MENEDZSMENT
FINANSZÍROZÁS
A bankszektor szerepe az egészségügy forráshelyzetének javításában Dr. Ivády Vilmos, Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképzô Központ
A forráshiány közismert „rákfenéje” a magyar egészségügyi ellátórendszernek. A forrásteremtés egyre inkább kimerülô állami lehetôségei mellett cikkünk a makrogazdasági megközelítésbôl tárgyalja a bankszektor szerepét, illetve a bankok belépésének alapfeltételeit. E témakörben különös hangsúlyt kap a tulajdonforma-váltás és a hozzá kapcsolódó menedzsmenti váltások jelentôsége. Pénzügy-technikailag a faktorálás, a direkt kölcsön és a különbözô lízingkonstrukciók lehetôségei merülnek fel.
Az elôbbiek vissza nem térítendô források és lényegében a teljesítmény illetve a feladatellátás díjazását szolgálják, addig az utóbbiak visszatérítendô források (a teljesítmény és feladatellátáshoz kötôdô díjazást és/vagy a hatékonyságjavulást elôlegezik meg), melyek az elsôdleges források késôbbi bôvülésébôl és/vagy az üzemgazdasági hatékonyság javulásból téríthetôk vissza. Ebbôl következik, hogy a másodlagos források bevonása támogatásának vagy eltûrésének egészségpolitikai célja kettôs: •
AZ EGÉSZSÉGÜGY FINANSZÍROZÁSÁNAK ELSÔDLEGES ÉS MÁSODLAGOS FORRÁSAI Elöljáróban le kell szögezni, hogy az egészségügy forráshelyzetének tartós javulását csak a szektor árbevételének növelése jelentheti. Az árbevétel oldalon a szolgáltatások közfinanszírozása valamint magánfinanszírozása adja a forrásnövelés elsôdleges lehetôségét. Ennek az államháztartási valamint politikai korlátai közismertek. A forrásnövelés rövidebb távon járható útja a gazdaság más területén képzôdô megtakarítások bevonása a magyar egészségügy fejlesztésébe, illetve színvonalasabb mûködtetésébe. Az egészségügy számára egy adott idôszak (1 év) alatt a felmerülô költségek finanszírozására rendelkezésre álló források összessége az alábbi komponensekbôl tevôdik össze: • • • • • • • • •
OEP által teljesített tárgyévi kifizetések (járulékbefizetések) központi költségvetés által teljesített (kincstári) átutalások (adóbefizetések) önkormányzatok által teljesített átutalások (pénzeszköz átadások, adóbefizetések) lakossági térítések jótékony célú hazai és külföldi felajánlások szállítói hitelezés (szállítói tartozásállomány) értéke gazdasági társaságok, közhasznú társaságok vesztesége (és ennek tulajdonosi rendezése) pénzintézeti kölcsön, lízing nettó (a törzstôke állományt növelô) befektetések
A fenti komponensek közül az elsô öt, ezen belül is döntôen az elsô jelenti a költségek finanszírozásának elsôdleges forrását, a második négy pedig a másodlagos forrását.
14
IME II. ÉVFOLYAM 6. SZÁM 2003. SZEPTEMBER
•
Egyrészt pótolják az államháztartásban pillanatnyilag rendelkezésre nem álló összegeket feltételezve, hogy a megelôlegezett, visszatérítendô források bejuttatása az egészségügybe visszafizethetô lesz a közfinanszírozás késôbbi idôszakban várható javulásából adódóan. Ezzel megnyílik a lehetôség arra, hogy az indokolt szükségletek kielégítését elôrehozza a kormányzat az elsôdleges források hiánya ellenére. Ilyen indokolható helyzet például az elmaradt eszközpótlások, felújítások valamint fejlesztések hitel, lízing vagy befektetô bevonásának formájában történô finanszírozása, vagy éppen a dologi kiadások növekedésének kompenzálása a szállítói tartozások növelésének formájában. Másrészt elôsegítik azoknak a struktúra és hatékonyságjavító programoknak a finanszírozását, melyek megtérülésének az elôzôekkel szemben nem feltétele az elsôdleges források késôbbi bôvülése. Míg az elôzô esetben elôrehozott külsô konszolidációról beszélünk, addig ebben az esetben a kizárólag menedzsment feladatként értelmezett belsô konszolidációval állunk szemben. A külsô és belsô konszolidációról lásd bôvebben, Ivády Vilmos: Konszolidáció: Stabilizáció? I-II. cikke, IME 2003/3-4. szám [1].
