6 Az identitás és a szelf pszichológiája: Erikson és Kohut

6 Az identitás és a szelf pszichológiája: Erikson és Kohut Vannak helyzetek, melyekben reménység és félelem karöltve járnak, melyekben egyik a másikat elpusztítja, és mindkettő' ostoba közönybe fullad. —Johann Wolfgang Goethe Tanuld meg szeretni magad ép és egészséges szeretettel: avégre, hogy kitarts magadnál és ne kalandozz ide s tova. —Friedrich Nietzsche1

Hogyan válik egy élőlényből emberi lény? Vajon az általunk emberinek minősített tulajdonságok egy alapvetően állati természetre rakódnak rá? Vagy emberi mivoltunk lényeges vonásai belső, velünk született potenciálok, a megfelelő feltételekre várva, hogy felszínre jussanak? Vagy a csecsemő természete lényegében befogadó és kialakulatlan, melynek kulturális nevelésre és társadalmiasításra van szüksége, hogy ezekből a formátlan potenciálokból kialakítson és megteremtsen egy emberi lényt? Végül pedig ahhoz, hogy értelmes válaszokat kapjunk ezekre a kérdésekre, szükséges-e különbséget tennünk aközött, hogy valaki emberként "létezik", vagyis úgy fest és cselekszik, mint aki beilleszkedik, és aközött, hogy embernek "érzi" magát, saját szubjektív élményének minősége szerint? A fenti kérdésekre adható válaszok határozzák meg azokat a központi különbségeket a kortárs pszichoanalitikus elméleti iskolák között, amelyek a psziché, az életnehézségek és a kezelésmódok igen különböző felfogásához vezetnek. Freud olyan világba született, ahol az efféle kérdésekre vonatkozó gondolkodásmódok átalakulóban voltak. A Freud előtti nemzedékek I

F. Nietzsche: Im-ígyen szóla Zarathustra. Grill Károly Könyvkiadó Vállalata, 1908. dr.

Wildner Ödön fordítása.

184

Az identitás és a szelf pszichológiája: Erikson és Kohut

úgy látták az embereket, mint az isteni mindenség elcsatangolt gyermekeit, akik sajátos és egyedülálló módon Isten képére lettek teremtve. De Freud korának tudományos gondolkodása nem hagyta, hogy az ember tovább élvezze ezt a kétségbe nem vont előjogot. Darwin hatása hosszú, sötét árnyékot vetett az addig fehér-fekete választóvonalra ember és más teremtmények közt; Freudot nem az bűvölte el, ami az emberben istenszerű volt, hanem annak állatisága. Számára a társadalmiasítás folyamata az állati ösztönök megszelídítését jelentette; úgy tekintette a gyermeki élményvilágot, mint amelyen a nyers szexuális és agresszív ösztönök uralkodnak, az ödipális konfliktusban tetőzve. Mivel ez a krízis a kasztrációs fenyegetés árnyékában nyer megoldást, lényeges, hogy a nemi és agresszív energiák kevésbé veszélyes mederbe terelődjenek, és ez az immár társadalmilag elfogadható és átlényegített, szublimált formában megnyilvánuló energia áll a kulturális betagolódás szolgálatába. Freud szemében a létezés egyértelműen emberi formája annak a folyamatnak során alakul ki, amelynek révén az állatias szexuális és agresszív ösztönök az ember uralma alá kerülnek. A 2. fejezetben nyomon követtük, miképp helyeződik át a hangsúly Freud kései munkásságában az ösztön-énből eredő késztetéseken túl az énre, és hogyan történik ennek az eltolódásnak a részletes kidolgozása a Freudot követő énpszichológiában. Az én uralma kiterjed az összes olyan folyamatra, amelyet Freud korábbi megközelítése a gyermek nemi és agresszív energiáinak levezetését és új mederbe terelését illetően magától értetődőnek tartott. Anna Freudnak az elhárítások összetett rendszeréről szóló tanulmánya, az alkalmazkodás és az autonóm énfunkciók fontosságának Hartmann általi felvetése, valamint a fejlődéstan híveinek vizsgálata a gondviselőkkel való korai kapcsolatokról mind úgy rögzítették az ént, annak fejlődését, valamint általában a fejlődési folyamatokat, mint megannyi kulcsfontosságú, pszichoanalitikus vonatkozású területet az elméletben és a klinikai gyakorlatban egyaránt. Az ösztön-én és az én nem konkrét helyek vagy konkrét dolgok; ezek csupán szavak, amelyek segítségével megkísérelhető az emberi tapasztalás szédítő összetettségének rendszerezése, az arról gondolkodás. Az ösztönlélektanból az énpszichológiába történő átmenet fordulatot jelzett a pszichoanalízis alapvető vázának felfogásában. Nagy vonalakban az ösztönlélektan a darwini forradalom következményeinek föltárása az emberi lélek tanulmányozásában; az énpszichológia pedig utat

