2. (2009), pp ÉVE SZÜLETETT AZ ELSŐ MAGYAR ÁLLAMPOLGÁRSÁGI TÖRVÉNY PAP GÁBOR*

Sectio Juridica et Politico, Miskolc, Tomus XXVII/2. (2009), pp. 345-360 130 ÉVE SZÜLETETT AZ ELSŐ MAGYAR ÁLLAMPOLGÁRSÁGI TÖRVÉNY PAP GÁBOR*

Magyarország első állampolgársági törvényét 1879 decemberében fogadta el az Országgyűlés. Ez volt az 1879. évi L. törvény (a továbbiakban I. Ápt.), amely 1880. január 8-tól 1949. február 1-jéig volt hatályban. Az I. Ápt. hatvankilenc évét a jogtörténet és a közjog tudománya már feldolgozta. 1 Az állampolgársági jog történetéről, és benne az I. Ápt.-ről tankönyvi fejezetek és tanulmányok szólnak. 2 Az elsődleges források, vagyis az állampolgárságról szóló jogszabályok szerkesztett gyűjteményével is rendelkezünk. 3 Mindebből könnyen arra következtethetnénk, hogy egy újabb tanulmány szerzője nem tehet mást, mint saját szavaival megismétli mindazt, amit mások már megírtak. Nagyrészt ez így igaz, ám az újragondolás az I. Ápt.

* DR. PAP GÁBOR egyetemi adjunktus Miskolci Egyetem ÁJK, Alkotmányjogi Tanszék 3515 Miskolc-Egyetemváros 1

Az 1880 előtti állapotokat és a törvény keletkezését részletesen megismerhetjük Csizmadia Andor: A magyar állampolgársági jog fejlődése. Állam és Igazgatás, 1969. 12. sz. 1075-1091. o. A levéltári forrásokat pedig Varga Norbert: A dualista állampolgársági jog levéltári forrásai, különös tekintettel az 1879:L. tc. megalkotására. In: Stipta István (szerk.): Doktoranduszok Fóruma, 2003. november 6. Miskolci Egyetem, Állam-és Jogtudományi Kar, Deák Ferenc Doktori Iskola, Novotny Alapítvány, Miskolc, 2003., 421-425. o. 2 Bajáki Veronika: A magyar állampolgárság kialakulásától és fejlődésétől napjainkig. In: Besnyő Károly (szerk.): A magyar állampolgárság (Megszerzése és elvesztése a gyakorlatban). Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1982. 34. o. Kisteleki Károly: A magyar állampolgárság fejlődéstörténete a kezdetektől a rendszerváltozásig. Csak internetes forrást találtam: http://www.fuggetlenek.com/cikkek05/cikk05_141.htm /http://www.fuggetlenek.com/cikkek05/cikk05_142.htm (2009. május). Uő: Az állampolgárság a dualizmus idején. Állam és Jogtudomány, 1996-1997[98.], 1-2. sz., 37-52. o. 3 Parragi Mária-Ugróczky Mária (szerk.): A magyar állampolgárságra vonatkozó jogszabályok. I. köt. Szemimpex Kiadó, [Budapest] 1993., 252 o.; II. köt. 1994., 252 o. Megjegyzendő, hogy ebben a gyűjteményben a végrehajtási rendeleteket nem találjuk meg.

346

Pap Gábor

értékelésének még fel nem ismert vagy figyelemre kevésbé méltatott szempontjaihoz is elvezethet. Ebben a reményben készült ez a kis tanulmány. Az I. Apt. a magyar állampolgársági jog első kódexe volt. Előtte a szokásjog és egymással szoros összefüggésben nem álló jogszabályok vonatkoztak az állampolgárságra, vagy ahogy a XIX. sz.-ban nevezték, a honpolgárságra. 1849-től a kiegyezésig Magyarország közjogi helyzete rendezetlen volt. „Az alkotmányosság helyreállításáig, szóval egészen 1867-ig a tényleges hatalmat Magyarországon az önkényuralom szervei, a császári kormányhatóságok gyakorolták, s így történt, hogy az idő alatt Magyarországon idegen hatóságok idegen jogszabályok alapján adományoztak állampolgári jogokat. Ez azonban csak tényleges, de nem jogi helyzet volt, úgy hogy az alkotmány helyreállításával mindezek az adományozások semmisekké váltak. A magyar állampolgárság megszerzésére az önkényuralom alatt is azok a jogszabályok, illetőleg szokásjog irányadó, mely 1848 előtt érvényben volt. A magyar kormány több ízben is leszögezte, hogy a magyar állampolgárság az 1848-ik évet követő átmeneti időszak alatt is csak a magyar szokásjogi szabványoknak megfelelőleg volt megszerezhető." 4 Az I. Apt.-n kívül más jogszabályok is - részben vagy egészben a magyar állampolgársági joghoz számítandók. Az 1879 előtt született jogszabályok közül az Amerikai Egyesült Államokkal 1870-ben kötött egyezmény, amelyet az 1871. évi XLIII. törvény cikkelyezett be. Az egyezmény az állampolgárság elvesztéséről rendelkezett. A Svájccal 1875-ben „a letelepedések iránt kötött államszerződés" is tartalmazott állampolgársági szabályokat. Ezt az egyezményt az 1876. évi XVII. törvény iktatta be a hazai jogba. Honpolgárságról vagy állampolgárokról beszéltek a községi illetőségről szóló törvények. Ezek: az 1870. évi XLII. törvény, az 1871. évi XVIII. törvény, az 1876. évi V törvény. Szintén a községi illetőség miatt vonatkozott az állampolgárságra az 1886. évi XXII. törvény és az 1903. évi V törvény. Ez utóbbiak már az I. Ápt. után születtek. Kifejezetten az I. Ápt.-t módosította a tömegesen visszatelepülök honosításáról szóló 1886. évi IV törvény, de ez is elsősorban a községi illetőség megállapításáról rendelkezett. Természetesen az állampolgársági joghoz tartoztak az I. Ápt. egyes szakaszainak végrehajtásra kiadott rendeletek is. Ezek: az 1880. évi 584. B. M. sz. rendelet, 5 és az azt módosító 23.901/1892. B. M. sz.

