2012. XI. évfolyam 6. szám (114.) A B C D E F

2012. XI. évfolyam 6. szám (114.)

Kell egy új Logó!

Tartalomjegyzék

Megújul az Avana Egyesület.

Avana Hírek Megújul a Hungarocon Novellapályázat Preyer Hugo emlékére Katasztrófátlan turizmus Új Galaxis 19 Preyeres pályázók az Új Galaxis 19-ben Szöszörgés

2 2 3 4 5 5

Sci-Fi események Beszámoló a 2012. október 11-i meet-up rendezvényről Az űrhajózás múltja, jelene és jövője Előadó: Farkas Bertalan Beszámoló az Írószövetség 2012. október 18-i rendezvényéről

7 7 10

A megújulásról ebben a számban is beszámolunk, itt a bevezetőben viszont a belső levelezőlistánkon zajló aktuális szavazásunkról szeretnék szólni. Mint egyik Avana-társunk kifejtette, „egy jó logó annál jobb, minél kevesebb eszközzel tud minél többet kifejezni.” Erre példák is találhatók az alábbi oldalon, akit érdekel a téma, utána nézhet: http://devsnippets.com/article/30unique-logo-designs-that-actually-say-something.html Jelen számunkban illusztrációként felhasználtam Kasza Magdolna és Heim Attila logóterveit. De, hogy melyik terv kié, azt nem árulom el, inkább egy kis játékra hívnék minden olvasót. Mindenki gondolja át, mit gondol, és mit tud az Avana Egyesületről, és a hírlevélben levő logók közül melyik az, amelyet a legközelebb állónak érez ehhez a képhez. Következő számunkban közöljük az általunk választottat és így olvasóink összehasonlíthatják, mennyiben tér el attól, amelyikre maguk gondoltak. Györgyi Ákos

Olvasónapló Analógia

11

Bogáti Péter

12

Megjegyzés: Minden logó mellett található egy betű, vagy szám, akinek kedve van, kérem, küldje meg nekem (cím az impresszumban). A következő számban beszámolok erről a „mini-közvéleménykutatásról is.

A

B

C

D

E

F

Egy kis kiigazítás: Az előző számunkban tévesen írtuk, hogy a Magyar Írószövetség SF-szakosztályának novemberi rendezvénye november 2-án lesz. Helyesen az időpont: 2012. november 21.-e

Novellapályázat Preyer Hugo emlékére

Avana Hírek

Az AVANA Egyesület pályázatot hirdet új, sci-fi novellák megírására.

Megújul a HungaroCon

A pályázaton minden olyan alkotó részt vehet, akinek még nem jelent meg önálló kötete.

A nagy múltra visszatekintő HungaroCon, és rendezője, az 1997-ben alapított Avana Egyesület az elmúlt években viharos időket élt át. A HungaroCon távoli helyszínei és a sorozatos személyi változások nem szolgálták azokat a célokat, amelyekért az egyesület létrejött: hogy találkozási lehetőséget biztosítson a science-fiction magyar és külföldi kedvelőinek, valamint hogy támogassa a magyar sci-fi irodalmat és képzőművészetet.

(A magánkiadás nem kizáró tényező.) A pályázat nem jeligés! Egy pályázó maximum két művel pályázhat. A novellák terjedelme szóközökkel együtt nem haladhatja meg a 40.000 karaktert, és nem lehet kevesebb 2500 karakternél.

A hosszas útkeresésnek talán most vége, mert az Avana meghozta azt a döntést, amelyet sokan már évek óta szorgalmaztak: a következő HungaroCont Budapesten rendezi meg, 2013 őszén. A főváros több szempontból is kézenfekvő helyszín: népes science-fiction közösség található itt, a vidékiek számára pedig jóval egyszerűbb eljutni ide, mint – sajnos – egy vidéki városba vagy faluba, amit sokszor egyébként is csak Budapesten átutazva lehet megközelíteni. Az időpont szintén változik: úgy döntöttünk, hogy az eddig hagyományos nyári időpont helyett ősszel rendezzük meg az eseményt, amikor már mindenki visszatért a nyaralásból, és a megérdemelt pihenés után kultúrára éhes.

A műveket WORD „doc” formátumban, (12 pontos betűmérettel, normál sorközzel, fejléc és oldalszámozás nélkül) e-mailben kell benyújtani. A terjedelmi határok és formai követelmények be nem tartása a pályázatból való kizárást vonja maga után. Beküldési határidő: 2013. április 30. Az e-mail-eket a következő címre várjuk: [email protected]

Terveink szerint a megújult helyszínhez és időponthoz megújult program is társul majd, amely méltó hátteréül fog szolgálni az egyesület díjainak, a Zsoldos Péter-díjnak, a Preyer Hugo-emlékdíjnak és a képzőművészeti pályázat díjának az átadásához.

Az e-mail-ben kérjük megadni: – a szerző nevét, (ha van, akkor az írói nevét is) – a szerző levelezési címét, – telefonszámát, – és e-mail címét.

A Zsoldos Péter-díj jelölési rendszere is változik, a pontos kiíráson most dolgozik az egyesület. Ami már tudható: a 2012-es év terméséből 2012. november 1. és 2013. január 31. között lehet majd könyveket és novellákat jelölni a díjra. A pontos részleteket az előbbi időpontig közöljük.

Az eredményhirdetésre, és a díjak átadására HungaroCon országos sci-fi találkozón kerül sor.

És hogy semmi se maradjon érintetlenül: reményeink szerint egységesül és átláthatóbbá válik internetes oldalaink rendszere. Legfőképpen: megújul a scifi.hu, amelynek teljesen új szerepet szánunk. A részletekről később, egyelőre csak annyit, hogy a tartalom végre talán méltó lesz az oldal nevének mindkét tagjához: a „scifi” és a „.hu” is megkapja azt a jelentést, amelyért az oldal annak idején létrejött; nem csak az Avanának, de a magyar sci-fi élet számos más szereplőjének közreműködésével.

A pályázó a pályázat beadásával hozzájárul ahhoz, hogy műve megjelenjen az Avana Egyesület nyomtatott kiadványában, az Új Galaxisban, vagy online a preyer.avana.hu oldalon. Továbbá vállalja, hogy a beküldött alkotásokat az eredményhirdetésig máshová nem nyújtja be, illetve Interneten sem jelenteti meg. A pályázatról bővebben: http://preyer.avana.hu

A teendők tehát számosak, az idő pedig kevés. Az Avana Egyesület ezért továbbra is várja soraiba azokat, akik szeretnének alakítói lenni a nagy múltra visszatekintő magyar tudományos-fantasztikus közéletnek. Az egyesületbe jelentkezni az [email protected] címen lehet. A HungaroCon és az Avana Egyesület tehát megújul, és reméljük, sikerül teljesíteni azokat a célokat, amelyeket kitűztünk magunk elé. Figyeljetek minket!

G

Jövő ilyenkor találkozunk, addig is sci-fiben gazdag hónapokat kíván az Avana Egyesület elnöksége: Hidy Mátyás elnök

a

H

Jobbágy Tibor elnökhelyettes

Pocsai László titkár

I

2

Katasztrófátlan turizmus

Persze kérdések is voltak Csernobillel és Fukusimával kapcsolatban, de azok azzal lettel elintézve, ha sarkosan fogalmazok, hogy „azok buták voltak, nem figyeltek, és abból lett a baj”, de itt nálunk minden nagyon rendben megy és soha semmi baj nem lesz. És az erőmű látképe alá az akváriumba telepített halak az idők végezetéig ugyanolyan nyugodt tempóba fognak úszkálni, mint eddig tették. Hát ettől mindenki megnyugodott. Csak az okozott egy-két embernek problémát, hogy vezetőnk a tériszonyosokat azonnal lebeszélte a látogatásról, mert mondta, bent majd nagy magasságokba is megyünk. De a maradék mindenre el volt készülve. Volt biztonsági kapu, átvilágítás, lábszársimogatás (motozás), és újabb biztonsági kapu. De előtte minden saját tárgyunktól megszabadítottuk magunkat, és eljutottunk a fent már említett egyszál személyigazolványig. Majd oda vezettek bennünket egy behemót háromajtós szekrényhez és annak polcaira ömleszthettük telefonjainkat, kulcsainkat, fényképezőgépeinket és még kinek mi volt a zsebében. Nem ám külön kis szekrénykékbe, hogy mindenki biztonságban tudja, amit kirakott, hanem úgy tömegesen. Pedig, gondolom nem mi voltunk az erőmű fennállása óta az első látogató csoport, talán érdemes lett volna felkészülni. De ekkor már senki nem vacakolt, csak rossz szájízzel pakolt.

