Patrick Carman. 39 Kulcs. Sötét erők

Patrick Carman

39 Kulcs Sötét erők

írta: Patrick Carman A mű eredeti címe: The 39 Clues 5. - The Black Circle Fordította: Acsai Roland A szöveget gondozta: Dávid Anna Korrektorok: Szécsényi Tibor, Korom Pál Copyright © 2009 by Scholastic Inc. All rights reserved. Published by arrangement with Scholastic Inc., 557 Broadway, New York, NY 10012, USA. THE 39 CLUES and associated logos are trademarks and/or registered trademarks of Scholastic Inc. Copyright © 2009 by Scholastic Inc. Minden jog fenntartva. Ez a kiadás a Scholastic Inc.-nel (557 Broadway, New York, NY 10012, USA) történt megállapodás alapján jelent meg. A THE 39 CLUES és a hozzá kapcsolódó lógók a Scholastic Inc. védjegyei. Design és illusztrációk: SJI Associates, Inc

Rachel Gnffith-nek, a Cahill-univerzum mesterének köszönettel, amiért seqített felfedezni Oroszország kincseit. P. C.

1. Fejezet

Amy Cahill szeretett korán kelni, azt viszont már kevésbé kedvelte, ha arra kellett ébrednie, hogy valaki a hotelszobája előtt kiabál. - Távirat Mr. Cahill számára! A szavakat dörömbölés kísérte. Amy ijedten ült fel, rémisztő gondolat hasított belé. A Madrigálok! Újabb kiáltás harsant: - Üzenetük jött! Amy és az öccse, Dan, Nellie-vel, a nevelőnőjükkel éjszakára átköltöztek egy másik hotelbe, mert attól tartottak, hogy megtámadja őket az a titokzatos szekta, amelyről olyan kevés bizonyosat tudtak. A Madrigálok nem sejtik, hogy itt vagyunk, vagy mégis? Dan legurult a bolyhos, aranyszínű kanapéról, ahol az éjszakát töltötte, és nagyot puffant a padlón. - Ne, Irina! Csak Catfish Huntert ne! - kiáltotta a fiú. Amy felsóhajtott. Öccsét megint meglátogatta visszatérő rémálma, amelyben unokanővérük, Irina Szpaszkij, szétszaggatja Dan imádott baseballkár-tyáját. - Ébredj fel, Dan! Csak álmodsz! Amy még sohasem érezte magát ennyire fáradtnak, és mint általában, testvérére aznap sem számíthatott. - Távirat! - dörömböltek ismét az ajtón. -Dan... nyisd... ki... az... ajtót! Amy a párnájába fúrta a fejét, és úgy kiabált. Tudta, hogy az alvásnak lőttek aznapra. Kikukucskált a párna mögül, és az édesdeden alvó Nellie-re nézett. - Jövök már! Ne olyan hevesen! - tápászkodott fel végül a lány. Az ajtó előtt megtorpant, szívét ismerős félelem fogta marokra. Mi van akkor, ha most szabadít magukra egy veszélyes alakot? Ugyan már, Amy, ne ess pánikba! Amy kinyitotta az ajtót az egyiptomi londinernek. A fiú jóval alacsonyabb volt Amynél, elegáns, aranygombokkal díszített egyenruhát viselt, ami legalább két számmal nagyobb volt a méreténél. Kezében leragasztott borítékot tartott. - Önöknek jött, hölgyem! Valaki a recepción hagyta. Amy elvette a borítékot, a londiner pedig közelebb lépett, és várakozón nézett fel rá. - A recepción hagyták ezt az üzenetet. Önöknek jött, hölgyem. Amyt idegesíteni kezdte a félig a folyosón, félig a szobában álló londiner. - Óhajt még valamit? - Valaki letette a recepciónál - mutatott a borítékra vidám mosollyal. - Add ezt oda neki, aztán hadd aludjak tovább! szólalt meg Dan. A hangja furcsán tompa volt. Amikor Amy megfordult, észrevette, hogy öccse a szőnyegbe beszél. Ahhoz sem volt ereje, hogy megfordítsa a fejét. Ötfon-tos egyiptomi bankjegyet tartott fel a levegőbe, ami nagyjából egy dollárt érhetett. Amy becsukta az ajtót. Kíváncsisága felülkerekedett álmosságán. A borítékot mintha régimódi írógéppel címezték volna, amelynek billentyűkészletéből hiányzott a nagy „A", és véletlenszerűen aláhúzott bizonyos betűket.

CAIBOMODERN DaM é 8

e.MY CaHILL v é s z

Kibontotta, és leült a kanapéra. Egyre sápadtabb arccal futotta át az üzenetet. Saladin éhesen nyávogott, majd begörbítette a hátát, és belemélyesztette karmait az aranyszínű kárpitba. - Dan, légy szíves, vonszold ide magad! Mivel Dan nem mozdult, megemelte a hangját: - DAN! TÁVIRATUNK JÖTT!!! Don felemelte fejét, mintha megpróbálna erőt gyűjteni a felkeléshez. De Amy látta rajta, hogy minden biztató jel ellenére továbbra is alszik. Aztán nagy nehezen mégis felállt, és lehuppant a kanapéra. Nel-lie a másik ágy takarója alatt húzta a lóbőrt, iPodjá-nak vékony, fehér vezetéke a fejére pakolt hét párna alól kígyózott elő. - Ez a csaj képes lenne egy roncsderbyt is végigaludni - jegyezte meg Dan. - Dan! Figyelj! - tartotta fel a lapot Amy, és felolvasta. - „Kairó Nemzetközi Repülőtér, 328. 56-12-19-es számú csomagmegőrző szekrény. NRR." - Úgy hangzik, mint egy csapda, amit az egyik vetélytársunk állított. Rendeljünk valamit a szobaszerviztől, aztán szunyáljunk tovább! - Szerintem nem csapda - mutatta meg a fiúnak a papírt, hogy alaposan megnézhesse. Amit látott, attól elállt a lélegzete.

CAIROMODERN TELEGRAM J .... V. TO; DAN CAHILl \..... r

Kairó Nemzetközi Repülőtér, 328. 56-1 2-1 9-es számú csomagmegőrző szekrény. NRR.

A fehér nyírfa alatt Elrejtve sok becses kupak, Egy kisgyerek alája Húsz centi mélyre elásta. Álmos Dan távozott, és felváltotta Riadt Dan. - Erről senki sem tud, még Nellie sem! - Rajtunk kívül csak Grace volt beavatva. Annak, aki küldte, nagyon közelről kellett ismernie a nagyanyánkat - mondta Amy. Dan továbbra sem tudott megszólalni a döbbenettől, de Amy sejtette, mi járhat a fejében. Alig egy éve, hogy értékes kupakgyűjteményét - mely dr. pepperes és ritkaságszámba menő, régi coca-colás kupakokkal is büszkélkedhetett - Dan nagyanyja kastélyába vitte, ahol az összesen hatvanhárom darabot számoló gyűjtemény egy szupervagány, régimódi szivardobozban kapott helyet. Grace adott neki egy ásót, és felajánlotta, hogy eláshatja a kertben, ha akarja. Csak Amynek és Grace-nek árulta el, hová, és milyen mélyre ásta a kincsét, arra az esetre, ha vele valami történne snowboardozás vagy ejtőernyőzés közben. Egy ilyen kupakkollekcióra nem lehet eléggé vigyázni, mondogatta Dan. Dan a nővérére nézett, akinek zöld szemében megcsillant a reménykedés. - Lehet, hogy megint Grace próbál meg segíteni rajtunk? Amy és Dan úgy beszéltek a nagyanyjukról, mintha még mindig élne, és abban a percben úgy érezték, mintha tényleg életben lenne. Szeretett nagyanyjuk, Grace örökségül egy választást hagyott rájuk: vagy zsebre vágnak egymillió dollárt, vagy az óriási hatalommal kecsegtető 39 kulcs nyomába erednek. Amy alig tudta elhinni, hogy a kulcskeresés közben ilyen rövid idő alatt ennyi minden történt velük. Négy kontinenst szeltek át, és többször

megpróbálta eltenni őket láb alól valamelyik kedves rokonuk. Ha egy szemernyi esély is van rá, hogy Grace próbál meg segíteni nekik, Amy tudta, hogy követniük kell a nyomot. - Indulás! Ne lopjuk a napot!

Dan és Amy áthaladtak a hotel emberektől nyüzsgő haliján, nem vittek mást magukkal, csak egy hátizsákot. Dan ebbe tette imádott laptopját, Amy pedig Nellie mobilját markolta fel, hátha szükségük lesz rá. - Hagytam Nellie-nek egy üzenetet, hogy elmentünk fánkot venni reggelire. Reméljük, nem megy rá az egész délelőttünk. Először is ki kell jutnunk a reptérre - mondta a lány. - Ne aggódj, van rá pénzünk! - húzott elő egy köteg egyiptomi fontot, ami nagyjából ötven amerikai dollárt érhetett. - Helló-belló, taxi-maxi! Dan feltartotta a pénzt, és várt. - Nem New Yorkban vagyunk - sziszegte Amy. -Próbálj meg úgy viselkedni, mintha nem most szabadultál volna a diliházból! Abban a másodpercben, mint a mesében, megállt mellettük egy fekete-fehér autó hatalmas csomagtartóval a tetején. Egy egyiptomi fickó ugrott ki belőle, és a gyerekek felé intett. - Gyertek! Gyertek! Itt egy szép kocsi a számotokra! Dan meglökte Amyt, majd egy „bízd csak Dan bácsira "-pillantást vetett rá. Elindultak az autó felé. A taxisofőr kinyitotta nekik az ajtót, aztán, mint egy nyúl, melléjük ugrott, és lekapta Danről a hátizsákot, majd elindult vele a csomagtartó felé. - Köszönöm, amígó, de inkább magamnál tartanám, ha nem bánja! - ellenkezett Dan. Úgy tűnt, a taxisofőr nem érti, hogy mit mond, ezért Dan kikapta kezéből a hátizsákját, markába nyomott egy tízfontost, és mint egy kommandós, bevetette magát a hátsó ülésre. Amy fülig vörösödött, és valami bocsánatkérés-fé-lét dadogott. Azt gyanította, Dan egy hosszú és kínos pillanatokban gazdag délelőttöt tartogat a számára. - Iparkodjon, haver! - folytatta Dan ugyanabban a stílusban. - A reptérre, de gyorsan! - Nem véletlenül becéznek „Villámnak"! - vigyorgott a sofőr, aztán miután majdnem Amy lábára csapta az ajtót, beugrott a volán mögé. - Látod, nővérkém? Nem kell parázni! Ezt a fickót nekünk találták ki. Csak dőlj hátra, és relaxáááááááálj! A taxi kerekei (és Dan) felsikoltottak. A jármű kilőtt, és száguldva szlalomozni kezdett a forgalomban, mint egy elszabadult dodzsem. Amy először Dannek csapódott, aztán az ajtónak, miközben a dudáló buszokat és a dühösen integető gyalogosokat kerülgették. Amikor a sofőr kicsit lelassított, Amy megfordult, és észrevette a hátuk mögött közeledő újabb problémát. Rémülten meredt öccsére. - Azt hiszem, a sofőrünk vezetési stílusa hagy némi kívánnivalót maga után. Szólok is neki, hogy vegyen vissza - mondta Dan. - Ne! Épp ellenkezőleg! Mondd neki, hogy taposson a gázba! - kiáltotta Amy. Dan pillantása rémült nővére mögé siklott, és kiszúrta az autók között kanyargó világossárga Vespát. Egy lila tréningruhás alak vezette, aki akkora volt, mint egy szekrény. - Hamilton Holt! Hamilton Holt volt az, a Holt-klán egyik tagja, akik szintén részt vettek a 39 kulcs utáni hajszában. Amikor Amy utoljára találkozott vele, a fiú biztos volt benne, hogy a tokiói metróalagútban végzi. - Gyorsabban! - kiáltotta Amy, de a sofőr a füle botját sem mozgatta. Dan kihúzott egy újabb tízfontost, és az első ülésre dobta. Ez már hatott. A sofőr padlógázzal kilőtt. A következő tíz percben Dan addig dobálta a tízfontosokat az ülésre, amíg Hamilton Holtot le nem rázták. Amikor a taxi lefékezett a kairói reptér előtt, Dan megtapogatta a zsebét. Üres volt. - Semmi baj! - mondta a sofőr fülig érő szájjal. -Fizettél eleget! - Szép munka volt, tökfej! Most itt ragadtunk a reptéren egyetlen fitying nélkül. Nellie imádni fog bennünket, ha felkel, és rájön, hogy lenyúltuk a mobilját, elköltöttük a készpénzünk nagy részét, és valakinek vissza kell fuvaroznia bennünket a reptérről. Ráadásul még fánkot sem szereztünk! Lehet még ennél is rosszabb?!

- Sajnos, igen - felelte Dan. Amy szíve összeszorult, amikor a hátuk mögött lefékező fekete limuzin ajtói kinyíltak. Ian és Natalie Kabra, a kulcsvadászat mezőnyének még a Holtoknál is sokkal veszélyesebb tagjai, színre léptek.

2. Fejezet

Az esetek nagy többségében Dan inkább állított volna be egy szál alsógatyában az iskolába, mint hogy beleüsse az orrát testvére szerelmi életébe. De a mostani eset nem számított ezek közé. Ian Kabra képén akkora gúnyos mosoly ült, mint Texas, ahogy a szokásos magabiztossággal kiszállt a limuzinból. Dan a nővérére pillantott. A fiú észrevette, hogy Amynek remegni kezd a keze. Ez a srác - ez az ogre - nem csak elhitette a nővérével, hogy kedveli, de még csapdába is csalta őket egy barlangban. Aztán sorsukra hagyta mindkettőjüket. Eljött az idő, hogy megfizessen neki. - Neked aztán van bőr a képeden! Ide mered tolni, azután, hogy megpróbáltál megölni bennünket?! -kiáltotta Dan. - Ne vessük el a sulykot! A kisöcsédnek nagyon eleven a fantáziája! - lépett Ian Amy felé. - Ugye, tudod, hogy szándékosan sohasem bántanálak... Dan tudta, hogy Amy válasz helyett csak dadogni fog. Nem fogja hagyni, hogy egy ilyen alak sündörögjön a nővére körül. - Egyben vagy? - kérdezte Amytől selymes hangon Ian. - Jól vagyok - felelt a lány, és csak a szája remegett meg egy kicsit. Dan folytatta a támadást. - Ülj vissza az autószörnyedbe, és hagyj békén bennünket! Ian egy félmosollyal Amyre nézett, aztán lazán a taxisofőrhöz sétált. - Rendben, forma egyes barátom, elég hosszú ideig feltartottuk magát, bár azt hiszem, ez kárpótolja majd... - Mit akar ez jelenteni? - kérdezte Dan a reptéri forgóajtó felé pillantgatva. Ian egy összegumizott pénzköteget vett elő, és átadta a taxisnak, mire a sofőr egy karcsú, modern mobilt nyújtott a fiú felé. - Drága játékot játszotok, srácok! - dugta zsebre a sofőr a fizetségét. - A kémkedést a GPS feltalálása nagyban megkönnyítette, nem gondoljátok? - kérdezte Ian. Ian húga, Natalie úgy szállt ki a limuzinból, mint egy körülrajongott filmsztár, akinek épp most kell végigmennie a vörös szőnyegen. - Ezekben a ruhának titulált göncökben aludtatok, vagy mi? Dan a cipzáros kapucnis pólójára nézett, ami olyan volt, mintha most húzták volna ki a kutya szájából. Hoppá! Lebukott, tényleg a pulcsijában aludt. - Nem tudtad, hogy a gyűrött a menő? Ha nem hiszed, kérdezd meg Jonah Wizardot, ő majd felvilágosít! - Könnyítsük meg egymás dolgát, és áruljátok el, hogy mit kerestek itt! - mondta Ian, és közelebb lépett Amyhez és Danhez. Amy nem tudta levenni a fiúról a szemét, úgy bámulta, mint egér az éhes kobrát. A taxisofőr nevetni kezdett a jeleneten, aztán beszállt a kocsijába, majd indított. A kipufogóból fekete füst csapott ki, és a füst bekormozta Natalie arcát, aki sikítva tapogatni kezdte haját. Dannek ez éppen kapóra jött. - Gyerünk! - ragadta meg Amy karját, és a forgóajtó felé vetették magukat. De Ian résen volt, és elkapta Amy másik karját. Dan erre húzta a lányt, Ian arra. Az emberek bámulni kezdték a közjátékot. - Engedd el a nővéremet! - Eddig azt hittem, szereti, ha a kezét fogom. Tévedtem volna, Amy? - kérdezte Ian. Amy válasz helyett lendületből úgy sípcsonton rúgta lant, mint még senkit életében. Szinte hallani lehetett a reccsenést. Ian elengedte a lányt, majd egy lábon kezdett ugrálni, amíg Amy és Dan a forgóajtó felé rohantak. - Telitalálat! - Viszlát, balekok! - kiáltotta vissza a válla fölött a lány.

- Elkapni őket! - üvöltötte a botladozó Ian Natalie-nek és faltörőkos-fejű sofőrjüknek. Miután beértek a reptérre, Dan és Amy rohanni kezdett a gurulós bőröndöket húzó utasok között, de ianék a nyomukban maradtak. - Erre! - húzta be Amy egy magazinokkal és édességekkel zsúfolt boltba a fiút. Egy másodperccel később már kint is voltak, és átrohantak a következő üzletbe. Dan mérget mert volna venni rá, hogy sikerült lerázniuk a Kobrákat, de amikor óvatosan kikukucskált egy sarok mögül, észrevette a bicegő lant, aki éppen a mobilját nézte. - O-ó! Azt hiszem, nyomkövetőt raktak ránk -mondta Dan. Dan lekapta a hátizsákját, és húzogatni kezdte a rekeszek cipzárjait. Az első rekesz alján egy másik mobiltelefon lapult, ami szorgalmasan jelezte a helyzetüket. - A második csel! - mondta Dan. - A taxis bizonyára akkor rejtette el benne, amikor megkaparintotta néhány pillanatra a hotel előtt. Amy újból kikukucskált a sarok mögül, a Kabrák ijesztően közel jártak. - Add csak ide! - vette el a mobilt öccse kezéből. - Majd én megmutatom, hogy kell bánni Ian drága játékszereivel! Amy és Dan újból áttörtek a széles folyosón hömpölygő emberáradaton, és a mobilt egy elhaladó babakocsiba pottyantották. Ezután beugrottak egy könyvesboltba, és elbújtak az első kezükbe akadó könyv mögött. A babakocsit egy anyuka tolta, aki szemlátomást késésben volt, és úgy vágtatott csemetéjével, hogy az emberek nem győztek elugrálni előlük. A Kabrák annyira belefeledkeztek Ian telefonjának bámulásába, hogy elmentek előttük, és futottak tovább. - Ügyes húzás volt! - dicsérte meg Dan. - Remélem, az a kölyök alaposan összenyálazza majd a drága szerkentyűjüket, mire visszaszerzik. Amy győzedelmes mosolyt villantott Danre. A Kabrák - és különösen Ian - sikeres átverése visszacsempészett némi Cahill-tüzet a lépteikbe. - Keressük meg a szekrényt! A harminc centi széles szekrény meglehetősen tele volt. A benne talált három tárgyat Amy egyenként pakolta ki. - Ez egy papírnehezék lehet - vett a tenyerére egy mézszínű üveggömböt. - Hadd nézzem! - nyúlt érte Dan. - Arról ne is álmodj! Amilyen kétbalkezes vagy, még elejtenéd, és ezer darabra törne! Majd én megnézem. Dan nem ellenkezett. Lelki szemei előtt megjelent a hosszú reptéri folyosón végigguruló gömb csábító képe. - Tartsd egy kicsit jobban a fénybe! - kérte Dan. Amy összehúzott szemmel a gömbbe nézett. - Nekem egy szobának tűnik, amiben egy anya ül. - Honnan veszed, hogy anya? - kérdezte Dan. - Mert egy kisbabát tart a kezében, tökfej! Amy szemügyre vette még közelebbről. - Mintha három betű lenne a falon, C SZ V , és... jaj... Azt hiszem, egy szem bámul vissza rám a másik falról. - Elég ijesztő... Amy odaadta Dannek a gömböt, és utasította, hogy tegye a hátizsákba a következő, alaposabb vizsgálatig. Dan utálta, ha hároméves kisfiúként kezelték, ráadásul ismét elfogta a kísértés, hogy a mézszínű gömböt végiggurítsa a folyosón. De ellenállt a kísértésnek, és a papírnehezéket ismét a fénybe tartotta. - Észrevetted a kulcsot? - Kulcsot?! Miről beszélsz? - Az alján - fordította meg a gömböt Dan. A szoba padlója alatt elrejtve egy kis kulcsot találtak. - Ha eljön az idő, kiveszem belőle. - Vajon mit rögzíthettek ezzel a papírnehezékkel? - húzott ki Amy egy vékony, tenyérnyi nagyságú pergament. A pergamenen látható díszes betűket és számokat néha vízszintes vonalak szakították meg.

Valakinek nagyon nehezen ment a betűzés -mondta Dan. A betűk csoportosítása a fiú számára valahonnan mégis ismerős volt, de nem jött rá, honnan. Zavarta, hogy korog a gyomra. Van valami kaja abban a szekrényben? Valamit ennem kell. Az agyamnak... édességre... van... szük sége. Amy meg sem hallotta Dan nyafogását, és benyúlt a szűk szekrénybe. Az alján egy jókora dobozt találtak. - Remélem, tele van rizses csokival - tépte ki a dobozt Amy kezéből. -Hé, mit művelsz?! Nem lehetne óvatosabban!? Dan szerette volna megrántani Amy bugyiját, hogy jó alaposan bevágjon a fenekébe, de Amy gyorsan lecsillapította. - Bocsánatot kérek, oké? Egyszerűen csak ideges va gyok. Kinyithatod. cDan levette a tetejét, beletúrt, és kitört belőle a nevetés. - Ezt nézd, ki vagyok! Tizenkilenc éves hippi San Franciscóból - mutatta Dan a két útlevél egyikét, egy tökéletes hamisítványt, ami Dan nevére szólt. A fotón Dan kecskeszakállal és bajusszal volt látható, orrán John Lenon-szemüveg csücsült. Most már tényleg kíváncsi lettem a másikra is -mondta Amy. Amikor Dan kinyitotta a második útlevelet, Amy majdnem hanyatt vágódott. Akárki is vágta a hajadat, ideje leváltanod! - jegyezte meg a fiú. Amy kitépte Dan kezéből az útlevelet. A képen fekete parókát viselt, és divatos, vörös keretes szemüveget. - Húszéves vagyok! Dan előhalászta az álszakállt, és megpróbálta felragasztani. Amikor Amy szemüvegét és parókáját kipakolta a dobozból, hogy ne legyenek neki útban, a paróka alól egy puhafedeles könyv bukkant elő. Amy nyomban kiszúrta. Dan tudta, hogy szerelem volt ez első látásra. Egy orosz útikönyv! Ráadásul használt, mintha valaki már magával vitte volna egy hosszú útra - jött izgalomba a lány. Nekem száz oldal dögunalomnak tűnik. Lehet, hogy ez is Grace útikönyve volt... Dan nem akarta hamis illúziókba ringatni magát. - Akkor is dögunalom. De Amyt máris rabul ejtette. Amy azokat a kopott borítójú, szamárfüles könyveket szerette a legjobban, amikre már nem kellett annyira vigyázni, amiknek már múltjuk volt, mert ki tudja, hány utazó birtokolta őket előtte. Amikor átpörgette, két jegyet talált a lapok között. - Két repülőjegy az oroszországi Volgográdba. A nevünkre szól - nézett Amy az órájára, majd hozzátette: Miért tart valaki annyira hülyének bennünket, hogy felpattanunk az első Oroszországba tartó gépre, ami ráadásul egy óra múlva indul... Ezt nézd! - kiáltott fel Dan, mert a doboz alján lapult még valami. Dan ennek örült a leginkább az ajándékok közül. Magasra tartotta a nevére kiállított csillogó-villogó arany Visa kártyát.

Béke, szeretet és a nevemre szóló Visa kártya, ami még ARANY IS! ARANY! Vegyünk fánkot! Videojátékokat! Számítógépeket! Nyugi, Dan! Megijesztesz. Amy feltetette a fekete parókát, és aládugdosta saját, vörösesbarna tincseit. Miután ezzel végzett, kinyújtotta a nyelvét. A vörös szemüveggel gyakorlatilag felismerhetetlenné vált. Elég furán nézel ki - állapította meg Dan. Te meg komplett idiótának látszol abban a maskarában. Koszi. Dan megfordította a kezébe került lapot. Még a szívverése is elállt. Amikor felnézett, eltűnt a tekintetéből minden kópéság. Amy... Mi az, Dan? A lány el akarta venni tőle a pergament, de a fiú ösztönösen hátrább lépett. Az a kincs volt, amit nem állt szándékában kiadni a kezéből. Dan a testvérére nézett. - Azt hiszem, tényleg el kell érnünk azt a gépet.

3. Fejezet Amikor Amy Cahill arról álmodozott, hogy körbeutazza a földet, nem úgy képzelte, hogy mindezt egy méreten aluli John Lennon társaságában teszi. Attól tartok, Oroszországban nem fogunk kapni csokis fánkot - nézett testvére bohókás, kerek szemüvegére. Ne aggódj, nem fogunk éhen halni - nézett Dan a finomságok feneketlen zsákjára. Tele volt tömve csokival és chipsszel, amit legjobb barátja, az aranyszínű Visa kártya segítségével szereztek be. Dan kibontott egy zacskó Doritost, és elégedetten hátradőlt. Amyt Dan ócska kajáinál jobban foglalkoztatta, mi vár rájuk. Sikerült meggyőznie öccsét, hogy adja át neki a pergament, így legalább nem morzsázta le. De minél tovább nézte a lapot, annál jobban kezdett aggódni. A reggeli táviratot NRR néven írták alá, de a monogram semmit sem mondott nekik. Tovább rontotta a helyzetet, hogy Nellie-t sem tudták elérni telefonon. - Gondolod, hogy megbízhatunk NRR-ben? Itt most csak magunkra számíthatunk. Nellie sem lesz ott, hogy megvédjen bennünket. Lehet, hogy az egész csak egy ravasz csapda. Én csak abban vagyok biztos, hogy nem fogok kibírni négy órát ebben a bajuszban. Oltárian viszket! Nem tudnál komoly maradni egyetlen pillanatra, Dan? Csak egyre. Oroszországba megyünk, felfogtad? Oroszországba. Nellie és Saladin nélkül. Amy tudta, hogy Dan mennyire ragaszkodik Saladinhoz, és nem sokáig bírja nélküle. Ahogy Nellie nélkül sem. Igaz, hogy Nellie nem volt az anyukájuk, még csak nem is hasonlított rá, de ügyesen vágta ki magát a legkülönfélébb kutyaszorítókból, amikbe eddig kerültek. - Mutasd csak! - kapta ki a pergament Amy kezéből Dan. Alaposan szemügyre vette a cikornyás betűket, aztán óvatosan megfordította. Amy tudta, hogy a fotó izgatja leginkább a fiút. Figyelte az öccse arcát. Látta, ahogy elmerül a fekete-fehér fotó bámulásában, ami az Oroszországban lévő amerikai nagykövetség előtt készült, és egy fiatal párt ábrázolt, akik szemmel láthatóan szerelmesek voltak egymásba. Ezek csak ők lehetnek, ugye? Csak ők. Dan Párizsban elvesztette az egyetlen fotót, ami a szüléikről maradt, és Amy sejtette, mit jelent a fiú számára az új kép. De mindkettejüket újabb kérdések elé állította.

Anya, apa, mit kerestek ti Oroszországban? Amy elbizonytalanodott. Csodálatos így látni őket, ilyen boldognak és fiatalnak. Úgy értem, tökéletes csali. Milyen rettenetes lenne, ha kiderülne, hogy valaki ezzel a képpel akar lépre csalni bennünket. Egyetértek - futtatta végig Dan a kép cakkos oldalán az ujját, miközben megsimította anyja arcát, és apja szemébe nézett, akire jóformán nem is emlékezett. - De ha a legkisebb esély is kínálkozik arra, hogy közelebb kerüljünk a titokhoz... Amy tudta, hogyan érez Dan, mert ő is ugyanígy érzett. A fénykép alján egy üzenet állt. Dan többször is felolvasta félhangosan, hogy alaposan értelmezhesse.

