Locsifecsi királynő férjhez megy

Meg Cabot

Locsifecsi királynő férjhez megy

Ciceró Könyvstúdió

A mű eredeti címe

Queen of Babble Gets Hitched Fordította

Varsányi Anna Fedél

Rigler György Grafikusok Bt.

ISBN 978 963 539 698 6 Copyright © Meg Cabot, 2009 Published by arrangement with „HarperCollins Publishers” © Varsányi Anna, Hungarian translation, 2010 © Rigler György, fedélterv, 2010 © Ciceró Könyvstúdió, magyar kiadás, 2010

Benjaminnak

Hálás köszönet illeti a következőket: Beth Ader Jennifer Brown Carrie Feron Michelle Jaffe Laura Langlie Tessa Woodward és legfőképp Benjamin Egnatzot

AZ ESKÜVŐ TÖRTÉNETE

Az ókori időkben az esküvő nem zajlott olyan szertartásosan, mint manapság. Rivális törzsek gyakran támadtak egymásra azzal a céllal, hogy menyasszonyokat kerítsenek és növeljék a létszámukat. Így igaz – elrabolták a másik törzs asszonyait. A támadó sereg nagyjából a mai vőlegény és a vőfélyek megfelelője volt. Csak persze nem viseltek szmokingot. Valószínűleg inkább ágyékkötőt. Előfordult, hogy az ifjú hölgyek már előre neszét vették a közeledő csapatnak, de nem mindig szegültek annyira ellen. Ám ez nem jelentette azt, hogy a lányok családja és barátai is jó szemmel nézték volna a történteket.

Hogyan kerüld el az esküvői katasztrófát Mindig több ajándék szerepeljen az ajándéklistádon, mint ahány vendéget hívtál. Így elkerülhető, hogy ugyanazt a tárgyat kétszer is megkapd… emellett azok a meghívottak, akik nem tudnak részt venni az ünnepségen, mégis találnak majd valami szépet, aminek örülni fogsz! LIZZIE NICHOLS DESIGNTM

••••••••••••••••••••••••1•••••••••••••••••••••••• Akármiből gyúrták a lelkünket, az övé és az enyém egy anyagból való. Emily Brontë (1818-848), brit költő és regényíró

C

– haz – bököm meg az ágyamon heverő szmokingos férfit. – El kell tűnnöd innen! Chaz félrelöki a kezemet, mintha idegesítené. – Anya – nyöszörög –, hagyjál! Mondom, hogy már levittem a szemetet! – Chaz – bökdösöm tovább. – Komolyan mondom. Kelj fel! Le kell lépned. Chaz hirtelen felriad. – Mi…Hol vagyok? – álmosan körüljártatja tekintetét a szobán, és tétova pillantása végül megállapodik rajtam. – Á, Lizzie. Mennyi az idő? – Pont annyi, hogy lelépj. – Megragadom a karját, és rángatni kezdem. – Gyerünk, kelj föl! De ennyi erővel akár egy elefántot is rángathatnék. Meg se moccan. – Mi a fene van? – tudakolja. Meg kell vallanom, hogy nem könynyű feladat undoknak lenni vele. Határozottan imádnivalóan fest az elegáns ingében, borostás, zavart arccal és a sötét tincsenként égnek álló hajával. Rám hunyorít. – Már reggel van? Hé, te meg miért vagy még estélyiben? – Mert nem történt köztünk semmi – felelem megkönnyebbülten, hogy igazat mondok. Vagyis persze történt egy s más. De az alakformálóm még mindig rajtam van, szóval olyan sok minden nem történhetett. Hála istennek. – Gyerünk, kelj föl! Menned kell.

– Hogy érted azt, hogy nem történt semmi? – néz rám Chaz sértődötten. – Hogy mondhatsz ilyet? Ott az arcodon a borostám nyoma. Ijedtemben az arcomhoz kapok. – Micsoda? Úristen. Most viccelsz, ugye? – Dehogy viccelek. Összevissza vagy horzsolva. – Önelégült mosoly terül szét az arcán, és felém nyújtja a karját. –Na, gyere ide szépen, és folytassuk onnan, ahol abbahagytuk, amikor te olyan pofátlan módon elaludtál, amit igyekszem nem a szemedre vetni, habár be kell vallanom, hogy nehéz lesz, és valószínűleg kénytelen leszek megbüntetni téged, seggrepacsi formájában, már ha rájövök, hogy kell leszedni rólad ezt az izét. Hogy is hívják, mit mondtál? Ja, igen. Alakformáló – vigyorog. – Nagyon szexi. De én már kimenekültem a fürdőszobába, és az arcomat vizsgálom a mosdó fölötti tükörben. Tökéletesen igaza van. Az arcom teljes alsó része élénk rózsaszín, ahol Chaz borostája kidörzsölte, amikor tegnap éjjel az esküvőről hazafelé tinédzserek módjára csókolóztunk a taxi hátsó ülésén. – Szent isten! – siránkozom, és visszatántorgok a szobába. – Szerinted észrevette? – Ki vett észre szerintem mit? – Chaz közben csuklón ragadott, magához húzott, és most az estélyim parányi gombjaival bajlódik. – Luke! – kiáltom. – Szerinted észrevette a borostanyomokat az arcomon? – Már hogy vette volna észre? – csodálkozik Chaz. – Luke Franciaországban van. Hogy kell leszedni rólad ezt a vacakot? – Nincs Franciaországban! – csapok a kezére sopánkodva. – Az előbb itt állt a kapuban. Ő volt az, aki dörömbölt. – Dörömbölt? – Chaz felhagy a vetkőztetési kísérlettel, és imádnivalóan pislog zavarában. Nem mintha egy fikarcnyit is törődnék vele, milyen imádnivaló Chaz. – Luke itt van az ajtóban? – Nem, már nincs – csapok másodszor is a kezére. – De félóra múlva visszajön. Épp ezért most rögtön el kell tűnnöd. Nem tudja, hogy itt vagy, és nem is akarom, hogy megtudja. – Kicibálom a szmokingját a térde alól, és felé nyújtom. – Úgyhogy ha volnál olyan kedves ezt magadra ölteni és elhagyni az épületet…

– Várjunk csak egy percet – vonja föl a szemöldökét Chaz. – Álljunk meg egy szóra. Te most komolyan azt akarod mondani, hogy visszamész Mr. Hősszerelmeshez? – Még szép, hogy visszamegyek hozzá – vágom rá, és türelmetlen pillantást vetek a faliórára. Huszonöt perc! Luke huszonöt perc múlva itt lesz! Csak kiment keresni egy Starbucksot, hogy kávét meg áfonyás táskát hozzon reggelire… vagy bármit, amit Újév reggelén kapni lehet. Ami felőlem akár avas disznózsír is lehetne műanyag dobozban. Ki a fenét érdekel? – Szerinted miért könyörgök, hogy kelj már föl? Nem akarom, hogy rájöjjön, hogy itt aludtál. Sem arra, hogy a borostádtól ég az arcom. – Lizzie – csóválja a fejét Chaz. De legalább már félig belebújt a szmokingjába. Hál' istennek. – Luke már nem kisfiú. Nem óvhatod meg örökké. Egyszer úgyis rá fog jönni kettőnkre. Jeges folyondár tekeredik a szívemre. – Kettőnkre? Mi az, hogy kettőnkre? Chaz… nincs olyan, hogy kettőnk. – Ezt mégis hogy érted? – pillant föl a kabátja belső zsebéből, ahol nyilván a pénztárcája után kutakodott. –Javíts ki, ha tévedek, de nem most töltöttük együtt az éjszakát? – Igen – mondom, újabb kétségbeesett pillantást vetve az órára. Huszonnégy perc! És még hajat is kell mosnom. Lefogadom, hogy tele van konfettivel, az esküvőről. Arról nem is beszélve, hogy a szemem alatt meg tutira mosómedve-karikákban áll a szemfesték. – De már mondtam, hogy semmi sem történt. – Semmi? – néz sebzetten Chaz. – Határozott emlékem van róla, hogy gyengéden a karjaimban tartalak és megcsókollak a hullócsillagokkal teli égbolt alatt. Neked ez semmi? – Azok lufik voltak – javítom ki. – Nem hullócsillagok. – Mindegy. Azt hittem, megbeszéltük, hogy dolgozni fogunk a kapcsolatunk fizikai oldalán. – Nem. Ezt csak te mondtad. Én azt mondtam, hogy mindketten éppen most estünk át egy fájdalmas szakításon, és időre van szükségünk, hogy túltegyük magunkat rajta. Chaz felemeli a kezét és beletúr a hajába, amitől az még viccesebben mered az égnek. Ráadásul konfettizápor hull az ágytakarómra. – Akkor mi volt az a csókolózás a taxiban?

A kérdés jogos. Én se tudom, mi volt az a csókolózás a taxiban. Vagy hogy miért élveztem annyira. De egy dolgot biztosan tudok: mégpedig azt, hogy nem fogom ezt a témát megvitatni. Legalábbis nem most. – Túl sokat ittunk – magyarázkodom, újabb elkeseredett pillantást vetve az óra felé. Huszonkét perc! És még be is kell szárítanom a hajamat! – Esküvőn voltunk. Elragadott a hév. – Elragadott a hév? – Chaz kék szeme szokatlanul fényesen csillog az új csipkefüggönyömön át beszűrődő téli napfényben. – Te így magyarázod azt, hogy a kezem a melltartódban volt? Elragadott a hév? Odasietek és a szájára tapasztom a kezemet. – Megtiltom, hogy erről valaha is beszélj – szidom, a mellkasomban vadul dübörgő (igen, dübörgő) szívvel. – Nehogy azt mondd nekem – dörmögi Chaz az ujjaim mögül –, hogy adsz neki még egy esélyt! Valóban, elképesztően romantikus gesztus volt, hogy hazarepült Franciaországból Újév hajnalán, meg minden. De Lizzie… ez a pasas totál kötöttségfóbiás. Soha az életben nem tartott ki még semmi mellett. – Ez nem igaz – kiáltok, és elrántom a tenyeremet a szája elől, hogy az orra alá dugjam az ujjaimat. – Nézd! Chaz hitetlenkedve bámulja a bal kezem gyűrűsujját. – Szent isten – nyögi ki végül. – Menten elhányom magam. – Igazán kedves dolog így gratulálni a lánynak, akit a legjobb barátod az imént kért feleségül! – förmedek rá. Bár igazság szerint egy kicsit nekem is hányingerem van. De ennek a tegnap éjjeli rengeteg pezsgő az oka. Nem lehet más. – Lizzie – Chaz visszahuppan az ágyamra, és a plafon repedéseit szemléli. – Elfelejtetted, hogy alig néhány órája még azt hitted, kettőtöknek örökre vége? Hogy épp azért költöztél ki a közös lakásotokból, mert azt mondta, nem veled képzeli el a jövőjét? Hogy a múlt éjszaka nagy részét velem csókolóztad végig, mivel úgy volt, hogy Luke-kal szakítottatok? – Hát – pillantok le a smaragd csiszolatú, háromkarátos gyémántra, ami olyan szépen mutat a platinafoglalatban. Akár egy álom, úgy töri meg a fényt. Luke azt mondta, hamarosan megkapom a tanúsít-

ványt is, ami igazolja, hogy a gyémánt tiszta forrásból származik. – Azóta meggondolta magát. – Mert totál beparázott, hogy elhagytad – ül föl hevesen Chaz. – Tényleg ez kell neked? Egy pasi, aki rohan megkérni a kezedet, csak mert annyira fél a magánytól, hogy inkább él együtt valakivel, akiről tudja, hogy nem illenek össze, mint hogy egyedül kelljen lennie? Szúrós pillantást vetek rá. – Ja – felelem. – Mert, gondolom, te meg én szerinted sokkal inkább összeillünk, mi? – Igen – válaszol Chaz. – Ha tudni akarod, szerintem ez a helyzet. De ha érdekel a véleményem, szerintem egy majom papírzacskóval a fején is jobb társad lenne Luke-nál. Ti ketten egyszerűen nem illetek össze. – Te… – visszatartom a lélegzetem. El se hiszem, hogy ezt mondta. – Mi a… Hogyan… Azt hittem, Luke az állítólagos legjobb barátod! – Luke tényleg a legjobb barátom – magyarázza Chaz. –Tizennégy éves kora óta ismerem. Valószínűleg jobban, mint ő saját magát. És éppen ez jogosít föl rá, hogy határozottan kijelentsem, Luke-nak senkit nem volna szabad jelenleg feleségül kérnie, de téged legkevésbé. – Hogy érted azt, hogy engem legkevésbé?! – Érzem, hogy gyülekeznek a könnyek a szempillám alatt. – Mi a baj velem, mégis? – Semmi baj nincs veled, Lizzie – vigasztal Chaz valamivel gyengédebben. – Én csak azt mondom, hogy te tudod, mit akarsz, Luke viszont nem tudja. Te igazi sztár vagy. Luke meg nem az a fajta, aki hajlandó lesz utánfutónak szegődni egy sztár mellé. Ő még mindig azt hiszi, hogy ő a sztár. Márpedig két sztár nem fér meg egy kapcsolatban. Valakinek vállalnia kell az utánfutó szerepét… legalább időnként. – Ez nem is igaz – törlöm meg a szememet a kézfejemmel. – Luke igazi sztár. Egy nap orvos lesz belőle, és beteg gyerekek életét fogja megmenteni. Chaz a mennyezetre néz. – Ezennel ünnepélyes esküt teszek, hogy ha megérjük a napot, amikor Luke de Villiers-t orvossá avatják, én leszokom a sörivásról. Örökre. Dühödten meredek rá.

– Kifelé! – mutatok az ajtóra. – Komolyan mondom. Tűnj el innen! Chaz feláll, de rögtön látszik rajta, hogy megbánta. Mégis, amikor visszanyeri az egyensúlyát, méltóságot erőltet magára, és felel: – Tudod mit? Örömmel. – Azzal kitámolyog a hálószobából, be a nappaliba, megtalálja a kabátját a padlón, ahova tegnap éjjel dobta, fölszedi, és a fejét fogva elindul a bejárati ajtó felé. – Nagy hibát követsz el, Lizzie – fordul vissza az ajtóból, és némileg meglepődni látszik, hogy ott talál szorosan maga mögött. – Nem – vágok vissza, és a mutatóujjammal mellkason bököm. – Te követsz el hibát. A legjobb barátod megházasodik. Örülnöd kéne a boldogságának. És az enyémnek. Csak azért, mert neked és Sharinak nem jött össze… – Shari? – rázza hevesen a fejét Chaz. – Ennek semmi köze Sharihoz. Ez csakis kettőnkről szól. – Kettőnkről? – fakad ki belőlem a döbbent nevetés. –Már megmondtam. Nincs olyan, hogy kettőnk. – Azt te csak hiszed – feleli Chaz, miközben magára rángatja a kabátot. – De akasszanak föl, ha arra fogok várni, hogy végre ráébredj az igazságra. – Jól van – mondom higgadtan. – Nem is kértelek rá, ugyebár. – Nem – mosolyog Chaz, de a mosolya meglehetősen fagyos. – Mert a leghalványabb fogalmad sincs róla, hogy mi a jó neked. Aztán felrántja az ajtót, kiviharzik a szobából, és úgy bevágja maga mögött, hogy beleremegnek az ablakok.


Amikor az elrabolt „menyasszony” és vőlegénye biztonságos távolságba kerültek a lány családjának haragjától, akik tűvé tették utána a falut, ahonnan elrabolták, egy darabig csöndben meghúzódtak, hogy elkerüljék a lány rokonainak bosszúját (vagy adott esetben a lány már létező férjének bosszúját). Szintén ezen időszak alatt a „vőlegény” hatalmába kerítette a foglyát, és eltiport benne minden hajlamot, amely szökésre késztette volna vagy arra, hogy alvás közben végezzen a férfival (ami meglehetősen elterjedt szokás volt e korai „házasságok” idején, amikor a menyasszony nem fogadta új helyzetét olyan örömmel, ahogy azt a vőlegény elvárta volna). Ez a „meghúzódási” periódus tekinthető a mai nászút elődjének is, csak valószínűsíthetően egy barlang volt az úti cél, nem pedig a Seychelle-szigetek. És alighanem szobaszerviz sem volt.

Hogyan kerüld el az esküvői katasztrófát Eszedbe ne jusson új kozmetikumot kipróbálni – vagy ne adj' isten arckezelésre menni – közvetlenül az esküvőd előtti napokban! Senkinek nem hiányzik valami kiütés vagy bőrpír a nagy eseményre. Maradj a jól bevált módszerednél, és hidd el, olyan üdén ragyogsz majd, mint egy angyal. LIZZIE NICHOLS DESIGNTM

••••••••••••••••••••••••2•••••••••••••••••••••••• Két lélek, de egy a gondolat, Két szív, mely közösen dobog. Franz Joseph von Münch-Bellinghausen [1806-1871), osztrák drámaíró

Leesik az állam. Mit mondjak, nem pontosan ezt a választ vártam az első embertől, akinek elújságolom, hogy Luke eljegyzett. Némi aggodalom Chaz részéről persze benne volt a pakliban. Hiszen nemrég még problémáink voltak Luke-kal. És nemrég alatt egész pontosan félórával ezelőtt értendő. Csakhogy azoknak a problémáknak ezennel vége. Luke feleségül kért! Menyasszony leszek! Lizzie Nichols végre menyasszony! Oké, kicsit fura, hogy akárhányszor erre gondolok, a gyomrom bukfencet vet. De biztos csak a nagy izgalom miatt, hogy még meg se reggeliztem, és máris el vagyok jegyezve. Mindig is gyanítottam, hogy hipoglikémiám van. Mint Nicole Richie-nek. És különben is, Chaz hibája az egész. Miért kellett nevetséges hisztit rendeznie ahelyett, hogy velem örült volna? Tisztára olyan volt, mintha… mintha, hogy mondjam, mintha féltékeny lenne. De persze az lehetetlen. Én nem tetszem Chaznek. Mi csak barátok vagyunk. Jó, tudom, hogy tegnap éjjel kicsit egymásba gabalyodtunk. És beismerem, hogy egész… kellemes volt. Vagyis kifejezetten kellemes. De mindketten be voltunk csípve. Vagy rúgva. Szóval nem volt semmi jelentősége. Úgy van, ahogy mondtam: nem jutottunk még túl a fájdalmas szakításokon, és egymás karjában kerestünk vigasztalódást. Ettől még semmi sincs kettőnk között.

Ugye? Mindegy, most nem fogok erre időt vesztegetni. Luke bármelyik pillanatban itt lehet. Rendbe kell szednem magam, mire visszaér. Éppen elég baj, hogy reggeli lehelettel kellett meghallgatnom – és elfogadnom – a lánykérését. Nem fogom újdonsült jegyességem első napját a tegnapi bugyimban tölteni. Mire megszólal a kapucsengő, illatosabb és ápoltabb vagyok, mint valaha, hála a villámzuhanynak, a káprázatos rózsaszín, '50-es évekbeli Lorrie Deb koktélruhámnak – ami tökéletesen illik frissen eljegyzett, majdnem-okleveles profi menyasszonyiruharestaurátorokhoz – meg a jó pár réteg korrektornak a szemem alatt, és kész vagyok beengedni a férfit, akinek az imént köteleztem el magam. Pehelykönnyű vagyok, ahogy szaladok le a lépcsőn ajtót nyitni (holnap az első dolgom lesz megjavíttatni a kapucsengőt). – Hűha – ámul el Luke, amikor kitárom a nehéz vasajtót. –Valaki itt nagyon… – Menyasszony? – kérdezem, megemelve a szoknyám három rétegét (egy műselyem, egy tüll és egy nejlon), és játékosan pukedlizve. – Én szexit akartam mondani – feleli Luke, diadalmasan feltartva a starbucksos zacskót… meg hat doboz light kólát. – Nézd, mit zsákmányoltam. Csak tizenegy saroknyit kellett gyalogolnom, mire találtam egy helyet, ami nyitva tart Újévkor. – Jaj, Luke! Hát emlékeztél! Csakhogy persze Chaz volt az, aki eredetileg szólt Luke-nak, hogy mennyire szeretem a light kólát. Luke csakis emiatt vett nekem egy hatos csomagot azon a nyári napon a francia kisvárosban. Mert Chaz megmondta neki, hogy light kólával belophatja magát a szívembe. De ez nem jelenti azt, hogy Chazbe lennék szerelmes, ugye? Persze hogy nem! Micsoda nevetséges gondolat! A szemem megtelik könnyel. Luke a világ legfigyelmesebb vőlegénye. És a leghelyesebb is, ahogy itt áll a Hugo Boss kabátjában, a tökéletesen göndörödő, hosszú fekete szempilláival… és még csak Shu Uemura szempilla-göndörítője sem kellett hozzá. Olyan ellenállhatatlan volt fél órája, amikor pontosan ugyanitt térdelt a latyakban, és reményteli izgatottsággal nézett rám. Hogy is mondhattam volna bármi mást, mint igent, amikor megkérte a kezemet?

Nem mintha egyáltalán megfordult volna a fejemben, hogy lehet mást is mondani. Kivéve talán azt a néhány másodpercet, amíg meg akartam büntetni azért a „nem tudom, látlak-e a jövőmben”-dologért. Szeretném veled közölni, hogy én, ha a jövőmbe pillantok, nem látok mást, egyedül téged.” Ezt súgta Chaz a fülembe valamikor az esküvő alatt tegnap éjjel. Aztán meg azt: „És még csak alakformáló sincs rajtad”. Megrázom a fejem. Minek gondolok folyton Chazre? Majdnem mindig Michigani Egyetem baseballsapkát hord. Nyilvánosság előtt! – Mi az – nyúlik meg Luke arca. – Mit rontottam el? Már nem a light kólát szereted? Ez a baj? Hozhatok mást is. Mit szeretnél? Light gyömbért? – Nem! – igyekszem könnyedén nevetni. Jaj, istenkém. Mi a csuda van velem? – Dehogyis nem a light kólát szeretem. Bocs. Hű, de hideg van itt. Gyere be! – Félreállok az ajtóból, hogy beléphessen. – Már azt hittem, sosem hívsz be – feleli Luke azzal a vigyorával, amitől még most is megremeg a térdem. A küszöbön egy pillanatra megáll, hogy az ajkát végigsimítsa az arcomon, aztán a hajamba szagol. – Jó végre itthon lenni – dünnyögi, mielőtt odébb lépne. – Mert ott vagyok otthon, ahol te vagy. Mostanra megértettem. Ó! Milyen édes! Hogy is vádolhatta Chaz azzal, hogy nem tudja, mit akar? Luke pontosan tudja, mit akar. Engem! Csak éppen eltartott egy darabig, mire rájött. Kellett hozzá egy kis gyengéd rugdosás. Annyi, hogy szakítsak vele és kiköltözzem a közös lakásunkból. – Szóval ez volna az új kéró? – néz körül Luke a kissé lepukkant és rémesen szűk lépcsőházban. – Azért ennél jobb lesz – biztatom. – Nem – mentegetőzik Luke –, nekem tetszik. Stílusos. Végül is nem Chaz tehet róla, győzködöm magam, ahogy követem Luke-ot. Nem az ő hibája. Csak nem ismeri azt a boldogságot – valódi, szerelmes boldogságot –, amiben mi Luke-kal osztozunk. Ezért természetes, hogy gyanakvással tekint rá és kétkedik a sikerünkben.

De majd ha együtt lát minket – látja, milyen boldogok leszünk most, hogy végleg, igaziból elköteleztük magunkat egymásnak-, meg fog változni a véleménye. Meg fog békélni a gondolattal. Be fogja látni, hogy hiba volt olyan gonoszságokat mondani. És egy nap majd Chaz is talál egy lányt, aki illik hozzá, és aki olyan boldoggá teszi, mint amilyen boldoggá én teszem Luke-ot… és akit olyan boldoggá tehet, mint Luke engem. És akkor végre minden rendben lesz. Csak ki kell várni. Csak ki kell várni. – Itt is vagyunk – szólok, amikor fölérve kitárom az új lakásom ajtaját. – Otthon, édes otthon! – Csodás – lelkesedik Luke, ahogy belép utánam a szobába. Mosolyogva nézek rá. – Nem kell úgy tenned, mintha tetszene. Tudom, hogy borzasztó. De az enyém. És amint lesz egy kis időm meg némi spórolt pénzem, rendbe fogom hozni. – Nem, Lizzie, ez tényleg csodás. – Luke lepakolja a Starbuckszacskót meg a light kólát, és átkarol. – Pont olyan, mint te. Egészen fesztelen és minden ízében elbűvölő. – Remélem, én nem ilyen vagyok! – nevetek. – Remélem, nem hasonlítok egy halom formátlan festett rózsára, ferde padlóra és repedezett falakra. – Tudod, hogy értettem – felel Luke, és a nyakamba temeti az ajkát. – Különleges, akárcsak te. És máris beköltözött az illatod. Hihetetlen, hogy mennyire hiányoztál! Pedig alig voltunk távol… menynyit? Egy hetet? „Tényleg ez kell neked? Egy pasi, aki rohan megkérni a kezedet, csak mert annyira fél a magánytól, hogy inkább él együtt valakivel, akiről tudja, hogy nem illenek össze, mint hogy egyedül kelljen lennie?” Úristen! Szállj már ki a fejemből, Chaz Pendergast! – Nagyjából – válaszolok. Luke kezd belejönni a nyakam csókolgatásába, és egyre közelebb ér a ruhám rubin kivágásához. Felugrom, és megragadok egy light kólát. – Kinek telefonáljunk először? – kérdezem vidáman.

– Telefonáljunk? – Luke-nak olyankor is álmos a tekintete, amikor tökéletesen éber, de a szemhéja most félig lecsukódik az utazás fáradalmaitól és… a szextől. Vagyis a szexuális vágytól. – Őszintén megvallva nekem eszembe sem jutott telefonálni. Inkább arra gondoltam, kipróbálhatnánk azt az ágyat, amit ott látok a hálóban. És reménykedtem benne, hogy leveszed a ruhádat és elkísérsz… – Luke – szólok rá, miután magamba töltöttem egy korty életmentő koffeint meg potasszium-benzoátot. – Föl kell hívnunk a családunkat, hogy elújságoljuk nekik a jó hírt. Elvégre eljegyeztük egymást. – Ó – Luke vágyakozó pillantást vet az ágy felé. – Lehet. Úgy értem… ja. Biztos igazad van. – Tessék – húzom elő a kávéját meg két muffint a Starbuckszacskóból. – Idd meg ezt. És összeírunk egy listát. Természetesen fel kell hívni a szüleidet. – Természetesen – felel Luke, és belekortyol a kávéba. – Meg az én szüleimet. És a nővéreimet is. Bár ők most otthon vannak a szüleimmel és a nagyival, szóval egyszerre elérhetünk mindenkit. – Fölveszem a jegyzettömböt a kis sárga konyhaasztalról, mialatt Luke kibújik a kabátjából és leteszi magát egy ugyancsak sárga székre. – És persze Sharit is értesítenem kell. Te pedig… azt hiszem, jó lenne, ha fölhívnád Chazt. Luke előveszi a mobilját és nyomogatni kezdi a gombokat. Nemzetközi hívás… túl hosszú szám, hogy Chazé lehessen. – Mit csinálsz? – kérdezem. – Felhívom a szüleimet – feleli. – Ahogy mondtad. Odakapok és becsukom a telefonját. – Hé! – pillant rám értetlenül. – Ezt most miért csináltad? – Szerintem Chazt kéne először hívnod – magyarázom. –Szerinted nem? – Chazt? – Luke úgy néz rám, mintha azt javasoltam volna, lője be magát heroinnal, aztán ölje meg az anyját. –Miért hívnám Chazt először? – Hát mert ő a legjobb barátod – magyarázom, és helyet foglalok a vele szemben lévő székben. – És nem őt akarod felkérni tanúnak? – Nem tudom – feleli Luke még mindig zavartan. Nagyobb hatással lehet rá az időeltolódás, mint gondoltam.

– Biztos. – Nagyon rosszul esne neki, ha nem ő tudná meg először – érvelek. – Annyira kedves volt hozzám az elmúlt héten, amíg mi… külön voltunk. Segített nekem átköltözködni meg minden. És még a Higgins-MacDowell-esküvőre is eljött velem tegnap. Luke láthatóan meghatódik. – Tényleg? Ez kedves tőle. Akkor már biztos túltette magát. Mármint azon, hogy Shari a lányokat szereti. – Hm, aha – mondom. – Igen. Úgy értem, kedves tőle. Ezért mondom, hogy őt kellene először felhívnod. És köszönd meg neki, hogy ilyen jó barát. Mondd meg neki, milyen fontos számodra a barátsága. Biztos vagyok benne, hogy nagyon örül majd, ha hallja a hangodat. – Oké – látja be Luke. – Azt hiszem, igazad van. A következő pillanatban, mikor épp keresztbe szorított ujjal imádkozom, hogy Chaz a metróban legyen és ne vegye föl, Luke beleszól a telefonba: – Chaz? Csá, haver, én vagyok. Hírem van a számodra. Jobb, ha leülsz. Felpattanok a székről, mert biztosra veszem, hogy azonnal kihányom azt a kis light kólát, amit eddig megittam, és rohanok a mosdóhoz. Most mindennek vége, mondom magamnak. Chaz mindent bevall neki. Chaz közölni fogja Luke-kal, hogy alig tizenkét órája még a melltartómban volt a keze. És ezzel vége az eljegyzésnek. Valószínűleg a gyűrűt sem tarthatom meg. – Tessék? Igen, visszajöttem. Lizzie-nél vagyok. Ma reggel érkeztem. Mit művel Chaz? Nagyon jól tudja, hogy Luke visszajött. Én mondtam meg neki. Jaj, istenem! Nyögd már ki végre, hogy túl legyünk rajta! – Ja. Szóval ülsz? Taxiban? Hova mész te újév reggelén taxival? Tényleg? Komolyan? Kinél? Megkapaszkodom a mosdó peremében. Kész, ennyi volt. Nekem befellegzett.

– Mi az, hogy nem árulod el? – nevet Luke. – Te disznó. Na mindegy. Szóval itt a hírem: megkértem Lizzie kezét. És igent mondott. És azt akarom, hogy te legyél a tanúm. Becsukom a szemem. Most jön az, amikor Chaz közli Luke-kal, hogy nem lehet a tanúja, mert szerinte élete legnagyobb hülyeségét követi el. Ja, igen, és mellesleg, hogy tegnap egész éjjel velem csókolózott. – Köszönöm! – örvendezik Luke a telefonba. A hangja gyanúsan vidám ahhoz képest, ahogy arra az újságra kéne reagálnia, hogy a legjobb barátja és a menyasszonya egy taxi hátsó ülésén smároltak. – Ja, én is. Mi? Lizzie-vel? Persze, beszélhetsz vele. Adom. Hátat fordítok a mosdónak, és látom Luke-ot átjönni a konyhán, hogy odaadja a telefont. – Veled szeretne beszélni – közli Luke sugárzó mosollyal. – Biztosan személyesen akarja közölni a jókívánságait. Elveszem a telefont, miközben a gyomrom egyre ijesztőbben émelyeg. – Halló? – Szia, Lizzie – Chaz mély hangja belehasít a fülembe. –Azt remélted, hogy mindent kitálalok Luke-nak a kis afférunkról, mire ő lefújja az egészet, mi? Attól tartok, nincs ilyen szerencséd. Te hoztad magadra a bajt, és neked is kell kimásznod belőle. Ha arra számítasz, hogy majd odavágtatok, mint valami herceg, tejfehér versenyautón, és megmentem a felséges hátsódat, hát arra várhatsz. Erőltetett nevetést csikarok ki magamból. – Köszönöm! – ujjongok. – Olyan kedves tőled, hogy ezt mondod! – Luke még mindig fülig érő szájjal vigyorog rám a konyhából. – Hát, ja – folytatja Chaz. – Tudod, amikor összepakoltál és faképnél hagytad, arra gondoltam, végre. Végre egy nő, akinek van tartása. Nem sejtettem, hogy elég egy óriási gyémánt meg néhány krokodilkönny, és máris visszamész hozzá. Ennél többet vártam tőled, Lizzie. Csak azt mondd meg: kivárod, amíg mindenki megkapta az esküvői meghívót, és csak aztán vallod be magadnak, hogy Luke az utolsó ember a Földön, akivel össze akarod kötni az életed, vagy pedig megjön végre az eszed, és most rögtön lefújod az egészet? – Neked is, Chaz – tettetem tovább a nevetgélést. – Én is örülök, hogy beszéltünk.

– Olyan, mint végignézni, ahogy a vágóhídra viszik a bárányt – motyogja Chaz. – Tényleg ennyire fontos neked a házasság? Csak egy szerencsétlen darab papír. – Köszönöm, Chaz – áradozom. Nem tudom, meddig bírom még az erőltetett nevetést. Mert valójában már legszívesebben bőgnék. – Olyan kedves vagy. – Lizzie, én… add vissza neki, jó? Luke felé nyújtom a telefont. – Veled akar beszélni. Luke átveszi a mobilt. – Csá, haver. Igen? Aha. Csendben eloldalgok, be a hálóba, és menet közben kicipzárazom a ruhámat. Ezt nem hiszem el… egyszerűen nem hiszem. Megkaptam, amire vágytam… amire talán egész életemben vágytam: álmaim férfija megkérte a kezemet. Hamarosan férjhez megyek. Boldognak kellene lennem. A csudába. Hiszen boldog vagyok. Tényleg. Talán csak nem fogtam még föl. – Hát te? – pillant Luke érdeklődve a padlóra ejtett rózsaszín ruhámra. – Azt hittem, mindenkit fölhívunk, hogy bejelentsük az eljegyzésünket. – Meggondoltam magam – felelem, fölemelve a takarót, hogy megmutassam, mi van rajtam alatta. Persze nincs semmi. – Rájöttem, hogy a te ötleted jobb volt. Csatlakozol? Luke lazán hátradobja a mobilt a válla fölött. – Már azt hittem, sose kérdezed meg – mosolyog. Azzal beugrik mellém az ágyba. *** Luke-kal épp a posztkoitális kiskifli pozíciónkban fekszünk. Olyan jó a karjai között – ahol, azt hittem, már soha nem leszek. – Képzeld, beszéltem a nagybátyámmal múlt héten, amíg Franciaországban voltam – meséli Luke. – Igen? – Milyen finom az illata. Mármint Luke-nak. Úgy hiányzott ez az illat. Erős, független nőnek lenni, aki nem adja föl az elveit,

és szakít az olyan férfival, aki megbántotta, igazán felemelő érzés, meg minden. Viszont nem könnyű. És egyáltalán nem poén. Sokkal élvezetesebb meztelenül feküdni az ágyban azzal a férfival. – Tudod, Gerald bácsival – folytatja. – Aha – felelem –, aki Houstonban él, és állást ajánlott neked a cége új párizsi képviseleténél. – Pontosan – szól Luke. – Thibodeaux, Davies és Stern. A világ egyik legexkluzívabb magánbefektetési cége. – Ü-hümm – Épp azon merengek, hogy Luke bicepsze még teljesen ellazulva is milyen szép… nagy. És kerekded. És bársonyosan sima. És éppen megfelelő kispárna a fejem alá. Lehetetlen bármi másra gondolni vagy bárki másra, amikor egy isteni férfi meztelen bicepszére hajtod a fejed. – De téged, ugyebár, ez nem érdekel. Mivel te posztgraduális előkészítőre jársz, hogy elvégezd a hiányzó biológia tanegységeidet, amiket az üzleti tanulmányok miatt eddig nem csináltál meg, hogy utána felvételizhess az orvosira. – Ja – feleli Luke. – Tudom. Pont ettől olyan zseniális Gerald ajánlata. Erre már nincs mit tenni, muszáj fölemelnem a fejem a bársonyos bicepszpárnámról. – Gerald bácsid állást ajánlott neked? – Igyekszem közönyös hangon beszélni. Mintha nem is érdekelne az, amiről szó van. Laa-la-la, kit érdekel, hogy a HÜLYE GERALD BÁCSI BELEÜTI AZ ORRÁT A BARÁTOM… úgy értem, A VŐLEGÉNYEM DOLGÁBA? – Mégis miféle ajánlatról van szó? – Arról, hogy idén nyáron segíthetnék neki felállítani és beindítani a Thibodeaux, Davies és Stern párizsi irodáját. – Aha – fektetem vissza a fejemet. – Ahelyett, hogy az előkészítő óráidra járnál? De alighogy az arcom a karjához ér, Luke hirtelen felül, a fejem meg a párnára huppan. – Tényleg hihetetlen ajánlat – magyarázza izgatottan. –Ahhoz képest, hogy csak három hónapról van szó. Annyit keresnék, mint azelőtt fél év alatt. Rendkívül nagyvonalú.

– Hű – felelem, és igyekszem a párnámat olyan kényelmesre pofozgatni, mint Luke karja volt. – Tényleg nagyvonalú. – Persze a munka sem lesz kevés – folytatja Luke. –Nagyon is sok lesz. Napi tizenhét-tizennyolc óra valószínűleg. Viszont hatalmas lehetőség. És persze használhatom a család lakását. – Szuper – válaszolok. Mázlija van Luke-nak, hogy a családjának csak úgy, üresen állnak a különböző lakásai a világ különböző pontjain. Lakások New Yorkban és Párizsban, ház Houstonban, egy château Dél-Franciaországban… – És be tudnám pótolni a kihagyott órákat – magyarázza Luke – az őszi félévben. Tulajdonképpen mit számít plusz egy szemeszter, ha már úgyis annyit fogok tanulni? – Ó – felelem. – És a legjobb az egészben – mondja Luke, miközben fölém hajol és átkarolja a derekamat az egyik napbarnított, izmos karjával – az, hogy te is velem jöhetsz. – Tessék? – pislogok. – Igen – folytatja Luke, és magához szorít. – Mindent végiggondoltam. Velem jöhetsz Párizsba. Onnan sokkal könnyebben tudod majd irányítani az esküvő szervezését. Közelebb leszel a Château Mirachoz, mint ha itt maradnál… – Luke – ellenkezem. El se hiszem, hogy ezt komolyan gondolja. – Nem vehetek ki szabadságot egész nyárra, hogy Párizsba menjek. – Miért ne vehetnél? – kérdi Luke. Úgy látszik, szerinte én szórakozom. – El fognak engedni a boltból. Muszáj lesz nekik. Hiszen férjhez mész! – Ja – érvelek. – El is engednek. Két hétre. Max háromra. De nem egész nyárra. – Lizzie. – Látszik rajta, hogy csalódott bennem. – Hát semmit nem tudsz az üzlet világáról? Ne hagyd, hogy Henriék mondják meg neked, mennyi szabadságot vehetsz ki. Te mondd meg nekik! Ha anynyira meg akarnak tartani, hagyni fogják, hogy azt csinálj, amit akarsz. – Figyelj, Luke – kezdem, és azon agyalok, hogy a csudába fogalmazzam ezt meg anélkül, hogy megbántanám. – Én nem akarok egész nyárra szabadságot kivenni. És semmi kedvem végig veled lenni Párizsban.

De alighogy kimondom e szavakat, máris rájövök, hogy megint megcsináltam. Mármint hagytam, hogy a szám elszaladjon velem. Istenem. Hiába igyekszem tapintatosnak lenni, valahogy mintha mindig mellétrafálnék, ha Luke-ról van szó. – Izé, ezt nem így akartam mondani – mentegetőzöm. Szerencsére Luke jól mulat rajta. – Úgy látom, attól nem kell tartanom, hogy megpróbálsz félrevezetni – jegyzi meg. – Ne haragudj – sietek bocsánatot kérni. – Csak azt akartam mondani… – Hogy nem akarod Párizsban tölteni a nyarat – fejezi be helyettem. – És nem kell bocsánatot kérned. Megértem. Imádod a munkádat, és itt akarsz maradni, hogy dolgozhass. Ezzel nincs semmi baj. Csak hát Gerald ajánlata túl jó ahhoz, hogy visszautasítsam. Főleg most, hogy az esküvőt is ki kell fizetni. Figyelj, minden rendben. Akkor majd egy ideig marad a távkapcsolat. Ha már úgyis külön lakásban lakunk – Jelentőségteljesen huncut mosolyt küld felém, mintegy utalásként, hogy közvetlenül a lánykérése után figyelmeztettem: csakis az esküvő után vagyok hajlandó visszaköltözni hozzá… a körülményeket tekintve ez tűnt az egyedüli okos megoldásnak –, akkor, gondolom, nem lesz akkora ügy külön országban tölteni a nyarat. Az ajkamat harapdálom. Nekem elment az eszem? Valószínűleg. Itt ez az isteni pasi, aki végre megkérte a kezemet, én meg az elmúlt órában nemcsak azt tagadtam meg, hogy visszaköltözzem hozzá, hanem azt is, hogy egész nyáron vele legyek Párizsban. „Luke nem az a fajta, aki hajlandó lesz utánfutónak szegődni egy sztár mellé. Ő még mindig azt hiszi, hogy ő a sztár. Márpedig két sztár nem fér meg egy kapcsolatban. Valakinek vállalnia kell az utánfutó szerepét… legalább időnként.” Á! Ezt nem hiszem el! Még egy forró és szenvedélyes kibékülős szeretkezés sem tudta kiűzni Chaz hangját a fejemből! Mi a fenét csináljak, hogy végre lekopjon innen?! – Na jó – nyúlok végül a telefonomért. – Hívjuk fel az embereket, és mondjuk el. Luke jót mulat rajtam. – Most bezzeg telefonáljunk, mi?

Pedig ez a helyzet. Bármit inkább hallgatok, mint Chaz hangját a fejemben. – Na, gyere – pötyögöm be a számokat. – Poén lesz. Először a szüleimet. Én vagyok a menyasszony, úgyhogy az lesz, amit én mondok. Halló, anya? – Nem – feleli egy gyerekhang. – Én vagyok. Maggie. – Á, Maggie – üdvözlöm az unokahúgomat. – Lizzie nénikéd vagyok. Tudnád adni a nagymamát? – Oké – feleli, és hallom, ahogy a kagyló a földre koppan, mialatt Maggie keresni indul anyát. A háttérből hallom a nővéreim és a férjeik hangját, akik épp a Nichols család szokásos, közös újévi villásreggelijét élvezik. Bár, asszem, az „élvezik” nem pontos kifejezés. Inkább azt mondanám, „élik túl”. Hallom, ahogy Rose nővérem férje, Angelo nagyban ecseteli, hogy újabban nem eszik tojást, mert annyi benne a hormon, mire a tesóm meg visszavág, hogy lehet, hogy ráférne egy kis hormontöbblet… kiváltképp az ágyban. – Ki az? – vakkant bele a nagyi a telefonba. – Ó – felelek csalódottan. – Nagyi. Szia. Én vagyok, Lizzie. Anyával szerettem volna beszélni… – Anyád nem ér rá – közli a nagyi. Akárki feladata volt gondoskodni róla, hogy alkoholmentes sört igyon, hallhatóan kudarcot vallott. A nagyi, mint mindig, most is rendesen kótyagos. – Valakinek etetnie kell ezt a hadsereget. Isten ments', hogy valamelyik nővérednek eszébe jusson fölajánlani, hogy az ő házában legyen az összeröffenés. Hogy utána neki kelljen takarítani. – Öö – nyökögök, és közben sugárzóan Luke-ra mosolygok, hogy lássa, minden prímán megy. – Igazából szerettem volna bejelenteni valamit. De végül is te is elmondhatod nekik. – Atyaég – kiált föl a nagyi. – Bekaptad a legyet, mi? Lizzie, nem megmondtam, hogy mindig használj gumit? Tudom, hogy a fiúk nem szeretik, de én mindig azt mondtam nekik, ha nincs gumi, nincs kufirc. – Ö, nem, nagyi, nem erről van szó – szakítom félbe. –Luke és én eljegyeztük egymást. – Luke? – A nagyinak hallhatóan cigányútra megy a pia, amit éppen felhajtott. – Az a pernahajder? Mi ütött beléd, hogy igent mondtál egy ilyennek? Azt hittem, karácsony előtt lapátra tetted azt a lúzert.

Erre én is kis híján megfulladok, de biztatóan újból Luke-ra mosolygok. – Örülnek? – tátogja Luke. Feltartott hüvelykujjal felelek. – Öö, igen, nagyi – magyarázom. – De most eljegyeztük egymást. Tudnád adni anyát, ha megkérlek? – Nem, eszemben sincs anyádat adni – makacskodik a nagyi. – És hidd el, hogy neked teszek jót, Lizzie. Tegnap vízi aerobikja volt, aztán meg albumkészítő szakköre, és ezek után még tök egyedül ment bevásárolni is erre a mai hepajra, miközben a nővéreid a kisujjukat sem mozdították. Ha még ezt is meghallja, a végén szívrohamot kap. – Nagyi – mosolygok Luke-ra. – Ha nem adod anyát most rögtön, fölhívom a mobilján, és megmondom neki, hogy rájártál a főzőrumra. És ne is próbáld tagadni. Hallom a hangodon. – Te hálátlan – fortyog a nagyi. – Különben is, mi a csudának kell neked megházasodni, Lizzie? A férjek mást se csinálnak, csak mindenben hátráltatnak. Nekem elhiheted, én ötvenegy évig nyögtem a férjem igája alatt. Én már csak tudom. Most szállj ki, amíg nem késő. – Nagyi! – fenyegetem. – Jól van, adom már – morogja, és hallom, ahogy elcsoszog. Muszáj észrevennem, hogy Luke arcáról eltűnt a mosoly, úgyhogy megnyugtatásul közlöm: – Nincs semmi baj, csak a nagyi kicsit becsiccsentett. Luke az órájára pillant. – Még csak dél van. – De ünnepnap – magyarázom. Jesszus. Egyesek mennyit akadékoskodnak! Anya lényegesen lelkesebben fogadja az eljegyzésem hírét, mint a nagyi. Felsikolt és ujjong, és odahívja apát, aztán Luke-ot kéri a telefonhoz, köszönti őt a családunkban, és tudakolja, hogy mikor találkozhat vele. Amiről eszembe jut, hogy kicsit furcsa helyzet, hogy Luke még nem is ismeri a családomat. Én már minden rokonával találkoztam. De hát annyi baj legyen. Nemsokára úgyis megismerkednek. Anya meg akarja ünnepelni az eljegyzést… és azonnal felajánlja, hogy tartsuk a kertjükben az esküvőt, amire könnyedén csak annyit felelek: „Jó, majd meglátjuk”. Nem tudom, hogyan közöljem vele, hogy Luke már előbb felajánlotta, hogy tartsuk az esküvőt a tizenhetedik századi

dél-francia családi birtokon, és ilyen ajánlatot az ember nem utasít vissza. Csak hát az én családom még soha nem volt Európában… még New Yorkig sem jutottak el! Ebből még adódhat némi probléma. De Luke mindenre a megfelelő választ adja a telefonban, és annyira megnyerő és szívélyes, mintha legalábbis a királyi párral csevegne, nem a Michigani Egyetem ciklotronjának professzorával meg egy háziasszonnyal. Minden rendben lesz, mondom magamnak, ahogy büszkén elnézem őt. Rendben lesz. „Olyan, mint végignézni, ahogy a vágóhídra viszik a bárányt. Tényleg ennyire fontos neked a házasság? Csak egy szerencsétlen darab papír.” Oké, de még néhány hívás, és tényleg rendben lesz. Néhány hívás és némi szex. Jó sok szex.


Két ember közötti kapocs nyilvános szentesítését a szociológusok már régóta az emberi boldogság egyik fő előremozdítójaként tartják számon. Társadalmi szempontból a heteroszexuális hím, aki társra talál egy heteroszexuális nőstényben, az általános nézet szerint jóval nyugodtabb és kevésbé van kitéve agressziónak, és ugyanígy a férjezett nősténnyel is sokkal kevesebb a gond. Az utódoknak javára szolgál, ha apa és anya együtt neveli őket, ezen felül – legalábbis az ősi időkben – a boldog kapcsolat harmóniája az egész törzsre jótékonyan hatott. Más szóval: az esküvő örömteli esemény volt, amely az egész környezetben csillapította a viszályokat és a feszültséget. Itt szeretném megjegyezni, hogy a szóban forgó szociológusok nem voltak jelen a nővéreim esküvőjén. Ez tuti.

Hogyan kerüld el az esküvői katasztrófát Agyadra megy a leendő anyósod vagy sógornőd az esküvő előkészítésénél? Van egy egyszerű módja, hogy lekoptasd őket. Adj nekik teendőt! Azzal, ha bevonod a vőlegényed családját – kiváltképp a nőtagjait – a készülődésbe, nemcsak azt éred el, hogy fontosnak érezzék magukat, hanem ráadásul a válladról is lekerül némi teher. Csak arra figyelj, hogy ne túl fontos dolgot bízz rájuk, így, amikor elszúrják (mert úgyis el fogják), nem lesz olyan nagy baj. LIZZIE NICHOLS DESIGNTM

••••••••••••••••••••••••3•••••••••••••••••••••••• Háromszorosan boldog az, ki társával harmonikus kapcsolatot élvez, s kinek szerelme, melyet nem tör meg semmi keserű panasz, élete fogytáig kitart. Horatius (i. e. 65 – i. e. 8), római költő

C

– hez Henri, kérem, tartsa! – Chez Henri, kérem, tartsa! – Chez Henri, kérem, tartsa! – Chez Henri, miben segíthetek? – Helló, ez itt a Henri Ruhaszalon? – A nő a vonal végén Henrynek ejti a főnököm nevét, a francia „anrí” helyett. Ezt még megbocsátom neki. Amit nem bocsátok meg, az az, hogy közben rágózik. Máris érzem, hogy a lábujjam görcsösen összerándul. Egy leendő menyasszony – vagy tulajdonképpen bármely emberi lény – számtalan lehetséges idegesítő szokása közül a rágógumizás készít ki a legjobban. – Igen – felelem, és meredten bámulom a sok villogó lámpácskát a telefonon. Tiszta szerencse, hogy lehúztam azt a jó néhány hónapot recepciósként a Pendergast, Loughlin és Flynn irodában. A túlterhelt telefonvonalak kezelését kirázom a kisujjamból. Mivelhogy hétfő reggel óta, Jill Higgins és a népszerű multimilliomos, John MacDowell szilveszter éjjeli esküvőjétől fogva – ahol Anna Wintour (igen, az az Anna Wintour, a Vogue főszerkesztője) a MacDowell család hagyományos menyasszonyi ruháján végzett átalakításomat „boszorkányos”-nak nevezte – a Chez Henri szalonban megállás nélkül csörög a telefon. Ha megkérdeztek volna Henriék, hogy melyik reggel érkezzenek későn a New Jersey-beli kertvárosi házukból, biztos nem ezt a mait választom. Csak úgy mondom.

– Időpontot akarok ahhoz a spinéhez – közli Gumirágó. – Pardon? – nem hiszek a fülemnek. Először gumit rág, aztán meg lespinéz. Mert hát csakis rám célozhat. Henriék boltjában én vagyok az egyetlen, akire akármennyire is illik a „spiné” megnevezés, tekintve, hogy Madame Henri jócskán az ötvenes éveit tapossa. – Tudod – magyarázza Gumirágó kitartóan –, ahhoz a csajhoz, aki a Pufóka ruháját tervezte. Pufóka. Ezt a gúnynevet aggatta a sajtó szegény Jill Higginsre, csak mert a fókáknál dolgozik a Central Park állatkertjében. És csak mert történetesen beleszeretett New York egyik leggazdagabb agglegényébe annak ellenére, hogy nem harminckettes a mérete. – Bocsásson meg – felelem Gumirágónak –, de a helyzet az, hogy a spiné, akire maga céloz, ki nem állhatja azokat, akik lenézik a másikat a testsúlya miatt. Erre Gumirágó mintha lenyelné a rágóját. –De… – Ezenkívül a spiné azt is utálja, ha spinének hívják. – Ö, már bocs – csettint nagyot a rágójával Gumirágó –, de van egyáltalán fogalmad róla, hogy ki vagyok? Én… – Nincs, és nem is érdekel. Viszonthallásra – felelem, és lenyomom a „hívás vége” gombot. – Chez Henri, miben segíthetek? – Elizabeth? Te vagy az? – A nő a vonal végén erősen franciás kiejtéssel beszél, és olyan, mintha egy alagútból hallanám. Nem, nem a leendő anyósom az, ő texasi. Hanem Madame Henri. – Asszonyom, hol vannak? – kérdezem franciául, mivel időközben szokásommá vált a főnökeimmel az anyanyelvükön beszélni annak ellenére, hogy eleinte titkoltam előlük, hogy tudok franciául. Persze nem megy tökéletesen, de arra jó, hogy kölcsönösen megértessük magunkat. – Itt kész őrültekháza van. A telefon megállás nélkül csörög. – Elizabeth, annyira sajnálom. Már akartam szólni, de itt nincs térerő. A kórházban vagyok. – Kórházban? – A többi vonal kitartóan csörög. Sokan megelégelték a hívásvárakoztatást, és most újra telefonálnak. Elfordulok a kijelzőtől. – Minden rendben? Remélem, nem esett bajuk a fiúknak… – Nem, a fiúk jól vannak. Jeanról van szó – válaszol Madame Henri kisegérhangon. Az egész nő mákszemnyi, de ez az egy nem

tűnt eddig soha kicsinek rajta… mármint a hangja. Mindig is parancsoló, mondhatni félelmetes jelenség volt. Most mindezt elfújták. – Tegnap nem érezte jól magát a reggelinél. Azt gondoltam, biztos csak a sok pezsgő ártott meg neki. De aztán panaszkodott, hogy fáj a karja… – Úristen! – kiáltok fel. – Igen – mondja még parányibb hangon. – Szívrohama volt. Hamarosan megkezdik a sürgősségi bypass műtétet. Négyszeres. – Aztán a régi, raplis modorában hozzáteszi: – Én megmondtam, hogy túlhajszolja magát! Mondtam neki, hogy vegyen ki szabadságot! Most aztán lesz bőven szabadsága… és tessék, hogy fogja tölteni! Lehettünk volna együtt Provence-ban is. De nem! Ő nem volt hajlandó! Tessék, ez lett belőle. – Jaj, asszonyom – ingatom a fejemet. – De biztos vagyok benne, hogy jó kezekben van… – A legjobbakban – feleli tárgyilagosan. – De hetekbe telik majd, mire be tud menni dolgozni. És persze én is, mert ugyebár ki fog ápolónőt játszani? A fiai? Egy frászt! Semmirekellő banda. Fabatkát sem érnek. Megkönnyebbülten hallom, hogy szidja a gyerekeit. Ezek szerint a helyzet távolról sem olyan súlyos, mint amilyennek eleinte hittem. Ha a fiúkat pocskondiázza – akik a jelek szerint egyébként meg is érdemlik a becsmérlést –, akkor nagy baj nem lehet. – És pont, amikor a bolt jobban beindult, mint valaha – folytatja Madame Henri. – Hála neked! Mi meg így viszonozzuk a fáradságodat. Amint kicsit jobban lesz – fogadkozik higgadtan –, esküszöm, hogy saját kezűleg fojtom meg. – Ne aggódjon a bolt miatt – felelem, és szándékosan nem nézek a veszettül villogó kijelzőre. – Minden rendben lesz. – Elizabeth – szól Madame Henri. – Ne nézz engem hülyének. Hallom, hogy csörög a telefon. – A telefon pillanatnyilag valóban gond – ismerem be. – De higygye el, meg fogom oldani. – Tedd, amit jónak látsz – sóhajt Madame Henri. – Ha kell… ha kell, vegyél fel valakit. Erre muszáj sikoltanom egy aprócskát. Henriék már-már betegesen szűkmarkúak. Persze nem ok nélkül. Mielőtt beálltam hozzájuk

dolgozni, alig termeltek valami profitot. Tulajdonképp az első négy hónapban ingyen dolgoztam nekik, hogy bebizonyítsam, megérem majd az évi harmincezres fizetést… plusz a lakbérmentes lakást a bolt fölött. – Asszonyom – felelem, és alig hiszek a saját fülemnek –, egészen biztos? – Nem látok más megoldást – sóhajt megint. – Egyedül nem fogod bírni a telefont meg a ruhákat is. Megpróbálok időnként majd benézni, de aligha lesz rá gyakran időm. Kénytelen leszel alkalmazni valakit. Jean csakis magának köszönheti – teszi hozzá zsémbesen –, és ezt meg is mondom neki, ha szemrehányást mer tenni… persze csak ha már kijött a kórházból. . – Ne terhelje ilyesmivel őt, asszonyom! – tiltakozom. –És ön is nyugodjon meg. Hagyja csak rám a dolgot. Én majd gondoskodom a boltról. Mindenről gondoskodom. Persze halvány elképzelésem sincs, hogyan leszek rá képes. Csak annyit tudok, hogy ez most vészhelyzet, végtére is nem hiába voltam cserkész. A cserkészeket direkt kiképzik vészhelyzetek kezelésére. Valamit majd csak kitalálok. Megkérem, hogy szóljon, ha bármi mást tehetek értük, és hogy azonnal telefonáljon, ha megvolt a műtét. Aztán lerakom a kagylót, és tétován bámulom a kijelzőn villogó sok-sok lámpát, miközben a készülék tovább csörömpöl. Meggyőződésem, hogy kézbe tudom venni a helyzetet. Tényleg. Csak épp azt nem tudom elképzelni sem, hogy hogyan fogjak hozzá. – Chez Henri, kérem, tartsa! – Chez Henri, kérem, tartsa! – Chez Henri, kérem… – Lizzie? – szakít félbe egy ismerősen rekedtes női hang. – Ne próbálj engem várakoztatásra tenni! Én vagyok, Tiffany. Az ujjam megáll a levegőben a „várakoztat” gomb fölött. – Tiffany Sawyer – folytatja türelmetlenül a rekedtes hang. – A Pendergast, Loughlin és Flynntől. Ahol együtt dolgoztunk, amíg téged totál ki nem vágtak, nem emlékszel? Amúgy kábé egy hete volt. Anyám, mi a franc van veled? Te is olyan leszel, mint azok a köcsö-

gök, akik hirtelen hírnevet szereznek, és egy másodperc alatt elfelejtik az összes régi ismerősüket? Mert ha igen, akkor totál gáz vagy. – Tiffany – pillantok Henriék faliórájára. Még csak most lesz tíz, ami megmagyarázza a rekedtségét. Tiffany, a részben modell, részben recepciós Chaz papája cégénél, ahonnan én is ismerem, ritkán kel délnél korábban, hála a kemény bulizási szokásainak Raoullal, a nős fényképész barátjával. – Hogyhogy ilyen korán felkeltél? – Kit érdekel? – közli Tiffany. – Újév másnapja van, meg minden. Tegnap tök halott volt a város. De nem emiatt hívlak. Tudsz róla… van egyáltalán halvány lövésed… hogy ki van a mai Post hatodik oldalán? – Tiffany. – A figyelmemet teljesen leköti a kijelzőn villogó várakoztatott hívások száma. – Tudom, hogy ezt talán nehéz elhinni, de én itt most dolgozom. A főnökömnek szívrohama volt, egyedül vagyok bent, és nincs időm arra… – Te. Te vagy! Van rólad egy egész cikk meg fénykép is Jill Higginsszel, az esküvőjén, meg, hogy te vagy a sztárok újonnan befutott menyasszonyiruha-tervezője, meg hogy Anna Wintour – Anna szaros Wintour – azt mondta a Jill Higginsnek tervezett ruhádra, hogy – idézek – boszorkányos. Föl tudod fogni, hogy ez mit jelent? A másik vonal is csörögni kezd. – Kezdem kapiskálni – felelem. – Te vagy az ász – visítja Tiffany a telefonba. – Frankón befutottál! – Hát, tudod – válaszolok –, most valahogy nem így érzem. Mivel pillanatnyilag hozzá se tudok látni a munkához, mert nincs, aki FÖLVEGYE A TELEFONT! – Jesszus, azért nem kell ordítanod – felel Tiffany. – Kell valaki, aki felveszi a telefont? Majd én fölveszem azt a kib…tt telefont. Erre csak pislogok, mert nem tudom, jól értettem-e. – Mi? Ne. Várj, én… – Rögtön ott leszek. Hol is van az üzlet? Csak egyig maradhatok, mert tudod, hogy kettőre Pendergastéknál kell lennem. Úristen, bárcsak otthagyhatnám azt a helyet! De olyan barók a juttatások. Amint Raoul megszabadul attól a banya feleségétől és fel tud íratni a biztosítására, beadom Robertának a

kéthetes felmondásomat. Anyám, de fasza lesz látni azt az összeaszott arcát, amikor megmondom neki! De tudok szerezni valakit, aki egyre bejön fölváltani. Lecsekkolom, mi a helyzet Monique-kal. Tudom, hogy kivágták a Chaneltől, mert kokózott az öltözőben. De… – Tiffany – markolom meg az asztal szélét. – Komolyan mondom. Minden oké. Nem kell segítened. És Monique-nak sem. – Bárki legyen is ő. – Nem para – folytatja Tiffany –, mert jár az Anonim Narkósokhoz. Velem együtt. Onnan ismerem. A kokó kurváknak való. Rájövök, hogy semmi értelme felvilágosítani Tiffanyt, hogy az Anonim Narkósok pont azért Anonim, mert nem volna szabad elmondani, ha valaki jár oda, vagy kikotyogná a másikról, hogy ott ismerte meg. Úgyis csak bemenne az egyik fülén, aztán ki a másikon, mint a legtöbb dolog, amit mondok neki. – Figyu, azt mondtad, a főnöködnek szívrohama volt, nem? – mondja rendületlenül Tiffany. – Bejövünk és segítünk, amíg lábra nem áll vagy valami. Ne játszd meg, hogy nem kellünk. Jól hallom, hogy csörömpöl az a szerencsétlen telefon a háttérben. – Köszi, Tiff. Csak az van… – Hogy értessem meg vele, hogy ha partra vetődnék egy lakatlan szigeten, és Tiffany értem jönne mentőcsónakkal, akkor sem szállnék be? Csípni a stílusát? Naná. De megbízni benne? Azt már nem. – Nem tudok rendes fizetést adni. Mivelhogy egyelőre még nem indult be túlzottan a bolt, és… – Mégis mennyiről dumálunk? – tudakolja Tiffany. – Húsz dolcsi per óra? – Húsz? – kiáltok föl. – Kinek képzelsz te minket? A UPS-nek? Most akartam fölhívni a munkaerő-közvetítőt, hogy keressenek valakit tízért… – Tíz dollár? – nevet hitetlenkedve Tiffany. – Akkor kerestem legutóbb tíz dolcsit óránként, amikor a szomszéd gyerekeit bébiszitteltem Észak-Dakotában. Habár – teszi hozzá valamivel komolyabban – lehet, hogy megérné, ha így sikerül megkaparintanom egy eredeti Lizzie Nicholst. Mire Raoulnak megjön a zöldkártyája, és végre lerázhatja azt a troll feleségét, tuti, hogy képtelenség lesz hozzájutni egy eredetihez. És lefogadom, hogy Monique is akar majd egyet. Latrell, a pasija, most kérte meg a kezét karácsonykor. Négykarátos, princess csiszolású, rózsaszín gyémánt Harry Winstontól.

Latrell a zeneiparban van. – Aztán réveteg hangon hozzáteszi: – Ismeri Kanye-t. – Várj – szólok. Ez nem lehet igaz. – Figyu, húsz perc és ott vagyok – közli Tiffany. – Hozzak egy muffint vagy valami? Én éhen veszek. Útközben beugrom muffinért. Hatodik oldal a Postban! Behalás! Úristen, Lizzie, akkora buli lesz! Ezerszer jobb főnök leszel, mint Roberta. Anyám, de utálom azt a nőt. Ciao, baby! Azzal Tiffany lecsapja a telefont, én meg csak bámulom a hallgatót, és próbálok rájönni, hogy mi történt. Vajon sikerült megoldanom a problémát – vagy csak belekevertem magam egy még nagyobba? Minden várakoztatott telefonálótól átveszem az üzenetet, és biztosítom őket, hogy Ms. Nichols hamarosan visszahívja őket – én az aszszisztensének adom ki magam, Stephanie néven (mindig is szerettem volna Stephanie lenni), amikor is egy küldönc jelenik meg a boltban akkora csokor virággal, hogy alig lát ki mögüle – vagy két tucat sárga rózsa egy jókora kristályvázában. – Küldemény Lizzie Nicholsnak – jelenti. – Én vagyok az – kiáltok, felugrom Madame Henri íróasztalától, és odaszaladok, hogy átvegyem a virágot. Olyan nehéz, hogy tántorogva le kell raknom az íróasztalra, mielőtt aláírnám a szelvényt és átadnám a borravalót. Alig teszi ki a lábát, már tépem is fel a virágok közé rejtett parányi borítékot arra számítva, hogy Luke-tól találok benne levelet, amiben megköszöni, hogy a menyasszonya lettem, esetleg a de Villiers családtól, akik így üdvözölnek családjuk körében. Teljes megdöbbenéssel olvasom hát a következőt: Ne haragudj a tegnapi viselkedésemért. Mindig is utáltam a reggeleket. Természetesen nagyon örülök nektek. Ha ti boldogok vagytok, akkor én is. Gratulálok. Csodaszép menyasszony leszel. Chaz Annyira megdöbbenek, hogy néhány percre muszáj leülnöm – és semmibe vennem a telefoncsörgést –, hogy összeszedjem magam.