4

Ferenczy Ferenc: Magyar állampolgársági jog. 2. kiad., Kner Izidor könyvnyomtató kiadása, Gyoma, 1930., 21-22. o. 5 1880. Rendeletek Tára, 3. sz.

130 éve született az első magyar állampolgársági törvény

347

rendelet. 6 Továbbá a 85.999/1895. B. M. sz. rendelet és a 24.597/1896. B. M. sz. rendelet. 7 A trianoni békeszerződésig nem változtak az állampolgársági jog szabályai. Viszont az 1921. évi XXXIII. törvénnyel becikkelyezett békeszerződés állampolgársági előírásai miatt több jogszabály is keletkezett. Ezek: az 1921. évi 7.200 M. E. sz. rendelet a trianoni békeszerződés életbeléptetéséről; az 1921. évi 6.500 M. E. sz. rendelet a trianoni békeszerződésben foglalt állampolgársági rendelkezések ismertetéséről és végrehajtásáról; az 1922. évi XVII. törvény az 1922/23. költségvetési év első hat hónapjában viselendő közterhekről és fedezendő állami kiadásokról, de csak a 24. § foglalkozott az állampolgársággal. A most felsorolt jogszabályok együttes teijedelme meghaladta az I. Apt. 1921 előtti terjedelmét. Az I. Apt. újabb módosításai az 1939-es esztendővel indultak. Ezek: az 1939. évi II. törvény a honvédelemről, amelynek 66. §-a az elbocsátással foglalkozott; az 1939. évi XIII. törvény, amely bevezette a megfosztást, és változtatott a magyar állampolgárság megszerzésén és elvesztésén; az 1939. évi XIV. törvény, amely a megfosztás újabb esetéről szólt. Külön csoportba sorolhatjuk a két bécsi döntés hatására keletkezett állampolgársági jogszabályokat. Ezek: az 1939. évi 2.200 M. E. sz. rendelet; az 1939. évi VI. törvény és az 1940. évi XXVI. törvény. Az 1941. évi XX. törvény a visszafoglalt délvidéki területekről szólt. Az ún. zsidótörvények is módosították az I. Átp.-t. Ezek: az 1939. évi IV törvény és az 1941. évi XV törvény. Újabb csoportba tartozhatnak a II. világháború után keletkezett jogszabályok. Ezek: a moszkvai fegyverszünetet beiktató 1945. évi V törvény, amely érvénytelenítette a bécsi döntéseket; az 5.070/1945. M. E. sz. rendelet; a 9.590/1945. M. E. sz. rendelet; a 9.550/1945. M. E. sz. rendelet; az 1947. évi X. törvény; a párizsi békét beiktató 1947. évi XVIII. törvény és ennek életbeléptető szabálya, a 11.800/1947. Korm. sz. rendelet. Szintén külön kezelhetjük a lakosságcseréről, valamint a magyarországi németek áttelepítéséről rendelkező jogszabályokat. Ezek: a magyar-csehszlovák lakosságcseréről szóló 1956. évi XV törvény; a németek áttelepítéséről a 12.330/1945. M. E. sz. rendelet és a 12.200/1947. Korm. sz. rendelet. Ez a hosszú felsorolás érzékelteti, hogy az I. Apt. és a hozzá kapcsolódó rendeletek 1948-ig milyen mélységben és terjedelemben változtak meg. Minden 6

1892. Rendeletek Tára, 1125. sz. Csak közvetett forrásból: Pongrácz Jenő: Magyar állampolgárság és községi illetőség. Törvények, rendeletek, elvi határozatok, díjak és illetékek, magyarázat, iratminták. A törvény, kiad. n., Budapest, 1941., 13. és 48. o. Az említetteken kívül születtek még végrehajtási rendeletek, ám a következőkben csak akkor említjük ezeket, ha elsődleges szabályokat tartalmaztak. 7

348

Pap Gábor

korszak érdemi tárgyalása önálló tanulmányt kíván. Ezért most csak a trianoni békeszerződésig terjedő időszakkal, helyesebben az Osztrák-Magyar Monarchia fennállásának időszakával foglalkozunk. Az I. Átp. előtt az állampolgárság megszerzésének egyik esetére a községi illetőségről szóló törvényekben találunk rá. A köztörvényhatóságok rendezéséről szóló 1870. évi XLII. törvény 19. §-a elrendelte, hogy a törvényhatóságot képviselő bizottság tagjainak fele álljon a „legtöbb egyenes államadót fizető azon nagykorú honpolgárokból, kik országgyűlési képviselőválasztásra jogosítva vannak" A 23. §-ban pedig kijelentette, hogy: „a ki öt év óta az országban lakik, folytonosan adót fizet s más államnak nem alattvalója, honpolgárnak tekintendő." Ezt az esetet az állampolgárság hallgatólagos megszerzésének vagy egyszerű honfiúsításnak nevezték. A községek rendezéséről szóló 1871. évi XVIII. törvénycikk 6. és 7 §-ai kimondták: ,,Minden honpolgárnak valamely község kötelékébe kell tartoznia. Minden honpolgár azon község kötelékébe tartozik, melynek illetősége alatt e törvény kihirdetésekor áll." Az 1876. évi V törvény módosította az 187l-es törvényt. 1 §-a elrendelte, hogy: „Minden honpolgárnak valamely község kötelékébe kell tartoznia. Mindenki csak egy község kötelékébe tartozhatik. A községi kötelék és az abból folyó illetőség megszűntnek csak azon esetben tekintetik, ha az illető egyén más község kötelékébe lépett." Az 5. § szerint „Minden honpolgárnak joga van más községbe települni." Azok a betelepülők, akik nem voltak más államnak a polgárai és teljesítették az 1870. évi XLII. törvény 23. §-ának feltételeit, a kötelező községi illetőséget előíró törvények megszületésekor már magyar állampolgárokká váltak. A hallgatólagos szerzés feltételei közül a legbizonytalanabb éppen az idegen állampolgárság nyilvántartása volt. „A kiegyezést követő gazdasági fellendülés jelentős számú iparost, kereskedőt vonzott az országba, s e családok közül néhány a gazdasági élet meghatározója, neves magyar tőkés család lett. 1869-ben a lakosságnak több mint 15%-a született külföldön. Nagy többségük Ausztriából vándorolt be, de jöttek cseh, morva, svájci, német (bajor, porosz), olasz polgárok is. Elvétve akadt olyan család, amelyik idegen állampolgárságát regisztráltatta, tehát a bevándorlók többnyire magyar állampolgárrá váltak. A hallgatólagos állampolgárság-szerzés »egyszeri« lehetőség volt." 8 Ugyanis az I. Apt. számolt az állampolgárság hallgatólagos megszerzésével, és meg akarta azt szüntetni. Ezért 2. §-ában előírta: „A magyar állampolgárság csak a következő módon szereztetik meg: 1. leszármazás, 2. törvényesítés, 3. házasság, 4.

