1979. JAN. « 33. ÉVF
n
n rr
rr
berfozo Simon, Rózsa Endre, Vári Attila versei; Bretter György, Esterházy Péter prózája; kubai összeállítás; tanulmány Déry Tiborról és Kodolányi Jánosról; műteremlátogatás Dér Istvánnál
tiszatáj I R O D A L M I ÉS K U L T U R Á L I S
FOLYÓIRAT
Megjelenik havonként
Főszerkesztő: VÖRÖS LÁSZLÖ Főszerkesztő-helyettes: ANNUS JÖZSEF
K i a d j a a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Kovács László 78-5401 — Szegedi Nyomda — Felelős vezető: Dobó József igazgató Szerkesztőség: Szeged, Tanácsköztársaság ú t j a 10. — 6740. T á v i r a t c í m : Tiszatáj, Szeged, Sajtóház. Telefon: 12-670. Postafiók: 153. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál (KHI Budapest, József n á d o r tér 1. sz. — 1900) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a K H I 215-96162 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára 6 forint. Előfizetési díj: negyedévre 18, fél évre 36, egy é v r e 72 forint. Kéziratot nem őrzünk meg és nem a d u n k vissza. Indexszám: 25 916. ISSN 0133 1167
Tartalom XXXIII. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM 1979. JANUÁR
SERFŐZŐ SIMON: Nekünk kell pártolni (vers) 3 RÓZSA ENDRE versei: Vojtina legújabb levele, Mindenkori tegnapjaink, Fejek a Rilán, B ú c s ú t l a n u l . . . 4 VÁRI A T T I L A : Az elsodort babaház (vers) 7 BRETTER GYÖRGY: Apátzai-film (vázlat, közli: Tamás Gáspár Miklós) 14 ESTERHÁZY P É T E R : E. föl jegyzései (elbeszélés) 18 NAGY GÁSPÁR: Söprik a reményt (vers) 21 SZÖLLŐSI ZOLTÁN versei: Papírangyal, Üres k ö n y v . . . 22 OSZTOJKÁN BÉLA: Villámok feltámasztásával (vers) 24 KESZTHELYI REZSŐ versei: A tárgyak közötti, H á t n e m példabeszédekben beszél ez? 26 ZALÁN TIBOR versei: I. szonett, II. szonett, Etűd 28 TÖMÖRY P É T E R : „Magamat világgá kiáltván állok kéretlenül a v á r t á n " (Szilágyi Domokos: Tengerparti lakodalom című könyvének megjelenésére) 30 Köszöntjük
a 70 éves Mgliusz
Józsefet
E. FEHÉR P Á L : Arról, ami irigylésre méltó (Levél Méliusz Józsefnek, Bukarestbe) Kubáról,
a forradalom
35
évfordulóján
V. L.: Kubai összeállításunk elé Megvalósult álmok (Interjú Fabio Grobarttal, készítette: Anderle Ádám, fordította: Bejczi Miklós) ROBERTO FERNÁNDEZ RETAMAR: A forradalmi K u b a és a kultúra ELISEO DIEGO: Kuba rövid története (vers) ÁNGEL AUGIER: A csend éposza (vers) FRANCISCO DE ORAÁ: A tengerre írva (vers) ... FAYAD J A M Í S : Egy egész nép dalol (vers) LUIS MARRÉ: Arcok (vers)
40
41 48 55 57 58 58 59 1
ROBERTO BRANLY: A szellemekről s e m m i bizonyosat nem tudok (vers) 60 ROBERTO FERNÁNDEZ RETAMAR: A másik (vers) 60 LUIS SUARDÍAZ: Ars poetica (vers) 61 DÁVID CHERICIÁN: Ma reggel (vers) 61 RAUL RIVERO: Prológus (vers) 63 (A versek Tóth Éva fordításai) SALVADOR BUENO: A „csodás való" (A négerábrázolás Alejo Carpentier m u n k á s s á g á b a n , fordította: Erdős Mária) 64
ÖRÖKSÉG MÉREI GYULA: 1918. október 31.—1919. m á r c i u s 21. (Emlékezés a K M P megalakulásának 60. évfordulójára)
71
TANULMÁNY CSŰRÖS MIKLÖS: Kodolányi János publicisztikája M. SZEBENI GÉZA: Déry Tibor és a K o r u n k
80 89
KRITIKA ALFÖLDY J E N Ő : Rónay György: Balassitól Adyig 97 TÓTH GYULA: Kemény Zsigmond élete és m ű v e (Veress Dániel: Szerettem a sötétet és szélzúgást) 100 BODRI FERENC: Kiadványok az Ady-évfordulóra 102
MŰVÉSZET ANNUS JÓZSEF: Műteremlátogatás Dér Istvánnál
109
Szerkesztői asztal
112
ILLUSZTRÁCIÓ Dér István m u n k á i a 17., 20., 39., 79., 88., 108. és a 112. oldalon, valamint a műmelléklet I—II. oldalán (Égető János reprodukciói)
SERFŐZŐ
SIMON
Nekünk kell pártolni Mi idevalósiak maradunk a mosolygó ajtajú kiskonyhák elé, meg-megbotló, lassú útszélekre, az izzadt tehenek lábszagától rossz levegőjű jalukba.
csapongó emlékeinket, ahol az árok- és járdapartokon a hangunkat halljuk reggel. S nem röstelljük, mert nincs miért, e motyónyi hazát sem, hisz ez a miénk.
Idevalósiak a gágogó nappaloktól zajos pocsolya-strandok, s gondjaink szérűi mellé, a kopogós, kitaposott utcákra, városok bérház-pusztáihoz közel, a munka nagykéményű telephelyeire.
Nem mint akikkel kalandok szállnak, s megtagadnának minket, miként már a boglyák, szélfútt meddőhányók mellőli származásuk is őket. Akik küszöbeink elé vetődve mégis, gőgjeik lobogóival csak dicsekedni jönnek. Csak lenézni a messze elszóródott tájakról lassan szárnyra kapó népet.
Mögöttünk nem csukódnak be távolságok. S ha nélkülözés és üldözés egykor elmenekített is sokunkat e csürhe port legeltető országból, ismeretlenségbe szakadtan is idevalósiak maradtunk. S nem szégyelljük a rendetlenkedő fáknál
Amely, még ma is, magát se sokra becsüli, oly sokszor leszólták. Rákiabálhatna még bárki az úton. Nekünk kell pártolni, meg ne alázzák.
3
RÓZSA
ENDRE
Vojtina legújabb levele Elég a szédelgő szavakból! Az életet, a nyerset! Telt almában egy asszony fogsora, míg jót harapva herseg; a gyalu, a szijács-sörényes, ha görcsök közt jajongva gyantaillatú tükörkölykeit a napvilágra hozza; a faldosó fűrész a csontban, amint leamputálja a gennyes kórt a végtaggal együtt; falábak hálatánca; az esztergált acél kígyója, mely karra tekeredve sziszeg szelíden, hogy akit szerelmes munka eljegyez, szajha szó meg ne ejtse; a metszőolló csattogása, a szemzőkés szökése, — termékenyebb csonk, buzgó a több gyümölcs reménye —;
forradás,
az erdei fák durrogása, ha hullatják az aljuk, hogy magasabbról érjék a napot (a csúcsra mennyi gally jut?), s a boldogság is, önmagadban: rád-tör, ha nem kerested, s ha űzöd folyvást — nem találhatod; hát így írd azt a
verset!
U t ó i r a t :
Költészetet a köznapokba, köznapjaink költészetét! Ha elkápráztat s kirekeszt — érdektelen a szép!
de magából
Mindenkori tegnapjaink Nincs távolibb a tegnapunknál, nincs tagadnivalóbb. Tüntetően, közös gödörbe lökjük, ami volt, hogy holnapután fösvény-kapzsin kaparnánk már elő — de arctalanná rágott mindent rég a temető. Mindenkori tegnapjainkból — a Törvény hitele! Teljesebb attól is, ha megtagadnánk eleve; ócska csel, aminek mindenki — bár ismeri — bedől: ha elkerülöd jobbra — rád röhög majd balfelöl; ördöglakat, mit te csinálsz, de nyitját elfeleded; előre látott, elkerülhetetlen baleset; nyeletlen bicska penge nélkül, mégis szívedbe szúr; fáklyavivő vak, mögötte morajló nép vonul. Királyunk Neki lesz Válasza: hahota,
ő, de számkivetjük. igaza! városalapkő-rendítö
dölyffel, dühvel — mind őt szolgáljuk, míg nem hajtunk fejet, s ha behódolunk — arca sem ráng; ő ránk ügyet se vet!
5
Fejek a Rilán Binjo Ivanovnak, aki a Rila p a r t j á n született
ősz üstökű, levágott fejet ó, a Rila hányat fölvetett! Fáklyafők, a magas Naphoz szítok, súlyos vízfüst köröttük lebeg. Fakasztották szikrádzó kövek; hajuk csóvás, arcuk vak üreg — hamuvarkocs-csigáik forognak, fönnakadnak bugyborgó szemek. Oldalt nézvést: bús kérdőjelek, szemből: bősz felkiáltójelek — örvény-nyakon lökődtek föl égnek, rajtuk kérdő, kiáltó fejek. Horgadnának vissza — nem lehet, szót sem szólnak — ők a felelet; ó, hogy hányat görgetett a Rila szájatlan is üvöltő fejet! Mélyből bukkant fej-kísértetek, zúg visszhangzó vádjuk — értetek! Örök őrszem fönt az ős monasztír, lent a Rila vad múlttal siet. ..
Búcsútlanul
6
A láng-kaszabolta mezők, sívó homokon süket izzás. Ott állsz valahol, hamufényben. (Túl hirtelen esteledik ránk.)
Sínpáron a hold varrata; szemedben a könnytelen urnák. Begyógyul a csendtől a szád, de árok hujjogatja a hurrát.
Ott vársz. Zsugorogva tapad bőrödre az éjszaka hámja. Üres ég forog és csavaroz le a földbe, a rög-kalodába.
Kifakadnak a régi hegek! Az új sebek — elvarasodnak .. . A csikket a porba pöccinted: körmödre ne égjen a holnap!
VÁRI
ATTILA
Az elsodort babaház ELSŐ NAP
Hallod a szél kancája vemhesen füvet túr hullámosra veri a rétet Lám ott a korhadó
nyerít
kereszt
Sziszerészget a temetői akác ágaskodik a Hold a hantok sörénye csupa olvadó lehajol föláll mint tűzben a könyvlap
ezüstszeg
Látod ez az a temető ahonnan elköltöztek a gyászoló élők itthagyták őket akik életre életet öleltek mind ittmaradtak s a többiek csontja mint a ritka fémek valahol máshol termelik nyomelemét a világmindenségnek őket itthagyták csecsemö-ökölnyi rögök alatt záporok fűrészelik szeletté a hantokat és aztán a tél fehérre simít mindent és a tavasz ravaszul
szemedbe
veri füstjét
és
fényét
Éjjel kiszállnak járnak kísértnek beszélnek s mint gyermek riadozik nagyanyám „ott hagytuk őket s ily messze nem érnek rövid az éjjel tiszta szégyen idegen kísértet rémít s nem a miénk" nógatja kakasát „szólj te szólj már pihenjenek ha csak egy napot is újrakelésig" mondja s keze kékült fejéből szivárog az éjfél remeg mint nyári éjben csillagok kakasát nógatja „szólj te szólj te" s piros tarajú hajnal rettentő tűz T
Megint
gyötör
az
önvád
Aztán tegnap megírták hogy elkelt a templom bontásanyag a padokat a városi söröző túl is fizette s aki akarja költöztetheti a temetőt (Milly a szász kislány szőke copf kék szalag kék szem futott előlem cuppogott talpa temetőárokban föl le föl le) Ügy hallom mindenki hozhatja kedve szerint ki melyik hantot akarja nem lévén rajtuk nagybetűs írás s mivel hogy mindenki rokon volt mindegy ki honnan hoz s mennyit s itt az újtelepi kocsma zöldrácsos kertjében ez a néhány élő is szinte hajba kapott „ott kell hagyni ahol születtek" „lehet-e külföldre küldeni csontot" „még hogy az Amerikás Benedek tortát kavart a nagyapja hamvaiból..." Sörfoltos asztalok mellett nappali virrasztás lehet-e kétszer temetni s vajon szabad a kétszeres gyász vagy ez a gyász most már örökre Térül a nap árnyéka nő hantoknak ide látszik Eurázsia minden
megmarad
elhagyott
(Milly játszott ó a vásott azt mondta cseréljünk bugyit levetettem gatyámat elkapta s el is szaladt Milly te drága Milly te jó egyetlen kicsi Milly azt mondta nagymama nem szabad játszani temetőben bugyist) „Sírt ásni barátnak akivel egyszerre jajj egyszerre fagyott le orrom odakünn s most újra kiásni emlékszem akácfa tövén volt sírja s föléjük dió borult" Csupa ünneplő ruhában ásóval csákánnyal fölszáll huszonegy
8
temetője
„ha kapnánk egy buldózert épp csak a földmunka tartna bérelt autó viszi a népet már csak ennyi maradt „huszonegy emberhez komám ezt mondd meg minek a négyszáz hant" És ott ahol ásít a templom ott a korhadó kereszt hallod a szél kancája vemhesen füvet túr hullámosra veri a rétet s mintha szaladna lobog sörénye nyerít nyerít
egy
hetet"
pincéje nyerít
(Milly szaladt ott áütam meztelenül Irma néném sírján bazsarózsa derékig ért a virág ó drága Milly meglátnak add vissza a gatyám „menj te a szarba gyere utánam" mondta Milly futott előlem cuppogott talpa temetőárokban föl le föl le)
MÁSODIK NAP Egy régi nyár erdőhöz szorítja fejét alszik a Nagyhegy juhnyáj ganézik át a völgyi úton nyoma látszik csupán s hogy béget a por kolonc kolomp furulya s mennyi ének szölőlugas a kocsmaudvar citerázik nagyapám bár tudnám azt a balladát hogy lovat lopnak s együtt szöknek tündér leány s cigány legény s az akasztófán lógnak lengnek s egymás karjába hajtja őket estelente ha kél a szél citerázik az öreg arca mint a veteményes milliónyi szarkaláb 9
Kis lombikban egy délután szeszfőzőn csöppeket hevít villám-kékláng szeme két kráter suttogva mond valamit „ládd-é fiam van tejpor és tojáspor s csak énnékem jutott eszembe hogy szeszt poritsak... úgy bizony" Ménes vágtat majd gulya poritják az anyaföldet milliárdnyi kis csírája izzadtságban elmerül s homlokomon fagyott hullám csikorog a fogam között Öntöztem hogy kővé nőjön folyt a híg sár mint az éj mindent elfed és a dombról utánam folyt s fojtogat utolér az ágyban utói szerelemben asztalomhoz telepedve azt nézi hogy mitől hízhat mint az éj
ül a
ráncban
'
Temető-domb mögötte erdő integet támasztják nyújtózó ciprusok a kéken ráhulló eget Csattog a csákány két brigád önkéntes-munka-délután csak a zászló az hiányzik csalánzsákba gyúl a csontjuk poshadt a víz s nincs csorda kút de most is csülkig sár az út „emlékeztek öreg Lázár sírját ástuk" „azt kérte hogy citeráját tegyék mellé" Pacsirta száll koppan a csákány s a deszka alatt nagyapám rozsdás húrú citeráján csontkeze műanyag ing tartja össze bordáit visít a hangszer peng kiált „hej Lázár bá a citerádat" „szedd ki fiam a nagyapád"
HARMADIK NAP „Három székely kiment a libalegelőre ott látott egy repülőt fenn a magas égen hej komám micsoda égitaliga hogy az isten csudájába jutott fel oda" Lina a bolond lány mezítláb talpa alatt csusszan sikong a sár csúszik a sár tetején nem is jár hajában galagonya szeme két kökény haja elbitangolt deres-kanca-sörény táncol veri átka a hideget énekel s engem meleggel hiteget Halott az ősz tócsáján hájog a jég tükröz s e tükörbe fagyott az ég Lina nem ember valami gomba lehet napokra eltűnik nem tudni merre lehet „jaj az a háború milyen szép lány volt Lina" „jött is a tisztjük s lelőtte ott nyomban mind azokat" „micsoda tiszt volt . a lóról le se szállt beszélt is valamit de értette a halál és írt is valamit még meg kell legyen a kántor a templom ajtóra kellett tegye" Osz hosszú haj derékig érő gubancos is és, füsttől sárga szép volt vajon hiába kérdem vigyorog rám a
koponyája
A szérűskertben tiloltunk ketten tiloltunk... ... pozdorja... *... szérűskertben szavak te jó ég hogy megfogytok (csutakolom az anyanyelvet) tiloltunk daloltunk rágtuk a kendert és fürödtünk a béka-tóban „ott van bizony a katonácska
másodiknak van eltemetve pedig vannak egy jó párszázán" Látták feküdt
Linát a hősök sírján a hanton s énekelt
Tiloltunk daloltunk rágtuk a kendert és gyűjtöttük a békalencsét halászva próbáltunk szerencsét zöld volt a víz s zöld lángra lobbant a porti fűzfa s zöld tűzben égve a nádas sziszegve partot ért „hej cudari lom-lom liliom-lom-lom hej cudari lom-lom liliom-lom-lom" énekelt mindig és táncolt hozzá s a béka-tónál elmesélte volt néki sok-sok katonája (most csalánzsákban zörren ö is városba költözik)
csontja
NEGYEDIK NAP Hol volt hol nem volt babaházam aranycseréppel volt befedve a temetőből fogynak a csontok füst nélkül kékül el az este vacsora csillag a csikókályha viháncos kóróláng-sörénye hol van a ház az ól s a pajta sütőtök turbános sereg az esti fényben szétpereg „aszondják csak két helyet adnak" „szeretném látni" „egyremegy" „Aztán majd ha újra kiássák töprenghetnek mi lehetett hogy ilyen össze-vissza vannak" „még hogy az élőknek kell a sírhely" „ezek is éltek" zörren a zsák Hol volt hol nem volt volt kicsi konyha volt kicsi láng Egy éjjel vihar jött kigyúlt a felhő
babaházban
a sánc kiöntött vitte a szénát hulló gyümölcsöt s hanyatt vágódva utolsót döndült a harang folyóként hömpölygött a sánc Hogy mindent pontosan meséljek ott a diófától jobbra volt a kút s a babaházam hogyha dándessel ütőztem csökte épp a tetejét akármilyen kicsit ütöttem s a pinka zengve szállt tovább Ott volt a kút arrébb az utca s ott a friss szántás közepén ott állt a lugas-udvarú kocsma nagyapám ült és citerázta örökkön azt a balladát dörmögött hozzá s szállt a gyöngy borából fel s gyűlt a göröngy Két karcsú sírhely egybe ástuk ötvenheten még megvagyunk huszonegy férfi feketében megszólal a repedt harang nő a halom s a tetejébe kerül a közös kőkereszt „NÉGYSZÁZAN NYUGSZANAK E SÍRBAN IDE TEMETTÜNK EGY FALUT AZ ÚJTELEPI TEMETŐBEN ITT NYUGSZIK EGESZ KISKÖVEND"
EPILÖGUS Hallod zizzen surran s kévébe köt bogárzik és tilol majd egyez két nyüstön át a hijjba rak hogy keszkenőd keressed de nincs s ki után kendődet e hosszú
padlás és nincs szövőszék fodrozná a szél mellyel két szemem percre bekötötték
BRETTER
GYÖRGY
Apátzai-film Nincs líra: a születés, a halál n e m lírai. Közöttük az élet. Az élet, a m i t m e g határoz az, hogy n e m a k a r t u n k világra jönni, de mégis megszülettünk, és m e g halunk, pedig ezt sem a k a r j u k . A két, akaratunktól független esemény között zajlik le életünk, a m e l y némileg a miénk. Ez a „némileg" a szabadság forrása. A szabadság: szolgálat. A „némileg" szolgálata, ugyanis az életé, vagyis az életből mindazé, ami szabaddá tesz. A k é n y szerűséget feloldhatjuk, a szükségszerűséget nem. Az a bizonyos „némileg" a k é n y szerűségek elleni harc. A harc nem lehet csupán egyéni: a szolgálatban kapcsolódunk a közösségekhez. Minden egyén csatlakozása a kényszerűségek ellen fellépő közösséghez ökölcsapás a szükségszerűség nevében uralkodó kényszerítő hatalom ellen. Apátzai kapcsolódása az iskolán keresztül történik. [A filmben egyetlen visszatérő mozzanat az Iskola. Mindig u g y a n a b b a n a p e r s pektívában, mindig mozdulatlanul. Az összes többi képen mozgás, az Iskola tömören — de n e m komoran — jelképezi Apátzai közösségét, kapcsolódását az emberekhez.] Apáca. Egy falu. Lehetne m á s falu is. Különféle falvakból i n d u l t a k el a t e h e t séges fiatalok nyugati egyetemekre. Reformációt t a n u l t a k — egy ú j ideológiát, a f e l szabadult világi tevékenység ideológiáját. [Szülőház, táguló perspektívában. Ismételten és ismételten a szülőház, a legkülönbözőbb, de mindig táguló perspektívában. Ez az egyetlen táguló p e r s p e k t í v á j ú kép, az összes többi szűkül. Monotóniájában — az á l l a n d ó a n szűkülő p e r s p e k t í v á j ú képek monotóniájában — idegesítő, dühösítö film. Szinte m o n o m á n i á s a n ismétli a perspektívát: elindul v a l a h o n n a n — a felhők, a föld vagy valamilyen tárgy felől — azután felgyorsul és az ábrázolandó épületre, könyvre ugrik, és egyre s z ű k e b b e n filmezi.] A puritánus ideológiában a hasznos tevékenység, a m u n k a , az egyszerűségben eltöltött élet a legfőbb érték. A p u r i t á n u s szellemben létrehozott intézmények ezeket az értékeket terjesztik. Iskola, iskolák, népiskolák a n é p nyelvén, hogy legkönnyebben az anyanyelven elsajátítható tudományokat, a hatékony tevékenység s z á m á r a nélkülözhetetlen tudást minél több gyermek elsajátíthassa. Apátzai ezzel az ideológiával találkozik Hollandiában. *
Sohasem kérdezte, hogy érdemes-e, m e r t tudta, hogy az. Sohasem kérdezte, hogy sikerül-e, m e r t aki a kötelességét teljesíti — ő mindig teljesítette a kötelességét — és más emberek, a közösség életét szolgáló értékek nevében tesz, a n n a k n e m kell kérdeznie, hogy sikerül-e. [A képen egy kéz jelenik meg — ne felejtsük, mindig szűkülő p e r s p e k t í v á b a n —, valamilyen (és mikor a szimbólum visszatér, m á s és más) íróeszközzel rövid „i"-ket javít át hosszú „í"-re: ír, javít stb. Ez a szimbólum viszonylag g y a k r a n , de a néző számára kiszámíthatatlan r i t m u s b a n tér vissza. F u n k c i ó j a : a h a t é k o n y cselekvésnek nincs szüksége illúziókra, a siker ilyen vagy olyan biztosítékára. Az a u t o nóm cselekvés apológiája ez.] A kor színvonalán volt kortárs. Mindent tudott, amit a tudós e m b e r n e k t u d n i a kellett: nyelveket — ókoriakat és moderneket — t e r m é s z e t t u d o m á n y o k a t és teológiát. A teológiában pedig a történelmet is. Számára ez volt a legfontosabb. A t ö r t é n e l e m : 14
a méltatlanságok, a megaláztatások végtelen sora, a kiúttalanságé. Valamilyen távoli reményt hirdetett volna? Apátzai nem hitt a reménységek korában, abban, hogy előbb-utóbb önmagától megérkezik az áhított Igazság. Nem távlatokban, h a n e m a jelenben gondolkodott, abban, amit tenni kell, hogy lazuljanak a kényszerűségek. Az ő k o r á b a n a tudást lehetett vennie, semmi egyebet. Megtalálta azt, amit kortársai közül olyan kevesen: a lehetséges cselekvés területét, a tudományt, a kultúrát, az egyén a u t o n ó m i á j á n a k szűk, de méltó megnyilvánulási lehetőségét. Iskoláiban — Gyulafehérváron és Kolozsváron is — ezt magyarázza beiktatásán: emberek, m i n denki tehet valamit, hiszen a tudás, a kultúra megszerzése, a nyelv ápolása nem mások feladata, nem valamilyen felülről irányított cselekvés, hanem mindannyiótok autonóm lehetősége, a jelenépítés eszköze. S akkor nincs szükségetek távoli reménységekre; higgyetek hát önmagatokban. *
1625-ben született és 1659. december 31-én halt meg, 1660. j a n u á r 9-én temették a Házsongárdi temetőben. S í r j a ismeretlen. [Képek a temetőből, elmúlt nagyok sírjairól besüppedt sírokra szűkülő képek. Azután a kéz: az ábécé betűit írja, m a j d ismét „i"-ket javít hosszú ,,í"-re.] Ismeretlen felesége s í r j a is, gyermekeinek sírja is. Halála után nem sokkal m á r senki sem élt családjából. Felesége holland volt, Aletta van der Maet. Eljött f é r j é v e l abba az országba, amelyben „ b a r b a r u s " állapotok uralkodtak ugyan, de megérett m á r a változásokra, és ezt tudta is magáról, hiszen képes volt elviselni azt, hogy kimondják róla: b a r b á r vagy, változz meg! Apátzait persze nem szerették különösképpen, mert ilyesmiket mondott, de kimondhatta, hogy „barbarus állapotban élünk" és az okot is megnevezte: nem t u d u n k beszélni. Aletta van der Maet holland volt, hollandusul tudott beszélni, megtanult magyarul is, de nem tudott m a g y a r u l beszélni. Ismerte a mindennapi élet szavait és kifejezéseit, a mondatépítés nyelvtani szabályait, mégsem tudott magyarul. *
Mert nem lehetett tudni. Ez a nyelv még nem volt alkalmas a mindennapi élet leleplezésére. Apátzai Senecát idézi a Magyar Encyclopaedia Előszavában: „Miért tartóztatsz fel azzal, amit magad is hazugságnak nevezel, s amiről annyi könyvet összeírtak? Lám, az egész élet csak hazudik n e k e m ; az életet leplezd le hát, az életet 'kényszerítsd vissza az igazsághoz, h a éleselméjű vagy!" Hogyan lehet visszakényszeríteni az életet az igazsághoz? Ügy, hogy megnevezzük azt, ami hamis. S miért n e m tesszük ezt, h a az egész ügy csak szavak kérdése? A kultúra egészét nyelvünkön kell ismernünk, hogy megértsük a mindennapi életet. A tényeket nem lehet kimondani, ha k u l t ú r á n kívül csak átéljük őket. A tény n é m a : nagy lázadások idején összetörik a tényeket, de ha a nagy lázadás kora nem jött el? Apátzai m o n d j a : „A tények csalnak meg, azokat különböztesd meg!" A tényeket megkülönböztetni csak anyanyelvünkön t u d j u k , mert ez kapcsolja össze a dolgok nyelvét a beszéd nyelvével: „Minthogy p e d i g . . . tudnivaló kétféle v a n : m a g a a nyelv és a nyelv által megjelölt dolgok, nem ok nélkül m o n d j á k a bölcsességről, hogy az egyrészt magukkal a dolgokkal foglalkozik, másrészt a nyelvvel, amelynek segítségével a megértett dolgokat másokkal közöljük" — írta Apátzai. Minden áron meg kell hát teremteni a korszerű kultúrát, amelyben a tények beszélni kezdenek és szavuk találkozik a mindennapi élet nyelvével, amelyben a h a g y m a szó nem csupán a valamiképp gömb f o r m á j ú fűszernövényt jelenti, h a n e m a hagyma növénytani helyét, ízének kémiai összetételét is, meg áruvoltát, tehát azt is, hogy társadalmi viszonyokat testesít meg. A kultúrateremtésben az első lépés iskolák megteremtése, és mindenképpen az anyanyelvű felsőoktatás megteremtése, m e r t csak az iskola képes a tudomány nyelvét elterjeszteni. Apátzai a felsőoktatást, a tanárképzést, a tudást kívánta anyanyelvűvé tenni, vagyis a tudományt és a m i n 15
dennapi életet a k a r t a egyetlen nyelven, a legtermészetesebb nyelven, az a n y a n y e l v e n beszéltetni. Hogy ha azt m o n d j u k : hagyma, hát értsük és érezzük egyszerre, egyetlen szóból f a k a d ó társításokkal az ételízesítőt és növénytani rendszerben helyet foglalót, a csípősséget és az íz kémiai alapjait, éppen azt, amit megveszünk, és a h a g y m á t mint árut, mint a piacon a mai ebédhez megvásárolandó élelmiszert és m i n t az árugazdálkodás megtestesítőjét. Ahhoz, hogy a gyakorlat, a mindennapi élet ne legyen csupán tevés-vevés, szükség v a n e r r e az egyesítésre. Ha két nyelven beszél a t u d o m á n y és a m i n d e n n a p i élet, akkor a tudomány csak elvont ismeretek rendszere m a r a d , a m i n d e n n a p i élet pedig a tudományon kívül a tevés-vevés, a színtiszta hasznosság körébe reked. Ez magyarázza Apátzai küzdelmeit az anyanyelvű oktatásért, és s e m m i k é p p a latin k u l t ú r a iránti ellenérzés. [A képen a két iskola — a gyulafehérvári és a kolozsvári — és két m ű — a Magyar Encyclopaedia és a Magyar Logikátska — látszik, persze felváltva, de m e g határozott r i t m u s b a n ismétlődően, szűkülő perspektívában.] *
1636-ban, 11 éves k o r á b a n került a kolozsvári középfokú iskolába, m a j d 1643-ban a gyulafehérvári főiskolára iratkozott be. Ezt a főiskolát Bethlen G á b o r alapította az 1622. évi kolozsvári országgyűlés határozata alapján. Külföldi t a n á r o k a t hívott meg, akik csak I. Rákóczi György országlása idején (1630-ban) érkeztek meg. Alsted, Bisterfeld és Piscator; h á r o m név, amely azonnal európai rangot kölcsönzött G y u l a fehérvárnak, de hosszú időre a latin nyelvű oktatás e g y e d u r a l m á t jelentette. A p á t z a i 1648-ban a református egyház támogatásával Hollandiába megy, ahol nyelveket, t u dományt, filozófiát és teológiát tanul. 5 évet tölt itt, és a kor legjobb t u d o m á n y á t és az ú j k o r első nagy filozófiáját, Descartes filozófiáját ismeri meg. [Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, a gyulafehérvári professzorok képei, m a j d Descartes képe. A következőkben ismétlődik — szóban és a képen í r á s b a n is — a következő idézet:] „Nincs semmi a világon, ami igazságosabban volna elosztva, m i n t a józan ész. Mindenki azt hiszi: olyan sokat kapott belőle, hogy többet, m i n t a m e n n y i van, n e m kíván. Még azok sem szoktak m a g u k n a k (belőle többet) kívánni, akiket m i n d e n m á s dologban nagyon nehezen lehet kielégíteni. És nem valószínű, hogy e b b e n m i n d e n k i tévedne: inkább azt bizonyítja ez, hogy képességünk a helyes ítéletnek s az igazságnak a megkülönböztetésére — vagyis éppen az, a m i t józan észnek vagy é r t e l e m n e k nevezünk — természetesen minden e m b e r b e n egyenlő m é r t é k b e n v a n meg, hogy tehát véleményeink nem azért különböznek, mert egyikünk értelmesebb a m á s i k n á l , hanem csak azért, m e r t gondolatainkat különböző u t a k o n i r á n y í t j u k , s nem u g y a n azokat a dolgokat t e k i n t j ü k " — írta Descartes a Módszerről szóló értekezésében. [...] *
Mindent tudott, amit a korban tudni lehetett, fontos m ű v e k e t írt, de a g y a k o r lati élet, a tanítás és az ideológiai küzdelmek elvonták a tudománytól. Hét évet élt hazatérése (1653) után, de csak egyetlen eredeti m u n k á r a f u t o t t a erejéből, m e g a Magyar Logikátskára, az első m a g y a r nyelvű logikai tankönyvre. Egyébként v i t a iratokat, kérelmeket, felterjesztéseket, tisztázásokat ír. Hét év küzdelem a reakcióval, a hivatalos ideológiával és a tehetetlenséggel, a feudális r e n d n e m t ö r ő d ö m ségével. Miért beszélnénk most ellenfeleiről? [ . . . ] Végül is az ellenfelek n e m s z á m í t a n a k — a teljesítmény a fontos. A teljesítmény, amely az ellenfelek érvelésével, az e l l e n felek ideológiájával szemben jön létre, és ezért következetességének, r a d i k a l i t á s á n a k m ó d j á b a n kifejezi az ellenfél milyenségét is. Apátzai m ű v e azért pont ilyen, m e r t itt írta, ahol élt; feudális, a radikális megújhódásra még alkalmatlan, de változásokra m á r megért világban, ahol a jobbágyoknak még n e m volt nyelve, és nagyon kevesek 16