A FORRÁSBEVONÁS MEGTÉRÜLÉSI KRITÉRIUMAIRÓL Az elsôdleges források (államháztartás) pillanatnyi elégtelenségét kezelô másodlagos forrásbevonás megtérülési kritériuma elsôsorban az elsôdleges források késôbbi növekedése. A megtérülést lehetôvé tevô cash-flow (a gazdálkodó szervezet számára a fejlesztés vagy a javuló finanszírozási helyzet következtében rendelkezésre álló szabad pénzeszközöket mutatja meg, melybôl a tartozás viszafizethetô) elérését a bevételi oldal tervezett emelkedése táplálja, melynek forrása a szolgáltatások késôbbi díjnövelése.
MENEDZSMENT
FINANSZÍROZÁS
Az elsôdleges források rossz felhasználását javító programok finanszírozási kritériuma elsôsorban a költségoldal racionalizálása, illetve a forgalomnövelésbôl fakadó árbevétel növekmény. A megtérülést lehetôvé tevô cash-flow elérését elsôdlegesen a költségoldal (másodlagosan a bevételi oldal) tervezett emelkedése táplálja. Másképpen kifejezve: a másodlagos források bevonásának a fedezete az elôzô esetben az elsôdleges források növelése, ami lényegében egy burkolt (jogilag nem, csak politikailag számonkérhetô) állami kötelezettségvállalást jelent. Az utóbbi esetben a forrásbevonás fedezetét a jelenleg is rendelkezésre álló elsôdleges források jelentik, a visszafizetés forrása benne van a jelenlegi finanszírozási rendszerben. Ezen alapvetések érintése után a másodlagos forrásbevonás azon lehetôségeire térek ki, melyek a pénzintézetek, elsôsorban bankok által nyújtott pénzkölcsön igénybevételéhez kapcsolódnak.
A PÉNZINTÉZETI SZEREPVÁLLALÁS JELENTÔSÉGE ÉS SZABÁLYOZÁSA A MAGYAR EGÉSZSÉGÜGYBEN A másodlagos forrásbevonás eddig legjellemzôbb formája a magyar egészségügyben a szállítói tartozásállomány volt. Szerepe csökkenô, de még mindig domináns. A szállítói tartozásállomány (a lejárt szállítói követelések összege) nagysága csökkenô tendenciát mutat, 2001-ben 10 milliárd Ft feletti érték 2002 végére 7 milliárd Ft-ra csökkent. Ezen tartozásállomány törlesztése részben a jelenleg is rendelkezésre álló elsôdleges forrásokból kigazdálkodható (jó példa erre a tatbányai Szent Borbála Kórház esete ahol két év alatt több mint 500 millió Ft adóságot sikerült saját erôbôl törleszteni), részben pedig állami többletforrás bevonásával (a konszolidációs programban 30 kórház kapott 3,1 milliárd Ft állami – vélhetôen vissza nem térítendô – támogatást a 30 napon túli szállítói tartozásállomány rendezéséhez) segíthetô elô. Anélkül, hogy itt kitérnék a szállítói tartozások területén kialakult helyzet elemzésére, két dolgot mindenképpen hangsúlyozni szeretnék. Az egyik az, hogy a szállítói tartozásállomány csökkenése végeredményben forráskivonást jelent az egészségügybôl akkor, ha a csökkenés saját erôbôl megvalósul, és ez nem eredményez más külsô forrásbevonást (elôfordulhat, hogy például a szállítói tartozásállomány csökkentése csak az OEP-pel szembeni követelések faktorálásával – pénzintézet általi átvállalásával – érhetô el illetve hozható elôre). A másik az, hogy a nagymértékû felhalmozódott szállítói tartozásállomány természetes következménye annak a helyzetnek, amelyben az egészségügyi szolgáltatók nem (állami intézmények) vagy csak nehezen (önkormányzati intézmények) juthatnak pénzintézeti kölcsönhöz, valamint fejlesztési forrásokhoz, a privatizációból származó esetleges többletforrásokról nem is beszélve (a szegedi egyetem klinikai centrumának adóssága 2001-ben lényegében megegyezett a saját bevételbôl az állam helyett megvalósított fejlesztések értékével).
