór bankháza játszotta a döntő szerepet.4 Mindezek ellenére – vagy éppen ezért – a következő két államkölcsön megkötésekor (1871-es 30 milliós és az 1873-es 54 milliós ezüst-kölcsönök) a magyar kormány megint más társulással, ezúttal az 1869-ben alakult és az Erlanger-csoporthoz tartozó Franko-Magyar Bank konzorciumával kísérletezett.5 S csak az 1873-as krízis és krach idején, az államcsőd szélén talált ismét vissza a Rothschildokhoz, illetve az ekkor formálódó ún. „magyar” konzorciumhoz. 1

Magyar Országos Levéltár (MOL) K 255, 1085. cs. ad 1851/ PM (1870. jún. 28). Ez 690 frt darabonkénti árfolyamot jelentett. 2 A konzorcium tagjai a Wiener Bankverein vezetése alatt a Niederösterreichische Escompte-Gesellschaft, az Österreichische Bodencredit-Anstalt és a S. M. von Rotshschild bankház voltak. A sorsjáték Magyarországon. Bp. 1943, 185. 3 Szokás a vasúti kölcsön kapcsán Halász Imre, volt pénzügyminisztériumi fogalmazó visszaemlékezését emlegetni, aki épp Wodianer Mór szarkasztikus élcét idézte: „...Lónyay a magyar államhitelt úgy vezeti be a pénzpiacra, mintha valaki fiatal lányát az első bálba egy kétes hírű hölgy által vezetné be.” Halász Imre: Egy letűnt nemzedék. Emlékezések a magyar állam kialakulásának ujabb korszakából. Bp. 1911, 403. A SG ha „újabb” intézet volt is, „kétes hírűnek” azért mégsem volt tekinthető. Hogy Lónyay Bécs helyett Párizsra kívánta helyezni a kötvénykibocsátás súlypontját, az is vitathatatlan. De a Habsburg-birodalom ún. régi adósságainak terhe is nyomasztóan hatott. Kár lenne tehát megfeledkezni Halász Imre visszaemlékezésének megelőző mondatairól: A Rothschild csoport ajánlata alacsonyabb kibocsátási árfolyamot, magasabb províziót tartalmazott, mint a SG-é, tehát „Lónyay a számszerint kedvezőbb ajánlatnak adott előnyt” (Halász, 1911, 402). 4 Kerkapoly Károly magyar PM által a képviselőház elé terjesztett jelentése a magyar vasúti kölcsön állapotáról és hovafordításáról az 1871. évre. Buda, 1872. Melléklet A magyar korona országainak Állami Zárszámadása az 1871. évre. Buda, 1872. című (valójában Pesten, 1872. szeptember 30-án készült) kiadványhoz. 5 Kövér György: 1873. Egy krach anatómiája. Bp. 1986. 90. sköv.

32 1873. július végén Kerkapoly Károly pénzügyminiszter „sürgős és fontos tárgyban” magához kérette Lukács Antalt, a Magyar Földhitelintézet igazgatóját, s Weninger Vincét, a Magyar Általános Hitelbank vezérigazgatóját. A fontos tárgy az állam fizetésképtelenségének réme volt. Kerkapoly közölte, hogy értékpapírjait mind elzálogosította („közel 15 millió forint értéket 8 millió forintért”), „tetemes fizetések esedékesek, a júliusi quotára és államadóssági járulékra tartozásban van”. Arra a kérdésre, hogy mennyire lenne szüksége, Kerkapoly azt válaszolta, hogy augusztusban 3, szeptemberben még 2 millióra. Mint Weninger egy levelében írta: „felrándultam Bécsbe, Wodianert megnyervén, elmentem a Credit Anstaltba és ott végre 5 millió Acceptations-Creditre ráállottak, ha Rothschild is beáll a Companiába és ha a Nationalbank escomptba veszi a váltókat, a nélkül, hogy a cégek külön hitele terhére iratnék. – Délután nagy tanácskozásunk volt, Wodianer megígérte, hogy a magyar kormány érdekében interveniál a Nationalbanknál. Sina is belépett a consortiumba.”1 Íme a magyar Rothschild-konzorcium osztrák-magyar részének rövid fogantatástörténete. Tanulságos az útvonal és a sorrend: Wodianer – Credit-Anstalt – Rothschild – Nationalbank – Sina. A konzorciális ajánlat tehát 5 millió forint elfogadványról szólt. A három hónapos lejáratú váltókon a fent nevezett cégek (CA, MÁH, Rothschild, Sina, Wodianer) egyike a kiállító, másika az elfogadó, s a központi állampénztár rendeletére (Ordre) szólnak. A hitel további három hóra meghosszabbítható. Weninger, a Magyar Általános Hitelbank vezérigazgatója mégis elégedetlen volt a pénzügyminiszterrel: „...ő, ki egész augusztusra 3 milliót kívánt, azután 2 1/2 millióval akart megelégedni, öt nap alatt az egész öt milliót sürgette. Ez ismét bizonyítja, hogy K. sohasem tudja, hogy áll és mit akar! Restellem a dolgot, mert bécsi társaink előtt ezúttal ismét discreditirozta magát. Mint hallom, ezen 5 millióból már csakis 300 000 frtja van. Gyanítom, hogy megint zavarban van, mert ma délután 5 órára jelentkezett nálam. Hol fog ez végződni? A könnyelműség, felületesség, krajcáros pénzügyi politika mellett a zavar és fizetési képtelenség egyszerre, váratlanul beköszönthet.” (Kiemelés – K. Gy.)2 Az egyenként 50 000 forintra szóló, összesen 100 db váltó után a jutalék 50 000 forintot tett. Az elfogadók között pedig a konzorciumban a CA 50 %-kal, a bécsi Rotshchild ház 20 %-kal, Sina és Wodianer pedig 15–15 %-kal szerepelt, a MÁH-nak a kiállító tiszte jutott:

1

Weninger Vince – Csengery Antalhoz (1873. aug. 13). In: Csengery Antal hátrahagyott iratai és feljegyzései. (Bev. Br. Wlassics Gyula, közzétette Dr. Csengery Lóránt), Budapest, Magyar Történelmi Társulat, Magyarország újabbkori történetének forrásai. 1928. 321–322. 2 Weninger – Csengery (1873. aug. 13). In Csengery, 1928, 322. Weningernek arról is tudomása volt, hogy augusztus 1-jén gond volt a tisztviselők fizetésének kifizetésével, valamint az építési vállalkozók sem kapták meg hetek óta a járandóságukat (uott).

33 1. táblázat A magyar kormány bécsi váltóelfogadványainak megoszlása (1873. augusztus) Dátum

K

Elfogadók

iállító M ÁH

Sina G. Simon

Wodiane r M.

Rothschild S. M.

Credit Anstalt

1873.

300 000

300 000

400 000

1 000 000

08. 07. 1873.

300 000

300 000

400 000

1 000 000

08. 10. 1873.

150 000

150 000

200 000

500 000

08. 13. Összese

750 000

750 000

1 000 000

2 500 000

n Forrás: MOL K 255 1085. cs. 3320, 3321, 3361/ PM (1873)

A váltóelfogadás sima kereskedő-bankári művelet volt, különösen ha – mint jelen esetben – magyar kormányzati (és wodianeri) intervenció következtében nem terhelte az elfogadó cégek saját központi banki hitelkeretét. Az összeg azonban nem tekinthető szokványosnak. S három hónap múltán, a prolongáláskor az is kiderült, hogy ez az összeg sem elegendő, s ezúttal már a válság sújtotta Bécs is szűk keresztmetszetnek bizonyult. Váltóhitelhez a Monarchia határain belül már nem lehetett jutni, a Hitelbank közreműködése azonban továbbra is nélkülözhetetlen volt. Weninger ezúttal Berlinbe, az ún. porosz konzorcium tagjaihoz utazott, akik 1859 óta már többször léptek fel közösen. Az ügyletben három bank vett részt: a frankfurti M. A. von Rothschild & Söhne, a berlini S. Bleichröder bankházak és a szintén berlini Disconto-Gesellschaft. A három havi váltók kibocsátója Pesten ezúttal is a MÁH, Bécsben pedig M. Wodianer. A bécsi üzletnél már tapasztalt módon a bélyeg- és egyéb költségeket a magyar állampénztár fizette, a provízió itt is 1 %, s előre volt fizetendő.1 Mind a bécsi, mind a berlini váltóelfogadványok azonban csak előleget jelentettek az állósított (fundált) kölcsönhöz, amely – két részletben, 1873-1874-ben – a 153 milliós, 6 %-os magyar kincstári utalványok néven vonult be a magyar állampénzügyek történetébe. A 1

MOL K 255 PM Eln. 1086. cs. 4254/ 1873.

34 kortársak a kölcsönüzletről már születése előtt annyi rosszat mondtak és írtak össze, hogy azt talán még felhánytorgatni is kár lenne. Nevezték azt „elveszett csata után egy végtelenül súlyos békekötésnek” (a konzervatív vezérszónok, Sennyey Pál), olyan kölcsönnek, amely „a keleti államok színvonalára helyezi Magyarországot” (Horn Ede, a balközép pártból), vagy pedig „az ország hitelét kompromittáló, jövőjét veszélyeztető kölcsönnek” (a szélsőbalról Simonyi Ernő).1 A pénzügyminiszter még elfogadtatta az állami jövedelmeket fedezetül kívánó, súlyos feltételekkel kapott kölcsönt (1873: XXXIII. tc.), de azután le kellett mondania. Az eredeti konzorciumi javaslathoz képest (amely 50 %-ban monarchiabeli, 50 %ban németországi bankok részesedését tartalmazta) végül sikerült elérni, hogy a londoni N. M. Rothschild & Sons is belépjen 20 %-kal a konzorciumba. Témánk szempontjából azonban most számunkra mindössze annyi érdekes, hogy a bécsi magánbankárok közül ez a kölcsön volt az első és egyben az utolsó is, amelyben a címben szereplő hármas, a Rothschild – Sina – Wodianer bankházak együtt szerepeltek egy nagy magyar állami tranzakcióban. A bécsi magánbankárok részesedése láthatóan egyenként már nem tudott lépést tartani a nagy crédit mobilier típusú intézetekkel (CA, DG). Együttes súlyuk azonban mégis tekintélyes. Részvételük a konzorciumban távolról sem volt azonos jellegű. Míg S. M. Rothschild és M. Wodianer a kötvénykibocsátáskor aláíró helyként és a szelvénybeváltáskor kifizetőhelyként is működött, Sina S. G. cége ezekben a folyó ügyletekben nem vett részt. Tehát miközben 1873 nyarán Wodianerrel azonos mértékben játszott szerepet a nagybani elfogadványi üzletben, az ügyfelekkel bajlódó bankári műveleteket elhárította magától. Az is figyelemre méltó, hogy Sina és Wodianer együttesen pontosan akkora mértékben részesednek a kincstári utalványokból, mint a bécsi S. M. Rothschild ház, miközben a megelőző váltóelfogadványokban még nagyobb terhet vállaltak. Ezzel függhetett össze, hogy az 1875 végén, a 6 %-os kincstári utalványok cseréjére tervezett 6 %-os aranyjáradék-kötvény ajánlatában Sina S. G. cége már nem vett részt. Kiszorulása a konzorciumból tehát nem a cégfőnök halálának következménye volt, hanem visszavonulásának megvannak a magyar államkölcsön-üzletben az előzményei. 2. táblázat Szerződéses részesedés a magyar államkölcsönöket átvevő Rothschild - Credit-Anstalt Disconto-Gesellschaft konzorcium ajánlataiban

1

Az 1872, szeptember 1-re hirdetett országggyűlés nyomtatványai. Képviselőházi Napló, VIII. (1873. nov. 25).

35 1873. nov.

1874. ápr.

6%-os

Credit-Anstalt (Bécs) S. G. Sina (Bécs)

dec. 6%-os

kicstári

kicstári

utalvány

utalvány

I.

II.

opció

1875. 6%-os aranyjá radék

opció % 19,4 11,7*

% 15,52 9,36

% 18

* M. Wodianer (Bécs) S. M. von Rothschild (Bécs) de Rothschild Bros (Párizs)

5 11,7

9,36 40** *

M. A. Rothschild & Sons (Frankfurt) N. M. Rothschild & Sons (London) Disconto-Gesellschaft (Berlin) S. Bleichröder (Berlin) Bank für Handel & Industrie (Darmstadt, Frankfurt) Sal. Oppenheim jr. & Co. (Köln) Magyar Általános Hitelbank (Budapest)

50**

7,2

20 16,24 8 3,44

19,5 5 3,5

3,44 5,76

9

* S. G. Sina és M. Wodianer együtt. ** A DG-nél kimutatott 50% az összes német bankokra és bankházakra együtt vonatkozott (M. A. Rothschild, S. Bleichröder, Bank für Handel & Industrie, Sal. Oppenheim jr. & Co). *** Az 1875-es 40%-os arány a Rothschildok bécsi, párizsi, frankfurti házait együttesen tartalmazta. Forrás: MOL K 255, 78. cs. (1873) ad 4987/ PM; K 255, 1086. cs. ad 2500/ PM; K 269, 343. cs. 359. t. 3709/ PM.

Ami a konzorcium bécsi magánbankárainak vagyoni súlyát illeti, az arányok összevethetők a cégfőnökök végrendelete, hagyatéki leltára, valamint a fennmaradt cégmérlegek alapján. Amikor Moritz Wodianer eredetileg 1853-ban készült végrendeletéhez 1872 tavaszán kiegészítést fűzött, tiszta vagyonát 1871. végi mérleg- és leltáradatok alapján 6,4 millió forintnak számította. Ráadásul 1874. decemberi mérlegét elkészítve úgy találta, hogy – elsősorban a válság alatti üzleti veszteségek miatt – vagyona az eltelt két esztendőben semmit nem gyarapodott.1 S bár még a nyolcvanas évek elejének járadék-konverzióiban és a 1

Wiener Stadt- und Landesarchiv (WSLA) Handelsgericht, Test. Wodianer 32/ 1853.

36 papírjáradék-kibocsátásokban szinte változatlan kvótával vett részt, aláíróhelyként ekkoriban már nem jött szóba, s szinte megismétlődni látjuk visszahúzódásában azt a tendenciát, amit a Sina ház esetében tíz évvel korábban tapasztaltunk. Sina Simon 1876-os halálakor aktív hagyatékát több mint 36 millió forintra becsülték, amiből a tartozások levonása után tisztán 21 040 385 frt maradt felosztható az örökösök között.1 A vagyon döntő része legnagyobbrészt a Monarchia magyarországi felén feküdt – ingatlanokban. Közelebbi részletekkel szolgál a Sina-vagyonról, cégvagyon és magánvagyon viszonyáról a nagybácsi 1869-es halálakor felvett mérleg. Eszerint a Sina G. Simon cég mérlegfőösszege 1869. május 4-én 8 284 060 forintra rúgott. Az ekkor érvényben levő megállapodás szerint az ún régi számlán nyilvántartott nyereségből/veszteségből Simont 3/4, az ún. új számláról pedig 2/3 illette, a fennmaradó rész pedig nagybátyjának járt. Annak ellenére, hogy az adott forrásból nem állapítható meg, vajon az apa halálakor, vagy talán valamikor később tértek-e át az új nyereség/veszteség számla vezetésére, leszűrhető, hogy a nagybácsi az idő előrehaladtával növelte részesedését.2 1874 februárjában, a frankfurti cégfőnök, Mayer Carl Rothschild halálakor készített mérleg az akkor már csak négy bankház (Nápoly közben bezárt) össztőkéjét 34 358 562 £-ben állapította meg, amiből 3 228 562 £ (9,4 %) volt a bécsi ház részesedése. Fél évvel később, Anselm Salomon halálakor, 1874 júliusában a családi cégek össztőkéje már 35 520 496 £-ot tett ki.3 Ezzel 1874 nyarán Anselm privat contojának mérlegfőösszegét vethetjük össze, ami 8 124 753 frt-ra rúgott (ez azonban nem tartalmazta a tőkekamat-számlát, az ingatlan-javak számláját és az ún. külön számlát).4 Az összehasonlítás minden nehézsége ellenére (végrendelet és hagyatéki leltár, magánvagyon és cégvagyon, privát számla és mérlegfőösszeg) megállapíthatjuk, hogy a bécsi Rothschildok igazi előnyét Sinával és Wodianerrel szemben nem egyszerűen a helyben (értsd: a Monarchiában) birtokolt javak nagyságrendi különbsége, hanem azon túl, a nemzetközi erőtérben meghúzódó összcsaládi vagyonkoncentráció jelentette. A családi tőke súlypontja ekkoriban a párizsi házra összpontosult, mégis furcsán venné ki magát, ha azt mondanánk, hogy a Rothschildok tőkéje zömmel „francia tőke” volt. Mellesleg a hetvenes évek fent tárgyalt magyar üzleteiben a francia ház egyáltalán nem is vett részt, a párizsi „Rothschild 1

A Nagybiccsei (ma Bytča, Trencsén megye) levéltárban, az Illésházy családi iratok között fellelt hagyatéki leltár rendelkezésemre bocsátásáért Amelie Lanier-nek tartozom köszönettel. 2 WSLA Handelsgericht, Verlass. Johann Sina 32/ 1869. (A fénymásolatokért ismét csak Amelie Lanier-t illeti köszönet.) 3 Gille, Bertrand: Histoire de la Maison Rothschild. II, (1848–1870), Genève, 1967, 571. Osztrák értékű ezüstforintban (1 £ = 10 o. é. ezüst forint) az össztőke átlagolva 350 millió forintnak vehető. A tőkemegoszlásra hosszabb távon újabban lásd Ferguson, 1998, 1039. 4 Rothschild Archive, London (RAL) 637 - 1 - 15 (1874. júl. 28).

37 testvérek” cég csak a 6 %-os aranyjáradéknál, a hetvenes évek második felében bukkant fel. A Rothschildok tőkéje nemzetközi volt és maradt, ami még félszáz éven keresztül lehetővé tette a Rothschild – Credit-Anstalt – Disconto Gesellschaft konzorcium számára, hogy Bécsből mint támaszpontból kiindulva majorizálja a magyar államkölcsönüzletet. Ezt a konzorciumot in statu nascendi szemlélve megerősítve látjuk kiinduló kérdésünkre adott előzetes válaszunkat a tőke nacionáléjával kapcsolatban: a nevezett konzorcium azért kapta idézőjelben az ún. „magyar” jelzőt, mert a magyar állam tőkehiányát volt hivatva pótolni. Az adósság kötvényeinek (utalványainak) elhelyezéséről, forgalmazásáról, szelvénybeváltásáról, konverziójáról viszont a nemzetközi tőkepiaci centrumokban a konzorciumi tagok maguk és együttesen gondoskodtak.

