A 39 kulcs PETER LERANGIS. Viperafészek

A 39 kulcs

PETER LERANGIS

Viperafészek

Könyvmolyképző Kiadó, 2012

Írta: Peter Lerangis A mű eredeti címe: The 39 Clues 7. – The Viper’s Nest Fordította: Acsai Roland A szöveget gondozta: Leléné Nagy Márta, Burján Mónika Korrektor: Korom Pál, Gera Zsuzsa Copyright © 2010 by Scholastic Inc. All rights reserved. Published by arrangement with Scholastic Inc., 557 Broadway, New York, NY 10012, USA. THE 39 CLUES and associated logos are trademarks and/or registered trademarks of Scholastic Inc. Copyright © 2010 by Scholastic Inc. Minden jog fenntartva. Ez a kiadás a Scholastic Inc.–nel (557 Broadway, New York, NY 10012, USA) történt megállapodás alapján jelent meg, A THE 39 CLUES és a hozzá kapcsolódó lógók a Scholastic Inc. védjegyei. Design és illusztrációk: SJI Associates, Inc. ISBN 978 963 245 576 1

A kötet megjelent 2012-ben, a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában Cím: 6701 Szeged, Pf, 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Balogh József Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt,, Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is, A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

Azoknak a csodálatos olvasóknak, könyvtárosoknak és tanároknak, akikkel találkoztam, és akikkel találkozni fogok e sorozatnak köszönhetően. P.L.

1. fejezet Amy Cahill nem volt babonás. De amikor az égből fekete hó hullott, lábuk alatt baljósan morajlott a föld, öccse nyávogott, és Alistair bácsi rózsaszín pizsamában pipiskedett a parton, be kellett ismernie, hogy az előjelek nem túl kedvezőek. – Itt vagyunk, Nellie! – Alistair bácsi tölcsért csinált a kezéből, és átkiáltott a Jáva-tenger hullámain. – Ments meg bennünket, kedvesem! Amy letörölt az arcáról egy fekete pöttyöt. Pernye. A múlt éjszakai tűzből? Nem gondolni a múlt éjszakára! Most nem. A motorzúgás egyre közelebbről hallatszott. A kis motoros hajón nevelőnőjük, Nellie Gomez siklott a zsebkendőnyi indonéz sziget felé, ahol az elmúlt éjjel rekedtek. A kísérteties hajnali derengésben összeolvadt a tenger az éggel, és úgy tűnt, mintha a hajó a semmiben lebegne. – Miiááúú! – nyávogta Dan. – Mi az, megmacskásodtál? – kérdezte Amy. – Nem, csak az egyiptomi mau hangját utánzom – nézett sértetten Dan Amyre, mintha tök normálisan viselkedne. – Saladin utálja a vizet. De ha meghallja a másik mau hangját, talán kimerészkedik Nellie-vel a fedélzetre – és végre láthatjuk! Ne mondd, hogy neked nem hiányzik! Amy felsóhajtott: – Persze hogy hiányzik, de a tegnap éjszaka történtek után… nem mintha nem szeretném Saladint, Dan, de, őszintén szólva, kisebb gondom is nagyobb annál, mint hogy utána sóvárogjak. Távoli mennydörgés hangját hozta a szél. Amy szeme égett, ahogy a tengerre pillantott. Arcán szürke csíkot hagyott egy legördülő könnycsepp. A tűzvész tegnap éjjel kitombolta magát. De akkor honnan hullik ennyi hamu? Csak egyetlen épület vált a lángok martalékává. Amiben Dan, Alistair és ő szénné égtek volna, ha nem siet segítségükre… Nem gondolni az asszonyra! Csak hétköznapi dolgokra! Mogyoróvá]. Házi feladat. Tévé. Saladin.

Megrohanták a tegnap éjszaka emlékei. A falat nyaldosó lángok… Dan rémült kisgyermeket idéző arca, Alistair üvöltése… aztán a kiáltás odakintről, az ablak alól… Egy olyan ember, akire a legkevésbé számítottak… Az a nő állt ott, aki Oroszországban majdnem megölte őket. Azt hitted, ő akart benneteket elevenen megégetni tegnap éjjel. De tévedtél. Nem Irina volt. Isabel Kabra tette. Évekkel ezelőtt ő gyújtotta fel massachusettsi otthonukat is. A tűzvészben Amy és Dan szülei életüket vesztették. Isabel be akarta fejezni a munkát, amit annak idején félbehagyott. Gyilkos volt. Egy gyöngyökkel és parfümmel álcázott Lucian gyilkológép. Tegnap éjszakáig két ember volt, akiktől Amy a világon a legjobban tartott. Isabel volt az egyik. A másik az a szőke nő, aki a párkány alól felkiáltott nekik. Ha tegnap arra kérted volna Amyt, hogy állítsa össze a Következő Egymillió Évben Legkisebb Valószínűséggel Bekövetkező Dolgok listáját, akkor a „Világ sajttá változik”, és „Az öcsém, Dan azt mondja nekem, hogy szeretlek” után rögtön ez következett volna: „Irina Szpaszkij feláldozza az életét – értünk…” Irina egy rúd segítségével az égő ház tetejére ugrott, majd a rudat az ablakukhoz tartva szorosan fogta, amíg sorra lecsúsztak rajta. Aztán a nőt elnyelték a lángok, és nem látták többé. Miért tette? Miként változhat meg ennyire egy ember? – Föld hívja Amyt! – hallotta Dan hangját. – Te hallod, mit mond Nellie? Befejezni az agyalást! Amy gondolatai elszálltak a levegőben kavargó füsttel. Nellie vadul integetett nekik a tenger felől. Mögötte sötét, baljóslatú felhők úsztak alacsonyan. – Mintha ez a kedves teremtés félne valamitől… – észrevételezte Alistair. – Talán a közeledő vihartól – találgatta Amy. – Vagy csak meglátta a pizsamáját, bácsikám – tette hozzá Dan. – Elég ijesztő.

Alistair végignézett magán. Selyempizsamája szakadt volt és kormos az éjszakai tűzvésztől. – Te jó ég! Bocsássatok meg, de azonnal át kell öltöznöm! Nellie a háta mögé mutogatott, Rakata irányába. Amy ledermedt. A Krakatau vulkán 1883-as kitörése a történelem legnagyobb természeti katasztrófái közé tartozott. Amynek eszébe jutottak a hajós szavai, aki a szigetre szállította őket; Ma nem szerencsés… nagyon aktív. Újabb koromszemcse hullt az arcára, és hirtelen mindent megértett. Fekete ujjbegyét öccse felé mutatta. Nellie-nek nagyobb aggódnivalója is volt egy közeledő viharnál. – A-azt hiszem, valamit mondani akar a vulkánról – szólalt meg a lány. Dan szeme felcsillant. – Hú! Mi leszünk a Pompeji 2.0?! Itt vagyunk, de jó nekünk, hm-hm, nyugodtan takarítunk otthon a konyhánkban, aztán egyszer csak, váu! Freccs! Gipszöntvények lettünk! – Ez nem vicc – rótta meg Amy. – Csak hogy tudd, legutóbb, amikor a vulkán kitört, szökőárak söpörtek végig a déltengereken. Harminchatezer ember vesztette életét. Dan mélyet sóhajtott: – Nyugi, Amy! Nellie mindjárt itt lesz. Perceken belül megsimogathatjuk Saladint, és elhúzunk innen, minden rendben lesz… – Nem zavar, hogy nincs új nyom, amin elindulhatunk? Ha kijutunk innen, hová megyünk? Bostonba, hogy a gyermekvédelmisek visszatoloncoljanak Beatrice nagynénihez? Dan abba az irányba pillantott, amerre Alistair eltűnt: – Fogadjunk, hogy ő tudja! – Nagyszerű! Majd megkérdezzük, ha átöltözött. Van nálad hazugságvizsgáló gép? Egyébként is, hol van már? Amy szerint Alistair nem éppen a megbízhatóság mintaképe. Hol a legjobb barát és a megmentő szerepében bukkan fel, hol meg elárul…, és akkor legszívesebben fejbe csapnád. Egyáltalán, hol akar ruhát váltani? Van egy titkos búvóhelye? Vagy most is ugyanúgy nyoma vész, mint a barlangos epizód után Szöulban? Az Ekaterinák évek óta keresték a kulcsokat.

Ahogy a többi Cahill-ág is – a Tomasok, a Lucianek és a Janusok. Dörzsöltek voltak, gazdagok, és a gyilkolástól sem riadtak vissza. Vagyis ők voltak az esélyesebbek. Grace, a nagymamájuk, még emelte is a tétet azzal, hogy egy maréknyi, ám annál válogatottabb Cahillt is meghívott a 39 kulcs utáni bizarr vadászatra, melynek fődíja a világhatalom megszerzése volt. A végrendelet azonban hagyott egy menekülési utat: ha Amy és Dan elfogad fejenként egymillió dollárt, úgy örökre elfelejthették volna a versenyt. Ez tűnt a legkézenfekvőbb választásnak. De a nagymamájuk azt akarta, hogy ők találják meg a kulcsokat. Amy pedig el sem tudta képzelni, hogy ne Grace akarata szerint cselekedjék. Dan meg, hogy ne ő szerezze meg a világ legnagyobb hatalmát. Így hát nyomokat kezdtek keresni, amiket nem kisebb ősök hagytak maguk után, mint Mozart és Ben Franklin. Most pedig itt állnak négy kontinens és hat kulcs után: egy tizennégy éves fruska, az ő tizenegy éves öccse és egy nevelőnő, akinek titkosügynöki kiképzése kimerült a punkszámok letöltésében és a tetoválással járó fájdalmak elviselésében. Ennyi. Meglepő módon mégis vetekedett egy 007-és ügynökkel. A 39 kulcs utáni hajszában az abnormális volt a normális. Nellie újra elkiáltotta magát. A kikötéshez készülő hajó motorja halkulni kezdett. Most már tisztán lehetett hallani a szavait. – A ZSARUK! – mutogatott hátra válla fölött. – A ZSARUK! – Le akarják tartóztatni a vulkánt? – kérdezte Dan. – Gyere! – ragadta karon az öccsét Amy, és elindultak Alistair után. – Egy ház leégett, Dan, és valaki meghalt! A rendőrség nyomozni szokott az ilyen ügyekben. Alistair bácsi! Nellie-t követi a rendőrség! Alistair előbukkant a fák közül. Ropogósra vasalt, szürke öltönyt, makulátlanul tiszta, sárga inget és ugyanilyen hibátlan keménykalapot viselt. Amikor meghallotta Nellie kiáltását, arcára kiült a döbbenet. – Ebben Isabel keze van… Bennünket gyanúsított meg a történtekkel. Ez a modus operandija. Dan nagyot sóhajtott: – Az a baj magával, Alistair bácsi, hogy akkor kezd idegen szavakat használni, amikor már épp kezdeném érteni. Alistair sétabotjával finoman a földhöz szegezte Dan lábfejét. Aztán közel hajolt unokaöccséhez.

– Tudom, miért csinálod. Azt hiszed, hogy a viccelődéssel elviselhetőbbé teszed a helyzetünket. De van olyan helyzet, amit nem lehet elviselhetőbbé tenni – például, ha Dzsakarta egyik börtönébe vetnek. Mert hamarosan ott kötünk ki, méghozzá mindannyian, fiatal barátom!

2. fejezet – Rocksztár, nem ugorni! – A hajó motorja hirtelen leállt, és a kapitány valami olyasmit mondott, ami köszönőviszonyban sem volt az Amy által ismert angol nyelvvel. – Rocksztár, sietni! – válaszolta Nellie fél lábbal a hajó szélén. Amikor a kapitány megállt egy rozoga halászcsónak mellett, a nevelőnő az átázott deszkákra mászott. Fekete farmermellényt, rövidnadrágot, csíkos térdzoknit, fűző nélküli Converse csukát és egy Mr. Bill pólót viselt. Kétszínűre festett, egykor tüskés haja most a fejére lapult, amitől a lány messziről egy ázott bűzös borzra hasonlított. Amikor futni kezdett Amy és Dan felé, Saladin is megjelent mögötte, és somfordálva követte. – Istenem, végre megvagytok! És kutya bajotok! – kiáltotta. – Ha tudnátok, mennyire örülök, hogy egyben látlak benneteket! – Saladin! – örvendezett Dan, és futni kezdett a mau felé. – Saladin? Mert én mi vagyok, aprított máj?! – kapta el egyszerre Nellie a gondjaira bízott gyerekeket és magához ölelte őket. – Figyeljetek, skacok! Repülőjegyet kell vennünk. Tegnap, amikor észrevettem, hogy elpárologtatok, kikészültem. Mindenkivel ordítoztam – hol vannak, miért hagyták, hogy elmenjenek –, a hotel személyzete meg, váá, ki ez az őrült spiné?! De a lényeg: összeszedtem minden göncötöket, valahogy éreztem, hogy nem jövünk vissza, aztán lementem az előcsarnokba, ahol megtaláltam az emberemet, Arifot. Lerítt rólam, hogy el vagyok veszve, mire ő bepakolta a cuccainkat a hajójába, és nyomás a tenger! Félúton járhattunk, amikor rádióüzenetet kapott, amitől teljesen begazolt, kiabálni kezdett, de addig fogalmam sem volt, hogy mit, amíg ki nem nyögte angolul, hogy „rendőrség”. Aztán megláttuk a rendőrségi kocsikat, meg hogy valaki beszáll egy nagy, öreg hajóba, mi meg azt mondtuk, na cső, csak úgy, indonézül. Aztán bele a tengeri dugóba, hogy lerázzuk őket. A rádióüzenetek meg csak jöttek, félig angolul, hogy tűz volt, valakinek kampec, meg blablabla, amitől csak még jobban bepánikoltam. Egyszóval, miért tettétek ezt velem? Miért hagytatok egyedül egy panzióban, anélkül, hogy egy árva sort írtatok volna, hová mentek?

– Bocs, de nem akartunk felébreszteni, és… – mentegetőzött Dan. Dan Amyre pillantott. Mivel szavak nélkül is megértették egymást, Amy némán válaszolt: …és észrevettük, hogy kódolt e-maileket kapsz valakitől… …és Oroszországban valaki egy telefonüzenetet hagyott neked ezzel a szöveggel: „Helyzetjelentést kérek”… …ja, és nemrég derült ki, hogy repülőgépet is tudsz vezetni… …és igazán nem vagyunk paranoiásak, de egyvalamit megtanultunk a kulcsvadászat során, hogy „senkiben se bízz!”… – Tessék! Magával is ezt csinálják, Al? – veregette őket hátba Nellie. – Gondolatátvitel, majd adok én nektek! Alistair értetlenül pislogott; – Hogy ők…, pardon? Nellie Saladin macskahordozóját átadta Ariftiak. Megfogta Alistair és Arif karját, és a fák felé húzta őket. – Ne is törődjetek velünk, gyerekek! A néni csak elbújik a bácsikkal a fák közé. Majd küldjetek telepátiás üzenetet a dutyiból! És majd magyarázzátok el benne, miért árultátok el jóságos nevelőanyátokat! – Várjatok, mi is megyünk! – kapta fel a vállára Dan futás közben a hátizsákját. – De te nem a nevelőanyánk vagy, hanem a nevelőnőnk! A fák felé közeledve Amy megpillantotta a ház füstölgő maradványait. Elfordult. Nem akarta látni. Nem akart Irinára gondolni. Irina nem vett retúrjegyet a szigetre. Amy megtorpant. – Miért nem Irina hajóján menekülünk? A rendőrség azt nem fogja felismerni. – Túl kicsi. Különben is, én jöttem azzal a hajóval, nem Irina – felelte Alistair. – Az hogy lehet, Alistair bácsi? A szigetnek két kikötője van? – kérdezte Dan. – Most, hogy mondod… – állt meg Alistair lihegve. – Néhány évvel ezelőtt egy kis vitorlás maradványaira bukkantam az egyik barlangban. De miért érdekel ez téged? – Mert lehet, hogy ott vár bennünket a hajó, amivel leléphetünk! – vágta rá Amy. – Ha Irina nem itt, akkor bizonyára abban a barlangban kötött ki.

– Zseniális vagy, kislányom! – Az én ötletem volt – morgott Dan. Alistair lerázta Nellie kezét, és magabiztosan egy távoli fa felé bökött a sétabotjával. – Látjátok azt a sárga csíkot a fán? Ha követjük a jeleket, eljutunk a barlanghoz. Csak az a baj, hogy a jelek eléggé megfakultak. Óvatosnak kell lennünk. Én majd vágom az utat a bozótban! – vette le a zakóját Alistair. Bal karját, amire a zakóját hajtotta, Nellie-nek nyújtotta: – Segítenél, kedvesem? Nellie megragadta Alistair karját. A férfi meglepően gyorsan haladt, sétabotjával szaporán ritkította az eléjük kerülő ágakat és indákat. Arif morogva követte őket. Néhány lépés után Alistair zakózsebének tartalma potyogni kezdett. – Bácsikám, a végén még azt is a nyakába varrják, hogy nyilvános helyen szemetelt! – Dan egy fésűt, egy doboz mentolos cukrot, egy zsebkendőt és egy kis, kék erszényt szedegetett fel utána a földről. Az erszényen orosz betűket vett észre. – Hoppá! Ez Irináé? – vett ki belőle egy kékes folyadékot tartalmazó ampullát. Alistair megállt, és ingujjával megtörölte a homlokát. – Nos, ezt tegnap éjjel találtam a ház előtt. Nem voltam benne biztos, mi az, ezért… Irina mérge, gondolta Amy. Alistair zsebre vágta az erszényt, és továbbindult. Feltűnően higgadt maradt. Szinte túlzottan is józan. De… Irina meghalt. Ezek az ő tárgyai. Ez közönséges lopás. Amy tekintete Danét kereste, de a fiú előreszaladt, hogy a jeleket kövesse. – Dan! – kiáltott utána Nellie. – Figyu, Indiana Jones, néha azért kiálts egyet, hogy élsz! Megtorpantak. Néhány pillanatnyi feszült csend után kiáltás hallatszott. – ÁÁÁÁÁÁÁ! KÍGYÓK! SZEDJÉTEK LE RÓLAM! Amy előrerohant. Bokája beleakadt egy nedves indába. Átesett egy bokron, aztán legurult a meredek, homokos lejtőn. Végül Dan piszkos

Converse cipője előtt landolt, a sárban. A fiú vigyorogva támaszkodott egy kétszintes motoros hajónak: – Én nyertem. Amy feltápászkodott: – Azt hittem, megtámadtak. – Ja, csak bedobtam az Indy-figurát, jól sikerült? Amy elmosolyodott, aztán belelökte Dant a vízbe. – Ez meg az én Darth Vader-alakításom volt.

3. fejezet Dan Cahill a korlát mellett állva a hullámokat nézte, és ez járt a fejében: ő, aki a világ sorsáért felelős, nem dobhatja ki a taccsot. A korlátot szorongatva eszébe jutott, amikor három adag sült krumpli után Beatrice nagynéni felültette a körhintára. A dolognak csúnya vége lett… A hajót ide-oda dobálták a hullámok. Amikor az eső alábbhagyott, újra kavarogni kezdett a vulkáni hamu, ami a köddel együtt szinte teljesen eltakarta a szigetet, ahol Amyvel majdnem roston sült testvérekként végezték. Arif a sziget mögül kisurranva meglógott a zsaruk elől. Délnek fordultak, és elindultak Dzsakarta felé. Bár az, hogy hullámokon hánykolódtak, pontosabb kifejezés lenne. Az út három óráig tartott, ami Amy és Dan között háromórányi hírzárlatot jelentett. Amy dühös volt rá. Ő, aki a világ sorsáért felelős, nem gondol a nővérére, miközben megpróbálja kibírni rókázás nélkül. Tíz perc duzzogás után Amy általában olyan érdekfeszítő témákról kezdett el fecsegni, mint például a lentermesztés százalékos növekedése Uruguayban. De most nem szállt el ilyen gyorsan a dühe. Ez a düh mélyebben megülte a lelkét. Mindenkire haragudott: Alistairre, Nellie-re és rá is. Dan nem neheztelt a nővérére. Minden olyan zavaros volt, és a lányt ez a zűrzavar felbőszítette. Még a mottójukban – „senkiben se bízz!” – sem bízhattak. Irina rossz volt, aztán egyszer csak jó lett. Nellie jó volt, majd hirtelen (talán) rossz lett. Alistair meg… Alistair külön eset. Ráadásul fogalmuk sem volt, hol folytassák a kutatást. Hajójukat meg úgy dobálja a tenger, hogy rögtön kitaccsol… Lélegezz mélyeket! Csak a jó dolgokra gondolj! A vidám dolgokra. Ez mindig segített. Csakhogy most senki sem volt vevő a vicceire. Pedig a tegnap történtek nyomasztó súlyán egyedül a viccek könnyíthettek. Így tudta volna kiverni a fejéből Irinát. Fülében visszhangoztak utolsó szavai. Minden rajtad múlik és Danen! Menjetek! Kísértette az arca. Irina nyúlt fel a tengervízből, ő meredt rá a viharfelhők közül, az ő hangja sírt a szélben. Valami a bokájához ért.

– Jaj! – ugrott egyet ijedtében. – Miáú! – szólalt meg Saladin legalább olyan zavart képet vágva, mint a gazdája. – Nem akartalak megijeszteni, haver – vette a karjába Dan a maút. Mellkasán át érezte a macska szívverését. – Hogy csinálod ezt? Hogy tudsz megvigasztalni seperc alatt? Én hiába próbálom feldobni ezeket, csak még dühösebbek lesznek rám. Ha te itt vagy, akkor beáll a normál szitu. Dan elmosolyodott. A normál szitu apja kifejezése volt. Egyike annak a néhány emléknek, ami apjából megmaradt. – Figyelj, haver, be szeretnélek mutatni valakinek! – vette ki apja régi, ausztrál útlevelét a zsebéből. Valami enyhe, édes, dohos illat lengte körül. Dan esküdött rá, hogy apja kölnijének illata, de Amy szerint csak az útlevélpapír szaga volt. Kinyitotta a kék borítót, és az álneves fotóra nézett: Roger Nudelman. Apja álnévvel utazott, talán azért, hogy kicselezze ellenfeleit. De a bolondos név mindig mosolyt csalt az arcára. – Köszönj Rognak, Saladin! – mondta halkan. – Ő is nagy tréfamester volt, mint én. Tudom. Ez nálunk családi vonás. A hajó orra a magasba emelkedett, aztán a víznek csapódott. Megint esni kezdett. Dan gyorsan zsebre vágta az útlevelet. A mennydörgéssel kísért villámlás után újra ömleni kezdett az eső. Dan behúzta a nyakát. Saladin kiugrott a kezéből, és beiszkolt egy kis, üvegezett kabinba. Dan követte. Az eső úgy szakadt, mintha egy vízesés alatt álltak volna. – Ya, saya mendengar mereka – mondta mobiltelefonjába a kormány mellett álló Arif. Hirtelen megfordult: – Idegeneknek tilos belépni! – Eső? – mutogatott kifelé Dan. – Vizes? – rázta meg ázott haját. – Törülköző? Arif indonézül suttogott valamit a mobiljába, aztán a hátsó falnál álló szekrényre mutatott. Saladin kaparászni kezdett a szekrény és a fal közötti résben, aztán kihúzott egy kisméretű, ovális konzervdobozt. Dan orrát romlott hal bűze csapta meg, amitől ismét felkavarodott a gyomra. Saladin mohón nyalni kezdte a doboz gyanús, fekete tartalmát. Dan a doboz címkéjére lett figyelmes: GENUINE RUSSIAN SEVRUGA CAVIAR. Irina kaviárja.

Miért imádják annyira az oroszok az ilyen gusztustalan ételeket? Belégzés! Kilégzés! Nem lehetsz rosszul! Dan kinyitotta a szekrényt, ahol egymásra rakott törülközőket talált néhány kötél, pléd és jegyzetfüzet társaságában. Kihúzott egy törülközőt, de keze megállt a levegőben. A törülközők mellett egy bőrből készült, monogramos válltáskát vett észre. INSZ. Irina N. Szpaszkij. Dan kivette a táskát, és halkan becsukta a szekrényt. Arif összerezzent, amikor a kivágódó kabinajtón berobogott a dühös és csuromvizes Amy. – Szóval itt vagy! Azt hittem, annyit rókáztál, hogy beleestél a vízbe! Dan Arifre pillantott, és a táskát a hóna alá dugta. Kirángatta Amyt egy esővédett helyre. – Mielőtt folytatnád, találtam valamit, ami ismét bebizonyítja, hogy nem mindennapi srác vagyok – közölte Dan. Amy levegő után kapkodott, amikor észrevette a táskát. – Ez Irináé! Dan kinyitotta és beletúrt. Talált néhány szépítőszert, egy rúzsnak álcázott távcsövet, néhány gyanús üvegcsét és egy bőrfedelű jegyzetfüzetet. – Ez meg mi? – vett ki Amy egy vékony bőrtárcát. Belsejében összegumizott kártyákat talált. Levette a gumit, és nekiállt átnézni őket. A legfelső kártyát meglátva megrándult az arca. Saját társadalombiztosítási kártyájának másolatát tartotta a kezében. Alatta Ian és Natalie diákigazolványainak, valamint a két Holt személyigazolványának másolatára bukkant. De akadt még egy „BurritOh” névjegykártya is Alistair fiatalkori képével… – Dan, ez ijesztő! Irinának birtokában voltak a kulcsvadászok papírjai! A tárca aljáról három kisméretű, cipzáras műanyag tasakot vett ki. Mindháromban mikroszkóptárgylemezre emlékeztető, vékony műanyag lapocskákat talált. – Ez meg mi a…?! De Dan már elmerült a bőrkötéses jegyzetfüzetben.

– Ezt nézd! – mutatott egy telefonszámokkal, számításokkal és orosz jegyzetekkel teleírt lapra. Amy visszapakolta a tárca tartalmát, majd a hátizsákjába dobta. – Ez nekem kínai – mondta, de amikor az utolsó laphoz ért, megállt.

– A 39-et értem – mondta Dan. – A kulcsokról gyűjtött információkat. Lehet, hogy megtaláljuk benne a következő úti célt. Az is lehet, hogy nekünk szánta, hogy segítsen. Amy szeme megtelt könnyel. – A mi oldalunkon állt, Dan. Ez nem igazságos, legalább mondta volna! Csak megjátszotta a gonoszat, vagy ennyire megváltozott a hajsza során? Dan mosolyt erőltetett az arcára. – Tipikus Lucian, nem? Cseles és kiszámíthatatlan. – Hogy beszélhetsz így arról, aki megmentette az életünket? – Hé, csak vicceltem… – A Lucianek hazugok. – Amy gúnyolódva, monoton hangon kántálta: – A Tomasok üvegszilánkot reggeliznek, az Ekaterinák olyan zseniálisak, hogy körömpiszokból is képesek számítógépet csinálni, a Janusok pedig regényeket írnak alvás közben, blablabla… Te beveszed ezt a maszlagot, Dan? Akkor mi u helyzet velünk? Mi nem hasonlítunk rájuk. Mégis tartozunk valamelyik ághoz. Amy még mindig rossz kedvében volt. Ideje volt felvidítani. Dan felvette Saladint, Amy felé fordította, majd nyávogva megszólalt: – És én? A bátor Saladin melyik ághoz tartozom? Az Ekatercica ághoz? Vagy a Nyávusz ághoz? Amy hátat fordított, és elsétált, mintha meg sem hallotta volna.

A hajó egy hullám meredek oldalán siklott le, és Dan elböffentette magát. – „VOÁÁÁ… ÁÁÁRRRGGG… két ujjad dugd le a torkomon, és tépd ki a szívemet…, hogy lásd, menynyire szeret…, szeret…, szeret…!” – iPodját markolva Nellie bukkant fel a fedélzetnyílásban, és mint egy használt alkatrészekből összetákolt robot, feléjük tántorgott. Amynek és Dannek csak lassan esett le, hogy Nellie táncol. Kihúzta a füldugókat a füléből, és arcát az esőbe tartotta. – Ez jobb, mint az uborkapakolás! – kurjantotta, aztán beszaladt a tető alá, Dan mellé. – Ha vársz egy kicsit, hamarosan jön a lávakezelés is – mondta a fiú. Nellie kirázta hajából a vizet, aztán a falnak dőlt. – Mizu? Odalent hosszasan elbeszélgettem a bácsikátokkal. Mindent elmondott részletesen. Mi történt múlt éjjel, mit láttatok… mindez túl sok egy gyereknek. – Egy felnőttnek is sok lett volna – bólintott Dan. Amy visszatért, de mintha észre sem vette volna Nellie-t. – Én veled vagyok, te velem vagy, így vagyunk mi egy csapat – mormolta. Nellle-ből kitört a nevetés. – Mit mondtál az előbb? – Egy furcsa mondatot, amit Iri… – kezdte Dan. – Semmit! – pördült meg Amy, és tekintetét nem lehetett félreérteni: Nem mondhatjuk el neki! Nem bízhatunk meg benne többé! Dan kétségbeesve pillantott rá vissza. Ha nem bízunk Nellie-ben – üzente a tekintete –, hogy fog sikerülni? Ki lesz a sofőrünk, ki veszi meg a kaját és a repülőjegyet? Kivel leplezzük a tényt, hogy csak két kiskorú vagyunk, akik egyedül vágtak neki a világnak? El kell neki mondanunk! Dan felsóhajtott, és elfordította a fejét, hogy ne lássa nővére szúrós tekintetét. – Oké, Nellie… a helyzet az, hogy gyanúsan sok kódolt e-mailt kapsz mostanság. Dan! – meredt rá Amy. – A feladójuk egy bizonyos Csúcscsibe – folytatta Dan –, a tárgyuk pedig „helyzetjelentés” vagy valami hasonló. És elcsíptünk egy SMS-t

is: Tartsd őket a közeledben! Ja, és a nevelőnői munkánál nem követelmény a pilótajogosítvány. – Álljon meg a menet! Ti kémkedtek utánam?! – lepődött meg Nellie. – Félreérted, az úgy volt, hogy… – Amy szavait mennydörgés szakította félbe. A hajó oldalra billent, mire mindannyian a tetőt tartó fémrúdba kapaszkodtak. – Két kis spicli! – Nellie-nek túl kellett kiabálnia az esőt. Megrázta a fejét, aztán vállat vont. – De legalább őszinték vagytok. Oké, mit akartok tudni? Csúcscsibe? Régi barátnőm a suliból. Igen, mindenféléről beszélgetünk. Néha tizennyolc éven felüli dolgokról is, amit nem szeretnék, ha két kis taknyos kölyök elolvasna. Különben meg vezető informatikus egy cégnél – totál kockafej. Tudja, hogyan kell kódolni az üzeneteket, és mindenkivel így levelez. És bár semmi közötök hozzá, de elmondom, úgy tudja, az Államokban vagyok, és a „tartsd őket a közeledben” a fotóira vonatkozott, amiket két CD-n nálam dugdos a barátja elől. Hogy miért, azt nem árulom el, ha nem haragszotok. Különben köszi! Hogy most nem a levegőben röpdösök, az a lökött apám miatt van, aki megtiltotta, hogy huszonöt éves korom előtt hivatásos pilóta legyek. Szóval neki köszönhettek engem. Más kérdés? Dan komplett idiótának érezte magát. Amy egyik lábáról a másikra állva a fedélzetre meredt. – Bocs! – nyögte ki Dan. – Akut bizalomhiány – motyogta Amy. – Bocsánatkérés elfogadva – nézett Danra várakozóan Nellie. – Most ti jöttök! – Oké, azt a sort, amit az előbb Amy dünnyögött – „Én veled vagyok, te velem vagy…” – Irina üzente nekünk. Szerintem egy kód. Nellie felkacagott; – Még hogy Irina üzente! Ne röhögtessetek! – keresgélni kezdett iPodja lejátszólistáján. – Te ismered? – kérdezte hitetlenkedve Amy. – Voilá! – mutatta feléjük a képernyőt. Dan elolvasta az együttes nevét: – Bársonyos pöcegödör?!

– A világ. Legjobb. Együttese! – Nellie fájdalmas arccal kornyikálni kezdett: Én veled vagyok, te velem vagy! Így vagyunk mi egy csapat! Mi egy csapat vagyunk! Mi egy csapat vagyunk! Peoriába masírozunk! Peoriába! Peoriába! Masírozunk Peoriába! Peoria, huu-RRRÁÁÁ! – Megesküdtem volna rá, hogy Irina inkább a borongós orosz egyházi zenére bukik – vakarta meg a fejét Dan. Nellie Amy felé tartotta az iPodot. – Az „Amputáció kezdőknek” album harmadik száma, a címe: „A csulám nyoma”. Gyerünk, hallgasd meg! Amy a fülébe tette a hallgatókat. Dan jól szórakozott nővére fájdalmas ábrázatán. De a lány hamarosan elmosolyodott: – Nem értitek? Következő úti célunk ebben a számban van. Irina így akart üzenni nekünk, csak nem maradt rá ideje, hogy befejezze az idézetet. Ott van a strófa végén! A hely, ahová a szöveg szerint masíroznak! Dan a levegőbe bokszolt az öklével: – Juhú! Viszlát, Dzsakarta, helló… – a hangja elcsuklott, és kérdőn nézett Amyre: – Peoria?! De az Illinois-ban van… – Nem élhet minden Cahill-ős valamilyen egzotikus országban. De biztos vagyok benne, hogy Peoria kedves hely. Hátuk mögött kinyílt a fedélzeti ajtó. Alistair bácsi támolygott ki rajta az esőbe. Hajlott volt és álmos, sétabotján kívül egy esernyőt is tartott a kezében. – Te magasságos, micsoda ítéletidő! – sietett be a tető alá. – Be kell vallanom, nagy részét átaludtam. Csak arra a szörnyű vonyításra ébredtem fel. – Vonyításnak nevezi az énekművészetemet, Al?! –kérte ki magának Nellie. – Igen, nos, be kell vallanom, nem vagyok nagy rajongója a modern irányzatoknak, de a szövege… – folytatta Alistair – eszembe juttatta,

hogy én már hallottam ezt a Harvard dalárdájában. Egy fiatal fickó énekelte, aki érdekes módon… A nyomasztóan sötét eget újabb mennydörgés festette kékesfehérre. Ugyanabban a másodpercben, mintha össze lettek volna hangolva, hullám csapott át a hajó jobb oldalán. Az eső valamelyest elnyomta ugyan, de a kabinból kihallatszott Arif fojtott kiáltása. – Mit mondott? – kiabálta Dan. – Indonézül azt jelentheti, hogy társaságot kaptunk – meredt Alistair a ködbe. Pislogó fénypont közeledett feléjük. – A rendőrség… – mondta Dan. – Mit akarnak ettől a hajótól? – kérdezte Amy. – Miért nem azt keresik, amivel Nellie érkezett?! A motor, ami eddig a vihart is túlbőgte, lassan leállt. Arif levegőbe emelt kezekkel lépett ki a kabinajtón. – Át akar adni bennünket! – kiáltotta Dan. – Természetesen. Ha velünk együtt kapják el, bűntárs. Ha felad bennünket, hős – jelentette ki Alistair. Nellie belökte a kabinajtót. – Nyomás lefelé! Bújjatok el a hajó belsejében! Gyerünk! – kiáltotta vissza a válla fölött. Mielőtt észbe kaphattak volna, Nellie már a műszerfal előtt ült, és a motor újra felzúgott. A hajó orra a levegőbe emelkedett, majd éles ívben elkanyarodtak jobbra. Alistair az életmentő mellények után kapott, és odadobott nekik egyet-egyet. – Ez nem fog ártani! – harsogta. Dan gyorsan belebújt a mellénybe, és felkapta Saladint. Megpróbálta elérni a fedélzeti nyílást, de Nellie túl éles ívben vette a kanyart. Amyvel és Alistairrel együtt a tat felé tántorogtak. A nevelőnőnek sikerült bezárnia a kabinajtót, így Arif hiába dörömbölt rajta kiáltozva. – Balra, Nellie! – kiabált be a kabinablakon Alistair. – Ez a rossz oldal! Túl sekély!

