24. Végkövetkeztetések arról a társadalomfilozófiáról, amely felé az általános elmélet mutathat I. Annak a gazdasági rendnek, amelyben élünk, fő hibája, hogy nem tud teljes foglalkoztatást biztosítani; továbbá, hogy önkényes és igazságtalan benne a vagyon és jövedelem elosztása. E két baj közül elméletünk az elsővel foglalkozik; de két vonatkozásban a másodikkal kapcsolatban is tartalmaz megállapításokat. A tizenkilencedik század vége óta, különösen Nagy-Britanniában, az egyenes adók: a jövedelemadó, a többletjövedelem adója és az örökösödési adó a vagyon- és a jövedelemeloszlás legnagyobb aránytalanságainak megszüntetése tekintetében jelentékeny haladást eredményeztek. Sokan szívesen látnák, ha ez a folyamat jóval radikálisabb lenne, de elrettenti őket két meggondolás: félnek, hogy túlságosan kifizetődővé válna az ügyes adóalap-eltitkolás, a kockázatvállalás ösztönző motívumai pedig túlságosan gyöngülnének; de azt hiszem, főképp abból a hiedelmükből fakad a félelmük, hogy a tőkeállomány növekedése az egyéni megtakarításra ösztönző motívumok hatékonyságától függ, s e tekintetben nagyrészt a gazdagok fölöslegeiből származó megtakarításokra vagyunk utalva. Érvelésünk az első aggályt nem érinti; lényegesen módosíthatja azonban a másodikkal kapcsolatos véleményt. Láttuk ugyanis, hogy amíg el nem értük a teljes foglalkoztatást, addig a tőkeállomány növekedésének egyáltalán nem feltétele a kis fogyasztási hajlandóság, sőt ez éppen fékezné a tőkeállomány növekedését; csak a teljes foglalkoztatás körülményei közt kedvez a kis fogyasztási hajlandóság a tőkeállomány növekedésének. A tapasztalat továbbá azt bizonyítja, hogy mai körülményeink közt az intézmények által eszközölt és a leírási alapok formájában képződő megtakarítások a szükségesnél nagyobbak, s ha intézkedések történné396
nek a jövedelmek olyan újraelosztására, amely megnövelhetné a fogyasztási hajlandóságot, ennek kifejezetten kedvező hatása lehetne a tőkeállomány növekedésére. Jól szemlélteti a kérdés körül a közvéleményben uralkodó zavart az a nagyon elterjedt hiedelem, hogy az örökösödési adó az ország tőkeállományának csökkenéséhez vezet. Ha az állam az örökösödési adóból származó bevételeit rendes kiadásainak a fedezésére fordítaná, tehát, ha megfelelő mértékben csökkennének vagy megszűnnének a jövedelmi és fogyasztási adók, akkor természetesen igaz volna, hogy a súlyos örökösödési adót fenntartó államháztartási politika növeli a társadalom fogyasztási hajlandóságát. Minthogy a megszokott nagyságú fogyasztási hajlandóság növekedése általában (a teljes foglalkoztatás állapota kivételével) fokozza a beruházás indítékait is: az említett elterjedt hiedelem ellentétben áll a valósággal. Arra a következtetésre jutunk tehát, hogy jelenlegi viszonyaink között a vagyon növekedése – a közhiedelemmel ellentétben – távolról sem a gazdagok önmegtartóztatásától függ, sőt ez valószínűleg inkább gátolja a növekedést. Ezzel tárgytalanná válik az egyik fő szociális érv, amelyet a nagy vagyoni egyenlőtlenségek mellett felhozni szoktak. Nem állítom, hogy nincsenek egyéb olyan okok, amelyek bizonyos körülmények között igazolhatnak bizonyos fokú vagyoni egyenlőtlenségeket, s amelyek érvényességét elméletünk nem érinti. De mindenesetre tárgytalanná válik azoknak az érveknek a legfőbbike, amelyeket idáig annak az igazolására használtak fel, hogy az óvatos haladás bölcs dolog. Különösen vonatkozik ez az örökösödési adókkal szemben tanúsított magatartásunkra. A jövedelemegyenlőtlenség mellett ugyanis fel lehet hozni bizonyos olyan érveket, amelyeket nem lehet minden további nélkül az örökölt vagyonok egyenlőtlenségére alkalmazni. A magam részéről azt hiszem, hogy társadalmilag és lélektanilag indokolt a jövedelmek és a vagyon jelentős egyenlőtlensége, de nem olyan mérvű aránytalansága, amilyen ma tapasztalható. Vannak olyan értékes emberi tevékenységek, amelyek teljes kibontakozásához szükség van a pénzszerzés motívumára és olyan környezetre, amelyben magánvagyonok halmozódhatnak fel. Sőt bizo397