38 Amelie Lanier

Az osztrák kereskedelem-politika és a görögök A kereskedés politikájának gazdaságpolitikai mögöttese Attól a pillanattól, amikor gazdaságpolitikáról Ausztriában egyáltalán érdemben kezdhetünk beszélni (s ezt a 18. század közepétől egyre inkább megtehetjük), e politika a merkantilizmus elveinek elkötelezett követésében testesül meg. A státusférfiak célja egyszerűen összegezhető: hatalmas export-bevételekről álmodtak. Ennek eléréséhez pedig az látszott kínálkozni nekik, hogy a behozatal és a kivitel respektív arányait vámokkal megfelelőképp befolyásolják. Tudniillik, épp ez idő tájt tettek szert az osztrák politikusok arra a fölismerésre, hogy a vámrendszer igen kiváló találmány. Először is: használható kincstártöltésre. Azután meg: lehet vele a külkereskedelmet szabályozni. Probléma csak annyi akadt, hogy – sajnos – ez a két fajta igénybevétel ellentmond egymásnak. A szakértők közötti vitákban elhangzott mindenféle akkor divatos közgazdasági elv, de a viták vége mindig ugyanabba torkollott: jött valami háború, és parancsoló szükség mutatkozott hadseregek s egyéb, hasonlóan költséges dolgok szervezésére, fölállítására, valamint – természetesen – arra, hogy az ehhez szükséges pénz sebtében előteremtődjék. A közgazdasági elvek logikája és a kincstár kielégíthetetlen pénzéhsége kíméletlenül csapott össze egymással, akármiféle vámfajtáról lett is légyen szó, kiviteli vámokról, behozatali vámokról, avagy tranzitvámokról. Ha akadtak olyanok, akik egy áruféleség előállítását és exportját alacsony vámtarifákkal kívánták volna elősegíteni, azonnal fölvonultak velük szemben azok, akik azt hangsúlyozták, hogy éppenséggel ezekre a nagy tételben szállított kiviteli cikkekre kell vámot kivetni – nem is túl alacsonyat! –, hiszen olyan árucikket sújtani adóval, amelyeknek alig is van forgalma, semmit nem hoz a konyhára, ezért értelmetlen vállalkozás. A magas vámok viszont megdrágították az árut (rögtön csökkentve így az iránta mutatkozó külföldi keresletet), ez pedig elsősorban a csempészek számára biztosított új s új területeken gazdag kereseti lehetőségeket. Az országhatárt ellenőrizni és a csempészetet meggátolni viszont az akkori viszonyok mellett lehetetlen volt. Hasonló nehézségek támadtak a behozatali és a tranzit-vámok esetében is. Pedig a tranzit-kereskedelmet az akkori politikusok nagyon fontosnak tartották, nem csak a beszedhető vámok miatt, hanem a politikai súly miatt is, amelyre Ausztria kívánt szert tenni, illetve óhajtott megtartani a levantei kereskedelem tranzitországaként. A gazdaságpolitika látókörébe a vámkérdésen kívül a belföldi ipar és mezőgazdaság bizonyos termékeinek előállítása is beletartozott. Mária Terézia uralkodása idején és később a

39 mai Vajdaság területén, tehát a Bánságban és Bácskában történtek kísérletek a kender, illetve különféle festéknövények termelésére, selyemgyártásra. Ezek a lépések azt célozták, hogy Ausztria – tehermentesítendő a kereskedelmi mérleg „passzívum” oldalát – maga kezdjen előállítani egy egész sor, addigelé drágán behozott cikket. Ugyancsak ekkor fogtak hozzá – sikertelenül – a rizs, a bors és a gyapot meghonosításához. A 18. századi osztrák gazdaságpolitika tehát elvi megfontolásokból állította érdeklődése középpontjába a külkereskedelmi megfontolásokat. Ettől az elvétől persze politikai játszmái meglehetősen gyakorta eltántorították. Azaz, szívesen befolyásolták volna kereskedelmi nyomást gyakorolva (akár a zsarolástól sem visszariadva) idegen államok politikáját, de ha erre nem nyílt mód, a kereskedelmi érdekeket habozás nélkül föláldozták a külpolitika oltárán. Ezt a stratégiát nagyon jól nyomon lehet követni az Oszmán Birodalommal folytatott külpolitikában. Az osztrák politikusok abba beletörődtek már, hogy Franciaországot vagy Angliát tekinthetik ugyan példaképnek, de Ausztria a manufakturális termelés terén versenytársukká sosem fog tudni felnőni. Bezzeg az Oszmán Birodalom…! Ez az ország – gondolták a felelős osztrák hivatalnokok – a maga ósdi termelési módszereivel, korrupciójával, a hatóságok önkényével, stb. szinte tálcán kínálja magát arra, hogy a fejlődő osztrák ipar számára nyersanyagszállítóként és felvevőpiacként működjék.

Ausztria és az Oszmán Birodalom. A kereskedelmi szerződések A törökökkel szemben kivívott győzelmek után, VI. Károly uralkodása idején kötötték a karlócai (1699) és pozsareváci (1718) békeszerződéseket. Az utóbbi egyezmény tartozékaként kötött kereskedelmi szerződés másfél évszázadon keresztül volt a két birodalom között fennálló kereskedelem jogi alapja, ezért érdemes részletesebben foglalkozni a benne rögzített feltételekkel. Ausztria a pozsareváci béke idején mind a birodalom területi expanzióját, mind katonai hatalmát illetően pályájának zenitjén állt. Ezzel a kereskedelmi szerződéssel a kormány azt szerette volna elérni, hogy Ausztria a kereskedelmi életben is a világpolitikai-nagyhatalmi súlyának megfelelő, azzal egyenrangú szerepkörre tegyen szert. A szerződés 3. cikkelye úgy rendelkezik, hogy a két birodalom alattvalói a másik ország területén teljesen szabadon folytathassanak kereskedelmi tevékenységet, kifejezetten csak a török határ átlépésekor kelljen vámot fizetniük (3 százalékot), „ezen felül senki ne szabhasson rájuk máshol más fizetési kötelezettséget”. (A vámtarifát később aztán 5 százalékra emelték.) Ez az egyetlen rendelkezés az egész szerződésben, amely egyenlőekként kezeli az osztrák és a török alattvalókat. A szerződésben rögzített többi feltételt sorra véve világosan kiderül: azok

40 egyértelműen arra futnak ki, hogy az osztrákokat részesítsék előnyben a török kereskedőkkel szemben. A vámfizetés megkövetelésén felül „senki ne háborgathassa a császári alattvalókat”. A török kísérőlevél (treszkere) minden további illetéktől védje az osztrákokat (3. cikkely). A Dunán is szabadon közlekedhessenek mindkét birodalom polgárai, a kikötők használatát is beleértve ebbe, névvel nevezetten azonban kivétel nélkül csak az Oszmán Birodalom területén lévő kikötőket említenek (2. cikkely). „Osztrák alattvaló” alatt értendők minden felekezetű „németek, németalföldiek, olaszok, magyarok”, még akkor is, ha emezek „csak ideiglenesen vannak alárendelve az osztrák államhatalomnak” (1. cikkely). Az osztrák alattvalók az Oszmán Birodalom mindvalahány tengeri kikötőjét használhassák (7. cikkely). A 14. cikkely arra kötelezi a török hatóságokat, hogy a náluk kereskedő osztrákokat „óvják” az ottani zsidóktól. És így tovább... A fent említett, a vámra vonatkozó kikötésen és azon a követelésen kívül, hogy a Fényes Porta „prokurátorokat” tarthasson Ausztria területén a török alattvalók védelmére, semmilyen cikkely nem törekszik valamiféle kölcsönösség tételezésére: kizárólag a Monarchia polgárait hivatottak kiszolgálni és védeni. Ilyen kikötések mellett – gondolták az osztrák honatyák – minden feltétel adva volt ahhoz, hogy a kereskedelmi viszonyok hamarosan Ausztriának kedvezzenek majd. A török háborúk egyik következményeként azt remélték, hogy átveszik Velence szerepét a levantei kereskedelemben. A tengeren viszont elejétől fogva nem tudták ezt a szerepet betölteni: Ausztria kikötői rossz fekvésűek voltak, a nagy kereskedelmi hatalmakkal szemben hamar háttérbe szorultak. (A tőzsdedeputáció 1801-es véleménye szerint, például, csak nagy engedmények árán sikerült Triesztet egyáltalában fönntartani kereskedelmi kikötőként, mivel a szállítás oda jóval többe kerül, „mint a Földközi- és az Északi-tenger más, versengő kikötői bármelyikébe”. Ezért legalább a szárazföldi szállítás vonatkozásában szerették volna elérni, hogy a levantei kereskedelem Ausztrián keresztül bonyolíttassék. Ez a számítás azonban csak részben vált be. Folyt ugyan kereskedelmi tevékenység a két ország között, és sikerült is a szárazföldi tranzitot osztrák területen belülre szorítani. De Ausztria kereskedelmi mérlege több mint egy évszázadon keresztül negatívnak bizonyult az Oszmán Birodalommal szemben. Ez nagy elégedetlenséget szült, az ok-kutatás hivatalos tanulmányok sokaságának lett tárgya. Szögezzük le: e negatív mérleg a török kereskedők tevékenységének számlájára írható.

Az Oszmán Birodalom kereskedői A napóleoni háborúk idején a levantei kereskedelem problémai különböző okokból ismét napirendre kerültek. A Bankal-Administration (Bankigazgatás), a Cambio-Mercantil-

41 Gericht (Kereskedelmi Bíróság), a Fabriks-Inspektion (Gyárfelügyelet), továbbá AlsóAusztria tartományi kormánya is azt a feladatot kapták, hogy próbálják meg kideríteni, hogyan lehetne „az Ausztria számára olyan fontos levantei kereskedelmet a török alattvalók kezéből kicsikarni és az osztrákok felé fordítani”. A négy intézmény válasza egyértelmű volt. Egymástól függetlenül mind ugyanazt mondták: sehogy. A válaszok először is különféle okokra hivatkoznak, amiért az osztrák kereskedők nem tudnak gyökeret verni az Oszmán Birodalomban: a korrupció bonyolult játékszabályai éppúgy ide tartoznak, mint a pestisjárványok vagy a hosszabb lejáratú váltók, az osztrák kereskedők kényelmeskedése éppúgy, mint a francia, holland és angol termékek konkurrenciája, különös tekintettel az osztrák gyártmányok silány minőségére. És hát a török alattvalók…! (A kétszáz éve velük szemben fölsorolt panaszlisták nagyon emlékeztetnek a nálunk, Ausztriában, manapság a külföldi bevándorlókról alkotott véleményekre. A polgári gondolkodás – s legfőként hatósági változata –, úgy látszik, évszázadokon keresztül változatlanságról tanúskodik.) Semmilyen szabályt, törvényt nem tartanak be. Éveken keresztül engedély nélkül kereskednek, s hozzá milyen sikerrel…! Okirat-hamisítástól sem riadnak vissza. Szállítóként mutatkoznak be, közben kereskednek aktívan… vagy éppen megfordítva. A vámhivatalok és az útleveleket kiállító hatóságok kétségbe vannak esve, ha ezek eléjük kerülnek, mert nem tudják, az előttük álló ember osztrák vagy török alattvaló-e. Mintha „zarándokok” lennének: sok árut hoznak be, nagy nyereséggel kereskednek, aztán ezt a tömérdek vagyont magukkal viszik a Balkánra. (Furcsa felfogás ez a zarándokokról, méghozzá a katolikus Ausztriában!) Nagyon takarékosak, családi kapcsolataikat-kötődéseiket szemérmetlenül kihasználják, hogy jobb üzleti feltételeket kapjanak. A kereskedelmi hiteléletet teljesen elrontják. Ha valamilyen szemérmetlen csalásukra fény derül, a lebukás elől haza menekülnek és nincs mód kézre keríteni őket. Egy elkülönített külvárosba kellene toloncolni valamennyiüket – véli az egyik szerző –, akkor könnyebb lenne szoros ellenőrzés alatt tartani őket. Ám rögtön akad egy másik, aki elveti ezt az ötletet, mondván: akkor csak még jobban össze fognak tartani. Miközben a Bíróság és a Bankigazgatás szakvéleményei nagyjából ilyenfajta panaszokból állnak, a Gyárfelügyelet jelentése ennél valóságosabb problémákat is megnevez: Ausztria még a belföldi keresletet sem tudja mind a mai napig rendesen kielégíteni, ugyan mit is exportálhatna a Balkánra? Ausztria kereskedelmi mérlegének passzívuma 5 millió forint az Oszmán Birodalommal szemben, de más országokkal való kapcsolatában sem tud pozitív mérleget fölmutatni. Az osztrák termékek minősége gyatra, ennél is nagyobb problémát jelent azonban az, hogy nagyon kevés van mindenből. Csak akkor álmodhatunk export-sikerekről,

42 ha többet termelünk! Az alsó-ausztriai kormány elemzése a mezőgazdasági termelésre hívja fel a figyelmet, mintegy kipellengérezve ezzel az eddig folytatott gazdaságpolitikai elveket csakúgy, mint az általuk hozott eredményeket: tudunk ugyan selymet termelni – drágán –, hogy ne kelljen importálni, de ha spórolnánk is netán valamit ezen, annak a többszöröse folyik el Törökországba, fizetségül azokért az ökrökért és birkákért, amelyeket onnan hozunk be. Ami pedig azokat az állítólagos nehézségeket illeti, amelyekkel az osztrák kereskedőknek szembe kell nézniük Törökországban: miért tudnak a francia, holland stb. kereskedők jobban alkalmazkodni ezekhez, mint mi? Mert hogy azok lerakatokat tartanak fenn helyben, és jóval többet adnak el a törököknek, mint mi, a közvetlen szomszédok. Ausztria – e következtetéssel záródik a szakvélemény – politikai öntudata ellenére nincs fölényben az Oszmán Birodalommal szemben. „A rossz állapotok, az egyre növekvő bujaság és barbárság, mindenféle felvilágosítás és az ész minden haladásának elnyomatása ellenére nem sikerült az ottani vezetésnek, hogy ezt a birodalmat teljesen tönkretegye.”

A görögök A „török alattvalók” legnépesebb csoportját a görögök tették ki. A hivatalos aktákban rajtuk kívül említés tétetik még szerbekről, örményekről és török zsidókról is. A „görögök” szinte kizárólagosan a mai Albánia, Makedónia és Görögország egymással határos régiójából származtak. A kortársak „cincár” vagy „makedovlah” néven emlegették őket. Ők eredetileg vlahok, balkáni oláhok voltak, akik az orthodox egyház befolyása alatt áttértek a görög nyelv használatára. A cincárok szülőföldjének legfontosabb települése Moscopolis volt, ahonnan a Sina-család is származott. (Ma Voskopojének hívják: kihalófélben lévő, romhalmazok közt vegetáló, nyomorgó, nehezen elérhető falu Délkelet-Albániában.) A görögök, vándorkereskedőkként, már jóval korábban szorgos tevékenységbe fogtak az elfoglalt országrészben és Erdély területén, a törökök kiűzése után pedig csakhamar otthonosan mozogtak Magyarország minden zugában. A török és kuruc háborúk után alig volt árucsere az országban, a görögöknek gyakorlatilag nem akadt vetélytársuk. Karavánokkal vonultak át Magyarországon és Ausztrián a Német Birodalom városaiba. Házalók voltak, a legkisebb falvakat is fölkeresték. Közvetlenül a termelőktől vásároltak, közvetlenül a fogyasztóknak árusítottak. Elejétől fogva nem csak a tipikusan törökországinak számító árukkal kereskedtek, hanem mindennel a világon, amire kereslet mutatkozott. A Szepességben lenvásznat vásároltak fel, a Balkánról marhát hoztak magukkal, de terménykereskedéssel is foglalkoztak. Egy későbbi időszakban, a francia háborúk idején, a legfontosabb kereskedelmi

43 cikkük a makedón pamut volt (ebből származott a Sinák vagyona is a 18-ik században). A görögök magukkal hozták saját hitelrendszerüket, amely különbözött az itteni szokásoktól, és amely előnyösnek bizonyult számukra a Monarchia kereskedőivel szemben. Magasabb kamatra hiteleztek, rövid lejáratra, váltóik viszont hosszabb lejáratúak voltak, mint ahogyan az Ausztriában szokásos volt. Az osztrák hatóságok nem győztek panaszkodni, hogy a görögök tönkreteszik a hiteléletet. Ez persze szamárság: elsősorban azért, mert nem nagyon volt mit tönkretenni. Ausztriában és Magyarországon a váltó tulajdonképpen soha sem tudott fizetési eszközként működni, „holt papírként” nyugodott a fiókok mélyén (vagyis jószerivel egyfajta adóslevélnek volt tekinthető). A görögök váltói viszont kézről kézre jártak és pénzhelyettesítő eszközként egészen biztosan nagyon fontos szerepet töltöttek be a hosszú karaván-utakon. A bécsi Hofkammerarchiv aktáiban nagyon sokszor annak leljük nyomát, hogy „rendetlenséggel” vádolják a „török alattvalókat”, azzal, hogy fölborítják a rendet. Schäfer László – éppen ellenkezőleg – azt állítja, hogy a görögök tulajdonképpen bevezették a váltó használatát Magyarországon, Füves Ödön szerint pedig nekik köszönhetőek a könyvelés és a pénzkezelés rendezett formái. A görögök először házalók és vándorkereskedők voltak, akik állandóan úton voltak. Később a lassacskán kifejlődő heti- vagy havi piacokon jelentek meg, lerakatokat állítottak a nagyobb városokban, családon, rokonságon belül hoztak létre üzleti társulásokat, egyik felvette az osztrák állampolgárságot, a másik maradt török alattvaló, hol az egyik kiváltságait használták ki, hol a másikét, és minden áruval kereskedtek, amit el lehetett adni. Amikor Georg Sina lett a Monarchia leggazdagabb embere, Magyarország legnagyobb földbirtokosa, az osztrák kormány hitelezője, ő ez alól olyan kivételnek bizonyult, amely megerősíti a szabályt. Akkorára már a görög kereskedők sikerének bealkonyult! Ennek sok különböző oka volt. A világkonjunktúra megváltozott, a pamutot 1815 után a tengeren túlról hozták be, jobb minőségű is volt, mint a makedón. Miután a török katonaság 1770 körül feldúlta Moscopolist, sokan menekültek el Makedóniából, hogy aztán később véglegesen Ausztriában telepedjenek le. Magyarországon sok történész vallja azt a – szerintem hibás – elméletet, mely szerint a Mária Terézia által 1774-ben kikövetelt hűségeskü nagy és káros hatással lett volna a görögök üzleti életére. Soha nem találtam bizonyítékot, amely alátámasztotta volna ezt az elméletet. Sőt, a fent említett 19. század eleji szakvélemények kifejezetten ellene szólnak. Lényegesen nagyobb befolyást gyakorolhatott a görögök helyzetére a türelmi rendelet, hiszen az a zsidók

44 megerősödéséhez, térnyeréséhez vezetett. Ezen a területen azonban én nem mozgok kellő otthonossággal. Végül is, a folyamat, amely sok kereskedő családban lejátszódik (akármilyen nemzetiségű vagy felekezetű) a következő. Vannak, akik feltörnek a semmiből, nélkülöznek, hogy gyarapíthassák a vagyont, keményen befogják ebbe a munkába a gyerekeiket is, majd meghalnak gazdagon, gyakran pénzszámolás vagy üzletelés közben. De előbb-utóbb jön egy generáció, amely jómódban nő fel, látja, hogy szép vagyonuk van, és semmilyen okot nem lát már arra, hogy fusson a pénz után, hanem jókedvűen feléli a meglévőt. Így volt ez a cincároknál, és így van ez például nálam is.

