2014. Pünkösd Te Deum 71. szám

2014. Pünkösd – Te Deum

71. szám

A Budapesti Katolikus Egyetemi és Főisk olai Lelkészség lapja Mottó: „Dominus illuminatio mea!” (Az oxfordi egyetem mottója.)

AKTUALITÁS A Szentlélek állandóan kíséri életünket Pünkösd nemcsak a húsvéti ünnepkör lezárását jelenti, hanem annak tudatosítását bennünk, hívő emberekben, hogy életünk sohasem a véletlennek kitett, esélytelen, kudarcos történet, hanem mindnyájan a Gondviselés kezében vagyunk. Isten szeretetét Szentlelkén át „folyósítja” számunkra: „az istenszeretőknek minden a javukra válik” (Róm 8,28). Hinnünk kell minden nap, hogy „magunkba hordjuk a Lélek zsengéit” és a „Lélek segítségünkre van erőtlenségünkben,” sőt „maga jár közben értünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal” (Róm 8,23 és 26). Azt az Istent, aki Lélek, ritkábban szoktuk szólítani, nem anynyira szőttek imádságokat hozzá, mint a mennyei Atyához vagy a megváltó Fiúhoz, Jézus Krisztushoz. Pedig kellene: nemcsak a tanév kezdetén, a Veni Sancte ünnepén, nemcsak egy nehéz vizsga előtt szorongva, hanem minden nap, újra meg újra neki kell ajánlanunk az életünket, sorsunkat, holnapunkat! Próbáljuk ki ezt a most kezdődő nyarat vele együtt tölteni, hagyjuk, hadd irányítson Isten

Szentlelke: ne csak strandra, kalandokra, semmittevésre gondoljunk, hanem tűzzünk ki elérhető célokat a nyárra! Egy (komoly) könyv – esetleg egy szentírási könyv – elolvasása; egy hosszabb szeretetgyakorlat (segítség rászorulóknak, korrepetálás nehezebben tanuló diákoknak); egy történelmi vagy vallásos hely meglátogatása; rokonaink számbavétele: kik azok, akik már régen várnak ránk, de eddig sose volt rájuk időnk…

kapukat, ablakokat nyit, szemeket ad, hogy észrevegyél fontos embereket, megbizonyosodj hivatásodról, esetleg megpillantsd későbbi párodat… Bízzál benne, fohászkodj hozzá, akkor se add fel, ha nyári napjaid nem lesznek mind napfényesek, sikeresek. Ezek az idők vezessenek még közelebb hozzá, aki „ott fúj, ahol akar” (Jn 3,8), aki „nem kimérten adja a Lelket” (Jn 3,34), aki elküldi a Vigasztalót, „az igazság Lelkét, aki az Atyától származik” (Jn 15,26), hogy Isten szeretete bennünk legyen és mi őbenne (vö. Jn 17,26). Jó nyarat kíván az egyetemi lelkész

Ajánlható, hogy vigyük magunkkal az Egyetemisták imakönyvét (immár a negyedik kiadás, javítva, bővítve), ahonnan kikereshetjük a szentek Szentlélekhez szóló imádságait, elolvashatunk egy elmélkedést vagy – akár a nyár közepén is – elimádkozhatunk egy keresztúti ájtatosságot. – Meglátod, nem leszel egyedül, a Szentlélek elkísér: ad új ötleteket, megerősít utadon, eddigi elhatározásodban, új

* „Az egyetemek kiváltságos helyek az evangelizációs feladat átgondolására és kibontakoztatására, mégpedig interdiszciplináris és integráns módon.” Ferenc pápa Evangelii gaudium apostoli buzdításából (134. pont) *

A jelenkor kihívásai a zsidó és keresztény fundamentumú Európában Kedves Fiatal Barátaim! Nagy örömmel köszöntöm Önöket, a visegrádi országok keresztény fiatalságának képviselőit. Piarista szerzetes

2 vagyok, egy olyan szerzetesrend tagja, amely a tizenhetedik század elején alakult, és arra vállalkozott, hogy mindenféle rendű-rangú gyerekeket iskolába gyűjtsön, tanítson és neveljen, különös gonddal a szegényeket. Rendalapítónk Rómában élt. 1648ban halt meg, de rendünk már az ő életében iskolát nyitott Csehországban és Podolinban, Podolinyecben is, lengyel, szlovák és magyar fiatalok számára. Ez a rend oktató, nevelő munkájával jelentős szerepet játszott Csehország, Lengyelország, Szlovákia és Magyarország újkori értelmiségének kialakításában. Növendékeit modern természettudományos gondolkodásra tanította, de ugyanakkor anyanyelvük, szülőhazájuk szeretetére, felelős közéleti szerepvállalásra és imádságos hitvalló életre is. Tanítványai az elmúlt négyszáz évben fontos szerepet töltöttek be mind a négy ország szellemi, társadalmi életében. Piarista diák volt, egy osztállyal fölöttem járt pesti gimnáziumunkba például Antall József, az új, demokratikus Magyarország első miniszterelnöke. Örülök, hogy a mai ünnepi alkalommal köszönthetem Önöket. Hiszem, hogy ha ez a kezdeményezés életrevalónak bizonyul, s a mai találkozót az elkövetkezőkben újabbak követik, az mind a négy országnak s az egész Európának is javára lesz. Rövid előadásomban arra szeretném felhívni figyelmüket, hogy az ezredforduló, amelyben Önök a világra eszméltek, az emberiség történetében új korszak kezdetét jelenti. Mindnyájan ismerik Tolsztoj nagyszerű regényét, a Háború és békét. Ez a regény az emberi élet egészének bemutatására vállalkozik, már a címe is erre mutat, hiszen az élet vagy békében vagy háborúban telik. A huszadik század

két nagy világháborút zúdított az emberiségre, minden eddigi háborúnál borzalmasabbat. Mindidáig a csatatereken zajlottak a háborúk, most csatatérré változott szinte az egész világ. Magam sohasem felejtem el az első bombázást, amelyet Nagyváradon tizenegy éves kisdiákként átéltem. Az iskola pincéjében a falak is remegtek. Hazafelé a házak tetejéről lehullott cserepek között kellett utat keresnem, a vízvezetéket föltépték a bombák, az utcán patakokban folyt a víz. Minél közelebb értem a házunkhoz, annál nagyobb volt a pusztulás. A szomszéd házat valóban bombatalálat érte. Azután meg kellett szoknunk a bombarobbanásokat, később, Buda ostromának heteiben az ágyútüzet. A Budapestre látogatók ma szívesen elgyönyörködnek a Dunán átívelő hidakban. Ezeket akkor mind felrobbantották a visszavonuló német csapatok, az egész városban alig maradt ép ház a hosszú ostrom után. A háború utolsó technikai meglepetése az atombomba volt. Ennek ledobása után minden épeszű emberben megfogalmazódott az a meggyőződés, hogy ilyen háborút többé nem vállalhatunk – az egész emberiség, az egész kultúra elpusztulásának veszedelme nélkül. Történelmünk ezután nem épülhet a háború és béke egymást váltó szakaszaiból, hanem meg kell lelnie a folyton tartó béke útját. A huszadik század második fele a világ minden részén a romok eltakarításával és az újjáépítéssel kezdődött, itt Budapesten ez még máig sem fejeződött be egészen. Sürgette, de meg is nehezítette ezt a hidegháborús légkör, amely a világra ránehezedett. A mi országainkban az ideiglenesen itt tartózkodó szovjet csapatok nyomása alatt a marxista ideológia, illetőleg inkább a „nagy″ októberi szocialista forradalom programja érvényesült. Két demokratikus, de

nyilvánvaló csalásokkal befolyásolt választás után kialakult az egypártrendszer, és aztán már csak szavazások voltak, választani nem volt mi között. Az oktatás, a gazdasági és a szellemi élet is diktatórikus irányítás alá került. A nyíltan meghirdetett osztályharc nevében az osztályellenségnek minősített „gazdagokkal″, de a kisbirtokos kulákokkal is úgy bántak, mint Hitler a kiirtásra ítélt zsidókkal. A hatalom egymás ellen fordította s folytonos félelemben tartotta az állampolgárokat. Koncepciós perek, börtönök, internáló táborok törték meg a lakosság életkedvét, a határokat vasfüggöny védte a Nyugat káros befolyásától. A termőföld, a termelőeszközök „köztulajdonba″, illetőleg a mindenható állam kezébe kerültek, tőle függött minden állampolgár jövedelme, elhelyezkedési lehetősége. Az úgynevezett „varsói szerződés″ szövetséges vagy legyőzött kis országait Moszkvából irányították, és igyekeztek egymás ellen fordítani. Az 1956, 1968 majd a hetvenes évek elején föl-föllobbanó szabadságküzdelmeket orosz tankok fojtották vérbe. A diktatúra fejlődést, bőséget, jobb életet ígért, de tudatosan felforgatta az élet hagyományos rendjét. A falvak népét ipari központokba terelte, városok helyett lakótelepeket, blokkházakat épített, a családok összetartozását, a természetes kisközösségek kialakulását megzavarta. Minden spontán megmozdulásban veszedelmet látott, mindent beszövő megfigyelő hálózatával mindenkit félelemre szoktatott. Ennek a „rendszernek″ gazdasági hibáit lassan orvosolni lehet, lehetne; de személyiségtorzító hatásait nehéz tudatosítani és kinőni. A diktatúra nem engedte kibontakozni az állampolgárokban az önálló gondolkodást, a bátor, de felelősségteljes vállalkozó kedvet, voltaképpen azt pusztította, amit a több évezredes európai kultúra

3 görög-római, keresztény-zsidó öröksége életünkben, gondolkodásunkban lassan felépített. A keleti blokk gazdasági programja, társadalmi ideológiája a század végén megbukott, magunk is csodáljuk, milyen magától, milyen egykettőre. De az átmenet egy nyugati mintájú újjászerveződésbe nem sikerült olyan radikálisan, ahogyan az új lehetőségek megnyílásakor reméltük. Hogy miért nem, azt meglehetősen nehéz tisztázni. Ha a nyugatot a kommunista blokk összeomlásakor messzire tekintő bölcsesség vezette volna, talán jobban igyekezett volna, hogy ezeket az országokat saját talpra állásukban segítse. Nem így történt, inkább rövidlátó, ügyetlen haszonelvűség alakította az eseményeket. Szomszédaink olcsó munkaerőt, könnyen megvásárolható földeket kerestek nálunk. Olcsón megvették, és gyorsan lebontották a gyárainkat, hogy aztán eladhassák – olcsóbban – saját termékeiket. Talán nem tudatos megfontolással, de a pillanatnyi kínálkozó lehetőségeket követve nem arra törekedtek, hogy egykettőre egyenrangú társukká emeljenek, hanem hogy valamiféle félgyarmati helyzetben kapcsoljanak magukhoz. (Ahogyan valaha Ausztria a török hódoltság alól fölszabaduló Magyarországot!) A keleti blokk gazdasági és politikai nyomása alól fölszabaduló országok polgáraiként kellő tapasztalatok híján nemigen tudtunk mit kezdeni új szabadságunkkal. Nem csoda, hogy sokan Nyugatra mentek közülünk, nem volt türelmük, bizalmuk ahhoz, hogy az átrendeződés nehézségei közt itthon kitartsanak és egy igazi belső megújulás munkásai legyenek, vállalva ennek keservét, kockázatait. A szovjet propaganda annak idején paradicsomnak mondta azt a világot, amelyet a szocializmus

