KELLY A BOLTKÓROS FÉRJHEZ MEGY

SOPHIE KlNSELLA

A BOLTKÓROS FÉRJHEZ MEGY

KELLY

A magyar kiadás alapja: Sophie Kinsella Shopaholic Ties The Knot Black Swan edition published, 2002

Mániákus vásárló sorozat

Fordította Béresi Csilla

Szerkesztette Székely Regina

Kiadványmenedzser Kelly Kata

Tördelés Gosler Lenke

ISBN 978939943469

© Sophie Kinsella 200 © Hungarian edition Kelly Kiadó © Hungarian translation Béresi Csilla

Kiadja a Kelly Kft. 116l Budapest, Baross utca 158. Tel: 06 30 948 1080

Felelős kiadó: Kelly Juli

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 291125 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató www.kellykiado.hu

SECOND UNION BANK 300 WALL STREET NEW YORK NY 10005

Miss Rebecca Bloomwood B lakás 251 Nyugati 11.utca New York NY 10014 2001. november 7. Kedves Miss Bloomwood!

Új közös bankszámlaszáma: 5039 2566 2319 Örömmel nyitjuk meg új közös bankszámláját Önnek és Mr. Luke Brandonnek. Levelünkhöz tájékoztató anyagot mellékelünk. A debit kártyát hamarosan kiküldjük, külön küldeményben Mi,a Second Union Bank munkatársai büszkék vagyunk arra, hogy ügyfeleink személyes gondjait is magunkra vállaljuk. Kérem, lépjen velem kapcsolatba, valahányszor kérdése van, és minden erőmmel a segítségére leszek. A legcsekélyebb problémára is odafigyelek. Őszinte tisztelettel Walt Pitman Ügyfélszolgálati igazgató

SECOND UNION BANK 300 WALL STREET NEW YORK NY 10005 Miss Rebecca Bloomwood B lakás 251 Nyugati 11. utca New York NY 10014 2001. december 12. Kedves Miss Bloomwood! Köszönettel vettem levelét, melyben Mr. Luke Brandonnel nyitott közös bankszámlája ügyében érdeklődik. Egyetértek azzal, hogy egy bank és ügyfelei kapcsolata a barátságon és az együttműködésen kell alapuljon. Kérdésére válaszolva közlöm, hogy a piros a kedvenc színem. Ugyanakkor sajnálattal közlöm, semmiképpen nem változtathatom meg a következő számlakivonat tételeit. A „Prada, New York”-ot sem írhatom így át gázszámlára. Őszinte tisztelettel Walt Pitman Ügyfélszolgálati igazgató

SECOND UNION BANK 300 WALL STREET NEW YORK NY 1 0005 Miss Rebecca Bloomwood B lakás 251 Nyugati 11. utca New York NY 10014 2002. január 7. Kedves Miss Bloomwood! Köszönettel vettük január 4-én kelt levelét. A csokoládét legnagyobb sajnálatomra muszáj visszaküldenem. Egyetértek Önnel, hogy nehéz számon tartani minden jelentéktelen vásárlást, és őszintén sajnálom, hogy ez „icipici félreértést” okozott kettejük között. Sajnos lehetetlen kettéválasztani a bankszámlakivonatot, ahogy Ön javasolja, és az egyik felét Mr. Brandonnek, míg a másikat Önnek küldeni, hogy mint Ön fogalmaz, „megőrizzük kis titkunkat”. Minden, a bankszámlára érkező bevételt és az összes kiadást közösen vezetjük. Ezért is közös bankszámla a neve. Őszinte tisztelettel Walt Pitman Ügyfélszolgálati igazgató

EGY Jó. Csak semmi pánik! Meg tudom csinálni. Gyerekjáték az egész. Mindössze valamicskét balra kell mozdítanom, felemelnem egy picurkát, és erősebben meglöknöm… Úgy értem, a fenébe is! Miért ilyen nehéz egy bárszekrényt beszuszakolni egy New York-i taxiba? Keményebben markolom a fényezett fát, mély lélegzetet veszek, és újra megtaszítom. Hasztalan. Kéken ragyog a téli égbolt Greenwich Village felett. Az a fajta idő ez, amikor a levegő olyan friss, akár egy fogpaszta; minden légvétel szinte fáj, és az emberek sálakba burkolózva járnak-kelnek. Én azonban izzadok, mint egy ló. Az arcom skarlátvörös, a hajam kibomlott az új usankából, és a szemembe hullik. Azt is észlelem, hogy az út túloldalán a Jo-Jo kávézó ablakában ülő vendégek tele szájjal röhögnek rajtam. Mégsem adom fel. Muszáj, hogy sikerüljön! Ha nem; egy vagyont kell leszurkolnom a szállításért, holott mindössze egy sarokra lakom innen. – Nem fog ez beférni sehogyse – dugja ki fejét az ablakon a taxisofőr, és tárgyilagosan végigmér. – De igen! Az első két lába már bent van… – lökök egyet újra kétségbeesetten a szekrényen. Már csak a másik kettő hiányzik. Olyan ez, mintha egy kutyát vonszolnék az állatorvoshoz. – A tetejibe nem is vagyok biztosítva – teszi hozzá az ürge. – Emiatt ne fájjon a feje! Mindössze pár utcára visszük innen, és majd végig fogom. Nem lesz semmi baj. A taxis felvonja a szemöldökét, és a fogát veszi kezelésbe- egy kétes tisztaságú fogpiszkálóval. – Azt gondúja, hogy maga is befér ezzel itt ni? – Majd összehúzózkodom! Valahogy megoldom! Dühömben újra megtaszítom a bárszekrényt, mire beszorul a két ülés közé. – Hé! Ha kárt tesz a kocsimban, kifizeti! – Elnézést – zihálom elfúló lélegzettel. – Rendben, nézze, újra kezdem. Azt hiszem, az előbb rossz szögből próbálkoztam… Olyan óvatosan, ahogyan csak bírom, megemelem a bárszekrény elülső végét, ki a taxiból, le a járdára. – Mi a csuda ez különben? – Egy 1930-as évekből származó bárszekrény! Nézzen bele… – kiakasztom az első lapját, és büszkén mutatom a szekrény tükrös art deco belsejét. – Ez a poharak helye… ide kerül a két koktélkeverő… Rajongva végigcirógatom a szekrényt. Abban a pillanatban, amint felfedeztem az

Arthur's Antiques kirakatában, tudtam, hogy az isten is nekem teremtette. Jó, tudom, Luke meg én egyezséget kötöttünk, hogy nem veszünk több bútort a lakásba… de ez egészen más tészta! Egy igazi bárszekrény, hajszálra olyan, mint a Fred AstaireGinger Rogers-filmekben! Teljesen átformálja majd az estéinket. Mostantól Luke meg én a nap végén martinit keverünk, régi slágerek dallamára táncolunk, és együtt gyönyörködünk a naplementében. Hú, de hangulatos lesz! Majd veszünk egy régimódi, nagytölcséres gramofont, gyűjteni kezdjük a 78-as lemezeket, és isteni retró koktélruhákat hordunk. Talán esténként seregleni fognak hozzánk koktélra a vendégek. Hamarosan közismertek leszünk szellemes estélyeinkről. A New York Times is cikket ír rólunk! Igen! „Egy elegáns házaspár újra bevezette West Village-be a koktélparti szokását. A Nagy-Britanniából áttelepült Rebecca Bloomwood és Luke Brandon…” Csattanás hangja rezzent fel álmodozásomból. Felnézve látom, hogy a taxiajtó nyílt ki, mert kiszállt a sofőr. – Á, köszönöm – hálálkodom. – Igazán elkel egy kis segítség. Ha van kötele, felköthetnénk a tetőre.. – Köti a halál. Nem viszem el! Ezzel a taxis bevágja az utasülés ajtaját, és visszakászálódik a volán mögé. – Nem hagyhat itt! Törvényellenes! El kell vinnie! Ez polgármesteri előírás! – A polgármester egy szót se szólt bárszekrényekről – forgatja a szemét a taxis, és beindítja a motort. – De hogy megyek így haza? – rikkantom felháborodottan. –Várjon! Jöjjön vissza! Hanem a taxis mostanra elsüvített. Én meg ott maradok a járdán, a szekrényt markolászva, és azon tipródva, most mihez fogjak. Jó. Fő a kreatív gondolkodás Talán kézben is haza tudom cipel ni. Nem lakom messze innen. Széttárom a kezem, ahogy csak bírom, és tényleg, át is érem a szekrény teljes szélességét. Lassan felemelem, egyet lépek előre… aztán rögtön utána újra leejtem. Istenem, ez dög nehéz! Azt hiszem, az egyik izmom is meghúzódott. Jó, vinni talán nem tudom a szekrényt, ennek ellenére könnyűszerrel hazajuttathatom, ha egyszerre csak az egyik lábával araszolok előre… Igen. Ez határozottan működik. Csöppecskét lassú ugyan, de ha folyamatosan haladok… ha elkapom a ritmust… Bal oldal előre… jobb oldal előre… Az a dolog nyitja, hogy ne aggódjak, mennyit haladtam, hanem folytassam kitartóan. Akkor észre sem veszem, és máris hazaérek. Két vattakabátos tinilány megy el mellettem Felvihognak, ahogy meglátnak, de nem reagálok. Nem süllyedek a szintjükre. Bal oldal előre… jobb oldal előre… – Bocsánat – hallok meg a hátam mögött egy éles, zaklatott hangot. – Félre tudna állni az útból?

Megfordulok, és legnagyobb rémületemre egy baseballsapkás nőcit pillantok meg, aki edzőcipőben közeledik nagyjából tíz eb társaságában. Pórázon vezeti gyámolítottjait; mind más fajta és méret. Egek ura! Fel nem foghatom, miért nem sétáltathatja ki-ki a saját kutyáját! Ha valaki nem kedveli a testmozgást, miért nem tart inkább macskát? Vagy rendez be egy akváriumot trópusi halakkal? Mostanra utolér a kutyafalka. Csaholnak, ugatnak, ahogy a torkukon kifér, és a pórázukat rángatják! Ráadásul… ezt nem hiszem el… egy pudli már emelinti is a lábát az én gyönyörűséges bár szekrényemre! – Vigye el innen! – sikoltom. – El azzal a kutyával! – Gyere, Flo – szól rá a pudlira a nőci, aki megsemmisítő pillantást vet rám, és elvonszolja a kutyust. Jaj, ez reménytelen! Alig jutottam előbbre. Még az Arthur's Antiques kirakatának a sarkánál sem tartok, és máris kidöglöttem. – Szóval – szólal meg hátam mögött egy száraz férfihang. – Talán mégiscsak a szállítás mellett dönt? Megfordulva látom, hogy Arthur Graham az, az Arthur's Antiques tulajdonosa, aki kifogástalan eleganciával, zakóban és nyakkendőben támaszkodik az ajtófélfának. – Még nem tudom biztosan. – Nekidőlök a bárszekrénynek, és igyekszem közönyt mutatni. Mintha lehetőségek végtelen sorával számolhatnék, többek között azzal, hogy egy ideig elpihengetek itt a járdán. – Elképzelhető. – Hetvenöt dollár Manhattan egész területére. „De én nem akárhol lakom Manhattanben, hanem egy sarokkal arrébb!” – sírnék fel legszívesebben. Arthur azonban kérlelhetetlen szigorral néz rám. Tudja, hogy ő győzött. – Jó – ismerem be a vereségem. – Akkor szállítsák ki. Végignézem, amint Arthur odaint egy farmeres mukit, aki odalép a szekrényhez, és szinte feldobja a levegőbe, mintha csak papírból lenne, ami végtelenül bosszantó. Utánuk kullogok a meleg, tárgyakkal telezsúfolt üzletbe. Azon kapom magam, hogy újra körbepillantok, noha alig tíz perce jártam itt utoljára. Imádom ezt a helyet! Bármerre néz az ember, okvetlenül meglát valami kívánatosat. Mint például azt a fantasztikus faragott széket, meg azt a kézzel lesieti bársony ágytakarót… és az az antik óra is bámulatos! Bármikor térek be ide, új darabokat csodálhatok meg. Nem mintha naponta jönnék. Csak… tudják… nézelődöm. – Remek vásárt csinált – mutat Arthur a bárszekrényre. – Kitűnő szeme van. Rám mosolyog, és valamit ír egy jegyre. – Ebben nem vagyok biztos – vonok vállat szerényen. Noha, magam is úgy vélem, jó a szemem. Vasárnaponként mindig megnéztem anyuval a Régiségek óráját, így valami csak ragadt rám. – Szép darab – jegyzem meg hozzáértőén, egy jókora aranyozott keretes tükör felé biccentve. – Á, igen – mondja Arthur. – Na persze, azért modern is…

– Persze – hebegem sietve. Természetesen mondhattam volna, hogy modern. Mindenképpen úgy értettem, hogy a modernségét számításba véve is szép darab. – Érdeklik az 1930-as évekből való bái szekrény-tartozékok? –néz fel Arthur. – Koktélpoharak… korsók… Van néhány szemrevaló darabunk. – Ó, igen! – mosolygok rá. – Határozottan! Koktélpoharak az 1930-as évekből! Végül is ki akar holmi ócska mai pohárból inni, mikor antik kincsei vannak! Arthur kinyitja méretes bőrkötésű könyvét, melyen a „Gyűjtők” felirat olvasható. Elönt a büszkeség. Gyűjtő vagyok! Felnőttem! – Miss R. Bloomwood… 1930-as évekből való bárszekrény-tartozékok… Megvan a száma, ezért ha bármi beérkezik, odaszólok. Amint látom, velencei üvegvázák is érdeklik – veszi szemügyre Arthur az oldalt. – Ó, izé… hogyne, persze. El is feledkeztem a velencei üvegvázákról. Valójában azt sem tudom, hol férne el egy is a lakásunkban. – Ahogyan a tizenkilencedik századi óraláncok… gipsz öntőformák… csipkerátétes párnák is – futtatja végig az ujját a listán. –Mindez most is aktuális? – néz fel végül. – Hát… az igazat megvallva – köszörülöm meg a torkom –, az óraláncokat per pillanat inkább hanyagolnám. Meg azokat az öntőformákat is. – Értem. És mi a helyzet a viktoriánus lekvárkeverő kanalakkal? Lekvárkeverő kanalak? Mi a csudának kellettek nekem valaha is viktoriánus lekvárkeverő kanalak? – Tudja mit – mondom elgondolkozva. – Mostantól maradjunk csupán az 1930-as évekből való bárszekrény-tartozékoknál. Majd abból állítok össze egy igazán különleges gyűjteményt. – Bölcs döntés – mosolyog rám Arthur, és elkezdi kihúzogatni a listáról a lemondott tételeket. – Jöjjön máskor is! Ahogy kilépek az üzletből az utcára, farkasordító hideg fogad. Egy-egy magányos hópehely hullik alá az égből. Én mégis ragyogok a jóleső elégedettségtől. Hisz ez fantasztikus befektetés! Egy eredeti bárszekrény az 1930-as évekből… és rövidesen hozzávaló tartozékokból is összejön majd egy gyűjtemény! Most igazán elégedett vagyok magammal! – Nos, lássuk csak, miért is jöttem le megint az utcára? Na igen. Két kapucsínóért. Egy éve élünk együtt New Yorkban. A Nyugati Tizenegyedik utcában lakunk, egy igazán csodás, hangulatos, árnyas környéken. Az összes házon díszes kis balkonok sorakoznak. A bejárati ajtóhoz mindenütt kőlépcső vezet fel, és a járdái fák szegélyezik. A velünk szemben lakó figura dzsesszt játszik a zongoráján. Nyári estéken felmegyünk a tetőteraszra, melyen a szomszédainkkal osztozunk, ahol a párnáinkon heverészünk, bort kortyolgatunk, és a számokat hallgatjuk. (Jó, csak egyszer került rá eddig sor.)

Ahogy beengedem magam a házba, egy halom postai küldemény vár minket a hallban. Sietve végigpörgetem őket az ujjaim között. Unalmas… Unalmas… A brit Vogue!Hah! Unalmas… Jaj! A Saks Fifth Avenue törzsvásárlói kártyája. Egy darabig a borítékra meredek, majd a táskámba süllyesztem. Nem mintha rejtegetném. Egyszerűen nincs miért Luke-nak mutogatni. Nemrég olvastam egy cikket egy képes újságban, igazán remek, a címe: „Túl sok információ?”. A szerző azt állítja, szűrjük meg a napi híreket, és ne traktáljuk a partnerünket minden aprósággal, ne terheljük túl amúgy is kimerült idegrendszerét. Legyen az otthon szentély, amúgy meg miért is kellene mindent tudnunk? Ami, ha jól meggondol-juk, nyomós érv. Ezért az utóbbi időben alaposan megszűrtem, mit hozok Luke tudomására. Kirostáltam az uncsi, hétköznapi részleteket, amilyenek. .. nos, amilyenek a törzsvásárlói kártyák, meg egy frissen vásárolt cipő pontos ára… És tudják, lehet valami ebben az új elméletben, mert a kis manőverem sokat javított a kapcsolatunkon. A postát a hónom alá nyalábolva megindulok felfele a lépcsőn. Angliából nem kaptam levelet, de ma nem is várok senkitől. Ma este ugyanis… nem találják ki… hazarepülünk! A legjobb barátnőm, Suze lagzijára! Már alig várom! Tarquinhoz megy férjhez, aki igazán aranyos fickó, és akit gyerekkorától ismer. (Valójában unokatestvérek. De utánanéztek; nem tiltja a törvény.) A lakodalom színhelye a szülői ház Hampshire-ben, tömérdek pezsgővel… és lovas hintóval… A legjobb az egészben az, hogy én leszek a koszorúslány! Már a gondolatára is belém hasít az öröm. Nem csupán a koszorúslányi tisztemnek örülök, de annak is, hogy viszontlátom Suze-t, a szüleimet és az otthonomat. Tegnap elgondolkoztam azon, hogy több mint egy fél éve nem jártam Nagy-Britanniában, ami hirtelen rengeteg időnek tűnik. Teljesen kimaradtam abból, hogy aput megválasztották a helyi golfklub kapitányának, ami élete nagy álma volt. Ahogyan azt a botrányt is elmulasztottam, amikor Siobhan, a sekrestyés elemelte a tetőjavításra összeszedett pénzt, és ebből fedezte ciprusi nyaralását. A legrosszabb az egészben, hogy Suze eljegyzéséről is lemaradtam… jó, két hét múlva átjött New Yorkba, hogy megmutassa a jegygyűrűjét. Nem mintha bánnám, hogy itt lakom, mivel nagyszerűen érzem magam. Az állásom a Barneysnál tökéletesebb nem is lehetne, és a West Village-et is imádom. Csodás érzés végigballagni a parányi, eldugott utcákon, szombat reggelente habcsókot venni a Magnólia pékségben, majd a piacon keresztül menni haza. Tulajdonképpen mindent szeretek itt New Yorkban. Leszámítva talán Luke anyját. Akkor is. Az otthon az otthon.

Az első emeletre érve hallom, hogy zene szűrődik ki a lakásunk ajtaján. Várakozásteli izgalommal lépek be. Danny lesz az, aki szorgosan dolgozik odabent a koszorúslányruhámon, amit Suze esküvőjén viselek. Talán mostanra be is fejezte! Danny Kovitz egy emelettel följebb lakik, mint mi, a bátyja apartmanjában, és amióta csak New Yorkban időzöm, ő a legjobb barátom. Fantasztikus divattervező, igazi tehetség… csak az a bökkenő, hogy egyelőre még nem sikeres. Nos, az igazat megvallva per pillanat névtelen senki. Öt évvel az iskolái befejezése után is a nagy áttörésre vár. De, amint gyakran mondogatja divattervezőként még nehezebb befutni, mint színésznőként. Ha nincsenek megfelelő kapcsolataid, vagy az apád nem a Beatles volt tagja, akkor akár el is felejtheted az egészet. Annyira sajnálom szegényt, mert ha valaki, ő tényleg megérdemelné a sikert. Ezért amint Suze felkért, hogy legyek én a koszorúslánya, megkérdeztem, nincs-e kedve megvarrni a ruhámat. A lakodalmi vendégseregben ugyanis hemzsegnek majd a pénzesek és a fejesek. Reményeim szerint sokan faggatnak majd, ki készítette a ruhámat. Aztán már egymásnak adják tovább Danny dicséretét, aki megindulhat a világhír felé! Alig várom, hogy lássam a keze művét! Minden vázlata bámulatos volt, amit eddig mutatott. Egy kézzel varrott ruha természetesen sokkal nagyobb odafigyelést igényel, mint ha a fogasról emelné le az ember. Finom részletekkel lesz teli a halcsontos fűző, a hímzett ruhaderék… ráadásul Danny emlék-szalagcsokrokat is javasolt a szoknyára, a vendégek asztrológiai jegyéhez illő kövekkel, ami igazán eredeti. Egyedül az aggaszt – de csak egy csöppecskét –, hogy az esküvő két nap múlva veszi kezdetét, és én még fel sem próbáltam a ruhát. Mondjuk, látni sem láttam. Reggel becsöngettem Dannyhez, hogy emlékeztessem, ma repülök Angliába. Miután nagy sokára az ajtóhoz támolygott, megígérte, hogy ebédre befejezi a ruhát. Aszondja, hagyni szokta, hogy az ötletei az utolsó pillanatig érjenek… aztán, amikor ihlete támad, és elönti vérét az adrenalin, hihetetlenül hamar elkészül. Biztosított arról, hogy ő már csak így dolgozik, és eddig soha nem késett le egyetlen határidőt sem. Ahogy ajtót nyitok, vidáman beköszönök a lakásba. Nem kapok választ, ezért belököm többfunkciós nappalink ajtaját. A rádióból Madonna bömböl, a tévéből az MTV, és Danny robotkutyája a kanapé oldalán lépeget. Ő maga a varrógépre borulva az igazak álmát alussza, aranyszínű selyem halmai között. – Danny? – szólok rá ijedten. – Hé, ébresztő! Meghőkölve riad fel, és vékony arcát kezdi dörgölni. Göndör haja csapzott, és halványkék szeme még vérágasabb, mint amikor ma reggel ajtót nyitott. Csontos termetét szürke, vén pólóba és szakadt farmerbe bújtatta, amelyből kikandikál a térde. Még a heg is kilátszik, amit a hétvégi görkorcsolyázásnál szerzett be. Ha a borostáját leszámítjuk, úgy fest, akár egy tízéves. – Szia, Becky! – néz rám vaksin. – Hát te mit keresel itt?

– Itt lakom, nem emlékszel? Azért jöttél le ide dolgozni, mert nálatok kiégett a biztosíték. – Na igen, persze – néz körül kábán. – Jól vagy? – kémlelem aggódva. – Hoztam kávét. Átadok neki egy pohárral, ő pedig alaposan meghúzza. Aztán tekintete a postára téved a hónom alatt, és most először kezd el ébredezni. – Hé, ez csak nem a brit Vogue? – Izé… igen – mondom, és jó távol teszem le tőle, ahol nem éri el. – És hogy állsz a ruhával? – Remekül haladok! Tökéletesen uralom a helyzetet. – Akkor felpróbálhatom? Szavaimat hallgatás fogadja. Danny úgy néz az előtte tornyosuló aranyszínű selyemhalomra, mint ha most látná először. – Egyelőre még nem – mondja végül. – De időre elkészülsz vele? – Hogyne, persze! – rálép a varrógép pedáljára, mire az serényen berregni kezd. – Tudod mit, légy szi' hozz be egy pohár vizet! – kiáltja oda a lármán keresztül – Máris hozom! A konyhába sietek, ahol addig folyatom a csapot, amíg jéghideg víz nem jön belőle. A vízvezeték kicsit furán működik az épületben. Folyvást Mrs. Watts, a tulaj nyakára járunk, hogy javíttassa meg. Mivel azonban Floridában lakik, a füle botját sem mozgatja. Különben csodás a lakás. New York-i mércével mérve hatalmasnak számít, parkettás, kandallós és francia ablakos. A szüleimnek ennek ellenére sem tetszett, amikor itt jártak. Először is képtelenek voltak megérteni, miért nem családi házban lakunk. Aztán azzal jöttek, hogy miért olyan kicsi a konyha. Utána meg azért rágták a fülemet, micsoda szégyen, hogy nincs kert. Tudom-e, hogy Tom a szomszédból negyedholdas kertvárosi házba költözött? Az ám, csakhogy negyed holdon New Yorkban tíz irodaépületet lehetne emelni. – Nos, hol tartasz… – megyek vissza a nappaliba, de elakad a szavam. A varrógép leállt, és Danny a Vogue-t lapozgatja. – Danny! – nyöszörgőm. – Mi lesz a ruhámmal? – Láttad ezt? – bök az egyik oldalra. – Hamish Fargle kollekcióját a tervező szokásos lendülete és szellemessége jellemzi – olvassa hangosan. – Megáll az ember esze! Ez az ürge egy nagy nulla. Tök tehetségtelen. Tudod, mikor iskolatársak voltunk, mindenestől elkoppintotta az egyik ötletemet. Csak nem áruljátok a Barneysban? – szűkül össze gyanakvón a szeme. – Izé… nem is tudom – hazudom. Dannynek rögeszméje, hogy a Barneys árulja a dolgait. Más vágya nincs is. És mivel ott dolgozom mint személyes vásárlási tanácsadó, azt képzeli, hogy szólhatok az érdekében a vásárlási osztály vezetőjénél. Valójában több találkozót is megbeszéltem a számára. Az elsőre egy hét késéssel

érkezett, mikor a nő már Milánóban járt. Másodjára bemutatta neki a zakóját, és a csaj fel is próbálta, csakhogy az összes gomb leesett közben. Istenem, miért is hittem, hogy meg tudja varrni a ruhámat? – Danny, mondd, elkészülsz vele? Szavaimat hosszú hallgatás fogadja. – Muszáj mára kész lennie? Pontosan mára? – Hat óra múlva indul a gépünk! – csap át a hangom visításba. –Alig néhány óra, és végig kell mennem a templomi padsorok között. – Elhallgatok, és a fejem csóválom. – Nézd, jobb, ha hagyjuk. Majd felveszek mást. – Mást? – Danny leteszi a Vogue-t, és értetlenül mered rám. – Hová gondolsz? – Hát, szóval… – Ki akarsz rúgni? – úgy néz rám, mintha azt mondtam volna, hogy tízéves házasságunk véget ért. – Egy szemernyi késés miatt? – Nem rúglak ki, de nem lehetek koszorúslány ruha nélkül, nem igaz? – És mit akarsz felvenni? – Hát – tördelem idegesen a kezem. – Van egy tartalék ruci a ruhatáramban. Nem mondhatom meg, hogy valójában háromról van szó Kettő pedig a Barneysban vár a sorára. – Ki tervezte? – Izé… Donna Karan –vallom be bűntudatosan. – Donna Karan? – csuklik el a hangja ekkora árulás hallatán. –Neked Donna Karan többet jelent nálam? – Természetesen nem! De legalább készen van, és a varratai sem feslenek fel… – Viseld az én ruhámat! – Danny… – Viseld azt, kérve kérlek! – a padlóra veti magát, és térden csúszik előttem. – Elkészülök vele, ígérem! Éjjel-nappal ezen dolgozom majd! – Éjjel már nem tudsz! Mindössze… nagyjából… három óránk maradt! – Akkor három óra alatt csinálom meg! Meglesz, ne félj! – Nem varrhatsz meg egy hímzett, halcsontos ruhaderekat a semmiből három óra alatt! – hebegem hitetlenkedve. Danny láthatóan zavarba jön. – És… mi lenne… ha csöppecskét… újragondolnánk a dizájnt? – Mire gondolsz? Néhány pillanatig dobol az ujjával, majd felnéz. – Van fehér, egyszínű pólód? – Pólóm? – kérdezem leplezetlen kétségbeeséssel. – Pompás lesz, ígérem! Odakint megáll a ház előtt egy furgon. Danny kinéz az ablakon. – Hé, megint vettél valami régiséget?

Egy óra múlva megnézem magam a tükörben. Aranyszínű selyemszoknyám a földet söpri. Fölötte a fehér póló tökéletesen felismerhetetlen. Danny lenyiszálta az ujját, flittert varrt rá, összeráncolta széleket, hajtásokat hozott létre ott, ahol nem voltak… alapjában véve megalkotta a legfantasztikusabb, topot, ami valaha a birtokomban volt. – Imádom – mosolygok rá. – Király! Én leszek a világ legdögösebb koszorúslánya! – Csini, ugye? – von vállat Danny közönyösen, de látom rajta, hogy elégedett magával. Újra meghúzom a koktélomat, valójában fenékig kiiszom. – Fenséges! Keverjünk még egyet? – Mi volt benne? – Izé – pislogok tétován a bárszekrényen felsorakoztatott palackokra. – Nem is tudom. Belekerült egy időbe, mire a szekrényt felvonszolták az emeletre, a lakásunkba. Az igazat megvallva kicsivel nagyobb, mint emlékeztem rá. Nem vagyok biztos benne, befér-e a kanapé mögötti kis alkóvba, ahová állítani szándékoztam. Ennek ellenére fantasztikusan fest! Büszkén megállok a szoba közepén. Legalább jóra használtuk a bárszekrényt. Alighogy megérkezett, Danny felment egy emelettel feljebb, és kifosztotta a bátyja, Randall italkészletét. Én meg összeszedtem az összes szeszt, amit csak a konyhában találtam. Mindketten benyakaltunk egy Margaritát meg egy Gimletet, aztán saját találmányomat, melyet Bloomwoodnak neveztem el, és amely vodka, narancslé meg M&M csokigolyó keveréke, az utóbbit kanállal kell belőle kimerni. – Ide azzal a toppal! Szorosabbra veszem a vállát. Leveszem a pólót, és odaadom. Nyugisan nyúlok a pulóveremért, nem zavartatva magam, hogy Danny neglizsében lát. Hisz ő csak Danny! Befűz egy cérnát, és szakértő módon ráncolni kezdi a póló szegélyét. – Szóval mi a helyzet ezekkel a kuzinnal házasodó fura barátaiddal? – kérdi. – Nem is furák! – habozok egy pillanatig. – Na jó, Tarquin néha különös egy fikarcnyit. De Suze egyáltalán nem az. Ő a legjobb barátnőm. – És nem tudtak valakit a rokonságon kívül találni? – vonja fel Danny a szemöldökét. – Mondjuk így: „Anyu foglalt… a nővérem túl dagi… a kutya… hát az bizony kicsit szőrös…” – Hagyd már abba! – gurulok a nevetéstől akaratom ellenére. –Ők egyszerűen csak rájöttek, hogy egymásnak szánta őket a sors. – Mint a Harry és Sallyben. „Barátok voltak – fújja most Danny a filmelőzetesek modorában. – Ugyanazzal a genetikai állománnyal rendelkeznek.” – Danny… – Jó – abbahagyja, és elvágja a cérnát. – És mi a helyzet veled meg Luke-kal? – Már milyen értelemben? – Mit gondolsz, összeházasodtok?

– Erről… sejtelmem sincs! – mondom, és érzem, hogy enyhén elpirulok. – Az igazat megvallva eddig eszembe se jutott. Ami nem teljesen fedi a valóságot. Hát nem. Meglehet, többször megfordult már fejemben a gondolat. Meglehet, hogy nagy néha odafirkantottam a noteszomba: „Becky Brandon”. Csak hogy lássam, hogyan fest. Talán a Martba Stewart Weddingsbe is bele-belelapoztam egyszerkétszer. Merő kíváncsiságból. Ahogyan az is eszembe jutott már, Suze most megy férjhez, holott Luke meg én hosszabb ideje vagyunk együtt, mint ő meg Tarquin. Hanem hát, tudják, nem olyan nagy ügy. Igazán nem vagyok az esküvők megszállottja. Mi több, ha Luke megkérné a kezem, szinte bizonyosan nemet mondanék. Legyünk pontosak. Nem kosaraznám ki. A lényeg azonban az, hogy erre valószínűleg csak sohanapján kerülhet sor. Luke nem óhajt nősülni „jó ideig, már ha egyáltalán valaha is”. A Telegraph egyik interjújában jelentette ezt ki három éve, amelyre az újságkivágásai között bukkantam. (Nem kutakodtam semmi után, csupán befőttes gumit kerestem.) A cikk mindenekelőtt a vállalkozásáról szólt, de a riporter a magánéletéről is kérdezte. Még egy képet is mellékeltek, a következő aláírással: „Brandon: a házasság csak az összes többi után következik az élelemben.” Ami ellen semmi kifogásom, mivel jómagam is így vagyok ezzel. Miközben Danny a ruhán dolgozik, én némi házimunkát végzek. Ami abból áll, hogy a mosatlan edényeket a mosogatóba halmozom, hadd ázzanak. A munkapultról eltüntetek egy piszokfokot, aztán nekifogok, hogy színük szerint sorba állítsam a fűszeres csuprokat a fűszertartóban. Csaknem olyan kellemes foglalkozás, mint a filctollaim rendezgetése volt a régi időkben. – És ti ketten nehezen szoktok össze? – kérdi Danny, aki beáll a konyhaajtóba, és engem figyel. – Nem – nézek rá meglepetten. – Miért? – Egyik barátom, Kristy összeköltözött a fiújával, katasztrofális eredménnyel. Azóta egyfolytában veszekednek. Azt mondta, nem tudja, hogy bírja ki bárki az együttélést. Pedánsan a görögszéna mellé sorolom be a köményes csuprot (vajon mi az a görögszéna?). Az igazság az, hogy Luke-nak és nekem alig okozott gondot a közös életünk. (Leszámítva talán azt az esetet, amikor újrafestettem a fürdőszobát, és az arany csillámpor ráragadt az új öltönyére. Ez azonban alig nyom a latban, mivel ő maga ismerte be később, hogy túlreagálta a helyzetet. Bárki, akinek van szeme, láthatta, hogy a festék nedves.) Ha jobban belegondolok, nagy ritkán azért összekapunk azon, milyen sok ruhát vásárolok. Egyszer Luke kinyitotta a gardrób ajtaját, és kétségbeesetten kiáltotta: „Felveszed valaha is ezt a tömérdek cuccot?” Ahogyan az is súrlódást okozott közöttünk, hogy Luke túlhajtja magát. Saját

rendkívül sikeres vállalkozását vezeti, a Brandon Communicationst, amelynek Londonban és New Yorkban vannak kirendeltségei, és folyamatosan terjeszkedik. Imádja a munkáját. Egyszer-kétszer tényleg meg is vádoltam azzal, hogy jobban szereti, mint engem. A lényeg mégis az, hogy érett, rugalmas pár vagyunk, akik meg tudják beszélni a nézeteltéréseiket. A múltkor is elmentünk ebédelni, és hosszan lelkiztünk. Én őszintén megígértem, hogy kevesebbet vásárolok, Luke pedig ugyanolyan őszintén fogadta, hogy nem dolgozza agyon magát. Aztán ő visszament az irodájába, én meg betértem a Dean and DeLucához, hogy megvegyem a vacsorára valót. (Akkor találtam rá erre a bámulatos extra szűz olívaolajra a beletört biovérnaranccsal. Okvetlenül muszáj lesz főzőcskélnem vele.) – Az együttélésen dolgozni kell – mondom bölcsen. – Rugalmasságra van szükség meg arra, hogy annyit adj, amennyit kapsz. – Tényleg? – Igen, persze. Luke-kal közös a kasszánk, megosztozunk a házi teendőkön… csapatmunka a mienk. A lényeg az, nem várhatod el, hogy minden úgy maradjon, ahogyan régen volt. Alkalmazkodnod kell! – Valóban? – Dannyt szemlátomást érdekli a téma. – És hogyan alkalmazkod-tok egymáshoz? Te meg Luke? Egy pillanatig elgondolkozom. – Nehéz ezt megmondani. Gondolom, minden az egyenlőségen múlik kettőnk között. – És ez itt? – mutat Danny körbe a zsúfolt lakásban. – Főként a tied vagy az övé? – Izé… – nézek körül az aromaterápiás gyertyákon, régies csipkepárnákon és a képes újságok halmain. Egy pillanatra magam előtt látom Luke minimalista londoni lakását, ahol egy porszemet sem láttam, s minden a helyén volt. – Hát tudod, mindkettőnknek vannak itt cuccai – felelem. Ami részben igaz is. Hisz Luke laptopja ott van a hálóban. – A lényeg az, hogy köztünk soha nincs félreértés – mondom. –Mindenről ugyanúgy gondolkodunk. Két test, egy lélek vagyunk. – Hál ez nagyszerű – mondja Danny, és kivesz egy almát a gyümölcsöstálból. – Szerencsések vagytok. – Igen. És tudod – nézek rá bizalmasan –, annyira egymásra hangolódtunk, hogy néha mintha telepatikus kapcsolat állna fent kettőnk között. – Igazán? – bámul rám Danny. – Komolyan mondod? – Ó, igen. Előre tudom, mit fog mondani, valósággal megérzem a közelségét… – Olyan ez, mint az Erő? – Valószínűleg – vonok vállat közönyösen. – Sajátos képesség ez, amit jobb nem firtatni… – Üdvözlégy, Obi won Kenobi – szólal meg egy mély hang a hátunk mögött.

Mindketten nagyot ugrunk ijedtünkben. Megpördülök a sarkamon. Luke az ajtóban áll, pajkos vigyorral. Arca kipirult a hidegtől, fekete hajába hópihék akadtak. Olyan magas, hogy a szoba hirtelen szűkebbnek látszik a jövetelével. – Luke! – kiáltom. – Ránk ijesztettél! – Bocs – mondja. – Azt hittem, megérzed a jelenlétemet. – Igen. Hát… tulajdonképpen… éreztem is valamit – mondom sértődötten. – Hogy is lehetne másként – mondja, és megcsókol. – Szia, Danny. – Szia – viszonozza Danny a köszöntést, s nézi, hogy veti le Luke a kasmír kabátját, lazítja meg a kézelőgombjait, és köti ki ezzel együtt a nyakkendőjét. Mindezt ugyanazokkal a magabiztos, célszerű mozdulatokkal, amelyek annyira jellemzőek rá. Egyszer, amikor jól becsiccsentettünk, Danny megkérdezte, vajon ugyanúgy szeretkezik-e Luke, ahogyan a pezsgősüveget nyitja. Bár visítva tiltakoztam és játékosan rá is legyintettem, mondva, nem tartozik rá, azért értettem, mire gondol. Luke soha nem habozik vagy jön zavarba. Mindig pontosan tudja, mit akar, és amit akar, azt jobbára meg is kapja, legyen szó egy pezsgősüveg kinyitásáról, új ügyfél megszerzéséről a cége számára, vagy kettőnk dolgáról az ágyban… Hát igen. Mindig. Úgy is mondhatnám, amióta együtt élünk, kitágult a horizontom. Most felveszi a leveleket, és sietve átpörgeti őket a kezében. – Szóval, hogy vagy, Danny? – Jól, kösz – harap bele Danny az almába. – És hogy van a pénzügyi világ? Nem láttad ma a bátyámat? Danny bátyja, Randall egy pénzintézetnél dolgozik. Luke többször ebédelt vele. – Ma nem, Danny. – Nos, ha egyszer összefuttok, kérdezz rá a testsúlyára. Már csak úgy mellékesen. Mondd azt például: „Hát, Randall, meglehetősen kipárnázottnak látszol.” Aztán szóba hozhatnád, nézze meg jobban, milyen előételeket választ. Valósággal retteg az elhízástól. Roppant mulatságos. – Milyen szép is a testvéri szeretet, nem igaz? – jegyzi meg Luke. A levelek végére ér, majd enyhe homlokráncolással néz rám. – Becky, nem érkezett még meg a közös bankszámlakivonalunk? – Izé… egyelőre nem! – mosolygok rá biztatóan. – Talán majd holnap! Ami nem teljesen felel meg a valóságnak. A bankszámlakivonatunk befutott tegnap, én azonban nyomban eldugtam a fehérneműs fiókomban. Kissé aggaszt néhány tétel, és még nem döntöttem el, hogyan javíthatnék a helyzeten. Az igazság az, hogy mindannak ellenére, amit Dannynek mondtam, herótom van ettől a közös bankszámlától. Ne értsenek félre, semmi bajom a közös kasszával. Valójában még kedvemre is van, hogy osztozhatom Luke pénzén. Becsületszavamra! Egészen fellelkesít! Csak azt nem bírom, amikor váratlanul ilyeneket kérdez: „Mi ez a hetven dolláros kiadás a Blooming-dales-ben?” – és nekem nem jut eszembe. Ezért újfajta stratégiát

dolgoztam ki, ami amennyire egyszerű, olyan briliáns. Csak rá kell önteni valamit a papírra, hogy Luke ne tudja elolvasni. – Megyek, lezuhanyozom – mondja most, és egybenyalábolja a leveleket. Már fél lábbal kint van a szobából, amikor megáll. Nagyon lassan megfordul, és úgy néz a bárszekrényre, mintha életében először látna ilyet. – Hát ez meg mi? – kérdi súlyosan. – Egy bárszekrény! – felelem vidáman. – Honnan a csudából szalasztották? – Izé… valójában… én vettem ma. – Becky – hunyja be a szemét Luke. – Azt hittem, több ócskaság nem lesz. – Ez nem ócskaság! Eredeti darab az 1930-as évekből! Minden este isteni koktélokat keverhetünk! – kissé ideges leszek Luke arckifejezésétől, ezért megállás nélkül hadarom: – Nézd, tudom, hogy megállapodtunk, nem veszünk több bútort. De ez más. Úgy értem, fantasztikus vétel, kár lenne lemondani róla! Elhallgatok, és az ajkamba harapok. Luke némán megindul a szekrény felé. Kezét végigfuttatja a tetején, aztán összeszorított szájjal felvesz egy koktélke-verőt. – Luke, azt hittem, tetszeni fog! A pasi is azt mondta a boltban, jó szemem van az ilyenekhez… – Még hogy jó szemed – morogja Luke hitetlenkedve. A levegőbe hajítja a koktélkeverőt, mire felsikoltok, majd meghökkenve várom, hogy nagy csattanással a parkettán landoljon, hanem ekkor Luke ügyesen elkapja. Dannyval eltátjuk a szánkat, amikor újra feldobja, megpörgeti, és végiggörgeti a karján. Ezt nem hiszem el! Tom Cruise-zal élek együtt. – Egy nyáron át csapos voltam – mondja Luke, és arcán mosoly terül szét. – Tanítsd meg, hogyan csinálod! – kiáltok izgatottan. – Én is tudni szeretném! – És én is! – szólal meg Danny. Kezébe veszi a másik koktélkeverőt, szakszerűtlenül megpörgeti, majd felém hajítja. Utánakapok, de a kanapéra esik. – Kétbalkezesek vagyunk! – gúnyolódik Danny. – Rajta, Becky! Gyakorolnod kell, hogy elkapd a csokrot a lagzin. – Jaj, dehogy! – Pedig muszáj. Elvégre is te akarsz a következő lenni, vagy nem? – Danny – igyekszem nevetéssel elintézni a kérdést. – Pedig nektek kettőtöknek okvetlenül össze kell házasodnotok – folytatja Danny, aki ügyet sem vet gyilkos pillantásaimra, felveszi a koktélkeverőt, és egyik kezéből a másikba kezdi dobálni. –Hiszen tökéletes pár vagytok. Nézzétek meg magatokat! Együtt éltek, nem akarjátok elemészteni egymást, és egyelőre még rokonságban sem álltok… isteni esküvői ruhát varrhatnék…- leteszi a koktélkeverőt, és hirtelen felélénkül az arca. – Hé, ide süss, Becky! Ígérd meg, ha férjhez mész, én készíthetem el a ruhádat!

Ez iszonyatos! Ha nem hagyja abba, Luke még azt hiszi, én akarok nyomást gyakorolni rá. Talán még azt képzeli, Dannyvel manipulálom. Valahogy orvosolnom kell a helyzetet, éspedig azonnal. – Ami azt illeti, nem akarok férjhez menni – hallom meg önmagamat. – Legalább tíz évig. – Tényleg? – lepődik meg Danny. – Miért? – Komolyan mondod? – néz fel most Luke kiismerhetetlen arckifejezéssel. – Ezt nem is tudtam. – Nem tudtad? Hát akkor… most tudod! – vetem oda közönyösen. – És mi az oka az elhatározásodnak? – faggat tovább Danny. – Én… izé… – köszörülöm meg a torkomat. – Történetesen ezer mindenfélét szeretnék még kipróbálni. A karrieremre akarok koncentrálni. .. meg arra, hogy megismerjem önmagamat… és kibontakoztassam a képességeimet… hogy teljes értékű… izé… személyiség legyek. Elhallgatok. Dacosan nézek szembe Luke fürkésző tekintetével. – Értem – bólogat. – Nos, ez fölöttébb ésszerű magyarázatnak hangzik. – A koktélkeverőre néz a kezében, aztán leteszi. – Megyek, összepakolok. Álljon meg a menet! Nem kértem, hogy értsen egyet velem!

Kettő Másnap reggel hétre futunk be a Heathrow-ra, ahol már vár ránk a bérautó. Miközben Suze szüleinek hampshire-i lakhelye felé hajtunk, a behavazott, ködös tájat kémlelem az ablakon keresztül: a sövénykerítéseket, a földeket és a kis falvakat, úgy, mintha most látnám mindezt először. Manhattan után minden olyan parányinak… és valahogyan… kifinomultnak tűnik. Először értem meg, miért nevezik „ódivatúnak” az amcsik Angliát. – Most akkor merre? – kérdi Luke egy újabb kisebbfajta útkereszteződésnél. – Izé… fordulj balra! Úgy értem… jobbra. Nem, mégiscsak balra. Miközben a kocsi elfordul, előhalászom táskámból a meghívó kártyát, csak hogy ellenőrizzem a pontos címet. Sir Gilbert és Lady Cleath-Stuart szeretettel meghívják Önt… Megigézve meredek a nagyvonalú, lendületes írásra. Istenem, még most sem hiszem el, hogy Suze és Tarquin összeházasodik. Úgy értem, persze, hogy elhiszem. Végül is bő egy éve járnak. Tarquin gyakorlatilag beköltözött a lakásba, amelyen Suze-zal osztoztam… bár a jelek szerint mindketten egyre több időt töltenek Skóciában. Kedves, aranyos, nyugis emberek. Mindenki egyetért azzal, hogy tökéletesen összeillenek. Időről időre, amikor nem figyelek oda eléggé, mégis felmerül az agyamban: „Micsoda? Suze és Tarquin?” Hisz végül is Tarquin Suze unalmas, különc unokatestvére. Éveken keresztül nem néztem rá másként, mint egy suta fickóra, aki általában beveszi magát a sarokba a viseltes zakójával, és aki előszeretettel dúdol Wagner-dallamokat nyilvános helyeken. Az a fajta muki volt, aki ritkán merészkedik ki skót kastélya biztonságából és ha mégis, akkor is csak azért, hogy elhívjon életem legpocsékabb randijára (bár azóta is hallgatunk róla). Most azonban… most ő Suze fiúja. A sutaságából nem sokat vesztett ugyan, s továbbra is azokat a gyapjúpulóvereket hordja, amelyeket vén dadája kötött neki, és amelyek kissé foszladoznak a széleken. De Suze szereti, és ez az, ami számít. Akárcsak a Bagpussban. Istenem, egyelőre nem kezdhetek el bőgni! Majd ha eljön az ideje. – Harborough Hall – olvassa Luke, aki megáll egy pár omladozó kőpillér mellett. – Ez lenne az? – Izé… – szipogok, és igyekszem tárgyszerűen körbetekingetni. – Igen, ez az. Hajts be! Többször jártam Suze nál, de mindig elfelejtem, milyen tekintélyes is a szülői ház.

Végigsiklunk egy hosszú, széles fasoron, fel a tágas kavicsos kocsibehajtóra. A szürke, terjedelmes épület ódonnak tűnik, elején az oszlopokat benőtte a repkény. – Szép ház – mondja Luke, ahogy megindulunk a főbejárat felé. – Milyen régi? – Nemtom – felelem bizonytalanul. – Évek óta áll a család tulajdonában. Meghúzom a kapucsengőt, hátha mégis megjavították, de a jelek szerint nem. Többször az ajtóra koppantok a súlyos kopogtatóval… és amikor egyik életjelemre sem kapok választ, megindulok a hatalmas, járólapos hallban, ahol vén labrador szunyókál a kandalló pattogó lángjai mellett. – Jó napot! – szólok be a csendbe. – Suze, itt vagy? Hirtelen felfedezem az édesapját, aki ugyancsak a kandalló mellett alussza az igazak álmát egy jókora, füles karosszékben. Az igazat megvallva kicsit félek tőle, és ha egy mód van rá, semmi kedvem felébreszteni. – Suze? – szólongatom a barátnőmet valamivel halkabban. – Bex! Akkor jól hallottam, hogy jöttök! Ahogy felnézek, meglátom Suze-t a lépcsőn, skótkockás pongyolában áll ott, szőke haja a hátát söpri, és arcán izgatott mosoly ül. – Suze! Kettesével veszem a lépcsőfokokat, és megölelem a barátnőmet. Ahogy szétválunk, mindkettőnknek piros kicsit a szeme környéke. Harsányan felnevetek. Istenem, hogy hiányzott Suze, sokkal jobban, mint gondoltam! – Gyere fel a szobámba! – mondja, és megfogja a kezem. – Gyere, nézd meg a ruhámat! – Tényleg olyan gyönyörű? – kérdem izgatottan. – A fényképen álomszépnek láttam. – Maga a tökély! És okvetlenül látnod kell a világ legmenőbb fűzőjét a Rigby and Pellertől… ezek meg szexis bugyik… Luke megköszörüli a torkát, mire mindketten feléje fordulunk. – Jaj, bocs, Luke! A konyhában találsz újságokat és ennivalót. Arra menj – mutat Suze a folyosóra. – Kérj szalonnás tojást Mrs. Gearingtől, ő majd elkészíti neked. – Akkor ő az én emberem – mosolyodik el Luke. – Később találkozunk. Suze szobája világos és levegős, s a kertre néz. Kertet mondok, de megvan vagy hatezer hektár. A pázsit a ház végétől egy cédrusligetig meg egy tóig húzódik. Suze háromévesen csaknem belefulladt. Van azután balra egy fallal körülkerített rózsakert, virágágyásokkal, kavicsos ösvényekkel és élő sövényekkel. Tarquin itt kérte meg Suze kezét. (Úgy tudom, hogy letérdelt előtte, és amikor felállt, le kellett söpörnie a nadrágjára tapadt kavicsot. Ez annyira jellemző rá.) jobbra egy régi teniszpálya terül el, aztán már csak elvadult, magasra nőtt fű következik, amely egészen a sövénykerítésig lenyúlik. Rajta túl a falu temploma áll a temetőkerttel. Ahogy most kinézek az ablakon, látom, hogy óriási ünnepi sátor dagadozik a szélben a ház

végében. A teniszpálya és a templomkapu között, át a füvön fedett sétaút kanyarog. – Csak nem gyalog mész el a templomig? – kérdem, mert hirtelen félteni kezdem Suze Emma Hope márkás cipőjét. – Nem, te butus! Hintóval visznek. De a vendégek majd visszasétálnak a házhoz. Útközben az inasok forró whiskyvel kínáljak őket. – A nemjóját! – mondom. Egy farmeres pasi közben cöveket ver le a földbe. Akaratom ellenére is rám tör az irigység. Mindig is nagyszabású, bámulatos esküvőről álmodoztam, lovas fogattal és jókora csinnadrattával. – Tudom! Hát nem isteni? – ragyog az örömtől Suze. – Most megyek, és megmosom a fogam. Ezzel eltűnik a fürdőszobában. Az öltözőasztalához lépek, ahol az esküvői meghívót a tükör oldalához illesztve találom. „Kegyelmes Susan Cleath-Stuart és Kegyelmes Tarquin Cleath-Stuart.” Tyűha! Mindig elfeledkezem Suze rangjáról. – Nekem is kéne valami cím – mondom, mikor visszajön, mialatt a haját fésüli. – Úgy érzem, kimaradok valamiből. Hogyan tehetnék szert egyre? – Ugyan menj már, egy lyukas garast sem érnek – dörgöli meg Suze az orrát. – „Kedves kegyelmes asszony!” Az ember folyton ilyen leveleket kap. – Mégis menő dolog. Mi lehetnék? – Izé… – bontogatja Suze a haját a fésűvel. – Mondjuk: Nagyságos Becky Bloomwood? – Ettől úgy érzem magam, mintha egyszeriben kilencvenkét éves lennék – mondom csekély lelkesedéssel. – És ehhez mit szólsz: Becky Bloomwood, a brit lovagrend tagja? Az effélét könnyű megszerezni, nem igaz? – Gyerekjáték – feleli Suze magabiztosan. – Lovaggá üthetnek akár a szakmai sikereidért is. Ha akarod, jelölhetlek. Most pedig gyerünk, látni szeretném a ruhádat! – Helyes! Az ágyhoz vonszolom a bőröndömet, felkattintom a zárat, majd óvatosan előveszem Danny kreációját. – Na. mit gondolsz? – fogom magamhoz büszkén, meglengetve az aranyszínű selymet. – Dögös, ugye? – Fantasztikus! – ámuldozik Suze elkerekedő szemmel. – Életemben nem láttam ehhez foghatót! Hol vetted? – tapogatja meg a vállrész flittereit. – A Barneysban? – Nem. Danny varrta. Emlékszel, ugye, mondtam már, hogy ő készíti a ruhámat? – Ahá – mondja Suze, majd elgondolkozik. – Ki is az a Danny? – Fölöttünk lakik – emlékeztetem. – A divattervező. – Á, igen, már emlékszem – bólogat Suze. Ám abból, ahogyan mondja, biztosra veszem, hogy nem igazán emlékszik. Nem hibáztathatom, mindössze egyszer találkozott Dannyvel, akkor is csak két percre. Épp a szüleihez indult Connecticutba, Suze meg még kába volt a repülőúttól, így nemigen szóltak egymáshoz. Mégis fura elgondolni, hogy Suze alig ismeri Dannyt

és viszont, mikor pedig mindketten olyan sokat jelentenek nekem. Olyan érzés, mintha két teljesen önálló életem lenne, és minél tovább maradok New Yorkban, csak annál inkább elszakad egymástól ez a kettő. – Ez pedig az enyém! – mondja Suze izgatottan. Kinyitja a gardrób ajtaját, lehúzza a kalikó védőhuzat cipzárját, mire döbbenetes ruha kerül elő: csupa lebegő-libegő fehér selyem és bársony, hosszú ujjakkal és az elmaradhatatlan uszállyal. – Jaj istenem, Suze! – suttogom elfúló lélegzettel. – Gyönyörű leszel. Még mindig nem hiszem el, hogy férjhez mész! Mrs. Cleath-Stuart. – Juj, ne hívj így! – mondja Suze fintorogva. – Úgy érzem magam, mint a tulajdon öreganyám. Ugyanakkor sok előnnyel jár, ha az ember a családból házasodik – teszi hozzá, és becsukja a gardrób ajtaját. – Megtarthatom a nevem, méghozzá, gondold csak el, az összesét, így továbbra is S C–S monogrammal láthatom el a kereteimet. Egy kartondobozba nyúl, és gyönyörű üvegkeretet vesz elő, amely csupa spirál és csigavonal. – Nézd, ez az új sorozat… Országszerte árulja a maga tervezte kereteket. Tavaly fényképalbumokkal, csomagolópapírral és ajándékdobozokkal egészítette ki a termékskálát. – Az egész a kagyló alakzat témájára szerveződik – jelenti ki büszkén. – Hogy tetszik? – Gyönyörű! – mondom, végigfuttatva ujjam a spirálokon. Honnan az ötlet? – Valójában Tarkie-tól származik! Egy nap épp sétálni voltunk, mire mesélni kezdte, hogy szeretett gyerekkorában kagylókat gyűjteni, aztán arról lelkendezett, milyen bámulatosak a természeti formák… akkor villant agyamba a gondolat! Büszkeségtől kigyúló arcát nézem. Hirtelen magam előtt látom, amint ő meg Tarquin kéz a kézben holmi vad lápon andalognak a Scotch House által kötött bordázott mintájú szvetterekben. – Suze, olyan boldog leszel Tarquinnal! – mondom szívből jövő jóindulattal. – Úgy gondolod? Tényleg? – pirul el örömében. – Ehhez nem fér kétség. Nézd meg magadat! Szinte sugárzol a boldogságtól! Ami igaz is. Korábban nem vettem észre, de ez egy egészen más, új Suze. A finom metszésű orra és a magas pofacsontja nem változott ugyan, de az arca kerekdedebb lelt, és valahogy a vonásai is lágyabbak. Most is karcsú, mégis valahogyan teltebb lett… Tekintetem végigfut a termetén, és döbbenten megáll. Álljon meg a menet! Nem, ez nem lehet igaz… Nem! – Suze? – Igen? – Suze… – nyelek egyet. – Csak nem vagy… terhes?

– Nem! – kiáltja méltatlankodva. – Hová gondolsz? Becsületszavamra, bármi adta is ezt az ötletet… – ahogy találkozik a tekintetünk, elhallgat és vállat von. –Jól van, legyen, igen, terhes vagyok. Miből találtad ki? – Hogy miből? A te úgy értem, úgy festesz, mint az állapotos nők – Nem, dehogy! Rajtad kívül senki se sejti! – Pedig talán mégis, annyira nyilvánvaló. – Nem az! – behúzza a hasát, és megnézi magát a tükörben. –Látod? És ha még a fűzőmet is felveszem… Suze terhes! Ez hihetetlen! – Szóval… akkor titok? A szüleid tudják? – Jaj, nem! Senki nem tudja. Még Tarkie sem. Kicsit snassz lenne, nemde, terhesen menni az esküvőmre – fintorodik el. – Azt gondoltam, majd eljátszom, hogy a mézeshetek alatt fogant a baba. – De legalább három hónapos lehet. – Négy. Június elejére várom. – Hogyan hiteted el akkor velük, hogy a mézeshetek alatt fogant? – tatom el a számat. – Hát… – gondolkozik el –, kicsivel hamarébb is érkezhet. – Négy teljes hónappal? – Senki nem fogja észrevenni! Tudod te, milyen szórakozottak a szüleim? Igaz, ami igaz. Egyszer a tanév végén Suze-ért mentek a bentlakásos iskolába, hogy hazavigyék, ami rendben is lett volna, csakhogy két teljes éve végzett. – És mi a helyzet Tarquinnal? – Ó, ő talán azt se sejti, hogyan születik a gyerek – veti oda Suze könnyedén. – Valaha foglalkozott birkatenyésztéssel, és azok öt hónap alatt hordják ki a kicsinyeiket. Majd azt mondom neki, hogy az embernél ugyanígy megy. Újra a fésűért nyúl. – Tudod, egyszer azt mondtam neki, hogy a lányoknak napjában kétszer kell csokoládét enniük, különben elájulnak. És képzeld, elhitte. Suze-nak egyvalamiben igazat adok. Ha egyszer belepréseli magát a fűzőjébe, nem látszik a pocija. Ahogy mindketten az öltözőasztala előtt ülünk az esküvő reggelén, és izgatottan vigyorgunk egymásra, valójában még karcsúbbnak is látszik nálam, ami nem fair a sorstól. Volt néhány isteni napunk, miközben ejtőztünk, régi videókat néztünk, és egyik KitKatot a másik után tömtük a szánkba. (Suze két ember helyett eszik, nekem meg energiára van szükségem, miután átrepültem egy óceánt.) Luke magával hozott valami munkát, és ideje legnagyobb részét a könyvtálban tölti… most az egyszer azonban nem bánom. Olyan jólesett kis időt együtt tölteni Suze-zal. Közben hallottam a lakásról, amelyet ő meg Tarquin megvenni készül Londonban, megnéztem a mézeshetek színhelyéről készült pompás fényképeket is – egy hotel ez

Antigua szigetén és a ruhák nagyját felpróbáltam a gardróbból. A házban ezalatt óriási a sürgés-forgás. Percenként érkeznek a virágosok, ételszállítók és a rokonok. Kicsit furcsállom, hogy mintha egyiket sem izgatná különösebben a nagy esemény. Suze mamája például itt-tartózkodásom alatt végig vadászni járt, míg a papája bevette magát a dolgozószobájába. Valójában mindent a házvezetőnő, Mrs. Gearing szervez – az ünnepi sátrat, a virágokat –, de még ő is halál nyugodtnak látszik. Mikor megkérdeztem erről Suze-t, csak vállat vont: – Azt hiszem, hozzászoktunk a népes összejövetelekhez. Tegnap este Suze és Tarquin Skócia minden tájáról összesereglett rokonai jócskán felöntöttek a garatra. Azt vártam, hogy az esküvő lesz a téma, legalább most. De valahányszor megpróbáltam bárkit szóra bírni a virágokról, vagy lázba hozni, milyen romantikus is ez az egész, csak üres tekintetekkel találkoztam. Akkor élénkült csak meg a társalgás, amikor Suze megemlítette, hogy Tarquin lovat vesz neki nászajándék gyanánt. Most azután mindenki egyszerre beszélt különféle tenyésztőkről és az általa megvásárolt lovakról. Valaki szóba hozta, hogy egy jó cimborájának van egy pej csikója, ami talán érdekelné Suze-t. Ezt adják össze! Arról persze senki nem kérdezett, honnan való a ruhám! Különben meg kit izgat, amikor olyan istenien fest. Mindketten oltárian nézünk ki. Mindkettőnket egy fantasztikus sminkmester vett kezelésbe, a hajunkat meg kecses kontyba fésülték. A fotós úgynevezett „természetes” képeket készített rólunk, melyeken Suze ruháját gombolom (háromszor kellett megismételnem, a végén belefájdult a karom). Jelenleg barátnőm a családi fejékeken ámuldozik, miközben én a pezsgőmet kortyolgatom. Elűzi az idegességet, azért iszom. – És mi lesz az édesanyjával? – fordul most a fodrásznő Suze-hoz, mialatt pajkos szőke fürtöket húz az arcába. – Ne szárítsam be a haját? – Kétlem, hogy belemenne. Nem kedveli az effélét – fintorodik el Suze. – És milyen a ruhája? – Annak csak a jóisten a megmondhatója – mondja Suze. –Valószínűleg felveszi, ami először a keze ügyébe kerül. Ahogy találkozik a tekintetünk, együttérzőn biccentek. Tegnap este Suze mamája dirndli szoknyában és mintás gyapjú pulóverben jött le a vendégekhez, a pulcsi elejére meg jókora gyémánt brosst tűzött. Ami azt illeti, Tarquin mamája még katasztrofálisabb. Nem is tudom, hol szedte össze Suze a stílusérzékét. – Bex, nem tudnál utánanézni, nem valami förtelmes vén kertész-gatyában jelenike meg? – mondja Suze. – Rád biztosan hallgatna. – Hát… persze – felelem kétkedve. – Megpróbálhatom. A szobából távozva Luke-kal futok össze a folyosón. Ünneplő van rajta. – Istenien nézel ki – mondja mosolyogva. – Tényleg? – perdülök meg előtte. – Csini, ugye? És olyan kényelmes a szabása… – Nem a ruhára értettem – mondja Luke. Tekintete pajzánul felvillan, ahogy találkozik az enyémmel, mire elönt az öröm. – Be lehet menni Suze-hoz? – kérdi. – Csak gratulálni szerettem volna neki.

– Igen, hogyne – mondom. – Menj csak! Képzeld, Luke… sose találnád ki… Már a nyelvemen van a barátnőm nagy titka. Két napja tartom magamban, ami egyre nehezebb. Most mégis megállok a mondat közben. – Tessék? – Suze… – Istenem, ezt nem szabad megtudnia. Lehetetlen! Suze megölne. –… ruhája fantasztikus – fejezem be sután. – Helyes! – néz rám Luke furcsálkodva. – Micsoda meglepetés! Nos, épp hogy csak egy pillanatra ugrom be hozzá. Később találkozunk. Óvatosan megindulok Suze mamájának hálószobája felé, és halkan bekopogok. – Tessék! – hallok bentről egy mennydörgő hangot válaszul, s az ajtót szélesre tárja Suze mamája, Caroline. Megvan vagy száznyolcvan centi magas, a nyurga lábával, a kontyba fogott ősz hajával és a napcserzette arcával, amely most ezer ráncba szalad, ahogy rám mosolyog. – Rebecca! – bömböli, és az órájára pillant. – Még nem kezdődik, ugye? – Nem – mosolygok rá óvatosan, és felmérem a szerelését. Viharvert tengerészkék melegítő felső, lovaglónadrág és csizma van rajta. Az alakja bámulatosan jó a korához képest. Nem csoda, hogy Suze is olyan karcsú. Körbenézek a helyiségben, de sehol nem látok árulkodó ruhafogast vagy kalapdobozt. – Szóval, izé… Caroline… csak azon tűnődtem, mit vesz fel mára. Az ara édesanyjaként! – Az ara édesanyja! – bámul rám. – Egek ura, tényleg az vagyok! Korábban soha nem gondolkoztam el rajta. – Helyes! Eszerint… nem készített elő semmit az esküvőre? – Kicsit korai még felöltözni, nem? – mondja. – Majd magamra kapok valamit, mielőtt elindulnék. – És… nem segíthetnék választani? – kérdem erélyesen, és megindulok a gardrób felé. Széttárom az ajtaját. Rosszabbra számítottam, s most egyik ámulatból a másikba esem. Hihetetlen! Életemben nem láttam ilyen ruhatárat! Lovaglóöltözékek, báliruhák meg a 30-as évek divatja szoronganak indiai szarik, mexikói poncsók… meg… a természeti népek ritka ékszerei mellett. – Ezt nevezem! – füttyentek. – Tudom pillant oda Caroline lenézően. – Csupa régi rongy. – Még hogy régi rongy! Uramisten, ha bármelyik darabra egy New York-i retróüzletben találna az ember… – Kihúzok egy halványkék, paszományos szaténkabátkát. – Ez fantasztikus! – Tetszik? – lepődik meg Caroline. – A magáé! – Nem fogadhatom el!

– Drága kislányom, nekem nem kell. – De hát az érzelmi értéke… úgy értem, a hozzá fűződő emlékek… – Az én emlékeim itt vannak, és nem amott – kocogtatja meg Caroline a homlokát. – Szemügyre veszi tarkabarka ruhatárát, és kivesz egy darabka csontot, amely bőrszíjon lóg. – Na, ezt tényleg kedvelem. – Ezt? – igyekszem lelkesedést mutatni. – Nos, ami… – Egy maszáj törzsfőnöktől kaptam évekkel ezelőtt. Hajnalban hajtottunk fel egy elefántcsordát, amikor a törzsfőnök leintett minket. Egy frissen szült nő gyermekágyi lázat kapott a törzsben. Segítettünk lenyomni a lázát, amit a törzs ajándékokkal hálált meg. Volt már a Maszáj Marában, Rebecca? – Izé… nem. Tulajdonképpen soha nem… – És itt ez a kis drágaság is – húz elő egy hímzett erszényt. – Egy utcai árustól vettem Konyában. Az utolsó csomag cigimért cseréltem el, mielőtt nekivágtunk volna a Nemrut Daginak. Járt már Törökországban? – Nem, ott sem – mondom, és tudatlan tuskónak érzem magam. Istenem, alig láttam valamit a világból! Hiába kutatok az emlékeim közt, mivel bűvölhetném el Caroline-t… a készlet végtelenül szegényes. Néhányszor megfordultam Franciaországban, Spanyolországban és Krétán… ez minden. Miért nem jártam egyetlen izgalmas helyen sem? Mondjuk, a Góbi sivatagban. Egyszer, ha jól meggondoljuk, csaknem eljutottam Thaiföldre. De aztán úgy döntöttem, hogy helyette inkább elmegyek Franciaországba, és az így megtakarított összeget egy Lulu Guinness táskára költöm – Alig jártam még valahol – vallom be vonakodva. – Pedig muszáj, aranyom! – bömböli Caroline. – Tágítania kell a szemhatárát! Az egyszerű emberektől tanulni! Az egyik legkedvesebb barátnőm egy bolíviai parasztasszony, akivel együtt őröltünk kukoricát a síkságon. A kandallópárkányon egy kis óra elüti a felet. Most jövök rá, hogy eddig semmire sem jutottam. – És… gondolkozott már azon… mit vesz fel az esküvőre? – Valami meleget és színeset – mondja Caroline, és egy vastag vörös poncsóért nyúl. – Izé… nem hinném, hogy ez lenne a legmegfelelőbb. A kabátkák és ruhák közé nyúlok, ahonnan váratlanul sárgabarackszín selyem villan elő. – Hú, de szép! Előveszem, és nem hiszek a szememnek. A Balenciagától való. – Ebben indultam neki a mézesheteknek – mereng el Caroline – Az Orient expresszel utaztunk Velencéig, aztán felderítettük Postojna barlangrendszerét. Ismeri azt a környéket? – Okvetlenül ezt kell felvennie! – csap magasra a hangom izgalmamban. – Olyan romantikus lenne!

– Jó vicc, elismerem – maga elé tartja a ruhát vörös, szellői cserzett kezével, amelyre ha ránézek, mindig visszahőkölök. Talán bele is férek még, nem igaz? Most már csak egy fejfedő kéne valahonnan… Leteszi a ruhát, és matatni kezd egy polcon. – Szóval… bizonyára örül az esküvőnek – mondom, miközben kézbe veszek egy zománcozott kézitükröt. – Tarquin aranyos gyerek. – Caroline most felém fordul, és bizalmaskodva megveregeti az orrát. – Bőségesen megáldotta a természet. Ami igaz. Ő az ország tizenötödik leggazdagabb pasasa, vagy mi. Az azonban meglep, hogy Suze mamája felhozza a témát. – Na igen… – hebegem. – Noha nem hinném, hogy Suze-nak szüksége volna pénzre. – Nem pénzről beszélek! – néz rám Caroline sokat sejtetően. Most esik le a tantusz. – Ó! – érzem, hogy vérvörösre pirulok. – Ahá, már értem! – A Cleath-Stuartoknál már csak ilyenek a férfiak. Híresek erről a jó tulajdonságukról. Nem is fordult elő egyetlen válás sem a családban. Ahogy ezt mondja, jókora zöld nemezkalapot tesz a fejére. Ejha! Mostantól kicsit másként nézek majd Tarquinra. Belekerül némi időbe, amíg rábeszélem Caroline-t, hogy a nemezkalapot cserélje fel egy kecses fekete harangszabásúra. Miközben visszamegyek a folyosón Suze szobájába, ismerős hangokat hallok a földszinti hallból. – Mindenki tudja, hogy a száj- és körömfájást postagalambok terjesztik. – Galambok? Azt akarod mondani, hogy ezt a borzalmas járványt, amely kiirtotta egész Európa lábasjószágát, néhány ártalmatlan galamb okozta? – Még hogy ártalmatlanok? Graham, ők a vírushordozók! Ezek a szüleim! A lépcsőkorláthoz sietek… és ott találom őket a kandalló mellett. Apu máris ünneplőbe vágta magát. A cilinderét a hóna alá csapta. Anyun tengerészkék kabátka, virágos szoknya és lángvörös cipő van, az utóbbi színe nem egészen passzol a kalapjáéhoz. – Anyu? – Becky! – Anyu! Apu! – lesietek a lépcsőn, és mindkettejüket egyszerre ölelem át, belélegezve a Yardley hintőpor és a tweedszövet ismerős illatát. Ez az esküvő pillanatról pillanatra egyre több érzelmet szabadít fel. Azóta nem láttam a szüleimet, hogy négy hónapja meglátogattak New Yorkban. Akkor is csak három napig maradtak, aztán már mentek is tovább Floridába, hogy megnézzék az Everglades mocsarat. – Anyu! Bámulatosan nézel ki! Mit csináltál a hajaddal? – Maureen belefestett néhány melírozott csíkot – feleli, szemlátomást elégedetten. – Ma reggel pedig beugrottam Janice-hez, hogy vegye kezelésbe az arcomat.

Elvégzett egy sminktanfolyamot, tudod, igazi szakértő! – Látom! – lehelem elhalóan, a pirosító és világosító rikító csíkjai láttán anyám orcáján. Talán sikerül alkalomadtán észrevétlenül letörölnöm ezeket a förmedvényeket. – Szóval, Luke is itt van? – néz körül anyu fürgén, akár egy dió után kutakodó mókus. – Valahol igen – felelem, mire a szüleim összenéznek. – Á, vagy úgy – nevet fel anyám idegesen. – És, ugye, ugyanazzal a géppel jöttetek? – Anyu, ne aggódj, tényleg itt van. Anyámat láthatóan továbbra sem győztem meg… és őszintén szólva nem is hibáztathatom ezért. Az igazság az, hogy az utolsó esküvőn, amelyre hivatalosak voltunk, bevágott egy kis gikszer. Luke nem volt sehol, én meg kétségbeesésemben… izé… füllentettem. .. Igazán csak egy csöppecskét. Úgy értem, Luke akár olt is lehetett volna, elvegyülve a vendégseregben. És ha nincs az a hülye közös fotózás, senki nem is jött volna. rá. – Üdvözlöm, Mrs. Bloomwood! Luke lép be a bejárati ajtón. Van isten. – Luke! – kacag fel anyu megkönnyebbülten. – Hát itt van! Graham, Luke itt van! – Már miért ne lenne itt? – forgatja a szemét apám. – Mii gondoltál, hol a csudában van? A holdon? – Hogy van mindig, Mrs. Bloomwood? – kérdi Luke mosolyogva, és arcon csókolja anyut. – Hívjál csak Jane-nek, ahogy a múltkor is kértelek. Anyu arca kipirul örömében. Úgy kapaszkodik Luke karjába, mintha attól félne, hogy egy pillantás alatt eltűnik egy füstfelhőben. Ő meg fanyarul rám mosolyog, amit boldog vigyorral viszonzok. Olyan régóta várok erre a napra, és lám, elérkezett! Olyan ez, akár a karácsony. Valójában még jobb is. A nyitott bejárati ajtón keresztül látom, amint a vendégek végigmennek a behavazott kavicson ünneplőikben és elegáns kalapjaikban. A távolban megszólal a harangszó, és izgatott várakozás üli meg a levegőt. – És hol a piruló ara? – kérdi apu. – Itt vagyok – hallom meg Suze hangját. Valamennyien felnézünk. Szinte lebegve siklik alá a lépcsőn, a kezében repkénnyel övezett döbbenetes rózsacsokor. – Jaj, Suzie! – kapja anyu a szája elé a kezét. – Ó, ez a ruha! Ó… Becky! Te is így nézel majd ki… – elködösülő szemmel fordul felém. Láthatóan először veszi észre a ruhámat. – Becky… ez lesz rajtad? Meg fogsz így fagyni! – Nem. Fűtik a templomot. – Csodás, ugye? Annyira szokatlan – szól közbe Suze.

– De hisz ez csak egy póló! – rángatja meg anyám elégedetlenül a póló ujját. – És miért foszlott itt fel? Még csak meg sincs varrva rendesen! – Egyedi darab. Kizárólag nekem készült. – Kizárólag neked? Hát nem kell olyannak lenned, mint a többi koszorúslánynak? – Csak ő van egyedül – magyarázza Suze. – Rajta kívül egyedül Tarquin nővérét, Pennyt kérhettem volna fel. Ő azonban lemondta, azzal, hogy ha még egyszer elvállalná ezt a tisztet, soha nem mehetne férjhez. Ismeritek az idevágó babonát. Ha valaki háromszor koszorúslány, akkor… Nos, ő vagy kilencvenháromszor volt az! Most meg belezúgott egy pasiba, aki a Cityben dolgozik, hát nem akarja minden esélyét ellőni. Szavait rövid hallgatás követi. Szinte látom, hogyan jár anyám agya. Istenem, kérlek, ne… – Becky, aranyom, te hányszor voltál koszorúslány? – kérdi túlzott közönnyel. – Ott volt Malcolm bácsi és Sylvia néni lagzija… de, azt hiszem, ez minden, nem igaz? – Meg Ruthie-é és Paulé – emlékeztetem. – Ott nem is voltál koszorúslány – mondja anyu azonnal. –Csak… a virágot vitted. Szóval, a mai alkalmat beszámítva összesen kétszer. Igen, kétszer. – Hallod ezt, Luke? – kérdi apu vigyorogva. – Kétszer. Nem igaz, milyenek ezek az én szüleim! – Jó, rendben… – hadarom, hogy mielőbb témát váltsunk. –Akkor… izé… – Beckynek amúgy még van bő tíz éve, mielőtt emiatt kellene aggodalmas-kodnia – jegyzi meg Luke társalgási hangnemben – Hogyhogy? – dermed meg anyu, és szeme Luke ról rám villan, meg vissza. – Hogyan mondtad? – Becky legalább tíz év szabadságot képzel el a házasság előtt mondja Luke. – Nem igaz, Becky? Szavait döbbent némaság fogadja. Érzem, amint zavaromban kigyullad az arcom. – Ümm… – köszörülöm meg a torkom, és igyekszem közönyösen mosolyogni. – Hát… tényleg így van. – Komolyan mondod? – mered rám Suze elkerekedő szemmel. – Erről nem tudtam! Miért? – Hogy… ümm… kiteljesítsem magamat – motyogom, és nem merek a szüleimre nézni. – Hogy megtudjam, ki vagyok valójában. – Megtudd, hogy ki vagy? – csattan fel anyu hangja. – Miért kell ehhez tíz esztendő? Én tíz perc alatt meg tudom mutatni neked! – De Bex, hány éves leszel tíz év múlva? – kérdi Suze a homlokát ráncolva. – Nem gondolok pont tíz évre – mondom enyhe sértődéssel. –Talán… nyolc is elég lesz. – Nyolc? – anyu úgy néz rám, mint aki a legszívesebben elsírná magát. – Luke, te tudtál erről? – kérdi Suze tanácstalanul. – A minap beszélgettünk róla – feleli Luke könnyed mosollyal.

– Sehogyan sem értem – köti az ebet a karóhoz Suze. – Amúgy mennyi az… – Idő? – vág közbe Luke olajozottan. – Igazad van. Azt hiszem, valamennyiünknek mennünk kellene. Tudjátok, hogy öt perc múlva kettő? – Öt perc múlva? – ijed meg Suze. – Tényleg? De hisz még nem vagyok kész! Hol van a virágcsokrod, Bex? – Izé… gondolom, a szobámban. Letettem valahová… – Akkor menj érte! És hová lett apu? A francba, elkéne egy cigi… – Suze, nem dohányozhatsz! – kiáltom rémülten. – Árt a… – de még idejében elhallgatok. – A ruhának? siet a segítségemre Luke készségesen. – Igen. Még… lehamuzná. Mire megtalálom a csokrom Suze fürdőszobájában, újrarúzsozom a számat, és lejövök a lépcsőn, már csak Luke-ot találom a hallban. – A szüleid már átmentek a templomba – tudatja. – Suze azt mondja, nekünk is indulnunk kellene, ő meg a papájával jön a hintón. Hoztam neked kabátot – teszi hozzá, és felmutat egy báránybőr kabátkát. – Anyádnak igaza van, nem mászkálhatsz így ebben a hidegben. – Jó – egyezem bele vonakodva. – De a templomban leveszem. – Mellesleg tudtad, hogy a ruhád felfeslett hátul? – kérdi Luke, miközben rám segíti a kabátot. – Tényleg? – nézek rá ijedten. – Nagyon szörnyű? – Éppenséggel nagyon is tetszetős – rándul mosolyra a szája. – De a mise után keríts azért egy biztosítótűt. – Az a hülye Danny! – csóválom meg a fejem. – Tudtam, hogy a Donna Karan rucit kellett volna választanom. Miközben elindulunk ketten a fedett, kavicsos úton, a levegő moccanatlan, s a nap vizes csillogással bukkan elő a felhők közül. Mostanra elült a harangszó, már csak egyet-kettőt kongatnak, és egyetlen pincér van csak a színen. A jelek szerint mindenki más elment. – Ne haragudj, hogy ilyen kényes témával hozakodtam elő, épp most – szólal meg Luke, ahogy megindulunk a templom felé. – Kényes témával? Á, azzal! – vonom fel a szemöldökömet. –Semmi gond. Egyáltalán nem kényes téma! – A mamádat azért szemlátomást felizgatta… – Anyut? Á, őt sem érdekli igazán. Valójában… csak… tréfált. – Tréfált? – Igen, tréfált! – mondom dacosan. – Értem – mondja Luke, és megfogja a karomat, mikor megbotlom a kókusz szőnyegen. – Eszerint eldöntött tény, hogy nyolc évet vársz a házasság előtt? – Szóról szóra – bólintok. – Minimum nyolc évet.

Egy ideig hallgatva megyünk tovább. A távolból lódobogást hallok. Suze hintója lehet az. – Éppenséggel hat is lehet – javítom ki magam közönyösen. – Vagy… esetleg… öt. Minden attól függ. Újabb hosszú csönd következik, melyet mindössze lépteink ritmikus, puha neszei törnek meg a sétaúton. Egyre különösebb ez a beszélgetés. Nem is merek Luke-ra nézni. Megköszörülöm a torkomat, megdörzsölöm az orromat, és azon gondolkozom, mit mondhatnék az időjárásról. Elérjük a templomkaput. Luke most felém fordul. Arcáról eltűnik a szokásos játékos mosoly. – Komolyan öt évet akarsz várni, Becky? – Én… én… nem is tudom – hebegem összezavarodva. – Miért, te igen? Egy pillanatra feszült csönd támad közöttünk. Nagyot dobban a szívem. Istenem, uram! Talán épp most… most mondja ki… – Á! A koszorúslány! – bukdácsol elő a plébános a templomtornácról. Mindketten összerezzenünk. – Készen áll a kisasszony, hogy végigmenjen a padsorok között? – Izé… azt hiszem – mondom, s továbbra is magamon érzem Luke pillantását. – Igen. – Helyes! Maga pedig fáradjon be! – fordul most a plébános Luke felé. – Nehogy elmulassza a nagy pillanatot! – Nem – feleli rövid hallgatás után. – Nem fogom. Csókot lehel a vállamra, és egy mukk nélkül bemegy a templomba. Tökéletesen összezavarodva nézek utána. Mi is volt ez a beszélgetés az előbb… Csak nem azt akarta Luke mondani, hogy… patadobogás riaszt fel révületemből. Megfordulva látom, hogy Suze hintaja úgy robog felénk az úton, akár egy tündérmesében. Fátyla lobog a szélben. Sugárzóan rámosolyog néhány vendégre, akik megálltak, hogy megcsodálják. Soha nem láttam még ilyen gyönyörűnek. Becsület istenemre nem akartam én bőgni. Külön stratégiát is kidolgoztam arra az esetre, ha mégis sírhatnékom támadna: az ábécét készültem visszafelé felmondani francia kiejtéssel. Ám akkor is potyog a könnyem, amikor Suze uszályát igazgatom. Aztán ahogy rázendít az orgona, és mi lassan végiglépkedünk a sorok között a zsúfolásig telt templomban, minden lépésnél hangosan felszipogok, úgymond a zene ütemére. Suze szorosan belekarol az apjába, uszálya végigsiklik a vén köveken. Én mögötte megyek. Igyekszem halkan járni, és abban reménykedem, hogy senki nem veszi észre, hol feslik fel a ruhám. Elérjük az oltárt, ahol Tarquin várakozik a vőfélyével. Ugyanolyan hórihorgas és csontos, mint mindig, s az arca továbbra is menyétére emlékeztet. Ugyanakkor el kell ismernem, hogy jól áll rajta a skót szoknya és a tüsző. Most meg akkora szeretettel

és rajongással nézi Suze-t, hogy újra viszketni kezd az orrom. Ahogy váratlanul felém fordul, találkozik a tekintetünk. Idegesen elvigyorodik, s én is zavartan visszamosolygok rá. Az igazat megvallva, többé nem tudok anélkül ránézni, hogy ne jutna eszembe, amit Carolin mondott róla. A plébános belefog a „drága kedveseim” kezdetű eskető szövegbe, én meg ernyedt örömmel hallgatom. Az eskütétel minden egyes ismerős szavát élvezni akarom. Olyan ez, mint amikor az ember a kedvenc filmje kezdő képkockáit nézi, amelyben legjobb barátai játsszák a főszerepet. – Susan, elfogadod-e ezt a férfit férjedül? – a plébános minden egyes kérdésnél felvonja óriási, busa szemöldökét, mintha attól tartana, hogy nemleges választ kap. – Szeretni és tisztelni fogod e; vigasza leszel-e a nehéz napokban; kitartasz-e mellette egészségben és betegségben; mindenki mást feledve hűséges maradsz-e hozzá, míg a halál el nem választ kettőtöket? Kis szünet következik, majd Suze tisztán csengő hangon mondja ki az igent. Bárcsak a koszorúslányok is beleszólhatnának az esküvőbe. Nem sokat, csupán néhány szót. A magam részéről megelégednék egy egyszerű igennel. Mikor ahhoz a részhez érünk, ahol Suze és Tarquin megfogják egymás kezét, Suze átadja nekem a csokrát. Megragadom az alkalmat, és megfordulok, hogy megnézzem magamnak a gyülekezetet. A templomot zsúfolásig megtöltik a vendégek, valójában ülőhely sem maradt. Öles termetű, skótszoknyás férfiakat látok, és bársonykosztümös nőket. A tömegben felfedezem Fennyt és londoni barátainak seregletét, mindegyiken Philip Treacy kalap van, innen legalábbis úgy nézem. Anyut is meglátom, ahogy apuhoz szorul, miközben zsebkendővel törölgeti a szemét. Ahogy felnéz és meglát, elmosolyodom, ő azonban újra felzokog. Visszafordulva látom, hogy Suze és Tarquin most letérdel, mialatt a plébános ünnepélyesen mondja: – Amit isten egybekötött, ember el nem választhatja. Elnézem Suze-t, amint sugárzóan Tarquinra mosolyog, miközben minden másról elfeledkezik. Hisz mostantól hozzátartozik. Meglepetésemre hirtelen ürességet érzek belül. Suze férjhez ment, ami mindent megváltoztat. Egy éve élek New Yorkban, és ott-tartózkodásom minden percét élveztem. Hogy is lehetne másként. Most jövök azonban rá, mégis végig az motoszkált a tudatom mélyén, hogy ha rosszra fordulnának a dolgaim, még mindig visszamehetnék Fulhambe, ahol folytathatnám a régi életemet Suze-zal. Mostantól azonban ez lehetetlen. Suze-nak nincs rám többé szüksége. Másvalakihez kötötte az életét, és mindenekelőtt hozzá tartozik. Figyelem, ahogy a plébános Suze és Tarquin fejére helyezi a kezét, hogy megáldja őket. Elszorul a torkom, amikor az együtt töltött időkre gondolok. Mikor például azt az ehetetlen curryt főztem, csak hogy takarékoskodjam, Suze meg hősiesen dicsérte, holott égette a száját. Vagy amikor megpróbálta elcsábítani a bankáromat, hogy megnövelje a hitelkeretemet. Valahányszor bajba kerültem, ott volt, és segített.

Most azonban mindennek vége. Hirtelen úgy érzem, támogatásra van szükségem. Megfordulva végigpásztázom a padsorokat, Luke-ot keresve. Néhány pillanatig nem találom Noha arcomon továbbra is ott a magabiztos mosoly, belül nevetséges pánikot érzek, mint a gyerek, aki rájön, hogy a szülei ottfelejtették az iskolában, holott már mindenki más hazament. Egészen addig, amíg meg nem látom Luke-ot. Egy oszlop mögött áll a templom hátuljában, magasan, fekete hajával, megbízhatóan, mint mindig. Engem néz. Engem, és senki mást. Ahogy visszanézek, megnyugszom. Igen, értem jöttek, nincs miért félnem. Nagy harangbongás közepette kisorolunk a templomudvarra. A kint gyüleke-zők éltetni kezdik a menyasszonyt. – Gratulálok! – sírom, és megölelem Suze-t. – Neked is, Tarquin! Vele szemben mindig kis zavart éreztem. Most azonban, hogy Suze férje, ez a zavar tökéletesen elenyészett. – Tudom, hogy nagyon boldog leszel – mondom melegen, és arcon csókolom. Mindketten elnevetjük magunkat, amikor valaki konfettit szór ránk. A vendégek továbbra is özönlenek a templomból, akár a cukorkák egy dobozból. Nevetnek, beszélgetnek, vagy hangosan, magabiztosan egymást szólongatják. Körülveszik Suze-t és Tarquint; csókolgatják, ölelgetik az ifjú párt, kezet ráznak velük. Kicsit odébb lépek, és a szememmel Luke-ot keresem. A templomudvart teljesen megtölti a rokonság. Akaratom ellenére is megnézem őket magamnak. Suze nagymamája méltóságteljes lassúsággal vonul ki a templomból, kezében a sétapálcája, mögötte ünneplőbe bújt fiatalember siet kötelességtudó arckifejezéssel. Egy vékony, sápatag lányka, hatalmas szempárral, jókora fekete kalapot visel, a kezében mopszli, és egyik cigit a másik után szívja. A templomkapuban egész sereglet skótszoknyás fiútestvér álldogál. Eszembe jut, hogy Suze mesélt egy nagynénjéről, akinek hat fia született, mielőtt ikerlányoknak adott volna életet. – Tessék, vedd fel – hallom meg hirtelen Luke hangját a fülem mögött. Megfordulva látom, hogy körém kanyarintja a báránybőr kabátkát. – Meg ne fagyj itt nekem. – Ne aggódj! Nem fázom. – Becky, nézd a havat, fagypont alatt van a hőmérséklet – szól rám Luke erélyesen, és a vállamra veti a kabátot. – Gyönyörű esküvő volt – teszi hozzá. – Igen – nézek vissza, felmérve, folytathatjuk-e ott a beszélgetést, ahol abbahagytuk az istentisztelet előtt. Luke azonban a vőlegényt és a menyasszonyt figyeli, akik most egy tölgyfa alatt fényképezkednek. Suze valósággal sugárzik az örömtől, de Tarquin olyan arcot vág, mintha kivégzőosztaggal nézne szembe. – Kedves fickó – mondja Luke, feléje biccentve. – Kicsit fura, de kedves. – Igen, az Luke…

– Nem parancsolnak egy pohár forró whiskyt? – lép oda hozzánk tálcával egy pincér. – Vagy pezsgőt kérnek inkább? – Köszönöm, a forró whisky jó lesz – mondom hálásan. Belekortyolok az italba, és behunyom a szemem, amint a kellemes meleg szétárad a tagjaimban. Bárcsak a lábamba is lejutna, ami az igazat megvallva, fázik. – Hol van Bex? Szükségünk lenne egy fotóra a koszorúslánnyal mondja most Suze. Kinyitom a szemem. – Itt vagyok – kiáltom, és lecsúsztatom vállamról a báránybőr kabátkát. – Luke, fogd meg az italomat… Átevickélek valahogy a tömegen, és csatlakozom az ifjú párhoz. Furcsa, hogy most, amikor az egész vendégsereg engem néz, már nem fázom többé. Kecsesen megfogom a csokrom, sugárzóan mosolygok, és a fotós utasítására belekarolok Suzeba. Két felvétel között integetek a szüleimnek, akik közben előre tolakodtak. – Hamarosan visszamegyünk a házba – jön oda Mrs. Gearing, hogy megcsókolja Suze-t. – Az emberek fázni kezdenek. Ott is befejezhetik a fényképezkedést. – Jó – hagyja rá Suze. – Csak még egy fotót kérek Bexről és rólam! – Remek ötlet! – mondja Tarquin azonnal, és látható megkönnyebbüléssel eloldalog, hogy szóba ereszkedjen az apjával, aki ugyanolyan, mint ő, csak negyven évvel idősebb kiadásban. A fotós néhányszor lefényképez minket Suze-zal, amint egy másra mosolygunk, aztán félbehagyja, hogy új tekercset csavarjon a masinájába. Suze közben elfogad egy pincértől egy pohár whiskyt, én meg titkon hátrapillogok, hogy lássam, mennyire feslett fel a ruhám. – Bex figyelj – hallok meg egy hangot a fülem mellett. Körbenézve látom, hogy Suze néz rám komoly tekintettel. Annyira közel hajol, hogy a szemfestéke minden csillámporát külön látom. –Kérdeznem kell valamit. Ugye, valójában nem akarsz tíz évet várni a férjhez menéssel? – Hát… nem – vallom be. – Nem igazán. – És úgy gondolod, hogy Luke az igazi? Most őszintén… magunk között. Hosszú szünet következik, valaki azt mondja a hátam mögött: – A házunk természetesen egészen új. Azt hiszem, 1853-ban épült… – Igen – mondom végül elpirulva. – Igen, azt hiszem, ő az. Suze néhány pillanatig még kutató tekintettel néz rám, aztán hirtelen mintha döntésre jutna. – Helyes! – mondja, és leteszi a whiskyt. – Akkor most eldobom a csokromat. – Hogyan? – meredek rá megrökönyödve. – Suze, ne butáskodj! Még nem dobhatod el! – De igen! Akkor dobom el, amikor kedvem tartja. – Akkor illendő, amikor nászútra indultok. – Érdekel is engem, mi illik, mi nem – makacskodik Suze. –Nem várhatok tovább. Most dobom el. – De amikor a legvégén szokás!

