Pilatus lelke nem lesz nehezebb És könnyebb tán ez istenverte föld, Untam a dolgot. Odalöktem. Vége. “De jaj! vajjon kire szállott a vére?!” Az alkony megy, az est, az éj leszáll, De a helytartó nyugtot nem talál. “Feszítsd meg!” üvöltötték a fülembe És nekem nem volt elég fegyverem, Nem volt elég lándzsásom odakünn, Vagy - vagy üres volt talán a szívem? Eh mit bánom én, a bölcs szív üres, Bús madarak, el a szívről, hess! “Feszítsd meg!” üvöltötték a fülembe. Mi közöm hozzá? feszítsétek hát, Te véres kezű, szennyes csőcselék, Feszítsd, feszítsd meg hát a Messiást! Él-e, meghal-e, egy marad az átok, Isten se váltja meg ezt a világot. Mi közöm hozzá? Feszítsétek hát! Vigyétek! - Vitték. A kereszten holt. Ki tudja, talán mégis király volt!” Csend most. De hallga! most az éj kopog, Pilatus pitvarában a papok. “Uram, mi véled egyet így nem értünk, Ahogyan írtad, botránkozás nékünk, Rexnek, Uram, csak ő mondta magát, Nem készítetted jól a Golgothát!” Ni, milyen furcsa rőt láng a szemén! Ím kővé vált a nádszál: oly kemény. (Odafenn csendbe hallgat a kereszt.) Pilatus nő, ahogy beszélni kezd: “A Messiástok megmenteni késtem, De négy betűt a keresztjébe véstem, E négy betű az én becsületem, Hajótöröttségem utolsó roncsa, Hitetlen hitem, büszke makacsságom, Egy akarat az akaratlanságon. E négy betű az én becsületem. Hadesre! ez a négy betű marad! Ha alá kéne temetnem e várost, Rómát, az Imperatort, magamat: E négy betű az én becsületem!! Papok, zsidók, hozzátok szólok nyiltan, Halljátok: amit megírtam, megírtam.” Benn csönd, de künn az éj zsoltárba kezd S áll a zsoltáros éjben a kereszt.
gyülekezeti hírek
A BUDAHEGYVIDÉKI
temetések
ÉRTESÍTŐJE
Balázs Csaba Boda Imréné Faragó Katalin Csutora Lajosné Kelemn Éva Dely Györgyné Paál Mária dr. Arányi Emilné Gelniczky Magdolna dr. Kanizsai József László dr. Szilágyi Dezsőné Gebei Magdolna Jakab Józsefné Melis Ágnes Jónás Sándor Kérey Eszter Klobusiczky Lászlóné Kaposi Klára
keresztelések Czél Máté Dienes Sándor Marcell Dienes Mira Izabella Fekete-Nagy Ábel Molnár Dávid Zólyomi András
Lakos János Moharos Dánielné Pál Julianna Nánási Zoltán Márton Orosz György Barna Radványi Gézáné Kontár Etel Sipos Judit Somossy Ferenc Szabó Pál Szmolyán Antalné Krasznavölgyi Ilona Tisza István Vitán Gáborné
“ É N É LE K, TI IS É LNI FOGTOK.” ( JN 14:17)
bogárdi szabó istván
Előttetek megy Máté 28:7
Mikola István – Amler Judit
Vasárnap, 10:00 - istentisztelet Vasárnap, 11:30 – énekkari próba Vasárnap, 18:00 – istentisztelet Hétfő, 19:00 – Ifi kórus Kedd, 10:00 – Baba-Mama-kör Kedd, 18:00 – bibliaóra Csütörtök, 10:00 – diakóniai bibliaóra Csütörtök, 18:00 – istentisztelet Péntek, 19:00 – ifjúsági bibliaóra Szombat, 18:00 – ifjúsági bibliaóra Úrvacsoraosztás minden hónap első vasárnapján Havi alkalmaink: Minden hónap első hétfőjén, 18 órától, presbiteri bibliaóra Minden hónap második hétfőjén, 18 órától, nőszövetségi bibliaóra Minden hónap utolsó csütörtökén, 19 órától, „Old boys” ifi Timótheus-kör – havonta egyszer, háznál, megbeszélés szerint Lelkészi hivatal nyitva tartása: Hétfő–Péntek, 9–13 óráig 1126 Budapest, Böszörményi út 28, tel.: 355-4482/101 Honlapunk: www.budahegyvidek.hu
HEGYVIDÉKI HARANGSZÓ
kiadja: Budahegyvidéki Református Gyülekezet 1126 Budapest, Böszörményi út 28. felelős kiadó: dr. Szabó István lelkipásztor szerkesztő: Bardi Terézia grafika, tördelés: Szabó Eszter
12 •
harangszó
2011. húsvét
házasságkötések
gyülekezeti alkalmaink
•
REFORMÁTUS EGYHÁZKÖZSÉG
Diákkoromban történt, mikor a Balaton-felvidéken kirándultunk. Egy hirtelen jött nyári zivatar járhatatlanná tette a patakvölgyet. Fel kellett volna hát kapaszkodnunk a hegygerincre, de minden kísérletünk kudarcba fulladt. A sáros hegyoldalban fák tövébe, gyökerekbe kapaszkodva igyekeztünk felfelé, ám mindig támadt valami akadály, csapda, s jószerével mindig ugyanott kötöttünk ki, ahonnan elindultunk. A reménytelen igyekezetet az változtatta meg, hogy a hegyoldal sziklás ormán megjelent egy ismeretlen alak, aki kiáltozva, karlengetéssel adta tudtunkra, hogy van egy járható ösvény, amit mi a sűrűben nem fedezhettünk fel, de ő a csúcsról letekintve (visszatekintve) jól látta – s azon aztán kitaláltunk mi is a mélyből. Húsvétkor ezt az egyetemes igazságot éljük meg és hirdetjük. Visszafelé tekintve mindig többet látunk, sőt, éppen a lényeget, a célbajutás egyetlen lehetséges módját látjuk meg. Igen, a magunk módján is igyekezhetünk remélt szabadulásra, és ha az élet lényegbe vágó kérdését nézzük, ez a magunk módja éppen az, amit oly gyakran hallunk ma, Magyarországon: a maga módján vallásos. Ne legyintsük el gyorsan az efféle emberi igyekezetet, mert minden ember eleve jövő-irányult. Így születünk, a növekedés természeti adottságaival, a szellem nyughatatlanságával, a tájékozódás, a tanulás és teljesedés képességével. Az ember életet keres, öröklétre szomjazik. Igyekszik hát a maga módján feljutni a mélyből,
átgázolni az átláthatatlan és reménytelen sorshelyzeteken, kikeveredni a bűn és halál csapdájából, mert érzi, hogy isteni hatalom invitálja, öröklét valósága vonzza. De eligazít-e valaki? De járt-e valaki ott, ahova egész létünkkel igyekszünk, de a magunk módján nem juthatunk? A Jézus-követés legcsodásabb vonatkozása tárul fel a húsvéti angyal
szavában: „A Názáreti Jézust keresitek, aki megfeszíttetett; föltámadott, nincsen itt; ímé a hely, ahová őt helyezték. De menjetek el, mondjátok meg az ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy Galileába; ott meglátjátok őt, amint megmondta nektek.” Jézus megígérte ezt tanítványainak. Ezt még a döntő óra előtt tudatta velük. Éppen akkor, mikor közölte tanítványaival, hogy hamarost mindenikük megbotránkozik majd benne, s nem látnak mást halálában, mint hősies, de kudarcba fulladt kísérletet, és e kudarc-érzet szétszórja őket. Ekkor közli velük: „de •
1•
föltámadásom után előttetek megyek majd Galileába.” (Máté 26:32). S ahogy teljesedett elárultatása, szenvedése, ahogy hullt élete, ahogy nőtt a tanítványok szívében a botránkozás, hogy lám, ez, a Jézus útja is, a maga módján csak egy igyekezet volt a sok közül, éppúgy válik bizonyossá Húsvét hajnalán, hogy nemcsak engedelmességben és alázatban járt előttünk, hanem most mint feltámadott megy tanítványai előtt Galileába, hogy ott követői még szabadabban jussanak „fokról-fokra bátorságra” a feltámadás hitében (Kálvin). Mert úgy lett minden, ahogy a próféták megjövendölték, és úgy lett minden, ahogyan Jézus tanítványainak megmondta. Előttük megy – érettük megy előttük. Jézus azt is megígérte követőinek, hogy a vallomás (vagyis az igazmondás) nehéz óráján (mert vallani csak az igazat lehet), velük lesz, sőt Lelke erejében megadja nekünk a helyes szót is. A maga módján életre-igyekvő ember nagy perben áll Istennel. Perli az élet teremtőjét, mert az életünk mélybe csúszott és csúszik vissza, mert a szabadságunk csak az akarásig ér, puszta vágy-szabadság, mert erőnk korlátos és reményünk a szabadulás első mozzanatáig sem tart ki – számon kérjük hát Istenen a betegséget, a bűnt, a halált. Ezért az igazat-vallók, a feltámadáshirdetők, az öröklétre hívogatók, akik Isten jóságának tanúi, mint bárányok vannak a farkasok közt – efelől Jézus nem hagyott kétséget. Ám előttünk megy, s minden életúton jelét adja az isteni szeretetnek: gyógyulásokban,