megteremtett. Mi, akik ennek a diktatúrának a nyomása alatt éltünk, a sokat átkozott Nyugatot gondoltuk Paradicsomnak. Mikor aztán leomlott a két világot egymástól elválasztó határ, észre kellett vennünk, hogy a kapitalista világnak is megvannak a maga gondjai. Az ezredforduló, a posztmodern felismerte, hogy az az optimizmus, amelyet még a tizennyolcadik század teremtett meg, s amely a tizenkilencedik század gondolkodását olyan egyértelműen meghatározta – naivitás. A tudomány, a technika, a társadalom fejlődésének nemcsak akadályai vannak, amelyeket előbb-utóbb leküzdünk, hanem káros „mellékhatásai″, tán kikerülhetetlen rossz következményei is. A Föld hasznosítható javai végesek, ha rablógazdálkodást folytatunk velük, egykettőre kimerülnek. A modern életforma veszélyezteti bolygónk egyensúlyát. Ugyanakkor az orvostudomány fejlődése csökkentette a gyermekhalandóságot, megnyújtotta az emberek várható életkorát. Elképesztő gyorsasággal túlnépesedik a Föld. A nyugat vívmányait eltanulva ősi kultúrájú, de sokáig mozdulatlannak tűnő nemzetek újra a történelem színpadára léptek, a gyarmati sorban élő népek öntudatra eszméltek, saját sorsuk intézőivé váltak, s ma helyet kérnek maguknak a világgazdaságban. Az iszlám népei csendes honfoglalással helyet s jogokat biztosítottak maguknak NyugatEurópában: egyelőre olcsó pénzen elvégzik azt a munkát, amit már szívesen másokra bíz a jobb módhoz szokott nyugat-európai ember. Harmadik világháború nem tört ki, de „kisebb″, helyi háborúk hol itt, hol ott ki-kirobbannak, s nem tudni pusztán a helyi körülmények miatt-e, vagy azért is, mert a fegyvergyárosok érdeke,

hogy eladhassák és kipróbálhassák a fegyvereiket. Ebben a „fogyasztói társadalom”-ban mindnyájan úgy érezhetjük, hogy óriási lehetőségek között élünk. Ötletes reklámok buzdítanak arra, hogy keressünk minél többet, és fogyasszuk azokat a javakat, amelyek karnyújtásnyira vannak tőlünk. Ma bizonyos szempontból egy koldus is „gazdagabb″ valaha volt királyoknál. Természetesnek vesszük ezt a pazar és pazarló környezetet. Nem becsüljük meg a holminkat, ha elkopik a cipőnk, másikat veszünk helyette. Félő, hogy így bánunk egymással is. A modern mélylélektan megteremtőjéről, Sigmund Freudról olvastam egy érdekes anekdotát. Fiatal munkatársai újságolták neki, hogy a fizikusok feltalálták a drótnélküli távírót. Nem kell már kábelt vezetni a tengeren át ahhoz, hogy Bécsből Amerikába telefonáljunk. Freud – állítólag – nem volt ettől annyira elragadtatva. Azt mondta munkatársainak: „Nagy csoda, hogy drót nélkül telefonálhatunk Amerikába. De már az is nagy csoda volt, hogy kábelt vezettünk oda a tengeren át. A legeslegnagyobb csoda viszont mégiscsak az, hogy két ember egyáltalán szót tud érteni egymással.″ Ez a mondat arra figyelmeztet, hogy a modern világ harsány csodái közt nem szabad elfeledkeznünk az emberi lét ősi csodáiról. A kommunikáció lehetőségei elképzelhetetlenül megnövekedtek legújabb kori találmányainkkal, a rádióval és az internettel. De ez – észrevétlenül – megnöveli a zajt is, amely körülvesz bennünket. A kölcsönös megértéshez arra van szükségünk, hogy időnk legyen gondolataink, érzéseink belső tisztázására, minél pontosabb megfogalmazására. Csöndre, várakozásra, valódi nyitottságra van szükségünk ahhoz, hogy valóban figyeljünk egymásra,

4 befogadjuk egymás közölnivalóit, együtt érezzünk, együtt gondolkodjunk másokkal, ne ismételgessünk szajkó módjára divatos frázisokat. Maradandó közösségekre: családra, baráti körre van szükségünk, ahol meghitt eszmecserében tisztázódhatnak gondolataink, élhetnek, megújulhatnak hagyományaink. Régebben – nem is olyan nagyon régen – még sokkal lassabban változott az embert körülvevő élet. A szülők, a felnőttek abban a tudatban vezethették be a világba a gyermekeiket – vagy tanítványaikat, a munkahelyükön melléjük beosztott fiatalokat, hogy saját tapasztalataik az ő számukra is hasznosak lesznek. Manapság ezt a nemzedékeket összekapcsoló viszonyt sok minden megkérdőjelezi. A világ olyan gyorsan változik, hogy például új technikai eszközök alkalmazásában a gyerekek maguktól leleményesebbnek bizonyulnak, mint az előttük járó nemzedék. Nem is tisztelik már az életrevaló unokák gyámoltalan nagyszüleiket. Pedig elhamarkodott dolog ezt a tapasztalatot általánosítani. Egy idős ember talán nehezebben igazodik el a metrón, mint egy szemfüles fiatal, de hogy egy csalódást hogy lehet feldolgozni, egy nehezen elviselhető főnökkel hogy lehet mégis szót érteni, abban a vaksi nagyapa tanácsa hasznos lehet. Kedves Barátaim! Ebben a pazar és pazarló, s bizony suttyomban annyi veszedelmet is rejtő világban vajon mit jelent a kereszténység, a Biblia, a teremtő és megváltó Istenbe vetett hit? Sokan úgy gondolják, hogy ebben a 21. században nincs sok keresnivalónk, csak véletlenül maradtunk még itt, itt felejtett emberek, akik riadtan őrzik őseik hitét, életformáját. Pedig a Bibliát olvasó mai ember nem azért hűséges a hitéhez, mert viszszariad a modern világtól, és a múlt emlékeiben keres vigasztalást. A hit, a Biblia Istene segítséget ad ahhoz, hogy eligazodjunk abban, ami

velünk, körülöttünk történik. Nekünk szerencsénk volt, olyan emberek közt nevelkedtünk, akik éppen a hitük miatt bizonyultak derék, jó embernek nehéz, szokatlan körülmények között is. A hit nem púp a hátunkon, nem szemellenző, nem páncélként vesz körül, hogy elzárjon az emberektől és az élettől. Inkább bizalmat önt belénk, hogy nyitott szemmel nézzünk szét magunk körül, ne ijedjünk meg a rossztól, és meglássuk a jót, amivel együttműködhetünk. Segít, hogy ne essünk kétségbe, ha valami nem sikerül. Ahogyan Pál apostol mondja: „ne hagyjuk, hogy legyőzzön a rossz, hanem mi győzzük le a rosszat jóval″. Nem bivalyerővel, nem is ravasz fondorkodással, hanem inkább leleménnyel, a tavaszi eső csöndes, tapintatos erejével. Régi mondás: többet ésszel, mint erővel. A hitmozdította ész nem meghátrálásra, lemondásra tanít, de nem is fondorlatra, mások becsapására. Inkább a megértésükre, saját mondanivalónk megnyerő megfogalmazására, türelemre, reményre. Megtanít arra is, hogy elismerjük, ha mi magunk hibáztunk. Mi keresztények abban hiszünk, hogy Isten nemcsak megteremtette a világot, hogy aztán tétlenül nézze, mire megy az ember, s egyszer majd ítélkezzék jók és roszszak fölött. A Biblia arról szól, hogy Isten velünk van. Nemcsak velünk hívőkkel, hanem velünk, emberekkel. Mi, keresztények hiszszük, hogy emberré is lett: magára vette és megáldotta az emberi élet, a történelem minden fájdalmát és csodáját. Abban is hiszünk, hogy ez a világ nem végső otthonunk vagy börtönünk. Ámulva, néha keservesen járjuk útjait. Figyelmesen, de azzal a bizonyossággal, hogy „odaát″ atyai ház vár ránk. Jézus arra biztatott, hogy kovász legyünk az emberek között. Hogy akik egyszer majd eltemetnek, áldjanak haló porunkban is. Nem a magunk erejéből kell ezt megtennünk. Ő segít abban, hogy

ne bosszúságára, hanem örömére és hasznára legyünk azoknak, akik között az életünket éljük. Befejezésül egy középkori imádságot olvasok, amelyet Assisi Szent Ferenc nevéhez kapcsol a közös emlékezet: Uram tégy engem a Te békéd eszközévé, Hogy ahol gyűlölet lakik, oda szeretetet vigyek, ahol sértés, oda a megbocsátás szellemét. Ahol széthúzás, oda egyetértést, ahol tévedés, oda igazságot, ahol kétely, oda hitet, ahol kétségbeesés, oda reményt, ahol félhomály, oda fényt, ahol szomorúság, oda örömet. Uram, add, hogy inkább én igyekezzem vigasztalni, mint hogy magam vigaszra várjak. Én törekedjem mások megértésére, ne azt keressem, hogy engem megértsenek. Inkább én szeressek, mint hogy mások szeretetére vágyakozzam. Mert önmagunkat feledve találjuk meg magunkat, ha megbocsátunk, akkor nyerünk bocsánatot, és ha meghalunk, azzal ébredünk az örök életre. Jelenits István SP (Elhangzott a Hit és egység KözépEurópában ökumenikus konferencián a Parlamentben 2013. október 11-én.)

A jó pásztor Amikor a pásztor képére gondolunk, legtöbbünknek talán a magyar alföld pásztora jut eszébe. Naponta kiballag a nyáj után a falu szélére, mellette poroszkál Bodri kutya. A dús fűben elheverészik nagy ködmönén, subáján, fújja furulyáját... Az a pásztor, akit Jézus állít elénk a hasonlatban, távolról sem így élt. Izrael – a Jordán völgyétől