– Ki a menyasszony, te vagy én? Ha kivárom a végét, semmi mulatság nem lesz benne! Most pedig állj oda! – ezzel ellentmondást nem tűrőn egy behavazott, füves buckára mutat. – Tedd le a csokrod! Ha tele a kezed, nem tudod elkapni. – Tarkie?– emeli fel a hangját. – Most dobom el a csokrom, rendben? – Rendben – szól vissza ő vidáman. – Jó ötlet. – Akkor rajta, Bex! – De amikor el se akarom kapni – morgolódom. Mivel azonban én vagyok az egyetlen koszorúslány, leteszem a csokrom a fűre, és elindulok a jelzett bucka felé. – Fotózza ezt le! – utasítja Suze a fényképészt. – És hol van Luke? Az a legfurább a dologban, hogy senki nem tart velem. Mintha mindenki felszívódott volna. Hirtelen észreveszem, hogy Tarquin és a vőfélye körbejár a tömegben, és a vendégek fülébe sugdos. Fokozatosan mindenki felém fordul vidám, várakozó arckifejezéssel. – Készen állsz, Bex? – kiált oda hozzám Suze. – Várj! – kiáltok vissza. – Nincsenek még elegen! Egy egész sokaságnak kellene itt állnia… Olyan ostobán érzem magam, ahogy egymagamban állok a buckán. Suze őszintén szólva elszúrja ezt az egészet. Hát soha nem vett részt lakodalmakon? – Várj! – kiáltok rá újra, de elkéstem. – Kapd el, Bex! – üvölti. – Kaapd eeel! A csokor magasan fölöttem süvít el, fel kell ugranom, hogy elkapjam. Nagyobb és súlyosabb, mint gondoltam. Egy pillanatig kábán meredek rá, titkos örömmel, ugyanakkor Suze-ra dühöngve. Aztán a csokorra fókuszál a szemem, és egy borítékot pillantok meg. „Beckynek” – ez áll rajta. Mit keres egy nekem címzett boríték Suze csokrában? Elképedve nézek rá, ő meg ragyogó képpel biccent a boríték felé. Reszkető kézzel nyitom fel. Van benne valami nagyobb darab izé… Egy gyűrű, vattába csomagolva. Meg egy üzenet, Luke kézírásával. Lássuk, mi áll rajta: „Hozzám…'' „Hozzám…” Hitetlenkedve bámulom. Igyekszem megőrizni az önuralmamat, mégis nagyot fordul velem a világ, s a fejembe száll a vér. Kábán nézek fel. Meglátom Luke-ot; felém tart a tömegen keresztül, az arca komoly, de a tekintete meleg. – Becky… – kezdi; az udvaron hirtelen a légy zümmögését is meg lehet hallani. – Hozzám jössz… – Igen! Iiígeeen! – hallom meg ujjongó hangomat, még mielőtt észlelném, hogy kinyitottam a számat Istenem, annyira elöntenek az érzelmek, hogy a tulajdon hangomra sem ismerek

rá. Jobban hasonlít… anyuéra. Ezt nem hiszem el. Ahogy megpördülök a sarkamon, ijedten a szája elé kapja a kezét. – Ne haragudj! – suttogja, mire nevetés hullámzik végig a tömegen. – Mrs. Bloomwood, nagy megtiszteltetésnek érezném, ha nekem adná a kezét, de úgy tudom, ön már foglalt – mondja Luke, szeme körül nevetésráncokkal. Aztán újra rám néz. – Becky, ha öt évet kell várnom, hát annyit várok. De várhatok akár nyolcat… vagy tízet is. – Elhallgat. A templomudvaron halotti a csend, egyedül a szél neszez, konfettit fújva a havon. – Remélhetem-e mégis, hogy egy napon… remélhetően mielőbb… hozzám jössz feleségül? Nem jutok szóhoz a meghatottságtól. Ezért csak biccentek, mire Luke megfogja a kezem. Szétfejti az ujjaimat, és kiveszi közülük a gyűrűt. Vadul kalapál a szívem. Luke feleségül kért. Végig így tervezte. Anélkül, hogy egy szót is szólt volna róla. A gyűrűre nézek, és érzem, ahogy a szemem elfutja a könny. Antik gyémántgyűrű arany foglalatban, apró, ívelt karmokkal. Életemben nem láttam hozzá foghatót! Maga a tökély. – Szabad? – Igen – suttogom, és nézem, ahogy Luke felhúzza az ujjamra. Újra rám néz. A szeme most olyan gyöngéd, amilyennek még soha nem láttam. Ahogy megcsókol, a tömeg éljenzésben tör ki. Hihetetlen! Eljegyeztek.

HÁROM Jó, hát eljegyeztek, de azért nem kell eltúlozni a dolgot. Semmi szín alatt. Tudom, vannak csajok, akik ilyenkor teljesen begolyóznak, a világ legfényesebb esküvőjét tervezgetik, és semmi másra nem tudnak gondolni… én azonban nem ilyen vagyok. Nem engedhetem, hogy az esküvő az egész életemet eluralja. Úgy értem, tartsunk fontossági sorrendet. Végtére is nem a ruha, a cipő vagy a virágcsokor a fontos, hanem hogy egy életre elköteleztük magunkat egymás mellett. Hogy hűséget fogadtunk egymásnak. Épp a hidratáló krémet kenem magamra, amikor megállok a mozdulat közben, s megnézem magam a régi leányszobám tükrében. – Én, Becky – mormolom ünnepélyesen –, én, Rebecca, elfogadlak téged férjemül, Luke… Ezektől az ősi szavaktól hideg futkos az ember hátán. – Jóban-rosszban… szegénységben és… Elhallgatok, és zavartan ráncolom a homlokom. Hogyan is van tovább? Ha eljön az ideje, majd meg kell tanulnom a pontos szöveget. Hisz a lényeg a fogadalom ténye, semmi egyéb nem számít. Ne essünk túlzásba. Nem kell fényes lakodalom, elég egy egyszerű, elegáns szertartás, minden csinnadratta, felhajtás nélkül. Elvégre Rómeó és Júlia sem ült hét országra szóló lakodalmat cukrozott mandulával és hasével, nem igaz? Éppenséggel titokban is megesküdhetnénk, ahogyan ők! Hirtelen magam elé képzelem Luke-ot és magamat, amint egy olasz pap előtt térdelünk az éj csendjében, valami parányi, kőből rakott kápolnában. Istenem, milyen romantikus is lenne! Aztán Luke valahogy azt hinné, hogy meghaltam, végezne magával, én meg utánahalnék. Mindenki érezné, hogy e hihetetlen tragédia a szerelem műve, és az egész világ okulna a példánkon… – Karaoké? – Luke hangja a hálószobából visszarángat a valóságba. – Nos, elképzelhető… Nyílik az ajtó, s belép, kezében egy csésze kávéval. Suze esküvője óta időzünk itt a szülői házban. Amióta otthagytam a reggeliző asztalt, ő a szüleim között tett igazságot, akik azon civakodtak, megtörtént-e a valóságban a Holdra szállás vagy nem. – A mamád máris talált egy lehetséges időpontot az esküvőre – mondja Luke. – Mi a véleményed a… – Luke! – emelem fel a kezem tiltakozóan. – Vegyük lassabbra a tempót. Elvégre csak most jegyeztük el egymást – mosolygok rá. – Elégedjünk meg egyelőre ennyivel. Semmi szükség máris időpontokat kitűzni. A tükörbe pillantva egészen felnőttnek és érettnek érzem magam, és eltölt a büszkeség. Életemben először fordul elő, hogy nem erőltetek valamit, hogy nem kapkodok.

– Igazad van – mondja Luke kis hallgatás után. – Különben is a dátum, amit anyád javasolt, irtó korai lenne. – Tényleg? – kortyolok bele elgondolkozva a kávéba. – És… mindössze kíváncsiságból kérdezem… mi is az az időpont… – Június 22-e, már ebben az évben. Valóban őrültség – csóválja a fejét. – Hisz alig néhány hónap van addig. – Kész őrület! – forgatom a szemem. – Hisz végtére is nincs miért sietnünk, nem igaz? Június 22! Ez anyura vall! Noha… elméletben sok minden szól egy nyári esküvő mellett. Semmi nem állhatja útját, hogy még ebben az évben összeházasodjunk. És ha júniusban esküdnénk, már most elkezdhetnék menyasszonyi ruha után nézni. Fejékeket próbálhatnék fel. Olvashatnám a Brides-t! Igen, ez az! – Másfelől – teszem hozzá közönyösen –, késlekedni sincs különösebb okunk, nem? Úgy értem, ha egyszer már elhatároztuk magunkat, akkor… akár bele is vághatnánk. Mi értelme a halogatásnak? – Biztos vagy benne? Becky, nem akarom, hogy kényszerítve érezd magad… – Semmi gond. Egészen biztos vagyok. Esküdjünk meg júniusban! Hamarosan oltári lakodalmat csapunk! Hurrá! Ahogy újra a tükörbe nézek, látom, hogy hatalmas, ujjongó mosoly terül szét a képemen. – Jó, akkor megmondom a mamádnak, hogy a 22-e rendben – szakítja félbe Luke a gondolataimat. – Tudom, hogy el lesz ragadtatva. Most mennem kell – pillant az órájára. – Ó, persze – mondom, s igyekszem lelkesedést mutatni. – Nem késhetsz el a találkozóról, nem igazi' Luke az anyjával, Elinorral tölti a napját, aki Svájc felé menet megállt Londonban. A hivatalos változat az, régi barátoknál száll meg, hogy „élvezze a hegyi levegőt”. Nyílt titok azonban, hogy valójában az arcát varratja fel, ki tudja hányadszor. Úgy beszéltük meg, hogy délután mi is felkerekedünk anyuval és apuval, és együtt teázunk velük a Claridges-ben. Mindenki arról lelkendezik, micsoda szerencse, hogy Elinor Londonban jár, így a két család megismerkedhet egymással. Mégis, valahányszor erre a találkozóra gondolok, görcsbe rándul a gyomrom. Luke papáját és a mostohaanyját egy cseppet sem bánnám, akik igazán aranyos emberek, és Devonban laknak. Ők azonban most épp Ausztráliában járnak, meglátogatják Luke féltestvérét, aki odaköltözött. Valószínűleg az. esküvőig haza se jönnek. Luke-ot ez idő tájt tehát egyedül Elinor képviseli. Elinor Sherman. A leendő anyósom. Jó… ne gondoljunk rá. Essünk túl ezen a napon, és kész. – Luke… – elhallgatok, és a szavakat keresgélem. – Mit gondolsz, hogyan üt be… a szüleink első találkozása? Tudod… a te mamád… meg az enyém… nincs bennük túl sok közös vonás, nem igaz?

– Biztos csodásan sikerül! Meglátod. Szemlátomást sejtelme sincs, mire céloztam. Tudom, dicséretes, hogy imádja az anyját. Elvégre is ez a fiúk kötelessége. Azt is tudom, hogy kiskorában alig látta Elinort, és most megpróbálja bepótolni az elvesztegett időt… de akkor is. Hogy rajonghat ennyire egy anyáért? Ahogy lemegyek a konyhába, anyámat mosogatás közben találom. Egyik kezében a hordozható telefont szorongatja. – Igen – mondja. – Pontosan. Bloomwood. B-l-o-o-m-w-o-o-d. Oxshott, Surrey. Át tudja faxolni? Köszönöm. – Helyes – elteszi a készüléket, és rám mosolyog. – A Surrey Postban megjelenő esküvői bejelentést intéztem. – Megint egy bejelentés? Anyu, hogy tehettél ilyet? – [gazán átlagos szám! – mondja sértődötten. – Mindössze a The Times, a Telegraph, az Oxshott Herald és az Esher Gazette. – Meg a Surrey Post. – Igen. Azaz csupán… öt. – Öt! – Becky, az ember lánya egyszer megy férjhez! – mondja anyu. – Tudom, de azért… – Nézd – kezdi anyu kipirulva. – Az egyetlen lányunk vagy, Becky. Álomesküvőt szeretnénk rendezni neked, a pénz nem számít. Azt akarjuk, hogy megkapd ugyanazt, amit Suze… a bejelentésekkel, virágokkal és lovas fogattal bezárólag… – Anyu, beszélni szerettem volna veled erről – kezdem sután. –Luke-kal hozzá szeretnénk járulni a költségekhez… – Szó se lehet róla! – torkol le anyu. – Badarság! – De… – Mindig is azt reméltük, mi állhatjuk majd az esküvőd költségeit. Évek óta félreteszünk egy keveset erre a célra… – Tényleg? – nézek rá, és hirtelen elönt a hála a szüleim iránt, akik titokban kuporgatták össze nekem a kevéske pénzüket. –Erről… fogalmam sem volt. – Na persze. Hogy is mondhattuk volna el, nem igaz? Most pedig. .. – vált át anyu üzleties hangnemre – … beszéljünk az időpontról. Luke mondta neked, hogy találtunk egy alkalmas dátumot? Tudod, nem is volt könnyű! Mindent azonnal lefoglalnak. De beszéltem Peterrel a templomból. Mivel valaki visszalépett, szombaton délután háromra be tud minket iktatni. Különben novemberig várhatnánk. – Novemberig? – nyúlik meg az arcom. – Az nem igazán esküvőre való hónap. – Pontosan. Ezért megkértem Petert, hogy írjon fel minket. Én is bejegyeztem már a naptáramba. Nézd csak! A frigó-naptárért nyúlok, amely minden hónapra más receptet ajánl a Nescaféval. És valóban, a júniushoz lapozva óriási betűkkel megtalálom a filctollas beírást: BECKY ESKÜVŐJE.

Ahogy elnézem, furán kezdem érezni magam. Hát tényleg meg lesz. Tényleg férjhez megyek. Nem álom, ez a valóság. – Volna néhány ötletem az ünnepi sátorról is – mondja tovább anyu. – Láttam egy gyönyörű csíkosat valahol egy képes újságban, és azt gondoltam, ezt megmutatom Beckynek… Maga mögé nyúl, és elővesz egy rakás csicsás magazint. Brides, Modern Bride, Wedding and Home. Tele fényes, szemrevaló lapokkal, melyek oly hívogatóak, akár egy tányér ragacsos fánk. – Tyűha! – mondom, és erőt kell vennem magamon, hogy ne kapjak utánuk. Még nem olvastam egyetlen ilyen esküvői izét sem. Azt sem tudom, milyenek! – Én sem – vágja rá anyu azonnal, miközben szakavatott kézzel belelapoz a Wedding and Home egyik cikkébe. – Nem igazán tájékozódtam egyelőre. Csak épp belenéztem ezekbe néhány ötletért. Úgy értem, főleg úgyis csak hirdetésekből állnak… Habozva futtatom végig ujjaimat a You and Your Wedding borítóján. Alig hiszem el, hogy mostantól szabad ezeket olvasnom. Nyíltan, nem úgy, hogy dugdosom őket! Többé nem kell odaoldalognom az újságos állványhoz, és lopva beléjük pillantanom, tele bűntudattal, mint aki keksszel tömi a száját, de úgy, hogy senki meg ne lássa. Hanem ez a rossz szokás úgy belém ivódott, hogy alig tudok szakítani vele. Hiába van jegygyűrű az ujjamon, még most is azon kapom magam, hogy a közönyösét játszom. – Azt hiszem, van értelme átlapozni őket, már persze csak futólag – mondom, mint akit végeredményben ez az egész nem is érdekel. – Tudod, csupán az alapvető információkért… csak hogy tudjam, mi van a piacon… A francba! Anyu oda se hallgat. Mi értelme akkor megjátszanom magam? Hisz úgyis az utolsó betűig kiolvasom ezeket az esküvői magazinokat. Boldogan elnyújtózom a székemben, és a Brides-ért nyúlok. A következő tíz percben mindketten némán legeltetjük szemünket a képeken. – Itt van, látod! – szólal meg anyu hirtelen. Felém fordítja a képes újságot, hogy jobban megnézhessem a fehér-ezüst csíkos, szélben dagadozó ünnepi sátrat. – Hát nem csodás? – Igazán takaros. Tekintetem érdeklődve a menyasszonyi ruhákra siklik meg egy lakodalmi virágcsokorra… aztán veszem csak észre a dátumot. – Anyu! – kiáltom. – Ez múlt évi szám! Hogyhogy te már tavaly is ilyeneket vásároltál? – Fogalmam sincs! – feleli anyu. elhárítólag. – Bizonyára… egy orvosi váróból… vagy más ilyen helyről… hoztam el. – És, találsz bennük jó ötleteket? – Hát… nem is tudom – mondom tétován. – Azt hiszem, valami egyszerűt szeretnék. Hirtelen lelki szemeimmel meglátom magam habos fehér ruhában, fejemen sziporkázó diadémmal… miközben az én fess hercegem rám vár… a tömeg lelkes

éljenzésének közepette… Jó, hagyjuk ezt abba. Ne essünk túlzásba. Ahogy elhatároztam. – Egyetértek – mondja anyu. – Eszerint valami elegánsát és ízléseset képzelsz el. Jaj, nézd csak! Aranyfüsttel bevont szőlőfürtök! Ezt mi is kipróbálhatnánk. Ezt nézd – fordít arrébb egy lapot –, iker menyasszonyok! Hát nem csinoskák? Ismersz ikreket egyáltalán, aranyom? – Nem, sajnos nem – mondom sajnálkozva – Hú, nézd, van speciális visszaszámláló stopper lakodalomra! Meg esküvőt előjegyzési naptár, külön hellyel a személyes emlékeknek. Mit gondolsz, vehetnék magamnak egy ilyet? – Miért ne – mondja anyu. – Később bánnád, ha elmulasztanád. Tudod, Becky – teszi le kezéből a magazint –, egyvalamit mondhatok, ne csináld ezt félszívvel! Ne feledd, egyszer vagy menyasszony… – Hello – mindketten felnézünk, mert kopogtatnak az ajtón. – Csak én vagyok az? –Janice integet be az üvegen csillogó szemmel. Ő a legközelebbi szomszédunk, akit gyerekkorom óta ismerek. Virágos ingruha van rajta, harsány türkiz árnyalatban, hozzáillő szemfesték, s a hóna alatt dosszié. – Janice! – kiáltja anyu. – Gyere, kávézz velünk! – Kösz, jólesne egy csészével – mondja. – Hoztam magammal édesítőt. – Bejön, és alaposan megszorongat. – Á, itt a leendő menyasszony! Becky, gratulálok, aranyom! – Kösz – vigyorgok szégyenkezve. – Ejnye, de szép gyűrű! – Kétkarátos – vágja rá azonnal anyu. – Antik darab. Családi örökség. – Családi ékszer! – visszhangozza Janice ámuldozva. – Jaj, Becky! – felveszi a Modern Bride egyik számát, és merengve felsóhajt. – És hogy fogod megszervezni az esküvőt, ha New Yorkban laksz? – Beckynek semmire nem lesz gondja – szól közbe anyu erélyesen. – Majd mindent én intézek. Ahogy dukál. – Nos, tudod, rám mindig számíthatsz – mondja Janice. – Tud játok már az esküvő napját? – Június 22 – mondja anyu, túlkiabálva a kávédaráló lármáját. –Három órakor, a Szűz Mária-templomban – Három órakor! – suttogja Janice. – Pompás. – Leteszi a magazint, és hirtelen komoly arccal néz ránk. – Szóval, Becky, mondani akarok valamit. Mindkettőtöknek. – Tényleg? – kérdem, enyhe balsejtelmekkel. Anyu is leteszi a kávéfőzőt. Janice mély lélegzetet vesz. – Megtiszteltetésnek venném, ha én lehetnék az esküvői sminkes. Mindenkit én sminkelnék ki. – Janice! – kiáltja anyu elragadtatva. – Milyen kedves gondolat! Gondold csak meg, Becky! Profi sminkesünk lesz! – Izé… ez fantasztikus!

Rengeteget tanultam a tanfolyamon, mondhatnám, a mesterség minden csínjabínja a kisujjamban van. Van egy képeskönyvem is, amit átnézhettek, hogy kiválasszátok a hozzátok illő stílust. Valójában magammal is hoztam! Nézzétek! – kinyitja a dossziét, és pergetni kezdi a laminált lapokat, melyek csupa olyan nőt ábrázolnak, akik úgy festenek, mintha a sminkjük a hetvenes években készült volna. – Nézzétek, ő egy gimis bálkirálynő, a fiatal arcoknak – hadarja egy szuszra. – Itt pedig a Sugárzó Tavaszi Ara látható, extra-vízhatlan műszempillával… Ez meg Kleopátra, ha drámaibb hatásokra vágytok. – Nagyszerű! – lehelem elhalóan. – Talán majd egy későbbi időpontban döntök… Szó sem lehet róla, hogy Janice-t az arcom közelébe engedjem! Majd ha fagy! – Wendyt meg megkérhetnéd, csinálja ő a tortát – fordul most Janice anyuhoz, aki elé helyez egy csésze kávét. – Hogyne, persze – mondja. – Wendy Prince-ről beszélünk, aki a Maybury Avenue-n lakik – magyarázza felém fordulva. – Emlékszel, apád nyugdíjas-búcsúztatójára is ő ügyeskedte össze a tortát, tetején egy fűnyíró géppel. Hogy mire képesek a nők egy fúvókával! Jól emlékszem arra a tortára. Méregzöld volt a bevonata, a fűnyíró gép festett gyufásdobozból készült, a zöldön pedig áttetszett a „Hattyú” szó. – Tudjátok, néhány bámulatos tortát itt is láttam – ezzel reménykedve elébük nyújtom a Brides egy példányát. – Van egy kitűnő cukrászda Londonban, ők készítik ezeket. Talán elmehetnénk, és megnéznénk. – De, aranyom, muszáj Wendyt felkérnünk. Megsértődne, ha kihagynánk – lepődik meg anyám. – Tudod, a férjét nemrég megütötte a guta. Őt meg szegényt ezek a cukorrózsák tartják életben. – Ó, igen – mondom, és bűntudatosan teszem le a magazint. – Nem tudtam. Hát… akkor… legyen. Biztos nagyon szép lesz. – Mi is nagyon elégedettek voltunk Tomy és Lucy esküvői tortájával – sóhajtja Janice. – A legfelső réteget félretettük az első keresztelőre. Tudjátok, még mindig megvan. Gondolom, ők is hamarosan átjönnek, hogy gratuláljanak. Ha hiszitek, ha nem, már-másfél éve házasok! – Tényleg? – kortyol bele anyu a kávéba futó mosollyal. Tom és Lucy lakodalma a mai napig fájó pont a családunkban. Mivel szeretjük Janice-t és Martint, magunkba temetjük a sérelmeinket, de az igazat megvallva nem rajongunk Lucyért. – Van jele, hogy… – mutatja anyu sokat sejtetően –, hogy jönne a gyerek? – súgja végül. – Egyelőre nem – rezzen meg Janice arca egy pillanatra. – Martinnal úgy gondoljuk, először valószínűleg egymásnak szeretnének örülni. Olyan boldog fiatal pár! Imádják egymást! Lucynek meg ott van a karrierje… – Hát persze – mondja anyu elgondolkozva. – Bár nem érdemes túlontúl sokáig várni… – Tudom, tudom – ért egyet Janice.

Mindketten felém fordulnak, és megértem, miben sántikálnak. Az isten szerelmére, egyetlen napja vagyok csak gyűrűs menyasszony! Lélegzetvételnyi időt kérek! Kimenekülök a kertbe, ott bóklászom a kávémat kortyolgatva. A hó lassan olvadni kezd, s átsejlenek alatta a gyep zöld foltjai meg a rózsabokrok. A kavicsos ösvényt járva azon tűnődöm, milyen kellemes egy angol kert látványa, még ha most kicsit hideg is van. Manhattanben nincsenek efféle kertek. Jó, ott a Central Park, meg imittamott egy-egy virágos terecske. Az angolkert azonban valami egészen más a pázsitjaival, fáival és virágágyásaival. A rózsalugashoz érve visszanézek a házra. Elképzelem, hogyan fest majd a gyepre felállított ünnepi sátor. Hirtelen beszélgetés zaja üti meg a fülemet a szomszédból. Tán Martin az, gondolom, ezért átkandikálok a kerítésen, hogy köszönjek neki, mikor tisztán meghallok egy női hangot: – Határozd meg pontosabban, mi az, hogy frigid! Mert ha engem kérdezel… Egek! Ez Lucy. Szemlátomást a plafonon van! Morgást hallok válaszul, valószínűleg Tomtól származik. – Mert te értesz hozzá, ugye? Újabb mormogás. – Ne etess már ezzel! A kerítés felé lopódzom, mert mindkét felet szeretném hallani. – Igen, ha lenne valódi életünk, ha egyszer-egyszer kimozdulnánk, ha nem ugyanaz az átkozott rutin szorongatna folyton… Jesszusom, Lucy hangja olyan, akár egy diktátoré! Ezúttal Tom is hangosabban felel vissza. – Amikor … mentünk… akkor is csak nyafogni tudtál… pedig a fenébe is, a lelkem kitettem, hogy a kedvedben járjak… Rálépek egy ágra, ami nagyot reccsen. Basszuskulcs! Egy pillanatig a megfutamodás lehetőségét fontolgatom. De túl késő, két fej jelenik meg a kerítés fölött. Tom arca vérvörös és megviselt, Lucyé izzik a haragtól. – Á, sziasztok! – igyekszem lazának mutatkozni, mintha mi sem történt volna. – Hogy vagytok? Én… csak… izé… sétálgatok… és… leejtettem a zsebkendőmet. – A zsebkendődet? – mereszti Lucy gyanakvóan a szemét a földre. – Nem látok itt semmiféle zsebkendőt. – És… izé… milyen a házasélet? – Remek – feleli Lucy kurtán. – Amúgy, gratulálok. – Kösz. Feszengő hallgatás támad. Azon kapom magam, hogy felmérem Lucy szerelését. A topja fekete garbó, valószínűleg a M&S.től; a nacija Earl Jeans, igazán dögös; a magassarkú, csipkerátétes csizma a Russell & Bromley-től való. Időtlen idők óta szokásom felmérni az emberek ruhadarabjait, akárcsak egy divatlapban. Régebben azt hittem, csupán én hódolok ennek a gyengének. Hanem

aztán láttam, hogy New Yorkban mindenki ezt műveli. Komolyan, szinte mindenki. Ha első ízben találkozol valakivel, legyen társaságbeli hölgy vagy portás, biztos lehetsz benne, hogy tetőtől talpig végigmér egy villámgyors pillantással. Még mielőtt köszönnének, az utolsó dollárig felbecsülik a ruházatodat. Jómagam manhattani mustrának nevezem ezt a tekintetet. – És mi újság New Yorkban? – Igazán remek hely! Imádom a munkámat… jó ott lakni. – Soha nem jártam még ott – mondja Tom vágyakozva. – Odaképzeltem el a nászutunkat. – Tom, ne kezdd újra! – rivall rá Lucy élesen. – Rendben? – Talán meglátogathatnálak egyszer. Mondjuk, egy hétvégére – veti fel Tom. – Izé… miért is ne! Gyertek mindketten… – sután elhallgatok, miközben Lucy a szemét forgatja, és elcsörtet a ház felé. – Különben meg… örültem, hogy találkoztunk. Jó látni… hogy ilyen boldogok vagytok… Visszasietek a konyhába. Égek a vágytól, hogy leadjam anyunak a híreket, de a konyha üres. – Hé, anyu! – szólongatom. – Képzeld, találkoztam Tommal és Lucyvel! Felfutok a lépcsőn. Anyu a padláslétra feléig jutott, s egy műanyagba burkolt, jókora, fehér, puha csomagot rángat elő. – Hát ez meg mi? – kérdem, és segítek levenni. – Ne szólj egy szót se! Ez csak… – utasít fojtott izgalommal, és remegő kézzel nyitja ki a védőhuzat cipzárját. – Ide süss! – A menyasszonyi ruhád! – lepődöm meg, ahogy előhúzza a fehér, habos csipkét. – Nem tudtam, hogy még megvan! – Már hogyne volna! – seper arrébb néhány réteg selyempapírt. – Megvan már harmincéves, de olyan, mint újkorában. Nos, Becky. arra gondoltam, hogy… – Hogy? – segítek mit sem sejtve kirázni az uszályt. – Lehet, hogy nem megy rád… Lassan felnézek anyámra. Egek, ez komoly! – Nem hinném, hogy beleférek – igyekszem közönyös hangot megütni. – Te sokkal soványabb voltál nálam! És… alacsonyabb… – De ugyanaz a súlyunk! – csodálkozik el anyu. – Jaj, Becky, próbáld fel! Öt perc múlva megnézem magam anyu hálószobai tükrében. Úgy festek, mint egy kolbász, csak épp több réteg fodorba bugyolálva. A csipkés ruhaderék szűk, bodros ujjal és nyakvonallal. A csípőtájék különösen szorít, mert itt több a fodor. Innen terül szét a szoknya a többsoros uszályba. Életemben nem volt rajtam ilyen előnytelen öltözet. – Jaj, Becky! – ahogy felnézek, rémülten látom, hogy anyám könnyekben úszik. – Olyan buta vagyok! – neveti el magát, és letörli a könnyeit. – Csak most, hogy a kislányomat ugyanabban a ruhában látom, amit én is viseltem… – Jaj, anyu! – ölelem át szenvedélyesen. – Igazán… szép… darab. Istenem, hogy is

mondjam meg: „az, de én sajnos nem veszem fel”. – Ráadásul tökéletesen illik rád – hápog anyu örömében, és zsebkendőért nyúl. – Persze, te döntesz – fújja ki az orrát. Ha úgy véled, nem áll jól… csak szólj. Én nem bánom. – Izé… én… Szent Habakuk! – Majd… meggondolom – nyögöm ki végül, és suta mosolyt villantok anyura. Visszatesszük a menyasszonyi ruhát a védőhuzatba. Ebédre elfogyasztunk néhány szendvicset, és megnézzük a Költözz be a szomszédodhoz egy régi epizódját az új kábeltévén, melyet most szereltettek be a szüleim. Aztán, bár kicsit még korán van, felmegyek az emeletre, és készülődni kezdek az Elinorral megbeszélt találkozóra. Luke mamája egyike azoknak a manhattani úrihölgyeknek, akik mindig makulátlan eleganciával jelennek meg, s mivel nem akármilyen nap a mai, szeretnék megfelelni az elvárásainak. A DKNY-féle kosztümöt veszem fel, amelyet karácsonyra vásároltam magamnak. Hozzá vadonatúj harisnyát húzok meg az új Prada cipőt, melyet egy mintadarabkiárusításon vettem. Aztán alaposan szemügyre veszem a külsőmet, egy porszem vagy egy ránc sem kerülheti el a figyelmemet. Ezúttal nem érhet gáncs. Egyetlen felfeslett szálat vagy gyűrődést nem fedezhet fel rajtam ez a banya a kiguvadó lézerszemével. Már épp úgy döntök, hogy rendben van az öltözékem, amikor anyu esik be a szobámba. Csinos, lila Windsmoor-kosztüm van rajta, s arca ragyog az örömteli várakozástól. – Na, hogy nézek ki? – kérdi kis kaccantással. – Elég elegáns vagyok a Claridgeshez? – Csini vagy, anyu! Ez a szín igazán jól áll neked. Várj csak, hadd igazítsak rajtad… Zsebkendőt veszek elő, megvizezem a csap alatt, és letörlöm orcájáról a kurvás arcpirosítót, melyet Janice kent az anyámra. – Most már tökéletes. – Köszönöm, drágám! – nézi meg magát a gardróbtükörben. –Igen, ez így jó lesz. Végre találkozom Luke mamájával. – Mmmm – morgóm semlegesen. – Remélem, jóban leszünk! Már az esküvői előkészületek alatt összebarátkozhatunk… Tudod, Margot, a szembeszomszéd irtó jó viszonyba került a nászasszonyával, még nyaralni is együtt mennek. Azt mondja, elvesztette a lányát, de nyert helyette egy barátnőt! Anyu őszintén izgatottnak látszik. Egek! Hogyan készíthetném fel az igazságra? – És Elinor Luke elbeszéléséből ítélve bűbájos teremtés lehet. A jelek szerint rajong az édesanyjáért! – Igen, ez így van – dünnyögöm. – Valósággal isteníti.

– Ma reggel például Elinor nagylelkű jótékonykodásáról beszélt nekünk. Aranyszíve lehet! Miközben anyu tovább mondja a magáét, én kikapcsolok. Eszembe jut egy beszélgetés, melyet Luke mostohaanyjával, Annabellel folytattam, mikor meglátogattak minket a férjével. Nagyon kedvelem Annabelt. Egészen más jellem, mint Elinor, sokkal lágyabb és csöndesebb, a mosolya meg olyan kedves, hogy az egész arcát felragyogtatja. Devon egy álmos vidékén lakik Luke édesapjával, a parthoz közel. Szívesen töltenék több időt velük, de sajnos Luke tizennyolc évesen elment hazulról, és aligha tér vissza. Az az érzésem, úgy véli, apja elvesztegette az életét, mikor egy ilyen isten háta mögötti helyen telepedett le vidéki ügyvédként, ahelyett, hogy a világ meghódítására indult volna. Mikor meglátogattak minket New Yorkban, egy egész délutánt kettesben töltöttem Annabelel. A Central Parkban sétálgattunk, és ezer mindenféléről beszélgettünk. Úgy tűnt, rengeteg közös témát találunk. Miután így összemele-gedtünk, vettem egy mély levegőt, és megkérdeztem, ami mindig is fúrta az oldalamat: jelesül, hogy bírja nézni Luke rajongását Elinor iránt. Mert bár ő a vér szerinti anyja, mégis Annabel nevelte fel, ő állt mellette, valahányszor szüksége volt rá. Ő ápolta, amikor beteg volt, ő kérdezte ki a leckéjét, ő főzött rá. Most pedig egyszerűen félrelökik. Egy pillanatra fájdalom suhant át Annabel arcán erre a kérdésre, aztán elmosolyodott, és azt mondta, tökéletesen megérti Luke érzéseit. Elvégre is kicsi kora óta kétségbeesetten vágyódott az anyja után. Most, hogy az élet megadta neki ezt a lehetőséget, természetes, hogy kihasználja. – Képzeld el, hogy megjelenik anyád, a tündérkirálynő – mondta. – Vajon nem kápráztatna el a csillogásával? Nem feledkeznél-e el miatta mindenki másról egy időre? Igen, Luke-nak szüksége van az anyjára. – Csakhogy ő korántsem a jóságos tündérkirálynő, hanem gonosz boszorka! – vágtam vissza. – Becky, ő a vér szerinti mamája – mondta erre Annabel szelíd megrovással. Aztán témát váltott, mert nem akart igazságtalan lenni Elinorral. Ilyet ő nem tenne, Annabel egy szent. – Szégyen, hogy nem láthatták egymást, amikor Luke gyerek volt! – mondja most anyu. – Micsoda tragikus történet! – Bár az érintett nincs idehaza, lehalkítja a hangját. – Luke ma reggel mesélte, hogy a mamája mindenképpen ki akarta vitetni magához Amerikába, de az új férje nem engedte! Szegény asszony! A kínok kínját állhatta ki a gyereke nélkül! – Nos, talán igazad van – mondom, magamban lázadozva. – Azt leszámítva, hogy… nem volt kötelező otthagyni a családját, nemde-bár? Ha annyira megszenvedte a fia hiányát, miért nem küldte el melegebb éghajlatra az új férjet? Anyu meglepetten néz rám. – Túl szigorú vagy vele, Becky. – Hát… lehet – vonok vállat, és az ajakceruzáért nyúlok.

Nem akarom felkavarni az indulatokat, mikor még nem is találkoztak. Ezért hallgatok arról, amit igazából gondolok, azaz, hogy Elinor csak azóta mutat érdeklődést a fia iránt, amióta a PR-vállalata kezd behatni New Yorkban. Ő meg mindig is tetszeni szeretett volna az anyjának. A lelkét is kitette ezért. Valójában ezért terjeszkedett épp New York felé, bár természetesen a világért sem ismerné be. Elinor, ez a boszorka, egészen addig fütyült rá, amíg be nem futott néhány nagyágyú szerződése, és nem kezdték el emlegetni a lapok. Akkor aztán hirtelen felfedezte, hogy kihasználhatja Luke-ot. Közvetlenül karácsony előtt saját jótékonysági szervezetet hozott létre – az Elinor Sherman Alapítványt –, és megtette Luke-ot ügyvezető igazgatónak. A beiktatást fényes gálakoncert kísérte. Találják ki, ki dolgozta halálra magát a nagy esemény sikeréért, úgy, hogy a karácsonynak lőttek nálunk? Ugyanakkor egy rossz szót sem szabad szólnom Luke előtt az anyósomra. Mikor egyszer megpendítettem a témát, azonnal védekezésbe ment át, mondván, hogy soha nem jöttem ki jól az anyjával (ami részben igaz). Különben is szegényke számolatlan áldozza az idejét a szűkölködők megsegítésére. Mi mást várok el tőle, vért akarok látni? Amire nem igazán tudtam mit válaszolni. – Elinor valószínűleg végtelenül magányos – tűnődik el anyu. – Szegényke, ott van szálegyedül a kis lakásában. Tart legalább macskát? – Anyu… – fogom meg a fejem felháborodásomban. – Elinor nem kis lakásban lakik, hanem egy kétszintes apartmanban a Park Avenue-n. – Kétszintes apartman? Az egy kisebbfajta palota, nem igaz? Mégsem olyan, mint egy meghitt családi ház – néz rám anyu együtt érzően. Feladom, mert látom, nem tudom meggyőzni. Ahogy belépünk a Claridges előcsarnokába, látjuk, hogy tele van teázó vendégekkel. Szürke zakós pincérek rohangálnak zöld-fehér csíkos teáskannákkal. A termet betölti a beszélgetés kellemes moraja. Sehol sem látom Luke-ot meg az anyját. Ahogy körbekémlelek, titokban azt remélem, hátha nincsenek itt. Elinor talán nem tudott eljönni! Mi meg magunkban megteázhatunk! Ha van isten… – Becky? Hátraperdülök a hang irányában, és elszorul a szívem. Mert sajna ott vannak ők, egy kanapén ülnek a sarokban. Luke arca ragyog az örömtől, mint mindig, ha az anyjával lehet. Elinor szőrmével szegélyezett tyúklábmintás szövetkosztümben ül a kanapé legszélén. A haja merev, lakkozott sisak, halvány harisnyába bújtatott lába meg karcsúbb, mint valaha. Tettetett közönnyel néz fel, én azonban a szemhéja rezdüléséből észlelem, hogy a nevezetes manhattani mustráló tekintettel méri fel a szüleimet. – Ez lenne ő? – suttogja anyu elképedve, mialatt leadjuk a kabátunkat. – Szent ég! Elinor… nagyon fiatal! – Nem, dehogy – mormogom –, csak épp sok segítséget kapott. Anyu egy

pillanatig értetlenül mered rám, aztán esik csak le a tantusz. – Úgy érted… felvarratta az arcát? – Nem is egyszer. De most szálljunk le erről a témáról, jó? Mindketten megvárjuk, amíg apu leadja a kabátját. Szinte látom anyun, hogyan dolgoznak az agya fogaskerekei, amíg az új információt emészti. – Szegény nő – mondja aztán. – Iszonyatos lehet ilyen bizonytalannak lenni! Ezt Amerika műveli az emberrel, hidd el nekem! Ahogy a kanapé felé közeledünk, és Elinor észrevesz minket, a szája megnyúlik három millimétert, nála ez számít mosolynak. – Szép jó napot, Rebecca! Gratulálok az eljegyzéséhez. Mondhatom, váratlanul ért. Mit akar ez jelenteni? – Nagyon szépen köszönöm! – mondom, mosolyt erőltetve az arcomra. – Elinor, hadd mutassam be a szüleimet, Jane és Graham Bloomwoodot! – Üdvözlöm – mondja apu barátságos mosollyal, és a kezét nyújtja. – Csak semmi ceremónia, Graham! – szól rá anyu. – Elvégre is mostantól egy család leszünk! – még mielőtt megállíthatnám, megölelgeti Elinort. – Annyira örülünk, hogy megismerhetünk, Elinor! Luke már rengeteget mesélt rólad! – Ahogy kiegyenesedik, látom, hogy összegyűrte a banya gallérját. Nehezemre esik visszafojtani a nevetést. – Hát nem csodás?! – folytatja anyu a lelkendezést, miközben helyet foglal. – Micsoda elegáns hely! – néz körbe csillogó szemmel. – Nos, mit is rendeljünk? Egy finom csésze teát, vagy valami erősebbet, hogy ünnepeljünk? – A tea megfelel – mondja Elinor. – Luke… – Megyek, és intézkedem – szökken talpra azonnal a fia. Istenem, nagyon nem tetszik, ahogy az anyja társaságában viselkedik. Máskor olyan erős és magabiztos, ám amint Elinor megjelenik, úgy csúszik-mászik előtte, mint valami nagyvállalat vezérigazgatója előtt egy újonc. Eddig még csak nem is köszönt nekem. – Most pedig Elinor, hadd adjak át egy semmiséget. Tegnap láttam meg, és nem tudtam neki ellenállni – mondja anyu. Ezzel aranypapírba burkolt csomagot vesz elő, és Elinornak nyújtja. Az mereven bontogatni kezdi a papírt. Kékfedeles noteszt vesz elő, amelynek az elején cirkalmas írással a „Vőlegény édesanyja” felirat olvasható. Elinor úgy mered rá, mintha anyu döglött patkánnyal ajándékozta volna meg. – A párja nálam van! – kiáltja anyu diadalmasan. A táskájába nyúl, és egy rózsaszín fedeleset húz elő. – Ez a kettő együtt a mamák tervező készlete! Ide írhatjuk az elgondolt étlapot, a vendégek jegyzékét… a színeket… és nézzétek… van egy műanyagzseb az óráknak… Ilyenformán mindent összehangolhatunk… Ez pedig az ötletek oldala… máris papírra vetettem párat, úgyhogy most te következel, Elinor… ha mondjuk, van valami fogás, ami a különleges kívánságod… A lényeg, hogy azt szeretnénk, a lehető legjobban bekapcsolódj az előkészületekbe – veregeti meg Elinor kezét. – Valójában az lenne a legjobb, ha egy darabig nálunk lakhatnál, hogy

alaposabban is megismerjük egymást… – Attól tartok, nagyon elfoglalt vagyok – mondja Elinor jeges mosollyal. Közben Luke is előkerül, kezében a mobiljával. – A tea úton van… És most kaptam egy szívderítő üzenetet – néz körül fojtott mosollyal. – Az imént tudtam meg, hogy a NorthWest Bank az ügyfelünk lett! Vadonatúj kiskereskedelmi részleget indíthatunk a révükön. Kolosszális lesz! – Luke, ez csodálatos! – kiáltom. Évek óta ácsingózik a NorthWest Bankre. A múlt héten még attól tartott, hogy mások mellett kötnek ki. Úgyhogy ez tényleg fantasztikusan jó hír. – Szép munka volt, Luke – mondja apu. – Nagyszerű, aranyom – dicséri meg anyu is. Egyedül Elinor hallgat. Oda se figyel, a Hermès táskájában keresgél. – És mit gondol maga, Elinor? – froclizom szándékosan. – Jó hír, nem igaz? – Remélem, nem akadályozza majd Luke alapítványi tevékenységét – mondja, és bekattintja a táskát. – Miért akadályozná? – veti oda Luke könnyedén. – Mint tudjuk, Luke önként dolgozik az alapítványnak, ezzel szemben az utóbbi a munkája – mutatok rá mézédes hangnemben. – Valóban – vet rám gyilkos pillantást Elinor. – Ezért Luke, ha nem jutna időd… – Természetesen lesz időm – néz rám Luke bosszúsan. – Semmiféle fennaka-dást nem okoz majd. Király. Most mindketten rám haragszanak. Anyu enyhe megrökönyödéssel figyeli e pengeváltást. Mikor megérkezik a tea, megkönnyebbülten felderül az arca. – Akár orvosi rendelvényre is felírhatták volna! – kiáltja, mialatt a pincér az asztalunkra állítja a teáskannát és egy ezüst süteményes tálat. – Önthetek neked is, Elinor? – Parancsoljon vaníliás fánkot – kínálja apu is szívélyesen Elinort. – Köszönöm, nem kérek – rezzen össze Elinor, mintha attól tartana, hogy a vanília részecskéi a légen át a testébe költöznek. Belekortyol a teájába, aztán az órájára néz. – Most sajnos mennem kell. – Hogyan? – néz rá anyu meglepetten. – Máris? – Luke, volnál kedves idehozni a kocsit? – Micsoda? – Most rajtam a sor, hogy meglepődjem. – Luke, mi folyik itt? – A reptérre viszem az anyámat – mondja. – Miért? Nem mehet taxival? Alig ejtem ki e szavakat, máris érzem, hogy ez egy kicsit erős volt… de akkor is. Kellemes családi csevejre számítottunk, ehhez képest mindössze három másodpercet töltöttünk együtt. – Egyet-mást még meg kell beszélnem Luke-kal – mondja Elinor, és felveszi a táskáját. – Majd a kocsiban folytatjuk. – Feláll, és lesöpör a szoknyájáról egy

képzeletbeli morzsát. – Örülök, hogy találkoztunk – fordul most anyámhoz. – Én is! – kiáltja anyu, és talpra szökken, mintegy utolsó kísérletképpen, hogy nyájasságát bizonyítsa. – Végtelenül örülök, hogy megismerhettelek, Elinor! Majd Becky megadja a számodat, és megbeszélhetjük, ki mit vesz fel az esküvőre! Nehogy ne passzoljunk egymáshoz, nem igaz? – Valóban – méri végig anyu cipőjét Elinor. – Viszontlátásra, Rebecca, Graham – biccent apu felé. – Viszontlátására, Elinor – köszön el apu. A kellemes modor alatt ellenszenvet érzek. – Később találkozunk, Luke. – Ahogy a kettős eltűnik az ajtóban, megnézi az óráját: – Húsz percig voltunk együtt. – Mire akarsz kilyukadni? – csattan fel anyu. – Ennyi időt szánt ránk. – Graham! Biztos vagyok benne, nem szándékosan történt… – anyu most elhallgat, mert észreveszi az asztalon a csomagolópapírjában a kékfedeles noteszt. – Elinor itt felejtette a közös esküvői tervezőt! – kiáltja, és felkapja a noteszt. – Becky, szaladj utána! – Anyu – sóhajtok fel –, az igazat megvallva… én nem törném magam, annyira. Az sem biztos, hogy érdekli. – A magam részéről nem számítanék a segítségére – mondja apu, és jókora adag vaníliakrémet púpoz a fánkra. – Ó – néz anyu egyikünkről a másikunkra, majd magába roskadva a noteszt markolássza. – Á, értem. Belekortyol a teájába. Látom rajta, minden erejével azon van, hogy elsimítsa a helyzetet. – Nos… lehet, hogy nem akart okvetetlenkedni! – mondja végül. – Ami teljesen érthető. Ám szemlátomást ő sem hisz magának. Istenem, hogy gyűlölöm Elinort! – Anyu, teázzunk meg – mondom. – Aztán meg menjünk, nézzük meg a kiárusítást! – Igen, menjünk – mondja anyu kis hallgatás után. – Most, hogy mondod, elkelne egy új kesztyű – belekortyol a teájába, és máris jobb kedvre derül. Meg talán egy csinos táska. – Istenien érezzük majd magunkat – mondom, és megszorítom a karját. – Végre, csak mi ketten.

Franton, Binton és Ogleby Ügyvédi munkaközösség 739 Harmadik sugárút, 503-as lakosztály New York, NY 10017 Miss Rebecca Bloomwood B lakás 251 Nyugati 11.utca New York NY 10014 2002. február 11. Kedves Miss Bloomwood! Hadd gratuláljunk elsőként Mr. Luke Brandonncl kötött eljegyzéséhez, az erről szóló híradást a New York Times-ban olvastuk. Rendkívül boldog időszak lehet ez az Ön számára, és fogadja szívből jövő jókívánságainkat. Biztosak vagyunk abban, hogy jegyessége idején ajánlatok özönével árasztják majd el, s nem egy közülük talán áthágja a jó ízlés határait. Mi ellenben olyan egyedülálló és személyre szabott szolgáltatást kínálunk, ami megérdemli a kegyed figyelmét. Válóperes ügyvédként, három évtizedes tapasztalattal a hátunk mögött tudjuk, mi teszi a vérbeli jogászt. Reméljük, Önnek és Mr. Brandonnek nem lesz szüksége a beavatkozásunkra. Ám ha mégis, a következő területeken ajánljuk fel támogatásunkat: • házassági szerződések megvédése • tartásdíj kialkudása • bírói végzések foganatosítása • információszerzés (saját magánnyomozónk közreműködésével) Nem kívánjuk, hogy most nyomban felvegyék velünk a kapcsolatot. Mindössze annyit kérünk, helyezzék el ezt a levelet a többi esküvői emlék mellé. Amennyiben úgy hozza a sors, tudni fogják, kihez forduljanak. Fogadják újra gratulációnkat!

Ermest P. Franton, a munkaközösség tagja

Örök Béke Angyalai Temető Westchester Hills, Westchester megye New York

Miss Rebecca Bloomwood B lakás 251 Nyugati 11. utca New York NY 10014 2002. február 13. Kedves Miss Bloomwood! Hadd gratuláljunk elsőként Mr. Luke Brandonnel kötött eljegyzéséhez, az erről szóló híradást a New York Times-ban olvastuk. Rendkívül boldog időszak lehet ez az Ön számára, és fogadja szívből jövő jókívánságainkat. Biztosak vagyunk abban, hogy jegyessége idején ajánlatok özönével árasztják majd el, s nem egy közülük talán áthágja a jó ízlés halárait. Mi ellenben olyan egyedülálló és személyre szabott szolgáltatást kínálunk, ami megérdemli a kegyed figyelmét. Nem más ez, mint egy különleges nászajándék. Mi jobbal kívánhatnának vendégeiktől, mint hogy ajándékozzák meg önöket szomszédos temetői parcellákkal? Gondosan ápolt temetőkertünk háborítatlan nyugalmában örök békében pihenhetnek majd egymás oldalán, Ön és a kedves férje. [1]

Jelenleg elérhető különleges ajánlatunk egy páros parcella a Megváltás Kertjében, potom 6500 $-ért. Vegyék fel nászajándék-jegyzékükbe, hadd ajándékozzák szeretteik Önöknek ezt a valóban örökérvényű ajándékot.[2] Fogadja ismételt gratulációimat. Hosszú, boldog házasságot kívánok! Hank Hamburg, eladási igazgató

NÉGY Különben meg kit érdekel az az átkozott Elinor? Vele vagy nélküle igenis fényes lagzit ülünk. Anyu azt mondja, az ő baja, majd sajnálni fogja, ha elérkezik a nagy alkalom. Mindamellett, miután otthagytuk a Claridges-t, jelentősen javult a hangulatunk. Elmentünk a Selfridges kiárusítására, ahol anyu csini új táskát talált magának, én sűrű műszempillát vettem, mialatt apu – mint máskor is – magába döntött egy korsó sört. Aztán mindhárman beültünk vacsorázni egy étterembe. Mire hazaértünk, egészen virágos lett a kedvünk. Másnap, amikor Janice átjött kávézni, mindent elmeséltünk neki, töviről hegyire. Szívből felháborodott a nevünkben, és kijelentette, eztán alaposan meggondolja, elkészíti-e ingyen Elinor sminkjét! Később apu is csatlakozott a társasághoz, és kitűnően eljátszotta, milyen utálkozva nézett Elinor a vaníliakrémre, mintha meg akartuk volna mérgezni. Erre valamennyien hisztérikus vihogásban törtünk ki. Egészen addig, amíg Luke lejött a földszintre, és megkérdezte, min mulatunk olyan jól. Azt hazudtuk, egy rádiókabarét hallgattunk. Igazán nem tudom, mitévő legyek Luke-kal meg az anyjával. A legszívesebben őszintén kitálalnék neki. Elmondanám, hogy felbosszantott valamennyiünket, és mennyire megsértette anyut. A baj csak az, hogy próbáltam én már régebben nyíltan beszélni Luke-kal Elinorról, ám ez kivétel nélkül mindannyiszor kudarcba fulladt, azaz óriási veszekedés lett belőle. Most, hogy eljegyeztük egymást, és olyan boldog vagyok, igazán nincs szükségem csetepatékra. Elinoron kívül ugyanis minden tökéletes közöttünk. Ezt az is bizonyítja, hogy hazafelé a gépen kitöltöttem a Wedding and Home tesztkérdéseit, amelyek arra vonatkoztak, készen állunk-e a házasságra. Mit ad isten, maximális pontszámokat kaptunk, és mellé ezt az üzenetet: „Gratulálunk! Önök elkötelezett, szerető emberpár, akik meg tudják oldani együtt a gondjaikat. Kapcsolatuk nyílt és őszinte, képesek szembenézni a legtöbb problémájukkal.” Jó, csaltam kicsit. Például ennél a kérdésnél: „Az esküvő mely részlete foglalkoztatja leginkább?” Már majdnem bejelöltem az a)-t, ami így szólt: „A cipőm kiválasztása”, ám ekkor megláttam a c)-t: „Egy életre szóló elkötelezettség”. Amiért tíz pontot kaptam, míg az a) mindössze kettőt ért. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy kicsit mindenki a jó eredményre bazírozik, vagy legalábbis számításba veszi. Legalább nem a d)-t jelöltem be: „A desszert”, ami nulla pontot ért. – Becky? – Igen? Egy órája értünk haza a New York-i lakásunkba, és Luke most nézi végig a postát. – Nem láttad a közös bankszámlakivonatunkat? Fel kell majd őket hívnom. – Á, tényleg, megérkezett. Egészen elfelejtettem. A hálószobába sietek, előveszem a kivonatot a rejtekhelyéről, miközben

balsejtelmek gyötörnek. Ami azt illeti, a teszt az anyagiakat is firtatta. Azt hiszem a b)-t karikáztam be, ami így szólt: „Nagyjából ugyanúgy költünk, a pénz nem vitatéma közöttünk.” – Tessék – mondom könnyedén, és odaadom a papírost. – Egyszerűen nem fér a fejembe, miért merítjük ki mindig a hitelkeretünket – mondja most Luke. – A rezsi hónapról hónapra ugyanaz… – a lapra sandít, amelyet sűrű fehér pacák borítanak. –Becky, hogy került Tippex a bankszámlakivonatra? – Tudom, és elnézést kérek – mondom. – Ott volt a közelben az üveg, és amikor arrébb tettem néhány könyvet, feldőlt… – De így szinte képtelenség elolvasni! – Valóban? – kérdem mímelt ártatlansággal. – Istenem, ez borzasztó! Azért ne haragudj rám nagyon, az ilyesmi mindennapos baleset.. Már épp kitépem a lapot Luke ujjai közül, amikor hirtelen gyanakvóan összeszűkül a szeme. – Ez itt csak nem azt írja, hogy… – kapargatni kezeli a kezével a szöveget, mire egy jókora darab Tippex lehullik. A fenébe is! ketchupot kellett volna inkább használnom, mint a múlt hónapban. – Miu Miu… akkor jól láttam. Becky, Mit keres itt a Miu Miu? – Újabb kaparásba kezd, mire a Tippex sűrű hóesésként hagyja el a papírlapot. Istenem, csak azt meg ne lássa… – Sephora… és Joseph … nem csoda, hogy ezek után túllépjük a hitelkere-tünket! Becky, a bevételünk épp hogy a háztartási kiadások fedezésére elég, nem Miu Miu szoknyákra való! – néz rám elgyötörten. Jó, akkor veszekedjünk. Dacosan keresztbe fonom a karomat, és felszegem az állam. – Azt akarod mondani… egy szoknya nem tartozik a háztartási kiadások közé? Luke döbbenten mered rám. – Mi mást mondhatnék? – Nos, tudod, lehet, hogy ez a baj. Talán pontosítanunk kellene a meghatározásainkat. – Értem – mondja Luke, és szája megrándul a nevetéstől. – Szerinted tehát egy Miu Miu szoknya háztartási kiadás? – Természetesen, hisz a háztartás része, vagy nem? Meglehet, kissé ingoványos talajra tévedtem. – Különben pedig a lényeget tekintve ugyan mit számít? – folytatom egy szuszra. – Mit számít egy ilyen csekélység? Amikor egészségesek vagyunk, itt vagyunk egymásnak, és… élvezhetjük az… élet szépségeit. Ez az, ami számít, nem a pénz! Nem holmi bankszámlakivonatok. Nem a csip-csup, lélekölő részletek – széles mozdulatot teszek a kezemmel, akár egy Oscar-díj átadásán. –Túl kevés időt töltünk ezen a bolygón, Luke. Életünk végére érve vajon mi számít igazán? Holmi számok egy papíroson… vagy két ember szeretete és kölcsönös megbecsülése? Annak

tudata, hogy néhány buta számadat belül marad a határon, vagy az, hogy azzá lettél, akivé akartál? Szónoklatom végére érve egészen elkápráztat önnön ékesszólásom. Ködös tekintettel nézek fel, félig-meddig azt várva, hogy Luke könnyekben fürdik, úgy sóhajtja: „Milyen igaz!” – Roppant megható – mondja ehelyett hidegen. – Csak hogy tudd, a háztartási kiadások az én szótáramban azt jelentik, hogy fenntartjuk ezt a lakást, és fedezzük alapvető szükségleteinket, amilyen az étel, a benzin, a tisztítószerek és más hasonlók. – Értem! – vonok vállat. – Ha ezt az őszintén szólva igencsak korlátozott értelmezést választod… csak tessék. Csengetnek. Ajtót nyitok, és Dannyvel kerülök szembe. – Danny, háztartási kiadás egy Miu Miu szoknya? – szegezem neki a kérdést. – Abszolúte – jön be a nappaliba. – Látod – intek Luke felé. – De jó, maradjunk a te meghatározásodnál… – Eszerint hallottátok? – kérdi Danny. – Mit? – Mrs. Watts eladja a házat. – Hogyan? – meredek rá. – Komolyan mondod? – Amint lejárt a bérletünk, az utcára kerülünk. – Ezt nem teheti meg velünk! – Ő a tulaj. Azt tesz, amit akar. – De – nézek Dannyre elkeseredve, aztán Luke-hoz fordulok, aki papirosokat rakosgat az aktatáskájába. – Luke, hallottad ezt? Mrs. Watts eladja a házat! – Tudom. – Te tudtad ezt? Akkor miért nem szóltál róla? – Bocs, akartam. Luke-nak szemlátomást tiszta a lelkiismerete. – És mi lesz velünk? – Elköltözünk. – De én nem akarok elmenni. Szeretek itt lakni! Elszoruló szívvel nézek körül a lakásban. Ez az a hely, ahol Luke meg én egy évig boldogok voltunk. Nem akarom ezt feladni. – Akarjátok hallani, mi lesz velem? – szólal meg most Danny. –Randall összeköltözik a barátnőjével. Ijedten nézek rá. – És kidob téged? – Gyakorlatilag igen. Azt mondja, hozzá kell járulnom a költségekhez, különben fel is út, le is út. Csak hát hogy a francban járuljak hozzá? Miből? – emeli Danny égnek a kezét. – Amíg nem készül el az új kollekcióm, ez egyszerűen lehetetlen… ezzel az erővel akár a híd alá is elküldhet.

– És, izé… mi a helyzet ezzel az új kollekcióval? – kérdem óvatosan. – Tudod, egy divattervező élete nem olyan könnyű, amilyennek látszik – feleli Danny kertelve. – Az ember nem lehet kreatív rendelésre. Az egész ihlet kérdése. – Talán állásba kellene menned – nyúl a kabátjáért Luke. – Állásba? – Mondjuk a Gaphez. Úgy tudom, épp tervezőket keresnek. – A Gaphez? – mered rá Danny. – Csak nem képzeled, hogy ingek tervezésével töltöm eztán az életemet? Két ujj ide, három gomb a hasítékra, egy kis bordázat… hogy oda ne rohanjak! – Most mi legyen vele? – fordulok panaszosan Luke-hoz. – Mármint Dannyvel? – Nem, a lakásunkkal! – Majd keresünk helyet – feleli Luke megnyugtatóan. – Erről jut eszembe. Anyám ma veled szeretne ebédelni. – Visszajött? – kérdem csüggedten. – Úgy értem, de jó, hogy visszajött! – El kellett halasztania a beavatkozást – fintorodik el Luke. –Mialatt ott tartózkodott, a klinikát vizsgálat alá vette a svájci felügyeleti szerv, ezért minden műtétet elnapoltak. Szóval, akkor… egykor a La Goulue-ban. – Rendben – vonok vállat minden lelkesedés nélkül. Ahogy az ajtó becsukódik Luke mögött, rám tör a lelkifurdalás. Meglehet, Elinor megbánta, ahogy viselkedett. Talán el akarja ásni a csatabárdot, és belekapcsolódni az esküvői előkészületekbe. Az ember soha nem tudhatja. Úgy terveztem, hallgatok az eljegyzésről, és csak akkor beszélek róla, ha nagyon faggatnak az utamról. Hanem amikor elérkezik az első munkanap a Barneysban, ahol személyes tanácsadóként dolgozom, széttárt karral rohanok az osztályra, úgy kiáltozom: – Ezt nézzétek! Erin, a munkatársnőm riadtan néz fel, az ujjaimra sandít, aztán a szája elé kapja a kezét: – Szent ég! – Tudom! – Luke eljegyzett? – Igen, természetesen ő! Júniusban esküszünk! – És mit viselsz majd? – szalad ki a száján. – Jaj, hogy irigyellek! Hadd nézzem meg jobban azt a gyűrűt! Ha engem jegyeznek el, én egyenesen a Harry Winstonshoz megyek. Többé nem élek a havi robotból… legalább három évre szabadságolom magam… – elhallgat, és a gyűrűmet vizsgálgatja. – Húha! – Luke családi ékszere. A nagymamájáé volt – mondom. – Ahá. Szóval akkor… nem új? – nyúlik meg kissé Erin arca. – Értem… – Antik darab – mondom óvatosan, mire Erin arca ismét felderül. – Antik! Antik gyűrű! Király!

– Gratulálok, Becky – mondja Christina is, a főnöknőm, és melegen rám mosolyog. – Tudom, hogy nagyon boldog leszel Luke-kal. – Felpróbálhatom? – kérdi most Erin. – Nem, bocs, felejtsd el! Elvégre is antik darab! Még akkor is a gyűrűt bámulja, amikor megérkezik az osztályra első ügyfelem, Laurel Johnson. Egy magángépeket kikölcsönző vállalkozás élén áll. Ő az egyik kedvenc kliensem, akkor is, ha folyvást az áruház drágaságát panaszolja. Ha nem lenne olyan hajszolt, a K-Martban vásárolna, teszi hozzá ilyenkor. – Mit látok? – kérdi, ahogy leveszi a kabátját, és szétrázza fekete, göndör fürtjeit. – Eljegyeztek! – ragyogok fel. – Eljegyeztek? – odajön, és fekete, értelmes szemével megvizsgálja a gyűrűt. – Nos, remélem, boldog leszel. Talán a te férjed nem lép félre egy szőke kis gyakornokkal, aki azzal eteti, hogy őt még férfi nem borzongatta meg úgy, mint az exem. Még hogy megborzongatta! Kérdelek, hallottál már ekkora… ökörséget? – hirtelen elhallgat, és a szája elé kapja a kezét. – A fenébe, megint eljárt a szám. – Emiatt cseppet se fájjon a fejed – mondom vigasztalóan. – Felzaklatott a téma. Laurel újévi fogadalma ugyanis arról szólt, hogy többé nem beszél sem a volt férjéről, sem annak szőke kedveséről, mert a pszichiátere, Hans szerint ez nem túl egészséges. Sajnos azonban csak nagyon nehezen tudja tartani a szavát. Nem mintha hibáztatnám ezért. Az exe hallomásból ítélve tökéletes seggfej. – Tudod, mit mondott Hans a múlt héten? – kérdi, miközben kinyitom az öltözőm ajtaját. – Azt tanácsolta, írjam össze mindazt a gyalázkodást, ami eszembe jut erről a nőről, aztán tépjem össze. Azt mondja, megkönnyebbülök tőle. – Tényleg? – kérdem érdeklődve. – És mi történt azután? – Mindent leírtam, csak épp postára adtam a nő címére – vallja be Laurel. – Na de Laurel! – iparkodom megőrizni a komolyságomat. – Tudom, tudom. Hans egyáltalán nem volt elragadtatva ettől a húzásomtól. De ha tudná, milyen egy dög ez… – Na, lássunk hozzá! – mondom, még mielőtt rátérnénk arra, hogyan érte tetten Laurel a szőke gyakornokot és a férjét, amint málnát ettek egymásról a tulajdon konyhájában. – Kicsit késésben vagyok ma reggel… Mire emlékeztetem magam, mit is óhajt ma Laurel, és odahozok néhány darabot, túljutunk a málna-epizódon, és a Madison Avenue-n lejátszódott közelharc következik. – Életemben nem voltam ennyire elégedett magammal! – bújtatja most egyik karját Laurel egy selyeming ujjába. – Mikor a döbbenetet láttam azon a kerek, üres pofázmányon, ahogy megütöttem! Soha életemben nem ütöttem meg még nőt! De isteni volt, mondhatom! – a másik kezét is az ingbe löki. Baljós reccsenést hallok, mire megdermedek. – Kifizetem – mondja Laurel azonnal. – Jó, mid van még? Néha azt hiszem, csak azért jár ide, hogy harcba szálljon a ruhákkal.

– Mondtam már, hogy hívja az exemet az a kis dög? – kérdezi most. – Williamnek. Úgy hiszi, jobban hangzik, mint a Bill. Pedig Bill az istenverte neve, nem más! – És itt ez a kabátka – mondom, hogy elvonjam a figyelmét. –Hogy tetszik? Laurel felveszi, és megnézi magát a tükörben. – Ez egyszerűen tökéletes – mondja végül. – Nem is tudom, miért mennék bárhova máshova. Megveszem. És egy újabb ilyen inget kérek. A szakadás nélkül. Mindig jobban érzem magam, ha idejövök, Becky – sóhajt fel –, nem is tudom, miért. – Olyan titok ez, amit nem érdemes firtatni – vigyorgok rá, és feljegyzést készítek a noteszomban. Az a legjobb a munkámban, hogy közel kerülök a vásárlókhoz. Némelyik olyan, mintha a barátom lenne. A válása óta ismerem Laurelt. Haragudott a férjére, magára, és nagyjából nulla volt az önbizalma. Nem dicsekedni akarok, de amikor megtaláltam neki azt az Armani estélyit, ami tökéletesen állt rajta, és amit arra a balett gálára készült felvenni, amire a volt férje is hivatalos volt… mikor láttam, hogyan nézi meg magát a tükörben, szegi fel az állát és mosolyog a képmására, mert ismét vonzó nőnek érzi magát, nos, őszintén úgy éreztem, hogy megváltoztattam valamit az életében. Miközben Laurel visszaveszi az utcai ruháját, kijövök az öltözőből, karomon egy nyaláb ruhával. – Nem viselhetek ilyet – hallatszik ki egy fojtott hang Erin szobájából. – Csak próbálja fel – hallom meg az ő hangját. – Ezt a színt látni sem bírom! – csattan fel a hang, mire megfagy a vér az ereimben. Brit kiejtés. – Nem vesztegelem itt tovább az időmet! Ha csak viselhetetlen ruhákat tud mutatni… Hideg futkározik a hátamon. Ezt nem hiszem el, képtelenség… – De hát új külsőt szeretne! – nyögi Erin nyomorultul. – Majd hívjon fel, ha olyanja lesz, amit kértem. Még mielőtt egy lépést tehetnék, már látom is, amint kisétál Erin öltözőjéből, magasan, szőkén és makulátlanul, mint mindig. Ajka máris fennhéjázó mosolyra görbül. A haja csillogó, kék szeme sziporkázik. Királynői jelenség. Alicia Billington. Alicia, a hosszúlábú szuka. Találkozik a tekintetünk… olyan, mintha áramütés ért volna. Megroggyan a térdem a méretre szabott szürke nadrágban. Bő egy éve nem láttam ezt a nőt. Mostanra szembe kellene tudnom nézni vele. Hanem az eltelt idő mintha ezúttal semmivé foszlana, összecsapásaink emléke ugyanolyan keserűen kísért, mint mindig is. Amit velem művelt, meg ahogy Luke-ot átverte. Ugyanolyan lekezelően néz rám, ahogyan PR-os csaj korában, mikor én még kezdő újságíró voltam. Hiába mondom magamnak, hogy felnőttem azóta, hogy erős nő

vagyok, sikeres karrierrel a hátam mögött, hogy nekem már nincs mit bizonyítanom… mégis megborzongok legbelül. Újra a régi jelentéktelen senkinek érzem magam, aki mindig rosszat mondott rosszkor. – Rebecca! – néz rám, mintha ennél viccesebbet még nem látott volna. – Nahát! – Szervusz, Alicia – sikerítek ki egy udvarias mosolyt. – Hogy vagy mindig? – Hallottam, hogy boltban dolgozol, de rossz tréfának hittem – kaccantja el magát. – Pedig… amint látom, igaz. – Nem eladó vagyok, hanem személyes vásárlási tanácsadó? –a legszívesebben ordítanék. – Képzett szakember! Segítségére vagyok az embereknek! – És még mindig Luke-kal élsz? – néz rám mímelt aggodalommal. – Helyrejött a vállalata? Tudom, hogy nehéz időket élt át. Hihetetlen ez a csaj! Hisz ő volt az, aki kis híján csődbe juttatta Luke cégét. Ő alapított rivális PR-vállalkozást, ami aztán befuccsolt. Ő vesztette el a barátja teljes vagyonát… végül a papája váltotta ki az adósságait. Most pedig úgy viselkedik, mintha győzött volna. Párszor nagyot nyelek, és a méltó választ fontolgatom. Tudom, hogy többet érek Aliciánál. Kikezdhetetlen, udvarias, ára lehengerlő riposztot kellene a fejéhez vágnom. Valahogy mégse sikerül összehoznom. – Nos, most én is New Yorkban lakom – veti oda könnyedén. –Gondolom, még találkozunk. Talán majd eladsz nekem egy pár cipőt. Még egy utolsó lekezelő pillantást vet rám, vállára veti Chanel-táskáját, és elvonul. Néma döbbenet marad a nyomában. – Ez ki volt? – kérdi végül Laurel, aki félig felöltözve kerül elő az öltözőből. Eddig észre sem vettem, hogy végignézte a jelenetet. – Ő… Alicia, a hosszúlábú szuka… – mondom, még kábán a találkozástól. – Akkor már inkább Alicia, a nagy seggű kurva… mindig mondom, hogy az angol kurváknak nincs párja – ölel át most Laurel. –Ne izgasd magad miatta! Bárki is ez a csaj, az irigység beszél belőle. – Kösz – mondom, és megdörgölöm az arcom, hogy kitisztuljon a fejem. De az igazat megvallva továbbra is a sokkhatás alatt maradok. Nem hittem, hogy az életben meg kell még vívnom Aliciával. – Ne haragudj, Becky! – szól oda Erin, miután Laurel újra eltűnik az öltözőfülkében. – Sejtelmem sem volt, hogy te meg Alicia ismeritek egymást! – Én sem tudtam, hogy a te ügyfeled! – Nem jön túl gyakran – fintorodik el Erin. – Életemben nem láttam még ilyen akadékoskodó teremtést. És mi történt köztetek? „Á, semmi! – mondanám a legszívesebben. – Mindössze meghurcolt a bulvársajtóban, csaknem romba döntötte Luke karrierjét. Az első pillanattól, amióta meglátott, utolsó dögként viselkedett velem. Semmiség, említésre sem érdemes.” – Hát történt köztünk ez-az – mondom végül. – Tudod, hogy őt is eljegyezték? Peter Blake a vőlegény. Tekintélyes, régi család,

tetemes vagyonnal. – Nem értem – ráncolom össze a homlokom. – Úgy tudtam, férjhez ment tavaly. Egy brit pasihoz. Valami… Ed… volt? – Majdnem! Egek, nem hallottad a pletyust? – Erin lehalkítja a hangját, mert néhány vásárló most sétál át az osztályunkon. – Épp az esküvő kellős közepén tartottak, amikor besétált ezt a bizonyos Peter Blake… egy másik nő társaságában. Alicia nem tudott az érkezéséről, ám amint meglátta, belehabarodott. Beszélgetésbe elegyedtek, és szemlátomást hamar hangot találtak… mit tehet azonban Alicia, hisz épp most megy férjhez! – Erin arca ragyog a kaján kárörömtől. – Nos, odamegy a paphoz, és visszamondja az esketést. – Hogy mondod? – Érvénytelenítést kért. A saját lakodalmán! Azt mondta, nem hálták el a frigyet, ezért még nem érvényes – nevet fel gurgulázva Erin. – Hát nem hihetetlen? Magam is önkéntelenül vele nevetek. – Aliciáról bármit el tudok képzelni. – Azt mondta, mindig megkapja, amit akar. A lagzit a jelek szerint nagyon is akarja. Valójában majd megdöglik érte. De kibírhatatlan perszóna. Az egyik .szertartásmesterrel kozmetikai műtétet végeztetett, és New York valamennyi virágkötőjét kirúgta… az esküvőszervezőjét is az őrületbe kergeti! A tied ki lesz? – Anyukám – felelem, mire Erin szeme elkerekedik az értetlenségtől. – A mamád esküvőszervező? Ezt nem tudtam! – Nem, te butus. Csak ő szervez mindent – kuncogok felvidámodva. – Máris javában intézkedik. – Á, értem – bólogat Erin – Ez nagyban megkönnyíti a dolgot. Nem muszáj minden miatt bosszankodnod. – Igen. Így sokkal egyszerűbb lesz. Kopogjuk le! – teszem hozzá, mire mindketten elnevetjük magunkat. Pontban egyre érek a La Goulue-ba, de Elinor még nincs ott. Egy asztalhoz vezetnek, ahol, míg várakozom, ásványvizet kortyolgatok. Sok a vendég, mint mindig a napnak ebben az órájában, jobbára elegáns öltözékű nők. Körbefog a beszélgetés moraja. Drága fogsorok és ékszerek villognak. Kihasználom az alkalmat, és szégyentelenül hallgatózom. A szomszédos asztalnál egy erősen kifestett szemű hölgyemény, aki hatalmas brosst visel, patetikusan kijelenti – Manapság nem lehet százezer dollár alatt bebútorozni egy lakást. – Így azután azt mondtam Edgarnak, én is ember vagyok – mondja egy vörös hajú csaj a másik oldalamon. Barátnője gabona magvas szeletet rágicsál, és csillogó, sóvár szemmel hallgatja. – És mit felelt erre? – Csak egy szoba belekerül vagy harmincezerbe. – Azt mondta, Hilary…

– Rebecca? Felnézek, kissé bosszúsan, hogy soha nem tudom már meg, mit felelt Edgar. Látom, hogy Elinor közeledik az asztalomhoz. Vajszínű blézer van rajta, nagy, fekete gombokkal, oldalán hozzáillő retikül. Legnagyobb meglepetésemre nem egyedül érkezett. Egy nő van vele, aki tengerészkék kosztümöt visel, a kezében jókora Coach táska, s csillogó, gesztenyebarna haját bubifrizurára vágatta. – Rebecca, engedje meg, hogy bemutassam Robyn de Bernert – mondja most Elinor. – Ő New York legkiválóbb esküvőszervezője. – Ó – mondom értetlenül. – Izé… Jó napot! – Rebecca – fogja mindkét kezem a magáéba Robyn, majd mélyen a szemembe fúrja a tekintetét. – Végre találkoztunk! Annyira örülök, hogy megismerhetem! El vagyok ragadtatva! – Én is! – igyekszem átvenni a lelkesedését, miközben lázasan jár az agyam, hogy mit akarhat ez a nő. Szólt Elinor egy szót is esküvőszervezőről? Tudnom kellene róla? – Micsoda csinos arcocska! – fújja tovább Robyn, aki tovább szorongatja a kezemet. Minden porcikámat leplezetlenül végigméri. Azon kapom magam, hogy viszonzom ezt a vizslató pillantást. A negyvenes éveiben jár. Makulátlan a sminkje, mogyoróbarna a szeme, éles a pofacsontja, s széles mosolya hibátlan fogsort tár a világ elé. A lelkesedése rám is átragad. Ezenközben azonban egy lépést hátrál, úgy méreget tovább. – Micsoda fiatalos, friss külső. Drágám, döbbenetes menyasszony leszel. Tudod már, mit viselsz a nagy napon? – Izé… hát menyasszonyi ruhát – bököm ki ostobán, mire Robyn harsány kacajban tör ki. – Micsoda humor! – kiáltja. – Ti angol lányok! Igazad van – fordul most Elinorhoz, aki kegyesen biccent. Elinornak igaza van? Ugyan miben? Mit beszéltek ezek rólam? – Köszönöm és feltűnés nélkül hátrálok egy lépést. – Leülhetnénk – intek az asztal felé. – Rajta! – kiáltja Robyn, mintha zseniális javaslattal értene egyet. – Gyerünk, üljünk le! Miközben letelepszik, megnézem a melltűjét, amely két egybefonódó jegygyűrűt ábrázol gyémántberakással. – Tetszik? – kérdi. – Gilbrookéktől kaptam, miután megszerveztem a lányuk menyegzőjét. Micsoda dráma volt az! Szegény Bitty Gilbrooknak az utolsó pillanatban beszakadt a körme, helikopterrel kellett odaszállíttatnunk a manikűrösét… – elhallgat, mint aki elmerül az emlékeiben, aztán újra rám kattan: – Szóval, szerencsés lány vagy! – villantja rám ragyogó mosolyát. Akaratlanul is visszamosolygok. – Szerencsés, szerencsés egy kislány. Mondd, ugye minden egyes percet élvezel?

– Hát… – Mindig is mondom, hogy az eljegyzés utáni első hét a legszebb az életben. Minden pillanatának örülnöd kellene. – Az igazat megvallva eltelt már néhány hét. – Élvezd csak ki – emeli fel intőn az ujját Robyn. – Dagonyázz a boldogságban! Örök emlék marad, meglátod. – Hát, igen… – vigyorodom el. – Majd… dagonyázom benne. – Még mielőtt elkezdenénk, hadd adjam ezt oda – nyúl a táskájába Elinor, és letesz az asztalra egy meghívót. Mi ez? Mrs. Elinor Sherman szeretettel meghívja… Hú! Elinor eljegyzési ünnepséget tart nekünk! – Ejha! – nézek fel. – Hát… köszönöm. Nem tudtam, hogy meg ünnepeljük az eljegyzést. – Megbeszéltem Luke-kal. – Tényleg? Egy szóval sem említette. – Bizonyára elfelejtette – néz rám Elinor hűvös nagyvonalúsággal. – Elküldök néhányat a címükre, hogy meghívhassák a barátaikat. Mondjuk… úgy tízet… – Hát… izé… köszönöm. – Most pedig megünnepeljük egy kis pezsgővel? – Nagyszerű ötlet! – mondja Robyn. – Mindig is mondom, ha az ember nem tud örülni egy esküvőnek, akkor mi a csudának tud? Rám kacsint, én pedig viszonzom a mosolyát. Egyre rokonszenvesebbnek látom ezt a nőt. Dacára annak, hogy továbbra sem értem, mit keres itt. – Izé… azon tűnődöm, Robyn… – kezdem akadozva –, szakemberként vagy most jelen? – Jaj nem. Nem és nem! – rázza hevesen a fejét. – Nem szakma ez, hanem hivatás. Amennyi időm rámegy erre a munkára… amit imádok… – Helyes – pillantok bizonytalanul Elinorra. – Nos, a helyzet az, nem hiszem, hogy szükségem volna segítségre. Bár nagyon kedves öntől… – Hogy nincs szükséged segítségre? – veti hátra a fejét Robyn gyöngyöző kacagással. – Ilyet sem hallottam még! Tudod te, mekkora szervező munkát igényel egy esküvő? – Nos… – Próbáltad valaha is? – Nem, de… – Sok lány gondolja ugyanezt – bólogat Robyn. – Tudod, hogy végzik ezek a lányok? – Ümmm… – Nos, belezokognak az esküvői tortájukba, mert annyira kimerültek, hogy már semminek sem tudnak örülni. Te is ezt akarod?

– Nem! – mondom ijedten. – Látod! Persze, hogy nem! – hátradől a székén, és úgy néz, mint a tanító néni, akinek sikerült megértetni az osztályával, hogy kettő meg kettő az négy. – Rebecca, én megtakarítom neked ezt a sok idegeskedést. A tömérdek bosszúságot, utánajárást, a helyzetből adódó feszültséget… Á, itt a pezsgő! Talán igaza van – gondolom, mialatt a pincér kitölti az italt három talpas pohárba. Meglehet, tényleg elkéne egy kis külső segítség. Kérdés azonban, hogyan tudna ez a nő együttműködni anyuval. – Én leszek a legjobb barátnőd, Becky – mosolyog rám Robyn. – Mire elérke-zik a nagy nap, jobban ismerlek, mint a gyerekkori barátaid. A módszereimet szokatlannak nevezik az emberek, mikor azonban meglátják az eredményt… – Robynnak nincs párja ebben a városban – mondja most Elinor, aki belekortyol az italába. Robyn szerényen vállat von a dicséretre. – Kezdjük akkor az elején – mondja azután, és jókora bőrkötésű mappát vesz elő. – Az esküvő napja tehát június 22. – Igen. – Rebecca és Luke mennyegzője. – Igen. – A Plaza Hotelben. – Hogyan? – nézek rá értetlenül. – Nem, ez nem így van… – Feltételezem, hogy a szertartás és a fogadás ugyanott zajlik – pillant most Robyn Elinorra. – Magam is úgy vélem – bólogat amaz. – Úgy sokkalta egyszerűbb. – Bocsánat, de… – Egyszóval, a szertartásra akkor a teraszon kerül sor – firkant valamit a noteszába Robyn. – A fogadást pedig a bálteremben rendezzük. Csodás! Hány vendég lesz? – Álljunk meg egy pillanatra! – mondom, és a noteszre teszem a kezem. – Miről beszélünk itten? – A maga meg a fiam esküvőjéről – feleli Elinor. – A Plaza Hotelben – teszi hozzá Robyn sugárzó mosollyal. –El nem tudom mondani, milyen szerencsés vagy, hogy megkaptad a kért időpontot! Szerencsére az egyik ügyfelem visszalépett, így azonnal beiktattalak a helyére… – De én nem a Plaza Hotelben esküszöm! Robyn éles pillantást vet Elinorra, miközben aggodalom ráncolja a homlokát. – Azt hittem, beszéltél John Fergusonnal? – Igen, beszéltem, még tegnap – feleli Elinor fagyosan. – Helyes! Mert, amint tudod, rendkívül zsúfolt időbeosztással dolgozunk. Egy esküvő a Plazában, alig öt hónap múlva! Akadnak esküvőszervezők, akik erre kapásból nemet mondanának. Én nem az a fajta vagyok. Egyszer három nap alatt összehoztam egy lakodalmat. Három nap alatt! Jó, a tengerparton zajlott, ami más

egy kissé… – Mit ért azalatt, hogy lefoglalta a Plazát? – fordulok Elinor felé a székemben. – Elinor, mi Oxshottban készülünk egybekelni! Amint azt maga is pontosan tudja. – Oxshottban? – vonja fel Robyn a szemöldökét. – Nem is tudtam. Itt van valahol az államban? – Bizonyos feltételes intézkedésekről van szó – mondja Elinor elutasítóan. – De ezeket könnyű lesz lemondani. – Nem feltételesek! – meredek rá tomboló haraggal. – És nem lehet lemondani őket! – Tudjátok, némi feszültséget érzékelek itt – szól közbe Robyn vidáman. – Ezért most elintézek pár hívást… – felveszi a mobilját, és félrevonul. Elinor és én magunkra maradunk az asztalnál. Gyilkos pillantásokkal méregetjük egymást. Mélyeket lélegzem, hogy megnyugodjak. – Elinor, én nem New Yorkban megyek férjhez, hanem odahaza. Anyu már el is kezdte szervezni az esküvőt. Amint azt ön is pontosan tudja! – Nem engedem, hogy holmi eldugott hátsó udvaron menjen férjhez Angliában! – veti oda kurtán Elinor. – Tudja maga, kicsoda Luke? És ki vagyok én? – Mi köze ennek mindehhez? – Ha egy szemernyi esze lenne, értené, mit mondok. Csakhogy maga túl naiv – kortyol a pezsgőjébe Elinor. – Ez életünk legfontosabb társasági eseménye. Ami méltó szervezést érdemel. Fényes külsőségeket. A Plaza felülmúlhatatlan esküvői helyszínként. Ennyit igazán tudhatna. – De anyu már elkezdte a szervezést! – Akkor majd abbahagyja. Rebecca, a maga anyja hálás lesz, hogy leveszünk a válláról egy ekkora terhet. Mondanom sem kell, minden költséget én állok. Vendégként természetesen megjelenhet. – Nem vendégként akar részt venni a tulajdon lánya esküvőjén! A háziasszony szeretne lenni! Ő akar mindent szervezni! – Nos! Letárgyaltátok már? – szakít félbe minket egy vidám hang. Robyn jelenik meg az asztalunknál, aki most elteszi a mobilját. – Ebéd utánra megbeszéltem egy időpontot a terasz megtekintésére – közli most Elinor fagyosan. – Remélem, legalább annyi pallérozottság szorult magába, hogy eljön. Némán meredek rá. A legszívesebben lecsapnám a szalvétámat, és azt mondanám, szó sem lehet róla. Fogalmam sincs, mit tud minderről Luke. Nagy kedvem volna, hogy most rögtön felhívjam, és alaposan lehordjam. Aztán eszembe jut, hogy testületi ülésen van… Ahogy az is, hogy megkért, adjak egy esélyt az anyjának. Jó, elmegyek, megnézem azt a helyet; majd udvariasan bólogatok, és egy szót se szólok. Este pedig ugyanilyen udvariasan közlöm Elinorral, hogy mindennek dacára Oxshottban esküszöm. – Jó – mondom végül.

– Helyes – moccan arrébb néhány milliméterrel Elinor szája. –Nos, rendelünk? Az ebéd alatt ő és Robyn a nagy New York-i esküvőket tárgyalja ki. Én némán eszegetek, s minden kísérletnek ellenállok, amely megpróbálna bevonni a társalgásba. Kívül nyugodtnak látszom, ám belül forr bennem a harag. Hogy meri Elinor átvenni a rendelkezést az egész esküvő fölött? Hogy mer felfogadni egy esküvőszervezőt, anélkül hogy megkérdezne? Hogy meri anyu kertjét „eldugott hátsó udvarnak” nevezni? Egy okvetetlenkedő liba, semmi más. Téved, ha azt hiszi, hogy valami névtelen New York-i hodályban esküszöm az otthonom, a családom és a barátaim helyett. Az ebéd végén nem kérünk kávét, és megindulunk kifelé. Friss, szeles az idő, a kék égbolton felhők űzik egymást. Ahogy a Plaza felé lépegetünk, Robyn rám mosolyog. – Megértem, ha kicsit feszült vagy. Egy New York-i esküvő csupa stressz. Némelyik ügyfelem teljesen begolyózik tőle, hogy úgy mondjam. De én nem tervezek New York-i esküvőt! – kiáltanám a legszívesebben. – Oxshottban szeretnék férjhez menni! Ehelyett azonban mosolyogva csak ennyit mondok: – Na igen. – Különösen az egyik ügyfelem nagyon követelőző – sóhajt nagyot Robyn. de amint mondtam már, ez a munka kötélidegeket követel… Na, itt is volnánk! Hát nem látványos egy épület? Ahogy felnézek a Plaza Hotel pompás homlokzatára, magamban ha vonakodva is, de el kell ismernem, hogy nem fest rosszul. – Jártál már itt? – kérdezi most Robyn. – Nem, még nem voltam benne. – Á! Na… akkor talán lépjünk be – terel be minket Robyn. Felmegyünk a lépcsőn, el az egyenruhás ajtónállók mellett, át egy forgóajtón, a hatalmas előcsarnokba, amelynek magas, díszes mennyezete és márvány padlója van, óriási, aranyozott oszlopokkal. Közvetlenül előttünk levegős, világos térben pálmák és lugasok árnyékában vendégek isszák a kávéjukat hárfakíséret mellett. Szürke egyenruhás pincérek sürgölődnek körülöttük ezüst kávéskannákkal. Nos, el kell ismernem, nem utolsó ez a hely. – Erre gyertek – fog karon Robyn, és egy kordonnal elkerített lépcső felé vezet. Kicsatolja a súlyos kötelet: felmegyünk a pompás lépcsőn, s újabb hatalmas csarnokban találjuk magunkat. Amerre csak nézek, díszes faragványokat, régiségeket és falikárpitokat látok, meg akkora csillárokat, amilyenekkel életemben nem találkoztam… Egyszer csak előtűnik a semmiből egy zakóba öltözött elegáns úr. Kezet ráz velem, és barátságosan rám mosolyog – Üdvözlöm a Plaza Hotelben, Rebecca! Szabad legyen megjegyeznem, ön roppant bölcsen döntött. Egy Plaza-esküvőhöz a világon semmi nem fogható! – Helyes! – mondom udvariasan. – Nos, valóban tetszetős hotelnek látszik…

– Bármit képzelt is el, bármi is az álma, mi megvalósítjuk önnek. Nem igaz, Robyn? – Szóról szóra! – mondja Robyn melegen. – Jobb kezekbe nem is kerülhetnél. – Menjünk, nézzük meg akkor elsőnek a teraszt – csillan fel Mr. Ferguson szeme. – Itt zajlik majd a szertartás. Remélem, tetszeni fog. Újra végigmegyünk a hatalmas márvány csarnokon. Ferguson kinyit egy szárnyas ajtót, s tágas terembe lépünk, melyet fehér korlátos terasz fog körül. Az egyik végében márvány szökőkútból zuhannak alá a sziporkázó vízsugarak, a másikban lépcső vezet fel egy emelvényhez. Bármerre nézek, lázas sürgés-forgást látok. A személyzet virágokat rendezget, sifonnal vonja be a felületeket, vagy aranyozott székeket állít ferde sorokba a dús mintázatú szőnyegen. A teremburáját! Meg kell hagyni… nem semmi. A pokolba is, bámulatos! – Milyen szerencsés magácska! – villant rám egy sugárzó mosolyt Ferguson. – Szombaton épp van esküvőnk, ezért úgymond akcióban láthatja a helyszínt. – Szépek a virágok – jegyzi meg Robyn udvariasan, majd közel hajol hozzám, és azt súgja: – Neked ennél sokkal különlegesebbet gondoltam ki. Ennél különlegesebbet? Életemben nem láttam ennél grandiózusabb, látványosabb virágdíszt! Zuhatagként aláomló rózsák, tulipánok, liliomok… azok ott meg orchideák lennének? – Szóval, ezen a szárnyas ajtón jöttök majd keresztül – mondja Robyn, és végigvezet a terasz mentén – … aztán megszólalnak a harsonák… vagy trombiták… amit csak óhajtasz… megálltok a grotto előtt. Te elrendezed az uszályodat, és lefényképeznek. Aztán lépnek be a vonósok. Zenekíséret mellett vonultok végig a széksorok között… – Vonósok? – visszhangozom kábultan. – Beszéltem a New York-i Filharmonikusokkal – szól most köz be Elinor. – Megpróbálnak beiktatni a naptárukba, a turnéik időpontján múlik a dolog. Megvan tehát az esélye, hogy. . A New York-i Filharmonikusok? – A szombati esküvőn hét hárfás lép fel – mondja Mr. Ferguson. – Meg egy szoprán szólóénekes a Metből. Robyn és Elinor összenéz. – Nem rossz ötlet – mondja Robyn, és a noteszáért nyúl. – Majd utánajárok. – Megnézzük akkor a Barokk termet? – veti fel Mr. Ferguson, s a jókora, ódivatú felvonóhoz vezet minket. – Az esküvő előtti éjszaka célszerű lenne az emeleten megszállniuk. Így a gyógyfürdő szolgáltatásait is kiélvezhetik – mondja kellemesen, ahogy felfele siklunk. – A nagy napon aztán behozhatják saját profi fodrászaikat és sminkeseiket. Szerintem már meg is vannak az embereik – mosolyodik el. – Én… izé… – Janice-re gondolok meg az ő Sugárzó Tavaszi Arájára. – Nagyjából igen…

– Ahogy a vendégek végigmennek a folyosón, koktélokat szolgálnak fel nekik – magyarázza Robyn a liftből kilépve. – Ez itt a Barokk terem, itt adják fel az előételt, mielőtt belépünk a bálterembe. Ha jól sejtem, nem gondoltál eddig az előétellel! – Hát… ümm… tudod… – már majdnem kikotyogom a kisméretű kolbászokat. – Lehetne épp kaviár vagy osztriga, vagy mediterrán ízelítők, szusi, esetleg… – Helyes – nyelek egy nagyot. – Jól hangzik. – És természetesen a teret magát is tematizálhatjuk kívánságod szerint – mutat körbe. – Átalakíthatjuk velencei karnevállá, japán kertté, középkori lakoma színhelyévé… mindez csupán a képzeleteden múlik! – Aztán a fogadást magát a nagyteremben tartjuk – szól közben Mr. Ferguson vidáman. Kinyit egy szárnyas ajtót… és… nagy isten… ez a legpompásabb terem mind közül. Csupa fehér és arany, magas mennyezettel és színházi bokszokkal meg az óriási táncparketta körül elrendezett asztalokkal. – Itt nyitjátok meg a táncot te meg Luke – sóhajt fel boldogan Robyn. – Mindig is mondom, hogy az esküvőnek ezt a pillanatát kedvelem a legjobban. Az első táncot. Elnézem a fényes parkettát. Lelki szemeimmel már látom, amint Luke meg én itt forgolódunk a gyertyafényben, miközben mindenki minket néz. Meg az a hét hárfa. És a New York-i Filharmonikusok. És a kaviár… az osztriga… a koktélok… – Jól van, Rebecca? – riad meg Mr. Ferguson, meglátva az arckifejezésemet. – Szerintem kissé lehengerelte a látvány – nevet fel Robyn. –Túl sok ez egyszerre, ugye? – Hát… igen. Azt hiszem. Mélyet sóhajtok, és egy pillanatra elfordulok. Nem szabad hagynom, hogy elragadjanak a külsőségek. Mindez pazar és fényűző, mégsem ingathat meg. Végtére is döntöttem már: Angliában lesz az esküvőm… Ez lesz, és kész, pont. Csak éppen… ez az egész fantasztikus! – Gyere, ülj le! – vereget meg Robyn egy aranyozott széket maga mellett. – Egyszóval, tudom, hogy a te szempontodból az esküvő napja még végtelenül távoli. Ugyanakkor szorongat az idő… ezért legalább a koncepció lényegét szerettem volna veled megbeszélni. Mi él a képzeletedben? A te szemedben mit jelent a tiszta szerelem? Sok ügyfelemnek ez Scarlett és Rhett vagy Ginger és Fred.. – csillogó szemmel néz rám, tollát várakozón a papír fölé emeli. Hoppá! Már eddig is túl messzire mentünk. Muszáj megértetnem ezzel a nővel, hogy nem itt lesz az esküvőm. Hogy az égvilágon semmire ne számítson Rajta, Becky! Térj vissza a valóságba! – Én… – Igen? – Mindig is tetszett a Csipkerózsika vége, mikor a pár együtt táncol – hallom meg

végül önmagamat. – A balett – mondja Elinor elismerőleg. – Nem éppen… én a Disney-filmre gondoltam. – Ó! – zavarodik össze Robyn. – Majd újra meg kell néznem! Nos… azt hiszem… ez is elég sok ötletet ad majd… Körmölni kezd a noteszába, én pedig az ajkamba harapok. Rögvest véget kell vetnem ennek az egésznek! Gyerünk, mondj már valamit! Valamiért azonban nem jön ki hang a számon. Körbenézek a cirádás mennyezeten, az aranyozáson, a pislákoló csillárokon. Robyn követi a pillantásomat, és rám mosolyog. – Tudod, mekkora szerencséd van, Becky? – szorítja meg gyengéden a karom. – Isteni lesz együtt készülődni!