A hajó hirtelen balra dőlt, és Dan hanyatt vágódott. Saladinnal a kezében átszánkázott a fedélzeten. Alistair elvesztette az egyensúlyát. Karjával csapkodva a hajó oldala felé bukdácsolt. Amy a karjába csimpaszkodott, de a két test csak még gyorsabban csapódott ide-oda. A hajóorr a magasba emelkedett, mire Dan a ha-jófar korlátjába kapaszkodott, amit egyre kevesebb választott el a víztől. Alistair és Amy egyenesen a fiúnak vágódtak. Saladin kiesett Dan kezéből. A macskanyávogás volt az utolsó, amit Dan hallott, mielőtt Saladinnal együtt a dühöngő tengerbe zuhant.

4. fejezet Saladin! – kiáltotta Dan, amikor felbukkant a vízből. A mau a vizet taposta, csapzott bundája a fejére tapadt. Pofikájában a szeme hatalmasnak tűnt, mintha a rémülettől kétszer akkorára nőtt volna. – Dan, ússz ki a partra! – kiáltotta Amy, aki az öccsétől jobbra tempózott. – Én már látom! Nincs messze! – Saladin! – ismételte Dan. – Az ég szerelmére, hagyd már azt a macskát! – kiáltotta Alistair. – Elvégre csak egy állat! Villám csapott be a közelben. Dan ágreccsenést hallott. A fiú látta, ahogy két alak közeledik felé. Egy nagy és egy kisebb. Az egyik a hajó volt, ami jobbra-balra kanyargott attól függően, hogy Nellie épp melyik lábára pipiskedve próbált kilátni a kormánykerék mögül. A másik Alistair, aki lassú, egyenletes karcsapásokkal haladt, és hihetetlen módon még a sétapálcáját sem veszítette el. Dan gyorsabb iramra kapcsolt. Nem akarta, hogy elkapják. Addig nem, amíg Saladint el nem éri. – Megvagy! – ragadta meg és szorította magához a nyivákoló és kapálózó macskát. – Nyugi, most már… Hullám csapott át a feje fölött. Dan hagyta, hogy magával sodorja, csak arra ügyelt, hogy ne nyeljen túl sok vizet. És hogy ne engedje el Saladint. Hová lett a part? Dan a hullám oldalán szánkázva kétségbeesetten nézett körül tájékozódási pont után kutatva. Az esőfüggöny mögött fényeket vett észre. Saladint szorosan fogva úszni kezdett feléjük. Alistair hamarosan a fiú mellé ért: – Jól van, Daniel! – kiáltotta. – Nyááúúú! – nyávogta Saladin. Amy előtte úszott. A hajó már megállt, korlátjánál Nellie és Arif két különböző nyelven szidták egymást. Nellie éppen egy mentőmellényt csatolt fel, és arra készült, hogy a tengerbe ugorjon.

Dant újabb hullám borította be, és akkorát nyelt, hogy szinte érezte, amint a tüdejében szétárad a tengervíz. Egy kézzel úszni még mentőmellényben is fárasztó. A vízpermet elvakította. Feje Amy térdének vágódott. – NYÁÁÚÚ! – vernyogta Saladin. Dan kinyújtotta a lábát…, és a talpa alatt szilárd talajt érzett. Saladin megrázta magát, a szíve hevesen vert. Dan karjában a maúval felállt. Hátranézett, hogy látja-e a rendőrségi hajót, de mindent eltakart előle az eső- és ködfüggöny. A vadul csapkodó hullámok között Nellie úszott felé: – Itt vagyok! Mögötted! – Jól vagy? – kérdezte Amy Dant. Dan bólintott: – Jól, köszi. És Saladin is. Amikor a sekély vízben álló Nellie-re nézett, hirtelen reflektorfény vakította el a part felől. Dan eltakarta Saladin szemét, de addigra a fény továbbkúszott Amyre, Nellie-re, és végül megállapodott Alistairen. A ködből egy kéz nyúlt ki, megragadta Dant, és a homokra húzta. Ugyanez történt Nellie-vel és Amyvel is. – Itu dia! – parancsolta egy hang. Alistair fojtott, de sértett hangját hallották az eső-függöny mögül: – Kérem, vegyék le rólam a mancsukat, biztos urak, csak valami tévedésről lehet szó! – Ikuti kami! – csattant föl ismét a hang. Dan megfordult. Az egyik rendőr épp megbilincselte Alistairt, majd egy furgon felé vonszolta. A fiú kiszabadította magát, és a nagybátyja felé futott. – Maradj ki ebből. Dan! – kiáltott vissza Alistair a válla fölött. – Isabel biztos rám kente a gyújtogatást. Megpróbálok ebből előnyt kovácsolni, de ez csak akkor sikerül, ha nem csinálsz semmi galibát. Ne aggódj, ura vagyok a helyzetnek! – De… de ezt nem tehetik! – kiáltotta Dan. Az egyik rendőr a fiúhoz fordult. Glorp. Dan lenyelte a tiltakozás többi részét. Saladint magához húzva visszavonult.

– Dan, ne mozduljatok! – parancsolta Nellie. – Maradjatok ki ebből mindketten! A fiú a szeme sarkából látta, ahogy a hajó partra sodródik. Arif még mindig a fedélzeten állt, és a mobiltelefonján beszélt. A rendőr a képükbe meredt, és sorra rájuk mutatott: – Tetap di situ! Te, te és te… itt maradni! Elvakkantott egy parancsot, majd a furgonba tuszkolta Alistair bácsit, és rácsapta az ajtót. Aztán a vezetőülésbe vágódott, és elhajtott a ködben.

– Koholt vád – jelentette ki Nellie. – Nem ültetik le. Észre sem veszi, és már kint is lesz. – Miért kente rá Isabel? – tűnődött Amy. Dan bólintott, a macskahordozót jobb kezéből a balba tette. – Bennünket akart kiiktatni. Ezt én sem értem. – Úgy sejtem, a bácsikátok vitte el helyettetek a balhét- mondta Nellie. – Tartoztok neki, nem is kevéssel. Amy cipője hangosan cuppogott, miközben a kikötőből a városba tartottak. Az eső ugyanolyan hirtelen elállt, amilyen váratlanul eleredt, de a reggel csípős maradt. Miután Alistairt elvitték, lehozták átázott csomagjaikat a hajóról. Csak a laptop maradt száraz, amit a fiú – a rá jellemző gondossággal – jó előre becsomagolt. Amy Alistairre gondolt, de magának is alig merte bevallani, hogyan érez. Rádöbbent, egyáltalán nem bánná, ha bácsikája egy időre lakat alá kerülne egy indonéz börtönben. Tartozunk neki? Könnyen lehet, hogy az egészet csak azért rendezte meg, hogy megint elpárologhasson. Neki adtuk a kulcsot. Megbíztunk benne. Hogy tehette? És hogyan bízhattak meg egy olyan ürgében, aki… Egy olyan ürgében, aki ott volt a házukban a tűzvész éjjelén, és nem tett semmit, hogy megakadályozza a tragédiát. – Semmivel sem tartozunk neki – morogta Amy. Dan meglepetten bámult rá:

– Hé! Alistair az életét adta volna értünk tegnap éjjel! – Azt hiszem, készül valamire. Ráadásul Isabel továbbra is a nyomunkban van. – A nap Amy szemébe tűzött. Most már átkukucskált a lombokon, és foltokat vetített az esőtől sötét járdára. Mintha maguk mögött hagyva az éjszakát gyorsan átcsévélték volna őket egy másik napba. Előttük taxik cikáztak a forgalmas úton. – Foglaljunk egy repjegyet, és tűzzünk el innen! Nellie felsóhajtott: – Persze, nem gond. A Visát kimerítettük, de ott van még a MasterCardom. Emlékeztessetek, hogy Peoriában ugorjak be egy lottózóba! – Peoria… – morogta Dan. – Igazán semmi bajom a hellyel, de senkit sem érdekel, mi van, ha tévedünk? – Hé, nem zavar, hogy megfejtettük az üzenetet? – emlékeztette Nellie. – Ráadásul két Cahill kulcsvadász is ismerte a dalt. Irina leírta a szövegét a noteszébe, Alistair pedig a Harvard dalárdájában énekelte. Mi ez, ha nem egy kód, tökfej? – Dal-árda… – ismételte Dan. – Mit csináltak ott, beárazták a dalokat? – Ez egy régi szó a kórusra – mosolygott Amy. – Anya és apa is énekeltek az egyetemi dalárdában. Kiskorunkban sokszor átjöttek a barátaik, hogy a capella énekeljenek. Vagyis hangszeres kíséret nélkül. Kottákat hoztak. Néha Grace is átjött meghallgatni. Én is szerettem. Különösen, ha ezek a gyönyörű dalok németül vagy franciául szóltak. – Tudom, te betegesen vonzódsz az unalmas dolgokhoz – jegyezte meg Dan. Amy emlékezetében megjelentek a férfiak és az asszonyok, akik orrukra csúsztatott olvasószemüveggel a régi nappalijukban álltak. Látta maga előtt a díszes betűkkel írt dalcímeket… És abban a pillanatban pontosan tudta, mit kell tenniük. Előttük épp egy masszív, barna téglás épület állt. A bejárati ajtó mindkét oldalán zászlók lengtek, az ajtó feletti márványtáblán a „Perpustakaan Umum”- felirat állt. És bár sosem jártak erre azelőtt, az a furcsa érzése támadt, hogy pontosan tudja, mi ez az épület. – Beugorhatnánk – vetette fel. Dan arca egy árnyalattal sápadtabb lett.

– Ó, hi-hi, csak nem egy könyvtár? Biztos csak engem akarsz idegesíteni. Mert más okod nincs rá, hogy könyvtárba menj, ugye? Nem kell kutatásokat végeznünk Peoriáról. Amy elindult az épület felé. – Nem Peoriának akarok utánanézni. Valami másnak. – Ez egyáltalán nem vicces, Amy! – kiáltott a lány után, aki benyomta a nehéz bronzajtót. – Amy… Amy!!!

5. fejezet Alistair Ohnak semmi kifogása nem volt a réz karkötők ellen, de ezek a karperecek túlságosan szorítottak. Amíg a rabomobil Dzsakarta egyik nyugati utcáján döcögött, Alistair a bilincset igazgatta nagy műgonddal, hogy az épp az egyiptomi selyemingének mandzsettája fölé kerüljön. Ezzel legalább elterelte a figyelmét a fejében uralkodó káoszról. Semmit sem értett. – Hogyan halhatott meg Irina Szpaszkij? Miért mentette meg őt és a gyerekeket? Hitetlenkedve bámult maga elé. Gyáva volt, ahogy évekkel ezelőtt is… Nem gondolni rá! Nem akarta még ezzel is terhelni az agyát, amikor sokkal égetőbb problémái is voltak. Az autó átzöttyent egy kátyún, Alistair káromkodást hallott a vezetőfülkéből. Annak az alaknak a szájából, aki bezáratta őt. Akit ő botorul Isabel Kabrának vélt. Az anyósülésről egy ismerős, ösztövér, öreg fickó fordult felé darabos mozdulatokkal. – Ültél már kényelmesebb autóban is, igaz, Alistair? De ahhoz képest, hogy a Pukhansan Parkban meghaltál, egészen jól nézel ki. Bae Oh szavai rozsdás tőrként szúródtak Alistairbe. Nagybátyjára bámult, és megpróbált valami csekélyke érzelmet felfedezni az acélszürke szempárban. Alistair attól a naptól rettegett Bae-től, amikor kisgyerekként a gyámsága alá került. Ez pedig rögtön azután történt, hogy édesapja, Gordon Oh titokzatos körülmények között meghalt. Bae az Ekaterina-ág második számú vezetője volt. Csak a bátyja. Gordon Oh bírt nála nagyobb hatalommal. Gordon temetésén Bae megjátszottá, hogy zokog. De az ötéves Alistair látta, hogy nagybátyja arca csontszáraz. Az ártatlan sír. A bűnös csak tetteti.

– Neked aztán messzire elér a kezed, bácsikám! – Ismerte el Alistair. – Messzebbre, mint kiskoromban. Mivel győzted meg a zsarukat, hogy én okoztam a tüzet? – Igazán nem értem, miért vagy velem ilyen ellenséges – mondta Bae. – Te is tudod, hogy van szívem, Lesújtott, amikor a szöuli lapokban a halálodról olvastam, és örültem, amikor a hír kacsának bizonyult. Még az irodámban rendezett színjáték után is, amit máig nem értek. Fel sem merült benned, hogy igazságtalan vagy velem? – Érdekes kérdés, különösen egy rabszállítóban – válaszolt Alistair. – De térjünk a lényegre! Nem szeretnéd esetleg elmondani, miként menekültél ki a barlangomlásból? – Mindenkinek megvannak a maga titkai, nem igaz, bácsikám? Magának is. – Egész életemben mást sem csináltam, csak az utadat egyengettem. Olyan tehetséges fiú voltál! Bíztam benne, hogy az Ekatok vezetésének feladatát majd ketten látjuk el: én mint az ág feje, és te mint jobb kezem és utódom. Mikor nő már be a fejed lágya? Azokra a nyavalyás amerikai kölykökre fecsérled az időd! Hát erre tanítottalak, fiam? – Nem vagyok a fia – préselte ki Alistair a szavakat összeszorított fogai között. – Én Gordon Oh fia vagyok. Mondd el neki! – bátorította magát Alistair. – Szállj vele szembe! Miért olyan nehéz szembenézni Bae-vel? A barlangomlás után megvolt rá a lehetősége. Besurrant Bae irodájába, és a frászt hozta a titkárára. Egyedül volt, de én elsétáltam. Nem tettem semmit. Nem. Félek. Többé. Tőle. Alistair vett egy nagy levegőt: – Megtaláltam a levelet, amit egy Oh-levélpapírra írtál 1948-ban. A levél az apám megölésére felbérelt gyilkos fizetségéről szólt. Bae szeme elkerekedett: – A vezetésért fizettem! – Ötezer dollárt egy fuvarért!? Ráadásul éppen apám halála napján? Azzal a felszólítással, hogy „a levelet olvasás után semmisítse meg!”? – Több hónapja tartoztam egy limuzincégnek. És hogy tudd, mi mindig minden dokumentumot szisztematikusan megsemmisítünk! –

Bae döbbenten meredt unokaöccsére, aztán megcsóválta a fejét. – Komolyan mondom, Alistair, csodálkozom rajtad! Alistair, csodálkozom rajtad… Alistair, csalódtam benned… Alistair, hogyan sikerült kirúgatni magad az egyetemről… MEGINT? Alistair lerázta magáról az emlékeket, amik nem akartak halványulni, hiába teltek az évek. Bae-t ismét beengedte a lelkébe. A szemedbe fog hazudni, mert tudja, hogy elveszted a hidegvéred – emlékeztette magát. És akkor a markában vagy. Alistair a nagybátyja szemébe nézett: – Hogyan bízhatnék meg valakiben, aki a saját unokaöccséről hazudott a rendőröknek? Tudod, hogy nem én okoztam a tüzet, és hogy hamarosan ejteni fogják a vádat. Bae kinyitotta a felöltőjét, és megveregette a belső zsebből kiálló tárcát. – Hogy mit ejtenek és mit nem, arról majd én gondoskodom. De a befolyásomat az érdekedben is bevethetem. Alistair felkacagott: – Hazugság és kenőpénz! A régi történet… – Ellentétben veled, Alistair, én értékelem az igazságot. Te Ekaterina vagy. Mégsem mondtad el az igazságot nekem. Egykori gondviselődnek és az ágad vezetőjének. Nem kérek mást, csak amivel tartozol nekem – mondd el, mi történt a szigeten, és hogy mit tudtál meg Robert Cahill Hendersson felfedezéseiről! – Arra… aztán… várhatsz… – Vigyázz a vérnyomásodra, fiam! A gyorskaja-mágnásként eltöltött évek nem múltak el nyomtalanul. Legyengítette a szíved az a sok sajtos burrito. Alistair egy pillanatra lehunyta a szemét, és felidézte magában apja mondását, amit gyerekfejjel még nem érthetett: A némaság erő. Nagy levegőt vett, és hűvösen Bae Oh szemébe nézett. – Nos? – kérdezte Bae. Alistair hirtelen hátravágódott az ülésen. Teste többször megrándult. Levegő után kapkodva vadul csapkodott, és rángatta a rendőr karját, akivel össze volt bilincselve.

Az autó megbillent, egyenesen az útpadkának tartott. A gumik nyikorogtak. Amíg a hátul ülő rendőr megpróbálta lefogni Alistairt, a sofőr megfordult. – Hajtson tovább! – kiáltotta Bae. – Nincs időnk! – ARGGHH… GLLLLURRGHHH – habzott Alistar szája. Felsőteste akkorát rándult, hogy beverte a fejét az autó tetejébe, aztán élettelenül elterült a hátsó ülésen.

6. fejezet Penész. Régi papír. Amy elmosolyodott. Semmi sem részegítette meg jobban a régi könyvek szagánál. A jávai könyvtár légkondicionált olvasótermében letelepedett egy halom zenei könyv mellé, amit a raktárból kért ki. Nehezek voltak, és ismerős hanggal puffantak az asztalon. Amy hátizsákja kisebb tócsát eresztett, a fiatal könyvtáros törülközőt hozott, hogy megvédje a kárpitozott székeket a lány ázott gönceitől. A szemöldökét ráncolva halkan méltatlankodott indonézül. – Köszönöm – mondta Amy. – És bo-bocs-bocs! Félénkségét legyűrve megpróbált a könyvekre koncentrálni. Kinyitotta a legfelsőt. „Kórusművek, matrózdalok, csapatdalok, madrigálok és motetták.” A borító belső oldalán lévő bélyegző szerint a könyvet egy Harvardra járó, dzsakartai diák adományozta a könyvtárnak. Alighogy kinyitotta, mozgolódásra lett figyelmes a bejárat felől. A könyvtáros és Nellie az elszabadult Saladint üldözték. Dan mögöttük lapított: – Bocs… csak azért vettem ki, hogy megetessem és megtisztogassam. Nem tudtam, hogy ilyen ugrálós kedvében van. – Megcsíptelek! – kapta el Nellie Saladin grabancát. Amikor Nellie kiiszkolt, Amy Danhez fordult: – Hogy van Saladin? – Dühöng. A fürdő után találtunk egy internetkávézót, és rákukkantottam a maukedvelők levelezési listájára. Csodák csodája, kiderült, hogy a környéken nem lehet vörös csattogóhalat szerezni. Be kellett érnie a tonhallal. De Amy ebből már semmit sem hallott, mert megakadt a szeme egy dalcímen, a 47. oldalon.

Alig százhatvan kilométernyire, a repülőtér felé vezető autópályán Bae Oh a szívinfarktus egyértelmű jeleit mutató unokaöccsét nézte. – Grrr… Bá… Bácsikám… – hörögte Alistair. A vezető felette térdelt, és izgatottan beszélt a mobiljába, miközben megpróbálta lefogni. A tiszt, akihez a férfit bilincselték, a kulcsokat kereste a zsebében. – Az ég áldja meg magukat, csináljanak már valamit! – kiáltotta Bae. Alistair kinyújtotta remegő kezét. Levegő után kapkodott, teste görcsbe rándult. Bae-t megijesztette, hogy ilyen állapotban látja. Alistair mindig minden helyzetben megőrizte méltóságát. Robbanásokat és barlangomlásokat úszott meg úgy, hogy a külseje mindig kifogástalan maradt. A sors fintora, hogy a szíve miatt került ilyen helyzetbe. Semmi sem marad utána – gondolta magában Bae –, csak egy elfecsérelt élet. Először a tanulmányai, aztán a vállalkozása, majd az egészsége – Alistair minden téren csődöt mondott. Csak ne lett volna annyira puhány, annyira járatlan abban, hogy mire jó a hatalom, és annyira készséges mások gyámolításában. Az egyetem csak a versengésről szól, bácsikám… Létre akarom hozni a saját vállalkozásomat, hogy az embereket olcsó és finom ételekkel tápláljam, bácsikám… Lehetett volna belőle valami az Ekaterinák között. De így nem lett más, csak egy állandó probléma. Na, igen! – gondolta Bae haldokló unokaöccsét nézve. – A problémák néha váratlanul megoldódnak. A rendőr végre megtalálta a kulcsot. Amikor kinyitotta a bilincset, Alistair keze koppanva az aszfaltra hullt, feje félrehanyatlott. A rendőrök döbbenten néztek. – Mati? – suttogta egyikük. Halott – fordította le magában Bae. Nekidőlt a rabszállítónak. Alistair tágra nyílt szemmel, vádlón bámult a semmibe. De ami a legrosszabb, hogy vonásai az apjára emlékeztettek. – Gordon… – suttogta Bae. Elég. Ez nem Gordon, csak a fia!

Tántorogva elindult a megállósávban, hogy távolabb kerüljön a forgalom zajától. Sétapálcájára támaszkodva füléhez emelte a mobilját. – Halló? Egy halálesetet szeretnék bejelenteni. Alistair Oh. Természetes halál. – ÁÚÚ! – ordított fel az egyik rendőr, mire Bae sietve elindult vissza a furgonhoz. Megtorpant. Ijedtében nemcsak a mobilját, de még a botját is eldobta. A két rendőr a földön feküdt, és vonaglott a fájdalomtól. Alistair közöttük állt, és a ruháját porolgatta. Bae-hez fordult, kedélyesen bólintott, majd felvette az öreg botját a földről. – Ezt maga hagyta el, bácsikám? Bae a bot felé nyúlt: – De… te az előbb még… – Lehet, hogy a Harvardról kirúgtak, de a színészet mindig jól ment – mondta Alistair, majd felpattintotta a sétabot fogantyúját, amiből apró fekete kapcsolókat húzott elő. – Nézzük csak, mi van itt…! Bae előreugrott: – Hagyd abba, Alistair, te nem tudod, mit csinálsz! – Dehogynem! – fordította Bae felé a bot markolatát, és fekete borsgázfelhőbe burkolta nagybátyját. Bae köhögéstől fuldokolva az útra rogyott. A lába rángatózott. Valahonnan, a térdéből, egy kattanást hallott. A lábából fájdalom futott fel egészen a mellkasáig, és szétáradt a tüdejében. Úgy érezte, mintha a teste mindjárt szétrobbanna. Kiabálni kezdett, és megpróbált eszméleténél maradni. – Meggyötörtnek látszol, drága, könyörületes bácsikám. Lélegezni. Szemet nyitva tartani Koncentrálni. Bae az unokaöccsére meredt. Itt volt a várva várt lehetőség. Egy ütés a fejre, és mindennek vége. Alistair felemelte a botot. Bae lehunyta a szemét. Koppanást hallott a földön. Alistair megragadta a karját. A fűre lökte. Érezte, hogy az autóhoz bilincseli. A saját kiáltásán kívül mintha egy távoli sziréna vijjogását is hallotta volna. Unokaöccse hangja egyre messzebbről ért el hozzá. Én veled vagyok, te velem vagy, így vagyunk mi egy csapat…

7. fejezet A Peoriai Nemzetközi Repülőtérről sem hiányozhattak az anyukák és az unatkozó gyerekek. De kevés gyerek dicsekedhetett samponos flakonokba rejtett mérgek akkora arzenáljával, mint Ian Kabra. A tény, hogy a Cahill gyerekek lekésték a repülőt, egy kicsit elrontotta a kedvét. Nem beszélve a reptéri egyenruhájukról. – Hogy nézünk ki?! Mint két… mint két… – dadogott Natalie Kobra. – Munkás? – kérdezte, akinek a biztonsági szolgálat ingétől máris viszketni kezdett a bőre. – Ne felejtsd el, amit anyánk mondott! Ma már nem olyan egyszerű reptéri alkalmazottnak kiadni magunkat. Legyél hálás a Lucian-kapcsolatunknak! – Inkább ne is említsük azokat a kis reptéri névkitűzőket! – morogta Natalie. – Befognátok?! – morgott rájuk Isabel Kabra, amikor befordultak egy sarkon a reptéri alkalmazottak pihenőterme felé haladva. „Ellenőr” feliratú sapkájának ellenzője sem rejthette el dühtől szikrázó szemét, amikor a mobiljába sziszegett: – Arif, mondja lassabban! Annyira azért nem beszélek jól indonézül… Igen, hallottam, hogy átverte őket… természetesen nem tudták, hogy beszél angolul, de ezért kapta a pénzt… igen, Arif, persze, hogy láttam a nevüket a Peoriába tartó gép utaslistáján, de nem szálltak fel rá! Tudja, mikor indul a következő járat? Három óra múlva? Rendben. Bízom benne, hogy rajta lesznek. És, Arif… azt ajánlom, hogy bízzon benne maga is! – azzal vöröslő ábrázattal becsukta u telefonját. – Ezek nem olyan rossz hírek! Hakuna matata, meg minden! – mondta vidáman Ian. – Legalább lazíthatunk, és eltölthetünk néhány kellemes percet egy étkezdében, amíg várunk – nézett körbe a reptér gyorséttermeinek kínálatán Ian. – Szóval, ööö, pihenni fogunk… – Három órát?! Itt?! – húzta be a nyakát Natalie a keményített gallérja mögé. – Tokió, Párizs, Bécs, Szöul, Sydney, aztán Jáva. Eddig csíptem a kis Cahillok úti céljait. De most! Őszintén, anya, az a kis permetező repülőgép, amivel… Pe-petúniába… – Natalie arca elzöldült. – Bocsássatok meg, nem érzem jól magam!

Ian a lány után nézett. – Van benne valami, amit mond – jegyezte meg a fiú. – Neked sem tetszik Peoria?! – pördült Isabel a fia felé. – Hányszor játszottak ki azok a kölykök Indonéziában? Kétszer? Mit mond ez neked, Ian? – Azt, hogy szerencséjük volt? – találgatott a fia. – Hogy ők az egyetlen, méltó ellenfeleink. Ian felkacagott: – Ez jó volt, anya! – Te kinevetsz engem, Ian? – Dehogy! – öltött gyászos képet Ian. – De nem lehet, hogy valójában máshová repültek? – Ne felejtsd el, ki a vezetőjük – érvelt Isabel. – Az az orrkarikás, iPodra csatlakoztatott liba. Az a csoda, ha ezek valaha elérnek egy gépet. Nem, Ian, nem kell megijednünk. Rajta lesznek a következő járaton, ha végre sikerül jegyet váltaniuk. Emlékezz a mi kis egyezségünkre Bae Oh-val. Alistairt kiiktatta. Itt, Peoriában egyedül lesznek. Indonézia jó lecke volt. Megtanultuk, hogy nincs más választásunk, meg kell semmisítenünk őket. Ian bólintott. Nem kérdezni tőle semmit! Amíg ilyen rossz kedvében van – emlékeztette magát a fiú. Egy kicsit sajnálta, hogy ilyen erőszakosan kell fellépniük ellenük. Különösen Amy miatt. Még sosem találkozott hozzá hasonló lánnyal. Félénk. Kedves. Egy csipetnyi izgató ellenségességgel. Egyáltalán nem hasonlít az otthoni tyúkokra, akiket a sofőrjüknek kellett levakarnia róla. Miért nem érti meg? Elég okos hozzá, hogy kiszálljon a hajszából. Az az őrült zsebcirkáló öccse meg az a piercingekkel teleaggatott zabagép, a nevelőnőjük tehet mindenről! Bárcsak Amy és Dan elég sokáig rekedtek volna benn, a beomlott szöuli barlangban, hogy elmenjen a kedvük a folytatástól! Miért kellett magukra haragítaniuk anyát? Ők nem tudják, milyen együtt élni vele. – Ez az! – mondta Ian. – Ők keresték a bajt! Ha nem hallgatnak arra az agytrösztre… – Kire is gondolsz egészen pontosan? – kérdezte az anyja. Ian elfordította a fejét:

– Arra a lányra, Amyre, ki másra… Érezte, hogy a szája lassan mosolyra görbül. – Ian? – kapta el a csuklóját az anyja. – Fel se merüljön benned, hogy… – Anya! – pirult el a fiú. – Hogy tételezhetsz fel ilyesmit rólam egyetlen percig is…? – Anya! Ian! – rontott ki Natalie a mosdóból, még az előbbinél is zöldebb képpel. – Most kaptam egy SMS-t Reagan Holttól! Isabel Kabra megdöbbent: – Te egy Tomasszal SMS-ezgetsz?! – Dehogy! Valahogy meghekkelte a mobilomat! Natalie rémülten meredt a telefonjára, aztán elkezdte olvasni az üzenetet: „Köszi, Nat! A telcsidnek köszönhetően megtudtuk Dan és Amy kvetkező úti cálját – nyomorult billentyűk! – következő úti célját. A nyomukban vagyunk, és ha egyszer Lucian-szagot érzünk, az ég irgalmazzon! Na, csá! Reagan.” Ian felnyögött. A kulcsvadászatban a Holt-família volt a legkellemetlenebb. Gonoszak, brutálisak és sötétek, mint az éjszaka. – Ennyit arról, hogy a Cahillek egyedül lesznek. – A leszállópályára kitehetnénk egy Holt-mentes zóna-táblát, az talán távol tartaná néhány napig azokat a sötét Foltokat, akarom mondani Holtokat – javasolta Natalie. – Azok a gorillák talán ügyesen siklóernyőznek, de nem tudják megakadályozni, hogy elszeparáljuk a kicsikéket. És ha egyszer a markunkban lesznek, elszórakozunk majd velük. Válltáskájából egy zöld folyadékot tartalmazó ampullát húzott elő. Ian nagyot nyelt. – Ezt a folyadékot nyúltuk le Párizsban a Cahillek-től – jegyezte meg Natalie. – Anya összekevertél valamit! Isabel a lányára meredt. – Amint azt Ian is nyilván észrevette, ez az üveg hamisítvány. És mérget tartalmaz. Miután a szervezetükbe juttatjuk, életfunkcióik lassan leállnak, kórházba kerülnek, és hosszú szenvedés után meghalnak. – Isabel kinyitotta a táskáját, és megmutatta a benne lapuló injekciókészletet.

– Értem – bólintott Ian. – Beléjük… ööö… pumpáljuk, ahogy mondod! Natalie tovább zöldült: – És ha náluk van az ellenméreg? – nyöszörögte. – Nagyszerű kérdés! Natalie, ezt tényleg te tetted fel?! – hitetlenkedett Isabel. Úgy hírlik, az egyik ágnak sikerült ellenszert kifejleszteni a legtöbb Kabra-méreggel szemben. Szerintem Grace áll a kutatás mögött. De sajnos az unokái már hiába rohannának sírva a szoknyájához… Ian arca megrándult. Húgára nézett, de Natalie szokás szerint a telefonját nyomogatta. – Rendben, más téma – nézett fel Natalie. – Tudja valaki, mi az a vörös csattogóhal? – Igen, az az étel, amit akkor esznek, ha nincs a konyhán homár vagy kaviár. Miért? – kérdezte Ian. – Az RSS-hírcsatorna szerint Dan Cahill néhány órája… vörös csattogóhalat rendelt?! – Natalie a fejét vakarta. – Méghozzá a macskájának. Isabel olyan gyorsan kapta ki a mobilt Natalie kezéből, hogy még a sapkája is félrecsúszott. – Natalie, honnan jött a rendelés?

– Vészhelyzet. A professzor felkapta a fejét. Félálomban vette fel a telefont. Ez a hívás csak egy dolgot jelenthetett. – Itt vannak? – Nem vagyok felhatalmazva, hogy ezt közöljem – mondta egy ismerősen reszelős hang. – De ez az utolsó megbízásom az ön számára. Füléhez préselve a telefont a professzor gyorsan és csendben öltözni kezdett. – Tudja, hogy nem tehetem. Nem maguk közé tartozom. – Elhagyta a Tomasokat…

– Én tanító vagyok – válaszolt a professzor. – A tanításban hiszek. Abban, hogy nem kell rögtön elvágni egymás torkát. Az efféle gondolkozás nem tetszik a hazámnak, a népemnek és – a családomnak sem. Laptopja elé térdelt, beütötte a jelszavát, majd a kurzorral a képernyő bal oldalán lévő Utaslisták menüpontra kattintott. Átfutotta őket. Ők azok. Ahogy sejtette. A kocsijához tartva csak fél füllel figyelt a vonal túloldaláról érkező hangra. –…a maga céljai megegyeznek a miénkkel. – De a módszereink nagyon különbözőek – kiabálta túl a felbőgő motort a professzor. – Nem szeretem a megfélemlítést. Ha jól emlékszem, évekkel ezelőtt maga sem szerette. – Isabel Kabra meggyilkolta Irina Szpaszkijt – közölte a hang. – Egyre dühösebb. És egyre óvatlanabb. Lehallgattuk a telefonját. Össze kell tartanunk. Szükségünk van magára. A professzor áthajtott egy piros lámpán. Duda harsogott a fülébe, a fékre taposott. Miközben átevickélt a kereszteződésen, a motorosok veszett kutyaként ugattak utána. – Hogy lehet?! Hogy lehet, hogy Irina meghalt?! –kiáltotta. – A gyerekek életét próbálta menteni. – Mi? – Hol van most? – kérdezte a hang. A professzor kinyomta a telefont. Tényleg így történt? Leállt az út szélén, hogy összeszedje magát. Koncentrálnia kellett. A saját biztonsága érdekében. Az autóstársai érdekében. És annak érdekében, hogy véget érhessen a közel ötszáz éve dúló felesleges erőszak. Irina végre észhez tért. És meghalt. A vadászat egyre keményebb lett. A szövetségek kezdtek felbomlani. A kesztyűtartóba nyúlt, és kihúzott belőle egy kis, bekeretezett fotót, ami egy zulu harci díszbe öltözött férfit ábrázolt. Karján és vádliján fehér tollak lógtak, fején fekete-fehér fejdíszt viselt. Egy testmagasságú pajzsot és egy pengével felszerelt fegyvert tartott maga előtt, ami nem

volt sem tőr, sem kard. Arca komor volt és szigorú, bőre majdnem szénfekete, mint a Macassar olaj, amivel a haját fényesítette. A professzor az ülésre tette a fotót. Vezetés közben énekelt, ahogy általában, ha azt akarta, hogy a feje tiszta maradjon. Húsz percen belül elérte a repülőteret. Jelvényét a biztonsági őr felé villantotta, és behajtott a terminál hátsó részébe vezető szervizúton. Bármikor leszállhatnak.