ránk tavaszodó világban, sorsfordító mozzanatokban, életáldásokban. S mégis leginkább ott, ahol a tanúnak bátran vallania kell, hogy nem a maga útján jár, hanem Jézust követi, aki elsőszülött a halottak közül. Jézust a halálba is követni kellett. Márk evangélista elmondja, hogy amikor Jézus végső módon kisarkította követésének feltételeit, s úgy indult Jeruzsálembe, szabadító halállal áldozni az ember bűnéért, „előttük ment Jézus, ők pedig álmélkodtak, és követvén őt, féltek.” (Márk 10:32) Noha álmélkodtak mesterük eltökéltségén, félelem töltötte el őket, mert ez az út az áldozat útja volt. Nem értették, hogy Jézus, akiben a mindig-több isteni erő nyilatkozott meg, Jézus, akinek szavára csendesült a vihar, Jézus, akinek puszta jelenlétében omlottak a legsötétebb-démoni erők,
Jézus, aki hatalmas módon fordította halálból életre a szíveket (mintha a Göncöl szekere-rúdját fordította volna – Jób könyve 38), ez a Jézus arra az útra indul önként, melyen éppen ővele szemben menekül, tolongva, a halál elől az ember. Mintha nem is előttük ment volna, hanem szemben ment volna velük. De most, Húsvét hajnalán, angyal szól: amint megmondta nektek, előtettek megy Galileába. S most már, a feltámadás után, nem félelmes út a Jézus követése. Most már boldog út ez, szent igyekezet, s nem a magunk útja, nem a magunk módja, mert immár a cél felől belátható a célig vezető út. Jézus felől látható, hogy mire hívott meg minket Isten. Jézus felől látható, hogyan jutunk el Istenhez. A honfoglaláskor Isten népe úgy kelt át a Jordánon, hogy előbb a papok
indultak a szövetség ládájával, s míg ott álltak a mederben, addig tartóztatta vissza Isten a vizet, s így szárazon kelhetett át az egész nép. Ez a mozzanat történelmi teljesedése volt az egész vándorlás megtapasztalásának: az Úr ment előttük mindig. A történelem azonban csak előíz, töredék az örökkévalóból – ezt Jézus azzal teljesíti személyesre, amit övéinek mond önmagáról: a jó pásztor juhai előtt megy, és a juhok követik őt, mert ismerik az ő hangját (János 10:4). Erre felelünk boldog énekünkkel: „Vezess engem utadon, magad légy az út, melyen lelkem a halálból életbe jut.” Jézus előttünk megy, félelemből örömbe, magukba zárt életekből szabadságba, zavarból igazságra, halálból életre – mulandóból örökkévalóra.
Munkácsy krisztus-trilógiájáról Egy régi, negyven évvel ezelőtti emléket idézek. Első osztályos voltam, Debrecenben, a református gimnáziumban, s talán az első vagy második osztályfőnöki órán osztályfőnökünk (egyébként matematikafizika tanár) átvitt bennünket a Kollégium szomszédságában levő Déry-múzeumba, bevallottan azért, hogy megtekintsük Munkácsy Ecce Homo-ját, mely most itt látható, szemtől-szemben, középen. A kép hatását sosem felejtem el, s azt sem, hogy később aztán, egyszer-kétszer még egyedül is elmentem megnézni. Amire a képen túl a leginkább emlékszem, az az, hogy a képpel szemben volt egy ülőalkalmatosság, mely biztosította, hogy a szemlélő leülve hosszabb időt is eltölthessen a festmény előtt, annak részleteit tanulmányozva. Ma nem lesz módunk lócát kerítve egy-egy kép elé telepedni, s hosszasan elemezgetni a színeket, a festői szerkezeteket, az arcokat, a mozdulatokat, nem fogjuk tudni részletekbe menően azonosítani a passiótörténet egy-egy mozzanatát – de módunk lesz legalább három dimenzióba betekinteni, s erre majd mindhárom festmény esetében kísérletet teszek. Munkácsy e képeit 1881 és 1896 között festette.
krisztus pilátus előtt, 1881 M ÁT É 2 6 :71– 27:11
A hosszabb evangéliumi szakasz rögtön megnyitja az első dimenziót. Nevezzük ezt zsenialitásnak. Itt a kompozíció zsenialitásáról kell szólni. Munkácsy azon kevesek közé tartozott, akik képesek voltak szakítani azzal az elvárással, hogy a dráma főszereplőinek a szemhatár magasában és központjában kell állniuk •
2•
és cselekedniük. Ha csupán síkban szemléljük a megkötözött Jézust és vele szemben Pilátust – egyrészt látjuk, hogy csak ők ketten vannak tiszta fehér köntösben, de azt is látjuk, hogy Jézus és Pilátus között ül az egyik fővádló, és az ő markáns színe (vörös-piros, mint az őrséget adó katona köpenye) vonzza a szemet. Pilátust nem kell keresnünk,
Soli Deo Gloria
kiss sándor lelkipásztor isten s a haza szolgálatában Kisgyerekkorom emlékei közül némelyik lassan elmosódik, némelyik pedig hirtelen, különös élességgel idéződik fel emlékezetemben. Így villant fel nemrégiben egy emlék, úgy hiszem három éves koromból. Vendégek voltak a családunknál, én pedig – jól emlékszem – valamelyik bútor alatt kuksoltam, s hallgattam a felnőtteket. 1956-ban lehettünk – Kiss Sándorék voltak a látogatók. Talán búcsúzni jöttek, mielőtt nekiindultak a nagyvilágnak. Ettől kezdve minden Karácsonykor megérkező levelükre emlékszem, amit Éva Kiss (Kiss Sándorné) adott fel, nehogy Kiss Sándor neve, a borítékon, bajt hozzon az itthon maradottakra. Kiss Sándor nem jöhetett haza többé, kint az Egyesült Államokban halt meg. Családi szálak emlékei kötnek ugyan össze, de csak hézagos ismereteim voltak róla. Keresztapám a Soli Deo Gloria mozgalom lelkes, hiteles egyéniségeként emlékezett rá, anyai nagyapámnak pedig a „Nagy Ferenc-féle- összeesküvés” elítéltjeként volt sorstársa. Ki is volt valójában Kiss Sándor, akiről vajmi keveset lehetett tudni a történelmi helyzetből következően. Egy kitűnő egyháztörténelmi munkából, dr. Pótor Imre lelkipásztor habilitációs értekezéséből ismertem meg élettörténetét. „ A bibliás politikus, Kiss Sándor, Isten s a haza szolgálatában” címmel Kiss Sándor szülővárosa, Vásárosnamény, 2003ban kiadta Pótor Imre művét, amely mára a világhálón is hozzáférhető, kinyomtatható. Nemcsak rendkívül tanulságos, lebilincselő történelmi olvasmány az írás, hanem számos más kincs tárháza is. A tehetséges paraszti származású fiú, Kiss Sándor, „bibliás” családja olyan szegény volt, hogy tanári és lelkészi biztatás, támogatás kellett taníttatásához. Sárospatakon tanítói oklevelet szerzett, majd a szegedi egyetemen tanult tovább. A pataki időkben, tudatos hitre jutása után, a Soli Deo Gloria Diákszövetség aktív, országjáró munkása lett. A lelkek hitre jutásában,
