A 39 kulcs. Jude Watson. A kenguruk földjén

A 39 kulcs Jude Watson A kenguruk földjén

1. Fejezet Amy Cahill a lezúduló víz hangját hallgatta. Ha behunyta a szemét, azt képzelhette, hogy egy trópusi vízesés alatt állt. Pedig csak a reptéri mosdóban bujkált. Felhúzott lábbal kuporgott a vécén hátizsákját a térdén egyensúlyozva. Vécéket húztak le, csapokat nyitottak meg, és gurulós bőröndök siklottak. Az ausztráliai Sydney repülőtere forgalmas hely volt. A tömeg jót jelentett. El lehetett tűnni benne. Ha le akarnál rázni valakit az intim szférád védelmében, akkor a reptéri mosdónál jobb helyet keresve sem találnál. Persze csak akkor, ha hajlandó vagy tizenöt percig a vécé tetején kuporogni. Az „intim szféra védelme". Néhány héttel ezelőtt ez a kifejezés Amynek csak azt jelentette volna, hogy nem engedi öccsét, Dant beleolvasni a naplójába. De most már sokkal komolyabb dologokat jelentett. Túl komolyakat egy tizennégy éves lány számára. Amy kikukucskált a fülkéből. Egy csapat tizenéves érkezett, akik franciául csacsogva kezet mostak, és a tükörben nézegették magukat. Amikor a vezetőjük elkiáltotta magát - „Allons-y!" - kacarászva és beszélgetve a kijárat felé indultak bőröndjeikkel. Eljött az alkalom. Amy kisurrant a fülkéből, és az egyik csinos francia lányra mosolyogva elvegyült közöttük. A mosdóban nagy volt a forgalom, és az ajtóban egy négygyerekes, ausztrál anyukába ütköztek. A mosdóból kilépve Amy a tömeg közepébe furakodott. Ügyelt rá, hogy a csapat mindig közötte és a túlsó kapu között legyen. Amikor a franciák elindultak a csomagjaikért, Amy beugrott egy kávézóba. Onnan kémlelte a folyosót ismerős, vagy éppen ismeretlen, de annál gyanúsabb arcok után kutatva. Minden a szokásos volt. Ami jelen esetben nem jelentett semmi jót. Ugyanis új életükben mindenki lehetséges fenyegetést jelentett. Mi a helyzet azzal a szuperdivatos cipőket viselő japán családdal? Vagy azzal a hátizsákos lánnyal és fiúval, akik egyforma „Kiszagollak! "-feliratú pólót viselnek? Vagy a muffint majszoló középkorú hölggyel? Vagy a babakocsit toló anyukával? Vagy a mobilján telefonáló férfival? Akármelyik az üldözőjük lehetett. Bármelyikük származhatott a Cahill családból. Amy nem hitte volna, hogy saját családneve hallatán a hideg fog futkosni a hátán. A nagyanyja végrendelete óta egyik földrészről a másikra űzték őket... a saját rokonaik. Nagyanyjuk, Grace Cahill választás elé állította a Cahill család mindegyik ágát: vagy csatlakoznak a 39 kulcs utáni hajszához, hogy a világ urai legyenek... vagy elsétálnak egymillió dollárral. Nem mintha az az egymillió dollár nem lett volna elég kecsegtető Amy és Dan számára, de tudták, hogy nagyanyjuk azt szeretné, hogy beszálljanak a versenybe. Fogalmuk sem volt róla, mibe ugrottak fejest. Amy néha elgondolkozott azon, mi volt a legrosz-szabb ebben az egészben. Nem az, amikor élve akarták őket eltemetni, vagy amikor majdnem a vonat kerekei alatt végezték, sem az, amikor bezárták őket egy múmia kriptájába. Ezek a dolgok megtörténtek vele, és túlélte őket. A legrosszabb az volt, hogy a földkerekség minden embere gyanús lett. Amy és Dan a saját bőrükön tanulták meg, hogy mindenki lehet kém. így kell eltölteniük hátralévő életüket? Örökre hátrapillantgatva? Ne akarj megőrjíteni, mondaná Dan. Bár három évvel fiatalabb volt nála, Amynek gyakran volt szüksége öccse józan eszére és megfigyelőképességére. Amy tovább sietett. A repülőtér előtt beszéltek meg találkozót. Moszkvából érkező gépük leszállását követően Amy, Dan és nevelőnőjük, Nellie Gomez, szétváltak. Úgy döntöttek, hogy még a reptéren megszabadulnak a kullancsoktól, mielőtt tovább mennének.

Egy nyomot követve érkeztek Ausztráliába. Oroszországban rájöttek, hogy szüleik álnevekre kiállított ausztrál útlevelekkel utaztak. Amíg lefelé sétált a zsúfolt folyosón, Amy a fotóra gondolt, amit Lucián Natalija küldött nekik a szüléikről. Dan és Amy egymás kezéből kapdosták ki, hogy egy pillantást vethessenek a fotóra. Mivel a szüleik egy tűzvészben vesztették életüket, mely során egész házuk leégett, csak egyetlen fénykép maradt utánuk, és Dan azt is elvesztette Párizsban. A fotó elveszettnek hitt emlékfoszlányokat idézett fel benne. Apró dolgok jutottak eszébe. Hogy hogyan ettek „reggelit vacsorára" szombat esténként, vagy hogy az anyja különböző színű filceket hordott a táskájában, hogy a tányéralátétre rajzolgasson, ha elmentek valahová vacsorázni. Vagy hogy alufóliából ékszereket hajtogattak maguknak... és hogy fóliakoronában mentek le vásárolni. Szinte el is felejtette, mennyit viccelődtek az anyjával. A szüleik több mint nyolc évvel ezelőtt ugyanitt jártak, ugyanezen a folyosón mentek végig. Anya, apa, csak tudnám, mit kerestetek itt?! Amy és Dan ez alkalommal egy kis kitérőt tettek. Semmi nem utalt rá, hogy Ausztráliában kulcsokat találnának. De mindketten tudták, hová utaznak legközelebb, amikor meglátták az útlevelet. Meg sem kellett beszélniük. Ausztráliában az egyetlen kapcsolat az apjuk unokatestvére, Shepard Trent volt. Mivel az apjukkal együtt nőtt fel, olyan volt, mintha a nagybátyjuk lenne Shep bácsi. Tudták róla, hogy Sydney-ben él. A szüleik biztos nem felejtették el meglátogatni, amikor a városban jártak. Első útjuk valószínűleg hozzá vezetett. De Shep bácsit nem sikerült elérni. A telefonja ki volt kapcsolva. Nellie levadászott egy címet az Internetről, de nem tudhatták, hogy ott lakik-e még. Amy a találkozóhely felé sietett. Még a repülőn megállapodtak abban, hogy taxi helyett a tömegközlekedést választják. Ha kerülik a feltűnést, köny-nyen beleolvadhatnak a turisták tömegébe. - Dobja' egy 'gurucombot a grillre, Ken! Amy arca megrándult, a szörnyű ausztrál szleng sértette a fülét. Aztán amikor meglátta öccsét bozótkalapban, terepszínű kabátban és gumikígyóval a nyakán, összehúzta magát. - Neked feltűnési viszketegséged van?! - sziszegte, és lekapta Dan fejéről a kalapot, majd hátizsákjának oldalzsebébe gyömöszölte. - Mégis, mit csinálhattam volna egy reptéri ajándékboltban?! Vásárolnom kellett valamit. Tudtad, hogy Ausztráliában több veszélyes élőlény található, mint bárhol máshol a földön? Nézd ezt a kígyót, úgy hívják, hogy tajpán. A mérge halálos, körülbelül kétezer bárányt megölhetne vele. Ha megcsíp egy tajpánbébi, és nem szállítanak rögtön kórházba, hogy beadhassák az ellenszert, neked kampec. - Dan a biztonság kedvéért szemléltette is. Megszorította a kígyót, majd kidülledt szemmel fuldokolni kezdett: - Arrrggghhhh! - Csoda történt. Itt vagytok, és nem késtetek - tűnt fel Nellie tudomást sem véve a fuldokló Dan vörös képéről és kidülledt szeméről. - Én máris imádom ezt a helyet, ti nem? Olyan lamingtont ettem, ami simán veri a csokis fánkot - nyalogatta csokis ujjait. Utolsó moszkvai estéjükön Nellie egy körömollóval levágta a haját. Hollófekete és platinaszőke tincsei felkiáltójelekként meredeztek. Nellie beletúrt a hajába, nehogy lelapuljon. Dan rángatózó lábbal elterült a padlón. - Vettem néhány képeslapot - lépett át Danen, hogy megmutassa Amynek. - Ausztrália gyönyörű! Kíváncsi vagyok, mikor jutunk le a tengerpartra. Dan felpattant. - A kékgyűrűs polip! - kiáltott fel. - Azonnali halál! - Van egy busz, ami Sydney belvárosába visz - hajtotta ki Nellie a térképet. - Aztán át kell szállnunk, hogy eljuthassunk a nagybátyátokhoz. Azt hiszem, ez lesz a legjobb útvonal. Már ki is néztem. - Szuper! - mondta Amy.

- A kacsacsőrű emlős is képes megölni, ha nem vagy elég óvatos. Király ez a hely! Kisétáltak a vakító ausztrál napsütésbe, és beálltak a buszra várók sorába. Oroszország szürke felhői után jó hatással volt rájuk a lágy szellő és a kék ég. Nellie az arca elé emelte a macskahordozót: - 'Napot, cimbora! - búgta ausztrál akcentussal Saladinnak. - Nem sokáig kell várnod az aligátor-teknősödre, ígérem! Saladin dorombolni kezdett. A busz csikorgó fékkel állt meg előttük. A macskanyávogás megijesztette az előttük álló idősebb hölgyet. A nő megpördült: - Mi volt ez, aranyom? Valami egzotikus ausztrál madár? - hajolt közel rövidlátón a macskahordozóhoz, miközben a retiküljében zsebkendő után kutatott. - Csak egy macska - felelte Nellie pironkodva. -Egy nagyon éhes macska. - Ó, imádom a cicusokat! - mondta, aztán piros bőröndjét maga után húzva elindult a meglóduló sorral. - Remélem, Shep bácsi nem költözött el. Különben nem tudom, hogyan találjuk meg - súgta Amy Dan-nek. - Hidd el nekem, ha elég sokat lógunk szörfboltokban, előbb-utóbb beleütközünk! Shep szörfőrült volt. Kiskorukban találkoztak vele utoljára, Amynek halvány emlékei voltak róla, Dan-nek még annyi sem. Nem jelent meg szüleik hét évvel ezelőtti temetésén sem. Ám Dannek odahaza, Bostonban, volt egy egész képeslapgyűjteménye, amiket Shep bácsi küldött a világ legkülönbözőbb pontjairól, Bálitól Ohauig. A képeslapok meglehetősen egyformák voltak: mindegyiken egy nagy hullám látszódott. Felszálltak a buszra, és csomagjaikat bedugták az ülések alá. A piros bőröndös asszony mögöttük foglalt helyet. Amikor a busz elindult, kinyitotta térképét. A térkép Amy fejének csapódott. - Hopsz! Bocsánat! Most vágtalak fejbe a Kék hegyekkel. - Semmi baj! Ahhoz képest nem is fájt! - válaszolt Amy. - Amerikaiak! Tudtam! Olyan barátságosak! Egyszer magam is jártam Kansas Cityben. Micsoda bar-becue-t ettem ott! Ti nem kansasiek vagytok véletlenül? Nem? Kár - mondta az asszony, aztán magában motyogva tanulmányozni kezdte a térképet. Néha fejbe vágta vele Amyt, de Amy már fel sem vette. A belvárosban nagy volt a forgalom, saroktól sarokig araszoltak. Nagy váltás volt ez Oroszország után. Az emberek ruganyos, határozott léptekkel haladtak világos, nyári ruhákban, miközben társaikkal vidáman tereferéltek. Sydney-ben mindenki egészségesnek és boldognak tűnt. - Nem hiába nevezik Óznak - jegyezte meg Dan. -Olyan, mint a nagy varázsló birodalma. Nellie a térképen és a különböző megállókon tartotta a szemét. Amy a táblákat nézte. - Shep nem a Darlinghurstben lakik? - kérdezte Amy. - Hurst? Az én családnevem nem Hurst, hanem Cahill. - Te kilencöves tatu! Darlinghurst Sydney egyik negyede. - Kilencöves tatu megszólítás elfogadva, Hurst letiltva. Amikor a busz egy újabb megálló felé közeledett, az asszony feltápászkodott, összecsukta a térképet, egyik kezével megfogta a bőröndjét, a másikkal feléjük intett: - Sziasztok! További jó utat! - Magának is! - mondta Amy, amikor sziszegve becsukódtak az ajtók. Nellie ismét a térképére nézett. - Közeledünk Circular Quayhez. Még néhány megálló, és átszállunk. Amy előrehajolt, hogy belepillantson a térképbe, de nem érezte nyakában a megszokott súlyt... - Grace nyaklánca! - kapott erőtlenül Amy a nyakához. - Elvesztettem!

- Biztos vagy benne? - nézett az ülésre Nellie. Amy nem tudott válaszolni. Torkában jókora gombócot érzett, és könnyekkel küszködött. Nem csak egy egyszerű nyakláncról volt szó, hanem nagymamája kedvenc nyakékéről. Ha megérintette, olyan volt, mintha Grace ölelné át, erőt merített belőle, bátorságot. A busz befordult az egyik sarkon, amíg Amy rémülten a padlón keresgélt: - Nincs itt! - Mikor volt a nyakadon utoljára? - kérdezte Nellie. - Amikor a buszra vártunk - törte a fejét Amy. -Bedugtam a pólóm alá. - Nem elvesztetted, hanem ellopták. Méghozzá az a vén szarka volt a tettes! - mondta Nellie. - Nem hiszem... Olyan kedves volt, csak ütögette a fejem a térképpel, és folyton bocsánatot kért... - Amy szája tátva maradt. Nellie bólintott. - Pontosan. így akarta elterelni a figyelmedet. Dan a stop gombot kezdte nyomogatni a karfán. - Gyerünk, és kapjuk el az öreglányt!

2. Fejezet Dan hátát csapkodta a hátizsák. Jólesett a futás a repülőgépen elücsörgött több millió óra után. Az egyetlen baj az volt a sok utazással, hogy... utazni kellett. Meg az, hogy nem árulnak Cherry Garcia fagyit a repülőgépen. Nellie a himbálózó macskaszállítóval, a teletömött hátizsákkal, és a csípőjét verdeső sporttáskával simán lehagyta a fiút. Bár úgy tűnt, hogy Nellie csak alszik és nassol egész életében, remek formában volt. Ilyen az, amikor egy kommandós az ember nevelőnője. Amikor elértek a buszmegállóhoz, ahol az asszony leszállt, kapkodni kezdték a fejüket, de sehol sem találták. Körülöttük gyalogosok örvénylettek, mindenki mosolygott, nevetgélt és beszélgetett. Egy magas, elegáns nőt vettek észre, aki magas sarkúban egy szép épület felé tipegett. Sehol egyetlen térképet lóbáló asz-szony. Dan a bokrok között valami pirosat vett észre. Odasietett. A bokorból az idős asszony bőröndjét húzta elő, ami meglepően könnyű volt. Amikor kinyitották, kiderült, hogy üres. Amy arcán vörös foltok lángoltak, mintha valaki felpofozta volna. Dan tudta, mit jelent ez. Amy megpróbált nem sírni. - E-e-elhagytam Grace nyakláncát! Nem hiszem el! - rogyott le az épület lépcsőjére. - Még előkerülhet - mondta Dan, aki tudta, hogyan érezhet most Amy. Amikor a párizsi alagútban elhagyta szüleik fotóját, úgy bőgött, mint egy kisgyerek, méghozzá nyilvánosan. Dan felnézett az épületre, aminek lépcsőjére Amy leroskadt. Múzeum, olvasta le a tábláról. Normális esetben csalánkiütést kapott a múzeumoktól, ahová a nővére mindig be akarta vonszolni, de most talán elterelheti vele Amy figyelmét a veszteségről. Amy olyan szaporán pislogta vissza a könnyeit, hogy kisebb szélvészt kavart pilláival. - Hé, nézd csak, egy múzeum! - lelkesedett Dan. -Nem akarsz bemenni? - Ó... Tényleg egy múzeum - lepődött meg Amy. -Nem azt mondtad, hogy pókok szívják ki a szemed, ha még egyszer beteszed a lábad egybe? Dan szipogó nővére felé biccentett a fejével, hogy Nellie-t bevonja a tervébe. A nevelőnő bólintott.

- Csak hülyéskedtem! A pókok nem tudják kiszívni az ember szemét! - mondta, de aztán elgondolkozott, és hozzátette: - Bár lehet, hogy az ausztrál pókok képesek rá. Klassz. Különben is, ez az Igazságszolgáltatási és Rendőrségi Múzeum. Biztos jó lesz. Gyere, Amy, nézzük meg! Különben is, lehet, hogy a tettes ide menekült. Ráadásul rengeteg elolvasni való felirat van bent... - csalogatta Dan. Nellie nem állt fel a lépcsőről: - Én itt maradok Saladinnal, macskákat úgysem lehet bevinni - mondta, majd felütötte az Ausztrál szlengszótárt: - Csak feltolom a napszemcsimet - tette fel a napszemüvegét. - Ha sokáig dekkolok itt, berozsdásodik a lökhárítóm, és fújhatom! - Nem beszélnél angolul? - Azt mondtam, gyagyás, hogy siessetek, vagy leharapom a fejetek! - Értettük. Gyere, Amy, biztos lesznek fegyverek is... - futott fel Dan a lépcsőkön. Amy vánszorogva bár, de követte a fiút. Miután megvették a belépőket, Dan megállt egy fal előtt, amin bűnözők fotói sorakoztak az 1890-es évektől. Egyikkel sem találkozott volna szívesen az ember egy sötét sikátorban. Szuperklassz volt. - Amy, ezt hallgasd! Ez az ürge egyszer csak szőrénszálán eltűnt. Aztán az egyik akváriumi cápa visszaböfögte a karját! De Amy már egy bírósági tárgyalótermet tanulmányozott. Dan előrehajolt, hogy alaposabban szemügyre vehesse Holdfény Kapitány halotti maszkját. Végre egy múzeum, aminek volt értelme. Amy sehogy sem értette a testvérét. Nincs elég szörnyűség az életükben, még a múzeumban is azt akar látni?!

Amy kiszúrta az elegáns, zöld magas sarkút viselő nőt, aki most a rendőrségi nyilvántartásba vett férfiak fotóit nézegette. Feszülten bámulta a falat. Amy nem látta, mit nézett, de bizonyára roppant érdekes lehetett. Amikor a nő a retiküljébe nyúlt, Amy felfigyelt a mozdulatra. Ismerős volt neki... Mintha már találkozott volna ezzel az asszonnyal. Pedig Shep bácsin kívül egyetlen ausztrált sem ismert. De megszokta már, hogy hallgasson az ösztöneire, még akkor is, ha ez ellenkezik a józan ésszel. A nő elindult a folyosón, Amy követte. De mire befordult a sarkon, az asszony eltűnt. Amy figyelmét egy élethűen berendezett cella keltette fel. Belépett. Milyen hasznos lenne egy ilyen kis kalitka, amikor az öccse kibírhatatlanná válik (vagyis legalább ötpercenként). Az ajtó kattanva bezárult mögötte. Amikor megfordult, észrevette a rács túloldaláról rámosolygó asz-szonyt. Gyönyörű volt. Nagy, borostyánsárga szemmel, csillogó, fekete hajjal, ami lágyan keretezte arcát, a bőre olyan hibátlanul fehér volt, mint egy kínai porcelánbabának. - Ne ijedj meg! Ez az egyetlen módja, hogy beszélni tudjak veled - mondta angol akcentussal. Hangja mély volt, és krémes, mintha egy kanál joghurtot tartana a szájában. Bizalmasan közelre hajolt: - Mi, Cahillek szeretünk elmenekülni egymás elől - kacsintott. Amy szerette volna bokán rúgni magát. Ez a nő egy Cahill volt! Kijáratot keresve körbenézett. - Mindig ez az aggodalmaskodás - mondta továbbra is mosolyogva a nő. - Hiányzik belőled a magabiztosság, ahogy Grace mindig mondogatta. Mintha kést forgattak volna meg a szívében, amikor ezeket a szavakat meghallotta. Felkapta a fejét: - A nagy-nagy-nagymamámat hagyja ki ebből! Azt sem tudom, ki maga! A nő oldalra döntötte a fejét, és szeretetteljes mosollyal Amy arcát nézte. - Ah, micsoda fejedelmi arcél! Hasonlítasz Grace-re. Én Isabel Kabra vagyok. - Ian és Natalie anyja? A nő bólintott.

- Megpróbáltam kimaradni a 39 kulcs utáni hajszából, és szerettem volna, ha a gyermekeim is kimaradnak belőle, de sajnos... - vonta meg egy elegáns mozdulattal a vállát. - Ők inkább az apjukra hallgattak. De a dolgok kezdenek kicsúszni a kezük közül. Közbe kellett lépnem. így hát követtem őket ide. - Sydney-ben vannak? - lepődött meg Amy a rossz hír hallatán. - Most jelentkeztek be az Observatory Hotelbe. Natalie talán az ajándék fürdőszereket nézegeti, Ian pedig... rád gondol. Amy gyűlölte, hogy Ian még most is meg tudta dobogtatni a szívét. Nem mintha elhitte volna, amit az asszony mondott az előbb. A szemét forgatta: - Ugyan már! - Elismerem, elég csúnyán viselkedett veled. Tudod, nem szereti kimutatni az érzelmeit. De nekem bevallotta, hogy menyire csodál téged. - Lát tollakat a hátamon?! Isabel Kabra szeme felcsillant. - Milyen kedves kifejezés! Ian szereti megjátszani magát. A magabiztos külső egy szorongó fiút takar. Az én gyerekeim elég bonyolultak - legyintett manikűrözött kezével. - Azt akartam, hogy maradjanak ki ebből a Cahillőrültségből. Olyan szép és kellemes életünk volt Londonban. Kocsik, ruhák, magánrepülőgép. Kell ennél több? - Talán, hogy a világ leghatalmasabb emberei legyenek... - Elgondolkoztál már azon, vajon mit jelent ez? Amy elgondolkozott már ezen, de csak sötétben tapogatózott. Olyan valótlannak tűnt az egész, mintha egy filmben vagy egy számítógépes játékban lennének. - Mi táplálja majd a hatalmatokat? - kérdezte Isabel kedvesen. - És mihez kezdtek majd vele? Úgy értem, valójában - kacagott fel a nő. - Egy tizennégy éves lány, és egy tizenegy éves kölyök lesz a világ ura? Ne kacagtass! - Tízpontos mutatvány! Megismételné? Mármint azt, hogy ilyen mézesmázos hangon sérteget. Amy el sem hitte, hogy ez a nyugodt és cinikus hang az övé. - Nem sértegetni akarlak - mondta kedvesen Isabel. - Csak realista vagyok. Tényleg azt hiszed, hogy ha megszerzitek a kulcsokat, akkor vége lesz a folyamatos életveszélynek? - Isabel a fejét rázta. - Akkor lesztek csak veszélyben igazán. Elég csak felnyitni a történelemkönyveket, hogy belássátok. Az én gyermekeim csapnivaló tanulók, de te kész tudós vagy, így azt is tudod, hogy minél magasabbra kapaszkodott valaki, annál nagyobbat bukott. Miért tud ez a nő annyi mindent rólam, míg én semmit róla? - töprengett Amy. - Kedveltem a szüléidet - mondta Isabel. - Olyan szépek voltak, olyan ígéretesek... Teljesen magam alatt voltam, amikor értesültem a tűzvészről. Ha élnének, talán minden teljesen más lenne. Talán a Ca-hillek egy kicsit... civilizáltabbak lennének. De így csak egyetlen esélyünk van, a Lucianek. Amy felhorkant. - És most jön a meglepetés: maga egy Lucián. Természetesen. Úgy hiszem, hogy a Lucianek alkalmasak arra a leginkább, hogy a világot uralják. A Cahillek legjobb tulajdonságai bennünk ötvöződtek. Született vezetők vagyunk. Globális hálózattal rendelkezünk. De te és a testvéred... ti egyedül vagytok. A szüléitek halottak, Grace nincs közöttünk, nincs senki, akire számíthatnátok. Én csak azt szeretném, hogy az a hálóinges kislány, akit a karomban tartottam annak idején, biztonságban felnőjön. Ha tudnád, hogy... - Isabel elhallgatott. - Mit? - Léptek hangzottak fel a folyosóról, és a hang irányába kapta a fejét. - Bízz bennem! - suttogta, és elsietett.

3. Fejezet

Amy dörömbölni kezdett a cella ajtaján: - Segítsen valaki! - kiabálta. Dan kukucskált be a rácsok között: - Bármit is követtél el, én elhiszem, hogy ártatlan vagy! - mondta. - Ne játszd meg a jó fejet, inkább szólj az őröknek, hogy nyissák ki! - kiabálta Amy. Dan meglökte az ajtót, mire az lassan kinyílt. Amy pislogni kezdett. Honnan vette, hogy az ajtó be van zárva? Ha jól belegondol, Isabel egy szóval sem mondta, hogy bezárta. A lába remegni kezdett. Jobban felkavarták a történtek, mint azt bevallotta magának. - Gyere! Lélegzetelállító késgyűjteményt találtam. Valamelyiknek még a pengéje is véres. - Dan, Isabel Kabra volt itt az előbb - szólalt meg Amy. - Isabel Kabra? Ezek osztódással szaporodnak?! Melyikük az? - Ian és Natalie édesanyja. Anyám! Azoknak a kölyköknek van anyjuk! - Egészen... kedves volt - mondta Amy. - Bocsánatot kért Ian viselkedése miatt. - Késő. A kölykei pokolfajzatok. - Azt mondta, a Lucianek fognak győzni, és... - Marhaság! - ...És hogy bízzak benne. Mondani akart nekem valamit. Dan grimaszolt egyet: - Hadd találgassak! Azt, hogy menjetek haza, gyerekek, ez a játék túl veszélyes a számotokra, veszíteni fogtok, blablabla. Legalább egymilliószor hallottuk már, mióta belekezdtünk. Azt hiszem, az eredetiséggén minden ágból hiányzik. Mind ugyanazt szajkózzák. Amy úgy döntött, beszámolójából kihagyja azt a részt, hogy Ian mennyire szereti. Ő sem hiszi el, ez nyilvánvaló. Dan viszont egyenesen hülyeségnek tartaná. - Azt mondta, a karjában ringatott, de én egyáltalán nem emlékszem erre - folytatta Amy. Dan már nem figyelt. - Menjünk, ha nem akarjuk, hogy Nellie idegbajt kapjon! Útban a kijárat felé, Amy megállt a rendőrségi fotóknál: - Vajon miért állt meg előttük Isabel? Biztosan nem véletlenül. Itt állt, aztán előrehajolt, és... - Amy elhallgatott. - Dan! Az egyik fotó hiányzik! A plexiüveg mögött az egyik kis fotónak csak a gondosan kivágott körvonala látszódott. - Soha sem tudjuk meg, ki volt rajta - mondta Amy. Dan behunyta szemét. Amy tudta, hogy most az emlékeiben kotorászik. Bár legalább száz kép volt kiállítva, Amy biztos volt benne, hogy öccse emlékezni fog a hiányzó fotóra. - Gyere! - mondta Dan, és Amy sietve követte az ajándékboltba. Egy bekeretezett poszteren ugyanazok a bűnözők voltak láthatók. Dan rábökött az egyikre. Egy zsíros hajú, közömbös arcot vágó fiatalemberre, akinek egyik arcán halántékától az álláig forradás fehérlett. - Ő az.

- Bob Troppo - mondta a pult mögött ülő boltos. - Ez valami helyi köszönés? - súgta Dan Amynek, majd a boltos felé intett: - Bob Troppo! A boltos megkerülte a pultot. - Annak az alaknak a neve, akit néztek. Bob Trop-pónak hívták. Az igazi nevét senki sem tudta, mert a fickó sohasem beszélt. „Betroppósodott" - ez az ausztrál kifejezés arra, ha valaki olyan sokáig élt délen, hogy egy kicsit megkattant tőle. Az 1890-es években Sydney-ben élt. - Mit követett el? Valakit megetetett a krokodilokkal? Vagy a sínekhez kötözött? - Megpróbálta megölni Mark Twaint. Amy és Dan összenéztek. Mark Twain Cahill-le-származott volt. A Janus-ághoz tartozott, az okos és művészi vénával rendelkező ághoz. A nagydarab, homokszínű rövidnadrágot viselő eladó a pultnak támaszkodott: - Twain 1896-ban előadó körúton járt. Látták, hogy Troppo az előadóterem melletti sikátorban összeszólalkozott az íróval. Troppo a sétabotjával vállon vágta Mark Twaint. - Ez nem úgy hangzik, mint egy előre eltervezett merénylet - mondta Amy. - A pálcába egy kést rejtettek. Ennyi elég is volt a letartóztatásához, különösen, hogy egyetlen szót sem hozott fel saját védelmében. Meglehetősen agyafúrt módon szökött meg a börtönből. - Az eladó úgy hajolt előre, mintha egy titkot akarna megosztani velük. - Éjszakánként neki kellett takarítania a padlókat. Titokban felkapargatta a viaszt, és összegyűjtötte a cellájában. Amikor már elegendő összegyűlt, egy kulcsot gyúrt belőle. Elég ügyes, nem? Dan és Amy ismét egymásra néztek. Olyan jól ismerték már egymást, és olyan régen csak egymásra számíthattak, hogy szavak nélkül is megértették egymást. Ekaterina? Az Ekat-ág híres volt zsenialitásáról és találékonyságáról. - Mi történt vele? - kérdezte Amy. - Senki sem tudja. A pletyka szerint a vadonba menekült. Parancsoltok egy bilincset? Vagy egy könyvet? - Bilincset? - kérdezte Dan. De Amy a pólójánál fogva húzni kezdte: - Inkább nem! Most már mennünk kell. Köszönjük a történetet! Dan és Amy kisétáltak az üzletből, és a kijárat felé indultak. - Ez a Bob Troppo nem volt százas - mondta Amy. Dan bólintott. - Viszont százszázalékosan Cahill! - De mit akar vele Isabel? Lehet, hogy a Kabrák miatta vannak Sydney-ben? Vagy... - ...miattunk? - fejezte be gondolatmenetét az öccse. Amy, Dan és Nellie egy vasajtó előtt álltak. Névtábla sehol, csak egy koszos gomb, ami a csengő lehetett. A tégla- és hullámlemez épület hosszú, zsalugáteres ablakaival egy raktárra hasonlított. - Talán rossz helyen járunk - kezdett idegeskedni Amy. - A házszám és az utca stimmel - nyomta meg Nellie a csengőt. Várakozni kezdtek. Amy egyik lábáról a másikra állt. Érezte, hogy arca vörösödni kezd. Őrültségnek látszott, hogy a fél világot körbeutazva egyszer csak megjelenjenek valaki ajtajánál. Aki ráadásul alig tartotta a kapcsolatot a saját unokatestvérével és a legjobb barátjával. - Tartoztunk egy úttal az ördögnek? - suttogta Dan. - Menjünk! - kezdett hátrálni Amy. - Hé! - hallatszott egy hang az épületből.

A következő pillanatban az ajtó kivágódott, és egy középkorú, szőke férfi lépett ki rajta, és kérdőn nézett rájuk. Minden napszívott volt rajta a hajától a sárgás pólójáig, és izmos karján az arany szőrszálakig. Bermudanadrágot viselt, és mezítláb volt. - 'Napot! - mondta kedvesen. Azt az ausztrál köszönési formát használta, amit a nap során többször is hallottak, de az amerikai akcentusa nem tűnt el teljesen. - Shep bácsi? - kérdezte Dan. - Én Dan vagyok, ő meg Amy. Ez itt a nevelőnőnk, Nellie Gomez. Shep értetlenül bámult. - Dan és Amy Cahill - ismételte Amy. - A ro-ro-rokonai. Milyen kínos volt ez az egész. Fel sem ismerte őket! Shep először megdöbbent, aztán elmosolyodott. Világoskék szeme résnyire szűkült, és sarkából ráncok sugároztak szét az arcán. Amy úgy érezte magát, mint akit gyomorszájon vágtak. Csak homályos emlékei voltak a szüleiről, de látván ezt a mosolyt, mintha az apja állt volna előtte, aki ugyanígy mosolygott, mielőtt felkapta, hogy alaposan megszorongassa. Könnyek kezdték csípni a szemét, és elfordult, mintha a házszámot keresné. - Ugye, csak ugrattok? Dan és Amy? - Itt jártunk a közelben - mondta Dan. Amikor Shep váratlanul előreugrott, mindketten megijedtek, de csak megölelte Dant, és miután kiszorította belőle a szuszt, Amy következett. - Ez egészen elképesztő! Gyertek be! - lökdöste be őket az ajtón. A lakás nyitott terét kanapék, és polcok tagolták. A túlsó falat könyvek borították. Amy szerette volna megnézni a címeket. Az üvegfal mögött egy kis udvar látszott. A teret bútorokkal szabdalták nappalira, étkezőre, és pihenőszobára. Az utóbbiban magnók, gitárok, szintetizátorok, szörfdeszkák és számítógépek hevertek flipperek, három körhintaló és egy csocsó-asztal mellett. Élénk színűre festett dobozokból mindenféle kacat folyt a földre: ruhák, könyvek, sporteszközök, DVD-k és számítógép alkatrészek. - Hú! Ezt a helyet nekem találták ki! - Üljetek el! - ugrott Shep a kanapéhoz, és lesöpörte róla a pólókat, szandálokat és szörfmagazinokat. -Mit kerestek Sydney-ben? Az utolsó információm az rólatok, hogy a nénikétekkel éltek. - Őőő... ez így is van - felelte Amy. - Voltaképpen. Most vakáción vagyunk. Vagy valami olyasmin. - Értem. Vagy azt hiszem. De megnőttetek! - Nyolc éve nem találkoztunk. Shep bólintott, és az arca elkomorult: - Tudom. Amy, Dan és Nellie letelepedtek a kanapéra. Shep a szörfdeszkából készült kávézóasztalra ült. - Figyeljetek, kezdjük azzal, hogy nagyon sajnálom, hogy nem tartottam veletek a kapcsolatot, de nem vagyok az a kapcsolattartó típus. - Rendben, semmi gond - felelte Amy, de ahogy kimondta, már az ellenkezőjét gondolta. Shep volt az apja legközelebbi rokona és a legjobb barátja. Leszámítva a levelezőlapokat és azt a pár karácsonyi képeslapot a mikuláskalapos kengurukkal, alig hallottak róla. - Nincs rendben - nézett Shep összekulcsolt ujjaira. - Sajnáltam, ami Arthurral és Hope-pal történt. Az igazat megvallva, lesújtott. Csak a temetésük után kaptam a hírt a... halálukról. Telefonáltam, de valami vén szatyor azt mondta, hogy elég bajotok van nélkülem is. Biztos nem a nénikétek volt, vagy mégis? - Ez teljesen rávall - mondta komoran Dan. - Soha nem említette, hogy utánunk érdeklődtél -csatlakozott Amy.

- Van már szállásotok? Mert itt van hely bőven. Igaz, hogy ágyam nincs, de hely az van rengeteg -vigyorgott rájuk. Amyt furcsa érzés fogta el, nem tudta, sírjon vagy nevessen. Shep annyira hasonlított az apjára. - Megpróbáltuk felhívni - mondta Amy. - Csak mobilom van. Bocs, hogy ilyen szürke-sza-már-a-ködben alak vagyok. Amy előrehajolt: - A szüleink utolsó útjáról szeretnénk kérdezni néhány dolgot. Találkozott velük? - Hogy az ördögbe ne! Öt éve lehetett... - Nyolc, egészen pontosan. - Hogy repül az idő! - rázta meg a fejét Shep. - Az volt az utolsó alkalom, hogy Artie-val találkoztam. Artie? Senki sem szólította így az apjukat. Saladin hangosan dorombolni kezdett. Shep előrehajolt: - Mi az, Mr. Macskatáp? Éhesnek látszol. Ki akarsz jönni? - Csak óvatosan! - figyelmeztette Nellie. - Régen van már a hordozóban, és nem szereti az idegeneket... De Shep addigra már kikapta Saladint a hordozójából, és mint egy boát, a nyaka köré tekerte. Saladin csak pislogott, aztán boldogan tovább dorombolt. - Fogadjunk, hogy ennél valamit! - mondta Shep a macskának. A konyhába ment. Egy lapos tányérba vizet töltött, majd bedugta a fejét a hűtőbe: - Mit szólnál egy kis barramundihoz? - Nem barrakudát akart mondani véletlenül? -kérdezte Dan. - A barramundi egy ízletes halfajta - magyarázta Nellie. - De csak a csattogóhalat szereti - szólt közbe Amy. - Akkor a barramundit is szeretni fogja - felelt Shep. - A világ legfinomabb hala - kapart egy adagot egy tányérba, és lerakta a padlóra. Saladin beleszagolt, Shepre nézett, és nagy, boldog nyávogást hallatott. Mindannyian nevettek, amikor Saladin fejest ugrott a tányérba. - Együtt gyerekeskedtem az apátokkal - jött vissza Shep. - Anyáink nemcsak unokatestvérek voltak, de egymás legjobb barátnői is. Együtt nőttek fel, ahogyan én és Artie is. Tizenkét éves korunkig. Akkor aztán a szüleim elválltak, és én Oahun találtam magam az anyámmal. Art és én megpróbáltuk tartani a kapcsolatot, de, nos... a tizenkét éves srácok levélbarátsága nem szokott sokáig tartani. Viszont akárhányszor találkoztunk, ugyanott folytattuk, ahol abbahagytuk. - Tudja, hová mentek innen a szüleink? - kérdezte Dan. - Én kalauzoltam őket körbe! - Kalauz? Shep bácsinak vonata van? - bizakodott Dan. - Sokkal jobb - kacagott fel Shep. - Egy repülőm. Egy cuki Cessna Caravanom, tehát... - de nem tudta folytatni, mert nadrágzsebében megcsörrent a mobiltelefon. A füléhez emelte a készüléket, és néhány pillanatig feszülten figyelt:

- Megyünk - mondta, és kinyomta. Talpra ugrott. - El kell húznunk innen. Most azonnal!