Miért nem jelentôs a magyar egészségügyben a pénzintézeti szerepvállalás, a kölcsöntôke szerepe? Az egészségügy közszolgáltatási jellege maga után vonja az államháztartási rendbe történô illeszkedésbôl fakadó elônyöket és hátrányokat. Alapelv, hogy a pénzkölcsön felvétel olyan kockázatot jelent a költségvetési intézmények számára, melynél fennáll annak a lehetôsége, hogy egy rosszul felhasznált hitel törlesztése elvonhatja a betegellátási feladatok folyamatos teljesítése elôl a szükséges pénzforrások egy részét. Más szóval: az OEP finanszírozás elsôdlegesen a folyó mûködési költségek finanszírozását szolgálja, és mint ilyen csak kivételes esetben és csak bizonyos sorrendben és mértékig vonható be fedezetként a felvett hitelek visszafizetésébe. Ezen alapelv érvényesítésének tudható be, hogy 2003-ig nem volt lehetôség az OEP árbevétel engedményezésére, azaz hiteltörlesztési fedezetként történô felhasználására. Jelenleg már enyhült – részben a kereskedelmi bankok nyomására – ez a tiltás, és a szabályozási környezet képes kezelni az OEP árbevétel engedményezésének kérdését. Mielôtt részletesebben is kitérnénk az engedményezés kérdéskörére, tekintsük át a költségvetési intézmények pénzkölcsön felvételét meghatározó jogszabályokat. A pénzintézeti törvény (az 1996. évi CXII: törvény 2, számú melléklet 10.2 pontja) értelmezi a pénzkölcsön nyújtás fogalmát, mely szerint pénzkölcsön nyújtásnak minôsül a hitelezés mellet a faktorálás is. Az államháztartási törvény kimondja (1992. évi XXXXVIII. évi törvény 66. és 100. §), hogy költségvetési szervek, az önkormányzati hivatalok kivételével pénzkölcsönt nem vehetnek fel, és kezességet sem vállalhatnak. Az önkormányzati hivatalok (megyei önkormányzati hivatal, polgármesteri hivatal, körjegyzôség,) a pénzkölcsön felvételi és kezességvállalási jogaikat csak a helyi önkormányzatok képviselôtestületei által meghatározott keretek között gyakorolhatják. A magántulajdonú vállalkozások esetében a pénzkölcsön felvételnek ab ovo nincs jogi akadálya, de a közfinanszírozás keretében kapott összegeknek felhasználása a finanszírozási szerzôdésben meghatározott célok érdekében kell, hogy történjen és ezt az OEP ellenôrizheti. Az engedményezés fogalmát a polgári törvénykönyv határozza meg (1959. évi IV. törvény 328.§), mely szerint a jogosult (engedményezô) követelését másra, azaz új jogosultra (engedményes) átruházhatja engedményezési szerzôdés keretében. A fizetésre kötelezett az értesítéstôl kezdve köteles az új jogosultnak teljesíteni. Az egészségbiztosítási törvény 2003 január 1-tôl hatályos változata, az 1997. évi LXXXIII. Törvény 35.§ (1) bek.) megengedi az OEP árbevétel engedményezését, a havi kifizetés legfeljebb10 %-ának mértékéig, amit az egészségügyi finanszírozási kormányrendelet (43/1999. (III.3) Kormány rendelet) részletez oly módon, hogy egy szolgáltató esetében szerzôdés kiegészítés keretében egyszerre legfeljebb öt engedményezési szerzôdés fogadható be legalább hat hónapos idôtartamra. Az engedményezés azért
IME II. ÉVFOLYAM 6. SZÁM 2003. SZEPTEMBER
15
MENEDZSMENT
FINANSZÍROZÁS
tölt be kiemelt szerepet a garanciák között, mert a pénzintézetek számára ez jelenti a szóba jöhetô garanciák közül a legmegbízhatóbbat. Az ingatlanfedezet költségvetési intézmények esetében csak akkor jöhet szóba, ha a fedezetként felajánlott ingatlan nem képezi az önkormányzat törzsvagyonát. Ilyen szabad rendelkezésû és jelentôs értékû ingatlanja csak kevés önkormányzatnak van. Az önkormányzati készfizetôi kezesség vállalását az önkormányzatok rossz finanszírozási helyzete és kötelezettségvállalási lehetôségei korlátozzák. A banki inkasszó mint garancia ugyancsak kockázatos a finanszírozó bankok számára, mert a bankok a szolgáltató számlájára kerülô OEP finanszírozás terhére csak a sorban sokadikként tudják érvényesíteni követelésüket. Engedményezés esetén az engedményezési szerzôdésben rögzített összeg automatikusan a hitelezô bank bankszámlájára kerül.