8. fejezet Az utolsó pillanatban úti célt változtatni egy dolog. Megérkezni egy furcsa ország repülőterére döglött opusszumként bűzlő, ázott hátizsákkal viszont már egy másik történet. – Érezzék jól magukat Dél-Afrikában! – csicseregte az utaskísérő. – Köszönjük! – válaszolta Amy, majd abban bízva, hogy még nem jöttek rá, ki a szag gazdája, megcélozta a 767-es ajtaját, aztán megállt az OR Tambo Nemzetközi Repülőtér forgatagában. Egy napja még álmában sem gondolt arra, hogy itt fog kikötni. De a könyvtárba tett kirándulás eligazította őket. – Remélem, tényleg jól fogjuk magunkat érezni – morogta Nellie az átforgolódott éjszaka után. – Ki pukizott? – kérdezte Dan. – Csak a ruháink… – felelte Amy. – A ruháink tudnak pukizni? – Ezek a gyerekek nem velem vannak, kedves utasok – motyogta Nellie –, sohasem láttam őket! Dan az Internet-hozzáférés itt! feliratú tábla felé sprintelt. – Nellie, ugye nem bánod, ha használom a MasterCardodat? – Nem tévesztesz össze véletlenül egy bankautomatával?! – felelte a nevelőnő, aztán karon fogta Amyt. – Elmondanád még egyszer, miért döntöttél úgy, hogy idejöjjünk? Csak arra emlékszem, hogy logikus döntésnek tűnt, és rémlik, hogy csináltunk egy kamufoglalást Peoriába, de akkor már hulla voltam. Amy kihúzta a zsebéből a könyvtárban lefénymásolt kottalapot: „Masírozás Pretoriába”. – Egy régi dal, kórusok százai éneklik szerte a világon, beleértve a Harvard dalárdáját is. Alistair nagybácsi ezt akarta nekünk elmondani – az igazi szövegben nem Peoria, hanem Pretoria áll. Dél-Afrikában. Valószínűleg Irina is az eredeti szöveget ismerte. Ide küldött bennünket. Nellie fél szemmel Dant figyelte, aki a képernyőn valami hosszú szöveget olvasott.

– Remélem, ez nem a Háború és béke, öcsi. Nem vagyok Krőzus. Különösen nem, ha csalijegyeket vásároltattok velem. De lehet, hogy két telefonra még beruházok. Nem árt, ha van nálatok. – A fenébe! – kiáltotta Dan, és hátrapattant a géptől: – Nem, nem, nem és nem! Amy úgy megijedt, hogy majdnem kiugrott a bőréből, aztán Nellievel a monitorhoz futott. – Mi az. Dan? Történt valami? – kérdezte kiáltva. Dan felsóhajtott: – Most néztem meg a levelezőlistát. Dél-Afrikában nem lehet friss vörös csattogóhalat kapni. Saladin meg fog ölni.

A reptéri poggyászkiadó szalag előtt dekkolni és egy macskahordozóra várni unalmas dolog. Ennél már csak az unalmasabb, ha közben a nővéred kiselőadást tart neked Dél-Afrika történelméről. És mivel Nellie lelépett mobiltelefont vásárolni és autót bérelni. Dan csapdába esett. – „Amikor rábukkantak a gyémánt- és aranylelőhelyekre – olvasta fel Amy a brosúrából –, egyre több angol bányász érkezett a hollandok ellenőrzése alatt lévő Transvaal régióba, a feszültségek pedig végül a búr háborúhoz vezettek.” Ekkoriban íródott a Menetelés Pretoriába – a búr háborúról szól! – Az az ország, ahol búrkifliért hadakoznak, nem lehet olyan rossz hely! – jegyezte meg Dan. – Semmi köze a búrkiflihez! Ez búr háború! – torkolta le Amy. – Értem már, bú-háború! Ebben te is részt vehettél volna, Amy. Az nyerte a csatát, akinek jobban lógott az orra? – B-ú-r háború! A búr szó földművest jelent hollandul. A tizenhetedik századi telepesek eredetileg főleg holland, német, francia hugenotta földművelők és állattenyésztők voltak. Úgy is nevezik őket, hogy afrikánerek. Dannek elege lett, de amikor le akart lépni, egy kopott kabátot és szakadt farmert viselő idős férfiba ütközött.

– Bocs! – nyögte a fiú, és már futott volna tovább. A férfi kérdőn nézett rá. Sötétbarna bőre volt, állkapcsán ferde heg futott végig. Zöldesszürke szeme mintha táncolt volna a neonok fényében. – Nem akartok autót kölcsönözni? – kérdezte. –Vagy az olyan fiatal, talpraesett fiatalok, mint ti, Dél-Afrikában is feltalálják magukat? – nyújtott át Dannek egy levelezőlapot. – Köszi, nincs rá szükségünk – felelte Dan. – A biztonság kedvéért azért tedd el! Sosem tudhatod, mikor lesz Slimgaardra szükséged! Amikor a férfi elment, Amy Danhez lépett. – Mit akart? – kérdezte fél szemmel a poggyászkiadó szalagot nézve. Dan a levelezőlapra pillantott:

– Reményt az emberiségnek? – csodálkozott Amy. – Egy limuzinkölcsönző kézzel írja a szórólapjait?! Dan megfordította a lapot. Másik oldalán egy magas, afrikai férfiról készült fotót látott, aki egy pajzsot tartott a kezében. Alatta egy lexikonból kimásolt szócikk:

Saka, 1787-1828. A zulu nemzet megalapítója. Senzangakhona törzsfőnök és egy idegen törzs lányának, Nandinak házasságon kívüli gyermeke. Születése szégyennek számított. Neve jelentése „féreg”. Sakát és Nandit száműzték, minden törzs megvetette őket. Saka tizenhat évesen úgy tombolta ki dühét, hogy puszta kézzel megölt egy leopárdot. A hatalmat félelmetes testi erejével és ravaszságával szerezte meg. Fűtötte a bosszúvágy. A zuluk harci taktikáját és az általuk használt, hosszú hajítófegyvereket nem sokra becsülte. A közelharcot rövid nyelű, hosszú hegyű lándzsákkal tökéletesítette. Híres bivaly szarv-alakzatával akkora támadóerőre tett szert, amivel legyőzte a helyi törzseket, és megalapította Dél-Afrika leghatalmasabb királyságát. Bár napjaink történészei felróják kegyetlenségét, Saka a zulu nemzet atyja és Dél-Afrika hőse. – Klassz – suttogta Dan a fotót nézve. – Juhú! Nézd, megérkezett Saladin! – szaladt Amy a poggyászkiadóhoz. A következő pillanatban egy macskahordozóval tért vissza. – Szeretnéd te kinyitni, hogy elsőnek üdvözölhesd? Dan azonban nem tudta levenni a szemét Saka pajzsáról. – Amy – szólalt meg a fiú te mit látsz? – Ööö… hogy egy giccses turistaképeslapot nézegetsz, amikor a macskád majd' éhen vész – válaszolta Amy. – A pajzsot nézd! Mit látsz rajta? Amikor Amy kezéből kiesett a macskahordozó. Dan tudta, hogy nem csak képzelődött. Saka pajzsának közepét a Tomas-címer díszítette.

9. fejezet Amyt majdnem kivasalta a reptéri metró. Túlélt már összeomló épületeket, levegőtlen kriptákat, de arra nem volt felkészülve, hogy Danre egy könyvesbolt előtt kelljen várnia… – Talán beteg – jegyezte meg Nellie, miközben egy használt mobilt nyomott Amy markába, amit a reptéren vásárolt. – Köszi! Legalább valami felkeltette az érdeklődését – dugta zsebre a telefont Amy. Dan vigyorogva lépett ki a könyvesboltból egy Saka Zuluról szóló életrajzzal a kezében. – Köszi, srácok, ez király! A Gekkektől nem találtam semmit, de ez is frankón néz ki. – Gekkektől? – értetlenkedett Amy. – Az ürgéktől, akik a képeslapot írták. Nem tudom kiejteni a családnevüket, de bírtam a stílusukat. Hé, hogy van az én Saladinom?! A nevét hallva Saladin karmolászni kezdte a macskahordozó oldalát. Elképesztő, mennyi düh fér egy ártatlan nyaúba. Amikor Dan letérdelt a macskahordozó elé, Nellie elkapta a kezét; – HOHÓ! Amikor utoljára ezt csináltad, körbe-körbe kellett rohangálnom egy könyvtárban. Viselkedjetek rendesen! Az autókölcsönző alkalmazottja minket figyel. Tudjátok, milyen nehéz volt meggyőzni, hogy adjon egy autót? A végén még meggondolja magát. Ja, és itt a mobilod! Csak azt ne mondd, hogy sosem kapsz tőlem semmit. Nellie felkapta a hordozót, és elindult a folyosón. Dan a Saka-életrajzot lapozgatva követte. – A névmutatóban nem találok egyetlen Cahillt sem. Saka Tomasleszármazott volt, nem? Amy a fejét rázta; – Tomas Cahill Japánban telepedett le. Saka szülei afrikai törzsekből származtak – nem is találkoztak európaiakkal. Soha. Saka sem találkozott egyetlen európaival sem körülbelül 1800-ig, ugye?

– Igen – lapozgatott Dan a könyvben. – Egy ürge az angol küldöttségből, bizonyos Fynn, megmentette Saka életét. Sakának volt egy csúnya kardvágás a testén, Fynntől kapott rá gyógyszert. Meg hajfestéket a hajára. Amikor meglátta, hogy az ősz tincsei eltűntek, váú, gyerekek, megfiatalodtam! Varázslat! Saka, aki addig rühellte az európaiakat, rájött, hogy hoppá, ezeknek van pár nélkülözhetetlen találmányuk. – A hajfestékek? – kérdezte Nellie. – Nem, a fegyverek – válaszolta Dan. – Akkor azt mondta, oké, legyen, megbízom bennük. Na, ez volt élete legrosszabb döntése. Nellie a lifthez vezette őket: – A lényeg, hogy akinek nincsenek Cahill rokonai, az ugye maga sem lehet Cahill, de akkor mit keres a pajzsán a Tomas-címer? – tűnődött Amy. – Talán egy használtpajzs-boltban vette… – ugratta Dan. – Fogalmam sincs. Mindenesetre alaposan utána kell olvasnunk ennek a Sakának! – El sem hiszem, hogy ezt te javaslód! – lepődött meg Amy. – Miért? Saka izgi, nem dögunalom. A zuluk mesterei voltak a nyakkicsavarásnak. Nyekk – és kampec. Az ellenséget karóba húzták, aztán elültették, mint a fákat! Saka egy zseni volt! A rosszfiúk menekültek! Ja, és a lándzsadobálósdit felejtsd el! Megtanította a harcosait, hogyan csináljanak kebabot az ellenségből újrahasznosított kardokkal! Mit akarsz? Zöld hadviselés! Volt egy ősi ellensége. Valami Zwide? Na, a hapsi anyját megetette a sakálokkal. Ki az a lökött, aki nem akar ilyenekről olvasni? – Valóban, milyen szívderítő témák! – gúnyolódott Amy. A liftajtó kinyílt, és Nellie belépett az autókölcsönzőbe. – A hintó előállt, srácok! A 37 K kocsiállást keressük! Dan követte Nellie-t a szalonba. – Te egy Hummert béreltél?! Juhú! Dan kurjongatva egy fekete, hatalmas Hummer felé startolt, ami éppen a 37 K mellett parkolt. Nellie a papírjára nézett: – A legolcsóbb autót kértem. Akár lyukas alvázzal, mint a Kőkorszaki szakikban.

Amy elszámolt hétig, és bekövetkezett, amire várt. Dan csalódottan felkiáltott. – Ne már! Egy sárga, kétajtós Yugo mellett találtak rá, amint vágyakozva pislogott a 38 K-n álló Hummer felé. – Elszámoltam magam… Nellie bekukucskált: – Cuki. Még sebességváltója is van! – Nem mész vissza reklamálni? – kérdezte Dan. – Nézd ezt az ócskavasat, még a kormánya is rossz helyen van! – Itt minden kocsi ilyen. Itt mindenki a rossz sávban vezet. – Az autókölcsönző a becsületünkbe gázolt! – erősködött Dan. – Saka Zulu biztos nem érte volna be egy Yugóval! – Állj le, örülök, hogy ezt meg tudtam szerezni – förmedt rá Nellie. Amy távolabb sétált a veszekedő Nellie-től és Dantől. Megkerülte a Hummert. Valami gyanúsat észlelt. A kocsi ablakai nemcsak sötétek, de párásak is voltak. Amy bekukucskált a vezető felőli oldalon. Nem sokat látott. Mintha az ülésre egy kitömött zsákot tettek volna. Aztán a zsák megmozdult. Dan vonakodva szállt be a Yugo anyósülésére, ölében a macskahordozóval. Az ülés kemény volt. – Ebben a kocsiban halszag van – fanyalgott. – Örülj neki, legalább Saladin szeretni fogja – felelt Nellie. – Most már kiengedhetem? – kezdte el kinyitni a macskahordozó ajtaját Dan. Ebben a pillanatban Amy feltépte az ajtót, és bevetette magát a hátsó ülésre. – Taposs a gázra! Gyerünk! A mellettük álló Hummer ugrálni kezdett. Belsejéből fojtott kiáltások hallatszottak. – Vannak benne? – kérdezte Dan. – Ránk vártak! – kiáltotta Amy. – Azt hittem, mindannyian Illinois-ban vannak! – tette rükvercbe az autót Nellie, majd a gázra lépett. Az autó ugrott egyet hátrafelé. ÍÍÍÍÍÍÍÍÍ… – Igazad volt, tényleg egy ócskavas – ismerte be Nellie. Amy átnyúlt Dan válla fölött, és megragadta a macskahordozót.

– Add ide, amíg Saladin fel nem kenődik a szélvédőre! A Yugo csikorgó kerekekkel kitolatott a 37 K-ról. Nellie jobbra rántotta a kormányt, mire az autó kilencven fokban megfordult. – Nyomás! – kiáltotta, és egyesbe kapcsolt. Dan hátranézett: – Hm. Nem követnek bennünket… – Ezek nélkül nehezen tudnának – mutatott Amy egy kulcscsomót. – Az első ajtó nyitva volt, és benyúltam érte. – Hoppá, elcsakliztad a slusszkulcsot! – mondta Dan. Nővére büszkén vigyorgott. – Látom, ma reggel nem felejtetted el bevenni a Cahill-pirulákat! BANG! Az autó áthajtott egy sorompón, és kirobogott az útra. Dan nem sokat várt Johannesburgtól, de a kétoldalt elterülő, szikkadt mezőknél azért valamivel többet. – Srácok, tudja valaki, merre van Pretoria? – tudakolta Nellie. – Északkelet felé – mondta Amy egy brosúrát tanulmányozva. – Úgy félórányira lehet. Van egy nagy könyvtár, az Állami Könyvtár. De ott található az Állami Levéltár, a Dél-Afrikai Egyetem és a Nemzeti Kultúrtörténeti Múzeum is. Találnunk kell valami kapcsolatot Saka és a Cahillok között! – Északkelet… – kukucskált ki az autóból balra Nellie. – Lássuk csak! A nap keleten kel… – Vigyázz! – kiáltotta Dan. A Hummer balról elzúgott mellettük, majd eléjük vágott. – Hogy szereztek ilyen gyorsan másik kulcsot?! –csodálkozott Nellie. – Ezt megcsináltad! Alaposan felhúztad őket! – kiabálta Dan. – Gyorsabban! – nógatta Amy. – Olyan gyorsan megyek, amennyire csak tudok! –bökte oda Nellie. Az autó jobbra-balra szlalomozott, majd elhajtott egy jobb felől nyíló lejáró mellett. – Nellie, hajts le az útról! – szólt Dan. – Nem tud! Most mentünk el mellette… – válaszolta Amy. – Még nem késő! Nellie jobbra rántotta a kormányt. A Yugo bal kerekei a levegőbe emelkedtek, ahogy a kocsi felszaladt a füves padkára.

Az autót dobálta az út, lökhárítója újra és újra a kőkemény földnek ütődött. Hátsó kerekei jobbra-balra csúszkáltak nagy porfelhőt kavarva. Akkor vették észre a gödröt… – Kapaszkodjatok! – sikította Nellie. – Meg fogunk halni! – kiáltotta Amy. Lehunyta a szemét, és az autó siklani kezdett a levegőben.

10. fejezet Dan eddig nem is sejtette, hogy a halál ilyen rossz hatással van a nyelvre. – ÁÚÚÚ… áú-áú-áú-áú! – jajgatott, miközben vér szivárgott a száján. Kinyitotta a szemét. A Yugo jobbra dőlve megállt a gödör fenekén. Amikor Nellie kilőtt, a bal kerék alig ért a gödör felső széléhez. – Kapaszkodjatok! Egy huppanással felugrattak a lejtős útra. Amikor egyenesbe kerültek, lassan bár, de gyorsulni kezdtek. Dan vérző nyelvét szívogatta, ami egyre jobban sajgott. Kinézett a leszálló porfelhőbe. Nellie-nek valahogy sikerült visszatérnie a lehajtó sávhoz, ami mellett az előbb elhúzott. Kihalt vidéken haladtak egy távolban derengő város felé. Ez se autóvezetői tanfolyamon tanult meg így vezetni… – Megcsináltad! – örvendezett Amy. – Meglógtunk előlük! – Fiért kellett eft sinálnod? – kérdezte Dan sajgó és bedagadt nyelvvel. – Leharaftam a nyelfem! Nellie dühösen a dudára dőlt: – Ez egy ámokfutó! Az egyik autó egyenesen feléjük tartott. – Nellie, bal sáv! Itt balra tartanak! – emlékeztette Amy. – Tényleg. Rövidzárlat. Nellie visszatért a bal sávba, és a gázra taposott. Lassítás nélkül átvágott egy kereszteződésen. Fehérre meszelt házak és tyúkketrecek mellett húzott el. Néha feltűnt egy fején kosarat egyensúlyozó asszony. A motorokon itt minimum hárman ültek. Dan gumicsikorgást hallott, és megfordult. A hátsó ablakon át meglátta a kereszteződésben ragadt Hummert. Tülkölő motorosok állták körül. Nellie elérte a Yugo végsebességét. A város kicsi volt, és a négysávos út hamarosan kétsávossá szűkült. A településen túl sík, zöld mező fogadta őket, amelyen itt-ott nagy, sziklaöklökhöz hasonlító

halmok meredeztek. A bádogkunyhókkal és fakalyibákkal tarkított mezőn állatok legelésztek. – Végre leráztuk őket – sóhajtott Amy. Dan azonban, aki továbbra is hátrafelé nézett, távoli zümmögésre lett figyelmes, mintha egy repülő közeledne. Aztán a porfelhőből előbukkant egy masszív, fekete árnyék, ami feléjük robogott az úton. Dan nyelve egy átázott papírszalvétára hasonlított. – Hummél, Hummél! – figyelmeztetett a fiú. Nellie felhajtott egy domb tetejére, ahol kecskecsorda állta el az utat. A pásztor ráncos öregember volt, aki magában énekelt, és egy bottal verte hozzá a földön a ritmust. Amikor a kecskék meglátták az autót, úgy bámulták, mintha ezt mondanák: Bocs, de itt miénk az elsőbbség! – HÉ, TŰNÉS AZ ÚTBÓL! – kiáltotta Nellie. – Nem zavar, hogy kecskék? – okoskodott Amy. – Ezek nem tudnak angolul. – NEEEEE! – kiáltott fel Dan. Nellie keményen a fékre lépett, amitől a Yugo balra farolt, a szárazságtól repedezett földre. Dan csukott szemmel várta a kecskeapokalipszis hangjait, de csak a kavicsok ropogását hallotta. Mögöttük ijesztő, tompa hang szelte át a levegőt. ÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ… Dan kinyitotta a szemét. A Yugo oldalra dőlve gurult a nyílt mezőn. Kecske sehol. Égett gumiszagot hozott a szél. Dan újra hátrafordult. Az úton még több kecske állt, bégetve, kérődzve, épen és egészségesen. A Hummernek az utolsó pillanatban sikerült kikerülnie a nyájat, és orral egy csirkeketrecbe vágódott. Fehér tollfelhő szállt fel, és a tyúkok hangosan kárálva fejezték ki nemtetszésüket. Hamarosan megérkezett a gazda is. Kiugrott lilára festett furgonjából, és óbégatni kezdett. Dan hátradőlt az ülésen, és megkönnyebbülve felsóhajtott. Nyelvét az ajkához simítva megpróbálta csillapítani a sajgást, miközben Nellie sikeresen visszaevickélt az útra.

11. fejezet Amikor Dan felébredt a szunyókálásból, a Yugó egy domb tetején parkolt, egy fa árnyékában. Az alattuk elterülő mezőn férfiak fociztak. Nyelvét a szájpadlásához nyomta. A hegye még mindig sajgott, de legalább már lelappadt. – ÁÚÚÚ… – Hol vagyunk? – kérdezte álomittas hangon Amy. – Ebédszünet – jelentette be Nellie. – Pretoria határában. Ott van egy bolt. Elrejthetnénk az autót a fa alatt, nehogy az üldözőink meglássák… – Ööö, skacok! – nézett ki Dan Amy mellett. – Ez az, amire gondolok? Amy megpördült, a dombra egy lila furgon kaptatott fel csirketollfelhőt húzva maga után. – Ez meg mit keres itt? Ez a gazda, akinek a csirkeketrecébe a Hummer belerohant. – És mi van, ha a hummerosok kölcsönvették a kocsiját? – kérdezte Dan. – Na, gyerünk! – ugrott vissza Nellie az autóba, és elfordította az indítókulcsot. A motor köhögött, zihált, aztán teljesen lefulladt. – Futás! – adta ki az ukázt Amy egy újabb sikertelen indítási kísérlet után. A futballpálya felé rohantak. A játékosok megálltak, és döbbenten nézték őket. A pálya túloldalán lévő bozótos domboldal megfelelő búvóhelyet kínált. Amy szorosan Nellie sarkában loholt. Csak a dombtetőre érve vették észre, hogy Dan valahol lemaradt. – Mi a fenét…? – fakadt ki Nellie. Dan a játékosokkal beszélt, és közben a furgon felé mutogatott. Az egyik férfi bőszen bólogatott, miközben a többiek körülállták. – Dan! – kiabált le Amy, de Nellie a szájára tapasztotta a tenyerét. A következő pillanatban a fiú is nekivágott a kaptatónak. – Mozogjatok! El kell rejtőznünk! – kiáltotta fel. – Mi a csudát művelsz? – sziszegte Amy.

– Most nincs idő a fecsegésre, nyomás! – érte be őket Dan, aztán elindult a domb tetején futó úton. Amikor újra feltűnt a focipálya, lebukott egy sűrű bokor mögé. – Itt jó lesz! Ha minden a terv szerint alakul, hamarosan nagy bunyó várható. Hátulról visszalopódzunk az autóhoz, és újra megpróbáljuk beindítani. Amy és Nellie a fiú mellé térdelt. A focisták öt, díszes afrikai köntösbe öltözött alakot vettek körbe, akik a fejükön vicces, tollas kalapot viseltek. Az egyik focista, aki a csapatkapitány lehetett, hevesen gesztikulált. A következő másodpercben üldözőik ledobták magukról álruháikat. A legrobusztusabb kapta le először a kalapját. Eisenhower Holtot messziről felismerték tüskés, körbenyírt frizurájáról és az oldalvonalnál nyáladzva ugráló pitbulljáról. – A Holtok? – lepődött meg Dan. Amy megragadta öccse karját: – Ezt a maskarát viselték a Hummerben is. Így akarták álcázni magukat. Mit mondtál a srácoknak? – Az igazat, vagyis majdnem… Azt, hogy a furgonban ülők bűnözők, akik ártatlan gyerekeket üldöznek. Gyerünk, húzzuk el a csíkot! Amy az autóhoz vezető útra pillantott. Legalább negyvenöt méteren fedezék nélkül kellett haladniuk. Odalent Eisenhower éppen leordította az egyik focista fejét. Aztán lökdösni kezdte. Hamilton az oldalvonalnál állt, és egy zsebtükörrel a kezében a haját fésülgette. Nyugodtan tollászkodott. A napfény megcsillant a tükrön, és Dan szemébe világított. A fiú visszahúzódott, és tenyerével eltakarta az arcát: – Balfék! A fényfolt most Nellie-re vándorolt: – Áú! Kösz! Na húzzunk! – Várjatok! – állította meg őket Amy. – Azt hiszem, akar valamit. Dan megdermedt. – Hűha! Ne mozdulj, Nellie! Hamilton üzen valamit! – Üzen?! – ámult el Nellie. – Ti-ti-ti, tá-tá-tá, ti-ti-ti – suttogta Dan.

– Ez a segélykérés morzekódja. Hamilton morzejeleket küld nekünk! Tiszta második világháború! Kivette a Saka-lapot a zsebéből, és Amynek nyújtotta. – Tartsd ezt fel, és próbáld elkapni a fényjeleket! Én meg leírom a betűket. – Te tudsz morzézni? – kérdezte Nellie. – Persze – válaszolta Dan. Mire a fiú kihalászta zsebéből a ceruzát és a csokipapírt, a fényjelek abbamaradtak. De újrakezdődtek, amint Amy feltartotta a lapot. Dan suttogva jegyzetelt: – tá-tá-ti… tá-ti… ti-tá-ti… ti-ti-tá-tá… ti-tá-ti-ti… ti-tá-tá-tá… ti… tá… ti… tá-ti-tá… ti-ti-ti-tá… ti-ti… tá-tá-ti… Hamilton hirtelen zsebre vágta a tükröt, és a pályára futott. Az afrikai játékosok a saját nyelvüket angollal keverve kötözködni kezdtek vele. – Mit üzent? – tudakolta Amy. Dan megmutatta a papírt:

Majd felolvasta: – Men…ekülje…tekvigy…ázzatok!

– Bocs, lehet, hogy én csak egy egyszerű nevelőnő vagyok, de nem azt üzeni, hogy: Meneküljetek! Vigyázzatok! – vágott közbe Nellie. Böbmbömböm… trtytrtytrty… Erre a hangra Amy felkapta a fejét. A domb tetején, a tisztás viszonylag jobban takart oldalán, tizenöt méternyire tőlük, a Yugo néhányat ugorva megállt. A vezetőoldali ablakot por borította. A kocsiból először egy kétszínű, alkalmi cipő bukkant elő. Amikor a cipők földet értek, egy krémszínű pantalló jelent meg. – Üdvözlet szeretett unokahúgomnak és unokaöcsémnek! – szólalt meg Alistair Oh.

12. fejezet – Alistair bácsi… hogy kerül ide?! – döbbent meg Amy. – Kiszabadult? – Hogy akadt a nyomunkra?! – kérdezte Dan. – Hogy indította be az autót?! – ámuldozott Nellie. – Hamarosan minden titokra fény derül, kedveseim – mutatott a férfi idegesen az autó felé. – De most azt javaslom, szálljunk be a harci szekérbe, hogy elhajthassunk izomagyú üldözőink elől! – Én vezetek! – ugrott Nellie a vezetőülés felé. – Ha megbocsát, inkább én szeretnék… – állta el Alistair az útját. Amy elindult, aztán hirtelen megtorpant. Meneküljetek! Vigyázzatok! – figyelmeztette őket Hamilton. És ha nem azt üzente, hogy „Vigyázzatok a Holtokkal!”, akkor azt, hogy „Vigyázzatok Alistairrel”. – Ne, Nellie! Ne szállj be! – mondta Amy. A nagybátyjukra nézett, aki miközben a fejét oldalra billentette, a nyakáról lehulló selyemsál finom hullámzással követte legapróbb mozdulatait is. – Hová ment, miután magunkra hagyott minket? – kérdezte Amy. – Tessék…? – törölgette Alistair a homlokát egy zsebkendővel. Amy vett egy nagy levegőt, és elszámolt háromig. Erre a technikára még a szülei tanították. Ennyi idő általában elég volt arra, hogy az érzelmeit kontrollálni tudja. – Nem különös. Dan? Mi minden alkalommal feltárjuk előtte a szívünket. Néha váratlanul megment bennünket. Akkor elmondjuk neki, mit találtunk. Azután eltűnik. Mihez kezd az információkkal? És mivel magyarázod, hogy épp akkor bukkant ránk, amikor a Holtok? A Délafrikai Köztársaság közepén? Dan kényelmetlenül pislogott Alistair bácsira. Nellie hátrálni kezdett az autótól. – Ha mindenáron tudni akarjátok – kezdte Alistair idegesen pillantgatva a domb aljára –, Indonéziában letartóztattak egy hamis feljelentés alapján, de sikerült megszöknöm. Eljátszottam a gondolattal,

hogy talán ti is Pretoriába masíroztok, ami így is történt. A legtöbb nemzetközi repülőjárat Johannesburgban száll le. Sikerült egy utaslistát szereznem, aztán némi kutatás után kiderítettem, melyik autókölcsönző milyen kocsiját vittétek el. Az Ekatok számára az ilyen munka gyerekjáték. Béreltem egy autót, amivel Pretoriába hajtottam. Akkor vettem észre a Hummert, és gyanakodni kezdtem. – Aztán követte… – folytatta Amy. – Valahogy így – felelte Alistair. – Most már mehetünk? – Várjon! – szólalt meg Dan. – A Holtoknak hogy sikerült megtalálniuk minket? – Nem beszélhetnénk meg ezt az autóban? – sürgette őket a férfi. – Alistair bácsit aztán nem ejtették a feje lágyára. Csak meghallotta, hogy Nellie azt a dalt énekli, és bumm! Már tudta is, hogy ez egy nyom, amit követni kell. Maga fényévekkel leköröz mindenkit. És azt állítja, hogy a Holtok nem a maga segítségével találtak meg bennünket? Alistair kíváncsian oldalra billentette a fejét: – Arra céloztok, hogy a Holtok kéme vagyok? Még egy hétköznapi társalgást sem vagyok képes lefolytatni velük. – Csapat, indulj! – nyitotta ki Nellie az ajtót. – Hagyjuk itt Burrito Nagyfőnököt a Frankenstein családdal! Ha a Holtok rájönnek, hogy a tervük csődöt mondott, focilabdának fogják nézni az öreget! Nellie már az autóban ült, és egyszer… kétszer indított. De csak harmadjára sikerült. – Ugye nem akartok itt hagyni? – nézett Amyre Alistair. Az arcán sokk és pánik keveréke ült. Ugyanaz a kifejezés, amit Amy két nappal ezelőtt, a tűz éjszakáján látott. Kész lett volna feláldozni értünk az életét. Le akarta vetni magát a párkányról, mielőtt Irina felbukkant. Ám ezt az arckifejezést már sokkal régebbről is ismerte. Hét évvel ezelőttről. Amikor eljött a házukba, hogy ellopjon onnan egy verset. Egy verset, amibe egy kulcsot rejtettek. Egy verset, amiről Hope és Arthur Cahill azt hitte, hogy megoldja a 39 kulcs titkát. Csak azt akarjuk, ami a miénk. Mondta valaki azon az éjszakán. Jól hallotta a dolgozószobából, miután felriadt a hangoskodásra. Alistair hangja volt.

Nem ő gyújtotta a tüzet. De mondhatott volna valamit. Megakadályozhatta volna… – Amy…? – kérdezte a nagybátyja. – Jól vagy, kedvesem? Amy a szemébe nézett: – Miért titkolta el előlük? Miért nem mondta el nekik, hogy ellopta a verset? – Én… kétlem, hogy ez lenne a legmegfelelőbb időpont, hogy… – dadogta Alistair. – Elmondhatta volna nekik – folytatta Amy. – Csak fel kellett volna kiáltania, hogy Megvan a vers! Akkor ő nem gyújtotta volna fel a házunkat… – Annyi emberrel kellett vitáznom, hogy egészen összezavarodtam. Eisenhower azzal a lehetetlen ötlettel állt elő, hogy használjuk a szomszéd üvegházát, és… – Eisenhower Holt is ott volt? – kérdezte Amy. – És a felesége, Mary-Todd – ismerte be Alistair. Dan arca elvörösödött. – Hányan voltak, akik tétlenül végignézték ezt a szörnyűséget?! Eisenhower. Igen, Amy most mór rá is emlékezett a tűzvész éjszakájáról. Egy mogorva, vörös képű fickó tüskés hajjal. Ott voltak mindannyian. Egyesült erővel. Talán csak az egyikük gyújtotta meg a gyufát, de a tragédia mindannyiuk lelkén száradt. Gyilkosok voltak mind. Amy visszanyelte a könnyeit. Megragadta Alistair sárga sálját, és magához rántotta a férfit. – Nem érdekel, hogy nekik dolgozik-e vagy sem – mondta. – Ha megtalálják, úgyis ellátják a baját! Amy elengedte Alistairt, aztán beugrott Dan mellé a hátsó ülésre. Nellie gázt adott. – Várjatok, nem hagyhattok itt csak úgy… – rémült meg a férfi, miközben a botja tetején babrált valamit. – Nem-e? Ezt figyeld! – lőtt ki Nellie a kocsival.

Alistair Oh kitántorgott a füst- és porfelhőből. A lányt soha nem látta még ennyire dühösnek. A gyerekekkel való együttműködés lassan távoli ábránddá változott. Tudhattad volna, öregfiú – morfondírozott. Elvégre Grace unokái. Okosak voltak. Túlságosan is. Olvastak a gondolataiban. De a motivációit félreolvasták. A Holtok szokás szerint mindent elrontottak. Isten tudja, miként akadtak a nyomára azok a tökfejek Dél-Afrikában, és hogyan sikerült lecsapniuk rá a repülőtéren. A Hummerben és a csirkeszállítóban való utazás fárasztó volt, de össze sem lehetett hasonlítani azzal a megaláztatással, amikor csalinak használták. Tőlünk félnek, de magát kedvelik – mondta Mary-Todd. Mi lassan terelni kezdjük őket, maga pedig kerüljön mögéjük, és kapja el a kiscsibéket! Vagy meghal – tette hozzá Eisenhower. Alistair leporolta magát, és felemelte a sétapálcáját. Senki sem emlékezett már rá, hogy az Oh Szórakoztatóipari Vállalat a NASCAR egyik első számú szponzora volt. Alistairből azt sem nézték volna ki, hogy egy dodzsemet képes elvezetni. Lepillantott a dombról. A pályán még javában folyt a veszekedés, de számított rá, hogy hamarosan véget ér, és akkor a Holtok a nyomába erednek. Legjobb lesz, ha gyalog menekül el, amíg teheti. Az út felé fordult. A porban megcsillant valami. Egy mobiltelefon. Nagy valószínűséggel rossz, de az is lehet, hogy valaki véletlenül hagyta el egy kiránduláson. Ha működik, felhívhat vele egy autókölcsönzőt. Felemelte és észrevette, hogy egy SMS érkezett rá. Megnyomta az olvas gombot. SBS! M347. Milyen szomorú, hogy az emberek már nem értelmes szavakkal kommunikálnak! Mára ugyan megtanulta, mit jelent a 7vége vagy a +ható vagy a vok, a de az sbs új volt számára. – Talán Super Bowl Sunday? Arca megrándult, amikor eszébe jutott a Sushi Burritó Speciál, egy jól ismert termék, ami miatt a cége végleg lehúzhatta a rolót. Annyira lekötötte a 39 kulcs üldözése, hogy nem törődött a helyes

tárolással. Tizenhárom ember kórházban kötött ki. A vállalata pedig csődbe ment. Lapozgatni kezdte a készülék menüjét, hogy megtudja, kié. De semmit sem talált. Végül beütötte a tudakozó számát. Recsegés. Hangfoszlányok. Eldobta a mobilt, aztán leesett kalapját gondosan visszatette a fejére. BANG! Egy focilabda újra leverte a kalapját. – Állj! – vakkantotta egy nyers hang a háta mögül. – Kezeket fel, megfordulni! Egy, kettő! Alistair uralkodni próbált a remegésén. – Remélem, jó hátvéd! – mondta Eisenhower Holt.

