A BÜNTETLENSÉG HUSZONKÉT ÉVE: KUDARCOK ÉS

DR. BÉRES ATTILA

*

A BÜNTETLENSÉG HUSZONKÉT ÉVE: KUDARCOK ÉS AMBÍCIÓK HISSÈNE HABRÉ FELELŐSSÉGRE VONÁSA ÜGYÉBEN

**

A 2011 elején kirobbanó, az észak-afrikai és közel-keleti államokon végigsöprő, Arab tavaszként elnevezett kormányellenes tüntetéssorozat a könyörtelen és hosszú ideje hatalmon lévő diktátorok, mint a tunéziai Ben Ali, az egyiptomi Hoszni Mubarak és a líbiai Moammer Kadhafi leváltásának eszközévé vált. A demonstrációk több más afrikai államra átterjedtek, és az eltökélt tömegek utcára vonultak Algériában, Jemenben, Jordániában, de számos szubszaharai országban is, mint Kamerun, Malawi, Nigéria vagy Szenegál. A híradásokból megismert tömegmegmozdulások nem mindig jártak sikerrel, mikor az állami vezetés könnyedén elnyomta az ellenzéki mozgalmakat.1 Egy modern, alkotmányos berendezkedésű államban elvitathatatlan alaptétel, hogy nincs olyan társadalmi státusz (funkció), ami az egyént a törvények fölé helyezi. Fombad és Nwuche szerzőpáros meglátása szerint ez elméletben az afrikai államok által is elfogadott tétel, ám ennek ellenére a „posztkoloniális Afrikát olyan vezetők jellemzik, akik a törvények felé helyezték magukat.”2 Álláspontjuk szerint az afrikai országok nagy részét olyan alkotmányos megoldások jellemzik, melyek lehetővé teszik, hogy a „’császári’ elnökök országlása folytatódjon, és hogy uralkodjanak a törvényhozás felett, valamint irányítsák az igazságszolgáltatást.”3 Ezt az ellenőrzés nélküli hatalmat két általános okra vezetik vissza: az elszámoltathatóság hatékony és alkotmányos szabályainak hiányára, valamint az államfők immunitására, ami lehetővé teszi, hogy kibújjanak a felelősségre vonás fenyegetése alól.4 I. évf. nappali tagozatos doktorandusz, ME ÁJK, Nemzetközi Jogi Tanszék, Témavezető: Dr. Kirs Eszter PhD egyetemi docens. ** A tanulmány a TÁMOP-4.2.2/B-10/1-2010-0008 jelű projekt részeként – az Új Magyarország Fejlesztési Terv keretében – az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg. 1 Charles Manga Fombad – Enyinna Nwauche: Africa’s Imperial Presidents: Immunity, Impunity and Accountability, African Journal of Legal Studies 5 (2012), 92. o. 2 Uo. 93. o 3 Uo. 4 Uo. 94. o. *

26

BÉRES ATTILA

A hatalmától megfosztott államfőkkel szemben hamar terítékre kerül a felelősségre vonás kérdése. A változásért küzdő tömegek joggal nem elégszenek meg azzal, ha a legsúlyosabb bűntetteket elkövető vezetők egyéni felelősségének megállapítása elmarad. Az újonnan megalakuló kormánynak, a civil társadalomnak és a nemzetek közösségének számos problémával kell ilyenkor megbirkóznia, és ezek közül az egyik legvitatottabb annak meghatározása, hogy milyen módon történjen a hatalmából elűzött államfő elszámoltatása.5 A nemzetközi büntetőjog fejlődése, az elmúlt néhány évtizedet szemlélve, olyan lehetőségeket tár elénk, melyek megfelelő opciókat biztosíthatnak egy államfő bűnvádi eljárás alá vonására. Jogászok, politikusok, politológusok olyan távlatokban keresik a megfelelő megoldást, mint az ad hoc törvényszékek felállítása, hibrid bíróságok létrehozása, a Nemzetközi Büntetőbíróság eljárása, vagy az utóbbi két évtizedben sokak fantáziáját megmozgató univerzális joghatóság gyakorlása.6 A bevezetőben említett személyek és országok csak a közelmúlt eseményeit fémjelzik. Van azonban egy olyan ügy, melynek kezdete évtizedekkel korábbra datálódik: Hissène Habré, volt csádi államfő 1990 óta él Szenegálban, miután Idriss Déby, Csád jelenlegi elnöke megdöntötte a hatalmát. Habré politikai menedékjogot kért és kapott Szenegáltól, amit mind a mai napig élvez.7 Jelen tanulmány célja, hogy bemutassa a Habrét övező felelősségre vonási nehézségeket, kiemelve néhány lényeges elemet, mint az univerzális joghatóság és az aut dedere, aut judicare elv alkalmazhatósága, különös tekintettel az ügyben megnyilvánuló szervezetek és intézmények értelmezésére. A Habré-rezsim 1982-1990 között A polgárháborúk és lázadások szinte mindennapivá váltak Csádban, miután 1960-ban függetlenedett Franciaországtól. Az országot évtizedekig megosztották a belső fegyveres konfliktusok és a szomszédos Líbiával való ellenségeskedés. Az északon élő muszlim és a déli Lásd. Daniel M. Singerman: It's Still Good to Be the King: An Argument for Maintaining the Status Quo in Foreign Head of State Immunity, Emory International Law Review Vol. 21:1 (2007), 417. o. 5 Masaya Uchino: Prosecuting Heads of State: Evolving Questions of Venue – Where, How, and Why?, Hastings International and Comparative Law Review Vol. 34:2 (2011), 342. o. 6 Uo. 342. o. 7 Laura Bingham: Trying for a Just Result? The Hissène Habré Affair and Judicial Independence in Senegal, Temple International & Comparative Law Journal Vol. 23:1 (2009), 84. o.

