LOUISA EDWARDS. Forr a vérem KELLY

LOUISA EDWARDS Forr a vérem

KELLY 1

A fordítás alapjául szolgáló kiadás Louisa Edwards: Can’t Stand The Heat St. Martin's Paperbacks; 1 edition (September 1, 2009) Fordította: RÉT VIKTÓRIA Szerkesztette: HORVÁTH ÁGNES Korrektúra: KÓTAI KATALIN ISBN 978 963 335 035 5 © Louisa Edwards 2009 © Hungarian edition Kelly Kft. © Hungarian translation Rét Viktória Kiadja a Kelly Kft. 1161 Budapest, Baross utca 158. Telefon: 06–30–948–1080 Felelős kiadó: Kelly Juli Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. 2012–ben – 120470 Felelős vezető: Pogány László igazgató

www.kellykiado.hu

2

Ez a könyv kitalált történetet tartalmaz. A benne előforduló szereplők, szervezetek és események a képzelet szülöttei.

3

Férjemnek, Nicknek, aki a konyhában és mindenhol máshol is kénytelen elviselni, hogy kutatok és kísérletezem.

4

Első fejezet Az a fajta parti volt, ahol Miranda Wake minden egyes vendéget ismert arcról vagy hírből, de még egyikükkel sem beszélt soha egy szót sem. Legalábbis személyesen nem. Persze a jelenlévők közül jó néhány séf hívta már fel dühödten, magából kikelve, miután szembesült az ő nem éppen hízelgő kritikájával a magazin hasábjain, de Miranda úgy vélte, ez még nem számít hivatalos ismeretségnek. Ahhoz legalábbis nem elég, hogy egy udvarias beszélgetés alapjait képezze egy koktélpartin. Egy udvariatlan beszélgetéshez esetleg megfelel. Miranda azon kapta magát, hogy vigyorog, gyorsan visszaigazította hát a száját a szokásos semleges tartásba. Ez nehezebbnek bizonyuk, mint gondolta. Pislogott. A szoba és a körülötte álldogáló emberek kissé imbolyogni kezdtek. – Miért nem tudtok már végre nyugton maradni, ti tehetségtelen kontárok? – kurjantotta. Kicsit ő maga is meglepődött, milyen hangosra sikeredett a mondat. Mióta nem képes szabályozni a saját hangerejét? Többen felé fordultak és bámulni kezdték, mire Miranda felszegte az állát: na, csak merjetek megszólalni. Olyan lobbanékony volt, mint egy száraz, összegyűrt papírlap – amilyen napja volt, elég lenne egy apró szikra, és lángra lobbanna. 5

Valaki meglökte a könyökét. Miranda a homlokát ráncolva fordult meg, és hirtelen szembe találta magát a szerkesztőjével, Claire Durand– nal, aki döbbenten bámult rá. Claire többnyire higgadtan viselkedett, de most hitetlenkedve nézett Mirandára, és kérdőn vonta fel tökéletes formájúra kiszedett szemöldökét. Miranda alig tudta visszafojtani a nevetést. – Miranda – sziszegte Claire; francia akcentusától az „r” külön hangsúlyt kapott a lány nevében. – Hány ilyen aperitifet ittál? Miranda kicsit közelebb hajolt, és a fülébe súgta: – Mi itt Amerikában koktélnak hívjuk. Claire lebiggyesztette pirosra rúzsozott ajkát. Miranda megpróbálta felidézni, hogy nevezik a koktélt Franciaországban. – Moue1? – kérdezte hangosan, bár nem így tervezte. A formás szemöldök visszaugrott a helyére. – Merde2! – szitkozódott Claire. – De hiszen figyeltelek! Esküszöm, nem ittál többet, mint én. Miranda elgondolkozott. – Így van – bólintott. – De te francia vagy. Téged valószínűleg már gyerekkorodban is borral itattak. – Pislogott. – Engem... nem. Claire haragosan nézett körül. – Mégis miből van ez a kotyvalék? Ez a séf meg akar mérgezni minket? 1 2

Moue = fintor Merde = kb. a francba 6

Miranda, aki még mindig a kezében tartotta a kiürült poharat, érdeklődve szagolgatni kezdte az alját. – Nem hinném – rázta a fejét. – Rózsaillata van. És a rózsa ehető. Vagy ebben az esetben iható. Nem, ez nem stimmel. Mi is az a szó? – Miért boldogul ma este ilyen nehezen a szavakkal? Általában épp ebben a legjobb. Az érzéketlen Claire ügyet sem vetett Miranda szókinccsel kapcsolatos nehézségeire, inkább leintette a körülöttük keringő egyik pincért. – Maga. Mi van ebben a koktélban, kérem? A fiatalember mintha összement volna Claire szigorú tekintete alatt, de azért dadogva megszólalt; – Rózsaszirommal ízesített vodka és friss Hudson–völgyi málna. Claire elengedte a pincér karját, s a fiú fejvesztve menekült. Miranda csalódottan nézett utána; az a rózsás–vodkás–málnás cucc nagyon fincsi volt. Arra gondolt, esetleg iszik még egyet. A harmadik az igazi. Vagy az ötödik? De amikor Claire megint felvonta a szemöldökét és rábámult, Miranda egyből elfelejtette az édes illatú szeszt. Ezúttal Claire ráadásul még a könyökét is jól megszorította, megragadta a karját, és megpróbálta a fal felé tuszkolni. – Aú! – csattant fel Miranda, de azért hagyta magát vezetni. – Micsoda szerencse, hogy csak hangulatvilágítás van – lehelte Claire, és 7

szívélyesen rámosolygott egy kíváncsian feléjük pillantgató vendégre. Miranda is a férfira nézett a terelgetés közben. – Ez nem a Post kritikusa volt? – kérdezte. Úgy látszik, a hangerőszabályozás megint csak nem sikerült, mert Claire összerezzent, és még erősebben megszorította a karját. – Aú! – emlékeztette Miranda jelentőségteljesen. – Randall Collins. Nem így hívják? Köszönnöm kellene neki. Egészen ihletett hangon írt arról a tapasos helyről. – Elhallgatott. – Vagy inkább azt mondom, hogy ő ihletett meg engem. Amíg az ő kritikáját nem olvastam, azt sem tudtam, hogy egyáltalán megjelenhetnek nyomtatásban azok a jelzők, amiket azzal a séffel kapcsolatban használt. – Oui, oui, biztos vagyok benne, hogy megváltoztatta az életedet, és a magam részéről hálás is vagyok neki ezért, de te most nem vagy olyan állapotban, hogy megmondd neki, amit akarsz. Ha most megengedném neked, hogy beszélj vele, holnap a vízbe vetnéd magad a Brooklyn Bridge–ről, és akkor mihez kezdenék? Kereshetnék új étteremkritikust, aki ugyanolyan tehetségesen vitriolos, mint te. Ki más mehetne neki az olyan titánoknak, mint Devon Sparks az új Las Vegas–i monstrumával? Emlékszel, az milyen vicces volt? És gondolj csak bele; ha karrier–öngyilkosságot követsz el, sohasem írhatod meg a könyvedet, és nem válhatsz világhírű bestselleríróvá. 8

Ez a fricska épp beletalált a még be sem hegedt nyílt sebbe, amit aznap délután okozott az Empire Kiadótól érkezett levél. – Kit érdekel! – harsogott Miranda. – Soha egyetlen kiadó sem fogja kiadni a könyvemet. – Ez egész egyszerűen nem igaz – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Claire, mintha attól, hogy határozottan beszél róla, állítása már fedné is a valóságot. Végre sikerült egy félreeső beugróba taszigálnia Mirandát; ott megálltak. Miranda hálásan dőlt hátra, amikor megérezte a kemény falat maga mögött. – Forog a szoba – mondta Claire–nek. Az idősebb nő felnevetett. – Naná – mondta. – Mi a fene ütött beléd ma este? – Megint visszautasították a könyvet – ismerte be Miranda. – Jaj, te szegény drága! – Claire hirtelen együtt érzőén szólalt meg, és Miranda hálásan mosolygott. – Most mi volt az indok? A levél fontosabb sorai szinte beleégtek Miranda agyába. – Úgy vélik, egy esetleges ismeretterjesztő kötethez nem elég az a reklám, amit szerezni tudok, és hogy az éttermi kultúráról szóló rész meg nem elég hihető. Nem „autentikus”. – Gúnyosan mutatta az idézőjelet a levegőben: ez a megjegyzés még mindig különösen bosszantotta. – Mármint tudom, hogy még nem dolgoztam étteremben, de három éven át írtam a különféle 9

éttermekről szabadúszóként, mielőtt te felvettél. Jess pedig középiskolás kora óta pincérkedik! – Tényleg, hogy van az imádni való öcséd? Mirandának feltűnt, milyen irtó gyorsan csapott le Claire az új témára. Talán már belefáradt, hogy együtt szörnyülködjön vele a nagy halom visszautasító levélen, amit begyűjtött, miközben a híres séfek és a modem éttermi kultúra felemelkedéséről szóló könyv ötletét próbálta eladni. Csakhogy sajnos a Jess–téma önmagában is valóságos aknamező volt. – Vicces, hogy kérdezed – mondta Miranda. – Persze nem úgy vicces, hogy hahaha. Hanem inkább úgy, hogy vicces, ó, a francba. – Mi történt megint abban az istenverte kollégiumban? Claire annak idején megvetően horkantott, amikor Miranda büszkén újságolta, hogy az öccsét felvették a Brandewine–i Egyetemre, Indianába, méghozzá teljes vizuáliskommunikáció–ösztön– díjjal. Claire gyakorlatilag egyetlen olyan államban sem bízott, amely az ország középső részén fekszik, és nehezen hitte, hogy bármelyikben is valami jó történhetne. Mirandának elég volt erre az ösztöndíjra gondolnia, és máris csupa kellemetlen érzés rohanta meg a parti forgatagában. Merre járnak azok a rózsás–vodkás–málnás izéket körbehordó pincérek, amikor az embernek szüksége lenne rájuk? 10

– Jess otthon van – mondta. Claire felderült. – De hisz ez csodálatos! így egész nyáron együtt lehettek. – Tényleg csodálatos – válaszolta Miranda. – De nem csak a nyári szünetről van szó. Jess otthagyta Brandewine–t. Megjelent a lakásomon ma délután, kábé tíz perccel azután, hogy elolvastam azt az elutasító levelet az Empire Kiadótól. Három, iskolai cuccal teli táskát hozott magával, a fényképezőgépét, és egyetlen szóval sem magyarázta meg, hogy mit keres ott. – Te meg egyetlen szó nélkül befogadtad. Ez nem kérdés volt, de Miranda bólintott. – Hiszen a testvérem. Még ha fogalmam sincs, mi történik vele, mi készteti arra, hogy otthagyjon egy tuti ösztöndíjat... még ha nem is hajlandó elárulni, mi a hazajövetelének oka, az sem számít. Képtelen lennék nemet mondani neki. De az tuti, hogy ha rajtam múlik, a következő félévben visszamegy a Brandewine–ra! Akármi történik is Jesszel, Miranda gondját fogja viselni. Ez a dolga. Azóta ez a dolga, hogy a szüleik meghaltak autóbalesetben tizennyolc éves korában. A tízéves fiúnak megszakadt a szíve, a lánynak pedig egyik napról a másikra fel kellett nőnie. – Azt hiszem, nem állunk már olyan közel egymáshoz, mint régen – mondta, és a szavak hamuízűnek tetszettek a szájában. Kudarcízűnek. 11

Claire afféle gall fatalizmustól vezérelve vállat vont. – De hát ez teljesen normális, nem? Hány fiút ismersz, aki elmondja a nővérének, pláne annak a nővérének, aki egyszerre apja–anyja is, hogy mi történik az életében? – Nos, nálunk nem ez a normális – makacskodott Miranda. – Legalábbis nem akarom, hogy normális legyen. Nekem nincs senki más, csak ő. Claire összevonta a szemöldökét. – Butaság. Kezdesz érzelgőssé válni a piától. Ne mozdulj. – Miközben valami olyasmit motyogott, hogy ezek az amerikaiak nem bírják az ivást, otthagyta Mirandát a falnak dőlve. Miranda balra fordította a fejét, és a divatosan fedetlenül hagyott téglákhoz dörgölte az arcát. A tégla durva széle beleakadt a hajába, olyan volt, mintha száz apró ujj kapaszkodna belé. Jobbra fordult, aztán előre, hogy megint érezze. Most, hogy lehajtotta a fejét, valahogy nehéz lett volna újból felemelnie. Praktikus, minden célra megfelelő fekete koktélruháját szemlélte: a Délicieux magazinnál ledolgozott első heti munkája gyümölcsét. A ruha jó befektetésnek bizonyult: a Ralph Lauren–dizájn még egy évvel később is elsőrangúnak és divatosnak számított. A nyakkivágás épp elég mély volt ahhoz, hogy szépen megmutassa a dekoltázsát, de azért nem annyira mély, hogy a férfiak a melléhez beszéljenek az arca helyett. A testhez simuló 12

anyag szépen hangsúlyozta a derekát, amelynek karcsúságáért keményen megdolgozott a sok újító desszert megkóstolása közepette, amire a havonta megjelenő rovat kedvéért kényszerült. Viszont a cipője. Miranda a karmazsinvörös cipőre bámult, és máris kicsivel jobb kedve kerekedett. A ruha szép. Tartós, jól használható, nem egykönnyen megy ki a divatból. A cipő viszont maga a dekadens élvezet. A piros szatént fekete csipkeréteg fedte, a nyitott orr–részhez menő magas sarok párosult. Ahányszor belebújt ebbe a cipőbe, mindig egy egészen kicsit démoninak érezte magát. Normális esetben ezt a cipőt nem vette volna fel szakmai eseményre, de miután összetörte a lelkét a hír, hogy a legújabb kiadó sem segít neki betörni a könyvkiadás tekintélyes, jövedelmező világába, ráadásul drámai körülmények között beállított Jess is, egyszerűen kellett valami. A cipő hívogatóan integetett a szekrény belsejéből, a felturbózott magabiztosságról suttogott valamit, meg arról, mennyivel magasabb rendűnek érzi magát egy nő már egyetlen pár igazán lélegzetelállító magas sarkútól, és kész, ennyi volt. Lerúgta magáról az egyszerű fekete cipőt, belebújt a vörös szaténcsodába, és elment otthonról, mielőtt meggondolhatná magát. Úristen, mennyire nem akart most itt lenni! Az egyik fele még mindig otthon volt a meghitt kis lakásban, üres tekintettel bámulta az öccse összeszorított száját és kimerült szemét, és azon 13

tűnődött, pontosan mióta is, hogy nem érti már meg az egyetlen embert, akiről mindig azt gondolta, hogy jobban ismeri, mint a tenyerét. Pedig nem. A másik fele itt volt, az agya vodkában ázott ezen az értelmetlen partin, amit egy olyan étterem tiszteletére rendeztek, amely még meg sem nyitott, de egyébként valószínűleg egy éven belül be is fog zárni, hiszen jóval több mint az éttermek fele bezár, és egyébként is mi értelme az egésznek? – Te meg mit bámulsz ilyen dühösen? – kérdezte Claire, és Miranda ijedten zökkent ki az álmodozásból. – Oda se neki – folytatta Claire, mielőtt Miranda akár kinyithatta volna a száját. – Idd meg ezt. – Két finom vonalú poharat tartott a kezében, mind a kettő sötét, rózsaszín folyadékkal volt tele. Miranda megnyalta az ajkát, és az egyik pohár után nyúlt. – Komolyan? Azt hittem, nem engeded, hogy még egyet igyák. – Lelkesen ivott, aztán csalódottan felnyögött, amikor a pohár fenekére ért. Az alkohol úgy robbant be a szervezetébe, mintha fejbe rúgták volna, a teremben hirtelen minden egy árnyalattal élénkebbnek tűnt, a kép hol elhomályosult, hol kitisztult. – Amikor az ember a szentimentális szakaszba ér, az egyetlen kiút a még több alkohol. Neked most fel kell élénkülnöd, nem akarom, hogy lekonyulj. Mindjárt kezdődik a show. 14

Ezekkel a szavakkal a másik poharat is Miranda kezébe nyomta, és visszahúzta a lányt az ide–oda ténfergő vendégek tömegébe. De még így is, hogy az édes, jeges vodka újult erővel bizsergett, lángolt a gyomrában, Miranda igazából azt remélte, hogy hamarosan véget ér a buli. Piros cipő ide vagy oda, veszélyesen rossz hangulatban volt.

15

Második fejezet – Ugyan, haver, semmi az egész. Mitől vagy ennyire betojva? A fickó a tükörben nem felelt, csak vadult bámult rá a kócos sötét hajával. – Heló, Adam Temple vagyok. Isten hozta önöket a Marketban! A fickó a tükörben, ha lehet, még rémültebben nézett. – Tudom. Ez tök szar volt. Talán egy kicsit kevésbé lelkesen? A fickó a tükörben szemlátomást annyira el volt keseredve, hogy már bármit megpróbált volna. – Adam Temple vagyok, és szeretném megköszönni önöknek, hogy velem tartanak a legújabb vállalkozásom elindításánál. Kopogtak a személyzeti mosdó ajtaján: a tükörfickó megúszta, hogy megjegyzést kelljen fűznie a dologhoz. Úgy látszott, megkönnyebbült. Adam káromkodott, még egyszer utoljára beletúrt a hajába, és nézte, ahogy a göndör fürtök visszahullnak a helyükre, pont ugyanolyan kócosán. Az ujjai valósággal viszkettek a vágytól, hogy valami hasznosat csinálhassanak, például hogy mikrozöldségeket halmozhassanak tálcákra, és friss barackchutney–val meg krémes kecskesajttal pakolhassák meg a halmokat. Igazából egészen addig a konyhában állt és megszállottan főzött, ügyet sem vetve az órára, 16

míg az étterem vezetője végül le nem küldte, és rá nem parancsolt, hogy kössön nyakkendőt. Csak azért, hogy lenyűgözze az egybegyűlteket, Manhattan ételsznobjait. Meg a kritikusokat! Úristen, nagyon remélte, hogy azt a nőt a Délicieux–tól nem hívták meg, azt, amelyik soha egyetlen jó szót sem volt képes írni senkiről. Tudta, hogy jobban oda kellene figyelnie a vendéglistára, de véletlenül–szándékosan folyton megfeledkezett a partiról. Mintha nem lenne így is épp elég dolga. Fel kellett készítenie a személyzetet meg az egész éttermet a jövő hétvégi nyitásra. Még azt az átkozott étlapot sem véglegesítették, erre most itt áll, és mindjárt felmegy, hogy az egybegyűlt ínyenc elit előtt táncoljon, akár egy idomított majom. Na jó, csak beszédet mond – táncolás nem lesz. De akkor is. Nagyot sóhajtott. Miért nem lehet, hogy egyszerűen az étellel nyűgözze le őket? Minek ez a nevetséges show ma este? Mert az a kibaszott Eleanor Bonning azt mondta, azért, emlékeztette magát Adam. És amíg az étteremből nem lesz egetverő siker, és nem tudod őt kivásárolni, addig ügy kell szót fogadnod neki, ahogy a külvárosi háziasszonyok követik Julia Child3 minden szavát. 3

A francia konyha amerikai sztárja, részben az ő naplója alapján készült a Julie & Júlia - Két nő, egy recept című amerikai film, amelyben Júlia Childot Meryl Streep alakította.

17

Bármi, ami segít neki megszabadulni attól a nőszemélytől, értelemszerűen csakis jó dolog lehet. Eleanor elvileg itt lesz ma este a partin, hogy szemmel tartsa a helyet, amibe befektetett – Adam már a gondolatra is elhúzta a száját. Még egy ok, hogy elbújjon a mosdóban. Nem mindig volt ez így, de az utóbbi időben ahányszor egy légtérbe kerültek, elfajultak a dolgok. Igazából nem mondhatni, hogy Eleanort a szájukra vették volna az emberek, amióta kitette a férfi szűrét, de akkor sem haragudhatott volna jobban, ha mégis megvetik érte. Megint kopogtak, most már egy kicsit határozottabban, és egy ismeretlenül csengő hang szólt be a mosdóba. – Séf? Ott van? Grant keresi. Azt mondja, már rég itt lenne az idő. – A srác túlozva nyújtotta meg az utolsó szavakat: az étterem ügyvezetőjének jól megkülönböztethető virginiai kiejtését gúnyolta. Kibaszott munkanélküli színészek, akik pincérszerepben parádéznak. – Mindjárt megyek. Minden rendben a falatkákkal? Csend volt, épp elég ideig ahhoz, hogy Adamnek elálljon a szívverése. Egy pillanattal később akár az áramütés, úgy lüktetett végig az erein a düh, újraélesztve mindent, amikor a srác reszkető hangon megszólalt: 18

– Ööö... Frankie azt mondta, hogy még ne szolgáljuk fel az ételt. Úgyhogy vártunk. Maga nem ezt akarta? Adam feltépte az ajtót, és a srác összerezzent attól, amit az arcáról leolvasott. Nem mintha Adamnek úgy általában igyekeznie kellett volna ahhoz, hogy megfélemlítse a beosztottjait, mivel a testalkata inkább profi bokszolóra vallott, semmint holmi szakácsra, de úgy képzelte, hogy jelen pillanatban meglehetősen ádáz arcot vághat. Egyébként is a francba Frankie–vel. Legjobb barát, helyettes konyhafőnök és nélkülözhetetlen konyhai kincs ide vagy oda, Adam ki fogja nyírni. – Nyomás vissza dolgozni – dörrent a srácra, aki úgy rohant el, mintha a pokol kutyái csaholnának a nyomában. Adam az étkezőbe vezető lépcsőhöz ment. Már eszébe sem jutott a nyakkendője miatt aggódni. Hallotta, hogy javában zajlik a parti, a beszélgetés és a nevetés végigvisszhangzott a lépcsőn. A hangulat jónak tűnt, mintha elégedettek lennének a vendégek, és Adam egy pillanatra elidőzött ebben az álomképben, hagyta, hogy elméjét és mellkasát eltöltse az elégedettség: igazán remek éttermet vezet, amely tele emberekkel, és mind remekül érzik magukat. Talán egy kicsit túlságosan is jól érzik magukat. Elindult fölfelé, kettesével szedte a lépcsőfokokat, szeme előtt látomások táncoltak, amelyekben a magazinok kritikusai beleütköznek a főzős tévécsatornák igazgatóiba. Beszélgetés és 19

csilingelő poharak zajhullámai rohanták meg Adamet, akár a vízforralóból feltörő gőz, amikor felért a lépcsőn. Érezte, hogy elönti a nyakát a forróság, de azért magára öltötte összetéveszthetetlen vigyorát, azt, amitől Frankie szerint úgy fest, mint aki a bolondokházából szökött, és nekikezdett a kezek rázogatásának. Amikor a harmadik talpig feketébe öltözött nő zuhant rá – most komolyan, ismernek egyáltalán más színeket ezek a New York–i csajok? – a málnás koktélról áradozva, Adam már tudta, hogy igaza volt, amikor pánikolni kezdett. Ezek az emberek hullarészegek. Jézusom, mennyi ideig álldogált a személyzeti mosdóban? Mialatt ő a beszédén aggodalmaskodott, a vendégek, az étel világának ezek a komoly szakértői nyilvánvalóan ijesztő tempóban vedelték a rózsavízízű vodkát. Újabb becsípett nőt segített talpra: a nő fekete nadrágkosztümöt viselt, és üdvözülten mosolyogva köszönte meg a segítséget. Adam visszamosolygott, és lassan közeledett a patkó alakú bárpulthoz az étterem közepén, miközben Grant Holloway–t, az étterem hipersmucig ügyvezetőjét kereste a tekintetével. Aki, ha Adam jól tippeli, valószínűleg épp most issza le magát. Az újonnan felvett kiszolgáló személyzet tagjai kiürült pezsgőspoharakkal megrakott tálcákat egyensúlyozva igyekeztek el mellette, és Adam megint nagyot nyelt rémületében és haragjában. A fel–szabadultság és a lazaság egy dolog – a 20

négykézláb mászós merev részegség egy másik. Az egyik pincér Adam felé nyújtotta az egyetlen megmaradt teli pezsgőspoharat a tálcájáról, de ő a fejét rázta, és két kezét feltartva hessegette el a fiatalembert. Valakinek muszáj megőriznie a józan eszét ebben a lebujban. Erről eszébe jutott, hogy Grantet keresi. Kiszúrta, hogy egy világosszőke fej bukkan fel újra meg újra a bárpult mögött, és arra vette az irányt. A bár körül nem tolongott olyan sűrű tömeg, mint amilyentől Adam tartott, valószínűleg azért, mert az italokat legnagyobbrészt a körbe–körbe járó pincérek szolgálták fel, de azért így is jócskán kellett könyökölnie, hogy közelebb férjen, és felhívhassa magára Grant figyelmét. Adam éttermének igazgatója vékonydongájú, lefegyverzően kisfiús alak volt. A mindenben, többek között a külső megjelenés dolgában is pedáns igazgató rendelte el, hogy Adam azt a csíkos selyem kínzóeszközt viselje, amely jelen pillanatban is megnehezítette számára a szabad lélegzést. így aztán Grant kissé meglepő látványt nyújtott, ahogy a földre kuporodva, eszeveszetten turkált a bárpult mögött; Adam csak arra tudott gondolni, hogy az utolsó üveg házi párlású, rózsaszirmos vodkát keresi. Grant kis idő múlva győzedelmesen ugrott fel, nyitott gallérja alatt csálén lógott a nyakkendője, az inge féloldalt kibújt a nadrágjából. Adam egy másodpercig meredten bámulta a vad villogást normális 21

esetben higgadt alkalmazottja szemében, aztán mély lélegzetet vett. Józan ész, emlékeztette magát. Őrizd meg. – Mi a franc folyik itt? – próbálta túlüvölteni a lármát. Nos hát, igaz, ami igaz, nem valami jól sikerült megfogadnia a saját tanácsát. Grant hevesen összerezzent, kis híján elejtette a vodkát. Két kézzel megmarkolta az üveget, és káromkodva, iszonyú dühösen fordult Adam felé. De azonnal kisimultak a vonásai, amikor meglátta, ki áll előtte. Most leginkább öröm tükröződött a vonásain. Meg némi megkönnyebbülés, állapította meg sötéten Adam. Nem jó jel. Az a tömeg, amelyik Grantet kihozza a béketűréséből, nem olyasfajta tömeg, amelyhez Adam koktéldísz–hajigáló közelségben óhajtana tartózkodni. Márpedig Grant úgy festett, mint aki alaposan kijött a béketűréséből. – Főnök! – kiáltotta. – Végre itt vagy! Adam csípőre tette a kezét. Jó, oké, talán egy kicsit elhúzta az időt. Először a konyhában, aztán meg a mosdóban. De azért nem négyhetes üdülésről tért vissza, vagy ilyesmi. Mert Grant elragadtatott hangja alapján azt hihetné az ember. Grant ellentmondást nem tűrő mozdulattal tartotta fel az ujját Adam felé, és egy körülöttük lézengő pincérhez fordult. A pincér le sem vette mohó tekintetét a vodkáról, amióta csak Grant előhalászta az üveget. Grant néhány halk, rövid szó kíséretében a pincér kezébe nyomta a vodkát, 22

és elhessegette a fiatalembert a konyha felé, ahol a koktélos tálcák sorakoztak. – Lassan kifogy a készlet, és a bennszülöttek kezdenek nyugtalankodni. Most komolyan, hol voltál? Kevés az emberünk. Frankie kijött ide, és azt mondta, hogy ne szolgáljuk fel az ételt! Aztán meg elment, isten tudja, hova – magyarázta Grant sietve és egyre hangosabban, a megkönnyebbülése olyan gyorsan váltott át elkeseredésbe, hogy Adam alig tudta követni. – Remélem, szétdolgozza az agyát, és épp tálal – dühöngött Adam. Minden porcikája égett a vágytól, hogy berontson a konyhába, és maga vegye kezébe a dolgokat. Ez a forró vágy valószínűleg megcsillant a szemében is, mert Grant gyorsan megjegyezte: – Maradj, ahol vagy! El ne tűnj megint! Adam dúlva–fúlva bámult a bárpult sarkán túlra – a konyha egy kis szelete odalátszott a nagy étkezőből. Mozgás, sürgés–forgás volt odabent, és Adamet csiklandozni kezdték a séférzékei. Innen leginkább kaotikusnak tűnt a dolog, pedig nem az volt. Azok az emberek, az ő csapata, tudják, mit csinálnak. Sőt; azt is tudják, hogy Adam másnap jól seggbe rúgja őket, ha nem sikerül az este. Adam megpillantotta a helyettes konyhafőnök gubancos fekete haját: Frankie parancsokat osztogatva sétált a konyhában, és Adam érezte, hogy valamelyest kienged a vállában a feszültség. Tény, hogy kiszámíthatatlan és gondatlan, de azért jó, hogy Frankie benne van a csapatban. 23

– Nem megyek sehova – mondta Adam Grantnek. – Úgy látom, minden rendben. Frankie irányítja a csapatot, az emberek dolgoznak, minden sínen van. – Még nem, de nemsokára ott lesz – ígérte Grant összevont szemöldökkel. – Ez volt az utolsó üveg rózsa vodka, már majdnem elfogyott a málna, és a szakácsok mindjárt elkészülnek az első kör előétellel. Elindíthatjuk az ételes tálcákat, amíg te elmondod a köszöntőbeszédedet, hadd szívassák föl a népek valamivel az alkoholt. Ez Grant. Igaz, hogy sokat akadékoskodik meg parancsolgat, és néha összetűzésbe kerül a tekintélyfóbiás Frankie–vel, de Grant a szervezés nagymestere. Adam... nem ilyen. Ő szeret belekeveredni a dolgokba, összepiszkolni a kezét, felderíteni. Aminek az az eredménye, hogy órákon keresztül játszogat a konyhában egy új recepttel, vagy elautózik a világ végére, egészen az Adirondack– hegyekig, hogy utánanézzen valami friss kecskesajt–beszerzési helynek. Szüksége van egy olyan emberre, mint Grant, hogy két lábbal a földön álljon. Hogy ne menjen félre. Hogy ne veszítse szem elől a célt. Jelen esetben úgy tűnt, a pult mögött található a cél. Grant kitárta a pult nyitható részét, még amikor Adamnek számolt be a dolgok állásáról, és most a ruhájánál fogva húzta a főnökét, hogy lépjen be a pult mögé, és álljon fel arra az 24

emelvényre, ahonnan a személyzet a legfelső polcon sorakozó italokat is eléri. Adam hirtelen két fejjel magasodott a kavargó tömeg fölé, és mielőtt kettőt pisloghatott volna, Grant hangosan tapsolt, magára vonva a közelben állók figyelmét. A hír úgy rohant végig a termen, mint a láng egy serpenyőnyi flambírozott cseresznye körül, és hamarosan elcsendesedett az étkező. Nagyjából. Adam várt, hallotta, ahogy néhányan a torkukat köszörülik, egy részeg vendég hangosan vihogott, míg a többiek csendre nem intették. Grant bátorítóan vigyorgott föl rá, és Adam, ahelyett hogy kitekerné a vézna nyakát, amiért figyelmeztetés nélkül felállította ide, beérte egy összehúzott szemű, fenyegető pillantással, amely reményei szerint fájdalmas jövőbeli megtorlást ígért. Grant a szeme villanásával jelezte, hogy megértette a célzást, és nevetségesnek találja. Gyors iramban ügetett el a konyha felé, szemlátomást megkönnyebbült, hogy végre elkezdheti megetetni a hordát. Adam a fogát csikorgatva préselte ki magából a „társasági” mosolyát. Azt a széles vigyort, amelyet az előkelő vendégeknek tartogatott, azoknak, akik látni akarták, hogyan működik egy profi konyha, és akik úgy vélték, a való világban betöltött rangjuk feljogosítja őket, hogy ki–be járjanak Adamhez. – Hölgyeim és uraim, nagyon köszönöm, hogy itt vannak velünk ma este, a Market 25

megnyitóünnepségén. Market; ahogy eddig még nem ettek. A közönség tapsolt, és Adam megnyugodott, hogy végül is talán mégsem volt annyira rossz ötlet totál eláztatni őket. – Itt a Markéiban szeretnénk visszahozni egy régimódi elképzelést; az utolsó kis részletig tudni akarjuk, hogy önök mit esznek, és hogy az ételek honnan származnak. Mindent, amit felszolgálok, minden egyes hozzávalót, amivel főzök, helyi beszállítóktól kapjuk. Nem tudom, önök hogy vannak vele – folytatta Adam, miközben kényelmesen belelazult szónoklata megnyugtató ritmusába, amely annyira ismerős volt a sok beszélgetésből, amikor Frankie–nek vagy Grantnek adta elő ugyanezt, vagy a bankban a kölcsönös fickónak, vagy bárkinek, aki hajlandó volt meghallgatni de nekem elegem van abból az élelmiszer–áruházi kultúrából, amelyben a gyerekek azt hiszik, hogy a csirke zsugorfóliázva születik, vagy hogy decemberben érik a barack. Annyira eltávolodtunk az ételeinktől! Az evés élményből kezd hétköznapi feladattá válni. Halvány fény égett a teremben, de a bárpult meg volt világítva alulról: a kiszűrődő fény visszatükröződött a poharakról meg az üvegekről, és táncoló fehér szikrákat szórt a felfelé néző emberek arcára. – Nekem itt az a küldetésem, hogy elmondjam önöknek, mindenkinek, aki szereti az ételt és szeret enni: ennek nem kell így lennie. Az étel 26

személyes dolog. Személyesnek kellene lennie. Az evés intim élmény, és én szeretném közelíteni egymáshoz az igényeket és a kínálatot, feltölteni a szakadékot a fogyasztók és az ételgyártók között. Ebben nincs semmi új. Alice Waters ugyanerről beszél a hatvanas évek óta. Hogy mitől más a Market? Az elkötelezettségünktől és a kreativitásunktól. Nem vagyok hajlandó unalmas ételeket főzni. – Nem – folytatta, s tenyerét a bárpultra támasztotta; érezte, milyen kemény a fa. – Ennél többről van szó. Nem vagyok hajlandó üres ételeket főzni, csinos műalkotásokat, amelyekből hiányzik a lényeg, amelyek látványosak, de nincs bennük szív. Én nem lenyűgözni akarom önöket. Hanem táplálni. – Ha! Adam összevonta a szemöldökét. A heves felkiáltás valahonnan, a tömegből érkezett, és Adam a szeméhez emelte a kezét, mintha így megállapíthatná, ki szólt. – Itt a Marketban... – Próbálta újra felvenni a fonalat, de a pillanatnak, a szenvedélynek lőttek. Érezte, hogy elönti a tenyerét a hideg verejték. – Mi... ahogy mondtam, én táplálni akarom önöket, de nemcsak a testüket, hanem az elméjüket is. Azt szeretném, hogy megértsék, mi az étel, és hogyan kerül az asztalukra. Ugyanaz az átkozott hang hallatszott megint: – Sehogyan sem kerül az asztalunkra! 27

Adam a szeme sarkából észrevette, hogy mozgolódás támadt a konyha lengőajtajánál. Odafordult, és látta, hogy pincérek vonulnak ki a konyhából, a kezükben étellel megrakott tálcák. A lélegzete is elállt Grant tökéletes időzítésétől. Csak ennyit tudott kinyögni: – Mi? – Nincs étel – szólalt meg egy nő a lenyűgözött közönség soraiból kiválva. – Maga szemlátomást azért hívott ide minket, hogy órákon keresztül áradozzon a csodálatos ételeiről, de még semmivel sem kínált meg senkit. Adam felvonta a szemöldökét. Úgy vélte, hogy az „órákon keresztül” megjegyzés azért nem volt teljesen fair. A nő – Adamnek feltűnt, hogy vörös hajú – határozottan bólintott, mintha igencsak elégedett lenne magával. A mellette álló vonzó, idősebb nő megpróbálta kihúzni őt a rivaldafényből, de a vöröske hallani sem akart erről. Felszegte az állát, és egyenesen elindult a bárpult felé. Kissé imbolyogva járt a magas sarkúban, de nagyon elszántnak látszott. Adam fél szemmel a pincéreket nézte, akik végre elkezdték körbekínálni a töltött tésztafalatkákkal és sültzöldség–nyársakkal megrakott tálcákat, a másikkal a közeledő kötözködőt figyelte. Ahogy a vendégek kezdték észrevenni és élvezettel kóstolgatni az ételt, a legtöbben hátat fordítottak a bárpultnak, és úgy vetették magukat a pincérekre, mint éhes oroszlánok a szelíd gazellacsordára. 28

A kötözködő természetesen fekete ruhát viselt nagyon is csinosnak tűnő idomai fölött – de a cipője! Az élénk színű, patinás felület olyan szép fényes volt, mint egy jól sikerült vaníliakrém, mint egy pinot noir, amit a fénybe tartanak. A sarka mint a jégvéső, s a nő karcsú, tökéletes lába hosszan nyúlt fölfelé. Ez a cipő felkeltette a férfi érdeklődését. És ez az érdeklődés az ezerszeresére nőtt, amikor a bárpult fénye végre a nő arcára esett. Gyönyörű volt, mint egy Botticelli–angyal: lángoló haj, lélegzetelállító kék szem, kerek arc, édes, édes ajkak. Ami viszont kijött a száján, az már közel sem volt ilyen édes. Lebiggyesztette csinos, rózsaszín ajkát, felnézett a férfira, és gúnyosan mosolygott. – Nem túl bizalomgerjesztő, amikor egy séf úgy érzi, fel kell másznia a hordóra, és holmi szónoklattal kell a főztjét megvédenie. – Igaza van – válaszolta Adam, és egy mosoly silány utánzataként megmutatta az ínyét. – Kamu az egész. Az ételeim sokkal többet elmondanak a helyi, szezonális termékekről, mint bármi, amit én kitalálok. – A többi vendégre mutatott, akik, állapította meg a gyomra mélyéig hatoló elégedettséggel, a szájuk szélét nyalták, és már nyúltak a második vagy harmadik falatkáért. – Úgy tűnik, ezzel ők is egyetértenek. Most a nőn volt a sor, hogy csak pislogni tudjon. Helyes volt, és kicsit bagolyszerű, ahogy a zavarodottság ellágyította a szája kemény vonalát; a francba, olyan izgalmas. Harag és vonzalom 29

kígyózott Adam gyomrában: kellemesen nyugtalanító keverék. Mint amikor egy kis citromlét löttyent az ember a sűrű tejszínes krémbe. – Hogy hívják? – kérdezte. A kötözködő megint felszegte az állát, kissé meg is szédült a mozdulattól. Adam még közelebbről fürkészte. A nő kitágult pupillája sötéten villogott, kipirult arca bájos ellentétben állt sápadt bőrével. – Miranda Wake, Délicieux magazin – felelte dacosan, mintha arra számítana, hogy a férfi vitatkozni fog vele. Aha, gondolta Adam. Valahogy meg sem lepődött, pedig mindig jóval idősebbnek és szikkadtabbnak képzelte a New York–i ételpaletta leghírhedtebb kritikusát, mint amilyen ez a tüzes kis nőcske volt. Miranda Wake. Szétittad az agyad, méghozzá olyan koktélt ittál, amit én terveztem, olyan szesszel keverve, amit a saját két kezemmel pároltam. Volt ebben a tényben valami furcsán erotikus, és Adam úgy próbálta elfedni a pillanat kínosságát, hogy lelépett a magasítóról, megkerülte a bárpultot, és kezet rázott a nővel. Úgy tűnt, az este beszédmondó része minden kétséget kizáróan véget ért, most, hogy előkerült az étel. – Adam Temple – mondta, és megfogta a nő puha, meleg kezét. – Örülök, hogy megismerhetem. 30

– Tényleg? – kérdezte a nő zavarodottan, és Adam elvigyorodott. Szinte lehetetlenül karcsú ujjai voltak, a férfi érezte a finom csontokat a kezében, a csuklójában. Legszívesebben azonnal megetette volna valami gazdag, dekadens étellel. – Tényleg – bólintott. – Nos... – A nő összevonta a szemöldökét. – Nos, én nem örülök, hogy megismerhetem. El sem akartam jönni ide ma este. Az olyan étterem, amely valamilyen ügyet támogat, közhelyes és mesterkélt, a maga főztje pedig nyilván pocsék lesz. – Időnként megbotlott a nyelve a hosszabb szavaknál, az orrát ráncolva erőltette a száját, mintha az izmok megfeszítésével jobban működhetne az artikuláció. – Sok „helyi termékes” étteremről írtam már, és mindig csak át–ejtés az egész, azért, hogy ki ne derüljön: a séfnek semmi fantáziája. – Valóban? – kérdezte Adam. Hihetetlenül ideges volt. Miért kell ilyen gyönyörűnek és ugyanakkor szemétnek lennie? – A fenébe, ha valamit utálok, az az, ha fantáziátlansággal gyanúsítanak. Bármilyen hihetetlen, a nő erre elpirult. Fantasztikus. – Tudja – folytatta Adam azt hiszem, nem nagyon tetszik, ahogy az ételeimről beszél, anélkül hogy valaha is kóstolta volna bármelyiket. Mégis miből gondolja, hogy épp maga a szakértő? A nő arca ismét rózsaszínbe fordult, ezúttal valószínűleg inkább a haragtól, mint a piától. 31

– Jó, ha tudja, hogy én vagyok a Délicieux legjobb kritikusa. Több rajongói levelet kapok, mint bármelyik másik újságíró. – Jó, de fogadjunk, hogy a fele gyűlölködő levél – provokálta a férfi. – Akad köztük olyan is – vallotta be a nő a részegek óvatos méltóságával. – Szigorú elvárásaim vannak, és ezeknek kevés étterem tud megfelelni. – És mondja, édes szívem, az nem szükséges az elvárásaihoz, hogy legalább megkóstolja az ételt, mielőtt ítélkezne? – Én... – Zavartan elhallgatott. – De, természetesen. De nem az én hibám, hogy a maga ételéből még nem ettem. És ne hívjon édes szívemnek. – Tiszta sor, drágám – vágott vissza Adam. – Persze alaposan lemeózhatta volna a szajrét az elmúlt öt percben, ha nem azzal lett volna elfoglalva, hogy engem szekáljon. De megértem – folytatta. –A gyakorlati megközelítés nem a maga asztala. Maga az idő nagy részét a számítógép fölé görnyedve tölti egy zsúfolt kis irodában. Igaz? Egyedül ül az elefántcsonttoronyban, miközben a világ igyekszik megfelelni a „szigorú elvárásainak”. – Én... én... – A nő nagyra nyílt szemében döbbenet ült, mellkasa szaporán emelkedett– süllyedt, kínzó pillantásokat engedve az árnyas völgybe a két melle közé, ahogy a ruha anyaga megfeszült. A férfi gúnyosan vigyorgott. 32

– Magácska a való világban egy napig sem bírná. A konyhámban meg tíz percig sem. A nő felszegte puha, kerek állát, és közelebb lépett. Valami villant a szemében, de Adam annyira be volt pöccenve, hogy nem tudta megfejteni a tekintetét. – Ó, csakugyan? A férfi is közelebb lépett, míg végül már összeért a lábujjuk. – Kizárt dolog – jelentette ki. – Sőt, erre fogadni is mernék. Töltsön el egy napot a Market konyháján, dolgozzon velem és a csapatommal. Nézze meg, milyen a másik oldalon. Azután írjon kritikát az éttermemről, szedje ízekre a főztömet, kemény leszek, férfi módjára kibírom. Addig meg, édes szívem, tudja, mit? – Lehajolt, olyan közel, hogy látta a nő hosszú, dús szempilláját. Málna– és cukorillata volt, meg volt benne valami mélyebb, összetettebb illat is. – Tartsa meg magának a véleményét.

33

Harmadik fejezet Mintha valami villanófény robbant volna az agyában. Aztán ráeszmélt, hogy tényleg vaku villant, méghozzá egyenesen az arcába: az egyik vendég ügyesen lekapta, amint a Délicieux elismert szerzője, Miranda Wake nyilvánosan hajba kap a nagymenő séffel, Adam Temple–lel. A kép magáért beszélt. Miranda érezte, hogy elárasztja az adrenalin, s elűzi a fejéből az alkohol mámorát. Pislogott. Sötét hajú férfi képe élesedett ki előtte, olyan közel volt, hogy akár meg is csókolhatta volna – annyira közel, hogy egyszerre csak egy–egy vonását láthatta. Fölül túl hosszúra nőtt a haja, egyébként teljesen kócos volt, göndör fürtjei úgy ágaskodtak, akár az ördögszarvak. Széles homlokán, szép vonalú állkapcsán napbarnított bőr feszült. Vastag szája gúnyos mosolyba torzult, de még így is látszott, milyen érzéki az ajka formája. Sötét szeme villogott. A félhomályban nem látszott pontosan, milyen színű, de az elég nyilvánvaló volt, hogy milyen érzéseket tükröz; valamiféle tehetetlen, égető dühöt. Miranda érezte, hogy arcát és nyakát perzseli a forróság, de nem tudta, hogy pontosan mitől; a vodkától, Adam Temple átható tekintetétől, vagy a körülöttük álló ötven becsípett étteremmániás vendég bámuló tekintetétől. Valószínűleg a háromtól együttesen. 34

Várakozásteljes csend volt, és ahogy teltek a másodpercek, Temple egyre tűrhetetlenebbül önelégült képet vágott. Miranda kicsit megrázta magát, igyekezett összeszedni a gondolatait. Mi történt? Ez az ember komolyan felajánlotta, hogy töltsék egy napot a konyhájában? És ennyi volt. Magához tért. Ennél sokkal részegebbnek kellett volna lennie ahhoz, hogy élete nagy lehetőségét elszalassza. Itt az alkalom, hogy túllépjen az újságíráson, hogy bekukkanthasson a kulisszák mögé, s ily módon megszerezze azt, ami a könyvéből nyilvánvalóan hiányzott. Egyenesen a férfi önelégült, beképzelt (gyönyörű, szexi) arcába nézett, és azt mondta: – Állom. A férfi hátralépett. – Tessék? – Mondom, állom a kihívást – ismételte meg Miranda. Már alig várta, hogy elővehesse a noteszét meg a tollát. Innentől kezdve minden megy a könyvbe. A kritikus a konyhában. Vagy: Amiről a séf nem akarja, hogy kiderüljön. Ez az, épp ez az a nézet, amit keresett. Az amerikai profi szakácsművészet legérzékenyebb pontjainak komoly leleplezése egy beépített újságíró szemszögéből. Összevonta a szemöldökét. Azért egyetlen nap nem lesz elég a kutatáshoz. Adam is összevont szemöldökkel állt. Mint egy viharfelhő. 35

– Miről beszél? – sziszegte. Miranda pislogott; igyekezett minél ártatlanabb képet vágni. – Szaván fogom. Korlátlan hozzáférés a konyhájához, az embereihez. .. és magához. Adam elfehéredett. – Erről nem szólt az ajánlatom... Várjon, micsoda? – De igen, én is hallottam. – Claire jelent meg Adam könyökénél, és nagyra nyílt szemmel, komolyan bámult rá. – Maga meghívta Mirandát a konyhájába. – Valójában inkább olyan fogadásféle volt – jegyezte meg Mi–randa. Pompásan érezte magát. Claire egykedvűen legyintett. – Ahogy gondolod. Egy a fontos: biztos vagyok benne, hogy Temple séf nem fog visszatáncolni. Főleg hogy eléggé sokan hallották az ajánlatát. Adam kinyitotta a száját, aztán becsukta, és kemény vonallá szorította. Miranda gondosan igyekezett nem észrevenni, hogy az állkapcsa dühös összeszorításától gödröcskék jelentek meg az arcán. Adam mosolyogni próbált, de inkább valamiféle grimaszt sikerült csak vágnia. – Esetleg később megbeszélhetnénk a részleteket – mondta megkésett óvatossággal. – Az nagyszerű lenne – búgta Miranda, és már azon gondolkozott, hogyan intézhetne el magának valami hosszabb melót a Market konyháján. 36

– Rendben – bólintott Claire. – De előbb meg kell szereznem a Délicieux szerkesztőbizottságának hozzájárulását ahhoz, amire Miranda készül. Miranda szinte hallotta, ahogy Adam a fogát csikorgatja. Elmosolyodott, érezte, ahogy az alkohol és az izgalom pezseg az ereiben. És ha belegondol, hogy el sem akart jönni a Market nyitóbulijára! – Tegnap este... – nyögte Grant. – Micsoda bukta! Abszolút nem állok készen, hogy odamenjek, és feltakarítsam azt a kuplerájt. Kösz, hogy nálad lehet a megbeszélés, Adam. Még nem tudnék szembenézni a Markettal. – Hát, egy bögre erős kávé nélkül én sem – kiáltott ki Adam a tágas konyhából, ahol a dugattyús kávéfőzőt kereste. Az ilyesféle események után, mint a nyitás előtti sajtóbuli, szeretett összejönni a legfontosabb embereivel, jelen esetben Frankie–vel és Granttel, hogy megbeszéljék, hogy mentek a dolgok, mi lehetett volna jobb. Arra számított, hogy ez a mai találkozó rövid lesz. Mit lehet mondani azon kívül, hogy „totál elcsesztük”? Adam lakása valójában egy kis téglahomlokzatú ház első eme–letét tette ki. A meglehetősen furcsa lakás két nagy teremből állt, az egyik volt a konyha, a másik az étkező/nappali/hálószoba. Az ágyat a szoba többi részétől elválasztotta és részben eltakarta egy széles könyvespolc: a polcon különféle szakácskönyvek, sci–fik, krimik és 37

történelmi regények sorakoztak – nem mintha Adamnek egy percnyi ideje is lett volna olvasni. Mindent egybevéve, a lakás kissé szűkös volt ahhoz, hogy vendégeket fogadjon, de Adamnek így is megfelelt. Régen, amikor a szülei még New Yorkban éltek, az egész épület egybe tartozott. De néhány évvel ezelőtt nyugdíjba mentek, Floridába költöztek, és Adamre hagyták az épületet, amely, ahogy Eleanor megjegyezte, Adam kevés vagyontárgyainak egyike lett. Már persze ha hasznosítja. így aztán Adam tövig jelzálogosította a házat, és kiadta a második emeletet egy szédült, szőke egyetemistának, aki éjszakába nyúló pizzaevős–tanulós összejöveteleket tartott. Adam alig várta, hogy a Market hasznot hozzon, ő pedig végre megengedhesse magának, hogy újra egyedül az övé legyen a ház. Adam a bajsza alatt szitkozódva turkált a szekrényben tornyosuló, szédítő mennyiségű konyhai eszköz között. A konyhai cuccainak több mint a fele lassan, de biztosan átvándorolt a Market konyhájára, ami pedig itthon maradt, már rég köszönő viszonyban sem volt a rendezettséggel. Szerencséje volt: viszonylag gyorsan sikerült kezébe kaparintania a kávéfőzőt. Egy kis forralt víz, némi finomra őrölt eszpresszó, és Adam máris vitte át a másik szobába a bögréket, teli olyan erős kávéval, hogy függőlegesen állt benne a kanál. Grant kikapta az egyik bögrét a kezéből, Frankie 38

megragadta a másikat, és letette az asztalra, hogy kihűljön. – Nem is volt olyan rossz a tegnap este – mondta Frankie, és rágyújtott egy Dunhillra, pofátlanul figyelmen kívül hagyva Adam a– lakásban–tilos–a– dohányzás irányelvét. Frankie, aki a földön terpeszkedett, nagyot szívott a cigarettából, és felsandított fektéből. – Míg a barátunk el nem vesztette a fejét valami magazinos bige miatt. Frankie véletlenül épp Adam posztergyűjteményének korona– ékszere, a Clash 16 Tons turnéjának bádogtáblája alatt ütött tanyát. Adam szobájának falairól megsárgult, dühös punk–rock ikonok bámultak rájuk a Siouxsie–tól a Bansheesen át a Sex Pistolsig. Valószínűleg nem a tökéletes társadalmi beilleszkedésről árulkodott, hogy Adamet mindig megnyugtatta ez a látvány. Johnny Rotten vicsorgó ábrázata biztosan nem arra volt hivatott, hogy bárkit is megnyugtasson, Adam mégis azon kapta magát, hogy már kezd is ellazulni. Ami nem jelentette azt, hogy kész lenne feloldozni Frankie–t az előző esti gigaszívás felelőssége alól. Adam a sovány brit punkokról arra a punkra nézett, aki jelen pillanatban a szobájában fetrengett a földön. – Te kezdted – mondta vádlón, és még rá is mutatott Frankie–re, az sem érdekelte, hogy tisztára ovisan viselkedik. – Teljesen kiütötted a vendégeket, a kaját meg a konyhában tartottad. Mégis hogy a francba gondoltad ezt? 39

– Hé – vágott vissza Frankie, és sértődötten szívott bele a cigijébe. – Gondoltam, ideges leszel, és jobb a féleszűvé tompult közönség, mint egy rakás élesre állított rohadék, aki darabokra szedne téged. Adam kissé visszavonult. Gondolnia kellett volna a Frankie–féle logikára is. Hát persze hogy végül úgyis az a vége, ami mindig: hogy Frankie őt fedezte. Nincs bénázás, nincs kivétel. így elég nehéz jóízűen haragudni. – De figyeljetek, srácok – mondta könyörgő hangon Adam, és lehuppant a legjobb barátja mellé a földre. Belekortyolt a kávéba, és nekidőlt a rozzant zseníliakanapénak, amit a főiskola óta hurcolt magával mindenhova. – Muszáj lesz jobban kommunikálnunk. Az ilyen elbaszarintások kinyírnak minket, amikor már tényleg működik majd ez a kóceráj. A vendégek végül éjfél körül mentek haza, miután jól kibulizták magukat, és degeszre tömték a hasukat Adam ételeivel. A francia hölgy és a vörös hajú kötözködő korán elment, nyilván azért, hogy kezüket dörzsölve és kuncogva tervezgessék Adam bukásának részleteit. Hihetetlen, hogy így elvesztette a fejét. Egy morcos étteremkritikus az arcába mászik, erre rögtön jön neki ezzel a macsó, melldöngetős stílussal. Fogadást ajánl, hogy egy napot töltsön el a konyhájában! Ha a nő nem állta volna, vajon mit csinál? Pattogni kezd, hogy „na, mi van, nem mered”? Csak éppen állta. Kurvára ráharapott. És 40

most ki kell találnia valamit, hogy hogyan visszakozzon. Mert az kizárt, hogy egy kritikust beengedjen a konyhába. Beverte a fejét a kanapé keményfa karfájába, aztán még egyszer. Szándékosan. Mielőtt harmadszor is fejbe kólinthatta volna magát, Frankie odanyúlt, kezét a feje mögé tette, és felfogta az ütést. – Na, ebből elég – mondta, a cigaretta kilógott a szájából. – Erre semmi szükség. – Ja – értett egyet Grant, és kávésbögréjét két kezében szorongatva, leguggolt eléjük. – Végig fogjuk csinálni. Ne parázz, főnök. A bejárati ajtó zárjának nyikordulására mindannyian felkapták a fejüket. – Remélem, arról beszéltek, hogyan csináljatok egetverő sikert a Marketból – szólalt meg Eleanor Bonning. Levette a napszemüvegét, és óvatosan összehajtogatva a tokjába tette. A tokot becsúsztatta a Burberry táskája zsebébe, és a földön heverő trióra sandított. – Mert nem fogom hagyni, hogy miattatok hiba csússzon a tökéletes befektetéseim sorába. Adam feltápászkodott. – Ennek még mindig van kulcsa? Durva büntetést érdemelsz, az tuti – motyogta Frankie a bajsza alatt. Adam gyorsan rúgott egyet az irányába, aztán a Market csendestársa elé lépett. – Eleanor, nem is tudtam, hogy be fogsz ugrani. – Megpróbált semleges hangot megütni, bár ez 41

aligha sikerült neki, de hát mit is tehetne? Eleanor Bonning kezében van a Market jövője. Kurvára nem ideális helyzet, tekintve a bonyolult múltjukat. – Beszélnünk kell, úgyhogy kicsit zsonglőrködtem az ütemtervemmel, hogy beleillesszelek titeket is a programomba ~ mondta Eleanor, és alig észrevehetően összevonta a szemöldökét. Adam szándékosan nem nézett Frankie–re; ha ránézett volna, nem tudja megállítani a szája sarkában bujkáló vigyort. Az elmúlt év során rengeteget tréfálkoztak Eleanor kőbe vésett sűrű programjának rovására. A rettegett szavak azonban, miszerint „beszélnünk kell”, nagyjából kiirtották a vigyort, sőt még a szándékát is, és Adam amilyen nyugodtan csak tudta, megkérdezte; – Tényleg? Eleanor kifejezetten üzleties volt ma. – Nem tudom, tisztában vagy–e vele, hogy miféle utóhatásai vannak a Miranda Wake–kel folytatott beszélgetésednek – mondta. Bakker. Adam reménykedett benne, hogy Eleanornak elkerülte a figyelmét az a gyötrelmes tíz perc. Vagy legalább hogy majd tisztázhatja a dolgot Wake–kel meg a magazinjával, mielőtt a támogatójával szembe kellene néznie. Látta a szeme sarkából, hogy Frankie és Grant feláll. Odaléptek mellé jobbról és balról, és ez a 42

támogató gesztus némileg megerősítette kimerült idegeit. – Aha, oké. Miranda Wake. Vörös, göndör haj, elefántcsont bőr, málnaszín ajkak. – Pontosan. Mindenki a kis balesetedről beszél a hírhedt Wake kisasszonnyal. Adam ezt nagyon is el tudta képzelni. New York hiába volt nyolcmilliós nagyváros, bizonyos szempontból egészen kicsi falunak számított. Minden egyes környék különálló kis közösségként működött; Adam a West Village–ben született és nőtt fel, és voltak olyan szomszédjai, akik sohasem jártak messzebb a Tizennegyedik utcánál. Egy csomó embert ismert a Sohóból, aki soha az életben be nem tenné a lábát a Times Square–re, és olyan brooklyniakat is, akik szenvedélyesen gyűlölték Queenst. Ugyanígy Manhattan kulináris közössége is szigorúan kötötten és betegesen egymásba fonódóan működött. Mindenki ismert mindenkit, és úgy terjedt a pletyka, mint az olvasztott vaj a forró serpenyőben. – Nézd, le fogom rázni, és az egésznek vége lesz pár napon belül, amint Mario Batali valami őrültséget csinál, vagy Tony Bourdain visszatolja a seggét a városba, vagy akármi. Ha nyugton maradunk és hagyjuk, hogy a dolog lecsengjen... Eleanor a fejét rázta. – Nem, nem, nem. Pontosan ezt nem akarom. – Akkor meg mit... 43

– A hírverés, Adam. – Eleanornak az a fajta izgatott csillogás jelent meg a szemében, mint amikor a portfóliója magas jövedelméről beszélt. – Az a rengeteg ember, azok az ipari profik mind rólad és Miranda Wake–ről beszélnek, blogolnak, képeket közölnek. Ekkora reklámot nem tudsz pénzért megvenni. – Egy pillanatra elhallgatott. – Pontosabban meg tudod venni, de nagyon drága. Sokkal jobb ingyen megkapni, ha egyáltalán lehetséges. Adam visszafojtotta a torkából feltörő nevetést. – Te most szarakodsz velem? Eleanor ismét lebiggyesztette az ajkát, Grant pedig keményen hátba bökte Adamet. – Nem – felelte Eleanor, és a hangjában bujkáló súlyos neheztelés ismerősen csengett. – Nem szarakodom veled. – A trágár szó különösen mocskosnak tűnt Eleanor árnyalt, művelt kiejtésével. – És ami egészen biztos, az az, hogy nem fogod „lerázni” Miranda Wake–et. Ami azt illeti, már beszéltem is a Délicieux magazin főszerkesztőjével; eltökélték, hogy online és nyomtatásban egyaránt hirdetni fogják a dolgot, talán még tévé– és rádióreklámok is lesznek. Adam gyomra mélyén gyökeret vert a rettegés; úgy szorította görcsbe a testét, mint a romlott kagyló. – Egészen pontosan mit fognak hirdetni? – kérdezte bénultan. – A legújabb rovatukat. Kitálalok. Egy kritikus kalandjai a konyhában. 44

– Én ezt nem értem – szólalt meg Grant. – Mindezt egyetlen nap kedvéért, amíg Miranda Wake ott fog üldögélni a Market konyháján? Nekem ez nem tűnik valami izgalmasnak, pláne hírértékűnek. – Hát persze hogy nem. Egyetlen napnak semmi értelme nem volna. Egy olyan reklámfolyamhoz, amilyen ez lesz, idő kell. – Mégis mennyi idő? – Adam érezte, hogy a tenyere csúszóssá válik a hideg verejtéktől. – Egy hónapra gondoltunk. Kezdetnek. Adamnek leesett az álla. De míg ő átmenetileg lebénult, Frankie–t semmiféle ilyen szerencsétlenség nem érte. – Azt hiszem, mindannyiunk nevében mondhatom: egy nagy lószart.

45

Negyedik fejezet Jess Wake álmot látott. Meglehetősen egyszerű álmot, ahogy ez már lenni szokott. Normális akart lenni. Olyan, mint bárki más, végre, nem pedig az a furcsa srác, aki a nővérével lakik. Az árva. A fotóbuzi. A stréber. A csúnyább gúnynevekre szándékosan nem gondolt. Semmi értelme azzal kínoznia magát, amin nem tud változtatni – soha nem lesz normális. Ezért volt ez álom, nem pedig cél. A célja az volt, hogy megpróbáljon eligazodni abban a zavaros felfordulásban, a hazugságok és féligazságok között, amelyeket a nővérének mondott az évek során abban a reményben, hogy a lány így talán nem jön rá, mennyire abszolút nem normális az öccse. Hogy valamiféle őszinteségre rátaláljon, és megint jól érezhesse magát a bőrében. Sőt, igazából először életében. Itt van hát New Yorkban. Ebben a városban akart élni egészen kis kölyök kora óta, amikor valahol a világ végén lakott északon. Otthagyta a Brandewine–t, leporolta a mocskos cipőjét, és most készen áll, hogy újrakezdje. A reggeli napfény mindent olyan élesen megvilágított. Aztán megváltozott a fény minősége, éles tavasziból párás nyáriba váltott, és Jess arra gondolt, bárcsak elhozta volna magával a fényképezőgépét. 46

De nem, most különleges küldetésre indult, emlékeztette magát. Jóvendég–küldetésre, hogy a nővére lássa, milyen nagyra értékeli, amiért nála lakhat. Sőt, az igazat megvallva ennél sokkal többről van szó; amiért ő itt szívesen látott vendég. Amiért a nővére tárt karokkal fogadta, és semmit sem kérdezett. Hangosan kimondva legalábbis semmit. Még. De a fiú érezte, hogy azok a kérdések ott lapulnak a lakás árnyas zugaiban, arra várva, hogy rávessék magukat, és belévájják a karmukat, ezért kellett eltűnnie onnan, legalább egy kis időre. Jess megborzongott a fürge szélben, magához szorította a csomagjait, és hazafelé vette az irányt. Miranda kinyitotta a szemét, aztán azonnal becsukta, és jól összeszorította. Miért van ekkora fényesség? Apró Upper East Side–i lakásából csak egyetlen ablak nyílt az utcára, és az is a nappaliból. A másik ablak a második hálószoba szerepében tetszelgő gardróbból nyílt, és egyenest egy szomszédos bérház téglafalára nézett. Szóval, akkor hogy lehet, hogy hirtelen így ragyog a hálószobája? Miután a nap első, félbehagyott mozdulata ne– fordulj–arra–mert–leesik–a–fejed típusú fájdalmat és szenvedést okozott. Miranda nagyon vigyázott, hogy mozdulatlan maradjon, és gondolatban végigvette a saját lehetőségeit. 47

Egy: maradhatna itt az ágyban hanyatt fekve élete végéig. Ez először egész jól hangzott. Amíg csak a kitartó sürgető érzés, hogy ki kell mennie a mosdóba, be nem fészkelte magát a tudatába. A francba. Kettő: felkelhetne, de csukva tartaná a szemét, és vakon próbálna meg eljutni a fürdőszobáig. Ez számos előnnyel járna: minimalizálná a leesik–a– fejed hatást, ugyanakkor kielégíthetné az egyre erőszakosabban követelőző hólyag szükségleteit. Másrészt viszont nem emlékezett, hogy előző este betartotta–e a szokásos esti rituálé szabályait, és elpakolt–e minden ruhát és kiegészítőt, mielőtt lefeküdt aludni. A legtöbb hálószobában ez valószínűleg nem számítana, de Mirandánál, ahol alig akadt annyi hely, hogy az ember oldalazva elcsoszogjon az ágy és a fal között a fürdőszobáig, bármiféle földön heverő hulladék katasztrófához vezethet. Különösen ha az ember csukott szemmel közlekedik, ráadásul félő, hogy a feje a legenyhébb inger hatására leválik a nyakáról. Miranda nagyjából biztos volt benne, hogy ha megbotlana, és beverné a fejét a falba, az ágykeretbe vagy az ajtófélfába, az hatványozottan jobban fájna, mint ha egyszerűen kinyitná a szemét, és figyelné, hova lép. Végül is egyszerű, ha az ember az ár–érték arányt nézi, elmélkedett. Persze ezt az élet számos más területéről is el lehet mondani. Miranda egészen vékony résnyire nyitotta a szemét, majd a fogát csikorgatva felnyögött a 48

fájdalomtól, és nagyot fújtatott. Nyikorgó mozgással, mint egy öreg, ingatag néni, nagy nehezen kivonszolta fájó testét az ágyból, és elvánszorgott a fürdőszobáig; útközben kikerült a földön egy összegyűrt koktélruhát, egy csomóba hányt harisnyát, meg egy pár szétdobált magas sarkú piros cipőt. Ha figyelembe vesszük, mennyire nem lehetett magánál az este, hiszen még az elpakolós szertartást is elmulasztotta, kisebb csoda, hogy valamilyen módon sikerült megtalálnia és magára rángatnia a kedvenc fehér– krémszínű csíkos pizsamáját. A fürdőszobában megkönnyebbült sóhajjal intézte a dolgát. Úgy érezte, ez élete leghosszabb pisilése, és valószínűleg a legkielégítőbb is. Közben arra is jutott ideje, hogy lepillantson a csupasz térdére, és megfigyelje, hogy, minő öröm, a pupilláinak nyilván eszükbe jutott, hogyan kell összeszűkülni és kitágulni a fény hatására, mert most megnyugtatóan homályosnak látta a fürdőszobát. Épp elég homályos volt a kép ahhoz, hogy rá tudjon nézni kétségkívül rémisztő tükörképére a mosdó fölött, anélkül hogy elájulna. Vagy hányna, aminek, kezdte úgy érezni, komolyan fennáll a veszélye. De a mozgástól felébredt némileg, és a feje nem esett le, így az–tán úgy gondolta, hogy folytatnia kéne. Megmosta a fogát, feltűzte a haját a feje tetejére csak úgy, kifésülés nélkül, és óvatosan kiment a nappaliba. 49

Amikor Miranda problémával találkozott, szerette részekre tagolni a gondolkozását, míg a legsürgetőbb dolgokat el nem intézte. így aztán a nagy utazás a fürdőszobába tökéletes nyugalomban zajlott, mivelhogy Miranda lényének minden egyes dehidrált, alkoholban úszó idegrostját a szóban forgó feladatra összpontosította. Most azonban szorgalmas agya kezdett új dolgok felé fordulni. Mint például hogy mennyi lehet az idő, vagy hogy le kellene zuhanyoznia. Ugyanis pfuj. De nem most. Csak szép sorjában. Jólesne egy nagy adag kávé intravénásán. De beérné egy finom, forró bögrével is a legfeketébb, legerősebb fajtából, amit csak főzni tud. Összefutott a nyál a szájában; szinte érezte a kávé illatát. Megint nagy levegőt vett. Várjunk csak, tényleg érzi. És valóban: a miniatűr konyhapulton álló kávékiöntő majdnem tele volt, és vidáman gőzölgött. Miranda zavarodottan torpant meg, aztán nagyot fújt. Jess. A múlt éjszakai kicsapongás okozta szelektív memóriavesztés egy pillanatra elfeledtette vele az egyik okot, ami miatt eleve megadta magát a virágos–gyümölcsös kotyvalék csábításának. Jess itthon van. Illetve ebben a pillanatban úgy tűnik, nincs itthon. Miranda hallgatózott, és bár a friss kávé bizonyította, hogy a fiú már felkelt, most semmi 50

mozgásnak nem volt nyoma a lakásban. Pedig az ősrégi parkettán lehetetlenség volt nesztelenül lopakodni. Nyílt a bejárati ajtó, és Miranda összerezzent. Csoszogó léptek és papírzacskók zörgése után az öccse megjelent a rövid előszobában, aztán bejött a nagyszobába. Jess egy pillanatra ledermedt, amikor meglátta, hogy a nővére ott áll a konyhában, aztán szélesen elmosolyodott. – Jó reggelt! – Reggelt – motyogta Miranda. A konyhaszekrényhez fordult, és keresni kezdte a kedvenc kék porcelán teáscsészéjét. Ahhoz, hogy akár egyetlen értelmes szót szóljon, muszáj lesz koffeinhez jutnia. – Máris fent vagy? Azt hittem, egész nap aludni fogsz. Kiszaladtam egypár dologért. Remélem, nem baj. Jess túl gyorsan beszélt. Mirandának belesajdult a szíve. – Dehogy baj – mondta. – Későn jöttem meg tegnap. Jess idegesen nevetgélt. – Tudom. Hallottalak olyan kettő körül. – Úgy szorította magához a bevásárlószatyrokat, mintha valami pajzsot tartana maga előtt. Miranda nagyot nyelt. – Mi vettél? – kérdezte. A fiú elpirult – ez is a vörös hajúak sápadt arcának átka. Jess haja egy–két árnyalattal 51

sötétebb volt, mint a nővéréé, inkább aranybarna, mint vöröses szőke, de mindkettejüknek világos bőre volt, amelyen a leghalványabb zavar is rögtön meglátszott. – Csupa unalmas cuccot, például fogkrémet. És nem akartam kifosztani a konyhádat, úgyhogy beugrottam a német pékségbe a sarkon, és vettem pár süteményt. Mazsola nélkülit. – Féloldalt mosolyra húzódott a szája sarka, és hirtelen úgy nézett ki, mint a kisfiú, akit Miranda nevelt föl, amikor csak ők ketten voltak a világ ellen. Mielőtt elment Brandewine–ba, ő pedig a szabadúszó írós melóinak köszönhetően munkát szerzett egy manhattani magazinnál. Miranda visszamosolygott, bár nem volt túl meggyőző a mosolya. – Erre semmi szükség nem volt, Jess. Ami az enyém, az a tiéd is, ez itt a te otthonod is. Amíg vissza nem mész az iskolába. Jess lehajtotta a fejét. Brandewine említésére úgy szorította a szatyrokat, hogy elfehéredtek az ujjai, de amúgy semmi más jelét nem adta, hogy egyáltalán hallotta az iskola nevét. Magabiztos hangjában fanyar humor bujkált, amikor válaszolt; – A fenébe, hogy csak most mondod. Nem lehetett volna az előtt figyelmeztetned, hogy öt dollárt költöttem a zsemle darabjára? Elfelejtettem, milyen rohadt drága itt minden. – Nehéz megszokni – bólintott Miranda, és egyelőre nem hozta szóba többet az ösztöndíjat. 52

Valószínűleg egyébként sem tudna megbirkózni ezzel a témával egy újabb bögre kávé nélkül. – És mi van a másik zsákban? Jess fintorgott. – Virág. Meg akartalak puhítani, hogy megengedd, hogy itt maradjak. – Előhúzott egy csokor pünkösdi rózsát: az élénk színű szirmokból csak úgy áradt a vidámság. Miranda a szája elé kapta a kezét. – Úristen, Jess. – Nem tudta, mit érezzen; annyira édes volt az egész, hogy a foga is belesajdult. Viszont ha belegondolt; Jess eszerint nem tudja és nem érzi, hogy ő mindig szívesen látja, összeszorult a torka. A fiú félszegen vállat vont. – Tudom, hogy nem kellett. Akartam. – Miranda felé nyújtotta a csokrot, mire Miranda letette a kávéját, hogy megfoghassa a virágot. Törékeny pillanat volt. Miranda visszatartotta könnyei árját, hiszen totál nemkívánatos eredményre vezetett volna, ha sírva fakad. Hogyan hagyhatta, hogy idáig fajuljanak a dolgok? – Gyönyörű. Köszönöm. – Jess szemébe nézett. – Anya kedvenc virága. – Emlékszem – motyogta a fiú. Száját egyenes vonallá szorította, és kihúzta magát. – Köszönöm, hogy befogadtál, és nem nyaggattál egy rakás kérdéssel. Tudom, hogy nem könnyű neked. Tudni akarod, mi történik az ösztöndíjammal, a jövőmmel. Aggódsz miattam. Egyszerűen... nem maradhattam ott. Miranda. 53

A lány mély lélegzetet vett. – Semmi baj. Mindenkinek kell néha egy kis szünet. Megérdemled, hogy élvezd a szünidőt, mint a többi korodbeli fiú. Te ragaszkodtál hozzá, hogy végigdolgozd a nyarat. Jess, ha valami történt ott... A fiú szemmel láthatóan feszült lett. – Semmi nem történt – állította. – És nem csak a szünetről van szó. Átiratkoztam a New York–i Egyetemre. Már át is vettek. Mirandával megfordult a világ. Nincs a világon annyi koffein, amennyi elég lenne hozzá, hogy felkészültnek érezze magát ehhez az egészhez. – Tudom, hogy még nem szoktad meg ott, de azt hittem, legalább barátokat szereztél. És volt egy lány is, nem? Tara? Akivel együtt dolgoztál a bisztróban. Úgy tűnt, nagyon jól megvagytok. – Miranda iszonyú boldog volt, amikor ezt megtudta. Jess nem sokat randevúzott a középiskolában, de hát a szüleik is a főiskolán ismerkedtek meg és szerettek egymásba. Bár tudta, hogy még nagyon korai, néha önkéntelenül is elképzelte Jesst meg ezt a Tarát, aki egészen biztosan csodálatos lány, ahogy szenvedélyesen egymásba szeretnek, és családot alapítanak. – Tara és én... kiderült, hogy nem az, akinek gondoltam. – Röviden, boldogtalanul felnevetett. – És azt hiszem, ő is valahogy így volt vele. Na, mindegy, vége. Ő nem volt tényező ebben a döntésben. Ugyan már, két évet töltöttem a Brandewine–on! Azt hiszem, ha csak a 54

beilleszkedésről lenne szó, mostanra talán sikerült volna. – A kisöccse kék szemét fakó szürkéskékre sötétítette az eltökéltség. – Már döntöttem, Miranda. Nem kérem, hogy támogass; mindenről magam fogok gondoskodni. Munkát vállalok, kölcsönt veszek föl, támogatást szerzek, hogy fizetni tudjam az iskolát, lakást keresek, mindent megteszek, amit kell. Csak azt akartam, hogy tudd, mi van, és meg akartam köszönni, amiért engeded, hogy itt tanyázzak pár hétig, amíg elrendezem a dolgokat. – Nem fogod végigdolgozni a főiskolát. – Miért ne? Te is ezt csináltad. – Nekem nem volt más választásom – mondta Miranda. – Én nem kaptam full ösztöndíjat egy jó iskolába, de még akkor sem mehettem volna el főiskolára, ha kapok. Jess a padlót bámulta. – Miattam – mondta. – Nem bántam – folytatta Miranda. – Sosem volt baj, hogy gondoskodnom kell rólad... anya és apa is ezt akarta volna. És nem tudok változtatni ezen a szokásomon, úgyhogy jobb, ha megszokod. – De meddig? – kérdezte a fiú. – Már majdnem húszéves vagyok. Örökké, gondolta Miranda, de nem mondta ki. Ahogy Jess szemébe nézett, tudta, hogy nem most van itt az ideje ennek a vitának. Jess tántoríthatatlan tud lenni, ha egyszer a fejébe vesz valamit. Miranda még nem adta fel, hogy 55

visszaküldje a Brandewine–ra, de ha ez nem sikerülne, akkor sem fogja hagyni, hogy munkával töltse a drága idejét tanulás helyett. – Oké. – Nagyot fújt, felkelt, és töltött magának még egy csésze kávét. – Adj egy olyan péksütit. Jess odanyújtott neki egy mazsola nélküli, fahéjas bucit, aztán ő is fogott egyet, és leült az asztalhoz a nővérével. Miranda beleharapott a buciba, de az édes, sűrű tésztát nehéz volt lenyelni. Végül az egészet darabokra tépkedte, miközben beszélt. – Valami történik veled – mondta. Amikor Jess kinyitotta a száját, a jól ismert és szerzői jog által védett Nővéri Pillantással fojtotta belé a szót. – Fogd be. Most én beszélek. Azt hiszed, nem látom, hogy valami van? Nem akarod elmondani nekem, hogy mi, és ezzel nincs is semmi baj – hangsúlyozta; igyekezett olyan meggyőzően beszélni, ahogy csak tudott, ahhoz képest, hogy minden egyes porcikája azt követelte volna: addig üljön rajta, míg el nem mond mindent. Sajnos az öccse már nem tizennégy éves. – Ha a Brandewine–on nem maradhatsz, jól tetted, hogy hazajöttél. Azt akarom, hogy itt legyél a lakásomban, hogy szemmel tarthassalak. És nem csak pár hétig, kölyök. Ha át akarsz iratkozni a New York–i Egyetemre, velem fogsz élni. És hagyod, hogy fizessem a tandíjadat. Nem engedem, hogy megoszd a figyelmed valami ócska minimálbéres munka meg a főiskolai élményeid 56

között. Meg kell ígérned, hogy a jövődre fogsz összpontosítani. Jess elkomorodott, de Miranda nem hagyta magát. – Ezt az árat kell fizetned azért, mert feladtad azt az ösztöndíjat. – Rendben – bólintott a fiú. – De nyáron dolgozni fogok, és félreteszem a pénzt, hogy beszálljak a könyvek árába. – Áll az alku. – Mirandának rángatózott a szája sarka. – Nem adod olcsón. De tényleg jó ötlet lenne, ha dolgoznál ezen a nyáron: a következő pár hónapban nagyon elfoglalt leszek. Borzasztóan unatkoznál, ha folyton csak itthon ülnél. – Gondok vannak munkafronton.? – kérdezte a fiú aggódva. – Kihívások – pontosított a lány, és megint bizseregni kezdett az izgalomtól. – Nagy változások, új célok. Könyvet fogok írni. Mindig is ezt akartam, és most végre megvan hozzá a tökéletes út. – Nem tudta leplezni a gyönyörűséget, ahogy ezt hangosan kimondta. Már a puszta gondolattól is boldogan megborzongott. Belekortyolt a kávéba, hogy megnyugodjon. Jess tágra nyílt szemmel bámult rá. – Hú, ez irtó klassz. Milyen könyvet írsz? – Ismeretterjesztőt; a Market konyháján szerzett tapasztalataimról. Ez egy új étterem, most nyílik a város másik felében. 57

Tömegével jelentek meg mostanában a könyvek meg a cikkek, amelyek a helyi, szezonális ételeket magasztalják – de van–e a történetnek másik oldala? Mennyire lehetséges a valóságban, hogy egy étterem megvalósítson egy olyan küldetést, mint amilyet a Market hirdet? Az étlapot lerontanák–e vagy éppenséggel feljavítanák azok a korlátok, amelyeket Adam Temple szab, nevezetesen hogy szigorúan csak helyi és bio hozzávalókat használ? Itt sztori van. Miranda biztos volt benne. És hogyha erről egy kiadót is meg tudna győzni... – Király! – Jess eltöprengett, amitől úgy nézett ki, mint egy kisfiú, aki azon tanakodik, hogyan csórhatna el még egy sütit. – Mit gondolsz, kell erre a helyre pincér? Ha most indulnak, talán még van üres helyük. – Lehet – mondta kétkedve Miranda. – De a séf... nos, mondjuk úgy, nem túlságosan boldog a gondolattól, hogy egy újságíró fogja figyelni. Nem vagyok benne biztos, hogy a rokonomként túl nagy előnyöket élveznél. Valószínűleg épp ellenkezőleg. Jess vállat vont. – Annyit csak megtehetek, hogy megpróbálom, nem igaz? Ma is odamész? A lány bólintott. Claire megígérte, hogy felhívja a harci tervvel, miután beszél a szerkesztőbizottsággal, de bármi lesz is ennek a beszélgetésnek az eredménye, Miranda eltökélte, hogy addig üti a vasat, amíg forró. 58

Jess határozottan bólintott. – Akkor veled megyek. Miranda a kávéscsészébe rejtette a vigyorgását. Nem lenne jó elárulni Jessnek, menynyire tetszik neki az ötlet. Az öccse nem volt az a természeténél fogva ellentmondós fajta, de most, hogy elkezdte ezt a vad függetlenségi vonalat, lehet, hogy rosszul sülne el, ha rájönne, mennyire boldog volna Miranda, ha gyakorlatilag éjjel–nappal közvetlen közelről felügyelhetné a kisöccsét. Együtt élnének, együtt dolgoznának – ezzel a sok együttkedéssel csak rájönne végül, hogy mi ment félre, és vissza tudná állítani Jesst a megfelelő pályára. Aztán egy halom pénzért eladná az új és feljavított könyvötletét, és akkor már ki is tudná fizetni azt a tandíjat! Semmi nem tudta olyan tökéletesen kisimítani Miranda idegeit, mint egy tiszta, lépésről lépésre kidolgozott és lefektetett terv. Még egyet harapott a fahéjas buciból, és most könnyedén lecsusszant a falat, a cukormáz meg a sötét fűszer kellemesen áradt szét a nyelvén. Igen, gondolta mélységes megelégedéssel. Minden összeáll.