5 eltekintve – félsivatagos vidékén a pásztor dolga volt az is, hogy megtalálja a legelőt a nyáj számára. Hiszen a juhok hamar felették azt a keveset, ami volt, és minden nap új legelőre, új mezőkre kellett vezetni őket. Így valóban a pásztor táplálta a nyájat, megmutatva nap mint nap, hol találnak eleséget. Ennek megfelelően magyar társával szemben nem a nyáj után ballagott, hanem előtte. Minden pásztornak sajátos, fejhangszerű éneke, kiáltása volt, amit a juhok követtek. Innen a krisztusi kép: „juhai ismerik hangját”. A nyáj őrzése sem volt veszélytelen, abban az időben Júdea területén még volt oroszlán, hiéna, ténylegesen voltak rablók. A pásztor olykor valóban életét kockáztatta a nyájért, míg a vadakkal, ellenségekkel küzdött. Nem volt puskája – legfeljebb parittyája, mint Dávidnak. Minden pásztornak két botja volt, erre utal a 22. zsoltár ismert sora: „pásztorbotod és terelővessződ megvigasztaltak engem.” Az előbbi nagy, durva husáng volt, amivel a vadakat tartotta távol, az utóbbi vékonyabb botocska, amivel a juhokat igazgatta, finoman, nehogy kárt tegyen bennük. Éjszaka barlangba vagy karámba terelték az állatokat. A karám fala tüskés sövényből font kerítés volt, szűk bejárattal – ilyent húztak a barlang elé is. A pásztor mindig az ajtóban aludt, valóban mintegy élő ajtó volt az istálló számára. Előfordult, hogy több pásztor is ugyanabba a karámba terelte állatait – és reggel kiki az ajtóban állva a maga hangján hívogatta az állatokat. Csak a saját juhai követték, akik ismerték hangját. A pásztor képe nagyon mélyen beágyazódott az ószövetségi zsidóság gondolkodásmódjába. Ábrahám, a zsidók ősatyja nomád pásztor volt. Mózes úgy vezette a népet a pusztában, mint a pásztor a nyáját. Előttük járt, ételről, vízről gondoskodott, ő tartotta a kapcsola-

tot Jahvéval. Dávid, a zsidók legnagyobb királya szintén pásztor volt, a nyáj mellől hívatja haza Jessze, hogy Sámuel fölkenhesse. Innen ered a pásztor-király teológiai fogalma: a király küldetése nem az, hogy minél nagyobb vagyont szerezzen a hatalmával visszaélve, hanem hogy gondoskodjék a népről, veszély esetén oltalmazza – különösen a szegényeket, gyámoltalanokat. Amikor a fogság idején Ezekiel elmondja nagy vádbeszédét a nép vezetőivel szemben, akkor pontosan ezeket a pásztor életből vett képeket használja: magatokat legeltettétek, a kövéret levágtátok, a tejét megittátok, a gyapját felhasználtátok, de a beteget nem gyógyítottátok, a sebesültet nem kötöztétek be, a gyengét nem gyámolítottátok... Ezért magam leszek a pásztoruk, mondja az Úr – és ez már világos utalás az eljövendő Messiásra, aki Jézus, a jó pásztor.

Erre a hagyományra, ezekre a zsidók által is jól ismert hasonlatokra támaszkodik Jézus, amikor azt mondja magáról, „én vagyok az ajtó a juhok számára”. „Én vagyok a jó pásztor, aki életét adja juhaiért.” Jézus valóban beteljesítette mindazt, ami a jó pásztorra vonatkozó jövendölés: táplálja nyáját, nemcsak szellemiekben gazdag mezőkre vezéreli híveit, hanem saját

testével és vérével is. Valóban életét adta értünk, juhaiért, a kereszten elment a legvégsőkig, hogy megmutassa, milyen a jó pásztor szeretete. És ezzel bennünket is valami hasonlóra hív: ha én vagyok az ajtó – nektek is annak kell lennetek. Ha én életemet adom értetek – nektek is hasonlóan kell cselekednetek. Roger testvér, a taizéi közösség alapítója egy kis írásában így fogalmaz: „Krisztust szeretni azzal jár, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben részesülünk a lelkipásztorkodás adományából. Isten mindannyiunkra rábíz egy vagy több embert”. Így lesz minden keresztény hivatása, hogy ajtó legyen, amely az üdvösségre, Krisztus világára, Isten országára nyílik mások számára. Melyen ki-be lehet járni, ismerkedni Jézus tanításával, azzal a szeretettel, amellyel minden embert külön-külön is meghív. Rajtunk keresztül. Ez a hivatás szól a gyermekeink felé – és egy nagyon összezavarodott világban talán nem is elsősorban beszélni kell, mint inkább hitelesen élni, felmutatni, hogy jó dolog Krisztus tanítását követni. Nem savanyú-uborka, „ezt sem szabad, azt sem szabad” keresztényként, hanem derűsen járva a krisztusi példa nyomán. És ugyanez a hivatás szólhat szűkebbtágabb környezetünk, a társadalom felé is. Munkahelyünkön, a közlekedésben, életmódunkban mindig lehetőség van arra, hogy ajtó legyünk az Isten országa felé. Apró személyes példa: a betegektől szoktam úgy elköszönni, hogy „Isten áldja!” Sokan örömmel fogadják, viszonozzák. Mások megvallják, hogy arra bizony nagy szükségük lenne. Van, aki azt feleli: „de jó, hogy ezt mondja...” És egy pillanatra felvillan abból valami, hogy nem csak az egészség fontos, hogy az egészség több mint a testi gyógyulás. Felvillan valami abból a világból, amire valahol a lelkünk mélyén mindannyian vágyódunk. Mindenkire rábíz egy vagy több embert, hogy akár a végsőkig

6 elmenve is szolgálja őt, őket. Ahogy Jézus, nekünk is életünket kell adnunk másokért. Nem feltétlen jelent ez vértanúságot. A házastárs apránként életét adja, ahogy a közös élet során teljesen eggyé válnak, nem csak egy testté, de egy lélekké is. A szülő életét adja gyermekéért – egészen különösen az, aki fogyatékos vagy beteg gyermekének szenteli életét. De odaadja életét az is, aki tanárként, orvosként, tudósként, művészként – de akár becsületes mesteremberként is – igazán hivatásának, szakmájának él, és nemcsak a maga gyarapodását keresi benne, hanem azok javát, akiket szolgálhat. Édesapám nagyon tehetséges fizikusként indult egyetemi évei alatt. Úgy tűnt, minden adott ahhoz, hogy szép tudományos karriert fusson be. Persze, ez abban az időben nemcsak a család háttérbe szorítását jelentette volna, hanem a pártos vonalhoz való alkalmazkodást is. Egyiket sem tudta elfogadni – és egyszerű mérnökként dolgozott egész életében. Sokat volt velünk, gyerekekkel, a családjával – és az, hogy most itt állhatok és beszélhetek, biztosan ennek a lemondásának is a gyümölcse valahol. Egy fényesebb, utazósabb, több elismerést kínáló életről mondott le, egy ígéretes karriert adott oda értünk, hogy nekünk is életünk legyen, és pedig bőségben. Jézusra, a jó pásztorra tekintve megemlékezünk azokról, akiket közvetlenül a nyáj pásztorává tett Krisztus kiválasztó szeretete: a papokról és a szerzetesekről. Ők még láthatóbban és természetfölötti módon kaptak meghívást arra, hogy az üdvösségre nyíló ajtó legyenek az emberek számára. Ők még láthatóbb módon kaptak meghívást arra, hogy a papi-szerzetesi fogadalomban egyetlen gesztusként, egyetlen mozdulatban odaadják egész életüket a nyájért, Krisztus ügyének szolgálatáért. Jó dolog, hogy legalább egyszer egy évben, a Hivatások napján (Húsvét 4. vasárnapja) megemlékezünk erről, hogy

talán kicsit jobban imádkozunk papi és szerzetesi hivatásokért. De ez valójában még kevés ahhoz, hogy hivatások támadjanak. Mert a hivatás a családban indul. Körülbelül 25 éve voltunk tanúja annak, ahogy a jáki templomban az atya egy gimnazista diákcsoporthoz beszélt, miközben körbevezette őket a templomban. Megmaradt ez a mondata: „tudjátok, mi tizenegyen voltunk testvérek. Közülünk hárman lettünk papok. Na, de manapság, mikor egy családban csak egy gyerek van, és az is lány... Ott nehezen terem papi hivatás”. A hivatás a családban indul. Olyan családban, ahol igazi házastársi szeretet és hűség van, ahol imádságos lelkület van, ahol béke és egyetértés uralkodik. Szomorú, hogy hazánkban van már olyan megye, ahol több a szétesett családban növekvő gyermek, mint azok, akik a hűség és béke légkörében nevelkednek. Persze, hogy egyre kevesebb a hivatás, egyre könnyebben ragadnak el fiatal bárányokat a farkasok. Egyre több a rés az akol falán, ahol beszökdöshetnek a tolvajok és rablók, akik azért jönnek, hogy öljenek és pusztítsanak. Mindannyiunk küldetése, hogy ajtók legyünk, hogy másokról gondoskodó, értük életünket adó pásztorokká váljunk. Korunkra is igaz, amit Jézus lát, amikor a népre tekint: „olyanok, mint a pásztor nélküli juhok.” Ahhoz, hogy legyenek pásztorok, legyenek hivatások, nekünk is tennünk kell. Minél inkább krisztusi egy társadalom, minél inkább az evangélium szelleme hatja át közösségeinket, annál több az esély arra, hogy megszólítson és meghívjon fiatalokat: „kövess engem és én emberek halászává teszlek.” Rajtunk is múlik, lesznek-e papjai gyermekeinknek, unokáinknak! Egri László (Az idei Hivatások világnapján elhangzott beszéd szerkesztett változata.)

Miért volt szent XXIII. János pápa? XXIII. János pápa köszöntése a II. Vatikáni Zsinat megnyitása alkalmából rendezett fáklyás felvonulás résztvevőihez 1962. október 11-én, csütörtökön: Fiacskáim, hallom a hangotokat. Az enyém csak egyetlen hang, ám magába foglalja a teljes világ hangját; itt jelen van az egész világ. Azt mondhatnánk, hogy még a Hold is sietett ezen az estén – nézzétek csak, ott fönt! – hogy megnézze ezt a látványosságot. Lezárjuk a béke, a béke egy nagy napját: „Dicsőség Istennek és békesség a jóakaratú embereknek”. Ismételjük el gyakran ezt a jókívánságot, és amikor azt mondhatjuk, hogy az Úr békéjének a sugara, édessége valóban egyesít és magával ragad minket, mondjuk: „Íme, egy példája annak, hogy milyennek kellene lennie az életnek, mindig, minden korban, az életnek, amely mindörökre vár bennünket”. Mondjátok csak: ha megkérdezném, megkérdezhetném valakitől: „Ti honnan jöttök?”, Róma fiai, akik különösen is jelen vannak itt [ezt válaszolnák]: „Mi vagyunk a ti legközelebbi fiacskáitok, ti vagytok Róma püspöke”. De ti, Róma fiacskái, ti úgy érzitek, hogy valóban Rómát, a caput mundit [a világ fejét] képviselitek, aminek az isteni Gondviselés rendelte ezt a várost: az igazság és a keresztény béke elterjesztése által. Ezekben a szavakban ott a válasz a ti ajándékotokra. Az én személyem nem számít semmit, egy testvér szól most hozzátok, aki a mi Urunk akaratából lett atya, ám mindez együtt [számít]: atyaság és testvérség és Isten kegyelme, minden, minden! Továbbra is szeressük tehát egymást, szeressük úgy egymást, szeressük úgy egymást, tekintsünk úgy egymásra a találkozásban, hogy