13. fejezet Dan azon tűnődött, mit tenne Saka Zulu, ha egy lepukkant Yugóban kellene zötykölődnie két nőszeméllyel, akik a szobafoglaláson vitatkoznak. – Csak te aggódsz mindig a pénz miatt – dohogott Amy. – Egy sátor tökéletesen megteszi. Mindennap használhatjuk. – Nekem tükörre van szükségem, tiszta lepedőre és azokra a kis, papírba csomagolt szappanokra – válaszolta Nellie. – Gyűjtöm őket. Amikor otthon használod, felidézik a helyeket, ahonnan hoztad őket, és… – A kulcsvadászat nem kéjutazás! Kezdesz olyan lenni, mint a Kabrák meg Alistair: egy kényeskedő cicababa! Először azok a titkok, most meg… – Már megbocsásson, Miss Hörcsög, de mi ütött magába? – LENYAKAZNI MINDKETTŐT – döntött Dan. – Húzd le magad, Saka! – ripakodott rá Amy fakó hangon. Dan fel sem vette a sértést. Egy bátor harcost nem lehet lépre csalni. Bár délutáni kalandjuk során kicsit meggyűrődött és összemaszatolódott a Saka-képeslap, most mégis minden erejével erre kellett koncentrálnia. Az utolsó sorokra meredt: BIMRSESOSEIM Gekk #4 BGOQBG Gekk ALFA >1 – Itt valami nem stimmel – szólalt meg a fiú. – Az afrikaans szavaknak sokszor furcsa a kiejtésük – oktatta ki Amy. – Van, amelyiket csettintő hanggal kell kiejteni, mint például a Xhosza törzs nevét. A lány csettintett a nyelvével az osza előtt. – Jó, de azok a szavak x-szel kezdődnek, meg felkiáltójel van a közepükben, ezek azonban másfélék. Ezek nem tűnnek afrikaansnak. Ezek egyszerűen csak… furcsák.

– Ha nem afrikaans furcsa, lehet, hogy holland furcsa – szólt közbe Nellie. – Rengeteg dupla betűt használnak. Nagynéném egy hollandhoz ment férjhez, akit Vanderdoonknak hívtak. Amy közelebbről is megnézte a neveket: – A Gekk testvérek? Mondtam már, hogy ezek a limosofőrök! Ez egy limuzinkölcsönző szórólapja! – Jó, de mi van azzal, ami a nevek alatt van? – erősködött Dan. – Az Alfa nagyobb, mint egy? Alfa elsőt jelent, a legjobbat. Csak felvágnak! Reklám az egész – szögezte le Amy. Dan írni kezdett. Az ábécét a szórólap tetejére körmölte. – Szerintem ez egy kód. Az alfa az alfabétára, vagyis az ábécére utal. A relációs jel pedig egy jobbra mutató nyíl. Talán azt jelenti, hogy minden betűt az utána állóval kell helyettesíteni, tehát a b-ből c lesz… s a többi. – Ezt most komolyan mondod? – kérdezte Nellie. Dan elkezdte kicserélni a betűket. CJMSTFTPTFJN HFLL #4 – Tényleg hülye ötlet volt! – ismerte be Dan. – Hé, várj csak! – vágott közbe Amy. – Azt hiszem, a kód egy kicsivel bonyolultabb. Próbáld ki úgy, hogy minden mássalhangzót az utána következő mássalgangzóval, illetve minden magánhangzót a következő magánhangzóval cseréld fel, tehát a b-ből c-lesz, de az i-ből o. – Már te is kezded? – nézett rájuk Nellie. Dan írni kezdett: CONSTITUTION HILL #4 – Bingó! – kiáltott fel Amy. Aztán keresgélni kezdett a kesztyűtartóba tett brosúrák között. – A Constitution Hill Johannesburg egyik része. Egy régi börtön területe. A 4-es biztosan egy házszám. – Johannesburg? Azt hittem, Pretoriába masírozunk!

– Ne felejtsük a másik Gekket sem! – javasolta Dan. A fiú gyorsan dekódolta az Amy által javasolt módon. CHURCH HILL – Church Hill! Megvan! – ujjongott Dan. Amy megrázta a fejét: – Semmi. Ilyen helyet nem találok. Szükségünk lenne egy részletesebb térképre. De legalább megtudtuk, hol kezdjük. Rendben, Nellie, vissza kell fordulnunk a reptér felé, irány Johannesburg! – Mi van, ha a Church Hill Pretoriában van? Igazán megnézhetnénk, ha már idáig eljöttünk – ellenkezett Dan. Nellie a fékre taposott, és leállította a motort. – Állj, állj, srácok! Kaszkadőrmutatványokat végeztem egy Yugóval, menekültem a Holtok elől, cserbenhagytam egy öregembert, és majdnem kecskegyilkosként végeztem. Egy kicsit elfáradtam. Odaviszlek benneteket, ahová kívánjátok, de előbb szeretném befejezni a vitámat Amyvel. És az lesz, amit én mondok! A hotelre szavazok. Foglaljuk le most, ha nem akarunk a kocsiban éjszakázni – nyúlt Nellie a táskájába. – Skacok, nem láttátok a mobilomat? – Nem – vágta rá Amy és Dan egyszerre. Nellie először a padlón kereste, aztán a kesztyűtartóban. – Különös. A focipályánál még megvolt. – Lehet, hogy a Holtok kapura rúgnak vele! – élcelődött Dan. – Lökött! Ez nem vicc! Nekem szükségem van arra a telefonra! – A telefontársaság minden adatodat elmentette – húzta Dan. – Az összes fiúd telefonszámát, és… – Ez nem vicces! Nem értitek?! Nekem kell az a telefon! Dan Amyre sandított. Nellie-nek ezt az arcát még nem ismerték. – Ki is a Miss Hörcsög kettőnk közül? – kockáztatta meg halkan a lány. Nellie felsóhajtott, majd homlokával a kormányra dőlt. – Oké. Sajnálom. Elvesztettem a fejem. Használhatnám a tiédet, Amy?

Amy odaadta a telefonját. Amíg Nellie telefonált. Dan elővette a laptopját, hogy megnézze az e-mailjeit. Elképedve bámult az utolsó üzenetre. nyertünk. 10-7-re. szeretemikét – Hé, Amy – mutatta a képernyőt a nővérének –, van ilyen nevű ismerősünk? – Szeretemikét… – Amy vállat vont. – Hawaii névnek tűnik. Dan visszaírt: Grat. Ki vagy? Egy perccel később a válasz is megérkezett: Talli l00m é Boom a Krügernél vagy tacobácsi bumm! szeretemikét – Félrenyomták – jelentette ki Dan. – Várj! Ez nem hawaii nyelven van. Mintha a Szeretem Ikét egy ötvenes évekbeli szlogen lenne! – találgatta Amy. – Miért van az, hogy a történelemtől rögtön elálmosodom? – De hisz ez Dwight David Eisenhower elnökválasztási szlogenje! – kiáltotta a lány. Eisenhower. Dan a képernyőre bámult. – Tacobácsi? Alistair burritóval… ez az! Ez Eisenhower stílusa! – Pontosan! A talli tali akar lenni, tehát találkozni akar velünk, vagy valami rossz történik Alistair bácsival – fordította le Amy. – Skacok, mi van, ha ez egy csapda? – kérdezte az öccse. – Mi van, ha nem? Gondolj bele. Dan! Miután leléptünk, a Holtok megtalálták Alistairt a dombtetőn. Akár a kémük, akár nem, dühösek rá, amiért nem tudtak elkapni bennünket. Ezért bosszút fognak állni rajta.

– Ezt nem engedhetjük – jegyezte meg Nellie. – Miért ne engedhetnénk? – csattant fel Amy. – Miért kellene végigfurikáznunk egy idegen országon, és kockára tenni érte az életünket? Miért tartoznánk Alistairnek bármivel is? Dan aggódva pillantott a nővérére: – Amy…? Ugye most csak viccelsz? A lány elfordította a fejét, arca vörös lett. Vett egy nagy levegőt, majd morgott valamit, amit Dan igennek vélt. – Oké… 100 m é, vagyis száz méterrel északra. De mi az a Boom? – Magához húzta Pretoria térképét. Jobb oldalán ábécésorrendben az utcanevek sorakoztak. – Egy utca! Boom Street, Pretoria északi részén, az állatkert és a Paul Kruger Street közelében. – Kapaszkodjatok, lányok, fiúk! – adta vissza Amynek a mobilt Nellie. – Gomez és Cahill visszavág!

A Boom Streetet az állatkert előtt elterülő mező szélén találták. A Paul Kruger sarkán Nellie csikorgó kerekekkel balra fordult. Egy fából készült bakon tábla figyelmeztetett: VIGYÁZAT! ÉPÍTÉSI TERÜLET! CSAK SISAKBAN*! A figyelmeztetés alatt macskakaparással a következő állt: *Cahilleknek különösen ajánlott! – Kerüld meg! Ott vannak valahol! – mondta Dan. A táblán túl az út meredeken folytatódott. A lejtő alján egy lila furgon parkolt. Alistair bácsi mellette állt. Sétabotja a kezében, keménykalapja gondosan a fejére igazítva. Pont mint egy csalimadár.

Nellie egyesbe rakta az autót, és lábát a féken tartva lefelé csörgött a lejtőn. A motor szűkölésére Alistair felkapta a fejét, és integetni kezdett feléjük. – Együttműködik a Holtokkal – sziszegte Amy. – Mintha aggódna valami miatt – tette hozzá Dan. – Legyünk óvatosak! – ajánlotta a nővére. Amikor Nellie lassított, a férfi még vadabbal kezdett integetni. – Öm, srácok, mi van a tökfödőjével? Alistair keménykalapjának hátuljából két kék drót lógott ki, amik a furgon lehúzott ablakán át a műszerfalig futottak. Amy nem látott senkit a furgonban, Alistair meg idegesen pillantgatott az út túloldalára. Egy lombos, göcsörtös akácfa mellett Eisenhower, Mary-Todd, Reagan, Madison és Hamilton Holt állt Arnold nevű pitbulljával. Eisenhower diadalittasan bámult, nyaka olyan vörös volt, mint a félig átsült marhaszelet. Kezében egy hosszú, sárga zsineget tartott, aminek túlsó vége Alistair kalapjához volt kötve. – Beszélgessünk egy kicsit! – szólalt meg. – Tolassunk egy kicsit! – felelte Dan. Nellie rükvercbe kapcsolt. Alistair elsápadt: – Ne, ne tegyétek! – kiáltott fel. – A távozás nem – ismétlem –, nem ajánlott. – Ha ér valamit számotokra egy ember élete – vakogta Eisenhower. – Ne hallgass rá! – mondta Amy. – Gyerünk, Nellie! – Csapat, állj! – tartotta fel Eisenhower a kezét. – Bácsikátokat egy olyan haditechnológia segítségével, amit én tökéletesítettem a West Point 101-es Robbanószer Laboratóriumában Todd Bempster oktató irányítása alatt a nem-tartozik-rátok-melyik évben, a furgon akkumulátorához csatlakoztattuk. Hogy milyen módon, azt nehéz lenne civileknek elmondani, de kivitelezni annál könnyebb, ha néhány ügyes családtagja van az embernek… – Felesleges tovább magyarázni, ugye, báránykáim? – szólt közbe Mary-Todd. Eisenhower győzedelmes mosollyal tartotta fel a zsineget. – Ha Alistair kalapja leesik, a furgon felrobban. – Csak blöfföl – mondta Dan remegő hangon.

– Komolyan gondolja. – Amy tudta, hogy Eisenhower nem viccel. És ez tetszet Most legalább megtudod, mit érezhettek a szüleink, Alistair bácsi. Eddig te hagytál cserben másokat, most megtapasztalhatod, milyen, ha téged hagynak cserben. – TI, OTT A YUGÓBAN! SZÁLLJATOK KI, HA JÓT AKARTOK! SZEDJÉTEK MIND A NÉGY, AKAROM MONDANI, MIND A HAT LÁBATOKAT! Amy felsóhajtott. Szeretett volna legalább egy épkézláb gondolatot elkapni, de olyan csúszósan és sötéten csapongtak a fejében, mint a denevérek. Dan megérintette a vállát: – Csináld, amit én! Kiszálltak a kocsiból, és elindultak a Holtok felé. Amy alvajáróként követte a fiút. Az út túloldalán álló Madisonnak és Reagennek megváltozott az arckifejezése. Mintha megnyugodtak volna. Amy rájött, hogy ehhez az akcióhoz semmi közük nem volt a gyerekeknek. Hamilton továbbra is idegesnek látszott. Amy megpróbálta elkapni a pillantását. Olyan szaporán pislogott, mintha egy bogár ment volna a szemébe, vagy mintha megpróbálná visszafojtani a könnyeit. Hirtelen hálát érzett iránta. Megmentette az életét, és segített nekik elmenekülni Alistair csapdájából. – Ham…? – szólította meg. Eisenhower húsos tenyerével akkorát csapott fia vállára, hogy Hamilton majdnem összeesett. – Tudjuk, hogy a Tomas-kulcs miatt vagytok itt. – Valóban?! – bökte ki Nellie. Madison a szemét forgatta. – Na, ez meggyőző volt. – Tényleg az volt – morogta Reagan. – Indonéziában lehallgattunk benneteket, és megtudtuk, hogy Peoriába mentek. Tettünk róla, hogy a sarkatokban maradjunk. – Nem Pretoriát akart mondani? – javította ki Nellie. – A férjem… azaz mi elnéztük a gépet. A két város olyan közel volt egymáshoz a legördülő listán, hogy melléklikkeltünk. De mint később kiderült, szerencsénkre!

– Tehát totál véletlenül találtak ránk? – kérdezte Amy. Danre nézett, de a fiú olyan mereven bámult valamit, mintha hipnózis alatt állna. – Kikkel akartok itt találkozni? – faggatta őket Eisenhower. – Reagan körbeszaglászott – mondta Madison, miközben a nyelve alá gyömöszölte a rágógumit. – Rájött, hogy a Tomasoknak is van egy kulcsuk, aminek talán köze van egy észak-afrikai törzshöz. – Ha ez egy Tomas-kulcs, akkor miért nem tudtok róla többet? – kérdezte Dan. – Te kis patkány! Ez is olyan, mint a többi. Nevetnek rajtunk. Lenéznek bennünket. Nem akarják megosztani velünk a családi titkokat – húzta fel magát Eisenhower. – Szagos bükkönyöm… – aggódott Mary-Todd. – Gondolj a vérnyomásodra… Eisenhower képe annál vörösebb lett, minél jobban begurult. Megmarkolta a kötelet. Amy hallotta, ahogy Alistair ijedten felnyekken. – Ne! – kiáltott Nellie. – Ki a kapcsolatotok? – követelte a választ Eisenhower. – Hol a Tomas-kulcs? Nyugi – csitította magát Amy, amikor remegni kezdett. Danre nézett. A fiú továbbra is meredten bámult. – A bácsikátok keménykalapja – kezdte kimért, feszült hangon Eisenhower – egy mágnessel ellátott dróthoz csatlakozik, ami így földelt áramkört alkot. Ha a kalap leesik, az áramkör megszakad, a kisteherautó pedig; BUMM! Hab a tortán, hogy az egyik elszabadult drótocska egyenesen Mr. Alistair agyalapját fogja megcsiklandozni. Ötszáz volt. Nem szeretnék egy ilyen szép napot ilyesmivel elrontani. Ugye ti sem? Dan mintha magához tért volna a kábulatból; – Tudom, mi a kulcs! – bukott ki belőle. Amy megfordult; – Tényleg? Öccse az autó felé mutogatott; – Szü… szü… szükségem lenne a térképre! Engedélyt kérek a távozásra, uram! Térkép? Meredt rá nővére továbbra is értetlenül.

– Engedélyezve! – vakkantotta Eisenhower. – Ha ez valami trükk, tudod, mi lesz?! Dan a Yugóhoz rohant. Patakokban csörgött róla a víz. Az ujjai remegtek. Kinyitotta az ajtót, és behajolt. – Miáúú! – nyávogott Saladin éhesen a hátsó ülésről. – VAFF! – ugrott előre Arnold, és kirántotta a pórázt Mary-Todd markából. – Ne! – kiáltott fel Amy. – Csukd be, Dan! A fiú beugrott az autóba. Éppen Arnold orra előtt sikerült bevágnia az ajtót. A pitbull fejjel nekicsapódott. A Yugo elkezdett lefelé gurulni a lejtőn, egyenesen a furgon felé. – Húzd be a kéziféket. Dan! – kiabálta Nellie, az autó felé futva. – A mit? – kérdezte a fiú. – A furgon felé tart! Meg kell állítani! – ordított Reagan. – Ne… ó, istenem, csak ezt ne! – motyogta Alistair. Arca fonnyadt citrommá torzult. – EZ NEM VOLT A TERVBEN! – üvöltötte Eisenhower. Hamilton Holt átrohant az úton. Kinyitotta a furgon első ajtaját, és beugrott. Elkezdte kicsomózni a műszerfalon összegabalyodott kék drótokat. A Yugo egyre jobban gyorsult. – Azt a kiálló kart, középen! – kiabálta a nevelőnő. – Húzd meg! Hamilton kiugrott a sofőrfülkéből. Alistairhez hajolt, aztán megpördült, és elrohant. A Yugo már csak öt méterre volt… kettőre… – Most! Állítsd meg. Dan! – kiáltotta a fiú. Amy fémes, kattogó zajt hallott. A Yugo balra sodródott, és megállt keresztben az úton. Rémülten látta, hogy a hátsó lökhárító jobb sarka hozzákoccant a furgonhoz. – DAN! – kiáltott fel, és az autóhoz rohant. Az öccse remegett. És a volánt bámulta. De legalább egyben volt. Hamilton, Nellie és Amy a Yugóhoz csődült.

– Lenulláztam a bombát – hadarta Hamilton. – És időzítettem. Három perc. Fogd ezt! Nyomás! Egy összehajtott papírt adott Amynek, majd átrohant az úton. – Meneküljetek! – kiáltotta a családja felé. – Mindjárt felrobban! A Holtok az ellenkező irányba kezdtek rohanni. Amy a szeme sarkából látta, hogy Alistair egy fa mögé kuporodik. Amikor a Holtok távolabb értek, nagybátyja szaporán szedegetve a lábát elbicegett. Az ajtók becsapódtak, Nellie gázt adott – és a furgon a levegőbe repült.

14. fejezet Amy arca megrándult, amikor a robbanás ereje megrázta a Boom Streetet. Nellie meg sem állt az autópálya felhajtójáig. – Juhú! – bokszolt Dan a kocsi tetejébe. – Szerinted ez jó móka volt? – kérdezte kirojtosodott idegekkel Amy. – Meghalhattunk volna! Miattad! Felfogtad egyáltalán, mit művelsz? – Nem láttad? – kérdezett vissza Dan. – Hamilton kacsingatott! – És? – A szemével morzézott, Amy! – magyarázta Dan. – Azt üzente, hogy engedjem ki a kéziféket: ti… tá-ti… tá-tá-ti… ti… tá-ti-ti… tá-ti-ti… tá-ti-tá… ti-ti… ti-tá… t-áti-tá… ti-ti-tá-ti-ti… tá-tá-ti-ti… ti-ti… ti-ti-tá-ti… ti-ti-tá-ti-ti… tá-ti-tá… ti… tá. – És te vetted az adást? – kérdezte Nellie. – Először csak néztem, hogy mi van. Ennek is tikkelni kezd a szeme, mint Irinának?! De ugyanazt az üzenetet ismételgette. Azt akarta, hogy kavarodást csináljak. Hogy elvonjam a figyelmüket. – Megőrültél? – folytatta Amy. – Mi lett volna, ha Hamilton nem bogozza ki időben a drótokat? Nekiütköztél a furgonnak, Dan! Nekiütköztél! A figyelemelterelés egy kevésbé veszélyes módját is kitalálhattad volna! Dan leeresztett, mint egy kilyukadt labda. Sötét arccal hátravetette magát az ülésen. – Te aztán értesz hozzá, hogyan ronts el egy jó napot! Az autóra némaság telepedett. Nellie felhajtott az autópályára, és elindult Johannesburg irányába. – Na kiscserkészek! – csiripelte. – Mi lenne, ha megünnepelnénk Alistair megmenekülését, Hamilton jófejségét, Dan kódfejtését, és azt, hogy ép bőrrel megúsztuk?! Lepjük meg magunkat egy vadiúj GPSszel! És egy kis kajával… – Szünetet tartott. Dan és Amy tovább duzzogott. – Tudtam, hogy odáig lesztek az ötletért. Keresek valami helyet.

Amy kibámult az ablakon, és a mellettük elrohanó száraz, sík vidéket nézte. – Kíváncsi lennék, hol van most. Mármint Alistair. – Láttam, hogy Hamilton súgott neki valamit, miután átállította a robbanószerkezetet – jegyezte meg Nellie. – Gondolom, elküldte tortillás chipszet sütni! Dan a fejét rázta: – Nem hiszem el, hogy Eisenhower képes lett volna áramot vezetni szegény öregbe! Amy lehunyta a szemét. Barbár egy terv volt. Lerántani a keménykalapot, és HOPP! Sírás fojtogatta. Valami felkavarodott a lelkében, de annyira mélyről jött és olyan sötét volt, hogy nem tudta volna meghatározni. – Én… a halálát kívántam. Dan. Még sohasem éreztem ilyet. Mi ütött belém? – Hé, gyerekek… – próbálta jobb kedvre deríteni őket Nellie. A fiú bólintott: – Elhiszem. Ez teljesen érthető. De tényleg. – Valóban? – kérdezte Amy. – Mert én egyáltalán nem értem. Bele kellene másznod a fejembe. Dan. Az agyam egy sötét verem, amit futóhomok vesz körül. – Tudom, miről beszélsz – mondta halkan Dan. – Néha én sem bírom ki a fejemben. Ki kell szállnom. – És hogy csinálod? – Máshová költözöm. Mondjuk a lábamba. Vagy a vállamba. De legtöbbször ide – mutatott Dan a mellkasára, és elpirult. – Tudom. Hülyeség. – Egyáltalán nem! – vigasztalta Amy. – Bárcsak én is képes lennék rá! – Ez nem olyasmi, ami kizárólag tőled függ. Vagyis valami mindig folyik odabent, ha akarod, ha nem. Neked csak el kell húznod a függönyt, és bekukucskálni. Amy felsóhajtott. Az ötlet annyira danes volt. Lehunyta a szemét, és az elmúlt néhány napra gondolt. Alistairre és a vadászatra. Danre és a testutazásra.

Elhúzni a függönyt… A futóhomok lepergett. Megnyugvás árasztotta el. Könnyezni kezdett. – Utálom magam! – háborgott. – Utálom, amit látok! – Miért? – kérdezte Dan. Nem szabad megnyugodni! – korholta magát a lány. – A megnyugvás gyengeség. A megnyugvás részvét. És a részvét bizalom. Senkiben se bízz! – Elegem van a hülye ötleteidből. Dan! – kiáltott fel. Öccse elmosolyodott: – Csak nem örülsz? Annak, hogy Alistair megmenekült? – Soha! – nyelte a könnyeit Amy. – Nem szabad örülnöm neki! Mindig megússza. Anyának és apának nem sikerült megmenekülniük, neki bezzeg igen. Ez igazságtalanság! Halált érdemelt volna! – Amy!? – döbbent meg a fiú. – Nem akarok örülni annak, hogy megmentettük Alistairt! – mondta Amy. – Ezzel elárultuk anya és apa emlékét. Dan bólintott. Hosszú hallgatás után szólalt meg ismét. – Hiába próbálsz tenni ellene, úgyis örülni fogsz neki, hogy életben maradt. Azt hiszem, anya és apa büszkék lennének rád. Ők tudták, mennyit ér egy ember élete. Ebben különböztek a többi Cahilltől. Meg a Madrigáloktól. Amy egy pillanatra elgondolkozott. Dannek igaza van. Annál nagyobb csapást, hogy valaki Madrigál, el sem tud képzelni. Ritkán – de tényleg csak nagyon ritkán – Amy legszívesebben megölelte volna Dant. De amikor legutóbb erre vetemedett, öccse lesöpörte a kezét, és a pólójára felírta, hogy ÉV, vagyis érintésvédelem! – Ezt honnan tudod. Dan? – kérdezte végül. – Még olyan kicsi voltál, amikor meghaltak. Tényleg emlékszel rájuk? – Nem a fejemmel – nézte Dan az elsuhanó tájat. – Hanem az egész lényemmel…

– Most forduljon balra… – utasította egy kedves hang a Yugo műszerfaláról. – Kösz, Carlos! – válaszolt Nellie vigyorogva. – Azt hiszem, hozzámegyek. Azt teszi, amit mondok. Minden zokszó nélkül. Nellie új GPS-e, amit Carlosnak nevezett el, elvezette őket Johannesburgig. A horizonton acélból és üvegből épült felhőkarcolók nyújtóztak egy óriási jogarra emlékeztető kecses és karcsú torony körül. Amy egy könyvbe temetkezett, és felolvasott belőle. Az út ennek köszönhetően kétszer olyan hosszúnak tűnt. – „Az Nl-es a Nyugati Elkerülő a várost körbevevő úthálózat része. Dél-Afrika legforgalmasabb útszakasza – olvasta Amy. – A Constitution Hillhez közeledve megláthatják a Hillbrow Towert, DélAfrika egyik legmagasabb épületét, ami a seattle-i Space Needle szerényebb változata.” – Bocs, Amy! – szólalt meg Dan. – Nem zavar, hogy már itt vagyunk? A forgalom közepén? Most már nem csak olvashatsz a toronyról. Amy mintha meg sem hallotta volna: – Keressük meg a Jan Smuts kijáratot! – Úgy hangzik, mintha Nellie egyik fiújának neve lenne – élcelődött Dan. A sofőr hátrahajolt, és egy tockost nyomott Dannek. – Én hű vagyok Carloshoz! Meg fogja nekünk találni a kijáratot. – „Smuts (ejtsd „szmútsz”) afrikai katonai vezető, és Dél-Afrika miniszterelnöke volt. Először még támogatta a faji megkülönböztetésen alapuló úgynevezett apartheid rendszert. De 1948-ban már ellene lépett fel – el is vesztette a választásokat.” El sem hiszem, hogy az őslakosokkal ilyen méltatlanul bántak! És ha ezzel egyetértesz, máris elnök lehetsz! – Szavazhattak volna a jó fiúkra is, ahogy mi tesszük Amerikában. Na, jó, néha mi is bakot lövünk… – Azért mi sem voltunk semmik! – vette át a szót Nellie. – Apámat, Pedro Gomezt kiűzték a külvárosba. Utálták, ha a mexikóiak az utcán gyülekeznek. Pedig csak arra vártak, hogy valamelyik farmer elvigye őket napszámba! A nagyanyám meg? Elköltözött délre. De csak addig

maradt ott, amíg meg nem látta az egyik kúton lógó táblát: „Csak színes bőrűeknek!” Azt sem tudta, hogy ő az-e. Gyomorforgató, hogy ezen egyáltalán el kellett gondolkoznia! Mit gondoltok, tökfilkók, minek volt annyi felvonulás meg tüntetés az ötvenes-hatvanas években? Dannek eszébe jutottak a tankönyvekben látott fotók, és a tévében sugárzott dokumentumfilmek, amikhez rendszerint Beatrice néni horkolása szolgált aláfestő zenéül. – Az embereknek elment az eszük – mondta végül. – Az őrültség egy állapot, amin nem lehet segíteni – ellenkezett Amy. – Ezt azonban gondosan megtervezték. Dél-Afrikában mindig volt faji megkülönböztetés, már a gyarmatosítások idején is. Az afrikai törzsek tagjai sötétedés után nem tehették be a lábukat a fehérek városaiba. Igazolványt kellett maguknál tartani, vagy mehettek a dutyiba. De az apartheid rendszer hivatalosan csak a negyvenes években kezdődött. Az embereket felcímkézték: fehérek, feketék, színes bőrűek és indiánok. A színes bőrű a félvérrel volt egyenlő. Csak a fehérek rendelkeztek szavazati joggal. A többiek olyan elkülönített területekre kényszerültek, mint a mi indiánrezervátumaink. Csak ők „bantusztánoknak” nevezték őket. Megvoltak a külön iskoláik, orvosaik s a többi… – totál alsóbbrendűség. A kormány a bantusztánokat különálló országokként kezelte, így a bevándorlási törvényekkel kordában tudták tartani az ott élőket. Külön buszon utaztak a fehérek, és külön buszon a sötét bőrűek. Csak a saját rasszodon belül házasodhattál. Dan szédülni kezdett. Az egész olyan hihetetlennek tűnt. Valahogy nem illett ahhoz, amit a kocsi ablakán kitekintve látott. De Amy mindig ragaszkodott a fényekhez. Színesek? – Honnan tudták megmondani, hogy valaki, mondjuk, színes? – kérdezte Dan. – Mi a csudát jelentett ez? – Tesztekkel – vont vállat Nellie. – Színmintákkal vetették össze az emberek bőrét. Mit tudom én! Az is előfordult, hogy két ember ugyanabból a családból más-más rasszba sorolódott. Ilyenkor aztán szét kellett költözniük. Az emberek persze lázadoztak, gondolhatjátok! Ott volt a sowetói diáklázadás a hetvenes években. A rendőrök gyerekeket mészároltak le. Csak úgy. Nelson Mandela? Csórikám harminc évig a börtönben sínylődött. Majdnem otthagyta a fogát.

– Mandela egy igazi nagymenő – lelkesedett Dan. A fiú felidézte magában a híradókból ismert férfi képét. Egy kedves, mosolygós bácsiét. – Akkoriban még nem volt az – hűtötte le Amy. – A kormány végre felébredt. A külföldieknek nem akaródzott befektetni Dél-Afrikába. A lázadások romba döntötték az országot. Az apartheid rendszernek befellegzett, de csak 1994-ben. Dan kibámult az ablakon. A gyomra felkavarodott. De nem az autózástól. Különböző fajtájú embereket különböző országrészekbe zsuppoltak… A rendőrök gyerekeket irtottak… 1994-ig?! Ez képtelenségnek tűnt. Munkájuk végeztével különböző bőrszínű emberek léptek ki az épületekből. Némelyik leszegett fejjel ment, mások fülükre tapasztott mobillal telefonáltak. Akár Amerikában is lehettek volna. A Yugo felpöfögött egy dombra, ahol Dan érdekes házakat látott. Tábla köszöntötte őket Constitution Hillen. Bal kéz felől egy csillogó, modern épület állt kiugró üvegtoronnyal a közepén. A bejárat melletti falon az Alkotmánybíróság felirat szerepelt különféle nyelveken és különböző színekkel. Nellie leparkolt, aztán Amyvel a masszív, faragott ajtóhoz sétált, közben Dan a jobb oldalon álló, vedlett falú, koszos épületeket bámulta. A két nagy házat elválasztó szögesdrót fölött rozzant őrtorony imbolygott. Az ember attól tartott, hogy egy erősebb szél elfújja. – Bocsánat, kisasszony – mondta egy férfi Amynek –, de Saka Zulu jóval a börtön építése előtt elhunyt. Itt nem találnak róla semmit. De természetesen szívesen látjuk, ha körül kíván nézni a múzeumban! – Gyere! – ragadta meg Amy Dan karját. Öccse követte őket. – Sirály! Egy múzeum a börtön árnyékában. Ráadásul egy rossz városban. Ez is jól kezdődik. – Pszt! – szólt rá Amy, amikor beléptek a barlangszerű, fényes előcsarnokba, aminek színes mozaikfalait rézsútos oszlopok tartottak. – Van itt egy könyvtár. Láttam a kiírást. – Hogy miii? – hőkölt vissza Dan. – Az ürge börtönt emlegetett, nem könyvtárat! Ja, bocs! Elfelejtettem, hogy a kettő ugyanaz.