8

Parragi Mária: A magyar állampolgársági jog és a külföldön élő magyarság. Kisebbségkutatás, 2000. 1. sz. 39. o.


349

honosítás által." A 48. § szerint a magyar állampolgárság hallgatólagosan csak az I. Ápt. hatálybalépéséig volt szerezhető, ugyanazon feltételekkel, mint amelyeket az 1870-es törvény előírt, ám azon lényeges eltéréssel, hogy akikre az 1870-es törvény vonatkozott, lehettek más állam polgárai is. Amennyiben olyan külföldi állampolgár szerzett volna hallgatólagosan magyar állampolgárságot, aki ezt nem kívánta, az I. Ápt. hatálybalépésétől számított egy évig az illetékes hatóságoknál bejelenthette, hogy megtartja idegen állampolgárságát. Mégsem zárhatjuk ki, hogy a hallgatólagos szerzés kettős állampolgársághoz vezetett. Aki nem jelentette be idegen állampolgárságát és magyar állampolgárrá vált, az I. Ápt. 36. §-a szerint az is maradt: „Azon magyar állampolgár, a ki egyszersmind más állam polgára, mindaddig magyar állampolgárnak tekintendő, mig magyar állampolgárságát a jelen törvény értelmében el nem vesztette." A hallgatólagos szerzés elismerése az I. Ápt. nagyvonalú és a szerzett jogokat messzemenőkig tisztelő előírása volt. A magyar hatóságok minden formalitás nélkül magyar állampolgároknak tekintették azokat az országban élő idegeneket, akik megfeleltek a feltételeknek. Erről semmilyen okiratot nem kellett kiállítani. Trianon után jelentett gondot az így szerzett magyar állampolgárság igazolása azoknak, akik szerezték, és a szerzők leszármazottainak is. Az I. Ápt.-nek az állampolgárság megszerzéséről szóló szabályai egyszerre őrizték a magyar közjog hagyományait és teremtettek állampolgári jogegyenlőséget. Mindenki magyar állampolgár maradt, aki addig is az volt. A magyar állampolgárság - az 1. § értelmében - egységes volt. Nem számított sem a vallás, sem az etnikai vagy társadalmi származás. Minden magyar állampolgárt ugyanazok a státusjogok illeték meg. Egyetlen kivétel a honosított volt. Aki rendes, vagy más néven egyszerű honosítással szerzett állampolgárságot, az I. Ápt. 15. §-a szerint csak tíz év elteltével lehetett a képviselőház tagja, viszont a rendkívüli, vagy más néven kedvezményes honosítás a passzív választójogot nem zárta ki. A honosítottat örökös tagsággal a főrendek közé csak az Országgyűlés emelhette. 9 Koronaőr csak született magyar állampolgárt lehetett, honosított nem. 10 Az I. Ápt. 18. §-a kizárta, hogy bárki a honosítással nemességet szerezzen.

9

„A nem leszármazásuknál fogva magyar állampolgárok a főrendiház tagság jogával, a ministertanács előterjesztésére, csak a törvényhozás utján ruházhatók fel." 1885. évi VII. törvény 2. §. 10 1608. évi IV. törvény

350

Pap Gábor

A magyar állampolgárság keletkezésének első jogcíme - a hagyomány szellemében - a leszármazás volt." „Leszármazás által megszerzik a magyar állampolgárságot a magyar állampolgár törvényes gyermekei és magyar állampolgárnő törvénytelen gyermekei mindkét esetben akkor is, ha a születés helye a külföldön van" - mondta ki az I. Apt. 3. §-a. A korszak jogi felfogása megkülönböztette a törvényes és a törvénytelen gyermeket. Ez a megkülönböztetés választotta ketté a leszármazás, más néven a ius sanguinis elvét. A törvényes házasságból született gyermek az apa jogán lett magyar állampolgár, nem véve figyelembe anyjának állampolgárságát. Ez volt a ius sanguinis a patre elve. A magyar anyja állampolgárságát követte annak törvénytelen gyermeke, figyelmen kívül hagyva az apa állampolgárságát. Ez volt a ius sanguinis a matre elve. A leszármazásnál közömbös volt, hogy a gyermek külföldön vagy belföldön született-e. A születés helye akkor sem számított, ha kettős állampolgársághoz vezetett. A külföldön született magyar gyermeknél nem lehetett kizárni, hogy a születési helyének állama - a ius soli elvét alkalmazva saját állampolgárának tekintse őt. A leszármazás elvét az I. Apt. óta töretlenül követi a magyar állampolgársági jog. A magyar állampolgárok túlnyomó többsége a leszármazás elvén volt és lett magyar állampolgár. Leszármazással a törvény erejénél fogva, azaz ex lege keletkezett a gyermek magyar állampolgársága. A magyar állampolgárság keletkezését az állampolgársági jogviszony egyik alanya sem akadályozhatta meg. A leszármazás elve két logika mentén voltjelen az I. Apt.-ben. Az egyik logika a nemek jogi egyenlőtlenségét vallotta. A férfi állampolgársága megelőzte a nőét, a féij állampolgársága megelőzte a feleségét. Ezen logika azt diktálta, hogy a ius sanguinis a patre elve előzze meg az a matre elvét. A gyermek elsősorban az apa állampolgárságát követte, a nő állampolgársága a férjéét. Az I. Apt. 5. §-a szerint a külföldi nő, ha magyar férfival házasságot kötött, megszerezte a magyar állampolgárságot. Ennek a fordítottját is kimondta a 34. §-ban, amely szerint elveszítette magyar állampolgárságát az a magyar nő, aki külföldivel kötött házasságot. Az ilyen magyar anya gyermeke a külföldi apa állampolgárságát követte. Ugyanígy az eredetileg nem magyar anya gyermeke a magyar férjének állampolgárságát követte. Mindét esetben a ius sanguinis a