•
•
A bankszektor intenzívebb szerepvállalását befolyásoló illetve korlátozó tényezôk A bankszektor intenzívebb szerepvállalását az alábbi tényezôk befolyásolják illetve korlátozzák: •
•
•
•
16
Az egészségügyi intézmények döntô hányada költségvetési formában mûködik. Hitelfelvételüket – a korábban már említett okok miatt – az államháztartási törvény korlátozza. A központi költségvetési intézmények hitelfelvétele és kereskedelmi banknál történô számlavezetése egyáltalán nem lehetséges. A többségi állami tulajdonban mûködô közhasznú társaságok eddigi számlavezetési szabadsága megszûnt, jelenleg már ezek az intézmények is kötelesek a Magyar Államkincstárnál vezetni a számlájukat. Az önkormányzati költségvetési formában mûködô intézmények nem rendelkeznek szabad bankválasztási jogosultsággal a számlavezetésük tekintetében. Kizárólag a tulajdonos önkormányzat által választott banknál vezethetik a bankszámlájukat. Számlavezetés tekintetében az OTP a piacvezetô, rajta kívül jelentôsebb piaci részesedéssel csak a Raiffeisen Bank bír az önkormányzati szektorban. Ennek a helyzetnek a hátrányai között említhetô, hogy ez a bankválasztási kötelezettség fékezôleg hat a bankok versenyére a hitelpiacon, továbbá, hogy az önkormányzat számára megfelelô bank nem biztos, hogy ugyanolyan jól megfelel az egészségügyi intézménynek is akár számlavezetés, akár hitelezés vagy a megtakarítások hasznosítása tekintetében. Kevés a társasági formába átalakult intézmény. A néhány diagnosztikai és mûvese szolgáltató mellett csak 3 kisebb kórház és néhány szakrendelô mûködik társasági formában. A társasági formában mûködô szolgáltatók, – akkor is, ha önkormányzati tulajdonban vannak – élhetnek a szabad bankválasztás lehetôségével, bár a tulajdonos önkormányzat nem jogi eszközökkel ebben korlátozhatja a szolgáltatót.