Amy balra fordult, majd a táblákat követve végigment egy hosszú folyosón. Magas terembe jutottak, ahol egy széles csigalépcső kanyargott felfelé. – Segíthetek? – kérdezte egy világosbarna bőrű, őszes asszony. Egyszerű, fehér gyöngysora még jobban kiemelte mélybarna szemét. Amy azon tűnődött, hogy az apartheid rendszerben vajon a fekete vagy a színes bőrűek közé sorolták volna. Amikor rajtakapta magát, elvörösödött. – Üdvözlöm, é-én, Amy vagyok, e-e-ez itt az öcsém, Dan, ő pedig Ne-nellie. – Tudja, bennünket két dolog érdekel – vette át a szót Dan –, Saka Zulu és a fagyi. Hol kaphatunk? – Á, amerikaiak! Nagyon örülök! – nyújtott kezet mosolyogva az asszony. – Én Mrs. Winifred Thembeka vagyok, a könyvtáros. Nekünk elsősorban emberi jogokkal kapcsolatos anyagaink vannak. Fájdalom, de Saka Zuluról itt vajmi keveset találtok. Bár két év múlva lesz egy kiállítás. – Két év múlva? – bámult Dan. Mrs. Thembeka együtt érzőn bólintott. – Központi olvasótermünk a harmadik emeleten van, ha használni szeretnétek. Jégkrémet pedig a kávézóban kaphattok. – Köszönjük! – húzta Amy Dant a lépcső felé. A harmadik emeleten tágas olvasótermet találtak, és rengeteg könyvet. – Ez nem az emberi jogok központja? Akkor meg engedj el! – rázta le magáról Dan Amy kezét. – Most mit akarsz csinálni? Elolvasni minden Sakáról szóló könyvet abban reménykedve, hogy megtaláljuk a kulcsot? – Hátha szerencsénk lesz – ült le Amy egy számítógép elé, és beütötte Saka nevét. Nellie felsóhajtott: – Remélem, igazad lesz, Amy. Mer' a kis Mr. Fagyifej mond valamit. Szeretünk, meg minden, de nagyon úgy néz ki, hogy ebben a könyvtárban kell megöregednünk. Dan a szomszéd gép mellé telepedett, hogy megkezdje saját nyomozását. A billentyűzeten egy fényes brosúra hevert a Constitution

Hillről. Amikor félre akarta tolni, megakadt a szeme a címén: A Négyes szégyenteljes történelme. Szégyenteljes történelem. Ez ígéretesen hangzik. Olvasni kezdte magában: „Hogy megértsük a dél-afrikai emberek történelmét, elszánt dacolásukat az elnyomással, legjobb, ha az Old Fort Börtönnél kezdjük, amit Négyesnek is neveznek. Eredetileg Mentonville-nek hívták, 1893-ban épült egy dombon, amit később Hospital Hillnek neveztek el. Az erődöt évekkel később építették köré, amikor az angol uitlanderek (idegenek) megpróbálták megdönteni a búr kormányt. A börtönben kezdetben fehér rabokat őriztek. A Négyest, vagy ahogy emlegették, az Őslakosok börtönét kizárólag feketék számára építették. A börtönőrök kiverték a rabok fogát, és nyakláncot csináltak belőle. 356 elítélt számára épült, de hamarosan 1100-an szorongtak benne. A bentlakók gyakran bandaharcokat vívtak egymással. A vízöblítéses vécét 1959-ig nem ismerték. A sztrájkoló bányászok, a képtelen apartheid-törvények áldozatai, az igazolvány ellenzők, az 1976-os sowetói diáklázadás elítéltjei – mind a Négyesben kötöttek ki, miképpen a kongresszusi mozgalom hősei is, beleértve Nelson és Winnie Mandelát, Albertina Sisulut és Oliver R. Tambot.” Dan abbahagyta az olvasást. Így bántak az emberekkel az apartheid rendszerben. Mennyi életet oltottak ki a Négyesben! Négyes. Dannek eszébe jutott a Saka-képeslap: BIMRSESOSEIM GEKK #4 – Amy! – kiáltott fel. – A négyes! Emlékszel?! A név után, amit dekódoltunk! Négyes, ez a másik neve a Régi Börtönnek! Amy áthajolt az asztalon: – Constitution Hill, Négyes! Ez az. Dan! Dan folytatta az olvasást, de most már hangosan: | „A hírhedt börtönben sok történelmi személyiség megfordult: például az indiaiak sorsának jobbításáért küzdő Gandhi, vagy a haditudósítóként dolgozó Winston Churchill a Pretoriába való átszállításáig. Bár Churchill a Londontól Ladysmith-ig Pretorián át és a Ian Hamilton menetelése című könyvében sokat emlegeti a búr háborút,

de a Négyesről írott eddig ismeretlen magánlevele csak nemrégiben bukkant elő Pretoriában. A legtöbb dokumentumot azonnal ellopták, csak egyetlen levél maradt fenn, ami a néhai Grace Cahill hagyatékából került a Constitution Hill könyvtárába…” Dan elhallgatott. A harmadik emeletre néma csönd borult. Mintha még a számítógépeket és a légkondicionálót is kikapcsolták volna. – Grace… – suttogta. – Dan… – szólalt meg Amy. – A második név. A másik Gekk testvér neve. Emlékszel, hogyan dekódoltuk? – Church Hill – felelte a fiú. – Churchill! – Eggyel több h van benne a kelleténél. Figyelhettek volna – mondta Nellie. – Churchill Cahill volt – állapította meg Amy. – Egy Lucian. – És a dokumentum Pretoriából származik! A Menetelés Pretoriába városából! – folytatta Dan. – Irina idézete arra utalt, hogy hol volt a dokumentum. De Grace megelőzte. Dan beütötte Winston Churchill nevét a számítógépbe. Megjelent a találatlista. Dan kiválasztotta Mrs. G. Cahill adományát, és rákattintott a KÖLCSÖNZÉS gombra. A képernyő hirtelen kékre váltott, és egy felirat jelent meg rajta: BIZALMAS ANYAG NEM KÖLCSÖNÖZHETŐ

15. fejezet Dan szabadalmaztatott, én csak egy aranyos, érdeklődő kisfiú vagyok-nézése mindig eredményre vezetett. – Megnézhetnénk azt a Churchill-dokumentumot? – kérdezte Mrs. Thembekát Oscar-díj-esélyes, ártatlan mosollyal. – Csodálatos lenne megérinteni a levelet, amit Churchill saját kezűleg írt! Amyhoz fordult segítségért, de a lány nem is figyelt rá. Beletemetkezett egy Churchill-életrajzba, amit az előbb talált. Mrs. Thembeka telefonja csörögni kezdett. Az asszony megfordult, hogy fölvegye. – Nagyon sajnálom, drágám, de a bizalmas anyagainkra nagyon szigorú szabályok vonatkoznak. Bocsássatok meg! – Legalább megpróbáltad – vigasztalta Nellie. Mrs. Thembeka az irodájában állt, háta mögött iratszekrények sorakoztak. Dan biztos volt benne, hogy a levélnek ott kell lennie. Szétnézett, hogy mivel tudná elterelni a könyvtáros figyelmét. Szeme megakadt az iratszekrény fölött lógó bronztáblán: A Constitution Hill Könyvtár hálásan köszöni nagylelkű támogatóinak a közművelődési mozgalomban nyújtott segítségüket! *** Ruth Aluwani Oliver Bheka Piet Broeksma Grace Cahill – Amy, nézd! – kiáltott fel Dan. – Mindenhol a nagyiba ütközik itt az ember! Mrs. Thembeka Dan felé fordult. Valamit mondott a telefonba, aztán gyorsan letette. Kilépett az asztala mögül.

– Ti ismertétek Grace Cahillt? – nézett végig a gyerekeken könnyes szemmel. – Tudhattam volna! Szakasztott úgy néztek ki, mint ő. – Tényleg? – kérdezte Dan. Imádta a nagyanyját, de Grace-nek ősz hajszálai és ráncai voltak… – A szemed tisztára az övé. Te pedig… – fogta meg Mrs. Thembeka Amy kezét. – Bizonyára az ő szeretett és sokat emlegetett unokája vagy. Üljetek le, kérlek! – mutatott egy kanapéra és egy székre, aztán becsukta az iroda ajtaját. – Rettenetesen lesújtott nagyanyátok halálhíre, tudjátok, barátok voltunk. De hogyan kerültetek ide? Robert segített. Dan Amyre nézett: – Ööö, mi nem ismerünk semmiféle Robertet. Mrs. Thembeka kivett a fiókjából néhány régi fotót, és az egyiket feléjük nyújtotta. – Látjátok? Ez ő… tíz évvel ezelőtt. A fényképen Grace és Mrs. Thembeka egymásba karolva állt egy színház előtt. A homlokzaton néhány szó látszódott:…írta Athol Fugard. Grace bőre egészen barna volt, közelített Mrs. Thembeka bőrszínéhez. – Mint két nővér – jegyezte meg Amy. Mrs. Thembeka felnevetett. – Talán azok is voltunk! De lelki rokonok egészen biztosan! Dan megfordította a fotót, a hátoldalán megfakult írást talált:

Lemur nappal… Aloé este… Kellemes kalandok és kedves barátok Továbbadta a fotót Amynek. A lányt sírás fojtogatta. – Lemur… Ez biztosan a Repülő Lemur, Grace magánrepülőgépe. – Egész délután repkedtünk! Ó, mennyire szerette azt a repülőt! Szváziföld, Banhine Nemzeti Park Mozambikban, tankolás… – De hogy kerül ide az aloé? – Játékos utalás a darab címére, amit együtt láttunk. Az aloé tanítása. Az aloé a legmostohább körülmények között is megél: kibírja az égető napot, a hónapokig tartó aszályt. Ez a növény a dél-afrikai emberek

szimbóluma, akik túlélték az apartheid rendszert. Néhány aloéfajnak gyógyító hatása is van. Grace szerette ezt a darabot. – Hogyan ismerték meg egymást? – Tagja volt a könyvtár felvételi bizottságának, akik elbeszélgettek velem – mondta Mrs. Thembeka halkan. – Tapasztalt ügyintézőt kerestek, de Grace nagyon fontosnak tartotta, hogy az illető az emberi jogok szenvedélyes híve legyen. Én azóta harcoltam, hogy az unokaöcsém, Vuyo… aki sowetói diák volt… Volt. Mrs. Thembeka hangja elcsuklott, Dannek pedig eszébe jutott, amit Nellie mondott a sowetói lázadásról. A rendőrök gyerekeket mészároltak le. El kellett fordítania a fejét. – Átnézhetem ezeket? – kérdezte Amy a fotókra mutatva. – Természetesen, kedvesem. – Míg a lány izgatottan magához vette őket, Mrs. Thembeka kihúzott egy újabb fiókot. – Néhány hónappal ezelőtt kaptam egy telefonüzenetet Grace-től. A hangja erőtlennek tűnt ugyan, de sejtelmem sem volt, hogy haldoklik. A Churchilldokumentum miatt aggódott. Azt kérte, hogy katalogizáljam, és gondoskodjak róla, hogy kizárólag tudósok és az ő közvetlen leszármazottai férhessenek hozzá. Persze szigorú személyazonosítási procedúra után. – Mrs. Thembeka vállat vont, és zavartan pislogott. – Nagyon különös kérés volt, ilyen még nem fordult elő. Őszintén szólva, nem hiszem, hogy egyetlen könyvtár is belement volna ilyesmibe. Ám Grace ragaszkodott hozzá. Mivel annyi mindent köszönhettünk neki, a vezetőség jóváhagyta a kérését. Ezért, sajnos, akármennyire is nehezemre esik, azt kell kérnem, hogy igazoljátok ma… – Diákigazolvány jó lesz? – kotorászott Dan a zsebében. Kihúzott belőle egy gyűrött Mars-papírt, egy madzagot, egy cseresznyés Starbustot, néhány azonosíthatatlan műanyag izét, végül apja ausztráliai útlevelét. Egy pillanatra pánikba esett, hogy nincs meg az igazolvány, de aztán észrevette az útlevélből kikandikáló sarkát. Kinyitotta az útlevelet, és az asztalra tette. Diákigazolványa az egyik belső oldalhoz ragadt. Ahogy óvatosan lehámozta róla, előbukkant alóla apja útlevélképe és álneve: Roger Nudelman. – Tessék! – nyújtotta Dan az igazolványt. Mrs. Thembeka azonban az útlevelet bámulta elkerekedett szemmel: – Nudelman?! Hogy került hozzád Nudelman útlevele? – Ja, ez nem az igazi ne… – kezdte Dan.

Amy az asztal alatt rátaposott a lábára. Már éppen lendült volna a keze, hogy visszakézből odasózzon neki, amikor elkapta a lány pillantását: Nem ismeri apát, és ennek bizonyára megvan az oka. – Ez az én… akarom mondani ez a hónap talált tárgya! – rögtönözte Dan. – A reptéren volt, a földön. Mintha Mrs. Thembeka megborzongott volna: – Jobban tennéd, ha megsemmisítenéd. Ha meg véletlenül Mrs. Nudelmanét is megtaláltad, semmisítsd meg azt is. Bár lehet, hogy az sem segítene. Annak a két megátalkodott gyilkosnak gyerekjáték új útlevelet hamisítani.

16. fejezet Gyilkos? Megátalkodott? Itt valami félreértés lesz. Az útlevélen szereplő név nem volt ismerős Amynek, mindössze különösnek találta. Lehet, hogy apa véletlenül egy dél-afrikai rosszfiú nevét választotta? Amy Danre nézett, de az öccse a fotót bámulta: – Én… én nem hiszem, hogy… – dadogta. – Őszintén megvallva, el sem tudom képzelni, miként került ez az útlevél a reptér padlójára – mondta Mrs. Thembeka, miközben kinyitotta az irattartót. – Ha jól tudom, a Nudelmanok ausztrálok voltak, de puszta szórakozásból bejárták az egész világot. India, Indonézia, Dél-Afrika… India, Indonézia, Dél-Afrika… Amelia Earhart nyomait követve Arthur és Hope ugyanezt az utat járta be. – Mit követtek el? – faggatta a nőt Nellie. – Most nem részletezném, de brutális bűncselekményeket, látszólag minden ok nélkül. Házakba törtek be, ott embereket koncoltak fel. Hála az égnek, évek óta nem bukkantak fel! Abban reménykedtem, hogy meghaltak, de tessék, most megint itt vannak! – vette ki Churchill levelét az iratszekrényből Mrs. Thembeka, és az asztalra rakta: – Lemásolhatjátok, de csak saját használatra. – Visszatérve a… – kezdte Dan. Amy majdnem felnyársalta a szemével, így inkább nem folytatta. Félreértés. Ennyi. Tiszta sor. – Köszönjük! – hálálkodott Amy. – Lefénymásoljuk.

Dan kirohant az épületből. Egész testében remegett. – Várj! – kiáltott utána Amy borítékkal a kezében. Nellie gyorsan utolérte: – Kisöreg, te remegsz – tette Dan vállára a kezét.

– Tudom – sóhajtott fel a fiú. – Azért, mert… az a nő… legyilkosozta őket. – Öreg már, rossz a látása – nyugtatta Nellie. – Ha akkora barátok voltak Grace-szel, tudnia kellett, hogy nézett ki apa, nem? – Mondtam már, hogy öreg – mondta Nellie. – Ebben a korban az emberek nem mutogatnak képeket a felnőtt gyerekeikről. Ez olyan fiatal anyukás dolog. – Tehát… apa egy hírhedt rosszfiú nevét vette kölcsön az útlevelében? – kérdezte Dan. – De miért? – Lehet, hogy nem ismerte – szólt közbe Amy. – Roger Nudelman. Mintha apa fejéből pattant volna ki. Emlékszel Oscar Schmutzra, a piszkos körmű varázslóra? Dan a fejét rázta: – Nem. Amy mélyen öccse szemébe nézett: – Milyen emlékeid vannak róluk, Dan? Apáról és anyáról? – Jóformán semmilyenek – felelte könnyes szemmel. – Dan, gondolkozz! – erőltette Amy. – Azt mondtad, nem a fejeddel emlékszel rájuk, hanem minden porcikáddal. Mik azok az emlékek? A fiú nehezen lélegzett. – Apróságok. Forró csoki a fehér konyhaasztalon. Altatódalok. Mosodaillat. Ölelő, nagy karok… – Amikor kétéves voltál, véletlenül meghallottam, amint apa azt mondja anyának: szeretném megérni a negyvenharmadik évemet. Addigra Dan nyolcéves lesz, és ha én meghalok, akkor is emlékezni fog rám. Nem gondolták, hogy hallom. Nagyon megrémisztett. Anya megrótta apát, hogy ne legyen morbid, amit pedig ezután mondott, azt sosem felejtem el: „a kisgyerekek az ember szívére emlékeznek, Arthur”. Mivel én úgy értettem, hogy az ember színére, ezért egy évig mindig melléd raktam apa színes pulcsiját, oké, aztán rájöttem, mit mondott valójában. De csak ma értettem meg egészen. Arra emlékszel. Dan? Arra, amire anya célzott? – Az olyan emberek, mint a ti szüleitek, nem képesek ilyen szörnyűségekre – jelentette ki Nellie kedvesen. – Irináról végül kiderült, hogy jó szíve volt – mondta Dan. – Mégis nagyon rossz dolgokat is elkövetett.

Amy Dan vállára rakta a kezét: – Irina túl későn találta meg magában a jót. Apa és anya el sem veszítette. – Ez igaz. Mehetünk? – nyugodott meg Dan. Az autóhoz tartva Dan kihajtotta a Churchill-levél másolatát. Amy átkarolta Nellie-t. Bízott benne, hogy öccse túlteszi magát a dolgon. És remélte, hogy ő is.

A parkolóba érve Dan a hátsó ülésre terítette a fénymásolatot: – Ezt nézzétek! – mondta csodálattal a hangjában.

– Ez aztán a nagy segítség! – fanyalgott Dan. – A H. Hill, biztos a Hospital Hill – mondta Amy a Churchilléletrajzot bújva. – Ez volt a Constitution Hill régi neve. – És Churchill utálta. Eddig semmi meglepő – vont vállat Nellie. – Azt írják, hogy innen szállították át az Állami Iskolába, Pretoriába – olvasta tovább Amy. Dan bólintott: – Talán ott írta ezt a levelet. Ami egészen addig ott is maradt, amíg Grace a Constitution Hillnek nem adományozta. Amy folytatta az olvasást. – Oké. A pretoriai iskolát börtönnek használták. Churchill átmászott a három méter magas falán, és megszökött, aztán elrejtőzött egy witbanki bányában. Ott bujkált, amíg fel nem kapaszkodott egy katonai teherautóra. Minden stimmel a levélben. Dan közelebb hajolt: – És mit szólsz a vershez? A kőműves téglát téglára rak, És abból lesz a tégla téglalap. – Első ránézésre egy angolszász bökversnek tűnik. A szabadkőművesekre utalhat? – Vagy inkább a „bebörtönzött” kőművesekre? Ugyan már, Amy! – akadékoskodott Dan. A lány a levél tetejére nézett: – Ki lehet az az M. C.? – Biztos valami Cahill! – kiáltott fel Dan. – Lehet, hogy ezt a levelet az ükanyánknak írta. Mi is volt a keresztneve? – Nem – mondta Amy fel-alá sétálva. – Oké, vegyük át még egyszer! A reptéri fickótól megkaptuk a kódot, ami alapján ide találtunk. Valahogy kapcsolódik ő is ehhez az egészhez. Grace itt hagyott számunkra egy titkos levelet, amit Pretoriában loptak el, és amit egy Cahill írt. A Holtok abban a tudatban élnek, hogy Dél-Afrikában egy Tomas-kulcsot rejtettek el, és… – Igen! És Churchill megtalálta! – vágta rá Dan. – Ezt akarta nekünk üzenni Grace. Lehet, hogy a kulcs titkát Churchill magával vitte a sírba. Nézzük csak, miként zárja levelét az Öreg Winnie! – „a witbanki bányák – olvasta Amy –, ahol rájöttem egy kulcsfontosságú dologra.”

A lány megszédült. Grace megint a síron túlról beszélt hozzá – ő vajon tudta, hol a kulcs? Nellie bevágódott a kocsiba, és az új GPS-én kezdett el pötyögni. – Carlos, szívem, vigyél el bennünket Witbankbe!

Sajnos az út a vártnál hosszabbnak bizonyult. A várost ugyanis időközben átkeresztelték Emalahleni-nek, és erről Carlosnak senki nem szólt, mint ahogy arról sem, hogy jobban tenné, ha inkább légkondicionáló lenne. Dan szerint ez volt a legnagyobb probléma. A benzinkútnál kapott útbaigazítás után elindultak az elhagyatott bánya, Churchill egykori búvóhelye felé. Amy természetesen megint felolvasott. Méghozzá megállás nélkül. „…Witbank, amit egy gazdag bányászati lelőhelyen építettek, brit szimpatizánsok lakóhelye volt. Churchillt az Állami Iskolából való vakmerő szökése után ők bújtatták…” – Ez még azelőtt volt, hogy… híres, hájas ürgévé változott – szólt közbe Dan. – Anglia miniszterelnökévé – pontosított Amy. – A második világháború idején. Nellie leparkolt. A közelben apró ház állt, azon túl egy földhányásokkal tarkított, kiszáradt mező feküdt. Besétáltak a nyitott ajtón. Odabent egy csontos arcú, vékony férfit találtak, aki, ceruzáját a füle mögé dugva, épp egy tinédzserrel sakkozott. Amikor a fiú megfordult, Amy dadogni kezdett. Magában. Erre egyedül csak ő volt képes, és egyedül az öccse vette észre. Ez kizárólag olyan fickók előtt történt meg, amilyen ez a srác. Barna haja és karamellszínű szeme volt. Dan barátjára, Nick Santosra hasonlított, aki az összes hatodikos lányból makogó idiótát csinált amikor rájuk nézett – még mondta is, hogy „figyeld, mindjárt makogó idiótát csinálok belőlük”, és úgy is lett. Csak ez a fiú valamivel idősebb volt. – Vadító ez a srác – suttogta Nellie.

– Te is kezded? – sziszegte Dan. – Sakk-matt – mondta Mr. Szívdöglesztő. – Zseniális! – lelkesedett Amy. – Ööö, meg tudnák mutatni Churchill búvóhelyét? – kérdezte Dan. A férfi morogva tápászkodott fel a székéből. – Ott van hátul. Megtaláljátok a táblát. Segítenél nekik, Kurt? Holnap, ha visszajöttél a kóruspróbáról, lejátsszuk a visszavágót. A fiú rájuk mosolygott. Vagyis leginkább Amyre. – Bocs, de a szíve Ian Kabráé – szólt oda Dan, de amikor Amyre nézett, belátta, hogy téved. Ian ebben a pillanatban nem létezett a lány számára. Kurt mintha egy kicsit zavarba jött volna. – Erre – állt fel a székről mind a két méterével. Amy nézte, ahogy az ajtóhoz vonul. – Churchill ebben a bányában rejtőzött el a búrok elől, amíg ki nem csempészték egy teherautóval. – Hagyott maga után valami üzenetet? – kérdezte Dan. – Tudod, leveleket, amiket a bányában írt? Mondjuk, térképekkel kiegészítve… Kurt Danhez hajolt: – Látszik, hogy érted a lényeget. Tudod, amit a történelemkönyvekben írnak, az mese habbal. – Erről van szó! – játszotta tovább a szerepét a fiú, és megpróbált közben nem komplett hülyének tűnni. – Egy óriási hazugság. Tudtam én! – Ha-ha-hazugság? – dadogta Amy. – Churchill kettős ügynök volt – suttogta Kurt. – Ezért jött DélAfrikába. Nem riporterkedni. Hanem megtalálni a titkot. – A búroknak is kémkedett? – kérdezte Nellie. – Valaki másnak – mondta Kurt. – Valami csoportnak. Jelet hagyott egy rongydarabon, amit odabent megtaláltunk. Két kígyó egy karddal, és egy nagy L betű. Nem sikerült megfejtenünk. De keresett valamit, az biztos. És üzeneteket váltott a társaival a tárnákban. Tudom, mert a falon is hagyott egyet. Dan Amyre pillantott, és tudta, hogy egyre gondolnak. L mint Lucian. – Mi volt az üzenet? – kíváncsiskodott tovább a lány.

Kurt vállat vont. – Még kiskoromban láttam. Akkoriban sokat gyakoroltam az éneklést a föld alatt, ahol senki sem hallja. – Amyre mosolygott. – Félénk srác voltam. – Hol van az a fal? – kérdezte Dan. – Megnézhetjük? – Asztmás vagy. A bányák porosak – figyelmeztette a lány. – Ahogy a szöuli bánya is az volt. Mégsem lett kutya bajom! – Ott van! – mutatott Kurt egy rozoga viskóra, ami egy elkerített területen állt, és ahová a tábla szerint tilos volt belépni. – Történt már néhány baleset abban a bányában. Elég egy rossz mozdulat, és beomlik. De tervezik, hogy újra feltárják. – Vagyis… nem mehetünk le? – kérdezte Dan. – Hacsak nem akarjátok élve eltemetni magatokat – felelte Kurt. Danre kacsintott, aztán Amyhez fordult. – Tudsz sakkozni? – Ki-ki-kicsit – dadogta Amy. Tökéletes. Dan el sem hitte, hogy ilyen szerencséje van. – Nagyon jól játszik! Péppé ver sakkban! – dicsérte a nővérét. – Elfogadom a kihívást – flörtölt a lánnyal Kurt. Dan hitetlenkedett. Ennek a srácnak tényleg bejön Amy? A lány fülig pirulva követte a fiút vissza a házba. Dan pedig lassan elindult. Az elhagyatott bánya felé.

17. fejezet – Te megőrültél?! Dan megpördült. A lemenő nap fényében úgy tűnt, mintha csak Nellie árnyéka közeledne felé. Trendi frizurájával olyannak látszott, mint egy emberbe oltott mini sztegoszaurusz. – Kurt kacsintott – mondta Dan. – Ezzel jelezte nekem, hogy felőle rendben. – Te tényleg megőrültél. Amyre kacsintott, mert tetszik neki. Nővéred egy nagy dél-afrikai sakkdémon fogságába esett! Dan visszanézett a válla fölött. Az ablakon át látta, ahogy az idősebb férfi a tűzhely mellett fecseg, míg Amy és Kurt sakkozik. Amikor nem a táblát bámulták, lopva egymásra pillogtak. – Nagyon jól elvannak. A srác eltúlozta a dolgot. Nem olyan veszélyes az a bánya. Legfeljebb biztosítási szempontból kockázatos egy kicsit. – Tudod te egyáltalán, mit jelent ez? – kérdezte Nellie. – Nem – vetette oda Dan. – De hé, ez itt van a tizennyolcadik század óta, nem? Nellie elgondolkozott. Aztán a hátizsákjáért nyúlt, és kivett belőle egy elemlámpát. – Tessék! De ha meghallom, hogy egyetlen kavics is kilazul, kirángatlak onnan biztonsági okokból. Na kukkants be a lyukba, de nekem le ne ess! Ha találsz valamit a falon, segítek leírni. Ha nem, így jártunk. Már itt sem vagyunk. Vetted az adást? Dan megragadta az elemlámpát; – Csodálatos vagy, Nellie! – Nekem mondod? Na siess! Dan a kaliba mögé futott. Az elkerített terület közepén egy lyuk tátongott, aminek a széléről foszlott kötéllétra lógott a mélybe. Dan nagyot nyelt: – Muzeális darab… Nellie átkukucskált.

– Oké, jöhet a B-terv. Te hajolj fölé, én majd fogom a lábad. Igyekezz! – Megyek már – szólt Dan megcsappant lelkesedéssel. Eszébe jutott, hogy legutóbb, amikor az ausztráliai Coober Peddyben egy bányába merészkedett, mérges pókokkal és halálos marású csúszómászókkal volt összezárva. Most nem kell lemásznod. Csak egy kicsit lekukucskálsz – biztatta magát. Nagyot nyelt, és négykézlábra ereszkedett a lyuk szélén. Bekapcsolta a zseblámpáját, és érezte, ahogy Nellie megragadja a bokáját. A lyuk pont egy emberre volt méretezve. A falak olyan csúszósak voltak, mintha lelakkozták volna őket. A kötélhágcsót láthatatlan szellők himbálták, a vége eltűnt a semmiben. Mintha a rothadás fanyar bűze csapta volna meg az orrát. Bűzös witbanki bányák… Ahogy Churchil is írta. – Látsz valamit? – suttogta Nellie. – El ne engedj! A sziklafal érdes volt és lyukacsos, a szemben lévő oldalon repedés futott végig. Dan először írásnak hitte a vékony párkányon összegyűlt sódert. – Hallok valamit! Siess! – figyelmeztette Nellie. Semmi. Dan felsóhajtott. Túl sötét volt, és túl kevés az idejük. – Sugározz fel, Scotty! – idézett Dan egy klasszikust, Kirk búcsúszavait az Űrszekerekből. Aztán elakadt a szava. Lámpája fénye épp az alatta lévő falra esett. Másfél méterre tőle kőbe vésett sorokat vett észre. – Várj! Megvan! Engedj egy kicsit lejjebb! – kiáltotta Dan. – Látok valamit! Ahogy Nellie előrearaszolt, Dan lejjebb csúszott a nyílásban. A lyuk széléről kavicsok potyogtak a mélybe – és elnyelte őket a némaság. Hiába fülelt. Dan nem hallotta, hogy földet értek volna. Hunyorogva próbálta minél jobban megvilágítani a szavakat. De hiába, képtelenség volt elolvasni. Kopírozás. Ez a megoldás. A következő pillanatban Dan kint volt a lyukból.

– Figyelj, Nellie, vissza kell mennem, de most viszek magammal papírt és ceruzát is. Találtam egy üzenetet, le akarom kopírozni. – Most már biztos vagyok benne, hogy őrült vagy. – Sakk-matt! – kiáltott fel Amy a kunyhóban. Az öreg felnevetett, a fiú játékosan morgott. – Még van időnk – mondta Dan. – Visszavágót fog kérni. – Honnan veszed? – Férfivirtus. Nellie felsóhajtott. Dan hátizsákjából ceruzát és noteszt vett ki. A noteszből kitépett egy lapot. – Itt van, de iparkodj! Nem volt könnyű feladat egyszerre fogni a lámpát, a ceruzát és a papírt. – Szükségem van pótpapírra és pótceruzára. Arra az esetre, ha elejteném valamelyiket… Nellie idegesen pislogott Danra, de kitépett néhány újabb lapot, és előkotort két másik ceruzát. Dan zsebre vágta a pótírószereket, és foga közé szorította az elemlámpát. Egyik kezében lapot, a másikban ceruzát tartott. – Hemben, ehesz he! – mondta. Lehasalt a lyuk elé. Borzongva hallgatta a teste alól kipergő, lehulló kavicsokat. Balra csúszott, amíg meg nem érintette a sziklát. – Ih! – dünnyögte a fiú, és elkezdett lejjebb ereszkedni. – Mindjárt, haver, csak találtam valami ragacsosat a táskádban, és le akarom törölni a… – válaszolt Nellie. Egy morajló robbanás, és Dan alatt hirtelen beszakadt a föld. Érezte, hogy zuhanni kezd. Néma sikolyra nyitotta a száját, és már hullott is alá, a sötétségbe.

– MEGVAGY! – ÁÁÁ! – Dan azt hitte, tőből kiszakadt a bal lába. Nellie-nek az utolsó pillanatban sikerült elkapnia a bokáját. Kezéből kiestek az

írószerek, szájából kihullott az elemlámpa, ami zuhanása közben rövid lézershow-t produkált az aknában. – Mindjárt felhúzlak! Dan ösztönösen tapogatni kezdte a falat. Valami gyökeret keresett, amiben megkapaszkodhat. A fal kemény volt, tele apró repedésekkel. Nem. Ezek nem repedések voltak. Vésetek. – Megvan! Itt vagyok az üzenetnél! – Túl nehéz vagy! – panaszkodott Nellie. – Egy másodperc! Csak egyetlen másodpercet kérek! Zsebéből kihúzta a pótírószereket. A papírt a falhoz nyomta, és satírozni kezdett a ceruzával. Amikor biztos volt benne, hogy az utolsó betűt is lemásolta, a lapot begyömöszölte a zsebébe. – Oké, most már kihúzhatsz… – Hórukk! – veselkedett neki Nellie. Dan érezte, hogy emelkedni kezd. Csak túl lassan. A tárna megremegett. Hajába és nadrágszárába kavicsok hulltak. – Húzz erősebben! Mindjárt beomlik! – Olyan erősen húzlak, ahogy bírlak! Dan zajokat hallott. Emberi hangokat – Amyét, Kurtét és az öregét. Érezte, hogy továbbemelkedik. Megpróbálta megtámasztani magát a falon, de amikor hozzáért, kisebb földindulást idézett elő. – Hoppá! – hallotta Kurt hangját, aki egyetlen rántással kihúzta a lyukból. Dan köhögni kezdett. – Hrh… Hrh – légzése asztmás zihálássá torzult. Zörgött, mint egy összegyűrt papírdarab. – Hozzátok be! – javasolta az idős férfi. Asztma. Néha, az ehhez hasonló vészhelyzetekben, az adrenalintúltengés is előidézheti. Ahogyan Szöulban is. De az asztma kiszámíthatatlan. Dan most úgy érezte, mintha valaki egy rongyot szorítana a szájára és az orrára. Bevitték a házba, és a kanapéra fektették. – Rágcsáld el! – nyújtott Kurt egy cső alakú, kaktuszlevélre hasonlító növénydarabot, aminek a belsejéből fehéres folyadék

szivárgott. Az állaga kásás volt, íze kellemes. Amy ott ült mellette, amíg meg nem szűnt a fulladása. Csak azután esett neki. – Hogy csinálhattál ilyen őrültséget?! – rivallt rá, majd Nellie-re meredt: – És te – te azért vagy itt, hogy vigyázz ránk, és nem azért, hogy Dan hülyeségeihez asszisztálj! – De… – kezdte volna a fiú. Amy azonban nem engedte szóhoz jutni. – Nem fogtad még fel, Dan? Nekünk egymáson kívül senkink sincs! – Me-megtaláltam Churchill üzenetét! – bökte ki végül. – Micsoda? – kérdezte Kurt. – Micsoda? – szajkózta Amy. Dan kivette a zsebéből a lapot. – A tárna falán találtam! – Az extárna falán – javította ki Kurt. – Ma már csak egy nagy szemetesgödör kavicsokkal és földdel. – Egy szemetesgödör! – visszhangozta Amy. A fiú elvett egy elemlámpát az ablakpárkányról, és kivilágított vele a besüppedt földre. – Az mind a nyakamba szakadhatott volna? – kérdezte ijedten Dan. – Most már ne is gondolj rá, barátom. Lássuk a levelet! – sürgette Kurt. Dan Amyre nézett. – Mi az? Nem ismétled meg, amit mondott? – Ám mielőtt nővére válaszolhatott volna, a fiú már ki is hajtotta a másolatot az asztalon:

Dan némán bámulta a lapot, és újra meg újra átolvasta. – WLSC… – mondta Kurt. – Winston Leonard Spencer-Churchill! – fejtette meg Amy. – Micsoda összmunka! – jegyezte meg Dan, mire a lány megint elpirult. Az öreg elégedetten vigyorgott. – Nézzenek oda! Nem is tudtuk, hogy abban a tárnában is bujkált. – Én tudtam – motyogta Kurt. – De… mit jelent ez? Ez egy sületlenség. Mintha egy őrült írta volna. – A számból vetted ki a szót – helyeselt Nellie. – De ki bírná ki ép, ésszel egy sötét lyukban? Kurt felkacagott: – „Alyak vas”?! Churchill megkattant. Őrültség. Sületlenség. Dan az egyetlen logikus dolgot tette, amit ebben a helyzetben lehetett.

– Igen, igazatok van – vette fel a papírt. – Egy nagy marhaság. Felejtsük el, hogy egyáltalán láttuk! Amy és Nellie tátva maradt szájjal bámulták, ahogy Dan apró fecnikre tépi a titkos üzenetet.

18. fejezet Amy alig tudta elhinni. Valami történt Kurt és közte. Nem tudta megmagyarázni, hogy mi. Igen, sakkoztak. De ennél sokkal többről volt szó. Mintha az érzelmi akkumulátorát valaki töltőre rakta volna. Hetek óta most tudott először a kulcsvadászaton kívül másra is gondolni. Aztán pikk-pakk, indulniuk kellett. Elbúcsúzni sem tudtak rendesen. – Sok szerencsét! – mondta Kurt. De Amy a búcsúzás percében semmi szerencséset nem talált. Aztán ott volt Dan, aki szétszaggatta az üzenetet. – Hogy tehetted?! – vágta a fejéhez, miközben Nellie egyre messzebb hajtott a witbanki bányától… és Kurttől. Öccse hitetlenkedve nézett rá. – Most komolyan, Amy, nem gondolod, hogy csak azért, mert széttéptem… – Tudom, tudom! Megjegyezted! – vágta a fejéhez Amy. – Dan Cahill Mentális Gimnasztikai Show-jának újabb előadása! De most nem erről beszélek! Hanem arról, hogy lemásztál a bányába! Meghalhattál volna! Már megint… – Megtaláltam valamit, amit száz év óta senkinek sem sikerült. Nem kellene inkább megköszönnöd? – Azzal a két ürgével is sikerült elhitetnie, hogy az üzenet egy nagy sületlenség – védte meg Nellie. – Te sem vagy jobb Dannél! – vágott vissza Amy. Dan feltartotta az ujját. – Winston Churchill egyszer azt mondta: Háború idején oly féltett kincs az igazság, hogy a hazugságok testőreivel kell védelmezni. – Ezt meg honnan veszed? – kérdezte Amy. – Ott van kinyitva a könyved – mutatott Dan az ülésre. – Churchill a titkos üzenetek mestere volt. Kémekkel dolgozott. Fejembe véstem a kis kódját, picim!