A BÜNTETLENSÉG HUSZONKÉT ÉVE

27

területeken élő keresztény lakosság közötti ellentétekhez a francia gyarmatosítók is hozzájárultak, amikor a déli területeket támogatták az északival szemben. A Líbiával közös északi határ mentén húzódó Aouzou-övezet további viszályokra adott okot, mivel mindkét ország magának követelte a területet. A líbiai kormányzat ezenfelül több északcsádi felkelő csoportnak támogatást nyújtott, hogy felvegyék a harcot a déli erőkkel. Jelentős kiegyezésre a harcoló felek között csak 1979-ben került sor, amikor az Afrikai Egység Szervezetének közbenjárására a nagyobb pártok megállapodást kötöttek egy átmeneti kormányzat felállításáról (Gouvernment d’Union Nationale de Transition – GUNT). Az együttműködés nem bizonyult hosszú életűnek, miután az addigi védelmi miniszter, Hissène Habré, a saját vezetése alatt megszervezte az Északi Fegyveres Erőket (Armed Forces of the North – FAN) és egy kilenc hónapig tartó hadjáratban feldúlta a fővárost, N’Djamenat. A Goukouni Oueddei által vezetett átmeneti kormánynak a líbiai Kadhafi nyújtott hathatós segítségét, így Habrét sikerült menekülésre bírni. Miután Oueddei és Kadhafi együttműködése a két ország egyesítése felé közelített, Habré és a FAN komoly támogatókra lelt a Reagan vezette Amerikai Egyesült Államok kormányában. A felkelőknek 1982. június 7én sikerült bevenni a fővárost, és ezzel megkezdődött Habré nyolc évig tartó hatalomgyakorlása. A FAN szervezetéből reguláris állami hadsereg lett, és az elnök megkezdte hatalmának kiterjesztését a déli területekre.8 A hatalom megszerzését követően Habré hamar hozzálátott diktatúrájának kiépítéséhez: egypártrendszerét a saját népe ellen intézett, széleskörű atrocitások, módszeres kínzások, erőszakos eltűnések, törvénytelen fogva tartások és politikai gyilkosságok jellemezték.9 Az irányítás és a terror szervezeteként létrehozta a Dokumentációs és Biztonsági Igazgatóságot (Direction de la Documentation et de la Sécurité DDS), melynek ügynökei a közigazgatás és az üzleti élet minden szegmensében jelen voltak. A társadalom irányítására és megfigyelésére hivatott szervezet az „általános gyanú” 10 társadalmát keltette életre,

8

Tanaz Moghadam: Revitalizing Universal Jurisdiction: Lessons from Hybrid Tribunals Applied to the Case of Hissène Habré, Columbia Human Rights Law Review Vol. 39:2 (2008), 495. o. Human Rights Watch: Chad: The Victims of Hissène Habré Still Awaiting Justice (Vol. 17, No. 10, 2005), 3-4. o. [http://www.hrw.org/reports/2005/chad0705/chad0705.pdf, 2012-10-25] 9 Laura Bingham: i.m. 82. o.; Jana Panáková: Law and Politics of Universal Jurisdiction, Amsterdam Law Forum Vol. 3:3 (2011), 65. o. 10 Tanaz Moghadam: i.m. 495. o.

28

BÉRES ATTILA

megszüntetve a véleménynyilvánítás szabadságához való jogot.11 A rendszer megszilárdítása érdekében Habré nem riadt vissza az etnikai alapú tömeges letartóztatások és gyilkosságok kivitelezésétől sem. 12 A rezsim fenntartói által elkövetett bűncselekmények bizonyítására számtalan bizonyíték szolgál. Az 1990-es hatalomátvételt követően az új vezetés elrendelte egy tényfeltáró bizottság létrehozását,13 melynek mandátuma az „emberrablások, letartóztatások, emberölések, eltűnések, kínzások és barbár tettek, kegyetlen bánásmódok, a fizikai és erkölcsi integritás elleni támadások, és az emberi jogok minden megsértésére, valamint tiltott kábítószer kereskedelem” kivizsgálására terjedt ki.14 A tényfeltárást végző Vizsgálóbizottság feladata korántsem volt egyszerű, minekután a releváns dokumentumok a DDS központban voltak elérhetők, ahol továbbra is dolgoztak a korábbi elkövetők, és így a vizsgálatot végző tagok, valamint a szemtanúk súlyos pszichológiai nyomásnak voltak kitéve.15 Tizenhét hónapnyi munka során a Vizsgálóbizottság a dokumentumok tanulmányozása mellett meghallgatott 1726 szemtanút, valamint lefolytatott három exhumálást, és az alábbiak szerint becsülte meg a rezsim áldozatainak számát: „több mint 40,000 áldozat, több mint 80,000 árva, több mint 30,000 özvegy, és több mint 200,000 ember, akik erkölcsi és anyagi segítség nélkül maradtak.”16 Egy 1988-ban felfedezett DDS titkosszolgálati jelentés beszámol arról, ahogy egy 12 éves gyerek politikai információkat szolgáltatott, miután kihallgatta szülei beszélgetését. Human Rights Watch: i.m. 5. o. 11 Egy újságíró összefoglalója: „A DDS fogvatartottak és politikai ellenfelek ezreit gyilkolta meg, akiknek maradványait tömegsírokban rejtették el a főváros környékén. További ezreket egy sor titkos börtönbe zsúfoltak N’Djaménában, melyek egyike az elnöki palotával közös alapokon állt, egy másikat pedig, amit La Piscine-nek neveztek, egy betontetővel borított úszómedencéből hoztak létre. A kínzás rutinnak számított. Némely fogvatartottat arra kényszerítették, hogy szájukba vegyék a járó motorú gépkocsik vagy teherautók kipufogócsövét. Másokat a fülükre vagy nemi szervükre erősített elektródákon keresztül sokkoltak. Amikor nem kínozták őket, akkor 20-an vagy 30-an voltak egy cellába kényszerítve, mely nem volt nagyobb egy kisebb mosdóhelyiségnél. A cellákban elhalálozottak maradványait napokra otthagyták.” Laura Bingham: i.m. 83. o. 12 Human Rights Watch: i.m. 4. o. 13 Commission of Inquiry into the Crimes and Misappropriations Committed by Expresident Habré, His Accomplices and/or Accessories (a továbbiakban: Vizsgálóbizottság) 14 Tanaz Moghadam: i.m. 496. o. 15 Uo. 496. o. 16 Uo. Lásd. Human Rights Watch: i.m. 5. o. Chad: Report of the Commission of Inquiry into the Crimes and Misappropriations Committed by Ex-President Habré, His Accomplices and/or Accessories, 81-88. o. (a továbbiakban: Jelentés) [http://www.usip.org/files/file/resources/collections/commissions/Chad-Report.pdf, 201210-25]