45 Vasso Seirinidou

Görög diaszpóra a Habsburg Monarchiában (17–19. század) * Egy bevándorló-közösség kulturális és gazdasági sorsának nyomában Jelen tanulmány a Kelet-Közép-Európába a 17. és a 19. század közötti időszakban bevándorló görög kereskedők átfogó, bár csupán vázlatos bemutatására tesz kísérletet. Célja azoknak a jelenségeknek az értő vizsgálata Magyarország és Bécs példáján keresztül (valamint kettejük viszonyának elemzésével), amelyeket a Habsburg Birodalomban élő görög diaszpóra gazdasági, társadalmi és kulturális sokarcúsága produkált. A kérdésfelvetést éppen azok a technikai nehézségek indukálják, amelyekkel a görög, azon belül is főként a magyarországi diaszpóra kutatója óhatatlanul szembetalálja magát: a magyar levéltárak többnyelvűsége, a görög nevek elmagyarosítása, továbbá a magyar vagy más idegen nyelv használata e görög kereskedők magánlevelezésében és a görög kereskedelmi társaságok jegyzőkönyveiben. Éppen a magyar levéltárak e bábeli nyelvhasználata jelentett ösztönzést a Habsburg monarchia területén élő görög diaszpóra sokarcúságának vizsgálatára.

A két diaszpóra A bevándorlás mikéntje és gazdasági tevékenységük szempontjából a 17.–19. századi Kelet-Közép-Európában kétféle görög diaszpóráról beszélhetünk. Az egyik diaszpóra tevékenysége a Fényes Porta és a Habsburg császárság között bontakozott ki: keleti nyersanyagok (gyapot, fonal, bőr, stb.) behozatalára, valamint a cseh és osztrák feldolgozóüzemekben előállított termékek kivitelére specializálódott. A másik diaszpóra elsősorban Kelet-Közép-Európa egyes területei között biztosította a kereskedelmi kapcsolatot. Jóllehet e kétféle funkciót gyakran ugyanaz a személy vagy kereskedelmi hálózat látta el, hol párhuzamosan, hol pedig – az adott helyzet függvényében – egymást váltó időszakokban, e különbségtevés mégis szükséges ahhoz, hogy megértsük a görög kereskedőtelepek szervezeti formáinak sokféleségét. E két diaszpóra közül az utóbbi (a nagyobb lélekszámú és a régebbi) Erdély, Közép- és Északkelet-Magyarország területére lokalizálható. Főként makedóniaiak – elsősorban vlach anyanyelvűek – alkották, akik már a 16. században elkezdtek beszivárogni, amikor a szóban *

Jelen tanulmányt a szerző mint a ΠΥΘΑΓΟΡΑΣ ΙΙ program „Görög közösségek és európai világ (13–19. sz.). Önkormányzati formák, társadalmi szervezet, identitásformálódás” alprojektjének posztdoktori koordinátora készítette.

46 forgó területek még török fennhatóság alatt állottak. Ezek ortodox vallású ottomán alattvalók voltak, hegyvidéki falvak, kisvárosok lakói, akik észak felé indultak el, követvén a vándorkereskedelem útvonalait. Egy-egy kereskedőváros operatív központként szolgált számukra kisebb vagy közepes távolságra származási helyüktől, ezekből rajzottak ki távolabbi piacok felé. Kiskereskedelmet folytattak a legkülönfélébb termékekkel, és kihasználtak minden lehetőséget, amit csak állomáshelyeik gazdasági élete nyújtott.1 Erdélyben a makedóniai kereskedők a 17. század elejétől kezdtek véglegesen megtelepedni, főként Nagyszebenben (Hermannstadt) és Brassóban (Kronstadt), a térség legfontosabb kereskedelmi központjaiban.2 A 17. század második felétől elszórtan már Magyarországon is megtaláljuk őket, a 18. század elejétől pedig már tömegesen is megjelennek. Többségük a Dunától keletre és északkeletre eső területeken, valamint a DunaTisza közén telepedett le. Ez utóbbi tájegység Magyarországnak azon részei közé tartozott, amelyek ottomán fennhatóság alatt álltak, és a fegyveres összecsapások következtében népességük rendkívül megcsappant. A letelepedni szándékozók elsősorban olyan városokat részesítettek előnyben, amelyek rendelkeztek némi piaci infrastruktúrával, illetve kereskedelmileg hasznosítható helyi termeléssel. Ilyenek voltak mindenekelőtt a bortermelő városok északkeleten (pl. Gyöngyös, Eger, Miskolc, Tokaj), valamint azok a városok, amelyek kereskedelmi főútvonalak mentén feküdtek, vagy állatkereskedelemre specializálódtak (pl. Nagyvárad, Kecskemét, Újvidék).3 A bevándorlók Erdélyben és Magyarországon is rendszerint megállapodtak a helyi hivatalos szervekkel letelepedésük és kereskedelmi tevékenységük jogi szabályozását illetően, s ennek során többnyire előnyös vámfeltételeket, önkormányzati jogot és szabad vallásgyakorlatot sikerült kiharcolniuk. A későbbi Habsburg monarchia keleti tartományaiban az első bevándorlók legjellemzőbb szervezeti formája a kompánia volt. Ez egy olyan intézményes társulás, amelyet a helyi hatóságok a mindenkori előjogok hordozójaként ismertek el, s amely tagjai felé gazdasági, közigazgatási és ítélkezési hatáskörrel bírt.4 1

A 16–17. századi, balkáni bevándorlók gazdasági tevékenységéhez lásd M. Bur, „Das Raumergreifen balkanischer Kaufleute im Wirtschaftsleben der ostmitteleuropäischen Länder im 17. und 18. Jahrhundert”. In: Bácskai V. (szerk.), Bürgertum und bürgerliche Entwicklung in Mittel- und Osteuropa, Budapest 1986, Studia Historiae Europae Medio-orientalis, tom. I, 18–40. 2 A görögök nagyszebeni letelepedésének korai szakaszához ld. Δ.-Ε. Τσούρκα-Παπαστάθη, Η ελληνική κομπανία του Σιμπίου Τρανσυλβανίας 1636–1848. Οργάνωση και Δίκαιο, Θεσσαλονίκη, 1994, 36. és következő oldalak. 3 Ö. Füves, Οi Έλληνες της Ουγγαρίας, Θεσσαλονίκη, 1965, 22; M. Bur, „Handelsgesellschaften – Organisationen der Kaufleute der Balkanländer in Ungarn im 17–18. Jahrhundert”, Balkan Studies 25 (1984), 267–307; G. Hering, „Die griechische Handelsgesellschaft in Tokaj. Ihre innere Ordnung und ihre Auflösung 1801”, Südost-Forschungen 46 (1987), 79–93; I. Papp, „Greek Merchants in the Eighteenth-Century Jászkunság”, Balkan Studies 30 (1989), 261–281. 4 Az erdélyi kompániák belső szervezetéhez ld.: C. Papacostea-Danielopolou, „L’organisation de la Compagnie grecque de Braşov (1777–1850)”, Balkan Studies 14 (1973), 313–323; U.ő., „La Compagnie «grecque» de

47 A bevándorlók fokozatosan beépültek a helyi gazdasági élet egyes szektoraiba, gyakorta kivíva ezzel a hatóságok és a helyi kereskedők nemtetszését. Szeben és Brassó görög kompániáinak kereskedői hiteleket folyósítottak a helyi lakosságnak, esetenként a fejedelmi udvar tagjainak, s vállalták a fejedelmi bányák működtetését. Északkelet-Magyarország kompániáinak tagjai kezükbe vették a helyi bor exportját Lengyelország és más piacok felé. A kecskeméti kompánia, a legnagyobb és a leggazdagabb a magyarországi görög kereskedőtársaságok között, úgy tett szert tőkére, hogy tagjai bekapcsolódtak az alföldi állatkereskedelembe.1 Mindazonáltal az ortodox kereskedő legjellegzetesebb típusa Magyarországon, még a 18. század első felében is a kiskereskedő. A „görög” volt a szatócs, egy vallási kisebbség tagja, aki vásárlói, a helyi lakosok között mozgott. A helyi kereskedők többnyire ellenséges pillantásokkal méregették, a földbirtokosok viszont szívesen látták, hiszen olyan árucikkekkel elégítette ki fogyasztói igényeiket, amelyek egyébként nem voltak fellelhetők a magyar piacon. A hatóságok azonban „veszélyes idegennek” tartották. A Habsburgok merkantilista gazdasági tanácsadói már a 18. század elején aggodalommal figyelték, hogy idegen alattvalók vesznek részt a császárság belkereskedelmében. 1774-től azok a török alattvalók, akik Magyarországon vagy Erdélyben (itt 1777-től) kívántak letelepedni és kereskedni, kötelezve voltak arra, hogy családjukat és ingóságaikat is átköltöztessék, hűségesküt tegyenek, és Habsburg alattvalókká váljanak.2 Egy olyan folyamat eredménye ez, amely szorosan összefügg annak a görög kereskedelmi diaszpórának a 18. század közepétől kibontakozó fejlődésével Kelet-Közép-Európában, amelynek fő tevékenysége az ottomán és a Habsburg császárság közötti nagykereskedelem volt. Ez a diaszpóra jelentős hányadában az előzőből alakult ki, de mégsem szabad pusztán egy újabb fejlődési fázisnak tekinteni. E kibontakozás a 18. század második felében olyan folyamatokkal állt összefüggésben, amelyek túllépték a vándorkereskedelem európai hálózatának határait, és az ottomán, a Habsburg valamint az összeurópai gazdaság nagyobb Braşov. La lutte pour la conservation des privilèges (1777–1850)”, Revue des Études Sud-Est Européennes 12 (1974), 59–78; O. Cicanci, „Le statut et les règlements de fonctionnement des Compagnies grecques de Transylvanie (1636–1736) – la Compagnie de Sibiu”, Revue des Études Sud-Est Européennes 14 (1976), 477– 496; A. E. Karathanassis, L’Hellénisme en Transylvanie. L’ activité culturelle, nationale, et religieuse des compagnies commerciales helléniques de Sibiu et de Braşov aux XVIIIe–XIXe siècles, Thessaloniki, 1989; Τσούρκα-Παπαστάθη, Σιμπίου, ld. fent; A magyarországi kompániákhoz lásd a 4. jegyzetet. 1 Lásd azokat a kompániákat, amelyeket Bur mutat be: „Handelsgesellschaften…”, lásd fönt. 2 Az 1774. évi, Magyarországon kereskedő személyekkel kapcsolatos rendelet német szövegét ld.: Sammlung aller K. K. Verordnungen und Gesetze vom Jahre 1740 bis 1780, die unter der Regierung des Kaisers Josephs des II, theils noch ganz bestehen, theils zum Theile abgeändert sind […], Bécs 1787, VII. kötet, 138–143. Az erdélyi kompániáknak szóló előjogrendelet latin szövegét és annak görög fordítását ld.: Τσούρκα-Παπαστάθη, Σιμπίου, 394–405.

48 ívű, meghatározóbb tendenciáit érintették. Az ottomán nagykereskedői diaszpóra létrejötte szempontjából meghatározó tényezőnek számított egyfelől a török birodalom mezőgazdasági termelésének az európai kereslethez való igazodása, másfelől az osztrák és a cseh feldolgozóipar formáinak erőteljesebbé válása a gyapotfeldolgozás vezetésével a 18. század második felében. A kompániák kereskedési gyakorlatával ellentétben most kizárólag nagykereskedelemről beszélhetünk. Ennek előfeltétele nem a letelepedési hely agrártermeléséhez – miként ezt Tokaj és Kecskemét esetében láttuk –, hanem a török mezőgazdaság termékeihez való hozzáférés volt. Ráadásul a nagykereskedelmi diaszpóra működésének intézményes kereteit többé már nem a helyi hatóságokkal kötött részleges megegyezések jelölték ki, hanem a Porta és a Habsburgok által aláírt karlócai (1699) és a pozsareváci (1718) béke hivatalos határozatai, amelyek intézményesítették a két császárság alattvalói között zajló szabadkereskedelmet, valamint az export- és importtermékekre 3 %-os preferenciális vámot határoztak meg. Az a tapasztalat, amelyet a balkáni kereskedők a magyarországi és erdélyi piacokon szereztek, jótékony előjátéka volt későbbi részvételüknek ebben az új típusú kereskedelemben. Pusztán a tapasztalat azonban nem lett volna elegendő, hiszen a nagykereskedelemhez komoly tőke is kellett. Füves Ödön becslése szerint a 18. század második felében a magyar királyságban hozzávetőleg 10 000 „görög” élt.1 Jogosan feltételezhetjük, hogy e népességnek csupán kisebbik hányada foglalkozott a két császárság közötti nagykereskedelemmel. Főként nagytőkésekről lehetett szó, akik azokban a városokban telepedtek le, amelyeken át a szárazföldi kereskedelmi utak a közép-európai piacokra szállították a keleti nyersanyagokat: Nagyszeben Brassó, Kecskemét és Temesvár kompániáinak kiemelkedő tagjai, Zimony, Újvidék, Pest kereskedői.2 Irányadó Bur Márta megfigyelése, miszerint e három utóbbi városban, amelyek tranzitállomássá nőtték ki magukat, a nagykereskedelem a kompániák keretein kívül, független nagykereskedők részvételével zajlott.3 Az ausztriai és a magyarországi gyapotkereslet nyugati irányban bővítette az ortodox kereskedőtelepek hálózatát. Bécs a balkáni gyapottermés készleteinek legnagyobb raktározójává vált. Mindazonáltal a kereskedelem fővárosi sikere éppen annak a 1

Füves, Έλληνες της Ουγγαρίας, 25. A kereskedelmi utak csomópontjaiban való görög letelepedésekről: E. I. Νικολαΐδου, «Συμβολή στην ιστορία τεσσάρων ελληνικών κοινοτήτων της Αυστροουγγαρίας (Zemun, Novi Sad, Orsova, Temesvar)», Δωδώνη 9 (1980), 323–374; Ι. Α. Παπαδριανός, Οι Έλληνες πάροικοι του Σεμλίνου (18ος-19ος αι.), Θεσσαλονίκη, 1988. 3 Bur, „Handelsgesellschaften”, 287. 2

49 „hátországnak” a meglétével állt kapcsolatban, amelyet a kompániák tagjai, a független kereskedők, sőt a magyarországi és erdélyi vándorárusok alkottak. Míg a hátországban megtelepedett ortodox kereskedők között kétségbevonhatatlanul az epírusziak és a makedóniaiak voltak túlsúlyban, addig Bécsben egy más eredetű bevándorlóhálózat követelt részt a két császárság között zajló nagykereskedelemből: egyfelől a thesszáliaiak, akik körülbelül fél évszázadig, 1775-től 1820-ig vezető szerepet játszottak a thesszáliai vörös pamutfonal-kereskedelemben (melyet korábban az epírusziak tartottak ellenőrzésük alatt1), másfelől pedig a khíosziak, akik a 19. század elején húzódtak föl Triesztből, hogy kirendeltségeket nyissanak Bécsben, felismervén az osztrák főváros kedvező helyzetét a Habsburg birodalomba importált árucikkek újraeloszta terén.2 Az új kereskedőhálózatokkal való konkurálás, de talán az ottomán kiviteli kereskedelem tiszavirág jellegének átérzése is szerepelhettek azok között az okok között, amelyek arra ösztönözhették Bécs Epíruszból és Makedóniából jött kereskedőit, hogy más jellegű vállalkozásokba fogjanak. Ismét elkezdtek együttműködni a magyarországi és erdélyi diaszpórával, ezúttal azonban nem a balkáni nyersanyagok Közép-Európa fogyasztói központjaiba való szállítása céljából, hanem azért, hogy kihasználják azokat a lehetőségeket, amelyeket a Magyarország által elfoglalt helyzet kínált a Habsburg császárság belgazdaságának területi alapon kialakított munkamegosztásában. Jellemző, hogy az epíruszi és makedóniai kereskedők már a 18. század vége előtt tömegesen pályáztak a Habsburg állampolgárság megszerzésére, ami által elestek ugyan a keleti nyersanyagok behozatalára kiszabott kedvezményes vámtól, cserébe viszont élvezhették a császárság belkereskedelmében való részvétel lehetőségét. Az a tény, hogy az „ottomán görögök” és a „Habsburg görögök” Bécsben külön közösségeket alkottak, az intézmények szintjén is jóváhagyta azok egymástól eltérő gazdasági törekvéseit, továbbá a versenyt a görög kereskedő-diaszpóra egyes hálózatai között.3

1

A thesszáliai pamutfonal-kereskedelemhez Bécsben ld.: M. Stamatoyannopoulos, Société rurale et industrie textile: le cas d’Ayia en Thessalie ottomane (1780–1810), thèse de doctorat de 3ème cycle, École des Hautes Études en Sciences Sociales, Paris, 1984; valamint O. Kατσιαρδή-Hering, Τεχνίτες και τεχνικές βαφής νημάτων. Από τη Θεσσαλία στην Κεντρική Ευρώπη (18ος – αρχές 19ος αιώνα). Επίμετρο: Η Αμπελακιώτικη Συντροφιά (1805), Αθήνα, 2003. 2 A khíosziak vállalkozásairól Bécsben lásd Β. Σειρηνίδου, Έλληνες στη Βιέννη, 1780–1850, doktori értekezés, Athéni Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Athén, 2002, 177–179. 3 A két bécsi ortodox-görög közösséghez lásd Σ. Εθστρατιάδης, Ο εν Βιέννη ναός του Αγίου Γεωργίου και η κοινότης των Ελλήνων Οθωμανών Υπηκόων, Αθήνα 1997; Σπ. Λουκάτος, „Ο πολιτικός βίος των Ελλήνων της Βιέννης κατά την Τουρκοκρατίαν και τα αυτοκρατορικά προς αυτούς προνόμια”, Δελτίον της Ιστορικής και Εθνολογικής Εταιρείας της Ελλάδος 15 (1961), 287-350; M.D. Peyfuss, „Balkanorthodoxe Kaufleute in Wien. Soziale und nationale Differenzierung im Spiegel der Privilegien für die Griechisch-orthodoxe Kirche zur heiligen Dreifaltigkeit”, Österreichische Osthefte 17 (1975), 258–268; W. Plöchl, Die Wiener orthodoxen Griechen. Eine Studie zur Rechts- und Kulturgeschichte der Kirchengemeinden zum hl. Georg und zur hl. Dreifaltigkeit und zur Errichtung der Metropolis von Austria, Wien, 1983; Σειρηνίδου, Βιέννη, 254–271.

