1Móz 31,1-54 Jákób hazaindul, Lábán utána megy

1Móz 31,1-54 Jákób hazaindul, Lábán utána megy „És meghallá a Lábán fiainak beszédét, kik ezt mondják vala: Valamije volt atyánknak, mind elvette Jákób; és atyánkéból szerezte mind e gazdagságot. És látá Jákób a Lábán orczáját, hogy ímé nem olyan ő hozzá mint annakelőtte. Monda pedig az Úr Jákóbnak: Térj meg atyáid földére, a te rokonságod közé, és veled lészek. Elkülde tehát Jákób, és kihívatá magához Rákhelt és Leát a mezőre az ő nyájához. És monda nékik: Látom atyátok orczáját, hogy nem olyan hozzám, mint ennekelőtte; de az én atyám Istene velem volt. Ti pedig tudjátok, hogy teljes erőm szerint szolgáltam atyátokat. De atyátok engem megcsalt s tízszer is megváltoztatta béremet; mindazáltal az Isten nem engedte, hogy nékem kárt tehessen. Mikor azt mondotta: A pettyegetettek legyenek a te béred, a juhok mind pettyegetetteket ellenek vala. Ha azt mondotta: A csíkos lábúak legyenek a te béred, a juhok mind csíkos lábúakat ellenek vala. Így vette el Isten atyátok jószágát és nékem adta. Mert lőn a juhok foganásának idejekor, szemeimet felemelém, és látom vala álomban, hogy ímé a juhokat hágó kosok csíkos lábúak, pettyegetettek és tarkák. Akkor monda nékem az Isten Angyala álomban: Jákób. És felelék: Ímhol vagyok. És ő monda: Emeld fel szemeidet és lásd, hogy a mely kosok a juhokat hágják, azok mind csíkos lábúak, pettyegetettek és tarkák. Mert mindazt láttam, a mit veled Lábán cselekeszik vala. Én vagyok ama Béthelnek Istene, a hol emlékoszlopot kentél fel, és a hol fogadást tettél nékem. Most kelj fel, menj ki e földről, és térj vissza szülőföldedre. És felele Rákhel és Lea, és mondának néki: Vajjon vagyon-é még nékünk valami részünk és örökségünk a mi atyánk házában? Avagy nem úgy tartott-é minket mint idegeneket? midőn minket eladott, és értékünket is teljesen megemésztette. Mert mind ez a gazdagság, melyet Isten vett el a mi atyánktól, miénk és a mi fiainké. Most azért valamit néked az Isten mondott, azt cselekedjed. Felkele tehát Jákób, és feltevé gyermekeit és feleségeit a tevékre; És elvivé minden nyáját, és minden keresményét, melyet keresett vala; minden jószágát, melyet szerzett vala Mésopotámiában, hogy elmenjen az ő atyjához Izsákhoz Kanaán földére. Lábán pedig elment vala juhait nyírni; azonközben ellopá Rákhel a házi bálványokat, melyek atyjánál valának. Jákób pedig meglopá a Siriabeli Lábánnak szívét, mivelhogy nem adá tudtára, hogy szökni akar. Megszökék tehát mindenestől, és felkelvén, általméne a folyóvízen, és Gileád hegye felé tarta. És mikor harmad napra megmondák Lábánnak, hogy Jákób elszökött; Maga mellé vévén az ő rokonait, hét napi járó földig űzé őket; és eléré a Gileád hegyén. Isten pedig megjelenék a Siriabeli Lábánnak éjjel álomban, és monda néki: Vigyázz magadra, Jákóbnak se jót, se rosszat ne szólj. Mikor eléré Lábán Jákóbot, s Jákób a hegyen voná fel sátorát; Lábán is a Gileád hegyén voná fel az ő rokonaival egybe. És monda Lábán Jákóbnak: Mit cselekedtél, hogy megloptad szívemet, és leányaimat fegyverrel nyert foglyokként vitted el? Miért futottál el titkon, s loptál meg engem? miért nem jelentetted nékem, hogy elbocsátottalak volna örömmel, énekszóval, dob- és hegedűszóval? És nem engedted meg, hogy megcsókoljam fiaimat és leányaimat. Ez egyszer bolondúl cselekedtél. Volna erőm hozzá, hogy rosszat tegyek veletek, de a ti atyátok Istene tegnap éjszaka megszólíta engem, ezt mondván: Vigyázz magadra, Jákóbnak se jót, se rosszat ne szólj. Hogyha pedig immár el akartál menni, mivelhogy nagy kívánsággal kívánkoztál atyád házához: miért loptad el az én isteneimet? Felelvén pedig Jákób, monda Lábánnak: Mert féltem, mert gondolom vala, hogy talán elveszed a te leányaidat én tőlem erővel. A kinél pedig megtalálod a te isteneidet, ne éljen az. Atyánkfiai előtt vizsgáld meg, mid van nálam, és vidd el. Mert nem