SECOND UNION BANK 300 WALL STREET NEW YORK NY 10005

Miss Rebecca Bloomwood B lakás 251 Nyugati 11. utca New York NY 10014 2002. február 21. Kedves Miss Bloomwood! Köszönettel vettük február 20-án kelt levelét. Attól tartok, nincs mit mondanom arról, hogy a Miu Miu szoknya megvétele háztartási kiadás-e vagy sem. Őszinte tisztelettel Walt Pitman

LORDOK HÁZA KINEVEZÉSI BIZOTTSÁG A FOLYAMODVÁNY KÍVÁNALMAI Kérjük, foglalja össze, miért javasoljuk pártonkívüli főnemesnek, s személy szerint mivel járulhatna hozzá a Lordok Háza tevékenységéhez. Ennek alátámasztására legyen szíves, jelölje meg önéletrajzában főbb teljesítményeit, külön kiemelve jártasságait és tapasztalatát a különböző szakterületeken. Folyamodvány az életre szóló főrendi tagságra Név: Rebecca Bloomwood Cím: B lakás 251 Nyugati 11. utca New York NY 10014 Kért cím Rebecca Bloomwood, a Harvey Nichols bárónője Főbb eredmények: Hazafiság Évekig szolgáltam Nagy-Britanniát, a kiskereskedelem segítségével lendítve fel hazám gazdaságát. Üzleti kapcsolatok Mivel New Yorkban lakom, ezzel is elősegítettem a külkereskedelmet Nagy Britannia és az Egyesült Államok között, például mindig import Twinnings teát és Marmite élesztőkivonatot vásárolok. Közszereplés Vitavezető voltam világában).

televíziós

műsorokban közérdekű kérdésekről

(a

divat

Kulturális tapasztalat Műgyűjtő vagyok, leginkább velencei vázákra és az 1930-as évek bárkellékeire szakosodtam.

Személyes hozzájárulás jelölés esetén: A Lordok Házának új tagjaként rendkívül szívesen vállalnám magamra a divattanácsadó szerepet. Ezt a területet a politika eddig sajnálatosan elhanyagolta, bár életfontosságú lenne a demokrácia elevenen tartásához. Alulírott

ÖT Beszéljünk végre komolyan. Természetesen eszem ágában sincs New Yorkban esküdni. Szó sem lehet róla! Ez elképzelhetetlen. Otthon megyek férjhez, ahogy terveztem, a kertben felállított takaros üzleti sátorban. Semmi okom változtatni az elképzeléseimen. Az égvilágon semmi. Kivéve, hogy… Istenem, megvan az icipici esélye, hogy Elinornak igaza van. Elvégre az ember csak egyszer megy férjhez, nem igaz? Nem olyan ez, mint a születésnapok vagy a karácsony. Esküvő csupán egyszer adódik az életben. Ezért ha olyan fényes lehet, mint ez itt, nem tanácsos elszalasztani. Különben is isteni lenne végiglejteni négyszáz vendég előtt, a vonósok zenekíséretével, körülöttem fantasztikus virágcsodákkal. Utána pedig letelepedni egy fenséges vacsorához. Robyn adott néhány minta-étlapot. Hú, micsoda fogások szerepelnek ezeken! Maine-i lazacból font rozetta… Erőleves, fácánból készült vagdalt hús gombócokkal… vadrizs fenyőmandulamagvakkal. Jó, tudom, Oxshott és Ashtead ételszállítói sem utolsók, de nem vagyok benne biztos, hogy tudják, mi fán teremnek a fenyőmandulamagvak. (Az igazat megvallva, gőzöm sincs róla. De nem ez a lényeg.) Meglehet, Elinornak igaza van, anyu még hálás is lenne, ha levennénk a válláról a szervezés terhét. Igen! Valójában talán nagy nyűg ez neki, csupán titkolja, és máris azt kívánja, bárcsak sose vállalta volna el. Ha ellenben a Plazában tartjuk az esküvőt, neki a kis-ujját sem kell mozdítania. Mindössze megjelenik majd a nagy napon. Ráadásul a szüleimnek egy petákot sem kell fizetniük. Valójában még szívességet is tennék nekik! Ezért a Barneys felé menet előveszem a mobilom, és tárcsázom a szüleim számát. Ahogy anyu beleszól á készülékbe, hallom a háttérben a Bűnügyi híradó záróakkordjait. Hirtelen elönt a nosztalgia a szülői ház iránt. Elképzelem anyut és aput a behúzott függönyök mögött, a gáztüzelésű kandalló vidám lángjai közelében. – Szia, anyu! – Becky! – kiáltja anyám. –Jaj, de jó, hogy hívtál! Megpróbáltam elfaxolni az ételszállítók étlapját, de nem ment át. Apád kérdezteti, rendben tartod a papíradagolót? – Ümm… nem is tudom. Ide figyelj, anyu… – Ezt hallgasd meg! Janice sógorasszonya ismer valakit, aki egy lufi-feliratokat készítő cégnél dolgozik! Azt mondja, ha kétszáznál több lufit rendelünk, a héliumot ingyen adják hozzá! – Hát ez nagyszerű! Nézd, sokat gondolkoztam az esküvőn, és… Miért lettem hirtelen ilyen ideges? – Igen? Graham, halkítsd le a tévét! – Megfordult a fejemben… pusztán lehetőségként – nevetek fel élesen –, hogy

Luke meg én esetleg Amerikában tartjuk a lakodalmat! – Amerikában? – mély csend támad a vonalban. – Mit értesz azon, hogy Amerikában? – Csak egy ötlet volt! Tudod, hisz Luke meg én már egy ideje itt lakunk… – Egy éve laksz csak ott, Becky! Ez itt az otthonod – anyu hallhatóan teljesen ledöbbent a hír hallatán. – Na igen… csak épp eszembe jutott – mondom elhalón. A szívem mélyén azt reméltem, hogy anyu elragadtatottan üdvözli az ötletet, és ezzel túl is esem az egészen. – Hogyan tudnánk mi innen amerikai esküvőt szervezni? – Nem tudom! – nyelek egyet. – Talán… egy nagy hotelben tarthatnánk. – Hotelben? – anyu úgy beszél, mintha elment volna az eszem. – Esetleg Elinor is segíthetne – óvakodom tovább. – Tudod, hogy van ez. Ha több kiadással járna… Valaki felszisszen a vonal másik végén. A fenébe is, nem kellett volna szóba hoznom Elinort. – Nos, kösz, de nem kérünk a segítségéből! Nélküle is elboldogulunk! Akkor a hotel netalán Elinor ötlete? Miért, mit hisz, magunktól nem tudunk összehozni egy valamirevaló esküvőt? – Nem! – mondom gyorsan. – Én csak… semmi… vedd úgy, hogy nem is szóltam! – Apád azt mondja, ha annyira odavan a hotelekért, szálljon oda, ne hozzánk! Istenem, ez egyre rosszabb! – Nézzétek… felejtsétek el. Ostoba ötlet volt. És… hogy haladsz a tervekkel? – dörgölöm meg az arcom. Elcsevegünk még néhány percig. Végighallgatom a beszámolót, milyen rendes fickó a sátortársaság tulajdonosa, és mennyire méltányos árat számolt fel. A fia ráadásul együtt járt iskolába az Alex nevű unokatestvéremmel… kicsi a világ, nem igaz? Társalgásunk végére anyu teljesen megenyhül, és úgy búcsúzunk el, mint ha nem is hallott volna holmi amerikai hotelekről. Elköszönök, kikapcsolom a telefont, és mélyet sóhajtok. Jó, akkor ez el van döntve. Akár azonnal hívhatom Elinort, hogy értésére adjam a tényállást. Nincs értelme tovább halogatni a dolgot. Újra bekapcsolom a mobilt, beütök két számot, azután megállok a mozdulat közben. Másfelől… mi értelme elsietni a döntést? Ki tudja, mire jutok még a szüleimmel. Este bizonyára megbeszélik a dolgot, és talán meggondolják magukat. Esetleg iderepülnek, hogy megnézzék maguknak a javasolt helyszínt. Ha a tulajdon szemükkel látnák a Plazát… ezt a varázslatos pompát és fényűzést… akkor… elképzelhető, hogy… Istenem, de nehéz is lemondani minderről! Egyelőre nem is sikerül.

Hazaérve Luke-ot az asztal mellett találom, papírokat tanulmányoz nagy komolyan. – Korán hazajöttél! – örülök meg, hogy már itthon van. – Végig kellett néznem néhány iratot. Gondoltam, itthon nyugalom és béke vár. – Ahá. Közelebb lépve látom, hogy mindnek a fejlécén ott az „Elinor Sherman Alapítvány” felirat. Szóra nyitnám a számat, de aztán meggondolom magam. – Nos – néz fel Luke kis mosollyal –, mit gondolsz a Plazáról? – Te tudtál róla? – meredek rá. – Már hogyne tudtam volna. Én is veled tartottam volna, ha nincs ebédmegbeszélésem. – De Luke – veszek egy mély levegőt, hogy lenyugodjam. – Tudod, hogy anyu Angliában tervezi nekünk az esküvőt. – Még korai ezt eldönteni, nem igaz? – Nem lett volna szabad a hátam mögött intéznetek ezt az egészet! – Anyám meglepetésnek szánta. Ahogyan én is. – Hogy rám rontson, úgy érted? – vágok vissza mérgesen. Luke értetlenül néz fel. – Nem tetszett a Plaza? Azt hittem, el leszel ragadtatva! – Természetesen semmi kifogásom ellene. Nem ez a lényeg. – Tudom, hogy mindig is fényes lagzira vágytál. Mikor anyám felajánlotta, hogy megszervezi nekünk az esküvőt a Plaza Hotelben, úgy éreztem, ez az élet ajándéka. Valójában az én ötletem volt, hogy lepjünk meg vele. Azt hittem, örülni fogsz neki. Csalódottnak látszik, mire nyomban elönt a bűntudat. Meg sem fordult a fejemben, hogy Luke is benne van ebben az egészben. – Örülök, hogyne örülnék! Csak hát… nem tudom, anyu hogyan fogadná ezt az amerikai esküvőt. – Nem tudod rábeszélni? – Nehéz lenne. Tudod, az anyád meglehetősen lekezelően intézte ezt az egészet… – Lekezelően? Mindössze egy csodás esküvővel igyekszik örömet szerezni nekünk. – Ha nagyon akarná, Angliában is megtehetné. Vagy segíthetne a szüleimnek… összefoghatnának, együtt szervezhetnék a lakodalmat! Ehelyett „eldugott hátsó udvarnak” nevezi a kertünket! Újra felhorgad bennem a felháborodás, ahogy eszembe jut Elinor megvető hanghordozása. – Biztos vagyok benne, hogy nem akart semmi rosszat… – Csak mert nem New York kellős közepén lakunk! Mit tud ő rólunk?! – Rendben – vágja el Luke kurtán a továbbiakat. – Elmondtad a szempont-jaidat. Nem akarod, hogy itt esküdjünk. Mégis, ha engem kérdezel, hihetetlenül nagylelkű gesztus ez az anyámtól, aki tálcán kínált nekünk egy esketést a Plazában… nem szólva a hasonlóan fényűző eljegyzési ünnepségről…

– Ki mondta, hogy szükségem van eljegyzési ünnepségre? –szalad ki a számon, még mielőtt meggondolhatnám magam. – Ez azért egy kicsit durva volt, nem gondolod? – És arra nem gondolsz, hogy engem nem érdekel ez a varázslatos csillogás… nem az anyagiak izgatnak? Hogy esetleg a családom fontosabb ennél? Meg a hagyomány… meg a tisztesség. Tudod, Luke, olyan kevés időt töltünk ezen a bolygón… – Jaj, csak ezt ne! – mondja Luke törődötten. – Te győztél! Ha tényleg akkora gond, felejtsük el! Ha nem kérsz az eljegyzési ünnepségből, azt is lefújhatjuk, és tarthatjuk az esküvőt Oxshottban. Most boldog vagy? – Én… – hallgatok el, és az orromat dörgölöm. Most, hogy ilyen könnyű volt meggyőznöm, természetesen megrohannak az ellenérvek. Mert jobban meggondolva az ajánlat tényleg nagyvonalú a javából. Csak a szüleimet kellene jobb belátásra bírni, és akkor ezek lennének életünk legszebb órái. – Nem is az a kérdés, Oxshottban lesz-e az esküvő vagy nem – mondom végül. – Hanem az… az… hogy helyesen döntsünk. Nézd, te mondtad, ne siessük el a dolgot… Luke arckifejezése meglágyul. – Tudom – áll fel, és sóhajt egy nagyot. – Nézd, Becky, ne haragudj! – Én kérek bocsánatot – dünnyögöm. – Jaj, ez kész nevetség – átkarol, és megcsókolja a homlokomat. – Én mindössze olyan esküvőt akartam neked, amilyenről mindig is álmodtál. Ha nem a Plazát képzeled el helyszínnek, akkor természetesen nem ott esküszünk. – És mi lesz az anyáddal? – Nos, majd megértetjük vele, hogyan érzel – néz rám Luke néhány pillanatig. – Becky, nekem mindegy, hol lesz a lakodalom. Nem érdekel, rózsaszínek vagy kékek lesznek-e a virágok. Egyedül az számít, hogy mostantól örökre összetartozunk… és ezt az egész világ tudomására hozzuk. Olyan magabiztosan mondja mindezt, hogy hirtelen gombóc keletkezik a torkomban. – Nekem is egyedül ez számít – mondom, és nagyot nyelek. –Ez a legfontosabb. – Jó, egyezzünk meg! Te eldöntőd, hol legyen a helyszín, és én odamegyek, ahová akarod. – Rendben – viszonzom a mosolyát. – Megígérem, hogy legalább negyvennyolc órával korábban értesítelek. – Huszonnégy is megteszi – újra megcsókol, majd a tálalóasztalra mutat. – Mellesleg, ezt kaptuk. Eljegyzési ajándék. Odanézek, és meghűl bennem a vér. A fehér szalaggal átkötött ajándékdoboz a Tiffanytól való, kék, mint a vörösbegy tojása. – Kinyithatom? – Csak rajta.

Izgatottan bogozom ki a szalagot. A dobozt kinyitva kék üvegtálat találok benne, selyempapírba csomagolva. Mellette üdvözlőkártya: „A legjobbakat kívánjuk, Marty és Alison Gerber”. – Hú, ez gyönyörű! Kik azok a Gerberék? – Fogalmam sincs. Anyám ismerősei. – Eszerint… mindenki, aki eljön az ünnepségre, ajándékot vesz nekünk? – Feltehetően. – Á… értem. Uff! Elgondolkozva méregetem a tálat, s végigfuttatom ujjaimat a csillogó felületen. Meglehet, Luke-nak igaza van. Talán tényleg durvaság lenne lábbal tiporni Elinor nagylelkűségét. Jó. Majd azt csinálom, hogy megvárom az eljegyzési ünnepsége végét, és utána döntök. Ami a következő pénteken kezdődik hat órakor. Korán szeretnék odaérni, de végigrohanom a munkanapot; három rendkívüli kérés fut be. Ezért tíz perc késéssel esem be lihegve. Mentségemre szóljon, hogy dögös fekete pánt nélküli estélyi van rajtam, ami tökéletesen illik rám. (Valójában Regan Hartmannak tettem félre, az egyik ügyfelemnek. Majd azt mondom, igazából nem neki való.) Elinor kétszintes lakása a Park Avenue egy pompás épületében található, hatalmas márványpadlós előcsarnokkal, meg diófa borítású liftekkel, ahol mindig drága illatok lengedeznek. Az ötödiken kilépve beszélgetés moraja és a háttérben zongoramuzsika üti meg a fülem. Az ajtó előtt hosszú sor áll. Udvariasan beállok egy idős pár mögé, akiken egyforma szőrmebunda van. Innen is belátok a félhomályosán megvilágított lakásba, amely máris tele van emberrel. Az igazat megvallva sosem tetszett túlontúl Elinor lakása. Minden halványkék itt, selyem kanapékkal és súlyos függönyökkel. A falakon meg a világ legunalmasabb képei függnek. Nem hiszem el, hogy őszintén tetszenek neki. Szerintem rájuk se néz. – Jó estét – egy hang szakítja félbe gondolataimat. Most veszem észre, hogy a sor elejére kerültem. Egy fekete nadrágkosztümös nőci, kezében írómappával, villantja rám szakszerű mosolyát. – Szabad a kedves nevét? – Rebecca Bloomwood vagyok – mondom szerényen, azt várva, hogy álmélkodni kezd, vagy legalábbis felderül a képe a felismeréstől. – Bloomwood… Bloomwood… – néz a jegyzékébe. Lapoz egy oldalt, ezen is végigfuttatja az ujját, majd amikor a lap végére ér, felnéz. – Nem találom a nevét. – Tényleg? – meredek rá hitetlenkedve. – Pedig valahol ott kell lennie! – Újra megnézem… – A nő újrakezdi, ezúttal lassabban. – Nem – mondja végül.– Attól tartok, nincs meg. Nagyon sajnálom – egy szőke nőhöz fordul, aki most

érkezett. – Jó estét! Szabad a kedves nevét? – De… de… ezt az összejövetelt nekem rendezik! Egész pontosan nemcsak nekem… – Vanessa Dillon. – Á, igen – mondja az ajtónálló, és mosolyogva kihúzza a nevei Kérem, fáradjon be. Serge majd elveszi a kabátját. Félre tudna állni, kisasszony? – néz most rám hidegen. – Elállja az utat. – Be kell engednie! Rajta kell hogy legyek a jegyzékén! – kémlelek be az ajtón, remélve, hogy megpillantom Luke-ot vagy Elinort… de csak idegeneket látok. – Kérem, engedjen be! Nekem muszáj itt lennem! A fekete ruhás nő felsóhajt. – Önnél van a meghívója? – Nem! Nem hittem, hogy szükségem volna rá! Én… vagyok… a menyasszony! – A micsoda? – bámul rám üres tekintettel. – Én vagyok a… istenem – kukucskálok be megint az estélyre, ahol hirtelen felfedezem Robynt, ezüstgyöngyökkel kivarrt topot és lengő-ringó szoknyát visel. – Robyn! – szólok bele, tőlem telhető tapintattal. – Robyn! Nem engednek be! – Becky! – kiált vissza örvendezve. – Gyere be! Már nagyban mulatunk! – ezzel vidáman odaint a pezsgős poharával. – Látja? – mondom dühösen. – Ismerem a bentieket. Becsületszavamra ez nem rablótámadás. Az ajtónálló nőci hosszan rám mered, aztán megvonja a vállát. – Jó, menjen be. Serge majd elveszi a kabátját. Van magánál ajándék? – Izé… nincs. A nő a szemét forgatja, mintha csak azt akarná mondani, „micsoda alak”, aztán a mögöttem állóhoz fordul a sorban. Beslisszolok, mielőtt meggondolná magát. – Nem maradhatok sokáig – mondja Robyn, ahogy odamegyek hozzá. – Három próbavacsorát kell még végigjárnom. Azért is akartam beszélni veled ma este, mert nagyszerű híreim vannak. Egy rendkívül tehetséges díszlettervező dolgozik majd neked! Sheldon Lloyd az, senki más! – Hú! Ez aztán nem semmi! – igyekszem átvenni a lelkesedését, noha gőzöm sincs róla, kiről beszél. – Mondd, hogy nem hengerelt le a hír! Mindig is azt vallom, amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra! Ezért beszéltem Sheldonnal, és felvetettünk pár ötletet. Mellesleg mesésnek gondolja a Csipkerózsika-elgondolásodat. Azt mondja, igazán eredeti. Azt javasolja – halkítja le a hangját körülnézve –, hogy a teraszt elvarázsolt erdővé kéne alakítanunk. – Tényleg? – Igen! Annyira fel vagyok dobva, hogy okvetlenül meg kell mutatnom, hogyan! Kinyitja a táskáját, és elővesz egy vázlatot. Ahogy megnézem, alig hiszek a szememnek.

– A nyírfákat Svájcból hozatjuk, és színes lámpákból füzéreket aggatunk rájuk. Te majd egy fasoron mész keresztül, amelynek ágai föléd nyúlnak. A fenyőtűk illata belengi a termet, utadat varázslatosan kiviruló virágok szegélyezik, fejed felett madárkák dalolnak… Mit szólnál egy animált mókushoz? – Izé… – fintorodok el. – Nem, abban én sem voltam biztos. – Jó, felejtsük el az erdei állatokat! – Tollat vesz elő, és kihúz egy tételt. – Különben azonban … mesés lesz, nem gondolod? Mondjam el neki, hogy még nem döntöttem, New Yorkban lesz-e az esküvőm vagy sem? Sajnos nem megy. Azonnal abbahagyná az előkészületeket. Beárulna Elinornak, és óriási balhét csapna. A helyzet az, a szívem mélyén a Plaza vonz igazán. Csak éppen anyut kell megnyernem magamnak. Ha nem sikerül, akkor abba beleőrülünk. – Tudod, hogy Sheldon sok hollywoodi sztárnak dolgozott? –mondja most hangját lehalkítva Robyn. – Ha találkozunk vele, megnézheted a portfolióját. Nem semmi, annyit mondhatok. – Tényleg? – élénkülök fel. – Ez… fantasztikus! – Helyes! – pillant az órájára. – Most mennem kell, de majd hívjuk egymást. Kezet ráz velem, leteszi a pezsgőjét, és az ajtó felé siet… egy ideig kábán bámulok utána. Hollywoodi sztárok! Ha anyu tudna erről, nem látná menten más megvilágításban az egészet? Nem ébredne rá, milyen csodás lehetőséget kap a lánya? A baj csak az, nincs elég merszem újra előhozni a témát. Még az eljegyzési ünnepséget sem mertem elmondani. Csak felizgatná magát vele. Mit képzel Elinor – mondaná –, mi nem tudunk összehozni egy rendes eljegyzést? Valami ilyesfélére számíthatnék. Aztán még nagyobb lelkifurdalást éreznék, mint most. Istenem! Valahogyan mégis meg kell környékeznem, de úgy, hogy ne mondjon azonnal nemet. Talán beszélek Janice-szel… ha elmondanám neki a hollywoodi sztárokat… Nevetés hallatszik a közelemben, ami felráz gondolataimból. Rájövök, hogy szál egyedül álldogálok. Belekortyolok a pezsgőbe, és körülnézek, kihez csatlakozhatnék. Az a legfurább a dologban, hogy ez az ünnepség úgymond Luke-nak és nekem szól. Mégis összesereglett itt vagy száz ember, akikről azt sem tudom, kicsodák. Itt-ott felismerek ugyan néhány arcot… ám ezek sem elég jó ismerősök ahhoz, hogy odamenjek hozzájuk. Rámosolygok egy belépő nőre, ő azonban gyanakvóan végigmér, és megindul egy, az ablak mellett álló csoport felé. Bárki terjeszti is, hogy az amcsik barátságosabbak, mint a britek, az nem járt New Yorkban. Dannynek itt kellene lennie valahol, gondolom, és a tömeget kémlelem. Erint és Christinát is meghívtam… de még nagyban dolgozott mindkettő, mikor otthagytam a Barneyst. Valószínűleg későbbre várhatók. Jaj, az istenért, szóba kellene állnom valakivel. Elinor is itt van valamerre. Nem mintha az ő társaságára vágynék a leginkább… de talán tudja, hol van Luke. Épp átverekszem magam egy csapat nőn, akik ugyanolyan fekete Armaniban feszítenek,

amikor meghallom: – Ismered a menyasszonyt? Elbújok egy oszlop mögé, s igyekszem nem feltűnően hallgatózni. – Nem. Ismeri őt bárki is? – Hol laknak? – Valahol a West Village-ben, de úgy tudom, ebbe az épületbe költöznek. Zavarodottan meredek az oszlopra. Mit hallok? – Tényleg? Azt hittem, ide képtelenség bejutni. – Nem az, ha Elinor Sherman rokona vagy! – nevet fel vidáman a nő, és eltűnik a tömegben. Üres tekintettel bámulok egy öntött cirádára. Ez csakis tévedés lehet! Szó sem lehet róla, hogy ide költözzünk! Lehetetlen. Újabb néhány percig bolyongok céltalanul. Kerítek magamnak egy pohár pezsgőt, és igyekszem barátságos mosolyt kenni az arcomra. Bárhogyan igyekszem is, az mindegyre leolvad. Nem egészen így képzeltem el az eljegyzésemet. Egy: megállítanak az ajtóban. Kettő: nem ismerek senkit. Három: csupán alacsony zsírtartalmú, fehérjében gazdag kaják kaphatók, például rétes, de a pincérek még így is elcsodálkoznak, ha az ember enni merészel. Akaratlanul is eszembe jut Tom és Lucy eljegyzése. Korántsem volt olyan fényes, mint ez, ami természetes. Janice jókora tál puncsot készített, pecsenyét sütöttünk a kertben, Martin pedig a karaokémasina segítségével elénekelte az „Are You Lonesome Tonight?” ot. Ott legalább jól éreztem magam. Ismertem a vendégeket. Többet, mint itt. – Luke! Végre! – veszem észre, és feléje törtetek. Örömömben elakad a lélegzetem, amikor ismerős, kopaszodó, középkorú pacákot pillantok meg az oldalán, aki vidáman vigyorog rám. – Michael! – ugrom a nyakába. Michael Ellis a kedvenceim közé tartozik. Washingtonban él, ahol rendkívül sikeres reklámügynökséget vezet. Ugyanakkor ő Luke partnere a Brandon Communications amerikai kirendeltségének irányításában, amúgy pedig régi mentora. Ami azt illeti, nekem is. Ha annak idején nem tanácsolja, hogy költözzem New Yorkba, soha nem jöttem volna ide. – Luke mondta, hogy talán eljön! – mosolygok rá. – Azt hiszi, kihagynám ezt? – csillan fel Michael szeme. – Gratulálok! – emeli rám a poharát. – Tudja, Becky, sajnálhatja, hogy nem fogadta el annak idején az állásajánlatomat. Most ragyogó kilátásai lennének Washingtonban. De azért ez sem akármi… – a fejét csóválja. – Nézze meg, mi lett magából. Nagyszerű az állása, férjhez megy, éspedig nem kisebb helyen, mint a Plazában… – Ki beszélt magának a Plazáról? – kérdem meglepetten. – Nos, úgy nagyjából mindenki, aki az utamba került. Nagy murinak ígérkezik.

– Nos… – vonok vállat pirulva. – A mamája bizonyára izgatottan várja… – Én… izé… nos… – gyorsan beleiszom a pezsgőbe, hogy ne kelljen válaszolnom. – Ahogy látom, ma nincs jelen, ugye? – Nincs. Messze lakik innen! – a nevetésem a vártnál élesebbre sikeredik. Újra meghúzom a poharam, ezúttal fenékig ürítem. – Hadd hozzak egy újabb pohárral – mondja Luke. – És anyámat is megkeresem. Már kérdezett utánad… képzeld, most kértem fel Michaelt, legyen a vőfélyem – teszi hozzá, miközben elsétál. –Szerencsére igent mondott – Tényleg? Ez fantasztikus! – lelkesedem. – Jobb választást elképzelni sem tudok. – Nagy megtiszteltetés ez nekem – mondja Michael. – Egy kizáró ok lehet, ha hozzám akar jönni feleségül. Kissé rozsdás vagyok ugyan, de a házassági fogadalom szavaira még emlékszem… – Tényleg? – lepődöm meg. – Csak nem tiszteletes is titokban? Egy meglepetéssel több. – Nem – veti hátra nevetve a fejét. – De még a régmúltban néhány ismerősöm szívesen vette volna, ha én esketem össze őket. Nosza, bevetettem a kapcsolataimat, és hivatalosan is lelkésznek nyilvánítottak. – Nos, szerintem nagyszerű lehet lelkésznek! Michael atya. A hívek özönlenének a templomába. – Ateista lelkész lennék – vonja fel a szemöldökét. – Gyanítom, nem én lennék az első ebben a minőségben. És, hogy megy a bolt? –kortyol bele a pezsgőjébe. – Köszönöm, kitűnően. – Tudja, akivel csak összeakadok, annak magát ajánlom. „Ha ruhára van szüksége, menjen Becky Bloomwoodhoz a Barneysba” – ezt mondom a buszsofőröknek, üzletembereknek vagy az utca emberének… – Akkor már értem, miért sereglik hozzám annyi idegen – mosolygok rá. – Komolyra fordítva a szót, kérnék magától egy kis szívességet – halkítja le a hangját. – Megköszönném, ha segítségére lenne a lányomnak, Deborah-nak. Most szakított a fiújával, ami szerintem alaposan megtépázta az önbizalmát. Mondtam neki, tudok valakit, aki helyrehozza. – Örömmel segítek – hatódom meg. – Ugyanakkor ne vigye csődbe. Mindössze ügyvédi fizetésből él. – Majd igyekszem – nevetek. – És maga? – Úgy gondolja, nekem is öltözködési tanácsra volna szükségem? – Az igazat megvallva maga máris roppant fess – mutatok makulátlan szürke öltönyére. Ahogy elnézem, belekerült vagy háromezer dolcsiba. – Mindig kiöltözöm, amikor a szépek és gazdagok közé keveredem – mulatva néz körül a teremben, én pedig követem a pillantását. A közelben hat középkorú nő társalog élénken. Dől belőlük a szó, láthatóan levegőt sem vesznek. – Ezek a maga

barátai? – Nem igazán – vallom be. – Alig ismerek itt valakit. – Akkor jól sejtettem. – Fürkészően rám néz, és belekortyol a pezsgőjébe. – És… hogy jön ki a leendő anyósával? Ezt olyan ártatlan tekintettel kérdi, hogy nevethetnékem támad. – Kitűnően – mondom. – Tudja… – Miről beszélgettek? – jelenik meg Luke a vállamnál. Átnyújt egy teli pohár pezsgőt, én pedig tiltó pillantást vetek Michaelre. – Csak az esküvői tervekről társalogtunk – mondja ő könnyedén. – Eldöntöttétek már, hová mentek nászútra? – Még nem beszéltünk róla érdemben – pillantok Luke-ra –, de van néhány ötletem, valamilyen délszaki tájra vágyom. Valami nevezetesre, ahol még nem jártam. – Tudod, nem hinném, hogy lenne időm nászútra – vonja fel Luke a szemöldökét. – Nemrég vettük át a NorthWestet, ami újabb terjeszkedést jelent. Szóval, azt hiszem, meg kell majd elégednünk egy hosszú hétvégével. – Hosszú hétvégével? – nézek rá letörve. – Az nem nászút! – Luke, ez nincs rendben – rója meg most Michael is. – Okvetlenül el kell vinned a feleséged egy isteni nászútra. Vőfélyi minőségemben mondom ezt neked. Sőt, egyenesen ragaszkodom hozzá. Hol nem járt még, Becky? Velencében? Rómában? Indiában? Afrikában? – Az említett helyek közül sehol! – Értem – vonja fel Michael a szemöldökét. – így együtt drága nászútnak ígérkezik. – Mindenki látta a világot, csak én nem. Soha egyetlen szabad évem nem volt. Nem jártam Ausztráliában, Thaiföldön… – Én sem – von vállat Luke. – Na és, kit zavar? – Engem, mert én eddig nem utazhattam! Tudod, ki Suze mamájának legjobb barátnője? Egy bolíviai parasztasszony! – nézek rá Luke-ra, mintha ez mindent megmagyarázna. – Együtt őrölték a kukoricát a síkságon! – Úgy látom, akkor Bolívia lesz az úti cél – fordul most Michael Luke-hoz. – Ilyen nászutat akarsz? Kukoricát óhajtasz őrölni? – Mindössze azt gondolom, hogy tágítani kellene a szemhatárunkon. Talán nekivághatnánk a világnak… hátizsákkal. – Becky, tudod te, mit beszélsz? – kérdi Luke szelíden. – Minden ingóságodat a hátadon kellene cipelned, nem a FedExszel küldözgetned. – Igenis meg tudnám csinálni! – háborodom fel. – Gyerekjáték! És útközben tömérdek érdekes emberrel találkoznánk… – Máris tömérdek érdekes embert ismerek. – Bankárokat és PR-osokat ismersz! De vajon bolíviai parasztokat ismersz-e? Vagy hajléktalanokat? – Nem mondhatnám. Miért, te igen?

– Hát… nem – ismerem el kis hallgatás után. – De nem az a lényeg. – Megismerkedhetnénk velük! – Jaj, Becky! – emeli fel a kezét Luke. – Tudod mit? Szervezd meg te a nászutat. Bárhová mehetünk, csak két hétnél ne tartson tovább. – Tényleg? – akad el a lélegzetem. – Komolyan mondod? – Halál komolyan. Igazad van, ne hagyjuk ki a nászutat. Lepj meg vele! – mosolyog rám. – Jó, úgy lesz! Belekortyolok a pezsgőbe. Nekem is szinte pezseg a vérem az izgalomtól. Ez csúcs! Én választhatom meg a nászút színhelyét! Talán egy bámulatos thaiföldi gyógyhelyre kellene ellátogatnunk, vagy valami effélére. Esetleg beneveznénk egy izgalmas szafarira is… – Ha már a hajléktalanokról beszélünk, szeptemberben mi is az utcára kerülünk – mondja most Luke Michaelnek. – Tényleg? Hogyhogy? – kérdi ő. – Lejárt a bérleti szerződésünk… és a tulajdonos kiárusítja az épületet. Mindenkit kirúg. – Jaj! Ez a lehetőség hirtelen eltérít kellemes képzelgéseimtől. Pedig már láttam Luke-ot és magamat egy piramis tetején. – Erről jut eszembe. Véletlenül meghallottam az imént egy fura beszélgetést. Valakik azt tárgyalták, hogy ebbe az épületbe költözünk be. Honnan a csudából veszik ezt? – Éppenséggel nem lehetetlen – mondja Luke. – Hogyan? – meredek rá értetlenül. – Mit értesz ezen? Elment az eszed? – Miért ne? – Csak nem képzeled, hogy ebben a fülleteg házban akarok lakni, tele roskatag nyanyákkal, akik úgy néznek rád, mintha szagod volna? – Becky… – szakít félbe sokatmondó fejrándítással Michael. – Pedig így igaz! – fordulok most hozzá. – Egyetlen rokonszenves lény nem lakik ebben az épületben! Láttam őket, és egytől egyig iszonyúan… Hirtelen elhallgatok, most esik le, mit akart Michael az értésemre adni. – Na persze, Luke anyját kivéve – fűzöm tovább a mondatot a lehető legtermészetesebben. – Jó estét, Rebecca – hallok meg egy fagyos hangot a hátam mögött. Lángoló arccal perdülök meg a sarkam körül. Ím ott áll ő, közvetlenül a hátam mögött, görögös stílusú fehér ruhában, amely rakott ráncokban omlik a földre. Olyan vékony és sápadt, hogy akár az egyik oszlopával is össze lehetne téveszteni. – Jó napot, Elinor – köszöntöm udvariasan – Istenien néz ki. Sajnálom, hogy elkéstem egy kicsit.

– Remélem, körbejárt már, Rebecca, nem cövekelt le itt Luke-kal – mondja, és csókra nyújtja az arcát. – Izé… úgy valahogy… – Kitűnő lehetőség ez arra, hogy fontos embereket ismerjen meg – mondja Elinor. – Például ennek a háznak a közös képviselőjét. – Helyes – bólintok. – Nos, izé… talán… Valószínűleg nem ez a pillanat, amikor közölhetném vele: olyan isten nincs, hogy én ide beköltözzem. – Majd később bemutatom magát. Most azonban jöjjön előbb a tószt – mondja. – Legyenek szívesek mindketten feljönni az emelvényre! – Pompás! – igyekszem kicsiholni magamból némi lelkesedést, és beleiszom a pezsgőbe. – Anyám, Michaelt bizonyára ismered már –szólal meg Luke. – Igen, persze – mosolyog rá kegyesen Elinor. – Hogy van mindig? – Köszönöm kérdését, kitűnően – feleli Michael pallérozottan. – El akartam jönni az alapítványa megnyitójára, de nehéz lett volna Washingtonból ideérnem. Úgy hallom, jól ment, nem igaz? – Igen, köszönöm. – És most egy újabb örvendetes esemény – mutat körbe Michael a teremben. – Az imént gratuláltam Luke-nak, hogy ilyen gyönyörű, tehetséges és sikeres lányt fogott ki magának. – Valóban – fagy meg észrevehetően Elinor mosolya. – Gondolom, ön ugyanígy érez. – Természetesen – mondja Elinor hosszú hallgatás után. Kinyújtja a kezét, és némi habozás után a vállamra helyezi. Egek, de hidegek az ujjai! Mintha a Jégkirálynő érintett volna meg. Luke-ra pillantok, aki ragyog az örömtől. – Akkor, irány a tószt. Te vezetsz! – szólok rá vidáman. – Később még látjuk egymást, Michael – mondja Luke. – Jó mulatást – feleli Michael, és alig észrevehetően rám hunyorít. – Luke – szól oda még elmenőben –, szeretnék veled pár szol váltani anyád alapítványáról. – Rendben – mondja Luke kis hallgatás után. Csak képzelem, hogy hirtelen mintha védekezni kezdene? – Előbb azonban jöjjön a tószt – mondja Michael gavallérosan. – Nem azért vagyunk itt, hogy az üzletről tárgyaljunk. Ahogy végigmegyek a termen Luke és Elinor oldalán, látom, hogy a vendégek mind utánunk fordulnak, és összesúgnak. Az emelvényt a terem egyik végében állították fel, és ahogy fellépek rá, idegesség fog el. A jelenlévők elnémulnak, és minden szem ránk szegeződik. Kétszáz szempár mustrál most a könyörtelen, manhattani bíráló tekintettel. Miközben igyekszem laza és oldott maradni, végigjártatom szemem az arcokon,

nem lelek-e közöttük ismerőst, aki hozzám tartozik. De csak Michaelt fedezem fel leghátul, senki mást. Tovább mosolygok, belül azonban egyre csüggedtebb vagyok. Hol vannak a barátaim? Tudom, hogy Erin és Christina útban van ide… de hol van Danny? Megígérte, hogy eljön. – Üdvözlöm önöket, hölgyeim és uraim – kezdi Elinor elegánsan. – Végtelenül örülök, hogy ilyen boldog alkalomból gyűltünk össze ma este. Hadd említsem itt meg külön Marcia Fox nevét, aki ennek az épületnek a közös képviselője, valamint Guinevere von… – Nem érdekel az ostoba listájuk! – csattan fel egy magas hang az ajtóban, mire hátul néhány fej arrafelé fordul. – …von Landlenburgot, az Elinor Sherman Alapítvány társelnökét. .. – folytatja Elinor egyre feszesebb állkapoccsal. – Engedjen be, ostoba tehén! Hátul mozgolódás támad, valaki felsikolt, mire az összes vendég hátrafordul, hogy lássák, mi folyik ott. – Vegye le rólam a mancsát! Várandós vagyok, érti? Ha bármi történne, beperelném! – Ezt nem hiszem el! – rikkantom elragadtatva, és leugrom az emelvényről. – Suze! – Bex! – Suze jelenik meg az ajtóban. Lesült és egészséges. A hajába gyöngyöt fűzött, és a ruhája alatt jókora pocak dudorodik. –Meglepetés! – Várandós? – ámuldozik Tarquin, aki most tűnik fel mögötte. A garbója fölé viseltes szmokingot húzott, és szemlátomást nehezen tér magához a csodálkozástól. – Suze… drágám… tényleg igaz?

HAT – Úgy gondoltuk, meglepünk! – mondja Suze, miután elült a jövetelét kísérő felbolydulás, és Elinor is elmondta a tósztját, amelyben engem és Luke-et egyetlenegyszer említett, az Elinor Sherman Alapítványt ezzel szemben hatszor. – Valójában ez a nászutunk utolsó állomása! Ezért beugrottunk a lakásodra… – Én pedig, mint mindig, jó helyen voltam, jó időben – szól közbe Danny. – Danny tehát azt javallotta, jöjjünk el az estélyre, és lepjünk meg. – Hát Tarquint tényleg meglepted! – kuncogok fel. Arcomra valósággal ráragadt a boldog vigyor. Hisz Suze, Tarquin és Danny egyszerre tűnt fel a semmiből. – Tudom – néz rám Suze bűnbánóan. – Finomabban akartam értésére adni a nagy újságot. – De hogy nem találta ki? Csak rád kell nézni! A pocijára mutatok, amely gumírozott vörös ruhában rejtezik, és őszintén szólva feltűnőbb már nem is lehetne. – Egyszer-kétszer szóba hozta ugyan a hasamat – feleli Suze tétován. – De elütöttem azzal, hogy érzékeny vagyok a testsúlyomra, ne idegesítsen ezzel. Erre abbahagyta. Hanem, szemlátomást nem törte le a hír. Nézz csak rá! Tarquinra mutat, akit nyomban New York-i hölgyek serege vett körül. – Tényleg kastélyban lakik? – hallom meg az egyiket. – Hát… izé… igen. – És ismeri Károly herceget? – gúvad ki a másik szeme. – Párszor együtt pólóztunk, ez minden… – Tarquin kétségbeesetten néz körül, merre menekülhetne. – Okvetlenül meg kell ismernie a lányomat – mondja az egyik hölgyemény, aki vasmarokkal szorongatja Tarquin vállát. – Imádja Angliát. Hatszor járt Hampton Courtban. – Érdekes jelenség – súgja valaki a fülembe. Megfordulva látom, hogy Danny bámul át a vállam felett Tarquinra. – Fenemód érdekes! Modell talán? – Hogyan mondod? – Arra gondolok, hogy állítólag a földet művelte. Ugye, egy szó sem igaz belőle? – szívja meg a cigijét. – Modellnek nézted Tarquint? – horkanok fel. – Miért? Istenien néz ki – sértődik meg Danny. – Egész kollekciót tudnék köréje tervezni. Valahol Károly herceg és Rupert Everett keresztezéséből… – Danny, tudod, hogy nem meleg, ugye? – Hogyne tudnám! Minek nézel engem? Hanem elvégre is bentlakásos iskolában tanult – tűnődik el Danny. – Danny! – bököm oldalba, majd felnézek: – Na, Tarquin, sikerült végre

meglógnod? – Szia! – köszönt Tarquin űzötten. – Suze, drágám, odaadtad Beckynek, amit a mamája küldött? – Á, az ott maradt a hotelben – mondja Suze, és felém fordul. –Bex, a reptérre menet beugrottunk a szüléidhez. Teljesen az esküvő megszállottjai – kuncog fel. – Másról sem tudnak beszélni! – Nem vagyok meglepve – kotyog közbe Danny. – A jelek szerint fényes muri lesz. Catherine Zeta-Jones sárgulhat az irigységtől. – Catherine Zeta-Jones? – kérdi Suze érdeklődve. – Már miért? Hirtelen megáll bennem az ütő. A francba! Ezek jól összejöttek. Gondolkodjunk! – Danny – szólok oda közönyösen. – Azt hiszem, az ott a Women's Daily főszerkesztője. – Tényleg? Hol? – forgatja Danny a fejét. – Egy perc, és jövök. Eltűnik a tömegben, én pedig megkönnyebbülten sóhajtok fel. – Mikor ott jártunk, kegyetlenül összekaptak azon, mekkora legyen az ünnepi sátor – kuncog fel újra Suze. – Le kellett ülnünk a gyepre, hogy eljátsszuk a vendégeket. Nem akarok erről tovább hallani. Belekortyolok a pezsgőbe, és a lehetséges témákon gondolkodom. – És a másik hírt elmondtad már Beckynek? – komorodik el hirtelen Tarquin. – Izé… még nem – mondja Suze bűntudatosan, mire Tarquin ünnepélyes, mély sóhajt hallat. – Becky, Suze-nak be kell vallania valamit. – Így igaz – harap ajkába a barátnőm, aki szemlátomást majd elsüllyed szégyenében. – Mikor a szüléidnél jártunk, megkértem a mamádat, mutassa meg a menyasszonyi ruháját. Épp nagyban csodáltuk, nekem azonban egy csésze kávé volt a kezemben… Aztán… nem is tudom, hogy történt – horgasztja le a fejét-, de… ráöntöttem a kávét a ruhára. Hitetlenkedve meredek rá. – A ruhára? Ez komoly? – Természetesen felajánlottuk, hogy kitisztíttatjuk, de attól tartok, nemigen veheted már fel – szól közbe Tarquin. – Becky, végtelenül sajnáljuk. És természetesen kifizetjük az új ruhád árát – megnézi az üres poharát. – Hozhatok valakinek italt? – Eszerint a ruhának annyi? – kérdem, csak a biztonság kedvéért. – Igen, és elmondhatom, nem ment könnyen! – mondja Suze, amint Tarquin hallótávolon kívül kerül. – Mikor először próbálkoztam, anyukád még idejében elrántotta a ruhát. Aztán aggódni kezdett érte, és el akarta tenni. A szó szoros értelmében föléje döntöttem a kávét, pedig már épp készült elpakolni… és akkor is csak az uszályra jutott. Anyukád természetesen a pokolba kíván most – teszi hozzá bánatosan. – Talán még az esküvőre sem hív meg.

– Jaj, Suze! Ne gondolj ilyeneket! És nagyon szépen köszönöm. Őstehetség vagy. Őszintén szólva nem hittem, hogy sikerülhet az akció. – Nos, nem hagyhattam, hogy úgy nézz ki, mint egy bárány kotlett, nem igaz? – vigyorodik el Suze. – Az a fura a dologban, hogy a saját esküvői képein a mamád nem is néz ki rosszul. Csak hát a való életben… ugyanez a ruha…- fintorodik el. – A számból vetted ki a szót. Jaj, Suze, úgy örülök, hogy itt vagy? –ölelem át hevesen. – Azt hittem… lefoglal a házasság. Amúgy, milyen? – Nagyjából ugyanolyan, mint előtte – mondja Suze kis szünet után. – Azt leszámítva, hogy több tányért mosogatunk el… Valaki megkopogtatja a vállam. Ahogy felnézek, látom, hogy vörös hajú nő áll előttem pasztellszínű selyem nadrágkosztümben. – Laura Redburn Seymour vagyok – mutatkozik be, és a kezét nyújtja. – Most mennünk kell a férjemmel. Mindössze annyit szeretnék elmondani, hogy hallottam már az esküvői terveiről. Én is ott esküdtem, tizenöt éve. És tudja mit, mikor végigmegy a vendégek sorfala között, hát ahhoz fogható érzés nincs is a világon? – összecsapja a kezét, és a férjére néz, aki hajszálra úgy fest, mint Clark Kent. – Ezt nevezem! – mondom. – Nos… köszönöm! – Miért, maga is Oxshottban nőtt fel? Micsoda véletlen! – szól közbe Suze vidáman. Basszus! – Hogyan mondja? – kérdez vissza Laura Redburn Seymour. – Hát Oxshottban! Hisz tudja! – ismétli meg Suze. – Hogy hol? – néz a nő zavartan a férjére. – Mi nem pártoljuk a vidéki életet – jegyzik meg hűvösen Clark Kent. – Isten áldja. És gratulálunk – fordul még hozzám. Miután ezek ketten ellejtenek, Suze tanácstalanul mered rám. – Bex? Volt ennek valami értelme? – Én… izé… – dörgölöm meg az orromat, és az időt húzom. Nem is tudom, miért az az érzésem, hogy Suze-nak semmiképpen nem szabad beszélnem a Plazáról. Jó, már tudom. Azért, mert nem vagyok biztos benne, hogyan fogadná. – Igen! – mondom végül –, igen, azt hiszem valamelyest volt. – Dehogy volt! Ez a nő nem Oxshottban esküdött! Miért mondta akkor, hogy ugyanazok között a széksorok között ment végig, ahol te fogsz? – Nos, tudod… ezek amerikaiak. Fűt-fát összehordanak. Szóval, izé… az esküvői ruha? Jössz velem nézegetni? – Á, persze – simul ki azonnal Suze homloka. – Hová megyünk? Van a Barneysnak esküvői részlege? Istennek hála Suze olyan kedves és gyanútlan. – Igen, van – mondom. Már benéztem hozzájuk, de eddig semmit nem próbáltam fel. Egyedül annyit tudok, hogy holnap szombat, ezért szabad vagyok délelőtt. Megpróbálkozhatunk a Vera Wanggal, bár ott valószínűleg az összes rucit lefoglalták – gondolkozom el.

– Én babaholmikat szeretnék nézni. Van egy listám. – Én is vettem neked ezt-azt – nézek szeretettel a pocakjára. –Tudod, csak kis semmiségeket. – Szeretnék egy jófajta babamobilt… – Ne aggódj, olyat is vettem. Meg néhány csini ruhácskát! – Bex! Nem kellett volna! – Volt egy kiárusítás a baba Gapen – magyarázkodom. – Bocsánat – szakít félbe egy hang. Mindketten felnézünk. Feketeruhás, igazgyöngysoros hölgy közeledik felénk. – Nem tehetek róla, de meghallottam a beszélgetésüket. Cynthia Harrison vagyok, Elinor közeli barátja, és persze Robyné, az esküvőszervezőé is. Jó kezekben lesznek itt! – Á, igen! – hebegem. –Jó ezt hallani! – Ha esküvői ruhát keres, hadd hívjam meg mindkettőjüket az új esküvői ruhaszalonomba, melynek Álomruhák a neve – villantja rám sugárzó mosolyát Cynthia Harrison. – Húsz éve árulok menyasszonyi ruhákat, s épp ezen a héten nyitottam üzletet a Madison Avenue-n. Óriási választékunk van márkás termékekből, lábbelikből és kiegészítőkből. Személyes hangvételű kiszolgálásra számít hatnak luxuskörnyezetben. Bármire van szüksége egy menyasszonynak, nálunk mindent megkap. Olyan hirtelen fejezi be a mondókáját, mintha könyvből olvasta volna. – Jó… akkor holnap elmegyünk. – Kérhetném, hogy tizenegyre jöjjenek? – javallja Cynthia, és Suze-re pillant, aki egyetértően bólint. – Akkor legyen tizenegy. Várom magukat! Miután Cynthia Harrison elvonul, izgatottan Suze-ra vigyorgok. Ő azonban a terem másik oldala felé sandít. – Mi van Luke-kal? – kérdi. – Hogyhogy? – fordulok arra, hogy magam is megnézzem, Luke és Michael a terem sarkában áll, félrehúzódva a többiektől, és nagyon úgy fest, mintha vitatkoznának. Luke sértődötten felemeli a hangját. Néhány szót veszek ki abból, amit mond: „… a tágabb összefüggések, az isten szerelmére!' – Miről beszélhetnek? – kérdi Suze. – Fogalmam sincs! Hiába hegyezem a fülem, csak itt-ott kapok el egy-egy mondatfoszlányt: – … egyszerűen… nem érzem… helyénvalónak… – mondja Michael. – … de hisz… rövid időről van szó… nincs benne semmi szabálytalan.. .. Egek, Luke alaposan felpaprikázta magát. – … rossz benyomást kelt… alááshatja a helyzetedet… – … eleget hallottam! Ijedten látom, hogy Luke faképnél hagyja Michaelt, és távozik. Ő szemlátomást azt sem tudja, fiú-e vagy lány. Egy pillanatig dermedten áll… aztán a poharáért nyúl, és

beleiszik a whiskyjébe. Ezt nem hiszem el! Tudtommal Luke meg Michael között eddig egyetlen rossz szó nem esett. Luke egyenesen imádja Michaelt, igazi apafigura a szemében. Mi a csoda folyik itt? – Egy perc, és jövök – szólok oda Suze-nak, és tőlem telhetően feltűnésmentesen Michaelhez sietek, aki ugyanott áll, és maga elé bámul. – Mi volt ez az egész? – kérdem, amint odaérek hozzá. – Miért veszekedtek Lukekal? Michael riadtan néz fel, aztán sietve mosolyra rendezi az arcvonásait. – Csupán afféle csip-csup üzleti nézeteltérés – mondja. – Nincs miért aggódnia. Eldöntötte már, hová megy nászútra? – Michael, ugyan már! Nekem ne kerteljen! Hallani akarom, mi történt! Mit ért azon, hogy Luke aláássa a helyzetét? – halkítom le a hangomat. – Miért mondta ezt? Szavaimat hosszú hallgatás követi. Szinte látom, ahogy Michael latolgatja, elmondhatja-e nekem az igazságot, avagy nem. – Tudta-e – mondja végül –, hogy a Brandon Communications-től legalább egyvalakit átküldték ide, hogy az Elinor Sherman Alapítványnak dolgozzon? – Hogyan? – nézek rá döbbenten. – Ez komoly? – Most fedeztem fel, hogy a cég egyik új asszisztensét rendelték Luke mamája alá. A fizetését továbbra is a Brandon Communicationstől kapja, valójában mégis Elinor teljes munkaidős lótifutija. Mondanom sem kell, hogy nem rajong ezért a helyzetért – sóhajt fel Michael. – Semmi rosszat nem akartam, csak felvetni a kérdést, de Luke máris megsértődött. – Ezt nem is tudtam! – hebegem hitetlenkedve. – Egy szót sem szólt róla. – Nemcsak magának, senki másnak sem árulta el. Én is csak azért jöttem rá, mert a kérdéses asszisztensnő ismeri a lányomat, ezért az ismeretség okán hozzám fordult segítségért. Az igazi veszély az, hogy a befektetőknek is panaszkodhat – halkítja le a hangját. –Akkor pedig Luke benne lesz a pácban. Nem megy a fejembe, hogy lehet Luke ennyire meggondolatlan! – Az anyja az oka – mondom végül. – Tudja, mekkora befolyása van rá. A világon mindent megtenne, csak hogy megszerezze az elismerését. – Tudom – feleli Michael. – És eddig meg is értem. Mindenkinek megvan a maga gyengéje. Attól tartok, mennem kell – pillant az órájára. – Nem mehet el így! Beszélnie kell vele! – Nem vagyok biztos benne, hogy ez per pillanat jót tenne – néz rám Michael kedvesen. – Becky, ne hagyja, hogy ez a kis közjáték tönkretegye az estéjét! És ne veszekedjen Luke-kal, szemlátomást roppant érzékeny erre a témára. Meggyőződésem, hogy a végén minden elrendeződik – szorítja meg a karom. – Megígérem, hallgatok, mint a sír! – kényszerítem magam derűs mosolyra. – És köszönöm, hogy eljött, Michael. Sokat jelentett mindkettőnknek. Melegen megölelem, és nézem, ahogy távozik. Aztán, miután elment, kimegyek a

helyiségből. Muszáj beszélnem Luke-kal, és pedig mihamarább. Michaelnek láthatóan igaza van. Mivel fölöttébb érzékeny téma ról van szó, nem ronthatok ajtóstul a házba. Majd felteszek néhány óvatos, tapogatózó kérdést, és szelíden a megfelelő irányba terelem Luke-ot. Ahogy elvárható egy leendő hitvestől. Az emeleten találok rá, egy székben üldögél az anyja hálószobájában, és maga elé mered. – Luke, most beszéltem Michaellel! – kiáltom. – Azt mondta, ide küldtél embereket a cégedtől, hogy az anyád alapítványának dolgozzanak! Mondd, elment az eszed? Oppardon. Ez nem hangzott túl jól. – Egyetlen asszisztensről van szó – mondja Luke, anélkül, hogy felém fordítaná a fejét. – Érted? – Maga is felvehetett volna valakit! – Csupán kisegítette. Jesszusom, Becky! – Nem rángathatod ide-oda az embereidet kényedre kedvedre! Ez nevetséges! – Tényleg? – feleli Luke vészjóslóan fojtott hangon. – Miért, ki vagy te, hogy tanácsokat osztogass nekem, üzleti szakértő? – Nem, de ahhoz eleget tudok, hogy felfogjam, rossz úton jársz! Luke, mi lesz, ha a befektetők megtudják! Nem használhatod arra a vállalatot, hogy az anyád alapítványát támogasd! – Becky, nem vagyok hülye. Ez az egész alapítvány jót tesz nekünk – fordul végre felém. – Hisz a cégünk egész tevékenysége az imázsépítésről szól. Ha lefényképeznek, miközben hatalmas csekket adok át egy arra rászolgáló jótékonysági szervezetnek, elmondhatatlanul jó hatást tehet a nyilvánosságra. Manapság az emberek olyanokkal kívánnak társulni, akik valamit vissza is adnak a társadalomnak. Néhány hete meg is szerveztem már egy fotózást, és néhány jól elhelyezett cikkről is szó van. Mindez hihetetlenül jó szolgálatot tesz majd a rólunk kialakult képnek! – És akkor miért ellenkezik Michael? – Nem igazán figyelt oda. Folyton azt szajkózta, hogy rossz példát statuálok. – Nos, meglehet, igaza volt! Úgy értem, az embereidet azért veszed fel, hogy neked és ne másnak dolgozzanak… – Ez merőben egyszeri eset – kezeli elveszteni Luke a türelmét. –És nézetem szerint a cégünkre háramló jótékony hatás messze túlszárnyalja a költségeket. – Mégsem szóltál róla senkinek, nem kértél tanácsot… – Nem vagyok köteles engedélyt kérni a döntéseimhez - keményedik meg Luke arca. – Én vagyok a vállalat ügyvezető igazgatója. Úgy dönthetek, ahogy jónak látom. – Nem is arra gondoltam, hogy engedélyt kellene kérned – mondom gyorsan. – De Michael a partnered! Meg kellene hallgatnod a véleményét, megbíznod benne! – Ahogy neki is bennem! – vág vissza Luke dühösen. – A befektetőkkel nem lesz

semmi gond. Hidd el nekem, ha látják, milyen előnyös képet fest mindez rólunk a nyilvánosság előtt, roppant elégedettek lesznek. Bárcsak Michael is felfogná ezt, ahelyett, hogy leragad a kicsinyes részleteknél… Különben hová lett? – El kellett mennie – mondom, és látom, hogy Luke arca megfeszül a meglepetéstől. – Elment? Á, hát ez nagyszerű! – Nem úgy gondolta. Dolga volt – leülök az ágyra, és megfogom Luke kezét. – Luke, ne veszekedj Michaellel! Olyan jó barátod. Gondolj arra, mi mindent tett érted! Emlékszel, milyen beszédet mondott a születésnapodon? Igyekszem felderíteni a hangulatot, Luke azonban a jelek szerint nem veszi észre. Arcizmai megfeszülnek, a válla begörbed. Egy szavamat se hallja. Sóhajtok egyel, csak úgy magamnak, és belekortyolok a pezsgőmbe. Ki kell várnom egy kedvezőbb alkalmat, hogy mindezt megbeszéljük. Néhány percig hallgatunk… aztán egy idő után mindketten elengedjük magunkat. Akárha fegyverszünetet jelentettünk volna be. – Mindössze pár napról van szó. Újra meghúzom a pezsgőt, és szórakozottan tekingetek körül Elinor hálószobájában. Korábban még soha nem jártam itt. Makulátlan, akár az egész lakás, pasztellszínű falakkal, és számos drága kinézetű, egyedi tervezésű bútorral. – Képzeld – jut eszembe hirtelen –, Suze-zal holnap elmegyünk esküvői ruhát nézni! Luke meglepetten pillant rám. – Azt hittem, a mamád ruháját viseled majd. – Hát igen. Sajnos azonban közbejött egy szörnyű baleset – vágok sajnálkozó képet. Erről elég legyen annyi, hogy köszönöm az égnek és Suze-nak a jól irányzott kávét. Akkor értem meg igazán, mit kívánt volna tőlem anyu, mikor másnap reggel az Álomruhák kirakata elé érünk a Madison Avenue-n. Hogyan is hihette, hogy azt a fodros förmedvényt veszem fel ezek helyett az álomszép, Oscar-gálára való csodák helyett? Kinyitjuk az ajtót, és némán nézünk körül a néma bemutatótermen, melynek padlóját pezsgőszínű szőnyeg borítja, a mennyezeten meg trompe l'oeil freskó ékeskedik. A helyiség két oldalán csillogó-villogó, selymes sorokban menyasszonyi ruhák függenek. Érzem, hogy úgy csap magasra bennem az izgalom, akár egy szökőkút vízsugara. Megvan a veszélye, hogy bármely pillanatban hangosan felvihogok. – Rebecca! – vesz észre minket Cynthia, aki most odajön hozzánk. – Annyira örülök, hogy itt van! Üdvözlöm az Álomruhák üzletében, amelynek jelszava… – Á, mindjárt kitalálom – szakítja félbe Suze. – „Valósítsd meg álmaid egy álomruhával!” Valami ilyesmi, ugye? – Nem – mosolyodik el Cynthia.

– Vagy: „Álmaidat valóra váltja egy álomruha”. Nem ez az? – Nem – fagy meg Cynthia mosolya. – „Megtaláljuk az álomruháját”, így hangzik. – Á, isteni! – mondja Suze udvariasan. – Azt hiszem, az enyém jobb volt – súgja a fülembe. Cynthia betessékel minket a néptelen helyiségbe, és leültet egy vajszínű kanapéra. – Egy pillanat, és jövök – mondja kellemesen – Addig nézegessék a magazinokat! Suze-zal egymásra vigyorgunk. Ő a Contemporary Bridesért nyúl, én a Martha Stewart Weddingset veszem kézbe. Istenem, hogy szeretem ezt a lapot! A legszívesebben magam is belekerülnék. Titokban odacsusszannék az oldalakra, azok közé a gyönyörű párok közé, akik Nantucketben vagy Dél-Karolinában kelnek egybe, lovon ügetnek a kápolnába, és maguk készítik elvermelt almából a névjegykártya-tartójukat. Elnézek egy kicsattanó egészségnek örvendő párt, akik pipacsokkal telehintett mezőn állnak, háttérben hegyek szédítő vonulataival. Talán nekünk is pipacsmezőn kellene kimondanunk a boldogító igent. Árpakalászt fonhatnék a hajamba, Luke meg a két kezével fabrikálhatna nekünk szófát, mivel a családja hat emberöltőn keresztül vitte tovább a fafaragás nemes mesterségét. Aztán egy kivénhedt társzekéren kocognánk vissza a családi házhoz… – Mi az a franciakesztyű-küldő szolgálat? – kérdi Suze, egy hirdetésre sandítva. – Nem tudom – pillantok fel kábán. – Hé, Suze, ezt nézd meg! Mit gondolsz, ne magam készítsem el a virágcsokromat? – Hogy mit? – Nézd! – mutatok a nevezett oldalra. – Krepp-papírból némi képzelettel az ara elkészítheti a saját csokrát. – Még hogy te és a papírvirágok! – Igenis meg tudnám csinálni! – sértődöm meg. – Ha nem tudnád, csupa kreativitás vagyok. – És mi lesz, ha esik az eső? – Miért esne… – kezdeném, de gyorsan elhallgatok. Már a nyelvemen volt, hogy miért esne a Plazában. – Én csak… érzem… hogy nem fog esni – mondom helyette, és sietve arrébb lapozok. – Hú, nézd ezt a cipőt! – Hölgyeim, akkor kezdjük! – jelenik meg újra Cynthia, írómappáva a kezében. Helyet foglal egy kicsiny aranyozott széken, mi pedig figyelmesen feléje fordulunk. – Nincs olyan tapasztalat az életben, ami felkészítene a menyasszonyi ruha kiválasztására – kezdi. – Vevőink talán azt hiszik, értenek a divathoz – mosolyodik el halványan, és megrázza a fejét. – Csakhogy a menyasszonyi ruha egészen más lapra tartozik. Mi, itt az Álomruháknál azt mondjuk, nem az ara választja ki a ruháját… – Hanem a ruha választja őt? – fejezi be Suze a mondatot. – Nem – villan meg bosszúsan Cynthia szeme. – Nem választja a ruháját – fordul most felém –, hanem találkozik vele. Hadd nyugtassam meg, magára is vár egy

esküvői ruha. Megeshet persze, hogy a legelső lesz, amit felpróbál, de lehet akár a huszadik is – mutat egy nyakpántos zsákruhára a közelben. – Mégis, amikor felveszi a magára illő ruhát… azonnal tudni fogja, hogy ez az, amit keresett! Szerelem ez első látásra – üt a napfonatára. – Tudni fogja, melyik az igazi. – Tényleg? – nézek körbe növekvő izgalommal. – És honnan? – Mondjuk… egyszerűen csak megsúgja valami. Van valamiféle elgondolása? – néz rám bölcs mosollyal. – Hát… volt néhány ötletem… – Helyes! Sokat segít, ha le tudjuk szűkíteni a keresés hatókörét. Ezért mielőtt nekifognánk, hadd tegyek fel pár alapkérdést. Valami egyszerűt keres? – csavarja le a tolla kupakját. – Így van – bólogatok. – Egyszerűt és elegánsát. De lehet épp kidolgozott is – teszem hozzá, mert megakad a szemem egy bámulatos példányon, amelynek rózsák teszik csodássá a hátulját. – Szóval akkor… egyszerű vagy kidolgozott…- körmöl Cynthia. – Gondolt gyöngydíszekre vagy hímzésre? – Talán. – Jó… és ujja legyen vagy pánt nélküli? – Lehet az utóbbi – gondolkozom el. – De épp ujjas is. – Uszályt akar-e? – Ó, azt igen! – De uszály nélkül is meglennél, nem igaz? – avatkozik közbe Suze, aki a Wedding Hair című magazint lapozgatja. – Kényelmesebb hosszú fátyollal vonulni. – Igaz, mégis szeretnék uszályt. – nézek rá, mert hirtelen elragad egy gondolat. – Hé, Suze, ha várnék pár évet, és neked már kétéves lenne a gyereked akkorra, ő foghatná az uszályomat! – Jaj, de jó lenne! – kapja Suze a szája elé a kezét. – De mi lenne, ha elesne benne? Vagy kiabálni kezdene? – Nem számítana! Ráadásul őt is csodásan felöltöztethetnénk… – Volnának kedvesek visszatérni a témához… – mosolyog ránk Cynthia, és áttekinti az irományát. – Eszerint valami egyszerűt vagy kidolgozottat keresünk, ujjakkal vagy pánt nélkül, lehetőleg gyönggyel kivarrva és/vagy hímzéssel, uszállyal vagy anélkül. – Pontosan! – követi tekintetem az övét, amint körbenéz az üzletében. – De tudja, tökéletesen nyitott vagyok mindenre. – Helyes – néz a jegyzeteibe Cynthia némán néhány pillanatig. – Helyes – mondja aztán újra. – Nos, igazából a próba során derül ki, mit akar… akkor kezdjük! Miért is nem próbáltam eddig menyasszonyi ruhákat? Ennél jobb szórakozás nincs a világon. Cynthia bevezet egy jókora öltözőfülkébe, amelynek tapétamintája fehér kerubokat ábrázol arany háttérben. Csipkés kombinét és cipellőt is kapok. A segéd

ötösével hordja elém a ruhákat. Hátul kivágott selyemsifon zsákruhákat, szűk ruhaderekú, több réteg tüllel körülvett balettruhákat próbálok fel, meg düsesszből és csipkéből készülteket, aztán egyszerű szabásúakat drámai uszályokkal, csillogó példányokat… – Amikor meglátja az igazit, tudni fogja, hogy ez az – mondogatja Cynthia, miközben a segéd felaggatja a kampókra a fogasokat. – Próbáljon nyugodtan! – Úgy lesz! – mondom boldogan, és egy pánt nélküli ruhába bújok, amelynek gyönggyel kivarrt csipke a díszítése, s a szoknyája csupa habos lebegés. Kijövök a fülkéből, és körbefordulok Suze előtt. – Ez fantasztikus! – kiáltja. – Még annál is jobb, aminek olyan kicsi a pántja. – Tudom! De azért felpróbálom azt a csipkeujjasat is – nézem meg magam bíráló tekintettel. – Hányat próbáltam fel eddig? – Hát… összesen… harmincötöt – néz a listájára Cynthia. – És eddig hányról mondtam, hogy talán azt választom? – Harminckettőről. – Tényleg? – nézek fel meglepetten. – És melyik nem tetszett? – A két rózsaszínű és a kabátruha. – Jaj, nem, a kabátruha marad. Vegye azt is a lehetségesek közé! Fel-alá járok és körbenézek az üzletben, van-e valami, amit még nem láttam. Megállok a gyerek koszorúslányok állványa előtt, és akaratom ellenére is mélyet sóhajtok. – Istenem, de nehéz is kiválasztani egyetlen ruhát ennyi pompázatos közül! Egyetlenegyet! – Nem hinném, hogy Becky valaha is vásárolt ruhafélét eddig egymagában – mondja most Suze Cynthiának. – Egyfajta kulturális sokk érte. – Nem látom be, miért ne viselhetne többet is. Elvégre is ez lesz élete legboldogabb napja, nem igaz? Akár öt ruhát is engedélyezhet magának! – Király! – kiáltja Suze. – Felveszel egy romantikusat a bevonuláshoz, aztán egy elegánsabbat az elmenetelhez… egyet a koktélhoz… – Egy igazán szexit a tánchoz… és… egy másikat a… – Hogy Luke letépje rólad – csillan fel Suze szeme. – Hölgyeim – nevet fel Cynthia. – Rebecca… tudom, hogy nehéz a választás… mégis meg kell lennie valamikor! Ha júniusban esküszik, máris elkésett vele. – Miért? Hiszen csak most jegyeztem el magam – lepődöm meg. – Esküvői ruhák viszonylatában bizony késésben van – rázza a fejét Cynthia. – Valójában azt szoktuk ajánlani az aráknak, hogy már az eljegyzés előtt válasszanak ruhát, már amennyiben az eljegyzés rövidnek ígérkezik. – Istenem – sóhajtok egy hatalmasat. – Nem tudtam, hogy ez ilyen nehéz lesz. – Próbáld fel azt a sor végén függőt! – javasolja Suze. – Azt a buggyos sifon ujjasai. Azt még nem nézted meg, ugye? – Ó! – nézem meg magamnak meglepetten. – Tényleg nem. Visszaviszem a ruhát az öltözőfülkébe, kilépek a libegő-lengő szoknyából, és belebújok emebbe.

Szinte körülöleli a derekamat, karcsún rásimul a csípőmre, s az uszálya apró fodrokba gyűrődve hullik a padlóra. A nyak vonala jól illik az arcomhoz, a szín a bőrömhöz. Remek érzés ebben a ruhában lenni! – Hú, de csinos vagy – ül fel Suze, ahogy kilépek eléje. – Ez ám a ruha! – Gyönyörű, nem? – kérdem, és fellépek az emelvényre. Megnézem magam a tükörben, és elönt az öröm. Egyszerű ruha, mégis úgy áll rajtam, mintha rám öntötték volna. Ráadásul még karcsúsít is! A bőröm egyenesen sugárzik benne… Nagy ég, ez az igazi! Csönd honol az üzletben. – Itt milyen? – fogja körül a derekam Cynthia. – Nem is tudom… Szerintem jó! – nevetek fel izgatottan. – Ez egészen csodás! – Tudtam. Látja? Mikor megtalálja a megfelelő ruhát, azonnal érzi. Ezt nem lehet papíron eltervezni. Az ember egyszerűen érzi, melyik kell neki. – Megtaláltam a menyasszonyi ruhámat! – mosolygok Suze-ra. –Hurrá, megtaláltam! – Végre! – szakad ki Cynthiából. – Ünnepeljük meg egy pohár pezsgővel! Mialatt eltűnik, én magamat csodálom a tükörben. Ez is bizonyítja, hogy az ember soha nem tudhatja előre. Ki gondolta volna, hogy egy buggyos ujjúnál kötök ki? Egy eladó elvisz előttem egy újabb ruhát. Megakad a szemem a hímzett selyem ruhaderékon, melyet kis szalagok tartanak össze. – Hú, ez is milyen csinos! – mondom. – Ne törődjön vele! – mondja a visszatérő Cynthia, aki egy pohár pezsgőt nyom a kezembe. – Elvégre is megtalálta a sajátját! Felemeli a poharat, de én továbbra is a szalagos ruhaderekat nézem. – Talán ezt az egyet még felpróbálnám, ígérem, gyors leszek. – Tudod, mire gondolok? – néz fel Suze a Brides-ból. – Talán nem lenne muszáj esküvői ruhát viselned. Vehetnél fel színeset is! – Ejha – nézek rá, mert elragad a képzeletem. – Mondjuk vöröset. – Vagy nadrágkosztümöt! – tódítja Suze, és odamutat egy kepei a lapból. – Hát nem dögös? – De hát megtalálta a ruháját! – szól közbe Cynthia, enyhén felcsattanó hangon. – Nem kell már tovább keresnie! Ez az Igazi! – Hmm…- fintorodom el. – Tudja, ebben nem vagyok teljesen biztos. Cynthia rám mered, és egy szörnyű pillanatig azt hiszem, leönt a pezsgővel. – Azt hittem, ez álmai ruhája! – Egyik álmomé, igen! – magyarázom. – Csak hát annyi van. Miért zárnánk ki egyetlen lehetőséget is? – Helyes – mondja. – Azért ezt mindenesetre felírom. Ahogy elmegy, Suze hátradől a kanapén, és rám mosolyog. – Jaj, Bex, ez olyan romantikus! Tarkie-val megnéztük a templomot, ahol

összeesketnek. Gyönyörű! – Tényleg az – hagyom rá, és elfojtom a bűntudat menetrendszerűen rám törő rohamát. Különben meg miért is kellene lelkifurdalást éreznem? Eddig még semmi nincs eldöntve. Nem döntöttem egyértelműen a Plaza mellett. Még mindig megesküdhetünk Oxshottban. Talán. – Az anyukád pompás rózsalugast tervez a kapu fölé, és rózsa díszíti majd a templomi padsorokat is…. sőt a gomblyukakba is az kerül. Sárgára gondol, de attól függ, mi lesz a többi szín… – Á, igen, helyes. Egyelőre még nem döntöttem – hallgatok el, mert látom, hogy mögöttem kinyílik az üzlet ajtaja. Robyn érkezik. Mályvalila kosztüm van rajta, és a Coach táskáját szorongatja. Elkapja a tekintetem a tükörben, és odaint. Mit keres itt egyáltalán? – Az asztalokra kis bokréták kerülhetnének… Robyn megindul felénk. Nem vagyok biztos benne, hogy kedvemre való ez a helyzet. – Figyuzz, Suze! – fordulok a barátnőmhöz természetesnek szánt mosollyal. – Nem néznéd meg ott azokat az… ümm… gyűrűpárnákat? – Hogyan?- mered rám, mintha elment volna az eszem. – Neked nem kellhetnek gyűrűpárnák! Csak nem lettél minden porcikádban amerikai? – Hát… akkor a fejékeket. Egy olyan is kéne! – Bex, mi a baj? – Semmi! – felelem vidáman. – Csak arra gondoltam… talán… Á, szervusz, Robyn! – sikerítek ki egy kényszeredett mosolyt. – Becky! – csapja össze a kezét. – Hát nem csodás ez a ruha? Fantasztikusan áll rajtad! Ezt választod? – Még nem döntöttem – a mosolyom olyan merev, hogy egyenesen sértő. – Szóval, Robyn, honnan a csudából tudtad, hogy itt leszek? Csak nincsenek gondolatolvasó képességeid? – Cynthia mondta, hogy betérsz ma hozzá. Régi barátok vagyunk. És ő az angol pajtásod? – fordul most Suze-hoz. – Á… igen. Suze, Robyn, Robyn, Suze. – Suze? A koszorúslány, személyesen? Örülök, hogy megismerhetem, Suze! Egyszerűen csodásan fest a… – elhallgat, mert észreveszi Suze pocakját. – Egek. gyereket vár! – Addigra megszületik – nyugtatja meg Suze. – Helyes! – lazul el Robyn arca. – Szerintem az ibolyaszín állna a legjobban magának! – Az ibolyaszín? – néz vissza Suze értetlenül. – Én kékre gondoltam. – Nem, határozottan az ibolyaszínt javaslom!

– Bex, biztos vagyok benne, hogy mondta már a mamád… – Jól van, gyerekek! – szakítom őket félbe. – Robyn, kicsit sietős a dolgom… – Tudom, és nem is akarlak feltartani. Mivel azonban már úgyis itt vagyok, beszéljünk át gyorsan néhány dolgot… Két másodperc lesz, ígérem! – a táskájába nyúl, és előveszi a noteszét. – Először is. a zenekart már letudtuk. El is küldték az ajánlott számokat a jóváhagyásodért… Mi van még… – pillant újra a noteszbe. – Nagyszerű! – vetek egy gyors pillantást Suze-ra, aki homlokráncolva szemléli Robynt. – Majd hívj fel. és mindent részletesen átbeszélünk… – Nem tart soká! Szóval, a másik ügy… 23-ára lefixáltunk egy kóstolót a Plazába a séf konyhájába. Továbbítottam az ördöghalra vonatkozó kérésedet, amit újragondolnak… És továbbra is szükségem lenne a vendégjegyzékre! – lapoz tovább Robyn, és játékos megrovással megint. – Az ember nem is képzeli, milyen hamar gondolni kell a meghívókra! Kivált tengerentúli vendégeknél! – Jó, majd összeállítom! – hebegem. Közben nem merek Suze-ra nézni. – Pompás! Akkor hétfőn tízkor találkozom veled meg Antoine-nal. Azok a torták… elalélsz majd tőlük! Most pedig rohannom kell – becsukja a noteszt, és Suze-ra mosolyog. – Örülök, hogy megismertem, Suze! Viszontlátásra az esküvőn! – Viszontlátásra! – mondja Suze baljós vidámsággal. Az ajtó becsukódik Robyn mögött. Nagyot nyelek, és érzem, hogy ég az arcom. – Jó… akkor talán… átöltözöm. Ahogy az öltözőfülke felé indulok, kerülöm Suze tekintetét. A következő pillanatban azonban ő is odabent terem. – Ki volt ez? – kérdi könnyedén, miközben kicipzározom a ruhát. – Ő… Robyn! Kedves nő, ugye? – És miről beszéltetek? – Csupa esküvői semmiségről… tudod, hogy van ez… Segítenéd kifűzni ezt a fűzőt? – Miért gondolja, hogy a Plazában lesz az esküvő? – Izé… nem is tudom. – De még mennyire, hogy tudod! És az a nő az eljegyzésen? –Suze hangja hirtelen olyan szigorúra vált, amilyenre csak telik tőle. – Bex, mi folyik itt? – Semmi! – Hagyd ezt abba, Bex! – ragadja meg a vállamat. – Ugye, nem a Plazában lesz a lakodalom? Csak nézek rá, és az arcom egyre jobban lángol. – Ez csak egy… lehetőség – mondom végül. – Mit értesz azon, hogy lehetőség? – bámul rám Suze, miközben lassan enged a szorítása. – Hogyhogy egyáltalán szóba jöhet mint lehetőség? Visszaakasztom a ruhát a fogasára, hogy az időt húzzam, s igyekszem elfojtani a bűntudat újabb rohamát. Ha teljesen természetesen kezelem a helyzetet, talán az is lesz.

– Nos… tudod… Elinor felajánlotta, hogy fényes esküvőt rendez nekem meg Lukenak. Egyelőre nem döntöttem el, elfogadjam-e az ajánlatot vagy sem. Miért, mi rossz van ebben? – Még hogy mi rossz! – csattan fel Suze. Nem gondolsz arra, hogy a) a mamád már nagyban szervezi az esküvőt? b) Elinor egy hülye tyúk? c) Elment az eszed? Miért kellene neked a Plazában esküdnöd? – Mert… mert… Suze, látnod kellene – hunyom be a szemem. –Vonósok adnák a zenei kíséretet, lenne kaviár… osztriga-bár… mindenkit Tiffany keret várna az asztalánál… meg Cristal pezsgő… és az egész termet elvarázsolt erdőnek rendeznék be, igazi nyírfákkal és erdei madarakkal… – Igazi nyírfák? Minek neked igazi nyírfa? – fintorodik el Suze. – Minden a Csipkerózsika meséjét idézné. Én lennék a hercegnő, Luke pedig… – elhallgatok, mert Suze szeme valósággal villámot szór. – És mi lesz a mamáddal? Nem felelek. Igyekszem elfoglalni magam a fűző kifűzésével. Ebben a pillanatban semmi kedvem anyura gondolni. – Már csak… őt kell meggyőznöm… – mondom végül. – Meggyőzni? – Ő maga mondta, hogy nem lehet félgőzzel házasodni! – megyek át támadásba. – Ha látná a Plazát meg a többi tervet… – Csakhogy mostanra szinte mindent eltervezett! Amikor náluk jártunk, semmi másról nem tudott beszélni. Ő meg a… hogy is hívják… a szomszédja… – Janice. – Igen, ő. Irányítóközpontnak nevezik a konyhátokat. Nagyjából hat táblát tűztek a falra, hosszú listákat írnak, mindenütt anyagminták hevernek… és olyan boldogok, hogy csinálhatják. Becky, nem mondhatod nekik, hogy kész, vége. Egyszerűen nem teheted! – néz rám elkomolyodva. – Elinor idehozatja őket! – magam is érzem a bűntudatot a hangomban, de nem akarok tudomást venni róla. – Istenien érzik majd magukat! Életre szóló élmény lesz ez nekik! Megszállhatnak a Plazában, végigtáncolhatják az éjszakát, megnézhetik New Yorkot. .. Ennél mesésebb vakációra senki nem számíthat! – Mondtad már a mamádnak? – Nem… egy szót sem szóltam eddig. Nincs értelme előhozakodni vele, amíg nem vagyok száz százalékig biztos abban, mit akarok. Elhallgatok, miközben Suze szeme gyanakvóan összeszűkül. – Bex, azonnal tenned kell valamit! – szólal meg hirtelen. –Nem dughatod homokba a fejedet, nem tehetsz úgy, mintha ez az egész nem létezne. – Nem is akartam! – méltatlankodom. – Bex, tudom, milyen vagy! – kiáltja Suze. – Volt idő, mikor az összes bankszámlakivonatod egy billenőkocsiban landolt, vagy azt remélted, egy vadidegen fizeti ki a számláidat! Én mondom ezt, a legjobb szándékkal, a legjobb barátnőd!

Lám, így megy ez. Az ember kiadja a féltett titkait, és mit kap érte cserébe? – Azóta felnőttem – felelem sértett méltósággal. – Ne félj, mindent lerendezek. Csak… csak… időre van szükségem, hogy átgondoljam a helyzetet. Hosszan hallgatunk. A beállt csöndben hallom, amint Cynthia azt mondja odakint: – Nekünk az Álomruháknál az a jelszavunk: nem választod a ruhádat, hanem… – Nézd, Bex – mondja végre Suze. – Nem dönthetek helyetted, ahogyan más sem. Mindössze annyit mondhatok, ha ki akarod vonni anyukádat az esküvői előkészületekből, mielőbb meg kell tenned!

Fenyő Lak 43 Elton Road Oxshott Surrey FAX Becky Bloomwoodnak A mamájától 2002. március 20. Becky, aranyom! Csodás híreim vannak! Talán hallottad, hogy Suzie leöntötte kávéval a mennyasszonyi ruhát. Szegénykét nagyon letörte az eset. Hanem elvittem a ruhát a vegytisztítóba… és képzeld, csodát tettek! A ruha ismét fehér, mint a frissen hullott hó. Hál'istennek felveheted! Szeretettel, hamarosan beszélünk Anyu xxxxxxxxx

HÉT Jó. Suze-nak igaza van. Nem húzhatom tovább a döntést. A barátnőm elutazásának másnapján leültem a próbafülkében, tollal és papírral a kezemben, hogy logikusan átgondoljam a helyzetet; mérlegeljem az érveket és ellenérveket… és az ismeretükben ésszerű döntést hozzak. Helyes. Gyerünk! Oxshott mellett szól 1. Anyut boldoggá tenném. 2. Aput boldoggá tenném. 3. Szívhez szóló esküvő lenne. Néhány másodpercig elnézem a listát, aztán új tételt nyitok. New York mellett szól 1. Ez lenne a világ legbámulatosabb esküvője. „Istenem!” – temetem a fejem a kezembe. Papíron sem könnyebb. Valójában még nehezebb is, mivel egyenesen a képembe tolja a dilemmát, ahelyett, hogy a tudatom rejtekébe gyömöszölném, hogy ne kelljen róla tudomást vennem. – Becky? – Igen? Gépiesen felnézek, eltakarva kezemmel a papírost. Elise áll a próbafülke ajtajában, az egyik ügyfelem. Harmincöt éves vállalati jogász, akit most küldenek ki Hongkongba egy évre. Valójában hiányozni fog. Mindig kellemesen elcsevegünk, bár fikarcnyi humora sincs szegénynek. Azt hiszem, szeretné, ha lenne… csak épp nem tudja, mi fán terem a szellemesség. – Szervusz, Elise! – mondom meglepetten. – Megbeszéltünk volna időpontot? Azt hittem, holnap már útra kelsz. – Holnap igen. De mielőtt elmegyek, szerettem volna nászajándékot venni neked. – Ugyan már, ne fáraszd magad! – kiáltom, titkolt elégedettséggel. – Mindössze azt kellene tudnom, hol jelentkeztél be. – Hogy érted? Á, a nászajándékok jegyzékére gondolsz? Valójában még nem állítottuk össze. – Nem? – szalad ráncba Elise szemöldöke. – Akkor hogyan vegyek ajándékot? – Hát… ümm… csak vegyél valamit. Ha nagyon akarsz. – Jegyzék nélkül? – mered rám Elise értetlenül. – De hát mit vegyek? – Nem is tudom! Bármit, ami megtetszik! – nevetek fel. – Mondjuk, egy

kenyérpirítót. – Kenyérpirítót. Jó. – Elise papirost keresgél a táskájában. – És milyen modellt? – Fogalmam sincs! Nem értek hozzá. Nézd, Elise… hozz valamit Hongkongból… rendben? – Miért, ott is bejelentkeztél? – élénkül fel Elise. – Melyik üzletben? – Nem. Úgy értem – sóhajtok fel –, úgy értem… nézd, majd ha bejelentkezünk, tudatom veled a részleteket. Online is lebonyolíthatjuk. – Hát… jó – Elise elteszi a papirost, és rosszalló pillantást vet rám. – De kérlek, jelentkezz be mihamarább. Az esküvői vendégek nem tudják majd, mit vásároljanak neked. – Ne haragudj – mondom. – És érezd jól magad Hongkongban! – Köszönöm. – Elise habozik, majd sután odalép hozzám, és arcon csókol. – Viszlát Becky! Köszönöm a segítségedet! Miután elmegy, újra leülök a jegyzeteim mellé, es megpróbálok koncentrálni, de sehogy nem megy ki a fejemből, amit Elise-től megtudtam az imént. Mi van, ha igaza van? Mi van, ha tömegek várják hiába, hogy ajándékokkal halmozzanak el? Belém hasít a félelem. Mi lesz, ha abbahagyják a hiábavaló próbálkozást? Felveszem a mobilt, és gyorstárcsázom Luke számát. Ahogy kicsöng a vonal túloldalán, hirtelen eszembe jut, nem is olyan régen megígértem neki, nem hívom a munkahelyén holmi esküvői „apróságokkal”. A múltkor például félórán keresztül ecseteltem három különböző teríték változatot. Akkor történt, hogy miattam mulasztott el egy irtó fontos hívást Japánból. Ez azonban mégis csak kivétel! – Ide hallgass! – mondom azonnal, ahogy beleszól a készülékbe. – Be kell jelentkeznünk, de azonnal, a nászajándékokhoz! – Becky, megbeszélésem van. Nem várhatsz ezzel? – Nem, ahhoz túl fontos! Csönd támad a vonalban, aztán hallom, amint Luke odaszól valakinek: „Bocsásson meg egy pillanatra…” – Jó – mondja, és visszatér a telefonhoz. – Kezdjük újra. Mi hát a probléma? – Az, hogy listára van szükségünk ahhoz, hogy nászajándékot vehessenek nekünk. Lista híján semmit sem kapunk! – Jó, akkor jelentkezz be. – Hisz akartam én! Mióta várom már, hogy legyen egy szabad estéd… – Meg van kötve a kezem – hallom ki hangjából az ingerültséget. – Én már csak így élek. Tudom, miért lett hirtelen olyan tüskés. Azért, mert újabban minden estéjét azzal tölti, hogy valami ostoba reklámot dolgozzon ki Elinor alapítványának, és sejti, mit gondolok az egészről. – Nos, el kell kezdenünk valahol – mondom. – El kell döntenünk, mit akarunk.