7 megragadjuk azt, ami egyesít bennünket, s félretegyük mindazt – ha van is ilyen – ami egy kis nehézséget okozhatna nekünk. Semmi: fratres sumus [testvérek vagyunk]! A fény, amely fölöttünk ragyog, amely a szívünkben van, amely a lelkiismeretünkben van, Krisztus fénye, amely kegyelme révén valóban uralkodni akar minden lélekben. Ma reggel olyan látványosságra került sor, amelyet még a négyszáz évnyi történelemmel bíró Szent Péter-bazilika sem szemlélhetett soha. Olyan korszakban élünk tehát, amelyben érzékenyek vagyunk a Magasból érkező hangra: és hűségesek akarunk lenni s ahhoz az útmutatáshoz akarunk igazodni, amelyet az áldott Krisztus adott nekünk. Befejezem, áldást adva nektek. Szívesen hívom magam mellé segítségül a szent és áldott Madonnát, akinek nagy misztériumáról emlékezünk meg ma [a liturgikus naptár reformja előtt október 11-én ünnepelte az egyház Szűz Mária istenanyaságát – ford.]. Hallottam, hogy közületek valaki Efezusra emlékeztetett s a mécsesekre, amelyeket az ottani bazilika körül gyújtottak meg, amelyet a saját szemeimmel láttam, persze nem akkoriban, ez magától értetődő, hanem az utóbbi időben, s amely Mária Istenanyasága dogmájának a kihirdetésére emlékeztet. Így hát segítségül hívva őt, mindannyian együtt emelve fel tekintetünket az áldott Jézus, az ő Fiacskája felé, gondolva arra, amit magatokban hordoztok, arra, ami a családjaitokban van, az örömre, a békére és egy kicsit a megpróbáltatásra és a szomorúságra is, fogadjátok jó lélekkel a nagy áldást. Ezen az estén a nekem ajánlott látványosság olyan, hogy az sokáig megmarad az emlékezetemben, ahogyan megmarad majd a tiétekben is. Forduljunk tisztelettel ennek

az estének a benyomása felé. Mindig legyenek olyanok az érzéseink, mint ahogyan most megtapasztaljuk azokat az Ég és a föld színe előtt: hit, remény, szeretet, Isten szeretetet, a testvérek szeretete; és aztán, mind együtt, segítséget nyerve az Úr szent békéjében, a jócselekedetekhez! Hazatérve ott találjátok majd a gyermekeket; simogassátok meg a gyermekeiteket és mondjátok: „Ez a pápa simogatása”. Találtok majd könnyeket is, amelyeket fel kell szárítani. Tegyetek valamit, mondjatok egy jó szót. A pápa velünk van különösen a szomorúság és keserűség óráiban. És azután, mind együtt lelkesedjünk énekelve, lélegezve, sírva, ám mindig, mindig bizalommal telve Krisztus iránt, aki segít nekünk és meghallgat minket, hogy folytassuk és újrakezdjük az utunkat. Így tehát imádsággal várjátok az áldást, amit adok nektek, s a jó éjszakát is, amit kívánok nektek. Azonban nem csak az imát kezdjük meg… Ma megkezdünk egy évet, egy évet – ki tudja? –, reméljük a legjobbakat: megkezdődik a zsinat, és nem tudjuk, mikor ér majd véget. Akár karácsony előtt is befejeződhet… Ám lehet, hogy nem tudunk majd mindent elmondani, nem tudunk majd mindenben egyetértésre jutni. Szükség lesz egy új találkozásra. Ám ha a találkozás mindig így megörvendezteti a lelkeinket, a családjainkat, Rómát és a világot, az egész világot, jöjjenek hát ezek a napok is, áldással várjuk őket. Válaszoljatok tehát a szavaimra, az áldásaimra! [Áldás] Az egyház kormányzását mindenekelőtt a pápa gyakorolja, ám nem mindent ő csinál: megvannak a munkatársai, a testvérei, mindanynyian elkötelezve azért, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus tervét győzelemre vigyék. Íme, a képviselőik: –

Íme, gyertek! Gyertek! – az államtitkár [Amleto Giovanni Cicognani], aki mindenki mást képvisel, ez az államtitkár, bíboros, nem itt a környéken született, ismeri egész Amerikát [Cicognani bíboros 25 évig volt apostoli delegátus az USA-ban – a ford.], az egész életét így élte le, látogatva a különböző földrészeket. És a többiek, akik együttműködnek vele, többékevésbé odafordították fülüket, hogy meghallják, melyek a keresztény nép szándékai, vágyai. Velük s az ő jelenlétükben, jöjjön most egy másik áldás. De aztán engedlek hazamenni titeket, mert eljár az este felettünk, s még a jó éjszakát is meg kell szentelni. [Áldás] Fordította: Török Csaba teológus

A szent pápa csodája II. János Pál pápához fohászkodott és meggyógyult az a Costa Rica-i 47 éves négy gyermekes asszony, aki hirtelen agyvérzést kapott, gyógyíthatatlanná vált és hazaengedték. Súlyos állapotban kilátástalan helyzetében könyörgött a pápához és csodásan meggyógyult. A jelenségre a kórház orvosai semmiféle magyarázatot nem találtak. Elgondolkodtató az asszony vallomása: „Nagyon nehéz időket élünk át, ha nincs hitünk. Azt gondolom, azért történt velem a csoda, hogy tekintetünket az égre irányítsuk, és elfogadjuk, Isten van, és nélküle nincs élet. Hit és remény nélkül nem lenne lehetséges egyetlen csoda sem. Hinnünk kell abban, amit most nem látunk, de aminek létezéséről szívünk és lelkünk meg van győződve.”

A gonoszság titkához A gonoszság alattomos. Átjárja az ember agyát és egészen a lelkéig hatol. Ha azt azért uralma alá nem is vonhatja teljesen, mégis beárnyékolja. A szív ekkor már mást lát,

8 mint a valóság. Így lehet, hogy az ember szeretettel, jóhiszeműen, meggyőződéssel okoz károkat. A szív akármennyire is be van árnyékolva rossz tettre nem sarkall, ehhez a gonosz kell hozzá. Ezeket a gonosz cselekedeteket észre lehet ám venni: mindig egy másik ember ellen irányul. Vigyázzunk tehát, hogy egymás felé mindig szeretettel forduljunk, ne akarjunk a másiknak rosszat, mert az a gonosztól származik. Ha nem látunk át a gonoszság fátylán, el vagyunk veszve, és nem tudjuk mi az, ami belülről őröl, porrá zúz, és végül megsemmisít. Elég csak egy picit gondolkozni és rájövünk erre az álnokságra. Gondolkodjunk hát! Mi is vezérel engem? A szeretet vagy a gyűlölet? A válasz végletes és ijesztően egyértelmű. Mi van akkor, ha a gyűlölet vezérli főleg a cselekedeteinket? Hát akkor nem sok ember marad körülöttünk, esetleg néhány, aki tolerálni tudja tetteinket, és oly sok szeretet van benne, hogy mindent gonoszságot képes eltűrni, elviselni. Ritka az ilyen végtelen szeretettartalékokkal rendelkező ember. Persze a közös gonosz cél öszszehozhatja a beárnyékolt szívűeket, de ezek a barátságok, szövetségek csak addig tartanak, míg létezik a közös cél. Ezután semmilyen jóra egymástól nem számíthatnak a szövetségesek. Amennyiben a szeretetet választjuk vezérelvként, akkor sok ember vesz körül minket, és nem is tudjuk igazából, hogy miért, hiszen semmit nem teszünk, csak szeretünk, az emberek mégis jönnek, csak jönnek. Jönnek, mert érzik, hogy itt van valami: valami, ami tiszta, valami, ami sérthetetlen, valami, ami körül jó lenni. Azon, hogy melyik vezérelvet választjuk, nagyon sok múlik. Például az életünk minősége, hogy ha baj van, hányan futnak segítségünkre, ha elesünk, van-e aki felsegít? Sokan gondolják úgy, hogy elég erősek önmaguk mindezen dolgokat megoldani, és ők buknak

végül a legnagyobbat. Hogy a szeretetet vagy a gyűlöletet választjuk, rajtunk áll, ez emberi döntés és felelősség. Felelősség, mert a gonoszság fátylát észre kell venni, át kell tudni látni rajta. Ehhez sok küzdelem és kitartás szükséges. Ha már látjuk a fátylat, látjuk, hogy mi árnyékolta be a szívünket, akkor azt is látjuk, hogy van valami, amit meg kell tennünk, valamit, amit nehéz: meg kell bocsátani vagy valaki másnak, vagy éppen saját magunknak. A szeretet mellett maradni sem egyszerű dolog, de ha szeretünk, akkor ehhez lesz segítségünk is és végül nem maradunk egyedül, nem leszünk magányosak. Mészáros László egyetemi docens

Eszmélődés Nos, az a különleges eset történt velem a minap, ami bár ritkán, de azért néha előfordul, hogy gondolkodtam. Tudom persze, hogy a sok gondolkodás is káros az egészségre, de azért néha jól esik az embernek egy kicsi belőle, és erre kiváló alkalmat biztosít a hetesi teendők elvégzése. Gondolkoztam, hogy lehetne technológiai utasításokat megfogalmazni, szép és biztos szabályrendszereket felállítani, többeket esetleg felelősségre vonni, de aztán az jutott eszembe, hogy vannak érdekesebb dolgok is annál, mint, hogy melyik szivaccsal kellene takarítani a WC kagylót... Az intézményi rendszer nem véletlenül és nem is Isten műveként alakult ki, bár a szikrát biztos Ő adta. Egyszerűen azért jöttek létre, mert vannak jó emberek és általában tele vannak jó gondolatokkal. Utóbbiak minél jobb megvalósítása érdekében többen elhatározzák, hogy együtt akarnak dolgozni, abból a célból, hogy a kapott tálentumot minél jobban tudják kamatoztatni. De a közös munkához, az együtt gondolkodás-tól elin-

dulva, kompromisszumokon, megbeszéléseken majd szabályrendszerek lefektetésén, utasításkészletek kidolgozásán keresztül vezet az út odáig, amit szerintem már úgy nevezhetünk, hogy intézmény. A kollégiumok is intézmények. Mitől lesz egy keresztény vagy éppen a lelkészségünk egyik kolija több, mint más kollégiumok? Szerintem attól, hogy nem szabályok betartását várja el, hanem azok magunkévá tételét. És itt a következő gondolat: ettől nem a kollégium lesz több. Mi, a benne lakók, lesznek gazdagabbak. Juj, ez olyan sablonos keresztény szöveg. Már megint a mennybéli kincsek, meg a szeretet, hallottam ezerszer... Nem gondolkodom sokat, nem szabad, nem nekem való. Csak azt kérdezem, mi a jó? Jó-e az, ha akkor, amikor hetes vagyok, nemcsak a kötelező két fürdőt meg a folyosót takarítom ki, hanem mondjuk a saját szobánkat is, ahol hárman lakunk? Jó-e az, hogy amikor leviszem a szemetet, akkor zacskót húzok a kukába, hogy az utánam jövő hetesnek ne kelljen a kukát is kimosni következő alkalommal? Jó-e az, hogy berakom a mosógépbe a lakótársam ruháját, mert ő éppen egyetemen van, de tudom, hogy ha hazajön az lenne az első dolga, és szerintem örülni fog, ha neki már ezt nem kell megcsinálni? Ha belegondolok, akkor ez szeretet. És nem a megfoghatatlan fogalom, hanem a kézzelfogható gyakorlati szeretet, amit nekünk, keresztényeknek, úgy gondolom, kötelességünk gyakorolni. Itt a Földön van kitől tanulni a szeretetet, gyakorolni az már mindenkinek a sajátja. De a Szeretet, odafönn meg fogja kérdezni, hogy mit tanultam s mennyit gyakoroltam. S akkor szeretnék büszkén odaállni! Farkas Márton (Cseri Koli)