Az óra ketyeg. Találjatok rám harminchat órán belűl, vagy a terembe vezető ajtó örökre zárva marad. Gyertek egyedül, ahogy a szüleitek jöttek, vagy ne gyertek egyáltalán. Senkiben se bízzatok! NRR Mit mondtál, hová repülünk már megint? Volg-bográcsba? Volgográdba - igazította helyre a lány. EZ AZ! Ide azzal a borítékkal, amit a szállodában kaptunk! Van egy ötletem. Amy a borítékot könyvjelzőként használta. Kivette a lapok közül, és átnyújtotta Dannek. Kíváncsi volt, mire készül. - Ennek működnie kell - tépett ki egy lapot az egyik fedélzeti magazinból, majd tollat fogott, és rámásolta az első kombinációt. - RGOLGOVÁD - Ez volt a probléma. A hiányzó betűk, amik a borítékon szerepelnek. Ez például VOLGOGRÁD, látod? Dan a borítékon szereplő aláhúzott betűk segítségével sorra megfejtette a szórejtvényeket. Amy arra az oldalra lapozott az útikönyvben, ahol az orosz városok felsorolása szerepelt. Néhány perccel később Dan és Amy rámeredtek az elkészült hatos listára. Dan megfordította a pergament, hogy újra szemügyre vegye a cikornyás betűket. Egész felszállás alatt ezt bámulta, és közben magába tömött egy újabb óriás zacskó Doritost. De Amy csak akkor kezdett el reménykedni, hogy Dan rájön a titok nyitjára, amikor a fiú a felszolgáló kocsiról levett egy kólát, és magába döntötte. RGOLGOVÁD

Volgográd

OKMVASZ

Moszkva

BJBIRGKRUTYEAJ

Jekatyerinburg

SZPETVÉMTRÁ'RE X2

Szentpétervár X2

AIÉ-BRISZDAMANJG

Szibéria, Magdan

AIBÉSZRISZOMK

Szibéria, Omszk

- Jekatyerinburg - gusztustalanul hangzik, nem kerülhetnénk el nagy ívben? Amy meg sem hallotta a megjegyzést. Rájött valamire. Maradt egy felesleges 2-esünk, és egy X-ünk Szentpétervárnál. Szerintem NRR arra akar utalni, hogy ott két dolgot kell megtalálnunk. Most már csak arra kell rájönnünk, mik lesznek azok... Most Volgográdba tartunk. Itt kell kezdenünk a keresést. A papírnehezék is erre utal - felelt Amy. Ezt meg honnan veszed?

Feltartotta a nehéz üveggömböt, hogy Dan jobban lássa. A C SZ V-felirat Caricinre, Sztálingrádra, vagyis a jelenlegi Volgográdra utal. Az útikönyv szerint többször átnevezték a várost. - Kicsit határozatlanok ezek az oroszok. Azt sem tudják eldönteni, mi legyen a város neve? Amy elengedte a füle mellett öccse kérdését, és közelebb hajolt. Azt hiszem, tudom, mit kell keresnünk, ha leszálltunk. .. Most mit titkolózol? - kérdezte Dan, miközben sós ujjaival kecskeszakáiiát simogatta. Amy megpaskolta a reptéri szekrényben talált könyv fedelét. - Tudod, a könyvek tele vannak válaszokkal. Bár honnan is tudnád? Ahhoz előbb ki kellett volna nyitnod legalább egyet életedben! Amy a fejére húzta az oldalkocsi padlóján talált horpadt sisakot. Ezután megfogta az útikönyvet, és felütötte hátul, ott, ahol a szakállas orosz bejelölte számukra az útirányt. A harmadik lehetőségnél balra kell fordulnunk! -kiáltotta, és kutató tekintettel felnézett. Minden tábla oroszul volt, és majdnem elmentek az út mellett, ahol be kellett kanyarodniuk. Itt! - kiáltott fel Amy, és elfehéredő ujjaival az oldalkocsit markolta, amikor Dan a fékre lépett, és bevette az éles kanyart. - Ez nagyon király! - kurjantott fel Dan hosszú, fekete, égett gumicsíkot hagyva maguk mögött az aszfalton. Egyen meg a sárga irigység, Hamilton Holt! Húsz újabb hajmeresztő perc múlva végre megálltak egy futballpályányi parkolóban. Dan lerántotta magáról a sisakját, a bajuszát és a kecskeszakáiiát, és úgy vette szemügyre az előttük terpeszkedő füves dombot. A domb tetején egy szobor állt, ami egy asszonyt ábrázolt magasba tartott karddal. Úgy állt a felhős horizont előtt, mint egy felhőkarcoló. Már a városból is látták, de közelről ijesztően óriási volt. Ez a „Haza anyácska hív!" című szobor - mondta Amy. - Kétszer akkora, mint a New York-i Szabadság-szobor. Tudod, minek állít emléket? Fogalmam sincs, de biztos vagyok benne, hogy elmondod. A második világháború alatt lezajlott sztálingrádi csatának. És ezen tényleg nem szabad viccelődni. Több mint egymillió ember vesztette itt az életét. Mennyi szülő halhatott meg itt, akiknek gyászoló gyermekei árvaságra jutottak. Dannek nem kellett magyarázni, mit jelent az árvaság. Ismerte a megválaszolatlan kérdéseket, a kétségbeesést és a szörnyű érzést, hogy nincs többé helyed a földön. Amy a Grace-től örökölt jade nyaklánc felé nyúlt, és megérintette a medált. - Gyerünk, minden perc drága, és ki tudja, nem követtek-e? - indult el Dan a szobor felé vezető úton. Mindenfelé embereket látott - családokat, idős párokat botokkal tipegve, tömérdek turistát és egyenruhás őröket. - Remélem, hogy nem futunk össze valamelyik rokonunkkal - mondta Amy. - Ez a hely tele van rendőrökkel és turistákkal. Óvatosabban, Dan, nem akarok találkozni senkivel! Dan bólintott, majd a kezével jelezte, hogy váljanak szét, hogy rövidebb idő alatt nagyobb területet tudjanak átvizsgálni. Amy tudta, hogy a papírnehezékben ülő anyával NRR erre a hatalmas szoborra utalt. De a kis szoba faláról egy szem nézett vissza rájuk, ami egy kissé ijesztővé tette a dolgot. Amy azt sejtette, hogy ez a szobor egyik szemére utal, és ahhoz, hogy ezt ellenőrizzék, fel kell mászniuk a monstrum tetejére. Dan felnézett, aztán még feljebb és még feljebb. Hogy a csudába mászunk fel oda? És vajon mit fogunk találni?

4. Fejezet Hamilton Holt lépett ki először a betonra, őt követték húgai üsd-vágd üzemmódra kapcsolva, és szemlátomást készen arra, hogy laposra verjék egymást. A Holtok követték a Kairóból távozó Amyt és Dant, és Oroszországban első dolguk volt, hogy meglovasítsanak egy 1970-es években gyártott kelet-európai furgont. Volgográdba érve nem tudták, merre induljanak. De a Holtokról lesírt, hogy amerikaiak. Ugyanaz a sofőr, aki

Amyt és Dant is felvette, megérezte a pénzszagot, és támadásba lendült. Hamarosan mindenre fény derült. Tíz perccel később az orosz markát száz dollár ütötte, a Holtok pedig megtudták, merre keressék Dant és Amyt. Feltekintve Haza anyácskára, Hamilton úgy érezte, hogy végre olyan országban van, ahol az erőt és nagyságot tudják értékelni. - Csapat, sorakozó! - kiáltotta a tréningruhás ne-andervölgyiek vezére. - Hamilton, hozzám! Hamilton, aki a Holt kölykök közül a legértelmesebb és a legizmosabb volt, kivágódott, és megállt néhány centiméternyire apja előtt. IGENIS, URAM! Fiam, a szád már megint bűzlik a proteinrúdtól, és szökőkútként spriccel a nyálad! Máskor köpj törülközőt is! Hamilton elszomorodott. Nehéz volt úgy elordítania az „igenist", hogy ne fröccsenjen szökőkútként a nyála. IGENIS, uram! Na, végre. A legfontosabb feladat, hogy kitaláld, mire készülnek azok a kis okostojások, és hogy jelentsd nekem. Ha kell, rángasd a furgonhoz őket. Itt van nálad az adóvevő? Hamilton kihúzta zsebéből az adóvevőt, benyomta a hívás gombot, és belekiáltott. - IGENIS, URAM! Eisenhower kihúzta a saját rádióját, és visszakiáltott. - AKKOR KAPD EL ŐKET! Hamilton az előttük magasodó szobor felé futott. Büszke volt rá, hogy ő lesz az akció központi figurája. Visszanézett a családjára. Két húga, Reagen és Madison azzal foglalatoskodtak, hogy egy GPS-t ragasszanak Amy oldalkocsijának aljára. Panaszkodni kezdtek, hogy mennyire éhesek, de amikor Madison Reagen vállába bokszolt, mindjárt jobban érezte magát. Mary-Todd, az anyukájuk, a furgonban ült, ő volt a megfigyelő. - Éhen halok! - mennydörögte Eisenhower. Hamilton még hallotta, hogy apja egy közeli, orosz húsos pitét árusító bódét emleget. Hamilton gyorsan kiszúrta a Haza anyácska előtt settenkedő Amyt. A lány a szobrot tapogatta, és alaposan szemügyre vett minden rést és sarkot. Mire készül ez a nyámnyila, és hol a csudában van az ütődött öccse? Megfordult, és észrevette, hogy Dan a másik oldalon ugyanazt műveli, mint a nővére. Az egyik tíz méterre jobbra, a másik három méterre balra állt tőle, Hamilton nem tudta eldönteni, melyiket kapja el először. A gondolatra, hogy apjának megint csalódnia kell benne, kiverte a hideg veríték. Hello, Hamilton! - kiáltott felé Dan. - Láttál azon a motoron? Azért valamivel menőbb voltam, mint te Kairóban azon az öszvéren! Az egy Vespa volt, te agyalágyult! És ha nem tetszik valami, gyere, és megbeszéljük! Miközben Hamilton figyelte, Dan a kezével jelezte testvérének, hogy adja oda a kulcsot. Hé! Hülyének néznek ezek? Most már tudom, kinél van a kulcs - fordult Hamilton Amy felé, amikor a rádiója bekapcsolt. Mozogj! Társaságot kaptunk! - kiabálta Eisenhower. Hamilton, Amy és Dan egyszerre fordultak a parkoló felé. Ian és Natalie Kabra éppen akkor érkeztek meg egy fehér limuzinon, mintha nem zavarná őket, hogy ezzel nem kis feltűnést keltenek. Eisenhower Holt egy óriási zacskóból húsos pitéket vett ki, és bombázni kezdte velük a limuzint, de mielőtt eldobta volna őket, sorra beléjük harapott. Távolról úgy látszott, mintha Eisenhower Holt kézigránátokkal dobálna egy bunkert, miközben a fogával biztosítja ki a robbanószereket. Az apád egy haláli fegyver, tudod? - kérdezte Dan Hamiltont. Óvatosan megközelítette a fiút, és intett Amynek, hogy dobja oda neki a papírnehezéket. De Hamilton négy óriáslépéssel sarokba szorította a lányt. Mi van abban a táskában, mutasd csak?! - tornyosult a lány fölé, és már éppen ki akarta tépni a kezéből a hátizsákot, amikor Amy valami olyasmit mondott, ami a fiút alaposan meglepte.

A Ka-ka-kabrák a nyomunkban vannak - kezdte Amy. Hamilton látta a lányon, hogy milyen nehezére esik úrrá lenni idegességén. - Hány ku-ku-kulcsot találtatok? Rengeteget! - válaszolt a megdöbbent fiú. - Többet, mint ti, szerencsétlenek! - Nekünk tíz van. Nektek? - nézett Dan Hamilton szemébe. Nővére egyik lábáról a másikra helyezte súlyát, és aggodalmas tekintettel hol az egyik, hol a másik fiúra pillantott. Grace megtanította Dant, hogy úgy blöfföljön, mint egy vegasi pókerjátékos, és Hamiltont ez teljesen összezavarta. - Nektek TÍZ kulcsotok van? Az lehetetlen. Ha apa megtudja, hogy ennyire lemaradtunk, oltári dühös lesz! - gondolta. Rendőrök érkeztek a szélrózsa minden irányából, akik meg akarták akadályozni, hogy a parkolóban kirobbant csetepaté átterjedjen az egész parkra. - Te lehetsz a nap hőse, Hamilton. Ugye, valami értékessel szeretnél visszatérni? - húzta el a mézesmadzagot Dan az orra előtt. Ez telibe talált. Semmit sem akart jobban, mint örömet okozni Eisenhower Holtnak. - Mit forgattok a fejetekben? - bámult a két gyerekre. Hamilton csak állt, amíg a két Cahill úgy nézett egymásra, mintha olvasni tudnának egymás gondolataiban. - Ne lopjuk az időt, még a végén késő lesz! - mondta Dan. - Erre! Dan a Haza anyácska háta mögé vezette őket. A szobor talapzata egy felhőkarcoló alapzatával vetekedett. Hamiltonnak megfordult a fejében, hogy leüti a kölyköket, és beleteszi őket a hátizsákba. Nyugi! Játsszuk végig! Ráérek akkor lecsapni őket, ha át akarnak verni. - Fel tudod hívni az apádat? Jelentsd neki, hogy hamarosan meglesz, amit akar, de addig tartsa távol a Kabrákat a szobortól! Hamilton gyanakodva Amyre pillantott, aztán bekapcsolta az adóvevőjét, majd belekiáltott. Itt Holt! A küldetés hamarosan teljesítve. Fedezz! Vettem! Hamilton Amy és Dan felé fordult. - Hol van? Dan az egyik kőlapra mutatott. - Mielőtt megjelentél volna, hogy bonyolítsd a helyzetet, megütöttem a főnyereményt! Hamilton közelebb hajolt, és a kulcslyuk fölött három kőbe vésett betűt vett észre: C SZ V. Amy is odahajolt, hogy megnézze, aztán az üvegből készült papírnehezéket a járdához vágta. Hé, ezt én akartam! - nyafogott Dan. Megvan! - vette ki a kulcsot a lány a kerek talapzatból, és mielőtt Hamilton megértette volna, mi történik, már ki is nyitotta vele a zárat. Dan megnyomta a kőlapot, de az meg sem mozdult. Félre, giliszta! - lökte el Hamilton Dant, és megnyomta a kőlapot. Az ajtó kinyílt, és mindhárman besurrantak. Csukd be magad után, Neander-völgyikém! Barlangban laktok? Van itt egy kis dolgunk - mondta Dan. Hamilton legszívesebben péppé verte volna a fiút, de mivel ez számára nem jelentett volna kihívást, és csak bonyolította volna vele a dolgokat, inkább megkímélte az életét. - Remélem, valami érdekeset fogsz mutatni - mondta. - Csak pislogsz majd, ha meglátod - válaszolt Dan. Miután a titkos ajtó becsukódott mögöttük, Dan fellélegezhetett, és a szusszanásnyi időt kihasználva körbenézett a szoborban. Haza anyácska belseje lélegzetelállító volt. A hatalmas, nyitott teret gerendák és tartóelemek hálózták be. Az apró repedéseken keresztül fénypászmák hullottak a szobor belsejébe. Dan úgy érezte, mintha egy emberevő pók árnyékvilágába lépett volna. Hol van Gandalf, amikor szüksége lenne rá az embernek? - kérdezte Dan.

Ilyen csudabogarakat, mint ti, még nem pipáltam - válaszolt Hamilton. Amy gondterhelt homlokkal nézett a két fiúra. Most pedig fel kell másznunk a tetejére, egészen a szemig. Bízzátok rám! - nézett fel Hamilton az utat tervezve. - Nekem ez semmi! Dan elkezdett felmászni a szervizlétrán, de Hamilton jobb utat tudott. A középső, vastag vasoszlophoz lépett, amelynek jókora csavarok álltak ki az oldalából. - Találkozunk a tetején, nyavalyások! - indult el Hamilton. Mire Dan és Amy elérték a létra utolsó fokát, Hamilton már a magasban járt, olyan könnyedén kúszott fel az oszlopra, mint favágó a vörösfenyőre. Messze előttük járt, alakját alig tudták kivenni a félhomályban. - Nekünk kell először felérnünk! - kiáltotta Amy. -Húzzunk bele! A létra tetejére érve Dan észrevette, hogy a gerendák pallóként szolgálnak. A lapos és keskeny pallók fölött egy kábel futott, amibe korlát híján kapaszkodhattak. Gondolom, a munkások ahhoz a kábelhez rögzítik magukat, amíg odafent dolgoznak. Ha nekik megy, menni fog nekünk is! - mondta Dan. Azért egy karabiner nekünk is elkelne - nézett fel Amy a pallókra, amik a régi filmek függőhídjai-ra emlékeztetették. Azokra a hidakra, amikről általában feneketlen szakadékba zuhannak a szereplők. Dan megfogta a kábelt, és elindult. Először lassan és óvatosan lépkedett, majd ahogy megjött az önbizalma, egyre gyorsabban szedte lábait. Dan a szobor túlsó felére ért. Hét méterrel volt magasabban, mint az előbb. Amy nem moccant, Hamilton még mindig jó tizenöt méterrel felettük járt, és folytatta útját a póznán. Amy vett egy nagy levegőt, és kilépett a pallóra. A lány elvesztette az egyensúlyát, és megbillent, de sikerült elkapnia a kábelt. - Menj tovább, Dan! Ne várj rám! Arra koncentrálj, hogy te érj fel elsőnek! Dan tétovázott. Hol a fölötte járó Hamiltonra, hol Amyre nézett. Karácsony lesz, mire felér a tetejére - gondolta nővéréről. - Mássz tovább, Dan! - biztatta a lány. Dan olyan fürgén haladt előre összehangolt láb-és karmozgásával, mint egy kis majom. Újabb hét méterrel magasabbra ért. A másik oldalon megfordult, és még jobban rákapcsolt. Dan gyorsabban tudott haladni a pallókon, mint Hamilton az oszlopon. Ez előnyt jelentett, amit ki is használt. Amikor Dan már negyedszerre szelte át a szobrot, leelőzte nagydarab ellenfelét. Hamilton zihált a sok mászástól. - Kellemes az idő egy kis sétára, nem gondolod? -vetette oda Dan, aki szintén alig kapott levegőt, de még mindig sokkal könnyebb dolga volt, mint Hamil-tonnak. Az adóvevő csengve bekapcsolt, mintha vacsorához csengettek volna. Eisenhower Holt volt az, aki a Kobrákról ordibált, és tudni akarta, hol késlekedik Hamilton. Dant már csak három palló választotta el a szobor fejétől. Lenézett, és sehol sem látta Amyt. - Amy, odalent vagy? Dan hangja visszhangzott az üres térben. Semmi válasz. - Amy, válaszolj! Odalent vagy még? - Felesleges ordibálnod. Itt vagyok a sarkadban! - Az meg hogy lehet?! - vigyorodott el a fiú, akit a nővére csendben beért. Mindössze két pallóval járt lejjebb, és már ő is rávert az oszlopon pihegő Hamilton Holtra. - Azt sem értem, te hogyan előztél le, de hogy a nővérednek hogy sikerült, az végképp nem megy a fejembe! - morogta Hamilton, akinek szemlátomást elege volt a rúdmászásból. A támasztékok hatméternyire álltak ki a központi oszlopból, és összeköttetésben álltak a pallókkal. Hamilton megragadta az egyik támasztékot, amikor Amy elhaladt mellette. A rádió sisteregni kezdett, Eisenhower türelmetlen szemrehányásait alig lehetett érteni.

- Siess, Dan! Hamilton a támasztócsövön csüngött a több mint ötvenméteres mélység fölött. Egykettőre átkapaszkodott, és masszív testét felhúzta a pallóra. Hamilton-nak első dolga volt, hogy bekapcsolja az adóvevőjét. Dan tudta, hogy nincs vesztegetni való ideje. Nekilódult az utolsó pallónak. A kábel végén ott állt a létra, amivel a szobor fejébe lehetett jutni. - Most megyek a szobor agyára... vagy az agyába... Kívánj szerencsét! A létra végénél Dan egy pihenőhelyet talált, amin több ember is elférhetett. A szemekből két vastag fénycsóva tűzött a fejbe. Hátborzongató volt, mintha tényleg valakinek a koponyájában lett volna, hogy valami poros, eldugott emléket találjon. - Ott van! - a szobor egyik szemének sarkában egy papírba csomagolt, zsineggel átkötött hengert vett észre. Dan a zsírpapíron három betűt látott: Szt. P. Szentpétervár! Dan a nagyobb biztonság kedvéért zsebre dugta a henger alakú csomagot. - Én is felmegyek! - kiáltotta Amy, amikor a létra aljához ért. -

Hol jár az a gorilla? - kérdezte Dan, amikor felhúzta Amyt a pihenőre. Amy visszatekintett a pallókra.

-

Elég lassan halad. Szerintem még három-négy perc, mire ideér. - Remek. Van egy ötletem.

Kerek öt perc múlva Hamilton is megérkezett Haza anyácska koponyájának belsejébe, és elterült a platón. Hangosan zihált, a pólóján jókora izzadtságfolt sötétlett. - Úgy nézel ki, mint egy megszigonyozott bálna! -mondta Dan. - Csak úgy megjegyzem... Dan a hátizsákjába túrt. Az összenyomott csokoládék és chipseszacskók között néhány kólásdoboz lapult. Kivett egyet, feltépte a tetejét, és lespriccelte vele Hamiltont. - Bocs! - mondta Dan, de Hamilton nem vette zokon. Felült, és egy hajtásra kiitta az üdítőt, aztán az üres dobozt a mélybe dobta. Egy ideig hallgatták, ahogy a doboz pallóról pallóra koppanva lehullik. - Felértünk a legtetejére - mondta Amy, és amikor tudatosodott benne, hogy ugyanezt az utat visszafelé is meg kell tennie, kifutott arcából a vér. - Találtam egy nyomot - kezdett tervének megvalósításába Dan. - És ami azt illeti, meg is fejtettem. Hamilton felnézett. - Lássuk! - törölgette karjával izzadt homlokát. Dan előhúzta a szekrényben talált pergament, azt, amelyiken a meglátogatandó helyek nevei szerepeltek összekevert betűkkel. Dan rájött, hogy harminchat óra nem lesz elég arra, hogy a felsorolt helyeken tiszteletüket tegyék, ráadásul már csak huszonkilenc órájuk maradt. Nehezére esett bevallani, de segítségre volt szükségük. Amy is puhítani kezdte Hamiltont: -

Itt vannak a helynevek, látod? - vette el Dantől a dokumentumot. Ügyelt rá, hogy véletlenül meg ne

fordítsa, mert akkor Hamilton észrevette volna a szüleiről készült fotót és NRR üzenetét. - Dan fejtette meg őket. Hamilton gyanakodva nézett a lapra. - Az a helyzet, hogy egyedül lehetetlen ennyi helyet végiglátogatni, ahogyan ti sem lennétek képesek rá. Mi lenne, ha felosztanánk egymás között a városokat, és amit találunk, megosztanánk egymással? Hamilton Holt hátrazselézett, szőke tincsei beleremegtek, ahogy a fiú fejében csikorogva elindultak a fogaskerekek. A könyökére támaszkodott, és szinte könyörögve nézett Amyre.

- Megbízhatsz bennünk - kezdte Amy. - A nyomozás következő helye a tiéd. Látod ezt? - tolta közelebb Hamilton képéhez a pergament. - A nyomok a szibériai Omszkba vezetnek. Dan gyorsan hozzátette: - Az Y és a Z metszéspontjában - ennek az égvilágon semmi értelme nem volt, de olyan tudományosan hangzott, hogy Hamilton ráharapott. Dan úgy vélte, Hamiltonnak ráér később kiadni a valódi utasításokat, azután, hogy tanulmányozta a zsebében lapuló tárgyat. - Lássuk a tennivalókat! - kezdte Amy. A lány Hamiltonra bízta a két, isten háta mögötti hely felderítését Szibériában, míg Dan és ő a közelebb lévő városokra koncentráltak. Vagyis Moszkvára, Je-katyerinburgra és Szentpétervárra. Utána e-mail cím és mobilszám csere következett. - Folyamatosan tájékoztatjuk egymást a fejleményekről, és mi nyerjük meg a versenyt! - kurjantotta Dan. - Persze, csak ha nyaktörés nélkül lejutunk innen... - tette hozzá Amy.

5. Fejezet

Ian Kabra nem most ült először limuzinban, de még soha nem volt szerencséje húsos pitével borított limuzinhoz. - Ezek a Holtok igazi barbárok - mondta undorodva, miközben ötezer dolláros Armani öltönyéről marhahúsdarabkákat söprögetett lefelé. - Itt jön Hamilton - mondta Natalie, aki szerencsésebben megúszta a parkolóban zajló összecsapást, mert az első repülő pite láttán visszahúzódott a limuzinba. Nem az a típus volt, aki kockáztatta volna vadonatúj Gucciját. - Sofőr, kövesse azt a roncsot! - adta ki a parancsot Ian, és az ütött-kopott furgonra mutatott, amibe Hamilton az imént ugrott be, és robogó motorral kihajtott a parkolóból. Ian elővette a mobilját, és felhívott egy számot. Amikor nem sokkal ezelőtt közölte apjával, hogy a verseny e kényes pontján Oroszországba jutottak, és a hajsza ott folytatódik tovább, a férfi elvesztette a nyugalmát. Nem volt szabad kockáztatniuk. - Mit akarsz? - kérdezte a vonal túlsó végéről Irina Szpaszkij, az egyetlen orosz állampolgár a versenyzők közül. Ianhez hasonlóan ő is a Lucián ághoz tartozott. A tény hogy egy oldalággal Ian és Natalie szülei alatt állt, már régóta dühítette. - Nem tudom, hogyan sikerült mindenkit idecsődítenie, de apám fölöttébb ideges. És ha apám ideges, én is az vagyok. Apám leharapja mindkettőnk fejét, ha megkaparintják a kulcsot. - Nyugi, semmit sem találnak. Csak délibábot kergetnek. Ian gúnyosan elvigyorodott. Szinte látta maga előtt, ahogy Irina szeme tikkelni kezd, mint mindig, ha feldühítette valami. - Nem tetszik, hogy ez az egész hercehurca a legféltettebben őrzött titkunk közvetlen közelében történik. Ez a maga hazája. Oldja meg maga a problémát! - Ajánlom, hogy tartsd a szád, a vonal nem biztonságos - felelt Irina. - Kövesse Dant és Amyt, azt hiszem, nyomon vannak. Mi a Holtok után megyünk. - Egyetértek. Ti kísérgessétek az idiótákat, én meg addig elvégzem a munkát.

Irina bontotta a hívást, és fészkelődni kezdett a rozsdás Volkswagen furgon hátsó ülésén, ott, ahol Amy és Dan ültek nem sokkal azelőtt a reptérről a városba tartva. A szakállas oroszt a Lucianek pénzelték, mint annyi informátortársát az országban. Vajon ki segít Amynek és Dannek? - tűnődött el. Lehet, hogy a Lucianek közt kettős ügynök lapul? Már azelőtt is szöget ütött a fejébe a gondolat, de Grace Cahill halála óta a gyanúja csak tovább erősödött. Oroszország tele volt titkokkal - titkokkal, amelyeket minden áron meg kellett védeni. Dan és Amy darázsfészekbe nyúltak. -

Elindultak - szólt hátra a szakállas sofőr az első ülésről. - Kövesse őket! A sofőr indított, és a képernyőn pislogó vörös pont nyomába eredt.

- Egész jól motorozik a kölyök - nevetett fel, pedig a hátsó ülésen Irina ült, aki nem csak szupertitkos, de szuperkomoly ügynök is volt. - Nem azért fizetem, hogy szórakoztasson! - hűtötte le Irina. A szakállas sofőr lakatot tett a szájára, és némán hajtott át Volgográdon. Irina érezte, hogy a szeme ugrálni kezd, először csak finoman, aztán egyre jobban. A sofőr húsz perc elteltével újra megszólalt. - Megálltak. Az állomás közelében vagyunk. -

Kiszállok! - mondta Irina, és a sofőr lába elé egy pénzköteget dobott. - Lehet, hogy újra szükségem lesz

magára - tette hozzá, miután kinyitotta az ajtót. -Tartsa bekapcsolva a mobilját, és ne hagyja el a várost! A sofőr bólintott, azután lehajolt, és felvette a padlóról a pénzt. Mire visszafordult, Irina eltűnt, mint a kámfor.