tudja vala Jákób, hogy Rákhel lopta el azokat. Beméne tehát Lábán Jákób sátorába, és Lea sátorába, és a két szolgáló sátorába, és nem találá meg; akkor kiméne Lea sátorából, és méne a Rákhel sátorába. Rákhel pedig vette vala a házi bálványokat, és tette vala azokat egy tevének a nyergébe, és rájok űle; Lábán pedig felhányá az egész sátort, és nem találta vala meg azokat. Akkor monda az ő atyjának: Ne haragudjék az én uram, hogy fel nem kelhetek előtted, mert asszonyok baja van rajtam. Keresé tehát, de nem találá a házi bálványokat. Jákób pedig haragra gerjede s feddődék Lábánnal. Megszólala Jákób és monda Lábánnak: Mi a vétkem, és mi a bűnöm, hogy üldözőbe vettél? Bezzeg minden holmimat felhánytad, mit találtál a magad házi holmija közűl valót? add elő itt az én rokonaim és a te rokonaid előtt, hogy tegyenek ítéletet kettőnk között. Immár húsz esztendeje vagyok nálad, juhaid és kecskéid nem vetéltek el, és nyájad kosait nem ettem meg. A mit a vad megszaggatott, nem vittem hozzád, én fizettem meg azt; tőlem követelted a nappal lopottat, mint az éjjel lopottat is. Úgy voltam hogy nappal a hőség emésztett, éjjel pedig a hideg; és az álom távol maradt szemeimtől. Immár húsz esztendeje hogy házadnál vagyok; tizennégy esztendeig szolgáltalak két leányodért, és hat esztendeig juhaidért; te pedig béremet tízszer is megváltoztattad. Ha az én atyám Istene, Ábrahám Istene, és az Izsák félelme velem nem volt volna, bizony most üresen bocsátanál el engem, de megtekintette Isten az én nyomorúságomat és kezeim munkáját, és megfeddett téged tegnap éjjel. Felele pedig Lábán és monda Jákóbnak: A leányok én leányaim és a fiak én fiaim, és a nyáj az én nyájam, s valamit látsz mind az enyim, de mit tehetek ma ezeknek az én leányaimnak, vagy az ő magzatjaiknak, a kiket szűltek? Most tehát jer, kössünk szövetséget, én meg te, hogy az légyen bizonyságúl közöttem és közötted. És vőn Jákób egy követ, és felemelé azt emlékoszlopúl. És monda Jákób az ő atyjafiainak: Szedjetek köveket! És gyűjtének köveket, és csinálának rakást; és evének ott a rakáson. És nevezé azt Lábán Jegár-Sahaduthának, Jákób pedig nevezé Gálhédnek. És mondja vala Lábán: E rakás bizonyság ma, közöttem és közötted, azért nevezék Gálhédnek. És Miczpának, mivelhogy mondá: Az Úr legyen vigyázó közöttem és te közötted, a mikor egymástól elválunk. Ha az én leányaimat nyomorgatándod, és ha az én leányaimon kivűl több feleséget veéndesz, senki sincs ugyan velünk; de meglásd: Isten a bizonyság én közöttem és te közötted. És monda Lábán Jákóbnak: Ímé e rakás kő és ímé ez emlékoszlop, a melyet raktam én közöttem és te közötted, Bizonyság legyen e rakás kő, és bizonyság ez az emlékoszlop, hogy sem én nem megyek el e rakás kő mellett te hozzád, sem te nem jössz át én hozzám e rakás kő, és ez emlékoszlop mellett gonosz végre. Az Ábrahám Istene, és a Nákhor Istene, és az ő atyjok Istene tegyenek ítéletet közöttünk: És megesküvék Jákób az ő atyjának Izsáknak félelmére. Akkor Jákób áldozatot öle ott a hegyen, és vendégségbe hívá az ő rokonait. És vendégeskedtek vala, s meghálának a hegyen. Reggel pedig felkele Lábán és megcsókolá fiait és leányait és megáldá őket. Azután elméne Lábán, és visszatére az ő helyére.” Bevezetés Isten elérkezettnek látta az időt, és szólt Jákóbnak, hogy most már térjen vissza hazájába: „Monda pedig az Úr Jákóbnak: Térj meg atyáid földére, a te rokonságod közé…” (3. v.). Emlékszünk arra, mit mondott Rebeka, Jákób anyja? „…kelj fel és fuss Lábánhoz […] míg a te bátyád [Ézsau] haragja elmúlik […] és elfelejtkezik arról a mit rajta elkövettél: akkor elküldök és haza hozatlak téged…” (1Móz 27,43-45). Nem úgy lett, ahogyan Rebeka gondolta. „Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaitok az én útaim, így szól az Úr! Mert a mint magasabbak az egek a földnél, akképen magasabbak az én útaim útaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál!” (Ézs 55,8-9).