a fiatal életek megszentelődésének előmozdításában fáradhatatlanul dolgozó csoport a magyarság sorskérdéseinek őszinte vizsgálatával, a közösségért, a hazáért felelős ifjúság nevelésében hatalmas történelmi szerepet töltött be. Patakról indult el sok új kezdeményezés, a falukutatás, a faluszeminárium, a diákmunka-tábor és a népfőiskola. A szegedi egyetemi évek alatt a népi írókkal és a Márciusi Fronttal való szövetség kialakulása egyúttal a diákság köreiben is terjedő, szélsőjobb nézetekkel való szembenálláshoz vezetett. A nemzeti ellenállási mozgalomban való aktív szerepe miatt 1944. decemberében a Gestapo fogságába került. Embertelen kínzásokat túlélve, a kivégzést hajmeresztő módon elkerülve 1945. januárjában szabadult ki a fogságból. A Független Kisgazdapárt országgyűlési képviselője lett, majd a Parasztszövetség egyik alapítójaként, annak igazgatói tisztét töltötte be. Az erőszakos kommunista hatalom átvételében, akárcsak 1944-ben a nyilasoknak, útjában állt a nemzeti mozgalom. 1946. decemberétől kezdve 260 embert tartóztattak le, összeesküvés koholt vádjával, köztük Kiss Sándort. Ezúttal is rettenetesen megkínozták, s hosszú tárgyalássorozat után elítélték. 1949. októberi kiszabadulása után segédmunkás és villanyszerelő volt 1956-ig. Akkor a politikába ismét bekapcsolódott, a Kisgazdapárt és a Parasztszövetség újjászervezésében vett részt. A szovjet megszállás után az újabb megtorlás helyett a magyarság ügyének a külföldön való képviseletét választotta. Ebben a hivatásban is eltökélten, az egységet és a megbékélést munkálja. Az Amerikai Magyar Református Egyház főgondnokaként, majd élete végéig egyházkerületi pénztárosként dolgozott. Nagy kár, hogy nem érte meg azt a változást, melyért olyan sokat küzdött és egész életével kiállt. Özvegye, egykori barátai, harcostársai tanúskodnak Krisztust követő, hiteles életéről, amely kiváló példamutatás •
11 •
a mai ifjúság számára. Életpályájának egyik „koronatanúja”, munkatársa, dr. Horváth János országgyűlési képviselő gyakran megfordul templomunkban. Talán egy alkalommal felkérhetnénk személyes emlékeiről való beszélgetésre. Meggyőződésem, ha Kiss Sándora Római Katolikus Egyház tagjaként élte volna életét, ma már boldoggá avatása lenne napirenden. Jó szívvel ajánlom Pótor Imre írását gyülekezetünk figyelmébe. Ónodi Szabó Lajos
Reményik Sándor: Pilatus János evang. XIX. 22. A pörnek vége. Elvégeztetett... Véres a kereszt tövében a fű. A helytartóban forr a néma düh S egy gondolat tépi a másikat. “Rongy csőcselék, én unlak titeket, Unom a vágyatok, a hitetek, A papjaitok ragyogó ruháját, A mellükverő messiásokat, A nap hevét ez átkos ég alatt, A zagyva szókat, buja színeket, És magamat és uramat, a császárt, Ki bíróvá tett ilyen nép felett. “Feszítsd meg!” üvöltötték a fülembe. Amíg unottan odalöktem nékik. Szegény bolond! Pedig csak álmodott, Csak álmodott egy létráról az égig. Csak álmodott, de ezeknél tán szebben. Már szürkül fenn a Koponyák hegye Vajjon álmodik-e még a kereszten? Valamit szólt nekem az igazságról, Azután némán vérzett, ragyogott. Gúnnyal kérdém: az igazság micsoda? Felelé: “én vagyok”. Eh, hát kicsoda nékem ez az ember?! A csőcselék morajlott mint a tenger, Én untam, untam amazokat, ezt is. Egy messiással több vagy kevesebb,
Ki ne sírna Máriával, Hogyha látja szent Fiával Szenvedni a szent Szülőt! Népét hogy megmossa szennytől, Látta tenger gyötrelemtől Roskadozni Jézusát. Látta édes egy szülöttét, Halálos nagy elepedtét, Látta, hogy halálra vált. Szeretetnek szent kútfője, Add, a fájdalomnak tőre Járjon át a lelkemen. Hogy szívemben lángra kelne Krisztusomnak szent szerelme. Segíts neki tetszenem. Esdek, hogy szívembe véssed, Szűzanyám, nagy szenvedésed S az Átvertnek sebeit. Gyermekednek, a sebzettnek, Ki miattam szenvedett meg, Osszam meg gyötrelmeit. Add meg, kérlek, hogy mig élek, Együtt sirjak mindig véled S azzal, ki a fán eped.
A Stabat Mater szövegét hagyományosan Jacopone di Todinak (Jacopo de’ Benedetti; Todi, 1236 k. – Collazzone 1306) tulajdonítják. Jacopone 1268 körül elhagyta világi életét, feladta addigi jogi (procuratore legale) pályáját, s a ferences szerzetesek rendjéhez csatlakozott. Számos dicsőítést (laude) írt, s az itáliai színjátszás egyik atyjának tartják. A már a 14. században is jól ismert Stabat Mater Dolorosa 1727-ben, XIII. Benedek pápa alatt került be a Római Missale és Breviáriumba, Szűz Mária Hét Fájdalmának ünnepére, melyet a római katolikus egyház a Nagypénteket megelőző pénteken tartott. XII. Pius pápa alatt Mária Hét Fájdalmának ünnepe Szeptember 15-re került át. A Stabat Mater Dolorosa szövege számos zeneszerzőt megihletett – Josquin des Prez, Giovanni Palestrina vagy Giovanni Battista Pergolesi művei mellett talán az egyik legmegrendítőbb, legcsodálatosabb Joseph Haydn Stabat Mater-e (Hob. XXa:1), melyet 1767-ben írt. (– a szerk.)
A keresztnél veled állni, Gyászban veled eggyé válni: Erre űz a szeretet. Dicső szűze szent szűzeknek, Hadd ízleljem kelyhedet meg: Add nekem fájdalmaid:
istentisztelet zeneszóban ZENÉS ÁHÍTAT A DEÁK TÉRI EVANGÉLIKUS TEMPLOMBAN
Gárdonyi Zsolt, Németországban élő orgonaművész, zeneszerző, a würzburgi zeneművészeti főiskola nyugdíjas professzora, a közelmúltban itthon járt. Egy nagyszabású koncertturné állomásaként Kecskeméten és Budapesten is megfordult, és gyülekezetünkben feleségével együtt részt vettek az április 10-i istentiszteleten. A 2011. év Gárdonyi Zsolt édesapjának, Gárdonyi Zoltán halálának 25-dik évfordulója, Gárdonyi Zsolt születésének 65. és orgonista pályafutásának 50. jubileuma. Az év során tavasztól-télig több európai országban ad koncertet és vesz részt különböző zenei programokon, ahol édesapja szerzeményei mellett saját művei is el hangzanak. A turné alatt Németország, Dánia és Svédország orgonáin kívül számos magyarországi orgonát szólaltat meg. Magyarországon legközelebb május 29-én, vasárnap, 18 órakor, a budapesti Deák téri evangélikus templomban lesz zenés áhítat, amelynek bevételét a Bethesda Gyermekkórház javára szánták. A zenei program Gárdonyi Zoltán és Zsolt műveiből való válogatás.
A ZENÉS ÁHÍTAT ZENEI PROGRAMJA
Add tisztelnem, add viselnem, S nem felednem: holt Szerelmem Krisztusomnak kínjait.
Gárdonyi Zoltán: Három motetta vegyeskarra Fantázia hegedűre és orgonára Három organakorál Partitia „Veni Creator Spiritus”
Sebeivel sebesítsen, Szent mámorba részegítsen Buzgó vérével Fiad.