Vajon komolyan gondolja? Vajon tényleg örül neki, hogy Luke és én összeházasodunk? És ha így van, akkor miért lesz még most is hányingerem, ha eszembe jut? Mármint nem az, hogy Chaz örül neki, hanem az, hogy Luke-kal valóban megtesszük ezt a lépést. Az eljegyzés gondolatával persze elég könnyen megbarátkoztam, és úgy tűnik, nem okoz gondot a gyűrűmet mutogatni. Csak amikor megpróbálom magam elé képzelni az esküvőt – vagy ami még ennél is furcsább, a menyasszonyi ruhámat –, olyankor blokkol le az agyam, és érzem, ahogy a torkomban felfelé kúszik a reggelim. Ez nem valami jó jel. De hát az esküvő előtti izgatottság teljesen hétköznapi jelenség, nemde? Mindenki átesik rajta. Talán nem az eljegyzést követő napon. De valószínűleg csak arról van szó, hogy én szeretném az átlagnál hamarabb letudni. Egész életemben ilyen előrelátó voltam. Anya szerint minden plüssállatomnak előre összekészítettem a sulikezdő öltözékét. És ez még ovis koromban volt. A bejárati ajtó fölött megszólal a csengő, és belép Tiffany fekete napszemüvegben (pedig felhős az idő, és tél van), feszülős fekete overallban és az új rókastólájában („Ami egyébként totál műszőrme – világosít föl később. – Tudod te, mit csinálnak szegény rókákkal, hogy leszedjék róluk a bundájukat? Tök undorító.”), és azonnal így szól: – Anyám! Ki rabolta ki a virágboltot? Chaz kártyáját egy pillanat alatt a Mollie Parnis ruhám zsebébe dugom. – Luke – hazudom gépiesen. – Luke? – kapja le Tiffany a szemüvegét, és hunyorogva a rózsákra pillant. – Én azt hittem, úgy volt, hogy szakítottatok. – Annak már vége – tartom felé a bal kezemet. – Eljegyeztük egymást. – Ne szívass! – ragadja meg a kezemet Tiffany. Csöppet sem kell hunyorognia, hogy jól lássa a gyémántomat. –Beszarás, Nichols. Ez legalább háromkarátos. Tiffany, ugye? – Nem – felelem – Párizsban vette…

– Cartier – vágja rá, és látszik, hogy le van nyűgözve. –Még jobb. Platinafoglalat, smaragdmetszésű. Annyiba van egy ilyen, mint egy kib…tt ház! Legalábbis Észak-Dakotában. Lehet, hogy seggfej volt a pasi – teszi hozzá a varrógépre célozva, amivel Luke karácsonykor meglepett, és ami tulajdonképpen elősegítette a felismerést, miszerint mást akarunk az élettől és szakítanunk kellene –, de azt be kell látni, hogy végül mégiscsak befutott. Bár a rózsaválasztása nem a legtutibb. Érdekes szín. A sárga a plátói barátság színe, ha nem tudnád. Plátói barátság? Akkor jó. Merthogy ugyebár nem is Luke küldte őket. Hanem Chaz. Márpedig Chaztől csak ennyit akarok. A barátságát. A plátói nagyon is megfelel. – Ez azért van, mert Luke-kal mi elsősorban barátok vagyunk – improvizálok. Te szent ég, hogy miket tudok összehordani! Tiffany elfintorodik. – Ha Raoul sárga rózsát merészelne venni nekem, föl is dugnám a seggébe – közli. – Sz'al, melyik az asztalom? – Tiffany – kezdek hozzá a szónoklathoz, amit a telefonos társalgásunk óta fejben már jól begyakoroltam. –Az a… – Itt jó lesz? – veti bele több mint 180 centis, de alig 55 kilós testét Madame Henri székébe, a vadul csörömpölő telefon asztala mellé. – Tessék, hoztam neked csokis croissant-t. A muffin elfogyott. Meg egy light kólát. Ismerlek már. Elkapom a felém dobott papírzacskót. Rém fura, hogy mindenki abban a hitben él, hogy ha light kólát hoz nekem, azzal minden megoldódik. Főleg, mert többnyire igazuk van. – Chez Henri, Tiffany beszél, jó reggelt. Miben segíthetek? – Tiffany nem zavartatja magát. Rögtön válaszolni kezd a hívásokra, mintha csak egész életében Chez Henrinál dolgozott volna. – Ms. Nichols? Egy pillanat, megkérdezem. Kérem, tartsa! – Tiffany várakoztatásra rakja a hívást. – Csak ruhafelújítást vállalsz vagy eredetiket is tervezel? Mármint azt tudom, hogy nekem eredetit fogsz csinálni, de így az átlagembernek. – Jelenleg – rágom lassan a croissant-falatomat – csak restaurálást és átalakítást vállalok. – Vettem. És hol iktatom az előjegyzéseket?

A Madame Henri asztalán fekvő fekete naptárra mutatok. – De Tiffany – próbálkozom. – Beszélnünk kell. Nem tudok… Ám Tiffany vet egy pillantást a határidőnaplóra, felhorkan, hogy: Csúcstechnológia! –, kinyitja a naptárat, ceruzát ragad, és lenyomja a várakoztató gombot. – Csak felújítást. Rendben. Jövő hétre tizedikén tizenegykor tudok időpontot adni. Nem? Kérem, tartsa… Kezdem azt hinni, hogy talán mégsem olyan rossz ötlet felvenni Tiffanyt. Úgy tűnik, egész jól… átvette a terepet. Ami nagyon is rendjén van. Egyelőre legalábbis. Majd inkább később rágódom azon, hogy miből fogok neki fizetést adni. Már épp készülök visszavonulni a hátsó szobába, hogy szemügyre vegyem a teendőimet – ha sikerül erre koncentrálnom, talán idővel azt is megemésztem, hogy Tiffany nálam dolgozik… ja, igen, meg azt az apróságot, hogy eljegyeztek – amikor az ajtó fölötti csengő újra megszólal, és arcán némi zavarral belép a legjobb barátnőm. – Shari! – kiáltok fel örömömben, és kis híján elejtem a kólásdobozt, ahogy odafutok hozzá, hogy átöleljem. –Annyira boldog vagyok, hogy eljöttél! – Megkaptam az üzeneted – feleli, kíváncsi pillantást vetve Tiffanyra. – Azt mondták, hogy vészhelyzet van. Ajánlom, hogy tényleg az legyen, mert emiatt jöttem be a város másik feléből. Mi lehet olyan fontos, hogy csak személyesen mondhatod el? És ő meg mit keres itt? – Gyere! – fogom meg a kezét. – Majd fönt, a lakásomban elmondom. Tiffany, itt hagyhatlak tíz percre egyedül? Tiffany feltartott hüvelykujjal felel, és közben tovább beszél a kagylóba: – Asszonyom, én biztos vagyok benne, hogy a lánya elbűvölő kislány, de Ms. Nichols akkor is csak átalakítást vállal. Amennyiben van felújítandó ruhájuk, akkor témánál vagyunk. Ha nincs, akkor attól tartok, más ruhatervező után kell néznie a lánya esküvőjéhez. Igazán? És ön ezzel a szájjal eszik, asszonyom? – Mi a csudát keres itt Tiffany? – türelmetlenkedik Shari. – Mi folyik itt? Most komolyan, Lizzie, ajánlom, hogy fontos legyen. Az ügyfeleim talán halálos veszélyben forognak. A szó szoros értelmében.

Ráébredek, hogy a gondosan előkészített beszédem Sharinak, aki világéletemben a leghűségesebb támaszom volt, közel sem elég ékesszóló. Úgyhogy végül inkább megfordulok, és elé tartom a gyűrűmet. –Atya. Úr. Isten – mondja erre Shari.


Az ősi kultúrákban, amikor nem erővel szerezték meg a fiatal nőket, akkor eladták vagy elcserélték őket aranyért, földért vagy akár haszonállatokért (például egy tehénért – nem elképesztő?). Rangos családok közt már sok-sok évszázaddal ezelőtt élt a szokás, hogy a gyermekeik összeadásával pecsételték meg szövetségüket, ám csak a középkorban vezettek be olyan törvényeket, melyek előírták a vallási szertartás szükségességét (a javak cseréje és a szerződés megkötése mellett). Szintén ez idő tájt terjedt el a hozomány szokása, aminek következtében a menyasszony többé nemcsak önnön bájos személyét adta a férjének, hanem kőkemény lóvét, és néha pár tucat jószágot is. Sőt, gyakran elvárták, hogy a pénzt a menyasszony személyesen szállítsa a jövendőbelije házához (erről bővebben később).

Hogyan kerüld el az esküvői katasztrófát A Pendergast, Loughlin és Flynn jogi szakemberei mind egyetértenek abban, hogy a legjobban működő házasságokban a feleket nemcsak a szívük, hanem a bankszámlájuk is összeköti. Azok a párok, ahol a felek megosztoznak a vagyonukon, általában tovább maradnak együtt. Legalább a közös kiadásokra érdemes megosztott számlát nyitni… kivéve, ha az egyik félnek jelentős tartozásai vagy egyéb jogi, anyagi gondjai vannak. Ebben az esetben az adósságmentes félnek ajánlott ügyvédhez fordulnia… lehetőség szerint a Pendergast, Loughlin és Flynn irodánál. LIZZIE NICHOLS DESIGNTM

••••••••••••••••••••••••4•••••••••••••••••••••••• Nincs kapcsolat, közösség, se társaság, mely szebb, boldogabb, és kedvesebb lenne egy jó házasságnál. Luther Márton (1848-546), német teológus

N

– a, várjunk csak – Shari mereven bámul a sárga konyhaasztal fölött. – Megkérte a kezedet, és te igent mondtál? Be kell ismernem, hogy nem ilyen fogadtatást reméltem. Attól tartok, Shari és a volt pasija, Chaz jobban hasonlítanak egymásra, mint ahogy azt Shari képzelni szeretné. – Nyugi, Shari, nem hamarkodom el a dolgot – győzködöm. – Becsszóra. Mindent alaposan átgondoltam. – Átgondoltad. – Shari még mindig csak bámul. Le sem vette a kabátját, pedig felajánlottam, hogy fölakasztom. A testbeszédéből – mellkasnál keresztbe tett kéz, enyhén félrehajtott fej, keresztbe rakott láb – arra kell következtetnem, hogy haragszik rám… még az is lehet, hogy egyenesen dühös. – Tegnap reggel érkezett Franciaországból. És tegnap reggel megkérte a kezedet? – Igeeen… – Te pedig azonnal igent mondtál? – Ö… igen. – Szóval akkor pontosan mikor is gondoltad át? – Hát… azóta. – Látom, hogy mire megy ki a dolog, és igyekszem megelőzni. – Láthatod például, hogy Luke nem lakik itt. Nem engedem meg neki, hogy beköltözzön. És én sem megyek vissza hozzá. Á-á. Nem követem el még egyszer ugyanazt a hibát. Külön fogunk élni az esküvőig. – Ami? – kérdezi Shari.

– Ami mi? – nézek rá értetlenül az imént készített két csésze tea fölött. – Ami mikor lesz, Lizzie? – tudakolja. – Mikor tartjátok azt az állítólagos esküvőt? – Ö – lepődöm meg. – Hát, gondolom, idén nyáron… – Aha. – Azzal Shari kikulcsolja a karját és a lábát. – Te teljesen meg vagy húzatva. Én leléptem. Ciao! De visszatartom, még mielőtt felállhatna a székről. – Shari, ne csináld! – kérlelem. – Ne legyél ilyen igazságtalan… – Én vagyok igazságtalan? – kiált fel. – Lizzie, ne szórakozz! Nem emlékszel, hogy alig egy hónapja a kanapémon kellett aludnod, mert az a senkiházi barátod kitépte és darabokra törte a szívedet, amikor közölte, hogy nem veled képzeli el a jövőjét, amit egyébként közölhetett volna az előtt is, hogy össze akart költözni veled? Erre most valami baromság miatt bekattant – valószínűleg azért, mert egy hétig nem volt kit megdugnia –, és úgy határozott, hogy „Hé, milyen érdekes, lehet, hogy mégiscsak Lizzie-vel képzelem el a jövőmet”, az orrod alá dugott egy gyémántgyűrűt, te meg azonnal mindent megbocsátasz, és „Igen, Luke, ahogy akarod, Luke”. Hát már megbocsáss, de én nem fogom karba tett kézzel ülve végignézni, ahogy eldobod az életed. Te ennél jobbat érdemelsz. Olyan pasit érdemelsz, Lizzie, aki tényleg szeret. Először csak meglepődöm. Aztán azon kapom magam, hogy sírok. – Hogy mondhatsz ilyet? – hüppögök. – Tudod, hogy Luke nem olyan. Tudod, hogy… De csak ennyit bírok kinyögni, mert a többi sírásba fullad. Mikor Shari megunja a szipogásomat, odajön hozzám és átölel. – Lizzie – szól sokkal lágyabb hangon, mint addig. –Sajnálom, nem akartalak megbántani. Én csak… aggódom, hogy azért mondtál igent Luke-nak, mert nemrég még annyira hozzá akartál menni, de kiderült, hogy nem akar feleségül venni, és te továbbléptél. Aztán amikor hirtelen megjelent és mégiscsak feleségül kért, úgy érezted, kötelességed igent mondani, mivelhogy eredetileg annyira ragaszkodtál hozzá. De, Lizzie, ugye tudod, hogy bármikor meggondolhatod magad? – De nem gondolom meg! – kiabálok könnyek között. –Miért akarnám meggondolni?

– Nem tudom – von vállat Shari. – Talán mert az elmúlt hónap alatt kicsit felnőttél? Én végig ott voltam melletted és a saját szememmel láttam, emlékszel? De figyelj, Lizzie… ha valóban hozzá akarsz menni Luke-hoz, akkor én is azt szeretném, hogy hozzámenj. – Nem igaz! – A nagy zokogástól még én sem értem, amit mondok. – Te utálod Luke-ot. – Ne légy nevetséges! Nem utálom Luke-ot. Meggyőződésem, hogy lenne még mit tanulnia arról, hogy milyen egy felnőtt férfi. És, hogy őszinte legyek, szerintem jobbat érdemelsz. De akárkit válassz is, én támogatlak, ahogy te is támogattál engem, feltéve, hogy nem erőltetsz rám valami ocsmány, rikítózöld, abroncsos taftruhát, ami pont olyan, mint a tesóidé… de ilyet úgysem tennél, igaz? – pillant rám gyanakvóan. – Mi? – nevetek föl a könnyeimet törölgetve. –Jesszusom, dehogy. Viccelsz, ugye? Az a fura, hogy egyszer már megálmodtam Shari koszorúslányruháját. Dupioni selyemből… De most valamiért nem látom magam előtt. Elég fura, hogy mielőtt eljegyeztek volna, mást se csináltam, csak az esküvőmet tervezgettem. Most viszont, hogy tényleg férjhez megyek, hiába próbálom elképzelni az esküvőt, az agyam hirtelen leblokkol. – Na és hol tartjátok? – tudakolja Shari. – A Château Miracban? – Hát – vonok vállat –, lehet. Anya azt akarja, hogy a kertünkben tartsuk. Shari arca felderül. – Az csodás lenne! A szememet forgatom. –Shari! – Miért ne? – Sokkal jobb ötlet a Miracban tartani. Azt a helyet esküvőkre találták ki. Különben is ott szerettünk egymásba, meg minden. Ráadásul fizetni sem kell érte, mert Luke szüleié a birtok. – Hát ja-a-a – nyújtja el a hangját Shari. – Csakhogy a családodnak kicsit messzire kéne utazni. És ne feledkezzünk el a nagymamádról sem. – Miért, mi van a nagyival? – kérdezem védekezőn.

– Hát – ül vissza Shari a székére. – Azért ő sem lesz már fiatalabb. Szerinted tényleg elutazna Dél-Franciaországig és vissza egy esküvő miatt? – Persze! – kiáltom kicsit túl hevesen. – Még szép! – Te tudod – felel Shari. – Csak mondom, hogy öreg. Mellesleg… – Mellesleg mi? – Mellesleg krónikus alkoholizmusban szenved, Lizzie. Jesszus, mi ütött beléd? Azt hinné az ember, hogy boldoggá tesz az eljegyzés, de te aztán nem tűnsz boldognak. Lehajtom a fejem. – Bocs. Csak… rossz napom van. Monsieur Henrinak szívrohama volt, és most operálják, úgyhogy jó ideig nem fog bejönni, én meg a mai Post hatodik oldalán voltam a Jill Higgins-esküvő miatt, és a telefon megállás nélkül csörög, és… – Á, szóval emiatt van itt Tiffany – kiált fel Shari. – Nem értettem a dolgot. Belekortyolok a teámba. Időközben kihűlt. – Lassan le kéne mennem dolgozni. A jelek szerint rengeteg menyasszony akad, akinek a ruhája felújításra szorul. – És minden valószínűség szerint sok áldozat is akad, aki segítségre szorul, hogy távoltartási végzéshez és jogi támogatáshoz jusson – sóhajt Shari. – Hogy jutottunk ide? – nézek rá az asztal túloldaláról. – Nem tudom – csóválja a fejét Shari. – De én jól érzem magam a bőrömben. Hát te? – Azt hiszem, én is – felelek a gyűrűmre pillantva. –Talán még hozzá kell szoknom a gondolathoz. Attól tartok, sokkal hatékonyabban tudok mások esküvőjén dolgozni, mint a sajátomon. Valahányszor belegondolok, mintha hányingerem lenne. – Oké, Lizzie – mutat rám Shari. – Ez tuti nem jó jel. Ne felejtsd el, amit mondtam: bármikor meggondolhatod magad. – Tudom – mosolygok rá émelyegve. – De tényleg szeretem őt. – Ez biztos? – kérdezi Shari, ahogy menni készül. – Vagy inkább csak a gondolatát szereted? – Úristen! – felelem nevetve. – Miféle kérdés ez?

– Ha rólad van szó, nagyon is helyénvaló. Nemegyszer estél már bele úgy pasiba, hogy mint kiderült, alig ismerted. – Na jó, de Shari, figyelj. Luke-ról nem fog kiderülni, hogy meleg vagy szerencsejátékfüggő. – Igen, volt néhány melléfogásom a múltban pasi téren. – Az ég szerelmére, Luke-kal együtt éltünk. Fél évig. Azt hiszem, elég jól megismertem már. – Persze, érthető, hogy így látod. De az emberek néha meg tudnak lepni minket, nem? Végtére én is majdnem ugyanannyit éltem Chazzel, mint te Luke-kal, és mégis kiderült rólam, hogy… – Ne mondd ki! – Tartom elé a kezemet, még mielőtt kimondhatná, hogy „leszbikus”. Nem mintha zavarna. Csak arról van szó, hogy mindent megteszek, hogy ne gondoljak arra az estére Kathy Pennebakernél, amikor tizenhat évesek voltunk, és amíg én a tévé előtt ülve a Szárnyak sorozat sztárja, Tim Daly után csorgattam a nyálam, mint kiderült, Kathy és Shari, öhm, hogy is mondjam, egymás után csorgatták a nyálukat. Szent isten, tisztára vak voltam. Bár talán jobb is, hogy nem mondták el. Fél másodperc alatt az egész suli tudta volna. Persze megpróbáltam volna titokban tartani, ha megkérnek rá. Csak az a baj, hogy néha minden igyekezetem ellenére sem tudom csukva tartani a számat. – Fölfogtam. Figyelj, nem kell aggódnod. Ahogy most áll a helyzet, elég sok időnk van még az esküvőig. Luke-nak be kell fejeznie a sulit, és a nagybátyja azt akarja, hogy nyáron kimenjen hozzá Párizsba dolgozni, nekem meg vagy ötezer ruhát kell megvarrnom, mielőtt egyáltalán levegőt vehetek. Nem rohanok bele fejjel a házasságba. Shari magához ölel. – Ez a beszéd – mondja. És ölelés közben tűnik föl először – egy fura, piros folt a jobb könyökömnél. Olyan, mint egy szúnyogcsípés, csak nem dudorodik ki. Egyébként is január van. Miféle szúnyog csíphetett volna meg? Nem tulajdonítok neki jelentőséget. Akkor még. Csak később kezd derengeni, hogy mit jelent: pusztán a hátralévő életem megkeserítésének első jele. Nem nagy ügy.


Az ókorban a menyasszonyok feladata volt az esküvőt megelőző napon a saját falujukból jegyesük falvába átzarándokolni. Mivel igen nagy volt az esély, hogy a lányra rablók támadnak és megpróbálják elrabolni a hozományt (vagy őt magát), a menyasszonyt fegyveres szüzek kísérték útján, akik megvédték őt és az ékszereit az útonállóktól. Így születtek meg a koszorúslányok – vagy helyesebben szólva a gladiuszos lányok.

Hogyan kerüld el az esküvői katasztrófát Manapság a koszorúslányok szerepe nagyban különbözik az őseikétől, és magába foglalja az eljegyzési partitól az ajándékzáporon keresztül a vendégek fuvarozásáig valamennyi szervezési feladatot, de hallottam már olyanról is, amikor a koszorúslányok vigyáztak a gyerekekre vagy mosták a menyasszony szennyesét (pfuj). Ne feledkezz meg a nagy napon a koszorúslányokról! Egy-egy szép ajándék – mint például egy ezüst nyaklánc vagy karkötő – igen jól kifejezi a háládat, amiért olyan sokat segítettek… de az alapvető emberi illem legalább annyit megkíván, hogy ne törjön ki rajtad az ara-para. LIZZIE NICHOLS DESIGNTM

••••••••••••••••••••••••5•••••••••••••••••••••••• A házasságban éppúgy hinni kell, ahogy a lélek halhatatlanságában. Honoré de Balzac (1799-1850), francia dráma- és regényíró

Amikor leérek, Gumirágó ott ül az üzletben. Noha addig csak telefonon folytattam vele beszélgetést, biztosra veszem, hogy ő az. Bármikor felismerném ezt a rágcsálást, csattogást és pukkantgatást. Ami megdöbbent, az az, hogy ránézésre is felismerem különféle hollywoodi és egyéb pletykamagazinokból, amelyekben gyakran látható igencsak hiányos öltözékben vörös szőnyeges fotókon, olyan filmek premierjén, amikben nem játszik, mivel semmiféle tehetsége sincs – legalábbis mostanáig nem derült fény ilyesmire. Ava Meck kizárólag azzal vívta ki hírnevét, hogy a családja egy állítólag több milliárdos forgalmú diszkont bevásárlóközpont-lánc tulajdonosa („Itt vedd Meck”). És ha hihetünk a szóbeszédnek, szerény személye is vagy háromszázmillió dollárt ér, valami rafinált parfümszerződésnek és néhány félresikerült tévés valóságshow-fellépésnek köszönhetően. De ami számomra még érdekesebb, az az, hogy Ava történetesen egy herceg menyasszonya. És az a herceg nem olyan herceg, mint Luke apja, akinek a hazájában már évszázadokkal ezelőtt eltörölték az arisztokráciát, és senki sem tartja számon, hogy ki tartozott a királyi családhoz és ki nem, úgyhogy tulajdonképpen csak Luke papájának a szavában bízhatunk. Hanem Görögország hercege, ahol ugyan hivatalosan már nem a király áll az ország élén, de megtarthatták a királyi rangot és címet, és részt vehetnek az ország irányításában. Valahogy – ki tudja, mi módon – Alexandrosz Nikolaosz, Görögország hercege találkozott Ava Meckkel, beleszeretett és megkérte a kezét. Fura érzés Ava manószerű arcát a tévéképernyő kerete nélkül látni. Bár a mellette tornyosuló biztonsági őr meg a bal keze gyűrűsuj-

ján csillogó hatalmas kő és az ölében remegő csivava elég hamar meggyőz a látvány valóságáról. – Hello – szól, és gyors pillantást vet Tiffanyra. – Ugye ő az? Tiffany a szemét forgatja. – Már megmondtam, Ava, hogy előjegyzés nélkül úgysem fogad. Úgy tűnik, Tiffany és Ava túl vannak már az ismerkedésen. A viszonyuk minden bizonnyal régi és nem kifejezetten szívélyes. – Ó – szólalok meg –, helló. Mi a helyzet? – Ms. Nichols – ugrik fel Ava félelmetesen magas tűsarkára, amihez combig érő lila bőrcsizma tartozik. A csivava lepottyan az öléből és nagy nyekkenéssel földet ér, de ez a gazdiját láthatólag cseppet sem izgatja. – T'om, hogy tök gáz, hogy nem kértem időpontot, csak az van, hogy láttam a sztorit a hatodik oldalon, de az a szitu, hogy én Los Angelesben lakok, csak szilveszterre repültem át, mert csináltunk egy részt a Celebviadalba a Times Square-en az újévi gömb zuhanásához, sz'al vissza kell mennem, de most nyáron lesz az esküvőm, és az van, hogy baromira szeretném, ha te csinálnád a ruhámat. – És már világosan megmondtam neki – szűri a foga között Tiffany, – hogy nem foglalkozol eredeti tervezéssel, csak… – Tudom, hogy ez a csaj itt azzal jön, hogy csak ruhafelújítással foglalkozol – lövell megvető pillantást Tiffany felé –, de én tökre úgy vagyok vele, hogy mi a difi? Mármint ha behozok valami ocsmányságot, hogy azt varrd át, vagy ha simán csak csinálsz nekem egy újat? Azt szeretném, hogy tervezz nekem egy ruhát, oké? Megcsinálod? Fiatal, jófej tervezőtől akarok ruhát, nem valami vén szatyor cuccot egy négyemeletes ruhaszalonból a Madison sugárútról. Vágod? Csak elég nehéz volt rájönni, hogy mit mond a folyamatos rágcsálás közepette. – Ms. Nichols – kel föl a helyéről Tiffany. – Válthatnánk egy szót a másik szobában? – Jaj már! – csettint nagyot a rágójával Ava. – Mi olyan nagy ügy? Van lóvém. Megfizetem, oké? – Ö – fordulok Avához, és észreveszem, hogy a csivava már épp emeli a lábát Madame Henri cserepes hortenziájára. Gyorsan odaugrom, és óvatosan visszateszem a kutyát a zavartan pislogó Ava kezébe. – Hadd beszéljek egy percet az… ö… asszisztensemmel, hogy lássam, hogy áll a beosztás erre a hétre, aztán rögtön jövök.

Ava láthatólag megkönnyebbül. Már ha erre lehet következtetni a nagy, rózsaszín buborékból, amit fúj a rágójából. –Tőlem – feleli. Hagyom, hogy Tiffany magával vonszoljon a hátsó szobába. – Nem tervezhetsz neki ruhát – sziszegi, alighogy elhúztam a fekete bársonyfüggönyt. – Ez egy narkós, ordas kurva. – Hadd találjam ki – mondom. – Az Anonim Narkósoktól ismered. – Nem – közli Tiffany. – De akkor is narkós, ordas kurva. Esküszöm, Lizzie. Nem láttad a Celebviadalban? Lil' Kim elbőgte magát miatta. Lil' Kim! Ezt nem teheted meg és kész. – Viszont baromi híres – érvelek. – Trilliárdjai vannak. És egy herceghez megy feleségül. Van róla fogalmad, milyen hírnevet jelent ez a cégnek? – Ja – bólint Tiffany. – Narkós, ordas kurva hírnevet. Semmi hasznod nem származik az ilyen sajtóból, az tuti. – Tiffany – felelem, türelmet erőltetve magamra. – Ezt te nem érted. A karrieremnek ezen a pontján bármilyen hírnévnek örülni kell. Igenis megcsinálom a ruháját. – De hát a csaj egy közönséges kurva – ellenkezik Tiffany. – Láttad, hogy bánt azzal a kutyával? Na és a csizmája? – Tiffany, próbáld megérteni, súlyos problémái vannak. Segíteni kell rajta, nem megvetni. Nyilván nem volt senkije, aki szelíden rávezette volna, hogy mi a civilizált emberi viselkedés. És most lesz csak igazán szüksége rá… feleségül megy egy herceghez! Királyi esküvője lesz! – Ja. Görögországban – kommentál Tiffany. – Ha-hó. – Tiffany! Hogy mondhatsz ilyet! Görögország a nyugati civilizáció bölcsője, a demokrácia és az államtudomány szülőföldje, a nyugati irodalom és filozófia atyja, nem is beszélve az Olimpiáról… – Ö… Lizzie, kóstoltad már valaha a humuszt? – Tiffany – szólok rá. – Igenis elvállalom Ava ruháját. Választhatsz: benne vagy vagy kiszállsz. Tiffany a szemét forgatja. – A herceges dolog az oka? Azért csinálod, mert te is herceghez mész feleségül, és ezért úgy érzed, hogy erkölcsi kötelességed segíteni neki, csak mert ő is egy herceghez megy hozzá? Ezt válaszra se méltatom.

– Tiffany, az erkölcsi kötelességünk az, hogy segítsünk ezen a szegény lányon, mert ha mi nem tesszük, akkor senki sem fog, és csak csinálja tovább az olyan ostoba dolgait, mint hogy kitépi Lil' Kim póthaját a Celebviadalban, és soha nem fedezi föl a belső értékeit. – Mert azt hiszed, hogy te segíthetsz neki fölfedezni, mi? – gúnyolódik Tiffany. – Igen, Tiffany – felelem határozottan. – Azt hiszem. Ám az igazság az, hogy nem hiszem, hogy segíthetek. Hanem tudom. – Rendben. Ha dr. Doolittle-t és Eliza Higginst akarsz játszani, csak rajta. A te karriered bánja. Én csak azt csinálom, amiért fizetsz: fogadom a telefonokat. – Higgins professzor – javítom ki – és Eliza Doolittle. Higgins professzor a nyelvész, aki kikupálja a cockney virágáruslányt. Dr. Doolittle az a pasas, aki ért az állatok nyelvén. – Szuper – dünnyögi Tiffany. – Már látom, hogy rossz húzás volt pont ma csökkenteni az Adderall-adagomat. Elhúzom a bársonyfüggönyt, és ott találom Ava Mecket, amint épp az egyik próbababa ejtett vállú House of Bianchi ruháját mustrálja, aminek hosszú ujjat varrtam, egy konzervatív zsinagógában házasodó menyasszony részére. – Ez tetszik – egyenesedik föl Ava, amikor a szobába lépek. Még mindig a rágóját csócsálja. – Tudsz varrni nekem valami ilyet? Ezen meglepődöm. Kellemesen. Váratlanul szolid választás egy olyan lánytól, aki rendszeresen mutogatja a bugyiját a tévében. – Azt hiszem, találunk megfelelő ruhát a számodra – felelem. – Ennél egy kicsit talán avásabbat. Ava izgatottan fölkiált és tapsol örömében. A csivava lelkesen vakkant, és körbe-körbe szaladgál. Még a testőr is elmosolyodik. Éppen hogy, de a mosoly az mosoly. – Jaj, köszi! – ujjong Ava. – Nagyon állat lesz! – Aha – értek egyet. – De tisztázzunk előbb néhány alapszabályt. Első számú szabály: amikor belépsz az üzletbe, rágótlanítasz. Távozáskor visszarágósíthatsz. – Várakozón kitartom elé a kezemet. Ava értetlenül bámul. – Mi?

– A rágód – magyarázom. – Chez Henrinál tilos a ragozás. Ha gondolod, menj át nyugodtan Vera Wanghoz rágózni, de itt nem lehet. Közönséges dolog tehén módjára kérődzni. Szóval vagy kiköpöd, vagy búcsút mondunk egymásnak. Ava döbbenten a tenyerembe köpi a rágóját. Kidobom a galacsint egy szemetesbe, a csivava meg szalad szemügyre venni. – Második számú szabály – folytatom, és kiveszek egy zsebkendőt a Tiffany asztalán lévő dobozból, hogy letöröljem a kezem. – Időben kell jönnöd a ruhapróbákra. Ha bármilyen okból kifolyólag nem érnél ide, legalább egy órával a megbeszélt időpont előtt telefonálsz, hogy tudasd velünk. Amennyiben ezt egynél többször elmulasztod, a szerződésünk azonnal érvényét veszti. Udvariatlanság megváratni az embereket. Számos ügyfelünk van, és ha időben tudjuk, hogy nem fogsz jönni, hívhatunk valakit az időpontodra. Rendben? Ava még mindig nagyon bámul, de rábólint. Feltűnik, hogy a testőr továbbra is mosolyog, de az arckifejezése most valahogy hitetlenkedő. – Ebben az esetben, ha volnál szíves hátrajönni velem, hogy levegyem a méreteidet – zárom le a beszélgetést. Ava sietve engedelmeskedik, és útközben megbotlik a nevetségesen magas sarkú csizmájában. Már látom, hogy hosszú lesz ez a reggel.


A Római Birodalom korabeli koszorúslányok hordtak először egyforma ruhát – és nemcsak egymáséhoz képest egyformát, hanem ugyanolyat, mint a menyasszony. Így próbáltak túljárni az ártó szellemek eszén, nehogy elvigyék a menyasszony lelkét a nászéjszaka előtt. Az a lány, aki három társát védte meg ekképp a gonosz démontól, nem volt elég tiszta már a házassághoz, mert úgymond, túl sok sötét erő költözött bele. Innen származik a mondás: „Ki háromszor koszorúslány, sosem lesz menyasszony.” Úgy ám, ez a „háromszor koszorúslány” dolog nem puszta kitaláció! És te még azt hitted, hogy csak Manci nénikédről beszélnek!

Hogyan kerüld el az esküvői katasztrófát A barátnőidet az egyedi személyiségükért szereted. De egyedi a testük is. Ezért ne kényszeríts rájuk egyforma ruhát! Úgyis utálni fogják, és ha valóban a barátnőjük vagy, akkor irtózol attól, amit ők utálnak. Válassz egy színt, ami mindannyiuknak jól áll, és engedd, hogy olyan szabás mellett döntsenek, amilyen nekik tetszik, hogy máskor is hordhassák még a ruhát. Mert mi van akkor, ha nem lesznek teljesen egyformák? Magukért szereted őket, nem a külsejükért, ugyebár. LIZZIE NICHOLS DESIGNTM

••••••••••••••••••••••••6•••••••••••••••••••••••• Mondják, a föld veszte a tűz lesz, vagy a jég. És mint ember, kit vágya űz, amondó vagyok, hogy a tűz. Robett Frost (1874-1963), amerikai költő

Luke

megígérte, hogy átjön és vacsorát főz nekem, merthogy ilyen nehéz napom volt – annak ellenére, hogy Madame Henri valamivel öt után telefonált, hogy a férje túl van a műtéten, ami remekül sikerült –, de az igazság az, hogy legszívesebben vennék egy forró fürdőt, divatlapot olvasgatnék és korán lefeküdnék. Csak hát, hogyan mondjam el ezt Luke-nak azután, hogy csak miattam elment a piacra, vett két szelet hátszínt és bepácolta őket? Így aztán, amikor picivel hat előtt fölhív és bocsánatkérő hangon szól bele a telefonba, hogy „Figyelj”, legszívesebben táncot járnék örömömben. Lemondja! Halleluja! És helló, Vogue! – A Michigan játszik ma este – magyarázza –, és Chaz nagyon szeretné, hogy nézzem vele. Tudod, mennyire odavan a Wolverineekért. És az igazat megvallva… elég depisnek hangzott a telefonban, amikor felhívott. – Chaz depis? – Ez meglep. Amikor a melltartómban nyúlkált, egy kicsit sem tűnt depressziósnak. De persze ennek nem adok hangot. – Igazából elég érthető, ha rossz a kedve – vélekedik Luke. – Mi összeházasodunk, a barátnője pedig elhagyta… egy nő miatt. Biztos voltam benne, hogy mostanra talál valakit… amióta ismerem, sosem volt még egyedül ilyen hosszú ideig. – Shari hálaadáskor szakított vele – felelem szárazon. Észreveszek egy újabb piros foltot a karomon, ahonnan az előző eltűnt. Szóval mégsem szúnyogcsípés. Akkor mi lehet? Allergiás lennék a mosószeremre? De hát nem váltottam újra mostanában.

– Chaznél másfél hónap baromi hosszú szünetnek számít – világosít föl Luke. – És a legjobb barátja feleségül veszi a legédesebb lányt a világon… Persze hogy bedepizik. – Akkor tényleg jobb lesz, ha otthon maradsz vele és nézitek a kosármeccset – értek egyet. Már fantáziálok a kínai kajáról, amit majd rendelek. Mu su csirkét hoisin szósszal. Még az is lehet, hogy a kádban fogok enni. – Épp erről van szó – folytatja Luke. – A meccs műholdas adón megy. Az O'Riordan Sportbárba megyünk, ami ott van a sarkon, a házad mellett, a Lexingtonon. Szóval gondoltam, ha van kedved később csatlakozni… – Hű, bébi! – felelek mézesmázosan. – Nincs a világon semmi, amit jobban szeretnék, mint meccset nézni veled meg a depis haveroddal. – Csirkeszárnyat akarunk rendelni – igyekszik elcsábítani Luke. – Ellenállhatatlan ajánlat… – Ne csináld már! – vált Luke komolyabb hangra. – Chaz imád téged, tudod jól. Szeretne személyesen is gratulálni. És ha te is ott lennél, majd felvidul. Tudod, mennyire szeret a ruháid miatt cikizni. Egyébként is, ha nem jössz, akkor egész nap nem látlak. De az a baj, hogy most kivételesen Chaz nem a ruhám miatt fog cikizni. Persze ennek sem adok hangot. – Luke – kezdek a magyarázatba –, ennek az egész különélésnek az a lényege, hogy a jegyességünk idejét arra használjuk, hogy minél jobban felderítsük a személyiségünket, aztán amikor házasok leszünk, majd tisztábban átlássuk, hogy mit is akarunk… – Lizzie – szakít félbe Luke. – Ezt mind tudom. Végighallgattam a múltkori beszédedet, emlékszel? De miért baj az, ha egy srác látni akarja a barátnőjét? Sóhajtva hagyom, hogy a csodás habfürdő- és divatmagazinvágyálmom eltűnjön a lefolyón. Szó szerint. – Hét körül ott leszek. A bár zsúfolt, de legalább nem füstös, mivelhogy New York önkormányzata betiltotta a zárt helyeken való dohányzást, és kivételesen be is tartatja. Luke-ra és Chazre egy bokszban találok rá, a tucatnyi főiskolai kosármérkőzést sugárzó plafonra szerelt tévé egyike alatt. Luke felugrik, hogy csókkal üdvözöljön. Chaz fején ott az (esté-

lyi viselet kivételével) elmaradhatatlan Michigani Egyetem baseballsapka, amit jól a szemébe húzott. Az arca borotválatlan, és elég ziláltan fest… még ziláltabban, mint a legutóbb, amikor túl sok pezsgőt ittunk az éjjel… És túl sok más is történt. – Na, gyerünk – vigyorog rám Luke imádnivalóan. –Mutasd meg! Becsusszanok a padra Luke mellé, és épp a kabátomat meg a sálamat veszem le. Chaz a sörét dédelgeti, és mereven nézi a meccset a fejem fölött. – Luke! – szólok rá pirulva, bár nem értem, mitől. – Ne már! – Na, gyerünk! – biztat Luke. – Tudom, hogy te is akarod. Chaz leveszi a szemét a képernyőről, és rám pillant. – Mit akarsz mutatni? Luke fölemeli a kezemet, hogy megmutassa neki a jegygyűrűt. Chaz hosszú füttyentést hallat, pedig már természetesen látta. – Azta – szól. Luke-nak most már fülig ér a szája. – Hozok neked egy italt – fordul hozzám. – Előremegyek a pulthoz, mert a pincérnő csigalassú. Fehérbor? – Szuper lenne… – bólintok. Azon gondolkozom, emlékeztesseme, hogy hozzon mellé jeget. Nem bírom melegen meginni a fehérbort, de olyan lassú vagyok, hogy mindig megmelegszik. Persze nem valami ízléses dolog, de rászoktam, hogy kérek egy pohár jeget a bor mellé. Így tovább kitart, és kevesebb kalória is van benne. – Szemvillanás és itt vagyok – felel Luke, mielőtt bármit mondhatnék a jégről, és fölállok, hogy kiengedjem, aztán visszaülök a padra, a felszabadult helyére. Na, nem baj. Magától is eszébe fog jutni a jég. Chaz újból a képernyőre függeszti a tekintetét a fejem fölött. Megköszörülöm a torkom. – Köszönöm a rózsákat – bököm ki sietve, hogy túl legyünk rajta, mielőtt Luke visszaér. – Nem kellett volna. – Hát – feleli tömören Chaz. – Szerintem meg igen. –Azért köszönöm. – Látom, hogy Luke egyelőre azon igyekszik, hogy magára vonja a pultos figyelmét, így hát megfogom Chaz kezét a jobb ke-

zemmel. – Nagyon sokat jelentett nekem. El sem tudod képzelni, mennyit. Chaz lepillant a kezemre, aztán ismét a szemembe néz. – De igen – mondja. – Azt hiszem, elég jól el tudom képzelni. Megbántva elhúzom a kezemet, habár nem teljesen értem, hogy miért. – Ezzel meg mit akarsz mondani? – tudakolom. Chaz magában kuncog, és a korsója után nyúl. – Semmit. Anyám, de felkaptad a vizet. Azt hittem, tökéletesen boldogok vagytok Luke-kal. – Úgy is van! – rikkantok. – Akkor hát – emeli felém a poharát Chaz –, mazl tov! – Nem tűnsz valami depisnek – kívánkozik ki a megállapítás. És persze azonnal főbe lőném magam. Kis híján a torkán akad a korty sör, amit lenyelni készült. – Depis? – ismétli, amint összeszedi magát annyira, hogy beszélni tudjon. – Ki mondta neked, hogy depis vagyok? Körülnézek, hátha akad valahol egy megtöltött pisztoly. Sajnos nem találok ilyesmit, így nem marad más választásom, mint felelni a kérdésére. – Luke – motyogom szégyenkezve. – Azt mondta, hogy depressziós vagy, mert ő megházasodik, neked meg nincs senkid. – Ez jellemző Luke-ra – mosolyog gúnyosan Chaz. – Szóval… akkor nem vagy depressziós? – kérdezem, és halványan megcsillan a remény, hogy most az egyszer talán megúszom öngyilkosság nélkül. Chaz keményen a szemembe néz, és felel: – De igen, Lizzie. Mániás depresszióban szenvedek, mert a lány, akibe, végre rájöttem, egész idő alatt szerelmes voltam, és akiről mármár kezdtem elhinni, hogy viszontszeret, fogta magát, és igent mondott a legjobb barátomnak, aki, hogy őszinte legyek, nem érdemli meg. Kielégítő válasz? Tudom, hogy furán hangzik, de a szívem mintha hirtelen szaltót vetne, aztán egy pillanatra elakad a lélegzetem, és megbabonázva nézek a szemébe. Aztán esik le, hogy viccel.

És az arcomat elönti a pír. Viccel. Még szép, hogy viccel. Anyám, micsoda hülye vagyok. – Mit számít az neked? – vágok vissza, nem törődve a gunyorosságával. Haragszom magamra, amiért hittem neki, amikor azt mondta, hogy szerelmes belém, de főként azért, mert már kezdtem rosszul érezni magam, hogy megbántottam őt. Pedig Chazt lehetetlen megbántani. Nekem legalábbis. Annyi szent. – Inkább lennél hálás, hogy nem rád vetettem szemet. Te nem is hiszel a házasságban. Csak egy darab papír, nem? Te mondtad. – Pontosan – dől hátra Chaz, hogy tovább nézze a meccset. – Boldog, romantikus kapcsolatra vágysz? Ne rontsd el egy esküvővel. Erre csak pislogok. Nem hiszem el, hogy komolyan mondja. – És mégis mióta gondolod így? – érdeklődöm. – Amíg Sharival voltál, nem így vélekedtél a házasságról. A tökéletes házastársi boldogság mintaképe voltatok. Mínusz a házasság. De folyton sütit sütöttél és mostál rá, meg minden… – Ja – feleli Chaz anélkül, hogy levenné a szemét a képernyőről… de észreveszem, hogy összeszorítja a fogát. – De elhagyott, emlékszel? Egy nő miatt. Nekem elhiheted, ezt a baklövést többé nem követem el. A házasság lúzereknek való. – Ezt nem mondhatod komolyan! – Meglep a keserűség a hangjában. – Tényleg nem? – mosolyog gúnyosan a tévére. – Azért van némi fogalmam a dologról. Az apám válóperes ügyvéd, mint tudjuk. – Ehhez képest boldog házasságban él anyukáddal… – feleselek – mióta is? Harminc éve? Nem hiszem el, hogy még mindig ki vagyok akadva az „egész idő alatt szerelmes voltam beléd” beszólása miatt, ami elég tapintatlan dolog volt a részéről azok után, ami a taxiban történt Újévkor. De még jobban zavar az, ahogyan a szívem szaltót vetett. Mi a csuda van velem? És hogy hihettem neki akár egyetlen pillanatra is? Tudom, hogy naiv michigani lány vagyok, de igyekszem nem annak látszani. Általában. – Ezt nem szoktam reklámozni – közli Chaz. – A boldog házasságban élő szülők nem illenek bele az egyéniségem összképébe. Tu-

dod… újdonsült egyedülálló filozófia doktorandusz, aki egyedül él East Village-i lepukkant lakásában, keményen iszik, keményen él, enyhén félelmetes… Most rajtam a sor, hogy gúnyosan mosolyogjak. – Mi van? – veszi le a szemét a képernyőről Chaz, hogy rám nézzen. – Nem tartasz félelmetesnek? – Ebben a sapkában biztos nem – válaszolok. – Márpedig félelmetes vagyok – bizonygatja. – Mindenesetre félelmetesebb, mint Luke. – Nem azért szeretem Luke-ot, mert félelmetes – világosítom föl. – Ja, persze – felesel Chaz. – Azért szereted, mert… miért is? Mert gazdag? Jóképű? Barátságos? Kedélyes? Előzékeny? Kedves? És beteg gyerekek életét fogja megmenteni? – Valahogy úgy – vágok vissza. – Kivéve a gazdagságot. Szándékomban áll a saját keresetemből élni, úgyhogy köszönöm, de nincs szükségem a pénzére. Ha tudni akarod, épp ma vettem föl Ava Mecket kliensnek. – Azt a narkós, ordas kurvát? – rémül meg Chaz. – Miért beszél így róla mindenki? – bosszankodom. – Tudtommal senki nem látta sem drogozni, sem pénzért lefeküdni valakivel, mégis mindenki narkós, ordas kurvának hívja. – Fölösleges látni – vélekedik Chaz. – Elég, ha megnézed egyszerkétszer a Celebviadalt. Most rajtam a sor, hogy megrémüljek. – Mi visz rá egy keményen ivó és keményen élő filozófia doktoranduszt, hogy Celebviadalt nézzen? – Elképesztően tanulságos műsor – feleli vigyorogva. –Már annak, aki tanulmányozni szeretné az ijesztő mélységet, ahová társadalmunk süllyedt. Vagy legalábbis az ijesztő mélységet, ahova a szórakoztató média akarja velünk mindenáron beetetni, hogy jutottunk. – Helló – csusszan vissza a bódé padjára Luke, és a kezembe ad egy pohár bort. – Bocs, hogy ilyen sokáig tartott. Kész őrültekháza van itt. Öt különböző meccset adnak. Enyhe csalódottsággal állapítom meg, hogy elfeledkezett a jégről. De végül is még csak hat hónapja járunk. Nem emlékezhet mindenre.

– Nem hoztál jeget – szólal meg Chaz. – Luke, mondd meg a barátnődnek, hogy sosem fog beindulni a menyasszonyiruha-biznisze, ha narkós, ordas kurvák az ügyfelei. Hitetlenkedve bámulok, hogy Chaz emlékezett. – Milyen jeget? – értetlenkedik Luke. – Mi van? Ki a narkós, ordas kurva? – Senki – felelem ugyanakkor, amikor Chaz azt mondja: – Ava Meck. – Ki az az Ava Meck? – tudakolja Luke. Chaz felnyerít, én meg gyorsan kortyolok egyet a boromból, mert már látom, hogy mi készül. – Szoktál te egyáltalán tévét nézni? – támad Luke-ra Chaz. – Olvasol valaha újságot a Wall Street Journalon kívül? Komolyan mondd meg, mert érdekel. Amikor például vársz a fogorvosnál, megesik akár véletlenül, hogy kézbe veszel egy US Weeklyt? – Állj le, Chaz – szólok közbe. Kezdek mérges lenni rá. Talán jobban, mint ahogy azt a helyzet indokolná. – Attól még, hogy Luke nem tudja, ki az az Ava Meck… – Mindenki tudja, ki az az Ava Meck! – fakad ki Chaz. – Ki az az Ava Meck? – ismétli Luke. – Ava Meck a… – De hirtelen olyan fáradtság tör rám, hogy képtelen vagyok folytatni. Nem bírom tovább az öt különböző bemondó hangját, a rajongók üdvrivalgását, valahányszor a csapatuk kosarat dob, nem is beszélve a söröző előtt császkáló hajléktalanról, aki minden járókelőtől pénzt kunyerál. De amit a legkevésbé bírok elviselni, az a hang, amely újból megszólal a fejemben. Ismerős hang. És nem véletlenül. Mivelhogy a tulajdonosa éppen szemben ül velem… az a nagy, csapzott srác a Michigani Egyetem baseballsapkájában. „De igen, Lizzie. Mániás depresszióban szenvedek, mert a lány, akibe, végre rájöttem, hogy egész idő alatt szerelmes voltam, és akiről már-már kezdtem elhinni, hogy viszontszeret, fogta magát, és igent mondott a legjobb barátomnak, aki, hogy őszinte legyek, nem érdemli meg. Kielégítő válasz?” Ám ugyanakkor hallom, amint ugyanez a hang azt is mondja:

„Boldog, romantikus kapcsolatra vágysz? Ne rontsd el egy esküvővel.” – Tudjátok mit? – szólok a rengeteg felgyülemlő érzéstől feszült hangon. – Nagyon jól éreztem magam, de borzasztó fáradt vagyok. Nem haragszotok, ha most hazamegyek? Holnap nagy napom lesz, és szeretnék korán ágyba kerülni. – Jaj, ne csináld, Lizzie – kérlel Luke. – Még csak most jöttél. Ne menj még! Épp csak elkezdődött a meccs. Chazre pillantok. Az arca kifejezéstelennek tűnik az ellenzője alatt. De egyenesen a szemembe néz. – Igen, Lizzie – ért egyet. – Ne menj még. A játszma épphogy csak elkezdődött. Különös, de a tekintetében és a hanghordozásában van valami, ami elárulja, hogy nem a kosárlabdajátszmáról beszél. A legkevésbé sem. – Na, sziasztok, majd később találkozunk – felelem nevetségesen magasra sikerült hangon, és mondhatni, kituszkolom Luke-ot a bokszból, hogy végre kiszabaduljak. – Hazakísérlek – ajánlkozik Luke zavartan, de egy gyors puszival elhárítom az ajánlatot. – Kösz, nem kell, minden oké. Maradj csak, és érezd jól magad! – azzal már kint is vagyok az utcán, ahol végre magamba szívhatom a csípős januári levegőt. – Van egy kis aprója? – tart felém a részeg hajléktalan egy mocskos, csorba bögrét. Felelet nélkül továbbmegyek. Tessék, ilyen keményszívű New York-i vált belőlem. Mostanában sosincs fölösleges apróm. Nekem is kell az apró. Amennyit csak össze tudok szedni. Van valakinek fogalma róla, milyen drága itt a mosás? – Rendben – húzza föl az orrát a hajléktalan pasi. –Nekem így is jó, hülye picsa. A szemem megtelik könnyel. Nem vagyok hülye picsa! Nem és kész! Ugyanúgy, ahogy Ava sem narkós, ordas kurva. Ugyanúgy, ahogy Chaz Pendergast sem szerelmes belém. De mégis minek kellett ilyeneket mondania? Mire jó neki, hogy ilyen gonosz? Amikor megkaptam tőle azt a gyönyörű rózsacsokrot, kész voltam megbocsátani minden undokságot, amit aznap reggel a fejemhez vágott… erre most ilyeneket mond.

„…a lány, akibe, végre rájöttem, egész idő alatt szerelmes voltam… és akiről már-már kezdtem elhinni, hogy viszontszeret…” De csak szórakozott. Folyton szívat engem, amióta csak ismerem. Akkor meg… miért fáj most annyira? „Boldog, romantikus kapcsolatra vágysz? Ne rontsd el egy esküvővel.” De hát, ha nem házasodsz meg, akkor az egésznek mi értelme?


Az Erzsébet-korban felvirágzott a költészet, az irodalom, a színház és a romantika. Nem csoda hát, hogy az Erzsébet korabeli Angliának köszönhetjük a mai esküvői hagyományok jelentős részét, beleértve a gyűrűváltást, a koszorúslányok új (értsd: nem harcias) szerepét, a kölcsönös eskütételt, sőt még a menyasszonyi csokrot is. Rangos családok körében továbbra is az érdekházasság volt a leggyakoribb, a gyermekeket sokszor már születésükkor eljegyezték. Csak az alsóbb osztályok engedhették meg maguknak azt a luxust, hogy szerelemből házasodjanak. De ha ez nem így lett volna, miről írt volna William Shakespeare?

Hogyan kerüld el az esküvői katasztrófát Lehet, hogy a leendő sógornődnek vannak a világon a legtündéribb gyerekei, és talán van is abban valami, amit mond: hogy nekik is adhatnál valami szerepet az esküvődön. De szó sem lehet róla, hogy feláldozd az egyik koszorúslányodat, gyűrűhordozódat vagy a viráglánykát az ő csemetéi kedvéért. Ne bántsd meg a saját családodat vagy a barátaidat, csak hogy a vőlegényed családjának kedvében járj! Akad egy halom más feladat az esküvőn, amit rájuk oszthatsz, például tarthatják a vendégkönyvet, osztogathatják a konfettit vagy az esküvői programot, akár lehetnek imádnivaló, habár kissé mélynövésű bejelentők is. Engedd szabadra a képzeleted, és mindenki örülni fog. LIZZIE NICHOLS DESIGNTM

••••••••••••••••••••••••7•••••••••••••••••••••••• Ásó kapa titeket! Hű legyen a szívetek! William Shakespeare (1564--1616), angol költő és drámaíró

E

– z a Chaz barátod jó nagy disznó lehet – vonja le a következtetést Monique, miután Tiffanyval végighallgatták, amit az este történtekről meséltem a nagyinak (anya szokás szerint most sem ért rá), mialatt a ruhapróbák közé beiktatott gyors ebédet fogyasztottuk hármasban, az üzletben. – Egyetértek vele – közli a nagyi a mobilomon. – Bárki legyen is az. – De nem az – felelem, miközben a kezem a tandoori csirkeszendviccsel félúton megáll a szám felé. – Mármint úgy értem, rendes körülmények között. Épp ez a furcsa a dologban. – Akkor viszont erről van szó – jelenti ki határozottan Monique, aki minden porcikájában ugyanolyan tökéletes szépség és ugyanolyan magabiztos, mint Tiffany. Azonban Tiffanyval ellentétben Monique-nak brit kiejtése van, amitől tisztára egy egyetemi tanár benyomását kelti. Egy olyan egyetemi tanárét, aki arról szeret előadni, hogy a pasik mind „seggfejek”. – De miről? – tudakolom. Tiffany és Monique összenéz, majd Tiffany bólint. – Hát, hogy beléd van esve, mégis miről? – hangzik Monique válasza. – Nem is láttátok még az életben! – kiáltok. – Én igen – felel Tiffany, miközben jamaicai fűszeres csirkeszendvicset töm a szájába. – És ezerrel beléd van zúgva. – Igaza van – véli a nagyi. – Mindig is sejtettem, hogy az a fiú szeretné befűteni egy adag szénnel a kemencédet.

Nem sokon múlik, hogy ki nem köpöm az épp leharapott tandoori csirkedarabot. – Hogy mondhatsz ilyet? – kiabálok. – Ő Luke legjobb barátja! És a legjobb barátnőm expasija! Tiffany értetlenül néz rám. –És? Monique is ugyanazzal az üres tekintettel bámul. Biztos tanítják nekik a modelliskolában. – Ja – mondja. – És? A nagyinak kezd elfogyni a türelme. – Tíz perc múlva kezdődik a Quinn doktornő. Sokáig tart ez még? – És… és… – keresgélem életemben először dadogva a szavakat. – És… figyeljetek! Fogadok, hogy ti kettőtökbe folyton belétek zúgnak a pasik. Ehhez elég rátok nézni. De a valóságban, a magamfajta, normális lányoknál ez nem így van. A pasiknak nem szokásuk csak úgy belém szeretni. Bátorítás nélkül legalábbis biztos nem. – Ja, és amikor hagytad, hogy a cicidet fogdossa a taxiban, az nem volt bátorítás, ugye? – kérdezi Monique. – És együtt is aludtatok – teszi hozzá Tiffany. Az ujjammal gyorsan letakarom a mobilom mikrofonját. – Lányok – szólok rájuk –, a nagymamám hallgat minket… – Késő – mondja a nagyi. – Már hallottam. Ez még jobb, mint a Quinn doktornő. – Mindketten részegek voltunk – felelem védekezésül, legalább milliomodszor. Már bánom, hogy egyáltalán mondtam valamit. Ismerős érzés. De legjobban azt bánom, hogy nem raktam le a telefont, amikor a nagyi fölvette. –Mindegy, felejtsétek el az egészet. Nem történt semmi. Miért kellett elfecsegnem a dolgot, pláne ennek a két lánynak? Persze nem tettem volna, ha megbeszélhetném a dolgot Sharival. Ha fölhívhatnám Sharit, hogy megkérdezzem: „Shari, a vőlegényem legjobb barátja ezt mondta. Szerinted mit akar ezzel?”, most nem itt lennék. De nem tehetem. Mivelhogy a vőlegényem legjobb barátja Shari volt pasija. És szó sem lehet róla, hogy elmondjam Sharinak, ami Chazzel történt. Tiszta gáz lenne.

Csakhogy, mint kiderült, Monique és Tiffany nem alkalmas Sharipótléknak. A legkevésbé sem. – Az, amit a végén mondott – folytatja Monique –, hogy a játszma épp csak elkezdődött… Nekem nem tűnik semminek. Hát neked, Tiff? – Egy frászt – válaszol Tiffany. – Tuti, hogy rá van indulva a mi Miss Lizzie-nkre. – Én megmondtam – énekli a nagyi. – Úristen, csajok! – ingatom a fejem. – Ez tökre nem igaz. És még ha igaz is… akkor sem lesz belőle semmi. A Sharival történtek teljesen kikészítették. Azt mondta… De ebben a pillanatban – hála az égnek – a bolt ajtaja kivágódik, és beesik rajta Ava Meck, nyomában a testőrével és a csivavájával. Ava olyan riadt arcot vág, mintha vadászok üldöznék. Minisortot visel neccharisnyával a mínusz tíz fokos fagyhalál ellenére, és az állkapcsa szaporán mozog… pedig nem beszél. Tiffany összeráncolt szemöldökkel pillant a naptárba. –Ava, te meg mit keresel itt? – akarja tudni. – Négy hét van még a következő ruhapróbádig! – Bocs – feleli Ava, és leroskad a kanapéra, amit Madame Henri az én unszolásomra állított a szoba távolabbi sarkába, várakozó, ideges anyukák számára, aztán kikukucskál a próbababa mögül, akinek az ’50-es évekbeli báli ruha fazonú, hatalmas tüllszoknyás ruhája szinte az egész kirakatot elfoglalja, takarva Avát a járókelők pillantása elől. – Lakást kerestünk a környéken, és egyszerre… paparazzi! Elbújhatok itt, amíg lekopnak? Nincs kihúzva a szemem. – Várj egy kicsit, nagyi – szólok a telefonba. Odamegyek Avához, és várakozón elé tartom a kezem. – Semmi akadálya – mondom. A tüllszoknya mögött kuporogva Ava értetlenül bámul a kezemre. Aztán megszületik a felismerés, és a kezembe köpi a rágóját. Odamegyek a Tiffany asztala alatti szemeteshez, kidobom a rágót, aztán megtörlöm a kezem. – Kicsi Joey – szólok a testőrhöz, akivel a legutóbb hivatalosan bemutatkoztunk –, ha gondolod, lehúzhatod a redőnyt. Kicsi Joey – akinek száznegyven kilós és több mint kétszáztíz centis alakja arra enged következtetni, hogy viccből kaphatta a nevét – elkezdi leengedni a fekete fémredőnyt, amit a Manhattan Targetben

szereztem be, még amikor Jill Higgins ruháján dolgoztam, mert őt is kikészítették a lesifotósok. – Hogyhogy Manhattanben keresel lakást, Ava? – kérdezem. – Hát mert itt annyival menőbb, mint Los Angelesben – válaszol Ava, miközben ölbe veszi a remegő csivaváját. – Kivéve az időjárást. Például nem kell órákat furikáznod, ha valami normális helyre akarsz menni. Ami elég fasza, ha tök be vagy állva. Meg nem jönnek folyton utánad autogramot kérni, meg ilyen baromságok… általában. Jó, mondjuk, itt is bámulnak. De nem szállnak rád. Max a tinik a H&Mben. Eltelik egy perc, mire mindezt megemésztjük. Tiffany tér elsőként magához. – Na és milyet keresel, egy hálószobásat? Vagy kettőt? – érdeklődik. – Négy hálószoba, három fürdő, ebédlős konyha, legalább 180 négyzetméter külső terasz és teljes déli fekvés – siet a válasszal Kicsi Joey, mikor Ava megrökönyödve pislog Tiffany kérdésére. Amikor e hír hallatán mindhárman döbbent arccal Ava felé fordulunk – mivelhogy tudomásom szerint Manhattan szigetén nem létezik a leírásnak megfelelő ingatlan (tízmillió dollár alatt legalábbis) –, ő csak vállat von, majd kislányos hangján kijelenti: – Szezonális hangulatzavarban szenvedek. Hé, van még kajátok? Ma még csak egy energiaszeletet ettem, és mindjár’ éhen halok. Felé nyújtom a tandoori csirkeszendvicsem másik felét, mire elhúzza a száját. – Mi az a nyálkás fehér cucc benne? – kérdezi gyanakvón. Ettől aztán Tiffanyra és Monique-ra rájön a hisztérikus röhögőgörcs, ami előreláthatóan nem fog egyhamar elmúlni. – Tzatziki öntet – világosítom föl. – Ava, hogy mehetsz hozzá egy görög herceghez úgy, hogy nem ismered a tzatziki öntetet? – Én őt szeretem – feleli Ava, és elkapja a szendvicset a kutya orra elől, akit, mint előző nap kifejtette, Hófehérkének hívnak, „a Disneyhercegnő után” –, nem a nemzeti kajáját. – Hát – felelem –, azért szerintem kóstold meg, mielőtt eldöntöd, hogy utálod.

Ava vállat von, és a szendvicsbe harap. Most, hogy tele van a szája, visszafordulok Tiffanyhoz és Monique-hoz, akik szemüket törölgetik a közös és meglehetősen disznó viccük után. – Na de tényleg, csajok – szólok a telefonba is. – Mit gondoltok, beszéljek vele? Luke szerint depressziós. Mi van, ha tényleg az? Talán ha megbeszéljük, az segít. Tudjátok, ha rendesen lezárjuk a dolgot. Néha segít megnyugtatni az embert, ha nyíltan kimondják a dolgokat. – Mondja a lány, aki akkor sem tudna titkot tartani, ha az élete múlna rajta – nevet Tiffany. Pedig részemről nem látom be, mi olyan vicces. És nem is igaz. Egy csomó titkot megtartottam. Most épp egy sem jut az eszembe. De biztos kell, hogy legyen néhány. – Miről van szó? – tudakolja Ava. Már vagy fél centit megevett a fél szendvicsből. Hófehérke pedig egy másik félcentis darabon ügyködik. Nem nehéz rájönni, mitől olyan vékonyak. – Lizzie-be szerelmes a vőlegénye legjobb haverja – közli jókedvűen Monique, aki a maga vega szendvicsét Kicsi Joeyval osztotta meg. – És nem tudja, mihez kezdjen vele. A plafonra emelem a tekintetem. – Nem szerelmes belém – helyesbítek. – Csak… – Hát ez tök egyszerű – szakít félbe Ava, és miután Hófehérke lenyalogatta az ujjait, most maga is lenyalja őket. – Miért nem dugsz vele? – Ez ki volt? – kérdezi a nagyi a telefonban. – Tetszik nekem! Erre már nincs más választásom, mint lerakni a light kólámat, és így szólni: – Ava. Először is Monique téved. Chaz nem szerelmes belém. Csak barátok vagyunk. Másodszor, részegen nem volna szabad vezetned, se közelre, se messzire. Tegnap este otthonról rád kerestem a Google-ban, és tudok az ittas vezetési ügyedről. Jobban kellene vigyáznod. Miért nem fogadsz föl egy sofőrt, ha úgyis annyi pénzed van? Harmadszor pedig, szívből hiszek benne, hogy mint feminista nők, bármiféle nyelvhasználatot megengedhetünk magunknak, nem törődve azzal, ha a régebbi generációk egyes szavakat „nőietlennek” vagy „durvának” bélyegeztek, mindazonáltal a vulgáris kifejezések használata a mindennapi beszédben sem nem ízléses, sem nem vá-

lasztékos. Persze érthető, ha valaki dühös. De a d-betűs szóval utalni a szeretkezésre, Ava? Belőled ennél többet néznék ki. Sőt, tudom, hogy benned több van ennél. Különben is, mit szólna Alexandrosz herceg? Ava megint ugyanazzal az üres arckifejezéssel néz rám, mint amikor kiköpettem vele a rágóját. – Ő sokkal többször mondja, mint én – válaszol. Sóhajtok. – Felejtsük el – mondom minden jelenlevőnek (és telefonvonalban levőnek). – Tegyünk úgy, mintha nem mondtam volna semmit. Főleg anya előtt. Érted, nagyi? – Megmondom, mit kéne csinálnod – szól közbe Kicsi Joey, light baracklevet kortyolgatva, amit valamelyik hatalmas kabátzsebéből halászott elő. – Csípd nyakon a srácot négyszemközt, egy sötét szobában, nyissatok ki egy üveg Hennesseyt, rakj be egy jó kis Vandross-számot. Majd az segít, hogy lezárjátok az ügyet. – Na! – örül meg a nagyi. – Valaki, akinek esze van! Elképedve meredek a telefonra. – Ez… ez felháborító! – dadogok. – Ha nem tudnátok, Őszintén szerelmes vagyok a vőlegényembe. Tiffany – fordulok hozzá segítségért. – Te láttál minket együtt. Nálunk vacsoráztál hálaadáskor, emlékszel? – Aha – mereng Tiffany, és körmével tökéletesen egyenes és fehérített fogait kopogtatja. – De szerintem van valami abban, amit Kicsi Joey mond, Lizzie. Szerintem direkt azt akarod hallani, hogy menj és beszéld meg a dolgot Chazzel. Különben miért hoztad volna föl a témát? Monique egyetértően bólint. – Igen. Nekem is úgy tűnik, hogy azt akarod hallani, hogy beszélned kéne Chazzel. – Fogadok, hogy nem bántad, hogy a melledet fogdossa, és azt reméled, megint megteszi – toldja meg Tiffany. Kiguvadó szemmel nézek rá. – Lányok! – biccentek gyorsan Kicsi Joey felé, aki somolyog a light barackleve mögött. – Lányok! Mindennek van határa!