1.) Nem Rebeka hozatta haza Jákóbot Minden jel arra mutat, hogy Rebeka már nem élt, amikor Jákób hazatért. „És eljuta Jákób Izsákhoz, az ő atyjához Mamréba, Kirját-Arbába, azaz Hebronba, ahol Ábrahám és Izsák tartózkodnak vala. Valának pedig Izsák napjai száznyolcvan esztendő. És kimúlék Izsák és meghala…” (1Móz 35,27-29). Tehát amikor megérkeztek, Rebekát már nem említi az Ige. Számunkra is van ennek tanulsága. (1) Elrontott utakból csak Isten tud kihozni Az első tanulság az, hogy emberileg tehetünk dolgokat, mint ahogyan Rebeka és Jákób is belementek abba, hogy megcsalják Izsákot. Eltervezhetjük, hogy pl. hogyan jövünk ki a bajból, amibe beleestünk, vagy amiben benne vagyunk, ahonnan a magunk erejével már nem tudunk kijönni. Nem volt emberi segítség Jákób számára sem. Jegyezzük meg! A nyomorúságokból, az elrontott utakból, a mélységekből csak Isten tud kihozni bennünket. Jákóbnak sem lett volna ereje egyedül kijönni. Látjuk, hogy megszökött, de Lábán utána ment. Megmondta Lábán, hogy „Volna erőm hozzá, hogy rosszat tegyek veletek…” (29. v.), mert maga mellé vette az egész rokonságát. Visszavihette volna, sok mindent tehetett volna, de „Isten pedig megjelenék a Siriabeli Lábánnak éjjel álomban, és monda néki: Vigyázz magadra, Jákóbnak se jót, se rosszat ne szólj” (24. v.). Ezért nem merészelt Lábán semmit tenni. Ha már egyszer elrontottunk egy utat, és a magunk feje után belementünk egy rossz dologba, várjunk az Úrra! Figyeljünk Reá, hogy Ő hozzon ki, Ő nyissa meg a szabadulás útját, mert csak így tudunk kijutni az elrontott dolgainkból! (2) Bízzuk Istenre gyermekeinket! Van egy másik tanulság is, különösen az édesanyák számára, akik olyan sok jót szeretnének minden területen (anyagi, testi, lelki, szellemi) adni gyermekeiknek, akik igyekeznek tiszta, jó szándékból értük mindent megtenni. Mindig az a dolgok rendje, ahogyan itt történt. Isten nem engedi meg, hogy az anya, vagy ember egyengesse egy másik embernek az útját azért, hogy „révbe” jusson, hogy igazán haza találjon Istenhez, az atyai házba. Ez egyedül csak Istennek a munkája. Nem engedte meg Rákhelnek sem, hogy mindezt megélje, s nem engedte meg azt sem, hogy egyáltalán beleszóljon abba, hogy mikor, és hogyan jöjjön haza Jákób. Isten Önmaga állt oda: „Monda pedig az Úr Jákóbnak: Térj meg atyáid földére, a te rokonságod közé, és veled lészek” (3. v.). Tanuljuk meg mi is Istenre bízni gyermekeinket, szeretteinket! Isten majd szól és cselekszik a maga idejében! 2.) Rákhel és Lea ragaszkodása Jákóbhoz Amikor Isten szólt Jákóbhoz, hogy térjen haza, akkor: „Elkülde tehát Jákób, és kihívatá magához Rákhelt és Leát a mezőre az ő nyájához” (4. v.). Elmondta a feleségeinek, amit Isten mondott, és ezt válaszolták az asszonyok: „…Most azért valamit néked az Isten mondott, azt cselekedjed” (16. v.). Ez nagyon tanulságos a férfiaknak és az asszonyoknak is. (1) A férfiak (férjek) engedelmeskedjenek Istennek! Meghallja-e Isten szavát, tud-e Istenre figyelni a férj, a férfi? Ha tud, akkor a felesége, vagy a nőtestvérek bátran bízhatják magukat rá. Mondhatják, hogy amit az Isten mondott, azt tedd, és mi megyünk veled, követünk. Ha azonban mi férfiak a magunk esze után megyünk, akkor megrendül a bizalom, mert a mi útjaink nem jók. Ezért nekünk mindig azt kell keresni, hogy