59

Ötödik fejezet – Semmi nem áll össze! – ordította Adam. A hiányos konyhai személyzet fel–le rohangált körülötte. Ma csak a szekcióvezetők voltak benn, a grillek, a hirtelensültek, a hidegtálak és a sütemények főnökei, plusz Adam meg Frankie; és mindnyájan lázasan főztek egymás mellett, próbálták véglegesíteni a menüt a nyitás estéjére. És semmi sem működött. Az egyedi kívánságok figyelembevételével személyre szabott, förtelmesen drága fatüzelésű grillből kiszedett hússzeleteknek olyan volt az ízük, mint a cigaretta égett vége, a fűszeres nyúlfalatkákhoz készülő szósz sehogyan sem akart homogén masszává összeállni, a vinaigrette–mártás az endíviasalátához unalmasra és íztelenre sikerült, a rozmaringos, olívaolajas lapos kenyér meg nem lett elég lapos. Adam a fogát csikorgatta. Muszáj végigcsinálnia és megnyernie ezt a napot, semmire nem szabad gondolnia, csak és kizárólag az ételekre. Nem szabad, hogy olyan legyen, mint azok a szeszélyes séfek, akik szíre–szóra összeomlanak. Csak éppen... egy kritikus van a konyhájában, aki árgus szemmel figyeli minden egyes mozdulatát, ítélkezik a főztje, a csapata és a módszerei fölött. Ez nem holmi apró zavaró tényező. Akár jogosnak is érezhetné, hogy ki van akadva, ha nem épp ő maga hívta volna meg a nőt. 60

Forrt a gyomrában az önvád keserű, savas íze. Nemcsak hogy elvesztette a fejét, és idehívta ezt a gonosz nőszemélyt a dolgok közepébe, de most ráadásul a konyhadinamikát is elcseszi, és a csapatán tölti ki a dühét. Ez elfogadhatatlan. Muszáj összeszednie magát. És azt is tudta, hogyan éri ezt el. Pástétomot fog készíteni. Két órával, a grill teljes kipucolásával és újrafűszerezésével, egy tökéletes mustármártással, egy vinaigrette–tel és egy laposkenyér–tésztával később Adam könyékig merült a kacsazsírba. Ez volt a legjobb módszer arra, hogy megnyugodjon és összeszedje magát: készít I valamit, ami rengeteg lépésből és bonyolult rétegekből áll, s ezeknek harmonizálniuk kell egymással. Végre kezdett megint normálisan lélegezni, és ennek következtében fellélegzett a csapata is. Mindenki újra a rá bízott külön feladatra összpontosított, a fogások részleteit finomította, amíg olyan tökéletes nem lett az egész, hogy minden este el lehessen majd készíteni. Adam a pultra nézett, és végigpillantott a munkán, amiben épp benne volt. Bal kéz felől egy tál pirított, kockára vágott, hízott libamájjal, aprított mogyoróhagymával és portóival kikevert kacsamáj állt jégfürdőben. A jobb kezénél egy kis tálban borjúhúslevesbe és portóiba áztatott aszalt szilva várakozott. Egy edényben kacsa konfit feküdt, és a hosszú, keskeny öntöttvas sütőforma előkészítve várta, hogy kikenjék kacsazsírral, ami 61

sütés közben fokozza majd a páté szaftosságát és ízét. Adam még mindig azon igyekezett, hogy kiötöljön egy utolsó adalékot, valami meglepőt, ami kiemeli a konfit és a máj keverékének gazdag ízét. Citromhéj? Ebben a pillanatban Grant keserveset sóhajtva letette a konyhai telefont. – Jön. Adam megfeszítette az ujjait, nehogy önkéntelenül ökölbe szorítsa a kezét. Hatalmas önuralomra volt szüksége ahhoz, hogy mozdulatlan maradjon. Nem volt hajlandó széttépni ezt a gyönyörű zsírdarabot, amit most fejtett le nagy gondosan egy szabadtartásban nevelt egész kacsáról. – Nem tudtad volna valahogy távol tartani? – kérdezte. Érezte, hogy remeg az állkapcsa. – Azt akarod, hogy mondjam meg a csapatunk legújabb tagjának, hogy nem látjuk szívesen? Adamnek görcsbe rándult a gyomra. – Nem a csapat tagja. Csak üdülni jön ide. Ez egy kibaszott turista. – Papírral és ceruzával a kezében – mormolta Frankie. Adam megnyugtató pillantást küldött Frankie felé. Nem akarta, hogy a csapata is tudja, mekkora katasztrófa lehet ebből. Arról nem is beszélve, hogy az egész az ő lelkén szárad. Frankie–től és Granttől már négyszemközt bocsánatot kért, amiért szerepe volt ebben a fiaskóban. Ők a bűntársai voltak, a barátai. De 62

annak ellenére, hogy Adam szerette, ha kollegiális hangulat uralkodik a konyhájában, nem akarta, hogy a beosztottai kritizálni kezdjék a döntéseit. Hibák ide vagy oda, ez akkor is az ő konyhája. Muszáj, hogy a kezében tartsa a dolgokat. Az éttermi brigádok leginkább olyanok, mint a kalózhajók legénysége: egyetlen csepp vér a vízben, és azonnal zendülés törhet ki. Sokan voltak az alkalmazottak között, akik kemény életet éltek a társadalom peremén. A legtöbben épp ezért dolgoztak étteremben; az őrült munkaidő, a feszültség, a nyomás, a kiszolgálással járó adrenalinlöketek – csak a kallódó, a társadalomból kiszorult emberek viselik el ezeket a körülményeket. Adam már csak tudta. Amilyen jóságos kalózkirály volt, Adam mindenkinek tudta a nevét a grillszakácstól a mosogatófiúig, sőt a feleségük, barátnőjük és gyerekeik nevét is – de amikor valamelyikük elcseszte a munkát, akkor egy egészen más vérmérsékletű, igencsak indulatos Adam–mel találkozhatott. Ha nem a munkát cseszték el, hanem valami mást, aminek nem volt köze az étteremhez – nos, Adam arról is szeretett tudni. Annak érdekében, hogy fel tudjon készülni. Ha valaki nem jött be dolgozni, az egész konyhának tepernie kellett, hogy pótolja a hiányt. Ezeknek a dolgoknak az észben tartása Frankie feladata volt. Frankie valahogy mindig mindent tudott a csapatról. Bármit képes volt kinyomozni bárkiről az étterembizniszben, olyan sötét, 63

körülményes utakon, amikről csak ő tudott. Ő volt Adam első embere. Az erős jobbkeze, a fegyverhordozója. Adam elveszett volna nélküle. Mindezek magyarázzák, miért volt sokkal könnyebb lenyelni, ha Frankie időnként faszfejként viselkedett. – Akarod, hogy letakarítsalak, főnök? – kérdezte Grant, és az orrát ráncolva nézett a kacsazsírra. Adam elkapta Frankie pillantását, és lassan elmosolyodott, amikor a barátja ördögien felvonta a szemöldökét, és rákacsintott. – Kizárt, haver – mondta Adam, és érezte, hogy elöntik a lelkét a konyha megszokott hangjai és illatai. – Hadd jöjjön a nő, és beszélgessen velem itt, hadd lássa, mi is ez az egész. Hadd lássa, ki is vagyok én, gondolta. Mert ez volt ő. A koszos keze, a folyton járó agya, az, hogy minden egyes érzéke arra van kiképezve, hogy tökéletességre törekedjen. Ő itt élt. És ezen nem változtat semmiféle szemét kis magazinfirkász, mit számít a gyönyörű vörös–arany haj és egy kis harcias szellem ide vagy oda. Van valami furcsa az éttermekben a nyitás előtt. Mint egy osztályterem tanítás után: ismerős környezet, ahol minden egyes tárgynak megvan a helye és a célja, de abban a pillanatban éppen egyikkel sem kezdhetsz semmit. Miranda nem sok mindent figyelt meg előző este a dekorációból, de nappali fényben a Market 64

kifejezetten hívogató kis hely volt. Ahogy végignézett a fákkal szegélyezett Upper West Side– i utcarészen, még ilyenkor, vasárnap is látszott, milyen otthonos ez a nyüzsgő környék. Az utca túloldalán iskola állt, az épület előtti hatalmas, kerítéssel körbevett részen a heti termelői piac működött, nyilván erről kapta az étterem a nevét. Fiatal családok, idős hölgyek járkáltak mindenfelé, kezükben friss áruval telerakott vászonszatyrokkal. Csábítóan meleg volt a levegő: a fülledt New York–i nyári hőség első hírnöke volt ez a nap. Claire ígéretéhez híven telefonált az izgalmas hírrel: a magazin szerkesztőbizottsága mindent elrendezett a Market csendestársával, egy Eleanor Bonning nevű nővel, és Miranda egy teljes hónapot fog eltölteni az étterem konyháján. Egy egész hónapot! És ez még csak a kezdet. Claire valami olyasmit említett, hogy a Főzőcsatornát is érdekli a dolog. Végtelenül izgalmas lehetőségek nyílnak meg előtte. Jess halkan, elismerően füttyentett. – Jól kezdődik. Tetszik ez a környék. – Az elhelyezkedés még nem minden – mondta Miranda. – Lássuk, hogy a belső hozza–e, amit a külső ígér. Miranda izgatottan belökte a bejárati ajtót, és bevezette Jesst a homályosan megvilágított étterembe. A halvány arany–zöld falak meg a bárpult fényesre csiszolt, barnított arany fafelülete barátságosan csillogott a napfényben. És huh, 65

mennyire ki lehetett ütve előző este, hogy észre sem vette ezt a szép átvezetést a nagy étkező és a kisebb, magánjellegű terem között. A két termet az U alakú bárpult kötötte össze, a tükrös hátfal visszhangozta a zöld–arany falakat, és még tágasabbá tette a teret. Mielőtt lehordhatta volna magát, amiért nem vette észre az absztrakt art deco leveleket formázó, ízléses réz fali gyertyatartókat, zaj és mozgolódás terelte el a figyelmét; jobbról, a nagyterem felől jöttek a hangok. A bár mögé kukkantva látta, hogy a nagyterem hátsó falán átjáró nyílik a konyhába, ahol csak úgy sürögtek–forogtak az emberek. Hátrafordult és Jessre nézett, aki vállat vont, és intett neki, hogy menjen csak. A konyhából zene szólt, a dübörgő basszus fölött gitár visított. Olyan zene volt, amilyet annak idején az iskolában a rosszfiúk bömböltettek a felturbózott izomautóik hangszóróin keresztül. Ahogy közeledett, meglátta ennek a kis ékszerre emlékeztető étteremnek a fejét: a ritmusra bólogatott, és együtt mondta a szöveget az énekessel. Valami olyasmiről szólt a szám, hogy az illető anarchista. Ekkor megjelent az átjáróban egy szőke fiatalember, akire Miranda halványan emlékezett előző estéről, talán a bárpult mögött látta; amikor a fiatalember észrevette őt és Jesst, tágra nyílt szemmel rángatni kezdte Adam Temple karját, és az étkező felé mutogatott. 66

Adam hátrafordult, és a válla fölött Miranda szemébe nézett: a lánynak hirtelen a lélegzete is elakadt. A francba. Reménykedett benne, hogy csak a koktél miatt voltak látomásai. Ha van valami, ami rosszabb egy önérzetes főszakácsnál, az egy jóképű, önérzetes főszakács. A legtöbb séfre úgy vetették magukat a nők, mint ahogy a rajongók dobálták a bugyijukat a színpadra a rockkoncerteken, különösen ezekben a mostani zűrös időkben, a főzős tévécsatornák fel– emelkedése óta. A séfek celebek voltak, még azok is, akiknek nem volt saját műsoruk. És hát az olyan hihetetlenül szexi egyedek, mint ez itt, amelyik előtte áll... Nos. Az egyetlen ésszerű megoldás az, ha távol tartja magát tőle, amennyire csak tudja. Ami elvileg nem lesz probléma, tekintve hogy a pasi kábé annyira örül nekik, mintha ő és Jess húsz babakocsis nő lennének, akik az Anyák Villásreggelijére érkeztek. Miranda felszegte az állát, és megindult a konyha felé, Jess a nyomában. Adam az ajtóban várta, türelmetlenül törölgette a kezét egy konyharuhába, amit a kötényébe dugott. Száját összeszorította, sötét szeme gyanakvóan villogott, de Miranda elhatározta, hogy nem hagyja megfélemlíteni magát. – Temple séf! – köszönt fesztelenül, és a kezét nyújtotta. 67

– Miranda Wake – válaszolta a férfi, és csípőre tette a kezét. A nő kinyújtott tenyerére pillantott, aztán megint a szemébe nézett. – Már találkoztunk – mondta. – Talán nem emlékszik. Mirandának elöntötte az arcát a forróság, de nem volt hajlandó tudomást venni róla. – Hát persze – mondta, és leengedte a kezét. – De az öcsémmel még nem ismerik egymást. Ő Jess Wake. Jess előrelépett, és Mirandát egy pillanatra elöntötte a büszkeség; milyen udvarias, jól nevelt testvére van! – Megtiszteltetés, uram – vigyorgott a fiú. – A régi főnököm megpukkadna, ha tudná, hogy itt állok ön előtt. Oké, ennyit a büszkeségről. – Jess! – sziszegte. De Adam nevetett, és vonásairól úgy eltűnt a keménység, mintha soha ott sem lett volna. – Heló! Mindig jó érzés rajongóval találkozni – mondta könnyedén. – Vagy valakivel, aki egy rajongónak dolgozott. A főnöke gasztronómiával foglalkozik? – Mondhatni, igen – bólintott Jess. – Övé a magát legpuccosabbnak nevező étterem Brandewine–ban, Indianában. Ott voltam pincér két éven át. Amikor Mirandától meghallottam a hírt, nem bírtam ellenállni, el kellett jönnöm vele. – Tényleg. A hír – ismételte Adam, észrevehetően hűvösebb hangon. Mirandára sandított. – Hogy a 68

nővére új állást kapott: krumplit fog pucolni a konyhámban a következő egy hónapban. – Ha már állásokról beszélünk – kezdte vidáman Jess keresnek még felszolgálókat? – Jess nemrég költözött vissza a városba, és munkát keres a nyárra, mielőtt visszamenne tanulni – magyarázta Miranda. Adamnek elkerekedett a szeme. – Jézusom, mi van a maguk családjával? Az ország összes Wake–je arra izgul, hogy a Marketban dolgozhasson? Számíthatok az anyjukra is? Jess kissé összerezzent, de állta a sarat. – Nem – mondta. – A szüléink meghaltak még gyerekkoromban, úgyhogy miattuk nem kell aggódnia. Miranda alig tudta leplezni a felháborodását. Mégis hogy gondolja Jess, hogy ilyen személyes dologba avat be egy vadidegent? Adam meg volt döbbenve, a tekintetében az ingerültséget felváltotta az a rémült szánalom, amit Miranda mindenkinek a szemében látott és gyűlölt, aki megtudta, mi történt a családjával. Miranda lélekben felkészült a félig őszinte közhelyekre vagy az elrebegett részvétnyilvánításra, de Adam csak ennyit mondott: – Meg kell kérdeznem az étterem igazgatóját. Grant intézi a felszolgálók felvételét. Hé, Grant, ide tudnál jönni egy percre? – kiáltott ki az ajtón. 69

Egy pillanat múlva megjelent a szőke férfi, akit Miranda pultosnak nézett, és Adam bemutatta nekik Grant Holloway–t. Adam elmagyarázta, miről van szó, és Grant felajánlotta Jessnek, hogy leviszi az irodába interjúra. Ahogy Miranda utánuk nézett, azon igyekezett, hogy hálás legyen Adamnek, amiért megjegyzés nélkül hagyta azt a kellemetlen pillanatot, amit Jess okozott. A hála aztán nyom nélkül elpárolgott, amikor Adam villogó szemmel fordult hozzá. – Nem vagyok oda az ötlettől, hogy felvegyük az öccsét. Épp elég nagy baj, hogy maga itt lesz egy hónapig. Ha a srácot is felvesszük, lesz kifogás, hogy miért maradjon még tovább. Miranda indulatai végleg elszabadultak. Elővette a táskájából a riporteri jegyzetfüzetét, letekerte a kedvenc teknőspáncél töltőtolláról a kupakot, és egy tiszta oldalra lapozott. Írni kezdett azzal a gyorsírással, amit az évek során kifejlesztett, és közben hangosan mondta a jegyzet szövegét: – Az alkalmazottak felvételéről személyes és nyilvánvalóan rosszindulatú érzelmek alapján dönt, nem pedig igazságos, elfogulatlan üzleti, gyakorlati szempontok szerint. – Mi a fenét művel? – Adam gyakorlatilag a fogát vicsorgatta. – A munkámat végzem – közölte a lány. Újra jegyzetelni kezdett. – Úgy tűnik, neheztel. Képtelen átlátni, milyen előnyökkel jár, ha egy új étterem nagyobb reklámot kap? 70

– Nem vagyok hülye – mondta a férfi, és a szája szinte alig mozdult, miközben beszélt. – A reklám jó dolog. Csak éppen nem gondolom, hogy megéri, ha egy kritikus van a konyhámban. – Újságíró – igazította ki Miranda. – Beépülök a konyhájába, mint ahogy a haditudósítók beépültek a seregbe. Bár remélem, ez a feladat nem lesz annyira véres. Adam felvonta a szemöldökét. – Erre ne számítson. A konyhában könnyen elfajulnak a dolgok; ez elkerülhetetlen. A feszültség a lobogó víznél is forróbb, és néha túlcsordul a tesztoszteron. Nincs szükségem holmi csinos kis firkászra, aki a bugyijába csinál, ha indulatot lát vagy káromkodást hall. Nem fogom magam cenzúrázni a maga kedvéért. – Kitűnő! – Miranda legszívesebben tapsolt volna. Ez a pasi egyszerűen tökéletes. Alig várta, hogy írhasson róla. Adam rábámult. – Bakker. Pontosan ezt akarta hallani, nem igaz? A lány bólintott. – Pontos benyomást kell kapnom arról, hogy milyen az élet egy profi konyhában. – Hogy aztán összevissza kamuzhasson róla a magazinjában. Meg egy bestseller könyvben, ha szerencsém van. – Nekem azt mondták, hogy korlátlan hozzáférésem lesz magához és a csapatához a 71

következő egy hónapban. Akár tetszik magának, Temple séf, akár nem, ez fog történni. – Kicsit túl erősen markolta a jegyzetfüzetet meg a tollat, csak akkor vette észre, amikor a spirál karikái fájdalmasan a tenyerébe vágtak. – Nézze, én sem egészen így képzeltem a nagy áttörést. Elnézést kell kémem a tegnap esti viselkedésemért. Szakmaiatlan volt és sértő. Adam összefonta a karját széles mellkasán. Miranda igyekezett nem észrevenni, ahogy ettől a mozdulattól kidudorodnak a feszes izmok a férfi napbarnított alkarján. – Ja – mondta rezzenéstelen arccal. – Ja? – ismételte Miranda. – Ennyi? – Egyetértek magával – bólintott Adam. – Szakmaiatlan. Sértő. Elnézést kell kérnie. Alig várom. Miranda olyan keményen szorította össze az állkapcsát, hogy attól félt, kitörik a foga. – Maga egy seggfej – sziszegte. A férfi sötét szemében elégedettség villant, mintha Miranda megerősítette volna valamiben. – Lehet, édes szívem – mondta. – De a következő egy hónapban a maga istene és királya is én vagyok. – Lehajolt, Miranda érezte az arcán forró leheletét. – Amíg az én konyhámban van, az én szavam a kibaszott törvény. írja csak fel ezt is a kis jegyzetfüzetébe. Miranda megborzongott: a férfi közelsége olyan hatással volt rá, ami egyáltalán nem tetszett neki. De nem volt hajlandó hátralépni. Állta a sarat, és 72

amikor Adam kihúzta magát, egyenesen a szemébe nézett. Úgy látta, mintha egészen halványan valami tiszteletféle villant volna a férfi tekintetében, de nem volt biztos benne, mert a következő pillanatban hátba vágta, és azt mondta; – Na gyerünk, firkász. Bemutatom a csapatnak.

73

Hatodik fejezet Egy profi konyha szinte sohasem teljesen üres, mindig van mit csinálni, az előkészületekkel foglalkozni. De most takarékon voltak a dolgok, Miranda látta a lengőajtón át; csak három vagy négy szakács dolgozott fáradhatatlanul a helyén. Amikor beléptek, a szakácsok kíváncsian pillantottak fel, de leginkább továbbra is arra összpontosítottak, amit a kezükkel csináltak. Adam bevezette őt a hatalmas konyhába, és azt mondta: – Még mindig az étlap véglegesítésén dolgozunk a jövő hétvégi megnyitóra. Kóstolgatunk és trükközünk, igyekszünk úgy kialakítani az ételeket, hogy minden alkalommal tökéletesen sikerüljenek. Az éttermi főzés nem olyan, mint amikor vacsoravendégeket hív az ember a lakására: nem csak az számít, mennyire jó a recept, vagy hogyan sikerülnek a dolgok aznap este. Itt az állandóság a lényeg. Az, hogy újra meg újra tökéletesen el tudjuk készíteni úgy, hogy ha egy vendég itt eszik és ízlik neki egy étel, akárhányszor jön vissza és rendeli meg ugyanazt az ételt, újra meg újra, mindig pontosan azt kapja, amire számít. Miranda jegyzetelt. Izgatottan kalapált a szíve. Adam ellenséges nyitását leszámítva ez az egész máris lenyűgöző. 74

A szakácsok többnyire férfiak voltak, mindannyian egyenruhát, a szokásos fehér kabátot meg a laza, fekete–fehér kockás nadrágot viselték. A lábukon bőr– vagy gumipapucs volt, és úgy siklottak el egymás mellett a konyha szűkös járataiban, mint a focisták a pályán: ösztönösen tudták, hol vannak a többiek. Az a valaki, aki minden alól kivétel volt, épp egy óriási tűzhely fölé hajolt egy piros zománcos öntöttvas fazék fedőjével a kezében. Hatalmasat kiáltott, aztán megfordult, és hosszú karját Adam nyakába lódította. – Adam! – kurjantotta érdes, rekedt hangon, londoni kiejtéssel. – Kész, gyere, kóstold meg. Heló, heló, itt meg mi van? Miranda felnézett... és még feljebb, míg meg nem találta a bölcs, fekete szempárt. Aztán megnézte a magas, vékony férfit, dús, fekete haját, izmos csupasz karját, szakadt pólóját, amin egy szemérmes, félmeztelen tehenészlány pózolt A NEW YORK–I BABÁK felirat alatt. Amikor ismét Adamre nézett, látta, hogy a férfi egy pillanatra lehunyja a szemét, mintha türelemért imádkozna. – Miranda Wake, ez itt Frankie Boyd. A helyettesem. Frankie vigyorgott, egy másodpercre felvillantotta a fogát meg a nyelve hegyét, aztán azt mondta: – Én már tudom, ki maga, kedvesem. De azért nagyon örülök, hogy megismerhetem hivatalosan is. 75

Kezet nyújtott, és Miranda óvatosan szorította meg az ujjait, mintha nem tudná, mire számítson. – Szóval... maga a helyettes konyhafőnök? – kérdezte. – Helyettes konyhafőnök, besúgó, végrehajtó, első ember, punk rocker – sorolta Frankie szertelenül és a maga isteni oltárának imádója, ó, gyönyörűségem. Megenged egy kézcsókot? – kérdezte végül, és nevetett a szeme, ahogy lenézett Mirandára. A nő felszegte az állát: nem fogja hagyni, hogy ez a tornádó megfélemlítse. – Na, ide a szájával, hőscincér! – felelt vissza, és látta, ahogy Frankie meglepetést színlelve elkerekíti a szemét, és lekapja a karját Adam válláról. Adam nevetett, Frankie pedig lehajolt, és puha csókot nyomott Miranda kezére az ujjai tövénél. – Ó – lehelte. – Már értem, miért vesztetted el a fejedet e miatt a csaj miatt. Sok szerencsét kívánok, haver, azt hiszem, szükséged lesz rá. Miranda elpirult, pontosan tudta, hogy félig zavarában, félig pedig a sikerélmény miatt: örült, hogy nem hátrált meg. Frankie még egyszer utoljára vidáman rákacsintott, aztán a főnökéhez fordult. – Nem szívesen szakítalak félbe, és ezt most kivételesen komolyan is gondolom, de az a dinsztelt hasaalja–szalonna, amit elkezdtél, nem lesz finomabb, ahogy ott csücsül a szószban, és kezd kihűlni. 76

– Menj és tálald fel, te huligán! Jövök. Frankie a sütőhöz ugrott, és a fekete farmerja derekába bedugott konyharuhával megfogta a serpenyőt. Adam a fejét csóválta, szemlátomást hozzá volt már szokva Frankie működéséhez. – Ezt meg kell kóstolnom – mondta Adam, és a háta mögé mutogatott. Hirtelen felkapta a fejét, és először csillant fel a szeme, mióta Miranda megérkezett. – Hé, akarja maga is megkóstolni? Miranda felvonta a szemöldökét. – Komolyan? – A francba, persze. Tudja, talán nem is feltétlenül olyan rossz, hogy itt van. Lehetne az előkóstolónk; megismerhetnénk a kritikus álláspontját valamiről, ami még rajta sincs az étlapon. – Nem gondolja, hogy ez csalás? – A szerelemben és a főzésben mindent lehet, édes szívem. Bármit megteszek, hogy sikerre vigyem ezt a helyet. – Mindkét mutatóujját a nőre emelte, mintha pisztoly lenne nála, és gúnyosan elmosolyodott. – Amint a mellékelt ábra mutatja. Miranda a szemét forgatta. – Rendben. De csak hogy tudja, én sem fogom cenzúrázni magam. Bármit gondolok is a főztjéről, nem fogok szépíteni. Úgyhogy készüljön fel a legrosszabbra. A kiállhatatlan férfi vigyorgott, lustán és ellenállhatatlanul, hófehér, egyenletes fogsora megcsillant vonzó ajka mögött. – Alig várom. 77

Adam az átjáróhoz vezette Mirandát, ahol Frankie épp tálra tett egy szelet hasaalja– szalonnát. Bármit mondott is előző este az átverős zöldpiacos éttermekről, Miranda nem tudta biztosan, mire számíthat Adam Temple főztjét illetően. Előző éjjel úgy hagyta ott a partit, hogy egyetlen előételt sem kóstolt meg, túlságosan izgatott volt, le akart ülni Claire–rel egy késő éjszakai konferenciára, hogy megbeszéljék a hihetetlen lehetőséget. A pasi olyan rohadt beképzelten beszélt a főztjéről, hogy Miranda remélte, borzalmas lesz. Adam kóstolta meg a hasaalja–szalonnát először: elgondolkodva emelte a szájához a kanalat, és Miranda valami miatt ésszerűtlenül szexinek találta ezt a mozdulatot. Egy pillanatig ízlelgette a húst, lassan mozgatva a száját, aztán Frankie–vel nekiestek a témának, eszeveszetten hadartak egymásnak a dinsztelési időről meg a somkóró és a vadvirágméz egymáshoz viszonyított előnyeiről. De Miranda nem igazán tudta követni a beszélgetést: nem ért rá, ugyanis épp orgazmusa volt a száján keresztül. Adam ugyanis átadta neki a kanalat, amikor túljutott a kóstoláson, és Miranda ártatlanul, gyanútlanul vett egy falatot a jól átsütött, omlós műalkotásból, amely a tálon feküdt. Semmi, amit addig tapasztalt – pedig több mint száz étteremről írt az alatt a négy év alatt, amióta ételkritikusként 78

dolgozik – nem készíthette volna föl arra, amit épp megkóstolni készült. A hasaalja–szalonna – ez az egyszerű, sózatlan disznóhús – pillanatnyilag a manhattani éttermi paletta legkedveltebb húsfajtája volt. Minden vendég kereste, úgyhogy minden étterem kínálta. Többnyire olajos volt és íztelen, disznózsírtól csúszós, inas, sovány hús. Különféle fűszerekkel és zöldségekkel tálalták, az ánizstól a cukkiniig, ezzel szemben ez. Ez. Ez valami egészen más volt. Puha és sötét, húsos és szaftos, savanykásan kesernyés az almabortól és lekerekítetten édeskés a gyömbérmázas diótól. A hasaalja–szalonna kívül ropogósra sült; megbámult teteje ínycsiklandó ellentétben állt a dinsztelt hús zsíros gazdagságával. A savak élessége, a barnacukor hátul a nyelvén nyögéshez hasonlatos hangot csalt ki Miranda torkából. Amikor kinyitotta a szemét, azt látta, hogy Adam mélységes megelégedéssel bámulja. – Tudom, hogy tegnap este azt mondtam, tartsa meg magának a véleményét, de szeretném tudni, mit jelentett ez a hang. Miranda lassan nyelt, nem hagyta, hogy siettessék, ki akarta élvezni a pillanatot. Amikor már a karamelles, fahéjas utóízeket is végigforgatta a szájában, azt mondta: 79

– Remélem, hogy ha megnyeri a fogadást, és én megeszem a kalapom, azt is ezzel a szósszal tálalja majd. – Most először fog konyhában dolgozni? – Adam próbált lazának tűnni, de belül, öregem, gratulált magának, hogy ennek a gyönyörű, szúrós nőszemélynek a szigorú elvárásaival együtt ízlik a főztje. Ezt nem lehet megunni, nem számít, hány vendéget bocsátott már útjára elégedetten mosolyogva. Semmi sincs, ami ilyen tutira fellőné Adamet az űrbe. Soha nem fogja megunni ezt a tekintetet, ezt az üdvözült, földöntúli pillanatot, amikor valaki megkóstol egy olyan ételt, amit ő talált ki és készített el a saját kezével (vagy a csapata kezével, mert igazából azok a srácok az ő meghosszabbításai), és egyszerűen eszméletlenül imádja. Mindig igazi energialöket, de most valahogy még erőteljesebb volt a roham. És hiába is áltatta volna magát, tudta, miért. Azért, mert most róla van szó. Miranda Wake–ről, akit legjobb tudása szerint igyekezett elhajtani ma reggel, akinek minden oka meglenne, hogy ellenálljon az ízlelőbimbói tanúbizonyságának, vagy legalább tagadjon, aki tulajdonképpen abból él és arról híres, hogy mindenben hibát talál. Akinek a szeme sem rebbent, amikor zseninek nevezte. Oké, talán nem ezt a szót használta, de akkor is. Adam biztos volt benne, hogy ezt az esetet 80

győzelemként könyvelheti el, ez nem kérdés. Még akkor is, ha a nő azonnal megbánta az őszinteségét, visszavonult a lenéző viselkedés kellékei mögé, és megjegyezte: – Lehet, hogy főzni tud, de akkor is egy seggfej. Amivel nincs semmi baj, mert ő is tudta, hogy seggfej módjára viselkedett vele. Viszont rohadtul nehéz tovább utálni valakit, akinek egyértelműen ízlik a főztje. Miranda gyanakodva sandított rá, mintha tudná, mire gondol, és nem értene teljesen egyet. Adam megpróbálta magára ölteni a legártatlanabb „ki? én?”–nézését, de aztán rögtön elfelejtette az egészet, amikor a nő megszólalt: – Mit számít, hogy dolgoztam–e már konyhán? Ez itt nem állásinterjú. Itt leszek, amíg leszek, nem számít, mi a véleménye a dologról. És máris visszatért közéjük az utálat, hevesebben és erősebben, mint valaha. Adam érezte, hogy lüktet egy ér a bal szemöldöke fölött. Úgy nézhet ki tőle, mint egy rajzfilmbeli rosszfiú, aki mindjárt szétrobban. – Jól van, na. Csak tudni akartam, nem fogja–e levágni az ujját, ha megkérem, hogy aprítson sárgarépát, zellert, pórét és gyökérzöldséget a mirepoix–hoz. Miranda elfordította a fejét. – Otthon már főztem. És a Kulináris Művészetek Akadémiáján is töltöttem némi időt. – Komolyan? – pislogott Adam meglepetten. A New York északi részén működő Kulináris 81

Művészetek Akadémiája az ország legrangosabb főzőiskolája volt. Soha nem nézte volna ki ebből a nőből, hogy az Akadémián végzett. – A KMA–n tanult? A nő elpirult, egész arca és még a nyaka is elvörösödött. Adam azon tűnődött, vajon a vörösség folytatódik–e a tengerészkék kosztüm merev gallérja alatt is. – Ott dolgoztam. Az irodában – pontosított Miranda. – Néha alkalmam nyílt bemenni egy–két órára, de hivatalosan sosem vettem részt a programban. Érdekes. Újabb nyomok. Adam mindent szépen elraktározott az agyában, minden egyes kis ínyencfalatot, amit a nő óvatlanul elárult magáról. Sosem lehet tudni, mi válik később a hasznára. Azon gondolkozott, vajon a szülei halála előtt vagy után dolgozhatott–e a KMA–n. Hány éves lehetett, amikor a tragédia történt? – Mindegy is – mondta. – Akik a KMA–n végeztek, mindig azt hiszik, hogy többet tudnak, mint amennyit valójában tudnak. Valószínű, hogy egyébként is mindent meg kellett volna tanítanom magának egész az elejétől. – Ezek szerint főzni is fogok? – kérdezte a nő. – Miért, mit gondolt, hogy majd üldögél csinosan és jegyzetelget? Kizárt. Az én konyhámban mindenki dolgozik. – Főleg te, igaz, séf? – szólalt meg Frankie a szempilláját rezegtetve. 82

Miranda összeszorította a száját, mintha a nevetést próbálná visszatartani. Adam összevont szemöldökkel nézett Frankie–re. – Tilos a szarkazmus a konyhában. Megkeseredik tőle az étel. – Oldalra biccentette a fejét, és egy darabig nézte Mirandát. – Tudja, mi történik a szemtelen szakácsokkal az én konyhámban, Wake? A nő kimérten emelte fel a fejét. – Mi? – Nekik kell húslevest készíteniük. A többiek kórusban nyögtek fel. Senki sem szerette a mindennapos vesződést a hatalmas kondér borjúhúsleves, csirkehúsleves, halleves, demi–glace (barna alaplé) és erőleves elkészítésével, amelyek szinte az összes szósz alapját képezték, ami eljutott a Market–ban egy tányérra. Monoton és unalmas előkészítő munka volt, de Adam ragaszkodott hozzá, hogy mindenki kivegye a részét belőle. – A húsleves nem jó móka. Nincs benne semmi szexi – mondta Mirandának. – De elengedhetetlen. Húsleves nélkül csak dobozos, tartósított szószok lennének, amiknek vegyszerízük van, vagy vizes kotyvalékok, amiknek semmilyen ízük sincsen. Mindennap friss levest használunk. – És mit csinálnak a maradékkal? – Felhasználjuk a családi étkezéshez: a közös vacsorához, amit a személyzet eszik nyitás előtt. Vagy receptek kipróbálásához. Ilyesmikhez. – Egy hosszú percig fürkészte a nő arcát, azon 83

töprengett, vajon rábízhatja–e a húslevest. – Talán ez lenne a legjobb feladat, amivel elkezdhetné – tűnődött fennhangon. – így láthatnám, mire képes, a feladat pedig olyan egyszerű, hogy nem igazán tudom elképzelni, hogyan ronthatná el. Most éppen Rob dolga a húsleves, és biztos vagyok benne, hogy Rob örülne egy kis segítségnek. Miranda körülnézett. – Rob? Ő is bent van ma? – Nincs. De kedvelni fogja. Az Akadémiára jár, csupa feszültség, és jó stréber. – Elvigyorodott. – Ellentétben a többi kalózommal. Na, gyerünk, essünk túl a bemutatkozáson. Öregem, ez kezd egész jó mókává alakulni. Miranda új oldalra lapozott, és jól megrázta a töltőtollát, hogy egészen biztosan fogjon. Ezen a napon semmi nem úgy ment, mint ahogy számított rá, attól kezdve, hogy Jess elmondta Adamnek a szüleiket, a séf hangulatváltozásain keresztül a nyálcsorgatóan érzéki főztjéig. Fogalma sem volt, milyen lesz a konyhai személyzet, bár azt gyanította, hogy Adam arra használja majd őket, hogy őt elijesszék. – Oké – mondta Adam. – Frankie–vel már találkozott. És a legtöbb embernek általában elég, ha Frankie–vel csak egyszer találkozik. – Szemétláda! Hallottalak! – kiáltotta Frankie a lengőajtóból. Adam vigyorgott, és egy toronymagas fekete férfi felé kormányozta Mirandát. A férfi alkarján egészen a könyökéig égésnyomok sorakoztak; 84

most épp mogyoróhagymát vágott, a kése olyan gyorsan villogott, hogy szabad szemmel alig lehetett követni. – Quentin, egy percre, légy szíves. – Hahó – válaszolta Quentin. – Igen, főnök. Mi az ábra. – Quentin csak kijelentéseket mondott, kérdéseket nem. Mély, lassú hangja mintha a gyomra mélyéből gomolyogna elő, a kése pedig egyetlen pillanatra sem állt meg, még akkor sem, amikor beszélt. – Hadd mutassam be a konyha legújabb szerzeményét. Miranda Wake, ez itt Quentin Thomas, a hirtelensültek, a dinsztelt és párolt húsok nagymestere: legyen szó lényegében bármiről, aminek folyadékban készült húshoz van köze, Q a mi emberünk. Quentin elgondolkodva sandított Mirandára, és azt mondta: – Ja. Maga is író. Megint egyszerűen csak egy sima kijelentő mondat, de Miranda azon kapta magát, hogy azért mégis bólogat. – Valamikor szívesen készítenék interjút magával. Csak néhány kérdést... Quentin széles válla a vágódeszka fölé görnyedt, és Miranda zavarodottan elhallgatott. – Hoppá – mondta Adam, megragadta Miranda könyökét, és megpörgette a lányt. – Megyünk tovább. Szia, Q. – Szia – biccentett a hatalmas ember, és a kése töretlen ritmusban vágott tovább. 85

Adam közelebb húzta magához Mirandát. – Szólnom kellett volna – mondta halkan. – Quentinnel nem fog interjút készíteni. Soha az életben. Sőt, soha ne tegyen fel neki egyetlen kérdést sem. – Mégis miért ne? – Miranda még soha életében nem hallott ekkora ostobaságot. Adam vállat vont. – Nem szereti. Soha nem válaszol. – És maga soha nem vette a fáradságot, hogy kiderítse, miért van ez így? – erősködött Miranda. – Tiszteletben tartom a magánéletét. És a késforgató képességeit. – Rendben – bólintott Miranda, aki nem hagyta magát kizökkenteni. – Akkor majd csak megfigyelem. Adam a fejét csóválta, és Miranda a szeme sarkából meglátta a gödröcskét az arcán. – Ezt szereti igazán, mi? A megfigyelést. – A megfigyelés minden jó írásnak szükséges bevezetője – magyarázta a lány hűvösen. – De főleg az ismertetésnek. A részletek fontosak. – Naná. És lefogadom, hogy maga szuper ebben a részlet dologban. De nem ezért szereti. Miranda felvonta a szemöldökét. – Nem? – De nem ám. Hé, itt van Violet! – A hátsó falnál álló széles faasztalhoz vonszolta Mirandát, ahol egy pöttöm kis nő hatalmas tésztagolyót borított ki éppen a liszttel beszórt munkalapra. 86

Ennyi? Miranda meg akarta kérdezni, mégis hogy a fenébe értette Adam ezt a megjegyzést, de nem akart elkezdeni veszekedni ekkora közönség előtt. Két nap alatt kétszer túl sok lett volna neki. Egyébként is, nem volt benne biztos, hogy tetszene neki Adam válasza. – Violet Porter a mi süteményes séfünk kötőjel kenyérzsenink. Ha bárki is versenybe szállhat Quentinnel égésnyomok tekintetében, hát az Vi. Az apró nő szélesen elmosolyodott, és lerázta a lisztet a karjáról, hogy megmutassa a fényes rózsaszín hegek sorát a bőrén. – A sütő forró – mondta vidáman. – A kenyeres tepsik pedig nehezek. Nem túl jó kombó. A kis nőnek kerek, angyali arca volt, kiugró arccsontja és csillogó barna szeme. Ravaszul nézett Adamre, és megbökte lisztes ujjával. – Szóval ő az, ugye? A kritikusod. Érdekes módon Adam kissé elpirult. Megköszörülte a torkát. – Ő Miranda Wake. Megfigyel – megint itt ez a szó, és most, hogy Miranda már felfigyelt rá, azt is hallotta, hogy a férfi furcsa hangsúlyt tesz rá – és kisegít a konyhában pár héten keresztül. A süteményes séf végigmérte Mirandát. – Azta. Magas sarkú. Jó móka lesz munka közben. Délicieux–magazin, ugye? – Violet megmarkolta a tésztát, és levágta az asztalra. Miranda összerezzent. – Igen – bólintott. 87

Violet gyakorlott mozdulatokkal összehajtotta a tésztát, aztán felvette, és megint odacsapta. Mirandának sikerült mozdulatlanul átvészelnie a hatalmas csattanást, de nem volt könnyű dolga. – Olvastam a dolgait – csevegett Violet. – Jól ír. BUMM. – Köszönöm – mosolygott Miranda. BUMM. – Kifejezetten ügyes a sértések terén. Ezt tisztelem. BUMM. Mirandának olyan érzése támadt, hogy Violet édes arckifejezése talán félrevezető. Adamre sandított. A gödröcskék ott virítottak az arcán, szemmel láthatóan nyomtalanul elszállt a pillanatnyi zavara. – Azért fizetnek, hogy hangot adjak a véleményemnek, szórakoztató és informatív stílusban – mondta Miranda. BUMM. – Hm. Engem azért fizetnek, hogy naponta több száz kiló kenyértésztát meggyúrjak. Durván erős a felsőtestem, elárulhatom magának. BUMM. Ezúttal összehúzott szemű nézéssel kísérve. – Ez... igazán remek – hebegte Miranda, és segélykérőén bámult Adamre. A férfi vállat vont, és mit–mondhatnék mozdulattal tárta szét a karját, de aztán megszorította Violet vállát, és azt mondta: 88

– Lazíts egy kicsit, Vi. Nehogy túlgyúrd azt a tésztát. Amikor kicsit eltávolodtak. Miranda Adam fülébe súgta: – Csak képzelődöm, vagy a maga süteményes séfje tényleg megfenyegetett az imént? Adam kuncogott. Túlságosan is élvezte ezt az egészet. – Nagyon vicces csaj. Esküszöm, Violet a legkeményebb szakács ebben a konyhában, pedig egy börtönviselt emberrel, egy exgengszterrel, egy gőzöm sincs, miféle Quentinnel és Milo D’Amicóval verseng a címért. Bár Milo tulajdonképpen nem is annyira veszélyes, igaz, haver? – És barátságosan átkarolta egy nyurga fiú vállát. A srác a mosogatónál állt, és épp póréhagymát mosott. – Á – mondta, és rávigyorgott Mirandára. Egyenletes, fehér foga meglepő ellentétet alkotott mediterránosan sötét arcbőrével. – Csak a családom veszélyes. Milo kacsintott, és Miranda azon tűnődött, ezt vajon úgy érti–e, hogy Család, nagy Cs–vel. – Milo a hidegétel–részleget irányítja, ő felel az összes salátáért és hidegtálért. Igazi varázsló, ha zöldségköretről van szó. A fiatalember megforgatott egy hámozókést. – Ha akarja, a nagyanyját is kifaragom egy retekből – dicsekedett. – Csodálatos. – Miranda igyekezett elfojtani a nevetését. – A nagyanyám annyira boldog lenne. Örülök, hogy megismertem. 89

– Én is örülök, gyönyörűm – mondta Milo, és megint kacsintott. – Hagyd már abba! – Adam rövid birkózás után visszafordította a srácot a pulthoz. – Gyerünk, munkát folytatni, amici! – nevetett. A konyha sarkában újabb sor mosogató állt. Adam odaugrott, és összekócolta egy izmos fiú sötét haját. A fiú foltos kötényben állt a halomba tornyosuló piszkos lábosok és serpenyők fölött. – Ez a fiú itt – mondta Adam – a legfontosabb ember a konyhában. E nélkül a fickó nélkül minden elveszne. A fiú mosolyogva fordult Adam felé, és Miranda ekkor látta, hogy idősebb, mint amilyennek eredetileg hitte. Sima bronzszínű bőre és sötét, csokoládészín szeme latin örökségről árulkodott. – Ezt csak azért mondod, hogy keményebben dolgozzak – mondta a fiatalember bölcsen. – Annál keményebben nem lehet dolgozni, ahogy te dolgozol – felelt vissza Adam. – Alig bírjuk tartani a lépést. – Mirandához fordult, és kétségbeesést tettetve rázta a fejét. – Kemény munka folyamatosan ellátni Billyt a piszkos edényekkel. A fiatalember Miranda felé fordult, szemlátomást meg volt lepődve. – Elnézést, nem láttam, hogy itt van. Miranda szinte látta, ahogy a srác agyában forognak a kerekek, miközben végigméri séfszerűtlen szerelését: sehol egy fehér köpeny, egy papucs, és a szemében sem csillog az őrület. 90

– Billy Perez – mutatkozott be. – Ne fogjunk kezet, mert az enyém irtó koszos. – Rendben, köszönöm – válaszolta Miranda. Ekkor közbelépett Adam: elmagyarázta, kicsoda Miranda, és mit csinál a Marketban, és Miranda kikapcsolta őt a fejében. Nem különösebben volt kedve újra meghallgatni, ahogy „megfigyelőnek” nevezi. Kezdte idegesíteni ez a szó. Amikor továbbindultak, Adam közelebb hajolt Mirandához. – Sokra viszi még ez a kölyök – mondta halk hangon. Miranda kérdőn nézett rá, mire a férfi vállat vont. – Az ember ezt ösztönösen megérzi, amikor már olyan régóta csinálja, mint én: észreveszi a tehetséget. Nem kamuztam: ez a srác tényleg őrült keményen dolgozik. És nagyon szeretne tanulni. Ez tuti nyerő kombináció. – Szeretne majd séf lenni? – érdeklődött Miranda. Adam felvonta a szemöldökét. – Édes szívem, senki nem vállal olyan iszonyú nehéz, szar munkát, mint a mosogatás, ha nem akar előrébb jutni a konyhában. Máshogy is lehet minimálbért keresni. És akkor nem lesz ilyen büdös az ember. Miranda töprengve lapozott új oldalra a jegyzetfüzetében. Leírt pár szót, hogy később vissza tudjon emlékezni. Nagyon klassz dolgok 91

vannak itt, nem utolsósorban a főszakács és tulajdonos. Adam Temple. Ennek a tarka legénységnek a kapitánya, rettenthetetlen vezető és összeesküvő egy személyben. Miranda felnézett jegyzeteiből, és látta, hogy a férfi Frankie–vel beszélget. Komolynak tűnt a dolog, a két sötét fej összehajolt, a tűzhelyen fekvő rézedényben vizsgálgattak valamit. Adam beletett az ételbe egy– egy csipetnyit Frankie tálakban sorakozó hozzávalóiból, és egy hosszú fakanállal kevergette az eredményt. Ahányszor hozzáadott valamit, mind a ketten fogtak egy–egy tiszta kanalat, és újra megkóstolták az ételt. Frankie mellett Adamnek alacsonynak kellett volna tűnnie – a helyettes konyhafőnök legalább tíz centivel magasabbra nőtt nála. Volt azonban valami Adam tartásában és jelenlétében, amit semmi és senki nem tudott elhalványítani, akárki állt is mellette. Sugárzott az életerőtől, és rettentően érdekelte minden, ami a konyhában történik. Minden szakács, minden hozzávaló, minden eszköz – ő büszke volt az egészre, és Mirandát lenyűgözte ez a szenvedély, ami a munkájához köti. Annyira más volt ez, mint ahogy ő állt a saját munkájához. Az étteremkritikák írása egy munka. Jó munka, olyan, amiért sokat küzdött, és folyamatosan igyekszik jól csinálni. De akkor is, mindent összevetve is csak egy munka. 92

Adam nem dolgozott a konyhában. Élte, lélegezte, megtestesítette a konyhát. Ami Mirandát aggasztotta – a gondolat, amitől majd aludni sem fog tudni ma éjjel az a tény volt, hogy a szíve mélyén őrülten vágyott Adam felfokozottságának melegére. Ekkora szenvedély középpontjának lenni... Miranda megborzongott, de aztán könyörtelenül elnyomta magában elkalandozó gondolatait – nem szabad azon meditálnia, hogy milyen érzés lenne, ahogy Adam nyers, bőr–keményedéses keze a bőrét érinti. Semmi értelme ilyeneket gondolni. Adam Temple, Miranda kezdte gyanítani, igazi hívő. A maga módján valóságos fanatikus, és a szenvedélyét az utolsó morzsáig a Marketnak tartogatja. Annak a nőnek, aki azt reméli, hogy a melegségében sütkérezhet, be kell érnie az étterem iránti szeretetének visszatükröződő csillogásával. Nem mintha Miranda ez a nő lenne. Egyáltalán nem. Azonfelül, hogy Adam egyértelműen jelezte, minden percet utál, amit a társaságában kell töltenie. Miranda profi. Azért van itt, hogy dolgozzon. Semmi több. Összeszorította a száját, becsukta a jegyzetfüzetét, és nem vett tudomást a tompán fájó vágyról. Ezt már rég megtanulta, és a tudománya most nagyon is jól jött. Ez volt a boldogság kulcsa, vagy legalábbis az elégedettségé. Ne akard, ami nem lehet a tiéd. 93

Hetedik fejezet A Market közönség számára zárt területei még az étkezőknél is hűvösebbek voltak. Jess legalábbis úgy érezte. Szerette megnézni azokat a dolgokat, amikhez a legtöbb embernek nem volt hozzáférése, a homályos, rozzant hátsó lépcsőt, az öltözőt, a koedukált mosdót, amelyet a személyzet használt. Grant körbevezette őt a rövidített úton, amikor Adam irodája felé mentek az interjúra. Az étterem igazgatója fiatalabb volt, mint Jess képzelte volna valakiről ilyen beosztásban, különösen egy menő új manhattani étkezde esetében. Nyugtalanítóan jóképű volt, olyan iskolásán helyes a napszőke hajával meg a búzavirágkék szemével. Nem mintha Jess bármit is lépne. Itt, ahol olyan emberek vannak, akiket Miranda ismer? Arról nem is beszélve, hogy ő meg remélhetőleg velük fog dolgozni. Szuperheterón fog rezegni, de ezerrel. – Nagyon jó lenne, ha működne a dolog – mondta Grant. – Kicsit nehezen találunk embereket a felszolgálásra. Adam azt mondta, van tapasztalatod az éttermek világából. – Aha, ja. Mármint igen. Középiskola alatt pincérkedtem fent északon, ahol felnőttem, és két éven át dolgoztam Brandewine legjobb éttermében. – Brandewine–ban? 94

– Ahol tanultam. Középnyugaton van. – Jess megfeszült; már várta a teljes kikérdezést, de Grant csak bólintott, és másra terelte a szót. – A főnök irodája itt van hátul. Elég messze esik mindentől. Tök hálás vagyok, hogy a konyha nem itt van lent. Dolgoztam olyan éttermekben Manhattanben, amiket így terveztek, és megmondom neked, az nagyon durva volt a térdemnek. Folyton föl–le kellett rohangálni a lépcsőn a legforgalmasabb órákban. Borzalmas! – Színpadiasán megborzongott, és Jess megengedte magának, hogy elmosolyodjon. Nem nagyon; rengetegféle jel létezik, és Jess tudta, hogyan adjon olyan jeleket, amilyeneket akar. – De hát mit lehet tenni Manhattanben? – folytatta Grant. – Kevés a hely, csak felfelé vagy lefelé lehet építkezni. Mi leginkább raktározásra használjuk az alagsort. Van egy kamra meg egy hűtőszoba. És persze az irodák – mondta végül, épp amikor a folyosó végére értek. A fémajtón kézzel írott felirat lógott, amelyen hatalmas fekete betűkkel ez állt; A FÓNÖK, mellette pedig egy cédulán csálé írással; A KONYHÁBAN VAN. Az ajtó környékén a mondat további lehetséges befejezései hevertek szétszórva. Jessnek, mielőtt Grant kitárta az ajtót és bevezette a szobába, a következő mondatvégeket sikerült kiolvasnia: A SZÁLLÍTÓKKAL ALKUDOZIK, A UNION SQUARE–I PIACON VAN, EGY FASZ. A szoba nagy részét egy hatalmas, papírokkal, aktákkal meg egy ósdi számítógéppel telepakolt 95

fémasztal foglalta el. De Grant nem az asztalhoz ült le, hanem egy keskeny kanapéra mutatott, ami a fal mellett állt, aztán ő is leült Jess mellé. – Szóval – kezdte vidáman. – Átiratkozol a Brandewine–ból ide a városba? – A New York–i Egyetemre – bólintott Jess. – Vizuális médiát tanultam, grafikát meg ilyesmit. De valójában a fotózás jobban érdekel, és a New York–i Egyetemen klassz program van szuper tanárokkal. Grant félrebillentette a fejét, és rászegezte kényelmetlenül átható tekintetű, világoskék szemét. – És ezért iratkozol át? Mert tetszik a New York– i Egyetem programja? Veszély. Jessnek erőlködnie kellett, nehogy meglátsszon az arcán, hirtelen mennyire szeretne máshol lenni. – Így van – válaszolta. Grant összeszorította a száját, mintha tudná, hogy Jess hazudik. Jess érezte, hogy izzadságcseppek csorognak le a hátán. – Nem kell elmondanod semmit – mondta Grant. – Nem az én dolgom. De nem szeretem az olyan titkokat, amik visszajöhetnek, és seggbe rúghatnak. Az a dolgom, hogy elintézzem: a felszolgálás Úgy menjen, mint a karikacsapás. És én ezt fogom tenni, bármi áron. Jesst hirtelen elöntötte a harag ez iránt a vadidegen iránt, aki azt hiszi, hogy majd neki 96

elmondja, amikor még a saját nővérének sem mondta el, de végül lenyelte a haragját. Érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra. – Nézd, ha nem kellek, csak mondd meg, és már itt sem vagyok. – Ezt nem mondtam. És ha kitartó vagy, nem is fogom, Jess lehajtotta a fejét: szinte szédült a megkönnyebbüléstől. Grant megint huncutul mosolyogva nézett rá. – Ne add fel ilyen gyorsan, amit akarsz. Gondolom, akarod ezt a munkát. – Nem csak arról van szó, hogy akarom – magyarázta Jess. – Szükségem van rá. A New York–i Egyetemen nagyon magas a tandíj, és még ha Mirandával lakom is, ahelyett hogy lakást bérelnék... még úgy is szűkösen leszek. Nem akarok a terhére lenni. Azt mondja, onnantól, hogy a tanév elkezdődik, nem engedi, hogy dolgozzam, mert azt akarja, hogy a jövőmre összpontosítsak. De remélem, hogy meg fogja gondolni magát, mert abban a jövőben, amit remélek, nekem függetlennek kell lennem, nem várhatom el örökké a nővéremtől, hogy gondoskodjon rólam. – A gyomra mélyén forrón keveredett a szégyen az eltökéltséggel, de folytatta. – Ezt nem azért mondom el neked, hogy sajnálj, vagy ilyesmi. Ez nem valami bőgős mese. Csak... azt szeretném, hogy értsd, mi múlik ezen nekem. Nem fogok csalódást okozni, esküszöm. 97

Jess keményen Grant szemébe nézett, és a szívét megkeményítve várta a sajnálatot, vagy a gúnyolódást, vagy akár a közönyt. Amit látott, az inkább a felismerésre hasonlított. És Jess, aki sohasem hitt a „melegradarban” vagy bármiféle hatodik érzékben, hirtelen azon kapta magát, hogy az étterem igazgatóján gondolkozik, Grant felvonta a szemöldökét, mintha pontosan tudná, milyen fordulatot vettek Jess gondolatai, és megint felvillantotta széles, könnyed mosolyát. – Így jó lesz. Jess pislogott. Sikerült kizökkennie a gondolataiból. – Kész? Ennyi az egész interjú? Grant vállat vont. – Az igazat megvallva, szerintem az interjú puszta időpocsékolás a legtöbb éttermi állás esetében. Válaszolhatnál az összes kérdésemre lazán mosolyogva, mint egy profi, akármilyen ügyesen végigcsinálhatnád az egész beszélgetést, akkor sem lenne fogalmam, hogy meg tudod–e csinálni, amíg nem látom, ahogy csinálod. Bírd a nyomást, maradj nyugodt, ne pofázz vissza a vendégeknek, ha követelőznek, és nem lesz gond. Jess megkönnyebbülten, boldogan ugrált a kanapé ülésén. – Így lesz, ígérem. Hú, mehetek, hogy elmondjam Mirandának? Grant nevetett, de nem gonoszul. – Persze. Lefogadom, hogy fent vannak a konyhában. Az jó is, megnézheted az étterem többi 98

részét, megismerkedhetsz a... ó, a francba. – Hirtelen tágra nyílt szemmel meredt Jessre. – Micsoda? – Kiakasztó volt ez a nagy szem. – Kivel ismerkedhetek meg? Grant Jess arcát fürkészte, rémülete szemlátomást percről percre nőtt. – Basszuskulcs – mondta. – Már csak ez hiányzott. – Mi van? – Jess már tiszta ideg volt. Grant kifújta a levegőt: sóhaja hangosnak tűnt a csendes alagsorban. – Semmi. Talán. De mindegy, nincs mit tenni. Ahogy a mamám mondja mindig: ezeket a dolgokat azért küldik, hogy próbára tegyenek bennünket. Gyerünk, keressük meg a nővéredet. Jess a legszívesebben kierőszakolt volna Grantből egy kevésbé rejtélyes választ, de a megszokás hallgatásra késztette. Ne erőszakoskodj. Lehet, hogy nem fog tetszeni, ami kiderül. Persze mialatt néma csendben vonultak fel a lépcsőn, Jessnek bőséges ideje volt, hogy megint felidegesítse magát. Grant egypárszor mintha már majdnem megszólalt volna, és Jess érezte, hogy mindjárt felrobban a feszültségtől. Ahogy a konyha közelébe értek, megint meghallotta azt a dübörgő basszust, amelybe fémlábosok és serpenyők csörömpölése vegyült. – Szóval a konyhába megyünk, ugye? – próbálkozott Granttel. 99

Grant lelassított, megrázta magát, mint egy kutya, amelyik most jött ki a vízből. – Így van – bólintott. – A konyha nyitott, hogy a vendégek be tudjanak kukucskálni. Adam filozófiájához tartozik: fontos, hogy tudd, honnan jön az ételed. Figyelj, Jess... – Igen? – Jess összeszorította a száját. Szóval akkor most. – Talán... – Grant olyannak tűnt, mint aki végre elhatározta magát, és nyíltan szembenézett Jesszel. – Nem tudom, milyen volt a konyhai személyzet azokon a helyeken, ahol korábban dolgoztál. Elhallgatott, szemlátomást válaszra várt, úgyhogy Jess vállat vont. – Semmi különös, azt hiszem. Csak amit egy csapat kis helyen összezárt, nagy nyomás alatt dolgozó embertől várni lehet. Rengeteg káromkodás, rengeteg izzadság. – Értem. Nos, itt... Én régóta együtt dolgozom ezeknek az embereknek a nagy részével. Adam mindenkit évek óta ismer, mindegyikükkel dolgozott már együtt a különböző konyhákon. Amikor továbblép, és új konyhát nyit, mindig magával viszi a legjobb szakácsokat. Már olyanok, mint egy nagy család. – Szóval. Azt mondod, ne aggódjak, ha engem kívülállóként kezelnek? – Nem. Nos, igen, emiatt ne aggódj, és ha bárki megpróbál túlhajtani, szólj nekem, főleg ha azt hallod, hogy egy kecskéről beszélnek. 100

Jessnek leesett az álla, de Grant még nem fejezte be. – Nem, úgy értem, szerintem nem ez lesz a gondod. És azt akarom, hogy tudd, ha bármikor úgy érzed, hogy túl nagy a nyomás, vagy kényelmetlenül érzed magad amiatt, ahogy valaki bánik veled, ha bárki túlságosan barátságosan viselkedik, hozzám mindig fordulhatsz. Neked nem az a dolgod, hogy szórakoztasd a konyhát, az egyetlen dolgod az, hogy kiszolgáld a vendégeket, hogy a konyhából az asztalokhoz vidd az ételt. Oké? Jess nem igazán értette, mi lehet a gond azzal, ha valaki túl kedves hozzá, de most Grant volt az, akin látszott, hogy aggódik, ezért azt mondta: – Persze. Semmi gond. Grant a mennyezetre nézett, mintha türelemért imádkozna, de aztán rámosolygott Jessre, és a konyha felé mutatott. Jess nem értette, min problémázik ennyit Grant. A konyha épp olyan volt, mint bármelyik profi konyha, ahol Jess járt, a bevásárló–központban működő családi kifőzdétől kezdve, ahol középiskolában dolgozott, a brandewine–i felvágós bisztróig, ahol megtanulta, milyen rossz ötlet, ha bárkinek engedi, hogy igazán megismerje. A Market talán tisztább volt, és az eszközök mind modernebbek, mint amilyenekhez Jess szokott, de ennyi. A Market konyhájának zsongása megnyugtatóan ismerősnek tűnt. Ha sikerül 101

meghúznia magát, talán jól is elsülhetnek itt a dolgok. Jess körülnézett: Mirandát kereste, és a reményteljes várakozás melegségét érezte a mellkasában. Egyszer csak megállt a pillantása, és Jess megdermedt. Szinte észre sem vette, hogy Grant riadtan szitkozódva beleütközik, mert a Market konyhája más volt, mint bármelyik profi konyha, ahol Jess járt. Semelyik másik konyhában nem volt olyan szakács, mint ő. Magas volt, nyúlánk, szinte már sovány, viszont a felsőteste szemmel láthatóan aránytalanul kidolgozott – alkarján kidudorodtak a hosszú, inas izmok, ahogy egy jégágyban fekvő, ezüstpikkelyes egész halakkal megrakott sütőformát emelt a csillogó munkapultra. Csimbókos fekete haja úgy keretezte az arcát, mintha egész úton heavy métáit hallgatva és a fejét rázva jött volna be dolgozni, és bakker, lehet, hogy így is jött, mert nem volt rajta fehér kabát, mint a többi szakácson. Ehelyett testhezálló, szakadt ujjú, fekete pólót viselt, a felkarján karcsú, sötét hajú, galléros inges és harisnyakötős alakot ábrázoló tetoválás látszott. Kecses, takarékosan átgondolt mozdulatain látszott, hogy nem pazarolja az energiát, minden egyes cselekedete teljességgel pontos és összeszedett volt. De az arca... Jess nagyot nyelt, érezte, hogy kalapál a szíve. Az az arc. Sovány és szögletes arc, magas 102

arccsont, halvány bőrét borosta árnyékolta éles állkapcsán. A szeme is sötét volt, komiszul kunkorodó szemöldöke ördögi kinézetet kölcsönzött neki, Jess azon sem csodálkozott volna, ha húsbárd helyett vasvillát forgat a kezében. A fickó, aki mellett állt – a francba, Adam Temple, őt észre sem vette –, mondott valamit, amit Jess nem hallott, de a magas szakács hátravetette a fejét, és felkacagott a mennyezetre. Jess a lélegzetét is visszafojtotta, amikor ezt a hangot meghallotta. Tökéletesen szabad és gátlástalan. – Ó, kegyelem. Grant motyogása kirántotta Jesst a révületből; érezte, hogy elönti a forróság az arcát meg a nyakát. Lesütötte a szemét, miközben minden porcikája égett a vágytól, hogy megint a magas séfre nézhessen. De Jess érezte, hogy Grant figyeli, és akaratát összeszedve elhalványította a vörösséget, hogy ne csináljon totál idiótát magából az első munkanapján. Ne vegyél tudomást róla. Ha nem reagálsz, nem is történt meg. Jess nagy nehezen rávette magát, hogy Grant szemébe nézzen. Grant rábámult. Jess szinte látta, ahogy összeáll a fejében a kép, és megszületik az agyában a legegyszerűbb válasz. Jess érezte, hogy a pulzusszáma az egekbe szökött. 103

– Á, nézd, ott a nővérem! – csicseregte. – Hé, Miranda! A lány egy rozsdamentes acél munkalapra hajolva, dühödten írt a jegyzetfüzetébe, de amikor Jess kiáltását meghallotta, felnézett. A mosolya kissé erőltetettre sikeredett, Jess mégis szívesen látta, és elindult felé. Gondosan ügyelt, hogy se jobbra, se balra ne nézzen, és némán fellélegzett, amikor gond nélkül odaért Mirandához. Amilyen szerencséje szokott lenni, örült, hogy nem botlott bele a saját lábába és esett fenékre a konyha közepén. Jess a legnagyobb, legcsintalanabb mosolyát villantotta a nővérére, és közben igyekezett gyorsan megerősíteni az önvédelmét. Nem engedheti meg magának, hogy elszúrja ezt a munkát, mint ahogy Brandewine–ban elcseszte a dolgokat. Még akkor sem, ha maga a megtestesült kísértés áll a háta mögött. Ahogy nyílt a konyhaajtó, és Grant belépett Miranda kisöccsével, Adam abban a pillanatban tudta, hogy jobban kellett volna tiltakoznia, még azt sem kellett volna megengednie, hogy a fiú egyáltalán interjúzhasson. A halk füttyöt még a Sex Pistols dübörgő ritmusán keresztül is meghallotta. Frankie úgy zoomolt rá az új fiúra, a csinos, vörös hajú nővér fiatalabb, hímnemű verziójára, mint az éhező a terített asztalra. – No lám, ez aztán rendben volna. 104

Frankie mindent megtett, hogy megalapozza hírnevét mint örökös Rossz Befolyás. A legutóbbi két étteremben, ahol ő és Adam együtt dolgoztak, a felszolgáló személyzet hímnemű és nőnemű tagjait egyaránt a személyes randikészletének tekintette. Az ártatlan, friss arcú Jess Wake pontosan az a típus volt, akit a legjobban szeretett megrontani. Mintha Adamnek nem lenne e nélkül is épp elég baja. – Tiltott zóna, öregem. Komolyan beszélek. – Adam próbált némi acélos árnyalatot csempészni a hangjába, de Frankie úgy fordult hozzá, mint aki nem hisz a fülének. Mint akinek soha egyetlen tisztátalan gondolat át nem suhant volna az agyán. – Velem tökéletes biztonságban lesz az áru, haver. Az tuti – vigyorgott, és megmutatta a védjegyét, a nyelvvillantást. Adam olyan dühösen igyekezett ránézni, hogy már majdnem bandzsított. – Nem lehet több húszévesnél. És a nővére itt van az orrod előtt – súgta, és próbált úgy bökni a fejével Miranda felé, hogy ne legyen túl feltűnő. Miranda mit sem sejtve görnyedt a jegyzetfüzete fölé. Adam ismét a kibontakozó dráma felé fordult, és kis híján felnyögött, amikor meglátta a Frankie– t bámuló kölyök villámsújtotta arckifejezését. Mintha még soha életében nem látott volna punk–rockos séfet. 105

– Ó, bárcsak újraélhetném eltékozolt ifjúságom – lehelte Frankie, és nevetés bujkált a hangjában. Adam a fejét csóválta. – Amennyire én látom, még mindig azt éled. Frankie horkantott. Grant az orrát ráncolva közeledett hozzájuk. Jess odaszaladt a nővéréhez, és hadarni kezdett. – Felvettem Jesst próbaidőre – jelentette be Grant. Adam gyakorlatilag érezte, ahogy hajszálról hajszálra őszülni kezd. – Most komolyan? Nem hiszem, hogy ez olyan baromi jó ötlet. – Miért? – Grantnek volt képe ártatlan, meglepett képet vágni, amikor Adam biztos volt benne, hogy az étterem igazgatója nagyon jól tudja, mi történt az imént. – Igen, Adam, miért? – kontrázott Frankie kunyeráló hangon. – Reményteli kölyök – jegyezte meg Grant. – Kurvára reményteli – lehelte Frankie. Grant csillapító pillantást küldött felé. – A lényeg az, hogy van tapasztalata, de még fiatal, tehát be lehet tanítani, hogy úgy csinálja, ahogy én akarom. És kell nekünk. – Úristen, haver, mintha olvasnál a gondolataimban – kuncogott Frankie. Grant gyorsan felemelte a kezét, hogy fejbe csapja, de Frankie vihogva félrehajolt. Adam égnek emelte a karját. Hányszor fordul elő, hogy Grant és Frankie bármiben is 106

egyetértene? Egyértelmű volt, hogy le van szavazva. – Rendben – mondta. – Vegyél fel, akit akarsz. A te felelősséged. – Adam pillantása a két betolakodóra siklott: a két testvér gondtalanul csevegett, és Adam egy percig némán tűnődött. Tényleg nagy szarban van. Idegesítő Wake–ek serege szállta meg a Marketot, Frankie–vel nagy gáz van, Grant pedig két másodpercen belül elkezdi nyaggatni a végleges étlap miatt. Grant hozzá fordult, mintha végszót kapott volna, eltökélten összeszorította az állkapcsát, és Adam érezte, hogy bontakozó vigyor kezdi rángatni a szája szélét. Az energia áramlani kezdett a bőre alatt, mint az elektromos feszültség, és Adam ügy szívta magába a konyha pokoli zűrzavarát, mint egy nedves törlőrongy. Minden jól van. Ha unalmas életet akart volna kevesebb kockázattal, oroszlánidomárnak megy.

107

Nyolcadik fejezet Miranda remegő kézzel tette le a telefont, és vakon bámult az asztalára. Olyan erős, eszeveszett izgalom járta át, hogy úgy érezte, meg kell osztania valakivel a hírt. Megint felvette a telefont, és már tárcsázta a lakást, amikor eszébe jutott, hogy Jess a Marketban van, most tanulja Granttől a felszolgálási folyamatot vagy valami ilyesmit. A francba. Ujjaival kalapált az asztalon, aztán a szeme sarkából meglátott egy feljegyzést, amit a szerkesztője írt. Miranda azonnal felragyogott, hátratolta a székét, szinte táncolva ment végig a folyosón Claire irodájáig, és kopogás nélkül belépett. Claire felvont szemöldökkel nyugtázta Miranda energikus bevonulását, de szelíd szavakkal csak ennyit kérdezett: – Segíthetek? – Jaj, Claire, ne kezdd pont most ezt a merev, udvarias franciáskodást! Óriási hírem van – mondta Miranda büszkén. – És látom, alig várod, hogy elmondhasd, úgyhogy ülj csak le! – biztatta Claire jót derülve. Miranda a fejét rázta. – Képtelen vagyok ülni, túlságosan izgatott vagyok. Claire, felhívtak! – Kik? – Hát ők – mondta Miranda sokatmondóan. – A kiadótól. A könyvem miatt! 108

– Á, ők! Az arckifejezésedből ítélve ez a hívás nagyobb megelégedésedre szolgált, mint a korábbi beszélgetések az Empire Kiadóval. – Igen. – Miranda várt, kiélvezte a pillanatot. – Ki akarják adni a könyvemet. – Drágám, ez csodálatos! – Claire hangjában őszinte öröm csengett. – Annyira büszke vagyok rád. Mitől gondolták meg magukat? – Attól, hogy egy hónapot a Marketban töltök! Ez annyira király, ráadásul így részletekbe menő kutatást végezhetek majd. írtam valamit az első ott töltött napom alapján, és a szerkesztő imádta! Nagyon tetszettek neki a szereplők. Claire összevonta a szemöldökét. – Szereplők? Azt hittem, komoly ismeretterjesztőt írsz. – Nos – köntörfalazott Miranda –, a könyv, amit ők akarnak, nem egészen az, amit én terveztem, amikor először beadtam az ötletemet. De továbbra is ismeretterjesztőben gondolkodunk; a „szereplőket” abban az értelemben mondtam, hogy milyen elképesztő, dilis séfek dolgoznak abban a konyhában. – Hogy érted azt, hogy a könyv nem plyan lesz, mint amilyennek tervezted? Claire tipikus szerkesztői üzemmódban azonnal ráközelített Miranda sztorijának leggyengébb pontjára. Miranda próbálta nem felidegesíteni magát, amiért Claire pontról pontra tönkreteszi az ő boldog pillanatát. 109

– Csak át kellett alakítanom az eredeti ötletemet, ennyi az egész. Nem nagy ügy. – Egy kicsit élesebbre sikeredett a hangja, mint szerette volna. Claire előrebiccentette a fejét, és drótkeretes olvasószemüvege fölött Mirandát fürkészte. – Na és ez az új elképzelés – erősködött – mennyiben más? Miranda ügy próbálta álcázni a kínlódását, hogy mégis leült. – Egy kicsit... kevésbé komoly – vallotta be. – Kevésbé az éttermi kultúra vizsgálatáról szól, inkább leírás. Olyan pletykás, kitálalós könyv arról, hogy mi történik valójában a színfalak mögött egy nagy étteremben. – Értem – bólintott Claire. Semleges hangsúllyal mondta, és az arckifejezése sem változott, de Miranda valahogy azt érezte, hogy elönti a rosszallás. Kissé összegörnyedt a székben. Kínzó fájdalmat érzett, amikor arra az ajánlatra gondolt, amin annyit dolgozott. Azt tanulmányozta volna, hogyan viszonyulnak az emberek az ételhez és a szakácsokhoz, s olyan zseniálisan írta volna meg, hogy egy csapásra a gasztronómia nemzetközileg elismert szakértőjévé vált volna. Ez csak képzelgés. Ideje felnőni, és szembenézni a való világgal. – Tudom – mondta, és feltartotta a kezét. – De ez az, amiért hajlandók fizetni nekem. Szükségem van a pénzre, hogy ki tudjam fizetni Jess tandíját, méghozzá sürgősen: nem fogom hagyni, hogy 110

végigdolgozza a főiskolás éveit, ahogy nekem kellett. Neki nem lenne szabad erre kényszerülnie. – Miranda – kezdte Claire, aztán elhallgatott, mintha nem lenne biztos benne, mit is akar mondani. Amikor mégis folytatta, a leg– gyengédebb hangon szólalt meg, amit Miranda valaha is hallott lendületes, lényegre törő barátnőjétől. – Nem volna szabad olyasvalamit csinálnod, amire nem leszel büszke. Jess sem ezt várná tőled, biztos vagyok benne, és a szüleid sem. A kedvesség Claire máskor szigorú arcán kis híján megtörte Mirandát. A lány nagyot nyelt, érezte, hogy fájdalmas csomó ül a torkában. – Ne aggódj. Adam Temple olyan egy arrogáns szemétláda, igazából alig várom, hogy írhassak róla. Nem fog hinni a szemének. – Mosolyogni próbált, és néhány másodperc elteltével már nem is érezte erőltetettnek a mosolyt. – Most pedig, ha megbocsátasz – mondta, mielőtt Claire válaszolhatott volna. – Tudom, hogy le kellene pakolnom az asztalom, és elő kellene készülnöm a következő időszakra, egy teljes hónapra, amíg távol leszek az irodától, de most kimegyek ebédelni. – Hol fogsz enni? Esetleg veled mehetnék. – Egy olyan helyen, ahol még sosem voltam, pedig már egy éve itt élek a városban. A Union Square–i piacon. – Á. Részletekbe menő kutatás? Miranda felállt. 111

– Lehet, hogy ez nem az a könyv, amiről egész életemben álmodtam, de feltett szándékom, hogy olyan baromi jó pletykás kitá–lalós leírást csinálok belőle, amilyet csak tudok. – Sarkon fordult, és Claire egyáltalán nem finom horkantására ügyet sem vetve, kisétált az ajtón. Miközben elfogadott tény volt, hogy a világtörténelem során soha nem akadt senki, aki az időjárás miatt költözött volna New York Citybe – a hosszú, hideg tél csupa hó volt, ami jeges sárrá változott, amint leért az utakra, a hosszú, fullasztó nyárban pedig az egész városnak olyan szaga volt, mint a túlérett szemétnek volt két– három hónap, ami mindenért kárpótolta az embert. A május volt az egyik. Adam sohasem értette, hogy a turisták miért júliustól augusztusig özönlik el az utcákat, vagy hogy miért karácsonykor sereglenek össze Manhattanben, mikor New York késő májusi tündöklése túlragyog minden nyaralást és üdülést, amiben valaha része volt. Előző este esett, és az eső tisztára mosta a várost, a szikrázó késő tavaszi napfény megcsillant a nedves betonon. A piac dugig volt a szerdai naphoz képest, bár Adam feltételezte, az is benne van a dologban, hogy máskor délben nem szokott jönni. Ebédidőben őrültség volt nekivágni a Union Square–i piacnak – olyankor a piac tele semmittevő irodai dolgozókkal, akik a vacsorához 112

vásárolnak be, és menő, fiatal anyákkal, akik a babakocsit faltörő kosnak használva állják el az utat az utolsó fehér spárga elől. Adam normális esetben sosem merészkedne a belvárosba délben; a metróút simán félórát is tarthat, és neki ilyenkor az étteremben kellett lennie. Hajnalok hajnalán szeretett a Union Square–re érni, szívesén vett részt a piac nyitásában, segített a Siren Falls–i farmról érkezett haverjainak felállítani a bódéjukat. A kedvenc szállítóival már mind barátságot kötött, úgyhogy megengedték neki, hogy elsőként válogasson az áru közt, sőt néha még azt is megsúgták, miféle különlegességek érkeznek a piacra. Mint ahogy ma is. Paul Corlie, az egyik Siren Falls–os fiú félrevonta Adamet, és megsúgta neki: azt beszélik, hogy az egyik barátjuk, egy ismert gombász, igen sikeres kucsmagomba–expedíción járt. Kucsmagombához, ehhez a nagy, zamatos gombafajtához nem mindennap lehetett hozzájutni. A kucsmagomba makacsul ellenállt mindenféle termesztési kísérletnek, és továbbra is kizárólag vadon termett. A gombászok féltékenyen őrizték vadászútjaik titkait; lehetetlen volt megjósolni, mikor tűnnek fel a piacon, gombával a kezükben. Ez a gombász csak néhány órát tölt a városban, és Adam alig várta, hogy megalkossa új ételkülönlegességét ebből a puha, földi finomságból. Megígérte Paulnak, délre visszajön a Union Square–re, hogy a fickóval találkozzon. 113

Hát most itt van. A vonaton ülve egész úton azon gondolkozott, miféle ételeket készíthet a kucsmagomba hangsúlyozásával: annyira elmélyülve gondolkozott azon, hogy mivel tudná feldobni a hagyományos spárgával való párosítást, hogy kis híján elfelejtett átszállni a Tizennegyedik utcánál. Körülnézett, hogy pontosan hol is van – őrület, mennyire más a piac, amikor úgy tülekednek itt az emberek, mint a heringek a konzervdobozban –, odaintett Dava Whitehurstnek, az egyik szállítójának. A nő, aki fehérrel tarkított fekete raszta haját bonyolult csomóba kötötte a feje búbján, szórakozottan integetett vissza. Szinte le sem vette a szemét a mérlegről, amelyen épp nagy darab krémes, fehér kecskesajtot mért ki az egyik vásárlójának a sok közül. Adam átverekedte magát a tömegen, igyekezett sietni, anélkül hogy bárkit föllökne. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a Siren Falls–iak bódéjához ért; gyorsan átbújt az asztal alatt, nehogy összenyomják. – Őrültekháza van odakint – kiáltotta, és hátba veregette Pault. A széles vállú, köpcös Paul hosszú időn keresztül végzett kemény fizikai munkát a napsütésben, és ez meg is látszott rajta. Körülbelül egyidős volt Adammel, de majdnem tíz évvel idősebbnek látszott, mintha már negyven felé közeledne, nem harminc felé. 114

– Ja, haver – vigyorgott Adamre a barátja; fehér foga szinte világított ráncos, cserzett arcának színéhez képest. A szinte teljesen kiürült asztalra mutatott. Amikor Adam utoljára itt volt, az asztal roskadozott a vékony, elegáns spárgaszálaktól, az édes, zsenge borsótól és az első vadepertől. – Látod, ezt szeretjük. Ma este üres kézzel megyünk haza. – Ez szuper, Pauli – mosolygott Adam. – Király vagy. – így van – bólintott Paul önelégülten. – És egy perc múlva még inkább így fogod gondolni. – Ugyan miért? Már itt van a kucsmagombás fickó? Mondd, hogy legalább három kilót hozott. – Adam izgatottan nézett körül, a tömeget fürkészte, hátha meglát egy embert, aki egy koszos, gombával teli zsákot cipel a hátán. Valószínűleg elég feltűnő látvány lenne. – Nyugi, srác! – nevetett Paul. – Még nincs itt a gombás. Nem, csak annyi, hogy fedeztelek. – Ezt meg hogy érted? Paul csettintett a nyelvével: szemlátomást élvezte, hogy fokozódik a feszültség. – Hú, haver, ezért tuti, hogy jössz eggyel. Ha ezt elmondom, soha többé rá sem nézel másnak a paradicsomára. – A francba, Paul, mikor hagysz már békén ezzel? Egyszer történt meg! Egyetlenegyszer – zúgolódott Adam. – És meg sem érte. Ránézésre szépnek tűnt, de az állaga szar volt. 115

– És ebből tessék tanulni – mondta Paul. – Csak azért, mert bomba jól néz ki, még nem jelenti azt, hogy jó is, és finom is. És ezzel vissza is érkeztünk ahhoz, amit mondani akarok. – Na végre – jegyezte meg Adam. Paul a közbeszólásra ügyet sem vetve emelte fel az ujját. – Egy bizonyos vörös hajú paradicsom járt erre, a bódé körül szaglászott, mindenfélét kérdezett, még tíz perce sincs. Rólad kérdezgetett, hogy mit szeretsz venni, kivel vásárolsz, mennyit költesz. Adamnek egy pillanat alatt felborzolódtak az idegei. Azonnal tudta, ki volt a vörös hajú, és lassan forrni kezdett a vére. – Ezt nem mondod komolyan. – Az emberek ideirányították, és mindent tudni akart arról, hogy hogyan termesztjük a zöldségeket, hogy tényleg biót csinálunk–e meg ilyesmik. Előadtam neki a gazdálkodós játékot. Elég csalódottnak látszott, hogy az egész a fenntartható mezőgazdaságról szól, semmi növényvédő szer meg ilyesmi. Mintha azon akart volna kapni minket, hogy mindenhová mérget permetezünk. – Azt elhiszem – morogta Adam. – Atyaúristen, tuti, hogy a leg–idegesítőbb ember, akivel valaha találkoztam. – A lényeg az – hangsúlyozta Paul –, hogy én nem tudtam, ki ő, úgyhogy semmit nem mondtam neki rólad. Mármint mittudomén, tőlem akár egy rivális étteremtől is jöhetett volna, hogy ellopja az 116

ötleteidet. Aztán megkérdeztem, mégis mit akar itt a húsz kérdésével, erre ő: „kutatást végzek”. – Na persze. – Adam már igazán kezdte gyűlölni ezt a szót. – De lesz még jobb is – kacsintott Paul. – Kutatás? Mihez? Kérdezem, erre ő; egy könyvhöz. Adam hátratántorodott, mintha valaki durván szájba vágta volna. – Mi. A. Fasz. – Bizony, haver – bólintott Paul. – Egy kicseszett könyvhöz. Úgyhogy mondtam neki, jobban tenné, ha elmenne, mert én semmit nem mondok, ő meg elállja a sort. Akkor láttam utoljára. Adam érezte, hogy forrongó vére lassan eléri a lobogás tetőfokát. Ez egyre rosszabb és rosszabb! Először megszállja a konyhát, aztán az öccse, most meg ez? Egy cikk a magazinban bőven elég rossz lett volna, de a magazinok természetüknél fogva tiszavirág–életűek. Ha valamit ima, és az felkavarná a kedélyeket, az tartana mondjuk egy hónapig, amíg az a szemét kapható az újságosnál, de aztán az egész elhalványulna, és ő is elfelejthetné, hogy Miranda Wake valaha is létezett. Viszont egy könyv. Az maradandó. Egy könyv végigkísértheti őt egész hátralévő karrierjén. – Itt van még a Union Square–en? – kérdezte. Megdöbbentően nyugodtan és halkan szólt a hangja. – Nem tudom. De úgy sejtem, igen. Úgy nézett ki, tudod? Mint akit nem lehet csak úgy lerázni. 117

– Igen, elszánt kis macska – fintorgott Adam. – Valójában nagyon sok pénzben lefogadnám, hogy ebben a pillanatban is a bódékat járja, és mindenkit megkérdez, hátha talál valakit, aki elmondja neki, hogy vettem egy nem biocukkinit vagy egy Chiléből származó Vidalia hagymát. Meg kell találnom. – Ha most elmész, lekésed a kucsmagombás fickót – figyelmeztette Paul. Adam megrázta a fejét, és próbálta figyelmen kívül hagyni, hogy a gyomrát görcsbe rántja a sajnálkozás. – Nem tehetek mást. Kösz, hogy vigyáztál rám, haver. – Még szép – mondta Paul, és sokatmondóan vonta fel bozontos szemöldökét. – Csak ne felejtsd el, amit a paradicsomról mondtam. A gyomrát összeszorító, émelyítő düh nem engedte, hogy nevessen; Adam csak megcsóválta a fejét, elindult a bódétól, és megint belépett a csatatérre. Arra gondolt, bárcsak néha ő is olyan nevetségesen magas lenne, mint Frankie, hogy elláthasson a vásárlók feje fölött, aztán eldöntötte: a legkönnyebben úgy fogja megtalálni Mirandát, ha bejárja a szokásos útvonalát a piacon. A nőnek van elég esze ahhoz, hogy rájöjjön, kik a kedvenc szállítói, és ha szerencséje van, valamelyiknél megtalálja. Miután megnézte a standot, ahol az összes dzsemet és lekvárt venni szokta, meg azt is, ahol a 118

furcsa trópusi gyümölcsök vannak, amiket egy melegházban termesztettek Catskillsben, végül visszaért Dava Whitehurst tejtermékes standjához, amely egész közel állt a bejárathoz. És ott volt. Miranda Wake, nyakig begombolva az egyik frissen vasalt kosztümjében, az asztalra támaszkodva állt, és úgy csevegett a hippi Davával, mintha régi barátnők lennének. Amikor Dava kiszúrta Adamet Miranda válla fölött, lustán intett neki, a rengeteg karkötő vidáman csilingelt a csuklóján. – Ma már másodszor – kiáltotta, rekedt hangja túlharsogta a tér zaját. – Ez biztosan valami jel. Meg kell engedned, hogy megcsináljam a horoszkópodat ma este, lássuk, mi jön ki. Adam mosolyt erőltetett magára. – Kösz, Dava, de erre semmi szükség. Azt hiszem, pontosan tudom, mit üzennek nekem a csillagok. Miranda tágra nyílt szemébe nézett, és a nő bűntudatosan húzódott el az asztaltól. – Beszélhetnék magával egy percre? – kérdezte Adam, de majdnem belefulladt az udvariaskodásba. Viszont működött a dolog, mert Miranda óvatosan bólintott, és követte őt egy üres, félreeső területre, a tér bejáratától balra. Adamnek nem volt konkrét terve arra nézvést, hogy mi történjen ezen a beszélgetésen, de abban a pillanatban, amint megbizonyosodott róla, hogy 119

egyedül vannak, forró vére hirtelen felrobbant, és a sztratoszférába lőtte a feje tetejét. – Mégis mi a francot művel? – kérdezte. – Amint hátat fordítok, rögtön elkezd baszakodni velem. Miranda összerezzent erre a hangra, de állta a férfi tekintetét. – Már megmondtam. A munkámat végzem. Nincs benne semmi személyes, csak egy munka. Adam gúnyosan mosolygott. – Igen, és ez az, amit úgy látszik, nem ért. Az én munkám kibaszottul személyes. A munkám én vagyok, minden, ami én vagyok, és ha a munkámat cseszteti, engem csesztet. Miranda szemmel láthatóan meg volt döbbenve; lassan kifújta a levegőt, és újra megpróbálta elmagyarázni. – Semmi nem változott, amióta utoljára beszéltünk. Már mondtam magának, hogy részletekbe menő kutatást fogok végezni, amikor csak tudok. És mivel maga az egész étterem hírnevét feltette a hozzávalók minőségére és eredetére, a szállítói nyilvánvalóan kulcsfontosságú kutatási pontnak számítanak. – Na persze, mindenben teljesen őszinte volt – gúnyolódott Adam. – Maga az őszinteség és professzionalizmus legfényesebb példája. Gondolom, az kiment a fejéből, hogy ezt az úgynevezett kutatást nem valami kis magazinban megjelenő cikkhez végzi. – Közelebb hajolt, egészen a nő arcába, és látta a kék szemében, ahogy lassan megérti, miről van szó. – Úgy van – 120

mondta szinte suttogva. – Tudok róla. Maga egy kibaszott könyvet ír. Miranda nagyot nyelt, és egy pillanatra lehunyta a szemét. – Ezt meg honnan... Ja, persze. A zöldségesstandos férfi. Oké. – Kinyitotta a szemét, és állta Adam dühös tekintetét. – Igen, könyvet írok – ismerte be. – Ez viszonylag új fejlemény, de el kellett volna mondanom magának. Csak az az igazság... – Elhallgatott, mire Adam türelmetlenül horkantott. – Az az igazság – folytatta a nő kicsit erősebben –, hogy nincs szükségem a maga engedélyére egy könyv írásához. Már megvan a jogosultságom, hogy a konyhájában lehessek, és ami a kutatásaimat illeti, ez egy szabad ország. Bárkitől, bárhol bármit megkérdezhetek, amit csak akarok. Magának nincs sok beleszólása ebbe, úgyhogy azt javaslom, lépjen tovább. Adam gyomrát görcsbe szorította a tehetetlen düh, érezte, hogy alig bírja visszafogni magát. – Lehet, hogy a konyhámba kénytelen vagyok beengedni magát, de vannak szabályok – mondta vicsorogva. – Nincs füzet és nincs ceruza, nincs diktafon: azért van ott, hogy főzzön. Bármilyen írást, vagy ismertetőt, vagy akármilyen szarságot akar kihozni ebből, azt a saját idejében intézze. A konyhaidő az én időm. Amint lazulni kezd vagy veszélyezteti a főztöm minőségét, ki van rúgva. – Rendben – mondta a nő, és kezet nyújtott. Adam a finom ujjaira nézett, a vékony csuklójára, aminek láttán legszívesebben 121

megetette volna, hogy kicsit felhizlalja törékeny tagjait. Megrázta a kezét, egyszer, keményen, aztán elengedte, nem akarta tudni, miért égeti a tenyerét ez az egyszerű érintés. Ahogy a nő elfordult és indulni készült, Adam a szeme sarkából megpillantotta a profilját, és látta, hogy vigyorog. Kissé önelégültnek tűnt, mintha azt gondolná, hogy jól kijátszotta őt, és Adam nem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy mögé lépjen. Miranda megdermedt. Adam olyan közel hajolt hozzá, hogy érezte a haja illatát. Kibontott, hullámos fürtjei lazán omlottak a vállára, és a férfi belélegezte a samponja illatát; valami tiszta, gyógyfüves illat – rozmaring és menta? Egyik kezével óvatosan összefogta a nehéz, aranybarna, selymes hajzuhatagot, és félresimította a lány vállára, aztán lehajolt, és a lány szabadon maradt, rózsaszín kagylót formázó fülébe súgta: – Figyelni fogom. Aztán ellépett a lánytól, de előbb még érezte, hogy remegés járja át karcsú testét. Vigyorogva ment vissza a piacra. Biztos volt benne, hogy ha most visszanézne, azon a csinos kis arcon nyoma sem lenne már az önelégült vigyornak.