- Biztos vagy benne, hogy jó felé megyünk? - Aha - felelte Dan. Amy nagyot sóhajtott, még mindig nem volt meggyőzve arról, hogy tényleg fel kellett szállniuk az expresszvonatra. De öccse ragaszkodott hozzá, hogy csak akkor vegyék elő közelebbi tanulmányozás céljából a becsomagolt hengert, ha már biztonságos távolságban lesznek a várostól. Megtanulta a saját kárán, hogy sohasem tudhatják, ki figyeli őket. - Most már megnézhetném? Elég ideig rejtegetted előlem! - kérte Amy. Dan kivette mellső zsebéből a Haza anyácska szeme sarkában talált tárgyat. Végignézett a vonat folyosóján, és csak azután adta oda a nővérének. - A tiéd a megtiszteltetés. Én ahhoz is fáradt vagyok, hogy kinyissam - nyúlt hátizsákjába a fiú, hogy kihalásszon néhány zacskó chipset. - Hé, ez a vacak összenyomja a drága krumpliszirmaimat! - vette ki a hátizsákból Amy oroszországi útikönyvét. Azután kihúzott egy zacskó porrá tört Doritost, és nővére undorodva figyelte, ahogy a tartalmát nyitott szájába önti. Amy rosszallóan csóválta a fejét, aztán inkább a hengerre összpontosította figyelmét. Mivel alaposan körbetekerték zsineggel, eltartott egy darabig, amíg a papírból kibontotta és kézbe vehette a tárgyat. Egy kis szobrot rejtett a csomagolás, amit nagy műgonddal kemény, narancssárga kőből faragtak ki. A szobor egy vad tekintetű szerzetest ábrázolt mellkasa előtt összefont karral. Amy felderült: - Azt hiszem, tudom, ki ez! - Ez nem az a fickó, akitől a motort kölcsönöztük? - kérdezte Dan a szoborra sandítva. - Vagy ha nem ő, a testvére... Amy nem tudta eldönteni, mit tegyen az értékes szoborral. Szerette volna útikönyvét egy bizonyos oldalon felütni, de akkor oda kellett volna adnia a faragott szerzetest Dannek, és nagyon félt tőle, hogy a fiú elejti. - Fogd meg! - győzött rajta az információéhség. -De óvatosan, nehogy leejtsd! - Vettem az adást - fogta meg a szobrot Dan, majd a fény felé tartotta.

- Egészen áttetsző - szólalt meg, amíg Amy beleásta magát a könyvbe. - Mintha lenne benne valami. - Micsoda?! - nyúlt a lány a szoborért. - Vááá, ott! De vigyázz! Törékeny, vagy elfelejtetted? - Mi van benne? Mit látsz? - Tartok tőle, hogy egy újabb betűrejtvényt.

VOL AVUS - Neked mond valamit? Amy megrázta a fejét, pedig valahonnan ismerős volt a hangzása. Gondolkozott egy kicsit, hátha eszébe jut, honnan, de mivel erre hiába várt, inkább megmutatta a fotót, amit kikeresett a könyvéből. - A szobor Raszputyint ábrázolja. Ebben biztos vagyok. Dan a fényképre pillantott. A szemcsés, fekete-fehér felvételről egy dühödt tekintetű férfi nézett vissza rá.

- Tesó, ez a szerzetes valamin nagyon berághatott. - Amy tudta, hogy öccse most azokra a szerzetesekre gondol, akik Ausztriában üldözőbe vették őket. - Miért vagy benne biztos, hogy ez ugyanaz az ürge? - Raszputyin nem közönséges szerzetes volt. Azt tartották róla, hogy szinte lehetetlen megölni. Ez elég cahillesen hangzik, ez a legyőzhetetlenség. Dan szeme elkerekedett. - Raszputyinnak sikerült a leghatalmasabb orosz család legbelső köreibe férkőzni: a Romanovokéba. A cári családéba. Olyan híresek voltak, mint mondjuk Diana hercegnő Angliában. - Folytasd, de hagyd ki belőle ezt a hercegnősdit, untat. - Raszputyin varázslatos személyiség volt. Elhitette a cári családdal, hogy természetfeletti képességekkel rendelkezik, és az események azt mutatják, hogy nem hazudott. - Ugye, csak viccelsz?! - hitetlenkedett Dan, és any-nyira izgatott lett, mint amikor rájött, hogy a tanára parókát viselt. - Nagyon közel állt a trónörököshöz, Alekszejhez, és a nővéréhez, Anasztaszijához. Az a lány elbűvölő teremtés volt, nekem elhiheted! De Alekszej sokat betegeskedett. Hemofíliában szenvedett. Dan fintorogni kezdett. - Sokat fájt a feneke?

- Az a haemorrhoidalis, vagyis az aranyér, te dinka! A hemofilia vérzékenységet jelent. Alekszejnek elég volt egy karcolás, és nem állt el a vérzés. Úgy képzeld el, mintha... elesnél a gördeszkáddal, lehorzsolnád a térded, és csak véreznél, véreznél. - Király... - Nem, nem király. Cár. Alekszej ugyanis cárevics volt. És ha nem lett volna Raszputyin, meg sem élte volna a tízéves kort. De most jön a dolog legizgalmasabb része. A nemeseknek nagyon nem tetszett, hogy Raszputyin ekkora befolyásra tett szert a Romanovok körében. Elhatározták, hogy végeznek vele. - Ez egyre jobb... - És még nincs vége! - futotta át Amy a következő bekezdést, aztán Dan számára összefoglalta a saját szavaival: - 1916. december 16-án Feliksz fuszupov herceg vacsorára hívta meg Raszputyint. Először mérgezett süteménnyel tömte, aztán mérgezett borral itatta a szerzetest, de a méreg meg sem kottyant neki. Amikor Raszputyinnak leesett, hogy meg akarják ölni, rohanni kezdett az ajtó felé. Akkor lőtte hátba Feliksz herceg... - Aztán sajnos beadta a kulcsot szegény Raszpu-tyin, pedig már kezdtem megkedvelni. - A fenét! Raszputyin felment a lépcsőn, és kijutott az udvarra, ahol a herceg emberei további golyókat eresztettek belé, de a szerzetes még mindig élt. Összekötözték a kezét és a lábát, egy zsákba dugták, aztán egy léken át a jeges folyóba lökték. Ez már Raszputyinnak is sok volt. Megfulladt a jég alatt. - Amy szeme felcsillant, ahogy fojtott hangon folytatta. - De amikor Raszputyin tetemét megtalálták, a körmei szinte tövig voltak kopva, mintha legalább fél órán keresztül kaparászta volna alulról a jeget, hogy kijusson. - Ez a legjobb sztori, amit hallottam tőled. Szinte már az sem érdekel, hogy igaz-e, vagy sem. - Dan, szerintem ez az utolsó szóig igaz. Nekünk akkor is hitelesnek kell tartanunk a történetet, ha mások, mondjuk a történész könyvmolyok, kételkednek benne. Raszputyin Cahill volt! Talán ugyanabból az ágból származunk. - Akkor szuperhősök vagyunk?! - meresztette Dan a szemét. - Nyugi, Dan! Inkább találjuk ki, mihez kezdjünk Szentpéterváron, ha egyszer megérkezünk! Dan és Amy elhallgattak, és mindketten törni kezdték a fejüket. Hamarosan úrrá lett rajtuk az álmosság. A vonat alig észrevehető ringása és monoton kattogása az álmos embert köztudottan még álmosabbá teszi, nem volt ez alól kivétel Amy és Dan sem. Mielőtt Dan alulmaradt volna az álom ellen vívott küzdelemben, utoljára még felvetett egy ötletet. - Lehet, hogy a Raszputyin-gyilkosság tetthelyén kellene szétnéznünk... De Amy elvetette. A figura belsejébe vésett jelek egyike sem utalt a Juszupov-palotára. Elnyomott egy ásítást, és lapozgatni kezdett a könyvben. Keresni akart valamit, ami segíthet. Ujjaival a nyakához ért, és töprengve tapogatni kezdte Grace jade nyakékét. Grace, te mit tennél a helyemben? - sóhajtott fel. Szeme megtelt könnyel. Dan elaludt, nem kellett előtte takargatni aggodalmait. Kinézett a vöröslő naplementére. Egyedül nem fog menni - gondolta, és közben a Raszputyinról szóló részben lapozgatott. Egy könnycsepp a papírra hullott. Amikor letörölte, a szeme megakadt valamin. Az agya belekapaszkodott, és nem akarta elengedni. Szinte a semmiből megérkezett a válasz. Mint egy ajándék. - Rájöttem! Rájöttem! - kiáltott fel Amy. Dan rándult egyet, aztán felugrott, és nindzsa támadó állásban nézte, ahogy Amy kitörölte szeméből az utolsó könnycseppet. - Ott van! - mutatott egy pontra a Juszupov-palo-tát ábrázoló fényképen. - Igazad volt, Dan! - Ez azt jelenti, hogy folytathatom tovább a szunyát? - Mielőtt a Juszupovok birtokába került volna, a palota másé volt. Kíváncsi vagy rá, kié?

- Halljam! - mondta Dan csukott szemmel, de éber tudattal. - Suvalov grófé. Érted?! A szoborban talált szót egyszerűen csak visszafelé kell olvasni! - Gratulálok - bólintott Dan, aztán két másodperccel később felkapta a fejét, és széles vigyorral a képén Amyhez fordult. - Hé! Tudod, mit jelent ez? Azt, hogy a saját szemünkkel is láthatjuk a gyilkosság színhelyét! Hat sorral hátrébb Irina Szpaszkij leengedte arca elől az álcázásra használt újságot, és ráncolni kezdte a homlokát. Amikor nem sokkal ezelőtt sötét napszemüvegben és lehajtott karimájú kalapban elhaladt Amy és Dan mellett, egy titkos, vezeték nélküli mikrofont helyezett el az ülésüknél. Minden egyes szó, legyen az tréfa vagy szenzációs ötlet, kristálytisztán érkezett a fülébe. A fiatal Kabrák őrültek, a fiatal Cahillek önveszélyesek - gondolta. - Nekem kell őket végigüldöznöm Oroszországon, hogy megvédjem a régi titkokat, ahelyett, hogy új kulcsokat keresnék. Fintorgott egyet, és arra gondolt, mennyire utálja a gyerekeket. De a szíve abban a pillanatban összeszorult, és önkéntelen tiltakozásba kezdett. Réges-régen volt egy gyermek, akit nagyon szeretett

6. Fejezet A végigszundított vonatút energiával töltötte fel őket, frissen és ruganyosan léptek Szentpétervár peronjára. Ugyan minek unatkoznának egy hotelben, amikor egy palotába is betörhetnek?! Arra! - mutatta Amy, ahogy a hűs estében utat törtek maguknak a nyüzsgő pályaudvaron. A Moszkvai pályaudvarra érkeztek, kevesebb mint négy kilométernyire a palotától, és úgy döntöttek, nem kockáztatnak meg egy újabb taxiutat. A Mojka folyó partján egy rakás palota van, a Juszupov-palota az egyik. Nem értem, miért nem csapsz fel idegenvezetőnek! Tessék, vezess! Hamarosan már a forgalmas, nyolcsávos Néva sugárúton haladtak. Tizenhetedik századi pasztellszínű épületek váltakoztak modern áruházakkal, mintha egymással versengtek volna az új, virágzó, huszonegyedik századi Oroszországban. - Dan! - rántotta meg Amy öccse karját. - Azt hiszem, valaki követ bennünket. A fiú hátrapillantott. - Az a fekete ruhás férfi? - kérdezte Dan. Nem mintha kérdéses lett volna. Amy csakis arra a fekete kabátban és kalapban surranó alakra gondolhatott, akinek ráncos arcára árnyék hullott. Amy és Dan futásnak eredt a gyalogosok között. Menekülésük mozgásba hozta a gépezetet. Egy teherautó átvágva két sávon elindult feléjük. Dan még jobban rákapcsolt, da Amy lába egyszerűen földbe gyökerezett. A teherautó megállt a padka mellett, és letekeredő ablakából egy levél repült elé, a csatornába. A bolhapiacon vetted a jogosítványod?! Marha! - kiáltott rá Dan. A járókelők a fiú felé kapták a fejüket. Aztán az autó újra elindult, és bekanyarodott a következő saroknál. Eltűnt - mondta Amy remegő hangon a leszálló estében. Lehet, hogy ő adott jelet a teherautónak? Akárhogy is volt, a fekete ruhás alak olyan titokzatosan tűnt el, amilyen titokzatosan felbukkant. Azt hiszem, jobb, ha megyünk. Lehet, hogy még itt ólálkodik valahol. Amy és Dan továbbsiettek a Néva sugárúton. Dan menet közben felnyitotta a borítékot.

- Mi van benne? - kérdezte Amy. Amikor Dan hangosan felolvasta, mi áll a levélben, Amy úgy érezte, mintha az éjszaka néhány árnyalatot sötétedett volna. „Fogytán az idő. Jobb, ha siettek. Követnek benneteket. A Madrigálokon kívül is. Ha az üldözőitek felfedik magukat, adjátok nekik oda ezt a térképet megtévesztésképpen! így zavartalanul folytathatjátok utatokat. Éjszaka hatoljatok a palotába, és keressétek meg Raszputyint! Kövessétek a narancssárga kígyót! NRR" Az a fekete fickó egy Madrigál volt! Tudod, mit jelent ez? Nekünk befellegzett. Annyi. Kész - hápogott Dan. Nézd a dolog jó oldalát! Kaptunk egy újabb üzenetet NRR-től, ami azt jelenti, hogy hamarosan megtaláljuk... Csak azt tudnám, hogy mit! Amy Dan vállára tette a kezét, mintha lelket akart volna önteni a fiúba, és magába is. Azt hiszem, folytatnunk kell az utunkat. Nincs sok választásunk. A fekete ruhás alak is elpárolgott - mondta a lány. Jó, vegyük úgy, hogy tényleg elhúzta a csíkot, amit kötve hiszek. De más is követ, nem csak ő. Úgy értem, valaki, akit nem ismerünk. Lehet, hogy az illető egy zongorát akar a fejünkre dobni. Nekem az a véleményem, hogy egy másik csapat követ bennünket. És NRR-től kaptunk valamit, amivel lerázhatjuk őket egy időre. Lehet, hogy NRR mindezt csak azért teszi, hogy mindenkit eltávolítson mellőlünk, és könnyebb célpont legyen belőlünk - érvelt Dan. - Nem gondoltál még rá, hogy azért küldte azt a fényképet a szüléinkről, hogy csak mi menjünk, ketten? Dan, nem szívesen mondom, de ha még nem vetted volna észre, már egy jó ideje csak ketten vagyunk. A kimondott igazság elnémította őket. Amy elvette a levelet Dantől. Az aljában egy aprólékosan kidolgozott térképet talált, amin egy kipontozott útvonal kanyargott végig. Az útvonal a város túlsó felén lévő két folyóhoz vezetett. Amy letépte a térképet a levél aljáról. - Érted? Úgy néz ki, mint egy térkép, ami a kincshez vezet, de valójában csak egy elterelő hadművelet része. Nem kell mást tennünk, csak az üldözőnk elé dobni, és egy jó darabig nyugtunk lesz tőle. Lehet, hogy NRR csak el akar szigetelni bennünket a többiektől, de a fénykép... Szeretném tudni, mit jelent. Amy látta Danen, hogy kezd leereszteni. A fiú elővett egy fél zacskó Skittlest a farzsebéből, és vagy húszat a szájába öntött, majd morózusan csámcsogni kezdett. Ha bejutunk a palotába, rá fogok jönni, mit kell kezdenünk Raszputyinnal. A kiállításon a Raszpu-tyingyilkosságot rekonstruálják viaszbábokkal. Ott lesz minden, amiről beszéltem - próbálta meghozni Dan kedvét Amy. Akkor ott a helyem - jött izgalomba Dan a halhatatlan szerzetes gondolatára. Amy elmosolyodott. - Most már csak a kígyót kell megtalálnunk, hogy követhessük! Tizenegy óra felé járt az idő, mire Dan és Amy a Juszu-pov-palotához ért. Szemetet söpört a szél a Mojka folyó partján álló, kétemeletes, sárga-fehér palota előtt.

A korlát mellett néhány gyalogos őgyelgett, néha egy-egy reflektor söpört rajtuk végig, ám ezektől eltekintve a környék meglehetősen néptelen volt. A Juszupov-palota szintenként harminc elsötétített ablakkal tekintett a Mojka folyóra. Az épület közepén boltíves bejárat látszott, mindkét oldalán három magas, fehér oszloppal. - Kétlem, hogy az ajtó nyitva lesz - jegyezte meg Dan. - Próbálkozzunk az ablakokkal? Amy elsurrant az épület előtt valami kígyószerű dolgot keresve. - Amy! - kiáltott fel Dan, aki átvágott az úton, hogy jobban szemügyre vegye a keskeny folyót. A túlparton, ami mindössze húszméternyire lehetett, az út mentén hasonló épületek álltak. Amy Dan mellé állt, és együtt nézték a sötét vizet. Látod? - kérdezte a fiú. -Mit? Dan a folyó közepére mutatott, ahol egy fényes, narancssárga kígyó táncolt a csillogó sodrásban. Kicsi volt, nem hosszabb harminc centiméternél. Dan követte tekintetével a túlsó partról érkező lézersugarat. Az egyik ablakban meg is találta a fény forrását. Magasan, a víz fölött, az egyik ablakban egy árny állt, a lézerfény onnan érkezett. Oda nézz, mozog! - mondta Amy. Amynek igaza volt. Amikor Dan visszanézett, a narancssárga kígyó elkezdett feléjük siklani a vízen. Elég hátborzongató! - mondta Amy. - De nagyon klassz. Egy olyan nyom, ami csak nekünk mond valamit. Ha eltűnik, rajtunk kívül senki sem sejti majd, hogy ott volt. Csak mi tudjuk, hogy egy újabb titokhoz akar elvezetni. A narancssárga kígyó feje elérte a partfalat. Dan és Amy áthajoltak a korláton, hogy lássák, hogyan kúszik fel a kígyó a betonlapokon. Amikor közelebb ért, észrevették, hogy nem egyszerű lézerfény. Másodpercenkénti ezer villanásával kétdimenziós kígyót varázsolt a kövekre. Ennek az NRR-nek jó kis játékszerei vannak - ismerte el Dan, amikor a kígyó átkúszott a korláton, és megérkezett a mögöttük álló palota falára. Már az út túloldalán van, nehogy elveszítsük! A kígyó egyre gyorsabban mozgott. Felsiklott a főbejáraton, végig egy ablaksoron, majd elérte az első emeletet, és meg sem állt a palota végétől számított harmadik ablakig, ahol kígyózni kezdett az ablakpárkányon. Amy visszapillantott a túlsó parton lévő ablakra. Feszélyezte, hogy valaki távcsővel figyeli őket. - Gyerünk! - suttogta Amy, majd elszakadt az ablaktól, és a palota felé fordult. - Lefogadom, hogy az az egyetlen út befelé. Dan és Amy három méterrel álltak az ablak alatt. A palota fala sima volt, mint egy palacsinta. - Erről még Pókember is visszacsúszna - mondta Dan. - Dehogy! - felelte Amy. A fénykígyó egy emelettel feljebb kúszott, a díszes homlokzat harmadik ablaksorára. Amikor a kígyó megállt, a túlpartról pukkanást hallottak. Egy töredék másodperccel később valami szikrázva a homlokzatnak csapódott. Akkor a lézerfény is egy fegyverből érkezett?! - lepődött meg Amy. Nem fegyverből - javította ki Dan. - Az sokkal hangosabb lett volna. Nézd! A kígyó fejétől egy kötél tekeredett le a falon, amin felmászhattak az ablakig.

Ez jól jött! - mondta Dan. Várj! - állította le Amy, mert meghallotta egy közeledő pár csevegését, és észrevett egy feléjük villanó autóreflektort. Semmi feltűnés! Tégy úgy, mintha a kötél ott se lenne! Amy és Dan távolabb sétáltak a kötéltől, és amikor elmentek a párocska mellett, odaköszöntek nekik egy hellót. Szerencsére az autó is továbbgördült. O-ó... Amy! - kezdte Dan. Mi az? Azt hiszem, NRR azt akarja, hogy most azonnal másszunk fel a kötélen - pislogott le Dan a mellkasára telepedő kígyócskára. - Biztos azt üzeni, hogy tiszta a levegő. Sokkal jobban belátja nálunk a környéket. Gyerünk! Amy vágott neki először. Megmarkolta a kötelet, és fellépegetett a falon, amíg el nem érte az ablakpárkányt. - Ne lazsálj, Dan! Amy meglökte az ablakot, ami, mint egy csapóajtó a pántjain, könnyedén kinyílt. Gyorsan beugrott, és az ablakkeret mögül kukucskálva figyelte az autókat, amíg Dan felhúzta magát. Fényszórók! - ragadta meg Dant a kapucnijánál fogva, és berántotta a palotába. Dan elvesztette az egyensúlyát, és a kemény márványpadlóra zuhant. Felkiáltott fájdalmában, amikor bevágta a térdét. Pssszt! - szólt rá Amy, és gyorsan becsukta az ablakot. - Még a végén meghallja az éjjeliőr. - Én tehetek róla, hogy ki akartad törni a nyakam?! Dan a térdét nyomogatta. - Durván be fog dagadni a lábam, de legalább nem tört el. És most merre? - Földszint, keleti szárny. Erre gyere! Amy előzetesen már tanulmányozta az útikönyvet, és kiderítette a Raszputyin-kiállítás pontos helyét. Sötét termeken haladtak át drága műalkotások és bútorok között. Úgy tűnik, ezek az arisztokraták csípték a szép dolgokat - mondta Dan. A Juszupovok híresek voltak jó ízlésükről. Milliókat költöttek a dekorációra és az átépítésekre. Ahogy lefelé haladtak a széles, lila bársonyszőnyeggel borított lépcsőn, Amy egy puffanást hallott a hátuk mögül. - Hallottad? - kérdezte. - Attól tartok, valaki bemászott utánunk. Siessünk! Amy és Dan lerohantak a lépcsőn, és jobbra kanyarodtak. Átszaladtak egy boltív alatt, aztán balra fordultak, és megtorpantak egy szalaggal lezárt folyosó előtt. Ez az - mondta Amy. Átbújt a kötél alatt, Dan követte. Egy újabb balkanyar után nagy, homályos terembe jutottak.

Mintha visszautaztak volna az időben, hogy egy gyilkosság szemtanúi legyenek. A kiállítás tökéletesen rekonstruálta a Raszputyin-gyilkosság estéjét. Szobrokat láttak, és képeket, de a legjobban az életnagyságú viaszfigurák tetszettek nekik. Ott van - mutatott Amy egy kötéllel lezárt szobába, amelyikben Raszputyin az asztal előtt ülve éppen a mérgezett süteményeket ette. Gyerünk, Dan! A nyom Raszputyinhoz vezet. Megnézem, mit rejtenek a zsebei. - Én meg bekukkantok az asztal alá. Amy vett egy nagy levegőt, és belenyúlt a vastag szövetből készült csuha zsebébe. Arca csak néhány centiméternyire volt Raszputyin viaszfejétől, bozontos szakállátói és szúrós tekintetétől. Egy mély, oroszos hang szólalt meg mögöttük: - Végzetes hibát követtetek el azzal, hogy betettétek ide a lábatokat! Dan felugrott az asztal alatt, és bevágta a fejét. A csendes szobában csörömpölni kezdtek a csészék és a tányérok. Gyertek ki onnan most rögtön! Dan egyből felismerte a hangot. Irina, hogy kerül maga ide?! Hazai pályán akartok túljárni az eszemen? Dan Amyre nézett, és megpróbálta leolvasni a lány rémült arcáról, hogy talált-e valamit. Nem sok sikerrel járt. - Mutasd meg, mit találtál! Nem akarlak bántani benneteket. Dan még a félhomályban is jól látta, hogy Irina a szokásos rosszkedvében van. Eszébe sem jutott megbízni benne. Inkább itt maradnánk, ha nem bánja - próbálkozott Amy. Ahogy akarjátok. De nehogy azt higgyétek, hogy válasz nélkül távozhattok! Ide fogjátok adni, amit találtatok. Dan arra várt, hogy Amy odaadja az NRR-től kapott térképet. Mi lesz már?! - Ki a segítőtök? - kérdezte Irina, és látványosan játszani kezdett a körmével. Dan arca megrándult, amikor eszébe jutott a benne lévő méreg. Senki, egyszerűen csak okosabbak vagyunk magánál - mondta Dan, és fél szemmel a még mindig dermedten álló Amyt figyelte. Azt hiszitek, nem láttam a kígyót? Azt hiszitek, nem hallottam minden szót, amit a vonaton mondtatok? Nem, kis barátaim, nem vagytok okosabbak nálam. Dan megdöbbent. Volgográd óta a nyomunkban van? - Bevettétek, hogy valaki megpróbál segíteni nektek?! Nevetséges! A vak is látja, hogy ez csapda. Folytathatjátok ezt a játékot, de csúnya vége lesz. Az a férfi a segítőtök, aki követett benneteket? Végezni fog veletek, miután megtettétek, amit akart. Ahogy maga akart végezni velünk Párizsban? - kérdezte volna legszívesebben Dan. Észrevett egy kenőkést az asztalon, és azon tűnődött, vajon hasznát venné-e Irina ellen. Bárcsak igazi nindzsa lenne! Még egyszer felteszem a kérdést: ki segít nektek?

Itt van, tessék! - ébredt fel Amy a kábulatból. -Ezt találtam az előbb. Megtarthatja. Mi még bele sem pillanthattunk. Legalább megosztaná velünk, mi áll benne? Irina kikapta a papírt Amy kezéből, és a beeső fénybe tartva kinyitotta. Dühödten felszisszent. - Rosszabb a helyzet, mint hittem - figyelmeztette őket, aztán rájuk emelte hideg, kék szemét. - Halálos veszélyben vagytok. Hinnetek kell nekem! Ki vele! Ki segít nektek? Egy pillanatig Dan majdnem hitt neki. Nem mintha megbízott volna a nőben, de... Irina arcára eddig még nem látott gondterheltség ült ki. Ám a pillanat elszállt, és Irina arcára visszatelepedett a szokásos mogorvaság. Egy lépést tett Dan és Amy felé, a körmök injekciós tűi fenyegetően megcsillantak. - Nevet nem mondott. Nyomokat kell követnünk. De ha nem árulja el, mit rejt az a papír, vége az akciónak. Elvesztjük a nyomot. Árulja el, mi áll benne, és már itt sem vagyunk! Irina majdnem elégedettnek látszott. - Ha ez az alak ismét kapcsolatba lépne veletek, ne hallgassatok rá! A végén úgyis az életetekre törne. Hagyjátok el Oroszországot, és ne tegyétek be ide még egyszer a lábatokat! Ha nem hisztek nekem, nem az én hibám, de ti haltok bele. Irina hátralépett, és kabátjába rejtette a papírt. - És most kifelé mindketten! Mars! Dan és Amy Irinával a sarkukban kiiszkoltak a kiállításról. A nő időnként odavakkantotta nekik az útirányt, amíg el nem érték a főbejáratot. Irina beütött egy kódot a mobilján, majd a falon lévő elektromos riasztó elé tartotta. A hatalmas ajtó egy kattanás kíséretében kinyílt. Ezután kiterelte őket a hideg éjszakába. Odakint Irina mintha meggondolta volna magát. - A térkép olyan titkokhoz vezet, amelyeket bizonyos emberek az életük árán is megvédenének. Becsukta az ajtót, és elindult. - Meneküljetek, amíg tudtok! Egy napon még hálásak lesztek ezért nekem. Dan és Amy leesett állal nézték, ahogy távozik, mint két apró halacska a tovaúszó nagy, fehér cápát. Aztán magukhoz tértek, és elsiettek a folyóparton az ellenkező irányban. Amikor Dan biztos volt benne, hogy Irinától elég távol kerültek, megfogta Amy karját. - Megtaláltad, amit NRR akart? Szinte levegőt sem mert venni. Ha Amy nem talált semmit Raszputyin zsebében, akkor zsákutcába jutottak. - Meg - válaszolt Amy. - És ez még nem minden. Volt valami a kiállításon, ami felkeltette a kíváncsiságom. Azt hiszem, egy lépéssel közelebb kerültünk NRR kilétének felderítéséhez. Amy a zsebébe nyúlt, és kihúzta a kirakós játék következő darabját.