mit mondott az Úr. Mi az Isten útja? Csak akkor várhatjuk, hogy azt mondja a feleségünk, vagy a nőtestvérek, hogy csak tedd azt, amit az Isten mondott. (2) Az asszonyok bízzák magukat a férjükre! A nőtestvérek számára is van egy nagy üzenet ebben a részben. Tudják-e azt mondani a férjüknek, hogy azt cselekedd, amit Isten mondott? Mindegy, hogy mibe kerül! Mindegy, hogy milyen út áll előttünk. Ez a két asszony nem tudta, hogy hová mennek. Annyit tudtak, hogy elmennek Mesopotámiából vissza oda, ahonnan Jákób jött. Nem tudták, hogy mi áll előttük akkor, amikor felveszik a gyermekeiket, a jószágaikat; amikor elindulnak a hosszú útra, a pusztaságba, a sivatagba; nem tudták, hogy milyen fogadtatásban részesülnek; hogy és mint lesz majd soruk. Nem tudták, mégis azt mondták: Jákób azt tedd, amit Isten mondott! Tudják-e a nőtestvérek így biztatni a férjüket, hogy csak azt tedd, amit Isten mond? Azért tedd, mert ez a fontos az én számomra is, nem pedig az én kényelmem, nem az én látásom, vagy az én akaratom. Azt tedd, amit Isten mondott neked, mert én sem akarok mást. Az látszik, hogy sokszor nem így van. A világban egyáltalán nem így van, de sokszor a hívőknél sem. Az asszonyok gyakran szeretnék befolyásolni a férjeiket, és szeretnék egy kicsit a maguk akaratát is becsempészni. Ha valaki meglátja, hogy a férjét az Úr vezeti, akkor tanulja meg: „…Most azért valamit néked az Isten mondott, azt cselekedjed” (16. v.). (3) Az anyagiasság idegenné teszi a családtagokat is Isten segített az asszonyoknak (a mai asszonyoknak is segít az Úr), mert ki tudták mondani, hogy Jákób azt tegye, amit Isten mondott. Abban segített nekik, hogy már nem érezték jól magukat az apjuk házában. „És felele Rákhel és Lea, és mondának néki: Vajjon vagyon-é még nékünk valami részünk és örökségünk a mi atyánk házában? Avagy nem úgy tartott-é minket mint idegeneket? midőn minket eladott, és értékünket is teljesen megemésztette. Mert mindez a gazdagság, melyet Isten vett el a mi atyánktól, miénk és a mi fiainké...” (14-16. v.). Nem jó bizonyság ez a saját atyjukról. Nem jó, nem helyes, nem szép dolog, amikor egy gyermek panaszkodik a szüleire. Emlékezzünk vissza Nóéra! Az egyik gyermeke eltakarta a mezítelenségét, és a másik is, de Khám meglátta és kifecsegte. Szó volt már arról, hogyan tisztelje a gyermek a szüleit, akármilyen is az a szülő. Rákhel és Lea becsületére legyen mondva, hogy nem kívülvalóknak mondták el kifogásaikat, hanem családon belül. Ezt Jákób is nagyon jól tudta. Most én ennek a szellemi üzenetére szeretnék kitérni, amikor itt azt mondják: „…nem úgy tartott-é minket mint idegeneket? midőn minket eladott, és értékünket is teljesen megemésztette” Sok család, sok gyermek szenved ugyanebben, hogy olyanok a családon belül, mint az idegenek. Nincs meleg családi fészek. Nincsen meg az összetartó szeretet ereje. Tudjuk mi volt annak az oka, hogy úgy tartotta őket, mint idegeneket? „…minket eladott, és értékünket is teljesen megemésztette.” A családban anyagiasság volt. Lábán nagyon anyagias ember volt, mindent a földi értéknek, pénznek, anyagiaknak vetett alá. Azért szedte rá Jákóbot is, mikor Rákhel helyett Leát adta neki feleségül, mert anyagias volt, kellett neki az ingyen szolgálat. Amelyik családban az anyagiasság úrrá lesz, abban a családban a hidegség, a szeretetlenség, az idegenség lesz úrrá. A gyermeknek nem sok pénzre, nem nagy vagyonra van szüksége! Ne mondja a szülő, hogy: gyermekem én éjjel-nappal a te jövődért dolgozom, neked akarok jót, neked gyűjtök, neked kuporgatok, teérted csinálok mindent! A családban szeretetre és melegségre van szükség. Ez a két asszonnyá lett lány azt mondja, hogy minket eladott az apánk. Sok gyermeket „elad” a szülő. Nem pénzért adja el rabszolgának, hanem úgy adja el, hogy felcseréli a gyermekének a