gondolhattak arra, hogy beszélni tanítsák a jobbágyokat, ahol az ideológiát a klérus dolgozta ki, ahol a törökök időnként gyilkolva-sarcolva vonultak át az országon. 1656-ban kerül Kolozsvárra, már csak 3 és fél éve van hátra. Itt volt tanítványa a század legnagyobb tehetsége, Bethlen Miklós. Az értelmiségi és tanítóréteg önállóságának megteremtéséért még gyönyörű beszédet mond. Azután vége. *
[A képen — az Iskola?] (...az Iskola. Mindig ugyanabban a perspektívában, mindig mozdulatlanul.) Bretter György a Román Televízió magyar szerkesztőségének felkérésére írta ezt a forgatókönyvet. Az egyszerű nézők százezreihez kívánt szólni, Apátzai Tsere János módjára — ő is, Erdély e második filozófusa, mindenkit akart és tudott tanítani, kolozsvári zeneakadémistákat és kisiratosi parasztokat. „A filozófia: Kisiratos" — mondta egy interjúban. A gazdag kisiratosi (Arad megye) téesz arra költi a pénzét, hogy nívós, ha tetszik: világvárosi kultúrát teremtsen magának. Ezért neves értelmiségieket, színházakat hív meg. Brettert szerették a faluban, filozófiáról kérdezgették és tanácsot kértek tőle. Apátzai kései győzelme: a filozófia találkozása a magyar földművessel. Bretter az ilyen találkozások embere volt. Néhány fölvételen őrzött előadása majd megmutatja, ki volt. Temetés Zsögödön című esszéje (Ü j Írás, 1978. március), amely — sajnos — több mint öt év késéssel jelent meg, megmutatja, mit tanult ő „a népi gótikától", a csíki székelyektől. Itt kezdhetjük látni, mások mit tanulhattak tőle. „Minden egyén csatlakozása a kényszerűségek ellen fellépő közösséghez ökölcsapás a szükségszerűségek nevében uralkodó kényszerítő hatalom ellen. Apátzai kapcsolódása az iskolán keresztül történik." Mert most is ez a döntő: a magyar iskola. A közösség szószólója tudja, mi a döntő. Föladata kimondani. Kimondja. Sohasem kérdezi, érdemes-e, sikerül-e. Más emberek értékei — tehát ma: a magyar iskola. „A kultúra egészét nyelvünkön kell ismernünk, hogy megértsük a mindennapi életet." Így, ilyen egyszerűen foglalja össze Bretter György Erdély gondjait. Az utolsó ironikus-patetikus tanács azoknak, akik tanácsát kérték. TAMÁS GÁSPÁR MIKLÖS
DÉR ISTVÁN: EMLÉKEZÉS 2 Tiszatáj
17
ESTERHÁZY
PÉTER
E. följegyzései Sorakoztak az ebédhez a résztvevők. De Esterházy Péter még kicsalta a gyülekezetből Frau Gittit, hogy kiöntse neki a szívét. Dohogott ő erősen, miközben a fontos kitérőt tették a kertben. Ment a vasárnapi ösvényen asszonyával, s egy-egy hangsúlyosabb lépésnél combjuk is összeért szikrázva. (E célból a mester kissé úgy lépdelt, mintha angolkóros lett volna. De én biztos vagyok benne, hogyha valaki egy jegenyefa fedezékéből vagy egy ideiglenes buszmegálló zavarosságából váratlanul előugrana, és neki szegezné a kérdést, amit ilyenkor szokás, annak ő j ó l megválaszolna. „Kiújult, haver, a makacs sérülésem!" — vagy effélét.) „Edes Gittis, kérlek szépen, én még ilyen buta hátvédet nem láttam" — mert az ő élete ilyen: vagy meccsről jön, vagy meccsre megy, vagy ott van ő. Itt megköszörülte a torkát a dohogás közepette. „Pedig mondhatom, néhányat már láttam hányatott életemben." Frau Gitti ott volt egy kérdőjel. „Barátom! Két kérdőjel!" Tényleg: 6 6 (tréfa) „Annyira buta volt, hogy nem észlelte a cselt." „A cselt?" „Azt." „És mi történt?" — simult a nő. „Mi történt, mi történt. Lecseréltek." Ritkán esik ez meg vele; nem szokott örülni az ilyesminek. „Az az üres öltöző! És hogy az ember ott turkáljon a sok papucsban és törülközőben! Viszolyogtató az a bőség, becsületemre legyen mondva!" Gitti asszony előre sietett, hogy segédkezzék a terítésben, ő pedig lassudan kószált a ház felé, gondolataiban tallózva. „Ááááá." Torokból jövő, szívet szaggató, velőt rémítő ordítás járta át a házat, minden zegzugát, a mestert magát, merthogy az ordítás a közvetlen közelében fakadt; szinte széthasította a félelem. „Rám ijesztettek" — mondta ő egy kései terminusban a levelei közt lapozgatva. „Igen ám — rázott meg ő akkor egy tűrhető borítékot —, igen ám, de ez el is érte a célját!" Ütött. „Ennyire megijedtem." Mert a lélek tájain mászkált, és a sietség onnét vissza! Az előtte magasodó árny megfordult a tengelye körül, miután a mester apró, gyors ökle, mint pörölycsapás lezúdult. Hús és csont találkozását érezte az öklével. A mester termetre hatalmas öccse, György úr — mert ő volt a magasodó árny — felnyökkent a gerincére mért ütéstől, majd a nagy barom test, mint akit letaglóztak, előre zuhant a fűtőtest tövéhez. A mester, aki időközben lelkileg összeszedte magát, miután látta, hogy ki az illető, dúlva-fúlva bement a belső szobába. Igen felizgatta magát az otromba élcen. „A marhája." A belső szoba titokzatos, mély színei, a beszűrődő napfény aranycsíkjai nagyon megnyugtató hatást fejtettek ki; a barnák, a zöldek, a tompa sárgák — hevenyészett felsorolásban. Az asztal felé szivárgó közeli és távolabbi rokonoknak köszönt ő, majd elrohant a fürdőbe, mondván, kezet mos. „De valójában nem kezet mostam, hanem pisiltem." A fürdőből kijőve összefutott ő a keresésére indult édesanyjával. „Mostál kezet?" — kérdezte az őszbe hajló matróna aggódással spriccelt gyanakvással. „Természetesen mostam" — válaszolt a felnőtt fiú, és anyjába karolt. „Na, mik a hírek?!" Az asszony fontoskodva hajolt nagyfia felé, mintha valami titkot súgna. Részlet a Termelési-regény (kisssregény) című regényből. 18
„Ezt hallgasd meg, hogy mit álmodtam. Itt voltunk, ebben a szobában. Mintha nappal lett volna, de minden lámpa égett. És nagyon sok ágy volt. Mind rézágy. Csillogó rézágyak, közbezsúfolva a karosszékek. De mind fehér lepellel letakarva." „Hogy ne koszolódjék!" — dohogta Esterházy váratlan indulattal. „Akárcsak Josef Veverka. Mindig letakarja." „De olyan zsúfolva, úgy értsd, hogy menni alig lehetett. Csak úgy tuszakodva, oldalt. Az egyik karosszékben ült Rákosi Mátyás. Csillogott a feje, beszélgettünk, ö n is olyan sokat fordít, Mátyás kérem, mint az én Mátyásom, ezt kérdeztem tóle. Én egy rézágyon ültem, összeszorított térdekkel. Ö igen, válaszolt Rákosi, csak ugye é n . . . , és megvonta a vállait. Igen, hogyne, olvassuk az újságban. Fázom, mondta Rákosi, és magára terített egy barna, zizegő orkánkabátot. Ekkor én észbekaptam, kisurrantam az ágyak között. Mindjárt hozom a feketét, kiáltottam vissza. Addig maguk csak beszélgessenek, férfiak." „Mér, a fater is ott volt?" „Ott. És ne mondd azt, hogy fater. Na és akkor bementem a fürdőszobába, hogy begyújtsak, mert fázik a vendég. De a farakás előtt feküdt egy nagy fekete kutya, és a hátán meg egy kis bárány. Ahogy én beléptem, a kutya kisurrant, a két Mátyás meg rögtön torlaszt épített az ágyakból, és alábújtak. Olyan jó lett a torlasz, hogy a bátorságuk is megnőtt, és viccből ugattak az ágy alól. Én meg még a báránytól is féltem! De ahogy aztán az ingeik kinéztek! Apádé még hagyján, de hát a szegény Rákosié!" „Édes Lilkóm — mondta a mester egy olyan ember szigorúságával, aki valamit elhatározott —, elég a henye élettempóból (itt az asszony keserű grimaszt vágott), minden reggel írjad föl, hogy mit álmodtál." „De van, hogy nem álmodom, és van, hogy elfelejtem." „Tyúkanyóm, akkor ne írd föl. De semmi hozzátétel, semmi elvétel. Mit szólsz? írunk belőle egy könyvet, majd én művészi formába öntöm, és dől a pénz!" A mester átkarolta az anyját, és egy fiktív valcer ritmusára épp forgatta volna, amikor az édesanya épp nem hagyta. „Bolond vagy te, kicsi fiam" — nevetgélt szégyenkezve, büszkeséggel. „Látja, barátom — fordult ő egy kései terminusban e sorok írójához —, én már csak irodalomban gondolkozom. Valaki mond valamit ártatlanul, én meg mint a keresztespók: adj neki! Micsoda bicebócaság!" De én nagyon is jól tudom, mit takargat Esterházy ezzel az önkritikus fordulattal! A szívét! Mert bizony ekkortájt a mester édesanyja igen rossz bőrben volt. Nem is a konkrét baja, hanem inkább az, hogy nem volt kedve neki meggyógyulni. „Olyan jól állnak most a dolgok, én már semmit nem tudok még elviselni" — mondta a sok párnától feltámasztva, és gyönyörű, ún. macskás szemei könnyel teltek meg. „Jól van, anyácska" — mondták a fiúk, és simogatták a meggyengült kezet, s mentek a dolgukra. Mikor aztán az orvos már mint férfi a férfival akart a mesterrel beszélni, valamit tenni kellett: ekkor következett a mester bizarr ajánlata a társszerzőségre. Így kell ezt tehát látni. „Jól nézel ki cicám" — paskolta meg a mester hallatlan tiszteletlenül édesanyját ott, hol a rosszlányokat szokás; az asszony legyintett, s fiára támaszkodva az asztalhoz bicegett, mely roskadozott a sok földi jótól. Az édesapa türelmetlenül kiáltott: „György!" Az ősz hírlapírónak és György úrnak a viszonya nem volt felhőtlen, ahogy én látom és kéretlen prókátorként meg tudom ítélni, ennek oka György úr jellemének szuverenitásából és valamint az atya auktoritás igényének összeszikrázásából fakadt. Für alle Falle ebben az ingerült Györgyi-kiáltásban „sok év marcangolásai rejtőztek". Ekkor a mester egy belső érzéstől indíttatva elrúgtatott az ünnepi társaságtól. „Jesszus" — kiáltott fel már jó előre. Valóban, ahogy kinyitott egy ajtót — vissza a tett színhelyére —, egy kinyúló lábat látott meg ő. „Barátom, egy zokogó lábat!" György úr ott térdelt a fűtőtestnél, keze lassan, nagyon lassan csúszott lefelé a bordázaton, s az egész óriást rázta a sírás. A fűtőtest poros felszínén az ujjak végzetes csíkjai zuhantak alá. „Mi van, öregem?!" — hajolt le a mester ijedten, majd nagy szu2*
19
szogva magához vonta és fölemelte a súlyt. „Ne hülyülj, hát én igazán..., de Gyögyöcske, ne sírj, no, no, nem szabad, na: édes kicsikém." „Te teljesen..." — hüppögött György úr. A mester támogatta zokogó öccsét, arcát egészen közel hajtotta a másikéhoz, melyet valódi könnyek áztattak pocsolyásra. „Istenem, de nagy a fejed" — mondta a mester öntudatlanul, és simogatta György urat. (Sajnos, a mester abban a rémületben, melybe őt az állati üvöltés kényszerítette, megfeledkezett a György úr gerincfájdalmairól. Már volt a szerencsétlen ember a csontkovácsnál is Szlovákiában.) A nagy test — kikerülve az ebédelőket — a fürdőszobába vonszolta magát. Ö mindvégig ott toporgott a nyomában, igyekezte magát hasznosítani; de nem sikerült. György úr hideg vízzel locsolta hosszan pirosra pacsult arcát. De a mestert lassan elfogta a kétség: György úr, levéve arcáról a törülközőt, a tükör elé állt, kinyomott egy mitesszert, kérte a fésűt, amit ő szolgálatkészen megszerzett. Ne kerteljek, ott páváskodott a testvér a tükör előtt, s amint tenyérrel utána igazított a frizurájának, azt mondta könnyedén: „Hogy tegyem a milóit a füledbe, művészkém!" „Te szemét!" — sziszegte a mester a felismeréstől, hogy öccse így levetette elébbi fájdalmas énjét; de György úr azonnal feljajdult, és a mosdókagyló fölé görnyedt. A mester így nem tudta, mit gondoljon.
DÉR I S T V Á N : Ö S Z U T O
20
NAGY
GÁSPÁR
Söprik a reményt Elesni hol? Elesni miben? Elesni a végtelen sima semmiben. Még bódítva süt, leszúr a Nap, mint mindig októberben: árnyékom keresztje mögé kerülök a földbe. Még napfény-horzsolás a bőrön, még tarkómra zuhog a sárga tagló: látszom már és játszok a képtelen keretben, hullámzók fönt és lent: egekben, tengerekben. Már nem a miénk az Óperenciás, elhullunk majd a tányérsapkás őszben, csak amit vérünk buzgása kiás, amit riadtan nyalnak föl az őzek, csak ez a csalitos sár marad: húzzuk magunkra földnek. De miket fogadok, Istenem! Hogy sáros karácsonyoddal szívemen is átlélegzem e halottas évet, az Orbis gyomra zúg: ez a Pokol-köri ének, hol Petrarca nincs jelen, Dante meg nyaral, végül tilos körökből lép elénk a dal: most már csak a gyönyörűek testben-lélekben se hűek a zokogó szépnevűek rajtam hűvöslő kezűek életemből-életűek 21
maradnak és gyerekjézusokat szülnek maguknak Európa zsúfolt jászlaiba: mert tudják amit nem tudnak a hűek, a hülyék, a nyüvek — tudják: fenyőtűk ügetnek szívem riadt hegyláncai felé, sejtik: sorsomban sír az elbukó jelen, méhük ezért táguló világegyetem: nem tűr varratokat, hogy szülne engem jövővé doppler-effektusok ritmikus csődjében, a tágulás csöndjében, betlehemi bölcsőjében ott, hol angyalságom hűlt helyén megint értem bőg néhány kiherélt szamár, legelvén közben az egyetlen fényes csillagot, mely gyertyaként ég rám vagy fénylik le rólam: söprik a reményt fölöttem, sövrik a szalmát alólam és bár nem lehet könnyedén mosolyogva, meg fogcsikorgatva se lehet! De szüljön meg valaki azzá, aki voltam! Fölállni most? Fölállni hogyan? F ö l á l l n i . . . jaj j! Boldogtalanul boldogan.
SZÖLLÖSI
ZOLTÁN
Papírangyal Rozsdás felére fordult és leng s elleng, zenél a Nap A kertek fái égre lógatják zsibbadt karjukat Fényszalmával kitömött ősz idő szalmacsurgása Zümmög a transzformátor elektronméhek kaptára
Fészkében gyerekkor Fény-
feltört tojás-
világ világa
sárgája s fény-
fehérje ég a zománcos ég falára A tócsán örök jelen fényképbarna, édes ótáj Mézgakönny, aszúsírás magapecsétjearc, sóvár Billen az űr, hintaszék elszunnyadt s horkol fenn az Ür Az udvaron szaggatott vákuum: papírangyal rebben s lehull
• •
Üres könyv Az őszt — bárd alá tévedt szenttehén? — elrejtené, véres tetemet szégyenli a város Levelek alvadnak hentesmérlegén Éhen s ébren szobor áll Konfekció bronzöltönyben sovány Károlyi Mihály Bronzesernyő nélkül az esőben
Beton gőzöl s nagy babszemek dagadnak cipős lábak A lámpafényben felcsírázó arcunk sápad Hogy égjen — kibomló bálákból szalma hullt az eső a fellegekből Hamva füstöl a kialvó alkonyatban Mintha hó hullt volna — nem kovácsolt dallamot
De forgó tekercs tenger húzza a néma Duna-magnószalagot A sötéttel fent — vaslakat? — hogy az űrt végre bezárja fa kínlódik, zörgő ága nem talál csillagkulcslyukat Laza üres
falban könyvben
OSZTOJKÁN
lapozhatatlan örök térben Isten képzeletében szárnyasok majd szavak nélkül cselekménytelen szárnyalunk Faggyal a tócsák — ütköző tárcsák — nem csattannak A szél rugóin puhán ringnak az évszakok Reggelre már leszánkáznak hegyekből az angyalok
BÉLA
Villámok feltámasztásával Kiknek szemeire örök bánat-koszorút dobott az éjszaka, kiknek fekete virágok nyílnak tengermély birodalmak roppant nagy mezején; nefelejts lelkeket villogtatva pilláik pocsolya-mocsarában, hol világok süllyedtek elérhetetlen feketeségbe — farsangok gyászát eltáncoltató poklába földnek, égnek; iszonyú csapdájában a csillagtalan rétnek, — s kik ujjaik hegyével, villany-iszonyattal érzik hűséges agyukban anyjukat, kedvesüket, ágyaiknak koporsó-selymét, az eléjük tett örök kín-keserves kenyeret, — azokon, azokon kell segítened hatálomnak, égnék-földnek ura-parancsolója; léleknek rettentő mindenese, — azokon kell segítened rendíthetetlen tábornoka katonáknak, közvitézeknek, — a vakokon, a vakokon segíts kegyelemnek méltatlan hordozója, mert Országod fényében te magad úszkálhatsz ugyan, de Világtalan angyalok bégetnek körülötted lépten nyomon. f&SáXr- - '
Jól tudod: A viharoknak volt és van is folytatása. Kóbor hegyipatakok duzzasztják a folyót. 24
Ütra lelve ágaskodó loholással, tarajas villámolással keresik a Tengert, hogy toronymagas hullámaiktól belerendüljenek a partok, és öblök opálos kínjaira kerítsenek végső nyugodalmat; igazságos győzelméül minden letaposott fűnek. Mert árvák ők. Olyannyira árvák, miképpen árva a lelkét vesztett ember is döngő városok rafinált falai között, melyben hiába sír-sikolt az ódon fájdalmakkal megpecsételt kőbe szorult lélek, s hiába tárja égnek dolgos két kezét a szolga, választ nem kap ő, oldozásra nem jön onnan senki. — Ezért hát tudnod kell: Nincs az rendjén föld felett se ég alatt, hogy elparázslanak a szájakból a szók, hogy rézgarassá válik minden érces ének, és dunyhát ölt a nyár, ha aratásra indul, s felhők alatt búzakévék, komor fegyver-gúlák, már-már összeomlanak. Nincs az rendjén láthatod és látnod kell; mennyi kasza úszik el a holdvilágnál, — míves néma kalapácsa könyvespolcokon hever, s ki jó teát iszik, nem gondja néki, jól jegyezd föl ezt is; tengernyi hal kap-é vizet, és marja-é a rozsda szerelemnek nyűgös láncát ott az Óceán alatt. Való: A kard hegyének az megy aki éhes. Szemekbe is csak sértett asszony körme váj. Tolvaj népnek üldözés a sorsa, csakhogy tolvajjá meg az válik, kit tolvaj sorsa űz. — Hát mivégre lobbannak föl álmukban a fáklyák, s miért dőlt a porba büszke Jerikó, ha kettéroppant birodalmak üszkös romjain újabb birodalmak tornyos árnya nő; amott a Torkos Óceán ölén, öblös Stadionban felidézni bitangul a Via-appiát. És mivégre szülnek, mivégre szülnek csöppnyi csemetét a fák, ha gyönge szájuk nem kap túróslaskát, ha tejpatak csak álmaikban buggyan, s benne mellszívós anyák dohognak: duzzadt szájú gyermekhadra várva. — Hát az álom már csak így sző reménnyel mintázott hazát, hogy a Gangesz torka hullákért kiált, 25
jaj az egyiptomi Gangá, jaj a Dunavölgyi Gangé és jaj a földkerekség összes Gangesze, — ha ily hazát kínál. Látnád csak a kongó kastélyok termes csarnokát; mumifikált arcú komornyikok halálos lépteit, hol nehéz ezüstökben, vertarany tálakban, ó mozdíthatatlan, félrefordított arcú Országló, frissen töpörített, hűlt hulla-tetemeket szolgálnak hószín-abroszokra, s mellé reszkető tükörtojást. — Na föl! Tedd a dolgod végre! Állj a bégetők elé: Tavasz ígéretével, suhogó karddalokkal, villámok feltámasztásával pörgess kereket: Teljes fordulattal, izmok szakadásáig lendüljön a mélység — mert nem látnak a vakok; örök alvómaszkot kötöttek szemeikre a feketekesztyűs éjszakák, — hát kinek a címerét viselik kézfejükön ezek, hogy halálraítéltek rettenetét terítik, szemfödő lepelként e pillangó világra?
KESZTHELYI
REZSŐ
A tárgyak közötti a hóhullás beszakítja az erek falait és ellobban a gyengeség levegője hiszen a föld angyalai elborítják a csontokat s a nagy vérrögök hiába hallják a repülés éjszakáit ám a tüdő öröm még a szájba betör a tér
26
ilyenkor
ezernyi szép sárkány-feje s a halál is feljön a madarakig ezután nehéz lesz lebontani a valóság csöndjét a holdfény gólyáiról és befedni a kő minduntalan fogyó szívét és ami lepkényi különbség: napkeletről jön a napkelte és árnyékokba tűnik szét
—
Hát nem példabeszédekben beszél ez? Vágy-nesz voltál; ki látsz engem, és megvizsgálhattad irántad való érzéseimet: szakítsd külön őket, mint a mészárszékre való juhokat, készítsd őket a megölésnek
és napjára!
Azután (majd): ami előtted lesz, edd meg, zabáld föl, és menj; a vér-böjt csak megalázna engem. Eridj, hószemű szerelmem! Meddig vakítson még a csont, meddig száradjon még a tenger? Hiszen űzted már eleget testemből a testet, lelkemből a lelket, Te, akitől és
most
lettem vagyok
szemed étvágytalan szeme, közöny-sebed téboly-sebe, a látás láthatatlan nézése: a pillák, a pillák leélhetetlen munkája, hatalmasan fehér, hatalmasan fehér mozgásban.
Keménnyé tettem arcodat, mint a gyémánt — és a lélegzeted is olyanná; félni azonban ne félj: homályos ajkú, aki él; követ vet a méltóságos kékre, es addig vár, míg az bárkáként visszatér.
27
ZALÁN
TIBOR
I. szonett Krözust játszik holdütötte vidék ezüsttel telik meg minden lábnyom Most hogy a semmi kapuján kilépsz szeretödet csókold kétszer vállon Kihűlt aranyát csörgeti az ég felébred Margit Krisztusi csöndben emeli arcát riadtan feléd — Kié-nagy Madár verdes fölöttem? — Enyém-volt Madár Nyugodj meg Holdárban úszik haja vetése elmerülnek tornyok fák és házak Krözust játszik holdütötte vidék Most hogy a semmi kapuján kilépsz Szárny ver fölötted Lány néz utánad
II. szonett Ha magamra hagy péntek este mint homályos szobában kisgyerek dühösen csapok jobbra-balra felöklelek mindent és leverek Azután arcom tenyerembe lecsapom pillantásom réseit nyugtatom magam mint gyógyszerrel ö nincs! — csak amit látok — létezik Szesznek döccentem sajgó fejem asszonyok forró szoknyája alatt bolyongok: Verserdő-fejedelem Véremben fölvert szarvas szökken Hajamban Hálál-Űr-kaszás arat Az Idő elzuhan dérütötten
végre
! Vedd magadhoz csókom s kísérne Tölts hideg tejet véres edénybe Fogjon tüzet tiszta vánkosod Lökjön ki szíved vonat elébe Reszkess hogy vesszővel csapok rád Szűkölj — tigris-gyémántok vacogják Csak szemedben dühöm s bánatod öled kopárrá hímcsordák fosszák Kezed oltárnak békát adjon Melled ringása szőlőt rohasszon Kapák törjék álmod ugarát örömöd kapja vajúdó asszony Csípőd kígyó roppantsa össze Medencéd kölyköd vérben fürössze Magáért sír néha az állat így s ember zuhan szikkadt rögökre Nádak szoknyádat lehasítsák Szád szélét zsilettek pirosítsák Két holló kerengjen fölötted Halálod holtomhoz igazítsák
Etűd Meleg havat írok Már csak ennyit érek: elfektet egy árok részeg magyar írók ködöt hordanák rám
TÖMÖRY PÉTER
„Magamat világgá kiáltván állok kéretlenül a vártán"
B e s o r 0 1 á s o k
N a g y László: „ . . . k ö l t ő t á r s a m . . . " Temetőben)
:
(Búcsúztató sírbeszéd a H á z s o n g á r d i
„Szilágyi Domokos, költő, a X X . század m á s o d i k f e l é b ő l " (Egy e l j ö v e n d ő I r o d a l m i Lexikonból) V á r i A t i l a : „ . . . S z i s z . . . " (Verscím a V á l t o z a t o k ü t ő - és v é d e k e z ő h a n g szerekre c í m ű kötetből)
EGY VALÖSÁGOS TÖRTÉNET (EMLÉKJELLEGÜ
SZINOPSZIS)
Sepsiszentgyörgyön a S z e m e r j a lakótelep egyik n é g y e m e l e t e s h á z á b a n ( t ö m b h á z blokk — a h o g y a n Ö nevezte volna) F. Á. költő l a k á s á n . E s t é b e n y ú l ó D É L U T Á N : összejött a F o r r á s m á s o d i k n e m z e d é k é n e k n é h á n y e l l e n t é t e s sorsú, tehetségű, ' é r d e k lődésű és i m m á r különböző á l l a n d ó lakhellyel r e n d e l k e z ő t a g j a . A t ö r t é n e t h a n g u l a tához elengedhetetlenül r e n g e t e g szesz, indulat és egyénileg é r t e l m e z e t t e m l é k a d ó dik hozzá. Szereplők: F a r k a s Á r p á d és neje, M a g y a r i Lajos, B o g d á n László, G a j z á g ó M á r t o n és m é g s o k a n mások. Tárgy: Apáti Géza, Szőcs K á l m á n (e nemzedék t r a g i k u s a n e l h a l á l o z o t t t a g j a i ) . Kifejtés: I n d u l a t o s nosztalgia. M e l y n e k k ú t f o r r á s a a b e n e m v a l l o t t b ű n t u d a t . E l hangzik az az idézet, h o g y : „1. § E g y e d e m - b e g y e d e m - t e n g e r t á n c . 2. § H a j d ú sógor, m i t k í v á n s z ? " (Szilágyi D o m o k o s : Hogyan írjunk verset, Sajtóértekezlet, Versek 1956—1971, Kriterion, B u k a r e s t , 1972, 198. old.) Végkifejlet: V á d a s k o d ó veszekedés, m e l y n e k legutolsó m o z z a n a t a k é n t t ö b b e n h a z a r o h a n n a k a szomszédos t ö m b h á z a k b a ( = blokk — m o n d a n á ö ) , m e l y e k b e n a Megyei T ü k ö r szerkesztőiként l a k á s o k a t k a p t a k . . . a n n a k i d e j é n . Utóhang: (Telefonbeszélgetés, m á s n a p reggel) — Jó, hogy e l m e n t é l a t e g n a p . — Miért!? — M i u t á n e l m e n t é l f e l h í v o t t Lászlóffy A l a d á r és m e g m o n d t a , h o g y Sziszt m e g t a l á l t á k . H o l t a n a Szamos p a r t j á n , a K á n y a f ő i ú t m e l l e t t . — Jó, hogy e l m e n t e m . Köszönöm. — Szervusz. — Szervusz. • Szilágyi Domokos: Tengerparti 30
lakodalom című könyvének megjelenésére.
K I
/
/
T / É R ö
=
Az öngyilkosok nagyon bátor emberek, mondta egy b a r á t o m s rögtön eszembe jutott, hogy M. Z. szerkesztő a Szőcs K á l m á n halála után megjósolta, hogy ki lesz a következő, aki öngyilkos lesz. Csupán rá jellemző, hogy n e m találta e l . . . A szájhagyomány szerint az öngyilkosok olyannyira bátor emberek, hogy még arról a kényszerítetten-szükséges utolsó ünneplésről is lemondanak, amely egy díszes temetéssel j á r : m e r t őket a kerítéseken kívül kell eltemetni, valószínű n e m csupán azért, m e r t mindig a kerítéseken kívül éltek. Nem csupán azért, m e r t nem szerették a karámot, de valószínűleg azért, m e r t a k a r á m o n kívül is a k a r á m szorongatásának a nyűgével éltek. Helyesbítenem kell: E R A T A : Ök nem tudhatták, hogy a k a r á m o n kívül élnek, mert ők a k a r á m b a n élőkért lettek s értük végeztettek bé. SZISZ — DÖBBENET Halottaink sorában n e m az első. De a költők közül most m á r végérvényes letagadhatatlansággal az elsők közül való.
Gondolatok a karámban: „Tora izgalmas lesz. P a k o l j u k gyorsan a bőröndöket, le ne késsünk a temetésről. Ki t u d j a , mire képes még ez az ember. Vajon a szürke zakóhoz megy-e a sárga n y a k k e n d ő . . . J a j , nem illik, d r á g á m . . . " VALAMIT TUDNAK EZEK A P A L I K . . . VALAMIT É R E Z N E K . . . T U D J Á K ? . . . SEJTIK HOGY ITT NEM CSUPÁN EGY HULLÁT FOGNAK BEKAPARNI AZ A N Y A F Ö L D B E . . . b. p. meséli: „ t t t t t t t ttt+tttttt tudod, öregem, a legmegdöbbentőbb az volt, hogy a vendégek között a legszemtelenebbül sz. 1. bábszínész exponálta magát. A vendégek között úgy sürgött-forgott, m i n t h a ő lett v o l n a . . . " NEM ö VOLT OTT azon a temetésen neve: Szilágyi foglalkozása l.-halott 0000000000000000000000000 ! Akkor, azon a temetésen a kolozsvári temető földjébe teT mették azt az embert, akinek először volt bátorsága tudatoÉ san elválasztani azokat a szavakat, N hY ogy mert t-ud ; aki kitalálta vagy feltalálta, vagy elővette azokat a szavakat, hogy: ROCSKA, JONHOM, IMETTEN, aki úgy szerkesztette a rímet, hogy méltóságát a szabadversben megszerezhesse: „esttől testtől, vágytól/ágytól, szótól/sótól, égtől/,végtől, nyitástól csitítástól valótól meghalótól élve holttól a folttól törvényt/történt, mindhalálig/válik, szótlan 31
sótlan valótlan vétlen/létlen, ártó/kiáltó, tettes/kedves, kegyetlen/. sóknál/szóknál vágyó m á r / s m á r nem szól senki é r t e m s én nem értem. Nem értem" Aki h a l á l a előtt m á r j ó p á r esztendőkkel m i n d e n t tudott, a m i t e m b e r nek lényeges tudnia s ráadásul teljes bizonyossággal azt az adalékot: hogy az élete halálos. Mindezeken
kívül: evett, ivott, aludt, szeretett, fájt, (szinte leírtam), hogy élt. Nem, Szisz nem élt. Szisz csak égett. Mindenki azt hitte róla, hogy játszik, a m i k o r szemérmesen játékkal t a k a r g a t t a a lángolást, ezt h ú z t a kitetsző p a r a zsait elfödendő m a g a elé, szemérmesen. De bocsánatkérő szemérme, a JÁTÉK, volt az egyetlen hazugsága. Mert soha n e m játszott, m e r t az önfeledtség távol esik tőle utolérhetetlenül m i n t k e r é k b e n egyik küllő a másiktól, ö csak álmodott, vágyott,, t e r e m t e t t és h a l á l á v a l örökéletű leckét hagyott föl állandó meggondolásra: „Elhallgatok. Ti játsszatok. / Én m a j d őrzöm a látszatot." (Valamikor. 2. Befejezés. Sajtóértekezlet. Versek, Kriterion, 1972.) B a „Aki alkot, visszafele n e m tud lépni £ Amerikában s ha m á r kinőtt m i n d e n ruhát, meztelenül bolyong a végtelen p a r t j á n ó míg fölzárkózik mögé a világ," k (i. m.)