Gárdonyi Zsolt: Meditáció „Tarts meg Urunk szent Igédben”
Hogy ne jussak ama tűzbe, Védj meg engem, drága Szűz te, Ha az ítélet riad.
KÖZREMŰKÖDŐK
Budapesti Vándor Kórus Németh Zsuzsanna vezényletével Gárdonyi Hajna – hegedű Gárdonyi Zsolt – orgona
Krisztusom, ha jő halálom, Anyád szeme rám találjon, És elhívjon engemet. S hogyha testem porba tér meg, Lelkem akkor a nagy égnek Dicsőségét lelje meg. •
10 •
a kép távlati szerkesztése eleve arra visz, ezt erősítik a háttér-motívumok, a távoli épületek és tájvonalak. De Jézust szinte keresnünk kell. A lélegzetállító azonban az, hogy az egész kompozíciót mégsem külső vagy távoli szemlélőként látjuk. A festmény mintegy teret nyit nekünk – éppen Jézus és Pilátus között, szinte szemtől-szemben a magabiztos fővádlóval. Kinek nyílik tér, hogy szinte szemtanúk vagyunk? Júdásnak talán, akiről azt olvassuk, hogy „látván, hogy elítélték, megbánta árulását”? Vagy Péternek, aki hajnalban, kakasszókor „megemlékezett” arról, hogy mit mondott a Mester, hogy megtagadja majd őt háromszor, s már elment sírva a főpap udvarából, és most könnyei közt szemléli a passió következő állomását? Ha egy pillanatra az imént elvétettük Jézust, és keresnünk kellett, az éppen elárultatását és megtagadtatását jelzi.
És ezzel át is léptünk a másik dimenzióba – ez az expresszivitás. Minden műalkotás értéke az expresszivitásban mutatkozik. Ez itt a megkötözött, vádszékre hurcolt Jézus átadatása – a passió egyik lényeges mozzanata, amit maga Jézus jövendöl: az embernek Fia Jeruzsálembe megy, és halálra adatik; átadatik – tradíció! Az ember legrosszabb tradíciója – az ártatlan megvádolása és elítélése. „A Krisztus Pilátus előtt” éppen ezt a pillanatot fejezi ki. Mert bár talán a jézusi alakot nem találjuk meg azonnal, ha azonban a tekinteteket, a kifejező kézmozdulatokat, a bontakozó erőszak dinamikus vonalait követjük, azt látjuk, hogy bár nem Jézus áll a mértani középpontban, mégis őreá irányul az erőszaknak ez az átadás-átvétele, az adásvétel, mely harminc ezüstön forog – egy rabszolga árán. S végül a transzparencia – a megrendítő jeleneten azért találjuk meg
harmadjára is Jézust, mert ő a legkevésbé dinamikus alak. Ez azonban nemcsak szükségszerűen van így, mert a művészeti kánonok a passió Jézusát szenvedőnek, elszenvedőnek írják le, hanem azért is, mert a jézusi alak egy nagy titkot hordoz és tükröz. János evangéliumában mondja Jézus: „Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt. Senki sem veszi azt el én tőlem, hanem én teszem le azt én magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsolatot vettem az én Atyámtól.” (János 10:17-18) Ha hiányoljuk a feltámadásnak akárcsak szimbolikus jelét (amit a passiófestők azért rendre elrejtenek képeiken), úgy az a válaszom: az magában Jézusban mutatkozik – az ő alakján világlik át az üdvözítés és az örök élet nagy misztériuma.
kikerülni a képből, mint ahogy mindig is igyekeztek eltűnni az erőszak közeléből azok, akik kiváltották. A kép másik, felső mezőjében a keresztre tekintő alakokat látjuk. Vádlókat és siratókat, a kivégzést végrehajtó hóhérokat, és Jézust, aki bűnösök közé számláltatott. A két lator elhelyezése megdöbbentő, szinte teljesen elfordított a helyzetük, Jézusnak háttal feszítették meg őket. S itt lépünk át az expresszivitás dimenziójába. A kép alsó részén, az osztótengelyben áll egy Jézusra tekintő alak. Tartása kétértelmű: gúnyt, de megrendülést is kifejezhet. S ez áll itt a tengelyben, itt oszlik ketté a világ – a tartás leginkább ugyanis kérdést fejez ki. Lehet, hogy ez az alak Jézust csúfolja,
akit templomrombolás vádjával ítéletek el, mintegy táncol előtte: ki vagy te, aki azt mondtad volt, hogy lerombolod a templomot, és harmadnapra felépíted? Ám lehet, hogy az önmagát önként halálra adó Jézus előtt mást kérdez – a teodica nagy kérdését, amit majd Krisztus is kiált a zsoltárt idézve: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?! Vagy Márk evangélista ő, aki előző éjjel még futva menekült a Gecsemánékertből? Ez az alak, aki csupa dinamika – egyben a legstatikusabb, s ő áll hozzánk a legközelebb, hiszen a kompozíció itt is nyitott, éspedig felénk – itt lépünk be a képbe szemtanúként. Éppen ott, ahol ezek a kérdések szembesítenek. És újra transzparencia. A felgomolyló
golgotha 1884 MÁRK 15:22-33
A zsenialitás itt is megmutatkozik a kompozícióban. Az ugyan nem egyedi jelenség a festészet történetében, hogy a megfeszített Krisztust nem a kép szemléleti tengelyébe állítja a festő, hogy ezzel a passió egyéb mozzanatait emelje ki. Itt azonban egész megkapó módon a hatodik órára beköszöntő sötétség előképe áll a szemléleti központban, s ez a sötétülő mező markánsan kettéosztja a kompozíciót. A mező alsó, hozzánk közelebb eső, felénk lejtő részén azokat látjuk, akikről azt mondja az evangélista: „akik arra haladtak” – ők nem függesztik tekintetüket a keresztre, s mintha a sietősségüket csak egy-egy gúnyos megjegyzés lassítaná. Igyekszenek
•
3•
sötétség már-már elrejti előlünk a kivégzést felügyelő római centurio alakját. Ő is a sötétedő és süllyedő szakaszban tartózkodik – de róla ezt írja az evangélista: „Látván pedig a százados, aki vele átellenben állt, hogy ekként kiáltva bocsátotta ki lelkét, mondta: Bizony, ez az ember Isten Fia volt!” (Márk 15:39) Ez a kiáltás az elismerés, és a hitvallás szava.