– Látod, én is ezt mondtam – helyesel Ava semmibe véve engem, és nagy, babakék szemét Tiffanyra függeszti. – A legjobb, ha kefélnek egyet, aztán elfelejti az egészet. Én is ezt csináltam, amikor rájöttem, hogy érzek valamit DJ Tippycat iránt a Celebviadalból. Erre csak pislogok. Aztán határozott hangon kijelentem: – Eszemben sincs szeretkezni a vőlegényem legjobb barátjával, Ava. Teljesen nevetséges ötlet. Kezdjük ott, hogy sosem tudnék így visszaélni Luke bizalmával. És előre megmondom, hogy ha te így viselkedsz a vőlegényed barátaival vagy… vagy DJ Tippycattel, akkor megnézheted, hogy meddig marad a vőlegényed. Másrészt pedig az a helyzet, hogy szerelmes vagyok a vőlegényembe. Ráadásul Chaz a legjobb barátnőm expasija… – Jó, de őt már rég nem érdekli a srác – veti ellen Tiffany egykedvű hangon. – Mivel ugyebár leszbi lett és egy nővel kamatyol. Ava erre beszívja fogai között a levegőt. Kicsi Joeynak meg úgy virul a feje, mintha épp most nyerte volna meg a lottót. Hófehérke ásít egyet, aztán összegömbölyödik és aludni tér. A nagyi pedig megszólal: – Azt hiszem, a mai Quinn doktornőt inkább fölveszem TiVo-ra. Hogy működik ez a vacak? – Chaz nem is hisz a házasságban! – közlöm velük kétségbeesésemben. – Azt mondja, csak egy darab papír, és valójában semmit nem jelent… – Aha! Végre kibújt a szög a zsákból – szól elégedett hangon Kicsi Joey. – Tehát emiatt nem akarod, hogy rád hajtson a srác. – Hát persze! – kiáltja tágra nyílt szemmel Monique. –Most már minden világos. Mert mit kezdjen egy nő, aki abból él, hogy mások álomesküvőjét valóra váltja, egy olyan pasival, aki még a házasság intézményében sem hisz? Tiszta képtelenség. – Talán rá tudja venni, hogy meggondolja magát – vélekedik Ava, mintha én ott sem lennék. – Nem könnyű, de néha megesik. Tiffany kétkedve felel: – Hát, nem is tudom. Most egy filozófia doktoranduszról van szó. Mindenféle egzisztencializmust meg ilyen szarokat tanul. Szerintem még arról se könnyű meggyőzni, hogy cseréljen zoknit, nemhogy házasodjon meg.

– Felejtsük el, hogy egyáltalán megszólaltam, oké? – indítványozom remegő hangon. – Beszéljünk valami másról… – Neeeeee! – kiált bele a nagyi olyan hangosan a telefonba, hogy el kell tartanom a fülemtől. – Beszéljünk a ruhádról, Ava – folytatom, és tudomást sem veszek a nagyiról. – Szerintem jó döntés, hogy a szokásosnál visszafogottabb legyél. Elvégre az esküvődről van szó, és királyi családba házasodsz be. De mivel nyáron lesz az esküvő, egészen rövid ujjakra gondoltam… – Ez unalmas – fenyeget a nagyi. – Lerakom! – Fiatal vagy és vékony, tehát megteheted. És ugyebár Görögországról beszélünk, úgyhogy az empire derekat javaslom… hogy ókori görög hatást keltsen. Nézd, megmutatom, mire gondolok. A kattanás furán véglegesnek cseng a fülemben. Nem foglalkozom vele, csak lerakom a telefont az asztalra. Majd később elintézem a nagyit. Még hogy „szeretné befűteni egy adag szénnel a kemencémet”. Nagy nehezen sikerül végre átterelnem a szót a szerelmi életemről Ava menyasszonyi ruhájának tervére – amit láthatóan tetszéssel fogad, amíg Tiffany a faliórára pillantva fel nem kiált: – Basszus! Rohannom kell dolgozni. Mármint a másik munkahelyemre. Oké, csajok, ne beszéljetek semmi érdekesről, amíg nem vagyok itt! És Lizzie, ne merészelj bármilyen lépést tenni Chaz-ügyben, amíg velem nem konzultáltál! Egyértelmű, hogy nem szabad rád bízni a dolgot. Sz'al tudod. Ha bármi van, hívj. – Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz – húzom föl az orromat. – Mint ahogy azt már az előbb is több ízben mondtam: szeretem a barátomat – úgy értem, a vőlegényemet –, és semmi sem fog történni a legjobb barátja és énköztem, mert nincs kettőnk között semmi. – Ja, persze – feleli nevetve Tiffany, és rajtam kívül mindenkire átragad a nevetés. Amikor Tiffany távozik – jelentve, hogy továbbra is ott áll a paparazzi a sarkon, és Ava jobban teszi, ha nem jön elő –, közlöm, hogy nekem is mennem kell dolgozni: terveznem kell Ava ruháját, meg ott az a Bianchi is, amit feltett szándékom befejezni, nem beszélve a halomnyi más munkáról, amikhez hozzá kell látnom, most, hogy a főnököm legalább négy-hat hétig betegállományban lesz,

amint az Madame Henri helyzetjelentő hívásából kiderült – úgyhogy eltűnök a hátsó szobában. Ám ahelyett, hogy terveket rajzolgatnék vagy akár a Bianchit igazítanám, azon veszem észre magam, hogy a semmibe bámulok, és azon töprengek, vajon lehetséges-e, hogy a többieknek van igazuk, amikor azt mondják, hogy Chaz szerelmes belém. „De igen, Lizzie. Mániás depresszióban szenvedek, mert a lány, akibe, végre rájöttem, egész idő alatt szerelmes voltam, és akiről már-már kezdtem elhinni, hogy viszontszeret, fogta magát, és igent mondott a legjobb barátomnak, aki, hogy őszinte legyek, nem érdemli meg.” Igen, valóban ezt mondta. De hát csak szívatott. Én meg, a hülye michigani fejemmel, beugrottam neki. De miért bolondult úgy meg a szívem, amikor mondta? Tökéletesen és százszázalékosan elköteleztem magam Luke-nak. Ugyanakkor… Chaz azt is mondta, hogy nem lát semmi mást a jövőben, csakis engem… és még alakformáló sincs rajtam. Luke a mai napig nem tudja, hogy alakformálót hordok. Vagy, hogy egyáltalán létezik ilyen. Sikerült mostanáig gondosan eltitkolnom előle. Hogy hogyan sikerült mind ez idáig titokban tartanom azt a kábé kilenc kilót is, amit a New Yorkba költözésem óta magamra szedtem, már jóval összetettebb kérdés. Hozzátartozik a stratégiához, hogy például sosem fordítok hátat neki, ha nincs rajtam ruha, és mindig hagyom, hogy ő legyen fölül az… ö… intimebb pillanatokban, nehogy feltűnjön neki a pocakom. Isteni szerencse, hogy létezik gravitáció. Nem tudom, mégis meddig lehet fenntartani ezt a látszatot. Lehet, hogy a végén könnyebbnek bizonyul lemondani a tandoori csirkés szendvicsről a saláta javára, vagy – ne adj’ isten – konditerembe járni. Szeretnék karcsú menyasszony lenni. Vagy legalábbis karcsúbb, mint most vagyok. De hogy honnan lesz időm karcsúnak maradni, most, hogy egymagam tartom kézben az üzletet – leszámítva Tiffanyt és Monique-ot –, és előreláthatóan ez így lesz még legalább másfél hónapig… vagy talán tovább is, mert Madame Henri szerint a bypassműtét utáni lábadozás idejét nehéz megjósolni, és nagyban

egyénfüggő. Még arra sincs időm, hogy megtervezzem az esküvőmet, nemhogy formába hozzam magamat. Fura, hogy már attól a szótól, hogy „az esküvőm”, összeszorul a mellkasom. De tényleg, alig kapok levegőt. És mi van azzal a viszkető, piros izével a karom belsején, ami csak úgy megjelent? Mi a csuda lehet? Mitől jelenik meg újra és újra, hol itt, hol ott, néha több helyen is egyszerre? Lehetséges… istenem, lehetséges, hogy kiütés? Nem. Az ki van zárva. Gimis korom óta nem volt kiütésem, amikor engem neveztek ki jelmezfelelősnek a Jézus Krisztus szupersztár előadására, és a rendező kitalálta, hogy mindenkin trapézgatya legyen. Ez még azelőtt volt, hogy a trapéznadrág visszajött volna a divatba, és amikor rájöttem, hogy kénytelen leszek mind a hetvenöt szereplő nadrágszárát felhasítani és színes anyagból pótlást varrni beléjük egyetlen hétvége alatt, olyan súlyos kiütés jött ki rajtam, hogy Shari papája, dr. Dennis, kénytelen volt szteroidinjekciót beadni ellene. Uramisten, itt van még egy, a másik könyökömnél. Könyörgöm, ne! Nem akarok úgy járni ezzel az esküvővel is, mint a trapéznadrágokkal! Miért? Miért történik ez velem? Vajon anya tehet róla, akinek szent meggyőződése, hogy a házunk kertje is van olyan jó helyszín, mint a Château Mirac? Annyi biztos, hogy nem az a… másik dolog. Amit Monique állít, hogy Chaz szerelmes belém. Az teljesen ki van zárva. Igen. Biztos, hogy anya miatt van, meg egyáltalán, a gondolat, hogy a családom megszállja Luke-ék ősi birtokát, és biztos tök furán fognak viselkedni. A nagyi ivászata, Rose és Sarah örökös marakodása és szekálása, meg… Na tessék! Még egy kiütés. Itt, a csuklómon. Tudtam. Attól van, hogy már látom magam előtt, ahogy Rose férje, Angelo a châteauban ténfereg és Pabst dobozos sört keres… És a nagyi. A nagyi, amint Mrs. de Villiers-től tudakolja, hogy mikor kezdődik a Quinn doktornő aznapi része… Uramatyám. Még kettő. Chaz, amint előáll, amikor az anyakönyvvezető – vagy ki az, aki Franciaországban összeadja a jegyeseket – megkérdezi, van-e a jelenlévők között bárki, aki ellenzi e két ember házasságát, és közli, hogy

nem hisz a házasság intézményében, és az egész csak egy papírfecni… Szűzanyám! Még egy a csuklómon! Na jó. Ebből elég. Ennyi volt. Nem gondolok többet Chazre – sem az esküvőmre. Bármi történt is köztünk, annak vége, kész, elfelejtve. Amúgy is, mi értelme lenne? Semmi jövője nem volna a kapcsolatunknak – ha egyáltalán volna kapcsolatunk –, mivelhogy ő nem hisz a házasságban. Márpedig gondoljon bárki bármit, én hiszek benne! Igenis hiszek! Nem, erről ennyit. Soha többé nem beszélek Chazzel, és nem találkozom vele – legalább elkerülöm a kísértést –, kivéve, amikor muszáj, merthogy ő a vőlegényem legjobb barátja és egyben a tanúja, és elég hülyén jönne ki, ha nem állnék szóba a tanúval a saját esküvőmön. Na, ennyit Chazről. És ennyit az esküvőmről is. Egyelőre. Oké. Nagy levegő. Szóval. Hol is tartottam? Ja, igen. A Bianchi. Oké. Erről van szó. Belevetem magam a munkába. Ez lesz a jó megoldás, és az idő úgy repül majd, hogy észre sem veszem. Aztán, mire észbe kapok, már június lesz… és kezdhetek készülődni az esküvőmre. És akkor már bármit mond vagy tesz is Chaz, nem fogja tudni tönkretenni a boldogságomat… Addigra minden tökéletes lesz. Igen, tökéletes. Hajszálra úgy, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Tessék. Máris jobban érzem magam. És sehol egy új kiütés. Huhh. Szuper. Na, akkor… ideje munkához látni.


Közismert tény, hogy minden menyasszonyon kell, hogy legyen „régi darab, új darab, kölcsön darab, kék darab”. Azt viszont már kevesen tudják, hogy miért. A babona szerint a „régi darab” biztosítja, hogy a menyasszony barátai kitartanak mellette azután is, hogy nekivág új életének a férjével és annak családjával. Az „új darab” szimbolizálja a sikeres új életkezdést. A „kölcsön darab” jelképezi a családja szeretetét, amit magával vihet, bárhol él is ezután a férjével. A kék pedig a hűség és az állandóság színe. A versike teljes változata azt is hozzáteszi: „cipőjében pénzdarab”. Ez taxira kellett, arra az esetre, ha valami mégsem úgy sül el…

Hogyan kerüld el az esküvői katasztrófát Ismered a mondást: ha túl sokat vársz, a végén seggre csücsülsz. Szóval ne várd el, hogy minden vendéged magától odataláljon a templomba és a fogadásra. A meghívóhoz mellékelj jól átlátható térképet és útbaigazítást. Higgy nekem, lesz olyan vendéged, aki már a szertartás előtt úgy becsíp, hogy igencsak hasznára válik. LIZZIE NICHOLS DESIGNTM

••••••••••••••••••••••••8•••••••••••••••••••••••• Hogy a házasság serlege Színültig szeretet legyen Aki téved, lássa be, A másik meg fogja be. Ogden Nash (1902-1971), amerikai költő'

Június, fél évvel később – Új a napellenző. Ez Monsieur Henri első szava, amikor belép az üzletbe. – Hát persze hogy új – felelem nevetve. – Ezt ön is tudja. A feleségével együtt választottuk. – De – pillant hátra a válla fölött Monsieur Henri a kirakatot árnyékoló napellenzőre – ez rózsaszín. Madame Henri határozottan megkoppintja a férje vállát. – Ne légy már olyan szamár – korholja franciául. – Még szép, hogy rózsaszín. Megmutattam az anyagmintákat, te magad egyeztél bele a színébe. – Nem – rázza a fejét Monsieur Henri. – Ebbe a rózsaszínbe biztos nem. – Jean, de igen – vitatkozik Madame Henri. – Nem emlékszel? Kint ültél a kertben, én meg odavittem neked az anyagmintákat, és azt mondtad, a lazacszínű tetszik. – De ez nem lazacszínű – kötözködik Monsieur Henri. –Ez rózsaszín. – Lepillant a padlóra, és fölkiált. – Szent egek! A szőnyeg is? – Ez nem rózsaszín – sietek megnyugtatni. – Ez pír. Vegye úgy, hogy bézs.

– Ha a szőnyeg miatt reklamál, mondd meg neki, hogy a vendégeknek tetszik – veszi védelmébe Tiffany az új padlószőnyeget, amit az asztalán áthajolva nézeget. – Nagyon nőies. Monsieur Henri Tiffanyra pillant, és megrökönyödve kérdezi: – Kegyednek mi lelte a frizuráját? Tiffany a hajához nyúl, és megigazgatja új, ultrarövid frufruját. – Tetszik? – kérdezi. – Ava a neve. Ava Meck után. Mindenki ilyet hord. – Amikor Monsieur Henri arckifejezéséből rájön, hogy az öregúr egy mukkot sem ért, hozzáteszi: – Az egész Lizzie műve. Teljesen megszelídítette Avát. Amíg Lizzie kezelésbe nem vette, kész vadállat volt. Eskü. Alig bírt egy érthető mondatot összerakni. Mostanában viszont majdnem mindennap vesz föl bugyit. Na jó, általában. – Vigyél vissza! – súgja Monsieur Henri a feleségének. –Vigyél haza New Jerseybe! – Ugyan már, Jean, ne légy nevetséges! – karol bele a felesége, és az egyik újonnan kárpitozott székhez vezeti, a megrakott kávéasztal mellé. Monsieur Henri sóhajtva roskad a sima, rózsaszín selyempárnára. Nem mutatkozott olyan gyors és teljes javulás a bypass műtét után, mint amiben mindannyian reménykedtünk. A lábadozást különféle szövődmények nyújtották el, többek között egy kétoldali tüdőgyulladás, aminek köszönhetően még néhány héttel tovább nyomta az ágyat, és csak most, hónapokkal később teheti meg első bizonytalan lépéseit vissza a munkához. De tisztán látható, hogy – illő kifejezéssel élve – a szíve nincs benne. – Honnan vettük ezeket a székeket? – reklamál, észrevéve az új kárpithuzatot. – És mi ez a szag? – A szék ugyanaz, ami mindig is volt, csak áthúzattam – magyarázom. – Csúnya volt és foltos. A szag pedig pörkölt kávé. Beszereztem egy kapucsínógépet, hogy legyen mit inniuk az anyukáknak, amíg a lányuk ruhát próbál… – És mégis mibe kerül ez nekem? – óbégat Monsieur Henri, körbejáratva tekintetét a frissen festett falakon (szintén pír árnyalat) és az antikruha-terveken, amiket díszes aranykeretben kiraktam a falakra. – Nem kerül egy fityingedbe sem, te vén szamár – szidja Madame Henri a férjét, és vállba böki. – Már százszor megmondtam. Lizzie-

nek hála, az üzlet nagyjából ezer százalékkal jobban áll, mint tavaly ilyenkor. Emlékszel, amikor egy éve itt járt az a Jill Higgins lány? Azóta minden előkelő dáma hozzánk küldi a lányát átalakíttatni a menyasszonyi ruhájukat, mert ők is olyan mestermunkát akarnak. Mi a csuda ütött beléd? A füleden ülsz? Vagy azt elfelejtették kimosni, amikor az ütőereidet tisztították? Monsieur Henri válla megroggyan. Annyira lesoványodott a műtéte óta, hogy alig lehet ráismerni. Sokkal inkább hasonlít a huszonéves fiaira, amióta ugyanolyan magas és vézna. Velük ellentétben azonban teljesen megőszült. – Én már semmit sem értek – sóhajt. – Hadd lássam a könyvet. Lizzie… csak add ide a könyvet. Felkapom a jó öreg előjegyzési naptárat Tiffany elől – akármenynyire rágta is a fülemet, hogy váltsunk számítógépes előjegyzési rendszerre, én ragaszkodtam Monsieur Henri könyvéhez. És most látom, milyen jól tettem. Mert egy meghajlásnak is beillő mozdulattal át tudom nyújtani az öregnek a könyvét. – Tessék – szólok. – Csak önre várt. Monsieur Henri horkant egyet, azzal lapozgatni kezdi a ceruzafeljegyzésektől és radírnyomoktól zsúfolt oldalakat. A felesége eközben a hátsó szobát leválasztó függöny felé biccent, amely a helyén marad ugyan, de a fekete anyagot gyönyörű, lazacszín brokátra cseréltem. Vele megyek a másik szobába. – Hola, Lizzie – köszön a két varrónő, akik odabent a kanapén ülve épp kézzel varrják a gyöngyöt egy pánt nélküli, A-vonalú csipkeruha organzaszoknyájára, és közben szappanoperát néznek a hordozható tévén, amit direkt nekik vettem. – Marisol, Sylvia – szólítom meg őket –, ugye emlékeztek Madame Henrira? Marisol és Sylvia mosolyogva int. Madame Henri visszainteget. – Ezek szerint beváltak – jegyzi meg franciául. – Manhattan legfürgébb ujjai – felelem szintén az anyanyelvén. – Shari nagyon megbízható ajánlásokat ad. – Igen – feleli Madame Henri. – Hát, gondolom, hogy ha így megmenekülhetnek a brutális férjük elől, akkor biztos szorgalmasan

dolgoznak. De továbbra sem látom be, minek szóltál nekik a szakszervezetről. Sokkal olcsóbban is megkaphattad volna őket. Rosszalló pillantással csak annyit felelek: – De Madame… Erre franciásan vállat von. – Csak úgy mondom. Egy pillanattal később Tiffany hívatlanul csatlakozik hozzánk. – Mi a halál ütött az öregbe? – kérdezi. – A könyvet nézegeti és közben egyfolytában óbégat. – Műtét utáni depresszió – közli Madame Henri angolul. – Igazán sajnálom… figyelmeztetnem kellett volna titeket. Nem olyan súlyos eset… általában csak zúgolódik, amiért nem ehet annyi sajtot, amennyihez kedve szottyan, és nem tehet meg mindent, amire régen képes volt. Annyira elunja magát, ha egész nap csak otthon ül, hogy azt hittem, ha behozom az üzletbe… azt hittem, kicsit feldobja majd, hogy újra itt lehet. De úgy tűnik, tévedtem. Olyan csodálatos munkát végeztél a távollétünkben, Lizzie! Komolyan mondom. Kérlek, ne vedd rossz néven Jean kötözködését. – Dehogy – rázom a fejem. – Nem fogom… – Gyönyörű lett az üzlet – folytatja Madame Henri. –A virágcsokor különösen tetszik. – Igen, megállapodást kötöttünk a sarki virágüzlettel – magyarázom, és a fülem mögé simítok egy hajtincset. – Őket ajánljuk a menyasszonyoknak, akik nem találtak még virágost, cserébe pedig minden héten friss csokrot hoznak a boltba… – Zseniális! – örvend Madame Henri. – És remélem, a saját esküvődre kedvezményt adnak majd. Ó, bár gondolom, Luke-kal Franciaországban akartok házasodni… Tiffany felnevet, aztán a felvont szemöldököm láttán diszkrét köhögésbe vált. Madame Henri kérdőn rám pillant. – Csak nem! Lizzie, csak nem történt valami az álompárral? – Dehogy! – kiáltok méltatlankodva. – Nagyon jól megvagyunk. Csak mindkettőnknek annyi a dolga, neki az egyetemen, nekem meg itt, a boltban, hogy még nem volt időnk semmit megszervezni…

– De most már hozzálátsz – szögezi le határozottan Tiffany. – Főleg, hogy Marisolnak és Sylviának hála, végre sikerült behozni minden lemaradást a júniusi esküvődömpingre. Ugye, Lizzie? – Ö – felelek, és figyelmeztető pillantást vetek Tiffanyra. – Igen. Persze. – Hát ez meg mi? – mennydörög Monsieur Henri hangja a külső szobából. – Hát ez meg mi? – Istenem – dünnyögi égre emelt szemmel Madame Henri. – Mi van már megint? Gyorsan kibújunk a brokátfüggöny mögül, és ott találjuk Monsieur Henrit, aki a naptárt a mellkasához szorítva áll, és a szeme szikrát szór. – Jean! – Madame Henri hirtelen hamuszürkére sápad a finom sminkje alatt, és a férjéhez szalad. – Mi a baj? A szíved? – Igen, a szívem! – kiált Monsieur Henri. – Úgy érzem, menten megszakad ettől az árulástól. Mondd, hogy csak képzelődöm… vagy talán igaz, hogy Mademoiselle Nichols az én üzletemet használta fel, hogy a saját menyasszonyiruha-tervező vállalkozását beindítsa? Leesett állal bámulok. Még soha nem láttam Monsieur Henrit enynyire dühösnek… pedig nemegyszer voltam tanúja, hogy egy-egy elkényeztetett kiscsaj úgy kihozta a sodrából, hogy szitkozódva széttépte a saját gondos munkáját. De ez most más. – Én… én csak különleges esetekben csináltam – dadogok. – Néhány fontos ügyfélnek, a Jill Higgins-esküvő után. A sajtó hirtelen úgy felkapta az üzletünket… – Az üzletet? – visszhangozza Monsieur Henri. – Vagy inkább kegyedet? – Jaj, Jean, maradj már – bosszankodik Madame Henri. –Minek jelenetet rendezni? Hálás lehetnél Mademoiselle Elizabethnek ahelyett, hogy itt veszekszel vele. Ha nem állsz le ezzel a nonszensszel, komolyan mondom, kiküldelek a kocsiba, mint a fiúkat, amikor kicsik voltak. – Jobb is, ha visszamegyek a kocsiba – jegyzi meg összegörnyedve Monsieur Henri. – Mi értelme itt maradnom? Itt már nincs szükség rám.

A szívem csordultig telik az öreg iránti szánalommal. – Még szép, hogy szükségünk van magára! – kiáltok, és odamegyek hozzá, hogy megöleljem. – Hónapok óta egyedül viszem az üzletet. De nagyon vágyom már egy kis szabadságra. Tudja, hogy a szívrohama óta egyetlen szabadnapom sem volt? Még vasárnap sem. – Ez az – szól közbe Tiffany. – És idén nyáron lesz az esküvője. Úgyhogy mi lenne, ha adnának neki egy kis szabadságot, hogy végre készülődhessen? Ja, és nászútra is kell mennie. Kétségbeesett pillantást vetek Tiffanyra. Semmi szükség rá, hogy emlékeztessen, mennyi teendőm maradt még az esküvőig – tulajdonképpen minden. – Reménytelen – sóhajt mélyet Monsieur Henri. – Már vége. Elfújták. Karommal lesoványodott nyakán a szemébe nézek, és megkérdezem: – Minek van vége? Mit fújtak el, Monsieur Henri? – A szenvedélyt – feleli sóhajtva, és visszaejti a határidőnaplót Tiffany asztalára. Elhúzom a kezemet, és csodálkozva bámulom. – Már hogy fújták volna? – ellenkezem, és esdeklő pillantást vetek a feleségére. – Ez csak az első napja, mióta felépült. Majd ha visszazökkent, megjön a szenvedély is. – Nem – feleli távolba révedő szemmel Monsieur Henri. – Már nem érdekelnek a menyasszonyi ruhák. Már csak egyetlen dolog érdekel. A felesége a frissen festett mennyezetre emeli a szemét. – Csak ezt ne! – Ó – pillantok lopva Madame Henrira. – És mi az a dolog, monsieur? – A pétanque – feleli, és révetegen bámul ki a kirakatablakon a Hetvennyolcadik utcát elárasztó aranyló napfénybe. – Már megmondtam, Jean – vakkant rá Madame Henri. –Az nem foglalkozás, csak egy hobbi. – Na és? – kapja föl a fejét méltatlankodva a férje. –Hatvanöt éves vagyok! Most estem át egy négyszeres bypassműtéten! Nem játszhatok nyugodtan egy kis pétanque-ot, ha ahhoz van kedvem? Megszólal a telefon. Tiffany fölveszi, és mézesmázosan beleszól:

– Chez Henri, miben segíthetek? – Egyedül én hallom meg, amint lepkeszárnyhangon hozzáteszi: – Vigyenek ki ebből az őrültekházából! – Ebből elég volt! – Azzal Madame Henri fölkapja a Prada táskáját. – Hazamegyünk. Azt hittem, lesz egy szép napunk a városban, hogy megebédelünk valami szép helyen… De tönkretetted az egészet. – Én tettem tönkre? – méltatlankodik Monsieur Henri. –Nem én találtam ki, hogy visszamenjek dolgozni, még mielőtt lelkileg felkészültem volna rá. Te is tudod, mit mond a kezelőorvosom. Egyszerre csak egy nappal nézzünk szembe. – Majd adok én neked lelki felkészülést! – rázza Madame Henri parányi öklét a férje felé. – Mademoiselle Elizabeth – búcsúzik udvarias fejbólintással Monsieur Henri, de látszik rajta, hogy a gondolatai másfelé járnak… talán odahaza, New Jersey-i kertjében, a pétanque-készletén. – Ne feledje… az élet rövid. És minden pillanata érték. Élvezze ki minden percét, és ne vesztegesse olyasmire, amit nem szeret. Ha az álma nem az, hogy okleveles menyasszonyiruha-felújító legyen… ha szívesebben tervezne ruhákat… akkor váltsa valóra azt az álmot. Én úgy fogom megvalósítani az álmom, hogy minden szabad percet a pétanque-nak szentelek. – Jean! – Madame Henri most már visít. – Megmondtam! Ne kezdd megint! – Te ne kezdd! – ripakodik rá a férje. – Mademoiselle Elizabeth… viszontlátásra. – Ö… viszontlátásra. – Egy darabig csak bámulok a civakodó pár után, és látom, hogy Madame Henri a férje háta mögött kézmozdulattal jelzi, hogy majd fölhív. Alighogy elhallgat a csengettyű a bejárat fölött, Tiffany lerakja a kagylót, és így szól: – Atyaúristen. Már azt hittem, sosem mennek el. – Ugyan már, Tiff – felelem rosszallóan, pedig valójában én is így érzek. – De most komolyan – erősködik Tiffany. – Mégis mi a baja? Nem mondhatja, hogy nem dolgozod hülyére magad érte. És mi a fizetség? Pontosan tudom, hogy mennyit kapsz ezért, Lizzie. Tisztára kizsákmányolnak. Komolyan mondom, itt kéne hagynod őket és saját üzletet nyitni.

– És mégis honnan szednék indulótőkét? – tudakolom, és kinyitom a kávépult alatti minihűtőt (amely dekoratív szekrénykének álcázza magát), hogy kivegyek egy light kólát. – Különben is hálával tartozom Henriéknak. És az öreg még mindig nem érzi egészen jól magát. Te is hallottad a feleségét. – Nekem mindegy, de ha visszajön dolgozni, én lelépek – jelenti ki Tiffany. – Komolyan mondom. Semmi kedvem hozzá, hogy ez a vén mókus beleüsse az orrát a dolgomba. – Tiffany – vitatkozom. – Ez az ő üzlete. Chez Henrinak hívnak minket, ha nem tudnád, és ő a tulajdonos. – Nem érdekel – rakja dacosan keresztbe a karját. – Ő egy pasi. Tisztára elrontja a hangulatot, amit nagy nehezen megteremtettünk. A világért sem ismertem volna be, de Tiffanynak valahol igaza volt. Tulajdonképpen mégiscsak menyasszonyi szalon vagyunk. Miért akad fönn annyira Monsieur Henri egy lazacszínű ponyva miatt? Különben is, Madame Henrival rengeteg pénzt és időd öltünk abba a ponyvába. És elbűvölő is lett, olyan Lulu Guinness és Fauchon csokoládébolt átmenet. Mmmm… csokoládé… – Na, Lizzie – köti az ebet a karóhoz Tiffany szokása szerint jóval azután, hogy én már meguntam a témát. –Ismerd be, hogy igazam van. És mi ez a pétanque-osdi? Mi a fene az a pétanque? – Olyasmi, mint a teke – magyarázom. – Golyózásnak is hívják. Kell hozzá egy homokkal felszórt földsáv meg egy kis fémgolyó… – Ennyi az egész? – felel rosszallón Tiffany. – Akkor meg minek áradozik róla annyit? És lehetőleg pétanque-felszerelést akar majd itt árulni? – Dehogy, biztosra veszem, hogy… – Mihez fogsz kezdeni, Lizzie? Tönkre fog tenni mindent, amin mostanáig annyit fáradoztál! Mindent! Tiffany másik szokása, hogy folyton túldramatizálja a dolgokat. Monsieur Henrinak eszében sincs mindent tönkretenni. Gondolom. Szerencsére ekkor megszólal a telefonom, így megmenekülök a téma további fejtegetésétől… legalábbis Tiffanyval. Látom, hogy Luke az, és lelkesen fölveszem. Istenien alakulnak köztünk a dolgok. Leszámítva, hogy még nem tűztük ki az esküvőnk napját. Sem a

helyszínét. És egyáltalán alig beszéltünk róla. Ha beszéltünk egyáltalán. De a külön lakásban élés remekül működik. Mindkettőnknek megvan a maga birodalma, így nem megyünk egymás idegeire, viszont annál jobban értékeljük az együtt töltött időt. Ennélfogva a szex nem is lehetne jobb. És oké, lehet, hogy azóta sem tud az alakformálómról. És az is lehet, hogy továbbra sem vagyok hajlandó felül lenni, amikor szeretkezünk. Vagy meztelenül hátat fordítani neki. És igen, valahányszor azt mondja, hogy otthon marad éjszakára, mert tanulnia kell egy-egy vizsgára, engem elfog a balsejtelem, hogy biztosan más lányok alszanak nála a sulijából. És igen, valahányszor azt hallom, hogy szombat délután bemegy a könyvtárba tanulni, meg mernék rá esküdni, hogy valami lánnyal randizik a hátam mögött, és alig bírom megállni, hogy be ne menjek utána az egyetemi könyvtárba, leskelődni (nem számítva azt, hogy diákigazolvány nélkül be se engednek). De attól még… minden a legnagyobb rendben! Persze semmi más okom nincs ilyesmivel gyanúsítani őt azon felül, hogy majdnem egy év együttlét után még mindig nem bírom elhinni, hogy egy hozzá fogható álompasi bármit is akarjon egy magamfajta idegroncstól. Ahogy Shari már több ízben kifejtette, igazán lenyűgöző, hogy valaki olyan rámenős legyen az üzleti életben, mint én, miközben a szerelmi élet terén nulla az önbizalma. De erről egyedül a sok valóságshow tehet, amit mostanában jóval gyakrabban nézek, mivelhogy egyedül lakom, és nincs a színen pasi, aki hangosan óbégasson, valahányszor bekapcsolom a tévét. – Szia – köszönök Luke-nak. – Mi a baj? – kérdezi azonnal. – Baj? – visszhangzóm. – Miért lenne baj? Miből gondolod, hogy baj van? – Mert már ismerlek. És pont olyan a hangod, mintha most tudtad volna meg, hogy Lilly Pulitzer meghalt. – Ó – mondom, és halkabbra veszem a hangom, mert nem akarom, hogy Tiffany, aki épp fölvesz egy telefont, meghallja. – Hát, igazából, Monsieur Henri benézett hozzánk a boltba az előbb, és nem volt

elragadtatva a változásoktól, amiket bevezettem. Elég… furán viselkedett. – Micsoda? – kel Luke imádnivalóan felháborodva a védelmemre. – Azok után, hogy halálra dolgoztad magad érte? Kétszer olyan jól megy az üzlet, amióta te vezeted! Valójában a növekedés jóval nagyobb, mint ahogy azt Madame Henri maga is mondta. De nem javítom ki. – Mindegy – válaszolok. – Nem fontos. Majd biztos meggondolja magát. Még meg kell találnia a helyét az életben, tudod, a bypassa után. – Akkor sem szép tőle – vélekedik Luke. – De figyelj, jó hírem van! Ez majd fölvidít. – Tényleg? – El se tudom képzelni, miről beszél. – Csupa fül vagyok! – Ma van az utolsó tanítási napom… – Ez tényleg jó hír! – örülök meg. Nincs több egyedül tanulás meg hétvégi könyvtárba mászkálás! Nem mintha különösebben zavart volna (leszámítva a van-e-másik-nő-a-dologban? kérdést), mivel azon a pár hétvégén, amikor Luke épp nem tanult, én voltam elfoglalva a menyasszonyi ruhákkal. Tulajdonképpen még valahol örültem is neki, hogy annyi dolga van. Mert hát melyik pasi hallgatja szívesen, hogy „Nem lehet, édesem! Hétfőre be kell fejeznem ennek a sellőruhának a dekoltázsát”, valahányszor hétvégi minivakációra hívja a menyasszonyát? Szerencsére ez Luke-kal nálunk fel sem merült. Mivelhogy egyszer sem hívott hétvégi vakációra. Mert ő is annyira elfoglalt volt. – És arra gondoltam, elviszlek vacsorázni, hogy megünnepeljük – folytatja. – Valahova a Village-be. Annyi házhoz szállított kaját ettünk meg, hogy rá sem bírok már nézni. – Jól hangzik! – felelem izgatottan. – Lejövök metróval, és ott találkozunk. – Épp erről akartam beszélni – magyarázza. – Találkozhatunk Chaznél? A kedvem egy pillanat alatt lelohad. Ezt a legkevésbé sem vártam. – Chaznél? – kérdezem. – Miért? Őt is elhívtad?

Összeszorítom a fogamat. Az igazat megvallva nem mondhatnám, hogy túlzottan feldob a Chazzel való találkozás gondolata. Persze nem mintha bármikor is megismétlődött volna a taxibeli jelenet Jill Higgins esküvője után. És Chaz sem tett egyetlen kétértelmű megjegyzést sem az óta a sörözőbeli jelenet óta. Nem, Chaz valódi úriemberként viselkedett. A nagyi, Tiffany és Monique elmélete, miszerint Chaz szerelmes belém, teljesen tévesnek bizonyult. Mert ha Chaz szerelmes lenne belém, hát akadt volna alkalma bőven, hogy lépjen valamit. Márpedig sosem tett ilyet. Egyetlenegyszer sem. De ettől még nem biztos, hogy örülök, hogy ő is velünk lesz az egyik utolsó közös esténken, mielőtt Luke három hónapra Franciaországba utazik. De ezt persze megtartom magamnak Mert soha nem állnék a vőlegényem és a legjobb barátja közé. Mindenki tudja, aki olvasott már életében legalább egy női magazint, hogy az ilyesmi a leghatározottabban tilos. – Alig fogom már látni, mielőtt elutazom Párizsba – magyarázza Luke. – Azt hittem, nem bánod. De nem baj, ugye? Meg, gondoltam, ez jó alkalom lenne, hogy bemutassa nekünk az új barátnőjét. Erre leesik az állam. De szó szerint. Úgy kell visszatolnom a helyére a kezemmel, hogy meg bírjak szólalni. – A… a… mijét? – Tudom – kuncog Luke. – Ugye, milyen hihetetlen? És mi még azt hittük, sosem teszi túl magát Sharin. Szentül meg vagyok róla győződve, hogy valamit rosszul hallottam. Egy ujjal bedugom a másik fülemet, és úgy kérdezem: – Ez… mégis mikor történt? – Igazából nem tudom. Úgy néz ki, hogy már randizgatnak egy ideje, de igyekeztek titokban tartani, mert a csajt hamarosan állandósítják a filozófia tanszéken, Chaz meg csak tanársegéd, vagyis tulajdonképpen hallgató, akkor is, ha doktorandusz, szóval az egészet titokban tartják. És tudod, hogy Chaz nem az a fajta, aki kikotyogja a magánügyeit. A neve Valencia Valami. Nem emlékszem. De a hallottak alapján igazi bombázó. És egy lángész. De hát az kell, hogy legyen, ha egyszer Chaznek tetszik. Gyűlölöm a csajt. Igen. Szívből gyűlölöm.

Ezenkívül leküzdhetetlen vágyat érzek, hogy magamba döfjek valamit. Ott van a közelben egy ruhaszabó olló. Elképzelem, ahogy szíven döföm vele magamat. Aztán elképzelem, ahogy szíven döföm vele Valenciát. Igen, jövök rá hirtelen: ezzel mindenkinek jót tennék. Nekem. Az egész világnak. Valencia. Mindenki, akit Valenciának hívnak, és állandó kinevezést kap egy rangos magánegyetem filozófia tanszékén, megérdemli, hogy ruhaszabó ollót döfjenek a szívébe. Nem? – Szóval – kérdezi Luke. – Mit szólsz? Vacsora? Csak mi négyen? – Szuper – válaszolok. – Remekül hangzik. – Nem szólok róla, hogy magammal hozom a ruhaszabó ollót. Mert nem is hozom. Valójában. Mint ahogy nem szólok arról sem, hogy Luke és én soha, egyetlenegyszer sem mentünk sehova négyesben az én legjobb barátnőmmel és az ő barátnőjével. Persze Luke biztos szívesen ment volna. Csakhogy Shari a legkisebb jelét sem mutatta, hogy igényt tartana ilyesmire. Pedig én nagyon örültem volna. De a meghívásai mindig kifejezetten rám vonatkoznak, egyedül rám. Luke-ot sosem hívja meg. Ami tulajdonképpen nem annyira meglepő, ha azt nézzük, hány órát bőgtem át Luke miatt a kanapéjukon. Valencia. Az nem valami narancs? Most komolyan. Majdnem biztos vagyok benne. – Király! – örül Luke. – A Pöttyös Disznóba foglaltam asztalt fél kilencre. Arra gondoltam, hogy találkozzunk Chaznél, aztán taxival átmegyünk a West Village-be. Mit gondolsz? – Oké – felelem. A Pöttyös Disznó! Az a Village egyik legfelkapottabb étterme! Örülnöm kellene. Már azon kéne agyalnom, hogy mit veszek föl. Ehelyett azon agyalok, hogy mit fog fölvenni Valencia. Vajon szebb nálam? Mit izgat ez engem? Nem Chazzel járok. De hogy lehet, hogy Chaz összejött valakivel, és én nem is tudok róla? És szerelmes belé? Feleségül veszi? Nem, az ki van zárva. Chaz nem hisz a házasságban. – Chaznél találkozunk. De talán Valencia majd ráveszi, hogy higgyen benne. Egy Valencia nevű nő még erre is képes. Egy lángész. Még szép. Tipikus, hogy Chaz egy lángésszel jár. – Király – mondja Luke. – Szeretlek. – Én is téged – felelem, és lerakom.

– Szóval átmegyünk Chazhez, mi? – néz összehúzott macskaszemmel Tiffany, aki, mióta lerakta a telefont, mereven figyel. Elsiklom a csalétek mellett, és megkérdezem: – Kivel beszéltél az előbb? Tiffany gúnyosan elmosolyodik. – Találd ki! – Ava? – kerekedik el a szemem. – Azt hittem, végeztünk vele. Azt mondta, imádja a ruhát. És most épp útban kéne lennie Görögország felé. Mégis mi a csudát akarhatott? – Nem tudom – von vállat Tiffany. – Nem mondta meg. Állítólag csakis neked mondhatja el. Azt mondta, majd visszahív. – Éljen – felelem ironikusan. Mert nem mondhatnám, hogy minden vágyam Ava Meckkel társalogni. Ismeretségünk kezdete óta ugyan sokat javult a viszonyunk a milliomos-csemetével: például abban, hogy már nem rágózik a közelemben, és az utóbbi találkozásaink alkalmával egyszer sem felejtett el bugyit húzni. És úgy tűnik, a gondos nevelés, amelyet a cégünktől kapott, egyéb dolgokban is nagyban a javára vált, amennyiben például a hidrogénszőke póthajat előnyös bubifrizurára cserélte, és újabban az öltözködése sem olyan prostis. Azért még így is rengeteg a spekuláció, hogy vajon tényleg megtartják-e az esküvőt Alexandrosz herceggel. Vegas-ban huszonöt az egyhez kötnek fogadásokat, hogy az esküvőt lefújják. Én személy szerint úgy gondolom, hogy minden rendben lesz közöttük. Épp ezért akaszt ki egy kicsit, hogy Ava az utolsó pillanatban nekem telefonálgat. De biztos nem jobban, mint az, hogy Chaznek van egy Valencia nevű barátnője. Egy Valencia nevű barátnője, akit hamarosan véglegesítenek a filozófia tanszéken. De hát Ava tudja a mobilszámomat. Majd fölhív, ha nagyon kellek. – Szóval – kanyarodik vissza a témához Tiffany. – Újabb romantikus este hármasban a szerelmeddel és a legjobb barátjával? És figyi, mi lesz veletek, amikor a herceged lelép Franciaországba, és itt hagy titeket egyedül a nagyváros magányában, az egész hosszú, forró nyáron át?

– Semmi – felelem, és lehajolok, hogy elővegyek még két light kólát Sylvia és Marisol részére. – Amint te is jól tudod, Chaz meg én csak barátok vagyunk. – Naná – mondja megint gúnyos mosollyal. – Adok nektek három hetet, miután Luke elmegy, hogy a lepedőn találjátok magatokat. – Aha – teszek úgy, mintha meg se hallanám. – Nálad van az eheti időbeosztás? Meg kell csinálnom a fizetési jegyzéket. – Úúúú – szól Tiffany, és már a telefonért nyúl. – Legyen inkább három nap. Hívom Mót. Fogadok, hogy ez megér neki egy halom zsét. – Ne fáradj – legyintek. – Chaznek barátnője van. Egy Valencia nevű csaj. – Az nem valami narancsféle? – kérdi összehúzott szemmel Tiffany. – Filozófiából van doktorija, és most fogják véglegesíteni a New York-i Egyetemen. – És? – horkant Tiffany. – De megnevetteti? – Tiffany! – most már jóformán ordítok. – Mit számít az? Figyelsz te rám egyáltalán? Barátnője van! Nekem meg vőlegényem! Aki a legjobb barátja! – És akit nem szeretsz – állapítja meg Tiffany. Erre szó nélkül kivonulok a szobából. Pont az hiányzik, hogy ilyeneket hallgassak. Én tisztában vagyok az igazsággal, akkor is, ha Tiffany nem. Szeretem a vőlegényemet, és ő is szeret engem. Lehet, hogy nem tűztük még ki az esküvő napját, és az is igaz, hogy Újév óta szóba se került a dolog, amióta a szüleinket felhívtuk, hogy bejelentsük. És igen, valahányszor erre gondolok, még mindig alig kapok levegőt, és kiütéses leszek. De hát minden menyasszonyjelölt kész idegroncs. Itt van például Ava Meck, aki épp úton van Görögország felé, hogy hozzámenjen egy herceghez, és a magánrepülőjéről hív föl engem, a menyasszonyiruha-tervezőjét. Az ilyesmi természetes! Ettől még egyáltalán nem biztos, hogy rossz férfihoz mész hozzá! Egyáltalán nem.

Különösen akkor, ha a másik férfi, akiről hónapok óta próbálják bebeszélni neked, hogy összeilletek, még csak nem is hisz a házasságban. Ha egy ilyen pasitól nem kell őrizkedni, akkor senkitől.


A gyarmatosítás idején az esküvőhöz számos tradíció fűződött, ám a jegygyűrű hagyománya nem tartozott közéjük. Ha egy fiatal pár össze akarta kötni az életét, ezt jelképesen úgy fejezték ki, hogy a férfi egy keszkenőt adott a kiszemelt hölgynek, amelybe pénzérméket kötött. Ha a lány felbontotta a csomót, ezzel jelezte, hogy beleegyezik a házasságba. A hivatalos bejelentőlevelet kitűzték a templom vagy a tanácsterem falára, hogy ha valakinek ellenvetése lenne, időben tudjon szólni, és a két jegyes néhány nappal később egybekelt. Azok a nők, akik tizennégy éves koruknál tovább vártak az esküvővel, már vénlánynak számítottak. De ha azt nézzük, hogy átlagosan harmincöt évet éltek, akkor ez nem is olyan meglepő.

Hogyan kerüld el az esküvői katasztrófát Szeretnéd, ha az esküvődön a vendégeid táncra perdülnének. Ehelyett meg csak ülnek ott! Talán azért, mert a DJ-d nem olyan zenét játszik, amit hallani szeretnének. Gondoskodj róla, hogy a DJ-d zenetárában szerepeljen a következő néhány szám, amelyekről tudományos kutatások igazolták, hogy még a legmegátalkodottabb táncgyűlölők sem tudnak nekik ellenállni: Abba – Dancing Queen Prince – 1999 Glória Gaynor – I Will Survive Dexy's Midnight Runners – Come on Eileen Madonna – Holiday Deee-Lite – Groove is in the Heart Kanye West – Gold Digger The Weather Girls – It's Raining Men The B-52's – Love Shack Village People – YMCA

LIZZIE NICHOLS DESIGNTM

••••••••••••••••••••••••9•••••••••••••••••••••••• Ha találsz valakit, aki tud főzni és szereti a házimunkát, egy percig se tétovázz: menj hozzál Ismeretlen

Chaz késik. És ha már itt tartunk, Luke is. Felcsöngettem Chaz lakásába, de senki nem nyitott ajtót. Most a háza lépcsőjén ülök, a gondosan kiterített zsebkendőmön, hogy össze ne koszoljam a szoknyámat. És igen, hordok magamnál zsebkendőt. Ez a város csupa mocsok, az ember sosem tudhatja, mikor lesz rá szüksége. Szóval most várok. Csodás esténk van, úgyhogy az East Village egyik háza előtt ülni tulajdonképpen nem is olyan rossz. Sok a járókelő – némelyek most sietnek haza a munkából, mások meg vacsora utáni sétára indultak, és vannak olyanok is, akik látszólag minden cél nélkül bolyonganak. Van, aki mosolyra vagy fejbólintásra méltat, mások azonban szemkontaktus nélkül sietnek el mellettem, mert átlag New York-ihoz méltón attól tartanak, hogy ha a szemedbe néznek, pénzt fogsz kérni tőlük. (Bár nem hinném, hogy hajléktalannak nézek ki. Eredeti ’50-es évekbeli Alfred Shaheen hawaii, nyakba kötős nyári ruha van rajtam, krinolinos, nagy szoknyával. Hord ilyet egy hajléktalan? A lábamon meg magas szalmatalpú szandál van, és antik Halston táskát hordok. Már nem azért, de túl jól nézek ki ahhoz, hogy hajléktalan legyek.) Egy csapat kisgyerek vad utcai métát játszik az út kellős közepén, és valahányszor befordul egy taxi a sarkon, kiabálnak, hogy „Kocsi!”. Valamelyik emeleti lakásból opera bömböl. És én csak arra tudok gondolni, hogy Valencia Akárhogyhívják ide vagy oda… imádom New Yorkot! Imádom. Ez nem volt mindig így. Eleinte elég lehangoló volt. Féltem, hogy nem fogok tudni megállni a lábamon. Hogy én leszek Ann Arbor második Kathy Pennebakerje, aki szégyenszemre hazaiszkol, hozzá-

megy a gimis szerelméhez (bár az én esetemben a srác meleg), aztán akciós termékeket vásárol a Krogerben taknyos orrú csemetéi társaságában. Nem mintha ez volna a legrosszabb sors, ami egy lánnyal történhet. Igazából nincs vele semmi baj. Csakhogy amikor legutóbb láttam Kathyt, akkora halom megfázás elleni gyógyszert pakolt a kosarába, amennyit a legnáthásabb ember sem használna el normális, hétköznapi célra. De nekem sikerült megállnom a lábamon New Yorkban. Legalábbis többnyire. Tény, hogy nincs pénzem mindennap étterembe járni, és most is hatos metróval jöttem, nem pedig taxival. És nincs nyaralóm a Hamptonsban, mint annyi korombeli szinglinek, sem egyetlen Prada cuccom. De egy nap majd megengedhetem magamnak (oké, nem a Hamptonst, mert láttam az MTV-n, hogy mi folyik ott, és nem vonz a gondolat, hogy literszám igyam a Bacardi kólát és minden héten más pasival feküdjek le. És kit érdekel a Prada, mikor ott az antik Lilly Pulitzer?). Mármint a taxit és az étterembe járást. Minden este mu-su csirkét fogok enni! És mindenhova taxival járok majd! Ám addig is teljesen jól megvagyok. És imádok itt élni. Tényleg. Nem akarok innen elköltözni soha. Ekkor a métázó fiúk közül három hajba kap, mire egy kisebb srác megpróbál közbelépni, de az egyik nagyfiú rákiabál, hogy „Kussolj, Tökmag!”, és fellöki. – Hé! – ugrom föl méltatlankodva. – Maradjon ki ebből, hölgyem – feleli Tökmag, és már talpon is van. – Boldogulok egyedül. Azzal újból beleveti magát a veszekedésbe, és másodszor is fellökik. – Hé! – szólok megint, és lejövök a lépcsőn. – Ha nem tudtok rendesen játszani, szólok az anyukátoknak! – És megkéselnek – közli egy férfihang. – Mármint nem a gyerekek, hanem az anyukák. Megperdülök, és a szívem szaltót vet a mellkasomban.

De nem Luke az. Nem a vőlegényem áll a lenyugvó nap utolsó arany sugaraiban és néz ki eszméletlenül helyesen a fekete öltönyében, halványsárga nyakkendővel. Hanem a legjobb barátja. Chaz miatt bukfencezett akkorát a szívem. Jobb, ha meg se próbálom kitalálni, hogy ez mit akar jelenteni. Hirtelen zavaromban kimondom az első dolgot, ami eszembe jut. – Te meg miért vagy így kiöltözve? – kérdezem vádlón. Nem tudom, miért vagyok vele ilyen barátságtalan. Nem ő tehet róla, hogy bedilizik a szívem, ha baseballsapka nélkül látom. De annyira letaglóz az, ahogy a testem a megjelenésére reagál, hogy akaratlanul is úgy szól a hangom, mint valami kiskamasz fiúé, aki most kezdett mutálni. – Tanszéki koktélparti – feleli, miközben előhalássza a kulcsot a zsebéből. Nézem, ahogy a sötét haja, amire szokás szerint most is ráférne egy vágás, a szemébe hullik. Kihasználom a lehetőséget, hogy nem lát, és a többi részletet is alaposan megnézem… például, hogy elegáns fekete bőrcipőt visel – olasz lehet, és ránézésre megvan legalább ötszáz dollár – meg hogy az öltönye finom és drága szabású, és tökéletesen simul a széles vállára. Egyáltalán nem illik bele a környezetbe, aminek része például egy lepukkant totó-bódé a sarkon, egy japán gyorsétterem a szomszéd házban és egy kocsma az azutániban, ő meg itt áll ebben az előkelő öltönyben. Olyan, mintha James Bond behajtana egy külvárosi zsákutcába. – Bocs, hogy késtem – mondja, ahogy felnéz. Gyorsan elkapom róla a tekintetem, és érzem, hogy az arcom elvörösödik. Remélem, nem veszi észre. – Ugye nem vársz régóta? – Nem – hazudom azonnal. – Dehogy. Jaj, istenkém! Mi a csuda van velem? – Hát, legalább nem esik – állapítja meg Chaz. – Gyere be, töltök neked egy italt. Kinyitja a kaput, én meg követem a lépcsőházba, ahol megáll a postaládák előtt, hogy kivegye a leveleit. Valahogy hirtelen furcsán szégyenlősen érzem magam. Nem tudom, hogy a szaltózó szívem tehet-e róla vagy inkább hogy tudok Valenciáról, esetleg az, hogy Chaz teljesen szokatlanul néz ki önmagához képest, de majdhogynem olyan érzésem van, mintha egy idegennel lennék, nem pedig egy régi

baráttal, akit elsőéves korom óta ismerek, és aki úgy meg tudott nevettetni a McCracken Hall ebédlőjében, hogy az orromon jött ki a tej. – És mi újság veled? – érdeklődik Chaz a lakáshoz vezető lépcsőn fölfelé. Régen itt éltek Sharival, és most szólóban bérli. – Ezer éve nem láttalak az utánfutód nélkül. Mert minden erőmmel azon voltam, hogy kerüljük a négyszemközti találkozást, ahol nincs ott Luke, hogy megvédjen az iméntihez hasonló bukfencező szívmutatványoktól. Csak ezt persze nem mondom ki hangosan. – Hát – felelem inkább könnyedén. Ez a lépcsőház még az enyémnél is sivárabb és lehangolóbb. Csak nálam egyedül én használom, ezért nincs tele elszórt kínai kajás dobozokkal meg alteros újságcafatokkal. – Rengeteg dolgom volt mostanában. Az üzletben. Ez a legpörgősebb időszak, úgyhogy ki sem látszom a munkából. – Gondolom – feleli Chaz. Közben elértük a tágas, két (vagyis inkább másfél) hálószobás, lejtős padlójú lakása ajtaját, és Chaz a különféle zárak kinyitásával van elfoglalva. – Luke meg van róla győződve, hogy egész Manhattanben nincs még egy nő, aki annyit dolgozna, mint te. Azt mondja, már alig találkoztok. És akkor még ott van a saját esküvőd is, amit szervezni kell, szóval képzelem, hogy el lehetsz havazva. Vajon hol lehet Valencia, tűnődöm. Az étteremben csatlakozik majd? Vagy ő is idejön Chazhez? Meg akarom kérdezni, ugyanakkor viszont nem szeretném előhozni a témát. Valahogy nem tudom rávenni magam, hogy kimondjam a nevét. Valencia. Egek, de utálom. – Hát igen, ez vagyok én – felelem inkább. – Szorgos méhecske – kacagok, de valahogy inkább póninyerítés lesz belőle. Chaz megállítja a kulcsot a zárban. – Ne haragudj – szól. – Te most nyerítettél? – Nem – vágom rá. – Bocs. Rosszul hallottam – mondja, és visszafordul a zárakhoz. Végre sikerül kinyitnia az ajtót, én pedig követem a lakásba, ahol megcsapja az arcomat a nyitott ablakokon beáramló kellemesen hűvös levegő. Luke lakásával ellentétben, ami a kiköltözésem után valahogy elkezdett beposhadni (míg végül Mrs. de Villiers felbérelt egy takarítócéget az egyik hétvégi látogatása után, amikor is volt alkalma meggyőződni róla, hogy a fiára nem lehet rábízni a mosogatást és a

vécétisztítást), Chaznél tökéletes rend van… kivéve a kupacokban álló könyveket és tanulmányokat. De legalább rendes kupacok. – Szóval, mit iszol? – kérdezi Chaz az ebédlős konyhába lépve (ami Manhattanben ritkaságszámba megy, és még azért is kárpótol, hogy az egyik állítólagos hálószoba nem több egy szekrénynél), és kinyitja a hűtőt. – Van minden. Sör, bor, szóda, vodka, gin, gyümölcslé… mit szeretnél? – Te mit iszol? – kérdezem, és a pultra támaszkodom, ahol jó néhány kupac könyvtári könyv sorakozik. Kivesz egy Coronát az alsó polcon lévő hatos rekeszből, és kérdőn rám pillant. Megrázom a fejem. – Inkább fehérbort kérek – mondom. – Már adom is – feleli, és elővesz egy üveg pinot grigiót a hűtő ajtajából. Látszik, hogy már fel volt bontva. Biztos ezt szereti Valencia. Ribanc. – Szóval, egy ideje már meg akartam kérdezni… Mit csináltál Ava Meckkel? Elveszem a felém nyújtott poharat, és így felelek: – Ezt meg hogy érted? Nem csináltam vele semmit. – Hogyne csináltál volna. Mostanában nem olyan kurvás. Az utóbbi pár hónapban egyszer sem szerepelt a US Weekly címlapján, az ölén nagy „Cenzúrázva” felirattal. Mosolyogva kortyolok egyet a borból. – Ja, az – felelek. – Pontosan – bólint Chaz, és meglepetésemre egy pohár jeget rak a pultra. A borhoz. Emlékszik rá. Megjegyezte, hogy jéggel iszom a fehérbort. De ez semmit nem jelent, mondogatom magamnak. Attól még, hogy Luke-nak sosem jut eszébe, neki meg igen… ez nem jelent semmit. Luke gyűrűjét viselem a bal kezem gyűrűsujján, nem Chazét. Különben is, Chaz nem hisz a jegygyűrűkben. Sem az esküvőkben. – De tényleg, mit csináltál vele? – tudakolja Chaz. – Tök uncsi lett. – Egyáltalán nem uncsi – ellenkezem. Igyekszem hétköznapi hangon beszélni, hogy ne vegye észre, mennyire ledöbbentem a jégtől. – Inkább trendi. Kezd legalább kicsit úgy viselkedni, ahogy az egy her-

ceg menyasszonyától elvárható. Fogadok, hogy az uralkodópár hálás ezért. – Az meglehet – véli Chaz. – De a több millió magamfajta US Weekly-előfizető egy csöppet sem az. És mégis hogy csináltad? – Egyszerűen csak felhívtam rá a figyelmét, hogy talán jobban járna, ha nem az olyan fotókról lenne híres, ahol szétterpesztett lábbal száll ki egy kocsiból vagy egy hajóból – magyarázom. – Pont erről beszélek – von vállat Chaz. – Uncsi. Saját kezűleg fosztottál meg több ezer vagy talán több millió kissrácot az örömtől, hogy órákon át böngésszenek az interneten, hátha megpillanthatják Ava Meck brazilját. Úgyhogy hadd mondjak a nevükben kollektív és szarkasztikus köszönetet. Ezer hála. Megemelem a poharamat. – Nagyon szívesen. Tanuljanak az intim szőrzet eltávolításáról az apukájuk Playboyából, mint minden rendes gyerek. – Úúúú – mondja Chaz, és átjön a konyhából a nappaliba, ahol aztán kényelembe helyezkedik az egyik arany kanapén, amit az apja ügyvédi irodájából selejteztek le. – Te onnan tanultad? Ez kezd izgalmas lenni. Mesélj még róla. Milyen érzés volt? Sharival együtt nézegettétek az apukád Playboyait? Felkacagok. Akármilyen bosszantó tud Chaz lenni néha, azért tényleg van humora. – Shariról jut eszembe – mondom, és én is leülök az egyik kanapéra. – Mi a helyzet veled? Úgy hallom, h-hogy… – Na tessék. Nagyot kortyolok a boromból, remélve, hogy elmúlik tőle a dadogás. – Jársz valakivel. – Milyen gyorsan terjed a jó hír – jegyzi meg Chaz. –Igen, van valakim. Egy tanár a tanszékünkről. Valencia Delago. Ő is ott lesz ma az étteremben. Tetszeni fog neked. Aha, persze. Tudod, mikor. Na ez az érzés meg honnan jön? Ugyanonnan, ahonnan a bukfenc? Mi történik velem? Eddig olyan jól bírtam – fél éven át –, és erre most, a finisben kell szétesnem… vagyis amikor a finisbe értünk volna, ha ténylegesen elkezdtük volna már tervezni Luke-kal az esküvőt. Mégis miért kapok frászt ettől a Valencia Delago nevű nőszemélytől? Csak mert biztos gyönyörű és hihetetlenül művelt. Nem úgy, mint én. Az utolsó könyv, amit olvastam – úristen! Egy Agatha Christie volt,

amit valaki ottfelejtett az üzletben! Mit látna mégis egy magamfajta lányban valaki, aki filozófiából doktorál? De várjunk csak… mit számít ez? Chaz nem az én pasim. Még csak nem is az esetem! Mivelhogy én az olyan pasikra bukom, akik hisznek a házasságban. – Azta – felelek egykedvűséget színlelve, pedig valójában csak úgy marcangol a rettegés attól, hogy találkoznom kell ezzel a nővel. Pedig ez teljesen abszurd. – Tök jó. Örülök, hogy túltetted magad azon, ami Sharival történt… – Sharival egyébként már minden rendben – világosít föl Chaz. – A múltkor együtt ebédeltünk… – Micsoda? – Annyira meglepődöm, hogy akaratlanul is félbeszakítom. – A múltkor együtt ebédeltetek Sharival? – Igen. Vele és a barátnőjével, Pattel – meséli. Közben a nyakához nyúl, hogy meglazítsa a nyakkendőjét. A szép, sárga selyem nyakkendőjét, amitől a szívem hajszál híján megállt. – Ne haragudj – szól, amikor észreveszi a pillantásomat. – Falra mászom ettől a cucctól. Átöltözöm igazi ruhába, nem baj? – Menj csak – rázom meg a fejem. Aztán ahogy kifelé megy a nappaliból, utánaszólok, mert nem bírom ki, hogy meg ne tudjam a részleteket. – Együtt ebédeltél az exbarátnőddel és az új barátnőjével? – Aha – hallom Chazt tompán a hálószobájából. – Bár Patet nem igazán nevezhetjük Shari új barátnőjének. Már vagy fél éve együtt vannak, nem? Sőt, régebben. Kicsit nehezemre esik mindezt megemészteni. Belepottyantok egy jeget a boromba, és bámulom a dohányzóasztalon előttem tornyosuló tanulmánykupacot. – Szóval akkor most… barátok vagytok? – kérdezem. – Mindig is barátok voltunk – magyarázza Chaz. – Csak volt egy időszak, amikor nem beszéltünk annyit, mint szoktunk. És persze már nem játszunk papás-mamást. Chaz visszajön a nappaliba, farmerben, Michigani Egyetem Wolverin pólóban és a számtalan baseballsapkája egyikében. Tudom, meg kellene könnyebbülnöm, hogy levedlette magáról a szívszaggatóan elegáns öltözékét, de különös módon csak zavart érzek. Például amiatt, hogy a baseballsapkában is ugyanolyan helyesnek látom, mint előbb az öltönyben.

– Úgy tűnik, jól megvan – folytatja Chaz. – Mármint Shari. És Pat is aranyos. Ahhoz képest, hogy az elnyomó heteroszexuális férfitársadalom megtestesítőjét látja bennem. – Na és – kezdek bele, mivel képtelen vagyok megállni. Pedig próbálom. Tényleg. De mielőtt még befoghatnám a számat, a szavak ömleni kezdenek belőlem. Olyan szavak, amikért bármit megadnék, hogy bent maradjanak. – Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de eszembe jutott, hogy vajon közölted-e Valenciával a házasságdologgal kapcsolatos nézeteidet… – Lizzie. De nincs mit tenni. A szavak szokás szerint csak úgy zubognak belőlem, akár a víz a szökőkútból. És senki nem tudja bedugaszolni. Még én sem. – Mert, tudod, nem lenne jó húzás félrevezetni – locsogok tovább. – Én csak a saját érdekedben mondom, persze. Van egy olyan érzésem, hogy egy kinevezés előtt álló női filozófiaprofesszort nem érdemes így pofára ejteni… – Lizzie. Életemben először egy másik ember hangjában van valami, ami elnémít. Becsukom a számat és merőn bámulok. Chaz szeme most valahogy kékebbnek látszik, mint máskor. A pillantása átvilágítja az enyémet onnan, ahol áll, a konyhapult mögül. – Mi van? – kérdezem, és a torkom hirtelen kiszárad. A pillantása ereje elárulja, hogy a hétköznapi, vagy az én esetemben inkább értelmetlen társalgásból hirtelen valami sokkal komolyabbra váltottunk. És megdöbbentő módon érzem, hogy a hajam tövéig elpirulok. Az arcom olyan perzselő, mint az aszfalt volt odakint, amikor Chaz megjelent. Egy ilyen pillanatban alighanem bármit szóba lehet hozni. Például azt, hogy az elmúlt fél évben szinte alig beszéltünk… leszámítva az udvarias társalgásokat, mások (Luke) jelenlétében. Vagy azt, hogy hat hónappal ezelőtt vadul smároltunk egy taxiban. Vajon előhozza valamelyik témát? És ha igen, melyiket? Nem tudom, mitől rettegek jobban – ha arról beszél, hogy milyen kitartóan igyekeztem nem kettesben maradni vele, nehogy megismétlődjön az újévi incidens… vagy ha pont arról beszél, ami kettőnk között történt…

Mi lesz, ha kijön a pult mögül, és megpróbálja újrajátszani a szilveszter éjszaka eseményeit? Vajon le fogom állítani? Várjunk csak egy kicsit. Még szép, hogy le fogom. Nem? De igen! Persze hogy leállítom! El vagyok jegyezve! A legjobb barátjával! Csak hát… most valahogy olyan kék a szeme… úgy érzem, el tudnék merülni benne… – Esküszöm, hogy nem állt szándékomban ezt megkérdezni – mondja Chaz. Nagyot nyelek. Aj-jajj. Már csak ez kellett. Igyekszem nem gondolni a bukfencre, amit a szívem vetett, amikor megláttam őt felém jönni az utcán. Esküszöm, hogy nem is értem, mi volt az. Nem vagyok szerelmes Chazbe. Nem vagyok szerelmes Chazbe. – Biztos, hogy… Ekkor ijedtemben felugrom, mert megszólal a kapucsengő. Az idegességtől feszült vállam elernyed. Bármit akart is kérdezni, most láthatóan ejti a témát, mert csak annyit mond: – Farkast emlegetnek… Azzal kimegy az előszobába, hogy beengedje Luke-ot. Észreveszem, hogy teljes erőmből markolom a díszpárnát. Lassan kiengedem az ujjaimat… és velük együtt a benn tartott lélegzetem is. Olyan izzadt vagyok, mintha épp most futottam volna egy mérföldet. Persze nem valószínű, hogy valaha is futottam volna egy mérföldet. De úgy, mintha. Mi folyik itt? Mitől vagyok ilyen ideggörcs? Vacsorázni megyünk a vőlegényemmel és a legjobb barátjával. És a legjobb barátja új barátnőjével, akit kétséget kizáróan meg fogok gyilkolni. Semmi ok az aggodalomra. Mégis mi történik velem? És mikor lesz már vége ennek az estének, hogy szépen hazamehessek és megölhessem magamat?