Csábító csernobili ajánlatokat nézegetek egy prospektusban. Van itt többcsillagos szálló, előadások, sőt közel megyünk (100m) a helyreállított reaktorhoz. Hát öröm az élet! És majdnem mindent meg lehet nézni, és dokumentum-filmként még azt is megmutatják, ahova egyébként nem lehet elmenni. Aztán mikor a megfáradt katasztrófa-turista megéhezik, garantáltan tiszta élelmiszerből nassolgathat. És gondolom, ha pénze is van, akkor még innivalót is kap. Lehet emléktárgyakat is venni, és fényképezni is. Csábító ajánlatok, csak a nyugdíjam összege tart vissza, hogy azonnal ne csomagoljak és induljak Csernobilbe. De aztán megrázom magam és rájövök, hogy nekem már nem kell sehova sem mennem, mert a nyár elején én is láttam atomerőművet. Rendes, és nem katasztrófaturistaként, hiszen Paksnak az égadta világon semmi baja, és azt is megtudtam a látogatás közben, hogy belátható időn belül nem is lesz, és tovább termeli az ország energiájának felét! De menjünk sorjában. Ugyan erősen szubjektív lesz, amit elmondok, de hát a turisták már csak ilyenek. Egy becsületes forró nap köszöntött ránk, ami a mostani nyáron nem volt ritkaság. Csoportunk jó előre be volt jelentve, gondolom talán még azt is tudták, hogy nem vagyunk akárkik, hanem a Hungarocon szifistái, tehát mintegy kötelezően bekukkantunk a jövőbe. Tehát küldtek értünk egy külön buszt. Ami nem volt klímás, és a zsírunk majdnem leolvadt, mire Paksra értünk vele. Mikor kiszálltunk már a szellő is hűvös szélnek hatott. És ott is voltunk az erőmű előtti impozáns téren.

Aztán elindultunk. Volt még pár sípolós biztonsági kapu, hogy a fontosságot jobban lássuk. Bizisten, közben arra gondoltam, ha volna köztünk terrorista, mondjuk idős néninek álcázva, biztosan azon bukna le, hogy nem tudná a nevetését visszafojtani. Aztán kikeveredtünk az udvarra, vagyis inkább a szabadba. Rögön volt egy szép virágágy, ahova virágokból ki volt egy atomszimbólum ültetve. De ez volt minden, semmi park, fák, bokrok. Csak utak és fű. Tudom én, hogy fontos a biztonság, és a terroristák fátólfáig szoktak lopózkodni, meg a bokrokat is kihasználják, de azért egy mutatós parkosítás nem ártott volna. Hiszen gondoljuk meg, mi azért látogattunk el ide, mert kíváncsiak voltunk, ők meg azért mutatták meg nekünk, hogy mijük van, mert el akarják nekünk adni. No, nem kilóra, de úgy „piár” gyanánt. Hát akkor egy mutatósabb csomagolás igencsak elkelt volna.

Aztán összetereltek bennünket, mert sietni kellett, és elindultunk – no, még nem az erőmű meglátogatására, hanem egy biztonsági procedúra felé. Én megértem, hogy egy ilyen létesítményt meg kell védeni a kétes elemektől – és ez alól a sci-fi kedvelők sem kivételek, de itt minden kicsit fontoskodó volt és elég amatőrnek látszott. Arra nagyon megfelelt, hogy nekünk elvegye a kedvünket, hogy még egyszer ide jöjjünk. De egy középkategóriás terrorista csak mosolygott volna rajta. Majd a csoportunkat oda csapták egy másik csoporthoz, és névsorolvasás után mindenki kipipálhatta, hogy ő van itt, és ő akar bemenni, látogatni. Majd elmondták, szigorú tekintetüket ránk függesztve, hogy az erőmű területére csak egyszál személyigazolványban mehetünk be, más mindent le kell tenni. Persze a ruha az maradhat. Ja és a mindenhez a fényképezőgépek is hozzá tartoztak! Semmi emlék, csak a képzelet!

Aztán bementünk az épületbe. Itt már nem volt biztonsági kapu, vagy csak már annyira megszoktam őket, hogy nem is vettem észre. És ez volt a pillanat, mikor eljutottam életem legnagyobb és legszebb kazánházába. Mert gondoljunk bele, ha egyszerűen nézzük, Paks sem más, mint egy hatalmas kazánház, ahol szén vagy gáz helyett atommal fűtenek, és a keletkezett gőzből áramot termelnek. Méghozzá igen sokat, mert ez az erőmű egyedül adja az ország energiaszükségletének több mint felét, és igen olcsón, mint megtudtuk 11Ft/kilowatt. Atommal fűteni azért jó, mert kevés anyag igen sokáig elég és csak ritkán kell salakozni. És pont ez a salakozás különbözteti meg ezt az erőművet a többitől, hogy itt nem lehet közben kapkodni, és hagyni, hogy szálljon a por. Nagyon kell vigyázni, minden kis atomra, és ezt itt szó szerint kell venni.

Aztán biztonsági kapu, testi motozás – rögtön elgondolkodtam, hogy az ipari röntgen kimutatja-e a nálam nem lévő pisztolyomat. Ja, még előtte volt egy hosszú előadás, hogy mi az, amit majd látni fogunk, és mi is az atom meg egyebek, hogy legyen világos számunkra, mennyire fontos helyen is járunk. Az előadó egy igen jó svádájú mérnök lehetett, frissen fésülve, vasalva, és nagyon szakmai szöveggel. Pedig ha jobban megnézi a társaságot, azonnal rá kellett volna jönnie, hogy ezt a szöveget nem nekünk kellett volna elmondania. De sebaj, mert annyira halkan beszélt, hogy aki kicsit is hátrébb állt nem nagyon hallott belőle semmit. Most a 21. században, mikor már egy valamirevaló árubemutatón is mikroportot használ a kereskedő. Itt arra nem tellett. Se rendesen megírt szövegre, amit a látogatók értenek is.

J:

K:

Ablakon keresztül megnézhettük az egyik vezérlőt is, ami majdnem olyan, mint egy számítóközpont, vagy egy nagyobb számítógépes diszpécser helyiség. Ekkorra már jól kilépcsőzgettük magunkat. Gondolom, valami gyorsabb, egyszerűbb lehetőséget azért nem találtak ki a látogatók számára, mert akkor nem vésődik be nekik rendesen a látnivaló. Pedig a lépcső mellett állandóan lehetett látni azt is, hogy ott lift is van.

L:

M:

3

N:

De azt mi biztosan nem érdemeltük meg. Nekünk volt egy vezetőnk, a jó svádájú mérnök, akit továbbra is csak a legközelebbi vendégek hallottak - pedig derekasan igyekezett -, és elől-hátul biztonsági őr, aki nagyon komoran és fontoskodva kísért bennünket.

Miközben a buszban izzadtam a visszaúton, a következő dolgokon gondolkodtam el. Ha már el akarják nekünk adni ezt az egész objektumot, és meg szándékoznak bennünket győzni, hogy ez értünk van, és egyáltalán nem veszélyes (Csernobil, Fukusima), nem lehetne valahogy kicsit rendesebben csinálni? Előre kitalálni, hogy az a szerencsétlen látogató mire kíváncsi, sőt esetleg megkérdezni egy csoportot, és úgy kitalálni az egészet? Mondjuk egy jobb bemutatót szervezni az elejére?

Sőt az egyik hölgyet – aki kifulladt a rengeteg lépcsőzéstől -, még biztatta is, hogy „haladjunk, asszonyom, mert ha ön nem bír tovább menni, akkor az egész csoportot vissza kell fordítani”. Hát nem édes, tiszta vendégbarátság, „ha önnek, kedves vendég nem kell a spenót, szóljon, de akkor asztalt bontunk és mindenki mehet haza”! Pedig, mint említettem, ott volt mellettünk a lift. Tudom, az nem nekünk lett odakészítve. Hiszen gondolom, ide csak elvétve tévednek látogatók, idősek meg szinte soha, még majd berozsdállna, meg nem is volna kihasználva, és az a mai gazdasági helyzetben megengedhetetlen pazarlás lenne. Bár valamirevaló szállodában, ebben a mostani században már tíz-tizenöt fős liftek vannak. De azok vendégek fogadására vannak berendezkedve.

Látványosat, színeset, szagosat, szélesvásznút. Mert nekem még mindig a zöld levelek között úszkáló halak látványa ugrik be a háttérben az erőmű fotójával. A vezetőnek esetleg valaki venne egy jól használható mikroportot, hogy mindenki hallja, mit mond? És valakivel íratnának neki egy elfogadható és érdekes szöveget? Mint egy jó kereskedőnek. Hiszen mi még Paksra is vevők lennénk, ha azt szépen kínálják, és jól csomagolják. Aztán kitolni a társasággal, felvinni őket lifttel az erőmű legmagasabb pontjára, mutatni nekik egy szép panorámát - mert ugye az erőművet, azt nem látnák, hiszen takarnák a park fái-, és aztán elindulnának lefelé. Mert minden ellenkező híresztelés ellenére, még egészen idős hölgyek is, a lépcsőn lefelé sokkal jobban tudnak menni, mint felfelé. Az a fránya gravitáció.

Miközben néztük az üvegfalon túl levő vezérlőt, megint lehetett kérdéseket feltenni. Egy óvatlan hölgylátogató – miután megszemlélhette az üvegen túli csupa hím gyülekezetet, feltette a kérdést: „hogy hiszen női mérnökök is vannak, itt miért nem látni”? Még könnyítést és menekülő utat is felajánlott vezetőnknek, hozzá téve, ”talán a sugárzás”? De azonnal fel lett világosítva, hogy az erőműben egy hölgy esetleg csak takarítónő lehet. Erre kicsit felfortyant a hallgatóság, mert a szöveg elég hímsovinisztán hangzott. Azzal lett elsimítva az éle, hogy tizenegy hónapig vannak a férfiak a vezérlőben, aztán következik a leállás és egy hónap igen kemény fizikai munka, amit egy hölgy biztosan nem bírna. Mert, itt nagy tolózárak vannak és azokat nyitni meg csukni kell és az nem nőknek való. Ezen elgondolkodtam, mert én is dolgoztam kazánok mellett - ha nem is ilyen nagyok voltak -, de egy jól karbantartott tolózárat könnyen lehet kezelni, hiszen másképpen nagyon veszélyes volna. De inkább nem szóltam semmit, még majd rátérdeltetnek a reaktorra és megnézhetem magam.