122

Kilencedik fejezet A Market nyitóestéje. Ha Miranda hajlamos lenne drámai kijelentéseket tenni, nevezhette volna ezt az estét a hátralévő élete első estéjének. Úgy érezte, hősies lépést tesz az újságírás kicsi, zárt világából a könyvkiadás hatalmas nyílt terébe. Jess szerint, aki az elmúlt hét egy részét asztalfoglalások intézésével töltötte, a Market a hivatalos nagy megnyitó utáni első három hétre fullra be volt táblázva. Úgy látszik, az az izgalom, ami meghozta Mirandának a könyvszerződést, Adamnek is a malmára hajtja a vizet. Miranda sampont nyomott a tenyerébe, és addig forgatta és nyomkodta, míg habzani nem kezdett. Vajon a Market foglalási könyvének látványa elég boldoggá teszi majd Adamet ahhoz, hogy a láttán örüljön? Valahogy azt gondolta, hogy nem. Képtelen volt elhinni, hogy ilyen gyorsan megtudta a könyvet. Persze egyértelmű, hogy előbb vagy utóbb úgyis kiderül, de biztosan lehetett volna jobb módja is annak, hogy halljon róla. Ki gondolná, hogy azok a szállítók mind Adam barátainak tartják magukat? És ha már itt tartunk: van egyáltalán valaki az egész városban, aki nem kedveli Adam Temple–t? Napról napra egyre csüggedtebben próbált valami csúnya dolgot kideríteni róla, ugyanis bárki, akivel beszélt, vagy 123

nem volt hajlandó válaszolni a kérdéseire, vagy kizárólag fényezni tudta a manust. Miranda fintorgott. Hajlandó lenne lefogadni, hogy Adam soha, egyik barátját sem dorongolta úgy le, méghozzá többször is, mint őt. Az a jelenet a Union Square–en! Miranda kénytelen volt Adam miatt újraértelmezni a „méltatlan” szó jelentését. Önkéntelenül is azt kívánta, bárcsak lett volna alkalma személyesen beszámolni neki a könyvről. Akkor talán sikerült volna másként forgatni a dolgot, hogy ne tűnjön úgy, mintha kihasználná őt. Talán az a beszélgetés is máshogy végződött volna. Miranda megdörzsölte a haját, aztán a zuhany alá hajolt, hogy leöblítse. A vastag tincsek víztől elnehezülten csúszkáltak a hátán. Hiába volt meleg a víz. Miranda megborzongott, amikor eszébe jutott Adam kemény keze, ahogy gyengéden félresimítja a haját, erős testének melege a háta mögött, a lehelete az arcán, ahogy a fülébe mormol. Hagyd abba, parancsolta magának. Hiszen nem édes kis semmiségeket suttogott a füledbe – ami azt illeti, nagyon is másról volt szó. Úgy döntött, hogy kalácsfonásba teszi a haját erre az estére. Hogy ne legyen útban, és hogy a vállát csiklandozó hajszálak semmiképpen ne emlékeztessék arra a furcsa majdnem–ölelésre. Nem tudta biztosan, mit fog majd csinálni a konyhában, és nem engedhette meg magának, hogy bármi is elterelje a figyelmét. 124

– Gyerünk már! Jess dörömbölt a fürdőszobaajtón, izgatott hangja tompán, de tisztán kivehetően csengett. Miranda elmosolyodott magában. Még ha egyelőre nem is tudtak leülni, hogy sort kerítsenek egy komoly beszélgetésre, amit előbb–utóbb biztosan muszáj lesz, akkor is olyan klassz, hogy megint együtt lakik Jesszel. Még a mindennapos szertartások, a veszekedés, hogy ki marad tovább a fürdőszobában, ezek a dolgok sem vesztettek semmit a csillogásukból. Elzárta a csapot, és kilépett a zuhany alól, egy törülközőt a hajára, egy másikat a teste köré csavart. Amikor kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, Jess egy pillanatra sűrű gőzfelhőbe került, és drámaian köhögve viharzott el mellette. – Tudod, nem te vagy az egyetlen, aki tisztálkodni szeretne – mondta, és kibújt a vacak pólóból, amit pizsamának használt. – Tudom. Mi történt veled Brandewine–ban, Jess? Régebben soha nem töltöttél ilyen sok időt a szépítkezéssel, pláne nem mindennap. Van valami helyes lány a Markéiban, akinek tetszeni akarsz? – cukkolta Miranda reménykedve. Véletlenül meglátta a fürdőszoba tükrében, hogy Jess alig észrevehetően összerezzen. Miranda elhallgatott, visszajátszotta magának, amit az imént mondott, és rejtett jelentéseket keresett a szavai mögött. Ó, istenem, talán még mindig azon 125

szenved, ami azzal a Tara nevű lánnyal történt, hiába mondta neki, hogy túl van rajta. – Sajnálom, kölyök – mondta együtt érzőén. – Nem akartam... – Nincs mit sajnálni. Figyelj csak, mit gondolsz Grantről? Miranda bandzsítva jelezte, hogy kicsit gyors volt neki a témaváltás. – Nem tudom. Úgy tűnik, nagyon érti a dolgát. És jó volt hozzád, nem igaz? – De igen. Kedvelem. Úgy értem, jó srác. Tudod, azt hiszem, lehet, hogy meleg. – Tényleg? – Miranda kissé össze volt zavarodva ettől a beszélgetéstől. – Miből gondolod? Jess vállat vont. Lehajolt, és a lefolyót piszkálta a kádban. – Hallottam ezt–azt. Mirandát nyomasztani kezdte, hogy megy az idő. Szorosabbra húzta a törülközőt a hóna alatt, és megkérdezte Jesstől; – Zavar téged? – Nem. Téged? – Dehogyis – válaszolta Miranda meglepetten. – Az biztos, hogy nem változtak az érzéseim iránta emiatt. Amíg tisztelettel és figyelmesen bánik veled, nem érdekel, hogy mit csinál a magánéletében. Jess annyira nagy ügyet csinált a zuhany kinyitásából és a tökéletes vízhőmérséklet beállításából, hogy egészen ki volt pirulva, amikor felegyenesedett, és a nővérére nézett. 126

– Jobb lesz, ha sietsz, és felöltözöl. Adam azt akarja, hogy háromra ott legyen a személyzet. Nagy nap van, nem késhetünk. Miranda egy pillanatig Jesst fürkészte; olyan érzése volt, mintha valami fölött átsiklott volna. De amikor Jess a bokszeralsója derekába akasztotta az ujját, és várakozó pillantást vetett rá, feltartotta a kezét, és kisietett a fürdőszobából. Jessnek igaza van. Nem engedheti meg magának, hogy elkéssen éppen ma. Miranda hiába igyekezett némi nyugalmat erőltetni magára; amint belépett a Market földszínű termeibe, azonnal szertefoszlott a nyugalma. Az étterem dugig volt emberekkel, mindenki eszeveszetten száguldozott, a nagy estére készült. Egy sereg fiatal férfi és nő – Jesshez hasonlóan egyforma fűzőid, biopamutból készült, legombolt nyakú ingbe és fekete nadrágba öltözve – rajzott a ruhatár, a bárpult és a két étkező között, jól szervezett káoszban. Jess faképnél hagyta, amikor meglátta Grant Holloway–t, aki egy írótáblával a kezében irányította a csapatait, akár egy karcsú, szőke Napóleon. Miranda kicsit elhagyatva érezte magát, de próbálta nem mutatni; elindult a lengőajtó felé, a nagyterem végébe. Délután három óra volt, a Market csak két óra múlva nyit, de a konyhában máris akkora volt a nyüzsgés, mintha minden egyes asztalnál türelmetlen vendégek ülnének. 127

Első ránézésre merő zűrzavar volt az egész. Hosszú sorokban álltak a fehér kabátos szakácsok a fényes acél munkalapoknál, vagdostak és aprítottak és kevertek és méricskéltek. A pultok közötti szűk járatok szintén dugig voltak emberekkel, akik mintha valami tánclépés szerint pörögtek–forogtak volna el egymás mellett. Minden pillanatban úgy nézett ki, mintha valaki mindjárt összeütközne valaki mással, de végül soha nem történt baleset. Ennek a forgószélnek a közepén ott állt Adam. Sötét haja csimbókokban ágaskodott a fején, mintha végigtúrta volna az ujjaival, erős felsőteste megfeszült a patyolattiszta fehér kabátban, ahogy a csirkeaprólékkal megrakott hatalmas tálcát a tűzhely melletti pultra rakta. Adam mellett egy sovány, korán kopaszodó, éles arcvonásaival feltűnő fiatalember állt, aki a férfi minden mozdulatát feszülten figyelte. Amikor Adam végigbogarászta a csontokat, és az egyiket felemelte a fénybe, a tekintete Mirandára esett. Na, lássuk, nyugtázta a nő, és gondolatban felkötötte az alsóneműjét. Adam csak a szemöldökét vonta fel köszönés gyanánt, miközben Miranda átverekedte magát egy uborkát kockázó előkészítő szakács és a kerek arcú süteményes szakács, Violet Porter között. Violet épp lehordott egy remegő segédet, aki hagyta túlkelni a kenyértésztát. Adam tetőtől talpig végigmérte Mirandát, mindent jól megnézett 128

rajta, a szorosan összefogott hajától az egyszerű, barna bőr lapos talpú cipőjéig. – Kelleni fog egy kabát. – Ezek voltak az első szavai. Aztán a lábára nézett, és elvigyorodott. Vidám rosszindulat villant a tekintetében, amikor a szempillája alól Mirandára sandított. – Mire véget ér az este, azt fogja kívánni, bárcsak tornacipőben jött volna. Miranda megdermedt. – Biztos vagyok benne, hogy nem lesz semmi bajom. Egyébként senki nem tájékoztatott az öltözködési szabályokról. – Ja, szabályok nem igazán vannak – válaszolta Adam. – Csak amit a józan ész diktál. De... – Felemelte a kezét, hogy elhárítsa a dühös szóáradatot. – Honnan is tudhatta volna? A mai este után tudni fogja. Ööö, Robbie? Az Adam körül ólálkodó, keskeny arcú férfi azonnal válaszolt; – Igen, séf! Miranda azon sem csodálkozott volna, ha szalutál hozzá. Adam nem vette le a szemét Mirandáról, csak a fejével biccentett a másik férfi felé. – Ez itt Robin Meeks, a külsősünk. Miranda az udvariaskodási szertartás után kezet nyújtva kérdezte: – Külsős? Az hogy működik? A fiú, mert Meeks nem lehetett idősebb Jessnél, meredten figyelve bámult Adamre, úgy szorította össze a száját, mint egy közlegény, aki a kiképző 129

őrmester parancsára vár. Miranda látta, hogy Adam szája gúnyosan megrándul, aztán komoly hangon mondta: – Ó, Rob végzős hallgató a Kulináris Művészetek Akadémiáján, ugye, Rob? – Igen, séf! Ezúttal már kevésbé volt megdöbbentő a válaszkiabálás, de Mirandának el kellett fojtania a nevetését Adam huncut tekintete láttán. Ha nem lenne tiszta őrület, meg mert volna esküdni rá, hogy Adam a srác túlbuzgó odaadását gúnyolja, és közben összenevet vele. Talán mégis örül, hogy látja. Halványan rámosolygott Adamre, hogy kipróbálja, téved–e: a férfinak alig észrevehetően felhúzódott a szája sarka, és a gödröcske is megjelent az arcán. – Rob! – mondta. – Szaladj le az irodába, és hozd ide az egyik felesleges fehér kabátot, ami az ajtón lóg. Fuss, mint a nyúl, Rob. – Igen, séf! A fiú zavarba ejtően boldog volt, hogy feladatot kapott; Miranda azon sem lepődött volna meg, ha végignyalja Adam kezét, mint egy kiskutya, mielőtt elindul lefelé a lépcsőn. – Szóval itt van – mondta Adam. – Jönnöm kellett – válaszolta Miranda, aztán észbe kapott. Ez egy kicsit túlságosan flörtölősre sikeredett a körülményekhez képest. 130

Nevezetesen hogy Adam ki nem állhatja, és valószínűleg ebben a pillanatban is átkozza magában, amiért itt van a konyhájában. Csak éppen most egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki ilyen gyilkos hangulatban van. Inkább olyan töprengő volt. – Komolyan gondoltam, amit mondtam. Az én konyhámban van, és főzni fog. Itt nincs helye senkinek, aki csak ácsorogni akar és a lábát lógatni. A húsleves és a családi étkezés lesz a maga dolga Robbal együtt. Rob majd megmutatja, mit hogyan kell csinálni; fogadjon szót, ne tegyen tönkre semmit, ne legyen senkinek útjában, és nem lesz gond. Én egyfolytában dolgozni fogok, nem lesz időm rá, hogy a maga bőrét mentsem. És ezzel a többiek is ugyanígy vannak. Ha elbassza, repül, mondhat bárki bármit. – Értem. És tényleg értette. Itt az alkalom, hogy bizonyítson. Simán el tudta képzelni Adamről, hogy szembefordul a csendestársával és felrúgja az egész megállapodást, ha Miranda csak egyetlen apró okot is adna rá. Szemmel láthatóan pontosan ugyanúgy idegesíti, hogy itt van a konyhájában, mint három nappal ezelőtt a Union Square–i piacon. A kudarc egész egyszerűen elfogadhatatlan. Szó sem lehet róla. Adam valószínűleg kiolvashatta az eltökéltséget a tartásából vagy az arcából, mert kurtán bólintott, és sietve visszament a konyha elejébe: 131

egész este innen fogja irányítani a dolgokat. Miranda a kutatásaiból tudta, hogy mi a főszakács dolga. Onnantól kezdve, hogy megindul a felszolgálás, egy ilyen hatalmas és nagyra törő étterem főszakácsa már nem sokat foglalkozik magával a főzéssel. Inkább olyan szerepet tölt be, mint egy zenekar karmestere – parancsokat osztogat, mozgásban tartja a különböző részlegekért felelős szakácsokat, hogy az összes asztalhoz egyszerre lehessen kivinni az ételeket. Minden egyes tál ételt ellenőriz, mielőtt kiküldi, ahol lehet, a fűszerezésbe is belekóstol, mert az ő neve és jó híre forog kockán, ha bármit is gondatlanul készítenek el. Legalábbis egy jó főszakács ezt a szerepet játszotta a konyhában. Miranda izgatottan várta, hogy megfigyelhesse Adam Temple–t akció közben, amikor elemében van. És ha már az izgatott várakozásról van szó... Rob Meeks, az aznap esti idegenvezetője lihegve, kivörösödve érkezett az alagsorból, kezében egy fehér kabátot szorongatva. Amikor látta, hogy Adam a kijáratnál áll, egészen megváltozott a viselkedése. – Bassza meg – morogta. – Azt hiszem, fölösleges volt ennyire rohannom a lépcsőn. Majdnem kitörtem a nyakam. Tessék. Odadobta Mirandának a kabátot. Miranda belebűjt a munkaruhájába. Többszörösen fel kellett hajtani az ujját, és még így is teljesen elnyelte őt a kabát, de most, hogy fölvette, kicsit 132

kevésbé érezte ügy magát, mint egy partra vetett hal. Olyan volt, mintha jelmezt öltött volna magára egy színdarabhoz; fölvette, és azonnal sokkal szakácsabbnak érezte magát. Érdekes. Arra gondolt, bárcsak jegyzetelhetne, de nem akart máris csúfot űzni Adam „a konyhaidő az én időm”–rendeletéből. Mosolyogva fordult a társához. – Mióta dolgozik Adammel? Úgy tudom, a legtöbb szakács, aki itt dolgozik, ilyen vagy olyan formában évek óta vele van. Rob morcos grimaszt vágott, lehajolt, és elővett egy óriási levesestálat a pult alól. – Maga szórakozik velem? Külsős vagyok. Összesen egy évig vagyok itt. És még meg sem nyitott az étterem. Mit gondol, mióta ismerem Temple séfet? Ez jól kezdődik, gondolta Miranda. – Sajnálom, nem akartam megsérteni. Gondoltam, hátha már ismerte Adamet, mielőtt elkezdte az Akadémiát. Rob haragosan vonta össze a szemöldökét, és elkezdte a lábosba pakolni a csontokat a tálcáról, amit Adam hozott oda korábban. – Bár ismertem volna. Ha bármi befolyásom lenne ebben a konyhában, nem kellene minden este húslevest főznöm meg a családi étkezést összeállítanom. – Undorodva pillantott Mirandára, és a lány könnyedén kiolvasta a tekintetéből a zúgolódása kimondatlan részét: és nem kellene 133

azzal pocsékolnom az időmet, hogy téged pesztrállak. Miranda a fogát csikorgatta. – Boldogan segítek, ha megmondja, mit csináljak. Rob unott, ideges, fensőbbséges hangon utasítgatta Mirandát, akinek minden erejére szüksége volt, hogy a nyugalmát megőrizze. Együtt felkockázták és karamellizálták a sárgarépát, a hagymát meg a zellert a mirepoix– hoz, ami a húslevesnek adja meg az alapízét. Miranda mindig figyelte, mit csinál Rob, hogy utánacsinálhassa majd, ha szükség lesz rá. A férfi gyors, hatékony mozdulatokkal tette a lábosba a zöldségeket, és beállította a tűzhely hőfokát, de valahogy hiányzott belőle az a pontos kecsesség, amit Miranda Adamben és Frankie–ben látott, amikor azt a hasaalja–szalonnát készítették egy héttel korábban. Mintha Rob csupán túl akart volna esni az egészen, amilyen gyorsan csak lehet, hogy utána olyasmivel foglalkozhasson, ami jobban érdekli. A konyha többi része sebesen mozgó szín– és hangorkánná homályosuk. Miranda kiáltásokat, kurjantásokat és válaszokat hallott, de nem értette őket, mintha valami más nyelven beszélnének az emberek. Valójában részben így is volt: a segédszakácsok között sokan voltak a spanyolok. Az angol anyanyelvű szakácsok is megtanultak már annyi konyhai spanyolt, hogy jól megértsék egymást, és az eredmény a keveredő 134

dialektusok és kiejtések kibogozhatatlan kavalkádja lett. Miranda még inkább ismeretlen földre tévedt idegennek érezte magát attól, hogy a beszélgetések fele kódolt nyelven zajlott; átvitt értelemben is, mint amikor valaki régebbi éttermekre vagy konyhákra utalt, amiket ó nem ismert, és szó szerint is. Az ételeket nem a teljes nevükön emlegették, hanem az étlapban szereplő leírás rövidítését használták. Amikor a „medalionokról” beszéltek, akkor valójában a kagylós előételről volt szó: a szalonnával és fokhagymával díszített héjas kenyérágyon tálalt fűszeres párolt Montauk kagylóról. Bár Miranda legszívesebben egyik pulttól a másikig rohangált volna, hogy a lehető legtöbb részletet elcsípje, és őrülten jegyzetelt volna, mégis inkább arra kényszerítette magát, hogy Robra és az ő szedett–vedett húslevesfőzési oktatására összpontosítson. Ez fontos, emlékeztette magát. Mutasd meg Adam Temple–nek, hogy legalább egy estét végig tudsz csinálni a konyhájában, és máris álltad annak a nevetséges kihívásnak az eredeti feltételeit. Akkor talán már némi tiszteletet is kiérdemelsz, s a pasi hagyni fogja, hogy tényleg a konyha részévé válj, és ne maradj nehezen megtűrt betolakodó. De ez nem volt könnyű. Miranda nagyon remélte, hogy duzzogó bébiszitterét legalább az úgynevezett családi étkezés előkészítése jobban 135

érdekli majd: ezt általában a legalacsonyabb rangú konyhai kisegítő rakta össze, és a legtöbbször maradékokból; a személyzet a felszolgálás megkezdése előtt evett. Rob morogva magyarázta el mindezt, és megmutatta Mirandának az alapanyagokat, amelyeket Adam jelölt ki számukra: négy és fél kiló csirkecomb, amit egy olyan ételhez rendeltek, amelyet végül levettek az étlapról, és két doboz bébi articsóka, amit tévedésből szállítottak ki nekik. Adam a nyitás előkészületei közepette nem hívta föl a szállítót, mint egyébként szokta, így aztán Rob és Miranda dolga volt, hogy kitalálják, mit készítsenek az articsókából a felszolgálók és a szakácsok számára. – Egy gyors hirtelensültet fogunk készíteni – mondta Rob. – Az articsókából, egy kis citromból és fokhagymából elfogadható szósz lesz a széles metélthez. Mit gondol, képes megpárolni a csókákat? – Persze – bólintott Miranda, és igyekezett magabiztosságot sugározni, miközben egyáltalán nem volt olyan biztos a dolgában. – Csak mutassa meg a megfelelő eszközöket... Rob rábámult. – Lábos. A víznek. Pár centi elég lesz – mutatta. – Párolókosár. Abba mennek a csókák. A víz felforr, gőz keletkezik, amiben megfőnek. Bakker. – A mosogatóhoz trappolt, és Miranda kinyújtott kezére ügyet sem vetve, feltöltötte a lábost. – Tudja egyáltalán, hogyan kell articsókát pucolni? 136

Miranda megdermedt, mire a háta mögött hangosan káromkodott egy szakács, akinek félre kellett táncolnia, nehogy megüsse őt a hatalmas tálcával, amit épp cipelt. Miranda behúzta a nyakát, kitért Adam dühös tekintete elől, és a kezébe temette az arcát. Hosszú lesz ez az este.

137

Tizedik fejezet Adam teljesen fel volt pörögve, annyira izgatott volt, amennyire általában csak orgazmus előtt szokott lenni az ember egy hosszú, elnyújtott menet után. Csak éppen ő több mint négy órán keresztül tartotta vissza magát. A Marketban teljes gőzzel, csúcssebességgel állt a bál. Özönlöttek a vendégek, többen, mint ahánynak foglalása volt, így hát ott álltak tömött sorokban a bárpultnál, és várták, hogy felszabaduljon egy–egy asztal. Grant bekukkantott a konyhába, és elragadtatva újságolta Adamnek, hogy az új pultos, Samara, kitűnően kezeli a nyomást. Grant szeretett olyanokat felvenni, akiket nem ismert, hogy később, amikor szupernek bizonyulnak, henceghessen. És talán tudott is valamit, amit Adam nem, mert akiket ő vett föl, szinte mindig beváltak. Még a srác is, Jess. Adam kénytelen volt elismerni, hogy Jess Wake remekül állta a sarat az elmúlt egy hét folyamán. Amikor bejött a lengőajtón, hogy kivigye a rendelést az asztalokhoz, elszántan, de nyugodtan viselkedett. Összpontosított gyorsaság. Amikor viszont Adam lopva kikukkantott az étkezőbe, látta, hogy nevet, máskor meg elbűvölően, szélesen mosolyogva beszélget a vendégekkel, és ez tetszett neki. 138

Mindig járj a kurafik kedvében, akkor nem lehet gond, ahogy Frankie szerette mondani. Adam a helyettes konyhafőnökre pillantott, és szokás szerint elégedetten nézte, ahogy a magas férfi a grillt kezeli, akár egy tüzér a csatahajón. Frankie egy kicsit visszafogta a vademberes tempót, hogy fennakadás nélkül menjen a munka, de semmi nem zökkenthette ki a szenvedélyéből, amikor hús volt a grillen. És kétségkívül magasra tette a mércét a többi konyhai dolgozó számára. A személyzet Adamhez ment parancsért, de Frankie–hez ment tanácsért. Ma este úgy tűnt, tökéletesen megértették, miről van szó. Nincs szórakozás, ez nem gyakorlatozás, megszoksz, vagy megszöksz. Úgy főzz, mintha a szívverésed irányítaná a kezed mozgását, mintha minden pillanatban az életed múlna rajta. Folyamatosan érkeztek a rendelések, olyan gyorsan, hogy Adam alig győzte szétkiabálni őket, az étel pedig, mire a forró tányérra került, felülmúlhatatlan volt. A mosogató mellett sorakozó kóstolókanalak jelezték, mennyire ügyel a csapat az ízesítésre. Adamnek dagadozott a melle a büszkeségtől. Még a kis firkász sem volt olyan rossz. Azon a korábbi majdnem–összeütközésen kívül Miranda nem került senki útjába, és úgy tűnt, Rob Meekset sem hátráltatja. A családi étkezésre készült fogás elfogadható volt, bár fantáziátlan. Adam úgy tervezte, hogy ezzel kapcsolatban kitalál majd valamit, ahogy telik az idő. Az olyan 139

étteremben, ahol szart esznek a családi étkezésen, előbb–utóbb szart szolgálnak fel a vendégeknek is, mivel a rossz kajától romlik a munkamorál, és a szakácsokat egy idő után nem érdekli semmi. Majdnem tíz óra volt, már az utolsó rendeléseket vették föl. Túl voltak a legforgalmasabb időszakon, a konyhában lassult a tempó, a lázas igyekezet visszafogott ténykedéssé lanyhult. Ekkor történt. Négyes rendelést adott le, három spárgasalátát és egy levest. A tálak egyszerre értek hozzá. A saláta jól nézett ki; friss, hibátlan salátalevelek, épp megfelelő mennyiségű öntet, a nyers spárgaszálak tökéletesen rézsútosra vágva. Automatikusan a kanál után nyúlt, hogy megkóstolja a levest. A vendég az egyre melegebbre forduló időjárásnak megfelelően hideg levest rendelt, a klasszikus vichyssoise, a krumplis–hagymás krémleves egy változatát. Ebben fehérrépa és mogyoróhagyma alkotta a pürét a szokásos krumpli és póréhagyma helyett, de ennek is a csirkehúsleves képezte az alapját. Adam belélegzett, amikor a kanál a szája közelébe ért, és összevonta a szemöldökét. Valami nem stimmel. Kinyitotta a száját, és megint belélegzett, miközben a nyelvére csorgatta a levest: egyszerre kóstolta az illatot és a hűvös folyadékot. Majdnem olyan volt, mint amilyennek lennie kellett... de nem egészen. A fűszerezés rendben 140

volt, a zöldségeknek jó ízük volt. A húslevessel volt valami. Megforgatta a levest a szájában, és már tudta is, mi a gond: a folyadék kellemetlen réteget vont a nyelvére és a felső szájpadlására. A húsleves nem lett eléggé lefölözve, túl sok a zsír, és ettől a kész leves sűrű és undorító érzetet kelt a szájban. – Milo! – mennydörögte. – Azonnal gyere ide! A hideg ételes részleg felelt a hideg előételekért és a hideg levesekért is, és ha Milo nem tudja megmondani, mi a baja ennek a krémlevesnek, akkor nagyon nagy baj lesz. Akármilyen összeköttetései vannak a fickónak, Adam úgy rúgja ki a ványadt seggét, hogy csak úgy repül vissza Trentonig. Milo egy pillanat múlva már ott is állt mellette: olajbarna arca kissé sápadtnak tűnt. Soha nem jelent jót, ha az embert az ajtóhoz hívják. – Kóstold meg – mondta Adam, és odanyújtotta neki a kanalat. Milo behunyta a szemét, és a szájába vette a kanalat: összevont szemöldökkel összpontosított. – A fűszerezés... azt hiszem, az rendben van, séf – hebegte tehetetlenül, és Adam érezte, hogy gyűlik a feszültség a mellkasában. De akkor Milo megint összevonta a szemöldökét, cuppantott egyet, és azt mondta: – Várjunk. Ez nem...? A húsleves túl... valamilyen. Olajos? – Ez válasz vagy kérdés? – Adam hallotta a bársonyos, de fenyegető tónust a saját hangjában. 141

– Válasz, séf. – Milo szokásával ellentétben nagyon visszafogott volt. – Elnézést kérek, séf, amikor kóstoltam, csak a fűszerezést figyeltem, nem vettem észre az állagát. Többet nem fordul elő. Adam megnyugodva váltott vissza a harci üzemmódból. – Az tuti, hogy nem fordul elő többet. Kurva nagy szerencséd van, hogy a többi rendelés saláta, és az nem megy tönkre a késedelemtől. Most pedig irány vissza a helyedre, és kezdjél meg egy új leveseslábost. Pont ezért csinálunk frisset mindennap, a rohadt életbe. Használd a frisset. Milo bólintott, és már indult vissza, de aztán megállt. – Ez volt a friss. Bocsánat, én... Korábban a maradékot használtam, hogy elfogyjon. így csináltuk ott, ahol ezelőtt... Oké, itt nem! – Megadóan tartotta fel a kezét, amikor Adam vészjóslóan közelebb lépett. – Csak azt akarom mondani, hogy ez a legutóbbi adag ma készült, mert végül elfogyott a tegnapi leves. Adam a fogát csikorgatta. – Keress valami jó levest. Most. Kapard ki a tegnapi lábost, ha kell. Menj. Milo már ott sem volt, Adam pedig füstölögve nézett körül a konyhában, hogy kin vagy min töltse ki a mérgét. Aznap este először fordult elő, hogy mindenki csendben volt a konyhában; olyan volt, mint a vihar előtti csend. Mindenki elfordult, igyekezett 142

kikerülni a tűzvonalból. Mindenki, kivéve Miranda Wake–et. A nő egyenesen rá bámult, nyílt kíváncsiság ült a tekintetében, mintha Adam valami óra lenne, amelyik megállt, és a nő szét akarná szerelni, hogy megtudja, miért. Ez a kifejezés a nő angyali arcán, plusz a tény, hogy ő állt a leveseslábos mellett kanállal a kicsi kezében, addig feszítette a forró gőzt Adam fejében, mígnem már biztos volt benne, hogy a fülén át fog fütyülve kilőni belőle, mint egy teáskannából. A látószöge a nő arcára szűkült, mint egy állóképre, minden, ami körülötte volt, bizonytalannak és valószerűtlennek tűnt. – Maga – mondta; a torka úgy összeszorult a dühtől, hogy reszelősen, rekedten szólt a hangja. Látta, hogy ez aztán kizökkentette a nőt, már nem tűnődött az ő belső működésén. A nagy kék szem még nagyobbra nőtt, elkerekedett, mint egy játék baba szeme. Rózsaszín ajka szétnyílt, aztán csattanva becsukódott, miközben a férfi lassan közeledett felé, a nőnek addig kellett hátrálnia, míg már egészen a lengőajtóhoz préselődött, úgyhogy az étkezőből biztosan nem lehetett odalátni. A férfi fölé magasodott, bűntudat nélkül kihasználta, hogy magasabb és szélesebb, mint ő. – Maga szándékosan szabotálni próbál engem? – sziszegte vicsorítva. – Azt hiszi, ez majd jó vicces fejezet lesz a könyvében? – Egy darabig zihált, aztán fojtott hangon hozzátette: – Azok után, hogy 143

még a kibaszott kucsmagombáról is lemaradtam maga miatt! – Micsoda? – Miranda alig kapott levegőt. – Maga megőrült? – A húsleves – kanyarodott vissza Adam az eredeti témához, miközben igyekezett megőrizni a hidegvérét. – Semmi baja nem volt tegnap, amikor Rob egyedül csinálta. De ma, hogy maga van itt, hirtelen tönkre van baszva. Ezt magyarázza el nekem. – Nem tudom megmagyarázni – vágott vissza a nő. – Rob csak ma délután tanította meg nekem, hogyan kell húslevest készíteni. Úgyhogy ha nem jó, nagyon sajnálom, de nem tudom megmagyarázni, hogy miért nem. És fogalmam sincs, mi történt a kucsmagombával. Felszegte azt a harcias kis állát, mintha arra várna, hogy megüti. A franc essen bele, hogy soha nem hátrál meg egy pillanatra sem, hiába próbálkozik a nagy hanggal meg a megfélemlítéssel. És a franc essen saját magába is, amiért ezt csodálatra méltónak találja az agya egyik távoli zugában. Még egy ilyen pillanatban is. – Majd megérti – mondta Adam. – Holnap. Most el kell takarítanom maga után, és ki kell küldenem a rendeléseket. Mire végzek, azt akarom, hogy tűnjön el. Valami, talán a felháborodás, talán egyszerűen a harag, rózsaszín foltokat festett a nő arcára. – Majd akkor megyek el, amikor mindenki más elmegy – közölte makacsul. 144

Adam megint érezte, hogy valahol hátul csiklandozza a csodálat, de nem vett róla tudomást. Mégis finoman elmosolyodott, úgy, hogy Frankie rögtön megmondta volna; Vigyázat, veszély! – Ne feledje a megállapodásunkat – mondta aztán. – Akkor megy el, amikor én mondom. És holnap reggel megint rohadtul itt lesz. Akkor majd tovább beszélgethetünk. A nő forrongva szorította össze az ajkát, de nem vitatkozott. – Az irodámban. Kilenckor – szólt oda Adam a válla fölött, és már ment is vissza a konyha túlsó végébe, ahol Milo friss húslevessel várta. Nem hallotta, hogy Miranda válaszolt–e, és nem volt hajlandó megvizsgálni a kavargó érzelmek kavalkádját, ami ott pezsgett a bőre alatt. Forrongó dühébe talán egy csipetnyi csalódottság is vegyült, de Adam nem akart tudni róla. Zárd le, gondolta. Csináld végig az estét. Holnap majd foglalkozol vele. A rohadt életbe, annyira szerette volna, hogy ez az este tökéletes legyen. Ez tényleg akkora kibaszott nagy kérés?

145

Tizenegyedik fejezet Mirandának remegett a keze, amikor kigombolta az átforrósodott, túlméretezett szakácskabátot. Gyorsan kibújt belőle, és azt kívánta, bárcsak ezzel a heves mozdulattal a nyers megaláztatás és az általános harag érzését is lehámozhatná magáról. Hogy így beszéljen vele az egész konyha füle hallatára! Mirandának baljós görcsbe rándult a gyomra, amiről eszébe jutott, milyen hálás lehet, hogy semmit nem evett már majdnem hat órája, a családi étkezés óta. Most senki rá sem nézett azok közül az emberek közül, akiknek ő és Rob felszolgálta azt a különleges csirkés–articsókás vacsorát. (A srácnak egyébként sikerült kényelmesen eltűnnie, még mielőtt Adamnél lecsapódott volna a biztosíték.) Mintha Adam szóáradata láthatatlanná tette volna. Igazából azt kívánta, bár tényleg így lenne, mert fogalma sem volt, hogyan fog elmenni az étteremből zárás előtt. Volt egy ajtó, amelyik az étterem mögött húzódó sikátorba nyílt, de Miranda még csak egy éve élt a városban, és ezalatt nem szokott hozzá, hogy egyedül mászkáljon egy sötét manhattani sikátorban az éjszaka közepén. Egyébként is, beszélnie kell Jesszel, mielőtt elmegy. Összehajtogatta a bepiszkolódott kabátot, és a konyha túlsó végébe nézett. Adam visszatért a 146

helyére, hogy sasszemével ellenőrizze a maradék néhány kiküldendő tányért. Mintha megérezte volna, hogy bámulja, oldalra fordult, épp annyira, hogy Miranda szemébe nézhessen, és Mirandának erőlködnie kellett, nehogy lesüsse a szemét. Lehet, hogy már nem látszott olyan őrülten dühösnek, de összeszorított szája és sötéten összevont szemöldöke azt mutatta, hogy még nem nyugodott meg. Oké, szóval a házőrző kutya nem fogja megengedni, hogy elhaladjon mellette, és az étkezőbe menjen. Rendben. Akkor csak remélni tudja, hogy Jessnél összeáll a kép, ha majd keresi, és nem találja. Adam haragos tekintetének köszönhetően sikerült megfeszítenie a gerincét és megmozdulnia. Inkább kimegy hátul az őrültek meg a patkányok közé, mint hogy itt maradjon vele! Miranda kihúzta magát, és határozott léptekkel a hátsó ajtóhoz ment. Amíg ment, minden egyes másodpercben tudta: nagyon kell összpontosítania, hogy meg ne botoljon. A lábába és a hátába nyilalló kegyetlen fájdalom, a folyamatos, lüktető nyomás még jobban idegesítette, csak mert Adam megjósolta, hogy így lesz. Nem fogja megadni neki azt az elégtételt, hogy sántikál. Miranda dacos mozdulattal kilökte az ajtót, és méltóságteljesen kilépett a sikátorba. Valamivel hatásosabb lett volna a távozása, ha nem esik 147

keresztül az ajtó mellett egymásra pakolt üres zöldségrekeszeken, de így legalább a zörömbölés meg a káromkodás biztosan elijesztette az összes őrültet meg patkányt, és ez kifejezetten megnyugtatóan hatott rá. A zajtól az a két ember is megijedt, akik néhány méterre álltak az ajtótól, épp a Miranda feje felett lógó villanykörte által szétszórt fénykarikán kívül. A sötét alakok megdermedtek, aztán szétrebbentek. Miranda látta az égő cigaretta narancssárga izzását, úgyhogy arra következtetett, valószínűleg csak két alkalmazott, akik kijöttek egy kis cigiszünetre. De azért meredten állt, és nem engedte el a háta mögött a kilincset. Semekkora sértett büszkeség nem ér annyit, hogy megkéseljék egy sikátorban. A két alak belépett a fénybe, és Miranda megkönnyebbülve látta, hogy az egyikük Jess. A másik fickót látva azonban összevonta a szemöldökét. A magas, punk stílusú helyettes konyhafőnök volt az. Frankie. Miranda remélte, hogy Jess nem keveredik túl szoros barátságba a szakácsokkal. Amennyire ő látta, a szakácsok a legjobb esetben is szeszélyesek, a legrosszabban viszont bizonyíthatóan elmebetegek. – Szia, Miranda – köszönt Jess. – Te meg mit csinálsz itt hátul? – Az étterem mindjárt bezár – hazudta Miranda, és Frankie–re pillantott. Ha már Frankie így lemaradt Adam kiborulásáról, nem sok kedve volt hozzá, hogy elmesélje neki a történteket. 148

– Akkor azt hiszem, jobb lesz, ha visszamegyek – sóhajtott Frankie, aki úgy nézett ki az éles, direkt fényben, mint egy szomorú goth fiú. Elnyomta a cigarettáját, és Jessre nézett. – Ó. Igen. Oké, nos, kösz a... beszélgetést – dadogta a fiú. Frankie elvigyorodott; Miranda valósággal megdöbbent a szégyentelen gonoszságtól, ami a szemében villant. – Szívesen, bármikor, Kicsi. Aztán bement az ajtón, a konyhából forróság csapott ki, ahogy egy másodpercre kinyitotta. – Ez meg mi volt? – kérdezte Miranda. Jess vállat vont, de félig elfordulva válaszolt. – Frankie csak szívatott. Ez nem tetszett Mirandának. – Minek nevezett? Az öccse olyan fintort vágott, amit Miranda nem igazán tudott lefordítani: félig szomorú, félig elégedett volt az arckifejezése. – Kicsinek. Nem tudom, miért, talán mert alacsonyabb vagyok nála? De hát Frankie–nél a világon mindenki alacsonyabb, úgyhogy... Mirandának hirtelen különösen kegyetlen fájdalom nyilallt a bal lábfejébe. A fájdalom elterelte a figyelmét; fél lábra állt, és megmarkolta lüktető lábát. – Jól vagy? – Jess az utolsó pillanatban ugrott oda: épp elkapta, mielőtt dőlni kezdett. 149

– Ó, semmi bajom – morogta Miranda. – Csak másmilyen cipőt kellett volna felvennem, ennyi az egész. Holnap már okosabb leszek. Mert egészen biztosan visszajön holnap. Ha Adam Temple azt hiszi, el tudja kergetni azzal, hogy egy csomó ember előtt ordítozik vele – nos, akkor valószínűleg nem az az ember, aki tanul a hibáiból. – Viszont most – mondta, miközben érezte, hogy az eltökéltség fájdalmasan vágyott adrenalinnal ajándékozza meg – megyek. Jössz? Jess egy pillanatra a konyhaajtó felé nézett. – Á, nem – mondta aztán. – Azt hiszem, jobb, ha maradok, hátha Grantnek segítség kell a záráshoz. Később találkozunk otthon, jó? Miranda elmosolyodott az „otthon” szó hallatán. – Csak ha az álmaimban akarsz szerepelni. Amint leteszem a fejem a párnára, aludni fogok. Holnap viszont együtt reggelizhetünk. Jess bólintott, és visszament a konyhába. Miranda pedig tántorogva kiment a sarokra, hogy fogjon egy taxit. Mielőtt azonban felemelhette volna a karját, valaki rásziszegett a sikátor bejáratánál álló épület mellől. Kezét kalapáló szívére szorította, aztán meglátta, hogy a csodás módon eltűnt Robin Meeks, az ő korábbi húslevesügyi bűntársa integet felé nagy titokban. – Isten a tanúm – szitkozódott összeszorított foggal –, ha még valaki rám ugrik a sötétből, én 150

szívszélhűdést kapok. Túl hosszú volt ez az éjszaka, nem bírom már az ilyen ostobaságokat. – Bocs – mondta Rob, aki egyáltalán nem hangzott úgy, mintha sajnálná. – De beszélni akartam magával az éttermen kívül. – Á, szóval ezért hagyott faképnél? Azt hittem, talán mert tudja, hogy totál elszúrtuk a húslevest, és Temple séf dührohamot fog kapni. – A rohadt életbe, mit számít az a húsleves? – nyögte a fiú. – Amúgy is csak egy zöldségleves az egész. – Ezt mondja a séfnek. Nem, tényleg, mondja el neki. Lehetőleg holnap reggel kilenckor, hogy én kialudhassam magam, miközben magának átadják a golyóit egy vágódeszkán. – Figyeljen, ez mind nem számít. Lényegtelen az egész. – Rob intett a kezével, jelezve, mennyire lényegtelen. – De azt hallottam, hogy maga könyvet ír. Igaz ez? Miranda rábámult. – Elkerülte volna a figyelmemet a vízhűtő4, amikor körbejártam az éttermet? Mert igazán érdekelne, honnan tudnak meg mindannyian ilyen rohadt gyorsan mindent. – A konyhában nem léteznek titkok – válaszolta Rob. – És én épp erről akartam beszélni magával. Szóval, igaz? 4

* Watercooler show-nak hívják az olyan műsort, amely vitára készteti a tévénézőket, akik a legkülönfélébb témákat a munkahelyi vízhűtő körül beszélik meg.

151

– Igen, leszerződtettek egy könyvre. – Azt a borzongást, amit e szavak kimondásakor érzett, valószínűleg húsz államban tiltja a törvény. Rob közelebb lépett, és ahogy egy elhaladó autó reflektorfénye az arcára esett, furcsa lett a szeme: éles és töredezett. – Akkor én vagyok a maga embere – közölte a fiú feszült, magas hangon. – Maga meg miről beszél? – kérdezte Miranda. Őszintén nem értette a dolgot, és azt kívánta, bárcsak vége lenne már ennek a kiakasztó beszélgetésnek, és hazamehetne végre. – Tudni akarja az összes pletykát? Ismerni akarja a sötét múltakat, a rossz előéleteket, a bűnlajstromokat? Hogy ki kivel csinálja a konyhában, hogyan és mikor? Én mindent tudok. És hajlandó vagyok köpni. Egy feltétellel. Miranda szíve megint kalapálni kezdett, de most az izgalom miatt. – Mi a feltétel? A fiú elmosolyodott: a keskeny arcon megjelenő kellemetlen arckifejezéstől úgy nézett ki, mint egy görény. – A nevemet hagyja ki. Ha megnevez a forrásaként azok után, amit el fogok mondani magának, soha többé nem dolgozhatok étteremben. Miranda csak órákkal később került ágyba aznap éjjel, de ezek nagyon is eredményes órák voltak. Rob, ahogy ígérte, köpött, és rengeteg piszkos részletet tudott. Kiderült, hogy úgy érzi, 152

Adam és Frankie igazságtalanul mellőzik őt, és olyan szakácsokat részesítenek előnyben, akiknek nincs is végzettségük. Robnak ez rosszulesett. Persze Rob nem fogalmazott ilyen összeszedetten, de Miranda megértette a lényeget. Rengeteg észrevétele sokat segített egyrészt a bevándorlóból lett szakácsok előéletének és hátterének feltérképezésében, másrészt a klasszikus francia terminológia ismeretének hiányát illetően. Alig várta, hogy a beszélgetés folyamán készített jegyzeteit valamiféle beszámolóvá rendezhesse. Nagyon sok minden volt itt: büntetett előéletek, maffia–összeköttetések, más konyhákban elkövetett, őrülten veszélyes balhék, amikről az érintettek fennhangon hencegtek... egyik sem érintette közvetlenül Adam Temple–t, annak a helyettes konyhafőnöknek viszont, Frankie–nek, annyi tiltott numera volt a rovásán az étteremben és környékén, hogy az Egészségügyi Minisztérium egy évig is ugrálhatott volna a fején. Ennek tudatában aztán visszamenőleg még idegesebb lett amiatt, hogy Jess aznap este ezzel a fickóval beszélgetett. Muszáj lesz még az elején megakadályoznia ezt a barátságot. Amikor végre ágyba került, olyan mélyen aludt, hogy meg sem hallotta az ébresztőórát, aztán meg kapkodva zuhanyozott és öltözködött. Az egyik irodai öltözékét vette fel: azt remélte, hogy a konzervatív szabású, sötétszürke ruha nagyobb önbizalmat kölcsönöz neki, mivel arra emlékezteti 153

majd, amikor a szavaival városszerte porig alázta a rossz éttermeket. Jess még aludt, amikor elindult. Amikor este hazaért, a fiú még fent volt: az ajtaját csukva tartotta, de még égette a lámpát. Miranda aggódott, hogy az öccse nem alszik eleget; sminkelés közben azon gondolkozott, hogy megpróbál takarodót vagy lámpaoltási rendeletet bevezetni. Szerencséje volt: azonnal kapott taxit. A sofőr szemlátomást tudta, merre a legjobb menni, és nem akarta mindenáron az Upper East Side–tól az Upper West Side–ig vinni a Rockefeller Centeren keresztül, úgyhogy Miranda nagyon remélte, hogy minden rendben lesz. A taxi végül a Hetvennyolcadik és a Columbus Avenue sarkán állt meg; Miranda fizetett és kiszállt. Muszáj lesz utánanéznie a busz– menetrendnek; nem bírja már sokáig a sok taxipénzt. A Market egészen másmilyen volt szombat reggel, mint péntek este. Máris barátságosabbnak érezte a helyet, mint mikor korábban járt itt a nyitás előtti órákban, és eltűnődött, vajon mitől lehet ez. Hiszen az étkezőben valójában egyáltalán nem is járt még. De most, ahogy a reggeli napfény átszűrődött a sötét, aranyszínű ablakokon, a nagyterem kellemes meleget, meghittséget árasztott. Kár, hogy az oroszlán barlangjába kell mennie. Miranda nagyot sóhajtott. Ahogy a 154

magánirodákhoz vezető, homályosan megvilágított lépcsőn ment lefelé, először vette észre, mennyire fáj a lába. Kezdte felfogni, hogy ez a főzős buli eléggé igénybe veszi a testét. Ki gondolta volna, hogy konditerembe kell járnia ahhoz, hogy bírja? Mirandát senki nem vezette körbe az étteremben, de Jess megmutatta neki a személyzeti öltözőt, és említette, hogy Adam irodája ugyannak a folyosónak a végén van. Miranda megállt egy nehéz fémajtó előtt, ami úgy nézett ki, mintha bombázás esetére szerelték volna be, vagy valami ilyesmi. Az ajtó tele volt feliratos mágnesekkel; szemmagasságban a következő mondat volt olvasható: A FŐNÖK... BENT VAN. Mirandára hirtelen rátört az izgulás, de aztán összeszedte magát, és keményen bekopogott az ajtón. – Mi van? – hallatszott Adam hangja tompán a vastag ajtó mögül. Klassz. Úgy hangzik, mintha még mindig ideges lenne. – Miranda Wake vagyok – kiáltott be a lány, és tiszta bolondnak érezte magát. Totál bénaság egy csukott irodaajtó előtt álldogálni, de még nagyobb bénaság lenne, ha betörne, és valami zavarba ejtő tevékenységen kapná Adamet. Nem tudta volna megmondani, hogy mifélén, de akkor is. – Ja, igen. Nem tervezi, hogy bejön? Miranda összeszorította az ajkát, és belépett. Adam egy nagy, régimódi asztal mögött ült, szinte ki se látszott a hatalmas számítógép mögül: a 155

masina úgy festett, mint a legrégebbi számítógép, amit valaha feltaláltak. Mintha saját szoba kellene neki, és hozzá hat ember, hogy működjön. Miranda igyekezett nem mutatni, mennyire megdöbbentette a kőkorszaki monstrum, amelyen Adam fáradhatatlanul keresgélte és nyomkodta a billentyűket; egy percig az ajtóban állt. Az alagsori irodában egyáltalán nem volt természetes fény, és a képernyő zöldes tükröződésében Adamnek betegesen sápadtnak kellett volna tűnnie. Igazságtalan módon egyáltalán nem ilyennek látszott. Épp ugyanolyan napbarnított és ínycsiklandó volt, mint bármikor máskor, amikor látta, csak most nem sugárzott belőle az a szikrázó energia, amit a konyhában szokott árasztani. Itt lent, ahogy a könyvelés fölé görnyedve izzadt, legalábbis Miranda úgy vélte, biztosan erről lehet szó, maga volt a megtestesült stressz. Hunyorogva meredt a képernyőre, két mutatóujja határozatlanul imbolygott a billentyűzet fölött, végül olyan hatalmasat sóhajtott, hogy barna haja felrepült a homlokából. Felnézett, és úgy bámult Mirandára, mint aki meglepődik, hogy itt van. – Jó napot – köszönt. – Ööö, nem akar leülni? – Köszönöm – válaszolta Miranda, és a szobában álló egyetlen székhez lépett. Kissé erősre sikeredett a hangjában a gúny, de úgy tűnt, Adam nem vette észre. 156

– Szóval. Miért is van itt? – Látszott, hogy őszintén fogalma sincs, és Miranda kis híján elnevette magát. Most komolyan, ezért parázott ennyire? – Tegnap este – kezdte, bár nem egészen tudta, miért segít, kivéve talán azt, hogy egy ponton biztosan neki is eszébe jutna. Jobb lesz minél hamarabb túlesni rajta. – A leves... Adam felragyogott. – Igen! Persze. Az a vacak húsleves, amit főzött. Miranda haragosan nézett rá. – Úgy csináltam, ahogy mondták. Nem egyedül voltam a részlegen. – Tudom, tudom. – A férfi elhessegette a mentegetőzését. – Nem kellett volna ennyire magának esnem. Hajlamos vagyok egy kicsit. .. elragadtatni magam munka közben, A csapatom tudja, hogy ebben nincs semmi személyes: de azért persze komolyan gondolom – mondta. Miranda zavartan rázta a fejét. – Ne haragudjon, de pontosan mit akar mondani? – Nos, azt, hogy mindennek tökéletesnek kell lennie. – Ezt úgy mondta, mint valami magától értetődő dolgot. – Hogy mindig a tökéletességre kell törekednünk, minden este, minden percben, és bármi, ami ennél kevesebb, sértés az ételre és a vendégekre nézve. Ha nem ez lenne a cél, egyáltalán mi értelme lenne az egésznek? Tökéletesség mindenekfelett. És az a húsleves... – Szigorúan nézett a lányra. – Nem volt tökéletes. 157

– Értem – bólintott Miranda, és úgy érezte, talán tényleg kezdi érteni. A szokatlan módszerei ellenére Adam Temple–nek tisztességes munkamorálja volt. – Igyekezni fogok, hogy többé ne forduljon elő. Adam összerezzent. – Nem, nem. Akkor mégsem érti. Ne igyekezzen, hogy többé ne forduljon elő. Többé ne forduljon elő. – Csak annyit mondhatok, hogy megteszem, ami tőlem telik! – csattant fel Miranda idegesen. – De igazából azt sem tudom, mit csinálok. Én nem tudok főzni. Adam rábámult. – Maga étteremkritikus. És nem tud főzni? Miranda fejét elöntötte a forróság, amikor rájött, milyen vallomásra kényszerült szorult helyzetében. – Kitűnő az ízlésem – mondta. – Egyetlen falatból meg tudom állapítani az ízeket és a hozzávalókat. Ha egyetlen falat sötét szószból ki tudom érezni a kávé jelenlétét, tényleg elengedhetetlen, hogy tökéletesen tudjam leszűrni a húslevest? Adam döbbenten rázta a fejét. – Lehet, hogy a főnökeinek ez nem fontos a Délicieux–nél, nekem viszont igenis nagyon fontos. Amíg még az alapokról sincs megalapozott tudása, folyamatosan kezdőkre valló hibákat fog elkövetni, és tönkre fogja cseszni a konyhámat. – Felállt, és 158

kissé Miranda fölé magasodva az asztalra tenyereit. Miranda igyekezett legyőzni magában az idegességet. És akkor Adam elvigyorodott. – Egyetlenegy dolgot tehetünk – jelentette ki. – Meg fogom tanítani főzni.

159

Tizenkettedik fejezet Jess pislogva ébredt homályos álmából, amely úgy tele volt elmosódott alakokkal, mint egy Stieglitz–fotó. De az álom főszereplőjének képét azért fel tudta idézni az emlékeiből: egy fekete hajjal keretezett hosszú, éles arc Richard Avedon– szerű képét, amelynek vonalai és szögei éppolyan ismerősek voltak, mint az az arc, amelyet nap mint nap látott a tükörben. Frankie Boyd. A fejére húzta a takarót, nem akarta még elengedni az álmot, amely halkan morajló, kellemes boldogságérzetet hagyott benne. Kezdett egyre gyakrabban előfordulni, hogy a nyúlánk helyettes konyhafőnök szemhéjára égett képével ébred. Frankie annyira... vad és más és élő. És Jess is pontosan így érezte magát, amikor a közelében volt. Az elmúlt hét során Jessnek sikerült elkerülnie, hogy szemtől szemben beszéljen rajongása tárgyával, miközben némán és (reményei szerint) feltűnés nélkül követte őt mindenhová az étteremben. Pontosan tudta, hogy veszélyes és ostoba dolog, amit csinál, de úgy érezte, nem bírja visszafogni magát. Jess mindenféle összefüggéstelen tényt kiderített Frankie–ről. A helyettes konyhafőnök Dunhill cigarettát szív, brit márkát, ami arról híres, hogy nagyon finom dohányt és menő 160

selyemfiltert használ. Kizárólag punk zenét hallgat, és szeret hosszan és hangosan vitatkozni Adammel arról, melyik a jobb, a New York–i punk vagy a brit punk. Basszusgitározik egy együttesben egy sokáig nyitva tartó bárban. Frankie igazi kujon – szinte mindenkivel lefeküdt már a konyhából és a felszolgálók közül is, fiúkkal és lányokkal egy– aránt. És azt pletykálták, hogy Frankie most valami friss húsra feni a fogát. A tegnap este után Jessben szégyentelen, pislákoló remény ébredt azzal kapcsolatban, hogy vajon ki lehet ez a „friss hús”. Jess tudta, hogy Frankie cigizni lóg ki, amikor látta, hogy kimegy a hátsó ajtón. Azt is tudta, hogy neki bent kellene maradnia, de valami arra kényszerítette, hogy utánamenjen. Dobogó szívvel magyarázkodott magában: biztosan egy csapat szakács cigarettázik odakint, talán ő is beállhat közéjük, és lejmolhat valakitől egy szálat (bár nem dohányzik), és talán Frankie majd tüzet ad neki, és hozzáér a kezéhez. Nevetségesen gyerekes. Ha Jess két másodpercnél tovább gondolkozott volna, (valószínűleg) meggondolja magát. De nem adott időt magának a megfutamodásra. És amikor kilépett a hátsó ajtón, és látta, hogy Frankie egyedül van – mintha teljesen kikapcsolt volna az agya. A lába úgy vitte hozzá közelebb, hogy nem is kapott utasítást az agyától. – Jó estét. Kicsi – hallatszott Frankie nevető hangja az éjszakából. 161

– Szia – köszönt Jess, aztán becsukta a száját. Hogy lehet ennyire béna? – Tudod – tűnődött Frankie, és beleszívott a cigarettába –, azt hiszem, ez az első alkalom, hogy kettesben vagyunk, mióta megismerkedtünk. Emlékszel? Jess megborzongott. Naná, hogy emlékszik: néha kifejezetten gondot okozott, hogy bármi másra gondoljon. Semmi nagyszabású vagy emlékezetes nem történt akkor, legalábbis ami történt, azt nem kellene annak tartania. De valahogy attól a pillanattól fogva, hogy Frankie először nézett a szemébe, és úgy igazán meglátta őt, aztán pedig rávillantotta azt a huncut, sokatmondó mosolyt – Jess számára ez volt a legnagyobb szabású dolog a világon. – Olyan sűrű volt az élet ezzel a nyitással – mondta Jess bizonytalanul. Frankie felvonta a fél szemöldökét, azt, amelyik úgy kanyarodott, mint egy handzsár. – Most viszont ráérünk egy jó kis csevegésre, igaz? Jess nagyot nyelt; remélte, hogy nem lehetett hallani. – Rá – bólintott. – Az összes asztalomtól elmentek. Megint ott volt az a mosoly, és Jess lenyűgözve nézte, ahogy Frankie megvillantja a védjegyét: a nyelve hegyét az elülső fogai közt. Az égvilágon semmi ok nem volt arra, hogy ez ilyen nevetségesen szexi legyen. 162

Pedig. Jess azon gondolkozott, hogy miről beszélgessenek, miközben Frankie a falnak támasztotta a csípőjét, tűnődve cigarettázott, és az épületek teteje fölött kibukkanó éjjeli eget bámulta. Jess egyik lábáról a másikra állva mérte végig Frankie–t, a szuper fekete bakancstól a fekete farmerba öltözött lábán át az agárvékony melléig, amelyen ezúttal fehér póló feszült, azon pedig egy fekete vonallal felvázolt női arc, a nyolcvanas években divatos, magas hajjal. A póló ujja le volt tépve, és Jess megint észrevette a tetoválást, ami már első nap is felkeltette a figyelmét. Vállig érő, hosszú hajú, harisnyatartót és galléros inget viselő sovány alak támaszkodott Frankie bicepszének. A sötét szempár szinte parázslott a tetkón. Jessnek hirtelen összeszorult a gyomra: azon gondolkozott, vajon valaki olyat néz–e éppen, aki valaha fontos volt Frankie–nek. – Ki az a fickó a karodon? – bukott ki Jessből, és legszívesebben nyomban pofon vágta volna magát, amiért ennyire totál izgatott a hangja. Frankie a foga közé szorította a cigarettát, és elfordította a karját, hogy megnézze a tetoválást. – Fickó? Te bolond vagy? Ez Patti Smith, te dilis. Jess érezte, hogy elvörösödik. – Szóval csaj. Komolyan? Frankie a hüvelyk– és mutatóujja közé fogta a Dunhillt, és Jessre mutatott vele. 163

– De nem akármilyen csaj. Kicsi. Patti Smith a punk keresztanyja. Egy zseni, ott van a Rock and Roll Dicsőség Csarnokában, a francia Művészeti és Irodalmi Rend kibaszott parancsnoka. – Kétségbeesetten rázta a fejét. – Te jószagú Szűz Mária, mit tanítanak az ilyen szarosoknak manapság? Jess haragosan vonta össze a szemöldökét. Utálta, amikor az életkorára célozgattak. Nem tehet róla, hogy tizenkilenc éves. – Annyira nem vagyok fiatal – mondta, és igyekezett kioltani a duzzogást a hangjából. Frankie elrúgta magát a faltól, és közelebb őgyelgett. Jess úgy érezte, a saját mágneses vonzódásának csapdájába esett, mintha Frankie bolygó volna, ő meg tehetetlenül keringene körülötte, de közben valahogy mégsem akart elmenekülni. Frankie közelebb hajolt, és Jess hirtelen elmerült az illatában, a Dunhill sűrű, csípős dohányszaga összekeveredett a grill finom, sós füstjével. Jess beszívta az illatot, amilyen mélyen csak tudta, anélkül hogy hallhatóan szuszogna. – Lefogadom, hogy tetszene neked Patti zenéje, Kicsi – mondta Frankie, szexi akcentusa egész felborzolta Jess idegeit. – Van ez a sora, amiről mindig te jutsz eszembe, ahányszor hallom; hogy ott a fiatalságod, csak vedd észre. Amikor hallgatom, a legszívesebben kézen fognálak és megszöknék veled. – Frankie megint megrázta a fejét, és nevetett saját magán, de volt valami árny 164

a szemében, aminek láttán Jess azt kívánta, bár nappali fénynél lennének, hogy megérthesse a jelentését. – Ne akarj olyan gyorsan megszabadulni a fiatalságodtól, Kicsi. Ha egyszer elmúlik, soha többé nem kapod vissza. És akkor Miranda hatalmas lármával kilépett a sikátorba, és Jess, mintha fejbe vágták volna, hirtelen a valóságban találta magát. Jess sóhajtva fúrta a fejét a párnába. Ha a nővére nem jön ki akkor... de kijött. És úristen, majdnem meglátta... azt sem tudja, mit, de valamit. És az borzalmas lett volna, emlékeztette magát, annak ellenére, hogy a kielégítetlen várakozás még mindig ott lüktetett a mellcsontja alatt. A késő éjjelből még később lett, mivel természetesen haza kellett jönnie, és le kellett töltenie minden egyes Patti Smith–albumot, amit talált. Többek között azt is, amelynek a borítóján azonnal felfedezte a képet, aminek alapján Frankie tetoválása készült. Kiderült, hogy Mapplethorpe fényképezte, amitől Jess megborzongott. Robert Mapplethorpe az egyik kedvenc művésze volt. Jess csavart egyet magán, hogy elérje az iPodot az ágy melletti asztalon. Bedugta a fülhallgatót a fülébe, és kikereste azt a számot, amire Frankie utalt előző este, és amit Jessnek sikerült többórányi alapos zenehallgatás után azonosítania. Mire elaludt, már pontosan értette, mit szeret Frankie ebben a zenében. Patti Smith maga volt a megtestesült menőség és pimaszság, a 165

bűnbánat leghalványabb jele nélkül. Jess megtalálta a „Kimberly” koncertfelvételét, és hagyta, hogy az egyenletes basszus belemásszon a fejébe. Jess pontosan érzékelte, hogy kezd kicsúszni a lába alól a talaj. Tiszta hülyeség, de közel állt ahhoz, hogy totál elveszítse a fejét Frankie miatt. Oké. Vedd észre, és lépj tovább, mert az biztos, hogy semmi jó nem származna abból, ha végigvinnéd ezt, bármi lenne is. Mirandának fájdalmat okozna, ő maga elvesztené az állását és az összes új barátját, és vajon mit nyerne? Egyedül azt a tudást, hogy az égvilágon semmit nem tanult abból a sok szarságból, ami Brandewine–ban történt. És nem bírná elviselni, ha ez igaz lenne. Jess megdörzsölte az arcát, kivonszolta magát az ágyból, és beállt a zuhany alá, eltökélte, hogy ráncba szedi a hormonjait. Ahogy Adam után loholt ki az irodából és fel a lépcsőn. Mirandának olyan érzése támadt, mintha egy biciklis futárral próbálna lépést tartani a délutáni csúcsforgalomban. Átkozta magát, amiért már megint magas sarkút vett fel, sőt az is komolyan megfordult a fejében, hogy egyszerűen kibújik a cipőből. Na de mezítláb egy étteremben? Tuti, hogy tiltja az egészségügyi szabályzat. És egyébként is, milyen messze szaladhat még a pasi? 166

Adam hátrapillantott a válla fölött, és türelmetlenül horkantott, amikor látta, hogy Miranda botladozva halad; aztán, a lány legnagyobb meglepetésére, hátranyúlt, megfogta a kezét, és húzni kezdte. Elvileg fájnia kellett volna, ahogy rángatta, de valahogy Adam keze, akármilyen kemény és kérges lett a sokévnyi késforgatástól, egyszerűen csak gyengéden kérlelhetetlen volt. Sötét szeme ráragyogott a folyosó félhomályában, és amikor elmosolyodott, egyenletes fogsora fehéren csillogott a sötétben. – Gyerünk, édes – sürgette zsörtölődve, izgatottan. – Tartsa a tempót. Meg fog tanulni főzni! Én mondom magának, a legjobb dolog a világon. Mirandát megfertőzte a férfi arcáról sugárzó őszinte, izzó öröm: nem tudta megállni, hogy vissza ne mosolyogjon. Egész éjjel és reggel azon aggódott, hogy Adam ordítozni fog vele és kitiltja a konyhából, ehelyett kisfiús báj–üzemmódban fogadta. A forgandó szerencse, ráadásul a tény, hogy ez az őrülten jóképű és karizmatikus férfi ilyen közel áll hozzá a szűk hátsó folyosón, már önmagában egészen megszédítette. Aztán amikor még ezt a halálos lelkesedést is rázúdította... Esélye sem volt a megszokott hűvös visszafogottságnak. Így aztán azon kapta magát, hogy mosolyog, miközben a férfi egész kemény, meleg testével 167

hozzásimul az oldalához, és mielőtt felfoghatta volna, mi történik, Adam hangosan felnevetett, aztán lehajtotta a fejét, és az ajkához érintette a száját. Miranda érezte, ahogy a férfi telt ajka puhán, rugalmasan az övéhez nyomódik, érezte, ahogy Adam tapogatózva félrefordítja a fejét, és mindketten megdermedtek. Úgy tűnt, Adam épp ugyanannyira meg van döbbenve az érintéstől, mint ő. A levegő kikristályosodott a feszültségtől egy szívdobbanásnyi időre, kettőre, aztán a férfi fojtottan felnyögött, és a nő szájához szorította a száját. Meleg volt az egész, mély és nedves, és őrülten szexi, és Miranda nem tehetett mást, mint hogy Adam erős kezébe kapaszkodik. Ez volt az egyetlen pont, ahol egymáshoz értek, az ajkaikon kívül, és ez az érintés biztonságot nyújtott Mirandának, miközben elöntötték az érzések, ahogy a férfi belényalt, és bársonyos nyelvét érzékeny szájpadlásához tolta. Olyan volt a csók, mintha elektromos áram szaladt volna végig a gerincén. Amikor Adam elhúzódott, és veszélyes nyelvét úgy húzta végig az alsó ajkán, mintha még utoljára érezni akarná az ízét. Miranda tudta, hogy akkorára nyílt a szeme, mint két csészealj. Szíve összevissza kalapált, és érezte, hogy moccanni sem bír. Mintha Adam hülyére csókolta volna. A férfi egy hosszú pillanatig rábámult, aztán azt mondta: 168

– Már napok óta meg akartam tenni. A maga szája csókra termett. Tudta? – Én... nem... – A francba, kapcsolj már be, te agy! – Nem hiszem el, hogy ezt csinálta. Ügyes. – Miért nem? – Adam felszegte az állát. – Jó buli volt. És jó érzés. Miranda úgy reszketett, mint egy rémült galamb. Adam még mindig erősen szorította a jobb kezét, úgyhogy kénytelen volt a balt fölemelni, hogy vadul gesztikulálhasson. – Nem csókolhat meg akárkit, csak mert kedve szottyan hozzá! Istenem, hol tanulta ezt? – A West Village–ben – mondta Adam, mintha ez mindent megmagyarázna. Talán meg is magyarázott mindent. Miranda szívverése lelassult annyira, hogy már valami élhető ritmusra hasonlított, bár a gyomrában támadt melegség még mindig ott tanyázott. Megrázta a fejét, halvány fogalma sem volt, mit válaszolhatna erre. – Ugyan már – mondta hízelegve Adam. – Csak egy csók volt. Tudja be a túláradó személyiségemnek, vagy a totális kibaszott boldogságomnak, amiért ürügy adódott, hogy hagyhattam a fenébe a könyvelést. Ahogy akarja. Miranda kezdte összeszedni magát: megigazította kissé a ruháját, és szabad kezével végigsimított a haján. Aztán rászegezte a férfira a legszigorúbb pillantását, amit csak sikerült kicsikarnia magából, és közben hálásan gondolt a lépcsőház 169

homályára, ami elrejti még mindig kipirult, meleg arcát. – Rendben. De ígérje meg, hogy többé nem fordul elő. A pofátlan szemétládája nem átallott vigyorogni. – Az életére esküszöm, édes szívem. Mire Jess leszaladt a házban a lépcsőn, már kilenc óra is elmúlt. Megköszönte az isteneknek, akik a csóró diákokat óvták, hogy Miranda magával hozta az öccse biciklijét, amikor Manhattanbe költözött, kioldotta a láncot, és a nyeregbe pattant. Megint szép nap volt, újabb tény, amiért hálás lehet, és Jess gyorsan hajtott a Central Park bejáratáig. Szeretett reggelente a parkon átvágva munkába menni, szívesen kanyargott a kocogok meg a kutyájukat sétáltató emberek között. Az utat vibráló zöld lombkoronák szegélyezték. Jess fényképészszeme mindent megfigyelt, ami mellett elszáguldott, hátha lát valamit, ami miatt érdemes megállnia. A régi, ütött–kopott Nikonja a vállára vetett táskában lapult, a munkahelyi cucca mellett. Jess szerette mindenhová magával vinni a fényképezőgépét, hiszen sosem lehet tudni. A város tele elképesztő pillanatokkal, amelyeket érdemes filmre rögzíteni az örökkévalóságnak, ha az ember tudja, hogyan lehet rájuk találni. 170

Tizenöt perccel később leláncolta a biciklit az étterem mögötti sikátorban, és belépett a hátsó ajtón. Áruló agya azonnal rázoomolt Frankie jelenlétére a konyha elejében, az átjáró közelében, és Jess gondosan ügyelt rá, hogy ne forduljon arrafelé. Nem engedheti meg magának, hogy mélyebben belemásszon ebbe az egészbe. Épp eléggé tele volt már bonyodalmakkal az élete, nem akarta tovább komplikálni olyan dolgokkal, mint ez a gyerekes rajongás. Figyelmen kívül hagyva azt a nyugodt belső hangot, amely továbbra is azt duruzsolta, hogy Frankie több, mint gyerekes rajongás, átsietett a konyhán a személyzeti öltözők felé. Nem vette észre, hogy zene szól, a szokásos Market–konyhai frenetikus punk–rock, mígnem hirtelen váltással felcsendültek a „Kimberly” mostanra ismerőssé vált nyitóhangjai. Patti jeges whiskey–t idéző hangja áradt a hangszórókból, az őrült dalszöveg úgy hatott, akár a zenére írt absztrakt költészet, és Jess megdermedt, fél kézzel a személyzeti öltöző ajtajának kilincsébe kapaszkodva. Vére a fülében dobolt, szinte nem is hallotta a zenét, de mielőtt megfordulhatott volna, hogy Frankie ravasz, mindentudó szemébe nézzen – mert Jess érezte, hogy úgy bámulja a tarkóját, mintha egy forróságot árasztó fotóstúdióbeli reflektort irányítottak volna rá kivágódott a személyzeti ajtó, amitől Jess hátratántorodott, és Adam rontott be, kézen fogva maga után húzva a döbbent és zavarodott Mirandát. 171

– Frankie – harsogta Adam. – Elmentem. Oktatnom kell egy kicsit Miranda kisasszonyt. – Menj akkor, tűnés, te rohadék, majd mi előkészítünk mindent – válaszolta Frankie higgadtan, mint mindig. Jess úgy nézte végig az egész jelenetet, mintha még mindig amatőr fotós üzemmódban lenne: tudattalanul észrevett mindent az Adam szemében megcsillanó szertelenségtől Frankie savanyú képéig, amellyel Miranda kissé elkenődött sminkjét és tágra nyílt pupilláját nyugtázta. Erre viszont már ő is felvonta a szemöldökét, és közelebb ment, hogy jobban megnézhesse magának a helyzetet. Miranda elkapta a tekintetét, és az arcát elöntő lángoló vörösség csak egyre mélyült, amikor többször is hiába igyekezett kiszabadítani a kezét Adam szorításából. Érdekes. A nővére pontosan úgy nézett ki, mint ahogy ő érezte magát, amikor Frankie megrázta a kezét azon a bizonyos első napon. Zavart volt, izgatott, és mintha nem hinné el, ami történik. Fél gőzzel integetett oda neki, miközben Adam nyomában kiment az étteremből, és még mindig úgy festett, mintha nem egészen értené, hogy mi folyik körülötte. Jess teljesen együtt érzett a nővérével. A saját tapasztalatai szerint ez az érzés idővel csak rosszabb lesz. Erre a gondolatra végre Frankie szemébe nézett, és a hívogató, füstös pillantástól, amit elkapott a konyha túlsó végéből, úgy kellett visszanyelnie a szívét a mellkasába, ahol aztán 172

kényelmetlenül, hangosan dübörögve kalapált a bordái között. Kényelmetlenül fészkelődött a farmerjában, amit hirtelen túl szűknek érzett, és sietve kiszökött a személyzeti öltözőbe. Ennyit arról, hogy ráncba szedi a hormonjait.

173

Tizenharmadik fejezet Hová vigye? – tűnődött Adam. A Market előtt egy pillanatra megállt, mivel rájött, hogy igazából nincs is terve. – Most mit csinálunk? – kérdezte Miranda azon a szemétkedő hangján, amit olyankor használt, amikor úgy érezte, nincs a helyzet magaslatán, de nem akarta, hogy ezt a másik fél is tudja. Adam egy pillanatra megrémült, hogy már katalogizálni kezdte ennek a nőszemélynek a hangvételeit, ezért aztán jó darabig nem válaszolt. – Nos? – sürgette a nő, akinek végre sikerült kicsavarnia a kezét a szorításából. Adam valahogy már el is felejtette, hogy megragadta, de ahogy belegondolt, tudta, hogy már jó ideje szívesen szorongatja azt a kezet. Úgy tűnik, Miranda Wake kihozza belőle az impulzív vonását. Az a csók! Minden erőre kapott újra, ahogy arra gondolt, milyen forrón, édesen dörzsölődött a szájához a szája. Adam egy pillanatra szorosan lehunyta a szemét, és megparancsolta engedetlen testének, hogy nyugodjon meg. – Én vagyok a főnök – mondta a farkának. – Igen – felelt vissza Miranda, mire Adam ijedten nyitotta ki a szemét. – Ahogy a legnagyobb élvezettel újra meg újra elmondja nekem, maga itt 174

a főnök. Szóval, hol fog ez az állítólagos főzőlecke megtörténni? Adam zavarában a másodperc törtrésze alatt határozott döntést hozott. – Nálam – mondta eltökélten. – Van hely, és mindenről tudom, hogyan működik. – Magánál? A nő bizonytalannak tűnt. Adam nem is hibáztatta. Ez után a csók után... (nyughass, haver!) ...ez úgy hangzott, mintha így akarná ügyesen az ágyába csábítani. – Na nem azért hívom fel, hogy megmutassam a bélyeggyűjteményemet, vagy ilyenek – mondta megnyugtatóan. – Főzni fogunk. Ennyi. – Hm. Hacsak úgy nem dönt, hogy valami mást csinál. Csak mert úgy van kedve – motyogta a nő a bajsza alatt. De komolyabban nem tiltakozott, és a gyanú vonalai a szája mellett kezdtek ellágyulni – jézusom, most már az arckifejezéseit is számon tartom?–, úgyhogy Adam úgy gondolta, indulhatnak is. Komótosan átügetett az utca túloldalára, és a válla felett hátraszólt: – El akarok menni a piacra, be kéne szerezni ezt–azt. – Amikor látta, hogy a nő nem mozdul, néhány lépést visszament, aztán széttárta a karját, ahogy egy taxi suhant el közöttük, mindössze néhány centire a medencéjétől. Adam hálát adott, amiért a farkára hatott az iménti fenyítés. – Most akkor jön, vagy mi van? 175

Miranda pedánsan összeszorította a száját, mint egy tanár néni, és nagyon helyesen megvárta, míg a következő autó is elmegy, mielőtt lelépett az úttestre és átment a túloldalra. Adam úgy tippelte, a legszívesebben egészen a sarokig elment volna, hogy ne kelljen a tilosban járnia. Volt ebben a nőben valami eszméletlenül szórakoztató, és mire odaért hozzá, tudta, hogy vigyorog. A hetvenhetedik utcai piac nem volt olyan nagy és széles választékú, mint a Union Square–i, de azért megfelelt. Adam néhány kereskedőt elég jól ismert, mert párszor előfordult, hogy ide ugrott be, amikor nem tudta kivárni a szokásos szállítókat, vagy amikor csak egy kevés akármire volt szüksége. – Van egy jó tejesstand – mondta Mirandának. – A túlsó sarokban. Nem annyira lenyűgöző, mint Dava Whitehurst standja a belvárosban: itt nincs kecskesajt, se créme fratche’^5. – Davára emlékszem – mondta Miranda. – Eléggé különös egyéniség. Adam a szeme sarkából Mirandára pillantott, hogy lássa, ezt rossz értelemben mondja–e. De úgy tűnt, hogy nem. Nyílt, vidám tekintete ide–oda járt, mindent látni akart, látszott rajta, hogy gondolatban folyamatosan jegyzetel. – Dava igazi személyiség – bólintott Adam. – Azt hiszem, ezt a portékái ízén is lehet érezni. Nála

5

Kb. tejszínnel kevert tejföl

176

minden más egy kicsit, a tejtől a tojáson át a levendulás–mézes kecskesajtig. Miranda kíváncsian, bár kicsit hitetlenkedve pillantott rá. – Maga ezt érzi a dolgok ízén? Adam vállat vont. – Lehet, hogy csak képzelődöm. De az agynak nagyon is van köze az ízleléshez. Ki mondhatná, hogy ahogyan én érzékelem Dava tejtermékeit, az kevésbé érvényes, csak mert az ítéletemet befolyásolja, hogy személyesen ismerem? Sőt a „befolyásolja” nem is jó szó. – Fél szemét lehunyta, és gondolatban végigböngészte a szinonimákat, a megfelelő szót keresve. – Fokozza – mondta Miranda. – A Davával való személyes kapcsolata fokozza a termékei által megélt élményeit. – Pontosan – ragyogott Adam boldogan. A nő abszolút érti. – Ezt akarom csinálni a Markettal is – magyarázta belemelegedve. – Azt akarom, hogy az emberek úgy érezzék, kapcsolatuk van azzal, amit esznek, mert úgy az élvezet is nagyobb lesz. Egy virágosbódé mellett haladtak el; Miranda egy pillanatra megállt a pünkösdi rózsánál, aztán rámosolygott az eladóra, és továbbment. – De hogyan várja el, hogy az emberek azt érezzék, amit maga, ha egyszer ők sohasem találkoztak Davával? Városnéző körutakat fog szervezni a piacra? Adam agya úgy izzott fel a gondolatra, mint a nagy teljesítményű főzőlap a Viking tűzhelyén. 177

– Ez fantasztikus – lelkendezett. – Nem, komolyan, azt hiszem, meg fogom csinálni. Esetleg egy kora reggeli körséta a Union Square–i piacon, egy–két lecke arról, hogyan válasszunk árut, végül ebéd az étteremben. Maga igazi zseni! Elkapta Miranda derekát, és nevetve forgatta meg. Mirandának a lélegzete is elakadt, angyali kis szája egészen elkerekedett a meglepetéstől, aztán a férfi vállára csapott. – Tegyen le, idióta! – mondta olyan fanyarul, mint az ecet, de a szája sarkában mosoly bujkált. Adam az orrát ráncolva nézett rá, és letette a földre. A derekát azonban nem engedte el, és Miranda arcát egy másodperc múlva már el is öntötte a pír. – Erre vártam – mondta elégedetten Adam. – Mire? – kérdezte Miranda kissé kifulladva. Elhúzódott tőle, és körülnézett, mintha azt remélné, hogy senki sem vette észre őt a férfi karjaiban. Adam megmondhatta volna neki, hogy valószínűleg mindenki észrevette őket, de senki ügyet sem vet rájuk. Ez itt New York. Annál sokkal durvább dolgok történnek minden percben, mint hogy két boldog ember összeölelkezik. De inkább azt mondta: – A pirulásra. Tetszik, amikor az arcszíne megy a hajához. Miranda még jobban elpirult, de felszegte az állát, és azt mondta: – Véletlenül nagyon érzékeny vagyok a magasságbeli változásokra. Annak, hogy a vér a 178

fejembe szaladt, egyszerű fizikai oka volt: az, hogy felemelt. Adam horkantott, aztán megint keresni kezdte a tejtermékes–standot. – Na persze. És gondolom, annak, hogy az imént megcsókolt, kizárólag fizikai oka volt; az, hogy lent voltunk a föld alatt, egy alagsori lépcsőn. – Az... Maga csókolt meg engem! – kiáltotta a nő. Látszott, kis híja, hogy nem toppant egyet mérgében. – Igen, de maga visszacsókolt. – Adam arra gondolt, teljesen elfogadható, ha ezt azért megjegyzi. Miranda kétségbeesetten emelte égnek a kezét. Adam érdeklődve figyelte meg, hogy ettől a mozdulattól a ruhája épp a lehető legjobb helyen nyílt szét kissé. Lehet, hogy perverz dolog, de Adam meg volt győződve róla, hogy minden normális, férfias hetero férfi bekukucskál a csipkés fehérnemű mögé, ha erre alkalma nyílik. Különösen ha ez a bizonyos alkalom akkor adódik, amikor a fent említett csipkés fehérneműt egy olyan bomba nő viseli, mint Miranda Wake. A szemérmességre és rendességre törekvő írónő kék csipkés, átlátszó melltartót viselt, a fehérnemű anyagát apró selyem rózsabimbó díszítette a két melle között. Mindezt az egyszerű, szürke irodai ruhája alatt. Imádni való az olyan nő, aki tele van ellentmondással, tűnődött Adam, ahogy tovább 179

sétáltak a piacon. Egy hajlott hátú, mézet áruló idősebb hölgy mellett ott állt a tejtermékesstand. Az összecsukható asztal mögött magas, fekete nő állt nagy komolyan, rövid haját aranyamulettekkel díszített, tarkabarka kendő fedte. – Yvonne kisasszony! – üdvözölte Adam. – Hogy van? – Ó, tudja – válaszolta a nő lassan, mély hangon. – Minden rendben. Ki a barátnője? – Miranda Wake – mutatkozott be az említett barátnő, mielőtt Adam bemutathatta volna. Kezet nyújtott, Yvonne kisasszony puhán megszorította az ujjait, és élesen nézett Adamre. – Csinos – mondta. – Jó szeme van, az tuti, fiam. De ebben van valami édes, mint a friss tejben. – Yvonne kisasszony biccentett, az ékszerei halkan csilingeltek. Adam elvigyorodott. Remélte, hogy Miranda nem érti a némileg burkok célzást Eleanor Bonningra. Eleanor nem örvendett túl nagy népszerűségnek a piaci eladók között, mindig egy kissé fagyosan, hivatalosan viselkedett, és nagyon válogatós volt. Miranda még a szúrós viselkedésével együtt is úgy bámult körbe a piacon, úgy szívott magába mindent, mint egy tágra nyílt szemű kisgyerek a játékboltban. Ezzel a fajta nyíltsággal és érdeklődéssel hamarabb megnyerte magának Yvonne kisasszonyt, mint bármi mással tehette volna. 180

– Csinos – értett egyet Adam rendben, de a konyhában kész katasztrófa. Most megtanítom főzni, és a tojással kezdjük. – Tojást tudok főzni – tiltakozott Miranda. Adam ügyet sem vetett rá, úgy folytatta; – Kaphatnék fél kiló sózatlan vajat és egy tucatot a szabadtartásúból, a legfrissebből, ami van? Yvonne kisasszony bólintott, de nem mozdult. Lebiggyesztette az ajkát. Adam követte a tekintetéi: Mirandát bámulta, aki összefont karral állt mellette. – Igaza van – látta be Adam. – Legyen inkább két tucat. Miranda még akkor is füstölgött, amikor Adam betessékelte a vörös téglás házba. A bosszankodása ellenére – valódi mesterszakács, erre mást se tanít neki, csak tojást csinálni? Micsoda időpocsékolás! – megfigyelte, hogy Adam csendes utcáját fák szegélyezik, és a házzal szemben egy kis park van baseballpályával. – Ősrégi épület – magyarázta Adam, miközben a bevásárlószatyrot egyensúlyozva igyekezett a hatalmas kulcscsomót elfordítani. – Igazán bájos, de némileg kevés benne a modern kényelmi eszköz. – Mint például a működő zár? – Miranda kivette a bevásárlószatyrot a kezéből, és Adam hálásan mosolygott rá. Amikor már nem hátráltatta egy zsáknyi törékeny élelmiszer, Adam nekifeszült a 181

kulcsnak, és végül sikerült kinyitnia a makacs zárat. Kicsit arrébb ment, hogy Miranda léphessen be elsőnek. – Ne felejtse el, hogy nem számítottam ma látogatókra – mondta. Idegesnek hangzott, és Miranda arra számított, hogy a lakásba lépve az agglegényi élet szégyenteljes bizonyítékaiba botlik majd, például pornóújságokba a dohányzóasztalon, vagy a mennyezetre ragadt üres ételrendelős dobozokba. De semmi ilyesmit nem látott. Nem volt makulátlan rend, de a porcicák sem lepték el teljesen a lakást. A mézszínű faparketta csillogott a természetes fényben, amely egy tolóajtón áramlott be a lakás hátsó részéből. Miranda látta, hogy odakint bélyegnyi terasz van, meg egy kis zöld, füves, fás udvar. Mintha vonzotta volna a városi kert szokatlan látványa, Miranda az üvegajtóhoz ment, és csak akkor vette észre, hogy így egyenesen besétált a férfi hálószobájába. A hálót egy mennyezetig érő könyvespolc vágta el a lakás többi részétől, ezért nem vette észre korábban az alacsony ágyat. A gyűrött világoskék lepedő összegabalyodott a szénszürke–kék apró kockás takaróval. Maga az ágy széles volt és puhának látszott, és Miranda hirtelen megérezte, milyen keveset aludt az éjjel. Csak ez lehetett az oka váratlanul támadt, 182

mindent elsöprő vágyának, hogy bemásszon az ágyba, és a takaró alá kuporodjon. – Nincs beágyazva, elnézést – mentegetőzött Adam; még mindig az a kényelmetlen érzés hallatszott a hangján. – Nekem, nekem nem lett volna szabad... – Miranda elhallgatott. Szörnyen zavarban volt. Miért csókolta meg Adam az étteremben? Ettől az egész sokkal kockázatosabb és nehezebb lett. Mintha nem lett volna így is bőven eléggé feszült közöttük a légkör. Adam megköszörülte a torkát. – A konyha itt van – mondta. Miranda megkönnyebbülten követte, közben alig látta a nappalit a vacak kanapéval meg a heavy metalos zeneposzterekkel. Amint beléptek a konyhába, Adamből nyomtalanul eltűnt az idegesség. Miranda pontosan értette, miért – ettől a konyhától mindenkinek jókedve támadna. – Még sohasem láttam ilyen nagy konyhát ekkora lakásban – mondta, ahogy a szeme elé táruló, óriási gránit munkalapot bámulta. Adam végigsimította a sima, csokoládészínű pettyekkel tarkított gránitot. – Ja, király. Bár igazából ez a konyha nem csak ehhez a lakáshoz tartozik. Régebben ez volt az egész ház konyhája. Csak egy éve lett két lakás a házból. – Milyen kár – mondta Miranda. Aztán amikor meglátta, hogy Adam felvonja a szemöldökét, 183

pontosított; – Nos, magának persze jó! De milyen gyönyörű lehetett ez a hely, amikor még az egész egyeden otthon volt. – Tényleg gyönyörű volt – bólintott Adam. Volt valami a hangjában, amire Miranda abbahagyta a konyhabútor bámulását, és a férfit kezdte fürkészni. Ő észrevette, hogy nézi, és megeresztett egy félmosolyt. Aztán megrántotta a vállát, mintha nemkívánatos terhet akarna lerázni magáról. – Itt nőttem fel. Ez a szüleim háza. Vagyis az övék volt, mielőtt leköltöztek Floridába. Miranda nem tudta, mit válaszoljon. Adam nyilvánvalóan nem volt boldog a helyzettől, de biztosan megvolt az oka, amiért mégis kiadta a fölső emeletet. – Nem rossz – mondta a férfi. – És egyébként is, ez csak átmeneti állapot. Amint beindul az étterem, visszaszerzem a házamat. Addig meg amúgy sem vagyok itthon olyan sokat. Valójában talán ez a leghosszabb idő, amit ébren töltöttem itt az elmúlt öt nap folyamán. Miranda az ajkába harapott. Azért adja ki az otthonát, hogy pénze legyen az étteremre. Arra a sok borzalmas dologra gondolt, amit Robin Meeks mondott neki előző éjjel, és kezdett egy egészen kicsit együtt érezni Adammel. Egy új üzletet elindítani elképesztően drága dolog. Talán azért vette föl ezeket a szakácsokat, mert a hivatalos végzettségű, büntetlen előéletű alkalmazottakat nem tudná megfizetni. Lehet, hogy csak 184

börtönviselt emberekre és kábszeresekre futotta neki. Ami nekem nagyon is jól jön, emlékeztette magát. A színes karakterek nélkül a konyhai beszámolóm eléggé unalmas lenne. Adam leguggolt, és kutatni kezdett az alsó szekrényekben; a lábosok és serpenyők olyan hangosan zörömböltek, hogy kizökkentették Mirandát a gondolatmenetéből. Adam győzedelmes felkiáltással halászott elő egy óriási leveses–lábost, és a mosogatóhoz vitte. Kinyitotta a vizet, körülbelül félig töltötte a lábost, aztán a tűzhelyhez cipelte. – Kemény tojás? – tippelt Miranda. – Nem szívesen mondom el, de gyerekkoromban én feleltem a húsvéti tojásvadászatért a templomban. Tudom, hogyan kell kemény tojást főzni. – Rendben, de buggyantott tojást tud–e? – kérdezte Adam. – Az egyik legegyszerűbb dolog a világon, de elképesztően sok ponton el lehet cseszni. – Oké, most megfogott. Buggyantott tojást sohasem csináltam. – Ma fog – jelentette ki Adam, és maximumra állította az erősséget a főzőlapon a lábos alatt. – Betegyem a tojást a frizsiderbe? – kérdezte Miranda. – Ne, hagyja csak. Tökéletes, ha szobahőmérsékleten van. Ha le van hűtve, tovább tart, mire fel tud zárkózni a többi hozzávalóhoz. 185

És a főzéshez, vagy buggyantáshoz, vagy bármihez, amihez víz kell. Felejtse el. – Akkor azt hiszem, máris tanultam valamit. – Na, nézzük, mi van még hátra. Hogyan kezdene hozzá a buggyantott tojáshoz? Miranda összevont szemöldökkel leste, vajon viccel–e a pasi. – Őszintén? Megrendelném valamelyik étteremben, általában az Eggs Benedict6 részeként. Adam nevetett. – Mindjárt gondoltam. De az ember a saját konyhájában is készíthet buggyantott tojást, ha van otthon tűzhely, víz és egy serpenyő. – És tojás. – Nem bírta ki, hogy ne mondja. Adam komolyan bólintott. – Helyes. Hú, maga aztán gyorsan tanul. Oké, figyeli a vizet? – Azt hittem, ha az ember figyeli a lábost, sohasem forr fel a víz. – Na jó, ennyi elég is lesz magából. – Adam meglóbált egy fakanalat, amit az egyik fiókból vett elő, és Miranda azon kapta magát, hogy jóízűeket kuncog. Megpróbált komoly képet vágni, Adam felszegte az állát, úgy figyelte.