Némelyek szerint csak az elismerésé: aki ott szenved és hal, már-már a mítoszok istengyermeke, nemes és dicső lélek. De inkább a hitvallás szava ez – transzparens szó, mert vallani mindig csak az igazat lehet, vallani hazugságot nem lehet, vallomás ez, igaz beszéd, hitvallás, mely mindig transzparens is. Akiről Keresztelő János azt mondta: néki fel kell emeltetnie – ezen a vallomáson keresztül emeltetik
legelőbb teljes méltóságára, éppen ott, halálában. Így mondja Pál a Filippi levélben: „Engedelmes volt halálig, még pedig a keresztfának haláláig. Annakokáért az Isten is felmagasztalta őt, és ajándékozott néki oly nevet, amely minden név fölött való; Hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké.” (Filippi 2:5-10)
a templom szószéke formáz hajóorrot, és vége-hossza nem lehetne azon képi ábrázolások felsorolásának, a katakombabeli falfirkákon kezdve, a román bazilikák mozaikjain át, a barokk festményekig, amelyek valamilyen formában felhasználják ezt a nagyon sokrétű szimbólumot. Mint ahogyan használatos ez az egyszerű, mégis sokatmondó jelkép a mi, „fehérfalú” református templomunkban is; ha legközelebb van érkezése rá a testvéreknek tekintsék is meg a szószék bal oldalán Barabás József, erdélyi fafaragó munkáját, a faragott keresztárbocú hajót, mint az Egyház szimbólumát. Lányi Gábor
ecce homo 1896 JÁN O S 1 8 :3 3 - 1 9 :5
Bár a mostani kiállítás a passió történetének sorrendjében rendezte a képeket, én ettől eltértem, és a képek alkotásának ideje szerint haladok. Erre éppen az a három dimenzió késztetett, melyekről eddig is szóltam. Először is az a kérdés áll itt, hogy miért tért vissza Munkácsy másfél évtizeddel később Jézus és Pilátus nagy drámai találkozásához? Aztán, miért nem úgy festette meg ezt is, ahogy korábban több képét is, a siralomházat, a falu hősét, a köpülő asszonyt ábrázolókat, vagy számos zsánerképet. Valamit itt még el kell mondania, ami nem lehetett puszta újramondás. A kép befogadótere a korábbi passióképekhez képest kitágul. A szereplők itt nem egységesek, mint az előzőn, ahol szinte csak Jézus vádlóit látjuk. S ez a zsenialitás. Itt most, mintha a Golgotha világa lépne vissza, de a szereplőket nem osztja meg a vizuális térjel. Itt mindenki egyfelé tekint, Jézusra, akit politikai váddal hurcoltak Pilátus elé. Pilátus tudja, hogy Jézus
ártatlan, s úgy akarja őt szabadlábra helyezni, hogy megostoroztatásával, megcsúfolásával kielégíti a dühös vádaskodókat. Itt azonban már nemcsak vádlók vannak a színen, hanem követők is. A helyzet tehát nem ugyanaz. S ezt Pilátus mozdulata fejezi ki: íme, az ember. Íme, az ember? Ahogy a megvert és megcsúfolt Pilátus mozdulata inkább ezt fejezi ki: íme, a tiétek. Visszaadom nektek. Ártatlan. Ártalmatlan. Visszaütni sem tud. Meztelen. Ami rajta van, kölcsöndicsőség, a gyarmati alattvalóra terített katonapalást. Íme, az ember. De Jézus alakja – ha jól látom – az aranymetszés szabályai szerinti arányban áll, s benne mutatkozik legmélyebben az, ami az ember. Itt mutatkozik a kép expresszivitása. A kép zárt világba vezet, tehát ahol beléphetünk – mert ezen a képen is van belépő távlat a szemlélő számára! –, onnan most nem látunk túl, nem látunk horizontot, itt minden összesűrűsödik. Most viszont nem a szereplők tekintete és mozdulatai vezetnek minket, hanem Jézus tekintete – az ember tekintete, akit az imént megaláztak, s most még •
4•
inkább aláznak, mert holmi politikai alku tételeként bánnak vele, afféle vásári tárgyként. Az ő tekintete azonban mintha nem látna maga előtt konkrét személyt, arcot, átlát mindenen – a mezítelen és megvert ember pillantása ez, a szenvedő szolgáé, akiről Ézsaiás jövendölt: „mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől” (Ézsaiás 53:4) Ez máris a transzparencia. Ezt a tekintetet csak a keresztyén hit nagy paradoxonjaival érthetjük meg – közelebbről abból, amit a kereszt teológiájának nevezünk. Itt valami megnyilatkozik, és valami elrejlik, és ezek egymásban hatnak. Íme, az ember – mutat Pilátus Jézusra, mint alkutárgyra –, a tiétek. Ez a mi Jézusunk elhagyatottsága – kiszolgáltatottsága, de ebben rejlik szabadításának, önkéntes áldozati halálának hatalma is. Az erőtlenségben az erő. Íme, az ember, akit Isten haragja sújt, ostoroztatik, és nem védi meg Isten. De bűneink büntetése volt rajta – mondja a próféta. A haragban rejlik a kegyelem és a megengesztelés.
NAVICELLA
A római Szt. Péter-templom előcsarnokában, a középső bronzkapun átlépve, egy erősen restaurált mozaik látható a középső boltív fölött, az úgynevezett „Navicella”, mely az Egyházat, mint hajót (az Egyház hajóját; „Szent Péter hajóját”) szimbolizálja, a Mt 14:24 – 31. szakaszaiban olvasható jelenetet, amikor Jézus a vízen járva magához hívja Péter apostolt, a galileai tengeren. A mozaikot a hagyomány Giotto (1266 –1337) kezéhez köti, s azzal a mozaikkal azonosítja, melyet Giacomo Stefaneschi kardinális megrendelésére Giotto 1298-ban készített, az 1300-as jubileumi év tiszteletére (a megrendelő kardinális portréja a mozaik jobb oldali, alsó sarkában látható). Giotto mozaikját, mely eredetileg a régi Szt. Péter-bazilika előcsarnokában állt, többször áthelyezték, szétszedték, újra összerakták, s restaurálták, míg végül az 1675-ös Szentév alkalmából helyezték mai helyére. A legújabb kutatások kiderítették, hogy néhány apró részlettől (a hajó aranyozott széle, a szél által fútt vitorla, egyes apostolalakok részletei) eltekintve, a ma látható mozaik összességében csupán Giotto művének egy 17. századi restaurálásarekonstrukciója. (– a szerk.)
stabat mater dolorosa
Iuxta Crucem tecum stare, et me tibi sociare in planctu desidero.
Stabat Mater dolorosa iuxta Crucem lacrimosa, dum pendebat Filius.
Fac, ut portem Christi mortem, passionis fac consortem, et plagas recolere.
Cuius animam gementem, contristatam et dolentem pertransivit gladius.
Fac me plagis vulnerari, fac me Cruce inebriari, et cruore Filii.
O quam tristis et afflicta fuit illa benedicta, mater Unigeniti!
Flammis ne urar succensus, per te, Virgo, sim defensus in die iudicii.
Quae maerebat et dolebat, pia Mater, dum videbat nati poenas inclyti.
Christe, cum sit hinc exire, da per Matrem me venire ad palmam victoriae.
Quis est homo qui non fleret, matrem Christi si videret in tanto supplicio?
Quando corpus morietur, fac, ut animae donetur paradisi gloria. Amen.
Quis non posset contristari Christi Matrem contemplari dolentem cum Filio? Pro peccatis suae gentis vidit Iesum in tormentis, et flagellis subditum.
Virgo virginum praeclara, mihi iam non sis amara, fac me tecum plangere.
stabat mater dolorosa
Vidit suum dulcem Natum moriendo desolatum, dum emisit spiritum.
SÍK SÁNDOR FORDÍTÁSA
Eia, Mater, fons amoris me sentire vim doloris fac, ut tecum lugeam.
Áll a fájdalomnak anyja, Kín az arcát könnybe vonja. Úgy siratja szent Fiát.
Fac, ut ardeat cor meum in amando Christum Deum ut sibi complaceam.
Gyász a lelkét meggyötörte, Kín és bánat összetörte, Tőrnek éle járta át.
Sancta Mater, istud agas, crucifixi fige plagas cordi meo valide.
Ó mi nagy volt ama drága Szűzanya szomorúsága, Egyszülött szent magzatán!
Tui Nati vulnerati, tam dignati pro me pati, poenas mecum divide.
Mennyit sírt és hogy kesergett, Látván azt a nagy keservet, Azt a nagy kínt szent Fián.
Fac me tecum pie flere, crucifixo condolere, donec ego vixero.
Ki ne sírna, melyik ember, Hogyha ennyi gyötrelemben Látja lankadozni őt?