nevelését, a melegségét, a szeretetét, a szellemi jövőjének a kimunkálását pénzre, anyagiakra. Eladja. Azért van olyan sok idegen, sivár, kiégett élet. Most csak földi síkon beszélek. Isten mondja is, különösen hívőknek: „Senki sem szolgálhat két úrnak […] Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak” (Mt 6,24). Ha valaki Istennek szolgál, Isten útját keresi, akkor abban a családban csak az érzi magát idegennek, akinek nem kell Isten útja, akinek nem kell a világosság, hanem a bűn és a világ. Ez már nem a szülők felelőssége. 3.) Lopva mentek el Lábán azt mondta Jákóbnak: „…megloptad szívemet […] miért loptad el az én isteneimet?” (26.30. v.). Jákób nem tudta, hogy Rákhel ellopta a házi bálványokat, melyek atyjánál voltak (19. v.). (1) Jákób miért lopva ment el? Ez, hogy „…megloptad a szívemet…” azt jelenti, hogy Jákób titokban ment el. Rászedte. Lábán nem tudott erről, mert Jákób ezt éppen akkor cselekedte, amikor elment a juhait nyírni. Lábán mindezt csak három nap múlva tudta meg, és mondta is: „…miért nem jelentetted nékem, hogy [méltóképpen] elbocsátottalak volna örömmel, énekszóval, dob- és hegedűszóval?” (27. v.). Jákób félt Lábántól Azt válaszolta Jákób, hogy mindezt azért tette, mert félt (31. v.). A félelem sohasem jó tanácsadó. Azt mondja az Ige: „…a ki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben […] Mert nem félelemnek lelkét [szellemét] adott nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét [szellemét]” (1Jn 4,18; 2Tim 1,7). Emberileg Jákób félelme teljesen jogos volt, hiszen Lábán még a találkozáskor is azt mondta: „Volna erőm hozzá, hogy rosszat tegyek veletek, de a ti atyátok Istene tegnap éjszaka megszólíta engem, ezt mondván: Vigyázz magadra, Jákóbnak se jót, se rosszat ne szólj […] A leányok én leányaim, a fiak én fiaim, a nyáj az én nyájam, és valamit látsz, mind az enyim… (29.43. vers). Éppen ettől félt Jákób, hogy Lábán nem fogja engedi, hogy a lányai, unokái, jószágai vele együtt menjenek el, és ezért szökött el. Az az Isten, aki Lábánhoz szólt, akkor is szólt volna, ha Jákób nem lopva megy el. Nézzük meg, hogyan ment el Pál és Silás a börtönből: „Mikor pedig megvirradt, a bírák elküldék a poroszlókat, mondván: Bocsásd el azokat az embereket. A tömlöcztartó pedig tudtára adá e szavakat Pálnak: A bírák ide küldöttek, hogy bocsássalak el titeket: most azért kimenvén menjetek el békességgel! Pál pedig monda nékik: Megvesszőztek minket nyilvánosan, ítélet nélkül, holott római emberek vagyunk, és tömlöczbe vetettek: és most alattomban akarnak bennünket kiküldeni? Nem úgy: hanem jöjjenek ők maguk és vezessenek ki minket. A poroszlók pedig megmondák a bíráknak e beszédeket; és azok megfélemlének, mikor meghallották, hogy rómaiak, És odamenvén, megkérlelék őket: és kivezetvén, kérék, hogy menjenek ki a városból” (ApCsel 16,35-39). Vajon miért mondta ezt Pál? Elégtételt akart az énjének, a lelkének, hogy ne alattomban engedjék őket el? Nem! Ez volt a dolgoknak a rendje, mert ha nem így teszik, akkor az marad meg az emberek emlékezetében, hogy mint gonosztevők, bűnösök méltán kerültek a tömlöcbe, és valahogy egyszer csak eltűntek. Elfelejtette, hogy Isten vele lesz? Jákób csak úgy eltűnt. Isten mit mondott neki? „…Térj meg atyáid földére, a te rokonságod közé, és veled lészek” (3. v.). Vajon szívébe zárta Jákób nemcsak azt, hogy menjen haza, hanem azt is, hogy Isten vele lesz? A későbbiek során is úgy látszik, hogy erről

