K e l e t- E u r ó pa
Misszió A Kelet-Európa Misszió Alapítvány hírlevele
Amikor a bajbajutott segít… Új fogsor, új mosoly Betegek és leprások között Megváltoztam Macedónia vagy Makedónia? A világ végén Egy doboznyi öröm
2013/1
2
XIX. évf., 1. szám Levél az Olvasóhoz
Ami igazán számít K e l e t- E u r ó pa
Misszió IMPRESSZUM A Kelet-Európa Misszió Alapítvány hírlevele Felelős kiadó: Kelet-Európa Misszió Alapítvány Szerkesztő: Fekete Imréné Tördelő: Bolla Zoltán A Kelet-Európa Misszió egy keresztény karitatív szervezet, amely Magyarországon 1992 júliusa óta működik alapítványi formában. Munkánk felekezetközi alapokon nyugszik. Célunk Jézus Krisztus evangéliumának hirdetése bármilyen úton, amely előttünk megnyílik. Arra is törekszünk, hogy a szükségben levőket gyakorlati és anyagi segítségben részesítsük. Munkánkat kizárólag hit által végezzük, anyagi forrásaink szabad akaratból történő adományokból származnak. Hírlevelünket díjmentesen küldjük meg minden érdeklődőnek. A pénzadományokat az alább megadott bankszámlaszámokra lehet elküldeni:
Kereskedelmi és Hitelbank Zrt.: 10200847-32413511-00000000 Örkényi Takarékszövetkezet: 65500044-30060795-54000010 Adószámunk: 18012594-1-13
Címünk: 2365 Inárcs, Szőlőhegy 1. Levélcímünk: 2365 Inárcs, Pf. 26.
E-mail:
[email protected] [email protected]
Honlap: www.misszio.eu www.facebook.com/misszio
Telefon: (+36 29) 570-010 Fax: (+36 29) 570-012
„… pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amit nem vehetnek el tőle.” (Lk 10,42) Egyik legértékesebb kincsünk az idő, amiből úgy érezzük, soha nincs elegendő. Úgy tűnik, ha csak a minimumot akarjuk teljesíteni a családban, a gyülekezetünkben, a munkahelyünkön, a barátok és a rokonok felé, ha csak minimálisan szeretnénk valamit tenni a bajban levők, a kapcsolataink és az egészségünk érdekében, már az is meghaladná a napi huszonnégy órát. Bár igyekszünk az időbeosztásunkat megszervezni, hogy még több teendőt zsúfolhassunk be ugyanannyi időbe, ez a küzdelem néha reménytelennek tűnik. „… pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre.” Keresztények vagyunk, ismerjük ezt az Igét, és elvileg egyet is értünk az üzenetével. A baj csak az, hogy a gyakorlatban mindez mintha másképp működne. Magunkban legszívesebben így kiáltanánk fel: „Micsoda?! Méghogy kevés, sőt csak egyetlen dolog van, amit tennünk kellene?” És mi az az egyetlenegy? A történet szerint Mária „leült az Úr lábához, és hallgatta beszédét”. Nos, úgy tűnik, Jézus véleménye szerint ez az, aminél semmi sem lehet fontosabb: olyan időt elkülöníteni, amikor zavartalanul Rá figyelhetünk, elmondhatjuk Neki, mi foglalkoztat, átadhatjuk a bűnöket és a terheket, amik számunkra túl nehezek, s ahol meghallhatjuk, amit mondani szeretne nekünk. Az Ő jelenlétében kiszakadhatunk a saját, rohanó időnkből, és egy kicsit bepillanthatunk az Ő idő fölötti világába. Ez az a hely, ahol megméretnek és átértékelődnek a céljaink, letisztulnak a kavargó gondolatok, és ahol egyszer csak megértjük, mi az, ami fontos, és mi az, ami nem. „…kevésre van szükség, valójában csak egyre.” Azt már tudjuk, mi a legfontosabb. De az Ige arra utal, hogy emellett van még egy „kevés” más dolog is, amit meg kell tennünk. Mi lehet az a kevés? Nos, ezek azok a ránkszabott terhek, melyeknek hordozása könnyű és gyönyörűséges. Isten készítette el nekünk, sőt kifejezetten ezekre a feladatokra teremtett minket. Hogy mi is ez a néhány, de fontos feladat, akkor tudhatjuk meg, ha a legfontosabbal kezdjük: időt töltünk Isten jelenlétében. Csak így válunk képessé arra, hogy észrevegyük és átérezzük, ami Őt foglalkoztatja, hogy felnyíljon a szemünk arra, hogy mit is készített számunkra.