És a biztonságot is valahogyan vidámabban játékosabban kellene csinálni. Hiszen nem megijeszteni akarják a látogatókat, hanem magukhoz édesgetni, hogy ha találkozunk utána egy protestáló zölddel, nyugodtan megmosolyoghassuk, hogy „én voltam ott, ott minden nagyon szép és biztonságos, mi neked a bajod vele”? Tehát egy jó Piár Manager, és értelmesen elköltött közpénzek, és hatásos reklám! Mert nem csak a jó bornak kell cégér, hanem Egy Magyar Atomerőműnek is. Ez jutott eszembe, miközben izzadtam a visszafelé úton. És az, hogy most akkor én jártam a jövőben? Vásárhelyi Lajos

Kaptunk védősisakot meg füldugót és sajátszeműleg megnézhettük az erőművet belülről is. Kifejezetten impozáns látvány. Nem tudom, hogy mindenki tudta-e, hogy amit lát, az mi, de nekem előnyöm volt, mert láttam már sokkal kisebb, kézbesimulóbb kazánokat is. Ez hatalmas volt, mint egy sf film díszlete. De nem díszlet volt, erősen dübörgött, és a különböző műszereken is látszott, hogy most is, intenzíven működik. Egyszerű látogatóként azt láttam volna, hogy vannak több családi háznyi hatalmas gépek és rengeteg cső, ami ide-oda kanyarog, és mindez hatalmas, még így magasról is.

Megjelent!!!

Hantos Norbert: Látók Monzéger Katalin: Három nap B. Kósa Katalin: Gombnyomásra Szalay Sándor: A jó hely Mészáros Gyula: Szelídnyugat Barabás Levente Szilárd: A szabadság ára

Aztán elindultunk visszafelé, és lépcső lépcső hátán, közben különböző magasságokban még benéztünk az üzemcsarnokba, és vége volt a lépcsőknek is meg a látogatásnak is. Gondoltam, hogy most jön majd az, hogy emléktárgy, meg mondjuk egy ebéd, mint a csernobili prospektusban, vagy egy árubemutató előtt. De nem jött semmi. Mindenki kiszedhette tárgyait a nagy közös szekrényből. Gyűjthetett magának prospektust a polcról, és abból megtudhatta, amit eddig talán még nem tudott meg. Bár a látvány nagyszerűségét semmi nem helyettesíthette. Majd beszálltunk a még mindég meleg buszba és izzadva elmélkedhettünk azon, mi is volt ez az egész.

Bukros Zsolt: Kilenc kicsi kínai

És most értettem meg egy ismerősömet, miért húzta el a száját mikor arról beszéltem neki nagy lelkesen, hogy megyek Paksra atomerőművet látogatni. Csak annyi volt a válasza, hogy ő már volt, de nem érdemes.

Molnár Balázs: Örök búzamezők

Ladányi József: Betolakodók Szalkai Tamás: Az esély (képregény) Fedina Lídia: Tudományos csacskaságok Hekl Krisztina: Ogi Szabó Attila: STARJUMP Budai Dénes: Legenda (képregény)

Juhász Roland: Evolúcionizáló Hantos Norbert: Legfelső szint

4

Preyeres pályázók szereplése az Új Galaxis-19 oldalain.

Molnár Balázs: Örök búzamezők Nem egészen világos, hogy a feljegyzések írója hogyan kerül erre a furcsa helyre, de jól ábrázolja a beilleszkedés, a beletörődés folyamatát. Stílusa színes, olvasmányos, hangulatos, tömör. A címadás kifejező és találó. B.Kósa Katalin

A díjazottak novellái: 1., Barabás Levente Szilárd (Dyck Von Houjt): A szabadság ára Háborús katonatörténet, mégsem kalandtörténet. Mentes a hamis háborús romantikától. Egy katona sorsán keresztül mutatja be a háború kegyetlen értelmetlenségét. Sorra veszi a katonasors minden keservét. Stílusa színes, olvasmányos, szerkezete tiszta, egyszerű, áttekinthető. A címadás kissé fantáziátlan.

Szöszörgés (levélféle) Az elején még volt bennem egy indulat, hogy az ígéretemet beváltsam és írjak neked, hogy milyen is volt a zsűrizés, meg a díjkiosztás, de aztán ez az indulat lelohadt. Alig tudom magamban felpiszkálni. Valami törmelék maradt, főleg ha azt is figyelembe veszem, hogy a két dolognak milyen volt az utóélete. De tudom, hogy nagyon megszállottan nem illik semmiről írni, mert az csak vagdalkozás lesz. Nem szeretnék a másik oldalra beállni a sértegetők, indulatoskodók sorába. Tehát a levélírási indulatomat felpiszkálom, a másikat pedig lohasztgatom.

2., Bukros Zsolt: Kilenc kicsi kínai A fordulatos, a feszültséget végig fenntartó, izgalmas történet tele van érdekes ötletekkel: Mikroklónozás gyógyászati célból, kapszula-űrhajó… A befejezés pedig egészen elképesztően kegyetlen. 3., Ladányi József: Betolakodók Jó témaválasztás: Nyersanyag és energia ínség… A megoldás a kíméletlen gyarmatosítás téren és időn át. Párhuzamos világok, alternatív történelem… Ez bizony kimeríthetetlen téma. Stílusa színes, választékos, olvasmányos. A történetvezetés ügyes: Váltakoznak a jelen és az emlékezet képei, a szálak csak a történet végén futnak össze. Aztán jön a csavar: Valakik új lapokat osztanak, új játszma kezdődik.

De azért… Most jutottunk el oda, hogy el lettünk küldve a jó büdösbe, nekem az anyámat emlegették, de általában is el lettünk bocsátva egy bibliai idézettel, és még meg is kérdőjelezték illetőségünket, mármint zsűrinek. Ez több kérdést vetett fel bennem. Ha valaki nem hisz a zsűri illetékességében és esetleges szakértelmében, minek küld be novellát? Hiszen annyi más hely van a nap alatt… És miért tételezi fel, hogy bennünk – mármint a zsűriben-, merő rosszindulat buzog, ha mondunk valami elmarasztalót, vagy esetleg ő annak érzi? Miért gondolja, hogy ki akarunk vele tolni? Milyen érdekünk fűződne hozzá? Hiszen azt nem tudom befolyásolni, hogy valaki írjon, esetleg csak abban tudok neki segíteni, hogy jobbat írjon. Ha ki akarnék vele babrálni, akkor nagyon egyszerűen tenném azt. Agyba-főbe dicsérgetném minden kis szösszenetét, novelláját, családregényét, és minden leírt mondatán elájulnék. Ahogy ezt egyéb írókörökben teszik. „Ma te dicsérsz engem, holnap én dicsérgetlek téged”, a körben állók meg ájuldoznak. Csak az olvasó nem akar elájulni. Mert egyszer eljön az igazság pillanata, meg egy könyörtelen szerkesztő és akkor oda a dicsérgetések hímpora. Ott áll a pőre pillangó, és ha a szó elég kemény, még védekezni sem marad ereje. Akkor aztán okol mindenkit, hogy miért nem szóltak neki időben.

A dicséretben részesült szerzők novellái: Juhász Roland: Az Evolucionizáló Stílusa kissé száraz, nem eléggé olvasmányos. Pedig ez egy nagyon jó történet is lehetne. (Kicsit Űrodüsszeia utánérzés, de ez nem baj, mert újat mond a témáról.) Van itt minden: Kínai űrexpedíció, űrverseny, titkolózás, ostoba katonai vezetés, embertelenség, emberség, és a tudós hatalmas csalódása, keserűsége. Drámaibb, hatásosabb írás is születhetett volna ebből a nagyszerű alapanyagból. Hantos Norbert: Legfelső szint Stílusa színes, olvasmányos, történetvezetése világos, áttekinthető. Remek témaválasztás: Lepusztult világ, kétségbeesett kísérletezés, csalás, hazugság, átverés, felismerés, düh, lázadás… Van itt minden, ami egy izgalmas történethez kell, és nem is okoz csalódást.

Persze még ekkor is van menekülés, feltesszük a szövegünket a netre, és majd mindenki láthatja, hogy csak az álnokszívű szerkesztő akadékoskodik, de a tehetség az fényesen és fennen ragyog. Viszont közben semmit nem tanultunk, mert elvakított önön nagyságunk. És sikerült a saját nevünket úgy lerontani az olvasók előtt, hogy amikor valahol látótávolságban találkoznak vele, heves menekülésbe fognak. Még akkor is, ha az, amit találnának, már esetleg jó, és olvasható.

További 3 novella kapott még helyet az Új Galaxis oldalain: Mészáros Gyula: Szelídnyugat Szellemes, vadnyugati időjáték. Az alapötlet érdekes, izgalmas, kár, hogy nem dolgozta ki alaposabban. A végén kicsit zavaros, hogy ki kicsoda, és kinek az oldalán áll.

Tehát jó szóval és simogatással, meg hízelgéssel lehet kitolni az íróval, nem a bonckéssel, az legfeljebb átmenetileg fáj, de utána meglesz az eredménye. Persze magamról tudom, hogy nem könnyű elviselni, a kemény szavakat, és a felmutatott igazságot. Ez azért van, mert a szerző belül van a szövegen, és olyanokat is tud - vagy tudni vél-, amit az olvasó nem láthat, mert nincs ott, ahova ő néz.