4. Fejezet Amy, Dan és Nellie hozzászoktak már a gyors távozásokhoz. Dan visszadugta lábát az edzőcipőjébe. Amy átugrott a kanapén. Nellie kinyitotta az ajtót, és megvárta, amíg Amy és Dan kirohannak rajta. Shep beugrott az udvaron parkoló terepjáróba: - Pattanjatok fel! - kiáltotta. A terepjáró hátuljából egy szörfdeszka állt ki. Dan és Amy bepréselték magukat mellé a hátsó ülésre. Nellie az anyósülésre ült. Shep csikorgó gumikkal elindult. A hepehupás úton robogó autóban Nellie Shephez hajolt: - Mi történt? Hová megyünk? - Bondira, természetesen! - kiabálta túl Shep a fütyülő szelet. - Szörfözni! - Szörfözni?! - kérdezte Nellie hitetlenkedve. - Azt hittem, fel akarják robbantani a lakását! Dan megnyugodva hanyatt dőlt az ülésen. Amy nagyot sóhajtott. - Ha hívnak, csapot-papot ott kell hagyni! De ti hárman a menekülés világbajnokai vagytok! - Tűzvédelmisek voltunk a suliban, mi riadóztattunk - lódította Dan. - Ne aggódjatok, a part tele van boltokkal! Ott is megvehetitek a felszereléseket. Van egy csomó haverom kint, akiknek hosszú deszkái, rövid deszkái, testdeszkái vannak - szóval felszerelünk benneteket! - Soha nem értettem, mi a jó a szörfözésben. New England-i lány vagyok. Minek ugorjon az ember deszkákra, hogy hullámokkal nyomassa agyon magát? Én maradok az úszásnál! - mondta Nellie. Shep felkacagott: - Szeretni fogod! De vigyázzatok a portugál gályákra, más néven a hólyagmedúzákra! - Gyilkos medúzák? - kérdezte Dan bizakodva. - Nem halálos a mérgük, de nagyon fájdalmas. - Szuper! Néhány perc múlva Shep lefékezett egy kis szörfbolt előtt. Jókedvűen kiválogatta számukra a megfelelő felszereléseket, aztán a pultra csapta bankkártyáját. Rövidnadrágokba és topokba öltözve követték őt a széles partot ostromló, magas hullámok felé. - Ijesztően nagyok a hullámok - mondta Amy. Dan örült, hogy ezt valaki szóvá tette helyette. - Nem kell félni! Kiváló vízimentőink vannak! Ha bajba kerültök, ne integessetek, csak emeljétek fel a karotokat. Hé, itt vannak a szörfös cimboráim! Shep integetni kezdett egy csapat szörfösnek, akik éppen üdítőket és szendvicseket adtak körbe. Mindnyájan sportosak és barnák voltak, a hajuk napszítta, mint Shepnek. A szörfdeszkáik vagy a parton feküdtek, vagy a homokba szúrva álltak, mint az állókövek. - Itt vagy végre! Elég sokáig tartott, pajtás! - üdvözölte az egyik férfi. - Hoztál magaddal néhány cápakekszet is? - cukkolta a másik. - Cápakeksznek hívnak bennünket, jól hallottam? -nyelt egy nagyot Amy. - Nem kell kombinálni. Mi, szörfösök cápakekszeknek hívjuk a kezdőket - magyarázta Shep. - Ezek itt a rokonaim, Amy és Dan, és a nevelőnőjük, Nellie -mutatta be őket a többieknek. - Most megtanulnak úgy szörfözni, mint egy igazi ausztrál! - Válasszatok! - ajánlotta az egyik lány. - Van nálam egy boogie deszka, ha szeretnétek! Shep elmosolyodott, és a hóna alá kapta saját deszkáját. -

Gyertek, skacok! Gyorstalpalóban részesítelek benneteket. A cápák miatt ne aggódjatok, csak maradjatok a

zászlókon belül. - Cápák? Csak tányéron szeretem őket, szósszal! -motyogta Nellie.

Húsz percet töltöttek el azzal, hogy megpróbáljanak fennmaradni a boogie deszkákon. Nellie-nek gyanúsan könnyen ment, de Amy mindig leesett, és néhányszor megmártózott a hullámokban. Minden kísérlete jó pár méterrel lejjebb végződött a parton, köpködve bukkant fel a habokból, miután kiitta a fél Csendes-óceánt. Amikor Dan nekiállt nevetni rajta, képen törölte egy jókora hullám. Legutóbb akkor szórakozott ilyen jót, amikor postán elküldette döglöttpók-gyűjteményét a zongoratanárnőjének. - Azt hiszem, rájöttetek az ízére - mondta egy kis idő után Shep. - Ha nem baj, én beljebb mennék a hosszú deszkámmal. - Én a napozásnál maradok - döntött Nellie, amíg Shep beljebb úszott a deszkán feküdve. Amy és Dan felkészültek, hogy elkapják az újabb hullámot. Amy vigyorogva söpörte ki szeméből a hajtincseit. Arcáról eltűnt a folytonos aggodalom, ami ráncokat csempészett homlokára. Dan a legtökéletesebb pillanatban kapta el a hullámot, és boldogan felkurjantott. Dan nevetve tért vissza a partra. De jókedve csak addig tartott, amíg észre nem vette a citromsárga surfnadrágot és kék szemüveget viselő családot, akik hosszú deszkáikkal csobbanni készültek a vízben. A Holtok. Kezdetét vette az izomagyak felvonulása. Dan befelé tolta a deszkáját, hogy a hullámtörőn túl oda evezzen, ahol partra Amy sodródva a deszkáján fekve lebegett. - Társaságot kaptunk. Amy a partra nézett. - Jaj, ne... Húzzunk el, amíg... De elkéstek. Eisenhower Holt kiszúrta őket. Virsliuj-jával rájuk mutatott. - Reszkessetek! - üvöltötte túl a dörgő hullámokat. - Szerinted, mit akarnak? Azonkívül, hogy szívesen vízbe fojtanának... - kérdezte Dan. - Hamilton rendes srác. Oroszországban sikerült Hamilton Holttal átmeneti szövetséget kötniük. Még az egyik kulcsot is megosztották vele. De ez még nem jelentette azt, hogy barátok lennének. - Kalapács fél az apjától. Én is félek - mondta Dan. - Különben nem szabad félni a Holtoktól. Kiszagolják a félelmet, aminek az íze, mint a csirkéé. - Dan a vízre csapta deszkáját: - Kapjatok el! - kiáltott vissza Eisenhowernek. Eisenhower esetlenül feküdt deszkájára, de amikor csapkodni kezdett karjaival, úgy felgyorsult, mint egy motorcsónak. - Tartoztok nekünk! Elküldtetek Szibériába! Nem volt egy leányálom! - mennydörögte. - Megosztottuk magukkal az egyik kulcsot! - kiáltotta vissza Amy. - Nagy dolog! Úgy is megtaláltuk volna! - Ne álmodozzon! Akkor sem vennének észre egyetlen kulcsot sem, ha kibökné a szemüket! - felelte Dan. Eisenhower a családja felé intett: - Csapat, hullámokra! Reagan és az ikertestvére, Madison a deszkáikra feküdtek, és evezni kezdtek. Mary-Todd óvatosabban követte őket, fél szemét a hullámokon tartva. Hamilton leghátul haladt. - Mit csináljunk? - kérdezte Amy. - Kapd el a következő hullámot! Gyerünk! Boogie deszkáikra feküdtek, és hátra pillantgattak. Karjaikkal evezni kezdtek a közeledő hullámok irányába. De nem tudtak eléggé felgyorsulni. Elérte őket az első hullám. Ahelyett, hogy felkapta volna deszkáikat, hogy a part felé vigye őket, átcsúsztak rajta.

Eisenhower Holt áttört egy hullámon, és izmos karjait propellerként használva feléjük siklott. Néhány másodperc múlva deszkájával Dan deszkájának csapódott, és a fiú a vízbe repült. Amikor felbukkant levegőt venni, Eisenhower visszanyomta a víz alá. Vizet köpdösve bukkant fel ismét. - Hagyja abba! - ugrott le Amy a deszkájáról, és Eisenhower lábát kezdte verni. - Asztmás! Hiába kalapálta az öklével, Eisenhower annyit sem érzett meg belőle, mintha egy hínár simított volna végig a lábán. Eisenhower újból lenyomta Dant a víz alá. Dan érezte, hogy a tüdeje összeszorul. Amikor újra felbukkant a vízből, Eisenhower deszkáját markolva kapkodott levegő után. Az ő deszkája valahol a közelben lebegett. Eisenhower húsos tenyere újból Dan fejére nehezedett. - Mondjátok el, mit tudtok, vagy lenyomom megint a srácot! A part felé sodródtak a feléjük gördülő hullámokon. Hátuk mögött egy hatalmas hullámtaréj ágaskodott fel. - Bukj le! - kiáltotta Dan. - Bukj le?! Csak bujkálni tudtok? - kérdezte Eisenhower. Dan és Amy lebuktak. Még hallották, ahogy Mary-Todd felkiált: - Drágám, vigyááázz! Dan még a mélyben is érezte a hullám erejét. Felemelkedett levegőt venni. Amy mellette bukkant fel a vizet taposva. Eisenhowernek nem volt ideje lebukni, vagy a megfelelő irányba állítani deszkáját. A hullám elkapta, és deszkástól a levegőbe repítette. Csak kanárisárga szörfnadrágja látszott a magasban. Az egyik vízimentő felállt, és szeméhez emelte látcsövét. Eisenhower arccal a parti homokba csapódott. Mary-Todd kisiklott utána a hullámon, és férjéhez sietett. Eisenhower felpattant, arca dühtől égett, lerázta magáról a felesége kezét, majd visszatántorgott a deszkájához, és újra a hullámok közé vetette magát. A Holt család ismét a vízen volt. Erőteljes karcsapásokkal olyan gyorsan és elegánsan szelték a vizet, mint a cápák. Shep Amyhez és Danhez evezett, maga után húzva a gyerekek boogie deszkáit. - Lehúzták a lefolyóban! Úgy kell neki, miért tartja viccesnek, hogy gyerekeket fojtogat? Ismeritek? - Borzasztó ellenszenves család! A repülőn találkoztunk velük - mondta Amy. - A haverjai nem segítenének lekoptatni őket? - Ha tényleg azt akarod... A szörfösök Shep egyetlen füttyentésére odctsiklottak. - A rokonaimnak gondjai támadtak azokkal a kanárimadarakkal. Nem elég, hogy a területünket bitorolják, de szemetek is. Shep barátai vigyorogni kezdtek. - Leckéztessük meg őket! - mondták. - Utánatok megyek! - mondta Shep a szörfösöknek, aztán a gyerekekhez fordult: - Csak ússzatok mögöttem! Majd fedezlek benneteket. Shep után úsztak, de közben nagybátyjuk barátait figyelték. Hárman közülük a hullámot meglovagolva a kifelé evező Holtok után siklottak. Shep barátai ügyesen manőverezve pont a családi kör kellős közepébe vágódtak. Eisenhower leesett a deszkájáról, és köpködve bukkant fel. Amy látta, hogy Hamiltonból kirobban a nevetés, aztán észbe kapott, lebukott a víz alá. Shep haverjai megpördültek egy hullám tetején, és ismét evezni kezdtek. Eisenhower vörös képpel úszott a deszkája után, miközben feleségének és gyerekeinek kiabált. A Holtok menekülni kezdtek az újabb hullám elől. Shep két barátja gyors karcsapásokkal haladt. Eltűntek egy hullám mögött, aztán egyszer csak ott lovagoltak a hátán... És egyenesen Eisenhower felé tartottak. Eisenhower kidülledt szemmel meredt a közeledő szörfösökre. Megpróbált megfordulni, de a deszkája felfordult, és a

levegőbe repült. Eisenhower a sekély vízben bukkant fel ismét, és levegő után kapkodott. Ha nem lett volna elég baja, még a deszkája is a fejének vágódott. Dan és Amy felnevettek. - Rendben, kapjuk el azt a hullámot! - mondta Shep. Amy nagyot nyelt. Túl nagynak tűnt. - Ezt?! - nyöszörögte. - Csapkodjatok olyan gyorsan, ahogy csak tudtok, ós lovagoljátok meg a kicsikét! RAJTA! Amy olyan gyorsan kezdett csapkodni a vízben, ahogy csak tudott. Érezte, ahogy a hullám megpróbálja visszahúzni. Aztán egyszer csak emelkedni kezdett, és a hullám előre taszította. Talpra ugrott a deszkán, és megrázva üstökét lesiklott a hullámon. Amy úgy döntött, nem fog itt meghalni. Hallotta Dan kurjántását, ahogy a hullám partra csapta őket. Leesett a deszkájáról. Testét, mintha ezer tűvel szurkálták volna. Amy visszanézett az óceánra. Madison és Reagan kifelé eveztek. Mary-Todd a deszkájába kapaszkodott. Hamilton a hullámokon túl kényelmesen ringatózott a vízen. Amikor Eisenhower észrevette, hogy a gyerekeknek sikerült partra érniük, meg akart fordulni, de Shep cimborái körbevették hosszú deszkáikkal. És egy újabb hullám alaposan képen találta. Shep barátai integetve indultak el a part felé. Nellie már várta őket. Kacagva Shep terepjárója felé rohantak. Amikor a férfi törülközőket dobott nekik, még mindig fuldokoltak a nevetéstől. - A szörfösök értenek hozzá, hogyan tanítsák jó modorra a betolakodókat! - mondta elégedetten Shep.

5. Fejezet Irina Szpaszkij a Sydney-i Operaház lépcsőjén ücsörgött. Az épület elhíresült teteje az öböl táncoló hullámait utánozta. A Fabergé-tojás kék égen arany érme volt a nap. Turisták és helyi lakosok sétálgattak, elégedett emberek, akik élvezték egy gyönyörű város újabb szép napját. Nektek befellegzett, gondolta magában Irina. Ha fogta volna magát, és sorra megkérdezgette volna ezeket az embereket, hogy hová valósiak - ekkora szívélyességre persze sohasem vetemedett volna -, egyszerű válaszokat kapott volna. Sydney-be, Tokióba, Manilába, Los Angelesbe. Turisták a világ kisebb-nagyobb városaiból. Olyan országokból, ahol köny-nyen boldogultak az emberek, és olyanokból, ahol nem, és ezért szükség volt kormányokra, diplomatákra és néha háborúkra. De az igazi hatalom máshol rejtőzött. Az árnyékban. Az árnyékban, ahol megszűntek a határok, és minden egyforma szürkévé olvadt. Egy Cahill számára nem léteztek országok és halárok. Csak az ágak számítottak. Amelyik közül az egyik uralni fogja a világot. Irina szeme tikkelt egyet. Vonakodva bár, de be kellett ismernie, hogy Grace-nek sikerült. Megtalálta a kulcsokat. Az évszázadok óta tartó vadászatnak hamarosan vége lesz. Irina ebben nem kételkedett. Érezte orosz csontjaiban. De mi lesz azután? Irina minden porcikájával tudta, hogy a Lucia-uek a legesélyesebbek a győzelemre. Valamikor még hitt Vikram Kabrában. De az évek megrontották azt a ragyogó, fiatal tehetséget, akit Oxfordban megismert.

Találkozott a csodálatos Isabellel és feleségül vette. Ha ők ketten, annak idején, beléptek valahová, jelenlétük fénnyel töltötte be szobát. Irina emlékezett azokra a napokra és éjszakákra, amikor ő is az igézetük alá került. Elvarázsolta Vikram meleg hangja és intelligenciája, Isabel éleselméjűsége és humora. Egyszer volt, hol nem volt... igen, így kezdődik minden mese. Amikor találkozott velük, már két éve KGB-ügynök volt. Tizenhat évesen csatlakozott a szervezethez, és a legfiatalabb ügynökük lett. A kiképzés és továbbképzés során jutott el Oxfordba. Találkozott Vikrammal, és egyből barátok lettek. Irina nem tudta magáról, hogy Cahill. Hogy azért léptették be a KGB-be, mert Cahill volt. Parancsnoka a Lucián ághoz tartozott, ő küldte Oxfordba, ahol Vikram már várt rá. Vikram tárta fel előtte a Cahill-világot, és beszélt neki a Lucianekről. Tovább dolgozott a KGB-nek, de ahogy a Lucián ranglétrán egyre feljebb kapaszkodtak, úgy végzett egyre több munkát Vikramnek, és Isabelnek. Hitt bennük, hitt a kegyetlenségükben. És a sajátjában. Szükségszerű volt. A Lucianeknek kellett nyerniük minden áron. És most alig pár nappal ezelőtt, majdnem megölt két embert, akik az útjában álltak. Amy és Dan Cahillt. Két kisgyereket. Mi ütött belé? Irina lefogta tikkelő szemét. De a rángás nem maradt abba. Nézte ezt a ragyogóan szép világot. Utálta a kétségeket. Az embert olyan... gyökértelenné tették. Volt egy elvégzendő munkája. Amy és Dan Sydneyben tartózkodtak. Isabel saját maga vezette a Lucián csapatot, akik a reptértől a nyomukban voltak. Isabel évek óta nem dolgozott ügynökként, és jellemző volt rá, hogy felborítva a terveket, fejjel rohanjon a falnak. Egyénisége, mint általában, most is rányomta bélyegét az akcióra. Be akarta bizonyítani, hogy még mindig a rejtőzködés nagymestere. Idős asszonynak öltözött, és szórakozásból ellopta Amy jade nyakláncát. Ennek köszönhetően le kellett szállnia a buszról, és Irinának újabb problémája akadt. Fogalma sem volt róla, hol szálltak meg, és ezen nem segített az sem, hogy Isabel az arcába vágta: „Találja meg őket!" Mire készül Isabel? Már az is zavarba ejtő volt, hogy elhagyta londoni otthonát, és iderepült. Isabel és Vikram a távolból szerették irányítani a dolgokat. Isabel arra hivatkozott, hogy az időzónaváltástól ráncos lesz a bőre. Neked ilyenek miatt nem kell aggódnod - mondta Irinának nevetve. - Szemmel láthatóan nem adsz a külsődre. Attól, hogy igaz volt, Irina sértőnek érezte. Volt idő, amikor Irina kifejezetten vonzó nőnek számított. Volt, aki gyönyörűnek látta. Egy bizonyos ember. Irina szeme rángott egyet. Régi történet. Oroszországban rosszul mentek a dolgok. Amy és Dan bizonyára megtalálták a kulcsot. És abban is biztos volt, hogy valaki segítette őket... de még így is nagy dolog, amit véghezvittek. Ahogy Dan száguldozott azon a motoron... Ahogy Amy kocsit vezetett! Irina szája sarka felfelé hajlott, de nem engedte meg magának, hogy elmosolyodjon. Irina felállt. Elég az ábrándozásból. Dolga van. Bárcsak gátat lehetne vetni az emlékek áradásának. A szülei lába közt egy kisfiú mászkált, egy játék állatot szorongatott, valami szürkét... egy majmot? Nem, egy babát. Csak egy baba volt. Irina érezte, ahogy szemében megfeszül az ideg. Megpróbálta lefogni. Egy csapat fiatal, akiknek integet, és ők visszaintegetnek. Szemöldökét összevonva felcsapta a napszemüvegét. Mennyire utálta Ausztráliát! Túl boldog ország volt a számára.

6. Fejezet

Nehéz volt elhinni, de még mindig csak délután volt. Kezdték érezni az időzónaváltás hatásait. De annyi megbeszélnivalójuk volt még. Shep teát készített, aztán leültek a konyha melletti udvaron felállított asztal köré. Jókedvük, amit a Holtok móresre tanítása után éreztek, már elszállt. Most válaszokat akartak. Saladin Shep ölébe ugrott. Shep szórakozottan simogatni kezdte beszéd közben. - Azt gyanítottam, hogy Art és Hope utazásának más oka is volt, nem csak a nyaralás. Mintha Art a matematikai zsenijét felhasználva akart volna feltérképezni valamit. Már kölyökként is érdekelte a földrajz. Mindig térképek fölött gubbasztott. Vicces, de végül mégis belőlem lett világutazó! Azt hiszem, ő gondolatban szeretett utazni - mosolyodott el Shep. - Anyátok teljesen más volt. Ő mindenben benne volt. - Hová mentek innen? - kérdezte Amy. - Ez az amire általában nem szoktam emlékezni - vallotta be Shep. - Rengeteg embert utaztatok számtalan helyre. Ez a munkám. Turistákat szállítok Isten háta mögötti helyekre. De arra az útra emlékszem. Lássuk csak... Adelaide-be repültem velük, ott töltöttek néhány napot, amíg én Permben voltam. Visszafelé felvettem őket, és együtt repültünk a Felső-Véghez. Darwinba. Talán még az útvonalterv is megvan! Szerencsétekre dobozolásmániás vagyok, és nem dobok ki semmit! Shep óvatosan áttette Saladint Dan ölébe, és felállt. A nyitott ajtón keresztül látták, hogy a színes ládák egyikében kezd keresgélni. - Ezt nézzétek! - dobott félre egy teniszütőt. - Szóval idebújtál. Soha sem bírtam a teniszt. De most már tudom, hogy itt van... Aha! Shep egyik kezében egy kopott bőrkabáttal, a másikban egy vastag jegyzetfüzettel visszatért. A kabátot Amynek nyújtotta: - Tessék, anyádé volt! A darwini használt ruhás boltban vette. De az utolsó pillanatban itt hagyta. Azt mondta, van elég csomagja, amit cipelnie kell. Biztos örülne neki, ha te viselnéd. Meleg volt a teraszon, de Amy az ölébe tette a nehéz kabátot. Ujja végigfutott a bőrön. Az anyja választotta ezt a ruhát. Karját a kabát ujjába bújtatta, és ha nem lett volna zavarban ennyi ember előtt, magához ölelte volna. Shep feltartotta a vastag könyvet: - Itt van a régi menetnaplóm! Lássuk csak... - lapozott bele. - Tudtam. Itt van az útiterv, amit nekem adtak, ha bármi történne. Tessék! - tartotta fel a papírdarabot. Amy felismerte anyja lila tintával rótt gyöngybetűit. Miami Natal Dakar Kartúm Karacsi Kalkutta Rangún Bangkok Szingapúr Darwin - Ezeket a helyeket mind meglátogatták? - kérdezte Amy.

- Világkörüli utazás lehetett, ha nem tévedek - válaszolt Shep. Dan átkukucskált Amy válla fölött: - Hogyhogy kimaradt belőle Sydney és Adelaide? - Gondolom, az volt az utazás „nyaralás" része -mosolygott Shep. Amy az ujjával Miamira bökött: - Már emlékszem! - kiáltott fel. - Az út első részére bennünket is magukkal vittek. Egy tengerparti hotelben szálltunk meg. Dan, te hároméves lehettél. Grace is velünk jött. Emlékszem, mennyire sírtam, amikor lovábbutaztak. Azt hittem, soha nem látom őket viszont. Amy hangja megremegett. Eszébe jutott, hogy hatévesen milyen keservesen sírt, mert azt hitte, a szülei elhagyták. Grace kezét fogta, és amikor észrevette, hogy a nagyanyja is sír, még jobban megijedt. A szálloda előcsarnokában álltak, és az üvegajtó mögül figyelték, ahogy a szülei taxiba szállnak. Emlékezett arra a vastag üvegfalra, ami mögött hiába bömbölt, anyja nem hallotta meg a sírását. - Nekem semmi sem rémlik - mondta Dan. - Persze, hogy nem! Még túl kicsi voltál! Hosszú időre elmentek. Vagyis nekünk úgy tűnt. Nagyjából egy hónapig lehettek távol. Grace vigyázott ránk. Amy hirtelen maga előtt látta az ablakban ülő nagyanyját, ahogy az udvart figyeli. Úgy tűnt, aggódik. Mintha ugyanolyan ijedt és elhagyatott lenne, mint ő. Amy felmászott a nagyanyja ölébe. „Ne aggódj - suttogta Grace a fülébe -, hamarosan visszajönnek!" Lehet, hogy Grace ezzel nemcsak az unokáját, hanem magát is biztatni akarta? Lehet, hogy ugyanúgy félt, mint ő? Biztos valamilyen Cahill-küldetésen vettek részt. Nem kéjutazásról volt szó. Egy nyaralás kedvéért nem hagyták volna magukra gyermekeiket ilyen sok időre, ebben Amy biztos volt. -

Meglepett, hogy Arthurból professzor lett -mondta Shep. - Mindennek el tudtam képzelni, csak annak

nem. - Miért, mit gondolt, mi lesz belőle? - kérdezte Dan. - Oroszlánszelídítő - csapta le üres bögréjét az asztalra vigyorogva. - Akrobata. Hivatásos autóversenyző. Vagy bozótpilóta, mint én. Dan huhogva felnevetett. - Ugye, most viccel? - Amikor kicsik voltunk, Artie volt az, aki nem ismert félelmet. És engem is bele akart rángatni az őrültségeibe. Akadálypályát építettünk biciklizéshez. Dobozokból ugrótornyot építettünk a tó fölé. Egyszer csúszdát építettünk a garázs tetejéről. Mindig Artie ment elsőnek. - Apu? - kérdezte Dan elvékonyodott hangon. - Ez csúcs! Amy Danre pillantott. Öccse kihúzta magát, és csillogó szemmel ült a székén. Mindig boldoggá tette, ha az apjáról hallhatott. Nem értette, őt miért szomorítja el ugyanez. Ha elveszíted a szüléidet, akkor a szomorúság nem tűnik el. Egyszerűen csak változik. Néha oldalról talál el, néha szemből. Mint most is. Amy nem számított rá, hogy sírás fogja fojtogatni, ha arról hall, hogy az édesapja égetni valóan rossz kölyök volt... Mint Dan. - Persze apátok okosabb volt nálam - folytatta Shep. - Mindig megcsinálta a házi feladatát. Mindig érdekelték a feladványok, szeretett rájönni a dolgok nyitjára. Amikor Hawaiin beleszerettem a hullámokba, el voltam veszve - mosolygott vidáman Shep. - Körbeutaztam a világot, és eljöttem ide, Oz földjére! - Ez csúcs! - kiáltotta ismét Dan. Amy látta, hogy az öccse új példaképet talált magának. - Most ti jöttök - nézett rájuk szúrós tekintettel Shep. - Mit kerestek Ausztráliában?

Mielőtt Dan bármit mondhatott volna, Amy gyorsan magához ragadta a szót. Nem mintha nem bíztak volna Shepben, de megkönnyítik az életét, ha nem árulnak el semmit a 39 kulcs utáni hajszáról. - Nyaralunk - mondta Amy. - Azt a feladatot kaptuk az iskolában, hogy derítsük fel szüleink múltját. Hallott már Bob Troppóról? - Nem hallottam még róla. Sydney-ben él? - Nem kifejezetten. Ma hírhedt bűnözőnek számít, az 1890-es években élhetett a városban - mondta Dan. Van az arcán egy igen csúnya sebhely. Sydneyben lecsukták, de megszökött a vadonba. - Pontosan hová? Nem tudjátok, hogy a vadon hatalmas? Több ezer négyzetkilométer -- emelte fel a szemöldökét Shep. - Igazi Sohaország. Amy és Dan tanácstalanul meredtek egymásra. - Nem úgy tűnik, mintha ismernétek az úticélotokat - mondta Shep derűsen. - De én így szeretem. így sokkal több dolgot találtok. - De hol kezdjük? - kérdezte Amy. - Van egy barátom, aki túrákat indít a Vörös Központból. Uluru, Coober Pedy, Alice. - Dan és Amy nem tudta, miről beszél Shep bácsi. A férfi a zsebébe nyúlt a mobiljáért. - Ha gondoljátok, megkérdezhetem tőle, hogy hallott-e valaha Bob Troppóról. - Benyomta a hívás gombot, várt egy kicsit, aztán kinyomta. -Nem vette fel. Jeff nem rajong a hangüzenetekért. De valamikor majdcsak visszahív. Dannek és Amynek nem volt ideje ezt megvárni. - Azt mondja, van egy repülőgépe? - kérdezte Dan. - Az klassz! - mondta Amy. Shep felnevetett: - Álljon meg a menet! Most kezdem kapiskálni. Azt akarjátok, hogy vigyelek el benneteket a vadonba, és személyesen kérdezzem meg a cimborámat? - Persze nem kötelező - védekezett Amy. - Nem is volt olyan rossz egy gonosz, vén boszorkánnyal lakni - szólalt meg Dan. - Leszámítva persze a kikötözéseket a pincében. Shep a szemét forgatta, aztán elkomorodott: - Nem voltam jó bácsikátok, igaz? - Ne tessék aggódni! - Amy látta Dan szemében, hogy nem tud haragudni a férfira. Shep megköszörülte a torkát, majd egy tálcára pakolta a bögréket. - Nos, legalább repülök egy kicsit. Dan ujjongani kezdett: - Tényleg elvinne? Elrepül velünk ezer kilométert csak azért, mert megkértük? - Több ezret. Üdvözöllek benneteket Ausztráliában, cimborák! - vigyorgott Shep, majd fütyörészve eltűnt odabent. Dan Amyhez hajolt: - Shep bácsi a testőrünk lett volna, mi meg kifogtuk Borzalmas Beatrice-t. Pechünk volt. Nellie felkacagott: - Ilyen az élet, gyerekek! De most már itt vagyok nektek én: a Nagyszerű Nellie. Nellie telefonja megcsörrent, mosolyogva vette fel, de a mosoly rögtön leolvadt az arcáról, ahogy meghallotta, ki az. - Ian Kabra. Veled szeretne beszélni, Amy.

7. Fejezet Amikor átvette a telefont, minden szem rátapadt. Elpirult, és úgy fordult, hogy Dan ne lássa az arcát. - Mi-mi-mit akarsz, Ian? - Utálta, ha dadog. Összeszorított szájjal megfogadta, hogy nem fog még egyszer. - Szép kis üdvözlés! - mondta Ian selymes angol akcentusával. - De megérdemlem. - Ennél sokkal rosszabbat érdemelnél! - Tudom! Néhány dolgot elkövettem ellened. De ez egy verseny. Apámtól azt tanultam, hogy csak a győzelem számít. Mindig az visszhangzik a fejemben, amit egy krikettmeccs után mondott: „Ian, engem nem érdekel, hogy szépen játszottál. Nem látod, hogy a csapatod veszített? Ha hátbaveregetést vársz, tőlem nem fogod megkapni." Amy majdnem megsajnálta. De Ian nem először próbálta megtéveszteni. Többet nem fogja hagyni magát, akármilyen őszintének is tűnik. - Ezt mondd el a pszichiáterednek! - Figyelj, megérdemlem, hogy így beszélj velem! Nem azért hívtalak, hogy elnyerjem a bizalmad, hanem azért, mert van néhány információm. - Olyannak mondd, akit érdekel! - mondta Amy. Dan közelebb húzódott, hogy lant is hallja. Amy hátrébb hajolt. - Azt akarod, hogy... - A szüléidről van szó. A halálukról - mondta Ian. Amy megbénult. - Az anyám mindent elmondott. A szüleiteket meggyilkolták. Amy füle zúgni kezdett. Nem tudott másra gondolni, csak az előbb hallott szóra: „meggyilkolták". A szüleiteket... meggyilkolták... a szüleiteket... meggyilkolták. - Amy, ott vagy még? Hallotta lant, de nem jutott el a tudatáig a kérdés. Lehet, hogy mindig tudta ezt? Valahol a lelke mélyén, ahová nem mert benézni? A tűz... nedves gyep a lábánál... Dan a karjában remegett... füst és tűz szállt az éjszakai égre... Ez meg mi volt? Egy kép, ami váratlanul megjelent előtte. Amy az ujjaival masszírozni kezdte a homlokát, mintha el akarná űzni az emléket. - ...szeretnék veled beszélni erről. Fegyverszünet. A szavunkat adjuk, hogy nem esik bántódásotok... Szülők. Gyilkosság. - Eljössz? - kérdezte Ian. - Mondd el, mit tudsz! - próbált Amy higgadt maradni. Szívverése a fülében dübörgött. - Ez a vonal nem biztonságos. -Mi? - Hidd el, nem az! A szabad ég alatt, nyilvános helyen találkozzunk, valahol, ahol sok ember van. A Circular Quaynél lévő Rocks piacon. Háromkor a Kortárs Művészeti Múzeum előtt. Amy nem válaszolt. - Remélem, ott leszel -fejezte be a hívást Ian. - Mit akart az a patkány? - kérdezte Dan. - Mire akart már megint rávenni? Ne, inkább ne is mondj semmit, látom, hogy sikerült neki, ugye? Oh, drága Ian - vékonyította el hangját, és kezdte pilláit remegtetni Dan -, vigyél el az álomhajódon! Amy dühösen fordult Dan felé: - Hagyd abba, tökfej! Csak találkozni akart velem. - Mikor térsz már végre észhez?! - kapott a fejéhez Dan, és előre-hátra dülöngélt. - A nővérem egy szerelmes űrlény!

-DAN! - Hagyjátok abba! Vissza a két ellentétes sarokba! - mondta Nellie, de aggódva pislogott Amyre: - De ugye, eszed ágában sincs elmenni? Mert... - Jó lenne, ha nem komplett idiótaként kezelnétek! - mondta Amy. - Akinek nem inge... - motyogta Dan. Amy zsebre dugta a kezét. Egyedül akart maradni a gondolataival. Amit hallott, annyira megdöbbentette, hogy nem akart róla beszélni. Legalábbis még nem. Szülők. Gyilkosság. Amy megpördült, és visszarohant a házba. Shep éppen akkor lépett ki a slusszkulcsot csörgetve. - Mindenki útra kész? Gyorsan körbekalauzollak benneteket Sydney-ben, aztán beugrunk a piacra egy-két lárváért! - Én inkább maradnék. Kikészített az időeltolódás -mondta Amy. - Szükségem van egy kis pihenőre. Nellie együttérzőn nézett rá: - Egy kis szieszta után jobban fogod érezni magad. - Mész az álomhajódról álmodozni? - kérdezte Dan. - Nyugi, öcsi - csitította Nellie Dant. - Hagyd Amyt pihenni! Amikor elmentek, Amy ott maradt egyedül Ian hangjával a fejében. Gyilkosság. Hazudott, vagy tényleg tudja, ki volt a tettes? Amy előrehajolt, és nagy levegőt vett. Valaki megölte a szüleit. Valaki, akit talán ismer. A Kobrákban nem lehetett megbízni. Csapdába is sétálhatott, de nem érdekelte. Csak egy számított: hogy megtudja, ki volt.

A délutáni nap erősen tűzött, ahogy a buszmegállóból elindult a kikötőben található múzeum felé. A Circular Quay mindig tele volt turistákkal. Megnyugtatta, hogy most is csak úgy pezsgett az élet. Könnyen elvegyülhetett a tömegben. Az első ajándékboltnál megállt, és vásárolt magának egy OZ-feliratú sapkát. A szemébe húzta, hogy ne vakítsa el a ragyogó, délutáni napsütés. Szeretett volna a macskaköves utak és sikátorok útvesztőiben fényképezőgéppel kódorgó turisták közé tartozni. Ez volt Sydney legrégibb része, csábító boltokkal és teraszos kávéházakkal. Szemben a látványos Kikötő híd ívelt a türkiz ég előtt. Amikor először meglátta a sydney-i Operaházat, kinyíló bimbók jutottak róla az eszébe. Zene töltötte be a levegőt. Az operaház tetejét utánzó ponyvák alatt kézműves tárgyakkal megrakott asztalok álltak. De Amy nem turistaként érkezett. Jövetelének más célja volt. Amikor megállt egy kirakat előtt, nem az árukat nézegette, hanem az üvegen tükröződő környezetét. Azt figyelte, nincsenek-e gyanús alakok körülötte. Amikor bekanyarodott egy sarkon, majd visszatért eredeti útvonalára, nem azért történt, mert elvétette az utat, hanem, hogy meggyőződjön róla, nem követi-e valaki. Amikor felemelt fejjel körbenézett, nem az épületekben gyönyörködött, hanem azt nézte, nem csillan-e meg valahol egy látcső lencséje. Amikor Amy meggyőződött róla, hogy nem követik, elindult a múzeum felé. A kikötőhöz közeledve lassított léptein, és óvatosabban haladt. Tizenöt perccel korábban érkezett. Legalább volt ideje ellenőrizni a környéket. Egy kapualjba húzódott, onnan figyelte a turisták hömpölygését. Néha az órájára pillantott, mintha várna valakit. Valaki megállt mögötte, szinte érezte szuszogását a tarkóján. - Gyönyörű napunk van! Remélem, te is élvezed!