" „Honfiak, vagy tős, gyökeres honfiak, kik magyar honfi apától származnak, kiknek sorába törvényeink szerint Tót- Horvát- és Dalmátországi atyánkfiait is számítják..." Récsi Emil: Magyarország közjoga. II. kiad., bővítve és rendezve Lőw Tóbiás által, Pfeifer Ferdinánd, Buda-Pest, 1869., 316. o.


351

patre elve megelőzte az a matre elvét. Az I. Ápt.-nek ez a logikája kizárta, hogy leszármazással kettős állampolgárság jöjjön létre. A másik logika az elsőből következett, nevezetesen a ius sanguinis a matre elve kisegítő elvként volt jelen. Az I. Apt. korában az erkölcs és a jog azt tartotta kívánatosnak, hogy férfi és nő törvényes házasságából szülessenek gyermekek. A valóság nem mindig felelt meg az erkölcsi és a jogi elvárásnak, ezért a törvény nem hagyhatta figyelmen kívül a házasságon kívül született gyermeket sem, akit törvénytelen gyermeknek neveztek. Anyja után csak a törvénytelen gyermek vált magyar állampolgárrá. A másik oldalról nézve, csakis a leányanya magyar állampolgárságát ismerte el az I. Apt. a leszármazás elvénél. Magyar anya törvénytelen gyermeke akkor is magyar állampolgár volt, ha a magyar hatóságok tudták, hogy természetes apja külföldi állampolgár. 12 Ez volt az egyetlen eset, amelynél az a patre elve rendelődött alá az a matre elvének. A logikai következetlenség oka közjogi következetesség. A gyermek a kétségkívül ismert szülő után vált magyar állampolgárrá. Az a patre elvének elsődlegessége itt is visszaállt, ha a külföldi apa törvényesítette a gyermeket. A ius sanguinis a matre elvének másodlagos jellegét az I. Apt. 3. §-ából nem olvashatjuk ki, hiszen egy sorban találjuk az a patre elvével. Más rendelkezésekkel összevetve derül ki, hogy az a patre elve volt az elsődleges. Magyar anya kiskorú törvénytelen gyermeke elveszítette magyar állampolgárságát, ha külföldi apja magáénak ismerte el, azaz törvényesítette mondta ki az I. Apt. 33. §-a. Elég körültekintő volt a törvény, amikor a törvényesítésnél megkívánta, hogy a gyermek az apja jogán szerezze meg annak állampolgárságát is. Ha ez nem történt meg, a törvényesítés ellenére sem veszítette el a gyermek a magyar állampolgárságot, feltéve, hogy törvényesítése után is magyar felségterületen lakott. A törvényesítés másik esete a nem magyar állampolgárságú törvénytelen gyermekre vonatkozott. Az I. Apt. 4. §-a kimondta: „Törvényesítés által az állampolgárságot megszerzik a magyar állampolgárnak külföldi nőtől született törvénytelen gyermekei." A ius sanguinis a patre elve ebben az esetben is felülírta az a matre elvét. Az I. Apt. következetesen ragaszkodott ahhoz, hogy a ius sanguinis a parte elve legyen az elsődleges. Ezért a törvényesítés egyszerre volt a törvény által nevesített jogcíme a magyar állampolgárság keletkezésének és elvesztésének is. A törvényesítés keletkezési jogcímként valójában a leszármazás elvének következménye volt. Bár az I. Ápt. külön szakaszban szólt a törvényesítésről, és az állampolgárság megszerzésének taxatív felsorolásában is külön pontként nevesítette, mégsem tekinthető önálló jogcímnek. A közjogi helyzet az I. Ápt. 12

Ferenczy: i. m. 32. o.