Monzéger Katalin: Három nap A világvége felfoghatatlan… De ennyire?... Ennyire… Stílusa kellemesen olvasmányos. Vannak benne nagyon jó megfogalmazások. ( pl. „…megrezzent most benne valami.”) A címadás egyszerű, de találó. Remekül felépítette a történetet, végig tartja a feszültséget, aztán a végén sajnos kicsúszik a kezéből a szál. Az olvasó az egész történet során azt várja, hogy kiderül, mégsem lesz világvége… A szerző nem adja meg ezt a feloldozást, de a világvége döbbenetétől is megfosztja az olvasót. Kár.

Az olvasó kívülről nézi a szöveget, és legfeljebb saját élményeit, tapasztalatait látja bele - ha szerencséje van a szerzőnek -, ha nem, akkor csak egy botladozó szöveget, amit igen nehéz olvasni. Mert mint már annyiszor hivatkoztam rá, a szakmát meg lehet tanulni, aztán az „irodalmiság” vagy jön, vagy nem. De a szöveg legalább könnyen és majdnem élvezettel olvasható.

5

Sajna, a szakmán kívül még van egy igen nagy baj a mostani szövegekkel, - vagy csak azokkal, amik elém kerültek -, majdnem mind sivár. Nincsenek benne gondolatok. A hősök csak cselekszenek, de nincsenek gondolataik, érzéseik.

Mint egyetlen Magyar Díjnak, gondolom te is azt hiszed, ennek nagy értéke és becsülete van. Nem csak kis hazánkban, hanem külföldön is. Hiszen az író bármelyik nagy nemzetközi név mellé nyugodtan odaállítható. Bár életében semmilyen fantasztikus díjat nem kapott, még egy Hugót sem, pedig nagyon megérdemelte volna. De hát kis ország, nagy író, kis ismertség! Nem baj, mi tudunk róla.

Mondhatni üres formák, akik követik sorsukat és meg sem fordul a fejükben, hogy talán másképpen is lehetne. Mert ha igen, akkor megismerhetné az olvasó ezeket a gondolatokat is, amik emberré tennék a hősöket. Bár az is lehet, én itt csak valami idejétmúlt, számomra fontos elven rágódom, és a világ már elporzott felettem. És az ötletek, és a csillogó új formák működnek, senki nem foglalkozik már ósdi elvekkel, csak én kiabálok itt dohos szövegeket. Bár így lenne, egészen megnyugodnék. Persze mihelyst elolvasnék egy jó könyvet, újra felhorgadnának bennem az indulatok. Nehéz megnyugodni, akkor is, ha az ember minőséggel találkozik, de akkor is, ha csak alacsonyszintű szakmunkával. Mondhatni, barkácsolással.

De úgy tűnik, valamit én nagyon félreértettem. Ahogy így visszanézek a történtekre, meg kell állapítanom, ideje volna létrehozni ez helyett a díj helyett a Töltött-káposzta Díjat! Ugyanis a töltött káposzta talán az egyetlen étel, amit minél többször felmelegítünk, annál jobb. Fogni kellene egy ilyen termetes jószágot, és gipszbe önteni/szoborni. Majd sok műanyag másolatot készíteni róla, és azokat befesteni, aranyra, ezüstre, bronzra, a maradékokat meg számokkal ellátni. És ugyanúgy ki lehetne osztani, mint ahogy mostan a szerencsétlen Zsoldos Díjjal történt. De a töltött káposzta legalább stílusos volna.

Most mondhatod, meg vagyok sértődve. Igen, vállalom, meg vagyok, sőt bosszankodom, és nem látom értelmét annak, amit teszek. Minek tépem én magam azzal, hogy valakinek segítsek, mikor ő ezt csak szóban akarja, de lelke mélyén rugódozik ellene. Neki van igaza, miért avatkozok én bele az ő legbensőbb ügyeibe, hiszen egy írás megszülése igenis magánügy. A kicsike pedig csak szép lehet. Tehát ő is jogosan van megsértődve. Esetleg a két sértett félnek össze kellene borulni és egymás vállán kisírni bánatukat. Szép is lenne! Ezt hívják irodalomkritikának. Néha szoktam vele találkozni. Mert a formákat meg lehet és meg is kell tanulni. Nem mindég iskolában, de a szerző talán a sok írásos elfoglaltsága mellett esetleg olvas is… talán. És lehetőleg nem a másik éppen most induló szerzőt, és talán nem is science-fictiont. Inkább valami mást, amiből megismeri az embert és a világot, esetleg a mai irodalmi formákat is, és az íróknak a mostani életről gondolt gondolatait. Mert akkor talán majd, nem a csillogó, új ötletek lesznek fontosak, meg a soha eddig nem hallott poénok, hanem az ember és az ő viselt dolgai. Mert a szerelem még mindég szerelem, a fájdalom ugyanaz, mint ezer éve, legfeljebb a környezet változott, változik. De ha, mondjuk, engem elhagynak, az ugyanolyan keserves számomra, akár egy hegyi barlangban történik és a hölgy még a kedvenc medvebőrömet is magával viszi, mert fázós, esetleg egy űrhajóban játszódik, és az egyetlen mentőrakétával távozik. A körülmények nem befolyásolnak abban, hogy keservesen érezzem magam.

Mert ugye meg volt hirdetve a Hungarocon, valahova az isten háta mögé - nem földrajzilag, hanem közlekedés szempontjából. Ennél már csak valamelyik magyar hegység sűrű vadona lett volna nehezebben megközelíthető. Most nem arra akarok kilyukadni, hogy minden rendezvénynek Budapesten kellene lenni. Azt sajnos be kell látni, hogy ebben az országban szinte az egyetlen város, amit könnyen meg lehet közelíteni. De nekünk nem volt elég a megközelíthetetlenség, hanem még a díjazottak meghívásával is eltoltunk mindent. Pedig csak meg kellett volna nézni, hogyan csinálják ezt Hollywoodban. Ha nekik megfelel a szisztéma, nekünk is jó lett volna. Akkor nem történik meg az, hogy a díjazottakat mobiltelefonon kell arról értesíteni, hogy „komám, te lettél az idei Zsoldos díjas, ilyen meg ilyen kategóriában”. És az illető ettől egyszerre lett boldog és gyanakvó. Mert arra gondolt, hogy ennyire nem lehet valamit elcseszni, ez nem lehet más, mint valami ugratás. De nem az volt. Volt díj, de majdnem minden másodikat félre kellett tenni, mert nem volt ott, aki átvette volna. Aztán meghirdettük ugyanezt a díjátadót máshol és máskor, ott már majdnem mindenki jelen volt. Ha más teszi ezt velünk, hangosan méltatlankodunk, hogy miért kell így lejáratni az egyetlen magyar tudományos-fantasztikus irodalmi díjat. De nem más tette, mi csináltuk magunknak. Erre volna jó a Töltött-káposzta Díj, mert arról mindenki tudná, minél többször felmelegítjük, annál jobb. Még az is megoldható, hogy az első díjat csak a legvégén, többszöri felmelegítés után adjuk át. Hiszen az utolsó falatok a legfinomabbak. Utóvégre meg lehet csinálni, meg tudjuk csinálni! Ügyes kezű háziasszonyok vannak, egy töltött káposztát csak össze tudnak hozni. A többi meg már megy magától, mert abban mi gyakorlottak vagyunk. Pedig nem kellene így lenni. Reménykedek, nem is lesz így. Többet nem így lesz!

Mint már sokszor - talán idegesítően sokszor-, mondtam a történetek száma véges, de a mesélés formája, lehetősége végtelen. Hogy egy mostani aktuális példát hozzak fel. Sajnos a példa fájdalmas is, mert a két író már nincsen köztünk. Az egyik a most temetett Bogáti Péter, a másik a pár éve meghalt Határ Győző. Mindketten írtak regényt szinte ugyanazzal a történettel: Valamiért kihal az emberiség és valaki egyedül marad utolsó embernek.

Hát ennyit arról, ami a bögyömet nyomta, most kiadtam magamból. Előttem a puszta, és még visszhangot sem ver az ordításom, homokvihar sem támad, de mindent elsöprő zivatar sem. Legfeljebb napszúrást kapok, és mások szerint még több hülyeséget mondok, mint amennyit eddig mondtam.

És a könyv az ő története. Tessék elolvasni, és megfigyelni, hogy a két író ugyanazt a történetet mennyire másképpen meséli el. Az utolsó ember, és az Éjszaka minden megnő című könyvekről beszélek. Soha nem árt a klasszikusokhoz visszatérni, még science-fictionban sem. Nagyon tanulságos mindkét írásmű a maga nemében is, hát még összehasonlítva. Felkészülésnek a „nagy irodalmi életre”, pontosan megteszi. Aztán megemlítem a másik bajomat is. Lehet erről már hallottál. Tudod, van nekünk egy díjunk, a Zsoldos Péterről elnevezett, amit minden évben kiadunk. Novellára és regényre.

Ha még valamire kíváncsi vagy, kérdezz és azt is megírom majd. És talán le is higgadok, hiszen öregeknek nem illik már a forradalmi hevület. Még majd megüt a guta, sokak örömére. Vásárhelyi Lajos

6

Egy időben nagy reményeket fűztek a gyógyászati célú DNS-felhasználáshoz, hogy a szervezetbe ilyen molekulákat juttatnak el, és azok pl. feloldják az erekben a vérrögöket, és nem kell felnyitni hozzá a beteget. Lásd Gurjevicstől a „Nyelje le az orvosát!” című elbeszélést. Sajna, az illető molekulák jó esetben harminc másodpercig maradtak fenn a szervezeten belül.