Amybe félelem nyilallt, amikor meghallotta a bántóan éles, orosz akcentust. Menekülni akart, de egy csapat turista elállta az útját. Azért álltak meg, hogy megtanácskozzák, hol egyenek. Valami hegyeset érzett a hátában. - Ha nem említettem volna még, a körmök töltve vannak - mondta Irina. Irinának csak be kellett hajlítania az ujját, hogy a méreggel töltött tű teljes tartalmát Amy testébe fecskendezze. Kétségbeesetten forgatta a fejét, hogy rendőrt találjon. - Ne butáskodj! Senki sem segíthet rajtad. Gyerünk! A kikötővel ellenkező irányban indultak el. Szemével menekülési útvonalat keresett. Vajon el tudna szaladni Irina elől? Lehet. De a nő túl szorosan követte. Ha menekülni próbálna, a tűt a hátába szúrná. - Ne gondolkozz, csak sétálj! Ez nem vicc. Itt menj be! Gyerünk! - Irina egy régi épületbe vezette. Az ajtaja nyitva volt, egy mozdulattal belökte. Irina követte, majd bezárta mögöttük az ajtót. Egy régi kocsmába jutottak. Az ívelt bárpult az egész termen végigfutott. A polcokon lévő üvegek borostyánsárgán derengtek a tompa fényben. A meny-nyezetről pókhálók lógtak, és a mozdulataikkal felkavart por táncolni kezdett a beeső fénypászmákban. - Erre! - bökdöste Amyt a hátul lévő kis ajtó felé. Amy rettegni kezdett. Eszébe jutott Irina hideg és mindenre elszánt tekintete a Vérre Épült templomban. Azon a sötét éjszakán, amikor majdnem megölte Dant és őt. - Nem. - Nyisd ki, kérlek! - mondta Irina, de amikor Amy habozott, előrelendült a lába, és berúgta a lány helyett. Irina beljebb tessékelte Amyt. - Ha meg akartalak volna ölni, már legalább tízszer megtehettem volna. Beszédem van veled, de nem akarom, hogy a Kabrák hallják. Ha nem jelensz meg időben, keresni fognak, úgyhogy iparkodj! Amy egy nagy raktárban találta magát. Nagy babkonzervek, és paradicsomkonzervek sorakoztak a polcon. - A Tescóban vagyunk? - kérdezte gúnyosan. Valahogy vissza kellett vágnia, hogy Irina ne higgye, lebénult a félelemtől. Még akkor sem, ha valójában így volt. - Igazán megtanulhattad volna, hogy rossz a humorérzékem! - tolta a lányt a raktár túlsó végébe. Egy még kisebb ajtót találtak a vastag falban, az elöregedett fán hosszú repedések futottak. Irina elővett egy nagy vaskulcsot, és a zárba dugta. Kinyitotta az ajtót. Amy nem látott mást, csak sötétséget. - Most megmutatom neked az ausztrál történelem egy különös darabját - nyomta a hátába éles körmét Irina. Lépj be!

8. Fejezet Az apró elemlámpa fényében rozoga lépcső derengett. Az ajtó becsapódott mögöttük. - Csak patkányokkal találkozhatunk, vagyis biztonságos. - Ne aggódjon, hozzászoktam már a patkányokhoz! A családtagjaim között is több van - felelte Amy. - Te is olyan vicces gyerek vagy, mint az öcséd? -kérdezte Irina. - Ezt az alagutat az 1800-as években építették. Ha egy szerencsétlen túl sok rumot ivott a bárban, másnap reggel könnyen egy hajón találta magát a tenger közepén. Ezen a folyosón csempészték a kikötőbe. Elértek a lépcső aljáig. Homokon lépkedtek málladozó kőfalak között. Amy nem látott az orráig sem. - Ho-hová visz? - kérdezte. Utálta, hogy a hangja megremeg. Elhatározta, hogy ez többé nem fog megtörténni. - Ha! - kiáltott fel fahangon Irina. - Azt hiszed, hogy el akarlak rabolni? Én meg akarlak menteni. Vannak feladatok, amiket nem vagyok hajlandó elvégezni.

- Valóban? Eddig azt hittem, magának semmilyen munka nem büdös. - Ez vicc volt? Bár ami azt illeti, van benne igazság. Volt idő, amikor bármire képes voltam a cél érdekében. De most, Amy Cahill, teszek neked egy szívességet. Ellátlak egy tanáccsal. így hangzik: te mindentől félsz, csak attól nem, amitől tényleg tartanod kellene. - Köszönöm! Ezzel aztán jól kisegített. - Például félsz tőlem. Ez érthető, hiszen az ellenséged vagyok. De jelen pillanatban én jelentem számodra a legkisebb gondot. - Valóban? Ahhoz képest, hogy lecipelt egy patkányoktól nyüzsgő alagútba, és méreggel fenyegetett... - Itt van a második tanács: emlékezz arra, amit nem lett volna szabad elfelejtened! - Most már tényleg mindent értek - felelte Amy. - Viccelődj csak! De mielőtt elválnánk, jó lenne, ha megértenél valamit, ha nem akarod, hogy az életed veszélybe kerüljön. És vele együtt a világ is. - Maga szeret túlozni. - Azzal, hogy Irinát gúnyolta, valahogy sikerült a félelmét kordában tartania. - Ez nem túlzás - pördítette meg a lányt. A sötétben egészen közel álltak egymáshoz. - Hallgass rám, Amy, itt az ideje, hogy felemeld a fejed, és szétnézz magad körül! A 39 kulcs csak egy játék az öcséd számára, ugye? Amyt megbénította Irina vad tekintete. Még az elemlámpa gyenge fényében is látszott átható kék-sége, ami csak még jobban kihangsúlyozta ijesztően sötét pilláit. Irinának igaza volt. így, vagy úgy, de a kulcskeresés valójában csak egy játék volt Dan számára. - De te tudod, hogy nem az. Ezért is kockáztattam olyan sokat, hogy beszélhessek veled. A szüleid meghaltak ezért. Gondolod, hogy nem szálltak volna ki, ha tehették volna? - Ne merjen a szüléimről beszélni! - Amy legszívesebben a tenyerével tapasztotta volna be a fülét, ha nem félt volna attól, hogy gyerekesnek tűnik. - Nincs olyan szülő, aki el akarja hagyni a gyerekét. Azt hiszed, hogy elhagyták volna szeretett gyermekeiket egy játék kedvéért? - Elég! - Gondolod, hogy anyád csak azért hagyott kint téged és rohant vissza a lángoló házba, hogy a férjét mentse? Amy ijedten nézett Irinára. A hallottak megdöbbentették. - Honnan tudja, mi történt? - suttogta. Irina vállat vont: - Természetesen az újságokból. Vagy máshonnan. Egyedül te tudod az igazat. Mert te láttad, ki volt ott azon az éjszakán. Elég idős voltál hozzá, hogy lásd. Nem hitted el, amit a Cahillek mondtak neked, és jól tetted. Mindenkinek megvannak a saját emlékei. Emlékezned kell. - Nincsenek emlékeim arról az éjszakáról! - mondta Amy. De akkor felmerült benne egy emlékkép. Hideg fű, szálló korom, betört ablak, Dan sírása...

- Kitartónak kell lenned. Anyádra és Danre talán emlékszel, és arra, hogy mi volt a lábad előtt. De egy napon távolabbra látsz majd. Szembe kell nézned azzal, amivel nem akarsz. Amíg ezt nem teszed meg, sebezhető vagy. - Kivel szemben? - Azzal szemben, aki azt mondja neked, amit hallani szeretnél - hangzott Irina felelete. - Most újra megkérdezem. Mi történt a tűzvész éjjelén? Fulladozott a hideg, vizes törülköző alatt, amit anyja a szája elé tett. Anya szorosan fogta a kezét. Hallotta a lángokat, de nem látta őket. Mindent füst borított. Dan az anyjuk karjában sírt.

- Nem emlékszem! Kisgyerek voltam! - tépte ki a szavakat Amy torkából a félelem. A felvillanó emlékektől szédülni kezdett, szinte rosszul lett. - Furcsa. Én mindenre tisztán emlékszem hétéves koromból - révedt el Irina tekintete. Arra a napra, amikor Szentpétervár utcáin elvesztem... Emlékszem, milyen ruhát viseltem, milyen cipő volt rajtam, emlékszem a folyó pontos színére. Anyám tekintetére, amikor rám talált. - Jó magának - nyelt nagyot Amy. - Meglátogatott valaki benneteket azon az estén? Hallottál valamit? Édesanyád felment érted? Hogyan jutottatok ki a házból? - kérdezgette Irina. - Hagyja abba! Valahogy sikerült lejutniuk a lépcsőn. Apa a dolgozószobában könyveket dobált a padlóra. - Vidd ki a gyerekeket! - kiáltotta. - Apu! - sikította. Amikor kinyújtotta felé a karját, az apja megállt egy pillanatra: - Angyalkám, menj anyuval! - mondta. - Nem! - zokogta, ahogy anyja kirángatta. - Nem! Apu! - Nem - suttogta Amy. - Nem. - A rossz emlékeket elfojtjuk magunkban - mondta Irina. Hangját élettelenné tette a szomorúság. - Elhitetjük magunkkal, hogy jobb nem elékezni rájuk. Hazugság. Még akkor is emlékeznünk kell, ha fájdalmas. - Mit akar tőlem? - csattant fel Amy. Irina tekintete ismét felcsillant. - Gyere! Kifutunk az időből. Ez Lucian-terep. Ha mindketten egyszerre tűnünk el, Isabel hamarosan itt is keresni fog. Tovább indultak. Amynek úgy tűnt, mintha világosabb lenne. Talán elérték az alagút végét? A lány mindenesetre felkészült a menekülésre. Amy ugrott egyet, amikor valami elszaladt mellette. - Csak egy patkány! - mondta Irina. - A családodban is vannak, nem igaz? Például az, aki hazugságokkal akarja teletömni a fejedet. - Most már elég! Ha nem akar sem megölni, sem elrabolni, akkor beszéljen egyenesen! Elérték az ajtót. Amy a vasból készült zárra nézett. Innen csak Irina segítségével tud kijutni. Irina az ajtónak támaszkodott: - Rendben, egyenesen fogok. Isabel találkozót beszélt meg veled, ugye? - Nem Isabel, hanem Ian. Irina legyintett: - Ugyan már, Ian csak a csali! Azt hiszi, olyan bolond vagy, hogy rohansz, ha elfüttyenti magát. Ő mondta Iannek, mi legyen a mézesmadzag. Biztos volt benne, hogy tudni akarod, ki ölte meg a szüléidet. - Tényleg tudja, ki volt? Irina vállat vont: - Rossz a kérdés. Az igazi kérdés az, hogy elmondja-e neked az igazat. Természetesen nem fogja. Kitalál valamit, hogy megpuhítson. A hazugság igazságnak fog hangzani. Aztán felajánl majd egy üzletet. - És maga azt hiszi, annyira hülye vagyok, hogy hinni fogok neki. Irina felemelte az ujját: - Nyet, nem hülye. Ha nem tudnám, hogy okos vagy, nem beszélgetnék itt veled. De tudnod kell, hogy ha nem kapja meg, amit akar, Isabel... kiszámíthatatlanná válik. Az üzlet visszautasítása büntetéssel járhat. - Vagyis mit tegyek? - Ne menj el a találkozóra! Semmi szükséged az ő verziójára. Neked megvan a sajátod. Csak le kell ásnod érte a tudatod mélyére - tette Irina az ajtóra a kezét. - Ez az ajtó egy utcára vezet, ami három sarokra van a kikötőtől. Itt nincsenek biztonsági kamerák. Kint buszra szállhatsz, vagy taxit foghatsz. Menj vissza a szálláshelyetekre, akárhol is húztátok meg magatokat.

- Miért? Irina felsóhajtott: - Már mondtam. Meg kell tanulnod a valós fenyegetésektől félni. Gondolod, hogy az, aki megölte a szüléidet, téged majd megkímél? - Nem hiszem el egy szavát sem - mondta Amy. -Az a véleményem, hogy megpróbál manipulálni és megfélemlíteni. Irina szemében düh vagy kétségbeesés csillant, Amy nem tudta hirtelen eldönteni. - Folytasd csak, kislány! Adok neked egy kulcsot, hogy bebizonyítsam, hogy igazat mondtam. Rendben? - Hol van ebben a csapda? - kérdezte a lány. - Nincs csapda - mondta Irina türelmetlenül. - Figyelj! Előbb vagy utóbb egy nyomra bukkantok, ami a New York-i metróba vezet. A kulcs egy mozaikképben lesz. Hatos vonal, Tizenhetedik utcai megálló. Tudom, hogy most mit fogsz mondani: „Irina a hatos vonalnak nincs Tizenhetedik utcai megállója!" De ezért nehéz megtalálni a kulcsot. Rozmaring. Egy ág. - Miért higgyek magának? Irina vállat vont: - A 39 kulcs egyikét odaadtam. Nem elég? Ahogy te mondanád, nem nagy dolog. De megéri hinni nekem. - Ha egymillió évig élnék, akkor sem hinnék magának soha.

- Ki beszélt itt millió évről? Soháról vagy örökkéről?! Én csak egy napot kértem. Azt, hogy ma bízz bennem. - Miért csinálja ezt? Ha a kulcs létezik, akkor elárulta az ágát. Irina arca megrándult: - Az ágamért csinálom. Egy nap majd beigazolódik. -Kinyitotta az ajtót. - A sikátor végén fordulj jobbra! Menj! Amy remegő lábakkal indult el. Egy sötét, szűk utcán lépkedett. A sikátor végén napfényt látott, forgalmas utcán elhúzó taxit. Amikor kiért a napra, visszafordult. Irinának már nyoma sem volt. Irina tényleg elengedte? Amy habozott. Miért bízzon Irinában? Hirtelen megbénította a félelem. A szüleit megölték. Ez volt az ijesztő valóság. Lehet, hogy most is figyelte valaki? Ha Irina hazudott, ő is csapdát állított neki. Ha leint egy taxit vagy buszra száll, valaki követni fogja Shep lakásáig. Akárhol is húztátok meg magatokat, mondta neki Irina. Ezek szerint még nem tudják, hol laknak. De ha Irina igazat mondott, akkor Isabel csapdájába fut. Az emberek kíváncsi tekintettel méricskélték. Eny-nyire kiült volna arcára a rémület? Erőt vett magán, és elindult. A sarokra érve észrevette, hogy pár sarokkal távolabb került a múzeumtól. Komp siklott át a folyón, a Kikötő-híd alatt. így fog elmenekülni. Senki sem számít rá, hogy vízen távozik. Látta, hogy a komp beáll. Több saroknyira volt a múzeumtól. Csak el kellett vegyülnie a tömegben, és felszállni rá. Amy futni kezdett a komp megállója felé. Az utasok a kikötőhídra özönlöttek. Éppen idejében sikerült odaérnie. Elindult a komp felé. Váratlanul egy motorcsónak suhant el a komp előtt, és elindult a kikötő felé. Amikor már majdnem a partnak ütközött, lekapcsolta a motorját, és a csónak néhány centiméternyire ringatózva megállt a vízen. Egy fiú ugrott ki az orrából: - Megvagy! - mondta Ian. Isabel a csónakból integetett: - Amy! Szeretettel várunk a fedélzeten!

A lány hátrapillantott. Irina állt a kikötő végében, és elállta útját a Rocks negyed felé. Napszemüveget viselt, Amy nem látta, milyen arcot vág. Szégyellte, hogy így rászedték. Irina mindent kitervelt. Bizonyára követte, és rádión mindent jelentett Isabelnek. Ian belekarolt. - Örülök, hogy eljöttél. Rengeteg mondanivalóm van a számodra. Isabel a kormány mellől intett: - Szép napunk van, nem igaz? Amy tudta, hogy nincs más választása. Egyenesen belesétált a csapdába. Lerázta magáról Ian kezét, és beszállt a csónakba.

9. Fejezet - Foglalj helyet, Amy! - mutatott Isabel egy hosszú, párnázott ülésre a hajó farában. Aznap sportosan volt öltözve, csíkos pólót, fehér rövidnadrágot, és színben passzoló edzőcipőt viselt. - Teszünk egy kört a kikötőben, aztán megmutatom neked a legcukibb öblöt a világon! Háromnegyed óra múlva visszahozlak, ígérem! - Gondolom, hogy... - de Isabel indított, és Amy hangját elnyomta a felbőgő motor zaja. A motorcsónak maga mögött hagyta a rakpartot, majd bevágott a kürtölni kezdő komp elé. Amy betapasztotta a fülét. - Hopp, ez közel volt! - kacagott fel Isabel, és elsuhant egy másik hajó fara mögött. A farvíz hullámai oldalba csapták a hajótestet. - De nagy itt a forgalom! Ideje elhúzni! Ne félj, Amy, gyakorlott kapitány vagyok! - Édesanyámnak van egy motorcsónakja a Bahamákon. Versenyszerűen sportol vele. Szóval tényleg nem kell aggódnod! A fejében megszólalt Dan hangja, ahogy Ian angol akcentusát, és udvariaskodó fogalmazásmódját utánozza. Azt kívánta, bárcsak itt lenne, hogy nevetségessé tegye lant. Mivel eddig olyan ellenségekhez volt szokva, mint a komor, színtelen-szagtalan Irina, vagy az izomagyú Holtok, ezzel az új ellenségképpel nem tudott mit kezdeni. Isabel olyan volt, mint egy topmodell. Szeme csillogott, mosolya meleg volt és szívélyes. Az egyik legszebb nő, akit Amy valaha látott. Isabel a magas kapitányi székben ült, és fehér edzőcipőit vidáman ló-gázta. Még hogy veszélyes lenne! Bizonyára ez is csak Irina újabb hazugsága volt. Szabad út nyílt előttük a vízen, és Amy majdnem elharapta a nyelvét, amikor a csónak kilőtt. Érezte, hogy a jármű orra felemelkedik. Ijesztő sebességgel távolodtak a kikötőtől. - Ez már valami! - kiáltotta Isabel. Amikor Amyre nézett, tekintetében izgalom csillogott. - Ugye, nektek is tetszik? - DE MÉG MENNYIRE! - kiáltotta Ian, de Amy észrevette, milyen kétségbeesetten kapaszkodik a korlátba. Amikor a kikötő egy kevésbé nyugodt részéhez értek, a hajót dobálni kezdték a hullámok. Amy majdnem kirepült a székéből. A szél a szemébe fújta a haját. Amikor már biztos volt benne, hogy az ülésen való ugrálástól a csontjai lisztté őrlődtek, Isabel lelassított, és a hajót egy kis öbölbe kormányozta. Amy egy fehér homokos, patkó alakú partot látott. A part közelében strandolok fröcskölték a vizet, és a szörfvonalon túl néhány úszót vett észre. Amy megnyugodott. Attól félt, hogy Isabel valami eldugott helyre viszi, vagy ki a nyílt tengerre. Ha Isabel erre készült volna, ki kellett volna ugrania a csónakból, és kiúsznia a partra. Isabel odasétált hozzájuk, majd leült egy székre velük szemben. Megfogta mindkettejük kezét. - Elég a civakodásból, azért vagyunk itt, hogy kibéküljetek!

Civakodás?! Amy nem akart hinni a fülének. Ian anyjának ezek szerint fogalma sem volt a fia gyilkos szándékairól. Amy elhúzta a kezét. - Nem azért jöttem, hogy Iannel kibéküljek - Amy megkönnyebbült, hogy sikerült határozott hangon megszólalnia. - Azért vagyok itt, mert Ian azt mondta, hogy a szüleimet meggyilkolták. - Rögtön a lényegre térsz! - engedte el Isabel Ian kezét. - Ezt szeretem benned! Rendben, elmondok néhány szigorúan bizalmas dolgot, de remélem, hogy titokban tartod. Nem csak az én drága gyerekeimért jöttem Ausztráliába - tartott szünetet Isabel. - Biztosak vagyunk benne, hogy a Lucian-ágban egy tégla van. Aki időről időre akcióba lép. És beleköp a levesünkbe. Natalija, gondolta Amy. Lucián létére segített Amy-nek és Dannek Oroszországban megtalálni az utolsó kulcsot. - Azon tűnődtünk, honnan szerzik az információikat, milyen forrásaik vannak. Aztán rájöttünk. A Madrigáloktól. Egyikünk csatlakozott hozzájuk. Amy nem hitte el. Ha Natalijáról beszél, egészen biztosan téved. - És mi közöm nekem ehhez? - kérdezte Amy. - Azt hiszem, azt hisszük, hogy a legmagasabb szintről... Az az ember, az a kém, az a tégla, a Madrigálok segítségével... meggyilkolták a szüléidet. Nem. Isabel nem Natalijáról beszélt. Valaki másról. Natalija sokat kockáztatott, hogy segítse őket. - Honnan veszi ezt? - kérdezte Amy, és nagyot nyelt. - A tüzet szándékosan gyújtották. Ügyes munka volt - hangzott Isabel válasza. - Magunk nyomoztuk ki. Sajnálom, hogy ilyen megrázó hírt kellett közölnöm, de jobb, ha hozzászoksz a gondolathoz. Tudnod kell, hogy kikkel állsz szemben. A Madrigálok nem ismernek kegyelmet. - Ugyan miért kellene hinnem magának? - kérdezte dacosan Amy. Miért hinne bárkinek? - Például azért, mert a szüleid közel álltak hozzám - mondta Isabel lágy hangon. - Meggyászoltam őket. Amikor rájöttem, hogy egy Lucián kém szövetkezett a Madrigálokkal, úgy döntöttem, beszállok én is a hajszába. Leállítottam lant és Natalie-t. Szövetséget akarok kötni veled és Dannel. Segítek, hogy a gyilkos elnyerje méltó büntetését. - Ki a tettes? - nyelt egy újabbat Amy. - De nem csak a segítségemet ajánlom fel - folytatta Isabel, mintha meg sem hallotta volna Amy kérdését. Minden Lucian-erőtartalék a rendelkezésetekre áll. Információk. Erődök. Pénz. Megosztjuk a kulcsokat egymással, és együtt fogunk győzni. - Elég a kulcsokból! Ki ölte meg a szüleimet? - Irina Szpaszkij. A nap lejjebb süllyedt az égen, és rózsaszín foltokat vetett a vízre. Az ellenfényben Isbael arca sötét maradt, nem látszottak a vonásai. A sugarak dicsfényt varázsoltak a feje köré. Amy szédülni kezdett. Ettől óvta Irina. Az igaznak hangzó hazugságtól. De vajon tényleg hazugság volt-e, és nem csak Irina akarta azt, hogy annak higgye? - A férjem és én tizenéves korunk óta ismerjük Irinát. Figyeltem, ahogy idealista tanítványból hidegvérű gyilkossá változik. De azt nem hittem volna róla, hogy a rokonai ellen fordul. A kulcsok utáni vágy teljesen eltorzította a lelkét. Sajnálom, Amy. Biztosan nem könnyű ezt hallanod. De tudnod kell, ki ölte meg a szüléidet. Mintha Isabel tényleg sajnálta volna. Mézszínű szemében együttérzés csillogott. - Ha egyesítjük erőinket, legyőzhetjük őt. Leleplezhetjük. Ettől jobban fél, mint bármitől. A Madrigálok... nagy köpönyegforgatók. Mit tudunk róluk? Csak annyit, hogy el akarják pusztítani a Cahilleket... De senki sem

tudja, kik vagy mik ők. Azt gyanítjuk, hogy szakadár, gonosz Cahillek, akik több évszázada kiváltak, hogy az egész családot megsemmisítsék. Biztos azt gondolod, hogy az ágaknak csak össze kellene fogniuk ellenük. De az ágaknak az évek során egyszer sem sikerült szövetségre lépniük, még egy közös ellenséggel szemben sem. Egészen a mai napig -csapta össze Isabel a kezét. - Miénk lehet a jövő, Amy. Megtalálhatjuk a 39 kulcsot, és megbosszulhatod a szüleid halálát. Csak össze kell dolgoznunk. - És mit kap maga mindezért cserébe? - kérdezte Amy. - A te eszedet. Az öcséd ösztöneit. Az a helyzet, hogy a saját gyerekeimet is leköröztétek. És ne felejtsd el, még az is lehet, hogy Lucianek vagytok... Grace nem kötött szövetséget. Nekem Luciannek tűntök -mondta Isabel meleg, érzelmes hangon, és kitárta a karját: - Ez olyan lenne, mint egy nagy... hazatérés. A legfontosabbat, amit nyújtani tudunk még nem is említettem: a biztonságot. Irinának van még néhány trükk a tarsolyában, és a Madrigálok kegyetlenek. Lehet, hogy a szülei gyilkosával tartózkodott egy alagútban? Amynek eszébe jutott Irina tekintete, amikor a templom kriptájában találkoztak vele. Tudta, hogy Irina mindenre képes... Hacsak nem... Isabel hazudott, és Irina mondott igazat. Amy gyomra összeszorult. Senkiben se bízz, ajánlotta Mr. Mclntyre, és Amy első alkalommal érezte át a figyelmeztetés jogosságát. A tét sokkal nagyobb, mint gondolta. És a hazugságok sokkal fájdalmasabbak. Egyenesen a szívbe marnak. - Mi a válaszod, Amy? - nézett rá gondterhelten Isabel. - Nem akartam egyszerre a nyakadba zúdítani mindezt, de fel kell venned a sebességet, ha túl akarod élni. Miért gondolta Isabel, hogy Amy hinni fog neki? Csak mert Ian olyan könnyen átverte? Amy a fiúra nézett. Ian az anyját nézte, Amy felé csak helyes profilját mutatta. Jó, ha két szót szólt hozzá, mióta a hajón vannak. Ráadásul egyszer sem nézett rá. Egyfolytában hazudott neki. Vajon az anyjának hiszékeny fruskaként festette le őt? Nem mintha számítana, gondolta Amy. Ha így áll a helyzet, ő és Dan majd kitalálják, mit tegyenek. Együtt. Ők voltak „a" csapat. Ezért jutottak idáig. Amy felemelte az orrát: - Dan és én majd megoldjuk a problémát. Köszönöm, de nem kérek a segítségükből. Isabel arcán piros foltocska jelent meg, és a szája fölött veríték gyöngyözött. - Biztos vagy ebben? Nem fogom megismételni az ajánlatomat. - Ez a végső válaszom - felelte Amy. Isabel csak egy másodpercig tétovázott. Aztán elmosolyodott. - Értem. Visszaviszlek. Felállt és a korláthoz lépett. - De először vess egy pillantást erre a csodálatos partra! Ausztráliának vannak a legszebb tengerpartjai, nem gondolod? Persze ott vannak az alattomos áramlatok meg a portugál gályák és a cápák, de mennyi az esélye annak, hogy éppen összeütközöl velük? A cápatámadások kifejezetten ritkák. Nekem tetszenek a cápák. A nagy fehér cápa egy élelemkereső gép. Egy célja van az életben, amit pontosan ismer, és tudja, hogyan érje el. Le tudja harapni a kezed, vagy a lábad, de ki hibáztatná ezért? Mit tehetne mást a vérhabos vízben, mint hogy folytatná az evést? - Anya, ne... - vágott közbe Ian, de az anyja folytatta. - Voltál már valaha cápaketrecben? Én igen. Néztem közvetlen közelről a cápa szemébe, mintha a halál szemébe néztem volna. Isabel a fedélzet túloldalán lévő tárolóhoz lépett. Kinyitotta a fedelét, és kivett belőle egy nagy, fehér vödröt. Izmai megfeszültek, ahogy felemelte, és a korláthoz vitte. Belenyúlt, és a vízbe dobott valamit. Amyt orrba vágta a szag, és rádöbbent, mi az. Isabel haldarabokat dobált a vízbe. Amy látta a nyálkás, fehér és véres maradványokat. Hallotta a csob-banást, ahogy a véres haldarab a vízbe hullt.

Ian feszült lett. Kezével az ülés szélét markolta. Isabel nem nézett Amyre, csak magában mosolygott, amíg irtózatos halászlevét készítette. Amy a nyugodt, kék vízre pillantott. Aztán észrevett egy uszonyt. Előre és hátra úszkált a motorcsónak mellett. Hamarosan észrevette a másodikat is. A cápák megérezték a vér szagát, és cikcakkban közeledni kezdtek a csónakhoz. Isabel felegyenesedett. A kormány melletti polcról levett egy tubust, amiből fertőtlenítő folyadékot nyomott a kezére. Gyorsan összedörzsölte tenyerét. - Rendben - mondta vidáman. - Akkor talán elmondhatnád nekünk, hogy te és a kisöcséd milyen kulcsokat találtatok! Vagy szívesebben úsznál egyet?

10.

Fejezet

Isabel arcán nyoma sem volt a kegyetlenségnek. Ez volt a legijesztőbb az egészben. Ugyanaz a ragyogó mosoly. - Maga megőrült? - kérdezte Amy. De Isabel teljesen józannak tűnt. Amy észrevette a szívélyes külső alatt lapuló jeges kíméletlenséget. - Nem baj, ha nincs fürdőruhád. Minek. Arra a néhány másodpercre vagy percre. A cápák előbb a halakkal végeznek, aztán te következel - bökte meg fehér cipője orrával a vödröt. - Van még halam. Szóval. Hogy döntesz? Úszkálni akarsz vagy beszélgetni? - Nem fogok beleugrani a vízbe - állt fel Amy és a hajó ellentétes oldalához húzódott. - Ha magadtól nem akarsz, majd segítek. Van némi küzdősportos múltam. Megoldjuk. Ian is segíthet. - Anyu! - remegett meg Ian hangja. Isabel dühösen kapta felé a fejét. Hangja, mint az üvegvágóé: - Ne hívj anyunaki Hányszor kértelek már? Öregít! -Miután visszanyerte a nyugalmát, vállat vont. - Úgy tűnik, hogy az én lusta és gyáva fiam nem hajlandó segíteni nekem. De nincs is szükségem rá. Elindult Amy felé, aki a korlátig hátrált. Sehová sem menekülhetett, csak a vízbe. - Ki gondolta volna a kis Amyről és Danről, hogy körbeutazzák a világot? - kérdezte Isabel. - Párizs, Moszkva, Velence, Szöul, Karacsi. Az ottani Lucián erődben mindenki őrjöngött! Karacsi? Lepődött meg Amy. De hisz nem jártak Karacsiban. - Ki segített nektek Oroszországban? Mennyi kulcsot találtatok? - Isabel Amy elé állt, és izmos karjával megragadta a korlátot a lány mindkét oldalán. Amy közelről láthatta az asszony ijesztően tökéletes és feszes arcbőrét, az aranybarna szem kegyetlen ragyogását. - Dobj még egy kis halat a vízbe! - parancsolta Ian-nek Isabel. Ian nem moccant. - MOZDULJ! Ian felállt, és elindult a vödör felé. Amy szíve a bordáit verdeste, levegőt sem mert venni. Isabel elengedte a korlátot, és támadásra készen állt. Amy azon töprengett, mennyi esélye lenne, ha a hajóorrból megpróbálna kiugrani. Ha olyan gyorsan úszna, amennyire csak tud, meddig jutna az első cápaharapás előtt? Isabel türelmetlenül Ianre nézett. Amy észrevett valamit a szeme sarkából. Isabel válla felett harsány színfoltokra lett figyelmes az égen. Narancssárga, bíbor és rózsaszín - csíkos siklóernyők közeledtek a hullámok felett. A vörös és narancssárga csíkos siklóernyő leelőzte a többit, és száguldva széles kört írt le az égen. Elkapta a megfelelő szelet, és a csónak felé közeledett. Két vaskos lábszár lógott le róla, és izmos kezek irányították az ernyőt.

Hamilton! Amy egyetlen arcrándulással és egyetlen hanggal sem árulta el, kik közelítenek feléjük. Isabel lant sürgette, a cápauszonyok a hajó körül köröztek. Amy látta, hogy Hamilton elkapott egy lefelé tartó áramlatot. Ernyőjével eltakarta előlük a napot. Isabel szeme elé tett tenyérrel feltekintett. - Kapaszkodj belém! - kiáltotta Amynek Hamilton. Amy felugrott az ülésre, és elkapta a feje felett elhúzó fiú lábát. - Hu-húúú! - kiáltott fel Hamilton, amikor Amyvel tovább suhant. Isabel dühödten felsikoltott, és megpróbálta elkapni Amy lábát. De Hamilton már elkanyarodott a csónaktól. Balra fordult, és Isabel csak a levegőbe markolhatott. Amynek eközben sikerült felrúgnia a vödröt. Belsőség és vér fröccsent a fedélzetre. Isabel elcsúszott rajta. Patyolatehér cipője és nadrágja foltos lett. - Ideje mennünk, Amy! - kuncogott Hamilton, de egy újabb széllökés visszasodorta őket a csónak fölé, és Isabel véres-halas kezével elkapta Amy bokáját. Amy sikoltva próbálta kiszabadítani a lábát. - Ááá! - kiáltott fel Hamilton, amikor a siklóernyő megbillent. Isabel kezéből kicsúszott Amy cipője, és a nő visszaesett a halmaradványok közé. Amy felhúzta a lábát, és átvitorláztak a korláton. Néhány centiméterrel siklottak el a víz felett, Amy közelről látta a cápák sötét testét. - Ha-hamilton... - Csak kapaszkodj! - kiáltotta vissza. Amy cipői a vizet szántották. A cápák Amy felé fordultak. - HAMILTON! - Nem kell félni! Ennek a szerkentyűnek motorja is van! - Akkor HASZNÁLD! A motor beindult. A siklóernyő lassan felemelkedett. Már az öböl fölött szelték a levegőt. - Rendben! Azt hiszem, most már ura vagyok a helyzetnek... - kiabálta Hamilton. Amy karja sajogni kezdett: - Hamilton! Nem tudom tovább tartani! - Ha ilyen magasságból lezuhanna, bizonyára nem élné túl. - No problemo, Amyol - kiáltott vissza Hamilton. A fiú behajlította izmos lábait, és feljebb húzta a lányt. Kapd el a hámot! Amikor Amy belekapaszkodott a siklóernyő rúdjá-ba, a jármű oldalra billent. - Hahó, kislány! - mondta Hamilton az ernyőnek, és korrigálta a billenést. - Ez kemény volt! Bocs. Ma repültem először ilyennel. - És mégis leszálltai, hogy megments? Nem féltél? - A Holtok nem ismernek félelmet. Nem hallottál még róla? A többi ernyő is közelebb siklott. Amy látta Eisenhower dühtől vöröslő képét. Valamit feléjük ordított. - Mit mondott az apád? - kérdezte Amy. - Nem tudom. Kikapcsoltam a rádiót. Talán azt, hogy szálljak le veled, hogy kikérdezhessen. Fogalma sincs, mit kerestek Ausztráliában és ettől teljesen kikészül. De te megosztottad velem a kulcsot. Tartozom neked. A part túlsó része felé siklott, és megközelítette a sekély vizet. - A part végén egy utat találsz - mondta Amynek. - Onnan visszatalálsz. - Úgy látszik, most már én tartozom neked eggyel. - Az tuti. Egyszer még behajtom. Ne felejtsd el Kalapácsot! A Holtok a mögött a hegy mögött vannak, nem vesznek észre, ha gyorsan futsz. Behajlított térddel landolj, aztán fuss, mint a szélvész! Én tovább repülök.

Hamilton óvatosan lefelé irányította a siklóernyőt. - Most! - kiáltotta, és Amy ugrott. Amikor lábujjai a lágy homokot érintették, behajlította a térdét. Hamilton elkapott egy felfelé haladó légáramlatot, és elvitorlázott a lány fölött. Remegő lábakkal futott az útig. Csak akkor lassított le, és kezdett sétálni, amikor biztonságban érezte magát. Megpróbálta elfelejteni a cápákat és a vérhabos vizet. Remegő kezeit a zsebébe süllyesztve baktatott. Képek bombázták elméjét: tűz, vér, cápák, Isabel sebhelyhez hasonlító, kirúzsozott szája. Isabel feje körül a nap máglyája... Nedves füvön áll. Füst. Tűz. Az anyja a testével óvja, kezével az arcát simogatja... Amy erősen megrázta fejét. Nem kell emlékeznie. Mert nem akar\ A képektől rosszul lett, riadttá tették, és kábává. Emlékezz arra, amit soha nem lett volna szabad elfelejtened! De mi van akkor, ha tényleg nem akar emlékezni? Ha az emléket el akarja nyomni magában örökre?

11.