Amikor a gyarmatosításnak bealkonyult, a Nyugaton elterjedt esküvői hagyomány sokkal inkább a mulatásról szólt, mint a szertartásról. Ekkoriban vált népszerűvé a „csarivari”-nak nevezett régi francia szokás, ami abból állt, hogy a násznép az ifjú pár ablaka alá gyűlt a nászéjszakán, és lábosokon doboltak meg részegen kornyikáltak, állítólag azért, hogy elriasszák a gonosz szellemeket… de |j valójában inkább a vőlegényt akarták kényszeríteni, hogy pénzt dobjon nekik, és így koptassa le őket. Nemegyszer a vigalom odáig fajult, hogy a vőlegényt kirángatták az ablakon át, és a menyasszonynak drága pénzen kellett megváltania újdonsült férjét, amennyiben élvezni akarta a társaságát a nászéjszakán Hát igen, nem véletlenül hívták Vadnyugatnak.

Hogyan kerüld el az esküvői katasztrófát Szükséges-e az esküvőszervező? Igaz, hogy rengeteg pénzt tud megspórolni neked mindenféle kedvezményeken, de nem minden menyasszonynak kell esküvőszervező. Ha nagyszabású esküvőt tervezel, nagyon leköt a munkád vagy nincs melletted egy anya vagy egy testvér, akire az álomesküvővel járó számos tennivalót átháríthatod, akkor tanácsos esküvőszervezőt fogadni. Olyasvalakit keress, aki teljes állásban ezzel foglalkozik, van biztosítása és jók a referenciái, és ne felejts el előre megegyezni vele a fizetségben (órabér, fix ár vagy az összkiadásotok hányada). Nem kell, hogy az esküvőszerveződ a legjobb barátnőd legyen… de lehet, hogy neki köszönheted majd az ép idegeidet – hogy az életedről ne is beszéljünk! LIZZIE NICHOLS DESIGNTM

••••••••••••••••••••••••10••••••••••••••••••••••• A sikeres házasság titka, hogy az ember sokszor essen szerelembe, és mindig ugyanazzal az emberrel. Germaine Greer (1939-), ausztrál feminista író

Kicsit nehezemre esik elképzelni, ahogy Jim Halpert a The Officeból a Pöttyös Disznóban vacsorázik, ahova állítólag egyszer randizni vitte Karent. Tudom, hogy ez csak egy sorozat és kitaláció, meg minden, de ez a hely állatira felkapott, az a műsor pedig pont attól olyan imádnivaló, hogy minden szereplő siralmasan gáz benne. A Pöttyös Disznóban van, aki olyan szemüveget visel, amit már csak skandináv országokban látni, és mindkét karja tele van tetoválva, az előbb pedig meghallottam, hogy egy srác a pultnál arról beszél, hogy utófelvételin bejutott a Harvard jogi karára, egy lány meg az imént húzta föl a szoknyáját, hogy megmutassa a barátnőinek az új tangáját. Ráadásul odakint a sok álrakodómunkás-nadrágos és gondosan összekócolt (ám valójában hajformázóktól ragadó) hajú fiatal cigizés közben e-maileket olvasgat a BlackBerryjén. – Mit is keresünk mi itt? – kérdezgeti Chaz. Csak azért sikerült asztalt foglalnunk, mert Luke egyik csoporttársa, egy Sophie nevű lány ismeri a srácot, aki ma az ültetésért felelős. – Állítólag jó hely – feleli derűsen Luke. – Hú, nézd! Borjúmirigy. – Az bél – közli Chaz. – Egy órát kellett sorban állnom, hogy leülhessek egy parányi asztal mellé a padra, egy olyan helyen, ahol belet fognak felszolgálni. Ennyi erővel mehettünk volna a lengyel vendéglőbe a szomszédban, ahol öt dolcsiért adnak belet, sorban állás nélkül. És nem padon ülnénk, hanem széken. – De akkor nem láttad volna a kiscsaj tangáját – hangsúlyozza Valencia jókedvűen. – Igaz – bólint Chaz.

Undok pillantást vetek Valenciára. Persze nem ő tehet róla, hogy ilyen tökéletes – magas, vékony, barna bőrű, a fénylő sötét haja tökéletesen feltűzve, elegáns ezüstcsattal, ami tökéletes kiegészítője a rubinvörös, ujjatlan szűk ruhájának. Nem tehet róla, hogy humoros, elbűvölő és ráadásul intelligens. Még a pedikűrje is tökéletes. Legszívesebben átnyúlnék a bársonypad fölött, megragadnám a tökéletes hajánál, és addig húznám, amíg le nem fejeli az asztalt, aztán meg végigvonszolnám az éttermen, és talán a szomszéd asztalnál ülő lánybúcsúztatókhoz érve (különben mikor szaporodtak el úgy a lánybúcsúztatók, hogy manapság lehetetlen úgy beülni valahova, hogy az ember bele ne botoljon egybe?) elereszteném, és így szólnék: „Essetek neki, csajok – ja, és, hogy tudjátok, professzorjelölt az egyik legjobb magánegyetemen.” Aztán, ha a lányok végeztek vele, talán visszaadnám Chaznek – feltéve, hogy még kell neki. Hé, várjunk csak – miért gondolok én ilyeneket? Nem is gondoltam. Amúgy is túlságosan leköt az sms-ezés Ava Meckkel, hogy ilyesmin morfondírozzak. Ava: LIZZIE, HOL VAGY? Én: A Pöttyös Disznóban, a West Village-ben. Miért? Ava: JÖVÖK Én: Mi? Ava – Te nem Görögországban vagy? Semmi válasz. Ha hívom, automatikusan hangpostára kapcsol. Most tényleg azt akarta mondani, hogy idejön az étterembe? Kitelik tőle. – Már egy ideje meg akarom kérdezni tőletek – kezdi Chaz, miközben a pincérnő leteszi elénk a tucat osztrigát, amit Luke rendelt. Én nem fogok osztrigát enni ma este. Nem mintha nem szeretném, csak hát június van, és nem kockáztathatom meg a gyomorrontást. Húsz menyasszonyi ruhát kell befejeznem húsz aggódó ara részére, vagy a nevem örökké megvetés tárgya lesz a városban. Pontosabban a Chez Henri neve. – Ne kímélj – biztatja Luke. Azért ilyen jókedvű, mert végzett a vizsgáival. Nem biztos benne, hogy mindegyiken simán átment, sőt, a biosz alapvizsgán lehet, hogy meghúzzák, de úgy tűnik, ez nem za-

varja túlzottan. Végre letudta őket, és most felszabadult, ráadásul néhány nap múlva utazik Párizsba. Ha nem furdalna a lelkiismeret, amiért az elmúlt hónapban alig volt rá két percem – és ez a maradék két napban sem lesz másképp –, azt hiszem, egy picit kiakadnék, hogy ennyire izgatottan várja, hogy egész nyárra itt hagyjon. – Szóval mi lesz, kitűzitek végre az esküvő napját, vagy ez lesz a történelem leghosszabb jegyessége? – érdeklődik Chaz. Félrenyelem a fehérbort, amit az imént kortyoltam. Nem hiszem el, hogy ezt kérdezte. Persze üdítő, hogy a változatosság kedvéért valaki végre kettőnket együtt faggat az eljegyzésről, nem csak engem. Mert Luke valahogy mindig megússza az ilyen vallatást, és ő az, aki mintha tökéletesen meg lenne elégedve a dolgok jelenlegi állásával. Mármint azzal, hogy ő az Ötödik sugárúton lakik, az anyukája luxuslakásában, én meg a kis kalyibámban a keleti Hetvennyolcadikon, ahol öngyújtóval és hajspray-vel nyitok ajtót, mert hátha nem a postás az, hanem a zsákosember. Mondjuk, igaz, hogy továbbra is kiütéseket kapok az esküvő gondolatától – Atyaég! Most is van egy a könyökömnél! De akkor is. Hogy van ez, hogy ha szóba kerülnek az esküvői tervek, mindenki a menyasszonyt nyaggatja, és nem a vőlegényt? A családom már hónapok óta jár a nyakamra. A de Villiers családtól egyetlen nyikkanást sem hallottam a témában. Rendez nekem valaki is ajándékzáport vagy eljegyzési partit? Hát nem. A családom legalább felajánlotta. Persze elutasítottam, mert annyira lefoglal a munkám, hogy még gondolni sincs időm ilyesmire. Meg egyébként is csupa kiütés leszek már az „eljegyzés” szó hallatán is. – Charles! – szól rá Valencia. Ne igen, ez meg a másik. Valencia Charlesnak hívja Chazt. Senki nem hívja Chazt Charlesnak. Csak a szülei. Márpedig Chaz ki nem állhatja a szüleit. – Nem, nincs semmi baj – feleli Luke, miután eltüntet egy osztrigát. – Még szép, hogy kitűzzük a napot. Szeptemberre gondoltunk, ugye, Lizzie? Teljesen elképedve meredek rá. Erről szó szerint most hallok először.

– Tényleg? – Hát igen, akkorra nincs kiadva a Mirac – magyarázza Luke. – És szeptemberben már nincs annyira meleg. Meg addigra visszajönnek a családi barátaink a nyaralásból. Márpedig őket meg kell hívni, mert ők adják a legkirályabb ajándékokat – kacsint rám. Én továbbra is csak bámulok. Elképzelésem sincs, hogy miről beszél. Vagyis, persze van, de akkor is hihetetlen, hogy erről beszél. Méghozzá társaságban. – És így legalább egy csomó időd marad mindent szépen megszervezni – folytatja. – Három hónap elég lesz, nem? Lesütöm a szemem. Hihetetlen. Közben megjelent még egy kiütés a másik könyökömnél. – Én… – Nem tudom levenni a szemem a bíborvörös foltról, amit kiemel a romantikus éttermi világítás. A fal is piros. Mint Valencia ruhája. Mint a kiütéseim. – Nem tudom. Biztos. De… neked nem kell szeptemberben órákra járnod? – Ellóghatom az első pár hetet – von vállat Luke. – Nem nagy ügy. A hangjában van valami, amitől muszáj felpillantanom a kiütéseimről – azóta van még kettő –, és a szemébe néznem. – Várjunk csak – szólok. – Ugye folytatod a sulit jövőre, Luke? – Hát persze – vigyorog rám Luke azzal a káprázatos, könnyed mosolyával, ami úgy levett a lábamról az első pillanattól, amikor találkoztunk a vonaton Sarlat felé. –Lizzie… úgy nézel ki, mint aki félrenyelt valamit. Biztos, hogy jól vagy? – Csak túl sokat dolgozott – vélekedik Chaz, aki először szólal meg a kínos kérdése óta. – Nézz csak rá. Tiszta karikás a szeme. Rémülten kapom az arcomhoz a kezemet. – Nem is igaz! – Charles – szól rá megint Valencia mosolyogva. A foga tökéletesen fehér és szabályos. Vajon hogy marad ideje professzorkodni a fogselymezés mellett? – Szokott néha egyáltalán aludni? – érdeklődik Chaz. – Olyan, mint egy gép – feleli Luke – Életemben nem láttam még valakit ilyen keményen dolgozni. – Még szép, hogy keményen dolgozom! – kiáltok, miközben föltépem a táskámat és kotorászni kezdek a sminktükröm után. – Június

van! Szerintetek mégis mi történik júniusban? Ilyenkor szoktak az emberek házasodni. Mármint a normális emberek. Az olyanok, akik beszélnek az esküvőjükről, és megtervezik, hogy mikor legyen ahelyett, hogy hozzánk hasonlóan kerülnék a témát, mintha az valami ketyegő bomba volna, Luke. Húsz menyasszonyi ruhán dolgozom egyszerre. Igyekszem megalapozni a hírnevemet, mint tudod. Hozzátenném, egyes egyedül, mivelhogy a főnököm fél éve betegállományban van. És nem mondhatnám, hogy túlzottan segít, ha arról győzködtök, hogy karikás a szemem és túl sokat dolgozom! – Lizzie! – szól Chaz. Látom, hogy bámul rám a tükröm mögül, amiben épp a karikákat tanulmányozom. – Én csak hülyéskedek! Gyönyörű vagy, mint mindig. – De tényleg, Lizzie – folytatja Luke. Közben elvesz még egy osztrigát, és rágás nélkül lenyeli –, hová lett a humorérzéked? – Szörnyen szolipszista, nem? – súgja oda Valencia Chaznek, bár tudom, hogy nem az én fülemnek szánta. Utána kell majd néznem, hogy mi az a „szolipszista”. Érzem, hogy a szemem sarkát égeti a könny. Nem tudom, mi bajom lehet, csak annyit tudok, hogy legszívesebben kinyírnék mindenkit az asztal körül. Komolyan. Valenciával kezdve. – Különben csak azért nem hozom szóba az esküvőt – magyarázza Luke –, mert akárhányszor szóba kerül, teljesen bepánikolsz. Tudom, hogy a családod a kertjükben szeretné tartani. És azt is tudom, hogy te inkább fölkötöd magad… csak éppen nem visz rá a lélek, hogy ezt megmondd nekik. Szóval úgy gondoltam, jobb lesz, ha hagyom, hogy rendbe tedd magadban a dolgokat. Ennyi az egész. Nem arról van szó, hogy már nem akarlak feleségül venni, vagy bármi ilyesmi, te dilibogyó! Luke magához húz, és puszit nyom a fejem búbjára. Én kitartóan bámulom az asztallapot, mert tudom, hogy ha fölnézek, mindenki észreveszi a szememben a könnyeket és a szégyent. El sem hiszem, hogy meg akartam ölni. Azt meg pláne, hogy kicsit még most is szeretném. De hogy miért, az rejtély. Mi a fene van velem? Ó, Istenem. Mi lehet a bajom? – Hú – tréfálkozik Chaz a csókon. – Aaaannyira édik vagytok!

– Fogd be, Chaz – hordom le, de kitartóan nem nézek rájuk. – Ez az, Chaz, fogd be – ismétli Luke vigyorogva, és vesz még egy osztrigát. – Szóval akkor szeptember – szögezi le Valencia. – Az hamarosan itt lesz. – Hát, nem is tudom, ez a szeptember… – felelem kétkedve, és megint feltúrom a táskámat. Ezúttal szájfényt keresek. – Már van egypár megrendelésem szeptemberre. Nem biztos, hogy be fogom fejezni őket időben… hogy a saját ruhámról már ne is beszéljek. – A „saját ruhám” kifejezéstől csak azért nem indul el fölfelé a gyomrom tartalma, mert nincs benne semmi, csak fehérbor. – Lizzie – figyelmeztet Luke. – De hát mit vársz tőlem, Luke? – csattanok föl, és tudom, hogy ingerültnek hangzóm, de nem érdekel. – Csak azt mondom, hogy egyelőre remekül megy az üzlet, és ha ez így marad, akkor valószínűleg szeptemberben is el leszek havazva… – És mikor nem vagy elhavazva? – tudakolja Luke. – Mostanában szinte nem is látlak. – Hát te sem vagy éppen az elérhetőség mintaképe, egész nyáron Párizsban dolgozol – vágok vissza. – Ejnye, no, gyerekek – szól közbe Chaz. – Tessék szépen együtt játszani. – Azt az állást kettőnkért vállaltam el – jelenti ki Luke. –Hogy ki tudjuk fizetni az esküvőt. – Na persze – kommentálom. – Az esküvőt, amit valószínűleg a ti birtokotokon tartunk. Ami mellesleg egy szőlőskert. A pia és a helyszín biztosítva. Mégis mennyibe kerülhet a többi? Elegem van abból, hogy az esküvőt használod fel ürügynek, hogy lelépj! Luke meglepetten bámul. – Hé – néz rám bántott arccal. – Ez meg mi volt? Az igazság az, hogy fogalmam sincs. Tényleg nem tudom. Csak annyit tudok, hogy a szavak ott vannak valahol a levegőben, és nem lehet visszaszívni őket. És érdekes módon most nem is akarok bocsánatot kérni miattuk. – És az eszedbe jutott esetleg – vitatkozom tovább –, hogy talán jobban örülnék egy kisebb esküvőnek, ami nem járna azzal, hogy a

vőlegényem egész nyáron Franciaországban dolgozik, hogy előteremtse rá a pénzt? – Tényleg ezt akarod, Lizzie? – kérdezi Luke kissé éles hangon. – Mert azt hiszem, ez könnyen megoldható. Ha jól tudom, anyukád fölajánlotta, hogy tartsuk az esküvőt a házatok kertjében, és a nővéreid biztos hajba kapnak majd, hogy ki készíti a legragacsosabb gyümölcszselét, vagy mit, a nagyanyád pedig jól elszórakoztatja a vendégeket azzal, hogy részegen kidől a füvön. Egy pillanatig úgy érzem, az étteremben megdermed az élet. Lassan beszívom a levegőt. Hirtelen Chaz feljajdul, és a kezébe ejti a fejét. – Mondd, hogy nem vagy ekkora balfék, haver! Luke csak néz rám dacos tekintettel. Nem hátrál meg. Én viszont igen. Mert hirtelen ráébredek, hogy mi a bajom. A napnál is világosabb, hogy mi a bajom. Mégpedig az, hogy elegem van. Én ezt nem csinálom tovább. Felkapom a táskámat, kivergődöm az asztal mögül, és a szemébe vágom: – Nem is ismered a családomat! Egész idő alatt arra sem vetted a fáradságot, hogy hazagyere velem, megismerni őket! Luke tekintetéből lassan eltűnik a dac. – Lizzie – szól –, figyelj… – Nem – dugom az orra alá a kérges ujjamat. Lehet, hogy nincs olyan manikűröm, mint Valenciának, de le merem fogadni, hogy ezek az ujjak több csipkefodrot készítettek, mint ő valaha. Kidolgoztam a belemet ezekkel a kérges ujjakkal. És igenis büszke vagyok rájuk. – Senki nem gúnyolódik a nagyin. Főleg, ha még nem is találkozott vele. – Lizzie – ismétli Luke, most már megszégyenült arccal. – Ne hara… – Nem – szakítom félbe. Alig tudom kivenni az alakját a könnyeimen keresztül. De reménykedem benne, hogy ez elkerüli a figyelmét. – Ha tényleg ez a véleményed a családomról, akkor jobb lesz, ha magadat veszed feleségül, hiszen láthatólag saját magadba vagy szerelmes.

Oké, nem épp a legfrappánsabb beszólás. De a pillanat hevében nem jut jobb az eszembe, miközben a könnyeimmel küszködök. Annyit látok, hogy Chaz szemöldöke fölkúszik a homlokán. Őt is úgy meglepi a kitörésem, mint engem. Valencia láthatóan nem bírja levenni a szemét a borospoharáról, annyira szégyelli, hogy az én társaságomban mutatkozik. De innen már nincs visszaút. És nem is akarok meghátrálni. Inkább sarkon fordulok, és kimasírozok az étteremből, ügyet sem vetve Luke tiltakozására: – Lizzie! Lizzie, ne csináld már! Szerencsémre épp arra jön egy pincérnő hatalmas Cosmopolitannel megrakott tálcát cipelve, és elállja Luke útját, én meg lélekszakadva lerohanok a lépcsőn, ki a Perry utcára… ahol egy hosszú, fekete limuzin épp abban a pillanatban gördül a járda elé, amikor lelépek a sarkon, hogy taxit fogjak. Elnézek a limó fölött, reménykedve, hátha látok egy kocsit, amin világító TAXI felirat jelzi, hogy szabad. És ekkor a limó egyik sötétített hátsó ablaka lehúzódik, és kiszól egy ismerős hang: – Lizzie! Te jó ég! Ava Meck flitteres, rózsaszín pánt nélküli topba és fehér kantáros gumisortba bújtatott alakja hajol ki a limuzin ablakán, és így szól: – Szállj be gyorsan, mielőtt meglátnak! – Ava, mit keresel te itt? – Csodálkozom, és nem kerüli el a figyelmemet a tény, hogy már mindenki rég észrevette. A Pöttyös Disznó előtt ácsorgó tömeg egy emberként pillant föl a BlackBerryjéről és súgja a szomszédjának, hogy: – Azt nézd! Ava Meck! Tudod, „Itt vedd Meck!”. – Neked nem Görögországban kellene lenned? –kérdezem zavartan. – Majd a kocsiban elmondom – sürget Ava. – Csak lécci, szállj be gyorsan! – Ava – Letörlöm a szemem sarkából az utolsó könnyet. – Mi történt? Holnap lesz az esküvőd, nem? – Tudom – feleli. – Csak szállj be, és elmondom. – Lizzie! Rémülten hátranézek a vállam fölött, és Luke-ot látom kilépni a Pöttyös Disznó ajtaján, szalvétáját a kezében lengetve.

Meglepődöm. Nem hittem volna, hogy utánam jön. De egy pillanatig sem habozom tovább. Feltépem a limuzin egyik ajtaját, és bevágódom Ava mellé. – Hajtson! – kiáltok a sofőrnek. – Kérem, gyorsan! – Hé! – szólal meg Ava, miközben átvergődöm előtte az ülés felé igyekezve. – Az ott nem a pasid? Tök helyes! – De igen – felelem. – Kérem, nem mehetnénk? Le kell lépnem innen! – Lizzie – rohan oda Luke a limó nyitott ablakához. –Hová mész? – Menjünk, kérem! – könyörgök Ava sofőrjének, aki meglepetésemre engedelmeskedik. És kisvártatva Luke, a Pöttyös Disznó meg a sok e-mailező csípőgatyás a bejárat előtt már csak parányi pontok a láthatáron.


A Viktória-korban az esküvői szertartás – mint oly sok minden más is – egészen új értelmet kapott. Az ipari forradalom bizonyságul szolgált rá, hogy a világon bármit elő lehet állítani tömeggyártással, és az agyafúrt kereskedők is megtalálták a módját, hogy meggyőzzék a gazdag kuncsaftokat, hogy az otthon sütött esküvői torta és a házilag varrott menyasszonyi ruha ideje lejárt… de le ám! Mostantól fogva a koszorúslányok már nem a gonosz szellemek elűzői vagy fegyveres testőrök szerepét látták el: a modern menyasszony dolgát a meghívók kiküldésével meg a torta, a virágdíszítés, a menyasszonyi ruha, a saját ruhájuk és ki tudja, mi egyéb kiválasztásával segítették. Tudtak valamit ezek az üzletemberek, mi? Így született meg a mai esküvő. Halleluja… vagy… a pokolba! Kinek, hogy.

Hogyan kerüld el az esküvői katasztrófát Az esküvői költségek megoszlása, azaz ki mit áll a kiadások közül? (Ne feledd, hogy ez csak szokás. Manapság sok pár maga fizeti az esküvő költségeit, így a felosztás változik. Mindenesetre nem olyan rég még így oszlottak el a költségek): A menyasszony: Köszönőajándék a tanúnak, a koszorúslányoknak és a háziasszonynak Menyasszonyi ruha, fejdísz, kiegészítők A vőlegény gyűrűje A viráglányka kosara és a gyűrűhordó párnája Szállodai szoba a távolról érkező vendégeknek A vőlegény: Házassági engedély Köszönőajándék a tanúnak és a násznagyoknak A menyasszony jegygyűrűje A menyasszony gyűrűje Ruházat (szmokingkölcsönzés) és kiegészítő A menyasszony csokra Az anya és nagyanya karcsokra és a násznagyok gomblyukdísze Anyakönyvvezetői díj Limuzinbérlés Szállodai szoba a távolról érkező násznagyoknak

A menyasszony és a vőlegény: Esküvői fényképek Egyéb kiegészítők (ajándék a vendégeknek, serleg, szalvéta, nyomtatott anyag) Köszönőajándék a viráglánykának és a gyűrűhordónak Köszönőlapok, Saját szállodai költségeik A nászút költségei, hacsak valamelyik rokon vagy barát fel nem ajánlja nászajándékul A vőlegény szülei: Ruházat és kiegészítők Próbanapi vacsora Szállodai költségeik Koszorúslányok: Ruhák és kiegészítők Eljegyzési ajándékzápor Násznagyok: Ruházat (szmokingkölcsönzés) és kiegészítők Legénybúcsúztató A viráglányka és a gyűrűhordó szülei: Ruha- és öltönykölcsönzés, kiegészítők Szállodai költségek, ha távolról érkeznek A menyasszony szülei: Minden egyéb

LIZZIE NICHOLS DESIGNTM

••••••••••••••••••••••••11•••••••••••••••••••••••• A szerelmesek egykor lángoló szerelme idővel megtisztul. A szerelem egymás tökéletes megértésévé válik: ez az igazság. Ralph Waldo Emerson(1803-1882) amerikai esszéista, költő és a transzcendentalista mozgalom vezetője – Min vesztetek össze Luke-kal? – tudakolja Ava. Hófehérke a gazdija vékony, barna combján kuporog. A rózsaszín, pánt nélküli top-fehér guminadrág párosítást pink velúrbőr holdjáró csizma egészíti ki. Persze hálásnak kéne lennem, hogy kivételesen nem lehet belátni sem alul, sem felül, de hát gumi és velúrbőr… ráadásul június végén? – Csak esküvői dolgokon – füllentek, bár tudom, hogy illene elmondanom az igazat, ha már egyszer megmentett, vagy mi. Csak az a bökkenő, hogy… én magam sem tudom, mi az igazság. Különben is van ennél most sürgetőbb kérdés is. Például, hogy mit keresek egy limuzinban Ava Meckkel. – Ava, hogy kerülsz ide? – kérdezem. – Hogyhogy nem vagy Görögországban? – Nem bírtam megtenni – feleli könnyedén Ava, aztán hirtelen felkiált, és a karomhoz kap. – Atyaúristen! Mi történt veled? Lizzie, csak nem megvert? Lepillantok a kiütésekre, amelyek mostanra teljesen elfedték a karom belső oldalát. Egy kicsit tényleg sebekre emlékeztetnek. – Dehogy – nevetek föl, mert annyira képtelen gondolat, hogy Luke valaha is képes lenne megütni. Fogadok, hogy egy csapással New Jersey-ig röpíteném. – Csak kiütések. Folyton kijönnek rajtam, akárhányszor eszembe jut a… tudod. – Anális szex? – kérdezi Ava megértőn. – Nem! – kiáltok fel, és kitépem a karomat a kezéből. –Az esküvőm. És hogy érted azt, hogy nem bírtad megtenni? Azt akarod mon-

dani, hogy csak úgy… lemondtad az esküvődet Alexandrosz herceggel? – Valahogy úgy – sóhajt Ava, és megsimogatja a légkondiból kiáramló fagyos levegőben vacogó szerencsétlen kutyus fejét. – Már épp készültem felszállni apu magánjetjére, amikor hirtelen belém hasított a gondolat, hogy nemsokára feleség leszek. És erre totál… ne szívassál má’! Még csak huszonhárom vagyok! Még nem jártam fősulira se! Mi a halálér’ legyek feleség? Szóval visszaugrottam a kocsiba, és azóta furikázok, és próbálom rendbe rakni a fejem. Őszintén meghatódom Ava szavain. Főleg, mivel én is huszonhárom vagyok. – Elhatároztad, hogy főiskolára mész? Ava, ez nagyszerű? – Jesszus, dehogy! Akar a halál fősulira járni! – rökönyödik meg Ava. – Most szívatsz? Arról beszélek, hogy van egy csomó dolog, mint például a fősuli, amit még nem csináltam. Nem fogom feladni az életem valami pasiért, még akkor sem, ha egy hercegről van szó. Egy rakás dolgot akarok még csinálni. Azt még nemtom, mit, de például gondoltam, hogy csinálok egy albumot. Tudod, valami trendit. Mint Hilary Duff. Erre pislogok. – Ö… persze. Az neked simán menne. – És még saját ruhamárkám sincs – folytatja Ava. – A szüleimé a világ egyik legnagyobb diszkont bevásárlóközponthálózata, és nincs saját ruhamárkám. Mi ütött belém? – Pontosan – értek egyet. – Mégis mi ütött beléd? Habár, Ava… igazából csinálhatod mindezt úgy is, ha közben férjnél vagy. Nem hinném, hogy Alexandrosz herceg meg akarna akadályozni benne. Legalábbis, ha igazán szeret. Szerintem inkább büszke lesz rád. – De éppen ez a baj – feleli Ava, és szomorú pillantást vet Hófehérkére. – Nem hiszem, hogy büszke lenne. Tudod… részben te tehetsz róla, Lizzie. Már arról, hogy lefújtam az esküvőt. – Én? – képedek el teljesen. – Nekem meg mi közöm ehhez? – Mert amióta hozzád járok és tanácsot adsz a nyilvános megjelenésemmel kapcsolatban, meg ilyenek, Alek mintha… nem is t’om. Már nem érdeklem annyira. Például folyton azt kérdezgeti, hogy miért nem mutogatom már a nunimat. Asszem, hogy ő élvezte, hogy ilyeneket csinálok. Mert a szülei a plafonon voltak tőle. Tudod, ők iszonyúan ellenezték a házasságunkat. És szerintem ettől csak még

jobban kellettem neki. De most, hogy kicsit kifinomultabban viselkedek, a szülei sokkal kedvesebben bánnak velem, Aleknek viszont így már nem kellek. Leesik az állam. Habár tulajdonképpen nincs min csodálkoznom. Ez megmagyarázza, miért választott Ava olyan visszafogott menyasszonyi ruhát. És, hogy miért engem választott ruhatervezőnek. Mehetett volna persze Vera Wanghoz is, de valahol meg akarta őrizni magában a lázadót… hacsak egész kicsit is. Kezd összeállni a kép. Szeretett volna a leendő anyósa kedvében járni, de közben nem veszíteni el az egyéniségét. Csakhogy, úgy tűnik, ezzel sikerült elvennie a vőlegénye kedvét a dologtól. Hupsz. – Szóval most lemondod az esküvőt, még mielőtt Alexandrosz megtehetné? – kérdezem. – Pontosan erről van szó – feleli undorodva Ava. – Nem hiszem, hogy ő valaha is lemondaná. Amilyen nyámnyila alak. Képes elvenni egy ostoba ribancot, csak hogy a szüleit kiakassza, de nincs mersze lemondani az esküvőt az ostoba ribanccal, mert hogy nézne az ki a sajtóban. Átnyúlok, és barátian megveregetem a csupasz vállát. – Dehogyis vagy te ribanc. – De nagyon is az vagyok – feleli tárgyilagosan. – Csakhogy még mindig jobb ribancnak lenni, mint töketlen álszentnek, amilyen Alek. Csak a ruhádat sajnálom. – A ruhámat? – rázom meg a fejem értetlenül. – Az álomszép menyasszonyi ruhát, amit nekem varrtál – magyarázza Ava. – Ó – nevetek föl. – Ne is törődj vele! Biztos vagyok benne, hogy lesz rá más vevő. Ava Meck menyasszonyi ruhája? Ne viccelj! Fogadok, hogy egész vagyont adnak érte az e-Bayen. Ava lebiggyeszti az ajkát. – Nem adom vissza a ruhát – jelenti ki. – Az enyém. De arra gondoltam, hogy levághatnál az aljából, befesthetnéd lilára, varrhatnál rá, mondjuk, strasszokat, és mehetnék abban az MTV Video Music Awards díjátadóra szeptemberben, így egy csomóan látni fogják, és

megkapod a megérdemelt nyilvánosságot. Biztos, hogy sokat fognak mutatni, mert én adom át a közönségdíjat. És Tippy engem kért fel, hogy menjek vele, mert a felesége még mindig távoltartás alatt áll. Eredetileg elég problémás lett volna a dolog, mármint, hogy Tippy partnereként érkezem, miközben Alek felesége vagyok, de most, hogy lefújtam az esküvőt, minden oké lesz. – Ö – dadogok- ö… persze. Megcsinálom, nem nagy ügy. – Király! – Ava arca hirtelen felderül. A limuzin közben felverekedte magát a Hatodik sugárúton, és most a Central Parkon keresztül kígyózunk, ami az egyik kedvenc New York-i útvonalam, de álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer limuzinnal teszem meg. Párok mellett suhanunk el, akik lóháton vagy lovas kocsin romantikus esti sétára indultak vagy kevésbé romantikus kordéval vitetik magukat. Azon merengek, vajon találgatják-e, milyen sztár ül a limuzin sötétített üvege mögött. Fogadni mernék, hogy egyikük sem tippel Ava Meckre és a menyasszonyiruha-tervezőjére. – És mihez fogsz most kezdeni? – kérdezem Avát, és közben érzem, hogy a gyomrom kordul egyet. Érthető, hiszen nincs benne semmi, csak fehérbor. Reménykedem, hogy azt feleli, kitesz a házam előtt, és végre ehetek néhány falatot… vagy legalábbis felajánlja, hogy kapjunk be valamit egy étteremben. Nem tudom, meddig bírom még alkoholmentes táplálék nélkül. Lehet, hogy Ava órákig elvan egyetlen energiaszeleten, de rám ez nem jellemző. – Ja – eszmél Ava. – Pont ezért kerestelek. – Menjünk el vacsorázni? – élénkülök fel. – Van kedved sushihoz, vagy valami? – A másik terület, ahol Tiffany, Monique és én látványos eredménnyel jártunk, az Ava étkezési spektrumának kitágítása. Nekünk köszönhetően Ava most már nem csak sajtburgeren és proteinszeleten él. Mondhatni, beteges rajongás alakult ki benne a sushi iránt… ami tulajdonképpen nem meglepő olyasvalakitől, aki még sosem kóstolt sushit. A wasabi addiktív hatása közismert. – Az Atlantic Grill itt van egy köpésre, a Harmadik sugárúton. Vagy a Gari Sushi… – Nem erről van szó – szól közbe Ava. – Mármint felőlem ehetünk, ha szeretnél. De igazából szívességet akartam kérni tőled. – Persze, Ava – felelem. – Amit csak szeretnél.

– Hú, köszi! – vigyorog boldogan Ava. – Joey, képzeld, igent mondott! Most veszem csak észre Kicsi Joeyt, aki elöl ül a sofőr mellett, az elválasztó redőny rejtekében, amit most Ava lehúz, hogy közölje a jó hírt. – Á, hello, Lizzie – köszön Kicsi Joey a méretes bőrülések túloldaláról, a villogó halogénlámpák fényében. – Hogy s mint? – Hello, Joey – köszönök vissza kissé tétován, mert hirtelen rájövök, hogy fogalmam sincs, mibe egyeztem épp bele. – Jól vagyok. Ö, Ava? – Mi az? – kérdezi Ava szórakozottan, miközben az imént előhalászott Sidekickjébe pötyög valamit sietve. – Pontosan mibe is egyeztem bele? – Hát, hogy lakhatok nálad, mi másba? – feleli Ava, hangjában némi meglepetéssel, de fel sem pillant a képernyőről. – Nálam? – bámulok. – Úgy érted… az én lakásomban? – Hát, haza nem mehetek – magyarázza Ava, és végre felpillant. Ava lakása az East End Avenue-n, a polgármester háza, a Gracie Palota mellett, alig néhány perc sétára van az enyémtől (nem mintha Ava valaha is sétára vetemedne). Azért költözött az Upper East Sidera – nemegy pudlitartó hölgyemény felháborodására –, mert egyedül ott talált az igényeinek megfelelő ingatlant (a már említett négy hálószobás, három fürdős, ebédlős konyhával és legalább 180 négyzetméter külső terasszal rendelkező, teljes déli fekvésű lakást). Ráadásul beleszeretett a folyó menti Carl Schurz parkba a közelben, ahol direkt kistestű kutyák számára kialakított futtatópálya is van. – Az én lakásomnál hemzseg a paparazzi – folytatja. –Máris híre ment, hogy otthagytam az oltárnál Aleket. Megfigyelik az összes szállodát és a szüleim meg a barátaim lakását is. Te vagy az egyetlen reményem, Lizzie. Gondoltam, te lakhatsz addig Luke-nál. A mondat végére sem ért, én máris rázom a fejem. – Nem – szólok. – Nem mehetek Luke-hoz. – Már a gondolattól pánik tör ki rajtam. Nem akarom látni Luke-ot… Én most nem találkozhatok Luke-kal. Nem megy. Egyelőre legalábbis.

– Oké – felel kissé bosszúsan Ava. – Akkor majd én megyek Luke-hoz, ő meg lakhat nálad. – Nem – tiltakozom, és tovább rázom a fejemet. – Te sem lakhatsz Luke-nál. Mert Luke-kal az előbb… Luke-kal… összevesztünk. Emlékszel? Emlékszel, ahogy az előbb utánam futott az étteremből, én meg kiabáltam, hogy „Hajtson! Kérem, gyorsan”? Emlékszel rá? – Az emlék újra könnyet csal a szemembe. Jaj, istenkém. Mi történik velem? Kicsi Joey az első ülésről hátraszól. – Tényleg ezt mondta. Ava összeráncolt szemöldökkel próbál gondolkozni. – Ja, télleg – szól végül. – Jó, akkor lakhatok veled a lakásodban? Csak pár napra kellene. Amíg ez az egész lecsillapodik. Észre sem fogsz venni. Hófehérke és én kis helyen is elférünk. A tekintetem Kicsi Joey-ra téved. Ava észreveszi a pillantásomat, és felnevet. – Dehogy, ne aggódj! Joey nem jön velünk. Van saját lakása Queensben. Először majdnem hangot adok a véleményemnek, hogy Joey queensi lakása tökéletes búvóhely lenne, ahol a paparazzi soha nem találná meg. Aztán eszembe jut, amit arról mondott, hogy ez tulajdonképpen mind az én hibám, és végül így szólok: – Ava, az én lakásomban… csak egy háló van, és egy fürdőszoba. És nem déli fekvésű. Hidd el, nem valami luxuspalota… – Nem baj, edzett vagyok. Negyvennyolc órát lehúztam a CRDFben, tudod – nyugtat meg Ava, a Los Angeles-i regionális fegyintézetre célozva, ahova ittas vezetés miatt leültették. – Azért egy börtönnél jobb helyen lakom – felelem kissé sértődötten. – De jó, tudtam, hogy igent mondasz! – ölel át cingár karjával Ava, és erősen magához szorít, közben kis híján végzetesen összelapítva Hófehérkét. – Annyira király lesz! Mintha táboroznánk, vagy valami! Rendelünk kaját, kilakkozzuk a körmünket, megnézünk engem a tévében, és egész éjszaka fönnmaradunk és kibeszéljük a pasijainkat. Szuper, hogy pont most vesztetek össze Luke-kal!

Fojtogató ölelésével minden oxigént kiprésel a tüdőmből, és elfúló hangon csak ennyit bírok kinyögni: – Nem maradhatok fönn egész éjjel, Ava. Egy csomó ruhát kell holnap megvarrnom. – Hű, még jobb! – kiáltja Ava, és hirtelen elereszt. –Akkor segítek! – Oké – felelem, az elszorított nyakamat masszírozva. El sem hiszem, hogy mibe keveredtem. – Meglátjuk. – Annyira izgi! – lelkesedik Ava. – Vincent, fordulj be a Hetvennyolcadikon! Ott kiszállunk. Nem gondoltam volna, hogy Ava Meck, a csivavája és a hét bőröndje ilyen hajmeresztő gyorsasággal a lakásomban tud teremni, de egy perccel később Kicsi Joey már jó éjszakát is kívánt, és biztosított róla, hogy másnap reggel kilencre visszajön Aváért, hogy elvigye a New York Wellness és Tenisz Klubba, ahol az edzője várni fogja. A kanapén ül – bár már megállapodtunk, hogy én alszom a kanapén, ő pedig az idegzsábája miatt az ágyamban –, és a tévét kapcsolgatja, hogy lássa, beszámolt-e már az E! csatorna a füstbe ment királyi esküvőről. Éppen vacsorát próbálok rendelni – a mu-su csirke sajnos kizárva. Ava cézár salátát akar fettuccine alfredóval a Sistinából, ami egy négycsillagos olasz étterem a Második Sugárúton, ami nem szállít házhoz… de úgy tűnik, Avával kivételt tesznek. Az étterem menedzserével beszélek, amikor megszólal a kapucsengő, amitől Hófehérke csipogórohamban tör ki, Ava pedig izgatottan felkiált: – Megjött a kaja! – Nem lehet a kaja – válaszolok. – Még vonalban vagyok Giuseppével. Ava ijedt pillantással néz rám. A gumi rövidnaciját rózsaszín velúrmelegítőre cserélte. Igaz ugyan, hogy a hátsóján a „Sexy” felirat díszeleg, de ez még mindig elfogadhatóbb egy csomó más öltözékénél, amik nem igazán takarják el a hátsóját vagy legalábbis a barna félholdjait. Úgyhogy megengedem neki, hogy ezt hordja. De csakis a lakásban. – A paparazzi az! – kiált fel. – Máris rám találtak! – Nem lehet a paparazzi – ellenkezem. – Hacsak el nem árultad valakinek, hogy idejössz.

– Csak az anyukámnak – felel Ava – és Tippynek. De ő nem köpne be. Pontosan tudja, milyen az, amikor kegyetlenül üldöz valakit a sajtó. Továbbra sincs halvány fogalmam se, ki az a DJ Tippycat, de elhiszem neki, hogy nem árulná el. Átadom neki a telefont, és megnyomom a kaputelefon beszélőgombját. – Ki az? – kérdezem a legundokabb hangomon, amit kizárólag kapu telefonos használatra tartogatok. – Lizzie, én vagyok – hallom Luke-ot. – Feljöhetek? Olyan ijedten meredek a telefonra, mintha hirtelen kígyók csúsztak volna elő belőle. Luke? A nagy izgalmamban Ava miatt el is feledkeztem róla, hogy összevesztünk. Ám Ava nagyon is emlékszik. Azonnal felkapja a fejét. – Luke az? – kérdezi tágra nyílt szemmel. – Beengeded? Totál el tudok tűnni. Eskü, észre sem veszel. Elbújok a vécében. Tovább bámulom a kaputelefont, és nem tudom, mit tegyek. Egy részről még mindig nagyon-nagyon haragszom rá. Másrészről viszont…? Luke. És én szeretem. Legalábbis… azt hiszem. És mégis… hogy lehetett ekkora balfék? – De ha azt akarod, szívesen leöntöm vízzel! – ajánlja segítőkészen Ava. Fölkelt a kanapéról, és az ablaknál áll, ahonnan látni lehet, ki vár a kapuban. – Hacsak nem bújik a ponyva alá, ahogy a UPS kiszállítója szokta, amikor esik az eső. – Komolyan, simán menne, ha szeretnéd. Vagy pisit. Pisit is önthetek rá. Még nem pisiltem. Fogok egy poharat, és… – Nem, köszi – szakítom gyorsan félbe. – Inkább lemegyek és beszélek vele. Te csak rendeld meg a kaját. Ugyanazt kérek, amit te. Ava hitetlenkedve néz. – Biztos vagy benne? Mert egész nap visszatartottam… – Egész biztos – felelek. – És nem jó, ha visszatartod, Ava. A végén még húgycsőgyulladást kapsz. Mindjárt jövök. Fölkapom a kulcsomat, és leszaladok a lépcsőn, bár kerülget a balsejtelem, amiért magára hagytam Avát a lakásomban… közben persze örülök a pillanatnyi egyedüllétnek, még akkor is, ha tudom, hogy a következő percben Luke-kal kell szembenéznem.

– Ó – szól Luke, amikor a sok-sok zárat kinyitva kilépek hozzá a meleg nyári estébe. – Azt hittem… azt hittem, beengedsz. – Nem lehet – felelem komoly arccal. – Vendégem van. Luke meglepődik. Örömmel látom, hogy nem mosolyog. Végre egyszer komolyan vesz. Általában, ha veszekszünk, mintha mulattatná a haragom: mintha valami kismacska lennék, akit boszszant, hogy eldugták a játékát. Én nem vagyok kismacska. És elegem van belőle, hogy annak néznek. – Vendéged? – visszhangozza. Most bezzeg már mosolyog. – Mi az, felszedtetek néhány tengerészt azzal a csajjal a limuzinban? – Nem – mondom komoran. – Ava nálam fog lakni pár napig. Szakítottak a vőlegényével, és nem mehet haza, mert követi a paparazzi. Luke arcáról lefagy a mosoly. – Lizzie – szól. – Jesszus! Te megengedted, hogy nálad lakjon? Miért nem megy szállodába? – Mert – félbehagyom a mondatot, és mérgesen nézek rá. – Tudod mit? Nem mindegy? Nem megy szállodába. Nálam fog lakni. Mi bajod vele? – Az, hogy ő egy megrendelőd. Te meg úgy bánsz vele, mintha a barátod lenne. Nem szabad összekeverni a munkát a magánélettel, Lizzie. Pont erről beszéltünk az előbb az étteremben. – Igazán? – igyekszem nem tudomást venni a pasasról, aki egy olasz agarat sétáltat, és úgy tesz, mintha nem figyelne, de látszik rajta, hogy hallgatózik. Tulajdonképpen nem érdekel, csak a kutya vonzza a tekintetemet. Olyan… girnyó. Tudom, hogy ilyennek született, de akkor is ijesztő. Hogy tudja ilyen minigyomorral megemészteni az eledelét? – És mégis mi köze a nagymamám alkoholproblémájának ahhoz, hogy menyasszonyi ruhák restaurálásával foglalkozom? Luke megragadja mindkét vállamat, és szelíden megráz. – Lizzie – szól most valamivel gyöngédebb hangon, mint eddig. – Nagyon sajnálom. Ne haragudj, oké? Csúnyán viselkedtem. Ott, az étteremben is próbáltam bocsánatot kérni… utánad is szaladtam, hogy beszéljünk, de bepattantál abba a limóba, és elhajtottál. Ha az

álldogálók meg nem mondták volna, hogy Ava Meck ült veled a kocsiban, annyi biztos, hogy azt hittem volna, elraboltak, vagy valami. – Nem raboltak el, Luke – felelem, és igyekszem nem észrevenni, milyen jó érzés a keze érintése. Nem szabad, hogy az efféle érzések befolyásoljanak. – Én csak… Nekünk… Én… De mit akarok mondani? Tényleg, mit akarok? Mit akarok elérni egyáltalán? Jaj, miért nem megy innen ez a pasas a kutyájával? Elég hosszú a Hetvennyolcadik utca. Muszáj ennek a kutyának pont a boltom előtt pisilni? – Luke… gondolkoztam. És azt hiszem… – És ebben a pillanatban olyan szavakat ejt ki a szám, amire nem emlékszem, hogy valaha is gondoltam volna. Csak úgy kislisszannak a számon. Mint a levegő. Vagy a hányás. – Luke – hallom magamat. – Azt hiszem, szünetet kéne tartanunk. Te. Jó. Isten.


Az első esküvői meghívókat a középkorban szerzetesek írták kalligráfiával, királyi megrendelésre. Amikor feltalálták a rézmetszést, a kézzel írott meghívók helyét az elegáns, selyempapíros védőréteggel ellátott metszetek vették át. Ezt a metszési technikát még ma is alkalmazzák (és ezért jár a különlegesebb meghívókhoz mostanában is selyempapír). A gyakran megfigyelhető dupla boríték hagyománya onnan ered, hogy a régi időkben a postát lovas küldöncök kézbesítették, és ugyan ki akarná, hogy a címzett finom kacsója maszatos legyen a boríték felbontásától? A koszos külső borítékot a komornyik nyitotta ki, és a tiszta borítékot adta át az úrnőjének. Minő szomorú sors a mai komornyiktalan világban, hogy nap mint nap bepiszkoljuk a kezünket a koszos külső borítékokkal!

Hogyan kerüld el az esküvői katasztrófát Ne feledd, az esküvői meghívók küldését szigorúan tilos az utolsó pillanatra hagyni… de az se jó, ha túl korán küldöd el őket! Egy-két hónappal előre ideális időzíteni – hat héttel az esküvő előtt például tökéletes. És kérlek, semmi címkére nyomtatott címzés! Az szörnyű ízléstelenségre vall. Csakis kézzel írott címzés jöhet szóba. És igen, nyugodtan fölfogadhatsz egy mérnökhallgatót, aki gyöngybetűkkel ír. LIZZIE NICHOLS DESIGNTM

••••••••••••••••••••••••12••••••••••••••••••••••• Az a jó házasság, melyben mindkét fél a másikat teszi meg magánya őrévé. Rainer Maria Rilke (1875-1926), német költő'

Luke hitetlenül néz. – Hogy mit kéne? – kérdezi, és a szorítása ellazul a vállamon. – Ó! – A hang süvítve jön ki a számon. Vagyis azt hiszem, az én számon jött ki. Ráébredek, hogy már azzal sem vagyok tisztában, milyen hangok hagyják el az ajkamat. Ennyire nem állok a dolgok magaslatán. Lerogyok a tornác legfelső lépcsőfokára, és átkarolom a térdemet. Feltűnik, hogy a kutyás pasas időközben lelépett. Úgy látszik, már nem volt ínyére a műsor, amiben az antik Shaheen ruhás lány a szeme láttára veszíti el az eszét. Luke leül mellém a lépcsőre. – Hogy érted azt, hogy szünetet kéne tartanunk, Lizzie? – Nem tudom – nyöszörgök a térdemnek. Istenem, mi történik velem? – Én csak… mármint, úgyis elmész három hónapra Franciaországba… szóval mindenképp szünetet tartunk, akár akarunk, akár nem. Miket fecsegek össze? Miféle szavak jönnek ki a számból? Nem akarok szünetet tartani Luke-kal. Dehogy akarok. Szeretem Luke-ot. Ugye? – Arról van szó – hallom magamat, holott sosem szerkesztettem meg a fejemben ezeket a mondatokat. – Tudom, hogy szeretsz, Luke. De nem mindig érzem úgy, hogy tisztelsz. Vagy legalábbis… a munkámat nem. Mintha azt gondolnád, ez csak amolyan hobbi, amit csinálok, amíg nem akad valami komolyabb. Csakhogy ez nem így van. Nekem tényleg ez a hivatásom. Életem végéig ezt akarom csinálni. Luke lepillant rám imádnivaló, álmos szemével.

– Tudom, Lizzie. És persze hogy tisztelem a munkádat. Nem értem, miből gondoltad, hogy nem. Amit Aváról mondtam, azzal csak arra céloztam, hogy én hosszú évekig dolgoztam az üzlet világában, és megtanultam, hogy nem engedhetjük az ügyfeleknek, hogy kihasználjanak, mint ahogy te, szerintem, néha engeded. – Nem az a baj, amit Avára mondtál – magyarázom. – Az zavar, hogy azt hitted, csak úgy itt tudok hagyni mindent, hogy Párizsba menjek veled a nyárra. Emlékszel, hogy ezt mondtad? Luke csodálkozva néz. – Mikor, januárban? Most hozol föl valamit, amit januárban mondtam? Bólintok. – És talán máshogy vezetem az üzletet, mint ahogy szerinted kéne – érvelek tovább. – De én nem te vagyok. És attól még, hogy másképp csinálom, nem feltétlenül rosszul. – Ebben igazad van – felel Luke. – Figyelj, Lizzie… – Ráadásul – folytatja a szám. Jaj, miért nem képes végre elhallgatni? – Nem hiszem, hogy túlzottan tisztelnéd a családomat. Tudom, nem olyan nagyvilágiak, mint a te családod. De még csak nem is találkoztál velük. Szóval honnan is tudhatnád? És ez meg a másik. Egy éve járunk, ebből hat hónapja jegyesek vagyunk. És te még nem is találkoztál senkivel a családomból. Közben meg ilyen megjegyzésekkel illeted őket, mint ma este is… – Azért már bocsánatot kértem – mentegetőzik Luke, és közelebb csúszik hozzám, hogy átkaroljon. – Tudom, milyen fontos számodra a nagymamád. És ha nem is tudtam volna, hát annyit mondhatok, Chaz alaposan elmagyarázta az étteremben. De, Lizzie, be kell látnod, folyton panaszkodsz a nővéreidre. A nagymamád pedig… mindenki arról beszél, hogy gondja van az ivással. És jól tudod, hogy csak azért nem találkoztam még a családoddal, mert a tanulás mellett nem volt rá időm… – Hazajöhettél volna velem karácsonykor – szakítom félbe. – Ahelyett, hogy Franciaországba utazol a családoddal. Vagy a tavaszi szünetben. De te inkább Houstonba mentél az anyukádhoz. És az én családom nem gazdag, mint a tiéd, hogy csak úgy kiruccanjon New Yorkba, ahogy a tied megteheti.

Oldalra pillantok, hogy lássam a reakcióját. De Luke nem néz rám. Az előttünk parkoló Honda Accordot nézi. – Igen – feleli halkan. – Igazad van. Ez lett volna a helyes. – Csakhogy neked nem számít, hogy megismerd a családomat – folytatom. Nem akarok ilyeneket mondani. Olyan, mintha kifacsarnák belőlem a szavakat. Mint amikor a nagyi úgy berúgott a főzőrumtól, és elhatározta, hogy egyszer s mindenkorra elintézi azt a csökönyös lefolyót apu óriás franciakulcsával. A rum emberfeletti erővel ruházta föl, és sikerült meglazítania az illesztéket, aztán kikotorni a rengeteg trutymót, ami fél év alatt felhalmozódott. Csak úgy ömlött kifelé. Mint ahogy belőlem ömlik most a trutymó. Csupa olyasmi, ami valószínűleg jobb lett volna, ha még januárban kiömlik. Most mind előjön. Hiába ellenkezem. Hiába próbálom megakadályozni, hogy bepiszkítsa a szép, tiszta kapcsolatomat. De hát a trutymó már csak trutymó. Előbb-utóbb úgyis felszínre tör. – Ez nem igaz – próbál védekezni Luke, de félbeszakítom. – Ne mondd, hogy nem volt időd. Ha fontos lett volna, szakítasz rá időt. Nekem fontos volt. És a családomnak is az. Folyton kérdezősködnek, hogy mikor fognak végre megismerni. Jó lett volna, ha még az esküvő előtt találkoztok. Luke szóra nyitja a száját, de én rendíthetetlenül szövegelek. – De most már késő. Te holnapután Franciaországba utazol. Úgyhogy – teszi hozzá a hangom könyörtelenül, a hozzájárulásom nélkül – akár tetszik, akár nem, szünetet tartunk. Mert nekem időre van szükségem, Luke. Végig kell gondolnom, hogy mi történik velünk. Hogy mit akarunk egymástól. Hogy én mit akarok. – Értem – feleli. Azzal leveszi a vállamról a kezét. Egy percig csöndben ülünk. Persze a város most sem csöndes. Taxik hajtanak el, és a Harmadik sugárútról sziréna hallatszik. Hallani vélem, ahogy egy ablak kinyílik a fejünk fölött. Ava hallgatózik. Vagy legalábbis remélhetőleg csak hallgatózik, és nem készül semmi másra.

És van még valami, amit a hirtelen beállt csöndben hallani vélek: a szívem szakadását. *** Mikor fölérek a lakásba, Ava ártatlan képpel ül a kanapén és váltogatja a csatornákat, miközben a telefont továbbra is a fülénél tartja. Ahogy a szobába lépek, fölnéz, és rám mosolyog, Hófehérke pedig lelkendezve minitámadást indít ellenem. – Na? – kérdi. – Hogy ment? – Mintha nem hallgatóztál volna – felelem, és a könyvespolcon erre a célra tartott gyümölcsöstálba teszem a kulcsot. – Nem is hallgatóztam – szipog sértetten Ava. Aztán az arckifejezésemet látva bevallja: – Na jó, totál hallgatóztam. De nem hallottam semmit. De frankón a fejére öntöttem volna a narancslét, ha sírtál volna. Sírtál? Nem úgy tűnt. – Nem – válaszolok, és lehuppanok mellé a kanapéra. Hófehérke felugrik az ölembe, és szórakozottan megsimogatom. – Szünetet tartunk. – Komolyan? – bámul Ava kidülledt szemmel. – Az mit jelent? – Nem tudom – vonok vállat. – Csak hallottam, hogy a szavak kijönnek a számon, és hittem nekik. Előfordul velem néha. – Vagy inkább mindig. Nem is volt semmi értelme. Mármint annak, amit Luke-nak mondtam. Mégis mi ütött belém, hogy szünetet kértem tőle? Szeretem őt. Legalábbis… majdnem biztos vagyok benne, hogy szeretem. Tudom, hogy szeretek reggel előtte ébredni és elnézni őt, azokat a csodálatos szempilláit, amik koromfeketén nyugszanak az arca fölött. Imádom, hogy a sötét szeme ébren is álmosan néz, mintha ezernyi titkos álmot rejtene. És legeslegjobban azt szeretem, hogy ezeknek a titkos álmoknak az egyike én vagyok, én, Lizzie Nichols, akit a gimiben egyetlen fiú sem hívott randira, mert nem az a fajta lány voltam, akit egy gimis srác randizni hív… kivéve persze, ha homokos, és nem akarja, hogy rájöjjenek.

Ja, tényleg. El is felejtettem. Meleg srácokkal randiztam. Sokszor. Én voltam a kövér lány, akit a meleg fiúk randira hívnak, hogy az anyukájuk örüljön. És most mit művelek? Miért mondom ennek a srácnak, akit annyira szeretek – és ami még ennél is fontosabb, aki viszontszeret –, hogy szünetet akarok tartani? Elment az eszem? Miért nem tudtam az életben egyszer befogni a számat? De a szavak előtörtek, és amint kint voltak, már késő lett volna visszaszívni őket. Vagyis, talán visszaszívhattam volna, de… Nem akartam. És ez volt az egészben a legfurcsább. – Anyám – képed el Ava. – És hogy fogadta? – Azt hiszem, egész jól – felelem. Igazából lehet, hogy inkább ez volt a legfurább. – Mármint, azt mondta, megérti, hogy most a munkám a legfontosabb és hogy jelenleg nincs időm az esküvővel foglalkozni. De… kitart a franciaországi állás mellett. Nem ajánlotta föl, hogy itt marad. Pedig megmondtam neki, hogy én boldog lennék egy sokkal kisebb esküvővel is, ami nem kerül egy vagyonba, és akkor nem kéne egész nyáron dolgoznia. De így is elmegy. Ava grimaszol. – A pasik mind olyan seggfejek. Öhm, na igen. Végül is. – Nekem mondod? – szólok. A telefonra pillantok, amit Ava még mindig a füléhez tart. – Még mindig várakoztat a Sistina? – Ja, dehogyis – feleli. – Félórán belül itt a kaja. A nagymamád az. Tudni akarta, hogy kell fölvenni egy sorozat összes részét TiVo-val. Elmagyaráztam neki, hogy működik. Végül is elég bonyi. Aztán amikor elmondta, hogy mennyire odavan Byron Sullyért abban a régi sorozatban, a Quinn doktornőben, elmagyaráztam neki, hogy kell kívánságlistát beállítani színészre, hogy minden műsort rögzítsen, amiben ő játszik. Nagyon hálásnak tűnik. Mondtam neki, hogy odalent vagy Luke-kal, és azt mondta, megvárja, amíg fölérsz. Akarsz beszélni vele? A döbbenettől kábán veszem át Avától a telefont. – Persze – mondom. – Halló? – mormolom a kagylóba. – Na – recseg a nagyi hangja a vonalban –, még nem kettyintetted meg?

Ez a kérdés annyira meglep, hogy majdnem megfulladok a saját nyálamtól. – Tessék? – Bocs – szabadkozik a nagyi. – Azt a Chaz fazont. Miért nem kettyintetted még meg? – Például azért, mert el vagyok jegyezve a legjobb barátjával – felelem halálra váltan. – Chazről beszél? – tudakolja Ava a kanapéról. – Ezen már én is elgondolkoztam. Mármint, hogy mikor fogtok végre kettesbe kapcsolni? Most, hogy Luke-kal szünetet tartotok. – Ez nem olyan szünet – felelem dühösen. – Hát akkor meg milyen szünet? – tudakolja Ava. –Mármint, mi értelme van a szünetnek, ha nem is du… úgy értem, nem is szexelhetsz másokkal? – Ez csak… azért, hogy… – üres tekintettel bámulom a tévét. Ava a Celebviadal egy régi részének az ismétlését nézi, amelyben Ava birkózik A Döggel egy szabadtéri, pudinggal teli medencében, vagy legalábbis nagyon úgy néz ki. – Azért tartunk szünetet, hogy a karrierünkre tudjunk koncentrálni, és ne foglaljanak le a szerelmi gondok. – Te jó ég! – nyögi a nagyi a telefonba. – Á! – élénkül föl Ava. – Mint én meg Alek. Jobban mondva, mint én. – Pontosan – bólintok. – Csak Luke-kal mi nem szakítottunk. Csak szünetet tartunk. – Ki az akivel az előbb beszéltem? – tudakolja most a nagyi. – Nem ismered – biztosítom. – Csak egy barátnőm. Avának hívják. – Pont olyan a hangja, mint Ava Mecknek – horkant egyet a nagyi. – Tudod, az a narkós, ordas kurva. Mit keres Ava Meck a lakásodban? – Csak pár napra ideköltözött hozzám – magyarázom. Ekkor megszólal a várakozóhívás-jelző. – Nagyi, tudsz várni egy kicsit? Keres valaki a másik vonalon. – Van más választásom? – kérdi a nagyi. Fölveszem a másik hívást. – Halló?

– Lizzie? – Shari az. – Jól vagy? Amint meghallottam, hívtalak. Pislogok. A tévében A Dög épp belemarkol Ava aranyszőke (mű) hajába, és annál fogva hurcolja magával a pudingban. – Persze hogy jól vagyok – felelek. – Miről beszélsz? – Most beszéltem Chazzel – magyarázza Shari. – Közben Luke felhívta, és közölte, hogy szakítottatok. Azonnal hívtalak, ahogy Chaz elmondta. Azt gondoltam, ki leszel borulva. De teljesen nyugodtnak tűnsz. – Mivelhogy nem szakítottunk – szőröm a fogam közt. –Csak szünetet tartunk. És persze hogy nem borultam ki. Az én ötletem volt. – Ja – felel Shari –, hogy szünetet tartotok! Chaz mintha szakítást mondott volna. Mondjuk, nagyon hadart. Le akart rázni, hogy Lukekal beszélhessen… – Ezt a részt nézd meg! – bök Ava a tévéképernyő felé. –Itt etetem meg vele. Mármint a pudingot. – Ki van nálad? – érdeklődik Shari. – Ava Meck. – És amikor Ava riadtan integetni kezd, a szememet forgatva hozzáteszem: – De ne mondd el senkinek, hogy itt van! A paparazzi elől bujkál. Épp most hagyta faképnél a görög hercegét, akivel a héten lett volna az esküvőjük. – Szent isten! – képed el Shari. – És nálad lakik? Ne mondd, hogy nincs pénze valami normálisabb helyre! – Köszi – válaszolom gunyorosan. – Bocs. De tudod, hogy igazam van. Szóval… akkor tényleg rendben vagy ezzel a szünet dologgal? Azt hittem, magadon kívül leszel. – Nem, minden oké – felelem. – Mondom, hogy az én ötletem volt. – Fölveszem a narancsleves üveget, és a konyhába megyek vele. – Olyan, mintha mostanáig gyűlt volna bennem valami, és most végre kifakadt. Még az alakformálót is elmondtam neki. – Az arcom elvörösödik az emléktől. A vonal egy ideig süket marad. Aztán Shari megszólal: – Lizzie, azt akarod mondani, hogy a vőlegényed nem tudott az alakformáló fehérneműdről? – Azt – válaszolom, és kinyitom a hűtőszekrényt. – Nem tudott róla. Nem csoda, ha nem tisztel. Igazi csaló vagyok.

– Jaj, Lizzie! – kiáltja Shari. – Dehogy vagy te csaló. Csak… bonyolult vagy. – Lássuk be – ellenkezem, és a lábammal becsapom a hűtő ajtaját. – Csaló vagyok, Shari. Egy igazi felszínes csaló, aki menyasszonyi ruhákat restaurál ahelyett, hogy a vőlegényével törődne. – És ezt nemcsak úgy kitaláltam, hanem valóban így volt. Vajon mit árul ez el rólam? Shari sóhajt. – Ha engem kérdezel, jó ötlet volt szünetet tartani. Mindketten helyre tehetitek a fejetekben a dolgokat, és lesz némi rálátásotok. Adjatok magatoknak teret. Nagyon sűrű év van mögöttetek, amióta öszszefutottatok a vonaton. – Aha – felelek. Tudom, hogy van valami abban, amit mond. Tudom, hogy abban is van valami, amit az előbb a lépcsőn Luke-nak mondtam. Minden szépen összevág. Akkor mitől fáj úgy a szívem hirtelen? – Most mennem kell – közlöm Sharival. – A nagyi vár rám a másik vonalon. Én csak… – a hangom elcsuklik. – Szakítani fogunk Luke-kal, ugye? – Nem, Lizzie – nyugtat Shari. – Dehogy! Legalábbis én nem hiszem. Nem feltétlenül. Mármint, ha te nem akarsz szakítani. Akarsz? – Már nem is tudom – vallom be szerencsétlenül. Teljesen össze vagyok zavarodva. Eszembe jut, ahogy búcsúzóul megcsókolt a lépcsőn. Vajon csak képzelődtem vagy tényleg volt valami megkönynyebbülésféle a csókjában? És nem ám amiatt, hogy talán együtt maradunk. Attól könnyebbült meg, hogy talán… de csak talán… közelebb jutottunk a szakításhoz? A, biztos csak a képzelődöm. Végül is Luke kérte meg a kezemet. És én voltam az, aki szakított vele, ugyebár. Ő pedig térden csúszva könyörögte vissza magát. És ma este is ugyanezt tette. Ha annyira szeretne szakítani, minek jönne vissza, valahányszor felkínálom neki a lehetőséget? És én vajon akarom-e a szakítást? Mit is mondott Shari pár hónappal ezelőtt itt, ugyanebben a konyhában? „Aggódom, hogy azért mondtál igent Luke-nak, mert nemrég még annyira hozzá akartál menni, de kiderült, hogy nem akar feleségül venni, és te továbbléptél. Aztán amikor hirtelen megjelent, és

mégiscsak feleségül kért, úgy érezted, kötelességed igent mondani, mivelhogy eredetileg annyira ragaszkodtál hozzá. De, Lizzie, ugye tudod, hogy bármikor meggondolhatod magad?” Nem, nem ez… az a másik dolog. Hogy Luke gondolatába vagyok szerelmes, nem őbelé. De hát ez nevetséges. Nem? Egyáltalán hogy lehetséges valakinek a gondolatát szeretni, nem őt magát? Még szép, hogy szeretem Lukeot. Szeretem, amiért orvos akar lenni, hogy megmentse a gyerekeket, és szeretem a szempilláit, meg hogy mindig olyan tökéletesen néz ki, és az illatát, amikor kijön a zuhany alól… ezek nem csak gondolatok. Ez mind valódi… Nem? – Az ilyen összeveszések néha jót tesznek a kapcsolatoknak – folytatja Shari. – Majdnem mindig hasznosak. Ha mindent kitálaltok, az csak jó lehet. Chaz szerint… – Mi? – kapcsolok hirtelen vissza a jelenbe, Chaz nevének hallatán. – Mit mondott Chaz? Nem hiszem el, hogy fölhívott. Mégis mióta vagytok ilyen jó haverok? – Tudod jól, hogy Chazzel mindig is barátok maradtunk – magyarázza Shari. – Nagyon szeretem… barátként. És ez mindig is így lesz. Tudod, hogy Chaz odavan érted, ugye? Mindig is imádott. Aggódott miattad. Azt mondta, csak úgy kirohantál az étteremből, és beugrottál valami limóba… – Ava Meck kocsijába – helyesbítek. Ava a nappaliban felpillant, és kikiabál: – Komolyan, Lizzie, ezt meg kell nézned! Itt jön be Tippy a medencébe, és borotválja le a lábát! A pudinggal! Engedelmesen visszamegyek a nappaliba. – Tényleg, Shari, jól vagyok. Csak Luke felhúzott, tudod? Borzasztó dolgokat mondott a családomra, ráadásul Chaz új barátnője, Valencia előtt. Aki különben maga a megtestesült tökély. Látnod kellene. Semmi narancsbőr, tetőtől talpig barna… Plusz van egy PhD-je. És azt mondta rám, hogy szolipszista vagyok. – Hogy mit mondott? – Szolipszista – próbálkozom újra. – Komolyan ezt mondta?