Sci-Fi események Beszámoló a 2012. október 11-i meet-up rendezvényről Jelent voltak az ismerősök közül: Miyazaki Jun, Hidy Mátyás, Antal József, Manó, Kasza Magdolna.

Elgondolkodtam a hallottakon, aztán megkérdeztem, hogy a hálót a gyakorlatban úgy kellene elképzelnem, hogy az asztalomon van egy baktériumokkal teli Petri-csésze, abba beledugok egy drótot, annak a másik végét a gépembe, és máris internetezhetek? Mire az volt a válasz, hogy ezt szeretnék elhitetni a laikusokkal.

Az első előadó Jun volt, aki a tévésorozatokról beszélt, éspedig a sci-fi filmsorozatokról, Az USA-ban van egy olyan csatorna, a Sy-fy, ami elvileg erre a tematikára specializálódott, de mostanában legtöbbször pankrációt ad, ami azért nem ugyanaz. Mostanában egyébként sincsenek jó sorozatok. Ugyanis tévedés azt hinni, hogy a nézettség azt jelenti, hogy ennyien bámulják a képernyőt. Inkább azt, hogy hányan nézik a reklámokat, és ennek csökken a nézettsége. Új sorozatok ezért nem is nagyon készülnek, vagy ha igen, két-három folytatás után megszűnnek, mert nincs rá pénz.

Következett Hidy Mátyás, ő az Avana egyesület újjászületéséről beszélt. Amit ott elmondott, annak java része ismerős lehet a levelezőlistáról, illetve az Avana honlapjáról, ezért csak röviden foglalom össze. A jövőben megújulnak az internetes fórumok, utánanézünk, ki is az, aki ténylegesen tag, és tőlük elvárható lesz a többé-kevésbé aktív közreműködés.

Talán az interneten van esély a téma kidolgozására. Van egy VODO nevű portál, amit független fiatalok készítenek, eléggé sikeresen.

A Hungarocon megmarad, de Budapesten kerül megrendezésre, és egy, jó esetben másfél napig fog tartani, és az eddigiekkel ellentétben ősszel lesz. Próbáljuk minél több érdeklődőt odavonzani, kb. százötven fős létszám lenne az ideális.

Biztatóan indult pl. a Pioneer című sorozat. Ebben egy űrhajó földet ér az USA-ban, és egy orosz férfit találnak a kabinban. Mint kiderül, a rakéta a Marsról indult, amit a Szovjetunió elfoglalt a hidegháború idején. Ebben a történetben örvendetesen sok összeesküvés-elmélet volt, de sajna, itt is elfogyott a pénz. Ezért aztán a legújabb sorozatokhoz úgy akarják összeszedni az alapot, hogy meghatározott összeg lefizetése ellenében az illető fölkerül a stáblistára. Ha mélyebben a zsebébe nyúl, elneveznek róla egy szereplőt. Ha még ennél is többet ad, ő nevezhet el egy bolygót vagy egy űrhajót. Ha pedig nagyon nagylelkű, kap egy olyan kópiát, amiben az ő arcát mintázzák a főhős helyébe. Igaz, csak ő és a rokoni-baráti köre fogja látni, no de mégis ő menti meg a világot.

Megújul az Új Galaxis, ha lehet, megpróbáljuk évente négyszer megjelentetni, a kiadóvállalatnak nincs kifogása ez ellen. Elhangzott egy javaslat, hogy érdemes újra tematikus számban pályázatot hirdetni. Az első három helyezett pénzjutalomban részesül, és persze meg is jelenik az írása. Nem túl sok kérdés hangzott el, és azok is inkább érdeklődést és szimpátiát tükröztek, és – mint később Hidy Mátyás megírta - Manó és Kasza Magdolna is felajánlotta a segítését. Jó hír hogy segíteni akarnak, remélem, élünk is a lehetőséggel.

Biztatóan indult a Kickstarter is, ez olyasféle történetnek ígérkezett, mint az Elnök emberei, csak a NASA alkalmazottjai között játszódott. Egyszóval

–

nem

várhatunk

túl

sok

új

Ezzel a rendezvénynek vége is lett, elindultam hazafelé. Jó néhányan még maradtak egy kicsit sörözgetni és beszélgetni. Pasztler Ágota

filmet.

Következett Antal József. Sok statisztikát és számadatot hozott fel, de ezeket nem tudtam lemásolni, inkább a lényeget próbálom megragadni. Már az előadás címe is figyelemreméltó: Málló nyálból álló háló. Az alapötlet szerint az információkat a DNS-ben lehetne tárolni

Az űrhajózás múltja, jelene és jövője Előadó: Farkas Bertalan Elhangzott 2012. október 16-án, a Budapesti Radnóti Miklós Művelődési Házban

Tehát az előnyei: -

Az a kellemes meglepetés ért, hogy az előadás helyszíne tízpercnyire van a lakásomtól, ezért nem volt nehéz odajutnom. Persze, messzebbre is elbuszoztam volna, ha kell.

Kipróbált technológia Élő példák milliárdos nagyságrendben Olcsóság Közvetlen kémiai előállítás A kvantummechanikában elérhető legnagyobb adatsűrűség.

El is mentem, hogy meghallgassam, nem is bántam meg, még akkor sem, ha az előadás nem annyira az űrhajózásról, hanem egy bizonyos űrhajósról szólt, és azt az egyet – mint sejthető – Farkas Bercinek hívták. Illetve ma is annak hívják.

Ha meggondoljuk, egy macska génjeiben nemcsak a szőr vagy a szemszíne van benne, hanem a szaporodás képessége, illetve a fennmaradás esélye is. A legjobb adattároló a baktérium lenne, de nagyon sok technológia kell ahhoz, hogy felvigyék rá az adatokat, még több, hogy leolvassák. Egyszóval ilyen szempontból nem túl praktikus.

Szerencsére elég korán érkeztem, és ez azért volt jó, mert viszonylag könnyen kaptam helyet. Nagyjából megszámoltam a részvevőket, százhúsz körül lehettek, minden korosztály és mindkét nem képviseltette magát. A témára való tekintettel ez egyszer alighanem a férfiak voltak többen, ami a legtöbb rendezvény esetén fordítva szokott lenni.

7

A rendezvény azzal kezdődött, hogy egy oklevelet átadtak Farkas Bertalannak, amit megköszönt és felmutatta a közönségnek.

Sietett mindenkit megnyugtatni, hogy az ezzel járó erős zajt az űrhajóban ülők nem hallják, mert már rég túllépték a hangsebességet. Erről annak idején a jó öreg Verne Gyula engem már tájékoztatott.

Aztán beszélni kezdett a vele történtekről, figyeltem, mind én, mind a közönség, még a kissrácok is, akikre pedig ez nem mindig jellemző.

Az űrutazásra a szocialista országok között megkötött Interkozmosz szerződés keretében került sor. Minden ilyen országból két-két főt jelöltek ki, az egyiket beugrósnak. A bolgár űrhajós esetén majdnem szerencsétlenség történt, ezért egy évet halasztották a következő repülést, míg kijavították a hibát.

Elmondta, hogy szerencsére sok meghívást kap, az idén mér járt mind az USA-ban, mind Oroszországban, no meg Kazahsztánban, Bajkonuron is. Gondolom, ott nosztalgiázott egy jót. Hátra van még Rijad, ahol egy, az űrhajózásról szóló rendezvényen vesz részt. Az ő története úgy kezdődött, hogy nagyon szeretett volna futballista lenni. Viszont a padtársának feltett szándéka volt, hogy vadászrepülő lesz. Megkérte, hogy kísérje el a válogatásra, ami elsősorban orvosi vizsgálatból állt.

Magáról az útról hozott egy DVD-re átmásolt filmet. Ez eredetileg színes volt, de mostanra kissé kifakult, viszont így is nagyon érdekes – és érdemes – volt megnézni. Főleg a súlytalanság állapotát érzékeltették, kedélyesen beszélgettek úgy, hogy egyikük a plafonról lógott „lefele”. Naplót is vezettek, természetesen kézzel írva. Ehhez legjobban a régi jó grafitceruza válik be. Megírtak néhány üdvözlőlapot is, még le is bélyegezték. Annak idején sokat dolgoztam postán, de ez a bélyegzési mód újszerű volt számomra, ugyanis nem csaptak rá a bélyegre, hanem finoman rányomták a stemplit.

A végeredmény sejthető: az osztálytárs nem felelt meg, ő viszont igen. Ezért aztán a nyíregyházi repülőiskolába került, már tizenhét éves korában letette a pilótavizsgát. Előállt az a furcsa helyzet, hogy repülőt vezethetett, autót nem, mert jogosítványt még nem kaphatott. Aztán a szolnoki főiskolára került, majd a Szovjetunióba, hároméves továbbképzésre.

További illusztrációként kisebb tárgyakat eresztettek ki a kezükből, illetve dobáltak egymásnak, érdekes volt figyelni, hogy milyen egyenes pályán mozogtak. Űrhajóval másfél óra alatt kerülték meg a Földet, minden részvevő szerint gyönyörű látvány. Sajna, ebből nem túl sokat mutattak, szerencsére azért más felvételekből én is megítélhetem.