Fejezet

Anyu nem örült. És ez soha sem jelentett jót. De szerencsére most a savanyú képű Szpaszkijon töltötte ki a mérgét. Natalie megpróbált egyenesen ülni, ami nem volt könnyű a süppedős kanapén. A szaténhuzaton mindig előre csúszott. Anyu még akkor is kiszúrta, ha valaki görbén ül, ha veszekedett. Ian mellette ült. Tengeribetegen tért vissza, arca passzolt Natalie zöldessárga Prada retiküljéhez. - Ez a maga hibája - mondta Isabel azon a hűvös és pontos hangon, amit Ian és Natalie egymás között csak sebészhangnak neveztek. Ha beléd hasított, vérezni kezdtél. Irina elé lépett. Magas sarkú cipője mély nyomokat hagyott a hotelszoba vastag szőnyegén. Nehéz, amulettes karkötője idegesen csilingelt. - Egy óráig kellett magam suvickolnom, amíg megszabadultam a bűztől! Az egész ruházatomat ki kellett dobni! Ugye, mondanom sem kell, hogy egy Chanel volt?! Natalie megborzongott. Tudta, milyen érzés, amikor egy drága ruha tönkremegy. - Ráadásul a lány is kereket oldott! - Isabel megérintette a nyakát, ahol fehér, ujjatlan kosztümé felett Amy nyaklánca csillogott. Natalie nem értette, miért részesíti előnyben ezt a vacakot a gyémánttal szemben. - Bocsánat, de nem értem, miért tehetek én az egészről? - kérdezte Irina. - Ne felejtse el, hogy nem is voltam a hajón! Ian teste megfeszült a kanapén, és Natalie Irinára nézett. Ennek a nőnek fogalma sincs róla, hogyan kell kezelni dühöngő anyját? Mindenben egyet kell érteni vele, és bocsánatát kérni a legigazságtalanabb vádakért is. Különben véged van. Isabel megpördült, és Irina elé állt. Natalie ismerte ezt a tekintetet. Irina most nem ússza meg. Megkapja, ami jár neki. És nem fogja megköszönni. - Bocsánat - kezdte Isabel lesújtva. - De maga kapott egy egyszerű feladatot. Meg kellett találnia Amyt, és a hajóra hoznia. - Bocsánat, még egyszer. De a lány felszállt a hajóra, és ez volt a cél. Nem értem...

- Hát persze, hogy nem érti, mert maga egy tulokl -csöpögött a megvetés Isabel minden egyes szavából. Amyt pontban három óra tizenkét perckor át kellett volna adnia. Azt beszéltük meg, hogy az Argyle utcába érkeznek, ahol Ian majd észreveszi magukat a messzelátó jávai, és én előkészíthetem motorcsónakot. Maga ezek egyikét sem hajtotta végre! Tizenöt percet késett! Tizenötöt! Ennyi idő éppen elég volt a Holtoknak, hogy akcióba lépjenek. Ennyi idő alatt még azok a kókuszdiófej űek is kitalálnak egy tervet! - állt határozottan Irina elé. - Megfigyeltek bennünket. Pedig a maga dolga az volt, hogy ezt meggátolja. Ezt adja össze, Irina... Nem csak elbukott... Totálisan csődöt mondott. Natalie arcán megvető mosoly jelent meg. Miért nem adja Irina tudtára, mennyire élvezi ezt? Irina egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy nem ő irányít. Vikram és Isabel személyes képviselői Ian és Natalie voltak. Ők voltak a de facto Lucian-vezetők. Irina ezt nem tudta elviselni. Isabel mutató és hüvelykujját egymáshoz közelítette: - Ilyen közel voltam hozzá, hogy kiszedjem belőle az összes kulcsot, amit találtak. Ilyen közel! Rémült volt, mint egy kisegér! - Mi lett volna, ha mégsem? - kérdezte Irina. - Mit mégsem? - Ha mégsem működik együtt. A cápák elé vetette volna? - Engem nem az érdekel, mi lett volna ha... Ne is fárasszon vele! - legyintett Isabel és elfordult. - Engem az eredmények érdekelnek. És most kikaptunk. A Tomasoktól. Ez elfogadhatatlan! Isabel felhúzta izmos és keskeny vállát, aztán leengedte. Nyugodt arccal fordult vissza. Nem mintha az arca képes lett volna érzelmeket kifejezni. Isabel a legjobb londoni plasztikai sebészek visszajáró vendége volt. Az arcát százszor felvarrták, megszúrták, kisimították és felpumpálták. Natalie néha egy kicsit túlzásnak tartotta anyja mániáját, de sejtette, hogy egy negyvenes nőnek milyen pokoli erőfeszítésébe kerülhet karbantartania magát. - Az a helyzet Irina, hogy maga nem első alkalommal bukott el. Maga hanyatlik... Maga... mondjuk ki őszintén, öreg. - Csak emlékeztetőül: egykorúak vagyunk - válaszolt Irina. - Öreges gondolkozás - kezdte Isabel. - Maga nem halad a korral. Valaha a legjobb kém volt a szakmában. Ezt elhiheti. De ha nem szedi össze magát, elfelejtik. Érti, amit mondok? Most vagyunk a munka dandárjában! A Kabrák nem ismernek vereséget. - Nem azt akarta mondani, hogy a Lucianek? -kérdezte Irina. Isabel egy másodpercre zavarba jött: - Bocsánat, csak nyelvbotlás volt. - Mert, ha jól tudom, ez a verseny nem a Kabra család, hanem a Lucián Cahillek hatalomra töréséről szól. - Nos, természetesen - dobolt Isabel ujjaival a lábán. Irinának valahogy mégis sikerült megszorongatnia az anyjukat. Isabel lepöckölt egy apró szöszt a ruhájáról, mintha egy puskagolyó lett volna. Natalie abban reménykedett, hogy anyjának sikerül felül kerekednie Irinán, mert ha nem, akkor nagyon rossz délután elé néznek. - És azért azt is megkérdőjelezném, hogy a Kabrák nem ismernek vereséget - folytatta szenvtelen hangon Irina. - Ott vannak példának okáért a gyerekei... Te aljas boszorkány!, gondolta Natalie. Arra várt, hogy talán majd Ian kikéri magának, de a testvére úgy ült mellette, mint egy szobor. Irina elmosolyodott.

- Nagyon úgy tűnik, hogy Amy és Dan Cahill minden alkalommal legyőzték őket. Mennyi kulcsot is gyűjtöttetek össze? - kérdezte. - Úgy értem, csak ti ketten. - Irina a halántékához érintette ujját. - Hadd gondolkozzam... Már emlékszem! Egyetlenegyet. - Anyu! - állt fel félig Natalie. - Nem beszélhet így velünk! Irina újra Isabel felé fordult: - Ismerjük be, hogy azok ketten okosabbnak bizonyultak, mint vártuk. Mi lesz akkor, ha rájönnek arra, mi történt valójában a szüleikkel? Most csak ügyesek. De ha a győzelemnél is nagyobb cél, a bosszú lebeg majd a szemük előtt, akkor veszélyesek lesznek. Isabel kikapcsolta a jade nyakláncot, és váratlanul Irina lába elé vágta. - Ez a véleményem azokról a Cahillekről. Meg a maga nevetséges vonzódásáról Grace Cahillhez. Egy vén szipirtyó volt, aki mindenkinél okosabbnak hitte magát. Sem ő, sem az unokái nem állhatnak az utunkba akármennyit is tudnak! Irina felvette a földről a nyakláncot, és megsimította a faragott sárkányt. - Azt hitte a nyakláncról, hogy fontos lehet - mondta Isabel. - De ebben is tévedett. Ma reggel tüzetesen átvizsgáltam. Csak egy egyszerű nyaklánc. Egy bizsu, aminek csak érzelmi értéke van. Feleslegesen vesződtem az ellopásával. De most már befejeztem az idő-pocséklást. Adok még egy feladatot, remélem, nem haladja meg a képességét. - Dobta oda a mobilját Irinának. - Hívja a Beszerzőt! Ki az a Beszerző?, töprengett Natalie. Irina megköszörülte a torkát: - Nem vagyok már biztos a megbízhatóságában. - Már hogy ne lenne megbízható?! - ellenkezett Isabel. - Sokszor dolgozott nekünk. Mondja meg neki, hogy Sydney-ben vagyok, és hogy szükségem lenne néhány dologra. Hamarosan jelentkezem nála a listával. Isabel felkapta a retiküljét: - Ian, Natalie! Gyertek! Megyünk vásárolni! Natalie felpattant. Végre! - Remélem, kitalál egyedül is, Irina. Az ajtó becsapódott utánuk. Natalie-nek kapkodnia kellett a lábait, ha lépést akart tartani az anyjával. - Irina csak féltékeny rád. Ő akar a főnök lenni, de tudja, hogy nem sikerülhet - kezdte a lány. - Talán tényleg így van... - motyogta Ian. Natalie szúrósan nézett rá. Ennél sokkal határozottabban kellett volna helyeselnie. Isabelnek szüksége volt a támogatásukra. Natalie arra várt, hogy az anyja majd mosolyogva egyetért vele, de csak megnyomta a liftgombot: - Leállhatsz, Natalie. Gondolkozni próbálok - csattant fel. Natalie megsimította pulóvere anyagát. Kasmír. Az anyja minden színből vásárolt neki egyet. Amikor maga alatt volt, csak a nagy, londoni szekrényükben tornyosuló kasmírpulóverekre gondolt. Hiába, neki van a legjobb anyja az egész világon. Isabel újra a lift hívógombjára csapott. - Hívd a portát, Ian! - morrant oda a fiának. -Először is rendelj egy autót, másodszor pedig mondd meg nekik, hogy csináltassák meg a liftet. - Igenis, anyu! - És ne szóljatok hozzám! - mondta Isabel, amikor kinyílt a liftajtó. - Már mondtam, hogy gondolkoznom kell.

12.

Fejezet

Az ajtócsapódás visszhangja elhalt. Irina a telefonra meredt. Fel kellett hívnia a Beszerzőt. Lehet, hogy éppen nem tartózkodik az országban. De ez túl szép lett volna, hogy igaz legyen. Minden városban van egy ember, gondolta Irina, valaki, aki mindent beszerez, amire szükséged van. Útlevelet, autót, robbanószereket, mérget. A Lucianek nagyon fontosnak tartották az efféle kapcsolatokat. A Beszerző az egyik legjobb volt. Számára nem létezett akadály, mindent megszerzett, és nem kérdezősködött. Irina is igénybe vette már a szolgálatait. Vajon mire van szüksége Isabelnek? Mire készülhet? Irina nyugtalanul járkált a szobában. Elvesztette Isabel bizalmát. Nem avatta be a tervébe, csak részleteket árult el neki. Ujjával végigsimította a nyaklánc hűvös, zöld kövét. Isabel sértései leperegtek róla. Nem fájtak. A nyakláncot fekete dzsekijének zsebébe tette, és összehúzta fölötte a cipzárt. Nem volt szentimentális. Soha. Bár meg tudta érteni a szentimentalizmust. Birtokolni valamit, amit egy szeretteit lény érintett. A közelünkben tartani. Amikor annak idején végre képes lett rá, hogy kitakarítsa Nyikolaj szobáját, miközben a fiú kedvenc nadrágját hajtogatta, talált valamit a zsebében. Egy érmet, amit még ő nyert magasugrásban. Az érme patinás lett, a szalag rojtos és kifakult. De Nyikolaj magával hordta. Mindennap megérintette. Egy emlék az anyjától. Olyan sokat volt távol tőle. A fiának szüksége volt valamire, hogy közel érezhesse magához. És erről Irinának fogalma sem volt. Nem tudta. Ez volt az a pillanat, amikor összetört. A nadrágot magához szorítva zokogni kezdett. Üvöltött fájdalmában. Lassan összeszedte magát, de nem volt többé a régi. A szíve darabokban hevert. Elvesztette a fiát. A másik zsebébe nyúlva megérintette az érmet. Most neki kellett valamit magánál tartania emlékeztetőül. Megérinteni valamit, amit a fia érintett. Irina, meg kellene oldani egy problémát Helsinkiben. A fiam beteg. Most nem tudok menni. Tisztán emlékezett Isabel üveghangú kacagására. Ugyan már, a gyerekek mindig betegek! Ez most komolyabb. Az orvos azt mondta... Ne untasson a részletekkel! Tegye a dolgát! A jegyek a reptéren várják! Búcsúzóul megcsókolta fiát, megpuszilta arany tincseit. Azt mondta neki, hogy csak két napig lesz távol. Anna, a szomszédjuk fog rá vigyázni, akit imád. Irina olyan ajándékot hoz majd neki, amilyet csak akar. Egy majmot, mondta a fiú, Irina felkacagott. Titokban kellett utaznia. Se telefon, se levél, semmi. Nem kaphatta meg Anna egyre kétségbeesettebb üzeneteit. Sem az orvos hívását. Két nappal később leszállt Moszkvában, és rá kellett döbbennie, hogy kilencéves fia nincs többé. Várakozón mosolyogva, a kezében tartott majommal érte a hír, amit Anna zokogva közölt vele. Irina elhatározta, hogy most nem fog engedelmeskedni. Isabel egyszer olyasmire kényszerítette, amit aztán egész életében bánhatott. Ez nem fordulhat elő még egyszer.

13.

Fejezet

Amikor Amy benyitott Shep házának ajtaján, ínycsiklandozó illatok fogadták. Egy óráig tartott mire hazakecmergett. Ennyi idő elég volt arra, hogy gondolkozzon a történteken. De a félelme nem múlt el. Ott lapult a gyomrában, mint egy hideg, kemény labda. Becsukta az ajtót, és remegni kezdett. A biztonságos falak között tudatosodott benne igazán, mekkora veszélyben volt. Mi lett volna, ha Hamilton nem menti meg? Látta magát a vízben, a halott-fekete tekintetű cápák gyűrűjében... Nagyon fázott. A remegéstől lépni sem tudott. A tűzhely előtt színes kendőben Nellie sürgölődött. Valamit kavargatott egy serpenyőben, amíg Shep odakint a barbecue-ra felügyelt. Dan egymagában csocsózott, és ide-oda szaladgált az asztal két végéhez. Nellie felnézett. Arcáról egyből leolvadt az üdvözlő mosoly, amikor észrevette, hogy Amy milyen rossz bőrben van. A serpenyőbe ejtette a fakanalat, és a paradicsomszósz a tűzhelyre fröccsent. Mint terjedő vérfoltok a vízen. Amy szédülni kezdett, a füle zúgott, és a szoba padlója kicsúszott a lába alól... Nellie elkapta, mielőtt összeeshetett volna. - Dan, hozz egy takarót! - kérte Nellie halkan, de határozottan. Nevelőnőjük a kanapéhoz támogatta a lányt. Dan hirtelen nem talált mást a bőrdzsekin kívül. Amy boldogan burkolózott bele. - Mi történt? - kérdezte Dan. Vékony arcára aggodalom ült ki. A nővére alaposan ráhozta a frászt. - Semmi bajom. De ha beledobtak volna a halvéres vízbe, a cápák közé, akkor nem úsztam volna meg. De Hamilton egy siklóernyővel fölöttünk termett és... - Mi? - tört ki Nellie abban a pillanatban, amikor Dan így kiáltott: - Cápák?! Amy gyorsan beszámolt róla, hogyan vezette át Irina az alagúton, és figyelmeztette Isabellel kapcsolatosan, és hogy hogyan végezte mégis a csónakon. Elmondta, hogy Isabel felajánlotta a Lucianek védelmét, és azt is, hogy ő visszautasította. Amikor azt mesélte el, milyen nyugodtan etette Isabel a cápákat a haldarabokkal, Nellie elsápadt. Az egészben az volt a legfurcsább, hogy mire a történet végére ért, Amy abbahagyta a remegést, és elszállt belőle a félelem. Mindent elmondott, a rozmaringos kulcsot sem hagyta ki, amit Irina adott nekik. De a legfontosabb dologról hallgatott. Arról, hogy Ian, Irina és Isabel szerint a szüleiket meggyilkolták. És arról, hogy Isabel a Madrigálokat és Irinát vádolta a tettel. - A fenébe! - vetette magát hátra a kanapén Dan. - Ebből is kimaradtam! Ha én is ott lettem volna, Isabel Kabrának semmi esélye sem lett volna. Őr löktük volna a vízbe. Szereztem volna egy pecabotot, amin ő lett volna a csali! De Ianből is búvárharangot csináltunk volna! - Dan - állította le a fiút Nellie. - Ez nem játék. A harminckilenc kulcs csak játék az öcséd számára, ugye? Dan felugrott, és eljátszotta, hogyan siklóernyőzött volna el a fogukat csattogtató cápák fölött. Amy a testvérére nézett, és úgy döntött, nem tudhatja meg, mi történt a szüleikkel. Dan a folytonos viccelődéssel csak titkos, sebezhető pontját leplezte. Ez a sebezhető pont pedig a szülei korai elvesztése volt. Azelőtt vesztette el őket, hogy emlékei lehettek volna róluk. Egyedül kellett elkezdenie kideríteni, hogy ki volt a tettes... aztán majd meglátjuk. Amy megérintette a nyakát, mintha most jutott volna eszébe, hogy a medálja hiányzik. A nyaklánc nélkül még magányosabbnak érezte magát. Az az érzés, hogy valamire emlékeznie kell, nagy volt és ijesztő. Dan nem vehetett észre ebből semmit. Ki nem állhatja, ha úgy viselkedem, mint egy nagy testvér. Da ha tényleg az vagyok...

Nellie megveregette a térdét: - Tudom, mire van szükséged. Egy kis harapnivaló-ra. - Felállt és elindult a konyha felé. Amy még jobban összehúzta magán a kabátot. Amikor meghallotta a szövet reccsenését, felnyögött. Ez az egyetlen dolog, ami az anyja után maradt, és azt is elszakítja! A repedést keresve végigtapogatta a bélés szövetét. Valami ropogni kezdett a keze alatt. Felült, hogy megvizsgálja. A bélést valaki már felszakította, aztán újra bevarrta. Benyúlt a repedésen, és kihúzott belőle egy ropogós, vonalas papírlapot -amit egy jegyzetfüzetből téptek ki. - Mi az? - hajolt közelebb Dan. - Egy régi, kitépett noteszlap, amit a kabát bélésébe rejtettek.

Amy kalapáló szívvel felolvasta a levelet.

1937. június 28. Az erődök, amikbe sikerült bejutnom, rozogáknak látszanak. A háború egy karnyújtásnyira, Nataltól Karacsiig nincs semmi, ami egyszerű vagy biztonságos lenne. Tartanak tőlünk, és ez jó. Bandungot elhagyva Darwinba repültem. Innen vissza-küldtük az ejtőernyőket, hogy könnyítsünk csomagunkon, ahogyan ezt a dzsekit is. GP-t utasítottam, hogy juttassa el neked. Holnap Lae-be indulunk. Aztán a Csendes-óceánon át Howlandbe. Sajnálattal kell közölnöm, hogy nem találtam meg H-t, a merénylőt, és nem bukkantam használható nyomra a hollétét illetően. Bandungból Batáviába mentem, ahol sikerült megtalálnom a kapcsolatunkat. Ő beszélt egy „sebhelyes fehér emberről", aki a bennszülöttek szerint a hegyekbe menekült. A teste ép maradt, de az elméje nem. Olyan szörnyűségeken ment át, amik összetörték. A darwini informátorunkkal befürödtem, mert az úriember - és itt most csak a finomság kedvéért használom ezt a szót, mert valójában egy sarlatán volt - csak le akart húzni néhány dollárral. Ki akarta szúrni a szemem néhány ködös próféciával. Aztán rám akart sózni egy gyűrűt, amiről azt állította, hogy szerencsét fog hozni. Megvettem, de csak azért, hogy hátha kiszedek belőle valamit. Amikor megkérdeztem, hogy ismeri-e H-t, azt felelte, hogy mindketten egy lyukban vannak, de nem kell aggódni. Aztán nevetni kezdett, és beszélgetésünk véget ért. Láttam rajta, hogy élvezi, hogy a semmiért fizettem. Ami engem illet, köd előttem, köd utánam. Nincs több erőd, amibe be kellene hatolnom. Csak az ég. A. E.

- Nem értem - mondta Dan. - Ki lehet az az A. E.? Valami szerencsétlen ausztrál pilóta? - Semmi esetre sem szerencsétlen - mondta növekvő izgalommal Amy. Felugrott és Shep könyvespolcához szaladt, amit természetesen már alaposan átnézett. Shepnek rengeteg repüléstörténeti könyve volt. Gyorsan megtalálta, amit keresett. A könyvet a szörfdeszkából ácsolt asztalra csapta. Dan odasietett: - Amelia Earhart? - Csakis ő lehet! Az utolsó repülése erre az időre datálható. - Amelia Earhart Amy egyik gyerekkori hőse volt. Nyolcévesen kapta meg Grace-től a pilóta életrajzi könyvét. - Csodálatos ember volt! Az első nő, aki egyedül repült az Atlanti-óceán fölött! Magassági és gyorsasági rekordokat döntött. Semmi sem állíthatta meg!

A tartalomjegyzékhez lapozott, és megkereste az „Utolsó repülés" címszót. Aztán fellapozta az oldalt, és elolvasta az útvonalat. - Nézd! - mutatott a lapra. - Darwinban 1937. június 28-án járt. Az első nő akart lenni, aki a leghosz-szabb utat megtéve körülrepüli a földet. És itt vannak az állomásai! - A szülei útvonaltervét a pilóta útvonala mellé helyezte. A szüleik sorra látogatták Amelia legfontosabb állomásait. - Stimmelnek - állapította meg Dan. - De mi a csuda vehette rá anyát és apát, hogy elinduljanak ugyanazon az útvonalon, amin bazillion évvel ezelőtt Amelia Earhart elindult?! - Csak hatvan éve - javította ki Amy. Ujjával megütögette a papírt. - Isabel is említette a Karacsiban található Lucian-erődöt. Biztos vagyok benne, hogy ezekben a városokban a többi ág erődjei vannak. - Mi történt azután, hogy távozott Darwinból? - Az Új-Guineában található Lae-be repült üzemanyagot felvenni. Aztán a Howland-szigetre indult, ami gyakorlatilag csak egy légypötty a Csendes-óceánon. De soha nem ért oda... A repülőgépét nem találták meg. Felreppentek pletykák, hogy túlélte a repülést, de valójában mindenki azt hiszi, hogy ő és a navigátora nem találták meg a szigetet, és elfogyott az üzemanyaguk. De amíg élt, úgy látszik, volt egy titkos küldetése. Felfogtad, mit jelent ez? Azt, hogy ő is Cahill volt! - És ki az a G. P.? Amy átpergette a könyvet. - Bizonyára George Putman, a férje. Visszaküldette vele az ejtőernyőket, mert a tenger felett úgy sem vették volna hasznát. De akárkit bízott is meg, hogy a dzsekit juttassa vissza, az illető nem tette meg. Értékes ajándék lehetett akkoriban is. Feltehetőleg Darwinban maradt. Anyának valahogy sikerült a nyomára bukkannia... - Szerinted Bob Troppóról beszélt, amikor egy „H"-betűs merénylőt emlegetett? Biztos arra akart viccesen célozni, hogy Bob Troppo fejbe kólintotta Mark Twaint a botjával. Azt írja, sebhelyes volt, ahogy a fotón is. - Biztosan ő volt! - mondta Amy. - A Cahillek régóta kereshetik, csak tudnám miért! - Amy újra végigolvasta a levelet. - Kíváncsi vagyok, hol lehet Bandung... Shep, aki egy tálon grillezett halakat egyensúlyozott, meghallotta a kérdést: - Jáva szigetén, Dzsakarta közelében, Indonéziában. - Earhart megállt ott, mielőtt Darwinba repült -mondta Amy. - „Tartanak tőlünk" - idézte Dan a levelet. - Kikről beszélhetett? Amy felnézett, tekintette találkozott öccse tekintetével: - Kik azok, akiktől minden ág fél? - A Madrigálok - felelt Dan. - Isabel szerint a Madrigálok szakadár Cahillek. Elhagyták ágaikat, és egy új csoportot alkottak. Olyanok, mint egy titkos társaság. Ez a magyarázata annak, miért nem tudja senki, kik is valójában... csak félnek tőlük. Amy a homlokát ráncolta. - De Amelia Earhart nem lehetett Madrigál. Egyszerűen nem. Ő egy hős volt! Egy felfedező. Nem mintha nem lett volna minden hájjal megkent és elszánt, de... Nem hiszem el róla, hogy elárulta a családját a hatalomért. Nem csatlakozhatott egy olyan ághoz, akik megölték a szüleimet, tette hozzá gondolatban Amy. Persze, ha a történetnek ez a része igaz. - Vagy csak jól leplezte - mondta Dan összehúzott szemöldökkel. - Akkor itt van nekünk Amelia Earhart, az ágak erődjei, és egy őrült, névtelen fickó, aki lehet, hogy H, lehet, hogy Bob, de egészen biztosan futóbolond összegezte Dan. - De továbbra sem értem, mit keresünk mi Ausztráliában? És hogy miért jöttek a szüleink Sydney-be, amikor Amelia Earthart nem járt itt tudtommal? - Lehet, hogy csak találkozni akartak Sheppel, aki a magánrepülőgépén akárhová el tudta őket vinni, így nehezebben tudták őket követni.

Amy Shep felé fordult, és odakiáltott: - Shep bácsi, miért utaztak a szüleink Adelaide-be? Nem tudja véletlenül? - Már hogyne tudnám?! Tankolnunk kellett Darwin előtt. Több helyen is leszállhattunk volna, de ők Adelaide-et választották. Shep lerakta a grillezett halakkal teli tányért az asztalra. - Igazán nem akarom beleütni az orrom semmibe, de miért van az az érzésem, hogy valamit elhallgattok előlem? Azzal kezdődött a nap, hogy nagydarab, amerikai szörfösök támadtak rátok, aztán azzal folytatódott, hogy Amy órákra eltűnt, és amikor hazaért, úgy nézett ki, mint egy felmelegített hulla. Most meg Amelia Earthart szól hozzátok hullámsírjából. Elárulnátok, mi folyik itt? Tekintve, hogy átrepülök veletek fél Ausztrálián, ráadásul a bácsikátok is vagyok, azt hiszem, jogom van tudni. - Teljesen igaza van! - szólalt meg Dan. - Az a helyzet, hogy egy csapat mackóssal betörtünk az Amerikai Pénzverdébe, és elraboltunk egybillió dollár értékű aranyat. Amy és én elég kicsik voltunk hozzá, hogy bemászhassunk a szellőzőberendezés csövein. Lenyúltuk az aranyat, és most a sarkunkban vannak. Csak egy dolgot nem sejtenek, hogy mi közvetlenül az elnöknek dolgozunk. - És Amelia Earthart... - .. .egy titkos küldetésen vett részt. Az volt a feladata, hogy a világ aranykészletének egy titkos, tengeralatti erődöt találjon, ahol elrejthetik. Shep bólintott: - Rendicsek. Itt volt az ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Most pedig együnk!

Amy nem tudott elaludni. Valahányszor lehunyta a szemét, Irina szúrós tekintetét látta maga előtt, mint kék lángot a sötétben. Azt hiszed, hogy az anyád egyedül hagyott volna, ha csak a férjét akarja kimenteni az égő házból? Emlékezz arra az éjszakára, Amy! Gondolj arra az éjszakára! Te ott voltál. Elég idős voltál ahhoz, hogy láss. A fejében zavarodottság uralkodott, torka összeszorult, és légszomj tört rá. Mitől rettegett ennyire? Honnan volt olyan ismerős Isabel arca? És miért töltötte ez el félelemmel? Nellie mellette szundikált. Dan csak egy kis domb volt a paplan alatt az ablak melletti kanapén. A bőrdzseki a karosszéken lógott a fiú mellett. Amy felvette a dzsekit, és összehúzta magán. Az a gondolat, hogy a kabát egykor Amelia Earharté lehetett, még annál is izgalmasabb volt, hogy valamikor anyja keze érintette. Arcát a gallérjához simította. - Hiányoznak - szólalt meg Dan álmos hangon. -Hogy tud valaki hiányozni, akit sohase láttál? - Nekem is hiányoznak - mondta Amy halkan. - | Olyan furcsa itt lenni és tudni, hogy ők is itt voltak | egyszer.

<

- Pontosan. Olyan, mintha akármelyik percben betoppanhatnának az ajtón. Nem tudom, miért. Amy rádöbbent, hogy ő is hasonlóan érez. Itt közelebb érezte magához a szüleit. Közelebb, mint akárhol. Pedig egy fél világ választotta el őket az otthonuktól. Dan ásított egyet. - Egy hónapra magunkra hagytak bennünket -mondta Dan, mintha félálomban beszélne. - Hosszú idő egy kisgyerek számára. - Bizonyára szuperfontos lehetett - suttogta Amy. - Jó érzés, hogy ők is ugyanúgy a kulcsokat keresték, mint mi - ásított még egyet Dan. - Ha ennek az egésznek vége lesz, örülnék, ha Shep lehetne az új apukánk... Nem gondolod? Simán beköltöznék ide... - Dan, ne táplálj hiú reményeket! Shep nem az a kifejezett apafigura.

- Az emberekről csak akkor derül ki, hogy apafigurák-e, ha apák lesznek. Miért, te el tudod képzelni, hogy visszaköltözünk Borzalmas Beatrice-hoz? Amy nem tudta elképzelni. Ahogy azt sem, mi lesz a vége ennek az egésznek. De amikor Dan kimondta, ő is kezdte elképzelhetetlennek tartani a Beatrice nénihez való visszaköltözést. A Bostonba vagy az iskolapadba való visszatérést nemkülönben. Nem tartoztak többé oda. Többé nem tartoztak sehová. A következő pillanatban Dan már lassan és egyenletesen lélegzett. Amy visszament a kinyitott kanapéhoz Nellie mellé. Bemászott a takaró alá, és anyja dzsekijét maga köré szorítva elaludt.

Amy álmodott. Álmában az anyja kezét fogta. A kandallóban tűz pattogott. Aztán a lángok elszabadultak... A gyepre úgy hullott a korom, mint a hó. - Vidd ki a gyerekeket! Amy felriadt. Még mindig sötét volt. Hallotta, hogy Nellie egyenletesen lélegzik mellette. Aztán az emlék felragyogott elméjében, és az árnyak semmivé foszlottak. Fürdés után nem aludt el rögtön. Felkapcsolta a kis, zöld lámpáját, és elővett egy könyvet. Sokszor előfordult, hogy addig olvasott, amíg el nem aludt. Erről a szülei nem tudtak. Csak Grace. A nagyanyja mindig hagyta olvasni. Hallotta, hogy látogatók érkeztek. Először csak halkan beszélgettek. Aztán felemelték a hangjukat. Amy felkelt és hallgatózott. Az a koalás hálóing volt rajta, amit az anyja hozott a hosszú útról. A szülei hangja más volt, mint általában. Kemény és éles, mint a fémpénzek pengése. Leosont a lépcsőn, aztán végig az előszobán az apja dolgozószobájához. Nem látta a szüleit, mert idegenek vették körül őket. A homályos szobában csak a kandalló világított. Amy mondatfoszlányokat kapott el. Lehunyt szemmel megpróbált emlékezni rájuk. Az erődök határainak megsértése... Hová mentek... Aztán az apja hangja: Semmi közük hozzá, hogy hová utazunk. Nyugodjunk meg. Csak azért jöttünk, hogy elvigyük, ami a miénk. Hová utaztak... Árulja el, vagy... Vagy? Maga az otthonomban fenyegetni merészel? Az anyja hangja kemény volt, és higgadt. Amy megrémült tőle. Beszaladt a felnőttek gyűrűjébe: - Anyu! De mielőtt anyjához ért volna, valaki felkapta a földről. Egy gyönyörű, parfüm- és púderillatú nő, nagy, mézszínű szemekkel. Amy úgy emlékezett, mintha tükröződtek volna benne a táncoló lángok. - Nézd csak, ki van itt! Milyen édes hálóing! Aranyosak rajta a macik. - Ezek koalák - javította ki Amy, mert büszke volt rá, hogy tudta a nevüket. A nő szorítása néhány fokkal erősebb lett. Átnézett Amy feje fölött, és a szüleire mosolygott. - Csak nem a szüleid hozták neked az utazásukról? Az asszony erősen fogta. Amy fészkelődni kezdett, de a szorítás nem engedett. És a szülei olyan ijedtnek látszottak... Amy felült az ágyában. Az igazság rettegéssel töltötte el. A tények úgy záporoztak a testére, mint az ökölcsapások. A nő, aki a karjában tartotta, Isabel Kabra volt. Ki lehetett még ott vele? Megpróbálta felidézni. Egy csapat ember, akiket nem ismert akkoriban. Túl félénk volt ahhoz, hogy az arcukba nézzen. Azt tudták, hogy a szülei

most jöttek vissza egy útról, csak azt nem tudták, merre jártak. Valamiért ezt akarták belőlük kiszedni. A szülei titkolni próbálták egészen addig, amíg a lépcsőn le nem szaladt egy hálóinges kislány, és ki nem mondta a koala szót. A szülei ellenségei most már tudták a választ. Ő árulta el őket.

14.

Fejezet

- Hasatokra süt a nap, cimborák! Főzök kávét, és ösz-szeütök egy kis kaját, aztán irány a repülőtér! Mindenki jól aludt? Odakint még sötét volt. Shep felkapcsolta a világítást. - Mmmfff - válaszolt Nellie a párna alól. - Nagyszerű! - dobta le magáról Dan az összetekeredett takarót, és felült. Amíg Shep nekikezdett a kávéfőzésnek, és Nellie a fejére húzott párna alatt szuszogott, Amy felkelt és kivonszolta magát a mosdóba. Hideg vizet fröcskölt az arcába, és a tükörbe meredt. Azért jöttek, hogy megtudják, hová utaztak a szülei. Valamiért ez volt a legfontosabb kérdés. Amikor ezt mégtudták, lépniük kellett. És egyikük rájuk gyújtotta a házat. Az ő hibája volt. Isabel diadalittas arcát közvetlen közelről láthatta. A nő szorításában volt valami... fenyegető. Isabel azt üzente vele, a gyermekeitek ihatják meg a levét. Amy lehunyt szeme előtt megjelent az anyja arca, ami egyszerre árulkodott dühről és félelemről. Megragadta a mosdó szélét, és fölé hajolt, amíg a szavak tovább visszhangoztak a fejében: Az én hibám az én hibám az én hibám. Dan dörömbölni kezdett az ajtón: - Elaludtál? Amy kinyitotta az ajtót, és a kanapéhoz sétálva gépiesen pakolni kezdett. Nellie aggódó pillantásai elől nem győzte kapkodni a fejét. Nem beszélhetett róla. Ha belekezd, megnyílik, mint egy seb. És nem tudta volna abbahagyni a sírást. A szüleimnek miattam kellett meghalniuk. A kutatás. Ez mindig segített. Ha valami problémával leköti a gondolatait, eltereli a figyelmét a zavaró emlékekről. Amíg Shep palacsintát sütött, Amy bekapcsolta Dan laptopját, és beütötte a következő keresőkifejezéseket: Amelia Earhart, Darwin, Ausztrália. Amy a fényképek között keresgélve talált egyet, ami a darwini repülőtéren készült. Amelia egy lépcsőn állt kezében a jegyzetfüzetével, és a pilótadzsekijével. Ugyanaz a jegyzetfüzet lehetett, amelynek a lapjára a levelét írta! Amy közelebb hajolt a képernyőhöz. Amelia rózsaszín ujján egy fehér köves gyűrű látszott. Visz-szakattintott egy korábbi képre, ami Bandungban készült Ameliáról. Gyűrű sehol. Ez lehetett az a gyűrű, amit az a furcsa fickó adott el neki. Megpróbálta kinagyítani a képet, de egyre homályosabb lett. Dan a nővére mellé lépett, és a képernyőre tekintett. - Mit csinálsz?

- Magam sem tudom - vallotta be Amy. - Látod azt a gyűrűt Amelia ujján? Azt hiszem, ez az, amit Darwinban vásárolt. Megpróbálom kinagyítani. Kíváncsi vagyok, miért adta el neki az a fickó. - Az biztos, hogy nem azért, hogy szerencsét hozzon neki - utánozta Dan a spirálvonalban a tengerbe zuhanó repülőgépet. Amy arca megrándult: - Egy világos kő. - Talán opál - pillantott Nellie a képernyőre a fürdőszobába menet. - Több mint valószínű - értett egyet Shep. - A világ opálkitermelésének több mint kilencven százaléka Ausztráliában történik. Ha jól sejtem, már akkoriban is nagyban bányászhatták. - Ameliának azt mondta az a férfi, hogy egy lyukban voltak, de nem kell aggódni - idézte Amy a levelet. Shep elmosolyodott: - Egy lyukban? Ez úgy hangzik, mintha Coober Pedy lenne. Az őslakók nyelvén azt jelenti: „fehér ember a lyukban". - Coober kicsoda? - Ez egy város neve, kedvesem - mondta Shep. -A legtöbb épületet a kibírhatatlan meleg miatt a föld alá építették. Ott még ausztrál viszonylatban is forróság van. A világon itt bányásszák a legtöbb opált.

- Hol van az a hely? - kérdezte Dan. - Adelaide-tól egy kicsivel északra. Körülbelül kilenc óra autóval. A távolság egyáltalán nem hangzott kicsinek, bár lehet, hogy Ausztráliában annak számított. Amy egyre izgatottabb lett. Valamihez nagyon közel jártak, és tudta, hogy ezt Dan is érzi. - Mennyi ideig maradtak a szüleink Adelaide-ben? - kérdezte az öccse. - Nézzük csak... felvettem néhány turistát Perthben, és Alice Springsbe vittem őket vagy Uluruba... de az is lehet, hogy Shark Baybe, vagy Ningalooba... már nem emlékszem, de három-négy napig biztosan távol voltam. Aztán visszatértem Adelaide-be, hogy felvegyem Hope-ot és Arthurt, és Darwinba vigyem őket. Amy és Dan egymásra néztek. Nem volt rá szükség, hogy hangosan kimondják. Mindketten tudták. A szüleik Coober Pedybe mentek. Adelaide-ből autóval mentek tovább. Nem akarták Shepet a szükségesnél jobban beavatni. Veszélybe sodorhatták volna vele. Amy és Dan bólintottak. Shep feléjük bökött a szedőlapáttal: - Hé, ezt meg hogy csináltátok?! Láttam, hogy az előbb szavak nélkül beszélgettetek. Amy és Dan ismét egymásra néztek. Nem mintha nem bíznánk meg benne, de a szüleinknek igaza volt: minél kevesebben tudnak róla, annál jobb. - Már megint kezditek! Megtudhatnám, miről társalogtok? - kérdezte Shep csípőre tett kézzel. – Várjatok. - csak! Tartsátok a vonalat! Azt akarjátok, hogy vigyelek benneteket Coober Pedybe, ha nem tévedek. - Dan ártatlanul elmosolyodott: - - Odaég a palacsinta. - Az alig odaégett palacsinta elfogyasztása után bepakoltak Shep terepjárójába, és elindultak a repülőtér felé. Napkeltére Sydney külvárosát maguk mögött hagyva nekivágtak egy hegyi szerpentinnek. Shep végül megállt egy kerítés mellett. Beütötte a kódot, és a kinyíló kapun begördültek. - Gratulálok, éppen most jutottatok át a repülőtér biztonsági kapuján! Shep leparkolt, és a repülőre mutatott. - Őőő... nem tűnik ez... kicsinek? - kockáztatta meg Amy. - Kicsinek?! Tizennégy utas simán elfér az én kis drágaságomban.