A BÜNTETLENSÉG HUSZONKÉT ÉVE

29

Az elhagyatott DDS központ dokumentumainak átvizsgálására kapott engedélyt a Human Rights Watch nem kormányzati szervezet 2001-ben, melynek feltáró munkájához csatlakozott egy csádi áldozatokat tömörítő szervezet (Chadian Association of Victims of Political Repression and Crimes – AVCRP), valamint az Emberi Jogok Ligája Nemzetközi Szövetsége (International Federation of Human Rights Leagues). A vizsgált dokumentumok között „halotti bizonyítványokat, fogvatartottak névsorait, titkosszolgálati jelentéseket, DDS ügynökök névsorát, és Habré elnöknek címzett leveleket” találtak.17 Az iratok mélyreható elemzéséből kiderült, hogy Habré a DDS-től közvetlenül 1265 közleményt kapott 898 fogvatartott helyzetéről.18 Habré és a DDS uralmának a Hazafias Üdvösség Mozgalmának (Mouvement Patriotique du Salut – MPS) lázadói vetettek véget, a jelenlegi csádi államfő, Idriss Déby vezetésével, 1990. december 1-én. Az elüldözött elnök Szenegálba menekült, és az azóta zajló felelősségre vonási kísérleteket onnan kíséri figyelemmel. A büntetlenség évei – út az „afrikai mechanizmus” felé A Vizsgálóbizottság jelentésében a „csádi nép elleni valóságos népirtásról” írt, és a történtekért felelősök sürgős vád alá helyezését szorgalmazta, de a kormány igazságszolgáltatás iránti lelkesedése rövidéletűnek bizonyult.19 Augusto Pinochet 1999-es londoni őrizetbe vételén felbuzdulva csádi sértettek egy csoportja, hazai és nemzetközi emberi jogi szervezetek támogatásával, vádemelési javaslattal élt a Dakari Regionális Bíróságon 2000 januárjában, kínzással és emberiesség elleni bűntettel vádolva Habrét.20 A sértettek kész bizonyítékokkal álltak Demba Kandji vizsgálóbíró elé: „97 politikai gyilkosság, 142 kínzás, 100 ’eltűnés’ és 736 önkényes fogva tartás” részletét hozták a bíró tudomására. 21 A sértettek az 1984. évi ENSZ Egyezmény a kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy 17

Human Rights Watch: Uo. 6. o. Uo. 7. o. 19 Jana Panáková: i.m. 65. o. Lásd. a Jelentés „Ajánlás” fejezetét, i.m. 92-93. o. 20 Laura Bingham: i.m. 83. o. A Pinochet-precedens számos ponton hasonlít a Habré-ügyhöz: „Szenegál ratifikálta a kínzás tilalmáról szóló egyezményt, törvényen kívül helyezte a kínzást, és Habrét a fórum előtt tudta. Az adott, lényeges jogi háttérrel a sértettek és ügyvédeik ’Afrikai Pinochetet’ kívántak faragni a volt diktátorból.” Tanaz Moghadam: i.m. 499. o. 21 Human Rights Watch: i.m. 19. o. 18

30

BÉRES ATTILA

megalázó büntetések vagy bánásmódok ellen22 5. cikk 2. bekezdésére,23 valamint a 7. cikk 1. bekezdésére24 hivatkozva alapoztak a szenegáli bíróság joghatóságának megállapítására. Kandji bíró végül vád alá helyezte Habrét, és elrendelte a házi őrizetét. A sértetteknek számos jel mutatott arra, hogy ügyük kedvező irányba halad: „a nemzeti és nemzetközi NGO-k együttműködése, az előnyösnek bizonyuló szenegáli bírósági rendszer, az erőteljes újkeletű jogi precedens Britanniában, és a borzasztó mennyiségű megbízható bizonyítékok megléte.”25 A biztató előjelek ellenére 2000. július 4-én a Fellebbviteli Bíróság joghatóság hiányára hivatkozva Habré javára döntött az ügyben.26 Az indoklás szerint Szenegál hiába ratifikálta a kínzást tilalmazó egyezményt 1986-ban, az egyezmény nem került átültetésre a belső jogba egészen 1996-ig (azaz a kínzás bűntette a szenegáli jog szerint nem lehetett bűncselekmény 1996-ig).27 Egyúttal az is kifejtésre került, hogy a szenegáli joghatóság nem terjed ki a külföldön elkövetett bűncselekményekre,28 azaz különbséget kell tenni az univerzális büntetendőség (l’incrimination universelle) és az univerzális joghatóság (la compétence universelle) között, melyek közül az előbbiről intézkedik a kínzást tilalmazó egyezmény.29