•
9•
Az Újszövetséggel el is készült. Közben számos kellemetlen hírt kapott arról, hogy követői irányítás nélkül, gyakran zűrzavarba torkollva próbálják folytatni a reformáció művét. Hiába óvta a fejedelem is, visszament Wittenbergbe, és személyes tekintélyét latba vetve rendezte a helyzetet, ismét élére állva a reformátori munkának. A császárral és a pápával elégedetlen német fejedelemségek társadalmi nyugtalanságából sorban támadtak véres és erőszakos megmozdulások. Először a nemesek felkelése, azután a nagy parasztháború, miközben a városok is harcoltak minél erősebb önállóságukért. Luthert mind a lovagok, mind a parasztok próbálták a maguk oldalára vonni, de nem foglalt mellettük állást. Jórészt Wittenbergben élt és tanított. Megnősült, családot alapított. Követőinek, tanítványainak száma egyre szaporodott. Számos bibliamagyarázatot, vitairatot, éneket, imádságot írt. Befejezte a bibliafordítást, ami a kialakuló német irodalmi nyelv alapja lett, revideált szövegét ma is használják. Az 1520-as években a reformáció gondolata Európában egyre nagyobb távolságra terjedt. Német-Svájcban Zwingli Ulrik, francia területen, az 1530-as években, Kálvin János lépett föl önálló irányzatot képviselve, de radikális mellékágak is kibontakoztak. Luthernek Wittenbergbe történt sikeres visszatérte után is voltak szomorú napjai, egészségi és családi gondjai. Sokszor kellett aggódnia, hogy művének zsenge palántáit ki ne szaggassa a pápa és a császár vagy saját munkatársainak meggondolatlanul gyomláló hevessége. 1546-ban, szülővárosában érte a halál, ahol egy helyi vitában közvetített. Révész Imre „Akikre nem volt méltó a világ”. Képek a keresztyénség életéből című munkája (Kolozsvár, 1919) nyomán Kósa László.
az egyház hajója A figyelmesebb templombajárók talán már észrevették, hogy templomunk szószékének két oldalán, a szépen elterjeszkedett fikuszok takarásában, két, kör alakú fafaragás is helyett kapott. Az egyik Kálvin címerét, egy égő szívet tartó kezet ábrázol, körben a felirattal: Soli Deo Gloria – Egyedül Istené a dicsőség. A másik oldalon egy hajó képét találjuk, amelynek árboca keresztet formáz, körülötte a felirat oikoumene. Templomunkba az ökumenikus mozgalom jelképeként került a hajó, amely mint az egyetemes egyház szimbóluma, egyike a legrégibb keresztyén szimbólumoknak – sőt ezen jelkép eredete még meg is előzi a keresztyénséget. Már a görög városállamok polgárai, maguk is megannyi kapcsolatot ápolva a tengerrel és a hajózással, előszeretettel hasonlították poliszaikat hajókhoz, vezetőiket a hajó kormányosához. Ez az antik jelkép került át, sok egyéb görög-római jelképpel együtt a keresztyénségbe is. Mondhatnánk, hogy elég kézenfekvő a párhuzam, mert hiszen maguk a tanítványok is halászok, a vízhez, hajózáshoz értő emberek voltak. Jézusról is sokszor olvassuk, hogy a galileai-tengeren hajózott, sőt hajóból prédikált és kinek nem jutna eszébe a tenger lecsendesítésének, vagy Jézus vízen járásának története. A másik kapcsolópont a hajó szimbólumához Noé bárkájának története. „Ebben kevés, szám szerint nyolc lélek menekült meg a vízen át.” – mondja Péter apostol levele (3,18–20), amely hasonlat jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a hajó a kora keresztyénség egyik legelterjedtebb szimbólumává legyen. A Kr. utáni 2. századi Egyiptomban, Alexandriai Kelemen (Kr.u. 160 k.–220) Paidagogosz című művében (III. 2.; 10. fejezet) már teljesen bevett dolognak tartja, hogy egy keresztyén ember pecsétjére a galamb vagy a hal mellett, a hajó szimbóluma kerüljön. A nyugati egyházban Tertullianus (Kr. u. 2. század) használta előszeretettel és ezáltal terjesztette el a hajó szimbólumát, Péter apostol leveléhez hűen elsősorban Noé bárkájával és a keresztséggel állítva azt •
8•
párhuzamba (De baptismo, XII. fejezet), de ugyanakkor a tenger lecsendesítésének történetével kapcsolatosan az egyházra is alkalmazva: „A kicsiny hajó megjeleníti az egyházat, amely hányódik a tengeren, amely a világ, hullámok ostromolják, amelyek az üldözések és kísértések, az Úr pedig, türelmesen alszik, amíg fel nem kel a szentek imádságainak buzgósága által.” A későbbi egyházatyák – Irenaeus, de főként Krüzosztomosz és Augustinus – szentíráskommentárjaikban, prédikációikban csak még jobban kifejtették a hajószimbólumban rejlő lehetőségeket, a hajó szinte összes elemének megfeleltetve, valamely, a keresztyénséggel kapcsolatban álló, elvontabb fogalmat. Megtaláljuk ezek között a szimbólumok között például, hogy a hajó kormányosa Péter apostol, evezősei a papok, a diakónusok; a hajó árboca keresztrudas, egyértelmű utalásként Krisztus keresztjére; a hajó két kormánylapátja az Ó- és az Újszövetség; vaspántjai Krisztus törvényei, horgonya – az ókeresztyén igehirdetők számára mily üdvös egybeesés – a Zsidókhoz írt levélben (6,19) említett reménység horgonya, vitorlája Krisztus szeretete, sőt a hajó kép, még a Szentlélek kiábrázolására is jó lehetőséget adott, hiszen a széltől dagadó vitorlákra mutatva egyértelműen lehetett a Szentlélek „fuvallatára” gondolni, amely előre löki hajót, az Egyházat. Az egyházatyák és az őket követő papok allegorikus homíliái által a keresztyénség államvallássá válására a hajó egy olyan, összetett szimbólumrendszerré állt össze, amelyhez aztán előszeretettel nyúltak a különböző korok és országok képzőművészei is. Az, hogy a hajó az egyház kedvelt szimbólumává lett, a legszemléletesebben abban mutatkozik meg, hogy a latin templomépítészetben a templomok legnagyobb, hosszúkás, téglalap alaprajzú, központi termét – kicsit esetlen is ezt máshogyan körülírni – mindannyian jól tudjuk hajónak (nave) nevezik, amelyet kereszthajók, mellékhajók egészíthetnek ki. Sok helyütt – például Krakkóban, de a dunántúli Császáron is –
Felidéztem, hogy kisdiák koromban nagy bámulója voltam Munkácsy e képének Debrecenben. Ez volt az első kép, mely elemi hatást gyakorolt rám a maga élő közvetlenségében (falusi gyermekként addig jószerivel kiállításon sem járhattam). Most, hogy megköszönöm, hogy meghallgattak, hadd hívjam még fel a titokzatos vagy inkább talányos elemre a figyelmet. A kép előterében egy lánc választ el minket attól, hogy beléphessünk az ítélkezés terébe. Bizonnyal ezer ilyennel találkozunk megannyi festményen – jellegzetes elem, korhűséget jelöl, életszerűvé teszi a helyszínt. S bár meghagyom, Munkácsy esetében óvakodnunk kell az allegorizálástól, ez a lánc mégis többet jelent, mint festői bravúrt (figyeljék meg, hogyan játszik a láncszemeken a fény!). Ez a lánc invitál és távol tart. Sok láncot kell levetni még, míg megértjük, hogy Pilátus szava –: íme, az ember – nem pusztán az ítélő bíró ügyes retorikai szólama, hanem tudtán kívül isteni igazság jelzése: – Krisztus az új ember, a második Ádám, az igaz ember – és igaz Isten. Ő az istenember, a megváltó és örök közbenjáró. Pilátus szava lekicsinylés – mégis, amit kimond örök dicsőítés. Ez az Isten titka, s hogy ezt megértsük, túl kell jutnunk azon a láncon.
Elhangzott a Magyar Nemzeti Galéria Munkácsy-kiállításán tartott vezetéseken, 2011.áprilisában.
Reviczky Gyula: Jézus Pilátus előtt (Munkácsy képe)
Állok merengve, hosszan, áhitattal: Ez ő! Ilyen volt! Igy képzeltem én; Álmomban éjjel, elmélkedve nappal Kerestem arczát; végre föllelém. Mit a halandó gyönge ismerettel, Töprengve, könyvekből meg nem tanúl: Az a te nagy lelkedbe rejtezett el, Lángelméd érzi öntudatlanúl.
Nincs a ki védje, nincsen pártfogója, Vérét szomjazzák a zsidó papok. Jósképpel áll; azt olvasom le róla: »Feszítsetek föl! Én meg nem halok!« Nézzétek őt! Két keze megkötözve. A nép üvölt: »Feszítsd, feszítsd meg őt!« Megszánja asszony, mégsem ő a gyönge. Leborulok ily óriás előtt.