És a rengeteg többi teendő? Mi van, ha a körülöttünk tapasztalt szükségek miatt azt érezzük, hogy nem tehetjük meg, hogy megálljunk, muszáj megfeszített tempóban dolgoznunk ezek enyhítésén? Nos, Mária és Márta történetéből az derül ki, hogy Jézus határozottan úgy gondolja: az Ő jelenlétében töltött időt nem áldozhatjuk fel, még a szolgálat kedvéért sem! Máskülönben nincs honnan átvenni azt az erőt és bölcsességet, amire éppen ehhez a munkához is szükségünk van. Ha nem vagyunk résen, az időbeosztásunkban és a gondolatainkban nem marad hely a legfontosabb dolgokra: hogy időt töltsünk Jézussal, hogy ráérjünk Neki engedelmeskedni, még akkor is, ha olyasmit kér tőlünk, ami nincs benne a határidőnaplónkban. Néha azért zsúfolunk be az életünkbe túl sok tevékenységet, hogy ne kelljen szembesülnünk néhány halogatott, megoldatlan kérdéssel, amelyekkel pedig Isten szerint igenis foglalkoznunk kellene. Ha engedelmesek vagyunk, akkor Isten jelenlétében ezekkel is szembenézünk, és ez lesz a győzelem felé megtett első lépésünk. Rendszeresen alkalmat kell teremtenünk arra, hogy megálljunk, és végiggondoljuk az életünket egy kicsit távolabbról nézve: mi az, ami valóban fontos, mi az, amire érdemes időt szánnom, odafigyelnem? Vajon milyennek fogom látni az életem mostani időtöltéseit, problémáit több évtized múlva vagy az életem végén? Ne sajnáljuk az időt arra, hogy leüljünk Jézus lábaihoz, és átbeszéljük vele a dolgainkat. A terheinket. A célokat és az időbeosztást. A látogatásokat, szolgálatokat és programokat. Engedjük, hogy lomtalanítson, rendet rakjon és kézbe vegye az irányítást! Életünk legfontosabb találkozása az lesz, amikor a mennyben arcra borulunk Jézus lábai előtt. Ez a pillanat mindenkinél máskor jön el, és a legtöbbünket váratlanul ér majd. Úgy éljük az életünket, hogy ne felejtsük el: valójában csak az számít ma, ami akkor is számítani fog!
Vinczéné Fekete Lídia önkéntes munkatárs
2013. március
3
Amikor a bajbajutott segít…
N
em kell túlságosan éles szemmel kör ülnézni Bar nabás családjának portáján ahhoz, hogy észrevegyük: komoly bajban vannak. Az egyébként élelmes és ügyeskezű családfő másfél éve elveszítette elektroműszerész állását, s bevétel hiányában a hatgyermekes família kénytelen szembenézni az egymásra halmozódó súlyos nehézségekkel.
Munkatársunk (jobboldalt) beállította az új kályhát
Hosszú listát lehet készíteni azokról a problémákról, amelyekkel a család küzd. A több millió forintos adósság, a fűtés és az áram hiánya, a munkanélküliség, az étkezési gondok – ezek a tételek kétségkívül szerepelnek a listán. Nem csoda, hogy az utóbbi években a házuk állapota megromlott, s mivel egy kicsi, lepusztult kályhájuk volt, az egész család egy szobába összebújva próbált elmenekülni a hideg elől. Barnabás azonban nem adja fel. Ha kell, akkumulátort szerez, amihez kis lámpát erősít, így van valamennyi fény a konyhában. Azzal is próbálkozik, hogy elektromos gépek hulladékaiból konstruáljon valami kézzel tekerhető berendezést, ami áramot termel. Elfogadja, hogy az Istenben bízó ember élete sem fenékig tejfel, királytól a koldusig mindenki kerülhet nehéz helyzetbe, a kérdés az, mihez kezd vele. Barnabás azt mondja, a legnagyobb nehézségben is bízik Istenben, hozzáállását pedig jól mutatja, hogy lehetetlen életkörülményei ellenére időnként még egy hajléktalannak is szállást, no meg egy tányér levest ad. Józsival, aki segítsége nélkül az utcán élne, a gyülekezetben ismerkedett meg. Ilyen az, amikor a bajbajutott segít a feleba-
Új fogsor, új mosoly
rátján, ráadásul olyan valakin, akitől nem is remélhet viszonzást. Bár Barnabásnak saját gyülekezete is szokott néha segítséget nyújtani, azért elkél még a támogatás. A Kelet-Európa Misszióhoz beérkezett kérés hatására úgy döntöttünk, hogy egy új kályhát vásárolunk a családnak, s ha már kályha, legyen hozzá tűzifa, valamint egy nagy doboz élelmiszercsomag is. A család láthatóan boldogan vette át a készüléket, a tűzifát, örültek az alapélelmiszereknek is, az Úrnak szóló hálaimákat pedig már az egyre jobban felmelegedő szobában mondhattuk el. Lehet, hogy el kell kezdeni egy új listát írni, amire majd Isten áldásai kerülnek? Sytka