Szenegál az egyezmény első aláírói között volt, és 1986-ban ratifikálta. [http://treaties.un.org/Pages/ViewDetails.aspx?src=TREATY&mtdsg_no=IV9&chapter=4&lang=en, 2012-10-26] 23 „Minden részes állam illetékességének megállapítása céljából ugyanígy megteszi a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy értesüljön ezekről a bűncselekményekről, amikor a feltételezett elkövető a joghatósága alá tartozó területen található, és amikor az érintett állam a 8. cikknek megfelelően nem adja ki az e cikk 1. bekezdése szerinti valamelyik államnak.” 24 „Az a részes állam, amelynek joghatósági területén olyan személyt találnak, akiről feltételezik, hogy a 4. cikk szerinti bűncselekmények valamelyikét követte el, és ezt a személyt nem adja ki, az 5. cikk szerinti esetekben a büntetőeljárás lefolytatása céljából az ügyet illetékes hatóságai elé terjeszti.” 25 Tanaz Moghadam: i.m. 499. o. A szenegáli igazságszolgáltatás azért is tűnt megbízhatóbbnak, mivel a csádi bírósági rendszer a polgárháborús évtizedek során meggyengült, valamint számos kormányzati posztot a Habré-rezsim emberei továbbra is birtokoltak. Uo. 497. o. 26 Négy nappal korábban a Wade elnök és az igazságügyi miniszter által vezetett Bírói Tanács Kandji vizsgálati főbírót eltávolította az ügytől, és helyettes államügyésznek nevezte ki (így a miniszter felügyelete alá került). Cheikh Tidiane Diakhaté bíró pedig, aki részt vett a fellebbezés elbírálásában, az Államtanácsba került kinevezésre. Caleb J. Stevens: Hunting a Dictator as a Transnational Legal Process: The Internalization Problem and the Hissène Habré Case, Pace International Law Review Vol. 24:1 (2012), 214. o. 27 Jana Panáková: i.m. 66. o. 28 Tanaz Moghadam: i.m. 500. o. 29 Jana Panáková: i.m. 66. o. 22

A BÜNTETLENSÉG HUSZONKÉT ÉVE

31

A Fellebbviteli Bíróság döntése számos kritikát kiváltott, köztük az ENSZ Bírók és ügyvédek függetlenségével foglalkozó különleges jelentéstevőjének, valamint a Kínzás elleni küzdelemmel foglalkozó különleges jelentéstévőnek a bírálatát.30 A sértettek nem fogadták el a bíróság döntését, ezért a szenegáli Legfelsőbb Bírósághoz fordultak, mely a 2001. március 20-i ítéletében fenntartotta a Fellebbviteli Bíróság döntését (továbbra is a joghatóság hiányára hivatkozva). 31 A legfelsőbb bírósági döntést megelőzően három sértett, akik időközben belga állampolgárságot szereztek, a Brüsszeli Kerületi Bíróságon kérte a büntetőeljárás megindítását. A „belga megoldást” kereső sértettek száma végül húsz fölé emelkedett, és megkezdődött egy négy évig tartó nyomozás a Habré által elkövetett bűntettek vonatkozásában. Daniel Fransen bíró, egy belga államügyész és rendőrtisztek kíséretében közvetlenül Csádban gyűjtötte össze a terhelő bizonyítékokat32 (sértettek és DDS ügynökök tanúvallomásai, fogolytáborok és tömegsírok helyszíni szemléje), és ennek eredményeképpen 2005-ben nemzetközi elfogatóparancsot bocsátott ki Habré ellen, majd kiadatását kérte Szenegáltól. A kiadatási kérelemre a bíróság joghatóság hiányának megállapításával reagált, azzal érvelve, hogy Habrét, mint volt államfőt, immunitás illeti meg, és a kiadatás kérdésében csak a Legfelsőbb Bíróság dönthet. A felelősségre vonás körülötti bizonytalanság tovább mélyült ezzel a döntéssel, és tisztázatlan maradt, hogy Habrét, a 2005. november 15-i letartóztatását követően szabadon bocsáthatják-e.33 Tíz nappal később szabadon távozhatott, és megkezdődött egy bizarr politikai játék a további sorsát illetően: a szenegáli belügyminiszter november 26-i rendelete szerint Habrét az Afrikai Unió elnökének (az akkori nigériai elnöknek, Olusegun Obasanjonak) rendelkezésére kell bocsátani, ezért 48 órán belül Nigériába toloncolják. A következő napon a külügyminiszter már arról adott számot, hogy az ügyben az Afrikai Unió bír illetékességgel, ezért annak 2006. januári üléséig Habrénak Szenegálban kell maradnia.34 Chronology of the Habré Case [http://www.hrw.org/news/2012/03/09/chronology-habrcase, 2012-10-28] 31 Tanaz Moghadam: i.m. 500. o. 32 A csádi igazságügyi miniszter levélben értesítette Fransen bírót, hogy Habré többé nem hivatkozhat államfői immunitására a csádi hatóságok előtt. Az immunitás ilyen módú felfüggesztéséről bővebben lásd. Paola Gaeta: Ratione Materiae Immunities of Former Heads of State and International Crimes: The Hissène Habré Case, Journal of International Criminal Justice Vol. 1:1 (2003) 33 Tanaz Moghadam: i.m. 504. o. 34 Chronology of the Habré Case [http://www.hrw.org/news/2012/03/09/chronology-habrcase, 2012-10-28] 30