– Muszáj nekem ebben részt vennem? – De még mennyire! Miért, nem érdekel, milyen tányérokat kapunk? – Őszintén szólva nem. – Nem? – szisszenek fel. A legszívesebben belekezdenék egy szónoklatba arról, hogy ha a tányérok nem érdeklik, akkor bizonyára a kapcsolatunk sem, ám még épp idejében esik le a tantusz, hogy hisz én pont ezt akartam! Most egymagam választhatok meg mindent. – Na jó – mondom. – Akkor elintézem én. Majd elnézek a Crate and Barrelhez. Jó lesz így? – Nagyszerű! És, hogy tudd, ma este megiszunk valamit az anyám lakásán. Fél hétkor. – Ó – nyúlik meg az arcom. – Rendben. Viszlát. Felhívhatlak a Crate and Barrel után, hogy elmondjam, mit írattam fel náluk? – Becky – mondja Luke vészjóslóan –, ha még egyszer felhívsz munkaidőben esküvői ügyekben, nagy a valószínűsége, hogy nem lesz esküvő! – Szépen vagyunk! – kiabálom. – Ha ennyire nem érdekel, megszervezhetek én mindent, aztán találkozunk az oltárnál. Így megfelel? Hallgatás támad a vonalban, de kihallom Luke halk nevetését. – Őszinte választ akarsz, vagy megelégszel a Cosmo tesztválaszaival arról, mennyire szeret a férjed? – Jöjjön az utóbbi – mondom pillanatnyi gondolkodás után. – Szeretném, ha bekapcsolódhatnék az esküvő minden apró részletének intézésébe – mondja Luke komolyan. – Megértem, hogy az érdeklődés hiánya az előkészületek bármely szakaszában arról árulkodik, hogy nem köteleztem el magam melletted, holott gyönyörű, szerető, különleges, páratlan lény vagy, és őszintén szólva meg sem érdemellek. – Ez igazán jól hangzott – mondom sértődötten. – És mi az őszinte válasz. – Az oltárnál találkozunk. – Hahaha! De akkor ne panaszkodj, ha rózsaszínű szmokingban találod magadat. – Azt talán tényleg bánni fogom. Most azonban tényleg mennem kell. Otthon találkozunk. – Viszlát. Leteszem a mobilt, a kabátomért nyúlok, és magamhoz veszem a táskámat. Mialatt begombolkozom, újra rápillantok a papírosra, és hirtelen belém mar a lelkifurdalás. Talán itt kellene maradnom, és tovább törnöm a fejem a helyes döntésen. Ugyanakkor, akárhol is esküszünk, itt vagy Angliában, nászajándékokra csak szükségünk lesz, nem igaz? Okosabb ezért elmennem és bejelentkeznem, és csak utána döntenem arról, hogy végül is melyik országban akarom a lakodalmat. Az üzletbe besétálva jövök rá, hogy semmit sem tudok a bejelentkezésről. Ami azt illeti, a nászajándéklistákról sem. Tom és Lucy lakodalma előtt mindent anyu

intézett. Rajtuk kívül egyedül Suze és Tarquin esküvőjén vettem részt, nekik pedig nem volt listájuk. Körbenézek az üzletben, hogy hol is kezdjem. Csupa szín és ragyogás vesz körül. A tarkabarkán megterített asztalok úgy állnak, mintha vacsoravendéget várnának, másutt csillogó poharakat, késeket és rozsdamentes lábasokat látok kiállítva. Egy csillogó serpenyőkből rakott piramishoz közeledve lófarkas csajt veszek észre, aki valami lappal a kezében jár körbe. Közelebb óvakodom hozzá, hogy lássam, mit művel. A papíron felfedezem a „Crate és Barrel bejelentkezési űrlap” feliratot. Á, akkor ő is ugyanabban a cipőben jár, mint én! Jó, majd figyelem, hogyan csinálja. – Jó napot – köszönt, ahogyan felnéz. – Tud valamit a főzőedényekről? Például ez mi fán terem itten? Felemel egy serpenyőt, és akaratom ellenére is elmosolyodom. Istenem, milyen tudatlanok ezek a manhattaniek! Ez a csaj talán életében nem főzött! – Ez egy serpenyő – magyarázom szívélyesen. – Sütésre használják. – Jó. És ez mi? Újabb serpenyőt fog kézbe, amelynek recés a felülete, és két fogantyúja van. Mi az ördög lehet? Passz. – Izé… talán… omlett sütő… – Á, igen. A csaj zavartan nézegeti, én pedig villámgyorsan odébbállok. Elhaladok egy rakás gabona magvakat tároló cserépedény mellett, és egy számítógép előtt találom magam, melyen a „Bejelentkezés” felirat ékeskedik. Valószínűleg itt kaphatók a nyomtatványok. – Üdvözöljük a Crate and Barrelnél – köszönt egy vidám hang a képernyőn. Félfüllel közben egy pár veszekedését hallgatom a hátam mögött; a tányérokon kaptak össze. – Nem akarok szürkésbarna süteményestálakat, és kész! – kiabálja a csaj a sírás határán. – Akkor mit akarsz? – vág vissza ingerülten a pasas. – Nem tudom! – Engem neveztél szürkésbarna süteményestálnak. Marie! Egek, fel kell hagynom a hallgatózással. Újra a képernyőre nézek, és elképedek. Ezen a helyen ugyanis mások listáiba lehet belekukkantani, hogy a vevők ajándékot vehessenek nekik. Már majdnem kijelentkezem, amikor meggondolom magam. Miért ne okulnék mások listáiból, nem igaz? Óvatosan begépelek egy nevet: R. Smith, és Entert nyomok. Legnagyobb meglepetésemre a képernyőt párok tömegeinek neve tölti meg. Rachel Smith és David Forsyth, Scottsdale, A2. Annie M Winters és Rod Smith, Raleigh, NC. Richard Smith és Fay Bullock, Wheaton, IL Leroy Elms és Rachelle F. Smith…

Király! Jó, lássuk, mit választott Rachel és David. Megnyomom az Entert, s egy pillanat múltán a gép több oldalnyi papírt kezd köpködni magából. Üveg kaviártartó/Rákszervírozó tál Lábas süteményestál kupolával Vízililiomos tál Klasszikus demizson 28-as méret…

4 1 2

A teremburáját! Én is akarok vízililiomos tálat! Meg rákszervírozót. Jó, akkor lássuk, mit választott Ann és Rod. Ismét megnyomom az Entert, mire újabb lista jelenik meg előttem. Az anyját! Annie és Rod szemlátomást a bártartozékok megszállottai! Vajon miért van szükségük hat jeges vödörre? Jaj, de izgi! Most Richard és Ray következik. Aztán Leroy és Rachelle… mindkettejüket kiprintelem. Azon jár az eszem, milyen másik névvel próbálkozzam, mondjuk, a Brownnal, amikor egy hang szólal meg mellettem: – Segíthetek, kisasszony? Felkapom a fejem. Egy eladó mosolyog rám, kitűzőjén a Bud névvel. – Nem találja a listát, amelyet keres? Kigyullad az arcom zavaromban. – Én… már meg is találtam – kapom fel találomra Richard és Fay jegyzékét. – Ők a barátaim, Richard és Fay. – Nászajándékot akarok venni nekik – köszörülöm meg a torkom. – Ezért vagyok itt. Egyúttal magam is szeretnék bejelentkezni. – Intézzük el először a vásárlást. Mire gondolt? – Ümm… hát… izé-nézek a listára. A francba! Csak nem veszek ajándékot egy vadidegen párnak? Mindössze az igazságot kellene bevallanom, hogy szükségtelenül kíváncsiskodtam. – Van valami ötlete? – Mi lenne, ha négy salátástálat vennék? – hallom meg önmagamat. – Tökéletes választás! – Bud elvezet egy közeli kasszához. –Üzenetet nem hagy? – kérdi. – Miféle üzenetet? – A barátainak. – Tollért nyúl, és várakozóan néz rám. – Jó, nos akkor… izé… Richardnak és Faynek – nyelek egyet. –Boldog esküvőt kívánok. Szeretettel, Becky. – Szabad a családi nevét is? Csak hogy tudják, kitől származik az ajándék. – Izé… Bloomwood. – Szeretettel Becky Bloomwoodtól – mondja utánam Bud, és mindent szót gondosan lejegyez. Hirtelen magam előtt látom, amint Richard és Fay értetlenül böngészi az üzenetemet, majd összenéznek, hogy ez ugyan ki lehet. Jó. Kapnak négy salátás tálat. Legyenek érte hálásak.

– Akkor most lássuk a maga listáját! – folytatja Bud vígan, miközben lehúzza a hitelkártyámat. – Itt egy nyomtatvány, ezt kell kitöltenie, ahogy körbejár a boltban… amint látja, áruinkat különböző csoportokba osztottuk… – Igen. Mik ezek a csoportok? – Konyhai eszközök… tányérok… edények… bártartozékok… talpas és száras poharak… meg a többi… – Helyes… – Kissé ijesztő lehet eldönteni, mit akar az ember új otthonába – mosolyog rám Bud. – Ezért azt javaslom, kezdje az alapoknál. Gondoljon a mindennapos szükségleteire… és innen haladjon tovább. Ha szüksége van rám, csak kiáltson! Ezzel elsasszézik, én pedig újult érdeklődéssel nézek körül az üzletben. Akkor voltam utoljára ennyire feldobva, amikor a Télapónak írtam kívánságlistát. Ám akkor anyu állt a hátam mögött, és olyanokat mondott: „Nem vagyok biztos benne, hogy a Télapó igazi rubincipellőt tudna neked hozni, drágám! Miért nem kérsz helyette egy jópofa kifestőkönyvet?” Most azonban senki nem írja elő, mit kérhetek és mit nem. Bármit kinézhetek magamnak! Például azokat a tányérokat ott… vagy azt a kancsót., esetleg amazt a széket… amit csak szemem szám megkíván! Az egész boltot! Már persze csak elméletben. Ne essünk azonban túlzásba. Kezdjük a mindennapos szükségletekkel, úgy, ahogyan Bud ajánlotta. Eltölt a felnőttség kellemes tudata, miközben a konyhai eszközök polcai között járkálok. Á! Homártörő! Ez nekünk is kellhet. És azok a kis kukoricatartók is guszták. Meg azok a műanyag százszorszépek. Fogalmam sincs, mire valók, de tetszenek. Gondosan lejegyzem listámra a számokat. Jó. Mi legyen még? Ahogy körbenézek, figyelmemet egy csillogó krómrészleg kelti fel. Az anyját! Nem lehetünk meg joghurtfagyasztó nélkül. És a palacsintasütőt sem nélkülözhetjük. Ahogyan a kenyérsütő, a turmixgép és a Konyhafőnök Kenyérpirítója sem hiányozhat a háztartásunkból. Lekörmölöm a számokat, majd elégedett mosollyal pillantok körül. Vajon miért nem jelentkeztem be korábban? Kedvemre vásárolhattam volna, anélkül, hogy egy petákot költenék! Már régen férjhez kellett volna mennem. – Bocsánat! – a kések részlegénél újra belebotlom a lófarkas lányba. – Nem tudja, hogyan működik a szárnyas szeletelő? – ezzel felemel egy szerkentyűt, amilyet életemben nem láttam. – Hát… gondolom… csak felszeleteli vele a baromfit… Egy pillanatig üres tekintettel nézünk egymásra, aztán a lány vállat von, és felírja a herkentyűt a listájára. Talán nekem is kéne ilyen. Meg az a jópofa fűszernövény-vagdaló. Meg profi lángszóró a flambírozáshoz. Nem mintha valaha is készítettem volna ilyet… de ki tudja, mit hoz a jövő. Egy férjes asszonynak ehhez is muszáj értenie! Hirtelen látom magam kötényben, amint

egyik kezemmel a flambét készítem, miközben a másikkal a gyümölcssodót kavarom. Luke és a vendégsereg ámulva nézik boszorkányos ügyességemet. – És hol máshol jelentkezett be? – kérdi a csaj, aki most egy habverőt forgat a kezében. Meglepetten nézek rá. – Miért? Szabad máshol is listát hagyni? – Természetesen! Nekem három van. Itt, a Williams-Sonománál meg a Bloomiesnál. De itt irtó menő, az ember mindent megnézhet a gépen… – Három lista! – kiáltom leplezetlen lelkesedéssel. Amúgy ha jól meggondoljuk, miért kellene megállnom háromnál. Mire este megérkezem Elinor lakására, bejelentkeztem a Tiffany-nál, a Bergdorfnál, a Bloomingdalesnél és a Barneysnál. Megrendeltem a Williams-Sonoma katalógust, és online nászajándéklistát nyitottam. Arra egy fikarcnyi időm sem jutott, hogy az esküvő helyszínén törjem a fejem, de hát tartsunk fontossági sorrendet. Ahogy Elinor ajtót nyit, zenét hallok meg a háttérben, és orromat kellemes virágillat csapja meg. Elinor oldalt kötős ruhát visel, a haja most valamivel lazább, mint máskor… és miközben megcsókol, alig észrevehetően megszorítja a kezem. – Luke már itt van – mondja, mikor végigmegyünk a folyosón. –Milyen csinos a cipője! Most vette? – Izé, igen. Köszönöm! Akaratom ellenére eltátom a számat meglepetésemben. Elinor eddig soha nem dicsért meg. Soha. – Mintha fogyott volna kicsit – folytatja. – Jól áll magának. Annyira megrökönyödöm, hogy megállok a küszöbön… aztán sietve utána loholok. Csak nem próbál kedves lenni hozzám Elinor Sherman? Ezt nem hiszem el. De… ha jól meggondoljuk, az eljegyzési ünnepség végén is egészen nyájasan viselkedett. Elnézést kért, amiért nem szerepeltem a vendégek jegyzékén, amit szemlátomást őszintén bánt. Valójában nem ezt mondta, hanem azt, hogy beperli a rendezvényszervezőket. De akkor is. Ez is a törődés jele, vagy nem? Istenem, lehet, hogy végig félreismertem? Ahogyan mi mindannyian. Meglehet, egészen más ember rejtőzik a fagyos modor mögött. Igen! Sebezhető és bizonytalan, ezért vont védőpáncélt maga köré. Én vagyok az egyetlen, aki a veséjébe lát, én édesgetem ki az emberek közé az igazi Elinort, a New York-i előkelő társaság legnagyobb ámulatára. Luke ettől csak még jobban megszeret. Majd úgy hívnak az emberek: „A lány, aki megváltoztatta Elinor Shermant”, és… – Becky? – szakítja félbe Luke hangja a gondolataimat. – Jól vagy? – Igen – riadok fel, látva, hogy belebotlottam a dohányzóasztalba. – Igen, semmi bajom!

Helyet foglalok mellette a kanapén. Elinor a kezembe ad egy pohár jéghideg bort. Ahogy kortyolgatom, kinézek az ablakon Manhattan távolba nyúló esti fényeire. Elinor és Luke nagyban vitat valami alapítványi ügyet, én pedig a sósmandulát majszolva kikapcsolok. Ábrándjaim ködében Elinor így nyilatkozik egy emberekkel telezsúfolt teremben: „Becky Bloomwood nem csupán mintaszerű meny, de nagyszerű barát is.” Én közben szerényen mosolygok, mire tapsvihar tör ki. Csattanásra riadok. Úgy megijedek, hogy kis híján kilöttyintem az italomat. Elinor most kattintotta be azt a krokodilbőr jegyzettömböt, amibe eddig írt. Elteszi, lehalkítja a zenét, és egyenesen rám néz. – Rebecca – szólít meg. – Igen? – Azért kérettem ide ma este, mert szeretnék magával megvitatni valamit. Újratölti a poharamat, mire hálásan rámosolygok. – Igen, parancsoljon. – Amint tudja, Luke dúsgazdag fiatalember. – Á, igen – jövök zavarba. – Igen, persze… magam is úgy sejtem. – Beszéltem az ügyvédeimmel… meg Luke ügyvédeivel is… és a következőkre jutottunk. Nézze meg, kérem – ragyogó mosollyal átnyújt egy vastag fehér borítékot… egy másikat Luke kap. Érdeklődve veszem át. Igen, Elinor határozottan kedvesebb lett! Olyan ez, mint a Dallas. Talán felkér, hogy segítsem ki egy családi vállalkozásban, vagy üdvözöl a dinasztia soraiban. Igen, úgy van. Mostantól testületi ülésekre járok, ott elnökölök az asztalfőn, hatalmas fülbevalóval… Izgatottan nyitom ki a borítékot, s egy vaskos, gépelt iratot húzok elő. Ahogy olvasni kezdem, úgy ül el menten a lelkesedésem. Megegyezés Luke James Brandon (mostantól a vőlegény) és Rebecca Jane Bloomwood (mostantól a menyasszony) között… Ezt nem értem. Miféle megegyezés? Csak nem… A fenébe is, nem egy… Rémülten nézek Luke-ra. Ő is ugyanolyan meglepetéssel lapozza végig az oldalakat, mint én. – Anyám, mi ez? – Egyszerű óvatossági intézkedés – feleli Elinor távoli mosollyal. – Egyfajta biztosíték. Egek ura! Házassági szerződést tartok a kezemben. Felkavarodik a gyomrom az undortól, ahogy végiglapozom. Megvan vagy tíz oldal, olyan fejezetcímekkel, mint „birtokrendezés válás esetén”. – Egész pontosan mi ellen is lenne ez biztosíték? – kérdi Luke. A hangjából meg

nem tudnám mondani, mire gondol. – Ne tegyünk úgy, mintha tündérmesében élnénk – mondja Elinor fagyosan. – Valamennyien tudjuk, mi történhet. – Egész pontosan mi? – Ne akadékoskodj, Luke! Magad is ugyanúgy tudod, mint én, mitől tartok. Ráadásul, ha számításba vesszük Rebecca… hogy is mondjam… költekezési hajlamát… – sokatmondóan a cipőmre néz. Elönt a felháborodás; most jövök rá, miért dicsérte meg a jövetelemkor. Nem, nem kedves akart lenni. Az érveket gyűjtötte ellenem. Jaj, hogy lehettem ilyen ostoba! Elinornál szó sincs mélyen elrejtett érző szívről. Ilyesmi nála nem jöhet számításba. – Tisztázzunk valamit – szólalok meg lihegve. – Maga azt hiszi, engem egyedül Luke pénze érdekel? – Becky, hová gondolsz? – De igenis azt hiszi! – A házassági szerződés egyszerű racionális óvintézkedés házasságkötések előtt. – Nos, olyan lépés ez, amihez nem igazán van kedvem – mondja Luke ideges nevetéssel. – Márpedig kérve kérlek, gondold meg magad! – így Elinor. – Én mindössze védeni akarlak. Mindkettőtöket – teszi hozzá, nem éppen meggyőzően. – Mégis mit gondol, mire készülök… elválok Luke-tól, és elveszem az összes pénzét? Mert te bizony ezt művelted a férjeiddel, tenném hozzá a legszívesebben, de még idejében visszaszívom. – Azt gondolja, ezért akarok feleségül menni hozzá? – Becky… – Magát is arra kérem, olvassa át a szerződést, ha megnyugodott… – Nem akarom átolvasni! – Vegyem úgy, hogy nem hajlandó aláírni? – néz rám Elinor diadalmasan, mintha minden gyanúját igazolnám. – Nem! – kiáltom reszkető hangon. – Nem, aláírom! Aláírok én mindent, amit csak óhajt! Nem akarhatom, hogy azt higgye, Luke vagyonára pályázom! Felkapom a tollat az asztalról, és veszett dühvel odakanyarintom aláírásomat az első oldalra, olyan erővel, hogy beszakítom a papírt. – Becky, ne butáskodj! – kiáltja Luke. – Anya… – Ne aggódj!… Aláírok én… minden egyes… átkozott… Ég az arcom, a szemem könnyek fátyolozzák, ahogy sorra forgatom és alákörmölöm az oldalakat, anélkül, hogy rápillantanék a szövegre. Rebecca Bloomwood. Rebecca Bloomwood. – Nos, én viszont nem írom alá – mondja Luke. – A hátam közepére kell egy házassági szerződés! Olyat meg istenuccse nem írok alá, amit életemben nem

láttam! – Tessék, végeztem – leteszem a tollat, és felveszem a táskámat. – Azt hiszem, most elmegyek. Isten áldja, Elinor. – Becky. . – kiáltja Luke. – Anya, ezt meg mi az ördögért csináltad? Ahogy kiviharzom Elinor lakásából, még mindig lüktet a fejem. Néhány másodpercig a liftet várom, de amikor nem jön, nekivágok helyette a lépcsőnek. Minden ízemben reszketek a haragtól és a megaláztatástól. Ez a némber azt hiszi, Luke pénzére ácsingózom! Kalandornőnek néz! Csak nem ezt gondolja rólam mindenki? – Becky! – Luke rohan le utánam a lépcsőn, hármasával veszi a fokokat. – Becky, várj meg! Bocsáss meg, kérlek! Fogalmam sem volt, hogy… – a földszintre érve a karjába vesz, én meg csak állok mereven, nem viszonzom az ölelését. – Higgy nekem! Engem ez a húzás ugyanúgy megdöbbentett, mint téged. – Hát… tudod… Szerintem alá kellene írnod – mondom lesütött szemmel. – Meg kell védened magad, ezt diktálja a józan ész. – Becky, ez én vagyok, ezek mi vagyunk. – Gyengéden felemeli az államat, hogy nem nézhetek máshová, csak sötét szempárjába. – Tudom, hogy haragszol. Már hogyne haragudnál. De meg kell bocsátanod az anyámnak. Túl régóta lakik Amerikában. A házassági szerződés bevett szokás itt. Semmi rosszat nem akart… – De igen – mondom, és újra elönt a megaláztatás hulláma. –Rosszat akart ő, ebben nincs hiba! Azt képzeli, abban mesterkedem, hogy kiforgassalak minden vagyonodból… és az egészet cipőkre költsem! – Miért, tényleg ezt tervezed? – kérdi Luke mímelt meglepetéssel. – És csak most szólsz róla? Nos, amennyiben változtatsz a játékszabályokon, talán valóban fontolóra kellene vennünk egy házassági szerződést… Halvány félmosollyal nyugtázom a tréfát, ettől azonban a sértés sértés marad. – Tömegével ismerek itt olyanokat, akik kötöttek házassági szerződést. Tudom, hogy megy ez itt – mondom. – Mégsem kellett volna a megkérdezésünk nélkül összeszerkesztenie egyet! Tudod, hogy érzem most magam? – Tudom – simogatja meg a hátamat Luke csillapítótag. – Én is nagyon haragszom rá. – Nem, te nem. – De igen! – Nem, te nem haragszol rá! És ez a baj. Kiszakítom magam az öleléséből, miközben megpróbálom megőrizni a nyugalmamat. – Becky? – bámul rám Luke döbbenten. – Valami más bajod is van? – Nemcsak a mostani esetről van szó. Mindenről! Ahogy átvette anyutól az esküvő szervezését! Ahogy megszégyenítette a szüleimet a dölyfösségével… – Jó, persze, túl hivatalos a modora – mondja Luke sértődötten. –Ez azonban még

nem jelent lenézést. Ha a szüleid igazán ismernék… – És ahogyan téged kihasznál! – érzékelem, hogy ingoványos talajra tévedtem, mégsem tudom megfékezni magam, ömlik belőlem a szó. – Te adod az embereket az alapítványához. Még Michaellel is összekülönböztél miatta. Egyszerűen nem fér a fejembe! Tudod, hogy Michael a szívén viseli az érdekeidet, őszintén törődik veled. De az anyád miatt úgy összevesztél vele, hogy nem is beszéltek. Luke arca megrezzen. Látom, hogy érzékeny pontot érintettem. – Most pedig azt akarja, hogy költözzünk be ebbe az épületbe. Hát nem veszed észre? Nem enged ki a markából! Majd egész nap ugráltat, és soha nem hagy békét nekünk… Luke, már eddig is túl sokat adtál neki! – Mi a rossz ebben? – keményedik meg fokonként Luke arca. –Ő az anyám. – Tudom! De lássuk be, egészen addig nem érdeklődött irántad, amíg sikeres nem lettél itt. Emlékszel az első New York-i utunkra? Mindent elkövettél, hogy jó benyomást tegyél rá, ő pedig annyi fáradságot sem vett, hogy találkozzon veled! Most azonban, hogy neved lett ebben a városban, jó kapcsolatokat ápolsz a médiával, megalapoztad a sikeredet… hirtelen előlép, és kihasznál… A te dicsőséged fényében sütkérezik… – Ez nem igaz. – De igen! Csupán te nem látod! Annyira elkápráztat, hogy nem látod tisztán a helyzetet. – Nézd, Becky, könnyen mondod ezt! – kezdi Luke szenvedélyesen. – Neked fantasztikus kapcsolatod van a mamáddal. Én alig láttam az enyémet, amikor felnőttem… – Pontosan! – kiáltom, mielőtt féket tehetnék a nyelvemre. – Ez is engem igazol! Gyerekként sem törődött veled! A francba! Ezt azért nem kellett volna mondanom. Fájdalom suhan át Luke tekintetén, és hirtelen úgy fest, mint egy tízéves kölyök. – Tudod, hogy ez nem igaz – mondja. – Anyám igenis akart engem. Nem az ő hibája volt. – Tudom, és ne haragudj… – lépek feléje, de elrántja magát. – Képzeld magad a helyébe, Becky! Gondold meg, min ment keresztül szegény. El kellett hagynia a fiát, bátorságot mutatni a külvilág előtt. Oly hosszú ideje szokott hozzá, hogy elrejtse az érzéseit, nem csoda ezek után, hogy nehezen mutatja ki őket, hiába is szeretné. Nem csoda, hogy a modora suta kissé. Ahogy Luke-ot hallgatom, a legszívesebben sírva fakadnék. Jól kigondolta, mondhatom! Ma is a régi kisfiú maradt, aki folyton az anyját mentegeti, aki nem akarja látni. – Most azonban alkalmunk nyílt kiköszörülni a csorbát – folytatja Luke. – Jó, meg kell hagyni, néha tényleg hiányzik anyámból a tapintat. De hidd el, csak a legjobbat akarja. Igen, persze, akarom mondani. Amint a mellékelt példa is mutatja . Ehelyett azonban csak megvonom a vállam, és azt mormogom:

– Talán. Luke hozzám lép, és megfogja a kezein. – Gyere vissza! Megiszunk még egy pohárral. Elfelejtjük ezt a kellemetlen közjátékot. – Nem – szakad ki belőlem a tiltakozás. – Azt hiszem… most hazamegyek. Te menj csak, majd otthon találkozunk. Hazafelé menet elered az eső. Jókora cseppek gyűlnek tócsákba az úton, és görögnek végig a napellenzőkön. Lángoló arcomat paskolják, megnedvesítik a hajam, és otthagyják nyomukat új, szarvasbőr szegélyű cipőmön. De alig veszem észre mindezt. Magamban tovább dúlok-fúlok. Újra magam előtt látom Elinor szúrós pillantását, átélem önnön megaláztatásomat és haragomat Luke iránt. Abban a pillanatban, ahogy a lakásba lépek, kint megdördül az ég. Felgyújtom az összes villanyt, a tévét is bekapcsolom, és megnézem a postát. Az egyik boríték anyutól jött, ezt nyitom ki először. Egy anyagdarab hullik ki belőle, meg egy levél, amin enyhén az ő parfümjének illata érződik. Kedves Becky! Remélem, minden a legnagyobb rendben a Nagy Almában! Mellékelem a színt, amelyet az asztali szalvétákhoz képzeltünk el. Janice inkább a rózsaszínt javasolja, nekem azonban nagyon tetszik ez a halvány szilvakék. Ráadásul az eltervezett virágokhoz is kitűnően illik. De azért a te véleményedre is kíváncsi vagyok, végül is te vagy az ara, drágám! A fotós, akit Dennis ajánlott, tegnap látogatott meg minket. Valamennyiünkre igen jó benyomást tett. Apád csupa jót hallott róla a golfklubban, ami mindig jó jel. Színes és fekete-fehér képeket egyaránt készít. Az album benne van az árban, ami jó vásárnak tűnik. Emellett bármely kiválasztott fényképből száz apró kockából álló kirakós játékot készít, ha úgy akarjuk; ezt küldhetnénk emlékül a vendégeknek! A legfontosabb azonban az, hogy téged megörökítsen a virágzó cseresznyefa alatt. Akkor ültettük el, amikor megszülettél. Mindig is az volt a titkos álmom, hogy a mi kislányunk, Rebecca, ha felnő, ott álljon ez alatt a fa alatt menyasszonyi ruhában. Egyetlen gyermekünk vagy, ezért az esküvőd napja végtelenül fontos számunkra. Sok szeretettel Anyu A levél végére már ömlik a könnyem. Nem is tudom, miért akartam New York-i esküvőt. Miért hagytam, hogy Elinor megmutassa azt az átokverte Plazát. Én otthon szeretnék férjhez menni. A szüleimmel, a cseresznyefával, a barátaimmal, és mindennel, ami sokat jelent nekem. Azaz, döntöttem. Még ma közlöm minden érintettel. – Becky? Ijedten rezzenek össze, és megfordulok. Luke áll az ajtóban, lihegve,

csuromvizesen. A haja a fejéhez tapad, az arcán esőcseppek gördülnek végig. – Becky – hadarja. – Ne haragudj! Igazán annyira sajnálom! Nem lett volna szabad így elengedjelek! Pedig láttam, hogy esik… Nem is tudom, mi ütött belém – elhallgat, ahogy meglátja könnyáztatta arcomat. – Jól vagy? – Kitűnően – törölgetem meg a szememet. – És Luke, te se haragudj rám! Luke hosszan néz, az arca reszket, a szeme lázasan csillog. – Becky Bloomwood – mondja végül. – Te vagy a legnagylelkűbb… legodaadóbb… legszeretőbb… nem érdemellek meg… Elhallgat, és odalép hozzám, az arca szinte vad az átélt érzelmektől. Ahogy megcsókol, esőcseppek hullanak a hajából a számra, és összekeverednek az ő meleg, sós ízével. Behunyom a szemem, és fokonként átengedem magam neki, miközben tagjaimat átjárja az öröm. Máris érzem Luke keménységét és elszántságát, ahogy megragadja a csípőmet, és azonnal magáévá akar tenni, ebben a minutumban, hogy értésemre adja, mindent megtenne értem… Istenem, de szeretem a rögtönzött szexet!

NYOLC Másnap reggel kielégülten és boldogan ébredek. Ahogy ott heverek az ágyban Luke mellé gömbölyödve, szilárd elhatározás születik bennem. Mostantól tudom, mit kell tennem, és nincs az az erő, ami változtathatna elhatározásomon. – Luke? – szólalok meg, ahogy készül kikászálódni az ágyból. – Mmm? – odafordul hozzám, megcsókol. Minden porcikája meleg és gyönyörűséges. – Ne menj dolgozni! Maradj itthon! Egész nap. – Egész nap? – Beteget is jelenthetnénk – nyújtózom el elégedetten a párnákon. – Valójában még igaz is lenne. – Tényleg? Mid fáj? – A… a hasam. – Szerintem kutyabaja – kémlel Luke a paplan alá. – Nagyon jó a tapintása… Bocs, de nem adok orvosi igazolást. – Ünneprontó vagy. Nézem, ahogy kikel az ágyból, felveszi a háziköntösét, és megindul a fürdőszoba felé. – Luke? – szólok utána, mikor az ajtóhoz ér. – Tessék. Már majdnem mondani kezdem, hogy tegnap este döntöttem: Oxshottban akarok esküdni, ahogy eredetileg is terveztük. Hogy lemondom a Plazát. Ha Elinor megharagszik, az ő baja. Aztán mégis meggondolom magam. – Mi az? – kérdi Luke. – Csak… ne használd el az összes sampont – mondom végül. Semmi kedvem újra előhozakodni az esküvővel most, amikor olyan boldogok vagyunk. Túl kényes téma. Különben is Luke-ot nem érdekli, hol házasodunk össze. Ő maga mondta. Délelőttre elkéredzkedtem a munkából, hogy elmenjek Robyn-nal tortát kóstolni, de az csak tízkor kezdődik. Ezért miután Luke elmegy, elszöszmötölök a lakásban, Reggelit készítek magamnak, és azon gondolkozom, mit mondjak Elinornak. A lényeg az egyenesség. Csak bele a közepébe, határozottan, célratörően, de tapintatosan. Felnőtt, profi módon, mint az üzletemberek, akiknek ki kell rúgniuk üzlettársaikat. Majd nyugodt maradok, és olyan fordulatokat használok, mint „járjunk más utakon.” – Jó napot, Elinor – mondom a tükörképemnek. – Valamit okvetlenül el kell mondanom. Mostantól más utakon járok, így döntöttem. Nem jó, még azt hiszi, hogy leszbi lettem – Jó napot, Elinor – kezdem újra. – Gondolkoztam a maga esküvői ajánlatán. És

bár megvannak az előnyei… Jó. Rajta, csináljuk végig! Gyomrom remegésével mit sem törődve felveszem a telefont, és tárcsázom Elinor számát. – Elinor Sherman jelenleg nem tudja fogadni a hívását… – hallom meg az üzenetrögzítőt. Nincs otthon. Nem mondhatom rá egy üzenetrögzítőre, hogy lefújom az esküvőt. Vagy igen? Igen? Nem. Sietve leteszem a telefont, még mielőtt meghallanám a sípszót. Jó, akkor most mi legyen? Voltaképpen magától értetődik. Felhívom Robynt. A lényeg az, hogy szóljak valakinek, mielőtt valami visszavonhatatlan történik. Egy pillanatig rendezem a gondolataimat, majd tárcsázom Robyn számát. – Jó napot mindenkinek! Csak nem esküvői harangokat hallok? Remélem, mert ez Robyn de Benders telefonja. Én vagyok a válasz az ön esküvővel kapcsolatos fohászaira. Sajnos pillanatnyilag nem vagyok elérhető, de amennyiben ez a hívás nagyon fontos önnek… Robyn feltehetően úton van a tortakészítő cukrászhoz, jut eszembe. Ott is felhívhatnám. Vagy hagyhatnék számára üzenetet. Ám amint meghallom vidám, csicsergő hangját, elönt a bűntudat. Máris annyi energiát ölt ebbe az egészbe. Valójában még meg is szerettem. Nem mondhatom bele a telefonba, hogy vissza min den. Hirtelen elhatározással leteszem a kagylót, és a táskámért nyúlok. Viselkedjünk felnőttként! Elmegyek a cukrászhoz, és a szemébe mondom, amit akarok. Elinorral majd később számolunk. Az igazat megvallva nem rajongok az esküvői tortákért. Mindig megeszem egy szeletet, mert balszerencsét hoz, ha nem vesz belőle az ember, vagy mi, de az a sok gyümölcs, marcipán és jéghegyeket idéző bevonat valójában émelygésre késztet. Annyira ideges vagyok a nagy összecsapás gondolatára, hogy valószínűleg egy falatot sem tudok majd lenyelni. Ennek ellenére csak csorog a nyálam a cukrászdában. Tágas, világos helyiség, hatalmas ablakokkal, a levegőt meg édes, fenséges cukor- és vajillat lengi be. Az üveg mögött hatalmas, emeletes torták tornyosulnak virágdekorációk sorfala mellett. A cukrászok márványasztalok mögött szorgoskodnak; rózsákat varázsolnak a cukormázból, vagy befestik a repkényt. Ahogy a bejáratnál téblábolok, látom, hogy egy sovány farmeres csajt, aki magassarkú szandált visel, a mamája vezet ki éktelen veszekedés közepette. – De hiszen csak meg kellett volna kóstolnod – mondja az anya dühösen. – Ugyan mennyi kalória lehetett abban a falatban?

– Érdekel is engem – kiabálja könnyek között a lánya. – A végén még kettes méretem lesz az esküvőm napjára. Azt pedig nem tudnám elviselni! Kettes méret! Istenem, épp elég ideje élek itt, mégis összezavarnak az amerikai méretmegjelölések. Mennyi is az valójában? Hatos méret, így már jobb. – Becky! – ahogy felnézek, Robynt pillantom meg, aki szemlátomást ki van akadva valamiért. – Szia! Na, csak ideértél! – Robyn – szorul össze a gyomrom idegességemben. – Nézd, beszélnünk kell. Megpróbáltam felhívni Elinort, de ő… Hagyjuk. Muszáj valamit… elmondanom. – Természetesen – mondja ő szórakozottan. – Antoine meg én mindjárt jövünk, csak épp kitört a balhé. Az egyik tortával baleset történt… roppant szerencsétlen ügy – halkítja le a hangját. – Miss Bloomwood! – felnézve csillogó szemű, ősz hajú pasast pillantok meg fehér séfszerelésben. – Antoine Montignac vagyok, a tortakészítők sztárja. Talán látta a televíziós műsoromat? – Antoine, nem hiszem, hogy teljességgel megoldottuk… a másik ügyfél… gondját – szól közbe Robyn idegesen. – Egy pillanat, és jövök – inti le a cukrászmester. – Foglaljon helyet, Miss Bloomwood! – Valójában nem vagyok benne biztos, hogy le akarok-e ülni – kezdem. Ám még mielőtt tovább mondhatnám, lenyomnak egy plüss székre egy politúrozott asztal mellé, Antoine meg fényes felületű portfoliókat tereget szét előttem. – Olyan tortát készítek önnek, ami minden képzeletet felülmúl – jelenti ki szerényen. – Az én kreativitásomnak nincs határa. – Tényleg? – kérdem. Látványos hatemeletes torta képét szemlélem éppen, melyet cukortulipánok ékesítenek, majd újabb lapra forgatok, amelyen a torták ötféle pillangót formáznak. Életemben nem láttam még ekkorákat! És a dekoráció! – Akkor ezek gyümölcstorták? – Gyümölcstorták? Non, non, non! – kacag fel Antoine. – Ez csak amolyan angol szokás, gyümölcstorta az esküvőre. Ez itt egészen különleges kreáció – mutat az egyik pillangós tortára. – Könnyű piskótatésztából készült, mindegyik rétegben más és más töltelékkel, úgymint karamellizált narancs, golgotavirág-gyümölcs és mangó keverék, végül mogyoró szuflé. Az anyját! – Ám ha a csokoládét kedveli, készíthetünk tortát a különböző változatokból is – újabb oldalra fordít. – Ennek sötét csokoládés piskóta az anyaga, csokoládés fondant, fehér csokikrém meg Grand Marnier likőrös-kakaós töltelékkel. Fogalmam sem volt, hogy egy esküvői torta ilyen is lehet. Kábán lapozok tovább, és ámuldozom a látványos tortákon. – Amennyiben nem kedveli a hagyományos formavilágot, bármire hasonlíthat a

tortája: kedvenc festményére, egy szoborra… vagy Louis Vuitton bőröndre – néz rám újra. Louis Vuitton táskát formázó esküvői torta! Az király lenne! – Antoine! Ide tudna jönni egy pillanatra! – dugja be Robyn a fejét egy kis tárgyalóból, ami tőlünk jobbra nyílik. Bár mosolyog, látszik az arcán, mennyire zaklatott. – Bocsásson meg, Miss Bloomwood – mondja Antoine. – Davina. Hozz ki Miss Bloomwoodnak kóstolót! Mosolygó segéd tűnik el egy szárnyas ajtó mögött, majd egy pohár pezsgővel és porcelántányérral tér vissza, rajta két szelet torta meg egy cukorból formázott liliom. Villát ad a kezembe, és azt mondja: – Ez itt golgotavirág gyümölcse-, mangó-, eper- és tangerinhab, ez pedig karamellkrém pisztáciával és mokkás kakaópasztával. Jó étvágyat! Hú! Mindegyik szelet piskótatésztából készült, háromféle, pasztellszínű töltelékkel. Azt sem tudom, melyikkel kezdjem! Jó… kóstoljuk meg a mokkás kakaósat! Számba veszek egy falatot, és kis híján elolvadok. Hát igen, ilyennek kellene lennie minden esküvői tortának! Miért nem ilyenek az angol torták, kérdem én? Belekortyolok a pezsgőbe, bekebelezem a cukorból készült liliomot, ami fenséges citromízű, aztán újabb szeletet veszek magam elé, és üdvözülten magamba pakolom. Közben elnézem, ahogy egy csaj a közelben fáradságos munkával gyöngyvirágot formál. Talán rendelek majd egy tortát ezektől Suze gyerekének a keresztelőjére. Ajándékot is veszek mellé, ez kézenfekvő, de egy torta soha nem jön rosszul. – Tudja, mennyibe kerülnek ezek a torták? – kérdem a csajtól, miközben eltüntetem a második szeletet. – Az attól függ – mondja, és felnéz. –. Azt hiszem, úgy ezer dolcsinál kezdődnek. Csaknem cigányútra megy a pezsgő. Ezer dollárba, és ez csak a kezdet? Egy tortáért? Úgy értem, mennyit ettem meg máris? Legalább ötven dolcsi értékű édesség volt a tányéromon! – Kér még egy szeletet? – kérdi a csaj, és a tárgyaló felé pillant. –Úgy tűnik, Antoine-nak dolga akadt. – Hát… miért ne? És megkóstolhatnám az egyik cukortulipánt? Tudja, csak tájékozódás végett. – Hogyne – mondja a lány készségesen. – Azt kóstolhat meg, amit csak óhajt. Odaad egy tulipánt s mellé egy apró fehér virágot. Boldogan rágicsálom őket, majd pezsgővel öblítem le az újabb falatokat. Ahogy ráérősen körülnézek, jókora, kimunkált virágot pillantok meg, amelynek sárga-fehér szirmán parányi harmatcseppek csillognak. Ejha! Ez ám az ínyencfalat! Egy cukorszívért nyúlok, a tányéromra teszem, és már majdnem a számba veszem, amikor kiáltozásra leszek figyelmes.

– Álljon meg! – fehérbe öltözött muki siet felém öles léptekkel. – Ne egye meg a nárciszt! – Juj! – állok le még idejében. – Bocsánat. Nem tudtam, hogy nem szabad. Annyira különleges? – Három óra alatt készítettem el – mondja a cukrász, és szelíden kiveszi a tányért a kezemből. – Szerencsére nem esett baja. Rám mosolyog, de látom, hogy a homlokán verejtékcseppek gyöngyöznek. Hmm. Mostantól talán meg kellene maradnom a pezsgőnél. Újra meghúzom, és körbenézek, hol a palack, amikor éles hangokat hallok a tárgyalóból, ahová Robyn és Antoine bezárkózott. – Nem szándékosan tettem! Mademoiselle, nem esküdtem vérbosszút senki ellen! – Pedig igen! Maga gyűlöl engem, nem igaz? – hallok meg egy fojtott hangot. Robyn most valami megnyugtatót mormol, aminek nem tudom kivenni az értelmét. – Bőven van rá bizonyítékom! – csattan fel a csaj hangja, és most, hogy tisztán hallom, megfagy a vér az ereimben. Már majdnem a számhoz emeltem a poharam, de megdermedek mozdulat közben. Ezt nem hiszem el! Nem lehet igaz! – Ez az átkozott lagzi a kezdet kezdetétől félresikerült! – kiáltja a csaj. Az ajtó kitárul, és most még tisztábban hallom, mit beszélnek odabent. Ez bizony senki más, mint Alicia. Egész testem megkövül. – Először a Plaza nem tudott fogadni minket! Most ez a fiaskó a tortával! És tudja, mit hallottam épp most? – Mit? – kérdi Robyn riadtan. – A nyoszolyólányom vörösre festette a haját! Nem fog menni a színe a többiekhez! Ez a sok nemtörődöm, önző… Az ajtón most kiperdül Alicia, tűsarkúja puskaropogásként csattog a parkettás padlón. Amikor meglát, földbe gyökerezik a lába, én pedig vadul dobogó szívvel nézek vissza. – Szia, Alicia – mondom, nyugalmat erőltetve magamra. – Hallom, mi történt a tortáddal. Mellesleg, csuda finom volt, amit adott, Antoine. – Hogyan? – pislog rám értetlenül Alicia. A szeme a jegygyűrűmre villan, onnan az arcomra, aztán megint vissza a gyűrűre, le tovább a cipőmre, a táskámra… útközben a szoknyámat is felméri… végül megállapodik a gyűrűn. Olyan ez, mint a szokásos manhattani mustra, csak épp egy tükörteremben. – Te férjhez mész? – mondja végül a boszi. – Luke-hoz? – Igen – pillantok közönyösen a balomon csillogó gyémántra, majd ártatlanul felmosolygok rá. Kezdem élvezni a helyzetet. (Válaszul én is végigmértem Aliciát: ahogy itt szokás, tetőtől talpig. A gyűrűm meg nagyobb valamivel az övénél. Nem mintha hasonlítgatni akarnék, de azért mégis.)

– Hogyhogy nem szóltál róla? Nem kérdezted, vágnék vissza a legszívesebben, ehelyett azonban csak vállat vonok. – És hol esküszöl? – tér vissza Alicia megszokott dölyfös arckifejezése. Látom, készül, hogy nekem essen, és ízekre tépjen. – Hát… minden jel szerint – köszörülöm meg a torkomat. Ím, itt a pillanat, hogy Robynnak is bejelentsem a nagy hírt, miszerint meggondoltam magam. Hogy Oxshottban lesz a lakodalom. – …valójában… Mély lélegzetet veszek. Rajta, olyan ez, mint a gyantázás. Minél gyorsabban csinálom, annál könnyebb. Gyerünk, ki vele! Már majdnem ki is mondom, ami a nyelvem hegyén van, csakhogy elkövetem azt a végzetes hibát, hogy felnézek. Alicia dölyfösebb és lekezelőbb nem is lehetne. – …valójában… a Plazában kelünk egybe. Alicia arca megrándul a döbbenettől, akár egy befőttes gumi. – A Plazában? Tényleg? – Bizonyára isteni lesz – folytatom közönyösen. – Hisz olyan gyönyörű hely. Neked is ott lesz az esküvőd? – Nem – mondja Alicia, és megfeszül az álla. – Nem találtak helyet ilyen rövid határidővel. Miért, te mikor foglaltad le? – Hát… vagy úgy egy-két hete – mondom, és tétován vállat vonok. Igen, igen! Imádom, ahogy megnyúlik az arca! – Csodás lesz – szól közbe Robyn is lelkesen. – Mellesleg reggel beszéltem a látványtervezővel. Kétszáz nyírfát rendelt. A fenyőtűből majd átküldenék mintát… Szinte látom, hogy jár Alicia agya. – Akkor te vagy az, akinek az elvarázsolt erdő készül a Plazában? – mondja végül. – Hallottam róla. Egy vagyonba kerülhet. A vonósokat meg a bécsi szimfonikusok szolgáltatják. Igaz ez? – A New York-i Filharmonikusok turnén lesznek – szól közbe Robyn sajnálkozva. – De ezek a bécsiek híresen jók… – Biztosan kitűnőek – mosolygok rá. Úgy mosolyog vissza, akár egy régi, kipróbált szövetségesre. – Mees Bloomwood – tűnik elő a semmiből Antoine, és kezem az ajkához nyomja. – Mostantól mindenestől a szolgálatára állok. Elnézést kérek a késedelemért. Volt itt egy bosszantó kis ügy… Alicia arca megkeményedik. – Na, én megyek is. – Au revoir – köszön Antoine, anélkül, hogy felnézne. – Viszlát, Alicia – mondom ártatlanul. – Szép esküvőt kívánok! Miután elvonul, visszasüppedek a székemre. Még mindig vadul dobog a szívem az ujjongó kárörömtől. Ez volt életem egyik legjobb pillanata. Végre felülkerekedhettem a

Hosszúlábú Szukán. Hogy ezt is megértem! Hányszor tolt ki velem, te nagy ég! Megközelítőleg vagy ezerszer. És hányszor vágtam vissza méltóképpen? Egyszer sem. Egészen a mai napig! Látom, ahogy Robyn és Antoine összenéz. Furdalja oldalam a kíváncsiság, mit gondolnak Aliciáról. Mégsem lenne illendő erről faggatni őket egy leendő arának… Ráadásul, ha őt kibeszélik, valószínűleg engem sem kímélnek. – Nos, akkor foglalkozzunk valami kellemesebbel! – mondja Robyn – Látta Becky esküvőjének részleteit, Antoine? – Így igaz – villant rám egy sugárzó mosolyt a megkérdezett. –Naagyszerűű rendezvény lesz. – Tudom – hallom meg saját lelkes hangomat. – Már alig várom! – Nos, beszéljük meg akkor a tortát… hozok magácskának néhány fotót… addig megkínálhatom még egy kis pezsgővel? – Igen, köszönöm, az remek lenne – mondom, és elébe adom a poharam. Az ital gyöngyözőn és halványan, csodásan ömlik a poharamba. Mikor Antoine újra eltűnik, belekortyolok. Mosolygok ugyan, de ezzel csak a feszengésemet kendőzöm. Most, hogy Alicia elment, nem hallgathatok tovább. Mindjárt leteszem a poharam, félrevonom Robynt, a bocsánatát kérem, amiért hiábavalóan elraboltam az idejét… lefújom az esküvőt, és közlöm vele, hogy a lakodalmat Oxshottban tartjuk Mi sem egyszerűbb ennél! Ezt kellene tennem. Hanem valami nagyon furcsa történt ma délelőtt. Nehéz ezt elmagyarázni, de ahogy itt ülök, pezsgőt iszogatok és ezer dolcsis tortákat kóstolgatok, valahogy nem akaródzik Oxshottban esküdnöm. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, töredelmesen be kell vallanom, hogy igenis a Plaza-beli fényes lagzira vágyom. Az a lány akarok lenni, aki drága cukrászdákat jár sorra, akit körüldongnak az esküvői intézők, akit úgy kezelnek, mint egy hercegkisasszonyt. Ha lemondom a lakodalmat, az egésznek egyszer és mindenkorra vége. Vége ennek a nagy csinnadrattának És én sem leszek többé a körülrajongott, kivételes leányzó. Istenem, mi történt velem? Hová lett a reggeli nagy elhatározás? Erőnek erejével behunyom a szemem, és kényszerítem magam, hogy anyura és a virágzó cseresznyefára gondoljak. De ez se sokat használ. Talán a pezsgő teszi… de ahelyett, hogy elöntene a honvágy, hirtelen azt gondolom, hogy talán a cseresznyefát be tudjuk venni az elvarázsolt erdőbe. – Minden rendben, Becky? – ragyogtatja rám mosolyát Robyn. –Látom, elgondolkoztál. – Á! – kapom fel a fejem bűntudatosan. – Csak arra gondoltam, hogy… ümmm… ez a lagzi… fantasztikus lesz. Most mi legyen? Mit mondjak, és főleg mit ne mondjak? Gyerünk, Becky! Ideje dönteni. – És… akarod látni, mi van a táskámban? – szólal meg Robyn vidáman.

– Izé… igen, persze. – Tadadada! – ezzel Robyn előhúz egy vastag, dombornyomott kártyát, tele cirkalmas írással, és az orrom elé tolja. Mrs. Elinor Sherman szeretettel meghívja Önt Rebecca Bloomwood és fia, Luke Brandon esküvőjére…. Vadul dobogó szívvel meredek a meghívóra. Nem álom ez, valóság. Fehéren és feketén. Vagy legalábbis bronzbarnán és szürkén. Elveszem a merev lapot, és megforgatom az ujjaim között. – Nos, hogy tetszik? – áradozik tovább Robyn. – Egészen különleges, ugye? Az anyaga nyolcvan százalék vászon. – Gyönyörű – nyelek egy nagyot. – Eszerint hamarosan szétküldjük a meghívókat. – Még nem! De szeretem, ha korán elkészülnek. Mindig is azt mondom, nem olvashatjuk át elégszer a szöveget, hogy semmi hiba ne maradjon benne. Nem akarhatjuk például, hogy „estélyi ruha” helyett „estélyi puha” viselésére szólítsuk fel a vendégeket, ahogy egyszer megtörtént… – fakad gyöngyöző kacajra. – Helyes – nézem meg újra a szöveget. … amelyet június 22-én hét óra kezdettel rendezünk a New York-i Plaza Hotelben Vészesen komoly a helyzet. Ha bármi kifogást szándékozom emelni, most kell megtennem. Amennyiben le akarom mondani a lakodalmat, szólnom kell. Most, ebben a minutumban. Hanem csak nem jön szó a számra. Azt jelenti ez, hogy végül a Plazát választom? Hogy eladom magam a hamis csillogásnak? Hogy Elinor pártjára állok a szüleim helyett? – Gondolom, a mamádnak is küldesz majd egyet! – mondja Robyn. Felkapom a fejem ezekre a szavakra, de Robyn szemlátomást semmit nem sejt. – Milyen kár, hogy nem vehet részt az előkészületekben! De azért szívesen megnézi a végeredményt, nem igaz? – Igen – mondom hosszú szünet után. – Igen… imádni fogja. A táskámba teszem a meghívót, és enyhe émelygéssel bekattintom a zárját. Akkor ez eldőlt. Mégis New York lesz. Anyunak meg kell értenie. Ha őszintén beszélek vele, bizonyára sikerül meggyőznöm. Muszáj lesz. Antoine új mandarinos-licsis tortája egyenesen mesés. Valahogy mégis elmegy az étvágyam, ahogy majszolom.

Több íz kipróbálása után egy jottányit sem kerültem közelebb a döntéshez. Antoine és Robyn összenéz, én pedig felvetem, hogy majd gondolkodom a dolgon. Bekebelezek még egy cukorrózsát búcsúzóul, és elindulok a Barneysba, ahol kellemesen telik az idő a vevőkkel, mintha semmi gondom nem lenne. Pedig végig arra a telefonhívásra gondolok, ami immáron elkerülhetetlen anyuval. Vajon hogy értetem meg vele a helyzetet? Hogyan magyarázkodom ki? Első dobásra nem mondok majd semmi határozottat. Csupán lehetőségként vetem fel a Plazát, ami kettőnk döntésén múlik. Igen, ez lesz a kulcsszó: a közös döntés. Az igazat megvallva nem is igen tudja, mit mulasztana. Talán ugrani fog a lehetőségre, ha lefestem előtte, miről van szó valójában. Az elvarázsolt erdőnek, a vonósoknak, a tánczenekarnak és az ezer dolcsis tortának csak nem tud ellenállni! Egy luxus lagzinak, amelynek minden költségét más állja! Ki nem kapna egy ilyen alkalmon? Mégis kavarog a gyomrom az idegességtől, ahogy felmászom a házunk lépcsőjén. Tudom, hogy nem vagyok őszinte magamhoz. Pontosan tudom, mit akar anyu. Ugyanakkor azt is tudom, ha elég szívhez szólóan kérem, mindent megtenne értem. Beteszem magam mögött az ajtót, és mély lélegzetet veszek. Két másodperc múlva csengetnek, mire nagyot ugrom ijedtemben. Egek, tropára mentek az idegeim! – Szia, Danny – nyitok ajtót. – Nézd, rendkívül fontos hívást kell lebonyolítanom. Ezért ha nem haragszol… – Jó, én meg szívességet szeretnék kérni tőled – tolakszik be a lakásba, meg se hallva a szavaimat. – Mi lenne az? – Randall egyre nagyobb nyomást gyakorol rám. Folyton azzal nyaggat, egész pontosan hol árulom a ruháimat? Kik a vevőim? Van-e üzleti tervem? Én meg erre azt mondom: hogyne, persze, Randall, már miért ne lenne üzleti tervem. Jövőre fel szándékozom vásárolni a Coca-Colát, mit szólsz hozzá? – Danny… – Erre azzal jön, ha nincs igazi vevőköröm, a legjobb, ha feladom, ő pedig nem hajlandó tovább támogatni a semmiért. Ezt a szót használta, képzeld, hogy „támogatni”! Megáll az ember esze! – Hát… – mormolom szórakozottan. – Végül is ő fizeti a lakbéredet. Még azt a több vég rózsaszín szarvasbőrt is megvette neked, amire szükséged volt a múltkor… – Jó – mondja Danny kis hallgatás után. – Jó. Igaz, ami igaz, a rózsaszín szarvasbőr tévedés volt. De azért nem kellene teljesen levennie rólam a kezét! Beszéltem neki a ruhádról… mire azzal vágott vissza: „Daniel, nem alapozhatsz egy üzleti vállalkozást egyetlen ügyfélre, aki alattad lakik egy emelettel.” – Danny most idegesen szopni kezdi a hüvelykujját. – Ezért azt mondtam, nagybani megrendelésem van egy áruháztól. – Tényleg? És melyiktől?

– A Barneystól. Most kezdek el odafigyelni rá. – A Barneystól? Danny, miért pont a Barneyst mondtad? – Hogy segíts végre! Ha megkérdi, majd azt mondod, hogy engem is árultok, rendben? Tedd hozzá azt is, hogy az összes vevő egymást taposva verseng a dolgaimért:. Hogy nem volt még ekkora siker az áruház történetében. – Te megbolondultál! Úgysem venné be. És mihez kezdesz, ha pénzt akar látni? – Addigra lesz pénzem! – És mi van, ha utánajár a dolognak? Mi van, ha körülnéz a helyszínen? – Nem jár utána – mondja Danny megvetően. – Mindössze annyi ideje van, hogy havonta egyszer lehordjon. Nem ér ő rá holmi kiruccanásokra a Barneysba. De ha netalán összeakadsz vele a lépcsőn, kérlek, add le neki ezt a sztorit! Mindössze ennyit kérek tőled. – Nos… jó – mondom végül. Mintha nem volna elég bajom nélküle is! – Danny, most viszont tényleg muszáj telefonálnom… – mondom erőtlenül. – És találtatok már másik lakást? – veti le magát az egyik karosszékembe. – Még nem volt rá időnk. – Még csak nem is gondolkoztok rajta? – Elinor azt akarja, hogy költözzünk abba az épületbe, amelyben ő lakik, amire határozottan nemet mondtam. Eddig ennyi történt. – Tényleg? – bámul rám Danny. – És nem akartok a Village-ben maradni? – Persze, hogy azt akarjuk! Én innen semmi szín alatt el nem megyek! – És… hogyan tervezed? – Még… nem tudom. Pillanatnyilag egy sereg másért fáj a fejem. És ha már erről beszélünk… – Esküvő előtti zaklatottság – mondja Danny sokat tudóan. –A megoldás két pohár Martini. Kinyitja a bárszekrényt, mire egy nyaláb nászajándéklista hullik a padlóra. – Hé, nélkülem jelentkeztél be? – motyogja Danny megrovóan. – Ezt nem hiszem el! Pedig egész életemben erre vártam! Kértél kapucsínófőzőt? – Izé… igen. Azt hiszem… – Öreg hiba. Soha nem készítenek igazán jó kapucsínót. Figyuzz, ha valakivel el akarod szállíttatni az ajándékokat, hát tudod, hogy fölötted lakom… – Na igen. Főleg azok után, ami karácsonykor történt – nézek rá jelentőségteljesen. A karácsony máig fájó pontom maradt. Előrelátóan egy sereg mindent rendeltem az interneten. De nem érkeztek meg, ezért azzal töltöttem a szenteste napját, hogy a boltokat jártam. Aztán karácsony reggelén felmentem Dannyhez és Kandallhoz, hogy megigyak velük egy pohár italt. És mit kellett látnom? Danny abban a selyem pongyolában flangált, amit Elinornak vettem, és épp azt a csokit zabálta, amit

Samanthának, a munkatársnőmnek vásároltam. – Miért, mit gondolhattam volna? – mondja védekezően. – Végül is karácsony volt, és a cuccokat ajándékcsomagolásban szállították ki. Mintha az ég is be akarta volna bizonyítani, hogy igenis, van Mikulás… – a Martinis palackért nyúl, és beleönt egy adagot a koktélkeverőbe. – Erősen vagy extra erősen kéred? – Danny, most igazán telefonálnom kell. Egy perc, és jövök. Leveszem tartójáról a vezeték nélküli készüléket, és bevonulok vele a hálóba, magamra csukom az ajtót, és megpróbálok koncentrálni. Tárcsázom az otthoni számunkat, és rettegve várok a csöngésre. – Halló – szól bele a vonalba egy fémesen csengő hang. – Halló – mondom meglepetten. Bármilyen távolból hangzik is, ez nem anyu hangja. – Becky! Janice vagyok! Hogy vagy, drágaságom? Fura. Tévedésből a szomszédot hívtam volna fel? – Jól… vagyok. – Nagyszerű! Nos, ha már beszélünk, mit szeretnél inkább, Eviant vagy Vittelt? – Vittelt – felelem gépiesen. – Janice… – Helyes. És mi legyen a szénsavassal? Tudtad-e, hogy a sok ingázó miatt újabban megnőtt az ásványvízfogyasztás. Mit szólnál a Perrierhez? – Én… nem is tudom, Janice – sóhajtok fel. – Anyu otthon van? – Nem tudtad, drágaságom? A szüleid elutaztak. A Tóvidékre. Elönt a méreg önmagam iránt. Hogy felejthettem el a kirándulásukat? – Csak a növényeket ugrottam be megöntözni. Ha sürgős, meg tudom nézni a számot, amit ideadtak… – Nem… hagyjuk. Kezd elülni a mérgem. Titkon még örülök is ennek a fordulatnak. Időt nyertem vele. Végül is nem én tehetek róla, ha nincsenek otthon, nem igaz? – Biztos vagy benne? Ha fontos, könnyen elő tudom keríteni a számot… – Nem, tényleg nem olyan fontos – hallom meg önmagamat. –Nos, örülök, hogy beszéltünk…. Viszonthallásra! Remegő kézzel teszem le a kagylót. • Jó, kaptam néhány nap haladékot. Nem mindegy, mikor szólok? A nappaliba visszatérve Dannyt a kanapén elterülve találom, a tévéadókat váltogatja. – Minden rendben? – kérdi, és felemeli a fejét. – Igen, igyunk egyet – felelem. – Az ital a koktélkeverőben van – biccent a bárszekrény felé. Ekkor nyílik a bejárati ajtó. – Szia, Luke. Te vagy az? – szólok ki. – Épp idejében érkeztél a.. De menten torkomon akad a szó, ahogy Luke belép a szobába, és megpillantom sápadt arcát, karikás szemét, amely most sötétebb pillantású, mint valaha. Soha

nem láttam még ilyennek. Dannyvel összenézünk. Elszorul a szívem az aggodalomtól. – Luke! – nyelek egy nagyot. – Minden rendben? – Egy órán keresztül hívtalak hiába – mondja. – Nem voltál a munkahelyeden, a vonal is foglalt volt… – Valószínűleg épp hazafelé tartottam. Aztán nekem kellett telefonálnom. Mi történt, Luke? – lépek feléje ijedten. – A munkahelyen van valami baj? – Nem, Michaellel – mondja. – Most kaptam én is a hírt, szívrohama volt.

KILENC Michael szobáját egy washingtoni nagy kórház harmadik emeletén találjuk. Csendben lépegetünk végig a folyosón, mindketten egyenesen magunk elé nézünk. Egyikünk sem aludt túl jól az éjszaka. . pontosabban Luke egy szemhunyást sem aludt. Nem sokat beszéltünk, de tudom, hogy csaknem belerokkan a bűntudatba. – Meg is halhatott volna – mondta tegnap este, mikor mindketten éberen hevertünk a sötétben. – De nem halt meg – feleltem, és a kezéért nyúltam. – Hajszál híja. Ami igaz is. Épp meg is halhatott volna. Valahányszor erre gondolok, görcsbe rándul a gyomrom. Egyetlen közeli hozzátartozóm sem volt még ilyen súlyos beteg. Jó, ott volt anyám nagynénje, Muriel, aki a veséjével vesződött… de őt csak kétszer láttam életemben. Szerencsére az összes nagyszülőm jó egészségnek örvend, Bloomwood nagypapát leszámítva, aki kétéves koromban hunyt el, ezért őt nem is ismerhettem. Valójában kórházban is alig jártam eddig, a légkör csupán a Vészhelyzet epizódjaiból ismerős. Ahogy elhaladunk olyan vérfagyasztó kiírások mellett, mint „Onkológia” és „Veseosztály”, újra rá kell jönnöm, mennyire védett is az életem. Megérkezünk a 465-ös kórteremhez, és Luke megáll az ajtó előtt. – Ez az – mondja. – Készen állsz, Becky? – halkan kopogtat, majd egy pillanat múlva kinyitja az ajtót. Michael épp alszik. Egy jókora fémágyon hever. Mellette az asztalon vagy hat óriási csokor, de a helyiség egyébként is tele van virággal. A karjára infúziót kötöttek, egy másik cső pedig a mellkasától fut valami géphez, amelyen kis gombok égnek. Az arca sápadt es beesett… és valahogyan esendőnek látszik. Nagyon nincs ínyemre ez a látvány. Soha nem láttam másként Michaelt, mint drága öltönyökben, kezében drága italokkal. Mindig hatalmas, megbízható, kikezdhetetlen apafigura volt a szememben. Nem holmi ágyakban hevert, kórházi hálóingben. Luke-ra sandítok, aki sápadtan nézi Michaelt. Úgy fest, mint aki mindjárt sírva fakad. Istenem, a legszívesebben én is elsírnám magam. Aztán Michael kinyitja a szemét, mire elönt a megkönnyebbülés. Legalább a szeme nem változott: ugyanaz a melegség sugárzik belőle, a humor szikráival. – Jaj, nem kellett volna ilyen messze utaznotok – mondja. A hangja száraz, és a szokottnál is csikorgóbb. – Michael – tesz feléje Luke egy heves lépést. – Hogy vagy? – Már jobban. Jobban, mint ahogyan érzem magam. És te hogy vagy? – néz vissza fürkészően Luke-ra. – Borzalmasan nézel ki.

– Úgy is érzem magam. Mintha… mintha… – elhallgat, és nyel egy nagyot. – Tényleg? Talán meg kéne vizsgáltatnod magad – mondja Michael. – Roppant megnyugtató. Én például biztosan tudom, hogy anginás rohamom volt. Másfelől a nyirokrendszerem tökéletesen rendben van, és nem vagyok allergiás a mogyoróra. Jó tudni, nem igaz? – tekintete most a Luke kezében lévő gyümölcskosárra téved. – Ezt nekem hoztad? – Igen! – tér magához Luke. – Csak egy kis semmiség… Letehetem ide? Helyet csinál a kosárnak az egzotikus virágcsodák között. Ahogy rendezkedik, felfedezem, hogy az egyik névjegykártya a Fehér Házból való. Az anyját! – Gyümölcs – bólogat Michael. – Roppantul gondos vagy. Bizonyára beszéltél a dokikkal. Irtó szigorúak itt. Azokat a látogatókat, akik cukorkát hoznak, beterelik egy kis helyiségbe, és tíz percen keresztül futtatják. – Michael – vesz mély levegőt Luke. Látom, hogy kezével közben a kosár fogantyúját markolássza. – Michael. . én… bocsánatot akartam kérni. A vitánkkal kapcsolatban. – Felejtsd el! Tényleg. – Nem megy. – Luke – néz rá Michael kedvesen. – Nem olyan nagy ügy. – Én mégis annak érzem… – Nem értettünk egyet, ennyi az egész. Különben is gondolkoztam az érveiden, és igazad lehet. Amennyiben a Brandon Communications jó ügy mellé áll a nagy nyilvánosság előtt, ez csak jót tesz a cég arculatának. – Meg kellett volna kérdezzelek – morogja Luke. – Nos, amint mondtad, ez a te céged. Te vagy az ügyvezető igazgató. Amit tiszteletben tartok. – Nekem viszont fontos a tanácsod – vágja rá Luke azonnal. –Mindig is így volt, és így is lesz. – Jó. Akkor most elássuk a csatabárdot? – nyújt kezet Michael. A karja tele az infúziós tű nyomaival. Luke pillanatnyi tétovázás után szelíden elfogadja a kinyújtott kezet. Most mindjárt elbőgöm magam. – Elmegyek… vízért – motyogom, és lihegve kihátrálok a szobából. Nem sírhatom el magam Michael előtt! Ostoba libának nézne. Vagy azt hinné, azért sírok, mert tudok valamit, amit ő nem. Esetleg megnéztük a kórlapját, és egyáltalán nem anginás rohamról van szó, hanem operálhatatlan agyi érelzáródásról, melyet csupán egy chicagói specialista tudna kézbe venni, ám ő nem foglalkozik Michaellel, mert régi viszály dúl közte és a kórház között… Jó. Ez nem a Vészhelyzet, ne keverjük össze a kettőt. A közeli recepcióhoz megyek, miközben mélyeket lélegzem, hogy lecsillapodjam. Ott leülök egy középkorú nő mellé, aki elnyűtt kék kardigánt visel. – Jól van, drágám? – felnézek, és látom, hogy papír zsebkendőt nyújt felém. –

Könnyen ki lehet itt készülni – mondja gyöngéden, miközben kifújom az orromat. – Talán egy rokona fekszik bent? – Csak egy barátunk. És ön? – A férjem beteg, Ken – mondja a nő. – Bypass műtéten esett át. – Istenem… igazán sajnálom. Beleborsódzik a hátam, ahogy elképzelem, hogy Luke-ot kellene látogatnom a kórházban. – Semmi baja nem lett volna, ha vigyáz magára. Ilyenek ezek a férfiak! Mind azt hiszik, az egészség örökké tart – rázza meg a fejét. – De ha egyszer bekerül ide valaki… akkor végre megtanulja, mi a fontos, mi nem. Nem igaz? – Szóról szóra – mondom komolyan. Egy darabig csöndben üldögélünk. Hirtelen rám tör az aggodalom Luke miatt. Talán szorgalmasabb testedzésre kellene buzdítanom. Meg zsírszegény szendvicsekre, amelyek csökkentik a koleszterinszintet. Csak a biztonság kedvéért. Egy idő után a néni rám mosolyog, és elmegy, én azonban maradok. Hadd beszélje ki magát a két férfi. Az ablak mellett néhány tolószékes, infúzióra kötött beteg cseverészik, egy törékeny öreg hölgy meg valószínűleg az unokáit köszönti. Ahogy meglátja őket, az egész arca felderül, és hirtelen tíz évvel fiatalabbnak látszik… legnagyobb ijedelmemre újra azon kapom magam, hogy szipogok. A közelben két farmeres csaj ül, az egyik együtt érzően rám mosolyog. – Kedves látvány – mondja. – Tudja, ha a betegek körül ott lehetne a családjuk, milliószorta hamarább meggyógyulnának – mondom hevesen. – A kórházak összes emeletén vendégszobákat kellene nyitni. A betegek fele annyi idő alatt hazamennének! – Roppant mélyenszántó megfigyelés – hallok meg egy kellemes hangot a hátam mögött. Ahogy meglepetten megfordulok, feltűnően csinos, fekete hajú doktornőt pillantok meg, aki rám mosolyog. – Egy közelmúltban végzett chicagói vizsgálatsorozat ugyanezt az eredményt hozta. – Tényleg? – pirulok el büszkén. – Hát… köszönöm! Én mindössze azt kommentáltam, amit láttam… – Pontosan erre a hozzáállásra van szükségünk a mai orvosnemzedéknél – mondja a nő. – Arra, hogy hajlandók legyenek tovább nézni a kórlapnál. Hogy ne csak az esetet lássák… hanem az embert is. Az orvosi pálya nem csupán abból áll, hogy az ember leteszi a vizsgáit, és bemagolja a csontok neveit. Annak felismerését követeli meg, hogyan épül fel az emberi lény, nemcsak fizikailag, de szellemileg és lelkileg is. Hú! Ezt nevezem! Eddig még nem láttam hazai dokit, aki folyosókon lelkesített volna e szakma elhivatott gyakorlására. Máskor csak elrohannak az ember mellett űzött tekintettel. – Bizonyára mindig is orvosnak készült – fordul újra hozzám a doktornő biztató mosollyal. – Izé… hát… nem igazán – mondom óvatosan. Enyhe túlzás, hogy valaha is eszembe jutott volna ez a pálya. Kezdjük azon, hogy

kitűnő eredmény alatt fel se vesznek. Most azonban… épp fontolóra is vehetném mint lehetőséget. Különös módon fellelkesít ez az ötlet. Az imént még azon tépelődtem, hogy semmi hasznosat nem kezdtem eddig az életemmel. Miért ne lehetnék akkor orvos? Az ember később is pályát változtathat, nem igaz? Most, hogy jobban meggondolom, mindig is véremben volt a gyógyítás vágya. Lehet bennem valami sajátos tehetség, amit ez a doktornő felfedezett itten. Különben miért ajánlgatná olyan lelkesen a mesterségét? Dr. Rebecca Bloomwood. Dr. Rebecca Bloomwood, bárónő, az orvostudományok kandidátusa. Istenem, de büszke is lenne rám anyu! A doktornő most másról kezd beszélni, amire már nem hallgatok oda. Lelki szemeimmel látom magam fehér köpenyben, ahogy sietős léptekkel végiglejtek egy kórtermen, és olyasmit vetek oda, mint: „A vérnyomás 40-nel van 25 felett”. Vagy valami effélét. És miközben kilibegek, mindenki rajongva néz utánam. „Az orvostudomány ígéretes ifjú tehetsége, az úttörő újításokkal büszkélkedő Rebecca Bloomwood soha nem lépett volna erre a pályára, ha nem tereli erre egy véletlen találkozás egy kórházi folyosón. A híres gyógyító akkoriban a divatszakmában dolgozott…” – Amióta az eszemet tudom, orvos akartam lenni – jelenti ki hevesen az egyik farmeres csaj, én pedig bosszúsan nézek fel. Milyen tipikus. Én akartam orvos lenni, nem ő. Ő csak lekoppintja. – Én kiskoromtól fogorvosnak készültem, de hamarosan észre tértem – mondja a társnője. Szavait harsogó nevetés jutalmazza. Körbenézve meglepetve látom, hogy jókora tömeg gyűlt körénk. Mi folyik itt? Mindenki a mi magánbeszélgetésünkbe kotyog bele? Megvetően pillantok a szórólapra, amelyet a hozzám legközelebb álló hapsi fog a kezében. „Tájékoztató a posztgraduális orvosképzésről” – olvasom a lapról. Jaj! Na jó, helyben vagyunk. És aztán? Meglehet, posztgraduális képzésben is részt veszek majd! Talán máris tudok annyit az orvoslásról, mint ezek a hátulgombolósok, ráadásul mélyenszántó megfigyeléseim vannak. – Van kérdés? – kérdezi a csinos doktornő. Szavait zavart csend fogadja. – Kérdezzenek nyugodtan! Bizonyára van, amire kíváncsiak. Még ha alapvetőnek vagy kézenfekvőnek tűnik is a kérdésük… tegyék csak fel bátran! Újabb hallgatás következik, én pedig a szememet forgatom. Őszintén szólva szánalmas egy banda! Jómagámnak kapásból tíz érdekes kérdés is az eszembe jutott. – Nekem van kérdésem! – kiáltom, egy törtmásodperccel azután, hogy egy szemüveges pasi felemeli a kezét.

– Helyes! – mondja a doktornő. – Ezt már szeretem! Mondja először maga – fordul a hapsihoz. – Engem a cerebrovaszkuláris sebészet érdekel – mondja az. –Megkérdezném, milyen technológiát javallana az intrakraniális aneurizmákhoz? – Á, igen! Nos, érdekes fejlemények tapasztalhatók ezen a területen – villantja körbe mosolyát a doktornő. – Talán hallottak egyesek az aneurizmák Guglielmi-féle eltávolítható coil embolizációjáról? Néhányan bólogatnak, míg mások szorgosan körmölnek. – Nos, a Kaliforniában a közelmúltban végzett klinikai vizsgálatok tanúsága szerint… Hát tudják, ezután jobb, ha nem teszem fel a kérdésemet. Sőt, csöndben eloldalgok, amíg a nő beszél. Csakhogy késő, mert most egyenesen rám néz. – És mi a maga kérdése? – biztat meleg mosollyal. – Azt hiszem, nem olyan fontos – hebegem. – Csak rajta! Bármit kérdezhet! Minden szem rám szegeződik. – Nos – rebegem égő arccal –, csak azt akartam megtudni… be lehet-e festeni az orvosi köpenyeket más színre? Jó, talán mégsem nyergelek át az orvosi pályára. Bár ezt a nevetést azért nem érdemeltem volna. Lefogadom, néhány medikát titkon érdekelt a kérdés, legalábbis néhánynak felcsillant a szeme. Ahogy visszaóvakodom Michael szobájába, a szívem még mindig zakatol az átélt megaláztatástól. – Na végre! – néz fel mosolyogva Luke. Egy széken ül Michael ágya mellett, s a légkör érezhetően javult, amióta elmentem. – Épp arról beszélek Luke-nak – mondja Michael –, hogy a lányom azzal nyaggat, menjek nyugdíjba. Vagy legalábbis dolgozzam kevesebbet. Költözzem New Yorkba. – Tényleg? Annak igazán örülnénk! – Jó ötlet – mondja Luke. – Ha meggondoljuk, hogy vagy hatféle teljes munkaidős állást látsz el egyszerre. – Őszintén kedvelem a lányát – mondom lelkesen. – Olyan jót beszélgettünk, amikor eljött hozzám. Hogy válik be az új állása? Michael lánya szabadalmakra szakosodott ügyvédnő, akiből szinte árad az értelem. Ugyanakkor nem vette észre, hogy az általa választott színek nem mennek a bőréhez. Nekem kellett felhívnom rá a figyelmét. – Köszönöm, kitűnően. Most állt be a Finerman Wallstein ügyvédi irodába – magyarázza Luke-nak. – Puccos egy hely. – Ismerem őket – mondja Luke. – Személyes ügyekben szoktam hozzájuk fordulni. Legutoljára néhány hete jártam náluk. A végakaratommal kapcsolatban. A legközelebb a lányodhoz jelentkezem be. – Csak nyugodtan örülne neki – feleli Michael.

– Csak nem írtál végrendeletet, Luke?'- kérdem érdeklődve. – Természetesen igen – mered rám csodálkozva. – Miért, te nem? – Nem – mondom könnyedén, majd az egyik férfiról a másikra nézek. – Miért, mi van abban? – Mindenkinek kötelessége végrendeletet írni – jelenti ki Michael komolyan. – Meg sem fordult a fejemben, hogy elmulasztottad – csóválja a fejét Luke. – Nekem meg az nem fordult meg a fejemben, hogy szükségem volna rá – sértődöm meg. – Hisz mindössze huszonhét éves vagyok! – Majd kérek neked időpontot az ügyvédemtől. Ezt a kérdést haladéktalanul rendezni kell – mondja Luke. – Jó, rendben. De őszintén… – vonok vállat. Aztán megkérdezem: – És te kire hagytad mindenedet? – Rád – mondja Luke. – Némi adományt kivéve. – Rám? Tényleg? Rám? – meredek rá. – A férjek már csak a nejeikre hagyják a vagyonukat – mondja halvány mosollyal. – Van ellene kifogásod? – Nem, természetesen nincs! Csak… valahogy… váratlanul ért. Elönt az öröm. Luke mindenét rám hagyta! Nem is tudom, miért lep ez meg. Hisz végül is együtt élünk. Nemsokára összeházasodunk. Az egész kézenfekvő. De akkor is, jólesik a dolog. – Vegyem úgy, hogy te semmit nem hagysz rám? – kérdi Luke szelíden. – Persze! – kiáltom. – Úgy értem, persze, hogy mindent rád hagyok. – Nem akarok nyomást gyakorolni rád – vigyorog Luke Michaelre. – Nem kérdés! – mérgesedem meg. – Csupán eddig nem gondoltam rá. Hogy elleplezzem zavaromat, egy körtéért nyúlok, és majszolni kezdem. Ha jól meggondoljuk, nem értem, miért is nem végrendelkeztem eddig? Talán azért, mert nem gondoltam a halálomra. Pedig akármikor meghalhatok, nem igaz? Mondjuk, a visszaúton New Yorkba kisiklik a vonatunk. Vagy láncfűrészes gyilkos tör a lakásomba… Vagy… vagy… összetévesztenek egy CIA-ügynökkel, és elrabol egy terrorista banda… És akkor kire marad mindenem? Egek, Luke-nak igaza van! A dolog nem tűr halasztást. – Becky? Jól vagy? – felnézve látom, hogy Luke már a kabátját veszi. – Mennünk kell. – Köszönöm, hogy eljött – szorítja meg a kezem Michael, ahogy lehajolok hozzá, hogy megcsókoljam. – Igazán kedves magától. – Én pedig majd leadom az esküvő híreit – mosolyog rá Luke. –Csak semmi lógás, továbbra is te vagy a vőfély. – Ez több mint természetes! – mondja Michael. – Erről jut eszembe, kicsit összezavarodtam, ugyanis különféle híreket hallok a lagzitokról. Most végül New Yorkban tartjátok vagy Angliában?

– New Yorkban – szalad ráncba Luke homloka. – Legalábbis végül ebben állapodtunk meg, ugye, Becky? Még nem kérdeztem, hogy fogadta a hírt a mamád. – Én… ümm…- húzom az időt, miközben a nyakam köré tekerem a sálam. Nem tudom bevallani, hogy anyu továbbra sem tud a Plazáról. Itt és most nem. Csak nem kívánhatok újabb infarktust Michaelnek! – Na igen! – gyullad ki az arcom. – Igen, roppant megértő volt. New Yorkban esküszünk! – nevetek fel vígan, és sietve a táskámért nyúlok. Amúgy meg nem is hazudtam nagyot. Amint anyu hazaér, közlöm vele, mi az ábra. A vonatra visszaérve Luke ismét sápadtnak és kimerültnek látszik. Azt hiszem, a látogatás jobban felkavarta, mint amennyire mutatja, hisz iszonyú is volt Michaelt ilyen elesettnek látni! Csak bámul ki az ablakon a növekvő sötétbe, miközben azon gondolkozom, mivel vidíthatnám fel. – Nézd csak! – mondom végül. Egy könyvet veszek elő a táskámból, amit a minap vásároltam. Az élet ígérete a címe. – Össze kellene állítanunk az esküvői fogadalmunkat. – Összeállítani? – vonja fel Luke a szemöldökét. – Hát nem mindig ugyanaz a szöveg? Nem, dehogy! Köztudott, hogy újabban mindenki maga szövegezi meg a fogadalmát. Ezt hallgasd meg: „Az esküvői fogadalommal ön a világ elé tárja, mit jelentenek egymásnak a jegyesével. Ez és a lelkész kijelentése, hogy a házasság megköttetett, az esküvő sarkpontja. Legyenek ezek a legszebb, legmegindítóbb szavak, amelyek elhangzanak az ön menyegzőjén.” Várakozón nézek fel Luke-ra, ő azonban megint csak kibámul az ablakon. – A könyv még arról beszél, gondoljuk meg, milyen típusú jegyespár vagyunk – folytatom. – Fiatal, avagy idős pár-e, aki az őszidőt kívánja megosztani társával? Luke rám se hederít. Jó, talán találóbb példákat kellene keresnem. Tekintetem egy „Nyári esküvők” című fejezetre téved, ami épp megfelel céljaimnak. – „Ahogy a rózsa nyílik nyáron, úgy virágzik ki az én szerelmem irántad. Szerelmem fennen szárnyal a fehér fellegekkel” – olvasom hangosan. Talán mégsem, fintorodom el. Tovább lapozok, alkalmasabb szöveg után kutatva. „Segítségemre voltál a rehabilitáció viszontagságos napjaiban…” „Bárgyilkosságért ülsz. szerelmünk azért messze világít, akár a fáklya. . „ – Nézd csak – mondom hirtelen. – Ez azoknak való, akik diákszerelemből kelnek egybe: „Tekintetünk a matematikaórán találkozott. Honnan sejthettük volna, hogy a trigonometria egyszer még házasságba torkollik?” – A mi tekintetünk egy népes tanácsteremben találkozott – szólal meg most Luke. – Honnan is tudhattuk, hogy hamarosan kivirul a mi szerelmünk, miközben én

izgalmas új nyílt befektetési alapokat jelentettem be az európai piacokon, nyomonkövető szolgáltatással, rögzített költségekkel és diszkont kötvénnyel az első tárgyévben? – Luke… Na jó. Talán nem ez a legjobb idő fogadalmak megszövegezéseié Becsukom a könyvet, és aggódva pillantok Luke-ra. – Jól vagy? – Kitűnően. – Michael miatt aggódsz? – fogom meg a kezét. – Mert én őszintén úgy látom, hogy hamarosan felépül. Hallottad, mit mondott. Mostantól legalább vigyázni fog magára. Csönd támad, majd Luke félrenéz. – Miközben te a mosdóban jártál – mondja lassan –, én találkoztam Michael szobatársának szüleivel. Neki is infarktusa volt a múlt héten. Tudod, hány éves? – Hány? – kérdem rosszat sejtve. – Harminchárom. Luke egy évvel még idősebb is nála. – Kötvényeket árul, éspedig fölöttébb sikeresen – sóhajtja. – Az ember óhatatlanul is elgondolkozik, hogy vele mi a helyzet. – Izé… igen – hebegem, és közben az az érzésem, hogy banánhéjon járok. – Igen, persze. Luke még soha nem beszélt így. Rendszerint, ha beszélgetést kezdeményezek az élet értelméről – jó, nem gyakran –, vagy elhallgattat, vagy elüti egy tréfával. Szemlátomást nem akaródzik bevallania önnön kételyeit. Szívesen bátorítanám, de félek, hogy valami rosszat mondok, és még mélyebb kétségbeesésbe taszítom. Most újra némán bámul ki az ablakon. – Mire gondolsz? – firtatom óvatosan. – Nem is tudom – mondja, kis szünet után. – Egyszerűen csak hirtelen mindent más megvilágításban látok. Ahogy rám néz, egy pillanatra azt hiszem, belelátok a lelkébe, lényének egy olyan szeletébe, amelyet ritkán mutat meg. Lágyabb, csöndesebb én ez, s tele kételyekkel, mint minden halandó. Aztán hunyorogni kezd, és kész, vége. Mintha egy fényképezőgép blendéje csapódott volna be. Már megint a régi, gyakorlatias, magabiztos üzletember. – Különben meg örülök, hogy kibékültem Michaellel – mondja, és belekortyol az ásványvizes palackjába. – Én is. – Végül belátta, hogy igazam van. A publicitás, amelyre az alapítvány révén szert teszünk, rettentő sokat segíthet nekünk. Ebből a szempontból teljesen lényegtelen, hogy az anyám szervezetéről van-e szó vagy sem. – Igen, gondolom, igazad van – mondom vonakodva.

Most tényleg semmi kedvem vitát nyitni Luke anyjáról, ezért újra kinyitom a könyvet. – Nézd csak, van itt egy fogadalom a viharos szenvedélyre: „Alig egy órája találkoztunk, mégis tudom, hogy örökké szeretni foglak…” Ahogy visszaérünk a központi pályaudvarra, utasokkal telezsúfolva találjuk. Luke elmegy a mosdóba, én meg egy kioszk felé indulok, hogy vegyek egy szelet csokit. Közben elmegyek egy újságos bódé előtt… és földbe gyökerezik a lábam. Várjunk csak! Mi volt ez? A bódéhoz lépek, és a New York Times friss számára meredek. A tetején egy belső cikket hirdetve Elinor kisméretű képmását fedezem fel. Megragadom az újságot, és lázasan a belső oldalra lapozok. Ahol a következő szalagcímmel találom szemben magamat: „Hogyan küzdjük le a jótékonykodással járó kimerültséget?” A cikk Elinor újabb fotóját adja közre. Fagyos mosollyal áll valami jókora épület lépcsőjén, és csekket ad át egy öltönyös hapsinak. Szemem elképedve siklik a képaláírásra: „Elinor Sherman a közömbösséggel küzdve teremtett elő pénzt egy olyan ügy számára, amelyben mélyen hitt.” Nem Luke-nak kellett volna átadnia azt a csekket? Sietve végigfutom a cikket, a Brandon Communications vagy Luke neve után kutatva, de a lap aljára érek, és egyiket sem találom. Mintha Luke egyáltalán nem számítana. Hitetlenkedve meredek az újságra. Azok után, amit Luke az anyjáért tett! Hogyan bánhat el vele így? – Ez meg micsoda? Ijedten rezzenek össze Luke hangjára. Egy pillanatig fontolóra veszem, hogy a kabátom alá rejtem az újságot. De hát minek? Előbb vagy utóbb úgyis tudomást szerez a cikkről. – Luke… – fordítom szembe vele a lapot némi habozás után. – Ez az én anyám? – nézi meg elképedve. – Egy szót sem szólt arról, hogy bármi készül. Hadd lássam! – Luke… – veszek egy mély lélegzetet. – Sehol nem említ meg sem téged, sem a cégedet. Ahogy szeme végigfut az oldalon, arcát elönti a hitetlenkedés. Meghökkenve nézem. Elég nehéz nap volt ez anélkül is, hogy rá kellett jönnie, az anyja cudarul átverte. – Nem is szólt az interjúról? Luke nem felel. Előveszi a mobilját, beüti a számot, és vár néhány pillanatot. Aztán bosszúsan felhördül. – El is felejtettem, hogy elment Svájcba. Na azt én is. Újra a „barátait” látogatja, épp az esküvő előtt. Ezúttal két hónapig marad, ami teljes tatarozást jelent. Az interjú bizonyára közvetlenül a távozása előtt

készült. Luke keze után nyúlok, de mintha meg se látná. Isten tudja, mi járhat a fejében. – Luke… hátha van rá valami… magyarázat… – Felejtsük el! – De… – Ne beszéljünk róla többet! – a hangja olyan ingerült, hogy megdöbbenek tőle. – Nehéz napunk volt. Menjünk haza, és kész.

REBECCA BLOOMWOOD VÉGAKARATA Én, Rebecca Bloomwood, alulírott a következő végakaratot teszem közzé. Mindenekelőtt minden korábbi végrendeletemet visszavonom. Másodsorban: a) cipőgyűjteményemet Susan Cleath-Stuartra hagyom, s vele együtt az összes farmeremet, a barna bőrkabátomat, valamennyi sminkes készletemet, a Chanel rúzst kivéve. Ráhagyom továbbá a bőr babzsákomat, a vörös Kate Spade [3] táskámat, ezüst gyűrűmet a holdkővel, valamint a kél elefántot ábrázoló festményt. b) Anyámra, Jane Bloomwoodra hagyom az összes többi retikült, a Chanel rúzst, valamennyi ékszeremet, a Barneysból vásárolt fehér ágyneműkészletet, bordás pongyolámat, szarvasbőr párnáimat, velencei üvegből készült vázámat, lekvárkeverő kanálgyűjteményemet és aTiffany órámat. [4] c) Apámat, Graham Bloomwoodot illeti meg a sakk-készlet, az a komolyzenei CDgyűjtemény, amelyet tőle kaptam karácsonyra, a Bill Amberg márkájú sporttáska, titánium asztali lámpáin, továbbá saját be nem fejezett kéziratom – Pénzügyek intézése Bloomwood módra –, a szerzői jogokkal egyetemben. d ) Barátomra, Danny Kovitzra hagyom a brit Vogue[5] összes régi számát, a lávalámpámat, egyedi szabású denim kabátomat és a gyümölcsturmixot. e) Barátomra, Erin Gaylerre Tse kasmír pulcsimat hagyom, továbbá a Donna Karan estélyit, az összes Betsy Johnson ruhát és a Louis Vuitton hajcsatokat. Harmadsorban minden más ingóságomat Luke James Brandonre hagyom. Leszámítva azokat a ruhákat, amelyeket a gardrób [6] mélyén található reklámtáskákban őrzök.

Aláírás

TÍZ Nehéz időket élünk. Valójában iszonyatosakat. Amióta meglátta azt az újságcikket, Luke teljesen elszótlanodott és magába zárkózott. Nem hajlandó beszélni a sérelméről. Kezd egyre feszültebb lenni az otthoni légkör, és fogalmam sincs, hogyan oldhatnám fel. Néhány napja idegnyugtató illatos gyertyákat vásároltam, de semmi illatuk nem volt a gyertyaviaszon túl. Tegnap a bútorokat rendeztem át a fengsuj elveinek megfelelően, hogy megnöveljem a lakás harmóniáját. Luke azonban épp akkor lépett be a nappaliba, amikor a kanapé lába felöklelte a DVD lejátszót. Nem hinném, hogy túlontúl tetszett neki a látvány. Istenem, bárcsak megnyílna előttem, mint a Dawson és a haverok szereplői is. Valahányszor azonban megpróbálom szóra bírni, és hívogatóan megveregetem a kanapét, azt mondja: „Igen, Becky, tényleg lenne megbeszélni valónk”, aztán közli velem, hogy elfogyott a kávé. Tudom, hogy megpróbálta felhívni az anyját, de ennek a buta svájci klinikának a páciensei nem használhatnak mobilt, így nem tudta elérni. Azt is tudom, hogy Michaellel is többször beszélt telefonon. Tudom továbbá, hogy azt az asszisztensnőt, aki eddig az Elinor Sherman Alapítvány munkáját segítette, visszairányították a Brandon Communicationshöz. Mikor erről kérdeztem Luke-ot, megint csak elzárkózott minden válasz elől. Mint aki nem képes rávenni magát, hogy szembenézzen a történtekkel. Egyedül az esküvői előkészületek haladnak előre a maguk útján. Robyn meg én többször találkoztunk a látványtervezővel, akinek a teremre vonatkozó ötletei valóban látványosak. Ráadásul a minap a Plazában megkóstoltuk az édességeket. Csaknem elaléltam a mesés pudingoktól, melyek közül választanom kellett. Közben végig pezsgőt nyakalhattam, körüldongtak a pincérek; úgy bántak velem, akár egy hercegnővel… De ha őszinte akarok lenni, még ezek a kóstolók sem voltak olyan oldottak és csodálatosak, amilyenek lehettek volna. Miközben ott ültem, és pisztácia habbal leöntött sült körtét meg aranytálra helyezett ánizsos biscottit majszoltam, még nagy megelégedésemben sem tudtam legyűrni a lelkifurdalás támadásait; olyan volt az egész, mint a takarón átszűrődő fény. Azt hiszem, nagy kő esik majd le a szívemről, ha kitálalok anyunak. Nem mintha okom lenne a bűntudatra. Elvégre is ugyan mit tehettem volna, amíg a Tóvidéken időztek, nem igaz? Nem akarhattam beletenyerelni a kellemes úti élményekbe. Holnap azonban hazaérnek. Az lesz majd, hogy felhívom anyut, és végtelen nyugalommal közlöm vele, igazán hálás vagyok eddigi erőfeszítéseiért, csak éppen másként döntöttem… Nem. Luke meg én döntöttünk másként… Nem. Elinor volt az, aki nagylelkűen felajánlotta, hogy… mi pedig elfogadjuk az

ajánlatát. Egek ura! Ha csak erre gondolok, minden ízemben remegek. Jó, egyelőre nem is gondolok rá. Végül is nem holmi mesterkélt, suta szónoklattal akarok előállni. Majd rögtönzők, ahogy a pillanat diktálja. A Barneysba megérkezve látom, hogy Christina szmokingokat szortíroz. – Szia! – üdvözöl, ahogy belépek. – Aláírtad a nevemben azokat a leveleket? – Hogyan? – kérdem szórakozottan. – Jaj, ne haragudj, de elfelejtettem! Ma okvetlenül bepótolom. – Becky? – néz rám Christina fürkészően. – Jól vagy? – Igen! Én csak… nem is tudom, az esküvő… – Tegnap beszéltem Indiával az esküvői részlegtől. Azt mondta, lefoglaltattál egy Richard Tyler rucit. Igaz ez? – Á, igen. – Ugyanakkor mintha Erinnek meg a napokban egy Vera Wang ruháról beszéltél volna. Nem nézek a szemébe, és a táskám cipzárját birizgálom zavaromban. – Hány ruhád lesz? – Négy – mondom, kis hallgatás után. – A Kleinfeldéről nem muszáj tudnia. Christina kacagva veti hátra a fejét. – Becky, csak egy ruhát vehetsz fel! A végén muszáj kikötnöd egyetlenegy mellett. – Tudom – lehelem elhalóan, és gyorsan eltűnök az öltözőmben, még mielőtt folytatná. Az első ügyfelem Laurel, aki azért jött, mert víkendezni megy a cégével, ezért sportos öltözetet keres. Úgy véli, farmer és Hanes márkájú póló erre a legmegfelelőbb. – Pocsékul nézel ki – mondja, amint besétál. – Mi történt? – Semmi! – mosolygok rá vidáman. – Mindössze pillanatnyilag túl sok a gondom. – Az anyáddal harcolsz? Felkapom a fejem. – Nem – mondom óvatosan. – Miért kérded? – Mert hozzátartozik a dologhoz – mondja Laurel, aki most leveszi a kabátját. – Minden ara harcol a mamájával. Ha nem a szertartás miatt kapnak össze, akkor a virágok elrendezésén. Én egy teaszűrőt vágtam a magaméhoz, mert megkérdezésem nélkül három barátomat kihúzta a vendéglistáról. – Tényleg? De aztán végül csak kibékültetek, nem? – Öt évig nem beszéltünk. – Öt évig? – meredek rá rémülten. – És mindez csupán az esküvő miatt? – Becky, nincs olyan, hogy „csak az esküvő” – mondja Laurel. –Jaj, de szép! – vesz kezébe egy kasmír szvettert.