- Maga jó pilóta, ugye? - kérdezte Nellie. Shep megvonta a vállát: - Leszámítva azt a néhány légibalesetet... - válaszolt Shep, és nevetgélve elindult az iroda felé. - Nagyon humoros bácsikátok van - ásított egyet Nellie. - Menjünk, nézzük meg a gépet közelebbről is! -javasolta Dan. Miután néhányszor megkerülték, Nellie bemászott a pilótafülkébe. Dan követte. Amy kint maradt, és megpróbálta elképzelni, milyen lesz majd ebben a konzervdbozban az eget szelni. Utazott már szupergyors helikopteren, és ami azt illeti, elég félelmetes volt. Kapták már fel siklóernyővel, de ettől a kis repülőtől még az előbbieknél is jobban tartott. Talán azért, mert volt ideje átgondolni, milyen kicsi a hatalmas ausztrál éghez képest. Amikor Shep kilépett az irodából, és elindult feléjük, csak még idegesebb lett. Egy igazi pilótának nem illene egyenruhát viselnie? Mert így pilóta helyett csak Shep bácsi baktatott feléjük homokszínű rövidnadrágjában, és szirupfoltos pólójában. - Bi-bi-biztos, hogy jól döntöttünk? - kérdezte, miután beszállt. - Persze! - pattogott Dan az ülésen. Nellie nem válaszolt, valamit észrevett a pilótafülke ablakán túl. Amy követte a tekintetét, és meglátta a bokrok fölött szálló porfelhőt. Amikor Shep is bemászott, az utastér még szűkebbnek érződött. - Oda süssetek, egy porördög! - mutatott Dan a poroszlopra. - Egy micsoda? - kérdezte Dan. A porördög egy ártalmatlan tornádó - válaszolt Shep a pilótaszékbe ülve. - De ez nem az. Itt nincsenek porördögök. Bizonyára csak egy száguldó furgon, ami felveri a port a földúton. Mindenki csatolja be magát! Megkaptuk az engedélyt a felszállásra! - Tette fel a fejhallgatóját. Dan csalódottan csatolta be magát. Nellie követte példáját. - Nem furgon. Egy Hummer. Nem indulnánk végre? - kérdezte türelmetlenül. - Csak befejezem a felszállás előtt szükséges ellenőrzést - válaszolta türelmesen Shep, amikor a száguldó Hummer áttört a fémkapun. Shep nem hallotta meg a zajt a felzúgó repülőgépmotortól. - Nem tudna egy kicsit sietni? - kérdezte Amy. Shep továbbra sem hallott semmit, de a pilótaülésből Amy felé mutatta felemelt hüvelykujját. A Hummer volánjánál Isabel Kabra ült. Csikorogva lefékezett. Amy látta, ahogy nyakát nyújtogatva, és a napfénytől hunyorogva próbál belátni a repülők utasterébe. Shep gépének propellere végre elkezdett forogni. - Már indulunk is! - kormányozta Shep a kifutópálya felé a repülőt. Isabel feléjük kapta a fejét. A nagy, fekete napszemüveg mögött, mintha megcsillant volna a szeme. A repülő a kifutópálya felé gurult. Amy, Dan és Nellie látták, ahogy Isabel csikorgó gumikkal elindul. Legnagyobb meglepetésükre az ellenkező irányba. De amikor Shep a kifutópályára kanyarodott, észrevették, hogy az autó a mellette fekvő mező felé tart. - Mit művel ez az őrült? - kérdezte Shep. - Talán eltévedt turisták - mondta Nellie. Shep egyenesen haladt. Kezdtek felgyorsulni. Amy megnyugodva hátradőlt a székében. Isabelt lerázták. Most dühönghet magában. - Ezt buktád - gúnyolódott Dan. Nagy sebességgel haladtak, amikor Isabel váratlanul szembe kanyarodott velük. - Mi a...! - kiáltott fel Shep.

Az asszony gázt adott. Amy tisztán látta Ian és Na-talie sápadt és döbbent képét a hátsó ülésen. Natalie ki tátott szájjal sikított. - Nem tudok megállni. Fel kell szállnom! - kiáltotta Shep. - Akkor mire vár! - sikította Nellie. A repülő felemelkedett, és néhány centiméterrel elhúzott a Hummer fölött. Amy egy utolsó pillantást vethetett Isabel rezzenéstelen arcára. Natalie még mindig sikított. Isabel a gyermekei életét is kockára tette, hogy megállítsa őket. Amikor elérték az utazási magasságot, Shep lekapta fejéről a fejhallgatót. - Ez meg mi volt?! Az az őrült sofőr majdnem megölt mindannyiunkat! Láttátok, ki ült benne? - Te láttad, Amy? - kérdezte Dan. - A nap elvakított. Te láttad, Nellie? - Én becsuktam a szemem ijedtemben - hangzott a válasz. - Rádión értesítem a repülőteret, hogy csukjak le azt az ámokfutót - tette a fejére a fejhallgatót Shep, és valamit a mikrofonba hadart. Dan és Amy összenéztek. Nincs az az ember, aki le tudná tartóztatni Isabel Kabrát. A nyomukban volt.

15.

Fejezet

A part felett repültek, odalent akvamarin víz és arany homok csillogott. Amy feje le-lecsuklott, majd végül elaludt. Nem csoda, gondolta Dan. A nővére éhes cápákkal és méreggel töltött tűkkel hadakozott, ráadásul mindezt egy napon. Ez még egy izomkolosszust is kikészített volna. De egy óra múlva a legszebb képeslaptáj is elveszti érdekességét. Dan megunta nézni a kengurukat. Azóta nem unatkozott ennyire, hogy Amy rábízta a Barbie babái felügyeletét ötéves korában. A Földalatti Világon kezdett töprengeni. Mi volt fölötte? Nagyon szerette volna felébreszteni Amyt, hogy megkérdezze tőle, de aztán elvetette az ötletet. Shep hangja csendült fel a hangszóróból: - A mosogató alatti szekrényben találtok egy kis harapnivalót! - Ugyanarra gondoltunk, haver! - válaszolt Dan, de Shep nem hallotta a zúgástól. Dan felállt, és elindult abrakolni. Mire Amy felébredt, vöröslő táj feszült alattuk. Hatalmas volt, és kihalt. Dan közben szoros barátságot kötött az ausztrál finomságokkal. - Mióta megy ez így? - ásított Amy. - Egy örökkévalóság óta - csámcsogott Dan a fülébe. - De ezt figyeld! - tartotta fel a chipses zacskót. Csirkeízesítésű. Ne mondd, hogy nem zseniális! Éhes vagy? Van itt Tim Tam, Cheezels, Toobs és Bur-ger Ring. Ettél te már valaha hamburger ízű chipset?! Az ausztrálok a barátaink. Ezt nézd! Violet Crumble! A világ legjobb csokija! - Még a végén elcsapod a hasadat, cimbora! - kiáltotta oda Nellie ausztrál akcentussal. Azt a bozótkalapot viselte, amit Dan vásárolt a repülőtéren. - Lehet, hogy megállunk a „helyi gyomormosóban" bekapni és kiadni valamit! - „Helyi gyomormosó"! így hívják az ausztrálok a kajáldákat? Ez tetszik! - köpködte szét nevetés közben a chipsdarabokat Dan. - A bekapás része rendben van, de a kiadást hanyagoljuk! - mondta Amy.

Shep ásítva nyújtózkodott egyet. - Nem akar pihenni egyet? - kérdezte Nellie. - Majd én átveszem addig a kormányt. - Shep kérdőn meredt a lányra. - Tinédzser korom óta repülök. - Az nem volt olyan régen. Nem győztél meg. Nellie rámosolygott: - Higgye el, hogy van pilóta jogosítványom! Ötszáz órát repültem. Műszeres repülés. Éjszakai repülés. Shep és Nellie szélirányváltozásokról, széllökésekről és vitelsúlyokról kezdtek beszélgetni. Dan Amyhez hajolt. - Te tudtad, hogy Nellie repülőt is tud vezetni? Amy megrázta a fejét: - Eddig nem mondta. - Sok mindent elhallgat. Aztán egyszer csak csinálja. Egy röpke pillanatig úrrá lett rajtuk a gyanakvás, de elhessegették a gondolatot. Nellie átvette az irányítást. Shep egy darabig figyelte, mit csinál, aztán hátrament, hogy Amyvel és Dan-nel beszélgessen. Karbafont kezekkel az ülésnek dőlt. - Itt valami bűzlik nekem. Ugye, ismertétek a Hummer vezetőjét? Biztos, hogy nem véletlenül tévedt arra. Dan ártatlanul pislogott: - Nem? - Nem szeretnétek valamit elmondani nekem? Mondjuk, hogy mit kerestek Ausztráliában? - Rendben - válaszolt Dan. - Itt az ideje, hogy elmondjuk az igazat... Amy rámeredt. Tekintetével azt üzente, hogy meg ne próbálja. Massachusettsben Amy és én betörtünk az iskolánkba. Nem nagy ügy, mindenkivel megesik. A probléma csak az, hogy az igazgatóhelyettesünk, Mortimer C. Murchinson egy földönkívüli. Éjszakánként leveszi az arcár, és négy méter magas, nyolckarú lénnyé változik... - ...szabadidejében meg a Boston Celticben kosarazik - sóhajtott fel Shep. - Értettem - Shep rájuk nézett, és az arcukat fürkészte. Aztán elfordult, és a pilótafülke felé nézett. - Ha ne adj' isten egy lopakodó bombázó közeledne, azért szóljatok, oké? - Igenis, kapitány! - vágta rá Dan. Nellie egy órát vezette a gépet, aztán Coober Pedy-hez közeledve Shep visszavette tőle. - Hol van? - nyújtogatta a nyakát Dan, de vörös homokon kívül semmit sem látott maguk előtt. A horizont olyan éles ívet írt le, mintha a világ szélét látnák. - Látjátok azokat a piramisokat? - szólalt meg Shep a hangosbemondóban. - Mintha kis sóhegyek lennének - mondta Dan Amynek. - Az opálbányák halmai - magyarázta Shep. - Leszállunk az egyik opálmező közepén. Ma reggel beszéltem a cimborámmal, Jeff-fel. Várni fog bennünket. A leszállópályán landoltak. A gép gurult egy darabig, aztán leállt. Ez a repülőtér még a Sydney mellettinél is kisebb volt. Néhány épület és egy-két kisrepülő állt rajta. Kiszálltak, és letaglózta őket a hőség. Dan torka úgy porzott, mint az országút. Shep olyan frissen ugrott ki, mint ahogyan beszállt. - Mindig ekkora a forróság? - kérdezte Dan. - Ó, ma egészen tűrhető! Alig van negyven fok. Elintézem a papírügyeket, remélem, Jeff is felbukkan addig. Shep éppen akkor tűnt el az irodában, amikor egy sárfoltos, négykerék-meghajtásos terepjáró berobogott a repülőtérre. Magas, vékony fickó ugrott ki belőle az ausztrál népviseletnek számító homokszínű sortban. - Hagyták, hogy ezzel a narancssárga, ócska papírrepülővel leszállj?! - kiáltotta ausztrál akcentussal. - Legközelebb a fejeden landolok. Elég nagy hozzá - válaszolt Shep.

Megveregették egymás vállát, aztán Shep a gyerekek felé fordult. - Hadd mutassam be az én régen látott unokahúgomat és unokaöcsémet! Ő Nellie, a nevelőnőjük! Ez pedig a Vörös Közép legjobb túravezetője, Jeff! - Shep barátai az én barátaim is - mondta Jeff. - Mi hozott benneteket Coober Pedybe? Mazsolázni akartok egy kicsit? - Már ettünk a gépen - hárította el Amy udvarisan. Majd elhessentett egy hatalmas, fekete legyet: - De köszönjük a meghívást! Jeff felnevetett. - Nem, nem! Azt hívjuk errefelé mazsolázásnak, amikor valaki a salakban opál után kutat! Egy csomó turista oda van érte. Nem sok esély van rá, hogy igazán értékes követ találjatok, de ki tudja... - A rokonaim egy illető után érdeklődnek - szólalt meg Shep aki a harmincas években errefelé élhetett. Különös ismertetőjegye egy sebhely az arcán. Sydney-ben Bob Troppo néven ismerték. Börtönben is ült. Nem sokat beszélt, lehet, hogy őrült volt. - Lássuk csak! Sebhely az arcán, bűnöző, magának való és őrült, mint egy kettévágott kígyó - összegezte Jeff. - Ez a leírás Coober Pedy fél lakosságára ráillik! - feff felnevetett, miután észrevette Amy és Dan elkenődött ábrázatát. - De ne aggódjatok! Tudom, kihez kell fordulnotok. Szálljatok be! Bepréselődtek a terepjáróba, és nekivágtak a poros útnak. Jeff kimutatott az ablakon. - Odakint nagyon észen kell lenni! Nincs olyan év, hogy egy-két turista ne esne be valamelyik nyitott tárnába. Kimennek fotózni, és már csúsznak is lefelé! Aztán jön a munkagép és... Meglehetősen kellemetlen a számunkra. - Gondolom, ennél már csak a szerencsétlenül járt turistának kellemetlenebb - jegyezte meg Dan. - Semmi dráma, addigra már halottak - mondta Jeff. A férfi átvezetett a településen, amely a western-filmek városaira hasonlított. Körülötte holdbéli táj. A fel-felbukkanó lakosok széles karimájú kalapot viseltek. A legtöbb férfinek hosszú haja és bajsza volt. A sarkokon táblák hirdették, hol lehet opált vagy földalatti moteleket találni. Az egyik tábla egy földalatti templomot hirdetett. - Hol vannak az emberek? - kérdezte Nellie. - A bányákban vagy otthon - mondta Jeff. - Vagyis a föld alatt. Az emberek gödrökben élnek itt. Nappal hűvös, éjjel meleg. - Hú! Ez tényleg egy Földalatti Város!

- Eltaláltad, cimbora! A népesség cserélődik. Most kétezren élhetnek itt. Negyvenöt náció képviselteti magát, és mind meg akar gazdagodni. Addig elég jól elvagyunk egymással, amíg elő nem kerülnek a dinamitok. Talán be kellene tiltani a dinamitárusítást a boltokban. - Ugye, csak viccel? - kérdezte Nellie Shepet. - Attól tartok, nem. Jeff lelassított a központban, de a város szélét elhagyva rákapcsolt. Nyitott ablakokkal száguldottak az úton, így legalább lehagyták a legyeket. - Itt vagyunk! - kiáltotta a férfi hirtelen. A hely kihaltnak látszott. Dombok vették körbe őket, és felismerték az opálbányászat piramisait. - Hol is? - kérdezte Nellie. - Kenguru Kennél. Egy szavát se higgyétek! De mindent tud Coober Pedyről.

Ezután a cseppet sem reménykeltő bevezetés után, kiszálltak az autóból, és elindultak a dombok felé. Az egyik domboldalban egy színes ajtót vettek észre. Amikor közelebb értek, rájöttek, hogy az ajtót rászögelt sörösdobozok borítják. - Különös díszítés - mondta Nellie. - És ez még csak a kezdet - vágta rá Shep. - Ha úgy döntenétek, hogy itt alszotok, baráti áron szerzek nektek szobát. Ken ugyanis szobakiadással is foglalkozik. - Jeff kopogtatás nélkül kinyitotta az ajtót, és bekukucskált. - Kuuuiii! - kiáltott be. - Itthon vagy? Jeff vagyok, cimbora. Hoztam néhány srácot, akik találkozni szeretnének veled. - Nem kell kiabálni! Gyere be, mielőtt beengednéd az összes legyet, te szellemi toprongy! - kiabált vissza valaki. Jeff rájuk kacsintott: - Nem kell tőle megijedni. Nagy színész! Csak előadja nektek az ausztrál stílust. Egy kicsit süket, úgyhogy hangosan! Miután mindannyian bent voltak, Nellie gyorsan becsukta az ajtót. Egy kis előszobába jutottak. Az ajtó melletti ablakokon átderengett a fény. A falat különféle kacatok borították: rendszámtáblák, lökhárító-matricák a világ összes nyelvén, pólók, cukorkás papírok és képeslapok. Olyan sok volt belőlük, hogy vastag tapétát képeztek. Azt a néhány tenyérnyi helyet, ahová semmi nem jutott, üzenetekkel és nevekel írták teli. - A ház egy domb alá épült. Szóval a föld alatt vagyunk - vezette át őket Jeff a konyhán és az ebédlőn. Érdes, boltíves falak vették körbe őket. Olyan volt, mintha egy barlangban jártak volna, leszámítva a tűzhelyet, a hűtőt, az ebédlőasztalt és a padlót borító szőnyeget, ami igazán nem jellemző a barlangokra. Követték Jeffet, aki egy lámpával megvilágított nappaliba vezette őket. Egy bunkerre számítottak, ehelyett egy egész pofás kis szobába léptek barna kanapéval, könyvespolcokkal és tévével. Eltartott egy darabig, amíg rájött az ember, mi hiányzik: az ablakok. De az odakint dühöngő hőség után a szoba hűvösnek és kényelmesnek hatott. A kanapén egy idős férfi újságot olvasgatott. Bőre gesztenyebarna volt a sok napsütéstől, a feje kopasz, mint egy biliárdgolyó. Ő is homokszínű rövidnadrágot viselt egy „Ne kérdezz, úgy sem válaszolok! "-feliratú pólóval. Olvasószemüvege mögül rájuk pislogott: -

'napot, cimborák! Skubizom, hogy csordával vagy, ne lökd a sódert, hanem állítsuk fel a barbit, és

csapjunk a lecsóba! - Hagyd a szlenget, Kenny! - állította le Jeff. - Ezek a kölykök Coober Pedy történetére kíváncsiak, nem kell adnod nekik az ausztrált! - Csumizom a csibéid! A kenguru nem esik messze az anyja erszényétől! - Ez is az előadás része, ne is törődjetek vele! -mondta Jeff. - Információra lenne szükségük! - emelte fel a hangját a vezetőjük. - Hallottál már valaha egy Bob Troppo nevű fickóról? - Azt feltételezzük, hogy a harmincas években errefelé élhetett - kiabálta Amy. - Lehet, hogy bányász volt, de nem tudjuk biztosan. Lehet, hogy megváltoztatta a vezetéknevét, de a Bobot talán meghagyta. Az egyik arcán sebhely volt, és nem sokat beszélt. -És? - Azt gyanítjuk, hogy ismert itt valakit... valakit, aki eladott egy gyűrűt Amelia Earhartnak. - A csudába! Azt hittem, csak az öreg Ron találta ki! - Hallott a történetről?

- A saját apámtól! Közvetlenül a háború előtt Darwinba utazott néhány selejtes opállal és ékszerrel. Mesélt arról, hogyan adott el egy gyűrűt Earhartnak. Jellemző volt az apámra, hogy olyan meséket adott be nekünk, amiknek úgy sem tudtunk utána járni. - Ami azt illeti, ez a történet igaz - szólalt meg Dan is. - Ezt biztosan tudjuk. - Kár, hogy nem lehet itt a vén lókötő, hogy az orrunk alá dörgölje! - kacagott fel az öreg. - Ez Aranykéz lehet - mondta Ken. - Apám nevezte így, mert mindig szerencsés volt a kapirgálásban. Amy és Dan kérdőn néztek egymásra. - Ugyanaz, mint a mazsolázás - magyarázta Jeff. - A bányákból kiásott homokhalmokban való keresgélést nevezik így. Az opálvadászatnak ez a válfaja meglehetősen sok türelmet igényel, nekem elhihetitek! - Aranykéz többet keresett a kapirgálással, mint a bányászattal. Furcsa szerzet volt, annyi bizonyos. Nem szólt az egy szót sem soha, de még a szemedbe sem nézett. Azt hiszem, néhány kenguru elszabadult a fejében. - Érdeklődött valaki rajtunk kívül a fickóról? - kérdezte Dan abban reménykedve, hogy a szülei nyomára bukkan. -Mi? Dan megismételte a kérdést, most már hangosab-ban. - Egyetlen árva lélek sem - hangzott a válasz. -Coober Pedyben nem sokan emlékeznek már rá, és azok sem szeretik kiteregetni az életüket. Különben is, Aranykéz nem járt a kocsmába társasági életet élni, és még azelőtt meghalt, hogy Coober Pedy felvirágzott volna. Nellie összeszorította a száját. Amy látta rajta, hogy majdnem hangosan elröhögi magát. Ha ilyen felvirágozva, milyen lehetett azelőtt... Olyan képet vágott, mint aki borsba szimatolt, és megpróbál nem tüsszenteni. - Találkozott vele? - kérdezte Dan. - Egyetlenegyszer. Nem igazán fogadott vendégeket. De amikor haldoklott, áthívta apámat, és én elkísértem. Zöldfülű kölyök voltam még akkoriban. Apámra hagyta a bányáját. Nem volt egy nagy hagyaték, mert egyetlen árva opált sem találtunk benne azután, hogy felkerekedett, és meghalt valahol a vadonban, ahogyan akarta. - Tudja, hol élt? - folytatta Dan a faggatózást. - Hogyne tudnám! A bányája mellett ásott lyukban! Ahogy azelőtt sokan. Ő volt az első, aki feltalálta a szellőző rendszert, és kiválóan működött! Dan és Amy összenéztek. Tipikus Ekat. - Láthatnánk? - Hogyne, itt van a folyosón.

- Várjunk csak egy pillanatot! Azt akarja mondani, hogy Bob, vagyis Aranykéz, itt lakott, ezen a szent helyen? - Nem pontosan itt - mutatott Ken körbe a szobában. - Az apám kibővítette a lyukat, amit ásott, és létrehozta ezt a házat. Aranykéz csak egy alagutat ásott a hegy alá, és ott bányászkodott. A maga számára egyetlen szobát ásott ki. - Megvan még az a szoba? - kérdezte Amy - Persze - bólintott az öreg. - Annyit változtattunk rajta, hogy lezártuk egy fallal a bánya bejáratát. De Aranykéz szobája megvan még. Shazzer, a harmadik feleségem, vendégszobává alakította át. - A negyedik volt, ha jól számolom - javította ki jeff. - Ha nem felejtetted volna el, ő volt az anyám. Bizony, legalább két évig te voltál a nevelőapám!

- Tényleg! - nevetett fel Ken. - Hogy vagy, fiam?! - Ezután Árnyékhez fordult. - Nyugodtan nézzetek körül, de legalább ötven éve volt, nem hiszem, hogy sok mindent találnátok. De nyugodtan tegyetek egy próbát!

16.

Fejezet

Valamivel később Amy a sarkán ülve így szólt: - Kennek igaza volt, itt tényleg nincs semmi. Túlságosan régen volt. Az egyszerűen bútorozott szobát teljesen átvizsgálták, beleértve a kis szekrényt is. Az otthonból, amit Bob Troppo ásott magának, semmi sem maradt. - Utálom a zsákutcákat - mondta Dan. - Azt hittem, hogy találunk valamit. ' Fáradtan felálltak és kimentek a furcsán dekorált folyosóra. Amy visszafordult, hogy egy utolsó pillantást vessen a szobára, és a földbe gyökerezett a lába. - Dan, odanézz! - mutatott az ajtó fölé. A világ legkülönbféle tájairól érkezett, öreg képeslapok, őrült firkálmányok, és cirkalmas üzenetek között észrevettek egy buta kis rajzot:

HA!

a régi bányalovakat szeretitek !

- Anya rajza! — kapkodott Amy levegő után a szívre mutatva. - Tudom. A lila tollával rajzolta. A szeme vörös, de a mosolya kék. Mindig szív alakú goffrikat sütött nekünk eperszemmel és áfonya szájjal! - Na, és? Minden anya így csinálja - kételkedett Dan. - De nem minden anya tesz rá hajat cukkíniból! Nézd! Zöld! Dan hitetlenkedve nézett rá. - Imádtam belemártogatni a cukkínit a szirupba! -HA! - Tudom, hogy undorító, de...

- Nem! Azt mondtam, „HA", vagyis Hope és Art-hur. Tényleg itt jártak! - borzongott meg hirtelen Dan, mintha a szülei szellemei ott lebegnének körülöttük. - Szerinted, tudták, hogy utánuk jövünk? - suttogta Amy. Dan megrázta a fejét. - Nem sejthették, hogy beszállunk a kulcsok utáni hajszába. Grace tudott a cukkínis goffriról? Amy bólintott. - Persze. Ő is sokszor sütött nekem. - Akkor ez Grace üzenete. Azt tudatja velünk, hol folytassuk a keresést. -Hol?

Dan a mondat közepére bökött: - A régi bányában! A forróság a késő délután ellenére is tombolt. A hőség kavargott és labdaként visszaverődött a földről. Dan-nek hunyorognia kellett, hogy lássa a térképet, amit Ken készített nekik. A dombon álltak, Ken háza mögött. Vagyis Ken háza fölött, javította ki magát Dan. - Az a régi bányamező - mutatta Ken. - Vigyázzatok a tárnákra! Nem mindegyiket jelezték! Aranykéz szobájának szellőzője ott van a narancssárga zászlóknál. Haladjatok el a zászlókkal jelzett első lyuk mellett, a második lejárat lesz a tiétek. Vissza ugyanígy gyertek! Egyszerű, mint a pofon! Bár a pofont egyszerű adni, de nehéz kapni! Saladint a csomagjaikkal együtt Kennél hagyták, aki kiadta nekik a szobáját éjszakára. Jeffnek vissza kellett menni dolgozni, egy busznyi turista várt rá. Shep, Nellie, Amy és Dan óvatosan elindultak a bányamezőn. A kék ég előtt villogó narancssárga zászlókat gyorsan észrevették. - Ott van a szellőzőberendezés kivezető csöve! -mutatta Shep. - Vagyis a következő lejárat a miénk! - Amikor beleegyeztem, hogy idehozlak benneteket, nem egészen erre gondoltam - került ki Shep egy lyukat. - Egy kis turistáskodás, egy kis nyugi, de az elhagyott bányák felderítése nem tartozik a kedvenc pihenési formáim közé. - Nem kell, jönnie. Megvárhat bennünket a kocsmában. - Nem engedlek le benneteket oda egyedül! Eddig nem számíthattatok rám, ha bajban voltatok, most ideje törlesztenem a mulasztásomat - mosolygott. -Majd én megvédelek benneteket Amelia Earhart szellemétől. Ja, és az arcnélküli igazgatótól is! - Igazgatóhelyettes - javította ki Dan. - Itt vagyunk - állt meg Nellie a lejárat mellett. A függőleges lyukban egy vaslétra futott a sötét mélységbe. - Akkor nézzünk körül! - mondta Shep. - Ha egy óra múlva nem jönnénk elő, Jeff keresni fog bennünket. Ha el nem felejti. A létrához lépett, és óvatosan mászni kezdett lefelé. Dan volt a következő. Amikor ujjai közül egy pillanatra kicsúszott a nedves létrafok, alaposan megrémült, de ettől kezdve kétszer olyan erősen szorította. Miért kötnek ki mindig a föld alatt? Barlangokban, vonatalagutakban, katakombákban... A Cahillek talán vámpírok voltak, akik utálták a napfényt? Dan után Nellie tűnt el a lyukban, végül Amy következett. Sokáig tartott, amíg leértek, és egyre sötétebb lett. A fentről derengő fényben éppen hogy ki tudták venni a létrafokokat. Dan végül meghallotta Shep hangját: - Lent vagyunk! Legalább tizenkét méter mélyen -kapcsolta fel az elemlámpát a férfi. Amikor lába a földet érintette, Dan ajkát remegő, megkönnyebbült sóhaj hagyta el. Persze senkinek nem mondta volna el, hogyan érez. A szűk lyukaktól mindig pánik kerülgette. A városban erős fényű zseblámpákat vásároltak. Dan felkapcsolta a sajátját. A derengés megvilágította a tárnát. Az egyik sarokban egy poros lámpa feküdt. Az alagutat, mintha kézzel vájták volna ki. - Rendben, ha követjük a főfolyosót, aztán balra fordulunk, megtaláljuk Bob bányáját - mondta Shep. Dan tüdejéből, mintha kifacsarták volna a levegőt. Minden lépéssel több port vertek fel, és mellkasában elkezdte érezni a jól ismert szorítást. - Jól vagy? - suttogta Amy. - Nagyszerűen - felelte Dan, aki nem szerette bevallani, ha gondok vannak a légzésével.

Nellie a kezébe nyomta az inhalálót, és Dan befújt vele a szájába. Hálás pillantást vetett nevelőnőjére. A folyosó szűkülni kezdett. Szinte méterenként újabb bányászálláshoz értek. Dan arra számított, hogy a falak szivárványoson fognak tündökölni, mint az opál, de csak tompa, krémfehér színben derengtek. Az egyre szűkülő folyosó élesen jobbra kanyarodott. Az egyik nyílás előtt kőhalomra bukkantak. - Ez lesz az! - mondta Shep. Letérdelt, és bekukucskált a kövek felett. Dan átnézett a férfi válla fölött. Egy barlangszerű termet látott odabent. A padló sima volt és egyenletes. A sarokban egy vaságy állt matraccal. - Úgy látszik, a bányában is lakott, nem csak a Ken házában lévő szobában - folytatta Shep. Amy és Dan másztak be először. A sarokban lévő szellőzőnyíláson beeső fénynek köszönhetően odabent világosabb volt. Amy lehajolt, és felvett egy újságpapírt. Megvilágította az elemlámpájával. - Adelaide-ből való. 1951-es. Helyben vagyunk. Ken szerint Aranykéz az ötvenes évek elején távozott. Ha a Mark Twain-támadás idején fiatalember volt, addigra kilencven felé járhatott. Shep is belépett. - Jól hallottam?! Azt mondtad, hogy megtámadta Mark Twaint?! - Shep feltartotta kezét. - Jól van. Nem kérdeztem semmit. Dan a falra világított elemlámpájával. - Ezt nézd, Amy! Telefirkálta a falakat. - Először valami bizarr falmintának vélték, aztán rájöttek, hogy ugyanazok a szavak ismétlődnek, apró betűs, ügyetlen kézírással: „tűzgyűrű". Az egész falat beborították. A kopott és poros apró betűkkel írt szavak körbefutották az egész szobát újra meg újra, és mint egy őrült tapéta beborították a terem minden négyzetcentijét. Dan és Amy körbevilágítottak a szobában. - Szerinted mennyi ideig tartott neki? - kérdezte Amy fojtott hangon. - Évekig. Azt hiszem, ehhez egy kicsit hibbantnak kellett lennie - füttyentett Shep. - Tűzgyűrű. Vajon mit jelenhet? - tűnődött Dan. - Talán egy opálgyűrűt, amiben vörös és sárga pontok vannak. Shep a túlsó falhoz lépett, és megkopogtatta. - Ez egy válaszfal. Ez választhatja el a bányát Ken házától. - Hátrébb lépett, és véletlenül felrúgott egy poros, régi szerszámosládát. Megkocogtatta az ujjával a falat. - Igen, csak gipszkarton. Vicces... - Amy! - kiáltott fel Dan. - Találtam valamit! Egy dátumot! A sziklába vésték!

1937 M - A dátum mellett egy M betű áll! - döbbent meg Amy. - Lehet, hogy azt jelenti, Amelia Earhart mégis Madrigál volt? - tűnődött Dan. - Tudjuk, hogy Amelia kereste Bobot. Ez volt az az év, amelyikben a Madrigál érkezett. - Nem biztos, hogy Madrigál volt - ellenkezett Amy. Gyerekkori hőséről sehogy sem akarta ezt elhinni. Lehet, hogy azért jött, hogy Bobot megvédje a Madrigáloktól. - A szüleink is jártak itt - mondta határozottan Dan. - De hogyan jutottak be és ki? - Talán anya és apa a szomszéd szobában szálltak meg, és éjjel átfúrták magukat a falon, aztán kijavították válaszolta Amy. Kint hagytak néhány szöget és egy kalapácsot, aztán a szerszámosládát áttolták a résen. Ez a láda nem tűnik olyan réginek - mondta Shep.

- Ken nagyot hall, bizonyára fel sem tűnt neki, hogy szétszedik a házát - tette hozzá Dan. - Apa jól értett az asztalosmunkákhoz. És anyának is volt némi gyakorlata e téren. A mi öreg házunkat is ők renoválták. - Még a végén kiderül, hogy Ekatok vagyunk - súgta Dan, aztán közelebb ment a szellőzőcsőhöz, és a falra tekintett: - Hé, van itt egy rajz, meg egy idézet! Az ismétlődő szavak tengerében megbújva ezt látták:

i

- Ez elég szomorú - mondta Amy. - Szegény bolond, a „becsületesség" szót „becsületesszéfnek" írta... - Úgy hangzik, mintha a Cahillek életfilozófiája lenne - motyogta Dan. - Hazudj egyfolytában! - Nézd csak a rajzot! Mintha egy felfordított fagylalttölcsér lenne nyilakkal a tetején. - Én jobban szeretem a fagyit színes cukorkákkal -felelte Dan. - Azt hiszem, hogy ez a szoba alaprajza - mondta Amy. - Ez a nyílás az ajtót jelölhette. - Remélem, nem adta fel a polgári foglalkozását, mert művésznek csapnivaló volt - fanyalgott Dan. - Vajon mire gondolhatott, amikor azt írta, hogy a „becsületesség kész veszély"? - Nem ő írta, hanem Shakespeare. Az Oíhe//óban. Végzős koromban én játszottam Desdemonát. A jövőbe helyeztük a cselekményt, és alufóliába csomagoltuk magunkat. Csúcs volt! - Várj csak! - ereszkedett térdre Dan, és kutatni kezdett a fal mentén. - Lehet, hogy nem is volt olyan bolond, és direkt írta rosszul. Talán arra célzott, hogy van itt valahol egy széf. Amy is letérdelt Dan mellé, és tapogatni kezdték a falat a sarok közelében. - Egy rést találtam! - mondta izgatottan Amy. -Adjatok valamit, amivel kifeszíthetem! Nellie keresgélni kezdett a szerszámosládában, és egy vésővel tért vissza. Amy óvatosan feszegetni kezdte a követ. Érezte, hogy megmozdul, aztán váratlanul kipattant a tenyerébe. Dan bekukucskált: - Valaki üreget vájt a falba - kiáltott fel, aztán bedugta a kezét: - Találtam valamit! - Ujjai valami hűvös és sima tárgy köré zárultak. Egy kis fémdobozt húzott ki a lyukból. Kinyitotta és kivett belőle egy szíjjal körbekötött bőrerszényt. Dan lassan letekerte a szíjat, és kinyitotta az erszényt. Üres volt. - Ez nem igazság! - kiáltott fel. Amy csalódottan vetette magát hátra: - Valaki megelőzött bennünket. - Például a szüleink - dobta el Dan dühösen az erszényt. De Amy utánakapott, mert félig lekopott, arany betűket vett észre rajta: - Egy monogram! R. C. H.! Danre nézett: - Amelia egy bizonyos H-t keresett, emlékszel? Biztosan ez Bob Troppo igazi neve. - Hogyan derítsük ki, hogy kicsoda, ha azt sem tudjuk, ki fia-borja? - Tudom, hogy kezdjünk neki - állt fel Amy. - Csak laptop kell hozzá. Nellie hirtelen szája elé tette az ujját. - Hallottam valamit - suttogta. - Valahonnan fentről... Dan a szellőzőnyílás alá állt, és belepillantott. Hangfoszlányok jutottak el hozzá, de nem látott senkit, csak az ég halványkéken derengő körszeletét. „Ez az" - mondta egy hang. A nyílás előtt árnyék suhant el, és Dan gyorsan hátraugrott. - Fúúúj - nyávogta valaki. -- Vidd őket a közelemből! - Mintha Natalie Kabra hangját hallanám - suttogta Dan. - Micsoda szerencsétlenekkel vagyok körülvéve -mondta türelmetlenül egy nő. - Add ide azt az üveget! - Ez Isabel! - suttogta Amy. Váratlanul lepottyant valami hozzájuk a szellőzőnyíláson keresztül. Fekete volt, és akkora, mint egy salátástál. Éppen Dan karjára esett. Amikor odanézett, élete legnagyobb, és legszőrösebb pókja nézett vissza rá. Az arca felé kezdett mászni. Dan sikoltva a falhoz ugrott. A döbbenettől lesöpörni sem tudta magáról. Shep a segítségére sietett: - Ne ijedj meg! - lökte le a pókot, ami eliszkolt a padlón. - Nem mérgespók. - A-azt hiszem, jobb, ha elállunk a szellőző alól -javasolta Amy.