6

Magyarul Benedek-tojás, legegyszerűbb változatában vajas pirítós bacon-nel, buggyantott tojással, hollandi mártással leöntve. Reggelire vagy előételként fogyasztják.

186

– Mindig ezt csinálja – mondta. – Leállítja magát, nehogy jól szórakozzon, mintha tilos lenne, vagy ilyesmi. Hűvösség korcsolyázott végig a bőrén. – Nem tilos – mondta, és igyekezett, hogy ne hallatszódjon a hangján a védekezés. – De most nincs időm ilyenekre. Azt hiszem. Csak a könyv miatt vagyok itt, és ezt soha nem szabad elfelejtenem. Adam nézte őt a sötétbarna szemével, száját elgondolkodva szorította össze. – Miért annyira fontos magának ez a könyv? Miranda lelki szeme előtt azonnal megjelent Jess, aki boldogan és sikeresen jár a New York–i Egyetemre az eladott könyveiből befolyt pénzből, de csak annyit mondott: – Ez a hivatásom, Adam. A magáé épp ilyen fontos magának, nem igaz? Adam vállat vont. – Igen, de az főzés. Az étel. Mi egy könyv? Szórakozás? Az étel is lehet szórakozás, de az étel élet is. Az élet mi vagyunk. Az emberek folyton azt mondják: „az vagy, amit megeszel”, pedig igazából nem így van a mondás. Nem olyan egyszerű a dolog, hogy „ha szalonnát eszel, disznó vagy”. Az igazi idézet a következő: „Mondd meg, mit eszel, és megmondom, ki vagy”. Jean Anthelme Brillat– Savarin, egy francia fickó mondta, aki az ízlésről és a konyhaművészetről írt a tizenkilencedik században. És úgy értette, amit mondott, hogy az étel olyan, mint egy árulkodó nyom: ahogy 187

eszünk, sok mindent elárul arról, hogyan érzünk saját magunkkal és a világgal kapcsolatban. – Félénken elvigyorodott. – Most meg már lassan ügy beszélek, mint valami közszolgálati előadó a táplálkozásról, vagy ilyesmi. – Nem – rázta a fejét Miranda. Furcsa módon egész meghatotta a férfi szenvedélye. – Egyáltalán nem. Azt hiszem, értem, mit akar mondani. Bár azt a feltételezést továbbra is elutasítom, hogy annak a jelentősége, amit maga csinál, semmissé tenné annak a jelentőségét, amit én csinálok. Brillat–Savarinhoz és a forradalmi elképzeléseihez csakis azért férünk hozzá ma, mert leírta őket. Egy könyvben. Adam lassan elmosolyodott, míg meg nem jelentek a gödröcskéi. – Ez szép volt, édes szívem. Mirandának megremegett a szája sarka. Tudta, hogy tiltakoznia kellene a bizalmaskodó megszólítás ellen, de a gyomrában szétfolyó melegség, ami az Adam arcán felragyogó elismerés és csodálat láttán áradt szét benne, azt súgta, hogy kicsinyes és gyerekes dolog volna a beceneveken civakodni. Adam felkapta a fejét, arca éber volt. – Hallotta ezt? Miranda összevonta a szemöldökét, nem tudta, mire gondol a férfi. Egy másodpercig hallgatózott, aztán amikor már épp fel akarta adni, meghallott valami halk, fémes sziszegést. Adam a főzőlap kapcsolójához lépett. 188

– A víz az. Mindjárt fölforr, és nekünk pontosan így kell a buggyantáshoz. Ha már lobog, az már nem jó a tojásnak, teljesen elbassza. Ez a zümmögő kis csendes forrás pont jó lesz nekünk. Tartaná azt a kanalat* Miranda megfogta a kanalat. A hosszú nyél szinte teljesen laposra szélesedett a végén. – Ez a tojás olyan jó friss, hogy irtó könnyű lesz dolgozni vele – mondta Adam, és beletört egy tojást a kanálba, amit Miranda tartott. Ettől Miranda úgy megijedt, hogy azonnal elejtette a kanalat, és az egész pultot összefröcskölte nyers tojással. Egy másodpercig mindketten a ragacsos maszatot bámulták, Miranda rémülten, Adam viszont egyre derűsebben. – Ezért vettem inkább két tucattal – mondta.

189

Tizennegyedik fejezet – A tojás varázslatos dolog – magyarázta Adam. – Én legalábbis annak tekintem. A lábos fölött álltak, vigyázva, nehogy a víz túl forró legyen, vagy túlságosan lobogjon. Adam úgy döntött, talán legjobb lesz, ha előbb bemutatja a technikát. Újabb tojást ütött a kanálba, megcsodálta a fényes narancsszínű sárgája frissességét, és azt, ahogy az átlátszó fehérje szorosan körbezárja a sárgát. Annyira más volt, mint egy sima, boltban kapható tojás, mintha csak egy másik bolygóról érkezett volna. Aztán a kanálról a vízbe csúsztatta a tojást, de olyan óvatosan, hogy szinte alig loccsant, amikor a vízbe ért. Beállított egy konyhai jelzőt három percre. – Ennyi – mondta Mirandának, aki egyáltalán nem volt elájulva a mutatványtól. – Addig kell főzni, míg a fehérje megdermed, de a sárgája nem. Mint mindig, amikor Adam végigvett valamit a fejében, minden rögtön kijött a száján is, biztatni sem kellett. – A tojás remek tárgyaló fél – folytatta. – Fegyverszünetet köt az olaj és a víz között, egyedül ő tudja összekeverni a kettőt. Légiesen könnyű hab készülhet belőle, vagy olyan sűrű vaníliakrém, mint a nedves cement. Gyönyörűen illik mindenhez, a pirított brióstól a vadgombás raguig, tökéletes harapnivaló a nap vagy az 190

éjszaka bármely pontján. A tojás valószínűleg minden konyha legsokoldalúbb hozzávalója. – És minden itt kezdődik – mondta Miranda gúnyosan. – Így van. Csörgött az időzítő, Adam megnézte a tojást. A fehérje egy kicsit feltollasodott, ahogy a forró vízzel érintkezésbe került, de nem eresztett rendetlen ujjacskákat. Három perc után a fehérje gyönyörű gömbbé alvadt a sárgája körül. Adam gond nélkül kiemelte a tojást a vízből egy lyukas kanálon, és óvatosan hideg vízfürdőbe engedte. – Gyorsan le kell hűteni, ha nem azonnal szolgálja fel az ember, különben tovább fő a belsejében felhalmozódott hőtől. Abból lesz a gumitojás. – Pfuj. – Pontosan. – Gyengéden kiemelte a tojást a jégfürdőből, és egy szögletes pirított briósszeletre tette. Ezt akkor készítette elő, amikor arra vártak, hogy a víz felforrjon. – És íme – mondta. – Egy kis só és bors, és máris kész a finom falat. Tessék, törje csak fel. Nézze meg, hogy jó–e. Miranda a tojáshoz érintette a villáját, aztán halkan, elismerően felmordult, amikor a csúszós fehérje hófehér gömbje szétvált, hogy az arany és narancsszínű sárgája szétfolyjon és beivódjon a kenyérbe. – Gyönyörű – mondta a tőle megszokott őszinte elismeréssel. Adam úgy érezte, ezt sohasem fogja 191

megunni. – Ez elég egyszerűnek tűnik. Megpróbálhatom? Adam széles mozdulattal átadta neki a fakanalat. Az első kísérletből olyan kemény tojás kerekedett ki, hogy a földről is visszapattant volna. – A víz hőmérséklete kulcsfontosságú – magyarázta Adam a csalódott Mirandának. – Ne felejtse el, hogy minél tovább áll a lábos a főzőlapon, még akkor is, ha nem változtatunk a beállításon, annál forróbb lesz. Ezt be kell állítani. Ugye? Na jó, próbálja újra. Miranda olyan őrjítően harapott az ajkába, épp amikor a tojást próbálta a lábosba manőverezni, hogy Adam sajnos nem látta, mi történt pontosan. Amikor végre sikerült levennie a szemét azokról a telt, rózsaszín ajkakról, látta, hogy a tojásfehérje legyező alakban terül szét a lábos alján, ami még szép is lehetett volna, ha Miranda nem nézi olyan dühösen. – Pedig beállítottam a víz hőmérsékletét – panaszkodott. – Most mi volt a baj? – Ha túl meleg, gumitojást kap. Ha nem elég meleg, a fehérje szétterjed, amikor a vízbe ér, és nem alvad szép kerek alakba. Most egy kicsit átesett a ló túloldalára, ennyi az egész. Ne felejtse el: akkor jó, amikor épphogy forrdogál. Miranda morgott egy kicsit, de aztán addig birizgálta a főzőlapot, amíg Adam azt nem mondta, most már nagyjából jó. 192

Ám amikor a lány óvatosan – ó, annyira óvatosan: a tojás feltörése olyan sebészi pontosságot igényel, mint egy törött csont helyrerakása – előkészült a harmadik kísérletre, és a vízbe eresztette a sárga gömböt, a fehérje megint szétfutott, és úgy integetett csápjaival a zubogó víz áramlataiban, mint az alga a tenger fenekén. Adamnek igyekeznie kellett, hogy ne mutassa, mennyire szórakoztatja a nő csüggedt arckifejezése. – Ez nem egzakt tudomány – vigasztalta. – A főzés nem olyan, mint a matek. Nem sikerül minden egyes alkalommal ugyanúgy. Ettől olyan jó móka. Miranda összefonta a karját maga előtt. Adam kezdte csodálni ezt a védekező mozdulatot. – Én nem így képzelem a jó mókát. Meg kell mondanom, nem szórakozom valami jól. Adam elgondolkozott. Pontosan tudta, hogy ennek a főzőleckének az ötlete az ő agyából pattant ki, nem Miranda könyörgött érte. Talán ennél jobban kellene motiválnia őt. – Mi lenne, ha... – Tétovázott; nem volt benne biztos, hogy el tudja kötelezni magát az iránt, amit épp javasolni akart, aztán vállat vont. A francba az egésszel. – Na jó – mondta. – Ahányszor tökéletesre sikerül egy tojás, válaszolok egy kérdésére. És most mondom magának, valószínűleg ez az egyetlen módja, hogy valaha rávegyen, bármit is 193

mondjak ahhoz a könyvhöz. Úgyhogy a maga helyében én belemennék. És ha meg soha nem sikerül neki a buggyantás, Adamnek meglesz az erkölcsi jó pontja, amiért felajánlotta, de mégsem kell majd köpnie. – Rendben – vágta rá azonnal Miranda olyan vigyorral, hogy Adam azt sem tudta, nyögjön vagy nevessen. – Jézusom. Most aztán benne vagyok. Miranda arcáról lefagyott a mosoly. – Ne essen kétségbe – mondta haragosan. – Még a közelében sem vagyok, hogy úgy nézzen ki a tojásom, mint a magáé. Nem lehet szavakkal leírni, mi történt Adam agyával, amikor Miranda enyhén lebiggyesztette az alsó ajkát. Talán a rövidzárlathoz hasonlított a jelenség, vagy a rendszer túlterheltségéhez, vagy valami ilyesmi. Nem igazán értett a műszaki dolgokhoz, de olyan érzés volt, mint az a mennyezetig felcsapó láng, ami akkor lobban, amikor egy szakács véletlenül a serpenyő mellé, a grillre loccsantja az olajat. Azonnali olvadás. Ez lehetett az egyetlen magyarázat arra, milyen sok mindent enged ennek a ravasz kis újságírónak megúszni. – Tessék, próbálja meg ezt. – Beletúrt egy fiókba, és elővett egy lyukas kanalat. – Rengeteg legenda él arról, hogy milyen trükkök működnek a buggyantásnál, mint például hogy ecetet kell tenni a vízbe, de kémiailag nézve ez mind marhaság. Az egyetlen dolog, ami tényleg segíthet, egy kis 194

csalás: ha leszűri a fehérje legfolyósabb részét, mielőtt a vízbe engedné. Akkor aztán, ha akarja, amikor már bent van, egy fakanállal mintegy odacsalhatja a fehérjét, hogy körbekerítse a sárgáját, ahogy összehúzódik. Tessék, próbálja meg. Miranda az utolsó mozzanatig követte az utasításokat, azzal a totális összpontosítással, amitől Adam egyszerűen kifeküdt, és naná, hogy tökéletes buggyantott tojást készített. Adam a fejét rázta, miközben nézték, ahogy a sárgája selymesen csorog a kenyérre. Mikor fogja már végre megtanulni, hogy befogja azt a lepcses száját? De akkor meglátta Miranda arcán a szédítő boldogságot, ahogy hozzá fordult, és győzedelmesen felkiáltott; – Megcsináltam! És Adam akaratlanul is elégedettséget érzett, amiért mindez az ő segítségével történt. Ez némileg enyhítette a közelgő kikérdezéstől való félelmét. – Quid pro quo7 – figyelmeztette Miranda, miután mindketten annak rendje s módja szerint megkóstolták a tojást, és elismerően dünnyögtek. – Rendben, de én személy szerint sohasem gondoltam, hogy a májhoz különösebben jól illene a zöldbab. Talán inkább a Chianti8. 7 8

Latin, jelentése: félreértés, tévedés Utalás A bárányok hallgatnak c. filmre

195

– Pfuj – mondta Miranda. – Egyébként ne gondolja, hogy a film–idézeteivel elterelheti a figyelmemet. Tartozik egy válasszal. – Rendben – sóhajtott a férfi. – Ne kíméljen. Nem tudta, mire számítson – talán valami puhány kérdés lesz arról, hogy hogyan kezdte érdekelni a főzés, vagy egy olyan provokatív téma, mint hogy milyenek voltak a főnökei a korábbi munkahelyein. Ehelyett a nő azt kérdezte: – Mi az abszolút kedvenc étele, és miért? Adam annyira izgalmasnak találta a kérdést, még tiltakozni is elfelejtett, hogy ez valójában két kérdés; egy percig némán töprengett, végigvette a saját receptjeit, meg azokat az ételeket, amik levették a lábáról, de amiket máshol kóstolt, ötcsillagos éttermekben, út menti kifőzdékben vagy süteményesboltokban, országszerte. – Ez nehéz – szólalt meg végül. – Bakker, magát aztán nem érdeklik a könnyű dolgok, mi? – Soha – felelte Miranda. – Nem jártam főzőiskolába – kezdte; tudta, hogy épp a puhány kérdésre válaszol, amit a nő föl sem tett, de úgy gondolta, valahol itt lesz a valódi kérdésre is a válasz. – Amikor végeztem a középiskolában, hosszú utazásra indultam. Időnként velem tartottak a barátaim egy darabon, a szüleim is odarepültek hozzám, ha valamelyik helyszín érdekelte őket, de többnyire csak én voltam meg az út. Autóm nem volt, úgyhogy 196

mindenhova busszal mentem, néha vonattal. Rengeteg érdekes emberrel találkoztam. – Meddig jutott? – Egészen Seattle–ig – mondta a férfi, és látszott, hogy még ma is büszke erre. – Mindig olcsón utaztam. Amikor elfogyott a pénzem, beálltam valahova mosogatni, amíg össze nem gyűlt a pénz a következő buszjegyre. Ha a városban volt egy nagyon jó étterem, vagy megpróbáltam ott munkát szerezni, vagy a félretett pénzből bekapni ott egy falatot, mielőtt továbbmentem. Ez volt a legkirályabb tanulás. Az emberek olyan dolgokat csinálnak az étellel a szemem láttára, amilyeneket még sohasem láttam, de még csak nem is hallottam soha, pedig Manhattanben nőttem fel, és a szüleim szerettek étterembe járni. – Milyen dolgokat? – kérdezte Miranda; szemmel láthatóan ő is addig feszítette a quid pro quót, amíg Adam. – Párolt tengeri rákot Baltimore–ban, aszalt disznóhúst Atlanta mellett, tacót a legelképesztőbb taqueriában Fayetteville–ben, Texasban. Clevelandben volt egy fickó, az hihetetlen dolgokat művelt a Nagy–tavak halaival, mint például a sügérrel meg a süllel: komoly, magas konyhaművészeti dolgokat azokkal a halakkal, amik gya–koriatilag szemétnek számítanak. Califomiában meg... hű, a francba. Tudom már, mi az. – Micsoda? 197

– A legjobb. A kedvenc ételem. Spóroltam és spóroltam, hogy egyszer a Chez Panisse–ban ehessek. Az utazás során megszereztem Alice Waters könyveit, és az első betűtől az utolsóig elolvastam azt a szerencsétlent többször egymás után, úgyhogy rajta volt a listámon. Nyáron értem Berkeley–be, és emlékszem, az étlap tele volt fügével. Annak volt szezonja. Azelőtt csak szárított fügét ettem, és nem nagyon ízlett. De amikor azt a vadmézzel szórt, icipici tripla–krémes kecskesajt pöttyökkel tarkított friss pörkölt fügét megkóstoltam, majdnem meghaltam. Adam behunyta a szemét, beleveszett az ízek és állagok robbanásának emlékébe, abba az egyszerű és mégis gyönyörű harmóniába. Amikor felnézett, látta, hogy Miranda halványan mosolyogva bámul rá. – Jó volt, mi? – kérdezte. – Megváltoztatta az életemet – mondta Adam, és tudta, hogy így is volt. – Ez volt az a pillanat, amikor minden Összeállt. A fejemben legalábbis: hosszú és kemény út vezetett attól a fügétől addig a pontig, amíg ez az egész séfes dolog létrejött papíron és a való életben; de mintha azon a délutánon az agyam egy negyed fordulatot tett volna, és én tudtam. Nekem az étel az igazi. És nemcsak az étel, hanem a helyi étel. Az olyan étel, amiből tudod, hogy hol vagy, és ami felfedi annak az embernek a titkait, aki főzte. Megettem azt a fügét, és már ismertem Alice Waterst, anélkül 198

hogy valaha találkoztam volna vele. Megismertem magam. Valami puha és édes suhant végig Miranda arcán, és Adam azt gondolta, lehet, hogy a nő érti. – Úgy hangzik, emlékezetes étkezés volt. – Az volt, bár évek óta nem gondoltam erre tudatosan. – Adam felnevetett. – Az a füge viszont így vagy úgy jócskán ott van az én saját főztöm hátterében. A sós és édes házasítását azóta is kifejezetten szeretem, és igyekszem soha nem elfelejteni, milyen szerepet játszik az állag egy ételben. – Miért nem járt főzőiskolába? Logikusnak tűnő lépés lett volna valakitől, aki épp elhatározta, hogy séf lesz. – Csak lassan a testtel. Nincs több kérdés, amíg nem produkál még egy tökéletes tojást. – Ó, nem bánom – motyogta Miranda, és gyorsan előkészített mindent, anélkül hogy a vizet ellenőrizte volna. Előbb újabb gumitojást dobott a kupacba Adam mosogatójába, de aztán megint készített egy jót. Egy percig mindketten nézték a szétfolyó sárgáját, aztán elfordultak. – Kezdek rosszul lenni a nyers tojás ízétől – ismerte be a lány. – Oké. Legközelebb valami mással kísérletezünk. – De előbb válaszoljon a kérdésemre. – Rabszolgahajcsár. – Adam a fejét csóválta. – Rendben. Azért nem jártam főzőiskolába, mert nem gondoltam, hogy bármit is taníthatnának 199

nekem, amit ne tudnék jobban megtanulni, ha dolgozom, így visszanézve nem vagyok annyira biztos benne, hogy igazam volt, de az tuti, hogy iszonyú sok mindent megtanultam mindenhol, ahol dolgoztam, minden egyes állásomban, a mosogatófiútól az előkészítésen át egészen két évvel ezelőttig. – Amikor az eredeti Appetite–ban dolgozott az Upper East Side–on. Alapos kutatást végzett. – Igen, Devon Sparks konyháját irányítottam, amíg ő újabb menő helyet nyitott Miamiban, meg azt a filmet forgatta arról, hogy ő a világ legjobb szakácsa, vagy valami ilyesmi. – Adam elhallgatott, de Miranda nem harapott rá a csalira. A legtöbb éttermi kritikus azonnal ugrott, ha Devont említette, hátha elcsíphet egy–két sztorit a híres konyhabeli dührohamairól és bohóckodásairól. Adamnek sohasem okozott gondot, hogy néhány történetet elmeséljen, és tudott is pár elképesztő esetről, bár vele többnyire mindig rendes volt a fickó. Ahogy viszont Miranda kérdezett, az tetszett neki: laza volt és könnyed. Bár az is igaz, hogy így viszont ő többet beszélt, mint egyébként szokott, amitől valószínűleg idegesnek kellene lennie. – Utólag már tudom, hogy ha pénzt nem is, némi időt megtakaríthattam volna magamnak, ha a hivatalos képzést választom. Lefogadom, hogy legalább annyit költöttem a könyvekre, amiket 200

magamtól olvastam, mint akárki, aki a Kulináris Művészetek Akadémiájára jár. – Mit gondol, mely könyvek voltak magára a legnagyobb hatással? Adam már épp válaszolni akart, amikor észrevette a ravasz csillogást Miranda szemében. Összeszorította a száját, és a fejét csóválta. – Nagyon trükkös. De nincs esélye. Talán most inkább nekem kellene egy–két kérdést feltennem. – Miféle kérdést? – pislogott Miranda bizalmatlanul. – Már rengeteget beszéltünk arról, hogy én honnan tudok ilyen sokat a konyhai dolgokról – mondta Adam olyan fellengzősen és nagyképűen, hogy Miranda elmosolyodott. – Mi lenne, ha most maga mondaná el nekem, hogyhogy ilyen keveset tud a témában? Mit ettek Jesszel? – Miután a szülei meghaltak: ez volt a kérdés kimondatlan része. Egy pillanatig Adam azt hitte, a lány nem fog válaszolni. Valahogy kifejezéstelenné vált az arca, de a szemében olyan fájdalmas árnyék jelent meg, hogy Adam bánni kezdte, amiért szóba hozta a dolgot. Annyira azért nem bánta, hogy leállítsa a lányt, amikor az mégis válaszolni kezdett; ez biztosan kulcsfontosságú adalék a személyiségéhez, és Adam mindent tudni akart róla. – Jess tízéves volt, amikor a szüléink meghaltak, én tizennyolc. Esti iskolába jártam, két állásom volt, és próbáltam elkerülni, hogy a családügyiek 201

letámadhassanak minket. Mindezek mellett nem sok idő maradt a konyhaművészetre. Rengeteg mélyhűtött pizzát ettünk. – Kifejezéstelen hangja nem próbált sajnálatot vagy együttérzést ébreszteni. Adam totál szarul érezte magát. Azt akarta, hogy a lány megnyíljon, persze, de muszáj volt ilyen fájdalmas témát választania? Miranda nyilván észrevette, milyen kényelmetlenül érzi magát, mert halkan felnevetett, és azt mondta: – Ne nézzen már így. Ez réges–régen volt, és teljesen jól túléltük. Adam ezt egy másodpercre sem vette be – ez a tompa nevetés sokat elárult annak az évekig tartó küszködésnek és aggódásnak az utóhatásairól. – Csodálom a kitartását. Nem sokan tudták volna megcsinálni, amit maga csinált, ilyen fiatalon. És lefogadom, hogy Jess is értékeli. Miranda vicces grimaszt vágott, aminek csúnyának kellett volna lennie, ehelyett nevetségesen imádni való volt. – Ebben nem vagyok olyan biztos. Nem sokat beszélgettünk, amióta hazajött. – Az étteremben jól beilleszkedett – próbálkozott Adam, de úgy érezte, hogy reménytelenül béna. – Tudom. És már régóta meg is akartam köszönni, azt, hogy esélyt adott neki. Adam feszengve sütötte le a szemét. 202

– Frankie és Grant eléggé ragaszkodtak hozzá. És igazuk volt: Jess okos és gyors, elbűvölő a vendégekkel, és jól kijön a brigáddal is. Ez visszahozta a lány mosolyát. Adam is megkönnyebbülten mosolyodott el. – Eléggé csodálatos srác lett belőle, igaz? – Büszke lehet rá. – Az is vagyok. De ettől még aggódom. – Mi miatt? Miranda a fejét csóválta. – Egyszerűbb lenne arról listát készíteni, hogy mi miatt nem aggódom Jesszel kapcsolatban. – Mondjon pár példát. Miranda számolni kezdte az ujjain. – Aggódom, hogy nem fogja befejezni az iskolát, hogy nem kap jó munkát, hogy nem találkozik helyes lánnyal, hogy nem fog megállapodni és családot alapítani... – Hogy nem olyan lesz az élete, amilyet a szüleik szerettek volna neki? – kérdezte Adam hirtelen megvilágosodva. Mirandának elállt a szava. – Erre így sosem gondoltam – pislogott. – És hű, nem is akartam elkezdeni erről beszélni. Gondolt már arra, hogy újságíró legyen? Ahogy megfordította ezt az interjút, úgy gondolom, született tehetség. – Nem – nevetett Adam. – Az enyém a konyha, mindig és örökké. – Akkor most mit csinálunk, séf? – kérdezte Miranda nagyot sóhajtva. Úgy tűnt, sikerült 203

összeszednie magát. – Mert azt hiszem, a buggyantásból tényleg elég volt. És szemlátomást a megnyílásból is elege volt. Jézusom, kábé olyan nehéz bármi személyeset kiszedni belőle, mintha paradicsomot akarnál hámozni, anélkül hogy forró vízbe mártottad volna. Adam úgy döntött, hogy békén hagyja. Egyelőre. – Mielőtt másra térünk, szerettem volna elmondani, hogy a tojáson kívül még egy csomó mindent lehet buggyantva elkészíteni, a vízen kívül egy csomóféle folyadékban. Ha változtatunk az összetevőkön, változik az eredmény, de az alapvető technika minden esetben ugyanaz. – Ez borzasztó érdekes, tanár úr – gúnyolódott Miranda. – Biztos benne, hogy nem járt főzőiskolába? Mintha nagyon is értene a tanításhoz. – Egy konyha irányításának a fele tanítás – válaszolta Adam, és közben megint leguggolt, és újra turkálni kezdett a konyhaszekrényekben tanyázó rendetlenségben. – Meg kell mutatni a szakácsoknak, hogyan csinálják, amit az ember akar, mit csináljanak, hogy minden alkalommal tökéletesre sikerüljön minden. Nem várom el a szakácsaimtól, hogy olvassanak a gondolataimban, és kitalálják, hogyan szeretném a dolgokat. Engem mindig halálra idegesített, amikor ilyeneknek kellett dolgoznom. Miranda ismét semmit nem fűzött Devon Sparks említéséhez, és Adam elnyomott magában egy 204

félmosolyt. Amikor pedig az ujjai végre összezártak egy habverő cingár nyelén, egészen elvigyorodott. – Megvan! – kiáltotta. Felegyenesedett, és egy kicsit megmozgatta a tagjait, hogy a hátfájástól szabaduljon. Sokatmondóan felvonta a szemöldökét, és megkérdezte; – Készen áll, hogy alaposan megdolgoztassa azokat a jóembereket a Hellman’snál?

205

Tizenötödik fejezet Miranda igyekezett a „pfuj”–os arckifejezésnél maradni. – Biztos, hogy jól értem? Majonézt készítünk? Itt, a konyhában? – Aha – bólintott Adam lelkesen. – Azokba a kék kupakos tégelyekbe sem magától megy bele, tudja? Valójában az egyik legrégebbi klasszikus francia szósz. És királyul lehet vele illusztrálni a tojás egyik szokatlanabb tulajdonságát. Miranda nagyon élvezte, ahogy a férfi a tojásról beszél. Olyan szerény, unalmas étel, de ő mintha minden egyes hozzávalóba belelátna, és mindegyikben megtalálná a nagyszerűség lehetőségét. – Újabb szokatlan tojástulajdonság? – kérdezte. – Az emulgeálás – magyarázta Adam. – A tojássárgája segít az olajat összekeverni olyan dolgokkal, amik általában nem keverednek, például vízzel vagy ecettel vagy citromlével. A majonéznél a teljes folyamatot látni lehet az elejétől a végéig, cseppről cseppre. – A nő arcát fürkészte. – Gondolom, maga is azok közé tartozik, akik úgy gondolják, hogy nem szeretik a majonézt. Semmi kérdésszerű nem volt a hangsúlyban, ahogy ezt mondta, de azért Miranda bólintott. – Kiskorom óta ki nem állhatom. Adam sötétbarna szeme elégedetten csillogott. 206

– Na, csak várjon. – Mindössze ennyit mondott. Miranda gondolatban vállat vont – Ugyan mennyire különbözhet az otthoni készítésű változat? Lefogadta volna, hogy nem eléggé –, és megtette az előkészületeket Adam utasításai szerint. Szétválasztotta a tojások sárgáját a fehérjéktől, úgy, hogy a kissé szilárdabb sárgáját ide–oda öntötte a félbe tört tojáshéj két fele között, és hagyta, hogy a fehérje egy csukható tartóba folyjon. Amikor három tojást így szétválasztott, Adam lefedte a műanyag tálat, amelyben a fehérjék voltak, és betette a frizsiderbe. – A fehérje mindig jól jöhet. Később talán francia habcsókot készítünk, ha marad rá időnk. Most fogja a sárgájákat, tegyen hozzájuk egy kis mustárt, citromlét, fehérborsot és sót. – Miből mennyit? – kérdezte Miranda. – Nincs egy recept, amit nézhetnék? – Basszus – nevetett Adam. – Csak kb. egymillió. De igazából csak az számít, hogy mit szeret. Na, segítek. Adam fürgén kiadagolta a hozzávalókat: több mustárt, mint ahogy Miranda gondolta volna. Citromléből is többet. Nem mintha túl sokat gondolkozott volna annak a szósznak az összetevőiről, amit a legkevésbé kedvelt, de nem számított ilyen sok savra. – Én úgy szeretem, ha fanyar – magyarázta Adam, amikor ezt megemlítette neki. – Amikor 207

egyedül csinálja majd, csökkentheti a citromlevet, vagy helyettesítheti fehér ecettel, ha annak jobban szereti az ízét. Maga a főnök. Amiben nem maga a főnök – folytatta –, az az olaj mennyisége. Igen, maga adja hozzá, és maga dönti el, milyen gyorsan, de hogy a sárgája mennyit nyel el, az adott, és ez minden tojásnál más. Úgyhogy figyelni kell a jelekre. Mindjárt meglátja. Kezdje el felverni. Jó néhány percen keresztül a nehéz kerámiatál aljának ütköző habverő fémes csengése volt az egyetlen hang a konyhában. Adam bevette magát a kamrába, valamit keresett. Miranda időről időre felé pillantott. Különösen kellemes volt a kilátás, amikor a férfi lehajolt, hogy a földön heverő tárgyak között kutasson. A farmer olyankor igazán kellemesen feszült kemény, kerek hátsójára. Miranda kezdett kimelegedni. Valószínűleg azért, mert olyan közel állt a tűzhelyhez, vagy mert megerőltette magát a keveréssel. A tálba pillantott. A dolgok kezdtek összekeveredni, és rendkívül gusztustalan, ragacsos, narancssárgás–barnás trutyit alkottak. – A majonéz nagy része olaj, ezért olyan finom, és ezért hizlal annyira. Nagyjából bármilyen olajat használhat, ahogy tetszik, de én személy szerint úgy gondolom, hogy az olívaolajtól erős ízt kap a dolog. Jobban szeretem ízesítéshez, kis adagokban. Egyébként használjon valami semleges ízűt, mondjuk repceolajat vagy szőlőmagolajat. 208

Óvatosan megdöntötte a szőlőmagolajas üveget, és cseppen–ként öntött belőle a tálba. Az olaj azonnal beivódott a tojássárgájás keverékbe, és szép fokozatosan sűrítette és világosította a masszát. Elképesztő látvány volt, és Miranda észre sem vette, hogy lelassult a keveréssel, csak amikor Adam elnézően kuncogni kezdett. – Jézusom, asszony, soha senki nem tanította meg magát keverni? Tudtam, hogy az alapoktól kell elkezdenünk, de... jézusom. Ezután figyelmeztetés nélkül szorosan Miranda mögé lépett, körülvette őt a testével, és jobb kezével megfogta az ő habverőt tartó kezét. Ahelyett azonban, hogy ezek után bemutatta volna a helyes technikát, mindketten megdermedtek. Miranda tisztán érzékelte, hogy új meghittségi szintre léptek, amikor megosztották egymással a történetüket – nem beszélve arról, hogy kemény, izmos testével olyan szorosan simult hozzá hátulról, hogy a pult pereme az oldalába vágott. A keze erős volt és meleg. Nehéz volt elhinni, hogy ezek a tompa ujjak képesek olyan művészien elrendezni az ételt, pedig a saját szemével látta őt a Marketban, ahogy a tálakat előkészítette. Miranda lassan beszívta a levegőt, amitől még mélyebbre került az ölelésbe. Hallotta, hogy a másik visszafojtja a lélegzetét, ujjai egyre szorosabban záródtak a kezére, és Miranda elképzelte, vajon mire képesek még azok az ujjak. A konyhában sűrű és nehéz volt a levegő, mintha a forró víz gőze ködként terjedt volna szét, 209

rátelepedve a tüdejére, amitől meg kellett küzdenie minden egyes lélegzetért. Adam szívverése a múló másodperceket követte, érezte a lapockáján, és amikor már biztos volt benne, hogy a férfi meg fog törni, és csinálni fog... valamit... amikor elkerülhetetlenné vált, hogy Adam hozzáérjen, és ő gondolkozás nélkül is tudta, hogyan reagálna... akkor a férfi megmerevedett, és hátralépett. Miranda a pultba kapaszkodott, aztán megfordult, hogy szembenézzen Adammel. A férfi arcán nyoma sem volt az incselkedésnek vagy a humornak, és Miranda döbbenten látta a tekintetében a mélységes vágyat, ami feketére sötétítette barna szemét. De ő fölemelte maga előtt a két kezét, és mosolyogni próbált. – Az én hibám. Megígértem, hogy nem kell megnéznie a bélyeggyűjteményemet, erre tessék, mégis elő akarom venni. Miranda nézte őt: a bánatos arcát, a nem– történt–semmi kézmozdulatát – a vágyat, amely még mindig sütött a tekintetéből. Nézte, ahogy bámul rá, mintha egyszerűen nem bírná levenni róla a szemét. Arra emlékeztette, ahogy egy bonyolult szószt néz, totál belemerülve és összpontosítva. Valamilyen oknál fogva ez a párhuzam kiszakította Mirandát a dermedt kábulatból, és Adam karjába lökte. Vagyis pontosabban Adam széles mellkasára, ugyanis amikor megmozdult, Adam meglepetten felkiáltott, és feltartotta két karját. 210

A következő pillanatban, körülbelül akkor, amikor Miranda kezdte magát brutálisan bénán érezni, Adam a vállára tette a kezét, és nagyra nyílt, kikerekedett szemmel bámult rá. Miranda akarta őt. Durván. Az adrenalin végigszáguldott az erein, és ugyanolyan bánja– fene lendületet adott neki, mint ami miatt egyáltalán szóba állt Adam Temple–lel még a legelején. Olyan rohadt jó érzés volt, kockázatos, menő, király. Elvigyorodott, beleszédült a szokatlan élvezetbe, ahogy a háta mögé dobta az óvatosságot. – Mutasd meg – suttogta. A hangja annyira rekedt volt, hogy alig ismert rá, de úgy tűnt, hogy működik. Adam azonnal a tarkójára csúsztatta a kezét, és beletúrt sűrű hajába. – Bármit – mondta, és félénk, tiszteletteljes hangvételétől Miranda tiszta végzet asszonyának érezte magát. – Mit akarsz, mit mutassak meg? Miranda elmosolyodott: tudta, hogy ez olyan szemérmes; úgy érezte, ő Lauren Bacall és Kleopátra és Éva a rohadt Édenkertből egy személyben. – A bélyeggyűjteményedet – mondta, és lábujjhegyre állt, hogy megcsókolja. Abban a pillanatban, ahogy összeért az ajkuk, Adam kiszakadt a történésektől való, önként vállalt távolságtartásából. Mélyről jövő nyögéssel rántotta magához Mirandát; a nyögés végigszaladt a nő gerincén, felmelegítette a dolgokat ott lent, és Miranda izegni–mozogni kezdett a férfi karjaiban. 211

Még közelebb akart férkőzni, nem menekülni próbált, és úgy tűnt, Adam tudja ezt. Megfeszítette a kezét, amellyel a nő hajába markolt, meleg tenyerével átölelte a tarkóját, a másik kezét pedig a csípőjére tette. Egy zavarba ejtően izgató, brutális erőkifejtéssel később Miranda a konyhapulton ült, feje szédült a hirtelen felemelkedéstől. Eltépte a száját a férfiétól, beszívta a levegőt, feje koppanva ütközött a konyhaszekrénynek. Adamet ez nem rettentette el: kihasználta a hirtelen támadt lehetőséget, és mohón csókolta a nő szabadon elé táruló, hosszú nyakát, játékosan csipkedte a puha bőrt az álla alatt. Miranda felnyüszített, amikor a férfi ahhoz a bizonyos részhez ért a nyakán, ahhoz a ponthoz, aminek érintésétől vad gyönyörűséggel végigborzongott keze–lába. Adam valószínűleg észrevette, milyen hatást váltott ki, mert olyan hosszú ideig vizsgálgatta ezt a területet az ajkával, a fogával meg a nyelvével, hogy Miranda szinte eszét vesztette. Nem tudott gondolkodni: csak a férfi nyaka köré kulcsolta a csuklóját, a térdével pedig az erős, szálkás izmokat szorította a csípőjénél. Ahogy megfeszítette és elernyesztette a combizmait, észlelte a nedvességet a lába között, és érezte, hogy a csipkés kis tangának igen nehéz dolga van, hogy elrejtse szem elől a dolgokat. 212

Bármelyik pillanatban hozzám érhet, gondolta kétségbeesetten, és akkor rá fog jönni, mennyire akarom. Őrült gondolat volt, hiszen gyakorlatilag letámadta a férfit a saját konyhájában, és azóta is a karjai közt vergődik, de akkor is megdermedt, amikor eszébe jutott. – Várj – lihegte, miközben borzongva érezte, hogy Adam széles keze végigsimítja a bordáit. – Várj, várj... – Mmm, mire várunk? – kérdezte Adam, és megborzolta a nő haját a füle mögött. Miranda enyhén hisztérikusan kuncogott. – Ööö, hogy az agyam utolérje a testemet... – Ne – tiltakozott Adam. – Ehhez nincs szükséged az agyadra. Hadd pihenje ki magát szépen valahol máshol. Csak egy kis ideig. Miranda előrebukott, homlokát Adam kemény vállán nyugtatta. – Nem megy – nyögte. – Az agyam nem bírja abbahagyni a gondolkodást. – Hülye agy – mondta Adam, kezét a nő hátán nyugtatva. Felgyorsult lélegzetének fuvallata felborzolta a nő haját. Miranda megborzongott. – Talán... – Miranda elhallgatott: képtelen volt elhinni, hogy egyáltalán megfordult a fejében, hogy kimondja. De mikor fordult elő utoljára, hogy bármit is úgy csinált volna, hogy közben nem gondolt a következményekre? Nos, legalábbis amikor épp nem állt bizonyos gonosz, józanságot 213

tönkretevő, rózsaszín koktélok hatása alatt. – Talán ha megérintenél. Tudod. Egy gödröcske jelent meg Adam félvigyorára. Hüvelykujjával lassú köröket rajzolt a nő melle alá, épp csak érintve a mellét. – Pontosan mire gondolsz? Sok minden van rajtad, amit hajlandó lennék, vagyis inkább őrülten szeretnék megérinteni. Miranda zavartan fészkelődött. Annyira szorosan simultak egymáshoz, hogy ettől a mozdulattól bizsergő szeméremdombja a férfi kemény, merev sliccéhez nyomódott. Teljes öt másodpercen keresztül remegett vakon a férfi karjaiban, kiélvezte az érzést. Amikor félig lehunyt pillákkal megint Adamre nézett, látta, hogy a férfi pupillája teljesen kitágult, már csak egy egészen vékony whiskey– színű kör látszott az íriszéből. A férfi keze a csípőjére siklott: úgy ragadta meg, mint valami mentőövet. Miranda minden egyes ujjának nyomását érezte a ruhája vékony anyagán keresztül, mintha parázs akarná átperzselni a textilt, hogy a bőrét égethesse. – Hú – mormolta Adam. – Azt sem tudom, ki kit gyötör. Az arckifejezése – Mirandának a lélegzete is elakadt. Ebben a pillanatban a férfi tökéletesen az övé volt, és ezt titkolni sem akarta. Ebben az egész helyzetben talán az a nyílt, őszinte vágy és csodálat volt a legszexisebb, amit az arcán látott. 214

Kivéve, ahogy lassan befelé csúsztatta a hüvelykujját, hogy Mirandának bőven legyen ideje elgondolkodni azon a tényen, hogy most már a combját simogatta a tenyerével, ujjával alig észrevehetően érintve a szeméremdombját a szoknyáján keresztül. A ruhája felgyűrődött a combján, amikor Adam felemelte a pultra, és most befészkelődött a lába közé, ahol a combja szétnyílt, hogy körülölelje a férfit, és nem valami sokat takart. Miranda gyomrát összeszorította az izgalommal teli várakozás. Adam érintése magabiztos és ügyes volt. Épp megfelelő erősségű nyomást alkalmazva köröket rajzolt a bőrére a ruhán keresztül. Az anyag puha volt a combján, valamivel durvább ott belül, ahol becsípődött a csipketangája alá. Nem jött létre valódi súrlódás, csak majdnem, de Miranda így is felnyögött. Adam a hangja hallatán behunyta a szemét, és előrehajolt, arcát a két melle közé fúrta. Miranda magához szorította a férfi fejét, és tehetetlenül ringatózott előre–hátra, így biztatva a folyamatosan, gyengéden simogató ujjakat, és újra meg újra egész testében megborzongott az érintésüktől. Adam hajának zöldalmaillata volt. – Mondd – lehelte forrón a mellébe –, hogy ez az a fajta ruha, amin az ember meghúz egy madzagot, és az egész varázslatos módon darabokra hullik. 215

Miranda válasz helyett megkereste az oldalán a fűzőt, ami egybetartotta a ruhát, és meghúzta. – Szűzanyám – mondta áhítatosan Adam. – Ez a legeslegnagyobb kedvencem a világon. Miranda fojtottan nevetett. – Még annál is jobb, mint ami alatta van? Adam a hüvelyk– és mutatóujja közé fogta a ruha szélét, és olyan óvatosan csomagolta ki Miranda testét, mintha attól félne, hogy az érintése megperzselheti a bőrét. – Visszavonom – rebegte Adam, és az élénk színű, kékes–zöldes csipketangára szegezte a tekintetét, meg a hozzáillő félkosaras melltartóra, ami a nő kis mellét megemelte, és egészen tekintélyesen kikerekítette. – Mit vonsz vissza? – kérdezte Miranda, aki hirtelen zavarba jött: itt ül szinte meztelenül, miközben Adam talpig felöltözve áll előtte. – Új kedvencem van. Ezt a cuccot nyugodtan viseld bármikor, amikor akarod. – A B–kosár csipkés pántját babrálta. – R–rendben – dadogta Miranda. – Kösz. – Jézus úristen, édes szívem – nyögött Adam, és lázban égő szemét a nő arcára emelte. – Főzni tudnék belőled. Miranda a torkában dobogó szívvel megpróbálta elővenni a legfülledtebb hangját; – Hát nosza. Magához rántotta a férfi arcát, és újra megcsókolta, végigszaladt a testén a forróság, a 216

lángok oda–vissza csapódtak kettejük között, miközben egyre szorosabban simultak egymáshoz.

217

Tizenhatodik fejezet Miranda Wake elevenen megégette. Selymes, halvány bőre még nagyobb hangsúlyt kapott a nevetségesen szexi fehérneműtől, ami mindent eltakart Adam elől, amit meg akart érinteni. Soha életében nem volt még ennyire átkozottul féltékeny pár centi csipkére. És a szája. A rohadt életbe, ennek a lánynak a szája bűnre termett. Azok az ívelt ajkak, ahogy felduzzadtak a csóktól, és vörösebbek lettek a szokásosnál az ő szája miatt. Olyan íze volt, amilyennel még soha életében nem találkozott. Ha szét tudná válogatni belőle az ízeket, és valahogyan sikerülne leutánoznia, az övé lenne a világ legfantasztikusabb desszertje. Bár egyáltalán nem volt biztos benne, hogy szívesen megosztaná ezt a különleges ízt a vendégeivel, még sörbet vagy szirup formájában sem. Nem, ez az íz, amiből egyre többet akar az ember, egyedül az övé. Mindent elnyelne, ami csak jutna belőle, és aztán még és még kérne, mert ez kibaszottul hihetetlen. Miranda a férfi hajába fúrta apró, tintafoltos ujjait, makacsul húzta maga felé a tarkójánál fogva, hogy egyre csókolhassa. Úgy falta a száját, mintha éhezne, vagy talán csak mintha lépést akarna tartani Adammel, és nem akarná, hogy a férfi egészben lenyelje. Adam egész testét átjárta az éhség: olyan éhség, amilyet még sohasem 218

érzett. Kitépte a száját a nő szájából, és végigcsókolta a nyakát, egészen le a melléig. Ügyetlenül matatni kezdett Miranda háta mögött, próbálta kikapcsolni a melltartóját, és hirtelen megint ott volt a gimnáziumban, és rohadtul igyekezett, hogy kettes szintre lépjen Monica Pettucival. Vajon más csávók is ennyire bénáznak ezzel? Az egykezes melltartókapocs–hadművelet minden alkalommal kifogott rajta. Elhatározta, hogy nem hagyja magát lelassítani. Újabb perzselő csókkal terelte el Miranda figyelmét, és mielőtt annyira belezuhant volna a csókba, hogy a saját figyelmét is elterelje, mindkét kezével a nő háta mögé nyúlt, és abrakadabra, kikapcsolta a melltartót. Miranda hagyta, hogy a melltartó pántja lecsússzon a válláról, de aztán egyik karját a melle elé rakta, nehogy a melltartó teljesen leessen. Ahogy Adam ezt a képet meglátta, legszívesebben felüvöltött volna. Prűdnek kellett volna kinéznie, vagy legalábbis édes, leányos ártatlansággal telinek, ahogy Miranda a karjával takarta a szépségét. Ehelyett maga volt a megtestesült züllöttség és romlottság. A haja összevissza volt borzolva, akár egy mélyvörös felhő csupasz, szeplős válla körül. A melltartó úgy kapaszkodott a testébe, akár egy szűz a tiszta erkölcsbe, de a természetnek nem lehet parancsolni. Ahogy a karja a mellkasának nyomódott, a két melle pompásan és meztelenül 219

buggyant a melltartó fölé, és ahogy Adam lenyűgözve nézte. Miranda mély levegőt vett, mire egyik rózsaszín mellbimbója kikukucskált a kék csipke fölött. – Kinyírsz – mondta a lánynak, és a szemébe nézett. – De boldogan fogok meghalni. Valószínűleg jót mondott, mert Mirandából eltűnt a pillanatnyi félénkség: leengedte a karját, a melltartó lehullott róla. Fehér, krémes tökéletesség rózsaszín kis mellbimbókkal, akár két málna a borsodó tetején. Édes is, mint Adam felfedezte, és még ennél is édesebbek voltak a kis nyögések, amik Adam szájának köszönhetően robbantak ki Mirandából. Nyelvének minden egyes nyaldosó mozdulatára, minden hangra, minden újabb felfedezett meztelen bőrfelületre újabb löket vér tolult Adam már így is kőkemény férfiasságába. Ha még ennél is keményebb lesz, a keze nélkül fogja leemelni a nőt a pultról. Gyűlt a feszültség a gerince alján. Fájtak a golyói. Adam konyhájában épp olyan magasak voltak a gránit munkalapok, hogy amikor előrébb húzta Mirandát, hogy a feneke a pult szélére kerüljön, a farmerját feszítő dudor a nő csipkével fedett ölébe nyomódott. Adam összerándult az első érintkezésre, a hirtelen, forró dörzsölés és nyomás hatására mintha tűzijáték robbant volna csukott szemhéja mögött. Mirandának is tetszett a dolog, az erekciójának nyomódó nedves forróságból ítélve. 220

Adam beszívta a nő vágyának pézsmaszerű, sűrű illatát, és egyszerűen muszáj volt a kezével is megérintenie. Meg kellett osztania a figyelmét a szájában vergődő, kemény csomóba merevedett mellbimbó, a csipke csodálatos tapintása és a nő puncijának erőteljes, nedves dombja között; ez nagyjából olyan nehéz feladat volt, mintha öt különböző asztalt kellene egyszerre kiszolgálnia, de azért sikerült neki. Amikor aztán a hüvelykujjával félretolta a bugyit, és bedugta az ujjait a nő nedves, selymes belsejébe, Adamnek szinte a lélegzete is elállt; kénytelen volt minden figyelmével a jobb keze első három ujjára összpontosítani. Gyengéden simogatta a nőt, ismerkedett a redői alakjával és a bőre varázslatos puhaságával ott lenn. Miranda a férfi kezéhez tolta a csípőjét egyszer, kétszer, mintha nem tudna uralkodni magán. Amikor Adam rápillantott, látta, hogy a szeme fényes a szenvedélytől, piros szája ernyedt és nedves. Az a gyönyörű halvány pír, amit ügy szeretett rajta, elöntötte az egész arcát, és terjedt lefelé a nyakán, egészen csinos, hetyke melléig. – Gyönyörű – dadogta kifulladva. – Annyira... Miranda vagy. – Egészen elveszettnek, tehetetlennek érezte magát ennyi gyönyörűséggel szemben, ami mind itt volt előtte, akár egy terített asztal, a saját konyhájában. Miranda zihálva motyogott valamit, de Adam nem hallotta. 221

– Tessék? Miranda felemelte a fejét, lassan, mintha iszonyú nehéz volna. – Adam. Mutasd meg. Halványan felderengett előtte valami többször is megismételt vicc a bélyeggyűjteményéről, de úgy gondolta. Miranda most nem erről beszél. Valami megvillant nagyra nyílt, kék szemében, egy lobbanás, amit már korábban is látott, de még soha ilyen erősen. Egész teste megfeszült, a pult szélén egyensúlyozva, mintha egy pillanat múlva felrepülne, és elszállna az ismeretlenbe. Adam arra gondolt, talán egy kis segítséggel oda is érhet. Eszeveszetten kalapálni kezdett a szíve arra a gondolatra, hogy talán ő lehet az, aki eljuttathatja oda. Megfeszítette az ujjait, amelyek még mindig benn voltak a puha forróságban, és ahogy még mélyebbre nyúlt, ugyanabban a pillanatban csókolni kezdte a száját. Két hosszú ujja a feszes hüvelybe mélyedt, miközben a hüvelykujja rátalált a szuperérzékeny idegcsomóra a vagina fölső részén. Ritmikusan dörzsölte a bőrt a csiklója mellett, be–benyomta az ujját a megfeszülő mélybe, gyönyörrel teli nyögéseit a szájába szívta. A nő a vállát markolta, körme a bőrébe fúródott az ingén keresztül. Miranda megvonaglott a kezén, és Adam még erősebben hatolt belé, hüvelykujját pedig átcsúsztatta a csiklójára, mire Miranda 222

összerándult. Finoman megérintette a csiklót, aztán erősebben körbesimogatta a bőrt körülötte, aztán megint vissza, míg játékos ujjai meg nem érezték Miranda orgazmusának első rebbenéseit az őket körülvevő falakban. A nő belső fala rácsukódott betolakodó ujjaira. Megmerevedett, mintha lebénult volna. Hirtelen nedves meleg, fájdalmas kiáltás, aztán Miranda elernyedt Adam kezében. Adam a pult széléhez nyomta farka vasrúdját, és a nadrágjába élvezett, először azóta, hogy legnagyobb rémületére Monica Pettuci megérintette a férfiasságát. Az üvegedények fényezése furcsa módon megnyugtatóan hatott. A puha rongy, a kannából felszálló forró gőz, az ismétlődő mozdulatok, az azonnali, csillogó eredmény – Jess sosem bánta, amikor az üvegekhez osztották be. Egy bárszékre kuporodva, egyik lábát a felső keresztrúdba akasztva, órákon keresztül kényelmesen tudott ülni, fényezte a poharakat, és a kész darabokat óvatosan a bárpultra tette. Ahogy nézte, amint a rongy körbe–körbe jár, az agya követte a köröket, és összefüggéstelen képek és benyomások egyvelegét vetítette elé. Az élénksárga pünkösdirózsa–csokorra gondolt, amely a kék kerámiavázában állt Miranda asztalán, meg arra a színes virágcsokorra a hasonlóan szétnyíló, kicsi szirmokkal, amely a 223

kandallópárkányon díszelgett mindig annak a háznak a nappalijában, ahol felnőttek. Ez a kép elvezette ahhoz a hintőporos–fahéjas illathoz, amelyről az anyja jutott eszébe, a puha, fehér karok emléke, ahogy átölelik, és este ágyba fektetik. Régi szobájának sötétsége, a sötétkékre festett falak, a sötétben világító matricák a mennyezeten – egy rövid életű űrhajós időszak maradványai; ezekről eszébe jutott a Market mögötti sikátor tintafekete sötétsége. Ott nem sok csillagot lát az ember, amikor felnéz az égre. Csak a legfényesebb csillag kelhet versenyre a város fényeivel, hiszen ez a város sohasem alszik. Jess megborzongott; hagyta, hogy az agya előhívja azt a képet, amit egész reggel látni akart. Frankie Boyd, csupa lógó fekete farmer és csupa szemtelenség, ahogy sovány csípőjével a durva téglafalnak támaszkodik, és saját cigarettájának füstjén keresztül sandít a ködös éjszakai égre. Jess arra gondolt, bárcsak fényképezőgép lenne a kezében. Viszkettek az ujjai, úgy szerette volna megörökíteni ezt a pillanatot az örökkévalóságnak, remélve, hogy a fotópapírra küldve talán száműzhetné a fejéből, és végre nyugta lenne tőle. Ehelyett a kép sehol máshol nem létezett, csakis Jess fejében, és folyvást kísértette. Vékony alkar nyúlt le mellette, a kinyújtott ujjak finoman elkezdték körbesimítani annak a pohárnak a peremét, amit éppen fényezett. Jess magához tért az ábrándozásból. A világos bőrű, fekete szőrrel meghintett karon minden egyes 224

körrel megfeszültek az inak. A csontos csukló köré vékony bőrszíj tekeredett, olyan sokszor volt egymásra tekerve, hogy széles csuklópántot alkotott; a barna bőrön itt–ott foltok, égésnyomok látszottak. Jess napokkal ezelőtt kiderítette, némi alapos megfigyelés segítségével, hogy a szíj egy második világháborús katonától származott, egy egészségügyistől, aki a nagy–britanniai csatában harcolt. A kar Frankie–é volt. Amikor a kar könnyedén megpihent Jess könyökén, a fiú olyan erősen megborzongott, hogy kis híján elejtette a poharat, de Frankie összeszorította az ujjait, és megtartotta a törékeny darabot. – Talán fázunk, Kicsi? – kérdezte Frankie rekedten. Nevetés bujkált a hangjában, de amikor Jess félrefordította a fejét, hogy a szemébe nézhessen, csak komoly érdeklődést látott az arcán. Jess hirtelen úgy érezte, mintha belebújt volna a kisördög. – Nem. Valójában eléggé melegem van – válaszolta. Frankie összehúzta a szemét, szája ördögi mosolyra torzult. – Nahát, Kicsi – mondta vontatottan. – Komolyan azt hiszem, hogy te flörtölsz velem. Jess érezte, hogy a gyűlölt pír elönti az arcát, sőt még a füle hegyét is vörösre festi, de keményen 225

Frankie szemébe nézett, és dobogó szívvel azt mondta: – Talán egy kicsit. Végtére is nem tiltja a törvény. – Hivatalosan nem, de azt gondolná az ember, hogy talán mégis létezik egy szabály, valahol a te csinos kis fejedben. Ezért is nem erőszakoskodtam. – Frankie a fogához dugta a nyelve hegyét, és el–vigyorodott. – Annyira. Jess letette a poharat, mielőtt összeroppantaná, olyan erősen markolta, aztán elfordította a bárszéket, hogy szemtől szembe kerüljön Frankie– vel. Vagy legalábbis majdnem szembe. Frankie hosszú lába miatt Jessnek még a bárszék magasságával együtt is kicsit hátra kellett hajtania a fejét, hogy jól lássa őt. Megérte. Frankie haja szokás szerint kócos tincsekben és csimbókokban meredezett a fején, sápadt, éjjeli életet kedvelő bőre csillogott a bár tükrös hátlapján visszaverődő aranyos fényben. Ördögien, célzatosan felvont szemöldöke döbbenetesen feketéllett elefántcsontszínű arcán. Nyíltan csábított a vigyorával, cukkolta Jesst a nyelve hegyével, de a szeme körül volt valami váratlan – valami lágy, amitől Jess is ellágyult. Brandewine–ra gondolt meg Mirandára, meg az elvárásokra, amiket a nővére támaszt vele szemben. A lány kívánságaira, ahogyan az ő életét elképzelte, és arra a tényre, hogy Frankie bevallottan, felvállaltan egy kurva, és mindenkire ráhajt a Marketban, aki egy kicsit is bejön neki. 226

Aztán Jess arra gondok, milyen pocsékul sikerült nem vennie tudomást Frankie–ről és saját magának arról a részéről, amelyiket Frankie megkísértett. – Tényleg vannak szabályaim – ismerte be, és szándékosan halkan beszélt. – És nagyon jó okuk is van ezeknek a szabályoknak. – Mély, erőt adó lélegzetet vett, és egy pillanatra megérezte Frankie illatát: füst és dohány és whiskey. Ez bátorságot adott neki, hogy folytassa. – Bár néha előfordul, hogy meg kell szegned a saját szabályaidat. Frankie bólintott. – Különben honnan tudnád, hogy élsz–e egyáltalán, mi? Én szinte minden rohadt szabályt megszegtem egy ponton, amit a társadalom, az egyház vagy az anyám csak ki tudott találni nekem: minden kábítószert kipróbáltam, bódultra ittam magam, magával az ördöggel is táncoltam, és a végén mindig vigyorogva mentem haza. De ez nem mindenkinek való. Kicsi. Jess beleborzongott Frankie óva intő hangsúlyába, mert ez azt jelentette, hogy Frankie a maga módján védeni próbálja őt. Még akkor is, ha ez azzal jár, hogy meg kell tagadnia magától, amit akar. És öregem, ettől a gondolattól Jess egész lényét átjárta a gyönyörűség. Frankie akar engem. Engem. Talán még kedvel is egy kicsit. 227

– Akárki kedvéért nem is szegném meg a saját szabályaimat – mondta Jess, gondosan megválogatva a szavait. Frankie fekete szemében leplezetlen bujaság villant, meg még valami más; lassan közelebb húzódott, inas, izmos teste égő vonalként feszült Jess oldalának. Jess tisztán érzékelte a saját, egyre fokozódó vágyát, és a szinte fékezhetetlen ingert, hogy megmozduljon a magas bárszéken. Viszketést érzett a bőre alatt, egész teste ugrásra készen várt valamire, bármire. És akkor Frankie lehajtotta a fejét, a hüvelykujjával lassan, megfontoltan félretolta Jess zöld munkaingének gallérját, és a kulcscsontjába fúrta az orrát. Jess összerezzent a finom, óvatos érintésre; Frankie borostája dörzsölte a bőrét, amiről nem is tudta, hogy ennyire érzékeny. – Ez a rész – lehelte Frankie, és csiklandós állával végigdörgölte a csont vonalát; a fiú bőre égett és reszketett, hirtelen megtelt érzéssel. – Ez a rész már napok óta hívogat. És megnyalta Jess kulcscsontját. Egyetlen fonó, nedves suhintás azzal az érdes nyelvvel, és Jess majdnem leesett a bárszékről. Frankie megragadta a vállát, hogy megtartsa, és ebben a pillanatban lesújtott hang szólalt meg a terem túlsó végében: – Ó, a francba. Jess egy pillanat alatt felegyenesedett, és halálra rémülve bámult Adamre. Adam arckifejezése sem volt sokkal jobb; nála az 228

elkeseredettség belenyugvással keveredett. A haja még kócosabb volt, mint általában, az inge összevissza volt gyűrve. – Jézusom, Frankie, mit mondtam neked erről a kölyökről? Hát egyáltalán nem figyeltél? Jess megfeszült, agya szédülten vette végig a csúnya lehetőségeket, vajon mit mondhatott Adam Frankie–nek, de mielőtt túlságosan beparázhatott volna, Frankie kimérten válaszolt; – Hallottalak, haver. Te pedig már akkor is tudtad, hogy hiába beszélsz, úgyhogy kár is lenne most ismételned magad. – Bakker. – Adam hangja boldogtalanul csengett. Frankie, miközben folyamatosan Adamre szegezte a tekintetét, kicsit távolabb húzódott Jesstől, de épp csak annyira, hogy megint matatni kezdhessen a gallérja körül. Azon a bizonyos helyen meghúzta az inget, ide–oda mozgatta az anyagot a nedves bőrfelületen Jess kulcscsontján. Jess megborzongott, és megpróbálta elütni magától a betolakodó kezet, közben sehogy sem bírt Adam szemébe nézni. És akkor hirtelen szörnyű gondolata támadt. – Séf? – szólalt meg, bár utálta, hogy remeg a hangja. – Hol van a nővérem? Frankie és Adam abbahagyta a bámulóversenyt, és mindketten Jessre meredtek. Jess még a saját szégyenteljes leégése közepette is észrevette, hogy Adam halványan elvörösödik Miranda említésére. 229

– Ööö, elfáradt a főzőleckében, úgyhogy hazaküldtem, ööö, felfrissülni, mielőtt megkezdődik a ma esti munka. – Na persze – mondta lassan Frankie. – Fogd be a pofád – támadt rá vadul Adam. – Megtenné, hogy... – Jess elbizonytalanodott, amikor a séf újra rászegezte izzó tekintetét. – Csak azt akartam mondani... Megtenné, hogy ezt nem említi neki? A tűz eltűnt Adam arcáról, és a helyét átvette a fokozatos megértés. – Nem tudja, hogy... – Adam Frankie tilosban járó ujjaira mutatott: habár a magas férfi keze már csak mozdulatlanul pihent Jess ingén, a fiú legszívesebben a föld alá süllyedt volna. – Ööö, nem. Nem tudja. És nagyon szeretném, ha én mondhatnám el neki. Adam felnyögött. Most még boldogtalanabbnak tűnt, mint az előbb. Motyogott valamit, ami úgy hangzott, mint hogy „kicsináltok”, aztán keményen Jessre nézett. – Akkor siess. Mert én nem szeretem a titkokat. És nem fogok Miranda szemébe hazudni. Úgyhogy ess túl a vallomáson, kölyök, mielőtt valahonnan máshonnan tudja meg. – De tőled nem, igaz, haver? – erősködött Frankie, és Jess még sohasem hallotta ilyen komolynak a hangját. Adam megint Frankie–re nézett, olyan kötekedő, felszegett állú nézéssel, és elmosolyodott azon, amit látott. 230

– Nem, tőlem nem. De legyetek óvatosak, fiúk. Ez a dolog nem csak nektek számít. – Ezzel a rejtélyes megjegyzéssel besietett a konyhába, és közben végig a fejét csóválta, mintha nem akarná elhinni, hogy mibe egyezett bele. – Na – dorombolt Frankie önelégülten. – Hol is tartottunk? Jess nyakához hajtotta a fejét, de mielőtt egyetlen botrányosan forró sóhajnál többet lehelhetett volna Jess bőrére, a fiú belemarkolt a hajába, és eltolta magától. Miközben higgadtan tűrte, hogy Frankie kócos fürtjei az ujja köré csavarodjanak, azt kérdezte; – Meg fogja tartani az ígéretét? Ha elmondja Mirandának, komolyan el lesz baszva az egész életem. – Nos, még szerencse, hogy nem dramatizálod túl a dolgokat. Jess le akart ugrani a bárszékről, de Frankie sietve megnyugtatta. – Ugyan, ugyan. Megmondta, hogy befogja, nem igaz? Komolyan mondta. Adam olyan egyenes, amilyen csak lehet, a szó összes értelmében. Ellentétben velünk. Frankie ördögi vigyora ragadós volt. Jess beletúrt Frankie hajába, és visszavigyorgott, amikor Frankie úgy dugdosta a fejét a kezéhez, mint egy macska, ha simogatják. – Ellentétben velünk – bólintott Jess. – Ja, mi eléggé görbék vagyunk – mondta Frankie. 231

Jess nevetett, a kis híján rosszul elsült helyzet miatt felszabadult adrenalin megkönnyebbüléssel keveredett, és azzal az elektromossághoz hasonlító bizsergéssel, ami mindig szétáramlott benne, ahányszor Frankie a közelében volt. – Ez tetszik. Görbék. Ez a helyes szakkifejezés? Frankie vállat vont. – Jobb, mint a szokásos elnevezések, nem? Most pedig, hogy ezt tisztáztuk... Sötét, simogató hangjára Jess úgy érezte, mintha jéghideg fuvallat szaladna végig a bőrén. Kicsit lazábbra engedte az ujjait Frankie hajában, inkább cirógatta most, mint tartotta, és Frankie élvezettel morgott, amitől Jessnek elolvadtak a csontjai. A konyhából hirtelen csörömpölés, hangzavar hallatszott: egy hatalmas serpenyő a földre esett, kiáltás és durva nevetés csattant. Jess ijedten rezzent össze. A mozdulattól Frankie hátrébb lépett egyet, megtört a pillanat varázsa. Frankie rávigyorgott, ő meg igyekezett lenyugtatni kalapáló szívét. – Új szabály – mondta határozottan, miközben nagyon is tudatában volt, mibe kezd bele. – Bent az étteremben soha. Megegyeztünk? Frankie egy pillanatig vizslatta, mint akit terített asztallal kínálnak, és nem tudja eldönteni, mivel is kezdje. – Megegyeztünk. Egyelőre. – Egyelőre? 232

– Mit is mondhatnék. Kicsi. – Frankie végigsimította Jess vállát, aztán megfordult, és elindult. Az utolsó szavakat visszafordulva mondta: a lezserség mintaszobra. – Sohasem tartottam sokra a szabályokat.

233

Tizenhetedik fejezet Miranda beslisszant a bokszba az üres bár végében, néhány házra a Markettól, és összerezzent, ahogy az ülés szakadt linóleumborítása megkarcolta a combját. – Késett – mondta vádlón Robin Meeks, hegyes arcáról elégedetlenség sugárzott. – Elnézést – sajnálkozott Miranda, és próbálta nem mutatni, mennyire ideges. Kényelmetlen érzés volt. Még most is érezte Adam kezének lenyomatát a bőrén, miközben az asztal fölött azt az embert nézi, aki az elmúlt hét során lelkesen elmondott minden egyes pletykát vagy burkolt gyanúsítást, ami csak eszébe jutott a Market csapatáról. Rob megrántotta a vállát, sovány alakja testesebbnek tűnt a fehér szakácskabátban. Mind a kettejüknek a Marketba kell mennie, hogy elkezdjék az előkészületeket a ma esti nyitásra, de Rob felhívta Mirandát a mobilján, hogy előtte találkozzanak egy kis időre. – Van valamije számomra? – kérdezte a nő. – Rögtön a tárgyra tér, mi? Rob kiitta az italát. Miranda először üdítőnek nézte, de aztán észrevette, hogy a pohárban nincs jég. Rob intett a pincérnek, hogy kér még egyel. Amikor a pincér a csaphoz lépett, és elkezdett sört csapolni egy pohárba. Miranda felvonta a szemöldökét. 234

Rob a szemrehányó arckifejezés láttán dühösen nézett vissza. – Nem mindegy? – kérdezte magabiztosan. – Semmi bonyolult dolgot nem kell csinálnom abban a konyhában. Egy betanított majom is el tudná készíteni azt a húslevest. Miranda arra sem méltatta a fiatalembert, hogy az egy héttel azelőtti eseményekre emlékeztesse, csak elővette a jegyzetfüzetét, és türelmet erőltetve magára, megpróbált visszatérni az eredeti témához. – Mizu, Rob? Miért kérte, hogy találkozzunk? Rob morcosán ivott. – Nem tudom. Beszélni akartam. Miranda elfojtott egy sóhajt. Rob nem is igazán akart hozzájárulni a könyvéhez: valójában egy terapeuta kellett neki. – A tegnap esti munkáról? Szerintem nagyon jól ment. – Naná – horkantott Rob. – Magának megengedte a séf, hogy a hirtelensültnél segítsen, nekem meg azt a rohadt húslevest kellett csinálnom, meg mosogatnom kellett egész este. Ez nem fair! Nekem tanulnom kell, de a séf az átkozott mosogatógépnek is több figyelmet szentel, mint nekem. Miranda erősen markolta a tollát. Rob idegesítő, ez nem is kérdés. A nyávogó hangja az agyára megy. De ez még nem jelenti azt, hogy kamuzik. Miranda a saját szemével látta, hogy Adam újra 235

meg újra ügyet sem vet Robra. És Robot ez érthető módon zavarja. De mindez nem jelenti azt, hogy ne lenne hiteles forrás, intette magát Miranda. Az elégedetlen alkalmazottakból kiszedett információ rengeteg híres sztori alapja. Egyébként is, estéről estére, amikor hazament és írni kezdett, mindig a határon táncolt, ami a rágalmazást illeti. Mintha ez mentség lenne. Miranda keményen elnyomta magában a lelkiismerete egyre erősödő hangját. – Sajnálom, hogy boldogtalan a Marketban. De Rob, nem hagyhatok ott csapot–papot, hogy magával találkozzam így, csak akkor, ha a könyvhöz van valamije. Ebben a pillanatban is mind a kettőnknek a Marketban kellene lennünk, és a ma estére kellene készülnünk. Nem engedhetem meg magamnak, hogy Adam észrevegye, hogy egyikünk sincs ott, és elkezdje összekötni a dolgokat. És ezt maga sem engedheti meg magának. – Rendben – mondta Rob. Kiitta a sört, és hangos csattanással tette le az üveget, mintha rosszul mérte volna fel a távolságot az asztalig. Mennyit ivott ez? – Gondolom, ez azt jelenti, hogy már a Temple séffel kapcsolatos híreimre sincs idő. Miranda megborzongott az alattomos mondattól. Ez volt az első alkalom, hogy Rob arra utalt, valami negatív dolgot tud mondani Adamről. Miranda még erősebben szorította a tollát. 236

– Miféle hírekről beszél? Rob önelégülten vigyorogott, és a söröskorsó által hagyott nedves karikákkal játszott. A szemétkedő arckifejezés nem tudta egészen elfedni a boldogtalanságot sanda szemében. – A legjobbat hagytam a végére – mondta. – Mindenki azt hiszi, hogy Temple séf tökéletes, mindnyájunknak reszketnünk kell a papucsunkban, amikor felénk jön a soron, pedig ő sem jobb a többinél. Miranda türelmesen szólalt meg, pedig egyáltalán nem volt türelmes. – Ezt miért mondja? Rob előrehajolt, vékony, egyenes haja a homlokába hullott. – Tudja, honnan szerezte a pénzt, hogy megnyithassa az éttermet? – kérdezte erőszakosan. – Befektetői vannak – mondta Miranda meglepetten. – Ez teljesen normális, nem? – A csendestársa volt az, aki rákényszerítette Adamet, hogy beengedje őt a konyhájába, most már emlékezett rá. Eleanor Bonning. Claire azt mondta róla, hogy goromba. – Temple séfnek egyetlen befektetője van. Uno. És nem mondhatnám, hogy azzal az eggyel időpontot egyeztetett volna, mielőtt beadta neki a javaslatát, ha érti, mire gondolok. Miranda szívverése kolibritempóra váltott. Nem tudta pontosan, miért. – Nem, nem értem. 237

– Na most, én nem ítélem el a pasit. Az ember megteszi, amit meg kell tennie ebben a bizniszben. De ez akkor is eléggé kétes. Az a befektető hölgy, tudja, az az Eleanor Nemtudomkicsoda. Azt hallottam, hogy nem akart pénzt adni neki, úgy gondolta, nincs elég tapasztalata, vagy valami ilyen szarság. Erre föl a következő percben a séf már eteti, itatja a nőt, ide–oda viszi, együtt mennek mindenhova az egész városban. A séf megköti az üzletet, a nő aláírja a papírokat, és bumm! A pasi úgy eldobja, mint egy forró tepsit. Miranda érezte, hogy felfordul a gyomra. – Mit akar ezzel mondani? – Azt akarom ezzel mondani, hogy Temple séf a csúcsig baszta magát. Hogy befektette az ágyába a befektetőjét. Azt tette, amit tennie kellett, hogy megszerezhesse az éttermét... nem mintha túl nehéz munka lett volna, lefogadom, hogy nem volt az. Az az Eleanor tyúk elég jól néz ki, olyan, mint egy huncut könyvtároskisasszony. Miranda hirtelen úgy érezte, hogy egyetlenegy szót sem bír már elviselni, ami Rob száján kijön. Kicsúszott a bokszból, és felállt. A gyomra olyan kicsi csomóba szorult, hogy hirtelen rettenetesen örült, amiért semmit nem ivott. – Oké, kösz – mondta gyorsan. – Megvan, ami kell, úgyhogy megyek. Rob már a háta mögé nézett, a pincért leste. – Egy perc, és én is ott leszek. Miranda bólintott, és kiment a bárból. Szédült, kellemetlen képek kavarogtak a fejében. 238

Adam és Eleanor. Kapcsolatuk volt. Ami ennél is rosszabb, Adam kihasználta azt a szegény nőt, aztán kegyetlenül eldobta magától. Miranda hátán jeges rémület szaladt végig. Adam már korábban is arra használta a szexet, hogy megkapja, amit akar: elbűvölő személyiségét és érzékiségét szuperétterembe fektette. Lehetséges volna, hogy őt is ugyanezért üldözi? Hogy elbűvölje, elcsábítsa, hogy aztán csak azt írja majd, amit ő akar? Rémülten dobogó szívvel értette meg, hogy ez eléggé valószínű. Valami azt súgta a tudata mélyén, bár ne vette volna fel a mobilját, és ne találkozott volna Robbal abban a bárban. De nem figyelt erre a sugallatra, inkább elhatározta, hogy résen lesz. Nincs több flört. Nincs több csók. És egészen biztosan nincs több őrülten heves tapizás a konyhapulton. Egy borzalmas érzés azt súgta: könnyű azt mondani. Hiába undorítóan nyálas dolog; Adam másra se tudott gondolni, csak arra a jelenetre a Jimmy Cagney–filmből, amikor Jimmy megmászik egy tornyot vagy valami ilyesmi, és eszeveszetten nevetve azt mondja; „A világ tetején, mama!” Oké, rendben, a film a Fehér izzás, és az előzmény valami olyasmi, hogy Cagney egy hiperbűnöző gengszter, már amennyire Adam emlékezett a filmből, de akkor is. Annak a 239

pillanatnak az őrülettel határos eufóriája igazán mélyen érintette. Az élet néha kibaszottul király. Egy étterem, ami óriási siker már egy héttel a nyitás után, a telefonvonalak égnek az asztalfoglalásoktól, az őrülten tehetséges csapat – azok a dolgok, amiket mindig is akart, az az élet, amiért tizennyolc éves kora óta dolgozott. Plusz mindennek a tetejébe egy elképesztő ráadás, akár a créme fraiche–massza. egy teáskanálnyi Beluga– kaviár tetején. Miranda Wake. Egy ellentmondásokkal és meglepetésekkel teli, perzselő, vörös hajú nő. Az elmúlt héten tartottak még néhány főző–leckét, és bár ezeken kizárólag főzéssel foglalkoztak, Adam tudta, hogy csak idő kérdése. Ide–oda küldött pillantások, egymáshoz dörgölődő testek, ahogy fel–alá jártak a konyhában – a feszültség szikrája már olyan erős volt köztük, hogy egy hatlapos tűzhelynek is elég lett volna. Vég nélkül beszélgettek, szinte mindenről, a politikától (mindketten liberálisok – nem valami nagy meglepetés, hiszen mindketten Manhattanben élnek) a valláson át (Miranda a metodista templomba jár, a lakása közelébe; Adam inkább a Vasárnapi Villásreggeli Egyházzal azonosul) a popkultúráig (megegyeztek, hogy A bolygó neve: Halál olyan közel van a hibátlanhoz, amennyire csak lehet). Adam észrevette, hogy amikor a beszélgetés személyesre vált, Miranda mindig visszavesz. Ő 240

mindent elmondott neki az őrült családjáról, a nyugdíjas szüleiről, akik Floridába költöztek, a félbolond nagyanyjáról, sőt még a lúzer unokatestvéréről, Joey–ról is, aki a fizetését az utolsó centig a kutyákra költötte. Miranda meghallgatta, mindent felszívott, mint egy szivacs, közönyösen, de nem sok mindent mutatott fel cserébe. Adam próbálta őt is előcsalogatni, a szüleiről kérdezte, meg arról, milyen volt olyan fiatalon elveszíteni őket, de Miranda olyan szorosra csukódott, mint egy friss osztriga. Hát jó. Még nem áll készen arra, hogy erről beszéljen. De Adamet ez sem tántorította el. Valami épült közöttük, rétegről rétegre, ahányszor találkoztak, akár egy hibátlan aszpikos sonka, és Adam alig várta, hogy végre megkóstolhassa a végeredményt. Maga elé képzelte, ahogy a nő a száját biggyeszti a nagy összpontosításban az első leckén, amikor egyik tojást törte fel a másik után, és legszívesebben boldogan felnevetett volna, vagy megölelt volna valakit vagy valamit. Adam túláradó érzelmi rohamának áldozata Frankie lett, aki mit sem sejtve pakolta a grillre az előkészített ételeket. Szerencsére hozzá volt szokva az ilyesmihez. – Na – panaszkodott, amikor Adam fél karral átölelte a nyakát, és jól megszorította. – Fogd be, és élvezd, te torzszülött – mondta Adam, még egy erőset szorított rajta, aztán elengedte. – Tudod, hogy szeretsz. 241

– Te nem vagy komplett – mondta Frankie, és megpróbált haragosan nézni: nem sikerük neki. – Mit művelt veled ma délután az a firkász? – Semmit – vont vállat Adam. Semmit, csak az őrületbe kergette a ferde pillantásaival és véletlennek álcázott érintéseivel. És volt egy pillanat, miután kivette a félig megsütött pitetésztát a sütőből és felegyenesedett, amikor biztos volt benne, hogy a nő rá akart ugrani. Frankie felvonta a szemöldökét, Adam mosolygott. Mindketten tudták, hogy Adam köpne, ha volna mit. Nem voltak titkaik egymás előtt. Amiről eszébe jutott az életét jelképező, egyébként kellemes látkép egyetlen sötét pontja. Titkol valamit Miranda elől. Ráadásul nem is akármit. Jézusom, mikor vall már színt végre a kisöccse, hogy Frankie–nek ne kelljen hazudoznia? Róla nem is beszélve. – Most nincs idő pletykálkodni. Az előkészületek, ember, az előkészületek! Három óra múlva nyitunk. – Már ha képes vagy kibírni, hogy amíg munka van, addig ide is figyelj – morogta Frankie. – Ja – bólintott Adam. – Reménykedjünk. – Drukkolunk, oké? – Abszolút – kapcsolódott be Milo, aki épp arra szaladt egy felaprított uborkával teli, hatalmas rozsdamentes acél tállal. – Mihez? – Ahhoz, hogy eszemnél maradjak – mondta neki Adam. – És ma semmi hiba, rendben, amico? 242

– Kurvára rendben – válaszolta hevesen Milo. – Azt hiszem, a golyóim még mindig valahol a medencecsontom mögött bujkálnak, öregem. Félelmetes vagy, amikor haragszol. Adam teli szájjal rávigyorgott. – Ne baszd el, és akkor nem kell hogy kiheréljelek. – Igenis, főnök! – Milo katonásan szalutált az egyik kezével, majdnem elejtette a tálat, aztán visszasietett a helyére; kicsit ideges volt, de látszott, hogy minden rendben lesz vele. Adam körbejárt a konyhában, elismerően szagolgatta Violet frissen sütött mákos briósát, és kellemes semmiségekről beszélgetett Quentinnel, miközben a nagy ember kitartóan fokhagymát aprított. Amikor azonban ahhoz a részleghez ért, ahol a húslevest kell előkészíteni, hirtelen váratlan helyzettel találta szemben magát. Miranda sehol, Rob Meeks sehol. Sehol a tökéletesen felvágott mirepoix, sehol az egyforma darabokra aprított, egyenletesre, aromásán lágyra karamellizált sárgarépa, zeller és hagyma. Azt tudta, hogy Miranda hol van – hazaküldte, hogy zuhanyozzon le az aznap délutáni quiche– kísérlet fél sikere után. A tésztaalap mindig a világ legegyszerűbb dolgának látszik, amíg az ember meg nem próbálja valaki másnak megtanítani, hogyan csinálja. Mire végeztek, a nő ki sem látszott a lisztből. 243

De nem csak Miranda hiányzott. Adam bosszankodva állt a hús–leveses pult előtt. Robin Meeks, a külsős, nem vált be. Apró hibák, kis semmiségek, de már kezdett túl sok lenni belőlük, és Adamnek ez nagyon nem tetszett. Mint például ma is. Igazából még nem volt késő – bőven volt még idő, hogy a leves elkészüljön. De most már hamarosan el kell kezdeni, és Adamnek fogalma sem volt, hogy Rob csak egy kicsit késik, vagy végleg megfutamodott, vagy mi. Nem először átkozta magát, amiért olyan könnyű megdumálni a főzőiskolás külsősök befogadásáról. Azok soha nem olyan stabil emberek, mint a saját kezűleg kiválogatott csapata. A többiek mind itt voltak. Még Billy Perez is higgadtan állt a mosogatónál, épp egy sor rozsdamentes acél keverőtálat öblített le. Adam nézte, ahogy Billy kicsit összevonja a szemöldökét, úgy összpontosít. A srác olyan komolyan vette ezt a rabszolgamunkát, mintha az élete kibaszott értelme volna. Adam éles füttyentésére mindenki felnézett abból, amit épp csinált. Odahívta magához Billyt, a többiek folytatták a munkát. A srác megtörölte a kezét a kötényében, és a nyüzsgő munkasorok és fel–alá rohangáló szakácsok között szlalomozva odajött Adamhez. Igen, működni fog. Amikor Billy odaért hozzá, és kérdőn vonta fel sötét szemöldökét, Adam az üres vágófelületre mutatott kettejük között. 244

– Látod ezt? – kérdezte. – Tudod, milyen részleg ez? Billy összehúzta a szemét, mintha nem tudná, Adam mire akar kilyukadni. – A leveses – mondta lassan. – Zöldség– előkészítés. Nem. – De bizony. Na és mit gondolsz, mindez kinek a dolga lesz ma? – Úgy tűnik, még senkinek, de általában Rob szokott itt lenni. Meg az új lány, nem? – Billy egyik lábáról a másikra állt. Még mindig nem értette, mi történik, és szemlátomást inkább azt kívánta, bárcsak Adam végre visszaengedné a mosogatóhoz. Adam összefonta a kezét a háta mögött, és a sarkára állva dülöngélni kezdett. – Csakhogy Rob nincs itt. Te viszont itt vagy. Azt akarom, hogy ez a részleg beinduljon. Menni fog? Billynek elkerekedett a szeme, és Adam látta, ahogy egy pillanatra megvillan a tekintetében az égő becsvágy. – Menni fog – mondta Billy szenvedélyesen, hangja dallamos lett az akcentustól, ami úgy tűnt, csak a stresszes pillanatokban jött elő belőle. És nyilván az örömteli pillanatokban is, mert Adam látta, hogy a fiú majd eszét veszti a boldogságtól, hogy felvághat egypár zöldséget. – Tudom, hogy hallottad, amikor arról dumáltam, hogyan kell húslevest készíteni. Valószínűleg az egészet vissza tudnád nekem mondani, angolul is és spanyolul is, annyira 245

figyeltél. Ne hidd, hogy nem vettem észre. – Adam felvillantotta a legjobb mindent–tudok–mindent– látok pillantását. A srác abszolút le volt nyűgözve. Adam–nek megint eszébe jutott, miért is szereti a fiatalokat, ezeket a lelkes, csillogó szemű srácokat, akiket vonz az a csoda, ami étel és hő találkozásából születik. Egyszer ő is ilyen srác volt. Oké, talán a legtöbb értelemben még ma is az. De ez jó dolog! Soha nem akarta elveszíteni azt, hogy elismerést és tiszteletet érez egy tökéletesen karamellizált sárgarépa vagy egy olyan tiszta húsleves iránt, amin át akár újságot is olvashatna az ember. Billynek nem volt saját késkészlete, úgyhogy Adam kölcsönadott neki egy jó húszcentis általános szakácskést, és elküldte, hogy szaladjon a sárgarépás, hagymás és zelleres rekeszekért, amiket Adam aznap reggel válogatott ki a Union Square–i piacon. Adam egy ideig nézte, és látta, hogy jól kezd, de aztán elhívták, hogy tegyen igazságot Frankie és Quentin között, akik hevesen vitatkoztak, hogyan lehet a legjobban bevágni a húst ahhoz, hogy a pác a legalaposabban átjárja. Egy időre elvesztette a fonalat, és mire észbe kapott, dühös hangok hallatszottak a húsleveses részleg környékéről. Á, Megjött Rob. És Miranda is, kissé kimerültén. A vörös arcú kis külsős vakarcs farkasszemet nézett a spanyol sráccal. Nem volt kérdés, hogy Adam kire fogadna. Közelebb őgyelgett. 246

– Gond van? – Igen – mondta Rob, aki majd szétrobbant a felháborodástól és az önelégült magabiztosságtól. – A mosogatófiú – folytatta fitymáló hangon – elhagyta a helyét. És ami még ennél is rosszabb, úgy tesz, mintha az én helyemen dolgozna. Adam derűsen mosolygott. – Nem szeretnék úgy hangzani, mint a Szívkirálynő, de itt mindegyik hely az enyém. Senki sehol nem dolgozhat, csak ha én mondom neki. És én azt mondom, hogy te késtél, úgyhogy „a mosogatófiú” kap egy esélyt. Rob Meeks váratlanul ugye–megmondtam pillantást küldött Miranda felé. Adam összevonta a szemöldökét. A szavak nélküli kommunikálás a meghittségnek olyan fokát jelzik, amitől Adam gyomfát undok érzés facsarta és szorította össze. Körülbelül ugyanakkor érkeztek. Együtt? Újra a külsősre nézett: még mindig vékony, sárgás színű és himlőhelyes az arca, és továbbra is ellenszenvesen viselkedik. Nem lehetséges. Azok után, ahogy a nő visszafojtotta a lélegzetét ma délután, amikor Adam szorosan hozzásimult annak ürügyén, hogy megmutatja, hogyan kell kinyújtani a tésztát. Biztos, ami biztos, azért átküldte Robot Milóhoz, hogy segítsen neki a hideg ételek előkészítésénél. A kis pöcs alig leplezett, dühös elégedetlenségtől füstölögve ment a dolgára. Adam Mirandára kacsintott, és odahívta magához egy finom kis fejmozdulattal. 247

– Mi lenne, ha ma este velem maradnál? Megnézhetnéd, hogyan csináljuk a dolgokat ott elöl, az átjárónál. A nő egy pillanatra lemerevedett, aztán nyugalmat erőltetett magára. – Úgy érted, szüneteltethetem az aprítást? Már ott is vagyok. A hólyagjaimra nőtt hólyagok kezdenek felhólyagosodni. Adam nevetett sértődést mímelő arckifejezésén, és illendően szörnyülködött, amikor a tenyerét mutatta. Tényleg tele volt a bőre mélyvörös, kidörzsölt foltokkal, ott, ahol a kés nyele a csontjához nyomódott az ujjai végén. Adam ügy tett, mintha közelebbről is meg kellene vizsgálnia a lány tenyerét: mindkét kezét a kezébe fogta. – Igen, a késsel való munka durva tud lenni, amikor az ember kezdő. – Egyik ujjával gyengéden végigsimította a tenyerét, és legnagyobb örömére azonnal érezte, hogy megborzong. – A lényeg – folytatta, miközben finoman végigdörgölte az érzékeny bőrt a lány aranyos kis párnácskáin –, hogy folytasd. Építs fel új, vastagabb bőrrétegeket, amelyek kiállják a folyamatosan ismétlődő mozdulatokat. Miranda kirántotta a kezét a férfiéból. – Szóval akkor azt mondod, hogy menjek és segítsek Robnak az előkészületekkel, hogy megkeményedjek? Adam összevonta a szemöldökét. – Nem, még mindig azt akarom, hogy velem legyél ma este. Jó lesz a könyvednek. 248

Na. Ez hihető volt, nem? Lehet, hogy nem. Miranda kételkedve vonta fel a szemöldökét, de nem kötözködött, és Adam titkon megkönnyebbülten sóhajtott fel. Egyébként nem is hazudott egészen. Az az igazság, hogy az elmúlt hét során sokat lazult ezzel az egész könyvdologgal kapcsolatban. Amikor volt ideje végiggondolni, rájött, hogy végül is nem olyan rossz dolog ez. És egy hét elteltével, amikor jobban megismerte Mirandát, már megbízott benne. Az a könyv, amit ő írni fog, csakis a Market előnyére szolgálhat. Így aztán teljesen őszinte volt, amikor azt mondta: – Komolyan beszélek. Azt akartam, hogy tanulj meg főzni, és nagyon jól haladsz. Erre Miranda hangosan felnevetett, de a nevetésében bujkáló keserűségtől Adam egészen zavarba jött. Mi a fene van vele? – Most már tudom, hogy hazudsz – mondta Miranda vádlón. Adam felidézett néhány konyhaművészeti bűncselekményt, amelyet az előtte álló szépséges nő követett el, a túlbuggyantott tojástól a tejforralós katasztrófán át addig a kuplerájig, amit egy egyszerű sült csirkéből csinált, és fél szemét lehunyva sandított rá. – Oké, az, hogy „jól haladsz”, talán túlzás. De igyekszel, és ez a lényeg. Tudod, így, hogy nem fizetek neked, és nem kötelező megennem, amit főzöl. 249

Miranda szája sarkában kelletlen mosoly bujkált, és a nő végre kellően ellazult ahhoz, hogy jó erősen a mellkasába üssön. Adam vigyorgott. – Csak azt akartam mondani, és egyébként az, hogy többféle munkát lehet végezni a konyhában, és hogy mindegyik munka fontos. Ez az, amit a Rob Meekshez hasonló, elkényeztetett főzőiskolás kölykök nem értenek. Azt hiszi, hogy jobb, mint egy egyszerű mosogatófiú, csak mert tanult valamicskét az iskolában. Billy Perez viszont a legelső nap óta itt van, szétdolgozta az agyát, mindent megcsinált, amit kértek tőle, és közben figyelt. Le merném fogadni, hogy szinte bármelyik munkát el tudná végezni ebben a konyhában. Ezzel szemben Rob alig bír időben megjelenni, és amikor itt van, általában annyira el van foglalva a nyalizással, hogy nincs ideje dolgozni. – De Rob mindenféle speciális képzésen vett részt – vitatkozott Miranda. – Nekem úgy tűnik, neki nagyobb hasznát vennéd, mint egy olyan embernek, akinek semmi tapasztalata. Adam vállat vont. – Tényleg úgy tűnik. Nem tudom, csak annyit mondhatok, hogy az alapján, amit én láttam, a szorgalom és a potenciális képességek minden egyes alkalommal kenterbe verik a tapasztalatot. Előrementek az átjáróhoz, ahol minden csendesebb volt: ez a hely kicsit távolabb esett a konyha vidám összevisszaságától. 250

– Érdekes – mondta Miranda. – Szóval akkor azt gondolod, hogy Billyben megvan a lehetőség, hogy a te munkádat is elvégezze? Félig viccesen, félig harciasan kérdezte, de Adam komolyan vette a kérdést. – Valójában igen. Talán nem ma este, de előbb– utóbb igen. Igen. Benne van. – Micsoda? – erősködött Miranda; szokás szerint bosszantotta, hogy Adam nem tudja jól megfogalmazni, amit gondol. Adam a sarkára állva billegett, próbálta szavakba önteni a meg–fogalmazhatatlant. – Billy Perezben megvan „az”; az a tűz, az a szenvedély, a tökéletességre való törekvés, az az őrület – nevetett –, nevezd, aminek akarod. – Ambíció? – kérdezte Miranda. Próbálta pontosan megérteni. – Több annál. Több, mint az étel vagy a főzés szeretete, több, mint sikerre vágyás. Úgy értem, ez mind benne van, de más is van benne. Bocsánat, szörnyű interjúalany vagyok. – Egyik kezével a tarkóját gyúrta. Ez volt az egyetlen pillanat gyakorlatilag egész életében, amikor Adam zavarban volt; ahogy Miranda bámult rá a lézerszemével, miközben próbált kihúzni belőle valami értelmes választ egy kérdésre, mintha egy libából akarná a sarkantyúcsontot kiszedni. – Nem – mondta Miranda, és Adam egészen meglepődött. – Sokat tanultam tőled az elmúlt napokban. 251

Egy pillanatig úgy tűnt, mást is akar még mondani. Adam szinte látta, ahogy a szavak formálódnak az ajkán, de aztán inkább boldogtalan vonallá szorította a száját. Aztán egy kicsit elpirult, és ezt Adam annyira szerette, hogy elmosolyodott, elmúlt a pillanatnyi zavarodottság, és eltűnt Miranda furcsa szomorúsága is. – És ma este megint tanulni fogsz valamit – mondta ünnepélyesen, és széles mozdulattal az étteremre nyíló, hosszú átjáróra mutatott. – Oui, chef – mondta Miranda; hetykén szalutált, és Adam el–bűvölten nézte, ahogy kék szeme csillog a konyhai lámpák éles fényében. Megint itt volt az az érzés, az a világ–teteje– vonzerő, és Adam minden porcikájával érezte, tudta, hogy emlékezetes este elébe néznek.