50 Az Ausztria-Magyarország kereskedelmi tengely gazdasági jelentőségének felértékelődése a Bécsben élő epíruszi és makedóniai nagykereskedők szemében nem volt véletlenszerű. Magyarország az az ország volt, amely a császárság nyugati tartományaival, akár mint élelmezési termékek szállítója, akár mint késztermékek fogyasztópiaca a legszorosabb gazdasági kapcsolatban állt. A Habsburg tartományokat tömörítő vámunióból való 1775-ös kizárása még inkább függővé tette külkereskedelmét a nyugati részektől, méghozzá elsősorban Bécstől, ugyanis e városon át jutott a legtöbb áru a magyar piacokra, valamint onnan vissza nyugat felé.1 Magyarország egyébként számos bécsi vállalkozó számára a lehetőségek országa volt.2 A görögök mindazonáltal nyilvánvaló előnyökkel rendelkeztek velük szemben. Először is azért, mert közülük sokan úgy telepedtek le Bécsben, hogy köztes állomásként Magyarországon is éltek egy ideig, s így voltak ismereteik az országról s annak piacairól. Másodsorban pedig, megvolt a lehetőségük, hogy a görög kereskedelmi telepekre, a rokonaik és földijeik által kiépített „hátországra” támaszkodjanak. Bécs epíruszi és makedóniai kereskedői közül néhány, mint a Sinák, a Nákók, a Nikolicsok, a Hatzimihail, a Bekella és a Derra család, láthatólag nem annyira az ottomán és a Habsburg birodalom között fönnálló kereskedelmi tengely kihasználásával szerezte a vagyonát, hanem sokkal inkább úgy, hogy közvetítőként működött a magyar és az osztrák kereskedelmi hálózat között, méghozzá főként a magyar gabona- és vágómarha-kereskedelem terén, amely ágazat a Habsburg főváros élelmezése szempontjából létfontosságú volt.3 A közép-európai görög kereskedő-diaszpóra leginkább Magyarország gazdaságában hagyott nyomot. Egyébiránt az sem véletlen, hogy az osztrák és a magyar történészek eltérően értékelik a görögök szerepét Ausztria valamint Magyarország gazdasági életében. Abban az elenyészően kevés utalásban, amit az osztrák gazdasági történetírás a kérdésnek szentel, a görögöknek éppen azt a szerepet tulajdonítják, ami a karlócai és a pozsareváci béke következményeként alakult ki: ottomán kereskedők, aki ellátják Keletről hozott nyersanyaggal az osztrák és a cseh ipart.4 A magyar történetírás arányaiban nagyobb teret 1

H. Hassinger, „Der Aussenhandel der Habsburgermonarchie in der zweiten Hälfte des 18. Jahrhunderts“, in F. Lütge (szerk.), Die wirtschaftliche Situation in Deutschland und Österreich um die Wende vom 18. zum 19. Jahrhundert, Stuttgart 1964, 61–98, 78 skk. Γενικότερα για τις τοπικές οικονομικές εξειδικεύσεις στο εσωτερικό της Αψβουργικής αυτοκρατορίας, lásd D. Good, The Economic Rise of the Habsburg Empire, 1750–1914, Berlin/London 1984, A. Komlosy, „Ökonomische Grenzen“, in W. Heindl – E. Saurer (szerk.), Grenze und Staat. Passwesen, Staatsbürgerschaft und Fremdgesetzgebung in der österreichischen Monarchie, Wien/Köln, 2000, 807–876. 2 I. Mittenzwei, Zwischen Gestern und Morgen. Wiens frühe Bourgeoisie an der Wende vom 18. zum 19. Jahrhundert, Wien/Köln/Weimar, 1998, 31–33. 3 Lásd e tekintetben például a Sina és a Hatzimihail családot. Γ. Λάιος, Σίμων Σίνας, Αθήνα, 1972; ugyanő, Η Σιάτιστα και οι εμπορικοί οίκοι Χαζημιχαήλ και Μανούση (17ος–19ος αι.), Θεσσαλονίκη, 1982. 4 Lásd jellemzően, H. Landau, Die Entwicklung des Warenhandels in Österreich, Wien/Leipzig, 1906, 69–70; M. v. Herzfeld, „Zur Orienthandelspolitik Österreichs unter Maria Theresia in der Zeit von 1740–1771”, Archiv für österreichische Geschichte 108 (1919), 215–343; F. Tremel, „Die Griechenkolonie in Wien im Zeitalter Maria

51 szentel a kérdésnek, s a görögöket egy olyan vállalkozói kisebbségnek tekinti, amelynek szerepe fontos, bár vitatható volt, hiszen egyfelől hozzájárult ahhoz, hogy a magyar gazdaság egy középkori, agrárjellegű szisztémából elmozduljon a kapitalista és hitelgazdaság felé,1 másfelől azonban azáltal, hogy vágómarhával kereskedett Magyarország-szerte, és osztrák termékeket importált, megkárosította ugyanezt a gazdaságot.2 Elismervén azokat a veszélyeket, amelyek a kulturális jelenségek gazdasági szempontú magyarázataiban rejlenek, úgymint a leegyszerűsítés és az egyoldalú látásmód, mindazonáltal úgy gondolom, hogy éppen ezen a ponton, tehát a görög kereskedő-diaszpóra gazdasági érdekeinek Magyarország területéhez való kötődésében kaphatunk segítséget ahhoz, hogy megértsük azokat a „meglepetéseket”, amelyeket a magyar levéltárak tartogatnak a görög kutató számára. Az a folyamat, amelynek során a bevándorlók fokozatosan felszámolták az ottomán császársághoz3 fűződő gazdasági kötelékeiket, és előnyös pozíciót próbáltak szerezni letelepedésük helyszínének gazdasági életében, nem csupán gazdasági vonatkozásokkal bírt. Ez egyben a balkáni kereskedelem kulturális velejáróinak, tehát a görög nyelvnek és kultúrának esetleges vagy progresszív visszaszorulását is jelentette, s ugyanakkor magával hozta azoknak a kulturális eszközöknek a birtokba vételét, amelyek megkönnyítették az új gazdasági és társadalmi környezetbe való beilleszkedést.4 A magyar nyelv ezen eszközök egyike volt. A bevándorlói identitás mindazonáltal összetettebb annál, hogy pusztán a kulturális asszimiláció és a kulturális elhatárolódás kettős rendszere alapján meghatározható legyen. Pesten a makedóniai és epíruszi vlachok, a balkáni oszmán kereskedelemnek és kulturális hozadékainak, azaz a görög nyelvnek és kultúrának talán legmarkánsabb képviselői, a 19. század elején felvetették saját nyelvi identitásuk kérdését, és követelték a görög mellett a vlach dialektus használatának bevezetését is a vallási liturgiába.5 Ugyanebben a városban Theresias. Ein Beitrag zur Geschichte der österreichisch-türkischen Handelsbeziehungen”, Vierteljahresschrift für Sozial- und Wirtschaftsgeschichte 51 (1964), 108–115. 1 Ö. Füves, „Characteristics of the Greeks in Hungary (1550–1850)”, in: J. Fossey (szerk,), Proceedings of the First International Congress on the Hellenic Diaspora from Antiquity to Modern Times, Amsterdam 1991, II. kötet, 146. Hasonló álláspont: Schäfer L., A görögök vezető szerepe Magyarországon a korai kapitalizmus kialakulásában, Budapest, 1930. 2 Ács Z., „Les Marchands grecs en Hongrie aux 17e–18e siècles”, Études Historiques Hongroises, II. kötet, Ethnicity and Society in Hungary, Budapest, 1990, 44. 3 Lásd jellemző példaként a pesti Pondika családot: Κ. Παπακωνσταντίνου, Ελληνικές εμπορικές επιχειρήσεις στην Κεντρική Ευρώπη το β' μισό του 18ου αιώνα. Η οικογένεια Πόνδικα,doktori értekezés, Athéni Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Athén, 2002. 4 A kérdést kimerítően tárgyalja a diaszpórában született görög gyermekek nevelése kapcsán Ο. ΚατσιαρδήHering, „Ηεκπαίδευση στη διασπορά. Προς μια παιδεία ελληνική ή προς «θεραπεία» της πολυγλωσσίας”, in: Νεοελληνική Παιδεία και Κοινωνία. A K.Th. Dimaras-emlékkonferencia tanulmánykötete, Athén, 1995, 153– 177. 5 Ld. Ö. Füves, „Gründungsurkunde der griechischen Gemeinde in Pest aus dem Jahre 1802”, Μακεδονικά 11 (1971), 335–341; G. Hering, „Der Konflikt zwischen Griechen und Walachen in der Pester orthodoxen

52 megjelent 1808-ban Georgios Roza műve: Εξετάσεις περί των Ρωμαίων ή των ονομαζομένων Βλάχων („Vizsgálódás a rómaiakról, avagy az úgynevezett vlachokról”) címmel, amely a makedóniai és az erdélyi vlachok nyelvi és etnikai rokonságát propagálta, valamint 1813-ban Michail Boiatzis Μακεδονοβλαχική Γραμματική-ja („Makedóniai vlach nyelvtan”), amely megkísérelte a vlach dialektus írott betűkbe való átültetését.1 E törekvések a vlach nyelvi öntudat kifejezésére, a magyar nyelv használata, azoknak a kulturális sémáknak az elsajátítása, amelyek a befogadó állam felsőbb társadalmi rétegeit jellemezték, görög könyvek megjelentetése és görög iskolák alapítása egészen a 19. század közepéig egymással párhuzamosan jelentkező mozzanatai voltak a magyarországi görög diaszpóra életének, anélkül azonban, hogy szükségszerű vetélkedés alakult volna ki az egyes jelenségek között. Tíz esztendővel azután, hogy vizsgálni kezdtem a Habsburg császárságban élő görög diaszpóra kérdését, úgy vélem, hogy az a bizonyos technikai akadály, amely a fent közölt problematika megfogalmazására ösztönzött, nem csupán technikai természetű. A nehézségek, amelyekkel a magyarországi görög diaszpóra történetének kutatói szembetalálják magukat, nem annyira a nyelvismeret hiányának, mint inkább annak a ténynek tudhatók be, hogy rendkívül nehéz a diaszpóra lényegét az etnikai és a kizárólagosságot sugalló kategóriáktól elszakítva megérteni, amelyek egyébiránt történeti kultúránk jelentős részét szükségszerűen alakítják. Ha nem vetkőzzük le abbéli szokásunkat, hogy az identitást mindig valamihez képest kialakított ellentétpárok rendszerében vizsgáljuk, a magyar levéltárak anyagát eredménytelenül forgathatjuk csupán. Mindazonáltal éppen ez a sokszínűség, amely a magyarországi görög diaszpóra életének helyszíneiben és „mikéntjeiben” tapasztalható, teszi annak kutatását igazi kihívássá a történész számára. (P. Zsupán Edina fordítása)

Gemeinde” in ugyanő (szerk), Dimensionen griechischer Literatur und Geschichte. Festschrift für Pavlos Tzermias 65. Geburtstag, Frankfurt 1993, 145–160. 1 Μ. Γαρίδης, „Ο μητροπολίτης Παΐσος και η βλαχική επιγραφή του Κλεινοβού: αλφάβητο και εθνικό πρόβλημα”, Τα Ιστορικά 3 (1985), 183–203; A. Azelis, „Versuche zur Verschriftlichung des Aromunischen um die Wende vom 18. zum 19. Jahrhundert”, Das achtzehnte Jahrhundert und Österreich 10 (1995), 73–83.

53 Fotini Asimakopulu

Sina György, a „hódító balkáni orthodox kereskedő”1 1767-ben Bécsben megalapítja kereskedőházát Sina György, görög kereskedő, aki ugyanebben az évben a Bécsben élő, ottomán állampolgárságú görög kereskedők lajstromában így szerepel: „Georg Sinna zu Woskopoly in Mazedonien”.2 Moschopolis tevékeny szülötte, az idősebb Sina György üzleti ügyekben gyakran tett utazásokat Ausztria-Magyarországon. Székhelye Moschopolis volt, az a város, amelyet „dicsőítő szavakkal a török uralta területek Athénjának, Mistrasának vagy KözépGörögország Párizsának neveztek”.3 A Korcë és Berat között, 1200 méteres magasságban, az Opar-medencében található Moschopolis a 18. században fontos állomása a Konstantinápolyt Velencével, később pedig Béccsel összekötő fő kereskedelmi útvonalnak; a Balkán kereskedelmi és ipari központja; önkormányzattal, céhszervezettel, felsőoktatási intézményekkel (Új Akadémia, 1774), könyvtárakkal és nyomdával (1730) rendelkezik.4 Moschopolis, a csupa vlachok lakta makedón város, ameddig virágzott, mindvégig azért küzdött, hogy közhasznú létesítményeivel élharcosa legyen a görögök művelésének.[…] De láttuk […], hogy ez a város eltűnt a föld színéről.5 1768-ban és 1769-ben az ottomán fenyegetés hatására Moschopolist elhagyják lakosai. A jómódúak közül sokan Ausztriában leltek menedéket, és ott dúsgazdaggá váltak a kereskedelem révén, de többé már nem viselték szívükön a görög nevelés ügyét, amelyet egykori otthonukban oly fontosnak tartottak. A kevésbé tehetősek szétszóródtak a török birodalom különféle városaiban. Általában véve pedig a vlachoknak vannak görög iskoláik a nagyobb falvakban. Görögül hallgatják az imádságokat és a templomi litániákat. A görögök iránt testvéri lélekkel viseltetnek, mintha maguk is görögök volnának, és sem ezek, sem azok nem mutatnak semmiféle etnikai nézeteltérést egymással szemben, minthogy valójában mindkét nép ugyanannak a hazának a szülötte, s fiaik ugyanazoknak az elődöknek a leszármazottai.6 Moschopolis kereskedői az idő tájt kerülnek Bécs vonzáskörébe, amikor az adriai térséggel való kereskedés hanyatlani kezd, Közép-Európában pedig föléled az érdeklődés a 1

Traian Stoianovich görögre fordított tanulmányának címe, „Conquering Balkan Orthodox Merchant”. In: Σπύρος Ι. Ασδραχάς (szerk.), Η οικονομική δομή των βαλκανικών χωρών στα χρόνια της οθωμανικής κυριαρχίας, Αθήνα, Μέλισσα, 1979, 287–345. 2 Ld. Γεώργιος Σ. Λάιος, Σίμων Σίνας, Αθήνα, Γραφείον Δημοσιευμάτων της Ακαδημίας Αθηνών, 1972, 10. 3 U.o., 4. és az ott található bibliográfia. 4 Ld. Απ.Βακαλόπουλος, Οι δυτικομακεδόνες απόδημοι επί Τουρκοκρατίας, Θεσσαλονίκη, ΙΜΧΑ, 1958, 24–25.; és u. ő., Ιστορία του βορείου ελληνισμού, εκδ. οίκος αδελφών Κυριακίδη, Θεσσαλονίκη, 1992, 369–384. 5 Κ. Μ. Κούμας, Ιστορίαι των ανθρωπίνων πράξεων, 12. kötet, Βιέννη, 1832, 531. 6 U. o.