– A fülem hallatára – felelek bőszen bólogatva, habár Shari úgysem lát. – Miért, mit jelent? – Ö, nem tudom – tér ki a válasz elől Shari. Hallom rajta, hogy kamuzik. – Figyi, hívj vissza, miután beszéltél a nagyival. Pattel július negyedikei grillpartit rendezünk a jövő héten, és szeretném, ha eljönnél. – Tényleg? – meghatódom. – Hű, Shari, tök jó lenne. – Király. Nagyon állat lesz. A grillezéshez mienk az egész hátsó udvar, este pedig mind fölmehetünk a tetőre, megnézni a tűzijátékot. Csodálatos kilátásunk van. – Ó, Shari, ez tökéletes! Hozhatok valamit? – Csak saját magadat. Chaz hoz epres-rebarbarás pitét, és ha öszszejön, akkor egy áfonyásat is… – Várjunk csak – nem hiszek a fülemnek. – Ti meghívtátok Chazt? – Még szép, hogy meghívtuk – feleli Shari. – Csak nem képzeled, hogy egyedül hagyom július negyedikén? Vagy hagyom, hogy azzal a szörnyű Valenciával kelljen ünnepelnie? – Nem – szólok, és az jár a fejemben, hogy ha Luke itthon lenne, akkor biztos nem hívott volna meg magukhoz. Ki van zárva. Tartott volna tőle, hogy magammal hozom. –Csak nem tudtam, hogy ennyire közel álltok egymáshoz. – Lizzie, nem azért szakítottam Chazzel, mert már nem szeretem – emlékeztet Shari –, hanem azért, mert beleszerettem valaki másba. Chaz remek fickó. És remélem, hogy talál valakit, aki ezt kellően értékeli. Chaz nagyon különleges. – Szerintem már talált valakit – felelem gyászosan. Nem teszek említést a bukfencről, amit a szívem vetett este, amikor megpillantottam. Azt még nem sikerült megfejtenem. De nem is biztos, hogy akarom. – Úgy értem, egy normális valakit – helyesbít Shari. –Nem egy aljas, narancsbőrtelen filozófiaprofesszor csőcseléket. Ne mondd meg neki, de van egy helyes új lány az irodánkban, és azt remélem, megismerkednek majd a partinkon. Szerintem remek párost alkotnának. A csaj is odavan az egyetemi kosármeccsekért, és nem hinném, hogy zavarja a baseballsapka. És akármiben lefogadom, hogy sosem ejtette ki a száján a „szolipszista” szót.

Úgy érzem magam, mintha Shari szíven döfött volna a konyhakéssel. Komolyan. A legjobb barátnőm. Annyira megsebzett, hogy alig kapok levegőt. – És csinos? – pihegem. Nem könnyű dolog konyhakéssel az ember mellkasában beszélni. – Mi van? – kérdezi Shari. – Azt kérdezted, csinos-e? – Nem! – vágom rá gyorsan. – Azt kérdeztem, okos-e. Mert tudod, hogy Chaz csak az okos lányokat szereti. Mert ő is olyan… okos. Jaj. Istenkém. Mi a fene van velem? Miért érdekel most ez engem egyáltalán? Lehetséges – vagyis inkább valószínű –, hogy hamarosan szakítani fogunk a vőlegényemmel, álmaim férfijával. Mit törődök most azzal, hogy Shari össze akarja Chazt boronálni valami új lánynyal az irodájukból? Chaz legjobb barátja a vőlegényem. Még akkor is, ha épp szünetet tartunk. – Tök jó! – erőltetek magamra némi lelkesedést. – Aha. Szóval akkor negyedikén látunk? Hét körül. – Ott leszek – ígérem, aztán Shari még egyszer megkérdezi, hogy rendben vagyok-e, én meg biztosítom róla, hogy minden a legnagyobb rendben, habár erősen gyanítom, hogy ez nem igaz, aztán elköszönünk, és lerakom. – Basszus! – szólalok meg, amikor a szuszogást hallva eszembe jut a nagyi. – Na, igen – recseg a nagyi hangja a fülembe. – Még itt vagyok. Emlékszel a nagyanyádra? – Ne haragudj – magyarázkodom. – Shari volt az. – Persze, hogy ő volt – mondja unott hangon. – De még mindig nem feleltél a kérdésemre. Hogyhogy még nem kettyintetted meg? – De feleltem – mondom ingerülten. – Azért, mert a legjobb barátjának vagyok a menyasszonya. És te meg hol tanulsz ilyen szavakat? – A tévéből – feleli megbántott hangon a nagyi. – Mégis honnan? Különben meg mit számít az, hogy ki a vőlegényed? Aminek meg kell történnie, annak meg kell történnie. És ezzel a Chaz gyerekkel meg kell lennie. – Nagyi – szólok csüggedten. – Te meg honnan tudsz mindent olyan jól?

– Mert sokkal régebb óta élek ezen a földön nálad. Szóval mikor lépsz valamit az ügyben? – Semmikor, nagyi – felelem lemondóan. – Chaznek barátnője van. Gyönyörű és okos. Valenciának hívják. – Az nem valami narancs? – Nagyi. Tudod, miről beszélek. Ő tökéletes Chaznek. – És? – kérdi sértetten. – Te nem vagy az? – Nem, nagyi – mondom szomorúan. – Én nem. Én csak… én… De fogalmam sincs, hogy fejezzem be ezt a mondatot vagy, hogy mit is mondhatnék még egyáltalán. Életemben majdnem először nem találom a szavakat. Hogyan is magyarázhatnám el neki, miért van az, hogy Valencia olyan tökéletesen illik Chazhez – vagy bármely pasihoz –, én pedig nem? Annyira nem. Ám nagyi váratlanul a segítségemre siet. – Jól van, jól van – veszi át a szót. – Felfogtam. Vőlegényed van. Hallottam. De az eljegyzés még nem házasság, hallod? Az eljegyzés még nem a vég. Na, most mennem kell, kezdődik a sorozatom. Már láttam ezt a részt. Mindegyik részt láttam. De ez az öregség egyik nagy előnye. Egyetlen átkozott rész végére sem emlékszem. Majd később beszélünk. Azzal lerakja. Követem a példáját, aztán megfordulok, és egyenesen Ava csalódott arcába nézek. – Meghívtak valahova július negyedikére? – kérdezi szomorkásán. Beletelik egy másodpercbe, mire felfogom, mit kérdezett. Aztán megrázom a fejemet. – Csak egy grillezés a legjobb barátnőmnél. Brooklynban. Amikor Ava továbbra is fancsali képet vág, hozzáteszem: – Ava, ha szeretnél, eljöhetsz. De… nem lesz más programod? Úgy értem, addig még van egy hét. Addigra biztosan közbejön valami sokkal jobb meghívás. – És Istenem, add, hogy kiköltözz addig! – Nem tudom – felel. – Lehet. Chaz is ott lesz? – Igen – felelem kelletlenül, és próbálok rájönni, mit akar ezzel. – Kezd érdekelni engem ez a srác – közli Ava. – Folyton róla beszélsz. Lehet, hogy benézek. Hé, ott van! – mutat francia manikűrözött ujjával a tévé felé.

És az a megtiszteltetés ér, hogy életemben először megpillanthatom DJ Tippycatet. Meglepően normálisnak látszik – kissé alacsony, enyhén kopaszodik, és „Wonderbread” feliratú pólót visel. Az igazat megvallva, ha Shari látná, valószínűleg azt mondaná rá, „nebbich”. – Wow! – ámulok. – ő lenne… Ez itt… – Igen – sóhajt nagyot Ava. – Hát nem egy isten? És egyszer s mindenkorra ráébredek, hogy az ízlés teljesen kiszámíthatatlan dolog. Legalábbis, ha DJ-kről van szó. És hercegekről. Vagy filozófia doktoranduszokról.



Szláv eredetű jiddis szó (nebekh). Jelentése: szerencsétlen alak

AZ ESKÜVŐ TÖRTÉNETE A középkorban, amikor az esküvő nemcsak két ember egyesülését jelentette, hanem két család vagy akár két ország sorsát fonta össze, a menyasszonyi öltözék fontos feladata volt a kellő hatás kiváltása, vagyis, hogy minél cicomásabban kellett kinéznie… Nemcsak az ékszerek, hanem a drága szőrmék és anyagok is a nemesi rangot hirdették. Így születtek meg az első menyasszonyi ruhák… Minél gazdagabb és befolyásosabb szülei voltak a menyaszszonynak, annál puffosabbra varrták az ujjat és hosszabbra az uszályt. A kevésbé tehetős társadalmi rétegek pedig magától értetődő módon utánozni akarták a gazdagokat, amíg végül minden menyasszony ruhája hosszú és suhogó nem lett. Ám a fehér csak akkor vált a legközkedveltebb menyasszonyi színné, amikor Viktória királynőnek erre a színre esett a választása Albert herceggel tartott esküvőjén. Egészen addig nem a fehér volt a tisztaság és a szűziesség színe, hanem a kék! Azóta viszont egészen napjainkig a fehér a menyaszszonyság jelképe, és ezt a Viktória-kornak köszönhetjük… az evolúció elmélete, az ingyenes közoktatás és persze Hasfelmetsző Jack mellett.

Hogyan kerüld el az esküvői katasztrófát Az olyan sztárocskák, mint Sarah Jessica Parker, talán megengedhetik maguknak a fekete menyasszonyi ruhát, az általános nézet azonban sokkal többre értékeli a fehér valamely árnyalatát, ami az alkalom különlegességét hirdeti. Aki feketébe öltözik az esküvője napján, annak a hiedelem szerint balszerencséje lesz. Ugyan Sarah-t (ezen mű írásáig) nem érte semmi csapás, de kérdem én – minek kockáztassunk?

••••••••••••••••••••••••13••••••••••••••••••••••• Most azért megmarad a hit, remény szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet. Korinthosziak II. 18:18

Másnap reggel rémült sikoltásra ébredek. Felpattanok a kanapéról – nem törődve a nyakam reccsenésével, aminek a kényelmetlen és nem kihúzható kanapén töltött éjszaka az oka –, és az ablakhoz szaladok, ahol Ava áll. – Mi az? – kérdezem, azt várva, hogy legalábbis egy holttestet látok majd. De a szemem elé mindössze néhány tucat várakozó lesifotós tárul. Ava remegő ujjal mutat rájuk. Még nem tudják, hogy észrevette őket: parkoló autóknak támaszkodva cigarettáznak, és Starbucks kávét kortyolgatnak. – Hogy a halálba találtak meg? – reklamál alvástól rekedt hangján Ava. Lepillantok a deviáns bajuszú, rakodógatyás paparazzókra, a többobjektívű gépeikkel. – Honnan tudjam? – kérdezem. Igyekszem kevésbé ingerültnek hallatszani, mint ahogy érzem magam. Nem vagyok egy reggeli típus, főleg nem a kanapén töltött éjszaka után. – Hát – szól Ava. Fölkarolta Hófehérkét, és az egyik selyempizsamás melléhez szorítja. – Én száz, hogy nem árultam el, hogy itt vagyok. – Kicsi Joey? – kérdezem. Ava a fejét rázza. – Kizárva. Tuti, hogy nem mondtad el valakinek? – Ava őrülten rohangál fel-alá a lakásban, és gyömöszöli vissza a cuccait a hét bőröndbe, már amennyire ez fél kézzel lehetséges, tudniillik a kutyust nem engedi el. – Na és Luke? Elmondhatta valakinek? Lehet, hogy haragszik, amiért kidobtad.

– Nem dobtam ki – emlékeztetem Avát. – Már mondtam, hogy csak szünetet tartunk. Különben is, fogalma sincs, hogy ki vagy. Észreveszem, hogy Ava ajka résnyire nyílik, de aztán úgy dönt, nem törődik ezzel a félreidőzített megjegyzéssel, miszerint nem mindenki habzsolja a Google szórakoztató híreit. – Na és mi van a barátnőddel, Sharival? – kérdezősködik tovább. – Mondtad neki, hogy ne árulja el senkinek, ugye? – Mondtam, persze – biztosítom. – Ő nem árulna el. Mi a helyzet a limó sofőrjével? O elmondhatta valakinek? – Nócsensz. A cégük aláírat velük egy titoktartási nyilatkozatot. Ha nem akarja elveszíteni az állását, egy szót se szólhatott. – Ava egy pillanatra abbahagyja a mobilja nyomogatását, és felnéz. – Na és a nagymamád? Automatikusan az ajkamba harapok. A nagyi. Neki elfelejtettem szólni, hogy ne árulja el senkinek, hogy Ava Meck a lakásomban van. De hát ő csak nem… – Na, igen – fordul el Ava. – Sejtettem. – Akit hívott, most felveszi a telefont. – Joey? – vakkantja Ava. – Egyes kód. Kompromittáltak. Gyere azonnal. – De a nagyi nem mondaná el – győzködöm, követve őt a fürdőszoba felé. – Különben is, nem tudhatta biztosan, hogy te vagy az. És nem is tudta volna, hogy kit hívjon. Nehogy azt hidd, hogy gyorshívóra van nála állítva a Sztárpletyka vagy valami. – Ja – feleli Ava fagyos arccal. – Hát, úgy látszik, hamar belejött a dologba. Alig bírom megállni, hogy rá ne ripakodjak, „Te vetted föl a telefont! Te tanítottad meg neki, hogy vegye föl a sorozatát TiVo-ra! De nem Ava a hibás. Belátom. Csakis én meg a nagy szám, mint mindig. – Ava – mentegetőzöm –, annyira sajnálom! Tényleg, szörnyen sajnálom! – Mindegy – rándítja meg vézna vállát Ava. Észreveszem, hogy kerüli a tekintetemet. – Lezuhanyozom. Ha Joey ideér, légyszi, engedd be. Három rövidet fog csöngetni, aztán két hosszút, úgyhogy tudni fogod, hogy ő az. Oké? Bólintok. Szörnyen érzem magam. –Ava… – próbálkozom.

– Csak engedd be, oké? – szakít félbe Ava. Megint bólintok, és kihátrálok a fürdőszobából, hogy becsukhassa az ajtót. Egy pillanattal később már hallom a víz zubogását. Ezt nem hiszem el. Micsoda baklövés! Teljesen romba döntöttem a Chez Henri becsületét. Hogy a saját becsületemről már ne is beszéljünk. Nem mintha alapból lett volna. De akkor sem tudom elhinni, hogy pont a nagyi adta volna ki Avát a kopóknak. Azt se tudná, hogyan csinálja. Nem mintha számítana – a baj már így is, úgy is megtörtént –, de attól még tudni akarom. Felveszem a telefont, és tárcsázom anyuékat. A nagyi első csörgésre felveszi. – Mi az? – szól bele. – Nagyi – felelem halkan, hátha Ava még nincs a zuhany alatt, és hallgatózik, amit nagyon is kinézek belőle. – Ki az? – akarja tudni a nagyi. – Lizzie? Senki nincs itthon. Apád dolgozik, anyád a YMCA-be ment, a nővéreid meg ki tudja, hol lófrálnak… – Nem baj, úgyis veled akarok beszélni – szakítom félbe. – Elmondtad valakinek, hogy Ava Meck a lakásomban van? – Neked is szép reggelt – feleli a nagyi. – Na, megkettyintetted már? – Nagyi – suttogok. – Komolyan beszélek. Szóltál valakinek arról, hogy Ava Meck a lakásomban van? – Már hogy szóltam volna? – bosszankodik a nagyi. –Kinek szóltam volna? Velem senki sem beszél, csak te. Én csak a bolond, vén, részeges nagyi vagyok, akivel a kutya se törődik… Érzem, ahogy felolvad bennem a jég. Mégsem én vagyok a hibás. Egyszer az életben végre nem én pofáztam el… – Habár – teszi hozzá a nagyi más hangszínnel –, Rose nővéred itt ólálkodott, miközben tegnap telefonáltunk. Érzem, ahogy az ereimben megfagy a vér. Ha Sarah lett volna az, nem aggódnék. De Rose más tészta. – Gondolod, hogy meghallotta? – tudakolom. – Nem gondolom, hanem tudom. Mindenfélét kérdezősködött, miután leraktuk, hogy miért beszéltem Ava Meck-ről, meg hogy mit keres lakásodban. Én csak elmondtam neki, amit tudtam…

Olyan rondát káromkodom, ami csak tőlem telik. A nagyinak persze meg se kottyan. – Hát – felel –, végül is nem hibáztathatjuk. Szüksége van minden garasra. Totál lenullázta a bankszámláit a leárazásokon… főleg a TJ Maxx-ben. Plusz azt a semmirekellő szépfiú férjét már megint kirakták a munkahelyéről, de továbbra sem bír leállni az ékszervásárlással. Látnod kellett volna a múltkor az uszodában, volt a nyakában vagy tíz aranylánc. Behunyt szemmel koncentrálok, nehogy elbőgjem magam. Igen, akármibe lefogadnám, hogy Rose úszik az adósságban. De ez nem jelenti azt, hogy nem szeretnék repülőre pattanni és a saját két kezemmel megfojtani. – Ha látod valamikor Rose-t, ugye jól seggbe rúgod nekem, nagyi? – Ne aggódj – ígéri, és mint mindig, nagyon élvezi, hogy részese lehet a nővéreim és köztem zajló marakodásnak. –Majd eszébe juttatom, milyen dagadt volt a karja abban a kurvás ruhájában a gimis szalagavatóján. Attól mindig sírva fakad. Kész Niagara. – Köszi – felelem, aztán valamelyest megkönnyebbülve lerakom. Lehetne ennél rosszabb? Mint fél óra múlva kiderül, lehetne, amikor Ava kilép a fürdőből, tetőtől talpig lila leopárdmintás egyrészesben, narancssárga tűsarkúval, és ott talál minket Kicsi Joeyval a kanapén várakozva. – Mehetünk? – kérdezi Kicsi Joeytól, keresztülnézve rajtam. – Ava – pattanok föl. – Bocsáss meg! Én tehetek róla. Úgy értem, elmondtam a nagymamámnak. De nem ő volt, hanem a nővérem… – Nem baj – szakít félbe Ava. De a szigorú arckifejezésén látom, hogy igenis baj. Nem is akármekkora. – Most megyünk. Ugye, Joey? Joey teljes száznegyven kilós lényével feltápászkodik a kanapéról. – Ahogy mondja, Miss Meck. A bőröndöket már levittem a kocsiba. – Ava – próbálkozom újra. – Nincs semmi baj, Lizzie – hajtogatja Ava. De tudom, hogy baj van. Nagy baj. Többé már semmi sem lesz a régi – legalábbis köztem és Ava között. A nappali ablakából nézem, ahogy távoznak. A lesifotósok eldobálják a cigit meg a papírpoharakat – persze nekem kell majd felsö-

pörnöm utánuk, amikor kinyit az üzlet – és szabályszerűen nekiesnek Avának abban a pillanatban, hogy kilép az ajtón. Kicsi Joey tőle telhetően igyekszik megvédeni, és a könyökét meg méretes pocakját használva utat vág neki a limuzin felé. Ava bemászik, Kicsi Joey utána, aztán elhajtanak, nyomukban a paparazzisereggel. És az utcámban újból csend honol. Ha nem látnám a szemetet a járdán – meg a szőke hajcsomót a lefolyóban –, azt hihetném, soha nem is jártak itt. De tudom, hogy sikerült jól elbaltáznom a kapcsolatot egy fontos ügyféllel. És ami még rosszabb, letiportam egy bimbózó barátságot. És senki mást nem hibáztathatok érte, egyedül saját magamat. Csakúgy, mint a többi szar miatt is az életemben. Remek. Egyszerűen remek. *** Sosem jártam még Shari és Pat tetőteraszán, de úgy látszik, valódi kis oázist építettek maguknak. Van egy fából ácsolt emelvény, köröskörül burjánzó muskátlis és szarkalábas ládákkal, ahonnan be lehet látni Manhattan szigetét, ahogy teljes pompájában kiemelkedik az East-River vizéből. Lélegzetelállító látvány. És ez mind az övék. Vagyis az övék meg a ház többi lakójáé. És az összes környékbeli háztetőé. Ahol velünk egy időben mind július negyedikéi partit tartanak. Ám eszükben sincs hagyni, hogy a konkurens hangszórók elvegyék a kedvüket. Shari figyelmét úgyis más köti le. – Nem hiszem el, hogy magával hozta – ismételgeti, és sötét pillantásokat lövell Chaz irányába. – Mondtam neked, hogy el fogja hozni. – Úgy habzsolom a fagyit, mintha semmi más kaja nem volna. Ami távolról sem igaz, mert van hamburger, hot dog, sült krumpli, vagy tízféle tésztasaláta és persze a Chaz-féle piték. De valahogy egyedül a fagyi képes felderíteni. Hosszú volt ez a hét. Nagyon hosssssssszú. És nem mondhatnám, hogy jobb kedvre hangol, hogy Chaz mellett ott látom a negyvenfokos hőség ellenére is hűvösen elegáns Valenciát

fehér térdnadrágban és fekete topban, ami szépen kiemeli napbarnított bőrét. – Szóval, ő volna az? – kérdezem két kanál fagylalt között. – Miről beszélsz? – tudakolja Shari. – A csaj, akit össze akarsz hozni Chazzel – bökök a csinos lány felé, aki az imént ült le Chaz és Valencia mellé a sörhűtő közelébe. – Ja – felel bosszúsan Shari. – Ugye, milyen helyesek együtt? Tökéletes pár lennének. Bár ne hozta volna el ezt a jégcsapot. És mit keres ott velük Tiffany? Úgy látom, teljesen kisajátítja a társalgást. Bekapok egy hatalmas falat jégkrémet, és mivel a szám túlságosan tele van, szerencsére csak ennyit bírok kinyögni: – Nem tudom. Nem említem meg, hogy idefelé a taxiban Tiffany megesküdött, meg fogja akadályozni, hogy Chaz beleszeressen „abba a cafkába Shari irodájából, mert te vagy a tökéletes a számára. Sőt, szét fogom őket ugrasztani azzal a narancsnővel.” Nem vettem a fáradságot, hogy ezredszerre is emlékeztessem, hogy engem hidegen hagy, kivel jár Chaz, hiszen valaki másnak vagyok a menyasszonya, mert úgyis csak azzal jött volna, amivel mindig érvel, hogy épp „szünetet tartunk” Luke-kal, márpedig a boldog jegyesekre ez általában nem jellemző. – Na és mi a helyzet Ava Meckkel? – érdeklődik Shari, kizökkentve sötét gondolataimból. – Még mindig dühös rád, amiért kiadtad a sajtónak? Megrázkódom. Az Ava-ügyből nagyobb galiba kerekedett, mint valaha gondoltam volna. Henriék nem repestek épp az örömtől, amikor a reggeli lapokban az üzletük képét látták, miután híre ment, hogy Ava nagyszabású királyi esküvője végül elmarad. Igyekeztem meggyőzni őket, hogy a negatív sajtó is sajtó, de nem haraptak rá. Már azt sem értették, mit keresett egyáltalán Ava a lakásomban. Egyetértettek Luke-kal abban, hogy nem valami szakszerű lépés, ha egy alkalmazott szállást ad az ügyfelének. Utólag nézve talán igazuk van. De hát Ava gyakorlatilag bejelentette magát. – Aha – felelem. – Nem áll velem szóba. Ami egyébként érthető.

– Viszont újabban ő az egyetlen, aki nem tartozik Lizzie Nichols követői közé – bólint Shari egy kisebb csoportra, aki a Chaz-féle sütemények köré sereglett (végül epres-rebarbarásat is hozott, meg áfonyásat is), és az üres dobozból kotorásszák a maradékot, aztán lenyalják az ujjukról. Tiffany vőlegénye, Raoul, Monique és az ő vőlegénye, Latrell már szétosztogatták a hozott pezsgőt és csillagszórókat, hogy emeljék az ünnep fényét. És hogy elfeledtessék azt a mellékes körülményt, hogy senki sem hívta meg őket. – Igaz – sütöm le a szemem –, tudom, hogy négy ember kicsit túlzás. De hát annyira szerettek volna jönni. – Azt nem teszem hozzá, hogy Shariék csodás kilátása nagyban közrejátszott a lelkesedésükben. – Nem akarok panaszkodni – folytatja Shari. – Csak az a helyzet, hogy ha még ennél is népszerűbb leszel, a végén el kell költöznöm valami tágasabb helyre, hogy elférjen a rajongótáborod, akárhányszor áthívlak. – Én nem vagyok népszerű – pirulok. – Csak… – Ismerd el – mosolyog Shari. – Ők a szomjas vándorok, te meg az oázis. Na és hogy mennek a dolgok Luke-kal? Vállat vonok. – Jól – felelem piros műanyag kanállal a számban. – Már amenynyire lehet úgy, hogy ő Párizsban van, én itt, és mellesleg szünetet tartunk. Shari a bal kezem gyűrűsujjára mutat. – Még mindig hordod. – Hát – idegesen a számba tömök még egy kanál fagyit –, most is el vagyunk jegyezve. Luke úgy tesz, mintha minden rendben volna. – Úúúú! – visít fel Tiffany, miközben felpattan tízcentis tűsarkújára és az égre mutat. – Kezdődik! És felhangzik a tompa morajlás, a következő pillanatban pedig szikrázó fényáradat robban az égen. – Z-100! – üvölti Shari. – Kapcsoljatok a Z-100-asra! Lecsúszunk az aláfestő zenéről! – A rádióra veti magát, a többi harminc ember pedig biztosra veszi, hogy elment az esze. Egy perccel később Tiffany mellém settenkedik, és a fülembe súgja:

– Na, itt a hájé. Értetlenül összeráncolom a szemöldököm. –A mi? – A hj. – ismétli Tiffany. – Helyzetjelentés. – Amikor bólintok, folytatja. – Ne nézz rám. A tűzijátékot nézd. És tegyél úgy, mintha a tűzijátékról beszélnénk! Mae Linnek hívják, és szociális munkából vagy valami ilyesmiből van Master's diplomája, vagy mije. Alphabet Cityben lakik, és rajong a Buckeyesért (az egy kosárcsapat), és antik Fiesta étkészletet gyűjt. Sza’l sír halott vagy. Tiffanyra nézek. – Tiff – kezdek bele, a háttérben petárdapuffogással és manhattani látképpel. – Már megmondtam. Nem érdekel. Én nem úgy szeretem Chazt. – Ja, persze – – vihog föl Tiffany, aztán belekortyol a pezsgőjébe. – Bla-bla. Ha házasodó típus lenne, már rég lefeküdtél volna vele. Ismerd be! A Z-100-on bömböl a „Born to Run”, Shari barátnője, Pat pedig nem hisz a fülének. – Ne… na ne már! Ezek szórakoznak? – Shari pedig csitítja: – Szívem, mit vártál? A Boss csinálja. – Szóval itt a haditerv – folytatja Tiffany, kiveszi a kezemből az üres fagyisdobozt, és lerakja egy asztalra. – Most szépen odamész – ne aggódj, Mae Lin és Valencia a lakásban vannak, lementek szárítkozni; „véletlenül” leöntöttem őket a pezsgőmmel – és megmondod neki, hogy finom volt a süti. – Tiff – Chaz felé tuszkol. Megmakacsolom magam, és igyekszem hátrálni. – Nem. Én el vagyok jegyezve. És különben is Chaz… amit mondtál. A házasságról. Tudod. – Anyám! – Még egy nagyot lök rajtam. – Mi a szarért vagy ilyen konok? Majd megváltoztatod! Tudom, hogy a többi csaj mind azzal jön, hogy a pasik nem változnak, és ez általában igaz is. De ez most kivétel. Veled. És vele. Higgy nekem. Én tudom. Na, gyerünk, Lizzie. Te mindig mindenkinek segítesz. Miért nem hagyod, hogy egyszer mi segítsünk neked? – Mert nem segítetek – szűröm a fogam között. Muszáj megemelnem kicsit a hangom, a tűzijáték meg a környék valamennyi háztetőjén üvöltő Z-100 miatt. Két bőrkarkötős srác láthatóan jól szórakozik rajtunk.

Hátat fordítok nekik. – Hányszor mondjam, Tiffany? Szeretem Luke-ot. Luke-ot, nem Chazt. Ahogy kimondom, még magamat is szinte meggyőzöm vele. Olyannyira, hogy már-már azt is elhiszem, hogy egész este egyszer sem kellett levennem a szemem Chazről meg a napbarnított bőréről, és pláne nem spekuláltam azon, hol barnulhatott le ilyen hamar, vagy hogy miért pont khaki sortot kellett fölvennie. Annyira nem megy a városiférfi-imidzshez. Bár amilyen izmos lába van, ő még ezt is megteheti. – Nem hiszem el – köti az ebet a karóhoz Tiffany. – És már bocs, de abban se hiszek, hogy ő szeret téged. Ha szeretne, nem ment volna Franciaországba, és tuti nem egyezett volna bele ebbe a hülye szünetesdibe. Ha engem kérdezel, csak féltek belátni, hogy már rég vége köztetek mindennek. Volt egy nyári románcotok, ami jóval hosszabbra nyúlt a kelleténél. Hidd el, Lizzie, én tudom, milyen az igaz szerelem, és látom, hogy ott áll a mellett a kurva sörhűtő mellett baseballsapkában. És most… indíts… végre… Tiffany taszít rajtam egyet, véznaságához képest meglepő erővel – nem hiába jár kondizni –, én meg eltántorodom a fűzős szalmatalpú szandálomban, és egyenesen a sörhűtőnek esem. Bele is zuhannék, ha Chaz nem kapná el a karomat. – Hé! – kérdezi aggodalmasan. – Megvagy? – Aha – félelem céklavörösen. – Minden oké. Tiffany kérte, hogy mondjam meg, ö…, hogy nagyon fincsi a sütid. Chaz felvonja sötétbarna szemöldökét. – Hát, ez kedves tőle. – Aha – igyekszem összeszedni magam. – Szerintem is. Finom… a süti. Mindkettő. Ez komoly? Kérdem magamtól. Tényleg én vagyok a földkerekség legnagyobb idiótája? Vagy csak néha érzem úgy? – Szuper – szögezi le Chaz. – Na és hogy megy a szünet? – A szünet? – visszhangzom bambán. – Ja – bólint Chaz. – A szünet közted és Luke között. – Ja, az a szünet! – Chaz feje fölött káprázatos tűzijátékok robbannak az égen. Alma formájú, csókoló ajkak… ő meg fel se néz. A te-

kintete az arcomra szegeződik. Remélem, nem veszi észre, hogy még mindig olyan tüzes, akár az égbolt. – Hát, gondolom, jól. Luke nagyon élvezi Párizst. Rengeteg a munkája. De hát erre számított. – Hát – emeli föl a sörét az asztalról, és kortyol egyet. –Mindig is bejöttek neki a számok. – Igen – felelem. – De csak szívességből vállalta el, a nagybátyja kedvéért. – Aha – szól Chaz. – Persze. Szúrós tekintetet vetek rá. – Mit akarsz ezzel mondani? – csattanok föl. – Hogyhogy mit akarok mondani? – védekezik. – Nem akarok semmit. Annyit mondtam, hogy igazad van. – Úgy hangzott, mintha gúnyolódnál – érvelek. – De nem gúnyolódtam – feleli. – Azt hiszed, bármilyen ürügy jó lett volna neki – lendülök bele, és a tisztánlátás kristálytiszta tengervízként csap fejbe. – Hogy megmeneküljön a várostól és tőlem. Mert nem jut mellettem levegőhöz! Jaj, te jó isten. Már megint. Mármint a szám. Megint önálló életet él. Mi a csudát hordok össze? Vagyis, persze tudom… ez tart ébren éjjelente, amikor már rég aludnom kellene, annyira kimerít az egész napos varrásigazítás Marisollal és Sylviával, és ezen rágódom. De miért pont Chaznek pofázok erről? Úgy tűnik, ő is ezt kérdezi magától. – Mennyi bort ittál? – nevet hitetlenkedve. – Semennyit – felelem. Hihetetlen, de igaz. Nekem is leghőbb vágyam, hogy befogjam végre, de a szám csak tovább fecseg. – És tévedsz. Egyáltalán nem telepszem rá. Ha valamit a szememre vethet, az éppen az, hogy nem törődöm vele eleget. Különben is ezzel tökéletesen ellentmondanál annak, amit akkor állítottál. – Mikor? – kérdezi Chaz, és látszik, hogy teljesen le van döbbenve. – Amikor megmondtam, hogy Luke megkérte a kezemet. Azt mondtad, csak azért kért feleségül, mert annyira fél attól, hogy egyedül marad, hogy inkább elvesz valakit, aki nem az igazi, csak ne maradjon magára. Fogd. Be. Lizzie.

Chaz furcsállón pislog. – Ö… ez így is van. – De mindkettő nem lehet – A háttérben továbbra is durrog a tűzijáték, sokkal gyorsabban, mint korábban. Bumm! Bumm! Bumm! Mintha a szívverésemhez ütemezték volna a robbanásokat, nem pedig a Bon Jovi-számhoz, ami körülöttünk harsog a rádióból. Olyan közel állok Chazhez, hogy látom a mellkasát ugyanarra a ritmusra emelkedni és süllyedni a pólója alatt. Nehéz megállni, hogy oda ne tegyem a kezem, hogy érezzem, vajon a szíve is összhangban dobog-e az enyémmel. Atyaég, mi a fene van velem? – Vagy nem kap tőlem levegőt, vagy fél egyedül maradni – bököm ki inkább. – Akkor most melyik? – Attól tartok, elment az eszed – és még mindig kuncog egy kicsit. – Feltűnt, ugye? Ami azt illeti, feltűnt. Csakhogy ez mit sem segít. – Te vagy a legjobb barátja – érvelek. – Régebben ismered, mint én. És mindig van valami meglátásod a kapcsolatunkról. Legalábbis régebben volt. Igaz, hogy egy ideje nem beszéltünk már erről, mert Valencia minden idődet leköti, de azért felteszem, hogy most is vannak elméleteid az ügyben. Gyerünk, ki vele. – Most nem – válaszol Chaz, és olyan mosollyal néz rám, amit nyugodtan sokat sejtetőnek lehet nevezni. – Túl sokan vannak itt. De ha akarod, gyere át hozzám utána. Szívesen kifejtem neked az összes elméletemet. Sőt, akár illusztrálom is. A mosolyától elakad a lélegzetem. De ezt semmi pénzért nem kötném az orrára. – Ja, szeretnéd, mi? – kötekedem. Az arcunkat alig néhány centi választja el egymástól. – Te csak ezt látod a nőkben? A szexuális tárgyat? – Mint azt magad is nagyon jól tudod – játssza a sértődöttet Chaz – , egyáltalán nem. Mi van veled ma? Valencia a bajod? Féltékeny vagy, vagy mi? Nem hiszem, hogy mondanom kell, de te vagy az, akinek vőlegénye van. – Pontosan. A legjobb barátod.

– Oké, de a te vőlegényed. Mint ahogy arra folyton emlékezteted magad. – Nekem legalább van vőlegényem – vágok vissza. – Én legalább nem vagyok érzelmi fogyatékos, aki fél elkötelezni magát, csak mert a barátnőjéről kiderült, hogy a lányokat szereti. – Tényleg? – Chaz kék szeme fényesebben ragyog az eddigi öszszes tűzijátéknál, amit fellőttek az éjszakai égboltra. – De én legalább nem mondtam igent az első pasinak, aki megkért, csak azért, mert menyasszonyi ruhákkal foglalkozom, és nem bírtam elviselni, hogy minden ügyfelemnek ott a gyémántgyűrű az ujján, és pont nekem nem. Felháborodva szippantok – épp, amikor a telefon rezegni kezd a kockás nyári ruhám zsebében. Újabban állandóan bekapcsolva kell tartanom a hülye készüléket, esküvői vészhelyzetek esetére. Bár mára nem volt kitűzve egy esküvő sem. – Ez hatalmas baromság – közlöm Chazzel. – Ha tudni akarod, szerelmes vagyok Luke-ba. És vele akarom leélni az életem. – Persze – vigyorog Chaz –, mondogasd csak nyugodtan. Egy nap talán még el is hiszed. Előveszem a telefont, gondolván, hátha Luke az, bár odaát, Franciaországban hajnali két óra van, de látom, hogy csak anyu. – És felteszem, hogy te sokkal jobban illenél hozzám, mint ő, ugye? – Hát, egyvalami biztos – szögezi le Chaz. – Én nem lettem volna akkora barom, hogy Franciaországba utazzak egész nyárra, és itt hagyjak egy ilyen lányt olyan pasikkal körülvéve, mint én. A megjegyzése fölkavar, és zavart igyekezetemben kis híján lenyomom a saját anyámat. – Anya? – A tűzijáték-durrogás a háttérben a tetőfokára hág: a műsor a fináléhoz ért. – Most nem tudok beszélni. Visszahívhatlak? – Jaj, Lizzie, drágám – szól közbe anya. – Ne haragudj rám, hogy zavarlak. Tudom, hogy Shari buliján vagy – Beszéltünk a héten, és említettem neki, hogy Shari meghívott július negyedikéi grillpartira. – És nem szeretném elrontani az ünneped. De azt akartam, hogy tőlem tudd meg, mielőtt máshonnan hallanád: a nagyi meghalt. A tűzijáték dübörgésében nem hiszem, hogy jól hallottam. Befogom a másik fülemet, és kiabálok:

– TESSÉK? – Drágám, MEGHALT A NAGYI. Hallasz? Nem akartam, hogy az üzenetrögzítőről tudd meg vagy Dennisék mondják el, vagy valami. Kicsim? Itt vagy? Motyogok valamit. Fogalmam sincs, mit. Azt hiszem, sokkot kaptam. Mit mondott? – Lizzie – Chaz szokatlan kifejezéssel néz rám. – Mi a baj? – Most hallasz? – kérdezi anya a fülemben. Amikor igennel felelek, folytatja. – Akkor jó. Egyébként nagyon békésen ment el. A székében találtam rá ma délután. Elaludhatott a Quinn doktornő közben. Tudod, kiderítette valahonnan, hogy kell TiVo-ra venni. A kezében sörösüveg volt. Nem tudom, hogy kaparintotta meg. Vagyis, július negyedikéi grillezést tartottunk, biztos kicsempészett egy üveggel… Mindegy, csak szólni akartam, hogy a hétvégén tartunk egy megemlékezést. Tudom, mennyire elfoglalt vagy, de azt reméltem, el tudsz jönni. Tudod, mennyire rajongott érted. Nem szép, hogy kivételezett az unokáival, de tény, hogy te voltál a kedvence az összes gyerek közül… A világ mintha félrebillent volna. Hirtelen nem tudok megállni a lábamon. Érzem, hogy a térdem megroggyan… de nincs semmi baj, mert Chaz átkarol és a sörhűtőhöz vezet, bezárja a fedelét, leültet rá, aztán ő is leül mellém, és a vállamat átkarolva nyugtatgat. – Nincs semmi baj. Lélegezz mélyeket. Ne aggódj, itt vagyok. – A nagyi meghalt – adom tudtára. Nem látom valami jól. Aztán rájövök, hogy azért nem, mert könnyfüggönyön át pillantok rá. Sírok. – Sajnálom – mondja. – Jaj, Lizzie, annyira sajnálom. – A Quinn doktornőt nézte – beszélek tovább. Nem tudom, miért mondom el neki. De semmi más nem jut az eszembe. – És sört ivott. – Hát – vigasztal Chaz. – Ha te vagy a nagyi, és eljött az időd, ennél jobb módon nem is mehetnél el. Csukló hangot hallatok, valahol a zokogás és a nevetés között félúton. – Lizzie? – hallom anya hangját a telefonban. – Ki van ott veled? – Ch-Chaz – felelem zokogva.

– Jaj, édeském, te sírsz? – aggodalmaskodik anya. – Nem hittem, hogy ennyire fölzaklat majd a hír. A nagyi kilencvenéves volt, tudod… Azért ez nem jött olyan váratlanul. – De számomra igen – bőgök. Lomhán ráébredek, hogy a tűzijáték durrogása abbamaradt, és hirtelen minden elcsendesül. Aztán az is feldereng, hogy a sápadt foltok, amiket a könnyeimen át látok, valójában arcok… Shari valamennyi vendégének az arca. És mindannyian engem néznek. Igyekszem visszanyerni az önuralmamat és letörölni a könnyeimet a csuklómmal. De a sírás csak nem hagy alább. Egyre gyorsabban potyognak a könnyek. Chaz felismeri, hogy baj van, és magához ölel. És egyszerre az ő mellkasán zokogok. – Ó – szól vigasztalóan anya. Egyik kezemmel a telefont szorongatom, a másikkal Chaz ingét. – De jó, hogy Chaz ott van veled. Régi jó barát, nála jó kezekben vagy. – Nem közlöm vele, hogy a „régi jó barát” az előbb még buja megjegyzéseket tett nekem az „elméleteiről”, amiket szívesen illusztrál a lakásában. – Ühümm – hüppögöm válaszul. Mert az igazság az, hogy ha anya nem telefonált volna, attól tartok, elfogadtam volna Chaz meghívását. –Anya – csuklom. – Most lerakom, jó? – Rendben, szívecském – feleli. – Szeretlek. Azzal lerakja, és én is lerakom, Chaz pedig a hajamba suttogja, hogy „Sssss”, és Tiffany odajön megkérdezni, mi a baj, Shari meg a karomat simogatja, és vigasztal: – Minden rendben lesz, Lizzie. De nincs rendben. Hogy is lehetne? A nagyi nincs többé. És el se tudtam búcsúzni tőle.


Miért épp a bal kezed negyedik ujja a gyűrűsujj? Az ókori egyiptomiak, csakúgy, mint a rómaiak, úgy hitték, hogy ebben az ujjunkban van egy ér, amely egyenesen a szívünkhöz vezet, így aztán logikusnak tűnt, hogy erre az ujjra húzzák a gyűrűt. A tudomány mára megcáfolta ezt a hiedelmet. De a hagyomány tovább él, és manapság is ezen az ujjon szokás hordani a jegygyűrűt. És hát nem romantikus a gondolat, hogy a jegygyűrűnk és a szívünk összekapcsolódik? Még akkor is, ha egy visszataszító ér tehet a kapcsolatról.

Hogyan kerüld el az esküvői katasztrófát Talán mondanom sem kell, de ne felejtsétek el az esküvő előtt néhány nappal újból fölpróbálni a jegygyűrűket – vőlegény és menyasszony egyaránt. Hidd el, nem kellemes élmény a szertartáson a gyűrűt az utolsó pillanatban rátok jött pánikevéstől megduzzadt ujjakra tuszkolni. LIZZIE NICHOLS DESIGNTM

••••••••••••••••••••••••14••••••••••••••••••••••• Együtt születtetek, és együtt Is lesztek örökké… de maradjon meg a tér az együttlétetekben. És hagyjátok, hogy a mennyek szellője táncoljon köztetek. Kahlil Gibran (1883-1931), libanoni-amerikai művész, költő és hó

I

– tt van még egy – ejti lazán elém a konyhaasztalra a zöldségragut Rose. – Asszem, zöldbab. Vagy valami zöld. Sarah, a másik nővérem felpillant a jegyzetfüzetből, ahova mindenkinek a nevét felírja, aki hozott nekünk valami ételt, tudniillik állítólag annyira lesújt a gyász a nagyi halála miatt, hogy képtelenek vagyunk főzni. Ez egyesekre valóban igaz. A konyhaasztal roskadozik a zöldséges raguk alatt. – Kitől van? – tudakolja. – Mit tudom én – feleli Rose barátságtalanul, a táskájában kotorászva, amit az üvegajtó melletti konyhapultra tett. – A teraszon találtam. Nézd meg a kártyát, tökfej. – Kapd be – pofázik vissza Sarah, és letépi az edény fedeléről a kártyát. – Te ezzel a szájjal csókolod meg a férjed? – pimaszkodik Rose. Aztán felkacag – Ja, persze, elhagyott! Na és Luke hol van? – fordul hozzám Rose. – Ne szólj hozzám – felelem. – Ennek meg mi a dilije? – kérdezi Rose Sarahtól. – Nem áll veled szóba – világosítja föl Sarah –, mert a múltkor kiadtad az ügyfelét a Sztárpletykának. Emlékszel? – Na, ne már! – nevet Rose. – Csak nem vagy még azóta is kiakadva? Ez már lejárt lemez. A nagymamánk halott. Lépj túl rajta. Szóval, hol van Luke? Mármint a vőlegényed. Nem fog eljönni a sa-

ját nagymamád temetésére? Vagy most is leköti a tanulás? Mint mindig. – Franciaországban van – szűröm a fogam között. – Ja, hogy Franciaországban! – ismétli nevetve Rose. –Világos. Hol lenne? Franciaországban. – Ott van – erősködöm. Miért nem bírom ki, hogy ne beszéljek azzal, akivel megfogadtam, hogy soha többé nem állok szóba? – A nagybátyjának segít beindítani az új befektetési irodájukat. Nem mintha bármi közöd lenne hozzá. Szeretett volna jönni. Nagyon sajnálja. De most nem tudja otthagyni a munkáját. – És mellesleg szünetet tartunk. Ezt Rose-nak nem kötöm az orrára, mivel nem érdemli meg, hogy beavassam a magánügyeimbe. De attól még igaz. – Persze – feleli Rose. – Tudod, már kezdünk gyanakodni, hogy ez a Luke gyerek nem is létezik, csak azért találtad ki, hogy elhitesd velünk, hogy végre van egy pasid. Majd pont. – Rose nevetve elhúzza az üvegajtót, és kilép a hűvös nyári levegőre, de mivel nem veszi a fáradságot, hogy becsukja maga mögött, az összes szúnyog berepül. – Én is gyűlölöm – közli szárazon Sarah, amint Rose hallótávon kívülre kerül. – Ne is törődj vele. Fogalmad sincs, mekkora mázlid van, hogy kiszabadultál innen, Lizzie. Esküszöm. Keresztbe tett karral ülök, és mindkét könyökömet fogom, így ülök itt, amióta csak hazaértem. Egyszerűen nem hiszem el, hogy tényleg elment. Mármint a nagyi. Jó, persze… tudtam, hogy öreg. Csak sose gondoltam volna, hogy ennyire öreg. – Hát, csak egyszerűen meghalt – hangzott Shari apukájának válasza, amikor megkérdeztem tőle, hogyan történt, nem sokkal ezelőtt, amikor beugrott, hogy átadja nekünk a Mrs. Dennis-féle csokiskaramellás sutit. – Öreg volt már. – De… – Meg akartam kérdezni, lesz-e boncolás, de anya figyelmeztető pillantása elhallgattatott. Anya nem akarja, hogy apa előtt beszéljünk az édesanyja felboncolásáról. Amit meg is tudok érteni. És végül is igaz, hogy a nagyi kilencvenéves volt. A halál oka, gondolom, nem nagy rejtély. De miért pont most? Amikor a legnagyobb szükségem volt rá? Nem akarok önzőnek tűnni persze… de nem várhatott volna vele egy-két hónapot, amikor már nem leszek ennyire… összezavarodva?

Mindenki fellélegzett, amikor dr. Dennis átadott nekem egy tablettákkal teli üvegcsét. – Shari kért meg, hogy ezt írjam föl neked – mondta kissé zavartan. – Ettől jobban érzed majd magad. De ne felejtsd el, hogy nem ihatsz alkoholt, amíg ezt szeded, rendben, Lizzie? Mindenki nevetett, mintha dr. Dennis valami fergeteges viccet adott volna elő. Aztán várakozva néztek rám, mintha azt akarnák, hogy bevegyek egy tablettát. Úgy tettem, mintha bevenném, hogy békén hagyjanak. De ha azt hiszik, hogy benyugtatóznak, és majd nem teszem föl azokat a kínos kérdéseket – például, hogy lejátsszuk-e majd a nagyi kedvenc számát, a „Highway to Hell”-t a temetésen –, akkor nagyon tévednek. Nem fognak ilyen könnyen lerázni. A nagyi talán szerette az alkohol gőz tompa homályán keresztül nézni az életet – még talán jól is ment neki –, de én más vagyok. Teljesen más. – Tényleg – folytatja Sarah. – Hihetetlen, hogy milyen egy szemét kurva lett mostanában Rose. Oké, igazából mindig is az volt. De a korral csak egyre rosszabb lesz. Az még semmi, hogy a barátnődre uszította a paparazzit. Na, majd meglátod, miket művel. Lehet, hogy előklimaxol. Láttam valami ilyesmit az Oprah Show-ban. Oké, Chukkal nem mennek tökéletesen a dolgok. De nem hagyott el. Csak időre van szüksége, hogy helyre tegyen pár dolgot. Mintha közöttük minden olyan tökéletes lenne. Angelónak még állása sincs. Rose tartja el mindkettőjüket. – Ja – felelem. Nem bírom megemészteni, hogy a saját nővérem azzal vádol, hogy kitaláltam a vőlegényemet. Majd pont az ő kedvéért fogok hazudozni. És, oké, lehet, hogy Luke-nak eszébe se jutott felajánlani, hogy hazarepül a temetésre. De hát én akartam, hogy szünetet tartsunk. Talán azt hiszi, hogy nem látnánk szívesen. Érthető lenne, nem? Igazából az én hibám. Szegény biztos azt hiszi, hogy már nem kell nekem. Ráadásul neki már nincsenek is nagyszülei. Mind meghaltak, amikor kicsi volt. Nem tudja, milyen érzés felnőtt fejjel elveszíteni valakit. Egy nagymamát, aki olyan közel állt hozzánk, mint a nagyi. Luke-nak fogalma sincs, milyen ez.

Egyébként nekem sincs. Most először történik velem. És nincs mellettem a vőlegényem, akire támaszkodhatnék. – És látnod kéne, hogy bánik a gyerekeivel – folytatja Sarah. – Nem láttál még ilyen agyonkényeztetett kölyköket. Balett, szteptánc, karate, művészi torna, francia… Francia, az isten szerelmére! Michiganben élnek. Mégis, hol fognak franciául beszélni? Esetleg majd az esküvődön, ha egyszer tényleg megtartjátok. Egyetlen percük sincs magukra, csakis a gyerekekre. Nem csoda, ha olyan furák. Ebben a percben Maggie, Rose elsőszülöttje besétál a szobába, kezében jegyzetfüzet és ceruza. – Elnézést – szólal meg. – Saját újságot indítok. Van valami híretek? Sarah és én meglepődve nézünk rá. – Tessék? – kérdezem. – Hírek! – kiabál Maggie. – Saját újságot indítok! Gyerekújságot. Kell valami hír, amit beleírhatok. Van valami híretek? – Most halt meg a dédnagymamád, az istenért – feleli Sarah. – Ez nem elég hír neked? Maggie hozzám fordul. – Lizzie néni – kérdezi. – Hogy érintett a nagyi halála? Könny szökik a szemembe. Igyekszem nem elsírni magam az unokahúgom előtt. – Nagyon szomorú vagyok. Nagyon fog hiányozni. – Idézhetem ezt? – tudakolja Maggie. – Igen – felelem. – Jó. Köszönöm. – Maggie sarkon fordul, és minden további nélkül kivonul az ajtón. – Látod? – mondja Sarah, mihelyt Maggie eltűnt. – Valami nem stimmel ezzel a gyerekkel. Rose ezt a pillanatot választja, hogy cigarettabűzbe burkolózva visszajöjjön a szobába. Behúzza maga mögött az ajtót, és visszadobja a táskájába a cigarettát meg az öngyújtót. – Milyen gyerekkel? – érdeklődik. – A te gyerekeddel – mordul föl Sarah. – Maggie-vel. Az előbb bejött és közölte, hogy újságot indít, és vannak-e híreink.

– Az én gyerekeim – mondja Rose mézesmázosan, miközben fölhajtja a fóliát a barackos sütiről, amit valaki hozott, és kanalazni kezdi – legalább nem unalmas, orrtúró idióták, mint egyeseké. Sarah már készül visszavágni, de megelőzöm. – És mit csináltál a pénzzel, Rose? Rose fölnéz a sütiről. – Tessék? – A pénzzel, amit a pletykalapoktól kaptál, amikor beköpted nekik Ava Mecket, hogy a lakásomban bujkál – nézek rá mérgesen. – Mire költötted a lóvét? Biztos nem zsírleszívásra, mert a karod ugyanolyan hájas, mint volt. Rose felháborodott ordításába még anya porcelánkészlete is beleremeg. Ezt jelnek veszem, hogy ideje odébbállnom. – Mi folyik odakint? – kérdezi anya, amikor a nappaliba érek, ahol a szüleim épp Jim tiszteletessel tanácskoznak. Ő fogja vezetni a megemlékező szertartást. – Semmi – felelem, és mellé huppanok a kanapéra. –Csak a szokásos. Anya bocsánatkérőn rámosolyog Jim tiszteletesre, és így szól: – Elnézést. Kérem, folytassa. Némán ülök a kanapén, hallgatom a beszélgetést, de olyan magatehetetlen, sötét állapotba süllyedtem, hogy alig fogok föl valamit a mondottakból. Nem emlékszem, hogy valaha éreztem-e magam ilyen pocsékul. Meg akarok halni. De tényleg. Miért nem végez velem valaki? Hogy képesek a többiek menni a dolguk után, mintha mi sem történt volna, amikor itt a világvége? – Igen – mondja Jim tiszteletes. – Gondoltam, egy mise szép gesztus lenne. – Ó, mise – pillant anya apára. – Igen, az csodás lenne. Apa kétkedő arcot vág. – Nem is tudom – tétovázik. – Mise? Akkor egy órával hosszabb lesz az egész. – Azon tűnődöm, vajon a tiszteletesnek feltűnt-e, hogy anya az asztal alatt bokán rúgta apát. – Aú. Úgy értem, az anyám nem volt túlzottan vallásos asszony. Minden nyomorúságom ellenére is fölfogom, hogy a nagyi nem volt vallásos. Jobban örülne egy Byron Sully-tiszteletnek a megemlé-

kezésén, mint egy istentiszteletnek. Mert számára Byron Sully volt az isten. Érzem, ahogy felélénkülök. Épp csak egy parányit. Mert a szomorúság mellett valami mást is érzek. Mégpedig dühöt. – Ó, annál fontosabb, hogy megtartsuk a misét – érvel Jim tiszteletes. – Az édesanyja templomi jelenléte, kiváltképp az utóbbi időben, hogy úgy mondjam, igencsak elhanyagolható volt. De biztosra veszem, hogy amennyiben értelme teljes birtokában lett volna élete vége felé, ő is ezt szerette volna. „Értelme teljes birtokában volt!”, kiáltanám legszívesebben. Sokkal inkább birtokában volt az értelmének, mint bármelyikőtök! – Akkor talán – folytatja Jim tiszteletes – térjünk rá a háttérzene kérdésére… – A kedvence száma a „Highway to Hell” volt – kiáltok fel, magamat is meglepve. Anya szeme szikrát szór. Apából kitör a nevetés, de anya pillantása azonnal elhallgattatja. – Nos – hangzik Jim tiszteletes válasza –, hogyne. Mindezek ellenére úgy vélem, valamely hagyományosabb zenemű jobban megfelel a hívek ízlésének… – De ez a nagyi kedvenc dala – szakítom félbe. Igaza van anyának, hogy ilyen fenyegetőn mered rám. Megértem. Minek is avatkozom közbe? Másrészt viszont… – A temetésen a halott kedvenc zenéjét illik játszani, nem? – De talán mégsem pont azt a dalt, Lizzie – ellenkezik anya zavartan. – Elvégre a… pokolról szól. – Esetleg találhatnánk egy instrumentális verziót – mereng apa. Anya „most nézd meg, mit csináltál” pillantást vet felém. Aztán így szól: – Lizzie, Mrs. Brand ideszólt, hogy beugrana egy tál Brunswickpörkölttel. Megvárnád a teraszon? Pár napja kificamodott a bokája, és nem szeretném, hogy egy hatalmas edénnyel a kezében próbáljon kiszállni az autóból. Nagyon hálás lennék, ha kimennél elé a kocsibehajtóhoz, és átvennéd tőle a pörköltet. Úgy meredek anyára, mintha elment volna az esze. Amikor elszánt tekintetéből rájövök, hogy nem viccel, nagyot sóhajtok és fölkelek a



Az angol cím jelentése: Országút a pokol felé.

kanapéról. Már majdnem kiérek a házból, amikor meghallom Jim tiszteleteshez intézett halk magyarázatát: – Lizzie és a nagymamája nagyon közel álltak egymáshoz. Attól tartok, nem tesz jót neki, ha előtte beszéljük meg a temetés részleteit. Mindig is ő volt a leg… érzelmesebb a lányaink közül. Könny gyűlik a szemembe. Kitántorgok a sötét teraszra – senkinek sem jutott eszébe felkapcsolni a villanyt –, és a lépcsőre roskadok, a fejemet a térdemre fektetve. Érzelmes? Végül is, azt hiszem, az vagyok. Érzelmesnek számít az, ha elszomorít a nagymamám halála? És az, ha szeretném, hogy a temetési beszédet olyasvalaki tartsa, aki legalább ismerte a nagyit, és talán mond egypár szót, aminek valami köze is van hozzá? Érzelmesnek számítok azért, mert idegennek érzem magam a saját családomban, mintha azok, akik között az egész életemet töltöttem, egyáltalán nem ismernének és nem számítanék nekik? A nagyi volt közülük az egyetlen, aki tudott nekem olyat mondani, aminek volt valami értelme. Persze ezt sose mondtam el neki. És most elment, örökre. És már sosem mondhatom el. Soha többé nem beszélhetek vele. Nem is csoda, hogy érzelmes vagyok. Istenem. Lehet, hogy mégis be kéne vennem egyet abból a dr. Dennis-féle tablettából. Érzem, ahogy zörögnek az üvegben a farmerom zsebében. Attól talán elmúlik az érzelmességem. Lehet, hogy semmit sem fogok érezni? Mert pillanatnyilag annak örülnék a legeslegjobban. Fényszóróvillanásra leszek figyelmes. Megjött Mrs. Brand a Brunswick-pörköltjével. A kézfejembe törlöm a könnyeimet. Nem akarom, hogy Mrs. Brand ilyen szétesett állapotban lásson, akárki legyen is ő. De a kocsi nem hajt fel a feljáróra. Félreáll, és leparkol az út mentén. A nyári hűségtől párás levegőben az utca ködbe burkolózik, mintha hirtelen felhő ereszkedett volna ránk. A féklámpa piros fényét bámulom a homályban, és mélyen belélegzem a nyári levegőt, ami oly ismerős és mégis idegen a városban eltöltött hosszú hónapok után. A frissen nyírt fű szaga, a kabócák ciripelése… olyan rég nem jártam itthon, hogy szinte el is felejtettem már a nyár illatait és hangjait.

Valaki kiszáll a leparkolt autóból. A sötét és a köd ellenére is meg tudom állapítani, hogy nem nő. Az illető férfi, magas és széles vállú. Elfordítom a fejem, és a homályon át a kertünk sötét végtelenjébe bámulok. Ebben a kertben kényszerített Rose és Sarah, hogy slaggal lemossam anyáék ágytakaróját, amikor a nagyi vigyázott ránk és lehányta főzőrummal. Hát igen, az nem volt valami poén. De előtte – a hányás előtt – a nagyi mesélt nekem arról, amikor a második világháború alatt a lőszergyárban dolgozott, miközben nagyapa a nácik ellen harcolt Franciaországban (a szakaszában az utolsó emberig mindenki elpusztult, amikor egy elhagyott, Marseillekörnyéki tanyaházban találtak egy üveg bort, és ittak belőle, nem tudván, hogy náci szimpatizánsok mérget kevertek bele; az egyedüli életben maradt nagyapa volt, aki elvből nem ivott alkoholt), és a többi lánnyal szombat esténként fekete csíkot festettek a lábuk hátuljára, hogy úgy tűnjön, mintha harisnyát viselnének, amikor szórakozni mentek, mivelhogy az ejtőernyőgyárak minden selymet felemésztettek. Ezekről a dolgokról kellene szólni a temetésén. A régi szép időkről. A hihetetlen áldozatról, amit a generációja hozott – zokszó nélkül. Nem valami hülye bibliai idézetről, aminek fikarcnyi köze sincs a nagyihoz. A köd sűrűjén át észreveszem, hogy a férfi a házunk felé tart. Továbbá azt, hogy az alakja és a mérete olyan, mint… a vőlegényemé. A szívem hirtelen jéggé fagy a mellkasomban. De hát mit keresne itt Luke? Igaz, hogy meghalt a nagymamám – az a családtagom, akit a legjobban szerettem, bár erre csak most ébredtem rá, amikor már késő. És igaz, hogy nagy csalódást okozott, mert mostanáig a kapcsolatunk ideje alatt semmit nem tett azért, hogy megismerje a családomat. De hát Franciaországban van. Nem repült volna vissza egészen Ann Arborig a temetés miatt. Különben is szünetet tartunk. A köd egyszerre felkavarodik és körbetáncolja a férfi lábát, aki épp most kanyarodik be a feljáróra, én pedig meglátok valamit, amitől a szívem, ami az előbb még fagyott volt, hirtelen millió parányi lángra lobban, mintha tűzijáték robbant volna a mellkasomban: baseballsapka van a fején.

A következő pillanatban már talpon vagyok és szaladok. Szaladok felé a köd sűrűjében, és egy perccel később megtorpanok előtte. Ő is megáll. És úgy érzem, az idő szintúgy. Néhány szívdobbanás alatt nem hallok mást, csak a kabócák ciripelését. Meg a lélegzetünket. – Mit keresel itt? – tudakolom. A hangom hogy, hogy nem, rekedtesen cseng. – Szerinted mit keresek itt? – kérdez vissza Chaz. Az ő hangja is rekedtes. – Jöttem megnézni, hogy vagy. Az utcát fürkészem a háta mögött. Nem látok senki mást a ködben. – Hol van Valencia? – kérdezem. – Valencia kapja be – hangzik a válasz. – Feltételezem, hogy erről már gondoskodtál – jegyzem meg. – Jól van – feleli Chaz, és visszafordul az autó felé. – El is mehetek, ha azt akarod. A szívem elfacsarodik, gyorsan előrelépek és megragadom a karját. – Ne menj! – kérlelem. – Sajnálom. Én csak… – A hangom elcsuklik a sírástól. – Jaj, Chaz, minden annyira el van cseszve! – Tudom – ért egyet. A szemét árnyékba vonja a baseballsapka ellenzője. – De nem – folytatom, és az én szemem már könnybe lábadt. – Úgy értem, nem csak a nagyi miatt. Sokkal több annál. És ekkor, egyszer csak megtörténik. A szám átveszi az agyamtól az irányítást, és a szavak feltartóztathatatlanul özönlenek kifelé. – Nagy szarban vagyok – hallom magamat beszélni ugyanazon a furcsa, rekedt hangon –, mert… mert azt hiszem, beleszerettem a vőlegényem legjobb barátjába. – Nagy ügy – feleli Chaz közömbösen, a meglepetés legkisebb jele nélkül. – Én sokkal jobban megszívtam. Szerelmes vagyok a legjobb barátom menyasszonyába. Egy pillanatra teljes csönd áll be. Mindketten visszatartjuk a lélegzetünket, és még a kabócák is mintha elhallgattak volna. Nem vagyok benne biztos, hogy jól hallottam. A legjobb barátja menyasszonya? De hisz… az én vagyok! Chaz azt mondta, hogy szerelmes belém!

Emiatt jött a szüleim házába ezen a ködös nyári estén. És ezért áll itt előttem, leengedett karral, nyitott tenyérrel, mint akinek nincs rejtegetnivalója. Nincs több keserűség, nincs több rosszmájú megjegyzés, nincs több Luke, nincs több Valencia, nincs többé semmi. Csak mi ketten. Nem kellett hozzá más, mint néhány ezer mérföld távolság, amely minden felszínes érzést maga alá gyűrt, nem hagyva mást, csak a legelemibbeket – no meg az egyik legjobban szeretett rokonom halála. Aztán, mint valami titkos jelre, mindketten előrelépünk, és egymásnak ütközünk. – Aú – mondja, aztán: – Lizzie. – Én meg a nyaka köré fonom a karomat, és magamhoz húzom a fejét, hogy az ajkához szoríthassam az ajkamat. Aztán egy ideig egyikünk sem szól semmit.


A nászajándékjegyzéket először 1924-ben vezették be egy Marshall Field's nevű áruházban, Chicagóban. A cél az volt, hogy segítsenek a jegyespároknak listát öszszeállítani a tárgyakról, amikre vágytak a közös háztartásukhoz, és a módszer hamarosan világszerte elterjedt. Az első elektronikus vagy online jegyzéket a Target hozta létre 1993-ban. Arról, hogy melyik évben regisztrált az első féltékeny expasi csak azért, hogy nyilvánosan cikizze a volt barátnője lakberendezési ízlését, nincsenek hivatalos feljegyzések.