nyos ártalmatlan emberi hajlamokat viszonylag ártalmatlan mederbe lehet terelni, ha megvan a lehetőség pénzkeresésre és magánvagyon szerzésére; ha ezek a hajlamok nem elégülhetnének ki ilyen módon, könnyen kegyetlenkedésben, az egyéni hatalomra és tekintélyre való gátlás nélküli törekvésben, vagy a mások fölé emelkedés egyéb formáiban vezetődnének le. Jobb, ha valaki a bankfolyószámláján és nem polgártársain elégíti ki uralkodásai vágyát. És bár néha az előbbi csak eszköze az utóbbinak, máskor esetleg levezetője is lehet. E tevékenységek ösztönzéséhez és e hajlamok kielégítéséhez azonban nem feltétlenül szükséges a játékot olyan magas tétekben folytatni, mint ma. Sokkal alacsonyabb tétek ugyanígy megfelelnének a célnak, mihelyt a játékosok megszokták őket. Más kérdés az emberi természet teljes átalakítása, és megint más a meghatározott keretek közé szorítása; a kettőt nem szabad összetéveszteni egymással. Lehetséges ugyan, hogy az ideális társadalomban arra tanítanák, ösztönöznék vagy nevelnék az embereket, hogy egyáltalában tartózkodjanak ettől a játéktól; de józan és bölcs államvezető művészetnek minősülhet az olyan is, amely megengedi, hogy játsszák bizonyos szabályok és korlátok határain belül, mindaddig, amíg az átlagembernek vagy akár csupán a társadalom jelentős részének legyőzhetetlen szenvedélye a pénzkeresés.
II. Van azonban érvelésünknek egy másik olyan, sokkal fontosabb vonatkozása, amely kapcsolatban áll a vagyoni egyenlőtlenségek jövőjével: nevezetesen a kamatlábelmélet. Idáig abban látták a mérsékelten magas kamatláb indokolt voltát, hogy gondoskodni kell a megtakarítás megfelelő ösztönzéséről. Bebizonyítottuk azonban, hogy a hatékony megtakarítás mértékét szükségképpen a beruházás nagysága határozza meg, a beruházás növekedésének pedig az alacsony kamatláb kedvez (a teljes foglalkoztatás eléréséig). A legelőnyösebb, ha a tőke mindenkori határhatékony-
398
gát figyelembe véve, arra a pontra csökkentjük a kamatlábat, amelynél elérjük a teljes foglalkoztatást. Nem lehet kétséges, hogy ebből a kritériumból az eddig szokásosnál sokkal alacsonyabb kamatláb következik. Abból, amit a tőke határhatékonyságának a növekvő tőkeállomány esetén bekövetkező változásairól sejthetünk, valószínűnek kell tartanunk, hogy a többékevésbé állandó teljes foglalkoztatás fenntartásához folyamatosan csökkenő kamatlábra van szükség, kivéve, ha a fogyasztói hajlandóság egészben véve (az állami fogyasztást is beleértve) szélsőségesen módosul. Bizonyosra veszem, hogy a tőke iránti keresletnek szigorú korlátai vannak, vagyis nem nehéz annyira növelni. a tőkeállományt, hogy a határhatékonysága igen kicsivé csökkenjen. Ez persze nem jelentené a tőkejavak közel ingyenes használatát, hanem csupán azt, hogy a hozamuk alig fedezne többet a kopás és avulás okozta értékcsökkenésnél, továbbá a kockázatnak, illetve az ügyesség és az ítélőképesség kifejtésének valamilyen ellenértékénél. Röviden: a tartós javak teljes hozama az élettartamuk folyamán a nem tartós javakéhoz hasonlóan csak a termelésük munkaköltségeit fedezné, meg valamelyes kockázati jutalmat és az ügyesség, illetve felügyelet költségeit. A dolgoknak ilyen állapota teljesen összeegyeztethető volna bizonyos mértékű individualizmussal, ugyanakkor azonban mégis egyet jelentene az összes járadékélvezők fájdalommentes kimúlásával, s fájdalom nélkül megszüntetné a tőkéseknek azt a halmozódó képességét, hogy a mások elnyomására és a maguk