Az egyik Nellie-től kapott lapra felírta a bányában talált üzenetet: GÁT MOS, A KUTOR ELSÓZ BÉN, NA, FÖLD! ALYAK VAS. – Ó, ÖSSZEKEVERT SZAVAK! SEMMI G.Ú.N.Y. NINCS E SOROKBAN! WLSC 29.08634! 3/.328/7 – Churchill sem őrült nem volt, sem részeg. Lefogadom, hogy jelent valamit! – bizonygatta Dan. Amy a szavakra meredt: – „Alyak vas”? Ráadásul elipszilonnal?! – Ha így megy tovább, esküszöm, megveszem nektek az Egy őrült naplóját! – pirított rájuk Nellie. – Jó, jó, tudom, hogy elsőre őrültségnek hangzik, de gondoljuk végig! Lehet, hogy az alyak vas egy szerszám. És azért írta elipszilonnal, mert a bányászok, akik nem a helyesírásukról híresek, így írták. – Churchill éppenhogy kiszökött a börtönből, nem igaz? Lehet, hogy alyak vassal feszítette szét a rácsot! Nagyon kabrásan hangzik, nem gondoljátok? – kételkedett Nellie. – Dan, emlékszel arra a kódra, amivel bejutottunk Alistair bácsi házába, és kinyitottuk a hátsó kaput? Amikor a kód egyszerűen csak játék volt a szavakkal? – kérdezte Amy. – Mi van, ha az üzenet két részből áll: felső része a kód, az alsó pedig a kulcs a megfejtéséhez? – Hm… – nézett Dan a levél utolsó soraira. – Szóval szerinted az ó, összekevert szavak! rész adja meg a kulcsot a megfejtéshez? – Pontosan! Lehet, hogy az összekevert szavak arra utal, hogy a betűk valóban össze vannak keverve, vagyis anagrammákkal állunk szemben – vélte Amy.

– A semmi pedig ugyanazt jelentheti, mint az elhagyni Alistair feladványában. Valamit ki kell hagynod. Egy szót, egy betűt… – Gúny! Ez az! Nem a gúnyról van szó, hanem erről a négy betűről! G-ú-n-y. Ki kell őket hagyni a sorokból! Négy betű, négy sor! Várj csak, azt hiszem, megvan… ÁT MOS-G, AKTOR ELSÓZ – Ú BÉNA FÖLD – N ALAK VAS – Y Dan a homlokára csapott: – Ennek még mindig nincs értelme! – Dehogynincs! Csak ki kell bogozni – biztatta Amy. – Lehet, hogy a hosszú és rövid magánhangzók felcserélhetők. A harmadik sor könnyű: a földben. – Sakával! – kiáltott fel Dan. – Ez az utolsó sor! Tehát az utolsó két sor összeolvasva: a földben Sakával. Oké, a többit kitalálom két perc alatt. Mérjétek az időt! Óra indul! De Amy már az első szót boncolgatta. – Dan, azt hiszem, megütöttük a főnyereményt! Öccse képe úgy ragyogott, mint amikor a boltban Red Sox fagyit talál. Lassan, de biztosan kibetűzte a szavakat, és csak akkor szólalt meg, amikor végzett. ÁTMOS – TOMAS AKTOR ELSÓZ – ALKOTÓRÉSZ BÉNA FÖLD – A FÖLDBEN ALAK VAS – SAKÁVAL – Tomas alkotórész a földben Sakával! – kiáltott fel. – Ez, akárhogy nézem, három perc hét másodperc volt… – jegyezte meg Nellie. – Tudta! – lelkendezett Amy. – Churchill tudta, hol van a Tomaskulcs!

– Biztosan a börtönben jött rá – tette hozzá Dan. – Vagy egy Cahillé volt a bánya. – Vagyis… a kulcsot Saka mellé temették… – jelentette ki Amy. – Végre valami izgalmas téma! – felelte Dan. – Fúj! – fintorgott Nellie az első ülésen. – Át kell mennünk sírásóba? – Dan, te tudod, hol van Saka eltemetve? A fiú elővette a Saka-életrajzot, és a végére lapozott. – Ami azt illeti, biztosan senki sem tudja. De a legenda szerint egy Durban nevű hely mellett ölték meg, ami KwaZulu-Natal tartomány része. – Mi? Hol? – értetlenkedett Nellie. – Mpumalanga tartomány mellett! – válaszolt Dan. – Kösz, sokat segítettél! Dan az üzenet végén lévő számsort vizsgálta: – Van még valami. Mihez kezdjünk ezekkel a lottószámokkal? Amy közelebbről is megnézte őket. – Mintha hosszúsági és szélességi koordináták lennének. Eltalálunk ez alapján? Dan nyomkodni kezdte a GPS-t. – Ne aggódj, amíg Carlost látod!

A telefon éppen akkor csengett, amikor Robert Bardsley professzor Mahler Feltámadás szimfóniáját hallgatta. – Halló… Winifred? – törölt le egy könnycseppet az arcáról, amikor felvette a kagylót. – Érzelmes pillanatomban találtál. Miközben a nőt hallgatta, könnyei felszáradtak. Lekapcsolta a zenét. – Kivel találkoztál? Igen, tudom, hogy vannak unokái. Hány évesek? Nagyszerű. Milyen kár, hogy már nincs közöttünk! Szóval megmutattad nekik a Churchill-levelet. Aha… igen, én sem tudom, minek ez a nagy titkolózás. Ha engem kérdezel, egy bugyuta szerelmes versike, semmi több! Ó, biztos vagyok benne, hogy különleges gyerekek! Ugyan már, nem baj, hogy elfelejtetted nekik megadni az elérhetőségemet. Miért akarnának egy ilyen fáradt, öreg tudóssal találkozni, mint én?

Köszönöm, hogy felhívtál! Egy teát? Nagyszerű ötlet! Talán, ha júliusban Joburgba megyek. Igen, jó éjt! Bardsley professzor letette a kagylót. Egy vászontáskába cédéket, teleszkópot, hangoló sípot és egy infravörös szemüveget pakolt, aztán kikukucskált az ajtón. Az utca üresnek tűnt. De óvatosnak kellett lennie. Visszament a szobába, és tárcsázott egy számot. Csak a hangpostát tudta elérni. – Helló, Nsizwa! Itt Bardsley. Átvennéd tőlem a holnap reggeli próbát? Sajnos sürgősen el kell utaznom. – Egy másodperc szünet után hozzátette: – Ha jobban belegondolok, lehet, hogy mégis szükségem lesz a kórusra. Hamarosan jelentkezem… Kifelé menet a szekrény tetejéről lekapott egy karimás kalapot és egy vadászkést.

19. fejezet – Háttal nem kezdünk mondatot – okoskodott a durbani Saka Múzeum egyik dolgozója. – Ez olyan, amit nem tűrök. Na, ki mondta ezt? – Hogy mi van?! – Dan nem volt jókedvében. Az éjszakai utazás hosszú volt. KwaZulu-Natal tartomány központjába, Durbanbe érve ugyan aludt néhány órát, de mire magához tért, már egy múzeumban találta magát, ahol történetesen elkapta a vizelési inger. Ő a vécét keresi, nem nyelvtanórára jött. A férfi rámosolygott: – Churchill nyelvét beszéled, nem? Mégsem jössz rá, hogy a hősötöktől idéztem? Egy hozzád hasonlónak mondta. Amikor megkérdeztem tőled, hogy mit keresel, azt mondtad, hát a mosdót. Helytelen, nagyon helytelen. – Bocsánat, de mennem kell, Mr.… – Cole – fejezte be a férfi. – Az első ajtó jobbra. A mosdó felé Dan majdnem fellökött egy csontvázarcú, sétáló múmiát. – Bocs, haver! Dan könnyített magán, aztán kiiszkolt. Az öreg olyan lassan vánszorgott, mint egy teknősbéka, még a terem közepéig sem ért. – Az évek során, időről időre – magyarázto Mr. Cole Amynek és Nellie-nek – felbukkan valaki, aki Churchill és Saka Zulu kapcsolatáról érdeklődik. Apám nem kedveli túlságosan ezeket a látogatókat – mutatott az idős ember felé. – Churchill és Saka Zulu között nem sok kapcsolat lehetett – mondta Amy. – Churchill Saka halála után majdnem ötven évvel született. – Pontosan – értett egyet Mr. Cole. – Ezt ismételgetjük a látogatóknak is. Aztán az egyik ilyen látogatás után észrevettük, hogy gyűjteményünk legértékesebb darabja eltűnt. Egy nagy pajzs, ami egykor Sakáé volt. Apám volt szolgálatban aznap, soha nem bocsátotta meg magának az esetet.

– A pajzs, amit elloptak – húzta ki Dan a Saka-képeslapot a zsebéből, és fordította a férfi felé – így nézett ki? – Pontosan így – bólintott Mr. Cole. – Ezek a látogatók… nem voltak véletlenül nagydarabok? Izomagyú, nagyhangú GI Joe-k? – kérdezte Dan. Nem tudta nem észrevenni, hogy az idős ember közben melléjük ért. Összeráncolt szemöldökkel beszélt, hangja rekedt volt, mégis halk. – Miért érdekel benneteket Churchill?! – kérdezte. – Apám, ezek csak gyerekek, nem tolvajok – mosolygott bocsánatkérőn Mr. Cole. – Az ükapám, apám nagyapja, ismerte Churchillt. – Churchill nagyon trükkös ember volt. Saka-mániás. Miatta utazott Dél-Afrikába is. Nem tudósítani. Nem is háborúzni, csak hogy megtudjon valamit az isiphóról. Dan észrevétlenül Amyre pillantott, aztán vissza az öregre, akinek a szeme egyre vörösebb lett. – Isiphó? – Valami, amit Saka adott az európaiaknak – jelentette az idős férfi. – Amikor gyógyszereikkel megmentették az életét, Saka azt hitte, varázserővel rendelkeznek. De az európaiak is akartak valamit. Valamit, ami a zuluké volt. Valamit, amiből az európaiak főzetet készítettek. Úgy tartották, hogy ez a főzet megnöveli az erejüket. Dan látta Amy tekintetén, hogy ugyanarra gondolnak. Mintha Cahillek lettek volna. – Egy fő-főzet? – kérdezte a lány. – Persze hogy butaság! – zárta le gyorsan az öreg. – Mindenesetre azt rebesgették, hogy Saka közéjük tartozott. A rokonuk volt. Saka bízott bennük. Pedig Sakának mindenki gyanús volt. Azt mondják, Fynnek adta az aniklwát. – Apa, már megint a régi nóta! – szólalt meg Mr. Cole. Miközben visszavezette az öreget a kiállítótérbe, Danre nézett, és bocsánatkérőn megvonta a vállát: – Nézzetek körbe bátran!

– A Tomasok! – tűnődött Amy, amikor Nellie rákanyarodott a főútra. – Róluk beszélt Mr. Cole! – Izomagyak, akik Sakáról és Churchillről kérdezősködnek – fűzte hozzá Nellie. – Illik rájuk a leírás. – Ráadásul ellopnak egy pajzsot, amin véletlenül a Tomas-kereszt van – jegyezte meg Dan a Saka-életrajzba temetkezve. – Emlékeztek, mi miatt fájt Mr. Holt feje? – kérdezte Amy. – Hogy más Tomasok találják meg a kulcsot, és blablabla. Azt hittem, üldözési mániája van, de igaza volt. Lehet, hogy azok találták meg a kulcsot, akik a múzeumban jártak. – Rábukkantam Fynnre, itt van! – mutatott a könyvben egy oldalra Dan. – Erről az ürgéről beszélt az öreg. Henry Francis Fynn. Az egyik csata után gyógyszerekkel és fegyverekkel segítette Sakát, aki ezért annyira hálás volt, hogy beengedte az angolokat Zuluföldre. Aztán a dolgok rosszra fordultak. Nagyon rosszra. Évekkel később egy könyvben Fynn becsmérlő szavakkal írt Sakáról, szörnynek nevezte. Amy bólintott. – Anglia megpróbálta gyarmatosítani Afrikát, és ennek a gyémánt volt az oka. – Igen! – erősítette meg Dan. – De Saka az európai puskák nélkül is szupersztár volt. Előtte a háborúsdit úgy játszották, hogy a törzsek hosszú nyelű lándzsákat dobáltak egymásra, aztán vártak: alacsonyan szállnak a nyílvesszők, eső lesz, kérsz egy kávét? Aztán jött Saka: figyelj már, José (na jó, nem José, hanem annak a zulu megfelelője), a rövid nyelű lándzsa királyabb! Fogod, odaállsz vele az ellenség elé, aztán adsz neki! Bam, nyekk, áááá! – Ilyen szókinccsel nem akarsz író lenni, Dan? – fricskázta meg Nellie. – A könyvedben nincs szó az isiphóról? – érdeklődött Amy. – Nemleges válasz – ingatta a fejét a fiú. – Dan… – kezdte Amy. – Fynn és a többi európai… beadták Sakának, hogy egy családba tartoznak. Az öreg szerint legalábbis. Lehet, hogy Saka mégis Cahill volt? Nem a születés jogán, hanem mert megvásárolta. Az isiphóval.

Carlos utasításait követve Nellie elhagyta Durbant, és elindult északnyugat felé a – 29.086341/31.32817 irányába. Kis falvak tarkították a tájat. Kör alakú kunyhóiknak vályogfaluk és zsúptetejük volt. Az egyik faluban állatokat hajtottak be egy rozoga karámba. A másikban Dan vályogvetőknek integetett, akik a kész vörösesbarna téglákból gúlákat raktak. Nellie alig tudott kikerülni egy csapat asszonyt, akik az út szélén baktattak, fejük tetején egy-egy fa teljes évi termését egyensúlyozva. Amikor egy szabadtéri iskola mellett pöfögött el, a gyerekek lustán néztek utánuk. Ugyanúgy unatkoztak, mint az amerikai iskolások. – Út nem jelezhető – szólalt meg Carlos. – Az első lehetőségnél forduljon jobbra. Nellie megállt. Jobb oldalt, a pokrócokra pakolt ruhák, gyöngyök, kézműves tárgyak és élelmiszerek között emberek sürgölődtek, kissé távolabb énekeltek, táncoltak, gyerekek fogócskáztak. Az idősek úgy ültek ott, mintha királyok és királynék lennének, akiket a fiatalabbak finom falatokkal etetnek és szórakoztatnak. Legtöbben hétköznapi, nyugati stílusú öltözéket hordtak, de voltak, akik színes tollakat, borjúbőrt és gyöngyökkel díszített ruhát viseltek. – Utcai vásár, utca nélkül – jegyezte meg Nellie. – Sawubona! Sziasztok! – kiáltott oda nekik az egyik árus, egy fiatal férfi. Leopárdbőr ruhát viselt hozzáillő fejpánttal. A vásárra mutatott, és darabos, erős akcentussal, mely csak halványan emlékeztetett az angolra, így folytatta: – Van itt minden! Gyöngyök, szobrok, ételek! Én Mondli vagyok. A nevem zuluul azt jelenti, aki élelmet ad. – Dan vagyok. A nevem angolul azt jelenti, aki eszik. Mit ünnepiünk? – Ma nyugdíjasnap van! Minden hónapban nyugdíjat kapnak, és mi tiszteljük az öregeket! Mi ünnepeljük őket, ők meg fizetnek! – kacagott fel Mondli, aztán egy gondosan megmunkált gyöngysort mutatott Amynek. – Mit szólnál hozzá, kishölgy? – Ez inkább… Nellie stílusa – hárította el a lány. De Nellie nem figyelt rá, valamit nézett a távolban.

– Ööö, skacok! Ha Carlos nem téved, mi oda megyünk… Dan követte a pillantását. A vásáron túl fekvő lankás völgy meredek, sziklás hegyoldalban folytatódott. A hegy tetején hosszúszarvú antilopok legelésztek csendesen. Bal felől erdős lejtő látszódott. Nellie azonban a hegy tetején terpeszkedő, zömök, fehér épületet bámulta. – Oda? – kérdezte Mondli. – Biztosak vagytok benne? Megkérdezhetem, mit kerestek errefelé? – Mi aaa… zulu kultúra emlékeit kutatjuk – mondta Dan. Amy a fiúra nézett: ez nagyon átlátszó volt! – Ebben az esetben maradjatok körünkben! – jelentette ki Mondli. Majd gondterhelt arccal a dombra mutatott: – Mert akik azt építették, nem zuluk. – Akkor micsodák? – kérdezte Dan. – Fehér emberek, sárgák, feketék. Az egy gyár. Azt mondták, munkalehetőséget adnak nekünk. De akik elszegődtek hozzájuk… megváltoztak. – Megváltoztak? Hogy érted ezt? – kérdezte Nellie. – Titkolózni kezdtek – ecsetelte Mondli, és arcára rosszallás ült ki. – Nem árultak el nekünk semmit. Azt ígérték, hogy a gyár majd a javunkat szolgálja, de ebből még semmit nem láttunk. Néhány fiatal férfi és nő eltűnt. A vállalat szerint áttelepítették őket. Titkos állomáshelyekre. Az egyik öreg, aki a közelükben ült, felállt a kempingszékből, és odasétált hozzájuk. Mezítláb volt, és egyszerű, bő ruhát viselt. – Tokoloshe! – mutatott remegő ujjal a hegyre. – Tokoloshe! – Bocsánat! – Mondli tisztelettudóan bólintott, aztán visszakísérte az öreget a helyére, miközben zuluul mondott neki valamit. Intett Amynek és Dannek, hogy kövessék. Egy fa árnyékában, aminek olyan lapos volt a lombja, mintha az isten rátenyerelt volna, Mondli így folytatta: – Megpróbáltuk rávenni a munkásokat, hogy hagyják el az üzemet. Én egyetemet végeztem, és néhányon közülünk velük dolgoznak. Nem jártunk sikerrel. – Felpillantott a hegyre. – Egy kémet is bejuttattunk, de ezek ellen legalább egy hadseregre lenne szükségünk. Dannek nem tetszett, amit hallott. Felnézett a mogorva épületre, és nagyot nyelt.

– Ha mégis úgy gondolnánk, hogy fellátogatunk, ööö, melyik utat ajánlanád? Mondli a sziklás lejtőn meredeken kanyargó útra mutatott. – Ajánlani nem ajánlanám, de… maradjatok az ösvényen. A legfontosabb, hogy kerüljétek el a fákat, a csapdák miatt. – Hátrébb lépett, és a köntöse alól egy papírt húzott elő. – Egy vállalat kartográfusa vagyok. A cégem éppen ezt a területet térképezi fel. Még nem vagyunk teljesen kész a munkával, de itt van egy másolat. Szuvenír. – Kösz! – bólintott Dan. – Egy utolsó kérdés. Mit mondott az öregember? – Ő egy sangoma, egy törzsi gyógyító – magyarázta Mondli. – A legtöbb ember, amikor felnéz a hegyre, csak egy gyárat lát. De ő valami mást. A tokoloshét. – Tokomicsodát? – kérdezte Amy – Nincs angol megfelelője a szónak – sóhajtott fel Mondli. – De talán ti is hisztek a lélek létezésében. A tokoloshe elrabolja a lelked. Ellopja, és soha nem adja vissza.

20. fejezet KUTYÁKKAL ŐRZÖTT TERÜLET! MAGASFESZÜLTSÉG! RIASZTÓVAL FELSZERELVE! TILOS A BELÉPÉS! Dan a bezárt kapun lógó táblára meredt. A kapun túl bokrokkal szegélyezett járda futott a hatoldalú, ablaktalan épület felé. Ahogy közeledtek hozzá, a szürkésfehér márványépület mintha változtatta volna az árnyalatát. A gyár egyik falán jókora légkondicionáló zümmögött. A bejárati ajtó felett újabb táblát vettek észre: UBUHLALU ELEKTRONIKAI VÁLLALAT – olvasták a vállalat lógója alatt. – Vidám hely – jegyezte meg Nellie. – Le-lehet, hogy Mondlinak igaza volt. Nem kellett volna idejönnünk – bizonytalanodott el Amy. – Hogyan jutunk be? – kérdezte Nellie. – Biztos, hogy be akarunk jutni? Lehet, hogy árnyékra vetődnénk. Churchill száz évvel ezelőtt írta le azokat a koordinátákat. Nem biztos, hogy a Tomasok még itt vannak. Mi van, ha azóta odébbálltak? – vetette fel Amy. Nellie kétkedve nézett az épületre: – Tényleg nem néz ki tomasosan. Dan gondolkozni kezdett. Churchill a Tomas-kulcs koordinátáit adta meg. Mr. Mondli leírása szerint ezek az emberek Tomasok is lehettek. Persze nem csak a Tomasok tudnak barátságtalanok lenni, némely vállalat is… – Nézzünk körül! – indult el az épület mellett Dan. – Vigyázzatok a bokrokkal! – Miért? – kérdezte Amy. – Mert ez Dél-Afrika, te süsü. A kobrák hazája. És most nem a szerelmedre, Ianre céloztam – élcelődött Dan. Átsétáltak az épület túlsó felére, ahol a hegytető lankás lejtőben végződött. A gyár mögött rusnya, rozsdás vasépület emelkedett, ami egy régi raktárra emlékeztetett. Tetején vékony, kék napelemek

sorakoztak, és fehér léckerítés vette körül. A lécek a főépület falától kiindulva elkerítettek egy darabot a hegyoldalból. A raktár ajtaján egy kertész lépett ki, kimerültnek tűnt. Összehúzott szemöldökkel intett, hogy tűnjenek el. Aztán visszament az épületbe. – Újrahasznosítás, nagyon zöldek vagyunk – tréfálkozott Nellie. – Rozoga épület alul, napkollektor felül. A kerítésen újabb tábla lógott a következő figyelmeztetéssel: TILOS BELÉPNI! NAPKOLLEKTOROK! – Én is ezt mondom – jegyezte meg Nellie. – Menjünk vissza a vásárba, lepjük meg magunkat néhány gyönggyel, és süssünk el pár viccet! Ismeritek azt, hogy két antilop beszélget…? Dan szeme megakadt valamin. A nagyobb épülethez egy faoszlop simult, oldalán üvegcsík futott végig. A léckerítés és a napkollektorok között több hasonló oszlop állt. Úgy meredtek ki a fűből, mint a sün tüskéi. Mint egy régebbi kerítés maradványai az új mögött. – Amy, van nálad egy kis apró? A lány indonéz rúpiákat húzott elő a zsebéből. Dan hátralépett, aztán az egészet a tüskék közé szórta. Dzzzit! Dzzzit! Dzzzit! Felszikráztak, aztán füstcsíkot húzva a földre estek. – Váú! Mi volt ez? – rémült meg Nellie. – Egy elektromos szem. Ha elhaladsz mellette, nukleáris csapást mér rád. Biztos a kertész kapcsolta be. – Megsütik az embereket egy nyamvadt napkollektor miatt?! – hüledezett Amy. – Most már tényleg kíváncsi vagyok rájuk, látogassuk meg őket! – indult el Dan a főbejárat felé. Amy a figyelmeztető tábla előtt érte be. – Kutyák, magasfeszültség. – Ki akar első lenni? – Keressük meg a csengőt! – ajánlotta Nellie. – Ugyan már, lehetne sokkal rosszabb is… – tréfálkozott Dan. – Az is állhatna ott, hogy vigyázat… – Szeme sarkából mozgásra lett figyelmes a fűben. –… KÍGYÓ! Amy a szemét forgatta.

– Nagyon vicces. – Ez nem vicc, Amy! Ott van! – D… d… – Amy dadogni kezdett. Valami a cipőjéhez ért. Aztán meglátta a lábfején átcsúszó zöld testet. Legalább másfél méter lehetett. Tágra nyílt szemmel gyorsan siklott. – Mamba – idézte fel Dan a biológiaórán tanultakat. A kígyó volt az egyetlen téma, amin nem aludt el a suliban. – Ne…. Mozdulj! Amíg a fejét a földön tartja, nincs baj. Amy keze remegni kezdett. Arca falfehér lett. A kígyó majdnem átsiklott a cipőjén, már csak a farka volt hátra… majdnem elment, amikor… BANG! Az épület ajtaja kivágódott, és Amy ugrott egyet ijedtében. A mamba dühösen sziszegni kezdett. Aztán a hasát villogtatva felágaskodott a fűben. – Dan! – kiáltott fel Amy. A kőlapokkal burkolt járdán egy magas, sötét bőrű férfi robogott feléjük. Sörhasán alig lehetett összegombolni a fekete inget. Bal szemöldökét sebhely metszette ketté, ami az álláig futott. Véreres szemmel meredt rájuk, jobb kezében puskát tartott. A kígyó még magasabbra ágaskodott, és a biztonsági őrt figyelte. Amikor a férfi a közelébe ért, előrelendült. A biztonsági őr felkapott egy botot a földről, a mamba belemart a husángba. A férfi halálos nyugalommal felemelte és eldobta a botot a rajta tekergő kígyóval együtt. Amyre, Danre és Nellie-re nézett. A szemében égő dühöt felváltotta a csodálkozás: – Segíthetek? A kitűzője szerint A. Bhekisisának hívták. – Ezt… ezt lélegzetelállítóan csinálta… – ismerte el Dan. Az őr elmosolyodott. – Köszönöm. Teljesen össze vagyok zavarodva. Miattatok szólalt meg a riasztó? – Előfordulhat – felelt Dan. – Egy kicsit eltévedtünk. – Mi a… szü-szü-szüleinket ke-ke-keressük – dadogta Amy. Dan felnyögött magában.

Mr. Bhekisisa felkacagott. – Bocsássatok meg! Biztosan megijesztett benneteket a puskám. Munkaköri kötelesség magamnál hordani. Tudjátok, nagyon érzékeny és drága felszereléseket tárolnak itt. Amiket időnként megpróbálnak ellopni. Kövessetek!

Amy máris utálta a helyet. Hatalmas volt és tiszta, a vikszelt padlón bőrkormányú járművek furikáztak. A terem szélén sorakozó bokszokban kockafejű informatikusok meredtek a monitorokra. Mr. Bhekisisa sűrű bocsánatkérés közepette – biztonsági okokból – kiüríttette a zsebeiket. Dannek megmutatta, hová dobja a csokipapírokat. Megnézte Amy összehajtott jegyzeteit és emléktárgyait. Nyomkodta egy kicsit Nellie iPodját. Ezután a hátizsákok átvizsgálása következett. Irina tárcája! Amy ledermedt. Mi van, ha megtalálja?! Van benne néhány gyanús dolog… De a férfi épp csak beletúrt a táskákba, aztán visszaadta őket. – Szóval. Mi van a szüléitekkel? – Mi… ööö… túl korán ideértünk… – motyogta Dan. – Hamarosan jönnek utánunk… – Addig vigyázok rátok – ajánlotta Mr. Bhekisisa. – Amikor a férfi előrement, Dan suttogva Amyhez fordult. – Gyilkos elektromos szemek, ide, minek?! – Most már legalább tudom, miért hívják sangomának – tűnődött Nellie. – Lélektelen hely. Fúj. Amy dobozok mellett sétált el. Félig eltakartak egy ajtót, amin apró betűkkel a következő felirat állt; Sugárzásveszély! Belépés csak engedéllyel! Amy szeme megakadt a bejáraton. Hová vezethet? Gondolatban feltérképezte a gyárat. A napkollektorok. A régi raktár.

Az ajtónak a külső épülethez kellett vezetnie. Újra elolvasta a feliratot; Sugárzásveszély. Ez különös. Mióta radioaktív a napenergia?! A napelemeket különben sem szokás láthatatlan, magasfeszültségű kerítéssel védeni. Közelebb lopakodott. A zár mellett fényes, téglalap alakú panelt vett észre. Valami azt súgta, vegye elő Irina tárcáját. A műanyag azonosító kártyák közül kikereste Reagan Holtét. Óvatosan a panel elé tartotta. Egy LED kijelző felvillant: HOLT, R. TEGYE AZ UJJÁT AZ ÉRZÉKELŐ ELÉ!

21. fejezet – Dan, Nellie, ezt látnotok kell! Amy az Ubuhlalu Elektronikai Vállalat pihenőszobájában érte utol a többieket. Izgatottnak tűnt. – Hol voltál? – fakadt ki Nellie. – Biztos egy újabb könyvtárat talált… – ugratta Dan. – Hol van az őr? – nézett körbe Amy. Dan a sarokban telefonáló Mr. Bhekisisa felé bökött. A lány megragadta Nellie karját: – Gyertek gyorsan! Átvágtak a termen. Amy a dobozok mögé rejtett ajtóhoz terelte őket. A fiú a felirathoz hajolt: – Sugárzásveszély? Biztos a raktárba vezet. – Pontosan – mondta Amy. – Rendben, emlékeztek az Irina tárcájában talált azonosító kártyákra? Minden Holtnak volt egy. A lány szétnézett, és elővette a Reagan, Madison és Hamilton nevére kiállított azonosítókat. – Amikor Reagan kártyáját az ajtó elé tettem, a leolvasó felismerte. – Ez a Tomasok egyik búvóhelye! Tudtam! És van belépőkártyánk! – lelkendezett Dan. Amy a fejét rázta. – Az ujjlenyomat-leolvasót nem tudjuk kijátszani… – Francba! Tudtam én, hogy le kellett volna vágnunk az ujjukat! – dobbantott Nellie. Dan a homlokát ráncolta. – Várjatok! Hogyhogy csak úgy itt van az ajtó? Miért nincs jobban eldugva? – Ha ez a gyár csak álca, akkor kell itt lennie néhány Tomasnak. Lehet, hogy mindenki az. Értelmetlen lenne elrejteni. Lehet, hogy ki-be sétálnak rajta – tanakodott Amy. – Add csak ide azt a tárcát! – kérte Dan. Miután Amy átnyújtotta, Dan kihalászta belőle a három, mikroszkóplencsét tartalmazó, cipzáras műanyag tasakot. Fekete filccel három különböző kezdőbetűt írtak

rájuk. Dan óvatosan kinyitotta a H-jelzésűt, aztán kivette belőle a lencsét, és a fény felé tartotta. – Nem látok rajta semmit – szomorodott el Amy. – Csak egy zsírfoltot. Zsírfolt. A zsírfolt összefogdosást jelent. Az összefogdosás ujjakat. Az ujjak pedig… – Ez nem zsírfolt! – mondta Dan, miközben szétnyitotta a lencsét közrefogó két plexiüveget. Egy nedves, sapka alakú, ráncos hártyát talált benne. – Ujjlenyomat! – Mi? – kérdezte Amy. Dan ismét a tárcába nyúlt, és kivette belőle Hamilton Holt azonosító kártyáját. – Megfognád? – nyújtotta át a kártyát Amynek. Majd amilyen óvatosan csak tudta, Dan jobb mutatóujjára húzta a hártyát. Kicsit csúszkált az ujjhegyén, de szilárdabb volt, mint várta. Nővérére bólintott: – Most! HOLT, H. UJJLENYOMAT-ELLENŐRZÉS! A szavak alatt felizzott egy kör alakú lemez. Dan hozzányomta az ujját, és várt. – Semmi. Valamit rosszul csináltam? – húzta el az ujját, és a hártyára nézett. A lemez először vörösen villogott, aztán zöldre váltott, és sípolt egyet. BELÉPÉS ENGEDÉLYEZVE! ÜDVÖZÖLJÜK, HAMILTON HOLT! Az ajtó kattanva kinyílt.

– Ez csúcsszuper… – ujjongott Dan. Rálépett a mozgólépcsőre, aztán visszafordult Amyék felé, akik követték a példáját. Amikor az ajtó bezáródott mögöttük, a melléképületben találták magukat. A napkollektorok csak a jéghegy csúcsát jelentették. A hatalmas, föld alatti terem gyakorlatilag az egész hegyoldalt elfoglalta. A helyet természetes fénnyel világítottak meg. A napkollektorok között ablakokat helyeztek el, valószínűleg a füves hegyoldalba is került néhány. Dan a mozgólépcsőn állva szemügyre vette a terem elrendezését. Egymáshoz illeszkedő, hatoldalú üvegsejtjeivel egy kaptárra emlékeztetett. A sejtekben embereket látott. A legkülönlegesebbek mégis a zajok voltak. Morgásokat hallott, sikolyokat, kegyelemért könyörgő hangokat, amikbe időnként diadalittas kiáltások vegyültek. Mintha egy luxuskínzókamrában jártak volna. Némelyik szobában ketten voltak, máshol többen – birkóztak, bokszoltak és a küzdősportok más, Dan számára teljesen ismeretlen válfajait űzték. Az üvegfalakon vérfoltok éktelenkedtek. – Mi folyik itt? – kérdezte Amy félelemtől eltorzult arccal. – Ez nem egy balettiskola, az biztos – jegyezte meg Nellie. A mozgólépcső aljához érve egy férfi sietett eléjük. Rövidre nyírt, ősz haja volt. – Holtok? – nézett rájuk kifejezéstelen arccal. – Az Egyesült Államokból? – Igen – vágta rá Dan. – Mr. Malusi vagyok – mondta a férfi egyetlen percet sem vesztegetve. – Kövessetek! – ÚÁÍ… Állj! – kiáltotta egy hang, amikor a Szabadfogású önvédelmi harcok szobája mellett haladtak el. – Az irodámban sokkal nyugalmasabb – szólt hátra Mr. Malusi a válla fölött. Egy tágas, légkondicionált szobába vezette őket. Néhány bőrrel bevont székre mutatott, ő meg egy lakkozott íróasztal mögé telepedett. – Holt… Holt – nyomogatta a telefonját. – Nincs sok információm rólatok. Ó! Ó, te jó ég! Há! Eisenhower…

Dan önkéntelenül is némi sértettséget érzett. – A családunk generációk óta hűséges… – Tudom, tudom, az apák bűne, meg miegymás… – legyintett Mr. Malusi. – Akkor is örülök, hogy önként jelentkeztetek a kiképzésre. – Láttátok a szobákat, nem? – kérdezte. – Mindegyikben a huszonegyedik századhoz igazított zulu-kiképzés folyik. Gyorsaság, taktika, erő és kitartás. Mindenki tudja, hogy a zuluk a világ legnagyobb harcosai voltak, és a leghatalmasabb vezérek vezették őket. Mi vezetőket képzünk – pattant fel hirtelen. – Két óra alatt mindent megmutatok, aztán a pihenőszobában eldönthetitek, melyik harcművészethez van kedvetek. – Ne-ne-nem vagyok benne biztos, hogy… – dadogta Amy. Ám Mr. Malusi már ki is lépett az ajtón. Elhaladtak egy háromfalú ring mellett, ahol két bokszoló püfölte egymást lényegében kesztyű és fejvédő nélkül. Gyorsan mozogtak, és hihetetlenül magasra ugrottak, egyformán használták a lábukat és a kezüket. A gravitációra fittyet hányva felfutottak a falra, hogy hátraszaltózva újra támadjanak. – Nem is rossz – jegyezte meg Dan. – Ezt a harcművészetet samhetsinnek hívják, a Tomasok találták fel – magyarázta Mr. Malusi. A ring mögött homokos aljú ketrecet vettek észre, ami a szoba felét elfoglalta. A ketrecben egy félmeztelen férfi állt egy nyáladzó, csapott farú állat előtt. – Hiéna? – kérdezte a fiú. Mr. Malusi bólintott: – Az állkapcsuk ereje miatt esett rájuk a választás. Akármilyen csontot szilánkokra roppantanak. A hiéna elrugaszkodott a földtől. A férfi felnyögött, elugrott az állat elől, és ugyanabban a pillanatban tarkójára csapott a kezével. Az állat élettelenül hullott a földre. – Kiváló, Mr. Yaman! – gratulált Mr. Malusi. Amikor észrevette Amy rémült arckifejezését, így szólt: – Nem kell aggódnod! Mr. Yaman az idegizoláció nagymestere! Csak arra az időre bénította meg az állatot, amíg visszaengedjük a természetbe. – És ha elvéti az ütést? – kérdezte Dan.