megfeledkezett. Tudta ő az eszével, de amikor meghallotta, hogy Ézsau jön elébe, így imádkozott: „…Kisebb vagyok minden te jótéteményednél és minden te hűségednél, a melyeket a te szolgáddal cselekedtél…” (1Móz 32,10). Nem tudta Istenre bízni teljesen magát. Mi is teszünk dolgokat lopva, titokban, így-úgy, mert nem bízunk Istenben, pedig: „…az Isten világosság és nincsen ő benne semmi sötétség. […] Ha pedig a világosságban járunk, a mint ő maga a világosságban van: közösségünk van egymással, és Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől” (1Ján 1,5.7). Ennek az Igének most csak az elejére szeretném a hangsúlyt helyezni: „…világosságban járunk…”, világosságban járó emberek vagyunk. Nem lopva, nem titokban járók, nem olyanok, akiknek szégyenkezni kellene, vagy valami miatt titokban cselekedni. Nem azt mondom, mert az bölcstelen dolog, hogy mindent mindenkinek ki kell kiabálni. Van, amit nem hasznos elmondani, mert a másik nem érti meg, megterhelődik. Alapjában véve sem okunk, sem jogunk nincs arra, hogy ne világosságban járjunk, hogy lopva menjünk, vagy lopva tegyünk valamit. Az Úr Jézus Krisztus, amikor ott állt a törvényszék előtt faggatták: „Felele néki Jézus: Én nyilván szólottam a világnak; én mindenkor tanítottam a zsinagógában és a templomban, a hol a zsidók mindenünnen összegyülekeznek; és titkon semmit sem szólottam. Mit kérdesz engem? Kérdezd azokat, a kik hallották, mit szóltam nékik…” (Jn 18,20-21). Ő is mondott olyat, ami csak a tizenkettőre tartozott, de alapvetően világosságban járt, és nyilvánosan cselekedett. (2) Rákhel házi bálványokat lopott Utána jártam, hogy vajon mik ezek a házi bálványok. Mi a jelentőségük, hogy ennyire kereste Lábán, és utánuk is ment? Azok nem lehettek nagy szobrok, hiszen Rákhel egy nyeregbe tette és ráült, és nem is egyet, mert azt olvastuk, hogy Lábán az isteneit kereste. Igazából nem tudom, hogy mik lehettek ezek a bálványok, azonban két dolgot olvastam róluk, és elsősorban azok szellemi jelentőségét szeretném elmondani. A pénz, a gazdagság szeretete veszedelmes Az egyik, amit olvastam az az, hogy abban az időben, ha egy atyának a házi bálványai a vejéhez vagy valamelyik gyermekéhez kerültek, akkor az azt jelentette, hogy akinél van, az lesz a törvényes örökös. Lehet, hogy így volt. Lábánt, mint anyagias embert ez borzasztóan bántotta. Arra gondolhatott, hogy mivel elvitték a házi bálványait, így Jákób nemcsak a nyáját fosztotta ki, hanem az övé lesz minden, az örökség is! Ha ezt Rákhel tudta, és azért vitte el, akkor bajt hozott magára is, mert a pénz, a mammon szeretete mindig bajt eredményez. Mit mondott Jákób? „A kinél pedig megtalálod a te isteneidet, ne éljen az. Atyánkfiai előtt vizsgáld meg, mid van nálam, és vidd el. Mert nem tudja vala Jákób, hogy Rákhel lopta el azokat” (32. v.). Nem találta meg Lábán, de amit Jákób mondott: „…ne éljen az...”, nem sok idő múlva bekövetkezett, Rákhel meghalt. A mammon, a pénz szeretete, a pénzsóvárgás, mindig a szellemi halált jelenti. Mit mond az Ige? „A kik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértetbe meg tőrbe és sok esztelen és káros kívánságba esnek, melyek az embereket veszedelembe és romlásba merítik. Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme: mely után sóvárogván némelyek eltévelyedtek a hittől, és magokat általszegezték sok fájdalommal” (1Tim 6,9-10). Azért is gondolom, hogy lehetett valami ilyesmi Rákhelben, mert amikor kimentek Jákóbhoz, azt mondták: „Mert mind ez a gazdagság, melyet Isten vett el a mi atyánktól, miénk és a mi fiainké...” (16. vers). Sokszor a szülő nem is magára gondol, amikor pénzt akar, hanem a gyermekeire, akiknek gyűjteni akar. Mindegy kinek és miért, ha a gyermekének is a mammon bálványisten. Aki rejtegeti a bálvány isteneket, és dédelgeti a szívében, annak romlást hoz, „…ne éljen az”.