7. Fejezet

Amynek nem volt ellenére egy kis luxus, ha véletlenül úgy hozta az élet, de az oroszoknál a fényűzés egészen új szintjével ismerkedhetett meg. - Nem értem, hogy hagyhattam rábeszélni magam erre! - bámult a hotelszobájuk közepén álló versenyzongorára. Vállalták a kockázatot, és fogtak egy taxit. Dan a sofőr felé villantotta arany Visa kártyáját, és ennyit mondott: Vigyen Szentpeti legjobb hotelébe! A Grand Hotel Európában kötöttek ki, Oroszország legkáprázatosabb szállodájában. De amikor beléptek a kétezer dolláros szobába, Dan úgy döntött, nem éri meg az árát. - Ezt a lehúzást! Hatvannyolcezer rubel, és még játékgép sincsen! Dan szobáról szobára száguldott a drága bútorok és festmények mellett. - Plazmatévé és kólaautomata sincs! - Viszont van két hatalmas ágy, és a szobához korlátlan fogyasztás jár. Nekem megteszi - dörgölte meg ujjai között Amy a Raszputyinnál talált tárgyat: egy címerrel ellátott, téglalap alakú fadarabot, amin néhány szó állt:

RASZKOLNYIKOV ATYJA MINDÍG A LÉNYEGET LÁTJA. A BűNÖSÖK NEM BűNHőDNEK MEG ! Rögtön rájött, hogy a szöveg egyik kedvenc regényére, Dosztojevszkij klasszikusára, a B ű n é s b ű n h ő d é s r e utal. Amy szerette a vastag, terjedelmes könyveket, és ez a mű szinte beszakította az asztalt. De a címer megfejtéséhez Dan éles szemére és elképesztő memóriájára volt szükség. Az orosz útikönyv egy egész fejezetet szentelt a heraldikának. A fiú egyből felismerte Omszk címerét, azét a városét, ahová a Holtok tartottak. És sajnos a Kabrák is. Amy előkereste Nellie telefonját és töltőjét, majd konnektor után kutatva körbenézett. Eddig kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy nevelőnőjüket hívogassák, de Amyben egyre jobban elhatalmasodott a bűntudat. - Hogyan hagyhattuk, hogy szegény Nellie egy egész napot és éjszakát átaggódjon miattunk?! Az a legutolsó információja rólunk, hogy fánkot keresünk Kairóban... Amikor oldalra pillantott, azt látta, hogy Dan a szobaszerviz számát tárcsázza. Az ölében egy hatalmas angol és orosz nyelvű étlap feküdt. Amy a fejét csóválta, aztán bedugta a konnektorba a töltőt, és figyelte, ahogy a mobil kis képernyője táncolva életre kel. Nincs mogyoróvajas és zselés szendvicsük? - kérdezte Dan a telefonban. - A gazdagok konyhája dögunalmas... jegyezte meg, majd narancsos üdítőt, csokis chipset és hagymakarikákat kért. Nellie-t hívom - szakította félbe Dant a lány. -Akarod hallani? Hamarosan folytatom a rendelést! - mondta Dan a szállodai alkalmazottnak, aztán lerakta a kagylót. Fogta a laptopját és a kábelét, majd letelepedett Amy mellé. A padlón ültek, a konnektor két oldalán. Itt van ez a sok káprázatosan szép bútor, és mi a földön csücsülünk. Mi a fene ütött belénk?! Még nem vagyunk a luxus rabjai, jó jel. Nem akarok olyan lenni, mint a Kabrák.

De Amynek eszébe jutott, hogy Dan milyen köny-nyen esett az arany Visa kártya bűvöletébe. - Dan, ezt nézd, üzenet érkezett! A hangposta ikonja zölden villogott. Amy benyomta a megfelelő gombot, és a kis hangszóró megszólalt. H é t ú j ü z e n e t e v a n - közölte velük a női hang. Amy megnyomta a 7-es gombot, és megszólalt az első üzenet. A vétel nagyon rossz lehetett, mert csak néhány szót értettek. - Ha srácok... HÍVJATOK! Hosszú időbe... fánkokat szerezni. A hotel száma... Az üzenet annyira recsegett, hogy a többit nem hallották. További öt, hasonlóan recsegő üzenetet hallgattak meg. Mindegyiket Nellie hagyta, akinek a hangja minden újabb sikertelen próbálkozással aggodalmasabb lett. Meg fog ölni - mondta Dan. Szerintem is - értett egyet Amy. A lány az utolsó üzenetet is elindította. Ezt már nem Nellie küldte. - Helyzetjelentést kérek! - suttogta egy hang. - Nem hallottunk rólatok egy ideje. Dan és Amy egymásra meredtek. Ki volt ez? Én még nem hallottam ezt a hangot. Én sem - rázta meg Dan olyan erősen a fejét, mintha egy rossz gondolatot akarna belőle kirázni. Újra egymásra néztek, aztán Amy gyorsan témát váltott. Remélem, Nellie jól van. Aggódom miatta. Azon gondolkozom, mi lehet Saladinnal... - tűnődött el szomorúan Dan. Ne hívjuk fel, inkább írjunk neki e-mailt! Tudassuk vele írásban, hogy jól vagyunk. Akkor legalább megspórolunk magunknak egy alapos fejmosást. Most semmi sem hiányzik kevésbé. És megírjuk neki azt is, hogy vigyázzon Saladinra. Gyorsan felléptek a netre. E-mail fiókjukban Nellie levelei várták őket. Hangnemük ugyanolyan aggodalmas volt, mint hangüzeneteié. Nellie nem felejtette el megírni nekik, hogy Saladin jól van, friss halat vacsorázott a kairói piacról, és nagy szunyákat rendez a szállodai szobában. - Na, látod! Ha szabad ezzel a képzavarral élnem, Saladinnak kutya baja! - mondta Amy, aztán magához vette a laptopot, és begépelte a levelet: Kedves Nellie! Egy váratlanul felJbukkant nyomot kellett követnünk, is nem fordulhattunk vissza. Mielőtt észJbe kaphattunk volna, már KairóJból Oroszországba tartottunk. Minden olyan gyorsan történt. TisztáJban vagyunk vele, hogy nem rohanhatsz ide értünk, de ne aggód] - Jól vagyunk. Eddig minden rendien. Kérlek, vigyázz Saladinra! ígérjük, hogy holnap déleló'tt üjra jelentkezünk. Minden rendJben - remekül vagyunk!

Amy és Dan Na, mit szólsz? Megteszi. Mehet! - felelte Dan. Amy megnyomta a „küldés" gombot. Legalább Nellie nem hiszi halottnak őket. - Hamiltonnak is írhatnánk pár sort, nem gondolod? - vetette fel Dan. Amynek ez teljesen kiment a fejéből. Hát persze! A nyomok Szibériába vezetnek, oda, ahová Hamilto-nék holnap reggel befutnak a transzszibériai expresz-szel. Amíg Dan előkereste Hamilton e-mail címét a hátizsákjából, Amy belekezdett a levélírásba. Hámi lton! Most te jössz! Megtaláltuk a következő" nyomot, és éppen oda vezet, ahová te taTtasz. Ha OmszkJba érkezel, keresd, megr Dosztojevszkij szoirát. Híres orosz író, ha megkérdezed, hol találod, Jbiztosan útia igazítanak majd. És most jön a feladat: igyekezz minél pontosaJb-ban meghatározni, mire néz Dosztojevszkij. Kövesd a tekintetét! Amire néz, az a következő' nyom. Ha jól sejtjük, visszavezet majd hozzánk. VeTsenyre fel! Hívj a moJbilon, ha kiderítetted! Amy és Dan Kapás van! - mondta Dan, amikor Nellie mobilja finoman rezegni kezdett a szőnyegen. Dan a kijelzőre nézett. Ez Nellie. Biztosan ott gubbasztott a gép mellett, és azt várta, mikor méltóztatunk végre válaszolni. Örülünk a hívásnak, nem? Amy ebben nem volt annyira biztos. Fáradt volt, és nyugtalanította az ismeretlen férfihang által elsuttogott üzenet: „Helyzetjelentést kérek! Nem hallottunk rólatok egy ideje." - Ne vedd fel, inkább aludjunk egyet! Amikor Dan felébredt, Amynek hűlt helyét találta. Néhány pillanatra alaposan kétségbeesett. Rémülten rohangálni kezdett a szobákban, amíg észre nem vette az ágya fölé tűzött üzenetet. Lementem a hallba. Vásárolok pár göncöt. A mi ruháinknál lassan Raszputyin csuhája is divatosabb. Sietek! Rendelj reggelit, álommanó! Dan mellkasából hatalmas, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel. Az órára nézett. Már kilenc is elmúlt. Gyors fejszámolás után megállapította, hogy ha NRR nem tévedett, akkor a bizonyos „terem" kerek tíz óra múlva bezáródik, bármit is jelentsen ez. Mire Amy két tömött bevásárlószatyorral visszatért a szobába, Dan lezuhanyozott, és egy hadseregnek elegendő reggelit rendelt. Szájában egy fogkefével kihajolt a fürdőszoba gőzfelhőjéből. Fehér köntöst és papucsot viselt. Szerinted nem tarthatnám meg ezeket? - kérdezte, miközben a szája tele volt habbal és az ingyenes fogkefével. A hátizsákunk már így is tele van. Inkább nézd meg, válaszolt-e Hamilton! Nem Gyagyiltont akartál véletlenül mondani? -kacagott fel Dan. Ha már összeálltunk vele - kezdett Amy a szatyrokban kotorászni -, hozzuk ki a dologból a legjobbat! Dan a csapba dobta a fogkefét, és csatlakozott a szatyrokban turkáló nővéréhez.

- Van néhány jó kis üzlet odalent. Hozzáírattam a szobaszámlához - vigyorodott el a lány. - Én is kezdek rákapni a pénzszórásra. A szatyrokból új alsóneműk, farmerek, pólók és egyéb ruhadarabok kerültek elő, majd visszavonultak a szobáikba, ahol gyorsan átöltöztek, és mire a szobaszerviz megérkezett, lakosztályuk előszobájában álltak. - Tiéd a laptop, enyém a kaja. Elpusztítottak néhány gőzölgő palacsintahalmot, amiket forró csokival öblítettek le, és úgy érezték, ez az ő napjuk. Nemcsak kipihentek voltak, de jóllakottak és jól öltözöttek is. Ennél felkészültebben nem is vághattak volna neki a rájuk váró kalandnak. Amikor Dan reggelizés közben megnézte az e-mailjét, akkorát nevetett, hogy egy adag palacsinta kirepült a szájából, és Amy tányérján landolt. - Undorító vagy! - kiáltott fel, de ő is együtt nevetett a fiúval. Miután a megcsócsált palacsintát kipiszkálta az asztalra, megkérdezte a fiútól, hogy mit talált olyan viccesnek. - Levelet kaptunk Hamiltontól, ezt látnod kell! Dan Amy felé fordította a laptopot. A képernyőn egy fotó volt látható, ami a Holtokat ábrázolta az omszki pályaudvar előtt. Gigantikus télikabátokban pózoltak, és szélesen vigyorogtak. Egy rakás nagyra nőtt gimnazistára hasonlítottak, akik a tél közepén síelni indultak - csak az volt a probléma, hogy hét ágra tűzött a nap, és körülöttük mindenki vékony pulcsikban flangált. A kép alatt Hamilton válasza állt: Anya aggatta ránk ezeket a göncöket a fotó kedvéért, szerinte tökéletes karácsonyi képeslap lesz. Hát nem tudom. Mivel nincs kifejezetten hideg SziJbériáJban az évnek eJbJben a szakáJban, gyorsan megszabadultunk a kaJbátoktól. Apám húsos pitét keres, anya és az ikrek vécét. Én meg most szervizeltem a laptopomat, kicsit rosszalkodik itt a tundra kelló's közepén, ha-ha, de megkaptam az üzeneteteket. Egy internetkávéházJból írok. Ooszta Jet-ski szoJbrát könnyű lesz megtalálni Cnem értem, hogy lehet valakinek ilyen hülye nevel. Valaki itt a kávéházban már útba is igazított. Amilyen mázlista vagyok, itt van a sarkon. Megnézem, mit sasol, aztán jelentkezem újra. A mobilszolgáltatás nagyon gyenge, de talán szert teszek egy-két oszlopnyi térerőre, ha kimegyek innen. Vadászatra fel... Kalapács Kalapács? Viccel, ugye? - kérdezte Dan. Miért? Biztos így becézik a családban. Dan újabb adag palacsintát gyömöszölt a szájába, aztán villájával a levegőbe döfött. - Vigyázat, versenytárs, jön Kalapács, és lecsap! Kuncogásukat egy hívás szakította félbe. - Azt hiszem, illene felvenni - mondta Dan, akinek a jókedve gyorsan elpárolgott. Amy a telefonhoz lépett. Ismeretlen hívó. Úgy döntött, itt az ideje egy kis beszélgetésnek. - Halló? - vette fel Amy. - Amy?! Te vagy az, Amy?! - hallatszott Nellie izgatott hangja a telefonban. Úgy tűnt, majd kiugrik a bőréből örömében. Igen, én vagyok, és semmi bajunk! - nyugtatta meg Amy. Jó, jó, és Dan, ő is ott van veled? Remélem, BIZTONSÁGBAN van! Dan remekül érzi magát! Csak az a veszély fenyegeti, hogy kidurran a sok palacsintától, amit bezabált.

HALÁLRA aggódtam magam miattatok! Saladin is megállás nélkül nyávog. Hiányoztok neki, srácok. Oroszországban vagytok? Ugye, csak VICCELTEK? HOGY a csudába kerültetek oda? Hogy van Saladin? - kérdezte Dan. De Amy leintette, mert Nellie még nem fejezte be a mondandóját. Igazán nem tudom, mi ütött belétek! MARADJATOK VESZTEG, amíg oda nem érek. Már foglaltam e9Y jegyet Moszkvába. Hol vagytok pontosan? Amy gyors fejszámolást végzett... Moszkvából Szentpétervárra... talán az éjszakai vonattal. Ennyi időt nem várhattak. - Szentpéterváron vagyunk, Nellie, de tovább kell mennünk. Most az idő a legnagyobb ellenfelünk. Kétlem, hogy ölbe tett kézzel ülhetnénk itt egész nap. A mobil újabb hívást jelzett. Hamilton Holt volt az. Figyelj, Nellie, mennem kell. Gyere Moszkvába, és felhívunk, amint tudunk. Tarts ki! NEM MENTEK SEHOVÁ! Maradjatok a feneketeken... Amy kinyomta Nellie-t, és fogadta Hamilton hívását. Hamilton olyan hangosan ordibált a kagylóba, hogy Dan még a szoba másik felében is hallotta. - Látom! Látom, mit bámul az a firkász! - Szép munka volt, Hamilton! Mire néz a szobor? Dan Amy mellé állt, hogy jobban hallja a beszélgetést. - Apa! Most én beszélek! Ez úgy hangzott, mintha Eisenhower Holt megpróbálta volna elvenni fiától a telefont. Amy hallotta, hogy MaryTodd valamit kiált a háttérben. - Hé! Le azzal a kabáttal! Reagan és Madison a közelben visítoztak. A földet nézi. A kőlapokkal borított földet - kiáltotta Hamilton. - Az egyiken egy feliratot látok. Az áll rajta, hogy... Hamilton! Mi van a kövön? „Alekszej Játékterme". És van egy kis rajz is rajta. Mintha hatoldalú drágakövet ábrázolna. Ugye, a Kabrák nem tudják? Azok a balfékek? Dehogy! Szép munka volt, Hamilton! Megcsináltad! Őőő... Várj a következő utasításig! A tied... apa! Itt van, apa! Kezd kicsúszni a kezeim közül. Kalapács Holt kijelentkezik. A telefon elhallgatott, és Amy átrohant a szobán az orosz útikönyvért. - Ez alátámasztja a gyanúmat - mondta Amy, és lelkesen tovább kutatott a könyvben. Csillogó tekintetét Danre emelte: - Fogd a hátizsákot, öcskös! Meg kell látogatnunk a cári falut!

8. Fejezet

Mivel Amy Ccthillt már túl sokszor átvágták, lehallgatták és kihasználták az efféle közlekedési eszköz igénybevételekor, úgy döntött, hogy egyszer és mindenkorra v é g z e t t a taxizással. - Van egy ötletem - mondta Dan. Feltette hippiszakáiiát és bajuszát, majd a hotel bankjához sétált. Mosolya mellé megvillantotta arany Visa kártyáját is. - Egy kis készpénzre lenne szükségem. Meg tudja oldani? Amy alig tudta magába fojtani a nevetést. Dan komolyan azt hitte, hogy így pénzhez juthat? Amerikai kártyákra ezer rubelt számítunk fel -hangzott a válasz. Ezer rubel nagyjából harminc dollárnak felelt meg, ami Amynek rengetegnek tűnt. Aztán eszébe jutott, hogy NRR pénzét költik, nem a sajátjukat, és már így is több mint kétezer dolláros számlát csináltak. Rendben - mondta Dan. - fa, igen, és csapjon hozzá még egy ezres borravalót saját magának. Nekem százezerre lenne szükségem, ha még van a kártyán... Nyilván közel vagyok hozzá, hogy kimerítsem a keretet. Dan úgy kacagott fel, mintha ez számára nem jelentene problémát, de Amy tudta, hogy odahaza minden fillért számon kell tartaniuk. Jó magának, hogy ilyen könnyen viccel vele! -kacagott a bankos, aki most már Dan legjobb barátja volt. - Az egyenlege hatezer dollár. A kártyával pedig negyvennégyezerhez juthat még. De gondolom, tisztában van a saját hitelkeretével. NEGYVENNÉGYEZER DOLLÁR! - Dan majdnem köhögőrohamot kapott a meglepetéstől, aztán sürgősen hozzácsapott a felvett összeghez további százezer rubelt, biztos, ami biztos alapon. Amyhez hajolt, és a fülébe suttogott: Remélem, nem fémpénzben kapjuk, mert akkor leszakad a vállam a hátizsák alatt. A férfi leszámolta a pénzt. 7500 amerikai dollár összegű rubel tornyosult előtte a pulton. Hogy le ne dőljön, Dan gyorsan hátizsákjába söpörte az összeget. Aztán a fiú tágra nyílt szemmel átnyújtotta az alkalmazottnak beígért ezrest. - Nagyon köszönöm, uram! Igazán nagylelkű! Remélem, önnek és ifjú barátjának szép napjuk lesz! Amynek még az álla is leesett. Most döbbent rá, hogy Dan az idióta álszakállával idősebbnek néz ki nála. - Én vagyok az öregebb! - robbant ki Amyből a tiltakozás. Dan gúnyosan elvigyorodott, és a férfihoz hajolt: Tudja, milyen érzékenyek a kishúgok... Kibírhatatlan! Csak folytasd, öcsi - suttogta Amy -, ha azt akarod, hogy letépjem a buta képedről azt az ócska ál-szakállt! Amint kiléptek az utcára, Amy Dannek szegezte a kérdést: Elárulnád, mit akarsz azzal a zsák pénzzel?! Van egy tervem - hangzott a válasz.

- Egy terved? Elmondom én, mid van neked: agylágyulásod attól a rengeteg cukortól, amit bezabáltál! Amyt idegesítette, hogy egy kisebb vagyonnal grasszálnak a városban. Tessék, éppen ilyenre van szükségünk! - mutatott Dan egy kocsira, amiből egy középkorú férfi szállt ki. Amy még életében nem látott ilyen kicsi autót, ha jobban megnézte, inkább gokart volt, mint kocsi. Ráadásul kék volt, Amy ettől még idegesebb lett. Dan kedvenc színe. És most belekezdek az autógyűjtésbe! Gyere! Tetszeni fog! - mondta a fiú. Te hülyébb vagy, mint gondoltam. És az már szép teljesítmény. Nem zavar, hogy e g y i k ü n k s e m t u d v e z e t n i ? - nyögte Amy. A fiú integetve a férfi felé indult. Az idegen kopasz volt, mint egy biliárdgolyó, a nyakkendőjéről le lehetett olvasni, mit reggelizett, és úgy tűnt, késésben van. - Mennyit kóstál ez a kocsi? Sietek, és készpénzben fizetek. A férfi Danre pillantott, és amikor meglátta, milyen mélynövésű, vihogni kezdett. Lökött amerikai! Húzz haza! Látja ezt a hátizsákot? - mutatott a maga után vonszolt zsákra a fiú. - Tele van pénzzel. Nem viccelek. A férfi erre mégis visszafordult. És mennyi fért abba a hátizsákba? Kicsi Tim nem olcsó. Kicsi Tim?! - gondolkozott el Amy. - Várj egy percet! Csönd! - vágott a szavába Dan. - Adok magának érte... hmm... lássuk csak! Mit szólna húszezer rubelhez? Amy krákogni kezdett, mintha egy szőrgombócot akarna felöklendezni. Annak a gondolatától, hogy v a l a m i r e húszezer rubelt kidobnak, majdnem rosszul lett. - Harminc - mondta a férfi, aki a nyakkendőjét kezdte babrálni, és oldalról Danre pillantott. Dan előhalászta a bankjegyeket a zsákból. - Remélem, tudod, hogyan kell vezetni egy orosz autót? - ragyogott fel a férfi arca. - Na, majd én megmutatom! Dan rávigyorogott: - Rendben! Néhány másodperccel később a biliárdgolyó-fejű férfi boldogan zsebre vágta a harmincezer rubelt, és nekilátott, hogy Dant és Amyt egy ötperces Kicsi Tim-tanfolyambon részesítse. A hűtőszekrény nagyságú jármű kétsebességes volt: lassú és gyors. Hagyd így a sebességváltót, amíg Timcsi fel nem gyorsul negyvenig, aztán húzd le - a férfi megragadta a botot, és hátrarántotta harminc centiméternyit. -Ebben a kocsiban nincs... hogy is mondják... Kipling? Kuplung. Kipling A d z s u n g e l k ö n y v é t írta - felelte Amy, akit kezdett érdekelni Kicsi Tim. A húga lehetne egy kicsit udvariasabb is. Maga mondta, nem én - felelt Dan, és ujjával kecskeszakáilába túrt. Amy azt hitte, mindjárt felrobban.

A férfi a vezetőülés előtt lévő pedálokra mutatott: Az a fék! Az a gáz! Egyszerű, mint a pofon! Tényleg egyszerűnek tűnik - mondta Dan. Amy még mindig nem hitte el, hogy egy autónak álcázott gokartra dobták ki a pénzt. Késében vagyok, mennem kell - veregette meg a zsebét a férfi, azt, amelyikbe a pénzt rakta. - Legyél óvatos, Kicsi Tim gyorsabb, mint gondolnád! Kicsi Tim volánja mögött végre majd férfinak érezheted magad! Daszvidányija! Már alig várom, hogy vezethessem, tökfej! - fordult Amy felé izgatottan Dan. A lány a fogát csikorgatta. Utálta, amikor Dan tökfejnek nevezete. Ő aztán m i n d e n volt, csak tökfej nem. Dan tovább vigyorgott: - Van egy rakás pénzünk és egy jó kis autónk! Ez hihetetlen! - Hihetetlenül nagy hülyeség! Dan sértett képet vágott. - Ez minden, csak nem hülyeség! NRR látja, hol és mikor használtuk a kártyát. Az a jó, minél kevesebbszer tesszük. Most olyanok vagyunk, mint a szökevények! Van egy klassz kocsink és rengeteg készpénzünk. Gyakorlatilag lenyomozhatatlanok lettünk. Amynek be kellett látnia, hogy ebben volt némi igazság, de azt nem hagyhatta, hogy tizenegy éves öccse fuvarozza körbe Oroszországban. - Engedj oda, Richie Rich! Nekem már majdnem megvan a jogsim. Majd én vezetek. Dannek a nagy ellenkezésben még a bajusza is leesett, de Amy meg sem rezzent, csak átült a vezetőülésbe, és igyekezett úrrá lenni idegességén. Dan feladta a harcot. Biztos vagy benne, hogy menni fog? Én már vezettem Oroszországban, van némi tapasztalatom. Talán átengedhetnéd a kormányt a gya... Fogd be, hadd koncentráljak! Tényleg, t e l j e s e n úgy hangzói, mint aki felkészült a vezetésre! - mondta Dan, majd becsatolta a kirojtozódott biztonsági övet. A megjegyzés megtette hatását. Amynek elege lett. Elfordította a slusszkulcsot, a kipufogó fekete füstöt köhögött fel, és a motor brummogni kezdett, mintha már alig várná, hogy végigszáguldjon az utcákon. - Rendben - tette Amy a lábát a pedálra. - Itt jön a harmincezer rubeles csoda! Kicsi Tim elindult a z út szélén. Öttel haladtak, míg fel nem bátorodott annyira, hogy felgyorsítsa húszra. Hamarosan már harminccal „száguldoztak". Ugye szereted Kicsi Timet? Akkor engedd, hadd vezessem én! Kérlek! - rimánkodott Dan. Irigy vagy, t ö k f e j , ugye? Csak akkor szólj, ha rossz irányba megyünk, különben ne zavarj! Dan morgott valamit, aztán megkereste Szentpétervár szamárfüles térképét az útikönyvben. Amy arcára mosoly ült ki. Amikor a sebességmérő elérte a negyvenet, a sebességváltót lendületesen hátrahúzta, mire Kicsi Tim harsogó motorral előrelendült.

- Jaj! Ez megugrott! - mondta Amy. Az autó ide-oda kanyargott az úton, miközben Amy a féket kereste. - Amy! Ugye, te is látod jobbról azt a telefonpóznát? UGYE?! Amy balra tekerte a kormányt, az utolsó pillanatban sikerült elkerülnie, hogy felfusson a járdára. - Nyu-nyu-nyugi, Kicsi Tim - kiáltott fel Amy. Amikor végre megtalálta a féket, néhányszor finoman lenyomta, és addig lassított, amíg vissza nem szerezte uralmát az autó felett. - Azt hiszem, kezdek belejönni! Amy Danre pillantott. A fiú olyan szomorú képet vágott, mint amikor Beatrice néni elkobozta tőle a nuncsakuját, de azért kötelességtudóan irányítgatta Amyt a cél felé. - Áruld el, miért megyünk a faluk királyába? - kérdezte a fiú. - A k i r á l y o k f a l u j á b a . Oroszul úgy hívják, hogy Carszkoje Szelő, vagyis a cárok faluja. A Romanovok nyaralója volt. - Mi dolgunk már megint velük?! - A Romanov család, amelyben Raszputyin az egyik legbefolyásosabb ember szerepét töltötte be, Oroszország utolsó cári családja volt. Amy hatvannal hajtott egy hosszú főúton. A cári faluba tartva mindent elmesélt öccsének, amit a Ro-manovdinasztiáről tudott. Mesélt arról, hogyan fosztották meg őket a trónjuktól, és hogyan száműzték őket a falujukba. Az egyik nap még Oroszország leghatalmasabb családjának számítottak, a következő nap rabok voltak. Amyt leginkább a fiatal nagyhercegnő, Anasztaszija érdekelte. Csupa szépet és kedveset olvasott róla. Anasztasziját hétköznapi gyerekként, és nem cári sarjként nevelték. Ritka bájos teremtmény volt. Ami azt illeti, meglehetősen vásott kölyök hírében állt, aki szerette megtréfálni tanárait és barátait. - Minden csínyben benne volt, és nem volt olyan fa, amit ne lett volna képes megmászni. Ha egyszer felmászott egy fára, alig tudták rávenni, hogy lejöjjön. - Az ilyen lányokat szeretem - mondta Dan. - Szörnyű véget ért. Meggyilkolták, Dan. Mindenkit. Az öccsét, Alekszejt és a három nővérét is a szüleivel együtt. Egy kivégzőosztag végzett velük. Golyók repültek mindenfelé, gellert kaptak a falakon. De van a történetnek egy biztató mozzanata is, ami azt hiszem, kapcsolatban áll a mi oroszországi urunkkal. Sokan úgy hiszik, hogy Anasztaszija nem halt meg a család többi tagjával együtt. Akkor mikor halt meg? Ki tudja? Amikor évekkel később feltárták a sírt, az ő testét nem találták benne. Klassz! Tudod, mit gondolok? Azt, hogy mivel Raszpu-tyin Cahill volt, lehet, hogy megpróbálta megmenteni Anasztasziját is, ahogy annak idején Alekszejt. Talán adott nekik abból a szerből, ami őt is kis híján halhatatlanná tette. Először Alekszej kapott belőle, hogy meggyógyuljon, aztán Anasztaszija, hogy megmeneküljön a kivégzőosztag elől. Talán egyszerűen n e m t u d t á k megölni.