352

Pap Gábor

idején is ugyan az, mint a később megalkotott állampolgársági törvényeinknél. Az 1957. évi V törvény (a továbbiakban: III. Apt.) és a jelenleg hatályos 1993. évi LV törvény (a továbbiakban: IV. Apt.) világosan rendelkezik a házasságon kívül született gyermek állampolgárságáról. A 111. Apt. 3. §-ának (1) bekezdése szerint „Magyar állampolgárrá válik a nem magyar állampolgár szülő gyermeke, ha másik szülőjének a családról, a házasságról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény 37-40. §-a értelmében magyar állampolgárt kell tekinteni." A IV Apt. 3. § (2) bekezdése szerint „A nem magyar állampolgár szülő gyermekének magyar állampolgársága a születés napjára visszaható hatállyal keletkezik, ha másik szülője - teljes hatályú apai elismerő nyilatkozat, utólagos házasságkötés, továbbá az apaság vagy az anyaság bírói megállapítása alapján magyar állampolgár." Közjogi értelemben a most idézett két állampolgársági törvény a nem magyar állampolgárságú nőtől házasságon kívül született gyermek magyar állampolgárságát a leszármazás elvére vezeti vissza. Legtisztábban a IV Apt. megfogalmazásából derül ki, hogy a házasságon kívül született gyermek már születésekor magyar állampolgár volt, csak ezt az állapotot még nem ismerik a magyar hatóságok. Tekintsünk el az apaság vélelmétől, és nézzük a legjellemzőbb esetet: külföldi leányanya gyermekének magyar állampolgár a természetes apja, ám a gyermek születésekor az apa személye vagy állampolgársága nem ismert. A gyermek ex lege válik magyar állampolgárrá, mihelyt jogi ténnyé válik, hogy az apja magyar állampolgár. Közjogi szempontból figyelmen kívül hagyhatjuk, hogy a gyermeket törvényesítéssel vagy teljes hatályú apai elismerő nyilatkozattal ismeri el sajátjának az apja, hiszen ez a családjogra tartozó kérdés. Kizárólag családjogi különbség van a törvényesítés és a jelenlegi jogintézmény, a teljes hatályú apai elismerő nyilatkozat között. Az I. Apt. idején és most is a gyermek apja után ugyan olyan magyar állampolgár lesz, mintha házasságból született volna. Az állampolgársági törvényeink a házasságon kívül született gyermek családjogi helyzetének megváltozását tényként kezelik, nem pedig következményként. A ius sanguinis elve, a leszármazás jogcíme a családjogi tény közjogi elismerése. A jog nyelvén szólva akkor fejezzük ki világosan a leszármazás jogcímének természetét, ha az állampolgárság öröklésének nevezzük. A leszármazás jogcíme nem más, mint annak tudomásulvétele, hogy magyar állampolgárnak gyermeke született. A családjogi tényből következik az állampolgárrá válás jogcíme, és nem fordítva. A jogcím pedig az I. Apt.-ben is a leszármazás lesz a házasságon kívül született gyermeknél. Ezért a törvényesítés már az I. Apt. idején sem önálló jogcíme az állampolgárság keletkezésének. Az I. Apt. dogmatikai pontatlanságának oka arra vezethető vissza, hogy a jogcímeknél nem különböztette meg az állampolgárság keletkezését annak


353

megszerzésétől. A keletkezést is szerzésnek nevezte, ezért összemosódtak az állampolgárság létrejötténél azok a jogcímek, amelyeknél ex lege vált valakiből magyar állampolgár, azzal, amikor valaki hatósági döntéssel szerzett állampolgárságot. Ha a mai terminológiát alkalmazzuk az I. Apt.-re, az állampolgárság keletkezésének három jogcíme volt: a leszármazás, a házasságkötés és a területen születés. A szerzésnek is két jogcíme volt: a honosítás és a visszahonosítás. Állampolgári jogunk terminológiája nehezen birkózik meg az állampolgárság keletkezésének pontos nevesítésével. 13 Gyakran születésnek mondják a leszármazást. Pedig a születéshez több jogcím tartozhat: a leszármazás, a területen születés. Más és más lehet valakinek az állampolgársági helyzete, attól függően, hogy milyen jogcímen vált magyar állampolgárrá. Az I. Ápt. akkor volt következetes, amikor a közjogi helyzetet alárendelte a családjogi tényeknek. Ezért anyja jogán akkor is magyar állampolgár maradt a törvénytelen gyermek, ha apjának idegen állampolgársága ismert volt. Az 1. Ápt. idején és ma is az állampolgárság keletkezése mögött családjogi kötelék áll. A gyermek családjogi helyzetét követi az állampolgársága. Más szavakkal, a közjogi természetű állampolgársági jogviszony létrejötte a fennálló vagy megváltozott családjogi helyzet jogkövetkezménye. A magánjogba tartozó családjog határozza meg a gyermek az I. Ápt. idején a feleség jogállását. A közjogra csakis ezen jogállás létrejöttének vagy megszűnésének eljárási szabályai és regisztrációja tartozik, vagyis az állam hatóságainak cselekvése. A családjogi jogviszonyait az egyén szabad elhatározással alakítja: házasságot köt, elválik, gyermeket vállal. Mindebbe az államnak, így a közjognak nem lehet beleszólása. Viszont a családjogi jogviszonyhoz fűzhet közjogi jogkövetkezményeket. Ezért a ius sanguinis elvének elismerése szükségszerűen azzal járt, hogy a családjogi kötelékek meghatározták az állampolgársági jogviszonyt is. A közjogi dogmatika logikája azt diktálta, hogy a puszta jogkövetkezményként felfogható állampolgársági jogviszony mindkét alanya, az egyén és az állam is ezekben az esetekben vegye tudomásul a közjogi helyzetet. Ezért keletkezett vagy szűnt meg a magyar állampolgárság néhány családjogi tény miatt ex lege. A közjogra 13

Ferenczy megkülönböztette a született magyar állampolgárokat azoktól, akik szerezték az állampolgárságot. A leszármazást ezért nem szerzési jogcímnek tartotta. Lásd: Ferenczy: i. m. 30. és 58. o. A III. Ápt. tárgyalva Szamel Lajos a leszármazást szerzésnek nevezi. Lásd: Beér-Kovács-Szamel: Magyar államjog. Szerk. Beér János, Tankönyvkiadó, Budapest, I960., 187. skk. Bajáki Veronika a születést tartja jogcímnek. Lásd: Magyar állampolgárság kettős állampolgárság. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1973., 83-84. o.