Máriának az összes foga kihullott, már nem tudott szilárd ételt enni, és reménye sem volt, hogy valaha ez a helyzet megváltozik. A gyermekek fogai is rossz állapotban vannak, nem jut pénz fogorvosi kezelésre. Végső zista Elizeus már negyedik éve úgy tanul ár hét éve támogatja a Kelet-Európa megoldás a fogfájásra mindig a foghúzás. Misszió a vajdahunyadi hatgyer- a gimnáziumban, hogy nincsenek tankönyvei; A múlt évben meghirdettünk egy gyűjtést, mekes, keresztény Farnas családot. nem tudták megvenni, nem volt rá pénz. Az amelynek eredményeként, a befolyt adomáórákon készített jegyzeteiből és az osztálytársai Csaba, a családfő évtizedek óta krónikus nyokból elkészülhetett Mária műfogsora. Isten tankönyveiből kimásolt anyagból tanul, de így májgyulladásban szenved, ideje nagy részét kirendelt egy hívő fogorvost, aki nagyon jó kórházban tölti, amit pedig nem, azt is elesett- is kiváló tanuló. minőségben és kedvező áron készítette el A vitaminszegény táplálkozás következtében ségben és gyengeségben tengeti. a negyvenkilenc éves, szívbeteg édesanyának, a fogsorokat, így az adomány fennmaradt Az édesanyának 2009-ben megszűnt részéből a gyermekek fogászati a munkahelye, így a bevételt kezelését finanszírozzuk, ami jelenleg a rok ka ntság i ny ugdíj és is folyamatban van. Istennek hála, a családi pótlék képezi, ami Mária nagyon hamar megszokta az összesen 55.000 Ft-nak felel meg. új helyzetet, ma már fesztelenül tud A család nagy nyomorúságban mosolyogni, rendesen enni, és nem él, a nincstelenség teljes skáláját utolsósorban megfiatalodott az arca. ismeri; csupán Isten gondviseMinden kedves támogatónak nagyon lésébe vetett hitük tartja meg szépen köszönjük az adományát, őket. A gyermekeket a szülők amellyel hozzájárult a Farnas család nehéz helyzet ük ellenére fogászati kezeléséhez. A projekt gondosan nevelik, az iskolásfolytatódik, így további adományokat korúak közül kettő osztályelső. várunk a család megsegítésére. A szegénységüket mutatja, Ilyen volt… Ilyen lett… Fekete Imréné hogy a tizennyolc éves gimna-
M
4
XIX. évf., 1. szám
Betegek és leprások között Beszélgetés Hánykovics Leonárddal
A
harmincnyolc éves, négygyermekes református lelkész a kárpátaljai Szolyván él és szolgál. Tizenhét éve ismerte meg az Urat, és azóta buzgón szolgálja Őt a társadalom legkiszorítottabb emberei – szegények, betegek, bénák, leprások – között. Ukrán származású felesége, Ludmilla, valódi áldás Leonárd számára; megtanult magyarul annyira, hogy ma már a Kárpátaljai Magyar Pedagógiai Főiskolán harmadéves hallgató. A gyermeknevelés és tanulás mellett minden missziós munkában igazi támasza férjének. Leonárddal azokról a megtapasztalásokról beszélgettünk, amelyek meghatározóak voltak eddigi munkája során. – Mikor és hogyan ismerted meg az Urat? – Isten jósága 1996 nyarán, huszonegy évesen, egy keresztyén táborban ért el engem. Ott tértem meg, és attól a nyártól megváltozott az életem. Megtérésem napján fogadalmat tettem Istennek, hogy ezután Őt akarom szolgálni egész életemben. – Miért kezdtél el szociális-karitatív munkával foglalkozni? – Megtérésem után egy évvel már a Munkácsi Református Gyülekezetben ifjúsági bibliaórát vezettem. Ebben az időben a püspök-lelkészünk
A Hánykovics család
megkért, hogy két férfitestvérrel együtt kezdjünk el egy újabb szolgálatot a Munkácsi Református Gyülekezet szegényei felé: havonta száznegyvenöt családnak – özvegyeknek, betegeknek, vakoknak, sokgyermekeseknek – élelmiszercsomagokat kellett széthordani. Autónk nem volt, de a buzgóságunkat ez nem akadályozta meg, a csomagokat biciklivel cipeltük. 1996-1997-ben olyan állapotok uralkodtak Kárpátalján, hogy ténylegesen éheztek az emberek. Az ukrán pénz elértéktelenedett, a környezetünkben élő rászoruló családok csak azt ették, amit tőlünk kaptak. Áldás volt látogatni őket, mert a reménytelenségbe reményt vittünk, az anyagi segítség mellett pedig megosztottuk velük az evangéliumot, együtt imádkoztunk, dicséreteket énekeltünk. 1997-ben kezdtem el tanulmányaimat a Rév-Komáromi Református Teológián. Egyik tanárunk megkérdezte, hogy ki szeretne ebédet kihordani Komáromban az özvegyeknek, betegeknek és más rászorulóknak. Szívesen vállalkoztam a feladatra néhány barátommal együtt. Így történt, hogy ebédidőben naponta négy családnak vittem meleg ételt. Ebben az időben kértek meg, hogy a Komáromban levő Lepramissziónak segítsek leveleket fordítani orosz nyelvre; ez a szervezet a volt Szovjetunió lepratelepein élők felé szolgált és oda küldött segélyeket. Örömmel végeztem ezt a feladatot is, és a levelezés által hat leprateleppel kerültem kapcsolatba. 2002-ben befejeztem a teológiát, és szolgálatomat református lelkészként kezdtem el Kárpátalján. Mivel missziós lelkész voltam, a Kárpátaljai Református Lepramisszió lelkésze megkért, hogy segítsek ebben a munkában. Így történt, hogy 2003 márciusában, ötödmagammal életemben először elindultam egy lepratelepre, és először találkoztam leprás betegekkel. Mondanom sem kell, a leprások végtelenül hálásak voltak a látogatásért és a segélyekért, amit vittünk nekik.