IME II. ÉVFOLYAM 6. SZÁM 2003. SZEPTEMBER
•
•
A felvett fejlesztési célú hitelek megtérülése a jelenlegi közfinanszírozási rendben csak egyes esetekben és véletlenszerûen biztosított, hiányzik a tôkehasználat költségeinek (amortizáció) átlátható rendezése. Az engedményezés jelenlegi szabályozása nem illeszkedik a faktorálás kínálta finanszírozási lehetôségekhez. A faktorálás lényege, hogy a GYÓGYINFOK, illetve az OEP felé lejelentett teljesítmény az alapja a követelés megelôlegezésének, tehát a lehetséges hibahatárokat is figyelembe véve legalább 90%-os a valószínûsége annak, hogy a lejelentett teljesítménynek megfelelô finanszírozást kap az intézmény két hónap múlva. Ez közel kéthavi finanszírozásnak megfelelô forgóeszköz hitelhez juttathatja a szolgáltatókat, ha a havi árbevétel legalább 80-90%-a faktorálható lenne. Ez a nagyságrend sem veszélyeztetné a szolgáltatók feladatellátását, mivel a faktorálási díj levonása után a teljes összeg minden hónapban átkerül a szolgálattó számlájára. A jogszabálynak ez esetben a faktorálási szerzôdés végén a faktorált összeg kifuttatását kellene szabályoznia oly módon, hogy a kifuttatás idôszakának olyan hosszúnak kell lennie, hogy az OEP finanszírozásból az engedményezettnél maradó hányad nem lehet nagyobb 10%-nál. A banki szerepvállalást nemcsak a bankokon kívüli tényezôk korlátozzák, hanem a bankok idegenkedése az egészségügyi piactól, ami abban nyilvánul meg, hogy nem fordítanak kellô energiát és figyelmet az egészségügyi szektor sajátosságainak megértésére. Az egészségügyben is a klasszikus kockázatelemzési gondolkodást, módszereket igyekeznek alkalmazni, holott a közszolgáltatások piacának mind a mûködése, mind a kockázata eltér a megszokott szabadpiaci környezettôl. Az államilag garantált biztos finanszírozás, a menedzsment-függô kórházi gazdálkodási eredmény és pénzügyi helyzet az eddigieknél nagyobb kockázatvállalási hajlandóság irányába terelhetik a bankokat. A hagyományos banki szolgáltatások teljes köre számára ma már nyitott a magyar egészségügyi piac 16%-a. A háziorvosok 83%-a, dializálási piac több mint 80%-a, a diagnosztikai piac közel 50%-a. Itt már megindult a piaci verseny a bankok között. Jó példa erre a háziorvosoknak és fogorvosoknak nyújtott privatizációs állami támogatás (229/2001 (XII.5.) kormányrendelet és annak 72/2002-es módosítása), melyet igen sikeresen használt ki az MKB a Grátisz és a Medicum orvoshitel konstrukciók kihelyezésében. Közel ezer háziorvos illetve fogorvos kapott segítséget ezen hitelkonstrukciókban a praxis eszközparkjának korszerûsítéséhez illetve a praxishoz szükséges (önkormányzati) ingatlan megvásárlásához és felújításához. Számlavezetésben ugyancsak ígéretes piacnak látszik a jól keresô szakmák orvosainak exkluzív csoportja, valamint a vállalkozó háziorvosok és fogorvosok csoportja. Itt azok a bankok kerülhetnek lépéselônybe, akik felismerik, hogy az orvosok a legteljesebb körû szolgáltatásokat igénylik az utánajárás és veszôdség minimalizálása érdekében.
MENEDZSMENT
•
FINANSZÍROZÁS
A lízing nem tartozik a pénzkölcsön nyújtás fogalmába, így hozzáférhetô a költségvetési intézmények számára is. Két formája ismeretes: az operatív és a pénzügyi lízing. A lízing lényege az, hogy nem pénzeszköz, hanem valamilyen tárgyi eszköz (ingatlan, gép-mûszer) kölcsönbe adásáról van szó. A bérbevevô nem kamatot, hanem lízingdíjat fizet a bérbeadónak, amit rendszerint költségként számolhat el. Az operatív lízing esetében a tartós eszközzel kapcsolatos kockázatok (meghibásodás, használat) a bérbeadót terhelik, míg a pénzügyi lízing esetében ezek a kötelezettségek, sôt az eszköz kiválasztása is a bérbevevôt terhelik. A bérbeadó lényegében csak pénzügyi tevékenységet végez, azaz meghitelezi a bérbevevô beruházását. Az EU erre vonatkozó szabályozása (a maastrichti szerzôdés szabályozza a tagállamok kormányzati hiányának és államadósságának mértékét, ez a szabályozás a pénzügyi lízinget állami beruházásként – burkolt hitelfelvételként –, így államadósságot növelô tételként határozza meg, amit a Nemzeti Számlák Európai Rendszere, az ESA’95 alapján határoz meg) miatt a pénzintézetek szerepvállalása szempontjából a pénzügyi lízing jöhet elsôsorban szóba, ez viszont nem tekinthetô PPP (Public Private Partnership) konstrukciónak, tehát az állami szektorban való elterjedése államháztartási hiányt növelô volta miatt korlátokba ütközik. Az operatív lízing, melyben a bérbeadó üzemelteti is a tartós eszközt, közel áll a PPP elképzelésekhez, ezért elterjedése valószínû.