354

Pap Gábor

a családjogi tények által kiváltott joghatások következetes érvényesítése tartozott. Az I. Apt. logikája ennek eleget tett. Amely családjogi tények állampolgárságot keletkeztettek, ugyanazok meg is szüntették az állampolgárságot. Az állampolgárság keletkezése és megszűnése egymás tükörképei voltak. A törvényesítés jogcím jellegének megítélésekor tehát a döntő szempont, hogy a családjog vagy az állampolgársági jog dogmatikáját alkalmazzuk-e. Családjogi nézőpontból önálló jogcím, de az állampolgársági jog dogmatikája szerint másodlagos, utaló jellegű jogcím, mivel mind az állampolgárság keletkezésénél, mind a megszűnésnél a leszármazás jogcíme nélkül értelmet veszítené. Amikor megváltoztak a családjog szabályai, és megszűnt a törvényes és törvénytelen gyermek közötti jogi különbség, a törvényesítés vagy a helyét elfoglaló családjogi cselekmény nem is maradt önálló jogcíme az állampolgársági jognak. Ezt láttuk a 111. és a IV Ápt.-ben. A házasság jogcímén a külföldi nő magyar állampolgárrá vált, a magyar állampolgár nő pedig elveszítette addigi állampolgárságát. Az I. Apt. következetesnek tűnik, amikor a nő családi állapotának megváltozásához ex lege fűzte joghatásként az állampolgársági jogviszony megváltozását. Mégis szakítania kellett a családjog logikájával, és helyére a közjogi dogmatika logikáját kellett állítania. A házassága megszűnésével nem szűnt meg a magyar állampolgársága annak a nőnek, aki azt házassággal szerezte. 14 így rendelkezett a 35. §: „Nem veszti el magyar állampolgárságát azon külföldi nő, a ki magyar állampolgárhoz férjhez menvén, özvegységre jutott, férjétől bíróilag elválasztatott, vagy a kinek házassága feloldatott." Sértette volna szerzett jogok tiszteletének és az állampolgárság egyenlőségének az elvét, ha a házasság megszűnéséhez is ex lege joghatásként fűzi az I. Apt. az állampolgársági jogviszony megszűnését. Az a nő, aki házassággal vált magyar állampolgárrá, házasságának megszűnése után elbocsátását kérhette. A házasság csak akkor változtatott az állampolgársági jogviszonyon, ha a magyar jog szerint érvényes volt. Ezért az érvénytelenített házassághoz az 1. Apt. joghatásokat nem kapcsolt. 15 A 37. § ennek értelmében mondta ki, hogy 14

„Jellegzetes vonása a férjhezmenetellel megszerzett magyar állampolgárságnak, hogy az állandóbb jellegű, mint maga a házasság; önálló joggá válik, mely elkülönülhet az azt létrehozó házaságtól. A férjhezmenetellel szerzett állampolgárság tehát nem időleges, hanem egy egész életre szóló jogosítvány jellegével bír, mely a házasság további sorsától egészen független." Ferenczy: i. m. 33-34. o. Berényi Sándor szerint a házassággal szerzett magyar állampolgárságát akkor sem veszítette el a nő, ha a házasságot a bíróság érvénytelenítette, amennyiben az érvénytelenítésben nem volt vétkes. Berényi Sándor-Taiján Nándor: A magyar állampolgárság megszerzése és elvesztése (honosság, letelepülés, kivándorlás,


355

Visszanyeri magyar állampolgárságát azon nő, a ki külföldihez ment férjhez, az által, ha házassága az illetékes biróság által érvénytelennek nyilvánittatik." Bár az I. Apt. 3. §-ában nem találjuk meg a nevesített jogcímek között, de kisegítő elvként tárgyalta a területen születéssel történő keletkezést, a ius soli elvét. A 19. § szerint „Mindaddig, mig idegen honosságuk be nem bizonyittatik, magyar állampolgároknak tekintendők: 1. a kik a magyar korona országai területén születtek; 2. a kik ezen területen mint lelenczek találtattak és neveltetnek vagy felneveltettek." Mindkét eset mögött egy vélelem állt, nevezetesen, hogy az ország területén született vagy talált és ismeretlen szülőktől származó gyermek szőlője magyar állampolgár. Megdőlt a vélelem, ha a szülő idegen állampolgársága kiderült, egyúttal a gyermek magyar állampolgársága is megszűnt. Az állampolgárság megszerzésének jogcíme volt a honosítás. Az I. Apt. két fajtáját ismerte: az egyszerű és a különleges honosítást. A különleges honosításban a feudális hagyományok éltek tovább, és kivételesnek számított. Az állampolgárság megszerzésének jellegzetes módja az egyszerű honosítás volt. A honosítás kérelemre történt, és a törvényben meghatározott feltételek teljesülése és az eljárási szabályok betartása után a honosítási eskü letételének napjától - ex nunc hatállyal - szerzett magyar állampolgárságot a honosított. A honosítás feltételei közül az első a rendelkezési képesség volt, amelyet ma cselekvőképességnek mondunk. Bármely nagykorú és cselekvőképes idegen honosítható volt, legyen az férfi vagy nő. Á m a féijezett nő önállóan nem folyamodhatott honosításért, csak férje jogán, azaz férjének honosítása teijedt ki rá. Aki nem volt cselekvőképes, önállóan akkor volt honosítható, ha törvényes képviselője apja, gyámja vagy gondnoka a honosításhoz hozzájárult. Második feltételként írta elő a törvény a községi illetőséget, vagy annak hiányában a felvétel ígéretének igazolását. Mindkettőt a község által kiállított bizonyítvány igazolta. Harmadik feltétel volt, hogy a folyamodó öt év óta megszakítás nélkül Magyarországon lakjon. Honosítást csak az öt év letelte után lehetett kérni. A községi illetőség és az ittlakás a honosítandó és a magyar állam közötti tényleges kapcsolat, az ún. effektivitás elvének feltételei voltak.

útlevélügy). Az 1879. évi L. törvényczikk és az ezzel kapcsolatos törvények s rendeletek gyűjteménye és magyarázata, k. n., Budapest, 1905., 19. o.