– Mmm – helyeslek szórakozottan. Istenem, most gyulladtam csak be igazán! Mi lesz, ha mi is mindörökre összeveszünk anyuval? Ha annyira megsértődik, hogy soha többé nem akar látni? És mikor Luke-nak meg nekem gyerekeim születnek, nem ismerheti meg az unokáit Szegények minden karácsonykor ajándékokat vesznek a nagymamának és Bloomwood nagypapának, hátha eljönnek, azok azonban felbontatlanul hevernek a fa alatt, azután mi, szülők, némán eltesszük őket. Egyszer pedig a kislányunk megkérdi: „Anyu, miért gyűlöl minket a nagymama?” Én a könnyeimet nyelve azt felelem erre: „Drágám, gyűlöletről szó sincs, ő csak. – Becky? Jól vagy? A jelenbe visszazökkenve látom, hogy Laurel aggódva méreget. – Tudod, tényleg olyan vagy, mintha kicseréltek volna. Talán szabadságra kellene menned. Semmi bajom! Igazán! – sikerítek ki egy profi mosolyt. – Nos… ezek azok a szoknyák, amelyekre gondoltam. Felpróbálhatnád ezt a bézs színűt a törtfehér inghez… Miközben Laurel próbál, letelepszem egy zsámolyra. Bár buzgón bólogatok, és időről időre egy megjegyzést is megeresztek, továbbra is anyun jár az agyam. Sajnos, túlontúl összekutyultam mindent, tökéletesen elveszítve az arányérzékemet. Vajon megsértődik, ha elmondom neki a Plazát? Fogalmam sincs. Vegyük példának okáért a karácsonyt. Azt hittem, anyu odalesz a kétségbeeséstől, mikor közöltem vele, nem megyünk haza az ünnepekre Luke-kal. Csak nagy nehezen szedtem össze a bátorságomat, hogy értésére adjam a rossz hírt. Legnagyobb meglepetésemre azonban példás fegyelemmel fogadta. Majd Janice-szel és Martinnal ünnepelnek, mondta, én csak ne aggódjam. Talán ez is ugyanolyan lesz. Ha kimagyarázkodom, esetleg azt mondja: ,Jaj, drágám, ne butáskodj, természetesen ott esküszöl, ahol akarsz.” A másik eshetőség, hogy könnyekben tör ki, a fejemhez vágja, hogy becsaptam, és kijelenti, leshetem, hogy betegye a lábát a Plazába. – Szóval a postán vettem fel ezt a letéti küldeményt. A kis szuka beperelt! Hát nem hihetetlen? Beperelt, engem! Ahogy Laurel hangja a tudatomba szivárog, felnézek, mert megszólal a belső riasztócsengőm. Laurel épp egy lenge ruháért nyúl, amelyet estére tettem félre a számára. Érzelmi és testi sértésről hadovál a kis ká! Micsoda pimaszság! – Laurel – mondom idegesen. – Miért nem később próbálod fel ezt a ruhát? Rosszat sejtve nézek körül, hogy valami kevésbé szakadékonyat adjak a kezébe, mondjuk, egy tweed kabátot vagy síruhát. Laurel azonban rám se hederít. – Az ügyvédei azt mondják, akadályoztam alapvető emberi jogában, hogy azzal essen szerelembe, akivel akar. Indokolatlan erőszakosságot emleget a részemről. El tudod hinni? Indokolatlan erőszakosságot! – úgy nyújtja lábát a ruhába, mintha fejen készül ne rúgni a szőke gyakornokot. – Még jó, hogy erőszakos vagyok! Elvégre is ellopta a férjemet. Elemelte az ékszereimet. Mi mást vár ezek után? – Átránt a vállán egy ruhaujjat. Összerezzenek, amint hallom, hogy elreped. – Majd kifizetem –

mondja, anélkül, hogy megállna mondat közben. – Ellopta az ékszereidet? Hogy érted? – kérdem. – Nem meséltem még? Kezdtek eltünedezni a dolgaim, miután Bil felhordta őt a lakásunkba. Például egy smaragd fülbevaló, amelyet még a nagyanyám hagyott rám. Azután pár karkötő. Természetesen fogalmam sem volt, hogy egy szarka dézsmálja a tulajdonomat, azt hittem, én hagytam el az ékszereimet. Mikor azonban mindenre fény derült, leesett a tantusz. Csakis ő lehetett. – És tettél ellenlépéseket? – kérdem szörnyülködve. – Természetesen igen. Kihívtam a rendőrséget – Laurel álla meg feszül, mialatt a ruháját gombolja. – Felkeresték, feltettek neki néhány kérdést, és átkutatták a lakását, de persze semmit sem találtak – mosolyodik el fanyarul. – Végül Bill rájött a dologra, és valósággal őrjöngeni kezdett. A kapitányságra rohant… Nos, hogy mit beszéltek, nem tudom pontosan, de még ugyanaznap délután felhívtak a zsernyákok azzal, hogy ejtik az ügyet. Nyilván bosszúszomjas, megcsalt feleségnek néztek. Ami igaz is volt. Megnézi magát a tükörben, és az élénkség lassan elhagyja az arcát. – Tudod, sokáig azt reméltem, hogy Bill majd csak észre tér – mondja halkan. – Nem adtam többet az ügynek egy, maximum két hónapnál. Aztán, gondoltam, majd ha hason csúszik vissza hozzám, elküldöm; harcolni fogunk, ám a végén csak kibékülünk… De nem így történt – sóhajt egy nagyot. – Nem jött vissza. Tekintetünk találkozik a tükörben. Engem hirtelen elkap az indulat. – Tetszik ez a ruha – mondja, már vidámabban. – Már persze a szakadás nélkül. – Megyek, és hozok egy másikat – mondom. – Tartunk belőle az emeleten. A személyes tanácsadás részlegét elhagyva megindulok a ruhaállványok felé. Korán van még, a rendszeres vásárlók csak később jönnek, az emelet csaknem üres. Mialatt másik ruhát keresek Laurel méretében, a szemem sarkából hirtelen ismerős alakra leszek figyelmes. Megdöbbenve fordulok utána, de addigra eltűnik. Fura. Végül megtalálom a ruhát, és leveszek melléje egy hozzáillő paszományos stólát. Ahogy megfordulok, megint csak Dannyvel találom szemben magam. Mi a csudát kereshet a Barneysban? Közelebb érve ijedten fedezem fel, hogy a szeme vérágas, a haja kócos, egyáltalán árad róla a kuszaság és vadság. – Danny! – szólítom meg, amitől láthatóan zavarba jön. – Mit keresel itt? – Ó, semmit! – mondja. – Csak… nézegetek. – Jól vagy? – Kitűnően! Minden a legnagyobb rendben az órájára pillant. – Azt hiszem, most épp a közepén vagy valaminek, nem igaz? – Így igaz – mondom sajnálkozva. – Vár rám egy ügyfél. Különben elmehetnénk kávézni. – Semmi gond, menj csak – biztat. – Később találkozunk. – Helyes – mondom, és visszamegyek az öltözőfülkémhez. Nem egészen értem, mi ez.

Laurel úgy dönt, hogy megvesz három általam kiválasztott szerelést. Amikor elmegy, melegen megölel. – Ne hagyd, hogy az esküvő az idegeidre menjen! – mondja. –Ne hallgass rám, borúlátóbb vagyok az átlagnál. Tudom, hogy te meg Luke nagyon boldogok lesztek. – Aranyos vagy, Laurel – szorítom meg a karját viszonzásul. Valóban nagyszerű teremtés. Egek, csak egyszer hozzon össze a sors azzal az ostoba férjével, majd megnézheti, mit kap tőlem! Laurel távozása után átlapozom a napi munkabeosztásomat. Van egy szabad órám a következő ügyfél érkezése előtt. Úgy döntök hát, hogy felmegyek az esküvői osztályra, és újra megnézem magamnak a ruhámat. Nagy az esély, hogy végül azt választom. Vagy a Vera Wangot. Esetleg a Tracy Connopot. A három közül valamelyiket. Ahogy újra az elárusító részleghez érek, földbe gyökerezik a lábam meglepetésemben. Dannyt pillantom meg ugyanis egy topállvány előtt, amint az egyiket tapogatja ráérősen. Mi a csudát keres még itt? Már majdnem odaszólok neki, nem akarja-e megnézni a ruhámat, és nem dobunk-e be egy kapucsínót? Ekkor azonban legnagyobb meglepetésemre körbepillog, lehajol, és lopva kivesz valamit a vászoniszákjából. Fogasra akasztott ing, csillogó ujjakkal. Beakasztja a többi közé, és a következőért nyúl. Ledöbbenve bámulom. Mégis, mit képzel magáról? Ekkor újra körbekémlel, majd az iszákjába nyúlva elővesz egy kicsiny laminált cédulát, és az ingei elé erősíti. Mi akar ez lenni? – Danny! – indulok el feléje. – Tessék! – ugrik nagyot ijedtében, majd megfordulva meglát engem. – Psszt! Jesszusom, Becky! – Mit művelsz azokkal az ingekkel? – sziszegem. – Elhoztam pár mintadarabot. – Hogyan? A laminált felirat felé int a fejével, én pedig hitetlenkedve olvasom: DANNY KOVITZ-KOLLEKCIÓ IZGALMAS ÚJ TEHETSÉG A BARNEYSBAN – Nem mindnek van itteni fogasa – mondja Danny, miközben újabb két inget akaszt az állványra. – De kicsire nem adunk. – Danny… ezt nem teheted! Nem… rakhatod rá… a dolgaidat az állványra! – Amint láttad, megtettem. – De hát… – Nincs más választásom, érted? – fordul felém Danny. – Randall útban van

idefelé, hogy megnézze magának a Barneysban a Danny Kovitz-kollekciót. Rémülten meredek rá. – Azt mondtad a múltkor, nem jár utána! – Nem is tette volna, ha az az ostoba barátnője nem avatkozik közbe – suvaszt újabb fogast az állványra Danny. – Korábban fütyült rám, ám amint meghallotta a Barneyst emlegetni, máris rágni kezdte a bátyám fülét, hogy támogasson. Ő biztatta fel, hogy idejöjjön, és megvegyen tőlem valamit! „Ugyan már” – iparkodom lebeszélni a bátyót. Ő azonban a fejébe vette, hogy idetolja a képét. „Okvetlenül benézek!” – ígérte. Így azután egész éjjel varrtam, hogy az a… – Egyetlen éjszaka leforgása alatt készítetted ezeket? – ámuldozom, és az egyik ingért nyúlok, melyről az érintésre leesik egy darab bőrfonat. – Jó, a kidolgozás talán nem hozza a szokásos formám – megy át Danny védekezésbe. – Ha teheted, ne nyúlj hozzájuk, rendben? –számolni kezdi a fogasokat. – Kettő… négy… hat… nyolc… tíz. Ennyi elég is lesz. – Danny – pillantok körbe az emeleten. Látom, hogy Carla, az egyik eladónő különös pillantásokat vet felénk. – Szia! – szólok át hozzá vidáman. – Csak segítek az egyik ügyfelemnek, hogy a barátnőjének válasszon… – Carla újabb gyanakvó pillantás után odébb megy. – Ez nem fog menni! – mormogom, amint hallótávolon kívül kerül. – Most azonnal elviszed az ingeket! Szó sem lehet róla, hogy itt tartsd őket! – Két perc az egész – mondja. – Két perc, amíg idejön, megnézi a kiírást, aztán elmegy. Ugyan már, Becky… senki nem veszi észre. Már itt is van – dadogja rémülten. Követem a tekintete irányát, s megpillantom Danny bátyját, Randallt, amint felénk tart az emeleten. Vagy milliomodszor csodálkozom el azon, hogy származhatnak ezek ketten ugyanazoktól a szülőktől. Mert amíg Daniel inas, izgő-mozgó alak, addig Randall maradéktalanul kitölti két gombsoros öltönyét. Arcán mindegyre ugyanaz az elégedetlen, komor kifejezés ül. – Szervusz, Daniel – mondja, majd felém is biccent. – Szervusz. Becky. – Szia. Randall – igyekszem természetesen rámosolyogni. –Hogy vagy? – Látod, itt vannak! – kiáltja Danny diadalmasan, ellépve az állványtól, és az ingekre mutatva. – Az én kollekcióm, a Barneysban! Ahogy mondtam. – Ahá, látom – veszi tüzetesen szemügyre Randall a ruhaállványt. Feszült csönd támad. Már arra számítok, mindjárt felnéz, és megkérdi, a francba, miért akartok átverni? De hallgat… ijedten észlelem, hogy mindent bevett. Különben nem is olyan meglepő. Danny ruhái tökéletesen illenek a többi közé. – Hát… gratulálok – mondja végül Randall. – Ez már valami. –Sután hátba veregeti Dannyt, majd felém fordul. – Jól mennek? – Izé… igen! – hebegem. – Azt hiszem, rendkívül népszerűek. – És mi az áruk? – nyúl most Randall egy ingért, mire mind Danny, mind én önkéntelenül felszisszenünk. Randall az árcédulát keresi, majd a homlokát ráncolva

mondja: – Ezek nincsenek beárazva. – Azért… mert épp… elfogytak – hadarom. – De ha jól emlékszem, darabja… izé… nyolcvankilenc dollár. – Értem – csóválja a fejét Randall. – Nos, soha nem rajongtam a divatért… – Mondd csak… – súgja a fülembe Danny. – Mindamellett, ha fogynak, lehet bennük valami. Daniel, le a kalappal előtted. – Újabb ingért nyúl, amelynek szegecsekkel van kiverve a nyakrésze, és látható undorral szemléli. – Adjatok tanácsot, melyiket vegyem meg? – Nem kell megvenned egyet sem! – szól közbe Danny sietve. –Majd én varrok neked egyet. Ajándékba. – Ragaszkodom hozzá, hogy vásároljak tőled – köti az ebet a karóhoz Randall. – Ha még a tulajdon öcsémet sem segítem, akkor… – Randall, kérlek, fogadd el az ajándékomat! – fogja könyörgőre a dolgot Danny, őszinte indulattal a hangjában. – Ez a legkevesebb, amit megtehetek azok után, hogy éveken át olyan önzetlenül támogattál. Igazán. – Nos, ha annyira akarod – von vállat végül Randall. – Most mennem kell – nézi meg az óráját. – Örülök, hogy találkoztunk. Becky. – Elkísérlek a lifthez – ajánlkozik Danny, és diadalittas pillantást lövell felém. Miután elmennek, ideges vihogás szakad ki belőlem. Egek, ez rázós helyzet volt! Szerencse, hogy mégis megúsztuk. – Hé! Ezt nézd meg! – hallok meg egy hangot a hátam mögött. –Újak, nem? – Manikűrös kéz nyúlik át a vállam fölött, és még mielőtt megállíthatnám, leveszi az állványról Danny egyik ingét. Ahogy feléje fordítom a fejem, ijedten konstatálom, hogy Lisa Farley az, Erin kedves, de tökéletesen idióta kliense. Körülbelül huszonkét éves, a jelek szerint munkanélküli, és ami a szívén, az a száján, nem törődve azzal, kit bánt meg vele. (Egyszer nagy ártatlanul megkérdezte Érint, nem zavarja-e, hogy olyan fura alakú a szája.) Most épp magához méri az inget, és kedvtelve nézegeti. A francba! Azonnal le kellett volna szednem őket az állványról. – Szia, Becky! – köszön oda vidáman. – Igazán csini ez a darab, nem láttam korábban. – Most épp nem eladó – mondom sietve. – Valójában… vissza kell vinnem… az izé… raktárba. Megpróbálom elvenni tőle az inget, de félrerántja. – Csak megnézem magam a tükörben. Nos, Tracy, mit gondolsz? Egy másik csaj tűnik fel a Dior mintás kabátkájában. – Miről? – Ezekről az új ingekről. Dögösek, nem? – egy újabbért nyúl, és odaadja Tracynek. – Volnál szíves visszaadni… – hebegem gyámoltalanul. – Csini, meg kell hagyni!

Most mindketten fürge ujjakkal pergetik végig a fogasokat. Szegény ingek nem bírnak el ekkora strapát. Szegélyek feslenek fel, csillámporos paszományok lazulnak meg, és a padlóra valósággal záporozik a flitter. – Hoppá, ez a varrat szétjött! – néz fel Lisa mérgesen. – Becky, szétjött, látod, magától, nem miattam. – Semmi gond – rebegem elhalóan. – Minden ilyen hamar szétjön ezeken? Hé, Christina! – kiált fel Lisa váratlanul. – Ez az új kollekció olyan furi! Christina? Megpördülök a sarkam körül, és megfagy a vér az ereimben Christina áll a személyes bevásárlási részleg bejáratánál, a személyzeti osztály vezetőjével beszélget éppen. – Miféle új kollekció? – néz fel. – Á, szia, Becky! A francba! Menten véget kell vetnem ennek a jelenetnek. – Lisa – mondom kétségbeesetten. – Gyere, megmutatom az új Marc Jacob kabátokat, amelyek most érkeztek be! Lisa azonban rám sem hederít. – Ez az új… mi is a neve… – hunyorít a címkére. – Danny Kovitz! Miért nem szólt róla Erin? Csúnya vagy! – inti meg Erint játékosan. Rémülten látom, hogy Christina felneszelve kapja fel a fejét. Semmitől nem kel annyira életre, mint ha valaki megjegyzi, hogy az áruháza nem tökéletes. – Bocsáss meg egy percre – szól oda a személyzetisnek, és odajön hozzánk. – Miről nem beszélt Erin? – szól közbe kellemesen. – Erről az új tervezőről! – kotyogja Lisa. – Még soha nem hallottam a nevét. – Juj! – rikkant fel most Tracy. – Ez egy tű volt! – Tű? – visszhangozza Christina. – Add csak ide! Elveszi a szétesőben lévő inget, és megrökönyödve nézi. Aztán megpillantja Danny laminált kiírását. Jaj, én hülye! Legalább azt el kellett volna tüntetnem! Ahogy Christina elolvassa az írást, elváltozik az arckifejezése. Mikor felnéz, találkozik a tekintetünk. Egész testemben remegek félelmemben. Korábban soha semmi bajom nem volt Christinával, de hallottam, hogyan szid le másokat a telefonban. Tud ő durva lenni, ha akar. – Tudsz erről valamit, Becky? – kérdi nyájasan. – Én… – köszörülöm meg a torkomat. – A helyzet az… – Értem. Lisa, attól tartok, félreértés történt – mosolyog a csajra profi módon. – Ezek itt nem eladók. Becky… kérlek, gyere be az irodámba! – Christina… ne haragudj… – lesz cékla vörös a képem. Én igazán… – Mi volt ez? Miért nem eladók? – kérdi Tracy. – Csak nem kerültél bajba, Becky? Kirúgnak? Ne rúgják ki! – kiáltozza Lisa. – Jobban szeretjük, mint Erint – jaj, kapja a szája elé a kezét. – Bocs, Erin. Nem

láttam, hogy itt vagy. – Semmi baj – feleli Erin savanyú arccal. Ez egyre rosszabb. – Christina, ezer bocsánat – mondom esdekelve. – Semmi rosszat nem akartam. Nem állt szándékomban félrevezetni a vevőket… – Az irodámba! – emeli fel a kezét parancsolón a főnöknőm, hogy elhallgattasson. – Ha bármit felhozhatsz mentségedre Becky, hát ott mondd el! – Állj! – hallok meg egy melodramatikus hangot a hátam mögött. Valamennyien hátrafordulunk. Danny tart felénk, szeme még vadabbul villog, mint máskor. – Egy tapodtat se tovább! – mondja, és elém áll. – Nem ő a bűnös, hanem én. Ha ki akar rúgni valakit, hát rúgjon ki engem! – Danny, téged nem rúghat ki, mert nem állsz az alkalmazásában – morgom. – Kihez van szerencsém? – kérdi Christina. – Danny Kovitz vagyok. – Á, Danny Kovitz – gyűlik világosság Christina arcán. – Eszerint… maga hozta ide ezeket a ruhadarabokat. Maga aggatta fel őket az állványra. – Mi? Nem ő a tervező? – kiáltja Tracy rémülten. – Tudtam, hogy itt valami bűzlik. Engem nem lehet olyan könnyen átejteni – úgy löki vissza a kezében lévő fogast az állványra, mintha ragályt terjesztene. – Nem törvényellenes ez? – kerekedik el Lisa szeme. – Meglehet, hogy az – védekezik Danny. – Megmondjam, miért kényszerültem a törvény áthágására? Tudják, mennyire nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen betörni a divatvilágba? – körbepillant, figyel e rá a közönsége. – Nem akarok mást, mint elvinni az emberekhez az ötleteimet, amelyek megörvendeztethetik őket. Minden idegszálammal erre koncentráltam. Utolsó csepp véremet is kifacsartam teremtő erőfeszítésemben! Csakhogy a divatvilágot nem érdeklik az új tehetségek! Kizárják az újonnan jöttét, aki merészel más lenni! – hangja most szenvedélyes magaslatokba szárnyal. – Megróhatnak-e ezek után, hogy kétségbeesésemben mire adom a fejem? Hogy vérzek, ha sebet ejtenek rajtam? – Tyűha! – lelkendezik Lisa. – Nem is sejtettem, hogy ilyen kemény világ ez. – Csakhogy maga szúrt meg engem az ostoba tűjével – veti közbe Tracy, akit láthatóan nem vesz le a lábáról Danny szónoklata. – Christina, adjon neki esélyt! – kiáltja Lisa. – Hisz látja, hogy lobog benne a hivatástudat! – Én mindössze annyit akarok, hogy megismerjék az ötleteimet azok, akiknek örömet szerezne – kezdi újra Danny. – Nincs más vágyam, mint hogy egy napon valaki az én kreációimat viselje, és új embernek érezze magát bennük. De hiába csúszom-mászom előttük, a képembe vágják az ajtót… – Elég ebből! – mondja Christina kimerülten, mégis mulatva. –A nagy áttörésre vár? Hadd lássam azokat a ruhákat!

Hirtelen feszült csönd támad. Lopva Dannyre pillantok. Talán ez a nagy pillanat. Christina felfedezi a zsenijét, a Barneys megvásárolja a teljes kollekciót, és ezzel be is fut! Aztán Gwyneth Faltrow majd az ő egyik ingét viseli a Lenóban. Szétkapkodják az ingeket. Dannyt szárnyára kapja a világhír, saját butikot nyit… Christina egy fröccsentett festésű ingért nyúl, amelynek az elejét hegyikristály díszíti. Miközben szemét végigfuttatja az ingen, a lélegzetem is visszafojtom izgalmamban. Lisa és Tracy is összenéz, és bár Danny nem mozdul, látom, hogy a szemében remény csillan. Halálos csönd támad, ahogy Christina leteszi az inget, és egy másikért nyúl. A légy zümmögését is meg lehetne hallani. Christina kritikusan vizsgálgatja az inget… közben azonban az egyik ujj a kezében marad, egyenetlen szegésvonalat hagyva maga után. Némán meredünk rá. – Ez a küllem… a dizájn dekonstruktív megközelítése – tér észre megkésve Danny. Christina azonban a fejét rázza, és visszateszi a helyére az inget. – Fiatalember. Önben kétségtelenül van tűz, akár még tehetség is. Sajnos azonban mindez kevés. Amíg nem hoz ide tökéletes munkát, nem jut messze. – A dizájnjaimat rendszerint hibátlanul dolgozom ki! – vágja rá Danny azonnal. – Jó, ezt a kollekciót kicsit elsiettem… – Azt javaslom, kezdje a kályhánál, készítsen el néhány darabot nagyon körültekintően… – Azt akarja mondani, gondatlan vagyok? – Mindössze annyit mondok, meg kell tanulnia, hogyan vigyen végig egy projektet – mosolyog rá kedvesen Christina. – Azután meglátjuk. – Igenis végig tudok vinni egy projektet! – kiáltja felháborodva Danny. – Ez az egyik erősségem! Ez a… különben hogyan varrhatnám én Becky menyasszonyi ruháját? – belém kapaszkodik, mintha duettet készülnénk együtt énekelni. – Mikor ez élete legfontosabb öltözéke? Ha más nem is, ő legalább hisz bennem! Mikor Becky Bloomwood végiglejt a Plaza Hotelben a vendégek ámuló tekintete előtt egy Danny Kovitz kreációban, akkor már senki nem nevezhet gondatlannak! És amikor égni kezdenek a telefonvonalak… – Hogyan? – nézek rá értetlenül. – Danny… – Maga tervezi Becky menyasszonyi ruháját? Azt hittem, végül a Richard Tylert választottad – fordul most hozzám Christina. – A Richard Tylert? – hápogja Danny. – Én Vera Wangról tudtam – szólal meg Erin is, aki két perce tátott szájjal figyeli az izgatott jelenetet. – Én meg a mamád ruhájáról – kotyog közbe Lisa. – Én tervezem a ruhádat, senki más! – kiáltja Danny vadul villogó szemmel. – Nem így van, Becky? Hisz megígérted! Egyezséget kötöttünk! – A Vera Wang tökéletes választásnak tetszik – mondja Erin. –Okvetlenül azt kell viselned! – Én a Richard Tylerre szavazok – véli Tracy.

– Én a Richard Tylerre szavazok – véli Tracy. – És mi lesz anyukád esküvői ruhájával? – követel választ Lisa. – Hogyan veheted semmibe a családi hagyományt? Nincs igazam, Becky? – A lényeg az, hogy jól nézzen ki! – szögezi le Erin. – Nem, a lényeg a romantikus külső! – rója meg Lisa. – És mi lesz az én ruhámmal? – sopánkodik Danny. – Neked egy hű barát smafu? Hogy van ez, Becky? Szavaik ott kavarognak a fejemben. Valamennyien mohón néznek rám, válaszra várva. Hirtelen úgy érzem, nem bírom tovább, elpattan bennem valami. – Nem tudom még, értitek? – kiáltom kétségbeesetten. – Egyszerűen… nem tudom… hogyan lesz. A legszívesebben elsírnám magam, ami nevetséges, hisz valamit csak fel kell majd vennem. – Becky, azt hiszem, el kellene csevegnünk egy kicsit – szólal meg most Christina, éles tekintetet vetve rám. – Erin, tisztogasd meg a terepet, és kérj bocsánatot Carlától, légy szíves! Becky, te meg gyere velem! Bemegyünk Christina takaros bézs és szarvasbőr bevonatú irodájába. Beteszi maga mögött az ajtót. Ahogy szembe fordul velem, egy rettentő pillanatig azt hiszem, mindjárt kiabálni kezd. Ehelyett hellyel kínál, és hosszú, fürkésző pillantást vet rám. – Hogy vagy, Becky? – Kitűnően! – Látom – bólogat Christina, mint aki nem hisz nekem. – Mi zajlik pillanatnyilag az életedben? – Nem sok minden – felelem vidáman. – Tudod, hogy van ez…. Egyre ugyanaz a… – És az esküvői tervekkel hogy állsz? – Csodásan! – vágom rá azonnal. – Megy minden, mint a karikacsapás. – Értem – gondolkodik el Christina, s egy tollal veregeti a fogait. –Nemrég meglátogattál egy barátot a kórházban. Ki volt az? – Hát igen… Luke egyik barátja, Michael. Infarktust kapott. – Megdöbbenthetett a hír. Egy pillanatig hallgatok. – Hát… igen – mondom végül, s egyik ujjammal végigsimítom a szék karfáját. – Nem is annyira engem, inkább Luke-ot. Ők ketten mindig igen közel álltak egymáshoz, de aztán összekaptak, és Luke ot mardosta a bűntudat. Aztán jött ez az infarktus… úgy értem, ha Michael meghalt volna, Luke soha nem bocsátotta volna meg magának, hogy… – elhallgatok, az arcom dörgölöm, s érzem, hogy elöntenek az érzések. – Aztán természetesen ott ez az örök feszültség Luke meg az anyja között, ami nem sokat segít rajtunk. Ez a nő teljesen kihasználta Luke-ot. Valójában nem csupán kihasználta, hanem aljasul el is elárulta. Szegény most teljesen becsapva érzi magát, de beszélni nem hajlandó róla. Pillanatnyilag semmiről nem hajlandó beszélni velem – csuklik el a hangom. – Nemcsak az esküvőről vagy a nászútról, hanem…

arról sem, hol lakunk ezután! Épp kitesznek minket a lakásunkból, és egyelőre nincs hová mennünk. Nem is tudom, hogyan fogjunk hozzá a kereséshez… Legnagyobb megdöbbenésemre könnycsepp gördül ki végig az orrom oldalán. Vajon honnan jöhetett? – Ettől eltekintve azonban minden rendben – szögezi le Christina. – Á, igen! – dörgölöm meg az arcomat. – Ettől eltekintve semmi gondom! – Becky, nem jó ez így! – csóválja a fejét Christina. – Arra kérlek, vegyél ki néhány nap szabadságot. Amúgy is jár már neked. – Nincs szükségem szabadságra! – Észrevettem, milyen feszült vagy az utóbbi időben, de fogalmam sem volt, hogy ennyire komoly a helyzet. Csak ma reggel jöttem rá, amikor beszéltem Laurellel… – Laurellel? – lepődöm meg. – Ő is aggódik miattad. Azt mondta, az a benyomása, hogy elvesztetted a belső izzásodat. Még Erin is észrevette. Elmondta, hogy tegnap beszélt neked egy Kate Spade kiárusításról, de alig hallgattál oda. Ez nem az a Becky, akit felfogadtam. – Ki akarsz rúgni? – kérdem szemrehányóan. – Dehogyis! Csupáncsak aggódom érted, Becky. Ezeknek az eseményeknek az együttese, amelyekről az imént beszéltél… a barátod… Luke… a lakásod… Egy üveg ásványvízért nyúl, kiönti a vizet két pohárba, és az egyiket nekem adja. – És ez még nem minden. Vagy igen, Becky? – Mire gondolsz? – kérdem rosszat sejtve. – Azt hiszem, van itt még egy kis bonyodalom, amit elhallgatsz előlem. Az esküvőddel kapcsolatban. Igazam van? – néz a szemembe. Teremtő úristen! Honnan jött rá? Pedig annyira vigyáztam, annyira… – Igazam van? – ismétli meg Christina szelíden a kérdést. Néhány pillanatig mozdulni sem tudok ijedtemben. Aztán nagyon lassan bólintok. Szinte megkönnyebbülök, hogy kiderült a titkom. – Honnan jöttél rá? – süppedek a székembe. – Laureltől tudom. – Laureltől? De hát én… – döbbenek meg megint. – Azt mondta, szinte kiabál rólad. Meg aztán ki is szivárog ez-az… Tudod, titkot tartani soha nem olyan könnyű, mint az ember gondolná. – Én… én nem hiszem el, hogy tudsz róla. Senkinek nem mertem beszélni róla! – Hátra simítom a hajamat égő arcomról. – Istenem, mit gondolhatsz rólam ezek után! – Senki nem gondol rosszat rólad – mondja Christina. – Hidd el nekem! – Nem hittem, hogy idáig fajulnak a dolgok. – Persze hogy nem. Nem a te hibád. – De, én vagyok a hibás mindenben! – Nem vagy hibás. A dolog tökéletesen természetes. – Természetes?

– Igen! Minden menyasszony veszekszik a mamájával az esküvő előtt. Nem te vagy az egyetlen, Becky! Zavartan meredek rá. Miről is beszélünk? – Látom, mekkora nyomás alatt vagy mostanában – néz rám Christina szánakozón. – Kivált, hogy te meg a mamád mindig is közel álltatok egymáshoz. Jól gondolom? Christina eszerint azt hiszi… Hirtelen rájövök, hogy a válaszomra vár. – Izé… igen! – nyelek egy nagyot. – Nagyon… nehéz ez. Christina úgy bólogat, mintha valamennyi gyanúját megerősíteném. – Becky, nem szokásom tanácsot osztogatni, igaz? – Hát… nem. – Most azonban kérlek, jól figyelj rám! Arra gondolj, ez a te esküvőd, nem a mamádé. A tied és Luke-é, és ilyen csak egyszer van az életben. Csinálj ezért mindent úgy, ahogy neked tetszik. Hidd el, ha nem így teszel, megbánod a végén. – Mmm, a helyzet az – nyelek újra –, hogy nem olyan egyszerű ez. – De igen. Ilyen egyszerű. Ilyen egyszerű, és kész. Becky, ez a te esküvőd! A tied! Érted? Tiszta, nyomatékos hangját hallva, ahogy épp a számhoz emelem a poharat, hirtelen villámként hasít belém a felismerés. Tényleg! Ez az én esküvőm! Eddig soha nem gondoltam rá így. Nem anyué. Nem is Elinoré. Az enyém. – Az ember könnyen beleesik abba a csapdába, hogy mindenáron a mamája kedvére próbál tenni – mondja Christina. – Ami természetes emberi ösztön. Néha azonban magadra is gondolnod kell. Mikor én mentem férjhez… – Te férjnél vagy? Nem is tudtam – mondom meglepetten. – Még régen történt, de nem működött a házasság. Talán épp azért, mert az esküvő minden pillanatát gyűlöltem. A bevonulást kísérő zenétől a fogadalomtételig, amelynek minden szavát anyám írta. Nem engedte át nekem. – Keze erősebben markolja a műanyag szívószálat. – Ő rendelkezett minden felett, a hupikék koktéloktól addig a rusnya, förtelmes ruháig… – Tényleg? Ez szörnyű! – Rég volt, talán igaz se volt. – A szívószál eltörik, s Christina fanyarul ram mosolyog. – Fogadd meg hát a tanácsomat. Ez a te nagy napod. A tied meg Luke-é. Intézz mindent úgy, ahogy a kedved tartja, és ne érezz miatta bűntudatot! És tudod mit? – Igen? – Ne feledd, hogy te meg a mamád felnőtt nők vagytok. Érdemes ezért leülni, és úgy beszélni vele, mint felnőtt a felnőttel. Meg leszel lepve az eredményen – vonja fel a szemöldökét. Christinának tökéletesen igaza van. Az utolsó szóig! Hazafelé menet hirtelen mindent más megvilágításban látok. Az esküvőhöz való egész hozzáállásom

megváltozott. Világos, friss elhatározást érzek magamban. Elvégre is ez az én esküvőm, az én nagy napom! És ha New Yorkban akarok esküdni, akkor ott akarok. Ha Vera Wang ruhát akarok felvenni, akkor azt veszek fel. Nevetséges, hogy lelkifurdalásom van miatta! Túl sokáig halogattam, hogy kitálaljak anyunak. Végül is miért kellene könnyekre és vádakra számítanom? Felnőttek vagyunk, vagy mi? Majd éretten és észérvekkel, hidegvérűen felvezetem a mondandómat, és ezzel egyszeres mindenkorra megszűnik minden gondom. Istenem, mekkora megkönnyebbülés lesz! Máris felhívom anyut. A hálószobába vonulok, az ágyra dobom a táskámat, és tárcsázom a számot. – Szia, apu – mondom, mert ő szól bele a telefonba. – Ott van anyu valahol? Van valami, amit meg kell beszélnem vele. Meglehetősen fontos. Ahogy a tükörbe pillantok, úgy érzem magam, mint az NBC hírolvasó bemondója, aki hűvösen és pattogóan mondja a magáét. – Jól vagy, Becky? – kérdi apu ijedten. – Nagyon is – mondom. – Mindössze… meg kell beszélnem… pár dolgot anyuval… Miután apu kiszáll a vonalból, mély lélegzetet veszek, hátrasimítom a hajam, és hirtelen minden ízemben felnőttnek érzem magam, ím, itt vagyok én, aki felelős, érett beszélgetést folytat az anyjával, minden kertelés nélkül, kontinensek távolából, vélhetőleg először életemben. Talán velejéig új viszony kezdődik ezzel jómagam és a szüleim között. Olyan, amit a kölcsönös tisztelet és az élet értékeinek közös megbecsülése határoz meg. – Szervusz, drágám! Valami gond van? – Szia, anyu… – veszek újabb mély levegőt. Nyugalom és hidegvér. –Anyu… – Jaj, Becky, már fel akartalak hívni. Nem találod ki, kivel találkoztunk a Tóvidéken! – Kivel? – Zannie nénikéddel! Valaha minden régi nyakláncát felvetted, emlékszel? Meg a cipőit. Jókat nevettünk rajtad, ahogy abban a felnőtt cipőben totyogtál… – Anyu, van valami fontos, amit szeretnék megbeszélni veled. – És a faluban még mindig ugyanaz a boltos, akitől eperfagyit szoktál venni. Emlékszel, amikor túl sokat ettél, és elcsaptad a hasad? Hogy nevettünk azon is! – Anyu… – És Tivertonék is ugyanabban a házban laknak… csak éppen… – Mi történt? – Hát, tudod drágám… Carrot, a szamár… a szamár-mennyországba távozott – halkítja le a hangját anyu. – De hát már nagyon megrokkant szegény, jobb neki ott… Ez képtelenség! Egy cseppet sem érzem felnőttnek magam. Inkább úgy hatévesnek. –Valamennyien üdvözletüket küldik – ér anyu visszaemlékezései végére. – És persze mindannyian eljönnek az esküvőre. Nos, apád mondta, hogy meg akarsz velem beszélni valamit.

– Én… – köszörülöm meg a torkomat. Hirtelen tudatára ébredek, mekkora távolságot jelent kettőnk között a néma vonal visszhangos csöndje. – Nos, csak azt akartam… ümm… Egek ura! Remeg a szám, és a bemondónős hang ideges hebegésre váltott át. – Mi a baj, Becky? – csap magasra anyu hangja aggodalmában. Nem jó ez így. Tudom, hogy Christinának igaza van. Tudom, nincs miért bűntudatot éreznem. Végül is ez az én esküvőm, felnőtt nő vagyok, és ott tartom a lakodalmamat, ahol akarom. Nem kérem a szüleimtől, hogy ők állják a költségeket. A legcsekélyebb erőfeszítést sem várom el tőlük. De hát akkor is. Képtelen vagyok telefonon közölni anyuval, hogy a Plaza Hotelben esküszöm. Egyszerűen nem megy. – Azt hiszem, meglátogatlak – hallom meg önmagamat. – Mindössze ennyit akartam mondani. Hazamegyek.

Finerman Wallstein Ügyvédi iroda Finerman House 1398 Avenue of Americas New York, NY 10105 Miss Bloomwood B lakás 251 Nyugati 11. utca New York NY 10014 2002. április 18. Kedves Miss Bloomwood! Köszönettel vettük április 16-án kelt levelét, melyben kiegészíti végrendeletét. Kérésének eleget téve ezért a második bekezdés e) pontját a következőképpen bővítettük: „továbbá új denim magassarkú csizmámat”. Őszinte tisztelettel Jane Cardozo

TIZENEGY Amint meglátom anyut, elfog az idegesség. Apu mellett áll a négyes terminálon, engem keresve az érkezési kapuk utasai között. Ahogy észrevesz, egész arca felderül, egyszerre tükröződik rajta öröm és szorongás. Nagyon megijedt, amikor közöltem vele, hogy Luke nélkül jövök haza… valójában nem győztem bizonygatni, hogy nem vesztünk össze. Aztán afelől kell megnyugtatnom, hogy nem raboltak ki. Utána megesküdnöm, hogy nem a nemzetközi uzsoramaffia vett üldözőbe. Tudják, az elmúlt néhány évre visszagondolva néha cseppnyi bűntudatot azért érzek, mi mindenen mentek keresztül miattam a szüleim. – Becky! Graham, ott van! – anyám előretör a tömegben, félrelökve egy turbános családot. – Becky, aranyom! Hogy vagy? Hogy van Luke? Minden rendben? – Szia, anyu – mondom, és megölelem. – Jól vagyok. Luke üdvözletét küldi. Minden a legnagyobb rendben. Egyvalamit kivéve – igazán elhanyagolható csekélység –, hogy a hátad mögött fényes esküvőt tervezek New Yorkban. „Elég legyen ebből!” – szólok rá keményen önmagámra, miközben apu megpuszil, és elveszi a targoncámat. Egyelőre még rágondolni sem érdemes. Majd később, odahaza, nyugodt körülmények között hozakodom elő a hírrel. Nagyjából így. „Szóval, Becky, gondolsz-e még arra, hogy Amerikában esküszöl?” „Hát, tudod, anyu, fura, hogy épp most kérdezed, mert…” Pontosan. Valami efféle kezdésre várok. Hanem sajnos, bár tőlem telhetően nyugalmat erőltetek magamra, semmi másra nem tudok gondolni. Mialatt a szüleim megtaláljak a kocsijukat, és összekapnak azon, merre van a kijárat, továbbá azon, méltányos ár-e egyórai parkolási díjként 6,60 font, nekem görcsbe szorul a gyomrom, valahányszor meghallom az „esküvő”, „Luke”. „New York” vagy „Amerika” szavakat. Ugyanúgy, mint amikor azt hazudtam nekik, hogy emelt szintű matek vizsgát teszek. Tom a szomszédból jelentkezett erre. Mivel Janice-t majd felvetette a büszkeség, azt gondoltam, miért ne, én is ezt mondom a szüleimnek. (Mikor a vizsgák folytak, meg kellett játszanom, hogy ott ülök. holott a Topshopban töltöttem ezt az időt.) Az eredményeket azután sehogyan sem tudtam produkálni, akárhogy is faggattak róla. Akkor azt találtam ki, hogy mivel ez nehezebb vizsga, a vizsgabiztosok lassabban készülnek el a javításokkal. Szegények, hittek nekem. Az zavart csak be a képbe, hogy Janice lélekszakadva érkezett a hírrel, Tom dolgozata kitűnőre sikerült. – Hát Becky? – firtatta azután. A fenébe azzal a hülye Tommal! – Még nem kérdeztél az esküvőről – mondja anyu, ahogy Oxshott felé hajtunk az A3-ason.

– Jaj, tényleg? – kérdem erőltetett vidámsággal. – Hisz korai is még – mondja anyu könnyedén. – Végtére is csak egy esküvő – szólal meg apu. – Véleményem szerint nem érdemes ekkora hűhót csapni miatta. Az utolsó percben is össze lehetne hozni. – Szóról szóra – helyeslek megkönnyebbülten. – Maradéktalanul egyetértek! No, legalább őt nem kell megfőznöm. Hátradőlök az ülésen, és érzem, mint hagy alább a szorongásom. Ez mindent jelentősen megkönnyítené. Ha még nem intéztek sokat, könnyebb lesz visszacsinálni. Úgy tűnik, nem is igen izgatták magukat miatta. Jaj, de jó is lenne! Úgy Játszik, nem volt miért idegeskednem! – Mellesleg Suzie telefonált – mondja anyu, ahogy közeledünk a szülői házhoz. – Azt kérdezte, össze tudnál-e vele futni még a mai nap folyamán. Igent mondtam helyetted… És… szólnom kellett volna… – fordul hátra az ülésen. – Tom és Lucy… – Igen? – törődöm bele, hogy most végig kell hallgatnom legutóbbi konyhájuk és Lucy előléptetésének részletes lefestését. – Szakítottak – halkítja le anyu a hangját, noha csak mi hárman ülünk az autóban. – Szakítottak? – bámulok rá elképedve. – Ez komoly? De hiszen mindössze… mikor is házasodtak össze… – Alig két éve. Képzelheted, mennyire el van keseredve Janice. – És mi volt a baj? – kérdem értetlenül. Anyu lebiggyeszti a száját. – Lucy megszökött egy dobossal. – Egy dobossal? – Egy zenekari dobossal. Azt hiszem, testékszerei is voltak… – rosszallóan elhallgat. Agyam lázasan sorra veszi a lehetőségeket, amelyekről anyunak bizonyára nincs tudomása. (Az igazat megvallva nekem sem volt, amíg be nem költöztem a West Village-be.) – A mellbimbójára tetette – mondja anyu, legnagyobb megkönnyebbülésemre. – Lássuk csak! Vegyük sorra! Lucy megszökött egy dobossal… akinek testékszer van a mellbimbóján… – Lakókocsi-karavánban lakik – teszi hozzá apu, miközben balra indexel. – Szegény Tom, hiába dolgozott annyit azon az üvegházon – csóválja a fejét anyu. – Akadnak lányok, akik semmi hálát nem éreznek. Ki érti ezt? Lucy a Wetherby Befektetési Bankban dolgozik. Reigate-ben laknak Tommal. A függönyük megy a kanapéhoz. Hogyan jöhetett akkor össze egy dobossal, aki átszúratta a mellbimbóját? Hirtelen eszembe jut a veszekedés, amit kihallgattam a kertben legutóbbi látogatásom során. Lucy egyáltalán nem tűnt boldognak. Bár azt sem lehetett sejteni, hogy megszökik a közeljövőben. – És Tom hogy viseli? – Igyekszik összeszedni magát – mondja apu. – Pillanatnyilag hazajött a szüleihez, szegény kölyök.

– Ha engem kérdezel, ő már nagyjából túl van rajta – mondja anyu hidegen. – Valójában Janice-t viselte meg jobban az eset azután a csodás lagzi után, amit összehozott. Az a lány mindőjüket bolonddá tette. Megállunk a házunk előtt. Legnagyobb meglepetésemre két jókora furgon parkol a kocsifelhajtón. – Hát ez meg mi? – kérdem – Semmi – mondja anyu. – Csak a vízvezeték-szerelő – így apu. De mindketten roppant furcsa arcot vágnak. Anyu szeme felragyog, s többször apura pislog, ahogy a bejárati ajtóhoz megyünk. – Nos, készen állsz? – kérdi apu könnyedén. A zárba illeszti a kulcsot, és kinyitja az ajtót. – Meglepetés! – kiáltja apu és anyu egyszerre, nekem pedig leesik az állam. A régi tapéta eltűnt, és vele együtt a szőnyeg is a hallból. Az egész házat friss, világos színekkel festették át. A padlót szizálszőnyeg borítja, és a világítást is lecserélték. Ahogy hitetlenkedve felnézek, látom, hogy egy overallos hapsi a lépcsőkorlátot festi át, a lépcsőpihenőn két másik szaki a csillárt szereli fel éppen. Mindent betölt az újdonság és a friss festék szaga. Mennyibe kerülhetett ez a szüleimnek! – Felújítottátok a házat – hebegem elhalóan. – Az esküvődre! – ragyogtatja rám anyu a mosolyát. – De hát… azt mondtátok… alig intéztetek még valamit. – Meg akartunk lepni! – Nos, mit gondolsz, Becky? – mutat körbe apu. – Hogy tetszik? Elnyerte a tetszésedet? A hangnem ugyan tréfás, de biztos vagyok benne, hogy sokat jelent neki, tetszik-e a művük vagy sem. Ahogy mindkettőjüknek. Az egészet az én kedvemért csinálták. – Ez fantasztikus – mondom elszoruló torokkal. – Igazán gyönyörű. – Most gyere, és nézd meg a kertet! – mondja anyu. Utána botorkálok a francia ablakon keresztül. Odakint egyenruhás kertészek hajladoznak a virágágyások felett. – Százszorszépből rakjuk ki, hogy „Becky és Luke!” – mondja anyu. –Júniusra épp kész lesz. Új szökőkutat is kiépítünk, közvetlenül az ünnepi sátor bejárata mellett. A Szép kertek egyik adásában láttam hasonlót. – Nagyszerűen… hangzik. – Este a tűzijáték idején ráadásul világít is… – Miféle tűzijáték? – mire anyu meglepetten néz rám. – Küldtem róla egy faxot, Becky! Ne mondd, hogy elfelejtetted! – Jaj, nem, dehogy! Agyam sorra veszi a halomnyi faxot, amit anyutól kaptam. Ezeket bűntudatomban az ágy alá söpörtem, némelyiket olvasatlanul. Mit műveltem? Miért nem figyeltem jobban oda, ami körülöttem történik?

– Becky, drágám, rossz bőrben vagy – mondja anyu. – Elfáraszthatott a repülőút. Gyere, igyunk meg egy csésze finom kávét! Ahogy átmegyünk a konyhába, újra görcsbe szorulnak a zsigereim. – A konyha is új? – Jaj, nem! – feleli anyu vígan. – Csupán az elemeket festettük át. Jól mutat, ugye? Most pedig egyél meg egy finom croissant-t. Az új pékségből való. Odatolja a kosarat, de úgy érzem, egy falatot sem tudnék lenyelni. Sejtelmem sem volt, hogy mindent átalakítottak. – Becky?- néz rám anyu fürkészően. – Valami baj van? – Nincs! – mondom gyorsan. – Az égvilágon semmi, minden a legnagyobb rendben… Most mihez kezdjek? – Tudod… azt hiszem, megyek, és kicsomagolok – mondom, és mosolyt erőltetek az arcomra. – És kicsit rendbe hozom magam. Ahogy beteszem a szobám ajtaját, a kényszeredett mosoly még mindig ott az arcomon, a szívem azonban vadul kalapál. Erről eddig szó sem volt. Nem volt szó új tapétáról, szökőkútról vagy tűzijátékról. Hogy lehet, hogy minderről semmit sem tudok? Sejthettem volna, persze. Az egész az én hibám. Jaj, istenem, édes istenem… Hogyan mondjam meg a szüleimnek, hogy mindezt le kell fújniuk? Hogyan? Képtelen vagyok rá! Pedig muszáj. Még sincs hozzá erőm. Egyszerűen nem tehetem. Ez az én esküvőm, emlékeztetem magam keményen, hátha visszanyerem New York i lendületem és önbizalmam. Ott rendezem az esküvőmet, ahol akarom. Csakhogy e szavak hamisan esengenek a tudatomban, olyannyira, hogy visszahőkölök tőlük. Az elején talán érvelhettem volna ezzel. Még mielőtt a szüleim belefogtak az előkészületekbe, mielőtt ennyit áldoztak rájuk. Most azonban… ez már nem csupán az én esküvőm, hanem a szüleim ajándéka nekem. A legnagyobb ajándék, amit életemben kaptam tőlük, amelybe minden szeretetüket és gondoskodásukat beleölték. Én pedig most ezt készülök visszautasítani. Azt mondani: „Kösz, de nem kérek belőle.” Mégis mit hittem? Dobogó szívvel veszem elő a zsebemből a papirost, amelyre az érveimet firkáltam a gépen. Miért kell az esküvőt a Plaza Hotelben tartani? 1. Nem örülnétek-e egy ingyenes New York-i kiruccanásnak? 2. A Plaza fantasztikus szálloda. 3-A kisujjatokat sem kellene mozdítanotok az előkészületekre.

4. Az ünnepi sátor csak árt a kertnek. 5.Sylvia nénit is meghívhatnátok. 6. Ingyenes Tiffany fényképkereteket kaphatnátok… Ezek az érvek még annyira meggyőzőnek tűntek, amikor lekörmöltem őket, most azonban rossz tréfa benyomását keltik. A szüleim azt se tudják, milyen a Plaza. Ugyan miért repülnének át egy óceánt holmi puccos hotelért, amelyről hírből sem hallottak? Miért mondanának le arról, hogy ők rendezzék az esküvőt, amiről egész életükben álmodtak? Elvégre is én vagyok az egyetlen lányuk. Az egy szem gyermekük. Most… mihez kezdjek? Csak ülök ott, a papirost bámulom, s nehezen lélegzem, miközben a gondolataim birokra kelnek egymással. Kétségbeesetten keresek valamiféle kiutat, egy kiskaput, ami mindent megoldana. Nem vagyok hajlandó feladni addig, amíg az utolsó eshetőség is ki nem fújt. A gondolataim csak járnak körbe-körbe, már mindörökre. Körbe, körbe, mint a nyuszi, aki nem tudja, merre meneküljön. – Becky? Anyu jön be. Bűntudatosan összerázkódom, és összegyűlöm a papírt a kezemben. – Szia! – üdvözlöm vidáman. – Á, kávé, csodálatos! – Koffeinmentes. – Átnyújt egy csészét, amelyen a következő felirat díszeleg: „Nem kell belebolondulnod az esküvődbe, anyád mindent elintéz helyetted.” – Gondoltam, mostanában te is így iszod. – Nem, de nem számít – lepődöm meg. – És hogy vagy mindig? – telepszik le mellém anyu, mire a galacsint titokban átteszem egyik kezemből a másikba. – Nem vagy fáradt kicsit? Netalán émelygés is kínoz? – Nem, semmi ilyesmi – sóhajtok mélyebbet, mint amilyennek szántam. – De azért meg kell hagyni, a repcsin pocsék egy kaját adnak. – Márpedig fent kell tartanod az erőnléted! – szorítja meg anyu a karomat. – Hoztam neked valamit, drágám! – ezzel átnyújt egy darab papírt. – Nos, mit gondolsz? Szétnyitom a papírt, és rémülten meredek rá. Egy ház adatai. Egy négyszobás házé Oxshottban, hogy egészen pontos legyek. – Tetszik, ugye? – ragyog fel anyu arca. – Minden olyan tip-top benne! – Csak nem készültök költözni? – Nem mi, te butus! Egy sarokra van tőlünk! Nézd, van beépített pecsenyesütője, két fürdőszobája… – Anyu, mi New Yorkban élünk. – Pillanatnyilag. De örökké csak nem maradtok ott, nem igaz? Nem ott rendezkedtek be hosszú távon? Hirtelen aggodalmat érzek ki a hangjából, és bár mosolyog, a szemében is aggodalom lappang. Már épp szóra nyitnám a számat, amikor meglepődve jövök rá,

hogy Luke meg én egyáltalán nem beszéltük meg a hosszú távú terveinket. Gondolom, kimondatlanul is feltételeztük, hogy egy napon visszatérünk Angliába. Csakhogy mikor? – Ugye nem maradtok ott végleg? – kérdi újra anyu kis nevetéssel. – Nem is tudom – mondom zavartan. – Nem tudom még, mit is akarunk tulajdonképpen. – Nem nevelhetsz gyerekeket abban a nyomorúságos odúban! Haza kell jönnöd! Szép kertes házba költöznöd! Kivált most. – Hogyhogy most? – Hát… – mutat körbe csak úgy általában. – Tessék? – Jaj, Becky! – sóhajt fel anyu. – Megértem, ha… szégyelled egy kicsit. Pedig semmi baj, drágám! Manapság ez tökéletesen mindennapos. Nincs miért szégyenkezned! – Szégyenkeznem? Mire… – Mindössze annyit kellene tudnunk… – tart tapintatos szünetet –, mennyit engedjünk ki a ruhából? Az esküvő napjára? Miért kellene kiengedni belőle? Álljunk meg egy pillanatra! – Anyu! Csak nem gondolod, hogy… én… én… – ugyanúgy mutatok körbe, mint ő. – Nem? – nyúlik meg anyu arca a csalódástól. – Hát persze, hogy nem! Hogyan hihetted, hogy igen? – Azt mondtad, valami fontosat kell megbeszélned velünk? –megy át anyu védekezésbe, miközben beleiszik a kávéjába. – Ha nem Luke az ok, nem a munkád és nem a bankod, ugyan mi másra gondolhattam? Különben meg Suzie is gyereket vár. És mivel ti ketten mindig összetartottatok, gondoltuk, hogy ezúttal is… – Nos, szó sincs erről, rendben? És nem is drogozom, még mielőtt megkérdeznéd. – Akkor mit akartál elmondani nekünk? – teszi le anyu a kávéját, és várakozón néz rám. – Mi volt olyan fontos, hogy hazajöttél miatta? Csönd támad a szobában. Ujjaimmal vadul markolom a kávés bögrét. Eljött a nagy pillanat. Most kell mindent bevallanom. Most kell elmondanom anyunak a Plazát. Ha valaha is be akarom vallani, akkor itt a soha vissza nem térő alkalom! Még mielőtt tovább fajulnának a dolgok. Mielőtt a szüleim az összes pénzüket rám költenék. – Nos, arról van szó… – köszörülöm meg a torkom. Elhallgatok, és belekortyolok a kávéba. Alig jön ki hang a torkomon, és forog velem a világ. Hogyan mondhatnám el anyunak, hogy másutt tartom a lakodalmam? Megtehetem egyáltalán? Behunyom a szemem, és magam elé képzelem a Plaza csillogását. Megpróbálom újra felidézni magamban az izgalmat, amit e fényes előkelőség láttán éreztem. Az aranyozott termeket, a plüss huzatokat mindenütt. Elképzelni magamat, amint a vendégsereg rajongó tekintetétől kísérve végiglibegek a hatalmas, csillogó

tánctermen. De valahogy… már nem nyűgöz le úgy az egész, mint korábban. Valamiért nem tűnik olyan meggyőzőnek. Istenem! Mit is akarok? Mit akarok én igazából? – Tudtam! Felnézve anyu ijedt tekintetével találom szembe magam. – Tudtam! Te meg Luke összevesztetek. Jól mondom? – Anyu… – Hogy tudtam! Mondtam is mindig az apádnak: „A csontjaimban érzem, hogy Becky hazajön, és lefújja az esküvőt.” Letorkolt, hogy bolond vagyok, én azonban itt éreztem! – teszi a szívére a kezét. – Egy anya megérzi az effélét. Igazam volt, ugye? Le akarod mondani az esküvőt, nem igaz? Némán meredek rá. Tudja, miért jöttem haza. Hogy találta ki? – Becky? Jól vagy? – fogja át a vállam. – Ide hallgass, aranyom! Miattunk ne fájjon a fejed! Apád és én a legjobbat akarjuk neked. És ha ez azt jelenti, hogy le kell mondanunk az esküvőt, hát legyen. Drágám, csak akkor folytasd az előkészületeket, ha száz százalékig biztos vagy a dolgodban, hogy valóban ezt akarod. Száz százalékig! – De hát annyit dolgoztatok rajta… – motyogom. – Annyi pénzt költöttetek rá… – Nem számít! A pénz nem számít! – szorít magához még jobban. – Becky, ha a legcsekélyebb kételyed van, nyomban mindent visszamondunk. Azt szeretnénk, hogy boldog legyél. Ez minden, amit akarunk. Anyu annyira megértő és együttérző, hogy egy pillanatig szóhoz sem jutok a meghatottságtól. Lám, pontosan azt ajánlja nekem, amiért hazajöttem. Anélkül, hogy faggatózna vagy vádaskodna. Szeretettel és segítőkészséggel. Ahogy kedves, vidám, ismerős arcára nézek, minden kétséget kizáróan tudom, hogy a visszacsinálásról szó sem lehet. – Nem kell félned – mondom végül. – Anyu, Luke meg én nem vesztünk össze. Megtartjuk… az esküvőt. Tudod – dörgölöm meg az arcomat –, most azt hiszem, járok egyet… levegőzöm. Ahogy kilépek a kertbe, néhány kertész odaköszön, én pedig halványan visszamosolygok rájuk. A végén még üldözési mánia tör ki rajtam. Azt képzelem, ordít rólam a titkom. Akárha a fejem fölé len ne írva holmi gondolatbuborékban, mint a képregényfiguráknak. Másik esküvőt terveztem. Ugyanarra a napra, mint ezt. A szüleim nem is sejtik. Igen, tudom, bajban vagyok. Azt is, milyen ostoba voltam.

Jaj, menjenek a pokolba, és hagyjanak békén, Nem látják, hogy kikészültem! – Szia, Becky! Meglepetten rezzenek össze, és fordulok meg a hang irányában. Tom áll a kerítés túloldalán, és gyászosan pillog át rám. – Szia, Tom! – mondom, s iparkodom elrejteni megdöbbenésemet a külseje láttán. Hanem… ez szegény tényleg odavan. Sápadt, nyúzott, és a ruhája egyenesen iszonyatos. Nem mintha valaha is a divat királya lett volna… de azért, amíg együtt élt Lucyvel, azért csak törődött magával. A haját például gondosan nyíratta. Most megint zsírosan tapad a fejére, s az a gesztenyebarna pulcsi van rajta, amit öt éve kapott Janice-től karácsonyra. – Hallottam a rossz hírt – mondom sután. – Már rendben vagyok. Nyomorultul begörbíti a vállát, és a szorgoskodó kertészekre pislog a hátam mögött. – És hogy folynak az esküvői előkészületek? – Á… remekül – felelem vidáman. – Tudod, ebben a stádiumban minden a listákról szól. Külön listát írok a tennivalókról, az apró részletekről, a határidőkről… az átnézendőkről… Például arról, hogy melyik kontinensen is menjek férjhez. Istenem, édes istenem! – És… izé… hogy vannak a szüleid? – Emlékszem a saját esküvőm előkészületeire – csóválja a fejét Tom. – Mintha egymillió évvel ezelőtt lett volna. Annyi minden változott azóta. – Jaj, Tom! – harapok az ajkamba. – Ne haragudj! Váltsunk témát… – Tudod, mi a legrosszabb az egészben? – mondja tovább Tom a magáért, oda se hallgatva. – Izé… a hajad? – kockáztatom meg. – A legrosszabb az, hogy azt hittem, értem Lucyt. Igen, megértettük egymást. Ugyanakkor mindvégig… – elhallgat, a zsebkendőjéért nyúl, és kifújja az orrát. – Úgy értem, így visszatekintve már természetesen magam is felfedezem az intő jeleket. – Tényleg? – Igen, bizony – mondja Tom. – Csak akkor nem vettem tudomásul őket. – Például mit? – kérdem, s igyekszem nem elárulni, mennyire fúrja oldalam a kíváncsiság. – Nos – gondolkozik el egy pillanatra –, például amikor folyvást azt emlegette, hogy agyonlövi magát, ha egy pillanattal tovább Reigate-ben kell laknia. – Hú! – mondom elképedve. – Aztán ott volt az a hisztériás roham, amikor sikoltozni kezdett a Bútorparadicsomban… – Sikoltozni?

– Azt kiabálta: „Huszonhét éves vagyok! Huszonhét! Mit keresek én itt?” Végül a biztonságiaknak kellett beavatkozniuk, hogy elhallgattassák. – Nem értem. Azt hittem, kedveli Reigate-et! Ti ketten látszólag annyira… – „sznobok voltatok”, van nyelvem hegyén a folytatás, de helyette ezt mondom: – összeillettetek. Annyira boldognak látszottatok! – Boldogok is voltunk, egészen addig, amíg ki nem csomagoltuk a nászajándékokat – mereng el Tom. – Hanem akkor… Lucy hirtelen körülnézett… és rájött… hogy mostantól ez az élete. És nem tetszett neki, amit látott. Gondolom, engem is beleértve. – Jaj, Tom! – Mondogatni kezdte, hogy ki nem állhatja a külvárosokat, meg hogy most fiatal, és élni szeretne. Mivel azonban épp akkor festettünk újra, és az új üvegházzal is félig elkészültem, úgy gondoltam, nem ez a legjobb időpont a költözésre – ahogy felnéz, a szemében mélységes bánat ül. – Jobban oda kellett volna figyelnem rá, ugye? Talán abba a tetoválásba is bele kellett volna mennem. – Tetoválást várt el tőled? – Olyat, mint az övé. Lucy Webster tetoválással! Kis híján elnevetem magam. De ahogy Tom megviselt arcára nézek, felgyűlik bennem az indulat. Jó, nem jövünk ki nagyon jól Tommal. De ezt azért nem érdemli. Olyan ő, amilyen. És ha Lucy nem volt elégedett a férjével, ugyan miért ment hozzá feleségül? – Tom, ne hibáztasd magad! – mondom erélyesen. – Az a benyomásom, hogy Lucynek meglehettek a maga gondjai. – Gondolod? – De még mennyire! Igazán szerencsésnek érezhette magát, hogy hozzád tartozhatott! Bolond volt, hogy nem becsült meg. Hirtelen ötlettől vezérelve áthajlok a kerítésen, és megölelem Tomot. Ahogy elhúzódom, hatalmas kutyaszemekkel mered rám. – Te mindig megértettél engem, Becky! – Hát, jó ideje ismerjük egymást – Senki nem ismer úgy, mint te. Két keze tovább szorongatja a vállam, amelyet sehogyan sem akar elengedni. Hátrálok egy lépést. Hátramutatok egy szakira, aki az ablakkeretet festi. – Láttad, mit művelnek a szüleim? Hihetetlen! – Ó, igen. Igazán kitesznek magukért! A tűzijátékról is hallottam. Izgalmas, ugye? – Már alig várom – mondom gépiesen. Valahányszor az esküvőről kérdeznek, ezt mondom. Most azonban, hogy látom, hogyan kap új külsőt a régi szülői ház – akár egy kisminkelt, kicsinosított hölgy-, furcsa bizsergést érzek a szívem táján. És hirtelen belém hasít a felismerés, hogy tényleg várom az esküvőmet. Várom, hogy a kertet elborítsák a lufik. Hogy anyu kiöltözve boldogan sürgölődjön

a vendégek körül. Hogy a szobámban öltözködjem, a saját öltözőasztalom előtt. Hogy méltóképpen mondjak búcsút a régi életemnek. Nem egy személytelen szállodai lakosztályban, hanem odahaza, ahol felnőttem. New Yorkban nem tudtam elképzelni az itthoni esküvőt. Olyan jelentéktelennek és érdektelennek tetszett a Plaza előkelő csillogásához képest. Most azonban, hogy hazajöttem, az utóbbi kezd valótlannak tűnni. Elfoszlik a távolba, akár egy egzotikus vakáció, amelyről hamar elfeledkezik az ember. Jó, klassz volt körülrajongott herceg kisasszonyt játszani New Yorkban, aki fenséges étkeket kóstolgat, óborok ízét vitatja meg, ha nem éppen a millió dolláros virágelrendezéseket. Csakhogy mindvégig szerepet játszottam. És ez a lényeg. Az igazság az, hogy én ide tartozom. Ebbe az angolkertbe, amilyet kora gyermekkoromtól ismerek. Most mi legyen? Elgondolni is alig tudom. Valóban azt fontolgatom, hogy lemondok egy fejedelmi, pazar esküvőt? Már a gondolatára is megremegnek a zsigereim. – Becky? – hatol át anyu hangja a gondolataimon. Ahogy kábán felnézek, látom, hogy – kezében egy abrosszal – ott áll a kert ajtajában. – Becky! Telefon odabent! – Ó! Ki az? – Valami Robin – mondja anyu. – Szervusz, Tom, aranyom! – Robin! – vágok értetlen képet, ahogy visszasietek a házba. –Ki lehet az a Robin? Semmiféle Robinról nem tudok, Robin Andersont leszámítva, aki az Investment Monthlynak dolgozott, de őt is alig ismertem.. – A családi nevet sajnos nem értettem, de kedves nőnek tűnik – mondja anyu. – New Yorkból hívott. Robyn? Hirtelen mozdulni sem tudok. Földbe gyökerezik a lábam ijedtemben. Robyn idetelefonál utánam? Ami nagyon nem oké. Robyn nem ehhez a világhoz tartozik, hanem New Yorkhoz. Olyan ez, mint amikor a filmekben valaki visszamegy az időben, és összekutyulja a második világháborút. – Valami ismerős? – kérdi anyu ártatlanul. – Kellemesen elcsevegtünk az esküvőről. Úgy érzem, kifut a talaj a lábam alól. – És… mit mondott? – bököm ki végül. – Semmi különöset! – mered rám anyu meglepetten. – Megkérdezte, milyen színű lesz a ruhám… meg folyvást valami vonósokat is emlegetett, amit nem értettem. Ugye nem akarsz vonósokat a lakodalomba, aranyom? – Természetesen nem! – csap magasra a hangom. – Ugyan minek akarnék? – Becky, jól vagy, drágám? – sandít rám anyu. – Mondjam neki azt, hogy majd visszahívod?

– Nem! Ne vedd fel újra a kagylót! Úgy értem, jól vagyok… és felveszem én. Dobogó szívvel sietek be a házba. Most mit mondjak ennek a nőnek? Közöljem vele, hogy megváltoztattam az elhatározásomat? Ahogy felveszem a telefont, fél szemmel látom, hogy anyu utánam jön. Istenem? Hogy kerülök ki ebből a csávából? – Szervusz, Robyn! – igyekszem természetes hangnemet megütni. –Hogy vagy? Jó. Amilyen hamar lehet, lezavarom ezt a beszélgetést. – Szia, Becky! Úgy örülök, hogy elcseveghettem a mamáddal? –mondja Robyn. – Kedves hölgynek tűnik. Már alig várom, hogy megismerjem! – Én is… alig várom… hogy összejöjjetek – mondom, annyi lelkesedéssel, amennyit ki tudok préselni magamból. – Bár, megmondom, meglepett, hogy nem tudott a bécsi vonósokról. Ejnye, bejnye, Becky! Jobban kellene informálnod a mamádat! – Tudom – mondom kis hallgatás után. –, de nagyon elfoglalt voltam az utóbbi időben… – Megértelek – mondja Robyn együttérzően. – Küldök is neki egy információs csomagot a FedEx-szel. Mi sem egyszerűbb! Akkor könnyedén maga elé tud képzelni minden apró részletet! Meg tudnád adni a címeteket? – Nem! – kiáltom, mielőtt meggondolhatnám magam. – Úgy értem.. . ne aggódj! Én majd mindent továbbítok. Tényleg. Te csak… ne küldj semmit! Az égvilágon semmit! – Még pár étlap-összeállítást sem? Szerintem méltányolná őket! – Nem! Semmit! Kezem vadul markolja a kagylót, az arcom verejtékben fürdik. Oda se merek nézni anyura. – Hát jó! – mondja végül Robyn. – Te vagy a főnök! Tehát arról van szó, hogy beszéltem Sheldon Lloyddal az asztalok elrendezéséről … Ahogy tovább fújja a magáét, anyura sandítok, aki nagyjából egy méterre áll tőlem. Vajon hallja-e innen a beszélgetést? Talán kihallja belőle az „esküvő” és a „bálterem szavakat”. – Jó – mondom, anélkül, hogy Robyn egyetlen szavát is felfognám. – Mindez istenien hangzik. De nézd, Robyn, a helyzet az, azért jöttem haza, hogy kiszakadjak egy kicsit ebből az egészből – csavargatom ujjaim körül a telefonzsinórt. – Megkérhetnélek, hogy ne hívj fel itt többé? – Nem akarod tudni a legújabb fejleményeket? – lepődik meg. – Nem, megvagyok nélkülük. Te csak tedd a dolgod, én pedig mindenről értesülök, ha egy hét múlva visszamegyek. – Semmi gond, megértelek. Fel szeretnél lélegezni! Becky, megígérem, hacsak nem vészhelyzetről van szó, békén hagylak, pihend ki magad! – Köszönöm, azt teszem. A viszontlátásra, Robyn. Ahogy leteszem a kagylót, remegek a megkönnyebbüléstől. Hál istennek sikerült

leráznom! Mégsem érzem magam tökéletes biztonságban. Robynnak megvan az itteni számom. Bármikor felhívhat. Hisz ugyan mi számít vészhelyzetnek az ő szakmájában? Valószínűleg minden. Mondjuk, egy eltévedt rózsaszirom. És csak egy rossz szót kell szólnia anyunak, hogy mindketten rájöjjenek az igazságra. Anyu azonnal megérti, mit keresek itt, mit próbáltam volna neki elmondani. Jaj, mennyire megbántanám szegényt! Ezt semmiképpen nem engedhetem! Jó. Két lehetőség közül választhatok. Az egyik, hogy haladéktalanul elköltöztetem innen a szüleimet. A másik az… – Nézd, anyu – fordulok most meg. – Ez a Robyn nevű nő… – Igen? – Ez egy… zavart agyú perszóna. – Zavart agyú? Hogyhogy? – mered rám anyu. – A… a… szerelmével üldözi Luke-ot! – Teremtő atyám! – Igen, és az a fura tévképzete van, hogy ő megy hozzá feleségül, nem én. – Feleségül? – álmélkodik anyu. – Igen! Éspedig a Plaza Hotelben! A jelek szerint le is foglaltatta… az… én nevemen! Észrevétlenül keresztbe fonom az ujjaimat. Anyu nem vesz be egy ilyen égbekiáltó hazugságot! Nem hülye… – Tudod, ez nem lep meg! – mondja. – Azonnal láttam, hogy van benne valami fura Az a sok badarság a vonósokról! Ráadásul rögeszmésen faggatott a ruhám színéről… – Ó, ez egy rögeszmés nő. Ezért ha újra hívna, ments ki, kérlek, és tedd le a kagylót. Mondjon bármit, akármilyen hihető is, ne dőlj be neki! Egy szavát se hidd el! Megígéred? – Rendben van, aranyom – bólogat anyu. – Legyen úgy, ahogy mondod. Ahogy a konyhába megy, még hallom, amint magában motyogja: – Szegény nő. Igazából sajnálni kéne. Hallottad ezt, Graham? Az a hölgy, aki felhívta Beckyt Amerikából, bele van habarodva Luke-ba! Nem bírom ezt tovább hallgatni. Okvetlenül találkoznom kell Suze-zal!

TIZENKETTŐ Suze-zal úgy beszéltük meg, hogy a Sloane Square-en futunk össze egy csésze teára. Mikor a térre megérkezem, tele van turistákkal, és először meg sem látom a barátnőmet. Aztán, mikor a tömeg továbbhömpölyög, észreveszem, ahogy ott üldögél a szökőkút peremén. Hosszú szőke haja köré fénykört von a nap, és a pocija nagyobb nem is lehetne. Amint meglátom, a legszívesebben odaszaladnék hozzá, és azt kiáltanám: – Jaj, Suze, egy rémálom ez az egész! Azután pedig mindent elmondanék. Mégis megfékezem magam. Úgy ült ott, mint egy angyal. Egy várandós angyal. Vagy talán Szűz Mária. Csupa derű és földöntúli tökély. Hirtelen csupa gubanc, ostoba libának érzem magam mellette-. Most is, mire készültem? Hogy mindent ráömlesszek, ahogy régen, arra számítva, majd ő megtalálja a megoldást. Most azonban… már nem tehetem. Hisz olyan nyugodtnak és boldognak látszik. Olyan lenne ez, mintha mérgező hulladékot öntenek egy kristálytiszta tengerbe. – Szia, Bex! – áll fel, amint meglát. Megdöbbenek, hogy… mekkora lett. – Suze! – sietek oda hozzá, és megölelgetem. – Bámulatosan nézel ki! – Hát… jól is vagyok! – mondja. – És te, veled mi van? Hogy áll az esküvő? – Á… remekül! Én is pompásan vagyok – mondom kis szünet után. – Gyere, teázzunk meg! Nem szólok neki. Egyszer az életben magam oldom meg a gondjaimat. Beülünk az Orielbe, ahol az ablak mellett kapunk asztalt. Én forró csokoládét rendelek, Suze pedig elővesz egy filteres zacskót, és a pincérnek adja. – Málnalevél tea – magyarázza. – Erősíti a méhet. A szüléshez. – Na igen, a szüléshez – bólogatok. A magam részéről – bár hallgatok róla – nem hiszek ebben az egész gyerekszülésben. Hisz csak meg kell nézni Suze pocakját, és összevetni egy újszülött méreteivel. És még azt akarják elhitetni velem, hogy át tud bújni valahogy a kisöreg! Jó, persze, elméletben igen. Csak… az igazat megvallva… mintha a gyakorlat ellene mondana ennek. – Mikorra várod? – kérdem, és megbámulom Suze pocakját. – Négy hét múlva! – És… nő még tovább? – Ó, igen! – veregeti meg Suze a pocakját szeretettel. – Még jócskán, azt hiszem. – Helyes – lehelem elhalón, ahogy a pincér elém tesz egy csésze forró csokoládét. – Kitűnő. És hogy van Tarquin? – Remekül! – mondja Suze. – Pillanatnyilag fent időzik Craie-ben. Ismered ezt a skót szigetet? Juhokat elletnek ott, ő meg gondolta, odamegy segíteni. Még a baba érkezése előtt.

– Á, értem. És miért nem mentél vele? – Nos, kissé kockázatos lett volna – kavargatja Suze elgondolkozva a málnateát. – Ráadásul nem is érdekelnek annyira a birkák, mint őt. Úgy értem, igazán érdekes jószágok – javítja ki magát lojálisán. – De tudod, miután több ezret láttál belőlük… – De azért Tarquin időben visszaér, ugye? – Hogyne, persze. Alig várja ő is babát! Mindenféle tanfolyamokat végigcsinált velem meg minden! Istenem, alig hiszem el, hogy néhány hét, és megszületik Suze kisbabája! És még csak itt sem leszek az érkezésénél. – Megnézhetem? – teszem óvatosan a kezem Suze pocakjára. –Semmit sem érzek. – Nem gond, bizonyára alszik – mondja. – Tudod már, fiú-e vagy lány? – Még nem – hajol előre Suze izgatottan. – De lánynak gyanítom, mert nagyon vonzanak az édes kislányruhák a boltokban. Olyasmi lehet ez, mint a várandós nők étvágya. A könyvek meg mind azt mondják, az ember teste mindent elárul. Úgyhogy lehet, hogy ez a jel. – És hogy hívod majd? – Még nem határoztunk. Olyan nehéz! Tudod, az ember összevásárolja ezeket a könyveket, de minden név pocsék… Miért, te hogy neveznél el egy kislányt? – kortyol a teájába. – Hát, nem is tudom. Talán Laurennek Ralph Lauren után. Vagy Dolcenak – teszem hozzá kis töprengés után. – Dolce Cleath-Stuart – tűnődik el Suze. – Egészen jól hangzik! Dollynak becézhetnénk. – De lehetne Vera is. Vera Wang után. – Vera? – néz rám Suze. – Nem fogom Verának hívni a gyerekemet! – Nem is a tiedről beszélünk, hanem az enyémről! – vágok vissza. – Vera Lauren Comme des Brandon. Azt hiszem, meglehetősen jó a csengése. – A Vera Brandon úgy hangzik, mint a Coronation Street egyik szereplője! De a Dolce tetszik. És mi legyen a neve, ha fiú? – Harvey. Vagy Barney – mondom rövid fejtörés után. – Attól függően, Londonban vagy New Yorkban született-e. Belekortyolok a forró csokoládéba. Ahogy felnézek, Suze fürkésző tekintetével találom szemben magamat. – Ugye, nem Amerikában szülsz, Bex? – Én… nem is tudom. Ki tudja? Valószínűleg még évekig nem lesznek gyerekeink! – Tudod, mennyire hiányzol mindannyiunknak! – Jaj, már te is, Suze – nevetem el magam. – Anyu egész nap a fülem rágta, hogy költözzem vissza Oxshottba. – Pedig igazat beszélek! Tarkie is mondta a napokban, hogy London nem ugyanaz nélküled.

– Tényleg? – nézek rá nevetséges meghatottsággal. Anyukád folyton arról faggat, mit gondolok, örökre ott maradsz-e New Yorkban? Mondd, hogy nem! – Becsület istenemre nem tudom még – hebegem. – Minden Luke-tól… és a vállalkozásától függ. – De nem parancsolhat neked. Neked is van beleszólásod a dologba. Miért, ott akarsz maradni? – Nem tudom – szalad ráncba az arcom az erőfeszítéstől, hogy megértessem az érzéseimet. – Néha azt hiszem, igen. New Yorkban úgy érzem, ez a világ közepe. Az állásom fantasztikus, az emberek is azok, egyáltalán, minden csodálatos. Hanem amikor hazajövök, rájövök, hogy ez az otthonom. Hogy ide tartozom. – Felveszek egy cukros zacskót, és feltépem. – Ugyanakkor azt sem tudom, készen állok e már a hazatérésre. – Jaj, gyere haza Angliába, és szülj egy kisbabát! – mondja Suze kedveskedve. – Akkor egyszerre nevelhetnénk őket! – Ugyan már, Suze! – forgatom a szemem. – Úgy nézek én ki, mint aki készen áll az anyaságra? Még mielőtt bármit mondhatna, felállók, és a mosdó felé indulok. Másfelől… Suze-nak igaza van. Miért ne lehetne nekem is gyerekem, mint mindenkinek? Már ha magát a gyerek kihordását és világra hozását ki lehetne kerülni valahogyan. Talán császárral szülök majd, elaltatnak, nem érzek semmit, és mire felébredek, ott a baba! Lelki szemeimmel hirtelen magam előtt látom, amint Suze meg én egymás oldalán toljuk a babakocsit az utcán. Vicces lenne. És pazar gyerekcuccokat vásárolhatnék, manapság olyan cukik! Parányi kalapkákat, farmerzakókat… meg igen… a Guccinak is menő babahordozói vannak. Együtt kávézhatnánk, nézegethetnénk a boltokban… és csupa olyat művelnénk, amit az anyukák. Istenem, ha elgondolom, egyszerűen tökéletes lenne! Megbeszélem Luke-kal! Suze csak azután kérdezi meg, hogy otthagyjuk az Orielt: – Bex, semmit nem mondtál még az esküvőről! Ezekre a szavakra megugrik a gyomrom. Sietve elfordulok, azzal az ürüggyel, hogy a kabátomat veszem fel. Sikerült teljesen elfeledkeznem a lagziról. – Igen – mondom végül. – Nos… minden… a legnagyobb rendben! Nem fogom Suze-t a kicsinyes gondjaimmal zaklatni! Nem és nem! – Mit szólt Luke ahhoz, hogy Angliában esküdtök? – néz rám szorongva Suze. – Úgy értem, nem különböztetek össze ezen? – Nem – mondom kis hallgatás után. – Őszintén elmondhatom, hogy nem. Kinyitom az ajtót Suze-előtt, és kisétálunk a Sloane Square-re. A járdán kordbársony bricsesznadrágot viselő iskolások kígyóznak végig. Félreállunk az útjukból.

– Tudod, jól döntöttél – szorítja meg a karomat Suze. – Annyira féltem, hogy a végén mégis New Yorkot választod. Mi adta meg a végső lökést? – Izé… sok minden. Tudod, hogy van ez. És… ümm… olvastál erről az új javaslatról a vízvezetékrendszer privatizálására? Suze azonban meg se hallja a kérdésemet. Ennyire nem érdekli a közélet? – És mit mondott Elinor, amikor lefújtad a Plazát? – Azt mondta… hogy izé… nos, természetesen nem volt túlságosan elragadtatva. Nagyon megmérgesedett, és… – Megmérgesedett? – vonja fel a szemöldökét Suze- – Ez minden? Azt hittem, magánkívül volt! – Na igen, az is! – javítom ki magam gyorsan. – Olyan vadul tombolt, hogy… elpattant az egyik ere! – Elpattant az ere? – mered rám Suze. – Melyik? – Hát… az állán. Csend támad. Suze mozdulatlanul áll a járdán, s lassan megváltozik az arckifejezése. – Bex… – Menjünk, nézzünk gyerekruhákat! – mondom sietve. – Van itt egy aranyos bolt a közelben… – Bex, mi folyik itt? – Semmi! – De igen! Érzem. Elhallgatsz valamit. – Nem, dehogy! – Ugye, lemondtad az amerikai esküvőt? Vagy tévedek? – Én… – Bex? Mi az igazság? Ki vele? – még soha nem hallottam ennyire szigorúnak Suze hangját. Istenem, nem áltathatom tovább! – Most… készülök lemondani – rebegem. – Most készülsz? Most? – csap magasra felháborodottan Suze hangja. – Suze… – Tudhattam volna! Kitalálhattam volna! Én azonban azt hittem, csak lemondtad New Yorkot, hiszen az anyukád tovább szervezte az oxshotti esküvőt. Mivel senki egy szót sem szólt New Yorkról, én bolond, azt hittem, Bex végre eldöntötte, hogy idehaza tartja a lakodalmát… – Suze, kérlek… ne aggódj, neked nem szabad! – mondom gyorsan. – Nyugalom… Lélegezz mélyeket! – Már hogyne aggódnék? – kiáltja Suze. – Hogyan? Bex, hetekkel ezelőtt megígérted, hogy elrendezed ezt az ügyet! A szavadat adtad! – Tudom! És így is lesz. Csak… olyan nehéz… dönteni. Mindkét lehetőség tökéletes a maga nemében..

– Bex, egy esküvő nem retikül! – mondja Suze elképedve. –Nem jutalmazhatod meg magad kettővel! – Tudom! Jaj, jól tudom én! Nézd, hamarosan mindent lerendezek… – Mért nem szóltál erről korábban? – Mert olyan imádni valóan derűs és boldog voltál! – nyöszörgőm. – Nem akartam elrontani az ostoba kis gondjaimmal. – Jaj, Bex! – néz rám Suze némán, aztán átkarol. – És… hogyan oldod meg? – Megmondom Elinornak, hogy lemondom a New York-i esküvőt – veszek egy mély lélegzetet. – És hogy Angliában esküszöm. – Tényleg? Tökéletesen biztos vagy ebben? – Igen. Miután láttam a szüleimet… és anyu olyan áldozatkész… ráadásul fogalma sincs, mi folyik a háta mögött… – nyelek egy nagyot. – Mikor most eljöttem, apu félrevont, és elmondta, mennyire felizgatta anyut már a gondolata is annak, hogy netalán az Államokban esküszöm. Ez az esküvő a világot jelenti a számára. Jaj, istenem, Suze olyan ostobán érzem magam! Nem is tudom, hogy gondolhattam, hogy a Plazában tarthatom a lakodalmam. Most azonban már nem akarom. Sehol máshol nem tudom elképzelni, mint itthon. – És nem gondolod meg magad újra? – Nem, ezúttal nem. Becsületszavamra, Suze, ez a végleges döntés! – Mi lesz Luke-kal? – Őt nem érdekli. Végig azt mondta, minden tőlem függ. Suze elhallgat egy pillanatra, aztán előveszi a táskájából a mobilját, és a kezembe nyomja. – Jó, ha így gondolod, ess rajta túl azonnal! Tárcsázd a számot! – Nem megy, Elinor egy svájci klinikán tartózkodik. Már gondolkoztam azon, hogy megírom neki levélben… – Nem – rázza meg a fejét Suze erélyesen. – Ess rajta túl most azonnal! Valaki csak van, akit fel tudsz hívni. Hívd akkor az esküvőszervezőt, Robynt, és mondd le neki az egészet. Bex, nem húzhatod ezt tovább! – Jó – mondom, nem törődve a zsigereimet összerántó szorongással. –Jó, megcsinálom. Mindjárt. . hívom is. Tudom a számát. Felveszem a mobilt, aztán újra leteszem. Egy dolog gondolatban dönteni, és megint másik a hívás. Valóban le akarom mondani az egész New York-i menyegzőt? Mit szól majd mindehhez Robyn? Mit szól hozzá mindenki? Istenem, szükségem lenne egy kis időre, hogy végiggondoljam, mit is mondok nekik… – Gyerünk! Telefonálj! – utasít Suze. – Rendben! Remegő kézzel veszem fel a kagylót, és tárcsázom Amerika kód számát, a 001-et, de a kijelző üres marad. – Jaj, istenem! – kiáltom mímelt kétségbeeséssel. – Nem jön be Amerika! Majd később felhívom! – Nem! Addig próbálod, amíg sikerül. Gyerünk!