Tűzifa segély egy rászoruló családnak
– Konkrétan milyen szolgálatot végeztek a leprások között? Minden alkalommal lehetőségeinkhez mérten viszünk élelmiszer-, gyógyszer- és ruhasegélyt, és imádkozunk a betegekért. Istentiszteleteket tartunk a lepratelepen, betegeknek és dolgozóknak egyaránt. Az elmúlt tíz évben összesen harmincöt alkalommal utaztam különböző ukrajnai és oroszországi lepratelepekre. Ukrajnán belül a Beregszásztól 1300 kilométerre levő Odessza melletti, kucsurgáni telepre látogatunk el leggyakrabban. A tavaly májusi látogatásunkkor történt, hogy az egyik beteg, Ábrahám, nagyon rosszul volt. Ábrahám is leprás, nincsenek szemei, lábujjai, a kezein minden ujja deformált. Erős fájdalmai voltak, mintha tűz égette volna az egész belső részét. A fájdalomtól kiabált; a környezetében lévők azt gondolták, hogy haldoklik. Semmilyen gyógyszer nem enyhítette fájdalmát. Ábrahám már korábban elfogadta Jézust. Kért, hogy imádkozzunk érte. Amint megtettük, Isten nyugalmat adott a szívébe. Másnap kiült a napra, hogy teste átmelegedjen. Nem halt meg, hanem a fájdalmai megszűntek. A leprás betegek nagyon hálásak a missziónak az élelmiszer-támogatásért, de még jobban örülnek, hogy lélekben megerősödhetnek. A telepen lakók szeretik az Úr Jézust, s velünk együtt szeretnek dicséreteket énekelni Istennek. A telepen kívül sok özvegyasszonyt is meglátogatunk, olyanokat, akik korábban leprás betegeket ápoltak. Sokuknak hasonló a sorsuk. Szinte mindegyik özvegyasszonynak meghaltak a gyerekei is, s öregségükre egyedül maradtak. Isten vigasztalását hirdettük nekik, imádkoztunk értük. Persze emellett mindegyiküknek élelmiszersegélyt is adtunk. – Hogy kerültél kapcsolatba a Kelet-Európa Misszióval? – 2008-ban ismerkedtem meg Dankó Józseffel és Daniellával, a Kelet-Európa Misszió Kárpátalján dolgozó munkatársaival. Attól kezdve
2013. március velük együtt szolgálok a rászoruló családok felé: élelmiszersegélyt, tűzifát, kályhákat, valamint inkontinenciás pelenkát viszünk a mozgásképtelen, ágyhoz és kerekesszékhez kötött embereknek és fogyatékos gyermekeknek. Több mint ötven családhoz juttatom el a KeletEurópa Missziótól kapott segélyt Szolyván és környékén, Munkácson és a Volóci járásban. Van egy 18 éves, már elég rossz állapotban levő mikrobuszom, azzal közlekedek a gödrös, kátyús, kavicsos, vagy földes utakon. A legtöbb általam látogatott családnak ezek a segélyek nemcsak anyagi juttatást jelentenek, hanem lelki erősítést is. Látják és érzik, hogy vannak, akik gondolnak rájuk a bajban, és hajlandók áldozatot hozni értük. Látogatásaink alatt próbáljuk a szegényeket helyesebb életvitelre is tanítani, aminek már láthatóak az eredményei. Van, ahol egy kicsit még spórolnak a szegény családok is a szobák kimeszelésére, és rendet teremtenek otthonaikban. Úgy gondolom, hogy egy szegény családnak nem kell rendetlennek is lennie. – Tudnál mesélni egy olyan történetet, egy konkrét esetet, ami számodra sokat jelentett családlátogatásaid során? – Természetesen, több ilyen történetem is van. Várévoda Jana tizenhat éves volt, amikor először látogattuk meg. Jana betegen született, gyermekkorától lábbénulással élt. Mindig tolókocsiban fogadott bennünket, és a segélyek átadása után imádkoztunk érte, hogy Isten gyógyítsa meg a lábait. Egy év múlva pontosan ez történt. Jana lelkileg felépült, felállt a tolókocsiból, és járni kezdett. Isten megadta nekünk, hogy megláthattuk, ahogy tizenhét év után feláll és – egyelőre még járókerettel, de néha anélkül is – megy. Ma egyetemista, a Kelet-Európa Misszió nyújtott neki anyagi segítséget, hogy elkezdhesse tanulmányait. Az ilyen történetekért érdemes élni, szolgálni Isten missziós mezején. Ma sok ember, különböző okok miatt nem tud, vagy nem akar elmenni a templomba, úgyhogy Isten szavát nekünk kell elvinni hozzájuk oda, ahol élnek.
Látogatás Ábrahámnál
5
Megváltoztam
F
eleségemmel és két gyermekünkkel a kárpátaljai Kuklyán lakunk. Harmincnyolc éves vagyok, Katalin, a feleségem harminchat. Tizenkilenc éves házasságunk első kétharmada meglehetősen viharos volt, de hét évvel ezelőtt megismertük az Urat, és Vele együtt békesség költözött a szívünkbe és az otthonunkba. Azóta teljes szívvel és teljes időnkkel az Urat szolgáljuk.