252

Tizennyolcadik fejezet Milyen nagyot változnak a dolgok egy hét alatt, gondolta Miranda. Néhány rövid nappal ezelőtt még teljes meggyőződéssel hitt a Markéinak abban a verziójában, amit a kiadónak lefestett, a parancsolgató, öntelt főszakácsban, a borzalmas munkakörülményekben, és az alkalmazottakban, akik gyakorlatilag nagyrészt bűnözők voltak. Nos, annyira legalábbis hitt az egészben, hogy erre alapozzon egy könyvet, és hogy elfogadja egy elégedetlen alkalmazott belső értesüléseit. Erre most... Minden a feje tetejére állt. Az itt dolgozó emberek boldogok voltak. A vendégek boldogok voltak. Miranda boldog volt. Nos, boldog lett volna, ha nem lebegett volna a feje fölött ez a könyvszerződés. Nem beszélve arról a feszültségről, hogy vajon Adam miért érdeklődik iránta valójában. Hiába Rob sztorija Eleanor Bonningról, hiába a józan ész. Miranda a szíve mélyén kétség–beesetten akarta hinni, hogy ami Adam és közte van, az más. Az különleges. Nevetséges. Felsóhajtott, és szorongva töprengett, miközben Adam végignézte a menüt Granttel. A felszolgálók kezdtek a konyhába gyűlni és az aznap esti különlegességeket kóstolgatni, hogy majd ajánlani tudják őket a vendégeknek. 253

Miranda a háttérbe vonult; túlságosan összeszorult a gyomra a savanyított cseresznyés gyümölcstortához, a lágy, enyhén édesített, savanyú cseresznyével pöttyözött, gyümölcslétől sötétlő palacsintához, meg a tökéletesen ropogósra sütött kacsamellszeletekhez. A felszolgálók nyögései és mormogásai alapján elég sokat veszített, de Miranda semmi másra nem tudott gondolni, csak azokra a hírekre és pletykákra, amiket Rob Meekstől hallott. Ennek a szakácsnak négy törvénytelen gyereke van, az meg hatszor volt elvonón. A felszolgálók mind egymást dugják az öltözőben, kivéve azokat, akik a szakácsokkal dugnak a hűtőszobában. Miranda tekintete önkéntelenül Jessre vándorolt: az öccse Grant–tel meg a többiekkel viccelődött, a kóstolóvillákkal kardozott, és úgy általában véve úgy viselkedett, ahogy szokott. Elég volt Jessre néznie, és tudta, hogy abból, amit Rob mondott, nem minden igaz úgy, abban a formában. Még ha Jess napok óta elszámolatlanul elfoglalt volt is. Miranda biztos volt benne, hogy nem itt a Marketban szórakozik az egyik csinos hostesszel vagy azzal az egzotikus kinézetű bárpultossal. De nem is az abszolút igazság a lényeg, emlékeztette magát. Az, hogy van egy forrása, aki hajlandó hivatalosan beszélni, épp elég egy olyan vacak leleplező könyvhöz, amilyet éppen ír. Már a gondolatára is felfordult megint a gyomra. Úristen, mit művel? 254

A szavak, amelyeket esténként leírt ezen a héten, miután a munkából hazaért, ötcentis betűkkel égtek bele az agyába. Mi lenne, ha még lángokat meg vasvillával ugrándozó vörös ördögöket is képzelnél köréjük? – gúnyolta önmagát némán, de a szégyen nem volt hajlandó enyhülni. Nem hazudott Adamnek, amikor azt mondta, hogy sokat tanult tőle. Azok a leckék nem mind a főzőlap körül folytak. Kezdte megérteni és értékelni Adam hedonista életszeretetét is. A képességet, hogy olyan teljesen és igazán éljen, hogy minden cselekedet, minden érzés a százszorosára legyen felnagyítva. Miranda sokszor, röviden, de üdítően megmerítkezett az Adamen keresztüláramló energia izzó folyójában, és úgy gondolta, meg tudna tanulni egészen jól el is igazodni benne, ha lenne rá ideje. De már fogytán volt az idő. Közeledett a végső dátum – a szerkesztő hétfőre várja a könyv vázlatát. Miranda egy percig sem áltatta magát: tudta, hogy nem lesz több mókás főzőlecke Adammel, ha kiderül az igazság a könyvéről. Gyűlölni fogja őt, és igaza is lesz. Ezért nem engedte meg magának, hogy olyan messzire elmenjen vele, amennyire szeretett volna. Mintha azzal, hogy az utolsó héten távol tartja magát tőle, megbocsáthatóvá tehetné azt az átkozott könyvet. Megint Jessre nézett. Ha jobban belegondol, az egész miatta, érte van. Kell a pénz a tandíjára. És kész. Persze arra, hogy a könyvkiadás világába 255

lépjen, mindig is vágyott, de sohasem így képzelte ezt a lépést. Komoly, már–már tudományos munkára gondolt, oknyomozó újságírásra – nem arra a borzalmas, ízléstelen botrányhalmazra, amit végül előállított. Miranda megvolt döbbenve, hogy Rob rosszindulatú sztorijai és a közelgő határidő árnyékában milyen könnyű volt papírra vetnie azokat a szavakat. Vagy jelen esetben beírnia őket a számítógépbe. Ha egy kicsit is jó lenne, ha bármiféle megfontolást, gondolkodást igényelt volna, tovább tartott volna megírni. Most már ez a kérdés; megérte? Már eléggé mélyen elmerült benne, igen. De azért még kint van a feje. Még van idő kilépni az egészből, akkor is, ha így fel kellene áldoznia az előleget, amit már megkapott. Az előleget, amit Jess jövőjére szánt. Ahogy elnézte Jesst, aki fényesen mosolyogva adta tovább a villát a következő felszolgálónak, miközben elismerően sandított Frankie–re, aki ezt az ételt megálmodta. Miranda nagyjából biztos volt benne, hogy tudja, mit felelne erre a kérdésre az öccse. Mivel ez most Frankie műsora volt, az ő ételkülönlegessége, Adam otthagyta a felszolgálók fecsegő csapatát, és megint körbejárta a konyhát. Ezt időről időre megtette minden este, egyenlő arányban osztogatva a bókokat és a kritikát. Miranda nem hallotta, hogy fölemelte volna a hangját azóta, hogy az első napon majdnem 256

felszolgálták azt a nyálkás levest egy vendégnek – egészen mostanáig. – Jézus atyaúristen! Mi van veled? Minden fej arra fordult, mindenki látni akarta, ki az a szerencsétlen, akire Adam ilyen dühösen ráförmedt, és Miranda szíve kihagyott egy pillanatra, amikor meglátta, hogy Rob Meeks az illető. Amióta csak beléptek a konyhába, Rob folyton látod–én–megmondtam pillantásokat küldött Miranda felé, és Miranda úgy egy Órával ezelőtt elhatározta, hogy többet nem idegesíti magát ezen. Most, ahogy nézte, hogy a titkos forrását kicsinálják, önkéntelenül is összehúzta magát egy kicsit. Pedig tudta, hogy az igazi újságíró a konfliktus legelső jeleire már veszi is elő a jegyzetfüzetét. De most éppen elég volt neki, hogy megküzdjön az Adam iránti, totál oda nem illő és rendkívül kényelmetlen érzéseivel. Akármilyen keményfejű és földhözragadt újságíró volt is. Miranda meg volt győződve róla, hogy nincs olyan nő, aki kiállta volna a napokon keresztül tartó, tisztességtelenül imádni való évődést, az édesen komoly, egyszemélyes főzőleckéket, valamint Adam erős, elképesztően vonzó testének támadásait, anélkül hogy egy egészen kicsikét a fickó hatása alá került volna. Ha az egész csak szélhámos trükk volt azért, hogy jó színben tüntesse fel a könyvben, hát meg kell hagyni, mesterien kidolgozott trükk volt – de ésszerűen gondolkozva Miranda szinte egészen 257

biztos volt benne, hogy Adam tökéletesen őszinte. Adam nem egy borzasztóan bonyolult férfi: vele azt kapod, amit látsz. A legkiemelkedőbb tulajdonsága a szenvedélyessége volt, s e szenvedély tárgyának lenni igazán csodás dolog volna. Miranda már a gondolatra is megborzongott. Vagy, a helyzettől függően, Adam szenvedélye ennél jóval kellemetlenebb formában is megnyilvánulhat: rárobbanhat arra az emberre, aki szerencsétlenségére belekontárkodik a tökéletességre való törekvésébe. Szegény Rob. Még ha nem is nagyon kedvelte – miután egy héten keresztül találkozgattak titokban mindenféle szakadt bárokban. Mirandának nem javult a Rob Meeksről alkotott első benyomása; továbbra is azt gondolta róla, hogy alattomos kis nyalizógép, aki azt hiszi, hogy mindenhez joga van –, akkor is túlontúl megalázónak találta Adam hiteltelen, őrjöngő dühét, amibe most éppen Rob kárára lovalta bele magát. Miért is? Miranda megpróbálta felvenni a letolás fonalát. – Mi van veled, kölyök? – kérdezte épp Adam. – De most komolyan, tudni akarom. Mi a fasz van veled, hogy minden egyes nap jössz, és valamit elcseszel? – Elhallgatott, mintha válaszra várna, de amikor a vörös arcú Meeks kinyitotta a száját, Adam megint lerohanta, mint egy úthenger. – Nem, én tudom, mi van. Láttam már ilyet. Téged egyszerűen nem érdekel az egész. Téged nem érdekel, hogy a zöldség szép egyenletesre van–e 258

vágva, nem érdekel, hogy a leves elég ideig forr–e, nem érdekel, hogy fonnyadt–e a petrezselyem, nem érdekel, ha a maradék sült húst becsomagolják és a hűtőbe rakják, mielőtt teljesen lehűlne! – Ennél az utolsónál Adam már mennydörgött. Meeks először tűnt rémültnek és ellenségesnek (eddig csak ellenségesnek tűnt). – Van fogalmad róla, hogy ez milyen veszélyesen egészségtelen? – kérdezte Adam, és most szinte a halálos suttogásig halkította a hangját, ami egy cseppet sem volt kevésbé félelmetes, mint az üvöltés. – A baktériumok, amik kitenyésznek, a betegség, amivel megfertőzhetjük a vendégeinket, ha felhasználjuk azt a húst? – Adam összehúzta a szemét. – Hát persze hogy van. Hiszen a Kulináris Művészetek Akadémiájára jársz, mint ahogy arra újra meg újra előszeretettel emlékeztetsz mindenkit. Biztosan tudom, hogy ez benne van a Higiéniai alapismeretek tananyagában. Szóval akkor miért látok itt műanyag csomagolást egy darab meleg borjúsültön? Ezúttal Rob már nem is próbálkozott. Némán hajtotta le a fejét, száját mogorva vonallá szorította. Adam undorodva rázta a fejét. – Tűnj el innen. Erre aztán Rob felkapta a fejét. – Micsoda? – Jól hallottad. Takarodj a konyhámból. És ne gyere vissza, te szakácsnak csúfolt szarcsimbók. Nem tűröm, hogy itt flangálj nap nap után, és 259

lelombozd az egész csapatot a sértődött, dühös pofáddal. Soha nem voltál elégedett azzal, ahogy bántunk veled: hát rendben. Menj. Rob eltátotta a száját, keskeny arca foltosra vörösödött a döbbenettől. Körülnézett a konyhában, aztán Mirandára szegezte a tekintetét, mintha azt akarná, hogy a lány keljen a védelmére. Amit természetesen Adam is észrevett. Miranda némán átkozódott, és igyekezett ártatlan képet vágni. Szíve vadul kalimpált a bordái mögött. Adam csak még dühösebb lett, amikor látta, hogy Rob könyörgően néz Mirandára. – Tűnj el innen! – üvöltötte még egyszer, utoljára, és még jól meg is rázta a szerencsétlen külsőst a tarkójánál fogva. Rob levegőért kapkodva vergődött, mint egy partra vetett hal, aztán végül kiszabadította magát Adam nagy mancsából, és a sikátorba nyíló hátsó ajtóhoz sietett. – Száz éve nem láttam ilyen gyorsan szaladni – morogta Frankie, és mindenki nevetett, leginkább azért, mert megkönnyebbültek, hogy végre oldódik a feszültség. Adam fújtatott, és megrázta magát, mint egy kutya, amelyik a vízből jön ki. – Oké, ennek vége. Ha ügyesek lesztek ma, este én fizetem az italokat a Kápolnában! Meghív minket a templomba? Az emberek hosszan, hangosan éljeneztek, mint egy csapat kalóz egyenesen egy régi Erről Flynn– 260

filmből. Miranda alig kapott levegőt, a szíve eszeveszetten kezdett kalapálni. Minden olyan gyorsan történik! Az egyik percben azon szenved, hogy egy örök elégedetlen, kötekedő bolond alkalmazott értesüléseit fogja felhasználni, erre a következő pillanatban az a bolond már ott sincs. Azt sem tudta, mit gondoljon vagy érezzen. De amikor Adam elkapta a pillantását, és alig észrevehetően felvonta a szemöldökét, Miranda önkéntelenül visszamosolygott rá, mire a férfi válla végre felengedett az elmúlt percek feszült tartásából. Miranda arra gondolt, hogy talán éppen ez lesz a válasz a kérdésére. Adam visszament az átjáróhoz, a konyhában visszaállt az irányított káosz pörgős rendje. – Jobban vagy? – kérdezte a férfitől Miranda. – Meglepő módon jobban vagyok, igen – válaszolta Adam nevetve, és beletúrt a hajába. Tiszta kóc volt az egész feje, szívmelengető–en olyan, mint aki most kelt ki az ágyból, és Mirandában hirtelen felébredt a vágy, hogy lesimíthassa a borzas hajat. – Nem hülyéskedsz, ugye? – kérdezte a fejét rázva. – Az a szegény srác. Adam fintorgott. – Az a szegény srác egy fenét! Heteken keresztül mindent tönkretett, amihez csak hozzányúlt. 261

Miranda úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja a túlzást – Rob Meeks nem volt egy főzőzseni, de azért teljesen idióta sem volt. – Nem úgy tűnik, mintha bárkinek is túlzottan hiányozna. – Körülnézett a nyugodalmasan zümmögő konyhában, ahol az egykori mosogatófiú, Billy Perez úgy szűrte a húsleves tetejét, mint aki erre született. – Meeks nem illett ide. Azt hittem, rendben lesz, mivel csak külsős a KMA–ról, és az egész csak átmeneti, de nem. Mennie kellett. Miért. – Gyanakodva pillantott a lányra. – Neked talán hiányozni fog? És Mirandának akkor jutott eszébe. Az, hogy Rob Meeks elment a Marketból, a tökéletes ürügy, hogy felbontsa a könyvszerződést. A szíve gyorsabban kezdett verni, a vér kiszállt a fejéből, elszédült a gondolattól örömében. Nem kell megcsinálnia a könyvet. Kidobhatja a kéziratot – na és akkor mi van, ha már félig kész? –, és megmondhatja a kiadónak, hogy kilép. Persze elvesztené az előleget, de Jess szereti a munkáját a Marketban. Korábban említette, hogy esetleg kihagyna egy évet az iskolában, és teljes állásban dolgozna, hogy félretehessen. Vagy Miranda megint írhatna kritikákat szabadúszóként a Délicieux mellett. Összekaparhatna valamennyit a mellékesből, és fölvehetne kölcsönt. Valahogy megoldanák. Miranda napok óta nem érezte ilyen könnyűnek magát: mintha a sors hirtelen a kezébe nyomott 262

volna egy nagy csokor gázos lufit. Rámosolygott Adamre, aki még mindig várakozva nézett rá. – Egyáltalán nem fog hiányozni. – Akkor jó – mondta Adam egy kicsit keményebben, mint amit Miranda szerint a helyzet indokolttá tett. De mielőtt akár csak a szemöldökét felvonhatta volna, Grant viharzott be a konyhába. Gyorsan odaköszönt Mirandának, aztán néhány méterrel arrébb húzta Adamet, és halkan, de hevesen beszélni kezdett hozzá. Miranda mostanra már sokkal okosabb volt, semmint hogy megsértődött volna ezen. Minden este háromnegyed öt körül, amikor egyre közelebb és közelebb jött a pillanat, hogy a Market kapui megnyíljanak, Grant egyre jobban és jobban becsavarodott az izgalomtól, hogy minden kész legyen az indulásra. És Miranda úgy vélte, jogos, hogy az étterem vezetőjeként most egy kicsit kiakadjon azon, hogy Adam gyorsított eljárással kirúgta a külsősüket. És valóban, Grant pontosan ezen volt kiakadva. Miranda kicsit közelebb őgyelgett, hogy jobban hallja őket – csak mert már nem írja a könyvet, ez még nem jelenti azt, hogy az újságírói ösztönei hirtelen kómába estek volna. – Nem várhattál volna a mai munka végéig? – kérdezte Grant. Kissé éles volt a hangja, és Miranda látta, hogy Adam szája megvonaglik, mintha a vigyorát próbálná elfojtani. 263

– Sajnálom, öregem, de nem. Az egész hangulatot tönkrevágta a viselkedésével. Grant dühösen fújtatott. – Rendben, de azt ugye tudod, hogy ebből gond lesz. A KMA másik külsőst akar majd küldeni, mivel egy egész szemeszterben állapodtunk meg, és ki tudja, miféle selejtet kaparnak elő ilyen későn. – Emiatt majd holnap aggódj – javasolta Adam bölcsen bólogatva. – Mára már van épp elég gondunk. – így van, például hogy ki veszi át Rob részlegét. – Ez már el van intézve. – Adam úgy mutatott Billy Perezre, mint a büszke papa az ifjú sportolóra. – A srác igazi bajnok. Úgy tűnt, Grant nem osztja Adam lelkesedését. – Az nem a mosogatófiúnk? – kérdezte a fogát csikorgatva. – De bizony – bólintott Adam. – Egyre följebb kerül, ahogy egykor én. – Ez gyönyörű történet, főnök, és annyira boldog vagyok, hogy segíthettünk Billynek a karrierépítésben, de ki a franc fog ma este mosogatni? Adamnek elkerekedett a szeme, de aztán sunyi képet vágott. Nyilvánvaló volt, hogy erre még nem gondolt. Ekkor közbelépett Miranda. – Lehet egy javaslatom? – Megköszönném – nyögött Grant a homlokát masszírozva. 264

Adam úgy festett, mint aki remekül szórakozik, de nagylelkű kézmozdulatával biztatta Mirandát, hogy tegye, amit rossznak lát. – Először is ne pánikoljon – mondta Grantnek. – Ha minden kötél szakad, majd én elmosogatok. Másodszor: a megoldás az orra előtt hever. Frankie minden konyhai dolgozót ismer a városban. Kérdezzük meg, tud–e valakit, aki beléphetne Billy helyett. Adam le volt nyűgözve, és Miranda azonnal érezte, hogy ragyog az elégedettségtől. Tényleg nincs jobb dolog a világon, mint megoldani egy problémát. – Hé, ez nem is rossz. Kösz, Miranda. Figyu, Frankie! – He? – kiabált Frankie, aki a grill fölé görnyedve rakosgatta maga köré az aznap estére előkészített hozzávalókat, a kis tálakba adagolt köreteket, pácok húsokat, a száraz fűszerkeverékeket ecsettel, a különböző ízesített olajakat, és mindent gondosan elrendezett, hogy kéznél legyenek, amikor majd a rendeléseket kell összeraknia. – Gyere csak egy percre, szükségünk van a szakértelmedre. Frankie odaügetett hozzájuk, és közben a nadrágjába dugott konyharuhában megtörölte a kezét. – Lapozd végig gondolatban a névjegykártyatartódat – mondta neki Adam. – Kit ismerünk, aki be tudna ugrani ma estére a koszosokhoz? 265

Frankie hunyorgott. – Nem most zárt be a Finnigan’s a Nyolcvanharmadikon? Tuti, hogy van pár pasas, aki épp munkát keres. Telefonálok. Adam vállon veregette Frankie–t, aztán Grantre nézett. – Látod? Minden el van intézve. – Na igen. Mirandának hála – válaszolt Grant savanyúan. – Ha rajtad múlt volna, már a második körnél elöntött volna bennünket a koszos edény. – Igen – mondta Adam –, de a húsleves tökéletes lenne. A munka olyan sima volt, mint egy könnyű szellő. Oké, rendben, inkább olyan, mint egy szélvihar, csak enyhébb. És az energia a konyhában! Adam nem tudta számokba önteni a különbséget, de pontosan érezte. Hallotta abból, hogy a szakácsok többet beszélnek egymással, miközben egyszerre akarják az átjáróba küldeni a tányérjaikat. Érezte az ízét a selymes fehérspárga– levesben és a serpenyőben sült csirke karamellizált édesköményes pecsenyeszószában. Még Miranda is mintha kevésbé görcsölt volna a szokásosnál. Nem mintha bármikor bosszantóan idegbajos lett volna vagy ilyesmi. Legtöbbször kicsit feszengett, de olyan szívmelengető módon. De most, hogy ott állt az átjáróban Adammel, ahelyett hogy húslevest főzne meg beugrana Rob Meeksszel ide–oda, ahova kell, szinte túláradóan 266

jókedvű volt. Ez persze némileg megnehezítette az odafigyelést. Mondjuk inkább, hogy nagyon megnehezítette, gondolta Adam, ahogy a lány átnyúlt fölötte, hogy a várakozó tálcára tegyen egy szósszal frissen leöntött bontott csirkét. Édesen kerekded felső karjával végigdörgölte Adam mellkasát, és a férfi érezte, hogy az érintés feszültsége a lány mellbimbójából egyenesen az ő férfiasságába sugárzik. Kurvára nevetséges. Kábé így is nézhetett ki, ahogy mozdulatlanul állt az átjáróban, miközben Miranda és a pincér – Jézusom, ez a kisöccse!– arra várt, hogy eleressze a tálcát. Melyik asztal is? – Huszonnyolcas asztal, menj! – mondta a hasára ütve, és a srác már ment is. Na és, a hangja kicsit rekedt volt, ki veszi észre ebben a nagy felfordulásban, nem igaz? – Jól vagy? – kérdezte Miranda tágra nyílt szemmel, aggodalmaskodva. Még a kecses kis kezét is rátette Adam bicepszére, ami, oké. Annyira nem segít a helyzeten a kis Adammel. – Jól – recsegte. – Khm. Ügyes voltál a tányérokkal. Tényleg tehetséged van hozzá, kitűnően néznek ki. Nyert! A lány arcát elöntötte a csinos rózsaszín pirulás. – Jó móka – mondta, és kicsit lehajtotta a fejét. – Olyan érzés, mintha művész lennék, mondjuk 267

mintha festenék vagy ilyesmi. Neked ez biztos tök bénán hangzik. – Nem, nem. Egyáltalán nem. Nem szeretek művészként gondolni magamra: tapasztalataim szerint azok a szakácsok, akik művészetként beszélnek az ételről, mind idióták; de a tányéron való elrendezés igenis kulcsfontosságú. Az ember minden egyes érzékét használja az étel befogadásánál, ezért olyan erős az élmény. Az, hogy hogyan néz ki, a legelső érzéki kapcsolatod az étellel, ezért kell tökéletesen festenie. Csábítóan. És ebben a dologban tényleg van némi művészet. – Nem szoktál aggódni, hogy... – Elhallgatott, lebiggyesztette az ajkát. – Hogy? – kérdezett vissza sürgetően Adam: ki akarta használni ezt a rövid, váratlan szélcsendet az asztalok között, hogy annyit beszélhessen Mirandával, amennyit csak lehet. Üdítő élmény volt együtt dolgozni vele az átjáróban, de ez a munka a beszélgetésnek és egymás megismerésének nem tett jót. Pedig Adam váratlanul azon kapta magát, hogy rettentően érdeklik ezek a dolgok. – Nos – folytatta Miranda vonakodva. – Eléggé sokszor használod azt a szót, hogy „tökéletes”. Nem zavar néha, hogy a tökéletesség alapjában véve elérhetetlen? Nem túlságosan praktikus cél. Az én kis gyakorlatiaskám, gondolta szeretetteljesen Adam. Volt annyi esze, hogy 268

hangosan ne mondja ki – ha kijönne belőle, úgy már biztosan leereszkedően hangzana. – Azt hiszem, igazad van – mondta inkább. – De nekem igazából nem a tökéletesség a célom. – Nem? – Nem. – Rávigyorgott, közben a hatodik érzéke, a konyhaérzéke azt súgta neki, hogy a szakácsok hamarosan megrohamozzák az átjárót egy csomó forró zöldséggel és hússal, amiket a tányérokra kell tenni. – Nem a tökéletesség a cél, hanem inkább a tökéletesség keresése. – Adam kereste a szavakat, nagyon szerette volna, ha meg tudja értetni vele. – A tökéletességre való törekvés, az, hogy az ember mindig jobb és jobb legyen, hogy hibátlan legyen: ez a cél. Miranda egy pillanatig teljesen zavarodottnak tűnt, amitől annyira imádni való lett az arca, hogy Adam egy másodpercre kis híján elvesztette a beszélgetés fonalát, de aztán a lány felragyogott. – Értem már – mondta, mintha épp most fogta volna fel a Fibonacci–számsort vagy ilyesmi. – Tényleg érted? Miranda bólintott. – Nem a tökéletesség a célod; a folyamatos küzdelem a célod. Az a célod, hogy soha ne veszítsd el a vágyat, hogy tökéletes legyél. És az, hogy az egészet komolyan veszed... ahogy első este mondtad; neked ez mindig élet–halál kérdése. Miranda valószínűleg a legokosabb ember, akivel Adam valaha találkozott. 269

– Pontosan így van! – kiáltotta. – Azt hiszem, itt foglak tartani magam mellett, hogy megírd a Market küldetését meg ilyesmiket. Sokkal jobban szavakba tudod önteni ezeket a gondolatokat, mint én. – Ez a dolgom. Az emlékeztető kijózanította Adamet: hallgatott, és a lány arcát fürkészte. Miranda általában valahogy becsukódott, amikor a munkájáról beszélt, mintha még rágondolni is fárasztó lenne neki. De egyébként sem szeretett személyes dolgokról beszélni. Ma azonban olyan furcsa kis félmosoly ült a szája sarkában, amikor a munkáját említette, hogy Adam egyáltalán nem tudott kiigazodni rajta. Egy percig töprengett, elöntötte a nyugtalanság. Már megbékélt a gondolattal, hogy a lány könyvet ír róla, leginkább úgy, hogy az egész dologra egyáltalán nem gondolt. De voltak pillanatok, amikor nem tudta nem észrevenni, hogy idegesíti a dolog. Rengetegszer feltárta a lelkét Miranda előtt, de őróla még mindig olyan sok mindent nem tudott. Ez azonban nem a legmegfelelőbb pillanat volt a lélekbúvárkodáshoz. A szakácsok elözönlötték az átjárót, a felszolgálók várták, hogy kivihessék a tányérokat az asztalaikhoz, és Adamnek semmi máson nem volt ideje gondolkozni, csak azon, hogy az étel célba érjen. 270

Tizenkilencedik fejezet Zene dübörgött a föld alatti bár sűrű, dohányfüstös levegőjében: hangos, csúnya és teljességgel üdítő zene. Miranda meg volt döbbenve magán, amiért az egészet ilyen izgalmasnak találja – de bánja fene, szinte mindenen eléggé megdöbbent, amit az utóbbi időben csinált. De most az egyszer, végre egyszer az életben a pillanatnak fog élni, és nem fog minden átkozott apróságon parázni. Valahogy azt gyanította, hogy ebben a szűk lebujban már a pillanatnak élés jó néhány ilyen lázadó híve megfordulhatott. – Még kora este mintha mondtál volna valami olyasmit, hogy elmegyünk a kápolnába – kiabálta Adam fülébe. A férfi közelebb hajolt, hogy ne kelljen végigordítaniuk az egész beszélgetést. – Kápolna – magyarázta. – Ez a bár neve. Hátul jöttünk be, talán azért nem láttad, de valójában egy elhagyatott templom alagsorában vagyunk. A templomból évtizedekkel ezelőtt avantgárd színház lett. – Nahát, egy színház? Legalább harminc háztömbnyire lehetünk a Times Square–től. – Ja – nevetett Adam. – Abszolút a Broadwayn kívül kívül kívül kívül vagyunk. Az igazgató valóságos őrült, a színészek mindenfélét csinálnak 271

a színpadon ütőkkel meg üvegfújással meg tollakkal. – Komolyan? – Azért nem olyan perverz, mint amilyennek hangzik – nyugtatta meg egy vigyorral. A mosolya, azok a mély gödröcskés ráncok az arcán... Mirandának megremegett a térde. Nevetséges, olyan, mint valami ájulós tinédzser. – És gondolom, itt senki nem olvasott az új New York–i törvényekről a dohányzást illetően... A bárban olyan szag volt, mint... nos, mint egy bárban. Mint minden helyen, mielőtt New Yorkban betiltották a dohányzást a nyilvános helyeken. Miranda soha nem dohányzott, ezért aztán nagyon csodálkozott, mennyire hiányzik neki a dohányszag, amikor bulizni megy. Egyszerűen nem volt olyan érzése, hogy szórakozóhelyen van, ha nem csípte a szemét az a kékesszürke homály. A Kápolna komoly hely volt. Szemlátomást nagyon jól ismerte a helyet az egész konyha és az összes felszolgáló, és minden egyes kolléga szaván is fogta Adamet, aki ingyen kört ajánlott. Jesst Miranda abban a pillanatban elvesztette, amint megérkeztek. Azt gyanította, hogy valahol elöl van a színpad közelében a többi felszolgálóval meg egypár szakáccsal. – Szerinted itt bárki is úgy néz ki, mint aki mindjárt kihívja a zsarukat? – kérdezte Adam, és a pultnak támaszkodó sokféle emberre mutatott. – Ha én zsaru lennék, félnék ide lejönni – felelt vissza Miranda. 272

– Na, azért annyira nem vagyunk rosszak – tiltakozott Adam. – Ez a mi helyünk, sosem hagyjuk, hogy túlságosan elfajuljanak a dolgok. De ez a hely igazi késői hely... tizenegy előtt az ajtót se nagyon nyitják ki. Jól mondom, haver? Átnyúlt a lány válla fölött, hogy összeüsse az öklét a pultossal, egy vállig érő barna hajú, indigókék szemű, zömök férfival. – Miranda, bemutatom Christian Colbyt, ennek a remek intézménynek a tulajdonosát. Chris, ez Miranda. Az új konyhai rabszolgám. Christian végigmérte a lányt. – Szép munka. És Temple–nek igaza van. Ez a hely nem holmi turistalátványosság; ide senki nem jön, csak aki olyan bolond, hogy úgy mostanában végez a munkával. Szakácsok, színészek, riporterek, zenészek. – Nagyon... művészesen hangzik – mondta Miranda. A pultos szélesen elmosolyodott, fehér foga világított napbarnított arcában. – Művészesen? Ezzel a zsivajjal a színpadon? Ezt az utolsó mondatot olyan hangosan kiáltotta, hogy keresztülhallatszott a dobszóló zaján – a rettentően izgatott kopasz, félmeztelen dobos vígan csapkodta a cintányérjait, egy kicsit több lelkesedéssel, mint muzikalitással. Miranda észrevette, hogy Frankie is fent van a színpadon: basszusgitáron játszik, és eszeveszetten vigyorog. 273

– Elhoztad ma este az egész brigádot, he? – kérdezte Christian lezseren, és élénk kék szemét a színpad előtt tomboló tömegre szegezte. – Minden egyes embert, úgyhogy légy kedves – mondta Adam. – Nem fogom bosszantani Grantet, ha ő sem bosszant engem. Mielőtt Miranda kifaggathatta volna, hogy miről van szó, a pultos fesztelenül megkérdezte: – Akkor isztok valamit, vagy mi van? – Adj valamit, amiben gin van – mondta Adam. – De valami jót. Miranda kedvence pedig... valójában nem tudom. Te mit szeretsz, édes szívem? – Ne hívj édes szívemnek – mondta a lány automatikusan. – És milyen italt ajánl? – kérdezte, aztán szemrevételezte a bár mögött húzódó, elképesztően változatos piákkal megrakott polcokat. – Az én haverom, Christian, a mixelés nagymestere – mondta Adam. – Minden koktélt meg tud csinálni, ami csak eszedbe jut. És valószínűleg a történetét is elmondja közben. – Akkor tudja, mit? Lepjen meg. – Mi lenne, ha azt adnám magának is, amit Adam iszik? Én magam alkottam, a neve gyömbéres limonádé. – Ez tökéletesen hangzik – bólintott Miranda. – Kösz. – A pénztárcájáért nyúlt, de Adam megállította a kezét. – Nem, nem. Ma én fizetek, nem emlékszel? 274

– A csapatnak – vitatkozott Miranda, és megrázta a tárcát a férfi orra előtt. – Te is a csapathoz tartozol – mondta Adam, és Miranda úgy érezte, mintha leállt volna körülötte a világ. Ezzel végleg eldőlt. Kizárt dolog, hogy ezek után kiadja azt a könyvet. Túlságosan közel került, már nem tud objektív maradni. Lehet, hogy túl gyenge, talán soha nem lesz belőle komoly újságíró, de az a megkönnyebbülés, ami az egész testét elárasztotta a gondolatra, hogy kihátrál a kiadói szerződésből, meggyőzte, hogy ez a jó döntés. Adam ránézett, és lassan elmosolyodott; ez az a mosoly, amitől olyan volt, mintha belülről világítana. Miranda visszamosolygott, és végre egyetlen titok bűntudata sem nyomta a lelkét. Annyira baromi jó érzés volt. Miközben Christian mixelt, kevert, rázott és forgatott, Adam szétnézett a többi vendég között. – Azt hiszem, legalább a felével együtt dolgoztam már azoknak, akik itt vannak. – A főzés eléggé vérfertőző biznisz – jegyezte meg Miranda. Adam halkan füttyentett, és a bár túlsó végébe mutatott, ahol egy férfi ült hajlott háttal, egyedül. – Apropó, kivel dolgoztam együtt – mondta. – Hé, Dev! Miranda érezte, hogy jeges verejték dermeszti meg a tarkóját. A francba, ha ez az, akire gondol... 275

Kész. Nincs menekvés. A gigasztár szuperséf. Devon Sparks fölemelte a fejét. Nyúzottnak, kimerültnek tűnt, ahogy végigpásztázta az embereket, de amikor megállapodott a tekintete Adamen és a mellette álló Mirandán, szinte a homlokáig húzta fel kajánul a szemöldökét. Felállt, és Miranda összeszorított foggal küzdött, nehogy hangosan szitkozódjon. Devon olyan jóképű volt, mint egy filmsztár; művészien összeborzolt barna haj, jégkék szem, és túlságosan erős arccsontozat. Fekete sportkabátján felhajtotta a gallért, mintha viharos szél fújna, és ezzel amúgy is drámai ábrázatának gótikus beütést kölcsönzött. – Mit látnak szemeim – búgta finom, tévéfelvételhez teremtett hangján. – A két nagy kedvencem meghitten italozik a város legjobb szórakozóhelyén. – Kérsz még egyet, Dev? – kérdezte Christian, miközben Adam és Miranda felé csúsztatta az elkészült koktélokat a pulton. – Olyat kérek, amit ők isznak – mondta Devon, anélkül hogy egy pillanatra is levette volna a szemét Mirandáról. Egyik megjegyzésében sem volt semmi kivetnivaló, sőt a viselkedésében sem, mégis valahogy az egész jelenet bűzlött attól a megvetéstől, amit Devon Sparks Miranda iránt érzett, és mindaz iránt, amit a nő képvisel. 276

– Sparks séf – mondta Miranda a lehető legszívélyesebben. – Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen helyen látom. – Ó, Devon régóta rendszeresen jár a Kápolnába – mondta Adam könnyedén. Vajon egyáltalán nem észleli a felszín alatt lüktető feszültséget a volt főnöke és Miranda között? – Így van. Néha még mindig szeretek ilyen lepukkant helyekre járni. – Devon kissé lebiggyesztette az ajkát, és Miranda Túlértékelt Seggfej Séfből gyorsan lefokozta őt egyszerű Seggfejjé. – Cseszd meg – kuncogott Adam. – Egy hetet sem bírsz ki e nélkül a hely nélkül. Mi emlékeztetünk téged, hogy honnan jöttél. – Ja, mielőtt ilyen nagymenő lettél – kotyogott közbe Christian, és átnyújtott Devonnak egy gyömbéres limonádét. Miranda a nagy feszültségben elfelejtette megkóstolni a koktélt, és a pohara már kezdett csúszni az oldalára kicsapódott párától. Belekortyolt az italba, és kis híján a lélegzete is elállt, ahogy a sűrű, csípős gyömbér szétrobbant a nyelvén. Az édes, forró gyömbér és a hűvös, savanyú citrom csodálatos ellentétet alkotott a gin finom, fűszeres ízével, és Miranda tudta, hogy vigyáznia kell majd. Nem engedheti meg magának, hogy az a rózsás– málnás–vodkás incidens megismétlődjön. 277

– Ez nagyon király, haver – mondta Adam Christiannek. – Tökéletes nyári ital. Egész éjjel bírnám vedelni. Devon még mindig Mirandát bámulta. – Nagyon tetszett a kritika, amit az Appetite Vegasról írt – mondta selymes hangon. – Maga igazán jól bánik a szavakkal. – Köszönöm – felelte a nő. Általában jobb, ha az ember nem bocsátkozik vitába. Néha a felbőszült séf megunta a dolgot, ha ő kitartóan nem ellenkezett. – Az a rész, amikor... minek is nevezi az éttermet? Ó, igen: „a kulturált favágás gumiszobájának”. Ez egyszerűen költői volt. A PR– osom különösen élvezte azt a bekezdést, amelyben engem ír le mint egykori szívtiprót, aki felett eljárt az idő, aki úgy tesz, mintha a konyhaművészetek mestere volna, de akit valójában csak a dúsgazdag és ízlés nélküli sznobok etetése érdekel. Miranda összeszorította a száját. – Igen, Simon Woolf felhívta a magazint, és kifejezte egyet nem értését. Sajnálom, ha nem tetszett önnek a kritika, de én csak az őszinte véleményemet mondtam el. – Őszinte véleményét! – nevetett gúnyosan Devon. – Ki a francot érdekel a maga őszinte véleménye? Az olvasóit biztosan nem. Azokat csak az érdekli, hogy megbízhatóan felnyársal minden séfet, aki sikeres merészel lenni. Miranda vállat vont. Mit mondhatna? Ez volt az igazság, ő is sokszor ezt gondolta magában az 278

olyan pillanatokban, amikor el volt keseredve. De akkor sem volt kellemes ezt így hallani, főleg ahogy ez a túlságosan tökéletes, sok millió dolláros száj vágta hozzá vádlón. – Nem én tehetek róla, hogy a maga „sikeres” éttermei már nem olyan feddhetetlenek, mint az elején voltak. – És én sem tehetek róla, hogy maga meg abból él, hogy világgá kürtöli a keserűségét. Maga egyszerűen baszatlan. Adam épp ekkor fordította ismét a figyelmét a beszélgetésük felé: ezt az utolsó megjegyzést pont elcsípte. Mélybarna szeme egy pillanatra sötéten és haragosan villant, de aztán nyugodtan és lazán, barátságosan lendítette a karját Miranda vállára. – Nana, gyerekek, csak szépen játszani. Vagy különben szét kell hogy válasszalak titeket. – Erre semmi szükség – morogta Devon, és érintetlenül a pultra csapta a koktélját. – Elmegyek. Kicsit sokan vannak itt ma este az én ízlésemnek. – Szemöldökét összevonva, szúrósan nézett Adamre, és odavetette: – Aztán ne gyere hozzám zokogva, amikor majd téged is hülyére vesz. Mindent tudok a ti kis fogadásotokról, és hidd el nekem. Miranda Wake úgy ki fog cseszni veled, hogy a szeme sem rebben. – Szóval ki fog cseszni velem. Úgy gondolod? Miranda érezte Adam feszültségét, ahogy a karja megfeszült a vállán. Közbe akart szólni, le akarta tolni mindkettejüket, amiért 279

Úgy beszélnek róla, mintha ott sem lenne, de túlságosan élvezte, hogy Adam kőkemény erejére támaszkodva hagyhatja, hogy kiálljon érte. Ez egészen új élmény volt. Nem gondolta, hogy valaha is úgy igazán meg tudná szokni, de most a változatosság kedvéért egész kellemes volt. Devon horkantott, és sarkon fordult. Kiviharzott a bárból, vissza se nézett. Christian a fejét csóválva törölgette a pultról a gyömbéres limonádét, ami Devon poharából kilöttyent. – Kösz – mondta Miranda. – Egyedül is elbántam volna vele, de jó volt, hogy nem kellett. – Bármikor, édes szívem – válaszolta Adam lusta félmosollyal az ajkán. – Devon a szíve mélyén rendes srác, csak néha elszáll az agya. És tényleg nem volt semmi, amit a Sparks Las Vegasszal műveltél abban a cikkben. Hoppácska! – De hát szörnyű volt! – tiltakozott Miranda. Megint úgy érezte, védekeznie kell. – Az étel rossz volt, a kiszolgálás még rosszabb, és az egész étterem úgy volt berendezve, mint Ivana Trump budoárja. Adam kuncogott. – Amúgy nem értem, mit izgatja magát ennyire. Hiszen nem is ő főzte a kaját. Évek óta nem ő vezeti egyik éttermét sem. – Színpadiasán megborzongott. – Én képtelen lennék így élni. Még mindig nem vette el a karját, és Miranda azon kapta magát, hogy ahogy telnek a másodpercek, egyre jobban rátámaszkodik. A gyömbéres koktél kezdte eltölteni meleg, álmos 280

elégedettséggel, amit még a színpad felől érkező, az egész termen végigdübörgő, fülsiketítő klasszikus punk zene sem akadályozott meg. Mintha Adam és Miranda a saját kis világában lenne, egy védett buborékban, amely megvédi őket a nyers valóságtól. Mígnem a valóság szétpukkantotta ezt a buborékot: a cintányérok utolsót csörömpöltek, és egy éles hang szólt bele a mikrofonba. A helyiség megtelt Frankie kemény londoni akcentusával. – Én nem tudom, skacok, ti hogy vagytok vele, de szerintem itt az ideje, hogy sebességet váltsunk. Adam, haver, benne vagy? A színpad előtt álló tömeg, amely nagyrészt Adam csapatából állt, hangosan éljenzett. Miranda Adamre pillantott, és elvigyorodott. – Te? Adam játékosan meghajolt. – Ja. Semmi komoly vagy ilyenek, de ja. – A fütyülő bandát túlkiabálva szólt vissza: – Ma este nem, srácok. Gúnyos, elégedetlen hangzavar támadt. Miranda megfordult Adam karja alatt. – Miért pont ma este nem? Sok pénzt fizetnék, ha láthatnálak fenn a színpadon. – Ez úgy hangzik, mint egy újabb fogadás. Mi van, azt hiszed, szar leszek? Hát tudd meg, kis hölgy, hogy Curlyt játszottam a gimiben az Oklahomában!, és végiggitároztam azt a csapattáncos jelenetet. 281

Miranda kuncogott, nem bírta visszafogni magát. – Ó, annyira el tudlak képzelni overallban meg cowboykalapban, és talán egy szalmaszállal a szádban. Te vagy a legvárosiasabb városi fiú a világon. – Ne csúfold az overallt, kis hölgy – morgott Adam félig viccesen, de aztán egy kicsit elkomolyodott. Egy picit még a fejét is lehajtotta, és ettől hirtelen olyan sebezhetőnek tűnt, hogy Miranda ajkán elhalványult a mosoly. – Szóval azt akarod, hogy énekeljek? Megígérem, nem fogok ozzyzni; nem harapom le egy denevér fejét vagy ilyesmi – mondta. Volt valami abban, ahogy nyilvánvalóan bizonytalankodott, de próbált menőnek tűnni, amitől Miranda egészen elolvadt. – Na gyerünk, Curly – mondta, és beletúrt a férfi hullámos, sötét hajába. – Játssz nekem valami szépet. Adam akkorát vigyorgott rá, mintha épp megoldotta volna a keresztrejtvényt a Sunday Timesban. Miranda egy pillanatra beleveszett a mosolyba, a férfi közelségébe, a vállára nehezedő karba, amely magához szorította, és akkor a szoba megint azt az izét csinálta, amikor minden elhalványult, csak ők ketten maradtak. így amikor Adam lehajtotta a fejét, és a szájához közeledett. Miranda nem gondolt a többiekre, akik ott voltak, a csapatra a konyhából, az öccsére, senkire, aki láthatta őket. 282

Egyedül arra tudott gondolni, hogy igen. Most. Még. A csók kemény volt és gyors, az ajkuk rézsűt nyomódott egymáshoz, a férfi borostás álla az övéhez dörgölőzött. Adam nyelve durván és édesen hatolt a szájába, és Miranda tehetetlenül nyitotta válaszként az ajkát. Végül egy sor füttyentés hatolt keresztül a feje körül formálódó vágyfelhőn, és Miranda érezte, hogy elönti az arcát a forróság, ahogy ellökte magától Adamet, és visszaült a bárszékre. A vigyorgást viszont nem bírta abbahagyni, és amikor Adam, mielőtt felugrott volna a színpadra, még utoljára ujjongva mosolygott vissza rá a válla fölött, Miranda szíve akkorára dagadt a mellkasában, hogy már ügy érezte, a bordáit nyomja. Az együttes tagjai lejöttek a színpadról, hogy átadják a terepet Adamnek, és Miranda önkéntelenül is észrevette, hogy Frankie– nek Jess nyújtja a kezét, hogy segítsen neki az ugrásban. Volt ott valami, amitől a lány kényelmetlenül érezte magát, de újra meg újra elhessegette magától ezt a valamit. Jess évek óta mondogatja neki, hogy egy aggodalmaskodó paragép; talán végre kezdi ő is elhinni, hogy így van. Meg aztán elhatározta, hogy hagyja Jesst felnőni, és ennek az új kampánynak sem igazán segít, ha megszállottan aggodalmaskodik, meg elemezget mindenkit, akivel a fiú összebarátkozik. 283

De akkor is észrevette, hogy Jess azonnal élénken beszélgetni kezd Frankie–vel, elhúzza őt a fényesen megvilágított színpad közeléből, valahova hátra a homályba. Mielőtt túlságosan belefeledkezhetett volna a gondolkodásba, hogy ez vajon mi lehetett, hirtelen Adam mély, rekedt hangjára lett figyelmes, amely a mikrofonból szállt felé fölerősítve. – Most eljátszom nektek egy kis dalt – mondta a férfi, miközben egy elektromos gitárt akasztott a nyakába. A gitár pántja végigszántotta a haját, amitől őrülten összeborzolódtak göndör fürtjei, és Mi–randának úgy tetszett, mintha hallaná a bárban összegyűlt nők felgyorsult szívverését. Olyan rohadtul szexi ez a pasi. Adam a szemébe fúrta meleg, barna tekintetét a szoba túlsó végéből. Miranda érezte, hogy olyan erővel bámulja, mintha fizikailag simogatná; a nő kissé hátrahajolt a bárpult mahagóni szélének dőlve, és lassan, mélyeket lélegzett. – Ezt a dalt Mirandának ajánlom – mondta Adam. Játszani kezdett. És ahogy Miranda felismerte a dal nyitóhangjait, és rájött, hogy hallotta már a dalt, egy furcsa pillanatra úgy érezte, tökéletesen egymásra hangolódott az élet és a művészet. Adam re–szelős hangon énekelte a Buzzcocks legnagyobb slágerét, és Miranda minden egyes szónál úgy érezte, hogy a csontjai mélyéig hatol a rezgés. 284

És akkor rájött, hogy tényleg beleszeretett valakibe, akibe nem kellett volna.

285

Huszadik fejezet Az első élő koncert! Jess érezte, hogy bugyborékol benne az izgalom, és arra vár, hogy üres fecsegés formájában kitörhessen a mellkasából, és azonnal totál hülyét csináljon belőle. De bakker, nagy este ez a mai. A zenekarral van. Nos, hát kábé. Senki nem tudott róla, csak Frankie és Adam, és maga Jess sem tudta pontosan, minek is nevezze a dolgot, de akkor is. A szíve mélyén visított a boldogságtól; a pasija basszusgitározik egy punk zenekarban. Jess rájött, ahogy a színpadon álló zenekart bámulta, mekkora különbség tudni Frankie–ről, hogy punk rocker, vagy a saját szemével látni a bizonyítékot. Kicsit mint Patti Smith stúdiófelvételei az élő koncertjeihez képest. Nem is kérdés: az élő cucc sokkal–sokkal jobb. Nyers és érzelemmel teli, hőtől és élettől dübörgő, meg attól a szelídítetlen dühtől, ami a hetvenes évek legjobb punk zenéit jellemezte. Jess alaposan körüljárta a témát a Marketban töltött első este óta. Rengeteget kutatott, és mostanra ügy vélte, a punk zene szakértőjének tekintheti magát. Így aztán amikor Dreck szétszedte a cuccot. Frankie pedig végre nem csinált úgy, mint aki mindjárt a közönség közé veti magát, és megengedte Jessnek, hogy lesegítse a színpadról, 286

Jess tökéletesen felhatalmazva érezte magát arra, hogy azt mondja: – Fantasztikusak voltatok! Király koncert volt. Frankie–ről szakadt a veríték, máskor holdvilág– sápadtságú arca kivörösödött. – Igen? Ez fura, mert általában tök szarok vagyunk. Jess teljesen fel volt dobva, szinte szédült az élő zene ereket átlüktető izgalmától, a vérében dübörgő basszus emlékétől; nem bírta visszafogni magát, közelebb húzódott Frankie–hez. Játékosan mellbe lökte, és felbámult rá: a magas fiatalember szeme csillogott a félhomályban. – Ne csináld. Nem hiteles tőled a szerénység. Szuper voltál, és ezt te is tudod! Ez az utolsó szám, a Blitzkrieg Bop gyorsabb, funkys változata őrületes volt. – Jobbak voltunk, mint a Ramones? – kérdezte Frankie, és Jessre szegezte a tekintetét. Jess nevetett, és arrébb húzta Frankie–t, kicsit távolabb a színpad előtti tértől, ahol még mindig túl sokan tolongtak a következő műsorszámra várva. Jess a szeme sarkából látta, hogy Adam készülődik a színpadon, és rá akart mosolyogni Mirandára. Egy–két másodpercen belül ő is megtudja, mit érez most Jess – bár ha azt a csókot vesszük, aminek az imént mindenki tanúja lehetett, a nővére már így is eléggé el lehet szállva. – Válaszolj a kérdésemre, Kicsi – mondta Frankie vigyorogva. Kiszedett egy törülközőt az 287

egyik zenésztársa kezéből, és törölgetni kezdte az izzadságot a homlokáról meg a nyakáról. – A Ramonesnál nem voltatok jobbak – döntött Jess. Kivette a törülközőt Frankie kezéből, és letörölt egy nedves foltot az álla alatt. – De ez beugratós kérdés volt. Senki nem jobb a Ramonesnál. – Te aztán alaposan megtanultad a leckét, fiatal barátom – énekelte Frankie. Hangja a sok vokálozástól érdesebb volt a szokásosnál. Olyan volt, mintha most szívott volna el három dobozt Dunhillt egy ültő helyében. Jess beleborzongott reszelős hangjába. – A New York Dollsnál viszont jobbak voltatok – mondta Jess. – Na, elég legyen ebből – válaszolta komolyan Frankie. – Te pogány. Csinálok én még belőled Dolls–rajongót. – Nem is tudom. – Jess megjátszott kétkedéssel, affektálva hajtotta oldalra a fejét. – A Dolls nekem valahogy nem jön be. Még akkor sem, ha Johnny Thunders szívdöglesztő. – És mindenki tudja róla, hogy meleg volt – mondta Frankie. Gúnyosan elhúzta a szája sarkát, ami felizgatta Jesst, a legszívesebben megnyalta volna. – Te viccelsz – mondta, de közben alig kapott levegőt. Szedd már össze magad, Jess. – Soha nem gondoltam volna egy olyan fickóról, aki tupírozza a haját, és többet sminkeli magát, mint a nővérem. 288

– Ühüm. Nem is beszélve a repedésig szűk ruháiról és a több–emeletes cipősarkairól. Frankie megfogta Jess kezét, azt, amelyikkel még mindig a kulcscsontját törülgette, és megszorította az ujjait. Az a ragadozó csillogás ük sötét szemében, amiről Jess az utóbbi néhány nap során megtanulta, hogy azt jelenti: Frankie hamarosan lecsap. Akárcsak Pavlov kutyája, Jess azonnal ugrott a hívásra: pulzusa felgyorsult, és kapkodni kezdte a levegőt. Egymásba font ujjaik lassan megindultak lefelé Frankie mellkasán, végigsimították csontjait és izmait, amelyeket csak egy vékony, piros izompóló fedett: a pólón egy hatalmas sárga banán és a THE VELVET UNDERGROUND & NICO felirat volt látható. Jess nem tudta pontosan, hogy ő mozgatja–e a kezüket vagy Frankie tolja őket egyre lejjebb, de egy hosszú másodpercig semmi mást nem tudott csinálni, csak nézte a két egybefonódó kezet, és közben érezte, ahogy a gyűrődő, meg–meghúzódó pamutanyag csúszik Frankie forró, izzadt bőrén. Most már olyan közel álltak egymáshoz, hogy összeért a combjuk, farmer a farmerhoz nyomódott. Frankie–nek megvillant a szeme, és Jess hirtelen rádöbbent, hogy mindjárt ráugrik Isten, Miranda és mindenki előtt. Ez persze félelmetes, de még ennél is félelmetesebb volt az a gyanú, hogy esetleg az egész nem fogja annyira érdekelni, hogy megállítsa Frankie–t. 289

– Kint – nyögte rekedten. – Légyszi. Frankie lassan, obszcén módon végignyalta az alsó ajkát. – Hát persze. Kicsi. Magam se bánnám, ha egy kis friss levegőt szívhatnék. Néhány napja teljes erőből tombolt a nyár, de Manhattan összes üveg felhőkarcolója sem képes túl hosszú időre csapdába ejteni a forróságot. A nap már órákkal ezelőtt lement, enyhén csípős szellő fújdogált az éjszakában. Jess megborzongott, amikor a bárból kilépve a hűvös levegő végigsimította felhevült bőrét. A Kápolna föld alatti hely volt, a vastag faajtó szinte nem is látszott az utcáról: csak az vette észre, aki tudta, hol keresse. Jess csodálkozott, hogy a Market alkalmazottai képesek voltak háromnegyed órát metrózni a Lower East Side–ra, csak hogy a kedvenc lebujukba eljussanak, mikor az Amsterdam Avenue–n, mindössze néhány háztömbnyire az étteremtől, egy csomó kocsma működött, ahol a padló tele volt szórva mogyoróhéjjal, és pucér hasú pultos lányok szolgálták ki a vendégeket. Azt gondolta, biztos a hagyomány miatt van – a legtöbben évek óta a Kápolnába jártak munka után valamelyik másik étteremből meg amiatt, hogy egy csomó szakács és felszolgáló vagy errefelé lakott, vagy Brooklynban, úgyhogy a Kápolna útba esett nekik hazafelé menet. Frankie is közel lakott egy lepukkant padlástéri lakásban, amit vicceskedve „a Manzárd”–nak 290

hívott, mintha valami bohém párizsi festő volna a húszas évekből. Jess imádta a lakást. Amikor belépett a Manzárdba, olyan volt, mintha egy szultán sötét sivatagi sátrába lépne, amelyet mindenfelől fényűző anyagok vettek körül, ha itt– ott már ütött–kopottak voltak is. Az egybenyitott helyiségben navajo szőttesek, kopott perzsaszőnyegek és mindenféle textilek fedték a padlót véletlenszerűen egymásra pakolva, és puha réteget alkottak a kemény föld és az ember meztelen talpa között, Frankie ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy mezítláb közlekedjen. Említésre méltó bútor sehol sem volt, de a mintás szaténpárnáknak, a kerek, keményre tömött vánkosoknak és rojtos díszpárnáknak köszönhetően, amiket Frankie a bolhapiacon szerzett be, bármi, amit az ember a Manzárdban csinált, a saját őrülten kényelmes, dekadens változatává alakult. Frankie nem asztalhoz ült, amikor evett: hanyagul nekifeküdt egy kupac bársonynak. Nem ágyba feküdt, amikor aludt: kényelmesen elheveredett egy kupac zseníliatakarón, és intett Jessnek, hogy csatlakozzon hozzá. A fiú hosszú órákon keresztül tanyázott titokban Frankie túl–világi bűnbarlangjában, beleveszett a puhaságba, a csendbe, és annak az egésznek az újszerűségébe, ami kettejük között történik. Beszélgettek. Rengeteget. Nos, Jess beszélt, Frankie pedig jól szórakozott. De Jess hiába árasztotta el Frankie–t a részletek garmadával a 291

Manzárdban, mégsem beszélt a Brandewine Egyetemről, sem arról, miért rohant haza Mirandához, mint egy gyáva kisbaba. Szerette volna elmondani neki, és biztos volt benne, hogy Frankie nem nevetné ki és nem ítélné el (nem sűrűn ítélkezett), de a szégyen mindig beléfojtotta a szót, mielőtt belekezdhetett volna. A Manzárdban nem volt sok lámpa, és egyikben sem égett fényes, erős égő. Egypár őrült antik olajlámpa meg egy asztali lámpa Tiffany üvegburával, és kábé ennyi. A rézsútos mennyezet visszaverte az ég piszkos fényeit, de a városi világításból többet engedett be, mint a holdfényből. Jess úgy képzelte, hogy azon a homályos ablakon át még a napfény is gyengén és fakón világíthat. De ezt csak tippelte. Soha nem látta a Manzárdot nappali fénynél. Frankie nem engedte, hogy ott aludjon. Nem mintha Jess nagyon erőszakoskodott volna, hiszen még Mirandának sem tudott volna hihető magyarázattal szolgálni, miért marad ki reggelig, de akkor is. Volt valami abban, ahogy Frankie minden éjjel, hajnali háromkor gyengéden, de határozottan kitessékelte a lakásból, ami miatt Jess azt gyanította, hogy Frankie egyáltalán nincs elragadtatva a gondolattól, hogy az egész éjszakát egymás karjában töltsék. Jess néha aggodalmaskodott emiatt, miután hazaért és bebújt a saját hideg, magányos ágyába, az unalmas fehér ágynemű meg az extra kemény matrac közé. De hát mit tehetett? Még mindig 292

beleszédült, ha arra gondolt, hogy Frankie egyáltalán érdeklődik iránta, bármilyen szinten. Lehet, hogy Jessnek nem volt túl sok tapasztalata ezekben a dolgokban, de annál még neki is több esze volt, mint hogy követelőzzön. Attól aztán Frankie biztosan újragondolná az egészet. Úgyhogy bár minden alkalommal megszakadt egy kicsit a szíve, amikor finoman kilökdösték a Manzárd ajtaján, nem szólt egy szót sem. Annak akart örülni, amit Frankie ad neki, ameddig lehet. Jess szándékosan nem gondolt olyasféle szavakra, mint a „szerelem”, az „örökké” vagy a „partner”. Még a „barát”–ot is túlzásnak érezte, úgyhogy többnyire ettől is távol tartotta magát. Olyan volt az egész, mint egy múló Uelsmann–álomkép – túlságosan különös és gyönyörű volt ahhoz, hogy a reggel durva fényében létezhessen. Most, ahogy Frankie a falhoz nyomta a Kápolna ajtaja mellett, Jess gyanítani kezdte, hogy még egy előnye lehet a bár elhelyezkedésének. A Lower East Side–on senki nem törődött semmivel. A város más részein neki és Frankie–nek óvatosnak kellene lenniük. Titkolniuk kellene, hogy kicsodák valójában. Egy kicsit talán javult a helyzet a legutóbbi polgármester rémuralma alatt, de itt, az Alphabet City mellett, a kurváknak, dílereknek, kábszereseknek és egyéb züllött ifjaknak otthont adó, düledező épületekből álló, hírhedt kerület közelében nem volt annyira nyilvánvaló az 293

életminőség–javító projekt hatása. Jess eléggé biztos volt benne, hogy a Kápolna környékén egy kis ártatlan smárolás nem fogja felborzolni a kedélyeket. Még akkor sem, ha a fent említett smárolás két férfi között történik. És egyébként is, mindenki, aki elől el akart volna bújni, odabent tartózkodott. Így aztán nem ellenkezett, amikor Frankie még közelebb húzódott, és éles térdét a lába közé dugta. Szédítő volt az ellentét a Frankie–ből áradó hő és a hűvös éjszakai levegő között. Jesszel megfordult a világ, amikor Frankie azonnal célba vette kedvenc szeletét Jess testéből; a kulcscsontja ingéből kikukucskáló enyhe lejtőjét. Most, napokkal az első eset után, amikor a Marketban a bárpultnál forrón megnyalta ezen a helyen, a szegycsontjára nyomott puha csók olyan volt, mint egy „heló”; az eljövendő dolgok meleg, izgató íze. Frankie gyengéden beleharapott, a rugalmas húst, a kemény csontot próbálgatva, és Jessnek megremegett a térde. – Láttalak a színpadról – suttogta Frankie, forró lehelete az érzékennyé tett bőrnek csapódott. – Ne mondd, tényleg? – kérdezte Jess levegő után kapkodva. – És mit csináltam? Frankie kuncogott. – Úgy néztél, mint egy kis rajongó, tisztára csillogott a szemed. Jess eltátotta a száját, és egész testében megdermedt a hirtelen szégyentől. Frankie megint 294

vihogott, és Jess egy kicsit ellazult: átkarolta Frankie vállát. – Fogd be, te – morogta. – Nem, nekem tetszett – tiltakozott Frankie. – Jó volt látni, ahogy bámulsz fel rám a nagy, kék, tágra nyílt szemeddel. Az egész édes tested válaszolt nekem, mint ahogy mindig szokott, csak most három méterről. Majdnem beleőrültem, hogy nem érhetek hozzád ott, azonnal. Jess megborzongott. Frankie tarkójára tette a kezét; a férfi finoman csókolgatva, lassan haladt fölfelé a nyakán, és végig az állkapcsán. Nincs a világon senki Frankie Boydhoz fogható. Az ilyen pillanatokban Jessnek nehezére esett betartani a saját rendelkezését az sz–szel kezdődő szóval kapcsolatban. – Amiket mondasz nekem... – motyogta Jess, miközben érezte, hogy a férfi puha ajka az állát csókolja, foga finoman kaparja az arccsontját. – Ahogy rám nézel... – felelt vissza Frankie. – Azt büntetni kéne, ahogy te kísértésbe viszel egy olyan szegény, törvénytisztelő polgárt, mint jómagam. – Ha tényleg annyira nagy kísértést jelentenék, már rég túlléptük volna a csókolózást meg a fogdosást. – Jess száján kicsúsztak a szavak, mielőtt cenzúrázhatta volna őket. Gondolatban a nyakát is behúzta, azt kívánta, bárcsak visszaszívhatná, amit mondott. Kicsit úgy hangzott, mint egy kurva, nem? Pedig igazából egyáltalán nem úgy értette. 295

Frankie ördögien vonta fel a szemöldökét, úgy festett az árnyas beugróban, mint a sátán csintalan kis szolgája. – Szóval többet szeretnénk? És nem különösebben értékeljük a herkulesi erőket megkívánó önmegtartóztatást, amit fogadjon szerény személyemtől tisztelettel. Jess Frankie vállába fúrta a fejét, hogy elrejtse lángoló arcát. – Nem – hallatszott fojtott hangja. – Igenis értékelem. Hogy milyen lassan haladtunk. Csak... – Beszívta a dohány és a tiszta izzadság mámorító illatát, amely Frankie pólójából áradt. Hogy abból gyűjtsön bátorságot. – Neked ez biztosan nagyon idegesítő – folytatta ennyit várni, hogy egy nyámnyila kis szűz végre készen álljon. Frankie ciccegett. Ujjai közé fogta Jess állát, és felemelte, hogy a szemébe nézhessen. – Szó nincs ilyesmiről – mondta határozottan. – Nem engedem, hogy szégyenedben többet csinálj, mint amit helyesnek és jónak érzel. Jaj, édes Kicsi. Hát nem érted? Az egészben az a lényeg, hogy az adott pillanatban mit érzel helyesnek és jónak. Csakis ez számít. De hallgatnod kell magadra, a szívverésedre és a véred lüktetésére, hogy tudd, mit érzel valójában. Jess fészkelődön: egy kicsit; egyszerre akart még közelebb férkőzni és elhúzódni, elrejtőzni ez elől a beszélgetés elől, amitől olyan meztelennek és kiszolgáltatottnak érezte magát. 296

– De te mit érzel? – erősködött. Mindenképpen választ akart kapni. – Hiszen tudom, hogy sok mindenkivel voltál már együtt. És nem csak fiúkkal. – Jess érezte, hogy boldogtalanul lebiggyed a szája széle. – Nem tudom elhinni, hogy nem unod halálra magad velem. Frankie tekintete égette az övét. A férfi szándékosan közelebb nyomakodott, belesimult Jess csípőjének bölcsőjébe. A Frankie combjai között feszülő dudor Jess hasa aljába fúródott, és olyan hirtelen lobbantotta lángra, hogy Jess egészen elképedt. – Talán még mindig úgy érzed, hogy unatkozom. Kicsi? – súgta Frankie selymes hangon a fiú fülébe. – Nem. – Jess visszafojtotta a lélegzetét. Frankie bűnös csípője lassan, magabiztosan körbedörgölte a testét. Jess olyan kemény volt, hogy azt hitte, mindjárt belehal. – Csak rád nézek, és ez történik velem – motyogta Frankie Jess arcába. – Csak hozzám ér a vállad, vagy rám villantod a mosolyod, és végem. Azt hiszed, ez a működés szokásos, mindennapos bevett dolog nálam? Nem valószínű. Már hosszú ideje nem éreztem ehhez foghatót, és azt tervezem, hogy kiélvezem, amíg terítéken van. Csináld olyan lassan, ahogy csak akarod. Kicsi. Én egyáltalán nem sietek. Jess levegő után kapkodott. Lehet, hogy Frankie nem siet, de ő most már kezd sietni. Hátrahajtotta a fejét, az épület falának támaszkodott, és vakon 297

felbámult az égre, miközben Frankie lustán kóborolt a bal füle mögötti területen. Az idő mintha lelassult, aztán felgyorsult volna, a legfurcsább időközönként. Olyan volt az egész, mint egy vetítés: egy kép, amint Frankie hosszú, vékony ujjai Jess dereka felé vándorolnak, és bebújnak az inge alá, hogy megsimogassák csiklandós bőrét; egy kép, ahogy a combjuk együtt mozog egy mély ritmusra, mintha egy helyben táncolnának; egy kép, ahogy Frankie kékesfekete haja lebeg a szélben, és a hirtelen felrebbenő felfedezés, hogy Jess megérinthetné, ha akarná, és meg is érinti; egy kép a csókról. A csóknál megállt a műsor. Minden a két száj találkozására összpontosít, kivágva a képből az utcát, a hátuk mögül a bárból jövő zajt, az úton dudáló autókat. A csók nem volt vad, nem volt durva, nem volt követelőző. Inkább... kutakodó volt. Gyengéd. Mindenfélét mondott Jessnek, olyan dolgokat, amiket Frankie talán nem is akart volna elárulni neki, vagy talán napok óta próbált elmondani a fiúnak szavak nélkül. Ez a csók, ez az édes, csúszós nyelv és lehelet és ajak meggyőzte Jesst a lelke mélyéig, hogy akarják. És nem csak akarják: imádják. Jessnek olyan vadul, annyira boldogan kalapált a szíve, hogy kis híján észre sem vette az esti vetítés utolsó darabját. 298

Kép: ronda vihogás a járdáról, két főiskolás korú srác áll és bámulja őket, egymást böködve mutogatnak rájuk. Frankie megfeszülő válla mutatta, hogy ő is hallotta őket, de nem jelezte sehogy. Amikor elvált az ajka Jessétől, még utoljára lassan végignyalta az alsó ajkát: nem volt hajlandó sietni. Frankie kicsivel hátrébb hajolt, hogy Jess szemébe nézhessen. Kezébe fogta az állát, és megkérdezte: – Minden rendben? Jess megpróbálta figyelmen kívül hagyni a két huhogó, szidalmakat kiabáló gengsztert, akik alig két méterre álltak tőlük, és bólintott. Érezte, ahogy megint kúszik a bőre alá, a gyomrába az émelyítő megalázottság, amely hónapok óta, Brandewine óta üldözi. Általában amikor Frankie– vel volt, minden más érzést elfelejtett, még a szégyent is, de most, hogy közönségük lett, két nyilvánvalóan részeg csávó, akik célpontot keresnek, a szégyen egyértelműen visszatért. De ezerrel. – Hé! – kiáltott oda az egyik. Jess kinézett Frankie válla fölött. A magasabbik volt az, egy nyúlánk, rövidre nyírt szőke hajú, apró, gonosz szemű srác, néhány évvel lehetett idősebb Jessnél. Frankie szembefordult velük, nem foglalkozott azzal, hogy Jess megszorítja a kezét. – Valami baj van, haver? – kérdezte vontatottan. A francba, ez meg mit művel? 299

– Gyere, menjünk be – mondta sietve Jess. – Ejnye, Kicsi, nem szép dolog beleszólni a mások beszélgetésébe. Ez az úriember meg én éppen csevegtünk. Igaz? – Ja – kiáltott oda ellenségesen a srác. – Épp arról csevegtünk, vajon mit csinál két buzi kint az utcán, ahol a normális emberek kénytelenek nézni őket. A haverja horkants^a vihogott, és biztatóan megveregette a karját. Frankie konkrétan felnevetett. Jess ereiben megfagyott a vér; rettegett, mert tudta, mi fog most történni. Megint rángatni kezdte Frankie pólóját hátul, próbálta közelebb húzni a kocsma ajtajához. De legnagyobb rémületére Frankie lerázta magáról a kezét, és zsebre tett kézzel közelebb ballagott a fiúkhoz: maga volt a megtestesült lezserség. – Nos, kis huligán barátom, ha nem tudod, mit csináltunk az imént, akkor valószínűleg eléggé későn érő típus vagy. Viszont egészen jól nézel ki. Boldogan eligazítalak, ha össze vagy zavarodva. Biztos vagyok benne, hogy a pasid is megköszönné. – Te szaros buzeráns – vicsorgott a magasabbik, a szájából kifröccsent a nyál. Ez a szó. Jess megborzongott; az agya egy zavaró pillanatra visszarepítette a múltba. Kefehajú fenyegetően közelebb lépett, de Frankie nem hátrált meg. Jess halálra rémülten, 300

dermedten állt. Mintha elfelejtette volna, hogyan kell a lábát mozgatni. Ekkor Kefehajú hátralendítette a karját, és Frankie felé ütött. Frankie talán további gúnyolódásra és szócsatára számított, talán azt hitte, a srác túl részeg ahhoz, hogy eltalálja, amire céloz. Bárhogy is. Frankie nem volt felkészülve az ütésre, ami keményen állón találta, és kibillentette az egyensúlyából. Pár lépést botladozott balra, és nekiesett egy sor fém szemeteskukának. A szemetesek hatalmas robajjal felborultak, de Frankie talpon maradt. – Ez tetszett, te buzi? – kérdezte gúnyosan Kefehajú. Erre Jess beindult. Átjárta a testét az adrenalin, mint egy perzselő áradat, végtagjai megteltek energiával és feszültséggel. A srác, aki eddig csak állt, és drukkolt a homofóbiás haverjának, megragadta Frankie–t, ahogy Kefehajúra akarta vetni magát; Frankie veszett kutyaként esett neki új ellenfelének. Kefehajú Frankie felé nyúlt, nyilván le akarta szorítani a karját, de nem volt esélye. Jess hagyta, hogy a düh és a félelem feltankolja, aztán lehajtotta a fejét, és belerohant a fickóba, aki először ütötte meg Frankie–t. Jess homlokával és vállával csapódott bele a srácba, egész teste teljes erejével. Valami kemény tárgy – övcsat? – megcsapta Jesst a szemöldöke fölött, mire éles fájdalom lobbant a fejében. 301

Kefehajú elvágódott. Jess fölébe hajolt, ökölbe szorított kézzel, levegőért kapkodva várta, hogy mit lép. A srác egy kicsit lihegett, Jess kiütötte belőle a szuszt. Amaz megpróbált feltápászkodni, de nyögve rogyott vissza, amikor Frankie a karjánál fogva meglódította az alacsonyabbik fiút, és Kefehajú mellkasára lökte. – Nem számítottatok rá, hogy két buzi majd visszaüt, ugye, fiúk? – kérdezte Frankie morogva. Előre–hátra billegett a sarkán, mint aki alig várja, hogy folytathassa a bunyózást. – Basszus, Kyle, jól vagy? – kérdezte az alacsonyabbik. Olyan zömök, karikalábú, széles vállú srác volt, amilyenek sokszor álltak a főiskolán a pálya szélén, és akikre ha Jess ránézett, azt kívánta, bár ne lenne ennyire szűk a fociruha. A köpcös feltérdelt, és segített felülni Kefehajúnak is. Vagyis Kyle–nak, gondolta Jess. – Gyere, haver, menjünk – mondta Köpcös, de Kyle a földre köpött, és a fejét rázta. – Kizárt dolog. Kibaszott buzeránsok, úgy szét... – Úgy szét micsoda? Jess megpördült, és vadul bámult hátrafelé. Nem is hallotta nyílni a Kápolna nehéz ajtaját. Adam állt a lépcső tetején, az egész ajtókeretet kitöltötte, karját összefonta, ellenséges testtartással meredt a támadókra. Mögötte még valaki állt, Jess alig tudta kivenni a vállig érő hajú 302

fickót, aki, ha jól látta, egy baseballütőt tartott a vállán. Mirandát sehol sem látta, de az idegei pattanásig feszültek az aggodalomtól. Ezeknek a huligánoknak el kell tűnniük innen. Mondjuk úgy tíz perccel ezelőtt. – Én a helyedben hallgatnék a haverra, Kyle – jegyezte meg Frankie hűvösen. – Kétszer nem szívatsz meg egy ilyen ütéssel. És amint látod, a kis buziknak barátaik is vannak. Köpcös felrángatta Kefehajút, és rettegő pillantásokat vetett a kocsma ajtajára. Kyle nem akart meghátrálni, de amikor a baseballütőt lóbáló férfi kijjebb lépett az árnyékból, undorodva megrázta a fejét, és hagyta, hogy Köpcös sarkon fordítsa, és elráncigálja onnan. Vége volt. Jess nagyokat nyelt és gyorsan pislogott, próbálta kitörölni azt a sűrű, ragacsos valamit, ami a jobb szemébe csörgött. A francba, csak nem vérzik? – Nem futottam el – állapította meg fennhangon. – Féltem, de kitartottam. – így van – mondta Frankie hozzáfordulva, és két kezének hosszú ujjai közé fogta az arcát. Frankie szája sarkából szivárgott a vér. Ettől még veszélyesebbnek és férfiasabbnak tűnt, mint általában. Frankie hosszú ujjai óvatosan tapintották ki a fájdalmas pontot Jess szemöldöke fölött. Jess felszisszent. – Lehet, hogy egyforma sebhelyünk lesz? – kérdezte Jess vigyorogva. 303

Frankie összeszorított szájjal nézte Jess sebét, de a hangjában nevetés bujkált, amikor megszólalt: – Te voltál az én hősöm, kinyírtad nekem a csúnya sárkányt meg minden. – És a zsákmány a győztesé, igaz? Minden, amit a homofób fickók megjelenése előtt érzett, visszatért, méghozzá felerősödve és megsokszorozódva a vérében lüktető, veszély okozta izgalomtól. Az adrenalintól elszállva, a közönségről megfeledkezve kinyújtotta a karját, megfogta Frankie karcsú derekát, és hevesen magához húzta a férfit. – Így mondják – válaszolta Frankie, és lehajolt, hogy megcsókolja a fiút. – Adam, megtaláltad Jesst? Minden rendben? Miranda aggódó hangja hallatán Frankie felkapta a fejét. Jess szíve először a torkába ugrott, aztán a gyomrába szállt alá; émelyítő, savas ízt érzett a szájában. Leengedte a kezét, és sietve hátralépett, nem törődött a sötét villanással, amit Frankie szemében látott egy pillanatra. Miranda keresztülfurakodott Adamen meg a másik fickón, hogy jól megnézhesse magának Jesst és Frankie–t, akik egy utcai lámpa kerek fényében álltak. – Valami... zajt hallottunk, és nem láttalak – mondta bizonytalanul. – Jess. Mi folyik itt? 304

Huszonegyedik fejezet – Semmi. Minden rendben. – Jess hangja normális volt, de valahogy távolinak tűnt, mintha sokkos állapotban lenne. Miranda az öccsére bámult. Fejében egymást követték a lehetséges magyarázatok, hogy vajon miért áll ott, ilyen nagyon közel Frankie–hez, és miért néz rá ilyen szívszorítóan rémült szemmel. És akkor észrevette a vért Jess arcán. Szívesen látott harag öntötte el az agyát, és elfelejtette vele ködös félelmeit. – Maga rohadék – mondta, és megindult előre. Adam kinyújtotta a karját, hogy megállítsa, de Miranda lerázta magáról. Christian könnyedén arrébb lépett, és mintha úgy érezné, hogy elmúlt a veszély, sarkon fordult, visszament a bárba, és becsukta az ajtót maga mögött. Pedig nem is tudhatja, gondolta Miranda. Dühében úgy érezte, mintha három méter magas lenne. Bármi ült is a szemében, Frankie a tekintete láttán zavarodottan vonta össze a szemöldökét, és úgy tűnt, mint aki egyre jobban aggódik. Helyes. Aggódhat is. – Miranda, ne – próbálkozott Adam, de Miranda ügyet sem vetett rá. – Mi a francot művelt Jesszel? Frankie hátrálni kezdett, ahogy Miranda közeledett felé, és kérdőn pillantott Jessre, mintha segítséget várna tőle, hogyan válaszoljon. 305

– Rám nézzen, maga szarzsák – sziszegte Miranda. – Kérdeztem valamit. Mi a francot csinált, amitől Jessnek vérzik a feje? Megütötte? Jess szeme tágra nyílt, és teljesen kifejezéstelenül meredt rá; kék színe olyan sötét és átlátszatlan volt, amilyennek Miranda még sosem látta. Úgy tűnt, mintha nem is lélegezne. – Csak egy kicsit dulakodtunk, ennyi az egész – mondta Frankie, aki még mindig nem vette le a szemét Jessről, Miranda elég egyértelmű figyelmeztetése ellenére sem. Túlságosan szoros, szakadt farmerja első zsebében kutatott, és végül előkotort egy összenyomott cigarettásdobozt. Olyan lazán, közömbösen gyújtott rá és szívott bele a cigarettába, hogy Miranda legszívesebben felpofozta volna. Frankie szája is véres volt, és Miranda vérnyomása az egekbe szökött. – Dulakodtak? – kérdezte összeszorított foggal. – Jess, szólalj már meg. Mondd el végre, mi folyik itt, mert innen nagyon úgy tűnik, hogy Frankie valahogy... – Úristen, azt sem tudja, hogyan mondja. Végül nagy nehezen kivágta: – .. .valahogy rád nyomult vagy ilyesmi, és neked el kellett löknöd magadtól. így van? Mert isten az atyám, ha így van, akkor nagyon megkeserüli. Ettől aztán Jess végre magához tért a sokkból. – Nem! Miranda. A francba. Nyugodj meg, jó? Kérlek. Azt hiszem, mára bőven elegem volt az erőszakból. – Miféle erőszakból? – Miranda szinte sikoltott. – Valami lármát hallottunk idekintről, és én 306

kerestelek és kerestelek, de nem találtalak, és akkor Adam azt mondta, ő tudja, hol lehetsz. Most meg erre azt mondod, hogy eleged van az erőszakból? – Két részeg fickó zaklatott minket – mondta Jess. – De nem volt nagy dolog. Felborult egypár kuka, és az egyik szemétláda megütötte Frankie–t. – A hangja megkeményedett a haragtól egy pillanatra, aztán szemmel láthatóan lenyugtatta magát. – De nem volt semmi baj. Jól vagyok, úgyhogy kérlek, menjünk be, és felejtsük el az egészet. Adam átkarolta Miranda vállát, de a lány alig érezte az érintését. Jesst figyelte, és Frankie–t is szemmel tartotta. Frankie már nem nézett Jessre. Egyikükre sem nézett, még Adam–re sem. Néhány lépéssel távolabb ment a többiektől, megvizsgálta a cigarettája végét, aztán visszadugta a szűrőt a szájába. A cigivel a szája sarkában szólalt meg: – Ja, ez jó ötlet. Ti csak menjetek be, én is mindjárt megyek. – És közben végig a messzeségbe pislogott, mintha a többiek nem lennének érdemesek az idejére vagy a figyelmére. Még ha Frankie–nek tényleg úgy szakadt fel a szája, hogy az öccsét védte – de Miranda nem volt ostoba, tudta, hogy Jess sztorijából hiányzik valami fontos akkor sem tudott mit csinálni. Frankie Boyd a lehető legrosszabb módon idegesítette. Jess is érzékelte a férfi 307

távolságtartását, és úgy tűnt, nagyon boldogtalan tőle. – Frankie – mondta. – Gyere már. Miranda észrevette, hogy Adam feszülten figyeli a jelenetet, és úgy vonja össze a szemöldökét, mintha valami titkos kódot próbálna megfejteni. Frankie beszívta sovány arcát a cigaretta körül, aztán kivette a cigit a szájából, és hullámzó szürke füstfelhőt fújt a fejük köré. Aztán gyorsan rámosolygott Jessre, de a szemében nem volt egy fikarcnyi vidámság sem. – Menj csak most a nővéreddel. Kicsi. Nagyon jól mondtad, minden rendben. Holnap találkozunk. Jess sóhajtott. Olyan volt az arca, mint tizenkét éves korában, amikor először próbálta ki az egysoros görkorcsolyát, és túl későn jutott eszébe, hogy nem tudja, hogyan kell megállni. Adam most felé fordította aggodalmas pillantását, és Miranda a férfi barna szemében sötétlő nyugtalanság láttán úgy érezte, mintha nekiment volna ugyanannak a kerítésoszlopnak, amibe Jess rohant bele azzal az átkozott görkorcsolyával, mintha egy kemény farönk ütődött volna a gyomrába. A ködös félelmei megint ott kavarogtak a fejében. Izzadni kezdett a tenyere, és a szíve veszettül kalapált, igyekezett lépést tartani az agyával. Lelassult az idő, és fehér zajjal lett tele a füle. Miranda egyetlen, lassú kérdést ejtett bele a csöndbe: – Miért zaklattak titeket? 308