32

BÉRES ATTILA

A kartúmi találkozó során az Afrikai Unió megállapította, hogy „nincs megfelelő bírósági szerve” az eljárás lefolytatására, ennek ellenére az ügy eldöntését a saját hatáskörébe tartozónak találta, és megbízta Szenegált az eljárás lefolytatásával „Afrika érdekében, egy szenegáli bíróságon, a tisztességes eljárás garanciáinak betartásával.” 35 Ezzel egy időben az Afrikai Unió létrehozta a Kiváló Afrikai Jogászok Bizottságát (Habrébizottság), hogy összegezze „a Habré-ügy jellegét és következményeit, valamint az igénybe vehető büntetőeljárási lehetőségeket.”36 A Habrébizottság jelentésében megerősítette az Afrikai Unió álláspontját, és Szenegált jelölte meg a legalkalmasabb helyszínnek, ahol a tárgyalás lefolytatható, minekután „nemzetközi jogi kötelezettségeinek eleget kell tennie.”37 A jelentésben elképzelhető lehetőségként szerepel minden olyan afrikai állam igazságszolgáltatása, amely ratifikálta a kínzást tilalmazó egyezményt, valamint egy ad hoc bíróság felállításának a gondolata is, mint „az afrikai megoldás meglelésének további kedvező módozata.”38 Egy ad hoc bíróság felállításának kívánalma szerepel az ECOWAS bíróságának (Court of Justice of the Economic Community of West African States – Nyugat-afrikai államok gazdasági közösségének bírósága) 2010-es ítéletében is. A bírósághoz Habré ügyvédei fordultak azzal az indoklással, miszerint Szenegál megsértette a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 15. szakasza szerinti nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege elveket. A bíróság ítéletében csak részben találta elfogadhatónak Habré érvelését, miképp a fennálló belső jogi szabályok szerint lefolytatandó eljárás sértené a visszamenőleges hatály tilalmát, de ezzel szemben megengedhetőnek találta, hogy egy nemzetközi jellegű különleges eljárásban a felelősségre vonás megtörténjen.39 Az Afrikai Unió döntése nyomán Szenegál elfogadta a mandátumot, és 2007-ben a törvényhozás úgy módosította büntetőeljárási törvényt, 35

Assembly/AU/ Dec.127(VII): Decision on the Hissene Habre Case and the African Union doc. Assembly/au/3 (vii) [http://www.africaunion.org/root/au/Conferences/Past/2006/july/summit/doc/Decisions_and_Declarations/A ssembly-AU-Dec.pdf, 2012-10-25] 36 Report of the Committee of Eminent African Jurists on the Case of Hissene Habre, para. 1, 1. o. [http://www.hrw.org/legacy/justice/habre/CEJA_Repor0506.pdf, 2012-10-25] 37 Uo. para. 29, 4. o. 38 Uo. para. 21-25, 4. o. 39 Jan Arno Hessbruegge: ECOWAS Court Judgement in Habré v. Senegal Complicates Prosecution int he Name of Africa, ASIL Insights Vol. 15:4 (2010) [http://www.asil.org/pdfs/insights/insight110203pdf.pdf, 2012-10-28]

A BÜNTETLENSÉG HUSZONKÉT ÉVE

33

hogy „a szenegáli bíróságok univerzális joghatóságot gyakorolhassanak az emberiesség elleni bűncselekmények, a háborús bűncselekmények, a kínzás és a népirtás bűntette felett.”40 Módosításra került sor az alkotmányos szabályokat illetően is, hogy a bíróságok joghatósággal bírjanak a fent említett bűntettek felett akkor is, ha elkövetésük idején a nemzetközi jog szabályai szerint minősültek bűncselekménynek.41 A megváltozott jogi környezet, valamint a politikai döntések és alkuk 42 azt a látszatott keltették, hogy minden akadály elhárult a tisztességes eljárás lefolytatása elől. Klauzulák és elvek: Szenegáltól Belgiumig A Habré-bizottság egyik felvállalt küldetése volt, hogy jelentésében felvázolja „egy afrikai mechanizmus elsőbbségét.” 43 Ajánlásában a bizottság felvetette, hogy hosszú távú megoldásként akár az Afrikai Bíróságnak is megadható lenne a felhatalmazás, hogy a legsúlyosabb bűncselekmények felett ítélkezzen, az intézménynek biztosított legnagyobb függetlenség betartása mellett.44 Bár nem esik szó a szövegben a belgiumi elfogatóparancsról és kiadatási kérelemről, a lehetőségek bemutatásakor tetten érhető a szerzők azon szándéka, hogy az univerzális joghatóságon keresztül „beavatkozó”, nem afrikai államokat távol tartsa a felelősségre vonás folyamatától. Habré ügyében viszont a belga és a szenegáli elképzelések külön életet kezdtek élni. Az Afrikai Unió törekvései arra irányultak, hogy Habré mindenképp a kontinensen belül álljon bíróság elé, amit egy Szenegállal kötött, különleges bíróság létrehozásáról szóló megállapodás kivitelezésében látott megvalósíthatónak.45 Ezzel szemben Belgium már 40

Caleb J. Stevens: i.m. 216. o. Uo. A szenegáli kormányzat komoly akadályként kezelte az eljárás költségeinek biztosítását. A kezdeti becslések 66 millió euróban szabták meg a várható ráfordításokat, amit később 27, majd 8,6 millióra csökkentettek. Szenegál a nemzetközi közösségtől várta az összeg biztosítását, amiért mind az Európai Unió, mind az Afrikai Unió tárgyalásokat kezdett a nyugat-afrikai országgal. A nemzetközi kerekasztal tárgyalások 2010-ben fejeződtek be azzal, hogy a végső összköltségvetést 8,6 millió euróban állapították meg. [http://www.hrw.org/news/2012/03/09/chronology-habr-case, 2012-10-30] 43 Report of the Committee… i.m. para. 1. (f) pont, 1. o. 44 Uo. para. 34-42, 5-6. o. 45 A szenegáli politikai szeszélyhez híven a megállapodási folyamatot nem volt könnyű megindítani: 2010 decemberében Wade elnök felhívás intézett az Afrikai Unióhoz, hogy az ügyet vegye vissza saját hatáskörébe. A következő év januárjában visszautasítja az Afrikai Unió tervezetét, a szenegáli és nemzetközi bírákból álló testület létrehozására. 41 42