185 Az identitás és a szelf pszichológiája: Erikson és Kohut jeleiitett annak vizsgálatához, hogyan fejleszti ki az egyén önmaga egyedi, biztos érzékelését. Maga az énpszichológia azonban sosem adta föl az ösztönelméletet, továbbra is a libidót és az agressziót tartották az én funkcióit mozgásban tartó energiának (noha, mint arról korábban már szóltunk, ez az energia "semlegesítődik" vagy "összeolvad"). A korai énfejlődés kulcsfolyamatairól úgy vélték, hogy az ösztönfolyamatok viszontagságos sorsán nyugszanak: Mahler részletesen kifejtette, hogyan segíti az érlelődést a libidinális kielégülés, Jacobson pedig leírta az agressziót mozgósító kudarcélmények lökésszerű, fejlődést serkentő hatását. Az énlélektan legfontosabb és legnagyobb hatású elágazásai közül az Erik Erikson által kidolgozott identitás-felfogás és a benső én (a szelf) Heinz Kohut kifejlesztette pszichológiája a két legfontosabb. Mind Erikson, mind Kohut át volt itatva a freudi énpszichológiával, és bőven merítettek annak fogalmaiból. Mégis mind a ketten, ki-ki a maga módján, olyan pszichoanalitikus távlatot nyitottak, amely alapvonásaiban szakított az énpszichológiával. Míg az énpszichológusok az egyén fejlődését az ösztönkonfliktus keretén belül követték nyomon, 1 írikson és Kohut egyaránt vadonatúj kereteket teremtett, teljes egészében a mély és szövevényes személyes szubjektivitásra összepontosítva, ahogyan az személyközi és kulturális összefüggéseiben megnyilatkozz,ik.f Eriksont és Kohutot ritkán említik együtt, de munkásságuk a freudi énlélektan közös gyökeréből hajtott ki és újításaik kiegészítik egymást. 1 írikson az egyént történeti időbeliségében és kulturális összefüggéseiben helyezte el. Kohut a személyesség fenomenológiáját feltárta. Ketten együtt (Wmnicottal párhuzamosan) felvetették az egyéni szubjektivitás kérdését és jelentését a modern pszichoanalitikus megismerés számára. Erikson öröksége az egyik legfurább sorsra jutott a pszichoanalitikus gondolkodás történetében. A művelt közönség körében és a rokon I adományokban, mint történelem és antropológia, ő a legolvasottabb és legbefolyásosabb analitikus szerző; magán a pszichoanalitikus irodalmon belül mégis csak ritkán kap elismerést. Erikson mindig úgy tekintette saját közreműködését, hogy az csupán újabb dimenziókat ad hozzá a meglévő freudi gondolkodáshoz. A freudista analitikus szerI

Erikson munkásságának sok közös vonása van Harry S t a c k Suliivan. Erich F r o m m és Karén

I lorney kulturalista nézeteivel.