Hogyan kerüld el az esküvői katasztrófát Senki sem szeret arra gondolni, hogy az esküvője elmaradhat. Pedig az ilyesmi megesik. Ezért az esküvői etikett úgy kívánja, hogy a nászajándékokat ne kezdjük el használni, mielőtt az esküvőre valóban sor nem kerül. Így ha a szertartás végül elmarad, az ajándékokat egyszerűen vissza lehet küldeni a feladónak, amint azt ilyen esetekben illik. LIZZIE NICHOLS DESIGNTM

••••••••••••••••••••••••15••••••••••••••••••••••• Hogy élhettünk, te meg én, mielőtt szerettük egymást? John Donne (1572-1631), angol költő

A

– nnyira rosszak vagyunk – sóhajtok, meztelenül elterülve Chaz ugyancsak meztelen mellkasán. – Akkor miért érzem olyan jól magam? – tudakolja. – Ha létezik pokol – folytatom –, tuti, hogy egyenest odakerülünk. – Legalább együtt leszünk – véli Chaz. – És lefogadom, hogy Elvis is ott van. Meg Einstein. Ő is házasságtörő volt, nem? Felmordulok és a fal felé fordulok, ahonnan egy hegytetőn álló kastélyt ábrázoló falfestmény néz vissza rám. Nem mondanám művészi alkotásnak. De nem fordulok vissza, mert a másik falat egy ennél is rondább festmény csúfítja, amin egy lovag vágtat fehér lovon. Chaz a Lovag Szállóban vett ki szobát, ahol az ablakokon álrombuszberakású üveg van, és még kis tornyocskát is építettek a szobákhoz, a hatás kedvéért. Amikor megkérdeztem, hogy jutott eszébe Ann Arbor valamenynyi szállodája közül éppen itt megszállni, azt felelte: „Lizzie, saját tornyom van a szobámban. Hogyan kérdezhetsz ilyet egyáltalán?” – És Shakespeare – sorolja Chaz. – Ő is megcsalta a feleségét. Szóval legalább nem fogunk unatkozni a pokolban. – Én nem vagyok házasságtörő – tiltakozom. – Nem vagyok férjnél. Csak el vagyok jegyezve. Különben is, szünetet tartunk. – És megállapodtatok a szünet feltételeiben? – érdeklődik Chaz. – Belefoglaltátok a féktelen szeretkezést a vőlegényed legjobb barátjával? – Állj már le – szólok rá. – Te használtad ki a zaklatott érzelmi állapotomat.

– Még hogy én? – nevet fel Chaz, amitől a fejem fel-alá ugrál az izmos hasán. – Te támadtál le a szüleid kertjében. Én csak azért jöttem, hogy lerójam a tiszteletemet, és mire felocsúdtam, a nyelved a számban volt, a kezed meg a nadrágomban. Úgy megijedtem, hogy hívni akartam a 9-11-et, bejelenteni, hogy szexuális ragadozó szabadult el a környéken. – De most komolyan – folytatom. – Mihez fogunk kezdeni? – Nekem van néhány ötletem – emeli föl a lepedőt, amivel betakaróztunk, és bepillant alá. – Nem engedhetjük, hogy az ösztönös vágyak a barátságunk útjába álljanak – akadékoskodom. – Én nem akarok a barátod lenni – közli szárazon Chaz. –Tavaly szilveszterkor számomra lezárult a barátságunk, emlékszel? Te rontottad el az egészet, amikor eljegyezted magad valaki mással. Mialatt én az igazak álmát aludtam, tenném hozzá. Legördülök róla, és a hátamon fekve fölnézek a plafonra, amit azzal a gusztustalan, csillogó anyaggal burkoltak. A mennyezeti lámpa köré régimódi lámpást barkácsoltak. Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy rejtett kamerát is szereltek bele, amely az elmúlt két órában minden mozdulatunkat megörökítette. Kinézem a Lovag Szállóból, hogy olyanféle hotel. Következésképp tökéletes helyszín a cifra viszonyhoz, amit a legjobb barátnőm expasijával, továbbá a vőlegényem legjobb barátjával folytatok. – Te nem is hiszel a házasságban – közlöm leverten a kamerával. Már, ha van. – Még ha hinnék is, annyi biztos, hogy téged nem vennélek el – nyugtat meg Chaz. – Száz százalék, hogy kikezdenél a legjobb barátommal, amint elutazom Franciaországba, te meg a nagymamád temetésére mész. Csapnivaló feleség válna belőled. Felé hajolok, hogy lecsapjam, de rám gurul, és a lepedő alá szegezi mindkét kezemet. Aztán mélyen a szemembe néz. – Lizzie – mondja, ezúttal valóban komolyan. – Nem engedem, hogy magadat hibáztasd a történtekért. Közted és Luke között már rég mindennek vége. Nem is lett volna szabad igent mondanod, amikor megkérte a kezedet. Ezt már akkor reggel is megmondtam neked.

Ha akkor hallgattál volna rám, mindenkinek megspórolhattál volna egy csomó fájdalmat. Főként nekem. És magadnak. Mérgesen rámeredek. – Szerinted én nem tudom? – kérdezem. – De nem állítanám, hogy elragadóan kedves voltál velem aznap reggel. És, tudod, megmondhattad volna akkor is, hogy szeretsz. – Ha jól emlékszem, akkor a) esélyt sem adtál rá… mire fölébredtem, te már valaki más menyasszonya voltál, és b) meg is mondtam, hogy szeretlek, te meg viccnek vetted, és faképnél hagytál. Pislogok. Aztán megütközve felkiáltok. –Mármint abban a sportbárban? De hát olyan undok voltál! Nem gondoltam, hogy komolyan mondod. Sértődötten néz. – Kiadtam neked a lelkem legmélyebb titkát, te meg közlöd, hogy undok voltam. Aranyos. – De komolyan – erősködöm. – Rémesen viselkedtél. Nem várhattad el, hogy akár egy szavadat is komolyan vegyem… – Halálos sebet ejtettél rajtam! – makacskodik Chaz. – A nő, akit szerettem, és akiről úgy hittem, viszontszeret… ne tagadd, még mondtad is aznap este, Jill Higgins esküvőjén, hogy a következő szintre léptetjük a kapcsolatunkat… te meg fogod magad, és elígérkezel valaki másnak! – Teljesen nevetséges vagy – ellenkezem. – Beleegyezni, hogy a következő szintre léptessük a kapcsolatunkat és azt mondani, hogy szeretlek, két tök különböző dolog. – Ha valóban undok lettem volna, ahogy állítod, akkor minden okom megvolt rá – érvel Chaz. – Közveszélyes őrült módjára viselkedtél. Eljegyzed magad egy sráccal, aki annyira nem illik hozzád… – Múlt nyáron, amikor összejöttünk, még nem volt ellenünk kifogásod – érvelek. – Azzal nem is volt semmi bajom, ha lefekszel vele – magyarázza. – De álmomban se gondoltam volna, hogy feleségül mennél hozzá. Kiváltképp, mert tudtam, hogy nem vagy bele szerelmes. Továbbra is teljes testsúlyával leszögezve tart a lepedő alatt, úgyhogy csak csúnyán nézhetek erre. – Már megbocsáss, de ebben nagyon tévedsz.

– A Nagy Karácsonyi Varrógép Incidens előtt talán – enged Chaz. – De aztán már nem. Csak eltartott egy ideig, mire ezt beismerted magadnak. Pislogva nézek rá, és próbálok rájönni, vajon igaz-e, amit állít. Egy részem biztos benne, hogy nem igaz. De van egy másik részem, amelyik tart tőle, hogy igaz. – Ám végül bevallottad, hogy már engem szeretsz – adja meg a végszót Chaz, és a szobaszerviz étlapjáért nyúl. –Szóval mit számít? Most pedig táplálékra van szükségem. A felszarvazás nagyon kimeríti a lovagokat. Mit együnk? Roston sült marhanachos? Vagy hű, sajtosszalonnás töltött burgonya tejföllel! Minő fenséges étkekkel kecsegtet az udvar… várj, ezt nézd. Krémsajtos pulykatekercs. Ki tudna ellenállni? – Nem mondhatom el neki! – fakadok ki. – A krémsajtos pulykatekercset? – pillant le rám Chaz. – Nem – bököm oldalba a lepedőn keresztül. – Szállj le rólam, egy mázsát nyomsz. – Chaz engedelmesen lemászik rólam. – Luke-nak. Nem szabad megtudnia. Chaz felkönyököl, és a tenyerébe fekteti az arcát. – Érthető – feleli, és kifürkészhetetlen kék szemével engem néz. – Ki eszik krémsajtot a pulykához? Gusztustalan párosítás. – Nem – ülök föl. – Kettőnkről beszélek. Sohasem tudhatja meg. Chaz hangszíne továbbra sem változik. – Szóval megtartod Luke-ot, és én leszek a játékszered? Igazi huszonegyedik századi stílus! – Még… nem tudom, mit fogok csinálni – tétovázom. –De hát nem tehetem ezt vele… hiszen szeret. Chaz megkopogtatja az étlapot. – Lizzie, egyelőre rendeljünk valamit. Nem kell mindenre ma éjszaka megoldást találnunk. És csak tizenegyig van konyhájuk. Az ajkamat rágom. – Én csak… Nem vagyok jó az ilyesmiben. Nem tudom, hogyan kell… rossznak lenni. – Nem is tudom – vigyorog Chaz. – Ha engem kérdezel, az imént még példásan ment.

Felkapok egy lapos, kényelmetlen Lovag Szálló-s párnát, és fejbe csapom vele. Nevetve kitépi a kezemből, aztán a matracra teper. Épp hogy csak sikerül megrendelni a nachónkat konyhazárás előtt. *** – Hát te hol voltál az éjszaka? – tudakolja Sarah, amikor másnap reggel betrappolok a házba. – És nem ugyanez a cucc volt rajtad tegnap? – kérdezi fondorlatosan Rose. Amikor azonban Chaz belép mögöttem a szúnyoghálós ajtón, mindenkinek felcsillan a szeme. – Chaz! – kiált fel anya őszinte lelkesedéssel. – Micsoda meglepetés! – Hogy mik vannak – lövelli felém lézerpillantását Rose, amivel az acélt is kettéhasítaná. – Te meg mikor érkeztél? Csaknem… tegnap este? – Milyen kedves tőled, hogy eljöttél! – örvendezik anya, és átöleli Chazt. Olyan sokáig járt Sharival, hogy régi családi kedvencnek számít nálunk. Legalábbis a szüleimnél. A nővéreimnek nincsenek kedvenceik. Csak a gyerekeik között. – Hát persze hogy eljöttem – feleli Chaz, amikor anya elengedi. Apa is előjön a dolgozószobából, fejére tolt olvasószemüveggel, a kezében fityegő újsággal. – Nagy rajongója voltam Mrs. Nicholsnak. – Hát igen, anyám különleges jelenség volt – feleli apa, és kezet ráz Chazzel. – Jó látni téged. Rose és Sarah közben az arcomon maradt borostanyomot vizsgálja, amit minden igyekezetem ellenére se sikerült rendesen lealapoznom. Chaz délutáni borostája már reggel tízre kinő, és onnantól kezdve minden csóknak ára van. Magamon érezve felháborodott, de örömteli tekintetüket, végigmérem az újonnan érkezett választékot – egy pite valamelyik szomszédtól, virágcsokor a nagyi fogorvosától –, Chaz pedig elfogadja anyától a kávét és a Huffmanéktól kapott kávétortát. Amint pár lépéssel odébb mennek, Rose hozzám ugrik, és a fülembe súgja, „cafka”, közben pedig jól a fenekembe csíp, aztán ő is

kimegy a konyhába még egy adag kávéért. Fájdalmamban feljajdulok – Rose híres arról, hogy iszonyatosakat csíp. Aztán Sarah is mellém somfordál, és halkan így szól: – Én mindig is helyesnek tartottam. Tudod, nem az a hagyományos értelemben vett jóképű, de legalább magas. Nekem, mondjuk, kicsit túl szőrös. De nem tanul még? Nincs is állása, nem? Hogy fog eltartani állás nélkül? Neked kell majd eltartani őt? Én hiszek a feminizmusban, de azért nem ennyire. Nézd meg, Rose is hogy járt. A szemem még mindig könnyezik Rose csípésétől. Muszáj leülnöm, mert nem bírok navigálni a nappali bútorai között, amiket anya átrendezett, hogy helyet szorítson a számtalan virágcsokornak. Arra ocsúdok, hogy egy papírt nyomnak a kezembe. – Tessék – mondja egy gyerekhang. – Mi ez? – kérdezem. – Az újságom. – Amikor kitisztul valamelyest a látásom, Maggie unokahúgomat látom magam előtt állni. – Tíz cent lesz. A zsebembe nyúlok, apró után keresgélek, aztán odaadok neki egy tízcentest. Ő meg távozik anélkül, hogy annyit mondana, „fapapucs”. Lepillantok a papírra. Tizenhatos betűmérettel gépelték, és pont úgy van elrendezve, mint egy újság címoldala. Bizonyos, hogy segítettek neki, mert még csak elsős, és épphogy csak megtanult írniolvasni. A huszonhatos betűkkel írt főcím ezt hirdeti: „NICHOLS NAGYI HALOTT!!!” Alább pedig a cikk szörnyű részletességgel taglalja a nagyi halálát, és egy sorban idézi Lizzie Nicholst, aki állítólag „nagyon szomorú”. – Lizzie, figyelj – jön ki a konyhából anya, a nyomában Chazzel, aki gőzölgő kávéscsészét és egy szelet kávétortát tart a kezében. – El akartam mondani, hogy választottunk neked egy olvasmányt a délutáni szertartásra. – Olvasmányt? – nézek föl az újságból. – Miféle olvasmányt? – Csak egy bibliai részletet. Jim tiszteletes választotta ki – magyarázza anya, miközben Rose is előjön a konyhából, és helyet foglal a zongora mellett. – Adok majd egy másolatot, hogy gyakorolhass. Mindhárman olvastok majd egy-egy részt. – A nagyi nem olvasott Bibliát – felelem. – Soha. – De bibliai olvasmány nélkül nincs temetés – érvel Sarah.

– És ezek igazán ízléses bibliai idézetek, kicsim – biztat anya. – Ne aggódj. – ízléses bibliai idézetek – ismétli Chaz, és lerakja a kávétortáját egy kisasztalra. Anya pillantására megemeli a kávéscsészéjét, és mosolyogva így szól: – Remek a kávé, Mrs. Nichols! – Anya viszonozza a mosolyt. – Ó, köszönöm, Chaz. Nincs erőm mosolyogni. – Anya – kezdek bele. – Ez a temetés… mintha az egésznek semmi köze nem lenne a nagyihoz. Az életét kellene megünnepelnünk. A szertartásnak azokról a dolgokról kellene szólnia, amiket szeretett. – Mégis miről? – nevet fel anya. – A Quinn doktornőről és a sörről? – Igen – felelem. – Pontosan. – Ne nevettess már, Lizzie – szól közbe Rose. Gyors pillantást vet a konyha felé, ahonnan apa még nem jött elő. Biztos még mindig a kávéjával meg a süteményével pepecsel. Suttogóra fogja a hangját, és folytatja. – A nagyi elég kínosan viselkedett, amíg életben volt. Ne kelljen még a temetésén is miatta égnünk. Tágra nyílt szemmel hátranézek, Chaz pillantását keresve, aki félrenyelt egy kis kávét, és köhécsel. – És mondd, Chaz – kérdezi apa, aki épp megjelent a nappaliban, nyomában Angelóval, Rose férjével, aki fekete öltönyt visel nyakkendő nélkül, és fekete, majdnem a hasáig kigombolt inget. – Még mindig egyetemre jársz? – Igen – feleli Chaz. – Még hátravan vagy három évre való tanegységem. Aztán elkezdek dolgozni a disszertációmon, amit majd meg kell védenem. Azután remélem, találok valahogy állást, és elkezdhetek tanítani. – Ó! – anya helyet csinál maga mellett apának a kanapén. – És merrefelé szeretnél elhelyezkedni? Itt, Michiganben? Tudom, menynyire szereted a Wolverineket. Vagy inkább keleten? – Mindegy – von vállat Chaz. – Ahol Lizzie lesz. – Anya keze megáll félúton a kávéscsészével, és úgy néz, mint aki nem biztos benne, hogy jól értette Chaz válaszát. Rose a tekintetét egyenesen a bal kezemen lévő gyűrűre szegezi, Angelo pedig zavarba jön. Sarah

köhög párat. Apa csak nyájasan mosolyog, és hangot ad véleményének, miszerint: – Hát, ez szép tőled. – Aztán belapátolja a maradék kávétortáját. – Ezt nem értem – közli Angelo. – Azt hittem, Lizzie-nek az a Luke a vőlegénye. Chaz, te meg nem azzal a leszbi barátnőjével jártál? – Ki az a Luke? – kérdezi apa. – Tudod, szívem – emlékezteti anya. – Beszéltünk vele telefonon. Az a kedves fiú, akivel Lizzie Franciaországban ismerkedett meg. – Még mindig ő a vőlegényem – sietek helyesbíteni. –Csak most egy kicsit… összegabalyodtak a dolgok. – Csak nem? – áll föl Rose, és kiviszi Chaz és apa üres tányérját. – Kár, hogy a nagyi már nem él. Most magán kívül lenne az izgalomtól. És rájövök, kissé megkésve ugyan, hogy Rose-nak igaza van. Nemcsak hogy odalett volna azért, ami Chazzel közöttünk van, de egyenesen szurkolt volna nekünk. Ő volt az, aki ellenezte az eljegyzésemet. És ő volt az, aki végig úgy tudta, hogy Chaz az én barátom. Sőt, ha az emlékezetem nem csal, nagyon is tetszett neki Chaz. A nagyinak igaza volt. Kezd kiderülni, mennyi mindenben.


Hajdan csak a menyasszonyok hordtak jegygyűrűt, a vőlegények nem. Ennek az az oka, hogy annak idején a menyasszony a férj vagyonát képezte, és a vőlegény így gyűrűzte meg (vagy ejtette foglyul) a tulajdonát. A gyűrű – habár továbbra is a bal kéz negyedik ujján hordták, amely a hiedelem szerint a szívvel állt összeköttetésben – a férj tulajdonjogát jelképezte. Csak a második világháború idején vált szokássá a férfiaknak is gyűrűt húzni az ujjára, és csak a koreai háború idején, az ötvenes években lett belőle társadalmi norma. Hogy miért? Hogy a nőknek legyen biztosítékuk rá, hogy a férjeik távol az otthontól sem felejtik el, kihez tartoznak!

Hogyan kerüld el az esküvői katasztrófát Ha az esküvő elmarad, illendő, de nem kötelező írásos értesítést kiküldeni. Az is rendben van, ha szóban tudatod a családoddal és a barátaiddal a változást. Amennyiben azonban későbbre halasztjátok az esküvőt, fontos, hogy kiküldj a vendégeknek egy lapot, amin közlöd az új helyszínt és időpontot. Ha fájdalmas számodra minden vendéget végigtelefonálni és személyesen elmondani nekik, hogy az esküvő elmarad, kérj meg valaki mást – például az esküvőiruha-terveződet – a feladatra. Ezért vagyunk itt! Vagyis, ezért van a recepciósunk. LIZZIE NICHOLS DESIGNTM

••••••••••••••••••••••••16•••••••••••••••••••••••• Álmaim terültek lábad elé, lépj lágyan, amin jársz: az álmaim. W. B. Yeats (1865-1939), ír költő és drámaíró

K

– icsim, te meg hol voltál? – tudakolja anya, amikor Chazzel elkésve a templomba érünk. Chaz direkt intézte úgy, hogy késsünk, hogy megkíméljen az általa barbár szokásnak ítélt ravatali látogatástól, ami egy órával a temetés előttre volt időzítve. Sajnálatos módon, állapítom meg, amikor anya kézen fogva húzni kezd befelé, a koporsót külön az én kedvemért nyitva tartották. – Siess – rángat sürgetve anya. – Már épp készülnek bezárni. – Ö, nem baj – győzködöm. – Tényleg, nem számít. – Nem, kicsim. – Anya nem tágít. – Éppen neked van a legnagyobb szükséged rá, hogy lezárd magadban, és lásd, hogy a nagyi békében nyugszik. – Nem – ellenkezem. – Nem akarom, anya. De anya láthatólag nem hisz nekem, mert kiszakít Chaz biztonságot adó öleléséből, és odahurcol a nagyi koporsójához, a templom végébe, ahol csak arra vár, hogy elfoglalja díszhelyét az oltár előtt. A fedele nyitva áll, és benne fekszik a törékeny, kicsi test, amely egyáltalán nem hasonlít a nagyira. Rémülten bámulok. – Látod? – szól csitítón anya, és még közelebb húz. –Nincs semmi baj. Kiváló munkát végeztek. Pont olyan, mintha csak aludna. De a nagyi egyáltalán nem olyan, mintha aludna. Olyan, mint egy viaszbaba. Vegyük például, hogy aki a sminket csinálta, alaposan eltúlozta a rúzsozást. Ráadásul zárt, csipkés nyakú, kék ruhát adtak rá, amit az életben föl nem vett volna, a kezeit pedig rózsafüzér köré fonták a mellkasán. Egy doboz Budweiser sokkal találóbb lett volna.

– Adhatsz neki búcsúzóul egy puszit, ha szeretnél – biztat meleg hangon anya. Nem akarok én senkit megbántani, de az igazság az, hogy előbb adnék puszit DJ Tippycatnek. – Nem, köszi – felelem. – Maggie is megpuszilta – érvel kissé sértetten anya. Körülnézek, pillantásommal Maggie-t keresve, és azt várom, hogy az egyik sarokban akadok rá, ahol ringatózva mondogatja magának, hogy minden rendben lesz. De Maggie a kapuban igyekszik épp szentelt vízzel megtölteni egy kólásüveget, és az unokatesóinak magyarázza, hogy minden oké, ő folyton ezt issza. – Ö – nyögöm –, köszi. Tényleg nem. Nem érdekel, hogy a hatéves unokahúgom is megtette, és nem érdekel, ha valóban a nagyiról van szó: akkor sem vagyok hajlandó megpuszilni egy holttestet. – Hát – szól anya, amikor az ideges templomszolga, aki nyilvánvalóan rosszul viseli, hogy mostanáig várakoztattuk, ezt végszónak véve odajön, és lecsukja a koporsó fedelét –, most már úgyis késő. De ekkor ébredek rá, hogy nincs késő. Részben igaza volt anyának. És az a félóra, amíg Chazzel a városban kocsikáztunk fel-alá, mert nem volt hajlandó megérkezni, amíg biztosra nem vette, hogy a koporsót lezárták már, tulajdonképpen hasztalan volt. Mert az, hogy így láttam a nagyit – láttam az üres testét, ezt a róla mintázott szobrot- bizonyos értelemben tényleg segített lezárnom a dolgot. Meggyőződhettem róla, hogy a nagyi lelke, az, ami csak ő volt… igen, a nagyi örökre elment. És amikor a templomszolga nagy csattanással lezárja a koporsó fedelét, hirtelen elszáll belőlem a szomorúság. Legalábbis egy része. Mert az ott nem a nagymamám, akit dobozba csuktak. Nem tudom, hol lehet most a nagyi. De itt biztos nincs. Ez hatalmas megkönnyebbülés. Bárhol legyen is most, tudom, hogy végre szabad. Bárcsak elmondhatnám ugyanezt magamról is! – Menjünk – karol bele anya apába, és elhúzza a templomi hirdetőtáblától, amit mostanáig szorgalmasan tanulmányozott (apának

gyengéje a hirdetések olvasása). –Lányok! – csettint Rose-nak és Sarah-nak, akik igyekeznek maguk köré gyűjteni az utódaikat. – Kezdődik. És mintegy varázsütésre, megjelenik Jim tiszteletes, nyomában gyertyát tartó ministráns fiúkkal, mi pedig elfoglaljuk a helyünket a koporsó mögött, amit közben betoltak a díszhelyre, a gyülekezet elé… akik közül szinte senkit sem ismerek… kivéve Sharit, akinek a tekintete az enyémbe fonódik, amikor Chaz oldalán végigmegyek a padsorok között. A szülei mellett áll, és amikor észreveszem, bűntudattal ébredek rá, hogy elfelejtettem megnézni a telefonom, pedig egész nap türelmetlenül rezgett, nyilván Shari sms-eitől, amikben tudatta, hogy megérkezett. Hát, most már tudom. Ő meg tudja, hogy tudom. És az arckifejezéséből ítélve mást is tud… tudja, hogy attól olyan piros az arcom, hogy a volt barátjával csókolóztam… meg miegymás. De most igazából nem akarok erre gondolni. Leveszem róla a tekintetem, habár az arcom tovább lángol – nem csak a horzsolásoktól –, és Chazzel beülök az első sorba, a családom mellé, ugyanabban a pillanatban, amikor Jim tiszteletes fellép az oltárhoz, és a mise kezdetét veszi. Egykettőre kiderül, hogy amitől féltem, bekövetkezett: ez nem a nagymamám temetése. Ez a temetés egy azonos nevű asszonynak szól. Ám az az asszony bárki lehetne, mert Jim tiszteletes nem ismerte a nagymamámat. Nem tudja, hogy utálta a paradicsomot meg a mustárt. Nem tudja, hogy imádta a tévédrámákat meg az AC/DC-t. Semmit sem tud a nagyiról. A nagyi fütyült azokra a dolgokra, amikről Jim tiszteletes prédikál. És soha az életben nem járt templomba. (Kivéve karácsony este, amikor eljött megnézni az unokáit meg a dédunokáit a betlehemes játékban, de még olyankor is ott lapult a flaska a retiküljében, amíg anya meg nem találta és el nem kobozta. Aztán a nagyi mindenkinek sorra rágta a fülét, hogy vegyenek neki sört.) Nem azt mondom, hogy nem szép a mise. Szép, persze. A virágok gyönyörűen el vannak rendezve, és a színes ablaküvegen rézsút beáramló fény is elragadó. Jim tiszteletes derűs komolysággal prédikál. Csak az a baj, hogy az egésznek semmi köze a nagyihoz. Például az az olvasmány Lukács evangéliumából, amit Sarah most adott elő.

Totál nem a nagyi. Ez a szép dal, amit a kórus énekel? A nagyi falra mászott volna tőle. De legalább Rose-nak nem kell égnie. Most biztos örül. Ez az egész nem mond semmit arról az emberről, akinek az életét állítólag ünnepeljük. Ez is olyan, mint a viaszbábu a koporsóban. Nem a nagyi. A nagyi Elvisszel együtt nyilván már rég lelépett. Jó neki. De akkor sem így kéne róla megemlékeznünk. Nem, és kész. Ám végignézve a családtagjaim arcán, láthatóan mindenki elégedett az eseményekkel. Miért is ne lennének? Emlékeim szerint ez az első olyan családi esemény, amit a nagyinak nem sikerült valahogy elrontania. Nem mondom, hogy könnyű volt vele az élet… egyáltalán nem. Minden jófejsége ellenére – hányszor jött értem az iskolába azzal, hogy sürgősen szükség van rám otthon, csak hogy elvigyen a moziba megnézni a legújabb sikerfilmet, mielőtt mindenki más megnézte volna, és lelőtték volna neki a poént? – sokszor kiállhatatlanul viselkedett. Én már csak tudom… épp elégszer takarítottam fel utána. Hallottam anyáékat arról beszélni, hogy átalakítják a nagyi szobáját játszószobává az unokáknak. Amit teljesen meg tudok érteni. Csak úgy érzem, muszáj, hogy valaki mondjon legalább valami személyeset is… Egy kéz fogja meg szelíden a szorosan összekulcsolt két kezemet, és fölnézve Chaz együtt érző mosolyát látom, mintha olvasna a gondolataim között. Öltöny van rajta – ugyanaz, amit aznap este viselt a háza előtt, amikor a szívem olyan vadul bukfencet hányt a látványára. A baseballsapkát kivételesen a szállodában hagyta. Sohasem lesz olyan jóképű, mint Luke, legalábbis nem a hagyományos értelemben, amit a társadalom jóképűnek tart. Nincsenek hosszú szempillái és sötét, álmos szeme. De a szívem így is szaltózik, ha ránézek. Jól megcsináltam. Pontosan tudom. Nyakig benne vagyok a szarban. És az a legrosszabb, hogy nem is érdekel – leszámítva persze azt, hogy megbántok vele embereket, akiket szeretek, például Sharit és persze Luke-ot. Arra eszmélek, hogy Rose oldalba bök.

– Te jössz – mondja, és leesik, hogy rajtam a sor, hogy fellépjek az oltár mellé, a pulpitushoz. Kihúzom a kezem Chaz tenyere alól és fölállok. – Hajrá, Lizzie – suttogja. Elindulok a pulpitushoz, izzadt kezemben az olvasmánnyal, amit Jim tiszteletes és anya közösen választott ki a számomra: János evangéliuma. Felmegyek a lépcsőn, és addig bíbelődöm a mikrofonnal, amíg megfelelő magasságba nem kerül. Aztán szétnézek az arcok tengerén. Azta. Nem is tudtam, hogy a nagyinak ennyi barátja van. Aztán rájövök, hogy nincs is. Ezek itt anya és apa barátai. Itt van dr. és Mrs. Dennis, Sharival együtt, és valahol hátul még Pennebakeréket is megpillantom, Kathy szüleit. Eljött a gyerekfogorvosom és ami kínosabb, a nőgyógyászom. Szép. Az egyetlen hiányzó arc a vőlegényemé. De ez érthető, hiszen szünetet tartunk. És különben is a legjobb barátjával kavarok. – Ö – szólalok meg. A hangom visszaverődik a templom falairól, és a sokszorosára erősödik. Kihajtogatom az anyától kapott lapot. – Szentlecke János evangéliumából. – Vajon mit keres itt a nőgyógyászom? Igaz, hogy anya is hozzá jár nőgyógyászatra. És lehet, hogy Rose meg Sarah is. De vajon ismerte a nagyit? Neki is ő volt a nőgyógyásza? Járt egyáltalán a nagyi nőgyógyászhoz? Ez tök fura. Még sose gondoltam a nagymamám vaginájára. És nem is akarok rá gondolni. Semmiképp nem itt, a temetésén. A templomban. Miközben a Bibliából tartok felolvasást. – Jézus azt mondta tanítványainak… Hű, de hangos vagyok. Miért olvasok Jézusról? A nagyi magasról tojt Jézusra. Persze, ha van igazság a földön, akkor most Jézussal van, de nagyobb az esélye, hogy Elvisszel van, ahogy Chaz mondta, a pokolban. Mármint, ha létezik pokol. És ha Elvis oda került, amit én nem állítok. A pokol különben sokkal érdekesebb lehet, mint a mennyország. Nem olyan uncsi. Fogadok, hogy a nagyi inkább ment volna a pokolba. – Ne búsuljon a ti szívetek. Én is inkább a pokolba mennék. Úgy értem, ha Elvis is ott van. Meg Shakespeare. Meg Einstein. Meg a nagyi. És Chaz.

– Tudjátok, mit? Jaj, istenkém. Mindenki engem néz. Anya úgy fest, mint aki menten szívrohamot kap. Mindegy, ez van. Nem kellett volna kiosztania rám egy olvasmányt. Számíthatott rá, hogy ez lesz a vége. – Az én szívem igenis búsul – jelentem ki, és lerakom a papírt, amin János evangéliuma van. – Búsul, mert nem hiszem, hogy a nagymamám ezt akarta volna hallani a temetésén. Ne értsen félre, atyám, minden nagyon szép – biztosítom a riadt tekintetű Jim tiszteletest (nem kerüli el a figyelmemet, hogy a ministráns fiúk milyen örömmel fogadják ezt a váratlan fordulatot… a patyolat tiszta fehér köpeny alól mocskos tornacipők kandikálnak ki). – Csak nem hiszem, hogy az eddig elhangzottaknak lett volna bármi köze a nagymamámhoz. Éppen ezért vettem a bátorságot, és ma reggel előkészítettem egy másik szöveget. – A fekete antik blézerem zsebéből előhalászok egy másik cetlit, amire egy dalszöveget írtam ki. – Ez egy dal, amit a nagymamám szeretett. Ne aggódjatok, nem fogok énekelni. – Látom a nővéreim arcán a megkönnyebbülést. – De fontosnak tartom, hogy úgy emlékezzünk meg elhunyt szeretteinkről, hogy felidézünk néhány dolgot, ami számukra fontos volt… és tudom, hogy a nagyi szerette ezt a dalt. Úgyhogy nagyi… ez neked szól. Bárhol is vagy most. Kihajtom a papírt, és elkezdem: – „Season ticket, on a one-way ride…” Megkockáztatok egy pillantást a közönségre. Látom, hogy a gyülekezet nagy része tátott szájjal bámul. Különösen anya döbbent meg. Apának viszont halvány mosolyra húzódik az arca. A következő sorhoz érve a mosoly kiszélesedik. – „Nobody's gonna slow me down… I'm on the highway to hell.” Még néhányan elmosolyodnak. Angelo is mosolyog. És Chuck. Még Sarah is megpróbálkozik egy parányi mosollyal. De ennyi. Leszámítva Chazt, aki boldogan vigyorog. És feltartott hüvelykujjal biztat. Visszamosolygok rá. – Köszönöm – szólok végül illedelmesen a gyülekezethez, és lelépek a pulpitusról. ***

– Igencsak érdekes volt a felolvasásod – szólít meg egy órával később dr. Lee, a volt nőgyógyászom, amikor a temetés végeztével mind visszaértünk a szüleim házába a halotti torra. – Köszönöm – felelem. A kezemben tartott műanyag tányérra felhalmoztam az összes fajta süteményt, amit csak találtam. A sok figyelmes szomszédnak és barátnak köszönhetően, akik az elmúlt napokban mind beugrottak valami ennivalóval, ez elég sok fajtát jelent. De nem azért vettem ennyit, hogy megosszam másokkal. Ezt mind egyedül fogom megenni. – Kinek is a száma? Kinks? – érdeklődik dr. Lee. – AC/DC – javítom ki. – Hát persze – kap észbe. – De buta vagyok. Odébb áll, és Chaz elfoglalja a helyét. Az ő műanyag tányérján van kétféle indiai samosa, koreai roston sült csirkenyársak meg szezámos tésztasaláta. Látszik, hogy azt az asztalt vette célba, amelyiken az apa tanítványai-féle adományok sorakoznak. – Mi a helyzet? – kérdezi. – Minden szuper – felelem. – A nőgyógyászomnak tetszett. – Az már kettő – állapítja meg. – Kettő? – Nekem is tetszett – mondja, a csirkenyárson rágódva. – Á – bólintok. – Persze. Apának is tetszett. Meg Chucknak és Angelónak. És azt hiszem, Sarah-nak is. – Akkor öt – számolja ki Chaz. – Kétszázból. Nem is rossz. – Szóval szerinted mikor léphetünk le? – Én is épp ezt akartam kérdezni. – Várjunk még negyedórát – határozok. – Anyának még nem volt alkalma rendesen leszidni. – Oké… és ezt miért is akarjuk megvárni? – Hogy jobban érezze magát… – Igazi mintagyerek vagy – véli Chaz. – Mondtam már, hogy szexin nézel ki ebben a szoknyában? – Kábé hússzor. – Szexin nézel ki ebben a szoknyában. – Huszonegy.

– Még szexibb lennél nélküle. És tudod, miben lennél a legszexibb? Abban az icipici Lovag Szálló-s törölközőben. – Na jó, legyen tíz perc – engedek. – Megnézem, nem álltak-e rá a kocsira – szól, és otthagyja a tányérját. Még tíz másodperc sem telik el, és Rose meg Sarah már sarokba is szorított a zongora mellett (mindhárman utáltunk gyakorolni, és soha egyikünknek sem ment jól). – Na, gyerünk, ki vele – követeli Rose. – Mi az ábra Shari expasijával? És ne is próbáld tagadni, hogy van köztetek valami. Bűzlesz az olcsó szállodai sampontól. – Egy pillanatra sem veszi le rólad a szemét – teszi hozzá valamivel pozitívabban Sarah. – Nem tudom – felelem. – Figyu, most nincs erre időm. Mennem kell anyához, hogy leszidhasson. – Anyának migrénje van – közli Rose. – A szobájában fekszik, borogatással a homlokán. Már sikerült kicsinálnod. Úgyhogy inkább hagyd békén. Mihez fogsz kezdeni azzal a Luke gyerekkel? Ő véletlenül nem Chaz legjobb barátja? – Verekedni fognak érted? – érdeklődik izgatottan Sarah. Amióta csak látta a West Side Storyt, arról álmodik, hogy egy nap majd két férfi összeverekszik érte. – Tényleg nem szeretnék erről beszélni – mondom, és gyorsan bekapok egy egész csokis sutit, hogy bármit mondjanak is ezután, semmiképp se tudjak válaszolni. – Akkor most nem lesz Franciaországban esküvőd? – kérdezősködik tovább Sarah. – Mert már beiratkoztam franciatanfolyamra a YMCA-ban. De ha nem lesz rá szükség, szólj, mert olaszon sokkal helyesebb pasik vannak. – Ha azt hiszed, hogy anya most ki van készülve, csak várd ki, amíg megtudja, hogy mégsem mész hozzá ehhez a Luke-hoz. Már az egész albumkészítő szakkörének elújságolta, hogy egy herceghez mész feleségül. Ez tuti, hogy végez vele. Van már ötleted, hogy az ő temetésén melyik AC/DC-dalt olvasod föl? A számban lévő sütinek hála nem tudok beszélni. Még szerencse.

– Lizzie? – Megpördülök, és Sharit látom magam előtt. Összeszorul a torkom. Nem mintha nem örülnék, hogy látom. Csak nem lelkesedem azért, ami tudom, hogy most következik. Nagyot nyelek. – Szia, Share – köszönök. – Hogy vagy? – Jól, köszi – feleli, miközben ellenszenvvel méregeti a nővéreimet. – Szeretnék váltani veled néhány szót, kettesben, ha lehet. – Persze, nyugodtan – szólok. De egyáltalán nem vagyok nyugodt. Látom az arcán, hogy nem fog tetszeni, amit mondani akar. Fölmegyek vele a lépcsőn, a régi szobámba – amit azóta vendégszobaként használnak –, és leülök a régi ágyamra, igyekezvén elkerülni az anyai nagyszüleimtől kapott Madame Alexander babagyűjteményem rosszalló pillantását. Jo March különösen csalódott arcot vág. – Lizzie – csukja be magam mögött az ajtót Shari. – Mit csinálsz? – Nem tudom, miről beszélsz – felelek, a lábamat bámulva. – De tudod – vitatkozik Shari. – Beszedted azt a gyógyszert, amit az apám fölírt neked? Mert ha igen, akkor állj le vele. Azt hittem, segíteni fog, nem pedig elröpít a valóság talajáról. Lefekszel Chazzel? Elment az eszed? És mi van Luke-kal? Könny szökik a szemembe. Felpillantva látom, hogy Jo mamája, Marmee, még a lányánál is vádlóbb pillantást vet felém. Jaj, miért is kellett a nagymamáéknak ragaszkodni hozzá, hogy minden évben Madame Alexander babát küldjenek a születésnapomra és karácsonyra, egészen tizenhat éves koromig? Annyi van belőlük, és mind úgy néz rám… – Én… az nem úgy volt – szólok elcsukló hangon. – Nem is vettem be egy tablettát sem. – Akkor meg mi folyik itt, Lizzie? – tudakolja Shari. Egyetlen lépéssel az ágyamnál terem, és leül mellém. –Mert ez nem vall rád. És ne is próbáld tagadni, hogy mi van köztetek, mert mindkettőtöknek az arcára van írva… nem csak a kipirult bőröd miatt. Ne érts félre, én mindig is azon a véleményen voltam, hogy Chazzel remek pár lennétek. Beismerem, hogy az egész Mae Lin-dolog arra kellett, hogy féltékennyé tegyen. Tudtam, hogy nem jössz rá magadtól, milyen remek srác Chaz, amíg nem látod együtt valaki mással. Egy igazi lánnyal, nem egy Valencia-féle robottal. Azt tudtam, hogy ő mit érez irántad:

teljesen egyértelmű volt. Semmi másról nem tudott beszélni, csak rólad. Igaz, hogy te voltál az egyetlen, aki még összetartott minket, de a pasik nem beszélnek ennyit egy lányról se, hacsak nem fülig szerelmesek bele. Ezt majdhogynem be is vallotta nekem. Én tebenned kételkedtem. – Hogy érted azt, hogy féltékennyé akartál tenni Mae Linnel? Miről beszélsz? – Hát, bevált, nem? Féltékeny voltál, ugye? Nem akartam elhinni, hogy rávetetted magad szegény Chazre, és hogy veszekedtél vele, alighogy Mae Lin és Valencia leléptek a színről. Chaz csak kapkodta a fejét. Úgy nevettem, hogy majdnem összepisiltem magam. Egy kicsit fölhúzom magam a hallottakon. És megdöbbent, hogy Shari így kijátszott. Amióta csak az eszemet tudom, ő a legjobb barátnőm. De fogalmam sem volt róla, hogy ilyen kétszínű is tud lenni. – Shari – felelem. – Hogy lehetsz ilyen gonosz? Egész végig azt tervelted, hogy összehozol az expasiddal, miközben nagyon jól tudtad, hogy vőlegényem van? Aki a legjobb barátja? És fölhasználtad azt a szegény lányt az irodádból, hogy féltékennyé tegyél? – Jaj, ne már – legyint Shari. – Mae Lin egy szexi mentőssel jár. És szívesen besegített. De azt álmomban se gondoltam volna, hogy azonnal ágyba bújsz Chazzel, mielőtt a vőlegényeddel szakítottál volna. Ráadásul a nagymamád temetésén. Mi a csudát művelsz? Teljesen megbolondultál? Dühösen nézek rá. Meggyőződésem, hogy vagyok olyan vádló és rosszalló, mint a Madame Alexander babák a fejünk fölött. – Csak hogy tudd – közlöm –, nem voltam féltékeny Mae Linre. És az, hogy kivel fekszem le a nagymamám temetésén, egyedül rám tartozik. – Bocsánatot kérek – feleli Shari meglepődve. – Én csak nem akarom, hogy szenvedned kelljen. Se neked, se Chaznek. – Á! – csúszik ki a számon egy keserű nevetés. – Hirtelen hogy aggódsz Chaz érzelmeiért. – Hé – ráncolja össze a szemöldökét Shari. – Ez nem szép tőled. Tudod, hogy nagyon szerettem Chazt. – Hát tudd meg, hogy én is. – Tényleg? – csodálkozik Shari. – De akkor miért hordod még mindig Luke gyűrűjét?

– Néhány dolgot még el kell magamban rendeznem – vallom be, és kényelmetlenül belefúrom a bal kezemet a matracba, hogy ne legyen szem előtt a jegygyűrűm. –Nem mondom, hogy mindennel tisztában vagyok, Shari. Igazából alig állok a lábamon. De azt tudom, hogy szeretem őt. Azt hiszem, mindig is szerettem. – Na és Luke? – tudakolja Shari. – Megteszek minden tőlem telhetőt, oké? Luke Franciaországban van. Megvárom, amíg hazajön, hogy kiderítsem, mi van (vagy mi nincs) kettőnk között. Addig pedig… hát, az eljegyzés még nem házasság – teszem hozzá. – Az eljegyzés még nem a vég. – Kicsit meglep, hogy a nagyi szavai jönnek ki a számon. De hát mi lehetne jobb alkalom, mint közvetlenül a temetése után? Shari úgy néz rám, mint aki először lát. Talán bizonyos értelemben így is van. Megrázza a fejét, és így szól: – Kikerested végül, mit jelent a szolipszista? – Igen – felelem méltatlankodva. – De nem igaz. Nem vagyok végletekbe menően elfoglalva az érzéseimmel és a vágyaimmal. Ha így volna, sosem költöztem volna ki Luke Ötödik sugárúti lakásából, és rá se néztem volna Chazre. Ő egy csóró egyetemista, Luke pedig dúsgazdag herceg, emlékszel? Shari megkönnyebbülésemre fölnevet. A Madame Alexander babák riadtan bámulnak. – Ez igaz – feleli, aztán megfogja a kezemet, amelyiken a jegygyűrű van. – Ó, Lizzie. Legyél óvatos. A tűzzel játszol. – Én? – vonom föl a szemöldökömet. – Te vagy az, aki direkt felbérelt egy lányt, hogy flörtöljön Chazzel, csak hogy féltékennyé tegyen! – De azt hittem, helyesen fogsz cselekedni, és előbb szakítasz Luke-kal – sápítozik Shari. – Nem pedig lefekszel Chazzel a nagymamád temetésén. Habár ez tökéletes tiszteletadás a nagyidnak, hihetetlenül földobta volna. De akkor is. Félek, hogy valaki szenvedni fog, és attól tartok, hogy te leszel az. Megszorítom a kezét. – Már nagylány vagyok, Share – biztosítom. – Tudok magamra vigyázni. De a lépcsőn lefelé menet belegondolok, hogy vajon tényleg így van-e. Tudok-e vigyázni magamra? Igaz, hogy életemben először

egyedül élek. Eltartom magam, és saját üzletet vezetek (vagyis gyakorlatilag), és állandóan egy tucat tányért egyensúlyozok egyszerre a levegőben. Ha csak egyet elejtek, az egész mindenség borul, és elképzelhetetlen pusztulást okoz… Akkor meg miért kezdek szenvedélyes viszonyba a vőlegényem legjobb barátjával? Márpedig itt szenvedélyről van szó, eszmélek rá, amikor a nappaliba lépve ott találom Chazt, ahogy rám vár, a szívem pedig kis híján kitöri a bordámat, mint mostanában valahányszor, ha meglátom. Ebből nem kerülhetek ki sértetlenül. Egyikünk sem ússza meg. De amikor Chaz felnéz, és belém nyilall az az elektromos áramütés, ami mostanában mindig, ha a pillantásunk találkozik, rájövök, hogy nem érdekel. Lesz, ami lesz, nem számít. Amíg ketten együtt vagyunk… Egyelőre. És ki tudja, meddig tart az egyelőre.


A virágok már az ókori Görögországból származó feljegyzések tanúsága szerint is központi szerepet töltöttek be az esküvőknél. A menyasszonyok virágkoszorút tettek a hajukba, amely a természet ajándékát jelképezte. Az ókori szertartásokon sokszor gyűrű helyett is virágfüzérrel kötötték össze a párokat. Különféle fűszernövényeket is vittek magukkal, mint például fokhagymavirágot és -gumót a gonosz szellemek ellen. Manapság persze nem csak a gonosz szellemek kerülnék el a menyasszonyt, ha fokhagymát hordana.

Hogyan kerüld el az esküvői katasztrófát Szokás az esküvőn a vendégeknek kisebb ajándéktárggyal kedveskedni, hogy magukkal vihessenek valamit emlékbe. Ez a több évszázadra visszamenő hagyomány Franciaországból ered, ahol távozáskor bonbont vagy cukrozott mandulát osztogattak a vendégeknek. Manapság a gyertya a legnépszerűbb ajándék, de ha nagyon trendi akarsz lenni, ne add alább a strasszos napszemüvegnél! LIZZIE NICHOLS DESIGNTM

••••••••••••••••••••••••17••••••••••••••••••••••• Az esküvői torta legédesebb falatja a reménység. Dougla Jerrold (1803-1857), angol drámaíró

Az ablaknak döntöm a homlokomat, és a leszállópályán landoló és felszálló repülőket nézem. Chaz és én fapadossal repültünk Ann Arborból Detroitba, és várunk a csatlakozásra, ami elvisz minket a La Guardiára. Luke hívása váratlanul ért. Chazzel épp screwdriver koktélt ittunk a Fox Sportbárban, és vártunk a beszállásra. – Lizzie, hogy vagy? – érdeklődött Luke. – Annyira sajnálom, hogy nem voltam ott melletted. Nagyon nehéz lehetett. De tudod, hogy nem jöhettem el az irodából. Gerald bácsinak nagy szüksége van rám. Ki kellett mennem a bárból a váróba. Nem bírtam Chaz előtt beszélni Luke-kal. – Persze – feleltem. – Tudom. És ne aggódj, jól vagyok. Viharfelhők gyülekeznek a láthatáron. Ezért késik a gépünk. Egyelőre csak félórát. De ki tudja? Lehet, hogy egész éjszakára Detroitban ragadunk. De valahogy a Detroitban ragadás gondolata Chazzel nem is tűnik olyan rémesnek. Sőt. Nem helyes dolog a vőlegényemmel telefonálni, és közben arról ábrándozni, hogy milyen jó lenne a repülőtéren ragadni a legjobb barátjával. Akiről képtelen vagyok levenni a kezemet. Testi fájdalmat érzek, akárhányszor nem vagyok mellette, amíg csak újra a karjára nem teszem a kezem vagy meg nem érintem a vállát, vagy az ujjai közé nem csúsztatom az ujjamat… Tök fura érzés, még sosem volt velem ilyen. Nem éreztem így még Luke-kal sem, pedig a menyaszszonya vagyok. Rose-nak van igaza. Tényleg ribanc vagyok.

– Lizzie, sokat gondolkoztam – folytatja Luke. – Tényleg? – kérdezem. Teljesen elvesztettem a beszélgetés fonalát. A hátam mögött egy utasszállító kerekesszékizé dudál, mert senki nem húzódik félre az útjából. – Igen – feleli. – Volna kedved átjönni Párizsba egy hétre? Megrázom a fejem, mintha légy lenne belül. – Én? – csodálkozom. – Úgy érted…? – Igen. Szeretnék szünetet tartani a szünetelésben – magyarázza. – Ö – dadogok. – Azt akarod, hogy átjöjjek hozzád Párizsba? Atyaisten! Rájött! Tudja, hogy viszonyom van Chazzel! Meg sem említettem neki, hogy Chaz eljött a temetésre. És nyilván Chaz sem beszélt vele azóta. Ez rettenetes. Szakítani fog velem, a telefonon keresztül. Nem mintha nem érdemelném meg. Szörnyű alak vagyok. Országúton a pokol felé. Lehunyt szemmel várom a szakítást. Ám Luke csak annyit mond: – Az a helyzet, hogy istenien érzem itt magam. Tudom, hogy nem illik ezt mondanom, amikor te ilyen nehéz időkön mész keresztül. De így van. El is felejtettem, mennyire szeretem Párizst. És nagyon élvezem Gerald bácsival a munkát. Komolyan, állati jó itt. Kinyitom a szemem. Várjunk csak. Ez nem hangzik szakításnak. A legkevésbé sem. – Már nem is emlékeztem rá, milyen izgalmas az üzleti világban dolgozni – áradozik tovább Luke. – Fantasztikus élmény. És szerintem neked is nagyon tetszene. Emlékszel, múlt nyáron is milyen jó volt Franciaországban. Olyan kár, hogy nem jöttél velem. – Hát – szólok – most tényleg nem hanyagolhattam el a munkámat. – A szavak idegenül hangzanak a számból. Pedig angolul beszélek. – Persze – feleli Luke. – Tudom. Nagyon fontos neked a munkád. Ezt már megértettem. Ez a szünet megtanított rá. Komolyan, Lizzie. Hidd el. Titokban meglesem Chazt. A bárnál ül és tévét néz. Épp egy golfmérkőzést adnak. A szállodában tanúsított tévézési szokásai alapján –

mert néhányszor bekapcsoltuk a tévét – kezdek rájönni, hogy tényleg nem létezik olyan sport, amit ne nézne meg. – De ugye nem vagy kiakadva? – kérdezi. – Úgy értem, attól, hogy ilyen jól érzem magam. – Már miért kéne kiakadnom? – érdeklődöm. Inkább azon akadok ki, hogy a vőlegényem legjobb barátjával folytatok viszonyt, aki mellesleg a legjobb barátnőm expasija. A legjobb barátnőmé, aki újabban leszbikus. Ezen vagyok kiakadva. Persze ezt eszemben sincs közölni vele. – Hát, ez nagy megkönnyebbülés – lélegzik fel Luke. –Mármint, nem adtam még föl az orvosi egyetem gondolatát. Egyelőre nem. Csak hát… nem vagyok benne biztos, hogy nekem való. És Párizs olyan elképesztően jó hely. Szerintem te is imádnád… Oké. Most viszont hivatalosan kiakadtam. Le kell raknom a telefont. Most azonnal le kell raknom a telefont. – Aj-jajj, megkezdődött a beszállás – hazudok. – Mennem kell! Majd később beszélünk, Luke. – Jó, rendben – feleli Luke. – Szeretlek! – Én is téged – felelem, és lenyomom. Mi a csuda volt ez? Mi a fene történt itt? Még az se biztos, hogy fel bírom fogni. Átsietek a zsúfolt várócsarnokon, visszaugrom a székemre a Fox Sportbár pultjánál, megragadom a screwdriver koktélt, és fenékig kiürítem. – Lassan a testtel, hé! – pillant rám kissé riadtan Chaz. –Akad még vodka, nem kell úgy kapkodnod. Lerakom az üres poharat, és a pultra ejtem a fejem. –Azt akarja, hogy látogassam meg Párizsban – közlöm a sós mogyoróval, ami a földre szóródott. – A szemét – feleli Chaz. – Ha nem vigyázol, legközelebb majd az esküvő napját tűzi ki. Fölemelem a fejem, és a szemébe nézek. Wolverine-es baseballsapka van a fején, és olyan édesen és szexin borzas, mint aki most kecmergett ki az ágyból. Ami tulajdonképpen igaz is. Méghozzá mellőlem. Újabb bűntudathullám tör rám – mint napjában százszor.

Visszaejtem a fejemet a bárpultra. Legszívesebben hangosan zokognék. Komolyan. Chaz nagy kezével megérinti a nyakamat. – Fel a fejjel, nagylány – vigasztal. – Lehetne rosszabb is. – Hogyan? – kérdezem a pultot bámulva. – Hát – feleli pillanatnyi gondolkodás után. – Legalább nem vagy terhes. A megjegyzés nem éri el a várt hatást. – Chaz – siránkozom –, amit aznap reggel mondtál, Jill esküvője után, az mind igaz volt. Most már tudom. Luke tényleg csak azért kérte meg a kezem, mert félt egyedül maradni. Végre én is rájöttem. Velem nem törődik… vagyis, persze, törődik, csak… nem úgy, ahogy te. Ha fontos lennék neki, eljött volna a nagyi temetésére. Te eljöttél. De akkor is. Nézd meg, milyen helyzetbe hoztam magam. Van egy vőlegényem, akit nem szeretek, de feleségül akar venni. És van egy szeretőm, akibe szerelmes vagyok, de nem akar feleségül venni. Miért nem akarsz megházasodni, Chaz? Miért? – Már megmondtam, miért – hangzik a válasz. – És ha nem fogadsz el olyannak, amilyen vagyok, szemölcsöstül, mindenestül, akkor azt hiszem, Luke-kal jobban jársz. Ő az, aki tálcán kínálja a gyűrűt, a bankári fizetést meg az Ötödik sugárúti lakást. Hülye is lennél visszautasítani. Én nem tudok mást nyújtani, mint egy rozoga kéglit az East Village-ben meg egy vacak tanársegédi fizetést. Ja, és nincs gyűrű. Már azt sem értem, miért osztod meg velem ezt a tál sós mogyorót. Homályos szemmel bámulok a mogyoróstálba. Tudom, hogy igazából nem a sós mogyoróról beszél. Vagyis csak átvitt értelemben. Eszembe jut az a hideg este, amikor olyan csúnyán összevesztünk az O'Riordan's-ban, és utána azt kérdezgettem magamtól, hogy esküvő nélkül az egésznek mi értelme van. És az a fura, hogy Chazzel valahogy kezdem megérteni. Mármint, hogy a lényeg az, hogy együtt legyünk. Kit érdekel egy hülye papír? Egy pillanat – ezt most tényleg én gondoltam? Mi történik velem? Ki bújt bele a fejembe? Csak nem fogok olyan lánnyá változni? Olyanná, akinek nem fontos a házasság? Attól tartok, igen! Végül is már olyan lány vagyok, aki megcsalja a vőlegényét – a legjobb barátjával.

Hangosan feljajdulok. – Hogy tehetem ezt vele? Hogy tehetjük ezt vele? – A kezembe temetem az arcom. – Mindjárt hányni fogok. Tuti. – Kérlek, abba a szemetesbe hányj – válaszol Chaz. – És fejezd be az önsanyargatást. Ő sem volt éppen mintagyerek, amíg együtt voltatok. Meglepődve pislogok, rá az ujjaim közül. – Te meg miről beszélsz? – Semmiről. Kérsz még egy italt? Épp most halasztották el a járatunkat még egy órával. Szerintem rád fér még egy ital. – Int a pultosnak. – A hölgy szeretne még egy screwdrivert. Ketel One-ból. A pultos bólint, és elveszi a poharamat, hogy új koktélt készítsen. – Inkább light kólát kérek – szólok. Elengedtem az arcom, és most a pultba kapaszkodom, hogy megtartsam az egyensúlyomat. Kicsit a fejembe szállt a vodka, amit egy hajtásra leküldtem. – Hogy érted azt, hogy Luke sem volt éppen mintagyerek, amíg együtt voltunk? – tudakolom Chaztől. – Már mondtam, hogy sehogy. Figyelj, ezer éve meg akarom kérdezni, mi az a hülyeség a harisnyatartóval? – Tessék? – bámulok rá alkoholtól kábultan. – A harisnyatartó – ismétli Chaz. – Az esküvőkön. Tudod, amikor a vőlegény lehúzza a menyasszony lábáról a harisnyatartót, és odadobja a barátainak. – Á – felelem. Közben a pultos odaadta a light kólámat, és hálásan kortyolok belőle. – Ez a régi időkből ered, amikor az udvar népének a hálószobáig kellett kísérnie az ifjú királyi párt az esküvői ceremónia után, hogy biztosak lehessenek benne, hogy a kötelék beteljesült. Ennek bizonyítékául követelték az ifjú királyné harisnyáját vagy harisnyatartóját. Mivel a nép mindig is előszeretettel utánozta a nemesség szokásait, elterjedt a hagyomány, hogy az esküvő végén minden menyasszonynak le kell vetnie a harisnyatartóját. Az is előfordult, hogy a vendégek helyben lerángatták róla, így végül a vőlegény inkább már az ünnepség alatt levette a harisnyatartót, remélve, hogy így megúszhatják a tömeges kíséretet és a vendégek erőszakos közbeavatkozását. Chaz elfintorodik. – Na, látod – mondja. – Ez már magában elég ok, hogy a házasság intézményét betiltsák.

A felismerés lassan megszületik bennem. –Te nem is a házasságot ellenzed – öntöm szavakba a felfedezésemet –, hanem az esküvőt! – Igaz – feleli Chaz. – De a kettő együtt jár. – Dehogyis – közlöm vele komolyan. Persze tudom, hogy úgysem számít… ebben a veremben, amit saját magunknak ástunk. – Te tényleg nem érzel bűntudatot amiatt, amit csinálunk? Chaz felhörpinti a screwdriver koktélja végét, és így felel: – Cseppet sem. Követtem el rémes dolgokat az én időmben, Lizzie, de az, hogy téged szeretlek, nem tartozik közéjük. Nem tudom, mi lesz majd, ha Luke hazajön ősszel, de feltett szándékom addig minden pillanatot kiélvezni veled. Mert, mint filozófiai tanulmányaim megtanítottak rá, a jövőt úgysem lehet elkerülni. Meglepetten pislogok rá, és kimondom az egyetlen dolgot, ami eszembe jut: – Szóval? – Szóval… mi? – kérdi. – Szóval… mit fogunk csinálni? – Őszintén remélem, hogy van valami terve. Mert én teljesen el vagyok veszve. És félek is kicsit. Az izgalomtól a torkomban dobog a szívem. Mint amikor Sharival New Yorkba érkeztünk Michiganből, és taxiért álltunk sorba a La Guardia reptéren, és fogalmunk sem volt, hogy mi vár ránk Manhattanben. Azt se tudtam, hogy hol vagyok és mit csinálok. Ám ez nem jelenti azt, hogy rossz helyen lettem volna. – Először is – int a pultosnak Chaz – én rendelek még egy italt. És neked is ezt ajánlom. Mert ismerek egy hölgyet, aki megérdemli, hogy igyunk az emlékére. De nem light kólát. Erőtlenül rámosolygok. – Nem vagyok valami jó a bizonytalan szitukban – jegyzem meg, amikor megérkeznek a screwdriverek, és koccintunk. – Most viccelsz? – bámul Chaz. – Azokban vagy a legjobb. A járatlan utat választod, és mindannyiszor arannyá válik a lábad alatt. Szerinted miért csüng rajtad Luke még a Föld túloldaláról is? Amihez nyúlsz, az jól sül el, és ezt mindenki tudja. – Én nem hiszem – felelem tétován. – Lizzie – néz komolyan a szemembe Chaz. – Mit gondolsz, miért éppen veled jött ki olyan jól a nagymamád az egész családból? Veled

és senki mással? Te voltál rajta kívül az egyetlen, akinek senki nem mondhatta meg, hogy mit csináljon, és mindig a saját feje után ment. Most pedig emeld a poharad. Az ajkamat harapdálva engedelmeskedem. – A nagyira – koccintja a poharát Chaz az enyémhez. –Iszákos vénasszony volt, remek ízléssel. – A nagyira – mondom utána, könnyekkel küszködve. De ezek most a boldogság könnyei. Mert végre valaki kimondja azt, amit végig el akartam mondani a nagyiról. A nagyi biztos, hogy helyeselné azt, ami Chazzel közöttünk van. Bármi legyen is az pontosan. Fölemelem a poharam, és iszom. A nagyira.


A pohárköszöntő hagyománya egészen az i. e. 6. századig visszavezethető, amikor az ókori görögök kancsóból bort töltöttek a vendégeik serlegébe. A házigazda ivott elsőként, hogy mindenki láthassa: a bor nincs megmérgezve (közkedvelt módja volt ez akkoriban a kellemetlen rokonok és szomszédok kiirtásának). Később az esküvőkön szokássá vált hangosan összekoccintani a kupákat, hogy a gonosz szellemeket elkergessék az ifjú pár közeléből. Manapság az esküvői fogadásokon általában a vőfély mond először köszöntőt a menyasszony tiszteletére. Az utolsó köszöntő pedig a menyasszony apjára marad. Miután a meghatottságtól szipogva nevetségessé tette magát, megkezdődhet a mulatság. Csak a rendhagyó, modern esküvőkön adódik a menyasszonynak is lehetősége, hogy saját pohárköszöntővel fejezze ki háláját az esküvő résztvevőinek és persze a vendégeknek (akik ennyi beszéd végighallgatása után meg is érdemlik a köszönetet).

Hogyan kerüld el az esküvői katasztrófát Fogjátok rövidre a pohárköszöntőket. És tessék elfelejteni a puskázást. A köszöntő lényege, hogy átadd jókívánságaidat az ifjú párnak és a többieket is erre buzdítsd, nem pedig az, hogy fitogtasd a humorodat és zavarba hozd a párt. Fontos, hogy megköszönd a szülőknek, akik a költségeket állják, valamint a párnak a megtiszteltetést, hogy téged kértek fel a feladatra. Emeld poharadat, kérd erre a vendégeket is, gratulálj az ifjú párnak, aztán ülj vissza a fenekedre, de gyorsan, mert már alig várjuk, hogy hozzáláthassunk végre a kihűlt csirkéhez. LIZZIE NICHOLS DESIGNTM

••••••••••••••••••••••••18••••••••••••••••••••••• Ha nagyon szeretsz valakit, az erőt ad neked, Ha téged szeretnek nagyon, az bátorságot ad. Lao Tsu, i. e. 4. századi taoista filozófus

Hétfő reggel késem a munkából. Egyetlen magyarázat van arra, ha elkésem a munkahelyemről, ami pontosan két emelettel a lakásom alatt található: Chaz. Mint kiderül, mégiscsak van hátránya annak is, ha valaki ugyanott lakik, ahol dolgozik… már amennyiben nem szeretnéd, hogy a kollégáid megtudják, hogy a vőlegényed legjobb barátjával alszol. Előre figyelmeztettem Chazt, hogy csak akkor maradhat nálam éjszakára, ha reggel lelép, még mielőtt bárki megérkezne. Nem engedhetem, hogy Tiffany és a lányok meglássák, amint távozik. Ami azt jelentette, hogy reggel kilencig le kell lépnie. Lehetőleg inkább fél kilencig. Ez sikerülhetett is volna, ha nem lennék olyan rémesen gyenge, amikor arról van szó, hogy egy pasi ágyba hozza nekem a reggelit. Eddig fogalmam sem volt erről a gyengeségemről. Mivel soha nem hozott nekem egyetlen pasi se ágyba reggelit. És itt nem is csak arról van szó, hogy ágyba hozta a reggelit, hanem arról, hogy jóval korábban fölkelt nálam, néma csöndben tettvett, nehogy felébresszen, és lement a boltba, mert a szó szoros értelmében semmi kaja nem volt a hűtőmben, aztán szalonnás rántottát sütött pirítóssal, és az egészet tálcára tette, aztán mellé rakott egy szál vörös rózsát vázában meg egy doboz jéghideg light kólát… pont, ahogy szeretem. Van olyan lány, aki nem olvadna el ettől? És ne szeretné azonnal meghálálni (persze csak azután, hogy megette a rántottát… nehogy kihűljön)?