34

BÉRES ATTILA

2009. február 19-én a Nemzetközi Bírósághoz fordult, hogy megállapítást nyerjen Szenegál jogsértése, amiért nem hajlandó eleget tenni nemzetközi jogi kötelezettségének, nevezetesen az aut dedere aut judicare elvnek. Tekintsük át először a belga törekvések hátterét: a belga büntetőjog általában a területi joghatóság talaján ál, de emellett elismeri az aktív és passzív személyiség elvét, valamint a védelmi elvet. Az univerzális joghatóság jogi keretei 1993-ból származnak, mikor is a belga parlament mindkét háza egyhangúan elfogadta az 1949. évi genfi egyezmények, valamint az I. és II. kiegészítő jegyzőkönyvek súlyos megsértésének büntetendőségéről szóló törvényt. Ez a törvény tette lehetővé, hogy belga bíróságok mindenkivel szemben eljárjanak – tekintet nélkül az elkövetés helyszínére és az elkövető állampolgárságára –, akik e súlyos jogsértéseket elkövették. A törvényt 1999-ben módosították, és így lehetőség nyílt arra, hogy a népirtással és emberiesség elleni bűncselekményekkel vádolt személyek is a belga univerzális joghatóság alá kerüljenek, valamint rögzítette, hogy a törvény alkalmazhatóságát semmilyen hivatali státusz nem korlátozza.46 Ezt követően a kínzás bűntette is a fenti kategóriába került, miután Belgium ratifikálta a kínzást tilalmazó egyezményt 1999-ben.47 Ehhez hasonló szabályozást számos más európai államban is elfogadtak, többek között Franciaországban, Németországban vagy Spanyolországban.48 Bár a nemzetközi jogban nincs egységes fogalma az univerzális joghatóságnak, leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy ez az elv abban az esetben is lehetőséget biztosít az államnak egy büntetőeljárás lefolytatására, amikor az állam és a vádlott között semmilyen jogi (állampolgárság) vagy tényleges (tartózkodási hely) kapcsolat nem áll fenn. A büntető joghatóság ilyen módon való kiszélesítésének elméleti alapját a nemzetközi közösség egészét érintő, különösen súlyosnak és

Márciusban bejelentik, hogy az ad hoc törvényszék statútumát a következő hónapban véglegesítik, de végül májusban a szenegáli kormányzat kivonja magát az előkészítési folyamatokból. A megállapodásra csak a következő évben kerül sor. [http://www.hrw.org/news/2012/03/09/chronology-habr-case, 2012-10-28] 46 Máximo Langer: The Diplomacy of Universal Jurisdiction: The Political Branches and the Transnational Prosecution of International Crimes, American Journal of International Law Vol. 150:1 (2011), 26. o. 47 Uo. 27. o. 48 Németországban a szövetségi ügyészség mintegy 127 nyomozást indított 177 vádlottal szemben a volt Jugoszlávia területén elkövetett bűntettek miatt. A Német Szövetségi Bíróság (Bundesgerichtshof) számos döntésében kiemelte, hogy az univerzális joghatóság gyakorlásához szükség van egy legitimáló kapcsolatra a vádlott és Németország között. Az említett esetekben ez nem volt megkérdőjelezhető, mivel a vádlottak Németországban tartózkodtak, és sokan hosszú ideje tartózkodási hellyel is rendelkeztek. Uo. 13. o.

A BÜNTETLENSÉG HUSZONKÉT ÉVE

35

veszélyesnek minősített bűncselekmények képezik. 49 Ezen elv alapján az állam olyan bűncselekmények felett kíván joghatóságot gyakorolni, amit más állam területén követtek el, egy másik állam állampolgárai, akár egy harmadik állam állampolgárai ellen, és az adott bűncselekmény nem szükségszerűen jelent közvetlen fenyegetést az eljárni kívánó állam érdekeire.50 A belső jogi szabályok mellett nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a nemzetközi jog egyértelműen megengedi az univerzális joghatóság gyakorlását a háborús bűncselekmények 51 vagy a kínzás tekintetében. Van den Wyngaert bírónő különvéleményében kifejti, hogy az univerzális joghatóság megengedhetősége szempontjából „a nemzetközi büntetőjogi egyezményeken belül fontos különbséget tennünk a joghatósági klauzula és a büntetőeljárási (aut dedere aut judicare) klauzula között.”52 A „joghatósági klauzulák” lényegében nem zárják ki, hogy az állam joghatóságot gyakoroljon nemzeti joga alapján, és „még ha nem is biztosítanak univerzális joghatóság, azt nem is zárják ki, és azt sem követelik meg az Államoktól, hogy tartózkodjanak a joghatóság e formájának bevezetésétől a belső jogukban.”53 A „büntetőeljárási klauzulák” pedig összekapcsolják az eljárási kötelezettséget a kiadatással: az államnak fennáll az eljárási kötelezettsége, ha a gyanúsítottat nem adja ki, ami persze nem jelenti azt, hogy „csak akkor lehetséges a büntetőeljárás, ha az adott ügyben a kiadatást már elutasították.”54 Véleményem szerint helyes az a végkövetkeztetés, hogy az univerzális joghatóság önmagában nem tilalmazott a nemzetközi jogban, 55 és elvi Malcolm Shaw: Nemzetközi jog, Budapest, CompLex, 2008, 538. o. The AU-EU Expert Report on the Principle of Universal Jurisdiction (16 April 2009) [http://ec.europa.eu/development/icenter/repository/troika_ua_ue_rapport_competence_un iverselle_EN.pdf, 2012-10-11] Lásd. Máximo Langer: The Diplomacy of Universal Jurisdiction: The Political Branches and the Transnational Prosecution of International Crimes, American Journal of International Law, Vocl. 150:1 (2011), 1. o. 51 Az I. Genfi egyezmény 49. cikke, a II. Egyezmény 50. cikke, a III. Egyezmény 129. cikke és a IV. Egyezmény 146. cikke alapján, „mindegyik Szerződő Fél köteles felkutatni azokat a személyeket, akiket e súlyos jogsértések elkövetésével vagy azok elkövetésére utasítás adásával gyanúsítanak, és tartozik e személyeket, tekintet nélkül állampolgárságukra, saját bíróságai elé állítani.” 52 Dissenting opinion of Judge ad hoc Van den Wyngaert, Arrest Warrant of 11 April 2000 (Democratic Republic of the Congo v. Belgium), para. 60. [http://www.icj-cij.org/docket/files/121/8144.pdf, 2012-10-19] 53 Uo. para. 61, 175. o. Példaként említi a kínzást tilalmazó egyezmény 5. cikk 3. pontját: „Az Egyezmény nem zárja ki a nemzeti törvények értelmében gyakorolt büntető joghatóságot.” 54 Uo. para 62. 55 Uo. para. 67, 177. o. 49 50