186

Az identitás és a szelf pszichológiája: Erikson és Kohut

zőknek mégis fáradságos munkájába került, hogy hidat verjenek az általuk hagyományosan hangsúlyozott pszichén belüli ösztönkonfliktus és Erikson gazdag látomása között az egyén és a környező kultúra közti szövevényes kapcsolatokról. Ebben az értelemben Erikson megelőzte korát. Kohut szintén úgy vezette be újításait húsz évvel később, a korai 1970-es években, mint az énlélektani rendszer kidolgozását, és lassacskán kezdte úgy látni a szelfről tett felfedezéseit, hogy azok különálló, egységes lélektani irányt alkotnak. És bár nyíltan szakított a hagyományos ösztöntannal, jelentős személyisége lett a kortárs pszichoanalitikus eszmecseréknek; vitatkoztak róla, elutasították, egyesek támaszkodtak rá, mások felhasználták tanait, de sohasem ignorálták úgy, mint Eriksont. Erikson Erik Erikson élete (1902-1994) átívelt a 20. századon, s így tanúja volt a pszichoanalitikus eszmék legtöbb fontos változásának és fejlődésének. (Lásd Coles 1970, értő és elismerő életrajzát Eriksonról.) Dán szülők gyermekeként jött világra, akik még születése előtt különváltak; Erik német mostohaapja otthonában nevelkedett. Bár ragyogó eszű és mély szellemi érdeklődésű volt, sosem tudta rászánni magát, hogy hivatalos keretek közt tanuljon tovább sikeres középiskolás tanulmányai végeztével; művész és világvándor lett belőle. Egy iskoláskori barátját, Peter Blost házitanítónak szerződtette gyermekei mellé Dorothy Burlingham, egy amerikai asszony, aki Bécsbe jött, hogy analízisben vegyen részt, és aki szoros kapcsolatot kötött Anna Freuddal. 1929-ben Burlingham és Anna Freud arra beszélték rá Blost, hogy hozzon létre egy haladó szellemű, a pszichoanalízis talaján elképzelt kis iskolát, Blos pedig meghívta Eriksont Bécsbe, hogy tanítson ebben az iskolában. így aztán Erikson és Blos csatlakozott a kiválasztottakhoz, ahhoz a kevés számú tanítványhoz, akiket a Freud-család a belsőbb köreibe engedett, és akiket közvetlenül ők oktattak. így Erikson ismét "fogadott gyermekké" vált. Képzése részeként analízisbe kezdett magánál Anna Freudnál. Ezek a tapogatódzó kezdetek sorsdöntőnek bizonyultak a pszichoanalízis további történetében. Burlingham és Anna Freud közreműködői és úttörői lettek a pszichoanalitikus eszmék alkalmazásának a gyermek-fejlődéslélektanban és a gyermekne-

vclésben. Blos jelentősen hozzájárult a serdülőkor freudi felfogásához. I irikson pedig egyike lett a Freud óta legtöbbet olvasott és legnagyobb hatású pszichoanalitikus szerzőknek. Vegyük szemügyre azt a történeti (pszichoanalitikus) hátteret, melyben Erikson megismerkedik későbbi életműve területével. Freud előzőleg, 1923-ban megjelentette Az ősvalami és az én című munkáját, ebben mintegy meghirdetve, hogy érdeklődése gyújtópontját az ösztönök kizárólagos hangsúlyozásáról az én és a külvilág kapcsolatainak tanulmányozására helyezi át. Erikson pszichoanalitikai elmélyülésének első tíz éve alatt készülőben voltak a freudi énlélektan klasszikus művei: 1936-ban Anna Freudtól a Az én és az elhárító mechanizmusok, majd 1937-ben Hartmanntól Az én és az alkalmazkodás kérdése. Bár Sigmund Freud korábban több mint húsz éven keresztül analizált felnőtteket, meghökkentő és újító elméleteket dolgozva ki a gyermeki fejlődésről, nagyon kevés közvetlen megfigyelésre és klinikai munkára került sor gyermekekkel kapcsolatban. Erikson nagyon szeretett gyermekekkel dolgozni, és pszichoanalitikus képzettségét, mint tanár, Montessori-gyakorlattal ötvözte. Akkor lép a pszichoanalízis színterére, amikor készülőben van az analitikus érdeklődés drámai, többirányú kiterjeszkedése: az ösztönkésztetések belső világától az egyén és a környezet viszonya felé; a kórlélektantól a lelki egészség kérdései felé; a felnőtt betegtől a gyermeki fejlődés felé. Erikson ismét világvándorrá vált, amikor 1933-ban az Egyesült Államokba költözött. Közvetlen tapasztalatait a kultúrák közti különbségekről kiegészítette a Ruth Benedict, Margaret Mead, Gregory Bateson által képviselt amerikai kulturális antropológia hatása. Minden alkalmat megragadott, hogy gyermekekkel foglalkozó elemző munkáját az egészséges gyermekek és a gyermekfejlődés tanulmányozásával gazdagítsa különböző kulturális és szubkulturális környezetben. Az új pszichoanalitikus eszmék és érdeklődési irányok, a kultúrák összehasonlító tanulmányozásának virágzása és a kényszerű áttelepülés és beilleszkedés személyes megtapasztalása teremtették meg azt a közeget, amelynek alapján Erikson gazdag és sokrétű pszichoanalitikus magyarázatot dolgozott ki az egyén fejlődéséről a társadalomban. A psziché és a kultúra Erikson klasszikus művének címe, aGyermekkoréstársadalomtömören összefoglalja alapvető érdeklődésének tárgyát. Freud előzőleg bonyo-