Népes családba születtem, én vagyok a nyolcadik a tíz testvér közül. Szüleim nagyon sokat dolgoztak, és nekem is ki kellett vennem a részem a házimunkákból; a népes család megkövetelte. Fiatalon megnősültem, és nagyon hamar megszülettek a gyerekek. Egyre több volt a munkám, és egyre nagyobb volt rajtam a felelősség. Azért, hogy meneküljek az otthoni kötelességek elől, a világban kerestem társakat, barátokat. Vonzott az alkohol, a cigaretta és a barátok. Közben nem vettem észre, hogy egyre rosszabb és rosszabb úton járok. Megromlott a családi életem, állandóvá vált az otthoni veszekedés. A feleségem mindent elkövetett, hogy megváltozzak, hogy jobb életünk legyen, de én elutasítottam a jobb utat. Mindketten vallásos neveltetésben részesültünk, én református, feleségem katolikus templomba járt, de az Urat nem ismertük. Bár eljártam templomba, nem figyeltem az Úr szavára. Sokszor csak azt vártam, hogy kijöjjek a templomból, mert folyton a külvilág járt az eszemben. Feleségem, aki közben megtért, Istenhez fordult segítségért, és egyre erősebben imádkozott értem. Egy nap, amint Beregszászon jártam, egy evangélizáló csoportra lettem figyelmes. Az igehirdető Jézus szavait idézte, Aki magához hívta a bűnösöket és a megfáradtakat. Az Ige szíven talált. Elkezdtem gyülekezetbe járni, és amint az Igét hallgattam, egyre jobban megismertem az Urat. Megtértem, és egy új élet kezdődött el a családunkban. Amint egyre közelebb kerültünk az Úrhoz, fokozatosan átformált bennünket. Elkezdtem hirdetni
Kati és Gábor
az evangéliumot a környezetemben, és bizonyságot tettem arról, hogy mit tett Isten az életemben. Kis idő után feleségemmel együtt beálltunk a szolgálatba a gyülekezetben és a Kelet-Európa Misszióban is. Miközben a rászoruló emberek felé szolgálunk, mint missziós munkatársak, minden nap meglátjuk az emberek életében a szegénységet, de a hálát is. Nagy öröm van a szívünkben, amikor tudunk segíteni élelmiszerrel, ruhaneművel, tűzifával a szegényeknek, és amikor együtt imádkozunk velük. Ehhez a szolgálathoz az Úr adja az Ő szeretetét, erejét és bölcsességét. Hálát adunk az Úrnak azért, hogy kiválasztott és tanítványaivá tett bennünket. Az Úr azt mondja: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem” (Zsolt 50,15). Én megtettem: segítségül hívtam Őt, és Ő megszabadított engem. Elmondhatom én is azt a hálaimát, amit Dávid mondott: „Magasztallak Uram, mert megmentettél. Nem engedted, hogy ellenségeim örüljenek bajomon” (Zsolt 30,1). Tóth Gábor, Kuklya
Gábor Mezőváriban prédikál
6
XIX. évf., 1. szám
Macedónia vagy Makedónia?
A
kérdés, bár jelentéktelen, mégis foglalkoztatott. Az országban járva meg is kérdeztem a helyi Magyar Teleház Szervezet tagjainak találkozóján egy fiatalasszonytól, aki magyar könyveket fordított: mindkét verzió használata helyes, így bátran keverhetem is, ha akarom, senki nem fog megharagudni. Válasza megnyugtatott. Természetesen nem azért mentünk Macedóniába, hogy ezt tisztázzuk; más célok vezéreltek bennünket.
Nem meglepő módon a legnagyobb makedón, azaz Nagy Sándor neve fordul elő leggyakrabban a hétköznapok forgatagában. Repteret, autópályát, számtalan teret és utcát neveztek el róla a görögök legnagyobb szomorúságára, akik szintén sajátjuknak tekintik Nagy Sándort, akárcsak a makedón nevet. Utóbbi használata miatt bojkottálják is a kicsiny, mindössze kétmilliós ország EU-s csatlakozását. Missziós csoportunk látogatását a Szkopjei Magyar Nagykövetség meghívása előzte meg, azt pedig egy elveszett úti okmány kapcsán tett kényszerű „bemutatkozás” a szkopjei külképviseleten. Utunknak két fő célja volt: egyrészt új kapcsolatokat keresni, másrészt meglátogatni a menekültekkel foglalkozó szervezeteket Belgrádban és Szkopjéban, a két évvel ezelőtt elkezdett, vajdasági menekülteket támogató szolgálatunk kapcsán, amelyről már korábban hírt adtunk. A helyzetről elég világos képet festettek elénk a helyi illetékesek: Macedóniát és Szerbiát csak átmenti tartózkodási helynek tekintik a menekültek, és kitartóan ragaszkodnak ahhoz, hogy minél hamarabb NyugatEurópába jussanak. Ezért folyamatosan változtatják vonulási útjaikat, a legkisebb ellenállás felé haladva. Személyes benyomásom az volt, hogy a helyi szervezetek nem is szeretnének nagy erőforrásokat fordítani a menekültekre, mert saját népük szociális gondjaira sincs elég pénzük. Szkopjéban megismerkedtünk helyi idegenvezetőnkkel, Klára asszonnyal, aki lelkesen mesélte, hogy édesapja 56-os magyar menekült volt. Bár nem tud magyarul, mégis rengeteg szót megért, és párat használ is közülük. Kommuni-