9

A pornó miért árt nekem – 7 hirdetendő igazság Hogyan is tegyem tutira tönkre a házasságomat? Matt Fradd ausztrál pornográfia-ellenes aktivista ad egy jó tippet... „Egy nagy Ámennel feleljetek, ha egyetértetek azzal, hogy a nők a Föld legszebb teremtményei!” – harsogó Ámen a válasz Matt kérdésére. „Alleluja. Ez jó hír nekünk, férfiaknak! Van valami lenyűgöző és lebilincselő számunkra a nőkben, és a női testben…” „Mégis, a nőiség ma brutális támadás alatt áll” – folytatja előadását a huszonéves, éppen apává lett szónok. „Sokan küzdenek közülünk pornófüggőséggel, és még többen küzdenek az önkielégítéssel, noha nem mindenki. Viszont mindannyian küzdünk valamilyen mértékben a bűnös vággyal, ami nem más, mint a szeretet elferdített, korcs változata. Tehát mind ugyanazt a harcot vívjuk, mert igenis harc folyik a becsületért, a tisztaságért és a lelkekért és ha ezt nem vagyunk hajlandók elismerni – azt hogy változnod kell… hogy nekem is változnom kell… és a világnak is változnia kell… – akkor nincs miről beszélni. Viszlát!” – szögezi le Matt még az elején. 1) Kevesen tudják… Kevesen tudják, de a pornó ma évi 100 milliárd dolláros biznisz,

vagyis megfelel egy kisebb ország nemzeti össztermékének (GDP), valamint hajmeresztő, hogy az interneten található összes weboldalak 12 százaléka pornóoldal, az internetkeresések 25 százaléka irányul ilyen tartalmakra, és az internetezők 42 százaléka érintett a pornófogyasztásban. Minden aggodalomra okot adó adatok továbbá, hogy a fiatalok átlagosan 11 évesen látnak először pornót, és a gimnazisták 90 százaléka „téved” pornográf oldalakra leckeírás közben (http://www.familysafemedia.com/ pornography_statistics.html). A jelenség olyan elterjedt, és mindeközben annyira agyonhallgatott – ha pedig szó esik róla, általában vicc formájában történik –, hogy keresztény körökben is nyugodtan tekinthetjük átlagosnak a pornófogyasztást, illetve általánosnak a tudatlanságot azzal kapcsolatban, miért is veszélyes a pornó. Ám ha nem tudjuk, hogy rossz, akkor miért hagynánk abba – nem igaz? Ha nem tudjuk, hogy veszélyben vagyunk – mi fiúk, és a lányok is: feleségeink és kislányaink –, akkor miért menekülnénk? A továbbiakban Matt Fradd előadását foglalom össze arról, hogy a pornó hogyan teszi tönkre a fiúk férfiasságát, milyen hazugságokkal szokás megnyugtatni a lelkiismeretet, és milyen hatással van ez a házas életre. 2) …mi a baj a pornóval? A pornó elsősorban azért veszélyes Matt szerint, mert tönkreteszi a fiúk férfiasságát, és ezen keresztül a házas életre való alkalmasságukat is. A férfiasság a nők és a gyengék oltalmazásával, valamint a saját magunkról való lemondással van összefüggésben, és nem a nemi vággyal. Pornónézés közben a nő személye nem fontos – a kéjenc felől akár halott is lehet már –, a teste számít egyedül. Ez, ha rendesen begyakoroljuk – önkielégítés, fantáziálás és filmek nézegetése által –, arra tanít meg minket, hogy egy nő

értéke épp annyi, amennyi szexuális vágyat képes gerjeszteni bennünk. „Mit ígér ez a mentalitás a feleségünknek? Mit ígér ez a lányainknak? Milyen barátokat, és milyen házastársat kívánunk nekik?” – kérdez rá zavarba ejtő nyíltsággal Matt és felszólít, hogy ne mérjünk kettős mércével: „Akkor mi magunk miért pancsolunk a sárban feltett kezekkel, mintha nem tehetnénk róla? Mind tudjuk legbelül, hogy hamis élvezeteket hajhászunk, amelyeknek semmi köze a férfiassághoz. Mióta számít férfias dolognak lehúzni a redőnyt – nehogy valaki meglásson –, és letolt gatyával csiklandós érzéseket gerjeszteni a himbi-limbinkben? És mindeközben fantáziáinkban még hódítókként képzeljük el magunkat!” 3) A fiúk már csak ilyenek… Igen, a fiúk ilyenek – egyesek ezzel takaróznak –, de a férfiak nem ilyenek, mondja Matt! A kérdés ez: leszünk-e férfiak egyáltalán, vagy akaratgyenge fiúk maradunk felnőttként is? A fiúk már csak ilyenek… Ez a mondás a férfiasságot a gyengeség szinonimájává teszi, mintha természetes és megmásíthatatlan volna, hogy nem tudunk magunkon uralkodni. Ezt várjuk a férfiaktól – ugye? Vicces is lehetne, ha nem éppen tragikus volna, hogy a pornográfiára mint „felnőtt” tartalomra hivatkozunk. Vajon a „felnőttek” miért bezárkózva, családjuk és barátaik elől titkolózva teszik, amit tesznek? Az élet melyik más területén szorul egy férfi rózsaszín neon jelekre, hogy férfinak érezze végre magát? 4) Mondják: a szex természetes Igen, a szex természetes – ez igaz – , de nézni a szexet, nem természetes! „Próbáld meg – javasolja az Matt – „leskelődj a szomszéd hálószobájának ablakánál, és amikor megjelenik dühösen, magyarázd el neki, hogy a szex természetes!” Az

10 evés és az alvás is természetes dolgok, mégis azonnal feltűnik, ha valaki rendetlenül él velük – ha egész nap az ágyban hever, vagy ha falánkul zabál –, ugyanis az alvás és az evés biológiai funkciója a test regenerálására irányul, és szükség van a mértéktartásra a jó élethez. Ugyanígy a szexnek is – már ha természetes funkciójának megfelelően akarunk vele élni – része a kapcsolati dimenzió és az új életek teremtése. A pornó ezeket teljesen figyelmen kívül hagyja, ezért nem természetes. 5) Az önkielégítés egészséges? Mármint, milyen értelemben? Jól lakni és melegen öltözködni is egészséges, mégis kötelességünk megosztani ételünket és ruháinkat, ha valaki éhezik, vagy didereg mellettünk. A testi értelemben vett egészség sok mindennek alárendelendő. A szexuális kielégítetlenség nyilván okozhat feszültséget bennünk, ám ez nagyrészt elkerülhető, ha a gondolatainkat is tisztán tartjuk, és nem fantáziálunk – vagyis nem ingereljük saját magunkat. A szervezet továbbá meg tud szabadulni a termelt spermától önkielégítés nélkül is; ez a jelenség „nedves álmok” néven ismeretes. Ám általánosságban a szexuális vágyat a házasság és a család intézmények kell alárendelnünk – ez akkor válik nyilvánvalóvá, ha az egészséget tágabb: lelki, kapcsolati és szakrális dimenziókban is értékeljük. Érdekes módon, ennek a tágabb szemléletnek, a biológiánk is alátámasztja az érvényességét: orgazmuskor a szervezet oxitocint termel, amely az agyunkba kerülve élvezet mellett függőséget is kialakít. Ez, ha egy kapcsolaton belül történik, tulajdonképpen biológiai alappal is rendelkező kötődést eredményez a pár között, ami fantasztikus a házasságon belül – ám tragikus a házasságon kívül. A pornó fokozatosan tönkreteszi ezt a biológiai kötődési képességet, hiszen ezer és ezer képhez bilincseli a férfiakat, akik aztán

mind beviszik ezeket a házasságukba. Ezért nevezik a pornót internet drognak is. „Ha pedig megszokjuk, hogy azonnal jár nekünk a kielégülés, és hogy a szex mirólunk szól, a feleségünk testét is maszturbálásra fogjuk mindössze használni ahelyett, hogy szeretkeznénk vele – és ő érezni fogja a különbséget! Akarjátok tudni, hogyan tegyétek tönkre már most a jövőbeli házasságotokat” – teszi fel a költői kérdést Matt –, nézzetek minél több pornót!” 6) Módjával, mértékkel minden jó! Nos, azért vannak dolgok, amik módjával sem jók: öngyilkosság, rasszizmus, rosszakarat… és ilyen a pornó is. Minden, ami jó, még a hazafiasság vagy az anyai szeretet is, ha eltúlozzuk őket, önzővé és gonosszá válhatnak. Viszont vannak dolgok, amik önmagukban rosszak, és a mértékletesség nem változtatja őket jóvá. 7) „ Csak értékelem a nők szépségét.” Matt sokáig ezzel áltatta magát, míg rá nem jött, hogy a pornó szétválasztotta a szívét, az elméjét és a testét, pedig feleségét teljes szívével, teljes elméjével és testével is akarta szeretni egyszerre. Az önkielégítéssel a fiúk azt gyakorolják, hogyan tegyék erre képtelenné magukat. „Kilkk, kilkk, klikk… mégis hány másodpercig „értékelünk” egy nőt a képen? 10-15 másodpercig? Aztán tovább, a következő fantáziához… És ezek után még azt várjuk, hogy feleségünk majd leköti a figyelmünket? Nem: miközben kattintgatunk, egy nőt sem szeretünk, egy nőt sem értékelünk, hanem mindet leértékeljük” – mondja Matt, majd még csípősen hozzáteszi – „és egyébként ugyanezt mondhatná a pedofil is: csak értékelem a gyerekek szépségét…” Ami önmagában rossz, azt nem teszi elfogadhatóbbá az sem, hogy ínyencek vagyunk.

8) Van remény! Matt Fradd maga is pornófüggő volt, vagyis hetente többször önkielégített és olykor pornót nézett hozzá – ennyi volna a függőség? Igen, ez már függőség volt, amire akkor jött rá, amikor megpróbált leállni vele a menyasszonya iránti tiszteletből. Nem ment könnyen neki, de menyasszonya végig vele volt – és Isten is –, és mostanra Matt szabad ember! Szerdahelyi Miklós (katolikusvalasz.blogspot.com)

VISSZATEKINTÉS XX. Egyetemi Pasztorációs Konferencia Tahiban, a Szív Lelkiségi Központban tartották jubileumi, huszadik összejövetelüket a magyar nyelvű egyetemi lelkészek és munkatársaik (összesen 34-en, Felvidékről és Erdélyből is). Évi rendszerességgel egy alkalommal vitatják meg ennek a „rétegpasztorációnak” a sajátosságait, ismerkednek az új egyetemi lelkészek és készítenek záró dokumentumot teendőikről. Az idei konferencia főelőadója Farkas Beáta szegedi egyetemi tanár volt, aki a keresztények társadalmi felelősségéről és Ferenc pápa üzenetéről beszélt, ami nekünk szól. Vendég-előadó volt P. Martin Mayerhofer FSO bécsi egyetemi lelkész, aki a szomszéd főváros tapasztalatait osztotta meg a résztvevőkkel. Kis csoportos beszélgetések, kötetlen eszmecserék, egy leányfalui termálfürdő tették hangulatossá a két együtt töltött napot. A konferenciát meglátogatta és szentmisét mutatott be a lelkészekkel Székely János segédpüspök. Az idei záródokumentumot is megküldték minden olyan főpásztornak, ahol egyetemi-főiskolai közösség működik. ***