MÁSODLAGOS FORRÁSBEVONÁS: KÖLCSÖNTÔKE VAGY PRIVATIZÁCIÓ? A másodlagos forrásbevonás egyik fô vitatott kérdése, hogy a forráshoz jutás milyen formáját célszerû gazdaságpolitikai eszközökkel támogatni a magyar egészségügyben. Két fô forma, a banktôke és a vállalkozói tôke mellett egy köztes forma, a PPP jöhet szóba. A továbbiakban a két alapeset néhány jellemzôjét mutatom be. Amíg a kölcsöntôke szerepvállalását az államháztartási törvény szigorúan korlátozza, és az állami kórházak, egyetemek esetében kizárja, addig a vállalkozói tôke beáramlása privatizáció révén az állami szektorban is – az intézményi törvény révén szabályozott formában – megengedett. Az állami kórházak esetében a másodlagos forrásbevonás a privatizáció vagy PPP formájában valósulhat meg, az önkormányzati kórházak, szakrendelô intézetek esetében a bankkölcsön felvétele is megengedett. Az egyik lényegi különbség, hogy hitelfelvétel révén a jelenlegi tulajdonos illetve a menedzsment kap lehetôséget a fejlesztésre és a törlesztés kigazdálkodására. Úgy jut másodlagos forráshoz az egészségügyi intézmény, hogy a profit szempontok helyett elegendô az üzemgazdasági megtérülési szempontokat figyelembe venni. A privatizáció révén elérhetô, a bankinál egyszerûbb forrásbevonás ára az eset-
leges profitkivonás mellett az önállóság, a tulajdonjog elvesztése vagy részbeni átengedése. A privatizáció mint másodlagos forrásbevonás preferálása a bankkölcsön valamint, lízing lehetôségekkel szemben azt az ambivalens helyzetet tükrözi, hogy az állami/önkormányzati tulajdon gyengesége rosszabb helyzetet idéz elô, mint a magántulajdon vezérelte profitérdekeltség a közszolgáltatások nyújtásában. Ezt a helyzetet korrigálja némileg a minisztérium által meghirdetett országos eszközfejlesztési program, mely államilag támogatott lízingkonstrukció formájában valósítaná meg az aneszteziológiai és radiológiai géppark korszerûsítését. A két konstrukció közti választásnál az az érv is gyakran felmerül, még bankárok részérôl is, hogy a hitelfelvételek tulajdonosváltás nélkül a jelenlegi rossz struktúrát, gazdaságtalan mûködést konzerválnák. Ez a vélekedés két szempontból sem fogadható el. Az egyik, hogy mind a mûködésfinanszírozást javító, mind a fejlesztéseket elôsegítô hitelek megtérülését szigorú kockázati vizsgálatoknak, cash-flow elemzéseknek vetik alá a bankok. Végsô esetben pedig akár beleszólást is kérhetnek az intézmény mûködtetésébe a hiteltörlesztés idôtartamára. A másik az, hogy a jól kitalált menedzsment érdekeltség önkormányzati/állami tulajdon esetén is ugyanúgy hat a menedzsmentre, mint magántulajdon esetén. Az ilyen kvázi üzleti típusú érdekeltségek a gazdasági társasági vagy közhasznú társasági formába történô átalakulás esetén probléma nélkül érvényre juttathatók. Amennyiben a megfogalmazott érdekeltségi rendszernek (minôségi és gazdaságossági) nem tud megfelelni, a probléma adott esetben menedzsment cserével kezelhetô, míg privatizáció esetén a tulajdonos csere csak körülményesen és nagy áldozatokkal járó megoldásként jöhet szóba. Felmerül az az érv is, hogy a privatizáció jobban ki tudja kényszeríteni a késôbbi elsôdleges forrásbôvülést, mint