Jess Frankie–re nézett, aztán Mirandára, és kisimult a homloka. Miranda a szeme sarkából látta, hogy Frankie, mintha kőből faragták volna, megdermed, keze félúton áll a levegőben a cigarettával. Érezte maga mögött Adam melegségét, és olyan biztonságérzés töltötte el tőle, hogy legszívesebben nekidőlt volna. Jess halk felelete után nem maradt választása. – Azokat a seggfejeket zavarta a látvány, hogy két srác csókolózik. – Láthatóan nagyot nyelt, de megfeszítette az állkapcsát, és folytatta. – Konkrétan én. És Frankie. Mirandának mintha elolvadt volna a térde. Hálásan nyugtázta, hogy Adam egy kicsit közelebb lép hozzá, és némán támogatja. Miranda pislogott. Erre mégis mit kellene mondania? – Te és Frankie? – Utálta, hogy milyen magas és vékony a hangja, mintha félelem bujkálna benne. Látta, hogy ugyanez a félelem visszhangzik Jess kék szemében is – istenem, az anyánk szeme! de állkapcsát eltökélten szorította össze. Miranda nézte, ahogy Jess bólint, és az apjukat látta makacs állában és ünnepélyes arckifejezésében. – Miranda. Én meleg vagyok. Egy pillanatra Mirandában felvillant a felismerés – igen, tudom, mindig is tudtam –, aztán mégis rákezdett. – De hát te... a lányokat szereted – mondta ostobán. – Úgy értem, mi volt azzal a lánnyal Brandewine–ban? Tarával? De Jess a fejét rázta. 309

– Nem. Tara a barátom volt. Vagy legalábbis azt hittem, hogy a barátom. Ő volt az első, akinek elmondtam... és ő azonnal rohant, és szétkürtölte az egész iskolában, és elmondta mindenkinek, akivel az étteremben együtt dolgoztunk. Utána nagyjából senki nem akart szóba állni velem. – Ezért jöttél haza – döbbent rá Miranda szédülten. – Ó, istenem, mennyire egyedül érezhetted magad. És mennyire össze lehettél zavarodva! – Fájt a szíve, ha arra gondolt, min mehetett keresztül Jess, és furdalta a lelkiismeret, amiért nem ásott mélyebbre, és nem járt utána, miért jött haza ilyen hirtelen Brandewine–ból. Valójában a bűntudat ennél sokkal mélyebben gyökerezett benne, de már ennyitől is összeszorította a gyomrát a pánik, úgyhogy inkább elhessegette magától a többit. – Bárcsak hamarabb elmondtam volna neked – mondta Jess. Felragyogott az arca a megkönnyebbüléstől, hogy végre tiszta vizet önt a pohárba. – Tudnom kellett volna, hogy nem fogsz ellenem fordulni. – Jaj, édesem! – Mirandának elcsuklott a hangja. – Nem, hát persze hogy nem! Ellépett Adamtől, odasietett a kisöccséhez, és szorosan magához ölelte. A fiú csak néhány centivel magasodott fölé, és még mindig olyan vékony volt és fiatal. Még növésben van, és mégis micsoda zavarba ejtő, kaotikus érzelmek dúlnak benne. És nem volt senki, akihez fordulhatott volna. 310

Mindig, de mindig Miranda dolga volt, hogy ott legyen az öccsének. A lehető legrosszabb értelemben kudarcot vallott – de ennek most vége. – Ez mind nem a te hibád – mondta indulatosan, és nem engedett az ölelésen. – Még csak kisbaba vagy, Jess, hogyan is hibáztathatnálak? A fiú megdermedt a nővére karjában. – Miranda... A lány hagyta, hogy elhúzódjon tőle, de egyik kezével még mindig szorította a csuklóját. Nem bírta elviselni, hogy egészen megszakadjon köztük a kötés. – Nincs semmi baj – mondta nyugtatóan. – Most szépen hazamegyünk, és átbeszéljük ezt az egészet. Jess egy pillanatig bizonytalanul bámult rá, aztán valaki másra vándorolt a tekintete, aki Miranda mögött állt. Miranda ijedten döbbent rá, hogy Adam és Frankie még mindig ott állnak; mindketten szemtanúi voltak ennek a hihetetlenül bizalmas családi pillanatnak. Ráadásul Jess Frankie–re nézett, mintha engedélyt kérne tőle. És Miranda hirtelen tudta, hogy pontosan ki is a hibás ebben az egészben. – Hogy tehette ezt? – sziszegte Frankie–hez fordulva. – Végül is nem tévedtem olyan nagyot, nem igaz? Talán nem maga ütötte meg, de amit csinál vele, az jóval többet árt, mint egy átkozott karcolás. 311

– Hé, hé. Miranda, micsoda? – Jess a fejét rázta, de a lány ügyet sem vetett rá. Jess még gyerek, nem tudja, mit akar. De ez... ez a férfi a túlságosan szűk farmerjával meg a túlságosan menő viselkedésével. .. elhitetett Jesszel valamit, ami egyszerűen nem igaz. – Kihasznált téged – mondta Miranda Jessnek. – Kapva kapott a normális, természetes tinédzserkori zavarodottságodon, és kihasznált. – Veszélyesen remegett a hangja, egy pillanatra a szemére kellett szorítania a kezét, mielőtt folytathatta volna. Ez a szarházi Frankie ugyan nem fogja sírni látni. Amikor azonban felnézett, a szarházi Frankie Jesst bámulta. – Kicsi – mondta rekedten. – Kicsi, én... Frankie kinyújtotta a kezét, és Miranda elvesztette a fejét. – Hagyja abba! – kiáltotta. – Ne beszéljen hozzá, ne nézzen rá. És mindenre, ami szent, soha, de soha többé ne érjen hozzá. Ó, istenem, nem bírom elviselni a gondolatot, hogy hozzányúl, nem bírom elviselni, hogy... – Nem, te hagyd abba – vágott közbe hirtelen Jess. Miranda egész megijedt. A fiú szeme izzott, ahogy lerázta magáról a nővére szorító kezét. – Egy másodpercig sem hallgatom ezt tovább. Hazugság minden, amit mondasz, nagyobbat nem is tévedhetnél. Hátrálni kezdett Mirandától, a lány meg követte, mint egy madzagon rángatott marionettfigura. 312

– Te ezt nem érted – mondta lassan, érthetően, hogy jól elmagyarázhassa Jessnek. – Ez a férfi idősebb nálad, édesem. Jó pár évvel idősebb, és ezek fontos évek, amik alatt szépen fel fogsz nőni. És ennek a férfinak nem volt joga... – Frankie felé fordult, és hangsúlyosan megismételte ezt a részt: – ...nem volt joga elhitetni veled, hogy fontos vagy neki, vagy rávenni téged olyasmire, amitől kényelmetlenül érezted magad. – Nem volt joga, tényleg? – szólalt meg végre Frankie is. Kócos hajával és furán felvont szemöldökével úgy festett, mint egy rajz egy meséből, ami a Sötétség hercegéről szól, vagy valami ilyesmi. – Talán inkább maga az, akinek nincs joga úgy bánni az öccsével, mintha szellemi fogyatékos lenne, vagy egy rohadt gyerek. Miranda feldühödött. – Nem hinném, hogy el kellene számolnom magának azzal, hogyan intézzük az öcsémmel a bizalmas családi ügyeinket. És Jess igenis gyerek, maga undorító perverz! Frankie felszegte az állát, és rávillantotta azt a borzalmas vigyorát. – Nem tartaná gyermeknek, ha olyan tíz perccel ezelőtt kijött volna ide, kedveském. Jess rémülten a vállára csapott, Adam pedig bekapcsolódott a beszélgetésbe. – Nna, ööö, Frankie, ezzel nem igazán segítesz. És ha megengeditek, nem ártana, ha mindannyian tartanánk egy lélegzetvételnyi szünetet. Komolyan mondom, Miranda, vegyél mély levegőt. 313

– Addig nem leszek képes szabadon lélegezni, amíg az öcsém és én szépen haza nem érünk, jó messzire ettől a... ettől a... a... – dadogta; nem jutott eszébe kellően gyilkos szó. – Aljas csábító? – sietett a segítségére Frankie, gúnyosan vigyorogva. – Az ártatlanok szégyentelen megrontója? – Oké, elég lesz – figyelmeztette Jess hangosan. Miranda kinyitotta a száját, aztán be is csukta, mert Jess folytatta: – És ez rád is vonatkozik. Úristen. Annyira nem így képzeltem el ezt a beszélgetést. Miranda nyugalmat erőltetett magára, bár egyáltalán nem volt nyugodt, és megadóan feltette a kezét. – Igazad van. Nem itt kellene beszélnünk erről. Menjünk haza, ígérem, mindent elrendezünk. Utána kell majd járnia, mi a törvényes kor New York államban. Valószínűleg tizennyolc, ami nyilvánvalóan nevetséges, de ha szerencséje van, akkor huszonegy, és akkor ezerrel följelentheti Frankie Boydot. Annyira elmerült a képzelgésben – bírósági tárgyalásokat látott maga előtt, meg Frankie–t narancssárga kezeslábasban –, hogy először észre sem vette, hogy Jess nem helyesel. Sőt, közelebb húzódott Frankie–hez, úgy hátrált Mirandától, mintha ő csapta volna be. Ettől a látványtól a pánik, ami a felszín alatt kavargott, most feltört a mellkasába és még 314

följebb. A torka úgy összeszorult, hogy egészen feszült és rémült volt a hangja, amikor megszólalt: – Jess? – Nem akarok hazamenni és bármit is elrendezni – mondta, és reszkető hangja Miranda szívébe hasított. – Mert nincs mit elrendezni. Meleg vagyok. Ezen nem fogsz változtatni egy beszélgetéssel. És sajnálom... – kissé elcsuklott a hangja –, hogy ez ennyire nehéz neked. De nekem is nehéz. Már jó ideje. Miranda szemét elfutották a könnyek, de ő csak dühösen pislogott. – Jess, nincs semmi baj. De kérlek, haza kell jönnöd velem. – Nem kell hazamennie magával – mondta Frankie, Miranda akárhogy is igyekezett, most egy fikarcnyi önelégültséget sem talált a hangjában, és arra is gondosan ügyelt, hogy még véletlenül se érjen hozzá Jesshez. Jess kérdőn nézett fel a férfira. Miranda nem akarta látni, hogy az egész szíve ott van a tekintetében. Összeszorult a gyomra. Frankie megköszörülte a torkát. – Velem maradhat ma éjjel. Jess üdvözülten mosolygott, és Miranda egy másodpercig csak bámulni tudott. De amikor a kisöccse összefonta az ujjait Frankie ujjaival, hangosan felkiáltott: – Nem! Jess ránézett, a mosolya keserű–édesre váltott. 315

– Ezt akarom, Miranda. Tudom, hogy nem ez volt a terved számomra, de ez vagyok én. Gyere, Frankie, menjünk. – Sarkon fordult, és maga után húzta Frankie–t is. Miranda el sem hitte, hogy ez történik. – Jess! – kiáltott a fiú után, de az nem fordult meg. – Úristen... – mondta levegőért kapkodva. Adam a karjára tette a kezét, nehogy utánuk szaladjon. – Csinálj valamit! – támadt Miranda most Adamre. – A főnöke vagy, nem? Mondd meg neki, hogy hagyja békén az öcsémet. – Soha nem voltam képes Frankie–re hatni – mondta Adam komoran. – Soha egy másodpercig sem. Bárcsak segíthetnék. Miranda érezte, hogy egyre nehezebben kapkodja a levegőt, és a könnyek, amelyeket olyan régóta tart vissza, patakokban kezdenek csorogni az arcán. A feje fájdalmasan lüktetett, és heves, gyötrő zokogás tolult fel a mellkasából. Adam ismerős, vigasztaló karja átölelte, és Miranda az ölelésbe beleveszve átadta magát a viharos, felszabadító sírásnak. – Elveszítem az öcsémet – zokogta bele a férfi mellkasába. – Ugyan már, dehogyis – mondta Adam, és a lány hátát dörgölte. – Dehogy veszíted el. Egyetlen éjszakáról van szó, hogy mindenki lehiggadjon, és hátralépjen egyet. 316

– Ha! – fújtatott Miranda könnyek között. – Biztos vagyok benne, hogy sokkal rózsásabb lesz a helyzet, miután egész éjjel álmatlanul járkálok föl– alá az üres lakásban. – Ahogy Jess üres hálószobájára gondolt, majdnem összegörnyedt a fájdalomtól. – Igen, értem, hogy ettől csak még jobban lehangolódnál –mondta Adam. – Mi lenne, ha feljönnél hozzám? Megígérem, hogy kitalálok valami agyatlanul szórakoztató dolgot, ami úgy eltereli a figyelmed, hogy végül sikerüljön elaludnod. Miranda szipogott, és arcát Adam némileg átnedvesedett, vékony pólójához nyomta. Hallgatta egyenletes szívverését, és rájött, mennyire fáradt. A síró–görccsel megkoronázott érzelmi hullámvasútnak nincs párja. Valakinek könyvet kéne írnia róla; ez lehetne az új fitneszedzőterem–őrület. Boldogságosan nagy volt a kísértés; összegömbölyödni Adam téglaházában, és hagyni, hogy elfeledtesse vele saját magát, a gondjait, az egész világot. – Rendben – suttogta, és felemelte a fejét. Adam azonnal megcsókolta, és jó érzés volt, még bedugult orral, feldagadt szemmel és szúró fejfájással is. Valakinek erről is könyvet kellene írnia, tűnődött szédülten, miközben Adam visszaszaladt a bárba, hogy rendezze a számlát, és kihozza a holmijukat. 317

Adam Temple: A csodagyógymód. Mindenre, ami fáj.

318

Huszonkettedik fejezet Micsoda éjszaka! Adam leültette Mirandát a göröngyös zseníliakanapéra, és automatikusan ment, hogy bekapcsolja a zenét. Rövid ideig töprengett, hogy mit válasszon; valami azt súgta neki, hogy a Siouxsie and the Banshees nem aratna túl nagy sikert ebben a pillanatban. Végigtúrta a CD–it, és előásott egy Nina Simone– albumot, amit Granttől kapott évekkel ezelőtt. Néhány másodperc múlva Nina mély, füstös, blúzos hangja töltötte meg a szobát. Adam hátranézett a válla fölött: Miranda a kanapén kuporgott. Kicsinek és törékenynek tűnt a keményre tömött párnák között. Két szeme és orra kivörösödött, feldagadt a könnyáradat következtében. Úgy tűnt, meg van döbbenve, hogy így kiszakadt belőle a sírás, mintha nem lenne hozzászokva, hogy elengedje magát. Még most is, ahogy Adam ránézett, lopva az arcára meg a szemére tette a kezét, és összevonta a szemöldökét, mintha bosszantanák a kirohanása bizonyítékai. – Tudod, nincs ám semmi gond – mondta Adam. – Nyugodtan sírhatsz még, ha akarsz. Még az is lehet, hogy a fürdőszobában igazi zsebkendő van, nem is kell az ingemet használnod. A lány mosolygott, és Adam épp ezt szerette volna, de halvány volt a mosolya. Egy pillanat múlva megint az a tépelődő kifejezés ült az arcán. 319

Adam nem akart a terhére lenni, de azt sem akarta, hogy egyedül maradjon. Egy ideig habozott, aztán a kanapé karfájára telepedett, szemben Mirandával. A nő először nem nézett rá, és Adamnek összeszorult a gyomra: Miranda makacs bezárkózásáról ordított, menynyire megszokta, hogy magányosan oldja meg a gondjait. Volt viszont egy pillanat, amikor rátámaszkodott, amikor hozzá fordult, és engedte, hogy a karjában tartsa, és ő teljes erejével kapaszkodott ebbe az emlékbe. Ez a nő most szétesik, mint egy túlfőtt szósz, a szeme előtt hullik darabjaira, zuhan össze. – Elegem van a sírásból – mondta Miranda. – Egyáltalán nem célravezető válasz egy problémára. – Lehet, de nem érzed jobban magad utána? Miranda felfelé pislogott a férfira. Adam utálni akarta magát, amiért észrevette, hogy az alsó szempilláján remegő könnyektől úgy csillog a szeme, mint a zafír. Betegesnek tartotta, hogy olyan vonzónak találja a lány kipirult, könnytől ázott arcát. De úgy érezte, mintha először látná őt, a lecsupaszított, dísztelen nőt, aki végre előbukkant az összeszedettség imázsa mögül, amit a világnak mutat. – Nem tudom, mitől érezném jobban magam ebben a pillanatban – mondta Miranda. – Istenem. Ugye nem vagyok túl drámai? 320

Olyan bánatosan biggyedt le rózsaszín ajka, hogy Adam a legszívesebben elkapta és megcsókolta volna. – Nem, az én hibám – mondta Adam, és leugrott a kanapé karfájáról, mielőtt egészen kicsúszott volna a kezéből ösztöneinek amúgy is bizonytalan irányítása. – Azt ígértem, hogy elterelem a figyelmed, de még nem teljesítettem az ígéretem. – Mire gondoltál? – kérdezte Miranda. Tágra nyílt szemmel, ártatlanul nézett rá. Adam biztosan csak képzelődött, amikor mindenféle felhangot hallott ki a kérdéséből. – Ööö. Megnézhetnénk egy filmet vagy ilyesmi. Csak éppen. A francba. Pár hete elromlott a tévém, és még nem javíttattam meg, mert amúgy is olyan keveset vagyok itthon, hogy nem igazán nézem, ráadásul nyár van, úgyhogy Devon műsorából csak az ismétlések mennek, és igazából az az egyetlen, amit nézni szoktam, és azt is csak azért, hogy kíméletlenül gúnyolhassam érte. Miranda felnevetett, mire Adam elhallgatott. A lány mintha meglepődött volna magán, hogy nevet. – Kinek kell a tévé? – vont vállat Miranda. A fejét rázta, és mosolygott. – Te magad vagy a tökéletes figyelemelterelés. Feltápászkodott a kanapéról, és elindult Adam felé, közben egy pillanatra sem vette le róla a szemét. – Tényleg? – nyögte Adam, és érezte, hogy hirtelen teljesen kiszárad a szája. 321

– Nos – gondolkozott el Miranda –, ennél még jobban is csinálhatnád. Most közvetlenül előtte állt. Bizonytalanul felemelte a kezét, aztán könnyedén a férfi csípőjére tette. – Nem akarok semmit erőltetni, ha nem érzed magad... – Adam köhögött, aztán kezdte elölről. – Mármint nem ezért hívtalak fel magamhoz. – Tudom – mondta Miranda, és lassan körözött a hüvelykujjával a férfi csípőjén. Az érintéstől egy kicsit felgyűrődött a pólója, és a következő pillanatban a nő keze már a csupasz bőrén nyugodott. – Te ezért jöttél? – kérdezte Adam, és közben arra gondolt, hogy a rossz válasz olyan, mintha egy vödör jég lógna a feje fölött, arra várva, hogy a nyakába boruljon. – Nem mintha visszautasítanálak, akármi lenne – tette hozzá sietve. – Ha semmi mást nem akarsz tőlem, csak a felejtést, egy éjszakát, amikor csak érezned kell, ahelyett hogy gondolkodnál, tőlem azt is megkaphatod. Csak szeretném előre tudni, hogy mindössze erről van–e szó. A nő keze mozdulatlanul simult a bőréhez, és Adam azt kívánta, bár ne szólt volna egy szót sem, csak ment volna a sodrással. De aztán látta, hogy Miranda arcán kisimulnak a feszültség vonalai, mint amikor a cukor karamellé olvad. – Nem csak erről van szó – válaszolta a nő. Arcát elöntötte a pír, ahogy bevallotta: – Valójában azóta 322

álmodozom erről a pillanatról, amióta felpattantál arra a színpadra, és énekelni kezdtél a Kápolnában. Adamnek kalapálni kezdett a szíve, de azért sikerült megeresztenie egy pimasz vigyort. – Az tetszett, mi? – Sokkal jobban tetszett, mint vártam. Különösen értékeltem a dalválasztásodat. Adam végigsimította a lány karját, alulról egészen a válláig, és élvezte, ahogy a teste megborzongva a kezébe simul. Finom, de szenvedélyes élmény volt. – Ez az egyik kedvenc számom – suttogta. – Mostanában nem megy ki a fejemből. Valamiért. Most már mind a ketten túl gyorsan kapkodták a levegőt. – Nem akarod megmutatni a lakást? – kérdezte Miranda. A sok főzőlecke és a még több végigcsókolózott óra során egyszer sem mentek tovább a konyhánál, nem jutottak el a lakás privát területeire. Adam visszafojtotta a lélegzetét: azonnal maga elé képzelte, ahogy Miranda sötétvörös haja elomlik a zöld lepedőn a széles, alacsony ágyon. – De – nyögte. – Körbevezetlek. Miranda halkan felsikoltott, amikor Adam felkapta, de azért szó–fogadóan átkarolta a derekát vékony lábával, hogy ne billenjenek ki az egyensúlyból. – A konyhát már ismered. 323

– Nagyon jól – mondta egyenesen a fülébe, mire a férfi olyan erősen megborzongott, hogy majdnem elejtette a lányt. Adam szitkozódott, aztán szorosabban megmarkolta a lány kellemesen kerek fenekét. Még csak nehezére sem esett. – Ez itt a nappali – sorolta kitartóan, miután bekanyarodtak a könyvespolc után, amely az ágyát elkülönítette a lakás más részeitől. – És, á, nézd, a hálószoba. – Lenyűgöző. – Megint a füle, de most Adam már fel volt rá készülve. Óvatosan megfordult a lánnyal, nehogy beverje a fejét a könyvespolcba. Egy agyrázkódás eléggé lehűtené a kedélyeket. Hirtelen úgy érezte, a bőre túl szűk a testére, ahogy lefektette a lányt, és hátralépett, hogy megnézze a valósággá vált látomást: Mirandát, amint elterülve, puhán és érzékien fekszik az ágyán. A lány kicsit arrébb csúszott a takarón, a tekergő, suta mozdulattól zavarba ejtő is lehetett volna, de ehelyett Adam arra gondolt, hogy legszívesebben letépné róla a ruhát, és még egyszer megnézné ezt a mozdulatot, csak most meztelenül. – Gyere – lehelte Miranda, és kinyújtotta a kezét. – Felejtess el velem mindent. Takarj be, amíg már nem lesz semmi, csak te. Adam tetőtől talpig megreszketett. Úristen, mit művel vele ez a nő. A keze után nyúlt, összefonta 324

az ujjait az övéivel, és lassan hagyta magát lehúzni az ágyra. Mirandának szüksége van erre, gondolta magában, ahogy betakarta őt a testével. És ő megadhatja neki, amire szüksége van. Oké, legyünk őszinték: leghőbb vágya, hogy megadja neki. De ennél többről van szó. És ahogy belehelyezkedett a nő testének hajlataiba, ahogy a csípője belemerült az övébe, ez a valami több ott lüktetett köztük a szobában, akár egy harmadik szívverés. Adam már korábban is érezte, a Kápolnában, amikor a színpadon állt, ahogy a gitár húrjait pengette és levegőt vett, hogy énekeljen. Az egész kocsma elhomályosult, és nem maradt semmi, csak Miranda várakozva leső arca, csillogó szeme, amiben valami megfogalmazhatatlan dolgot látott. Minden egyes hangból, az egész dalból, amit viccesnek, esetleg gúnyosnak szánt, bizalmas üzenet lett, amit neki küldött a légtéren keresztül, mint valami füstjeleket. Túl sok is lett volna azt remélni, hogy Miranda, az ő sasszemű, minden részletre odafigyelő Mirandája nem fogta az üzeneteit. Aztán mikor a lány lábujjhegyre állva nyújtózkodott a csókjaiért, Adam már egyáltalán nem volt biztos benne, hogy ezt egy kicsit is sajnálja.

325

Ennek az őrült éjszakának az érzelmi csúcsai és mélypontjai úgy keveredtek Miranda szervezetében, mint egy dupla tequila a kísérő vodkával. Úgy érezte, megrészegült az adrenalin, az azt követő zuhanás és élete leghosszabb sírógörcse utóhatásaitól. Őrület cikázott a vérében, a gondolatai olyan gyorsan kergették egymást, hogy úgy érezte, bármelyik pillanatban felszállhat a mennyezetre, darabokra hullhat, és a szoba négy sarka felé repülhet, ha Adam nem ér hozzá. Ez. Csak ez, Adam keménysége és melegsége, ami a puha matracba nyomja, körülveszi és betakarja. Ez kellett Mirandának. Annyira régen volt – talán felnőtt fejjel még soha hogy tökéletes biztonságban érezze magát, és teljesen ellazulhasson. Adam megint a szájához szorította csodálatos ajkát, és Miranda fejéből nyomtalanul eltűntek az öcsök, a titkok és a bűntudat morzsái. Fájdalmas ívet hajlított a gerincéből, olyan keményen nyomult, ahogy csak bírt, hogy a lehető legtökéletesebb legyen a takarás. Úgy érezte, lehetetlenség, hogy kellően közel kerüljön Adamhez. A homlokuktól a bokájukig érintkeztek egymással, a férfi erősen és biztatóan nehezedett rá, de ez sem volt elég. Azt kívánta, bárcsak lenyelné őt egyetlen falásra. Adam kinyitotta a száját, egy rekedt kiáltással magához ragadta az irányítást, és tett egy bátor kísérletet. 326

Széles mellkasa maga alá gyűrte a nő mellének megadó félgömbjeit. Ruháik vékony anyaga jelentéktelen akadálynak bizonyult azzal a hővel szemben, amit a testük súrlódása kifejtett. Adam csípője lassan, megfontoltan körözve ingerelte Mirandát, aki egyre erősebben érzékelte az ürességet magában. Érezte a férfi erekcióját, a farmerba szorult kemény dudort, ami rövid, hirtelen mozdulatokkal böködte a lába közötti rést, és Mirandában már lüktetett az üresség. Közben a férfi folyamatosan, mohón csókolta éhes szájával, a nyelvét szívta és az ajkát kínozta apró kis csípésekkel, harapásokkal, és Miranda érezte, hogy testében az erekkel és idegszálakkal átszőtt puha hús hiperérzékenyre duzzad. Nyüszítve adta meg magát a férfinak. Olyan volt, mint amikor először kóstolta a főztjét; hirtelen sokk az érzékeknek, mintha egész lénye elmerülne a testi örömökben. Ahol ennyi tiszta érzés van, ott nincs helye gondolkozásnak. – Huh – lihegte Adam, és kicsit hátrébb húzódott. Miranda tiltakozva húzta össze a szemöldökét, azt várta, hogy a férfi tovább simogassa, megnyugtassa. – Nem megyek sehova – mondta a férfi pihegve, rekedten. – Csak. Az ördögbe is. Egy kicsit lassítanunk kéne. Miénk az éjszaka, nem igaz? Mintha halványan valami sebezhetőség bujkált volna szeme sötétjében, ahogy lenézett a lányra. 327

Mintha arra számított volna, hogy a lány kirúgja a saját lakásából, miután végzett vele. Mirandának nagyon kellett igyekeznie, hogy kicsit lefékezze dübörgő szívét és elszabadult libidóját; hátravetette a fejét, végigsimította Adam erős nyakát, és ujjait puha fürtjeibe fúrta a tarkóján. – Én sem megyek sehova – mondta. Megkönnyebbülés, és valami annál is erősebb ragyogott fel a férfi arcán, aztán elmosolyodott. – Az tuti, hogy nem. – Győzedelmesen felmordult, aztán egy villámgyors mozdulattal egyik nagy öklébe szorította és a feje fölött az ágyhoz szögezte a lány mindkét kezét. – Legalábbis addig nem, amíg nem láthatlak végre meztelenül – mondta Miranda. Egészen felizgult saját merészségétől, és Adam kábult tekintetéből ítélve rá is hasonló hatással lehetett a mondat. Ez az, tűnődött a nő. Tetszik neki, ahogy beszélek. Miranda rögtönzött: elővette a legjobb csábító hangját, és Adam arcát fürkészve, minden egyes arckifejezését magába szívva, beszélni kezdett. – Le akarlak vetkőztetni, és minden egyes porcikádat végig akarom kóstolni. Egy emberről sok mindent elárul az íze. Legalábbis számomra. Gondolom, a túlfejlett, elképesztően jó ítélőképességű ízlésem miatt. – Mély levegőt vett, a férfiizzadság és a felhevült hús éles illata az orrába szállt. – Még az illatod is – folytatta, s még 328

Adam reakciójára is elfelejtett odafigyelni, egész beleveszett a pillanat önkívületébe. – Szexillatod van, édes, meleg illatod. – Istenem, Miranda – nyögte Adam, és megadóan ejtette a fejét a nő vállára. – Kinyírsz ezzel az egésszel. Ahogy a szavakkal bánsz... Tehetetlenül elhallgatott, de Miranda érezte az igazságot, érezte, hogy mit akart mondani egyre gyorsuló, akadozó lélegzetvételei között, amiknek a hasán érzi a melegét. A csípője nyugtalan, hirtelen mozdulatai között. Kezdi elveszíteni a fejét Miranda miatt, mindjárt beleőrül a vágyba. Ahogy erre rájött, éles izgalomhullám hasított az ölébe, és nagyot kellett nyelnie a feltoluló vágy ellenében. – Hát akkor tegyél ellene – követelte. Széjjelebb nyitotta a lábát, és átkulcsolta a férfi vékony derekát. Adam mélyebbre fúrta magát a nő medencéjének bölcsőjébe. Görcsösen felnyögött, ahogy a merevedése még erősebben nyomódott a nő ölének, elengedte a kezét, és reszkető alkarjára támaszkodott, hogy rábámulhasson. Ettől a mozdulattól még egy kicsit közelebb hajlott a teste a nőéhez. Ahogy a farmerba bújtatott erekciója Miranda feszes, duzzadt szeméremdombjához dörgölőzött, a nő megborzongott a vágytól. – Miranda. A lány a szemébe nézett. Sikerült annyira kitisztítania az agyát, hogy felfogja a komolyságot a férfi arckifejezésében. 329

– Tessék. – Tudod, mennyire imádom, amikor azokat a tízdolláros szavakat használod, és mindenbe értelmet lehelsz, ami megfordul a fejemben. Miranda elmosolyodott. – Tudom. – Csodálatos. De hacsak nem akarod, hogy ez az éjszaka véget érjen, mielőtt elkezdődne, megtennél nekem egy szívességet? – Bármit. – Fogd be. Miranda érezte, hogy fülig ér a szája, és ugyanabban a pillanatban azt is megérezte, hogy a férfi keze a szoknyája széléhez kúszik. Már mozdult is, hogy segítsen neki, és kifulladva, kapkodva tépték le magukról a ruhát. Miranda valahol a tudata hátsó szegletében nyugtázta, hogy akárhányszor elképzelte magában ezt a pillanatot az elmúlt napok során, mindig lassú, várakozó felfedezést látott maga előtt, azt, ahogy minden centiméternyi újonnan lecsupaszított bőrt csókolnak és imádnak, mielőtt a teljességet elérnék. Hát ez egyáltalán nem ilyen volt. Ez túláradóan vidám volt, egy őrült vágta a meztelenség felé. Mintha versenyeztek volna egymással, zihálva nevettek, forró, őrjöngő kezük egymás testén. Soha nem volt könnyebb meztelennek lenni valaki más előtt. Miranda nem volt prűd; jó néhány barátja volt már. Hat, hogy pontosak legyünk: egyik sem 330

tartott tovább néhány hónapnál, de azért voltak annyira komolyak a maguk idejében, hogy a szexre is sor kerüljön. Nem volt köztük egyetlenegy sem, aki erre felkészítette volna. Adam az ágyra hanyatlott, és magára húzta a lányt. Az érdes szőr a karján és a lábán finoman horzsolta Miranda bőrét, a legapróbb pillanatot is a többszörösére nagyítva. Lapos, barna mellbimbója körül meglepően puha, fekete szőr kunkorodott, középen összeért, és sokatmondóan keskenyedve haladt lefelé izmos hasán. Miranda beletúrt a fekete szőrbe, végigsimította a vonalát, precízen végigkövette az útját, míg el nem érkezett a durvább szőrig, amely Adam ágaskodó férfiasságát vette körül. A férfi hasa megremegett kutakodó ujjai nyomán, de ez semmi nem volt ahhoz képest, hogy a farka mekkorát rándult, amikor lazán megforgatta a hüvelyk– és a mutatóujja között. Adam fújtatva nevetett, Miranda gyors, titokzatos mosolyt villantott felé. – A saját feje után megy, mi? – El se tudod képzelni, mennyire – válaszolta Adam hevesen. Miranda nevetett, aztán lehajtotta a fejét, és nézte, hogyan táncolnak az ujjai fel–alá a férfi feszes, merev péniszén. Adam vastag volt és kemény, elnehezedett az izgalomtól, és felül már vörösödött is. Csodálatos érzés volt a kezében tartani; mintha a szenvedélye megtestesülését simogatná, olyan volt a forró, selymes bőr az 331

acélos keménység körül. A férfi önkéntelenül is felemelte a csípőjét, mire Miranda még erősebben szorította. Egészen különleges volt az arckifejezése, a szenvedéssel keveredő gyönyör megfeszítette vonzó arcvonásait. Az, ahogy Adam a zavar legkisebb jele nélkül élvezte, amit csinál vele, izgatóbb volt, mint azt Miranda álmodni merte volna. Ettől csak egyre tovább és tovább akarta csinálni, amit csinált. Megint végigpásztázta a férfi testét. Soha nem volt oda az orális szexért, sem adni, sem kapni nem szerette különösebben. Mindig egy kicsit valahogy mellékesnek érezte – szigorúan az előjáték idejére korlátozva. Adammel viszont arra vágyott, hogy mindent kiélvezzen az utolsó mozzanatig. Anélkül hogy időt hagyott volna magának a fontolgatásra, Miranda lekúszott az ágy végébe, és Adam meleg, pézsmaillatú húsára tette a száját. Adam megrándult, és fojtottan, hitetlenkedve felkiáltott, ezért Miranda kissé visszavonult, és inkább úgy döntött, hogy elidőzik itt, az elején. Tudhatta volna. Mint minden, ami Adammel kapcsolatos, ez is teljesen új és elragadó volt, egyszerűen azért, mert róla volt szó. Miranda mélyet lélegzett, és az érzékei emlékezetébe véste a férfi gazdag, földi illatát. Na és az íze! Kinyújtotta a nyelvét, és újra végignyalta, az aljától a tetejéig haladva. Úgy robbant szét az íz a nyelvén, mintha egy mesterszakács meglepő előételét kóstolta volna. Adam sós volt és ízletes, 332

és valahol a háttérben még egy kis citrusíz is felbukkant, amitől Mirandának összeszaladt a nyál a szájában. És amikor szorosabbra fogta az ajkait Adam péniszének kiszélesedő vége körül, és szívni kezdett, az Adam mellkasa mélyéből feltörő nyögéstől egész testében forrón pezsgett a vér. Átjárta a szexuális erő, légzése felgyorsult, és meglepően tisztán érezte a csúszós nedvességet a combja között, A férfi csípője köré csavarodott, és rövid, szaggatott ritmusban mozgatta a fejét. Adam majdnem eszét vesztette. – Á, úristen, hagyd abba – lihegte; megragadta a lány vállát, és eltolta magától. Miranda megengedte magának, hogy az ajkát biggyessze, annak tudatában, hogy duzzadt, agyoncsipkedett ajkai szívdöglesztően festenek. Adam rábámult. – Jézus atyaúristen, te nő. – Elkerekedett, döbbent szemében még mindig tükröződött az iménti érzéki roham, még mindig lüktetett tőle a teste, mint amikor a víz fodrozódik, ha az ember követ dob bele. Felé nyúlt, és ő boldogan borult a karjába; megborzongott, ahogy az ölébe ült. A legérzékenyebb része barátságosan dörzsölődött az övéhez, amitől kis gyönyörspirálok indultak az ölétől egészen az ujjai és a lábujjai hegyéig. Adam átfogta a derekát a nagy kezével, és magához szorította, miközben csókolta. 333

Miranda elfojtott, magas, vékonyka, kétségbeesett nyüszítést hallott. Aztán rémülten döbbent rá, hogy a nyüszítés az ő saját torkából jött, amikor Adam a nyelve hegyével végigsimította az alsó ajkát, aztán mohón a szájába merült. Miranda megvonaglott, buján és szexin bújt a férfihoz. Az öle égett és lüktetett, ahogy ferdén Adam hasának keményen kirajzolódó izmaihoz nyomódott. Ez már túl sok volt. – Belém – zihálta, Adam nyitott szájába lökve a szavakat. – Kérlek. Adam karjai szorosabbra zárultak körülötte, akár egy háló, fogságba ejtették, és enyhe hullámzássá szelídítették kínlódását. – Nem kell könyörögnöd – mondta Adam. – Soha. Komolyan mondom. Ennél sokkal könnyebb velem. Legalábbis ha rólad van szó. – Miközben beszélt, az éjjeliszekrény fiókjában kutakodott, míg végül előszedett egy gyűrött csomagot. Gyorsan elbánt az óvszerrel, Miranda megborzongott, amikor az ujjai véletlenül a fenekéhez értek, ahogy legurította a gumit. – Na, most ki beszél túl sokat? – kérdezte Miranda. Följebb húzta magát, és élvezte, ahogy Adam kérges tenyere a fenekére csúszik. – Igazad van – ismerte be Adam, aztán megfeszítette a kezét, és elindult az ujjaival befelé. Miranda mozdult, tudta, hogy Adam azt nézi, készen áll–e, hogy befogadja, és azt is tudta, hogy nedvesnek és nyitottnak fogja találni a testét. 334

Adam felnyögött, amikor az ujjbegyei a nő nedves belső redőihez értek. Miranda hátradobta a fejét a finom simogatásra. Érezte, ahogy a férfi hosszú, lüktető pénisze végigsimítja hátul a combját, a hajlatot a fenekénél, és hirtelen olyan vadul kezdett rá vágyni, hogy maga is meglepődött. Együtt mozdultak, szavak nélkül, Adam a kezével segített Mirandának feltérdelni, a lány remegő combja a férfi lágyékának nyomódott, ahogy ráült. És akkor a farka hegye pontosan ott volt, ahol a nő akarta, annyira közel volt, a csúcsa a teste nedves, fájdalmasan vágyó bejáratát csókolta. Miranda átölelte Adam széles vállát. Mindössze néhány centire volt egymástól az arcuk. Miranda minden egyes lélegzete telve volt Adam illatával. Tekintetük egymásba kulcsolódott. És akkor Miranda kinyitotta magát, és buja, lassú mozdulattal rácsúszott, mire mind a ketten rekedten kiáltottak fel a gyönyörűségtől. Egészen tele: egyedül erre tudott gondolni Miranda, ahogy leereszkedett, és Adamhez láncolta magát. Adam vastag farkának erős nyomására fények villantak a szeme előtt, mint valami halk robbanások a periférikus látásában. Önkéntelenül összeszorította belső izmait, és mindketten felnyögtek a fokozódó élvezettől. Miranda Adam vágytól kitágult pupilláját bámulta, nehéz szemhéját és képtelenül hosszú szempilláját, és ebben a pillanatban, a 335

legmegrázóbb fizikai élmény közepette, amire csak Miranda egész életéből emlékezett, Adam kérdőn dörgölte az orrához az orrát. Olyan buta, édes dolog volt, de Miranda teljesen beindult tőle. Miranda felkiáltott: a saját fülének is megtört, legyőzött volt a hangja; aztán amilyen szorosan csak tudta, magához szorította Adamet. Valahogy Adam ezt felhívásnak vette, hogy mozduljon, és egy pillanat múlva már egymással szemben ültek. Adam lassan ringatózni kezdett, amitől a pénisze rövid, erős lüktetésként hatolt a nőbe. Miranda a férfi vállába temette az arcát, és kapaszkodott. Ahogy így ültek, karjukkal szorosan átölelték egymást – ez borzasztóan meghitt pillanat volt. Adam olyan mélyen merült belé, hogy minden egyes mozdulattal olyan helyet érintett benne, amit még soha nem érintettek, utakat nyitott magának a testében, a saját útjait. Adam végigsimította föl–le emelkedő oldalát és összeszorított combját. Izmos alkarjával a feneke alá nyúlva megemelte, a másik kezével pedig kiegyenesítette és maga köré ívelte behajlított lábait. Miranda teste szinte énekelt a megkönnyebbüléstől, ahogy Adam ölében ült. Az új testhelyzetben még mélyebbre hatolt belé. Miranda szinte már a torkában érezte őt. Volt valami nevetségesen szexi abban, ahogy engedi Adamnek, hogy hajlékony testét olyan formára hajtogassa, amilyenre csak akarja. 336

Remegő lábával úgy ölelte át Adamet, mint egy különösen ragaszkodó kúszónövény, aztán Adam nyakára csúsztatta a száját, és foga közé vette sós bőrét. Adam felmordult, és még erőteljesebben fúrta bele magát. Miranda tele szájjal mosolygott, és még erősebben szívott. Vad vágy öntötte el, hogy megjelölje a férfit valamilyen látható helyen, mint ahogy a férfi jelöli meg őt ott mélyen, belül. Minden egyes lökéssel nekinyomódott a férfi kemény szeméremcsontjának, amitől újabb és újabb éles gyönyörhullám sugárzott végig a gerincén, már–már azzal fenyegetve, hogy lerobbantja a feje tetejét. Megremegett a férfi szorításában, érezte, hogy közeledik valami olyan hatalmas dolog, hogy szinte félt tőle. – Gyerünk, édes – zihálta Adam az arcába. – Engedd el. Megmarkolta a derekát, és lehúzta, miközben feldöfött, szűk spirálban körözött a csípőjével, amitől a nő nekifeszült, és csiklója az ágyékát borító érdes, nedves fürtökhöz dörzsölődött. Miranda feje hátrabukott, mintha túl nehéz lenne a nyakának, ahogy testét átjárták az eksztázis hullámai. Adam felkiáltott és megremegett alatta, teljesen kiesett a ritmusból. Akadozva dobálta a csípőjét, ahogy kiürítette magát, és addig nyújtotta Miranda orgazmusát, míg a gyönyör már olyan éles lett, hogy a fájdalomra hasonlított. Utána Miranda remegve kapaszkodott belé, és ahogy magához tért, örömmel tapasztalta, hogy Adam épp ugyanennyire kapaszkodik. 337

Szétválaszthatatlanul fonódtak egymásba, és Miranda érezte, hogy a szíve gyorsan dobog. Azt akarta, hogy soha többé ne kelljen megmozdulnia. Ha megmozdul, gondolkoznia kell mindenfélén. És komolyan, a legszívesebben soha többé nem gondolt volna semmire. A gondolkozás rossz. Nagyon rossz. Miranda összevonta a szemöldökét, és még mélyebbre fúrta magát Adam ölelésében. – Hagyd abba – mondta Adam; meleg, rekedt hangjában mosoly bujkált. – Mit? – Miranda hangja fojtottan szólt a férfi vállának nedves, finom bőréből. – Megint forogni kezdtek a kerekek az agyadban, igaz? Mint egy hörcsög azon a keréken. Miranda horkantott, de hagyta, hogy az ajka álmos mosolyra húzódjon. – Szép kis altató. – Apropó, alvás...

338

Huszonharmadik fejezet A szétbogozódás folyamata lassúnak és kielégítőnek bizonyult Adam számára. Tetszett neki, ahogy Miranda mozgott: mintha olvadt csokoládéban úszna, valahogy puhán, erőlködve. Már félig lecsukódott a szemhéja, és minden egyes lélegzetvétellel egyre kisebb résnyire volt nyitva. Adam a hátára fektette, mosolyogva nézte, ahogy öntudatlanul befészkeli magát a párnák közé, aztán betakarta a vékony pamutlepedővel, és kiment a fürdőszobába mosakodni. Vaksin hunyorgott a tükör fölött világító égők harsány fényében. Egyetlen pillantást elég volt vetnie a tükörre, hogy lássa, tökéletesen „szét van dugva”, ahogy Frankie szokta mondani. Adam vigyorogva nézte kócos haját, eszébe jutott, ahogy Miranda beletúrt az ujjával, és tökéletesen értette, hogyan jutott ebbe az összevissza állapotba. Visszanézett a nyitott ajtón keresztül: egészen rabul ejtette a kép, ahogy ott feküdt a nő az ágyában, és a fürdőszobaajtóból ráhullt egy fénynyaláb; épp olyan volt, mint a képzeletében. Gyönyörű látványt nyújtott, és Adam egy pillanatra megállt, hogy kiélvezze a festői képet. Miranda mélyen, egyenletesen lélegzett, úgyhogy Adam tudta, valószínűleg egyedül sütkérezik majd az alkonyi fényben, de nem bánta. Rengeteg jó dolog történt, amin gondolkozhatott. Lekapcsolta a fürdőszobában a lámpát, és 339

visszabotladozott az ágyba. Becsusszant Miranda mellé, odabújt hozzá, a bőre selymességében gyönyörködött, meg a mormoló hangokban, amiket kiadott. Felkönyökölt, és a nő szépséges arcát fürkészte. Nagy hülyeség és tisztára csöpögős, ha már attól is boldog, hogy nézheti, ahogy alszik? Tök mindegy. Adam vállat vont volna, de nem volt hozzá energiája. Akárhogy is, de biztosan beigazolódott, hogy jogos volt az öröme, mert Miranda egyszer csak felé fordult álmában, közelebb furakodott, és mintha birtokba venné, rádobta a lábát. Adam boldogan nyugtázta, hogy oda van szögezve az ágyhoz, és elhatározta, hogy gondolatban újra végigéli az elmúlt óra eseményeit, attól a pillanattól, amikor Miranda megkérte, hogy mutassa meg neki a lakást, egészen mostanáig. Be akarta betonozni az egészet az emlékezetébe, minden egyes érintést, minden egyes tekintetet. Teste erős, selymes szorítását, a zihálását, szinte döbbent kiáltásait, az élénk pirosságot, ami a csúcspont pillanatában elöntötte az arcát, a nyakát és az egész bőrét, egészen a melléig. Adam szíve mélységes megelégedéssel dörömbölt. Valahol a szíve legmélyén, a hátsó kis agyában, ahogy nevezni szokta, ösztönösen boldog volt, hogy itt fekszik az asszonya az ölelésébe zárva, békésen alszik az ő védelme alatt, miközben 340

birtoklásának élő bizonyítékai lassan zúzódássá halványulnak a csípőjén. Miranda már az övé. És ő Mirandáé.

enyhe

A reggel úgy fejbe vágta Mirandát, mint egy hatalmas kalapács. Az egyik percben beleveszett egy álomba, amelyben Jess megint kisgyermek volt, bekötve ült a gyerekülésben az első ülésen a furgonban, amellyel az anyjuk járt, miközben Miranda a leghátsó sorban ült, és nem érte el az öccsét, ahogy a furgon elindult az úton teljesen magától, sofőr nélkül. A következő pillanatban pedig levegő után kapkodva ébredt fel egy ismeretlen szobában, és érezte, hogy egy mohazöld lepedő tekeredett a lábára. – Hát szia! – hallatszott egy rekedtes hang balról. Miranda villámgyorsan megfordult, és addig ollózott a lábával, amíg nagy nehezen a melle elé nem sikerült kapnia a lepedőt. Adam a párnán fekve pislogott rá, szája álmos mosolyra húzódott. Az állán borosta sötétlett, de a tekintete tiszta volt és éber. – Szia – mondta Miranda, aztán azonnal a szemét forgatta a saját ostobasága miatt. – Minden rendben? – kérdezte Adam. – Úgy ugrottál fel álmodból, mintha valami megcsípett volna. 341

– Jól vagyok – válaszolta a lány automatikusan. Lüktetett a feje, pattanásig feszültek az idegei, a legszívesebben sikított volna. Fájdalmasan vonta össze a szemöldökét, és Adamnek elborult a tekintete. – Nem úgy nézel ki, mint aki túl jól van, édes. Fáj a fejed? Miranda bólintott a párnán fekve, és Adam megnyugtató mozdulatokkal masszírozni kezdte a halántékát. A fejfájás szinte azonnal tűrhetőre szelídült, úgyhogy Miranda már kuncogni is bírt. – Erről eszembe jut annak az estének a másnapja, amikor megismerkedtünk – vallotta be. – Az volt életem legrosszabb másnapossága. – Azt elhiszem – vigyorgott Adam, de aztán gyorsan lehervadt a szájáról a mosoly. – De szerintem tegnap este nem ittál olyan sokat. – Szerintem sem. Attól tartok, itt inkább valamiféle érzelmi másnaposságról lehet szó. Tudod, túl nagy hullámzás egyetlen este alatt. Adam ujjai megálltak, aztán még egyszer végigtúrták a lány engedetlen reggeli fürtjeit, végül a férfi keze az ágyra hanyatlott. – Sajnálom, hogy nem érzed jól magad a tegnap este után – mondta óvatosan, de Miranda hallotta a csalódást a hangjában. – Nem miattad – mondta gyorsan. – Te csodálatos voltál, tökéletes. Pontosan erre volt szükségem. 342

Adam zavarában elpirult egy kicsit, elfordult, a párnába dugta az orrát, és csak egy pillanatra villantotta fel ferde mosolyát. Miranda szíve veszélyesen kalapált. – Komolyan mondom – erősködött. – Istenem, Miranda... – Adam elhallgatott, és pár másodpercig Miranda attól félt, nem is folytatja. Amikor mégis megszólalt ismét, fájdalmasan vontatottan beszélt. – Bárcsak helyrehozhatnám neked ezt. Azt akarom, hogy egyszerű legyen, mint a matek; egy mínusz meg egy plusz az annyi, mint nyugalom. De tudom, hogy nem így működik. – Nem egészen. De őszintén mondom, nem tudom, hogyan éltem volna túl a tegnap estét nélküled. Kint a kocsma előtt Jesszel, aztán itt... Elfeledtetted velem önmagam, és... nos, olyan boldoggá tettél, mint amilyen boldog már hosszú– hosszú ideje nem voltam. Félelem szorította össze a mellkasát, amikor kimondta ezt a vallomást, de bár az állkapcsát megfeszítve várta, mit felel Adam, a szíve mélyén tudta, hogy biztonságban van vele. Bizonytalanul felemelte a kezét, nem tudta, hova tegye, de Adam elkapta, és biztatóan megszorította az ujjait. A tekintete megint tiszta volt, és olyan gyengéd megértés ült benne, amitől Mirandának a lélegzete is elállt. – Örülök, hogy segíthettem – mondta Adam halkan. – Tényleg segítettél – biztosította Miranda kaparó torokkal. – És most is segítesz. 343

Adamnek ferde mosolyra húzódott a szája. A lepel, ami Miranda hangulatára próbált rátelepedni, feketéből ködös szürkére váltott. – Mit szólnál egy kis reggelihez? Az is hozzátartozik a teljes kiszolgáláshoz, az Adam Temple Élményhez. A mottónk: ha egy séffel hálsz, számíts rá, hogy megtömnek. És nem is csak egyféleképpen. Felháborító módon rángatta a szemöldökét, aztán kiugrott az ágyból, szemlátomást abszolút nem volt tudatában a saját meztelenségének. Miranda hasra gördült, mert így jobb volt a kilátás. – Nem vagyok egy nagy reggelizős – ismerte be. – Általában csak veszek egy bagelt munkába menet. – Na ne csináld. – Adam szembefordult vele, kezét vékony, meztelen csípőjére tette, és megbotránkozva nézett rá. Miranda nevetett, kissé elpirulva nyugtázta, hogy kifejezetten igyekeznie kell, hogy Adam derekánál följebb nézzen. – Tudom, tudom, a nap legfontosabb étkezése. – Ez faszság. A nap legfinomabb étkezése. Bármi lehet, amit akarsz, az édestől a sósig, a palacsintától a marhavagdaltig. Kérj bármit, és megkapod. Adam nagyvonalúan széttárta a karját. Lehetett valami ebben a mozdulatban, amitől ráébredt, hogy nincs rajta gatya. Meglepetten nézett végig magán, de a zavar legkisebb jele nélkül kezdett 344

kutakodni a fiókban, míg végül előhalászott egy skót kockás pizsamaalsót. – Szép pizsi – cukkolta Miranda, miközben belebújt a nadrágba. – Anyámtól minden karácsonykor kapok egy újat – vigyorgott Adam, – A fölsőt mindig a rászorulóknak adom. Van ez a vicces német hölgy, akinek régimódi trafikja van itt az utcában. Ő csinálja a világ legjobb jeges kávéját. Néha látom, hogy nagyon ismerős mintájú inget visel. Miranda a fejét csóválta. – Mondtad neki valaha, hogy pizsamát hord fényes nappal? – Miért mondanám? Nagyon jól állnak neki a fölsőim. Meg egy kicsit félek is megmondani neki. Folyton morcos. – Jaj, ugyan már – gúnyolódott Miranda. – Mintha létezne egyetlen olyan nő is a világon, akit ne tudnál elbűvölni. Adam felvonta a szemöldökét. – Bakker, Miranda. Ha ezt így folytatod, a végén még azt fogom hinni, hogy tetszem neked. Miranda hozzávágott egy párnát, Adam nevetve tért ki a becsapódás elől. – Na gyere – mondta hízelegve. – Kelj fel, és gyere velem főzni. Jó móka lesz. – Nem bánom. – Miranda ledobta magáról a takarót. Eltökélte, hogy ugyanolyan hanyagul és lazán fogja kezelni a meztelenségét, mint Adam. A szeme sarkából látta, hogy Adam hatalmasat nyel. 345

– Oké, lehet, hogy hazudtam – mondta. – Jézusom. Másnap reggel még gyönyörűbb vagy! Hogy a francba lehetséges ez? Miranda összeszorította a száját, hogy ne lehessen észrevenni a mosolyát. A férfi elismerően barangoló pillantásától libabőrös lett. Továbbá ettől sikerült felkelnie, és laza tartásban megállnia Adam előtt. – Biztos vagy benne, hogy egyetlen pizsamafölsőd sem maradt? – kérdezte. – Nem különösebben szeretnék most a tegnapi ruháimmal találkozni. A leizzadós vacsoraműszak és a füstös kocsma után nem hinném, hogy úgy illatoznának, mint a rózsavíz. – Aha, Tessék? – Adam pislogott, aztán nagy nehezen elszakította a tekintetét Miranda melléről. Miranda felvonta a szemöldökét, és elégedetten nyugtázta, hogy Adam elpirul. – Bocs. Azt hiszem, van itt valami, amit fölvehetnél. Várj egy picit. – Teljesen eredménytelenül matatott a fiókban, mivel egy másodpercre sem vette le a szemét Mirandáról. Miranda úgy döntött, itt az ideje, hogy kezébe vegye a dolgokat. – Kölcsönveszem a fogkefédet, amíg keresgélsz – jelentette be. Felszegte az állát, kimasírozott a fürdőszobába, és becsukta maga mögött az ajtót. Amennyire tudta, elintézte a reggeli szokásos teendőit. Először kerülte a tükröt, attól félt, megint ugyanazt a roncsot látja majd, mint a marketos buli után. Végül persze nem bírta ki, 346

hogy ne mérje fel a károkat, amelyeket az előző esti érzelmi megrázkódtatásainak köszönhetően elszenvedett. Huh. Eltekintve a fejfájástól, amely még mindig ott kígyózott a halántéka mögött, semmilyen külső bizonyítékát nem látta belső zaklatottságának. A haja szinte vonzóan volt kócos, a zilált fürtök engedetlenül ágaskodtak körbe–körbe a feje körül. A szeme kerek volt és tiszta, egyáltalán nem látott benne véraláfutást. Arra számított, hogy biztosan sápadt, ehelyett szép piros volt az arca, nyilván azért, mert folyton elvörösödött, ha Adammel volt. A vörös hajúak átka, ahogy Jess mondta. Nézte a tükörben, hogy piros, még mindig csóktól duzzadt ajka lebiggyed, ahogy Jessre gondol. A szemében is elhalványult a csillogás. Úristen, most mit fog csinálni? Amint Miranda eltűnt a közvetlen látómezejéből, Adamnek sikerült magához térnie a kómából, amibe a nő csinos, meztelen testének látványától esett. Sietve végigkutatta a fiókokat, és előásott magának egy pólót – a félmeztelenül való főzés magában hordozta a megperzselt mellkasszőrzet esélyét, és az valami hihetetlenül büdös volt meg egy yankeeses hálóinget, amit viccből kapott Frankie–től. A hálóing megúszta a legutóbbi pizsamaselejtezést, és Adam úgy gondolta, épp megfelelő a hosszúsága, hogy eltakarja Miranda figyelemelterelő részeit. Ahhoz legalábbis épp elég hosszú, hogy valami táplálót diktálhasson belé. 347

Szóval egyetlen szexszel töltött éjszakától nem múlt el a lány összes gondja. Rendben. Még ha a szex elképesztően, észvesztőén, életmegváltoztatóan szuper volt is, ezt meg tudta érteni. Valószínűleg csak folytatniuk kell, tökéletesítve a technikát. Adam elvigyorodott magában. De addig is visszatér a másik nagy szerelméhez; az ételhez. Adam szilárdan hitt a vigaszevés gyógyító hatásában. Az ágyon hagyta a yankeeses inget, és kiment megnézni, mit hozhatna össze. A gofrisütő vasa már melegedett, és Adam félig bekeverte a kukoricalisztes, szalonnás gofri tésztáját, amikor Miranda megjelent. Álmosnak és ziláltnak tűnt, szinte úszott az ingben, ami a térdét verdeste. Adam akaraterejének csodás győzelmét bizonyította, hogy nem dobta félre a keverőtálat, és nem nyomta le Mirandát a pultra, hogy azt az édes, duzzadt ajkát letámadja. De a gofri tényleg nagyon finom lesz. Miranda szája pedig boldogtalan vonallá vékonyodott, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha csókra hívna. Adam csupán egy mosolyt engedélyezett magának. – Mindent megtaláltál? Miranda bólintott, és lehuppant egy székbe, amit Adam a mozgatható húsvágó asztalka mellett tartott arra az esetre, ha ülve akarna valamit előkészíteni, például kukoricát morzsolni vagy borsót fejteni. Megjátszott megvetéssel babrálta az inget, és azt mondta; 348

– Attól tartok viszont, hogy ennek a kapcsolatnak máris vége van. Te Yankees–drukker vagy? Ezt olyan hangon kérdezte, hogy a „Yankees– drukker” helyett akár „sorozatgyilkos ”–t is mondhatott volna. Adam pimaszul rá vigyorgott, de belül győzedelmi táncot járt. Kapcsolatnak nevezte a dolgot! Hurrá! Talán fura, hogy örül ennek a szónak. Legalábbis elképzelhető, hogy Miranda csodálkozna. Adam nem tudta, de nem is érdekelte, Valahogy olyan lazán és természetesen jött ki a nő száján, hogy egészen beleszédült, és szédületében majdnem túladagolta a réteslisztet. – New Yorkban születtem és nevelkedtem, ízig– vérig New York–i vagyok – mondta, miközben remélhetőleg megfelelő mennyiségű réteslisztet öntött a kukoricalisztes keverékhez. – Naná, hogy a Yankeesnek drukkolok. – Lehetnél Mets–drukker is – morogta Miranda. – Mármint, érted, ha lenne lelked. – Én azt szeretem, ha nyer a csapatom. – Adam vállat vont. – Perelj be. Miranda horkantott: szemlátomást nem volt meggyőzve. Adam elképzelte, hogy elviszi egy meccsre, hot dogot meg pattogatott kukoricát meg vattacukrot meg sört vesz neki, és együtt garázdálkodnak a kemény legényekkel a dühöngőben, ahol ülni szeretett. Látta maga előtt Mirandát, ahogy ül a lelátón, mintha karót nyelt volna. Valószínűleg Red Sox– 349

pulcsiban, csak hogy mindenki értse a tutit. Ő hátradőlne, és hagyná, hogy a kemény legények szekálják, amíg végül annyira begurulna, hogy visszabeszélne nekik. És ez az egész sokkal jobb műsor lenne, mint bármelyik meccs, amit valaha megnézett. Miranda mindig állta a sarat a balhéban, sohasem hátrált meg, sohasem engedett abból, amit akart, és Adam ezt baromi szexinek találta. Elégedetten vigyorgott magában, miközben a tojást meg az olvasztott vajat is beletette a tésztába, közben gondosan ügyek, hogy a nehéz, kőőrölt kukoricakorpát felkavarja a tál aljából, és jól elvegyítse a többi hozzávalóval. – Mit készítesz? – kérdezte Miranda. – És mi van rajtad? Adam végignézett magán: hirtelen nem is tudta, milyen inget kapott magára. Aha. A hálószoba félhomályában sima fehér ingnek nézte, de kint a konyhában világosan látszott, hogy rózsaszín. Az elején pedig hatalmas nyomtatott betűkkel ez állt: A HÚS GYILKOSSÁG. NAGYON FINOM GYILKOSSÁG. – Mi van? Nem tetszik? Azt már tudom, hogy nem vagy vegetáriánus. Ha az lennél, ez a kapcsolat már hamvába holt volna, mielőtt elkezdődött. Adam önelégült vigyorral hangsúlyozta a k betűs szót. – Nem – nevetett Miranda. – Nem vagyok vegetáriánus. Nem sok sikeres étteremkritikus van, akinek szigorú, megdönthetetlen korlátozó 350

szabályokat kell követnie. De egyébként még ha eljátszottam volna is a gondolattal, egyetlen falat abból a hasaalja–szalonnából, amit a múlt héten csináltál, biztosan eltérített volna a szándékomtól. – Á, a szalonna – mondta Adam üdvözült mosollyal. – Akár friss, akár érlelt, a szalonna a húsok kezdete. És ha már itt tartunk, megtennéd, hogy kiveszed a hűtőből? Miranda feltápászkodott a székből, és közben jócskán megvillantotta csábító, hosszú fehér combját. – A fehér papírban van, jó nagy darab – mondta Adam. – Tegnap vettem a piacon. A fickó azt mondta, lassan érlelték, aztán almafán füstölték. Olyan négy vékony szeletre lesz szükségünk. – Oké. Miranda leakasztotta a falról az összekarcolt juharfa vágódeszkát, és elővett egy húszcentis pengéjű kést a pult fölötti mágnescsíkról. Adam beismerte magában, hogy ez a látvány, ahogy Miranda ilyen magabiztosan jár–kel a konyhájában, úgy feldobja, mint a legerősebb eszpresszó. – Hogy a másik kérdésedre is válaszoljak – mondta kukoricalisztes gofrit készítünk. Na, most vágd félbe azokat a szalonnaszeleteket. A tésztával együtt fogjuk beletenni a gofrisütőbe, és így szépen bele fog sülni a gofriba. Isteni: a szalonnából kiolvadó zsírtól a gofri ropogós és aranyszínű lesz, egyáltalán nem fog tocsogni. 351

Miranda kifújt az arcából egy odatévedt göndör hajfürtöt, aztán felmarkolta a szalonnadarabokat, és várt, hogy azonnal pakolhassa őket, amint Adam belemerte a tésztát a sütőbe. A négyszögletű kis gofrisütő olyan ősrégi volt, hogy nem sípolt, amikor elérte a megfelelő hőmérsékletet. Az apró kis narancssárga lámpát kellett figyelni az elején, hogy mikor gyullad fel. Amikor felgyulladt, Adam kinyitotta a sütőt, és telemerte a sekély lyukakat tésztával. Vidám sziszegő hang szállt fel, amikor a hűvös tészta a forró öntöttvashoz ért. – Ez nem belgagofri–sütő – jegyezte meg Miranda. – Nem, én jobban szeretem ezt a régimódi fajtát. Ennél sokkal jobb a gofri és a szirup aránya, ha engem kérdezel. Továbbá mivel a tészta kisebb felületen érintkezik a forró vassal, a gofri inkább lágy lesz, mint ropogós. Rendben, terítsd rá a szalonnát. Nem fontos, hogy szép legyen. Miranda szót fogadott, és érdeklődve figyelte, ahogy Adam becsukta a sütőt. A tészta szemmel láthatóan egészen a széléig nyomódott, de nem folyt ki. – Kérsz kávét? – kérdezte Adam, és felkapta a kannát. – Persze. – Miranda ismét letelepedett a székben. – Mikor lesz kész a gofri.? – Pár perc múlva. Azalatt épp fel tudom melegíteni a juharszirupot. Megtennéd, hogy 352

figyeled a narancssárga lámpácskát? Amikor kialszik, kész is a gofri. Miranda halk köszönettel vette át Adamtől a felé nyújtott kávéscsészét. Adam zajosan kutatott a konyhaszekrényben; egy mártásoscsészét keresett, vagy valamit, amiben a juharszirupot felszolgálhatná. Ha egyedül lett volna, valószínűleg közvetlenül az üvegből öntötte volna a tányérjára, de úgy érezte, hogy ez Mirandának nem elég jó. Még mindig törékenynek tűnt a lány. Vékony ujjai elfehéredtek, olyan erősen szorította a kávéscsészét. Adam folyamatosan figyelte őt, úgyhogy azonnal tudta, mikor gondol az öccsére. Összevonta a szemöldökét, az ajka megremegett, de aztán összeszedte magát, és belekortyolt a kávéba. Adam azt fontolgatta, hogy bevet valami trükkös beszédtémát, hogy elterelje a figyelmét, de aztán úgy döntött, hogy Mirandának végig kell gondolnia ezt. Jobb, ha most, vele gondolja végig, mint később, amikor Jess támogatást és megértést várva fordul majd hozzá. Adam csöndben maradt, és hagyta, hogy a gondolatok szabadon cikázzanak a lány fejében; reménykedett benne, hogy végül aztán megnyílik majd előtte. – Hogy hagyhattam így elmenni? – fakadt ki végül Miranda. Letette a kávéscsészét az asztalra, felhúzta a lábát az ing alatt, és a térdére hajtotta az állát; úgy kuporodott össze, mintha fázna. 353

– Csak egyetlen éjszakáról van szó – mondta Adam gyengéd hangon. – Hogy mindkettőtöknek legyen ideje gondolkodni. Nem veszítetted el őt. De elfogod, ha nem vigyázol. Adam a fejét rázta. Nem fogja hangosan kimondani, nem tudná bántani, így is látszik, mennyire szenved. De atyaúristen, egyszerűen nem tudta felfogni. Miranda miért nem képes ugyanaz a szerető, gondos nővére lenni Jessnek, mint amilyen tegnap estig volt. Valami nagyon mély dolog történik itt, valami a felszín alatt. Többről van itt szó, mint ösztönös ellenszenvről Frankie személyisége iránt, vagy a korkülönbség rosszallásáról. És Adam azt sem hitte, hogy egyszerűen bigottságról lenne szó. Adam kétségbeesetten remélte, hogy Miranda addig gondolkozik, míg ki nem talál valamit; isten tudja, mi lenne, ha neki kellene helyette megtalálnia a megoldást. Bármikor beismeri, hogy a cselekvés az ő erőssége. Az elmélkedés, a megbeszélés, az érzelmekben való vájkálás – nem annyira. De tényleg nagyon szeretett volna segíteni Mirandának, úgyhogy összeszedte minden erejét és eszét, és azt mondta; – Nézd, tudom, hogy gyűlölöd, de Frankie igazából nem olyan rossz ember. Miranda hitetlenkedve bámult rá, mire Adam olyan mit–is–mondhatnék mozdulattal tárta szét a karját. 354

– Hé, tudom, hogy nem ezt akarod hallani. Értem. De én régóta ismerem, és még sosem láttam olyannak, mint amilyen Jesszel. Biztos vagyok benne, hogy ez nem valamiféle játék Frankie számára. Lehet, hogy ő maga nem tudja, hogy mi ez, de komoly, az biztos. És Miranda... – Adam megkeményítette magát, felkészült Miranda újabb dühös szemvillanására. – Jess őt akarja. Miranda tényleg haragosan nézett, de nem kezdett azonnal tagadni, mint ahogy Adam számított rá, hanem megdermedt, mintha hirtelen megértett volna valamit. Adam gondolatban győzelmi kört tett. Hé, ha most Miranda gondolkozik, akkor már egy lépéssel közelebb van ahhoz, hogy logikus, racionális nőként reagáljon, ahelyett hogy rémült érzelmi roncsként viselkedik. – Szóval. Te láttad őket együtt? – kérdezte Miranda lassan. Szemét összehúzta, és gyanakodva fürkészte a férfit. – Már tegnap este előtt is? Óóó, bakker. Várjunk csak azzal a diadalmenettel – itt semmiféle díszszemle nem lesz az én tiszteletemre ma este, srácok. – Á. Nos. – Adam megköszörülte a torkát. – Ööö, igen. Mármint az étteremben. Tudod. – Nagyon ravasz. Maga vagy a megtestesült félrevezetés. Adam behúzta a nyakát. Látszott, hogy Miranda nem veszi be. 355

– Te tudtad – mondta vádlón. A mellkasa kissé emelkedni–süllyedni kezdett, ami érdekes dolgokat művelt melltartótlan mellével. Adam mindig szerette a dolgok jó oldalát nézni. Ami jó, mert ez most mindjárt nagyon csúnya lesz. Jézusom, mennyire gyűlöli a titkokat. – Oké, igen, tudtam. Láttam őket együtt... érted, úgy együtt együtt... körülbelül egy hete. Közvetlenül a tojásos lecke után. – Napokkal ezelőtt – dühöngött Miranda. Felugrott a székből, és járkálni kezdett. – Egész végig tudtad, lefeküdtél velem, és nem mondtad. Hagytad, hogy ez az egész folytatódjon, engedted annak a perverz szarházinak, hogy az én ártatlan kisöcsémre vadásszon... – Hé, hé, álljunk csak meg – vágott közbe Adam, mielőtt Miranda túlságosan behergelhette volna magát. – Először is; bármit érzel vele szemben. Frankie a legjobb barátom, és nem hagyhatom, hogy így beszélj róla. Másodszor: Jess megesketett, hogy nem szólok egy szót sem. Az ő kedvéért hallgattam, mert azt mondta, hogy ő szeretné elmondani neked. Miranda ökölbe szorította a kezét. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt leszedi Adam fejét. – Ez teljesen mindegy. Én bíztam benned. Most már Adam is kezdett begurulni. – Igen, nos, Jess is bízott bennem. És hagyjál már békén. Én ezt már akkor megígértem Jessnek, amikor közöttünk még szinte semmi sem történt. 356

– Á, szóval az semmi, hogy a konyhádban smároltunk? Adam szinte látta, hogy a nő vérnyomása az egeket veri. – Nem ez a lényeg, te is tudod. Jézusom, ezt jól elkúrta. Miranda úgy érezte, mintha Adam fogta volna az egyik vastag, szaftos szalonnaszeletet, és jól fejbe vágta volna vele. – Gyakorlatilag azt mondod nekem, hogy az ígéret, amit az öcsémnek tettél, egy fiúnak, akit szinte alig ismertél, akit fel sem akartál venni, míg rá nem kényszerítettelek, többet jelent neked, mint... Többet jelent neked, mint én. Nem tudta kimondani. A szavak, ez az ostoba érzékenység, az egész a torkán akadt. Istenem, mit művel? Adam hallhatóan csikorgatta a fogát. – Frankie és Jess mindketten megeskettek, hogy nem árulom el a titkukat. És mivel igazából az egészhez semmi közöm nem volt, befogtam a számat, és nem ütöttem az orromat az ügybe. – Tudod, mit? – Miranda érezte, hogy remeg a lába, de úgy döntött, nem törődik vele. – Köszönöm a tegnap estét. Tényleg segítettél átvészelni egy nehéz időszakot, és ezt értékelem. Adamnek leesett az álla. – Elmész. Ennyi. 357

– Hazudtál nekem, Adam. Napokon keresztül hazudtál, miközben itt álltunk, ebben a konyhában, és órákon keresztül dumáltunk... – Rólam! – Adam szemlátomást ugyanúgy meglepődött a saját kiabálásától, mint Miranda. Mély levegőt vett, látszott, hogy igyekszik megnyugodni. – Mindig az én múltamról, az én családomról beszéltünk. Te egy büdös szót nem árultál el a saját történetedből. A francba, csak azt akarom mondani, hogy Jess sohasem került szóba. Miranda megdermedt; az újabb dühroham megerősítette a térdét. – Sohasem került szóba? Ezt komolyan mondod? Ez a mentséged? Nem. Ennyi volt. Mennem kell. Adam egy hosszú pillanatig bámult rá. – Rendben. Gondolom, nem tudlak megállítani. Miranda meg mert volna esküdni, hogy szikrázik közöttük a levegő a haragtól. Szinte érezte az égett szagot. – A fenébe! – kiáltott fel Adam. Sarkon fordult, és a gofrisütőhöz kapott. – A reggeliről megfeledkeztem. – A sütő füstölt, amikor kinyitotta, csípős, égett szag terjengett a levegőben. – Nagyon számítottam erre a gofrira – mondta, és szomorúan bökdöste az üszkös romokat. Miranda otthagyta a konyhában, kiment, hogy összeszedje a holmiját. Az utolsó, amit látott, 358

mielőtt elment a lakásból, Adam volt, ahogy a megfeketedett morzsákat szórja a szemétbe.

359

Huszonnegyedik fejezet Frankie becsukta a mobilját, és grimaszolt. Nem volt vonalas telefonja a Manzárdban, mindig mindenhez a mobilját használta. – Adam volt az. Úgy tűnik, a nővéred be van dühödve. Azt gondolta, jobb, ha tudjuk. Jess horkantott, és hátrahanyatlott egy harsány lila kasmírmintás kordbársony párnán. A félmeztelen Frankie látványában gyönyörködött; meglepően izmos mellkasán halványan csillogtak a vonalak és a mélyedések a félhomályban. Egy egész éjszaka Frankie–nél, Jess életének legjobb éjszakája, egy csomó szempontból, és Jess mégsem tudott egészen belefeledkezni az élvezkedésbe; Miranda elborzadt arckifejezése mintha beleégett volna a szemhéjába. – Ezt eddig is tudtam. Várható volt, hogy egyetlen éjszaka nem lesz elég ahhoz, hogy lenyugodjon. – Ja, a nővérkéd meglehetősen gyűlöl engem, ez igaz – hencegett Frankie, és levetette magát Jess mellé a párnákra. – Még mindig nem tudom elhinni, hogy így viselkedett. Féltem elmondani neki, de a szívem mélyén őszintén hittem, hogy minden rendben lesz. – Jess hallotta, hogy a hangjában lüktet a fájdalom; felszegte a fejét az egyre világosodó nappali fény felé, hogy elrejtse az arcát Frankie figyelmes, fekete szeme elől. 360

Nem annyira látta, inkább érezte, hogy Frankie vállat von. – Erről szól a család, nem? A családtagok túlságosan szeretnek ahhoz, hogy lazák legyenek. – Te hogy tudod ilyen... lazán venni? – kérdezte Jess. – Nem is tudnám máshogy, Kicsi. Ilyen lazának születtem. Jess épp idejében nézett vissza ahhoz, hogy elcsípje Frankie vicces szemöldökrángatását. Frankie úgy nevetett, mint egy hiéna, és könnyedén kitért a kasmírmintás párna elől, amit Jess vágott hozzá amolyan tessék–lássék módra. – Vigyázzunk! Ez nyomot hagy. Jess félredobta a párnát, és közelebb kúszott Frankie–hez, hogy az a néhány centi távolság se maradjon köztük. Az új élmények szerzésével és a lehetőségek feltárásával töltött hosszú éjszaka után könnyedén bújt oda Frankie–hez, és kényelmesen elhelyezkedett izmos, szertelen mellkasán. Hűvös és sima volt a bőre Jess forró arca alatt. – Azt hiszem, azért, mert kordbársony – mondta Jess. – Attól érzed olyan keménynek és túltömöttnek a párnát. Nem mintha a csontos vállad jobb volna. Boldogan megborzongott, amikor Frankie válasza mindössze annyi volt, hogy két hosszú karját Jess köré fonta, és szorosan magához ölelte. 361

– Azt hiszem, így jó lesz – mormogta Jess, és Frankie meleg nyakához szorította az arcát. Egy kis ideig csak így feküdtek csöndben, együtt, Jess mohón itta az ingereket, amennyit csak bírt, hogy a későbbiekre elraktározza őket az emlékezetében. Nem tudta, mikor lehet megint része olyan éjszakában, mint az előző volt, amikor Frankie hosszú órákon át csakis őrá figyelt, aztán pedig elképesztően édesen és csodálatosan összebújtak. Ha Jess olyan ostoba, hogy csak egyszer is összebújásnak nevezi a dolgot, azonnal vége is szakadt volna, visszavonhatatlanul. Mélyen belélegezte Frankie füstös, szegfűszeges illatát, és erőnek erejével kiűzte a gondolataiból Mirandát. Az utolsó cseppig ki fogja élvezni ezt, fogadkozott magában hevesen, bármeddig tart is. Amikor Frankie hangja megtörte a csendet, Jess egész lényével hallgatni kezdte a beszéde dallamát, és újabb élményréteget adott az emlékeihez. – Azért vagyok ilyen laza, mert ő a nővéred, Kicsi. Vigyázott rád, szeretett, óvott téged. Éveken keresztül, és egy ilyen szokásból nehéz kilépni. Ha a helyében lennék, én sem akarnám, hogy az ártatlan kisöcsém után bárki szaglásszon, és játszani hívja. Jess egy pillanatig elgondolkozott ezen, és amikor végiggondolta, már megint teljesen elöntötte az agyát a düh. – Nem vagyok holmi bociszemű angyalka, akit megront a csúnya nagy punk rocker – mondta. – Bárcsak végre ne akarná mindenki a 362

gyermekvédelmiseket hívni, vagy a Különleges Ügyosztályt, vagy mittudoménmit. – Dühösen fészkelődött, és véletlenül oldalba vágta Frankie–t a könyökével. – Na, nyugodj meg. Tudom. De én nem ezt mondom. A legtöbb ember végül, már ha rád néz, nem egy ártatlan arcú kisfiút fog látni, aki nem tud vigyázni magára. Egyrészt idősebb leszel, és az élet más módokon is rajtad hagyja majd a nyomait. Viszont Miranda... Ő soha, de soha nem fog tudni rád nézni és azt gondolni: „Á, Jess felnőtt. Ügyes voltam, asszem, most megyek, pihenek egyet.” Ő mindig óvni akar majd téged. Ez a dolga. A te dolgod meg az, hogy ezt hagyd neki. Erre Jess felkönyökölt. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy szerinted hagynom kéne, hogy eltiltson tőled? Vagy ami még rosszabb, hagynom kéne, hogy azt gondolja, valahogyan le tud beszélni arról, hogy meleg vagyok? – Hát persze hogy nem. – Frankie szeme mélyfeketén csillogott a puha, fátyolos reggeli fényben. – De ne is dobd el magadtól azt, hogy törődik veled és aggódik érted. Mert azt meg fogod bánni, legalább annyira, mint ő, hidd el nekem. Jess, aki egy percre sem szokott le arról, hogy minden apróságot észrevegyen Frankie–n, látta, ahogy most összehúzza a szemöldökét, mintha valami fájdalom jutott volna eszébe, és azt akarná elhessegetni. Miközben nyakig elmerült a saját nyugtalanságában meg a nővérében való 363

csalódottságában, ahogy Jess Frankie–re bámult, rájött, hogy Frankie nem valami önsegítő könyv vagy film alapján osztogatja a tanácsait. – Te is keresztülmentél ezen, igaz? – lehelte Jess. Frankie megrezzent, és Jessnek nem is kellett ennél több megerősítés. Azért mégis kapott: Frankie feltápászkodott a földről, a kis fészkükből, felrántotta a fekete farmert vékony csípőjére, és mezítláb a kabátjához ment, amit az ajtónál hagyott. Jess türelmetlenül nézte, ahogy a cigarettáját keresi. Megvárta, hogy Frankie rágyújtson és egy jó mélyet szippantson a cigiből, aztán feltérdelt. – Na! Mondd el. Frankie feszült csöndben szívott még egyet– kettőt. Jessnek hirtelen eszébe jutott valami: olyan érzése lett, mintha egy kilyukadt léggömbből kiáradt volna a levegő. – Nem kell beszélned róla – mondta, de képtelen volt leplezni a remegést a hangjában. – Ha nem akarsz, nem kell. Frankie idegesen sóhajtott, kék füst szállt fel a szájából. – Nem erről van szó. Kicsi. Nem bánom, ha megtudod. Csak elmondani nem szeretem. – Jess felé biccentett. – Érted a különbséget. Jess felállt, és odament Frankie–hez. Ez után az éjszaka után nem volt már akkora vakmerőség, hogy átölelje a derekát, és úgy maradjon, vagy hogy a kiugró lapockája között feszülő selymes 364

bőréhez szorítsa az arcát. Nem volt akkora vakmerőség, viszont istenem, mennyire jó volt! – Semmi sem kötelező, és ne legyen bűntudatod – mondta Jess. – Komolyan. De itt vagyok. Ha bármikor el akarod mondani, itt vagyok. Frankie fölemelte a kezét, amelyikben nem volt cigaretta, és Jess szorosan ölelő karjára tette. Frankie bársonyos mozdulata jobb volt, mint egy csók. – Akkor inkább nem most. Majd valamikor. – Majd valamikor – visszhangozta Jess boldogan. Megszorította Frankie bordáit, és gyönyörködve merült bele a folytonosság érzetébe, a jövőbe, amit ez a két szó jelentett. Semmi konkrét, ó, semmi ilyesmi. Frankie nem így működik, és Jessnek több esze volt annál, mint hogy megpróbálja sarokba szorítani. De ez akkor is ígéret volt, egy megállapodás kettejük között. És ebben a pillanatban Jess tudta, hogy bármit megtenne, bárkivel szembeszállna, hogy a maga részéről betarthassa az ígéretet. Amikor a lány először meglátta Jesst, az első érzés, ami elfogta, az idegesség volt, amiért a fiú van olyan udvariatlan, hogy kevésbé fest nyomorúságosán, mint ahogy ő érzi magát. A szíve mélyén azt remélte, hogy ha Jess egy éjszakát eltölt abban a barlangban. Frankie Boyd állandó tartózkodási helyén, attól majd kigyógyul a bohém 365

életmód iránti szerelméből. De most úgy tűnt, a dolgok nem fognak ilyen egyszerűen megoldódni. Ahogy Jess közeledett felé, borzalmasan fiatalnak és gondtalannak tűnt. Ugyanaz a ruha volt rajta, mint előző nap, de még ha zavarta is, hogy nem a legfrissebb az öltözéke, ez nem látszott laza járásán és semleges arckifejezésén. Rövid haja sötétvörösen csillogott a hízelgő nyári napfényben. Amikor Miranda hazaért, bosszúsan, de egyáltalán nem meglepve vette tudomásul, hogy senki nincs a lakásban. Viszont Jess azonnal felvette a telefonját, pedig nyilvánvaló volt, hogy még mindig Frankie–vel van. Miranda megkérte Jesst, hogy jöjjön haza, mire Jess azt felelte, hogy találkozzanak a Central Parkban. Miranda megértette, sőt tiszteletben is tartotta az igényt, hogy semleges területen legyenek. Azt is gyanította; Jess abban reménykedik, ha nyilvános helyen találkoznak, kisebb az esélye, hogy Miranda dühöngeni, kiabálni fog vagy jelenetet rendez. Megegyeztek, hogy a teknőcös tónál találkoznak. Miranda korán érkezett, és nem tudott mást csinálni, mint igyekezett nem bámulni a rengeteg hiányos öltözékben napozó embert, akik a tó partján feküdtek a füvön, néhány centire az úttól. Biztos volt benne, hogy a teknőcös tó partján nem lesznek olyan sokan, mint a nagyréten, de a déli hőség előcsalogatta napimádókat. Minden nyáron, ahogy húsz fok fölé emelkedett a hőmérséklet, a városlakók otthagyták üvegből és betonból épült 366

barlangjaikat, és összegyűltek a Central Parkban, hogy sápadt, téliesen fehér bőrüket süttessék. Fürdőruhát szinte soha nem viselt senki; bevett dolog volt, hogy szűk, ujjatlan felsőkben és egészen rövid, feltűrt sortban napoztak az emberek, de gyakran fehérneműre is levetkőztek. Miranda eltakarta a szemét, mintha a nap zavarná, amikor meglátott egy fájdalmasan sovány srácot egy batikolt takarón: az alternatív kinézetű srácon semmi nem volt, csak egy szűk fehér alsónadrág meg egy háromszáz dolláros napszemüveg. Mirandát egy pillanatra vad gyűlölet rohanta meg – hogy merészel ez a kiscsávó boldogan heverészni az alsógatyájában, amikor Miranda élete mindjárt lemegy a lefolyón? Undorítóan ismerős keserűség volt ez, amely egész életében elkísérte, bár most mintha még erősebben és még gonoszabbul tombolna azok után, hogy az elmúlt néhány hét során kissé alábbhagyott. Nehéz volt keserűnek lenni egy olyan megingathatatlanul nagylelkű és életvidám ember mellett, mint Adam Temple. Hagyd már abba az ábrándozást, dorgálta magát. Megvolt az a kis időd, amikor a napfényben sütkérezhettél, amikor magadba szívhattad Adam energiáját és szenvedélyét. Most itt az ideje, hogy visszatérj a valósághoz. Megfordult, hogy megint az utat figyelje, és ekkor látta meg Jesst, amint magabiztosan siet felé: az arca kipirulva, a szeme csillog, és egyáltalán nem tűnik nyúzottnak. 367

Mirandát átjárta a megkönnyebbülés, amikor látta, hogy a fiú jól van. Persze azt akarta, hogy térjen észhez, de azt nem akarta, hogy eközben szenvedjen. Lehet, hogy ez így ésszerűtlennek tűnik, de ahogy Jess közelebb ért. Miranda látta a halvány vörös csíkot a szemöldöke fölött, ahol előző este vérzett. Már meg is sérült Frankie miatt. Nem számít, hogy Adam mit hozott fel Frankie személyiségének védelmében, semmi nem ér annyit, hogy Jess életét veszélyeztesse. Akár a lelkét is eladná, hogy az öccse biztonságban lehessen. – Jól vagy? – Ezek voltak az első szavak, amik kicsúsztak a száján. Jess nem forgatta a szemét, de Mirandának az évek során, mialatt egy tinédzsert nevelt, kiélesedtek annyira az ösztönei, hogy meg tudta állapítani: legszívesebben forgatta volna. – Jól vagyok. Mondtam, hogy nem lesz semmi baj. – Jó. Akkor jó. Egymásra néztek: mindketten azt várták, hogy a másik lépjen. Miranda tört meg először. – Mi lenne, ha elsétálnánk a Belvedere– kastélyig? Ott biztosan csend van, és talán hűvösebb is. – Rendben – bólintott Jess, és már indult is előre. 368