Most m á r szemtelenkedhetünk Vele: m a g y a r á z h a t j u k , ö m á r é r t e l m e z hető. Nem sértődik meg. Ez bizonyosság. „Európát játszottam. Kusza játék. Északot. Délt. Keletet. Nyugatot." (Ipicsapacsipicsapacsittvagyok. Etyepetyebékatökepötty. Énhunyoktikiáltok) „Egyik félt. Másik röhögött. És simogatott. És rúgott. Ugatott. Melyik hogy. Simultam és féltem, Vagy négykézláb lihe-loholtam. Vagy t á n Európa voltam én magam, föltámadásra v á r v a holtan." (Tengerparti lakodalom. Dacia, Kvár. 1978. J á t é k o k ) BEJÖTT a Súgásba (sepsiszentgyörgyi kultúrkocsma), gyűrött volt és másnapos. Azt mondta, hogy m e g m o n d t a azoknak. Most m á r az egész ország n y i l v á nossága meg fogja tudni, meg fogja é r t e n i . . . (Később szereztem t u d o mást az ügyről: KISZ d í j a t kapott s ezért udvariassági helyet egy tévés kerekasztal beszélgetésen. Ahol elmondott „ m i n d e n t azoknak". LÁTTAM A műsort. Kétszer szólalt meg benne. A bevezetőnél n e m jutott tovább. Televíziós nyelven az ilyen műfogást ú g y . m o n d j á k , hogy lefedték, az ugrás elkerülése végett. DE AKkor, azon a nyári reggelen a Súgásban, két f a kérgének az á r n y é k a között megláttam vonásai mögött az arcát: „ B e j á r t a m a bejárhatót, s tudni szeretném, mi van ott, ott a b e j á r h a t ó n t ú l . . . " 32
P E D I G MÉG a k k o r csak azt a versét ismertem, h o g y : „ H a t á r o k o n j á r o k örökké, '/ m i n d i g csak a h a t á r o k o n , / a m i innen, a m i e l é r h e t ő ; / végül is f á j n i kezd, / f á j n i , hogy m e g t u d j a m az odaátot, / s h a z u d o m is, hogy m e g t u d o m , / v á r a h a t á r o k o n / a szent hazugság, a r e m é n y , / v á r — v á r o m , v á r j u k m i n d a n n y i a n , / itt, a h a t á r o k o n ; " , szisz első felesége h e r v a i gizella volt. Született egy g y e r e k ü k , akit K O B A K N A K neveztek (a hivatalos anyakönyvi o k m á n y o k e r r e n e m l e h e t n e k bizonyítékok, csup á n két könyv). Volt egy nagyon jó b a r á t j u k — páll lajos — költő és festő. Ez, a m i k o r k i j ö t t a b ö r t ö n b ő l egyenesen h o z z á j u k m e n t . Állítólag egy b u k a r e s t i bolthelyiségben laktak, m e l y n e k az a j t a j a redőnnyel záródott. Gizi rögtön ecsetért és f e s t é k é r t f u t o t t el. Senki n e m t u d j a , hogy páll laji mit festett n á l u k . Állítólag SZISZ n e m kérdezett s e m m i t . P á l l lajos sem mesélt. Gizi és szisz elváltak, páll lajos h a z a m e n t k o r o n d r a szisznek m e g h a l t a testvére gizit o t t h a g y t á k szisz m e g n ő s ü l t (stop) sziszöngyilkoslett (stop) kobakot m a g a alá t e m e t t e egy épület r o m h a l m a z a a b u k a r e s t i földrengés a l k a l m á v a l a házsongárdi t e m e t ő b e n t e m e t t é k el, az a p j a mellé, a t e m e t é s t és m i n d e n t H. NAGY M Á R I A intézett (Szisz második, Nagy K á l m á n — a K a l e v a l a f o r d í t ó j á n a k első felesége) — /Nagy K á l m á n e n n e k előtte levetette m a g á t egy t ö m b h á z ( = blokk t e t e j é r ő l : és m e g h a l t / páll l a j o s n a k van egy verse, a m e l y egyetlen kötetében (Forrás sorozat, 1970) m e g j e l é n t . I d é z ü n k belőle, olvassátok az idézethez méltó figyelemmel : „ . . . j a j a n n a k , kinek a létét, n e m kerékbe, t á n c b a törték."
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx „Feszülő ideggé sodort, mi á t m e n t r a j t a m , a m i volt, sodortak á l m a t l a n s á g g á vásott, n a p i kis m e g a l k u v á s o k , a kín, hogy tisztának t u d j a m m a g a m — mert jónak n a g y o b b ára van! — hogy hű m a r a d j a k azokhoz, akik h ű k voltak hozzám, aki leszek" (kiemelés tőlem. T. P.) xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx K o sz t 0
P e t ő f i
V ö r ö s idézetekkel tele a versei. V á l l a l j a őket. S n e m véletlen, 1 m hogy őket vállalja. És Székely J á n o s t és Babits Mihályt, á a a k i k n e k verset d e d i k á l . . . V á l l a l j a őket m e r t e l v á r j a és előlegezi is a r o k o n s á g o t . . . rty nyi életében f i a t a l p á l y a t á r s a i v a l levelezett, indulatos volt és meggondolatlan, egyik köztiszteletben álló művelődéspolitikus-író-publicista-örök-szervezőről p é l d á u l n e m átallotta leírni m a g á n l e v é l b e n , hogy: „egy népi f o g a n t a t á s ú sütőtök", de megköszöni fiatal p á l y t á r s a i n a k , h a jól é r t e t t é k
Cs 0 k 0 n a i
3 Tiszatáj
!33
a
a 1
1 á
á ez a szó a hátrahagyott versekben m a j d n e m m i n d e n i k oldalon előfordul. Azt hiszem, akik szerkesztették a kötetet t u d t á k , hogy e z t : így k e l l ! Kihasználták azt, amit Szisz soha nem engedett volna m e g : felületi feszültségének (szemérmének) a föllazíthatóságát az érzelem által. J á tékba bugyolálták volna, s divatot igyekeztek belőle m a g u k n a k csinálni. És ha divat lesz ő is csak azt a szomorú tényt b i z o n y í t h a t j a : n á l u n k a nagy költők csupán haláluk után és h a l á l u k árán j ö h e t n e k d i v a t b a . . .
PEDIG
PEDIG: „Magamat világgá kiáltván állok kéretlenül a vártán, Éget a szó, éget, eléget, adjatok, a d j a t o k oltó igéket. Romlandó húsom végét a r ö g b e n : h i n n e m az Ütban, az örökben. Az Útban, mely veszni n e m ereszt, és amely örökös újrakezdés, (Elmondhassam, hogy megcsalattam, nemet vetvén igent arattam.) (Saj tóértekezlet)
A KANYAFŐI út vékony csíkja, a Szamos fölötti H ó j a dombon úgy tetszik v é g érvényesen ráhurkolódik az Útra s általa végleges és véges l e z á r u l t s á gában tárulkozik föl • SZ
A
I
I
L GY O
D
O
KOS
M örökös újrakezdése hitben, lázas-garabonciás előrelendülésben n e m z e d é kek (immár végeláthatatlan nemzedékek) előtt. Mint nyelvben és gondolkodásban, a legtisztábban megőrzött m a g y a r n y e l v b e n és gondolkodásban elültetett örök forradalom.
34
Jtö-Lzön-ti-iik
a. 70 ám
JHéLuuz.
Qózjspt!
E. FEHÉR PÁL
Arról, ami irigylésre méltó LEVÉL MÉLIUSZ JÓZSEFNEK, BUKARESTBE Kedves
Méliusz
József, nem tudom, hogy éppen a hetvenedik születésnap a legalkalm a s a b b elmondani: irigylem? Holott sorsa — hogy úgy m o n d j a m — nem lehetett irigylésre méltó. Tudatos választással kötötte sorsát a munkásmozgalomhoz, mégpedig egy olyan társadalomban, ahol ezzel a döntésével automatikusan kettős elnyomás, kettős üldözés várt ö n r e : az osztályállam kommunizmusellenessége és nacionalizmusa a királyi Romániában is félelmetes volt. „Nincs kényelmesebb álláspont az életben — írta a Város a ködben oldalain —, mint elfogadni azt a sugalmazást, amely bizonyos emberekkel, egész társadalmi rétegekkel elhitetni igyekszik, hogy az események tőlük függetlenül alakulnak, a bennük való részvétel nemcsak fölösleges, de fölötte veszélyes is, hiszen ki tudja, milyen baj következhetik a »magasabb« ügyekbe való beavatkozástól..." Hát igen, ezt a kényelmes álláspontot ö n nem fogadta el. ö n t befogadta volna az erdélyi úri középosztály, amely mégiscsak bizonyos védettséget jelentett még a két világháború között is, de Kuncz Aladár kedves tanítványa — lelkiismeretének szavát követve — Gaál Gábor követőjévé szegődött. A Korunk m u n k a t á r s á n a k lenni pedig azt jelentette, hogy szívesen látott m u n k a t á r s a kényszerűen kérészéletű magyarországi haladó lapokban, például a Gondolatban, viszont nem közli és elhallgatja ö n t az Erdélyi Helikontól a Nyugatig minden polgári haladó folyóirat, hogy a reakciósokról már ne is szóljak. Utólag nem t u d n á m meghatározni, hogy a baloldal számára mi volt, mi lehetett a veszélyesebb: ez a mellőzés, szellemi „hidegháború" vagy a sziguranca. Ha m a n a p s á g ö n a Kunczot és Gaált összekötő tulajdonságokat hangsúlyozza, mint a Korunk Évkönyv számára adott i n t e r j ú j á b a n tette — igaza van: ez lehet a szocialista természetes gesztusa, hogy történt bármi a múltban, a valós értékeket be kell fogadnunk, mert egy nemzetiség, egy nemzet kizárólag teljes örökségtárral létezhet. Mégis: a két világháború közötti állandó mellőztetést azok részéről, akik pedig szövetségesek lehetettek volna, s később a fasizmus nyílt támadása idején többnyire azokká váltak, a szocialista művészek mélyen átélték. Nem lehetett ez másként. A sziguranca magától értetődően ellenfél volt, amellyel harcolni kellett, amelyet meg lehetett vesztegetni, amelyet ki lehetett és ki kellett játszani. De mit tehettek akkor, amidőn a polgári haladás táborában érezték meg az ellenindulatot? Vagy az árulást, m e r t ez is előfordult? Sokáig olyan védekező tartásba szorította ez a szocialista művészeket, melyben a túlzásokra túlzásokkal válaszoltak. Nehéz kenyér volt ez. Nem utolsósorban azért, mert m á r a harmincas évek közepén komoly erőfeszítéseket kellett tenni a görcsök feloldásáért. Mert, kedves Méliusz, a Korunk népfrontos korszakában ö n n e k ugyancsak lényeges szerep jutott: ezt jól tudjuk. Nyitottsága, rendkívüli tájékozottsága, a híres csehszlovákiai és európai körút — mind-mind olyan események, amelyeknek nem csupán az ö n személyes biográfiájában van hatása. A húszas években, Berlinben a baloldali a v a n t g a r d e képviselőit keresi meg. A harmincas években a svájci emigrá35
cióban élő Thomas Mannt látogatja. A csehszlovákiai utazás a legális k o m m u n i s t a párt és a polgári demokrácia összefüggéseit világítja meg, s nem utolsósorban a nemzetiségi kérdés felvetésének ú j aspektusait is feltárja. „Radikálisok voltunk, de nem balosok, sem dogmatikusok" — így vallott ezekről az évekről, s még megerősítette ezt, hozzátévén: „Radikálisok a humánumért." A világnézeti r a d i k a l i z m u s ilyen hangsúlyozását a nemzetiségi kérdés pontos értelmezése ugyancsak nélkülözhetetlenné tette. Hiszen igaz, amit ír: „Balosság, dogmatizmus és nacionalizmus a közös elzárkózó elutasításban jutnak egy platformra. A háborúellenes akcióra irányuló patrióta szövetségnek az őszinteség volt erkölcsi feltétele. Nem az eltérések játszották a főszerepet, hanem a szellemi ellentétek ellenére a közös akarat: véget vetni a fasizmusnak, háborúnak, és ezzel a nemzeti kiszolgáltatottságnak és nemzetiségi elnyomásnak. A nemzeti kisebbségi kérdés megértésének feltétele: a nemzet kérdésének a dialektikus igazság és nem a taktika kérdéseként való felfogása." ö n mindig a demokrácia és a haladás kontextusában értelmezte a nemzet k ö t e lességeit és jogait. Részvétele a r o m á n ellenállási mozgalomban, vezető szerepe a Magyar Népi Szövetségben, a felszabadulás utáni r o m á n i a i m a g y a r szellemi élet megszervezésében vállalt feladatok — mind olyan tények, amelyek meggyőzően igazolják, hogy a nemzetiség ügyének nem azok a leghatékonyabb képviselői, akik a legtöbbet beszélnek róla, akik h a j l a m o s a k ezt az iszonyúan szövevényes p r o b l é m a kört kizárólag az érzelmek szintjén megjeleníteni, h a n e m a realista cselekedetek t e r vezői, a „politikai fantázia" birtokosai, hogy azt a kifejezést h a s z n á l j a m , a m i t Ön Balogh Edgárra alkalmazott, találóan, de nem kevésbé jellemezve ö n m a g á t is ezzel. Irigylésre nem méltó sorsának legszörnyűbb állomásait h a d d ne részletezzem itt. 1949-ben, az ö n által a legnagyobbnak tartott, s m i n d a n n y i ó n k által ü n n e p k é n t tisztelt forradalom előestéjén t ö r t é n t . . . E r r e nincs, nem lehet bocsánat. Éppen, m e r t a forradalom nevében, de a forradalom eszményeinek megcsúfolásaként következett b e a tragédia. Nemcsak a léleké, bár az sem csekélység. Értem, persze, hogy é r t e m rokonszenvét és tiszteletét Artúr London iránt, akinek megrendítő könyve, a Vallomás azt a kálváriát örökíti meg, amelyet annyi sok ezer társával együtt m e g j á r t , megszenvedett ö n is. Lucretiu Patrajceanu nem térhetett vissza a kínok ú t j á r ó l , Kurkó Gyárfás megnyomorodva, n é m á n maradt meg az emberek között, akik azonban megtehették, akik túlélték, vállalták az eszményekért, a b ű n ö k ellen a n e m e s harcot. Ü j r a : nem csupán taktikai okokból. Hadd hivatkozzam arra, hogy egy f e l e j t hetetlen bukaresti estén, az ö n lakásán elmondotta, hogy m e n n y i r e szeretné m e g í r n i a maga „vallomását". Nem volt ez valami kinyilatkoztatás, a hősi gesztusok á l t a l á ban is idegenek öntől, h a n e m egy folytonosan zajló belső küzdelem lökte ki a szavakat, a talán soha meg n e m valósuló tervet. Kicsoda ön? — A Román Televízió Magyar A d á s á n a k szerkesztője tette fel a kérdést. Erre a faggatásra egyebek között az írás értelmének tisztázásával válaszolt. „Az írás: kétségbeesés és remény. Erkölcs. Nem kevesen álomban élnek. Az erkölcs felriasztja őket. Az erkölcs felzendül a gyűlölet, a megvetés, az intolerancia ellen. Az írás erkölcs. Személyes erkölcs. Humánum. Az erkölcs emberi és társadalmi viszonyulásaink: szavaink szabályozója. Az erkölcs nemzetiségi létünk .értelmének megfejtése, mert ésszerű felmérése; realizmus, hogy mindig itt és most élve, a humánumért vállaljuk emberséges küldetésünket, magunkért és azokért, akikkel együtt élünk, akik velünk együtt élnek. Együtt élünk a világgal." Kicsoda ö n ? Ezt a megismételt kérdést már én teszem fel — ö n m a g a m n a k . Azt a Salamon Ernő-i megfogalmazásban értelmezhető „gyönyörű sorsot" érzem m e g t e s tesülni munkásságában, életében, amely a tiszta e m b e r e k n e k a d h a t i k meg. S mielőtt még valamiféle szentté avatási kísérletre gyanakodhatna, h a d d í r j a m le g y o r s a n : nem tartom tévedhetetlennek, korántsem értek egyet m i n d e n sorával, m i n d e n tételével. Talán fölösleges volt ezt ilyen kerek-perec kijelentenem, hiszen n e m egyszer írtam m á r önről, vitatkoztunk is egymással, szóban, írásban. Egyszer, t a l á n tíz éve azonban azt írtam önről, hogy példaképemnek tekintem. Ma n e m különben. A m a g a tartása lényegét: szenvedélyes tudásvágyát, félelmetes ismeretanyagát, nemzetközi 36
tájékozottságát, elkötelezettségét, erkölcsi hitelét, publicisztikai hevületét tartom példaképnek. Ez az, ami irigylésre méltó. Ez az, amit ebben a legkevésbé sem irigylésre méltó sorsban irigylésre méltónak találok. Az ember győzelmét az embertelenségen. Ezért irigylem ö n t . Hogy pontosan miért irigylem, az irigységet ezúttal — a szokásostól eltérően — még nemes indulatként, követésre sarkalló szándékként értelmezve? Például Temesvárért... Magam is j á r t a m a Béga-parti városban, a kitűnő Aurél Popp, a Scinteia sok évig budapesti tudósítója kísért, s vele e'gyütt á m u l t u n k e soknyelvű, sokkultúrájú közösségen. Románok, szerbek, németek és magyarok laknak együtt: egész kis monarchia ez — m o n d h a t n á m csúfondárosan, ha nem ismerném azt a tényt, hogy éppen a végeken ez a nemzetiségi keveredés hányféle vérbosszús indulatot fakasztott. Egym á s ellen uszított svábok és magyarok, románok és szerbek, s ki t u d j a még mennyi náció ölte halomra a másikat, azt sem értvén, hogy miért teszik amit tesznek, s hogy így önmaguk végzetét teljesítik be. A kisebbrendűségi komplexusok szapora gyümölcsöket termő t a l a j a ez a táj. Ahol a másik rovására a k a r t a k sokan önmaguk lenni. Ez a város azonban az a hely, ahol Reiter Róbert—Franz Liebhardt magyar— német poézisa kibontakozott, ahol Franyó Zoltán méreteiben oly imponáló műfordítói munkássága virágba szökkent, ahol a Város a ködben megíródhatott, hogy személyes legyek, hiszen ez a város földrajzilag is hitelesen Temesvár: népek, kultúrák találkozóhelye. Azzal a tagadhatatlan hátránnyal, hogy a történelem keresztútján állt, ami az ottlakóknak nem feltétlenül kellemes. . Temesvár f o r m á l h a t t a azt a kelet-európai elkötelezettséget is, amely munkásságának szinte minden sorát á t h a t j a . Ez nem bezárkózás Kelet-Európába: itt vagyunk otthon, itt érezzük m a g u n k a t biztonságban, itt egymás között lehetünk, ne törekedjünk tehát többre és másra — m e r t hogy ilyen provinciális kelet-európaiság ugyancsak feltalálható. Az Ön kelet-európai elkötelezettsége mentes az alacsonyabbrendűségi indulatoktól: ez egy történelmi helyzet vállalása. Egy párizsi naplójegyzetéből idézek, amely a híres-neves Flore kávéházban született: „De hiszen én is csak átutazó vagyok itt, én is csak egy több ezer éves őslakó helyét foglalom el, idegen vagyok itt, hiába építem magamban a vidékies illúziót: ez az én Napnyugati kávéházam, s hogy benne feltámad ifjúságom kolozsvári New Yorkja, a brassói Korona, a temesvári Palace, a váradi Japport, Bukarest Corsója, a Calea Victoriein, meg történelmi rokonaik az európaiságban: az Andrássy úton, Pesten, a Japán, a berlini Geddchtnis Kirche melletti Romanischer Café, Pozsony, Prága, Zürich, Bécs kávéházai, s hogy füstjük emlékével együtt feltámadok én magam is, a hajdani fiatal rajongó..." . . . Itt fejezem b e a citálást, m e r t ugyan az ö n gondolatmenete másfelé kanyarodik, de én folytatni szeretném azzal, hogy a hajdani fiatal rajongó a régi kávéházakban a történelmi rokonokat kereste az európaiságban. A szlovák poétával, Jan Ponícannal beszélgetett egy pozsonyi kávéházban, s nem tudhatom, hogy érzékelte-e akkor, hogy kettejük avantgarde-felfogása között mennyi sok rokonság észlelhető. A bukaresti Corsóban Geo Bogzát kereste, s az ars poetica hasonlósága ezúttal sem véletlen. Bosnyák István, akinek az újvidéki Hídban közzétett t a n u l m á n y a arról győzött meg, hogy igazán pontosan érti az Ön művét, vérbeli utazónak nevezi. Pontosan erről van szó! ö n gondolatban és a valóságban egyaránt tudta és t u d j a , hová érdemes utazni. A szellemi zsákmányért. Fábryhoz Stószra m á r nem ért el 1970 baljós nyarán, de Sinkó Ervinnel b e j á r t a Zágrábot és Üjvidéket, Miroslav Krleza naplójában is felemlíti az ö n látogatását, mint ahogyan Genfben megtalálta a Gondolat alapító szerkesztőjét, a hírneves kiadót, Nemes-Nágel Lajost, Párizsban Brassait... Ez a pontos kelet-európai horizont: a progresszió látóhatára. 37
Stancuhoz nem kellett utaznia: Bukarestben és Kelet-Európában, E u r ó p á b a n és a humanizmusban, a világban és a szocializmusban voltak otthon m i n d k e t t e n . Ezért írhatta búcsúzó szövegében: „elment Stancu, a történelem pedig ítélkezni fog cselekedeteink és betűink fölött; a történelem majd kimond mindent, amit kérdezni s bevallani mi elmulasztottunk, vagy — írásaink, pohár bor, csésze kávé fölött összehajolva — nem volt kellő bátorságunk beismerni..." Stancuval a n n a k a József A t t i lának a szellemében találkozhattak, akit a r o m á n író elsők között fordított a n y a n y e l vére, akinek édesapját ö n találta föl a temesvári szegénysoron, s ezzel ugyancsak legendát rombolt, az Amerikába vándorlás legendáját, s m i n d h á r m u k közös t u l a j d o n sága volt e kelet-európai történelem előtt érzett felelősség. Az a felelős m a g a t a r t á s , amely nem a kelet-európai elmaradottságot akarta eszményíteni, h a n e m E u r ó p á n a k , a humanizmusnak, az emberiségnek, a szocializmusnak elkötelezetten a progresszió élcsapatává a k a r t a változtatni! Tehetett volna m á s k é n t ? M e r t el ne f e l e d j e m , hogy a kolozsvári New Yorkban Gaál Gáborral tanácskozott, a budapesti J a p á n b a n József Attilával és Nagy Lajossal, a berlini Romanischer C a f é b a n Piscatorral, meg B r e c h t t e l . . . A jövőért felelős európaisággal. Miért irigylem? Például a publicisztikájáért... A megvetett, a lenézett m ű f a j n a k , a sokszor k o m p r o m m i t á l t közírásnak századunk második felében Fábry, Sinkó és ö n szerzett becsületet. „A publicisztika: a történelmi jelenbe való írói beleélés, beleszólás; a műfaj már természeténél fogva sem lehet más" — ezt mondotta Marosi Ildikónak adott i n t e r j ú jában. Már ebben a definícióban érzékelhető, hogy a publicisztika' n e m egyszerűen a napi feladatok lereagálása, ugyanakkor nem elzárkózás a napi feladatok elől. Az író b e l e s z ó l . . . Mibe szól bele? Mindenbe, amiért felelősnek t u d j a magát. A publicisztika egyszerre objektív m ű f a j és egyszersmind végletesen szubjektív. Az ismeretek sokaságát követeli, hiszen a tárgyalás, az érvelés, a h a t á s elképzelhetetlen e n n e k hiányában. Személyes m ű f a j , mert a szerző és a tárgy közötti viszonyt az alkotó érdeklődése, érzelmi kötöttsége határozza meg. Valami irodalom, v a l a m i t u d o m á n y , s nem félek attól sem, hogy kijelentsem: valami költészet — ezekből áll egységgé az igazi publicisztika. Ha emlékszik rá, egyszer én is készítettem egy i n t e r j ú t ö n n e l . Az egyik k é r d é sem így hangzott: „Munkásságának különböző m ű f a j a i . . . egységet képeznek. Mégis: hogyan jellemezné ö n m ű f a j o n k é n t , vagy együtt, m u n k á s s á g á t ? " A válasz egyebek között így hangzott: „Ami jót írtam, akár költeményt, akár publicisztikát, azt világnézetem ötvözi egybe. Ami rosszat — azon a világnézet sem segít. Nincs mit visszavonnom, nincs mit korrigálnom. Ha az írói munka folyamatáról van szó: egyik szakasza a másikat a történelemtől determináltan haladta meg, s bízom benne, hogy önmagam további meghaladására is lesz erőm. Gondolom, egység van abban is, ahogyan közel három és fél évtizede ... romániaiságomtól meghatározott magyar íróként, nemzetiségem benső, tudati, intellektuális problémáinak változását követem nyomon." Mondhatnám azt is, hogy ebből a meghatározásból az derül ki, hogy személyes n a p lót ír a köz ügyeiről. S nem játék a szavakkal, h a megfordítom az előbbi á l l í t á s t : közérdekű naplót ír — személyes dolgairól. A mester-publicisztikának ez a legfontosabb jellegzetessége. Mert ugyan ki t u d j a elválasztani, hogy mikor írt F á b r y személyes dolgairól, és mikor a közügyekről. Stósz — a m a g a egészében közüggyé lett. Mint ahogyan közügy-jelképiségű magasságra emelkedtek az ö n félelmei is azon a háborús erdélyi utazáson, mert Rusu, a titkosrendőr n e m egyedül ö n t követte, k e d ves Méliusz, h a n e m mindenkit, aki Önhöz hasonlóan gondolkozott. Ide tartozik az a sejtésem is, hogy talán legutolsó könyve, a Kávéház nélkül az az alkotása, amilyet egész életében szeretett volna a kezéből kiadni. Emlékezet és vallomás — ez a könyv alcíme, amely pontosan jelöli az írói eszközöket. Sokszor a szemére vetették — szűk látókörű balos meggondolásokból — Proust szeretetét, Márai Sándor hatását. Nem hinném, hogy letagadhatná: szívéhez közelálló m ű v é s z e k ők, még akkor is, h a a világnézeti distancia teljesen félreérthetetlen. A fontos az, hogy ki mire és hogyan emlékezik. A Kávéház nélkül — a jelenről emlékezik. T a l á l 38
ható a kötetben szabadvers — a jellegzetesen méliuszi, brechten iskolázott szabadvers! —, nekrológ, felszólalás, előadás, műfordítás, i n t e r j ú . . . Időrendben négy-öt esztendőt fog át e kötet. Egységes mégis: a közírás sajátos módszere, személyes érdekeltsége, közösségi érdeke, emlékező stílusa, szenvedélyes maisága teszi azzá. Az a legelragadóbb ebben a könyvben, hogy a látszatra személyes ügy is valamilyen módon egy nemzetiségi közösség ügyeit avatja Európa részévé. Ez az igazi publicisztika. Miért irigylem? Például a céljaiért... Méliusz József — félreérthetetlen. Ezért a célokra vonatkozóan egyetlen idézetet másolnék ide, s akkor nyilván ö n is, olvasóim is megértik, hogy mire gondoltam. „Nem akarunk régi illúziók régi kávéházában élni; az a kávéház már nincs, elfújták a nagy szélviharok; ám megmaradt, ami ott emberség volt, s máig is korszerűség, romániai, magyar, és európai gondolati lényeg, humánum és artisztikum. Egy más kávéházat irodalmunk számára! A mai minőségű demokrácia korszerűen európai légkörét akarjuk, illúziótlanságot, ésszerű nem alkalmazkodást az önmagukat szünetlenül újraszülő — vagy visszavető — ellentmondásokkal elkerülhetetlen írói szembesülésben ..." Kedves Méliusz József, nem hinném, hogy csodálkozik, ha kimondom, hogy ezek a célok — a mi céljaink is. Azért hiszem, hogy céljai realista módon álmodozók, s nem opportunista módon megvalósíthatók, mert a szocialista szellemiség általános óhajait érzem bennük megfogalmazva. Természetesen szükséges helyi kiegészítésekkel. Á p r o p o s . . . a helyi kiegészítésekről mégsem feledkezhetem meg. Talán túlságosan sokszor emlegettem itt a szellemet, Európát, a humanitást, s ezek az igaz jelszavak elfedhették azt, hogy ö n ezeket a magasztos elveket a hétköznapok apró, ám nélkülözhetetlen munkájában igyekezett megvalósítani. Az írásaival összhangban, azokkal egyidejűleg. A Korunknak előfizetőket toborozva, Gaál Gábor számára tartózkodási engedélyért talpalva, illegális röpiratokat terjesztve, kiadót, színházat szervezvén — egy nemzetiség napszámosaként. Mert ez is Európához, mitöbb: Kelet-Európához tartozik. És ezért is irigylem önt.
DER ISTVÁN: TÉL 39
JíuJwfiéi,
a. fjfrMadaLoiii
íofouLdófüJL
Kubai összeállításunk elé Húsz éve győzött a kubai forradalom. 1959 januárja csaknem egy évszázados függetlenségi harc sikeres lezárását jelentette Kubában. Az 1868—78 közötti tízéves háború, majd a Jósé Marti által szervezett 1895—98-as függetlenségi háború a spanyol gyarmati uralom bilincseinek széttöréséért folyt, de az „Antillák gyöngye" nem ismerte meg a szabadság ízeit. Az Egyesült Államok ellenőrzése alatt élő neokolónia népe azonban a gyarmati sors elleni küzdelem — a „második függetlenségi háború" — feladatait továbbra is napirenden tartotta. Nagy áldozatok, átmeneti vereségek, de végül sikeres akciók több évtizedes korszaka építette a győzelmet, melynek legkiemelkedőbb szakasza az 1953—1959 közötti időszak, amikor a Július 26-a Mozgalom kezdeményezte fegyveres harcból kibontakozó felszabadító háború 1959 januárjában elsöpörte Batista népelnyomó diktatúráját, s az Egyesült Államoktól való gyarmati függést is felszámolta. Azóta az ellenforradalmi fegyveres bandák elleni harc, az imperialista blokád okozta gondokkal való küzdelem, az analfabetizmus felszámolása és egy új kultúra kiteljesedése, a gazdasági elmaradottság megszüntetéséért folyó kitartó erőfeszítés, a nemzeti felszabadító mozgalmakkal való cselekvő szolidaritás, az államépítés gigászi feladatai jelentik e forradalom két évtizedét. Írásainkkal a távoli szigetország történelmét, társadalmát, művészetét, irodalmát szeretnénk közelebb hozni olvasóinkhoz. Azt, hogy Szegeden a Tiszatájban kubai összeállítás jelenjen meg, a forradalom évfordulójának köszöntése mellett még más is indokolja. Országunk egyetemei közül elsőként a József Attila Tudományegyetemen indult meg Latin-Amerika történetének intézményesített kutatása, itt szerveződött először ilyen tanszék 1968-ban, s maradt is meg mindmáig egyedülinek. Alapítója és első munkasikereinek megteremtője a magyar és az egyetemes történettudomány kiváló művelője, a Latin-Amerika-kutatás nemzetközileg is kiemelkedő tudósa, a sajnálatosan korán elhunyt Wittman Tibor professzor volt. Munkáját tanítványai folytatják tovább, akik közül többen mostani összeállításunk megszervezésében is nélkülözhetetlen segítőtársai voltak a szerkesztőségnek. V. L.