54 Kelettel való kereskedelem iránt. Az idő tájt, amikor „az idegen kereskedőkkel, különösen pedig a törökökkel, és így a görögökkel is szembehelyezkedő osztrák politikának a kényszer diktálja, hogy az ottomán birodalommal való kereskedelem megszilárdítására törekedjék.”1 A Sina család – az idősebb, moschopolisi születésű Györgytől kezdve egészen az ifjabb Simonig, aki már Bécsben született – sok más görög származású és hasonló tevékenységet végző családhoz hasonlóan, részesévé válik kora eseményeinek. Elszenvedik a háborús konfliktusokat, bőrükön érzik a kulturális és művészi ízlés változásait, tanúi a kereskedelmi útvonalak kibontakozásának, a vasút terjeszkedésének, megélik a tengeri blokádokat, amelyek a földgolyót körülölelő tengeri kereskedelem méreteinek és jövedelmezőségének növeléséért folyó küzdelem során zajlanak, figyelemmel kísérik az egyre hatékonyabbá váló ipari és mezőgazdasági termelést és a technikai fejlődést. Megélik mindazt az átalakulást, amely egyfelől szülőföldjük, azaz az ottomán császárság kulturális és gazdasági viszonyaiban történik, éppúgy, mint azokat, amelyeket áttelepülésük utáni életük és tevékenységük helyszíne, Európa szenved el. A Sina-család 1769-ben indult északra, és 1785–86 körül telepedett le Bécsben. Ausztria és Magyarország felé a kivándorlók ugyanazt az útvonalat követték, mint amelyet az ottomán császárságból Közép-Európába áramló tőke és egyéb javak jártak be. A kivándorlási hullám 1600 után öltött komolyabb méreteket. Nagy karavánok keltek útra Siatistából, Kastoriából és más városokból, falvakból, megrakva helyi árucikkekkel (főként gyapjúáruval) és közel-keleti termékekkel. Útjuk kezdeti szakaszán az Aliakmonas völgyét követték, majd a Közép-Európa felé vezető másik természetes úton, az Axios-folyó mentén haladtak tovább. Belgrádban átkeltek a Dunán és a Száván, majd megérkeztek Zimonyba, amely az első magyar város és egyben az első útjukba eső tranzitállomás volt. Majd továbbhaladtak Budapest és Bécs irányában, a makedóniai görögök két legjelentősebb ausztria-magyarországi központja felé.2 Azt, hogy milyen volt a bécsi görög kereskedelem élete, mozgása és jelentősége azokban az években, egy épület igazolhatja, amely még mindig áll az Ungargassén, tanúköveként azoknak a napoknak, amelyek során a görög kereskedőknek hatalmukban állt oldani és kötni mindenben, ami a Törökországgal folytatott kereskedelemre vonatkozott. Ez egy elnyúló, egyszintes épület, amelynek hatalmas díszkapuja egy roppant, négyszögletű belső udvarra vezet. Az udvarról huszonhárom, belül galériával ellátott raktárhelyiség nyílik. Ezen a kapun át szoktak begördülni az udvarra azok a nagy teherhordó szekerek, amelyek hosszú-hosszú utakon szállították a görög kelet portékáit. Az áru itt raktárakba került, amíg a 1

Όλγα Κατσιαρδή-Hering, „Τα δίκτυα της ελληνικής εμπορικής διακίνησης”. In: Σπύρος Ι. Ασδραχάς és mások, Ελληνική οιονομική ιστορία, ΙΕ´ - ΙΘ´ αιώας, τμ. 1ος, Αθήνα, Πολιτιστικό Ίδρυμα Ομίλου Πειραιώς, 464–465. 2 Ld. Απ.Βακαλόπουλος, Οι δυτικομακεδόνες ..., i. m., 7.

55 megfelelő módon el nem osztották. A jószágokat az udvar közepén lévő kútból itatták, a kocsisok és a lovászok az épület elülső traktusában szálltak meg, amely az út felé nézett. Ez volt ugyanis a kvártélyosház. A modern Bécs újonnan épült palotái között fennmaradt egy azok közül a fogadók közül, amelyek a török uralom időszakában dívó karavánszerájokat idézték. Ez utóbbiakat jól ismerjük a görög vidékeket bejárt, régi európai utazók fennmaradt rajzaiból.1 A bécsi görögök meghatározó tényezői voltak annak a hálónak, amely összekapcsolta az ottomán császárságot a Habsburg birodalommal és más európai piacokkal, valamint alapvető, bennfentes körét képezték az osztrák területeken kialakult csereszisztémának is. Gazdasági tevékenységüket a modern történetírás behatóan tanulmányozta. Vasiliki Sirinidou az Έλληνες στη Βιέννη, 1780-18502 című munkájában végigköveti a kivándorlás útvonalát Makedóniából. Epiruszból és Thesszáliából, vizsgálja a Bécsben való megtelepedést, a gazdasági tevékenységet, az identitásváltozást, amelyet a bevándorlói tapasztalat hozott magával, valamint az ottomán császárságból érkező, balkáni orthodox kereskedők betagozódását az őket körülvevő kulturális közegbe. Azoknak az ottomán (esetünkben makedóniai, epiruszi, thesszáliai görög és vlach) kereskedőknek a száma, akik pályafutásukat Belgrádban, Szarajevóban és más balkáni városokban tevékenykedő kereskedelmi ügynökökként kezdik, hogy aztán végül Bécsben telepedjenek le, a 18. század utolsó negyedében rohamosan növekszik. Közülük a leggazdagabbak össztőkéjét „1763-ban kétmillió forintra becsülték, amely összeg felért Ausztria makedóniai és thesszáliai importjának nevezett évi értékével, és egynyolcadát tette ki a vezető helyi (vagy osztrák állampolgárságot kapott) kereskedők össztőkéjének.”3 A Sina család vándorlásának köztes állomásait nem ismerjük pontosan. Bizonyára az ilyen esetekben szokásos városok jöhetnek szóba: Bitola, Veles, Niš, feltehetőleg Szarajevó és Budapest. Eszerint az idősebbik Simonnak (1753–1822), idősebb Sina György fiának ezen állomások egyikén kellett megszületnie. Idősebb Sina Simon, aki akkor már házasságban élt Irini Tirkával, és kereskedelemmel foglalkozott, családja megmentése végett először Nišbe települt át. Itt született 1783. november 20-án Sina György is. E városban viszont szerencsétlenségből is bőven kijutott neki: elveszítette szerelmetes, erényes s fájdalmasan zsenge korú hitvesét, Irinit, és a hazájában korábban őt ért katasztrófák miatt talán anyagi helyzete sem volt éppenséggel 1

Σπυρίδων Λάμπρος, Σελίδες εκ της ιστορίας του εν Ουγγαρία και Αυστρία Μακεδονικού Ελληνισμού, Αθήνα, τυπ. Π. Δ. Σακελλαρίου, 1912, 41–42. 2 Doktori disszertáció, Αθήνα, Εθνικό και Καποδιστριακό Παν/μιο Αθηνών, Φιλοσοφική Σχολή, τμήμα Ιστορίας και Αρχαιολογίας, 2002. 3 Traian Stoianovich, i. m., 323.

56 rózsás. Ezt azért gondoljuk, mert szeretett fiát, Györgyöt kisgyermek korában, de talán már csecsemőként elküldte Serresbe halott felesége nővéréhez, Maria Vretta Tsachanihoz, ő maga pedig ekkor Bitolába költözött. De mit is kezdhetett ott, mint kereskedő, ráadásul csődbe jutott kereskedő, egy olyan helyzetben, amikor a Kelettel való kereskedelem gyakorlatilag megszűnt létezni? Sokszor eljutott – úgy tudjuk – a teljes szegénység küszöbére, de sosem omlott össze végképp. Amint félre tudta tenni az útiköltségre valót, Bécsbe utazott. Itt úgy látta, hogy bár a Kelettel való kereskedelem valóban működésképtelen, azonban az Ausztriával való kereskedés, főként pedig az osztrák ipari termékek makedóniai feldolgozatlan gyapotra való cseréje óriási haszonnal kecsegtet. Összevásárolt hát ilyesféle olcsó ipari árucikkekből annyit, amennyit csak tudott, Makedóniába szállította őket, és ott helyi gyapotra cserélte, amely még alacsonyabb értékkel bírt. Ezen első vállalkozás haszna akkora volt, hogy Sina Simon egy percet sem vesztegetett.1 Simon kereskedelmi tevékenységét részvényes társként kezdi a „Vrettas, Papanaoum és Sina” kereskedőháznál. Amikor a vállalkozás legközelebb szervezeti átalakuláson esik át, az elnevezés már idősebb Sina Simon nevét is magába foglalja. A „Papanaoum, Sina, Saoul és Sia”- társaság később feloszlik, hogy 1798-ban újjáalakuljon „Simon Georgiou Sinas és Sia” néven, amely azonban név nélkül magába foglalja Naoum Athanasiou Karilla serresi székhelyű cégét is. 1802-ben a Sina-Karilla társaság feloszlik, és ettől kezdve a Sina kereskedőház önállóan működik tovább ezen a néven, egészen nyolcvan esztendőn át, amikor az utolsó férfisarj halálával megszűnik létezni.

György (1783–1856): „a bécsi tőzsde Pythiája”2 1791-ben (talán 1798-ban is) Sina Simon Bécsbe hívja Irini Tsippivel (Goudas szerint Irini Tirkával) való első házasságából származó nyolc esztendős fiát, Györgyöt. György, édesanyja halála után Serresben nevelkedett anyai nagynénje, Maria Vretta Tsechani (Tzachani vagy Tzechani) felügyelete alatt. 1798-ban György apjával Bécsbe jött. Nevelőként a tudós férfiút, Dimitriosz Darvariszt adták mellé, ugyanakkor segédkeznie kellett apjának a kereskedőház irodájában. 1806-ban apja társa lett, s hamarosan olyan vakmerő s egyben okos vállalkoznak bizonyult, hogy apja, Simon, hátrahagyta őt – bár rendkívül fiatal volt – a kereskedőház vezetőjeként, ő maga pedig Serresbe költözött, ahonnan makedóniai gyapotot szállított a fiának, az pedig neki osztrák 1

Αναστάσιος Ν. Γούδας, Βίοι παράλληλοι των επί της Αναγεννήσεως της Ελλάδος διαπρεψάντων ανδρών, τμ. Δ´ [Πόύτος και Θυσίαι], Αθήνα, 1871, 15–16. 2 Σ. Λάμπρος nyomán. I. m., 40.

57 kézimunkát és ipari termékeket küldött. Ennek köszönhetően Sina György, apjával együtt, egy év leforgása alatt lefektette a Sina-kereskedőház alapjait.1 Györgynek (1783–1856) Bécsben nem csupán a görög kulturális hagyománnyal és a német nyelvvel kell megismerkednie, hanem kötelessége elsajátítani más európai nyelveket is, valamint gyakorolnia kell a kereskedést apja oldalán. Tanáraként Dimitriosz Darvariszt említik, aki többek között az alábbi írásművek szerzője: A szépre és jóra nevelés, avagy erkölcsi kézikönyv az ifjak épülésére, illetve Életvezető, valamint Kis házi természetrajz fiúcskák és leánykák üdvére. Ez utóbbiban különös hangsúlyt kapnak bizonyos erények, úgymint „a szorgalom, a szavahihetőség, az önuralom, a takarékosság, a kitartás, a rugalmasság, az alkalmazkodókészség és a család iránti szolidaritás”.2 Egy évvel a Sina-kereskedőház megalapítása után Simon teljes körű meghatalmazottjává teszi fiát, Györgyöt, aki az export- és importügyleteken túl egyéb kereskedelmi és ipari vállalkozásokra is kiterjeszti a cég tevékenységi körét. Apjához hasonlóan zseniális kereskedővé és bankárrá válik. Az 1810. december 18-i keltezésű útlevél így írja le Sina György külsejét: „A jelen okmányt bemutató Sina György görög kereskedő és török alattvaló Makedóniából származik, 28 éves, középtermetű, ovális arcú, a haja és a szeme gesztenyebarna, orra hosszúkás, öltözéke német típusú.3 Görög életrajzírói – közvetett tanúk homályosuló emlékezettel –, Goudas, Voutiras és Vovolinis az Ilios napilap 1856. május 26-i számának gyászbeszámolóját követve „hatalmas termetet” tulajdonítanak neki, olyan termetet, amely a jótevő tiszteletteljes megkülönböztetését szolgálja. „A pénzügyletekben való tisztesség, a bankügyletekben való éleslátás és a vakmerő vállalkozókedv Sina esetében rendkívüli családszeretettel és emberséges üzletvitellel járt együtt.” Az erről tudósító Spiridon Lambros az orvos (egyszersmind literátus ember hírében álló) Anastasios Palatidis följegyzéseivel folytatja, amelyekben szembeállítja hősünket, az egyszerű makedónt és szerény életvitelét egy másik nagy bankár, bizonyos Geymüller puhány, szibarita alakjával.”4 A Habsburg kereskedelmi törvényhozás lehetővé tette, hogy ugyanazon személy kereskedelmi, valamint hitel- és tőzsdeügyletekkel is foglalkozzék. Ezt a típust képviselik a Geymüllerek, Steinerek és Friesek. Az 1820-as és 30-as években a hitelezési és tőzsdei tevékenység önállósul, leválik a tiszta kereskedelemről. Ennek következtében a tőzsdetőke 1

Sina György halála alkalmából. Ήλιος, 26 Μαΐου 1856. In: Σ. & Κ. Βοβολίνης, i. m., 456 β. Παναγιώτης Κονδύλης, Ο Νεοελληνικός Διαφωτισμός, Αθήνα, Θεμέλιο, 1988, 159. 3 Γ. Λάιος, i. m., 30. 4 Σπυρίδων Π. Λάμπρος, i. m., 40. 2

58 négy magánbankház, a Rotschild-, a Stametz-, az Arnstein-Eskeles- és a Sina-bankház kezében koncentrálódik.1 Idősebb Sina Simon már 1816-tól részt vett (49 más részvényessel együtt) a Nationalbank, az osztrák nemzeti bank felállításában, amely egyben Bécs első kereskedelmi bankja volt. 1825-ben György – első ízben – a tíz igazgató-részvényes egyike, 1836-ban a család három tagját, Györgyöt, Jánost és Simont, az igazgatótanács tagjai közé választják, majd 1849-ben György foglalja el az alelnöki pozíciót. 1811. március 9-én Sina György – kérvény benyújtása után – töröltetik az ottomán állampolgárok jegyzékéből, és megkapja az osztrák állampolgárságot, ami lehetővé teszi, hogy saját kereskedőházat alapítson, méghozzá az osztrák nagykereskedőkével megegyező előjogokkal. Ettől kezdve a Sina család Simon (az apa) révén az ottomán állampolgárok előjogait élvezi, fia révén pedig osztrák arculatú kereskedőházzal rendelkezik. Meg kell jegyezni azonban, hogy a kereskedelmi kapcsolatok intézményes kereteit, valamint a bécsi görögök gazdasági tevékenységét és annak törvényi hátterét már a 18. század óta egyezmények és részleges kereskedelmi megállapodások szabályozták az ottomán és a Habsburg császárság között. A szárazföldi blokád életbe léptetése után, amellyel a britek Napóleon Európáját sújtották, a Kelet és Nyugat közti kereskedelem főként a Balkán szárazföldi útvonalain zajlik, Simon pedig az ottomán császárságból szállított gyapot és gyapjú első importőre lesz. Eközben fia, György, a monetáris bizonytalanság közepette állami árveréseken (vagy magánszemélyektől, alkalmi áron) földbirtokokat, telkeket és ingatlanokat vásárol Magyarországon és Ausztriában. A földvásárlás megnyitja az utat a felsőbb társadalmi rétegek felé. Napóleon bukása idején a Sinákat a Bécsi Kongresszus legelőkelőbb családjai között találjuk. 1818-ban I. Ferenc császár bárói címet adományoz Sina Simonnak, és egyben jóváhagyja az ő és utódai belépését a nemesi rendbe. „György fia Sina Simont és fiait, Györgyöt, aki az első feleségtől, Irinitől (született Czippe) való, és Jánost, aki a második feleségtől Katalintól (született Gira) való, továbbá minden törvényes örökösét és mindkét nembéli utódát, akik csak Isten kegyelméből törvényesen születni fognak […] a Magyar Királyság igazi, ősi és kétségbevonhatatlan nemességének közösségébe soroljuk, közéjük felvesszük, és bejegyezzük […]”. „Beleegyezünk, valamint teljes tudatosságunkkal és megfontolásunkkal hozzájárulunk, hogy ennek a személynek ettől fogva örökké jogában álljon használni és élvezni mindazt a kegyet, tiszteletadást, méltányosságot, előjogot, szabadságot, egyéb jogosultságot, elsőbbséget és adómentességet, amelyet mindezidáig bármiféle módon, jogos és ősi szokás 1

Ld. Β. Σειρηνίδου, i. m., 156. és következő oldalak.

59 alapján élvezett, vagy még ma is élvez a fent nevezett Magyar Királyság és a hozzá csatolt részek igazi, ősi és kétségbevonhatatlan nemessége, továbbá hasonlóképpen jogában álljon ezeket élvezni valamennyi örökösének és mindkét nembéli utódjának”1. 1822. augusztus 3-án Sina Simon eltávozik az élők sorából. Írásbeli végrendeletet nem hagy hátra. Örököse elsőszülött fia, György, annak féltestvére, János, valamint második felesége, Katalin lett. Az 1820-as és 30-as években a Sina-magánbankházat a között a négy bankház között találjuk, amely a Monarchia tőzsdetőkéjét koncentrálja.

Ipari vállalkozások – fonalgyártás, papírgyártás Sina György kereskedelmi vállalkozásai Bécstől, Rómától, Genovától, Marseille-től, Párizstól, Londontól, Hamburgtól, Berlintől, Varsótól, Bukaresttől Odesszáig, Konstantinápolyig, Smyrnáig, Alexandriáig, Kairóig, sőt egészen Indiáig terjedtek. Elsősorban gyapjúval és gyapottal kereskedett. A gyapotot a ház Makedóniából, Kisázsiából, Magyarországról szállította, adott esetben akár még Indiából is. Mindkét nyersanyagtípus Ausztria, valamint Európa más területeinek fonalgyáraiba vándorolt. Az alsó-ausztriai Pottendorfban a 18. század eleje óta működött egy kézműves fonal- és lenvászongyár, amely Konstantin Reyer és idősebb Sina Simon tulajdonába került. A gépesített fonalgyártás ausztriai bevezetésének történetéből akár egyfajta „ipari kalandregényt” is lehetne kerekíteni. Abban a korszakban járunk, amikor a textiliparban bevezetésre kerülő új technológiák, amelyek a gőz erejének felhasználásán alapultak, forradalmasították a gyapotfeldolgozást, Nagy-Britannia pedig csaknem teljes egészében uralta a pamutipar termékeivel való, a gyarmatokra irányuló kereskedelmet. Az angol John Thornton, egykor fonalgyár-igazgató Manchesterben, titokban fonalgyártó gépekre vonatkozó tervrajzokat szerzett, majd testvérével együtt átúszta a La Manche-csatornát, hogy ezeket Európába vigye. Így ő lett az első angol típusú, gépesített fonalgyár igazgatója Pottendorfban.2 A pottendorfi üzem finanszírozására 1802-ben részvénytársaság alakult, melynek egyik részvényese az idősebb Sina Simon volt. György, aki apja tulajdonrészének jogos birtokosa, a tulajdonostársak tulajdonrészeinek felvásárlásával megnöveli a cégben való részvételét. 1831-ben a cég legfőbb részvényese s egyben igazgatója Sina György. Thorntont Angliában távollétében halálra ítélik.