Szóval egy kicsit… gyűrötten festek, amikor végre leérek az üzletbe. De jó értelemben. Úgy értem, tökéletesen kipihent vagyok, mégis szétszórt és kábult. Igazából az első csókunk óta így érzem magam… jól vagyok, de kicsit olyan, mintha beszedtem volna azt a gyógyszert, amit Shari apukája adott, ahelyett, hogy lehúztam volna őket a Lovag Szálló vécéjén. A világ most olyan… másnak tűnik. Nem jobb, nem rosszabb, egyszerűen csak… más. Dolgok, amik eddig zavartak – például, ha egy férfi baseballsapkát visel a lakásban – hirtelen egyáltalán nem érdekelnek. A régebben emésztő félelmeim – hogy egyszer majd hétvégenként a szülővárosomban halomra vásárolom a megfázás elleni gyógyszert, mint Kathy Pennebaker – egyszerre valószínűtlennek, sőt nevetségesnek tűnnek. Ahelyett, hogy falánkul magamba tömtem volna egy egész zacskó sajtos pattogatott kukoricát a reptéren, csak egy marékkal ettem belőle. És eszembe se jutott fahéjas tekercset venni. Valami történik velem. Már alakformálót se hordok. Egyszerűen nem izgat, ha látszik a hájam. Lehet, hogy azért, mert Chaz szereti a hájamat? Vele nem kell aggódnom, hogy mi lesz, ha én leszek fölül, és nem kell hátrálva kimennem a szobából, ha nincs rajtam ruha, nehogy meglássa a fenekemet. Igazából szinte biztosra veszem, hogy ha megpróbálkoznék ezzel, Chaz megkérdezné, mi a fene ütött belém. Luke sosem zavartatta magát emiatt. Észre se vette. Lehet, hogy ezzel jár az, ha az ember lánya feslett. Amikor feladod az erkölcseidet, mind egyszerre eltűnik, a gátlásokkal együtt. Mindenesetre nem sikerül elsőként a boltba érkeznem. Sylvia és Marisol már ott vannak és az '50-es évekbeli csipkés-tüllös I. Magnin koktélruhán dolgoznak, amit egy punk menyasszony hozott átalakíttatni. Az anyukája ebben esküdött, és ő is szeretne beleférni, csak az a bökkenő, hogy míg az anyuka 38-as méret volt, addig ő 42-es. Biztosítottuk róla, hogy meg tudjuk oldani. De abból, ahogy Sylvia és Marisol tátott szájjal bámul rám, amikor az üzletbe lépek, rájövök, hogy még az se biztos, hogy egyáltalán valamit meg tudunk oldani, nemhogy egy 38-as I. Magnin koktélruha 42-essé alakítását. – Mi van? – tudakolom a szemükbe nézve.

Tudják. Fogalmam sincs, honnan, de egyértelmű, hogy tudják. Ennyi erővel nagy skarlát H betűt is tűzhetnék a mellemre. Szuper. A főnök egy lotyó. Egy óra múlva, amikor Tiffany ideér, ezt egész Manhattan (és fél Észak-Dakota, mert onnan jön) tudni fogja. Mit kell erre lépnem? Ilyesmiről nem olvastam a Sikeres Kiscégben. Mit tegyünk, ha az alkalmazottaink rájönnek, hogy a vőlegényünk legjobb barátjával van viszonyunk? Legalábbis nem emlékszem. A fenébe, tudtam, hogy több figyelmet kéne fordítanom arra az újságra, és kevesebbet a US Weeklyre. – Ez egész jól halad – jegyzem meg a ruháról, amin a két nő dolgozik. Kibontották az összes varrást derékban meg a fűző résznél, és nyúlós csipkerészeket – a nagydarab nők barátját – fognak beilleszteni jól átgondolt helyekre. Igen, megvan. Ha megdicsérem a munkájukat, azzal elterelhetem a figyelmüket! A két nő egymásra pillant. – Annyira sajnálom, ami a nagymamáddal történt, Lizzie – szólal meg Marisol. – Igen – teszi hozzá Sylvia. – Én is nagyon-nagyon sajnálom. Egy másodpercig csak pislogok rájuk, aztán leesik… Dehogy tartanak lotyónak! Az előbb sem furán viselkedtek, csak egyszerűen nem tudták, mit mondjanak, merthogy épp most tértem vissza a nagymamám temetéséről. Anyám! Mekkora hülye vagyok! – Ó – mosolygok. – Nagyon köszönöm. Legalább… hosszú és boldog élete volt. Kezdek helyrerázódni – már nem vagyok olyan szétszórt, sőt sikerült pótolnom különféle elmaradásokat, például meghallgattam az üzenetrögzítőt, amin az ünnep miatt nem volt sok üzenet. Egy óra múltán Tiffany belép a boltba, egyetlen pillantást vet rám, és máris felkiált: – Úristen! Te szexeltél ma reggel. 

Utalás Nathaniel Hawtorne: A skarlát betű című regényére, amelyben a házasságtörő asszonyt nagy, skarlátvörös H betűvel bélyegzik meg. (Korrektor megjegyzése: az eredetiben nagy A betű szerepel – adulteress: házasságtörő – filmfeldolgozásokban is ezt látni, ezt ismerjük jobban. A könyv magyar fordításában is ez szerepel.)

Kis híján megfulladok a light kólámtól – ma már a második doboz –, amit szürcsölgetek. – Mi-mi van? – lepődöm meg, és igyekszem nem leönteni az előjegyzési naptárat, ami nyitva fekszik előttem az asztalon. – Te meg miről beszélsz? Nem is igaz. – Kár a gőzért – feleli utálkozva Tiffany, és tízcentis tű-sarkain belibeg az üzletbe. – Tényleg azt hiszed, hogy ennyi idő után nem látom rajtad, amikor reggel szexeltél? És akárki volt is, jó munkát végzett, annyi szent. Ki volt? Luke nem lehetett. Soha nem láttalak még így ragyogni. Elég felháborító. – Félúton befelé megáll, és bagolyszemeket mereszt rám. – Uramisten, Lizzie! Csak nem Chazzel… – NEM! – pattanok föl a recepciós asztal mellől, és őrülten kalimpálok felé a két kezemmel. – Nem, dehogyis! – A rohadt életbe – terül el a mosoly az arcán. – Te dugtál a vőlegényed legjobb barátjával. Te ribanc. – De nem is! – esem kétségbe. – Esküszöm! – És most még le is tagadod. – Tiffany arcán még mindig ott ül a mosoly, ahogy belenyúl a Marc Jacobs táskájába, és előveszi a Sidekickjét. – Ezt Monique-nak is hallania kell. És Raoulnak. Igazából nem jut eszembe olyan ismerős, akinek ne kéne erről tudnia. Ez beteges. Miss Tökéletes Erkölcs levetkőzte az erényeit a hétvégén a vőlegénye legjobb barátjával. Basszus, a legjobb barátnője exével! – Tiffany magában nevetve pötyög a telefonjába. – Ez egyre jobb. Anyám, te aztán tutira a pokolba jutsz! Kinyújtom a kezem, és letakarom a billentyűzetet. – Tiffany – szólok komolyan. – Nézz rám, légy szíves. Tiffany lenéz rám százkilencven centis magasságából (a sarokkal együtt), és megrebegteti festett szempilláit. – Mi az? – kérdezi, és még mindig úgy vigyorog, mint a macska az Alice-ban. – Ez nem az, amire gondolsz – magyarázom. A gyomrom diónyira szűkült. A sok finom rántotta meg pirítós, amit egy órája fogyasztottam el, most mind visszakívánkozik. –A helyzet az… – Na mi van? – kérdezi gúnyosan Tiffany. – Csak nem beleszerettééééééééél? 

Utalás Lewis Carroll: Alice Csodaországban című könyvére

– De igen – közlöm tömören. Vészesen közel állok hozzá, hogy kidobjam a taccsot. Nem szeretném leokádni Tiffany csinos nyári ruháját, csakhogy nem tudom, meddig bírom még tartani. – Ha tudni akarod, beleszerettem. Tiffany leereszti a Sidekicket, lehajol hozzám, amíg egy vonalba ér az arcunk, és tisztán, tagoltan azt mondja: – Nem mondod! – azzal fölegyenesedik, kitépi a kezemből a telefont, és tekintetét a képernyőre szegezve fecseg tovább. – Jesszus, Lizzie, komolyan azt hiszed, hogy nem tudtuk? Esküszöm, hogy háromszáz mérföldes körzetben te voltál az egyetlen, aki nem volt tisztában azzal, hogy bele vagy esve harmadik Charles Pendergastba. Annyira üvöltött rólatok, hogy tetszetek egymásnak, hogy csak idő kérdése volt, mikor történik köztetek valami. És tudod mit? Én örülök neki, mert már kurvára elegem van Luke-ból. Kezdett totál az idegeimre menni. Mi ez a baromság, hogy Franciaországba utazott egész nyárra? Ha engem kérdezel, jó, hogy végre megszabadultál tőle. És leszarom, hogy herceg. Vannak fontosabb dolgok is, mint a hercegi származás. Elment például a nagymamád temetésére? Nem? Chaz viszont igen, mi? Ugye? Ott történt az egész, nem? Amikor a váratlan kitörésétől döbbenten bólintok, Tiffany azonnal visszafordul a Sidekickjéhez, és tovább mondja a magáét. – Na látod? Tudtam. Monique jön nekem ötven dolcsival. Különben látom az arcodon, hogy azóta ezen emészted magad. Lépj túl rajta, Lizzie! Luke helyes srác, meg minden, és kaptál tőle egy szép gyémántot… de melletted állt, amikor szükséged volt rá? Egyszer sem. Sokkal jobban jársz Chazzel, aki tényleg szeret (ezt még a vak is láthatta a július negyedikei partin abból, ahogy rád nézett… bár azt beismerem, hogy általában úgy tűnt, legszívesebben megölne). Igen, ő az igazi fogás – csukja le a telefonját most, hogy valószínűleg az egész East Side, a West Side, Brooklyn és Queens nagy része értesült a fejleményekről. – Pontosan ilyen pasi kell neked. Örülök, hogy végre megdugott. Ámulva nézek fel rá. A hányingerem érdekes mód elmúlt. Újabb vágy kerít hatalmába… hogy megöleljem Tiffanyt. De van annyi eszem, hogy ne engedjek ennek a vágynak. Helyette inkább magamat ölelem át, és halkan ennyit mondok: – Köszönöm, Tiff. Én… olyan… fura volt az egész.

– Képzelem – feleli, és keresztülvonszolja magát a szobán a székéhez, aztán belerogy. – Mármint neked. Nem vagy hozzászokva a romlottsághoz. De az igazság az – belenyúl a hatalmas táskájába, és előhalász egy csokis croissant-t, közben meg jelez, hogy csináljak neki egy kapucsínót, amit meg is teszek –, hogy egyáltalán nem is vagy olyan romlott. Tudod? Ez nem ugyanaz, mintha férjnél lennél. Luke a vőlegényed. És még az is csak épp hogy. Még az esküvő napját sem tűztétek ki. A Romlottsági Skálán, ahol a tíz a velejéig romlott, a nulla meg az épphogy csak, te, mondjuk, egyes lennél. Átnyújtom neki a kapucsínót, ami hipp-hopp elkészült, mivel a gépet már érkezéskor bekapcsoltam. – Na és te? – Én? – Tiffany beleharap a croissant-jába, és elmélázva rág. – Lássuk csak. Raoul nős, de a felesége elhagyta a személyi edzőjéért. És csak azért nem váltak el, mert Raoul még nem kapta meg a zöld kártyát. Amint megkapja (ami most már csak napok kérdése), elválik tőle, és összeházasodunk. De ettől függetlenül együtt élünk. Szóval a Romlottsági Skálán én olyan négyes vagyok. Sosem hallottam még a Romlottsági Skáláról, gondolom, mert eddig nem csináltam semmit, amitől fölkerültem volna rá. De rettentően érdekel a téma. – Na és Ava? – tudakolom. – Ava? Na, nézzük. Neki viszonya van ezzel a DJ Tippycat fazonnal, aki nős. De a pletykalapok szerint a felesége nemrég láncfűrészszel rátámadt egy Steakház parkolójában, ezért távoltartási határozatot kért ellene. Úgyhogy a Romlottsági Skálán ezzel olyan ötösre rúg. – Vagyis romlottabb, mint te – állapítom meg. – Igaz – folytatja Tiffany –, hogy Tipnek priusza van. Egyszer megpróbált felcsempészni harminc gramm füvet a repülőre. Az egyik gyereke plüssállatába rakta. De akkor is. Úristen! El ne felejtsek szólni Avának rólad és Chazről. Tökre rá fog pörögni. Ő is tett rá ötven dolcsit! Kicsi Joey meg egy százast! – Tiffany – emelem föl a kezem. Ava azóta is kényes témának számít, mivel egy szót se szólt hozzám az óta a reggel óta, amikor az utcát ellepte a paparazzi. – Nem lehetne egyelőre hírzárlatot elrendelni? Vannak olyanok, akik még nem tudják, és egyelőre nem döntöt-

tem el, hogyan mondjam el, már ha egyáltalán elmondom. Például Luke. Tiffany nagy szemekkel mered rám. – Hogy érted azt, hogy „ha”? Még szép, hogy elmondod neki. Lepillantok a gyűrűre, amit még most is ott hordok a bal kezem gyűrűsujján, és nem felelek. – Lizzie, ugye szakítani fogsz Luke-kal? – faggat Tiffany. – Ugye, Lizzie? Mert ha nem, atyám, tudod, milyen számra ugrasz a Romlottsági Skálán? Hát, kábé azonnal a tízesre. Nem szórakozhatsz egyszerre mindkét pasival. Kinek képzeled magad? Anne Heche-nek? – Tudom – jajdulok föl. – Csak annyira fájni fog Luke-nak. Nem is az, hogy elhagyom, hanem inkább, hogy Chaz miatt. Hiszen ő a legjobb barátja… – Az már Chaz baja – véli Tiffany. – Nem a tiéd. Térj észhez, Lizzie! Nem tarthatod meg mindkettőjüket. Nekem menne. De te képtelen vagy rá. Nem tudnál megbirkózni a helyzettel. Nézz csak magadra. Már most halálra mardos a lelkiismeret, pedig az egyikük a világ másik felén van, és zéró az esélye, hogy lebuksz. Előbb-utóbb döntened kell. Igen, az egyiknek fájdalmat okozol. De erre azelőtt kellett volna gondolnod, mielőtt úgy döntöttél, hogy romlott leszel. – De én nem döntöttem úgy, hogy romlott leszek – ellenkezem. – Csak úgy megtörtént. Nem tehettem semmit. – Mind ezt mondják – csóválja a fejét Tiffany. Ebben a pillanatban felcsendül a csengő a bejárat fölött, és Monsieur Henri lép be, nyomában a komor arcot vágó feleségével és egy nővel, akit még sosem láttam. Ez a nő világos nyári kosztümöt visel, és aktatáska van nála. Fiatalnak tűnik ahhoz, hogy házasulandó lánya legyen, viszont kinőtt már az olyan fajta menyasszonyi ruhákból, amikre mi specializálódtunk. Nem akarok kor alapján ítélkezni, de így van, és kész. – Á, Elizabeth – köszönt Monsieur Henri, amikor meglát. – Hát visszatért? Nagy sajnálattal hallottuk a szomorú hírt. – Ö – hebegek. A szívműtétje után nem láttam őt az első és egyben utolsó városi kiruccanásuk óta. A felesége beszámolója szerint, akivel 

Anne Heche amerikai színésznő, aki egyszerre tartott fenn szexuális kapcsolatot férfiakkal és nőkkel.

telefonon beszéltem néha, ideje nagy részét New Jersey-i otthonukban tölti, és pétanque-ozik vagy a Judy bírónőt nézi. – Köszönöm. Sajnálom, hogy sokáig távol voltam. Valójában csak négy napig voltam el, amiből csak kettő számított munkanapnak. De nem jut eszembe más ok, amiért Monsieur Henri ilyen hirtelen visszatért volna, és a jelek szerint még erősítést is hozna magával. – Ugyan, ugyan – legyint az aggodalmamra Monsieur Henri, mintha semmiség volna. – Nos, Miss Lowenstein. Ez itt az üzlethelyiség, mint látja. Hadd mutassam meg a hátsó részleget is. – Köszönöm – feleli Miss Lowenstein, és rövid mosolyt küldve felém, követi Monsieur Henrit az öltöző felé. Riadt pillantással fordulok Madame Henri felé, aki csak nagy erőfeszítés árán képes a szemembe nézni. – Ó, Elizabeth! – szól a szőnyegre nézve. – Nem is tudom, mit mondjak. – Ja, tényleg – hagyja abba a kapucsínó szürcsölését Tiffany. –Tök elfelejtettem szólni…


Sokáig élt a hiedelem, miszerint az esküvői fátyol, ami eredetileg eltakarta az arcot, arra kellett, hogy elrejtse a menyasszonyt, így megvédve őt a gonosz rontásoktól. A modern történészek kutatásai azonban ennél prózaibb okokra derítettek fényt: a fátyol szerepe érdekházasságok esetében könynyen lehetett az is, hogy elfedje a vőlegény elől a jövendő felesége arcát addig, amíg a frigy létre nem jött. Nem épp hízelgő magyarázat, de nézzetek csak meg néhány tizenkettedik századi portrét…

Hogyan kerüld el az esküvői katasztrófát Fontos, hogy a fátylad színe pontosan megegyezzen a ruhádéval. Nem minden fehér egyforma. Az elefántcsontszín fátyol például nem illik a krémszínű ruhához. Talán úgy véled, hogy a különbség elhanyagolható, de higgy nekem, a fényképeken látszani fog, és észre fogod venni, aztán szép lassan, az évek során megőrjít majd a képek nézegetése. Egyszóval ugyanolyan színű fátylat és ruhát viselj. Ezt a két elemet nem érdemes variálni. LIZZIE NICHOLS DESIGNTM

••••••••••••••••••••••••19••••••••••••••••••••••• Házasság egy könyv, melynek az első fejezete maga a líra, aztán átvált prózába. Beverley Nichols (1898 –1983), angol író és drámaíró

E

– l kellett volna mondanom – sajnálkozik Madame Henri, és beleszór még egy tasak cukrot a café lattéjába. A sarki Starbucksban ülünk, az ablak melletti asztalnál, és minduntalan aggodalmas pillantásokat vet a Goldmark Ingatlaniroda ajtaja felé, amely mögött a férje röviddel ezelőtt eltűnt Miss Lowenstein, a Goldmark iroda állítólagos legjobb ügynöke társaságában. – De az egész olyan hirtelen történt, és épp akkor jött a nagymamád halálhíre is… Nem volt szívem még ezt is a nyakadba zúdítani. – Megértem – felelem. De valójában nem így van. Nem látom be, hogy azok után, amit értük tettem – az elmúlt fél év kemény munkája után –, hogy tehetik ezt velem. Vagyis, persze, megtehetik, elvégre az övék az üzlet, és jogukban áll eladni, ha úgy tartják jónak. De akkor is szívtelenségnek tűnik. A Romlottsági Skálán én ezért kábé ötszázat adnék nekik. – Szóval… ezek szerint menni akar? – Igen, vissza akar költözni Franciaországba – válaszol Madame Henri rosszkedvűen. – Olyan furcsa az egész. A szívrohama előtt éveken át könyörögtem neki, hogy vegyen ki szabadságot, hogy töltsünk több időt együtt a provence-i házban, de hallani se akart róla. Nem létezett számára más, csak munka, munka, munka. Aztán jön ez a szívroham, és egyszerre… nem akar többé dolgozni. Egyáltalán. Nem akar semmi mást, csak pétanque-ozni. Másról sem beszél. Pétanque így, pétanque úgy. Vissza akar vonulni az avignoni házunkba, és élete végéig pétanque-ozni akar. Már kapcsolatba is lépett a gyerekkori barátaival, és alakítottak egy csapatot. Van egy saját li-

gájuk. Egy pétanque liga. Elképesztő. Felteszem, örülnöm kéne, hogy talált valamit, amiben örömét leli. A műtét után nem hittem benne, hogy ez bekövetkezik. De ez… már-már megszállottság. Lepillantok a light kólára, amit vettem, de még nem bontottam föl. Alig hiszem el, hogy ez történik velem. Hogyan fordulhatott a tökéletesen induló napom ilyen hirtelen katasztrofálisba? – De… mi lesz a fiúkkal? – kérdezem. – Nem szeretné Monsieur Henri őket is magával vinni? Nem tudom elképzelni, hogy Provence bármiképp is vonzaná a két partiőrült Henri fiút. – Á, nem, dehogy – mondja Madame Henri. – Nem is akarnának jönni. Itt kell maradniuk, amíg be nem fejezik az egyetemet. Éppen emiatt kell eladnunk a házat. Valamiből ki kell fizetni a tandíjat. A New York-i Egyetem rettentő drága. – Sóhajt. A szemtus, amivel általában olyan ügyesen és gyakorlott kézzel bánik, most el van kenődve: félreérthetetlen jele a rá nehezedő nyomásnak. – És persze a megélhetésre is gondolnunk kell. Ha Jean egész nap pétanque-ozik… Persze kereshetek én is munkát, de nem hinném, hogy túl sok lehetőség akad Dél-Franciaországban egy középkorú nő számára, aki menyasszonyiruha-felújító szalont vezetett. – Megint csak sóhajt, és látom rajta, milyen fájdalmat okoz a beismerés. – Persze – felelem. A hányinger, amit már korábban is éreztem, most visszatér. – És nem gondolja, hogy elég lenne a New Jersey-i ház eladásából származó bevétel? – Igaz ugyan, hogy szép összeget remélünk érte – magyarázza Madame Henri –, de meg sem közelíti azt az árat, amit ezért az épületért kaphatunk. Miss Lowenstein ki fog küldeni egy értékbecslőt, aki ad majd egy alapárat, de azt mondja, hogy ehhez hasonló épületek a környéken négy-öt millió dollárért kelnek el. Majdnem félrenyelek. Négy-öt millió dollár? Négy-öt millió? Tehát semmi remény nincs arra, hogy én vegyem meg az üzletet. Biztosra veszem, hogy nem létezik ekkora jelzáloghitel. Semmiképp sem nekem, az évi harmincezres fizetésemre és a kétezer dollár megtakarított pénzemre. Egyszóval hajléktalan és munkanélküli lettem. Csodás. Egyszerűen csodás.

– Én csak… – kezdek bele, és megköszörülöm a torkomat. – Az üzlet annyira jól megy most. Nagyon jól. –Persze közel sem négyötmilliónyira jól, de ezt nem teszem hozzá. – Gondoltam, ha van saját házuk Provence-ban, mellette pedig ott lesz a New Jersey-i ház ára, kár lenne… – Á – pillant át az út túloldalára Madame Henri, ahol a férje épp kilép a Goldmark Ingatlan ajtaján, és türelmetlenül keresi őt a pillantásával. – Itt is van. Elizabeth, hallgass rám… tudom. És szörnyen szégyellem. Megteszem érted, ami tőlem telik. Ha szeretnéd… beszélek Maurice-szal. – Ijedt pillantást vetek rá. Maurice? A rivális esküvőiruha-felújító, aki csődbe akarta dönteni Henriékat, amikor engem fölvettek, és csakis az én kemény munkámnak köszönhetően nem sikerült neki? – Öm… hagyjuk, köszönöm – nyögöm elfúló hangon. – Keresni foglak a napokban, rendben? Telefonálok. Most mennem kell. – Azzal mindkét arcomra puszit ad, és eltűnik. Én meg csak ülök ott, és próbálom megérteni, mi történt. Valóban közölte velem a főnököm felesége, hogy eladják a bizniszt és külföldre költöznek? Hogy egyszerre veszítem el a munkámat és a lakásomat? És ami még rosszabb, hogy el kell bocsátanom az alkalmazottakat? Mihez kezd most Sylvia és Marisol? Tiffany és Monique miatt kevésbé aggódom. Ők találnak maguknak valami félnótást, aki fölveszi őket recepciósnak. De mi lesz a varrónőimmel? És hogy fogom ezt Sharinak elmondani? A lelkemre kötötte, hogy vigyázzak rájuk. Jaj, édes istenem, hogy lehet ennyire szar napom? Ez nem lehet igaz. Tényleg nem. Most mihez fogok kezdeni? Sóhajtva előveszem a telefonom, és keresgélek a nevek között. Kit hívhatnék föl? Eddig vészhelyzetben mindig ugyanazt a számot hívtam… az otthoni számunkat. Igaz ugyan, hogy általában anyával akartam beszélni, de mindannyiszor a nagyi vette föl. És akár tetszett, akár nem, mindig ő volt az, aki az egyetlen épkézláb tanácsot adta, ami végül majdnem mindig segített. De a nagyi már nem tud segíteni. Eszembe jut, hogy fölhívom Chazt. De ez nem Chaz problémája, hanem az enyém. Ha meg akarok állni a saját lábamon, nem szaladhatok folyton a barátomhoz a gondjaimmal. Ezt nekem magamnak kell megoldanom.

Különben úgyis tudom, Chaz mit mondana: „Akkor költözz hozzám!” Nem! Nem hagyhatom, hogy ez történjen! A saját erőmből kell megoldást találnom, férfiak segítsége nélkül. Különben is, pont így rontottuk el a dolgot Luke-kal, amikor azért költöztem hozzá, mert Sharival nem találtunk közös lakást, ahelyett, hogy vártunk volna, amíg mindketten készen állunk erre a lépésre. Egyszerre megcsörren a telefonom… és amikor látom, ki hív, megkönnyebbülten fölsóhajtok. – Szia – veszem föl. – Szia – mondja Shari gyengéd hangon (újabban megfigyeltem, hogy a gyászolókkal mindenki ilyen hangon beszél). – Hogy vagy, Lizzie? Már akartalak hívni. – Nem túl jól – felelem. – Nagyon szeretnék beszélni veled. De nem telefonon. Van valami… – megköszörülöm a torkomat. Újabban folyton berekedek. Ha az ember annyit sír, mint én az utóbbi időben, akkor azt hiszem, nem is csoda –, amit el kell mondanom. El tudsz szakadni egy kicsit, hogy találkozzunk valahol? – Persze – feleli aggodalmasan Shari. – Mondjuk, a gyöngyteáshelyen az irodához közel? Ahol annak idején bevallotta nekem, miért hagyta el Chazt. Igazán alkalomhoz illő. – Fél óra múlva ott leszek – felelem, és lerakom, aztán sietve elindulok a metró felé. Ebben a napszakban sokkal jobban járnék, ha taxival végigmennék a Roosevelten az East River mentén. De hát most vesztettem el az állásomat, és minden fityingemre szükség van. *** Shari persze telefonál, hogy késni fog. Közbejött egy válság az irodában, és mint általában, most is ő az egyetlen, aki meg tudja oldani. Szerencsére épp akkor szól, amikor kiérek a metróból, így a váratlanul jött szabadidőmet kirakatnézegetésre tudom használni. Shari irodája lent van délen, majdhogynem a kínai negyed szélén, és ahogy vakon kirakatról kirakatra járok, azon kapom magam, hogy menyasz-

szonyi ruhákat nézegetek. Akad közöttük mandarin dekoltázsú darab peckekkel, és a próbababa fején mégis fátyol díszeleg. Annak ellenére, hogy a bolt a halpiac és az étteremellátók tőszomszédságában található, az áraik ugyanolyan magasak, mint a Kleinfeld’s-nél. Az egyik bolt kirakata előtt két nő kínaiul beszél iszonyú gyorsan, miközben egy különösen csodás ruhára mutogatnak. Habár nem értem, amit mondanak, a szavaik jelentése egyszerűen kikövetkeztethető: nyolcszáz dollár egy csinos, egyenes szabású, fehér, csipkerátétes ruháért kicsit túlzás… különösen, hogy egy ügyes varrónő otthon ugyanezt a ruhát az árnak a töredékéért elkészítené. Egyetértek velük. A menyasszonyiruha-vásárlás szemét egy dolog. Keresek egy szabad asztalt a gyöngyteás helyen, és végül csak öt percet várok, mire Shari befut és sűrűn szabadkozva leül a szemben lévő székre, aztán kedvesen így szól: – Na, mindenkinek megmondtam az irodában, hogy ne zavarjanak. Kikapcsoltam a telefonomat és a csipogómat is, és ráérek, amíg csak akarod. Úgyhogy ki vele. Hogy vagy? Mi történt veled? Mindkettőnk meglepetésére sírva fakadok. Próbálom az arcom egy szalvéta mögé rejteni, de a néhány egyetemista meg a többi ápolatlan, író külsejű fazon a drága laptopjaikkal mind morcosan néz ránk. A pincérnő, aki már indult felénk, hogy fölvegye a rendelést, úgy dönt, hogy inkább nagy ívben elkerül és a másik irányba megy. Shari annyira meglepődik, hogy hiába próbál elnyomni egy halvány mosolyt. – Lizzie – szól. – Mi a baj? A nagymamád? Annyira sajnálom. Biztos nagyon hiányzik, Lizzie de tudod, boldogan halt meg, álmában, sörrel a kezében. Fogadok, hogy most a mennyországban van, és reggeltől estig Quinn doktornőt néz. És minden epizódban szerepel Sully! Olyan hevesen rázom meg a fejem, hogy kicsúszik a hajam a hanyagul összefogott lófarokból. Néhány tincs a nedves arcomhoz tapad. – Nem ez a baj – csuklom. – Hát akkor mi? – tudakolja Shari. – Chaz csinált valamit? Megbántott valamivel? Megölöm! Egy szavadba kerül, és lenyisszantom a virslijét… – Nem – rázom tovább a fejem. – Nem Chaz. És nem is a nagyi…

– A – bólint Shari mindent értőn –, már tudom. Elmondtad neki. Luke-nak. Jaj, Lizzie, úgy sajnálom. De ennek így kellett lennie. Úgy értem, jobb neked nélküle. Én sosem állhattam. Valahogy túl… tökéletes volt. Tudod, mire gondolok, nem? Csak ülök, és halálra váltan bámulok rá. Akkor sem tudnék megszólalni, ha akarnék. – A dél-franciaországi château, a megnyerő külső, az orvos-dolog, az Ötödik sugárúti lakás. Volt az egészben valami már-már rémisztő. Hogy… honnan lehet valaki ennyire mázlista? Aztán, amikor tavaly karácsonykor olyan rondán bánt veled… Esküszöm, nem akartam elhinni, hogy igent mondtál neki, amikor megkért. Eljátszottam, hogy örülök nektek, mert erre valók a legjobb barátok, de most… mikor fogod végre kidobni? Mert azt tervezem, hogy csináltatok egy nagy tortát. – Amikor észreveszi, hogy üres tekintettel bámulok és egyetlen szót sem szólok, magyarázatul hozzáteszi: – Hogy megünnepeljük. – Shari – mondom, mikor végre valamelyest magamhoz térek. – Nem mondtam el Luke-nak. Most Sharin a sor, hogy bámuljon egyet. Végül ennyit szól: – Ó. Tényleg? – Megrázom a fejem. – Hát – harapdálja az ajkát –, akkor most jó nagy balfácánt csináltam magamból, ugye? Mélyet lélegzem. Aztán kifújom a levegőt. Hirtelen visszatérnek a könnyek. Csakhogy most nem hagyom, hogy legyőzzenek. Ennyit mondok: – Shari. Henriék eladják a házat, ahol lakom és dolgozom, és Franciaországba költöznek. Elveszítem az állásomat, a lakásomat és gyakorlatilag az életemet. Ezenkívül, bár a te ízlésednek Luke láthatólag túl tökéletes, én nem vonnám le rögtön a következtetést, mert Chazzel ellentétben Luke legalább tényleg feleségül akart venni. Chaz határozottan nem akar. De azért nagyon örülök, hogy ennyire támogatod a szakításunkat. Ne haragudj, ha nincs épp kedvem ünnepelni mostanság. Főleg nem tortával. – Lizzie. – Most Shari néz rám halálra váltan. – Én… De rájövök, hogy nem ülhetek itt egy perccel sem tovább. Le kell lépnem. Egyszerűen muszáj. A székemet hátratolva fölállok, épp, amikor a pincérnő újra elindult felénk. Bosszús pillantást vet rám, de határozottan masírozok az ajtó felé.

– Lizzie! – kiált utánam Shari. – Lizzie, ne csináld! Nem tudhattam. Nem hagyhatsz itt csak úgy! Gyere vissza, és beszéljük meg. Lizzie! De én csak megyek. Mennem kell. Akkor is, ha a könnyeimtől nem látom, hova tartok.


Hogy miért áll a menyasszony a hagyomány szerint a vőlegény bal oldalán, erre az a magyarázat, hogy a vőlegény kardkeze (a jobb keze) így szabadon maradt, és le tudta küzdeni az esetleges megkésett kérőket, akik még az utolsó pillanatban is pályáztak a menyasszony kegyeire. Ugyanezen oknál fogva állt régen a vőfély is a menyasszony oldalán és nem a vőlegény mellett. Az ő dolga volt megvédelmezni a menyasszonyt minden más férfi kéretlen figyelmétől. Sajnálatos módon igen nagy arányban fordultak elő olyan esetek, amikor a menyasszony megszökött a vőféllyel, így végül a vőfély átkerült a vőlegény oldalára, a helyét pedig a nyoszolyólány vette át, akinek a menyasszony tisztaságának megóvása volt a feladata. Menynyivel izgalmasabbak voltak az esküvők a régi szép időkben!

Hogyan kerüld el az esküvői katasztrófát Nehogy rád törjön az ara-para! Igen, mindenki meg akarja majd mondani, hogy kit alkalmazz, milyen virágot, tortát, esküvői fotót válassz… Fogadd meg a neked tetsző tanácsokat, a többit pedig udvariasan utasítsd vissza vagy csak vedd tréfának. Ne vegyél mindent magadra! Na és, ha a te esküvőd nem olyan nagyszabású/költséges/gyönyörű/bohém, mint az unokatesódé? Ez nem verseny! Az életedet kötöd össze – örökre – valakivel, akit szeretsz. Úgyhogy tedd túl magad rajta. LIZZIE NICHOLS DESIGNTM

••••••••••••••••••••••••20••••••••••••••••••••••• Üdv, házas szerelem, te rejtelmes törvény, Az emberi boldogság igaz forrása. John Milton (1608 – 1674), angol költő

A telefonom megállás nélkül csörög. Tudom, hogy ki az, de nem veszem föl. A Madison sugárúton állok, a Hetvenhetedik és a Hetvenhatodik utca között. A bolt kirakatát bámulom. Abbahagytam a sírást, és már tisztán látok. Minden centijét szemügyre vehetem a sok méter krémes fehér selyemnek és a virágsziromnál is lágyabb csipkének, amely az előttem álló próbababát fedi. Megvizsgálom a szabás legparányibb részleteit – olyan finomak, hogy szinte láthatatlanok –, a felvarrt gyöngyök eleganciáját és a drága tüllkrinolint, ami a szoknyának tartást ad. A ruha maga a megtestesült tökély. És fogadok, hogy több ezer dollárba kerül. Talán több tízezerbe. Mégis. Én mégis azt hiszem, hogy tudnék ehhez foghatót készíteni – persze nem lenne ennyire fényűző –, amelyben az ifjú menyasszony éppolyan különlegesnek érezhetné magát. Az ár töredékéből. Csak úgy mondom. Amit én csinálok, az olcsó – igen, ez van. Elismerem. De attól még jó. Az embereknek tetszik. Ava Mecknek tetszett. Jill Higginsnek is tetszett. Több száz – na jó, több tucat – menyasszonynak tetszett. Nekik elég jó volt. Jó, persze nem Vera Wang cucc volt. De remekül sikerült benne az esküvőjük. Különlegesnek érezték magukat, és gyönyörűek voltak.

És ez a képesség – a tehetség, hogy valami ósdiból divatosat varázsoljak, méghozzá olcsón –, ez minden, amim van. Erre ébredek rá a forgalmas járdán állva, a perzselő nyári napfényben, a dolgukra siető New York-iak tömege közepette. A helyzet az, hogy én ennyivel tudok hozzájárulni az emberiséghez. Így van. Shari segít a bántalmazott nőkön. Chaz filozófiát fog tanítani, valószínűleg csupa hozzá hasonlóan megszállott hallgatónak. (De ez nagyon fontos. Gondolom.) Luke gyerekek életét fogja megmenteni – vagy gazdag embereket tesz még gazdagabbá, attól függ, hogyan dönt végül. Tiffany modellkedik és fölveszi a telefont, Ava Meck pedig… hát, Ava csinálja, amit csinál, Kicsi Joey pedig megvédelmezi. Én pedig széppé varázsolom a régi menyasszonyi ruhákat. Néha újakat is varrok. Töredékéért annak az árnak, amit a Madison sugárút sarkán álló üzletekben elkérnek ugyanazért a munkáért. Szerintem ez egy rendes hivatás. Annak kell lennie. Mert másra nem vagyok jó. De ezzel nincs semmi baj, ugye? A telefonom megint megcsörren. A kijelzőre nézve látom, hogy most nem Chaz hív, hanem Luke. El sem tudom képzelni, miért keres. Úgyhogy inkább fölveszem. – Hallottam – közli lehangoltan, miután köszönök. A szívem hirtelen megáll. Egy pillanatra a forgalmas utca minden zaja – a dudálás, a sziréna, a fékcsikorgás – elnémul körülöttem. Nem hallok mást, csak a lélegzetemet. Ami szaggatott és kapkodó. – Ö… hallottad? – préselem ki magamból. – Hogy bezárják az üzletet. Igen – feleli. – Először ott hívtalak. Tiffany elmondta. Lizzie, annyira sajnálom. A szívverésem újra elindul, és a város zaja is lassan visszatér. – Ó – mondom. Jesszus. Mekkora hülye vagyok. Tuti, hogy én vagyok a legbénább Romlott, aki valaha tiszteletét tette a Romlottsági Skálán a történelem során. – Hát igen. Tényleg borzasztó. Nem tudom, mihez fogok kezdeni. – Én tudom – jelenti ki Luke. – Kiköltözöl velem Párizsba.

Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne jöjjenek belém az emberek, akik a járdán sietnek dolguk után. A legtöbben kikerülnek, olykor azonban akad egy-egy zaklatott Upper East Side-i anyuka, aki a nagy sietségben egy fontos randira a barátnőjével nem vesz észre, és ha nem lépek félre az útjából, elgázolna a babakocsival. Most is épp ez történik, és a zavarodásban azt hiszem, nem jól hallottam Luke-ot. – Tessék? – kérdezek vissza. – Tudom, mit fogsz mondani, Lizzie. – Több ezer mérföld választ el egymástól, de olyan, mintha itt állna mellettem. Leszámítva a dudálást meg a Madison sugárúton időnként vijjogva elszáguldó rendőrautókat, amitől kicsit nehezen hallom. A biztonság kedvéért befogom a másik fülemet. –De hallgass meg legalább – folytatja. – Megpróbáltam az orvosit. Tényleg, nem mondhatod, hogy nem adtam magamnak esélyt. De… a helyzet az, hogy nem nekem találták ki. Nem bírok végigcsinálni még öt-hat év tanulást, ha nem többet. Nem megy. Azt hiszem, beleőrülnék. Komolyan. Nézem, ahogy még egy fiatal anyuka eltolja előttem a babakocsiját, ezúttal egy újszülöttel, míg mellette egy hét-nyolc éves kisfiú szökdécsel, akinek a kezében tartott fagyi összecsöpögtette a karját és a trikója elejét. Ez láthatólag nem izgatja sem őt, sem a mamáját. – Ó – felelem. – De amióta Gerald bácsinál dolgozom, Lizzie, minden olyan szuper. Imádok itt lenni. Komolyan. Tudom, hogy amikor megismerkedtünk, ugyanezt csináltam, és ki voltam égve… de ez most más. Gerald saját részleget bízott rám. Van egy csomó beosztottam. – Sosem hallottam még Luke-ot ennyire lelkesedni valamiért. Semmiért. Olyan, mint az apja, ha a borairól beszélhet. Boldognak hangzik. – Csak egy a bökkenő. – Mi lenne az? – kérdezem. – Hogy itt van, Párizsban – feleli. – Ide kellene költöznöm. Tartósan. – Á – mondom. – De amikor meghallottam, hogy mi van az üzlettel – folytatja izgatottan –, tudtam, hogy itt a tökéletes alkalom. Neked nincs állásod, én viszont most kaptam egy remek ajánlatot. Lizzie, ideköltözhetnél Párizsba! Te is újrakezdhetnéd, mint én tettem. Nyithatsz egy új üzletet. Menyasszonyiruha-üzletet. Egyik nap elsétáltam egy mellett, és a

te ruháid százszor szebbek. És megfizethetőbbek. Itt minden olyan drága. Nagy a kereslet a megfizethető divatra. Szerintem ez a te piacod, Lizzie. Ezt kellene csinálnod. Nyiss saját üzletet itt, Párizsban. Olyan boltot, ahol egyedi darabokat árulsz a hétköznapi lányoknak, olyan áron, amit megengedhetnek maguknak. Menyasszonyoknak. – Már van menyasszonyiruha-üzletem – felelem szipogva. – New Yorkban. – Tudom – válaszolja Luke. – De az a bolt nem a tiéd. És pont most fogják eladni. Én saját üzletről beszélek. – De… – tiltakozom, a kirakatot bámulva magam előtt. – Franciaországban? – Figyelj – magyarázza. – Franciául tudsz. A családom szívesen kölcsönad neked alaptőkére. Lizzie… hát nem látod? Ez a tökéletes alkalom számodra. – De… – Elnézem a mindenféle színű és alakú, siető embereket, az égig érő épületeket, a taxikat, buszokat, áruszállítókat és teherautókat, a napsugarakat, amik átverekszik magukat egy közeli fa levelei közt, amely dacolva a lehetetlennel a járdából nőtt ki, a felhőkarcolók árnyékában. Mert erről szól New York. Az aszfaltból feltörekvő fákról, az árnyékban, ahol semminek sem lenne szabad nőnie. És így felelek: – Én szeretem New Yorkot. – Párizst is szeretni fogod – győzköd Luke. – Voltál már itt, emlékszel? Pont olyan, mint New York. Csak jobb. Tisztább. És szebb. – De olyan messze van – ellenkezem, miközben egy gyerek és a kutyája feltakarítás nélkül továbbállnak, egy Chanel táskás nő pedig utánuk kiabál. – Mitől, Lizzie? – kérdi Luke. – A nagymamádtól? Ő meghalt, emlékszel? De nem a nagyi jár a fejemben. – Most nem tudok dönteni – felelem. – Még… még át kell gondolnom. – Gondold át – ért egyet Luke. – Gondold csak át. Nyugodtan, nem kell sietned. De azt hiszem, jobb, ha elmondom… Elfogadtam a nagybátyám állásajánlatát. – Micsoda? – Biztosra veszem, hogy megint rosszul hallottam.

– Majd kitalálunk valamit – teszi gyorsan hozzá. – Ha úgy döntesz, hogy New Yorkban maradsz, majd legföljebb távkapcsolatban leszünk egy darabig. Mások is csinálják. Ne aggódj, Lizzie, megoldjuk. Ne aggódj? A vőlegényem – akit igaz ugyan, hogy pillanatnyilag csalok – közli velem, hogy tartósan külföldre költözik, de ne aggódjak? – És ha szükséged van lakásra, tudod, hogy bármikor visszaköltözhetsz anyukám kéglijébe az Ötödiken. Beszéltem vele, és megengedi. Csak havonta egy hétvégére kell neki a lakás, amikor följön a… tudod… Arra gondol, hogy a havi botoxkúrájára. De ezt nem mondom ki hangosan, mert semmi szükség rá, hogy eszébe juttassam. Még mindig tátott szájjal bámulok a döbbenettől, amikor egy hang megszólít: – Hé. Meglepetten hátrapördülök, és látok valami khaki színűt és egy baseballsapka ellenzőjét. – Luke – szólok a telefonba. – Most mennem kell. Én… majd később visszahívlak, jó? – Oké – mondja. – De tényleg, Lizzie. Nem akarom, hogy aggódj. Semmi miatt. Mindent elrendezek. Gondom lesz rád. Szeretlek. – Én… is – dadogom. Aztán leteszem. És Chazhez fordulok. – Hát te meg mit keresel itt? – A Vera Wang-mintabolt előtt? – viccelődik Chaz. –Igazából majdnem mindennap idejövök. Szeretem felpróbálgatni az örömanyaruhákat. Olyan selymesen simulnak a bőrömhöz. – Hunyorogva lenéz rám. – Shari fölhívott. Mit hittél? Aztán telefonáltam az üzletbe, mert nem vetted föl a mobilodat. Tiffany mondta, hogy itt keresselek, mert ide szoktál járni, hogy kitisztítsd a fejedet. – A kirakatra pillant. – Megértem, miért. Olyan… csillogó. Én is a kirakatra nézek. De a tekintetem valójában a tükörképünkre szegeződik. Chaz magas és nyúlánk, a fején Michigani Egyetem baseballsapka ül, a lába pedig olyan barna és erős, teljesen más, mint az időnként erre járó turisták. Én pedig kissé hervadtan festek a nyári ruhámban a kánikulában való fel-alá rohangálástól, és még a hajam is

kicsúszott a csatból és szanaszét áll. Igazából legszívesebben meghalnék. Rém fura egy pár vagyunk. Már ha az vagyunk. Amiben nem is vagyok biztos. A háttérben meg ott az álomszép, tökéletes Vera Wang menyaszszonyi ruha. Harminckettes méretben. – Bezárják az üzletet – mondom a tükörképének. – Henriék. Eladják. És Provence-ba költöznek. – Tudom. Tiffany mondta. – Feleli dühítően közönyös vállrándítással. – És, mit fogsz most csinálni? – Nem tudom! – üvöltök rá. – Szerinted min agyalok épp a Vera Wang bolt előtt? Atyám! Hogy lehetek belé szerelmes? És hogy lehet ennyire más, mint Luke? Akiről olyan sokáig azt hittem, hogy szeretem? Nem akarom, hogy aggódj. Semmi miatt. Mindent elrendezek. Gondom lesz rád. Ez volt Luke mondanivalója. Chaz meg ennyivel elintézi: És, mit fogsz most csinálni? Másrészről viszont én ragaszkodtam annyira hozzá, hogy a saját lábamon álljak. – Biztosra veszem, hogy meg fogod oldani – rándít megint vállat Chaz. – Éhen halok. Ebédeltél már? Hogy ebédeltem-e? Ennyit képes mondani? – Hogyan? – tudakolom. – Hogy fogom megoldani? Kicsit meglepi a kifakadásom. A mellettünk elsiető kínaikajakihordót szintúgy. – Nem tudom – feleli. – Nyitsz egy másik üzletet. – Hol? Hogyan? Melyen pénzből? – veszekszem megtört hangon. Érzem, hogy a szívem is megtört. – Jesszus, Lizzie, honnan tudjam? Majd kitalálsz valamit. Mint mindig. Ettől vagy olyan csodálatos. Megfordulok, és fölnézek rá. Őrá, nem pedig a tükörképére. És ráébredek arra, amire legbelül már sokszor ráébredtem idén nyáron, vagyis egész évben… hogy mennyire beleestem. Ez most tényleg az, értem meg. Innen már nincs visszaút. Attól tartok, ebben a pillanatban följebb léptem egy fokkal a Romlottsági Skálán.

– Luke otthagyja az orvosit – közlöm Chazzel. –Elfogadott egy állást a nagybátyja cégénél, Párizsban. Kiköltözik Párizsba. – Hűha – szól Chaz közönyös hangon. – Annyira meglep. Döbbenten pillantok rá. – Te tudtad? Neked már elmondta? – Ő a legjobb barátom – válaszol újabb vállrándítással. –Mindent elmond nekem. Mit vártál? – Te előre megmondtad – rázom hitetlenkedve a fejem. – Előre szóltál, hogy Luke semmi mellett nem bír kitartani. Akkor azt hittem, bediliztél. De igazad volt. Száz százalékig igazad volt. – Luke nem rossz gyerek – feleli kedvesen Chaz. – Csak kicsit… össze van zavarodva. – Szóval – mondom és visszarakom a telefont a táskámba – nem kérdezed meg? – Mit? – Hogy kiköltözöm-e hozzá Párizsba. Megkért rá. Azt mondja, a családja ad kölcsön kezdőtőkét, hogy saját üzletet nyissak. – Ezt biztosra veszem – bólint. – De nem kérdezem meg. Összeszorítom a fogamat. Chaz iszonyatosan bosszantó tud lenni ahhoz képest, hogy mennyire imádom. – Miért nem? – tudakolom. – Nem szeretnéd, hogy itt maradjak New Yorkban? – Még szép, hogy szeretném. De mint mondtam, aminek meg kell történnie, az úgyis megtörténik. Úgyhogy inkább kiélvezem az időt, amit veled tölthetek. – Ez színtiszta baromság – közlöm mérgesen. – Hát – feleli ugyanolyan tárgyilagosan. – Ebben igazad lehet. Mihez van kedved? Én thai kaját ennék. Van kedved thai kaját enni? Mintha lenne innen egy sarokra egy jó kis thai kajálda. – Hogy tudsz te ilyenkor kajára gondolni? – veszekszem. – Van egyáltalán fogalmad arról, hogy akárhányszor a Luke-kal való esküvőmre gondolok, kiütések jönnek ki rajtam? Chaz fölvonja a szemöldökét. – Hát, ez nem túl jó jel – állítja. – Mármint Luke-ra nézve. És feltehetőleg Párizsra.

– Ez szörnyű rossz jel – bizonygatom. – Mire gondoltál, amikor Detroitban azt mondtad, hogy Luke sem volt éppen mintagyerek, mióta együtt járunk? Chaz az égre emeli a szemét. – Nézd, Lizzie – mondja. – Ezt tényleg nem itt szeretném megbeszélni a Vera Wang mintabolt előtt. Menjünk haza, jó? Levehetjük ezeket az izzadt ruhákat, csinálok neked egy hűvös fürdőt, rendelek thai kaját, keverek egypár gin-tonicot, és miközben iszogatjuk, megtárgyalhatjuk az élet szeszélyeit, aztán kapsz egy jó masszázst… – Nem – állok ellen a vállamra tett karjának. – Chaz, komolyan beszélek! Ez komoly dolog. Nem akarok… De nem tudom elmondani Chaznek, hogy mit nem akarok, mert ekkor két arra járó nő megáll a kirakat előtt, hogy megcsodálják a ruhát, amit bámultam. – Látod, anyu – szól a fiatalabb. – Ilyen ruhát szeretnék. – Akkor csak álmodozz – ábrándítja ki az anya. – Mert egy ilyen ruha vagy húsz rongyba kerül. Van fölösleges húsz rongyod? – Ez nem ér! – toppant a lány Steve Madden cipős lábával. – Miért nem kaphatom meg, amit akarok? Csak most az egyszer? – Megkaphatod – feleli az idősebb nő –, ha nem zavar, hogy harminc évig törleszthetsz. Így akarod kezdeni a házaséletedet? – Nem – biggyeszti az ajkát a menyasszony. – Gondoltam. Úgyhogy tedd túl magad rajta. A Kleinfeld’s-be megyünk. – Atyám – felesel a lány, miközben az anyja magával vonszolja. – Olyan zsugori vagy. Ha rajtad múlna, a Meck's-ben venném meg a ruhámat. Anya és lánya odébbállnak, én meg döbbenten bámulok utánuk. Minden egyes idegszálam bizsereg. Úgy érzem, mintha hirtelen lángra gyúltam volna. Olyan boltot, ahol egyedi darabokat árulsz a hétköznapi lányoknak, olyan áron, amit megengedhetnek maguknak. Menyasszonyoknak. – Úristen, Chaz – képedek el. – Hallottad ezt? – Mit? – kérdezi, és nem veszi le a karját a vállamról. –Azt, hogy kapsz egy jó kis masszázst otthon?

– Őket. – Kinyitom a táskámat, és kotorászni kezdek benne a mobilom után. – Hallottad, mit mondtak? – Hogy a Kleinfeld’s-be mennek? Aha. Hé, mehetnél te is oda dolgozni. Mindenki ott vesz menyasszonyi ruhát. A nővérem is odament. Nem mintha segített volna rajta, így is olyan volt, mint én. Csak esküvői ruhában. Szegény kölyök. Gyantázással is próbálkozott, meg minden. – Nem – felelem, és vadul nyomkodom a telefonom gombjait. – Nem azt a részt. Legyél ott, könyörgök. Vedd föl! Vedd föl! Egy másodperccel később csiripelő hang szól bele: – Halló? – Én vagyok az – mondom. – Ne rakd le, kérlek. Tudom, hogy utálsz. De van egy üzleti ajánlatom, amiről beszélnem kell veled. Nagyon fontos. És nem fogod megbánni, ígérem. Hol vagy? – Én? – kérdezi zavartan. – A kutyafuttatónál. Miért? – Maradj ott – utasítom. – Ne menj sehova. Rögtön ott leszek.


A hagyományban, hogy a vőlegény átemeli a küszöbön menyasszonyt, az az ősi szokás köszön vissza, amikor az asszonyokat a szomszédos törzsekből vagy falvakból rabolták maguknak a férfiak. Biztos nem okozok meglepetést, ha elárulom, hogy az új házban lakozó esetleges gonosz szellemek eszén is túl akartak járni ezzel a trükkel. Sok mai, modern menyasszony szexistának találja ezt a hagyományt – vagy az egészségpénztárak állapotából kiindulva még inkább fél a lehetőségtől, hogy a vőlegénye lumbágót kap az erőlködéstől. Így aztán ez a tradíció sokat veszített a népszerűségéből, és bátran kiváltható egy házi áldással.

Hogyan kerüld el az esküvői katasztrófát Bizonyos körökben elterjedt a hiedelem, miszerint a nászajándék értékének hozzávetőleg meg kell egyeznie az esküvői fogadáson feltálalt étel és ital árával. Ez teljesen nevetséges. Az ajándék legyen ízléses – még az sem fontos, hogy az előjegyzett listáról származzon –, de nincs arra semmilyen előírás, hogy árban illenie kell az elfogyasztott ételhez. És ha egy menyasszony mást mond, az megérdemli, hogy a nászajándékba kapott fakanállal porolják ki a fenekét. LIZZIE NICHOLS DESIGNTM

••••••••••••••••••••••••21••••••••••••••••••••••• A szerelem az, amikor egy lélek két testben lakozik. Arisztotelész (i. e. 384-322), görög filozófus

E

– sküvői ruhákat? – vonja föl gondosan szedett szemöldökét Ava. – A Meck's-ben? – Miért ne? – Egy padon ülünk egymás mellett, a kiskutya futtatónál, a Carl Shurz Parkban. A kiskutya futtató igazából egy bekerített emelvény az East River sétány mentén, ahol a járókelők megállhatnak elnézni, amint a parányi kutyusok rohangásznak a teniszlabdák után, amit a gazdijuk eldob nekik. A totyogó kisgyerekek különösen jót mulatnak rajtuk, amikor a szüleik fölemelik őket a kerítéshez. Valahányszor feléjük ugrándozik egy-egy törpe-spicc vagy mini pinscher, sikongva felkacagnak. De Ava elcsigázott Hófehérkéje az ölében ül. A kis csivava kétségtelenül annyit rohangált teniszlabdák után, hogy most jóformán eszméletlenül fekszik úrnője bársonyos, barna combjain, amelyre a valóságshow stábja is felfigyel, miközben az Ava rabszolgái című műsorhoz készítenek előzetest, amit Ava reményei szerint megvesz majd a tévé. Nem bírom nem bámulni a fölöttünk imbolygó kamerát, pedig Ava mondta, hogy ne is törődjek vele. – Egy idő után már észre sem veszed őket – magyarázza ásítva, én pedig megfigyelem, hogy a szájfénytől a csücsöri, piros ajkai még elbűvölőbbek. – Ava. – A szokásosnál is nehezebb feladat magamra vonni a figyelmét, mivel DJ Tippycat még bent játszik a futtatóban a francia bulldogkölykével, és Ava pillantása öt másodpercenként felé vándorol. – Figyelj rám. Azt mondtad, kezdeni akarsz valamit az életeddel. Emlékszel? Miután elhagytad Alexandrosz herceget. Biztosra veszem, hogy többre vágytál egy unalmas, lejárt valóságshow-nál. Most

itt a remek alkalom. Nemcsak arra, hogy bebizonyítsd a világnak: nem vagy üresfejű milliomoscsemete, hanem arra is, hogy menyaszszonyok ezreinek segíts gyönyörű menyasszonyi ruhát találni olcsón. Avát nem túlzottan izgatja a mondandóm. Napszemüvege hatalmas lencséin keresztül egy pöfögő vontatóhajót néz a folyó vizén. A vállam fölött hátrapillantok Chazre, aki a kamerák látókörén kívül vár rám. Nem volt hajlandó aláírni a nyilatkozatot, amit a stáb követelt, hogy Avával beszélhessek a filmezés alatt, így aztán a forgatás területén kívül kellett maradnia. Nem mintha nagyon bánná. Talált egy hotdog árust, és jókedvűen majszol egy mindennel töltött hot-dogot, hozzá meg üdítőt iszik az árnyékban ülve. – Nem is tudom – tétovázik Ava. – Mit tudok én a divattervezésről? – Neked nem is kéne ruhákat tervezned – felelem összeszorított foggal. – Az az én dolgom lesz. Neked csak a piacra kell őket bevinned. A Meck Iparvállalat biztosítaná a munkaerőt és az alapanyagot. És nem afféle kizsákmányoló munkáról meg olcsó anyagokról van ám szó, hanem minőségi szakmunkáról itt, Amerikában. A ruháknak gyönyörűnek és finom tapintásúnak kell lenniük. De a bolti áruk nem haladhatja meg a négyszáz dollárt. A siker kulcsa, hogy én csináljam a tervezést, te meg a marketinget… az új Lizzie Nichols és Ava Meck esküvői kollekció. Erre hirtelen felkapja a fejét. – Hé, ez egész jól hangzik. – Reméltem, hogy tetszeni fog – felelem, kelletlenül méregetve a kamerát, amely körülöttünk ólálkodik. – Lizzie és Ava – próbálgatja – vagy Ava és Lizzie? – Mindegy – felelem. Alig hiszem el, hogy tényleg vevő rá. Már az is meglepett, hogy egyáltalán fölvette a telefont, nem beszélve arról, hogy még találkozni is hajlandó volt. A bevezetőnél tovább nem terveztem a dolgot, mert nem hittem volna, hogy tovább is jutok. – Szerintem mindkettő jól hangzik. – Ez olyan cuki – tör elő Avából a lelkesedés olyan erővel, hogy Hófehérke majdnem lepottyan az öléből. –Csinálhatunk, mondjuk, koszorúslányruhákat is? – Semmi akadálya – vélem. Az egyik kamera rám közelít. Nem bírok másra gondolni, mint hogy egész nap nem púderoztam be az or-

romat, meg hogy izzadok, mint a ló. Magamban imádkozom, hogy egyik tévécsatorna se vegye meg a valóságshow jogait. Se a Bravó. Másfelől viszont, ha Ava elfogadja az ajánlatomat, kit érdekel egyáltalán? – És viráglánykaruhát? – sorolja. – Persze – bólintok. – És mi van a kutyaruhákkal? – érdeklődik. – Amikor végre kimondják DJ Tippycat meg a trampli felesége válását, azt akarjuk, hogy Hófehérke és Delilah is részt vegyenek az esküvőnkön. Lepillantok Hófehérkére, aki küszködve igyekszik támaszt találni Ava vinil miniszoknyáján. A kamera most Ava ölére közelít, és én új imára váltok, hogy legyen rajta bugyi. – Ö – felelem. – Miért is ne. Csinálhatunk egy esküvői kollekciót kutyáknak is. – Oké – szól elégedetten Ava. – Jó bulinak hangzik. –Kissé kínos pillantást vet felém. – De ha együtt fogunk dolgozni, Lizzie, biztosan tudnom kell, hogy nem lesz megint az… ami a múltkor volt… ugye? Megrázom a fejem. – Ava, a nagymamám sírjára esküszöm, hogy soha többé nem kotyogok ki olyat, amit nem kéne. – És ahogy kimondom, tudom, hogy most komolyan is gondolom. Tényleg. – Oké – mondja Ava. – Akkor hívom aput. – Azzal előkapja a telefonját. – Várj – lepődöm meg. – Most rögtön fölhívod? – Aha – feleli, keresgélés közben. – Miért ne? – Ö – hátrapillantok Chazre. Szélesen rám mosolyog, és feltartja a hüvelykujját. – Oké. Hívd csak. A következő pillanatban Ava kiköpi a rágóját, „bocs”, súgja felém, aztán beleszól a telefonba. – Apu? Én vagyok. Aha, szia. Szóval, saját esküvői ruhakollekciót akarok indítani az áruházunkban. Mi? A valóságshow? A, az már lejárt. Tiszta kétezerhét. Na, szóval Lizzie-vel dolgozom, tudod, aki a menyasszonyi ruhámat tervezte még Alekkel. Aha. Igen, aki feladott a paparazzinak. De igazából nem is az ő hibája volt. Télleg. A nővére volt az, aki egy ilyen hájas karú tehén. Ja. Tudom. Na, szóval azt sze-

retné… várj, inkább odaadom. – Rémületemre Ava felém nyújtja rózsaszín, Swarovski kristályos telefonját. – Mondd el neki a dumát a gyönyörű menyasszonyi ruhákról hétköznapi lányoknak, elérhető áron. Ügyetlenül átveszem a telefont, és érzem, hogy a szám egy csapásra kiszárad. – Ö, h-halló? Mr. Meck? – Igen? – feleli türelmetlenül a szétszivarozott hangján. Elismétlem Luke mondatát a gyönyörű menyasszonyi ruhákról, amit a lányok meg tudnak fizetni, és valahogy az a szöveg, amit az előbb Avának előadtam arról, hogy a Meck cég adná a munkaerőt meg az alapanyagot (de nem lehet olcsó!), én tervezném a ruhákat, Ava pedig csinálná a marketinget, csak úgy magától pereg ki az ajkaim közül. Ebben a pillanatban, a napsütötte folyóparton ülve, az Ava rabszolgái operatőrstábjával körülvéve, Henry Meckkel társalogva a telefonon, miközben Chaz néhány méterről borzas juhászkutyaként ügyel rám, úgy hiszem, igazi testen kívüli élményben van részem. Olyan, mintha valamennyi alkalom (ha véletlenül kikotyogtam egy titkot, vagy olyasmit mondtam, amit nem akartam, vagy lelepleztem valamit, amiről jobb lett volna hallgatni), amikor be kellett vetnem a bűbájom erejét, hogy valamit jóvátegyek, most egyszerre százszoros erővel megelevenedne, és mind egyetlen pontra koncentrálódna: a vonal túlsó végén található férfira. Többé nem Lizzie Nichols vagyok, majdnem-okleveles, profi esküvőiruha-felújító, Luke de Villiers jegyese, akit (mellesleg) megcsalok a legjobb barátjával, ezzel jelenleg kettes értékelést vívva ki magamnak a Romlottsági Skálán, aki hamarosan elveszíti az otthonát, az üzletét és az életét. Most Elizabeth Nichols vagyok, menő és ambiciózus esküvőiruhatervező, akinek egyetlen vágya van: álomszép menyasszonyi ruhákat készíteni – meg koszorúslány-, viráglányka- és kutyaruhákat –, amelyek megfizethető áron elérhetőek az átlagember számára. Hirtelen lángra gyúlok. Legyőzhetetlen vagyok. A kamerák Aváról mind felém fordulnak. Annak ellenére, hogy Ava engem bámulva megfeledkezik magáról, és kissé széttárja a combjait, amiből kiderül, hogy ma élesben nyomja. Meg hogy brazilra vette a figurát.

– Nos – szól Mr. Meck, amikor befejezem a mondókámat és végre levegőt veszek –, azt kell mondjam, Miss Nichols, igazán érdekes az ötlete. Mindenképp szeretnék többet hallani róla. Kérem, jöjjön át hozzám Avával vacsorára, hogy megbeszéljük a részleteket. Adja vissza neki a mobilt. Kábultan nyújtom vissza a telefont Avának. –Veled akar beszélni – szólok. – Szupi – örvendezik Ava. – Hello, apu. Tetszik Lizzie ötlete? Ja, tudom, nekem is. Oké. Nyolckor? Aha, ott leszünk. Oké. Puszi – lerakja a telefont és hozzám fordul. –Azt kéri, hozz magaddal vázlatokat. Vannak? A gyomrom kissé émelyeg, ahogy a szemébe nézek. De ez jófajta émelygés. Sőt, igazából csodálatos. – Este nyolcra lesznek – felelem kissé fátyolos hangon. *** – Esküvői ruhakollekciót fogsz tervezni Meckéknek? –ámul Chaz, amikor végigsietünk a Hetvennyolcadik utcán a Chez Henri felé. – És Ava Meck lesz a… pontosan mi is? – A szóvivő, modell per marketing-képviselő – segítem ki. – Árulnak egyáltalán normális ruhákat a Meck’sben? –érdeklődik Chaz. – Majd fognak, ha piacra dobják az én ruháimat – felelem. – Erről Ava gondoskodni fog. Elvégre az ő neve is rajtuk lesz. – És te megbízol benne? – kérdi kétkedve Chaz. – Mármint Avában. Ne vedd rossz néven, Lizzie, de… – Ha most azt fogod mondani, hogy „narkós, ordas kurva”, akkor többet nem léped át a lakásom küszöbét. Már ameddig még az én lakásom. – Én csak azt mondom, hogy egyesekhez hasonlóan, akit most inkább nem nevezek nevén, Ava sem a kitartásáról híres. Kivéve, ha pudingbirkózásról van szó. – Talán azért, mert soha nem volt esélye, hogy bizonyítson – kelek a védelmére. – Hiszen milliomoscsemetének született. Miért kellett volna valaha is kitartónak lennie? De ezt most, úgy látszik, elég komolyan veszi. A kutyaruha például az ő ötlete volt.

– Ja, persze – nevet, és átkarolja a vállamat. – Akkor tényleg komolyan veszi. – Chaz – mondom hozzábújva. Nem érdekel, hogy melegem van és izzadok (ahogy ő is). Még akkor sem bírom megállni, hogy meg ne érintsem, amikor felbosszant, mint most is. Egyszerűen olyan… jó érzés. – Az emberek szeretik az állataikat, és azt szeretnék, ha ők is részt vehetnének életük nagy eseményén. – De téged nem riaszt vissza egy picit a gondolat, hogy ehhez mini kutyafrakkokat kell majd tervezned? – Nem – felelem határozottan –, ha ezzel megmenthetem a többiek állását a boltban. – És ez hogy függ össze azzal, hogy kutyusfrakkokat tervezel Meckéknek? – akarja tudni Chaz. – Ezt még nem gondoltam végig teljesen – felelem a lábamat szedve. – Egyelőre az első lépésre koncentrálok: meg kell csinálnom a vázlatokat. Aztán nyélbe kell ütnöm az üzletet. Majd utána foglalkozom a többivel. – Elképesztő vagy – jegyzi meg Chaz. És a hangjában nyoma sincs iróniának. De azért megállítom, és hunyorogva a szemébe nézek. – Most gúnyolódsz rajtam? – kérdem bizalmatlanul. – Egyáltalán nem – néz le rám Chaz komoly arccal. Levette a karját a vállamról, és most mindkét kezével vállon fog. – Már régebben is megmondtam… te igazi sztár vagy, Lizzie Nichols. És számomra megtiszteltetés, ha utánfutónak szegődhetek melléd. Csak mondd meg, mit tehetek érted, és már csinálom is. Pislogva nézek rá, mert a szemem megtelik könnyel. Még mindig hihetetlen számomra, hogy ennyire vak lehettem: hogy nem láttam meg azt, ami olyan régóta itt volt, az orrom előtt. Hogy fél éve már ilyen boldog lehetnék, ha kész lettem volna beismerni azt, amit, úgy tűnik, már régóta jól tudok… hogy már nem Luke-ba vagyok szerelmes. De ezt nem mondom ki hangosan. Fölösleges lenne. Most legalábbis. Mert már elmondtam neki. Helyette csak annyit szólok: – Light kóla.