40
Megvalósult álmok INTERJÚ FABIO GROBARTTAL, KUBA KOMMUNISTA PÁRTJA KÖZPONTI BIZOTTSÁGA TAGJÁVAL Fabio Grobart alapító tagja Kuba Kommunista Pártjának, részt vett a párt 1925-ben tartott alapító kongresszusán. Nevét a magyar olvasó 1975 decemberében ismerhette meg, amikor Kuba Kommunista Pártjának kongresszusán Fidei Castro előadói beszédében név szerint is tisztelettel említette, mint az első forradalmi generáció harcosát. *
ön 1925-ben egyike volt a kommunista párt megalapítóinak; részt vett azon a kongresszuson, amelyen megszületett a párt. Több mint fél évszázada tevékenykedik tehát a kubai kommunista mozgalomban. Hogyan találkozott oly fiatalon és olyan korán a kommunista eszmékkel? Valójában m á r néhány évvel 1925 előtt kommunista lettem. Csatlakozásom a k o m m u n i s t a mozgalomhoz szorosan összefüggött századunk legfontosabb eseményével, az Októberi Szocialista Forradalommal. Első ízben 1920 n y a r á n kezdtem felfogni ennek a f o r r a d a l o m n a k a jelentőségét és rokonszenvet érezni Szovjet-Oroszország iránt. Alig tizenöt éves voltam akkor. Lengyelország második legnagyobb textilipari központjában, Bialystok városában éltem, ahol a proletariátus gazdag f o r r a d a l m i hagyományokra tett szert. 1922 végén léptem be a K o m m u n i s t a Ifjúsági Szövetségbe és egyike lettem aktív tagjainak. Minthogy a rendőrség állandóan a nyomomban volt és aligha kerülhettem volna el a letartóztatást, tanácsosnak láttam, hogy — a K o m m u n i s t a Ifjúsági Szövetség vezetőségének egyetértésével — 1924 második felében illegális úton elhagyjam Lengyelországot és kivándoroljak Kubába. Amikor 1924-ben megérkeztem Kubába, nem ismertem m ú l t j á t , sem pedig akkori helyzetét. Pedig, tekintet nélkül arra, hogy én t u d t a m - e róla, az Októberi Forradalom magasztos eszméi m á r ebben az országban is gyökeret vertek. Ezt egy váratlan eset adta értésemre. Néhány héttel K u b á b a érkezésem után, egyik este a kimerítő m u n k a n a p végeztével a várost j á r t a m , és ahogy az egyik havannai utcán e l h a l a d t a m egy ház előtt, a nyitott a j t ó n bepillantva meghökkenve l á t t a m a szemközti falon Lenin arcképét. Lélegzetelállító pillanat volt! Mint később megtudtam, a kikötőmunkások egyik szakszervezetének helyisége előtt álltam. Az egyik m u n k á s — miután megértette kívánságomat — ugyanaznap este elvitt a Havannai Munkásszövetség helyiségébe; ott működött az első kubai kommunista csoport, az 1923-ban létrehozott H a v a n n a i Komm u n i s t a Csoportosulás is. Ü j világ tárult ki előttem. Ott találkoztam először — utóbb pedig közelebbi ismeretségbe is kerültem — K u b a első marxista—leninista csoportosulásának vezetőivel: Carlos Balinóval, Julio Antonio Mellával és másokkal. Minthogy a lengyel K o m m u n i s t a Ifjúsági Szövetség soraiban a proletár internacionalizmus szellemében nevelkedtem, körülbelül egy hónappal K u b á b a érkezésem után t a g j a lettem ennek a csoportosulásnak, később pedig — 1925-ben — az a megtiszteltetés ért, hogy részt vehettem K u b a Kommunista P á r t j a alakuló kongresszusán. A kubai forradalmi mozgalom ugyanúgy tükröződik hőseinek és mártírjainak történetében, mint a világ más népeinek forradalmi mozgalmai. Kik azok a kubai hősök és mártírok, akiket ön megismertetne a magyar közönséggel? Kikkel dolgozott együtt a mozgalomban? K u b a története — a múlt századtól, a Spanyolország elleni nemzeti függetlenségi 41
harc megindulásától kezdve egészen a f o r r a d a l o m 1959-es győzelmét követő évekig — bővelkedik hősökben és mártírokban. Megemlíthetjük az 1868-as és az 1895-ös függetlenségi háború legkiemelkedőbb hőseit: Carlos M a n u e l de Céspedest, Ignacio Agramontét, Antonio Maceót, Máximo Gómezt és Jósé M a r t i t ; a függő, f é l g y a r m a t i köztársaság első öt évtizedének legjelentősebb hőseit és m á r t í r j a i t : J u l i o Antonio Mellát, R u b é n Martínez Villenát, Antonio Guiterast és Jesús M e n é n d e z t ; v a l a m i n t a számtalan hős és m á r t í r közül, azok közül, akik — a M o n c a d a - l a k t a n y a elleni, 1953. július 26-i f o r r a d a l m i támadástól és a G r a n m a harcosainak 1956 d e c e m b e r i p a r t r a szállásától kezdve egészen a f o r r a d a l o m győzelméig és konszolidálódásáig — a B a tista-diktatúra és az imperializmus ellen vívott harcban t ű n t e k k i : Abel S a n t a m a r í á t , F r a n k Paíst, Jósé Antonio Echeverríát, P a q u i t o Rosalest, Jósé M a r i a Pérezt, Camilo Cienfuegost és Ernesto Che Guevarát. Jóllehet ezek a hősök és m á r t í r o k eltérő történelmi k ö r ü l m é n y e k közepette t e v é kenykedtek, és a fellépésük által keltett hatás sem volt egyforma, a n n y i bizonyos, hogy mindegyikük mély nyomot hagyott K u b a történetében, sőt n é m e l y i k ü k még az ország h a t á r a i n túl is. Jósé Marti volt a legkiválóbb képviselője annak a nagy küzdelemnek, amelyet a kubai nép folytatott a m ú l t század második felében a spanyol g y a r m a t t a r t ó k ellen. Ez a kiemelkedő f o r r a d a l m á r és politikai gondolkodó t ú l m u t a t o t t s a j á t korán, előfutára volt az amerikai imperializmus elleni harcnak. Az Októberi Szocialista Forradalom győzelmével megkezdődött ú j t ö r t é n e l m i korszak körülményei közepette Julio Antonio Mella v á l t a Marti által t e r e m t e t t f o r r a d a l m i hagyomány igazi örökösévé, folytatójává. Mella vezető szerepet játszott az egyetemi reformmozgalomban, és éltető eleme volt az 1923-ban m e g t a r t o t t első Egyetemi Diákkongresszusnak, amely azzal t ű n t ki, hogy antiimperialista h a t á r o z a t o kat fogadott el, támogatta az egyetemisták és a m u n k á s o k közötti h a r c i szövetség gondolatát, és hangoztatta, hogy internacionalista együttműködést kell k i a l a k í t a n i a Szovjetunióval és a nemzeti függetlenségükért küzdő népekkel. Mella szervezte meg a Jósé Marti Népi Egyetemet és K u b a Antiimperialista L i g á j á t ; 1925-ben pedig — a veterán Carlos Balinóval együtt, aki Marti m u n k a t á r s a és a m a r x i z m u s k u b a i előf u t á r a volt — megalapította K u b a Kommunista P á r t j á t , a m e l y n e k első Központi Bizottságában kiemelkedő m u n k á t végzett. Mella példaképpé vált azáltal, hogy életét teljességgel a f o r r a d a l o m n a k szentelte. Gondolkodása csodálatraméltóan termékeny volt, és b á m u l a t b a e j t ő az is, hogy rövid életében mily sokat tett K u b a és a többi latin-amerikai n é p szabadságáért. Neve m á r az egész kontinensen ismert volt, a m i k o r 1929. j a n u á r 10-én, 26 éves k o r á b a n , az imperializmus és a Machado-kormány ügynökei Mexikó f ö l d j é n meggyilkolták, ott, ahol 1926 óta élt, m i n t politikai emigráns, ö t v e n éve annak, hogy ez a gyilkosság megtörtént. Jesús Menéndez volt a legkiemelkedőbb szervezője és vezetője a c u k o r n á d ü l t e t vények és a cukorgyárak dolgozói — a kubai proletariátus legjelentősebb alkotórésze — nagyszerű harcának. Néger volt; olyan szegény, de köztiszteletben álló családból származott, a m e l y nek tagjai a múlt században K u b a függetlenségéért harcoltak. Élete k o r a i f j ú s á g á t ó l eggyé f o r r t a cukormunkásokéval: először cukornádvágóként dolgozott, később pedig mint derítőmunkás az egyik jelentős környékbeli cukorgyárban. C s a k h a m a r k i t ű n t a cukoripar embertelen munkafeltételei — tizenkét órás m u n k a n a p , nyomorúságos bér, munkanélküliség az év 8—9 h ó n a p j á b a n bármiféle segély h í j á n stb. — ellen vívott harcban. 1931-ben lépett b e a k o m m u n i s t a pártba. 1932-ben k ü l d ö t t k é n t vett részt a Cukoripari Munkások Országos Konferenciáján, a m e l y e n — először a kubai m u n k á s mozgalom történetében — életre hívták a cukoripari dolgozók szakszervezetét. Továbbhaladva ezen az úton, Jesús Menéndez néhány év elteltével az ország l e g h a r cosabb, legnagyobb taglétszámú szakszervezetének f ő t i t k á r a lett, a K u b a i Dolgozók Szövetségében pedig — a feledhetetlen Lázaro Pena mellett — a második l e g j e l e n tősebb vezetővé vált. Tevékenységének elismeréseként a k o m m u n i s t a p á r t b a n is 42
mind m a g a s a b b vezető tisztségekre választották meg, s végezetül t a g j a lett a Központi Bizottságnak és a képviselőháznak. K u b a költőfejedelme, Nicolás Guillén érzékletesen adta vissza ezt a nagyszerű harcot az Elégia Jesús Menéndezhez című, közismert művében. Az imperializmus és a k o r m á n y tisztában volt azzal, hogy Jesús Menéndezt lehetetlen megvesztegetni; t u d a t á b a n volt a n n a k is, milyen nagy jelentőségű az a gazdasági ágazat, amelynek m u n k á s a i t Jesús Menéndez irányította. Ezért határozták el, hogy Jesús Menéndezt fizikailag likvidálják. A gyilkosságra a b b a n az időszakban szánták el magukat, amikor tetőpontján volt a McCarthy nevével fémjelzett, szenynyes antikommunista kampány. 1948. j a n u á r 22-én Manzanillo városában ölte meg Jesús Menéndezt — aljas módon, hátulról — egy csendőr százados, akinek maga a hadsereg vezérkari főnöke adta ki az erre vonatkozó parancsot. Ernesto Che Guevara (akit a latin-amerikai és a karib-tengeri országok kommunista p á r t j a i n a k 1975. június 13-án, H a v a n n á b a n megtartott tanácskozásáról kiadott nyilatkozat így jellemzett: „egyetemes hatású, kiváló argentin—kubai—latin-amerikai személyiség") jelképévé vált „a hegyekben és a városokban, a gerillaharcban és a városi ütközetekben, a sztrájkok és a tömegtüntetések során elesett latin-amerikaiaknak, a kommunistákhoz és más irányzatokhoz tartozó harcosoknak" — a Latin-Amerika szabadságáért és társadalmi átalakulásáért kiontott vérnek. Che Guevara a kubai forradalom történetének egyik legdicsőségesebb l a p j á t foglalja el. Nevét szívébe zárta a kubai ifjúság, K u b a egész népe. A „Hős Gerilla" halála alkalmából, 1967. október 18-án tartott megemlékezésen Fidel Castro olyan „eszményi, tökéletes f o r r a d a l m á r k é n t " jellemezte Che Guevarát, aki — kiemelkedő, értékes tulajdonságai folytán — példaként állítható mások elé is. A m i pedig a kérdés másik részét illeti, vagyis azt, hogy kikkel dolgoztam együtt a f o r r a d a l m i mozgalomban, azt mondhatom, hogy ismeretségben voltam és rövid ideig együtt dolgoztam az 1926-ban elhunyt Carlos Balinóval, valamint Julio Antonio Mellával, aki 1926 elején távozott el Kubából. A későbbieket illetőleg, nehéz lenne akárcsak egyetlen olyan személyt találnom a kubai k o m m u n i s t a mozgalom hősei és m á r t í r j a i között, akivel ne lettem volna szoros kapcsolatban. Közöttük voltak azok, a k i k r e előzőleg utaltam, és sok más elvtárs, aki ugyancsak K u b a szabadságáért és a szocializmus ügyéért áldozta fel életét. A kubai forradalom, győzelme szoros összefüggésben volt Kuba sajátos mével és a kubai forradalmi mozgalom sajátosságaival. Mégis, amikor a rikai forradalmi mozgalmakról esik szó, gyakran felvetődik a következő miért éppen Kuba volt az első latin-amerikai ország, ahol győzedelmeskedett radalmi mozgalom? Mi erről az ön véleménye?
történellatin-amekérdés: a for-
A latin-amerikai k o m m u n i s t a pártok tanácskozásáról kiadott, előzőleg m á r idézett nyilatkozat megállapítja, hogy — noha minden latin-amerikai országban egyre nagyobb a lehetősége az imperializmussal szembeszálló és haladó szociálpolitikát megvalósító demokratikus kormányok megalakulásának — ezekben az országokban különbözőek a társadalmi és politikai folyamatok formái, eltérő a népi erőknek a politikai és társadalmi átalakulások közvetlen irányításában való részvétele, s k ü lönbségeket t a l á l h a t u n k azzal kapcsolatban is, hogy milyen ennek a folyamatnak az osztálytartalma. A r r a a kérdésre, hogy a győzelem miért éppen K u b á b a n következett be először és miért n e m valamely más országban, talán akkor k a p h a t n á n k megfelelő választ, h a a kubai forradalmi mozgalom feltételeit és jellegzetességeit összehasonlítanánk n e m egész L a t i n - A m e r i k a f o r r a d a l m i mozgalmainak feltételeivel és sajátosságaival, h a n e m külön-külön minden egyes országéval. Ami pedig azokat a tényezőket illeti, amelyek meghatározták a kubai forradalom győzelmét, teljes és részletes kifejtésükre természetesen nincs mód egy ilyen i n t e r j ú keretében. Ezért, rövidre fogva a mondanivalómat, csak jelezni kívánok néhányat a lényeges tényezők közül. Azoknak a történelmi körülményeknek, amelyek közepette a forradalmi folya43
m a t a Moncada-laktanya ellen 1953. július 26-án végrehajtott t á m a d á s s a l megindult, az volt a jellemző vonása, hogy szüntelenül éleződött a társadalmi, gazdasági, politikai rendszer általános válsága, az a válság, amelyet a neokolonializmus i g á j á b a kényszerített köztársaság megszületésétől kezdve vonszolt magával. F e n n á l l á s á n a k 56 éve során ebben a köztársaságban fokozatosan fejlődtek ki azok a tényezők, a m e lyek elkerülhetetlenné tették K u b a egész gazdasági, t á r s a d a l m i és politikai s t r u k t ú r á j á n a k radikális, forradalmi átalakítását. Ezt a szükségszerű változást leginkább az idézte elő, hogy mind élesebbé vált a termelőerők fejlesztésének szükségessége és a kapitalista termelési viszonyok közötti konfliktus. Az ötvenes években az említett konfliktus a rendszer általános v á l s á g á n a k jellegét öltötte magára. Lényeges eleme volt ennek a válságnak az a tény, hogy 1952ben, amikor K u b a lakosainak száma m á r meghaladta a 6 milliót, a cukoripar — az ország alapvető iparága — termelése öt millió tonnát tett ki. Ez azt jelentette, hogy a termés nagyjából ugyanannyi volt, m i n t 1927-ben, a cukor á r a viszont a l a c s o n y a b b volt, mint a húszas években, amikor az ország lakossága még n e m é r t e el a négy millió főt. Egymást váltották az egyre korruptabb, s az észak-amerikai imperializmust m i n d nagyobb mértékben kiszolgáló kormányok. Éleződtek a szociális feszültségek, n ö v e kedett a munkanélküliség, a szegénység, a műveletlenség. A tömegek növekvő elégedetlenségének és ellenállásának l á t t á n az imperialistabarát oligarchia n e m látott más kiutat, m i n t az erőszak alkalmazását. Ilyen k ö r ü l m é n y e k között h a j t o t t v é g r e Batista katonai puccsot, amely azután tovább mélyítette és súlyosbította a neokolonialista kizsákmányolásnak alávetett köztársaság egész s t r u k t ú r á j á n a k a válságát. De éppen ebben a helyzetben kezdődött meg a népi harc ú j felfogásának kidolgozása is. Fidel Castro 1970-ben, Lenin születésének c e n t e n á r i u m a alkalmával, a k ö vetkezőképpen f e j t e t t e ki a n n a k a koncepciónak a lényegét, a m e l y e n a f o r r a d a l o m 1959-es győzelméhez vezető stratégia a l a p u l t : országunk h a g y o m á n y a i n a k , s a j á tos tapasztalatainak egyesítése, egybeolvasztása a m a r x i z m u s és a leninizmus a l a p vető eszméivel. Abban a történelmi pillanatban csak olyan ország érhetett el ilyen természetű győzelmet, ilyen előrehaladást, amelynek olyan hagyományai, olyan t ö r ténelmi tapasztalatai voltak, m i n t K u b á n a k . Ilyen m é r v ű előrenyomulást a z o n b a n semmiképpen sem érhetett volna el, ha csak ezekkel a h a g y o m á n y o k k a l rendelkezik, és ha nem használja fel ugyanakkor — főleg számos lényeges k é r d é s r e vonatkozóan — a marxizmus—leninizmus alapvető elképzeléseit." Forradalmi f o l y a m a t u n k erejéhez és szilárdságához döntő módon j á r u l t hozzá az az egység, amely valamennyi f o r r a d a l m i szektor és vezetők között, v a l a m i n t a vezetők és a nép között jött létre, és amelynek kialakulását, m a j d f e n n t a r t á s á t elsősorban a forradalom legfőbb vezetője, Fidel Castro egységesítő, összekovácsoló képessége t e t t e lehetővé. F o r r a d a l m u n k győzelmében döntő szerepe volt a nemzetközi szolidaritásnak is, elsősorban a Szovjetunió és a többi szocialista ország részéről m e g n y i l v á n u l t szolidaritásnak. Mindez lehetővé tette, hogy a kubai f o r r a d a l o m visszavonhatatlan, m e g változtathatatlan társadalmi tényként legyen jelen a l a t i n - a m e r i k a i színtéren. Visszapillantva az elmúlt fél évszázadra, melyek voltak az ön számára súlyosabb, legnehezebb pillanatok, s melyek voltak a legörömtelibbek?
a
leg-
Ha képes lennék emlékezetembe idézni az egész időszakot, amelyet k o m m u n i s t a harcosként éltem át, azt hiszem, kevés olyan p i l l a n a t r a lelnék, amelyet ö r ö m n é l külinek, boldogtalannak kellene tartanom. Jóllehet tevékenységem legnagyobb részét illegalitásban vagy féllegális körülmények között végeztem, keserű p i l l a n a t a i m csak akkor voltak, haraggal s felháborodással vegyes f á j d a l m a t csak a k k o r éreztem, a m i kor a zsarnokság bérgyilkosainak k a r m á b a került h a r c o s t á r s a i m a t b r u t á l i s a n m e g kínozták, s gyakran meggyilkolták. Sok más mártírsors között e m l é k e z e t e m b e n ő r zöm az első két kommunista mártír, Noske Yalob és Claudio Bouzón szörnyű h a l á l á t : letartóztatásuk után, amely akkor következett be, amikor p á r t u n k n a k a H a v a n nában, 1928-ban tartott P á n a m e r i k a i Konferencia ellen tiltakozó felhívását t e r j e s z 44
tették, a „La Cabana" erődből a tengerbe vetették őket. Egy cápa gyomrában találta meg később egy halász Bouzón k a r j á t , Yalob holttestének valamilyen tengeri állattól összemart m a r a d v á n y a i pedig a h a v a n n a i öböl zavaros vizén tűntek fel. Kitörölhetetlenül bevésődött emlékezetembe Jósé Wong k o m m u n i s t a szörnyű halála is. 1930-ban együtt voltunk bebörtönözve. Egy délután elhurcolták a többi fogoly mellől, s m á s n a p felakasztva találtak r á az egyik büntetőzárkában. Testén ott voltak azoknak az ütéseknek a mély nyomai, amelyeket hóhérai mértek rá, a m i kor nyakára hurkolták a lepedőből összecsavart kötelet, s ő szembeszállt velük. A n n a k az időszaknak k o m m u n i s t a m á r t í r j a i r a emlékezve, megjelenik előttem egy kiváló, állhatatos m a g y a r kommunista, Bernardo Reinhertz (Reinhertz Bernát) is, aki 1905-ben Erdélyben, Kolozsváron született. 1932-ben, forradalmi p r o p a g a n d a anyag terjesztése közben tartóztatták le, kegyetlenül megkínozták, s szitává lőtt holttestére később az egyik h a v a n n a i külvárosban találtak rá. Életem legörömtelibb, legboldogabb periódusai között t a r t o m számon azt az időszakot, amikor a burzsoá rendszer idején a kommunista párt 1938-ban kivívta legalitását. Napilapot jelentethetett meg, s a j á t rádióállomása volt, kiadója marxista— leninista könyveket és brosúrákat publikált és terjesztett, káderiskolával rendelkezett, és a párt tagjai közül szenátorok, képviselők, polgármesterek és városi t a n á csosok is kikerültek. Mindez azt jelentette, hogy növekvő befolyásának és a dolgozókkal való egyre szorosabb egybefonódásának köszönhetően széles tömegpárttá kezdett fejlődni. Persze, m o n d a n o m sem kell, a legnagyobb boldogságot azok az évek hozták meg számomra, amelyek 1959. j a n u á r elseje óta teltek el: az antiimperializmus és a szocializmus győzelmes f o r r a d a l m á n a k utolsó húsz éve K u b á b a n . Lehet-e nagyobb boldogság annál, amikor az ember megvalósulni l á t j a m a j d n e m egy egész élet törekvéseit és vágyait? Nem sokan mondhatják el magukról, hogy életükben megvalósulni láthatják kat az eszményeket, amelyekért több mint fél évszázadon át harcoltak. Ezt lembe véve, kérjük, mondja el, mit jelentett az ön számára a párt 1975-ös resszusa, s hogyan vett részt ennek a kongresszusnak a munkájában?
azofigyekong-
Érzéseimet és gondolataimat e l m o n d h a t t a m ott a kongresszuson is, amelynek m u n k á j á b a n küldöttként vettem részt. Én voltam az egyetlen küldött, aki a p á r t 1925-ös alakuló kongresszusán is részt vett, s ennek folytán az az öröm ért, hogy megoszthattam a p á r t 1975-ös kongresszusának küldötteivel néhány emlékemet az ötven évvel azelőtt, illegális körülmények között tartott kongresszusról. Mélyen megindított az a pillanat, amikor t u d t o m r a a d t á k : engem jelöltek ki arra, hogy bejelentsem a kongresszusnak Fidel Castro elvtársnak a p á r t első titkári tisztségére való jelölését. Grobart elvtárs! A kubai forradalom győzelmét megelőzően mintegy *négy évtizedes kommunista tevékenységének legnagyobb részét ön illegalitásban végezte. A későbbiekben két évtizedet szentelt „Amerika első szabad földjén" az új Kuba építésének. Mondhatjuk-e azt, hogy az utóbbi időszak munkája könnyebb volt annál, amit azt megelőzően végzett? A forradalom győzelme után milyen területen végzett pártmunkát? Semmiképpen sem m o n d a n á m azt, hogy „könnyebb". A szocializmus építése éppen nem könnyű egy olyan elmaradott, gyengén fejlett országban, mint Kuba, amelynek egy imperialista hatalom, az Egyesült Államok kemény gazdasági blokádjával, agresszióival és provokációival is szembe kellett néznie. A forradalom győzelmét követően a p á r t elméleti folyóiratánál, a „Cuba Socialista"-nál dolgoztam, ahol a szerkesztő bizottság t a g j a voltam. Később elnöki minőségben a K K P KB mellett működő, 1973-ban alapított Kuba Szocialista Forradalma és Kommunista Mozgalma Története Intézet élére kerültem, s fő tevékenységemet m a is itt végzem. Ezenkívül arra is kell időt szakítanom, hogy elvégezzem azokat a teendőket, amelyek nemzetgyűlési képviselőként h á r u l n a k rám. 45
A külföldi számára meglepő, ami Kuba Kommunista Pártja központi lapja, a Granma hasábjain tükröződik: az az állandó, jelentős érdeklődés, amely Kubában a forradalmi múlt kérdései, és általában a történelmi problémák iránt megnyilvánul, ön, aki Kuba történetének és forradalmi múltjának kutatásával foglalkozik, mivel magyarázza ezt az érdeklődést? Mi a történelem sajátos szerepe a szocializmust építő Kubában? Amikor az 1868-as forradalom centenáriumáról megemlékeztünk, Fidel C a s t r o nyomatékosan és indokoltan húzta alá a n n a k szükségességét, hogy a n é p m e g i s m e r j e történelmét. Meg kell ismernie például, hogy az 1868 és 1878 közötti h á b o r ú b a n elszenvedett vereség fő oka a forradalmi erők megosztottsága volt; hogy a K u b a i Forradalmi P á r t megalakításakor Marti fő célja az volt, hogy biztosítsa m i n d e n hazafi egységét a nemzeti függetlenség kivívása é r d e k é b e n az 1895-ös h á b o r ú b a n . A népnek tudnia kell azt is, hogy azt a függetlenséget a z u t á n e l r a g a d t a tőlünk — és nem kivívta számunkra, ahogyan az oligarchia „történészeinek" hazugságaiban szerepelt — az amerikai imperializmus beavatkozása, az általa v é g r e h a j t o t t k a t o n a i megszállás. Mai eszméink — állapította meg Fidel — egybekapcsolódnak azzal az őszinte lelkesültségű cselekvéssel, amelyre azok határozták el m a g u k a t , akik 100 évvel ezelőtt felszabadították a rabszolgákat, kikiáltották a függetlenséget, s e l i n d u l t a k azon a dicső úton, amely ösztönzésül és például szolgált m i n d e n következő n e m zedéknek. Ezért a p á r t n a k az I. kongresszuson elfogadott szervezeti szabályzata is k i m o n d j a : „ K u b a Kommunista P á r t j a oltalmazza és védelmezi h a z á n k s z u v e r e n i t á s á t és méltóságát; a p á r t népünk magasztos forradalmi hagyományai örökösének, m e g őrzőjének és folytatójának vallja magát". E forradalmi hagyományok között t a r t j u k számon a múlt század „ m a m b í " harcosainak örökségét; azokét, akik m e g a l a p í t o t t á k az első munkásszervezeteket és az első marxista—leninista pártot, és akik a t o v á b b i a k b a n ezeknek zászlaja alá álltak; azoknak az örökségét, akik következetesen h a r coltak az imperializmus ellen; a munkások, a parasztok, az egyetemisták, a n é g e r tömegek, az értelmiség és a nők harci hagyományait; n é p ü n k internacionalista h a gyományát, amely abban nyilvánul meg, hogy szolidaritást vállalunk az egész v i l á gon minden igaz üggyel; azoknak a hősöknek az örökségét, akik 1953. július 26-án megkezdték a fegyveres harcot; azoknak a f o r r a d a l m á r harcosoknak az örökségét, akik lehetővé tették, hogy a zsarnokság és az imperializmus h a z á n k b a n v é g é r v é nyesen vereséget szenvedjen, s akik a nevezetes j a n u á r elseje óta m i n d e n f r o n t o n megvédték, megszilárdították és előrevitték a f o r r a d a l m a t . A magyar közvélemény előtt ismeretesek a forradalmi Kuba vívmányok. Melyekre büszke ön leginkább e vívmányok közül?