hasznára fordíthatják a tőke ritkasági értékét. Manapság a kamat nem tényleges áldozatnak a jutalma, semmivel sem inkább az, mint a földjáradék. A tőke birtokosa azért részesül kamatban, mert a tőke ritka, éppúgy, ahogyan a földbirtokos azért részesül járadékban, mert a föld ritka. De míg a földszűkének lehetnek elkerülhetetlen okai, a tökeszűkének nincs semmi ilyen lényeges oka. Ilyen okról hosszú távlatban csak akkor beszélhetnénk, ha a megtakarítás olyan tényleges áldozattal járna, amelyre csak a kamat formájában jelentkező jutalom vehetné rá az embereket. Ilyen helyzet pedig csak akkor állhatna elő, ha az egyéni fogyasztásra való haj399
landóság olyan mértékű volna, hogy a teljes foglalkoztatás körülményei között már a kellő tőkebőség megteremtése előtt nullára csökkenne a nettó megtakarítás. De még ebben az esetben is olyan szinten lehetne tartani a megtakarítást – az állam közreműködésével véghez vitt társadalmi megtakarítás segítségével –, amely lehetővé tenné a tőkeállomány növekedését mindaddig, ameddig meg nem szűnik a tőke szűkössége. Én tehát a kapitalizmusnak azt a jellemvonását, hogy a tőke tulaj dohosának járadékot biztosít, átmeneti állapotnak látom, amely megszűnik, mihelyt teljesítette a feladatát. A járadékbiztosítás megszűntével pedig a kapitalizmus sok más vonása is idejétmúlttá válik. Én amellett lennék, hogy ilyen legyen az események menete; nagy előnye ennek, hogy a járadékélvezők, vagyis a funkció nélküli beruházók lassú kihalása nem tenne szükségessé forradalmi változást, hanem csupán fokozatos, következetes továbbfolytatása volna annak, amit az újabb időben Nagy-Britanniában tapasztalhattunk. A gyakorlatban tehát arra törekedhetünk (minthogy nincs benne semmi elérhetetlen), hogy a tőke volumene mindaddig nőjön, amíg a ritkasága meg nem szűnik annyira, hogy a funkció nélküli beruházók már nem jutnak általa haszonhoz; egyidejűleg olyan egyenesadórendszert valósíthatunk meg, amely lehetővé teszi, hogy ésszerű jutalom ellenében a társadalom szolgálatába állítsuk a bankárok, vállalkozók és társaik eszét, elszántságát és ügyességét, mégpedig – mivel annyira szeretik mesterségüket – a jelenleginél sokkal olcsóbban. Ugyanakkor be kell látnunk: csak a tapasztalat mutathatja meg, milyen mértékig szükséges az állam politikájában megtestesülő közös akaratot a beruházás indítékainak fokozására és kiegészítésére irányítani, és másrészt milyen mértékben helyes ösztönözni az átlagos fogyasztási hajlandóságot, anélkül, hogy szem elől tévesztenénk fő célunkat: a tőke megfosztását a ritkasági értékétől egy vagy két nemzedéken belül. Kiderülhet, hogy a kamatláb csökkenése jelentősen fokozza a fogyasztási hajlandóságot, s hogy a mainál nem sokkal nagyobb beruházási ráta mellett is elérhetjük a teljes foglalkoztatást. Ebben az esetben a nagy jövedelmek és 400
örökségek még erősebb megadóztatására irányuló tervekkel szemben fel lehetne hozni, hogy megvalósításuk esetén a jelenleginél jóval alacsonyabb felhalmozás mellett valósulna meg a teljes foglalkoztatás. Az ilyen irányú fejlődésnek a lehetőségét, sőt a valószínűségét sem tagadom. Ilyen kérdésekben ugyanis alaptalan jósolgatásokba bocsátkoznánk, ha meg akarnánk mondani, milyen lesz az átlagember magatartása a megváltozott viszonyok között. Ha azonban tényleg könnyen meg lehetne közelíteni a teljes foglalkoztatást a mainál nem sokkal magasabb felhalmozási ráta mellett, akkor ezzel legalább megoldódna egy igen súlyos probléma. Külön döntést igényelne ebben az esetben, hogy milyen mértékben és milyen eszközökkel terhelhetjük meg és szoríthatjuk fogyasztásának korlátozására jogosan és ésszerűen a ma élő nemzedéket annak érdekében, hogy idővel utódaik a beruházási telítettség állapotához jussanak el.