Cigány nyelvű Bibliák átadása a Nadez központban
kációnkat vajdasági munkatársaink segítették, akik szerbül beszéltek, ám a választ már makedónul kapták – ennek ellenére mindkét fél tökéletesen megértette a másikat. Klára asszony a Nadez, azaz Reménység nevű szervezet vezetője, mely a mindenki által csak Shutkának nevezett kerületben dolgozik, és próbál segíteni az ott lakók életminőségének javításában. Elvitt bennünket a helyi felzárkóztató roma iskolába, majd meglátogattunk néhány családot, melyek szó szerint a szemétből élnek. A Nadez ifjúsági központjában gyerekekkel foglalkoznak, segítenek nekik leckét írni, és a normális életvitelre nevelik őket. Látogatásunkkor éppen a helyi Vöröskereszt önkéntese tanított a helyes tisztálkodásról, majd mindegyik gyermek fogkefét és fogkrémet kapott ajándékba. Kisebb csoportokban a hét minden napján írástudatlan asszonyokat tanítanak ékszerkészítésre, üvegfestésre, és más technikákra, hogy később megélhetést biztosítsanak nekik a megtanult „szakmán” keresztül. A kerületben mintegy 100 000 ember lakik, közülük harminckilencezer roma. A többiek albán, egyiptomi, haskáli és számos más kisebbséghez tartozók, akikben az a közös, hogy valamennyien a társadalom peremén élnek. Túlnyomó részük muzulmán, de ez inkább egyfajta kulturális háttér számukra, mintsem vallási meggyőződés. Ennek ellenére három új mecsetet is építettek mostanában a szegénynegyedben, kettőt makedón politikusok, a kerület két parlamenti képviselője, a harmadikat pedig albánok, amelybe más nem is léphet be rajtuk kívül. Mint kiderült, vannak keresztény közösségek is a negyedben. Közülük az egyik evangéliumi gyülekezet kifejezetten a romák felé szolgál. Mi is vittünk magunkkal 70 cigány nyelvű Újszövetséget, amit finn roma testvéreinktől kaptunk. Az Újszövetségeket részben a Nadeznek, részben a Biblia Ligának és a kerületben dolgozó Katolikus Karitásznak adományoztuk abban a reményben, hogy eljuttatják azokhoz, akik szeretnék megismerni Jézus Krisztust. Érdemes megjegyezni, hogy a cigány nyelv, amit a Macedóniában élő romák beszélnek, nagymértékben megegyezik az Európa-szerte beszélt cigány nyelvvel. Utunkra elkísért minket egy dél-amerikai házaspár, Manuel és Claudicia, akik néhány éve azzal a szándékkal költöztek a Vajdaságba, hogy romáknak hirdessék az evangéliumot. Manuel
A misszió delegációja a helyiek társaságában
perui indián, gitározik és roma dalokat énekel a gyerekeknek, ezzel belopja magát a szívükbe, és feloldja az idegenekkel szembeni tartózkodásukat. Utolsó esténken eleget tettünk a szkopjei magyar közösség meghívásának, és bemutatkoztunk nekik a Magyar Teleházban, amely a Macedóniában élő magyarok összejöveteleinek ad otthont. Megosztottuk velük bizonyságainkat, és beszéltünk azokról a feladatokról, amelyekkel Isten bízott meg bennünket. A szervezet mintegy negyven tagot számlál, és valamilyen formában mindnyájan kötődnek a magyarsághoz. Jópáran közülük gyermekkorukban görögként Magyarországra menekültek családjaikkal, és nálunk jártak iskolába. Az élet úgy hozta, hogy most Szkopjéban élnek, de még mindig anyanyelvi szinten beszélnek magyarul. Sutus József, a közösség vezetője elmesélte, hogy a közelmúltban a szkopjei Petőfi Sándor utcában tartottak március 15-i megemlékezést, és hallotta, hogy a jelenlévők közül valaki együtt mondta a Nemzeti Dalt a szavalóval. Az ünnepség után derült ki, hogy ez az ötvenes éveiben járó, görög származású ember magyar iskolában tanult, és még onnan emlékezett a versre. Elmondhatjuk, hogy mindenhol nagyon barátságosan fogadtak bennünket. Úgy éreztük magunkat, mint Pál apostol, akit álmában egy makedón férfi megszólított, hogy vigye el hozzájuk az evangéliumot. Bennünket is meggyőzően invitáltak: végezzünk missziós szolgálatot náluk, ne csak átutazásra vegyük igénybe kicsi országukat. Makszim Norbert
Manuel szolgálat közben
2013. március
7