által
elért
nagy
Minden területen — a mezőgazdaságban, az i p a r b a n , a közlekedésben, az o k t a tásban, az egészségügy, a k u l t ú r a terén stb. — oly n a g y s z á m ú a k és jelentősek a f o r radalmi K u b a által elért eredmények, hogy ésszerűbb lenne azt m e g k é r d e z n i : v a n - e valami, amire nem vagyunk büszkék. A forradalom jelentős előrehaladása m i n d e n nappal közelebb visz b e n n ü n k e t a n n a k a célnak az eléréséhez, hogy véglegesen f e l számoljuk K u b á b a n az elmaradottságot, a gyengen fejlettséget. Az elért e r e d m é n y e k büszkeséggel töltenek el bennünket, de nem tesznek elbizakodottá. P á r t u n k és n é p ü n k tudja, sokat kell még t e n n ü n k azért, hogy l e k ü z d j ü k e l m a r a d á s u n k a t , m e g szüntessük hibáinkat és gyengeségeinket; nagyon sok erőfeszítést kell még t e n n ü n k azért, hogy elérjük a kitűzött célokat. Mindazonáltal, a kivívott eredmények közül n é p ü n k különösen a r r a büszke, hogy a forradalom olyan, a burzsoá K u b á b a n „természetesnek" t a r t o t t g o n d o k a t szüntetett meg, mint a munkanélküliség, az analfabetizmus, a néger lakossággal szembeni f a j i megkülönböztetés, a nők hátrányos helyzete, a koldulás és a szerencsejáték, valamint arra, hogy a forradalom ugyanarra a szintre emelte a n é p i n t e r n a cionalista tudatát, mint amely f o r r a d a l m i hazafiságára jellemző. 46
A haladó művészet mindenkor segítette a forradalmi mozgalmakat. Hogyan nyilvánult meg az a segítség a kubai forradalom esetében? Milyen segítséget nyújtott az egyetemes művészet ehhez a harchoz? Természetes dolog, hogy a haladó művészet mindig t á m o g a t j a a forradalmi mozgalmakat. Nyilvánvaló, hogy K u b a esetében ez a segítség a Batista elleni harc során nagyon konkrét f o r m á b a n jelentkezett, különösen a Moncada-laktanya ellen végrehajtott t á m a d á s után. A diktatúra akkori gaztettei széles körben hozzájárultak a kubai irodalmárok és művészek mozgósításához. Abbeli próbálkozásában, hogy semlegesítse k o r m á n y a ellenzékét, Batista az Oktatásügyi Minisztérium mellett olyan kulturális intézetet állított fel, amely többé-kevésbé leplezett módon a megvesztegetés különféle formáival igyekezett élni. Ez a törekvés azonban teljes kudarcot vallott. A legkiválóbb és különféle irányzatú értelmiségiek és művészek a kommunisták által alapított, „Nuestro Tiempo" (A mi időnk) elnevezésű kulturális társulat köré csoportosultak, h á t a t fordítva a kulturális intézetnek, s megtagadva a koncerteken és más hivatalos rendezvényeken való részvételüket. Ez a mozgalom olyan erőre tett szert, hogy — jóllehet vezetői a rendőri üldözés célpontjai lettek — a rendőrség nem t u d t a megsemmisíteni vagy törvényen kívül helyezni. Túlságosan is magás volt az a színvonal, az a művészi érték, amelyet a benne résztvevők képviseltek. Olyannyira, hogy ennek az ellenzéki szervnek a filmtagozatából kerültek ki az ICAIC (Kubai Filmművészeti és Filmipari Intézet) jelenlegi vezetői és legjelesebb alkotóművészei; zenetagozatához tartoztak a jelenlegi Nemzeti Szimfonikus Zenekar legjobb előadóművészei és karmestere; táncművészeti tagozatában dolgoztak Alicia Alonso és a Kubai Nemzeti Balett több más kiváló reprezentánsa; művészeti g a l é r i á j á n kiállított Portocarrero, Mariano és minden jelentős képzőművészünk; s ezen kívül ott kezdtek együtt dolgozni a „Teatro Estudio" (Stúdiószínház), a „Teatro E s c a m b r a y " (Escambray Színház) és más, magas színvonalú színpadi csoportok művészei. Ugyanez m o n d ható el a legkiválóbb kubai irodalmárokról, zeneszerzőkről stb. A tagjai által képviselt kiemelkedő színvonalnak köszönhetően a „Nuestro Tiempo" társulat nagy támogatásra talált a legismertebb haladó külföldi művészek és írók körében. Ez a tény hozzájárult f e n n m a r a d á s á n a k biztosításához akkor, amikor mindenki tudta, hogy ez az intézmény — a Sierrában harcoló gerillák védelmében — illegális tevékenységet folytat. Szoros kapcsolatot tartott f e n n ugyanis a Népi Szocialista P á r t (kommunisták) által létrehozott Értelmiségi M u n k a Bizottságával, melyet a feledhetetlen J ü a n Marinello vezetett. A társulat rendszeresen megjelentette folyóiratát, amely tükrözte az értelmiségieknek és a művészeknek a Batistad i k t a t ú r a ellen folytatott forradalmi m u n k á j á t , s amelyet a szocializmussal rokonszenvező irányvonal jellemzett. A k o m m u n i s t a p á r t mindig nagy gondot fordított a k u l t ú r a művelői és terjesztői közötti m u n k á r a . Az első Batista-diktatúra idején legálisan adta ki a „Mediodía" (Dél) című hetilapot, amely az ország leghaladóbb írástudóit tömörítette, a második világháború alatt pedig a „Gaceta del Caribe" (Karibi lap) című folyóiratot jelentette meg, amely tükrözte a művészek és irodalmárok által a fasizmus ellen és az ország nemzeti felszabadulásáért vívott harcot. Abban az időszakban alakult meg a „Teatro P o p u l a r " (Népszínház), amely elsőnek vitt színre antiimperialista műveket, s elismerésre méltó tette volt az is, hogy első ízben mutatott be G o r k i j - m ű v e t K u bában. Az ismert k o m m u n i s t a harcos, Lázaro Pena által irányított K u b a i Dolgozók Központja közreműködésével létrejött a „Sociedad Popular de Conciertos" (Népi Koncerttársulat) is. A p á r t által irányított rádióállomás, a „Mii Diez" (Ezer-tíz) hozott létre először rádiózenekarokat, magas színvonalú d r á m a i műveket, s lehetőséget nyújtott néger és mesztic művészek fellépésére, akiket addig a nemzeti rádióban nem fogadtak el. Mi a véleménye a jelenlegi kubai művészet, s ön személyesen melyiket kedveli leginkább irányzatok közül?
elsősorban az irodalom a különféle ágazatok,
helyzetéről, műfajok és
47
A m e n n y i r e e r r ő l t u d o m á s o m v a n , a k u b a i művészetet m á r n e m z e t k ö z i l e g is é r t é kelik, elismerik. E m l í t e t t e m m á r Alicia Alonso nevét és n e m z e t i b a l e t t ü n k e t . D e u t a l h a t o k egy ú j a b b k e l e t ű e s e m é n y r e is: f i a t a l z o n g o r a m ű v é s z ü n k , J o r g e Luis P r a t s elnyerte, elsőként a l a t i n - a m e r i k a i m ű v é s z e k közül, a M a r g u e r i t t e L o n g - J a c q u e s Thibault-díjat. U g y a n c s a k n e m r é g i b e n a S p a n y o l Királyi N y e l v t u d o m á n y i A k a d é m i a A l e j o C a r p e n t i e r n e k ítélte oda a Miguel de Cervantes S a a v e d r a - d í j a t , r e g é n y í r ó i é l e t m ű v é n e k elismeréseként. A z t hiszem, Nicolás G u i l l é n k i m a g a s l ó é l e t p á l y á j á r a m á r n e m is kell u t a l n o m ahhoz, h o g y érzékeltessem f o r r a d a l m i h a z á n k m ű v é s z e t é n e k és i r o d a l m á n a k jelenlegi helyzetét, viszonylag m a g a s s z í n v o n a l á t . A novellisták, költők, regényírók és zeneszerzők f i a t a l a b b n e m z e d é k é b e n is t a l á l h a t ó k a j ö v ő s z á m á r a nagy r e m é n y s é g e t jelentő alkotók. Személyes ízlésemre v o n a t k o z ó a n , m e g kell vallanom, h o g y — azon kívül, h o g y nagy érdeklődéssel f o r d u l o k a politikai és történeti t á r g y ú m u n k á k f e l é — a m ű f a j o k közül elsősorban a r e g é n y t k e d v e l e m , az i r á n y z a t o k közül p e d i g a r e a l i s t a m ű v é s z e t k ü l ö n f é l e m e g n y i l v á n u l á s a i t . N e m vagyok a f a n t á z i a ellensége, s n e m ellenzem a k ü l ö n f é l e kifejezési eszközök h a s z n á l a t á n a k s z a b a d s á g á t s e m ; úgy v é l e m azonban, hogy az i r o d a l o m és a m ű v é s z e t nemcsak az e m b e r e k közötti k o m m u n i k á ciós eszköz, n e m c s a k a valóság m e g i s m e r é s é n e k eszköze, h a n e m n a g y m é r t é k b e n k e l l h a t n i a a n é p t u d a t á r a , m ű v e l ő d é s é r e is. H a teljesen e l t á v o l o d i k ettől, találós k é r déssé válik vagy é p p e n olyan eszközzé, a m e l y kizárólagosan az É n k i f e j t é s é n e k szolg á l a t á b a n áll, a k k o r n e m tölti be szerepét, s k ö v e t k e z é s k é p p e n n e m elégít ki. Ú g y é r z e m ilyenkor, hogy n a g y lehetőségek m e n n e k veszendőbe.
Az interjút készítette: ANDERLE ÁDÁM Fordította: BEJCZI MIKLÖS
ROBERTO
FERNÁNDEZ
RETAMAR
A forradalmi Kuba és a kultúra* i
É r t h e t ő érdeklődés n y i l v á n u l m e g a f o r r a d a l m i K u b a k u l t ú r á j a i r á n t . Ez a k u l - • t ú r a igen változatos, k o n k r é t a l k o t á s o k b a n jelenik m e g . Az itt k ö v e t k e z ő o l d a l a k o n a z o n b a n n e m k i m o n d o t t a n e z e k r e k í v á n u n k utalni. A m e n n y i r e igaz az a m e g á l l a p í tás, hogy „az i r o d a l o m t ö r t é n e t e egyben az i r o d a l o m r a v o n a t k o z ó n é z e t e k t ö r t é n e t e " , ugyanúgy leszögezhető az is, hogy a kulturális a l k o t á s o k t ö r t é n e t e u g y a n c s a k m e g egyezik az u g y a n e z e k r e az a l k o t á s o k r a vonatkozó n é z e t e k t ö r t é n e t é v e l , a k u l t ú r á v a l kapcsolatos nézetek, f e l f o g á s m ó d o k történetével. Ez u t ó b b i a k közül t e k i n t ü n k á t n é hány, az ú j K u b á v a l kapcsolatos felfogást. É s e k é r d é s m e g v i l á g í t á s á b a n , n y i l v á n v a l ó okok (korlátok) m i a t t , elsősorban s a j á t m u n k á i n k r a t á m a s z k o d u n k . Mint köztudott, a „ k u l t ú r a " eléggé vitatott t e r m i n u s . A t o v á b b i a k b a n e n n e k k é t értelmezésével k í v á n u n k foglalkozni: a kettő ö s s z e f ü g g é s b e n áll, de n e m azonos egyik a m á s i k k a l . Az egyik az az értelmezés, a h o g y a n a m ű v é s z e t sok t a n u l m á n y o zója és m a g y a r á z ó j a h a s z n á l j a : szerintük, és még s o k a k szerint, a „ k u l t ú r a " k i f e j e z é s a m ű v é s z e t e k r e korlátozódik, ide é r t v e az i r o d a l m a t is. A m á s i k é r t e l m e z é s , a m e l y e t elsősorban etnológusok és történészek használnak, s o k k a l szélesebb k i t e r j e d é s ű : egy m e g h a t á r o z o t t közösség a n y a g i és szellemi a l k o t á s a i n a k r e n d s z e r é t öleli fel. A k ö * Előadás a Yale Egyetem 1977 októberében Kubáról tartott szemináriumán. 48
vetkező oldalakon ezért egyrészről a f o r r a d a l m i K u b á b a n a művészetekkel kapcsol a t b a n létező néhány nézetre kívánunk kitérni, másrészről pedig érinteni szeretnénk — olyan értelemben, ahogyan az utóbbi években itt nálunk ezeket felvetettük és m e g v i t a t t u k — néhány, a kubai k u l t ú r a összességére vonatkozó fogalmat. II Köztudott, hogy az 1959-es forradalmi győzelemtől kezdve a k u b a i művészet igazi fellendülésének lehettünk tanúi. Ez a fellendülés azt hozta magával, hogy n e m csak a művek száma növekedett jelentős mértékben, hanem elsősorban ezeknek a m ű v e k n e k a funkciója. Olyan tényről van szó, amely az első pillanatokban — több ok következtében — talán nem volt ilyen világosan érzékelhető. Elegendő, ha ezen okok közül emlékeztetünk a történelmi események erőszakos jellegére, valamint a f o r r a d a l m i folyamat fejlődésére, amely — mielőtt még szocialista szakaszába jutott volna — 1959-ben és 1960-ban viharos jellegű, népi demokratikus szakaszon ment keresztül. A következő, a szocialista jellegű szakaszban jön létre a kubai forradalom első jelentős, kulturális kérdéseket tárgyaló d o k u m e n t u m a : az a beszéd, amelyet Fidel Castro — több, írókkal és művészekkel folytatott eszmecserét követően — 1961. június 30-án mondott, s amely később ezzel a címmel válik ismertté: „Az értelmiséghez szólunk." Ennek a döntő jelentőségű 1961-es évnek során (ismeretes, hogy ez az alfabetizálás gigantikus k a m p á n y á n a k és a Playa Gironi győzelemnek is az éve) megalakul a Nemzeti Kulturális Tanács, valamint a Kubai írók és Művészek Nemzeti Szövetsége; ezek a szervek olyan, m á r 1959-ben létrehozott intézményekhez csatlakoznak, mint a Kubai Filmművészeti és Filmipari Intézet, valamint a Casa de las Américas (Amerikák Háza). Mindez, bizonyos mértékig, a kulturális területnek rögtön a szocialista szakasz kezdetén meginduló forradalmi intézményesítését jelenti. A n n a k ellenére, hogy számolni lehetett kiváló alkotók által még a forradalmi győzelem előtt létrehozott művekkel, azok a műalkotások, amelyeket maga a f o r r a dalom ihletett, egyelőre még csak elkezdtek feltünedezni. De jó néhány ezek közül m á r sajátos vonásokat mutatott. így például, az irodalom esetében n e m m a r a d h a t o t t következmény nélkül az a tény, hogy akkor folyt az alsó osztályok — a forradalom gerince — nagy részének alfabetizálása. Azokban az években nem az olvasást megkövetelő, írott irodalom játszott elsőrendű szerepet, hanem a beszélt irodalom. És ezen a szóbeli irodalmon belül elsőbbséget élvezett a szónoki beszéd, amely közvetlen módon jutott el a hallgatósághoz, vagy pedig a rádión és a televízión át, vagyis azoknak az eszközöknek a segítségével, amelyek a nép kezében rendkívüli szerepre tettek szert. Ha igaz is, hogy Jósé Martit követően (aki kiváló szónok volt, életműve pedig szüntelen orientálásul szolgált a kubai forradalom számára) a függő, félgyarmati köztársaság idején a szónoklat elveszítette minden gyakorlati hatékonyságát, esztétikai értékét, 1959-től kezdve visszaszerezte e két alapvető jellemzőjét. Ezenkívül az a sürgető szükség, hogy az ország végre igazán megismerje — és elismertesse — magát, a r r a ösztönzött, hogy különféle tanúságtételek lássanak napvilágot a fegyveres harcról, a nép férfiainak és asszonyainak napi munkájáról, életéről. Ez a tanúságtevő igény más m ű f a j o k r a is átterjedt, különösen a költészetre, amely K u b á b a n megőrizte a paraszti decimák szóbeli f o r m á j á t ; a vidéken széltében-hosszában énekelt decimák ismét harci fegyverré váltak. A városi költészet is — gyakran m a gának az alkotónak a közreműködésével — elbeszéltté változott, vagy pedig köznapi nyelvezetre tett szert, mindennapi, közvetlen témákat dolgozott fel, hozzáférhetővé vált a nagy többség számára, s végezetül olyan énekelt költészetté alakult, amely a régi lírai költészetet gitár segítségével terjesztett lírává formálta, s amely az egész világon ismertté tette a „Nueva Trova" (Űj Dal) művelőinek a nevét. Megjelent ugyanakkor egy, a századdal egyidős művészet, amelynek azonban K u b á b a n a forradalom győzelmét kellett kivárnia ahhoz, hogy organikus létre tehessen szert: a filmművészetről van szó, amely hamarosan létrehozta az információ és 4 Tiszatáj
49
a szépség terjesztésének közvetlen eszközét, a d o k u m e n t u m f i l m e t . Ez élő m ó d o n m u t a t j a be a forradalom küzdelmeit és vívmányait, s f i l m m ű v é s z e t ü n k b e n központi helyet foglal el. Előtérbe kerültek más, a n é p által gyorsan felfogható művészeti ágazatok is: a karikatúra, a fotóművészet, s valamivel később az alkalmazott grafika, a m e l y nagyhatású üzenetét számos plakát, kerítés, palánk segítségével terjeszti az egész országban. Néhány évvel 1959 után m á r e l m o n d h a t ó volt, hogy a k u b a i f o r r a d a l o m m e g alkotta s a j á t művészetének első mintapéldányait: olyan művészetet hozott létre, amelynek meghatározója az általa betöltendő funkció, s a m e l y b e n a f o r m á k h ű e n és szervesen illeszkednek ehhez a funkcióhoz. Szónoklat, tényirodalom, elmondott és énekelt költészet, dokumentumfilm, k a r i k a t ú r a , fotó, plakáton, kerítésen és p a l á n k o n megjelenő alkalmazott grafika, a nagy tömeggyűlések színhelyéül szolgáló, s e n n e k 'megfelelően kialakított terek — mindez olyan instrumentális, direkt, napi m ű v é s z e tet jelentett, amelynek határozott, hasznos szépsége volt, a n n a k megfelelően, a m i r e s a j á t kora igényt tartott. Természetesen, fejlődtek m á s művészeti ágazatok is (mint például a klasszikus balett és a modern tánc); a f o r r a d a l o m által támogatott m ű v é szeti felvirágzás keretében ezek is segítséget, ösztönzést k a p t a k . E helyen a z o n b a n azokat az alkotásokat kívántuk kiemelni, amelyek — v é l e m é n y ü n k szerint — a leginkább jellemzik a folyamatot, minthogy a folyamat közvetlen szükségletei k ö v e t keztében jelennek meg és fejlődnek. Nyilvánvaló, hogy ezek a m ű v e k olyan felfogásbeli kihívást hoztak m a g u k k a l , amelyet — nagyon leegyszerűsítve — így fejezhetnénk k i : v a l ó j á b a n m ű a l k o t á s o k ezek? A néhány évvel azelőtti K u b á b a n nehéz lett volna igenlően válaszolni e r r e a kérdésre, amikor egy szónoklatról, valamely plakátról vagy egy f i l m h í r a d ó r ó l volt szó. No igen, de az akkori negatív válasz ugyanolyan logikus volt, m i n t a későbbi pozitív válasz. Az ú j követelményeknek szervesen megfelelő ú j m ű v e k eltérő m ó d o n illeszkedtek be a társadalom totalitásába, s ennek következtében olyan esztétikai funkció hordozóivá válhattak, amelyet az előző — látszatra hasonló — m ű v e k n é l külöztek. 1 A nagyszabású gazdasági, politikai, társadalmi á t a l a k u l á s n a k megfelelően nemcsak a művek alakultak át, de átrendeződtek a művészit és a n e m m ű v é s z i t egymástól elválasztó határok is. Ezenkívül átrendeződtek a h a t á r o k a művészinek tartott kategórián belül is a b b a n a tekintetben, hogy mi t a r t a n d ó középpontinak és mi periferikusnak. Vagyis az e r r e vonatkozó fogalmak, felfogásmódok energikus, gyors átalakulása zajlott le. Ennek a ténynek a megértése és elfogadása számos következménnyel j á r n a m ű vészetünk összességének megítélése tekintetében is. így például kitűnne, m e n n y i r e hamis az a nézet, hogy Marti azért n e m tudott kiteljesedni m i n t író, m e r t — a l á t szat szerint — politikai feladatai ebben megakadályozták, s a r r a kényszerítették őt, hogy gyakorlatilag irodalmon kívüli m ű f a j o k k a l foglalkozzon. E nézet szerint az irodalom olyan történelmietlen felfogása a megfelelő, amely bizonyos m e g h a t á r o z o t t , fiktív jellegű, s a priori központinak tekintett m ű f a j o k a t privilegizál, m á s o k a t pedig — utilitaristának, „szolgálónak" t a r t v a őket — a p e r i f é r i á r a szorít. E n n e k f o l y t á n Marti, aki különösen ez utóbbiakat művelte, úgy jelenne meg, m i n t rendkívüli t e h e t ségű író, aki mindamellett — ami a műveit illeti — végzetesen hibás, hiányos, p e r i ferikus jelentőségű életművet hagyott hátra. H a azonban e l u t a s í t j u k ezt a t ö r t é n e l mietlen felfogást, s művét beágyazzuk az általa megélt k o n k r é t helyzetbe, m e l y n e k követelményeihez oly hű volt mint más senki, akkor l á t h a t j u k , hogy — é p p e n e l l e n kezőleg — szolgálatot teljesítő m ű v e irodalmunk központi v o n a l á b a n található, és hosszú időn át irodalmunk peremén leljük fel az úgynevezett f i k c i ó m ű f a j o k a t , a m e lyek más körülmények között természetesen n e m szorulnak ki szükségszerűen a perifériára. Ennek a jelenlegi gyakorlatból született, d e a m ú l t b a is pillantó ú j t u d a t n a k másik példáját képzőművészetünk szolgáltatja. Az a jelentős hely, amelyet — elsősorban plakátokon, kerítéseken megjelenve (ahol f o r m a i szempontból természetesen hasznosulnak századunk h a r m a d i k évtizedének gazdag k u b a i festészeti h a g y o m á n y a i 50
is) — a grafika a f o r r a d a l o m b a n elfoglal, lehetővé teszi azt is, hogy megfelelően érték e l j ü k a XIX. század legjelentősebb kubai képzőművészeti megnyilvánulását: a litográfiát, amely alapvetően a dohányiparhoz kapcsolódott. Ennek köszönhetően nagy mennyiségű, s igen eredeti utilitarista alkotás jött létre. Ezek azonban — a h e lyett, hogy a galériákban és a múzeumokban állították volna ki őket — a szivaros dobozokon jelentek meg. Az a feltörekvő, fejlődésben levő művészet, amelyről az előbbiekben beszéltünk, nem jelenti természetesen a kubai forradalom egész művészetét. N e m jelentette ezt m á r a kezdeti években sem. És sokkal kevésbé jelenti ezt ma, amikor, ezeknek az esztendőknek elmúltával, a feltételek m á r eltérőek. Akkor, amikor győztes, konszolidált, intézményesülő folyamatról van szó, amikor m á r teljességgel alfabetizáltuk az országot, s amikor m á r jelen v a n n a k a forradalom által kiképzett ú j nemzedékek, a művészettel szemben támasztott követelmények nem egy kérdésben különbözőek. Miközben új, értékes, a m u n k á s - és paraszttömegekhez közvetlenül kapcsolódó, s gyakr a n az ő problémáikat megjelenítő színházművészet fejlődik ki, az figyelhető meg, hogy általában nagyobb szerep jut a fikciójellegű műveknek, amelyek sokszor a tanúságtevő tényirodalom örökösei: nagyobb szerep jut a novellának, a regénynek (még a detektívregénynek is), a gyermekirodalomnak, a játékfilmeknek, a t a n u l m á nyoknak, s talán még a táblakép-festészetnek is. Igaz, ami a képzőművészetet illeti, a legkiemelkedőbb az az építészeti és városrendezési munka, ami az ú j közösségekKel, a vidéken létrehozott iskolákkal kapcsolatos. És, mindezzel együtt, megjelenik az a gyakran rövid életű művészet, amelyet a nagy képzelőerejű nép a Forradalom Védelmi Bizottságai m u n k á j a során hoz létre. Mind a nyelvezet, mind pedig a képzelőerő bonyolultabbá válik. A Köztársaság Alkotmánya, amelyet az egész nép h a gyott jóvá, k i m o n d j a (38. p a r a g r a f u s á b a n ) azt, amit Fidel m á r tizenöt évvel ezélőtt leszögezett az előbbiekben idézett beszédében („Az értelmiséghez szólunk"): „ . . . a művészeti alkotás szabad minden olyan esetben, amikor a tevékenység t a r t a l m a nem ellentétes a forradalommal. A művészetben a kifejezési f o r m á k szabadon választhatók meg." Ügy tűnik, hogy művészetünknek azt a türelmetlen, nyers szakaszát, amely elválaszthatatlanul hozzátartozott az agressziók, a dicső harcok, s a gyors döntések időszakához, olyan kiegyensúlyozottabb, nagyobb perspektívát nyújtó szakasz követi, amelyben főként az ideológiai harcon van a hangsúly. Így lesz-e valób a n ? Meg kell v á r n u n k az elkövetkező éveket, hogy megfelelő választ adhassunk erre. Ilyen természetű tény, természetesen, szintén befolyásolná a művészetünk más szakaszaira és alkotásaira vonatkozó értékelésünket, éppen úgy, ahogyan az előző esetben is történt. III Az a Martival kapcsolatban említett ellentét, amely az elméleti, értékelésre szolgáló követelmények és a konkrét művek között állt fenn, nem volt más, mint a politikai és gazdasági függőség által meghatározott helyzet egy partikuláris esete; ez a helyzet természetesen a kulturális területen is éreztette hatását, sőt még a kultúrával kapcsolatos fogalmakban is. A kubai forradalom, amely az ország gazdasági és politikai felszabadítását tűzte célul m a g a elé, nem lett volna teljes, ha nem vetette volna fel a kulturális felszabadulás szükségességét is, ha nem indított volna harcot az úgynevezett kulturális gyarmatosítás ellen. Ez a küzdelem különösen intenzívvé válik 1971-től, az Első Országos Nevelésügyi és Kulturális Kongresszus megtartásától kezdve. Amikor azonban ezt a kifejezést használjuk, akkor m á r nagy mértékben á t t é r t ü n k a „kultúra" szó általunk használt értelmezéseinek egyikéről a másikára. A kubai kultúra sajátosságainak a védelmezése m a m á r nemcsak azt jelenti, hogy oltalmazzuk a művészetek sajátosságait, h a n e m azt is, hogy védelmezzük azt a nagyobb kiterjedésű együttest, amelybe e művészetek beletartoznak. Egyszóval, szemb e t a l á l j u k m a g u n k a t a nemzeti k u l t ú r a összetett problematikájával. Kubának, ennek az előbb gyarmati, m a j d később ú j g y a r m a t i országnak a története nemcsak a belső osztályharcok története, h a n e m azé a külső harcé is, amelyet az egymást követő 4*
51
anyaországok ellen folytatott. Ebből következően a nemzeti k u l t ú r a védelmének nyilvánvaló politikai jellege van. És természetesen ebből következik az is, hogy b á r m e l y valóságos, az országban v é g r e h a j t a n d ó politikai akciónak számba kell vennie az említett kultúra kérdését. Ezt tette a jelenlegi kubai f o r r a d a l o m , olyan mélységgel, amelynek előzményeit csak Martinál és a harmincas évek elbukott f o r r a d a l m á n a k harcosainál t a l á l h a t j u k meg. A kérdés, mint ismeretes, igen problematikus. N e m ugyanúgy vetődik fel egy olyan ország előtt — mint Vietnam —, amely ugyan elszenvedte a gyarmatosítást, d e m á r azelőtt is létezett, és egy olyan ország előtt — m i n t K u b a —, amely elszenvedte a gyarmatosítást, de belőle született. Mi kubaiak spanyolul beszélünk és nemzeti sportunk a baseball. De nem az ilyen természetű tények, amelyeket n é p ü n k asszimilált és újjáalkotott, jelentik a kulturális kolonializmus megnyilvánulását. A k k o r hát, melyek a valóban ezt m u t a t ó tények? Az ennek a kérdésnek a megválaszolására irányuló próbálkozások töltötték ki az utóbbi években a t é m á r ó l k u b a i a k által f o l y tatott meditálás jó részét, hiszen egyáltalában nem arról van szó, hogy ostoba m ó d o n bezárkózzunk más országok előtt. E r r e m á r Marti választ adott a m ú l t század v é g é n : „Be kell oltani a világot köztársaságainkba — mondotta —, de a törzs k ö z t á r s a s á gaink törzse kell hogy legyen." Ilyen módon a világ felé való nyitásért szállt síkra, de azzal a feltétellel, hogy ehhez egy hatalmas, erős, közös törzs álljon rendelkezésre. Ha nincs meg ez az utóbbi, akkor nincs hová beoltani, és a művelet teljességgel csak az utánzásra szorítkozik; ez viszont a kolonialista gyakorlat jellegzetes p é l d á j a . Nem szükséges különösebben bizonygatnunk, hogy a kubai f o r r a d a l o m e b b e n a tekintetben is hűséges volt a Martitól r á n k m a r a d t figyelmeztetéshez, s erőinek m é r tékében mindent megtett azért, hogy képes legyen m a g á b a oltani a világot, erősíteni „köztársaságaink törzsét". Hiszen Marti nem gondolta, és mi sem úgy vélekedünk, hogy a kubai nemzeti kultúra problémái elválaszthatók lennének A m e r i k á n k n e m z e tek feletti k u l t ú r á j á n a k kérdéseitől. Éppen ellenkezőleg, az a tudat, hogy s a j á t helyi kultúránk egybekapcsolódik egész A m e r i k á n k kultúrájával, különösen erőteljessé v á l t K u b á b a n a forradalom 1959-es győzelme óta, attól az eseménytől kezdve, a m e l y az első függetlenség kivívásának évei óta a legjelentősebb volt ezen a földrészen. E g y általában nem túlzás, ha ezt az eseményt úgy t e k i n t j ü k , m i n t A m e r i k á n k m á s o d i k függetlensége kivívásának kezdetét, a n n a k a második függetlenségnek, amelyet M a r t i m á r hetven évvel ezelőtt követelt. Így fogták ezt fel, az első pillanattól kezdve, a latin-amerikai és a karib-tengeri országok népei, s így tekintett rá elsősorban m a g a a kubai nép, jól tudva, hogy előrehaladó f o r r a d a l m a n e m más, m i n t egy sokkal kiterjedtebb, szélesebb forradalom egyik fejezete, ahogyan t ö r t é n e l m ü n k is csak egyik fejezete egy sokkal szélesebb történelemnek. Ilyen módon feléled a k o n t i n e n t á l i s azonosulás és felelősség kérdése, amely párosul m i n d e n igazi l a t i n - a m e r i k a i f o r r a dalmi akcióval, legyen szó Bolivár hőskölteményéről, vagy Fideléről, vagy C h e hősi tetteiről. Minden kétséget kizáróan, A m e r i k á n k egy egység, jóllehet d r á m a i , f e n y e g e t e t t helyzetben levő egység, amelyet dialektikusan egybekapcsolódó részek alkotnak. Ezen az egységen belül bármely lelkiismeretes megfigyelő h á r o m nagyobb övezetet k ü l ö n böztethet meg, amelyeket leegyszerűsítve Indoamerikának, A f r o a m e r i k á n a k és E u r o amerikának nevezhetünk. Ezek az amerikai övezetek megfelelnek a n n a k , a m i t Darcy Ribeiro brazil etnológus így nevezett el: tanúságtevő népek, ú j népek és á t ü l t e t e t t népek. Mindannyiukban közös, hogy előbb gyarmatosított, m a j d ú j gyarmatosított n é pekről van szó, amelyeket mint kizsákmányolási övezetet a kapitalista világpiachoz csatoltak. Mindannyiukban közös az is, hogy számos, különféle természetű v o n á s u k azonos. Ezért alkotnak egységet. Ez az egység azonban n e m jelent u n i f o r m i z á l á s t vagy monotóniát, s az alól sem m e n t fel, hogy r á m u t a s s u n k az egyes övezetek s p e cifikus jellemzőire. K u b a az afroamerikai ú j nép példája, vagy ahogyan Fidel nemrégiben m o n d t a : „latin-afrikai". A mi karib-tengeri övezetünk azt az ültetvényes rendszer által f e n n tartott társadalmat foglalja magában, amelyben nagy számú a f r i k a i eredetű e m b e r anyag található, és ez a tény döntő hatást gyakorolt k u l t ú r á n k r a , sőt még a n n a k a 52
területnek a déli részén is, ahol ma az Egyesült Államok található. Legközelebbi történetünk a K a r i b - t e n g e r története, a m a tengeré, amely a kapitalizmus h a j n a l á n t a n ú j a volt az európai hódítók megérkezésének és annak, hogyan intézték el itt kalózvitáikat; a m a tengeré, amely látta felemelkedni a szomszédos Haitin a világ egyetlen győzelmes rabszolgaforradalmát, K u b á b a n pedig azt a háborút, amelynek m á r akkor az volt a célja, hogy „Kuba függetlenségével időben megakadályozza az Egyesült Államoknak az Antillákon való terjeszkedését, és azt, hogy félelmetes erejével r á z ú d u l j o n A m e r i k á n k földjeire"; a m a tengeré, amely ebben a században látta megindulni a szocialista f o r r a d a l m a t Amerika földjén, és azt, hogy az észak-amerikai imperializmus elszenvedte ezen a földön első katonai vereségét. K u l t ú r á n k ebből a viharos, nyugtalan történelmi környezetből táplálkozik. De a m e n n y i r e igaz az, hogy — amint azt ezekben az években megállapítottuk — a kubai kultúra a karib-tengeri övezet k u l t ú r á j á n a k része, igaz az is, hogy — ugyanolyan okok folytán — része a latin-amerikai kultúra összességének, egész Amerikánk k u l t ú r á j á n a k is. És ezen keresztül más kultúrákkal is kapcsolatban áll. így például, jóllehet hangsúlyozzuk eredeti, sajátos vonásainkat, képtelenség lenne megtagadni azokat a kapcsolatokat, amelyeket az úgynevezett „nyugati k u l t ú r á v a l " megőriztünk; ez utóbbiról m á r Mariátegui is látta, hogy tulajdonképpen nem volt más, mint a fejlett kapitalizmus m á s f a j t a elnevezése. A mi esetünkben még nagyobb képtelenség lenne, h a m e g t a g a d n á n k azokat a nyilvánvaló kapcsolatokat, amelyeket a ránk oly nagy hatást gyakorló spanyol k u l t ú r á v a l megőriztünk; ez utóbbit „paleonyugatinak" (ősnyugati) neveztük. És természetesen, amint a r r a m á r emlékeztettünk, történeti létezésünk fontos része erős afrikai gyökerekkel rendelkezik, amelyek a kubai élet számos aspektusában megnyilvánulnak, 2 ugyanolyan módon, ahogyan más latinamerikai országban is szembetűnőek a bennszülöttek által kialakított realitások. Mindez a hozzájárulás (bennszülöttek, paleonyugatiak, afrikaiak, nyugatiak) sajátos k u l t ú r á b a n olvadt össze, A m e r i k á n k k u l t ú r á j á b a n , amelyhez a k u b a i k u l t ú r a is kapcsolódik. Ennek a ténynek a leszögezése semmiképpen sem jelenti a n n a k elfelejtését, hogy bármely osztálykultúrán belül fennáll az a megoszlás, amelyre szokott, világos módján Lenin u t a l t : az elnyomó és az elnyomott kultúrája. Arról sem feledkezünk meg, hogy egy olyan félgyarmati övezetben, amilyen Amerikánk volt és jelentős mértékben m a r a d t is, az elnyomó k u l t ú r á j a a r r a törekszik, hogy azonosuljon a gyarmatosító k u l t ú r á j á v a l , amely fölényes gonoszságával tűnik ki, s amelyet — közvetve vagy közvetlenül, alázatosan és alávalóan — maguk a gyarmatosítók szolgálatába szegődött helyi osztályok terjesztenek. Ebből következően ennek az úgynevezett latinamerikai k u l t ú r á n a k a teljes, kritikátlan elfogadása — még ha öntudatlanul, a k a r a t lanul is történne — a gyarmatosítás és az imperializmus ú j a b b megtestesülését jelentené. Mi természetesen az igazi, autentikusan latin-amerikai alkotásokra gondolunk, nem pedig azokra, amelyek puszta utánzatok, vagy felületes, m e g f a k u l t ismételgetések. A K u b a K o m m u n i s t a P á r t j a I. kongresszusán 1975 decemberében jóváhagyott „Tézis a művészeti és irodalmi kultúráról" világosan f e j t e t t e ki ezt a kérdést, amikor a következőket szögezte le: „Hazánk testvéri egységben áll Latin-Amerika és a karib-tengeri térség népeivel, t á m o g a t j a kultúráik cseréjét és kölcsönös megismerését, nem feledve ugyanakkor, hogy ügyelni kell arra, hogy ne tartsuk ezen népek eredeti kulturális megnyilvánulásainak azokat, amelyeket az imperializmusnak sikerült meghamisítani és eltorzítani." A továbbiakban m e g á l l a p í t j a : „Az országunkban folytatott irodalmi, művészeti alkotó tevékenységnek ahhoz a harchoz kell hozzájárulnia, amelyet Latin-Amerika és a karib-tengeri országok népei vívnak természeti kincseik visszaszerzéséért, gazdasági függetlenségükért és politikai szuverenitásukért; hozzá kell járulnia ezenkívül ezen népek nemzeti k u l t ú r á j a megvédelmezéséhez, melynek értékei kulturális kincsünk részét képezik. Ahogyan forradalmunk, az amerikai történelem legmélyrehatóbb, legjelentősebb f o r r a d a l m a hozzáj á r u l a testvérnépek felszabadulásához az imperializmus hatalma alól, ugyanilyen 53
módon k u l t u r á l i s t e v é k e n y s é g ü n k n e k is m e g kell felelnie, e r ő t e l j e s s é g é t és i r á n y u l t ságát illetően, e n n e k a t ö r t é n e l m i célkitűzésnek." 3 Mindez a k u b a i f o r r a d a l o m s z á m á r a nagyszerű k i h í v á s t , b e c s ü l e t b e l i f e l a d a t o t j e l e n t : m e g v é d e l m e z n i — szocialista perspektívából — l a t i n - a m e r i k a i és k a r i b i n e m zeti k u l t ú r á i n k a t , egész A m e r i k á n k összetett, nemzetek f e l e t t i k u l t ú r á j á t ; h o z z á j á r u l n i ahhoz, hogy megőrizzük e közös ö r ö k s é g legjobb, legtisztább, l e g a l k o t ó b b j e l legű részét, s — t e k i n t e t b e v é v e a t ö r v é n y s z e r ű e n szocialista jövőt — ö s z t ö n ö z z ü k fejlődését. Ez a jövő, a m u n k á s - p a r a s z t szövetség győzelmével, m á r K u b a j e l e n é t alkotja, és így a l a p v e t ő m ó d o n köt össze b e n n ü n k e t egy m á s i k közösséggel: a h a t a l mas, egyre n ö v e k v ő szocialista t á b o r r a l , ahol ma — h a t v a n é v v e l a N a g y O k t ó b e r u t á n — m á r az e m b e r i s é g nagy része él, s amely k i t e r j e d az egész f ö l d g o l y ó r a . A k u b a i f o r r a d a l o m l e g j e l e n t ő s e b b k u l t u r á l i s célkitűzése t e h á t az, h o g y — a u t e n tikus gyökereink f e l h a s z n á l á s á v a l , a m e l y e k e t m i n d e n k i n é l p o n t o s a b b a n J ó s é M a r t i jelölt m e g — fejlesszük a J ó s é Carlos Mariátegui á l t a l „hősi a l k o t á s n a k " n e v e z e t t szocializmus f e l s z a b a d u l t , m e r é s z e n m o d e r n , h u m a n i s t a és t e s t v é r i jellegű k u l t ú r á j á t , h o z z á j á r u l v a ily m ó d o n is ahhoz, hogy M a r x , Engels és L e n i n eszméi, á l m a i , h a r c a i sokat szenvedett mesztic n é p ü n k v é r é v é és h ú s á v á v á l j a n a k . í g y s z a b a d u l h a t m e g n é p ü n k előtörténetétől, s l é p h e t b e v a l ó b a n emberi, k i z s á k m á n y o l á s n é l k ü l i és m e g különböztetésektől m e n t e s t ö r t é n e l m é b e . A kubai k u l t ú r p o l i t i k a l e g ú j a b b d o k u m e n t u m á b a n , a k u b a i írók és m ű v é s z e k n é h á n y n a p p a l ezelőtt l e z a j l o t t II. k o n g r e s s z u s á n e l m o n d o t t záróbeszédben, A r m a n d o H a r t kulturális m i n i s z t e r a k ö v e t k e z ő s z a v a k k a l összegezte k u l t ú r á n k a l a p v e t ő i r á n y á t : „Kiindulva abból, a m i a m i é n k és n e m z e t i , h a l a d j u n k előre t u d a t o s a n afelé, a m i a m i é n k és e g y e t e m e s : a szocializmus felé." 4
Fordította: BEJCZI MIKLÖS JEGYZETEK 1. Ez természetesen eléggé gyakori a történelemben. Jan Mukarovsky így Irt erről: „ugyanaz a Jelenség, amely bizonyos időszakban, országban stb. az esztétikai funkció elsőrendű hordozója volt, képtelennek bizonyulhat ennek a funkciónak betöltésére más időszakban, országban stb." (La funztone, la norma e 11 valore estetico come fatti sociale, olaszra fordította Sergio Corduso, Torino, 1971. 39. 1.) 2. Mint ismeretes, Fernando Ortlz részletekbe menően tanulmányozta, kutatta ezt a jelenséget, s ő alkotta meg a „transculturación" („átkulturálódás") terminust, amellyel a vitatható „acculturation" („kultúraátvétel") terminust kívánta helyettesíteni. Ortiz összes műveinek kiadása jelenleg van folyamatban Havannában. 3. Tesis sobre la cultura artística y literaria (Tézis a művészeti és irodalmi kultúráról). Közli Politica cultural de la Revoluclon Cubana, Documentos, Havanna, 1977. 87—88. 1. 4. A tanulmányból elhagytuk a lábjegyzeteket, melyek az egyes megállapítások forrásaira utaltak. Csak ott tartottuk meg, ahol tartalmi Jellegű információt tartalmazott a jegyzet.