Dan némán bámult maga elé. Amy tudta, hogy a fiú megint szuperhősnek képzeli magát. Szuper Dan. Ez minden vágyam. Némán hajtottak tovább. Szentpétervár után vidéki látkép tárult eléjük. Dimbes-dombos tájon haladtak keresztül, a lehúzott ablakon át beáramlott a friss levegő. - Ez a falu volt az utolsó helyek egyike, ahol Alekszej és Anasztaszija játszottak. Alekszej játszószobája a palota kedvelt helye volt. És elárulok még valamit. A legvégén, mielőtt elvitték őket, Anasztaszija és a nővére elrejtették a legértékesebb ékszereiket. A ruháikba varrták őket, hogy mások ne találhassák meg. Ezt honnan tudod? - nézett a lányra Dan kételkedve. - Nehogy azt mondd, hogy az útikönyv külön fejezetet szentelt az eldugott ékszereknek! Wikipédia. Amíg aludtál, utánanéztem. Az ékszereket ruháik és nadrágjaik szegélyébe varrták. Hamil-ton Holt beszámolója szerint Dosztojevszkij egy olyan kőre néz, amire egy ékkő mellé a következő feliratot vésték: „Alekszej játékterme". Előbb meg kell keresnünk a játszószobát, aztán a ruháikat. Biztos vagyok benne, hogy a ruháikban lapul, amit keresünk. A cári falu feltűnt a horizonton, Amy a fékre lépett, és Kicsi Timet lassú fokozatba kapcsolta, végül már csak araszoltak. - Hagyjuk Timcsit olyan messze a biztonsági őröktől, amilyen messze csak lehet. Nem szeretném, ha elvontatnák. Leparkoltak, majd elindultak a hosszú kertek és a gazdagságot sugárzó épületek mellett. A gondosan nyírt gyepet nagy, fehér szökőkutak díszítették. Ide engem is száműzhetnének. Az ember nem ilyennek képzeli a börtönt. Egyetértek - felelt Amy. A cári falu szebb volt, mint amilyennek a lány képzelte. Látott már róla fotókat, de azok nem tudták visszaadni a tágas parkokban álló lenyűgöző épületek szépségét. Ez a Katalin-palota - mutatott Amy egy több mint háromszáz méter hosszú palotára. - Úgy látszik, az oroszok szeretik a hosszú épületeket - mondta Dan. A Katalin-palota Dan szemében egy óriási babaházra hasonlított. Világoskék volt, fehér díszítésekkel és arany szegélyekkel. Körülbelül tizenöt méter magas lehetett, és legalább hússzor ilyen hosszú. - Ezt kerestük - mutatott át Amy egy hosszú parkon a cári falu közepe felé. - A Sándor-palota. Gyere, hátha sikerül belógnunk, aztán már megyünk is! A Sándor-palota nem hasonlított a Katalin-palotára. Ódon oszlopok fehérlettek az U alakban álló, halványsárga fal előtt. A kocsifelhajtó nagy körén túl zöld gyep feküdt egy csillogó tó előtt. Remélem, tudod, merre kell mennünk! - mondta Dan. - Ez a hely hatalmas. Órákig elbolyonghatunk benne, amíg megtaláljuk a szobát. Ne aggódj, felkészültem! - mondta, és elővette zsebéből a hotel fejléces levélpapírját, amire a jegyzeteit írta. Egy utazási blog szerint Alekszej játszóterme az első emeleten található, a gyerekek szárnyában. Elmegyünk a Bíbor szoba mellett, és a Márványterembe jutunk, aztán a Portréterem következik, és...

Amy egészen addig folytatta az akkurátusan kidolgozott útvonal ismertetését, amíg a boltíves ajtón át be nem léptek a palotába. Az egyenruhás teremőr mosolyogva feléjük biccentett. Meg tudná mondani, hogyan jutunk el Alekszej játszószobájába? - kérdezte Dan. Természetesen - fordult meg a teremőr, és egy széles lépcsőre mutatott. - Menjetek fel a lépcsőn, aztán át az előcsarnokon, majd forduljatok balra. Amy gyorsan visszagyűrte a zsebébe a térképet, és megszégyenülten Danre pillantott: - Most azt hiszed, hogy olyan okos vagy?! Néhány perc elteltével egy olyan káprázatos gyerekszoba előtt álltak, amilyet Amy még életében nem látott. - Ezek a kölykök aztán nem panaszkodhattak! -mondta Dan. - Ha nekem ilyen szobám lenne, egész nap ki sem jönnék belőle, csak ha megéheztem, vagy pisilnem kell. Alekszej tágas szobájában kézzel készített játékok kavalkádja fogadta őket. A szoba közepén egy kis tipi állt gyerekméretű kenuval. Sínek kígyóztak körbe a szobán élethű mozdonyokkal. Vitorlás hajókat láttak, építőkocka-halmokat és egy kitömött pásztorkutyát. A mennyezetről repülők és vitorlázógépek lógtak. Az egyik fal teljes hosszában babaházak sorakoztak. - Te látod a ruhákat? Mert én nem. A kiállítást úgy tervezték, hogy a látogató egy keskeny, vörös szőnyegen végigmenve a szoba túlsó végén távozhasson. Gyere, nézzük meg közelebbről! Hol vannak a szüléitek? - kérdezte tőlük egy hang, ami a pattanásig feszült idegzetű Amyre a frászt hozta. Most vette észre, hogy az őr, akivel odalent találkoztak, követte őket. - Gyerekek csak szülői kísérettel tekinthetik meg a kiállítást. Túl nagy itt a kísértés a kis kezek számára. Amy azt kívánta, bárcsak Dan magán hagyta volna az álszakállát. Már késő volt felvenni. Dan Amyre nézett, aztán megszólalt: - Ezt az egész nyaralást le lehet húzni a vécén. Unalmas. Végre találunk valami igazán érdekeset, erre nem nézhetjük meg! Amy gyorsan kapcsolt, és Dan segítségére sietett: - Anya és apa még mindig a Katalin-palotában dekkolnak, és azokat a csúcsunalmas festményeket bámulják. Pfuj. A teremőr megértőnek bizonyult. - Az én gyerekeimnek is ez a kedvenc terme. - Lenne olyan kedves, és bevinne bennünket? - könyörgött Dan. A teremőr visszanézett az előcsarnokba. Mivel korán volt még, a palota majdhogynem üres volt. És új látogató sem érkezett. - Kezeket a zsebbe, nem nyúlkálni semmihez! Amy és Dan vonakodva zsebre dugták a kezüket, és az őrt követve beléptek a szobába. A férfi éppen a hajókat mutogatta nekik, amikor az ajtóban megjelent két rendetlenkedő angol kisgyerek. - Anyúúú! Nézd mennyi játék! - kiáltotta az egyikük. Látszott rajtuk, hogy a kiállítás szétszedése minden vágyuk.

- Állj! Állj! Állj! Tilos lelépni a vörös szőnyegről! -figyelmeztette őket a múzeumi alkalmazott. A szülők hiába próbálták megállítani az egyik játéktól a másikig szélvészként rohangáló gyerekeiket, és az őr kezei közül is mindig kicsúsztak. Itt az alkalom - gondolta Amy a szekrényajtóra pillantva. Dan megtett minden tőle telhetőt, hogy Amy távozása senkinek se tűnjön fel a nagy kavarodásban. Mielőtt az őr visszafordult volna, Amy eltűnt a szekrényben, és magára csukta az ajtót. Odabent sötét volt, csak az ajtó alatti résen szivárgott be némi ezüstös fény. Amy tapogatózni kezdett, és megállapította, hogy a szekrény teli van felakasztott ruhákkal. Ezek tényleg a Romanov gyerekek ruhái? Megmaradtak ennyi éven át? Az elrejtett ékszerek után kutatva Amy tapogatni kezdte a selymes és csipkés ruhacsodák szegélyeit. Belenyúlt egy zsebbe, és ujjai valami keménybe ütköztek. Kicsi volt, kerek és kemény, és amikor megszagolta, orrát ismerős szag kezdte csípni. Molyirtó! - Fuj - nyögött fel a lány, és visszadobta oda, ahol találta. Amy végigtúrta az összes zsebet, de csak újabb molyirtókat és zsebpiszkot talált. A teremőr hangja tompán jutott el hozzá a szekrénybe. - Hol a nővéred? - kérdezte a férfi Dantől. - Előrement. Azt hiszem, én is követem a példáját. Amy szeme lassan hozzászokott a sötéthez, miközben a ruhákat tapogatva tovább keresgélt. Nem lehetett benne biztos, de úgy érezte, hogy a teremőr még mindig a szekrény előtt álldogál, hogy ellenőrizze, minden a helyén van-e. Ez meg mi? - kérdezte magában Amy, amikor a szekrény hátuljában lévő gyerekruhák átvizsgálásába kezdett. A lány négykézlábra ereszkedett, és beljebb kúszott, miközben a világért sem engedte volna el a kis tárgyat, amit megfogott. Ez volt az a pillanat, amikor a szekrény gombja elfordult, és ajtaja kinyílt. Amy mozdulatlanná dermedt a kabátok és ruhák erdejében. Látta maga előtt a teremőr körvonalát. - Nem nézhetném meg közelebbről a síneket? Já-tékvonat-őrült vagyok. Dan volt az, aki időközben visszasompolygott a szobába. - Ó, dehogynem. De aztán más dolgom van. A rossz gyerekeket pórázon kellene tartani. A szekrényajtó újra becsukódott, és Amy megköny-nyebbülten felsóhajtott. Amikor feltépte a ruha szegélyét, bűntudat hasított belé, hogy kárt tesz a becses ruhadarabban. Arra a gondolatra, hogy Anasztaszija hercegnőé volt, megremegett a keze. - Megvan! - suttogta ujjai közt tartva a sima követ. A zsebébe tette, aztán visszafordult az ajtóhoz, és hallgatózni kezdett. Úgy tűnt, tiszta a levegő. - Dan? - suttogott ki a résnyire nyitott szekrényajtón. Ekkor valaki olyan hirtelen tépte fel, hogy Amy kizuhant, és majdnem pozdorjává zúzott egy babaházat a miniatűr figurákkal együtt. - Tudtam! - harsogta a teremőr. Dan akcióba lendült. Meglovagolta a kitömött kutyát, és felkiáltott: „Gyí, te paci!" Amy kidülledt szemmel nézte, mit művel az öccse, aki mindig kapható volt arra, hogy hülyét csináljon magából, ha a helyzet úgy kívánta. A teremőr fogát csikorgatva a fiú felé indult. Amy a kijárat irányába rohant. - Gyere, Dan!

Nem kellett biztatni a fiút. - Szedd a virgácsaidat, itt van a sarkamban! - kiabált vissza az öccse. Amy és Dan nyomukban a teremőrrel lefutottak a lépcsőn. - Meg ne állj, Amy! Mindig csak előre! A teremőrök három irányból támadtak rájuk. De fürgeségüknek köszönhetően sikerült elsőnek elérniük a palota kijáratát. Kirohantak a ragyogó orosz délelőttbe, és odakint folytatták a menekülést. - Nehogy meglássalak benneteket itt még egyszer! - kiáltott utánuk a lóvá tett teremőr, aztán füstölögve megállt munkatársai között: - Kölykök. Egyszer még a sírba visznek. Amy és Dan lelassítottak, és sétálás közben megpróbáltak levegőhöz jutni. Egyszer csak kirobbant belőlük a kacagás. - Találtam a szekrényben egy cukrot! - nyújtotta a lány Dannek a molyirtógolyót, de a fiút nem tudta beugratni. - Meghagyom neked! Amy meglendítette a karját, és a molyirtót a tóba dobta. Életében először autót vezetett, testközelből csodálhatta meg kedvenc hercegnője ruháit, és megtalálta a következő nyomot - ilyen eredményes dél-előttel bárki elégedett lett volna.

9. Fejezet

Irina Szpaszkij ujja a mobiltelefon gombja fölött körözött. Nem tudta magát rászánni a hívásra. Vett egy nagy levegőt, és a mobilt vékony, fekete kabátja zsebébe süllyesztette. A Kabrák várhatnak, gondolta, és hátat fordított a Sándor-palotának. Irina a tó felé indult. Egyedül volt, mint mindig. Látta, ahogy a gyerekek kirohannak a palotából, és azt is, amikor beültek abba az autónak csak nagy jóindulattal nevezhető tákolmányba. Nevettek. Ez zavarta a nőt. Ezek ketten boldogok voltak. Csak beülnek a kis dodzsemükbe, és addig mennek, amíg Irinának szembe nem kell néznie a legrosz-szabbal. Egy Lucián kettős ügynökkel. Talán egy Mad-rigállal. Hogy a palotába tett látogatásuk eredményes volt, ahhoz nem férhetett kétség. Nagyobb bajban voltak, mint sejtették. Nem törvényszerű, hogy rosszul végződjön, győzködte magát a nő. Egy másik gyerek képe jelent meg a szeme előtt, egy fiatalabbé, szőkébbé. Miért él az emlékeimben mindig totyogósként? Az utolsó napokra alig emlékezett, és a temetésre egyáltalán nem. Szinte mindent elfelejtett, kivéve azt, hogy milyen idő volt. Soha nem fogja elfelejteni azt a nehéz, alacsonyan szálló felhőkből hulló lágy havat, amikor leeresztették a koporsót. Azóta túl sok magányos nap és éjszaka telt el, túl sok idő akadt a gondolkozásra és a megalkuvásra. Elveszti a lelkét, aki egy gyermeket elveszít. Irina elővette a telefonját, és ezúttal habozás nélkül tárcsázott. - Na, végre! - csattant fel Ian Kabra. - Van valami, ami miatt aggódnunk kell? - Igen - mondta Irina, aki időközben elért a tóig, és belebámult az algás vízbe. - Valaki segíti őket. Egy befolyásos személy a Lucián ágból. Ebben biztos vagyok. - Miből gondolja? - kérdezte Ian. - Éppen most jöttek ki Alekszej játszószobájából. Úgy látszik, tisztában vannak a Lucianek és a Roma-novok kapcsolatával.

- Bizonyosodjon meg róla, hogy nem bukkantak-e valami kényes dologra. Tudja, mi forog kockán. Ha még egy lépéssel közelebb érnek, gondoskodnia kell róla, hogy eltűnjenek a színről. - Tudom. Irina elhallgatott, de túl nagy volt a kísértés, hogy ne döfjön oda egyet. - De az apátok nem csak engem fog megbüntetni -figyelmeztette halkan, aztán bontotta a vonalat. Legalább nem kérték tőle, hogy valami drasztikusát tegyen a kölykökkel. Kivett valamit a zsebéből, és benyomott rajta egy gombot. A kis képernyő életre kelt. - Hová-hová, Dan és Amy Cahill? - tette fel a kérdést. Irina a parkoló koordinátáit már előzetesen betáplálta az eszközbe, aminek képernyőjére egy távoli műhold vetített képeket. Egészen addig közelített az eszközzel, amíg meg nem jelent a kék autó teteje. - Nem rossz - ismerte el Irina a Lucianek új technikai csodáját. Az autó elmosódottan látszott a képernyőn, hiányoztak az apró részletek, de a kék tetőt nem lehetett eltéveszteni. Könnyebb lesz, mint gondoltam. Irina beszállt az autójába, és igyekezett a képernyőn tartani a kék pontot az üldözés alatt. Két perc múlva a kis autó jobbra fordult. - Elhagyják a főutat - állapította meg, amikor Amy és Dan lekanyarodtak róla. - Teli vannak meglepetéssel. Néhány másodperc múlva Irina beérte őket az egysávos földúton. Nem volt már szüksége a műholdas követőre, mert a kis autó ott pöfögött előtte. Ódzkodott attól, hogy rájuk másszon, nem szerette volna, ha kiszúrják. Ám az út keskeny volt, két oldalról szántóföldek fogták közre, és a gyerekekkel ellentétben ő egy nagy határban utazott. És ha mindez még nem lett volna elég, bekövetkezett a legrosszabb: a kis autó váratlanul megállt, és szembefordult vele. Na, ebből hogy fogok kimászni? - tette fel magában a kérdést Irina, amíg a dodzsem egyenesen felé száguldott, mintha fel akarna kenődni a hűtőrácsára. Irina rükvercbe tette az autót, és tolatni kezdett a földúton. - Fékezzetek, őrültek! - kiáltotta, majd oldalra kanyarodott. Egy nagy követ súrolva kifarolt a szántóföldre. A kék autó Irina mellé hajtott, és lefékezett. A sofőrje egy szürke szakállas férfi volt, aki foghíjas szájával Irinára vigyorgott. - Ki adta magának ezt a kocsit?! Hová tűntek a gazdái?! - kiáltotta át oroszul a lehúzott ablakon. A férfi jókedvűen bólintott. Irinának azt kellett gondolnia, hogy nem értette meg a kérdését. Az üres hátsó ülésre tekintett. - Ki vele, maga idióta! - üvöltötte. A férfi nem szerette, ha idiótának nevezik, és arcáról lehervadt a mosoly. - Az amerikaiak? - kérdezte. - Adtak cserébe tízezer rubelt, és ezt a kis kocsit. - Miért cserébe? - kiáltott fel Irina. - A teherautómért. - Milyen színű volt a teherautója? Merre mentek? Szkazsítye! Irina árnyékra vetődött. A kölykök helyett egy öreg, orosz földművest üldözött. A férfi egyre inkább zokon vette a durva hangnemet, és mint egy öntöttvas szobor, a szántóföldeket kémlelte. Irina a zsebébe nyúlt, és kivett belőle egy kis pisztolyt. Szeme vadul tikkelt, de amikor visszanézett a kis autóra, majdnem kiugrott a helyéből. Az öreg földműves rálépett a gázpedálra, és sárral fröcskölve le Irinát, elhajtott. Földdarabok repültek Irina képébe. Sebességbe rakta az autóját, és a gázra taposott, de a puha, felszántott talajon a hátsó kerék csak egy helyben pörgött, és elkaparta magát. Irina elakadt.

A nő köhögve és köpködve próbált megszabadulni a szájába került sártól. De nem a szájába és szemébe került földmennyiség volt a legrosszabb, hanem a szörnyű igazság. Megint leráztak. - Gondolod, hogy végleg leráztuk? - kérdezte Dan. A fiú ötlete volt, hogy igénybe vegyék a földúton baktató földműves segítségét. Pénzzel teli hátizsákjának most vették csak igazán hasznát. - Fogalmam sincs, de az biztos, hogy nem sokáig bírom itt ki tovább. Kicsi Tim csomagtartója akkora, mint egy postaláda, ráadásul a lábad is bűzlik. - Megszakítjuk műsorunkat egy fontos közlemény miatt: nem az én lábam bűzlik, hanem a tiéd. Amy szimatolni kezdett. - Szerintem a földművesé. Ráférne egy alapos fürdés. Kicsi Tim lassítani kezdett, jobbra fordult, aztán megállt. Hamarosan kinyílt a csomagtartó teteje. - Most már megkapom a pénzt? - kérdezte a férfi. - Most már meg - mászott ki Dan a csomagtartóból, és körbepillantott. Amy a vezetőülés felé startolt. Nem szerette volna, ha Dan leelőzi. Beült az autóba, és a visszapillantó tükörben Danre öltötte a nyelvét. Dan kifizette a földművest, és olyan képpel, mint aki citromba harapott, beszállt a kocsiba. - Máskor lehetőleg olyan embertől kérj segítséget, aki nem gázol egész nap tehénlepényben - mondta Amy. Lehúzta az ablakot, és gázt adott. Csakhamar maguk mögött hagyták a mezőn ballagó és rubeljeit számlálgató földművest. Amy olyan gyorsan hajtott Kicsi Timmel a szentpétervári reptér felé, hogy az autó majdnem szétesett. Hátra volt még két hely, amit a lány szerint meg kellett látogatniuk, csak azt nem tudta még, milyen sorrendben: Moszkva és Jekatyerinburg. Amíg a kis autó a célja felé robogott, Dan fészkelődni kezdett a helyén, és szemügyre vette az Alekszej szekrényében talált mézszínű követ. A kb. ötcentis ovális kődarab lapos volt, mint egy kacsázó kavics. M,Sz 83 - Kizárt, hogy ez a kő a ruhában lappangott a kivégzés óta. Biztosan NRR készítette oda nekünk. - Szerintem is. De több segítséget is adhatott volna a vésetet illetően. Alaposan próbára tesz bennünket! - Egyetértek. Dan szemügyre vette a kő minden részletét, és megpróbált kapcsolatot találni közöttük. Az efféle feladatok általában nem okoztak számára gondot. - Egy halom csont, a 83-as szám, egy nyíl, valamint egy vesszővel elválasztott M és Sz betű. Képrejtvény a javából! - A nyíl az M és az Sz betűre mutat, vagy a számokra? - kérdezte Amy. - A számokra. És most látom, hogy törött csontokról van szó. Amy véletlenül túl erősen talált a fékre lépni, és Kicsi Tim csúszni kezdett az út szélén. Vad dudálás vette kezdetét, és Dan kis híján beverte a homlokát a szélvédőbe. Dudáló kocsik húztak el mellettük öklüket rázó sofőrökkel. Amynek még a lélegzete is elakadt. Nem sokon múlt, hogy nem okozott balesetet. - Majdnem kirepültem miattad a szélvédőn! - förmedt rá Dan. Aztán felcsillant a szeme, és megkérdezte: Átadod a kormányt?

Úgy ötven méterrel feljebb egy fákkal szegélyezett út futott, ami sokkal biztonságosabbnak látszott a kétsávos főútnál. Amy alacsony sebességbe tette Kicsi Timet, és a lehajtó felé araszolt. Száz méter után megállt egy U kanyarral az út mellett. Végre megnyugodott annyira, hogy beszélni tudjon. - Bo-bo-bocs az előbbiért! Ahogy a mellékelt ábra is mutatja, még nem értem meg a sofőrszerepre. Jobban tennénk, ha pihentetnénk ezt a dolgot, mielőtt valaki megsérül. De szolgálhatok jó hírrel is: tudom, mit jelent az üzenet. Hol az útikönyv? - Vezethetek? - kérdezte a fiú. - Kizárt dolog. - Naaa! Hadd vezessek! Légyszi! Harminc másodperc alatt Dan kilencszer tette még fel ugyanezt a kérdést, mielőtt végre hajlandó volt átadni Amynek az útikönyvet. Amy a szibériai résznél ütötte fel, ahol a közelmúltban valami érdekes információra bukkant. - Rendben. Ezt hallgasd! Annak idején, amikor ezek a szibériai falvak munkatáborok voltak, rengeteg politikai foglyot vezényeltek ki ennek a bizonyos útnak a megépítéséhez. Az út hosszú volt. Nagyon hosszú, és a munka nehéz. Ha egy munkás meghalt építés közben, a csontjait egyszerűen beépítették az útba. - A Csontok útja - mondta Dan -, ez még az én mércém szerint is durva. - És száz százalékig igaz. Nézd! Amy egy fotót mutatott Dannek. A semmi közepén álló munkások ásókat és lapátokat tartottak a kezükben, hátuk mögött hosszú út fehérlett. - Hamiltonnak ez biztosan tetszeni fog! A Csontok útja! Mintha egy író találta volna ki. - A csontokon álló M és Sz betű a szibériai Magadon ra utal, a meglátogatásra váró három hely egyikére. - A nyíl pedig arra, hogy ha Magadanból elindulva a Csontok útján megteszünk nyolcvanhárom kilométert, akkor megtaláljuk a következő nyomot -mondta Dan. - A számból vetted ki a szót. Dan újból felemelte a követ, és alaposan szemügyre vette. A kép összeállt: a törött csontok, a nyolcvanhármas szám, az M és Sz betűk mellett a nyíl. - Akkor hívjuk fel Hamiltont! - indítványozta a fiú. Amy bízott benne, hogy Hamilton indulásra készen áll, és nem az időt lopja vagy a Kobrákkal bunyózik éppen. Hamilton az első csengetésre felkapta. - Te vagy az, Amy? Remélem, újabb feladattal látsz el bennünket! Apám annyira unatkozik, hogy már kaviccsal dobálja a madarakat. Egyébként meg biztos benne, hogy feleslegesen jöttünk el a világ végére. - Apád téved! Nagyszerű munkát végeztél! Az újabb úti cél: Magadan. Az indulás időpontja: most azonnal. - Mázlid van - felelte Hamilton. - Ezt hogy érted? - Sürgősen el kellett húznunk a csíkot Omszk-ból! Az a hely nem Holt-kompatibilis. Arra gondoltam, hátha Magadanba kell mennem legközelebb. Ugyanis ez volt a másik hely, amit megadtál nekem. Tegnap este repülőre ültünk, és már itt is vagyunk. A Kabrák, sajnos, követtek. Olyanok, mint a cipőtalpra ragadt rágógumi. Lehetetlen levakarni őket. Továbbra is ingyen vitetik magukat. - Hamilton, te zseni vagy! - lelkendezett Amy. - Végre valaki észrevette. Amy kihangosította a fiút. - Szóval, mi is az úti cél? Eláruljátok végre? Dan kapta a megtiszteltetést, hogy közölje a fiúval. Amikor Hamilton meghallotta, majdnem kiugrott a bőréből örömében.

- Ilyen nincs! A Csontok útja? Nem vicc? Klassz! El tudom képzelni, hogy mennyire irigykedsz! Ne is tagadd! Dan annyira csalódott volt, hogy legszívesebben világgá ment volna. Nem elég, hogy nem vezethette Kicsi Timet, a Csontok útjához sem juthatott el. Minden jóról lemaradt! - Munkára fel, Hamilton! Jelentkezz, ha megtaláltad a nyomot! Ja, és ne bagatellizáld el a Kabra-prob-lémát! Ezek könyörtelenek, és bármire képesek, hogy megállítsanak. - A Kalapács újra akcióban. Hamarosan jelentkezem. A vonal szétkapcsolt. Dan az anyósülésen bánkódott, amíg Amy elegendő bátorságot nem gyűjtött Kicsi Tim beindításához. Két úti céljuk maradt: Moszkva vagy Jekatyerinburg. De bármelyiket is választják, egyet biztosan tudtak: közel a vadászat vége, és egy percet sem veszíthetnek. Kevesebb mint nyolc órájuk maradt. Amy összerándult, amikor a telefon rezegni kezdett a markában. Ismeretlen szám. - Halló? -

Szia, Amy! Itt Ian. Ugye, gondolsz még néha rám? Ian selymes hangjától borzongás futott végig a gerincén. - Mit akarsz? Várjunk csak! Honnan tudod ezt a számot? - Aggódtam miattatok. Túl nagy fába vágtátok a fejszéteket. Alaposabban is megnézhetnétek, kiben bíztok

meg, édesem! - Téged és a drágalátos testvéredet már kihúztalak a listáról! És ha kérhetlek, ne hívj „édesem"-nek! - Nézd, Amy! Én megpróbálok becsületesen játszani. Igazán élvezet téged és Dant üldözni, de tudnotok kell valamit. - Mit? - kérdezte Amy, majd tenyerét a mikrofonra tapasztva megsúgta Dannek, ki hívta őket. Dan úgy tett, mintha ledugná az ujját a torkán, és öklendeznie kellene.

- Reménytelenül lemaradtatok - mondta Ian. -Nem akarlak megbántani, de már rengeteg kulcsot megtaláltunk, beleértve azt is, amit üldöztök. - Hazudsz! Azt sem sejted, hová tartunk! Én viszont nagyon jól tudom, hogy hol vagytok! Valahol Szibériában szerencsétlenkedtek. Es most jön a meglepetés, kedves Ian: sajnos, néhány ezer kilométerrel messzebb vagytok, mint lennetek kellene. A vonal másik végén egy másodperc csönd következett, aztán felhangzott a jól ismert ravasz és halk Kabrakacaj. - Ó, Amy! Ha tudnád az igazat! Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek! A vonal szétkapcsolt, Amy elindította Kicsi Timet. A düh lila köde ereszkedett a szeme elé, tövig nyomta a gázt, és csikorgó kerekekkel elindult. El is felejtette, hogy fél a vezetéstől. - Hazudik. Kizárt, hogy több kulcsa legyen, mint nekünk! Nem igaz, Dan? De a fiú nem nézett rá. Az út fennmaradó részét néma csendben tették meg.