11 „Kincseiből újat és régit…” (Mt 13,52) a XX. Egyetemi Pasztorációs Konferencia záródokumentuma Az immár két évtizede évente öszszegyűlő magyar nyelvű egyetemi lelkészek és munkatársaik hálát adnak a jó Istennek az egyre bővülő egyetemi pasztoráció gyümölcseiért! Az idő múlásával azonban meg kell állapítaniuk: sokféle forma, kísérlet, jó kezdeményezés alapozta meg e tevékenységet, amelyek mára átadták helyüket más evangelizációs módszereknek. A húsz év bizonyos társadalmi változásokat is hozott, amelyek arra tanítanak, hogy reális helyzetképünk legyen. Le kell számolnunk a hamis önértékeléssel és magabiztossággal. Fiataljaink egy szinte teljesen a fogyasztásra, a szórakozásra, a mának élésre berendezkedő világban élnek, ahol az értékek, a választás, a döntés, a felelősség kivesző fogalmak. Ezekre már a szüleik sem tanítják meg őket. Az evangélium örömével (ld. Ferenc pápa: Evangelii gaudium) való találkozásuk esélytelen az értelmes belátás, a Szentlélekre való ráhagyatkozás, a társadalmi berendezkedésnek isteni értékekkel való átalakítása nélkül. Szem előtt kell, hogy tartsák a szegények melletti kiállást, a családok és a civil társadalom megerősítését. Nem képzelhető el gazdasági előrehaladás a társadalmi felelősségtudat növekedése nélkül. Ez az, amire Ferenc pápa is buzdít, ez irányba szeretnénk vezetni a ránk bízottakat! Lelkészségeink fontos sejtjei a katolikus kollégiumok. Az itt élő hallgatóknak öntudatos egyetemi lelkészségi hívekké kell válniuk, akik tevőlegesen vesznek részt a mindennapi életben és az Egyház missziós elkötelezettségében. Az ország határain belül és kívül a magyar értelmiség lelkipásztori szolgálata a magyar jövő megalapo-

zása. Az egyetemi lelkészségek önálló papi szolgálatot kívánnak. A munkatársak, bármennyire is jók és önként szolgálatot vállalók, nem helyettesítik őket. Fontos az e munkába bekapcsolódó szerzetesek és szerzetesnők odaadó szolgálata, valamint a világi fiúk és lányok bekapcsolódása. Folytatni szeretnénk a katekézisek útján történő hit elmélyítését, a közösségek megerősítését, a sokrétű tevékenységet koordináló lelkészségi tanácsok megerősítését, a szociális elkötelezettséget és a hivatásgondozást. Nem mondhatunk le a szentségi élet elmélyítéséről, a beavató szentségek és a házasságra való felkészítés igényes előkészítéséről, valamint a bűnbocsánat szentségének és az Eucharisztiának gyakori vételéről. Újat és régit! – ez az evangéliumi szabály kötelez minket az intellektus kibontakoztatásában, hitünk elmélyítésében és vallásosságunk gyakorlásában. Mindehhez számítunk az apostoli Egyház püspökeinek, papjainak lelki és anyagi támogatására, valamint arra, hogy az Ifjúsági Bizottsággal együttműködve húsvéti örömben megújulva, a mindig friss közös imádságunk erejére hagyatkozva folytassuk szolgálatunkat!

csak magyarországi látogatása során láthatta a fiatalokat, hanem 2002. március 2-án, a Magyar Szentek templomából, 2004. március 13-án pedig a pesti Szent István bazilikából közvetített televíziós rózsafüzér során is, amikor az európai egyetemisták között a körkapcsolás során a magyar egyetemisták is imádkoztak egy-egy tizedet (hála az MTV, pontosabban Téglásy Ferenc szerkesztő rendező készségének). Felejthetetlenek maradnak az Ifjúsági Világtalálkozók is vele, amelyeken mindig volt számos magyar fiatal is. A hálaadó zenés áhítat eseményén százan vettek részt, két zenekar lépett fel: az egyetemi lelkészség MKK (Műegyetemi Katolikus Közösség) csoportja Farkas Márton vezetésével és az imperfectum-együttes Nagy Lajos vezetésével. Részletek hangoztak el a nagy pápa írásaiból (első enciklikájából, a Redemptor hominisból, magyarországi beszédeiből, az esztergomiból és a Népstadionban mondottból, valamint a Fides et ratio enciklikájából). A két zenekar cseréje között Pákozdi István egyetemi lelkésszel beszélgetett a szent pápához fűződő személyes élményeiről Vágvölgyi Gergely. Az est végén jótékony célú gyűjtést tartottak a kibővülő hittanterem ügyét szolgálva.

Tahi, 2014. április 26-án a konferencia résztvevői

Hálaadó zenés áhítat volt április 29-én este a Magyar Szentek templomában az ifjúság pápájának vasárnapi szentté avatásáért. Szent II. János Pál pápa az ifjúság pápája, ezt láttuk már a pápai szolgálatát megkezdő szentmisén, amelyen egy kis gyermek kezét fogva vonult az oltártól a pápai trónusig, számtalanszor, s végül 2005 Húsvét nyolcadában, amikor agóniája alatt a Szent Péter teret fiatalok ezrei töltötték meg. Ez a pápa nem

Húsvéti lelkigyakorlat (Elhangzott 2014 Nagyböjtjén az Istenhegyi Szent László plébániatemplomban, a hévízi plébániatemplomban és budapesti Szent Imre kápolnában – Bartók B. u. 19.) 1. Állandóan erősíteni kell a hitünket! Budapesti egyetemisták és főiskolások között élek, dolgozom immár 22 éve. Nemegyszer hallom ezeket a szavakat: töprengek, keresem, nem értem, bizonytalan vagyok, hátha igaz, hátha nem… Egy fiú a napokban azt kérdezte tőlem: lehet-

12 e hinni még ma Krisztus keresztjében? (Nem annyira az ereklyékre, mint a kereszt hordozására, követésére gondolt). Kétkedés és bizonytalanság teszi ki az életüket nem csak a tudományok terén, ahol szükséges a kérdésfeltétel, a kétely, a bizonytalanság. A tudományok minden ágában szükséges a kérdés a titkok feltárásához, a fizika, a csillagászat, az informatika területén. E nélkül nem mehet előbbre a tudomány. Sokan érzik azonban ezt kínzónak a saját személyes életükben: minek is születtem, mi a célja az életemnek, mit fogok csinálni húsz év múlva, megtalálom-e életem párját stb. Ismert, hogy Lisieux-i Szent Teréz betegségében az ateistákhoz hasonló hitkételyeket élt át, de megküzdött velük és ő győzött (vö. Teréz a szeretet kis útja, film). 1. Jézus, aki azt ígérte, hogy a Szentlélek „elvezet bennünket a teljes igazságra” (Jn 14,26), csodatételei előtt mégis rendszeresen megkérdezi: „Hiszitek, hogy tudok valamit tenni veletek?” (a két vaktól: Mt 9,28) Mindig a hitet kéri számon, s azt mondja: „ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag s azt mondjátok e hegynek itt: menj innét amoda! – átmegy, és semmi sem lesz lehetetlen számotokra!” (Mt 17,20). Pétert azért korholja, mert „te kicsinyhitű, miért kételkedtél?” – amikor az az Úr hívására kiszállva csónakból merülni kezdett a Genezáreti tó habjain (Mt 14,31). A holdkóros fiú meggyógyítása után, amikor ezt a tanítványai nem tudták megtenni azt mondja: „ez a fajta nem űzhető ki másképp, csak imádsággal és böjttel” (Mt 17,21) – azaz a hit jeleivel. – Vajon létezik teljes bizonyosság? – Még a tudományok terén sem, hiszen egy adott pontig, egy adott határig mehet egy kísérlet, aztán meg kell, hogy álljon, mert határt szab a kutatásnak a végletesség, a tér és az idő… A hitben azonban valami másfajta bizonyosságra talál az ember, mint amit az érzékszerveink nyújtanak. Bár

Szent János apostol azt írja: „amit saját szemünkkel láttunk és szemléltünk, amit kezünk tapintott: az élet Igéjét hirdetjük nektek” (1Jn 1,1). Ők, az apostolok, a szemtanúk láttak és tapintottak. Mi pedig az ő tanúságtételük és a mi saját hitélményeink alapján mondjuk ki, hogy „hiszek” vagy „hiszünk” (a Credóban). Sokszor ez „salto mortale” (halálos ugrás), ahogy az artisták gyakorolják, és a publikum előtt mindenki lélegzetvisszafojtva csodálja. A hit ugrása a bizalom kérdése: vajon Pállal kijelentem-e: „Tudom, kinek hittem” (2Tim 1,12)? Vajon itt állnak-e mellettem a hit tanúi, akikre hagyatkozhatom, akikkel együtt könnyebb hinni? Vajon vállalom-e a hit vívódását, és elfogadom-e a hit kegyelmét az életemben? – Ezt a bizalmat élte meg az a gyógyíthatatlan beteg, aki rákbetegségben hirtelen kezdett gyengülni: felosztotta a bankban lévő pénzét, juttatott belőle a szegényeknek, jótékonysági célra, a családjának, aztán „mint aki mindent elrendezett” – békében hunyt el. 2. A „Hit éve” után is hinnünk kell: nem lehet „kipipálni” – ezen már túl vagyunk. Sok jó program, felszólítás segített a keresztény hitet újra fogalmazni, önmagunkban rendezni, visszatalálni a hit útjára, megszilárdulni a hitben. Aztán jön egy hullám, egy hitellenes olvasmány, egy hír a TV-ben, rádióban, egy botrány… és újra elbizonytalanodunk. A hit próbatétele az életünk velejárója. Veszélyek leselkednek rá: régen talán az üldözés, ma a közömbösség, de lehet pl. egy gyógyíthatatlan betegség, vagy sikertelenség, szerelmi bánat is oka a hit elvesztésének, meggyengülésének. Gondoljunk a bibliai Jób példájára, nem lehetett neki könnyű kimondani – miután mindenét elveszítette, még a testi egészségét is: „Mezítelenül jöttem ki anyám méhéből, és ruhátlanul térek oda visz-

sza. Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve!” (Jób 1,21) Még Keresztelő János is megerősítésre szorult, amikor hosszú időt töltött a börtönben és elbizonytalanodott: „Te vagy az eljövendő, vagy mást várjunk?” (Mt 11,3) És Jézus, aki éppen betegeket gyógyított – visszaüzent neki: „jelentsétek, amit láttok: vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, a szegények pedig hallgatják az evangélium hirdetését. Boldog, aki nem botránkozik meg bennem” (Mt 11,5-6). Mindenki nem gyógyul meg, de Jézus jelei egyértelművé teszik, hogy a földi élet a hit és a hitetlenség próbatételének küzdőtere. El lehet fogadni, rá lehet hagyatkozni a Gondviselésre, de szembe is lehet vele szállni, el is lehet utasítani.