Megszorítja a vállamat. – Light kólát szeretnél? Hogy meg tudd csinálni a rajzokat? Bólintok. – Már jön is – biztosít. – A város minden hatos csomagját összegyűjtöm neked… A hangja elnémul, és észreveszem, hogy a tekintete is másfelé néz. Visszaértünk a Chez Henrihoz, ahol, követve Chaz pillantását, nagy megrökönyödésemre Sharit pillantom meg a lépcső tetején ülni. Amikor észreveszi, hogy nézem, föltápászkodik, és a vászontáskáját erőtlenül lógatva visszabámul rám. – Hát – szól Chaz, és leejti a kezét a vállamról – ez kellemetlen. – Szia, Shari – köszönök szigorú arccal, mert tisztában vagyok vele, hogy ahol ült, onnan ez utóbbi pár percben minden szavunkat hallhatta. – Szia, Lizzie – feleli. Beárnyékolja a szemét, és hunyorogva néz le ránk a bejárattól. – Szia, Chaz. Beszélnem kell Lizzie-vel egy percet. – Most nagyon nem jó – szabadkozom. – Szorít az idő. Nem beszélhetnénk később? – Nem – mondja Shari, és lejön a lépcsőn. – Figyelj, Lizzie, sajnálom, amit az előbb mondtam. Nem volt szép tőlem. – Te tényleg egész végig össze akartál hozni minket? –érdeklődik Chaz. – Kérlek, ne szólj bele – szól rá Shari. Nekem pedig így folytatja: – Lizzie, te vagy a legjobb barátnőm az egész világon. A világért sem akarnálak megbántani. Nem lett volna szabad a tortával jönnöm. Ízléstelen vicc volt, bocsánatot kérek. – Milyen torta? – tudakolja Chaz. – Tudom, hogy nem akartál rosszat – mondom Sharinak, hirtelen megbánva, hogy olyan undok voltam vele. – És nem kellett volna úgy elrohannom. Hülye vagyok. Ne haragudj. Megbocsátasz? – Hát persze – feleli Shari, és átölel. Belélegzem a Shari-illatát (grapefruitos testápoló és labrador retriever), aztán elengedem. – Most viszont bocs, de tényleg sietnem kell – közlöm vele. – Meg kell terveznem egy esküvői kollekciót a Meck’snek. – Meck’s? – csodálkozik Shari. – Forgalmaznak esküvői ruhákat?

– Most már igen – magyarázza Chaz. – Vagyis fognak, miután meglátták Lizzie rajzait. Lizzie és Ava Meck közös vállalkozásba kezdenek. – Biztos, hogy ez jó ötlet? – kétkedik Shari. – Miért kérdezi ezt mindenki? – tudakolom. – Igen, jó ötlet. Na, sziasztok, mennem kell dolgozni. Mindkettőjüknek puszit adok: Sharinak az arcára, Chaznek a szájára, aztán besietek az üzletbe, ahol Monique a Vogue legújabb számát olvassa. – Lizzie – pillant föl, amikor belépek. – Hát itt vagy. Jaj, végre! Úgy tűnik, az egész város téged keres. – Hagyjanak üzenetet – felelem. – Dolgom van odafönt. Egész nap nem leszek bent. – De Lizzie – tiltakozik Monique aggodalmasan. – Ugye tudod, hogy… – Igen, persze hogy tudom – válaszolok. – Azon vagyok, hogy megmentsem a bőrünket. Úgyhogy légy szíves, vedd föl az üzeneteket, rendben? – Oké – mondja Monique. – De… – Köszi! Kisurranok az oldalsó ajtón, fölszaladok a lakásomba, bekapcsolom a légkondit, lerángatom az izzadt nyári ruhámat, előkapom az utolsó light kólát a hűtőből – jobb lesz, ha Chaz siet az utánpótlással –, aztán munkához látok.


Elgondolkodtál már, hogy honnan jön az „ajándékzápor” elnevezés? A tizenkilencedik század második felében a menyasszony meghívta magához a legközelebbi barátait és rokonait egy kis esküvő előtti relaxálásra. Mindenki hozott magával valami apró ajándékot, amit egy felfordított esernyőbe vagy napernyőbe gyűjtöttek. Aztán az ernyőt fölemelték és a menyasszony fölé tartották, az ajándékok pedig szerencsét hozó záporként hullottak le rá. Hogy ebből a tündéri kis szokásból milyen mutáció során alakultak ki a mai, zápornak nevezett rémségek, azt örök homály fedi.

Hogyan kerüld el az esküvői katasztrófát Mosdók. Senki sem szeret róluk beszélni… amíg ki nem derül, hogy nincs belőlük elég vagy hogy eldugultak… persze a fogadás kellős közepén. Tudjuk, hogy sok mindent kell egyszerre elintézned, de amikor kiválasztod a fogadás helyszínét, ne feledkezz meg az apróságokról sem… mint például, hogy hova mennek majd a vendégek, ha kell. Mert kelleni fog. És csak nem fogod azt mondani nekik, hogy tartsák vissza? LIZZIE NICHOLS DESIGNTM

••••••••••••••••••••••••22••••••••••••••••••••••• A házasság a világ anyja, ami összetartja a királyságokat, megtölti a városokat, a templomokat s magát a mennyországot is. Jeremy Taylor (1613-1667), angol lelkész

Annyira kába vagyok

amikor nem sokkal éjfél előtt kiszállok Meckék limuzinjából hogy amint beesek az ajtón, először fel se tűnik, hogy ég a folyosói lámpa Henriék épületében. Tudom, hogy nem én hagytam égve, mert annyira izgultam a rajzok miatt – amik közül néhány még félkész volt –, hogy föl se kapcsoltam. Most viszont ég a villany. Ki kapcsolhatta föl? Biztos nem a betörő. Miért kürtölné világgá a jelenlétét? Lehet, hogy Chaz jött át? Igaz, van kulcsa. De Chaz sosem lopódzna be a lakásomba, amikor tudja, hogy nem vagyok otthon. Főleg, hogy direkt a lelkére kötöttem, hogy majd én hívom, ha tudunk találkozni. Ő nem az a bejelentés-nélkül-beállítós típus. És ugyan Sylvia meg Marisol szoktak néha túlórázni, de ilyen későig még egyszer sem maradtak – és nem is felelnek, amikor hátrakiáltok a varrószoba felé. Éljen. Ez az egyedül lakás kizárólagos hátránya. Az az apróság, hogy bármelyik percben meggyilkolhatnak, és a házban senki sem hallja a sikolyomat. Mivel nem lakik senki más a házban. A kulcsaimat az ujjaim közé illesztem, és nagyjából úgy nézek ki, mint Rozsomák az X-manből, aztán félelemtől mereven elindulok a lépcsőn, és feszülten hallgatózom bármilyen szokatlan lélegzet vagy Freddy Krueger-szerű kaparászás után, ami elárulja a gonosztevőt, aki az emeleten vár, hogy megfojtson.

De nem hallok semmit. A folyosó csöndes. Talán csak képzelődöm. Talán a nagy sietségben mégis fölkapcsoltam a villanyt kifele menet. Ezt már majdnem elhiszem magamnak, amikor elfordítom a kulcsot a bejárati ajtóban, kitárom, és egy idegen férfit találok a kanapé mellett állva. Olyan hangosan sikoltok, hogy még a holtakat is felébresztené. – Jesszus – nevet fel Luke. – Lizzie! Én vagyok! Ő az. Luke. Luke – a vőlegényem. Akinek Párizsban kéne lennie. Franciaországban. Csakhogy nincs Párizsban. Hanem a nappalim közepén áll. – Meglepetés! – kiáltja. Hát rendesen meglepődtem, annyi szent. Nagyon-nagyon meglepődtem. Majdnem annyira, amennyire ő lepődött volna meg, ha nem egyedül jövök haza. És ez a puszta szerencsén múlott csak. – Te meg mit keresel itt? – fakadok ki önkéntelenül. – Annyira szörnyen éreztem magam amiatt, hogy mi mindenen mész keresztül – feleli Luke felém közeledve. –Megtudtam, hogy Gerald bácsi bérelt egy magánrepülőt, mert megbeszélése volt New Yorkban, és vele jöttem. Pokolian jól néz ki a krémszínű vászonöltönyében meg a halványkék nyakkendővel, ami kiemeli a barnaságát meg a vakítóan fehér fogait. Mintha Chazzel nem is ugyanabba a fajba tartoznának. Csakhogy ez a faj nem érdekel többé. Soha többé. Akaratlanul is hátrálok egy lépést, amikor közelebb jön. – Azta – ámulok. – Magánrepülőt! Milyen… nagystílű! – Aha – bólint Luke, és még egy lépést közelít. – Hat óra alatt itt voltunk. Franciaországból! Felfoghatatlan. – Bámulatos. – Még egy lépéssel hátrébb megyek. Ha ez így folytatódik, hamarosan újból a lépcsőházban leszek. – Az – villantja rám megint káprázatos mosolyát –, ugye? Luke előrelép még egyet, én pedig a hátam mögött az ajtóval csapdába esem. A derekam köré fonja a karját, és lehajol, hogy megcsókoljon. Minden idegszálammal uralkodnom kell magamon, nehogy elrántsam tőle az arcomat.

És az ajka rátapad az enyémre – az ajkak, amelyeken úgy csüngtem –, és megcsókol. Én pedig… nem érzek semmit. Semmit! Hogy lehet, hogy semmit sem érzek? Nemrég még odavoltam ezért a férfiért! Egy boroshordó tetején szeretkeztem vele! Nem volt más vágyam az életben, mint férjhez menni hozzá, világra hozni a gyerekeit és mellette maradni életem végéig. De úgy fest, hogy egy kapcsolathoz több kell a boroshordón való szeretkezésnél. Például, hogy úgy megnevettesd a másikat, hogy a tej az orrán jöjjön ki. Meg hogy ott legyél mellette, amikor a legnagyobb szüksége van rád. Így lehet az, hogy alig egy hónappal az elválásunk után nem érzek semmit, amikor megcsókol. Luke felegyenesedik, és lenéz rám azokkal a félig lehunyt szemeivel, amiket mindig olyan álmodozónak találtam, és csodáltam az igazságtalanul hosszú, fekete szempilláit. – Minden oké? – kérdezi. – Persze! – vágom rá. – Minden a legnagyobb rendben. Miért ne lenne? – Nem tudom… – tűnődik Luke. – Csak mintha… feszült lennél valamitől. – Ó – sikkantok föl, akár egy hiéna. Kínosan magamon érzem a csípőmön nyugvó kezét. És a csípőmet nem formázza semmi. Talán most először. Legalábbis tavaly nyár óta. Mármint, hogy megérinti az alakformálótlan csípőmet, amikor nem meztelenül fekszem az ágyban a hasamon. – Igen, az vagyok. Éppen most jövök egy megbeszélésről Meckékkel. – Kivel? – néz rám zavartan. – Meckékkel. Tudod, „itt vedd Meck”… – Aha – feleli, de látom az arcán, hogy fogalma sincs, miről beszélek. – Na és hogy ment? – Istenien! – kezdek áradozni. Még most is alig hiszem el. Hirtelen még az idegességem is elszáll, ahogy izgatottan beszámolok az este eseményeiről. – Luke, el se tudod képzelni… az ötleted, hogy elérhető áron gyönyörű ruhákat készítsek menyasszonyoknak, zseniális volt! Ava Meck és én (jobban mondva az egész családja és én) közös

vállalkozásba kezdünk. Az én ruhaterveim meg az ő üzleti érzékük. Amerika-szerte segítünk a menyasszonyoknak minőségi, szép ruhához jutni, megfizethető áron. És nem csak menyasszonyoknak. Lesznek koszorúslányruhák, örömanyaruhák, viráglánykaruhák, kutyaruhák – óriási lesz! Luke nevet – ha jól látom, főleg a lelkesedésemen. Egyértelmű, hogy még mindig nem érti, miről beszélek. Valószínűleg az életben nem hallott még a Meck’sről. A családja nyilván sosem vásárolt ott. Max az anyukája küldte el a takarítónőjüket tisztítószerekért. De jó vőlegény módjára úgy tesz, mintha értené, miről beszélek. – Lizzie – szól lelkesen. – Ez csodálatos! Olyan büszke vagyok rád! – Kösz – mondom. – Most történt az egész. Épp az előbb. Még… egy kicsit még traumás állapotban vagyok, azt hiszem. Pontosan ez az, amire vágytam, Luke. Ez mindent megold. Mr. Meck ajánlott egy összeget, el se hinnéd, mennyit! – Ez egyre jobb – válaszol Luke szélesen mosolyogva. –Jöhetsz velem Párizsba magánrepülőn! Némán bámulok rá. És rájövök, hogy nagyon gyorsan le kell ülnöm. Jaj, istenkém. Hogy tehetem ezt? Nem – ezt nem tehetem. Én nem vagyok Romlott. Nem és kész! Pedig az elmúlt hét alatt pontosan úgy viselkedtem. Lehet, hogy valahol mélyen mégiscsak Romlott vagyok. Mindenesetre eljött az ideje, hogy megfizessek a tetteimért. – Öm… igen – kezdem, és elindulok a kanapéhoz, ahova sietve lehuppanok, mielőtt a térdem fölmondhatná a szolgálatot. – Figyelj, az a helyzet… – Ó-ó – hallom Luke-ot. A vigyor lehervad az arcáról. –Nem tetszik nekem a hangod, Lizzie. Meg kéne ijednem? Mert kicsit megijedtem. Felpillantok a gyönyörű, tökéletes arcára. Akaratlanul is megrázom a fejemet. – Luke – mondom „kit akarsz átejteni?” hangon. – Ne csináld. Kitárja a két kezét, mintha azt kérdezné, „ki, én?”

– Mit? – kérdezi. – Komolyan – felelem. – Ne szórakozz velem. Most az egyszer. Tudom, hogy te vagy Mr. Jófej, meg minden. De nem ez volt életed legpocsékabb csókja? Leejti a két karját. És egyszerre a maszkját is eldobja. Bennem pedig fölcsillan a remény, hogy talán mégsem kell megfizetnem semmiért. – Jól van – szól most teljesen más hangon, azzal odajön a kanapéhoz, és lerogy mellém. Olyan ernyedt a teste, mintha elvarázsolták volna a csontjait. Látom, hogy erőt vett rajta az utazás miatti fáradtság. – Igen. Örülök, hogy szóba hoztad. Jó ég, Lizzie… azt hittem, velem van a baj. A megkönnyebbülés elektromos áramként lüktet végig rajtam, és amikor elszáll, rongybabaként heverek Luke oldalán. Azt hiszem, én is legalább olyan kimerült vagyok, mint ő, pedig én nem utaztam több ezer mérföldet. – Nem veled van a baj – világosítom föl. Idegesít, hogy ilyen sablonos szöveggel kell jönnöm, de ebben a konkrét esetben tényleg ez az igazság. – Hanem velem. – Nem, Lizzie – ellenkezik Luke. – Ez nem igaz. – De igen – győzködöm. – Tényleg így van. De eszem ágában sincs elmondani neki Chazt. Ha rajtam múlik, Luke soha nem fog tudni Chazről. Legalábbis amíg el nem telik a kellő gyászidőszak a kapcsolatunk végeztével, ami alatt Luke-nak is lesz alkalma találni egy álomszép új barátnőt, talán egy másik Valenciát, aki a harminckettes méretével belefér a Vera Wang menyasszonyi ruhába, amit ma a kirakatban láttam, és aki majd elfeledtet vele engem. – Azt hiszem, túlságosan erőltettem az elköteleződést, amire még nem voltál felkészülve – magyarázom. – Dehogy – feleli lovagiasan. – Ez nem igaz. Inkább csak… annyira máshol tartunk most az életünkben. Nézd csak meg, Lizzie, két külön földrészre sodródtunk. Hogyan remélhettük, hogy ez működni fog? Igazság szerint nekem egy csomó ötletem lenne, hogyan tudott volna működni. De figyelembe véve, hogy egyikünk sem akarja, hogy működjön, talán jobb, ha nem beszélek ezekről.

Inkább csak annyit mondok: – Azért barátok maradunk, ugye? – Örökre – feleli, és igyekszik szomorú arcot vágni. De a szeméből olyan megkönnyebbülést olvasok ki, hogy az már-már komikus. Ugyanazt a megkönnyebbülést, amit én éreztem az ajtóm előtt állva, amikor megmondtam neki, hogy szünetet akarok tartani, mielőtt Franciaországba utazott. Pontosan tudom, mit érez. Hogy lehetséges az ilyesmi egyáltalán? Hogy sikerült egyetlen dühös szó vagy könnycsepp nélkül kikeverednünk ebből? Lehetséges, hogy egyszerűen csak… felnőttünk? – Tessék – szólok. – Ezt vissza akarom adni. És lehúzom a gyémántgyűrűt, ami már hónapok óta ólomként húzza le az ujjamat. Ijesztően könnyen lecsusszan. – Nem – tiltakozik Luke riadt tekintettel, és felém tartja a kezét, hogy megállítson. – Nem, Lizzie. Azt akarom, hogy megtartsd. – Luke, nem tarthatom meg – ellenkezem. – Tényleg – erősködik Luke, most már halálra váltan. És nem csak képzelődöm. – Nekem nem kell. Mégis mihez kezdjek vele? – Nem tudom – felelem. Nem értem, mi baja. Miért nem veszi el? – Add el. Luke, most bontottam fel az eljegyzésünket. Nem tarthatom meg. – Nem, én bontottam föl az eljegyzést – bizonygatja Luke. – Én nem tarthatom meg. Te add el. A megkönnyebbülésnek már nyoma sincs a szemében. Őszinte rémületet látok csak benne. Tényleg nem akarja visszakapni a gyűrűt. Valami itt nagyon nincs rendben. Annyi szent. Pedig mostanáig olyan szépen ment a szakítás. – Hát jó – egyezem bele szelíden, és a dohányzóasztalon heverő magazinok alá rejtem a gyűrűt, aminek a látványa annyira felkavarja. – Akkor megtartom. A megkönnyebbülés visszatér az arcára. – Helyes. Azt akarom, hogy a tied legyen. Tényleg. Ö… oké. Melyik pasi akarja, hogy a volt barátnője megtartsa a jegygyűrűt? Főleg, ha a gyűrű akkora vagyonba kerülhetett, mint az enyém. (Oké, huszonkétezer volt. Tiffany egyszer rákeresett a Cartier weboldalán. Unatkozott.)

Megmondom, melyik pasi: az, akinek rossz a lelkiismerete. Igen, csakis az. De hát az nem lehet. Luke biztos nem. Az én édes, jóképű, szerető Luke-om, akit olyan gonoszul elárultam azzal, hogy a Lovag Szállóban a legjobb barátjával kufircoltam, amikor hazamentem a nagymamám temetésére. (Amire, mellesleg, Luke nem repült haza. De hazarepült, amikor elvesztettem az állásomat meg a lakásomat. Persze a nagyi elvesztése jobban fájt. Lássuk be: új állást és lakást könnyű szerezni. De új nagymamád sosem lesz.) Luke sosem tenne olyat, ami miatt bűntudata lehetne. Pont, hogy az a baj vele, amit Shari is a szemére vetett: hogy túl tökéletes. Persze, eszembe jutott, hogy talán megcsal, amikor olyan sok estét töltött otthon tanulással, meg délutánonként a könyvtárban, amikor azt mondta, nem ér rá találkozni. De az csak az élénk fantáziám volt. Ebben a kapcsolatban nekem van egyedül lelkiismeret-furdalásom. Luke ásít – tényleg bűntudata van. De csak a neveletlensége miatt. – Úristen – szól. – Bocs… – Nagyon fáradt lehetsz – szólok megértőn. – Jobb, ha mész. Felajánlanám, hogy aludj a kanapén, de… De épp most szakítottunk. Nincs szükség magyarázatra. Luke így is veszi a lapot. – Nem – kel föl a kanapéról. – Ne haragudj. Átmegyek anyám lakásába. Tök fura érzés. Fura, nem? – Igen, az – biztosítom, és én is fölállok. Csak nem olyan fura, mint ő képzeli. – De szerintem jó lesz. Jobb lesz így. – Remélem – feleli. Aztán, ahogy búcsúzóul megöleljük egymást és lenéz rám, észreveszem, hogy valódi könnyek gyülekeznek a mély barna szemében. Most komolyan. Ott lebegnek az igazságtalanul hosszú szempillái tövében, akár Ava Meck telefonján a Swarovski kristályok (csak nem rózsaszínűek). Mintha eddig nem éreztem volna elég bűntudatot. Most még sír is miattam. – Ugye tudod, hogy mindig szeretni foglak, Lizzie? –kérdezi.

– Hát persze – válaszolom. Habár közben arra gondolok: atyám, ezek tényleg igazi könnyek? Valódi könnyek? És én miért nem sírok? Sírnom kéne? Gondolom, igen, hiszen én vagyok a lány. Istenkém, sírnom kéne. De nincs kedvem sírni. Azért vajon, mert már nem vagyok bele szerelmes? Mert már Chazt szeretem? Nem kéne azért sírnom, ami lehetett volna? A közös gyerekeinkért, akik már sosem fognak a világra jönni? Talán a kiütések miatt van? Biztos nehéz olyan pasi után sírni, aki miatt ennyi kiütés jött ki rajtad. Meg azért, mert feladta az orvosit, és a banki pályát választotta. Ha kitartott volna az orvosi mellett, most biztosan sírnék. Azt hiszem. Aztán Luke még egy utolsó, szerető ölelésbe von, puszit nyom a fejem búbjára, és elmegy. Abban a pillanatban, hogy hallom becsukódni a bejárati ajtót és meglátom őt az utcán lefelé sétálni, már veszem is a kezembe a telefonom. – Most azonnal gyere át – szólok bele. – Húúú, valaki be van indulva – mondja vidáman Chaz. – Soha nem fogod kitalálni, ki volt itt az előbb – közlöm. –Ha abból indulok ki, hogy Meckéknél vacsoráztál – találgat –, megkockáztatom, és vakon arra tippelek, hogy… Neil Diamond? – Luke – felelem, és úgy szorítom a telefont, hogy már fáj. – Magánrepülőn jött haza Párizsból a nagybátyjával. Most szakítottunk. – Már jövök is – mondja Chaz, és a hangjában már egy csepp humor sincs.


Az első történelmi legénybúcsúztatót Spártában rendezték, az i. e. 5. században. Katonai bajtársak, akik arra készültek, hogy feleséget raboljanak maguknak, előtte ünnepséget csaptak, és ittak egymás egészségére. A férfiak azóta is összegyűlnek, mielőtt egyik társuk házasságra adja a fejét, hogy közösen leigyák magukat, elsirassák a közös legényéveket és táncoló lányokat sasoljanak. A menyasszonyok jól teszik, ha elsiklanak a férfiak ezen nagy múltú rituáléja fölött. Sokkal régebben van a világon, mint te, szivi. Hadd szórakozzon egyet a pasid. Ne félj, bosszút állhatsz… a nászéjszakán.

Hogyan kerüld el az esküvői katasztrófát Örömanya, ne hidd, hogy rólad megfeledkeztünk. Te is szeretnéd a legjobb formádat hozni a nagy napon. Hogy hogyan? Nagyon egyszerű. Kezdj el minél korábban ruha után nézni, hogy maradjon időd megtalálni a tökéletes darabot. A semleges színek a legelegánsabbak (a pirosat hagyd meg a férjed közönséges új feleségének, a fehér pedig ugyebár a menyasszony színe), és a fekete is jó választás, amennyiben nem délelőttre tűzik ki a szertartást. Ne legyen túl csicsás a ruha, hacsak nem esti fogadásról van szó. És ne feledd, hogy egy jó alakformáló fehérnemű mindig csodákra képes. LIZZIE NICHOLS DESIGNTM

••••••••••••••••••••••••23••••••••••••••••••••••• Ünnepeljük meg a nagy eseményt borral s édes szavakkal! Titus Marcellus Plautus (i. e. 254--184), római drámaíró

Chaz negyedóra múlva nálam van. Elképesztő, hogy éjfél után milyen gyorsan meg bír tenni egy taxi hetvensaroknyi távot az Első sugárúton. – Mindent tudni akarok – hajítja le a hátizsákját a kanapéra (még nem jutottunk el addig a szintig, hogy saját fiókunk legyen egymás lakásában). – De előbb meséld el, mi volt Ava szüleinél! – Jaj, Chaz… És a következő pillanatban már a karjában vagyok, és olyan… nem is tudom szavakba önteni. Tökéletesen ellenkezője annak, amikor a volt vőlegényem átölelt. A feszengés meg a furcsa kellemetlenség helyett, amit az imént Luke-kal éreztem, Chaz ölelésében árad felém a biztonság, a nyugalom és legfőképp a szeretet – az igazi, szívből jövő szeretet. Lehunyom a szemem, és engedem, hogy átjárjon a melegsége. A könnyek, amiket Luke nem tudott a szemembe csalni, most előtörnek. – Ajjaj – nevet föl kedvesen Chaz, aztán megpuszil. –Ennyire rosszul ment? Nem tetszettek a rajzaid? Hogy létezik ez? Én mindig is rajongtam a kis pálcikalányaidért. Rajzoltál nekik cilindert? Imádom, amikor cilindert rajzolsz nekik. – N-nem – pityergek a fejemet csóválva, ahogy Chaz megszorítja a derekamat. – O-odavoltak a c-cilinderekért! Vagyis, hogy nem rajzoltam nekik cilindert. De odavoltak a rajzaimért. – Komolyan? Akkor mi a baj? – Cs-csak annyira boldog vagyok! Így is van. Annyira boldog vagyok a nappali per étkező per konyha közepén állva, Chaz karjai között – most, hogy nincs többé vőle-

gényem és a Romlottsági mutatóm visszaugrott mínuszba –, hogy azt hiszem, majd’ megszakad a szívem. – Tehát Meckék megveszik a terveidet? – igyekszik tisztázni Chaz. Bólintok. – Én vezetem a tervezést és a minőség-ellenőrzést. Ava felelős a marketingért. Minden másról az apukája gondoskodik. Chaz… azt hiszem, ez tényleg hatalmas dobás lesz. Nem valami vacak minőségű ruhákról van szó. Tényleg nem. Ava túlzottan érdekelt benne, mert az ő neve is rajta lesz a termékeken. Ezt most valóban komolyan veszi. Az is közrejátszik, hogy annyira odavan ezért a DJ Tippycatért, aki különben üzleti tanulmányokból diplomázott a Syracuse Egyetemen. Az igazi neve Joshua Rubenstein. Ő is ott volt a vacsorán. Chaz elismerően néz. – Na és a boltod? Mi lesz Tiffanyval meg Monique-kal és Marisollal meg Sylviával? Az ajkamat harapdálva válaszolok: – Van egy tervem számukra, de… ahhoz autóznunk kell majd egy kicsit. –Autóznunk? – visszhangozza. – Hova? – New Jerseybe – felelem megfogva a kezét, és lehúzom őt magam mellé a kanapéra. – De előbb… Chaz, őszintén… és ne vicceld el. Mondd meg az igazat. Tudnom kell. Hogy értetted azt, hogy Luke nem volt mintagyerek, amíg jártunk? Merthogy az előbb szakítottunk… és mindenáron ragaszkodott hozzá, hogy megtartsam ezt. – Előrehajolok, és kihúzom a gyűrűt a People magazinok alól, ahova rejtettem. – Chaz, ez a gyűrű egy vagyont ér. Miért akarná annyira, hogy megtartsam, hacsak nincs rettenetes bűntudata? He? Ennek semmi értelme. Chaz lepillant a gyűrűre és megrázza a fejét. – Jó ég – szól. – Nem hiszem el, hogy nem vette vissza. Csak nem sírt? – Amikor szakítottunk? – nézek rá csodálkozva. – De igen, sírt egy kicsit. Ezt meg honnan tudod? Chaz mély levegőt vesz. Aztán süvítve kiengedi. – Luke nem volt éppen az ártatlanság megtestesítője, amíg együtt voltatok, oké? – Chaz fölemeli tekintetét a gyűrűről, és mélyen a

szemembe néz. – Tényleg azt hitted, hogy minden este a könyvtárban tanul? Merthogy nem ott volt ám. Pislogok. – Tudtam! – fakadok ki. – Sharinak volt igaza! Luke tényleg túl tökéletes volt. Csakugyan volt benne valami rémisztő. – Aztán hozzáteszem. – Egy pillanat. Nagyon remélem, hogy ez nem valami mese, amit kitaláltál, hogy ne érezzem olyan rosszul magam amiatt, amit mi csináltunk… – Hogy ne érezd rosszul magad? – hüledezik Chaz. –Lizzie, az istenért, egészen mostanáig féltem elmondani, mert attól tartottam, hogy ideg-összeroppanást kapsz, vagy valami. – Ha ez most valami vicc – fenyegetem, mert továbbra sem vagyok biztos benne, higgyek-e neki –, hogy ne érezzem magam olyan kettesnek a Romlottsági Skálán, akkor jobb, ha tudod, hogy nem túl vicces… – Nem viccelek – feleli higgadtan Chaz. – Nem tudom, mi az a Romlottsági Skála. Az a Sophie nevű csaj volt az osztályából, oké? Akin keresztül Luke asztalt szerzett nekünk a Pöttyös Disznóban. Előző félévben végig dugta a hátad mögött. Látnod kellett volna a csajt. Tisztára begolyóztál volna. Azokban az ízléstelen Juicy cuccokban jár, amiket úgy utálsz. És hatalmas napszemüvege van, aminek az oldalán rikít a Dolce & Gabbana felirat. Megrázom a fejem. – Nem – mondom. – Szép próbálkozás. De nem titkoltad volna el mostanáig. Elmondtad volna. – Ami azt illeti, Lizzie – világosít föl Chaz halál komoly hangon –, nem mondhattam el. Hogy mondhattam volna el, hogy Luke a hátad mögött csal egy másik nővel, mikor fülig szerelmes voltál bele? Vagy legalábbis azt hittem, hogy szerelmes vagy. Hogy nézett volna ki? Gondolj bele a helyzetembe: szerelmes vagyok beléd, és magamnak akarlak. Ha azelőtt közeledtem volna hozzád, mielőtt, khm, megnyertelek (amit ma már bátran remélhetek), és közöltem volna, hogy a vőlegényed megcsal, szerinted mit érek el? Igen, lehet, hogy szakítottál volna Luke-kal, és az is lehet, hogy lefeküdtél volna velem. De honnan tudtam volna, hogy nem afféle bosszú-kefélésről van szó, amivel csak Luke gonoszságát akarod megtorolni? Meglepetten pislogok rá.

Az a helyzet, hogy hiszek neki. Legfőképp a részletek miatt. Azt a Dolce & Gabbana dolgot száz százalék, hogy nem ő találta ki. Chaz nem ismer egyetlen divattervezőt sem – csak rá kell nézni a sortjára. De amiatt is, hogy olyan nyersen adta elő. Valóban képtelenségeket hordott össze. De amilyen kíméletlenül beszélt, még igaz is lehet. – Ebből én nem kértem – folytatja. Sehol egy cseppnyi gúny vagy nevetés a hangjában. Kék szemében inkább fájdalmat látok. – Erre semmi szükségem nem volt. Hosszú ideje… már jóval szilveszter előtt, mióta csak segítettem neked költözködni, meg akartalak szerezni, bármi áron. Ez az igazság. De nekem örökbe kellettél, Lizzie. Márpedig esélytelen lett volna, hogy velem maradj, ha nem vagyok számodra több, mint egy kefélés, hogy Luke-on bosszút állj. Szóval… igaz, nem mondtam el. Mostanáig. Nyugodtan beperelhetsz. Aztán, még mindig görnyedt vállal ülve, előkapja a telefonját. – Egyébként be is tudom bizonyítani. Mire észbe kapok, már meg is nyomott egy gombot, és egy pillanattal később beleszól a mikrofonba: – Luke. – Chaz! – kiáltom – Ne… – Hello, haver – köszön könnyedén. – Jaj, bocs, fölébresztettelek? Nem? Itt vagy a városban? Mit keresel itt? Nem hiszem el, hogy ez tényleg megtörténik. Visszaesek a kanapéra, és a kezemmel eltakarom a szememet. Ezt nem bírom végignézni. – Voltál Lizzie-nél? Tényleg? Igen? Szakított? Nem mondod. De kár. – Chaz felém dől és megböki a kezemet, de azért sem nyitom ki a szemem. Még néhány „tényleg?” és „komolyan?” után Chaz azt mondja: – Szóval, ha Lizzie-vel szakítottatok, akkor most, gondolom, komolyra fordítjátok a dolgot Sophie-val. Chaz valószínűleg a fülemhez tartja a telefont, mert tisztán hallom Luke hangját, ahogy azt mondja: – Hát, tudod, most, hogy Franciaországba költözöm, nem hiszem, hogy túl gyakran látom majd Sophie-t. De emlékszel, meséltem, hogy van az új irodánkban az a szédületes nő, akivel összejöttem, Marie…

Elveszem a kezem a szemem elől, és hitetlenkedve nézek Chazre. Az arcán vonzó keveréke tükröződik az aggodalomnak – hogy fájdalmat okoz – és a nevetésnek. Igazából tényleg nehéz nem meglátni a helyzetben a komikumot. Nem mintha annyira érdekelne, hogy kit dugott meg Luke a hátam mögött. Csak azt remélem, hogy hozzám hasonlóan ő is óvszerrel tette. Amikor látja, hogy én is mosolygok, Chaz visszateszi a telefont a füléhez, és így folytatja. – Luke? Figyelj, szóval, hogyha Lizzie-vel vége köztetek, arra gondoltam… mit szólnál hozzá, ha elhívnám randizni? Mert, tudod, szerintem fantasztikus lány, és hát mindig is… Egyméteres távolságból is jól hallom, ahogy Luke hangja félbeszakítja Chazt. Chaz vigyora szélesebbre nő. – Ó – szól, és csillogó kék szemekkel néz rám. – Szerinted nem lenne túl jó ötlet? Miért? Azt képzeled, hogy olyan szexisten vagy, hogy az összes fantasztikus lány csak a tied lehet? Még akkor is, amikor már végeztél velük? Kitaláltam? – Chaz, ne! – szuszogok nevetve, és a telefonhoz nyúlok, hogy kicsavarjam a kezéből. – Nem? – kérdezi a telefonba Chaz, közben pedig a megragadja a derekamat, és zajosan a padlóra teper. – Ja, mert most nagyon sebezhető állapotban van? Én nem hiszem, hogy olyan sebezhető állapotban lenne, mint gondolod. Hogy mi volt az a zaj? Azt hiszem, csak… a szomszédom lehetett. Biztos megint hazahozott egy transzvesztit abból a bárból az utcánkban. Hé, Johnny! – tartja el a telefont a szájától, a falnak kiabálva, miközben kíméletlenül csikizi az oldalamat, én meg igyekszem magamba fojtani a röhögést. – Hallottál már az absztinencia fogalmáról? Szerintem ki kéne próbálnod! Hupsz, Luke, most le kell tennem, odahányt a folyosóra. Aha, a hányásában fetreng. Majd hívlak. Chaz lerakja, hátradobja a válla fölött a telefont, és rám veti magát. A nevetéstől alig kapok levegőt. És ráébredek valamire: soha az életben nem szórakoztam még ilyen jól. Ami elég nagy szám, ha azt nézzük, milyen napom volt.


Aki olvasott már angol történelmi regényt, tudja, hogy a tizenkilencedik századi Európában minden valamirevaló fiatal lány Skóciába szökött a jegyesével (már akkoriban is szülői engedélyre volt szükség, hogy egy tizennyolc évnél fiatalabb lány férjhez mehessen). Jane Austen Büszkeség és balítéletében Elizabeth Bennet is kétségbe esik, amikor hírét veszi, hogy szeleburdi húga, Lydia mégsem ment Gretna Greenbe a szeretőjével, Wickhammel, mert ez azt jelentette, hogy a férfi nem akarja feleségül venni a lányt. Skócia manapság is népszerű esküvőhelyszín az amerikaiak körében, és számos utazási iroda forgalmaz efféle ajánlatokat. Fontos azonban még otthon utánajárni a szükséges dokumentumoknak, máskülönben a gyanútlan menyasszony könnyen abba a helyzetbe kerülhet, mint szegény, szerencsétlen Lydia.

Hogyan kerüld el az esküvői katasztrófát A szökés nem feltétlenül jelenti azt, hogy a párnak le kell mondania a nászajándékok öröméről! Előfordul, hogy a szülők vagy más rokonok, illetve barátok rendeznek egy fogadást a hazatérő friss házasok tiszteletére. Akár még ajándéklistára is előjegyezhetik magukat, és nem lépik át vele a jó ízlés vagy az illem határait. Manapság, ahogy az esküvői kiadások egyre magasabbra rúgnak, vannak szülők, akik olcsóbbnak találják kifizetni a lányuk „szökését”. Bárcsak mind ilyen szerencsések lennénk! LIZZIE NICHOLS DESIGNTM

••••••••••••••••••••••••24••••••••••••••••••••••• Mert hiszen annál nincs soha szebb és nincs derekabb sem, mint amikor egymást értő szívvel tartja a házát férj és nő, nagy fájdalmára a rosszakaróknak, jóakarók örömére, jeles hírére maguknak. Homérosz (i. e. 8. század), görög költő'

Másnap

délelőtt Monsieur Henrit a hátsó kertjükben találom, pontosan, ahogy a felesége jósolta: a saját kezűleg kiépített pétanquepályáján gyakorol. Meglepődik, amikor észrevesz. Gondolom, nem jönnek hozzájuk gyakran látogatók Manhattanből a külvárosi otthonukba, a New Jersey-beli Cranburybe. Pláne nem, amikor frottír fürdőköntösben van. – Elizabeth! – kiált föl, leejtve a pétanque-golyót a homokba, és gyorsan összehúzza a köntösét. Méltatlankodó pillantást vet a feleségére, aki megjelenik mögöttünk egy tálca jeges teával. – Sajnálom, Jean – mondja, de ha engem kérdeznek, nem úgy tűnik, mint aki nagyon sajnálkozik. – Elizabeth ma reggel telefonált, hogy átjönne beszélni valami fontos ügyben. Kiszóltam neked, de úgy látszik, nem hallottál. Monsieur Henri megrökönyödve nézi, ahogy a felesége leteszi a tálcát a kis fémasztalkára a rózsalugas árnyékába a pétanque-pálya végében, aztán helyet foglal az asztal mellett a padon. A férje, aki mindig is nagydarab ember volt, nagyon lesoványodott a műtétje óta. De így is izzad a nyári napsütésben, még az árnyékban is. Lepillant a három pohár jeges teára. – Nos – szól –, végtére is tarthatok egy kis pihenőt. Csak egy percre.

– Az nagyon jó lenne – felelem. Gyors pillantást vetek a ház felé. Chaz a környéken furikázik, de biztosított róla, hogy félóra múlva visszajön értem az Avisnál kölcsönzött autóval. „Csak körülnézek az üzletsoron”, mondta, „veszek neked egy tangát a Victoria's Secretben. Sosem láttalak még tangában. Sem más Victoria's Secret cuccban”. Ennek meg is van az oka, bizonygattam. Gondosan magam alá tűrve az antik Lilly Pulitzer megkötős szoknyámat, leülök Madame Henri mellé a padra, és megvárom, amíg Monsieur Henri is komótosan elhelyezkedik a fa karosszékében, mielőtt belefognék a mondókámba. – Kérem, bocsássa meg, hogy az otthonában zavarom, Monsieur Henri – szólok. – Az épületről szeretnék beszélni… – Elizabeth, kérem – mondja szívélyesen Monsieur Henri, ahogy elveszi az egyik pohár jeges teát, és megkeveri a mentaággal, amit a felesége belerakott. – Nincs mit mondanom erről a témáról. Megbízzuk a Goldmark Ingatlant az eladással, és kész. Őszintén sajnálom, hogy másik lakás és új munkahely után kell néznie, de mint ígértük, szólunk Maurice-nak az érdekében, és kitűnő referenciát kap… nem lesz gond munkát találnia. Elégedjen meg ezzel. Ez a rimánkodás igazán nem illik kegyedhez. Azt kell mondanom, igencsak meglep. – Ami azt illeti – felelek a saját jeges teámért nyúlva, és örömmel észlelem, hogy nem remeg a kezem. Csak így tovább, Lizzie! –, nem az állásomért jöttem könyörögni, Monsieur Henri. Találtam másik állást. Azért jöttem, hogy ajánlatot tegyek az épületre. Monsieur Henri kis híján elejti a poharát. Madame Henri pedig félrenyeli a jeges teáját. – Hogy mit szeretnél, Elizabeth? – köhögi. – Tudom, hogy az ingatlanügynökségen keresztül kellett volna érdeklődnöm – folytatom gyorsan. – De az az igazság, hogy még nincs meg a teljes összeg. Egyelőre. De meglesz nemsokára. A fennmaradó részt majd ki tudom fizetni részletekben, de bele fog telni néhány évbe. Tisztában vagyok vele, hogy önök nem így tervezték, de… – előrehajolok, és halk, sürgető hangon szólok hozzájuk, míg valahol a távolban fölberreg egy fűnyíró, és egy madár egyszerű, de szép dalra fakad. – Ha nekem adják el a házat, nem pedig egy idegennek, akkor megspórolhatják az ingatlanközvetítő teljes árát. Teljesen kiiktathat-

juk az ügynöki költségeket, és ez több százezer dollárt jelent. Hajlandó vagyok akár itt és most, bármiféle értékbecslés nélkül, négy és félmillió dolláros ajánlatot tenni. És mielőtt azt mondanák, hogy a ház többet ér – teszem hozzá azonnal, mert látom, hogy mindketten szólni akarnak –, hadd hívjam föl a figyelmüket arra a tényre, hogy én abban a házban lakom és dolgozom, felmérésre pedig azért nincs szükségem, mert pontosan tudom, mennyi minden szorul felújításra. Láttam a repedéseket, befoltoztam a hézagokat, és annyiszor hívtam már ki a kártevőirtókat a pincében fészkelő patkányok miatt, hogy meg se tudom számolni. Kész vagyok ebben a pillanatban személyes ígéretet tenni, hogy öt éven belül megkapják a teljes összeget. Aláírok bármit, amit csak akarnak, hogy garantáljam. Mindössze annyit kérek, hogy emlékezzenek vissza, hol tartottak egy éve, amikor először betettem a lábam a boltjukba. És gondoljanak bele, hol tartanak most. Hátradőlök a padon, és nagyot kortyolok a jeges teából. Nagyszájú létemre is kimerített ez a hosszas beszéd. Kíváncsian nézem őket, ahogy feszengve pillantanak rám. Aztán Madame Henri a férjéhez fordul. – Az ingatlanközvetítő tényleg jó sokba kerül – állapítja meg franciául. Habár mostanra mindketten jól tudják, hogy többé-kevésbé folyékonyan beszélem az anyanyelvüket, megszokásból automatikusan átváltanak rá, amikor nem nekem szánják a mondandójukat. – Tényleg egy halom pénzt megtakarítanánk. – Viszont várnunk kéne a pénz egy részére – érvel sértődötten a férje. – Hallottad. – Na és? – tudakolja a felesége. – Mit akarnál venni belőle, jachtot? – Miért ne? – horkan föl Monsieur Henri. – Hallottad, mit mondott az ingatlanügynök az azbesztről a pincében – érvel Madame Henri. – De azt is mondta, hogy ha békén hagyjuk, nem lesz semmi baj. Manhattanben minden cső azbeszttel van bélelve. Szemrebbenés nélkül hallgatom a szavaikat. Én is tudok az azbesztről. A vízvezeték-szerelő hónapokkal ezelőtt szólt. Aduként akartam fölhasználni, amennyiben elutasítanák az ajánlatomat.

– Több ezer dollár lesz kicseréltetni – folytatja Madame Henri. – Ha nem több tízezer. Kell ez neked? – Nem – fanyalog Monsieur Henri. – Így egyetlen délután alatt letudjuk az egészet – győzködi a felesége. – Még a bútorunk elszállításáért sem kell fizetni, mert megtartja őket! Monsieur Henri erre felderül. – Á! Erre nem is gondoltam! De hát honnan lett hirtelen ennyi pénze? Még harmincéves sincs. – Ki tudja? – kérdez vissza franciás vállrándítással a felesége. – Talán a halott nagymamájától? – Kérdezd meg! – utasítja Monsieur Henri. Aztán mindketten hozzám fordulnak, és Madame Henri angolul megkérdezi: – Hallottad, amit beszéltünk? – Még szép, hogy hallottam – felelem bosszúsan. – Nem vagyok süket. És mint tudják, beszélek franciául. – Tudom – ingatja a fejét Madame Henri. – A nagymamád hagyta rád a pénzt? – Nem – válaszolom. – Tegnap este üzleti megegyezést kötöttem a Meck Iparvállalattal. Esküvői kollekciót fogok tervezni a diszkont bevásárlóközpont-hálózatuknak. Monsieur Henri értetlenül néz. – De ha a Meck’snek fogsz dolgozni, miért akarod megvenni a boltot? – Mert szeretnék továbbra is ruhákat készíteni a saját ügyfeleimnek – magyarázom. – A Meck’stől függetlenül. Ráadásul az önök boltja… az én boltom, ha beleegyeznek, hogy megvegyem… az otthonom. Tudom, hogy nevetséges, de ahogy kiejtem ezt a szót, könny szökik a szemembe. És mégis… ez az igazság. Az a szegényes kis lakás – amit természetesen tetőtől talpig felújíttatok, ha egyszer az enyém lesz – az a hely, ahol átéltem életem legszebb és legszörnyűbb korszakait. Nem engedhetem kicsúszni a kezem közül. És nem is fogom. Vagy legalább megküzdök érte.

Madame Henri pislog néhányat, aztán a férjére néz, aki pedig felvonja a szemöldökét. – Hát – szólal meg Monsieur Henri. – Ebben az esetben… azt hiszem, el kell adnunk Elizabethnek a házat. Egyetértesz velem, chérie? Madame Henri arca káprázatos mosolyra húzódik. – Egyetértek! – feleli, így lehetséges, hogy fél órával később Madame Henrival pezsgőzünk a déli napsütésben, a fákon csiripelnek a madarak, a férje pedig Chazt tanítja pétanque-ozni, aki időközben visszatért a bevásárló körútjáról, és kiváló játékosnak bizonyul… Majdnem olyan jól megy neki, mint a tárgyalásistratégia-oktatás, aminek segítségével meggyőztem a volt főnökeimet, hogy adják el nekem az üzletüket.


Érdemes észben tartani, hogy a történelem legpompásabb és legköltségesebb esküvői közül sok nem vezetett boldog házassághoz. Vegyük például VIII. Henrik esetét a számtalan feleségével vagy Károly herceget és Diana hercegnőt, és ott van persze az örök optimista, de a szerelemben elátkozott Elizabeth Taylor. Legyen az esküvőd bármilyen fényűző vagy egészen szerény, a lényeg az, hogy a megfelelő emberhez menj hozzá: ahhoz, aki téged szeret, olyannak, amilyen vagy, nem pedig attól függően, hogy szülsz-e neki fiú utódot, hogy mennyi pénzed van, vagy mennyire festesz jól fürdőruhában. A szerelem pompás dolog, ez igaz. De a legfontosabb, hogy olyan élettársat válassz, aki megnevettet, ha bánatos vagy, hoz neked fahéjas pirítóst, ha nem érzed jól magad, és hajlandó átengedni a távirányítót.

Hogyan kerüld el az esküvői katasztrófát Amikor a vendégek hazamentek, az összes ajándékot kicsomagoltátok, és az utolsó köszönőlapot is elküldtétek, előfordulhat, hogy picit levertnek érzed magad. Ez teljesen normális! Végtére is épp most zárult le életed legizgalmasabb eseménye – az egyetlen esküvőd (remélhetőleg). Természetes, ha elszontyolodsz kicsit, amiért vége. De ne feledd, hogy csak most vár rátok a legcsodálatosabb és legboldogabb utazás… a házasélet! És nyugodtan fölpróbálhatod néha a menyaszszonyi ruhádat… akár csak tévézéshez is. Mindenki szokta. Komolyan. LIZZIE NICHOLS DESIGNTM

••••••••••••••••••••••••25••••••••••••••••••••••• Nem az állandó fogadkozás a hűség bizonyítéka, hanem az egyszer kimondott és megtartott fogadalom. William Shakespeare (1564-1616), angol költő és drámaíró

Hat hónap múlva – Te vagy a legszebb menyasszony a világon! – Nem is igaz – közli velem Tiffany. – Kövér vagyok. – Tiffany – szólok rá. – Négy hónapos terhes vagy. Az a dolgod, hogy kövér legyél! – Az normális, hogy engem még mindig megijeszt? –kérdezi Monique csak úgy mindenkitől. – Mármint az, hogy Tiffany anya lesz. Mást is megijeszt? Shari fölemeli a kezét, és Sylvia meg Marisol csatlakozik. Tiffany mérges pillantást vet rájuk. – Utállak titeket! – jelenti ki. – Ami a legjobb abban, hogy Tiffany anya lesz – provokálja tovább Monique –, az az, hogy egy csapásra kedves, és szeretetteljes lett. – Ettől a ruhától látszom kövérnek – állapítja meg Tiffany a tükörképét nézve az egész alakos, aranyozott keretű tükörben. – Szó sincs róla! – háborodok fel. – Attól látszol kövérnek, hogy terhes vagy. – Ez egy dagiruha – biggyeszti az ajkát Tiffany. – Kib...tt dagiruhát terveztél nekem a kib…tt esküvőmre. – Tudjátok, mi tök imádnivaló? – kérdi Shari, és bekap egy drazsét a dobozból, amit a várva várt eseményre hozott magával az üzletbe. –

Egy káromkodó menyasszony. Főleg egy káromkodó terhes menyasszony. Sylvia és Marisol cöcögve körbejárják Tiffanyt, mindenhol igazgatják, és kisimítják az uszályt a remekbe szabott – és a legkevésbé sem dagi – eredeti ruhán, amit direkt neki terveztem. – Nem terveztem neked dagiruhát, Tiffany – vitatkozom, és csak nagy lelkierővel tudom megállni, hogy meg ne fojtsam. – És nem szép dolog ilyet mondani annak, akitől félállásban annyi fizetést kapsz, hogy ott hagyhattad végre azt a gyűlölt állásodat a Pendergast, Loughlin és Flynn-nél. Tiffany mérges pillantást vet a tükörképemre. – Na és? Öt hónap múlva úgyis itt hagylak, hogy otthon lehessek Raoul Juniorral. – Kisfiú lesz? – kérdezi izgatottan Marisol. – Mittomén – nézi mereven a tükörképét Tiffany. – Nem mindegy? – Komolyan mondom – kap be még egy drazsét Shari. –Ez jobb, mint az Amerikai gladiátorok. – Majd fölfogadsz egy bébiszittert, Tiffany – rántom meg az övét a szükségesnél talán kicsit erősebben. – Nem kell fölmondanod. Különben meg olyan egészségbiztosítási csomagot választottam nektek, amihez négy hónap fizetett szülési szabadság jár, nem emlékszel? Ezt a ruhát pedig, gyönyörű empire derékkal, szív kivágással meg templom hosszúságú uszállyal (ami egyébként egyáltalán nem illik ahhoz a villámesküvőhöz, amit Raoullal az anyakönyvvezetői irodában fogtok tartani, még akkor sem, ha utána a Tavern on the Greenbe mentek bulizni) személyesen neked terveztem, hogy a hasadat eltakarja. Egyáltalán nem kövérít, és kikérem magamnak, hogy dagiruhának nevezd. Tiffany Shari drazséját méregeti. – Megkínálsz végre, vagy mi? – kérdezi. – Szó sincs róla – csattanok föl. – Nem fogod összecsokizni a ruhát, amin hetekig melóztam. – Melóztunk – javít ki Marisol. – Tegnap hajnali kettőig varrtam az uszályára a kristálygyöngyöket. – Igen – helyesbítek –, melóztunk.

– Nagy ügy – forgatja álomszépen kisminkelt szemét Tiffany. – A jövő héten úgyis kétszáz dolcsiért készen meg lehet majd venni az utánzatot a Meck’sben. – Nem igaz! – kiáltom. – Mondtam már, hogy ez egy eredeti Lizzie Nichols Design darab! Soha nem fognak a Meck’sben ilyet árulni. Jó… valami hasonló biztos lesz. De háromkilencvenkilencért. Tiffany felszegi a fejét, mire a frissen csavart tincsei vidáman táncolnak. – Tudtam – közli megint a szemét forgatva. – Megjöttek a kocsik – szól közbe unott hangon Monique. – Akkor induljunk – javaslom sietve. – A végén még elkésünk. Azzal kivonulunk a fagyos téli levegőbe az élénkrózsaszín ponyva alatt, amelyen fehér, cirkalmas betűkkel az áll: Lizzie Nichols Design™, és két csoportra szakadva beszállunk az elegáns fekete kocsikba, amiket Raoul küldött értünk. Én segítek Tiffanynak elrendezni az uszályát, és csak azután ülök be Shari mellé a hátsó autóba. – Kösz, hogy eljöttél – hálálkodom. – Most viccelsz? – kérdezi, és a szájába szór még néhány drazsét. – A világért se hagynám ki. Szóval, mi a pálya? A pasija végre megkapta a zöldkártyát? – Éppen időben. Még öt hónap, és illegális apa lett volna belőle. – Akkor ez volt az emberi történelem leggyorsabb válása. – Hát, az előző Mrs. Raoul elég szép kompenzációt kapott, amiért olyan szolgálatkészen segített átverni a Bevándorlási Hivatalt és nem árulta el, hogy évek óta nem élnek már együtt. – Ez olyan romantikus – sóhajt Shari, és kényelmesen elhelyezkedik a bőrülésen. Amikor odaérünk az anyakönyvi hivatalhoz, kipattanok az autóból, és rohanok segíteni Tiffanynak kiszállni anélkül, hogy kárt okozna a ruhában, amin mindannyian olyan sokat dolgoztunk. Sikerül a művelet, bár nem mondanám, hogy Tiffany túl hálásan viseli. A közös erőfeszítésnek köszönhetően különösebb gond nélkül fölérünk vele az előtérbe, ahol a férfiak várnak ránk – meg Pat, aki az ebédszünetében átszaladt az irodából. De minden aggodalmam megérte azért a boldogságért, ami Raoul arcán tükröződik, amikor először pillantja meg a menyasszonyát es-

küvői díszben. Könny szökik a szemébe, kézen fogja Tiffanyt, és a fülébe súgja: „Álomszép vagy, baby”. A nagy meghatottságtól muszáj elfordulnom. – Tudom – súgja vissza Tiffany önelégülten. Úgy tűnik, mégsem érzi magát olyan kövérnek. Egy kar átfonja a derekamat, és egy pillanat múlva egy szürke öltönyös férfi csókolja a nyakamat. – Hé – mondja Chaz. – Szép munka. – Köszi – kuncogok. Igen, kuncogok. Ezt hozza ki belőlem Chaz. – Tetszik a dekoltázs mentén a szalag? Szerintem jó ötlet volt. Ilyet akarok majd a jövő évi kollekcióban a viráglánykaruhákra is. – Viszik majd, mint a cukrot – véli Chaz. A kedvenc sárga nyakkendőmet viseli a nagy nap tiszteletére. A térdem elgyengül. Még ma is elolvadok, mint a vaj a sütőben, ha öltönyben és pláne a sárga nyakkendőben látom Chazt. Eltűnődöm, vajon elmúlik-e ez valaha. Van egy sanda gyanúm, hogy nem. Egy fásult tisztviselő Tiffany és Raoul nevét szólítja, és készülődünk betömörülni a parányi kápolnába, amikor a bejáratnál zűrzavar hallatszik, és egy ismerős hang azt visítja: – Várjatok! Várjatok meg! – Te jó ég! – nyög fel Shari. – Őt meg ki hívta el? Az ajkamba harapok. – Ö… lehet, hogy megemlítettem, hogy ma van Tiffany esküvője… körülbelül most. – Az istenért, Lizzie! – ripakodik rám Tiffany. – Te soha az életben nem fogod megtanulni, hogy tartsd a szádat? Mielőtt azonban válaszolni tudnék, a kosztümös-kiskalapos Ava már be is ront a terembe, a férje, Joshua Rubenstein (másnéven DJ Tippycat) oldalán, nyomában pedig az elmaradhatatlan Kicsi Joey. – Elnézést kérek a késésért – szól Ava olyan méltósággal, amit a Meck Iparvállalat marketing-igazgatói pozíciója megkövetel. – Dugóba kerültünk a helikopter-leszállótól. Tiffany undokul néz, de Raoul barátságosan így szól: – Nagyon örülök, hogy eljöttetek.

A tisztviselő újra szólítja őket, és bevonulunk a – hál’ istennek – rövid, de tartalmas ceremóniára. Valamivel később, amikor Latrell felbontotta a pezsgőt, mindenki mindenkinek gratulált, aztán felkértek minket a távozásra, hogy a következő pár sorra kerülhessen, és Raoul szólt, hogy üljünk be az autókba, amik fölvisznek minket a Tavern on the Greenbe, Chaz megragad a könyökömnél és félrehúz a sarokba egy szökőkút meg egy faliújság közé, amin az iroda személyzete van fölsorolva. Ott aztán előhúz valamit a zakója belső zsebéből. – Tudod, hogy ez mi? – kérdezi, és zafírkék szeme gyanúsan csillog. A sima, fehér borítékra pillantok. – A ház birtoklevele? – kérdezem mohón. – Kifizetted a hátralékot a titkos örökségedből, és már semmivel sem tartozom? Chaz csalódottnak látszik. – Nem. Miért, ezt szeretnéd? Azt hittem, hogy saját erődből akarod visszafizetni, hogy megállj a magad lábán, meg minden, ahogy nyáron mondtad. – Aha, persze – igyekszem leplezni a kiábrándultságomat. – így van. Pontosan. Szóval mi az? Chaz kinyitja a borítékot és kivesz belőle egy összehajtott lapot. Egy brosúrát tart a kezében, a tetején New York City Anyakönyvi Hivatal felirattal. Alatta ez a cím olvasható: Tudnivalók a házassági engedély kérvényezéséhez. – Igen – mondja Chaz, amikor döbbenten felé fordulok. – Hoztam egyet. És mielőtt még kidobnád a taccsot, mondhatsz nemet. Nem fogok haragudni vagy megsértődni, meg ilyenek. Nekem mindegy, hogy összeházasodunk-e valaha, vagy sem. Számomra ez nem fontos. Én csak téged szeretlek, és örökké szeretni foglak. Ezen semmiféle papír nem változtathat. De tudom, hogy ez neked régebben fontos volt, és ha még most is az, akkor… megtehetjük. És szerintem, ha így csináljuk, te sem kapsz kiütést, és én se rókázlak le. Kitölthetnénk most a jelentkezési lapot, aztán holnap visszajövünk (mert huszonnégy óra a várakozási idő), és megtesszük. Nem kell elmondanunk senkinek. Arra gondoltam, hogy ha már úgyis itt vagyunk, gyorsan lemehetnénk az irodába… föliratkoztam a listára, amikor megérkeztem. A regisztrációs iroda a földszinten van. Nem kell sietni, van

időnk, nyolcvankilencen voltak előttem. Amíg a többiek átfurikáznak a Tavern on the Greenbe, mi ezt elintézzük, és majd utánuk megyünk. Senkinek sem kell megtudnia. Minden pont ugyanúgy lesz. Csak épp össze fogunk házasodni. Holnap. Vagy valamikor. Hatvan napig érvényes. Mármint az engedély. Még mindig döbbenten bámulom a brosúrát a kezében. – Te most megkérted a kezemet? – nyögöm ki nagy nehezen. – Csak ha szeretnéd – mondja Chaz. – Nem muszáj. De én nem olyan szörnyű nagy felhajtásról beszélek, amilyet az ügyfeleid tartanak, csokoládé szökőkúttal meg csibetánccal. Nekem az nem kell. És soha nem is fog kelleni, érted? A nővéremnek volt olyan esküvője, és teljesen… – Megremeg. Látszik, hogy kezd becsavarodni. Megnyugtatásul a karjára teszem a kezemet, ő pedig folytatja. – A szüleid biztos ilyenfajta esküvőt szeretnének neked rendezni, de én már most szólok… el fogok szökni. Olyan gyorsan és olyan messzire, ahogy csak tudok. Éjszaka majd visszajövök hozzád, ha elmúlt a veszély. De napközben elrejtőzöm valahova, ahol nem találnak meg. Az sem érdekel, ha a mocsárban kell gubbasztanom. Tudom, hogy Michiganben nincs mocsár, de… Szelíden megrázom. – Chaz – szólok. – Nyugi. Én sem akarok olyan esküvőt. Tetszik az ötleted. Hogy csak mi, ketten, holnap, itt. Senki más. Az esküvő amúgy is erről kéne, hogy szóljon, nem? Csak kettőnkről. És senki másról. – Senki másról – ismétli Chaz. – Mert csak mi számítunk. Úgy értem, persze, elmondhatjuk az embereknek… majd egyszer. – Majd egyszer – értek egyet. – Ha úgy akarjuk. Csak úgy megemlíthetjük, hogy egyébként… összeházasodtunk. Bár biztos haragudni fognak, hogy őket nem hívtuk meg. – Nem érdekel – jelenti ki Chaz. – Téged igen? – Engem se – válaszolok. – El se kell mondanunk, ha nem akarjuk. – Luke-ot előbb talán arról kéne felvilágosítanom, hogy együtt vagyunk – elmélkedik Chaz. – Egy kicsit tompítani az ütést. Majd pár év múlva megmondom neki, hogy összeházasodtunk. Habár pillanatnyilag, ha jól tudom, egyszerre négy barátnővel zsonglőrködik Párizsban. Nem tudom, miért képzeli még mindig, hogy rossz ötlet lenne veled járnom.

– Ó – olvadozom. Továbbra sem találok magamban ellenséges érzést Luke iránt. És meg fogom tartani a jegygyűrűjét, aztán egy nap majd a lányomnak adom, már ha lesz lányom. Vagy az unokahúgomnak, Maggie-nek, akinek nagy jövőt jósolok. – De cuki! – Cuki a tudod mi – mondja Chaz. – Mutasd a karod! Engedelmesen föltűröm a rózsaszín antik Lilli Ann gyapjú blézerem ujját. Megvizsgáljuk a karom belső oldalát. – Semmi kiütés – állapítja meg Chaz. – Ez jó jel. És neked nincs hányingered? – Nincs – rázza a fejét Chaz. Bizakodva nézek a dolog elé, és a sorszámunkat is jó jelnek találom. Kilencven. Ennyi idős volt a nagyi, amikor meghalt. Mintha odafentről figyelne ránk valaki… valaki, akinek fontos, hogy mégse az országúton száguldjunk a pokol felé. Vagy talán épp ellenkezőleg, hogy oda jussunk. Mert lehet, hogy igazából nem is olyan rossz hely. Mindketten lepillantunk a brosúrára. Gyakran ismételt kérdésekre és válaszokra van felosztva, köztük szerepelnek ezek és hasonlók: Szükséges-e esküvő előtt fizikai felmérés vagy vérvizsgálat? (Válasz: nem.) Összeházasodhat-e két elsőfokú unokatestvér New York államban? (Válasz: igen.) és Felhasználhatom-e az esküvői engedélyt másik állam területén? (Válasz: nem.) Az egész olyan… hivatalos. – Tényleg akarod? – kérdezi Chaz. – Azt hiszem – felelek. – De… egyszer azt mondtad, rémes feleség válna belőlem. – Hát, azóta felülvizsgáltam a véleményem a témában – vallja be Chaz. – Azt hiszem, frankó feleség válna belőled. – Frankó? – vigyorgok föl rá. – Komolyan azt mondtad, hogy frankó? – Attól tartok – vigyorog vissza rám. – Megfogadod, hogy engedelmes és becéző leszel? – Már most is az vagyok. Főleg, ami az engedelmességet illeti. Az ágyban, amikor belelendülsz a korbáccsal meg a lánccal. – Ez esetben – szólok ünnepélyesen –, Harmadik Charles Pendergast, örömmel leszek a feleséged.

– Hé, Lizzie! – ordít Tiffany az ajtóból, ahol a többiek kifelé haladnak. – Jöttök már, vagy mi? – Jövünk – szól utánuk Chaz. Aztán oldalba bök. – Nem hinném, hogy hallottak. Te vagy a nagyszájú. Mondd meg nekik, hogy ne várjanak! – Én ugyan nem – felelem boldogan. – Azt hiszem, végre megtanultam lakatot tenni a nagy számra. VÉGE

Kiadta a Ciceró Könyvstúdió Kft., a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja 1054 Budapest, Kálmán Imre u. 21. Telefon és fax: 329-0879 e-mail: [email protected] / www.cicerokonyvstudio.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Till Katalin / Műszaki vezető: Vaisz György Korrektor: Aranyossyné Bondi Judit

A Ciceró Könyvstúdió könyveinek terjesztője a Talentum Kft. 2046 Törökbálint, DEPÓ II. Tel.: 06/23-332-104 Fax: 06/23-232-336

Tördelés: (VaGy) Nyomdai előállítás: Borsodi Nyomda Kft., Miskolc, 2010 Felelős vezető: Ducsai György igazgató

Lizzie életében minden a lehető legjobban alakul: végre azt csinálhatja, amire mindig is vágyott (esküvőiruha-restaurálás), és a „nagy ő” váratlanul megkérte a kezét. A szalonban égnek a telefonok; Jill Higgins álomesküvője óta mindenki Miss Nicholsszal akar dolgoztatni. Így aztán nem csoda, ha Lizzie-nek épp a Château Miracban rendezendő saját esküvőjének előkészületeire nincs egy perc ideje sem… Az idilli állapot hamarosan rémálommá válik: Luke fantasztikus állásajánlatot kap Párizsban, a Nichols családban szomorú esemény történik, Shari exbarátja, Chaz pedig, akivel Lizzie a szilveszter éjszakát töltötte, egyáltalán nem lelkesedik azért, hogy Lizzie Luke felesége legyen. És Lizzie-nek előbb-utóbb el kell gondolkodnia azon, hogy valóban ezt akarja-e…

Locsifecsi királynő férjhez megy

Recommend Documents