Mindenki a lányra meredt. A következő pillanatban pókok kezdtek záporozni a padlóra, gyorsan hátraugrottak. Hamarosan szőrös pókszabásúak egész hada nyüzsgött kaszáló lábakkal a szobában. Amy felsikoltott. - Hátra! - parancsolta Shep. Nagyot nyelt, és az egyik pókra mutatott. - Egy tölcsérhálós pók. Ott meg egy másik... Dan nyelt egyet. Még mindig remegett a tányérnagyságú pókkal történt találkozástól. - A világ legveszélyesebb pókja? - Nem agresszív, egészen jó fej - mondta Shep. --Amíg... meg... nem... ijesztitek... - Ho-hogyan lehet megijeszteni egy pókot?! - szűkölt Amy. - Valahogy be kellene vágódnunk nála - mondta remegő hangon Nellie. - Van egy jó hírem - nézett gyorsan körbe a padlón Shep. - Azt hiszem, csak kettő van belőlük. - Azt hiszi? - ugrott el Nellie egy különösen szőrös egyedtől. A tölcsérhálós pók a bejárat elé szaladt. Ott ücsörgött, és közben bátortalanul tapogatta új környezetét a lábaival. A másik tölcsérhálós pók a fal mellett sétált végig. Amyék nem próbáltak meg az útjába állni. - Rendben - mondta Shep a pókokra nézve, de fél szemét továbbra is a tölcsérhálósokon tartva. - Úgy tűnik, tényleg csak két tölcsérhálósunk van. De van néhány vörös hátúnk is. Nem halálosak, de nagyot tudnak csípni. Ki kell jutnunk innen. De ne aggódjatok! Egyszerűen csak... Halk puffanással újabb lény landolt a porban. A kígyó tekeregni kezdett, aztán felemelte a fejét. Isabel belenevetett a szellőzőnyílásba. - Hello! Gondoltuk, magányosak vagytok odalent! Leküldtünk néhány házi kedvencet! Dan nagyot nyelt: - Ugye, nem az, amire gondolok... - Tajpán - sóhajtott Shep. - A leg... - ...halálosabb mérgű kígyó a világon - fejezte be helyette Dan.

17.

Fejezet

A kígyó átsiklott a szobán. Dan biztos volt benne, hogy a tizenkét méteres zuhanástól nincsen túl jó kedvében. - Ne essetek pánikba, csak hagyjátok, hadd menjen! - suttogta Shep. - Eszembe sem jutott az útjába állni - hátrált Nel-lie. - A mérge idegméreg, bénulást okozhat - mondta Dan. - De miotoxint is tartalmaz, ami az izomszöveteket roncsolja... - Nem vagyok kíváncsi a részletekre - mondta Nel-lie. - Nem foglalhatnánk össze röviden? Ne engedjétek, hogy megmarjon benneteket! A narancssárgás-barnás kígyó lassan a főfolyosó felé csúszott. Nyelve ki-be járt a száján. Legalább két méter hosszú volt. Lélegzet-visszafojtva nézték, ahogy felemeli fejét. De csak összetekeredett, és megpihent a bánya padlóján. Át kellett volna lépniük rajta, ha ki akarnak jutni. Shep előrenyúlt, és felvett egy kalapácsot. - Egyszer úgy is tovább csúszik. Van időnk. Dan érezni kezdte mellkasában az ismerős szorítást. Sípolva vette a levegőt. Köhögött egyet, és Amy aggódó pillantást vetett felé. - Jól vagy?

- Igen - préselte ki magából a választ. - Dan! Az inhalálod ott van a zsebedben! - sürgette Nellie. Dan a zsebébe nyúlt. De csokipapíron, egy müzliszeleten, amit rosszabb időkre tett félre, és egy klassz kövön kívül, amire Shep kertjében bukkant, nem talált semmit. Amikor kétségbeesésében kifordította zsebét, az inhaláló kipottyant belőle, és a kígyó felé gurult. Mindenkiben megállt az ütő. Az egyetlen zaj Dan zihálása volt. Az asztmaspray néhány centiméternyire a tajpán előtt állt meg. Dan egyre jobban fulladt, kezével a mellkasához kapott. - Majd én visszaszerzem - mondta Nellie. - Nem - mondta Shep halkan, de határozottan, és elindult a kígyó felé. Felemelt kalapáccsal várta a kígyó esetleges támadását. Shep a kígyó elé lépett. A hüllő kidugta nyelvét. Shep Nellie felé rúgta az inha-lálót, aztán amikor a kígyó megmozdult, gyorsan visz-szaugrott. A tajpán néhány centit előrecsúszott, majd ismét megállt. Amy száját remegő sóhaj hagyta el. Nellie lesöpört egy pókot az inhalálóról, majd odanyújtotta Dannek. A fiú érezte, ahogy a tüdeje ismét kinyílik. Valamivel könnyebben lélegzett. De a légcsöve továbbra is szorult. Még mindig küszködnie kellett. Azt asztma alaposan elkapta. A föld alatti lyuk poros levegője és a mérges élőlények nem tettek jót neki. Fekete pontok kezdtek táncolni a szeme előtt, és előrehajolt. A pániktól csak rosszabb lesz, emlékeztette magát. - Csak lélegezz, szépen, lassan, Danci... - mondta Nellie, és Shephez fordult: - Ki kell juttatnunk innen Dant. Orvosi segítségre van szüksége. Dan annyira meg volt ijedve, hogy annyit sem tudott kinyögni, semmi bajom. Egy pók mászott Amy cipőjére. A lány sikoltva ugrott odébb. - Nyugi, nem mérges - mondta Shep. Aztán Néniéhez fordult: - Add ide a szerszámosládát! Csak óvatosan, mert valami belemászhatott. Nellie óvatosan megérintette a szerszámosdobozt. Aztán átnyújtotta Shepnek. - Lepjük meg Kent egy váratlan látogatással! Csináljunk egy új ajtót! Tarts ki, Dan! - csapott le a kalapáccsal Shep, és a falból egy darab a földre hullt. - Adja ide a kalapácsot, hadd segítsek! - mondta Nellie. - Ti figyeljétek a tajpánt és a mérges pókokat! Ha erre jönnének, figyelmeztessetek! - adta ki a parancsot Shep a gyerekeknek. Amíg a férfi az öklével dolgozott, Nellie erőteljes kalapácsütésekkel vetette bele magát az ostromba. Néhány percen belül sikerült akkora lyukat vágniuk a falban, hogy átmászhassanak rajta. Dan bújt át először, aztán sorban a többiek. Dan a padlón ült, és fulladt. - Orvosra van szüksége - mondta Nellie idegesen. - Felhívom Jeffet, hogy vészhelyzet van, értesítse a rendőröket - mondta Shep.

Mire az orvoshoz értek, Dan már jobban volt. Megvizsgálták, és azt tanácsolták neki, hogy máskor tartsa magát távol az opálbányáktól. Dan megígérte, hogy így lesz. - Ez az első alkalom, amikor úgy mondtál „igenis, uram"-at egy felnőttnek, hogy azt komolyan is gondoltad! - mondta mosolyogva Nellie, amikor visszaszólítok Ken autójába. Dan eltűrte, hogy a nevelőnője átkarolja, és még a puszi ellen sem tiltakozott, amit a feje búbjára kapott. - Ha még egyszer így megijesztesz, velem gyűlik meg a bajod!

- Meg velem - mondta Amy. - Azt hiszem, jobb lesz, ha a közeljövőben tényleg kerüljük a bányákat - viccelődött a lány, de ha eszébe jutott testvére sápadt és beteges arckifejezése, még most is összeszorult a szíve. Ken nem volt boldog, amikor bekukkantva a vendégszobába észrevette, hogy a beépített szekrény egyik fala hiányzik. A kedve akkor romlott el végleg, amikor meglátta a túloldalon mászkáló, halálos mérgű lényeket. Néhány Coober Pedy-i szakértő segítségével a kígyót és a két pókot sikerült kézre keríteni, és elszállítani. Amikor a rendőrség kikérdezte őket, Dan és Amy úgy tettek, mintha semmiről sem tudnának. Shep arcán állandósodott az aggodalom. Végül Jeff és Shep felajánlották, hogy leviszik Kent a legközelebbi kocsmába, hogy egy kicsit megnyugodjon. Hosszú nap volt. De Amy mégis égett a vágytól, hogy kiderítse, kit takarnak az erszényen talált kezdőbetűk. Bekapta a vacsoráját, és már kapcsolta is be Dan laptopját. - Hol is kezdjük a keresést? - körözött ujjával a billentyűk fölött. - Ha csak annyit ütök be, hogy „R. C. H.", azzal nem sokra jutunk. - Tételezzük fel, hogy a C a Cahill-név rövidítése! -ajánlotta Dan. Amy bólintott. - Én is erre gondoltam. És ha Sydney-ben, 1896-ban húszéves lehetett, akkor ez azt jelenti, hogy nagyjából... - ...az 1870-es években születhetett - fejezte be helyette Dan. Amy megnyitotta az egyik internetes keresőt. - Rendben. Ha valóban Bobnak hívták, akkor Róbert Cahill Valakit kell keresnünk. Teszek egy kísérletet a Róbert Cahill névvel, az 1890-es évvel és a Sydney keresőszóval. - Amikor a találatok hosszú listája megjelent előtte, Amy felsóhajtott: - Nem tűnnek ígéretesnek... - Próbáld meg Darwinnal! Az kisebb város. - Akkoriban csak egy porfészek lehetett - értett egyet Amy. Amy beütötte a „Róbert Cahill", „1890" és a „Darwin" keresőkifejezéseket. Újabb találatlista jelent meg a képernyőn. Végigfuttatta rajta a szemét. így se jó... Most meg mindent kidob Charles Darwinról... Várj csak! - kapta fel a fejét hirtelen Amy. Azt hiszem, ez lesz az! Megtaláltam a nevét! A barátunkat úgy hívják, hogy...

18.

Fejezet

- Robert Cahill Henderson - ismételte Isabel a mobiltelefonban. - Értettem. A hátsó ülésen felé fordult. Isabel sietve hagyta el Coober Pedyt, de lehúzódott az útról, amikor a várva várt hívás befutott. - Végre valami jó hír. A Lucian-erődök az anyaszámítógépeikkel minden ismert Ekaterinát elemeztek 1840-től 1900-ig. A számítógép a Coober Pedy és a Cahill szavakat kereste. Még egy tökkelütött, néma ökörnek is használnia kellett a nevét, ha bányászni akart. Robert Cahill Henderson a mi emberünk. - Mi a következő úticél? - kérdezte Natalie, és hosz-szú, selymes haját átdobta a vállán. - Remélem, valami olyan helyre megyünk, ahol jól lehet vásárolgatni. Mondjuk Dubajba - reménykedett a lány. - Dzsakartába megyünk- válaszolt az anyja. - Az hol van?! - vetette magát hátra az ülésen Natalie. - Nem hangzik egy divatparadicsomnak. - Csak tudnám, minek fizettem a taníttatásotokat! Dzsakarta Jáva szigetén található. Henderson a Lady

Anne nevű hajón 1883-ban onnan utazott Sydney-be - nézett Isabel Irinára. - Már megint mi a problémája, elvtárska? Aggódik a pici Dan és Amyke miatt? Úgy tűnik, kilenc életük van. Túlélték. Egy kis ijedtség meg kell, hogy edzésben maradjanak. Irina nem válaszolt. Lábánál egy üres doboz és egy üres üveg volt, amiket a Beszerző küldött Isabelnek. Isabel fütyörészve vitte a Coober Pedybe tartó gépre az állatokat. Elintézte, hogy Adelaide-ben egy Hum-mer várja őket. Irina addig nem is sejtette, mi van bennük, amíg a nő ki nem nyitotta a tartályokat. Isabel mosolyogva rázta meg a tégely halálos tartalmát, a pókokat. Először azt tervezte, hogy a Cahillek hotelszobájában eresztik szét őket, de a bánya még jobb helynek ígérkezett. Egyenesen a nyakukba pottyantam őket a szellőzőnyíláson át! Isabel a kígyótól sem ijedt meg. Amikor a dobozt kinyitotta, hogy egy vastag kesztyűvel hátulról kapja el a hüllő nyakát, még csak ki sem verte a veríték. Egyenesen élvezte. Élvezte, hogy ilyen közel kerülhet a halálhoz. - Maga kövesse a Cahill kölyköket, amíg én Iannel és Natalie-vel tovább utazom. Minden egyes lépésükről tudósítson! Ha Jávára akarnának utazni, gátolja meg őket! Végleg elegem lett belőlük! - Aztán? - kérdezte Irina. - Aztán mi? - kérdezett vissza idegesen Isabel. Először megnézte, hogy nem kenődött-e el a rúzsa, aztán úgy állította a visszapillantót, hogy Irinát lássa benne. - Ismerve a kitartásukat, előbb-utóbb ismét megszorongatnak bennünket. Mik a végső tervei velük? Isabel vállat vont. - Nem gondolkozom ennyire előre. Most csak a kulcsokra koncentrálok. Miénk lehet mind a 39 kulcs, el tudjátok ezt képzelni, gyerekek?! Mert biztosak lehetünk benne, hogy Róbert Cahill Henderson birtokában volt a legtöbb, ha nem az összes kulcs! Amy és Dan megsemmisülnek. Porrá lesznek. Nem éri meg bajlódni velük játszott a nő karkötője amulettjeivel, aztán a körmeit kezdte tanulmányozni. Irina csodálta Isabel közömbösségét, mintha a manikűr lenne ebben a percben a legfontosabb dolog a világon. Isabelt túl régóta és túl jól ismerte már. Igaz, hogy a körömfényezés nagyon fontos volt az életében, de ugyanolyan fontos volt számára, hogy lesöpörje magáról a port. Isabel bevetett néhányat a legjobb trükkjei közül, hogy elijessze őket. Hamarosan eljön az idő, és szabadon engedi dühét. Irina érezte, hogy nem sokáig tudja már magában tartani. Hosszú utat tettem meg, gondolta Irina. De legalább már látom a végét.

19.

Fejezet

- Róbert Cahill Henderson zseniális kémikus volt -olvasta Amy hadarva. - Eljegyezte Viktória királynő egyik unokatestvérét. Darwin teóriáinak védelmezője. Ezért dobott ki annyi találatot a kereső. Ez lebilincselően izgalmas... - Ja. Majd ébressz fel, ha befejezted! - felelt Dan, aki Ken vendégszobájában elnyúlva feküdt az ikerágyak egyikén. A beépített szekrény felé pillantott. -Biztos, hogy elkapták azt a kígyót? - Biztos... De most jön a lényeg! Henderson váratlanul felbontotta az eljegyzését, ami nagy skandal-lumnak számított akkoriban, és meg sem állt a déli tengerekig. Azt állította, hogy Darwin teóriáit kutatja tovább. Pedig nem természettudós volt, hanem kémikus - tette hozzá Amy elgondolkozva. - Ez elég furcsa. - Szerintem uncsi - ásított Dan. - Mikor jön a sztori lebilincselő része?

- Az indonéz szigetvilág körül utazgatott, amíg az egyiken meg nem állt kísérleteket végezni. Azt hitték, hogy odaveszett a Krakatau 1883-as kitörésekor. - Te most csak krákogtál? - Nem. Azt mondtam, Krakatau. Hatalmas vulkánkitörés volt. Igazság szerint egy egész kitöréssorozat. Gyakorlatilag az egész hegy felrobbant, és jókora szökőárt okozott, ami kb. harminchatezer ember életébe került. Az utolsó kitörés robaját még Ausztráliában is hallották. A robbanásokat követő porfelhőnek köszönhetően Amerikában sohasem látott szépségű naplementéknek örvendhettek. - Végre elértél az izgi részhez - ismerte el Dan. - Most már tudjuk, mi az a felfordított fagylalttölcsér a rajzon - mondta Amy izgatottan. - Egy vulkán! A Krakataut rajzolta le. De miért hagyta ott a jegyesét, hogy Indonéziába utazzon? Ennek bizonyára oka van. - Persze, hogy oka van. Az, hogy helyén volt az esze. Választhatott, hogy vagy megnősül, vagy a tengerparton sütteti a hasát. Egyértelmű volt a döntés. Az utóbbit választotta még a vulkán ellenére is! - A Krakatau kitörésekor a környéken járt. Kis híján ott veszett - folytatta Amy. - Aztán valahogy viszszajutott Sydney-be. A Cahillek és a Madrigálok azóta keresik. De miért? Ha találsz valamit, az mindenkié. Ha megtartod magadnak, tolvaj vagy. Ilyen egyszerű. Ekkor valami nagyon furcsa dolog történt vele. A lány testben ott ült Dan előtt, de lélekben valahol máshol járt. A hálóingében állt, és hallgatta a felnőtteket. - Föld hívja Amyt! - próbálkozott Dan. Nem tudott elaludni, amíg az idegenek nem távoztak. Hallotta, ahogy becsapódik a bejárati ajtó. Még ki is nézett, hogy biztosan elmentek-e. Az ablaka alatt álltak csoportba tömörülve. Kinyújtotta a nyakát, de csak az összedugott fejeket látta. - Nyugi - mondta a gyönyörű asszony. - Megkaptuk a választ. Ausztráliába mentek, hogy azt az illetőt keressék. Lépnünk kell, méghozzá még ma éjjel. Az ő hibája. Az ő hibája. - Amy? Transzba estél? - nézett rá Dan. - De most komolyan, jól vagy? Az öccsére pillantott. Látta, ahogy sápadt arcára kiül a leplezni akart aggodalom. Az asztmaroham nagyon legyengítette, de úgy tett, mintha jól lenne. Csak a szeme alatti sötét karikák árulkodtak kimerültségéről. - Jól vagyok - válaszolta Amy. - Hová lesz a legközelebbi űrkilövés? - kérdezte Dan. - Vissza, Sydney-be? Megköszörülte a torkát, mert bántotta a fülét saját hangjának károgása. - Darwinba. Követnünk kell a szüleink lábnyomát. Másnap reggel Amy hátradőlt a repülőgép ülésén, és felütötte Amelia Earhart életrajzát, amit Sheptől kért kölcsön. Nem tudta, mit keres, csak lapozgatott a könyvben, és hol itt, hol ott olvasott bele, amíg Nel-lie az iPodjával relaxált, Dan pedig a csirkeízesítésű chipset rágcsálta. A kiadós éjszakai alvás után visszatért étvágya. - Ezt hallgasd, Dan! Amikor Amelia 1935-ben Ha-waiin járt, konzultált egy neves vulkánkutatóval. - Lélegzetelállító! - nyitott ki Dan egy Violet Crum-ble-zacskót. - Nem érted?! Lehet, hogy a Krakatauról gyűjtött információkat. Dan lehunyt szemmel alvást mímelt. Amy felsóhajtott, majd elővette azokat a lapokat, amiket az internetről nyomtatott ki Kennél. A kitörésről olvasgatott beszámolókat. Néha felolvasott egy-egy érdekesebb részt a fiúnak, aki közben papírgalacsinokkal kosárlabdázott. Aztán valami olyasmire bukkant, amitől közelebb kellett hajolnia a géphez. Odafigyelve újra átolvasta. -Dan! - Csont nélküli dobás! Újabb három pontos! Amy egy párnát vágott hozzá:

- DAN! Ezt hallgasd! „A kitöréskor egy Batáviából érkező hajó"-, Batávia volt Dzsakarta régi neve -„bajba került. Először egy hatalmas koromfelhőbe futottak, aztán tajtékkő" - vulkánikus kőzet - „kezdett záporozni a fedélzetre. A kapitány elindult a néhány kilométerrel távolabb található kikötő felé. Sohasem érték el, vissza kellett fordulniuk. Tudod, mit szállított a hajó?! Wolframot! Dan felült az ágyban: - Wolframot? Az az egyik kulcs! - Ez még semmi! A kapitány említette, hogy a hajó tele volt mirhacsemetékkel! A korom és a vulkánikus kövek miatt utasította a legénységet, hogy vigyék a hajófenékre a fákat. Mekkora annak az esélye, hogy az a hajó véletlenül szállított mirhát és wolframot? - Henderson számára szállítottak kulcsokat, igaz?! - Pontosan! A kulcsokat gyűjtötte! Tudós volt, aki a receptet kutatta. Talán ezért kereste annyira minden ág. Felállított egy laborató... - Amy az ülésre csapott. - A Krakataun! Megrendelte az alapanyagokat. Aztán amikor Krakatau felrobbant... a laboratórium is elpusztult. Biztosan elkapta a szökőár... de Hender-sonnak sikerült túlélnie. - Szóval minden csak a... fejében maradt meg -vonta le a következtetést Dan. - És megkattant. Amy bólintott, és az őrült, rögeszmésen ismételgetett szavakra gondolt a bánya falán. - Lefogadom, hogy Ekat volt. Megtámadta Mark Twaint, vagyis nem lehetett Janus. Isabel nem sokat tud róla, vagyis nem volt Lucián sem. A Tomasokra meg egyáltalán nem hasonlít. Dan a homlokát ráncolta: - Tudjuk, hogy egy Lucián, az orosz Konstantin a tizenkilencedik század elején megtalálta a kulcsok nagy részét. Úgy tűnik, hogy két ág nagyon közel jutott a megfejtéshez. Amy a lapra bökött: - Tudod, mi áll itt? Jáva szigete egy része annak a csendes-óceáni tűzhányócsoportnak, amit közös néven „tűzgyűrűként" emlegetnek. RCH nem az opálra célzott. Hanem Jávára. Oda kell utaznunk! Nellie átvette a repülőgép irányítását, és Shep kinyújtóztathatta elgémberedett tagjait az utastér egyik ülésén. Csak pislogott, amikor meghallotta, hogy Amy és Dan Jáváról beszélnek. - Azt mondtam, hogy mindent megteszek értetek, és így is gondoltam, de a gépem nem bírná ki odáig. Körülbelül kétezernyolcszáz, kétezerkilencszáz kilométer. Jobban jártok egy repülőgépjárattal. Darwinból elég sok indul. A műholdas telefonom segítségével innen is foglaltathatok nektek helyeket. - Shep nagyot sóhajtott. Nellie lelkére kötöm, hogy vigyázzon rátok. Van egy hangyányi esély arra, hogy nyaktörés nélkül visszatérjetek Jáváról? Vagy vonzzátok a bajt, vagy keresitek. Itt maradhatnátok egy darabig velem, nem mintha az a kiköpött apafigura lennék... inkább egy szörfös csavargó. Nem mondhatnátok el mégis... amit nem akartok elárulni nekem semmi áron? Shep Amy szemébe nézett, aztán bólintott: - Értem. Artie is ilyen csökönyös volt. Amíg Shep repülőjegyet foglaltatott nekik, Amy a tájat nézte. Vörös sivatag és magas sziklák fölött repültek el, a kanyonban kék folyó kígyózott. Káprázatosan szép volt. - Ez a Katherine-szurdok - mondta Shep, miután letette a telefont. - A Felső-Végen akad néhány látnivaló... - Ha legközelebb... - kezdte Amy, de nem fejezte be a mondatot. Ha legközelebb körbeutazzuk a világot, jó lenne megnézni őket. - A repülőgépetek egy órával a landolásunk után indul, egy kicsit szoros lesz, de jól ismerem a repteret. Elérjük. - Shep Amyre és Danre nézett: - Mivel a leszállás után nem lesz rá időnk, szeretném most elmondani, hogy bármit kértek tőlem, megkapjátok. Többé nem hagylak cserben benneteket.

- Köszönjük. De nem hagyott cserben - mondta Amy. - Akkor is segített, amikor más sikítva elrohant volna - tette hozzá Dan. - Mindent a rokonokért! - És még valami - folytatta Shep. - Miközben megtámadtak a kedvenc strandomon, majdnem belém jöttek egy felszállópályán, meg akartak gyilkolni egy bányában, és két órát ki kellett bírnom Coober Pedy legunalmasabb kocsmájában... nagyon megkedveltelek benneteket. Szóval ki vele. Az igazsággal. Azt hiszem, megérdemlek ennyit. Mi folyik itt? És most hagyjuk az űrlényeket! - Rendben - fújta ki a levegőt Amy. - A nagyanyánk a végrendeletében választás elé állított bennünket. Vagy lelépünk egymillió dollárral a zsebünkben, vagy részt veszünk a 39 kulcs utáni hajszában. Ha mindet megtaláljuk, a világ urai lehetünk. Mi a kulcsvadászat mellett döntöttünk. Néhány válogatott Cahillrokonnal együtt, akik időnként megpróbálnak megölni bennünket. Shep nagyot sóhajtott: - Ha nem akarjátok elmondani az igazat, én nem erőltetem többet. Egy óra elteltével felködlöttek előttük Darwin csodálatos partjai. A sziget mögött a végtelen tenger kéklett. Leszállás után a Quantas Légitársaság gépéhez rohantak. - Ez képtelenség - mondta egy hang. - Lennie kell helynek az első osztályon! A recepciós közelebb hajolt, és mondott valamit. Amy, Dan és Nellie bebújtak egy oszlop mögé. Shep kíváncsian követte őket. - Mi az, skacok? Újabb vérszomjas űrlények? - Eltalálta - mondta Dan. - Nem tudunk felszállni a gépre - suttogta Amy. Shep kikukucskált, hogy megnézze magának Isabelt, Natalie-t és lant. - Egészen békésnek tűnnek. - Ők dobták a nyakunkba a világ legveszélyesebb kígyóját - ellenkezett Dan. - El kell jutnunk Jávára - mondta eltökélten Amy. Shep megrázta a fejét: - Ez túlságosan veszélyes. Nem engedlek el benneteket. Amy keményen nézett a férfire. Tekintetében elszántság látszott, nyoma sem volt könyörgésnek. - Azt ígérte, hogy mindenben segít, amiben csak tud. Shep vonakodva bólintott. - Nem tetszik az ötlet, de egye fene. Jöjjön a B-terv. Tegyünk egy látogatást a pilóták pihenőszobájába... Shep a bérelt repülőgépek leszállási oldalához ment velük. Olyan lazán sétált be a pihenőtérbe, mintha csak az övé lenne, és körbenézett. - Szerencsénk van - súgta Árnyéknek. - Találtam valakit, aki tartozik nekem egy szívességgel. Követték a férfit. Shep nem zavartatva magát egy pilótához lépett, aki az ablak mellett kávézott. - Szia, öregem! De jó hogy látlak, cimbora! - köszöntötte. - Shep! Állati régen nem láttalak! Mikor szeded már össze magad, és szerzel végre egy normális állást?! - Azt hiszem, soha - mondta Shep, és gyorsan bemutatta őket a pilótának. - Az a helyzet, cimbora, hogy van egy kis problémánk. Dzsakartába kell jutnia a gyerekeknek, és most jutott eszembe, hogy jössz nekem eggyel... - Tévedsz, cimbora. Te jössz nekem egy szívességgel. - Nem emlékszel, mit tettem meg érted Brissie-ben? - Azt már visszafizettem Permben tavaly decemberben. Shep megvakarta a fejét. - Tényleg. Van egy kis időd?

- Most tettem le a lantot. Van néhány hét szabim. - Nagyszerű! Akkor tartozni fogok neked még egy szívességgel! - vigyorgott Shep. - Nem adnád kölcsön a gépedet? Fogalmuk sem volt, hogyan, de Shepnek végül sikerült kölcsönkérnie a gépet. A bérelt járatok dolgozóiként sikerült átjutniuk a biztonsági embereken. Amíg Shep az induláshoz szükséges dolgokat intézte, a kényelmes váróban ücsörögtek. - Rendben - dörgölte össze a tenyerét Shep. - Készen állunk. Nyolcas hangár. Alig várom már, hogy vezethessem. Egy igazi luxusgép! Elképesztően cuki! - Tényleg velünk jön? Köszönjük! - mondta Amy. - Artie-ért és Hope-ért teszem - válaszolt Shep. -Na, meg értetek. Egy család vagyunk. Annyi év után végre megértettem, mit jelent ez. Ezért külön köszönet jár nektek! - A családért, haver - ütötte össze Dan és Shep az öklét. Shep megköszörülte a torkát. - Most pedig irány a repülő, mielőtt meggondolom magam! Amikor kiléptek a váróteremből, és elindultak a gép felé, párás levegő csapott az arcukba. Dan felmászott a lépcsőn, és bekukkantott a repülőbe. Valóban luxusgép volt: plüssülésekkel, étkezővel és képernyővel minden szék előtt. - Hűha! Végre stílusosan utazunk! - Legalább nyolc óra repülésre számítsatok. A hűtő dugig van kajával. Minden van, amit csak akartok: filmek, játékok. - Shep Nellie-hez fordult: - Fogadjunk, hogy ilyet még nem vezettél? - Az igazat megvallva repültem már hasonlóval, Akronból Reykjavikba. - Húúú! Miss Titokzatos! Miféle nevelőnő vagy te? - Olyan, aki szeret repülni. - Azt már látom, hogy a rokonaim jó kezekben vannak. A nevelőnőjük hidegvérrel néz szembe a taj-pánnal, és a tenger fölötti repülés sem kottyan meg neki. Ütős kis kombináció. Amy összehúzott szemöldökkel Danre nézett: vajon hány meglepetést tartogat még számukra Nellie? Civil ruhás tisztek érkeztek, a magasabbik udvariasan megszólította Shepet: - Elnézést, uram! Láthatnám az útlevelét? - mondta a karját kinyújtva. - Már túl vagyunk a biztonsági vizsgálaton - válaszolt Shep. - Az útlevelét, kérem! - mondta most már határo zottabb hangon a tiszt. Shep megtapogatta a sortja zsebét: - Azt hittem, ide tettem. Egy pillanat! - Velünk fáradnának, kérem? - Ők azok! A gyermekeim! - kiáltott fel valaki a hangárban. Összecsapott kézzel egy fekete ruhás nő rohant feléjük. Irinát csak második pillantásra ismerték fel. Sálat viselt, és kicsi, keret nélküli szemüveget. - Itt vannak az én pirogjaim! Jól vagytok? Bántott benneteket? - Ki bántott volna?! - Ez a nő azt állítja, hogy a rokonai vagytok -mondta a tiszt. - Ez igaz - vallotta be Amy. - De csak nagyon távoliak... A tiszt Shephez fordult: - Ebben az esetben önt őrizetbe kell vennünk gyermekrablás vádjával.

20. Fejezet

- Ez nevetséges! - kérte ki magának Shep visszafelé a hangárban - Én is a rokonuk vagyok! - Látja, hogy tud hazudni?! Szemrebbenés nélkül! -mondta Irina papírzsebkendőt nyomkodva a szeméhez. Orosz akcentusa alig hallatszott. - Maja morkov-ki! - jajgatott Amy felé. - Répácskáim! Hogy vágyott rá a szemem, hogy láthasson benneteket! Amy megragadta Shep karját: - Ő tényleg a rokonunk. - Akkor mutassa az útlevelét - mondta keményen a tiszt. - Az előbb még megvolt... - Gyere ide, kincsem! - próbálta Irina megölelni Dant. - Mintha a nagyanyjuk volnék ezeknek a gyerekeknek. Elszöktek a bostoni gyámjuktól. Nézzék, itt vannak a papírok! A massachusettsi gyámhatóság keresi őket. Engem küldtek, hogy hozzam őket haza. - A papírok alátámasztják, amit ön mond - nézte át az iratokat a tiszt. - Tényleg keresi őket a gyámhatóság az Államokban. - Ez a nő hazudik! Egy gyilkos, egy kém! - kiáltott fel Dan Irinára mutatva. - Bennünket is megpróbált megölni! - tette hozzá Amy. Irina tovább törölgette száraz szemét. - Mindig problémájuk van a hatóságokkal - mondta a tisztnek. - Tudja, az amerikai gyerekek annyira elkényeztetettek! De ők az én kis pirogjaim, és szeretem őket. Egy család vagyunk. - Azt állítja, hogy ön egy személyben a dadájuk és a nénikéjük? - faggatózott a tiszt. - Brühühü - kapta a szeme elé a zsebkendőt Irina. - A szívem darabokra törik, mint egy teáscsésze, ha látom az angyali, édes arcukat! - Én meg mindjárt elhányom magam - forgatta a szemét Nellie. Még a biztonsági tiszt is felemelte fél szemöldökét. Amy arra gondolt, hogy Irina most egy kicsit túljátszottá a szerepét. Szemmel láthatóan gyakorlatlan volt az érzelmek kifejezése terén. - Ha visszaenged a géphez, megtalálom a papírokat - mondta Shep. - Úgy látszik, rossz helyre tettem el őket, de biztosan meglesznek... - Senki sem megy sehová! - fordult a tiszt Amy és Dan felé. - Ez a nő Irina Cahill, és azt állítja, hogy... - Ő nem Cahill! - kiáltotta Amy. - Vagyis Cahill, de nem úgy hívják! A tiszt megtörölte izzadt homlokát. - Abbahagynák végre a kiabálást? Éppen azon vagyok, hogy tisztázzuk a dolgokat. Az épületből újabb tiszt érkezett, és a társa fülébe súgott valamit. Amy csak az „Interpol"szót kapta el belőle. A vezető tiszt Irinához fordult: - Nem ismer véletlenül egy Irina Szpaszkij nevű személyt? - Nem - mondta pókerarccal Irina. - A Szpaszkij gyakori orosz név. - Ő Irina Szpaszkij! - kiáltott fel Amy. - Ezt a személyt körözi az Interpol... a legkülönfélébb nemzetközi bűnökért. - A tiszt a listájára nézett. Dubrovnik, 2002, hamis útlevéllel utazott. Szófia, 1999, bénító mérget adott egy ismeretlen nőnek. Sri Lanka... a tiszt elsápadt. - A fenébe! - Ő az! Zárják be, és dobják el a kulcsot! - szólalt meg Dan. Irina elmosolyodott:

- Csak viccelnek a gyerekek. Mondja, tiszt úr, miért nem igazi bűnözőket üldöznek, mint ez a Szpaszkij, és miért nem hagyják békén a szegény, orosz dadusokat, akik csak a rájuk bízott gyerekeket akarják kimenteni az emberrablók markából? Shep a tiszthez hajolva elmondta, hogy Arthur Trent unokatestvére, és hogy egy nagy tiszteletnek örvendő polgár repülési tervvel, és egy magánrepülőgéppel, amit le kellett tennie. Aztán magához intette Nellie-t is. Irina Amyhez és Danhez fordult, és suttogva így szólt: - Azért jöttem, hogy segítsek nektek. Egyenesen egy csapdába repültök. - Pardon? Nekem úgy tűnik, hogy most vagyunk abban - kételkedett a szavaiban Dan. - Nem tudod megállni, hogy ne szurkálj mindig? -kérdezte Irina. - Értettem. - Szurkálni maga szokott, a körmeivel - vágott visz-sza a fiú. - Nem hagyjuk elkapni magunkat - támadt Irinának a lány. - Már a bányában is meg akart ölni... - Ami ott történt, ahhoz nekem nem volt közöm - válaszolt Irina. - Nem tudtam, mire készül Isabel, amíg akcióba nem lépett. Ha tudomásom lett volna róla, megakadályozom. - Hazudik! - Még mindig nem jöttél rá, ki az igazi ellenségetek? Dan Irinára mutatott: - Maga. - Nem szabad Dzsakartába mennetek, ha Isabel rájön, hogy ott vagytok, végetek. Megértettétek? - Milyen tyúkanyós lett hirtelen? - gúnyolódott Dan. - Könyörgöm! Maga már rég megölt volna bennünket, ha alkalma nyílt volna rá! - Amy - szólította meg halkan a nő. Amy még sohasem hallotta Irina hangját ilyennek. Először nem tudta, mi tűnt el belőle. Aztán rájött. A megvetés. - Isabel azt mondta neked, hogy én öltem meg a szüléidet, igaz? Amy rábámult. Dan ide-oda kapkodta a fejét Irina és Amy között. - Mit mondott ez a nő?! - Isabel hazudott. Bármilyen hazugságra képes, hogy elérje a célját. Eszedbe jutott már valami arról az éjszakáról? - A szüleinket megölték? - suttogta Dan. Kétségbeesve Amyre nézett. Olyan volt, mint egy elveszett kisfiú. Olyan, amilyennek Amy nem szerette volna látni. - Igen. Például emlékszem magára - vádolta meg a nőt arra számítva, hogy bekapja a csalit. Mert Irina egészen biztosan ott volt, még ha nem is emlékszik rá. - De nem csak rám emlékszel, ugye? - Mi folyik itt?! - remegett meg Dan hangja. - Miért fontos ez? - préselte ki a szavakat Amy. -Hogy vetemedhetett ilyesmire? - Nem én tettem, még ha ott is voltam. - Ezt gyilkosságban való bűnrészességnek nevezik - mondta Amy. Dan arca a kétségbeeséstől egészen eltorzult. Olyan képet vágott, mint akit gyomron rúgtak. Shep felemelte a hangját: - Csak engedjenek vissza a repülőhöz! - Nem a maga gépe, ha jól sejtem. Mr. Gregory Tol-liveré, akit most próbálunk elérni. Sajnos kikapcsolta a mobilját. - A barátom. Igazolni fogja, amit mondtam.