Vajon csak képzelődik, vagy lehetséges volna, hogy valami átragadt Jessre Frankie önelégült, hú–de–laza–vagyok viselkedéséből? Felmentek a kanyargó kőlépcsőn a Belvedere– kastély tetejére. A kastély inkább amolyan megfigyelőpontként működött; ravasz módon úgy alakították ki a boltíves ablakokkal meg a toronnyal, mint valami középkori tündérmese kellékét. Általában egy csomó ember gyűlt össze a kőemelvény körül, hogy a kilátásban gyönyörködjön, csicsergő gyerekcsapatok rohangáltak királyosat meg lovagosat játszva, de ezen a napon senki nem járt erre. Miranda már majdnem arra gondolt, hogy talán mégis szerencséje lesz, de aztán felismerte a makacs feszülést Jess állában. A fiú féloldalasan dőlt a gránitkorlátnak a csípőjével, kényelmesen elhelyezkedett. Miranda arra gondolt, valószínűleg nem véletlen, hogy ez a testhelyzet hangsúlyossá tette azt a néhány centi különbséget, ami a magasságuk között van. Jess mindig jó volt a stratégiai játékokban; tizenegy éves kora óta rendszeresen elpáholta Mirandát Rizikóban. Mirandának megfeszült a válla. Az a tény, hogy a fiú valamiféle hatalmi harcnak tekinti ezt a dolgot, nem kecsegtette túl sok reménnyel, hogy majd józanul válaszolgat neki. Ő is meg Jess is hajlamos volt a logikát kihajítani az ablakon, és vakon kapaszkodni valami kényszerképzetbe. Miranda keményen dolgozott, hogy 369

megszabaduljon ettől a szokásától, de Jess még annyira fiatal. Fiatal, de magabiztosságban nincs hiány nála, állapította meg Miranda, amikor látta, hogy a fiú összeszorítja a száját és megfeszíti a vállát. – Én kezdem – jelentette ki Jess. – Ezzel időt takarítunk meg, mivel én úgyis tudom, hogy te mit akarsz mondani. Azt akarod, hogy ígérjem meg, többé nem találkozom Frankie–vel, sőt, ami még jobb lenne, hogy keressek magamnak egy helyes lányt, és állapodjak meg, esetleg pottyantsak egy rakás gyereket, és éljek boldogan, amíg meg nem halok. Nem tévedek nagyot? Miranda mély levegőt vett. Úgy érezte, mintha gyomron vágták volna, ahogy Jess lezseren félresöpörte az álmait, az életet, amit elképzelt neki. – Miért, ez annyira szörnyű lenne? – hallotta a saját hangját. – A szüléink is ilyen életet éltek. És ők teljesen jól érezték magukat benne. Jessnek elkerekedett a szeme, ahogy tudomásul vette az ütést, aztán vészesen összehúzódott. Úgy terjedt köztük a csend, mint egy felrobbant bomba lökéshullámai. – Ó, ez szép. Keverd csak ide anyát és apát – sziszegte végül Jess. Miranda elvörösödött a bűntudattól, bár valahol mélyen kénytelen volt belátni, hogy anya és apa már rég itt vannak. Szinte érezte, ahogy a szellemeik ott ólálkodnak mögötte, ahogy bökdösik és noszogatják őt. 370

– Igazad van – ismerte el. – Eltértünk a tárgytól. A lényeg itt Frankie. Jess azonnal visszavette a kesztyűt. – Nem, még csak nem is Frankie–ről van szó, és utálom, hogy mindig megpróbálsz úgy tenni, mintha róla lenne szó. Itt rólam van szó – folytatta halkabban. – És arról a tényről, hogy te nem vagy képes elfogadni engem annak, aki vagyok. De én nem szégyellem, hogy meleg vagyok. És ami a legjobban dühít, az az, hogy tudom, hogy te nem vagy bigott. Semmi bajod nem volt azzal, hogy Grant meleg. De amikor rólam van szó, a saját testvéredről... – Jess, nem – szólt közbe Miranda nagyon határozott hangon. – Csak hallgasd, hogy mit mondasz. Én szeretlek téged. Ezt te is tudod. Mindig elfogadtalak, biztattalak, támogattalak. De meg kell értened, hogy ezt az őrületet, amit Frankie valahogy beléd oltott, hogy így belezúgtál, nem támogathatom. – Nem arról van szó, hogy belezúgtam! – kiáltott Jess. – És itt nem Frankie a rosszfiú. Mirandának égett a szeme. – Hát ki, én? Nem én voltam az, aki miatt majdnem összevertek. Remegő kézzel nyúlt a Jess homlokán éktelenkedő vágás felé, de a fiú úgy hessegette el, mint valami idegesítő bogarat. – Semmiség az egész, már tegnap este is mondtam. 371

– Látod, ettől én halálra rémülök, Jess. Ezzel az életmóddal, amibe annyira be akarsz szállni, megsérülhetsz, megbetegedhetsz. Meg is halhatsz. Olyan veszélyek... Jess a levegőbe csapott, éles kézmozdulattal szakította félbe a nővérét. – Ezt most hagyd abba. Az, hogy meleg vagyok, nem azt jelenti, hogy valamiféle életmódot választok. Egyáltalán nincs szó választásról. Ez vagyok én. Mirandának ettől a kijelentéstől elakadt a lélegzete. – Oké, oké. Csak álltak ott, nézték egymást, miközben a parkból odaszűrődő hangok ott lebegtek körülöttük. Miranda Jesst bámulta, és életében először egy fiatalembert látott, nem pedig a kisfiút, aki megfogta a kezét a szüleik temetésén. Egy kicsit megszakadt a szíve, amikor látta kék szemében az önismeretet és az eltökéltséget – azt az eltökéltséget, ami nem tudta elrejteni a háttérben meghúzódó sérülékenységet. Miranda felsóhajtott, és erősen elgondolkozott, hogy most mit mondjon. Ösztönösen tudta, hogy most fog eldőlni, milyen lesz köztük a hangvétel egész felnőtt életükben. – Amikor először elmondtad, hogy meleg vagy, mindent rosszul csináltam. Sírtam. Kiabáltam. Hibáztatni kezdtem mindenkit, aki a szemem elé került, beleértve saját magamat is. Úgy viselkedtem, mintha az, hogy meleg vagy, valami 372

rettenetes dolog lenne, mikor pedig nem is így gondolom... de Jess, ez más, mert te a testvérem vagy. – Nagyot nyelt, de a fény, amit Jess szemében látott lassan megcsillanni, eltüntette a gombócot a torkából. – Annyira gyorsan felnőttünk, miután anya és apa meghalt. – Miranda habozott. – Csak mi ketten a világ ellen. Az az autóbaleset annyi mindentől megfosztott téged. .. a gyerekkorodtól, az ártatlanságodtól, az emlékektől, amiknek a szüléinkhez kellett volna fűződnie, meg ahhoz az élethez, amit ők ketten éltek. Én megesküdtem magamnak, hogy egy napon majd megkapod ezeket a dolgokat. Minden részletet elképzeltem. Rengeteget álmodtam egy tökéletes, normális életről; feleségről, szép házról egy biztonságos környéken, gyerekekről. Ezt akartam neked, még annál is sokkal jobban, mint magamnak, és amikor meghallottam, hogy meleg vagy... – Mirandának teljesen váratlanul ment el a hangja. Rájött, hogy sír; csorogtak a könnyek maszatos arcán. – Istenem – mondta Jess elcsukló hangon. – Miranda. – Hadd fejezzem be – könyörgött a lány. – Nem tartalak kevesebbre, és soha semmit nem tehetnél, ami miatt ne szeretnélek többé. De félek. Félek attól, ahogy a világ bánik azokkal, akik másmilyenek. És valahol a szívem mélyén félek, hogy az én hibám. Hogy csináltam valamit, vagy nem csináltam valamit, és hogy ha anya meg apa 373

élne, ők jobban csinálták volna, megvédtek volna téged vagy... Jess megfogta a lány vállát, mozdulata magabiztos volt, arca komoly. – De hiszen tudod, hogy ez nem így van. – Tudom – esküdözött Miranda, igyekezett az összes őszinteséget beletenni a hangjába, amit csak össze tudott gyűjteni magából. – Tudom, hogy nem így működik. A szexualitásodnak semmi köze hozzám, és nekem sincs közöm ahhoz. Hagytam, hogy a saját félelmeim és bizonytalanságaim vezessék a cselekedeteimet, amikor bevallottad nekem, és ezt életem végéig bánni fogom. – Hagyd abba. – Jess hangja hallatán Mirandának belesajdult a szíve a szeretetbe. A fiú megrázta a fejét. – Engem nem érdekel, hogy bánik a világ az olyanokkal, mint én. Engem te érdekelsz, és az, hogy te mit gondolsz. Nem számít, hogy nem voltál tökéletes abban a pillanatban, amikor elmondtam. Most csupa tök jó dolgot mondasz. És ez számít. Miranda hagyta, hogy a fiú megölelje, és csak egy kicsit lepődött meg, hogy olyan magas, hogy a vállára teheti az állát. Ki akarta élvezni ezt a pillanatot, amikor végre ügy érezte, hogy köze van Jess–hez, úgy, mint amikor kicsi volt – csak most még jobb, mert most már felnőtt. De tudta, hogy amit most fog mondani, annak már nem fog ennyire örülni a fiú. 374

Megkeményítette magát, elhúzódott az öccsétől, és amilyen gyengéden csak tudta, azt mondta; – Értem, hogy az nem egy döntés, hogy meleg vagy. De drágám. Frankie Boyd viszont döntés, méghozzá nagyon veszélyes döntés. Idősebb nálad, tapasztaltabb, és nézd meg, hogyan él! Nincs épeszű ember, aki egy ilyen instabil férfival kezdene. – Mi benne annyira instabil? Megvan a saját lakása, fizeti a bért, jó állása van. Miranda valószínűleg önkéntelenül grimaszolt, mert Jess azonnal lecsapott. – Mi van? Hirtelen ha valaki szakács, az már neked nem elég jó munka? – kérdezte. – Kíváncsi vagyok, mit szólna ehhez Adam, ha hallaná. – Ne is említsd most nekem Adam Temple–t... annyira haragszom rá, amiért nem mondta el, hogy mi van veled, hogy sikítani tudnék. – Közben kénytelen–kelletlen arra gondolt, hogy ha nem vakította volna el ennyire Jess bejelentése, talán jobban reagált volna Adam hírére is. – De figyelj – folytatta. – Épp erről beszélek. Az éttermi konyhakultúra, különösen most, a celeb séfek korában, őrült világ. Ezekre a szakácsokra lépten– nyomon rávetik magukat a nők. Olyan, mintha rocksztárok lennének: csak begörbíted a kisujjad, és bárki, akit csak akarsz, boldogan vágja hanyatt magát a konyhapultodon. És Adam bizony még jól is keresett ezen a séfcirkuszon, jutott Miranda eszébe. Lefeküdt azzal a befektetővel, Eleanor Bonning–gal, hogy 375

megkapja a pénzt az étteremre. Hogy felejthette ezt el? Nagyon is könnyen. Egyszerűen nem akart gondolni rá. Adam személyiségének, könnyed bájának, meleg, flörtölős viselkedésének izzó fényében könnyű volt kimagyarázni, amit Robtól hallott. Pedig nem lett volna szabad elfelejtenie. Adam olyasvalaki volt, aki szerint a cél szentesíti az eszközt – és ebbe az is beletartozott, hogy hazudott neki az öccséről. Kezdte hatalmába keríteni a hányinger, de magára parancsolt, hogy folytassa a beszélgetést. Jess tágra nyílt szemmel bámult rá, arckifejezése nyílt volt és kutakodó. Végre figyel rá. – A szex nem azt jelenti nekik, amit neked és nekem jelent – mondta Miranda. – Nem tudom, meddig mentetek el Frankie–vel... – Jess elpirult, és lehajtotta a fejét. Miranda sietve folytatta. – Nem is akarom tudni. De drágám, tudod, milyen a híre még a konyhában is, a barátai és a kollégái között, akik feltehetően kedvelik: mindenki a rövid távú kalandjairól ismeri. A konyhában senki nem ütött meg ilyen udvarias hangot, amikor Frankie hódításairól beszélt, de Miranda képtelen volt rávenni magát, hogy szó szerint ismételje meg, amit hallott, miközben Jess tágra nyílt kék szemébe néz. Kegyetlenség lenne, és nincs is szükség rá. Látta a fiú arcán, hogy pontosan érti, miről beszél. 376

Bárcsak, ó bárcsak hinne nekem. Azt akarom, hogy boldog legyen, és Frankie csak össze fogja törni a szívét. Jess a csiszolatlan köveket bámulta a talpuk alatt. Amikor megint felnézett, mintha valahogy öregebb lett volna a szeme. Miranda döbbenten zuhant ki a remény pillanatnyi felcsillanásából. – Én is hallottam ezeket a pletykákat, amikor dolgozni kezdtem a Marketban – mondta Jess. – És nincs semmi konkrétum, amivel bizonyítani tudnám neked, hogy ami köztem és Frankie között van, az más lenne. Lehet, hogy játszik velem. Kivéve, hogy még soha egyetlen ígéretét sem szegte meg, amit nekem tett. – Keményen állta Miranda megütközött tekintetét. – Lehet, hogy jár valaki mással is a hátam mögött. Kivéve, hogy az elmúlt héten mindennap együtt töltöttük az éjszaka egy részét, úgyhogy nem tudom, mikor lett volna rá ideje. De nem is számít. Akarom őt. Jobban, mint ahogy bármit akartam valaha is. Miranda hangtalanul kinyitotta, aztán becsukta a száját. Minden este, amikor Jess későn ért haza, azt mondta, hogy a többi felszolgálóval volt valahol. Istenem. Persze tudta, hogy ez a dolog Jess és Frankie között nyilván tart már egy ideje, de nem akarta elhinni, hogy komoly. Úgy döntött, rögtön a lényegre tér. – Azt akarom, hogy hagyd ott az éttermet. Találkozz korodbeli emberekkel. Ha nem találkozol Frankie–vel, majd elhalványulnak az érzéseid. 377

Meglátod. Pár hét, és azt kérded majd: milyen Frankie? – Már megint itt tartunk. – Jess ellökte magát a faltól, és elsétált Miranda mellett. A lány elkapta az inge ujját, de ő lerázta magáról, aztán haragosan bámult rá. – Ha majd nem találkozol vele minden egyes nap, meglátod... – Szeretek a Marketban dolgozni. Szeretem az ottani embereket. Grant nagyon jó volt hozzám, és Adam is adott egy esélyt, amikor senki más nem adott volna. – Jess nagyot sóhajtott. – És hogy őszinte legyek, szeretek mindennap találkozni Frankie–vel. Nem akarok erről lemondani. Nem mondok le róla, Miranda. A lány nagy levegőt vett, hogy vitába szálljon vele, de Jess egy határozott kézmozdulattal elnémította. – De még ha a Frankie–témát nem is vesszük, nem engedhetem meg magamnak, hogy kilépjek. – Megfeszítette a vállát. – Nem akarod, hogy végigdolgozzam a főiskolás éveket, de muszáj beszállnom a saját taníttatásom költségeibe. Ez fontos nekem. És tudom, hogy nem igazán van pénzed a New York–i Egyetemre. – Kereshetnél másik munkát, valahol máshol – próbálkozott Miranda, de már tudta, hogy ez nem valószínű. A felszolgálás egy olyan menő helyen, mint a Market, elég nyerő ajánlat egy diáknak. A legtöbb ilyen szintű étterem nem venne fel senkit, akinek olyan kevés tapasztalata van, mint 378

Jessnek, és ha két hét után máris elmenne a Marketból, az meg aligha mutatna jól az önéletrajzában. – Legalább hazajössz, és velem maradsz? – kérdezte Miranda kemény, kaparós gombóccal a torkában. Jess félénken elmosolyodott: hát itt van az az édes kisfiú, akit Miranda nevelt fel, végül is nincs is olyan mélyen elásva a felszín alá. – Ha még visszafogadsz... – Hát persze hogy visszafogadlak – mondta Miranda, és nagyon küzdött, nehogy hangosan felzokogjon. Jess szinte mintha meglepődött volna, de nagyon örült, és Miranda egy újabb lerázást kockáztatva átölelte az öccsét. Ezúttal a fiú nem tiltakozott az érintés ellen, sőt még vissza is ölelte a lányt. – Soha nem küldenélek el – mondta Miranda szenvedélyesen a fiú ingének. – Akármi történne. ígérd meg, hogy ezt sosem felejted el. – Megígérem – mondta Jess, és a hangjában sírás bujkált. Miranda megnyugtatóan simogatta a kisöccse hátát, és behunyta a szemét. Mindig azt mondta, bármit megtenne, hogy megóvja Jesst: ez volt az igazi próbatétel. Vajon kidobná a szavahihetőségét az ablakon? Elárulná az embereket, akikkel az elmúlt két hét során együtt dolgozott, együtt nevetett és beszélgetett? Lemondana az esélyről, hogy kibéküljön Adammel, és hagyja, hogy belészeressen? 379

Hirtelen beleborzongott a kínba, ahogy nyugtázta a választ. Igen. Jessnek igaza van. Nincs pénze, hogy a tandíjat kifizesse – hacsak le nem adja a kéziratot, és be nem váltja a csekket, amit a kiadótól kap. Végül mindig a pénznél lyukad ki. Ha most a kezében lenne az a csekk, megengedhetné magának, hogy iskolába küldje Jesst. Ha a kezében lenne a csekk, el tudná érni, hogy Frankie Boyd eltűnjön Jess életéből, és Jess beleszerethessen valakibe, akivel egykorú. Megadhatná neki a szabadságot, hogy új emberekkel ismerkedjen meg az iskolában, hogy kitárhassa a szárnyát, hogy önmaga lehessen anélkül, hogy egy olyan férfihoz kötődne, aki biztosan nem szeretheti úgy, ahogy megérdemelné. Ha így nézte a dolgokat, igazán könnyűnek tűnt a döntés. Szív–szorítónak, gyomorforgatónak, de könnyűnek. Aznap délután, ahogy az ujja ott tétovázott a „Küldés” gomb fölött, habozva, hogy megtegye–e ezt az utolsó mozdulatot, amellyel elküldené a kéziratot az Empire Kiadónak, Miranda leszidta magát. Itt most nincs helye az érzékenykedésnek. Gondolj arra, mit akart volna anya és apa. Gondolj Jessre. Bármit csinálsz, ne gondolj Adam Temple–re. Ne gondolj a kezére, a csibészes mosolyára, a boldog nevetésére, ó, istenem, arra a 380

gödröcskére... Ne gondolj arra, hogy ha vele vagy, az egész tested pezseg az energiától, vagy arra, mennyire szereti hallgatni, ahogy beszélsz. Ne gondolj rá, mennyire szere... Mindent kitörölt az agyából, és megnyomta a gombot.

381

Huszonötödik fejezet Adam hangosan és találékonyan káromkodott. Vasárnap este nem volna szabad ekkora tömegnek lennie, ez példátlan, istentelen, hihetetlen. Ez az ő átkozott szerencséje. Az étterem dugig volt, már csak a bárpultnál volt állóhely, és Grant az imént eszeveszetten mutogatva adta tudtára, hogy a három asztalra, amit a beeső vendégek számára tartottak fenn, másfél órát kell várni. A Terülj, terülj, asztalkám, egy másik ételmagazin újabb cikket jelentetett meg Mirandáról meg az átkozott fogadásról. A vacsorára várók tömött sorokban álltak a bejáratnál, feltehetően abban reménykedve, hogy megláthatják, amint a picurka vörös hajú nőszemély ordítva átkozza a Market főszakácsát. Adam azt remélte, hogy ebben a tekintetben csalódottan térnek haza, ugyanakkor tökéletesen meg lesznek elégedve a Market kiszolgálásával és ételeivel. Valójában a szíve mélyén azt remélte, hogy hazatérnek és pont. Nem mintha ezt valaha is bevallotta volna Grantnek, akit talán még soha nem látott ilyen boldognak. De hát az étkezőben nem is volt akkora a feszültség, hogy faragni lehetett volna, mint egy jégszobrot. A konyha légköre ellenben olyan volt, hogy Adam eszeveszett szitkozódását gyakorlatilag észre 382

sem lehetett venni. Miranda nem hívta, miután elment tőle aznap reggel, de Frankie–től tudta, hogy Jess hazament vele, és úgy tűnik, ott is marad, úgyhogy minden hiperszuper. Kivéve hogy annyira egyértelműen nem így van. Amikor Miranda megérkezett, hogy beszálljon az előkészületekbe, halk hangon azt kérte, hadd legyen aznap a hideg ételeken Milóval, ahelyett hogy elöl állna az átjárónál. Adam tudta, hogy nem mindenkinek való a hajtás, de azt hitte, hogy Miranda jól érezte ott magát vele. Abban reménykedett, hogy az ötcsillagos szex és a nagyon szoros közelség, amit az éjjel megéltek, talán többet nyom a latban, mint az a kis civakodás, de nem kellett egy Freudnak lennie ahhoz, hogy rájöjjön: a lány kerüli őt. És ez kurva szar. Aztán még ott volt Frankie, aki szemlátomást mindent megtett, hogy, nos. Frankie legyen: hangosan beszélt, és úgy dobálta magát a konyhában, mintha be lenne lőve. Nyíltan nem ment neki Mirandának, ó, nem, de egyértelmű volt, hogy neki szól a műsor. Frankie iszonyúan finom cseszdmegje, bele egyenesen a lány rosszalló arcába. Szerencsére Jess még nem jött be a konyhába szimatolni, Grant és a kint tolongó vendégek egy perc nyugtot sem hagytak neki. Adam eltökélte, hogy kerülni fogja a bajt, ezért aztán el se akarta képzelni, mi történne, ha az előző esti dráma mindhárom főszereplője egy helyiségben gyűlne össze. 383

Egy dugig tömött, sürgő–forgó emberekkel teli helyiségben, ahol ebben a pillanatban Adam a puszta akaraterejével próbálta kihúzni a csapatát a kátyúból. – Milo! Mirandával igyekezzetek azokkal a kevert zöldségekkel, mert az asztal már vár. – Igenis, séf! Miranda csak ránézett. Pontosabban keresztülnézett rajta. Basszus. Quentinhez fordult, aki a hirtelen sültes részleghez kényszerült. – Q, haver, kellenének azok a garnélanyársak. Úgy tűnik, kezd elfogyni a rozmaringod... Billy, nézd meg az alagsorban a kamrában, hogy van–e még. – Máris, séf! – Igen, séf! – Hű, te aztán jól beidomítottad ezeket a srácokat – kuncogott Frankie a grillnél, miközben forró, vörös kezével forgatta és pakolta a steakeket valami bonyolult minta szerint. Adam a haját tépte. – Frankie! Ne dumálj baromságokat, és húzd össze magad. Komolyan mondom, nagy szarban vagyunk. Nem tette hozzá, hogy „és az egészről te tehetsz”, de az biztos, hogy hozzágondolta. Abból ítélve, ahogy Frankie megállt a lábán, és kissé előregörnyedt a grill fölött, ő is tudta. A csapat Frankie–től vette a jeleket, ez mindig is így volt. Az ő személyisége túltengett a konyhában, ami 384

szuper tudott lenni, ha képben volt. Amikor viszont szar volt, az egész konyha szar lett. – És én mit csináljak, séf? Az ismeretlen hangra rémülten perdült meg a sarkán. Olyan érzése volt, mintha egy piszkos tányérokkal és poharakkal teli tálcát egyensúlyozna a feje tetején. Ha egyetlen apró csészealj leesne a kupac tetejéről, az egész kóceráj lezuhanna a földre. Ahogy megperdült, szemtől szemben találta magát ezzel a hasonlatbeli csészealjjal. Ja, igen. Ha esetleg nem lenne elég a stresszből ma estére, a Market csapatának egy vadiúj fiúval kell megküzdenie. Wes Murphy metróval jött a Kulináris Művészetek Akadémiájáról aznap reggel. Amikor megérkezett a Marketba, frissen vasalt fehér konyhai kabátot viselt, és pimasz mosoly ült az arcán. Adam új külsőst kapott. Isten segítse meg mindkettőjüket. Adam elküldte, hogy aprítson zöldséget és keverjen salátaönteteket; vagyis végezze el a fedélzet felsúrolásának konyhai megfelelőjét. Wes profi módon bánt a késsel, igazán kecsesen és takarékos mozdulatokkal, amitől az egyszerű feladatból valóságos műsorszám lett. Amikor észrevette, hogy Adam nézi, megint önelégülten vigyorgott rá. Adam felsóhajtott, és elküldte, hogy segítsen Violetnek kinyújtani a tésztát a ma esti különleges desszerthez, a rusztikus baracktortához. 385

Wes ezt is tökéletesen csinálta, ügyesen és könnyedén kezelte a sodrófát, és hiperkönnyű leveles tésztát készített. Adam faképnél hagyta. Próbálta szemmel tartani a srácot, de olyan gyorsan kicsúszott a lába alól a talaj, amikor elkezdődött a felszolgálás, hogy onnantól nem követte nyomon, mi történik Wesszel. Most itt volt, szemlátomást unatkozott, és meglehetősen elítélően nézte a konyhában uralkodó őrjöngést. Adam egy pillanatig bámulta, próbált rájönni, mi lehet az a fickóban, amitől legszívesebben száműzte volna az alagsorba, hogy leltározza a felszerelést a személyzeti klotyóban. Wes magasabb volt Adamnél, de mivel Adam évek óta Frankie, a zsiráf barátja volt, hozzáedződött már az érzéshez, hogy felfelé kelljen néznie ahhoz, hogy valakinek a szemébe nézhessen. És egyébként is, Wes nem volt azért olyan magas, mint Frankie, viszont szélesebb volt. Nem volt olyan széles a válla, mint Adamé, de szemlátomást elég erős volt ahhoz, hogy nehéz lábosokat emelgessen, és Adamet csak ez érdekelte. Olyan napbarnított, kemény volt a képe, mint aki sok időt tölt magas hőmérsékleten, mondjuk egy forró tűzhely fölött állva. Dús világosbarna haja a homlokába hullott, vastag, egyenes szemöldöke töprengő kifejezést kölcsönzött az arcának. Pajeszát viszonylag hosszúra hagyta, amolyan retrósan. Olyan furcsa szeme volt, ami különböző színekre váltott különböző fények hatására: 386

zöldből aranyba, aranyból barnába, és vissza zöldbe. Adam azt gondolta, Wes valószínűleg úgy néz ki, hogy a nők elszédülnek tőle; Devon csiszolt jóképűsége jutott eszébe róla, bár Wesnél ez kevésbé volt hangsúlyos. Devon Sparks címlapra valóan jóképű volt. Wes esetében inkább az arckifejezés volt a lényeg, meg ahogy viselkedett. A nők általában csípték az ilyen őrülten pimasz, érzékeny fickókat, Adam maga is gyakran igyekezett ilyennek mutatkozni, amikor fiatalabb volt. Mindettől Adam nem kedvelte meg Wes Murphyt. Az új srác kigúnyolta Milót, leereszkedően beszélt Violettel, és most ott állt Adam előtt csípőre tett kézzel és türelmetlenül lebiggyedő szájjal. Adam érezte a kisugárzásából, hogy abban reménykedik, most majd iderendelik az átjáróhoz, hogy Adammel figyelje a kiküldött tálakat. Hogy tapasztalatot szerezzen ebben a feladatban is. Adam tudta, hogy Wesnek minél többet meg kéne tanulnia ebből a munkából. A srác utolsó éves volt a főzőiskolában, és ennek a külsős programnak az volt lényege, hogy a diákok a saját kezük kel próbálhassák ki a dolgokat, mielőtt kicsapják őket a való világba, és elvárják tőlük, hogy rögtön meg is éljenek a késes tudományukból. Hát akkor hadd tanuljon, gondolta Adam rosszindulatúan. Ez az én átkozott konyhám. Itt 387

senki nem csinálhatja mindig azt, amit akar, csak én. – Vedd át a kisegítést a hidegtálaknál. Milo, váltás érkezik! Miranda! Elfordította a tekintetét Wes csodálkozó, csalódott arcáról, és látta, hogy Miranda összeszorított szájjal és szemmel bámul rá. Adam a fogát csikorgatta. – Miranda, ide hozzám. – Ennél többre nem is vállalkozott. – Igen, séf. – Wes a többiek szellemes szalutálását utánozta, de tőle valahogy szemétségnek hatott a dolog. Adam vállat vont. A tenyérbe mászó viselkedést tudja kezelni, amíg a fickó kifogástalanul teljesít. Wes végül be fog illeszkedni; a konyhában csodálatosan ki szoktak egyensúlyozódni a dolgok. A konyha valahogy mindig kihozta mindenkiből az igazi természetét. Adam Mirandára szegezte a tekintetét. A lánynak boldogtalanul biggyedt le a szája sarka. Volt benne valami, amitől Adam vállából kiállt a feszültség. Talán azért, mert nem tudta elképzelni, hogy nehezére esne újra boldoggá tenni őt. Az, hogy ne is haragudjon rá, már egy másik történet, de a boldogsággal Adamnek nem lesz gondja. – Inkább előbb, mint később – mondta Adam kedvesen, és a következő rendelést fürkészte. Miranda szemlátomást vonakodva lépett mellé. Adam látta, hogy azonnal megkeresi a tekintetével az öccsét, a nyitott átjárón át az étterembe 388

kukucskálva. Adamnek összeszorult a szíve, amikor észrevette a lány homlokán az aggodalom vonalait. El akarta mondani neki, hogy Jess jól van, hogy minden rendben lesz, de most szarban voltak, és nem volt idő erre. Már épp nyitotta a száját, hogy szétkiabálja a megrendeléseket, amikor valami zűrzavar támadt a konyha túlsó végében. Dulakodás, rövid sikoly: Violet sikoltott a tésztáspultnál a hátsó ajtó közelében, és Adam arra gondolt, Jézusmária, most meg mi van? Attól a pillanattól, hogy az újabb zavaró tényező miatt idegeskedve hátrapillantott a válla fölött, mindent mintha lassított felvételen látott volna. Látása kiélesedett, a színek élénkebbek lettek, a hangok ezerszeresükre erősödtek. Egy fickó állt Adam konyhájában, és pisztollyal hadonászott. Ó, a francba, ne.

389

Huszonhatodik fejezet Valaki felsikoltott, és Miranda ereiben megfagyott a vér. Robin Meeks visszatért a Marketba. És pisztoly van nála. Éles, vékony arca nedves volt az izzadságtól vagy a könnyektől, tágra nyílt szeme őrülten forgott. Tébolyodottnak tűnt, és nem valami stabilan tartotta a pisztolyt. – Hé, azért jöttem, hogy beszéljünk – mondta Rob hangosan. – A kurva életbe – káromkodott Frankie. Adam azonnal kinyújtotta a karját, és maga mögé húzta Mirandát. De a lány még így is tisztán látta, ahogy Frankie az étterembe vezető lengőajtó felé veti magát. Gyáva, gondolta. Őszintén meg volt döbbenve, ugyanakkor keserű örömet érzett, amiért beigazolódott a férfiról a rossz véleménye. Egyébként sem sikerült Frankie–nek, amit tervezett, mert Rob–nak sikerült eléugrania, és rászegeznie a pisztolyt. Alig észrevehetően imbolygott csak, és a szavakat összemosva szólalt meg; – Csak lassan. Frankie fiú. Ez téged is érint. Frankie az átjárótól néhány lépésnyire megdermedt, és feltette a kezét. De még most, hogy remegő kézzel pisztolyt szegezett rá, így sem volt képes Robra figyelni. Miranda látta, hogy folyton kifelé nézeget az étkező felé. Nem tudta 390

leolvasni az érzéseit az arcáról; több volt ez, mint egyszerű félelem. Nehéz volt megállapítani, hogy a vacsoravendégek egyáltalán tudják–e, mi folyik itt; a konyha nyitva volt, de odakint szólt a zene, csilingeltek a tányérok meg az evőeszközök, a felszolgálók is zajosan jártak fel–alá. Miranda behunyta a szemét, és imádkozott, hogy valaki meghallja odakint, és felhívja a rendőrséget a mobilján. Buzgón imádkozott továbbá, hogy Jess viszont ne vegyen észre semmit, és maradjon ott kint, ahol viszonylagos biztonságban van. De nem volt sok ideje ezen elmélkedni, mert a következő pillanatban megszólalt Adam. – Ugyan, haver. Lazíts. Nincs szükséged pisztolyra ahhoz, hogy beszéljünk veled. Tedd le szépen a földre, aztán te meg én lemegyünk az irodába, és hosszan elbeszélgetünk. Arról beszélünk, amiről csak akarsz. Miranda kinyújtotta a kezét, és hátulról megmarkolta Adam séfkabátját. Nem akarta, hogy Adam egyedül elmenjen Robbal, akár van nála pisztoly, akár nincs. Ez a fickó szemlátomást nincs magánál. – Kuss legyen! – Rob eliramodott Adamék felé közben nekiment Milónak, aki káromkodott, és gyorsan ellépett az űtjából. Rob ügyetlenül fordult felé, és zavarodottan pislogott a Milo mellett álló férfira. – Te meg ki vagy? – kérdezte. 391

– Murphy – mondta az új szakács, és közben egy pillanatra sem vette le a szemét Rob pisztolyt tartó, erőtlen kezéről. – Wes Murphy. Ma este kezdtem. Rob nevetni kezdett; szemmel láthatóan mindenki ijedten rezzent össze a helyiségben. – Ó, a francba, ez vicces. Te vagy az új én. – Mi van? – kérdezte Wes Murphy olyan jeges hangon, hogy Miranda még idegesebb lett. – Te vagy az új külsős, igaz? Az Akadémiáról. – így van. – A srác gyorsan pislogott. Rob harsány nevetése úgy hangzott, mint a zokogás, és Miranda nem lepődött meg, amikor a fickó felemelte a kezét, hogy letörölje az arcát a ruhája ujjával. Azt a kezét, amelyikben a pisztolyt tartotta. Mindenki rémülten rezzent össze, ahogy a pisztoly vadul repült ide–oda Rob gyenge szorításában. Miranda egész testében megfeszült. – Elmehetsz, ha akarsz – mondta Rob. Mintha valami kizökkentette volna, belefáradt a Wesszel való beszélgetésbe, vagy talán lassan már kezdett lejönni a szerről, amit bevett. – Te nem voltál benne. Nem ártottál nekem. Te én vagyok. Mi ugyanazok vagyunk. Úgyhogy elmehetsz. – Kösz, nem – mondta Wes, és minden szótagjából sütött a megvetés. Miranda visszafojtotta a lélegzetét, azon gondokozott, vajon mire utazik ez a srác. Nem ő volt az egyetlen. Rob is értetlenül bámulta West. 392

– Nem? Óóó, értem. Azt hiszed, ha maradsz, attól majd megszeretnek. Azt hiszed, tisztelni fognak érte, vagy ilyesmi, bevesznek a klubba. Hát, rossz hírem van, haver, ezek senkit nem vesznek be a klubba. Ezek mind együtt főznek, amióta dinoszauruszok járták a vidéket, haver, ezek szorosan zárnak, szorosabban, mint egy apáca segge. Soha nem fognak befogadni téged. Miranda látta, hogy Wes finom vonalú állkapcsában dolgoznak az izmok. – Mindegy, azt hiszem, akkor is maradok. – Talán, Rob, ha nem bánod, hogy Wes elmenjen – szólalt meg Adam óvatosan –, kimehetne az étkezőbe, összeszedhetné a vendégeket, és kivihetné őket innen. Nekik sincs közük ehhez az egészhez, igaz? Rob szorosan becsukta a szemét, és a homlokához szorította a pisztoly markolatát, ezért nem látta, ahogy Adam jelez a szemével a konyha túlsó végéből. Miranda viszont látta, és látta Wes is, aki alig észrevehetően bólintott, jelezve, hogy mindent ért. – Oké, rendben, ahogy akarjátok – mondta Rob durcásan. –A francba, a fejem. Wes egy másodpercet sem vesztegetett, de azért nem szaladt, csak kisietett a lengőajtón. Miranda érzékelte a mozgását maga mögött az étkezőben, mozgást és halk hangokat hallott. Jeges borzongás futott végig a gerincén. Kérlek, imádkozott, vidd ki innen Jesst. Kérlek, kérlek, kérlek. 393

– Most már beszélhetünk, Rob? – kérdezte Adam. – Add ide nekem a pisztolyt, keresünk neked egy aszpirint vagy valamit. – Kinyújtott karral lépett egyet a fickó felé. Miranda visszafojtotta a lélegzetét. – Nem akarom, hogy beszélj hozzám – vetette oda Rob. Kinyitotta a szemét, és Adamre szegezte a pisztolyt. – Megvolt az esélyed. Most azt akarom, hogy hallgass meg, a kurva életbe. Képes vagy erre, főnök? Adam békítőén emelte föl a kezét. – Persze, persze hogy képes vagyok. Amit csak akarsz. Csak tedd le a pisztolyt. – Nem teszem. Ha nincs nálam pisztoly, senki sem figyel rám. – Én figyelni fogok, esküszöm. – Nem! Senki sem figyel. Csak Miranda. Hé, hol van Miranda.^ Ott vagy? Te bujkálsz előlem? Adam óvatosan arrébb lépett egy kicsit, hogy még inkább eltakarja őt a testével, de Miranda hallotta, hogy Rob hangja egyre kétségbeesettebb. Muszáj valahogy lenyugtatniuk. – Itt vagyok – szólalt meg, és igyekezett kordában tartani remegő hangját, miközben kilépett Adam mögül. A kabátját azért még mindig a markában tartotta. Lehet, hogy gyengeség, de szüksége volt erre az összeköttetésre kettejük között. Az, hogy Adam pontosan mit mióta tud, és hogy vajon ügy döntött–e vagy sem, hogy elmondja neki, hirtelen elképesztően lényegtelennek tűnt. Még a könyv miatt érzett mindent elhomályosító 394

bűntudata is háttérbe szorult ebben a borzalmas helyzetben. Adam fojtottan tiltakozott, amikor Miranda felfedte magát Rob előtt. Miranda nem mert felnézni, hogy elkapja Adam pillantását; mert akkor biztosan nem tudná tovább megjátszani a magabiztosságot. – Szia, Miranda – köszönt Rob. Egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki örül, hogy látja, de leengedte a kezét, és a pisztoly csövét a földre irányította. – Hogy vagy? – kérdezte a lány kényszeredetten udvariaskodva. Most komolyan, mit mondjon az ember egy felfegyverkezett fickónak? Létezik ezzel kapcsolatban valami illemszabály? Miranda szeme előtt elmosódott a konyha; fájdalmasan vette tudomásul, hogy a hisztéria szélén áll. Kapkodva vette a levegőt, túl gyorsan emelkedett és süllyedt a mellkasa, mígnem hirtelen megérezte, hogy Adam hátul a derekára teszi nagy, meleg kezét. Erőt merített a súlyból és a hőből. Mély levegőt vett, és ezúttal még a tüdejébe is jutott belőle. – Nem valami jól – válaszolt Rob morcosán. – Amióta innen kirúgtak, senki más nem akar fölvenni. A főzőiskolába nem mehetek vissza, tuti, hogy megbuktatnak. El van baszva az egész. – Fölemelte a fejét, és ezzel a mozdulattal a pisztoly is fölemelkedett a kezében. – A te hibád, minden a te hibád – bámult haragosan, vadul pislogva Adamre. – Nem adtál esélyt, hogy megmutathassam, mit tudok. Egyfolytában a 395

többiekre figyeltél, például arra az öntelt kurvára, Violetre, vagy arra a szaros kis maffiózóra. Milóra. Még a kibaszott mexikói mosogatófiúra is! De Miranda volt a legrosszabb. Ő megjelent, és te olyan voltál, mintha onnantól kezdve senki mást nem is látnál. Adam keze megfeszült Miranda hátán. Egy picit megint arrébb ment, hogy a lány elé állhasson. Miranda mereven, lassan lélegzett, próbált a tüdejébe erőltetni némi levegőt. – Sajnálom, ha úgy érzed, hogy nem figyeltem rád – mondta Adam. Mély, halk hangon beszélt, mintha egy fújtató macskát akart volna hízelegve lecsalogatni a fáról. – De ez nem Miranda hibája volt. – Miranda még csak nem is szakács – dühöngött Rob, mintha nem is hallotta volna, amit Adam mondott. – Miranda író, magasról szarik a főzésre, és csak egyetlen kibaszott hónapra jött ide. Még csak nem is állást akart itt! De te úgy csináltál, mintha fel akarnád venni teljes állásba, vagy mittudomén. – Fel is venném. Micsoda? Rob arca elsötétült, de Adam nem őt nézte, hanem Mirandát bámulta, az meg visszabámult rá. – Gondolkodás nélkül fölvenném, ha ez azt jelentené, hogy hosszú, hosszú időre itt maradna mellettem. 396

Miranda lélegzetvisszafojtva fürkészte Adam tekintetét, hogy megértse, mit jelentenek ezek a szavak. Adam sötét, csokoládébarna szeme majdnem fekete volt, idegesen, feszülten pislogott. Egy milliméternyire felvonta a szemöldökét, és Miranda kétségbeesetten próbálta megfejteni, mi lehet az üzenet, amit küldeni akar. Nem volt hajlandó elhinni, hogy az egész olyan egyszerű, hogy Adam így próbálja meg elmondani neki, hogyan érez iránta. Ez azt jelentené, hogy azt gondolja, jobb, ha megteszi, amíg még megteheti, és Miranda ilyen pesszimizmust nem bírt volna elviselni Adamtől. Wes már kiért, a rendőrség már valószínűleg úton van. Ez nem egy halálos ágyon elrebegett vallomás. Nem, Adam biztosan azt akarja, hogy maradjon mellette vagy mögötte, ne tegye magát Rob fel–alá hullámzó pisztolya célpontjává. – Basszus, egy olyan nő, mint Miranda? – nevetett Rob magas, re–szelős hangon. – Kizárt dolog, hogy sokáig itt maradna. Csak pletykákat keres a könyvéhez. Megmutattad már neki a könyvedet. Miranda? Vannak benne rohadt jó részek. Miranda lehunyta a szemét, arcából kifutott a vér, csillagokat látott csukott szemhéja mögött. – Nem számít. Könyv ide vagy oda, neki mindig lesz helye a Marketban, ha akarja – mondta Adam, és megszorította Miranda vállát. Kicsit megrázta, mintha mély álomból próbálná felébreszteni, és amikor Miranda kinyitotta a 397

szemét, látta, hogy Adam összetéveszthetetlen vonzalommal bámul rá. Miranda nagyot nyelt. Adam elmosolyodott, arcán megjelent a gödröcske, és Miranda szíve lassan körbefordult, aztán a torkába ugrott. Ez nem csupán vonzalom, ami Adam szemében csillog, ami arcának minden egyes vonalába bele van írva. Adam nem állást ajánl neki, hanem önmagát. Úgy áradt szét benne az öröm, mint egy vihar, fényesen és megállíthatatlanul, hogy aztán borzalmasan összekeveredjen a megsemmisítő bűntudattal. Adam szereti őt. Ő meg elárulta Adamet. Azok a szörnyűségek, amiket Rob mondott neki, amiket beletett a könyvébe. Titkok, pletykák, rosszindulatú gyanúsítgatások Violet–ről és Milóról és Quentinről és mindenki másról. Adamről, meg arról, hogyan szerzett pénzt a Market megnyitásához. Egyetlen ilyen leleplezés is fájdalmat okozna Adamnek, de egy egész könyvnyi ebből, kiteregetve a közönség elé, hogy az egész világ előtt lejárassa és befeketítse őket? Miranda megborzongott. Adam átfogta hátul a nyakát, meleg tenyere biztatóan simult a tarkójára. A tekintetében a figyelmes boldogság egy szempillantás alatt aggodalomra váltott. Miranda még sohasem érezte, hogy ennyire kicsúszott volna a lába alól a talaj. Fogalma sem volt, Adam mit olvas ki az arckifejezéséből, de a 398

zsibbadó ujjaiból és a tarkójára gyűlő jeges verítékből ítélve falfehér lehetett. Kinyitotta a száját, de mintha megbénultak volna a hangszálai. Semmi nem jött ki az ajkán, még egy suttogás sem. Mielőtt alkalma lett volna megköszörülni a torkát és újra próbálkozni, Rob sértődött mozdulatot tett, mire Miranda megint rá fordította a figyelmét. – Te kibaszott lúzer – mondta Rob. Megint könnyben úszott az arca, de a hangja nem volt sírós. A pisztolyt tartó kezét már szilárdabban tartotta, a pisztolyt Adamre szegezte. – Egy rohadt fegyvert szorítok rád, egyenesen a hülye szívedre célzok, de te akkor is csak álmodozol, és a csaj arcába mászol. – Az ábrázata lilára váltott dühében, egész testében reszketett. A nagyon is valós eshetőség, hogy elveszítheti Adamet, mielőtt egyetlen szót is sikerülne kinyögnie arról, hogyan érez iránta, szinte arcon vágta Mirandát. Minden borzalmasan gyorsan történt. Adam megint maga mögé tolta Mirandát, és szembefordult Rob–bal. Miranda szorosan markolta Adam séfkabátját, legszívesebben a földre rántotta volna, és a saját testével takarta volna el. Bármit, csak ne célozzon már rá az a pisztoly. – Sajnálom, Rob, nyugodj meg. Beszélj tovább. Mi nyomja még a lelked? 399

– Mi a fasznak? – sikította Rob. – Ó, a francba, mi értelme ennek az egésznek? Nem bírom tovább, nem bírom, nem bírom... Adam megdermedt, és az idő mintha lelassult volna. Miranda bármennyire is félt eddig, Rob hirtelen kiborulása körülbelül az ezerszeresére fokozta a rettegését. Az egész konyha borzalmas állóképpé merevedett, középen Robbal, aki némán sírt, és derékban meghajolt, mintha lassan egészen szétesne. Hirtelen mozgás támadt az étkezőben. Vöröses árnyalatú aranybarna haj villant, és Mirandának elállt a szívverése. Jess. A fiú bebámult az átjáró sarkán, és azonnal Mirandára szegezte a tekintetét. A lány önkéntelen mozdulatot tett, megrántotta a vállát, aztán mozdulatlanságot parancsolt a testének. De olyan természet–ellenes csend ült a konyhára, hogy Rob felemelte a fejét. Rob erősen imbolyogva felegyenesedett, és összehúzott szemmel meredt az átjáróra. Felgyorsult az idő. Miranda nem tudta követni. Adam megszorította a vállát, és meglökte, elforgatta magától. Miranda a salátáspultnak tántorodott, a rozsdamentes acél munkalap úgy vágódott a gyomorszájába, hogy nem kapott levegőt. 400

Adam hirtelen megmozdult, és Robra vetette magát. Frankie az átjáró felé rohant, a szemében rémület ült, és egy nevet kiáltott. – Jess! Lövés. Ózonszag és félelem. Adam a földre teperte Robot, és kiütötte a pisztolyt a kezéből. Az idő visszazökkent a helyére, és Miranda lélegezni kezdett. Zihálva markolta a rozsdamentes acél pultot. Az étterem előtt megszólaltak a szirénák. Quentin és Milo odarohant Adamhez, hogy segítsenek Robnak, aki erőtlenül rogyott össze. Nyomtalanul elszállt belőle a harci szellem, amint eltűnt a kezéből a pisztoly. Adam Quentin nagy, ügyes kezébe gyömöszölte Robot, felkelt a földről és megpördült a sarka körül, eszeveszetten nézett körbe, míg meg nem látta Mirandát. – Jól vagy? – kérdezte. Megkerülte a salátáspultot, és a lány mellé lépett. Olyan szorosan ölelte magához, hogy Miranda megint nem kapott levegőt, de a lányt ez most nem érdekelte. – Tudom, minden rendben, jól vagyok. De Adam, az a lövés... – Nem! Jess elkínzott hangja hasított keresztül a konyhán. Miranda kiszabadította magát Adam karjából. 401

– Ó, istenem... – mondta Adam erőtlenül. Frankie a földön feküdt, úgy nyúlt el az átjáróban, mint egy rongybaba, amit egy gondatlan gyerek félredobott. Vöröses–feketés vér szivárgott a testéből, tócsába gyűlt a bal válla alatt, és továbbterjedt a hófehér kövön. Jess beviharzott a lengőajtón, és nyüszítve guggolt le Frankie mellett. – Kérlek, ne, ó, ne. Frankie, kérlek, tarts ki, tarts ki... Adamnek egy pillanatra összerogyott a lába, de karjával még mindig Miranda vállát ölelte, és a lány megtartotta a súlyát. – Adam, édesem, gyere, oda kell mennünk, meg kell néznünk, hogy jól van–e – sürgette Miranda. – Maradj velem, meg tudod csinálni. Adam bólintott, komor vonallá szorította a száját, és felegyenesedett, Miranda óvatosságból végig átölelte a derekát, de gond nélkül odabotladoztak Frankie–hez és Jesshez. Frankie arccal lefelé feküdt a földön, jobb karja a teste alá szorult. Jess tétován hajolt fölé, észre sem vette, hogy patakzik a könnye. – Nem akarom megmozdítani – mondta. – Biztos vagyok benne, hogy nem szabad megmozdítani. Miranda segített Adamnek lekuporodni Frankie mellé, próbálták kikerülni a kis vértócsát. Úgy tűnt, hogy a tócsa nem nagyobbodik, de azért Miranda azt mondta: 402

– Hozzak esetleg törülközőt? Rá kéne valamit szorítani arra a sebre. – Hé, Frankie – mondta Adam rekedt, elfúló hangon. – Gyerünk, haver, ébredj fel. Frankie nem mozdult. Miranda elkapta Jess tekintetét; a fiú szeme tele volt fájdalommal és bűntudattal. – Miattam van – mondta Jess elfehéredett ajkakkal. – Rob meglátott az átjáróban. Rám célzott. Frankie megmentette az életemet. Miranda szíve középen kettéhasadt, az érdes szilánkok a mellkasába vágtak. Úristen, hogyan tévedhet egyetlen ember ennyi mindenben? Ő azt hitte, hogy Frankie veszélyt jelent Jessre nézve. Ez az ember szó szerint Jess és a golyó közé vetette magát. Fojtott, de szívből jövő morgás hallatszott a földről. – Ó, a kurva életbe. – A kiejtés összetéveszthetetlen volt. Miranda gyanította, hogy még soha életében nem hallott ennél gyönyörűségesebb hangot. A Jess arcára lassan kiülő örömből ítélve ő is tökéletesen egyetértett. Adam fura hangot hallatott, félig morgott, félig köhögött. Egy gyors pillantás az arcára megerősítette, hogy a megkönnyebbülést hozó könnyek határán áll, és férfiasan igyekszik, hogy mégse bőgje el magát. Miranda megszorította a karját. – Hozom a törülközőket – mondta gyengéden. Ahogy felegyenesedett, menet közben egy puszit 403

nyomott Adam arcára, és a férfi hálásan pillantott rá. A szerelem, amit korábban látott rajta, fényesen és őszintén csillogott könnytől nedves szemében. Miranda egy pillanatra megállt, hogy felfogja, amit lát. Nem képzelődött: Adam szereti. – Mi történt? – kérdezte Frankie kábultan. És egy fél másodperccel később, sokkal élesebb hangon: – Hol van Jess? Jess jól van? Keserű volt az önvád Miranda nyelvén, de lenyelte. Megérdemli, az utolsó cseppig.

404

Huszonhetedik fejezet – Hoppá! – Frankie megtántorodott, ahogy kivezették a sürgősségi szobából, ahol bekötözték a sebét, és megállapították, hogy nincs nagy baj, hazamehet. Grant bebújt a karja alá, és a másik oldalról támogatta. – Kösz, haver. Még mindig tengeribeteg a lábam. Annak a rohammentős csajnak szuper kábszerei voltak. Segítenél odabotorkálni Adamhez? Mindenki elsápadt a szedett–vedett kis társaságban, csak Frankie és Grant nem. Adam torkában akkora gombóc ült, mint egy sonka. – Kurvára sajnálom – nyögte ki nagy nehezen. – Mi a fenét? – kérdezte Grant a szemöldökét felvonva, döbbenten. Grant hatékonyan megszervezte a több mint száz vendég, felszolgáló és egyéb elöl dolgozó ember kivezetését, aztán visszament az étterembe a rendőrséggel együtt, mert nem akarta otthagyni a barátait, akik veszélyben voltak, csak ameddig muszáj. Adam kicsit csodálkozott is, hogy nem mondta a vendégeknek, hogy menjenek ki egyedül, és nem jött vissza a konyhába, amikor Jess. De persze Grant ehhez túlságosan felelősségteljes. És Jesszel ellentétben Grant nem szerelmes. Frankie összehúzott szemmel nézett Adamre, azzal a pillantással, amelyikkel az idiótákra és az őrültekre szokott. Adam megborzongott a gondolatra, hogy csupán a puszta szerencsének 405

köszönhető, hogy ez a gúnyos mosoly még most is ott van a helyén. – Adam kínozza magát a történtek miatt, mert istennek képzeli magát – mondta Frankie. – Igaz? Látnom kellett volna, hogy jön, meg kellett volna állítanom, mielőtt elkezdődött. Efféle marhaságok. – Az én helyem, az én éttermem – mondta Adam boldogtalanul. – Attól a perctől fogva tudtam, hogy Rob egy elcseszett őrült, hogy megismertem. Akkor, azonnal ki kellett volna penderítenem onnan. Nem lett volna szabad, hogy idáig fajuljanak a dolgok. – Látjátok? Volna, volna, volna – énekelte Frankie idegesítően. – Amikor Adam még csak nyakon se akarta vágni, tudta, hogy minden el van cseszve. – Frankie–nek igaza van. Összevissza beszél, és éretlen, mint mindig – fejtette ki Grant, aki szemmel láthatóan megkönnyebbülve tért vissza megszokott szarkazmusához. Az is megerőltető lehetett neki, hogy egy–két órán át kedvesnek kellett lennie Frankie–vel. – De most az egyszer tökéletesen igaza van. Adam, muszáj hagynod, hogy ezt a balhét most az őrült fegyveres fickó vigye el. Adam torkában olvadni kezdett a gombóc. Neki vannak a legjobb barátai az egész kibaszott világon. Ha a karja nem szétfőtt tésztából lenne, totál összevissza ölelgetné mind a kettőt. Frankie megvonta nem vérző vállát, de látszott, hogy erre is összerezzen a fájdalomtól. 406

– És egyébként is, az egésznek jó vége lett. Senkinek semmi baja nem történt. Jess hitetlenkedve pillantott Frankie–re. Adam is vele értett egyet: amikor az orvos levette Frankie–ről az inget, hogy hozzáférjen a bal vállához, a sápadt angol egész bal oldala tele volt rozsdaszínű, félig megalvadt vérrel. – Ma este Frankie–nél alszom – jelentette ki Jess, és a nővérére pillantott. – Megígértem a nővérnek, hogy vigyázok rá. Adam is Mirandát figyelte, de nem tudta kiolvasni az arckifejezéséből, hogy mit gondol. – Megértem. – Csak ennyit mondott. Jess bizonytalanul nézett a lányra. – Szóval akkor rendben van? – Jézusom, Kicsi, milyen áldást akarsz még? – Akármit is adott az orvos Frankie–nek, most folyton le akart csukódni a szeme. Jess egy pillanatig habozott, de Miranda gyengéden megérintette a karját. – Örülök, hogy jól vagy – mondta, és ezerféle érzés hallatszott a hangján. – És... Frankie–vel is minden rendben lesz. Tudom, hogy vigyázni fogsz rá. – Igen – válaszolta Jess komoly képpel, határozottan. – És ő is vigyázni fog rám. Miranda összeszorította a száját, és bólintott. Jess odatámogatta Frankie–t az út szélére, Grantnek már sikerült leintenie egy taxit. Miranda utánuk bámult. 407

– Hé – szólalt meg Adam. – Ez... hű, óriási lépés volt. Szuper volt. Jól vagy? Miranda Adam felé fordult, egy pillanatig egész elveszettnek tűnt. – Jól vagyok. – Szinte azonnal felragyogott az arca. – Most hova megyünk? – Haza – mondta Adam, és a járda szélére lépett, hogy taxit fogjon. – Haza – visszhangozta Miranda, és puhán elmosolyodott. – Ez tetszik. Amikor beültek a taxiba, és már a Tizedik sugárúton száguldottak a Viliágé felé, Adam hátradőlt, a szakadt nejlonborítású üléstámlának hajtotta a fejét, és Miranda kezét kereste maga mellett az ülésen. – Miranda – mondta. Furcsán kongott a hangja, mintha távolról szólna. – Egy fickó volt ott egy pisztollyal. A konyhámban. Miranda még a taxi hátsó ülésén, a félhomályban is látta, hogy az a gyönyörű barna szempár megtelik könnyel. – Tudom, édesem. – Egyfolytában édesemnek hívsz – mondta Adam. – És még ezt sem tudom élvezni. A fickó miatt. A pisztollyal. Ó, Jézusom... – Felszakadt belőle a zokogás, mielőtt észrevehette volna, hogy jön. Kétségbeesetten zihált, és remegő kezét az arca elé tette. Miranda egy pillanat alatt átölelte. A világon nem volt semmi, ami ilyen isteni érzés lett volna. A hátralévő utat mély, ölelő csendben tették meg a 408

taxiban. Adam úgy érezte magát, mintha vattába lenne csomagolva, az ablakban elsuhanó világ annyira távolinak tűnt. Amikor megérkeztek a sarokra, ahol lakott, hagyta, hogy Miranda kifizesse a taxit, és bevezesse a házba. Nézte, ahogy kinyitja az ajtót, és akkor megint elöntötte a megkésett félelem és az adrenalin. – Majdnem elvesztettem ma a legjobb barátomat – mondta, és ettől még jobban megrémült. Ahogy kimondta, olyan valóságos lett. Magához húzta Mirandát. – De nem vesztetted el – emlékeztette a lány, és készségesen bújt a karjába. – Vége van, és Frankie–re egy csomóan vigyáznak. Nem lesz semmi baja, sőt. Adam bólintott. Miranda hajába rejtette az arcát. Nem csoda, hogy Frankie folyton odabújik Jesshez. A Wake család haja rabul ejtő, meleg és puha. Vigasztaló. – Téged is elveszíthettelek volna – mondta lassan, de kérlelhetetlenül. Nem bírt túllépni a sokféle, szörnyű mi–lett–volna–ha lehetőségen. Mi lett volna, ha Rob nem téveszti el a lövést.? Mi lett volna, ha Adam rossz irányba löki Mirandát, és Frankie helyett őt találja el a golyó? Mi lett volna, ha... – De nem így volt. Nem így lesz – mondta Miranda hevesen. Mintha saját magát is próbálná meggyőzni. – Itt vagyok, és nem megyek sehova, ha el nem küldesz. 409

Az egyetlen lehetséges válasz valamire, ami ennyire csodálatos, és amire ennyire vágyott, csakis egy csók lehetett. Adam a két tenyerébe fogta a lány arcát, és kedvére bámulta őt. Ragyogó kék szemét, rózsaszín, íves ajkát, fehér homlokába omló puha, vörös haját. Érezte sebesen verő pulzusát a nyakában, ahol a tenyere éle összezáródott az álla alatt. Szájon csókolta, úgy dübörgött az éhség a mellkasában, mintha egy vad kismadár esett volna fogságba a bordái között. Miranda lélegzetért kapkodva felelt, felnyílt előtte, megadta magát mindennek. Adam a nő minden egyes porcikájához hozzá akart érni, meg akarta nyugtatni magát, hogy valóságos, és biztonságban van, és ott van neki. Hátrahúzódott, és azt mondta: – Komolyan gondoltam, amit Robnak mondtam. Azt akarom, hogy maradj. Amikor letelik az egy hónap, maradj, ameddig akarsz. Tudnia kellett, hogy a lány érti. Vajon megmondja neki, hogy azért akarja, hogy maradjon, mert szereti? Ezzel nem ijesztené el? Miranda félénken mosolygott. – El sem tudom mondani, milyen sokat jelent ez nekem. Hogy nagyobb hangsúlyt adjon a szavainak, végigsimította Adam testét, egészen odáig, ahol a farka akart mindenáron kiugrani a farmerból. Adam nem tudta, mikor keményedett meg, de 410

hirtelen már csak erre tudott gondolni. Miranda keze finoman mozgott, és minden egyes kis nyomástól végigszikrázott Adam gerince, és megreszketett a gyomra. – Istenem, igen – zihálta a férfi. – Ez kell nekem, te kellesz. – Szeretlek. – Cssss – búgta a nő, és átkarolta a nyakát. – A tiéd vagyok. Amit csak akarsz. Adam megint megcsókolta, kétségbeesetten vágyott sötét, cukros ízére, arra, hogy csúszós nyelve az övéhez tapadjon. Nem volt könnyű a bejárati ajtótól a hálószobáig eljutni úgy, hogy közben ne szakadjon félbe a csók, de Adam mindent beleadott. Nem akarta elengedni Mirandát, még arra az öt másodpercre sem, amennyi alatt végigmentek volna a nappalin. Azzal nem törődtek, hogy lámpát gyújtsanak; Adamnek elég volt a függönytelen ablakon beömlő holdfény, hogy kikerüljék a könyvespolcot, sőt még Miranda kipirult arcát is látta, meg a fényes, rézvörös haját. Amikor a térde hátul az ágy szélének ütközött, Adam érezte, hogy Miranda még tovább tolja hátrafelé, édes testével szorosan hozzásimulva. Ösztönösen ráérzett a nő tervére, épp annyi időre félbeszakította a csókot, hogy megforduljon, és az összes takarót meg lepedőt ledobja az ágyról. Már így is túlságosan melege volt. Miranda mosolya perzselt, de Adamnek a szemében ülő melegségtől akadt el a lélegzete. 411

– Feküdj hanyatt, édesem – mondta Miranda, és Adam végre olyan boldog volt a kedves megszólítástól, amilyen szeretett volna lenni. – Most rajtam a sor, hogy mindent elfeledtessek veled. A szelektív figyelem gyönyörű dolog, gondolta Miranda. Az életében nagyobb volt a felfordulás, mint valaha, az érzelmei annyira kaotikusak és irányíthatatlanok voltak, mint még soha, de abban a pillanatban, hogy Adam hátracsúszott, és elterült előtte a széles ágyon, az egész világ megszűnt körülötte. Semmi nem létezett Miranda számára, semmi, csak ez. Adam, meg a széles, erős válla a puha párnákon, izmos lába, amely hívogatóan nyúlt ki felé. Minden ízében hívta őt, magához rángatta a szívét. Rángatta a lelkiismeretét. Miranda olyan erősen szorította össze a száját, ahogy csak bírta. Mindent annyira csúnyán tönkretett. Hihetetlenül nagyot tévedett Jesszel és Frankie–vel kapcsolatban, és amikor a fantasztikus tervére gondolt, amivel szét akarta választani őket, a gyomra is felfordult. Az az átkozott könyv. Százötven oldalnyi mocskos, szenzáció–hajhász, álújságírásnak álcázott szemét, és ezt mind ő írta. És nemcsak megírta, de a szerkesztőnek is elküldte, hogy kiadják. 412

Rossz, rossz, rossz. Adam halk hangot hallatott, és Miranda visszatért a jelenbe. Ebbe a gyönyörű pillanatba, ami olyan volt, mint az égi kegyelem. Rob Meeks simán elmondhatta volna nekik, hogy mit művelt Miranda. Nem tudta volna tagadni, végig kellett volna néznie, ahogy Adam szeméből kihal a fény, ahogy ránéz, és olyasvalakit lát, aki ilyen szörnyűségre képes. És hiába tiltakozik, hiába magyarázta volna, miért döntött így a „könyv vagy nem könyv” dilemmában, szinte biztos volt benne, hogyan reagálna Adam, ha valaha elolvasná, amit a saját kezével írt. De Rob nem mondott semmit. És Jess nincs veszélyben. Úgyhogy még van idő. Még helyrehozhatja ezt az egészet. Az ágy lábához térdelt, és mélyen Adam fekvő alakja fölé hajolt, arcát belefúrta a férfi meleg bőrébe, végig a bordáin, a mellkasán, egészen a válláig. Adam felnyögött, Miranda elmosolyodott. Egyetlen telefonhívás hétfő reggel, és minden rendbe jön. Miranda közli a kiadóval, hogy visszavonja a beleegyezését a kézirat megjelentetésével kapcsolatban, és megmondja nekik, hogy semmisítsék meg a példányt, amit küldött. Le fogja állítani a kifizetést. Vége lesz az egésznek. Soha senkinek nem kell megtudnia, milyen közel került ahhoz, hogy eladja a lelkét. Miranda tele lett megújult eltökéltséggel: elöntötte a megkönnyebbülés, amiért eldöntötte, hogy mit kell 413

tennie, és nekilátott, hogy mindkettejüket levetkőztesse. Adam inkább hátráltatta ebben, mint segített a sok matatós alkatrészével, a gombjaival meg a cipzárjaival, akkor viszont nagyon is segített, amikor vakmerő, széles mozdulattal a földre kellett söpörni az összes ruhát. Miranda előhúzott Adam farmerzsebéből egy kis fóliába csomagolt tárgyat, és közben némán áldotta őt, amiért olyan jellemzően optimista férfi, aki mindig hord magánál óvszert. Adamnek most gondját kell viselni. El kell tüntetni az arcáról azt a megtört kifejezést. Miranda a lelkét marcangoló bűntudattól csak még elszántabb lett, hogy Adam agyát és testét megtöltse élvezettel, és elűzze belőle az elmúlt néhány óra feszültségét és rémületét. Kárpótolni fogja mindenért, amit Rob művelt, mindenért, amit ő maga művelt. Amikor mindketten meztelenre vetkőztek. Miranda felmászott a férfi testére, meglovagolta kemény combját. Szeme már hozzászokott a csekélyke fényhez, ami az Adam ágya fölötti ablakból áradt föléjük. A legapróbb árnyalatot is látta Adam arckifejezésében, minden mozdulatát, ahogy izmos vállát, karjait megfeszítette vagy elernyesztette. – Elképesztő érzés vagy – mondta Adam, miközben tágra nyílt, sötét szemével bámulta a nőt. – Mi ketten, együtt – válaszolta Miranda, és kígyózva dörgölőzött a férfihoz. Úgy érezte magát, 414

mint egy nagymacska. Mintha testének minden érzéke a bőrében összpontosulna, és ezért kellene keményen Adamhez nyomnia magát, és olyan nagy felületen érintkeznie vele, amekkorán csak lehet. Egész testével végignyúlt a férfin. Két nyögés hasított a levegőbe. – Annyira jó, édes szívem – lihegte Adam. – Tudom. – Miranda megborzongott. – Összeillünk. Kemény, vastag, hosszú erekciója olyan volt, mintha felforrósított acél nyomódna a nő hasának. És figyelmet követelt. Miranda feltámaszkodott a kezére, és mélyen, lustán megcsókolta Adamet, Meghajlított gerince még szorosabban nyomta a teste alsó részét a férfiéhoz, és lassan mozgott rajta, élvezte a nyomást, a duzzadt pénisz forró simogatását a hasán, és azt, ahogy Adam szorosan lehunyja a szemét, belezihál a szájába, és kezével megmarkolja a fölső karját. Miranda megnyalta a férfi ajkát, kicsit hátrébb húzódott, aztán finoman harapdálni kezdte az állát, és nyelvével végigsimította az állkapcsát, majd végig a nyakát. Kúszott tovább, egyre lejjebb, lejjebb és lejjebb a testén, mindenütt otthagyta a csókja nyomát. Adam feltámaszkodott a könyökére, és nézte őt, forró, sötét tekintetét egy percre sem vette le róla. – Soha többé nem akarok semmit látni, csak ezt. Úristen, Miranda, annyira jól nézel ki, mindennél jobban. 415

– Jobban, mint egy fazéknyi tökéletesen tiszta húsleves? – viccelődött Miranda, és megnyalta a férfi köldökét. A sekély kis kehely megremegett a nyelve érintésére. – Jobban, mint Violet vajkrémé, vagy Quentin béarnaise mártása, vagy Milo faragott retke? Adam elmosolyodott – igazából először azóta, hogy Rob beviharzott a konyhába. Mirandát átjárta a sikerélmény érzése. – Milo retkeinél biztos, hogy jobban – kuncogott Adam. – Amiket embernek farag, kiakasztóan néznek ki. – Mmm. Nem árulom el neki, hogy ezt mondtad. Megszakadna a szíve. – Miranda nedves csíkot nyalt Adam férfiasságára, az aljától a tetejéig. – Kösz – lihegte Adam, miközben a karja kicsúszott alóla, és a feje úgy zuhant az ágynak, hogy még vissza is pattant. – Szívesen – mondta Miranda, aki egészen megszédült, és elöntötte a forróság az egész testét, amikor ezt okozta Adamnek. Hogy ő az, akitől nyög és kipirul, akinek mosolyog és liheg... hogy is gondolhatta valaha, hogy kibírná nélküle? Vad, diadalittas boldogság száguldott keresztül a testén, amikor eszébe jutott, hogy de hiszen nem is kell kibírnia. Ez mind az övé lehet – a boldog Jess, aki biztonságban van, és Adam, aki forrón, élőn és lüktetőén fekszik alatta. Ahogy rákészült a feladatra, hogy a feje tetejére állítsa Adamet a gyönyörűségtől, azon tűnődött, hogy az élet valóban csodás tud lenni. 416

Adam beleveszett a reszkető, éles érzetek sűrűjébe. Úgy érezte, hogy minden olyan nagy a testében, hogy nem fér el, mintha ki akarna robbanni a bőréből. De jó értelemben. Miranda varázslatosan mozgott a testén, a szája forróbb volt, mint a nagy kenyérsütő kemence belseje. Viszont annál nedvesebb is volt, ó, istenem, annyira nedves és forró és csodás. Egy pillanatra sem hagyta nyugodni, hol erősebben, hol gyengébben nyomta a szájával, minden idegszála éberen könyörgött. Lehajtotta a fejét, és mélyen a szájába vette, arca belsejének selymes, puha bőre a farka oldalának nyomódott. Dugóhúzó mozgását utánozva tekeredett fölfelé, nyelvével finoman, bársonyosan dörgölte a legérzékenyebb felületet. És az egész elképesztő volt. De felüvölteni akkor akart, amikor bőrét könnyedén végigkarcolta éles fogával. Tudhatta volna, hogy a technika királynője lesz–, az ő részletekre ügyelő Mirandája. Egyetlen együtt töltött éjszaka alatt kitanulta Adam kedvenc pontjait, azokat a mozdulatokat és érintéseket, amiktől rövidzárlatos lett az agya. Ahogy összevonta a szemöldökét.,. annyira elszántnak látszott, ahogy a kitűzött feladatra összpontosít – ettől az arckifejezéstől Adam egészen kifeküdt: szinte még az érintéseinél is jobban izgatta a tekintete. Muszáj lassítani, különben már nem bírja sokáig. 417

– Hogy lehet, hogy most még jobb vagy, mint tegnap éjjel? – nyögte ki nagy nehezen. – Örülök, hogy tetszik – zümmögte Miranda, és a vibráló hangtól Adam teste újra megremegett. – Ez a szó nem elég ütős ahhoz, hogy kifejezze, hogyan érzem magam. És ha nem akarod, hogy az egésznek vége legyen, mielőtt elkezdődne, engedj el. Mondjuk most, azonnal. Miranda puha kezébe markolta, és felült. – Mondd meg, mit akarsz. Én semmi mást nem akarok, csak hogy te jól érezd magad. – De szerencsés vagyok – mondta Adam, miközben falta a tekintetével a gyönyörű nőt, aki meztelenül ült az ágyában. – Ebben a pillanatban is baromi jól érzem magam. Kinyújtotta a kezét, és magához húzta a lányt, hogy feküdjön a mellkasára, aztán átfordította magukat, így most az oldalukon feküdtek, szemben egymással. Miranda Adam bicepszén nyugtatta a fejét, és nézte, ahogy nézi őt. Csend volt a lakásban, a forgalom megszokott, kaotikus zaja valahogy halknak és távolinak tetszett. Olyan volt a béke, mint egy újraindító gomb, mindent visszaállított a semleges állapotába. Miranda karcsú karja átölelte Adam derekát, amiről a férfinak eszébe jutott, hogy kibaszottul messze vannak a semlegestől. Miranda mintha tapogatva keresett volna valamit az ágyon Adam háta mögött, és Adam majdnem megfordult, hogy meglesse, de 418

nem érdekelte eléggé a dolog ahhoz, hogy levegye róla a szemét. Miranda elégedett hangot hallatott, és két ujja között felmutatva, győzedelmesen lobogtatta az óvszeres csomagot. Adam elolvadt. Miranda előre tervezett. Annyira rá vall. – Nos, mondhatom, Wake kisasszony. Egész éjjel magánál volt? Hogy hátha? Miranda kuncogott. Valójában kurvára kuncogott, és Adam a legszívesebben megette volna őt kanállal, annyira imádta ezt a hangot. – Nem. A te farmerodból csórtam, amikor azzal voltál elfoglalva, hogy pucérra vetkőztess. – Zseni vagy – mondta Adam rajongva. – Add ide. És adj egy csókot is, ha már itt tartunk. Miranda félredöntötte a fejét, odatartotta a száját, és könnyedén szétnyílt, nyelve táncolt, játszott. Elterelte a férfi figyelmét puha, édes szájával, magához húzta egy újabb csókért, aztán még egyért, és mire Adam észbekapott, a csomag kinyílt, és az óvszer már ott várt pénisze nedves csúcsán. – Hűha, te – mondta Adam, ahogy Miranda elkezdte letekerni a gumit. ~ Azt hiszed, egyedül játszhatsz? – Akarom – lihegte a lány a szájába. – Akarlak. Úristen, bele fog pusztulni ebbe a nőbe. – A tiéd vagyok – mondta, és hagyta, hogy a lány ügyes ujjai felhúzzák az óvszert a most már kétszer olyan kemény férfiasságára. 419

Most az egyszer Adam és a farka egyetértettek. Ahogy Miranda azt mondta, hogy akarja, azon a reszelős hangján, ez volt a legszexisebb dolog, ami valaha történt a szexelő emberiség történetében. Felhúzta Miranda felső lábát a csípőjére, és Miranda megnyílt az ujjai előtt. Egyetlen érintés, és tudta, hogy a lány igazat mondott. Síkos volt és csúszós az iránta érzett vágytól. A férfi két ujjával szétnyitotta a nedves redőket, és felnyögött, ahogy megérezte a bőrére tapadó, szívó erejű forróságot. A hasadék tetején a kötegnyi ideg úgy lüktetett a tenyere éle alatt, mint egy apró kis szív. Amikor megnyomta, Miranda felkiáltott. Most. Most azonnal. Muszáj magáévá tennie. Később majd, ha ráérnek, órákon át szeretgethetik egymást. De most azonnal benne kell lennie. – Igen – mondta Miranda, a szeme izzott a szenvedélytől. Adam rájött, hogy ezt az egészet hangosan kimondta. Megint megcsókolta, és ugyanabban a pillanatban előretolta a csípőjét, és belehatolt a szorosan ölelő forróságba. Miranda teste ökölbe szorított marokként záródott köré, mire Adam mellkasából durva nyögés szakadt fel. Miranda kapkodta a levegőt, megint mintha rövid kis madárcsipogásokat hallatott volna, éles, magas hangon, elképesztően izgatóan. Annyira beleveszett, teljesen megadta magát a szenvedélynek. Adam mélyebbre csusszant, a csípőjét mozgatta, gyönyörűség volt a lány belsejének olvadt szorítása. A mellbimbója a mellkasához nyomódott: két pici pontnyi izzó 420

forróság az egész nagy melegség közepén. Össze voltak kötve, egymáshoz kapcsolva a legalapvetőbb módon, ahogyan csak lehetséges. Adam szíve úgy ugrált, mint egy kibaszott balerina. Mióta ilyen elemien szükséges számára ez a nő? Adam szabad kezébe zárta a lány ziháló mellét, aztán két ujja közé fogta a rózsaszín bimbót, miközben ismét csavart egyet a csípőjén. Miranda megint felkiáltott, tágra nyílt szeme döbbenten meredt a férfi arcára. Egy újabb gyors lökésre és tekerésre némán kinyílt a szája, teste hullámzó nyomásokkal záródott a férfiéra, és a következő pillanatban kifejte az orgazmust a farkából. Halkan zihálva feküdtek, karjuk, lábuk egymásba gabalyodva, egyetlen fáradt, boldog kupacban. Adam érezte, hogy hűvös levegő söpör végig a bőrén, ahol az izzadság száradni kezd. Miranda kéjesen nyújtózkodott mellette, átfordult a vállán, és mosolya ásításba torkollott. Adam is ásított. – Egy évig bírnék aludni egyfolytában. – Hm. Így nem hiszem, hogy az összes takaró a földön van. – Fázol, édes? Tessék. – Adam az ágy szélére lendült, megmarkolt egy adag pamutot, és mindkettejüket betakarta vele, közben magához húzta Mirandát a takaró alatt. – Majd én felmelegítelek. Miranda boldogan bújt a férfihoz. Adam a puszta gyönyörűségtől önkéntelenül megfeszítette 421

a karját, amivel a lány vállát ölelte. Miranda a mellkasához nyomta hegyes kis állát, és kutakodva fürkészte az arcát. – Na, hogy vagy? Adam hangosan fújtatott. – Jobban. Ezerszer jobban, így, hogy itt vagy az ágyamban, ilyen pucéran és csinosan. Ha életem végéig így maradhatnánk, rendkívül boldog lennék. – Igen. De valamikor végül vissza kell majd menned az étterembe. Adam gyomrába belenyilallt a fájdalom. Betörtek az éttermébe, a szentélyébe. Az a lúzer, Rob, aki meg sem érdemelte, hogy a lábát betegye a Market konyhájába. Miranda együtt érzőén billentette félre a fejét: látszott, hogy tudja, mire gondol. – Könnyebb lesz, mint képzeled – mondta halkan. – Ha már ott leszel, és visszazökkensz a kerékvágásba, minden helyre fog állni. Te erre az életre születtél, Adam. És a Market a tiéd, az utolsó centiig. Nem veheti el tőled egy sértődött idióta. Adam görcsösen nyelt, igyekezett visszaküldeni a szívét a mellkasába, ahol a helye van. – Annyira jó vagy hozzám – mondta. – Jézusom. Ha belegondolok, hogy kis híján elrontottam ezt a dolgot... Miranda, tudom, hogy megharagítottalak, Jess meg Frankie miatt, meg hogy nem mondtam el neked. De esküszöm, nem lesz több titok. 422

Egyébként is utálom a titkokat. Innentől kezdve csakis az igazság létezik közted és köztem. Erős, sötét érzelem futott át Miranda arcán. A szégyenre vagy a fájdalomra hasonlított, és ez keveredett az eltökéltség tüzes fényével. El is tűnt, mielőtt Adam kiolvashatta, vagy leírhatta volna magában, és a helyét átvette a lány táncoló szeme és egy szemtelen vigyor. Adam eltűnődött, vajon csak képzelődött–e. – Ha még mindig fura érzésed lesz, amikor visszamész a konyhába, lefogadom, hogy kitalálunk valamit, amivel kiűzhetjük a gonosz szellemeket. Egy kis privát buli zárás után, csak te meg én meg a húsvágó lap... Adam nevetett; máris jobb kedve volt a gondolattól, hogy az ő szigorú kis firkásza beleegyezik a félig nyilvános szexbe, bármilyen oka van is rá. Adam a lány álla alá tette az ujját, lehajolt, és megcsókolta azt a duzzadt ajkat. Igen. Minden rendben lesz.