a hitelpiac kiszélesítése. Ennek oka a leendô tulajdonosok érdekérvényesítô képessége, akik csak egy könnyen felmondható ellátási vagy közremûködési szerzôdés erejéig kötôdnek a közszolgáltatások nyújtásához, míg az állam/önkormányzat mint közszolgáltatásról gondoskodó szerv az önkormányzati és az intézményi törvény értelmében nem vonulhat ki az ellátási kötelezettség teljesítésébôl. Külföldi tapasztalatok is azt mutatják, hogy a közszolgáltatások korporatizációja (társasági formában történô mûködtetése, jellemzôen privatizáció nélkül) eredményes megoldás lehet az egészségügyi szektor hatékonyságának a javításában. Ha ez a tendencia kerül elôtérbe Magyarországon, akkor a másodlagos forrásbevonásban elôtérbe fognak kerülni a mûködési és fejlesztési célú (projekt alapú) bankkölcsönök és a különféle lízing konstrukciók. Ezeknek a forráshoz jutási konstrukcióknak az alkalmazása elôre hozhatja az elmaradt fejlesztések megvalósulását, és idôben szétterítheti azok – a jelenlegi rendben lökésszerû – államháztartási forrásigényét.
IME II. ÉVFOLYAM 6. SZÁM 2003. SZEPTEMBER
17
MENEDZSMENT
FINANSZÍROZÁS
ÖSSZEGZÉS Összességében elmondható, hogy az elsôdleges források hiánya és az elmaradt fejlesztések lökésszerû közfinanszírozási igénye, valamint a struktúraátalakítással párosuló hatékonyság javítás teszik szükségessé a másodlagos források bevonását a magyar egészségügybe. A szállítói tartozásállomány szerepének csökkenése mellett felértékelôdnek az átlátható pénzintézeti kölcsönök és lízingkonstrukciók az egészségügyi intézmények másodlagos finanszírozá-
sában. Hogy ez a hatás érvényre juthasson, szükséges az intézmények költségvetési formájának átalakítása és pénzintézetek jobb alkalmazkodása az egészségügyi piac sajátosságaihoz. A kívánatos helyzet az lenne, ha a másodlagos forrásbevonásban a banktôke és a vállalkozói tôke (privatizáció) egymás alternatívái lehetnének, hogy az egészségügyi szolgáltatók tulajdonosai és menedzsmentje a különbözô lehetôségeket versenyeztetve találnák meg a számukra legkedvezôbb megoldást finanszírozási és üzemeltetési gondjaik kezelésére.
IRODALOMJEGYZÉK [1] Ivády Vilmos: Konszolidáció: Stabilizáció? I-II., IME 2003/3-4. szám.
A SZERZÔ BEMUTATÁSA Dr. Ivády Vilmos 1982-ben közgazdaságtanból diplomát, majd 1984-ben doktori fokozatot szerzett Pécsett a Janus Pannonius Tudományegyetemen. Késôbb elvégezte az ELTE szociológia szakát és részt vett Hollandiában az egészségügyi rendszerek menedzsmentje posztgraduális képzésben. Vendégoktatóként dolgozott a Denveri Egyetemen (USA). A Népjóléti Minisztériumban 1995-97 kö-
18
IME II. ÉVFOLYAM 6. SZÁM 2003. SZEPTEMBER
zött Phare és Világbank projekt vezetôként dolgozott. 1998tól az Egészségügyi Minisztérium vezetô tanácsadója, 20012002-ben közgazdasági helyettes államtitkár, az egészségügy konszolidációs programjának kidolgozását vezette. Jelenleg senior munkatárs a SOTE Egészségügyi Menedzserképzô Központban (kurzusvezetô, oktató, tanácsadó és tréner), melynek munkájában megalakulásától részt vesz. Emellett önálló tanácsadói tevékenységet folytat többek között a Magyar Külkereskedelmi Bankban, az egészségügy konszolidációs programjában.