III. Elméletem következményei bizonyos más vonatkozásokban mérsékelten konzervatívok. Kiderül ugyan belőle, milyen életbevágóan fontos, hogy bizonyos mértékig központilag ellenőrizzenek olyan folyamatokat, amelyeket ma általában az egyéni kezdeményezés irányít; de széles körűek azok a tevékenységek is, amelyekre ez a következtetés nem vonatkozik. Az államnak irányító befolyást kell gyakorolnia a fogyasztási hajlandóságra részben az adórendszer révén, részben a kamatláb megállapításával, és talán részben más módokon is. Ezenkívül nem látszik valószínűnek, hogy a bankpolitikának a kamatlábra gyakorolt befolyása önmagában optimális beruházási volument eredményezhetne. Azt hiszem tehát, hogy a beruházás társadalmi kézbevétele meglehetősen széles körben bizonyul majd az egyetlen olyan eszköznek,
401
melynek révén meg lehet közelíteni a teljes foglalkoztatást;269 ennek azonban nem kell feltétlenül kizárnia mindenféle olyan kompromisszumot és megoldást, amelyek révén a közhatóság a magánkezdeményezéssel együttműködhet. Ezen túlmenően azonban semmi sem indokolja egyértelműen az olyan államszocialista rendszert, amely felölelné a közösség gazdasági életének a zömét. Nem az a fontos, hogy az állam tulajdonba vegye a termelőeszközöket. Ha az állam meghatározhatja a termelőeszközök bővítésére szánt erőforrások teljes nagyságát és a termelőerők tulajdonosainak járó ellenszolgáltatások mértékét, akkor mindent megtehet, ami szükséges, és az ehhez szükséges szocializáló rendszabályokat fokozatosan és a társadalom általános hagyományaival való szakítás nélkül lehet bevezetni. Az elfogadott klasszikus közgazdasági elmélet felett gyakorolt bírálatunk elsősorban nem az elemzésében található logikai hibákra vonatkozott, hanem azt hangsúlyozta, hogy ennek az elméletnek a hallgatólagos előfeltételezései ritkán vagy éppen sohasem valósultak meg, s ezért nem alkalmas a valóságos világ gazdasági problémáinak a megoldására. Ha viszont központi irányító szerveinknek sikerül olyan teljes termelési volument biztosítani, amely a lehető legjobban megfelel a teljes foglalkoztatásnak, akkor a klasszikus elmélet ettől a ponttól kezdve újra érvényessé válik. Ha feltesszük,
269
Keynes gondolatai kisebb vagy nagyobb mértékben szinte minden polgári közgazdaságtani irányzatra hatottak, amely makroökonómiai problémákkal foglalkozik. Ez a hatás azonban korántsem egyértelmű. Keynes elméletéből eltérő következtetéseket vontak le, más-más elemeket emeltek ki. A Keyneshez legközelebb álló mai polgári közgazdászok körében is két irányzatot figyelhetünk meg. Az egyik – amelynek egyik kiemelkedő képviselője Joan Robinson – Keynes fenti gondolatára helyezi a főhangsúlyt: a teljes foglalkoztatást nem lehet pénz- és hitelpolitikával, a beruházások széles körű társadalmi kézbevétele nélkül elérni, ezért az állam fokozott közvetlen beavatkozását és központi gazdasági tervezést javasol. A másik irányzat viszont – amelynek jellemző képviselője Hansen – a következőkben előadott gondolatra támaszkodik: az állam minél kevésbé avatkozzék be a gazdasági életbe, ezért elsősorban a beruházások ösztönzésének pénz- és hitelpolitikai eszközeit (a kamatláb leszorítása, esetleg enyhe infláció, költségvetési deficit) kell igénybe venni, és csak ha ezek nem bizonyulnak kielégítőeknek, végezzen az állam maga is beruházásokat. (A szerk.)