36

BÉRES ATTILA

célja, hogy a legsúlyosabb bűncselekményeket elkövetők ne kerülhessék el a felelősségre vonást. Fontos rögzíteni, hogy bár a két elv gyakran egy kontextusban szerepel, közel sem azonos tartalmúak. Összefoglalva megállapítható, hogy Belgium univerzális joghatóságot biztosító szabályai nem ütköznek a nemzetközi jogba (joghatósági klauzula),56 és hogy Szenegálnak kötelessége eleget tenni az aut dedere, aut judicare formulának, mint a kínzást tilalmazó egyezményben részes állam (büntetőeljárási klauzula). Az univerzális joghatóságnak megvannak a pozitív vonásai, de számos kihívással is szembekerül. Az elv támogatói vonzerejét abban látják, hogy eggyel több eszközt jelent a nemzetközi igazságszolgáltatási mechanizmusban.57 Alkalmas lehet továbbá a Nemzetközi Büntetőbíróság létrehozása után fennmaradt hiányosságok, hézagok kitöltésére: mert bár az ICC elsődleges intézményévé válhat a nemzetközi bűncselekmények üldözésének, joghatósága nem terjed ki minden bűntettre (korlátozott illetékességi kör, időbeli hatály). 58 Alkalmazásának ellenzői rendszerint a szuverén egyenlőség elvével tartják összeegyeztethetetlennek az univerzális joghatóságot, valamint gyakran felmerül a ne bis in idem elv sérelmének a kockázata.59 Ám az elutasítás indoka leggyakrabban politikai ihletettségű, amivel szemben nehéz jogi érvekkel vitázni. Az Afrikai Unióval az élen, az ügy afrikai szereplői a szenegáli eljárás megindítását szorgalmazták, míg két másik résztvevő döntése a kiadatási kötelezettségnek való megfelelést hangsúlyozta (nem zárva ki egy szenegáli eljárás jogszerűségét). Először az ENSZ Kínzás elleni Bizottsága hozott határozatot az üggyel kapcsolatban 2006. május 19-én. A Bizottság döntése határozottan lefekteti, hogy a kínzást tilalmazó egyezmény 7. cikke kifejezetten a részes állam kötelezettségévé teszi, hogy a területén található gyanúsítottal szemben eljárjon, függetlenül attól, hogy érkezett-e már kiadatási kérelem.60 Kifejezésre kerül, hogy a Fontos megjegyezni, hogy a belga szabályozás 2003-ban jelentősen módosult, miután az USA részéről komoly politikai és gazdasági nyomásnak lett kitéve Belgium. A korábbi szabályozás miatt ugyanis számtalan beadvány érkezett a belga bíróságokhoz, többek között Airel Sharont és G. W. Busht vádolva a legsúlyosabb bűntettekkel. Az új szabályok szerint megkövetelt, hogy valamilyen jogi vagy ténybeli kapcsolat Belgiumhoz kösse az egyént, valamint hatályon kívül helyezték a civil szervezetek önálló vádemelési jogát (csak az ügyészség élhet vádemelési javaslattal). 57 Tanaz Moghadam: Uo. 478. o. 58 Uo. 59 Uo. 484. o. 60 Decisions of the Committee Against Torture under article 22 of the Convention against Torture and Other Cruel, Inhuman or Degrading Treatment or Punishment (2006. V. 19.), para. 9.7. 56

A BÜNTETLENSÉG HUSZONKÉT ÉVE

37

részes állam nem hivatkozhat a bírósági eljárásainak összetett voltára vagy más indokokra azért, hogy kimentse magát a kötelezettség nem teljesítése alól.61 Belgium első kiadatási kérelme után Szenegál helyzete megváltozott, de mivel a kérelmet elutasította, és továbbra sem állította bíróság elé Habrét, újfent megszegte a 7. cikk szerinti kötelezettségét. 62 A végső konklúzió a fentiekhez igazodik, és a bizottság úgy foglalt állást, hogy Szenegál megsértette az 5. cikk 2. pontjából, illetve a 7. cikkből fakadó kötelezettségeit.63 A második, Szenegálra nézve marasztaló ítélet a Nemzetközi Bíróságon (továbbiakban ICJ) született meg 2012. július 22-én. Az eljárás kezdetén Szenegál kifogásolta Belgium beadványának elfogadhatóságát, azzal érvelve, hogy Belgium nem hivatkozhat Szenegál nemzetközi kötelezettségeinek megsértésére, mivel a vád szerint Habrénak tulajdonítható bűntettek áldozatai közül egy sem volt belga állampolgár az elkövetés idején.64 A kérdésben az ICJ Belgiummal helyezkedett egy álláspontra, megállapítva, hogy a kínzás elleni fellépés közös érdek, ahogy a büntetlenség megszüntetése is, és minden részes állam jogosult fellépni az egyezmény feltételezett megsértőivel szemben. Ugyanitt erga omnes hatályúnak mondta ki az a kínzás elleni egyezményben szereplő kötelezettségeket, kiemelve a 6. cikk 2. pontját, valamint a 7. cikk 1. pontját. 65 Az ügy érdemében az ICJ megállapította Szenegál jogsértését a 7. cikket illetően. Álláspontja szerint a kiadatás vagy az eljárás megindítása nem azonos súlyú alternatívák, mivel „a kiadatás egy lehetőség (…), míg az eljárás egy nemzetközi kötelezettség az Egyezmény értelmében, melynek megsértése jogellenes cselekmény, ami magával vonzza az állam felelősségét.”66 Az ECOWAS ítélettel kapcsolatos szenegáli aggodalomra reflektálva az ICJ kifejtette, hogy az ítélet nem befolyásolhatja a kínzást tilalmazó egyezményből fakadó kötelezettségeket,67 ahogy az ügynek az Afrikai Unióhoz való felterjesztése és a pénzügyi nehézségek sem indokolhatják a szenegáli

[http://www.unhchr.ch/tbs/doc.nsf/(Symbol)/aafdd8e81a424894c125718c004490f6?Open document, 2012-10-25] 61 Uo. para. 9.8. 62 Uo. para. 9.10-9.11. 63 Uo. para. 9.12. 64 Questions relating to the Obligation to Prosecute or Extradite (Belgium v. Senegal), Ítélet (2012. július 12.), para. 64. [http://www.icj-cij.org/docket/files/144/17064.pdf, 2012-1020] 65 Uo. para. 68-69. 66 Uo. para. 95. 67 Uo. para. 111.