Suze elindul a King's Road felé, én pedig idegesen koslatok utána. – Próbáld meg újra – mondja, ahogy eléri az első zebrát. – Semmi – hebegem. Egek, Suze úgy fest, akár egy hajóorr! Szőke haja utána úszik a levegőben, arca kipirul az indulattól. Honnan van ennyi energiája-' Azt hittem, a terhes nők nem törődnek a világ sorával. – Próbáld meg újra! – ismétli meg úgy háromszáz lépésenként. – Próbálkozz csak! Addig nem hagyok neked békét, amíg nem telefonáltál! – Megint semmi! – Biztos vagy benne? – Igen! – őrjöngve nyomkodom a gombokat, de sehogyan sem jelenik meg a jel. – Nézd csak! – Próbáld újra! Gyerünk! – Hisz próbálom én – Istenem! – sikolt fel Suze, mire nagyot ugrom ijedtemben. – Próbálom, Suze, hidd el, amennyire tőlem telik… – Nem! Nézd! Megállok, és megfordulok. Mozdulatlanul áll a járdán, mögöttem tíz lépéssel, s a lábánál tócsa terjeng. – Suze… csak nyugi – mondom sután. – Nem mondom el senkinek. – Nem! Nem érted! Ez nem… Azt hiszem, elment a magzatvizem – néz rám vadul. – A mid? – hasít belém a rémület. – Ó, istenem! Azt jelenti, hogy… mindjárt… Ez nem történhet meg velem. – Nem tudom, mi ez – önti el az ijedelem Suze arcát. – Úgy értem, épp nem lehetetlen… noha négy héttel korábban lenne!.. .Túl korai még! Tarkie sincs itthon, semmit nem készítettem elő… Szent ég! Életemben nem láttam ilyen ijedtnek Suze-t. Könnyek fojtogatnak, a legszívesebben elsírnám magam. Mit tettem? Nem volt elég, amit eddig műveltem, a tetejében még a legjobb barátnőmet is koraszülésbe hajszolom. – Ne haragudj, Suze – hápogok. – Nem a te hibád! Ne butáskodj! – De igen, az enyém! Olyan boldog és derűs voltál, aztán jöttem én. Távol kellene tartanom magam a várandós nőktől.. – Be kell mennem a kórházba – mondja Suze sápadtan. – A családunkban mindenki gyorsan szül. Anyu engem félóra alatt hozott világra. – Fél óra? – majdnem elejtem a mobilt. – Na, akkor indulás! Gyerünk! – De nincs nálam a táskám, se semmim Egy csomó mindent kellene magammal vinnem – harap az ajkába aggódva. – Hazamenjek előbb? – Erre már nincs idő! – mondom pánikban. – Mire van szükséged? – Rugdalózóra… pelenkára… effélékre… – Nos, hol… – nézek körül gyámoltalanul, aztán hirtelen megkönnyebbülök, mert

felfedezem a Peter Jones cégtábláját. – Jó – mondom, és megragadom Suze karját. – Gyere! A boltba lépve körülnézek, hol találok eladót. Istennek hála jön is egy, egy kedves középkorú hölgy, aki vörösre rúzsozta a száját, és láncon lógatja a szemüvegét. – A barátnőmnek mentőre van szüksége – lihegem. – Jó lesz a taxi is – mondja Suze. – Mindössze a magzatvizem ment el. Ezért tényleg kórházba kell mennem. – Szent ég! – mondja az eladónő. – Üljön le, drágám, máris hívok magának taxit. Leültetjük Suze-t egy székre a pénztárnál, s egy fiatal elárusító pohár vizet hoz neki. – Jó, most mondd gyorsan, mire van szükséged – intézkedem. – Nem emlékszem pontosan – néz rám Suze szorongva. – Kaptunk erről egy listát… Talán a babaosztályon tudni fogják. – Nem lesz bajod, amíg elmegyek? – Nem. – Biztos vagy benne? – sandítok idegesen a pocakjára. – Menj már, Bex! Vajon miért esik olyan távol egy babaosztály a bejárattól? Úgy értem, mi értelme ennek a sok ostoba emeletnek, tele ruhával, táskával, sminkkel; csupa olyan holmival, ami senkit sem érdekel? Miután végigszáguldottam hat mozgólépcsőn, végre megtalálom az osztályt, és zihálva megállok Egy pillanatig kábán pislogok az ismeretlen elnevezésekre. Az újszülöttet fogadó takaró? Hasfájás elleni cumi? A francba! A legjobb, ha mindent megveszek. Sietve megindulok a legközelebbi polc felé, és egymás után dobálom kosaramba az árukat. Rugdalózókat, parányi zoknikat, egy fejfedőt, egy játék mackót. .. egy takarót a gyerekágyba… Mi kell még? Mózes-kosár… pelenka… kesztyűs bábjáték, hátha a baba elunja magát… egy igazán cuki Christian Dior kabátka… tyűha, hátha felnőtt méretben is tartanak… Az egészet kiöntöm a pénztárosnő elé, és odaadom a Visa-kártyámat. – A barátnőmnek lesz – magyarázom elfúló lélegzettel. – Most kezdett el vajúdni. – Ez minden, amire szüksége van? – Attól tartok, én sem tudom, kedves – mondja a pénztárosnő, és lehúzza egy fürdőhőmérő kódszámát. – Nekem van listám, az NCT ajánlása – jön segítségemre egy kis-mamanadrágos, gyógypapucsos várandós. – Jaj, köszönöm! A kismama átnyújt egy papírt, én pedig növekvő ijedelemmel böngészem a vége nélküli jegyzéket. Azt hittem, jó munkát végeztem, pedig a felét sem vettem meg annak, ami rajta áll. Mi lesz, ha kifelejtek valami életfontosat, lerontva ezzel a szülés élményét Suze számára. Sose bocsátanám meg magamnak! Laza póló… illatos gyertya… öntözőkanna…

Jó listát tartok a kezemben? – Öntözőkanna? – kérdem elképedve. – Ezzel lehet a szülőnő arcába permetezni – magyarázza a kismama. –A kórházi helyiségek általában túlfűtöttek. – A lakberendezési osztályon találja – mondja az elárusítónő. – Jó, kösz. – Magnó… csillapító magnókazetták… felfújható labda… – Felfújható labda? Nem korai ez egy újszülöttnek? – Erre támaszkodik a szülő nő – világosít fel kedvesen a kismama. – Enyhít a szülési fájdalmakon. De épp babzsák is jó erre a célra Szülési fájdalmak? Egek ura! Egész bensőm megremeg a gondolatra, hogy Suzenak mindjárt vajúdnia kell. – Akkor egy labdát és egy babzsákot kérek – mondom sietve. –Meg talán aszpirint. Extra erősét. Végre kipirulva és lihegve visszatámolygok a földszintre. Remélem, mindent megvettem, ami kell. Az egész ostoba üzletben nem találtam felfújható labdát… ezért felkaptam helyette egy felfújható kenut, és felfújattam egy hapival. Most ezt fogom a hónom alá. A másik karommal a Mózes-kosarat és a babzsákot nyalábolom át, a csuklómról meg vagy hat reklámtáska lóg alá. Az órámra pillantok. Rémülten látom, hogy huszonöt perce mentem el. Nem lepődnék meg, ha Suze karján egy újszülöttel várna a kijáratnál. De ott ül továbbra is a székén, és észrevehetően hunyorog. – Bex, na végre! Azt hiszem, elkezdődtek a fájások. – Ne haragudj, hogy ilyen sokáig tartott – kapkodok levegő után. – Csak mindent be akartam szerezni, amire szükséged lehel. Egy doboz betűjáték hullik a földre az egyik reklámtáskából. Lehajolok, hogy felvegyem. Az epidurális szüléshez kellhet – magyarázkodom. – Itt a taxi – mondja az arany szemüveges eladónő. – Segítsük kivinni ezt a sok holmit? Ahogy megindulunk a berregő taxi irányban, Suze ijedten néz a cuccaimra. – Bex, minek neked felfújható kenu? – Majd erre heversz le, vagy ilyesmi. – És az öntözőkanna? – Nem találtam permetező vízrózsájút – mondom, és kapkodva hajigálom be a holmit a taxiba. – De miért van egyáltalán szükségem bármelyikre? – Nézd, nem az én ötletem volt, rendben? Gyere, menjünk! Valahogy mindent bezsúfolunk a taxiba. Egy evező kiesik, ahogy becsukjuk az ajtót, de nem vesződöm azzal, hogy összeszedjem. Elvégre is nem vízben szül Suze. – Tarkie-t igyekszik elérni az ispánja – mondja Suze, ahogy végigszáguldunk a

King's Roadon. – De akkor sem ér ide, ha azonnal repülőre száll. – Ki tudja, hátha mégis – mondom bátorítólag. – Pedig hát lemarad az első gyereke születéséről – csuklik el Suze hangja. – Holott annyira várta. Mindent együtt csináltunk eddig, tanfolyamokra jártunk… A légzéstechnikája egyenesen példás volt. A tanár kiállította az osztály elé, olyan jól csinálta. – Jaj, Suze! – a legszívesebben elsírnám magam. – Talán órákba telik, amíg jön a kicsi, és addig ideér. – Velem maradsz, ugye? – fordul felém hirtelen Suze az ülésen. – Nem hagysz magamra? – Hová gondolsz? – mondom szörnyülködve. – Igen, végig veled maradok, Suze. Együtt csináljuk végig – fogom meg mindkét kezét. – Tudsz bármit is a szülésről? – Izé… igen. Rengeteget! – Például? – Például… izé., hogy forró törülközőre lesz szükség… meg… – hirtelen egy tápszeres dobozt látok kikandikálni az egyik táskából – azt, hogy sok babának K-vitamin injekcióra van szüksége közvetlenül a születése után. Suze elismerően néz rám. – Hú. Honnan tudsz ilyeneket? – Csak úgy – mondom, és lábammal félretolom a dobozt. – Látod? Minden rendben lesz! Jó, menni fog. Segíteni tudok Suze-nak. Csak nyugalom és hidegvér. Fő, hogy ne essünk pánikba! Végül is nők milliói szülnek nap mint nap, nem igaz? Olyasmi ez, ami ijesztően hangzik, mikor azonban rákerül a sor, megy minden, mint a karikacsapás. Akár a jogsi megszerzése. – Jaj, már megint jön – torzul el Suze arca a fájdalomtól. – Jó! Nyugi! – ijedtemben belekotrok az egyik műanyag táskába – Tessék! – Suze kábán nézi, amint egy celofánba csomagolt kis dobozt tartok az orra elé. – Bex, miért adsz nekem parfümöt? – Azt mondták, a jázminolaj enyhít a fájásokon – lihegem. – Mivel azonban nem találtam, vettem helyette Romance-t Ralph Lauren-től. – Ennek is vannak jázminos mellékzöngéi. Feltépem a csomagolást, és az orra alá dugom – Nem lett jobb? – Nem igazán – mondja. – De finom illata van. – Ugye? – mondom elégedetten. – És mivel több mint harminc fontot költöttem rá, ingyen kozmetikai táskát adtak hozzá hámlasztó testápolóval, és… – Itt is vagyunk a Szent Kristóf kórházban – szólal meg most a taxis, és megáll egy

jókora vöröstéglás épület előtt. Ahogy egymásra nézünk, mindketten megdermedünk ijedtünkben. – Jó – mondom. – Csak nyugalom, Suze. – Ne félj! Most… várj meg itt! Kinyitom a taxi ajtaját, átsprintelek a Szülészet feliratú ajtón, és a recepció előtt találom magam, ahol kék kárpitú székek sorakoznak. Néhány pongyolás nő néz fel a képes újságjából, egyébként azonban életnek semmi jele. Az isten szerelmére, hol vannak ezek? – A barátnőm szülni kezdett! – kiáltom. – Gyorsan, hozzanak hordágyat! Bábát kérünk! – Jól van? – tűnik elő a semmiből egy fehér egyenruhás nő. – Szülésznő vagyok. Mi a probléma? – A barátnőm szül. Azonnali segítségre van szüksége! – Hol van? – Itt – küzdi át magát az ajtón Suze, a hóna alatt három reklámtáskával. – Suze! – kiáltom rémülten. Ne mozdulj! Neked most kímélned kellene magad. Fájdalomcsillapítóra van szüksége – fordulok a bába felé. – Epidurális és általános érzéstelenítésre meg éterre és… mindenre, amit csak adni tudnak… – Jól vagyok, semmi bajom – mondja Suze. – Rendben – nyugtázza a bába. – Mindjárt elhelyezem egy szobában. Ott azután megvizsgáljuk, felvesszük az adatait… – Megyek a többi cuccért – mondom, és megindulok az ajtó felé. – Ne aggódj, Suze, mindjárt jövök. Te csak menj el a bábával, én majd utánad megyek, és megtalállak… – Várj! – fordul hirtelen utánam Suze. – Várj, Bex! – Tessék? – Azóta se telefonáltál, ugye? Nem mondtad le a New York-i esküvőt? – Az ráér később – mondom. – Te csak menj el a bábával. – Hívd fel őket most! – Most? – meredek rá. – Most vagy soha. Ezt te is tudod, Bex. – Suze, ne butáskodj! Mindjárt jön a gyerek! Tartsunk sorrendet, jó!? – Majd azután szülöm meg, hogy telefonáltál! – makacsolja meg magát. –Jaj, megint kezdődik! – torzul el újra az arca a fájdalomtól. – Jó, most lélegezzen, lazuljon el! – utasítja a bába. – Nem tudok így ellazulni! Addig nem, amíg Bex le nem mondja az esküvőt! Különben megint elnapolja! Ismerem! – Nem fogom! – De igen, Bex! Hónapok óta habozol! – Miért, nem jófajta a jövendőbelije? – szól közbe a bába. – Hallgasson a barátnőjére – fordul hozzám. – Szemlátomást tudja, mit beszél. – A barátok mindig kiszúrják, ha a férfival baj van – ért egyet egy rózsaszín

pongyolás nő. – Vele nincs semmi baj! – méltatlankodom. – Suze, nyugodj meg, kérlek! Menj el a nővérkével! Kapsz tőle fájdalomcsillapítót. – Ha azt akarja, hogy ez a gyerek egészségesen jöjjön világra, akkor telefonáljon – mondja a bába. – Igen, hívja fel! – helyesel a rózsaszín pongyolás nőci. – Jó, legyen! – halászom elő a mobilomat, és beütöm a számokat. – Látod, telefonálok Suze, de menj már! – Nem, amíg nem hallom, hogy beszélsz is. – Lélegezzen, akkor nem fáj úgy… – Halló! – hallom meg Robyn csiripelését a vonalban. – Csak nem esküvői harangokat hallok? – Nem veszi fel – nézek fel. – Akkor hagyj üzenetet – nyögi Suze a fogát csikorgatva. – Lélegezzen mélyeket… – Az ön hívása mindennél fontosabb számomra. – Gyerünk, Bex! – Jó – sóhajtok egy hatalmasat, ahogy meghallom a sípszót. –Robyn, itt Becky Bloomwood beszél… Én… lemondom az esküvőt. Ismétlem: lemondom az esküvőt. Elnézésed kérem, ha ezzel kellemetlenséget okozok. Tudom, mennyi energiát öltél ebbe az egészbe, és el tudom képzelni, milyen dühös lesz rám Elinor. Mégis így döntöttem – nyelek egy nagyot –, és ez a döntésem végleges: Angliában akarok férjhez menni. Ha beszélni óhajtasz erről, hívj fel otthon, és hagyj üzenetet, majd visszahívlak. Különben pedig isten hozzád. És… mindent köszönök. Jó mulatság volt, amíg tartott. Kikapcsolom a mobilt, és rámeredek, ahogy ott lapul némán a kezemben. Túl vagyok rajta. – Szép munka volt – mondja Suze-nak a bába. – Keményen beszélt a barátnője. – Szép munka volt – ismétli meg Suze is kipirulva. – Azt tetted, amit tenned kellett. Jó, mehetünk – néz a bábára. – Én meg… megyek a többi cuccért – mondom, és lassan megindulok a kórházból kivezető szárnyas ajtó felé. Ahogy kilépek a friss levegőre, akaratlanul is megborzongok. Végeztem. Nincs többé esküvő a Plazában. Lőttek az elvarázsolt erdőnek és a varázslatos tortáknak. Lőttek a tündérmesének. Alig hiszem el, hogy mindennek vége. De… ha őszinte akarok lenni magamhoz… az egész úgyis a képzelet világába tartozott, nem igaz? Semmi köze nem volt a való élethez. A való élet itt van körülöttem. Néhány pillanatig hagyom, hogy elkalandozzanak a gondolataim. Egy mentőautó szirénája hoz vissza a valóságba. Sietve kirakodom a taxiból, kifizetem a sofőrt,

aztán a halomba rakott cuccokat bámulom. Vajon hogy fogom mindezt becipelni? Kérdés, tényleg szükségem volt-e összecsukható járókára? – Maga Becky Bloomwood? – szakítja félbe gondolataimat egy hang. Felnézve látom, hogy egy fiatal szülésznő áll az ajtóban. – Igen! – reszketek meg félelmemben. – Suze jól van? – Igen, de a fájásai egyre kifejezettebbek. Az aneszteziológus egyelőre nem érkezett meg, ő meg azt mondja… szívesen kipróbálná a… kenut? – néz rám kérdően. Teremtő atyám! Te ott, a magas égben! Ez… képtelenség… Este kilenc van, és olyan vagyok, mint egy mosott rongy. Életemben nem voltam ennyire kipurcanva. És gőzöm sem volt arról, hogy ez ilyen… Hogy Suze ennyire… Összesen hat órán keresztül vajúdott, ami viszonylag gyors szülésnek számít. Nos, csak annyit mondhatok, ha ez a gyors, nem szeretnék lassan szülni. Alig hiszem el! Suze-nak kisfia született! Apró, rózsaszínű, szuszogó jószág. A kora: egy óra. Lemérték a súlyát, megmérték a méreteit, és a világ legdögösebb fehér-kék rugdalózójába öltöztették, majd egy kis fehér takaróba bugyolálták. Jelenleg Suze karjaiban tartózkodik a ráncos kis képével meg a füle mögül előkandikáló fekete hajpihékkel. Ő Suze és Tarquin közös produkciója. A legszívesebben elsírnám magam… már örömömben. Ilyen furán még soha nem éreztem magam. Találkozik a tekintetünk Suze-zal, mire üdvözülten elmosolyodik. Azóta mosolyog ilyen sugárzóan, amióta megszületett a kicsi. Az a titkos gyanúm, talán túl sok nevetőgázt kapott. – Hát nem tökéletes? – De az, tökéletes – érintem meg a parányi körmöt. Milyen fura, hogy mindez ott növekedett Suze-ban! – Nem kér egy csésze teát? – kérdi egy nővér, aki most lép be a meleg, világos szobába. – Bizonyára kimerült. – Köszönöm – mondom hálásan, és kinyúlok a felajánlott csészéért. – Én a kismamára gondoltam – néz rám furcsálkodva a nővér. – Na igen, persze. Elnézést kérek – pirulok el. – Adja csak Bexnek – mondja Suze. – Megérdemli. Bocsáss meg, amiért kiabáltam veled – néz rám bűnbánóan. – Nem történt semmi – harapok az ajkamba. – Te meg azért ne haragudj, hogy folyton kérdezgettelek, fáj-e. – Nem, nagyszerű voltál, Bex. Komolyan. Nélküled nem tudtam volna végigcsinálni. – Virágot kapott, és üzenet érkezett a férjétől – jön be egy bába. –A rossz idő

miatt a szigeten ragadt, de amilyen hamar lehet, jön. – Kösz – sikerít ki egy mosolyt Suze. – Ez nagyszerű. Hanem miután a bába elmegy, reszketni kezd a szája. – Bex, mi lesz, ha Tarkie nem ér vissza idejében? Anyu Ulan Bátorban van, apu semmit nem tud a kisbabákról… itt maradok egyedül… – Nem, dehogy! – karolom át azonnal. – Majd én vigyázok rád! – De nem kell visszamenned Amerikába? – Sehová nem kell mennem. Majd átiratom a járatot, és kiveszek még pár szabadnapot. Addig maradok veled, Suze, amíg szükséged lesz rám – ölelem ál még szorosabban. – És mi lesz az esküvővel? – Az esküvőt lerendeztem. Többé nem kell fájjon a fejem miatta, Suze. Veled maradok, és kész. – Tényleg? – reszket meg Suze álla. – Köszönöm, Bex – óvatosan a karjába veszi a babát, és felszipog. – Tudsz… valamit a csecsemőápolásról? – Nem kell ehhez semmiféle készen kapott ismeret! – mondom magabiztosan. – Mindössze etetned kell a fiadat, szép ruhákba öltöztetned, és máris járhatod a babakocsival a boltokat. – Nem hinném, hogy… – Különben is nézd, hogy fest a kis Armani – nyúlok a fehér batyuhoz, és szeretettel megcirógatom a baba állát. – Nem Armaninak fogjuk hívni! Ne gyere ezzel! – Jó. Akkor is egy angyal! Bizonyára „könnyű gyerek” lesz, ahogy mondani szokás. – Ugye, milyen jó természetű? – mondja Suze elégedetten. –Még csak el sem sírta magát idáig! – Látod, Suze! Nincs miért aggódnod – kortyolok bele a teába, és rámosolygok. – Menni fog, mint a karikacsapás!

Finerman Wallstein Ügyvédi Iroda Finerman house 1398 Avenue of Americas New York, NY 10105 Miss Bloomwood B lakás 251 Nyugati 11. utca New York NY 10014 2002. május 6. Kedves Miss Bloomwood! Köszönettel vettük április 30-án kelt levelét, és ezennel megérősítem, hogy a második bekezdés f) pontjába felvettem a következőt: ,.1000 £-ot hagyok fantasztikus keresztfiamra, Ernestre”. Egyúttal felhívom figyelmét a tényre, hogy ez a hetedik kiigazítása, amióta egy hónapja elkészítette a végakaratát. Őszinte tisztelettel Jane Cardozo

TIZENHÁROM Feltámolygok a házunk lépcsőjén. Enyhén imbolyogva nyúlok a kulcs után, és három sikertelen próbálkozás után bele is találok a zárba. Újra otthon. És végre csöndben. – Becky? Te vagy az? – hallom meg Danny hangját. Azt is hallom, hogy sietve közeledik a lépcsőn. Kábán felnézek, egyelőre képtelen vagyok fókuszálni. Úgy érzem magam, mintha maratont futottam volna. Nem, hatot egyszerre. Az elmúlt két hét kuszaságában egybemosódtak a nappalok és az éjszakák. Hárman voltunk a szereplői: a kis Ernest, Suze és én. Meg a gyerek üvöltése. Ne értsenek félre! Imádom a kis Ernie-t. Végtére is a keresztanyja leszek, meg minden… De… egek… az a visítás… Eddig nem sejtettem, hogy ezzel jár az anyaság. Azt képzeltem, az egész csupa móka és kacagás. Nem gondoltam, hogy Suze-nak óránként kell etetnie, azt még kevésbé, hogy a kis gézengúz nem hajlandó elaludni. Vagy hogy ki nem állhatja a bölcsőjét. Elvégre is a Conran Shopból való! A fája szépséges bükkfa, pompás fehér takarókkal. Az ember azt hinné, csak megfelel a kicsi igényeinek! De amikor beletettük, menten tekergőzni és visítani kezdett. Aztán megpróbáltam magammal vinni, amikor vásároltam… és nem is kezdődött rosszul. Mindenki mosolygott a babakocsira meg rám, mondhatom, majd felvetett a büszkeség. Hanem azután betértünk a Karen Millerhez, s már épp belebújtam egy bőrnaciba, amikor Ernie bömbölni kezdett. Nem holmi elviselhető nyöszörgés volt ez, nem is panaszos nyivákolás, hanem üvöltés teli torokból, mintha azt akarná vele hírül adni a kis gonosztevő: „Ez a nő elrabolt, hívják a zsarukat!” Nem volt nálam sem cumisüveg, sem pelenka. Végig kellett hát rohannom a Fulham Roadon. Vörös képpel, lihegve értem haza. Suze elsírta magát Ernie láttán, aki úgy nézett rám, mint egy tömeggyilkosra. És ezzel még nincs vége. Mert miután esténként az anyja megeteti, rákezdi, és nem is hagyja abba egyhamar. – Jesszusom! Veled meg mi történt? – kérdi Danny, ahogy leér a szintünkre a lépcsőházban. A tükörbe pillantok, és belém hasít a döbbenet. Sápadt vagyok a kimerültségtől, a hajam csapzott, és a szemem karikás. Nem sokat segített, hogy mikor végre felszálltam a gépre, olyan nő ült le mellém, aki hatéves ikreit utaztatta. – A barátnőm, Suze most szült – mondom ködösen. – A férje ott ragadt egy szigeten, nekem kellett segédkeznem a gyerek mellett…

– Luke azt mondta, vakációzol – mered rám Danny szörnyülködve. – Azt mondta, kipihened magad egy kicsit! – Luke-nak fogalma sincs erről az egészről. Valahányszor felhívott, vagy pelenkáztam éppen, vagy a síró-rívó Ernie-t csitítgattam, netalán a síró-rívó mamáját… máskor egyszerűen kipurcantam, és aludtam, mint egy darab fa. Sikerült ugyan egyszer röviden beszélnünk. A végén azonban maga Luke javasolta, menjek, feküdjek le, úgysem lehet belőlem egy értelmes szót kihúzni. Rajta kívül senki mással nem beszéltem. Anyu felhívott, hogy tudassa, Robyn hagyott nálunk üzenetet, hogy sürgősen hívjam vissza. Én készültem is, igazán. De valahányszor öt perc időm került magamra… valahogy nem volt erőm a szembesülésre. Sejtelmem sincs, mi történt azóta, ki veszekedett kivel. Elinor, gondolom, magánkívül van. Bizonyára lesz hozzám pár keresetlen szava. De… nem izgat igazán. Egyvalami érdekel, hogy mihamarább ágyba bújjak. – Hé, egy rakás doboz érkezett a QVC-től – néz rám Danny furcsálkodva. – Te rendeltél egy egész készlet Marie Osmond babát? – Nem tudom – mondom kábán. – Meglehet. Egy csomó mindent rendeltem tőlük. Homályosan rémlik, hogy hajnali háromkor, mikor épp a térdemen ringattam Ernestet, hogy Suze alhasson végre, ködösen a képernyőre bámultam. – Tudod milyen borzalmas tud lenni Angliában a tévé hajnali háromkor? – dörgölöm meg kiszáradt orcámat. – Filmet nézni azért sem érdemes, mert amikor az ember kezdi beleélni magát, felsír a gyerek, neked pedig ugranod kell, hogy felvedd és járkálj vele, énekelj neki, mondjuk ilyeneket: „A vén McDonaldnek volt egy tanyája, hejhó, hejhó…” Mivel azonban esze ágában sincs abbahagyni a bőgést, azt kezded gajdolni: „Ó, de gyönyörű reggel…”… ugyanolyan eredménnyel. – Tényleg – hátrál egy lépést Danny. – El… elhiszem. Becky, azt hiszem, aludnod kéne. – Igen,én is azt hiszem. Később találkozunk. Betámolygok a lakásba, a postát a kanapéra suvasztom, és megindulok a hálószoba felé. Egyetlen gondolatom az alvás, ahogyan a drogosnak is az anyag. Ó, álom, édes álom! Ekkor azonban fény gyullad ki az üzenetrögzítőn. Gépiesen ki nyúlok, és lenyomom a gombot. – Szia, Becky! Itt Robyn. Mindössze annyit akartam mondani, hogy áttettük jövő keddre, 21-ére, fél háromra az asztali díszekről folytatandó megbeszélést Sheldon Llyoddal. Viszhall! Épp megfordul az agyamban, milyen különös ez az egész, de a fejem máris a párnára zuhan, és mély, álomtalan alvás kerít hatalmába. Nyolc órával később, ahogy felébredek, nyomban felülök az ágyban. Mi volt ez? Megnyomom az üzenetrögzítő „ismétel” gombját. Robyn pontosan ugyanazt az üzenetet csiripeli el, amit már hallottam. A digitális kijelzőről azt olvasom le, hogy az üzenet tegnap érkezeti.

Ennek semmi értelme. Hisz én lemondtam a New York-i esküvőt. Értetlenül nézek körül a félhomályos lakásban. A biológiai órám annyira összezavarodott, hogy fogalmam sincs, hány óra lehet A konyhába tapogatózom egy pohár vízért. Vaksin kipislogok a szemközti épület táncosokat ábrázoló freskójára. Lemondtam az esküvőt. Fültanúk jelenlétében. Miért szervezkedik akkor tovább Robyn? Nem voltam elég határozott? Mi akar ez lenni? Megiszom a vizet, kitöltök egy újabb pohárral, és bemegyek a nappaliba. Délután négyre jár az idő, legalábbis a videó órája szerint, fel lehet hát hívnom ilyenkor. Hogy rájöjjek végre, mi folyik itt. – Halló! Itt az Esküvőszervező KFT! – szól bele a vonalba egy ismeretlen csaj. – Miben segíthetek? – Jó napot! Elnézést kérek, de itt Becky Bloomwood beszél. Maga… maga szervezi az esküvőmet? – Á, jó napot, Becky! Kirsten vagyok, Robyn asszisztensnője. Ha nem untatom vele, hadd mondjam el, hogy a maga elvarázsolt erdő ötlete egyenesen bámulatos! Én is valami hasonlót akarok majd a saját esküvőmre! – Á, izé… köszönöm. Ide hallgasson, Kirsten, lehet, hogy fura kérdésnek tűnik, de…. Hogyan is fogalmazzak? Azt csak nem kérdezhetem meg, érvényes-e még az esküvőm? – Érvényes még az esküvőm? – Melegen remélem! – kacag fel Kirsten. – Hacsak nem veszett össze Luke-kal! Miért, összevesztek? – változik meg hirtelen a hangja. – Mert ha igen, van egy erre vonatkozó eljárásunk… – Nem, dehogy! Csak éppen… nem kapták meg az üzenetemet? – Melyik üzenetet? – kérdi Kirsten rendíthetetlen vidámsággal. – Amelyiket két hete hagytam ezen a számon! – Jaj, elnézést kérek, de ez a csőtörés… – Csőtörés? – meredek ijedten a telefonra. – Csőtörés volt maguknál? – Robyn bizonyára értesítette önt erről Angliában. Ne ijedjen meg, senki nem fulladt meg, de az egész iroda víz alá került néhány napra, és a telefonvonalak egy része is beázott… ráadásul egyik kliensünk antik gyűrűpárnája is tönkrement… – Eszerint nem kapták meg az üzenetemet? – Az előételekről szólót? – töpreng el Kirsten. Jókorákat nyelek, és nagyot fordul velem a világ. – Becky, Robyn már itt is van, ha beszélni szeretne vele – mondja most Kirsten. Nem, szó sem lehet róla. Nem bízok ezután semmit a telefonra. – Meg tudná mondani, hogy most rögtön átugrom az irodába igyekszem nyugalmat erőltetni magamra. – Kérem, hogy várjon meg! Sietek.

– Sürgős? – Igen, nagyon sürgős. Robyn irodája egy puccos házban van, a 96. utcában. Mikor kopogtatok, belülről gyöngyöző kacajt hallok. Ahogy óvatosan kinyitom az ajtót, látom, hogy Robyn az íróasztalánál ül, egyik kezében pezsgőspohár, a másikban a telefon, előtte, az íróasztalon meg egy nyitott doboz csokoládé. A sarokban egy hajcsatos csaj veri a számítógép billentyűit. Ő lehet Kirsten. – Becky! – kiáltja Robyn. – Bújj be! Egy másodperc, és a tied vagyok! Jennifer, azt hiszem, meg kell maradnunk a devoré szaténnál. Igen? Rendben. Viszhall. – Leteszi a kagylót, és sugárzó mosolyt villant rám. – Becky, édesem! Hogy vagy? Milyen volt Angliában? – Remek. Robyn… – Épp most voltam egy isteni ebéden, amelyet Mrs. Herman Winkler adott a Carlsonban, hálából, amiért megszerveztem a lánya esküvőjét. Pompás egy lagzi volt, meg kell hagyni! A vőlegény snaucer kutyakölyköt adott át az arának az oltárnál! Imádni való volt… Mire akartam ezzel kilyukadni? – szalad ráncba a homloka. – Á, igen! Képzeld, a hölgy lánya és újdonsült veje Angliába megy nászútra! Mondtam is nekik, talán összeakadnak Becky Bloomwooddal! – Robyn, beszélnünk kell. – Természetesen. És ha a desszertes tányérokról akarsz velem beszélni, hát tudd, hogy odaszóltam a Plazának… – Nem a tányérokról van szó! – kiáltom. – Nézd, Robyn! Mialatt Angliában időztem, visszamondtam az esküvőt. Hagytam neked róla üzenetet, de nem kaptad meg! Csönd támad a puccos helyiségben. Aztán Robyn elkacagja magát, csupa ránc lesz tőle az arca. – Hahaha! Becky, te utánozhatatlan vagy! Hát nem az, Kirsten? – Robyn, komolyan beszélek. Le szeretném mondani az egészet. Angliában akarok esküdni. Anyu szervezi a lakodalmat. Az egész el van rendezve… – Képzelem, milyen lenne! – Robyn alig tér magához a gurgulázó nevetéstől. – Sajnos azonban nem lesz módod kipróbálni, Becky, a házassági szerződés miatt. Ha most visszalépsz, egy vagyonba kerül – kacag vidáman. – Kérsz pezsgőt? Bénultan meredek rá. – Mi köze ennek a házassági szerződéshez? – Nem tudod? Pedig te írtad alá, édes! Odaad egy pohár pezsgőt, amelyre gépiesen rázárulnak az ujjaim. – De… Luke nem irta alá. Azt mondta, csak akkor volna érvényes, ha ő is aláírja. – Nem Luke és a te megállapodásodról van szó, hanem a kettőnkéről! Egész pontosan a te megállapodásodról az Esküvőszervező Kft-vel. – Hogyan? – nyelek egyet. – Miről beszélsz, Robyn? Én semmi ilyet nem írtam alá. – De még mennyire, hogy aláírtad! Az összes menyasszonyom aláírja! Elinornak

adtam át, hogy továbbítsa neked, ő pedig visszaküldte… hol is van? – belekortyol a pezsgőbe, megpördül a forgószékén, és belekotor egy elegáns fa irattartóba. – Na, megtaláltam! – ezzel átnyújtja az okirat fénymásolatát. –Az eredeti példány természetesen az ügyvédemnél maradt… Kalapáló szívvel meredek a lapra. Azonnal az aláírásomat keresem az alján, amit meg is találok. Visszagondolok arra a borús, esős estére, mikor Elinor lakásán ültem, és felháborodottan minden egyes elém rakott lapot aláírtam, nem zavartatva magam, ugyan miről szólnak. Istenem, mit tettem? Lázasan átfutom a szerződés szövegét, bár csak félig-meddig fogom fel a jogi csűrés-csavarás értelmét. „A Szervező teljes tervet készít… meghatározott időkerettel… amellyel mindkét félnek egyet kell értenie… az Ügyfelet bármely részletkérdésről értesíteni kell… a szolgáltatókat külső munkatársként fogadják fel… a költségekről megállapodnak… a végső döntés az Ügyfél kezében van… a jelen szerződés bármely okból történő felmondása… a felhasznált költségek 30 napon belüli maradéktalan visszafizetését vonja maga után… továbbá…” A következő szavak olvastán hideg futkározik a hátamon: „Továbbá, amennyiben visszavonás esetén az Ügyfél egy éven belül mégis megtartja az esküvőjét, százezer dolláros büntetés megfizetésére kötelezett, melyet az Esküvőszervező Kft-nek kell lerónia.” Százezer dolláros bírság. És én aláírtam ezt a borzalmat! – Százezer dollár? – nyögöm ki végül. – Az… hatalmas összeg. – Ezt csak azok az ostoba lánykák fizetik meg, akik úgy tesznek, mintha visszalépnének, aztán mégis megesküsznek máshol – mondja Robyn vidáman. – De hát miért… – Becky, ha én elkezdek szervezni egy esküvőt, akkor végig is akarom vinni. Volt már rá példa, hogy egyesek visszaléptek. Olyan lánykák – válik keménnyé a hangja –, akik a maguk feje után mentek. Akik csak felhasználták a kapcsolataimat és az ötleteimet. Akik azt képzelték, kizsákmányolhatják a szakértelmemet, aztán elvihetik szárazon. – Csillogó szemmel előrehajol, mire ijedten meghőkölök. – Becky, bizonyára nem akarsz közéjük tartozni. Ez a nő eszelős! Az esküvőszervezőmnek nincs ki a négy kereke. – Jó ötlet! – mondom gyorsan. – Végül is meg kell védened magad! – Természetesen Elinor maga is aláírhatta volna a szerződést, de azért intéztük így, mert ezzel ő is védi a saját befektetését – ragyogtatja rám a mosolyát Robyn. – Végtére is így korrekt. – Nagyon okos! – nevetek fel rekedten, és beleiszom a pezsgőbe. Most mihez kezdjek? Kell, hogy legyen valami kiút ebből. Muszáj lennie. Nem lehet

senkit erővel az oltár elé kényszeríteni. Nem erkölcsös. – Fel a fejjel, Becky! – vált vissza Robyn a szokásos víg csiripelő hangnemre. – Jó kezekben vagy. Tovább vittük a dolgot, mialatt Angliában időztél. Úgymond, mára meghívókat is megírtuk… – Meghívókat? – ér az újabb megdöbbenés. – De hát ez lehetetlen. Még nem állítottuk össze a vendégek listáját. – Dehogynem, te butika! Miért, ez micsoda? Megnyom néhány gombot a számítógépén, mire megjelenik egy jegyzék. Tátott szájjal bámulom. Ismerős nevek és címek gördülnek le a képernyőn, egyik a másik után. Az unokatestvéreim és régi iskolatársaim nevei. Hirtelen ijedelemmel fedezem fel Janice és Martin Webster adatait. Tölgy Lak, 41 Elton Road, Oxshott. Kezd az egész lidérces álommá fajulni. Vajon honnan tud Robyn Janice-ről és Martinról? Olyan érzésem van, mintha egy zsiványtanya fogságába kerültem volna. Bármely pillanatban felnyílhat egy rejtekajtó, és én megpillantom a szüleimet székhez kötözve, felpeckelt szájjal. – Honnan… szerezted meg… ezeket a neveket? – kérelem, igyekezve könnyed hangnemet megütni. – Luke-tól kaptuk a listát! Addig nyaggattam, amíg körül nem nézett a lakásotokban. Azt mondta, az ágy alatt vagy másmilyen fura helyen talált rá Ott a legbiztosabb őrizni, mondtam erre én! Egy darab papírt vesz elő, én pedig hihetetlenkedve pislogok rá. Anyu kézírása. Az a vendéglista, amit hetekkel ezelőtt faxolt át nekünk. Rajta ott sorakozik a család valamennyi barátjának neve és címe. Anyu őket készült meghívni az esküvőre. Mármint a hazaira. Robyn eszerint ugyanazokat hívná meg, mint ő. – És… kimentek már a meghívók? – kérdem, magam sem ismerve rá tulajdon hangomra. – Nem, még nem. Miattad, drágica – fenyeget meg tréfásan az ujjával Robyn. – Elinor meghívói ezzel szemben már a múlt héten elmentek. A te listádat olyan későn kaptuk kézhez, hogy attól tartok, a meghívók még a kalligráfusnál vannak! Amint elkészül, azonnal küldi is tovább valamennyit… – Állítsd le – hebegem elkeseredetten. – Muszáj leállítanod! – Hogyan? – néz fel meglepetten Robyn. Látom, hogy Kirsten is érdeklődve felkapja a fejét. – Ugyan miért, drágica? – Majd… én… feladom őket – mondom. – Nálunk ez… családi hagyomány. Mindig az… izé… az ara küldi szét a meghívókat. Megdörgölöm égő arcomat, és iparkodom lehűteni magam. Közben látom, hogy Kirsten furcsálkodva méreget az iroda túlfeléről. Gondolom, mostanra komplett futóbolondnak néznek. De nem érdekel. Muszáj megakadályoznom, hogy szétküldjék a meghívókat! – Milyen ritka szokás? Soha nem hallottam még róla! – Azt akarod mondani, hogy csak kitalálom?

– Jaj, dehogy! Majd szólok akkor Judithnak – mondja Robyn. Nyomban fel is veszi a telefont, s miközben a Rolodexében keresi a számot, lihegve dőlök hátra a székemen. Szédülök, forog velem a világ. Túl sok ez nekem. Mialatt elzárkóztam a világ elől Suze-zal és Ernie-vel, az esküvő gőzerővel süvített előre, anélkül, hogy tudtam volna róla. Mostanra teljesen elvesztettem befolyásom a helyzet felett. Mintha az esküvő nyalka fehér paripa lenne, ami csak vágtat a maga útján. Eddig nem is volt vele semmi gond, most azonban megbokrosodott, levetett a hátáról, és eltűnt a távolban nélkülem. Csak nem akar beperelni Robyn? Vajon kitelne tőle? – Szervusz, Judith. Igen, én vagyok, Robyn. Megvagy velük… igen? Nos, gyors munka volt!… Talán el sem hiszed, de már elkészült velük! – Hogyan? – nézek fel rémülten. – Épp a postaládánál értem utol! – Akkor állítsd meg! – sipítom. – Állítsd meg, de azonnal! – Judith – szól bele Robyn sietősen a telefonba. – A menyasszonynak az a kikötése, hogy maga óhajtja szétküldeni a meghívó kat. Valami családi hagyományra hivatkozik – halkítja le a hangjai – Tudod, milyenek ezek az angolok. Óvatos mosollyal néz fel, mintha rakoncátlan háromévessel kellene szót értenie. – Becky, attól tartok, néhány már belekerült a postaládába. De a többit feladhatod magad! – Néhány? – kérdem izgatottan. – Hány? – Hányról van szó, Judith? – kérdi Robyn, majd felém fordul. –Azt mondja, három. – Három? Nem… tud benyúlni a ládába, és visszaszerezni őket? – Nem hinném. – Valami botot vagy effélét kellene keríteni. Robyn egy pillanatig némán méreget, aztán visszafordul a telefonhoz. – Judith, hol van az a postaláda? – lefirkant valamit egy darab papírra, majd felnéz. – Tudod mit, Becky, a legjobb, ha magad mész oda, és boldogulsz, ahogy tudsz… – Jó, máris megyek. Köszönöm. – Tudod, Becky, le kellene csillapodnod kissé – mondja Robyn. – Hidd el, tökéletesen urai vagyunk a helyzetnek. Semmi ok az aggodalomra! – előrehajol, és vidáman súgja: – Gyakran mondogatom a menyasszonyaimnak, amikor izgulni kezdenek, hogy ez csak egy esküvő, semmi más! Erre nincs mit mondanom. A postaláda a Kilencvenharmadik utca és a Lexington sarkán áll. Ahogy befordulok az utcába, fekete szélkabátos nőt pillantok meg, aki az épület oldalának támaszkodik. Ő lesz Judith. Ahogy feléje sietek, látom, hogy türelmetlenül megnézi az óráját, megindul a láda felé, kezében egy nyaláb borítékkal.

– Álljon meg! – ordítok a távolból, és megszaporázom a lépteimet. – Ne adja fel a többit! Lihegve érek mellé, alig kapok levegőt. – Ide azokkal a meghívókkal! – hápogom. – Én vagyok a menyasszony, Becky Bloomwood. – Tessék, vigye – mondja Judith. – Néhány már bekerült a ládába. De senki nem mondta, hogy ne én adjam fel – teszi hozzá védekezőleg. – Tudom, és elnézést kérek. – Ha Robyn nem hív fel az előbb, már mind a ládában lennének. Egytől egyig! – Igazán… kedves öntől. Végigpergetem a vaskos, barna borítékokat. Minden ízemben remegek, miközben ékes gótikus írással viszontlátom az összes nevet, ami anyu jegyzékén szerepelt. – Eszerint maga adja fel őket? – Természetesen. Hirtelen rájövök, Judith arra vár, hogy végrehajtsam az aktust a szeme előtt. – Nem szeretném, ha nézne – teszem hozzá gyorsan. – Végül is magánügy. Majd elmondok egy költeményt, és mindet sorra megcsókolom… – Nahát, nem hittem volna! – forgatja a szemét Judith. Elindul a sarok felé, én pedig mozdulatlanul állok, akár egy kőszikla, amíg el nem tűnik a szemem elől. Akkor a nyalábot a mellemhez szorítva elsietek az ellenkező irányban, és leintek egy taxit. Luke még mindig nem jött meg, mire hazaérek. A lakás ugyanolyan félhomályos és néma, mint amikor otthagytam. A bőröndöm kinyitva hever a padlón… benne az a halom oxshotti meghívó, amelyet anyám azért adott át, hogy továbbítsam Elinornak. Felveszem ezt a második rakást, és darabonként végignézem. Az egyik csomag borítékai barnák, a másiké fehérek. Két lagzi. Ugyanazon a napon. Alig hat hét múlva. Ha az ittenit választom, anyu soha többé nem áll szóba velem. Ha az otthonit, beperelnek százezer dollárra. Jó, őrizzük meg a… nyugalmunkat. Gondolkodjunk logikusan! Kell, hogy legyen kiút ebből a csapdából. Muszáj, hogy legyen. Csak meg kell őriznem a lélekjelenlétem, és nem esnem… Hirtelen meghallom, hogy nyílik a bejárati ajtó. – Becky? – szól bele a sötétbe Luke. – Te vagy az? A francba! Fejvesztetten kinyitom a bárszekrényt, beleömlesztem mindkét széria meghívót, majd rávágom az ajtót. Ahogy elfúló lélegzettel megpördülök a sarkam körül, szembetalálom magam Luke-kal. – Édesem! – derül fel az arca, és ledobja az aktatáskáját. – Hát visszajöttél! Annyira hiányoztál! – megölel, majd hátrál egy lépést, és aggódva megnéz magának. – Jól vagy, Becky? – Kitűnően! – felelem vidáman. – Tényleg minden a legnagyobb rendben! Csak elfáradtam kicsit.

– Fáradtnak is látszol. Készítek teát, te meg mindent elmesélsz Suze-ról. Most mi a francos fenét csináljak? Fenyő Lak 43 Elton Road Oxshott Surrey FAX Becky Bloomwoodnak A mamájától 2002 . május 20. Becky, aranyom, nem akarlak felizgatni, de úgy tűnik, hogy az a zavart elméjű nő, akiről beszéltél, egy lépéssel továbbment, és meghívókat küldözget szerteszét! Irene nénéd felhívott ma, és elmondta, furcsa meghívót kézbesített ki neki a posta, a Plaza Hotelbe szól, úgy, ahogy mondtad. Bronz és bézs színekkel íródott, az egész felettébb különös, egyáltalán nem úgy fest, mint egy rendes meghívó! A legjobb nem törődni ezekkel az emberekkel, ezért azt mondtam a nénédnek, dobja ki azonnal a szemétbe, és ne gondoljon rá többet. Neked is ugyanezt ajánlom, drágám. Úgy gondoltam azonban, a tudtodra kell adnom a történteket. Szeretettel, hamarosan beszélünk Anyu xxxxxxxxxx

Finerman Wallstein Ügyvédi iroda Finerman House 1398 Avenue of Americas New York, NY 10105 Miss Bloomwood B lakás 251 Nyugati 11. utca New York NY 10014 SZÁMLA, sorszám: 10956 Április Április Április Április Április Április Április

3 Utasítást kaptunk a végakarat kiigazítására 6. További utasítást kaptunk a végakarat kiigazítására 11. További kiegészítést eszközöltünk 17. Kívánságára újabb kiigazításra került sor 18. És megint egy újabbra 24. Újabb kiigazítást hajtottunk végre 30. Ismét átírtuk a végrendeletét

Összesen: Köszönettel

150$ 150 $ 150$ 150$ 150$ 150 $ 150$ 1050 $

TIZENNÉGY Jó. Az a fontos, hogy megőrizzük az arányérzékünket. Végül is minden esküvőn előfordul valami kis bonyodalom, nem igaz? Nem várhatja az ember, hogy az egész minden fennakadás nélkül lemenjen. Most vettem egy új könyvet, A realista menyasszony a címe, amely per pillanat vigasztalólag hat rám. Egy hosszú fejezet szól az esküvői bonyodalmakról. Ezt olvasom benne: „Bármilyen áthághatatlannak tetszenek is az akadályok, mindig van megoldás! Ne aggódjon!” Példaként annak az arának az esetét hozza fel a könyv, aki a fogadásra menet elveszíti szatén cipellőjét. Olyan aráról azonban egy szó sincs benne, aki két különböző esküvőt tervez ugyanarra a napra két különböző kontinensen, s a meghívók felét a bárszekrényében rejtegeti, ráadásul rájött, hogy az esküvőszervezője perekkel fenyegetőző klinikai eset. Mindamellett az alapelvek így sem változnak. A másik, ami erőt ad nekem, és segít megőrizni az ép eszemet, és amit minden arának melegen ajánlok, egy kis üveg vodka a retikülben, hogy mindig kéznél legyen. Csodálom, hogy nem említik az esküvői magazinok. Egy hete vagyok újra New Yorkban, és ez alatt az idő alatt hozzávetőleg tizenhét ügyvéd tanácsát kértem ki Robyn szerződéséről. Valamennyi alaposan átvizsgálta az irományt, aztán mind azt mondta, attól tartanak, bombabiztosán fogalmazták meg, nincs mit tenni ellene. Azt is tanácsolták, hogy a jövőben olvassam el alaposabban a szerződéseket, melyeket aláírok. Nos, nem ez a teljes igazság. Az egyik ügyvéd ugyanis amint szóba hoztam Robyn de Berdern nevét, azonnal tagadólag rázta a fejét. A másiknak elég volt Robyn nevét említenem. – Kislány, maga nagy bajban van – mondta, és letette a telefont. Mindennek ellenére nem fogadom el, hogy nincs mégis valami kibúvó. Utolsó kétségbeesett erőfeszítésként elküldtem a szerződést Garson Lownak, Manhattan legdrágább ügyvédjének. A People magazinban olvastam róla, amely a legélesebb eszű jogásznak nevezte, aki mindig talál kiskaput, és aki köztiszteletnek örvend. Ezért most belé helyeztem minden bizodalmam. Közben igyekszem élni tovább az életemet, és nem habzó szájú idegronccsá válni. – Ma Michaellel ebédelek – mondja Luke, aki több dobozzal a hóna alatt lép a konyhába. – Úgy tűnik, jót tett neki a költözés. Michael ugyanis gondolt egy merészet, és tényleg New Yorkba költözött, aminek mindketten örülünk. Részmunkaidőben dolgozik Brandon cégének. Különben pedig, ahogy ő fogalmaz, „visszaszerzi az életét”. Festegetni kezdett, és csatlakozott egy kocogó-csoporthoz a Central Parkban. Mikor utoljára beszéltünk, tervezgette, hogy beiratkozik egy olasz főzőtanfolyamra. – Ez nagyszerű! – mondom. – Erősen kapacitál, hogy látogassuk meg mihamarább. Jól vagy, Becky? – néz rám

most fürkészően. Ráébredek, hogy az asztalt verem a ceruzával, éspedig olyan erővel, hogy otthagyja nyomát az asztallapon. – Semmi bajom – mondom túlontúl lelkes mosollyal. – Miért, mi bajom lehetne? Luke-nak egy szót sem szóltam semmiről. A realista menyasszony azt mondja, ne untassuk a vőlegényünket az esküvő csip-csup részleteivel, csupán a legszükségesebbeket közöljük vele. Ami azt illeti, úgy látom, per pillanat egyetlen részletre sem kíváncsi. – Érkezett még pár esküvői ajándék – mondja. A munkapultra önti a dobozokat, és rám vigyorog. – Közeledik az időpont, nem igaz? – Jaj, hát igen! – nevetem el magam, nem túl meggyőzően. – Egy újabb kenyérpirító, ezúttal a Bloomingdalestől. Becky, egész pontosan hány nászajándéklistánk van? – szalad ráncba Luke homloka. – Nem is tudom. Van néhány. – Azt hittem, a lista azt a célt szolgálja, hogy az ember ne hét kenyérpirítóval legyen gazdagabb. – Nincs is annyi! Különben is ez brióssütő – mutatok a dobozra. – Van azután… egy Gucci táskánk is – vonja fel a szemöldökét fürkészően. – Gucci táska mint nászajándék? – Ez házaspároknak való poggyász – mondom védekezőleg. –Egy bőröndöt is megjelöltem mellé neked… – Amit senki nem adott eddig ajándékba. – Nem én tehetek róla! Nem kényszeríthetek vásárlásra senkit! Luke hitetlenkedve rázza a fejét. – És a Jimmy Choo cipők, azok is házaspárnak valók? – Tényleg, kaptam Jimmy Choo cipőt? – kiáltok fel vidáman, de aztán menten lehervad arcomról a mosoly, amint meglátom Luke képét. – Csak. . vicceltem. – Nézd, ez Suze kisbabája – köszörülöm meg a torkom. Három tekercs filmet fényképeztem el, főként Suze-ról meg Ernie-ről. – Ez Ernie a kádban – mutatom, és adom Luke kezébe a fotókat. – Most meg alszik… Suze alszik… na ezeket hagyjuk – és sietve- közéjük csúsztatok egy sorozatot a szoptató Suze-ról, akin a bugyin kívül semmi egyéb nincs. Vett ugyan egy katalógusból szoptatásra szolgáló topot, ami azt ígérte, hogy „a kismama könnyűszerrel szoptathat, ha felveszi, úgy otthon, mint nyilvános helyen. De aztán annyira felmérgesítette az az ostoba rejtett cipzár, hogy egy nap után kidobta a topot. – És nézd! Ernie itt még csak egynapos, közvetlenül a kórház után készült a felvétel! Luke letelepszik az asztal mellé. Ahogy a fotókat nézegeti, különös kifejezés jelenik meg az arcán. – Suze végtelenül boldognak látszik – mondja. – Igen. Imádja a fiát. Akkor is, amikor üvölt.

– Máris mintha igen szorosan kötődnének egymáshoz – nézegeti Luke azt a fényképet, amikor Suze nevet, mert Ernie a haját markolássza. – Így igaz. Mikor elmentem. Ernie torkaszakadtából ordított, mert el akartam venni a mamájától. Meghatottan nézek Luke-ra, akit szemlátomást teljesen lenyűgöztek a fényképek. Ami mellesleg meglehetősen meglep. Nem gondoltam volna, hogy ennyire odavan a babákért. A legtöbb férfi, ha elébe raknak egy nyaláb babafotót, akkor inkább… – Nekem nincsenek fotóim csecsemőkoromból – mondja, mikor ahhoz a felvételhez ér, ahol Ernie békésen alszik Suze-on. – Tényleg?Jaj, te szegény… – Anyám mindet magával vitte. Az arcán semmiféle érzelem nem tükröződik, bennem azonban megszólal a riasztócsengő. – Valóban? Nos, akárhogy is van… – Talán hogy a keze ügyében legyenek. – Igen, talán – mondom, nem nagy meggyőződéssel. Istenem! Sejthettem volna, hogy ezekről a fotókról Luke-nak megint az anyja jut eszébe! Nem egészen értem, mi történt kettejük között a távollétemben. Mindössze annyit tudok, hogy Luke végül elérte Elinort a klinikán. A jelek szerint valamiféle ügyetlen kifogással állt elő, miért nem említette a fiát a cikk. Valami olyasmit mondott, hogy az újságírót nem érdekelte ez a téma. Nem tudom, Luke hitt-e neki, vagy megbocsátott-e egyáltalán. Az igazat megvallva, mintha ő maga tudná a legkevésbé. Időről időre elmereng és magába zárkózik, ilyenkor fogalmam sincs, mire gondolhat. A legszívesebben rászólnék: „Nézd, Luke! Felejtsd el az anyádat, hisz hülye tyúk, semmi más. Nem szeret téged, jobb neked nélküle.” Hanem azután eszembe jut, amit Luke mostohaanyja, Annabel mondott még régen, egyik lelkizésünk alkalmával. Épp mentünk már, amikor kijelentette: – Bármilyen nehéz is elhinni, de Luke-nak szüksége van Elinorra. – Nem, dehogy! – feleltem akkor méltatlankodva. – Hisz ott vagy neki te, a papája, és ott vagyok én… Annabel azonban csak a fejét rázta. – Nem érted. Kiskora óta hiányzik neki az anyja. Ezért dolgozik olyan keményen, ez vitte el Amerikába. Mindez mostanra elválaszthatatlanul hozzátartozik. Olyan ez, mintha folyondár fonódon volna egy almafára. Vigyázz, Becky! – tette még hozzá Annabel sokatmondó pillantással. – Ne próbáld Elinort eltávolítani Luke életéből, mert ezzel benne is kárt tennél! Annabel gondolatolvasó. Honnan tudta, hogy bizony elképzeltem már magamat, amint fejszével rontok Elinorra… Luke-ra sandítok. Most épp arra a képre bámul megigézve, ahol Suze Ernie pociját puszilgatja.

– Na, hát ennyi! – mondom vidáman, és visszarakom a borítékjukba a fotókat. – De tudod, ugyanolyan erős kötelék létezik Tarquin és Ernie között is. Úgy értem, az apai szeretet ugyanolyan fontos, mint az anyai. Kivált a mai időkben. Sokat gondolok arra, hogy az utóbbit valójában túl is becsülik kissé… Luke azonban rám se hederít, mintha a falnak beszélnék. Megcsördül a telefon. Meg se moccan. Én megyek be a nappaliba, hogy felvegyem. – Halló. – Halló. Rebecca Bloomwooddal beszélek? – hallok meg egy ismeretlen férfihangot. – Igen – mondom. Most veszek észre az asztalon egy új katalógust a Pottery Barntól. Talán oda is fel kellene iratkoznom. – Ki beszél? – Garson Low vagyok, a Low és munkatársai ügyvédi irodából. Megáll bennem az ütő. Garson Low az, személyesen? Ő hív fel, idehaza? – Elnézését kérem, amiért ilyen korán telefonálok – mondja. – Ugyan már, nem zavar! – térek magamhoz, s egyúttal az ajtót is berúgom a lábammal, nehogy Luke meghallja a beszélgetést. –Köszönöm, hogy hívott! Hál' istennek! Eszerint ez a sztárügyvéd nem tartja reménytelennek az ügyemet, segíteni akar Robyn ellenében. Talán korszakalkotó jogászi siker elébe nézünk. Majd ott állunk együtt a tárgyalóterem előtt a kamerák kereszttüzében. Úgy, mint az Erin Bronkovichban. – Tegnap kaptam meg a levelét – folytatja Garson Low. – Érdekel a dilemma. Jókora pácban van, hölgyem, tudja-e? – Tudom, ezért is fordultam önhöz. – Tud a helyzetről a vőlegénye? – Egyelőre nem – halkítom le a hangom. – Először magam szeretnék megoldást találni a helyzetre, és csak utána szólnék neki. Megérti, ugye, Mr. Low? – Természetesen. Ez nagyszerű! Máris összhang teremtődött kettőnk között. – Térjünk akkor a tárgyra – mondja Garson Low. – Hogyne! Nagy kő esik le a szívemről. Ezért érdemes Manhattan legdrágább ügyvédjéhez fordulni. Az ember villámgyors eredményre számíthat. – Először is hadd mondjam meg, hogy ezt a szerződést rendkívül okosan fogalmazták meg – mondja Garson Low. – Hát igen – bólintok. – Több leleményes alpontja is van, amelyek minden eshetőséget számba vesznek. – Értem. – Tüzetesen megvizsgálva az ügyet, megítélésem szerint nem úszhatja meg büntetés nélkül, amennyiben mégis Nagy-Britanniában tartja a lakodalmát. – És? – bólogatok várakozásteljesen. Szavaimat rövid csend követi.

– És… hol a kiskapu? – kérdem végül. – Nincs olyan. A fenti tények értelmében. – Hogyan? – meredek értetlenül a telefonra. – De hát ezért hívott fel? Hogy elmondja, nincs kiskapu? Hogy azt halljam, nem győzhetek? – Nem, Miss Bloomwood. Azért hívtam fel, hogy azt tanácsoljam, amilyen hamar lehet, mondja le az angliai esküvőt. Alig térek magamhoz a döbbenettől. – De hát… nem tehetem. Ez a dolog veleje. Anyu az egész házat felújíttatta az esküvőre. Megölném, ha elvenném az örömét! – Akkor, attól tartok, ki kell fizetnie a teljes büntetést az Esküvőszervező Kft-nek. – Csakhogy arra sincs módom – szorul el a torkom. – Nincs százezer dollárom! Kell, hogy legyen valami kiút! – Attól tartok, nincs… – Kell, hogy legyen egy briliáns ötlete! – lököm hátra a hajam, s igyekszem nem pánikba esni. – Hisz maga Amerika legokosabb ügyvédje! Csak ki tud találni valamit! – Miss Bloomwood, biztosíthatom, hogy minden lehetséges szemszögből megvizsgáltam az ügyét, és nem létezik briliáns megoldás. Ebből a csapdából nincs kiút. Adhatok önnek három tanácsot? – sóhajt fel Garson Law. – Mik lennének azok? – éled fel bennem ismét a remény. – Az első, hogy soha többé ne írjon alá olvasatlanul semmiféle okiratot. – Ezt már betéve tudom! – kiáltom. – Mindenki ezzel etet! – A második, és ezt melegen javaslom, mondjon el mindent a vőlegényének! – És mi a harmadik? – Remélje a legjobbakat! Ez minden, amivel egy millió dolláros gázsikat leszakasztó ügyvéd elő tud állni? Hogy mondjak el mindent a vőlegényemnek, és reméljem a legjobbakat? Ez a fafej… is csak… megvágni tudja az embert… Jó, őrizzük meg a nyugalmunkat! Okosabb vagyok ennél a pofánál! Majd kiötlők valamit. Tudom, hogy sikerül. Tudom, hogy… Álljunk meg egy pillanatra! Közönyösen visszaóvakodom a konyhába, ahol Luke továbbra is a semmibe bámul. – Hahó, Luke – mondom, és kezemmel végigsimítom a széke háttámláját. – Ugye, tömérdek pénzed van? – Ugyan, dehogy. – Menj már, hisz felvet a pénz – mondom sértődötten. – Már hogyne lenne! – Van vállalati tőkém, és van egy cégem. Ez nem feltétlenül jelent pénzt – mondja Luke. – Mégis – intem le türelmetlenül. – Végül is összeházasodunk, és ami a tiéd, az az enyém is. – Igen. Mire akarsz kilyukadni? – És… ha némi pénzt kérnék tőled, adnál? – Bizonyára. Mennyi kellene?

– Izé… százezer dollár – mondom, a lehető legközönyösebb hangon. – Százezer dollár? – kapja fel a fejét Luke. – Igen! Ha úgy vesszük, nem egy nagy összeg, nem igaz? – Jaj, Becky! – sóhajt fel Luke. – Mit láttál meg megint? Mert ha egy újabb méretre szabott bőrkabát, akkor… – Nem kabát! Meglepetés… – Százezer dolláros meglepetés. – Igen – mondom kis hallgatás után. De nem tűnök túl meggyőzőnek. Talán mégsem ez az a bizonyos briliáns megoldás. – Becky, százezer dollár rengeteg pénz! – Tudom – mondom. – Nézd… hagyjuk… nem számít. Ezzel kisietek a konyhából, nehogy tovább faggasson. Jó, felejtsük el az ügyvédeket meg a pénzt. Kell, hogy legyen másfajta kiút is. Csupán leleményesség dolga, hogy rátaláljak. Végül is még mindig megszökhetünk, összeesküdhetünk egy tengerparton, nevet változtathatunk, és mindörökre megszakíthatjuk a kapcsolatot a hozzátartozóinkkal. Nem, mégsem. Én elmegyek az oxshotti esküvőre, Luke meg a New York-ira. Mindketten azt mondjuk majd, hogy faképnél hagyott a jövendőbelink. Azután titokban találkozunk… Nem, megvan! Dublőröket bérelünk! Zseniális! A Barneys mozgólépcsőjén jut eszembe ez az ötlet. Annyira magával ragad, hogy majdnem elfelejtek lelépni. Ez az! A dublőrök majd eljátsszák a szerepünket a Plaza Hotelben, és senki nem vesz észre semmit. Végül is az ottani vendégek mind Elinor barátai. Olyanok, akiket Luke meg én alig ismerünk. A menyasszony dublőre majd vastag fátylat visel… a Luke-é meg vaskos kötést, mondván, hogy megvágta az arcát borotválkozás közben… mi meg mindeközben hazarepülünk Angliába… – Figyelj a lábad elé, Becky! – fogad mosolyogva Christina, mire meglepődve nézek fel. Istenem, majdnem nekimentem egy próbababának. – Ennyire elfoglal az esküvő? – kérdi még, mikor megindulok a személyes tanácsadás részlege felé. – Így igaz – felelem vidáman. – Tudod, sokkal kipihentebbnek látszol – mondja Christina elismerően. – Szemlátomást jót tett a szabadság. Láthattad a mamádat… a szülői házat… – Igen, isteni volt! – Nekem tetszik, hogy ilyen laza vagy – kortyol bele a kávéjába Christina. – Amióta visszajöttél, alig szóltál valamit az esküvőről! Mintha éppenséggel kerülnéd is a témát! – Dehogy kerülöm! – mondom merev mosollyal. – Miért is tenném? Hol a vodkám? – araszol kezem a táskám után, de most le kell állítanom.

– Némelyik menyasszonyt teljesen lefoglalja az esküvő gondolata. Szinte az egész életüket eluralja. Te azonban szemlátomást mindent biztos kézzel irányítasz… – Így van! – mondom az előbbinél is vidámabban. – De ha megbocsátasz, most fel kell készülnöm az első ügyfelemre… – Jaj, változott a napirended! – sajnálkozik Christina, ahogy kinyitom a szobám ajtaját. – Az első tízre érkezik. Amy Forrester. – Helyes! – mondom. – Köszönöm! Beteszem magam mögött az ajtót, a székembe roskadok, megragadom a kicsiny kulacsot, és alaposan meghúzom, így már jobb. Most pedig sürgősen felhívok egy dublőrügynökséget, még mielőtt Amy Forrester megérkezik. Jó, így visszanézve talán jobban végig kellett volna gondolnom, ezt a dublőrdolgot. Számítanom kellett volna arra, hogy a legnagyobb valószínűséggel senkire nem hasonlítok a Sztárok Dublőrei ügynökség berkeiben. Bár meg kell mondjam, rendesek voltak. Megkértek, küldjek egy fotót, ők pedig utánanéznek, találnak-e alkalmas dublőrt. A brit kiejtésemet hallva még azt is megkérdezték, nem hasonlítok-e Elizabeth Hurleyre, mert van egy dublőrük, aki a megszólalásig olyan, mint ő. Hát igen. Mégis, ki tudja. Majd elküldöm nekik azt a fotót, hátha. Az is lehet, hogy a szomszéd tökéletes mása vagyok, vagy ilyesmi. – Nem szeretem sem a sárgát, sem a narancsszínt – fújja a magáét Amy Forrester. – És amikor azt mondom, „divatos”, azért nem gondolok túlhajtásokra. Legyek hivatalos… egyúttal azonban szexi is. Érti, ugye, mire gondolok? – pattintja el a rágóját, és várakozón pillog rám. – Izé… igen! – mondom, pedig gőzöm sincs, mit akarhat. Istenem, még a kívánságaira sem emlékszem. Rajta, Becky, koncentrálj! – Vegyük át újra, mit is akar! Estélyit, ugye? – kezdek körmölni a noteszomba. – Vagy nadrágkosztümöt. Bármilyet. Mindenféle szabás jól áll rajtam. Amy Forrester elégedetten megszemléli magát a tükörben, s közben én is titkon végigmérem a manhattaniek mustráló tekintetével. Feszes lila topot és strecsnadrágot visel. Úgy fest, mint valami fortélyos házi fitneszgép reklámarca. Még az ízléstelen szőke frizurája sem hibádzik. – Csodás az alakja! – mondom, mert ha későn is, de rájövök, hogy bókra vár. – Köszönöm! Megteszem, ami tőlem telhető. Már holmi bőrfeszesítő elektromos stimulátorral. De mihez kezdene nélküle? – A nyaralásra való cuccokat már megvettem – pattintja ki megint a rágóját. – A barátom azonban azt mondja, „miért nem vásárolsz még ezt-azt hozzá?” Imád kényeztetni. Nagyszerű fickó! Szóval, van valami ötlete? – Igen – kényszerítem magam végül, hogy odafigyeljek. – Megyek, és összeszedek

magának néhány holmit. Kimegyek az osztályra, és gyűjtögetni kezdem a ruhákat. Ahogy állványtól állványig megyek, fokonként megnyugszom. Kész megkönnyebbülés másra is gondolni, mint az az átkozott esküvő… – Szia, Becky! – köszön rám Erin, aki rendszeres ügyfelével, Mrs. Zaleskie-vel halad el mellettem. – Hé, most szóltam Christina-nak, meg kellene szerveznünk a lánybúcsúztatódat! Teremtő atyám! – Tudja, a lányom a Plazában dolgozik – szól közbe Mrs. Zaleskie. – Azt mondja, ott mindenki a maga esküvőjéről beszél. – Tényleg? – mondom némi szünet után. Pedig igazán nem nagy ügy… – Még hogy nem nagy ügy? Maga viccel, kedves? A személyzet körében nagy a versengés, hogy ki legyen akkor szolgálatban. Valamennyien látni szeretnék az elvarázsolt erdőt! Igaz, hogy vonósok játszanak majd, lesz DJ és egy tízfős zenekar? – Izé… igen. – A barátnőim mind irigyelnek, hogy hivatalos vagyok az esküvőre – mondja Erin ragyogó arccal. – Mind azt követeli, hogy utána mutassam meg a fotókat! Szabad fényképeznünk, ugye? – Én… nem is tudom. Gondolom, igen. – Nagyon izgulhat már – mondja most Mrs. Zaleskie. – Szerencsés kislány. – Tudom – hebegem. Nem bírom ezt tovább hallgatni Ide azzal a vodkával! – Most mennem kell – motyogom, és visszasietek a személyes tanácsadás részleghez. Ebből a helyzetből csakis vesztesen kerülhetek ki. Bármit teszek, emberek tömegeit sértem meg vele. Miközben Amy belerángatja magát az első ruhába, magam elé meredek. A szívem vadul kalapál. Voltam már bajban eleget, követtem el ostobaságokat. Ilyen léptékben azonban soha. Eddig nem került ez nekem ennyibe, nem bolygatott meg ennyi életet. – Ez tetszik – néz önmagára Amy kritikusan. – Csakhogy elég mély-e a dekoltázsa? – Izé… – pillantok oda rá. Fekete sifonruha, gyakorlatilag a köldökig kivágva. – Szerintem igen. De akár alakíthatunk is rajta.. – Nem, erre nekem nincs időm! – mondja Amy. – Mindössze egy napot töltök még New Yorkban. Holnap nyaralni indulunk, aztán átköltözünk Atlantába. Ezért is vásárolok be most. Odahaza épp a fuvarosok rakodnak, ami az idegeimre megy. – Értem – mormolom szórakozottan. – A barátom imádja a testemet – folytatja a csaj nagyképűen, ahogy lehántja magáról a fekete sifont. – A felesége bezzeg nem törődött a külsejével! Már az exneje, akarom mondani. Épp most válnak. – Igen? – kérdezek vissza udvariasan, miközben egy fehér-ezüst színű zsákruhát

nyújtok át neki. – Hihetetlen, hogy ilyen sokáig kibírta ezzel a féltékeny boszorkával! – lép bele Amy a zsákruhába. – Kérdem én, mi joga van beleszólni a szerelmi életembe? Micsoda önzés, nem igaz? Tudja, egyszer a szó szoros értelmében rám támadt az utcán! A Madison kellős közepén! Madison. Ez ismerősen hangzik. Ahogy felnézek, járni kezd az agyam. – Úgy, szóval… tényleg megütötte magát? – Bizony igen! Csaknem kiverte a szemem! Egész nézőközönség gyűlt körénk, ő meg csak köpködte magától a vad vádjait… szerintem ezek a keményen dolgozó, vezető beosztású nők a negyvenes éveik körül teljesen kiakadnak. Volna kedves felhúzni a cipzáromat? Nem, ez nem lehet ugyanaz a csaj. Végül is ezer és ezer szőke hajú szerető flangál New Yorkban, akiket a barátjuk volt neje megtámadott a Madison Avenue-n. – Mit is mondott… hogy hívják a barátját? – vetem oda mintegy mellékesen. – Williamnek. A neje viszont Billnek hívta – biggyeszti el megvetően az ajkát. A mindenit! Ő az! A szőke gyakornoklány. Itt, az orrom előtt. Jó… mosolyogjunk tovább, mintha mi sem történt volna. Nem engedhetem, hogy gyanakodni kezdjen. Belül azonban forrok a haragtól. Ez az a csaj, akiért Laurelt félredobták? Ez a giccses, üresfejű liba? – Ezért is költözünk át Atlantába – vizsgálgatja elégedetten a tükörképét Amy. – Új életet szeretnénk kezdeni együtt, ezért William áthelyezést kért a cégétől. Már diszkréten, tudja. Nem akarjuk, hogy a vén banya utánunk jöjjön. Nem, ez jobban tetszik – ráncolja össze a homlokát. Ahogy előrehajol, megáll bennem az ütő. Várjunk csak, fülbevalója van! Fülbevaló… és ez a zöld kő csak nem smaragd? – Amy, telefonálnom kell – mondom közönyösen. – Próbálja csak tovább a ruhákat! Ezzel kisurranok a helyiségből. Mikor végre bekapcsolnak Laurel irodájába, az asszisztensnője, Gina közli, hogy megbeszélése van az American Airlinesszal, ezért nem zavarhatom. – Kérem, csak egy pillanatra hívja ki! Borzasztóan fontos! – Ahogy az American Airlines ügye is – mondja Gina. – Muszáj várnia. – Nem érti! A dolog életbevágó! – Becky, egy új Prada szoknya hossza nem lehet életbevágó – mondja Gina elgyötörten. – Legalábbis nem a repülőgép-kölcsönzés világában. – Nem ruháról van szó! – háborodom fel, aztán pillanatnyi habozás után előállók a farbával. – Amy Forresterről – mondom végül, lehalkítva a hangomat. – Tudja, kiről beszélek? – Igen, tudom – feleli Gina. A hangjából azt sejtem, hogy sokkal többet tud nálam. – És mi van vele?

– Lefüleltem. – Hogyhogy? – Per pillanat itt van a próbafülkémben! – pillantok a hátam mögé, hogy meggyőződjem róla, senki nem hallgat ki. – Gina, a smaragdköves fülbevalót viseli! Holtbiztos, ez Laurel családi ékszere, amit a nagymamájától örökölt! Amit a rendőrség nem talált meg eddig! Hosszú csend következik. – Jó – mondja végül Gina. – Kihívom Laurelt a megbeszélésről. Valószínűleg azonnal át tud menni. Csak ne engedje el a nőt! – Nem engedem. Köszönöm, Gina. Miután leteszem a telefont, elgondolkozva állok egy pillanatig. Aztán visszaindulok a próbafülkébe. Iparkodom a lehető legtermészetesebben viselkedni. – Szóval! – mondom lihegve, amint belül kerülök a fülkén. –Térjünk akkor vissza a ruhákhoz! A legjobb, ha nem sieti el, Amy! Adja meg a módját! Az egész nap előttünk áll, ha úgy hozza a szükség… – Nincs szükségem további próbára – mondja Amy, és felém fordul egy vörös, flitteres ruhában. – Ezt veszem meg. – Hogyan? – meredek rá üveges tekintettel. – Nézze, milyen tökéletesen áll rajtam! Király! – megpördül a tükör előtt, továbbra is önmagát csodálva. – De hiszen még el se kezdtük! – Na és akkor! Döntöttem, és kész. Ezt akarom. Különben is sietek – nézi meg az óráját. – Ki tudna cipzározni, kérem? – Amy – sikerítek ki egy mosolyt. – Fogadja meg a tanácsomat, próbáljon még fel pár ruhát, mielőtt döntene! – Nincs szükségem további próbára! Magának kitűnő szeme van. – Nem, dehogy! Ez a ruha borzasztóan áll magán! – mondom gondolkozás nélkül, mire a csaj furcsálkodó pillantást vet rám. –Akarom mondani, volt egy csodás rózsaszínű ruha, amelyet látni szerettem volna magán! És… és itt van ez a nyakpántos is… Amy Forrester türelmetlenül néz rám. – Ezt választom. Segítene végre levenni? Istenem, most mitévő legyek? Nem foghatom le, hogy maradjon. Lopva az órámra pillantok. Laurel irodája mindössze néhány háztömbnyire van innen. Bármelyik percben megérkezhet. – Nem hallotta? – keményedik meg a csaj hangja. – Jó, rendben! – mondom tanácstalanul. A flitteres vörös ruha cipzárjáért nyúlok, és lassan húzni kezdem lefelé. Aztán hirtelen mentőötletem támad. – Valójában könnyebb levenni, h a fején húzza át – mondom. – Jó – mondja Amy Forrester türelmetlenül. – Nekem nyolc. Kicsivel lejjebb húzom

a cipzárt, majd a szűk ruhát áterőltetem a nő csípőjén és fején. Hahaha! Most csapdába esett! A merev szövet teljesen eltakarja a fejét, különben azonban a bugyija és a magassarkúja az egyedüli öltözete. Úgy fest, mint egy Barbie baba és egy diótörő keresztezése. – Juj, ez beragadt! – hadonászna az egyik kezével, az azonban beleszorult a ruhába a feje mellé. – Tényleg! – kiáltom ártatlanul, mint a ma született bárány. –Nagy ég! Megesik az ilyesmi. – Szabadítson ki, de rögtön! A csaj néhány lépést tesz felém, én pedig ijedten hátrálok, nehogy megragadja a karomat. Úgy érzem magam, mint amikor hatévesen szembekötősdit játszottam valamelyik gyerekzsúron. – Hol van? – hallom meg a tompa, dühödt hangot. – Szabadítson ki, de tüstént! Hisz… azt próbálom – húzom meg óvatosan a ruhát. – Sajnos, tényleg beszorult – mondom bocsánatkérően. – Talán ha kicsit előrehajolna, és úgy rángatná magáról… Gyere már, Laurel! Hol a csudában vagy? Kinyitom a próbafülke ajtaját, és sietve körbekémlelek, de sehol senki. – Jó, most mindjárt sikerül! Ijedten veszem észre, hogy Amy keze előtűnt a semmiből, s két manikűrözött körmével valahogyan megkaparintotta a cipzárat. – Segítene lehúzni a cipzárat? – Izé… megpróbálhatom. Megragadom, és az ellenkező irányban kezdem el húzni, mint ő. – Beragadt! – mondja kétségbeesetten. – Tudom! Megpróbálom kirángatni. Várjon csak! – vált gyanakvóra a hangja. – Melyik irányban is húzza? – Izé… ugyanarra, mint maga. – Szervusz, Laurel – hallom meg Christina meglepett hangját. –Jól vagy, minden rendben? Kaptál mostanra időpontot? – Nem, de azt hiszem, Becky tartogat nekem valamit. – Itt van! – sietek az ajtóhoz, majd kinézek. Laurellel találom szembe magam. Kipirult az izgalomtól. Az új Michael Kors szoknya van rajta tengerészkék blézerrel, ami pocsék egy összeállítás. Hányszor mondtam pedig, hogy ne vegye fel ezt a blézert! A legokosabb lenne utána nyomozni az ügyfeleimnek. Ki tudja, miben járnak szerte a világban? – Itt van – bólintok a Barbie baba-diótörő hibrid felé, aki továbbra is a cipzárral bajlódik. – Helyes – lép be Laurel a próbafülkébe. – A többit rám hagyhatod. – Micsoda? Ki az? – kapja fel Amy a fejét, ahogy meghallja Christina hangját. – Jesszusom! Csak nem… – De igen – csukja be maga mögött az ajtót Laurel. – Igen, bizony, én vagyok.

Az ajtó előtt téblábolok, és igyekszem meg sem hallani a szobámból kihallatszó éles hangokat. Néhány pillanat múlva Christina is előbújik az irodájából, és rám néz. – Mi folyik itt? – Ümm… Laurel belebotlott egy ismerősébe. Gondoltam, magukra hagyom őket. – Tompa puffanások hallatszanak az öltözőből. – Azt hiszem, jól elcsevegnek – köhögök hangosan. – Még hogy csevegnek! – néz rám Christina megrovóan. – Igenis, csevegnek! Hirtelen kivágódik az ajtó, és Laurel kerül elő, egy kulcscsomóval a kezében. – Becky, most ellátogatok Amy lakására, ő pedig itt szeretne időzni, amíg vissza nem érek. Nem igaz, Amy? Átpillantok az öltözőbe Laurel válla fölött. Amy alsóneműben gubbaszt a sarokban. A smaragd fülbevaló sincs már rajta, teljesen sokkos állapotban van. Némán bólint. Ahogy Laurel elrobog, Christina hitetlenkedő pillantást vet rám. – Becky… – Szóval! – szólok oda profi Barneys alkalmazott modoromban. – Amíg várunk, felpróbálhatna még néhány ruhát. Negyven perc múlva ragyogó arccal visszaér Laurel. – Megvan a többi is? – kérdem izgatottan. – Mindent megtaláltam. Christina felnéz, azután félrenéz az osztály túloldalán. Azt mondta, csak úgy tekinthet el a kirúgásomtól, ha nem vesz tudomást az esetről. Ezért hallgatólagos megállapodásunk értelmében semmit sem lát. – Na, itt is vagyok – veti oda a kulcsokat Laurel Amynek. – Most már elmehetsz. Add át szívélyes üdvözletemet Billnek. Megérdemel téged. Amy, aki mostanra felöltözött, szó nélkül felpattan a helyéről. – Várj! – mondja Laurel. – Adtál borravalót Beckynek? – Nem.. – pislog Amy idegesen Laurelre, és belekotor a pénztárcájába. Egy százdolláros bankót húz elő, és a kezembe nyomja. – Igazán nem kellett volna – mondom. – És még nem is vett semmit! – Dehogynem. – Nos… köszönöm – simogatom meg sután a bankót, aztán zsebre dugom. Ahogy Amy – szinte futva – a mozgólépcső felé tántorog, Laurel átölel. – Becky, te egy angyal vagy! Életemben nem tudom ezt neked meghálálni! De kívánj bármit, máris teljesül. – Ne butáskodj! – mondom azonnal. – Csak segíteni akartam! – Komolyan beszélek! – Laurel… – Ragaszkodom hozzá… Mondd meg, mit kérsz, és időben előáll az esküvődre.

Az esküvőmre. Mintha valaki kinyitott volna egy ablakot, és beáradna rajta a kinti csípős hideg. Ebben a nagy futkosásban és izgalomban egészen elfeledkeztem az esküvőmről. Most azonban megint itt a gondja, teljes életnagyságban. Az én két esküvőm. Két csődtömeg. Mintha két uszály úszna felém a levegőben. Egyre gyorsabban, akkor is, ha nem nézek oda. Pillanatról pillanatra nagyobb lendületet nyerve. Ha az egyiket ki is kerülöm, elüt a másik. Laurel megnyerő, nyitott arcába bámulok. A legszívesebben a mellére omlanék, és azt sírnám: „Oldd meg helyettem az életemet!” – Bármit, amit csak kívánsz – ismétli meg újra, és megszorítja a vállamat. Ahogy visszaballagok a próbafülkébe, lassan eltűnik véremből az adrenalin. Megint a szokásos, idegtépő szorongás lesz úrrá rajtam. Újabb nap telt el, anélkül, hogy rátaláltam volna arra a bizonyos briliáns kivezető útra! Fogalmam sincs, hogyan mászom ki ebből. Pedig kezdek kifutni az időből. Talán tényleg nem megy ez önerőből, gondolom, a székembe roskadva. Talán segítségre van szükségem. Tűzoltóbrigádra és kommandósokra. Vagy egyszerűen csak a páromra, Luke-ra.

TIZENÖ Meglepően nyugodtan érkezem haza. Valójában még meg is könnyebbülök. Én igazán mindent megpróbáltam, most azonban erőforrásaim végére értem. Nincs más hátra, mint mindent bevallani Luke-nak. Megdöbbentem, és talán meg is haragítom majd. De legalább tudni fogja, mi az ábra. Hazafelé menet megálltam egy bárban, és bedobtam pár pohárkával. Közben egyre azon töprengtem, hogyan adjam be Luke-nak az egészet. Hisz mindenki tudja, minden a tálaláson múlik. Mikor az elnök új adókat készül bevezetni, nem erről beszél. Á, dehogy! Ehelyett az oktatás nemzeti hasznát kezdi el emlegetni. Ezért szerkesztettem magamnak egy kisebbfajta beszélyt, valamelyest a Függetlenségi Nyilatkozatra hajaz, és szóról szóra betanultam (helyet hagyva Luke közbevetéseinek, netalán tapsainak, bár az utóbbi fölöttébb valószínűtlen). Mindaddig, amíg ragaszkodom a szövegemhez, és senki nem hozakodik elő az ugandai politikai helyzettel, semmitől nem kell tartanom. Enyhén rogyadozó térddel mászom meg a lépcsőt, bár nem számítok arra, hogy Luke-ot otthon találom. Lesz még időm felkészülni. Mikor azonban kinyitom az ajtót, legnagyobb megdöbbenésemre vele találom szembe magam. Ott ül az asztalnál, előtte egy rakás papír. Jó, Becky, kezdjük hát! Hölgyeim és uraim, tisztelt Kongresszus! Tisztelt egybegyűltek! Hagyom, hogy az ajtó magától becsapódjon mögöttem. Előveszem a jegyzeteimet, és veszek egy mély levegőt. – Luke – kezdem felnőtt, megfontolt hangnemben. – Valamit mondanom kell az esküvőről. Meglehetősen komoly probléma, amire egyelőre nem találtam megoldást. Ha találok, azt csakis a te segítségeddel érhetem el. Ezért mondom el, amit mondanom kell. Kérlek, hallgass végig nyílt szívvel! Eddig rendben is volnánk. Erre a bevezetőre, meg kell mondjam, büszke vagyok. A „nyílt szívvel” kitételre különösen, mert ezzel arra szólítom fel Luke-ot, hogy ne kiabáljon velem. – Hadd fejtsem tehát ki a jelenlegi szorongatott helyzetet – folytatom. – Ehhez vissza kell vigyelek az időben, egészen a kezdetekig. Amin nem a Föld keletkezését értem, nem is az ősrobbanást. Csupán egy teát a Claridges-ben. Elhallgatok, Luke azonban továbbra sem szól egy szót sem. Akkor eddig semmi kifogása az elhangzottak ellen. – Ott. a Claridges-ben vette kezdetét minden baj. Képtelen feladat hárult rám. Olyan volt, mint amikor a görög isteneknek három alma közül kellett választaniuk, ha úgy tetszik. Csakhogy itt két alma volt… azaz nem volt semmiféle alma, hanem… – tartok hatásszünetet – esküvő. Luke végre felém fordul a székében. A szeme vérágas, az arcán fura kifejezés ül. Ahogy rám néz, balsejtelem szorítja össze a szívemet. – Becky – mondja végül, láthatóan hatalmas erőfeszítéssel.

– Igen? – nyelek egy nagyot. – Mit gondolsz, szeret engem az anyám? – Hogyan? – képedek el. – Mondd meg őszintén! Mit gondolsz, szeret engem az anyám? Álljunk meg egy pillanatra! Nagyon úgy néz ki, hogy egyetlen szavamat sem hallotta meg! – Hát persze, hogy szeret! És ha már az anyákról beszélünk, hát itt kezdődik a mi gondunk is… – Mekkora bolond voltam! – veszi kézbe Luke a poharát, amelynek a tartalma whiskyt sejtet. – Végig kihasznált, ugye? Sarokba szorítva meredek rá… aztán észreveszem az asztalon a félig kiürült palackot. Vajon mióta ülhet itt így? Újra feszült, sebezhető arcába nézek, s gyorsan lenyelem, ami kikívánkozna belőlem Elinorról. – Természetesen szeret téged! – leteszem a beszédem, és odalépek hozzá. – Ebben biztos vagyok. Úgy értem, abból is látható, ahogy… izé… – hallgatok el ügyetlenül. Vajon mivel vigasztalhatnám? Mondjam azt, „abból is kitűnik, ahogy egyetlen köszönő szó nélkül használja az embereidet”? Ahogyan átejt, azután eltűnik Svájcban. – Miért… mi történt? –kérdem tétován. – Ostoba egy ügy – csóválja a fejét. – Ráadásul régi is. Elmentem a lakására, hogy összeszedjem az alapítvány néhány iratát – sóhajt fel. – Aztán keresgélni kezdtem a régi babafotóimat. Nem is tudom miért, talán mert ma reggel Suze és Ernie fényképeit nézegettem. Kíváncsi lettem hát, milyen voltam csecsemőként. Milyenek voltunk együtt. Nem is igazán tudom, mit akartam. Bármi megtette volna, azt hiszem. – És mit találtál? Luke az asztalt ellepő papírosokra mutat. Kérdőn pislogok az egyikre. – Mik ezek? – Levelek, az apámtól. Amiket anyámnak írt a szakítás után, tizenöt, húsz esztendeje. És amelyekben könyörög, hogy látogasson meg engem. Luke hangja üresen kong. Aggódva sandítok rá. – Hogyhogy? – Hát úgy, hogy apám könyörgött anyámnak, látogasson meg – mondja Luke az előbbi fahangon. – Felajánlotta, hogy elkísér. Újra meg újra kérte anyámat… És én még csak nem is tudtam erről. –Néhány ív papírosért nyúl, és a kezembe adja őket. – Tessék, olvasd el magad! Megdöbbenésemet elrejtve végigfutom a leveleket. Csak itt-ott fogom fel a szavak értelmét. „Luke kétségbeesetten kívánja látni az édesanyját. Nem érti a hozzáállásodat…” – Ezek a levelek sok mindent megmagyaráznak. Kiderül, hogy végül is nem az új férj ellenezte, hogy velük lakjam. Valójában rendes fickónak tűnik. Megegyezett

apuval, hogy meglátogathatom őket. Csakhogy anyámat egyáltalán nem érdekeltem. Ugyan miért is érdekeltem volna? – von vállat. „…. intelligens, melegszívű fiú… egy-ilyen nagyszerű lehetőséget elmulasztani…” – Luke, ez iszonyatos! – mondom, nem túl diplomatikusan. – Az a legrosszabb a dologban, hogy mindezért a szüleimet hibáztattam kamaszkoromban. Hirtelen magam előtt látom Annabel kedves, jóságos arcát, meg Luke papáját, ahogy titokban irogálja ezeket a leveleket, és elönt a felháborodás Elinor ellen. Nem érdemli meg Luke-ot! Nem való neki a család. Csönd támad, csak az eső dobol kint az ablakon. Megszorítom Luke kezét, s iparkodom minél több melegséget és szeretetet vinni ebben a szorításba. – Luke, biztos vagyok benne, hogy a szüleid megértették Elinort, ahogyan… abban is biztos vagyok, valójában Elinor sem így akarta. Úgy értem, talán nehéz időszak volt ez a számára, vagy… sokat volt távol… – nyelem le mindazt a szidalmat, amelyet a legszívesebben rászórnék Elinorra. – Van valami, amit nem mondtam el se neked, se másnak – szakít most félbe Luke, és felemeli a fejét. – Tizennégy évesen egyszer eljöttem New Yorkba anyámhoz. – Hogyan? – meredek rá elképedve. – De én azt hittem, hogy te soha… – Az iskola kirándulást rendezett New Yorkba. Foggal-körömmel harcoltam, hogy részt vehessek rajta. Anyu és apu érthető módon ellenezte, végül azonban beadták a derekukat. Azt mondták, anyám nincs odahaza, mert különben természetesen szívesen találkozna velem. A whiskys üvegért nyúl, és újabb pohárral tölt magának. – Úgy éreztem, ha törik, ha szakad, nekem muszáj látnom az anyámat. Hátha a szüleim tévednek. – Maga elé mered, s ujját körbefuttatja a pohár peremén. – Szóval… a kirándulás vége felé kaptunk egy szabadnapot. Mindenki más elment megnézni az Empire State Buildinget. Én azonban nekivágtam egymagam a városnak. Megvolt anyám címe, odamentem hát a háza elé, és leültem a lépcsőre. Nem ugyanaz az épület, amiben most lakik, ez valahol távolabb állt a Park Avenue-n. Csak ültem ott a lépcsőn, a jövőmenő lakók megbámultak, de nem érdekelt. Belekortyol az italába, én meg csak nézem szótlanul. Lélegzetvisszafojtva hallgatom a vallomást. – Aztán úgy dél körül kijött egy nő. Fekete haja volt, és elegáns kabátja. Felismertem a fotókról. Az anyám volt – elhallgat néhány másodpercre. – Akkor… akkor felálltam. Ő felnézett, és végigmért. Alig öt másodpercig tartott az egész, aztán elfordult, mintha meg se látott volna. Taxiba szállt, és eltűnt. Ez volt az egész. Annyi időm sem volt, hogy magamhoz térjek és megszólítsam. – És… mi történt azután? – kérdem félve. – Elmentem. Csak bolyongtam összevissza a városban. És arról győzködtem magam, hogy anyám nem ismert fel. Ezt hitettem el magammal. Hogy fogalma sincs, hogy nézek ki. Honnan tudta volna hát, hogy én vagyok!

– Talán így is volt! – mondom hevesen. – Honnan a csudából tudta volna… Hanem elhallgatok, mert Luke kifakult légipostalevelet húz elő, a tetejére csatolt valamivel. – Ebben a levélben adta hírül apám anyámnak a jövetelemet – mondja. Elém tolja a papírost, mire minden ízemben megremegek. – Ez pedig én vagyok. Egy kamaszfiúval nézek farkasszemet. A tizennégy éves Luke-kal. Iskolai egyenruhát visel, a haját borzalmasan vágták le, tényleg nehezen ismerek rá magam is. A sötét szempár azonban, amely az elszántság és remény keverékével tekint a világba, ugyanaz. Erre nincs mit mondanom. Ahogy Luke nyúzott, feszült arcába nézek, a legszívesebben elsírnám magam. – Végig igazad volt, Becky. Igen, azért jöttem New Yorkba, hogy elbűvöljem az anyámat. Elképzeltem, amint megáll az utca közepén, megfordul, és csak néz rám… büszkén… – De hát büszke is rád! – Nem, nem az. Jobb, ha feladom – mondja fanyar félmosollyal. – Nem! – kiáltom, kicsit megkésve. Megfogom Luke karját. Úgy érzem, nem tudok rajta segíteni. Engem hozzá képest agyonbabusgattak a szüleim. Abban a tudatban nőttem fel, hogy a szemük fénye vagyok; hogy szeretnek, és tegyek bármit, mindig is szeretni fognak. Ez a biztonságtudat azóta is védelmezőn körülfog, történjék bármi. – Ne haragudj, hogy ezt az egészet rád zúdítottam – mondja végül Luke. – Felejtsük el. Miről akartál velem beszélni? – Semmiről – mondom azonnal. – Nem olyan fontos, tud várni. Az esküvő hirtelen fényévekre került tőlünk. Apró galacsinná gyűröm és a szemétkosárba dobom a jegyzeteimet. Aztán körülnézek a zsúfolt szobában. Az asztalt elborítják a levelek, a sarokban rakásban állnak a nászajándékok, mindenütt ez a sok fölösleges tárgy. Ha valaki egy manhattani lakásban él, nehezen léphet ki az életéből. – Menjünk, vacsorázzunk étteremben – mondom, és felállók. –És nézzünk meg egy filmet. Érezzük jól magunkat! – Nem vagyok éhes – mondja Luke. – Nem ez a lényeg. Ez a hely itt… túlontúl teli lett. – Megsimítom Luke kezét. – Gyere, menjünk el valahová, és feledkezzünk el mindenről! Az egész hóbelevancról. Kart karba öltve sétálunk be a moziba, ahol megnézünk egy gengszterfilmet. Utána beülünk néhány háztömbbel odébb egy meghitt kisvendéglőbe, amit ismerünk, és vörösbort meg rizottót rendelünk. Elinor nevét egyetlenegyszer sem hozzuk szóba. Ehelyett Luke devoni gyerekkoráról beszélgetünk. Elmeséli, hogyan piknikezett a tengerparton, mint épített neki a papája gallyakból játszóházat a kertben; meg miként vitte az őrületbe kis féltestvére, Zoe, aki egy egész gyerekbandával lógott. Aztán Annabelről hallok. Arról, milyen fantasztikusan viselkedett vele mindig is, mennyire jóságos volt

mindenkihez. Ő, Luke soha nem érezte, hogy kevésbé szereti, mint Zoe-t, a vér szerinti gyerekét. Aztán óvatosan olyan témák is szóba kerülnek, amelyekről eddig soha nem beszéltünk. Például az, hogy hogyan állunk mi magunk a gyerekekkel. Luke hármat szeretne, én… nos, az igazat megvallva, miután végigasszisztáltam Suze szülését, egyetlenegyet sem, erről azonban hallgatok. Egyetértőn bólogatok, amikor azt mondja: „akár négy is jöhetne”. Közben azon jár az agyam, nem tettethetném-e a terhességet, és titokban örökbe fogadnám a kölköket. Az este végére azt hiszem, Luke sokkalta jobb hangulatba kerül. Hazaérve valósággal belezuhanunk az ágyba, és azonnal elalszunk. Később arra neszelek fel, hogy Luke az ablak mellett áll, és kibámul az éjszakába. Ám még mielőtt egészen felébrednék, újra elnyom az álom. Másnap reggel arra ébredek, hogy száraz a szám és fáj a fejem. Luke már felkelt. Csörömpölést hallok a konyhából, talán nekem készít finom reggelit. Jólesne egy kis kávé, meg pár pirítós. És azután… Erre a gondolatra görcsbe szorul a gyomrom. Nincs kecmec, nem halogathatom tovább, muszáj mindent elmondom a két esküvőről. Tegnap este történt, ami történt. Olyan volt a helyzet, hogy meg volt kötve a kezem. Most azonban, hogy új napra ébredtünk, már nem odázhatom tovább a vallomást. Tudom, hogy az időzítés rosszabb nem is lehetne, mégsem tehetek mást. Hallom, amint Luke közeledik a folyosón. Mély lélegzetet veszek, és megpróbálom lecsillapítani felajzott idegeimet. – Luke, ide hallgass – mondom, ahogy kivágódik az ajtó. – Tudom, hogy rosszkor szólok, de tényleg beszélnünk kell. Van egy kis gond. – Mi az? – lép a szobába Robyn. – Remélem, semmi, ami az esküvővel kapcsolatos! – Kobaltkék kosztüm és lakkozott topán van rajta. A kezében reggelizőtálca. – Tessék, édesem! Egy kis kávé, hogy felébredj! Álmodom, vagy ez a valóság? Mit keres Robyn a hálószobámban? – Mindjárt hozom a muffint – folytatja vidáman, és kipenderül a szobából. Erőtlenül visszaroskadok párnáimra. Hasogat a fejem, mégis keményen jártatom az agyam, hogy rájöjjek, hogy kerül ide. Hirtelen eszembe jut a tegnap esti gengszterfilm, és elfog a rettegés. A dolog kézenfekvő. Egek ura! Rájött a másik esküvőre, és most azért van itt, hogy eltegyen láb alól. Újra belibben az ajtón egy kosár muffinnal, és miközben leteszi, rám mosolyog. Rettegve nézek vissza rá, egészen lebénít a félelem. – Robyn! – kérdem rekedten. – Nem… vártalak. Kicsit túl korán van ehhez. – Ha az ügyfeleimről van szó, nem ismerek lehetetlent – mondja, és kacsint egyet. – Én, kérlek, éjjel-nappal a szolgálatodra állok. Letelepszik egy karosszékre az ágyam mellé, és kitölt egy csésze kávét. – De hogy jöttél be?