402
hogy a termelés volumene adott, vagyis ezt a volument a klasszikus gondolatrendszeren kívül eső erők eleve meghatározzák, akkor nem kifogásolhatjuk a klasszikus elemzést arról, hogy a magánérdek miképpen határozza meg azt, hogy pontosan mit termeljenek, milyen arányokban kombinálják az ehhez szükséges termelési tényezőket, és hogyan osztódjon el közöttük a végső termék értéke. Ha pedig már más módszerekkel elintéztük a takarékosság problémáját, akkor nem kifogásolhatjuk a modern klasszikus elmélet megállapításait arról, hogy mennyire lehet összeegyeztetni a magánérdeket a közérdekkel a tökéletes verseny, illetve a tökéletlen verseny körülményei között. Eltekintve tehát annak a szükséges voltától, hogy legyen olyan központi irányítás, amely egymáshoz hangolja a fogyasztási hajlandóságot és a beruházás indítékait, továbbra sincs több ok a gazdasági élet szocializálására, mint eddig volt. Konkrétabban fogalmazva: nem látok okot arra a feltevésre, hogy a mai rendszerünk súlyos tévedéseket követne el a foglalkoztatott termelési tényezők felhasználása terén. Természetesen előfordul a téves előrelátás; de ezt a döntések centralizálásával sem lehetne elkerülni. Ha tízmillió dolgozni kész és dolgozni tudó ember közül kilenc milliót foglalkoztatnak, semmi sem bizonyítja, hogy ezt a kilenc milliót nem a megfelelő módon foglalkoztatják. Mai rendszerünkben nem azt kifogásoljuk, hogy ezt a kilenc milliót más módon kellene foglalkoztatni, hanem, hogy az egymilliót sehogyan nem foglalkoztatják. Nem a tényleges foglalkoztatás irányát, hanem volumenét illetően mondott csődöt mai rendszerünk. Egyetértek tehát Gesell-lel abban, hogy a klasszikus elmélet hézagainak a betöltése nem a „manchesterizmus” elejtéséhez, hanem annak a környezetnek a helyesebb meghatározásához vezet, amelyre a gazdasági erők szabad játékának szüksége van ahhoz, hogy lehetővé váljon a termelési potenciál teljes kihasználása. A teljes foglalkoztatást biztosítani tudó központi irányítás természetesem a hagyományos állami funkciók jelentős kiterjesztésével jár. Sőt éppen a modern klasszikus elmélet hívta fel a figyelmet számos olyan helyzetre, amelyben szükség van a gazdasági erők szabad játékának korlátozására vagy irányítására. De még így is elég tág tere ma403
rad a magánkezdeményezés és a magánfelelősség érvényesülésének. Ezen a területen belül még mindig érvényesülhetnek az individualizmus hagyományos előnyei. Álljunk meg egy pillanatra és gondoljuk át, melyek ezek az előnyök. Ezek részben a hatékonysággal: a decentralizációval és az önérdek érvényesülésével kapcsolatosak. A döntések decentralizálásának és az egyéni felelősségnek a hatékonyságot növelő előnyei talán még nagyobbak is, mint amilyennek a tizenkilencedik században hitték őket; s ezt követően az önérdeken alapuló gazdaságszervezés elleni reakció talán túlzásba ment. De mindenekfelett hangsúlyozni kell, hogy az individualizmus – ha meg lehet tisztítani hibáitól és a vele elkövetett visszaélésektől – a személyes szabadság legjobb biztosítéka abban az értelemben, hogy minden más rendszernél nagyobb teret nyújt