10.

Fejezet

- Erre! - suttogta Reagan Holt. - Lapulj le, ha nem akarod, hogy észrevegyenek! Bár Eisenhower Holt testalkatát tekintve egy medvére hasonlított, most mégis olyan halkan próbált surranni, mint egy kisegér. Pedig drabális lénye inkább arra tette alkalmassá, hogy hátulról rávesse magát valakire, aztán alaposan elagyabugyálja.

- Látsz valakit? - kérdezte. - Nem. Azt hiszem, erre mentek. Reagan kidugta a fejét egy szürke házsarok mögül. Vagy ötven éve nem volt újrafestve. Az apjával két alakot követtek a lepusztult házakkal szegélyezett, kátyús úton. - Hová tűntek? - mennydörgött Eisenhower Holt. -Úgy lopakodnak, mint a macskák! - Apa, nem lehetne egy kicsivel halkabban? Nem tudod, mit jelent az a szó, hogy „suttogás"? Eisenhower Holt már éppen rendre akarta utasítani a lányát, amikor hátba támadták őket. A nagyobbik támadó Eisenhower hátán landolt, átfogta a nyakát, és szorítani kezdte. Reagan a kisebbik támadóval a földön hempergett. Eisenhower Holt pörögni kezdett hátára kapaszkodó ellenfelével, akinek lába a levegőt kaszálta. - Hátba támadtak! Én mondtam, hogy fogd be! -kiáltotta Reagan, aki egy hozzá méretben és korban hasonló lányt püfölt. - Tarts ki, mindjárt megmentelek! - kiáltotta Eisenhower. - Késő! Az enyém vagy! - szólalt meg a nyakán csüngő támadó. - És erről szól a játék! - dobta a levegőbe mindkét karját Mary-Todd, aki mintha a semmiből bukkant volna elő. - Ez a kör Hamiltoné és Madisoné. Szép munka volt, jó kis csel! Mary-Todd Holt elővett egy kicsi, gyűrött jegyzetfüzetet, és beleírt valamit. - A tabella szerint kezdtek visszaesni, virágszálaim! Szedjétek össze magatokat! Eisenhower négykézlábra ereszkedett, mint általában, ha vesztett. Hamilton, Reagan és Madison a hátára vetették magukat. Eisenhower újra talpra állt, és olyan erősen rázta meg magát, hogy csemetéi érett gyümölcsként a lába elé hullottak. - Hiába hajtogatom - füstölgött Madison -, hogy csendesebben mozogj. Amíg nem tanulsz meg úgy lopakodni, mint egy macska, sohasem győzünk. - Nézd ezt a fegyvert! - mutatott sziklakemény bi-cepszére az apja. - Erre nem rakhatsz hangtompítót! Ez bunyózni akar! - Az apám egy izomagyú. Mentsen meg valaki! -fohászkodott Reagan. Eisenhower maga mellé húzta Hamiltont, átfogta a vállát, és elindult vele. Olyanok voltak, mint két ház, masszívak és nagydarabok. - Van valami híred róluk, fiam? - kérdezte Eisenhower. Úgy érezte, itt az ideje egy újabb apa-fiú beszélgetésnek, amik persze soha nem mentek úgy, ahogy eltervezte. - Igen, nemrég hívtak. Megmondták az új úti célt -kezdte a fiú, aki mintha máris védekezni kezdett volna. Azt hiszem, közel vagyunk. - Nagyon bízunk benne, fiam, hogy sikeresen megoldod ezt az ügyet. Óriásit csalódnék, ha átvernének. - Kizárt dolog, apa. Ez nem átverés. Biztos vagyok benne. - Legyél is! Ha elbuksz, az egész család veled bukik. És tudod, milyen nehezen viselem a bukást... Tettek még néhány lépést, aztán Eisenhower hátba verte a fiút. - Remélem, azzal is tisztában vagy, hogy a végén nekünk kell átvernünk őket. Nem akarok lemaradni a versenyben. Ha elénk kerül a kulcs, el kell vinnünk az orruk elől. Ők is ezt tennék, ha lehetőségük adódna rá, hidd el! Semmivel sem jobbak, mint a szüleik voltak abban a minisztériumban. - Apa... gondolkoztam. Rengeteg dolgot meg kell még találnunk - mondta a fiú, és vállizmai megfeszültek. Még jól jöhet nekünk ez a szövetség. - Az én szívemet nem lehet meglágyítani, még húsklopfolóval sem! Ez egy verseny, és nem egy játszóház! Ha eljön az idő, elvágjuk a köteléket, és cserbenhagyjuk őket. Vége a társalgásnak! - De, apa...

- Mondtam már: társalgás befejezve! Ne próbáld átlépni a hatáskörödet, fiam! Te csak végezd el a feladatod, a többit bízd rám! Hamilton magába roskadt, és Eisenhower szíve ösz-szeszorult. Nem tehetett mást. Engedelmeskedni kellett a parancsoknak, ha nem akarta, hogy emberek sérüljenek meg. Vagy veszítsék el az életüket. - Az apám még nálam is nagyobb volt - nézett a családjára. - Akár egy hegy. Eisenhower az apjára gondolva némán lépkedett vissza az ikrekhez. Eisenhower anyja fiatalon elhunyt. Csak a fiúk maradtak. Rengeteg sport. Más sem. És éppen így volt jó. Éppenhogy jó volt. - Sorakozó! Parancshirdetés! - kiáltotta Eisenhower. - Ezeket nem lehet lerázni - bökött hátra mutatóujjával Mary-Todd. Az utca végén egy fekete Land Rover állt meg várakozóan pöfékelve. - Hamarosan lerendezzük őket - mondta Eisenhower, és közben aggodalommal vegyes csodálattal nézett fiára, aminél nagyobb dicséretre nem futotta tőle. - Mondd el nekik, hová megyünk, Ham! De csak röviden és velősen! - Van egy sejtésem - kezdte Amy. - Akarod hallani? Miközben a szentpétervári reptéren várták a fejleményeket, Dan megpróbálta felderíteni, van-e valami harapnivaló az újságospavilonban. - Nem várhatna, amíg feltöltöm a hátizsákot ellátmánnyal? Amy lesújtó pillantást vetett rá. A lány az újságos felé lépkedve előadta teóriáját: - Minden nyom, amit találtunk, vagy faragva volt, vagy vésve, ugye? Ott volt először az a kis szoba a papírnehezékben, aztán a Raszputyin-figura, aztán a festett falemezre vésett címer, majd végül a kő a törött csontokkal. Mind nagy szakértelemmel kifaragott műtárgyak voltak. Beértek az üzletbe, és Dan szemügyre vette a polcokat. - Aztán itt van a visszatérő szín - a mézesen, narancsosán sárga - folytatta a lány. - A papírnehezék sötétnarancs színű volt. Raszputyin szobra ugyanilyen. A kígyó narancssárga. Először azt hittem, ez valami orosz sajátosság, de most már máshogy gondolom. - Á-há! - kapott le a polcról egy maroknyi csokit a fiú, akit láthatólag jobban érdekelt a hasa, mint Amy felfedezése. - És mire jöttél rá? Amikor Dan már annyi chipseszacskót, rágógumit, csokit gyűjtött össze, hogy kifolytak a karjai közül, a halmot a pultra öntötte. Amy közelebb hajolt: - Azt hiszem, hogy NRR terme nem lehet más, mint Q híres Borostyán-terem. - Az meg micsoda? - kérdezte Dan. - Kilencszáz rubel lesz - szólalt meg a pénztárnál ülő hölgy. Fizettek, majd a harapnivalókat a hátizsákba öntve kisétáltak. Amy beleharapott egy csokiba, míg Dan egy Kit Katet majszolt. - Egy terem, borostyánból. Mivel Dan továbbra is ugyanolyan értetlenül pislogott, Amy folytatta: - Tudod, mi a borostyán, vagy nem? A Jurassic Parkban abból jutottak hozzá a dinoszaurusz DNS-ekhez. Az a terem minden képzeletet felülmúl. Egyik gyönyörűen faragott fal a másik után. Felbecsülhetetlen értékű műkincs. Találd ki, hogy hol volt! A cári faluban, a Katalin-palotában. Dan szájából fröcskölve távozott a fél Whopper. - Miért nem szóltál előbb!? Amikor ott jártunk, beugorhattunk volna, hátha találunk valami érdekeset.

- Hiába kerestük volna. A Borostyán-termet a második világháború alatt ellopták a nácik. Aztán nyoma veszett. Senki sem tudja, hol lehet, de egyesek szerint a háború után titokban visszacsempészték Oroszországba. - Hogyan lehet elveszteni egy termet? - Pontosabban több mint negyvenöt méter falat, amihez hat tonna borostyánt használtak fel - váltott Amy arra a tudálékos hangnemre, ami bántani kezdte Dan fülét. - Ha tényleg a Borostyán-terem az, amit keresünk, akkor vagy Moszkvában, vagy Jekatyerin-burgerben van mondta a fiú. - Jekatyerinburgban - javította ki Amy, és egy újabb kocka csokival jutalmazta meg magát. - Nem mindegy?! A lényeg, hogy ne Szibériában legyen, a Holtoknál.

Bzzzzzz. Bzzzzzz. Bzzzzzz. Amy és Dan a reptéren szundítottak, amikor Nel-lie mobilja rezegni kezdett. Dan a negyedik zúgásra ébredt csak fel. A telefon a közöttük lévő hátizsákban volt. - Halló? Te vagy az, Hamilton? - Huhúúúúúúúú! - üvöltötte a fiú olyan hangosan, hogy Dannek távolabb kellett tartania a fülétől a mobilt. Erre már a szemét dörgölve Amy is felébredt. - Attól tartok, elszundítottunk - mondta. - Nem mondod? Egy biztos, Kalapácsfej barátunk van a vonalban, és nagyon jókedvű. - Itt Hamilton! Apám vette át a kormányt. Itt ka-nyargunk ezzel az izével. Egyszerűen szuper! - Elárulnád, miről beszélsz? - Egy Kamaz teherautót vezetünk a Csontok útján, tökfej! Sokkal jobb, mint egy tank. - Tééényleg?! - kioltott fel Dan. - EGY KAMAZ teherautót? Ugye, csak ugratsz? Az egy igazi klasszikus! - Mi az a KAMAZ? - kérdezte a beszélgetésüket hallgató Amy. - A Hummerek Godzillája! Az Orosz Teherautószörny! Egy transzformer... Vagy legalábbis olyasmi... Az alvázára bármilyen kocsiszörnyet ráépíthetsz - billenő kocsis teherautót, katonai járművet vagy terepjáró buszt -, a KAMAZ egy minden járó, tizenkét sebességes fémóriás! Hogy lehet, hogy még sohasem hallottál róla?! - Elég, megértettem! - állította le Amy. - Azt nekem kellene vezetnem! - kiáltotta Dan a telefonba. Amy átvette a mobilt: - Mi a helyzet? Hol vagytok? - kérdezte. - Már visszafelé megyünk. Jóval a Kabrák előtt értünk a megadott helyre. Tizenhat kilométerrel előtte elakadtak. Reagan ki akarta őket húzni a kátyúból, amikor elhaladtunk mellettük, de apa azt mondta, „várják csak meg az autómentőt!" Fafej! Ez egy KAMAZ! Dannek be kellett fognia a fülét. Nem bírta tovább hallgatni, hogy Hamilton Holt milyen remekül szórakozik, amíg ő halálra unja magát egy reptéren. Amy megmarkolta a telefont: - Elárulnád, mit találtatok? Hamilton, ott vagy még? A vonal recsegett-ropogott, néha meg is szakadt, ahogy Hamiltonék a Csontok útján robogtak. - Hamilton, figyelj rám! Nagyon rossz a vonal. Mit találtatok? Kezdünk kifutni az időből. - Ja, igen! Majd elfelejtettem! Könnyen megtaláltuk, amikor odaérkeztünk. Ott volt az út mellett. Dan látta Amyn, hogy vért izzad, amíg megpróbálja Hamiltonból kiszedni az információt. - MIT találtatok az út mellett? - O-ó! Itt vannak a Kabrák. És nagyon NEM tűnnek boldognak. Mi a fene... Ez nem lehet! Valami akkorát csattant a vonal túloldalán, hogy még Dan is hallotta. - Apám éppen most hajtott át a Land Roveren! Ez hihetetlen! LÁTNOTOK kellett volna! Mi? Jaj, ne! Hé!

- MIT... TALÁLTATOK? - kiáltotta Amy, és közben Danre nézett. - Mi az, hogy „jaj, ne"? Mit jelent az, hogy „jaj, ne"? A vonal pattogott és recsegett, Mary-Todd vette át a telefont. - Szia, Amy! Hogy vagy? Hamilton és az édesapja... szóval nézeteltérésük támadt néhány nagy... - te jó ég, ez még nekem is fájt! - ÜSS VISSZA, EISENHOWER! Bocs, édesem. Majd én elmondom neked, mit találtunk. A nyolcvanhármas kilométerkőnél egy oszlop állt, jő mélyen a földbe szúrva, de az én erős férjem, Mr. Holt kihúzta onnan. Addig rángatta, míg a dereka bele nem fájdult. Azért kellett Hamiltonnak is vezetnie visszafelé jövet. Váltották egymást a volánnál. Szóval, ez az oszlop nem valami megszokott dologban végződött, mondjuk egy betondarabban, ahogy az ember képzelné, hanem egy... fejben. Nem egy igaziban, ne aggódj szívecském, az elég kellemetlen lett volna, hanem egy szoborfejben. SZÉP ÜTÉS, HAMILTON! MUTASD MEG NEKIK, MIT TUDSZ! Bocsáss meg, csak a fiacskám most ütötte le az egyik testőrt a... fejjel. Igazán szép munkát végzett a fiú ezen a bevetésen. De hol is tartottam? Ja, igen, a fejnél. Sajnos, ezzel most úgy tűnik, adósotok maradok, de visszatérünk rá! GYERÜNK, HOLTOK! CSAK A FEJÉT, HOGY MEG NE SÁNTULJON! Azzal a hívás véget ért. - Ezek szórakoznak velem! - füstölgött Amy. Négy perc elteltével a telefon ismét megszólalt. - Leráztuk őket! - mondta Hamilton a telefonra lecsapó Dannek. - Apám egy kicsit szédeleg, de kemény, mint mindig! Anya és az ikrek támogatják. Van egy kis probléma. Szóval, az apám nem lelkesedik azért, hogy eláruljam, mit találtunk. Bízhatom bennetek, tökfejek? Úgy értem, tényleg? Ha átvertek, apám őrjöngeni fog. - Bízhatsz bennünk. Megígérem. Az egészben az volt a vicc, hogy Dan komolyan így is gondolta. Egyszerűen nem tudta volna átvágni Hamiltont, azután, hogy annyit segített nekik. - Az a helyzet, hogy bár nem vagyok egy két lábon járó lexikon, de még én is felismertem azt az ürgét, akinek a fejét megtaláltuk, sőt mi több, még apám is! Azé a Lenin-fickóé volt, aki kirobbantotta az orosz forradalmat. - Azé a kecskeszakállasé? - kérdezte Dan. Hamilton hol a vezetésről, hol a csúcsszuper Leninfejről beszélt, de nem sokáig folytathatta a fecsegést, mert Amy átvette a telefont. - Térj a lényegre, Hamilton! Kifutunk az időből! - Nagyszerű, itt van a főnökasszony! Kerítsetek egy tollat, és bediktálom, mi van Lenin homlokán. - Mondhatod! - vágta rá Amy, aki már előre odakészített maga mellé egy tollat és egy jegyzetfüzetet arra az esetre, ha valami fontosat kellene feljegyeznie. - „ÁKP ERK PÁH4 S3 Al 45231 A2 45102 A3 NRR". - Biztos vagy benne, hogy pontosan diktáltad? - Persze hogy pontosan, ne szekálj! Inkább halljam az újabb ukázt! Amy Danre nézett, a fiú vállat vont. - Őőő... Jó munkát végeztél, Hamilton, tényleg sokat segítettél! Menjetek vissza Moszkvába! Kapcsolatba lépünk veletek, amint tudunk valami közelebbit! - Vettem. Kikapcs - búcsúzott Hamilton. Amy Dan felé fordult. -

Készen állsz? Kénytelenek leszünk betörni a Kremlbe.

11.

Fejezet

Ian Kabra nem tudta eldönteni, melyik a rosszabb: lerobbanni a Csontok útján, vagy elviselni a húga nyávogását. - Nézz rám! Ez kész katasztrófa! Ian szája felfelé kerekedett. Natalie cicanadrágja kiszakadt, Prada cipőit egyetlen cipész sem lett volna képes megreparálni, és sima, egyenes haja úgy állt, mintha valaki egy habverővel esett volna neki. Ian tisztában volt vele, hogy ő sem nézhet ki sokkal jobban. Testét horzsolások és kék-zöld foltok borították a Holtokkal történt csúnya ütközésnek köszönhetően. - Ez az egész kulcsvadászat egy nagy hülyeség! Hülyeség! Hülyeség! - sipította Natalie még a szokásosnál is élesebb hangon a Land Rover kis hátsó ülésén. A sofőrjük éppen telefonált. Egy autómentő-társaságot próbált elérni, miközben sziszegve tapogatta betört orrát. - Ez a nagydarab ürge gyorsabb, mint amilyennek tűnik - ismerte el Ian Eisenhower harcratermettségét, hogy másra terelje a szót. - Képzeld el, mire lehet képes, amikor még a háta sem fáj! - Nézzünk szeme a ténnyel, Ian: zátonyra futottunk. Az autót összelapították. Itt ülünk egy úton, ami parasztok csontjaira épült, az isten háta mögött, Szibériában. Ez egy rémálom. HAZA AKAROK MENNI! Már megint kezdi. Ian egyetlen további másodpercet sem volt képes kibírni a húgával egy légtérben. Kiszállt az autóból, és sétálás közben tárcsázott egy számot. Öt csengetéssel később letette. Nem tudta elérni az apját. Mint általában. A következő hívása sikeresebb volt. Irina Szpaszkij három csengetés után felvette. - Nem érek rá - vágta oda a nő. - A mi napunk korántsem sikerült olyan fényesen, mint terveztük. Remélem, hogy magánál jobban állnak a dolgok. - Még a Holtokkal sem tudtatok elbánni! Vajon miért nem vagyok meglepve? Ian nem hagyta, hogy Irina gunyoros megjegyzése eltérítse a tárgytól. Összeszedte magát, vett egy nagy levegőt, és kiadta a parancsot: - Szabaduljon meg tőlük. Szövetkeztek a Holtokkal. Minden valószínűség szerint újabb üzenetváltásra került sor közöttük. Dan és Amy túl közel járnak a tűzhöz. Valami furcsa oknál fogva Ian lelki szemei előtt megjelent Amy arca, és fülében visszhangzani kezdett szánalomébresztő dadogása. Egy másodpercnyi szünetet tartott. - Iktassa ki őket Oroszországból! Óvatosan kellett megválogatni a szavait. A parancs, amit kiadott, hivatalosan nem gyilkosságra felszólító parancs volt. De tudta, hogy Irina nem fog válogatni a módszerek között, ha nem akar kockáztatni. - Rendben - vágta rá Irina. - Tájékoztasson, ha végrehajtotta a feladatot. Irina kinyomta a telefont. A hívás megtörtént. A Szentpétervárról Moszkvába tartó repülőút alatt Amy és Dan megfejtették a Lenin-fejen talált kódot, és arra is jutott idejük, hogy kieszeljenek egy tervet. Ismét felöltötték parókájukat-álszakállukat, és úgy döntöttek, nem is veszik le egészen addig, amíg át nem kutatták a Kremlt. Nem lett volna bölcs dolog, ha Oroszország hatalmi központjába tejfelesszájú, árva gyerekekként látogatnak el. Amy szerint a Lenin-fej egyértelmű utalás volt a Kremlre, ahol az orosz forradalom atyjának testét annyi évtizeddel a halála után is bebalzsamozva őrizték. A kód megfejtéséhez mindkettejük leleményességére szükség volt. Amy az első néhány betűt gyorsan dekódolta, biztos volt benne, hogy az ÁKP rövidítés az Állami Kremlpalotára utal, az előkelő hangversenyteremre a Kreml tekintélyes területén belül. A betűk és számok megfejtésére Dan jött rá:

- A PÁH4 S3 biztos a négyes páholy harmadik sorára utal. Amy elismerően bólintott: - Komolyan mondom, vannak olyan pillanatok, amikor nem hiszem, hogy születésedkor elcseréltek a kórházban, és azt gondolom, tényleg az öcsém vagy! A maradék betűk és számok kombinációs vagy kódszámok lehetnek. Ha odaérünk, biztosan kitisztul a kép. Miután átrohantak a repülőtéren és taxiba vágták magukat, megálltak az Állami Kreml-palota lábánál, és felcsapták az útikönyvet. Jó néhány óra csúszásban voltak, és hangjuk feszültsége elárulta, hogy egyre nagyobb nyomás nehezedik rájuk. - Fel kell jutnunk az erkélyre - nézett Amy a Kremlpalota nézőtéri alaprajzán bekarikázott páholy hármas sorára. - Már csak két óránk van, és minden másodperccel egyre kevesebb. Attól tartok, nem fog sikerülni... - Dehogynem! - indult el Dan a föléjük tornyosuló, fehér épület bejárata felé. A földszinti nézőtérre egy hosszú és díszes folyosóról lehetett bejutni. Turisták nézelődtek mindenfelé, és várták, hogy beengedjék őket, de a következő csoportot csak húsz perc múlva indították. - Gyere, használjuk ki az alkalmat! Surranjunk be, amíg mindenki kint lézeng! - javasolta Amy. Amy és Dan nem is sejtette, hogy a Kreml-palota mélyéről valaki minden mozdulatukat figyeli. - Ügyes kölykök, meg kell hagyni! Talán még a határidőt is tartani tudják... - gondolta NRR. NRR egy számot tárcsázott. Jó néhány csengetést ki kellett várnia, mire felvették. - Biztonságos a vonal? - Erre nem is válaszolok. - Rendben, rendben. Mondja, de gyorsan! - Az előbb láttam őket. Még mindig azt kívánja, hogy megtegyem? A vonal másik végén hallgatás következett. NRR hozzászokott már ehhez. Beszélgetőtársa töprengő alkat volt, és nem döntött mérlegelés nélkül. - Egészen kivételes páros, nem igaz? Senki sem mondhatja, hogy ennek nem adták számos bizonyítékát. Már a legelején rájöttek, hogy egyedül túl nagy falat lesz nekik - válaszolt NRR. - Egyezségük a Holtokkal egészen váratlan fordulat a számomra. Nem hittem volna, hogy ilyen lehetséges. - Akkor folytathatjuk? - Folytathatjuk. Ha az asztala elé járulnak, vigye őket a terembe. Azt hiszem, készen állnak rá. A vonal megszakadt, és NRR visszafordult a biztonsági kamerák képernyői felé.

12.

Fejezet

A terembe vezető ajtók zárva voltak, de amikor egy szemeteskocsit görgetve kilépett az egyiken egy takarító, Dan rögtön tudta, hogy eljött az alkalom, és Amyt a férfi elé lökte. A lány nekiütközött a kocsinak, és átbucskázva a kerekein elterült a márványpadlón.

- Te kis szörnyeteg! - fordult öccse felé rákvörös képpel, és elfelejtette, hogy felnőttnek öltözve Európa egyik legelőkelőbb koncerttermében tartózkodik. Amikor feltápászkodott, észrevette, hogy a férfi a száját harapdálja. Nagyon kellett erőlködnie, hogy ne robbanjon ki belőle a nevetés. Aztán motyogott valamit oroszul, és Amy tolmács nélkül is sejtette, hogy most szerencsétlenezték le. Aztán a takarító a fejét rázva tovább-baktatott. -Dan? Amy ide-oda forgatta fejét a folyosón nevetséges parókáját és szemüvegét igazgatva, de a testvérét sehol sem látta. - Psszt! Itt vagyok! - sziszegte Dan. Amy megfordult, és észrevette, hogy a terembe vezető egyik ajtó réséből Dan kecskeszakálla kandikál ki. - Bújj be, mielőtt meglát valaki! Amy hátrálni kezdett, amikor egy csoport oroszul csacsogó asszony húzott el előtte. Mire eltűntek, a szárnyas ajtóhoz ért, ami mögül Dan kinyúlt, és berántotta maga mellé. -

Mi tartott ilyen sokáig?! - támadt rá az öccse. Amy megrovó pillantást vetett Danre. Az előbb ellökte, most

meg berántotta. Ez a gyerek kezd elkanászodni. - Kezd elegem, lenni belőled! - veselkedett neki Amy az évszázad legnagyobb öcs-nővér rangadójának, de amikor észrevette a színpadot, minden dühe elpárolgott. Amy majdnem annyira szerette a színházat, mint a könyveket, és az Állami Kreml-palotánál lenyűgözőbbet elképzelni sem tudott. A színpadot kék fény világította meg, ami a leszálló éjszakát imitálta. Díszletházakat látott, és a háttérben egy orosz stílusú templom állt. Lélegzetelállító látvány volt, mintha egy tündérmese elevenedett volna meg előtte, amiben Anasztaszija feléled, és a fák közt Raszputyin zihál. A nézőtéren üres széksorok várták az esti közönséget. Dan elindult a terem sötéten ásító mélye felé. - Az erkély ott van fent, a lépcső sem lehet messze! Jókora hodály. Itt hatezer ember is simán elférne! Ahogy a függönyön túli lépcsőház felé lopakodtak, meghallották, hogy valaki kinyitotta az ajtót. Amy a szája elé tette az ujját, aztán hátrapillantott a belépő biztonsági őrre. A biztonsági őr már maga is elég nagy problémát jelentett, ehhez jött még a méretes német juhászkutya, amit maga előtt vezetett. Dan intett Amynek. Feliszkoltak a lépcsőn, és egy rövid folyosón át megérkeztek a négyes páholyba. Dan megkereste a hármas sort, aztán megpróbálta kitalálni, mit jelenthet az Al jelzés. Hogy egyelőre nem sok sikerrel járt, azt Amy leolvashatta az arcára kiülő tanácstalanságról. A lány gyorsan leguggolt, és az erkély mögül pislogott lefelé. A kutya a lépcső felé vezette az őrt. - Erre jönnek! - suttogta. Danhez kúszott, és közösen tanulmányozni kezdték a papírra írt betűket és számokat. - Három A-betűnk van. Al, A2, A3. Lehet, hogy három ajtóra utalnak. - Meglehet - válaszolta Dan, és újra elsuttogta a betűket és a számokat. Néha segít, ha az ember hangosan kimondja a dolgokat. - ÁKP ERK PÁH4 S3 Al 45231 A2 45102 A3 NRR. - Siess, Dan! Az a kutya nem viccel! Mérgesnek tűnik, és éhesnek. Ugye, tudod, mire célzok... Dan a hármas sorhoz ment, és leült az egyik székbe. - Te meg mit művelsz?! Nem érünk rá ücsörögni! Munkára fel! - Most is dolgozom. Azt hiszem, rájöttem. - Mire? - kérdezte Amy, és közben egyre idegesebben keresgélt a padlón, hogy valami gombot vagy zárat találjon, mert szeretett volna meglógni a közeledő kutya elől. - Keresd te is a kombinációs zárakat és a titkos ajtókat! Tedd magad hasznossá, könyörgöm! Dan a legnagyobb lelki nyugalommal felállt, aztán odébb ült egy székkel, az ötös számúra a sorban. Az előbb a négyes székben ült. Az ötös szék után áttelepedett a kettesre.