Magyari Bélát 1967-től ismerte, jó darabig szobatársak is voltak. Hazatérése után a pápai vadászrepülőkhöz került, innen válogatták ki a jövendő űrhajósokat 1977-ben. Hét ember esett át az első válogatáson, közülük hat a pápai repülőkből került ki. A válogatás szempontjából akkoriban mindenhol első és másodsorban egyaránt a fizikai alkalmasság számított. Ezért aztán számos, vagy inkább számtalan orvos nyüzsgött körülöttük, ez aztán így lett a Szovjetunióban is. Nagyon komolyan vették a kiképzést, sokszor végeztek túlélési gyakorlatot, mindenféle helyzetre felkészítették őket. Pl. vízreszállásra, sűrű erdőbe érkezésre, de a mocsár volt a legrosszabb. Kaptak iránytűt, másfél liter vizet, egy kést, és igyekezniük kellett eljutni valami lakott helyre. Persze, helikopterről figyelték őket, de nem avatkoztak be. Tessék egyedül boldogulni!

A földet érés nem volt zökkenőmentes, mert három kis rakéta nem kapcsolt be, ezért aztán jelentős volt a pluszterhelés, szerencsére erre is felkészítették mind őket, mind a földet érő egységet. Ezek után áttért a jelenre, ami pillanatnyilag nem túl eseménydús. Elég sok konferencia, tervezgetés, de az űrhajózás költséges mulatság, ezért nem túl sokan és sokat áldoznak rá. Igaz, mind Japán, mind Kína erősen érdeklődik az emberes űrutazások iránt. Általában meg is kérdezik tőle, van-e kedve újra utazni? Mint sejthető, a válasz igen. Egyébként Charles Simonyinak ő is segített a felkészülésben.

Többek között meg kellet tanulniuk a csillagképek szerint tájékozódni, méghozzá nem csak a Földről is látható alakzatokat, hanem a világűrből kivehető csillagképeket is meg kellett jegyezni. Erre egy külön planetárium volt berendezve. Volt olyan helyzet is, hogy a jelölt lépett vissza. Akadt olyan pilóta, aki csak kívülről nézte meg a centrifugát, aztán köszönte, de nem kért belőle.

Létrehozott egy alapítványt, ami a gyerekeknek biztosít tanulási lehetőséget, nem okvetlen a pilóta vagy űrhajós szakon. Az alapítvány neve: A Világűr a Föld jövőjéért. A tagjai csak már repült űrhajósok lehetnek (ez kb. ötszázharminc embert jelent) ezzel kiküszöbölhető, hogy nem odaillő alakok – teszem azt, politikusok – kerüljenek bele, és megpályázzák az elnöki állást.

Meg tudom érteni. Mint sejthető, ott is agyon-vissza vizsgálgatták őket az orvosok, és egyszer csak kiderítették, hogy valami nem stimmel a veséjével, Élénken tiltakozni kezdett, mondván, hogy azt sem tudja, hol van.

Ami a jövőt illeti, egy újabb filmen bemutatta, hogy érkezik egy műszer a Mars bolygóra. Ezt már láttam az egyik meet-up rendezvényen, de másodszorra ugyanolyan érdekes volt. Sajna, azt nem tudta megjósolni, mikor is lesz az, ha ember lép a Marsra. A legnagyobb megoldandó probléma a sugárzás kiküszöbölése. Erről részletesen beszéltek a gyulai Hungarocon alkalmával, és még nem felejtettem el, ami ott elhangzott.

Erre egy specialistát hozattak, minden az ő véleményétől függött. Az orvos másnap reggelre az irodába hívatta, és megkérdezte, kér-e egy pohár konyakot. Még egy újabb pohár, aztán közölte a szakvéleményét, miszerint repülhet. Erre megszólalt: Professzor elvtárs! Iszunk egy pohár konyakot? A repülés előtti napon altatóval kínálták, de ő közölte, hogy kitűnően alszik, főleg, ha hagyják. Reggel viszont arra ébredt, hogy egy tucat orvos nyüzsög körülötte, egy végső ellenőrzésre. Mindent rendben találtak, és őt, no meg Kubaszovot, a parancsnokot, feljuttatták az űrhajóba.

Ezzel tulajdonképpen vége lett az előadásnak, elhangzott még néhány kérdés, de ezek között nem volt érdemleges. Azért húsz-harminc ember türelmesen sorba állt, autogramot kérve az első – és vélhetőleg egyetlen – magyar űrhajóstól.

Az indulás előtti öt percben már csak nyugtató hatású zene szólt, aztán viszont indult a kilövés!

Pasztler Ágota

8

1969-ben megjelent az első, igazán sci-finek nevezhető könyve, az Androméda-törzs, amit szinte rögtön meg is filmesítettek. 1972-ben a második, Az átprogramozott ember, ez is filmre került. 1973-ban Feltámad a vadnyugat. 1975-ben A nagy vonatrablás 1976-ban a Ködsárkányok (ebből készült a 13. harcos c. film.) 1980-ban a Kongó 1987-ben a Gömb 1990-ben az Őslénypark 1992-ben Gyilkos nap 1994-ben Zaklatás (ez egyáltalán nem sci-fi). 1995-ben a Szörnyek szigete, 1996-ban a Repülő koporsó 1999-ben az Idő vándorai 2002-ben a Préda 2004-ben a Félelemben, illetve a Következő. Ez utóbbi a genetikával foglalkozik.

Beszámoló az Írószövetség 2012. október 18-i rendezvényéről Jelen voltak: Antal József, Németh Attila Sellei Iván (ők, mint előadók) továbbá Szélesi Sándor, rajtuk kívül pedig még kb. egy tucat ember. Így aztán családiasan voltunk, és jól is éreztük magunkat.

A témát a velünk élő klasszikusok címmel nem hirdették meg, az író pedig Michael Crichton volt. Kicsit ellentmondás, hogy sajna, a szerző már meghalt, de kétségkívül kortárs szerzőnek tekinthető.

Volt olyan év, amikor három sikerlistán is az első volt. A könyv kategóriában a Zaklatás, filmen az Őslénypark, tévésorozatban a Vészhelyzet volt a nyertes. Ami a magánéletét illeti, öt felesége volt, persze, nem egyszerre. Az utolsó írásaiban viszont már megjelenik az apa-fiú közötti ellentmondásos kapcsolat is, úgyhogy azért fejlődött egy kicsit.

Crichton 1942. október 23-án született és 2008, november 4-én halt meg, ezért aztán a közelgő ünneppel való véletlen egybeesés is szerepet játszott abban, hogy most róla beszélünk.

Mint fentebb írtam, 2008-ban halt meg, de a hagyatékában még találtak olyan írásokat, amik eddig nem jelentek meg. Ezek egyike volt a Kalózvizeken, majd a Mikro, ezt Preston fejezte be. Ő azonban nem író, hanem tudós.

A másik jelölt Kurt Vonnegut volt, nemsokára ő is sorra kerül. Mielőtt a tulajdonképpeni elkezdődött volna, kitettek az egy, előttem ismeretlen könyvet, amit egy társszerző is A regény címe Mikro.

előadás asztalra Crichton jegyzett.

Itt Antal József közbekérdezett, hogy minek tudható be az, hogy Crichton olyan kevés novellát írt. Németh Attila szerint a kalandregényeket jobban fizetik. Ez már átvezetett a következő előadóhoz, Antal Józsefhez, az ő tudomány etikai szempontjairól beszélt, úgy is, mint író, úgy is, mint tudós. Ehhez sok részt idézett Crichton műveiből, ebből a legfontosabb a Kongóban található. Nem nagyon tudom kikeresni, de lényegében azt tartalmazza, hogy amíg a régebbi időkben egy ember beletanult a tudományokba, addig belenevelték a szükséges gátlásokat is. Most viszont, ha valaki utánanéz az interneten, gyorsan a szükséges ismeretek birtokába juthat, de ehhez nem járul hozzá pl. a természet iránti alázat.

Kívülről megnéztem, de nem lapoztam bele, ezért aztán nem jöttem rá, hogy angol nyelvű. Legalább nem fenyegeti közvetlen veszély a pénztárcámat. A címlapon látható kép is figyelemreméltó: egy óriási bogár hátán egy csöpp ember sziluettje. A szerzőnek már tizennégy éves korában állandó rovata volt egy újságban, utazási cikkeket írt, aligha személyes tapasztalatok alapján. Később beiratkozott a Harvard egyetemre, irodalmat tanult. Itt viszont úgy vette észre, az egyik tanáruk nagyon nem kedveli őt, sorra-rendre lepontozza a beadott írásait. Ezért aztán egy igazi diákcsínyre szánta rá magát: Orwell egyik novelláját lemásolta, és saját neve alatt adta be. Ahogy sejthető, ez sem kapott jó minősítést, ő pedig leleplezte a trükkjét. Aztán inkább átiratkozott egy másik szakra, és fizikai antropológiát tanult. Ennek keretében jó néhány régészeti feltáráson vett részt. Nem szeretett volna egyoldalúvá válni, ezért aztán John Lang álnéven krimivel ötvözött kalandregényeket kezdett írni. Nem is volt sikertelen, mert 1968-ban díjat kapott érte. Már ezekben a regényekben feltűnik a technikai szerkentyűk iránti érdeklődése.