az egyéni választásnak. Egyúttal a legjobb biztosítéka az élet sokszerű változatosságának, amely éppen az egyéni választás széles körű érvényesüléséből ered, s amelynek az elveszítése a homogén vagy totalitárius állam legsúlyosabb hátránya. Ez a sokszerűség tartja fenn azokat a hagyományokat, amelyekben a megelőző nemzedékek leghibátlanabb, legsikeresebb döntései testesülnek meg; szeszélyes sokrétűségével színezi a jelent; s minthogy ugyanúgy teret ad a kísérletezésnek, mint a hagyománynak és a fantáziának, a lehető legjobban szolgálja a jövő jobbátételét. Az állam funkcióinak az a megnövekedése, amelyet a fogyasztási hajlandóságnak és a beruházás indítékainak összehangolása megkövetel, az individualizmusba való szörnyű beavatkozásnak tűnhet egy tizenkilencedik századbeli újságíró vagy egy mai amerikai pénzember szemében. Én azonban védelmezem, egyrészt mert ez az egyetlen járható mód arra, hogy elkerüljük a meglevő gazdasági formák mindenestül való megsemmisítését, és másrészt, mert ez az előfeltétele az egyéni kezdeményezés eredményes érvényesülésének. Ha ugyanis a hatékony kereslet elégtelen, akkor nemcsak az erőforrások pazarlása válik megbotránkoztatóvá és tűrhetetlenné, hanem az az egyéni vállalkozó is hátrányba kerül, aki megkísérli ezeket az erőforrásokat működtetni. Túlságosan sok zérus van a
404
hazárdjátékban,270 amelyet játszik, s így a játékosok összességének veszítenie kell, ha eléggé energikusak és bizakodók ahhoz, hogy mindent megjátsszanak. Mind ez ideig a világ vagyonának növekedése mindig kisebb volt az egyéni megtakarítások összegének nettó növekedésénél; a különbséget azoknak a vesztesége tette ki, akiknek a bátorságához és kezdeményezéséhez nem járult rendkívüli ügyesség vagy szokatlanul jó szerencse. Ha azonban a hatékony kereslet kellő nagyságú, akkor az átlagos ügyesség és az átlagos jó szerencse elegendő. Úgy látszik, hogy a mai tekintélyuralmi államok a munkanélküliség problémáját a hatékonyság és a szabadság rovására oldják meg. Bizonyos hogy a világ nem fogj a sokáig eltűrni a munkanélküliséget, amely a megélénkülés rövid időszakaitól eltekintve együtt jár, és véleményem szerint szükségképpen együtt jár a mai kapitalizmus individualizmusával. De talán helyes diagnózis esetén orvosolhatjuk a bajt a hatékonyság és a szabadság veszélyeztetése nélkül.
IV. Az eddigiekben csak mellesleg utaltam arra, hogy az új rendszer a réginél inkább kedvezhet a békének. Érdemes a kérdésnek ezt az oldalát újból megvizsgálni. A háborúnak sokféle oka van. Diktátorok és más olyan emberek, akik számára kellemes izgalmát nyújt a háború – vagy legalábbis a kilátásai – könnyen kihasználhatják népük természetes harcias ösztöneit. De a szenvedélyek tüzére az olajat gazdasági tényezők öntik, nevezetesen a túlnépesedés és a piacokéért folyó verseny. Valószínűleg ez a második tényező volt az uralkodó már a tizen-
270
A rulettjátékban a játékosok a rulettkorongon levő számokra tesznek pénztéteket. Az a szám nyer, amelyen a megperdített golyó megáll. Ha a golyó a zéruson áll meg, a rulettbank kapja az összes téteket. (A szerk.)