- Dan, te tényleg megzakkantál... - Épp ellenkezőleg! - suttogta vissza. - 4, 5, 2, 3, 1 -ebben a sorrendben kell leülni a hármas sor székeire. Hadd fejezzem be! Átült a hármas székre, aztán Amy mellé állt. - Ha most sem történik semmi, nagy bajban vagyunk. Vett egy nagy levegőt, és lehuppant az Amy mellett lévő székbe. A hátuk mögött lefüggönyözött fal állt. A fal felől halk kattanás hallatszott. - Azt hiszem, történt valami - suttogta Amy. A szimatoló német juhászkutya ebben a pillanatban ért fel a lépcsőn. Dan és Amy az erkély hátsó fala felé indultak, és elhúzták a vörös színű függönyt. Az egyik panel három centit elcsúszott, a rés mögött sötétség örvénylett. -

Kto tam?

Amy annyira megijedt az őr hangjától, hogy kis híján levetette magát a karzatról. Amikor Dan elhúzta annyira a panelt, hogy beférjen rajta, az őr megállt a bejárat előtt. Amy gyorsan utána mászott. A függöny visszahullt a fal elé, és Amy visszatolta az ajtót. A német juhászkutya vinnyogva szimatolta végig az erkélyt és a függönyt, de semmit sem talált. Amy és Dan mintha köddé váltak volna. - Kövessük a fényeket! - javasolta Amy. Egy szűk, hosszú, alulról megvilágított folyosón álltak. A falak és a mennyezet sötétek maradtak, Amy és Dan úgy érezték, mintha az éjszakai ég csillagain sétálnának. Tizenöt méter után elérték a folyosó végét. - Mintha egy liftajtó lenne - mondta Dan. - „A2", vagyis a kettes számú ajtó. Amy bólintott a sötétben. A fekete falon egymás alatt öt gomb karikája világított vörös fénnyel. - Nem felejtetted el a sorrendet? - kérdezte Amy. Dan a gombok elé lépett, és sorra megnyomta őket. Először a négyest, aztán az ötöst, aztán az egyest, majd a nullát, és végül a kettest. Az ajtó meglepően gyorsan kinyílt. Amikor Dan hátraugrott, a könyökével véletlenül megütötte Amyt. A lift hátsó falát egy hatalmas, a Kabra családot ábrázoló kép töltötte be. Ian még a szokásosnál is önelégültebb képet vágott rajta. - Nem gondolnak ezek egy kicsit túl sokat magukról? - sóhajtott fel Dan. - Ugye, ez költői kérdés volt? - kérdezett vissza Amy. Egymásra néztek, és Dan észrevette, hogy Amy keze megint remegni kezd. Túl nagy felelősség nehezedett rá. Mivel ő volt az idősebb, neki kellett a bölcsebbnek is lennie. Dannek enyhe lelkiismert-furdalása támadt. - Tudod, hogy helyesen cselekszünk - mondta Dan. Amy már éppen elmosolyodott volna, amikor a lift elindult lefelé. Megragadta a korlátot, és úgy szorította, mintha az élete múlna rajta. Dan nem volt ilyen gyors, és a lefelé száguldó liftben gurulni kezdett a padlón. A lift ugyanolyan hirtelen állt meg, mint ahogy elindult, és az ajtó ismét kinyílt. - Kezdem azt hinni, hogy ez egy kísértetjárta hely - nyögte Dan, aki majdnem rosszul lett, ha arra gondolt, milyen mélyen lehetnek a föld alatt. Mintha egy bányában lett volna, ahol fogytán a levegő. - Szerinted, milyen mélyen vagyunk? Amy nem válaszolt. A gótikus stílusú ajtót bámulta ami a barlangszerű folyosó végén úgy hétméternyire várta őket. - Ez olyan, mint a Dungeons and Dragonsbanl -mondta Dan. - Ez az A3-as, az utolsó ajtó. Dan, azt hiszem, megtaláltuk. Megtaláltuk NRR-t. - Nem csak NRR-t találtuk meg. Egy újabb erődre is bukkantunk.

Amy Dannel a nyomában kilépett a liftből, és elindult a vasból és fából készült ajtó irányába, amelyen egy régi számzár volt látható. De akadt egy kis probléma: a záron oroszul voltak kiírva a számok. - Az útikönyvet! - szólalt meg Amy. Dan kicipzárazta a hátizsákját, és odaadta a lánynak. Amy átpergette az oldalakat, és közben megpróbált emlékezni... - Itt van, tessék! A számok egytől tízig oroszul és angolul! Dan közel hajolt a laphoz. A folyosó homályában alig tudta kivenni a furcsa betűket. - Tényleg kinyissuk? Oroszországi útjuk már a kezdet kezdetén csapdának tűnt, és most arra készültek, hogy behatoljanak egy titkos oroszlánbarlangba, ahonnan talán nincs kiút... De Amy nem ijedt meg, és ahogy Dant ismerte, az öccse sem. Gyertek egyedül, ahogy a szüléitek jöttek, vagy ne gyertek egyáltalán." - visszhangzott fülükben az üzenet, és arra ösztökélte őket, hogy belépjenek. - Talán anya és apa éppen így álltak itt, mint mi, és az esélyeket latolgatták - suttogta a lány. - Mintha hívnának bennünket. Dan bólintott. - Én is így érzem. - Csak ön után, uram - mondta Amy. - Köszönöm, asszonyom - vetett Dan egy utolsó pillantást a lapra, mielőtt elkezdte kiforgatni a számokat. -Négy... Öt... Egy... Nulla... Kettő... Amikor az utolsó számot is kiforgatta, a zár kattant egyet, és az ajtó a rozsdás sarokvasakon csikorogva kinyílt. Egy kellemes női hang beljebb invitálta őket: - Lépjetek be, már vártalak benneteket!

13.

Fejezet

- Ettől a helytől a frász jön rám - suttogta Dan. - Csa-csa-csak nem? - dadogta Amy. Odabent senki sem várta őket. Egy kicsi, kör alakú szobába léptek, amelynek falait és boltozatos mennyezetét szépen kidolgozott festmények díszítették. Egy ajtaja volt, az, ami az előbb csukódott be mögöttük. - Most meg hová tűnt? És hogy fogunk mi innen kijutni?! Amy idegesen vállat vont, és az aprólékosan megfestett képeket nézte. - Mintha Michelangelo járt volna itt! - Hé! Ezek közül ismerek néhányat! Ez itt Ben Franklin! - szólalt meg Dan. A szemüveges férfi, aki mosolyogva papírsárkányt eregetett az égre, minden kétséget kizáróan ő volt. - Az meg Napóleon. Elég alacsony hozzá - mondta Amy. - Ott van Churchill is! - nézett Dan a kövérkés, két ujjával a győzelem jelét mutató alakra. - Dan - kerekedett el Amy szeme -, ezek egytől egyig Lucianek. Dan gyomra összeszorult. Ez csak egyet jelenthetett. - Egy Lucian-erődben vagyunk - suttogta. - Ez nem jó hír, nagyon nem jó! Kifelé innen! Amy kétségbeesve tapogatni kezdte a széles ajtó

lapját kombinációs zár vagy kilincs után kutatva. Sustorgó zajt hallottak a fal felől. Amikor Dan hátrafordult, észrevette, hogy a túlsó fal egyik panelje kinyílt. Isaac Newton festett alakja éppen a nyílás mellett állt, mintha csak be akarná csalogatni őket. Újból meghallották a hangot, mely egyszerre volt magabiztos és lágy. - Nem kell félnetek! Csak kövessétek a fényeket! Gyorsan, mielőtt bent ragadtok! Ugyanolyan fénysorokat láttak a véget nem érő folyosón, amilyeneket odafent is. Csak annyi volt a különbség, hogy ezek a fények nem fehéren, hanem narancssárgán derengtek, és sokkal hosszabb volt az út, amit fényükkel kijelöltek. - Kövessétek a fényeket, amíg balról a tizenkettedik ajtót el nem éritek. Siessetek! A folyosó nem szokott sokáig üresen állni! - Egy hangszóróból jön, a hang gazdája valahol máshol lehet - találgatta Amy. Dan és Amy még egyszer egymásra néztek, aztán bólintottak. Nem volt más választásuk. Alig indultak el a folyosón, a panel máris visszacsukódott a hátuk mögött, és a folyosó még sötétebb lett. - Mennyi ajtó van itt? - kérdezte Dan, miközben a szökési esélyeiket latolgatta. - Sosem jutunk ki innen. Számolni kezdték az ajtókat, amíg el nem értek a tizenkettedikig. Egy hosszú másodpercig némán, mozdulatlanul álltak. Valahol a távolban kinyílt egy ajtó, a gyerekek még mindig ugyanott álltak. Dan elfordította a fejét. Hét-nyolc szobányira tőlük egy alak jelent meg, és elindult lefelé a folyosón. Az ajtó csak annyi időre nyílt ki, amíg a férfi kilépett rajta, aztán újból becsukódott. - Va-va-valamilyen ügynök lehetett - suttogta Amy. - Gyerünk! - biztatta Dan, de amikor kezét az ajtógombra tette, habozni kezdett. - Biztos vagy benne, hogy ez a tizenkettedik ajtó bal felől? Az lenne az igazi blamázs, ha rossz ajtón kopogtatnánk. Dan nem szeretett volna fekete ruhás titkos ügynökök tanácskozásába csöppenni. Amy töprengeni kezdett. Dan látta rajta, hogy legszívesebben újrakezdené a számolást, de ismét kilépett valaki a folyosó túlsó végén. Dan gyorsan elfordította a gombot, aztán mindketten beugrottak a szobába, és becsapták maguk mögött az ajtót. Mintha egy átlagos irodába léptek volna. Szőnyeg borította parketta, nagy tölgyfa asztal földgömbbel. A fehér fogason hosszú, fehér kabát lógott, és az egyik falat majdnem teljesen betöltötte a Lucian-kereszt. A hely egyetlen különlegessége az íróasztal mögött ülő személy volt. Fehér kosztümöt viselt, ami fekete haját még jobban kihangsúlyozta. A nő kortalannak látszott. Dan nem tudta volna megmondani, hogy hatvanéves vagy negyven, a tekintete egy idős asszonyé, de az arcán nyoma sem volt ráncnak. Klasszikus orosz szépség volt. Amy úgy bámulta, mint egy cárnőt. - Mellettetek nem unatkozik az ember. Ezt szeretem bennetek. Foglaljatok helyet! - szólalt meg az asszony. Az asztal előtt két szék állt, Amy és Dan leültek. - Talán levehetnétek az álcáitokat. Idebent úgysem kellenek. Dan a padlóra tette a hátizsákot, aztán boldogan letépte magáról a bajuszt és az álszakállt, majd a táskába süllyesztette őket. A mozdulat közben az órájára pillantott. Megcsináltuk! Igaz, hogy csak néhány percen múlt, de sikerült! Amy levette a haját lelapító parókát, és ő is beledobta a táskába. - Nagyon csinos vagy, ifjú hölgy! - jegyezte meg a fehér ruhás nő. - Remélem, Grace nem mulasztotta el megdicsérni a szépségedet, amíg élt. - Ismerte Grace-t? - kérdezte Amy. Az asszony bólintott, szeme titokzatosan csillogott.

- Fogalmazzunk úgy, hogy a családom ismerte. Jómagam sohasem találkoztam Grace-szel személyesen. De anyám igen. Mindketten nagyszerű asszonyok voltak - az anyám és Grace. És a nagyszerű asszonyok valahogy mindig egymásra találnak. Remélem, ez a nagyszerű asszony nem fog bennünket megölni - gondolta Dan. Amy nem fogta vissza magát. Kipirosodott arccal nyomban megkérdezte, ami belépésük óta fúrta az oldalát: - Maga Anasztaszija nagyhercegnő? NRR kacagni kezdett. Az asztalon felvillant egy égő, és a nő komolyságot erőltetett magára. - Rossz az időzítés, de attól tartok, nem várhat, bocsássatok meg! - mondta. Megfordult a székével, és kinyitott egy monitorokkal telezsúfolt faszekrényt. Az egyik képernyőn az a festett szoba látszott, amelyikben nem sokkal azelőtt jártak. - Megtennétek, hogy elbújtok az asztal mögé? Hamarosan befut egy hívás, és az illetőt igencsak érdekelné, hogy mit kerestek itt, ha meglátna benneteket. Meglehetősen furcsa kérés volt, de mit tehettek? Lehasaltak a padlóra. Néhány másodperccel később ismerős hang töltötte be a szobát. - Üdvözlöm, Natalija Ruszlanovna Radova! Mint mindig, most is olyan tökéletes, mint egy festmény! - Maga túloz, Irina Nyikolajevna Szpaszkaja. Mit óhajt? Dan nem akart hinni a fülének. Irina Szpaszkij telefonált. Izmai megfeszültek, mint egy csapdába esett állatnak. - Küldjön egy csapatot a teremhez, kérem! Az események felgyorsultak, és biztos akarok lenni benne, hogy biztonságos a környék. - Érdekes, hogy ezt kéri. Ian Kabra egy órával ezelőtt hasonló okból hívott fel. Már dolgozunk a fekete kör felállításán. - Nagyszerű. Ian említette, hogy Szibériában van, ahol a Csontok útján a Holtokat üldözte? Szép kis zűrbe keveredett. - Az apja nem volt elragadtatva a dologtól, gondolhatja. - Talán Vikram végre észhez tér, és visszaülteti mindkettőt az iskolapadba, ahová valók. - Kívánja, hogy elküldjem magáért a Cápát? - kérdezte Natalija. - Lz nagyszerű ötlet! Nekem is akadt egy kis problémám, de estére a teremhez érek. Küldje el a Cápát, aztán majd visszaviszem. Legalább megihatjuk azt a csésze teát, amit megígért. - Legyen óvatos! - Mindig az vagyok - búcsúzott el Irina. Rövid szünet után Natalija szólt a gyerekeknek, hogy előbújhatnak. - Nem is tudtam, hogy Irina ilyen... hogy is mondjam... beszédes is tud lenni - jegyezte meg Amy. - Ó, mi nagyon-nagyon régi barátok vagyunk! -mondta a fehér ruhás hölgy. - Én figyelek rá, ő meg cserébe beszélni kezd. - Egy dolgot mór az elején tisztáznunk kellene! -kezdte Dan. - Maga NRR? Az asszony vékony szája mosolyra görbült, de a fogai rejtve maradtak. - Nem nőre számítottál, ugye? - Őőő... szóval... most megfogott. Tényleg egy fickóra tippeltem. A fehér ruhás asszony a fejét rázva felkacagott. -

Igen, én vagyok NRR. Sajnálom, ha csalódást okoztam. Dan megpróbált tiltakozni, de az asszony határo-

zottan feltartott kézzel a fiúba fojtotta a szót.

- A kérdésekkel ráérünk még. Irina hívása megváltoztatta a dolgokat. Az esélyetek arra, hogy bejussatok a terembe, rendkívüli módon lecsökkent. - Nem értem - mondta csalódottan és egy kissé dühösen Amy. - Maguk Lucianek, vagy nem? Miért segít nekünk? Ki maga? Az asszony felsóhajtott, majd összefűzte az ujjait, aztán magyarázkodni kezdett. - Nem vagyok Anasztaszija hercegnő, de megtisztelő, hogy annak gondoltál. És nem is tévedtél nagyot. Anasztaszija Nyikolajevna Romanova ugyanis az édesanyám volt. - Az anyja?! - döbbent meg Dan. - Maga Anasztaszija lánya?! Ez őrület! - Az egyetlen gyermeke vagyok. - És Anasztaszija ismerte Grace Cahillt? - kérdezte Amy. - Azt akarja, hogy elhiggyük, hogy a nagyanyánk ismerte Anasztaszija nagyhercegnőt?! - Ó, igen! Nagyon jóban voltak! Biztosan hallottatok bizonyos feltevéseket az anyámmal kapcsolatosan. Nos, a feltevések igazak voltak. Nem ölték meg a család többi tagjával együtt. Megmenekült. És ahogy az imént is mondtam, a nagyszerű asszonyok megtalálják egymást. Amy szóhoz sem jutott, és ezt Dan gyorsan kihasználta. - Vagyis minden, amit sejtettünk, igaz! Raszputyin-nak volt valami nindzsa-trükkje, amivel kijátszotta a halált. És ezt a trükköt átadta Anasztaszijának. - Mindig ilyen szabatosan fogalmaz? - kérdezte Amyt az asszony, aki láthatóan jól szórakozott Danen. - Sajnos, igen. - Nem baj. Majd kinövi. Dan bólogatni kezdett. Érezte, hogy a nők között máris szövetség alakult ki. - Nem zavar, hogy itt ülök? Abba lehet hagyni a cikizésem! NRR intett Dannek, hogy nyugodjon meg. Előbb az órájára nézett, aztán Amyre és Danre. A tekintetéből kiolvashatták, hogy nincs sok idejük. - Maga is nagyhercegnő, mint az édesanyja, Nata-lija volt - mondta Amy. Dan homlokráncolva nézett Amyre, mert attól tartott, hogy mindjárt hajbókolni kezd, vagy hasonló szörnyűséget művel. - Azok az idők már elmúltak, kedvesem! Nekünk nincsenek uralkodóink, mint az angoloknak. Az uralkodók korának leáldozott Oroszországban. Csak annyit tehetek, hogy ápolom édesanyám emlékét. - Nem értem - kezdte Dan. - Maga azért segít felderítenünk ezt a titkot, mert... Attól, hogy csinos volt és rettenetes akcentussal beszélt, még nem hitt az asszonynak. Dan sokat tanult a James Bond-filmekből. - Amit most hallani fogtok, nem kerülhet ki e szoba falain kívül. Nem csak az én életem, de másoké is veszélybe kerülne. Megértettétek? Dan és Amy bólintottak. - Anyám és a nagyanyám Lucianek voltak. Ahogyan én is. De az ilyen vagy olyan ágakba születettek nagy részéhez hasonlóan, a családom sohasem vett részt aktívan a... Hogyan is hívta Grace? A kulcsvadászatban. Az anyám valójában sokáig nem is tudott a Lucian-örökségéről. Aztán jött az apám, akivel anyám életének egy későbbi szakaszában találkozott. Az elmúlt ötven év leghatalmasabb Luciane volt. A Kabrák előtt apám volt a vezető. Ezért is kerültem ebbe a kényes pozícióba, így keveredtünk bele. Láthatjátok, Lucián vagyok, hatalmam nem csekély. De mindenekelőtt magam vagyok. Natalija kisöpört egy sötét tincset a homlokából. A tetőtől talpig elegáns asszonyt higgadtság jellemezte, de örökölt egy csipetnyit Anasztaszija Amy által emlegetett csintalanságából is.

- Miért segít nekünk? - követelte Dan makacsul a választ. Még mindig nem értette, hogyan függ velük össze Natalija története. Miért törődik a Romanov-trón örököse két kölyökkel? Natalija ismét az aranyórájára nézett, aztán valakit felhívott vonalas telefonján. - Irina erősítést kért. Tizenöt perc múlva a Cápa álljon útra készen. Natalija Amyre nézett: - Több oka volt, hogy rávettelek benneteket erre a kalandra. Az első, hogy megtévesszem Lucián ellenfeleimet. A Kabrák több ezer kilométernyire vannak, Szibériában, és Irina egyre csalódottabb. A küldetés teljesítve. A második ok az volt, hogy fel akartam mérni a képességeiteket. Egyfolytában vizsgáztattalak benneteket, nem igaz? Már az elején rájöttetek, hogy egyedül nem találjátok meg a termet. Nem hittem volna, hogy akad olyan ember, aki irányítani tudja a Holt famíliát, de nektek sikerült! Elkerülhetetlen, hogy a cél érdekében megtanuljatok együtt dolgozni másokkal! - Oké, a vizsgán átmentünk, és a Lucianeket is ösz-szezavartuk, de még mindig nem értem, miért segít nekünk! - szólalt meg Amy. - Már ha segít egyáltalán! - motyogta Dan. Natalija eddig még egyetlen szóval sem utalt rá, hogy veszélyes oroszországi kalandjaikat egy újabb kulcs koronázná. - Elvezetlek benneteket ahhoz, amit ebben a nevetséges versenyben kerestek, de mást is találni fogtok... nézett rájuk sokat sejtetően. Dan torka elszorult. - A szüléinkre céloz, ugye? Natalija mutatóujjával kopogtatni kezdett az asztalon. Mozdulatlanná dermedt. Mintha az egész teste kővé változott volna az ujja kivételével. Kop, kop, kop. Mire Dan végigropogtatta az összes ujját, Natalija is megszólalt: - Vannak olyan információk, amelyek megváltoztathatnak benneteket örökre. Azt kívánjátok, bárcsak visszapergethetnétek az időt, de már elkéstetek. Egyre újabb titkok kerülnek elő. Soha nem akartam ennek a kulcs-őrületnek a részévé válni, de nem úsztam meg - hallgatott el Natalija. - A Borostyán-terem egy páncélteremben van a többi Lucian-titokkal együtt. Ott rátaláltok a Lucian-kulcsra, és kaptok néhány információt a szüléitekkel kapcsolatosan is. Natalija a fejét rázta: - Grace imádta irányítani a dolgokat, talán még a sírban sem hagy fel ezzel! Azt tanácsolom, maradjatok ki ebből a hajszából. Ha nem így tesztek, természetesen akkor is segíteni fogok nektek. De figyelmeztetlek benneteket, lehet, hogy nem fogjátok megköszönni a végén. Natalija Amyre nézett, aztán hipnotikus tekintetét Danre emelte. - Segítek nektek, mert Anasztaszija Romanova ezt akarná. Mert így helyes. De nem hiszem, hogy tetszeni fog nektek, amit találtok. Amy sírva fakadt, Dan szemei megteltek könnyel. Ez már mindkettejüknek sok volt: egy segítség, ami nem segítség, egy szövetséges, aki talányokkal traktálja őket, és célzásokat tesz a szüleikre és Grace-re. Dan érezte, hogy a talaj megmozdul a lába alatt. Megint. Senkiben sem bízhatnak, sehol sincsenek biztonságban. Még otthonuk sincs, ahová hazamehetnének. Amyre nézett, aztán mindketten bólintottak. - Látni akarjuk a Borostyán-termet - döntöttek. Natalija felemelte az állát, aztán felállt, és kezébe vette hosszú, fehér kabátját. - Akkor jó lesz, ha sietünk. Ha Irina előttetek érkezik oda, bajosan juttok be. Natalija kihúzta az asztalfiókot, és egy dobozból két kulcsot vett ki, majd a kabátzsebébe csúsztatta őket. - Tudjátok, hogy hol mészárolták le a családomat?

- Jekatyerinburgban. Egy ház pincéjében - vágta rá Amy. - Igen, ott, ahol a Vérre épült templom áll. Rémes név, de sajnos találó. A templomot sokkal később emelték, de alatta... A pincéjében lemészárolták az egész családomat. Az édesanyám kivételével. - És abban a Cápának nevezett izében visz oda bennünket? - kérdezte Dan, aki most először derült fel kicsit. Natalija az ajtóhoz lépett, kinyitotta, majd kikukucskált a hosszú, sötét folyosóra. - A Cápával jutunk oda leghamarabb. Gyerünk! Dan és Amy követték Nataliját a folyosóra. Egy lifthez érkeztek, és beszálltak. Dan úgy képzelte, hogy a Cápa valamilyen hipermodern hajó, ezért nagyon meglepődött, amikor a lift nem lefelé, hanem felfelé vitte őket. Az Állami Kreml-palota tetején léptek ki belőle. - Itt is vagyunk - mondta Natalija. - Ez lenne a Cápa? - kérdezte Amy, de Dan már rohant is a jármű felé, meg sem várta a választ. - Oroszország leggyorsabb helikoptere. Az ötszáz meg sem kottyan neki. A Cápa kétszer akkora volt, mint egy normál helikopter, teljesen fekete, és a farka cápauszonyszerű. - Ez elképesztő! Ötszáz kilométer per óra? Ez világrekord! - lelkesedett Dan. - Sok világrekord megdőlt már. Mi, Lucianek szeretjük a legjobb játékokat birtokolni. Dan körberohanta a Cápát, majd megpróbálta kinyitni az ajtaját. - Mintha kicsit izgatott lenne, nem? - kérdezte Natalija Amytől. Natalija átkarolta Amyt, és közelebb húzta magához. - Még sokra viheted. Grace büszke lenne rád. Amy könnyes arccal rámosolygott. - Most menjetek - mondta az asszony.

- Tessék?! Nem értem. Maga nem jön velünk? - kérdezte Amy. - Nem tehetem. - De... miért ne-ne-nem? Hogy fogjuk vezetni ezt az izét?! Nem vagyunk pilóták! - Távirányítással fogom repíteni. Biztonságban meg fogtok érkezni, de én nem mehetek veletek. - Hihetetlen! Ez a legjobb videojáték, amiben részem van! - örvendezett a fiú. - Akkor sem értem - várt magyarázatot Amy. - Ha tehetném, talán én is kulcsokra vadásznék. Talán hallottatok a nagybátyámról. Ismeritek a betegséget, amiben szenvedett. Amy bólintott. Alekszej Romanovról tudták, hogy vérzékeny volt. A legkisebb karcolás is hetekig vérzett. - Én is ezzel a betegséggel küzdök - tette zsebre a kezét Natalija. Amy képzeletében vörös vércseppek jelentek meg a hófehér kabáton. - Ha lehorzsolom a térdem vagy a könyököm, vagy beütöm az orrom, vagy megvágom magam, nem tudom elállítani a vérzést. Még gyógyszerekkel is túlságosan veszélyes nekem - adta át Natalija a kulcsokat, és Amy szomorúan bólintva átvette őket. - Folyamatos összeköttetésben leszünk - mondta Natalija, és elmosolyodott. - Tedd fel a fülhallgatót, és készülj fel életed legizgalmasabb útjára! Elérkezett az idő, hogy belépjenek a Lucianek fekete körébe.

14.

Fejezet

Amy a száguldó Cápán felsikoltott félelmében. Dan is sikítozott, de ő örömében. - Kíváncsi leszek, mit szól majd ehhez Hamilton! Ez felülmúlhatatlan! A gyorsuló Cápa zúgása egyre hangosabb lett. A Kreml alatt lévő rejtekhelyéről Natalija olyan gyorsan hajtotta, amilyen gyorsan csak lehetett. - Imádok a Cápával repülni - szólalt meg Natalija hangja Amy fejhallgatójában. - De maga csak képzeletben repül! - próbálta túlkiabálni Amy a zúgó propellereket. A pilóta nélküli repülés döbbenetes élmény volt számára. - Nem szükséges kiabálnod, tökéletesen hallak -válaszolta Natalija. - Ahogy itt ülök, teljesen olyan, mintha valóban repülnék. A Cápa irányítóterme egészen káprázatos. Az igazi pilótafülke pontos másolata. Az üléseket is ugyanolyan bőrrel vonták be, és a négy monitoron - a hátsón, az elsőn, a felsőn, és az alsón - ugyanazt látom, amit ti. Ugyanazt az élményt nyújtja, mintha a Cápán utaznék. Csak a szél fütyülése és a propellerek zaja hiányzik. - Örüljön neki! Irt fent elég rázós, hangos és i-i-ijesztő. - Semmi okod az aggodalomra, Amy. A Cápa tudja, hogy én irányítom. - Mi az, nővérkém? - kérdezte Dan az ülésében ugrálva. - Csak nem vagy rosszul? Ha kidobod a taccsot, kidoblak innen! - Hunyd le a szemed! - mondta Natalija, és Amy hallgatott a tanácsára. Becsukta a szemét, és Natalija tovább duruzsolt a fülébe. - Csak nagy ritkán hagyom el a Lucian-meg-figyelőközpontot, de amikor a Cápával repülök, olyan, mintha kirepülnék a kalitkámból. Én még sohasem jártam ott, ahová ti ma este mentek. Csak hallomásból ismerem azt a helyet, ahol a rokonaimat meggyilkolták abban a történelmi kataklizmában. Attól tartok, hogy amit ott találtok, nem lesz szép látvány. Natalija elhallgatott, időt adott a kavargó gyomrú lánynak, hogy feldolgozza, amit hallott. - Olvastam a Borostyán-teremről. Egész idő alatt Oroszországban volt? Rengetegen keresik. - Mi, Lucianek, nagyon jól el tudjuk rejteni a dolgokat. Fekete kört vontunk a Vérre épült templom köré. - Mi az a fekete kör? - Azt jelenti, hogy csak azok a Lucianek léphetnek be, akik egyenesen Vikram Kobrától kaptak rá engedélyt. - Mit kell keresnünk? - tudakolta Amy. - A teremben találtok egy órát. Állítsátok éjfélre a mutatókat, aztán egy órára, majd megint tizenkettőre. Az óra számlapja kinyílik majd. - Igyekszem nem elfelejteni. - Meg fogod jegyezni. Okos lány vagy! Az út fennmaradó részét némán tették meg, a nyugati égen leszálló napot figyelve. Minél közelebb került a horizonthoz, Natalija annál vadabbul száguldott a helikopterrel a Vérre épült templom felé. A zaj elviselhetetlen volt, ahogy a robusztus gépezet megpróbálta tartani az ötszáz kilométer per órás sebességet. A templom a város egyik nyugodt részén állt, egy fűvel borított dombon. A napnak ebben a szakában csak néhány ember sétálgatott és egy-egy autó járt arrafelé. Natalija azt mondta, hogy az idő szűkösségére való tekintettel közvetlenül a templom előtt teszi majd le a gépet. Elég feltűnő lesz, de nem lesz sok szemtanú. - Attól tartok, elkéstünk - mondta Natalija a mikrofonjába. - A lábatok alatt találtok egy csapóajtót. Bújjatok be alá mindketten! Gyorsan!