Nagy érdeme Crichtonnak, hogy a regényei (legalábbis a sci-fik) akár érdekes formában megírt esszéregénynek is tekinthetők. Miután nagy példányszámban jelentek meg, sok emberhez jutottak el, és remélhetőleg egy részüket el is gondolkodtatták azon, hogy amíg a technikánk ijesztő tempóban gyarapszik, az érzelmi szintünk leragadt valahol a paleolit szintjén. Crichton egyébként tagja egy elit klubnak: az olyan szerzők közé tartozik, akiknek a művei százmillió fölötti példányszámban keltek el. Talán érdekel valakit, hogy a listát valami William Shakespeare vezeti, de Agatha Christie nem sokkal marad el mögötte. A Biblia nem szerepel a listán, lévén hogy nem tisztázott a szerzője vagy szerzői. Itt nem álltam meg, és közbekérdeztem, hogy csak angol nyelvű írók vannak-e a listán. Siettek megnyugtatni, hogy Dosztojevszkij és Tolsztoj is szerepel rajta. Magamban erősen hiányoltam még néhány szerzőt, de beláttam, hogy egy százas listából senki nem emlékezhet minden névre. Ezen az impozáns listán Crichton a harminc-valahányadik, de Tolkien is szerepel rajta.

Jeffrey Hudson álnéven is írt, Élesben, illetve Bináris címmel jelentek meg regényei. Ez utóbbi már sci-finek tekinthető. Hogy ne legyen unalmas az élete, közben elvégezte az orvostudományi egyetemet is, és gyakran dolgozott is kórházban. Ezeket a tapasztalatait később, a Vészhelyzet című tévé-sorozatban nagyon jól hasznosította.

9

A Félelem című regénye után (ez a globális felmelegedésről szól) Crichtont kihallgatták. Érdemes azon elgondolkodni, hogy miért szükséges ilyet tenni egy lektűrszerzővel. Egyébként, ha az irodalom a társadalom, akkor a sci-fi irodalom a tudomány lelkiismerete. Ennek az érdekében Crichton valóban sokat tett.

Németh Attila szerint őket már nem kontrollálja egy jó szerkesztő, mert ahhoz túl sikeresek és népszerűek. Szélesi Sándor szerint a szövegszerkesztő az oka. Kézzel vagy írógéppel dolgozni elég nehéz, és a javítása sem könnyű. Bezzeg, aki számítógéppel dolgozik! Antal József szerint viszont elvesztették a mértéket.

Kissé más témára áttérve Antal József szerint a szabadalom a tudományos fejlődés legnagyobb gátja. Az érdekesség kedvéért megemlítette, hogy Ausztráliában valaki szabadalmaztatta a kereket. Számomra és a jelenlévők számára egyaránt valószínűtlennek tűnt, hogy ezután már mindenki jogdíjat fizet érte, aki használja. Az viszont tényleg megtörtént, hogy egy Szokal nevű fizikus egy teljesen kamu adatokra épülő cikket küldött be egy neves tudományos folyóiratba, és le is közölték.

Lehetséges, hogy mindhármuknak igaza van. Ezzel aztán véget is ért a rendezvény, ki-ki elindult hazafelé, hiszen közeledett a zárás ideje. Van még egy, remélhetőleg örvendetes hírem az Avana klub tagjainak. 2012. május 21-én megszületett egy kislány, aki a Noémi Erua nevet kapta. Ez utóbbi névért harcolni kellett, de ettől fogva már anyakönyvezhető. Pasztler Ágota

A fizikus ezek után egy újabb cikkben leleplezte magát, azt viszont nem közölték. Ugyanez a szerző később könyvet írt a tudományos csalásokról. Mint látható, a tudomány sem mindig korrekt.

Olvasónapló Analógia

Egyébként Antal József nagyon szereti Crichton regényeit, a Ködsárkányok a kedvence. A Gömb is kitűnő írás, de az alapötletet Sztrugackijéktól kölcsönözte. Ami azt illeti, a Zaklatás alapötletét ennél is elegánsabb helyről, az Ótestamentumból, lásd József és Potifárné történetét. Lehet, hogy a saját könyveit is újrahasznosította, hiszen a Nyugati világ és az Őslénypark alapötlete lényegében azonos.

A minden élvben esedékes könyvespolcrendezés során bukkantan rá az Analógia című kiadványra. Amennyire tudom, csak két szám jelent meg belőle, az egyik 1992 decemberében, a másik 1993 szeptemberében. A szerkesztőjük Gáspár András és Novák Csanád. Futólag belelapoztam, és rájöttem, hogy szeretnék erről írni. Legtöbbet az Analógia 1-ről, nem csak a húszéves évforduló kapcsán, de azért a kettes számról is beszélnék egy keveset. Már a szerzők listája is figyelemreméltó, egyaránt szerepel benne sci-fi és fantasy író.

Következett Sellei Iván, ő mindjárt kezdetben bevallotta, hogy nagy rajongója Crichtonnak, és amikor meglátta az új, eddig nem ismert regényét, rögtön megrendelte. Aztán kérte, hogy aki egy könyvet olvasott a szerzőtől, emelje föl a kezét. Legalább tízen jelentkeztünk, majd a két könyvre is, de háromnál tovább már nem kellett mennünk. Az előadó elolvasta a megkapott könyvet, és most röviden ismertette a tartalmát. Ezek szerint egy nagyon gazdag és szerfölött gonosz férfi Hawaiin állást kínál egy fiatal tudósokból álló csoportnak. Ezek között van rovarokat tanulmányozó biológus, botanikus, van olyan kémikus, aki a növényi feromonokkal foglalkozik, de még egy bölcsész is. Amikor viszont a szigetre érnek, másfél centire kicsinyítik őket, és kiteszik egy idilli parkba. Ez persze csak az emberek számára idilli, a tudósokat számtalan veszély fenyegeti. Egyiküket megölik a rovarok, a másikat felkapja egy madár, a harmadikat elsodorja egy vízár. Ráadásul a gonosz és gazdag ember annyira haragszik rájuk, hogy még miniatűr zsoldosokat is utánuk küld. Végül is két ember éli túl, mint sejthető, ez egy fiatal pár, ők nemcsak megússzák élve, de sikerül visszanyerniük a szokott méretüket is. Itt aztán a jelenlévők egymás szavába vágva kezdték sorolni a hasonló témájú műveket. Felvetődött a Gulliver, a Drágám, a kölykök összementek, a Vérbeli hajsza, de Tőke Péter könyvei is.

Az 1. szám öt novellát tartalmaz, ezek közük kettőt szeretnék ismertetni. Az első Robert Silverberg írása, ami Végy egy katonát.. címmel jelent meg. Az alapötlet figyelemreméltó, a virtuális valóságban megjelenítik Francisco Pizarrót, a kortársak visszaemlékezési nyomán kielemzik a tetteit és az egyéniségét is, és a kibertérben megjelenítik. Ez a kísérlet eleinte nem túl biztatóan, viszont legalább egyszerűbben kezdődött: Franciaországban, a 2100-as évek elején megpróbálták Don Quijotét modellezni. Igaz, ő képzelt alak, de jobban ismerjük a személyiségét, mint a legtöbb emberét. Sajna, ez nem túl jól sikerült, inkább csak beszélő bábu lett belőle. Persze, ez sem lebecsülendő, hamarosan XIV. Lajos mutatta be a versailles-i kastélyt, vagy Richelieu bíboros a Louvre-t. Aztán továbbfejlesztették a dolgot. Idézni fogom a bevezető első mondatát. Kezdetben vala az ötlet: mi lenne, ha történelmi személyiségeket elektronikus módon újraélesztenének egy szuperszámítógép tárlóinak mélyén?

Visszatérve a cselekményre, a gonosz ember arra használta liliputi alkalmazottjait, hogy virágport, illetve növényi feromonokat gyűjtsenek, amit a gyógyszergyárak drágán vesznek át. Ez a békésebb felhasználás, de az amerikai hadsereg is igénybe veszi ezt a lehetőséget. Aki egy érdekes strandolvasmányra vágyik, annak érdemes megvennie ezt a könyvet. Annak is, aki amolyan iskolatelevíziós szinten belátást akarnak nyerni a bogarak és a növények világába. Ilyen szempontból főleg a tizenéveseknek ajánlott, biztos, hogy nem untatja őket.

Mint a legtöbb kísérlet, ez sem elsőre sikerült. Megpróbálkoztak Julius Caesarral, nem volt túl jó, de aztán szép fokozatosan belejöttek. Miután Pizarro tettei ismertek, megpróbálták az ő személyiségét feléleszteni. Ez a vártnál is jobban sikerült, a képmás elég gyorsan tudomásul vette, hogy egy ismeretlen helyen van, ez nem lehet sem Spanyolország, sem Peru. Úgy véli, hogy meghalt, hiszen nem éhes vagy szomjas, nem érez fáradtságot, de még a lélegzését sem. Egyszer csak hangot hall, az egyik kísérletező hangját, majd meglátja a beszélő alakját is. Harry, az egyik tervező szeretné ellenőrizni, valóban önálló reakciókkal rendelkezik-e a képmás, vagy csak egy beszélő gép.

Tudom, hogy nem teljesen tartozott a témához, de nem álltam meg, és megkérdeztem, hogy lehet az, hogy az összes slágerszerző, ideértve Stephen Kinget, Robin Cookot, de Crichtont is, az első könyvei után holmi irodalmi elefantiázisban szenved.