1 2

Γ. Λάιος, i. m., 48–49. Ld. u. o., 77.

60 Az ausztriai papírgyártás története a 15. századdal kezdődik, ipari üzemek azonban a 18. században létesülnek holland előképek alapján. Közülük az egyik legtökéletesebb a KleinNeusiedl-ben (1793–1797) kialakított üzem. Az 1830-as években egy nagy részvénytársaság, amelynek Sina György volt az egyik legfőbb részvényese, megvásárolja és modernizálja a gyárat a legújabb technológiai vívmányok alapján, melynek jegyében az 1840-es években a fát tették meg a legfontosabb nyersanyaggá, az 50-es években pedig elkezdték a gőzenergia hasznosítását. A Klein-Neusiedl-i üzem, amely később még tovább bővült, ellátta papírral az osztrák területeket, a Balkánt, Németországot, Angliát, a skandináv országokat, Spanyolországot, Dél-Amerikát és Ausztráliát. 1809 és 1811 között a Sina-ház kereskedelmi tevékenysége francia borok importjával és dohánykereskedelemmel egészül ki. A szárazföldi blokád feloldásával 1811-ben Sina György előre megérzi a Makedóniából történő gyapotbehozatal válságát, és Indiából importál gyapotot.

A Déli Vasút A Sina család befektetői preferenciái a szállítások terén az ipari forradalom technikai haladásának köszönhetően gépesítetté váló ipar termékeivel szemben támasztott szállítási szükségletekkel álltak kapcsolatban. A vasút, a technika által kivívott emberi haladás szimbóluma, lehetőséget teremtett arra, hogy a XIX. század folyamán a szárazföldi utazás és az áruforgalom intenzívebbé váljon. A kígyózó sínpároknak köszönhetően valósággá vált azoknak az országoknak a bekapcsolása a világpiac áramába, amelyek addig a magas szállítási költségek miatt el voltak zárva attól. Itt elsősorban azokról a szárazföldi térségekről van szó, amelyeknek nem volt kijárásuk a tengerre. Az Osztrák-Magyar Monarchiát átszelő Déli Vasút egyik vállalkozójaként Sina György, fivérével, Jánossal, az 1830-as években egy olyan vasúthálózat kiépítését tervezi, amely egészen Triesztig nyúlik. Terve azonban nem valósulhatott meg teljes egészében, konkurense, Rothschild ellentétes irányú lépései miatt, aki egyben az Északi Vasút előjogaival is rendelkezett. 1845-ben és 46-ban Sina vállalkozása saját előjogokra tesz szert, és megépíti a Bécs-Gloggnitz-vonalat (mellékszárnyakkal Laxenburg és Katzelsdof felé). 1853-ban a Sinák magán vasúti társasága az osztrák állam tulajdonába kerül, elnökévé pedig 1855-ben Sina Györgyöt teszik meg.1

1

U. o., 80–84.

61

Szárazról a vízre: a Duna Gőzhajózási Társaság Mária Terézia 1777. augusztus 11-én kiadott rendelete lehetőséget ad a Duna hasznosítására az Európa és a Fekete-tenger közötti áruszállításokban. 1782-ben Bécsben már szállításokra specializálódott vállalkozást jegyeznek be. 1829-ben megalapítják részvénytársaságként az első Duna Gőzhajózási Társaságot. A tőkét Sina György adja, az igazgatótanácsot Johann Puthon, Johann Geymüller és Sina János alkotja. Az első igazgató, Johann Puthon halálát követően Sina János, György féltestvére 26 évig, 1829-től 1840-ig tölti be a Társaság igazgatójának tisztét. A Társaság első gőzhajója I. Ferenc császár nevét kapja, a másodikat pedig Argónak keresztelik. Ötven gőzhajójuk Bécsből és Budapestről fut ki Zimony, Galac, Várna, Trapezunt, Thessaloniki, Smyrna, Rhodos, Szíria és Alexandria felé.

A budapesti híd „Süssétek el fegyvereiteket késlekedés és aggályok nélkül!” – ezekkel a szavakkal bíztatja a magyar politikus, Széchenyi István (1791-1860) barátját, Sina Györgyöt arra, hogy azon nyomban járuljon hozzá a Budát és Pestet majdan összekötő híd építésére kiírt pályázathoz, nehogy versenytárgyalás eredményeként bízzák rá bárkire is a munkálatokat. 1837-ben Sina György a tervek elkészítésével a kiváló angol építészt és hídépítőt, William Tierney Clarkot bízta meg. Az építkezés 1840-ben kezdődött el. 1842 augusztus 24én avatják fel a hidat, amely majd összeköti a két várost: „Áldott ez az alapkő, amely egyben a társadalmi egyenlőség alapköve is lészen Magyarországon.” Az alapkőletétel azonban nem ment minden nehézség nélkül, részben Széchenyi ellenzéke, részben pedig a konkurens vállalkozások miatt, amelyek mind maguknak kívánták megszerezni a kivitelezés lehetőségét.1

Servare intaminatum 1832-ben a Sina-fiúk, György és János maguk is kérvényezik a bárói cím fölvételét, amit I. Ferenc császár még ugyanabban az évben engedélyez is nekik. Ugyanis a Sinák, jegyzi meg Eric Hobsbawm,2 – a konkurens Rothschildekhez hasonlóan, akik 1823-ban a Habsburgok örökös bárói lettek – nem csupán gazdagok voltak, hanem „ekkorra már akként is tudtak megjelenni –pályázva az 1816 utáni Európa felújított nemesi címeire”.

1 2

Ld. u. o., 88-96. Eric J. Hobsbawm, Η εποχή των επαναστάσεων, 1789-1848, ΜΙΕΤ, 1997, 279.

62 A cím odaítéléséről szóló végzés maradéktalanul tanúsítja, és igazolja, hogy a testvérek miért is emelkedtek a megtisztelés e magaslataiba: „A Mi tudomásunkra jutott tehát, hogy György fia Sina Simon háza a múlt század közepétől kezdve, amikor ő letelepedett a Mi országainkban, kitűnt tisztességével, kiterjedt kereskedelmi vállalkozásaival, a szegények jótékony támogatásával és tiszta hazaszeretetével. […] Apjuk halála után a két fiú még inkább felvirágoztatta a kereskedőházat, ami termékenyítő hatással volt a honi ipari fejlődésre. Éber figyelmüket a gyárak támogatására fordították, mint ahogyan ez a pottendorfi igen jelentős fonalgyárban is történt, amelynek képviselői és részvényesei. Tőkéjükkel számos vállalkozást támogattak, mint például a Tűzoltósági Biztosítótársaságot, az Enns-Budweis Vasúti Társaságot és a Duna Gőzhajózási Társaságot. Az idősebbik testvér, Simon fia Sina György az Osztrák Nemzeti Bank igazgatója, 1823 óta a nagykereskedők testületének kurátora. E minőségeiben igen hasznos személynek bizonyult. Továbbá kinevezték Trencsin, Temes és Tolna magyarországi vármegyék igazságügyi tanácsnokává, amely megyékben Pistrica, Teplitz, Simontornya, Hodos és Kisdia földbirtokok találhatók. 1826-ban a két testvér elállt a szultán törökországi kincstára javára egy 10. 059 piaszterről szóló követeléstől. Mint az ausztriai Rappoltenkirchen és Sieghartskirchen földbirtokosai, kitűntek alattvalóik minden helyzetben való támogatásával.”1 A császári kegy és a nemesi rendbe való tartozás bizonyítékaként nemesi címert is adományoztak nekik ezzel a felirattal: „servare intaminatum”. A címadományozó dokumentum szövege ezt követően különféle jótéteményeket sorol föl, amelyekben a vakokat, valamint az árvizek és a kolera áldozatait részesítették, továbbá megemlékezik különféle gazdasági műveletekről, amelyek az államkincstár támogatása és gyarapítása érdekében történtek a Sinák részéről. 1841-ben magalapul a Görög Nemzeti Bank. A diaszpórában élő tőkés honfitársakhoz felkérés érkezik, hogy támogassák az intézményt. Sina György ezt csupán közvetett módon teszi meg, viszont más, emberbaráti beruházásaival nem csupán Ausztriát, Magyarországot és Moschopolist, hanem az újonnan létrejött görög államot is elhalmozza. Finanszírozza az athéni székesegyház építését, anyagi segítséget nyújt az egyetemnek, a Szemklinikának, az Arsakeionnak és a Régészeti Társaságnak. E tettek egy olyan gazdasági magatartás megnyilvánulásai, amely az erkölcsi törvényeknek engedelmeskedik, és érzékenységről tesz

1

Γ. Λάιος, i. m., 63–64.

63 tanúbizonyságot, ugyanakkor kapcsolatban áll a legfontosabb gazdasági tevékenységekkel, sőt azokból ered.1 Sina György legjelentősebb adományozási gesztusa természetesen az Athéni Csillagvizsgáló megalapítása és a megfelelő csillagászati műszerekkel való ellátása volt a Nimfák Dombján. Az építkezés a dán építész, Theophil Hansen tervei alapján, Georgios Vouris, az Athéni Egyetem csillagászprofesszora szakmai irányításával és az osztrák nagykövet, Prokes-Osten felügyelete alatt zajlott. Az épület alapkövét 1842 nyarán helyezték el.2 György halála után fia, Simon az intézmény védnöke lesz. Csillagászati eszközöket vásárol, ösztöndíjat létesít, karbantartja, bebútoroztatja, dekorációval látja el az épületet, és csillagászati tartalmú kiadványokat finanszíroz. 1856. május 18-án, 73 éves korában, végelgyengülésben meghal Sina György. Bécs egész lakossága az utcákra vonul, és végignézi, hogyan kísérik végső útjára milliomosai egyik legnagyobbikát. A családi kriptában temetik el, Rappoltenkirchenben, Sina György számos ausztriai birtokának egyikén. 1856 augusztusában az athéni főszékesegyházban nagyszabású gyászmisét celebrálnak, amelyen az Athéni Egyetem teológiaprofesszora, Konstantinos Kontogonis tartja a gyászbeszédet, „bölcs végrendeletként minden gazdag honfitársunknak” – ahogyan a Nea Pandora, A. R. Ragkavis, K. Paparrigopoulos és N. Dragoumis folyóirata írja. Igen, és Sina György, aki röviddel ezelőtt eltávozott ebből az árnyékvilágból, azok közé a gazdag honfitársaink közé tér meg, akiknek gondjuk volt arra, hogy evilági kincseik felhasználásával romolhatatlan kincseket gyűjtsenek maguknak az égben, akik egész életükben arra törekedtek, hogy az Isten szolgái legyenek a reájuk bízott talentumok szeretetteljes és hűséges kezelésével, akik végtelen gazdagságukat helyes tettek révén szerezték, és nem uralkodott el rajtuk a gőgös elvakultság, hanem jótéteményeikkel hasznára váltak az emberi közösségnek.3

1

A jótevőkről és a „jótevésről” mint jelenségről ld.: Vassiliki Theodorou, Oeuvres de bienfaisance en Grèce (1870–1920), doktori értekezés, Párizs, Université de Paris I, 1987, és Βάσω Θεοδώρου, «Ευεργετισμός και όψεις της κοινωνικής ενσωμάτωσης στις παροικίες» (1870–7920), Τα Ιστορικά, τ. 4, τχ. 7 (Δεκέμβριος 1987), 119–154. 2 Ld. Δ. Αιγινήτης, Αστεροσκοπείον Αθηνών, Ετησία Έκθεσις 1898-1892, Αθήνα, 1892; Γ. Λάιος, Το Αστεροσκοπείον Αθηνών, Αθήνα, 1962; Νίκος Ματσόπουλος, Η Αστρονομία στην σύγχρονη Ελλάδα (1700– 2000), Αθήνα, 2000; Ν. Ματσόπουλος, Θ. Νικολαΐδης, Η οικογενεια Σίνα και το Αστεροσκοπείο Αθηνών. Ημερησία napilap összeállítása az alábbi címmel: „Η Ελλάδα των Ευεργετών”. 3 Ld. Σ. & Κ. Βοβολίνης, i. m., 466 β.

64

Ifjabb Sina Simon, a mecénás (1810–1877) és az Athéni Akadémia Az ifjabb Sina Simon, Görögország jövendő nemzeti jótevője 1810-ben születik Bécsben, Sina György és egy magyarországi görög hölgy, Derra Katalin házasságából. Simon Bécsben végzi tanulmányait, az egyetemen közgazdaságtant, történelmet és filozófiát hallgat. Többnyelvű környezetben nevelkedik, utazásokat tesz Itáliába, Franciaországba és Angliába, melyek során kísérője és mentora Zinovios Pop, a tudós görög kereskedő, Herder fordítója a görög felvilágosodás legfontosabb sajtóorgánumában, a Logios Ermis1 folyóiratban. 1835-ben Sina György teljes körű megbízottjává teszi fiát, Simont, és átengedi neki a kereskedőház igazgatását. György halála után Simon az atyai vagyon nagyobbik részének kizárólagos örököse lesz, és sikerül megőriznie a család gazdasági és társadalmi jelentőségét. Az örökletes bárói cím birtokosaként apjához hasonlóan Görögország bécsi főkonzulává nevezik ki. Ezt a tisztséget apja halála után két esztendeig, 1858-ig tölti be. Ugyanebben az évben rendkívüli eljárással2 felveheti a görög állampolgárságot Apostolos Arsakisszal és Dimitrios Vernardakisszal együtt (az eseményt sokan ellenzik a Görögországban éppen kibontaskozó heterochton/autochthon problematika miatt!), és megteszik Görögország bécsi, müncheni és berlini nagykövetének. Egy tudományos akadémia felállításának az ötlete már a szabadságharc előtt fölmerült Görögországban. A kérdést 1856-ban veszik elő ismét, amikor Sina Simon, aki a budapesti akadémiát is gazdag adományokkal látta el (1858), kifejezi abbéli szándékát, hogy komoly adományt kíván szentelni egy palota ilyetén célú létesítésére Athénban,3 és az ügyhöz támogatókat is talál, többek között Panagiotis Soutsos és Alexandros Rizos-Rangavis személyében.4 Az Akadémia alapkőletétele alkalmából 1859. augusztus 2-án Ottó király a következő szavakat mondta: „Örvendezve helyezem le ennek az Akadémiának az alapkövét, hálával adózva a hazaszeretetben élen járó alapítójának, Sinának, aki szentélyt emelve a tudomány számára egyszersmind Királyságunk fővárosát is felékesíti egy csodaszép épülettel. Kívánom, 1

Κ. Θ. Δημαράς szerint Herdernek egy hosszú tanulmányát, amely a „Nemesis” címet viseli, Pop fordította, az aláírásként szolgáló „Z” betű rá utalna. Ld. Κ. Θ. Δημαράς, Νεοελληνικός Διαφωτισμός, Αθήνα, Ερμής, 1977, 293. 2 Ld. Γ. Λάιος, i. m., 158. és következő oldalak. 3 Ld. u.o., 141. és következő oldalak · Σ. & Κ. Βοβολίνης, i. m., 470 β. Ld. továbbá Al. R. Rangavis Konstantinos Schinához írt, 1856. 07. 16/28., 07. 23, 08. 04., 08. 30., 10. 6/18-as keltezésű leveleit, Αρχείο Αλεξάνδρου Ρίζου Ραγκαβή, Ακαδημία Αθηνών/ΚΕΙΝΕ, φακ. ΑΡ/Αλ1 /19, έγγρ. 86, 88, 89, 90 és Αλέξανδρος Ρίζος Ραγκαβής, Απομνημονεύματα, τμ. Β´: 1895, 389–395. 4 Ld. Αλ. Ρίζος Ραγκαβής, Απομνημονεύματα, τμ. Δ´: 1930, 557–559. Al Rizos Rangavis Alexandros Koumoundouroshoz írt levelei (1875. 08. 13/25., 08. 18/30., egy dátum nélküli, 11. 29–19/10) in: Αλεξάνδρου Ρίζου Ραγκαβή, Χειρόγραφος Κώδιξ αρ. 35., szerk. Ευθ. Σουλογιάννης, Ιφιγένεια Μποτουροπούλου, Ακαδημία Αθηνών, 1997, 157-159., 160-161., 163., 168. Ld. u. o., «Νομοσχέδιον περί ιδρύσεως Ακαδημίας», 267–274., és «Διάταγμα περί της εκλογής των μελών της Ακαδημίας», 275–277.