3. Be kell látnunk, amit Ady költői szavakkal mondott: „Hiszek, hitetlenül Istenben, / Mert hinni akarok, / Mert sohse volt úgy rászorulva / Sem élő, sem halott…” Igen, rá vagyunk szorulva, mint a Jairus, mint a naimi ifjú anyja, mint a százados, akinek a fia volt beteg, mint a leprás, mint a vak… Rá vagyunk szorulva. S milyen jó, hogy van egy híd, van egy eszköz, van egy út, a hit útja, amelyen Istenhez találhatunk! „Legyünk állhatatosak a hitben, főpapunk ugyanis együtt érez gyöngeségeinkkel…” (Zsid 4,1415) Jézus „a hit szerzője és beteljesítője” (Zsid 2,2). Hány buddhista, hány kereső ateista jutott el Jézushoz, evangéliumához, a keresztény erkölcs előírásaihoz, gyakorlatához és megállapította, ennél nincs jobb, nincs igazabb, nincs

13 teljesebb. Az egész világot bejárta annak a szicíliai 25 éves Cristina nővérnek a fellépése, aki egy tehetségkutató táncdalfesztiválon elkápráztatta a zsűrit és a közönséget: apácaruhában énekelt. Nyilatkozatában azt mondta: „a hit olyan, mint egy hang, hallgatnunk kell, úgy, hogy háttérzaj ne terelje el a figyelmünket, és felszabadító lesz válaszolni Jézus hívására…” (Új Ember 2014. ápr. 6. és 16.) Hitre jutni, megrögzött nemhívőből hívővé válni – nem könnyű dolog. Ferenc pápa humorosan mondta: „akinek nincs hite, az egzisztencialista turista, utat tévesztett szerencsétlen ember.” 2. Bűnbocsánat és gyógyulás Az idei télen egyetemistákkal Sopronkőhidán voltunk, ahol 800 fogvatartott van a börtönben. Megrázó két órát töltöttünk bent. Láttuk távolról azt a zárkát, ahol a kis ártatlan Szita Bence gyilkosát őrzik. Még ma sem bánja a tettét. Élesen szembesültünk vele: nem mindegy, hogyan és mikor jutunk el bűneink felismerésére. 1. A híres piarista szentírástudós, tanár, Jelenits atya példája annak az újmisés papnak a története, aki egy közlekedési baleset szemtanúja lesz: az áldozat ott fekszik a földön, kínlódik, de eszméleténél van, emberek gyűrűjében. Odamegy hozzá és ezt mondja: „pap vagyok, bánja meg a bűneit!” Mire a szerencsétlen ember ráemeli tekintetét és káromkodva utasítja el: „nem látja, mi történt velem, és nekem a bűnről beszél?” Hamvazószerdán a fejünkre hintett hamuval elhangzott: „Tartsatok bűnbánatot!” Mit is jelent ez, kinek is szól? – Annak, aki nyugtalan, aki a bűn terhétől szenved, aki szabadulni akar: „lám, van mit bánni, van minderre bocsánat.” Sajnos egy olyan korban élünk, amikor a bűntudat elhalványul vagy csak mások bűneit vesszük észre. A

Jegyesiskolába 25-30 pár jelentkezik minden évben; a nagyobb részük már régen összeköltözött, együtt élnek és ebben semmi roszszat nem találnak. – Igaz, Dávid királyt is rá kellett döbbenteni, ezért meséli el Nátán próféta a szegény ember egyetlen báránykájának tanmeséjét (vö. 2Sám 12). „Te vagy az az ember!” Úgy tűnik minden időben veszély, a jó és a rossz helyébe lép a szabályos-szabálytalan, előírásos – nem-meghatározott, a kényelmes – kényelmetlen kategóriák, ám nem tagadható, hogy ugyanakkor megjelenik a szégyen, az önpusztítás, a kompenzáció, a pótcselekvés is. Rá kell döbbennünk tetteink valóságára, értékére, súlyára. Többen gyónnak meg olyan dolgot, amiért nem is éreznek felelősséget, de nehezen találnak szavakat arra, amivel elhibázták az életüket. (Nem voltam egyszer szentmisén; de nem látogattam, nem segítettem a sanyarú sorban lévő nagyszüleimet…) 2. Isten nem szemrehányással fordul felénk: „bánd meg a bűneidet!” – hanem szeretetével, irgalmával, barátságával. Gondoljunk a bűnös nő példájára: „Én sem ítéllek el, menj és többé ne vétkezzél!” (Jn 8,11) Sőt, sokszor bőséges ajándékozásával siet elénk. Simon Péternek bőséges halfogást teremt, úgy megtelt a bárka, hogy majdnem süllyedni kezdett, mire Simon Jézus lábához vetette magát és e szavakra fakadt: Uram, menj ki tőlem, mert bűnös ember vagyok!” (Lk 5,9) Ez volt Péter egyik legszebb vallomása, gyónása. Egy súlyos beteg a kórházi ágyon vallotta be: „én anynyi mindent kaptam az életemben és oly hálátlan voltam, ittam, elkerültem a templomot, szórtam a pénzemet…” – Az Egyház Jézus szelídségével hív a megtérésre: „Isten ugyanis Krisztusban kiengesztelte magával a világot, s nem számítja be bűneinket, sőt ránk bízta a kiengesztelődés igéjét” (2Kor 5,19). Vagy tovább: „Isten kegyelmét ne

vegyétek hiába… Nézzétek, itt a kellő idő. Itt az üdvösség napja!” (2Kor 6,1-2). „Az Istennek tetsző szomorúság üdvösségre vezető megtérést hoz” – mondja szintén Szent Pál apostol (2Kor 7,10). – Mi kell ahhoz, hogy megszülessen lelkünkben a bűnbocsánat? – először is benső csendet kell teremtenünk: merjünk tükörbe nézni (itt már nincs sértődöttség, felháborodás, bujkálás). Olyan jó szemben lenni Jézussal, mint Péternek a 3×-os tagadása után a főpap udvarában, ahol „keserves sírásra fakadt” Lk 22,61). Azután számoljunk le a kitalált magyarázatokkal: nekem nincs is bűnöm, én ezt már meg is bántam Isten színe előtt a csillagos ég alatt… És próbáljunk mi megbocsátani másoknak és önmagunknak is! Megbocsátani többféleképpen lehet: „ó, ugyan kérem!” – fölényesen; mártírként, szenvedve: „majd valahogy kiheverem”; gőgösen: „nem veszlek annyiba, hogy képes volnék haragudni rád”; vagy körülményesen, kényszeresen: „megbocsátok, de te kérj bocsánatot!” vagy „mi mást tehetnék, de azért felejteni nem tudok.” És lehet számító módon is: „rendben, de jóvá kell tenned sokszorosan!” Ezek a megbocsátás torz képei: „kegyetlen kegyelem”. 3. Jézus megbocsátó szeretete feltétlen: 7× vagy 77× (vö. Mt 18,21). A tékozló fiú atyja nem kér kauciót, feltétel nélkül és tökéletesen megbocsát, el sem engedi mondani, amit a fiú útközben betanult. A báty bizonyára feltételeket támasztott volna: „visszafogadlak, ha…” Emlékezetes a szolgákról szóló példázat: a királyi ember 10 ezer talentumot engedett el szolgájának, aki fojtogatta szolgatársát 100 dénár visszafizetéséért (vö. Mt 18,23-25). „Nem kellett volna neked is megszánnod szolgatársadat?” Évtizedes sértődéseket, szomszéd-háborúkat, rokoni elhidegüléseket – mindent meg lehet bocsátani. Elég csak Jézusra nézni,

14 keresztjére, szenvedésére. Értünk vállalta, bűneink bocsánatáért. – Az 1981-ben megtámadott II. János Pál pápa annak idején elment a börtöncellába, hogy Ali Agcának megbocsásson (1983. dec. 27-én). – Ferenc pápa híres mondása: Isten megbocsátása végtelen, mi vagyunk azok, akik belefáradunk kérni tőle a megbocsátást…

3. Szomorkodni, szenvedni vagy örülni? A Nagyhét küszöbén, a virágvasárnapi szentleckében olvassuk azt az ősi keresztény Krisztus-himnuszt, amit Szent Pál vetett papírra a Filippiekhez írt levelében, de nem ő talált ki, hanem átvett, magáévá tett egy nagyon régi, kezdeti teológiai megfogalmazásból. „Krisztus Jézus, mint Isten, az Istennel való egyenlőségét nem tartotta olyan dolognak, amihez feltétlenül ragaszkodnia kell,…” (Fil 2,6-11) 1. Ez a felében leszálló ág és a másik felében felemelkedő ág páratlan rövidséggel foglalja össze az egész Krisztus-eseményt. Szolgai alakot öltött – nem tartotta fontosnak isteni mivoltát, mint egy zsákmányt, hanem kiüresítette magát – ez jelenti a földi megjelenését, fogantatását, születését. Gondoljunk csak a szent család hontalanságára, a betlehemi istálló méltatlanságára, a szegénységre, az üldözésre, menekülésükre. Ez kiüresedés a maga teljes értelmében, csak hogy egy legyen az emberrel. A másik, a felszálló ág pedig a megdicsőüléséről

szól, hiszen a feltámadásban felmagasztaltatott, minden térd előtte hajlik meg és vallja, hogy ő Ura az egész világnak. – Ez a himnusz azonban szól a mi emberi valóságunkról is, ami szenvedés és öröm. Mondhatjuk: a szenvedés kohójában kiizzott öröm, a szenvedésből kisarjadó öröm. 2. Manapság mindenki felszínes örömöket keres, amit meg lehet vásárolni, amit reklámok hirdetnek (vedd, fogyaszd!), ami elsősorban a testünknek, egészségünknek jó… Aztán ha ezek közül egyet is elnyerünk, máris éhségünk támad még többre, elégedetlenek vagyunk azzal, amit elértünk, többet és többet akarunk habzsolni. – A keresztény öröm azonban nem ilyen. Jézus azt mondja a Hegyi beszédben: „Boldogok a szomorkodók, mert ők vigasztalást nyernek!” (Mt 5,4) Menyire más volt Júdás könnye, aki reményét veszítette, kilátástalannak találta az életét és felkötötte magát, mint Péter könnye, aki bár letagadta, hogy ismerné a Mestert, ám mélységesen megbánta és háromszoros szeretetvallomásával igyekezett helyrehozni. Van gyógyító szomorúság, gyógyító szenvedés, miként a boldogságos Szent Szűzé, aki erős tudott maradni a kereszt alatt is, aki képes együtt szenvedni (compassio) s nem feladni a reményt. – Szent Bernát nagy meglátása: nemcsak mi emberek szenvedünk, hanem bizonyos mértékben Isten is képes erre, amikor együtt szenved Fiával, az emberiséggel és minden szenvedő emberrel. Egyedül Krisztus keresztjében lehet megérteni a szenvedés értelmét. Másokért szenvedni, még ha igazságtalanul is, ez hősies tett. Magunkért szenvedni, magunk miatt szenvedni, másokért felajánlani – egyfajta lehetősége az értelmes szenvedésnek, s lehet az öröm, a felemelkedés, a megdicsőülés forrása. – Az elmúlt század hihetetlenül érdekes misztikusa volt a bajor származású Neumann Teréz, akinek már folyik

a boldoggá avatási pere. 37 éven át nem volt más tápláléka, mint az Eucharisztia; folytonos vérzéstől kísért, irdatlan szenvedést jelentő kínok között, Krisztus sebhelyeit, stigmáit hordozva a testén látta az Üdvözítő szenvedésének eseményeit (holott ő sohasem tanult egyetlen idegen nyelvet sem, az akkor hallottakat képes volt visszamondani és ezek Jézus-korabeli arám szavak, mondatok voltak). Egy háborúktól megtépázott, pokoli világban Teréz szenvedése jel volt, jele annak, hogy mindennek valahol megvan az értelme és értéke. – A szenvedés nem Isten büntetése, általa válhatunk igaz emberré. A kagyló is addig-addig izzadja, szenvedi a két héja közé kerülő piszkot, amíg igazgyöngy nem lesz belőle. Így bölcsőnk és koporsónk kettős héja között érik meg az ember az örökkévalóságra, ahogy Gyökössy Bandi bácsi magyarázta. Szenvedés nélkül ez nem megy. 3. Szenvedni vagy örülni nem két lehetséges út, hanem egyetlen út két állomása. A maradandó és lelket gazdagító öröm nem a csokoládé, a szórakozás, a testi vágyak kielégülése, hanem a lélek megnyugvása, az önzetlen együtt-vigadás másokkal, az engesztelés öröme mások hibái, bűnei, hanyagságai miatt. Ilyen öröm az esztétikai öröm, amit egy irodalmi alkotás, egy zenemű, egy csodálatos művészi kép vagy műtárgy hatására értünk, aminek üzenete, jövőbe mutató ereje átjárja a lelkünket. – Ilyet érzek mindig, ha egy fárasztó gyalogút, vándorlás után felérünk a Dolomitok csúcsaira, vagy 25 km gyalog zarándoklás után egyetemista fiatalokkal beérünk Mátraverebély-Szentkútra. Minden izmunk fáradt, majd összeesünk, mégis könnyekig örülünk, mintha a mennyországba lépnénk. Ez a fajta tapasztalat megtanít arra, hogy ne bosszankodjunk, ne kiabáljunk, ne protestáljunk, ne őrjöngjünk, ne to-