10

Az eredmény őt is meglepi. Nem csak, hogy valódi személyiség, de gyorsan rájön, hogy a jövőbe került, rákérdez az évszámra, és a helyre. A virtuális valóságot nem próbálják elmagyarázni neki, de azt elmondják, hogy 2130-ban van. Utána továbbmennek egy lépéssel, és egy vitapartnert is generálnak, nem is akárkit: Szókratészt. A párbeszédet mind a kísérletezők, mind az olvasók érdeklődéssel várhatják, nem kell csalódniuk. Többek között ezért a figyelemreméltó dialógusért is érdemes elolvasnunk a novellát. Akkor is, ha a filozófus – a rá jellemző módon – sokkal többet kérdez, mint felel.

Ezen a helyen Gilgames király keresi a barátját, Enkidut, akivel csúnyán összevesztek és szakítottak. Útja közben váratlan helyzetekkel találkozik, pedig mint Uruk királya és a vízözön túlélője, átélt már egyet, s mást. Találkozik a János pap országát kereső követekkel, Robert E. Howarddal és H. P. Lovecrafttal. Kénytelen tudomásul venni, hogy holmi jöttment alakok, valami Julius Caesar, illetve Napóleon próbálnak parancsolgatni, ha nem is neki. Némi meglepetéssel értesül arról, hogy Mao Ce-Tung császárnak Kublaj kán a hadvezére, egy sérülését pedig valami Albert Schweitzer látja el, bár nem egészen értem, ő hogy került oda. A novella egy részét elárulhatom a poénlelövés halálos vétke nélkül: Gilgames és Enkidu újra találkoznak, és újra megbirkóznak egymással.

Befejezésül újabb idézet következik. Képzeljük csak el: Thomas Jeffersonnal beszélgetni a kormányzás művészetéről, a gazdasági állapotokról John Kenneth Galbraith-tel, vagy Kanttal filozófiáról. A lista még hosszan folytatható lenne, mindenkinek a fantáziájára bízom.

Találkozhatunk még régi ismerősünkkel, Lythandéval, a varázslónővel, akinek ezúttal egy megbűvölt lanttal gyűlik meg a baja. Szerencsére sikerül feloldania az igézetet, de hogy milyen módon, azt jobb, ha az elbeszélésből tudjuk meg.

A másik elbeszélés Poul Anderson írása, a címe: Uram, irgalmazz! Ebben a történetben az egyik, emberek által lakott bolygón felfigyelnek egy szupernóvára, aminek a fénye csak évszázadok múlva érkezik el a Földre. Szerencsére a földlakóknak van olyan űrhajója, ami mintegy megelőzi az időt, mert térugrásokkal halad, ezért gyorsabb, mint a fény. Így aztán a Holló nevű űrhajó figyelemmel kísérheti a novakitörés minden mozzanatát. Érthető, ha a tudósok látni szeretnék ezt a folyamatot, ezért Szili Teodor kapitány vezetésével expedíciót küldenek ki. A tagjai: a kapitány, ötvenfős személyzet, egy speciális megbízott, no meg egy lánglény. Ez utóbbi egy nemrég felfedezett faj képviselője, teljesen ismeretlen volt idáig. Egyfajta olyan élő és intelligens lény, ami megél a szabad űrben, és az emberi szem számára, mint csodás színekben ragyogó tűzlabda jelenik meg. Neki nincs szüksége űrhajóra, a szabad térben követi a többieket. Talán ezért kapta a Lucifer nevet, a szó eredeti értelmében (Fényhozó, Világosságot Árasztó) véve. Egy telepata nő, Eloise (ő a különleges megbízott) tud vele kommunikálni, senki más. Ez a lány nem túl szerencsés külsejű, ezért félénk, tartózkodó, és jobban megérteti magát Luciferrel, mint bárki mással. Mindketten átélhették a másik, számukra mindenben új érzelmeit, környezetét és hangulatát. És ezt szokatlannak, de érdekesnek tartják. Lucifer azért tart az expedícióval, mert ilyet idáig sem ő, sem a faja nem tapasztalt, az emberek pedig azért egyeznek bele a jelenlétébe, mert elképzelhető, hogy olyan helyre is eljuthat, ahová ők sosem, és az is elképzelhető, hogy eddig ismeretlen veszélyekre figyelmeztethet, esetleg segítséget is nyújthat.

Azt hiszem, nagyon sajnálatos, hogy ez Analógia csak két számra korlátozódott, de biztos volt valami oka annak, hogy nem adtak ki még néhányat. Pasztler Ágota

A további fejleményekről nem számolok be, jobb, ha mindenki elolvassa, érdemes. Annyit elmondhatok, hogy Lucifer ezúttal is lezuhan az égből. Az Analógia 2 számának is figyelemreméltó a szerzői listája. Itt is szerepel Silverberg, Gibson, Aldiss és Marion Zimmer Bradley egyaránt. Silverberg úgy érezhette, van még ki nem használt lehetőség a különböző időkben élt hősökben, mert ezúttal egy sajátosan ábrázolt helyen, valamiféle pokoltornácon hozta össze őket. Ennek a helynek saját földrajza és ideje van, pontosabban ez utóbbit nem lehet mérni, mert sosem megy le a Nap.

11

BOGÁTI PÉTER AVANA SF Hírlevél

1924. december 15. – 2012. október 17.

XI. évfolyam 6. szám (114.)

Nagy nemzedék nagy képviselője távozott a napokban, követve csak néhány nappal korábban elhunyt feleségét, Varga Edit színművésznőt. Egy-két nemzedék biztosan ismeri ifjúsági regényeit, Az ágasvári csatát, A Hóvirág másodkormányosa jelenti címűt; legtöbbünk gyermekként vagy felnőttként olvasta az Időtojást. És ott a kesernyéskomor regény a magányosságról, Az utolsó ember, ami sci-fi munkásságának kétségtelenül a legjobbja. De magát az írót kevesen ismerték. Most, halála után az internetet ellepték könyveinek borítói: ám fényképet róla nem találunk. Szavakkal próbálok meg róla portrét rajzolni.

2012. október-november Felelős kiadó: Avana Egyesület, 3100 Salgótarján Fő tér 5. Főszerkesztő: Györgyi Ákos ([email protected]) Munkatársak: Tóthné Baranyai Judit ([email protected]) Bódi Ildikó ([email protected])

Munkában telt az élete, újságíróként-íróként, utóbb dokumentumkutatóként betöltötte a napjait az írás. Ám egész személyiségét az élet kívánsága és szeretete határozta meg. Rá tudott csodálkozni a nagyvilágra (utazásai emlékeit idős korában is élénken őrizte), nagy élvezettel tudott írni az élet kisebb-nagyobb örömeiről. Igazi szerelme és szenvedélye a mikrovilág volt, az emberi lélek, és benne a nő, számára a végeérhetetlen csoda, logikátlan logikájával, megérthetetlen vonzerejével. Gyönyörű, vonzó, veszélyes és végzetes női alakokat mintázott meg kiadott és kiadatlan regényeiben. (Gondoljatok csak rá, egy igazán vonzó nő mellett még a számítógépről is kiderült, hogy hímnemű!) Hallatlanul nagy és széles műveltségét nem villogtatta olcsó fogásokkal, de ha írt, kiviláglott a soraiból. Minden író közül, akit ismerek, ő tudta legjobban utánozni más korok írásstílusát: nemcsak a szavak és mondatok, hanem a gondolkodásmód szintjén is. Utolsó éveiben, 2005-ben készítette el A lélek halhatatlansága címmel Csokonairól szóló regényét, a felvilágosodás és Csokonai stílusának törés nélküli hangnemében, de írt a 19. század második fele (A romantika alkonya) és a spanyol arany évszázad modorában is.

Design: Heim Attila Szabadon terjeszthető KÉRJÜK, TÁMOGASSA AZ AVANA EGYESÜLET KÖZHASZNÚ TEVÉKENYSÉGÉT! AJÁNLJA EGYESÜLETÜNKNEK ADÓJA 1%-ÁT! ADÓSZÁMUNK: 18635212-1-12 KÖSZÖNJÜK TÁMOGATÁSÁT! SZÁMLASZÁMUNK: SALGÓVÖLGYE TAKARÉKSZÖVETKEZET SALGÓTARJÁN 55400187-11032814 ÉVES TAGDÍJUNK 4000 FT.

Nagyra becsülte az emberi elme teremtő lehetőségeit, de világszemléletének alapja az irónia volt az egyes ember, az emberi gyöngeségek iránt. Nem hitt semmi transzcendenciában, patetikus fogalmakban, intézményesített gondolatrendszerekben, de bízott a gyönge és esendő ember világot megtartó erejében. Ugyancsak idős volt már, amikor elérkezett az informatika forradalma, de megtanult a számítógéppel bánni, utolsó évtizedében megkísérelte számítógépre átírni korábbi műveit, s az újakat már eleve azon készítette. Tovább tartott ki alkotó energiája, mint a publikálás után járás fáradalmait elviselő fizikai ereje, így számos munkája vár még kiadásra, legfőképpen az életműve sajátos csúcsának is tekinthető Időzavar, amelyben annyi kedves témája és hangja összegződik: az időutazások játékos csavarja, a stílusutánzat szellemessége, az ókori (és biblikus) kultúrához való fölényesen magabiztos és egyben ironikus viszony. Temetésén a saját szavaival – hangfelvételről – búcsúzott a hátramaradottaktól, a rá jellemző, pátosz és póz nélküli hangon. A halottnak, mondta, már semmije sincs: „még az emléke sem az övé. Hanem a tiétek.” Ha egyáltalán van, ami vigasztal a gyász napjaiban, akkor az éppen ez: hogy az emléke a miénk. A személyiségéből áradó életszeretet fennmarad, mert művei megőrzik S. Sárdi Margit

12