– Megtaláltam a kulcsot. Vicc volt, ne vedd komolyan! Luke engedett be, még elmenőben! Istenem! Egyedül vagyok vele a lakásban. Csapdába csalt! – Luke máris elment volna munkába? – Nem tudom, hová ment – gondolkozik el Robyn. – Inkább arra szavazok, hogy kocogni indult. Luke nem szokott kocogni. – Most pedig idd meg a kávédat… aztán mutatok valamit. Mióta várok erre, pontosabban várunk mindannyian! Ne feledd azonban, húsz perc múlva el kell mennem! – nézi meg az óráját. Némán meredek rá. – Jól vagy, Becky? Nem emlékszel, hogy találkozót beszéltünk meg ma reggelre? Ködösen felsejlik valami. Reggeli Robynnal. Á, igen! Vajon miért mentem ebbe bele egyáltalán? – Hogyne emlékeznék! – mondom végül. – Csak egy kicsit… macskajajos vagyok… tudod. – Nem kell mentegetőznöd! – csiripeli Robyn vidáman. – Neked most frissen csavart narancslére van szükséged, meg egy kiadós reggelire. Minden menyasszonyomnak elmondom, hogy vigyázzon magára! Nincs értelme halálra éheztetniük magukat, aztán összeroskadni az oltár előtt. Kapj be egy muffint! És nézd csak? –kotor bele a táskájába. – Végre elkészült! Üres tekintettel pislogok arra a darabka csillogó ezüst izére, amit az orrom elé dug. Mi ez? – Ez lesz a párnahuzat anyaga? –mondja. – Kínából hozattuk, kizárólag erre a célra. Meg is gyűlt vele a bajunk a vámhatóságokkal! Hogyan felejthetted el? – Jaj, nem, dehogy! Emlékszem én! – mondom sietve. – Igen… csodásan néz ki. Igazán gyönyörű. – És van itt valami más is, Becky – mondja Robyn. Elteszi a kelmét, majd komoly képet vág. – Az az igazság, hogy… kicsit aggódni kezdtem. Újra görcsbe rándulnak az idegeim, és belekortyolok a kávémba. – Tényleg? És… miért? – Eddig egy fia választ sem kaptunk a brit vendégektől. Hát nem különös? Egy pillanatig képtelen vagyok megszólalni. – De… igen – nyögöm ki végül. – Fölöttébb különös. – Már Luke szüleit leszámítva, akik korábban visszajeleztek. Ők természetesen Elinor vendéglistáján szerepeltek, így tehát kicsivel előbb kapták meg a meghívójukat, de akkor is… – a kávémért nyúl, és beleiszik. – Mmm… Hű, de fincsi. Nos, nem akarok senkit bárdolatlansággal vádolni, de már gyülekezni kellene a vendégeknek. Beleegyezel ezek után, hogy tapintatosan felhívjak egyeseket Angliában? Valamennyi telefonszám megvan az adatbankomban… – Nem! – térek magamhoz hirtelen. – Ne hívj fel senkit! Úgy értem. .. megkapod a

válaszokat. Ígérem! – Csak olyan különös ez az egész! – töpreng el Robyn. – Hogy senkiről nem hallok… Pedig, ugye, mindenki megkapta a meghívóját? – Hogyne, persze! Biztos vagyok benne, hogy tévedés lehet a dologban – gyürködöm a paplant a mutató- és hüvelykujjam között. – Egy hét, és megkapod a válaszokat. A szavamat… adom. – Nos, hát remélem is! Sürget az idő! Mindössze négy hetünk van hátra! – Tudom! – csap magasra a hangom. Újra belekortyolok a kávéba. Bárcsak vodka lenne! – gondolom kétségbeesetten. Négy hét. Istenem, atyám! – Töltsek ki egy új csészével, édesem? – áll fel Robyn, de azután menten újra lehajol. – Mi ez? – mondja érdeklődve, és felvesz a padlóról egy darab papírt. – Csak nem egy étlap? Felnézek, és megáll bennem az ütő. Anyu egyik faxát tartja a kezében. Valóban étlap, a másik esküvőé. Minden ott van, az ágy alatt. Ha most Robyn alánéz… – Semmi! – kapom ki a kezéből. – Csak… izé… egy parti étlapja. – Vacsorát rendezel? – Igen… gondolkodunk rajta. – Nos, ha segítségre van szükséged a szervezéshez, egy szavadba kerül! – halkítja le a hangját Robyn bizalmasan. – Akár néhány ötletre is – int anyu étlapja felé. – Azt hiszem, a leveles tészta kissé divatjamúlt. – Izé… köszönöm. El kell távolítanom ezt a nőt a lakásomból. Haladéktalanul. Még mielőtt bármire rájönne. Hirtelen mozdulattal félrelököm a paplant, és kiugróm az ágyból. – Nézd, Robyn, nem vagyok túl jól – mondom. – Talán a többit máskorra hagyhatnánk. – Megértelek – vereget vállon. – Békén hagylak. – Mellesleg – mondom, ahogy elérjük a bejárati ajtót –, csak azon tűnődöm… tudod, a szerződés büntetésre vonatkozó záradékáról… – Igen! – villantja rám Robyn sugárzó mosolyát. – Csak úgy érdekelne – kacagok fel –, volt már rá példa, hogy foganatosítottad? – Ó, csupán néhányszor! – mondja, és nosztalgikusán a múltba réved. – Az egyik butus leányzó megpróbált Lengyelországba szökni… de a végén megtaláltuk… Viszlát, szivi! – Viszlát! – mondom, ugyanolyan vidáman, mint ő, majd vadul dobogó szívvel beteszem mögötte az ajtót. A munkahelyemre érve nyomban felhívom Luke irodáját, de csak az asszisztensnőjét, Juliát érem el.

– Szervusz, beszélhetnék Luke-kal? – kérdezem. – Luke beteget jelentett – feleli Julia meglepetten. – Nem tudtad? Elképedve meredek a telefonra. Luke beteget jelentett? Uff! Lehet, hogy az ő macskajaja súlyosabb, mint az enyém. A francba! Kis híján lebuktattam szegényt. – Á, igen! – mondom gyorsan. – Most, hogy mondod… hogyne tudnám! Az igazat megvallva rettentően kivan. Magas a láza, és izé… a gyomrával is bajlódik. Mindössze egy pillanatra ment ki a fejemből, ez minden. – Nos, add át valamennyiünk üdvözletét! – Meglesz! Ahogy leteszem a telefont, rájövök, hogy túlreagáltam kissé a helyzetet. Luke-ot végül is senki nem rúghatja ki. Ő a góré a saját cégében. Valójában még örülök is, hogy kiszellőzteti kicsit a fejét. De akkor is. Ő és a betegség! Hírből sem ismerte eddig. Ahogyan kocogni sem kocogott. Mi folyik itt? Délutánra megbeszéltük Erinnel, hogy beülünk valahová. Most azonban a vészhelyzetre való tekintettel lemondom, és hazasietek. Mikor beengedem magam a lakás félhomályába, egy pillanatra azt hiszem, Luke nem jött még haza. De azután meglátom, a sötétben ül az asztal mellett, egy kopott mackóban. Végre, szabadon beszélhetünk. Eljött a pillanat. Mindent muszáj bevallanom neki. – Szia – mondom, és letelepszem melléje egy székre. – Jobban érzed magad? Felhívtalak az irodában, és azt mondták, beteg vagy. Szavaimat hallgatás fogadja. – Nem voltam munkára hangolva – mondja végül Luke. – És mit csináltál egész nap? Tényleg kocogni mentél? – Jártam egy nagyot – mondja. – És közben rengeteget gondolkoztam. – A… mamádról? – kérdem óvatosan. – Igen. Az anyámról. Meg persze egy sereg más dologról is. Most fordul felém először. Megdöbbenve észlelem, hogy meg se borotválkozott. Mmm.., egészen szexi így borostásan. – De, ugye, jól vagy? – Ez a nagy kérdés – mondja némi szünet után. – Valóban jól vagyok-e? – Talán csak túl sokat ittál tegnap este – mondom. Leveszem a kabátom, és belekezdek az előre elkészített mondókámba. – Nézel Luke! Van valami nagyon fontos, amit meg kell veled beszélnem. Hetek óta halogatom… – Becky, gondoltál-e valaha is Manhattan négyzethálós felépítésére? – szakít félbe. – Már úgy énem, belegondoltál-e, mit jelent ez? – Izé… nem – mondom, elakadva a szónoklatomban. – Nem állítom, hogy gondoltam volna. – Pedig… olyan, akár maga az élet. Azt hiszed, szabadon mehetsz akárhová, holott a valóságban… korlátok közé vagy szorítva – húz egy vonalat ujjával az asztalon. –

Csak fel- és lefelé, jobbra és balra mehetsz. Nincs köztes választási lehetőség. – Tökéletesen igazad van. Hanem, az a helyzet, Luke, hogy… – Az életnek szabad, tág teret kellene adni, Becky! Hogy az ember kedvére mehessen az orra után. – Szerintem is… – Ma egyik végétől a másikig végigmentem a teljes szigeten. – Tényleg? – bámulok rá. – És izé… miért? – Egyszer felnéztem a magasba, és láttam, hogy minden irányból irodaházak vesznek körül. A napfény visszatükröződött a síküveg ablakokról. Egymás fényét verték vissza. – Ez igazán szépen hangzik – mondom oda nem illőn. – Érted te, miről beszélek? – szögezi rám a tekintetét. Hirtelen észreveszem a sötét karikákat a szeme körül. Istenem, jól kipurcant! – A fény belép Manhattanbe, csakhogy csapdába esik ott. És ebből a csapdából nincs kiút. Ide-oda verődik a felületeken… – Igen… gondolom. Kivéve, amikor, ugye, borús az idő. – És az emberek ugyanolyanok! – Tényleg? – Egy ilyen világban élünk jelenleg. Amely önmagában gyönyörködik, önmaga megszállottja, végső soron azonban céltalan és értelmetlen. Gondolj arra a fickóra a kórházban! Mindössze harminchárom éves… és infarktust kapott. Mi lett volna, ha elviszi? Vajon teljes lett volna az élete? – Izé… – És nekem vajon az-e? Most őszintén, Becky! Nézz rám, és mondd meg, mit gondolsz! – Hát… ümm… persze, hogy az. – Lárifári! – felveszi a Brandon Communications egyik közelben heverő sajtótájékoztatóját, és nézegetni kezdi. – Erről szólt eddig az életem. Értelmetlen információmorzsákról – legnagyobb megdöbbenésemre széttépi a lapot. – Haszontalan, vacak papír! Hirtelen észreveszem, hogy a közös bankszámlakivonattal is ugyanaz a szándéka. – Luke! Ez a bankszámlakivonatunk! – Na és akkor? Mit számít? Mindössze pár ostoba szám áll benne. Kit érdekel? – De… de… Valami nem stimmel itten. – Mit számít mindez? – szórja szét a papírfecniket a padlón. Erőt veszek magamon, nehogy lehajoljak, és felvegyem utána. –Annyira igazad volt, Becky! – Igazam? – kérdem ijedten. Valami nagyon nincs itt rendjén. – Mindannyiunkat kicsinyes anyagi vágyak hajtanak. Megszállottjai vagyunk a sikernek. A pénznek. Megpróbálunk hatni emberekre, akik mindig is levegőnek néztek, ha megfeszültünk, akkor is… – zihálva elhallgat – Holott valójában egyedül

az emberség számít. Igen, meg kellene ismerkednünk a hajléktalanokkal vagy a bolíviai parasztokkal. – Hát… igen – mondom némi szünet után. – Mindamellett… – Valami nem hagy nyugodni, amit nemrégiben mondtál. Sehogyan nem megy ki a fejemből. – Mi? – kérdem idegesen. – Azt mondtad… – elhallgat, mint aki pontosan szeretne fogalmazni. – Azt mondtad, túl rövid ideig tartózkodunk ezen a bolygón. És életünk alkonyán vajon mit tartunk majd fontosnak? Pár értelmetlen szám összepasszolását… vagy hogy az vagy, akinek készültél? Leesett szájjal bámulom. – De… én az egészet csak úgy mondtam! Nem gondoltam komolyan… – Márpedig nem az vagyok, aki lenni szeretnék, Becky! Soha nem is voltam az. Szemellenzővel jártam. Csupa hiábavalóságot hajszoltam… – Ugyan már! – szorítom meg a kezét bátorítóan. – Luke Brandon vagy! Sikeres, jóképű, gazdag… – Nem az vagyok, akivé lehettem volna. Az a legnagyobb baj, hogy mostanra azt sem tudom, mi válhatott volna belőlem. Hogy kivé lennék igazán… mit kezdenék az életemmel… milyen úton volna kedvem elindulni – előregörbed, és két kezébe temeti a fejét. – Becky, muszáj választ találnom ezekre a kérdésekre! Ezt nem hiszem el! Luke-on kitört a középkorúak válsága.

SECOND UNION BANK 300 WALL STREET NEW YORK NY 10005 Miss Rebecca Bloomwood B lakás 251 W11. utca New York NY 10014 2002. május 23 Kedves Miss Bloomwood! Köszönettel vettük május 21-én kelt levelét. Örülök, hogy a barátjának tekint. Kérdésére válaszolva közlöm, hogy a születésnapom október 31-én van. Azt is megértem, hogy egy esküvő nem kis pénz. Sajnos, per pillanat ennek ellenére sem tudom kiterjeszteni a hitelkeretét 5000$-ról 105 000-re. Ehelyett megemelhetem a keretet 6000 $-ra. Remélem, ezzel is segítettem.

Őszinte híve Walt Pitman, az ügyfélszolgálat vezetője

A Celebek is Olyanok, Mint Mi ügynökség 151 Nyugati 24. utca t New York NY 10011 Miss Rebecca Bloomwood B lakás 251 W 11. utca New York NY 10014 2002. május 28. Kedves Rebecca! Köszönjük levelét és a fotókat. Sajnos azonban sem önnek, sem vőlegényének nem sikerült alkalmas dublőrt találnunk. Teszem hozzá, alkalmazottaink többsége amúgy sem menne bele egy esküvőbe, még „zsíros haszon” árán sem. A kivétel azonban erősíti a szabályt. Tudatom tehát Önnel, hogy Al Gore dublőre hajlandó lenne nőül venni Charlene Tiltone mását, amennyiben megfizetné őket. Kérem, értesítsen, érdekli-e a javaslatunk. Őszinte tisztelettel Candy Blumenkrantz Igazgató

49 Drakeford Road Potters Bar Hertfordshire 2002. május 27. Mr. Malcolm Bloomwood ezúton köszöni meg Mrs. Elinor Sherman szíves meghívását Becky és Luke esküvőjére, melyre június 22-én kerül sor a Plaza Hotelben. Sajnos azonban nem tud jelen lenni, mert eltörte a lábát. Tölgy Lak 41 Elton Road Oxshott Surrey 2002. május 27. Mr. és Mrs. Martin Webster ezúton köszöni meg Mrs. Elinor Sherman szíves meghívását Becky és Luke esküvőjére, melyre június 22-én kerül sor a Plaza Hotelben. Sajnos azonban nem lehetnek jelen, mert mindketten tüszős mandulagyulladást kaptak. 9 Foxtrott Way Reigate Surrey 2002. május 27. Mr. és Mrs. Tom Webster ezúton köszöni meg Mrs. Elinor Sherman szíves meghívását Becky és Luke esküvőjére, melyre június 22 én kerül sor a Plaza Hotelben. Sajnos azonban nem lehetnek jelen, mert elhunyt kutyájukat siratják.

TIZENHAT Ennek már a fele se tréfa. Luke több mint egy hete nem ment be a munkahelyére. Nem is borotválkozik. Egész nap a városban bolyong, ki tudja, hol, és csupán hajnalra vetődik haza, rendszerint ittasan. Tegnap arra érkeztem haza, hogy minden cipőjét eladományozta a szegényeknek. Úgy érzem, semmit sem tehetek, semmi nem használ. Eleinte tápláló, házias leveseket főztem neki. (Legalábbis ez állt a dobozukon.) Gyöngéden szeretkeztem vele. Ami jó is volt, amíg tartott. (Jó, eltartott egy ideig.) Mégsem változtatott meg semmit. Utána Luke visszasüppedt ugyanabba a borongós hangulatba, amiből sehogyan sem lehetett felrázni. Megpróbáltam beszélni a fejével. Néha azt hittem, jutottam valamire, hanem aztán vagy visszaesett az apátiájába, vagy újra nyakába vette a várost. A legfőbb gond az, hogy összevissza beszél. Az egyik pillanatban ott akarja hagyni a cégét, és belebonyolódni a politikába, mert amint mondja, mindig is ez volt a szíve vágya, amit eddig nem valósíthatott meg. (Politika? Nem volt szokása politikáról társalogni.) A következő pillanatban az apaságot ajnározza, hat gyereket akar. Majd ő marad itthon, és ő vigyáz a gyerekekre, ígéri. Közben az asszisztensnője minden áldott nap idetelefonál, hogy az állapota felől érdeklődjön, mire nekem egyre több hihető részlettel kell előállnom. Mostanra gyakorlatilag a pestisig jutottunk. Elkeseredésemben tegnap felhívtam Michaelt. Megígérte, hogy átjön, hátha tud segíteni. Ha valaki, hát ő tud. Ami pedig az esküvőt illeti.. Elfog a rosszullét, ahányszor erre gondolok. Három hét van már csak odáig, és még mindig nem találtam kiutat. Anyu minden reggel felhív. Sikerül teljesen normális hangot megütnöm vele. Robyn délutánonként hív fel, és vele is úgy beszélek, ahogyan kell. Még egy viccet is elsütöttem a minap arról, hogy nem jelenek meg a nagy napon. Jót nevettünk, és Robyn nem mulasztotta el megjegyezni, hogy beperel. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne kezdjek el hisztérikusan zokogni. Úgy érzem, mintha folyamatosan zuhannék valami feneketlen mélységbe, ejtőernyő nélkül. Nem tudom, hogy fogom ezt megúszni. Mintha teljesen új tartományba értem volna, amely túl van a hétköznapi pánik és a józan megoldások hatókörén. Rajtam már csak a csoda segíthet. Alapjában véve ebben is reménykedem. Ötven gyertyát gyújtottam Szent Tamás tiszteletére, és további ötvenet égettem cl, hogy a magam oldalára állítsam Szent Patrikot. A Hatvanötödik utcában a zsinagóga imafalára kitűztem egy fohászt, és virággal járultam Ganésa hindu istenség elé. Emellett egy imacsoportot is találtam az interneten Ohióban, akik buzgón imádkoznak értem.

Legalábbis azért, hogy találjam meg a boldogságomat, miután sikeresen megvívtam harcomat az alkohollal. Nem vitt rá a lélek, hogy elmondjam a két esküvő szégyenteljes történetét Gilbert atyának, kivált, amikor azt olvastam a prédikációjában, hogy a hazugság legalább oly fájdalmas az Úrnak, mint amikor a Sátán kitolja az igazak szemét. Megmaradtam hát az alkoholizmus mellett, annál is inkább, mert erről szól a honlapjuk. (Még csak nem is járok messze az igazságtól a napi három pohár vodkával.) Sehol sincs nyugovásom, odahaza sem. A lakás börtönként zárul körém. Minden talpalatnyi helyet a nászajándékok jókora kartondobozai foglalnak el. Anyu napjában vagy ötven faxot küld. Robyn újabban rákapott, hogy amikor úgy hozza a kedve, felugorjon hozzám. A nappaliban fátylak és fejékek dekkolnak, az Álomruhák küldte a megkérdezésem nélkül. – Becky? – a reggeli kávémból felnézve látom, hogy Danny sétál be a konyhámba. – Nyitva volt az ajtó. Nem mész be dolgozni? – Kivettem egy szabadnapot. – Értem – egy fahéjas pirítósért nyúl, és beleharap. – Nos, hogy van a betegünk? – Nagyon furán. – Nahát! – Egy pillanatra úgy tűnik, Danny őszintén aggódik, mire én is megenyhülök iránta. – Eszerint Luke még mindig nincs túl a válságán? – Nem igazán – mondom, mire felragyog a szeme. – És további ruhákat adogat el? – Ugyan, hova gondolsz! – kiáltom felháborodottan. – És ne hidd, hogy megtarthatod a cipőjét! – Ezt a vadonatúj Pradát? Te viccelsz velem! A cipő az enyém. Luke adta nekem. Ha nem kívánja többé használni… – De igen. Egyszer biztosan. Csak kimerült… egy kissé. Mindenkivel megesik az ilyesmi! Ez még nem jelenti azt, hogy el kell emelned a cipőjét! – Más, aki kimerült, nem osztogat százdollárosokat vadidegeneknek. – Tényleg? Ezt műveli? – nézek fel ijedten. – Rajtakaptam a metrón. Volt ott egy hosszú hajú, gitáros hapi is… Luke meg odament hozzá, és a kezébe nyomott egy rakás pénzt. Pedig ez a hapi nem is koldus volt. Tulajdonképpen mintha meg is sértődött volna. – Egek… – Tudod, mit gondolok? Jó hosszú, nyugis nászútra lenne szüksége. Hová készültök? Jaj nem! Már megint egy újabb bizonytalanság. A nászút. Semmit nem foglaltam le egyelőre. Hogyan is tehetném? Azt sem tudom, melyik átkozott reptéren szállunk fel. – Meglepetés lesz – mondom végül. – Majd az indulás napján jelentjük be. – Mi jót főzöl? – pillog Danny a tűzhely felé, ahol nagyban fő valami. – Kész boszorkánykonyha, ahogy elnézem. És milyen finom az illata! – Kínai gyógytea – mondom. – A stressz ellen. Az ember megfőzi, és megissza a

levét. – Luke-ot itatod ezzel? – kérdi Danny, megkavargatva a kotyvalékot. – Nem Luke-nak készül, hanem nekem! Megszólal a kapucsengő. Danny megnyomja, anélkül, hogy megkérdezné, ki érkezik. – Danny! – Vársz valakit? – kérdi, és visszateszi helyére a kagylót. – Ó, csak a sorozatgyilkost, aki egy ideje a sarkamban jár – mondom maró gúnnyal. – Király – harap újra a fahéjas pirítósba Danny. – Mindig is szerettem volna saját szememmel végignézni egy gyilkosságot. Kopogtatnak. Felkelek, hogy ajtót nyissak. – A helyedben valami csinibbet vennék fel. A tárgyalóteremben majd ebben a szerelésben mutogatják a tetemedet. Kinyitom az ajtót, arra számítva, hogy újabb szállítóval találom szemben magam. De Michael az. Sárga kasmír pulcsi van rajta. Széles mosollyal üdvözöl. Már a láttára is nagy kő esik le a szívemről. – Michael! – kiáltom, és megölelem. – Annyira hálás vagyok, hogy eljött! – Szívesen jöttem – mondja. – Ha tudom, hogy ekkora a baj, hamarább átugrom. Tegnap benéztem a Brandon Communications-höz, és hallottam, hogy Luke beteg. De fogalmam sem volt, hogy… – Hát nem igazán verem nagydobra a hírt. Reméltem, hogy néhány nap múlva kimászik belőle. – És Luke most itt van? – kandikál be Michael a lakásba. – Nem, már kora reggel elment. Azt sem tudom, hová – vonok vállat gyámoltalanul. – Add át üdvözletemet, ha hazaér – mondja Danny, és kifelé tart a lakásból. – És ne feledd, hogy nekem ígérte azt a Ralph Lauren kabátot. Készítek egy adag friss kávét (koffeinmenteset, mert újabban Michael nem ihat mást), megkeverem a gyógyteát – nincs benne nagy bizodalmam –, aztán a dobozokon átlábalva helyet foglalunk a nappali kanapéján. – Szóval – tesz arrébb egy rakás magazint, hogy leüljön –, Luke-on is kijött a feszültség. – Csendesen figyeli, ahogy remegő kézzel öntöm ki a tejet. – Ahogy elnézem, maga sincs sokkal jobb bőrben. – Nem velem van a baj, hanem Luke-kal – mondom gyorsan. –Egyik napról a másikra mintha teljesen kicserélték volna. Az egyik pillanatban még kutyabaja sem volt. a másikban már az élet értelmét firtatta, és válaszokat keresett a lét nagy kérdéseire. Annyira depressziós, hogy még dolgozni sem megy be… Fogalmam sincs, hogyan segíthetnék rajta. – Tudja, láttam én ezt már egy ideje – mondja Michael, és elveszi tőlem a kávéját. – A maga kedvese túlhajszolta magát. Bárki, aki huzamosabb időn keresztül ilyen

feszített tempóban húzza az igát… Nekem aztán igazán tudnom kéne – sóhajt fel szomorúan, és meglapogatja a mellkasát. – Valamit valamiért. – Nemcsak a munka a gond, hanem… minden egyszerre – harapok sután az ajkamba. – Azt hiszem, mélyebben érintette az ön… szívrohama, mint maga is gondolta. – Kisebb infarktus volt csak. – Ahogy mondja. Azt különösen bánhatta, hogy maguk ketten épp összekülönböztek. Mindez alaposan elgondolkoztatta… Nem is tudom… az életről meg hasonlókról. Aztán itt ez az ügy az anyjával. – Á – bólint Michael. – Tudom, hogy Luke-ot bosszantotta az a kis közjáték a New York Timesszal. Ami érthető. – Ez mind semmi ahhoz képest, ami később következett… Mindent elmondok arról, hogyan találta meg Luke az édesapja leveleit. Michael láthatóan meghökken a hírt hallva. – Hát igen – kavargatja aztán elgondolkozva a kávéját. – Lassan összeáll a kép. Eddig is az anyja volt a legfőbb hajtóerő minden fontos eredménye mögött. Azt hiszem, ezt valamennyiüknek figyelembe kellene vennünk. – Mintha hirtelen elvesztette volna a fonalat. Azt sem tudja, mit csinál és miért. Többnyire ezért semmit sem. Nincs kedve munkába járni, vagy kibeszélni, ami a lelkét nyomja. Elinor továbbra is Svájcban van, a kollégái meg folyvást rám telefonálnak, hogy mi újság. Nem mondhatom nekik, hogy sajnos, Luke nem jöhet a telefonhoz, mert pillanatnyilag a középkorúak válságával birkózik… – Ne aggódjon, ma bemegyek a céghez. Majd kiötlők valamit holmi alkotói szabadságról. Gary Shephard egy ideig elirányítja a dolgokat. Fölöttébb rátermett kolléga. – Nem lesz baj ebből? – nézek Michaelre aggódva. – Nem használja ki a helyzetet, nem fosztja ki Luke-ot? – Gary tökéletesen megbízható – mondja Michael megnyugtatóan. – És mivel újabban alig van dolgom, én is besegíthetek. – Nem! Ne dolgozza agyon magát! – kiáltom ijedten. – Magának pihennie kell. – Becky, nem vagyok nyomorék! – mondja Michael, kis bosszúsággal a hangjában. – Maga sem sokban különbözik a lányaimtól. Jó firmák, mondhatom! Megcsördül a telefon. Hagyom, hogy átkapcsoljon az üzenetrögzítőre. – És hogy folynak az esküvői előkészületek? – pillant körbe a szobában Michael. – Á… remekül! Köszönöm – mosolygok rá vidáman. – Az esküvőszervezője felhívott, hogy vegyek részt a próbavacsorán. Azt mondta, a szülei nem tudnak erre eljönni. Igaz ez? – Sajnos, igaz – mondom kis hallgatás után. – Ez szomorú. Mikor indulnak? – Izé… még nem tudom pontosan… – kortyolok a kávémba, igyekezve kikerülni Michael tekintetét.

– Becky? – anyám hangja harsog fel az üzenetrögzítőből. Felugróm ültő helyemből, akkora lendülettel, hogy kilöttyintem a kávét a kanapéra. – Becky, drágám, beszélnünk kell a zenekarról. Azt mondják, nem tudják leadni a „Rock DJ” számot, mert a basszusgitárosuk mindössze négy akkordot tud eljátszani. Ezért elküldték azoknak a daloknak a jegyzékét, amit valóban el tudnak játszani… A francba! A szoba másik végében termek, és megragadom a kagylót. – Anyu! – szólok bele elfúló lélegzettel. – Nézd, most vendégeim vannak, visszahívhatlak később? – De aranyom, muszáj jóváhagynod a dalok jegyzékét! Majd elküldöm faxon, rendben? – Igen, küldd csak el. Lecsapom a kagylót, és mialatt visszaülök a kanapéra, igyekszem megőrizni az önuralmam. – Úgy látom, az édesanyja ugyancsak belefolyik az esküvői előkészületekbe – mosolyog rám Michael. – Ó, izé… igen, persze. A telefon újra megcsördül, de nem veszek róla tudomást. – Tudja, mindig meg akartam kérdezni. Nem haragszik, hogy maga az Államokban tartja a lakodalmát? – Nem! – mondom, és kész csomóvá fonom össze az ujjaimat. –Miért is haragudna? – Tudom, milyenek az anyák esküvők előtt… – Bocs, aranyom, mindössze egy villámkérdés – hallom meg újra anyu hangját. – Janice kérdezi, hogyan hajtogassuk a szalvétákat. Úgy, mint a püspöksüvegeket vagy mint a hattyúkat? Újra felkapom a telefont. – Anyu, értsd meg, hogy nem beszélhetünk. – Miattam ne zavartassa magát, ha egyszer fontos… – mondja Michael a kanapéról. – Nem fontos! Fütyülök arra, milyen alakúra hajtogatják a szalvétákat! Hisz úgyis csak egy másodpercig festenek úgy, mint egy hattyú… – Becky! – kiáltja anyám döbbenten. – Hogy beszélhetsz így? Janice direkt a te kedvedért végzett el egy szalvétahajtogató tanfolyamot! Negyvenöt fontjába került, és még ebédet sem kaptak. Hideget kellett hogy magával vigyen… Hirtelen elfog a megbánás. – Nézd, anyu! Ne haragudj! Csak épp kissé elfoglalt vagyok most. Legyen akkor… a püspöksüveg. És mondd meg Janice-nek, hogy őszintén hálás vagyok a segítségéért. Alig teszem le a kagylót, megszólal az ajtócsengő. – Csak nem Janice az esküvőszervező? – kérdi Michael kíváncsian. – Izé… nem. Robyn az. – Üzenete érkezett! – csipog fel a számítógép is a sarokban.

Ez már több a soknál! – Bocsánat, de ajtót kell nyitnom… Akadozó lélegzettel tárom ki a bejárati ajtót. Egy futárral találom szemben magam, aki hatalmas kartondobozt szorongat. – Csomag Bloomwood névre – mondja. – Vigyázat, törékeny! – Köszönöm – mondom, és ügyetlenül elveszem. – Itt írja alá – ad a kezembe egy tollat, majd szaglászni kezd. –Nem ég valami a konyhában? A fenébe! A kínai kotyvalék. A konyhába rontok, és lekapcsolom a platnit, aztán visszatérek a futárhoz, és elveszem a tollát. Közben hallom, hogy bent újra megcsörren a telefon. Miért nem hagynak végre békén, az isten szerelmére? – És itt is… Odakörmölöm a nevem a sorra. A futár gyanakodva hunyorog az írásra. – Nem tudom elolvasni. – Pedig az áll ott, hogy Bloomwood. Bloomwood! – Halló – hallom meg Michael hangját. – Nem, ez Becky lakása. Michael Ellis vagyok, a barátja. – Újabb aláírást kell kérnem. Olvashatót. Úgy írja elő a törvény. – Igen, én vagyok Luke vőfélye. Nos, akkor a viszontlátásra! Én is alig várom, hogy találkozzunk! – Így jó? – kérdem, s a papírt csaknem átdöfve újra odakanyarintom a nevem. – Most már elégedett? – Csak nyugalom! – mondja a futár, felemelve mindkét kezét, majd elbattyog. A lábammal lököm be az ajtót. Ahogy visszatámolygok a nappaliba, hallom, hogy Michael épp ezt mondja: – Tudok a szertartásra vonatkozó tervekről. Roppant látványosnak ígérkezik! – Kivel beszél? – súgom oda. – A mamájával – súgja vissza Michael mosolyogva. Kis híján elejtem a dobozt. – Biztos vagyok benne, hogy a nagy napon minden a legnagyobb rendben lesz – mondja Michael bátorítóan. – Épp most mondtam Beckynek, milyen tiszteletre méltó, ahogyan ön belefolyik az előkészületekbe. Nem lehet egyszerű olyan távolról! Jaj, csak ezt ne! – Nos, én mindössze annyit akartam mondani, hogy bizonyára nehézségekbe ütközik az ön számára – lepődik meg Michael. –Hisz ön Angliában lakik… az esküvő színhelye pedig… – Michael! – suttogom kétségbeesve, mire ijedten felnéz. –Hagyja abba! A kagylóra teszi a kezét. – Mit hagyjak abba? – Ezt az egészet anyuval, mert… nem… tudja. – Mit nem tud?

Kínlódva nézek rá. Végül a telefon felé fordul. – Mrs. Bloomwwod, most mennem kell. Sok itt a dolog. De örültem, hogy beszélhettünk, és… viszontlátásra az esküvőn. Biztos vagyok benne. Igen, önnek is. Ahogy leteszi a kagylót, rémítő csend támad. – Becky, mit nem tud a maga mamája? – kérdi végül Michael. – Nem… érdekes. – Az az érzésem, hogy igen. Az az érzésem, hogy itt valami nincs rendjén – néz rám okos tekintetével. – Semmiség az egész… igazán… Elhallgatok, mert felberreg valami a sarokban. Anyu faxa. Sietve a kanapéra lököm a dobozt, és rávetem magam a faxgépre. Michael azonban gyorsabb nálam. Kitépi a lapot a masinából, és olvasni kezdi: – „A dalok listája Rebecca és Luke esküvőjére. Dátum: június 22. Helyszín: Fenyő Lak, 43 Elton Road… Oxshott…” – itt homlokát ráncolva felpillant. – Becky, mi ez? Maga meg Luke a Plazában esküszik. Nem igaz? Némán állok ott, a vér úgy lüktet a fejemben, hogy csaknem megsüketít a dobolása. – Igazam van? – válik most szigorúbbá Michael hangja. – Nem tudom – felelem elvékonyodó hangon. – Hogyhogy nem tudja, hol megy férjhez? Újra böngészni kezdi a faxot. Látom, ahogy lassan szétterül arcán a megértés fénye. – Jesszusom – dörmögi. – A maga édesanyja Angliában tervezi az esküvőjét. Jól mondom? Néma gyötrelemmel meredek rá Ez még rosszabb, mint amikor Suze kitalálta. Ő legalább úgy ismer, mint a tenyerét. Tudja, miféle butaságok telnek tőlem, és a végén mindig megbocsát. De Michael… – nyelek egyet, erre gondolva. – Michael mindig a legnagyobb tisztelettel bánt velem. Egyszer azt is mondta, éles az eszem, és jók a megérzéseim. Még állást is ajánlott a cégénél. Hogy nézzek ezután a szemébe, most, hogy rájött, milyen egy zűrös alak vagyok? – Tud a mamája bármit a Plazáról? Nagyon lassan megrázom a fejem. – Tud erről bárki? Mondjuk, Luke? – Senki nem tud – találom meg végre a hangomat. – És magának is meg kell ígérnie, hogy hallgat, mint a sír. – Hogy hallgatok? Viccel velem, Rebecca? – rázza a fejét hitetlenkedve. – Hogy hagyhatta, hogy ez idáig fajuljon? – Nem is tudom. Tényleg. Nem én akartam… – Nem akart átejteni két teljes családot? A költségekről, emberi erőfeszítésekről, fáradozásról nem is beszélve… Ugye, felfogta, hogy alaposan benne van a pácban? – Majd minden eligazodik! – mondom kétségbeesetten. – Ugyan, hogyan? Becky, ez nem téves asztalfoglalás! Több száz vendégről van

szó! – Dingdong! Dingdong! – csilingel fel hirtelen az esküvői visszaszámlálás-órám a könyvespolcon. – Dingdong! Dingdong! Mindössze huszonkét nap van hátra a nagy napig! – Fogd be! – kiáltok rá magamból kikelve. – Dingdong! Dingdong! – Fogd már be, az istenért! – kiáltom, és a padlóra hajítom, ahol elreped az óra számlapja. – Huszonkét nap? – mondja Michael. – Becky, az mindössze három hét! – Majd kigondolok valamit! Három hét alatt még rengeteg minden történhet! – Majd kigondol valamit? Ez az egyedüli válasza? – Talán csoda történik! – próbálkozom kis félmosollyal, de Michael nem viszonozza. Továbbra is ugyanolyan döbbentnek és dühösnek látszik, mint az előbb. Hirtelen belém hasít a fájdalom. Nem tudom elviselni, hogy haragudjon rám. Lüktet a fejem, és forró könnyek tolakodnak a szemembe. Reszkető kézzel fogom meg a táskámat, és a félkabátomért nyúlok. – Hová megy, Becky? – élesedik meg Michael hangja. Ahogy ránézek, agyamban vadul kergetik egymást a gondolatok. Muszáj innen lelépnem. Itt hagynom ezt a lakást, az életemet, ezt az egész förtelmes cirkuszt. Békére és nyugalomra van szükségem. Valami biztos révre. – A Tiffanyba megyek– zokogok fel, és beteszem magam mögött az ajtót. Öt másodperccel azután, hogy átléptem a Tiffany küszöbét, máris lecsillapodom valamelyest. Még a szívverésem is meglassúbbodik, és elül a gondolatok lázas kavargása. Béke száll rám, ahogy körbenézek a csillogó ékszerek tárlóin. Audrey Hepburnnek igaza volt, a Tiffanyban semmi rossz nem történhet. Az esküvő fényévek távolába tűnt, s engem is mintha teljesen kicseréltek volna. Jaj, ha újra kezdhetném! Mindent másként csinálnék. De nincs értelme azzal kínoznom magam, hogy mit rontottam el. Így van, és kész, ez a helyzet, nincs mit tenni. Felmegyek a lifttel a harmadik emeletre. Ahogy kilépek a felvonóból, az előzőnél is mélyebb nyugalom száll rám. Ez tényleg egy másik világ, amely még a turistáktól hemzsegő földszinttől is különbözik. Csak a mennyország veheti fel vele a versenyt. Az egész emeleten égi béke és nyugalom uralkodik. Az ezüstöt, porcelánt és poharakat tükrös tetejű tárlók őrzik. A csöndes luxus birodalma ez. A kulturált, előkelő embereké, akiknek egy ha gondjuk sincs. Egy makulátlan kinézetű csaj tengerészkék ruhában üveg gyertyatartót vizsgálgat. Egy előrehaladott állapotban leledző kismama színezüst babacsörgőt méreget. Itt senkit nem gyötörnek megélhetési gondok. A legfőbb baja mindenkinek az, arany vagy platina evőeszközt válasszon-e a vacsoraasztalhoz. Amíg itt maradok, biztonságban leszek.

– Becky? Maga az? Elszoruló szívvel fordulok meg, és Eileen Morgan sugárzó mosolyával találom szemben magam. Ő mutatta meg az emeleti árukat, amikor a Tiffanynál is feliratkoztam. Idősebb hölgy, aki kontyban hordja a haját. A gyermekkori baletttanárnőmre emlékeztet. – Jó napot, Eileen. Hogy van? – Kitűnően Jó hírem van a maga számára! – Milyen jó hír? – kérdem ostobán. Nem emlékszem, mikor hallottam utoljára jó híreket. – A maga jegyzéke ugyancsak kapós. – Tényleg? Nem tehetek róla, de ugyanaz a büszkeség önt el, mint amikor Miss Phipp megdicsérte a lábtechnikámat. – Úgy ám! Valójában fel is akartam hívni ezért. – Eileen itt sokatmondóan elhallgat. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy nagyobb tételben gondolkodjon. Kérjen ezüsttálat, tányért vagy valami antik vázát. Elképedve meredek rá. Nászajándékügyben ez olyan, mintha azt javallaná, jelentkezzem a Királyi Balett társulatába. – Tényleg így gondolja? – Becky, a maga jegyzéke elsöprő sikert arat. Első lesz a legünnepeltebb menyasszonyok között. – Én… én nem is tudom, mit mondjak. Soha nem hittem, hogy… – Csak ne becsülje alá magát! – mosolyog rám Eileen melegen, és körbemutat az emeleten. – Nézzen körbe, szánjon rá annyi időt, amennyit akar, aztán szóljon nekem, mit vesz fel még a jegyzékébe. Ha segítségre van szüksége, tudja, hol talál. Szép munka volt, Becky – szorítja meg a karom. Ahogy elmegy, a hála könnyei gyűlnek a szemembe. Végre valaki, aki nem csődtömegnek lát. Aki nem azt gondolja rólam, hogy mindent elszúrtam. Legalább egy területe van az életemnek, ahol sikeresnek mondhatom magam. Egy régiségeket őrző tárló elé lépek, és érzelmektől eltelve méregetek egy ezüsttálcát. Nem hagyhatom cserben Eileent! Felveszem a jegyzékbe a legpuccosabb antik vázát, amit csak találok. És hozzáveszek még egy teáskannát meg egy cukortartót is… – Rebecca. – Igen? – fordulok meg a nevem hallatán. – Még nem elöntöttem… De nem folytatom, mert nem Eileen az, hanem Alicia, a Hosszúlábú Szuka. A semmiből termett elém, akár egy gonosz boszorka. Rózsaszínű kosztümöt visel, kezében Tiffany reklámtáska, és szinte árad róla a rosszindulat. Ezt is pont most ette ide a fene! – Szóval, Becky – kezdi. – Gondolom, fölöttébb elégedett vagy magaddal, ugyebár? – Izé… nem. Nem igazán.

– Az Év Menyasszonya! Az Elvarázsolt Erdő Hölgye! Csodálkozva nézek rá. Tudom, hogy nem vagyunk épp kenyeres pajtások, de nem túlzás ez azért? – Mi a bajod velem, Alicia? – kérdem. – Még hogy mi a bajom? – csap fülsértően magasba a hangja. –Talán az az egyszerű tény, hogy az esküvőszervezőm minden előzetes figyelmeztetés nélkül ejtett engem. Talán ez bosszant egy csöppecskét! – Hogyan? – És tudod miért ejtett? Azért, hogy a fényes Plaza esküvőre koncentrálhasson. A drágalátos Becky Bloomwoodra, akihez dől a lé. Rémülten meredek rá. – Alicia, fogalmam sem volt, hogy… – Az egész lakodalmam oda. Másik esküvőszervező nem vállal el, mert Robyn az egész városban befeketített. A jelek szerint az a hír járja rólam, hogy „nehéz ember” vagyok. Még hogy nehéz ember! A francba velük! Még az ételszállítók sem hívnak vissza, a ruhám túl rövid, a virágos egy idióta… – Igazán sajnálom – mondom félszegen. – Őszintén mondom, semmit nem tudtam erről… – Na igen, persze. Miért is tudtál volna? Bizonyára nem kuncogtál a háttérben, miközben Robyn kirúgott. – Ugyan, hová gondolsz! Nézd… szerintem a végén minden eligazodik. Az igazat megvallva az én esküvőm sem leányálom éppen – sóhajtok fel. – Jaj, ne etess ezzel! Mindent tudok a lakodalmadról. Az egész átkozott világ erről beszél. Ezzel felháborodva sarkon fordul és elvonul. Megrendülten nézek utána. Nem elég, hogy a saját esküvőmet elszúrtam, még az Aliciáét is tönkretettem. Vajon hány áldozatot hagytam még magam után? Hány sebet ejtettem, anélkül, hogy tudnék róla? Igyekszem ismét a régiségekkel teli tárlóra figyelni, de a plafonon vagyok. Lássuk csak! Ezek a szép tárgyak talán felvidítanak itten. Megnézek egy tizenkilencedik századi teaszűrőt, aztán egy gyöngyház berakásos cukortartót. Az ilyen mindig jól jön egy háztartásban, nem igaz? És itt ez az ezüst teáskanna is. Ötezer dollárba kerül. Felírom a listámra, és hozzáillő tejszínes tálkát keresek a tekintetemmel. Most egy fiatal farmeres, pólós pár jön oda a tárlómhoz. Észreveszem, hogy ugyanazt a teáskannát tanulmányozzák, amelyet én is kinéztem magamnak. – Ezt nézd! – mondja a csaj. – Ötezer dolcsis teáskanna. Ugyan mire kellhet ez bárkinek? – Miért? Nem szoktál teát inni? – vigyorog rá a fiúja cinkos mosollyal. – Persze, hogy szoktam. De tudod, ha egyszer ennyi pénzem lenne, nem teáskannákra költenem! – Ha nekem annyim lenne, tudnál róla – mondja a srác, mire nevetve, kéz a

kézben, könnyedén és szerelmesen elsétálnak. Hirtelen nevetséges hülyének érzem magam ott, a tárló előtt. Olyan gyereknek, aki felnőtt holmikkal játszik. Tényleg, minek nekem egy ötezer dolláros teáskanna? Nem is tudom, mit keresek itt. Mégis, mit? Luke-ot akarom. Ez a gondolat úgy söpör át rajtam, akár egy szökőár, s minden egyebet kitöröl a fejemből, eltakarítva a szemetet és a limlomot. Ez minden, amit akarok. Hogy Luke újra a régi legyen. Hogy boldogok legyünk mi ketten. Hirtelen látom magam, amint magunkban állunk egy elhagyatott tengerparton, és a naplementét csodáljuk. Még csomagunk sincs, köröttünk néma csend, és semmi felhajtás. Valahogyan ebben a zűrzavarban az sikkadt el, ami a lényeg, ami igazán számít. A csillogó külsőségek – a ruha, a torta és az ajándékok – elvonták a figyelmemet. Mikor egyedül az a fontos, hogy Luke meg én együtt akarunk tovább élni. Istenem, mekkora bolond is voltam, milyen ostoba… Felcsipog a mobilom. Hirtelen támadt reménnyel húzom elő a táskámból. – Luke, te vagy az? – Becky? Mi folyik itt már megint? – Suze hangja olyan élesen csapja meg a dobhártyámat, hogy ijedtemben majdnem elejtem a telefont. – Most hívott fel Michael Ellis! Azt mondja, nem mondtad le a New York-i esküvőt! Bex, hihetetlen vagy! – Ne kiabálj velem! A Tiffanynál vagyok! – És mit keresel ott, ha szabad kérdeznem? Neked most ezt a zűrzavart kellene elrendezned! Bex, nem mehetsz férjhez Amerikában! Ez egyszerűen képtelenség! Megölnéd vele a mamádat. – Tudom! Nem is fogok itt esküdni! Legalábbis… Jaj, Suze – túrok szórakozottan a hajamba. – Fogalmad sincs, mi folyik itt. Luke-on kitört a középkorúak válsága… az esküvőszervező perrel fenyeget… tökéletesen magamra maradtam ezzel az egésszel… Ijedten észlelem, hogy szemem ellepik a könnyek. A tárló mögé lopózom, ahol senki se lát, és a padlószőnyegre roskadok. – Két esküvő szárad a lelkemen, és az egyiket sem választhatom szívem szerint. Bármelyik mellett döntök, egy sereg embert fordítok magam ellen. Tegyek akármit, haragudni fognak rám, és az életem egyetlen hatalmas csődtömeg. Ennek kellene életem legszebb napjának lennie, Suze, pedig a legrosszabb lesz. A legeslegrosszabb! – Nézd csak, Bex, ne izgasd fel magad! – enyhül meg kissé Suze. – Valóban minden eshetőséget végigvettél? – Igen. Megfordult már a fejemben a bigámia, vagy hogy dublőröket fogadok… – Nem is rossz ötlet – gondolkozik el Suze. – Tudod, mire vágynék igazán? – szorul el a torkom az érzelmektől. – Hogy elszökjek ettől az egésztől, és egy tengerparton mondjuk ki a boldogító igent. Csak

mi ketten lennénk a pappal meg a sirályokkal. Hisz végül is mi számítunk, nem igaz? Hogy szeretjük egymást, és együtt akarjuk leélni az életünket. – Elképzelem, amint Luke megcsókol, háttérben a karib-tengeri napnyugtával, és újra könnyek szöknek a szemembe. – Ugyan kit érdekel a puccos menyasszonyi ruha, a pompás vendégsereg, a tömérdek ajándék? Mit számít mindez? Majd végtelenül egyszerű szárongot öltök magamra, s mezítlábasán andalgunk a homokon. Irtó romantikus lesz! – Bex! – rezzenek össze Suze hangsúlyára. Ilyen mérgesnek még nem hallottam. – Hagyd ezt abba, de rögtön! Istenem, néha nem vagy több egy önző libánál. – Miért mondod ezt? – akad el a hangom. – Hisz épp azt mondom ezzel, hogy a kellékek nem számítanak… – De még mennyire hogy számítanak! A hozzátartozóid tömérdek erőfeszítést öltek ezekbe a kellékekbe! Két olyan esküvőt készítettek elő neked, ami mindenki álma. Jó, mindkettőre nem mehetsz el egyszerre. De az egyiken ott kell lenned. Ha az egyiken sem jelensz meg, akkor meg sem érdemled őket. Nem érdemelsz meg egyetlen esküvőt sem. Bex, ezek a lagzik nem egyszerűen rólad szólnak, hanem mindenki másról, akit érintenek! Mindazokról, akik a szeretetüket, idejüket és pénzüket ölték abba, csak hogy valami emlékezetessel örvendeztessenek meg. Nem szökhetsz el előlük! Szembe kell nézned a helyzettel, még ha ez azzal is jár, hogy százaktól kell egyszerre bocsánatot kérned, külön-külön, térden csúszva. Ha most elszöksz, akkor önző vagy és… gyáva. Zihálva elhallgat. A hátérben meghallom Ernie panaszos nyöszörgését. Teljesen le vagyok döbbenve, mintha arcul csaptak volna. – Igazad van – mondom végül. – Ne haragudj, de tényleg igazam van – mondja. Az ő hangja is remeg az izgalomtól. – Tudom – dörgölöm meg az arcomat. – Nézd… valahogy… szembenézek ezzel az egésszel. Még nem tudom, hogyan, de ígérem, így lesz. – Ernie nyöszörgése közben kéjes visítássá erősödik, úgyhogy alig hallom meg saját hangomat e lármán keresztül. –Most menj, és csókold meg helyettem is a keresztfiamat. Mondd meg neki… a keresztanyja szomorú, hogy ilyen megbízhatatlan, ingatag jellem. Azt üzenem, hogy igyekszem megjavulni. – Ő is üdvözletét küldi – mondja Suze. És azt mondja – teszi hozzá kis habozás után –, hogy bár most kicsit mérgesek vagyunk rád, amennyire tőlünk telik, melletted állunk. – Kösz, Suze – mondom elszoruló torokkal. – Mondd meg neki… hogy számítok rátok. Elteszem a mobilt, és mozdulatlanul ülök, a gondolataimat rendezem. Végül felkászálódom, leporlom magam, és kimegyek az erkélyre. Alicia tőlem öt lépésre áll. A láttára görcsbe rándul a gyomrom. Vajon mióta állhat itt? Mit hallhatott meg a beszélgetésünkből?

– Szervusz – mondom idegesen elcsukló hangon. – Szervusz – mondja. Nagyon lassan megindul felém, miközben méricskélve futtatja végig rajtam a tekintetét. – Úgy! És vajon Robyn tudja-e, hogy el akarsz szökni, és egy tengerparton óhajtasz esküdni? Basszuskulcs! – Én… én csak… – köszörülöm meg a torkom. – Semmi ilyesmit nem tervezek! – Pedig nagyon úgy hangzott – vizsgálgatja a körmeit Alicia – Nincs erre vonatkozó kikötés a szerződésedben? – Csak vicceltem! Csak… elsütöttem egy tréfát… tudod, hogy van ez. – Kíváncsi vagyok, Robyn mennyire találná viccesnek – néz rám Alicia mézédes mosollyal. – Milyen felemelő is hallani, hogy Becky Bloomwoodot nem érdeklik a fényes külsőségek! Hogy Robyn kedvenc üdvöskéje, Miss Tökély épp meglógni készül! Jó. Őrizzük meg a nyugalmunkat! Valahogy csak leszerelem ezt a nőt. – Robynnak ne szólj erről, kérlek! – És mién ne, ha szabad kérdeznem? – Mert egyszerűen nem teheted meg! – elhallgatok, és igyekszem összeszedni magam. – Alicia, jó ideje ismerjük egymást. Tudom… nem ment minden simán közöttünk, de azért mégis. Két New Yorkba szakadt angol vagyunk. Mindketten most megyünk férjhez. Mi ez, ha nem szellemi rokonság! A legszívesebben meghalnék, hogysem kiejtsem ezeket a szavakat, de nincs más választásom. Meg kell győznöm őt magamnak! Bár e gesztustól előre émelyeg a gyomrom, kezem ráteszem a rózsaszínű buklé ruhaujjra. – Legalább mi tartsunk össze, nem igaz? Mi… támogassuk egymást! Alicia hallgat egy sort, majd megvetően végigmér, elrántja tőlem a karját, és elviharzik. – Még látjuk egymást, Becky! – veti oda a vállán keresztül. Nem engedhetem el így! Okvetlenül meg kell állítanom! – Becky! – Eileen hangját hallom meg magam mögött. Kábán fordulok a hang irányában. – Itt van az az ón készlet, amelyet meg akartam mutatni magának… – Köszönöm – mondom szórakozottan. – Most mennem kell… Arrafelé nézek, amerre Alicia távozott, de mostanra eltűnt szem elől. Vajon hová? Csak nem szívódott fel? A liftet meg se várva lesietek a lépcsőn a fölszintre. Leérve kétségbeesetten jártatom szemem az osztályon, rózsaszínű színfoltot keresve. De az egész helyet elöntik az izgatott, zajongó turisták. Amerre nézek, mindenütt élénk színeket látok, ahonnan nem tűnik ki a rózsaszín. Lihegve török előre a tömegben. Alicia csak nem szól Robyn-nak, nyugtatgatom

magam, nem lehet ennyire gonosz. Ugyanakkor azt is tudom, hogy lehet. Sehol sem látom, pedig mindent tűvé teszek utána a földszinten. Egy órákkal megrakott tárló mellett átküzdve magam végre elérem a forgóajtót. Kint megállok és körbenézek az utcán, de Alicia sehol. Bár még alacsonyan jár a nap, vakítóan a szemembe tűz a síküveg ablakokról, mindent körvonalakká és árnyékokká oldva fel. – Rebecca – hirtelen egy kéz nehezedik a vállamra. Zavartan fordulok meg, belehunyorogva a napfénybe. Ahogy tekintetem fókuszálni kezd, szörnyű rémület kerít hatalmába. Elinor áll előttem

TIZENHÉT Most elkapott! Kész, végem! Kellett nekem a Tiffanyba jönnöm! – Rebecca, haladéktalanul beszélnünk kell – szól rám Elinor hidegen. Hosszú fekete kabátot visel, túlméretezett napszemüveg van rajta, és hajszálra úgy fest, mint egy Gestapo-ügynök. Istenem, mindent kitalált, vagy nem? Beszélt Robynnal vagy Aliciával. Azért jött, hogy a parancsnok elé hurcoljon, és kényszermunkára ítéljen. – Sajnos most… izé… dolgom van – hátrálok meg, hogy eltűnjek a Tiffany belsejében. – Nincs időm csevegni. – Ez nem csevegés. – Akkor sem. – Égetően fontos. – Jó, nézze. Lehet, hogy fontos, de mégiscsak egy esküvő, nem több, és nem kevesebb. Szemléljük tágabb összefüggések között a dolgokat! Mi ehhez képest például egy nemzetközi szerződés… – Nem az esküvőről van szó, hanem Luke-ról – vonja fel Elinor a szemöldökét. – Luke-ról? – meredek rá elképedve. – Hogyhogy beszélt vele? – Több zavarba ejtő üzenetet is kaptam tőle Svájcban. Tegnap pedig egy levelet. Amint látod, azonnal haza is jöttem. – És mi állt a levélben? – Mindjárt találkozom Luke-kal – mondja Elinor, meg sem hallva a szavaimat – Örülnék, ha elkísérnél. – Igen? És hol van ő? – Most hívtam fel Michael Ellist. Keresni kezdte Luke-ot, és a lakásomban talált rá. Oda indultam hát. A jelek szerint Luke is beszélni kíván velem. Mindenekelőtt azonban magával akartam szót érteni, Rebecca – mondja. – Velem, és miért? Még mielőtt felelhetne, egy csapat turista csődül ki a Tiffany-ból, és egy pillanatra körülvesznek bennünket. Ha akarnék, most ellóghatnék a fedezékükben. Csakhogy fúrja az oldalamat a kíváncsiság. Vajon mit akar tőlem Elinor? A tömeg szétszéled, mi pedig farkasszemet nézünk egymással. – Jöjjön, kérem – biccent a járda széle felé. – Ott a kocsim. – Jövök már – mondom, megvonva a vállamat. Elinor puccos limuzinjában alábbhagy az ijedelmem. Ahogy sápadt, kifürkészhetetlen arcára nézek, érzem, mint nő bennem egyre nagyobbra a gyűlölet. Ez az a nő, aki kikészítette Luke-ot. Ez az a nő, aki levegőnek nézte tizennégy éves kamaszfiát. És mindennek dacára milyen nyugisan ül most a limuzinjában. Továbbra is úgy viselkedik, mintha az egész világ az övé lenne, mintha semmi rosszat nem követett volna el.

– És mit írt Luke a levelében? – kérdem. – Zavaros egy levél volt – mondja. – Összevissza locsogott benne. Mintha valamiféle lelki… mije is… lenne… – jelzi a kezével királynői méltósággal, mire gondol. – Idegösszeroppanás! Igen, azt kapott. – Na de miért? – Mégis mit gondol? – vágom a képébe, mert ezt a ziccert képtelen vagyok kihagyni. – Agyondolgozta magát – mondja Elinor – Több volt ez, mint amit egy ember elbír. – Nem a munka a baja, hanem maga! – olvasom a fejére. – Én? – vonja fel a szemöldökét. – Igenis, maga! Ahogyan vele bánt! Hosszú hallgatás következik, aztán Elinor megkérdi: – Mire gondol? A hangjában őszinte meglepetés cseng Jó vicc! Ennyire érzéketlen lenne? – Nos… hol is kezdjük? A maga alapítványával! Amiért annyit gürizett hiába, dacára annak, hogy maga megígérte, segít megdobni vele a cég imázsát. Sajnos mégsem így történt… mert, amint tudjuk, minden dicsőséget maga aratott le! Hú, ez jólesett! Miért is nem tálaltam ki korábban? Elinor orrcimpája enyhén megremeg. Megesküdnék rá, hogy ha ragszik, de mindössze ennyit mond: – Az események ilyetén értelmezése nem felel meg az igazságnak. – De igenis, megfelel! Maga kihasználta Luke-ot! – Soha egyetlenegyszer sem panaszkodott, hogy túl sok munkával jár az alapítvány. – Nem szokása panaszkodni. Mégis látnia kellett volna, hogy mindenét odaadja, a nagy semmiért cserébe! Az isten szerelmére, maga a saját szolgálatába állította az egyik emberét! Már ez magában is elég lett volna, hogy bajba sodorja… – Egyetértek – mondja Elinor. – Hogyan? – akad el a szavam. – Nem az én ötletem volt, hogy fel kellene használni a Brandon Communica-tions személyzetét. Valójában még ellene is voltam. Luke volt az, aki ragaszkodott hozzá, és amint azt már elmagyaráztam neki, az újságcikk nem az én hibám volt. Az utolsó percben jött az az interjú. Luke-ot nem lehetett elérni. Egy csomót beszéltem az újságírónak az ő közreműködéséről, és adtam neki a cég reklámanyagaiból. Meg is ígérte, hogy elolvassa, de aztán semmit sem használt fel belőle. Biztosíthatom, Rebecca, hogy megtettem mindent, ami tőlem telhető. – Lárifári! – vágom rá azonnal. – Egy vérbeli újságíró nem hagy figyelmen kívül egy ilyen anyagot… Hmmm. Éppenséggel… előfordulhat. Ha visszagondolok saját újságíró éveimre, a felére rá se hederítettem az interjúalanyok szövegéből. A háttéranyagokba meg bele

se néztem. – Jó… ez talán nem teljesen a maga hibája – mondom kis szünet után. – De nem ez a lényeg. Luke nem ezért borult ki. Néhány napja családi fotókat keresett a maga lakásán, de egyet sem talált. Ehelyett megtalálta a papája egyik levelét. Amiből megtudta, hogy ön nem kívánta látni gyermekkorában. Hogy még tíz percre sem volt hajlandó vele szóba állni. Elinor arca megrezzen, de nem szól. – És itt jön a neheze. Emlékszik, Elinor, amikor Luke eljött magához New Yorkba, de maga nem volt hajlandó észrevenni? Tudom, hogy durván bánok vele, de nem érdekel. – Akkor az ő volt – mondja végül. – Naná, hogy ő! Ki más lett volna! Ne tegyen úgy, mintha nem tudná. Mégis mit gondol, miért hajszolja úgy agyon magát a fia? Természetesen a maga elismeréséért küzd. Éveken át megszállottan törekedett erre! Nem csoda, hogy mostanra teljesen kiakadt. Az igazat megvallva én csak azt csodálom, hogy egy ilyen gyerekkorral a háta mögött nem roppant össze hamarább! Miközben levegőért kapkodok, megfordul a fejemben, Luke talán nem díjazza, hogy minden titkos sérelmét kikürtölöm az anyjának. Csakhogy elkéstem. Valakinek különben is Elinor szemébe kell vágni az igazságot. – Boldog gyermekkora volt – mondja végül, és mereven kibámul az ablakon. Megálltunk egy zebra előtt. A napfény idevillan az előttünk elhaladók napszemüvegeiről. – De ő szerette magát. Szüksége volt magára, az édesanyjára. Mit gondol, milyen érzés lehetett megemészteni, hogy még csak észrevenni sem volt hajlandó? – Haragszik rám? – De még mennyire! Otthagyta faképnél, és elment Amerikába, ahol élte a világát, és nem törődött a gyerekével. – Még hogy éltem a világom! Csak nem gondolja, hogy boldog voltam, Rebecca? – fordul most felém. Hoppá. Ez igaz. Szégyenkezve nyugtázom, hogy Elinor boldogságára soha egyetlen pillanatig nem gondoltam. Róla csupán az jutott eszembe, hogy mekkora liba. – Nem is tudom – mondom végül. – Én választottam ezt az utat, és kitartottam mellette. Ami nem jelenti azt, hogy nem bántam meg a döntésemet. Ahogy leveszi a napszemüvegét, igyekszem nem kimutatni a döbbenetemet a külseje láttán. A bőre feszesebb, mint valaha, s a szeme körül kisebbfajta horzsolás éktelenkedik. Noha épp most varratta fel az arcát, az én szememben idősebbnek tűnik, mint annak előtte. És valahogyan sebezhetőbbnek. – Felismertem aznap Luke-ot – mondja csöndesen. – Akkor miért nem szólította meg? Csönd támad a kocsiban, azután alig mozgó ajakkal azt mondja:

– Féltem. – Félt? – visszhangzóm hitetlenkedve. Életemben nem gondoltam, hogy Elinor félhet valamitől. – Egy gyereket elhagyni borzasztó nagy felelősség. Visszafogadni… ugyanolyan súlyos döntés. Kivált annyi idő után. Nem álltam rá készen. Nem álltam készen a viszontlátásra. – Még csak szólni sem kívánt hozzá? Nem akarta… megismerni? – Talán igen. Talán azt akartam. A bal szeme alatt parányit megreszket a bőre. Csak nem holmi érzelemkitörésről van szó? – Van ember, aki nyílt szívvel fogadja az új élményeket, mások nem. Mások megijednek tőlük. Talán nehéz ezt megérteni, Rebecca, hisz maga hevesvérű, melegszívű teremtés. Többek között ezt kedvelem magában. – Na igen – mondom gúnyosan. Mit akar ez jelenteni? – Ugyan már, Elinor – forgatom a szemem. – Ne játsszunk tovább! Maga nem kedvel engem. Soha nem is kedvelt. – Mégis miből gondolja? Ezt nem mondhatja komolyan. – Az ajtónállói nem engedtek be a saját eljegyzésemre… Házassági szerződést irat alá velem… soha egyetlen kedves szót nem hallottam magától. – Sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam az eljegyzésén. A rendezvényszervezők hibája volt. Ugyanakkor nem fér a fejembe, mi a baja a házassági szerződéssel – vonja fel a szemöldökét. – Enélkül manapság nem szokás házasságot kötni. Na, itt is vagyunk – néz ki az ablakon. A kocsi megáll, és a sofőr átjön az oldalunkra, hogy ajtót nyisson nekünk. Elinor rám néz. – Igenis, kedvelem magát, Rebecca. Nagyon – makacsul földre szegezett szemmel száll ki kocsiból. – Megkarcolta a cipőjét, nem szép látvány. – Látja? – mondom elkeseredetten. – Érti már, mire gondolok? – Hogyhogy? – mered rám üres tekintettel. A legjobb, ha feladom. Elinor lakásába betűz a reggeli nap fénye. Teljes a némaság. Először azt hiszem, téved, és Luke nincs ott, de ahogy belépünk a nappaliba, meglátom. A panorámaablaknál áll, és homlokát ráncolva kifelé bámul. – Luke, jól vagy? – kérdem óvatosan. A hangomra megpördül a sarka körül. – Becky? Mit keresel itt? – Én csak… összefutottam a mamáddal a Tiffanynál. Hol jártál egész reggel? – Mindenfelé. Gondolkoztam – mondja Luke. Elinorra pillantok. Kifürkészhetetlen arckifejezéssel mered Luke-ra. – Jobb, ha én most elmegyek – hebegem sután. – Akkor négyszemközt

beszélhettek… – Nem, maradj csak! Nem tart soká – mondja Luke. Leülök a szék karfájára. A legszívesebben eltűnnék a kárpitban. Soha nem kedveltem ennek a lakásnak a légkörét, most azonban olyan, akár a 101-es szoba… – Megkaptam az üzeneteidet – mondja Elinor. – Meg a leveledet, aminek amúgy se füle, se farka. Lerángatja magáról a kesztyűjét, és egy oldalasztalra helyezi. –Fogalmam sincs, mi ez a vádaskodás. – Nem azért vagyok itt, hogy vádaskodjam – mondja Luke, aki erőnek erejével igyekszik megőrizni a hidegvérét. – Mindössze azt szeretném tudatni veled, hogy rájöttem egyre-másra. Az egyik ilyen, hogy… az évek során holmi ködös álomvilágban éltem. Te soha nem akartad igazán, hogy melletted legyek, ugye? Még csak azzal sem fáradtál, hogy elhitesd ezt velem. – Ne legyél nevetséges, Luke! – mondja Elinor kis hallgatás után. – A helyzet sokkalta bonyolultabb, mint képzeled. – Kihasználtad… a gyengéimet. Kihasználtál engem és a cégemet. Úgy bántál velem, mint egy… – lihegve elhallgat. Belekerül néhány pillanatba, amíg megnyugszik. – Az a legszomorúbb az egészben, hogy én közelebb akartam lenni hozzád. Ezért jöttem New Yorkba. Talán hogy ugyanolyan közel kerüljünk egymáshoz, amilyen közel van Becky az édesanyjához. Felém mutat, mire ijedten nézek fel. Engem ne keverjen bele ebbe! – De csak az időmet vesztegettem – keményedik meg most Luke hangja. – Nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán képes vagy szoros emberi kapcsolatokra. – Elég ebből! – kiáltja Elinor. – Luke, nem tudom ezt megbeszélni veled, amíg ilyen állapotban vagy. Miközben Luke és Elinor farkasszemet néz egymással, rádöbbenek, mennyire hasonlítanak. Mindkettőnek ugyanaz az üres, ijedt kifejezés ül az arcán, amikor bajba kerül. Mindketten lehetetlenül magas mércét állítanak fel maguknak. És mindketten sokkal sebezhetőbbek, mint mutatják a külvilág felé. – Nem muszáj beszélnünk – mondja Luke. – Már megyek is. Többé nem látsz sem engem, sem Beckyt. Döbbentem felkapom a fejem. Ezt komolyan mondja? – Ostobaság – torkolja le Elinor. – Küldtem egy felmondólevelet az Elinor Sherman Alapítvány kurátorainak. A továbbiakban már nem keresztezik egymást az útjaink. – Elfelejtetted az esküvőt – veti közbe Elinor fagyosan. – Nem, nem felejtettem el. Egyáltalán nem. – Luke nagyot sóhajt, aztán rám néz. – Mostantól Becky meg én másként rendezzük el az egybekelésünket. Természetesen az összes eddig felmerült költségeket kifizetem. Hogyhogy? Mit mondott? – úgy meredek Luke-ra, akár egy ufóra. Hisz szóról szóra azt mondja,

amit én legmerészebb álmaimban sem… Ébren vagyok, vagy álmodom? – Luke – szólalok meg, iparkodva megőrizni a nyugalmam. – Öntsünk tiszta vizet a pohárba. Te le akarod mondani a Plaza-beli esküvőt? – Becky, tudom, még nem beszéltük meg – jön oda hozzám, és megfogja a kezem. – Tudom, hogy hónapok óta tervezed ezt az esküvőt. Nagy kérés ez, de a jelen körülmények között úgy érzem, nem tudnám végigcsinálni az itteni lakodalmat. – Szóval, akkor vissza akarsz lépni – nyelek egy óriásit. – Tudsz az ezzel járó pénzbírságról? – Nem érdekel. – Nem… érdekel? Nem, nem érdekli. Nem is tudom, sírjak-e vagy nevessek. – Nem egészen! – mondja Luke, aki észreveszi az arckifejezésemet. – Hogyne érdekelne a kettőnk dolga. De hogy megjátsszam a szerető fiút a nagy nyilvánosság előtt… az felérne egy bohózattal – pillant Elinorra. – Lealjasítaná a nagy eseményt. Meg tudod ezt érteni? – Természetesen… megértem – mondom, iparkodva elfojtani az ujjongó örömet a hangomban. – Ha vissza akarsz lépni, hát így lesz. Ezt nem hiszem el! Megmenekültem! Megmenekültem! – Komolyan mondod? – mered rám Luke hitetlenkedve. – Holt komolyan! Ha le akarod fújni az esküvőt, nem mondok nemet. Valójában… most mindjárt vissza kellene lépnünk! – Te kincset érsz, Becky Bloomwood! Hogy így, habozás nélkül le tudsz mondani egy fényes lakodalomról… – válik fátyolossá a hangja. – Ha te így akarod, Luke. Nekem egyedül ez számít. Csoda történt! Nincs rá más magyarázat. Életemben egyszer meghallgatott az Úr vagy Ganésa istennő. – Ezt nem teheted meg! – Elinor hangja most először reszket meg. – Nem fújhatod le az esküvőt, amelyet neked szerveztem, pénzt és semmilyen áldozatot nem kímélve. – Pedig igenis lefújhatom. – Fontos társasági esemény ez, négyszázan vesznek részt rajta! Csupa jelentős ember. A barátaim, alapítványi tagok… – Nos, kérj tőlük bocsánatot. Elinor most néhány lépést tesz a fia felé. Meglepetve látom, hogy reszket a haragtól. – Ha ezt meg mered tenni, Luke, szavamat adom, hogy soha többé nem beszélünk. – Semmi kifogásom ellene. Gyere, Becky! Megfogja a kezem, és maga után húz. Követem, s csaknem el-botlom a szőnyegben.

Látom, hogy Elinor arca ismét megrándul. Újabb meglepetés ér: belém hasít a szánalom. Mikor azonban elfordulunk, és együtt elvonulunk, elfojtom ezt az érzést. Elinor épp elég undok volt mind hozzám, mind pedig a szüleimhez. Megérdemli, amit kapott. Némán megyünk le a lépcsőn. Mindketten az események hatása alatt vagyunk. Luke leint egy taxit, megadja a címünket a taxisnak, és beszállunk. Nagyjából három háztömb után egymásra nézünk. Luke sápadt, és minden ízében reszket. – Nem is tudom, mit mondjak – dünnyögi. – El sem hiszem, hogy ez megtörténhetett! – Briliáns húzás volt – mondom erélyesen. – Megérdemelte. Luke felém fordul a székén, és komoly tekintettel néz rám. – Becky, ne haragudj az esküvő miatt! Tudom, mennyire vártad. Majd kárpótollak valamivel. Ígérem. Csak mondd meg, mivel! Ahogy méregetem, szélsebesen jár az agyam. Ezt most nagyon óvatosan kell megjátszanom. Elég egyetlen rossz mozdulat, és mindent elhibázok. – És… az egybekelésünk ellen nincs kifogásod? Már elméletben? – Már hogy lenne! – lepődik meg Luke. – Becky, szeretlek! Valójában soha nem éreztem át ezt olyan mélyen, mint éppen most. Végtelenül hálás vagyok, hogy pillanatnyi habozás nélkül meg tudtad hozni értem ezt a hihetetlenül nagy áldozatot. – Hogyan? Á, az esküvő! Na igen – rendezem át sietve az arcvonásaimat. – Hát, az igazat megvallva kicsit sajnálom is talán. És ümm… ha már erről beszélünk… Alig tudom kinyögni a folytatást. Úgy érzem magam, mint aki egy kártyavárra rakja fel az utolsó lapot. Most nagyon elővigyázatosnak kell lennem. – Mit szólnál ahhoz, ha Oxshottban tartanánk az esküvőt? – Oxshottban? Tökéletes! Luke behunyja a szemét, és hátradől az ülésen. Kimerültnek látszik. Nem jutok szóhoz a meglepetéstől. Egy csapásra minden a helyére került. A csoda tökéletesebb nem is lehetne. Ahogy végighajtunk az Ötödik sugárúton, kipillantok a taxi ablakán. Hirtelen észreveszem a környező világot. Először észlelem, hogy nyár van, gyönyörű, napsütéses idő. Hogy a Saks egész kirakatot szentelt a fürdőruciknak. Hosszú idő óta most örülök először az apróságoknak, amelyek fölött elsiklott a figyelmem ebben az ádáz huzavonában. Jó ideje úgy érzem, mintha kövekkel a nyakamban járnék-kelnék. Kövekkel, amelyek úgy meggörnyesztik a hátam, hogy elfelejtem, milyen az egyenes testtartás. Most azonban megszabadultam ettől a tehertől. Óvatosan kinyújtóztatom a tagjaimat, és élvezni kezdem az életet. A lidérces hónapoknak vége. Végre nyugodtan hajthatom álomra a fejem.

TIZENNYOLC Azt leszámítva, hogy az istennek se tudok elaludni. Nem és nem! Jóval azután is virrasztok, hogy Luke mély álomba zuhant. Feszengve meredek a mennyezetre. Valami nincs itt rendjén, csak azt nem tudom, mi. A felszínen minden tökéletes. Elinor egyszer és mindenkorra letűnik a színről. Otthon esküdhetünk össze. Többé nem kell aggódnom Robyn miatt. Mintha egy hatalmas tekegolyó érkezett volna az életembe, ledöntve minden rossz bábut, s csak a jókat hagyva meg. Pompás vacsorával ünnepeltük Luke felszabadulását. Pezsgőt bontottunk, és ittunk Luke jövőjére, az esküvőnkre meg egymásra. Aztán a nászútról kezdtünk el beszélni. Én Bali mellett kardoskodtam, Luke Moszkva mellett tette le a garast. Mókából még össze is vesztünk, és hisztérikus nevetéssel soroltuk az érveinket. Akkor ilyen az ember, amikor ujjong a megkönnyebbüléstől. Csodás, boldog este volt, amellyel elégedettebb nem is lehetnék. Most azonban, az ágyban fekve, hogy minden csendes körülöttem, ez-az kezd nyugtalanítani. Hogyan nézett Luke este! Valahogy túl lelkes volt, túlontúl csillogott a szeme. És mindkettőnk mániás nevetése. Mintha nem mernénk abbahagyni. Meg a többi. Elinor tekintete, amikor elvonultunk. A beszélgetés, amelyet hónapokkal korábban folytattam Annabellel. Győztesnek kellene éreznem magam. Végre megtorolhattam, a rajtam esett sérelmeket. Mégsem ezt érzem. Valahogy… rosszul érzem magam a bőrömben. Végül hajnali háromkor kióvakodom az ágyból, be a nappaliba, és tárcsázom Suze számát. – Szia, Bex! – mondja meglepetten. – Hány óra van nálatok? A háttérben a brit királyi tévé reggeli-adásának bádogos hangjait hallom, meg Ernie halk gurgulázását. – Istenem, ne haragudj, hogy tegnap annyira megszívattalak! Azóta is mardos a bűntudat… – Semmi baj, már rég elfelejtettem – letelepszem a padlóra, s szorosan magam köré húzkodom a pongyolámat. – Ide hallgass, Suze! Luke kiverte a huppot, mindörökre összeveszett az anyjával, és lefújta a Plaza-esküvőt. A végén mégis megesküdhetünk Oxshottban. – Hogyan? – hallom Suze sikkantását a vonalban. – Nagy ég! Ez hihetetlen! Fantasztikus! Annyira aggódtam, Bex! Őszintén szólva sejtelmem sem volt, hogyan keveredsz ki a slamasztikából. Most bizonyára madarat lehet fogatni veled. Gondolom… – Igen, tényleg örülök. Valamelyest. Suze hirtelen gyanút fog. – Hogyhogy csak valamelyest?

– Tudom, hogy mindez az érdekemben áll. Tudom, hogy igen, az egész fantasztikus. Valahogy azonban… mégis rossz érzéseim vannak – tekerem ujjam köré a pongyola zsinórját. – Hogyhogy? – hallom, amint Suze lejjebb veszi a tévé hangját. – Mi a baj, Bex? – Kutyául érzem magam – hadarom egy szuszra. – Igen, győztem, de nem kívánok magamnak ilyen győzelmet. Jó, minden úgy alakult, ahogy nekem jó. Luke összeveszett Elinorral, kifizeti az esküvőszervezőt, otthon tarthatjuk a lagzit… mindez csodás. Másfelől azonban… – Mi az, hogy másfelől? – mondja Suze. – Nincs másfelől. – De igen. Legalábbis… szerintem. – Szórakozottan rágni kezdem a hüvelykujjam körmét. – Suze, aggódom Luke miatt. Nagyon odamondogatott az anyjának, most pedig azt állítja, hogy soha többé nem áll vele szóba… – Na és akkor? Neked ez csak jó. – Nem is tudom. Tényleg az? – meredek pár pillanatig a szegélylécre. – Luke egyelőre mámoros hangulatban van. Mi van azonban, ha furdalni kezdi a lelkiismeret? Mi van, ha egy életre megsérül? Tudod, Annabel, a mostohaanyja egyszer azt mondta, ha megpróbálom eltávolítani Elinort a közeléből, tönkreteszem vele. – De nem te tetted meg ezt, hanem ő – mutat rá Suze. – Nos, olyan ez, mint egy öncsonkítás. Mintha levágta volna a karját vagy ilyesmi. – Á, ez túlzás! – Ő meg itt áll ezzel a tátongó, üszkösödő sebbel, amit senki más nem lát meg, és egy napon felfakad a genny… – Bex! Hagyd ezt abba! Reggelizem. – Bocs. Csak annyira aggódom miatta. Nincs rendben. A másik meg az – hunyom be a szemem, mert alig hiszem el, hogy én mondom ki e szavakat –, hogy valahogyan… megváltozott a véleményem Elinorról. – Hogy mi? – visítja Suze. – Bex, ne mondj ilyeneket! Kis híján a padlóra ejtettem Ernie-t! – Nem mintha megszerettem volna – teszem hozzá sietve. – De hosszan elbeszélgettünk. Az az érzésem, hogy mégis szereti Luke-ot. Már a maga különös, megfagyott vulkán módján. – De hát otthagyta annak idején! – Tudom. Már megbánta. – Na és akkor? Igazán van mit bánnia! – Suze, mégis azt hiszem, megérdemel… még egy esélyt. – Az ujjbegyemet bámulom, ami lassan elkékül. – Úgy értem… nézz meg engem, mennyi ostobaságot követtem el. Cserbenhagytam embereket. De mindig kaptam tőlük egy második esélyt. – Bex, te nem olyan vagy, mint az az átkozott Elinor! Te soha nem hagynál magára egy gyereket!

– Nem azt mondom, hogy olyan vagyok, mint ő! Mindössze annyit… – elhallgatok, és elengedem a pongyola zsinórját. Még önmagamat sem értem, hogy érthetne akkor meg Suze! Ő életében nem hibázott. Minden elsőre sikerült neki, soha nem bosszantott fel senkit, nem került bajba. Én azonban igen. Tudom hát, milyen érzés ostobaságokat elkövetni, azután azt kívánni, bárcsak ne tettem volna. – Szóval, akkor mit akar ez az egész jelenteni? Miért mondod mindezt… Álljunk meg egy pillanatra! Csak nem azt akarod ezzel mondani, Bex, hogy mégis New Yorkban tartod az esküvődet? –élesedik meg Suze hangja az izgalomtól. – Ez nem olyan egyszerű – mondom kis hallgatás után. – Bex… megöllek! Tényleg. Ha ez azt jelenti, hogy mégis New Yorkban esküszöl… – Suze, nem akarok New Yorkban esküdni. Persze, hogy nem! De ha most lemondjuk az esküvőt, akkor… kész, vége. Elinor soha nem áll szóba többé egyikünkkel sem. Soha. – Ezt nem hiszem el! Újra mindent fel akarsz forgatni? – Suze… – Épp amikor rendbe jöttek a dolgaid! Amikor egyszer az életben nem totális káoszban leledzel, és én is elengedhetem magam végre… – Suze… – Becky? Meglepődve nézek fel. Luke áll előttem bokszeralsóban és pólóban, s ködös szemmel méreget. – Jól vagy? – kérdi. – Remekül – mondom, s kezemmel eltakarom a kagylót. – Csak Suze-zal beszélgetek. Menj vissza aludni! Én is mindjárt jövök. Megvárom, amíg elmegy, és közelebb húzódom a radiátorhoz, ami kellemes meleget ad. – Jól van, Suze, figyelj ide! – mondom. – Hallgass végig, kérlek! Semmit nem fogok összekutyulni. Sokat törtem a fejem, és a következő zseniális elgondolásom támadt… Reggel kilenckor ott ülök Elinor lakásán. Nagy gonddal öltöztem fel, s a legcsinosabb vászonkabátkám van rajtam, amelyben leginkább szabadidejét töltő diplomatanőre hajazok. A kerek orrú cipőm is békés szándékaimat hangsúlyozza. Nem vagyok ugyan biztos benne, hogy Elinor díjazza a ruházatomat. Mikor ajtót nyit, a szokottnál is sápadtabb, és gyilkos pillantásokkal méreget. – Rebecca – mondja jegesen. – Elinor – veszem át a hangnemei, de azután eszembe jut, hogy békülni jöttem. – Elinor – szólítom meg újra, némi melegséget iparkodva lopni a hangomba. – Beszélnünk kell. – Bocsánatot akar kérni – mondja, és megindul a folyosón. Istenem, micsoda liba! Különben meg ugyan mi a bűnöm? Az égvilágon semmi!

Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy sarkon fordulok, és faképnél hagyom. De mivel elszántam magam, hogy végigcsinálom ezt az egészet, végig is fogom. – Nem igazán – mondom. – Mindössze lenne néhány szavam magáról meg Lukeról. – Mostanra bizonyára megbánta a durvaságát. – Nem. – És bocsánatot szeretne kérni. – Azt sem! Magában füstölög, és semmi kedve újra látni magát! – Akkor miért jött? – Mert… úgy gondolom, maguknak kettejüknek ki kellene békülniük. Vagy legalábbis szóba állniuk egymással. – Semmi újat nem mondhatok Luke-nak – feleli Elinor. – Ahogyan magának sem. Amint azt a fiam tegnap leszögezte, a kapcsolatunk ezennel véget ért. Istenem, hogy hasonlítanak ezek egymásra! – És… lemondta már Robynnak az esküvőt? Rettegek a választól, amelyet lélegzetvisszafojtva lesek. – Nem. Úgy véltem, adok még esélyt Luke-nak, hogy jobb belátásra térjen. Hogy jóvátegye a vétkét. – Én majd ráveszem, hogy csinálja végig az esküvőt – mondom mély sóhajjal, enyhén remegő hangon. Alig hiszem el, hogy ezt én mondom. – Hogyan? – mered rám Elinor. – Maga bocsánatot kér Luke-tól, és közli vele… nos, hogy szereti. Én pedig ráveszem, hogy esküdjünk meg a Plazában. Maga megkapja a fényes esküvőt, amivel a barátai előtt villoghat. Áll az alku? – Maga… alkudozik velem? – Izé… igen – megfordulok, hogy farkasszemet nézzek vele. –Alapjában véve tökéletesen önző okok hoztak ide, Elinor. Luke egész életében csüngött magán. Most azonban többé nem akarja látni. Ami szép és jó, de attól tartok, ezzel nincs vége a dolognak. Könnyen megeshet, hogy két év múlva egyszer csak hipp-hopp újra visszajön New Yorkba, újfent maga után kajtatva. Már azzal az ürüggyel, hogy ellenőrizze, tényleg olyan rossz, amilyennek hiszi. És akkor kezdődik az egész elölről. – Micsoda pimaszság! Hogy merészeli… – Elinor, magának kell ez az esküvő. Tudom, hogy igen. Csupán a fiához kell kedvesnek lennie, és megkapja. Végül is nem olyan nagy kérés! Csönd telepedik ránk. Elinor szeme fokonként összeszűkül, már amennyire a legutolsó plasztikai műtét engedi. – Magának is kell ez az esküvő, Rebecca. Ne akarja elhitetni velem, hogy önzetlen jó szándék vezéreli. Magát éppúgy lesújtotta, mint engem, amikor Luke lemondta a lakodalmat. Vallja be! Azért van itt, mert a Plazában akar férjhez menni. – Azt hiszi, azért vagyok itt, mert bánt, hogy nem a Plazában esküdhetek? – esik le

az állam. A legszívesebben hisztérikus kacajban törnék ki. Ha tehetném, mindent kitálalnék neki, az elejétől a végéig. – Higgye el, Elinor – mondom végül –, nem ezért jöttem. Nagyon jól meg tudnék lenni a Plaza nélkül. Igen, persze, fel voltam dobva, és izgatottan vártam. De ha Luke nem akarja… akkor annyi. Nekem végül is mindegy. Nem az én barátaimról van szó, és ez nem a szülővárosom. Igazából nem érdekel az egész. Újabb feszült csönd következik. Elinor egy politúrozott oldal-asztalhoz megy. Legnagyobb megdöbbenésemre cigarettát vesz elő, és rágyújt. Milyen lopva űzi ezt a szokását! – Én tudok hatni Luke-ra, maga nem – mondom, mialatt elteszi a cigarettás dobozt. – Maga egyszerűen hihetetlen – mondja. A tulajdon esküvőjét teszi alku tárgyává! – Na és. Ez igen akar lenni? Győztem. Látom az arcán. Már döntött. – Leírtam, hogy mit kell mondania – veszek elő a táskámból egy darab papírost. – Luke pontosan ezt akarja magától hallani. Mondja azt, mennyire szereti; hogy hiányolta gyerekkorában, csak úgy vélte, jobb dolga van Angliában; meg hogy mennyire mardossa a lelkifurdalás a régi dolgok miatt – ezzel átadom a papírt Elinornak. – Tudom, hogy mindez nem hangzik túl természetesen. Kezdje talán az egészet azzal: „Nekem nem könnyű ezeket kimondani.” Elinor értetlenül mered a cetlire. Nehezen szedi a levegőt, és egy pillanatig attól tanok, hozzám vágja a fecnit. Aztán óvatosan összehajtogatja, és az oldalasztalra helyezi. Csak nem újabb érzelmi rezdülést észlelek a tekintetében? Vajon mi lehet? Harag? Bosszúság? Vagy vértolulás? Soha nem fogom kiismerni magam rajta. Az egyik pillanatban sejteni vélem, hogy a szíve mélyén ő is érző lény, a másikban hidegszívű banyának látom. Az egyik pillanatban azt hiszem, gyűlöl, a másikban meg azt, hogy csak nem tudja kifejezni az érzelmeit. Meglehet, mindvégig azt hitte, kedves volt hozzám. Elvégre, ha senki nem mondta a szemébe, milyen elviselhetetlen a modora… honnan tudhatná? – Mit akart azzal mondani, hogy ha Luke egy napon visszajön New Yorkba? – kérdi most fagyosan. – Csak nem akar elmenni? – Még nem beszéltünk róla – mondom kis hallgatás után. –Igen, azt hiszem, elmegyünk. New York nagyszerű hely, de elég volt belőle. Luke kiégett, környezetváltozásra van szüksége. „Meg arra, hogy minél távolabb kerüljön magától” – teszem hozzá magamban. – Értem – szívja meg Elinor a cigijét. – Ugye, tudja, hogy megszerveztem, fogadja magukat a közös képviselő. Nem kis fáradságomba került. – Tudom, Luke-tól. De az igazat megvallva, Elinor, úgy sem jöttünk volna ide lakni. Az arca ismét megrendül, vélhetőleg újabb érzelmet fojt el. Vajon mit? A dühöt irántam, hálátlan teremtés iránt? Rosszulesik neki, hogy Luke nem költözik ide?