356

Pap Gábor

A törvény negyedik feltételül szabta a kifogástalan magaviseletet. Ennek igazolása is a helyi hatóságokra tartozott. Az ötödik feltétel a megfelelő vagyon vagy kereset igazolása volt. A hatodik feltétel volt, hogy a honosítást kérelmező öt év óta szerepeljen az adózók lajstromában. Ez a vagyonhoz, a községi illetőséghez és az ittlakáshoz egyszerre kötődött. Az I. Apt. szinte minden honosítási feltételét bírálták már, általában sommásan. ...sok község kizárólag a magyar állampolgárok illetőségét ismerte el, és csak nekik adták ki az illetőségi bizonyítványt. Azonban a honosításért folyamodó így nem kérhette honosítását, mivel nem volt módjában igazolni községi illetőségét, de ezért meg amiatt nem folyamodhatott, mert nem volt magyar állampolgár." 16 „Azt, hogy valakinek a magatartása »kifogástalan«-e vagy sem, az illetékes hatóság döntötte el. így tág teret kapott a mérlegelési jogkör, amelynek természetes folyománya volt hogy akivel szemben politikai fenntartások merültek fel, nem számíthatott kifogástalan magatartású személynek, mint ahogy az sem, aki részt vett a sztrájkban vagy tagja volt a szakszervezetnek." 17 A valóságot kizárólag alapos és elfogulatlan történészi kutatás tárhatja fel. Az I. Apt. honosítási feltételeiről annyit azonban megjegyzünk, hogy a jelenleg hatályos IV Apt. a honosítás alapeseténél nyolc év ittlakást kíván meg, és a kérelmezőnek igazolnia kell, hogy megélhetése és lakóhelye Magyarországon biztosított. Mostani szabályaink sem tekintenek el az effektivitás elvétől és a vagyoni helyzettől. A honosításnak nem volt általánosan előírt feltétele, hogy a kérelmező ne legyen más államnak is polgára. Az I. Apt. nem zárta ki, hogy a honosítással kettős állampolgárság jöhessen létre. A 7. § értelmében a honosított férfi által szerzett magyar állampolgárság kiterjedt a nejére és atyai hatalom alatt levő kiskorú gyermekeire. A honosított a belügyminisztertől 18 kapott okiratot a magyar állampolgárság megszerzéséről. Ettől kezdve a többi magyar állampolgárral 16

Kisteleki: hiv. mű a 27. jegyzet előtt. Tartalmilag ugyan ezt állatja Bajáki: hiv. mű 34. o. 12. jegyzet. 17 Bajáki: hiv. mű 34-35. o. 13. jegyzet. 18 Az állampolgársági ügyekben eljáró hatóságokat az I. Ápt. 11-a határozta meg: „A 8., 9. és 10. § értelmében eszközlendő honosítás tárgyában azokra nézve, a kik Magyarország és Fiume területén laknak: a belügyminister, azokra nézve, a kik Horvát-Szlavonországok területén laknak, a horvát-szlavon-dalmát bán, illetőleg a határvidéki országos hatóság határoz s azon esetben, ha a kérelemnek helyt ad, az illető részére honosítási okiratot állit ki, minden egyes eset azonban a kellő nyilvántartás


357

azonos jogai voltak, a már említett kivételeket leszámítva. Utódai - ha nem apjuk honosításkor lettek magyar állampolgárok - már született magyaroknak számítottak. A honosítás nem volt alanyi jog. A feltételek megléte esetén is elutasíthatta a belügyminiszter a kérelmet. Nem vezetett be újabb szerzési jogcímet az I. Ápt.-t módosító 1886. évi IV törvény. „Az 1880-as években mozgalom indult a bukovinai csángók és székelyek Magyarországra telepítésére. Ezekkel a telepítési akciókkal kívánták növelni a magyar etnikum arányát a soknemzetiségű Magyarországon. A Duna mentén és Hunyad megyében hoztak létre falvakat számukra. 1886-ban törvényt is alkottak »a tömegesen visszatelepülök honosításáról«. A törvényben természetesen szó sem esik arról, hogy a csángók kedvéért hozták. Az indokolás szerint a törvény hatálya azokra terjed ki, »kik elődeik kivándorlása miatt ma nem magyar állampolgárok ugyan, de kiknek elődei egy közelebbi vagy távolabbi időben hazánkból vándoroltak ki és magyar állampolgárok voltak«. A jogszabály szerint az érintettek honosítási kérelmét a visszahonosítási szabályok szerint kellett intézni, nem kellett illetéket fizetniük, és illetőségi helyüket hivatalból állapították meg. Gyakorlatilag tehát az öt évi helyben lakás és adófizetés feltétele alól mentesültek." 19 Az állampolgárság megszűnésénél az I. Apt. elvesztésről beszél. A megszűnés jogcímeit a 20. § taxatíve felsorolta: elbocsátás; hatósági határozat; távollét; törvényesítés; házasság. Már tárgyaltuk a törvényesítés és a házasság jogcímeit. Láttuk, hogy ezek a jogcímek ex lege szüntették meg a magyar állampolgárságot. A többi jogcím közül az elbocsátás kérelemhez volt kötve. Két esetét különböztette meg a törvény: békeidőben és háború idején. Béke idején a 22. § szerint az kérelmezhette az elbocsátását, aki cselekvőképes volt, vagy annak hiányában törvényes képviselője az elbocsátásához hozzájárult; nem volt állami vagy községi adóhátraléka; nem folyt ellene büntetőeljárás és végrehajtandó büntető ítélet hatálya alatt sem állt; védkötelezettségének eleget tett vagy annak teljesítése alól felmentést kapott. Az I. Apt. elrendelte, hogy az elbocsátás nem tagadható meg attól, aki a feltételeket teljesíti. A békeidőben történő elbocsátás mégsem volt alanyi jog. Az elbocsátási kérelmet különféle magyar hatóságok bírálták el: sor- és hadköteleseknél a közös hadügyminiszter, honvédeknél a honvédelmi miniszter, továbbá a pénzügyi és adóhatóságok, a községi

végett a ministerelnök tudomására hozandó." A továbbiakban csak belügyminisztert említünk. 19 Parragi: i. m. 41. o.