38

BÉRES ATTILA

halogatást.68 A bírók egyhangúan úgy találták, hogy Szenegál „köteles, további késedelem nélkül, (…) Habré ügyét eljárási céllal az illetékes hatóságai elé terjeszteni, hacsak kiadatásra nem kerül sor.”69 Az ítélet megszületése előtt néhány hónappal a szenegáli politikai környezet újabb változáson ment keresztül. A korábbi államfőt Macky Sall követte az elnöki székben, és egy hónappal a „késedelem nélküli intézkedésre” kötelező ítélet kihirdetése előtt kijelentette, hogy Habré felelősségre vonására még az év vége előtt sor kerülhet. Négy nappal az ICJ ítéletének kihirdetése után az Afrikai Unió és a szenegáli kormányzat megállapodott, hogy felállítanak egy különleges bíróságot a szenegáli igazságszolgáltatási rendszeren belül, ahová az Afrikai Bíróság is tagokat fog jelölni.70 Kétségtelen, hogy a kiválasztott megoldás illeszkedik mind az „afrikai mechanizmus” elképzelésébe, mind pedig az ECOWAS ítéletben megkívánt ad hoc jellegű, különleges törvényszékhez. A felek által kötött megállapodás szerint a szenegáli bírósági rendszeren belül hozzák létre a Rendkívüli Afrikai Kamarákat (Extraordinary African Chambers), melyek négy szinten fognak működni: vizsgálati, vádemelési, tárgyalási és fellebbviteli szinten. Utóbbi kettőben két-két szenegáli bíró és egy-egy más afrikai országból származó elnöklő bíró fog dolgozni, akiket a szenegáli igazságügyi miniszter javasol, majd az AU Bizottság elnöke nevez ki a pozícióra.71 Amennyiben a Rendkívüli Afrikai Kamarák valóban megkezdik működésüket, és a tisztességes eljárás garanciáinak betartásával, ésszerű időn belül meghozzák igazságos döntéseiket, úgy sem az ICJ ítélet fényében, sem a belga kiadatási kísérletek szellemében nem érheti kritika az „afrikai mechanizmust” kivéve akkor, ha a büntetlenség 22 éve tovább folytatódik.

68

Uo. para. 112. Uo. para. 122. 70 http://www.hrw.org/news/2012/03/09/chronology-habr-case, 2012-10-30 71 http://www.hrw.org/news/2012/09/11/qa-case-hiss-ne-habr-extraordinary-africanchambers-senegal#4, 2010-10-28 69

A BÜNTETLENSÉG HUSZONKÉT ÉVE

39

SUMMARY Twenty-two Years of Impunity: Failures and Ambitions in the Case of Hissène Habré’s Impeachment After the occurrences during the Arabian Spring, the question of impeachment in the case of heads of state came into light once again. It is not an easy task to get rid of dictators, but after succeeding in that, finding a way for the society to cope with the accountability in the changing system becomes the next challenge. This notion is especially difficult if the discarded ruler flees the country and the long war between the victims, foreign courts and governments begin. Hisséne Habré has fled Chad in 1990, right after finishing an eightyear-long reign of terror. The first chapter of this study analyses his regime which constitute the main heads of a charge against Habré. The victims who demanded justice followed the former president to Senegal to ask local authorities to begin proceedings against Habré. The accusation was backed up by the documents written by his own secret police force which became the centre of attention after the change of regime. Help in finding and gathering testimonials and other written documents was provided by the Human Rights Watch NGO. In the second chapter I note the initial successes reached by the victims from Chad in Dakar Regional Court when Habré was arraigned in 2000 for crimes against humanity and torture. This initial success evaporated after the Court of Appeals and later the Supreme Court overruled all decisions made before due to lack of jurisdiction. The way out of hopelessness lead through the Belgian legal system, so the victims who gained Belgian citizenship turned to the Brussels District Court. The Belgian legal system took the claims of the victims, issued international arrest warrant and extradition request to Senegal. Political powers in Senegal, however, did not wish to have European influence, so they turned to the African Union in 2006 which later on ordered Habré to be brought to justice on behalf of Africa in Senegal. The African Union established the Committee of Eminent African Jurists to have help in settling the debate over the situation. The Committee saw the use of „African mechanism” as the only possible option, excluding all European influence. The desired results still were not reached, for the Senegal government was far from willing to agree with the African Union on the creation of an ad hoc or hybrid tribunal in time. In the meantime, Belgium persisted that the principle of aut dedere,

40

BÉRES ATTILA

aut judicare is applicable in the situation, and turned to the International Court of Justice in 2009 to get Senegal’s wrongful acts proved (i.e. breaching its obligation under the Convention against Torture and Other Cruel, Inhuman or Degrading Treatment or Punishment). According to the Belgian universal jurisdiction rules the proceedings could take place in Belgium, but with the accused not present, it could not be done. The International Court of Justice found that Senegal breached its international legal obligations, as it did not begin proceedings towards Habré according to the aut dedere, aut judicare principle and has denied all extradition requests. Senegal’s approach after this judgement (also, after elections) has changed , so at this moment there is a realistic and legal chance that Habré will be prosecuted in Extraordinary African Chambers created within the internal Senegal legal system with the cooperation of the African Union and other African judges.