Furdalja az oldalam a kíváncsiság, hogy az álarc mögé nézve kitudjam, ki is ő valójában Lényem másik fele – a józanabbik – azonban azt mondja: „Ugyan, hagyd a fenébe, Becky!” Az ajtóhoz érve mégsem állom meg, hogy meg ne forduljak. – Elinor, tudja, ugye, hogy a szíve mélyén maga is érző ember. De amíg csak undokoskodni tud másokkal, és leszólja a cipőjüket, senki nem hiszi el magáról. Na, ezt is kimondtam! Valószínűleg megöl érte. Jobb gyorsan lelépni. Megszaporázom a lépteimet, és kisurranok a lakásból. Beteszem magam mögött az ajtót, és vadul dobogó szívvel az ajtónak támasztom a fejem. Jó, eddig sikerült a tervem. Most Luke következik. – Fogalmam sincs, mi dolgunk nekünk a Rockefeller Centerben – néz ki morogva a taxi ablakán Luke. – Azért, mert én még sosem jártam ott. Szeretném megnézni a kilátást! – De miért épp ma? – Miért ne? – az órámra pillantok, majd aggódva Luke-ra sandítok. Úgy tesz, mint akinek semmi baja. Mint aki felszabadult és boldog. Holott nem az. Titokban folyvást magát eszi. A felszínen minden olajozottabban ment az összeveszés óta. Legalább nem adogatta tovább a cuccait fűnek-fának, és ma reggel meg is borotválkozott. De még mindig nem a régi. Ma például nem ment munkába, ehelyett megnézett egy háromrészes fekete fehér filmet Bette Davisszel. Fura módon korábban nem vettem észre a hasonlóságot közte és Elinor között. Annabelnek igaza volt, gondolom, ahogy most elnézem Luke-ot. Egyenesen beletalált a közepébe. Úgy ismeri Luke-ot, mintha az édes gyermeke volna. Ezért azt is tudja, hogy nem lehet tőle elszakítani az anyját, elválaszthatatlanul összetartoznak. Nem metszheti ki magából Elinort, hogy továbblépjen. Legalább valamiféle feloldozásra van szüksége kettejük között, bármennyire is fájdalmas. Behunyom a szemem, és magamban elmondok egy fohászt a Mindenhatóhoz: „Kérlek, engedd, hogy ez működjön! Kérve kérlek! Akkor talán mi is a saját lábunkra állhatunk, és élhetjük a magunk életét.” – A Rockefeller Center – mondja a taxis, és megáll. Luke-ra mosolygok, hogy elrejtsem az idegességem. Megpróbáltam olyan helyet kiötölni, ahol Elinorra normál körülmények semmi szín alatt nem lehet számítani, így esett a választásom a Rockefeller Center Szivárványtermére. A turisták itt koktélokat iszogatva csodálják Manhattan látképét. Miközben felfele száll velünk a lift a hatvanötödik emeletre, mindketten hallgatunk. Magamban némán imádkozom, hogy eljöjjön Elinor, és minden jól végződjön, továbbá, hogy Luke ne rám legyen dühös… Ahogy kilépünk a liftből, máris meglátom Elinort. Sötét kabátkában ül egy ablak melletti asztalnál, profilja kirajzolódik az ég hátterében.

Ahogy észreveszi az anyját, Luke hátrál egy lépést. – Becky, mi a fene ez? – már fordulna is sarkon, én azonban megragadom a karját. – Luke, kérlek, beszélni szeretne veled. Adj neki.. egy esélyt. – Te agyaltad ki az egészet? – Luke elfehéredik a haragtól. –Szándékosan hoztál ide? – Muszáj volt! Különben nem jöttél volna el. Adj neki öt percet! Hallgasd meg! – Ugyan minek? – Tényleg azt hiszem, nektek, kettőtöknek okvetlenül beszélnetek kell! Luke, nem hagyhatod ezt annyiban! Teljesen felőrli a lelked! És addig nem is lesz jobb, amíg nem békültök össze… Gyere, Luke! – engedek a szorításomon, és könyörgőre fogom a dolgot – Adj neki öt percet. Mindössze ennyit kérek! Muszáj engednie. Ha most elmegy, én belepusztulok! Német turistacsoport érkezik mögénk. Az ablak mellé sereglenek, és a kilátást csodálják. – Jó, legyen öt perc – mondja végül Luke. Lassan megindul Elinor felé, és leül vele szemben. Ő felém pillant, és biccent, én pedig vadul kalapáló szívvel elfordulok. Kérlek, uram, engedd, hogy most az egyszer ne szúrja ezt el Elinor! Kérve kérlek! A bárból kisétálva egy üres helyiség felé indulok, ahol megállok a faltól falig ablak mellett, és a kilátást csodálom. Egy idő után megnézem az órámat. Az öt perc letelt, és nem láttam Luke-ot kiviharzani. Elinor tehát tartotta a szavát. Most rajtam a sor, hogy én is betartsam az ígéretemet. Előveszem a mobilt, miközben a gyomrom forog a félelemtől. Ez bizony nehéz lesz. Nem tudom, hogy reagál a hírre anyu. Nem tudom, mit szól az egészhez. A lényeg azonban az, mondjon bármit, haragudjon meg rettentően, mi ketten mindig megmaradunk egymásnak. Bombabiztos anya-lány kapcsolat a mienk. Ezzel szemben ez Elinor és Luke utolsó esélye a békülésre. Ahogy a kicsöngő telefont hallgatom, elnézem Manhattan véget nem érő ezüstös háztömbjeit és tornyait. Az üvegfalak egymásra verik vissza a napsugarakat, pontosan úgy, ahogyan Luke megfigyelte. Egymásnak adogatják, mint egy örökös pingpongban. Alant a sárga taxik olyanok, mint a műanyag játékautók, és a sietős járókelők is szorgos rovaroknak tetszenek. Középütt a Central Park téglalap alakú zöld sávja látható; olyan, mint egy piknikes játékszőnyeg a gyerekeknek. Megigézve bámulom a látványt. Komolyan gondoltam, amit tegnap Elinornak mondtam? Tényleg itt akarom hagyni Luke-kal ezt a meseszép várost? – Halló – szólal meg anyu a vonalban, félbeszakítva gondolataimat. Ijedten kapom fel a fejem. Egy pillanatra lebénít az idegesség. Mégis muszáj, végig kell csinálnom. Muszáj. Nincs más választásom. – Szervusz, anyu – mondom végül, s a tenyerembe vájom a körmeim. – Itt Becky!

Ide hallgass! Valamit el kell mondanom Attól tartok, nem fog tetszeni…

MRS. JAMES BRANDON RIDGE HOUSE RIDHEWAY NORTH FULLERTON DEVON 2002. június 2. Kedves Becky! Kicsit megijesztett bennünket a hívásod. Bár megnyugtattál minket, hogy a maga idejében minden kiderül, csak bízzunk meg benned, nem egészen értjük, miről van szó. Ennek ellenére megbeszéltük a dolgot Jamesszel, és úgy döntöttünk, hogy teljesítjük a kérésedet. Lemondtuk hát a repülőutat New Yorkba, és az egész családot értesítettük. Becky, drágám, remélem, minden jól üt ki. A legjobbakat kívánom, szeretettel csókollak téged és Luke-ot Annabel

SECOND UNION BANK 300 WALL STREET NEW YORK NY 10005 Miss Rebecca Bloomwood B lakás 251 Nyugati 11. utca New York NY 10014 2002. június 10. Kedves Miss Bloomwood! Köszönjük esküvői meghívóját, melyet Walt Pitmannek címzett. Megbeszéltük a dolgot egymás között, és úgy döntöttünk, beavatjuk Önt a bizalmunkba. Walt Pitman valójában nem létezik, személyében valamennyi munkatársunkat képviseli, akik ügyfeleinkkel foglalkoznak. E nevet kiterjedt kutatások után választottuk, melyeket célcsoportjainkkal folytattunk. Így kívántunk szakavatott, mégis megközelíthető személyt alkotni. Az ügyfeleinktől kapott visszajelzések azt mutatják, hogy Walt folyamatos jelenléte az életükben 50%-kal megnövelte a cégünkbe vetett bizalmat es az iránta tanúsított hűséget. Megköszönnénk, ha e tényt megtartaná magának. Amennyiben továbbra is szívesen látná bankunk egyik alkalmazottját a lakodalmán, örömmel vállalom magamra ezt a szerepet. Egyúttal tudatom, hogy a születésnapomat március 5-én tartom, és kedvenc színem a kék. Őszinte tisztelettel Bernard Lieberman Alelnök

TIZENKILENC Jó. Ne essünk pánikba. A dolog működni fog. Már amennyiben megőrzöm a józan eszemet és a nyugalmamat. – Nem sikerülhet – hallom Suze hangját. – Fogd be! – szólok rá mérgesen. – Figyelmeztetlek, semmi esélyed a sikerre. – Te engem csak ne figyelmeztess! Inkább biztatnod kellene! És amennyiben mindenki teszi a dolgát, igenis működni fog. Muszáj. A Plaza tizenegyedik emeleti lakosztályában állok, és kinézek az ablakon az alanti Plaza Square-re. Odakint forrón süt a nap. A járókelők pólóra és sortra vetkőzve jönnek-mennek. Csupa olyasmit művelnek, ami elvárható tőlük, például fogatot bérelnek, hogy körbejárják vele a Central Parkot, vagy pénzérméket dobálnak a szökőkútba. És itt vagyok én, egy szál törülközőbe burkolózva. A hajam a felismerhetetlenségig Csipkerózsikásra fésülve, a sminkem ujjnyi vastagon takarja az arcom, a szaténcipőm sarkánál magasabbat még életemben nem láttam. (Christian Louboutin dizájnja a Barneystől. Kedvezményes áron jutottam hozzá.) – Mit csinálsz most? – hallom meg újra Suze hangját. – Épp kinézek az ablakon. – Miért? – Nem is tudom. – Megnézek magamnak egy farmer sortos nőcit, aki most leül egy padra, és kinyit egy doboz kólát. Sejtelme sincs arról, hogy figyelik. – Igyekszem megőrizni az ép eszemet. – Még hogy ép ész? – hördül fel Suze a telefonban. – Ezzel egy kicsit elkéstél, Bex! – Nem szép tőled, hogy ilyeneket mondasz! – Ha a Föld a józan ész bolygója, mit gondolsz, hol kellene lenned? – Izé… a Holdon? – kockáztatom meg a választ. – Fényévek távolában vagy az ép elmétől. Másik csillagrendszerbe kerültél. Már jó régen. – Tényleg úgy érzem magam, mintha másik világba csöppentem volna – ismerem el. Megfordulok, és végignézek a fejedelmi lakosztályon. Ahol súlyos, fülleteg, illatos és várakozásteli légkör uralkodik. Amerre csak nézek, buja virágokra, gyümölcskosarakra, csokoládéra és jégbe hűtött pezsgős üvegekre esik a tekintetem. Az öltözőasztalnál a fodrász és a sminkes csaj épp Erint dolgozza meg. Közben a fotóriporter filmet cserél a masinájában. A segéde Madonnát nézi a tévében, mialatt a szobapincér újabb adag poharat és csészét takarít el. Az egész csupa csillogás és előkelőség. Leginkább mégis a nyári iskolai színdarabokra emlékeztet. Az ablakokat ilyenkor betakartuk fekete anyaggal.

Izgatottan sereglettünk a tükör köré, s miközben odakint a szülők kitartóan gyülekeztek, nekünk mégsem volt szabad kilesni rájuk. – És most mit csinálsz éppen? – hallom meg újra Suze hangját. – Továbbra is kinézek az ablakon. – Nos, ne nézegess tovább! Alig másfél órád van a kezdésig! – Nyugi, Suze. – Hogyan nyugodhatnék meg? – Minden a legnagyobb rendben, terv szerint folyik. – És nem szóltál róla senkinek? – kérdi vagy milliomodszor. – Még Dannynek sem? – Hogy képzeled! Nem vagyok olyan ostoba! – mintegy véletlenségből egy sarok felé araszolok, ahol nem hallgathatnak ki. – Mindössze Michael tudja, meg Laurel. Más nem. – És senki sem gyanít semmit? – Az égvilágon semmit – mondom, épp mikor belép Robyn. –Szia, Robyn! Suze, most le kell tennem. Később még beszélünk… Kikapcsolom a mobilt, és Robynra mosolygok. Rózsaszínű kosztümöt visel, a fején fejhallgató és walkie-talkie. – Rendben, Becky - bólint oda komolyan, üzletiesen. – Az első szín elkészült, és a másik is csaknem kész. Van azonban egy kis gond. – Tényleg? Mi volna az? – Egyelőre Luke egyetlen rokona sem érkezett meg. Sem a papája, sem a mostohaanyja, meg néhány unokatestvér, akik a listán szerepelnek… Azt mondtad, beszéltél velük, nem? – Igen – köszörülöm meg a torkomat. – Nemrég hívtak újra. Valami baj van a gépükkel. Azt mondják, mások foglalták el a helyüket. – Tényleg? – nyúlik meg Robyn arca. – Ez borzasztó! Nem volt még esküvőm, ahol ennyi minden változott volna az utolsó percben! Új a koszorúslány… a vőfély… a pap… a jelek szerint minden megváltozott! – Tudom – mondom bocsánatkérően. – Igazán sajnálom. Tudom, hogy sok munkád van benne. Csupáncsak hirtelen olyan magától értetődőnek tetszett, hogy Michael adjon össze minket, és nem valami idegen. Mint régi barátunk ő alkalmas a leginkább erre a szerepre. Ezért kellett Luke-nak új vőfélyt választania… – De pont három héttel az esküvő előtt kellett meggondolnotok magatokat! És tudod, Simon atya is mélyen megsértődött, hogy félreállították. Azt hiszi, a haja miatt történt. – Nem, dehogy! Becsület istenemre semmi köze a személyéhez… – Aztán a szüleid mindketten elkapták a kanyarót! Mi ennek a statisztikai valószínűsége, kérdem én? – Tudom! – vágok bűnbánó arcot. – De hát ilyen a balszerencse. Recsegés hallatszik a walkie-talkie-ból, és Robyn elfordul. – Igen – mondja. – Hogy mi? Nem, az lehetetlen! Én sugárzó sárga fényt kértem!

Nem kéket! Jó, jövök már… – az ajtóhoz érve visszanéz. – Becky, most mennem kell. Mindössze annyit akartam veled közölni, hogy e miatt a sok változtatás miatt néhány apró részletet nem tudtam megbeszélni veled. Ezekben az ügyekben magam döntöttem. Rendben? – Hogyne, persze – mondom. – Tökéletesen megbízom az ítéletedben. Kösz, Robyn. Miután elmegy, kopogtatnak. Christina lép be. Fantasztikusan néz ki a halvány aranysárga Issey Miyake estélyiben, a kezében pezsgős pohár. – Hogy van a menyasszony? – kérdi mosolyogva. – Izgulsz? – Nem igazán! – mondom. – Ami részben igaz is. Sőt, nem is részben, hanem teljesen. Túl vagyok én már azon a ponton, amikor az ember izgul vagy idegeskedik Mert vagy sikerül a tervem, és akkor minden jól üt ki, vagy nem, ami ellenben kész katasztrófa lenne. Sok beleszólásom már nincs a dologba. – Most beszéltem Laurellel – mondja Christina, és belekortyol a pezsgőjébe. – Nem is tudtam, hogy ennyire belefolyt az előkészületekbe. – Á, nem igazán. Mindössze egy apró szívességet tett nekem… – Értem – kacsint rám Christina a pohara fölött. Hirtelen kíváncsivá tesz, vajon mennyit mondott el neki Laurel. – És elmondta… mi az a kis szívesség? – kérdem közömbösen. – Csak a lényeget vázolta. Becky, ha ezt keresztül viszed, Nobel díjat érdemelsz, svindli kategóriában. Rád és a szerencsére – emeli tósztra a poharát. – Kösz. – Hahó, Christina! – megfordulva látjuk, hogy Erin tart felénk. Már rajta a hosszú ibolyakék koszorúslány ruha, a haját középkori fonat keretezi, s szeme kigyúlt az izgalomtól. – Hát nem király ez a Csipkerózsika-téma? Láttátok már Becky menyasszonyi ruháját? El sem hiszem, hogy én vagyok a koszorúslány! Soha nem voltam még! Azt hiszem, Erin szemernyit túlreagálja az előléptetését. Amikor közöltem vele, hogy a legjobb barátnőm, Suze nem tud eljönni, ezért be kellene állnia helyette, könnyekben tört ki. – Még nem láttam a menyasszonyi ruhát – mondja Christina. –Az igazat megvallva, félek is megnézni. – Pedig szép. Gyere, nézd meg! – kapacitálom. A fényűző öltözőszobába vezetem. Ott lóg Danny ruhája. – Legalább egy darabban van. Ez is valami – észrevételezi Christina lakonikus tömörséggel. – Christina, ez nem holmi ing, egészen más kategória – rovom meg a főnöknőmet. – Nézd csak! Danny hihetetlen munkát végzett. Bár Christinának soha nem ismerném el, én sem

számítottam igazán erre a ruhára. Az igazat megvallva az utolsó hétig titokban egy Vera Wang ruhát is őrizgettem. Hanem azután az egyik este Danny bekopogott hozzám; ragyogott a képe az izgalomtól. Felvonszolt az emeletre a saját lakásába, végigvezetett a folyosón, majd szélesre tárta a szobája ajtaját. Én pedig szóhoz sem jutottam a meglepetéstől. Messziről hagyományos fehér menyasszonyi ruhának tetszik a ruhám, szűk ruhaderékkal, buggyos, romantikus szoknyával és hosszú uszállyal. De ahogy közelről megnézi az ember, egyre több egyéni finomságot fedez fel rajta. Ilyenek hátul a fehér denim fodrok, vagy a derékvonalban Danny jellegzetes kis berakásai és ráncolásai. Az uszályt meg elborítja a fehér flitter és kristálypor. Olyan, mintha valaki rászórta volna egy kristálycukros doboz tartalmát. Életemben nem láttam ehhez fogható menyasszonyi ruhát! Igazi műalkotás. – Nos, őszinte leszek. Mikor megtudtam, hogy az ifjú Mr. Kovitz kreációját készülsz felvenni, kicsit aggódtam. De ez… – érint meg egy apró gyöngyöt. – Lenyűgöző! Már ha az uszály nem esik le, amikor végigmész a vendégek között. – Nem fog – nyugtatom meg. – Fél órán keresztül járkáltam benne a lakásunkban, és egyetlen flitter sem hullott le! – Istenien festesz majd benne! – jegyzi meg Erin álmodozón. –Akár egy hercegnő. És az a terem… – A terem fölöttébb látványos – veti közbe Christina. – Gondolom, sokaknak tátva marad a szája a láttára. – Én még nem láttam – mondom. – Robyn nem engedte, hogy bemenjek. – Pedig látnod kellene – véli Erin. – Épp csak bekukucskálni, még mielőtt megtelik vendégekkel. – Nem tehetem! Mi lenne, ha valaki meglátna? – Ugyan már, tegyél fel egy sálat – biztat Erin. – Senki nem ismer rád. Leóvakodom hát a földszintre egy kölcsönvett csuklyás melegítőben. Valahányszor elmegyek valaki mellett, elfordítom az arcomat. Nevetséges gyerekcsínynek tetszik az egész akció. Láttam már a tervrajzokat, ezért amikor belököm a terasz szárnyas ajtaját, nagyjából sejtem, mire számíthatok. Valami magával ragadóra és színpadiasra. De amit látok, az tökéletesen készületlenül ér. Az elém táruló látvány mintha egy másik világba vezetne. Ezüstösen sziporkázó meseerdőben találom magam. Ahogy felnézek, fejem felett összehajolnak az ágak. A virágok mintha magából a földből nőnének ki. Folyondárokat és gyümölcsöket látok, meg ezüst almától roskadozó almafákat. Egy pókhálón a harmatcseppek is ott ringanak… és vajon a légben valódi madarak repkednek? Az ágakat színes fények pettyezik, s hullanak alá a széksorokra. Néhány nő módszeresen lesöpör minden kárpitozott felületet. Egy farmeres muki kábelt fektet a szőnyegre. Egy létrás társa ezüst ágat illeszt a helyére. Egy hegedűs trillázó futamait próbálja, s cintányérok tompa pufogása hallik.

Olyan ez, mintha egy West End-i musical kulisszái között járnék. Megállok oldalt, és körülnézek, igyekezve észbe vésni minden apró részletet. Életemben nem láttam ehhez foghatót, és nagyon úgy fest, hogy ezután nem is fogok. Hirtelen Robynt veszem észre a terem másik végén, a fejhallgatójával értekezik nagyban. Tekintete végigsiklik a termen, mire félve a csuklyám mögé húzódom. Még mielőtt meglátna, kihátrálok a teraszról, hogy felmenjek a lifttel a bálterembe. Már épp becsukódna az ajtó, amikor beszáll néhány idősebb hölgy. Fehér inget és sötét szoknyát viselnek. – Láttátok a tortát? – mondja az egyik. – Megvan vagy háromezer dollár. – Melyik család rendezi az esküvőt? – Sherman – mondja az első nő. – Elinor Sherman. – Á, akkor ez az Elinor Sherman lagzi! Az ajtó kinyílik, és a nőcik kiszállnak a liftből. – Bloomwood. Azt hiszem, ez a menyasszony neve – szólok utánuk, de már késő, nem hallják meg. Amúgy sem érdekli őket. Utánuk lopódzom a bálterembe. Abba a tágas, arany és fehér díszes terembe, ahol Luke meg én megnyitjuk majd a táncot. Istenem! Ez nagyobb, mint amire emlékeztem. Az aranyozása is gazdagabb, és az egész pompázatosabb. A termet, a balkonokat és a csillárokat spotlámpák fénye világítja meg. Hirtelen diszkó fények villannak fel, s végigsiklanak a pincérek arcán, akik az utolsó simításokat hajtják végre az asztalokon. Minden kör alakú asztal közepén kimunkált asztaldísz áll, melyet alázuhogó fehér virágcsodák alkotnak. A mennyezetet muszlinnal vonták be, amelyen gyöngysorokként kígyóznak a lámpák apró gömbjei. A hatalmas fényezett táncparkett csupa ragyogás. Fent a színpadon tízfős zenekar végzi a hangbeállást. Ahogy kábán körülnézek, felfedezem Antoine cukrászműhelyének két segédjét, akik székeken egyensúlyozva az utolsó cukortulipánokat biggyesztik rá a két és fél méteres tortára. A levegőt virág, gyertya viasz és várakozás illata tölti be. – Elnézést – ugrom félre, mikor egy pincér eltol mellettem egy kerekes kocsit. – Segíthetek? – jön oda hozzám egy nő, akinek hajtókáján a Plaza kitűzője virít. – Én… csak… körbenéztem – hebegem. – Körbenéz? – szűkül össze gyanakvón a nő szeme. – Igen! Hátha egyszer… én is férjhez megyek. Még mielőtt tovább faggatna, kihátrálok a teremből. Úgyis épp eleget láttam. Nem tudom, hogyan lehet innen visszajutni a lakosztályba. Túl nagy ez a hely, ezért nehogy eltévedjek, visszamegyek a földszintre, és a Pálmaudvaron keresztül észrevétlenül a liftekhez lopódzom. Ahogy elhaladok egy kanapét rejtő alkóv mellett, ismerős fekete hajat fedezek fel. Az ismerős kéz minden jel szerint gin-tonikot tart a kezében.

– Luke? – megfordul a hangom irányában, és értetlenül mered rám. Most jövök rá, hogy alig látja az arcom. – Én vagyok az! – sziszegem. – Becky? – rökönyödik meg. – Mit keresel itt? – Szerettem volna mindent megnézni magamnak. Hát nem bámulatos? – körbesandítok, nem figyelnek-e, aztán letelepszem a szemközti székre. –Jól nézel ki. És ezzel keveset mondtam. Istenien fest a makulátlan szmokingban meg a kikeményített, hófehér ünnepi ingben. Fekete haja csillog a lámpafényben, orromat megcsapja az aftershave ismerős illata. Ahogy találkozik a tekintetünk, valami kioldódik bennem, akár egy gombolyag. Történjen bármi, akár sikerül véghez vinnem a tervemet, akár nem, mi ketten akkor is összetartozunk. – Tudod, ugye, hogy nem lenne szabad beszélnünk egymással – mondja kis félmosollyal. – Nem hoz szerencsét. – Tudom – mondom, és beleiszom az italába. – De az igazat megvallva mostanra már nem volna szabad babonákban hinnünk. – Hogyhogy? – Á, semmi. – Ötig számolok, amíg összeszedem a bátorságomat ahhoz, amit mondani készülök, majd megjegyzem: – Hallottad, ugye, hogy a szüleid késnek? – Igen, mondták – szalad ráncba a homloka. – Beszéltél velük? Mit gondolsz, mikor érnek ide? – Gondolom, nemsokára – felelem tétován. – Ne félj, az ünnepélyes bevonulásunkat minden bizonnyal végignézik már. Ami igaz is, némi megszorításokkal. Luke semmit sem tud a nagy tervről. Volt neki enélkül is elég baja. Egyszer az életben én vagyok a góré kettőnk közül. Az elmúlt hetekben egy egészen más Luke-ot láttam, mint akit megismertem. Egy fiatalabb, sebezhetőbb Luke-ot, akiről semmit sem tud a világ. Az Elinorral való találkozás után egy darabig elcsöndesedett. Nem voltak viharos érzelmi kitörések, drámai jelenetek. Úgy is mondhatnám, Luke olyan lett, mint régen. Csak éppen sokkal törékenyebb volt, sokkalta kimerültebb. Vagy két héten keresztül egyfolytában aludt, mint a bunda, napi tizennégy-tizenöt órát. Mintha egy évtized hajszáját akarna kipihenni, ami végül kifogott rajta. Lassanként azután visszanyerte a régi énjét. Például a magabiztos külső mázat. Azt az értetlen arckifejezést, amelyet akkor ölt fel, amikor nem akarja, hogy idegenek belelássanak az érzéseibe. A pattogó, üzleties modorát. A múlt héten a munkahelyére is bejárt már, mint régen. A különbség csak annyi, hogy bár a máz visszatért, én mögéje láttam. Láttam, hogyan gondolkozik, mitől tart, és mit akar igazándiból az élettől. Mielőtt erre sor került volna, már két éve éltünk együtt. Együtt éltünk, és szép pár voltunk. Most azonban úgy érzem, jobban ismerem, mint valaha. – Egyre az a beszélgetés jár a fejemben – morogja –, amit a Szivárványteremben folytattam anyámmal – ráncolja a homlokát, az italát méregetve. – Tényleg? – kérdem óvatosan. – És egész pontosan mit is…

– Még mindig zavar… – Mi zavar? – kérdem kis hallgatás után. – Korábban soha nem beszélt így. Nem is tűnt hitelesnek. Nem tudom, hihetek-e neki ezek után – néz fel. Előrehajolok, és megfogom a kezét. – Luke, csak mert korábban soha nem beszélt veled így, ez még nem jelenti, hogy nem a szívéből szólt. Folyvást ezzel nyugtatgatom a találkozó óta. Nem akarom, hogy fennakadjon Elinor szavain. Azt szeretném, ha elfogadná, amit mondott, és megelégedne velük. Ehhez azonban túl értelmes. Néhány pillanatig hallgat, és én tudom, hogy a nevezetes beszélgetést játssza újra a fejében – Abból, amit mondott, van, ami nagyon igaznak tűnik, más azonban velejéig hamisnak. – És mit éreztél hamisnak? – kérdem könnyedén. – Mondd el, érdekel. – Amikor arról beszélt, hogy mindenre büszke, amit véghez vittem, a cégem alapításától kezdve, odáig, hogy jól választottam meg életem társát Valahogy nem stimmel az egész – csóválja meg a fejét. – Szerintem pedig szép szavak! – bököm ki, mielőtt meggondolhatnám magam. – Úgy értem… ez rá vall… hogy ilyeneket mond… – De aztán mást is mondott. Azt mondta, hogy nem volt egy nap a megszületésem óta, amikor nem gondolt rám – habozik, majd folytatja: – Ahogy ezt mondta… tényleg hittem neki. – Ezt mondta? – képedek el. Erről egy szót sem írtam a papírfecninre, amit Elinornak adtam. Újra belekortyolok Luke italába, és erősen töröm a fejem. – Azt hiszem, őszinte volt hozzád – mondom végül. – Nem is hiszem, tudom. A lényeg az, hogy a tudtodra akarta adni, mennyire szeret. Még ha nem is hangzott természetesnek minden egyes szava. Ez volt a mondandója lényege. – Gondolom, igen – néz a szemembe Luke. – De akkor is. Én mégsem tudom ugyanazt érezni iránta, mint régen. – Nem – mondom rövid szünet után. – Ami… szerintem nem is baj. A varázslat megtört, Luke-nak kinyílt a szeme. Odahajolok hozzá, megcsókolom, és újra beleiszom a gin-tonikba. – Mennem kell, hogy beöltözzem. – Nem ez a szexis anorák lesz rajtad? – vigyorog rám Luke. – Pedig komolyan fontolgattam, hogy ezt viselem, de miután láttad, mást kell kiötölnöm. – Felkelek, hogy induljak, aztán némi habozás után azt mondom: – Ide figyelj, Luke! Ha kicsit érthetetlennek is tűnik elsőre, ami ma történik, csak… menj bele, kérlek! Rendben? – Igen – lepődik meg Luke. – Megígéred?

– Megígérem. Becky, van valami, amiről lemaradtam? – sandít rám gyanakvón. – Izé… nincs – mondom ártatlanul. – Nem hinném. Akkor ott találkozunk.

HÚSZ Hihetetlen, hogy idáig elment a kocsi! Nem hiszek a tulajdon szememnek. Menyasszonyi ruha van rajtam, a hajamban meg fejék. Én vagyok a menyasszony. Ahogy hagyom, hogy Robyn végigvezessen a Plaza kongó, néma folyosóin, kicsit úgy érzem magam, mint az államelnök egy hollywoodi hímben. – Csipkerózsika elindult – morogja Robyn a fejhallgatójába, ahogy a vörös, süppedős szőnyegen lépkedünk. – Úton van. Mikor befordulunk egy sarkon, megpillantom magam egy hatalmas, antik tükörben, és egészen ledöbbenek. Természetesen tudom, hogy festek. Hisz teljes félórán keresztül bámultam magamat a lakosztályban! Ám most, hogy így váratlanul pillantom meg a képmásom, alig hiszem el, hogy ez a lefátyolozott lány én vagyok. Én, és senki más! Mindjárt végigmegyek a vendégek sorfala között. Négyszáz pillantás követi majd minden mozdulatomat. Teremtő istenem! Nagy ég? Mit művelek én? A terasz ajtaját megpillantva pánik fog el, és szorosabban markolom a csokromat. Elment az eszem, nem sikerülhet. Nem tudom végigcsinálni. A legszívesebben elfutnék. Csak hát nincs hova szökni. Egyedül előre menekülhetek. Erin meg a többi koszorúslány már vár, s ahogy közeledem feléjük, sustorogni kezdenek a ruhámról. Fogalmam sincs, mi a nevük. Elinor barátainak lányai. Valószínűleg ma látom őket utoljára. – Kezdjék a vonósok a bevonulási zenekíséretet – vezényel Robyn a fejhallgatóban. – Becky! – ahogy felnézek, istennek hála Dannyt pillantom meg, aki bőrnadrágban és brokát szalonkabátban áll előttem, a kezében meg a szertartás bronzszínű-bézs programja. – Bámulatosan festesz – mondja. – Tényleg? Sehol semmi nem hibádzik? – Olyan vagy, mint egy istennő – lelkesedik tovább Danny. Megigazítja az uszályt, majd ollót vesz elő, és lenyisszant egy szalagot. – Készen állsz? – kérdi Robyn. – Azt hiszem – hebegem, és forog velem a világ. Széttárul a szárnyas ajtó. Négyszáz szempár szegeződik rám, hallom a ruhák suhogását, ahogy a vendégek megfordulnak székeiken. A vonósok rázendítenek a Csipkerózsika egyik dallamára, s a koszorúslányok végigvonulnak a vendégek sorfala között. Most én következem. A muzsika szárnyán megindulok az Elvarázsolt Erdőben. A fejem felett apró lámpák villódznak. Lábam alatt fenyőtűk átható illata száll, elvegyülve a föld friss szagával. Madarak csiripelnek, és kisebbfajta vízesés zubog.

Minden egyes lépésemre újabb virág nyitja szét szirmát, mintegy varázsütésre. A rügyek is kibomlanak az ágakon. A vendégek ámuldozva néznek a fejük fölé. Elöl meglátom Luke-ot, az én fess hercegemet, aki engem vár. Most kezdek el rájönni a dolog ízére, most engedem el magam igazán. Ahogy előre lépkedek, úgy érzem magam, mint egy prímabalerina, aki tökéletes arabeszket vág ki a Covent Gardenben. Vagy egy filmcsillag, aki bevonul az Oscargálára. Szól a zene, mindenki engem néz, a hajamban ékszerek villognak, rajtam meg életem leggyönyörűbb ruhája. Soha ehhez foghatót nem éltem át! A terem végéhez érve lelassítom lépteimet, s fennen gyönyörködöm a pillanatban, a fák és a virágok látványában, a csodálatos illatban. Agyamba vésve minden parányi részletet. Kiélvezve valamennyi varázslatos másodpercet. Jó, elismerem, Elinornak igaza volt. Amikor megpróbáltam átmenteni az esküvőt, nem merő önzetlenségből tettem. Nemcsak azért, hogy megmentsem Luke és az anyja kapcsolatát. Magamért is csináltam. Egyetlen napig én akartam lenni a tündérkirálynő. Luke-hoz érve Erinnek adom a csokromat. Melegen mosolygok Garyre, Luke új vőfélyére, aztán megfogom Luke kezét. Finoman megszorítja, én pedig viszonzom a szorítást. Most Michael lép elő. Fekete öltönye homályosan lelkipásztorra emlékeztet. Cinkosán rám mosolyog, azután mély lélegzetet vesz, és a vendégsereghez fordul. – Szeretett testvéreim! Azért gyűltünk itt össze, hogy tanúi legyünk két ember szerelmének. Hogy meghallgassuk, amint örök hűséget fogadnak egymásnak. Hogy részesüljünk közös örömükben. Isten áldása van mindazokon, akik szeretni tudnak, s minden bizonnyal megáldja Luke-ot és Beckyt is, akik ma kimondják a boldogító igent. Felém fordul. Hallom a mozgolódást a sorok közül, ahogy a vendégek a nyakukat nyújtogatják, hogy jobban lássanak. – Rebecca. Szereted-e Luke-ot? – kérdi Michael. – Kitartasz-e mellette jóban és rosszban, szegénységben és gazdagságban, betegségben és egészségben? Megbízole benne, ma csakúgy, mint eztán mindig? – Igen – mondom, s képtelen vagyok megfékezni hangom remegését. – Luke. Szereted-e Rebeccát? Kitartasz-e mellette jóban és rosszban, szegénységben és gazdagságban, betegségben és egészségben? Megbízol-e benne, ma csakúgy, mint eztán mindig? – Igen – mondja Luke szilárd hangon. – Isten áldása legyen hát Luke-on és Beckyn, s kísérje boldogság frigyüket – Michael most körbehordozza tekintetét a teremben, mintha csak azt keresné, ki mer ellentmondani neki. – Ismerjék meg a megértés örömét, a növekvő szeretet gyönyörűségeit, az emberi melegséget, ami sírig tartó kapcsolatukkal jár. Most pedig tapsoljuk meg az ifjú párt! Megcsókolhatod a menyasszonyt – mosolyog Luke-ra. Ahogy Luke lehajol, hogy megcsókoljon, Michael tapsolni kezd. Bizonytalan szünet után többen csatlakoznak, végül az egész vendégsereg tapsol.

Gary valamit mormol Luke fülébe, majd ijedt képpel fordul felém. – És hol a gyűrű? – Arról egy szó se essék – felelem merev mosollyal. A szívem olyan vadul kalapál, hogy alig kapok levegőt. Még most is attól tartok, hogy feláll valaki, és azt mondja: „Álljon meg a menet…” De senki nem szól egy szót sem. Bevált a csel. Egy pillanatra találkozik Michaellel a tekintetünk, aztán gyorsan félrenézek, nehogy bárki gyanút fogjon. Egyelőre még nem érzem magam biztonságban. Hozzánk lép a fotós. Szorosan Luke-ba karolok. Erin is odajön, kezében a csokorral, és a könnyeit törölgeti. – Csodás szertartás volt! – mondja. – Azok a szavak az emberi melegségről igazán a szívemből szóltak – szorítja a csokrot a melléhez. – Mert tudod, én is erre vágyom. – Nos, biztosan rátalálsz mondom, és megölelem. – Bocsánat, kisasszony – mondja a fotós –, de le szeretném venni a fiatal párt. Erin odaadja a csokrot, és félreáll az útból. Én meg magamra öltöm a legragyogóbb, friss házas mosolyomat. – De Becky – szólal meg most Luke. – Gary azt mondja… – Vedd el tőle a gyűrűt – mondom, anélkül, hogy elmozdítanám a fejemet. – Mondd neki azt, hogy zavarodban feledkeztél el róla. Néhány vendég előrejön, hogy fényképezzenek, én pedig Luke vállára hajtom a fejem, és boldogan mosolygok rájuk. – Van itt még egy és más – mondja Luke. – Michael nem nyilvánított minket férj és feleségnek. És nem kell alá is írnunk valamit? – Psszt! Vakuvillanás következik, mire mindketten a fénybe pislogunk. – Mi folyik itt, Becky? – fordít maga felé Luke. – Tényleg megesküdtünk? – Ez jó szög – mondja a fotós. – Maradjanak így! – Megesküdtünk? – pásztázza Luke kitartóan az arcomat. – Nos, hát legyen – mondom. – Ami azt illeti, egyelőre nem. Újabb vakuvillanás következik. Mikor a szemem újra fókuszálni tud, Luke hitetlenkedő pillantásával találom szemben magam. – Nem vagyunk férj és feleség? – Nézd, meg kell bíznod bennem! – Hogy bízhatom ezek után? – Megbízhatsz! Ahogy meg is ígérted öt másodperccel ezelőtt! Nem emlékszel? – Arra az esetre ígértem, ha megesküszünk! A vonósok most belekezdenek a Nászindulóba. Felvigyázók egy csoportja tereli félre a fényképezőgépüket kattintgató vendégeket. – Rajta, induljanak el! – szólal meg egy testetlen, recsegő hang. Vajon honnan jöhet? A virágok szólnak hozzám?

Hirtelen felfedezek egy parányi mikrofont az egyik rózsán. Robyn a csokromba telepítette a mikrofont? – Induljon el a menyasszony és a vőlegény! Szorosan megragadom Luke karját, és az Elvarázsolt Erdőn keresztül végiglejtünk a vendégek közti sorfalon. – Nem esküdtünk meg – morogja Luke hitetlenkedve. – Itt ez az átkozott erdő, négyszáz vendég, a pazar menyegzői ruhád, és mi nem vagyunk férj és feleség! – Psszt! – szólok rá bosszúsan. – Egy szót se róla senkinek! Nézd, megígérted, bármi furcsával is találkozol ma, nem csinálsz belőle ügyet. Most akkor a szavadon foglak! Ahogy kart karba öltve vonulunk, a napsugarak áttűznek az erdő lombjain, fénypettyekkel árasztva el a padlót. Hirtelen berregést hallok, és legnagyobb meglepetésemre a lombok lassan visszahúzódnak, szivárvány hullámzását fedve fel a mennyezeten. Égi kórus fakad dalra, fodros-bodros felhő ereszkedik alá, melyen egy rózsaszínű galambpár pihen. Istenem, nevethetnékem támad. Ez már enyhe túlzás. Ezek volnának azok az apró kiegészítések, amelyekről Robyn beszélt? Luke-ra nézek, és az ő szája is rosszallón lebiggyed. – Hogy tetszik az erdő? – kérdem vidáman. – Menő, nem? A nyírfákat egyenesen Svájcból hozatták. – Tényleg? – csodálkozik Luke. – És a galambokat honnan a csodából? Túl nagyok ahhoz, hogy galambok legyenek – nézi meg őket jobban. – Inkább pulykákra hajaznak. – Nem pulykák! – Szerelmes pulykák. – Luke, hagyd ezt abba! – morgóm a fogam alatt, s kétségbeesetten igyekszem visszafojtani a nevetésem. – Igenis galambok. Ahogy elhaladunk az elegánsan kicsípett vendégek sorfalai mellett, mindenki nyájasan mosolyog, a csajokat kivéve, akik vérbeli manhattani módjára tetőtől talpig végigmustrálnak. – Kik ezek az emberek? – kérdi Luke, végigfuttatva tekintetét a mosolygó idegenek sorain. – Fogalmam sincs – vonok vállat. – Azt hittem, te legalább ismered egyiketmásikat. A terem végébe érünk, ahol újabb fényképezkedés következik. Luke fürkészően néz rám. – Becky, a szüleim nincsenek itt. Ahogy a tieid sem. – Izé… hát nem. – A családunk sehol, a gyűrű sehol, és nem esküdtünk össze. Akár bolondnak is nézhetsz – hallgat el egy kis időre –, de a magam részéről nem egészen így képzeltem el a lakodalmunkat.

– Mert nem is az – mondom, és megcsókolom a fotósok kedvéért. Alig hiszem el, hogy baj nélkül megúsztuk a kamu menyegzőt. Senki nem vett észre és nem firtatott semmit. Néhányan ugyan kérdezősködtek a gyűrű felől, mire megfordítva eléjük villantottam az eljegyzési gyűrűmet. Megettük a szusit és a kaviárt. A tósztok is megvoltak. Minden a terv szerint zajlott. Zajos éljenzés közepette valami jókora ezüst karddal felvágtuk a tortát, majd a zenekar rázendített a „The Way You Look Tonight'-ra. Luke kivezetett a táncparkettre, ahol táncolni kezdtünk. Ez volt az a pillanat, amelyet örökre megőrzők emlékezetemben. A fehér és arany csillogó kavargása, a muzsika, Luke erős karja a derekamon, a pezsgőtől kissé kába tudatom, meg annak nyugtázása, hogy a pazar bál nemsokára véget ér. Mostanra az estély teljes gőzzel beindult. A zenekar valami dzsessz-számot játszik, amit nem ismerek, és a táncparkett is megtelt. A jól öltözött idegenek tömegében itt-ott ismerős arcokat fedezek fel. Christina a fiújával táncol, Erin pedig az egyik inassal cseveg. Az ott meg Laurel… akit Michael pörget és forgat roppant lendülettel! – Nahát! Ezt sem hittem volna! – Szóval! Találd ki, hányan kérték el a névjegykártyámat'' – hallok meg egy hangot a fülem mellett. Megfordulva Dannyt pillantom meg. Mindkét kezében pezsgőspohár, a szájában meg a cigije. – Legalább húszan! Egy nőci azt akarta, hogy itt, ezen a szent helyen azonnal vegyek róla méretet. Valamennyien odavannak ezért a ruciért. És amikor elmondtam nekik, hogy John Gallianónak dolgozom… – Danny, te sosem dolgoztál John Gallianónak! – Egyszer átnyújtottam neki egy csésze kávét, ő pedig megköszönte – sértődik meg. A maga módján ez is két alkotó egymásra találása volt… – Ha te mondod – vigyorgok rá boldogan. – Annyira örülök, hogy ez bejött neked! – És jól érzed magad? – De még mennyire! – Az anyósod is elemében van. Mindketten Elinort keressük a szemünkkel, aki a legelső asztalnál ül, elegáns hölgyek gyűrűjében. Az arca kipirult. Ilyen élénknek még nem láttam. Hosszú, leomló halványzöld ruhát visel, s melléje egy rakás gyémántot. Minden jel szerint ő a bál szépe. Ami voltaképpen igaz is. Ezek itt az ő barátai, s ez valójában az ő estélye, nem Luke é vagy az enyém. Szépséges rendezvény, meg kell hagyni, amin öröm vendégként részt venni. Mert annak érzem magam. Egy csoport nő halad el mellettem hangos csevegéssel, amelyből néhány mondatfoszlányt sikerül kihallgatnom. – Pazar… – Milyen képzeletdús… Ránk mosolyognak Dannyvel, én pedig visszamosolygok, bár kissé merevre sikerül

a mosolyom. Belefáradtam abba, hogy idegenekre mosolyogjak. – Király ez az esküvő – mondja Danny körülnézve. – Igazán látványos. Bár te sokkalta kevésbé vagy benne, mint hinnéd. – Igen? Miből gondolod? – Nem azt mondom, hogy nem fantasztikus. Nagyon elegáns, sikkes. Mindössze… nem ilyennek képzeltem a lakodalmad. De lehet, hogy tévedtem – mondja gyorsan, amint meglátja az arckifejezésemet. Inas, komikus, gyanútlan arcára nézek. Istenem, muszáj elmondanom neki! Őt semmiképpen nem hagyhatom ki. – Danny, van valami, amiről tudnod kell – mondom halkan. – Miről? – Az esküvőről… – Sziasztok, gyerekek! – bűntudatosan fordulok meg, de csupán Laurel az, boldogan, a tánctól kipirulva. – Nagyszerű estély ez, Becky! – mondja. – Nagyszerű a zenekar. És Krisztusom, már el is felejtettem, mennyire imádok táncolni! Enyhe rosszallással veszem szemügyre a külsejét. – Laurel, nem szokás egy ezerdolláros Yves St Laurent ruha ujját feltűrni. – Meleg volt – von vállat vidáman. – Becky, nem szívesen mondom – fogja most suttogóra a hangját –, de hamarosan le kell lépned. – Máris? – néznék megszokásból az órámra, de most nincs rajtam. – A kocsi már vár odakint – mondja Laurel. – A sofőrt minden részletbe beavattam, majd ő mutatja az utat a JFK-n. A magánrepülőgépeknél kicsit más az eljárás, de könnyű lesz, meglásd. Bármi gond van, csak hívj fel! – Dannyre pillantva még halkabban suttog, ő meg úgy tesz, mint aki nem figyel oda. – Aztán következik Anglia. Remélem, minden megy majd, mint a karikacsapás. Melegen megölelem. – Laurel… nagy vagy – mormogom. – Nem is tudom, hogy köszönjem meg. – Semmiség, Becky! Azok után, amit értem tettél, tíz gépet is megérdemelsz. – ő is megölel, aztán az órájára pillant. – Menj, keresd meg Luke ot! Nemsokára látjuk egymást. Miután elmegy, rövid, feszült csönd támad. – Becky, jól hallottam, hogy ez a hölgy magánrepülőgépet emlegetett? – kérdi Danny. – Izé… igen. Jól hallottad. – Csak nem magánrepcsire szállsz? – De igen. Mindketten – igyekszem közömbös hangot megütni. – Ez Laurel nászajándéka. – Miért? Magángépet ajándékozott neked? A fenébe is – csóválja a fejét. – Magam is gondoltam erre. Sokáig vacilláltam a gép vagy egy habverő között… – Idióta! Ő ennek a cégnek a feje.

– Jesszusom. Egy magángép! És hová, hová? Vagy ez továbbra is titok? Elnézem, ahogy megszívja a cigijét, és hirtelen elönt a szeretet iránta. Nem elég, ha elmondom Dannynek, ami következik. Szeretném, ha a részese is lenne. – Danny, nálad van az útleveled? – kérdem. Belekerül egy időbe, mire megtalálom Luke-ot. Két pénzügyi szakember közé szorult egy sarokban, és hálásan felugrik, amint meglát. Körbejárunk a zsúfolt, tágas teremben. Mindenkitől elbúcsúzunk, és az ismerős vendégeknek megköszönjük, hogy eljöttek. Az igazat megvallva nem tart soká. Végül odamegyünk az első asztalhoz, és a lehető legdiszkrétebben kihívjuk Elinort. – Anyám, most elmegyünk – mondja Luke. – Nos? – vonja fel Elinor a szemöldökét. – Hisz még korán van. – Akkor is… mennünk kell. – Köszönöm a csodálatos esküvőt – mondom őszinte hálával. – Igazán bámulatos volt – lehajolok, hogy megcsókoljam. – Viszontlátásra. Miért van az az érzésem, hogy soha többé nem látom újra? – Viszontlátásra, Becky – mondja a maga hivatalos modorában. –Viszontlátásra, Luke. – Viszlát, anyám. Egymásra néznek, és egy pillanatig azt hiszem, Elinor mond még valamit. Ehelyett mereven előrehajol, és arcon csókolja Luke-ot. – Becky! – veregeti meg valaki a vállamat. – Csak nem mész máris? Megfordulva Robynnal találom szemben magam, aki felettébb zaklatott hangulatban van. – De izé… igen. Mennünk kell. Mindent hálásan köszönök… – Nem mehetsz el így! – Senki nem veszi észre – mondom, körbepillantva az estélyen. – De bizony, hogy észreveszik. Előre elterveztük, hogyan vonultok el. Nem emlékszel? – Nos… akkor talán feledkezzünk el róla… – Te viccelsz velem? Hogyan felejthetném el az elvonulást? –mered rám Robyn. – Zenekar! – hadarja a fejhallgatóba. – Itt Segue a „Some Day”-nek. Vétel. Segue a „Some Day”-nek. Világítók – emeli meg a walkie-talkie-t. – Készüljenek a rózsaszirmokkal. – Robyn… – mondom kétségbeesetten. – Szerettünk volna észrevétlenül elsurranni… – Az én menyasszonyaim nem surrannak el észrevétlenül! Kezdhetik a kürtök – motyogja a fejhallgatóba. – Világítók. Készítsék elő az elvonulás spotlámpáit! Hirtelen hangos kürtszó hallik, mire a táncparketten lejtő vendégek mind visszahőkölnek ijedtükben. A világítás a lüktető diszkó fényekről sugárzó rózsaszínre vált. A zenekar a „Some Day My Princess Will Come”-ot játssza.

Most menjetek, Csipkerózsika és a hercege – lök egyet rajtam Robyn. – Indíts! Egy, kettő, három… Összenézünk Luke-kal, és átvágunk a táncparketten, ahol a vendégek utat engednek nekünk. Körülvesz minket a zene, egy spot lámpa követi a lépteinket, és hirtelen rózsaszirmok záporoznak alá az égből. Igazán szép látvány, meg kell hagyni. Mindenki jóindulatúan mosolyog, s néhányan álmélkodva felsóhajtanak, ahogy elmegyünk mellettük. A rózsaszín fény derengése olyan, mintha egy szivárvány belsejében lépkednénk. A rózsaszirmok csodásan illatoznak, és a fejünkön meg a karunkon kötnek ki, aztán lehullanak a padlóra. Lukekal egymásra mosolygunk. Épp észreveszem, hogy egy szirom akadt a hajába, amikor kiáltás harsan. – Megállj! Erre a hangra görcsbe rándul a gyomrom. A szárnyas ajtó kitárul, és ott áll ő a küszöbön. Fekete kosztümöt visel, és mellé a világ legmagasabb, legvékonyabb sarkú csizmáját. A gonosz tündér személyesen. Minden szem rászegeződik, s a zenekar is tétován elhallgat. – Alicia? – hebegi Luke meglepetten. – Mit keres maga itt? – Jól érzi magát, Luke? – húzza a száját a gonosz boszi kaján mosolyra. Néhány lépést tesz előre. Amerre elhalad, a vendégek ijedten hátrálnak. – Fáradj beljebb – mondom gyorsan. – Gyere, mulass egyet! Meg kellett volna hívnunk, tudom… – Tudom, miben sántikálsz, Becky. – Épp férjhez mentem. Nem nehéz kitalálni – vetem oda könnyedén. – Én ennél többet tudok. Vannak barátaim Surreyben, akik leleplezték a kis stiklijeidet. Győztesen néz a szemembe. Ettől a tekintettől hideg futkároz a hátamon. Nem, édes istenem, csak ezt ne! Miután idáig elvergődtünk valahogy. – Azt hiszem, van neked egy icike-picike titkod, amit bizonyára szívesen megosztasz a vendégekkel. Nem viselkedtél túl udvariasan velük, nem igaz? – mondja Alicia mímelt aggodalommal. Nem jutok szóhoz, és mozdulni sem tudok. A jótündérek azonnali beavatkozására van szükségem. Laurel ijedt pillantást vet rám. Christina is leteszi a pezsgőspoharát. – Vörös kód, vörös kód – hallom meg Robyn recsegő hangját a virágcsokorból. – Sürgős. Vörös kód. Alicia most körbelejt a táncparketten. Nem siet, kiélvezi a figyelmet. – A helyzet az, hogy ez az egész szemenszedett hazugság Nem igaz, Becky? A háta mögé villan a tekintetem, ahol két öles felvigyázó közeledik. Csakhogy szemmel láthatóan elkésnek. Márpedig akkor mindennek vége. – Minden olyan elbűvölő itt, olyan romantikus – keményedik meg most Alicia

hangja. – Az emberek azonban arra kíváncsiak, mi áll e tökéletesnek mondott Plazaesküvő mögött, ami, ugyebár, egy merő… Hé! – kiált fel. – Tegyen le! Ezt nem hiszem el! Luke az. A férjem nyugodtan odament hozzá, és se szó, se beszéd, a vállára lódította. – Tegyen le! – visítja Alicia. – Segítség! Segítsen valaki! Hanem a vendégek erre harsány nevetésben törnek ki. Alicia a hegyes csizmasarkával rugdalja Luke-ot, amire ő felvonja ugyan a szemöldökét, de csak viszi tovább a kapálózó nőt. – Kamu az egész! – visítja amaz, amint elérik az ajtót. – Egy szó sem igaz az egészből, ezek még össze sem… Az ajtó bevágódik mögötte, megfosztva a vendégsereget a folytatástól. Senki nem mozdul, még Robyn sem. Aztán lassan kinyílik újra az ajtó. Luke lép be rajta a kezeit dörzsölgetve. – Nem kedvelem a betolakodókat – mondja szárazon. – Bravó! – kiáltja egy nő, akit nem ismerek. Luke meghajol előtte. Hatalmas, megkönnyebbült nevetésorkán söpör végig a termen, s rövidesen mindenki tapsol. A szívem olyan vadul kalapál, hogy alig tudom megtartani magam álló helyzetben. Luke odajön hozzám. A kezéért nyúlok, mire megszorítja az enyémet. El innen, éspedig mihamarább! A termet betölti az izgatott sustorgás moraja. Legnagyobb megkönnyebbülésemre olyan szavak ütik meg a fülemet, mint „őrült” meg „bizonyára az irigység hozta ide”. Egy tetőtől talpig Pradába öltözött nő ráadásul vidáman kijelenti: – Tudjátok, hajszálra ugyanez történt velem is az esküvőmön. Teremtő istenem! Elinor és Robyn közeledik felénk, egymás oldalán, akár az Alice Csodaországban két kártyakirálynője. – Ne haragudj, édesem! – mondja Robyn, amint halló távolon belül ér. – És ne hozzon ki a sodrodból ez a kis jelenet. Ez csupán egy bosszúszomjas lányka, aki rajtad akarta megtorolni a sérelmeit. – Ki volt ez? – vonja fel a szemöldökét Elinor. – Ismerted? – Csak egy elégedetlen volt ügyfelem – magyarázkodik Robyn. – Ezek a lányok néha keserűek lesznek, mint az epe. Fogalmam sincs, mi vetkőzteti ki őket ennyire. Az egyik pillanatban még édes ifjú teremtések, a másikban perekkel fenyegetőznek! Ne izgasd magad, Becky! Újra végigcsináljuk a kivonulást. Zenekar, figyelem? – vezényel. – Ha jelt adok, ismételjék meg a „Some Day”-t. Világítók, készüljenek fel a vészhelyzetre félretett rózsaszirmokkal. – Még ilyen is van? – ámuldozom. – Édesem, nincs olyan eshetőség, amire nem készültem fel – kacsint rám Robyn. – Erre valók az esküvőszervezők! – Robyn, te aranyat érsz! – mondom őszinte hálával. Megölelem és megcsókolom. – Isten veled! És viszontlátásra, Elinor!

Újra felcsendül a zene, és mi megint megindulunk Luke-kal a rózsaszirmok záporában. Robyn igazán nagyszerű munkát végzett. A vendégek körénk sereglenek és tapsolnak. Lehet, hogy képzelem, de mintha kedvesebbek is lennének az előbbi közjáték után. A sor végén felfedezem, amint Erin nyújtogatja a nyakát. Kinyújtott kezébe hajítom a virágcsokromat. Aztán már ott sem vagyunk. A súlyos szárnyas ajtó bezárul mögöttünk. A néma, plüssborítású folyosón találjuk magunkat. Egy lélek sem jár erre a két kidobó emberen kívül, akik mereven maguk elé néznek. – Megcsináltuk – nevetek fel megkönnyebbülten, mámoros örömmel. – Luke, megcsináltuk! – Én is úgy sejtem – bólogat. – Szép munka volt. És most volnál szíves elmondani, mi folyik itt?

HUSZONEGY Laurel mindent maradéktalanul megszervezett. A gép vár minket a JFK n. Nagyjából reggel nyolcra futunk be a gatwicki reptérre, ahol újabb kocsi várakozik ránk. Most pedig szélsebesen süvítünk keresztül Surreyn, Oxshott irányában. Hamarosan megérkezünk! Alig hiszem el, milyen akadálymentesen, olajozottan zajlott az utunk. – Azért egy nagy hibát csak elkövettél – nyújtózkodik el Danny a Mercedes bőr ülésén. – Mit? – nézek fel telefonozás közben. – Megelégedtél két lagzival. Ahol kettő van, ott háromnak vagy akár hatnak is kerül helye! Hatszor jól belakni… – Hat menyasszonyi ruha – tódítja Luke. – Hat torta… – Nézzétek, ne nyúzzatok tovább – mondom. – Nem én akartam, csupán így jött össze. – Így jött össze – visszhangozza Danny lenézően. – Becky, előttünk nem kell megjátszanod magad. Valld be, hogy csábított a két ruha gondolata! Nincs abban semmi szégyen. – Danny, ha nem látnád, épp telefonálok. Jaj, Suze, nagyjából tíz perc autóútra vagyunk még – pillantok ki az ablakon. – Alig hiszem el, hogy sikerült – mondja Suze a telefonban. –A legszívesebben szétkürtölném az egész világnak! – Kérlek, fogd vissza magad! – De hát annyira hihetetlen! Ha elgondolom, hogy tegnap este még a Plazában játszottad a szerepedet, ma meg… Ugye, nem menyasszonyi ruha van rajtad? – hallgat el ijedten. – Hova gondolsz! – kuncogok fel. – Nem vagyok annyira hülye. Átöltöztünk a gépen. – És milyen volt a repülés? – Király! Becsületszavamra, Suze, mostantól kizárólag Lear lökhajtásos gépekre vagyok hajlandó felszállni. Hétágra süt a nap, és ahogy a tovasikló mezőket bámulom, elfog az öröm. Alig hiszem el, hogy minden elrendeződött. Több hónapos aggódás és zűrzavar után Végre itt vagyunk Angliában. Süt a nap. És az esküvőnk felé igyekszünk. – Tudod, aggódom egy cseppecskét – kémlel ki Danny is az ablakon. – Hol vannak a kastélyok? – Ez Surrey – magyarázom. – Itt nincsenek kastélyok. – És hol vannak a medvebőrbe burkolózó harcosok? – szűkül össze a szeme. – Becky, biztos vagy benne, hogy ez Anglia? Tudta a pilóta, hol kell leszállnia?

– Tudta bizony – veszem elő a rúzsomat. – Ebben nem vagyok teljesen biztos – mondja kétkedőn. – Engem ez a táj inkább Franciaországra emlékeztet. Mikor megállunk egy villanyrendőrnél, lehajtja az ablakot. – Bonjour – szólít meg egy ijedt járókelőt. – Comment-allez-vous? – Én… én… nem is tudom – mondja a nő, és átiszkol a zebrán. – Tudtam – mondja Danny. – Becky, nem szívesen rontom el a kedved, de ez itt Franciaország. – Ez Oxshott te idióta – torkolom le. – És, istenem, ez itt a mi utunk. Elfog az izgalom, amint meglátom az ismerős útjelző táblát. Már majdnem otthon vagyunk. – Jó, ez itt az Elton Road – szólal meg a sofőr. – Melyik házszámnál álljunk meg? – A 43-as számnál. Az a ház ott – mutatom. – Ahol a lufikat és zászlókat látja… meg a fákon az ezüst sztaniolpapírt. Tyűha! Olyan a kertünk, mint Meseország. Elöl a vadgesztenyefánál egy muki színes gömböket erősít az ágakra. A kocsifelhajtón fehér furgon parkol, s a ház körül zöld-fehér csíkos egyenruhába bújtatott nők sürgölődnek. – No lám, mégis mintha vártak volna – jegyzi meg Danny. – Jól vagy? – Kitűnően. Bármilyen nevetséges, de remeg a hangom. A kocsi megáll. Példáját a mögötte haladó autó is követi, ez szállítja a poggyászunkat. – Azt nem értem csak, hogy sikerült egy teljes esküvőt egy nappal hátrébb igazítanod – szólal meg most Luke. – Alig három héttel előtte. Hisz ott vannak a szállítók, a zenekar, ezerféle elfoglalt szakember… – Luke, ez nem Manhattan – nyitom ki az ajtót. – Majd meglátod. Alig szállunk ki, szélesre tárul a bejárati ajtó. Ott áll anyu, skót kockás náciban és melegítőben, aminek az elején a „Menyasszony mamája” felirat olvasható. – Becky! – rikkantja, és hozzám szalad, hogy átöleljen. – Anyu – viszonzom az ölelését. – Minden rendben? – Azt hiszem, minden a terv szerint folyik – mondja meglepetten. – Volt ugyan egy kis gondunk az asztali virágdíszekkel, de nagyon remélem – lekopogom –, hogy idejében megérkeznek… – Luke! Hogy vagy! Hogy ment a pénzügyi tanácskozás? – Hát… jól – dadogja a megszólított. – Igazán, jól, köszönöm a kérdését. Egyúttal elnézést kérek, hogy megzavarta az esküvői előkészületeket… – Á, semmi gond! – mondja anyu. – Elismerem, elcsodálkoztam kissé, amikor Becky felhívott, de végül nem is került nagy fáradságba mindent átszervezni! A legtöbb vendég amúgy is megvárta volna a vasárnapi villásreggelit. Peter, a papunk is végtelenül megértőnek mutatkozott. Bár, mint leszögezte, vasárnap rendszerint

nem ad össze párokat, ez esetben kivételt tett… – És mi volt például… az ételszállítókkal? Nem tegnapra rendelték meg őket? – Ó, Lulu igazán nem bánta. Ugye, nem, Lulu? – szól oda anyu az egyik zöld-fehér csíkos nőcihez. – Ugyan, dehogy! – feleli Lulu vígan. – Szia, Becky! Hogy vagy? Egek! Lulu volt az, aki valaha beszerzett a cserkészekhez. – Szia! Nem is tudtam, hogy ételszállítással foglalkozol – köszöntöm. – Hát, tudod, legalább kimozdulok otthonról – mondja szerényen. – Most, hogy a gyerekek is nagyobbak… – Tudod-e, hogy Lulu fia, Aaron is a zenekar tagja? – jelenti be anyu büszkén. – Ő játszik az elektromos gitáron. Tudod, milyen jók? A legjobb számuk, ami ma elhangzik, az „Unchained Melody”. – Ezt kóstoljátok meg! – nyúl Lulu egy alufóliával letakart tálcába, és előhúz egy rétest. – Ez az új thai leveles tésztánk. Meglehetősen elégedettek vagyunk vele. Tudod, újabban a leveles tészta igencsak kapós. – Tényleg? – Bizony – bólogat Lulu sokat tudóan. – A morzsás gyümölcslepényeket ma már senki nem keresi. Ami pedig a húspástétomokat illeti, hát azoknak egyszer és mindenkorra befellegzett – szomorodik el hirtelen – Mennyire igaz! – rikkantja Danny. – A húspástétomnak befellegzett! Akár a nekrológját is elmondhatjuk, ha úgy teszik. Megkérdezhetném, merre találhatók a spárgatekercsek? – Anyu, ez Danny – szólok közbe gyorsan. – A szomszéd srác. Emlékszel? – Mrs. B, örülök, hogy megismerhetem – csókol kezet anyunak Danny. – Ugye, nem haragszik, hogy Beckyvel jöttem? – Már hogy haragudnék! – kiáltja anyu. – Minél többen vagyunk, annál vidámabb! Most pedig gyertek, és nézzétek meg az ünnepi sátrat! Ahogy hátramegyünk a kertbe, szemem-szám eláll a csodálkozástól. A gyepen előttünk óriási ezüst-fehér csíkos sátor dagadozik a szélben. A virágágyásokban a százszorszépek a mi nevünket kirakva virulnak. Minden bokron és cserjén színes lámpások égnek. Egy egyenruhás kertész új gránit szökőkutat fényesít, másvalaki az udvart söpri. A sátorba kukkantva látom, hogy nők ülnek ott félkörben, a kezükben noteszokkal. – Janice most tartja az eligazítást a lányoknak – halkítja le anyu a hangját. – Mostanra nagyon belejött az esküvőszervezésbe. Olyannyira, hogy meg is akar élni belőle! – Nos tehát – hallom ki a sátorból Janice hangját –, a vészhelyzetre tartogatott rózsaszirmokat egy ezüst kosárban találjátok az A oszlop mellett. Kérlek, legyetek szívesek, jelöljétek be a helyét a tervrajzotokon. – Tudjátok, szerintem jól csinálja majd – mondom elgondolkozva. – Betty és Margót, ti a gomblyukakra felügyeltek. Annabel, megkérlek, légy szíves…

– A mamám? – kandikál a sátorba Luke hitetlenkedve. Egek ura! Annabel az, Luke mostohaanyja, aki a többi nő között ül. – Luke! – most az egész arca felderül, ahogy megpillantja a mostohafiát. – Bocsáss meg egy pillanatra, Janice! Odasiet hozzánk, és derekasan megölelgeti Luke-ot. – Végre itt vagy! Annyira örülök, hogy látlak! Jól vagy, drágám? –kémlel most aggódón az arcába. – Azt hiszem, jól vagyok – feleli Luke. – Sok minden történt az utóbbi időben… – Megértelek – pillant most felém Annabel. Egyik karjával kinyúl, és engem ölel magához. – Később még elcsevegünk, jó? –súgja a fülembe. – Eszerint… segédkezel a szervezésnél? – kérdi Luke. – Á, mindenkit mozgósítottunk – mondja anyu vidáman. –Annabel is csatlakozott a csapathoz! – És hol van apu? – néz körbe Luke. – Elment pár pótpohárért Grahammel – mondja anyu. – Ők ketten azonnal hangot találtak egymással. Nos, ki kér egy csésze kávét? – Eszerint jól kijössz Luke szüleivel! – állapítom meg örvendezve, miközben követem anyut a konyhába. – Jaj, nagyszerű emberek! – feleli lelkesen. – Igazán elbűvölőek. Meghívtak minket, látogassuk meg őket Devonban. Kedves, józan, hétköznapi teremtések. Nem mint… az a nő. – Tényleg egészen mások, mint Elinor. – Őt bezzeg nem érdekelte az esküvő – berzenkedik anyu. –Tudod, hogy még csak nem is válaszolt a meghívónkra? – Valóban? Pedig én válaszoltam helyette. – Sokat láttad az utóbbi időben? – kérdi anyu. – Izé… nem. Nem túl sokat. Felviszünk egy tálca kávét az emeletre anyu szobájába. Ahogy kinyitom az ajtót, Suze-t és Dannyt pillantom meg. Az ágyon ülnek, kettejük között Ernie hever, és vadul rugdos a kis rózsaszínű talpacskáival. A szemközti gardrób ajtaján mi más csüng, ha nem anyu menyegzői ruhája, fehérebb és fodrosabb nem is lehetne. – Suze! – kiáltok fel, és megölelem. – Szia, kicsi Ernie! Milyen pompás legény lett! Hogy megnőtt… – lehajolok, hogy puszit nyomjak a pofijára, mire édesen rám mosolyog. – Hát megcsináltad, Bex – vigyorog rám Suze. – Szép munka volt! – Suze épp most mutatta meg a családi örökségként őrzött esküvői ruhát, Mrs. B – kacsint rám Danny. – Igazán páratlan kreáció. – Ez a ruha mindent túlélt! – mondja anyu rajongva. – Azt hittük, tönkretette a kávé, de a végén teljesen kijött! – Csodálatos! – mondja Danny.

– Bár a kis Ernie ma reggel is megpróbált almapürét hajigálni rá… – Tényleg? – sandítok Suze-ra, aki enyhén elpirul. – Szerencsére azonban a műanyag huzat megvédte! – mondja anyu. Könnybe lábadó szemmel nyúl a ruháért, és eligazítja a fodrait. – Milyen régóta álmodtam erről a pillanatról! Hogy Becky felveheti az esküvői ruhámat! Butaság tőlem, ugye? – Egyáltalán nem – ölelem meg. – Végül is erről szól az esküvő. – Mrs. Bloomwood – szól most közbe Danny. – Becky, beszélt már nekem erről a ruháról, és elmondhatom, nem dicsérte eléggé. De, ugye, nem bánja, ha pár kiigazítást eszközlök rajta? – Egyáltalán nem! – mondja anyu, és az órájára pillant. – Nos, mennem kell. Egyre azokat a virágdíszeket üldözöm! Ahogy az ajtó bezárul mögötte, Danny és Suze összenéz. – Jó – mondja Danny. – Mihez kezdjünk vele? – Elsőre az ujját vághatnád le – javallja Suze. – Meg azt a sok fodrot a ruhaderékról. – És mennyit tartsunk meg? Mit gondolsz, Becky? – kérdi Danny. Nem felelek. Az ablakon kinézve Luke-ot és Annabelt pillantom meg; a kertben sétálgatnak és beszélgetnek. Anyu odébb Janice-szel tárgyal, és a virágzó cseresznyefa felé mutogat. – Becky? – szól rám újra Danny. – Ne nyúlj hozzá! – mondom, és visszafordulok feléje. – Hogyhogy? – Hagyd úgy, ahogy van – mosolygok az elképedt Dannyre. Három előtt tíz perccel készen állok. A kolbászforma ruha van rajtam. Az arcomat Janice sminkelte ki Sugárzó Tavaszi Ara stílusban. A papír zsebkendő és a víz valamelyest segített rajta. A hajamat élénkrózsaszín szegfű és fátyolvirág koszorú díszíti, mindezt anyu rendelte meg a csokrom mellé. Egyedül a Christian Louboutin márkás cipő nevezhető elegánsnak rajtam, de az alig látszik ki a ruha alól. Kit érdekel? Úgy nézek ki, ahogy kinézek, és kész. Annak rendje és módja szerint lefényképezkedtünk a virágzó cseresznyefa alatt. Anyu könnyei lemosták a Nyári Elegancia sminkjét, amelyet rendbe kellett hozni. Mostanra mindenki elment a templomba. Apu és én maradtunk, mi is a jelenésünkre várunk. – Készen állsz? – kérdi, mikor fehér Rolls-Royce gördül be a kocsifelhajtóra. – Azt hiszem – mondom remegő hangon. – Férjhez megyek. Most már igazán. – Mit gondolsz, jól döntöttem? – kérdem tőle. Tréfának szánom, de csak felerészben az. – Azt hiszem – nézi meg magát apu az előszobatükörben, és megigazítja selyem nyakkendőjét. – Emlékszem, mit mondtam anyádnak, amikor először láttam meg

Luke-ot: „Meglásd, ez a fiú lesz méltó a lányunkra!” És igazam volt, ugye, aranyom? – találkozik tekintetünk a tükörben. – Méltó rád? – Majdnem… közel jár hozzá – vigyorgok rá. – Helyes – mosolyog vissza. – Ennél többet valószínűleg úgysem remélhet. A sofőr megnyomja az ajtócsengőt. Ajtót nyitok, és arcába nézek a csúcsos sityak alatt. Alig hiszem el, amit látok. A régi vezetőoktatóm, Clive áll előttem. – Jó napot, Clive! Hogy van? – Becky Bloomwood! – kiáltja. – Na, ezt se hittem volna! Becky Bloomwood férjhez megy! Letette aztán a vizsgát? – Izé… végül igen. – Ki gondolta volna! – rázza a fejét Clive álmélkodva. – Annak idején azt mondtam az asszonynak: „Ha ez a kislány átmegy a vizsgán, hát megeszem a fejemet!” Aztán persze, amikor rákerült a sor… – Hát igen… rég volt, talán igaz sem volt. – A vizsgáztató azt mondta, magához hasonló kétbalkezes fehérszemélyt még nem pipált. Látta már vezetni a jövendőbelije? – Igen. – És ennek ellenére el akarja venni? – Igen! – gurulok lassan dühbe. Az isten szerelmére, ez az esküvőm napja. Miért kell pont most holmi ostoba autóvezetői vizsgákra emlékeztetni, még az ősidőkből? – Beszállhatnánk? – avatkozik közbe apu diplomatikusan. –Szervusz, Clive. Örülök, hogy újra látlak. Kimegyünk a kocsifelhajtóra. Az autóhoz érve visszanézek a házra. Mikor a legközelebb látom, már férjes asszony leszek. Mély sóhajjal szállok be a kocsiba. – Állj! Becky! Állj meg! – kiált rám valaki. Ijedtemben földbe gyökerezik a lábain, valójában az egyik már az autóban landolt. Mi történt? Ki jött rá a turpisságra? És mit tud? – Nem engedhetlek el így! Hogyan? Ennek semmi értelme. Tom Webster, a szomszéd srác rohan felénk lélekszakadva az ünneplőjében. Mit keres itt? Rég a templomban lenne a helye! – Becky, ezt nem nézhetem tétlenül! – mondja elfúló lélegzettel, és rátenyerel a Rolls-Royce-ra. – Ez életed legnagyobb tévedése. Nem gondoltad át eléggé. Teremtő istenem! – De igen, végiggondoltam – mondom, és megpróbálom félrelökni az útból, ő azonban megmarkolja a vállam. – Tegnap este világosodtam meg. Mi összetartozunk, Becky! Te meg én! Jól gondold meg! Kora gyermekkorunk óta ismerjük egymást. Meglehet, belekerül egy időbe, amíg felszínre kerülnek az igazi érzéseink egymás iránt… de nem érné meg legalább megpróbálni? – Tom, én az égvilágon semmit sem érzek irántad – mondom. –Mellesleg két perc

múlva férjnél leszek. Ezért kérlek, légy szíves, állj félre az útból! – Nem tudod, mibe mész bele! Sejtelmed sincs, miféle borzalmakat tartogathat egy házasság! Mondd meg nekem őszintén, Becky! Tényleg Luke-kal képzeled el az egész hátralévő életedet? Nap mint nap, a végtelen órák hosszú során át? – Igen! – mondom, végképp elveszítve a türelmemet. – De még mennyire! Nagyon szeretem Luke-ot, és igenis vele akarom leélni az életemet! Tom, rengeteg erőfeszítésbe és időbe került, amíg eljutottam eddig a pillanatig. Sokkal több gondot okozott, mint képzeled. És ha most nem tisztulsz el az útból, és nem engedsz az esküvőmre… én bizony isten megöllek! – Tom – avatkozik közbe apu is. – Azt hiszem, nemleges a válasz. Talán te is érzékeled. – Ó – sóhajt fel Tom. – Na… jó. Ne haragudj! – von vállat szégyenlősen. – Soha nem időzítettél jól, Tom Webster – morogja Clive megvetően. Emlékszem, amikor először fordultál meg a kocsiddal. Csaknem megöltél mindkettőnket! – Jó. Fátylat rá. Mehetünk végre? – lépek a kocsiba, eligazgatva magam körül a ruhámat. Apu is beszáll mellém. – Akkor az esküvőn találkozunk, ha nem csalódom – dünnyögi Tom gyászosan, mire én az égre emelem a szemem. – Tom, ne vigyünk el a templomig? – Kösz, az nagyszerű lenne. Jó napot, Graham – szól oda félszegen apámnak, mialatt bemászik a kocsiba. – Ne haragudjon! – Nem történt semmi, Tom – veregeti háton apu. – Mindenki kiakad egyszer. – Tom feje felett rám fintorog, én meg elfojtok egy vihogást. – Nos, mind elrendezkedtek? – fordul hátra a székén Clive. –Számíthatok további pálfordulásokra? Az utolsó percben elsóhajtott szerelmi fohászokra? Vagy indulhatunk végre? – Nem! – mondom erélyesen. – Nem lesz több. Induljunk! A templomban már javában zúgnak a harangok. Forrón tűz a nap. Pár kései vendég most siet be az épületbe. Tom kinyitja a kocsi ajtaját, és anélkül, hogy hátrapillantana, elindul az ösvényen, mialatt én az elismerő tekintetek kereszttüzében kiemelem a földre az uszályomat. Isteni érzés menyasszonynak lenni! Hogy fog hiányozni! – Minden rendben? – kérdi apu, és a kezembe adja a csokrot. – Azt hiszem – vigyorgok rá, és elfogadom kinyújtott karját. – Na akkor jó szerencsét – biccent felénk Clive. – Jó sokan késnek el, ami azt illeti. Fekete taxi húz be most a templom elé, s mindkét utasajtó egyszerre nyílik ki. Azt hiszem, álmodom, mert Michael száll ki, a Plaza-beli ünneplőjében. Kezét nyújtja a taxiba, s a következő pillanatban megjelenik Laurel, változatlanul feltűrt ujjú Yves St Laurens estélyiben.

– Csak semmi feltűnés! – mondja. – Majd meghúzódunk valahol hátul. – Mi az ördögöt keresnek ezek itt? – mormogom. – Vigyázzon a nyelvére! – morog vissza Clive. – Mi értelme volna, hogy az ember száz magánrepülőgép felett rendelkezik, ha nem repülhetne oda, ahová kedve szottyan – mondja Laurel, ahogy odajön, hogy megöleljen. – Hirtelen úgy döntöttünk, hogy megnézzük az esküvődet. – Már az igazit – súgja Michael a fülembe. – Különben le a kalapot, Becky! Miután eltűnnek a templomban, apuval végigmegyünk a tornáchoz vezető ösvényen, ahol Suze várakozik izgatottan. Ezüstben játszó kék ruha van rajta, s a karján ott Ernie, aki az övével egyező színű kezeslábast visel. A templomba bekémlelve látom, hogy összegyűlt az egész család, az összes régi barátom, továbbá Luke barátai és rokonai. Ott szoronganak egymás oldalán kipirult arccal, boldogan. Az orgonamuzsika abbamarad, nekem pedig nagyot dobban a szívem. Íme, végre megtörténik. Végre igazából férjhez megyek. Aztán ahogy elkezdődik a Nászinduló, apu megszorítja a karom, és megindulunk a padsorok között.

HUSZONKETTŐ Nos, megesküdtünk. Tényleg férj és feleség lettünk. A csillogó jegygyűrűre nézek, amelyet Luke az ujjamra csúsztatott a templomban. Aztán körülnézek. A sátor ragyog a nyári alkonyatban, a zenekar a „Smoke Gets in Your Eyes” meglehetősen silány változatát játssza, a vendégek meg javában táncolnak. Jó, a zene talán nem olyan elsőrendű, mint a Plazában. Meglehet a vendégek sem túl jól öltözöttek. Mégis mind közülünk való. Nem idegen. A vacsora fenséges volt. Vízitormalevesből, báránybordából és gyümölcstortából állt. Jókora adag borral és pezsgővel öblítettük le, amit a szüleim francia földön szereztek be. Aztán apu a villájával megkocogtatott egy poharat, és tósztot mondott rám meg Luke-ra. Ő és anyu gyakran gondolkozott el azon, jelentette ki, miféle ember is lesz a jövendőbelim. Igazából semmiben nem értettek egyet, egyvalamit kivéve, hogy ez a férfi „lábujjhegyen jár majd a felesége körül”. Apu ezután Luke-ra nézett, aki stílusosan felkelt, és viharos derültség közepette levágott egy piruettet. Apu azzal folytatta, hogy nagyon megszerette Luke-ot és a szüleit. Több ez, mint egyszerű házasság, most valójában két család egyesül, szögezte le. Tudja, hogy hű támasza leszek a férjemnek, tette hozzá. Ennek illusztrálására közbeszúrta az anekdotát, hogyan írtam nyolcévesen a Downing Streetre, államelnöknek javasolva a papámat. Egy hét múlva újabb levélben érdeklődtem, megkapták-e a küldeményemet, sütötte el apu, s megint csak nevetés lett a jutalma. Aztán Luke emelkedett szólásra. Elmondta, hogyan ismerkedtünk meg Londonban, ahol pénzügyi újságíróként kerestem a kenyeremet; hogyan figyelt fel rám a legelső sajtóértekezleten, amikor az iránt érdeklődtem a Barclays Bank PR-os igazgatójától, miért nem készítenek olyan divatos borítókat a csekk-könyveknek, mint a mobiloknak szokás. Most tudtam meg, akkor is meghívókat küldött a PR-os rendezvényekre, amikor azok nem érdekelhették az újságomat, csak mert fel szoktam dobni ezeket az alkalmakat. (Korábban soha nem beszélt erről. Így utólag azonban összeáll a kép. Ezért hívott hát meg azokra a fura konferenciákra, ahol az árutőzsdéről vagy az acélipar fejlődéséről volt szó.) Legvégül Michael állt fel, s mutatkozott be a maga meleg, csikorgó hangján, hogy Luke-ról beszéljen. Noha a barátja fantasztikusan sikeres, szögezte le, szüksége van valakire, aki melléálljon, aki önmagáért szereti, és aki meggátolja abban, hogy túl komolyan vegye az életet. Aztán azt mondta, szerencséjének tartja, hogy megismerhette a szüleimet, akik oly végtelen kedvességgel és vendégszeretettel fogadták a két vadidegent. Most már tudja, honnan van a híres „Bloomwood lendület”, tette hozzá, ez a hamisítatlan jólelkű életöröm. Azt is mondta, hogy a szeme láttára váltam felnőtté. Szemtanúja volt, hogyan oldottam meg rázósnál rázósabb helyzeteket. Most nem megy ugyan bele a részletekbe, de lenne miről

mesélnie, jelentette ki. Méghozzá Visa kártya nélkül, mondta, mire harsogó nevetés támadt a sátorban. Sok esküvőn vett már részt a maga idejében, ám egyik sem volt annyira meghitt, mint ez, tette hozzá. A maga részéről meg van győződve arról, hogy Luke meg én egymásnak vagyunk teremtve. Mindkettőnket végtelenül szeret, és nem is tudjuk, mennyire szerencsések vagyunk, hogy megtaláltuk az igaz szerelmet. Ha idővel gyermekekkel áld meg minket az ég, ők is ritka szerencsésnek érezhetik magukat. Michael beszéde csaknem megríkatott. Most itt ülök Luke-kal a füvön. Sikerült egy pillanatra elszabadulnunk, s magunkra maradtunk. A Christian Loumboutinomat befestette a fű, s Ernie is rajta hagyta a ruhaderekamon málnás ujjai nyomát. Képzelem, hogy festhetek. Mégis boldog vagyok. Ilyen boldog soha nem voltam egész életemben. – Hát megcsináltuk – szólal meg Luke, és a könyökére dőlve a felhőtlen, sötétedő égboltra bámul. – Igen, megcsináltuk. Méghozzá véráldozat nélkül. A virágfüzér kibomlott, és a szemembe hull, ezért óvatosan kifejtem a hajamból, és a fűre fektetem. – Tudod… az elmúlt néhány hét olyan volt, akár egy rossz álom – mondja Luke. – El voltam foglalva magammal, és észre sem vettem, mi történik körülöttem. Közel álltam ahhoz, hogy teljesen felmondjam a szolgálatot – csóválja a fejét. – Azt mondod, közel? – Jó, igazad van, ki is akadtam szépen. – Ahogy szembefordul velem, sötét pillantása felcsillan a sátorból ránk vetülő fényben. –Annyi mindent köszönhetek neked, Becky! – Ugyan, menj már – mondom. – Különben is házasok vagyunk. Ami azt jelenti… hogy közös kasszán élünk. Mindent megosztunk. Döngő puffanásokra leszek figyelmes. Felnézve látom, hogy apu pakolja be a bőröndjeinket a kocsiba. Indulásra készen állunk. – Szóval, akkor elkezdődik a mi híres nászutunk – követi Luke a pillantásomat. – Megtudhatnám végre, hová készülünk? Vagy továbbra is titok? E szavakra ismét görcsbe rándul a gyomrom. Most ugrik a majom a vízbe. Most válik el, hogyan sikerül a Terv utolsó aprócska részlete. – Jó – mondom, és mélyet lélegzem. – Nézd, sokat gondolkoztam kettőnkről az utóbbi időben, Luke. A házasságunkról meg arról, hol lakjunk ezután. Hogy New Yorkban maradjunk-e vagy sem. Hogy mi legyen velünk – elhallgatok, és a következő szavakat fontolgatom. –És tudod, arra jöttem rá… még nem állok készen arra, hogy végleg megállapodjam. Tomnak és Lucynek is ez volt a baja, és látod, mi történt velük. És bár imádom a kis Ernie t, de látva, miféle kínokat állt ki miatta Suze… szóval arra is rájöttem, egyelőre nem állok készen egy babára sem. Még nem – aggódva nézek fel. – Luke, annyi mindent nem próbáltam még. Nem utaztam, semmit sem láttam a világból. Ahogyan te sem.

– De laktál New Yorkban – mutat rá Luke. – New York nagyszerű város, és szeretem is. Csakhogy rengeteg nagyszerű város létezik rajta kívül a világ minden táján. Szeretném megnézni őket. Sydneyt, Hongkongot… és nem csupán a városokat! – tárom szét a karom. – A folyókat… a hegyeket is… a világ összes nevezetességét… – Jó – mondja Luke, aki szemlátomást jót mulat rajtam. – De ha ezt a sok kívánságokat egyetlen nászútra akarjuk leszűkíteni, akkor. .. – Jó – nyelek egy nagyot. – Nézd, a következőt intéztem. Az összes New York-i nászajándékot visszaváltottam készpénzre: a sok ostoba ezüst gyertyatartót, teáskannát meg a többit. És… vettem magunknak két első osztályú jegyet egy világ körüli útra. – Világ körüli útra? – Luke azt sem tudja, hová legyen meglepetésében. – Ez komoly? – Igen! Világ körüli útra! Addig maradunk, amíg akarunk. Lehet ez három hét vagy akár… egy év is – nézek rá reménykedve. – Egy év? Te viccelsz – mered rám Luke. – Nem viccelek. Megmondtam Christinának, nem biztos, hogy visszamegyek a Barneysba. Minden hűhó nélkül tudomásul vette. Danny majd kitakarítja a lakásunkat, és raktárba helyezi az ingóságainkat. .. – Becky! – csóválja a fejét Luke. – Szép gondolat volt tőled, de nem hagyhatok csak úgy ott csapot, papot… – De még mennyire hogy otthagyhatsz! Mindent elrendeztem. Michael felügyeli majd a New York-i kirendeltséget. A londoni meg amúgy is magától működik. Luke, meg tudod csinálni! Mindenki úgy véli, hogy szükséged lenne rá. – Mindenki? Számolni kezdem az ujjaimon. – A te szüleid… meg az enyéim… Michael… Laurel… Clive, az autóvezető oktatóm… – Clive a te régi oktatód? – mered rám Luke. – Jó, őt hagyjuk – mondom sietve. – Most mindazokra gondolok, akiknek a véleményét te is tiszteletben tartod. Ők valamennyien úgy érzik, kikapcsolódásra lenne szükséged. Oly régóta húzod az igát… Luke, most vagy soha – hajolok előre izgatottan. –Amíg fiatalok vagyunk. Mielőtt megszületnek a gyerekeink. Képzeld el, milyen lenne: csak mi ketten bebarangolnánk a világot! Bámulatos látnivalókban lenne részünk, idegen kultúrákkal ismerkednénk. Luke hallgatva a homlokát ráncolja, és lesüti a szemét. – Beszéltél Michaellel – mondja végül. – Ha valóban hajlandó… Készségesen felajánlotta a segítségét. Ráunt arra, hogy New Yorkban csak az időt lopja, és a kocogás legyen az egyedüli szórakozása! Luke, neki az a véleménye, akkor is pihenned kellene, ha nem utaznál el. Egy igazi, hamisítatlan vakációra. – Egy év több mint holmi egyszerű vakáció – dörgöli meg Luke a homlokát. – Foghatnánk rövidebbre is. Vagy hosszabbra! Útközben is eldönthetjük. Egyszer az

életben szabadon kószálhatnánk, minden teher és kötöttség nélkül… – Becky, aranyom! – szól oda apu a kocsi mellől. – Biztos vagy benne, hogy felengednek a gépre hat bőrönddel? – Majd fizetünk a túlsúlyért… – mondom. – Nos, mit gondolsz? – fordulok vissza Luke-hoz. Néhány pillanatig semmit sem szól… nekem pedig elszorul a szívem. Az az iszonyatos érzésem támad, hogy most mindjárt visszaváltozik a régi Luke ká. A régi, munkamániás, beszűkült agyú, vállalatigazgató Luke-ká. Aztán felnéz, és fanyar mosoly játszik az ajka körül. – Van más választásom? – Nincs – ragadom meg a kezét megkönnyebbülten. Világ körüli útra indulunk! Világvándorok leszünk! – Ez a két utolsó túl könnyű! – kiáltja oda apu, és meglengeti a bőröndöket a levegőben. – Van bennük egyáltalán valami? – Nem, üresek! Jaj, Luke, isteni lesz! – fordulok ujjongva Luke-hoz. – Ez az egyetlen esélyünk, hogy elszökhessünk egy évre. Hogy magunkban legyünk, mindenki más nélkül! Luke némán néz rám, majd megrándul a szája. – Teszem hozzá, két böhöm nagy üres bőrönd társaságában. Miért is? – Nos, az ember soha nem tudhatja – magyarázkodom. – Meglehet, beszerzünk néhány dolgot útközben. Az utazóknak kötelességük fellendíteni a helyi gazdaságot – elhallgatok, mert Luke nevetni kezd. – Hogyan? – méltatlankodom. – Úgy van, ahogy mondom. – Persze, persze – dörgöli ki a könnyeket a szeméből Luke. –Szeretlek, Becky Bloomwood! – Ne feledd, mostantól Becky Brandon vagyok! – rovom meg, s lepillantok gyönyörű új gyűrűmre. – Mrs. Rebecca Brandon. Luke azonban továbbra is a fejét rázza. – Becky Bloomwoodnak nincs párja. Maradj mindig ő! – Na jó, ha te mondod – lepődöm meg. – Becky! Luke! – hangzik fel anyu hangja a kertből. – Ideje felvágni a tortát! Graham, kapcsold be az izzókat! – Parancs! – mondja apu. Jövök! – kiabálok vissza. – Csak a koszorúmat hadd tegyem vissza a fejemre. – Mutasd – Luke megfogja a rózsaszínű virágkoszorút, és halvány mosollyal a fejemre helyezi. – Nagyon bután nézek ki? – fintorodom el. – Igen, nagyon. – Megcsókol, aztán feláll, és engem is felsegít. –Gyere, Becky B. Vár a közönséged. Köröttünk mindenütt kigyúlnak a színes fények. Visszamegyünk a vendégekhez a szürkületbe burkolózó pázsiton át. Luke keze szorosan az enyémre fonódik.

HÁZASSÁGI SZERZŐDÉS Rebecca Bloomwood és Luke Brandon között 2002. június 22. (greenwichi idő szerint) 5. Közös bankszámla 5.1. A közös bankszámla a szükséges háztartási kiadásokat fedezi. Ide tartoznak a Miu Miu szoknyák, cipők és kiegészítők, melyeket a menyasszony ebbe a kategóriába sorol. 5.2 Az ő döntése véglegesnek számít a hasonló kérdésekben. 5.3 Melyekkel a vőlegény nem törhet rá a menyasszonyra, hanem előzetesen, írásban nyújt be neki. A válasz 24 órán belül esedékes. 6. Fontos dátumok 61. A vőlegény köteles megemlékezni minden születésnapról és évfordulóról, és a nevezett dátumokon ajándékot adni.[7] 6.2. A menyasszony köteles örömét és meglepetését kifejezni az ajándékok láttán. 7. A családi fészek A menyasszony mindent elkövet, hogy tisztán tartsa. Ugyanakkor, ha nem teljesíti ezt az alpontot, ez még nem jelent szerződésszegést. 8. Közlekedés A vőlegény nem tesz megjegyzéseket a menyasszony autóvezetési képességeire. 9. Társasélet 9.1 A menyasszony nem várja el, hogy a vőlegény az összes régi barátjára emlékezzen, főleg ha sosem látta őket. 9.2 A vőlegény ígéri, hogy minden héten időt szán a pihenésre és kikapcsolódásra. 9.3 A vásárlás szintén kikapcsolódásnak minősül.

[1] Válás esetén a parcellák elcserélhetek. Garantáljuk, hogy ekkor nyughelyeik a temető ellentétes végébe kerülnek. [2] A Hamburg családi temetkezési vállalat fcnntartja magának a jogot, hogy a temető átrendezése esetén. 30 napos előzetes értesítés mellett máshová telepíti a sírhelyekéi (lásd a mellé-kelt feltételeket és kikötések) [3] Hacsak nem részesíti előnyben az új DKNY táskát a hosszú vállszíjakkal

[4] .Valamint Tiffany kulcstartómat, amelyet elvesztettem ugyan, de valahol biztosan megtalálják a lakásban. [5] És minden más magazint, amit ezután vásárolok

[6] .Ezek tartalmától szabaduljanak meg titokban. [7] Ezeket a menyasszony előzetesen diszkréten bejelöli a katalógusokban és magazinokban, melyeket szertehagy a közös otthonban, hetekkel a nevezett időpont előtt.