358

Pap Gábor

hatóságok, míg végül a belügyminiszter elé került a kérelem. Az elbocsátáshoz szükség volt az állam beleegyezésére is. Az elbocsátási kérelem elutasítása nem akadályozta meg az ország elhagyását. A külföldön élő magyar állampolgár az elutasítás miatt akkor került nehéz helyzetbe, ha új állampolgárságot akart szerezni, és ehhez a korábbi megszüntetését írták elő. Az elbocsátás érvényességi feltételeként az ország tényleges elhagyását kívánta meg a 29. §. Az elbocsátási okirat kézhezvételének napjától szűnt meg annak a magyar állampolgársága, aki a kézhezvételt követő egy éven belül elhagyta a magyar állam területét. Érvényét veszítette az elbocsátás, ha az elbocsátott egy éven belül nem költözött el az ország területéről. Úgyszintén érvénytelenné vált az elbocsátás, ha az ország elhagyása előtt az elbocsátás valamelyik törvényi feltétele újból felmerült. Az elbocsátás kiterjedt az elbocsátott feleségre és a kiskorú gyermekire is. Az ő nevüket külön fel kellett tüntetni az elbocsátási okiratban. Mégsem szűnt meg a feleség és a gyermek állampolgársága, ha az országot nem hagyta el. Háború idején az elbocsátási kérelmekről kizárólag a király dönthetett, a miniszter felteijesztésére, vagyis ellenjegyzésére. Hatósági határozattal az állam egyoldalúan szűntette meg a magyar állampolgárságát annak, aki állami engedély nélkül más állam szolgálatába lépett, és a magyar hatóság felszólítása ellenére a felszólításban meghatározott idő alatt a szolgálatból nem lépett ki. Ezt az I. Ápt. 30. §-a írta elő, amelyhez az értelmezés egy hallgatólagos feltétel csatolt. „A kizárásra az a körülmény még nem szolgáltatott elegendő alapot, hogy valaki idegen állam szolgálatában van. Párosulni kell ennek azzal a ténnyel is, hogy szolgálata a magyar állam érdekeit feltétlenül sérti, szóval működése a magyar állam ellen irányul." 20 Az állampolgárság hatósági határozattal történő megszüntetését kizárásnak is nevezték. Megfosztásnak nem mondhatjuk, bár az egyoldalú megszüntetés miatt nagyban hasonlít hozzá. Az I. Ápt. legvitatottabb előírása a távollét volt. Jól ismert, hogy távolléttel ex lege veszítette el a magyar állampolgárságát az, aki „a magyar kormány vagy az osztr.-magy. közös ministerek megbízása nélkül 10 évig megszakítás nélkül a magyar korona területének határain kivül tartózkodik, elveszti magyar állampolgárságát. A távollét ideje azon naptól számítandó, a melyen az illető a magyar korona területének határát elhagyva távozott a nélkül, hogy magyar

20

Ferenczy: i. m. 91. o.


359

állampolgárságának fentartását a 9-ik §-ban megnevezett illetékes hatóságnak bejelentette volna; vagy ha útlevéllel távozott, a mely napon útlevele lejárt. A távollét folytonossága megszakittatik az által, ha az eltávozott magyar állampolgárságának fentartását a fentebb nevezett illetékes hatóságnak bejelenti, vagy ujabb útlevelet szerez, vagy valamely osztrák-magyar konzuli hivataltól tartózkodási jegyet nyer, avagy valamely osztrák-magyar konzuli község anyakönyvébe beiratik."- így szólt a 31. §. A magyar állampolgárság elvesztése a távollevő feleségére és kiskorú gyermekeire is kiterjedt. A 10 év az I. Apt. hatálybalépésének napjától kezdődött. A magyar jogértelmezés a távollét megszakítását nagyon tágan értelmezte. „A belügyminisztériumban főleg az első világháborút megelőzően kialakult gyakorlat enyhén bírálta el a távollétet és a tételes szabályokon túlmenően minősített egyes tényeket a megszakítás okaiként. E gyakorlat szerint megszakadt a távollét azáltal is, hogy a külföldre távozott csupán egy napra tért vissza az országba s általában mindazokban az esetekben, amelyekben a távollevő magyar állampolgár magyar (belföldi vagy külképviseleti) hatóságoknál olyan lépést tett, amelyből következtetni lehetett arra, hogy magyar állampolgárságát fenntartani kívánja vagy maga a hatóság tett vele szemben olyan intézkedést, amely csak magyar állampolgárra vonatkozhatott." 21 Már születése idején egyértelmű volt, hogy a távollét az ún. 48-as emigráció ellen irányult. A magyar történelem úgy alakult, hogy az I. Apt. az állampolgárság egyoldalú, büntetésként történő megszüntetésével hagyományt teremtett. Az I. Apt.-t követő állampolgársági kódexeink egészen 1990-ig módot adtak az államnak arra, hogy az állampolgárság elvételével sújtsák az állampolgárokat.

21

Magyar állampolgársági jog. A magyar állampolgárságról szóló 1948.LX. törvénycikk és a községi illetőség megszüntetésről szóló 1948.ĹXI. törvénycikk a kapcsolatos jogszabályokkal. Előszóval ellátta: dr. Beér János, összeállították és magyarázták: dr. Sömjén László, dr. Szitás Jenő, dr. Kiss Miklós. Hernádi Árpád adó-, illeték- és közigazgatási szakkönyvkiadó, Budapest, 1949., 117. o.

360

Pap Gábor Gábor Pap Vor 130 Jahren wurde das erste ungarische Staatsbürgerschaftsgesetz verabschiedet Zusammenfassung

Diese Studie befasst sich mit den wichtigsten Regeln des ersten ungarischen Staatsbürgerschaftsgesetzes. Sie bietet eine Übersicht über die Rechtstitel für die Entstehung der ungarischen Staatsbürgerschaft: die Abstammung,die Legitimierung, die Ehe und die Einbürgerung, sowie Rechtstitel für die Erlöschung der ungarischen Staatsbürgerschaft: die Entlassung, den behördlichen Beschluss, die Abwesenheit, die Legitimierung und die Ehe. Zuletzt werden die zwei Rechtstitel für die Wiedereinbürgerung und die wichtigsten Zuständigkeitsregeln behandelt.

2. (2009), pp ÉVE SZÜLETETT AZ ELSŐ MAGYAR ÁLLAMPOLGÁRSÁGI TÖRVÉNY PAP GÁBOR*

Recommend Documents