423

Huszonnyolcadik fejezet Beáradt a napfény a szobába, furcsa, szokatlan szögben esett az ágyra. Miranda pislogott, hunyorított a nagy fényességben. Egy percig eltartott, mire eszébe jutott, hol van. Adam lakásán. Kíváncsi volt, mennyi lehet az idő; megfordult az ágyban, hátha talál egy ébresztőórát valahol. Adam belefúrta magát az ágyneműbe mellette, makacsul összehúzta csukott szemét, látszott, hogy nem hajlandó felébredni. Miranda elvigyorodott. Végül feladta, hogy órát találjon, és előkotorta a karóráját az alacsony, széles ágy mellett heverő ruhakupac alól. Tizenegy óra! Nem is emlékezett, mikor aludt utoljára nyolcnál tovább. Miranda önkéntelen hangot hallatott, félig nyikkant, félig sóhajtott, és Adam résnyire nyitotta az egyik szemét. – Nyóra? – kérdezte bele a párnába. – Tizenegy múlt – válaszolta Miranda, miközben azon tűnődött, vajon nem kellene–e felkelnie és hazamennie. Amikor felébredt, az első gondolata az átkozott kézirat volt, meg az, hogy mennyire szeretné felhívni a kiadót, és mindent elrendezni, hogy ez a csúfság soha ne láthasson napvilágot. – Annyira nem vagyok meglepve – mondta Adam, aki egyetlen határozott mozdulattal véget vetett a lány belső vitájának: megmarkolta a 424

vállát, és visszahúzta maga mellé az ágyra. Miranda nem nagyon tiltakozott; a férfi nagy teste kényelmes, kemenceszerű meleget árasztott, és nagyon csábítóan hívogatta, hogy legalább még néhány percre hozzábújjon. – A Rob Meeks látszólagos emberölési hajlamai okozta trauma, a beugrás a sürgősségire, aztán egy menet hihetetlenül szorgalmas és lenyűgöző szerelmeskedés; az ilyen esték eléggé kimerítők. – Nos, az alvásnak gyógyító hatása van. – Miranda megpróbált szigorú hangot megütni, de Adam addig csiklandozta az oldalát könyörtelenül, amíg vihogva zuhant össze. – Majd én megmondom neked, minek volt gyógyító hatása – mondta tettetett morgással kísérve. Maga alá forgatta Mirandát, és lebámult rá. Miranda levegő után kapkodott, de képtelen volt leplezni a fülig érő mosolyát. Boldogság bugyborékolt az ereiben, pattogva és bugyborékolva, akár a pezsgő. Olyan érzése támadt, mintha eltévedt volna a metróalagútban, napok óta bolyongana, és most végre rátalált az útra, és már mászna kifelé, a fény felé. Még nem ért ki egészen, néhány dolgot még el kell intéznie, mielőtt igazán élvezheti a napfürdőzést – rendbe kell hoznia a dolgokat Jesszel, el kell temetnie a Market–könyvet a föld alá, jó mélyre –, de ha lábujjhegyre állt, már érezte a melegséget az arcán, és így már annyira, de annyira más volt. Adamtől minden annyira más volt. 425

Adam lebámult rá, egész szíve ott lüktetett a szemében. Miranda szíve is kalapálni kezdett válasz gyanánt, a mellkasából a torkába ugrott, és ott akkorára nőtt, hogy alig kapott levegőt. – Szeretlek. Miranda egy pillanatig nem tudta, hogy hallotta– e, vagy mondta. Aztán Adamnek elkerekedett a szeme, mintha ő is meglepődött volna. – A francba. Nem akartam így kikottyantani – mondta elpirulva. Miranda attól félt, hogy komoly veszély fenyegeti; meghúzódnak az arcizmai a sok mosolygástól. – Én is szeretlek – mondta ki nagy nehezen a torkát összeszorító gombócot legyűrve. – Szeretem, ahogy kikottyantod a dolgokat, meg a szexi barna szemedet, meg az alvástól összekócolódott hajadat, és egyáltalán, mindent szeretek benned. Az a barna szempár izzott a forróságtól meg a vad boldogságtól. Adam hirtelen megcsókolta, aztán megint és megint és megint. Miranda szenvedélyesen viszonozta a csókokat, ujjai táncoltak a férfi vállán, hátán, beletúrtak kócos, sötét fürtjeibe. – Ezzel mindig kikészítesz – lihegett Adam. – Ahogy a szavakkal bánsz. Megőrülök tőle. Miranda nevetett, szétáradt benne az örömmámor, a szívében boldog buborékok pezsegtek. – Annyira örülök, hogy ez tetszik neked bennem, mert nem hiszem, hogy túl jól adnám a némát. 426

Adam végigsimította Miranda ajkát az ujjával. Miranda megborzongott a meglepően finom érintéstől. – Bárcsak én is mondhatnék valami okosat és szépet, hogy megértsd, milyen fontos, milyen nagy dolog ez nekem. Miranda kiolvasta a tehetetlenséget a férfi lefelé görbülő, telt alsó ajkáról, az összevont szemöldökéről. Átkarolta a nyakát, lehúzta magához, és orrát az arcába fúrta, pontosan oda, ahol a gödröcskéje megjelenne, ha sikerülne megint mosolyra fakasztania. – Akkor hagyd a szavakat, és ne is próbáld elmondani – biztatta Miranda, miközben megint gyorsabban, izgatottabban lélegzett. – Mutasd meg. Adam belemosolygott a szájába, és Miranda győzedelmesen elvigyorodott, aztán boldogan visszagurult vele az élvezetekbe. Két órával, körülbelül ezer csókkal és egy nagyon hosszú zuhanyozással később leszálltak a metróról a Union Square–nél. Farkaséhesek voltak, és boldogan, harsányan üdvözölték a gyönyörű júniusi napot. Egymásba fűzték az ujjaikat, és Adam végighurcolta Mirandát a nyüzsgő, déli piacon. A zuhany után Adam kijelentette, hogy az ember nem élhet kizárólag csókokon, és egyébként is, ott vannak az aznap esti ételkülönlegességek, amikhez még be kell vásárolni, úgyhogy el kell ugraniuk a piacra. Igazság szerint olyan 427

túláradóan boldog volt, hogy mohón vágyott a további élvezetekre. Annyit szeretett volna a kedvenc dolgai közül egyszerre, amennyit csak lehet. Termelői piac, tökéletes portékák. Miranda. Néha annyira nem szar az élet. Miranda nevetett és mindenbe beleegyezett, mint ahogy újabban rászokott arra, hogy minden őrült apróságban Adam kedvére tegyen. Adam nem volt ostoba, tudta, hogy ez az új irány csak a kapcsolat korai szakaszára jellemző, és mint ilyen, nem valószínű, hogy sokáig tartana. Feltett szándéka volt hát, hogy az utolsó cseppig kihasználja, ameddig csak lehet. Így kerültek a piacra délután kettőkor. – Általában nem szeretek ilyen későn vásárolni – magyarázta Mirandának, miközben átverekedték magukat az ebédszünetüket töltő irodista lányok csapatán, meg a széles kőutakon ténfergő, szemüket meresztő turisták sorain. – A jó cuccok legnagyobb részét korán elkapkodják. De lefogadom, hogy Paul ott a Siren Fallsnál félretett nekem valamit. – Na és ha nem? Adam kitért két kendős, dupla babakocsis, a Sohóból érkezett anya elől, és vállat vont. – Akkor is találok valami csodálatosat. Mindig találok. Ezen a helyen lehet a világon a legjobb ihletet kapni! Mindig itt támadnak a legjobb ötleteim az új ételekhez. – Tényleg minden reggel eljössz ide? 428

– Ha új különlegességet vezetünk be, akkor igen. Vagyis szinte mindennap. Friss dolgokból szeretek főzni, tudod? Ami most nőtt, azt a legjobb most megenni. Miranda lelkesen nézett rá. – Szóval akkor úgy vehetem, hogy ki fogod nyitni az éttermet ma este? – Ki bizony, a francba. Az az idióta Rob nem fog kicseszni engem két estéből egymás után. De nem ám. Egyébként is, mindenki úgy lesz képes a legjobban túllépni a történteken, ha visszamegy, és elkezd főzni. Lehorgonyoztak a Siren Falls–iak standjánál, ahol Paul Corlie épp egy kiló apró szemű, gyöngyöző málnát adott el egy rikító lila kardigánt viselő idősebb hölgynek. Paul szeme felcsillant, amikor Adamet meglátta, aztán csodálkozva kerekedett el, amikor Mirandát is észrevette. – Sziasztok – köszönt nekik, miközben visszaadta az aprót Lila Kardigánnak. – Csak nem Adam és az ő kis paradicsomkája? Mindenki arról beszél, ami a Marketban történt tegnap este. Ahogy elnézlek, kutya bajod. – Jól vagyunk. Még annál is jobban. Paulie – mondta Adam jelentőségteljesen; nagyon remélte, hogy a haverja normálisan fog viselkedni. – Ez itt Miranda Wake. A... – Bassza meg, hogyan mutassa be? A „barátnőm” olyan gimisen hangzik, a „szerelmem” viszont olyan, mintha valami szappanoperából pottyantak volna ide. Azt meg ki 429

bírja kimondani, hogy „a–volt–ellenségem–akiből– a–kedvesem–lett”? Miranda mentette meg a kellemetlen pillanatot: sokatmondóan felhúzta a szemöldökét, aztán előrelépett, és kezet nyújtott Paulnak. – Jó napot, azt hiszem, már találkoztunk. Maga valószínűleg nem emlékszik rám, én viszont egészen biztosan emlékszem a gyönyörű vadhagymára, amit árult. – Okos kislány! – nevetett Adam. – Szépen megpuhítja nekem a szállítómat. Király. Paulnak csillogott a szeme. – Nagyon is emlékszem magára, kislány. – Összecsapta a medvemancsait. – Tessék, kóstolja meg a cseresznyét, amíg nézelődik. – Kösz. Éhen halunk. – Miranda hálásan elfogadta a zacskót. – Az első Rainier? – kérdezte Adam, és a nagyon halvány rózsaszín pírral színezett, fehéres–sárgás húsú gyümölcsre pillantott. – Igen, meleg tavaszunk volt. Szóval, mit adhatok ma a kis szerelmespárnak? Esetleg valamit egy romantikus piknikhez a parkban? – Ó, istenem – nyögött fel Miranda tele szájjal. – Inkább még egypár kilót ebből a cseresznyéből! – Finom? – vigyorgott Adam, és a zacskó felé nyúlt. Miranda kelletlenül kínálta a zacskót Adam felé. – Ebből is láthatod, mennyire szeretlek – mondta. – Hogy adok ebből a cseresznyéből. 430

Adam meg sem próbálta titkolni, milyen boldoggá teszi, hogy így kimondja, hangosan, mindenki előtt. Sőt az egyik legrégebbi barátja előtt. Még a gyümölcs kóstolása, a nyelvére robbanó édes–savanyú lé sem tudta elhalványítani a ragyogást, amit Miranda váltott ki belőle. – Még soha életemben nem kóstoltam ehhez fogható cseresznyét – mondta Miranda. – Ez a cseresznyeség csúcsa. A tetőfoka. A zenitje. Az összegzése. A mmm. Adam befogta a száját a kezével, és Paulra kacsintott. – Nagyszótárrá változik, amikor izgalomba jön. Cuki, mi? Miranda nevetve hessegette el magától. – Majd én megmutatom neked, mi a cuki, ha még egyszer ilyesmivel próbálkozol. Visszatértek a nyüzsgésbe. Dava folyamatosan körültolongott tejespultjától néhány asztalnyira Mirandának földbe gyökerezett a lába egy nagy tálca croissant előtt. – Ó. Jól néz ki – mondta. Tényleg jól nézett ki, ahogy az egyforma, vajtól fénylő kiflik sorakoztak egymás mellett. – Kérsz? – kérdezte Adam, de közben egyik lábáról a másikra állt. – Igen, de nem kell megvárnod – mondta Miranda. – Menj csak, majd Davánál találkozunk. Emlékszem, hogy hol van. Miranda nevetve elhessegette a férfit, aztán a pult felé fordult, hogy megrendelje a 431

péksüteményt. Adam odacsempészett egy puszit a nyakára, mielőtt elindult, aztán nevetve, táncolva, önkéntelenül ugrálva ment tovább. Nem szereti nyilvánosan mutogatni magát az ő Mirandája. Annyira belemerült a gondolataiba, azon tűnődve, vajon hogyan veszi majd rá Mirandát, hogy négyszemközt mutogassa magát, hogy kis híján fellökött egy embert, akire aztán nem számított itt, a piacon. Végtére is Adam feladata volt, hogy megvegye az aznapi portékákat az étterembe. – Grant! – Adam! Hol a fenében voltál? Nem, ne is mondd, kikapcsoltad a telefont, a mobilodat meg lehúztad a vécén, vagy ilyesmi. Adam bűntudatos képpel képzelte maga elé a csinos kis kinyitható telefont, amely most is ott hever valahol a ruhakupacban, amit ő és Miranda ledobált magáról, mielőtt ágyba bújtak volna előző este. – Bocs, haver, elfelejtettem. – Mi a fenének van egyáltalán mobilod, ha soha nincs nálad, ráadásul be se kapcsolod? – morgott Grant. Adam hátrahőkölt: most vette csak észre Grant tágra nyílt, rémült szemét, foltosra pirult arcát, kócos haját. – Mi van veled? – kérdezte aggódva. – Mit keresel itt? Grant nevetett, de inkább kínjában. 432

– Á, semmit. Csak egész nap összevissza rohangáltam, téged kerestelek, te szerencsétlen. Frankie kivonta magát a forgalomból, legalább egypár napra, téged meg sehol sem találtalak. Mindeközben összeomlik körülöttünk a világ. – Hűha, ekkora a baj? És beszéltél Frankie–vel? Hogy van? – Adambe belenyilallt a bűntudat, élesen, gonoszul. Grant a fejét rázta, arcának minden egyes vonalában tehetetlen idegesség tükröződött. – Frankie jól van. Iszonyú dühös, de jól van. Nem láttad még az újságokat, igaz? – Nem. Felkeltünk és idejöttünk. Ennyi. Grant, mi a fene van? – És nem nézted az e–mailjeidet sem – folytatta Grant. Szemlátomást nem is hallotta Adamet. – Nem. – Adam alig bírt türelmet erőltetni magára. – Fogalmam sincs semmiről. És most már halálra rémítesz. Mi a fasz van? – Miranda. Az a könyv, amit írt. Kiszivárgott ma reggel egy blogon, valami szerkesztőségi asszisztens, vagy mittudomén. Adam lefagyott, mintha az összes vér kiment volna a testéből, és a földre folyt volna. Alig mozdult az ajka. – Milyen? – kérdezte. Grant úgy festett, mint aki nem tudja, sírjon–e, vagy tomboljon dühében. – Durva, Adam. Nagyon durva. Olyanokat mond a csapatról... azt sem tudom, honnan szedhet ilyesmiket, de kegyetlen, alattomos dolgok. 433

Személyes dolgok. Milo családi ügyeiről és Quentin büntetett előéletéről. Frankie szüleiről. Violet válásáról. – Lesütötte a szemét, összevonta a szemöldökét. – És... a te viszonyodról Eleanor Bonninggal, haver. Úgy tünteti fel, mintha gyakorlatilag kikurválkodtad volna a pénzt a Marketra. Adam úgy érezte, mintha kiszakadna a gyomra, és a hitetlenkedés meg a hányinger fagyos, sötét ürességébe taszítaná. Ebben a pillanatban odalépett hozzájuk Miranda, kezében barna papírzacskóval, amelyen a sötétebb foltok már mutatták, hol nyomódik hozzá a vajas croissant. Nála volt még a cseresznye a műanyag zacskóban Paultól, meg két kávé papírpohárban, egymás hegyén–hátán. – Hű! Hála az égnek. Kéne egy kis segítség. – Rámosolygott Adamre, aki robotpilótára kapcsolva nyúlt az egyik kávé meg a péksüteményes zacskó után; agya még mindig nem tért magához Grant atombombájától. – Szia, Grant! – csacsogott tovább Miranda, és ujjait lebegtetve integetett az étterem igazgatójának. – Kérsz croissant–t? Cseresznyével is megkínálnálak, de attól tartok, ahhoz túl irigy vagyok. – A két férfi hallgatására elhalványult a mosolya. Grant úgy nézett rá, mintha kísértetet látna. És nem egy olyan könnyed, fehér–ruhába–öltözött– hölgy–féle kísértetet, hanem félelmetesét. Adam 434

csak feltételezni tudta, hogy ő is hasonlóképpen fest. Vagy az is lehet, hogy pont úgy néz ki, mint akit hasba rúgtak, hiszen ilyen érzése volt, mintha mindjárt elokádná magát a piac közepén. – Igaz ez? – Adamnek semmi más nem jutott eszébe. Csak ez számított. – Mi igaz? – kérdezte a lány tétován, de a tény, hogy azonnal elsápadt, magáért beszélt. – Adam, minden rendben? Adam karjára tette a kezét, de Adam lerázta magáról, és a koszos földre ejtette a croissant–os zacskót. – Igaz? – ismételte, de alig volt képes kiszorítani a szót papírszáraz torkából. Miranda a fejét rázta, csinos könnyek gyűltek sötétkék szemébe. Annyira zavarodottnak tűnt, hogy Adam majdnem ellágyult, majdnem az arcához emelte a kezét. – A könyv – szólalt meg Grant, és a hangja olyan kemény volt, amilyennek Adam még sohasem hallotta. – Te írtál egy mocskos könyvet, tele hazugságokkal és pletykákkal a Market dolgozóiról? – Könyvet írok, igen, vagyis írtam, de már vége. Úgy döntöttem, hogy nem csinálom meg. Esküszöm. – Úgy cikázott a szeme, mintha a menekülés útját keresné, aztán végül megértésért könyörögve állapodott meg Adamen. Adam nem bírt megszólalni. 435

Grant közel sem volt ennyire lesújtva. Most már szinte sziszegett dühében. – A kiadód is tudja, hogy már vége? Mert a kézirat legjava megjelent egy blogon ma reggel. Már minden második médium lecsapott rá a városban, és az online celebséf–figyelő oldalak a fejük tetejére álltak. Még a Hatodik Oldal9 is lehozta, Miranda. Magyarázd el nekem, hogyan történhetett ez meg. Miranda a szemük előtt hervadt el, mint a zöldségek a forró szalonnás dresszing alatt. Könnyek patakzottak fehér arcán. Adam gyűlölte, hogy még akkor is gyönyörű, amikor sír. Még akkor is, amikor elárulja őt. – Én... én... én... Ó, istenem... – Úgy remegett, mintha erős szél rázná. – Ez kevés – vágta oda mogorván Grant. – Gyere, Adam, menjünk. Egy csomó dolgunk van, míg valahogy gatyába rázzuk az éttermet, hogy kinyithassunk ma este. És isten a tanúm, nem hagyom, hogy e miatt a szar miatt be kelljen zárnunk. – Egy pillanat. – Adam rá sem ismert a saját hangjára. Grant a fejét csóválva arrébb ment, és a bajsza alatt morogva szidta a fegyveres őrülteket és az erkölcstelen pletykafészkeket. – Nem tudom, mit mondjak. – Miranda összekulcsolta a karját a hasa előtt. – Az egész egy 9

A New York Post online kiadása, amely hírességekről közöl pletykákat, híreket, fotókat stb.

436

hatalmas tévedés, azoknak a dolgoknak soha nem lett volna szabad megjelenniük. Már eldöntöttem, fel akartam bontani a szerződést. Hinned kell nekem. – Te írtad azokat a dolgokat. És te küldted el a kiadónak. Miranda nem tagadott. A szép arcára kiülő néma szenvedés bőven elég volt válasznak. Adam kényszerítette magát, hogy folytassa. – Hazudtál nekem. Összemelegedtél velem, miért? Anyagért? Jézusom. Kutatási anyag voltam? – Adam émelyegve hallgatott el, és Miranda rögtön kapott az alkalmon, hogy megszólalhasson. – Nem, nem. Ne hidd ezt, nem bírnám elviselni, ha... Esküszöm, kérlek. Minden, amit tegnap este mondtam, arról, hogy hogyan érzek irántad, az mind igaz. Minden szót, minden érintést komolyan gondoltam. – Most már nyíltan zokogott, mindenki őket nézte, aki arra járt. Adam kezdte úgy érezni, hogy mindjárt megfullad. – De hát honnan tudjam, mi a különbség? – mondta lassan, ostobán. Hogyan érthetné meg? – Honnan tudjam, mi volt hazugság, és mi nem? – Úgy, hogy... – Egy pillanatig remegett a szája. – Úgy, hogy egyszerűen megbízol bennem. Azt hiszem. A legyőzöttségtől a szavak olyan súlyosakká váltak, hogy csak úgy behullottak közéjük a levegőbe, mint a nyúlós, sűrű, túlfőtt gombócok. 437

– Gondolom, érted, hol van ebben a logikai bukfenc – mondta a férfi. – El kellett volna mondanom neked... – De nem mondtad el. Bár nem tudom, miért vagyok meglepve. Valószínűleg te vagy a világ legtitkolózósabb, legzárkózottabb nője. Soha semmit nem mondtál el nekem. A szüléidről, az életedről. Minden fontos dolgot, amit tudok rólad, valaki mástól tudtam meg. Talán mind csak hisszük, hogy ismerünk; valójában csak azokat a rólad szóló történeteket tudjuk, amiket egymásnak mesélünk. Talán az egész hazugság. Miranda megborzongott. – Sajnálom – suttogta. – Nem ezt akartam, nem így gondoltam. Szeretlek. Adam szíve nyugtalanul kalapált, hősiesen küzdött, hogy Adam érezzen valamit, de ő könyörtelenül elfojtott minden érzést. Az érzéketlenség jó. Az érzéketlenség a barátja. – Mennem kell – mondta, és hátrálni kezdett. Ha bármi is megtörheti az érzelmei köré emelt jégpáncélt, az a bizonyos mondat lehet Miranda édes, áruló ajkán. – Hallottad, amit mondtam? – kérdezte a lány, és a kétségbeesés megkeményítette a hangját. – Azt mondtam, hogy szeretlek. – Ne. Ne mondd ezt. Miranda hátrahőkölt, mintha pofon vágta volna, de megadóan bólintott. – Sajnálom. Nem tudom, mi mást mondhatnék. Érdekes, nem? Hogy én ne találjam a szavakat. 438

– Azért nem találod a szavakat, mert már nincs mit mondani. Adam elment. Csak egyetlenegyszer nézett vissza, aztán összezárult közöttük a piaci forgatag, és a nő eltűnt a szeme elől. Ott állt, ahol hagyta. Haja úgy fénylett a nyári napban, mint a hamvadó tűz, árnyékot vetett az arcára. Elfehéredett ujjakkal szorította a cseresznyés zacskót. Adam arra gondolt, hogy valószínűleg soha többé nem lesz képes Rainier cseresznyét enni, amíg csak él.

439

Huszonkilencedik fejezet A lakásban olyan visszhangos, üres érzés fogta el, hogy tudta, Jess nincs otthon. Ledobta a táskáját az ajtóban, és bevonszolta magát a nappaliba. Semmi másra nem vágyott, csak egy pohár borra meg egy hosszú, forró fürdőre. Ezen túl csak felejteni akart. El akarta felejteni a káoszt, amit az életéből csinált. El akarta felejteni Grant elítélő arckifejezését, Adam fájdalmas tekintetét. Adam nem kiabált vele, egyetlenegyszer sem emelte fel a hangját. Azok után, ahogy a konyhában előforduló hibák miatt felhúzta magát. Miranda azt gondolta volna, hogy egy ekkora dologtól egyenesen felrobban. De most, hogy mind a kettőt megtapasztalta, határozottan ki tudta jelenteni, hogy sokkal jobban szereti a kiabálást és az ordítozást. Adamnél az ilyesfajta robbanás rövid ideig tart; nagy és hangos, de egy pillanat alatt vége van. Az a fájdalom, amit ma okozott neki,.. nem olyan, amit egyetlen éjszaka alatt kihever. Már épp le akarta ereszteni fájó testét a kanapéra, amikor észrevette, hogy villog a fény az üzenetrögzítőn. Pontosan tudta, hogy ha meghallgatja azokat az üzeneteket, az nem fog segíteni a felejtős tervében, de azon kapta magát, hogy a gép vonzza, csapdába csalja, semmit nem tehet ellene. 440

Pi–i–i–i–tty. – Miranda? Itt Claire. Te elmondhatatlanul bolond nő, mégis mit műveltél? Az iroda a feje tetején áll. A szerkesztőbizottság természetesen nagyon boldog a sok reklámtól, de én aggódom érted. Hívj fel. Ez kedves. Kevesebb kiabálás, mint amire számított. Miranda hagyta, hogy a gép tovább játssza az üzeneteket, és kiment a konyhába, hogy bort hozzon magának. – Én vagyok. Jess. Reszkető ujjakkal teletöltött egy nagy poharat, és visszasietett az üzenetrögzítőhöz. – Ezt nem tudom elhinni. Te... Ki vagy te? Az én nővérem sohasem. .. Frankie, hagyd abba, semmi bajom... Pi–i–i–i–tty. Miranda egyetlen hajtásra kiitta a bor felét. Pi–i–i–i–tty. – Megint én vagyok. Csak el kellett... Bassza meg. Még mindig nehéz. Miért ilyen nehéz? Miranda, kiköltöztem a lakásodból. Nem maradhatok veled, nem is ismerlek, hogytehettedezt? Azok az emberek a barátaim. Azt hittem, a te barátaid is, vagy legalábbis hogy Adam az. És Frankie, istenem, amiket róla írtál. Figyelj, nála lakom. Megvan a mobilszámom. Most nem igazán akarok veled beszélni, de... A francba, megint ki fog kapcsolni a gép. Szia. Sokkal több borra lesz szüksége. 441

Miranda letette a borospoharat, és visszafeküdt a kanapéra, szorosan magához ölelte a félig kiürült cabernet–s üveget. Claire nem hangzott túl dühösnek vagy undorodénak, úgyhogy ő lesz az első. Mirandának égető szüksége volt tiszta fejű tanácsra, mivel ebben a pillanatban kezdte elinni a saját tiszta fejét, és egyáltalán nem állt szándékában ezt abbahagyni. Amint Claire felvette a telefont. Miranda görcsösen csuklani kezdett. Claire ennek ellenére tudta, ki az. Feltéve persze, hogy rutinból nem mindig ezekkel a szavakkal veszi fel a telefont: – Istenem, Miranda, te aztán jól tönkrevágtad az életedet. – Tudom – nyögte ki végül Miranda levegő után kapkodva. – Claire, annyira borzalmasan szörnyű, azt sem tudom, hogy mondjam el. – Majd meglátjuk. Tedd le a poharat, bármit iszol is, amitől ilyen borzalmas görcseid lesznek. Claire visszaváltott praktikus francia üzemmódba, minden szava szigorú volt, félrebeszélésnek nem maradt helye. Miranda gyomrában egy kicsit oldódott a csomó; Claire irányító viselkedése furcsa módon megnyugtatóan hatott rá. Letette a borosüveget a dohányzóasztalra. A francia kiejtés könyörtelenül folytatta: – Nincs anyád, akihez fordulhatnál tanácsért, ezt beszámítom enyhítő körülményként. Az én tanácsomat viszont, amit korábban felajánlottam, 442

nem fogadtad meg. De ennek most vége. A könyv létezik, és ezt nem lehet visszacsinálni. Alors, most el kell döntenünk, mit tegyünk a továbbiakban. – Ha a tanácsodban több szerepel annál, mint hogy rejtőzzek el a lakásban, és soha többé ne beszéljek senkivel, hogy ne okozzak több kárt, attól tartok, most sem fogom megfogadni. Claire felháborodottan ciccegett. – Ebből elég legyen! – Elég is! – Miranda a kanapé párnájába csapott az öklével. – Olyan vagyok, mint egy méreg, egy vírus, mindenkit megfertőzök, akihez csak hozzáérek. Már elég kárt okoztam egy egész életre. Olyan sok embert megbántottam, és minek. – Igen – értett egyet Claire. – Eszelős dolog volt, ráadásul tökéletesen elkerülhető lett volna. Miranda sóhajtott, aztán elnevette magát. – Ó, kösz. Miért is hívtalak föl? Ja igen, mert a rögzítőmön hagyott két üzenet közül a tiedben volt „több a szeretet édes teje”10. – Nem tudom, hogy érted ezt a tejes dolgot. – Claire hangján érezhető volt az a merev rosszallás, amit mindig kifejezett az ismeretlen angol társalgási fordulatok iránt. – De semmi gond. Hibát követtél el. A fontos kérdés ez; egyszerűen feladod, és gyáván elbújsz a világ elől? – Drámai szünet. – Vagy előveszed a briliáns eszedet, és kitalálod, hogyan érheted el, amire vágysz? 10

Shakespeare: Macbeth, I. felvonás, V jelenet. Ford.: Szász Károly.

443

Miranda felült a kanapén. A bort elfelejtette, a szíve kezdett csatára serkentő endorfinokat pumpálni a véráramába. Soha nem volt erőssége a dolgok feladása. – Hát, most hogy így mondod... A következő néhány napot izgatott telefonálgatással és tervezgetéssel töltötte. Minden tőle telhetőt megtett, hogy ne nézzen az órára, és ne gondoljon arra, mit csinálna éppen, ha a Marketban lenne. Furcsa volt nem ott lenni. Csak néhány hét telt el, de az előkészítés és felszolgálás, főzés és ellenőrzés rutinja szinte már fizikai jelenlét volt a testében. Tenyere vágyott egy jól kiegyensúlyozott kés megnyugtató súlyára, az ujjai vágyakoztak az elrendezendő köretek után. Furcsa érzés volt, aminek az volt a haszna, hogy Miranda teljes mélységében felfogta, pontosan milyen sokat veszíthet. Nehezebb volt nem gondolni a Marketra, amikor lejárt a munkaidő, és már nem tudott megereszteni több hízelgős, könyörgős és alkudozós telefonhívást, ami elterelte volna a figyelmét. Csak Adamre tudott gondolni a fehér séfkabátjában, ahogy folyton mozgásban van, ide– oda ugrál a részlegek között, és ellenőrzi, hogy minden megfeleljen a tökéletességre törekvő elvárásainak. Miranda azzal terelte el a figyelmét, hogy gondosan felöltözött az utolsó és legfontosabb találkozójára. Nagyon nehéz volt. Mit vesz fel az ember, amikor meg akar alázkodni az ellensége 444

előtt abban a reményben, hogy szívességet kérhessen tőle? Miranda igyekezett a dolog jó oldalát nézni. A mai este nem lehet rosszabb, mint amikor bocsánatot kért Eleanor Bonningtól, attól a nőtől, akit lényegében palira vett cicababának nevezett. Aki félreérthetetlenül elmondta neki, hogy ő maga szakított, mivel bár a befektető szemszögéből nézve nagyra értékelte Adam odaadását, nem szívesen versengett a Markettal a férfi figyelméért. Ez fájt. Miranda a ruhásszekrény előtt állt. Úgy döntött, hogy hozzáértőnek és komolynak akar tűnni, de nem merev módon. Sajnos a ruhatára nem sokat segített ennek a tervnek a megvalósításában. Miranda elégedetlenül bámulta konzervatív szürke ruháit, pulcsijait és kosztümjeit. Ezek közül egyik sem lesz jó arra a helyre, ahova most készül. Végül fogott egy farmert, annyira sötétkék színűt, hogy szinte már feketének látszott. Fehér gombos blúzt vett fel hozzá, aminek könyékig felhajtotta az ujját. Úgy döntött, hogy nem tűri be a nadrágba, mert így egy kicsit kevésbé tűnik hivatalosnak. Hogy szerencséje legyen, ugyanabba a piros selyem papucscipőbe bújt bele, amit első este viselt, akkor, amikor Adammel megismerkedett. Mint mindig, most is szexinek és kicsit veszélyesnek érezte magát a cipőben, sőt most már az az előnye is megvolt a lábbelinek, hogy arra emlékeztette, milyen szenvedélyesen 445

villant Adam barna szeme, amikor meglátta benne. Miranda pontosan tudta: kizárólag azért törődik ennyit a megjelenésével, hogy az időt húzza. Gyorsan kifestette magát, a haja leengedve kunkorodott a vállára. Még utoljára az órára nézett. Lassan elmúlik tíz óra; a Market csapata hamarosan a munka végére ér, már több desszertet küldenek ki, mint főfogást. A konyhát kezdik takarítani, előkészíteni a következő napra. Már ismerte a folyamatot, tudta, hogy lesz ideje beérni a belvárosba, mielőtt a Market hivatalosan bezárna. De ha még sokáig totojázik, elkésik. Egy utolsó, ideges pillantást vetett a tükörre, és elindult. Húsz perccel később belépett a Kápolnába. A szórakozóhely egyáltalán nem volt látható az utcáról; ha nem tudta volna, hogy ott van, soha nem találta volna meg. így is többször körbejárta a régi, elhagyatott templomot a Grand és az Orchard sarkán, mire észrevette az ismerősnek tűnő nehéz faajtót. Odabent nem volt akkora zaj meg füst, mint ahogy emlékezett, valószínűleg azért, mert csak most nyitottak ki. Még nem zúzott a szakácsokból vagy punk rockerekből álló zenekar. De Miranda remélte, hogy az ember, akivel találkozni akar, már ott van, és a pultot támasztja. Mikor legutóbb járt a Kápolnában, a férfi korán érkezett; ha szerencséje van, mindig így szokta. 446

Miranda a szemét meresztette a félhomályban, és odament a bárhoz. Alig tudta kivenni a hosszú hajú pultos, Christian Colby alakját. Christian épp lime–ot szeletek, gyorsan és hatékonyan, de amikor a lány közelebb lépett, felnézett, és halkan fütyült. – Na nézd csak, ki van itt. A francba, drága, régen mindenkit a barátomnak tekintettem, aki belépett azon az ajtón, de maga miatt módosítani fogom az álláspontomat a kiszolgálás megtagadásával kapcsolatban. Miranda megmerevedett a fickó hangjából sütő nyílt ellenségesség hallatán. – Gondolom, hallott a Market–könyvről. – Drága, mindenki hallott a Market–könyvről. Maga híres. Vagy inkább hírhedt? Egy ilyen okos kis író hölgyecske, mint maga, biztosan meg tudja mondani nekem, hogy melyik. – Maguk tényleg mind összetartanak, igaz? – Nagyon rokonszenves ez a hűség. Amikor nem az a lényege, hogy őt mindenki más kiközösítse. – Adam jó ember. Dolgoztam vele, és tudom, hogyan vezeti a konyhát. Kizárt dolog, hogy a Market olyan lenne, amilyennek maga leírta. Kizárt dolog, hogy Adam Temple lefeküdt azzal a nővel, mint valami selyemfiú. És kizárt dolog, hogy bárki a csapatból megérdemelte volna, hogy így megszellőztesse a magánéletét. Miranda nem akart mindent elmagyarázni ennek a fickónak, de azt gyanította a makacs fintora alapján, hogy nem úgy általában van 447

kiakadva – van valaki a Marketban, akinek Miranda felfedte a titkát. Felsóhajtott; eszébe jutott, Christian milyen készségesen ugrott azzal a baseballütővel, amikor azt hitte, hogy Jesst megtámadták. – Higgye el, nem kell elmondania nekem, mekkora kurva vagyok, már magamtól is tudom – mondta. – Épp ez ügyben próbálok tenni valamit. Devon Sparks itt van ma este? Beszélnem kell vele, Christian keze megállt a levegőben, abbahagyta a dühös vagdosást. Meredten bámult Mirandára. – Csak hogy tudja – mondta lassan én soha nem használnék ilyen csúnya szót, amikor egy hölgyről beszélek. Devon pedig nincs itt. Miranda csüggedten fordult meg, hogy elinduljon, már próbálta kitervelni, hogyan máshogy lépjen, kapcsolatba Devonnal. Nem túl valószínű, hogy fogadná a hívását, az otthoni címét pedig nem tudja.., – Még – kiáltott utána Christian. Miranda megtorpant az ajtóban. – A francba, nem hiszem el, hogy ezt csinálom – nyögte a pultos. – Még – csapott le Miranda a szóra. – Úgy érti, később itt lesz? – Szinte biztos – mondta a fiú, de úgy, mintha ki kellene húznia magából a szavakat. – Valószínűleg hamarosan jön. Szinte minden este itt van, amikor új évad kezdődik a show–jában. 448

Mirandát a megkönnyebbülés és a rémület különös keveréke járta át. – Nem bánja, ha itt megvárom őt? Christian felsóhajtott. – A nagy kék szemeknek mindig bedőlök. Persze, jöjjön, üljön le, készítek magának valamit. – Megnézzem a koktéllapot, vagy valami? A pultos a fejét rázta, és már kezdte is a kevergetést meg az öntögetést. Az ital, amit kisvártatva letett a lány elé, tiszta volt és szénsavas, szép friss menta díszítette. – Szódavíz mentás lime–sziruppal – mondta, amikor Miranda belekóstolt az italba. – Finom – mondta a lány. – Jól felfrissít. – Nincs benne alkohol – kacsintott Christian. – Gondolom, élesnek kell lennie az elméjének, amennyire csak lehetséges, amikor Dewel beszélget majd. – Csak nem a szádra vetted a nevemet, Chris? – A puha, szexi hang úgy kúszott végig Miranda hátán, mint egy jégkocka. Megérkezett Devon. – Heló, haver! – Christian a pulton átnyúlva csapott bele Devon tenyerébe. – Milyen volt ma a forgatás? – Nagyon... Várj, ugye nem akarsz csapdába csalni? Bármi, amit Miranda Wake előtt mondok, tuti hogy még ma este fönt lesz az interneten. Miranda magára öltötte a leghiggadtabb, legnyugodtabb viselkedést, mint egy kabátot, és békésen rámosolygott Devonra. 449

– Devon Sparks. Örülök, hogy látom. Nem ül le? Meghívom egy italra. Devon horkantott, de nyilvánvalóan túlságosan érdekelte a dolog, mert leült a bárszékre Miranda mellé. – Aranyos, hogy azt gondolja, fizetek az italokért. Bármikor. Piszkos martinit ma este, Chris, nem kérek a kis kísérleteidből. – Egy nap majd elküldöm a számládat a könyvelődnek. Szívrohamot fog kapni – fenyegetőzött Christian a válla fölött hátranézve, miközben kitöltötte a gint. – Ne spórolj az olajbogyóval – parancsolta Devon, aztán Mirandához fordult, és tetőtől talpig végigmérte. – Minek köszönhetjük ezt az örömöt, hogy visszatért ebbe a szarfészekbe? Friss anyagot keres? Vagy abban reménykedett, hogy más értelemben talál helyettesítőt Temple helyére? – Gúnyos vigyora nyílt szexualitásról árulkodott, de a tekintete hideg és kifejezéstelen volt, akár egy cápa szeme. Miranda sok sértegetést tűrt az elmúlt napokban, és a legtöbbet meg is érdemelte, de ez túl sok volt. Elragadták az indulatok. – Ne legyen sokkal undorítóbb, mint amennyire muszáj, Sparks. Nem azért jöttem, de ha azért jöttem volna, akkor is maga volna az utolsó, akit választanék. Amint kiejtette ezeket a szavakat, behúzta a nyakát, és azt kívánta, bárcsak visszaszívhatná őket. 450

Micsoda remek tárgyalási taktika. Sértegetni és elidegeníteni a lehetséges jótevőt. Hajrá, Miranda. Legközelebb talán majd beleköpök az italába, aztán meglátjuk, onnan hová vezet majd az este. Legnagyobb meglepetésére azonban Devon különleges szemében semmi különöset nem látott, legfeljebb kíváncsiságot. – Akkor a másik dologról van szó? Még több mocskos pletykát akar Temple–ről és a haverjairól? Gondolom, elég természetes, hogy én legyek a forrása, hiszen egy ponton szinte mindegyikük dolgozott nekem. – Engem nem ez érdekel – sietett Miranda biztosítani a férfit. – Akkor jó, mert nem terveztem, hogy bármit is elmondjak magának – közölte Devon, és közelebb húzta magához a martinit. – Legfeljebb azt, hogy Adam Temple példás alkalmazott volt, és az egyik legjobb szakács, aki valaha dolgozott nekem. Jól választotta meg az embereit; valójában a legtöbbjüket tőlem nyúlta le. Amit egyébként hat különböző újságnak, négy magazinnak és huszonöt weboldalnak elmondtam a mai napon. Miranda először mosolyodott el azóta, hogy Grant vádló arcára nézett. – Megint ez a csodálatos lojalitás – lehelte. – Nem voltam benne biztos, hogy magára is kiterjed–e. – Ettől annyival esélyesebb lett a kérése, hogy legszívesebben felmászott volna a bárpultra, hogy ellejtsen egy örömtáncot. 451

– Fogalmam sincs, miről beszél – mondta Devon mérgesen. – Ez a színtiszta igazság. Tudom, hogy maga csupán felszínesen ismeri ezt a fogalmat. Miranda ezt szemrebbenés nélkül lenyelte, annyira feldobta a gondolat, hogy esetleg működhet a dolog. – Adamről beszélek – mondta. – És egy szívességről. Nem nekem, hanem neki. Hogy megédesítsem az alkut, hadd tegyem hozzá, hogy ezzel a szívességgel nem egyszerűen a Market csapatának segítene, hanem jelentős mértékű személyes nehézséget és megaláztatást okozna nekem. Devon felvonta a szemöldökét, és őrületesen hosszút kortyolt a martinijéből. – Rendben – mondta végre valahára. – Figyelek. Mondja el, mire gondolt.

452

Harmincadik fejezet Hogy van az, hogy egyetlen ember hiányzik a sorból egy hétig, és az egész konyhában eluralkodik a káosz? Adam fáradtan tűnődött, ahogy felslattyogott a lépcsőn a kicsi, zsúfolt irodájából. Megint az étteremben aludt, a keskeny kanapén az irodájában, az előző esti nehéz menet után. Hiányzott Frankie és az ő elfojthatatlan energiája a grill részlegről. Adam nem volt hajlandó azon gondolkozni, ki hiányzik még. Ma jobb lesz, ígérte magának. Frankie ma este megint itt lesz a konyhában. Már felgyógyult a halállal való találkozásából annyira, hogy Adam szigorú felügyelete alatt dolgozzon egy kicsit. Valamivel hamarabb történik mindez, mint ahogy az orvos javasolta, és Adam, mielőtt megengedte volna Frankie–nek, hogy főzzön, végigszenvedett egy nagyon kényelmetlen beszélgetést Jesszel. Miközben mind a ketten óvatosan kerülgették a karcsú, csinos, vörös hajú elefántot a szobában, Adam megesküdött Jessnek, hogy figyelni fogja Frankie–t, és vigyáz, nehogy túlerőltesse magát. Egy darabig azon tűnődött, vajon nem kell–e valamiféle vérrel aláírt, pap által szentesített nyilatkozatot tennie vagy valami. Jess végül a Market teljes csapatának megkönnyebbülésére megadta magát. Furcsa hét állt mögöttük. 453

Az első nap volt a legnehezebb; Frankie szembetűnő hiánya, plusz a borzalom, hogy mindenféle szart megtud az alkalmazottairól, amire soha nem volt kíváncsi. A kínos zavar, ahogy az emberek járkáltak egymás mellett, mindegyik szakács a saját kis űrpályáján, hogy még csak véletlenül se érintkezzenek egymással. Senki sem nézett a másik szemébe. Adam őrületesen tisztán látta mindenkinek a bal fülét, a homlokuk formáját. Az úgynevezett titkok között, amikről Miranda írt, volt, amit Adam mindig is tudott, és a többi dolgon sem lepődött meg igazán. A tény, hogy Quentin ült, senkit nem döbbentett meg; akárcsak a megerősítés, hogy Milo családja Család. Adam tudta, amikor Violet vált, hogy borzalmas a válása, mert az egésznek a kellős közepén, egy napon Violet elfelejtett élesztőt tenni egy egész eresztés kenyérbe. Amikor a szomorú, lapos trutyi sehogy sem akart megkelni, Violet összeomlott, és mindent elmondott neki arról, hogy micsoda szemét a leendő exférje. Frankie szülei a munkahelyére címezték a papírokat, amelyben hivatalosan kitagadták, amikor még mind a ketten az Appetite–ban dolgoztak; Adam konkrétan ott állt Frankie mellett, amikor felbontotta a levelet, olyan közel, hogy meg tudta tartani, amikor össze–csuklott alatta a lába. Nem arról volt szó, hogy megdöbbent volna a csapatról kiderült sötét titkoktól. Ő tudta, kik 454

ezek az emberek, mindegyiküket szerette és tisztelte. Csak annyira csúnya volt, hogy ezek a magánjellegű bánatok, bukások és gyarlóságok most rivaldafénybe kerültek, hogy a mohó közönség a nyálát csorgatva csámcsogjon rajtuk. Amitől kicsit jobb kedve lett, az a lavinaszerűen érkező vendégsereg volt; a szokatlan reklám jót tett az üzletnek. Adam nem tudta, mire számítson azon az első napon. Ő és Grant nyitás előtt órákon át telefonálgatott a szakácsoknak, hogy jöjjenek be dolgozni, valamint a rendőrség és a mentősök hadjáratának nyomait takarították. Aztán szétváltak, Adam végigböngészte a hűtőszobát, hátha eszébe jut valami, hogy mik lehetnének az aznapi különlegességek, Grant pedig beállt a teleírt foglalási könyvhöz, és kezét tördelve várta, vajon eljön–e bárki azok közül, akik asztalt foglaltak. Hát eljöttek. És eljött még kábé háromszáz további leendő vendég. Bár folyamatosan sűrű volt az élet a nyitás napja óta, az semmi nem volt ahhoz képest, mennyire dugig megtelt most az étterem. És nem is mindegyikük volt új vendég – az embereknek több mint a fele hazament, és másnap felhívta Grantet, hogy újra foglaljon. Adam időnként előrement az étterembe: ilyenkor hallotta, amint Grant vidáman közli a reménykedőkkel, hogy jelen pillanatban a következő három hónapra tele vannak. 455

Bármilyen nagy volt is a felfordulás a konyhában, a szakácsok nem hagyták, hogy ez a kiküldött ételek minőségén megmutatkozzon. A vendégek semmi különbséget nem vettek észre; csak Adam és a csapata sóvárgott epekedve, hogy bárcsak minden úgy lenne, mint rég. Azok után, ami az elmúlt héten történt, már nem élvezték a dolgot. Adam a vállával lökte be a konyhaajtót, mivel a keze tele volt tollal meg jegyzetfüzettel: próbált kitalálni valami tetszetős, elegáns szöveget, amivel leírhatná az aznap esti specialitást, a succotashon tálalt oldalast. Ez egyfajta nyári tepsis süti, édes kukorica és puha limabab, aranyszínű leveles tésztában. Pontosan mely szavakkal lehetne leírni az ételt ahhoz, hogy a vendégeknek jól hangozzék? Adam felsóhajtott. Soha nem értett az étlapíráshoz. Miranda bezzeg szuperül csinálta. Cseppet sem meglepő módon alaposan utánajárt az étlapok szókincsének; ahogy a jelzőket megválogatta és a hozzávalókat felsorolta, az olvasó sokkal pontosabban megértette, mit kínál az étterem. Lecserélt egypár szót, hozzáadott egy–két színes jelzőt, és az unalmasnak hangzó ételből máris valami olyasmi lett, amit mindenki meg akart kóstolni. Adam meg mert volna esküdni, hogy Miranda hatására még egy vegán is megrendelte volna a steaket, annyira ínycsiklandó képeket tudott felidézni. 456

Onnantól fogva, hogy Adam fölfedezte ezt a csodálatos képességét, minden este ráállította őt az étlap kiegészítésére, a napi ételkülönlegességekre. Nem gondolok rá, emlékeztette magát. Ezer étlapot megírtam Miranda Wake előtt, és még ezret meg fogok írni nélküle. Nem valami vidám gondolat. A pultra dobta az üres füzetet, és ahogy felnézett, épp meglátta Frankie–t: harsányan kacagva trappolt be a konyhába, fél kezével átkarolta Jess nyakát. Adam összehúzta a szemét; szinte ledöntötte a lábáról az elsöprő megkönnyebbülés. – Ez be van állva a fájdalomcsillapítóktól? – kérdezte, és Frankie–re mutatott a tollal, amit még mindig a kezében tartott. – Az élettől vagyok beállva, haver – felelte rekedten Frankie. – Hú, bassza meg, de jó visszajönni a konyhába. – Hat napja nem engedem neki, hogy akár csak hozzáérjen egy késhez – magyarázta Jess. Szeretetteljesen nézte, ahogy Frankie odatáncol a mágneses csíkokhoz, amelyek végigfutottak a falon a pult fölött. Mindegyik csíkon legalább öt kés volt, különböző hosszúságú és súlyú, általános szakácskések, hosszú pengéjű, lekerekített hegyű szeletelőkések, és rövid, széles húsbárdok a csontok átvágására. Frankie egyenesen a kedvenc huszonhárom centis, rozsdamentes acél, könnyű, fürge késéért 457

nyúlt, amely olyan éles volt, hogy szinte bármit fel lehetett vágni vele. Frankie azonban szemlátomást nem találta elég élesnek, mert matatni kezdett egy fiókban, előhalászott egy köszörűkövet, és áhítatos figyelemmel élezni kezdte a kést. – Azt az ígéretet, amit tettél, be kell tartanod – mondta Jess, anélkül hogy egy percre is levette volna a szemét Frankie–ről. – Ha úgy látod, hogy fárad, küldd haza. – Jó – válaszolta Adam, és őszintén igyekezett a türelmetlen morgást eltüntetni a hangjából. – Én sem akarom, hogy levágja valamelyik létfontosságú testrészét, vagy hogy felgyújtsa magát, hidd el. Jess végre elszakította a tekintetét Frankie–ről, és Adam szemébe nézett. A srácnak lila karikák éktelenkedtek a szeme alatt, látszott, hogy nem alszik eleget. A szeme, az az ismerős kék szeme öregnek és fáradtnak tűnt. – Tudom – mondta Jess. – Azért aggódom, mert nem biztos, hogy most kibírnám, ha még valakit elveszítenék. Ezúttal Adamnek kellett lesütnie a szemét. – Beszéltél vele? – Nem. Azt mondtam neki, hogy ne hívjon. – Meg vagyok lepve, hogy szót fogadott. – Igazából én is. – Jess inkább aggodalmasnak tűnt, mint elégedettnek. – Még mindig nem értem, miért írt ilyesmiket, vagy miért engedte meg, hogy ez a förmedvény megjelenjen. 458

– Ne nézz rám, kölyök. – A saját hangja durvasága végigkaparta a torkát. – Én vagyok a legutolsó, aki előtt megnyílt volna. Jess csodálkozva bámult rá. – De hát én azt hittem, hogy ti ketten... – Úgy is volt. Valahogy. De igazából soha semmi személyeset nem mondott el nekem. Gondolom, úgy volt vele, hogy minek fárassza magát egy álkapcsolatban.? A srác tekintete elsötétült, nagyon úgy tűnt, mintha szánalom villant volna a szemében. Adam hirtelen úgy érezte, hogy ezt a beszélgetést azonnal be kell fejezni. Köhögött. – Azt hiszem, Grant kint van, elöl, ha esetleg még szeretnél valamit csinálni, mielőtt a többiek beérnek. – Igen, megyek – mondta Jess. – Hagylak titeket készülődni. Frankie! Később találkozunk. – Rendben, Kicsi – bólintott Frankie. – Hé, várj egy picit. Nagy csattanással letette a pultra a kést meg a köszörűkövet, odaugrált Jesshez, és kemény, gyors csókot nyomott az ajkára. Jess kiválóan utánozta a főtt rák színét, de a szeme csillogott, amikor Frankie fölegyenesedett. – Azt hiszem, jobb lesz, ha most,.. Grant már biztos... ööö, oké, akkor sziasztok! Frankie önelégült vigyorral szemlélte Jess zavart menekülését a konyhából. – El kellett terelni a figyelmét. 459

– Ügyes – jegyezte meg Adam. – Mit mondhatnék? A figyelemelterelés nagymestere vagyok. A fegyelemelverés agymestere. Zagymestere. Ó, annyira rohadt jó, hogy újra itt vagyok! – Rohadt jó, hogy visszajöttél. – Adam maga is elcsodálkozott, milyen sok érzelem bujkál a hangjában. Frankie–nek sem kerülte el a figyelmét a dolog, a francba: tűnődve fürkészte Adamet. – Kemény heted volt? – Végül csak ennyit kérdezett. – Mondhatni. Több volt a vendég, mint amennyivel ép ésszel elboldogulhattunk volna, főleg így, az emberhiánnyal: nem, kösz, nem akarok vicces megjegyzéseket hallani a hiányzó emberekről; még úgy is, hogy Wes beugrott, és ráadásul mindenki lábujjhegyen járkált mindenki más körül. Bőven elég nagy baj volt az a cirkusz azzal az átkozott Robbal meg a durranós pisztolyával, de még ez a könyv is.,. – Ja – tűnődött Frankie. – Az fura éjszaka volt. Mármint amire emlékszem belőle. Arra például nem emlékszem, hogy meglőttek, bár biztos vagyok benne, hogy nagyon bátran és hősiesen viseltem. – Úgy nyüszítettél, mint egy kiskutya, amelyikbe belerúgtak – ábrándította ki Adam. Nagyon hiányzott neki Frankie. 460

– De azért mint egy fiúkutya – mondta Frankie. – Az egyik olyan férfias fajta, mondjuk masztiff vagy buldog. Adam nem bírta tovább. – Basszus, legalább nem sírtál – vihogta. – Azt hiszem, frankón összeomlott volna a világegyetem, ha konkrét könnyeket ejtettél volna. A fejem legalábbis összeomlott volna. – Violet sírt. Arra emlékszem. Adam arcáról lehervadt a mosoly. Összeszorult a mellkasa. – A kőkemény, tántoríthatatlan Violet. – Ja. Onnan, ahol álltam, pont láttam őt a részlegénél. Nem zokogott vagy ilyesmi, de akkor is furcsa volt. Mint az a rész a Terminátor 2–ben, amikor Arnold sír. – Egyik se stimmel – bólintott Adam. Pontosan értette, miről beszél a barátja. – Nos, több sírás nem volt a héten, hála istennek, de nevetés sem sok. – Naná, mert mind azzal voltatok elfoglalva, hogy engem hiányoltatok – gügyögte Frankie vigyorogva, csillogó szemmel. – Itt van Frankie! – A kiáltás a hátsó lépcső felől érkezett; Milo és Quentin bukkant fel a kabátját gombolgatva. – És jobban van, mint valaha! – kiabált vissza Frankie. – Ja – mondta Milo, és úgy ugrált oda Frankie– hez, mint egy kis olasz Tigris. – Most aztán igazi rosszfiú lettél, haver, ezzel a sebhellyel. 461

Quentin higgadtabban közeledett, foga világítóan fehérlett sötét, vonzó arcbőréhez képest. – A csajok csípik a sebhelyeket – mondta lassú, mély hangján. – Ő már csak tudja – nevetett Milo. – Több van neki, mint bármelyikünknek. Úgy tűnik, a csajok az erős, hallgatag típust is csípik. – Akkor te lazíthatsz, Milo – csatlakozott Violet is a tömeghez. Adam napok óta nem látta ilyen boldognak kerek arcát. – Jól van, jól van – lépett közbe Adam, megelőzve Milo heves tiltakozását. Billy Perez és Wes Murphy ért fel épp a lépcsőn: beszélgettek, de amikor meglátták az örvendező szakácsok csapatát Frankie körül, elhallgattak. – Együtt a csapat – mondta Adam. – Rettenetesen boldogok vagyunk, hogy Frankie újra itt van, de akkor is itt egy étterem, amit ki kell nyitnunk, ööö, kevesebb mint két óra múlva. Úgyhogy munkára fel. Wes, gyere egy percre, beszélni szeretnék veled. Az új srác gyanakodva közeledett, miközben a többiek lassan szétszéledtek a konyha különböző részei felé. A hangulat napok óta nem volt ilyen jó: még nem volt teljesen olyan, mint régen, de majdcsak lesz. Adam sajnos pontosan tudta, hogy a többi az ő hibája. A konyha észrevehetően meg lesz bolondulva egészen addig, amíg ő nem találja ki, hogyan tehetné túl magát Mirandán. Megrázta magát. 462

– Wes, most, hogy Frankie megint itt van... – Tudom, tudom – vágott a szavába Wes. – A grill az övé. Mit szerétnél, hová álljak be? Adam egy pillanatig nem szólalt meg. A srác nem igazán úgy viselkedett, mint egy sokat szenvedett mártír, pedig erre számított. – Szeretném, ha értenéd – mondta Adam –, hogy a múlt héten megmentetted az életemet. Komolyan, haver, nem tudom, mit csináltunk volna nélküled. Nekem kellett volna vinnem egy részleget, plusz még a kimenőket is ellenőriznem: lehet, hogy ebbe belédöglöttem volna. És te jó voltál a húsokkal, tényleg, igazán jó. – De Frankie jobb – mondta Wes egyszerűen, mogyoróbarna szemét Adamre szegezve–. Egyelőre. Na, itt az az arrogancia, amit Adam a konyha külsősétől megszokott. De e mögött az arrogancia mögött baromi nagy tehetség húzódott meg, és az az elszánt törekvés, hogy mindig a legjobb legyen. – Abból tanulsz a legtöbbet, ha figyeled Frankie– t a grillnél. Wes felragyogott, mint egy elektromos főzőlap. – Komolyan mondod? Az király lenne. Tudom, hogy gyorsabb is lehetnék, meg pontosabb a húsok hőmérsékletével. – Frankie jó tanár, amikor épp nem mással tölti az időt. – Adam ezt az utolsó mondatot már ordította, és fél szemmel Frankie–t kereste: a barátja épp ádáz harcot vívott Milóval, fegyvernek egy–egy fakanalat használtak. 463

Frankie és Milo visszatért a részlegére, hogy folytassa a munkát, Adam pedig kuncogva halkította le a hangját, és hozzátette: – És nagy segítség lenne, ha szemmel tartanád Frankie–t ma este. – Még mindig fájdalmai vannak? Adam vállat vont. – Valószínűleg, bár ezt soha nem fogja nyíltan bevallani. Épp ezért kellene, hogy valaki figyelje. Szólj, ha lankadni kezd, ha azt látod, hogy fáj a válla vagy ilyesmi. – Rendben, ez menni fog – bólintott Wes. Adamre pillantott, aztán lesütötte a szemét, és a fekete konyhai papucsát bámulta. – Figyelj. Tudom, hogy néha kicsit sok vagyok. De nagyon akartam ezt a külsős munkát. Senki nem fog neked keményebben dolgozni, mert senki nem akar annyira tanulni, mint én. Adam látta a srác szemében a becsvágy makacs lángját, de látta a rejtett, pislákoló reményt is, amit olyan sok mindenki másnál is látott, aki a konyhájában megfordult. A reményt, hogy barátokra talál, egyfajta nagy családra, olyan emberekre, akik elfogadják őt olyannak, amilyen. Ezeknek a vágyaknak a kombinációja felbecsülhetetlen értékű: egy életre hozzákötheti ezt a srácot Adamhez, ha lehetőséget nyújt neki, hogy nagyszerű szakáccsá fejlődjön, és még egy családot is ad neki, amelyik a keblére öleli. – Előttem nem kell megvédened magad – mondta Adam. – Figyeltelek, ahogy dolgoztál; 464

mindketten tudjuk, hogy jó vagy. De azt is láttam, hogy kiálltál mellettünk egy héttel ezelőtt, és láttam, hogy megteszed, amit kell, és segítesz Grantnek kijuttatni a vendégeket. A lényeg, Wes, hogy látlak. És van itt egy hely neked a külsős munka után is, ha akarod. Wes egyszerűen bólintott. De Adam kiolvasta a szeméből az óriási megkönnyebbülést, olyan könnyen, mintha valami receptet olvasna. Odaküldte a srácot Frankie–hez, aki úgy üdvözölte, mint rég nem látott testvérét. Adam a csapatát nézte: már rég nem zümmögtek ilyen megnyugtatóan. A szükséges hozzávalók mind kezdtek összekeveredni és összeállni, méghozzá nagyon is jól, látszott, hogy együtt valami sokkal jobbat alkotnak majd, mint az egyes részek egyenként, mint ahogy a tojásból, a lisztből és a cukorból együtt finom sütemény lesz. Boldognak kellett volna lennie. Iszonyúan kellett volna örülnie. Hát akkor miért érzi úgy, hogy egy kulcsfontosságú hozzávaló még hiányzik? Megpróbált nem tudomást venni a mellkasában tátongó hatalmas lyukról; feltűrte az ujját, és belevetette magát a munkába.

465

Harmincegyedik fejezet Miranda gyomrában részeg pillangók zizegésére hasonlító táncot járt az ideg. Ma este minden eldől. Több napja volt, hogy teljes őrjöngésbe és rettegésbe lovalja magát. Devonnak időre volt szüksége, hogy mindent előkészítsen, és Miranda meg akarta várni, hogy Frankie megint ott legyen a konyhában. Jess és Adam felől egy szót sem hallott, amióta a könyv kiszivárgott. Nem mintha másra számított volna. Épp erről szól ez az egész, emlékeztette magát, miközben igyekezett meggyőzni a gyomrát, hogy fölösleges erőnek erejével a piros selyemcipőre ürítenie magát. A cipő működött Devonnal, úgyhogy most már egyfajta talizmánnak számított. Úgy vette elő ma este a szekrényből, hogy más lehetőség fel sem merült a fejében. Nagyon jól illett a fekete, térdig érő szoknyához meg a rúzspiros, rövid ujjú selyempulcsihoz. A pulcsi, amelyből még egy ugyanilyen lapult a lány szekrényében, az a ritka fajtája volt a pirosnak, ami nem ütött el Miranda hajszínétől. Ma este Adam és Jess kénytelen lesz szóba állni veled. És így vagy úgy, de megfogják tudni, mit érzel. – Készen állsz? – kérdezte Devon. 466

A férfi nevetségesen gyönyörű volt a forgatócsoport harsány, könyörtelen fényében. Rövid, sötét haját művészien összekócolták, szívdöglesztő arccsontját és érzéki ajkát finom sminkkel emelték ki. Devon elhúzta az állát a púderes szivacs elől, és odaküldte a sminkest Mirandához, aki megadóan bólintott. Végül is ez Devon műsora. Ő csak vendégszereplő. – Készen állok–e, hogy kiálljak egy teremnyi ember elé, akiknek minden okuk megvan rá, hogy utálják a pofámat? Persze, jöhet – válaszolta Miranda. Devon acélkék szemében mosoly bujkált. – Úgy adja elő, mintha vetkőzőszámra készülne. Jaj, kérem, kérem, mondja, hogy vetkőzni fog! – Tapsolt, mint egy izgatott, boldog gyerek. Mirandának nevetnie kellett, bár egy pillanatra eltűnődött, hogy a hirtelen megránduló rekeszizma nem fogja–e eltávolítani belőle a vacsorát. – Csak ha ügy tűnik majd, hogy a szívbéli vallomással nem megyek semmire – válaszolta. – Mmm. Nagyon jó. Számítok Adam makacsságára. A forgatócsoport körülöttük sürgölődött: készítették elő a helyszínt. Devon először leforgat egy bevezető részt az utcán a Market előtt, aztán körbemennek, és a hátsó ajtón fognak belépni. 467

A nyitva tartás végére időzítették az érkezést. Miranda szerette volna, ha a lehető legkisebb felfordulást okozzák: ha az előkészítést szakítják félbe, az egész estének lőttek volna. így viszont a vendégek már mind elmentek, sőt a legtöbb felszolgáló is hazament már. A szakácsok valószínűleg épp végeznek a takarítással, és előkészülnek a következő napra. Miranda biztos volt benne, hogy Jess sokáig marad, hogy segítsen Grantnek, és hogy megvárja Frankie–t. Devon uralkodói csuklómozdulattal hívta oda magához Mirandát. A lány odament, hunyorogva állt a férfi mellett a fényben, és a gallérjához tűzött drót nélküli mikrofonnal babrált. – A szemének meg kell szoknia a fényt – vonta össze a szemöldökét Devon. – Nem torzíthatja így el az arcát, amikor már veszi a kamera. A forgatócsoport elfoglalta a helyét, megkezdődött a visszaszámlálás. – Értettem. – Mélyeket lélegzett az orrán keresztül, és arra összpontosított, hogy kisimítsa az arcvonásait. – Minden rendben lesz, tudja? – mondta váratlanul Devon. – Gondolja? – kérdezte Miranda, aki annyira meglepődött, hogy nem is titkolta, mennyire kétségbeesetten szeretne hinni neki. – Higgyen nekem. Ha valaki tudja, milyen hatással van az erős dráma az emberi érzelmekre, az én vagyok. És mi most itt bizony nagyon drámai dologra készülünk. 468

Mirandának már nem volt ideje válaszolni, mert az operatőr a visszaszámlálás végére ért, és Devonra mutatott: Devon abban a pillanatban a kamera felé fordult, és hibátlan mosollyal ragyogott a képbe. – Szép jó napot, Devon Sparks vagyok. Ha már látták a Főzőcsatornán a műsoromat, az Egyéjszakás kalandot, akkor tudják, hogy az olyan pillanatokra specializálódtam, amikor szikrák pattognak és az indulatok a tetőfokra hágnak a konyhában. Mirandának kifejezetten erőlködnie kellett, nehogy a szemét forgassa. Tudhatta volna, hogy nem úszhatja meg a dolgot anélkül, hogy jó néhány ponton Devon műsorát reklámozzák. – Szakácsként – folytatta Devon – igyekszünk ordítozós harcainkat a konyha zárt falai között megvívni, de néha előfordul, hogy a túláradó érzelmek kitüremkednek az étterembe, sőt a nyilvánosság, az egész világ szeme elé. Itt van velem ma este Miranda Wake, a Délicieux magazin étteremkritikusa, egy botrányos leleplező könyv szerzője, aki könyvében lerántja a leplet a konyhaajtó mögött megbújó titkokról. Miranda belemosolygott a kamerába. Érezte a feszes mozdulatból, hogy a mosolya egyáltalán nem meggyőző, mintha fából lenne, de sajnos ennél jobbra nem volt képes. – Ennyi! – A következő részben hangalámondással elmagyarázom a háttértörténetet: a fogadást, a 469

hírforrását a konyhában, a könyvet, és azt, hogyan szivárgott ki a kézirat a túszdráma után. Ez a szöveg majd valami összeállítás alatt fog menni; mindjárt felvesszük odabent a konyhát, lesz pár külső bejátszás, meg néhány állókép Adamről és a csapatról. – Rendben – bólintott Miranda félénken. Úgy érezte, ez már teljesen felfoghatatlan. Ez az egész sokkal valóságosabb, mint képzelte. Az ő fejében a kamerák jelenléte igazából jelképes volt: mivel a sértés, amit elkövetett, olyan égbekiáltóan nyilvánosan zajlott, gondolta, a bocsánatkérésnek is ilyennek kell lennie. De most, hogy az egész tényleg megtörténik, alig bírta legyűrni a félelmét a gondolatra, hogy ez a kisfilm le fog menni a Főzőcsatornán, többmilliós nézőközönség előtt. Mirandát elsöpörte a kamerák, a technikusok és Devon különböző embereinek és asszisztenseinek áradata: hamarosan legnagyobb rémületére a Market mögött húzódó sikátorban találta magát, az étterem hátsó ajtaja előtt. Sikerülni fog, szuggerálta magába vadul. Ez fontos. Talán a legfontosabb dolog, amit valaha csináltál. Az eljövendő boldogság teljes mértékben a következő tíz percen múlik. Úgyhogy igazán nincs min izgulni vagy ilyesmi. Kihúzta magát, Devonra pillantott: a férfi biztatóan bólintott. Miranda gyors kis imát küldött az égbe, és benyitott. 470

Egyetlen pillantásból látta, hogy tökéletesen időzítettek a belépéssel. A mosogató fölé beállított magnóból valami punk–rock himnusz üvöltött, amiből tudta, hogy az étterem már bezárt aznapra. A piszkos kabátos szakácsok kisöpörték a hajat izzadt homlokukból, és sietve végezték az utolsó pillanatra hagyott feladatokat: becsomagolták a maradékokat, letörölték a pultokat. Mirandának mindössze egy fél másodperce volt, hogy mindezt felfogja, és a kamerás fickók már tolták is beljebb a konyhába, és özönlöttek be mögötte. Ahogy a tucatnyi ember zajosan hurcolta be a nehéz felszerelést a szűk kis ajtón, mindenki, aki a konyhában volt, azonnal feléjük fordult és rájuk meredt. Adam pedig, aki háttal állt az ajtónak, egy pillanat alatt teljesen bepörgött. A falra szerelt mágneses csíkokhoz ugrott, és a következő másodpercben már egy rövid, kegyetlennek tűnő húsbárdot lengetett. Majdnem felkiáltott: – Ó, a francba, nem, már megint?! – De torkán akadt a szó, amikor megpördült, és szemtől szemben találta magát Mirandával. Miranda megadóan tette fel a kezét; hirtelen egy rémületes pillanatra azon tűnődött rettegve, vajon Adam tényleg annyira dühös–e, hogy leszedi a fejét azzal a késsel. Mindenki megdermedt, kivéve Devont. Ő visítva röhögött, mint egy hiéna, aztán az operatőrhöz fordult; – Mondd, hogy vetted! 471

– Mi a fasz folyik itt? – vicsorgott Adam. Leeresztette a karját, amiben a bárdot tartotta, de Miranda észrevette, hogy nem teszi le a kést. Miranda meg sem tudott szólalni. Semmi másra nem volt képes, csak Adamet bámulta. Jól nézett ki. Nos, látszott rajta, hogy egyáltalán nem alszik eleget, de még így is, hogy sötét karikák éktelenkedtek a szeme alatt és a kimerültség vonalai barázdálták barna bőrét, olyan jól nézett ki, hogy Miranda a legszívesebben felfalta volna. Úristen, mennyire hiányzott neki. Úgy tűnt, az érzés egyáltalán nem kölcsönös. Adam furcsán kifejezéstelen arccal bámult vissza rá, mintha meg sem ismerné. Mirandának önkéntelenül azok az első napok jutottak eszébe, amikor még nemkívánatos behatolónak számított a konyhában. Devon nyugodtan, könnyedén siklott bele a feszült pillanatba. – Azért vagyunk itt, Adam, mert a Főzőcsatornával forgatunk. Miranda megígérte, hogy a felvételen tisztázza azokat a csúnya pletykákat, amelyek mostanában keringenek. Mivel én vagyok a házigazda, eléggé tuti, hogy lesznek nézők – tette hozzá önelégülten. Adam a fejét rázta, mintha víz ment volna a fülébe. – Nem. Nem, az ilyesmihez engedély kell. És én egészen biztosan nem egyezem bele a dologba, úgyhogy mindannyian húzzatok a konyhámból. 472

A szakácsok is rázendítettek. Frankie volt a leghangosabb, ahogy az ugyanannyira hangos Devonnal vitatkozott, miközben a forgató–csoport tagjai, akik nyilván hozzászoktak, hogy háborús körülmények között kell dolgozniuk, folytatták a lámpák és a mikrofonok felszerelését. A konyhában másodperceken belül állt a bál. Miranda pontosan észlelte a pillanatot, amikor a hangoskodásra Grant és Jess is berohant az étkezőből, de egy percre sem vette le a szemét Adamről, összeszorított szájáról, villogó szeméről és a tekintetében megbújó fájdalomról, amit nem tudott elrejteni, amikor Mirandára nézett. – Van engedélyünk – szólalt meg Miranda. Nem is próbált versenybe szállni az ordibálással, de valahogy mégis mindenki elhallgatott a hangja hallatán. Adam egy percig levegőért kapkodott, aztán megértette, – Elmentél Eleanorhoz – sziszegte. Miranda bólintott. A nő, akinél a pénztárca van, akinek részesedése van az étteremben; Eleanor Bonning. Mivel annak idején ő volt az, aki bejuttatta Mirandát a Marketba, természetesen most is őrá esett a választás. Persze csak miután Miranda kellőképpen megalázkodva bocsánatot kért. – Igazán segítőkész volt – mondta Miranda. – Azt elhiszem. Eleanor vígan kinyírna egy hajléktalant is, ha azt gondolná, hogy ez reklámot 473

jelent. Neki az semmi, hogy segít a nőnek, aki sárba tiporta a nevét, és az enyémet is. – Adam teljesen fel volt háborodva. – Most akkor kezdhetjük venni, vagy mi van? – kérdezte az egyik operatőr. Adam szinte vibrált a vágytól, hogy egytől egyig elküldje őket a picsába, de visszafogta magát. – Mindannyian Bonningtól kapjuk a fizetésünket – mondta végül, nem valami elegánsan. – Meg van kötve a kezünk. Csinálják csak a kis cirkuszukat. De egy dolgot hadd mondjak – fakadt ki, és vádló tekintettel meredt Mirandára. – Igen? – Miranda eltökélte, hogy meghallgatja, bármi nyomja is a férfi lelkét, hiszen tudta, hogy megérdemli. – Te tudtad – mondta Adam, szinte suttogásig halkítva a hangját. – Azok után, amit Rob csinált, láttad, hogyan éreztem magam utána. Rob erőszakkal tört be a konyhámba. Megszentségtelenítette ezt a kibaszott helyet. Te most pontosan ugyanezt csinálod. Miranda behúzta a nyakát, szeme tágra nyílt, ahogy a teste befogadta a férfi szavait, mint egy ütést. A makacs vágy, amit dédelgetett, hogy ezzel majd sikerül fordítania a hülye, elcseszett életén, elhervadt és semmivé foszlott. – Sajnálom – mondta zsibbadtan, és próbálta túlélni az összes reménye pusztulását. – Tudom, hogy hülyén hangzik, de igaz. Adam dühösen bámult rá. 474

– De azért folytatod, akármennyire sajnálod, igaz? Miranda valahol hátul az agyában büszke volt a tényre, hogy még mindig áll a lábán, miközben ekkora erővel zuhan rá a csalódottság. – Igen. Tudom, hogy akármit mondok, nem fog változtatni azon, ahogy irántam érzel, de azt hiszem, valamit jóvátehetek itt. Kérlek, a csapat kedvéért, kérlek, hadd csináljuk meg. Csak segíteni akarok, esküszöm. A szenvedélyes könyörgés, ügy tűnt, megérintette Adamet. Haragosan nézett rá, szemét összehúzta, száját megfeszítette, de nem gúnyolódott vagy nevetett, és nem rázta le. Miranda visszafojtott lélegzettel várt. Jogilag nem volt szüksége a férfi engedélyére, hogy folytassa a forgatást, de kétségbeesetten vágyott rá, hogy beleegyezzen a dologba. Adam kurtán, beletörődve bólintott, mire a forgatócsoport és Devon emberei azonnal sürögni– forogni kezdtek. Miranda alig fogta föl, ahogy csoportba rendezik a bosszankodó szakácsokat, és elkezdik a forgatást. Behunyta a szemét, leásott a lelke legmélyére, hátha talál még egy maradék kis erőt, amivel túlélheti a következő néhány percet. Amikor kinyitotta a szemét, a konyhában csend volt. Pillantása az öccsére esett, aki Frankie mellett állt. Jess zavartnak és aggodalmasnak tűnt, sápadt volt, és amikor Miranda rámosolygott, mintha még feszültebbé vált volna. 475

Megindult a lány felé, de Frankie megragadta a karját, és visszatartotta. – Ha kész vagy, kezdhetjük. Miranda – hallatszott Devon meglepően gyengéd hangja. Miranda kizárta a kamerákat, a technikusokat, a saját rettegését, és Adamre összpontosított, aki úgy állt kis csapata előtt, mint egy hajóját védő kalózkapitány. – Amikor először jártam a Marketban, meg voltam döbbenve, hogyan viselkednek itt a szakácsok. Hangosak és ellenszenvesek voltak, és ellenségesen viselkedtek a kívülállókkal. Akár egy mindeddig föl nem fedezett, primitív törzs, ismeretlen nyelven beszéltek, és bizalmatlanul viseltettek a változásokkal szemben. Káromkodtak. Sokat. Erre páran elmosolyodtak a csapatból. Frankie hangtalanul mondott valamit, olyasmit, mint hogy „kurvára igaz”. – Hamarosan rájöttem – folytatta Miranda –, hogy ezek a jellemzők, amik ilyen zárt közösséggé teszik őket, pontosan azok a jellemzők, amiknek köszönhetően tökéletesen egységes csapatként tudnak dolgozni a konyhában, és ami miatt száz százalékig megbíznak egymásban. De ezt a bizalmat ki kell érdemelni. Az én forrásom olyasvalaki volt, akinek ez nem sikerült. Az újságíróknak azt tanítják, hogy a forrást sohasem szabad kiadni. De én azt hiszem, hogy a józan észnél nincs magasabb erkölcsi kötelesség. Az én forrásom Robin Meeks volt. 476

Az összegyűlt hallgatóság soraiban néhányan a szájuk elé kapták a kezüket, a Market csapata egyáltalán nem meglepve morgott. Miranda a pillanatnyi szünetet kihasználva rémülten zihált. Azzal együtt, amit mondott, és bár tényleg meg volt győződve róla, hogy helyesen cselekszik, nagy és kivételes dolog volt, hogy felfedte Rob nevét. – Egy héttel ezelőtt – mondta – Rob Meeks pisztollyal tört be ebbe a konyhába. Kirúgták a Marketból, mert rosszul teljesített, és dühében pisztollyal tért vissza a helyszínre. Az egyik szakács megsérült a zavarodott fiatalember tettei következtében. Egyértelmű, hogy Meeks megbízhatatlan forrás volt, és semmit, amit mondott nekem, nem tekinthetünk igaznak vagy pontosnak. Újságíróként többet kellett volna tennem azért, hogy ellenőrizzem a történeteket, amiket a Marketban dolgozó emberekről mondott nekem. Egészen biztosan nem lett volna szabad semmilyen módon kétségbe vonnom Adam Temple főszakács tisztességét a régebbi kapcsolatai alapján. A szívem mélyén tudtam, hogy ez a konkrét pletyka hazugság. Adam Temple jó ember, aki az eszével, a tökéletesség keresése iránti elkötelezettségével építette föl ezt a konyhát, továbbá azzal a rejtélyes képességével, hogy olyan csapatot toborozzon maga köré, akik a pokolba is követnék, ha arra kémé őket. Miranda reszketve nagy levegőt vett, és elkapta Adam pillantását a konyha túlsó végéből. A férfi 477

védekezőn összekulcsolta maga előtt a karját, vonzó, kifejezéstelen arca feszült volt. De figyelt. Miranda fejest ugrott. – Bár végül meggondoltam magam a könyvvel kapcsolatban, és elhatároztam, hogy kiveszem a kéziratot a kiadó kezéből, mielőtt megjelenhetne, teljes mértékben vállalom a felelősséget a hazugságokért, amelyek nyilvánosságra kerültek, és amelyek az itt jelen lévőket érintik. Ez volt az a rész, amiről Claire–rel éjszakába nyúlóan vitatkoztak. Claire rámutatott, és teljesen igaza volt, hogy ennek a mondatnak köszönhetően Miranda ellen polgári pereket indíthatnak. Miranda úgy érezte, hogy tényleg ő a felelős; akkor már akár vállalhatja is. Miranda nagyot nyelt, és belevágott a legnehezebb részbe. – Elsősorban azért írtam meg a könyvet – magyarázta –, mert pénzre volt szükségem. Az öcsémet felvették a New York–i Egyetemre, de nem volt annyi pénzem, hogy a tandíjat kifizessem. – Felnézett, és látta, hogy Jess a fejét rázza. – Ez az egész nem az öcsém hibája, és leszögezem, hogy nem az ő ötlete volt. Ő hajlandó volt és most is hajlandó végigdolgozni a főiskolás éveket, ösztöndíjakért folyamodni és diákkölcsönöket fölvenni. – Rámosolygott Jessre. – Az öcsém független fiatalember. De én azt reméltem, hogy ha fizetem az iskoláját, rá tudom venni, hogy mondjon fel itt a Marketban. El akartam őt szakítani egy férfitól, aki itt dolgozik, és akiről azt 478

gondoltam, hogy veszélyesen rossz hatással van az én könnyen befolyásolható, ifjú öcsémre. Adam mocorgott, Jess dacosan markolta Frankie ujjait. Miranda felszegte a fejét, és folytatta. – Nagyon nagyot tévedtem Frankie Boyddal kapcsolatban. Azon az estén, amikor Rob Meeks betört ide, és pisztollyal fenyegetőzött. Frankie bebizonyította, hogy igazi hős. És bebizonyította, mennyire szereti az öcsémet. Nem mintha nekem bármi beleszólásom lenne a dologba, hiszen Jess elég idős és érett ahhoz, hogy a saját életéről döntsön, de... – Elcsuklott a hangja. Jess fogott egy kéztörlőt, átverekedte magát a nézők tömegén, és átölelte Mirandát. Miranda is átölelte a fiút, és érezte, hogy már megint a sírás kerülgeti. – Tudom, hogy ha anya és apa élne, azt akarnák, hogy boldog légy, és hogy önmagad légy. Tudom, mert ők is éppannyira szerettek téged, amennyire én szeretlek, és én is ezt akarom, semmi mást a világon. Ha már a másik dolog, amit akartam, nem lehet az enyém – mondta Miranda, és Jess válla fölött Adamre pillantott. Adam most már nem ellenségesnek, hanem teljesen zavarodottnak tűnt. – Ezért küldtem be a kéziratot – mondta neki Miranda. – Az után az este után, amikor Jesst megtámadták. Sajnálom. Annyira sok szempontból helytelen volt, és két nappal később elhatároztam, hogy visszavonom, de elkéstem. Rob 479

cirkusza ismét a rivaldafénybe emelte a Marketot, és gondolom, ez olyan vonzó ajánlatot eredményezett, amit a kiadóban dolgozó, szerencsétlen, alulfizetett asszisztens képtelen volt visszautasítani. De azoknál a részleteknél többet, amik a blogon megjelentek, soha senki nem fog látni a kéziratból. Néhány nappal ezelőtt visszafizettem a kiadónak az előleget, és intézkedtem, hogy az anyagot levegyék a weboldalról. Már amennyit ez használ. Ha ezek miatt az üzlet kárt szenvedett, mindent meg fogok tenni, hogy valahogyan kárpótoljalak. A legkomolyabban gondolta ezt az esküt, bár fogalma sem volt, mit tehetne így, hogy nem ajánlhatta föl neki az elsőszülöttjét (a gyermeket, akinek a létét e pillanatban legfeljebb csak feltételezni lehetett), így aztán eléggé megalázva érezte magát, amikor Adam fölnevetett. – Majd értesítelek – mondta kurtán, és máris Devonhoz fordult. – Készen vagyunk? Váltanék pár szót Mirandával a kamerák nélkül. Ennyi? – gondolta Miranda hitetlenkedve. Ez Adam hatalmas válasza az ő lelke kiöntésére? Devon vigyorogva intett. – Ó, azt hiszem, végeztünk. Rengeteg anyagunk lett. – Mirandá–hoz fordult. – Minden benne volt, amit ígért, sőt még több is, drágám. Remélem, a jövőben is gondol majd rám, amikor ostorozni kívánja magát. 480

A forgatócsoport Devon utasítására oszolni kezdett. A Market csapata Jess és Miranda köré sereglett. Az első hátbavágásra Miranda behúzta a nyakát, de amikor világossá vált, hogy mindenki megköszöni a szavait. Miranda megnyugodott. – Bátor dolog volt, amit csináltál – mondta Frankie. – És tökös. Szeretem a tökös nőket. – Ne légy ilyen otromba – nevetett Jess, és hátba vágta a barátját. Miranda annyira el volt kábulva, hogy nem nagyon értette a célozgatást, de ez nem is számított, mert Adam megragadta a csuklóját, és elkezdte elrángatni őt a többiektől. – Azt, hogy „a kamerák mögött”, úgy értettem, hogy négyszemközt– mondta. – Tűnjetek innen, gazemberek. Rohadt hosszú hetünk volt, mindannyian megérdemeltek egy jó kis estét a Kápolnában. Mondjátok meg Christiannek, hogy mindenki a vendégem egy körre. A szakácsok hangosan éljeneztek. Miranda a válla fölött Jessre nézett, aki két hüvelykujját fölemelve kiáltott oda neki: – Sok szerencsét! Az alapján, ahogy Adam a csuklóját szorította, és amilyen elszántan, sietve lépkedett. Miranda azt gondolta, bizony szüksége lesz arra a sok szerencsére. Volt valami Mirandában, ami néha előhozta Adamből az ősembert. Például most is. Tudott róla, mennyire hasonlít egy portyázó vadászra, aki a hajánál fogva 481

rángatja az asszonyát. De ahelyett, hogy ettől elrettent volna, inkább kiélvezte a képet. Ugyanis rohadt jó érzés volt. És Adamnek sohasem volt szokása az ösztöneinek parancsolni. A kamra volt a legközelebbi helyiség, aminek be lehetett csukni az ajtaját, Adam berúgta az ajtót, majd miután Mirandát is behúzta maga után, kielégítő puffanással be is vágta maguk mögött. Miranda összerezzent az erős hangra, aztán felszegte a fejét, mintha fel akarna készülni a legrosszabbra. Adam kiélvezte a pillanatot. Annyira hiányzott neki a lány, mint a főzés. – Tudod, mi fájt a legjobban? – kérdezte, mintha mi sem történt volna. – Az, hogy nem is küzdöttél kettőnkért. – Hogy nem is... micsoda? – Mirandának szemlátomást nehezére esett sebességet váltani. Adam készségesen fejtegetni kezdte: – Amikor otthagytalak azon a napon a piacon, csak álltái ott, és engedted. Nem küzdöttél. Sosem láttam még, hogy megadtad volna magad. Azt hittem, ez azt jelenti, hogy nem olyan fontos neked, ami köztünk volt, hogy küzdj érte. Miranda lehunyta a szemét, és nyugalmat erőltetett magára. – Nem. Fontosabb volt, mint bármi a világon... annyira, hogy inkább kiterveltem egy jól szervezett támadást, semmint hogy tétlenül üldögéltem volna. Adam elégedetten bólintott. Ez megerősítette azt is, amit a kis előadásból kiolvasott. 482

– Kibékültél Jesszel – mondta Adam. – Ez jó. – Igen, hatalmas megkönnyebbülés volt. Utáltam, hogy nem vagyok része az életének. – Tudom. De ahogy csináltad! A nyilvánosság előtt. Az egész világ előtt. És az a dolog a végén, arról, hogy mit akarsz. Az nekem szólt. Mirandának elkerekedett a szeme, mintha Adam váratlanul egy csilipaprikát dugott volna a szájába. – Nem, én... azt azért mondtam, hogy kárpótoljalak a rossz reklámért. – Mint kiderült, rossz reklám nem létezik. Egész héten özönlöttek a vendégek, sokan nem is fértek be. – Örülök – mondta a lány őszintén. – Nagyon szeretem ezt a helyet. Rosszul voltam a gondolattól, hogy kárt okoztam neki. Adam jobban azonosult az éttermével, mint bármelyik megszállott szakács, de esze ágában sem volt hagyni, hogy Miranda ennyivel megússza. – Amilyen jól bánsz a szavakkal, a kommunikációs készségeiden még van mit javítani. Gyerünk, ismerd be. A lány szépen elvörösödött, arca és füle a pulcsijával vetekedett pirosságban. – Tudom, hogy te már máshogy érzel – mondta tétován –, de én szeretlek. Azóta is szeretlek. Adam egész testét átjárta az elégedettség. Legszívesebben felüvöltött volna örömében, visszahívta volna azokat a kamerákat, hogy mindenkinek elmondhassa; végig akart száguldani 483

a konyhán, és ki akart találni egy komplett új étlapot. Végül beérte azzal, hogy magához ölelte, és megcsókolta a döbbent Mirandát. A lány csak egy pillanatra dermedt meg a csodálkozástól. Azután halkan felnyögött a gyönyörűségtől, és belemerült a csókba, kinyílt a férfi előtt, és szenvedélyesen szívta a nyelvét. Adam nagy nehezen elhúzódott tőle. Miranda bódultan bámulta, kék szemére árnyat vetett a zavarodott vágy. – A nyilvánosság előtt tetted meg a nagy vallomásodat – mondta Adam rekedten –, hogy bebizonyítsd: meg tudsz nyílni. Eddig mindig visszafogtad magad, de ma este az egészet odaadtad, mint egy ajándékot. A szikra, amit Adam annyira szeretett, kitisztította Miranda kábult tekintetét. – Egyedül így lehettem biztos benne, hogy meghallgatsz – mondta a lány keserűen. – Tudom, mennyire makacs vagy. Adam vigyorgott. – Annyira, hogy még mindig szeresselek, akárhány hibát vétesz is. – Tényleg? – lehelte Miranda fénylő arccal. Adam válasz helyett megint megcsókolta. Miranda úgy fogadta a csókot, ahogy a férfi szánta, buján köré tekeredett, és halkan nyögött, amit Adam annyira szeretett. Amikor pár perc múlva széthajoltak, hogy levegőt vegyenek, Adam azt mondta: 484

– Mondtál valami olyasmit is, hogy kárpótolni akarsz. Miranda pislogott, aztán összevonta a szemöldökét. – Adam, ha arra akarod használni a szívből jövő bűnbánatomat és a hibám helyrehozására való törekvésemet, hogy addig hízelegj, amíg le nem fekszem veled itt a kamrában... – Nem erre gondoltam! – nevetett Adam, aztán úgy tett, mint aki elgondolkozik. – Habár... Tompa puffanás hallatszott a kamraajtó túloldaláról, aztán kuncogás. Adam lenyomta a kilincset, és lényegében a Market teljes csapata bezuhant a kamrába. – Dugd szanaszét! – kiáltott Frankie a földről. – Hé, a nővéremről beszélsz! – tiltakozott Jess olyan hangon, mintha azt várná, hogy Miranda szűzként száll a sírba. – A kamra nem a legjobb hely a szexeléshez – mondta Violet kritikus hangon. – Azt hinné az ember, hogy a húszkilós liszteszsák puha, pedig nem. – Mesélj még, Vi! – kacsintott Milo. – Csönd legyen! – harsogta Adam. – Épp állást próbálok ajánlani Mirandának. Ez hatásosan elhallgattatott mindenkit, beleértve Mirandát is, pedig Adam nem ilyen válaszban reménykedett. – Na – kunyerált. – Jó móka lesz. Csinálhatod az étlapokat! Miranda megfogta a kezét. 485

– Elképesztő vagy, tudod? Adam nyugtalanul nézett rá. Talán nem szerette annyira az étlapot írni, mint ő gondolta. De nem: Miranda teli szájjal vigyorgott, tekintete olyan könnyed volt, mint a nyári égbolt. – Volt egy pont, ahonnan kezdve már csakis neked főztem, senki másnak. Amikor nem voltál itt, olyan volt, mintha minden íz elveszett volna a világból. Nélküled semmi sem olyan édes. Miranda szeme aznap este másodszor telt meg könnyel, de ezúttal Adam biztos volt benne, hogy örömkönnyeket lát. Miranda átölelte Adam nyakát. – Azt hiszem, jobb lesz, ha elfogadom az ajánlatod. Te folyton itt vagy a Markéiban; ha nem dolgozom én is itt, sosem találkoznánk! Adam csókba fojtotta a lány mosolyát, mire a hihetetlenül éretlen csapat hangosan éljenezni és fütyülni kezdett. Adamnek erről eszébe jutott, hogy még mindig ott vannak, és feszülten figyelik őt és Mirandát, mintha valami magán– szappanoperát néznének. Miranda kipirult, gyönyörű arcába nézett, és azt mondta: – Ha tíz másodpercen belül nem tűntök el innen mind egy szálig, visszavonom az ingyenkörre vonatkozó ajánlatomat a Kápolnában. Adam és Miranda nyolc másodperc múlva egyedül állt a kamra boldog csendjében. Adam elmosolyodott. – Na. Van egy szuper könyvötletem. 486

– Tényleg? Mesélj. – Egy szakácsról szól, aki őrülten szerelmes lesz...

487

Receptek a szerelemhez A MIRANDA–KOKTÉL • • •

3 cl rózsaszirommal ízesített vodka 3 egész málna a kedvenc pezsgőd vagy szénsavas borod

AZ ÍZESÍTETT VODKÁHOZ; • 2 csésze vodka • 2 nagy vörös rózsa A rózsáról egyenként szedjük le a szirmokat, és alaposan mossuk meg őket. Adjuk hozzá a szirmokat a vodkához, és keverjük össze. Egy éjszakára letakarva félretesszük, hogy az íz átjárja az italt. Helyezzük a málnát a pezsgőspohár aljára, öntsük rá a vodkát, és végül keverjük össze a kedvenc szénsavas italunkkal. Ha szárazabb koktélt szeretnénk, válasszunk brut pezsgőt vagy rosét, ha édesebben szeretjük, a következő szint a crémant, végül a legcukrosabb a spumante. A mennyiségek egy adag koktélra vonatkoznak. GYÖMBÉRES LIMONÁDÉ • •

6 cl gin 4 cl gyömbérszirup (lásd lent) 488

•

3 cl frissen facsart citromlé szódavíz

Az első három hozzávalót keverjük össze egy üvegben jéggel, aztán öntsük föl szódavízzel. Alkoholmentes változathoz növeljük a gyömbérszirup és a citromlé mennyiségét 6–6 cl– re – kellemesen frissítő italt kapunk! A mennyiségek egy adag koktélra vonatkoznak. GYÖMBÉRSZIRUP: • 1 csésze cukor • 1 csésze víz • 1 csésze hámozott, friss gyömbér vékonyra szeletelve Egy kis lábosban forraljuk föl a hozzávalókat, keverjük, amíg a cukor elolvad. Addig forraljuk, amíg a mennyiség a felére nem csökken. Szűrjük le, a gyömbérszeleteket távolítsuk el, és hűtsük a szirupot szobahőmérsékletűre. HASAALJA–SZALONNA CUKROZOTT DIÓVAL ÉS ALMÁVAL • 2 kg hasaalja–szalonna (friss, sózatlan, nem szeletelt) négy darabba vágva • almabor 489

• • • • •

1 1 6 2 2

tk fahéj tk szerecsendió egész szegfűszeg Granny Smith alma csíkokra vágva csésze cukrozott dió (lásd lent)

Helyezzük a hasaalja–szalonnát a zsíros felével fölfelé a serpenyőbe, és öntsünk rá annyi almabort, hogy a hús magasságának feléig érjen. Adjuk hozzá a fűszereket, forraljuk föl, aztán tegyük takarékra, és húsz percig rotyogtassuk fedő alatt, míg a hús megfő. Emeljük ki a húst a pároló folyadékból, és papírtörlővel töröljük szárazra. Szórjuk meg sóval és borssal, majd süssük át minden oldalát forró, száraz serpenyőben, a felső zsírréteggel kezdve. Egy oldal 1–3 percig sül, míg szép színe lesz, és jól átkaramellizálódik. Osszuk szét az almacsíkokat négy kis tányérra. Mindegyik almahalomra tegyünk egy–egy darab hasaalja–szalonnát, majd szórjuk meg a cukrozott dióval. A mennyiségek négy adag előételre vonatkoznak. CUKROZOTT DIÓ • 2 csésze félbevágott dió • 3 ek sótlan, olvasztott vaj • 2 ek gyömbérszirup (receptet lásd a 332. oldalon) 490

• • •

2 csésze barna cukor 2 tk cayenne bors 1 tk só

A sütőt előmelegítjük 350 fokra. Rázzuk össze a diót a többi hozzávalóval, majd terítsük szét vékony rétegben zsírpapírral bélelt, keretes sütőformában. 10 percen át süssük a sütőben, utána rázzuk össze. Nem kell aggódni, ha először ragacsosnak vagy pépesnek tűnik. Forgassuk meg a tepsiben, és hagyjuk szobahőmérsékletűre hűlni – ropogós lesz, és valamivel sötétebb is, ahogy kihűl.

491