54
ELISEO
DIEGO
Kuba rövid története i Amikor a falvak porát bíborszínre festi az alkony, Bejucal vagy Santa Maria del Rosario, kietlen Calabazar, keserves Artemisa, titokzatos Guáimaro lakosai kiülnek a parkba. A földről a denevérek űrmagányban kerengő tébolyáig emelik szemüket s valaki a tainokat emlegeti, Dávidot, Boticellit. A spanyolok sokat nem tettek itt, ámbár igaz, hogy az indiánok sem, szegények; templomok, piramisok helyett agyaglábasokat hagytak ránk, véráldozatra szolgáló oltár helyett főzőedényt. Nem tudtak túl sokat, inkább boldogok voltak, írni sem írtak. Arany Kubában nem volt. Pánfilo de Narváez hiába fente a fogát. De aztán bosszút állt: gyilkolt rendre sőt mulatságból is. Sebtében összeütöttek két-három várost, hiszen arany nem volt: micsoda szégyenl Talán egy-két rög, legfeljebb három, így aztán ki bolond katedrálisokat építeni. (Az Ács Fiától sem kívánhatta volna senki, hogy viselje a költségeket.) És tessék elképzelni: Kolumbusz Kristóf maga, az admirális, a csökönyös szemű genovai azt állította, hogy emberi szem ennél szebb földet még nem álmodott meg még miket mond a tündökletesen csicsergő madarakról. De mindez nekik nem volt elég. Ezen a vacak szigeten nem volt arany, így aztán ki fog itt festeni, harcolni, építeni, tenni bármit is. Mérgükben lekaszabolták az erdőket, felfalták a földet, kihörpintették a vizet. A sziget szépsége kit érdekel. 2 Két denevér röpte között elfér a cukornád feltalálása Santa Maria del Rosarióban, Bejucalban, a föld s a levegő tébolya közt elfér a rabszolgakereskedő, a vesszőfutás, a korbács: lett már aranyuk. Kiirtották az erdőket, gyönyörtől részegen tocsogtak ocsmány üzelmeikben, két marokra szórták a rémséget, gyűjtötték az aranyat. Pánfilo de Narváez szelleme vigyorog kövéren az esőben, látták Calabazarban s a messzi Guáimaróban is.
De a négereknek
nem voltak sem roppant templomaik sem piramisaik, sem gyönyörű, kegyetlen szertartásaik, amikor vér bugyborékol ezernyi emberáldozatból gőzölögve. (A tainok is csak dohányfüstöt eregettek szertartásosan az ég felé). A szűk rabszolgahajók fenekén a négerek nem hoztak magukkal egyebet, mint táncaikat és zenéjüket s szívünkben visszhangzó hangjukat. Volt hát végre arany, de a spanyolok nem építettek katedrálisokat hála Istennek sem Artemisában, sem Bejucalban, még Santa Maria del Rosarióban sem: nem volt érkezésük. (Ilyen közönséges falu volt Názáret is, a zsinagógája sem méltó említésre.) Annyi lett az arany, hogy nem maradt idő egyébre, mint ütni és felmarkolni. Eladdig, míg elegünk nem lett, fehéreknek és feketéknek egyaránt (indiánok már nem voltak) és felgyújtottuk a cukorgyárakat (hogy sisteregtek!), az ültetvényeket (hogy ropogtak!) és kiebrudaltuk őket. Csakhogy dühünkben Calabazartól Guáimaróig romboltunk, gyújtogattunk, amit értünk, s falvaink épp olyan sivárak lettek, mint voltak azelőtt. Igen, az uzsora tönkresilányította a legszebb földet, aztán jött a düh, majd újra nekiestünk az aranynak, a Varázs Áruházban már nyár van, szezonvégi kiárusítás az Operabazárban, legyünk dörzsöltek, aranyat minden áron, magunkat bemocskolva, angolul affektálva, egymást a francba küldve, míg elegünk lett. Ügyesek, ügyeskedők, jég hátán is megélők, nincs tovább, már nincs arany. Nincs már arany Kubában, hálistennek! Mert nekünk nem kell, mert mocskos borjú, mert nem szeretjük, mert nem halászunk a zavarosban, nem üzérkedünk a cukornáddal, mert az ízleli, aki aratja; nincs már arany. A parkokban a padokról felszáll kanyarogva a füst, menekülnek a denevérek, a banán levelén fénylik a szentjánosbogár, az eredet rebbenő szépsége, ábrándjainkkal hazatérhetünk. Holnapra szigetünk olyan lesz újra, amilyennek Kristóf admirális látta, az élesszemű genovai, tenger-ölelte füves part, újszülött föld, párásán lebegő, tündökletes.
ÁNGEL
AUGIER
A csend éposza Odanézzetek: a hallgatás hulláma Artemisától Santiago de Cubáig feszül s a titokzatos homályban nem világol egy cigaretta süket fénye sem; a csend hosszú alagútja nyugatról keletre tart, Havannától Siboneyig földalatti ütőér szabad ég alatt s nem veszi észre senki. A földet kellett markolászni, feláldozni a kenyeret, a szerelmet, a pihenést, a mindennapit akkor is, ha a nap belepusztul, fel kellett találni a villámlást, a mennydörgést, elpróbálni a vihart a folyó és a fák közt, és minden lépés a csend kalandja volt; az ország egyik sarkától a másikig futó csend duzzadt vénáiban lüktetnek vérrel töltött fegyverek, eszmék, lövedékek, tervek, álmok vivőanyagai s ki nem szivárog sem suttogás sem átállás zaja. A felkelők ezen a kifeszített dróton ezen a drámai hídon hatolnak át s egy szó sem, egy betű sem, egy mozdulat sem töri meg a csend hosszú vonalát. Mindnyájuk vérében megáradt a csend, hogy türelmetlen kiömöljön azért, hogy a csend elnyomása alól mi felszabaduljunk. A hallgatás puskát termett kezükben, hogy puskaportól s ólomtól kigyúlva mellükben, zsigereikben Szent Anna napja hajnala Santiagóban megszilárduljon vérben, győzelemben s levetkezve a hallgatás ködét traktorok, gyárak zúgásában fénylik, új napok sugarában, a sokaság szavában, a „Haza vagy halál V'-t kiáltó seregekben, gyermekek mosolyában.
FRANCISCO
DE
ORAÁ
A tengerre írva A vizekre írt, áttetsző nevednek, mint a tengernek, vége nincs; a vizekre írt, lángoló neved parázslik szüntelen, mint egy rózsa a tengeren; éjszaka virraszt és megtalálható bizonyos vörös köveken, pártalan madarak hívását hallod, fürkészik a magányt, szél sem mozdítja i f j ú tükrödet, mélázik a vizek közt, változik, emlékszik a vizek közt, fiatal, mint a tenger s a te gyöngyöző mosolyod kinyílik a fénnyel: láttuk amint másnap megszülettél, hallottuk: lépteidben az idő menetel; naponta megszülető álmodat a nép szemébe írva. De talpig éjszakában
FAYAD
esik el az
áruló.
JAMÍS
Egy egész nép dalol Egy egész nép dalol. Nem hal meg a haza míg van vére a népnek. Nem fog hamvába halni a tavasz gyönyöre. Nem halnak meg a fák míg szél himnusza harsog Nem dől romba a hegy templomtoronyként nyögve. Nem lesznek napjaink kietlenek, sötétek.
Nem hal meg a szerelmes bőröd
rózsával szirma.
Nem lesz többé magány sem jeges némaság. Nem terem többé már
a barázda feledést.
Nem támadnak dögkertből a
fel a kutyák.
Nem hizlal ez a föld se csalánt se bogáncsot.
Nem ejti le parázsöklét bénán a munkás.
kihunyni
Nem nyeli el a por szívem zengő dalát.
Nem hullanak a sárba győzelmi lobogók.
Nem fogja más karolni hazám, derekadat.
Nem halnak meg soha halott testvéreink. Nem lesz bilincsben lábam, árnyék tekintetedben. Nem fogják vadállatok
Nem lesz a számon más hazám, csak a tiéd. Nem lesz más, csak csak boldogság csak
álmainkat tiporni.
Nem fog a hajnal
földemen.
csók
remény munka.
Nem lesz más: ének, ének egész népem szívében.
fénye
LUIS
MARRÉ
Arcok Egy asszony sír, haja zilált, arcát takarja asszonya, húga, anyja — ki tudja — az utolsó halottnak. Haja sötét, nem látni arcát, de könnyeit tudom. Piros lámpát kapott az autóbusz s megállt: egy pillanatra láttam az ablakon át a síró nőt, amint zilált haja az arcát eltakarta, s egy holttestet, papírral letakarva. Egy másik asszony egy szép, mindennél szebb napon szélben lobogó hajjal napnál tündöklőbb arccal egy harci lobogót lengetett utcán téren a sokaság fölött s győzelmi és örömkiáltást hallatott. Azóta ismerem, hazám, az arcodat.
ROBERTO
BRANLY
A szellemekről semmi bizonyosat nem tudok A szellemekről semmi bizonyosat nem tudok. De ismerek egy elkárhozott testet: tévelyeg, könny nélkül zokog, szomorúsága fáj neki egy szerelemtől kiürült házban; elkárhozott test, tévelygő, magányos, önnönmaga kísértete nem tűzre vágyik, hanem gyöngédségre, szavakra, amelyek szavak csupán, szomorúságból kitalált s elismételt szavak; én ezt a szellemet jól ismerem, egyedül van s olyan, mint egy gyerek, egy gyerek, aki a zuhogó esőben más vizeket idéz fel, más verseit annak a másiknak aki hét évvel ezelőtti önmagam, és most, a fene megette, most az égvilágon semmi: a kísértet saját magát falja fel míg az eső veri, csak veri egyre, folyvást, az ablakot.
ROBERTO
FERNÁNDEZ
RETAMAR
A másik (1959. j a n u á r 1.) Mi, akik életben maradtunk, kiknek tartozunk a túlélésért? Ki halt meg helyettem a cellában, kinek a szívét fúrta át a golyó, amit nekem szántak? Melyik halott helyett élek? Őrzöm a csontját csontjaimban, szemeit kiszúrták; szemembe költözött a tekintete, és ez a kéz, mely nem övé, és ez a kéz, mely az enyém sem, tört szavakat vet a papírra. Hogyne élne tovább a holt? 60
LUIS
SUARDÍAZ
Ars poetica Akárcsak más tűzből mentett
fazekasok, töredékeket
őrzök.
Ez itt egy női fej akarna lenni, olyan beszédes szemekkel, hogy még a kritikusok is megértenék. Az ott az Atlanti óceánt akarta átrepülni, figyeljétek a szélcsendben a szárnyait. Nem azért őrzöm mindezt, hogy közszemlére tegyem. Ez itt egy fürge állat lett volna, de amint látjátok, olyan mint egy fatörzs, amit a monszun összemart. Némelyike ezeknek az élettelen daraboknak nem való másra, csak tűzre, de van amelyik még ellenáll. Készen nem kaptam semmit, még saját magamat is én alkotom. Ezek azok a kövek, amik nem látszanak ki a ház alól. önkritikául hordom őket magammal, de védőfalnak is megteszik. Hányszor raktam meg a kemencét, bízva benne, hogy sikerül és persze, amint tudjuk, vagy túl nagy volt a tűz vagy túl kicsi, rosszkor adagoltam, elvétettem a szent arányokat. Nem tudtam. Nem tudom. Ne hányjátok
szét, társaim, barátaim, ezeket darabokat, ne illesszétek össze őket ha majd engem harcképtelenné tesz a tűz.
DÁVID
a
dirib-
CHERICIAN
Ma reggel Ma reggel a kanapéra letett fehér ruha láttán mindenki a tegnap esti vigalomra gondol a hölgyek és urak táncolnak a menyasszony mert a menyasszony te talpig fehérben most jön Isten nevében Isten a tanúja szerelmünknek meg a padlás meg a szűk lépcsőfordulók tessék tessék hölgyeim és uraim mulassanak jól ahogy kultúremberek szoktak esküvő
vagy
61
vagy bűntény vagy az irodalom léghajó alkalmából
magasában
elvesző
Holnap elmeséled barátaidnak nem volt nagy hűhó nem csaptunk nagy felhajtást nővéreid nem kedvelik a lányt de te mindig azt teszed amihez kedved szottyan már nem őrzöl disznót könyvelő vagy jólszituált ember leszel hamarosan miniszter is lehetsz te leszel a disznó Hétfő reggel van messze van Örményország Örményország és az Ür olajfái aki szamarat lopott hétfő reggel van 1940 április elseje nem kell felírnod mindig emlékezni fogsz rá ezen a napon mindenki megtudja hogy te vagy a méh aki virágot szed esténként hogy mézet csináljon belőle hogy víg vagy mint a táncolókra tekeredő papírszalagok mert ez a nap a te esküvőd napja Itt itt vagyok én is de még semmit se látok langyos lében lebegve új úton alagutak labirintusában még gyermek sem vagyok benned vagyok semmit se látok nem látom hogy átfogja derekadat rádnevet egy robbanás összevegyül a fény a nevetés te elpirulsz ma reggel a trópus tele van fénnyel nevetéssel emlékeidben abbahagyják a zuhanást a bombák asszony ahogy az a szerelmes regényekben meg van írva teljesült az álmod satöbbi Sose láttam Senki
ezeket
nem lobogózta
a
fényképeket
fel a várost amért végre férjhez mentél semmit nem tudsz minderről egy ágy egy hotelszoba holnap vásárolsz valamit valahol idemégy majd oda nem sejted hogy attól hogy egy munkáslány egy ágyban alszik egy szélhámossal költő jön a világra de a szerelem ma minden teret betölt a bolygók csillagok közt mert a sors a szerencse vagy a végzet ki tudja úgy akarta hogy ma megházasodj
lettél
RAUL
RIVERO
Prológus A költő, akit az olvasóknak bemutatok, nem fog irodalmi díjakat kapni. Nem fog szenzációs nyilatkozatokat tenni a sajtóban, nem fog szerepelni a nap mint nap megjelenő amerikai költők antológiájában amelyet európai szakértők irodalommal seftelők francia specialisták és a Harmadik Világ barátai állítanak össze atyailag. A költő, akit az olvasóknak bemutatok, nem jár és nem fog járni egyetemre, költeményei nem fognak díszkiadásban megjelenni, nem fog Párizsba utazni, hogy havat lásson, nem fog olyan szavakat használni, mint ősz, ecset, varázslat, nem fogja Dürer poliéderét versbe venni. De ez a költő halhatatlan:
megölt
egy
zsarnokot.
Rigoberto
López Pérez nem hagyott testvéreire antológiába illő verset, még egy emlékezetes sort sem, idejében rájött, hogy a világot nem lehet metaforákkal megváltoztatni s rájuk hagyta az életet.
Egyszer népével
majd bevonul együtt.
Nicaragua
elnöki
palotájába
TÖTH ÉVA fordításai
63
SALVADOR BUENO
A „csodás való" A NÉGERÁBRÁZOLÁS ALEJO CARPENTIER MUNKÁSSÁGÁBAN* 1933-ban az Espana kiadó egy i s m e r e t l e n szerző, A l e j o C a r p e n t i e r r e g é n y é t , a z Ecue-Yamba-O-t p u b l i k á l t a , m e l y n e k az „ A f r o - k u b a i t ö r t é n e t " a l c í m e t a d t á k . K é t évvel k o r á b b a n , az említett m ű egy részlete m e g j e l e n t az Imán (Párizs, 1931) c í m ű folyóiratban, m e l y n e k C a r p e n t i e r volt a főszerkesztője. A f o l y ó i r a t n a k c s a k e g y e t l e n s z á m a jelent meg, Elvira de A l v e a r a r g e n t i n írónő i r á n y í t á s a és v é d n ö k s é g e a l a t t . A m a d r i d i k i a d á s végén a következő m e g j e g y z é s s z e r e p e l : „Első v á l t o z a t : H a v a n n a i Börtön, 1927. augusztus 1—9. Végleges v á l t o z a t : P á r i z s , 1933. j a n u á r — a u g u s z t u s . " Az azóta híressé vált író több a l k a l o m m a l b í r á l t a első regényét, és r á m u t a t o t t e n n e k k o r l á t a i r a és a l a p v e t ő h i b á i r a . E r r e először k é t s é g k í v ü l a „ P r o b l e m á t i c a d e la a c t u a l novela l a t i n o a m e r i c a n a " c í m ű e s s z é j é b e n került sor, a m e l y e t egy sok m i n d e n t m e g m a g y a r á z ó Goethe-idézettel k e z d : „ É p p e n most é r k e z t ü n k , s n e m t u d j u k , h o g y történt. Ne kérdezd, h o n n a n j ö t t ü n k ; elég, h a t u d o d , itt v a g y u n k . " C a r p e n t i e r a k ö v e t k e z ő k é p p emlékszik vissza a m ű keletkezésére: „Egy olyan k o r s z a k b a n , m e l y b e n g e n e r á c i ó m értelmiségét az é p p e n "-felfedezett* a f r o k u b á n f o l k l ó r i r á n t i n a g y érdeklődés jellemezte, í r t a m egy regényt, az Ecue-Yamba-O-t, melynek a korszak paraszti osztályának négerei voltak a szereplői. Ehhez t u d n i kell, hogy a k u b a i f a l u b a n n ő t t e m fel, együtt néger p a r a s z t o k k a l és néger p a r a s z t o k fiaival, és h o g y k é sőbb nagyon é r d e k e l t a santería és a naniguismo,** s m a g a m is s z á m t a l a n r i t u á l i s szertartáson vettem r é s z t . . . " Egy l a p p a l k o r á b b a n , u g y a n e b b e n a t a n u l m á n y b a n az író ö s s z e f o g l a l j a azt, a m i t „ n a t u r a l i s t a - h e l y i - t i p i k u s - b e n n s z ü l ö t t m ó d s z e r " - n e k nevez, és a m i a l a t i n - a m e r i k a i r e g é n y r e a l k a l m a z v a „regionális, pittoreszk regényeket e r e d m é n y e z e t t , igen r i t k á n h a t o l t be a dolgok mélyébe, valódi lényegükbe". Ezt a k é t s z e m p o n t o t f i g y e l e m b e véve, m e g k í s é r e l h e t j ü k a néger t e m a t i k a értékelését C a r p e n t i e r első p r ó z a i m ű v é b e n . A szerző regényei és elbeszélései a legkülönbözőbb f o r m a i és t a r t a l m i p r o b l é m á k sokaságát érintik, a z o n b a n most ezeket csak e g y f a j t a szemszögből f o g j u k e l e m e z n i : m e g v i z s g á l j u k C a r p e n t i e r m u n k á s s á g á n a k azt az á l l a n d ó a n j e l e n l e v ő t é m a k ö r é t , a m e l y e t az Ü j v i l á g a f r i k a i e r e d e t ű l a k o s s á g a jelent s z á m á r a . C a r p e n t i e r első r e g é n y é n e k m á r a címe, Ecue-Yamba-O (amely l u c u m i n y e l v j á r á s b a n azt jelenti, hogy „dicsértessék az Isten") is a l á h ú z z a az e z o t é r i k u s v o n á s jelentőségét a m ű b e n , és ezen belül a „ s a n t e r í á n a k " és a v a r á z s l á s m á g i k u s j e g y e i nek, vagyis az a f r i k a i s z á r m a z á s ú k u b a i lakosság k ö r é b e n l é t r e j ö t t s a j á t o s v a l l á s i s z i n k r e t i z m u s n a k fontosságát. F e r n a n d o Alegria r á m u t a t , hogy „itt egy f é l i g - m e d d i g d o k u m e n t u m j e l l e g ű regényről v a n szó, a m e l y a k u b a i n é g e r lakosság egyik s z e k t o r á n a k primitív, m á g i k u s világával foglalkozik". U g y a n e z é r t , az első, m a d r i d i k i a d á s t f é n y k é p e k és r a j z o k illusztrálják, a m e l y e k b e m u t a t j á k a vallási s z i m b ó l u m o k a t , a rituális t á r g y a k a t , a szent d o b o k a t és az imákat. A r e g é n y nagy f i g y e l m e t f o r d í t a rituális f o r m u l á k r a , az avatási c e r e m ó n i á k r a és az e g y é b m á g i k u s - v a l l á s o s m e g n y i l vánulásokra. *
Az 1920 és 1930 között színre lépő k u b a i é r t e l m i s é g i generáció, a m e l y n e k C a r p e n t i e r is t a g j a , az i m p e r i a l i z m u s d e f o r m á l ó h a t á s a a l a t t e r e j é t vesztett n e m z e t i * A tanulmány a szerző még kéziratban levő nagyobb munkájának része. A szövegből elhagytuk a jegyzeteket, mert a magyar olvasó számára nélkülözhetőnek tűntek. *» Néger vallási szekta és néger önvédelmi jellegű szervezet nevei. 64
gyökerek f e l f e d e z é s é r e indult, és így k e r ü l t k a p c s o l a t b a az antillai szigetre á t ü l t e t e t t afrikai kultúrákkal. Az 1920-as évtizedben ezek az i f j a k i s m e r t é k az első v i l á g h á b o r ú u t á n i irodalmi és művészeti divatot, ö k a l a k í t o t t á k m e g a Minorista csoportot, a m e l y 1923-ban m e g h i r d e t t e a h a r c o t K u b a gazdasági függetlenségéért, a j e n k i i m p e r i a l i z m u s ellen, v é d e l m é r e kelt az a v a n t g a r d i s t a m ű v é s z e t n e k és a l e g m o d e r n e b b művészeti és t u d o m á n y o s t a n o k t e r j e s z t é s é n e k . Köztük C a r p e n t i e r a zenei élet m e g ú j í t á s á é r t szállt síkra. 1927-ben h a n g v e r s e n y e k e t szervezett, a m e l y e n b e m u t a t t á k az „ ú j zenét", S t r a vinszkij, R a v e l és a m o d e r n m u z s i k a m á s m e s t e r e i n e k műveit. A próza t e r ü l e t é n , az Ecue-Yamba-O e n n e k az i r á n y z a t n a k l e g m a g a s a b b szintű kifejezése. A W o l f g a n g K a y s e r által d i v a t b a hozott n o m e n k l a t ú r a szerint „térbeli r e g é n y " - r ő l v a n szó. Az olvasó különféle környezetekkel i s m e r k e d i k m e g : vidéki t á j j a l , egy század eleji cukorgyárral, a falusi m u l a t s á g o k k a l , a varázsolási s z e r t a r t á s o k k a l ; m a j d a cselekmény városi k ö r n y e z e t b e n folytatódik, a f ő v á r o s b a n , a h a v a n n a i b ö r t ö n b e n , a regény főszereplőjének és központi a l a k j á n a k , Menegildo C u é n a k é l e t ú t j á t követve, a k i n e k f i a ugyanilyen életpályát fog b e f u t n i . Az Ecue-Yamba-O s a j á t i d e j é b e n h a l a d ó m ű volt. B á r a valóságábrázolás m e g felel kora divatos kreolkodó technikáinak, C a r p e n t i e r az a v a n t g a r d i z m u s b ó l eredő n o r m á k a t is szem előtt t a r t j a a regény írásakor. A szereplők által beszélt nyelvet — a kreolkodó, regionalista n o r m á k szerint — f o n e t i k u s t o r z u l á s á b a n a d j a vissza, u g y a n a k k o r sorozatosan találkozunk n y i l v á n v a l ó a n a v a n t g a r d i s t a ihletésű képekkel és módszerekkel. A változatos kifejezési f o r m á k a regény szerkezeti és kidolgozásbeli e l l e n t m o n d á s a i t sejtetik, h ű e n fejezik ki a korabeli s p a n y o l - a m e r i k a i p r ó z a í r á s b a n v é g b e m e n ő változásokat. A szöveg sok népdalt, kiszólást és népi m o n d á s t foglal m a g á b a n . Ezzel e g y i d e j ű l e g a z o n b a n különös, e g y é r t e l m ű e n f u t u r i s t a jellegű m e t a f o r á k és h a s o n l a t o k is m e g j e l e n n e k , sőt még a Valle Inclán által m e g a l k o t o t t „csúfságos" stílusnak is v a n n a k itt visszacsengései. így k e r ü l szembe egymással az a v a n t g a r d legfrissebb t e c h n i k á i h o z való közeledés, vagy a kozmopolita h a j l a m , a folkl o r i k u s e l e m e k k e l , a m e l y e k a pittoresz tipicizmus érdes és g o r o m b a h a n g j á t a d j á k . A b ö r t ö n b e n írt k r i t i k a i t a n u l m á n y á b a n J ü a n M a r i n e l l o értékeli a regényt, a m e l y n e k í r ó j a „legalább a n n y i r a m u t a t k o z o t t a p r i m i t i v i z m u s hívének, m i n t a m e n y n y i r e r a b s z o l g á j a volt a f i n o m k o d á s n a k " . V é l e m é n y e szerint, C a r p e n t i e r n e m m u t a t j a b e a k u b a i n é g e r e k t á r s a d a l m i valóságát. E n n e k ellenére, az i f j ú r e g é n y í r ó n e m f e l e j t k e z e t t m e g a g y a r m a t i f ü g g é s b e n levő k ö z t á r s a s á g t á r s a d a l m i - g a z d a s á g i körülményeiről. A j e n k i vállalkozások növ e k v ő h a t a l m a , a p a r a s z t o k — n e m c s a k k u b a i a k , h a n e m haitibeliek, j a m a i k a i a k stb. — k i z s á k m á n y o l á s a , az á l d e m o k r a t i k u s politika zavaros mesterkedése, m i n d b e m u t a t j á k az a k k o r i K u b a gazdasági és k u l t u r á l i s e l m a r a d o t t s á g á t . A n t i i m p e r i a l i z m u sával, a f ö l d b i r t o k o n és a c u k o r t e r m e l é s b e n v é g r e h a j t o t t k i z s á k m á n y o l á s leleplezésével, C a r p e n t i e r első regénye figyelemmel f o r d u l t a közösség p r o b l é m á i felé, h a b á r a szerző c s u p á n esztétikai szempontból á b r á z o l j a őket, és n e m tűzi ki m a g a elé e n n e k az a d o t t t á r s a d a l m i - g a z d a s á g i valóságnak lényegi m e g v á l t o z t a t á s á t . Az Ecue-Yamba-O f i a t a l í r ó j á n a k érdeklődése — b á r az igaz, hogy csak felszínes érdeklődésről v a n szó — a r r a irányul, hogy m i n d e n f é l e lenézés és előítéletek nélkül keresse meg „az a l s ó b b r e n d ű e k " k u l t u r á l i s értékeit. A különböző t á r s a d a l m i rétegeket a k i z s á k m á n y o l t a k o n keresztül m u t a t j a be, a Cué családon keresztül, a k i k n e k őseit e r ő s z a k k a l h u r c o l t á k el A f r i k á b ó l , rabszolgákká tették őket, és k i k n e k leszármazottai, e b b e n a regényben, az osztályelnyomás áldozatai. C a r p e n t i e r k u t a t ó érdeklődéssel f o r d u l a szinkretikus hiedelmek felé, de azt sem felejti el, hogy ezek a f e k e t e b ő r ű e m b e r e k az a u t o c h t o n ó n i a központi m a g j á t k é p viselik, a torzító idegen erők által t á m a d o t t nemzeti lét lényegét. „Csak a négerek — m i n t Menegildo, Longina, Solomé és ivadékai őrizték m e g féltő gonddal az a n tillai jelleget és tradíciót." Ugyanúgy, m i n t Nicolás Guillén első m ű v e i b e n , nála is a n é g e r e k képviselik azt a l e g k u b a i b b sajátosságot, a m e l y e t n e m i g e n t u d m e g t ö r n i az i m p e r i a l i z m u s gazdasági mohósága, sem pedig a külföldről jött eszmék és szokások. 5 Tiszatáj