188

Az identitás és a szelf pszichológiája: Erikson és Koliut

lult elképzelést dolgozott ki a gyermeki fejlődésről, amely a testi indíttatású, egymást követő ösztönkésztetéseknek az érés során történő kibontakozására összpontosított. Freud értelmezése alapvetően pszichobiológiai volt: a psziché a test kiterjedése és származéka; az elme azért fejlődik, hogy mederbe terelje és kordában tartsa a sürgető fizikai feszültségként megjelenő, cselekvést és kisülést igénylő ösztönenergiákat. Freud sémájában ezek a késztetések a társadalom színterén szállnak szembe a valósággal, amelynek szüksége van ezek megfékezésére, elfojtására vagy gondosan álcázott kielégítésére. Hagyományos pszichoanalitikus szemszögből nézve, a társadalom egyszerűen csak az én kiterjesztése annak a törekvésnek a során, hogy szabályozza a késztetéseket: a kulturális vezetők mintegy szülői szerepet töltenek be; a társadalmi erők leplezett elhárítások; a csoportfolyamatok pedig nem egyebek, mint felnagyított pszichodinamikai történések. Erikson úgy találta, hogy ez egyoldalú megközelítése a világnak, annak a világnak, amelyben az ő értelmezése szerint a kultúra és a kulturális különbségek alakítják az egyén fejlődését. Az elméletén végighúzódó központi kérdés az egyén és a kultúra kölcsönhatása: az egyéni psziché egy bizonyos kulturális összefüggésrendszer követelményeinek, értékeinek és felfogásmódjának keretében alakul ki és formálódik; a kulturális és történelmi változásokat "pedig egyének valósítják meg, akik azért küzdenek, hogy életüknek értelmet és folytatást találjanak. Például több amerikai bennszülött kultúrát tanulmányozva Erikson úgy találta, högy a földrajzi tudás és a gazdaságtan, amely a gyermeknevelés gyakorlatán át adódott tovább, oly módon alakította a személyiséget, hogy az a fajta egyén jöjjön létre, amilyent a kultúra megkíván. A sziúk, a síkság vadászai, vándornép voltak, laza, perifériás szerveződéssel; a yurokok pedig halászok, akik a Klamath folyón évente felúszó lazacokat halászták; az ő világuk központosított volt. Míg a sziúk az erőt becsülték nagyra, a yurokok a fegyelemre és a tisztaságra helyezték a hangsúlyt. A sziúk félelmeit a férfiasság elvesztése és a helyhez kötöttség irányította, a yurokokét pedig az, hogy élelem nélkül maradnak. A yurokok gyermeknevelési gyakorlata, a sziúkéval ellentétben, a mohóság korlátozásának és tiltásának fontosságát hangsúlyozta. A szoptatás későn kezdődött, az elválasztás pedig hirtelen és viszonylag korán, az anyától való erőszakos_elszakítással történt. Ez a gyakorlat, véli Erikson, gyermeki visszavágyódást okoz a bőség idő-

189 Az identitás és a szelf pszichológiája: Erikson és Koliut szakába és könyörgő odafordulást a természetfeletti hatalmakhoz mindez az alkalmazkodást szolgálja a lazachalászok életében. így Erikson a Freud-féle pszichobiológiát egy azzal egyenlő súlyú pszichoszociális síkkal toldotta meg. Freud úgy tekintette a gyermekkort, mint amikor a pszichobiológiai késztetések kibontakoznak. kifejeződnek, majd társadalmi irányításaié kerülnek; Erikson ezenkívül a gyermekkorban még annak módját is észrevette, ahogyan a társadaIom^femitart[a_önmagát, azáltal hogy értelmet ad a gyermeki szorongásoknak és_testi élményeknek. A hagyományos pszichoanalitikus látásmód az ösztönkésztetéseket mint a psziché termékeit határozta meg, amelyeket külső, társadalmi erők alakítanak és csiszolnak. Erikson úgy tekintette a kultúrát é s a történelmet, mint ami életet ad az elmériek; olyan közegnek, aholakialakulatlanbiológiailehetőségek pgyprtplmi'ípnemberi életté alakíthatók át. "Ahelyett, hogy azt hangsúlyoznánk, amit a társadalmi szerveződés nyomása megtagadhat a gyermektől, szeretnénk megvilágítani azt, amit a társadalmi rcndjíd_e 1 őször a csecsemőnek, nevezetesen, hogy éle1henjai4a £ _ésjniközben szükségleteit egyedi módon kielégíti/ be is vezeti egy sajátos kulturális stílusba. Ahelyett, hogy elfogadnánk az Odipusz- háromsághoz hasonló ösztönadottságokat, mint valami megváltoztathatatlan sémát az ember ésszerűtlen viselkedésére, inkább azt vizsgáljuk, hogyan határozzák meg együtt a társadalmi formák a család szerkezetét." (Erikson, 1968,47) Ez a fordulat igen nagy horderejű. Erikson nem csupán hangsúlyeltolódást sugall. A psziché alapösszetevőinek jelöl ki más helyet, s ezáltal egy alapjaiban kúlönböző^szkhoanalltjjsüsjmdszert vezet be, amely felbecsülhetetlen vonatkozásokat hordoz mind a klinikai gyakorlat számára, mind arra nézve, ahogyan a pszichoanalitikus gondolatok hatással vannak a jelenkori kultúrára és tapasztalatokra. A mélység mint metafora mindig központi vonása volt Freud látásmódjának: az elme felszíne alatt rejtett pszichodinamikai erők működnek; a jelen alatt nyugszanak a múlt maradványai (mind az egyéné, mind pedig a fajé); a társas kölcsönhatások nyílt szintje alatt önkifejezésért küzdenek az ösztönerők. E párok első tagja csak úgy érthető meg, ha a másodikból veze tjük le. Freud szemében ez tette a pszichoanalízist "mély"-lélektanná. Erikson, noha folyvást ahagvománvos pszichodinamikai felfogásra támaszkodott, nem akarta erre leszűkíteni e kapcsolatokat, hanem