Ne akarjuk a mások bálványait mi összetörni! Egy másik kommentár - amit olvastam erről - jobbat tételezett fel Rákhelről, mint amit az előbb elmondtam. Azt mondja, hogy azért vitte el Rákhel magával a bálványokat, mert az apját meg akarta kímélni a bálványimádástól. Ennek is komoly jelentősége van, mert ma is így gondolkoznak sokan. Ha látják a másikban, hogy valamilyen bálványa van, és az nem jó, a romlásába viszi, akkor igyekeznek kivenni a kezéből, akármilyen módon is. Ez nem megoldás! Nem vezet célra. Mindig annak okoz veszedelmet, aki erőszakkal akarja kicsavarni a másik kezéből a bálványt. Már 15 vagy 20 éve is van annak, amikor az újságban olvastam a következőt. Abban az időben vált nagy divattá, hogy a fiatal fiúk hosszú hajat kezdtek viselni. Akkor még egy-egy szülőt ez nagyon bántotta. Az egyik anyuka is kérlelte a fiát, hogy nyírassa le a haját, ne hordjon hosszú hajat. A fiú erre nem volt hajlandó. Az anya egyik éjszaka fogta az ollót, és - amíg aludt a gyerek - levágta a hosszú haját, a bálványát. Amikor reggel a fiú felkelt, és látta, hogy rövid a haja, nagyon mérges lett. Amikor megtudta, hogy az anyja tette, mérgében megölte őt. Megoldás a bálvány „ellopása”? Nem megoldás! Megoldás az, hogy akinek a cigaretta a bálványa, csavarjuk ki a szájából, dugjuk el előle, dobjuk be a tűzbe? Attól még az bálvány marad. Megoldás az, hogy ha valaki bort, vagy pálinkát iszik, hogy húzzuk ki a dugót a hordóból, folyjon el az összes bora? Hogy törjük szét a pálinkás butykosait? Ez nem megoldás! Erővel elvenni a bálványait nem megoldás! „A kinél pedig megtalálod a te isteneidet, ne éljen az…” (32.v.). Csak Isten tud a szívekben munkálkodni. Amikor Ő megnyitja az ember szemét, a belső szemeit, akkor látja meg, hogy miben van, mibe viszi őt a bálványimádás. Isten Igéje győzheti meg arról, hogy Jézus Krisztus érte halt meg, hogy megszabadítsa ezektől a hiábavalóságoktól. Csak Isten tud úgy munkálkodni, hogy az ember önként dobja el a bálványát. Ha majd felismerik, hogy kicsoda Krisztus, akkor! Csak Isten tud megszabadítani minden szenvedélytől. Mindentől. A legtöbb, amit tehetünk értük az, hogy szeretjük úgy, ahogyan vannak, mert szerencsétlenek. Akármilyen undorító is ahogy viselkednek, ők maguk szerencsétlenek. Kérjük Istent, hogy a maga idejében nyissa fel a szemüket! 4.) Jákób haragja Lábán ellen Amikor utolérte Lábán Jákóbot, mind a ketten elmondták, ami bennük volt. Csak egy dologra szeretnék kitérni: „Jákób pedig haragra gerjede s feddődék Lábánnal. Megszólala Jákób és monda Lábánnak: Mi a vétkem, és mi a bűnöm, hogy üldözőbe vettél? Bezzeg minden holmimat felhánytad, mit találtál a magad házi holmija közűl valót? add elő itt az én rokonaim és a te rokonaid előtt, hogy tegyenek ítéletet kettőnk között. Immár húsz esztendeje vagyok nálad, juhaid és kecskéid nem vetéltek el, és nyájad kosait nem ettem meg. A mit a vad megszaggatott, nem vittem hozzád, én fizettem meg azt; tőlem követelted a nappal lopottat, mint az éjjel lopottat is. Úgy voltam hogy nappal a hőség emésztett, éjjel pedig a hideg; és az álom távol maradt szemeimtől. Immár húsz esztendeje hogy házadnál vagyok; tizennégy esztendeig szolgáltalak két leányodért, és hat esztendeig juhaidért; te pedig béremet tízszer is megváltoztattad” (36-41. v.) Jákób felemlegette a régi időket, előjöttek a régi sérelmek. A harag nem jó tanácsadó! Nem tudta Jákób, hogy minden felgerjedése jogtalan, mert tényleg ellopta Rákhel a bálványokat. Ha tudta volna Jákób, biztosan nem mondott volna olyat, hogy akinél megtalálja az haljon meg, hisz Rákhelt szerette a legjobban. Az a tanulság ebből nekünk, hogy a harag nem jó tanácsadó. Amikor haragszik az ember, olyan meggondolatlan dolgokat mond,