A templom felett lebegő helikopter ereszkedni kezdett a kihalt parkolóba, miközben egyre sötétebb lett. - A templomba a hátsó ajtón keresztül juthattok be, használjátok az aranykulcsot! Ha bent vagytok, kövessétek a borostyánokat a padlón. A narancssárga kulccsal hozzáfértek a kombinációs zárhoz. Pörgessetek ki egy borostyánokból álló sort, amit felváltva körök és karók tagolnak. Ez nyitja majd az utolsó ajtót, és már bent is vagytok. Ne ijedjetek meg attól, ami elétek tárul. Mint említettem, először át kell haladnotok a kriptán. A mögött találjátok a Borostyán-termet. Dan és Amy nem kezdtek kérdezősködni, tudták, hogy csak egyetlen kriptáról beszélhet: arról, ahol a hat kivégzett Romanov nyugszik. Amy útikönyve úgy tudta, hogy a Romanovok maradványait a Péter-Pálszékesegyházban helyezték örök nyugalomra, de a Lucianek még itt, Oroszországban is nagy befolyással rendelkeznek. Bizonyára úgy döntöttek, hogy halottaikat egy sokkal nyugalmasabb helyre temetik. - Látja Irinát? - kérdezte Dan. - Egyelőre nem látom egyik monitoromon sem -mondta Natalija. - De ez nem jelenti azt, hogy nincs itt. Irina mindig kerüli a feltűnést. - Lemászunk a gép csomagterébe! - kiáltotta Dan. - Találtok ott egy elemlámpát, de csak a templom pincéjében kapcsoljátok be, különben meglátnak benneteket. A pincében kapcsoljátok be a monitort, és azon keresztül tartsátok szemmel a parkolót. Ha tiszta a levegő, próbáljatok kereket oldani! Sok szerencsét! A leszálló helikopter vastag, fekete propellerének zúgása minden más hangot elnyomott. Leszállt az éj a Vérre épült templomra.

- Állítsa a kör kerületét négyszáz méterre, Braszlov - mondta Natalija, aki az imént hívta fel a Lucian-fő-hadiszálláson három emelettel lejjebb dolgozó megfigyelőtechnikust. - Kicsit sietve érkeztem, és a templom parkolójában tettem le a helikoptert. - Észrevettem - válaszolta Braszlov. - És már intézkedtem. Natalija annyira belefeledkezett a templom bámulásába, hogy azt képzelte, a Cápában ül, és nem a Lucianerőd biztonságos falai között. - Irina észlelte a közeledő helikoptert, és néhány perccel ezelőtt kapcsolatba lépett velem - folytatta Braszlov. - A terület biztonságos. - Köszönöm, Braszlov! - A Lucian-helyek legforróbbikán járnak. Vigyázzon, nehogy lángra lobbantsák! A monitoron egy közeledő rendőrautó jelent meg, mielőtt Braszlov befejezte volna a mondatot. Hamarosan másik is követte. A Lucianek a biztonsági erők minden szintjét uralták. Ügynökeik idejük nagy részét azzal töltötték, hogy a Lucian-erőd egyik nagy asztala körül ülve újabb és újabb ötleteket találtak ki arra, mivel tarthatnák távol az embereket a kényes helyektől. A leghatásosabb az volt, ha a titkos pontokon vészhelyzetet kiáltottak ki: általában ezt használták a fekete körök esetén is. A templommal kapcsolatban még a szokásosnál is óvatosabbak voltak, ezért radioaktív zónává nyilvánították. A rendőrautók erősítésként érkeztek, és a helikopter után kíváncsiskodókat akarták távol tartani. Natalija körbepásztázott a kamerájával a parkolóban, és csakhamar észrevette a fák takarásából előlépő Irinát. Katonás magabiztossággal lépegetett kezét zsebre dugva, mint egy női biztonsági őr. Egy perccel később Irina már a pilótafülke ajtajánál állt, és a Cápa sötét belsejét kémlelte. - Nem tudott volna valahol máshol földet érni? -kérdezte Irina. - Az ilyen esetek csak bajt hoznak ránk.

Mindenki azt hitte volna, hogy Irina magában beszél, de Natalija, akinek a szavait címezte, tisztán hallotta a kérdést. - Bocsánat, Irina. De létfontosságú volt, hogy minél gyorsabban ideérjek. Még soha nem hajtottam meg ennyire a gépet. - Szép kis bestia, nem gondolja? Már alig várom, hogy újra repülhessek vele. Natalija figyelte Irinát, aki előbb a Cápa belsejébe pillantott, aztán a templom felé fordult. - Miért érdekli annyira az a két kis amerikai kölyök? - kérdezte Natalija. - Ők aligha jelenthetnek számunkra fenyegetést. Ahogy a többi csapatot, őket is figyelemmel követem a verseny kezdete óta. Nem találok bennük semmi különlegeset. Leghátul kullognak a sorban. - Ne becsülje alá őket! Engem már sikerült átverniük néhányszor - válaszolt Irina ismét a Cápa felé fordulva. - Nem ültem benne hónapok óta. Bemehetnék? - kérdezte. Natalija ismerte Irina éles szemét és kifinomult hallását. Egyetlen rossz mozdulat a gyerekek részéről, és kész a katasztrófa. Megnyomott egy fehér gombot, mire a pilótafülke ajtaja kinyílt. Figyelte, ahogy Irina belép a gépbe. - Ugye, fél szemét a térfigyelő kamerákon tartja? -kérdezte Irina. - Természetesen. Natalija bekapcsolta a pilótafülke kameráját, és azon keresztül figyelte a szokatlan jelek után kutató nőt. A műszerfalnál semmi gyanúsat nem talált, ezért az üléseket vette szemügyre. Ott sem talált semmit. - Remélem, minden a helyén maradt. Amilyen őrült tempót diktáltam, semmin sem lepődnék meg magyarázta Natalija. A következő pillanatban Irina váratlanul eltűnt a képből. Natalija jobbra-balra forgatta a kamerát, de hiába. Végül a padló felé fordította, ahol meglátta a csapóajtót felnyitni készülő nőt. Natalija szíve olyan gyorsan verdesett, mint egy kolibri szárnya. Vége! Lebuktunk! De semmi sem történt. Irina visszacsukta a csapóajtót, és egyetlen szó nélkül kilépett a Cápából. - Bemegyek. Maga tartsa szemmel a környéket! -búcsúzott el Irina. Natalija egy rövid időre megkönnyebbülhetett. Legalább Amy és Dan nem lepleződtek le. Nem tudott mást elképzelni, mint hogy a gyerekek, kihasználva az alkalmat, észrevétlenül besurrantak a templomba. Ahol a legkevésbé sem voltak biztonságban. Irina Szpaszkij éppen csatlakozni akart hozzájuk a Vérre épült templom belsejében.

15.

Fejezet

Don sajgó vállát masszírozta, ahogy áthaladtak a templomon. - Még mindig fáj? - Kizuhantam egy helikopterből, és a nővérem rám esett, ez egy díjbirkózónak is sok lenne! Még jó, hogy nem fejjel értem földet! - Egyetértek! Remélem, máskor kétszer is meggondolod, mielőtt megnyomsz egy vörös gombot! - Nekem köszönheted, hogy nem kaptak el! - ellenkezett Dan. Két másodperccel azután, hogy a csapóajtó becsukódott felettük, Dan a sötétben megnyomott egy vörösen derengő gombot, aminek köszönhetően mindketten a betonra zuhantak, még azelőtt, hogy Irina megláthatta volna őket. - Gyorsan találjuk meg a Borostyán-termet, aztán húzzuk el a csíkot! Nem akarok megint Irinába futni.

- Látsz valami borostyánra emlékeztetőt? - kérdezte Dan. A pislákoló fények a templombelső színeit a fehér márványra vetítették. - Nézzünk szét arra! - szaporázta Amy a lépteit a padok közt végigfutó folyosón. Egy éjszakai templom már maga is elég ijesztő dolog, tovább növelte félelmüket, hogy ennek egy kripta is volt a pincéjében. Amy borzongva leste, mi fogja rájuk vetni magát a sötét sarkokból. Dant a padsorok egy szörny fekete fogazatára emlékeztették. Az oltár előtt a templom padlója kopott volt, tele karcolásokkal. Dan látta meg elsőnek a nyomot. - Borostyánkockák! A fehér márványon sötétnarancs színű borostyánkockák sorakoztak egymástól néhány lépés távolságra. - Mintha vércseppeket követnénk - mondta Dan. Követték a kockákat, amik az oltárt megkerülve levezették őket egy kőlépcsőn. Amikor Dan kinyitotta a lépcső aljában található ajtót, és bekukucskált a sötét folyosóra, hideg csapott az arcába. A folyosó úgy hat méter után kétfelé ágazott. Óvatosan lépkedtek az elágazásig, nehogy zajt csapjanak. A falak itt már betonból voltak, és Dan érezte, hogy most tényleg tilosban járnak. - Szerintem arra menjünk - bökött Amy bal felé. A hosszú folyosó végén egy villanykörte vetett sápadt fényt a betonfalhoz vastag vaspántokkal rögzített, narancssárga ajtóra. Mintha nem templomban, hanem egy bankban jártak volna. - Miért vagyok én olyan i-i-ideges? - remegett meg Amy kezében a narancssárga kulcs. - Nem tudom. Lehet, hogy azért, mert most akarunk belépni a Vérre épült templom kriptájába? - Te aztán nem könnyíted meg a do-do-dolgom! - Add ide a kulcsot, majd én kinyitom! Dan a kulcsot a páncélajtó bal oldalán található lyukba dugta, majd elfordította. A félrecsúszó panel alól előbukkant a kombinációs zár. Dan gyorsan kiforgatta a köröket és a kárókat. Az ajtó kattanva kinyílt. -

Megérkeztünk - mondta Amy, miközben Dan résnyire nyitotta az ajtót. A levegő hűvös volt és áporodott,

mintha döngölt padlón lépkedtek volna. Sötét volt odalent, és Dan hiába tapogatta a falat kapcsoló után. Eljött az idő, hogy hasznát vegyék az elemlámpájuknak. - Szerinted becsukjuk magunk után az ajtót? - kérdezte Amy. - Inkább ne. Nem szeretném, ha bezáródna, és a csontjainkat tíz év múlva találnák meg - jutottak Dan eszébe a koreai barlangban történtek. Az alacsony mennyezetről pókhálók lógtak arcukba, ahogy egyre lejjebb haladtak a széles lépcsőn. Amy pánikba esett, amikor leértek az aljához. - Dan, ne-ne-nem hiszem, hogy é-é-én... Dan megfogta a nővére kezét, az elemlámpával bevilágított a kriptába, és végigjáratta a fénycsóvát minden sötét sarokban. A jókora teremben poros koporsók feküdtek. A túlsó falon, a kripta legtávolabbi sarkában megtalálták az utolsó ajtót is. - Szörnyű ez a hely. Ebben a pincében embereket lőttek le, hidegvérrel meggyilkolták őket - szólalt meg Amy, és már ösztönösen menekülőre fogta volna a dolgot, ha Dan nem állítja meg. - Ha már idáig eljutottunk, nem mehetünk el úgy, hogy ne tudjunk meg valamit a szüléinkről. Csukd be a szemed, majd én átvezetlek a termen! Átviszlek. Bízz bennem! Dan mosolyt erőltetett az arcára, de tekintete elárulta, hogy legalább annyira fél, mint Amy. - Gyere már, Amy! Ennél egy történelemdolgozat sokkal ijesztőbb!

Amy most az egyszer öccsére bízta a vezetést, és utasításának minden ellenvetés nélkül engedelmeskedett. Becsukta a szemét, amíg elhaladtak a hat csontokkal teli koporsó mellett. Amíg a fiú a koporsókat kerülgette, az elemlámpa fényét végig az ajtón tartotta. - Fogd meg a lámpát! - mondta a lánynak. Nem szívesen engedte el a kezét, de valahogy ki kellett nyitnia az ajtót. Amy csukott szemmel tapogatózni kezdett a lámpa után. - Ne nyisd még ki a szemed! - kérte Dan, de Amy nem engedelmeskedett, és kukucskálni kezdett. Dan éppen az egyik koporsó fedelét készült felnyitni. - Meg vagy őrülve?! Azonnal csukd vissza! - Nyugi, csak csontok vannak benne. Dan visszacsukta, és az ajtógomb felé nyúlt. - Most már lekapcsolhatod, nem lesz szükségünk a lámpára - mondta Dan. A fiú óvatosan belépett az aranysárga derengésbe. Becsukta maguk mögött az ajtót, és Amy lekapcsolta az elemlámpát. Nehéz lett volna a fény forrását pontosan meghatározni, mert úgy tűnt, mintha mindenhonnan jönne. Mintha a falakba ezernyi gyertyát rejtettek volna el. - A Borostyán-terem - ámult el Amy. - Megcsináltuk, Dan! Bejutottunk! Itt már nem kellett félniük, hogy beverik a fejüket a plafonba. A mennyezet legalább hat méterre volt fölöttük. A mézszínű szoba falain fény derengett át. - Honnan jöhet a fény? - kérdezte Dan. - Egyszerűen nem tudok rájönni. Amy a falhoz lépett, és kezét végigfuttatta a mesterien kifaragott narancssárga borostyánlapokon. Hosszú évekbe telhetett, amíg e műalkotásokat létrehozták. Mint az egyiptomi piramisok építése, vagy a római Sixtuskápolna mennyezetfreskójának megfestése. Dan és Amy a saját szemükkel láthatták a csodát. - Itt van - mutatott Amy egy borostyánból készült asztalra, amelyen egy szokatlanul díszes aranyóra állt. Miközben Dan átvágott a termen, elhaladt egy magas talpazaton álló lovas szobor és néhány komor, fekete irattartó szekrény mellett. Olyan teremben álltak, amelyet a második világháború óta csak néhány kiváltságos láthatott. Bár átesett néhány költöztetésen, a terem épen fennmaradt. A világ úgy tudta, hogy ez a terem is egy azon felbecsülhetetlen értékű kincsek közül, amelyek végleg elvesztek. Dan büszkeségtől dagadó kebellel tekintett Amyre. -

Az óra mutatóját állítsd éjfélre, aztán egyre, majd megint éjfélre - emlékeztette Amy. Dan közelebb lépett az órához, és megfogta a mutatót. - Tizenkét óra... - Most állítsd egyre - mondta Amy. Dan egy órára állította, majd visszapörgette a mutatókat éjfélre. Az óra lapja egy arany csuklópánton kinyílt. Dan egy borostyándarabot talált a belsejében ezzel a felirattal: „1 gramm olvasztott borostyán".

- A kulcs végig ott volt az orrunk előtt - nézett Amy csodálkozva a tenyerében tartott gyöngyre.

- Hogy mennyire utálom ezt! - mosolygott Dan a testvérére. Most már öt kulcsuk volt, és öt lépéssel közelebb kerültek ahhoz, amit Grace Cahill-sorsnak nevezett. De ezúttal nem csak a kulcs miatt jöttek. Dan és Amy az iratszekrények felé fordultak, sötétségüket még jobban kihangsúlyozta a mögöttük derengő borostyánfal. - Milyen neveket keressünk? Cahill? Trent? Arthur? Hope? - kérdezte Dan. - Mindegyiket - mondta Amy. - Te kezd azon az oldalon, én meg ezen! Ha lehet, szaporán! Dan kihúzta az első fiókot, és gyorsan végigpörgette a vaskos dossziékat. Angola-küldetés. Arhangelszk. Merényletek. A csinos címkék rút Lucian-titkokat rejtettek. -

Dan! - kiáltott fel Amy. Kezében egy vékonyka dossziét tartott, és arcára kiült a rémület. - Apa és anya? - Nem. A Madrigálok! Amy kinyitotta a dossziét, és benyúlt a papírok közé. Talált néhány orosz nyelvű feljegyzést, melyek

golyóstollal írt fordítását a hátlapokon találta meg. Hangosan felolvasta az elsőt:

- Ez elég különös. Olvastam róluk - kezdte Amy. - Konstantin lemondott az orosz trónról Miklós cár javára. Ezek szerint azért, hogy összegyűjthesse a kulcsokat. - A Lucianek birtokában van minden kulcs?! - kérdezte Dan feszült arccal. - Olvasd fel a másikat is! Amy félretette a feljegyzést, és belekezdett a másik szövegbe:

Testvérem, már csak néhány összetevő hiányzik. De a csatát még csak félig nyertük meg. Az elemek sorrendje és mennyisége zavarba hoz. Szükségem lesz még egy-két hónapra. Konstantin 1826.6.23. - Mi van, ha már tényleg csak a sorrend és a meny-nyiségek hiányoztak? - kérdezte Dan. Nem volt benne biztos, hogy szeretné hallani, mi áll az utolsó lapon. Ha a Lucianeknek sikerült, hiába küszködtek. Máris vesztettek.

- Jaj, ne! - futotta át Amy a következő papírt. - Sikerült nekik, ugye? A Lucianek győztek. Amy az öccsére nézett, és remegő hangon belekezdett az utolsó levélbe:

Testvérem, megtaláltak. Mindent elpusztítottak. Óvakodj a Madrigáloktól! Attól tartok, hogy a következő célpontjuk te leszel. Konstantin 1826.10.07. Nyomasztó csönd hullott rájuk. - A Madrigálok a Lucianeknél is erősebbek. Köny-nyen lehet, hogy közük volt a cári család meggyilkolásához. Amy bólintott, aztán kimondta, amire mindketten gondoltak: - Az a fekete ruhás férfi Madrigál. - Kifelé innen! - kiáltotta Dan. - Várj! - állította meg Amy. - Apáról és anyáról még nem találtunk semmit! A gyerekek visszarohantak a mappákhoz, és sietve kutattak közöttük. Dan találta meg a vékony dossziét, amin csak ennyi állt: „Cahill, Hope és Trent, Art-hur". Szíve a torkában dobogott. Amy ránézett: - Mi az? Remegő ujjakkal, közösen nyitották ki a mappát. Két ausztrál útlevelet találtak benne, mindkettőn egy-egy pecséttel: „lefoglalva". Amy kinyitotta az elsőt. - Lehetetlen - hajolt közelebb Dan. Aztán kinyitotta a másodikat. - Ezek ők - meredt a fotókra. Az álnevek felett ösz-szetéveszthetetlenül ismerős arcokat láttak. - Anya és apa. Itt jártak - mondta Dan. Amy belelapozott az útlevelekbe. Lapjaik tele voltak a legkülönfélébb országokból származó pecsétekkel. Egyiptom. Dél-Afrika. Nepál. Japán. Indonézia. Franciaország. - Ők is a kulcsokat keresték, mint mi. - De nem jutottak célba - szólalt meg Dan. Dan számára az egész világ a rá bámuló két útlevélképre zsugorodott. Az apja és az anyja: két bizakodó fiatal, akik hozzájuk hasonlóan nyakukba vették a világot. De elbuktak. Amy arcán könnycseppek gördültek végig. - Mintha visszajöttek volna segíteni. Olyan, mintha figyelnének. - És nem ők az egyetlenek... - lépett be Irina Szpasz-kij a páncélajtón. - Mit kerestek itt? - kérdezte Irina. Hangja nem árulkodott a belsejét mardosó félelemről. Hogy lehettek ezek a kölykök ennyire meggondolatlanok? Nem tudtak volna veszélyesebb helyre betörni a Lucianek fekete körénél. De talán még megúszhatják... Mint egy fekete macska, átosont a termen, és sarokba szorította őket. - Mondjátok el, mit találtatok? Ki vele! - Egyelőre semmit. Még keresgélünk - válaszolt Dan. Szánalmas próbálkozás volt. Irina jól látta, hogy valamit megpróbál a hátsó zsebébe rejteni. A nő körbenézett a teremben. Közben ügyelt rá, hogy meg ne szökhessenek.

- Láttam, hogy valamit kivettetek belőle - mutatott a földön heverő megsárgult mappára. - Még az órát is kinyitottátok. Okos. Túlságosan is okos! Valaki segített nektek. Áruljátok el, kicsoda! - Nem találtunk semmi érdekeset, csak néhány régi papírt - lódította Amy. - Ide velük, de gyorsan! Veszélyben az életetek! Irina az ajtóra pillantott. Jó, ha néhány percünk van - gondolta. De tévedett. Nem volt annyi. - Majd mi megoldjuk a problémát! Irina megpördült a hangra. A Borostyán-terem ajtaját két férfi állta el, arcukat fekete szövet takarta. Összehangolt mozdulattal felhajtották kabátjuk gallérját, hogy megmutassák a jelüket, a fekete körben lévő Lucian-keresztet. - Mr. Kabra parancsára vagyunk itt - morogta az egyik, és továbbra sem mozdultak el az ajtóból. Azonosítsák magukat! - Én hozattam létre a fekete kört - vágott vissza Irina. - A legmagasabb helyről van engedélyem. A két férfi egymásra nézett, és mérlegelni kezdték a helyzetet. Irina Szpaszkij rájuk meredt, tisztában volt vele, mit jelent a két őr feltűnése. Azt, hogy nem maradt választása. Vagy ő öli meg a Cahill gyerekeket, vagy ezek az alakok, de akkor vele is végeznek. -

Éppen a probléma megoldásán dolgoztam -mondta Irina. - Fedezzék kívülről a bejáratot! A két idegen kihátrált a sötétbe, de baljós jelenlétüket továbbra is érezni lehetett. Annyira remélte, hogy nem kerül sor erre a pillanatra. Csak két percre lett volna szüksége, hogy elrendezze az

ügyet. Elvette volna tőlük, amit találtak, és biztonságban kijuttatta volna őket. Közelebb lépett a gyerekekhez, és közben megtapogatta a hátára csatolt tőrt. Amy mintha megérezte volna, milyen szándékkal közeledik Irina, Dan elé lépett, hogy a testével védelmezze. - Megkapja, amit akar. Csak engedjen el, kérem! -rimánkodott. - Már késő. Én igazán megpróbáltam ezt elkerülni. Elveszti a lelkét, aki egy gyermeket elveszít. Amikor megmarkolta a tőrt, úgy érezte, mintha egy jégcsapot markolt volna meg. Irina hangos reccsenést hallott a háta mögül. Amikor megfordult, a homályos sír falán egy suhanó árnyat vett észre. - Hátul! - kiáltott fel Irina. Az egyik ügynök felordított. Irinában újra fellángolt a remény, és a gyerekek felé kiáltott: - Maradjatok, ahol vagytok ! Lekuporodott, mint egy macska, és a küszöbhöz ugrott. Árnyékok táncoltak a falon, és hangok visszhangoztak elméjében. Először nem volt benne biztos, de aztán... - Maga az?! - bámulta a feketébe öltözött szikár alakot, aki egy tompa végű fémrúddal az egyik Luci-anügynöknek esett. Dan és Amy nem vesztegették az idejüket. Amint Irina belevetette magát az ajtón túli sötétségbe, utánalopakodtak a kriptába. Ütések hangját hallották, kiáltásokét, és egy földre zuhanó testét. Dan és Amy elkerekedett szemmel figyelték, ahogy Irina Szpaszkij dulakodni kezd egy fekete ruhás alakkal. Dan az első koporsóhoz osont, halkan félretolta a fedelét, és belemászott. Amy habozott, de öccse megragadta a kezét, és nem engedte el. Miután ő is bemászott, Dan visszahúzta a koporsó fedelét. A küzdelem zaja elért hozzájuk: hallották a fájdalom kiáltásait és a falnak csapódó testek puffanását. Valaki nekiesett a koporsónak, amelyben rejtőztek. - Megszöktek! - kiáltotta az egyik Lucian-ügynök.

- Igen? - kérdezte suttogva Dan. - Láttam őket. Arra mentek! Zengett fel egy ismeretlen, mély hang. Hallották, ahogy valaki kiszalad a kriptából, vissza a templomba. - Ez biztosan a fekete ruhás volt - suttogta Amy. -Segíteni akar nekünk? - Az lehetetlen - felelte Dan. Megvárta, amíg csend ereszkedik a kriptára, aztán olyan halkan, ahogy csak tudta, felemelte a koporsó fedelét, majd kikukucskált a sötétbe. Mindenki eltűnt. Dan óvatosan visszaeresztette a tetőt, aztán, mint két, riadt egérke, tovább kuporogtak némán a cári csontok között.

16.

Fejezet

Két óra múlva Nellie telefonja hívást jelzett a koporsóban. A zsebében rezgő mobil felverte Amyt a szen-dergésből. A telefon kijelzőjének zöld fénye Dan alvó testére hullott, amikor Amy a készüléket az arca elé emelte, hogy megnézze, ki hívta őket. Titkos szám. Már csak ez hiányzott. Úgy döntött, megkockáztat egy suttogó beszélgetést: - Halló? Mivel a kriptában alig volt térerő, Amynek nagyon hegyeznie kellett a fülét, hogy a recsegő-ropogó vonalban alig hallható hangot megértse. Voltaképpen az egészből csak a „biztonságos" szót hallotta, amiből arra következtetett, hogy tiszta a levegő. Női hang volt, lehet, hogy Natalijáé. Vagy Irina akar csőbe húzni bennünket. De ezt a gondolatot gyorsan elvetette. Amy megbökte Dant a könyökével. A fiú morogva fészkelődni kezdett. A csontok üresen és szárazon megroppantak alatta. -

Most kaptam egy hívást. Valaki azt üzente, hogy előbújhatunk.

-

Nekem aztán nem kell kétszer mondanod! - lökte fel a koporsó fedelét Dan, akit nem kellett tovább

győzködnie. Kikukucskáltak a koporsóból. Az ajtók zárva voltak, sötétség ült a kriptán. - Gyerünk! - mondta Amy. Bekapcsolta az elemlámpát, a lámpa éles fénye egy pillanatra mindkettőjüket elvakította. Amy körbetáncoltatta a fénycsóvát a falakon és a koporsókon, amíg meg nem találta a templomba vezető ajtót. Hiába próbáltak meg hangtalanul kiszállni a koporsóból, Amy rémülten tapasztalta, hogy a csontok recsegni kezdenek súlyuk alatt. - Biztos a bordák... - mondta Dan. - Nem hinném, hogy használni akarta még valamire őket. Különben ki hívott? - Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, Nata-lija. A kijárathoz értek. Az ajtó kripta felőli oldalán nem találták a franciakártya-szimbólumos zárat. Csak ki kellett nyitniuk, és szabadok voltak. A másnap reggel már egy jekatyerinburgi szállodában találta őket. Amíg Nellie meg nem érkezett, Dan felhívta Hamilton Holtot. - Fogadjunk, hogy most nem egy teherautószörnyet vezetsz!

- Nem, de fiatal még a nap! - hangzott a válasz. - Itt a kulcsod! Felkészültél? - Már két napja. Halljam! - Egy gramm olvasztott borostyán. - Ez undorító, haver! Olvasztott oroszlán?! Dan felkacagott, és szinte látta maga előtt a vonal másik végén vigyorgó Hamiltont. Eisenhower kikapta a telefont fia kezéből, és bele-üvöltött: - Ne éld bele magad! Vége a partnerségnek! Azt hiszed, sétagalopp volt eljutni Szibériába meg vissza?! Csak kihasználtatok bennünket! - Rendben, Mr. Holt, akármit is mond, mindent bele! - Mindent bele! - visszhangozta Amy öccse szavait.