65
Ezeknek az embereknek a számára, akik „a világmindenséget oly módon f o g t á k föl, hogy bármiről elhitték, hogy mágikus eredetű", a csoda létezett; „újból fölfedezték azt a több ezer éves hagyományt (...), amelynek segítségével az ember, aki meztelenül áll a legutolsó megrázkódtatásokból még n e m egészen magához tért f ö l dön, s a j á t magában találhatja meg azokat az ösztönös véderőket, amelyekkel s z e m beszállhat a minden teremtett dologban létező kegyetlenség ellen". Ök a „négerek", a lenézettek és kizsákmányoltak, akiket erőszakkal téptek ki szülőföldjükből. „Milyenek voltak a négerek? Nem voltak talán ugyanolyan e m b e r e k , m i n t a többiek? Talán kevesebbet ért egy néger egy amerikainál?" A teljes kifosztottság helyzetében, a mágiában és a mítoszokban t a l á l n a k e n e r giát és „büszkék primitív életükre, amely telve v a n mágikus b o n y o d a l m a k k a l és fondorlatokkal, melyeket az északi emberek sose é r t h e t n e k meg". Következésképp a „mágikus" és „csodálatos" nem intellektuális fogalmak, melyeket Carpentier a civilizált Európától tanult, h a n e m egy olyan embernek élményei, aki a k u l t u r á l i s a n „ m u latt", a transzkulturális hitek és babonák szövevényével behálózott A m e r i k á n a k gyermeke. Így a fiatal író minden meghasonlás nélkül képes volt m a g á é v á t e n n i az európai kultúra legfrissebb alkotásait, és ugyanakkor m a g á b a szívni anélkül, hogy messzire kellett volna m e n n i e h a v a n n a i lakásából, a K u b á b a átültetett a f r i k a i varázsolást. A kritikusok és történészek fölfigyeltek az időrendi sorrend megfordítására, a m e lyet a Viaje a la semillában (A dolgok kezdete, 1944) alkalmazott. Ez a rövid e l beszélés az első abban a kísérleti korszakban, melynek betetőzése a Guerra del tiempo (Az idő háborúja, 1958). Az idő, az író kezében f o r m á l h a t ó rajzolattá, figurává válik, amely az esztétikai követelményeknek megfelelően alakul és idomul. Nézzük meg a Viaje a la semmila-t. Az első oldalon egy öreg négerrel találkozunk, aki egy palota f ő k a p u j á n a k küszöbét átlépve felidézi az idő visszafordíthatóságát, visszahozza Capellanias márkit a halál semmijéből. A következő oldalakon az a f r i k a i mágia mint a dobok égzengése szól Marcial visszahozott n a p j a i alatt. Ezt a két szakadék közti létet a koloniális kor emlékei és jóslatai veszik körül. Az Ecue-Yamba-O-val és Viaje a la semilla-val v a n rokonságban a Los fugitivos (Szökevények, 1946) című elbeszélés, amely elnyerte a caracasi El Nációnál pályázatának díját. Ebben megjelenik az ember és az állat — C i m a r r o n (szökött rabszolga) és kutya — közötti párhuzamosság. Ú j r a találkozunk a rabszolgaság, a büntetések és a kizsákmányolás témájával. Együtt v a d á s z n a k az erdőben, e g y ü t t b ú j n a k meg a barlangokban, együtt lesik az élelmet jelentő zsákmányt. E n n e k az ember és állat közti azonosulásnak ősi gyökerei v a n n a k az a m e r i k a i őslakó i n d i á n o k mitológiájában. Az El reino de este mundo (Földi királyság, 1949) az író h a t évvel k o r á b b a n Haitiban tett látogatásának eredménye. M á r maga a regény címe is megfogalmazza egyik célkitűzését: az e m b e r csak ebben a világban, a m e l y b e n élünk, fejezheti ki összes alkotó képességét, érheti el önmaga teljességét és n e m a másikban, a t e r m é szetfelettiben, a síron túliban, „az égi királyságban". Behatolunk Haiti látomásos világába, a „vudu" varázsolások és boszorkányosságok világába, ahol a mágia uralkodni látszik a történelem ú t j a i n , és az e m b e r t ö m e gek, az európai, a racionális gondolkodás számára nehezen m e g m a g y a r á z h a t ó okoknak és mozgatóknak megfelelően reagálnak és cselekednek. Mielőtt ezt a regényt — melyet leginkább „legendás k r ó n i k á n a k " neveznék — m e g í r t a volna, a szerző egyedi eseteket mutatott be. Az El reino.. .-tói kezdve, műveiben kollektív p r o b l é m á k és mozgások jelentkeznek. Ennek a kisregénynek színpadán mesebeli, de egyszersmind valóságos lények mozognak; Carpentier Haiti képzeletvilágából és történelméből merítette ezeket a jellegzetes és szimbolikus alakokat, egy tisztán a m e r i k a i valóság szülötteit. A m ű szereplői sok haitibeli lakos gondolataiban éltek — és élnek még most is. Egyesek ismert történelmi szereplők, m i n t Henri Christophe király, m á s o k a képzelet szülötteiként egy egész nép élő jelenlétét testesítik meg; nem főszereplők, hanem a „hivatalos" történelmek l a p j a i n elfelejtett e m b e r e k képviselői, azok, a k i k 66
v a l ó j á b a n f o r m á l j á k a történelmet, mint Ti Noel, haiti rabszolga, kinek a l a k j a végigvezet bennünket az egész történeten. Az El reino de este mundo előszava lett az utolsó húsz évben kifejlődött ú j spanyol-amerikai próza manifesztuma. Ebben fejti ki Carpentier a „csodás való" elméletét, a latin-amerikai valóság ú j szemléletének kiindulópontját, amely helyettesíteni hivatott a latin-amerikai prózai művek írását mindaddig megszabó „nativizmust", „kreolizmust" és „regionalizmust". Haiti látogatásáról a következőket jegyezte föl Carpentier: „Lépten-nyomon a csodálatos valóságba ütköztem. De úgy véltem, hogy ennek a csodás valóságnak a jelenléte és hatása nem csupán Haiti privilégiuma, hanem egész Amerika öröksége." Ilyenformán, Carpentier fölfedi a „fantasztikum kódexeinek", a „bűvésztrükkökkel előállított csodáknak" hamisságát, valótlanságát, melyek a szürrealisták „csoda bürokratáit" hozták létre. Ezzel a regényével Carpentier bebizonyította, hogy Amerikában a csodálatos valóság igazi, „élő", „empirikus és irodalmonkívüli" valóság, m e r t maga a kontinens is az autonóm csodálatos valóság egyik tényezője. Az El reino de este mundo című regényben Carpentier leírja a haiti néger r a b szolgák kizsákmányolását és a francia gyarmatosítóktól elszenvedett kínzásait, a m a n d i n g a Mackandal vezette kegyetlen fölkelést, melyet később a jamaikai Bouckm a n folytat, m a j d a győzelmet, amely után úgy tűnik, hogy a rabszolgaságnak vége szakad és ú j korszak nyílik az emberek számára. Azonban Henri Christophe — népének és f a j t á j á n a k árulója — európai mintáról másolt monarchia t r ó n j á r a ül, és f a j t á j á n a k visszahozza a kizsákmányolást és a haitiak könyörtelen kínzásait. Ü j a b b felkelés tör ki és amikor megdöntötték Henri Christophe apokrif monarchiáját, a „republikánus mulattok" egy ú j — ú j ? — kizsákmányoló, üldöző és igazságtalan rendszert állítanak fel, elődeik despota rezsimjének pontos mását. Ti Noel menekülni akar egy ú j a b b rabszolgaságból, amely még korát sem venné figyelembe: hangyává változik, elfelejtkezvén a piciny rovarok mereven megszabott normáiról és a hierarchikus szinteknek megfelelő kötelességeikről. Madárrá, szamárrá, darázzsá, m a j d hangyává változik. Állattá változásai során Ti Noel megérti, hogy az emberek világából való menekülése gyávaság. Mestere, Mackandal „átváltozott állattá és hosszú évekig szolgálta az embereket, nem szökve meg az emberek földjéről". Ezért, az ember kötelességeit az „e földi királyságban" kell teljesítenie, egy jobb jövőért dolgozva és harcolva. Az úr—rabszolga ellentétet nem korlátozza a fehér—néger szembeállításra. A Carpentier által bemutatott problematika nem faji, hanem társadalmi alapokon nyugszik. Ti Noel megérti, hogy a társadalmi helyzet nem a bőr színétől függ. Ez világosan bebizonyosodott, amikor h á t á n érezte azokat az ostorcsapásokat, melyeket egy ugyanolyan fekete kéz osztott, mint az övé, midőn Henri Christophe paródiakirályságában a fehér urakat néger urak váltották föl, a volt szakácsból lett groteszk király — aki korábban ugyanazokban a szenvedésekben osztozott — u r a l m a alatt. Ti Noel néha még a francia fehér urának rég letűnt napjaiban elszenvedett kínzásokra is nosztalgiával gondol. A kizsákmányolóknál nem színük, h a n e m osztályhelyzetük döntő. Éppen ezért az El reino de este mundo a felszabadulásért folytatott teljes harcot képviseli; Machandel és Bouckman azt a hatalmas feladatot jelképezik, melynek célja az embernek ember által való kizsákmányolását megszüntetni, f ü g getlenül ezek színétől és eredetétől. A következtetés végleges: „ . . . az e m b e r nagysága éppen abban van, hogy a meglevőnél mindig jobbra törekszik. S tennivalókat r ó ö n m a g á r a . . . Ezért görnyed a nehézségek és a feladatok súlya a l a t t . . . ; az ember kiteljesedését csak az evilági királyságban t a l á l h a t j a meg." E „legendás krónika" története látszólagos visszatérést ábrázol. Ügy tűnik, a ciklusok megismétlődnek, a kizsákmányolást fölkelés követi, míg ezt a kizsákmányolás v á l t j a föl. A kígyó s a j á t f a r k á b a harap, mint azt a rabszolgák Afrikából hozott legendái m o n d j á k . Mégis, a haiti történelemben egymást követő rezsimek bizonyos lassú, alig észrevehető fejlődésről tesznek tanúságot, a ciklusok egyre magasabb szinten ismétlődnek, egyszóval, nincs szó v a l a m i f a j t a pesszimista „corsi e ricorsi"ról, h a n e m a történelem spirálszerűen emelkedő fejlődéséről. A könyv végén Ti Noel 5*
67
ö n t u d a t r a ébredve kiáltja, hogy ú j korszak nyílik a h a t a l m a s e m b e r i szabadságmozgalomban, amelyben minden, amit az e m b e r teremtett, hozzá fog j á r u l n i a f e j lődéshez és a dolgok jobbá tételéhez. Az Ecue-Yamba-O-ban a vallási szinkretizmust még egyéni esetben h a s z n á l j a az író, a társadalmi problémákig nem jut el, csak személyes kérdések megoldására alkalmazza. Ti Noel kalandjaival, a vallásos-mitikus megnyilvánulások egy e p i k u s politikai összefüggés és akció részei, segítik az emberi f a j t a fejlődésének f o l y a m a t á t , alkotó elemei a n n a k az állandó harcnak, melyet az e m b e r folytat teljes f ö l s z a b a d u lásáért. Az afrikai eredetű szereplők — hű tanúi a négerek jelenlétének az Ü j v i l á g ban — példázzák azt a módot, ahogy részt vettek — és részt vesznek — az összes e m b e r társadalmi fölszabadulásáért vívott évszázados harcban. Bár az afrikai kultúrák amerikai megnyilvánulásai Carpentier egyéb m ű v e i b e n is jelen vannak, az afrikaiak antillai jelenléte különleges fontosságra tesz szert az A fény százada (1962) című regényben, szoros kapcsolatban a rabszolgaság e l t ö r léséért folytatott harccal az 1789-es francia forradalmat követően. C a r p e n t i e r tov á b b r a is kritikusan közeledik a történelmi folyamatokhoz. Az A fény századáéban bő anyag áll rendelkezésünkre Carpentier történelemfelfogásának megértéséhez. Az 1789-es forradalom és karibi visszhangjának leírása ezeket konzervatív, reakciós, rendkívül pesszimista és negatív eseményeknek tünteti fel. E rendkívüli t ö r t é n e t nagyszerű kalandok, ellentmondások, félelmek, árulások, öldöklések, vér és szex közepette tárul elénk, viharával magával ragadja Victor Hugues-öt, a M e g h a t a l m a zottat, e nagyratörő parancsnokot, s vele együtt az értelmiségi Estebant, a tanút, kik Párizsban találkoznak, ahol a f o r r a d a l o m a „forradalom a l l e g ó r i á j á v á " változott, grand guignolba illő tragikus álarcot öltve. A regényben az 1789-es polgári f o r r a d a l m a t a marseille-i kereskedő, Victor személyesíti meg. Magatartásán keresztül megfigyelhetjük a f o r r a d a l o m különböző, egymást követő szakaszait. Az első szakaszban Victor szabadkőműves, ateista, v a l lásellenes, antimonarchista. Vadul megzörgeti az ajtókopogtatót és féktelen o r k á n ként hatol be .a havannai házba. De ez csak az első, kezdeti a l a k j a . Mint t u d j u k , a feudális rend eltörlése után — m i n t h a egy „székesegyházat r o b b a n t o t t a k volna f e l " — a polgárság a feudális kizsákmányolás helyett ú j kizsákmányolást — a s a j á t j á t — vezeti be. Ám ez a folyamat nem mentes a mély ellentmondásoktól és a belső h a r coktól. Ezért Victor előbb jakobinus radikális, Robespierre követője, m a j d — m i u t á n sok dolog megváltozott — Bonapartét csodálja, bonapartista lesz, s ezzel b e z á r u l ez a forradalmi ciklus. Ennek a szereplőnek változásai tökéletesen megfigyelhetők egy oly bonyolult kérdésben, mint az európai n a g y h a t a l m a k amerikai rabszolgarendszere. Az A n t i l l á k félé tartó hajón, a guillotin árnyékában, Victor b e v a l l j a Estebannak, hogy a k o n venció d e k r é t u m á t viszi, amely elrendeli a rabszolgaság eltörlését. Amerika földjén sok ezer ember élt rabszolgaként, a legkegyetlenebb k i z s á k m á nyolásnak alávetve. A f a j i megkülönböztetés a rabszolgaság következménye v o l t : „Aki néger volt, aki négernek született, az egyet jelentett a szolgával, a r a k o d ó munkással, a kocsissal és a vándorénekessel." „Minden e m b e r egyenlőnek született" — válaszolja neki ez alkalommal Victor, első szerepének megfelelően. G u a d e l u p e szigetére meghozza a felszabadítási dekrétumot és sokan a rabszolgák felszabadítójaként emlegetik. „A szabadsággal az első guillotin is az Ű j v i l á g b a é r k e z e t t " m o n d j a Carpentier. A guillotint nemcsak a királypártiak és angol szövetségeseik ellen hozták működésbe, hanem valamivel később a felszabadított rabszolgák ellen is, amikor ezek megtagadták a m u n k á t . A maszkabál komoran ironikus színekbe öltözik, h a a négerek sorsára f i g y e l m e zünk a 2. év Pluvioso 16-án kiadott dekrétumtól kezdve, amely k i m o n d t a f e l s z a b a dításukat, egészen a 10. év Floreal 30-án kiadott dekrétumig, amely visszaállította a rabszolgaságot a francia gyarmatokon, és a Mesidor 5-i törvényig, amely k i m o n d t a , hogy a színes bőrű állampolgárok nem léphetnek Franciaország területére. A francia forradalmárok, akik kimondták a rabszolgaság eltörlését (a K ö z t á r s a ságnaptár 2. évében), nem riadtak vissza attól, hogy a 10. évben négereket a d j a n a k 68
el holland kereskedőknek. Cinikus árnyként haladt a Karib-tengeren egy négerekkel kereskedő hajó, amelynek neve „Társadalmi Szerződés" volt. G u a y a n á b a n Victor a négerek üldözőjévé válik, ugyanúgy, ahogy régebben a felszabadítójuk volt. Megcserélődnek a szerepek. Sofia — a „mosolygó bölcsesség" — figyelmezteti a meghatalmazottat, hogy „nagyon szomorú a történelmet a rabszolgaság visszaállításával kezdeni". „Sajnálom. De én politikus vagyok. És ha a rabszolgaság visszaállítása politikai szükségesség, meg kell hajlanom e szükségesség előtt." Ám a történelmet nem lehet az Európából küldött parancsok szerint alakítani; ami A m e r i k á b a n történik, azt n e m európai dekrétumok és határozatok m o z g a t j á k ; Amerikánk történelme ennek a földnek sajátos problémáiból ered és nem külföldi eszmék és nézőpontok passzív származéka. Ahogy Jósé Marti m o n d o t t a : „Nem Rousseau-tól és nem Washingtontól származik Amerika, hanem önmagából." G u a y a n á b a n a hatalomból kirekesztett francia vezetők vitatkoznak az abolíciót kimondó dekrétum következményei felől. Egyesek úgy hiszik, hogy ez „a forradalmi emberiesség nemes tévedése", míg Sieger, a svájci ültetvényes így emlékezteti őket: „Mindaz, amit a f r a n cia forradalom tett, csupán a nagy rabszolgaszökés legalizálása volt, amely a XVI. századtól egyfolytában tart. A négerek nem vártak önökre, hogy szabaddá legyenek . . . " Amikor Estaban, f á r a d t a n és csalódottan végre e l h a g y h a t j a Guayanát, hogy visszatérjen Kubába, azzal a megbízatással érkezik P a r a m a r i b ó b a — ahol átutazóban jár —, hogy szétossza a rabszolgaság eltörléséről szóló d e k r é t u m holland nyelvű fordítását, a n n a k ellenére, hogy a dekrétum akkor m á r hatályon kívül volt helyezve. A folyóba a k a r j a dobni a kiáltványokat. De amint a városba ér, látja, hogyan vágják le a kórházban a szökéssel vádolt rabszolgák lábát, és ekkor megváltoztatja szándékát és az iratcsomagot egy halászcsónakba dobja, amelyben négerek eveznek: Olvassátok! — kiáltott oda nekik. És h a nem tudtok olvasni, keressetek valakit, aki ezt felolvassa! Ügy tűnt, hogy a forradalom csődbe jutott és visszatért minden, ami annak előtte volt: az összes dogma, eszme és intézmény. De ami ott elbukott, újból kicsírázhat és gyümölcsözhet itt, hogy továbbvigye a Nagy Lázadást, az indiánokét, a négerekét, a mulattokét és a meszticekét, a kreol fehérekét, mindenkiét, akit a szabadságért folytatott harc köt össze, vallotta Carpentier. Ez a történelmi k o n j u n k t ú r a be fogja bizonyítani, hogy a rabszolgák felszabadulásának folyamata nem m a r a d abba, nem torpanhat meg, és ú j u t a k a t fog nyitni a közeli, a legközelebbi történelemben. Ahogy Sorel m o n d j a : „A rabszolgaság csak rövid időre tér vissza, a forradalom eszméi megvilágítják a forradalom utáni emberek elméit: a négerek m á r n e m lesznek rabszolgák, az emberalatti osztály tagjai; a négerkérdés része lett a születő és gyorsan fejlődő polgárság által kizsákmányolt m i n d e n ember kérdésének." Rendkívül érdekes az egyik mellékszereplő, a mulatt Ogé doktor-orvos és varázsló. A mű kevés bírálója figyelt fel Ogé jelenlétére a regény első fejezetében. Alexis Márquez Rodriguez r á m u t a t , hogy „kevertsége (...) nem csupán etnikus, a vér keveredése, h a n e m kulturális keveredés is". Haitiben született, Franciaországban tanult orvosnak, de amikor a havannai házba Estabanhoz hívják, különös módszereket használ a h a v a n n a i i f j ú a s z t m á j á n a k enyhítésére. Victor b a r á t j a és b a j t á r s a ként, Ogének sok közös vonása van vele: mindketten ateisták, szkeptikusok és a f r a n c i a felvilágosodásban gyökeredző forradalmi eszméket vallják. Ogé azonban bizonyos ezotérikus hiedelmeket vall, melyek a „ v u d ü ' - b ó l származnak. Vitáik akkor a legtüzesebbek, amikor a haiti mulatt olyan elgondolásokat vesz védelmébe, amelyek — Victor szerint — nem valók egy tanult emberhez, egy orvoshoz. Mert Ogé doktor hitt a Gonave öbölben fekvő szigetek vízeséseinek hatalmában, amelyek jóserővel r u h á z t á k fel azokat az asszonyokat, akik vizükben megfürödtek. Ezért „Ogé nem úgy ateista, mint Victor". Ezekben a vitákban a vallásos hitről a két barát ellentétes nézőpontot foglal el, ahogy Lev Ospovat í r j a : „Alapjában véve, a vita a mitológiáról folyik, mely Amerika gyermeke és nem más, mint a népi tapasztalat összessége, a szellemi hagyományok forrása, melyet forradalmi 69
m ó d o n kell ú j r a é r t e l m e z n i " . És m i n t A m e r i k a gyermeke, A m e r i k á h o z k ö t ö t t s o r s á n a k teljes t u d a t á b a n , Ogé doktor haiti szülőföldjén m a r a d , „ m e r t sok elégetni v a l ó m a r a d t " , és elköszön a F r a n c i a o r s z á g b a i n d u l ó Estabantól és Victortól, „ m i n t a k i m a g á r a vállalta egy egész ország képviseletét". Alejo C a r p e n t i e r e z e k b e n a m ű v e i b e n (a t ö r t é n e t b e illesztett sok m á s f o g a l m i meggondolás mellett) világosan m u t a t j a b e A m e r i k á n k t á r s a d a l m i k u l t u r á l i s p r o b l e m a t i k á j á n a k egy egyedülálló n é z ő p o n t j á t , a m e l y annak a k ü l ö n l e g e s e t n i k a i és k u l turális á t a l a k u l á s n a k az e r e d m é n y e , amely országainkban, k ü l ö n ö s e n a K a r i b tenger m e d e n c é j é b e n és környező vidékein végbement, és a m e l y a l e g k ü l ö n b ö z ő b b e r e d e t ű összetevőket asszimilálta. A rabszolgaság r e t t e n e t e s h o n t a l a n s á g á t átélő s o k ezernyi e m b e r a f r i k a i k u l t u r á l i s e l e m e k e t ültetett át e z e k r e a t á j a k r a , és ezzel f ö l becsülhetetlen é r t é k ű tényezőkkel j á r u l t hozzá mesztic k u l t ú r á n k h o z ; a n a g y s z á m ú a f r i k a i e r e d e t ű lakosság k a p c s o l a t b a n v a n az amerikai föld k i n c s e i n e k l é t r e h o z á s á val, ennek á l d o z t a k v é r r e l és izzadsággal századokon keresztül. C a r p e n t i e r é r t ő e n foglalta alkotó m ű v é s z e t é b e e n n e k a sokféle és összetett, v é g l e t e s e n d i n a m i k u s g a z dasági, t á r s a d a l m i és politikai v a l ó s á g n a k értékes képeit. A r r ó l a k o n t i n e n s r ő l írt, melyet Marti a „mi A m e r i k á n k " - n a k nevezett, hogy m e g k ü l ö n b ö z t e s s e a t t ó l a m á s i k Amerikától, a m e l y n e m a miénk. C a r p e n t i e r ezt így m a g y a r á z z a a Tientos y diferencias-ban (Fantáziák és variációk, 1966): „Itt, az e m b e r i p l a z m a f o r r ó k i f e j e z ő d é sében van az igazi e p i k u s a n y a g a regényírók s z á m á r a . " E z e k r e az a l a p v e t ő m e g gondolásokra épül e n n e k az antillákbeli és egyben u n i v e r z á l i s m ű v é s z n e k i r o d a l m i m u n k á s s á g a , kinek — ahogy ő m a g a m o n d t a Thomas M a n n r ó l — „a r e g é n y m e g szűnt csupán szórakoztató elbeszélés lenni, hogy az e m b e r m e g i s m e r é s é n e k és k u t a t á s á n a k eszköze legyen".
Fordította ERDŐS MÁRIA
E SZÁMUNK KUBAI SZERZŐI ANGEL AUGIER (1910) költő, esszéíró, kritikus, a kubai írószövetség főtitkára. ROBERTO BRANLY (1930) költő, a kubai írószövetség lapja, a Gaceta de Cuba filmkritikusa. SALVADOR. BUENO (1917) irodalomtörténész, kritikus, a kubai és latin-amerikai irodalom professzora a havannai egyetemen. Több izben járt Magyarországon, mint az Eötvös Loránd Tudományegyetem vendégprofesszora. XX. századi magyar novellaantológiáját a Corvina Kiadó adta ki 1972-ben, ennek bővített kiadása 1976-ban látott napvilágot Kubában. Ugyancsak a Corvinánál jelent meg 1977-ben a magyar—latin-amerikai kapcsolatokról írt könyve. A magyar irodalom népszerűsítése terén kifejtett munkásságáért Ady-emlékéremmel tüntették ki. DÁVID CHERIClAN (1940) költő, műfordító, a Gaceta de Cuba munkatársa. Eliseo Diegoval együtt fordította a Kubában 1973-ban megjelent Petőfi-válogatást. A Corvina Kiadónál 1977-ben megjelent Ady-válogatást és a készülő magyar lirai antológia nagy részét ő fordította Tóth Éva közreműködésével. A magyar költészet fordítása terén kifejtett munkásságáért a Magyar Népköztársaság a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntette ki. ELISEO DIEGO (1920) költő, prózaíró, kritikus. Első verseskötete 1942-ben jelent meg, Nombrar las cosas cimű gyűjteményes kötetét 1973-ban adta ki az UNEAC, a kubai írószövetség kiadója. Verseit több nyelvre lefordították. Kitűnő gyermekverseket ír, orosz, szovjet költők és Petőfi verseinek nagyszerű tolmácsolója. ROBERTO FERNANDEZ RETAMAR (1930) költő, esszéíró, kritikus, egyetemi tanár,' a Casa de las Amérlcas című folyóirat főszerkesztője. FAYAD JAMlS (1930) költő, festő, jelenleg Mexikóban kultúrattasé. József Attila fordításkötete 1964-ben jelent meg Kubában, 1967-ben a Corvina Kiadónál. Kődobás címmel a Magvető Kiadó jelentette meg válogatott verseit 1968-ban. LUIS MARRÉ (1929) költő, újságíró. Jelenleg a kubai Írószövetség párttitkára. RAUL RIVERO (1945) költő, újságíró. Jelenleg a Prensa Latina hírügynökség moszkvai tudósítója. LUIS GUARDlAZ (1936) költő, kritikus, újságíró, a kubai Írószövetség külügyi titkára. FRANCISCO DE ORAA (1929) költő, kritikus. A sajtó alatt levő magyar lirai antológia egyik kitűnő fordítója.