- Nehezen, ha nem veszi fel a telefont. - Csak annyit kértem, hogy... - Nem voltam bűnrészes, mert elmentem, miután kijöttünk a házból - hadarta Irina. - De valaki ott maradt. Nem emlékszel rá, ki volt az? - Miért nem mondja meg maga? - kérdezte Amy. - Mert neked kell emlékezni rá. - Tudom, hogy Isabelre céloz. Mi a különbség Isa-bel és maga között? Maga őt vádolja, ő meg magát. Irina elsápadt: - Mi a különbség kettőnk között? - ismételte Irina. - Majd meglátod. - Nem mehetnénk vissza a váróterembe, kérem? -kérdezte Nellie. - Ez nagyon megterhelő a gyermekek számára. Irina megszorította Amy csuklóját: - Hinned kell nekem! - Hé, el a kezekkel az unokahúgomtól! - kiáltott fel Shep. - Maga hagyja ezt?! - kérdezte a tiszttől, aztán Amyre nézett, és előrenyújtotta az öklét. A családért, gondolta Amy. Shep ezzel akart elbúcsúzni tőlük. Irina elengedte Amy karját, és a füléhez hajolt: - Nem sikerült megállítani benneteket - hadarta. - De bízom benne, hogy nem felejted el a figyelmeztetésem. Ez az utolsó reményem. - Rendben, menjenek! - vetette oda a tiszt, akinek elvonta a figyelmét Shep és Irina veszekedése. - De ne hagyjátok el a várótermet! - Természetesen! Ki sem tesszük a lábunkat! -mondta boldogan Nellie, és maga után húzta a gyerekeket. Amikor hallótávolságon kívül kerültek, suttogni kezdett: - Vissza a géphez! - Mi? - csodálkozott Amy. - Shep átcsúsztatta nekem az iratokat. Végig a nadrágzsebében voltak. Indulhatunk! - Tudsz repülni azzal az izével? - Mint a pinty! - De mi lesz a biztonságiakkal? - kérdezte Dan. - Csak gyorsnak kell lennünk, és kerülnünk kell a feltűnést. - Hogyan lopsz el egy gépet feltűnés nélkül?! - kérdezte Dan. - ígyNellie a repülőhöz sétált. Visszapillantott, aztán felszaladt a lépcsőn. Amy és Dan követték. - Bukjatok le! Engedélyt kell kérnem a toronytól. Shep szerint még nem értesítették őket. Ja - nézett hátra mosolyogva Nellie -, és azt üzeni, hogy sok szerencsét! Amy és Dan a repülőben kuporogva hallgatták, ahogy Nellie az irányítótoronnyal beszél. A gép kigurult a felszállópályára. Amy az ablakhoz nyomta az orrát. Shep intett egyet, és tovább beszélt a biztonsági tisztekkel, akiknek fel sem tűnt a kigördülő gép. Irina mozdulatlanul bámulta a repülőt. Amy arra számított, hogy figyelmeztetni fogja a tiszteket, de csak állt, és nézte őket. Miért hagyta, hogy meglógjunk? - Már itt sem vagyunk! - kiáltotta Nellie, amikor gyorsulni kezdtek. A repülő hamarosan teljes sebességgel száguldott a pályán. Amy megmarkolta a karfát. Bízott benne, hogy Nellie tényleg annyira jó pilóta, ahogy állítja.

- Szerinted van ejtőernyő? - kérdezte Dantől. A fiú nem válaszolt, ő is a karfát szorította. A gép szinte észrevétlenül hagyta el a földet, aztán a levegőbe emelkedve tett egy kanyart Darwin fölött, és elindult a zölden feszülő víz fölött. Nellie hangja megszólalt a hangosbeszélőben: - Oké, bíííp-bíííp, kedves utasaim, most már csak dőljenek hátra, és élvezzék a repülést! A következő megálló, Jáva. Amy Danhez hajolt: - Egyre furcsább dolgok derülnek ki Nellie-ről. Olyan, mintha direkt erre képezték volna ki. - Dan nem válaszolt. Feszült, gondterhelt arccal bámult ki az ablakon. - Azon tűnődöm, vajon tudom-e, kicsoda valójában... - Ismerős érzés. - Mire akarsz célozni ezzel? - Arra, hogy Isabel elmondta neked, hogy Irina ölte meg a szüleinket, és te elhallgattad előlem. Amy látta Dan vörösen égő füleit, meg-megrángó száját, és könnybe lábadt szemét. - El akartam mondani, csak... Vannak ezek a bevillanó emlékeim. Amikről azt sem tudom, valóságosak-e. És félek, Dan, nagyon félek. Mi van akkor, ha miattam haltak meg a szüleim? - Meddig akartál várni vele? Holnapig? A jövő hétig? Vagy örökké? - Jobbnak láttam, ha eltitkolom egy ideig. - Még Amy is érezte, hogy ez nem elég magyarázat. - A szüleinket megölték, és te rájöttél, ki tette, de nem mondtad el nekem. - Nem tudhatjuk biztosan, hogy Irina volt. - Te hiszel neki? - Miért, Isabelnek kellene hinnem? Elfelejtetted, hogy cápaeledelt akart belőlem csinálni? A bányában is meg akart ölni. Ébresztő! Nem úgy tűnik, mintha a megbízhatóság mintaképe lenne. - Jogom lett volna megtudni! Úgy kezelsz, mintha a kisöcséd lennék... - Mert tényleg az vagy. - Nem vagyok kicsi! - Dan arca olyan volt, mint egy ökölbe szorult kéz. - Néhányszor már megmentettem az életedet, olyan helyekről vezettelek ki, ahol te mozdulni sem mertél. Miért hiszed azt, hogy én vagyok az, akit óvni kell? Mert a kisöcsém vagy, szerette volna mondani Amy. De inkább hallgatott, mert attól tartott, Dan kiugrik a repülőből, ha van ejtőernyő, ha nincs. Kétségbeesve nézett rá. -

Titkok és hazugságok - mondta Dan. - Gratulálok, nővérkém! Hivatalosan is Cahill-lé váltál!

20.

Fejezet

Dan nem hitte volna, hogy életében valaha „a következő megálló, Jáva" mondatot fogja hallani, különösen nem a nevelőnőjük szájából, aki a végtelen tenger felett szeli velük az étert. De azt sem hitte volna, hogy így fogja érezni magát. Egyszer, hétéves korában nekirohant egy üvegajtónak. Teljes sebességgel telibe trafálta. Visszapattant róla, és elterült a földön. Emlékezett a döbbenetre, és az utána következő fájdalomra. Most éppen így érezte magát.

Szülei halálára megpróbált nem gondolni, de nem volt olyan nap, hogy ne jutott volna eszébe. Az olyan felesleges dolgokra, mint a „mi lett volna, ha", meg végképp nem szeretett gondolni. Mi lett volna, ha az apja elviszi egy focimeccsre? Mi lett volna, ha az anyja ott lett volna a legrosszabb asztmarohama közben? Dan szerint gyerekes dolog volt ilyesmin töprengeni. A tűz megtörtént. Sorsszerű volt. Senki sem tudja megváltoztatni, és senki sem tehet róla. De attól a naptól kezdve volt kit okolnia érte. Valaki elrabolta a családját. Valaki elrabolta a gyerekkorát.

Azon a hűvös éjszakán valaki bement a házba, ahol négy ember élt szeretetben és boldogságban, és felgyújtotta. Dan határozottan megrázta a fejét. Érezte, hogy remeg a lába. Kinézett a végtelen tengerre. Beatrice néni azt mondta, hogy az ember problémái kicsinek tűnnek, ha felnézünk a hatalmas égre. Ezzel próbálta vigasztalni szüleik halála után a két gyereket. Beatrice néni hülye volt. Dan a hatalmas Indiai-óceántól egyáltalán nem érezte magát jobban. Szerette volna megbeszélni Amyvel a dolgot, de megfogadta, hogy többé nem szól hozzá. Sokszor haragudott már a nővérére. Nagyon sokszor. De most jobban haragudott rá, mint amikor az összes játékautóját kisbabának öltöztette közvetlenül legjobb barátja, Liam érkezése előtt. Jobban, mint amikor azt hazudta Beatrice néninek, hogy szereti Beethovent, és ezzel unalmas zongoraórákra ítélte őt. Jobban, mint amikor Egyiptomban azt hitte, hogy a nővére ki akarja sajátítani Grace emlékét. Még csak meg sem közelítették azt, ahogyan most érzett. A szüleiket meggyilkolták, és Amy ezt eltitkolta előle. A világ legfontosabb dolgát! A tűzvész nem véletlen volt. Nemcsak az apja felejtette el felhajtani a szőnyeget, ami egy szikrától meggyulladt, hanem valaki szándékosan felgyújtotta a házukat. És Amy tudta ezt. Ott volt a földszinten azon az éjszakán. És soha nem mondta el neki. Eddig azt hitte, hogy összetartanak. Mindenben. Kinézett a horizontig feszülő zöld víztükörre. Nem tudta, hogy fogja ezt feldolgozni. Hogy mit fog ezzel kezdeni. Előbb a szülei. Aztán Grace. És most Amy. Senkije sem maradt. Még világos volt, amikor Nellie tökéletes landolást hajtott végre a Halim Perdanakusumu Nemzetközi Reptéren, Dzsakurta városától délre. Levette a fejhallgatóját, és nagyot sóhajtott: - Hulla vagyok! - A karjára akasztotta a táskáját, és felvette Saladin hordozóját. -H Q Q biztonságiaknál fennakadunk, hagyjatok engem beszélni! Az nem lesz nehéz, gondolta Amy, mert Dan meg sem mukkan. Mindannyian fellélegeztek, amikor átjutottak a vámon. Halim egy kisebb, a bérelt gépeknek fenntartott repülőtér volt, és ennek köszönhetően nem volt tömeg sem. Nellie átrángatta őket a sofőrök hadán, és egy kék taxiba vágódva néhány perc múlva már robogtak is a város felé. A mobiltelefonján lefoglalt egy hotelszobát. - SMS-eztem Shepnek, hogy szerencsésen leszálltunk - mondta. - Iderepül egy menetrendszerinti járattal, és visszaviszi a gépet. - Nellie aggódó pillantást vetett rájuk: - Biztosan ti is fáradtak vagytok. Azelőtt harminc másodpercnél tovább soha nem voltatok csendben. Csak, ha aludtatok. Dan tovább hallgatott, és az út mellett elsuhanó pálmákat nézte. Esteledett, és kigyulladtak a fények. A sofőr gyakorlottan manőverezett a forgalomban. Közeledtek Dzsakarta fényei. Magas épületek szikráztak a remegő levegőben. A felhőkarcolók olyan hihetetlenül magasak voltak, mint egy tudományos-fantasztikus filmben. A sofőr lekanyarodott egy széles

sugárútra. A körforgalomban tömött buszok, taxik és motorbiciklik örvénylettek egy csodaszép szökőkút körül. A sofőr lekanyarodott egy keskenyebb útra, és lassan maguk mögött hagyták a magas épületeket. Amy még sohasem járt ilyen zsúfolt, forgalmas városban. Ha Kairóról azt gondolta, hogy átláthatatlan, akkor ez maga volt a káosz. Tele közlekedési szabályokra fittyet hányó járművel, és autók között futkosó gyalogosokkal. A levegőben ködként lógott a szmog. A vezető végül megállt egy fehér ház előtt, melynek bejárata fölött narancssárga ponyvatető feszült. A portás segített nekik kiszállni a kocsiból, és elvette csomagjaikat. Nellie a repülőtéren váltott pénzüket számolgatta. A recepciónál megálltak bejelentkezni. - Holnap a Krakatauhoz szeretnénk ellátogatni. Tudna ebben segíteni nekünk? - Általában, igen. De most tilos odamenni, lezárta a kormány. Aktív időszakban senki sem léphet a szigetre. Amy legszívesebben sírva fakadt volna, amikor rádöbbent, hogy feleslegesen utaztak idáig. Úgy érezte, hogy ha csak egyetlen pillantást vethetne a szigetre, találna valamit, egy nyomot, amit Róbert Henderson hagyott. Fogalma sem volt, hogy Dzsakartában, hol kezdjen tovább nyomozni. Nellie sajnálkozva nézett rájuk a válla fölött, mint aki átérzi, milyen elkeseredettek, és fáradtak. - Van valami amerikai kajájuk? Mondjuk sajtbur-gerük? - kérdezte a nevelőnőjük. Nellie-nek nagyon megeshetett rajtuk a szíve, ha a helyi konyha kipróbálása helyett amerikait rendel nekik, gondolta Amy. De Amy is aggódott. Aggasztotta öccse rekordhosszúságú hallgatása. A recepciós elmosolyodott: - Dzsakartában minden van. Majd felküldetem a szobájukba. - Sajtburger, sültkrumpli, chips... hozzák, amit csak találnak! Fellifteztek a szobájukba, és csomagjaikat ledobták magukról. Amy kivette Saladint a hordozójából. Nellie feléjük fordult: - Ki vele, mire ez a nagy hallgatás? Amikor azt mondtam, sajtbuger, Dan meg sem nyikkant! - Nincs semmi oka - mondta Dan. - Csak fáradt - motyogta Amy Saladin puha bundájába. - Azt elhiszem. Rossz hírek a Krakatauról. De holnap reggel is ráérünk kitalálni, hogyan tovább. Mi lenne, ha csak DVD-znénk, és lazítanánk. Életemben nem voltam még ennyire kimerült - ásított egyet. -Lehet, hogy a szigetet meg tudnánk közelíteni, de segítene az valamit? - Nellie megrázta a fejét. - Nem mintha nem akarnék menni, csak nem tudom, mit keresünk. - Én sem tudom pontosan - mondta Amy. - Tényleg? Azt hittem, te mindent tudsz! - szólalt meg Dan. Nellie először Danre, aztán Amyre, majd megint Danre nézett. - Rendicsek. Döntöttem: inkább ne beszéljetek, hanem együnk! Amikor Amy felébredt, azt sem tudta, hol van. Koromsötét volt, és csak a légkondicionáló zümmögött. Melyik ország, melyik városának, melyik hotelében lehet? Autóduda harsant. A szobában sajtburger szag úszott. Egy nagyon rossz sajtburgeré. Dzsakarta. fáva. A szavak idegennek tűntek, amikor kimondta magában őket. Egy hónappal ezelőtt még a térképen sem találta volna meg. Darwinból az Indiai-óceán fölött nyugatra repültek. Lehetnének-e messzebb a massachusettsi Bostontól? Amy biztos volt benne, hogy nem. Nem tudott visszaaludni. Szeme lassan hozzászokott a sötétséghez. Az a dombocska a kanapé takarója alatt Dan volt. Megbántotta az öccsét. Ezzel tisztában volt. Este szerette volna megmagyarázni neki, miért történt. De a magyarázat vallomással járt volna. És erre még nem volt felkészülve. Azzal, hogy kimondja, ijesztően

valóságos lett volna. Újra át kellett volna élnie, mindent, ami azon az éjszakán történt, és ebbe beleroppant volna. Felsóhajtott, és megfordult. Nellie a széles ágy túloldalán feküdt párnával a fején. A függöny szélei narancssárgán derengtek a felkelő napban. Amy szíve sebesebben kezdett verni. Tűz. Vidd ki a gyerekeket! Ledobta magáról a takarót, és befogta a fülét, hogy ne hallja fejében a sikítást. - Anya! Ne menj vissza! Felpattant, és átsietett a szobán. Elrántotta a függönyt. A város épületeire a felkelő nap vére fröccsent. Lábujjhegyen visszament a kanapéhoz. - Dan - suttogta. A fiú nem ébredt fel. -Dan! Dan felült, és félálomban ezt kérdezte: - Hová megyünk? Hol a gatyám? Amy halkan felnevetett. De az álom kábulata gyorsan elmúlt, és a fiú arcára kiült a megbántottság. - Sajnálom, hogy nem mondtam el neked - mondta Amy. - Mindegy. - Csak... - Nem számít - bújt ki a takaró alól Dan. - Akkor megbocsátasz? - Azt nem mondtam - szorította össze a száját Dan. - Mondd el, mire emlékszel! Irina úgy tűnik, tudja. - Nem, nem tudja! És én is csak foszlányokra emlékszem. Bevillan ez-az. Hangokra emlékszem, arra, hogy lemegyek a földszintre, és megijedek az idegenektől. Aljasán beszélnek a szüleinkkel. Aztán Isabel Kabra felemel... - nyelt nagyot Amy. Kihagyta a koa-lás részt. Arra hegyezte ki a történetet, hogy a szüleiket rokonok ölték meg. Mi lenne, ha a fiú megtudná, hogy az ő hibája volt? - ...Láttam anyán, hogy fél. Aztán később hallottam, hogy a bejárati ajtó becsukódik, és megkönynyebbültem, hogy távoztak. Amikor kinéztem, észrevettem, hogy az ablak alatt állnak. Isabel azt mondta, cselekedniük kell. A többiek hallgattak. - Mit csinált anya ás apa? - faggatta tovább Dan. Amy a fejét rázta. Alig emlékszem valamire. Anya felkapott téged és engem, és kivitt az udvarra, amíg apa a könyveket szedte le a polcról. - Keresett valamit. - Aztán anya lerakott a fűre, és azt mondta, vigyázzak rád, majd visszaszaladt. Csak vártam, vártam, hogy mindketten újra felbukkanjanak. De nem jöttek ki. - Amy arcán könnyek gördültek. Vigyázz az öcsédre! Egyszerűnek hangzik. Pedig nehéz eldönteni, mikor cselekszik helyesen. Dan zavartan nézte Amy könnyeit: - Fel a fejjel! Sok dolgunk van még! - Te hozzám beszélsz? - kérdezte könnyes szemmel Amy. - Ki máshoz? Ez még mindig a kulcsvadászat. Úgyhogy munkára fel! Amyt megnyugtatták Dan higgadt szavai. Remélte, hogy enyhült közöttük a feszültség. Dan nem tudott sokáig haragot tartani. Beletúrt a hátizsákjába. Talált benne néhány zacskó mogyoróvajas kekszet, az egyiket odadobta Dan-nek: - Reggeli!

Dan kinyitotta a csomagolást: - Oké. Tegnap este azon agyaltam, hogy találjuk meg Hendersont, de belefájdult a fejem. Ez a város túl nagy. És mintha rövid lenne a pórázunk. - Még mindig szeretném látni a Krakataut. Ha ott lehetnénk, ahol egykor Henderson élt, biztos kitalálnánk valamit. - Emlékszel, mit felelt a recepciós, amikor Nellie a sajtbugerről kérdezte? - Dan szájából kekszmorzsák fröcsköltek szét, miközben beszélt, de Amy nem tette szóvá. - Dzsakartában minden van. Ha láthatnánk vagy megnézhetnénk, mi van körülötte... akkor találnánk valamit. - Dobta az utolsó kekszet a szájába Dan. - Jobb, mintha itt dekkolánk. Amy az ágyon alvó Nellie-re nézett. A lány mélyen és egyenletesen lélegzett. - Olyan kimerült volt, hogy még az iPodját sem hallgatta tegnap este. Szívtelenség lenne felébreszteni. Kutassunk egy kicsit! - nyúlt Dan laptopjáért. A fiú hátravetette magát az ágyon. - Kutatás! Mindig csak ez a kutatás! - Utánanézek annak a hajónak. Nellie átrepülte velünk az óceánt. Annyival tartozunk neki, hogy hagyjuk aludni. - Gondolod? Nem vagyok benne biztos, hogy tartozunk neki bármivel is. - Mire célzói? - Furcsa dolgok derülnek ki Nellie-ről - suttogta a fiú. - Emlékszel, mit mondtál a repülőn? - Azt hittem, nem figyelsz. - Figyelni figyeltem, csak nem voltam veled beszélő viszonyban. Most sem vagyok, de nem tehetek mást. Azt mondtad, hogy mintha erre képezték volna ki. Igazad volt. - Tudom. Emlékszel arra a különös üzenetre, ami Oroszországban érkezett a mobiljára? Helyzetjelentést kérünk... Illik rá a Miss Titokzatos név - harapott Amy a szájába. - Nem mintha nem bíznék benne. Nellie, Nellie maradt. Szuper rendes. Csak... kicsoda is valójában? - Senkiről sem tudhatod, kicsoda. Még a legközelebbi rokonaidról sem. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam meg. Amy elpirult. Tudta, hogy Dan nem csak a Cahil-lekra céloz. Hanem rá is. Dan az alvó Nellie-re pillantott. - Mi lenne, ha... belenéznénk az e-mailjeibe? - Hogy csináljuk? Tudom, hogy a te laptopodon szokta elolvasni őket, de nem ismerjük a jelszavát. Dan arcára halvány pír ült ki: - Én megjegyeztem. Amy szúrós tekintetére mentegetőzésbe kezdett: - Egyik reggel megláttam, milyen billentyűket üt le, és... megjegyeztem. Dan egy pillantást vetett az alvó Nellie-re. - Csak meg kell nyitnunk az oldalt, és bejelentkeznünk az e-mail fiókjába. - De ez nem rendes dolog - suttogta Amy. Hallgattak egy darabig, aztán Amy felsóhajtott: - Miért nem gondoltunk erre előbb! Amy megkereste az oldalt. Dan előrehajolt: - Vigyázz, Nellie! - suttogta. Egy másodperccel később már bent is voltak Nellie e-mailjében. Találtuk egy üzenetet az apjától, agomez, ami így kezdődött: „Donde estas most?" És egy üzenetet egy csúcscsibe nevű felhasználótól a Boston Egyetem e-mail címével.

- Nézd csak, csúcscsibe tegnap is küldött egy levelet - mondta Amy. - A tárgyba azt írták bele, hogy „ide süss, bébi". - Talán az egyik egyetemi barátja. - Úgy tűnik - kattintott Amy az üzenetre. „Üsse be a jelszavát" - ugrott fel egy ablak. - Különös. Te láttál már jelszóval védett magánlevelezést? - Amy Nellie apjának levelére kattintott. - „Hola, keményfejű kislányom, Sydney óta nem hallottam rólad. írj valamit az öregednek, hogy éjjel álom jöjjön a szemére! Szerető és türelmes apád. Ui.: Ha Thaiföld körül jársz, küldj nekem valami jó csípős szószt." Amy elmosolyodott: - Úgy látszik, Nellie az apjára ütött. Aztán átnézte a többi levelet is. Barátoktól jöttek, néhány a kishúgától, de csak csúcscsibe levelét nem tudták megnyitni. - Miért kap Nellie jelszóval védett emaliket? - kérdezte Dan. Mindketten az alvó nevelőnőre néztek. Csak a feje búbja látszott ki a párna alól. Csillogó tekintete nélkül, alvás közben valahogy idegennek tűnt. - Ne bízz senkiben! - mondta Amy. Nem kötötték a lelkükre rögtön az elején? De hogy Nellie-ben sem... Ha arra gondolt, hogy Nellie eltitkol előlük valamit, szédülni kezdett, mintha megmozdult volna alatta a föld. Dan dühösnek látszott. - Ha ő titkol előlünk valamit, akkor nekünk miért kellene mindent megosztani vele? - Dan összegyűrte a csomagolópapírt, és a szemetesládába hajította. -Menjünk, és keressük meg azt a vulkánt!

21.

Fejezet

Dzsakarta mintha egyetlen robbanással, egyszerre kelt volna életre. Amy és Dan a hotel előtt döbbenten nézték a teherautók, a kocsik, a biciklisek és a taxisok kaotikus áradatát. A túloldalról pálmafák integettek a könnyű szélben, és a járdán gyalogosok siettek a munkába. - Órákig fog tartani, amíg eljutunk valahová -mondta Amy. Amy mindig is ilyen negatív volt, vagy én vagyok érzékenyebb, mert dühös vagyok rá?, kérdezte magában Dan. Egy olyannal, mint az, egy-kettőre eljutunk bárhová - mutatott egy háromkerekű, fedett utastérrel ellátott motorra a fiú. Dan integetni kezdett. Mit művelsz? - Ez egy taxi, és nem akad el a dugóban. A vezető lefékezett mellettük: Egy Bajajt akartok? Gyors és olcsó, mindenhová eljuttok vele! Elvinne bennünket a kikötőbe? - Kikötő? Persze. Semmi gond! Ugorjatok be! Bemásztak hátulra, és a sofőr elindult. A nagy lendülettől Amy bevágta a tarkóját. - Csúcsszuper! - szakadt fel Danből a kiáltás. A robogó furgonok és kocsik között szlalomozott. Elég szabadon értelmezte a sávokat. Szűk sikátorokon robogott végig, és apró utcácskákon zörgött át. Néhány gyalogost majdnem elgázolt. Dannek benzinszag és szmog töltötte be az orrát, és fülébe a város zaja harsogott. Mintha egy hörgő, kattogó motor közepén ült volna. Imádta Dzsakartát.

Egyre keskenyedő utcákon haladtak végig. Hirtelen tengerszag ütötte meg az orrát. A sofőrjük lassított, amikor egy piac földbeszúrt napernyői mellett gurultak el. A napernyők alá terített szőnyegen strandpapucsban és rövidnadrágban halat áruló férfiak ültek. Elvékonyított hangon kiáltoztak, és pénzekkel bűvészkedtek, Dan szerette volna jobban megnézni őket. Szemben árbocokat látott, és színes vitorlákat. A sofőr megközelítette a kikötőt. Dan egy maroknyi, gyűrött papírpénzt nyújtott a vezetőnek, aki elvett belőle néhányat. - Mit szólnátok egy kis hajózáshoz? - mutatott a kikötőre a sofőr. - Ismerek itt mindenkit! Az unokatestvéremnek van egy halászhajója. A legjobb hajó a kikötőben, és ő legjobb hajós! - Krakatauhoz akarunk menni - mondta Amy. A férfi megrázta a fejét: - A tűzhányó most aktív... tilos partra szállni. - Az unokatestvére nem vinne el a sziget közelébe? Csak egy pillantást szeretnénk vetni rá - kérlelte Dan. - Hosszú út. Egész napos. - Nem probléma. Dan biztos volt benne, hogy most az elmaradhatatlan kérdés jön: „Hol vannak a szüléitek?" Látta a férfin, hogy éppen ezen gondolkozik. Dan újabb marok pénzt tartott felé: - Ahogy szeretnétek - vette el a pénzt a sofőr. -Minden rendben! A sofőr unokatestvérét Darmának hívták. A hajó, ami a kikötőben erősnek és nagynak látszott, a nyílt tenger hullámain kicsinek és törékenynek tűnt. Amy és Dan hátul ült, és Darmát figyelte, aki mosolyogva mutogatta nekik a látnivalókat. A motorzajtól egyetlen szavát sem értették. Darma hajójának legénysége két emberből állt. Egy kukkot sem beszéltek angolul, de mindig kedvesen mosolyogtak rájuk. A hajót hullámok ostromolták, és a halszag szinte kibírhatatlan volt. Amy elzöldült képpel markolta a korlátot. Dan a szélbe mártott arccal a végtelen tengert bámulta. A víz türkizkék volt, oldalt szigetek láncolata húzódott. Kis halászhajók szelték át az öblöt. Néhány óra múlva egy kis nyúlvány tűnt fel előttük. Talán most kerülik meg Jávát, gondolta Dan. Tudta, hogy a Krakatau nyugatra található. Darma feléjük kiáltott valamit, és felnevetett. Amy Danhez fordult: - Mit mondott? - Azt, hogy a szoros a bunda. Milyen bundáról beszél? Ilyen melegben minek az? - Biztosan azt mondta, hogy Szunda. Szunda-szo-ros. Miután megkerüljük Jávát, ott leszünk a Jávát Szumátrától elválasztó csatornán. Arra kell menni Rakata felé. Rakata a sziget, amin Anak Krakatau található. Bár Krakatau szigete felrobbant, új sziget vette át a helyét. Úgy hívják, „Krakatau gyermeke", és... - Tudom, hogy nehéz, de állítsd le magad! - A hajózó csatorna! - kiáltotta Darma. Most már tisztán hallották szavait. Elmosolyodott, és rájuk nevetett: Átkeléskor kapaszkodjatok! A földnyelvet megkerülve szeszélyesebb vizekre értek. Darma partközeibe kormányozta a hajót, ahol a víz valamivel simábbnak tűnt. A part gyönyörű volt. Távolabb zöldes-szürkés hegyek álltak. A kék vízen túl Szumátrát pillantották meg. Egy hajón vagyok Jáva és Szumátra között. Hát nem eszméletlen!, gondolta Dan. Már éppen kezdte megbánni, hogy nem gondoskodott elemózsiáról, amikor a legénység nagy tál kókuszos rizst tett eléjük. Falatozás közben a szorosban haladó, óriási teherhajókat nézték. A nap már magasan járt, amikor Darma intett nekik:

- Rendben, megkezdjük az átkelést - mutatott előre. - Az ott Rakata! A szigetre néztek, amin Anak Karakataunak, Ka-rakatau Gyermekének vulkánikus csúcsa magaslott. Dan gerincén borzongás futott végig. Darma elindult a víz közepe felé. A forgalmas szorosban ügyesen lavírozott halászhajójával. A te-herhajók farvize majdnem felborította a kisebb vízi járműveket. A túloldalon ismét nyugodtabb vizek fogadták őket hívogató partokkal és pálmaerdőkkel. Egy trópusi paradicsom kellős közepén jártak. Akkor is így festhetett, amikor Róbert Cahill Henderson először érkezett ide. Azzal a különbséggel, hogy a hatalmas Krakatau helyett egy új hegy nőtt ki a földből. A teteje csapott volt, és fehéres-szürkés füstöt eregetett. Dan hallotta a mennydörgő hangot, de nem jutott el a tudatáig. Túlságosan lenyűgözte az elé táruló látvány. Az ember szinte érezte a hegy belsejében fortyogó erőt. Bár megpróbált nem figyelni rá, sorra eszébe jutottak az adatok, amiket Amy olvasott fel neki Shep gépén: harminchatezer ember meghalt, többségük az augusztus 27-ei robbanást követő szökőárban; a sziget kétharmada felrobbant; az utolsó, legnagyobb robbanást több mint háromezer kilométerrel mesz-szebb is hallani lehetett; a robbanás hullámai hétszer kerülték meg a földet; a koromfelhő nyolcvan kilométeres magasságba emelkedett, és tizennégy napig körözött a föld fölött, látványos naplementéket idézve elő világszerte a rákövetkező évben. És mindez egyetlen vulkán miatt. Darma átadta a kormányrudat az egyik legényének, és hátrament a gyerekekhez: - Ma nem lehet. Túlságosan aktív - mutatott a tűzhányóra. Dan látta, hogy valami lecsúszik a hegyen. Füstölögve csapódott a tengerbe. Sziklák röppentek ki a vulkán kürtőjéből, és a vízbe esve ringatózni kezdtek a hullámokon. - Kitört? - kérdezte a fiú. - Nem, de nagyon rossz kedvében van - mondta Darma. - Ezek tajtékkövek. Nem tesznek jót a hajónak. Elég volt egyetlen pillantást vetniük a szigetre, hogy belássák, akkor sem találnának semmit, ha átkutathatnák. Krakatau tűzzé és korommá robbant. Elsüllyedt a tengerben, és szétszóródott a levegőben. Ha a második hegy ilyen erős, milyen lehetett az első. - Alig élte túl - súgta Amy Dannek. - Mindent elveszített. Mindent, amiért küzdött. - Nem akartok fotózni, vagy videózni, mint a turisták? - kérdezte Darma. A fejüket rázták. Ezt fotók nélkül sem fogják elfelejteni. Újra átkeltek a szoroson. Az átkelés semmivel sem volt veszélytelenebb, mint először, de megbíztuk Darma irányításában, és a legénység majomügyességében. A visszaút hosszúnak ígérkezett, végig kellett nézniük ugyanazokat a partszakaszokat, mint odafelé. Nem tudták, hogy Dzsukartába visszaérkezve mihez kezdjenek. Dan majdnem feltette hangosan is a kérdést, aztán eszébe jutott, hogy még mindig nincsenek beszélő viszonyban. De Amy olyan letört volt, hogy majdnem elfeledkezett róla, mennyire dühös rá. Mire megkerülték a földnyelvet, és elindultak Dzsa-kurta felé, a nap már lefelé hanyatlott. Darma lépett oda hozzájuk: - Bocs, de most érjük el az Ezer-szigeteket. A turisták imádni szokták. Gyönyörű hely... - Nekünk tényleg vissza kell mennünk - mondta Amy. - Csuk egy egészen kicsi kitérő - mondta Darma széles mosollyal. - Valamit le kell szállítanom az egyik szigetre, de gyors leszek! Dan vállat vont: - Felőlünk... Szigetek közt haladtak. Némelyiken szép házak álltak, mások kihaltnak látszottuk.

- Egy apró, a többitől távol eső szigeten él - magyarázta Darma. - Élelmiszereket szállítok neki, és alapanyagokat. Egy idős férfi, nem sokat beszél. Egyik barátomnak őt is a Krakatuuhoz kellett szállítania. És hozzátok hasonlóan, ő sem kamerázott. Darma lelassította a hajót, ahogy a burjánzó, trópusi sziget felé siklottak. A legénység egy gumicsónakba kezdte pakolni a szállítmányt. - Egy-kettőre megleszünk - mondta Darma. A legénység újabb dolgokat hozott ki a kabinból. Amy hirtelen előrehajolt. - Dan! Egy rozmaringmező! Emlékszel Irina kulcsára? Dan Amyhez fordult: - Rendben. Ez elég furcsa. De te is arra gondolsz, amire én? - Arra, hogy az az ürge a szigeten egy Cahill? - Arra, hogy az az ürge a szigeten Róbert Cahill Hen-dersonl - Az lehetetlen! Akkor legalább... száznegyven évesnek kellene lennie! Dan bólintott: - Pontosan. Lehet, hogy a nagy Cahill-titok az öró/c életi Vagy legalábbis az élet meghosszabbítása! Gondolj bele, Amy! Nem tenne a világ leghatalmasabb emberévé?! Lehet, hogy Henderson nem halt meg a vadonban. Eljött ide, hogy tovább kísérletezzen az eli-xírrel. - Ez őrültség! - Vagy az igazság - ellenkezett Dan. Mindketten felpattantak. - Kiszállunk! Mi kézbesítjük a rendelést! - De itt nincs hotel, nincs semmi, ami a turistáknak kell. - Nem gond. Imádjuk a vadkempingezést! - húzott elő a zsebéből Dan egy újabb köteg pénzt, és Darma tenyerébe nyomta. - Holnap vegyen fel bennünket, rendben? - ugrott Dan a térdig érő vízbe. Elvette az egyik dobozt, és a fejére rakta. Amy átbújt a korlát alatt, és elvette a másik dobozt. - Viszlát! Darma visszahúzta a gumicsónakot a fedélzetre. Nem tudta, mire vélni a dolgot. Vállat vont, és intett nekik. Néhány perc múlva a hajója eltűnt a sziget mögött.

23. Fejezet

Nellie a hajába túrt, még mindig kábult volt az alvástól. Az órára nézett, és nem akarta elhinni, hogy tizenkét órát aludt. Dan és Amy természetesen megint elszöktek, de most még üzenetet sem hagytak. Ezután megnézte az e-mailjét. Csúcscsibétől két levelet is kapott. Begépelte a kódot. Tartsd őket a közeledben! Vörös riasztás. Készítsd elő a távozást! - Ha te mondod... - mondta Nellie hangosan. Saladin szívszakasztó hangon felnyávogott. - Te is így érzed magad? - kérdezte a nevelőnő. Az ölébe kapva szórakozottan simogatni kezdte. Nem akarta elhinni, hogy már megint elvesztette őket. Úgy döntött, ad nekik még egy órát, és csak azután tépkedi ki szálanként a haját. Saladin kiugrott a karjából. Aggodalmában túlságosan megszorította. Valami nem stimmelt.

Általában tájékoztatni szokták külön útjaikról. Nellie visszaemlékezett rá, hogy Amy és Dan milyen képet vágott, amikor kiderült, hogy tud repülőgépet vezetni. Gyanakodni kezdtek rá. Szegény kis majmok. Nem bízhatnak senkiben. Egy újabb üzenet jött Csúcscsibétől. A tárgyban ennyi állt: „Ne puskázd el!" Ez azt jelentette, hogy az üzenet szupersürgős. Nellie lecsukta a laptopot csupasz lábfejével. Addig nem nézi meg újra a leveleit, amíg meg nem találja őket. Rosszat sejtett. Irina kint maradt, amíg Isabel bement a boltba. Isa-bel bérelt autóját Irina motorral követte. Álruhát öltött, de Isabel még a legelemibb óvintézkedéseket sem tette meg, ami azt jelentette, hogy Dzsakartában tökéletes biztonságban érezte magát. Isabel előbb kiürítette, majd telepakolta vászon bevásárlótáskáját. Irina kamerája objektívjével ráközelített annyira, hogy lássa, mit vásárol. Az utolsó árutól hideg futott végig a hátán. Úgy volt, ahogy sejtette. Isabel ravaszságához nem társult nagy fantázia. Elérkezett az idő. Utolsó csatáját itt kell megvívnia. A 39 kulcs hatalma nem lesz a Cahilleké, ha Isabel Kabra az ág feje. Mivel jár az, ha ellenszegül a főnökének? Ezt Irina nagyon jól tudta. Száműzetés várt rá. Minden Lucián tudni fogja, hogy elárulta az ágat. Isabel és Vik-ram gondoskodni fognak erről. Kitalálnak majd egy mesét, elferdítik a tényeket. Minden a múlté lesz, amihez hozzászokott: pénz, kapcsolatok, célok. Egy kiürült világban szellemként fog kísérteni. Nem volt választása. Meg kellett próbálnia. Mi a különbség Isabel és maga között?, kérdezte Amy. Az a különbség, Amy, hogy vannak dolgok, amiket én nem vagyok képes megtenni. És vannak dolgok, amiket nem engedek megtörténni. Megfordult és belefutott lanbe és Natalie-be. Natalie mosolygott. Irina látta a szemét a sötét napszemüveg mögött. - ló hírek. Nem követik édesanyátokat. - Egyetlen szemrebbenéssel sem akarta elárulni ennek a két huligánnak, hogy megijesztették. - Nekem még jobb híreim vannak - mondta Natalie. - Anyának újabb küldeményei érkeztek. -És? Irina titokban kiengedte mutatóujjai végéből a tűket. Könnyebb lesz akcióba lépni, ha ezt a kettőt kiiktatja egy időre. Natalie olyan gyorsan ugrott előre, hogy Irina csak pislogni tudott. Az örökké kényeskedő lányt eddig egy csődtömegnek hitte. Natalie keze előrelendült, és visszahajlította Irina ujjait. Irina fájdalmat érzett, ujjperce kattant egyet, és a tű saját tenyerébe szúródott. Amy és Dan a parton hagyták a ládákat, és elindultak felfelé az ösvényen. - Miért engedtük el Darmát? - kérdezte Amy. - Ha semmit sem találunk, itt kell töltenünk az éjszakát. - Az lesz az egészben a legjobb! Mint Robinson Púzó! - Robinson Crusoe - javította ki Amy. Burjánzó trópusi erdőben követték tovább az ösvényt. - Biztos vagyok benne, hogy Troppo a nyakunkba fog ugrani! Egy nagy, boldog család vagyunk, nem igaz? Amyt aggodalom töltötte el. A nap lebukott a hegyek mögött, és az árnyékok hosszúra nyúltak. Hirtelen félni kezdett attól, amit találni fognak.