– Ő? Soha. Amikor Mr. Malusi továbbment, Amy megragadta Dan pólóját. – D-d-dan, ez nekünk nem fog menni… J – Tudom – suttogta. – Megpróbálok kitalálni valamit. – Ellentétben a többi ággal, mi rájöttünk, hogy háborúban állunk – folytatta Mr. Malusi. – A kulcsok védelméhez a legerősebb, legádázabb és legjobban képzett őrökre van szükség. A többi ág a tervezéshez ért meg a kütyükhöz, és így tovább. De csak mi, Tomasok állunk rá készen, hogy megőrizzük a 39 kulcs titkát. És aztán? – kérdezte magában Dan. – Mihez kezdtek a világ legnagyobb hatalmával? Dan idegesen Amyre pillantott. Látta a lányon, hogy ugyanazon gondolkozik. – De hogyan fogják… akarom mondani, fogjuk szétosztani? – kérdezte Dan. Mr. Malusi megfordult, és kíváncsian oldalra billentette a fejét. – Szétosztani? Furcsa elképzelés! Melyik ország osztja meg a nukleáris erejét? Melyik sikeres kereskedő osztja szét a jövedelmét? Mi nem káoszt akarunk, fiatal Hamilton. Mi megszerezni és megőrizni akarjuk. Hogy nagyszerű családunkat még nagyobbá tegyük! Egy különálló részbe vezette őket, ami akkora volt, mintha több sejtet nyitottak volna egybe. – Ez a színházunk. Épp jókor jöttetek. A Saka Zuluszíndarab öt perc múlva kezdődik. – Kimehetnék előtte a mosdóba? – kérdezte Dan. Mr. Malusi az órájára nézett. – Három percet kapsz. A negyedik szoba balra.

A darab még el sem kezdődött, Amyt máris rossz érzés kerítette hatalmába. A Tomas kiképzőközpont egy világvégi fantasy díszletére hasonlított. Ennyiben merül ki a Tomasok filozófiája? Harcoló gépeket

csinálnak az emberekből? Ha a hatalom csak erre jó, minek keresni a kulcsokat?! Mert Grace ezt akarta – ötlött fel benne. – Mert tervei voltak. És mert Grace nem Tomas. Vagy mégis? Amy rádöbbent, hogy a sajátján és Danén kívül egyedül Grace ága nem tisztázott. A fények elhalványodtak. Dan lehuppant a nővére mellé, és az előadás kezdetét vette. Az előttük lévő sorban Mr. Malusi megkocogtatta az óráját. A darab Saka élettörténetét dolgozta fel törzsi ruhába öltöztetett zenészek közreműködésével. Brutális és realisztikus. Csúcspontja a ndwandwe-zulu összecsapás volt. Több száz harcos küzdött egymással. Félrecsapták az ellenség pajzsát, és ledöfték őket a lándzsáikkal. Amy nem bírta nézni. – Fúj – dünnyögte Nellie. – Ez csak játék – suttogta Dan. – Legalábbis, remélem. Amikor Amy kinyitotta a szemét, a Sakát alakító színész egy sikítozó öregasszonyt lökött be a kunyhóba. Az asszony arcára zúzódást utánzó foltokat festettek, szeme fehéren villogott. Kántálva fohászkodni kezdett az éghez, amire reflektorok villámlása volt a válasz. Az égből három nyáladzó és valóságosnak tűnő sakál ereszkedett alá. Mr. Malusi feléjük fordult. – Saka nagy harcos volt, de kegyetlen is – magyarázta izgatottan. – Azt hitte, hogy Zwide, Ndwanke királyának, fő riválisának anyja egy gonosz sangoma, akinek szelleme varázslattal jutott be a zulu királyságba, és mészárolta le a népét. Ezért amikor elfogta, megetette a… – ÁÚÚ! – a kunyhó belsejéből sikoly hallatszott. Amy nem bírta tovább. Kitámolygott a színházból. – Egy gyenge gyomrú Tomas?! – kérdezte meglepetten Mr. Malusi. – De mi majd megeddzük! – Beszélek vele! – válaszolta Dan. Amy fel-alá járkált a színház előtt. – Menjünk innen! – kérlelte. – Nem maradok itt tovább egyetlen percig sem. Dan. Utálom ezt a helyet.

– Nagyszerűen csináltad – karolt belé a fiú. – Éppen azon gondolkoztam, milyen ürüggyel léphetnénk le a színházból, de te megoldottad a dolgot. Siess! – Hová megyünk? – Nem a mosdóban voltam – árulta el Dan. – A mozgólépcsőn lefelé jövet észrevettem egy szobát, ami eltért a többitől. Odamentem, és megnéztem közelebbről. A kaptár közepébe vezette. A tetőablakból fény ömlött a füves, négyszög alakú udvarra, amit magas, borostyánnal futtatott falak vettek körül. A tekergő ösvények között, élénk színű kaktuszok takarásában egy emlékmű állt. – Van vagy két hektár – jegyezte meg Amy. – Gyere, bemehetünk, elvégre Tomasok vagyunk. Amy követte Dant a hatalmas üvegterem közepébe vezető ösvényen, amíg el nem érték az emlékművet. A kör alakú emlékmű egy csúcsos zsúptetőben végződő zulu kunyhóhoz hasonlított. Megálltak Saka Zulu szobra előtt. Embermagasságú pajzsot tartott a kezében. A pajzs közepét a Tomasok jelképe díszítette. – Ezt a pajzsot lopták el a durbani múzeumból! –suttogta Amy. Dan a kunyhó falán lévő táblákat vizsgálta. Mindegyiket más nyelven írták. – Holland… afrikaans… uulu… – olvasta Dan. – Xitsonga… xhosa… sesotho… setswana… siswati… shangaan… venda… tsonga… angol. Végre. Ezt olvasd el!

IN MEMORIAM

SAKA ZULU HARCOS ÉS NEMZETÜNK ATYJA EMLÉKEZETÉRE Meghalhatott, de szelleme tovább él a szabad Dél-Afrikában!

– Dan, csak nem…? – kérdezte Amy. – Egy sír?! – A fiú arcbőrét majdnem szétrepesztette az izgalom. – Minden egybevág! Ezt a helyet jelölték a koordináták. Churchill azt írta: Tomas alkotórész a földben Sakával. A legenda szerint Sakát Durbonbon temették el, de ezt még senki sem tudta bizonyítani. Ez az, Amy, megtaláltuk Saka Zulu valódi sírhelyét! A lány a lába elé nézett. A föld száraz volt és kemény. Az emlékmű talapzatát kaktuszszerű növények borították. Amikor újra felnézett, Dan egy lándzsát tartott a kezében. – Mit akarsz azzal az izével?! – suttogta Amy. – Ez nem egy izé. Ez egy assegai. Rengeteg van itt belőle. Egyet elrejtettem a növények között. – A hegyét Amy felé fordította, és belevágta a földbe. – Hé! – ugrott félre a lány. A lándzsa halk puffanással fúródott a földbe. – Megy ez! De szükségem von egy kis időre. Meddig tart a darab? – Mr. Malusi hamarosan gyanakodni kezd – próbálta lebeszélni Amy. – Dan, most visszateszem a lábam a földre. Ugye, nem fogod megismételni? – Dan? Amy? – kiáltotta Nellie a folyosóról. – Hé, merre vagytok, skacok? Amy megpördült, az ajtó kivágódott.

22. fejezet A fekete ruhás férfi utálta a reptereket. Az a sok várakozás. Az a sok ellenőrzés. Felnézett. Információi szerint ellenségei bármikor leszállhattak. De a repülőterek aznap zsúfoltak voltak. A menetrendek szétcsúsztak. A leszállásokat késleltették. Lehet, hogy odafent kell körözniük hosszú ideig, és sajnos az is előfordulhat, hogy máshol kell landolniuk. A Lucianek azonban mindig megtalálták a módját, hogy lecsapjanak az áldozatukra, a fekete ruhás pedig minden volt, csak türelmetlen nem. Szeme sarkából észrevette, hogy valaki közelít a kör alakú leszállópályához. Egy reptéri alkalmazott. Szemüvegére hajtotta a messzelátólencséket, és várta, hogy az illető feléje forduljon. Megvan. A szemüvegkeretébe épített, magas felbontású telefotókamera segítségével sikerült lekapnia. Elmentette a képet, és letöltötte hordozható megfigyelőrendszerébe. Aztán várt. Az arcfelismerő rendszernek hét másodpercig tartott megtalálni a keresett személyt az adatbázisban. Egy Lucian-alkalmazott volt. Egy Ezermester, semmi kétség. Amióta nem volt könnyű beszivárogni a repterekre, busásan megfizették szolgálataikat. A fekete ruhás elmosolyodott. A két férfi ugyanarra a gépre várt. De különböző okokból. Az égből ismerős zaj ütötte meg a fülüket. A Lucian szolga felnézett, arcán a közömbösség kifejezéstelen maszkja. Amikor a sötét ruhás elindult, valaki egy nagy selyemkendőt dugott hátulról az arca elé. A sötét ruhás felemelte a kezét, és még azelőtt elkapta a sálat, hogy az a nyakára tekeredett volna. Selyem. Márkája Hermès. A fekete ruhás műkorcsolyásokat megszégyenítő ügyességgel megpördült, és a sállal együtt felemelte támadója kezét is. Aztán a sálat szépen rátekerte Alistair Oh nyakára. – Arg… – fuldoklott Alistair. – Alistair – mondta a fekete ruhás, azt hittem, hogy a maga korában, a maga tapasztalatával az ember már nem követ el ekkora baklövést.

Dan lélegzetét visszatartva a Saka-emlékműhöz tapadt. – Hé, Dan, hé, Amy? Merre vagytok? Mr. Malusi keres benneteket! – hallatszott Nellie ijedt hangja az udvar felől. – Hol vagytok, gyerekek?! – Ezt bízd ram! – mondta a lány. – Visszamegyek a színházba, és beadok valami mesét Mr. Malusinak. Siess! Amy az ajtóhoz szaladt, ami puffanva becsukódott mögötte. Dan sietve megkerülte a műemléket. Hol kezdje? A kaktuszszerű növények alkotta fal csaknem áthatolhatatlannak tűnt, még kitépni sem lett volna őket egyszerű. Amennyire lehetett, félrehajtotta az ágaikat, hogy megvizsgálja az emlékmű csiszolt talapzatát. Valami jelet keresett. Saka szobra alatt sérüléseket talált a kövön. Négy repedést. Mintha valaki egy tompa tárggyal többször odacsapott volna. Mondjuk egy jókora ásóval. Ez a hely sem volt rosszabb a többinél az ásás elkezdésére. Dan lándzsája hegyével feszegetni kezdte a kemény, letaposott földet. Szállni kezdett a por. Lehet, hogy az assegnai nagyszerű fegyver, de ásónak csapnivaló. Kintről zajokat hallott, ideges hangokat. Rákapcsolt a munkára: puff… puff… puff… A falak felerősítették az ásás zaját. – Tudom, hogy csak egy gyerek – de egy Tomas-gyerek, és egy Tomastól ennél sokkal több felelősségtudatot várok el! Mr. Malusi volt az. Puff… puff… puff… Dan szemébe izzadtság csepegett. Nagyon csípte. | – Ne-ne-nem mutatná meg előbb a női küzdősportokat? – kérdezte Amy. BANG! Dan abbahagyta az ásást, és letérdelt. A lándzsahegy valami keménybe ütközött. Félresöpörte a kilazult földet. Nem gyökér volt, és nem is kavics. Mintha vas lett volna.

Egyik kezével a penge tövét, másikkal a lándzsanyelet markolva tovább vájta a földet, míg elő nem bukkant egy szögletes tárgy. Körbeásta az oldalait. Nem is annyira a földdel, inkább a gyökerekkel kellett hadakoznia. Olyan sűrűn és vastagon burjánoztak, mintha egy kígyótemetőt túrt volna fel. Végre sikerült megmozdítani a tárgyat, és kiemelte. Egy kis fémkocka volt. Özönvíz előtti lakattal bezárva, ami csupa föld volt. Amikor megtisztogatta, a doboz oldalán Saka nevét fedezte fel. Megrángatta a lakatot, de nem sikerült kinyitnia. Dan szíve kalapálni kezdett. Churchill szerint itt van elásva a kulcs. Ennek kell lennie. Felállt, betemette a gödröt, aztán növénydarabokat húzott rá, majd alaposan megtaposta. Az assegnait a bokorba dobta, aztán elővette és kinyitotta a hátizsákját. Ekkor vette észre, hogy az emlékmű alapjának éles párkánya néhány centire előreugrik a kőkunyhótól. Ha jó erősen hozzávágná a lakatot… Hátizsákját lecsúsztatta a válláról, a dobozt a feje fölé emelte, és nekivágta a kőnek. Nem történt semmi. Csak a csattanás visszhangzott az udvaron. Dan fogát csikorgatva újra felemelte a dobozt, majd egy hangos nyögés kíséretében teljes erejéből lesújtott vele. A zár a párkánynak csapódott, és kettétört. BÍÍÍÍP! BÍÍÍÍP! BÍÍÍÍP! Megszólalt egy riasztó. Dan a dobozzal és a hátizsákkal együtt a kijárat felé futott. Az ajtó hangos csattanással kivágódott. Mr. Malusi robogott be rajta Amyvel és Nellie-vel a háta mögött. – Elárulnád, mi a csudát művelsz itt?

23. fejezet – AMY, NELLIE! MENEKÜLJETEK! – kiáltotta Dan. Mr. Malusi a fiú felé rohant. Dan megkereste az assegnait, és az üvegfalba vágta. A lándzsa átfúrta az indákat, és fülsiketítő csörömpöléssel betörte az üveget. Átmászott a növényeken, aztán a lyukon át kiugrott. A bokszok között kanyargó ösvényeken eluralkodott a káosz. – MEGÁLLÍTANI! – üvöltötte Mr. Malusi. Balról. Dan körbenézett, majd hátizsákját markolva jobb felé menekült. Amy és Nellie követte. – Gyertek utánam! – kiabálta Dan. Lábdobogás töltötte be a kaptárt. Odafent vészjelzők villogtak, és fényszirénák vakító sugárnyalábjai pásztázták a termet. A fiú bezáródó ajtók kattanását hallotta több irányból. – A mozgólépcsőhöz! – vezényelte Nellie. Dan felpillantott. A mozgólépcső fölötti ajtó kinyílt, és a szomszédos épületből fehér ruhás emberek özönlöttek be rajta. – Rossz ötlet – mondta a fiú. – Nyomás a külső falhoz! A szorosan egymás mellett álló bokszoknak köszönhetően a külső falnál jobb rejtekhelyet aligha találhattak volna. Araszolni kezdtek mellette. Dan éles visítást hallott a fejük fölül. – Bukjatok le! Mindhárman földre vetették magukat, amikor a fiú észrevette, hogy csak egy madár rikoltott. Bizonyára a kertész ajtaján repült be. Az ajtó. Merre lehet? A fiú körbenézett. Megvan! Magasan a fejük felett. Mellette egy fémketrec. A lift. – Kövessetek! – kiáltotta Dan, és rohanni kezdett a felvonó felé. A lift nyitott ajtókkal várta őket. Odabent két törött cserepet és egy locsolócsövet találtak. – Befelé!

Amikor Nellie és Amy beszállt, Dan becsapta az ajtót, és megnyomta a gombot. A lift lassan emelkedett. A felbolydult Tomasok tekintete elől a padlóra lapultak. – ÁLLÍTSÁTOK MEG ŐKET! – kiáltotta egy hang. Ez nem jött össze. A lift hirtelen megállt. – Dan! – sikította Amy. Már majdnem elérték a kijáratot. A liftajtó néhány centivel a földszinti padló fölé emelkedett. A rés elég nagy volt hozzá, hogy egy ember átcsússzon rajta. Dan kinyitotta a liftajtót, aztán bakot tartott. – Sikerülni fog! Amy, te mész először! – Nem hagylak itt! – ellenkezett a lány. – Siess, amíg lejjebb nem engedik ezt a vacakot! – erősködött a fiú. Felemelte Amyt, aki átpréselte magát a résen. – Te jössz, öcskös – mondta Nellie. – És eszedbe ne jusson ellenkezni! Miután Dan is kijutott, félredobta a táskáját, és lenyúlt Nellie-ért. Amy is besegített. A lift megrázkódott, aztán nyikorogva elindult lefelé. – HÚZZATOK KI! – sikította Nellie. Már majdnem kint volt, de a rés gyorsan szűkült. Hátuk mögül egy kar nyúlt be a liftbe. Tenyerét a tetejének feszítette, könyökét megtámasztotta a küszöbön. A lift felnyögött, aztán megállt. A férfi a másik kezével megragadta Nellie-t. Dan csak bámult. Nem mintha lett volna idejük a csodálkozásra. – Hórukk! – kiáltotta a férfi. – Hoppá! – kiáltott fel Nellie is, és a fűre esett. Dan és Amy elterültek a nevelőnőjük mellett. A süllyedő lift gyorsan eltűnt a szemük elől. – Elejtettél valamit – mondta egy mély hang. Dan a mentőangyaluk felé fordult. Mr. Bhekisisa Saka dobozát tartotta a kezében. És egyáltalán nem mosolygott.

– Ezt meg hol találtad? – követelte Mr. Bhekisisa a választ. – Nem akarom ellopni. Vissza fogom adni. E-együtt majd megoldjuk – magyarázkodott Dan. – Gyertek utánam! Most! – adta ki a parancsot a férfi. Futni kezdett lefelé a hegyen, egyre messzebb az Ubuhlalu ajtajától. Amynek semmi kedve sem volt követni a… de hová is? – Hová megyünk? – kérdezte a lány. – Kérvényt nyújtsak be? – fordult vissza Mr. Bhekisisa. – Gyere már, Amy! Nála van a doboz! – mondta Dan. Nellie, Dan és Amy Mr. Bhekisisa után loholt. A férfi hátrakiáltott: – Nekik nincs olyan menekülési résük, mint nektek. Szerencsések vagytok. Azt mondtam, hogy megtaláltátok a titkos alagúthálózatot. Az lefoglalja őket egy darabig. – Várjunk csak… maga egy… – lihegte Dan. Egy kémet is bejuttattunk, de ezek ellen legalább egy hadsereg kellene – emlékezett Mr. Mondli szavaira. – Maga egy kém! – mondta ki Dan. Mr. Bhekisisa gyorsan haladt. – Én egy… Tomas voltam – kapkodta a levegőt a férfi. – De ma már… az vagyok, aminek születtem. Egy dél-afrikai. Siessetek! Várnak ránk! – Kik? – kérdezte Nellie. – És honnan tudja? – Siessetek! – rohant le Mr. Bhekisisa a lejtőn a fák felé. Lentről férfiak és nők csoportja indult el feléjük. Nellie és a gyerekek engedelmeskedtek. Dannek megakadt a szeme az elöl álló férfin. Ráncoktól barázdált, sebhelyes arcával és szürke szemével ismerősnek tűnt. Homokszínű nadrágjában és begombolt ingében sokkal jobban festett, mint abban a szerelésben, amit a reptéren viselt. Nem akartok autót kölcsönözni? Vagy az olyan talpraesett fiatalok, mint ti, Dél-Afrikában is feltalálják magukat? – Maga! Maga adta nekem azt a szórólapot a reptéren! – döbbent rá Dan.

A férfi letörölgette az izzadságot a homlokáról. – Mi történt odafent Bhekisisa? – kérdezte gyorsan. A férfi széles vigyorral az arcán magasra tartotta a dobozt. – Nagyon okos gyerekek! A másik férfi leesett állal bámulta. – Te jó ég! Megtalálták a Churchill-kulcsot?! – A maga nyoma alapján… – jelentette ki Amy. – Constitution Hill… – Igen, a Church Hill… – folytatta a férfi hadaró, szaggatott hangon. – Elnézést a szójátékért, de olyan költői volt, hogy nem tudtam kihagyni! Robert Bardsley vagyok, zeneprofesszor. Ezek a tanítványaim – mutatott a háta mögé, a szemét továbbra is a dobozon tartva. Amy levegő után kapkodott. Dan követte nővére tekintetét. A csoportosulás túlsó szélén egy magas, barna hajú fiú mosolygott. – Kurt? – kerekedett el Amy szeme. – Te meg mit keresel itt? – Néha együtt énekelek Bardsley professzor csoportjával. Azt mondta, dalgyűjtésre megyünk – lépett előre Kurt, és megakadt a szeme a lihegő Mr. Bhekisisán, aki egy dobozt szorongatott a markában. Amikor újra a lány felé fordult, arcáról eltűnt az izgatott vigyor, és felváltotta az aggodalom: – Jól vagy? Mi folyik itt? Bardsley megveregette Kurt vállát. – Ti ismeritek Kurtöt? Igazi kis pacsirta! Bárcsak többször elszabadulhatna Emalahleniből! – A professzor a diákjaira mosolygott, aztán visszafordult. – A kulcs ebben van? Mr. Bhekisisa visszaadta Dannek a dobozt. – Nem akarom learatni helyettük a dicsőséget. De mielőtt kinyitjuk, nem ártana eltűnni. – Akkor igyekezzünk! – javasolta Bardsley professzor. – Szaporán, gyerekek! A professzor az erdő felé iparkodott. Kurt megragadta Amy kezét, Nellie követte őket. Egyedül Dan nem mozdult. Kerüljétek el a fákat! – visszhangzott fülében a figyelmeztetés. – Várjatok! Nem mehetünk be oda – kiáltotta. – Elfelejtettétek, mit mondott Mr. Mondli?!

– Most nincs időnk a figyelmeztetéssel törődni – szólt vissza Amy. – Ezek az emberek bizonyára jól ismerik a környéket. Dan futni kezdett a lejtőn, hamarosan beérte a Bardsley professzor mellett futó Amyt, Nellie-t és Kurtöt. – Ki elől menekültök? – kérdezte Kurt, miközben átsegítette Amyt egy földön fekvő faágon. – Majd később elmeséli – lihegte Nellie. – Tehát Bhekisisa nem igazi Tomas. Maguk vele vannak. Azért jöttek, hogy megmentsenek. Tudnak a 39 kulcsról. Maga meg egy énektanár, aki történetesen épp a szabad ég alatt tartja az óráit? Bardsley professzor sietve válaszolt, miközben folyton a háta mögé pillantgatott. – A legtöbbünk Tomas volt valamikor. Tudunk a kiképzősejtekről, ismerjük a falusiakat, és azt is, hogyan használják ki őket a Tomasok. Én dél-afrikai vagyok. Az örökös kizsákmányolást pedig már nagyon meguntam. – Rájuk mosolygott. – A zene a hivatásom. Vagyis, tetszik vagy nem, annak, aki az ellenálláshoz csatlakozik, énekelnie kell! – A maga neve… Robert… – ugrott be Amynek a meredélyen leereszkedve. – A múzeumban Mrs. Thembeka azt kérdezte, hogy Robert küldött-e bennünket. – Winifred és én régi jó barátok vagyunk. Kiáltásokat hallottak a hátuk mögül. Dan megfordult. A Tomasok kirohantak az épületből, és lezúdultak a hegyoldalon. Amy pánikba esett. – Rejtsétek el a dobozt! – kiáltotta. – GYERÜNK! – harsogta Mr. Bhekisisa. A csapat együtt maradt. Bokrokon ugráltak át, és sárban gázoltak. Dan a dobozt markolta. Nem volt ideje elrejteni. Gondolkozni sem ért rá. Túlerőben voltak. – Dan – futott mellé Amy –, oda kell nekik adnunk! – Megőrültél? – Ez az övék, Dan! Mi csak elloptuk. Ez most nem olyan, mint a többi kulcsnál. Elvettük tőlük, amitől mi is legalább annyira rosszak lettünk, mint ők.

– Fussatok, gyerekek! – kiáltotta Bardsley professzor. Amy és Kurt rohanni kezdett a fák között. Dan jobbra-balra tekingetve követte őket. Mondli szerint itt csapdák vannak. De milyenek? Csapóvasak? Felfüggesztett ketrecek? És különben is, hol vannak? A térkép. Dan lefékezett, és kinyitotta a hátizsákját. Belenyúlt, és kihalászta belőle az összetekert papírt.

– Skacok! ÁLLJATOK MEG! Amy és Kurt hátrafordult. Dan kivörösödött képpel rohant feléjük. – Miért? Leráztuk őket? – kérdezte Mr. Bardsley. – Csak szóljon a tanítványainak, hogy álljanak meg! – makacskodott a fiú. Bardsley professzor felkiáltott, mire a tanítványai kíváncsian visszafordultak. A fákon túl egy tisztás feküdt. – Nem szabad rálépni! – előzte le a többieket Dan, és a tisztás széléig futott. A tanítványok összegyűltek a háta mögött. – Tudom, hogy hülyeségnek hangzik, de bízzatok bennem, meg kell kerülnünk! A diákok hitetlenkedő képet vágtak, de hallgattak Danre. A bokrok és a fák takarásában maradva elindultak a tisztás túloldalára. – Mire készülsz? – kérdezte Amy. Dan feszült arckifejezése a normális életben azt jelentette volna, hogy rágót dobtam Mindy Bluhdom hajába, kíváncsi vagyok, mikor veszi észre, de a mostani helyzetben bármit kifejezhetett. – Figyelem, mindenki! A Tomasok balról közelednek, észak felől, az erdőn át. Csapjatok akkora zajt, amekkorát csak tudtok! Most! – Ez valami trükk? – kérdezte Bardsley professzor. – Csak csinálja, amit mondtam! Kérem! Amy Nellie-re nézett. A nevelőnő arca hamuszürke volt. Lassan engedelmeskedni kezdtek Dannek. Kiabáltak, énekeltek, és husángokkal csapkodták a fatörzseket.

Amy lábdobogást hallott, kiáltásokat. A Tomasok feléjük csörtettek a bokrok között. – Dan, meneküljünk! Nem várhatjuk meg, amíg ideérnek! – kiáltotta Amy. Az első Tomasok előbukkantak a fák mögül. Köztük Mr. Malusi is. Kurt Amy elé lépett, hogy testével védelmezze. – Lám, lám – kezdte fájdalmas arckifejezéssel Mr. Malusi –, Daniel és Amy Cahill, ha nem tévedek. Tudhattam volna. Benneteket nem Holt-fából faragtak. Mindenesetre ügyes trükk volt. De most adjátok vissza, ami a miénk! A tisztás túlsó széle hamarosan megtelt kick-boxosokkal, vívókkal és őrökkel. Aztán az egész Tomas-különítmény elindult Mr. Bardsley kóristái felé – megkerülve a tisztást… – Nem hiszem el! – képedt el Dan. – Ez nem volt a forgatókönyvben. – Mi? Hogy meghalunk? – kérdezte Nellie. – Az, hogy megkerülik – kiabált át Dan a válla fölött: – Kezdjetek énekelni! Közeledjetek kétfelől! – Nem egészen értem – ismerte be Bardsley professzor. – Én veled vagyok, te velem vagy, így vagyunk mi egy csapat! – válaszolta Dan. – Ahhoz, hogy csapdába essenek, ki kell csalogatnunk őket a tisztásra! A kórustagok zavartan pislogtak egymásra, de Kurt előrelépett, és mély, zengő hangon rázendített: Én veled vagyok, te velem vagy, így vagyunk mi egy csapat, így vagyunk mi egy csapat… A kóristák összefonták karjukat a mellkasuk előtt, aztán megfogták a mellettük álló énekes kezét, és élő láncot alkottak. Éneklés közben, a dal ritmusára araszolni kezdtek a tisztás szélén. Te velem dalolsz, én veled dalolok, mi együtt dalolunk, amíg masírozunk! Amíg masírozunk Pretoriába, Pretoriába, Pretoriába… A Tomasok megtorpantak, és gyanakodva pislogtak egymásra. Amy el sem tudta képzelni, mit forgathat a fejében az öccse, de ő is dalolni kezdett a többiekkel. – Valahogy így. Kétfelől támadunk! Bardsley úgy nézett Danre, mintha az elvesztette volna az eszét. Aztán hirtelen elmosolyodott.

– Úgy látom, Saka tanítványa vagy… Dan bólintott: – A bivalyszarv-alakzat. Néhányan itt maradunk, mi képezzük a bivaly törzsét, amíg a többiek… A kórus elindult kétoldalt, a fák között, mintha egy óriási ököl zárult volna lassan a Tomasokra. Mr. Malusi jobbra-balra pillantgatott. Nem tudta, hogy nevessen-e, vagy kezdjen sürgősen aggódni. A Tomasok hátrálni kezdtek, csoportba verődtek, és lassan a tisztásra poroszkáltak. – Nem vagyok nótás kedvemben. És nincs kedvem egy csapat rakoncátlan kölyökre támadni. De láttátok, milyen kiképzés folyik odabent. Ha nem adjátok azonnal vissza azt a dobozt, el tudjátok képzelni, mi következik! Bardsley professzor tanítványai kézen fogva közeledtek. Mr. Malusi emberei csak a parancsra vártak. Dan felsóhajtott, aztán megszorította a dobozt. – Csak a testemen át – mondta. Mr. Malusi vállat vont. – Ahogy kívánod. Tomasok, TÁMADÁS!

24. fejezet – VHÁÁÁÁ! – a tisztáson vérszomjas csatakiáltás harsant. Amy felsikoltott Kurt háta mögött. Az énekesek elhallgattak. Aztán semmi. Csak a néma csönd. Dan érezte, hogy a keze remeg. Ujjai elzsibbadtak a szorítástól, de nem engedte el a dobozt. A tisztás szélén Bardsley professzor tanítványai álltak, lefelé bámulva. A Tomasokat… elnyelte a föld. Vigyázzatok a csapdákkal! Dannek nemcsak a keze, az egész teste remegett. – El… el… el sem hiszem, hogy sikerült… – motyogta. A rét helyén négy méter mély gödör tátongott. A hangosan nyögő Tomas-katonák alatt Mr. Malusi feküdt kábultan. – Dan, ezt meg hogy csináltad?! – sikított Amy, és hátulról megragadta öccsét. A fiú kábán előhúzta az összetekert térképet. – Mr. Mondli ajándéka. Egy domborzati térkép. Jelzi ezt a hatalmas csapdát is. Fogalmam sincs, mire vadásznak vele. Talán orrszarvúakra. Bardsley professzor a homlokát törölgette. – Briliáns ötlet volt, fiam! Nélküled egészen biztosan elkaptak volna bennünket. – Pontosabban Saka nélkül – javította ki Dan. Lendülj előre a bika testével, aztán döfj a bika szarvával! Így szorongasd meg az ellenséget! – A bivalyszarv-alakzat nagyszerűen működött a csatákban – magyarázta a fiú. – A mai napig használják a harcászatban. Ezek az ürgék nem akartak oda menni, ahová szerettük volna. Kicsit ösztökélnünk kellett őket. Arra gondoltam, talán… tanulhatunk a történelemből. – Várjunk csak! Ezt fel kell írnom! Tényleg a te szádból hangzott el, Dan? – vágott közbe Nellie. A Tomasok még mindig a hatalmas gödör alján feküdtek. Hangosan nyögtek, és egymást szidták. Néhányan megpróbáltak felmászni a

függőleges falon. A tanítványok a gödör szélén újra énekelni kezdtek, ezúttal idegen nyelven. Hangjuk messzire szárnyalt a fák fölött. Bardsley professzor elmosolyodott: – Francia dal. Mon coeur se recommande á vous. Orlando di Lasso szerzeménye. Nagyanyátok kedvence volt. És az enyém is. – A doboz – suttogta Amy –, nyisd ki gyorsan! Dan megpróbálta kinyitni, de nem talált fogást rajta a résbe szorult, kaktuszszerű növények miatt. – Add ide, majd én! – A lány egy mozdulattal felfeszítette a fedelet. Gyökerek hullottak le róla. De a belsejében még több volt. Bekúsztak a réseken, és egészen benőtték. Olyan volt, mintha egy gyökérkonzervet bontottak volna fel. – Fúj, mint egy tonhalas doboz! – szólta le Dan. Kurt előhúzott egy zsebkést. – Próbáljátok meg ezzel! Amy kinyeste belőle a gyökereket. – Találtam valamit – suttogta. – Ja, egy préselt kaktuszt – poénkodott Dan. – Ez nem kaktusz – mosolygott Kurt. – Umhlaba, vagy más néven inhlaba, egy gyógynövény. De aloénak is nevezik. Sokféle betegségre jó. Különleges növény, csak ezen a vidéken terem. – Dan, ezt nézd! – Amy egy finom, elegáns ékszert húzott ki a dobozból, egy karkötőt, melynek drágakövei szikrázva verték vissza a napfényt. Eldobta a dobozt, és feltartotta a kincset. A csillogó kövekből egy név volt kirakva: SAKA. – Elkérhetném? – Bardsley professzor a fény felé tartotta a karkötőt. Majd zsebkésével megkarcolta az egyik ékkövet. – Te jó ég! Ez bizony gyémánt! Van fogalmatok róla, mennyit érhet?! Dan a karkötőért nyúlt, majd végighúzta ujját a tiszta és hűvös drágaköveken. Eszébe jutottak az öregember szavai a durbani Saka Múzeumban: Churchill nagyon trükkös ember volt. Saka-mániás. Miatta utazott Dél-Afrikába is. Nem tudósítani. Nem is háborúzni, csak hogy megtudjon valamit az isiphóról. – Bocs, srácok, de nem tudjátok, mi az az isipho? –kérdezte Dan. – Egy zulu szó – válaszolta Bardsley professzor. – Ajándékot jelent.