Az örök eszmét sejtem itt, e vásznon, S világrendünk hány bús kérdőjelét! A két kezet, mely áld, kötözve látom, Hallom a csőcselek »feszítsd meg«-ét. És hallom azt is, százszor hangosabban, De nem a trón, a vádlott hirdeti, Hogy a mi nem veszendő, halhatatlan: Halandó ember meg nem ölheti!
Oly szelíd, alázatos, lemondó, Ő az erény, igazság mártira. S oly büszke, hajthatatlan, égbe rontó: Ez ő! a Messiás, isten fia! Pilátus tétovázik... Nincs segítség! Látom, hogy el fogják veszíteni. De érzem: kikel sírjábul ismét... Meghal, mert ember; él, mert isteni.
Nyelvemlékeink II. AZ ELSŐ MAGYAR NYELVŰ BIBLIAFORDÍTÁS: A „HUSZITA BIBLIA” – HÁROM KÓDEX: AZ APOR-, A BÉCSI ÉS A MÜNCHENI KÓDEX (1420–1430 KÖRÜL) II. RÉSZ
A „Huszita Biblia” négy evangéliumát őrző Müncheni kódex Mint előző számunkban írtam, első magyar nyelvű bibliafordításunk – bár bizonyossággal nem mondhatjuk el, hogy létezett a teljes bibliafordítás – a „Huszita Biblia” nevet viseli, mely három különböző, kéziratos könyvben őrződött meg számunkra. Húsvét közeledvén a Müncheni kódexet vettem előre, a cím sugallta Bécsi helyett, hiszen ez a könyv rejti magában az ünnephez közvetlenebbül köthető, újszövetségi szövegeket. Kik írták-rajzolták a Müncheni kódex lapjait? A Müncheni kódex szerzőségének kérdéséről talán Kertész Balázs adja a legtömörebb, a kutatás mai állását röviden összefoglaló ismertetést, az Országos Széchényi Könyvtár nagyközönségnek szóló, információs oldalán: „A kéziratot Németi György, Henzsel Imre fia fejezte be Moldvában, Tatros városában 1466-ban. Németi Györgyről további adatokat nem •
5•
ismerünk; mivel a kolofonban semmi nem utal arra, hogy klerikus lett volna, elképzelhető, hogy világi másoló volt. A kézirat gyakorlott írónak mutatja. Valószínűleg tőle származnak az egyes evangéliumok kezdőoldalán látható többszínű, tollrajzos lapszéldíszek és iniciálék. A kötetben Németi György írása, azaz az első kéz mellett még további két kéz különböztethető meg. Mindkettő egy-egy rövid részletet másolt (…). Ennek a két személynek a kilétéről azonban semmit sem tudunk.” A kézirat felépítése, „technikai” adatai A kódex érdekessége, hogy az evangéliumok előtt – egy ívfüzetben – a jelenleg ismert legkorábbi, magyar nyelvű kalendárium olvasható, amely az 1416–1435. évekre érvényes. A kódex felépítéséről első kutatójának, Jászay Pálnak a leírását idézzük: „Tartalma, elül a’ már említett magyar kalendáriom, melly bár nem felel is meg mindenben egy magyar várakozásának, nevezetes marad mind diplomaticai mind nyelv tekintetben. Ezt követi Máté, Márk, Lukács és János
evangyélioma kettős hasábban, mind ezek, mind amaz Németi György gondos kezétől végiglen.” (Hadd írjam ide, hátha új a Jászay által használt diplomatica szó másoknak is, nemcsak nekem: diplomatica/diplomatika -’középkori oklevéltan’.) A kalendárium anyaga pergamen, a kézirat többi részének anyaga papír. A kódex mérete: 200×135 mm. A kódex története A kéziratot a magyar tudományosság korábban Jászay-kódex néven tartotta számon, első kutatója (egyben első másolója), Jászay Pál (Abaújszántó, 1809–Abaújszántó, 1852) tiszteletére. E tudós férfiú református nemesi családból származott, iskoláit a sárospataki kollégiumban végezte, majd jogászként (például a Batthyány-kormány alatt Batthyány Lajos miniszteri titkáraként), később oklevélkutatóként, történészként és nyelvészként tevékenykedett. A kódex első birtokosait nem ismerjük, első adatunk a kódexről a XVI. századból származik: a kézirat ekkor egy híres humanista Johann Albrecht Widmanstetter (1506–1557), könyvtárában volt. (J. A. Widmanstetter jogász, teológus, az európai orientalisztika megalapítója, nagy valószínűséggel nem véletlenül és puszta kuriózumkeresés révén jutott a kódex birtokába, elképzelhető, hogy személyes vagy peregrinusi magyar kapcsolatai „ajándékozták” meg őt a könyvvel. Erről Döbrentei Gábor ír a „Régi Magyar Nyelvemlékek” harmadik kötetében (Magyar Tudós Társaság, 1842.): „I. A’ négy evangyéliomiró 1437–1441 közötti fordításának tatrosi másolata, 1446-ból, „Németi Györgynek Hensel Imre fiának keze miatt” vagy Müncheni codex”. Ezzel együtt elfogadhatjuk Kertész Balázs véleményét, hogy Widmanstetter nemigen tanulmányozta behatóan a kéziratot, mert akkor a lapokat széljegyzetelte volna, mint könyvtára fennmaradt más köteteiben látható – erre utaló nyomok viszont nincsenek a Müncheni kódexben.) „A kéziratot jelenleg is az általa [Widmanstetter által] készíttetett, vaknyomásos, sárgásfehér bőrkötés védi, az elülső fedőlap külső oldalán pedig a következő cím olvasható: Quatuor Evangelia lingua Hungarica” –
írja Kertész. A tulajdonos halála után a kézirat V. Albrecht bajor herceghez került, aki – részben Widmanstetter könyvtárára alapozva – létrehozta a Müncheni Udvari Könyvtárat. E gyűjteménnyel forrt azután össze a mi „Jászay-kódexünk” sorsa – a kódex előtáblájának belső oldalán ma is látható a könyvtár ex librise. A kézirat felfedezője a legújabb kutatások szerint Fejérváry Gábor volt (1833), a kódex mai nevét pedig őrzési helyéről (Bayerische Staatsbibliothek München [Bajor Állami Könyvtár, München]) kapta. A kódex jó állapotban őrződött meg, több ízben is lemásolták és kiadták. Teljes hasonmás kiadása az Ural-altaische Bibliothek sorozat 6. köteteként, 1958-ban jelent meg. A húsvéti ünnepkörhöz kapcsolódva az alábbiakban a Müncheni kódexből, a ma is használatban lévő, revideált Károlifordításból és az 1996-ban megjelent Új bibliafordításból közlöm ugyanazokat a bibliai helyeket, igeverseket. Lévén ez nem tudományos közlemény, engedtessék meg nekem, hogy a Müncheni kódex szövegeit (dőlt betűvel) ne szabályos átírással adjam – részben megtartottam az eredeti helyesírást, részben pedig a maihoz közelítettem. Mt 26,39 „Es kevésenné eléb menvén esék ő orcájára imádkozván és mondván: En atyám ha lehetséges távozjék el a kelyéh en tollem, de valóbizony nem miként en akarom, de miként te.” (Müncheni kódex) „És egy kissé előremenve, arcra borula, könyörögvén és mondván: Atyám! Ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te.” (revideált Károli-fordítás) „Egy kissé továbbment, arcra borult, és így imádkozott: «Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.»” (Új fordítás ) Mk 15,24 „És az ötet megfeszeitok megoszták o ruháit ereztvén úilat azokon ki mit venne.” (Müncheni kódex) „És megfeszítvén őt, eloszták az ő ruháit, sorsot vetvén azokra, ki mit kapjon.” (revideált Károli-fordítás) •
6•