Dan kilépett a tisztásra: - Hú, ezt nézd! A pálmák mellett egy nagy épület állt. A földet még építkezésmaradványok borították: betonlapok, drótok, csempék. - Mintha valaki egy hotelt akarna ide építeni -mondta Dan. - Odanézz, újabb épületek! - Dan, nézd csak! - mutatott Amy a homokban látszódó lábnyomokra. Dan odatette lábát az egyik mellé. A lábnyom sokkal nagyobb volt, mint az övé. Egy felnőtt férfié. Dan kétségeit kiűzte belőle a félelem. A lábnyomokat követve átvágtak a tisztáson, és elhaladtak a szellemhotel mellett. Az ösvény egy félhold alakú partra futott. A homokot rózsaszínre színezte a lemenő nap. Magas pálmák fogták körbe. A lábnyomok eltűntek, beleolvadtak a gidres-gödrös puha homokba. Amy mozgásra lett figyelmes a szeme sarkából. Két pálmafa közé feszítve egy függőágy hintázott. A benne ülő férfiból csak egy lábat látott, amivel hintáztatta magát. Lélegzet-visszafojtva sétáltak közelebb. A függőágyhoz érve egy tökéletesen vasalt citromsárga sortot vettek észre. Ropogósra vasalt, fehér inget. És egy csukott szemmel mosolygó arcot. A bácsikájuk volt az, Alistair Oh.

24.Fejezet

Alistair kinyitotta a fél szemét. Ha meg is lepődött felbukkanásukon, nem mutatta. - Üdvözöllek benneteket a paradicsomban! - ült fel a függőágyban. - Mintha egy kissé csalódottak lennétek. - Nem Alistair bácsira számítottunk - motyogta Dan. - Én sem számítottam rátok. Bár ez nem teljesen igaz. Lassan hozzászokom, hogy a legváratlanabb helyeken bukkanjatok fel. Dan csalódottságában legszívesebben belebokszolt volna a mellette álló fatörzsbe. Biztos volt benne, hogy a világ legöregebb emberét fogja itt találni. Erre csak egy újabb Cahill-bácsikára bukkan. Ráadásul még mindig nem tudta, milyen véleménnyel legyen a férfiről. Amy sírt, amikor azt hitték róla, hogy meghalt egy koreai barlangban. Még az ő szeme is könnyes lett. Na, jó. Valljuk be. Ő is sírt. Egy egészen kicsit. Aztán kiderült, hogy Alistair él és virul, vagyis totálisan átvágta őket. Nem mintha ez lett volna az első alkalom. Ekaterina volt, aki hozzájuk hasonlóan kulcsokra vadászott. Egyiptomban mégis segített rajtuk. Nem az ő hibája volt, hogy az általa tervezett tengeralattjáró elsüllyedt. Vagy talán mégis az ő hibája volt. Kis híján haleledel lett belőlük a Nílus fenekén. - Mit csinál itt, Alistair bácsi? - Ugyanazt, mint ti, ha nem tévedek. Megpróbálom kitalálni, hogy az a briliáns elme, Róbert C. Hen-derson, mire jutott itt. Természetesen ő is Ekat volt. - Ezt mi is gondoltuk. Ausztráliában követtük a nyomait. - Tudtátok? - csillant fel Alistair szeme. - Sajnálom, hogy hiába tettétek meg azt a hosszú utat Indonéziába, semmi újjal nem szolgálhatok nektek. Vagy mégis? Mit szólnátok egy információcseréhez? Ti elmondjátok, mire jöttetek rá Ausztráliában, én elmondom nektek, mit találtam itt. Áll az alku? Dan és Amy egymásra néztek. Már máskor is osztottak meg információkat Oh-val, és eddig nem származott belőle hátrányuk.

- Mint kiderítettétek, Henderson tudós volt - kezdte Alistair. - Találékony és éles eszű, mint az águnk tagjai általában. Az Ekatok szamárlétráján gyorsan felkapaszkodott, és magára vonta az Ekat-elit figyelmét. Nagy dolgokat akart elérni, és nagy hibát vétett - tartott hatásszünetet Alistair. - Beleszeretett egy Lucianbe. Dan felnyögött. - Könyörgök, ne! Rókázás veszély! Nem akarok újabb szerelmi történetet hallani! - Igen, egy szerelmi történet... de ahogy a szerelmi történetek általában, egy árulás története is. A hölgy arisztokrata születésű volt, Viktória királynő unokatestvére. Az Ekatoknak támadt egy ötletük. Az a pletyka járta - valljuk be, több volt ez pletykánál -, hogy hatvan évvel ezelőtt egy arisztokrata származású Lucián az orosz uralkodóházból összegyűjtötte mind -vagy majdnem mind - a 39 kulcsot. A Madrigálok rajtaütöttek, és elpusztították az eredményeit. De a biztonság kedvéért az eredményeiről egy másolatot is készített. Az 1880-as években eljuttatta a londoni főhadiszállásra. Arra gyanakszunk, hogy II. Miklós cárt és a családját 1918-ban a Madrigálok ölték meg a lista keresése közben. De ez egy másik történet. Csak az Ekatok tudták, hogy a listát Londonba küldték. Amy nem nézett Danre, és Dan nem nézett Amy-re. Oroszországban megtalálták az összegyűjtött kulcsokra utaló bizonyítékot, de Alistair elől ezt elhallgatták. - De - és ez annyira jellegzetesen Lucián - hiába találták meg a kulcsok nagy részét, a mennyiségekre nem jöttek rá. Ez Ekatoknak való munka. Választás elé állították Róbert Hendersont. Jegyese apja a Lu-cianek egyik vezetője volt. Vagy kémkedik nekik, és megpróbálja kitalálni, hogy a Lucianeknek sikerült-e minden kulcsot begyűjteni, vagy száműzik az Ekatok közül örökre. Amy levegő után kapkodott: - Ez szörnyű! Alistair a lányra emelte sötét tekintetét: - Ennyi idő elteltével, ennyi erőfeszítés után, még mindig nem érted, mennyire fontos ez, ugye? - Értem, csak... Bácsikájuk a fejét rázta: - Dehogy érted. Ha értenéd, mekkora a tét, belátnád, hogy a cél érdekében néha a kegyetlenség elkerülhetetlen. A lényeg az, hogy Henderson kettéhasadt. Egyfelől halálosan szerelmes volt, másfelől ízig-vérig tudós. A kulcsok megtalálása és összegyűjtése nagy kísértést jelentett számára - akkorát, hogy nem is tudott neki ellenállni. Sikeresen ellopta a Lucia-nek egyetlen listáját a kulcsokról. Természetesen jól tudták, ki tette, így... a jegyességet felbontották. Az Ekatok felpakolták a déli tengerek felé tartó hajóra, és beadták mindenkinek a Darwin követéséről szóló mesét. De valójában Indonéziába ment. Aztán elkövette élete legnagyobb hibáját. A laboratóriumát egy működő vulkánra építette. Persze megvolt rá az oka: gyakorlatilag lakatlan volt, és a vulkán geotermikus energiáját felhasználhatta a laboratórium működtetéséhez. Végül is Ekat volt. Kockáztatott, és vesztett. - Mi történt? - kérdezte Amy. - Tudjuk, mi történt a Krakatauval, de hol volt Henderson a kitörés pillanatában? - Áh, a Krakatau kitörése! Ki tudja, mi váltotta ki! Az Ekatok szerint a Madrigálok felrobbantották Henderson laboratóriumát, ami végzetes geotermikus láncreakciót váltott ki. Hogy hol volt Henderson? Szerencséje volt. Éppen egy rakományt vett át, amit a laboratóriuma számára rendelt. Tudta, hogy a vulkán aktív. A szigeten látható jelei voltak: földrengések, gőzkitörések... tudta, mekkora veszéllyel néz szembe. Egy hajszálnyira a céltól, a legutolsó pillanatban hagyta el a szigetet - a legnagyobb kitörés előtti éjszakán. Alig élte túl, a laboratóriuma az első kitöréskor megsemmisült. Ekkor szerezte égési sérüléseit. Másnap már a szoros túloldalán volt, egy An-dzser nevű parti városban érte a szökőár. A hegyekbe rohant előle. A lakosság megpróbált elmenekülni a harminc méter magas, mindent elsöprő erejű hullám elől. El tudjátok képzelni azt a rettenetet? A lakosság egy részét beszippantotta a tenger, a másikat a sziklákhoz lapította. Látta a

szörnyűségeket, a rettegést, de túlélte. Dzsakartába ment. Annyit tudtunk még, hogy néhány héttel később Ausztráliába vett jegyet. Aztán elvesztettük a nyomát. Azt gondoltuk, megháborodott, és eltűnt... - fordult Alistair a gyerekek felé. - De ti ezek szerint a nyomára bukkantatok... - Rájöttünk, hogy Bob Troppo néven börtönbe zárták. Aztán egy Coober Pedy nevű helyre követtük a nyomát, ahol Aranykéz néven bányász lett belőle. 1950-ben halt meg. De többé nem beszélt. Nem hagyott hátra semmit, csak macskakaparásokat a bánya falán. - Dehogynem hagyott. Tudom, mert én találtam rá. - Hol találta meg? - Ah, talán egyszer majd elárulom - fordította el a fejét Alistair. - Láthatnánk? Alistair egy régi papírt húzott ki az ingzsebéből: - Ha rájöttök a megoldásra, megosztjuk a kulcsot, rendben? Miután bólintottak, átadta nekik a papírt. Otthontól elszakadva Kellett küzdenem a jobbra, Életemet, szerelmememet, Hazámat mindent kockáztatva Olyan sok kulcsot megleltem, Értük őrülettel fizettem, Világhatalom volt a tét, De én mindent elvesztettem. Egy hiányzott még a sorból, Egyetlenegy annyi sokból, Hiába, sehol nem találtam Kegyetlen tréfa ez a sorstól A 'hullámok dalát hallottam, De é'telmuk fel sose fogtam Pókként beszólt a bánat Egyik reggel mert elbuktam. Eljött a legsötétebb óra, Ledobtam magam a homokra, Egyedül mint egy remete, Gondoltam távol Otthonomra. S mint Newton fejére az alma. Úgy szakadt válasz kobakomra. Egy elázott üstök volt az ár. S a bér ? Egy élet elrontva.

- Most már minden világos - mondta Dan. - Azt hiszem, értek belőle valamennyit - szólalt meg Amy is. - Mindent maga mögött hagyott, és kockáztatta életét a világuralmat jelentő titokért. Majdnem rátalált a megoldásra - már csak egyetlen kulcs hiányzott: „Egy hiányzott még a sorhói, egyetlenegy any-nyi sokból". - Ebben tévedett - mondta Alistair. - Még harmincnyolc kulcsa sem volt. De valóban közel járt, nagyon közel. - De mit jelent az, hogy hallotta a hullámok dalát, de nem értette meg?

- Azt hogy betroppósodott - nyögött fel Dan. - Erről a versről sajnos eszembe jutnak Mrs. Malarkey dögunalmas angolórái. Mit jelent az, hogy „pókként beszőtt a bánat"? - Azt, hogy gúzsba kötötte, mozdulni sem volt kedve. Olyan erősen próbálta, és olyan sokáig, és olyan közel jutott a célhoz, de mindent elvesztett, itt van, amit nem értek. Kétségbeesésében ledobja magát a homokra, vagyis a tengerpartra. Aztán váratlanul Newtonról kezd el beszélni. Newton felfedezett valamit, amire neki is szüksége volt? Tudom, hogy felfedezte a gravitáció törvényét, de mi köze ennek a 39 kulcshoz? - kérdezte Alistair. - „Egy elázott üstök volt az ár" - ismételte Amy. -Ez mit jelenthet? Tele lettek esővel az üstjei, amikben kotyvasztott? - Az üstök fejet jelent régiesen. De így sincs sokkal több értelme. Azt hiszem ezzel is a gravitációs törvény feldedezésének történetére utalhat. Newton egy almafa alatt feküdt, és az egyik gyümölcs éppen a fejére pottyant. Lehet, hogy egy váratlan megvilágosodásra céloz vele. De miért nem áruíja el, mi volt az? - sóhajtott Alistair. - Talán addigra már elment az esze. - Gondolja? - kérdezte Dan. A papír zörögni kezdett a kezükben, és a sziget hirtelen besötétedett. A pálmafák meggörbültek a széllökésektől. - Vihar közeleg - mondta Alistair. - Jobb lesz, ha bemegyünk. Ne aggódjatok, a trópusi viharok gyorsan elvonulnak! Hívok nektek egy motorcsónakot, és vacsorára otthon is lesztek.

25.Fejezet Órákkal később Dan a szakadó esőt bámulta. A pálmafák úgy hajlongtak, mintha táncolnának. Onnan, ahol állt, csak a hullámok fehér vonalát lehetett látni. A nap már régen lement. Ott ragadtak éjszakára. - Nekem nem úgy tűnik, mintha gyorsan elvonulna - jegyezte meg Dan. - Inkább itt akar maradni. - Nem? - kérdezte bizonytalanul Alistair. - Sajnos, nem vagyok meteorológus. Ha visszajön a térerő, felhívom Nellie-t. Annyi hely van itt, hogy nyugodtan itt maradhattok éjszakára. Alistair a sziget egyetlen befejezett épületében lakott az építési terület mellett. Üdülőhelynek indult, de az Ekaterinák megvásárolták, hogy erőddé alakítsák. Még mindig nem tudták eldönteni, hogy belevágjanak-e az átalakításba, de ez Alistairt nem akadályozta meg abban, hogy néha ellátogasson ide. A földszintet egyetlen magas, minden oldalról nyitott szoba foglalta el. Amikor feljöttek a partról, Alistair becsukogatta a spalettákat. De az emeleten annál több szoba volt: két háló, egy nappali és egy kis konyha. Az eső még akkor is kitartóan zuhogott, amikor befejezték a zöldségekből és rizsből álló vacsorát. Alistair megint felhívta Nellie-t, végre sikerült elérnie. Kihangosította a telefonját. - Ki az?! - vakkantott bele Nellie. - Alistair Oh vagyok, Ms. Gomez. Azért hívom, hogy tudassam önnel, Amy és Dan itt vannak nálam, és... - Ugye, semmi bajuk? - Jól vagyunk, Nellie! - kiáltotta Amy. - Értük megyek - mondta Nellie. - Nem szükséges. Az időjárás ugyanis... - Nem időjárás-jelentést kértem! Hol vannak?

- Egy szigeten, Nellie. Holnap reggel visszamegyünk. Bocs, hogy nem hagytunk üzenetet - tette hozzá Amy, mert őszinte aggodalmat hallott ki nevelőnőjük hangjából. - Arra még visszatérünk, hogy az egész napot szívinfarktus közeli állapotban izgultam át miattatok, de most megyek, és felveszlek benneteket. - Ms. Gomez, attól tartok, hogy várnia kell holnapig - mondta Alistair vonakodva. - De biztosíthatom, hogy holnap saját magam juttatom vissza őket. - Ne fáradjon! Holnap reggel ott leszek értük. Miután Alistair elmondta neki az útirányt, majd biztosította Nellie-t, hogy a gyerekek rendesen vacsoráztak, és Dan a desszertet kezdte hiányolni, Nellie lassan elbúcsúzott, és megígérte, hogy holnap értük megy. Korán. - Mivel hosszú nap áll mögöttünk, javaslom, térjünk nyugovóra - szólalt meg Alistair a maga szokásos, udvarias stílusában. - Itt biztonságban lesztek éjszaka. Néhány perccel később Amy a paplan alatt valóban biztonságban érezte magát. Alistair kölcsönadott nekik két fehér pólót, mert a sajátjaik tenger- és halszagúak voltak. A vihar elmúlt, és az ablakon kellemes szellő fújt be. Amy a pálmák lágy susogását hallgatva aludt el. Messze, a sötét tengeren egy hajómotor halkan berregett. Amy kimerült volt, és bízott benne, hogy aznap éjjel nem látogatják meg az emlékei.

Először azt hitte, még mindig a levélsusogást hallja. A zaj annyira halk volt. A másik oldalára fordulva újra elszenderedett. A levegőben még mindig érezni lehetett a vacsorájuk füstjét... Amy felült. Most is érezte. A holdfényben gomolygó füstcsíkokat vett észre. Pánik lett úrrá rajta, és mozdulni sem tudott. Egy sok évvel ezelőtti éjszaka képei peregtek le előtte. Tűz. Az anyja kezét fogta. Sír, amikor az emeletről a földszintre ráncigálják. „Vidd ki a gyerekeket!" - kiabálja az apja. A dolgozószobában könyveket húzgál ki a polcról. Keres valamit... „Apu!" - sikította Amy. Amikor felé nyújtja karjait, az apja megáll egy pillanatra: „Angyalkám, menj anyuval!" „Neeem!" - zokogja, ahogy az anyja odébb húzza. -„Nem! Apa!" „Arthur!" - kiáltja az anyja, miközben a gyerekeket menekíti az udvarra. Hűvös este. Meztelen talpa nedves füvön tapos. Az anyja lehajol hozzá, és a tenyerébe veszi Amy arcát. „Figyelj rám" - kezdi, mint mindig, amikor valami nagyon fontosat akar mondani, - „ Vigyázz az öcsédre! Nagyon szeretlek!" Az anyja visszarohan az égő házba, és még Amy könyörgő kiáltása sem tudja megállítani... Annyira intenzíven átélte emlékeit, hogy csak akkor jött rá, hogy nem álmodik, amikor köhögni kezdett. A ház lángokban állt! Alistair megjelent az ajtóban. Arcát vörösre festették a táncoló lángok. Amybe váratlanul belenyilallt a tudat, hogy... Alistair is ott volt azon az éjszakán. A kezében vizes törülközőket tartott, mint az anyja azon az éjjelen. Becsukta a háló ajtaját, és az egyik törülközővel betömködte a réseket. Aztán összegörnyedve köhögni kezdett. A kandalló mellett állt, az arca árnyékban volt. A lábán pengeélesre vasalt nadrág. Szürke zakó, sárga nyakkendő. Udvariasan köhécselt. „Nyugodjunk meg. Csak azért jöttünk, hogy elvigyük, ami a miénk." Dan fuldokolva ült fel az ágyban. Dan köhögése végre kimozdította bénultságából a lányt. Ledobta a takarót. Alistair Danhez szaladt. A nedves törülközőt a fiú arcához nyomta. Átkarolta, és elindult vele az ablak felé. - Siess! - kiáltott hátra a válla fölött Amynek. Füst szállt fel az ablak alól. Amikor Amy visszanézett, észrevette, hogy a réseken is gyilkos füst áramlik be. Arrafelé nem menekülhettek.

- A párkányra! - mondta Alistair. Az ablak alatt egy kőpárkány futott, éppen elég széles ahhoz, hogy ráálljanak. A szomszéd szoba ablakai kirobbantak, hallotta az üvegdarabok csörömpölését. Alistair kilépett a párkányra, és Dan felé nyújtotta kezét. - Gyere! A szél a másik irányba fújja a füstöt, itt egy kis levegőhöz jutsz! Dan a párkányra lépett. Nagyot lélegzett a friss levegőből. Amy melléjük állt. A fal szinte égette a hátukat. Amy lenézett. A mélyben építési törmelékek meredeztek. Összecsavarodott drótok, betondarabok, szögek, rozsdás vasak. Nem volt hely, ahová ugorhatott volna. Ha a zuhanást túléli, a földön biztosan felnyársalja valami. Dan nehezen és sípolva lélegzett. Alistair átfogta a vállát. Segítség sehol nem volt a láthatáron. Nem szóltak szirénák. - Leugrom - mondta Alistair. - Keresek egy létrát, vagy valami hasonlót, amin lemászhattok. Nem ugorhat le! Meg akarja ölni magát?! - ellenkezett Amy. Alistair mosolyogva megsimogatta Amy arcát: - Ez az egyetlen esélyünk. Alistair a falnak feszítette a hátát, és lenézett, hogy üres helyet keressen. De egyetlen négyzetcentiméternyit sem talált. - Ne! - ragadta meg Amy a férfi karját. - Oda nézzen! - Irina - ismerte fel Dan. Amikor a füst függönye szétnyílt előttük, észrevették a nőt. Irina erős lábain határozottan, és gyorsan szaladt. A kezében egy hosszú bambuszrudat tartott. A bot végét a földbe döfte, és egy látványos ugrással a tetőn termett. Hallották a huppanást, ahogy megérkezik. Amy felnézett, és észrevette Irinát. A nő lecsúsztatta a botot a fal mellett. - Hogy is kell mondani? Megvan! Csusszanjatok le a rúdon! - mondta nekik Irina. - Lehetőleg egyenként, mert nem valami erős. - Megbízhatunk benne? - nézett Amyre és Danre Alistair. Amy válaszolt először: - Igen - nézett Irina elszánt arcára. Dan ment először. A lábát a rúdra kulcsolva lecsúszott. Amikor földet ért, Amy megkönnyebbülten felsóhajtott. - Most te jössz! - mondta neki Alistair. Amy megfordult, és megfogta a rudat. A lapos tetőn fekvő Irinára nézett, aki két kézzel markolta a bambuszt. Irinának megrándult az arca. Amy látta, hogy a szorítástól egészen elfehéredtek, és elvörösödtek az ujjai. - Várj! Adok neked valamit - nyújtotta ki egyik karját. Amy felnyúlt érte. A tenyerébe Grace nyaklánca pottyant. - Isabel megint megtette. Az első alkalommal elsétáltam. De most nem akartam. Most nem fogom hagyni, hogy elérje a célját. Most... minden rajtatok múlik. Menjetek! Irina biztatása erőt öntött Amybe. Megragadta a bambuszrudat. Sütötte a tenyerét, de lecsúszott rajta. Felnézett Alistairre. Alistair Irina felé szalutált, aztán fájdalmas képpel megfogta a botot. Amy egy felszálló füstcsíkra lett figyelmes. A rúd alja lángra kapott. Alistair csúszni kezdett, a földhöz közeledve elengedte a rudat, és az utolsó pár métert zuhanva tette meg. A bot végig égett, Árnyéknek el kellett ugrálniuk lehulló, elszenesedett darabjai alól. - Találnunk kell még egy rudat! - kiáltotta Alistair. Tekintetüket elszakították az égő épülettől. Először a törmelékeket nézték át ide-oda kapkodva a fejüket. Dan az erdőbe rohant. Találnia kellett valamit, amivel megmentheti.

Irina a magasból figyelte őket. A tető olyan forró volt, hogy égette a talpát. Füstfelhők úsztak el előtte. Olyan távolinak tűnt minden, az odalent futkosó gyerekek. Még mindig hogy reménykedtek! Nem tudták, hogy már késő. A fél tető leszakadt, szikrazuhatag hullott a nyomában. A lángok morogva harapdálták a gerendákat. Egy kicsit távolabb lépett. Már csak másodpercei voltak hátra. Irina elfogadta a sorsát. Legalább megmentette. Megmentette szeretett fiát. Nem, nem Nyikolájt. Dant. Dant és Amyt. Megpróbálta megőrizni tudatának tisztaságát. Füst marta a torkát, és csípte a szemét. Alig tudott lábon maradni. De elhatározta, hogy állva marad. Jobb emberként fog meghalni, mint amilyen emberként élt. Ez pedig nem kis dolog egy volt KGB-ügy-nök esetében, különösen, ha az illető még Cahill is hozzá. Még mindig rudat keresgélnek, hogy megmentsenek. Milyen kedves látvány. Szegény Alistair, sohasem kedvelt engem. De egyik éjjel, Szöulban elbocsátottuk a testőreinket, és megosztoztunk egy tányér bibimbapon. Egy tányér, két kanál. Amikor véletlenül a kanalához ütöttem a kanalam, azzal vádolt, hogy flörtölni akarok vele. Végül sikerült megnevettetnie... Hirtelen megrémült, valóban kész megválni az életétől? Volt más módja is az életnek, mint ahogyan ő élt ebbe is bepillantást kaphatott. Nyikolájjal és... néhány más emberrel. Milyen fájdalmas volt veszni hagyni mindezt! Lemondani a lehetőségről. Egy álomról. Remélem, tudni fogják, hogy nekem megérte az áldozatot, gondolta Irina a Cahill gyerekeket nézve. Emlékezzetek a szavaimra, gyerekek! Féljétek őt! Most minden a ti kezetekben van. A tető nagy reccsenéssel megadta magát, és hangos robajjal leszakadt. Irina felkiáltott. Amikor zuhanni kezdett, felnézett az égre, a csillagok képével akart elbúcsúzni az élettől.

26.Fejezet

Dant és Amyt a felkelő nap a tengerparton találta. Ültek, és nézték a nyugodt, trópusi vizet. Életük leghosszabb éjszakája állt mögöttük. Ébren várták a hajnalt. Most véreres szemmel nézték a horizontot. Fehér pólóik szürkék voltak a füsttől és a koromtól. A torkuk még most is száraz volt, és kapart az elfogyasztott vízmennyiség ellenére is. Tudták, hogy Nellie hamarosan megérkezik a motorcsónakkal. Fontos volt, hogy még a hatóságok megérkezése előtt eltűnjenek. Alistair megparancsolta nekik, hogy a parton maradjanak. Nem akarta, hogy lássák, mi lett a házból. Hogy gondoljanak rá. Elsétált, és Amyék tudták, hogy a bácsikájuk egyedül akar maradni. Irina az ellensége volt, de olyan régen ismerték már egymást. Talán meg akarta gyászolni. Irina az ő ellenségük is volt. Múlt éjjel mégis megmentette az életüket. Amy megmarkolta a nyakláncán lógó jádesár-kányt. Miért? Hogy lehetett akkora jóság abban, akit a megtestesült gonosznak hitt, hogy feláldozza értük az életét? Múlt éjjel valaki ellopta a verset. Alistair tudta ezt. Amikor a füstszagra felriadt, először a verset kereste. Csakis Isabel lehetett. A víz felől motorzúgást hallott, de nem látott senkit. Másnap reggel megtalálta a csónakot, amit Isabel használt. Egy kis halászcsónakot, amit bizonyára a kikötőben kölcsönözhetett valakitől.

A bizonyítékokat látták, legalábbis a nagy részüket. Amiket nem láttak át, azok az érzéseik voltak. Amy csak egy dologban volt biztos. Ideje elmondani Dannek. Mielőtt Nellie felbukkanna. Nem akar még egy olyan napot, mint a tegnapi. Kész szembenézni mindennel, ha Dan ott áll mellette. Öccsének annyira volt igaza, amennyire ő tévedett. Dan megijedt múlt éjjel, de mint általában, most sem esett pánikba. Ez jellemző volt rá. Azokban a helyzetekben, amikor ő lebénul a félelemtől, az öccse továbbmegy. A fiú sok szempontból bátrabb nála. Bármivel szembenézett. - Megvolt az oka, hogy nem beszéltem neked anya és apa meggyilkolásáról - préselte ki magából a szavakat. - Nem azért nem mondtam el, mert nem bízom benned, hanem azért, mert rádöbbentem, hogy elkövettem valamit. És nem akartam, hogy tudj róla. Nem akartam, hogy engem okolj. Dan Amy felé kapta a fejét, és kérdőn nézett rá. - Azon az éjszakán... a tűzvész éjjelén... még ébren voltam, amikor az idegenek betoppantak. Hallottam őket, ahogy a földszinten beszélgetnek. Hallgatóztam az ajtónál. Arról faggatták anyáékat, hogy hol jártak. Újra és újra feltették a kérdést. - Amy szünetet tartott, aztán kibukott belőle az igazság. - Féltem. Le-le-leszaladtam a földszintre. Egy nő felkapott. Isabel volt az. Amikor a hálóingemen látszódó mackóról beszélt, kijavítottam. Azt mondtam neki, hogy azok koalák. És akkor megkapták a választ. Dan a fejét rázta: - Milyen választ? - Hogy anya és apa Ausztráliában voltak, hogy Robert Cahill Henderson után nyomozzanak. Abban is biztosak voltak, hogy találtak valamit. Mert később, amikor már kint voltak, Isabel így szólt: „Ausztráliában a nyomára bukkantak. Pontot kell tennünk az ügy végére ma éjjel." - Gondolod, hogy anyáék valamit hazahoztak az útjukról? És apa azt kereste a könyvek közt? - Te mit tennél, ha égne a házad? - kérdezte Amy. - Elkezdeném kimenekíteni a legértékesebb dolgokat. Anya értünk jött, és apa keresni kezdte azt a valamit. - Talán azért gyújtották fel a házat, hogy megtudják, hol rejtegeti. Talán rosszabbul alakultak a dolgok, mint várták. De a házat nem gyújtották volna fel, ha nem kotyogom ki, hogy anyáék Ausztráliában voltak. Ó, bárcsak ne lettem volna olyan... okostojás! - Amy a tenyerébe temette arcát. A vállai remegni kezdtek a zokogástól. Csak sírt, és sírt, mintha soha nem akarnának kiapadni a gyász és a szégyen kútjai. Dan fészkelődni kezdett: - Amy. Te hülye vagy. De totálisan. A lány felemelte a fejét, és megtörölte a szemét. - Tessék? - Összegzem neked, amit elmondtál. Azért haltak meg a szüleink, mert a hálóingeden egy koala volt? - Hááát... - Ez marhaság. A szüleink azért haltak meg, mert a házunk felgyulladt. Te gyújtottad meg a gyufát? Nem, hanem valamelyik kedves, aranyos rokonunk. Te marha. Azt hiszed, hogy azzal a varázsszóval befolyásoltál bármit? Cahillekről van szó. Megtették volna anélkül is. Jót tett neki, hogy Dan leszidta. Ha a fiú nyugtatni próbálta volna, bátorítani, megint sírni kezdett volna. A fiú sápadt arcát korom csíkozta. Fáradtnak tűnt, kimerültnek, szomorúnak. És őszintének. - Te vagy a világ legütődöttebb nővérkéje - mondta. Amy legszívesebben megölelte volna, de tudta, hogy ennek Dan nem örülne. Kezét átkulcsolta a térdén. Mintha az önvád egy kicsit enyhült volna. Dan tisztán látta a helyzetet. Ha nem tartja felelősnek a történtekért... akkor talán nem is felelős értük. Hangosan kimondta a szavakat, minden egyes emlékképet előrángatott, és nem tört össze a súlyuk alatt.

Éppen ellenkezőleg, döbbent rá Amy. Mintha erő-sebbnek érezte volna magát. - Irina mást is mondott az alagútban. Azt kérdezte tőlem, miért szaladt vissza anyám a házba. Apámért? Mi lehetett fontosabb a gyermekeinél? - A világ sorsa? - viccelődött Dan. De a mosoly rögtön leolvadt az arcról, amikor Amy halálosan komoly, zöld szemébe nézett. - A világ sorsa - ismételte meg szavait a lány. Egy percig némán ültek. A rózsaszínű horizontot és a kéken csillanó víztükröt nézve nehéz volt elhinniük, hogy ennek a nagy, tágas világnak a sorsa... tőlük függ. - Azt hiszem, tudom, mit kerestek. A verset - szólalt meg végül Dan. - De Alistair megelőzte őket. Ő lopta el. Most már mindent értek. Tegnap este döbbentem rá, hogy a tűz éjjelén végig a kandalló mellett állt. Amíg a többiek engem néztek, ő a könyvek között keresgélt... - Ahová apa a verset rejtette. - Biztos vagyok benne, hogy apa és anya azt hitték, a vers rengeteg kulcshoz elvezethet. És feláldozták érte az életüket - tette hozzá Amy. - Ha Alistair ott volt, lehet, hogy ő is benne volt a gyújtogatásban. - Nem! - Miért nem? - kérdezte Dan. - Nem emlékszel, mit mondott tegnap? Amikor nagyon nagy a tét, a kegyetlenség is megengedett. Azon az estén, úgy látszik kegyetlen volt. - Ha legalább megfejthetnénk a verset! - sóhajtott Amy. - Biztos találnánk benne legalább egy kulcsot. Bárcsak a válaszok úgy záporoznának a fejemre, mint tegnap este az eső... Dan töprengve a tengerre nézett. Aztán váratlanul a homokra csapott, és nevetni kezdett. - Mi az? Megtroppósodtál? - kérdezte Amy. Dan fel-le ugrált Amy előtt. - Ahogyan Mrs. Malarkey is mondta! - kezdte utánozni Dan az asszony hangját: - „Osztály, ne ijedjetek meg a szóvirágoktól, hanem értelmezzétek őket!" - És? - legyintett Amy. - Hogy jön ide Mrs. Malarkey? Még mindig nem értem... - A vers! Ez a szerencsétlen ott szomorkodott a parton, és még esni is kezdett, ugye? - Ennyi nekem is leesett. - Aztán a fickó elgondolkozott. „A hullámok dalát hallottam, de értelmük fel sose fogtam." Megmondjam, miről beszél? - kérdezte Dan, és Amy tanácstalan tekintetét látva elárulta: - A vízről! - A víz a kulcs? Ilyen egyszerű lenne? - Ezért volt a szerencsétlen egyszerre szomorú és egyszerre boldog. Mert ennyire egyszerű volt. Amy a homlokát ráncolta: - Megígértük Alistairnek, hogy megosztjuk vele. - Még akkor is, ha ott volt azon az éjszakán, amikor a szüleinket megölték? Szerintem ez elég ok arra, hogy felbontsuk az egyezséget. - Tegnap éjjel leugrott volna az emeletről, hogy megmentsen bennünket - ellenkezett Amy. - Vagy magát. Várjunk vele addig, amíg ki nem derítjük, mi történt azon az éjszakán - mondta Dan. - Csitt! - szólt rá Amy, mert észrevette a feléjük tartó férfit. Selyempizsamája kormos volt, és haja úgy állt, mint a szénaboglya. A felkelő nap felé fordult: - Szép nap ez a mai. Életben maradtunk - mondta. Rózsaszín pizsamájában és vattacukor hajával egyszerre nyújtott vicces és szomorú látványt. Nem úgy nézett ki, mint egy gyilkos... De Dannek igaza van. Nem adhatnak oda neki csak úgy egy kulcsot. Még nem.

Motorcsónak zaja ütötte meg a fülüket. A zátony felől közeledett. Látták, hogy valaki vadul integet. Nellie volt az. Alistair csak állt a parton, és pizsamájának szára lassan átázott, szürke tincseit szellő lengette. A férfi, akit annyira kedveltek, és akiben nem bízhattak többé Nellie-nek integetett, akit kezdtek megszeretni, és akiben... szintén nem bízhatnak meg többé. - Bonyolódik a helyzet - mondta Dan. - Bárcsak emlékeznék rá, mi történt azon az estén! - kívánta Amy. - Talán visszajön néhány újabb emlékkép. Utálom ezt a bizonytalanságot... Dan arca megkeményedett: - Meg kell találnunk a tettest. Isabel gyújtotta meg a tüzet, de tudnunk kell, ki volt még ott rajta kívül. - És aztán mit csinálunk? - kérdezte Amy. - Hívjuk a zsarukat? - nevetett fel, mintha fojtogatnák. - Még nem tudom. De megfizetnek a tettükért -hangzott a válasz. - A bosszú annyira... cahillesen hangzik - mondta Amy. - Nem a bosszúért tesszük. Az igazságért. Egymásra néztek. Amy közelebb érezte a szüleit, mint valaha. És Irina szelleme így suttogott: „Minden rajtatok múlik". Ő és Dan ismét egymás mellett álltak. Nem voltak közöttük titkok. És nem is lesznek. Ezt Dan is tudta. Amy látta a fiú szemében, hogy ismét bízik benne. És ezen a szomorú hajnalon, a parton ülve, a füstölgő romokkal a hátuk mögött, Irina utolsó halálsikolyával a fülükben, némán fogadalmat tettek egymásnak. Paktumot kötöttek. Addig nem nyugszanak, amíg meg nem találják a szüleik gyilkosát. Grace kedvéért kezdtek a 39 kulcs utáni hajszába, de Arthur és Hope emlékéért fogják megnyerni. - Az igazságért - ismételte Amy