A világ végén „Hát nem ez-e a böjt, amit kedvelek, hogy megnyitod a gonoszság bilincseit, megoldod az iga köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és minden igát széttörsz? Nem az-e, hogy az éhezőnek megszeged kenyeredet, és beviszed házadba a szegény bujdosókat; ha mezítelent látsz, felruházod, és nem zárkózol el testvéred elől?” (Ézs 58, 6-7) A székelyföldi utunk során két nap telt el aktív szolgálattal. Első nap mélyszegénységben élő családokat látogattunk meg Csíkszeredán és környékén. Buzdítottuk a lelküket az evangélium örömhírével, anyagi terheiket élelmiszercsomag által igyekeztünk enyhíteni, a gyermekeknek átadott ajándékcsomagokkal pedig nem várt örömöt vittünk az életükbe. Az időzítés is fontos volt, mert a karácsonyt megelőző napok során szerettük volna a családtagok gondolatait Jézusra terelni, Akiről az ünnep szól, és Aki miatt van okunk ünnepelni. Igencsak nag y hatással volt rám a csíkszentmártoni Bálint család, ahol egy fiatal özvegy egyedül neveli négy kiskorú lánygyermekét. Az édesanya reggeltől estig dolgozik távol az otthonától, hogy el tudja tartani őket. Míg ő nincs otthon, a nagyobbak viselik gondját a kisebb testvéreknek és végzik a házimunkát úgy, hogy a faluközponttól két és fél kilométerre levő szoba-konyhás, bérelt házikóban sem víz, sem fürdőszoba nincs. A tisztálkodáshoz és főzéshez szükséges vizet a harmadik szomszédból kell hordaniuk vödörrel. A gyermekek mégis tiszták, jó tanulók, és igyekeznek megállni a helyüket. Az édesanya vasárnaponként mos, mivel ez az egyetlen szabadnapja, és a mosás után a patakhoz megy a frissen mosott ruhát öblíteni, vagyis tisztázni, ahogy ők mondják. Mivel a családot rendszeresen látogatják a misszió munkatársai, nem volt újdonság számukra az evangélium üzenete, de sokadik hallásra is, újra reménységgel és örömmel töltötte be a szívüket. A második napon a székelyudvarhelyi gyülekezet szolgálatába bekapcsolódva, két szórványgyülekezetet látogattunk meg úgy, hogy rövid prédikálás után szétosztottuk a jelenlévőknek az előre elkészített ajándékcsomagokat. Az első úti célunk Küsmöd volt, amit a térség második legszegényebb településének tartanak. Elzártan, egy hegyi út végállomásaként az itt lakóknak nem sok perspektívájuk van megélhetés szempontjából. A legszomorúbb talán mégis az volt, hogy a gyülekezeti alkalmon jelen levő mintegy negyven, többnyire iskoláskorú fiatal roma közül, arra a kérdésre, hogy „hányan
tudtok olvasni?” csak egyetlen egy fiú emelte fel a kezét. Ha a szegénységnek vannak fokozatai, akkor az analfabetizmus biztos a legmélye. Egy ilyen gyülekezetben nem mondhattam azt, amivel általában mindenhol buzdítom a híveket: „Olvasd a Bibliát!” Mivel azonban Isten Igéje nincs korlátok közé szorítva, így arra buzdítottam őket, hogy töltsenek minden nap személyes időt Istennel imádságban, mert Ő képes Önmagát, és az akaratát kijelenteni azok számára, akik Őt keresik. A gyülekezeti alkalom után, családonként megajándékoztuk a testvéreket, akik rendezetten és örömmel fogadták a nem várt ajándékot. Második célállomásunk Etéd volt, ami az én megítélésem szerint a legelesettebb település Székelyföldön. Megérkezésünkkor kisebb fölbolydulás fogadott minket. Mivel december huszonegyedike volt, és már délután öt óra, az összegyűlt romák komoly kétségek és aggodalmak közt őrlődtek, hogy vajon a beígért „világvége” csak késik vagy elmaradt? Pál Csaba, a velem együtt érkező udvarhelyi testvér, megnyugtatta az aggódókat, hogy a világvége eljön ugyan, de nem a mai napon. Elmondta azt is, hogy Jézus eljövetele egyre közelebb van, viszont erre az eseményre jól teszik, ha készülnek, mert az a nap nem fog ekkora hírverésben részesülni, hanem úgy jön el, mint éjjel a tolvaj. Mivel az összejövetel szabad téren zajlott, és mínusz nyolc fok volt, egy rövid ima után elmondtuk az összegyűlteknek, hogy szeretnénk mindegyiküket megajándékozni egy kisebb csomaggal. Ez a tettünk utóbb nem bizonyult a legbölcsebb lépésnek, ugyanis a csomagok osztása közben a tömeg először a csomagokat kezdte széttépni, majd egymást. Ekkor az akciót lefújtuk, mielőtt bármilyen személyi sérülés történt volna. Megjegyzem, sem haragudni, sem elítélni ezeket az embereket nem lehet, mivel a fizikai szegénység itt is akkora szellemi sötétséggel párosul, amit csak az evangélium világosságának ereje tud áttörni. Míg ez megtörténik, addig még sok dolgunk van ebben a faluban. Visszafelé menet, meglátogattunk egy elesett családot. Ők jelentették számomra a bevezető igevers beteljesedését, és egyúttal az utazásunk csúcspontját. A családfő, Gábor Levente tavaly nyáron egy gázolásos balesetben veszítette el várandós feleségét. A tragédia a fiatal édesapát özveggyé, a megmaradt négy pici gyermeket pedig árvává tette. A legkisebbik gyermek alig nagyobb az én másféléves kisfiamnál. A család egy kilenc négyzetméteres kunyhóban él, ami alig nagyobb egy átlagos családi ház konyhájánál. Az egyik sarokban egy vaskályha, ami fűtésként