Dan agyában forogni kezdtek a fogaskerekek. Churchill küldetésen járt itt. A Tomas-kulcs megszállottja volt. Börtönbe vetették, aztán egy bányában senyvedett – de nem lehetett megállítani. Amíg a többiek előrementek, Dan suttogni kezdett Amynek és Nellie-nek. – Churchill azt a dolgot szerette volna, ami Sakával van a földben. Emlékeztek rá, mit mondott a múzeumi ürge? Hogy az isiphót kereste! Vagyis megvan a Tomas-kulcs, Amy! Gyémánt. A világ legvarázslatosabb anyaga. Szerves anyag – növények, fák és állatok maradványai, amiket az idő és a földtani rétegek együttes munkával préseltek a világ legkeményebb és legcsodásabb kövévé. Dan a lombok között beszűrődő fénypászmák felé tartotta. Ki tudja, mióta lapult a föld alatt, de a gyémánt még most is úgy verte vissza a napsugarat, hogy belekáprázott a szeme. – Igazán kitalálhattuk volna – vette vissza Amy a láncot. – A háborúk, az apartheid rendszer: mind-mind a gyémánt miatt voltak. – Mindenkinek a gyémánt kellett. Az emberek ölni is képesek voltak érte… – folytatta Dan. – Mintha a 39 kulcsról beszélnénk… – Ezért még drágán megfizettek! – fenyegetőzött Mr. Malusi a gödörből. – Ti nemcsak személyazonosság-tolvajok vagytok, hanem közönséges rablók is! Ha nem számol el előtte tízig, Amy olyat mond, hogy maga is megbánja. Megszorította a láncot. Tökéletes bosszú volt, hogy ellopták. Ám rádöbbent még valamire: lehet, hogy a karkötő nem a Tomasoké, de az övék sem… Amy elindult a gödör felé. Kurt követni akarta, de a lány leintette. A gödör széléhez sétált, és lenézett: – Ha már itt tartunk, talán visszavihetnék a pajzsot, amit a durbani múzeumból loptak. Mr. Malusi némán meredt rá. – Talán a Tomasok is úgy tartják, hogy a kölcsönkenyér visszajár – folytatta halkan. Az ékszer káprázatos volt és roppant értékes. De a vadászat a tudásról szólt, nem a zsákmányról. Vetett egy utolsó pillantást a karkötőre, aztán ledobta a lyukba. – Amy, te meg mit művelsz?! – kiáltott rá Dan.

– Betömhettük volna vele a MasterCardomon tátongó lyukat… – nyögött fel Nellie. A Tomasok egymás hátára ugrálva próbálták megkaparintani a felbecsülhetetlen értékű gyémántokat. Mr. Malusi alig látott ki a markolászó kezek tengeréből. – Elég! ABBAHAGYNI! EZ PARANCS! – üvöltötte. Amy hátat fordított a dulakodó, egymást taposó Tomasoknak, és elsétált.

25. fejezet Karacsi. Amy napok óta nem tudta kiverni ezt a nevet a fejéből, de egy csábos mosoly és egy hang, amitől önkéntelenül is libabőrös lett, egy időre elterelte róla a gondolatait. Mielőtt Sydney-ben majdnem cápaeledelt csinált belőle, Isabel Kabra felsorolta a helyeket, ahol Dan és Amy megfordult. Nem tudni miért, de közéjük került egy olyan is, ahol sohasem jártak: a pakisztáni Karacsi. Amynek be kellett ismernie, hogy Dél-Afrikában nincs több dolguk. Hiba lett volna tovább maradni. A felpaprikázott Holtok bármikor rájuk találhattak. De a búcsút ez sem könnyítette meg. – Majd írunk egymásnak – javasolta Kurt, mielőtt elváltak. – Remélem, még találkozunk! Ebben Amy is reménykedett. Nem mintha hitt volna benne. Nem hitt másban, csak az örökös búcsúzásban. A Johannesburgból Karacsiba tartó 796-os járat tíz perc múlva felszáll! – figyelmeztetett a reptéri hangosbemondó. – Hé, ideje mennünk! – szólította Dan. Amy megölelte Bardsley professzort. – Köszönjük a segítségét! – Meg a dalokat, amiket volt olyan kedves, és kérés nélkül feltöltött az iPodomra… – húzta el a száját Nellie. – Alig várom, hogy reneszánsz templomi zenét hallgathassak! – Hiába kérném, úgysem maradhatnátok… – mondta Bardsley professzor. – Ne haragudjon! – válaszolt szomorúan Amy. Az öregúr jó volt hozzájuk. Johannesburgig ő vezetett, így Dan, Amy és Nellie egy kicsit szunyókálhattak a kocsiban. Élelmet szerzett Saladinnak, és segített nekik jegyet venni, sőt még azt is felajánlotta, hogy kifizeti. – Tudjuk, mi a véleménye a 39 kulcsról, de nekünk folytatnunk kell. Ebből a versenyből nem szállhatunk ki.

– Grace találta ki, az ész… – suttogta a professzor. Mosolyráncok jelentek meg az arcán, és alig észrevehetően kacsintott. Amyt meglepte a megjegyzés. – Grace…? – Felejthetetlen asszony volt, kedves és nagylelkű – tűnődött el Bardsley professzor. – Ismerte őt? – Úgy látszik, Dél-Afrikában inkább az a kérdés, hogy ki nem… – jegyezte meg Dan. Az öregúr mosolyogva bólintott: – Grace-nek tényleg sok barátja volt itt. Ez meglep benneteket? Amy is elmosolyodott. Bardsley hosszú történetet mesélt nekik a Tomasokról és a 39 kulcsról. Ismerte Winifred Thembekát. Még szép, hogy ismerte Grace-t is. – Tartsuk a kapcsolatot, professzor! – búcsúzott Amy. – Jó utat! – felelte a férfi. Beálltak a biztonsági kapuk előtti sorba. Gyorsabban haladt, mint gondolták. Miután átjutottak a fémérzékelőkön, a táblákat követve a kapuk felé indultak. Egy bajszos ember megállította őket, és egy kis autóra mutatott. – Üljenek be, kérem! – Köszönjük, inkább gyalog mennénk – felelte Amy. A férfi közelebb lépett. – Üljenek be! – Adj neki egy kis baksist, aztán zavard el! – javasolta Dan. – Eltévesztetted az országot. Dan! – mondta Nellie. A férfi a fiú elé lépett, jobb kezében tőr csillant. – Mi a…! – kapkodta a fejét a fiú. – Tedd azt, amit mond! – suttogta Nellie a háta mögött. – Mozdulj már! Amy remegett. Ő és Dan hátraültek, Nellie a sofőr mellé. A férfi távolodni kezdett a kapuktól, és a hátsó kijáraton át a bitumenre hajtott. Előttük apró járművek haladtak, mellettük csomagszállító kocsik Egy hangár sarkánál befordultak. Ha a túloldalon tiszta a levegő, megpróbálkozhatnának a futással.

Dan megbökte Amyt. A lány finoman bólintott. A vezető az épület mögé kanyarodott, és megállt. Váratlanul valaki egy zsákot húzott Dan fejére. – Hé! – kiáltott fel a fiú. Amy és Nellie felsikoltottak. Dan megpróbált felállni, de hátracsavarták a kezét. Egy vastag kötéllel összekötözték, a száját betömték, majd hátulról taszítottak egyet rajta, hogy induljon. Ingébe szél kapott, amikor egy alacsonyan szálló gép elhúzott mellettük. Betuszkolták egy ajtón, aztán lenyomták egy székbe. Hallotta, amint a lányok bekötött szájjal kiáltani próbálnak mellette. – Egy… kettő… három… teljes a létszám. – Amikor meghallotta a hangot, Dan úgy érezte, mintha sav marná végig a gerincét. – Intézzük el kulturáltan, nem igaz? Amikor a zsák lekerült a fejéről, Isabel Kabra nézett vele farkasszemet.

– A gyémánt! – A körmét reszelő Isabel Kabrához sehogy sem illett a fröccsöntött szék, amin ült. – Dél-Afrikába utaztatok, hogy rájöjjetek, a kulcs a gyémánt. Ugye milyen okosak, gyerekek? – Remélem, hogy nem volt túl… kemény a számotokra? – kuncogott Natalie. – Kár volt törni magatokat. Ezt mi is megmondtuk volna – folytatta Ian. A bajszos férfi mögéjük térdelt, és a székhez kötözte a lábukat. Isabel, Ian és Natalie a betonpadlós raktár túloldaláról nézték őket. A polcokon dobozok, szerszámok és alkatrészek sorakoztak. Ian feje mögött hatalmas, horpadt propeller feküdt egy ékszíjas gépen. Amy rángatni kezdte a köteleit. Isabel tudott a kulcsról. Valahogy követte őket. Amy már semmin sem lepődött meg, ha Isabelről volt szó. Már nem félt tőle. Csak egy dolgot akart. Elkapni az asszonyt. – Honnan tudták, mi a Tomas-kulcs?! – lepődött meg Dan. – Churchill Lucian volt, drágám – kuncogott Isabel.

– Száz éve megtalálta a Tomas-kulcsot, és ti azt hittétek, hogy nem tudunk róla?! – Valóban! – vágott közbe vékony hangon Ian. – Ezt jól megmondtad nekik, anya! A nő egy pillantást lövellt felé, mire a fiú elhallgatott. – De ha… már úgy is tudják, minek hoztak ide bennünket? – kockáztatta meg Nellie. – Mert hiányoztatok, drágaságaim! A közös cápaélmény után, amit veled éltem át, Amy – és amiért most elnézésedet kérem –, ráébredtem valamire! Arra, hogy féltelek. – Akkor nem féltett, amikor felgyújtotta a tüzet? Maga vadállat! – vágott vissza a lány. Dan félelemtől bénult arccal meredt a lányra. Isabel szomorúan rázta meg a fejét. – Vadállat. Erős szó ez attól, aki megölte Irina Szpaszkijt. – Rólam beszél?! Maga tette! – kiáltotta Amy. – Hogy én? Hm. Az újságok egészen mást írnak, ugye, gyerekek? – Valóban! – erősítette meg Ian. – Abbahagynád ezt a valóbanozást?! – csattant fel Isabel, aztán visszafordult Amy és Dan felé. – Tudjátok, nem könnyű a nemzetközi körözés alatt állók élete. Az emberek szeretnék dutyiban látni őket. Nektek sem tetszene. Bár attól tartok, a génjeitekben van. Elvégre Mr. és Mrs. Nudelman gyerekei vagytok. Amy gyomra összeszorult. – Újabb hazugság! – Á, a dráma! – mosolygott Isabel. – Látom, ismerősen cseng a név. – Mit akar tőlünk? – követelte a választ Amy. Isabel előrehajolt. – Tudom, mit gondolsz rólam, és nem is hibáztatlak miatta. De nekem nagy szükségem lenne pár fiatal, jól forgó agyra, nektek pedig, drágáim, valami sokkal fontosabbra – vont vállat Isabel –, egy családra. Dan elképedve bámult rá: – Ugye nem akar bennünket örökbe fogadni? – Bebizonyítom nektek, hogy tisztességesek a szándékaim – nyúlt a táskájába Isabel, és kihúzott belőle egy zöld folyadékot tartalmazó ampullát.

– Ezt maga lopta el tőlünk! Még Párizsban! – csattant fel Amy. – És kész vagyok megosztani veletek – mondta Isabel. – Ti nem is tudjátok, mennyire fontos ez a 39 kulcs keresésében. Ha ez veletek van, máris egy nyerő csapat színeiben küzdhettek. Fontoljátok meg! Beolvadhatnátok a Kabra-családba. Nektek csak a tudásotokat és az ügyességeteket kell kölcsönadni. Ian és Natalie testvérei lehetnétek. Natalie elsápadt. – Anya, ne… távoli, lepukkant rokonok esetleg… de hogy testvérek! Amy majdnem elnevette magát. Isabel forgatott valamit a fejében – de ha ezt komolyan gondolja, akkor egész biztosan klinikai eset. Tekintete találkozott Isabelével. Szeme, mint egy hideg vérű hüllőé. Mégis, Amy minden kiszolgáltatottsága ellenére most először nem félt tőle. Beolvadni a Kabra-családba? Inkább a halál. – Amy – mosolygott rá nagylelkűen –, biztosan szükséged van egy kis időre, hogy ezt a kivételes ajánlatot megemészd… – Ellenkezőleg – mosolygott vissza a lány. – Egyetlen pillanatra sincs szükségem. Tudja, hová dugja az ajánlatát… A nő visszahőkölt. Nellie huhogva felnevetett. – Amy! – figyelmeztette Dan. – Legyen, ahogy akarod! Vannak emberek, akik szeretik megnehezíteni a saját életüket. – Fia felé nyújtotta az üvegcsét. – Ian! Ian bizonytalanul felállt. Az üveget a fekvő propeller mögötti polcra tette. Egy pillanatig tétovázott, mintha nem lenne biztos a dolgában, aztán elfordított egy kapcsolót a falon. A propeller forogni kezdett. A halk zümmögés hangos zúgássá erősödött. A légcsavar másfél méterre volt a föld felett. Szelétől kavarogni kezdtek a papírok. Isabel a zöld üvegcsére mutatott. – Gyertek, és próbáljátok meg elvenni! – trillázta. – Egyenként… A bajszos férfi megragadta Dan székét, és a forgó propeller felé döntötte. Majd tolni kezdte.

26. fejezet – Neeee! – sikított fel Amy öccse háta mögül. Dan nem tudta elszakítani a köteleket, hiába erőlködött. A légcsavar a fülébe zúgott. Lapátjai ezüst folttá olvadtak össze a szeme előtt. És egyre közelebb kerültek. Érezte az égő motor zsírszagát. Ez necces. Dan megpróbálta feldönteni a széket. Ian Kabra émelyegve nézett először Danre, aztán a légcsavarra. A lapátokat néhány centiméter választotta csak el Dan nyakától. Szemét összeszorította, testét hátrafeszítette. Agya kikapcsolt. Kiáltást hallott, de nem tudta, hogy a sajátját vagy másét. Széke dőlni kezdett, aztán bevágta a fejét… valami keménybe. – Elkapni! – parancsolta egy hang. Isabel. Amikor Dan kinyitotta a szemét, azt látta, hogy Amy, még mindig a székéhez kötözve, lehajtott fejjel Isabel Kabra gyomrának rohan. A fiú érezte, hogy valaki visszafordítja a testét. – Dan, Dan, hallasz? – kérdezte egy mély hang. – ÁÚÚ! – Dan keze hirtelen kiszabadult. Feltápászkodott. A szoba túlsó felén Amy Isabellen feküdt, a nő mozdulni sem tudott. Egy kéz a kijárat felé lökte. – Menj! Kevés az időnk. Fordulj balra, aztán irány a hármas hangár. Ott találkozunk! Bardsley professzor volt. Három tanítványa a Kobrákkal küzdött, miközben megpróbálták kiszabadítani Amyt és Nellie-t. A légcsavar lassulni kezdett. Dan megforgatta a fejét. Szerencsére a helyén volt. Aztán Amyhez ugrott, és megragadta: – Gyerünk! Nellie-vel a nyomukban az ajtó felé sprinteltek. Isabel túlsikította a propeller zúgását. – EZ NEM ÉR!

Dan előreengedte Nellie-t és Amyt, aztán visszafutott Saladinért. De ha már bent volt, nem hagyta ott a zöld folyadékot tartalmazó üvegcsét sem. A propeller mögé szaladt, és lekapta a polcról. Mialatt kirohant az ajtón, a zsebébe süllyesztette. Nellie-t és Amyt a hármas hangárnál érte be. A nyitott ajtó mögött egy letakart repülő állt. – Jól vagy? – kérdezte Amy. – Már azt hittem, hogy felsze… – de inkább nem mondta ki. – Nem volt semmi, ahogy leszerelted Isabelt – ismerte el Dan. Bardsley professzor futva közeledett. – Gyerekek, felszállunk! Egy percig sem maradhattok tovább DélAfrikában! – lihegte. – Lehet, hogy a csatát megnyertük, de a háborút még nem! És akkor még nem beszéltünk a…- pislogott át válla fölött a professzor. – Kiről? – kérdezte Dan. De az öregúr nem válaszolt. Bevetette magát a hangárba, és felkiáltott: – Hallóóóó! Két egyenruhás alkalmazott lépett hozzájuk. – Van felszállási engedélyük, professzor? – kérdezte az egyik. – Szerezne nekünk egyet? S.O.S.! A férfi kirohant. A professzor a másik munkással lehúzta a ponyvát a gépről. A repülő sárga oldalán vörös csík futott. Repülő Lemur – olvasták el a cirkalmas betűket. – Grace gépe! – ismerte fel Amy. – Ő tanított meg repülni – mondta Bardsley professzor. – Amikor haldoklott, nekem ajándékozta az öreglányt. Mit szólnátok hozzá, ha megreptetnénk a kicsikét? Amy a gép másik oldalára szaladt, és beugrott a pilótafülke anyósülésére. – Hé, azt a helyet én néztem ki magamnak! – ellenkezett Dan. – Majd legközelebb gyorsabb leszel – vágta rá Nellie, miközben bekászálódott hátra. Bardsley professzor elfordította az indítókulcsot, a légcsavar forogni kezdett.

– Szabad a pálya, professzor! – kiabálta a reptéri alkalmazott. – Zöld lámpát kaptak! – Csak úgy simán, soron kívül felrepülhet? – lepődött meg Nellie. A férfi elmosolyodott. – Hamar meg fogsz öregedni. Ne kíváncsiskodj! Szállj már be, Dan! Nellie felhúzta a fiút a hátsó ülésre. Dan a nevelőnő mellé huppant: – Nem vagyok elég gyors? – füstölgött magában. – Nem zavar benneteket, hogy nekem kell cipelnem Saladin hordozóját is? Igazságtalanság, hogy Amy trónol elöl. – Miaú! – értett egyet gazdájával Saladin. Nellie vállat vont. – Döntsétek el kő-papír-ollóval, de akkor soha nem indulunk el! – Ha-ha – jegyezte meg fapofával Dan. – Nagyon vicces – dőlt hátra összefont karral. Amy kényelmesen elhelyezkedett az ülésen. – Prof, hová visz bennünket? – kérdezte Nellie. – Ő arra számít, hogy Szváziföldön fogtok leszállni – felelte a tanár. – Ki az az ő? – tudakolta Nellie. – Bocsánat! Ők – javította ki magát gyorsan a professzor. – Akik a nyomotokban vannak. Ezért én Mozambikba viszlek benneteket. Ott majd felszálltok egy Németországba tartó gépre. Elintézem, hogy onnan oda repülhessetek, ahová csak akartok. A gép maga mögött hagyta a hangárt, és pörgő propellerrel gurulni kezdett a felszállópályán. – Miért segít nekünk, Bardsley professzor? – szólalt meg Amy. – Beavatna? – Mert itt elvégeztétek a munkát. Mert megtaláltátok a kulcsot. És mert én, bár nem vagyok része ennek a játéknak, de értékelem, amit nagyanyátok kedvéért tesztek. – Milyen közelről ismerte Grace-t? Tudja, melyik ághoz tartozott? Bardsley professzor gázt adott, mire a repülő hangosan felzúgott. – Nem hallottam! Mit mondtál? – kiáltotta a férfi. A gép előreugrott. – Gyiaaa! – kiáltott fel Nellie.

– Szerinted én lassú vagyok? Akkor mért csak nekem járt olyan gyorsan az agyam, hogy ezt ne felejtsük ott? – tartotta a zöld folyadékot Amy elé Dan. – Dan, azonnal ülj vissza a helyedre, és csatold be magad! – Ahogy hirtelen megfordult, Amy kiütötte a fiú kezéből az üvegcsét. Az ampulla szaltózott néhányat a levegőben. Dan el akarta kapni, de csak tovább rontott a helyzeten. A mozdulat során nekicsapta az üvegcsét a repülő falának. A szilánkokra tört ampulla tartalma Dan karjára és székére fröccsent. – ÁÚÚ! – kiáltott fel a fiú. – Hogy csinálhattál ilyen hülyeséget?! – Ez csak hamisítvány, Dan – nyugtatta a lány. A folt alatt füstölögni kezdett az ülés. – BOCS, DAN! – kiabálta túl Nellie a gép robaját. – MIT MONDTÁL, MI EZ? Dan úgy érezte, mintha egy rovarháznyi skorpió hullott volna a karjára. – JUJ! EZ CSÍP! – kiáltott fel. A gép a levegőbe emelkedett. Amy Bardsley professzorra nézett a visszapillantóban. – MILYEN SZÍNŰ VOLT AZ A SZÉRUM? – kérdezte a tanár. – ZÖLD. SZIRUPOS. ÉS KIÉGETTE AZ ÜLÉST. Bardsley professzor szeme elkerekedett a rémülettől: – AZ NEM EGY SZÉRUM! HANEM LASSAN ÖLŐ MÉREG! A KABRÁK EGYSZER MÁR BEVETETTÉK AZ EGYIK TANÍTVÁNYOM ELLEN! ÁTJUT A HÁMRÉTEGEN, ÉS SZÉTTERJED AZ IDEGRENDSZERBEN! – ujjával zongorázni kezdett a műszerfalon, kapcsolgatott, kijelzőket állított be. – VALAKI VEGYE ÁT A HELYEM A PILÓTAFÜLKÉBEN! – MAJD ÉN! BÍZZA CSAK RÁM, TUDOM, MIT CSINÁLOK! – hajolt előre Nellie. Bardsley professzor gyorsan helyet cserélt Nellie-vel, amitől szegény Saladin ijedtében nagyot fújva leugrott a padlóra. Az idős férfi a szék mögé nyúlt, és előhúzott egy UMHLABA-feliratú tégelyt. A fájdalom terjedni kezdett. Dan úgy érezte, mintha az egész teste vibrálna. Összeszorította a fogát. Nem gondolni rá nem gondolni rá nem gondolni rá…

– E… E… EZ MI? – kérdezte. – ALOÉKONCENTRÁTUM! – válaszolta Bardsley professzor. – LELASSÍTJA A MÉREG FELSZÍVÓDÁSÁT, AMÍG MOZAMBIKBA ÉRÜNK. LEGALÁBB KÉTÓRÁNYI ÚT. NEM LESZ SEMMI BAJ! TALÁN OTT MEGKAPOD A SZÜKSÉGES ELLENSZERT. – TALÁN?! – kérdezte mészfehér arccal Amy. – NEM HAGYHATJÁ, HOGY A KABRÁK MEGÖLJÉK! Bardsley professzor összehúzott szemöldökkel bólintott. Zsebkendőt mártott a krémbe, és Dan karjára borította. Mintha jeges vízzel oltották volna el a lángokat. Dan kínjai enyhültek, de csak egy kis időre. – MÉG! – kérlelte a fiú. – TEGYEN MÉG RÁ! Bardsley professzor gyorsan megismételte a műveletet. – NINCS MÁS GRACE GÉPÉN? VALAMILYEN ELLENMÉREG? – sürgette Amy. Bardsley felkapta a fejét: – HOGY ÉN MEKKORA ÖKÖR VAGYOK! TUDOM, HOL TALÁLUNK ELLENSZERT! DE AKKOR MADAGASZKÁR FELÉ KELL FORDÍTANOM A GÉPET! – Már meg is tettem, főnök! – kapcsolgatta a műszerfalat magabiztosan a nevelőnő. A gép jobbra kanyarodott. – Nyaú! – nyávogott Saladin, és csúszni kezdett a padlón. – MIÉRT? MI VAN MADAGASZKÁRON? – kiabált a lány. Dan remegő szempillái mögül csak az Amy nyakán kidagadó ereket látta. Mintha egy fa gyökerei hálózták volna be. Bardsley professzor érszorítót kötött Dan karjára. A fiú valamivel jobban lett, de a fájdalom új formát öltött. Fejétől a lábáig végighullámzott a testén, mintha valami középkori kínzásnak vetették volna alá. Az öregúr hangja úgy ért el Danig, mintha egy távolodó rádiótoronyból érkezne. – HOGY MI VAN MADAGASZKÁRON? NAGYANYÁTOK AFRIKAI OTTHONA!

27. fejezet – Dan…? – vonszolta át öccsét Amy egy bozótos ösvény kiálló gyökerein bukdácsolva. – Dan, maradj ébren! A fiú már csak motyogni tudott. Állapota gyorsan romlott. Nővére majdnem elment a bejárat mellett. Grace afrikai „otthona” alig volt több egy kő- és földhalomnál. Egy barlang, amibe faragott faajtón lehetett bejutni. – Nem lépünk be a főhadiszállására – jelentette ki Bardsley professzor. – Hátul van egy kis hajlék, Grace ott húzta meg magát, amikor itt tartózkodott. Van egy… be-belépőkártyám… Professzor Bardsley remegett. A gépet simán letette, csak az egyik szárnya ért le, amikor egy kanyart a kelleténél élesebben vett be. Amy látta rajta, hogy kezd szétesni. Csak addig tarts ki, amíg a testvéremet megmented! –fohászkodott Amy. Dan már járni is képtelen volt, Amy és Nellie támogatták. – Me-me-meg fogsz gyógyulni! – biztatta Amy. Egyedül. A szó az agyába férkőzött, és nem tudta onnan kiiktatni. Egész életében úgy érezte, mintha egy rész lenne, valaminek a fele. Nem volt olyan, hogy Amy. Csak DanésAmy. Így. Egy szóban. DanésAmy. AmyésDan. – Megjöttünk! – állt meg egy kicsi, zsindelyes, spalettás ablakú ház előtt Amy, amíg a professzor a zárral bajlódott. Dant újra rázni kezdte a hideg. A karján lévő umhlabába áztatott szorítókötés ellenére arcszíne pirosról sárgára váltott. Nellie átkarolta a fiút. – Siessünk, a méreg mindjárt legyőzi! A professzor hangos kattanással kinyitotta az ajtót. – Ültessétek le! Megkeresem a gyógyszeres szekrényt! Nellie és Amy berángatták Dant az ajtón. Amy megborzongott a felismeréstől. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a szobára, hogy a tárgyak felidézzenek egy tudata mélyére süllyedt képet. Csipketerítő az apró, sötét fából készült asztalon, és

teáscsészék, mintha Grace akármikor felbukkanhatna egy teáskannával a kezében. Egy portré Grace-ről, amit Amy rajzolt harmadikban. Dant leültették Nellie-vel egy damasztkanapéra. – Aúú… au… au… au… – nyögte. Bardsley professzor sietve visszatért egy injekciós tűvel a kezében. – Be kell oltani vele? – ijedt meg Amy. – Ez a leggyorsabb módja, hogy a szer a véráramba kerüljön – válaszolta Bardsley. Amy lefogta Dan kezét, aztán elfordult. Érezte, hogy öccse teste egy pillanatra megfeszül. A fiú halkan feljajdult, ami közelebb állt a lehelethez, mint a hanghoz. Aztán elernyedt a teste. Amy szíve összeszorult: – Mi történt?! Ugye nem…? Az öregúr megtörölte összeráncolt homlokát. – Most már csak imádkozhatunk. – Köszönjük! – hálálkodott Nellie. – Mindent, amit értünk tett. Bardsley professzor halványan elmosolyodott. – Én köszönöm neked. Ha nekem kellett volna megváltoztatnom a repülés irányát… Dan feje oldalra billent. A szája kinyílt, de hang nem jött ki rajta. Megmentőjük megérintette Dan homlokát. – Vissza kell mennem a reptérre. A kapkodás miatt rossz helyen álltam meg a Repülő Lemurral. Nem szeretnék balesetet okozni. Amint jobban lesz, indulnunk kell. Nem maradhatunk itt.

Bardsley professzor hosszabb ideig volt távol, mint Amy remélte. Nellie tovább kenegette Dan bőrét umhlabával, de a gyógyulásához több idő kellett. A bőr csúnyán megégett. – A-Amy? – krákogta Dan, és orca megrándult. – Dan! Te megszólaltál! – rohant oda hozzá a nővére. – Jóhogy! – felelt a fiú. – Az a levél… amit Mrs. Thembekától kaptunk? Hol van?

– Azt hiszem, a hátsó zsebedben. – Odaviszem – ajánlkozott Nellie. Dan felnyögött. – Hoznál nekem… egy kis gézt, Nellie? Kérlek! Amikor nevelőnőjük eltűnt a fürdőszobában, Amy folytatta a szoba felderítését. Könnyeivel küszködött. Dan kétszer is majdnem meghalt miatta. Az ő dühe ingerelte fel Isabelt, emiatt akarta Ian egy propellerrel elvágni Dan nyakát. Aztán a Repülő Lemurhan is sikerült annyira megbántania az öccsét, hogy még a méreggel kapcsolatos alapvető elővigyázatosságról is megfeledkezett… – Dan – szólalt meg Amy –, bocs, hogy elvesztettem a fejem… A fiú erőtlenül elmosolyodott. – Megmentetted az életem. Felejtsük el! Hé, nézd azt a zongorát! A sarokba szorítva egy kis spinét állt kottákkal a tetején. Amy elélépett, és lenyomott néhány billentyűt, de a zongora sajnos nagyon elhangolódott. Eszébe jutott, amikor massachusettsi otthonukban egy kiváló állapotban lévő hangszeren Grace a kedvenc Broadwaydarabjaira tanította őket. Most mondjátok meg, de őszintén, hol van ehhez képest az iPod?! – kérdezgette tőlük. A közelben álló, cirádásan faragott asztal mintegy ellenpontozta a hangszer egyszerű vonalait. Amy kihúzta az egyik fiókját, és ijedten hátraugrott. Egy szőrös pók mászott ki belőle. Hátranézett Danre. A fiú egy papír fölé görnyedt, és erőtlen kézzel firkált valamit. Amy a fiók mélyén egy jegyzetfüzetet vett észre. Kihúzta, és leporolta bőrbevonatú fedelét. A füzet Grace gyöngybetűivel volt teli. Amy úgy érezte, mintha egy tegnap írt levelet bontott volna fel. Olyan volt, mint egy útinapló, amit néhol egy-egy beragasztott képeslap illusztrált. Szeme megakadt egy kínai utazásról szóló feljegyzésen. Grace nem beszélt nekik erről az útjáról…

Írtam Theng Hsziao-pingnek, aki beleegyezett A és H látogatásába, amikor megtudta, hogy hozzá hasonlóan ők is Mek.

A és H. Amy szíve nagyot dobbant. Ezek csakis a szüleik lehettek. – Dan! – szólt öccséhez. – Amy, ide süss! – kiáltott fel a fiú. Bizonytalan léptekkel a lány felé indult, kezében remegett a papír. – Nyugi, Herkules! – óvta Nellie. Dan az asztalra tette a Churchill-levelet. – A levél… nézd, a verset az alján! – A kőműves téglát téglára rak, és abból lesz a tégla téglalap – olvasta fel hangosan Amy. – Rájöttem, mit akart Churchill. Nem a kőművesek érdekesek, hanem a tégla! Vagy még pontosabban a téglalap! Nézd, ha a levél szövegét egy téglalapnak veszed, és balról jobbra haladva összeolvasod a sarkain lévő betűket, akkor… – Dan arca összerándult, amikor Nellie befejezte sebe átkötését. – Látod?! Megvan a kulcs!

– Rájöttem egy kulcsfontosságú dologra, amit most olvashatsz – idézte Dan. – A kulcsfontosságú dolog maga a kulcs. A Tamáskodj rajta azt jelenti, hogy a Tomas-kulcsot találta meg. Itt volt elrejtve a levélben! – A-L-O-É – olvasta össze a szöveg sarkain álló betűket Amy. – Zseni vagy! – Várjunk csak! – lepődött meg Nellie. – Eddig a gyémánt volt a kulcs, a Kobrák is ezt mondták, most meg ki akarjátok dobni az ablakon?! Elfelejtettétek, hogy az üzenet szerint a kulcs Sakával pihen a földben? – Mivel volt teli a doboz, Nellie? Mit kellett késsel kivágnunk belőle? Mi burjánzott a síremlék körül? – A kulcs, amit kerestünk… – tapogatta meg Dan az aloés kötést – megmentette az életemet! – Aloé! – mondta Amy. – Itt volt végig az orrunk előtt! Kétlem, hogy a Kobráknak sikerült volna megfejteni a levelet. Mi vagyunk az elsők! – Ezt kapd ki. Sárkány Asszony! – huhogott fel Nellie. Dan kimerülten a kanapéra roskadt. – Jók vagyunk, semmi kétség… – kúszott egy békés mosoly az orcára. – Most már csak azt kell kitalálnunk, hol folytassuk. A szobára csend telepedett. Amy Grace noteszének sorait bámulta. – Ööö… Dan… – kezdte bizonytalanul. – Szerinted ez mit jelent? Írtam Theng Hsziao-pingnek , aki beleegyezett A és H látogatásába, amikor megtudta, hogy hozzá hasonlóan ők is M-ek. – Theng? Az egy kínai fejes volt, nem? – kérdezte Nellie. – A és H… – tűnődött el Dan. – Arthur és Hope. Vagyis anya és apa. Összeröffentek Kína vezetőjével? Király. Megvon a következő úti cél! – Talán – felelte Amy. – De most nem erről von szó. Olvasd el még egyszer! Theng beleegyezett, hogy meglátogassák, amikor megtudta, hogy hozzá hasonlóan ők is… – M-ek. Mi az az M? Mandarinok? Nem, várjatok csak… – törte a fejét Nellie. Dan felállt, és a hátsó ablakhoz sántikált. – Hová tűnt Bardsley professzor, skacok?!

Amikor véletlenül megbotlott a zongora lábában, Nellie odaugrott, hogy elkapja. Dan beletenyerelt a billentyűkbe. – Aú! – kiáltott fel, a baljós hang pedig tovább zengett a szobában. Amy Grace noteszével a kezében Danhez szaladt. – Nem tudnál nyugton maradni egy percig?! – A notesz… – torzult el a fiú arca a fájdalomtól. – Olvass még fel belőle! Amy átpergette a jegyzetfüzetet, a végén tíz-tizenkét üres lapot talált. Lapok, amiket Grace már nem tudott teleírni. Az utolsó bejegyzés csupán egyetlen bekezdés volt. – Ezt hallgasd! – mondta Amy, és hangosan olvasni kezdte. – Ma rám telepedett a mélabú. A drága A-ra és H-ra gondolok, és nagyon hiányoznak. Még szeretett Lassómat sem vagyok képes hallgatni, mert arra emlékeztet, hogy… – Mire? Mire emlékezteti? – szólt közbe Nellie. Dan a zongorát bámulta, és arca hamuszürke lett. – Jaj, ne… – motyogta. Amy megijedt. – Ülj már le. Dan! Még nagyon beteg vagy! – Orlando di Lasso… – suttogta a fiú. – Bardsley professzornak Lasso a specialitása. Szereti a zenéjét, meg minden. Nézd! – Egy kottát emelt fel a zongora tetejéről, és Amyék felé tartotta. Nővére a kottán álló bonyolult, francia címre és a névre sandított. – Ezt a dalt énekelte Bardsley professzor, miután legyőztük a Tomasokat, ugye? – És azt állította, hogy ez Grace kedvenc dala – tette hozzá Nellie. – Egy emlékeztető, srácok – folytatta Dan. – Nagymama azt írta, hogy valami szomorú dologra emlékezteti. – Bocs… de nem egészen tudlak követni – mondta Amy. – Amy, szeretnéd tudni, melyik ághoz tartozunk? –kérdezte az öccse. – Nos, nyilvánvalóan ugyanahhoz, amihez anyánk és apánk, nem igaz? – De… – Ők pedig M-ek voltak, Amy! Azért látogathatták meg azt a nagy kínai vezért, mert egy ághoz tartoztak. És Grace azért képtelen ezt a dalt hallgatni, mert rájuk emlékezteti – Dan arca vörös lett, és egyre

hangosabban károgott. – Elolvastad a borítót? Elolvastad rendesen? Ha tudni akarod, kik vagyunk, ajánlom figyelmedbe a harmadik sort! Amy orra elé dugta a kottát. Mon coeur se recommande à vous by Orlando di Lasso Madrigál, négy tételben. Madrigál. Amy szaporán pislogva próbált felocsúdni a megdöbbenésből, és becsukta Grace noteszét. Amikor az asztalra tette, észrevette a hátoldalára ragasztott fotót. Arthur és Hope nézett vissza rá fiatalon és boldogan, egy ösztövér, mogorva idegent ölelve. A férfi tetőtől talpig fekete ruhát viselt.