65 hogy ez az Akadémia, Hellas fölemelkedése érdekében, járuljon hozzá az antik tudományosság dicsőségéhez”.1 Megjegyezzük, hogy az Akadémia – a „Gazdag Akadémia”, ahogy a korabeli sajtó emlegette – felépítésének és felékesítésének összköltsége 3.360.000 drakhmára rúgott.2 Ugyanebben az évben az éves állami költségvetési mérleg, amely megbecsüli az elköltött összegeket, 39.045.396,48 drakhmát mutatott ki, ebből az oktatásra fordított mennyiség 115.502,34 drakhma volt.3 Az építkezés, amely Theophil Hansen (1813–1891) tervei alapján Ernst Ziller (1837– 1923) felügyeletével zajlott, 1875-ben fejeződött be. A szimbólumok szintjén ugyanazt jelenítette meg, amit a tudósok a történelem segítségével próbáltak újjáteremteni: az újkori és az ókori görögség kulturális, s ennél fogva genetikai folytonosságát is. Az antikvitás jó eszköz volt arra, hogy megteremtődjék az összeköttetés, helyreálljon e kiváltságos kapcsolat. Ez a mesterien megépített palota a lehető legszerencsésebben emeli át, és kelti életre a klasszikus építészeti stílusokat. Az épület esztétikai megjelenítése az antik görög és római művészet formáit és alakzatait eleveníti fel abban a neoklasszikus környezetben, amelyet Athénban az európai és az első görög építészek teremtettek, akik vagy görög földön, vagy pedig Európa más részein, főként Németországban szívták magukba a klasszicizmus művészeti formakincsét.4 1876. április 15-én meghal Sina Simon. Görögországban soha nem járt, és így soha sem láthatta azt az épületet, amely az ő pénzéből és támogatásával épült, a palotát, amely helyet adott Hellász legfelsőbb szellemi központjának: az Athéni Akadémiát.5 Öt esztendővel a család utolsó férfisarjának halála után, 1881-ben feloszlik a Sina Kereskedő- és Bankház. Simon felesége, a magyarországi születésű görög Iphigenia Ghika 1884. december 21-én hal meg, s vele távozik a család utolsó tagja is – még a totális összeomlás előtt. A kolosszális vagyont elfújja a szél, minden valószínűség szerint felemészti 1

Σ. & Κ. Βοβολίνης, i. m., 474 α. Ld. Κώστας Μπίρης, Αι Αθήναι από του 19ου εις τον 20όν αιώνα, Αθήνα, 1966, 154. 3 Ld. Antonios Antoniou, Les dépenses publiques en Grèce, 1833–1939, doktori disszertáció, Párizs, 2004. 4 Ld. Ζήβας Διονύσης, „Νεοκλασικισμός και νές ελλνισμός”, in: Οι χρήσεις της Αρχαιότητας από τον νέο ελληνισμό, Επιστημονικό Συμπόσιο (14 και 15 Απριλίου 2000), Εταιρεία Σπουδών Νεοελληνικού Πολιτισμού και Γενικής Παιδείας (alapító: Σχολή Μωραΐτη), Αθήνα, 2002, 267–279. Κονταράτος Σάββας, «Νεοελληνική αρχιτεκτονική και αρχαία Ελλάδα: Η ιδεολογική χρήση ενός μακρινός παρελθόντος», in: Οι χρήσεις της Αρχαιότητας ..., i. m., 281-290. Κούρια Αφροδίτη, „Νεοελληνική τέχνη”, in: βασίλης Παναγιωτόπουλος , Ιστορία του νέου ελληνισμού, 1770-2000, τμ. 4 [: Το ελληνικό κράτος, 1833–1871], 245-262., különösen a 258– 262. oldalakat és az ott közölt bibliográfiát. 5 Ld. Theodoros Pagkalos, Dimitrios Eginitis és Fokion Negris beszédeit, amelyek az 1926. március 25-i székfoglaló ülésen hangzottak el, Ακαδημία Αθηνών, Πρακτικά της Ακαδημίας Αθηνών, τμ. 1 (1926), Γραφείον Δημοσιευμάτων Ακαδημίας Αθηνών, Αθήνα, 1926. Valamint Ακαδημία Αθηνών, Επετηρίδα. Τα μέλη, το προσωπικό, οι υπηρεσίες και τα δημοσιεύματα της Ακαδημίας Αθηνών, Γραφείον Δημοσιευμάτων Ακαδημίας Αθηνών (78), Αθήνα, 2003. 2

66 a vők kártyaszenvedélye. Simon nagyapa, majd György centripetális vagyonkezelési stratégiája az ifjabb sarj, a mecénás kezén centrifugális lendületet vett. (P. Zsupán Edina fordítása)

67 Maria Christina Chatziioannou

Birodalmak, migrációk és vállalkozói tevékenység Az alábbi tanulmány olyan módszertani javaslatok vizsgálatára tesz kísérletet, amelyek adott esetben segítséget nyújthatnak a görög kereskedő-diaszpóra szerepének megértéséhez a Habsburg császárságban. Ugyanakkor egy kutatási terv részét képezi, amely a 18–19. századi birodalmakat, azaz az oszmán, a Habsburg, az orosz és a brit birodalmat mint a görög kereskedőhálózat kibontakozásának és expanziójának színterét vizsgálja.

Kereskedelem és birodalom Néhány évvel ezelőtt Michael Hardt és Antonio Negri az amerikai birodalomról szóló közismert műve, az Empire ismét fölélénkítette a birodalmakról szóló tudományos eszmecserét. A világpiac ideológiai hátterét taglaló fejezetben a szerzők érdeklődése elsősorban a világpiac kialakulásának folyamatára koncentrálódik, amely szoros összefüggésben áll a nemzetállamok határainak leomlásával – szemben egy korábbi időszakkal, melynek során azok kiemelten fontos szerepet játszottak az árutermelés és -csere imperialista újjászerveződésében. Napjainkban a nemzetállamok gyakran akadályozó tényezőként jelennek meg a világpiacon, míg a nyílt határokon át zajló kereskedelem különbségeket mosott el. A nemzethatárok leomlásával a világpiac megszabadulni látszik attól a kettős felosztástól, amelyet a nemzetállamok léte kényszerített rá, és ebben az újkeletű szabad térben számtalan különbözőségre derül fény.1 Itt szeretném megjegyezni, hogy ez a megállapítás korábbi, a nemzetállamokat megelőző korszakokba vezethet vissza, amikor a nagy birodalmak (török, Habsburg, orosz) szerepe meghatározó volt a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok alakulásában. A görögök gazdasági jellegű kivándorlása az oszmán fennhatóság időszakában nem korlátozódott a Török Birodalom határai közrefogta területre. A mezőgazdasági és állattenyésztési termékek, a nyersanyagok, valamint a késztermékek forgalma az oszmán világ kikötőiben és szárazföldi piacain sűrűsödött össze, amelyek élénk kapcsolatban álltak Itália, Ausztria, Magyarország, a Fekete-tenger és Anglia hasonló kereskedelmi központjaival. A Habsburg, az orosz és a brit birodalom területei felé irányuló kereskedelmi célú migráció az ottomán fennhatóság időszakában olyan hálózatok kiépítésén alapult, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy erőt, befolyást és ebből kifolyólag hasznot szolgáltassanak 1

A szerzők szerint ez a globális tér nem szabadon formálódik, hanem világméretű hatalmi hálózatokba szerveződik. (M. Hardt – A. Negri, Αυτοκρατορία, görög fordítás: Νεκτ. Καλαϊτζής, Αθήνα, 2002, 208. és következő oldalak.)

68 tagjaiknak. Egy családi vagy nemzeti-származási alapon szerveződő csoportnak lehetősége nyílt arra, hogy mind gazdasági, mind kulturális tőkéket mozgasson, kombináljon és használjon fel a rá jellemző intézményrendszer keretein belül azáltal, hogy kollektív dinamizmust sugallt, valamint bizonyos gazdasági morált erőszakolt rá tagjaira. A görög hálózatok szerveződésének a fönt említett birodalmak területén közös jellegzetességei vannak.1 A kereskedelem olyan gazdasági tevékenység volt, amely nagy számú helyi, valamint a török területekről érkező, diaszpórabeli kereskedőt vont be a nemzetközi kereskedelmi tranzakciókba. E tranzakciók tehát alkalmas terepet kínáltak arra, hogy különféle származású, nemzetiségű és vallású kereskedők találkozhassanak az oszmán, az orosz és a Habsburg birodalom gazdasági központjaiban. A kereskedők tevékenységük révén formálták a piacgazdaságot, amely olyan jellegzetességekkel rendelkezett, amelyek bizonyos feltételek teljesülte esetén homogén kultúrává rendeződtek. A 18. században sűrűbbé váltak azok a tevékenységi formák, amelyek a Török Császárságon belüli szállításokkal és kereskedelemmel álltak kapcsolatban, különféle származású és vallású csoportokat vonzván.

Bevándorló-vállalkozó Az európai gazdasági bevándorlással foglalkozó történészek nem csupán a vonzás/taszítás tényezői (push and pull factors) által alkotott egyszerű modellt alkalmazzák a gazdasági jelenségek magyarázatára. Olyan módszertani eszközöket is alkalmaznak, amelyek bonyolultabb fogalmak értelmezésére, hatáselemzésére is képesnek mutatkoznak, mint amilyen például a láncbevándorlás. Ez a jelenség hálózatokat, rokoni, baráti kapcsolatokat, tájékoztatást, szolidaritást – azaz általában nem közvetlenül gazdasági jelenségeket – mozgósítva épül föl, sokkal inkább az azokra befolyást gyakorló segítő tényezőkön alapszik.2. A kereskedő és a kereskedelmi vállalkozás szerveződése volt a gazdasági élet lelke a 18. és a korai 19. század piacain. Az a tény, hogy szükséges volt hozzáférni a piacokhoz, valamint eljuttatni az árut a feldolgozóhoz és a fogyasztóhoz, családi vállalkozások létrejöttéhez vezetett, amelyek tagjai más-más piacokon vetették meg a lábukat. A kereskedő-bevándorlás magját családi és nemzeti-származási alapon szerveződő csoportok alkották. Az ilyen típusú bevándorlás nem elemezhető előre felállított modellek alapján. Egy szelekciós folyamattal 1

Maria Christina Chatziioannou, „Greek Merchant Networks in the Age of Empires (1770–1870)”. In: Ina Baghdiantz McCabe, Gelina Harlaftis, Ioanna Pepelasis Minoglou (szerk.), Diaspora Entrepreneurial Networks. Four Centuries of History, Berg, 2005, 371–382. 2 Ld. Leslie Page Moch, Moving Europeans. Migration in Western Europe since 1650, Indiana University Press 1992. J. Armstrong, "Mobilized and Proletarian Diasporas", The American Political Science Review, 70/2 (1976), 393-408.

69 van dolgunk; ebben bizonyos személyek vesznek csak részt, olyanok, akik eljutottak egy döntés meghozataláig: mikor és hova települnek át viszonylagos személyes és intézményi szabadság közepette. A származási hely, a család, valamint a meghatározott erkölcsi értéket közvetítő intézmények (úgymint a vallás, a nyelv, a szokások, az ismeretek és a szaktudás) voltak azok a „nem gazdasági” tényezők, amelyek meghatározták a kereskedelmi bevándorlást az iparosodás korai korszakában. A mezőgazdasági és állattenyésztési termékek, a nyersanyagok és a feldolgozott javak (főként szövet) kereskedelme az oszmán császárság kikötőiben és piacain bontakozott ki, amelyek élénk kapcsolatban álltak más, hasonló kikötőkkel a Fekete-tenger partjaitól egészen Angliáig. A görög kereskedőcsaládok csoportjai az ottomán császárság kebelén szerveződtek, majd Kelet és Nyugat felé egyaránt terjeszkedni kezdtek, kialakítván ily módon a görög vállalkozói diaszpóra hálózatait. A tranzit tengeri kereskedelem vált a Földközi-tenger keleti medencéjében a gazdasági fejlődés ütőerévé, a kereskedővárosok pedig, mint Szmirna, Konstantinápoly, Thesszaloniki, Alexandria, Tanagrok és Odessza, megteremtették annak lehetőségét, hogy a török és az orosz mezőgazdaság kapcsolatba kerüljön Nyugat-Európával. Ezzel párhuzamosan (bár igen minimális infrastruktúrával) kiépült egy szerteágazó szárazföldi útvonalrendszer, a Balkán-félsziget déli részétől Közép-Európán át a Habsburg és az orosz császárságig. A görög kereskedők mellett vagy más etnikumú, de azonos vallású csoportok működtek (hol konkurenciaként, hol – olykor – együttműködő társként), mint például a szerbek, vagy pedig tőlük vallásukban is különböző nációk, mint a zsidók és az örmények. Példának okáért találhatunk görög kereskedőket konkurensként a trieszti és bécsi szerbek, az odesszai zsidók, valamint a londoni és manchesteri németek és olaszok mellett. A fogadó országok új társadalmi és gazdasági környezetet jelentettek a beköltözők számára, s ezért új üzleti lehetőségekkel, valamint új kulturális és üzleti modellekkel szolgáltak. Ha egy homogén etnikumú kereskedőcsoport letelepült és megszerveződött a nagy birodalmak gazdasági központjainak egyikében, az gyakran lehetővé tette, hogy az adott csoport valamely kiterjedt mezőgazdasági terület közelébe férkőzzék, amely a személyes hálózatokon keresztül kereskedelmileg kiaknázható volt. Ugyanakkor olyan központokban nyílt lehetőség üzleti tevékenységre, amelyek rendelkeztek a kereskedéshez szükséges infrastruktúrával (raktárak, vám, kereskedelmi bíróság, hitelintézetek), és gazdasági információkat tudtak rendelkezésre bocsátani. A bevándorló alakja nem áll messze a vállalkozóétól abban az értelemben, hogy a bevándorló is stratégiai döntéseket valósít meg, mely döntések ez esetben a letelepülés helyére és az itt folytatandó gazdasági tevékenység jellegére vonatkoznak. A tudományos

70 kutatás során összekapcsolható a „kolónus”, a „bevándorló” és az „üzletember” fogalma, de minden egyes esetben meg kell határozni az egyedi körülményeket, meg kell állapítani a gazdasági tényezőket, továbbá az adott korszak társadalmi és gazdasági hátterét. Az iparosodást megelőző időszakban a kereskedő-üzletember tevékenységét éppen az a gazdasági kockázat határozta meg, amely egyben sikerének záloga is volt. A diaszpóra kereskedője információra vadászott, amely az árucikkek és az utazók vándorlásának ritmusában érkezett. E folyamat során a kereskedők vállalkozókká váltak, tevékenységüket földrajzilag áthelyezték, változatos befektetői szektorokat céloztak meg, miközben jócskán kamatoztatták mindazokat az információkat, amelyeket személyes hálózatuk segítségével gyűjtöttek, s mindeközben az aktuális piaci keresletnek megfelelő értékű tőkével gazdálkodtak.1 A bevándorló-üzletember sikertörténetét olyan életpályák tették ismertté, mint a Sina, a Charisis, a Takiatzis, a Mouratis és a Nákó családé, de közepes gazdasági súlyú, kisebb jelentőségű kereskedők stratégiai döntései is kirajzolhatják. Ez utóbbira jó példa a Pontikas család.2 A „kisebbség” fogalmát már a 19. században alkalmazták bizonyos csoportok meghatározására. Ezek többnyire olyan nagyobb népességeken belül éltek, amelyek jogot formáltak a homogeneitásra és saját többségi létükre. Egy bevándorlói csoport szerveződése a letelepedés helyén kisebbség létrejöttéhez vezethetett a birodalmak polgári burkán belül. Kisebbségéhez abban az értelemben, hogy valamiféle önálló, a társadalom egészétől (amelyhez egyébként tartoztak) elkülönülő egységet alkottak külön előjogokkal és kötelezettségekkel, amelyek a társadalom többi tagjaival való kapcsolataikat is megszabták. (A zsidók példája meghatározó volt a kisebbségekre vonatkozó egész irodalomban.) A nagy birodalmak vonzották magukhoz a kereskedőcsaládok szervezett etnikai csoportjait, hiszen viszonylagos gazdasági biztonságot jelentettek, ideológiailag pedig vonatkoztatási rendszerként működtek valamennyi etnikai-vallási közösségben, amelyek számára ez jótékony hatással bírt, hiszen gyakran homogenizációs folyamatokat indított el a csoportokon belül. A különböző etnikumú kisebbségek, amelyeket azonos gazdasági indítékok mozgósítottak, a birodalmak gazdasági központjai felé tartottak letelepedési szándékkal, s e folyamat során egyedülálló tapasztalat birtokába jutottak új országok, új eszmék megismerésével, a kereskedelmi ügyletekben új eljárásmódok elsajátításával. 1

Ld. Lynn Hollen Lees, „Migrants as Entrepreneurs: Irish Emigration 1820–1900”. In.: P. Klep, E. Van Cauwenberghe, Entrepreneurship and theTransformation of the Economy (10th–20th c), Leuven Univ. Press, 1994, 335–344. 2 Κατερίνα Παπακωνσταντίνου, „Όταν ο μετανάστης ήταν έμπορος: Έλληνες στην Κεντρική Ευρώπη του 18ου αιώνα”. In: Μαρία Α. Στασινοπούλου, Μαρία Χριστίνα Χατζηϊωάννου (szerk.) Διασπορά- Δίκτυα- Διαφωτισμός, Τετράδια Εργασίας, ΚΝΕ/ΕΙΕ, αρ. 28, Αθήνα, 2005.

71 Valamennyi etnikai-vallási diaszpóra közös törekvése a tőketeremtés volt, amely a személyes munkán, a családi segítségnyújtáson valamint az üzleti lehetőségek kiaknázásának gyorsaságán alapult.

Egy értelmezés A birodalom, a kereskedelmi bevándorlás valamint az üzleti tevékenység hármasa által kirajzolt elméleti keretbe beilleszthető vállalkozói kisebbségként a görögök és a szerbek etnikai csoportja is, a zsidók és az örmények vallási alapon szerveződő közössége is. A Habsburg Birodalomban az ortodox görög kereskedők a maguk üzleti tevékenységét a 17. századtól kezdve a közismert kompániák keretein belül bontakoztatták ki, elsősorban a Habsburg- és az Oszmán Birodalom között húzódó határsáv kereskedelmi központjaiban. A kereskedelmi kompániákba szerveződés a 17–18. század folyamán biztosította a kereskedelemben részt vevők előjogait, garantálta a kölcsönös segítségnyújtást, továbbá védőpajzsot jelentett a bevándorlóközösség számára a külső veszélyek ellen. A család és a közös származási hely „tápláló” hátteret biztosított a görög kolónusok társulásai számára a letelepedés helyszínein. A kereskedőközösségek tagjai sokszor elitet alkottak, amely erős gazdasági és politikai háttérrel rendelkezett az új helyen. A vallási különbözőség vált a legmarkánsabb ismertetőjeggyé, hiszen a kétnyelvűség és/vagy a nyelvi asszimiláció képesnek bizonyult tompítani a csoport más jegyeinek megkülönböztető mivoltát. A balkáni piacra beférkőzni vágyó, a merkantilizmus szellemétől áthatott Habsburg politika hasznot kívánt húzni az Oszmán Birodalom balkáni eredetű kereskedőiből, elsősorban a görög (illetve szerb) alattvalókból. A görögök birtokában voltak a kereskedelmi ügyletekre és szállításokra vonatkozó szaktudásnak, valamint ismerték a török piacokon dívó pénzügyi és hitelezési gyakorlatot. Az osztrák hivatalos szervek által biztosított előjogok és kedvezmények, az internacionalista verseny, és helyi sajátságok rajzolják ki a görög vándormozgalmak és letelepedések történetét. A kereskedelmi előjogokban való részesülés komoly indítékot jelentett, és előmozdította oszmán állampolgárok letelepedését a Habsburg birodalomban.1 A szárazföldi kereskedelmi vándorlásokban meghatározó szerepet játszott a vándorlás útvonalának földrajzi kiindulópontja, amely Epírusz, Makedónia és Thesszália lakosai esetében a vándorlás irányaként a Habsburg birodalmat jelölte ki.