Pál Csaba tisztázza a világvége kérdését
és főző alkalmatosságként is szolgál, ezen kívül egy asztal, egy ágy és egy szekrény a szoba többi bútorzata. Levente írni-olvasni nem tud, alkalmi munkából próbálja eltartani a családot. Elszorult a szívem, amikor a gyermekeket látva belegondoltam, hogy milyen jövő vár ezekre a csöppségekre. Ha az evangélium üzenete nem lenne válasz minden élethelyzetre, akkor a magam bölcsességéből nem is tudtam volna semmi reménytelit, vagy vigasztalót mondani Leventének, de Jézus azért jött, hogy az ördög munkáit lerontsa. Míg mindez a földi síkon is látható lesz akár a Gábor család, akár az etédiek életében, addig van még dolgunk Székelyföldön. A szolgálatunk gyümölcseit tekintve az nyújt reménységet számomra, hogy tudom, Aki elkezdte a munkát Székelyföldön, be is fogja fejezni időben. Németh Róbert
Gábor Levente félárván maradt gyermekeivel
8
XIX. évf., 1. szám
Egy doboznyi öröm A karácsonyi ünnepeket követően egymás után érkeztek a fényképek és beszámolók a Kelet-Európa Misszióhoz a cipősdobozosajándékban részesülő családoktól, gyülekezetektől, intézményektől. Látva a fotókat és olvasva a leveleket, átéreztük a csomagok átadásakor felfakadó örömöt és a háttérben meghúzódó nyomor lesújtó erejét. Látni a mosolyt a gyerekek arcán, de a szürkeséget és az omladozó falat is. Egyszóval olyan rászoruló emberekhez jutottunk el, akiknek elsősorban Istenre van szükségük. A cipősdobozok átadásakor az volt a célunk, hogy minden támogatott gyermek és család megértse, egész életükkel Isten felé kell fordulniuk, mert minden szükségünkre Jézus ad megoldást. Idén Magyarországon és Erdélyben összesen 1200 gyermek kapott cipősdoboz-ajándékot a Kelet-Európa Missziótól. Tehettük ezt azért, mert nagylelkű emberek ebben az évben is sok szeretettel és gondoskodással készítették és juttatták el a rászoruló gyermekeknek szánt
karácsonyi adományaikat a Misszióhoz. Itthon Bácsalmásra, Hajdúböszörménybe, Vizsolyba, Kisújszállásra, Tetétlenbe, Gyöngyösorosziba, Kiskunfélegyházára, Bátonyterenyére, Ságújfaluba és Aranyosapátiba küldtünk nagyobb mennyiségű dobozt, ahol a helyi gyülekezetek és szociális intézmények osztották ki karácsonyi ünnepség keretében a csomagokat. Ezen kívül megajándékoztunk olyan családok gyermekeit Sárkeresztúron, Szászbereken, Szigetszentmiklóson, Orosházán, Budapesten, Őrbottyánban, Inárcson, Ócsán, Bereten, akik a Misszió Gyermektámogatási Programjain keresztül alkalmi vagy rendszeres segélyezésben részesülnek. Erdélyben Szatmárnémetibe, Érszőllősre, Tasnádra, Székre, Resicára, Székelyudvarhelyre, Csíkszeredára, Szentegyházára, Csíkszentmártonra szállítottunk több száz cipősdoboz-ajándékot, amelyeket részben a munkatársaink, részben gyülekezetek osztottak szét a gyerekek közt.
Ramóna az ajándékaival
Bár a beszámolókban a hála mellett döbbenetes emberi sorsokról, elképesztő körülményekről és kilátástalannak tűnő lelkiállapotokról is kaptunk tudósítást, amelyek csak lassú változást tesznek lehetővé, mégis hiszünk abban, hogy a roppant ellenszéllel szemben is lehet haladni, és Isten szeretete a legeldugottabb falu legelhanyagoltabb családjához is elérhet. Imádkozzunk azért, hogy a karácsonykor megszólított emberek és családok megismerjék Jézust, és életük közelebb kerüljön Istenhez!
Norbika
Maczkó Norbert, ötéves orosházi kisfiú 2013. február 7-én eltávozott az élők sorából. Norbika súlyos testi és szellemi fogyatékkal és fájdalmakkal telve élte le rövidke életét. 2011 szeptemberében hozta Isten elénk ezt a kisfiút és családját, amely a beteg gyermek miatt segítségre szorult. Támogatóink nagylelkűségének köszönhetően az elmúlt másfél évben a Misszión keresztül 580 000 forintnyi – p é n zb el i, élel m i sz er, g yóg ysz er, tűzifa – támogatásban részesülhetett a család, és voltak olyan támogatók, akik a Missziótól kapott értesülések nyomán küldték el közvetlenül az adományukat. Minden kedves támogató együttérzését és áldozatvállalását nagyon szépen köszönjük.
mediatabor.misszio.eu A Kelet-Európa Misszió inárcsi központja baráti áron kitűnő lehetőségeket kínál a felüdüléshez. Bővebb információ a honlapunkon található.
2013. JÚNIUS 24–29.