„Ekkor keresztre feszítették, és megosztoztak a ruháin, sorsot vetve, hogy ki mit kapjon.” (Új fordítás ) Lk 23,46 „Es ivöltvén ily nagy szóval monda Atya te kezeidbe ajanlom én szelletemet, és ezt mondván ki lehelle.” (Müncheni kódex) „És kiáltván Jézus nagy szóval, monda: Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet. És ezeket mondván, meghala.” (revideált Károli-fordítás) „Ekkor Jézus hangosan felkiáltott: «Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!» És ezt mondva meghalt.” (Új fordítás ) Jn, 20, 19-20 „…monda őnékik Bekeség tünéktek, és mikor ezt mondotta volna mutata ő nékik ő kezeit és oldalat Örölének azért a taneitványok úr látva.” (Müncheni kódex) „…monda nékik: Békesség néktek! És ezt mondván, megmutatá nékik a kezeit és az oldalát. Örvendezének azért a tanítványok, hogy látják vala az Urat.” (revideált Károli-fordítás) „… így szólt hozzájuk: «Békesség néktek!» És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat.” (Új fordítás ) Denke Virág Mária
Luther Fontos előzmények után, a középkori egyház igazi reformációját Luther Márton indította meg: ő lett annak legelső és alapvető hőse. Szegény, szász bányászok gyermeke volt. Eislebenben, a németországi Thüringia egyik kisvárosában született 1483-ban. Szerény körülmények között, szigorúan nevelték. Apja - látva tehetségét - egyetemre küldte. A fiú nagy reményekkel iratkozott be 18 éves korában a híres, erfurti egyetemre, ahol négy évig kedvvel és szorgalommal tanult, és magisteri (bölcseleti doktor) rangot szerzett. Szép jövőt jósoltak neki. Apja szerette volna, ha híres ember válik a fiából, ezért azt kívánta tőle, végezze el a jogot is. Luther Mártonnak a száraz jogtudományhoz
nem sok kedve volt ugyan, de engedelmeskedett apjának. Továbbra is szorgalmasan tanult, ám lelkét nem elégítették ki tanulmányai. Valami egyébre vágyott, bár maga sem tudta, mire. Kicsi korától istenes hívő lélek volt, buzgó katolikus, éppúgy, mint szülei, de most megmozdult valami a lelkében, s ha Istenre gondolt, kezdett elégedetlen lenni a világgal és önmagával. Lelke nyugalma eltűnt. Homályosan kezdte érezni, hogy neki Isten más életet szánt és más célokat tűzött elé, mint az apja. Sokáig hordozta szívében ezt a nyomasztó, bizonytalan érzést. Egyszer, éppen gyalogszerrel, vakációról igyekezett hazulról vissza, Erfurtba. Útja egy erdőn vezetett keresztül, ahol rettentő zivatar lepte meg. A mennykövek ropogtak és a magányos vándornak készen kellett lennie arra, hogy bármely percben agyonütheti a villám. Az ifjú Luthert iszonyú félelem fogta el. Nem annyira a haláltól rettegett, hanem inkább attól a gondolattól, hogy készületlenül kell majd odaállnia az örök Bíró elé, anélkül, hogy lelkét gyónással, vezekléssel megtisztította volna, így elkárhozik és pokolra jut. Halálos szorongásában térdre vetette magát, és fölkiáltott: „Szent Anna, segíts meg, szerzetes leszek!” Szent Anna volt a bányászok védőszentje, akinek tiszteletét gyermekkorából, hazulról hozta magával. És íme, ahogy ez a fogadalom elhangzott remegő ajkáról, a vihar megszűnt. Néha már korábban is gondolt arra, hogy lelke üdvösségéért kolostorba lép, de tartott szigorú apja ellenzésétől. Most azonban szent fogadalom kötötte, és föladva addigi életpályáját, tagja lett az ágostonos kolduló rendnek. Elfogadva a szerzetesség összes szabályait, teljesen meg akart alázkodni, hogy megtalálhassa az óhajtott lelki békességet, és kiérdemelje a kegyelmet Istentől. Keményen sanyargatta testét, böjtölt, imádkozott, alig aludt. A várva várt lelki megtisztulás azonban egyre késett. Minél kegyetlenebbül vizsgálta magát, annál több bűnös indulatot fedezett föl lelkében. Ez sötét kétségbe ejtette. Lassan azonban földerengett előtte egy biztató sugár, a vigasztaló gondolat, hogy Isten nemcsak büntető, hanem megbocsátó Atya is. Áhítatosan és kitartóan kezdte tanulmányozni az addig általa kevéssé
forgatott Bibliát. Megdöbbenve vette észre, hogy ő egészen más Istent keresett a kolostorban, mint az igazi. Ő „érdemeit” fölmutatva, adni akart valamit Istennek, hogy azután kaphasson tőle örök üdvösséget. A Szentírásban pedig egy olyan Istenről olvasott, aki - Krisztusban - maga adja oda magát a bűnös embernek, megmenti és felemeli azt szeretetből, ingyen. Megértette, hogy Istentől nem kiviaskodni kell a kegyelmet, hanem egyszerűen és alázatosan elfogadni tőle. Egyre jobban
elmélyedt a Bibliában, míg egy napon Pál apostolnál megtalálta a döntő megoldást: „Az igaz ember pedig hitből él” (Rom 1.17). Lelkét nyugalom és boldogság töltötte el. Meg volt győződve az evangélium nagy igazságáról, az egyedül hit által való megigazulásról. De ekkor még nem gondolta, hogy föl kell lépnie az egyházban azok ellen, akik elutasítják ezt a nagy igazságot. Közben nagy tudását elismerve, kinevezték a wittenbergi egyetem tanárának. Itt érte annak híre, hogy a közelben megjelent egy szerzetes, aki azt hirdette, hogy az általa kínált búcsúlevelek megvásárlásával az emberek bűnbocsánathoz és örök üdvösséghez jutnak. (A befolyt összeg különben a római Szentszék adósságainak törlesztésére és a Szent Péter székesegyház építésére szolgált.) Luther elszörnyedt ezen az istenkáromláson, •
7•
és úgy érezte, meg kell védenie az evengéliumot a csaló üzérekkel szemben. 1517. október 31-én hozta nyilvánosságra 95 pontba sűrített, az igazi bűnbánatról és az isteni ingyen kegyelemről szóló tételeit. A hagyomány szerint a wittenbergi vártemplom kapujára szegezte ki vitairatát. Luther ezeket a tételeket eredetileg csak egy kis szerzetesi körben szánta megvitatásra, de a könyvnyomtatás elterjedésének köszönhetően villámgyorsan, néhány hét alatt ismertté és népszerűvé váltak az egész német nyelvterületen, sőt eljutottak Rómába is. A pápa azonnal megindította az eljárást Lutherrel szemben, akinek azonban a gondolatai annyira időszerűek voltak, hogy ekkorra már maga mögött tudhatta a németség jelentős részét és saját uralkodóját, Bölcs Frigyes szász választófejedelmet is. A pápaság és a reformátor között hamar kiéleződött az ellentét. Mindezzel szükségszerűen együtt járt a pápaság, a papi hierarchia, a korabeli egyház romlottságának éles kritikája. Luther tolla alól bámulatos gyors egymásutánban került ki röpiratok és könyvek egész sora, s egyidejűleg prédikálta is, hogy a keresztyén ember nem azért él tiszta, szeretetben munkás életet, hogy ezzel kinyerészkedje Istentől üdvösségét, hanem mert az igaz hit magától termi a jó cselekedetet, mint a fa a nemes gyümölcsöt. A németrómai birodalom trónján ekkor a fiatal, világhatalmas és vakbuzgó V. Károly császár ült, aki megidézte Luthert az 1521-i wormsi birodalmi gyűlés elé, hogy számot adjon vakmerő szavairól és tetteiről. Aggódó barátai Husz sorsától féltve, kérve-kérték Luthert, hogy ne menjen el, ő azonban megjelent a fényes gyűlés előtt. Magabiztosan és határozottan kifejtette nézeteit, és a fölszólítás ellenére, megtagadta azok visszavonását. Ekkor hangzott el híres mondata: „Itt állok, másként nem cselekedhetek.” A gyűlés kimondta, hogy őt, mint veszedelmes eretneket, bárki szabadon elfoghatja és megölheti. Bölcs Frigyes választófejedelem azonnal cselekedett, és rablótámadásnak álcázva elfogatta. Titokban erős várába, Wartburgba vitette, ahol bezárva, álnéven élt csaknem egy esztendeig. Itt folytatta teológiai irodalmi munkásságát, és belefogott a Biblia németre fordításába.