1

Ολγα Κατσιαρδή- Hering, „Τα δίκτυα της ελληνικής εμπορικής διακίνησης”. In: Σπ. Ασδραχάς (szerk.), Ελληνική Οικονομική Ιστορία 15ος-19ος αιώνας, τ. 1, Αθήνα, 2003, 461–481.

72 Nyugat-Makedónia (Kasztoria, Sziatiszta, Kozani, Vlaszti, Kliszoura) és Moschopolis görög és vlach ajkú migránsai olyan mezőgazdasági-kereskedelmi központokban telepedtek le, és tevékenykedtek, amelyek a szárazföldi kereskedelmi útvonalak állomásainak szomszédságában voltak. Ezek a bevándorlók, a soknemzetiségű Oszmán Birodalom képviselőiként behatoltak a Habsburg uralom hézagaiban képződő hatalmi űr területeire, helyi szükségleteket elégítettek ki, és birodalmi elvárásoknak tettek eleget. Hogy valamelyest közelebb jussanak az Észak-Amerika „meghódítása” körül kirajzolódó kérdések és probléma-gócok megértéséhez, az amerikai Dél betelepítésének folyamatát vizsgáló kutatók J. Schumpeter felfogását követeve az „üzleti szellem” definiálására a „kreatív pusztítás” komplex fogalmának alkalmazását javasolták, olyan aktív folyamatra utalva ily módon, amely egyszerre eredményez állandóságot és bizonytalanságot, hasznot teremt, de ugyanakkor kárt is okoz.1 Észak-Amerika történetében a határvidékeket egy olyan sávnak kell tekinteni, ahol az emberek tömegeinek, így a független vállalkozók sokaságának lehetősége nyílt az egymással való szembetalálkozásra. Ebben a térben a politikai és kulturális határokat nem lehetett kellő pontossággal meghatározni, a személyek viszont, akik fizikai és szellemi energiákat mozgósítottak a haszonszerzés érdekében, jól elkülöníthetők. Ez a problémakör elvezethet bennünket a Habsburg/török határvidék, valamint a kereskedelmi bevándorlások kérdéséhez. A „köztes terület” (middle ground) fogalmát a Kolumbusz utáni időszak etnikai, kulturális és interperszonális kapcsolatainak kutatására vezették be. A „köztes terület” kereskedelmi zóna, ahol a kultúra árucikké vált, a kereskedelem pedig, gazdasági szerepén túl, patriarchális, testvéri és szellemi jegyeket ölt magára. A „köztes terület” tehát a birodalomnak olyan hátországaként működött, ahol különféle emberek birodalmak képviselőiként álltak kölcsönhatásban egymással, s jobbára ugyanazt a szerepet játszották helyi szinten, mint amelyet maguk a birodalmak alakítottak a történelmi fejlődésben.2 E „köztes terület” példájaként mindenekelőtt a Bánátot említhetnénk, amely 1552 és 1718 között török fennhatóság alatt állt, azt követően pedig a Habsburg császárság birtokába 1

A kérdéskört az alábbi művek tárgyalják: J. Schumpeter, Capitalism, Socialism and Democracy, [1942], New York, 1947. A tágabb értelemben vett vállalkozói tevékenység fogalmához lásd D. Hanson, The Other Greeks: The Family Farm and the Agrarian Roots of Western Civilization, New York, 1995; W. Bar Rothenberg, From Market Places to a Market Economy: The Transformation of Rural Massachusetts, 1750–1850, Chicago, 1992. 2 B. Birzer, „Expanding Creative Destruction: Entrepreneurship in the American West”, The Western Historical Quarterly, 30/1 (1999), 45–63; R. White, The Middle Ground? Indians, Empires and Republics in the Great Lakes Region, 1650–1815, New York, 1991; Mary Young, „The Dark and Bloody but Endlessly Inventive Middle Ground of Frontier Historiography”, Journal of the Early Republic, 13 (1993), 193–205; Jay Gitlin, „On the Boundaries of Empire: Connecting the West to its Imperial Past”, In: W. Cronon, G. Miles, Jay Gitlin (szerk.), Under an Open Sky: Rethinking America’s Western Past, New York, 1991, 71–89.

73 került. Másodsorban pedig Erdélyt, amely a mohácsi csata után török fennhatóság alatt álló, félautonóm terület lett. 1765 után az osztrák hatalom erősödése figyelhető meg a tartományban, 1866-ban Erdély egyesül a magyar királysággal, és az Osztrák-Magyar Monarchia része marad egészen az első világháborúig. Ebben a földrajzi – nem pedig etnikai vagy állami – térben találhatók azok a városok, amelyek a szárazföldön zajló görög kereskedelmi vándorlás első hullámának színterei voltak: Zimony,1 Szeben2 és Brassó3. (Földrajzi térről van szó, amely az amerikai „frontier” értelmében határvidék az ottomán és a Habsburg birodalom között.) Pest sűrítette magába a legtöbb görög betelepülőt, akik Debrecen, Miskolc,4 Tokaj és Kecskemét irányából érkeztek. A nyugat-makedóniai kereskedelmi kivándorlás például a volt Jugoszlávia, Románia, Magyarország és Ausztria városaiba irányult, kirajzási pontját pedig Sziatiszta, a Pindosz egyéb települései (Eratira, Galatini, Vlaszti), valamint Grevena és Kozani alkották. Ez a kirajzás Sziatiszta és Kozani török uralom alatti megalapulása után kezdődött, és az északi fő útvonalakat követte. Kasztoriából viszont már ezt megelőzőleg is távoztak kivándorlók, akik a 17. századi velencei-makedón kereskedelemnek is fontos tényezői voltak. A 16. századot követően, elsősorban a szomszédos települések lakosainak bevándorlása nyomán született meg a keresztény Kozani városa, s hasonló körülmények között jött létre a közeli Sziatiszta is. A török uralom körülölelte Kozani gazdasági és szellemi szempontból is dinamikus helyi központnak számított. A keresztény város kis gazdasági szigetet képezett a térségben, amely meglehetősen különbözött a környék mezőgazdasági, állattenyésztő jellegétől, s számos olyan kereskedő szülőhelyévé vált, akik később a Balkán északi részén és Közép-Európában találták meg számításukat.5 1708-ban, a pozsareváci békénél tíz évvel korábban, nyolc kozani eredetű kereskedőtársaság már megalapítja a kecskeméti kompániát.6 Füves Ödön megfigyelt egyfajta láncszerű bevándorlást, miszerint azonos származású kereskedők ugyanabban a magyar városban telepedtek le. Ugyanő kimutatta kozanibeliek jelenlétét Hódmezővásárhelyen és 1

Görög kereskedők jelenléte Zimonyban már 1754 előttről igazolható. Ehhez lásd Ελευθερία Νικολαϊδου, „Συμβολή στην ιστορία τεσσάρων ελληνικών κοινοτήτων της Αυστροουγγαρίας (Zamun, Novi Sad, Orsova, Temesvar)”, Δωδώνη, 9 (1980), 331–332. 2 Δέσποινα Τσούρκα-Παπaστάθη, Η ελληνική εμπορική κομπανία του Σιμπίου Τρανσυλβανίας, 1636–1848. Οργάνωση και δίκαιο, Θεσσαλονίκη, 1994. 3 Cornelia Papacostea-Danielopoulou, „L’organization de la compagnie grecque de Brasov (1777–1850)”, Balkan Studies 14 (1973), 313–323. 4 A legrégebbi miskolci görög nyelvű törvénykönyv az 1721 és 1769 közötti időszakra datálható. Nadya Danova, V. Todorov, „Ελληνικά έγγραφα από το αρχείο της πόλης Μίσκολτς (Ουγγαρία)”, In: J.M. Fossey (edit.) The Hellenic Diaspora, from 1453 to Modern Times, II. kötet. 5 Μαρία Χριστίνα Χατζηϊωάννου, „H Koζάνη και η περιοχή της κατά την Τουρκοκρατία”. In: Ν. Καλογερόπουλος (επιμ.), Κοζάνη και Γρεβενά. Ο Χώρος και οι Άνθρωποι, Θεσσαλονίκη, Studio University Press, 2004, 164–171. 6 Γ. Λάιος, Η Σιάτιστα και οι εμπορικοί οίκοι Χατζημιχαήλ και Μανούση (17ος-19ος αι.), Θεσσαλονίκη, 1982, 45.

74 Szentesen. (E két város még Kecskemét és Budapest előtt található, azoktól délre.1) A kozanibeli kereskedők tehát, sőt a joanninaiak is, már a 18. század közepe előtt vezető szerepet játszottak a zimonyi és a brassói kompániákban.2 Sp. Lampros egyes füzeteiben már 1770 és 1777 közöttre datálva is említés esik kozanibeli kereskedőkről Budán, akik szláv neveket viseltek, valamint magyar és ottomán alattvalóknak számítottak.3 Ugyanebben az időszakban kozanibeliek más makedóniaiakkal együtt részt vesznek Tokaj és Kecskemét tranzitkereskedelmében.4 A kozanibeliek vándorlásának első ismert példái közé tartozik a kozaniak kereskedelmi jellegű együttműködése a sziatisztaiakkal. Ez Belgrádban5 mutatható ki a 18. század kezdetén, s egyben részét képezi egy csekély számú, kereskedelmi bevándorlási tömbnek, amely szerb területekre, nevezetesen a Belgrádtól délre húzódó térségre irányult.6 Történész elődeink, akik az észak-balkáni és a közép-európai görög bevándorlással foglalkoztak – Apostolos Vakalopoulos, Füves Ödön, hogy csak néhány jellemző nevet említsek –, valamint az ő szellemi követőik már feltették az első kérdéseket, és megadták az első vázlatos magyarázatokat a görög bevándorlás jelenségével és a görög közösségek létrejöttével kapcsolatban. Az utóbbi években számos új megközelítés született, melyek új olvasatokkal gazdagítják e problémakört. A görögök és különösen a nyugat-makedóniaiak magyarországi jelenlétének értékelése a görög nyelvű történetírásban elsősorban nemzeti szempontok alapján történt, s ennek következtében a görög közösségek kulturális és társadalmi tevékenysége, valamint tagjaik személyes hozadéka kapott hangsúlyt. A fogadó ország társadalmi és gazdasági mechanizmusainak kevésbé tulajdonítottak jelentőséget. A tanulmányok ugyanakkor időben a 18. századra összpontosítanak, és legfeljebb 1821-ig, a görög szabadságharc kezdetéig jutnak el, de mindenképpen megállnak a görög állam megalakulása előtt.

1

Ö Füves, Όι Έλληνες της Ουγγαρίας, 14. Olga Cicanci, Companile grecesti din Transilvania si comerstul european in anii 1636–1746, Bukarest, 1981, 101. A. Karathanassis, L’Hellénisme en Transylvanie. L’activité culturelle, nationale et religieuse des compagnies commerciales helléniques de Sibiu et de Brasov aux XVIIIe–XIXe siecles, Thessaloniki, 1989, Institute for Balkan studies 205, 41–42. 3 Κ. Ι. Δ., „Έρευναι εν ταις βιβλιοθήκαις και αρχείοις Ρώμης, Βενετίας, Βουδαπέστης και Βιέννης», Νέος Ελληνισμός, 17/4 (1923), 369–370. 4 Σπ. Λάμπρος, „Σελίδες εκ της ιστορίας του εν Ουγγαρία και Αυστρία Μακεδονικού Ελληνισμού”, Ν. Ελληνομνήμων, 8/ 3 (1911), 257–300. Magyarországon és Ausztriában élő kozanibeliek neveihez lásd még: Στρ. Ηλιαδέλης, „Η συμβολή των αποδήμων Κοζανιτών στην οικονομική και πολιτιστική ανάπτυξη της Μεσευρώπης κατά την Τουρκοκρατία”, Ελιμειακά, 28 (1992), 3–33. 5 Κ. Δ. Μέρτζιος, „Οι εν Βενετία Μακεδόνες και η εν γένει δράσις τους”. In: Μνημεία Μακεδονικής Ιστορίας, Θεσσαλονίκη, 1947, 262–263. 6 Ezeket a betelepüléseket az 1739-es belgrádi egyezmény is szabályozta. Ι. Παπανδριανός, „Κοζανίτες απόδημοι στις Νοτιοσλαβικές χώρες (18ος-20ός αι.)”, Ελιμειακά, 34 (1995), 49. 2

75 Az a 18. századtól kezdve kialakuló kép, amelyet a Magyarországon létrejött mintegy harminc görög „telephely” mutatott, a 19. század végén megváltozott. 1 A nemzetállamok kereskedelme szilárd helyet kapott a nemzetközi tranzakciókban. Azok az alapvető okok, amelyek előidézték ezt az átalakulást, két csoportra oszthatók: belső és külső okokra. A belső okok közé tartozik az a differenciálódás, amely a bevándorló kereskedők első generációját követően lezajlott. Az a kereskedőgeneráció, amely a karlócai és a pozsareváci béke Magyarországának görög közösségeiben élt, és az ismert módon bonyolította gazdasági ügyleteit, eltűnt. A 19. század második felében felvetődött a külföldön élő görögök magyarosításának illetve nemzetközivé nyilvánításának kérdése. A külső okok legfontosabbika, amely egyben lehetőséget kínált a magyarországi görögöknek új foglalkozási ágak és üzleti tevékenységek kipróbálására, a Habsburg császárság polgári és gazdasági átalakulásával áll kapcsolatban. Fokozatosan megszűnik – főként az 1848-as magyar forradalom után - a helyi gazdaság feudális jellege, amely eleddig megakadályozta, hogy a görögök behatoljanak az ország belgazdaságába. A magyarországi görög bevándorlók második nemzedékének vagy az azt követőnek már lehetősége volt arra (vagy éppenséggel rá is kényszerült), hogy másféle üzleti és gazdasági tevékenység után nézzen. Ilyen volt például a köztisztviselőség és az ingatlanügyletek. A kereskedelem szervezeti átalakulása, amely a Habsburg fennhatóságú területek mindegyikén lezajlott, a 19. század közepét követően vált nyilvánvalóvá. Az Osztrák-Magyar Monarchia kereskedelmi kapcsolatban állt immár a görög állammal, és a görögök markáns nemzeti identitás birtokába jutottak. A piaci és vándorkereskedelem, valamint a kirakodóvásárok (Pest, Debrecen) visszaszorulása, továbbá a kiskereskedelem fejlődése a nagyvárosokban a vegyes- és szaküzlethálózatok kiépítése révén, fokozatosan megváltoztatta mind a bel-, mind a külkereskedelem struktúráját Magyarországon.2 A 19. század végén Görögország budapesti konzulja a kozanibeli Pavlos Charisis.3 A magyarországi görög kolónusok maradékainak beolvadása immár nyilvánvalóvá vált, s alighanem ő maga is indítványozta a görög kormánynál egy olyan intézet felállítását, amely a Magyarországról származó görög hagyatékok kezelésével foglalkoznék.4 A görög közösségeket, valamint az első ortodox bevándorlók vagyonát a szerbek is követelésük 1

A budapesti közösségről G. Gógos archimandrita ad képet: „Η εν Πέστη Ορθόδοξος Ελληνική Κοινότης και Εκκλησία”, Εκκλησιαστική Αλήθεια, 4/26 (1884), 339–344. Valamint lásd az 1879. évi belgrádi főkonzul vonatkozó dolgozatait: Ελευθερία Νικολαϊδου, „Συμβολή στην ιστορία τεσσάρων ελληνικών κοινοτήτων”, 346– 373. 2 T. Csató, The Structural Change of the Internal Trade in East-Central Europe in the 19th and 20th century. 3 Ν. Δελιαλή, Αναμνηστική εικονογραφημένη έκδοσις Παύλου Χαρίση μετά ιστορικών σημειώσεων περί των εν Ουγγαρία και Αυστρία ελληνικών κοινοτήτων, τ. 1, Κοζάνη 1935. 4 Π. Λιούφης, Ιστορία της Κοζάνης, Αθήνα 1924, 334.

76 tárgyává tették.1 A 19. század utolsó évtizedeiben és a 20. század elején a történelmi tét a magyar területeken történt görög letelepülések múltjának kisajátítása, valamint a hagyatékok gazdasági kezelése volt.2 A görögök beolvadása a 19. század végi magyar társadalomba egy magyar politikus, Teleki Pál miniszterelnök (1879–1941)3 nemrégiben ismertté vált élettörténetében is jól érzékelhető. Anyja egy kozanibeli kereskedő, Konstantinos Mouratis lánya volt, egy olyan család tagja, amely az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után, a második nemzedék megjelenésével és a vegyes házassággal nemzetközi identitás birtokába jutott – a 18. században gyökerező nemzeti-vallási rovására. Vegyes nemzettudat és szilárd felekezeti hovatartozás jellemezte immár azt az összetett csoportot, amely a 17. században kezdte vándorútját görög földről. Ragyogó életpályákra emlékezhetünk köszönhetően az ajándékozásoknak és a hagyatékoknak, s maguk az élettörténetek árulkodnak az egyes személyek üzleti tevékenységéről, különösen azok sikeres volta esetén. (P. Zsupán Edina fordítása)

1

Ελευθερία Νικολαϊδου, «Συμβολή στην ιστορία τεσσάρων ελληνικών κοινοτήτων», 345. Időben korábbi Ev. Zappas esete Romániában, amely hasonló példát képez hagyaték ügyében, mint amilyen P. Charisisé volt Magyarországon. 3 Ablonczy B., „Egy szépreményű fiatalember. Származás, család, ifjúkor.” Rubicon, 2 (2004), 9-10. Köszönöm V. Karajannisnak ezt a bibliográfiai utalást. 2