190


inkább azon fáradozott, hogy dialektikussá tegye őket._Kultúra és egyéa^jglen és múlt, .társadalmi és biológiaiJ^ölcsönösjerLiihaíják-és-

megteremtik egymást. Ily módon Erikson helytelenítette, hogy a pszichoanalízis~"égyiajta originológiát fejlesztett ki... olyan gondolkodási szokást, amely minden emberi szituációt valamilyen korábbi, párhuzamos helyzetre egyszerűsít, és többségüket arra a legkorábbi, legegyszerűbb és leggyermekibb elődre vezeti vissza, amelyet eredetükként feltételez." (1958,18) Figyeljük meg azokat a finom léptékű különbségeket, ahogy a hagyományos énpszichológusok és Erikson az élmény összetevőit rangsorolják. A 2. fejezetben megjegyeztük, hogy Hartmann és Kris a pszichoanalitikus érdeklődés hatókörét a mélysgg felől a felszíni rétegek felé terjesztette ki, az egyén és a környezet, a gyermeki konfliktusok és a mindennapos felnőtt tevékenység közötti érintkezési felületig. Ám Hartmann és Kris, valamint munkatársuk, Loewenstein szemében e felszíni rétegek mélyebb jelentései alulról formálódnak: "Aligha kétséges, hogy az a kezdeti kapcsolatforma, amely a francia, az angol, a new-yorki vagy bostoni ember és a pszichoanalitikus között kialakul, széles kört ölel fel, a kíváncsiságtól a tartózkodásig, a bizalomérzettől a gyanakvásig; és e viselkedésformáknémelyike gyakrabban fordul elő az egyik, mint a másik csoportban. Mégis, amint ez a felületes és kezdeti kapcsolat áttétellé fejlődik, az eltérések már egészen csekélynektűnnek... Semmiféle lényegbevágó különbség nem létezik az áttétel - akár pozitív, akár negatív - alakulásában, sem erősségében, sem szerkezetében, sem pedig lényegi megnyilvánulásaiban... Ahogyan a munka előrehalad, [a nemzeti karakter eltéréseinek] hatása az analitikus megfigyelőre egyre inkább csökkenni fog, és a megszerezhető adatok halmaza a peremről a középpontba kerül, azaz a nyílt viselkedésből olyan adatok lesznek, melyek nagy része csak az analitikus vizsgálódás számára hozzáférhető." (Hartmann, Kris és Loewenstein 1951,19-20) Erikson szemében, ellentétben a hagyományosabb freudi énpszichológusokkal, a krillurálisfolyamatok független, újat teremtőjiimen-^ ziókat hoztak létre, amelyek önálló, saját jelentést hordoznak. Erikson olyan keretet alkotott, amelynek két kozpontjavanTés ezek, az egyetlen középponttal ellentétben, egymással bonyolult, dialektikus kapcsolatban állnak: "Mivel olyan folyamattal foglalkozunk, amely az egyén kellős közegében helyezkedik el,_ám egyszersmind ti_közösségi kultúra

191 Az identitás és a szelf pszichológiája: Erikson és Koliut Icellősközepében is, e folyamat valójában e két identitás identitását hozta létre... Ezt az egész kölcsönhatást a lelektani és a társadalmi, a fejlődéstani és a történelmi között, amelyben az identitás kialakulásának prototípusos jelentősége van, csakúgy lehet megfogalmazni, mint egyfajta pszichoszociális relativitást." (Erikson 1968, 22-23) Epigenezis