405
kilencedik században és lehet a jövőben is; ez a tényező szorosan kapcsolódik könyvünk tárgyához. Az előző fejezetben kifejtettem, hogy a belföldön érvényesülő laissez-faire rendszernek és a nemzetközi aranystandardnek abban a környezetében, amely a tizenkilencedik század második felében az ortodox közgazdasági gondolkodásnak megfelelt, a piacokért folyó konkurenciaharcon kívül nincs más eszköze az államnak a hazai gazdasági nehézségek enyhítésére. Semmiféle eszköz sem jöhetett ugyanis szóba, amely segíthetett volna a krónikus vagy átmeneti munkanélküliség állapotában, kivéve a kereskedelmi mérleg aktív tételeinek növelésére irányuló rendszabályokat. Míg tehát a közgazdászok a hagyományoknak megfelelően megszokták, hogy dicsérték az uralkodó nemzetközi rendszert, amely állítólag biztosítja a nemzetközi munkamegosztás gyümölcseit és egyidejűleg összhangba hozza a különböző nemzetek érdekeit, ellepleződött e rendszernek hátrányos hatása; s azok az államférfiak cselekedtek a józan észnek megfelelően, azok értették meg helyesen az események tényleges menetét, akik hitték, hogyha egy gazdag, régi kultúrájú ország elhanyagolja a piacokért vívott harcot, akkor jóléte elsenyved. Ha azonban az államok megtanulják, hogyan biztosíthatják belső gazdaságpolitikájukkal a teljes foglalkoztatást (ehhez hozzá kell tennünk : ha a népszaporodásuk tréndjét is ki tudják egyensúlyozni!), akkor nem kell semmiféle olyan fontos gazdasági erővel számolnunk, amely szembeállítaná valamely ország érdekeit a szomszédaiéval. Ilyenkor is meglennének a elehetőségei a nemzetközi munkamegosztásnak és a külföldi hitelnyújtásnak, megfelelő feltételek mellett. Nem lenne azonban olyan ok, amely arra kényszerítené az egyik országot, hogy ráerőltesse az áruit egy másikra, vagy visszautasítsa a szomszédja kínálta árukat, nem azért, mintha különben nem tudná megfizetni a számára legszükségesebb importárukat, hanem azzal a kifejezett céllal, hogy felborítsa a fizetések egyensúlyát, és a maga számára biztosítsa az aktív kereskedelmi mérleget. Ma a nemzetközi kereskedelem a belföldi foglalkoztatás biztosításának utolsó szalmaszála: a külső piacokon erőlteti az eladásokat, az importot pedig korlátozza. Ez a manőverezés azonban legjobb eset406
ben is csak áthárítja a munkanélküliséget a harcban alulmaradó szomszédra. Ezzel szemben az átalakulás után a külkereskedelem az áruk és szolgáltatások kölcsönösen előnyös, önkéntes, akadálytalan cseréjévé válik.
V. Vajon csupán ábrándokat kergetünk, ha ezeknek az eszméknek a megvalósulását reméljük ? Nem gyökereznek vajon eléggé a politikai társadalom fejlődését irányító motívumokban? Erősebbek és nyilvánvalóbbak-e azok az érdekek, amelyeket kereszteznek, mint amelyeket előmozdítanak ? Erre e helyütt nem kísérlem meg a feleletet. Egy másik, ettől a mostanitól eltérő jellegű könyvre lenne szükség, hogy akár csak körvonalaiban is utalhassunk azokra a gyakorlati rendszabályokra, amelyek során fokozatosan meg lehetne valósítani ezeket az eszméket. Ha azonban az eszmék helyesek – s a szerzőnek természetesen ebből a hipotézisből kell kiindulnia – hiba lenne tagadni, hogy bizonyos idő múltával hathatóssá válhatnak. Az emberek ma különösen türelmetlenül várnak a szokásosnál alaposabb diagnózisra különösen készek az ilyen befogadására. Buzgón készülnek a kipróbálására, ha legalább hihetőnek tűnik. De ha el is tekintünk ettől a mai hangulattól, a közgazdászok és politikai bölcselők nézetei – akár igazuk van, akár tévednek – sokkal nagyobb hatásúak, mint rendszerint hisszük; valójában mindennél jobban hatnak világunk sorsára. Azok a „gyakorlati emberek”, akik menteseknek vélik magukat minden szellemi befolyás hatásától, rendszerint valamelyik rég elhunyt közgazdász rabszolgái. Magas állásokat betöltő őrültek, akik hangokat hallanak a levegőben, hajdani könyvmolyoktól kölcsönözték rögeszméik magvát. Meggyőződésem, hogy rendkívül eltúlozzák a hagyományos érdekek erejét az eszmék fokozatosan érvényesülő hatalmával szemben. Az eszmék nem azonnal, de bizonyos idő múltával utat törnek; a közgazdaságtudomány és az
407
állambölcselet terén ugyanis kevesen működnek olyanok, akiket huszonötödik vagy harmincadik életévük betöltése után új elméletek befolyásolnak, s ezért valószínű, hogy azok az eszmék, amelyeket közhivatalnokok és politikusok, sőt agitátorok a folyó eseményekre alkalmaznak, nem éppen a legújabbak. Előbb vagy utóbb azonban az eszmék és nem a hagyományos érdekek törnek új utakat, és vezetnek jóra vagy rosszra.
408