15 porzékoljunk a szenvedések kohójában, hanem őrizzük meg a türelmünket, imádkozzunk, tudjunk áldozati adománnyá válni. Nem könnyű, de lehetséges! – Ferenc pápa nagyböjti üzenetében pontosan erre utalt: „nem bízom abban az alamizsnában, amely nem kerül áldozatba és nem jár fájdalommal.” Maradandó és emberi vágyainknak megfelelő öröm csak a leszálló ág után való felemelkedésben élhető át: amikor megküzdünk valamiért, valakiért, amikor áldozatot hozunk, amikor tudunk érte szenvedni. Ámen. Pákozdi István

NOVELLA Szerelem A váltóőr és a mozdonyvezető is roppant fáradt volt. A váltóőr anynyira, hogy el is aludt, és az állomási telefon hangos csörömpölése sem ébresztette fel. A mozdonyvezető pedig csak annyira volt fáradt, hogy miközben rakta a szenet a tűzre, figyelmen kívül hagyott két lassításra figyelmeztető jelzést. A vonat megállíthatatlanul dübörgött az állomás felé. - Mi van veled, már nem szeretsz? - De igen, tudod. - Akkor miért vagy ilyen távol tőlem? - Ó, drágám, mit számít ez a néhány centi? Mások sokkal távolabb kerülnek egymástól, mi pedig legfeljebb ilyen távol lehetünk. - De igenis számít! Az érintésedre van szükségem… Mások távolsága pedig nem érdekel. - Hát jó, megpróbálhatom. De tudod, hogy szolgálatban vagyok. Nem lesz könnyű. Meglehetősen erősen rögzítettek a másik feledhez. - A kedvemért! - A kedvedért! – kiáltott fel, majd megfeszítette magát. Kemény erőfeszítés volt, izzadságos és hosszadalmas. Percek teltek el, míg milli-

métereket haladt előre, de türelmesen küzdötte le a távot. Végül célba ért, és társával boldogan tapadtak egymáshoz. Leírhatatlan boldog borzongás futott végig a másikon. A következő pillanatban pedig dübörögve futott be az állomásra a gyorsvonat. Boldogságukban azonban mintha meg sem érezték volna a nehéz kerekeket. A váltó kemény vasból volt öntve. A nagy robajra a mozdonyvezető és a váltóőr is feleszmélt. A váltóőr gyorsan lezárta a váltókat, a mozdonyvezető pedig meghúzta a féket. Így történt, hogy a déli gyors néhány méterrel később állt meg az állomáson, de senkinek sem esett baja. Nagy Dávid

VERSEK - IMÁK Anonim Levél fonákján hasadt kőlapon rejlő írás: a Neve

Megjelölve Megperzselt vásznon csak egy test lenyomata jelzi hiányod

Tétényi Krisztus Reád tekint, Uram lásd, még a bal lator is nézz vissza, Krisztus Botos Ferenc

RECEPTEK Végre eljött a szabadtéri főzőcskézés ideje: előkereshetjük a bográcsot és a nélkülözhetetlen méretes fakanalat; és a piacokon is megjelennek a friss zöldségek és a zamatos gyümölcsök.

Palóc leves Kis tűz fölött a bográcsban kiolvasztunk 20 dkg apróra vágott jófajta füstölt szalonnát, majd a pörcöt kivéve (a főzés ideje alatt friss kenyérrel a szakácsnép biztosan elfogyasztja) zsírjában megfonnyasztunk két fej finomra aprított vöröshagymát. Kevés sóval meghintjük, és pár percig pároljuk. A bográcsba öntünk 50 dkg kisebb kockákra vágott marhalábszárat és szorgalmasan kevergetjük, míg a hús ki nem fehéredik. A bográcsot kissé félrehúzzuk, meghintjük a húst egy csapott evőkanál valódi pirospaprikával és egy pohár vízzel felöntjük. Visszahelyezzük a bográcsot a tűz fölé és belekeverjük a következőket: egy csapott mokkáskanál őrölt köménymagot, 4 – 5 babérlevelet, kevés sót, 3 – 4 gerezd fokhagymát péppé zúzva, csipetnyi majoránnát, egy evőkanál paprikakrémet (ízlés szerinti csípősségűt választva). Lefödve, kis láng fölött kb. egy óra alatt félpuhára pároljuk, időnként ellenőrizve és pótolva az elpárolgott levet. Amíg a hús puhul, megpucolunk fél kg zöldbabot, majd kb. 2 centiméteres darabokra aprítjuk; meghámozunk fél kg újkrumplit, amelyet kisebb kockákra vagdalunk. A félpuha húshoz először a zöldbabot öntjük egy liter víz kíséretében, majd 20 perc elteltével követheti a krumpli. Amikor már minden alkotóelem puha, az elfőtt vizet pótoljuk és 2 dl tejfölbe kevert egy kanál liszttel besűrítjük. Most már csak egy-két percig forraljuk, a bográcsot a tűzről levéve egy fél citrom levével pikánsra ízesítjük a levest. A tányérban az ételt még meghintjük frissen vágott kaporral. Friss kenyeret kínáljunk mellé. Barackos karaj Fejenként két szelet kicsontozott sertéskarajt jól kiklopfolunk, szélüket néhány helyen bemetsszük, mindkét oldalukat kissé megsóz-

16 zuk, meghintjük frissen őrölt feketeborssal. Nagy serpenyőben vajat olvasztunk, a szeletek mindkét oldalát piros – ropogósra sütjük. A hússzeleteket egy tűzálló tálban egymás mellé fektetjük és ráöntjük a serpenyőben maradt sütővajat. Szeletenként két darab sárgabarackot számolva, a barackokat félbevágjuk, kimagozzuk és kevés, nem száraz fehérborban pár percig pároljuk. A barack darabokat ráhelyezzük a hússzeletekre, rálocsoljuk a boros levet a serpenyőből és megszórjuk egy kevés reszelt szerecsendióval. A tűzálló tálat kb. 10 percre előmelegített forró sütőbe helyezzük. Párolt rizs kíséretében máris tálalhatjuk. Jó főzőcskét! Zakar András

VICCEK Vallásos számítógép: - Jézus megváltoztatta az életedet. Akarod menteni a változásokat? Igen / Nem. Béke - Miért élnek békében a buddhisták? - ??? - Mert nem tudnak egymással hajba kapni. Mi történt? Egyszer a tengerparton voltam a gyerekeimmel, amikor odajött hozzám négyéves fiam, megfogta a kezemet és odavezetett a partra, ahol

egy elpusztult sirály feküdt a homokban. - Anyu, mi történt vele? kérdezte. - Meghalt és felment a mennybe - válaszoltam. A fiam elgondolkodott, majd azt mondta: És Isten visszadobta? Tünetek A gyerekek arról tanulnak a vasárnapi iskolában, hogyan teremtett Isten mindent, beleértve az embert is. Jancsit nagyon érdekli a történet, főként az a rész, amelyik arról szól, hogy Évát Ádám bordájából teremtette az Úr. Pár nappal később, egy délelőtt anyukája látja, hogy Jancsi még mindig az ágyban fekszik, látszólag betegen. - Mi a baj, Jancsi? Hát... Fáj az oldalam, azt hiszem, feleségem lesz. Tanúságtevők Két jehovista megszólít egy embert a buszmegállóban. - Uram, akar ön Jehova tanúja lenni? Mire az ember: - Elnézést, de nem láttam a balesetet! Légy - Hogyan teremtette Isten a legyet? - ??? - Légy! Két srác beszélget - Ti szoktatok imádkozni az étkezések előtt? - Nem, az én anyám jól főz!

bácsi a mise végén kihirdette: „Az Úr magához hívta szeretett orvosunkat, doktor Nagy Jánost.” Tarifa Esti imája után a kis Jimmy megkérdezi édesanyját, mit jelent az ima. Az anyja azt feleli, hogy az ima üzenet a jó Istennek. - Értem bólint rá a kisfiú -, és azért küldjük el este, mert akkor olcsóbb?

HIRDETÉSEK 1. A tanévet lezáró ünnepélyes Te Dumunkat június 15-én, vasárnap 19 órakor tartjuk a MSzT-ban! Gyere Te is, hívd el barátaidat, tanáraidat! 2. A félév utolsó közös szentmiséjét június 29-én, vasárnap este tartjuk, a következő, a jövő tanév első miséje: szeptember 7-én lesz (a Veni Sancte szeptember 14-én 19 órakor). 3. A nyári nagy Közi-tábor Perukán lesz július 14-20. között. 4. Az albérlet-közvetítés e-mailben működik, az [email protected] címre érkező levelekre válaszolunk. (A kollégiumi helyek elfogytak.) 5. Minden diáknak és oktatónak pihentető, hasznos nyári kikapcsolódást kívánunk.

Jézus lehet beteg? Kérdi a gyerek az apját: - Papa, a Jézus is lehet beteg? - Ugyan már! Hogy gondolsz ilyet? - A plébános

***

Mottónk magyar jelentése: Az Úr világosít meg engem! Felelős kiadó: Dr. Pákozdi István egyetemi lelkész. Szerkesztő, tördelő: Emri Márton lelkészségi titkár. Köszönjük Botos Ferenc költő, Egri László orvos-diakónus, Farkas Márton egyetemista, kollégista, Jelenits István piarista szerzetes tanár, Mészáros László egyetemi docens, Nagy Dávid tanár, Pákozdi István egyetemi lelkész, Szerdahelyi Miklós blogíró, Török Csaba teológiai tanár és Zakar András mérnök írásait, fordításait. Köszönjük Bata-Király Edina alapos nyelvi korrektúráját! Jelen számunk képeiért ismételten köszönet Vámos István grafikus Úrnak! A Lelkészség címe: 1117 Bp., Magyar Tudósok krt. 1. Tel: 203-1734, [email protected], www.egylelk.com Honlapunkon a korábbi Egyetemes újságok is megtalálhatóak.