ésfejló'dés

Erikson munkásságának középpontjában az énfejlődésről alkotott elmélete áll, amely szerint a^én^akárcsak az ösztönkésztetések, egymást követő szakaszok vagy krízisek sorozatán keresztül bontakozik ki: alapvető bizalom az alapvető bizalmatlansággal szemben; önállóság (autonómia) a szégyennel és kétellyel szemben; kezdeményezés a bűntudattal szemben; szorgalom a kisebbségi érzéssel szemben; azonosságtudat a szerepzavarral szemben; bensőségesség az elszigetelődéssel szemben; alkotóerő a megrekedéssel szemben; énintegritás a kétségbeeséssel szemben. Mindegyik énszakasz megfelel az ösztönérés valamelyik libidinális fázisának és dialektikus kapcsolatban áll vele. így például az alapvető bizalom és az alapvető konfliktusa azonos értelmű az orális szakasszal. Az anyamellből való szopás és a vele való játék libidinális gyönyörei bizonyos értelemben válságot idéznek elő a külvilághoz való viszonyulásban: vajon a külső kínálat nyugodtan elfogadható-e? Nem veszélyes-e? Vajon a csecsemő világa olyan szilárdan kézben van-e tartva, hogy nyugodtan ellazulhat és kényelmesen érezheti magát benne? Erikson tehát úgy veszi Freud orális libidó-fogalmát, a pszichoszexualitás egyik alkotóelemét, hogy az a csecsemőkoron át fejlődik ki, és összetett szubjektivitást épít ki benne. Úgy szemléli a csecsemőt, hogy az küzdelmesen tájékozódik a világban, igyekszik megoldani azt a gondot, amelyet személyes valójának legmélyén a többi emberrel kapcsolatban érez, és azon fáradozik, hogy olyanhelyet találjon világában, amely elősegíti énjének jövendő gyarapodását. Tanulságos összehasonlítani Erikson nézetét e fejlődési átmenetekről más pszichoanalitikus fejlődéstani modellekkel. Például Klein fel-

192


fogása a paranoid-szkizoid pozícióról, amely a jó anyamell és a rossz anyamell két sarokpontja körül szerveződik, ugyanazt a küzdelmet veszi célba, mint az eriksoni énfejlődés első szakasza. Klein szemében a jó és a rossz a csecsemő libidó és agresszió közti ösztönkonfliktusából ered, míg Erikson szemében a bizalom és a bizalmatlanság olyan élmények, melyek a gyermeknek a gondviselőkkel_való i _sikeres vagy sikertelen kölcsönhatásaiból fakadnak. Winnicott szerint a befogadó környezet minőségét, amely lehetőveteszi az igazi-én vagy a hamis-én tapasztalatokat, az anya, az ő pszichodinamikája és személyisége szabja meg. Suliivan ehhez hasonlóan úgy látta, hogy a jó és a rossz koragyermekkori hasítását az anyában működő szorongásos gócpontok eredményezik. Erikson szemében az anya azt a kulturális hatást képviseli és szállítja az élőlény számára, amely a biztonságot és a veszélyt, az örömet és a megszorítást, a kíelegulést^ésj^ frusztrációt g7gryp7.i ps rangsorolja így tehát, véli Erikson, a kisbaba tapasztalásait és következményes identitását azok a gyermeknevelési módszerek alakítják, amik azon kultúra értékeit és igényeit tükrözik, amelybe a gyermek beleszületik. Az, ahogyan Erikson átalakította a freudi elméletet, sok tekintetben egybecseng a posztklasszikus pszichoanalitikus gondolkodás más jelentős közreműködőinek lépéseivel. Ám miközben hidat vert Freud biológiailag megalapozott ösztönelmélete és az antropológiából átvett kultúra tartománya közé, Erikson szemlélete nagyobbrészt mégis átugrotta és nem bontakoztatta ki azt a jelentős dimenziót, amely mentén a többi alapvető posztfreudi elméleti iskola fejlődött: a gyermek és a gondviselő közötti kapcsolatokat (lásd Seligman és Shanok 1995). Erikson az énfejlődés más szakaszait is hasonlóképpen közelítette meg, Freud pszichoszexuális állapotait olyan küzdelmekké alakítva át, amelyek az egyén kulturális, történeti összefüggéseiben igyekeznek helyet és nyugvópontot találni: az autonómia—szégyen-kétely ellentétpárja az anális szakasszal áll kapcsolatban, a kezdeményezés—bűntudat páros a fallikus és ödipális fázisokkal, a szorgalom—kisebbségi érzés kettőse pedig a lappangás (latencia) időszakával. Ám ezen a ponton Erikson kifogyott a freudi pszichoszexuális szakaszokból, amelyeket vázként használt saját énfejlődési folyamatához. Freud fejlődéselméletében minden jelentős folyamat kiteljesedik, mihelyt az Ödipusz-komplexus a lappangás kezdetére megoldódik. Az élet hátralévő része többnyire nem más, mint az erre az időre kialakult szerkezetek