amelynek később súlyos következményei vannak. Emlékszünk Mózesre? Úgy olvassuk: „Megharagíták a Meribáh vizeinél is, és baja támadt Mózesnek miattatok Mert megkeseríték az ő szívét, és gondatlanul szólt ajkaival” (Zsolt 106,32-33). Megharagították, és megkeseredett a szíve is. Olyat mondott, és olyat tett, hogy nem mehetett be az ígéret földjére. „Az az ember pedig, Mózes, igen szelíd vala, minden embernél inkább, a kik e föld színén vannak” (4Móz 12,3). Isten olyan bizonyságot tett róla, hogy: „Szemtől szembe szólok ő vele, és nyilvánvaló látásban; nem homályos beszédek által, hanem az Úrnak hasonlatosságát látja…” (4Móz 12,8). Nem jó a harag. Azért mondja az Ige: „Minden mérgesség és fölgerjedés és harag és lárma és káromkodás kivettessék közűletek…” (Ef 4,31). Amikor az ember felindul, nem tudja, mit mond. És átkot, bajt hoz azokra talán, akiket a legjobban szeret, de főleg önmagára. Aki azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essen! Jákób azt világosan látta: „Ha az én atyám Istene, Ábrahám Istene és Izsák félelme velem nem volt volna, bizony most üresen bocsátanál el engem, de megtekintette Isten az én nyomorúságomat és kezeim munkáját, és megfeddett téged tegnap éjjel” (42. v.). Ha tudjuk, hogy Isten velünk van, reánk tekint, sőt tudjuk, hogy aki rosszat akar tenni velünk, és Isten úgy látja jónak, hogy nem teheti, nem is engedi meg, hanem megakadályozza; akkor miért gerjedünk haragra? Mert bennünk van a bűn. „Mert tudom, hogy nem lakik én bennem, azaz a testemben jó…” (Róm 7,18), ezért számoljunk mindig ezzel. Lehetnek világos látásaink, sok mindent megérthetünk Isten Igéjéből, de számoljunk azzal, hogy: „Azért a ki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék” (1Kor 10,12). Ezért járjunk mindig abban az alázatban: Uram, rád bízom magam. Te őrizz meg, ne lépjek olyat, ne tegyek, ne mondjak olyat, ami nem jó! 5.) A szövetségkötés Mielőtt elváltak: „És vőn Jákób egy követ, és felemelé azt emlékoszlopúl. És monda Jákób az ő atyjafiainak: Szedjetek köveket! És gyűjtének köveket, és csinálának rakást…” (45-6. v.). Ezeknek különböző neveket adtak. Abból a célból tették ezt, hogy emlékezzenek, és ne legyenek ezután egymáshoz gonosz szívvel. Ne menjenek el egymáshoz az emlékoszlop és kőrakás mellett gonosz szándékkal. Elnevezte Lábán Jegár-Sahaduthának: ami Bizonyság halmát, és Miczpának: ami Őrtornyot jelent. Jákób pedig Gálhédnek: ami Tanúbizonyságok serege, de azt is jelenti, hogy kőrakás, domb. Többé nem ment el a kőrakás mellett egyik sem. Nem kellett tovább úgy tenni, ahogyan Ábrahám és Izsák is mondta: „…nem vészesz feleséget az én fiamnak a Kananeusok leányai közűl, a kik között lakom. Hanem elmégysz az én hazámba, és az én rokonságim közé és onnan vészesz feleséget az én fiamnak Izsáknak […] Előhívatá azért Izsák Jákóbot, és megáldá őt, és megparancsolá néki és mondá: Ne végy feleséget a Kananeusok leányai közűl. Kelj fel, menj el Mésopotámiába…” (1Móz 24,3-4; 28,1-2). Isten elvitte őket Egyiptomba egy jó időre. Egészen másképpen alakult már az életük. Ez a domb egy elválasztó domb lett. Ennek is megvan a szellemi jelentősége számunkra. A Golgota dombja Mit jelent Szellem szerint ez a domb: a bizonyság halma, az őrtorony, a tanú-bizonyságok serege? Előttem úgy van az a domb, mint a Golgotának a dombja. Azt mondja Pál apostol: „Nékem pedig ne legyen másban dicsekedésem, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében, a ki által nékem megfeszíttetett a világ, és én is a világnak” (Gal 6,14). Isten azon a dombon, a Golgotán, a Koponya hegyén mutatta be a tanúbizonyságát annak, hogy szeret bennünket. „Az Isten pedig a mi hozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy

mikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt” (Róm 5,8). Ugyanakkor ez a kereszt nemcsak azt jelenti, hogy Isten szeret bennünket, és Krisztus értünk meghalt, hanem azt is jelenti: „…nékem megfeszíttetett a világ, és én is a világnak.” Lábán és Mesopotámia, Szíria és mindaz, amit jelent a világ a maga kapzsiságával, ügyeskedésével, vagyonszerzésével, hidegségével, idegenségével, minden a hátam mögé került, megfeszíttetett, és én is azok számára. Új útra tértünk. Ott áll ez a kereszt, mint egy őrtorony, hogy valaki nehogy visszamenjen arra az útra, ahonnan Isten kihívta. Tartsunk hazafelé, a mi Atyánk háza felé! Ámen. Debrecen, 1994. december 4.