193 Az identitás és a szelf pszichológiája: Erikson és Koliut lejátszása. Erikson viszont úgy látta, hogy az én növekedése jelentősen túlnyúlik az ödipális időszakon, ezért Freud fázisaüTüz~jarüIeküs~szo* matikus válságokat, pszichobiológiai történéseket tett hozzá, hogy pszícKőszociáiis elmélete biztos lábakon álljon. Az identitás kialakulása—szerepzavar párt a serdülőkorral, a bensőségesség—elszigetelődést a fiatal felnőttkorral kötötte össze, az alkotás—megrekedés ellentétpárt a gyermekneveléssel; az énintegritás—kétségbeesés kimenetelt pedig a fizikai megöregedéssel. Erikson a biológiából vette kölcsön azQpigenezis fögalmát, hogy leírja elképzelését az én növekedéséről és fejlodSséTŐTÁ magzat a méhben azon a folyamaton át fejlődik, ahogy az egyes szervrendszerek egymás után kialakulnak és uralkodóvá válnak, míg mindegyik el nem foglalja helyét az élettani folyamatok végső, bonyolult integrációjában. Az én, mutatott rá Erikson, hasonlóképpen fejlődik a különböző képességek és tulajdonságok szerves folyamatában, e krízisek sorozatán keresztül bontakozva ki, amíg eléri a külvilágban létező egyén végső pszichoszociális integrációját. Erikson elképzelése a fejlődésről végtelenül összetett és rendkívül szövevényes, de prezentációjának van néhány olyan vonása, amely túlzott egyszerűsítésre és félreértésre adhat okot. Először is, az én válságait olyan szerkezetbe foglalta, amely a küzdelem képeit idézi: az egyik tényező harcol a másik ellen, mintha az egészséges fejlődés minden egyes szakaszban azon múlna, hogy az egyik győzelmet arat, a másik pedig száműzetésbe megy. Azonban ezeket a kríziseket valójában nem küzdelemnek tekintette, hanem inkább a feszültségek dialektikusjátékának. A bizalmat mindig kiegészíti és alkotó feszültséggel látja el a bizalmatlanság, az autonómiát ugyanígy a szégyen és a kétely, és így tovább. Továbbá, még ha egyik vagy másik válság egy adott időben előtérbe kerül is, mindezek a hatások és feszültségek tevékenyek maradnak az egész életcikluson át. Minden szakasz újra átdolgozódik a következő éntulajdonságokkal folytatott küzdelemben. Erikson az életciklusokon átnyúló énfejlődést nem "létraként" fogta fel, hanem inkább az élet feszültségeinek összetett sorozataként, amelynek elemei fokozatosan fejlődve bontakoznak ki és együtt rezdülve, egymással állandó kölcsönhatásban állnak. Másodszor, Erikson úgy mutatta be pszichoszociális fázisait, mint I reud pszichoszexuális szakaszainak kiterjesztését. Ám sokkal többről van szó, mint egyszerű kiterjesztésről. Erikson megváltoztatta az ösz-

194


tönkésztetések lényegi fogalmát, nem pusztán hozzájuk tett még valamit. 1 Amikor a biológiai ösztönök Freud által leírt érési időrendjét egységbe foglalta a társadalmi intézmények szerkezetével, mind az ösztönkésztetések, mind a társas világ pszichoanalitikus felfogását átformálta. Freud szemében a társadalmi valóság az a tartomány, amelyben a késztetések kielégülnek vagy hoppon maradnak; Erikson szemében pedig az, amely a késztetéseket kulturálisan különböző formákba önti. Freud rendszerében az egyént az ösztönkésztetések tolják; Eriksonnál az egyént az ösztönkésztetések tolják és a társadalmi intézmények húzzák. "Van tehát valami az énfolyamatban és valami a társas folyamatban, ami - mondjuk ki - azonos." (1968, 224) Erikson legismertebb elgondolása az énidentitásnak, az egyén azonosságtudatának a megfogalmazása^vel-t: ez a serdülőkorban, a gyermek- és felnőttkor közötti átmenetben, az egyén és a társas világ metszéspontjában alakul ki. Erikson szándékosan használta az identitás fogalmát oly sokfélfijnódon, és éppen ez a rugalmasság segítelie.abban a feltáró munkában, amelyet az egyén pszichoanalitikus megértésének és más tudományágak, mint a történelem, az életrajzkutatás és a kulturális antropológia határterületén végzett. "Ha hagyjuk, hogy az identitás fogalma számos jelentése közül maga válasszon, egyszer... nyilvánvalóan az eg^^^zonosság^ídMo^érzetére utal majd; máskor az egyén azon tudattalan törekvésére, hogy fenntartsa saját személyiségének folyamatosságát; harmadszor annak biztosítékát jelenti, hogy az énszintézis csendesen üzemel; és végül, hogy fennáll a csoportideálokkal és identitással való belső szolidaritás." (Erikson 1959,102) Heinz Kohut Mint láttuk, Freud úgy szemlélte az "emberi" természet kialakulását, mint annak a régóta dúló harcnak a kimenetelét, amelyben az állati (ét)vágyak és a civilizált viselkedés szabályai csapnak össze. Az ő szemében a kínzóan bűntudatos tudat a fajok diadala volt, amely fennen hirdeti a kiművelt erkölcsi kódexet az egyébként alacsonyabbrendű természetben. A kórlélektan, Freud szerint, a szükségképpen konfliktusba keveredett belső erők egyensúlyzavarát tükrözi. I Dávid Rapaport, az énpszichológia legjelentősebb történetírója és m a g y a r á z ó j a m e g j e g y e z t e , hogy Hartmannál az ösztön-én ugyanaz maradt, mint Freudnál; Erikson viszont semmilyen lelki övezetet nem talált, amelyet nem érinthetnek társadalmi hatások ( 1 9 5 8 , 6 2 0 )

195 Az identitás és a szelf pszichológiája: Erikson és Koliut Heinz Kohut (1923-1981) az emberi tapasztalás egészen más szemléletét kínálta, amely egybecsengett a késő 20. századi szépirodalom és társadalomelemzés főbb tárgyköreivel. Nem harcokról beszélt, hanem elszigeteltségről - a személyes elidegenedés fájdalmas érzéséről, amelyet előrevetített és oly kísértetiesen ragadott meg Kafka Az átváltozás c. elbeszélésében, amelyben egy ember iszonyatosan elszigetelődik emberi voltának élményétől, és "nem-emberi szörnyetegnek" érzi magát (1977, 287). Kohut bajban lévő emberét nem zaklatja bűntudat holmi tiltott vágyak miatt; értelem nélkül tengeti az életét. Megfosztva minden életkedvtől, amely az evilági örömöket oly vonzóvá teszi, emberi lénynek látszik és úgy is viselkedik, de az életet robotnak éli meg, az elért eredményeket pedig üresjáratnak. Vagy foglyul ejti az érzelmi hullámvasút, ahol az alkotó lendület szertelen kitörései váltakoznak a kudarcok csüggesztő érzékelését kísérő alkalmatlanság keserves érzetével. Az alkotó folyamatnak rövidzárlat vet véget, minden kreatív erőfeszítés hamvába hal. Mohón, sőt kétségbeesetten hajszolt kapcsolatok érnek véget amiatt az egyre inkább elhatalmasodó peszszimizmus miatt, hogy az ember úgysem kaphatja meg soha azt, amire valóban "szüksége van" embertársától. Freud embere megfelelően bűntudatos volt; Kohut embere határozottan "tragikus". (1977, 132133) Akárcsak Hartmann, Kohut sem tekintette a fejlődést olyan óriási "kulturális megrázkódtatásnak", melynek során a kiművelt társadalom összecsap az állatias emberi lényekkel és végül megszelídíti őket; inkább a bennük rejlő "illeszkedésről" beszél. Az emberi lény, gondolta Kohut, bizonyára úgy van megalkotva, hogy csak bizonyos típusú emberi környezetben fejlődik és virágzik fel. Ennek a környezetnek valamiképp olyan élményeket kell nyújtania, amelyek szükségesek a gyermek felnövekedéséhez: ahhoz, hogy ne csak létezzen emberi módon, de emberien érezzen is; életerős, elfogadott tagja legyen az emberi közösségnek. Kohut ezeket a kulcsfontosságú környezeti feltételeket a gyermek korai életében igyekezett megtalálni. Ám Kohut írásai nem pusztán kiterjesztették és feldolgozták elődei gondolatait. Mint számos más pszichoanalitikus újító esetében történt, Kohut gondolkodását is az olyan klinikai nehézségekkel való találkozás alakította át, amelyek a meglévő elméleti keretekben homályosaknak és megoldhatatlannak bizonyultak.

6 Az identitás és a szelf pszichológiája: Erikson és Kohut

Recommend Documents