70
MÉREI GYULA
1918. október 31.—1919. március 21. EMLÉKEZÉS A KMP MEGALAKULÁSÁNAK 60. ÉVFORDULÓJÁRA* 1918. o k t ó b e r 30-áról 31-ére v i r r a d ó é j s z a k a győzött a n é p f o r r a d a l m a M a g y a r országon. A f o r r a d a l o m m i n d e n e k e l ő t t a b u d a p e s t i m u n k á s o k , a túlnyomórészt p a raszti sorból származó, részben szökevény, részben orosz fogságból hazatért, kisebb részben orosz fogoly k a t o n á k , különböző eredeti foglalkozású t a r t a l é k o s tisztek, é p p e n csak leérettségizett és rögtön a f r o n t r a vitt, o n n a n pedig v a l a m i l y e n ú t o n módon h a z a k e r ü l t fiatalok tömegeinek a f e n n á l l ó r e n d e t tagadó, a n n a k m e g v á l t o z t a t á s á r a i r á n y u l ó ösztönös v á g y a i t fejezte ki. Mégsem volt kizárólagosan a tömegek s p o n t á n lázadása, m e r t voltak t u d a t o s szervezői, vezetői is. S z á n t ó Béla, K o r v i n Ottó, K r á m e r Béla a baloldali s z o c i á l d e m o k r a t á k a t k é p viselte a f o r r a d a l o m v e z é r k a r á b ó l az Országos Nemzeti T a n á c s n y i l a t k o z a t á t elfogadó és szintén 1918. október 25-én, illegálisan m e g a l a k í t o t t K a t o n a t a n á c s b a n , ahol szavuk súlyosan esett a latba. Az á l t a l u k szervezett bizalmi rendszer ú t j á n mind a 80 b u d a p e s t i k a t o n a i a l a k u l a t t a l és m é g a k ö r n y é k b e l i e k k e l is gyorsan sikerült összeköttetésbe lépniök, a k a t o n á k f o r r a d a l m i változtatást igénylő érzelmeinek t a n ú bizonyságaként. Az Országos Nemzeti T a n á c s irodavezetője, az 1918. évi s z t r á j k m o z g a l m a k jelentős szereplője, és e m i a t t a b ö r t ö n b ő l csak n e m r é g szabadult, b a l oldali c e n t r i s t a szociáldemokrata L a n d l e r J e n ő á l l í t t a t t a le a f o r r a d a l o m é j s z a k á j á n B u d a p e s t f e l é a vasúti f o r g a l m a t , és ezzel meggátolta, hogy a régi r e n d v é d e l m é r e c s a p a t o k a t s z á l l í t h a s s a n a k a fővárosba. A f o r r a d a l o m vezetői között ott t a l á l h a t ó k a Szabó E r v i n eszmei i r á n y í t á s á v a l m ű k ö d ő a n t i m i l i t a r i s t a f o r r a d a l m i szocialisták K o r v i n O t t ó v a l az élükön. Jórészt a Galilei kör b a l o l d a l á n helyet foglaló diákok r é v é n illegálisan t e r j e s z t e t t h á b o r ú e l l e n e s r ö p l a p j a i k e l j u t o t t a k a g y á r a k b a , a l a k t a n y á k b a . K a p c s o l a t b a n voltak a Mosolygó A n t a l vezette f o r r a d a l m i szindikalista m u n k á s c s o porttal. A f o r r a d a l m i szocialisták és a szindikalisták összehangolták tevékenységüket a K a t o n a t a n á c s és a Nemzeti T a n á c s baloldali szociáldemokratáival. U g y a n a k k o r ösztönös is volt az októberi f o r r a d a l o m , m e r t n e m vezette a t ö m e g e k akcióit egységes, p á r t t á szervezett politikai erő. „Mi n e m a k a r t u k m é g á t v e n n i a h a t a l m a t . . . A n é p m a g a csinálta m e g a f o r r a d a l m a t , a n é p v e t t e kezébe a h a t a l m a t és a d t a á t a Nemzeti T a n á c s n a k " — e m l é kezik vissza K á r o l y i Mihály o k t ó b e r 31-ére. A Nemzeti T a n á c s még n e m a k a r t f o r r a d a l m i változást, de a győztes n é p kezéből e l f o g a d t a a h a t a l m a t , és ezzel b e f e j e z e t t n e k is t e k i n t e t t e a f o r r a d a l m a t . A polgári d e m o k r a t i k u s f o r r a d a l o m m á r győz e l m e n a p j á n kettős jellegű volt. E r r e érzett r á a m a g a m ó d j á n Babits M i h á l y : „Micsoda f o r r a d a l o m ez? Polgári f o r r a d a l o m ? Negyvennyolcas s z a b a d s á g f o r r a d a l o m ? Nacionalista? Vagy antinacionalista f o r r a d a l o m , vörösforradalom, szocialista, t á r s a d a l m i ? M a g y a r vagy e m b e r i ? Vagy é p p e n a bolseviki a n a r c h i a szellemének első és m é g álcázott k i r o b b a n á s a a Rend p a l a c k j á b ó l ? M á s h o g y a n l á t j a m i n d e n párt, * Az MSZMP Csongrád megyei Bizottságának Oktatási Igazgatóságán 1978. november 23-án tartott előadás bővített szövege. 71
máshogyan minden osztály, m i n t egy varázstüneményt: m i n d e n k i a m a g a szíve szerint l á t j a ? És mindegyik mást is vár t ő l e . . . " A demokrácia, a függetlenség, amely utóbbit a Magyarországon élő n e m m a g y a r népek nemzethez tartozásuk szerint eltérően értelmeztek, a tömegek s z á m á r a c s u p á n a forradalom kezdetét jelentette. Ennek egyik tünete volt november közepén az á l l a m f o r m á n a k a tömegek nyomására a monarchiából köztársasággá változtatása, d e m á r ekkor elhangzottak szocialista köztársaságot követelő hangok is. Még p r e g n á n sabb jele volt a tömegek továbblépési szándékának a m u n k á s t a n á c s o k életrehívása, amely m á r a forradalom első n a p j a i b a n országszerte megtörtént, mégpedig az MSZDP és a szakszervezetek vezetőségének hozzájárulásával. A b b a n r e m é n y k e d t e k , hogy ha e m e szerveket a párt és a szakszervezetek keretein belül t a r t j á k , meggátolh a t j á k , hogy a szovjet-oroszországi szovjetekhez hasonlókká v á l j a n a k . A f o r r a d a l o m első napjaiban a főváros üzemeiben és a legtöbb városban vagy ipari településen (Arad, Kassa, Kolozsvár, Makó, Szeged, Székesfehérvár) m e g a l a k u l t a k a m u n k á s tanácsok. Az első hetekben n e m törtek a politikai hatalomra, sőt oroszlánrészük volt a tömegmozgalmak lecsendesítésében. Ez megfelelt az MSZDP és a szakszervezeti vezetőség reformista céljainak. Á m a munkástanácsok napi m u n k á j u k során — a bennük tevékenykedő baloldali szociáldemokraták h a t á s á r a — kitörtek a r e f o r m i z mus kereteiből. A helyi igazgatást ellenőrző működésük révén, a helyi közellátás javításáért és más szociális kérdésekben vívott h a r c a i k b a n tekintélyt szereztek, t a pasztalatokkal gazdagodtak. A lakosság mind szélesebb körei f o r d u l t a k h o z z á j u k bizalommal. A munkástanácsok beleegyezése nélkül a nagyobb városokban n e m l e h e tett fontosabb intézkedéseket tenni, m e r t a régi közigazgatásnak egyre kevesebben engedelmeskedtek. Betöltötték tehát a forradalmi szervek f u n k c i ó j á t . A budapesti munkástanács a forradalom első heteiben még nem lépett fel a vidékiekhez hasonló eréllyel, de akkora volt a súlya, hogy m á r bíráló szava is hatott a k o r m á n y r a . (Például a szovjet kormány szikratáviratának közzététele, B a t t h y á n y T i v a d a r b e l ügyminiszter lemondatása esetében stb.). A megyei, városi nemzeti tanácsok mind osztályszempontból, mind m ű k ö d é s ü k e t tekintve a munkástanácsokétól eltérő képet mutattak. Ezeket az Országos Nemzeti Tanács felhívására alakították meg a törvényhatóságok első tisztviselői. Ebből k ö v e t kezően egy részüket a polgárság, vagy egyenesen a régi közigazgatás emberei, egyes esetekben pedig teljes egészében a régi megyei közgyűlés irányította. A tanácsok többsége azonban kezdettől fogva népi jellegű volt. Ahol n e m volt forradalmi hangulat és a jegyző alakította meg a nemzeti tanácsot, ott a helyi é r t e l miség, a jómódú parasztság vezetése érvényesült. A legtöbb esetben ez t ö r t é n t a Dunántúlon. A községek területén a falusi nemzeti tanácsok többsége kezében volt a tényleges hatalom. Osztályjellegétől függött, m i k é n t élhetett a n é p ezzel. A t a n á csok nem csupán az erős munkásmozgalommal rendelkező helyeken, h a n e m a Tiszántúlon is a nép forradalmi hatalmi szervei voltak, ahol a szegény- és középparasztok vezette tanácsok voltak túlsúlyban. Megalakultak a helyőrségek ú j katonatanácsai is. Budapesten az M S Z D P b a l szárnyához tartozó Pogány József lett az elnök, az egyik alelnök pedig az a n t i m i l i tarista Sugár Tivadar. Aktív tevékenységet ekkor még n e m f e j t e t t e k ki, de p u s z t a létezésük megkötötte a m o n a r c h i a b a r á t parancsnokok kezét. A Károlyi-kormány p r o g r a m j a lényeges szociális és politikai r e f o r m o k a t t a r t a l mazott úgy, hogy nem érintette a tőkés rendszer alapjait. A f o r r a d a l o m e l t a k a r í t o t t a az útból a régi uralmi rendet, de most az eddiginél jobban kiéleződött a tőke és a munka, valamint a magyar uralkodó osztályok és a Magyarországon élő n e m m a g y a r népek ellentéte. Külpolitikai téren az antant imperialista törekvése, b l o k á d j a ü t k ö zött össze a polgári demokratikus m a g y a r k o r m á n y n a k a wilsoni elvekbe v e t e t t bizalmával, továbbá az ország területi sértetlenségéhez való m e r e v ragaszkodásával, és meghiúsította a k o r m á n y n a k és a tömegeknek a békekötésbe vetett reménységeit. November közepére — csupán a felszínen észlelhető tüneteket nézve — a l á b b hagyott ugyan a forradalom lendülete, á m tábora n e m zilálódott szét és az osztályharc változatlanul tovább folyt. 72
A polgári osztályérdekeket, tulajdonviszonyokat az 1918. október előttihez képest más módon képviselő k o r m á n y n a k előnyt jelentett a munkásosztály f o r r a d a l m i pártj á n a k a hiánya, a parasztság szervezetlensége, mindkét osztály megosztottsága, nemkülönben az a n t a n t bolsevizmusellenessége. A munkások és a k a t o n á k azonban megőrizték tanácsaikat. Az utóbbiak megtartották fegyvereiket is. Az országban lényegében véve kettős hatalom jött létre, amelyre azonban egyáltalán n e m volt jellemző a békés egymás mellett élés. Az egyik h a t a l m a t a „népköztársaság" hivatalos szervei képviselték, a másikat ebben az időszakban a m u n kás- és a katonatanácsok. 1919 elején ezt a h a t a l m a t fogják m a j d erősíteni az akkor alakuló paraszttanácsok is. A nép e r e j e 1918 novemberének utolsó h a r m a d á i g — forradalmi p á r t hiányában — nem volt ugyan elegendő a hatalom m e g r a g a d á s á r a és kizárólagos gyakorlására, de m á r képes volt arra, hogy meggátolja az „ ú j rend" megszilárdulását. A kormány pedig nem m e r t e egyenesen m e g t á m a d n i a formálódó tanácsrendszert, h a n e m beérte h a t a l m á n a k november 4-én megtörtént formai biztosításával, továbbá a népforradalom korlátozásával. A kettős hatalom azonban sokáig nem m a r a d h a t o t t fenn. „Két hatalom nem létezhet egy államban. Egyiküknek meg kell semmisülnie" — írta Lenin 1917 áprilisában az oroszországi kettős hatalomról, de ez a megállapítás érvényes volt a m a gyarországi viszonyokra is. 1918 novemberének utolsó h a r m a d á r a m á r nyilvánvalóvá lett, hogy a kormány politikájának az események menetéből következő történelmi szükségszerűséggel mind a bel-, mind a külpolitikában hajótörést kell szenvednie. Vajon melyek voltak azok a többé-kevésbé lazán szervezett forradalmi erők, amelyek a forradalom sikeres továbbvitelének feltételeként megalakítandó f o r r a dalmi m u n k á s p á r t n a k m i n d j á r t alakulásakor vagy esetleg csak valamivel később alkotóelemeivé v á l h a t t a k ? K e z d j ü k talán a sort az utóbbiakkal. Az MSZDP úgynevezett ú j a b b baloldali ellenzékét, amely Landler Jenő, H a m b u r g e r Jenő, Varga Jenő, Nyisztor György, Zádor Béla, Pogány József nevével jelezhető, a forradalom előtt h á t t é r b e szorította a jobboldali vezetés. Október 31-e u t á n Landler, Varga, Pogány, később H a m b u r g e r bekerültek a legfelső pártvezetésbe, H a m b u r g e r a párt titkárságának egyik vezetőjévé lett. Egyidejűleg háttérbe szorultak az egyértelműen jobboldaliak, és előtérbe kerültek a mérsékelt c e n t r u m tagjai (Kunfi Zsigmond, Böhm Vilmos, Garbai Sándor). E jelenségből f a k a d t az úgynevezett ú j a b b baloldaliaknak az a tévedése, amely szerint a forradalom az MSZDP kereteiben is továbbfejleszthető, a k o r m á n y b a l r a tolása ú t j á n . Polgári és szocialista forradalmi feladatokat egyaránt m a g á b a n foglaló p r o g r a m j u k a t m á r az MSZDP 1918. október 13-i, rendkívüli kongresszusán előterjesztette Zádor P á l Nyisztor György és más elvbarátai nevében. Ebben az országban élő minden nemzet megbízottjainak részvételével azonnal megkötendő békének, a nemzetiségek önrendelkezési jogának, az egyházi, a kötött s a tulajdonosa által meg nem művelt földeknek a megművelésükre vállalkozók közötti felosztásának és állami eszközökkel termelőszövetkezetek létesítésének polgári demokratikus forradalom által is megvalósítható követelései mellett m á r ott találhatók az olyan, ezeken túlmutatok is, mint az ipari üzemek, elsősorban a bányák, a nehézipar, az élelmezési, ruházati és építőanyagipari gyárak államosítása, a munkások és alkalmazottak hatékony részvétele a termelés vezetésében, a „bank és a pénzkereskedelem" államosítása. Mindezeket az MSZDP kereteiben vélték megvalósíthatóknak. A csoport március 21-ig kívül m a r a d t a forradalmi munkáspárton, de egyes tagjai sokat tettek a forradalom szocialista irányú előbbrevitelében. A háború alatt a forradalmi szindikalistákkal az antimilitarista akciók révén kapcsolatba került szocialista mérnökök (Hevesi Gyula és elvbarátai), valamint többen az ipari tisztviselők körében lelkesen üdvözölték a bolsevik p á r t programját, ám nem becsülték sokra a politikai harcot. Elítélték ugyan az MSZDP vezetésének a politikáját, de lehetségesnek tartották a párt keretein belül m a r a d v a és r a j t a keresztül az ipar államosításának és a tervgazdálkodásnak a megvalósítását. Ebből következett, hogy csak később csatlakoztak a KMP-hez. Egyes, pártokon kívülálló baloldali értelmiségiek (Lukács György, Bolgár Elek, 73
Fogarasi Béla) különféle megfontolásból ugyan, de m á r n o v e m b e r b e n a f o r r a d a l o m továbbvitelét követelték. Kassák L a j o s „Ma" című folyóiratának g á r d á j á b ó l elsőként Révai József és K o m j á t Aladár igényelte a bolsevik f o r r a d a l m a t , á m a K M P soraiba csak hetekkel megalakulása u t á n léptek be. Az ú j forradalmi p á r t egyik fontos elemét alkották az MSZDP úgynevezett régi baloldali ellenzékének tagjai (Szántó Béla, Vágó Béla, R u d a s László, Hirossik J á n o s , László Jenő és elvbarátaik). Nem hittek abban, hogy a szocialista f o r r a d a l o m az MSZDP révén megvalósítható. Elhatárolták magukat a hivatalos vezetéstől, de n e m érezték elég erősnek magukat az önálló fellépésre. Ideológiailag és a p r o p a g a n d a terén független forradalmi ellenzéki kör létrehozásától v á r t á k a szociáldemokrata munkásmozgalom forradalmasítását. A Szántó—Vágó csoport hatott a szociáldemokr a t a ifjúsági szervezet tagjainak jelentős részére is. A két csoport elméleti állásfoglalásában a spartakistáknak, a n é m e t „függetlenek"-nek a II. Internacionálét b í r á l ó nézetei keveredtek a zimmerwaldi kiáltvány, a bolsevik október f o r r a d a l m i földosztást is m a g á b a n foglaló p r o g r a m j á n a k egyes pontjaival, Rosa L u x e m b u r g és Szabó Ervin, a bolsevizmustól számos kérdésben eltérő, d e f o r r a d a l m i útkeresést jelző elméleti álláspontjával. Eklektikus ideológiájuk a marxizmusból indult ki, f o r r a d a l m i volt és tendenciájában a bolsevizmus felé mutatott, ő k a K M P alapító tagjai között találhatók. Az 1918. j a n u á r i és júniusi, továbbá az úgynevezett „ v a d " s z t r á j k o k szervezésében is döntő szerepük volt a baloldali ellenzéki üzemi és szakszervezeti b i z a l m i a k nak (Chlepkó Ede, Fiedler Rezső, Hikádé Aladár, Cservenka Ferenc, Mosolygó Antal, Szaton Rezső és mások). Hatott r á j u k mind a Szántó—Vágó, mind a L a n d l e r — H a m burger-féle csoport. A K M P megalapításában a régi ellenzékiekkel t a r t ó bizalmiak vettek részt. 1917 októberének közvetlen hatására, illegalitásban jött létre az év végén a f o r radalmi szocialisták csoportja, amely a háborúellenes akciók szervezése során közvetlen kapcsolatba jutott a Galilei kör baloldali t a g j a i n a k nagy műveltségű é r t e l miségi csoportjával, amely Szabó Ervint vallotta eszmei vezetőjének. Ezek a h á b o r ú ellenes csoportok szocialista f o r r a d a l m a t követeltek. A f o r r a d a l m i szocialisták t ö b b sége a munkásmozgalomhoz tartozásának kifejezéseként az MSZDP t a g j a volt. Ők is elítélték a pártvezetés irányvonalát. Szabó Ervin f o r r a d a l m i szindikalista nézeteinek h a t á s á r a pedig éppúgy, mint a f o r r a d a l m i szindikalisták, lebecsülték a p á r t vezető szerepét. 1917 októberének nyomán lelkes hívei voltak a m u n k á s t a n á c s o k létesítésének, a forradalmi földosztásnak, a békének, a bolsevik eszmék megvalósításának Magyarországon. Csoportjuk a baloldali galileistákkal és a f o r r a d a l m i szindikalistákkal együtt a K M P alapítói között található. Többen vetették fel a m ú l t b a n és vetik fel ma is a kérdést, hogy a KMP, m a j d az első magyar proletárdiktatúra nem a forradalom i m p o r t j a k é n t jött-e létre? N e m volt-e igazuk az MSZDP a m a vezetőinek, akik korainak t a r t o t t á k a p r o l e t á r f o r r a d a l m a t Magyarországon, mondván, hogy itt még nem értek meg a feltételei? A r r a a kérdésre, történelmileg időszerű volt-e a K M P m e g a l a k í t á s a — közvetve — m á r 1918 novemberében számos tény felelt, később pedig — i m m á r közvetlenül — a tömegek állásfoglalása válaszolt igennel. 1918 n o v e m b e r é n e k utolsó h e t é r e m á r nyilvánvaló lett a kormánypolitika csődje. A másik — közvetett bizonyítékul szolgáló — ténycsoport egyes szakszervezetek kettészakadása, Somló Dezső kis csoportj á n a k az a törekvése volt, hogy a németországi független szocialisták m ó d j á r a önálló szervezetet hozzon létre, valamint az, hogy a régi szociáldemokrata ellenzék egyes tagjai (Rudas—Hirossik csoport) november 17-én az MSZDP-től független szervezet életrehívásában állapodott meg, míg a régi baloldali ellenzék többsége ekkor még beérte Szabó Ervin-, más visszaemlékezések szerint M a r x - k ö r alapításával. Mindez arról vall, hogy a f o r r a d a l m i m u n k á s p á r t létrehozásának szükségszerűsége egyre több itthon élő m a g y a r f o r r a d a l m á r b a n tudatosult. A forradalmi m u n k á s p á r t létrehozásának feladata az itthon levő f o r r a d a l m i erők laza szervezettsége miatt, nemkülönben elméleti okokból is az Oroszországi K o m m u nista (b) P á r t m a g y a r szekciójának e célból 1918 n o v e m b e r é b e n kis csoportokban 74
hazatért, mintegy 200 főnyi g á r d á j á r a , köztük is elsősorban K u n Bélára várt. K u n 1918. november 17-e t á j á n érkezett haza és azonnal megkezdte tárgyalásait a f o r r a dalom továbbfejlesztésére kész erőkkel, de az MSZDP vezetőivel is. Meggyőződvén azonban arról, hogy utóbbiak nem hajlandók azonnal szocialista forradalmivá alakítani politikai irányvonalukat, a hazai forradalmi csoportokkal több napon át folytatott vita után, amelynek során megértették, hogy azonnal szükséges forradalmi m u n k á s p á r t létrehozása, 1918. november 24-én megalapították a KMP-t. A K M P p r o g r a m j á t a Szovjet-Oroszországból hazatért magyar kommunista csoport tagjai fogalmazták meg a lenini—bolsevik elvek alapján. Az ő révükön ismerkedhettek meg a tömegek, részben még a K M P itthoni tagjai is a lenini—bolsevik eszmékkel. N e m közömbös tehát, mit ismertek a leninizmusból, mert ennek alapján érthető meg a p á r t n a k szinte hihetetlenül gyorsan szélesedő, mélyülő tömegbefolyása, és felelet nyerhető a r r a a kérdésre is, valóban a magyarországi népektől, elsősorban a magyartól idegen eszmei importárut hoztak-e forgalomba K u n Béláék, vagy éppenséggel nagyon is a tömegek vágyait fogalmazták meg a lenini eszmék a l a p j á n ? A K M P vezetőinek a többsége olvasta az „Áprilisi tézisek"-en kívül a bolsevik p á r t programját, a békéről, a földről, a munkásellenőrzésről kiadott pártokmányokat, az első szovjet alkotmányt, Lenin felszólalásait, írásait a szovjethatalom eredményeiről és a további feladatokról, az európai helyzetről, nagyobb lélegzetű írásai közül az „Imperializmus, mint a kapitalizmus legfelső foka", az „Állam és f o r r a d a l o m " a „Proletárforradalom és a renegát K a u t s k y " címűeket. K u n Béla még korábbi lenini m u n k á k a t is olvasott, a legfrissebbek közül pedig a proletariátusnak és f o r r a d a l m á nak feladatairól szólókat. Nem ismerték Lenin „Mi a teendő?" és „Egy lépés előre, két lépés h á t r a " című írásait, és emiatt is hiányosak voltak elméleti ismereteik a pártról, a p á r t polgári demokratikus feladatairól, mint a szocialista forradalom megvalósításához szükséges feltételekről, az elmaradott tőkés fejlődésű kelet-közép-európai államokban. A K M P vezetői alapvető jelentőségűnek tartották az osztályharc nemzetközivé válását, a világ proletariátusának a harcát a világimperializmus ellen. Elvetették az egyenesvonalú haladásba vetett nézeteket és ezzel együtt azt a mind a nyugati SZDP-k, mind az MSZDP által vallott ökonomista tételt is, hogy a szocialista forradalom pillanata akkor érkezik el, amikor a gazdasági fejlődés megérleli. Ezzel szemben az volt a véleményük, hogy a nemzetközi osztályharc f r o n t j a i n a k alakulásától függ, mikor érlelődnek meg a szocialista forradalom feltételei. Nem becsülték le a gazdasági fejlettség tényét, de — Lenin nyomán — abból kiindulva, hogy a világforradalom küszöbön áll, úgy látták, hogy egy-egy ország gazdasági elmaradottsága a nemzetközi proletariátus forradalmi aktivitása révén történelmi értelemben rövid idő alatt behozható lesz. Tisztában voltak azzal, hogy a magyarországi szocialista forradalom nem m a r a d h a t f e n n az egész Európára kiterjedő szocialista f o r r a dalom nélkül. A K M P vezetői a r r a számítottak, hogy Szovjet-Oroszország helyzete megszilárdul, ezzel párhuzamosan szövetséges szocialista köztársaságok alakulnak E u r ó p á b a n és győz a világforradalom Van olyan nézet, amely szerint a kommunisták, mások szerint a m a g y a r komm u n i s t á k az 1917—1920 közötti években hibásan számítottak a világforradalomra. 1918 őszén és 1919 tavaszán azonban volt olyan időszak, amikor — és ezt az Európáb a n m ű k ö d ő amerikai diplomaták egykorú jelentéseiből olvashatóan a világforradalomtól való rettegésük is jelzi —, a világforradalom az európai továbbhaladásnak egyik lehetősége volt és ezt az esélyt forradalmárok nem hagyhatták kiaknázatlanul. 1918 őszén, 1919 tavaszán még nem volt előrelátható, hogy a világforradalom lehetősége csökken, m a j d megszűnik. Ebből az utólag felismert tényből visszakövetkeztetve elmarasztalni a magyar kommunistákat, történelmietlen szemléletről vall. A volt m a g y a r hadifogoly kommunisták tudták, hogy a proletariátus csak szövetségesekkel együtt viheti győzelemre a proletárforradalmat. Ebben a harcban a legfőbb szövetségesnek a szegényparasztságot tekintették, mint amely a földért vívott küzdelme révén érdekelt a proletariátus forradalmában. A K M P p r o g r a m j á b a a Nyisztor—Zádor-féle követelésekkel egybevágó megfogal75
mazásban iktatták be a földkérdés rendezését. Ez az álláspont h a l a d ó b b volt a m a gyar polgári demokratikus k o r m á n y földreform-tervezeténél, m a j d -törvényénél. A kisajátított földek azonnali köztulajdonba vételének, a szövetkezeti művelésnek a követelése 1919. március 21. előtt azt jelentette, hogy az e l l e n f o r r a d a l m i t á m a d á s r a készülődő reakció legerősebb támaszát, az egyházi és úri nagybirtokot m e g f o s z t j á k legfontosabb gazdasági erőforrásától, és ezáltal jelentősen meggyengítik az e l l e n f o r radalom táborát, erősítik a szocializmus harci osztagait. A későbbi eseményekből visszakövetkeztetve az 1919. március 21-ét megelőző időkre és e k k o r r a is n e g a t í v n a k minősíteni a K M P a g r á r p r o g r a m j á t , szintén történetietlen. A Szovjet-Oroszországból hazatért m a g y a r kommunisták helyesen ismerték fel, hogy a soknemzetiségű Magyarországon a szocialista f o r r a d a l o m r a készülő m a g y a r proletariátus nem v í v h a t j a meg harcát sikeresen az ország lakosságának n a g y o b b részét tevő nemzetiségi dolgozók támogatása nélkül. Megítélésük szerint a m a g y a r proletariátus érdekeivel ellentétes a nemzeti elnyomás f e n n t a r t á s a , m e r t „ m i n d e n nemzeti elnyomás g á t j a a s a j á t felszabadulásának". A nemzeti kérdés megoldását a proletárforradalom nemzetközi és hazai győzelmétől, a létrejövő tanácsköztársaságok népeinek internacionalista szolidaritása a l a p j á n alakítandó nemzetközi föderációjától várták. Ügy vélték, hogy ilyen körülmények között a m u n k á s o k és a f ö l d m ű v e l ő szegények, a dolgozó osztályok teljes elszakadást, önálló állami létet feltételező ö n rendelkezési joga és a népek internacionalista szolidaritása a l a p j á n a v i l á g f o r r a dalom mindent átfogó kereteiben feloldódnak a nemzeti ellentétek. Ez az álláspont vált a K M P p r o g r a m j á v á . A K M P álláspontja formailag erősen hasonlított ugyan B u h a r i n „baloldali k o m munista" nézeteihez, de gyakorlatában kezdettől fogva a lenini elveknek megfelelően j á r t el, szigorúan t a r t v a magát a nemzetek önrendelkezési jogának tiszteletben t a r tásához, ezzel is erősíteni szándékozván a szocialista világforradalom és a m a g y a r proletárdiktatúra híveinek a táborát. A helyes politikai gyakorlat egyik t ü n e t e k é n t a KMP rögtön megalakulása u t á n hozzálátott a nemzetiségi m u n k á s o k (elsősorban a román SZDP balszárnyán helyet foglalók) és az idegen nyelvű (főként orosz h a d i fogoly) katonák kommunista csoportjainak a szervezéséhez. A volt hadifogoly m a g y a r kommunisták a lenini eszmék n y o m á n követelték ú j forradalmi élcsapat szervezését „orosz módra". Ezt az igényt f o g a l m a z t a m e g K u n Béla még 1918 m á j u s á b a n „Mit a k a r n a k a kommunisták?" című írásában, a m e l y azután a K M P agitációs és p r o p a g a n d a m u n k á j á h o z itthon nagy segítséget n y ú j t o t t . Tisztán látták azt is, hogy a tanácsokat, a szakszervezeteket, a p r o l e t á r h a t a l o m egész tevékenységét a pártnak kell irányítania. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a p á r t n a k főként a p r o letárdiktatúrában játszott szerepét a nemzetközi k o m m u n i s t a mozgalom s z á m á r a az OK(b)P 1918—1920. évi gyakorlata, n e m utolsósorban azonban a K M P 1919. évi történeti tapasztalatai nyomán m a g a a bolsevik párt is csak 1918. és 1921. között t a r t o t t kongresszusain és konferenciáin fogalmazta meg. N e m m a r a s z t a l h a t ó el t e h á t a K M P amiatt, m e r t 1918 novembere és 1919 márciusa között n e m végzett olyan m u n k á t , amilyenre az OKP is csak később, a tapasztalatok összegezése, kellő gyakorlat b i r tokában lehetett képes Lenin életében, és ami Magyarországon a p r o l e t á r h a t a l o m kivívásáig még nem is volt időszerű. Az sem lephet meg senkit, hogy a jelzett k ö r ü l mények között keveredhettek a K M P vezetésének a p á r t r ó l vallott f e l f o g á s á b a n is Lenin nézetei a buharini szektás kommunizmus türelmetlenségével. A tényeknek mond ellent az a felfogás, amely szerint a K M P bolsevik vezetői nem rendelkeztek a lenini elmélet kellő ismeretével. Az viszont megfelel a valóságnak, hogy a KMP egész vezetésének és t a g s á g á n a k a forradalmi mozgalmi történelmi előzmények és tapasztalatok ö n m a g u k b a n véve is, az OK(b)P vezetéséhez képest pedig különösen csekély mértékéből következően, m é g inkább a forradalom rohanó ütemében összetornyosuló napi gyakorlati t e n n i v a l ó k miatt nem volt elég idejük, lehetőségük a lenini—bolsevik elmélet m é l y r e ásó t a n u l mányozására. Ennek ellenére a K M P vezetésének a m u n k á j á t n e m a téves nézetek jellemezték, h a n e m a lenini—bolsevik elmélet ú t j á n való haladás. 76
A K M P f o r r a d a l o m b a n jött létre és megfelelő forradalmi szervezeti előzmények nélkül azonnal f o r r a d a l m a t kellett vezetnie. Ez a körülmény nehezítette m u n k á j á t . A K M P mindenekelőtt forradalmi propagandaszervezet volt. Szervezeti, cselekvési egysége 1919. március 21-ig még csak kiforróban volt. Könnyítette agitációs és p r o p a g a n d a m u n k á j á t az, hogy a p á r t megalakulása előtt hazatért volt hadifoglyok révén az orosz proletárforradalom céljai országszerte ismertekké váltak. A K M P tagjai azonnal reagáltak a legfontosabb napi országos és helyi kérdésekre üzemi gyűléseken, csoportos, villamoson vagy éppen a gyárkapuk előtt folytatott vitákban, egyszerű, meggyőző szavakkal, továbbá röpirataik és s a j t ó j u k révén. A tömegekkel gyorsan tudtak kapcsolatot teremteni. Azon fáradoztak, hogy tudatossá alakitsák elsősorban a magyar munkástömegek ösztönös forradalmiságát. A K M P minimális és távolabbi célkitűzései az ő kívánságaikat öntötték formába. Az objektív körülmények alakulása is hozzájárult ahhoz, hogy egyre többen figyeltek a K M P szavára. Az áruhiányt, az inflációt, a munkanélküliséget, a háború alattinál is alacsonyabb életszínvonal okozta gyötrelmeket, a tartós béke hiányát nemcsak a munkások érezték meg, h a n e m a kispolgári-értelmiségi középrétegek is, soraikban a kultúra alkotó művelőivel. Az utóbbiak közül 1919 első hónapjaiban még számosan reménykedtek a klasszikus polgári demokrácián túllépő, de a bolsevik típusú szocializmuson innen m a r a d ó átalakulásban, miközben ekkorra m á r tovább gyarapodott a szocialista f o r r a d a l o m híveinek a tábora. Ez utóbbiak h a n g j á n szólalt meg Juhász Gyula Szegeden: „Az ú j hit hívei nem alkusznak. Aki vértanút csinál belőlük, az csinálja nekik a legsikeresebb p r o p a g a n d á t . . . a világtörténelem ú j fejezete kezdődik, de az iniciálé nem latin betű, sem gót, hanem cirill." Az objektív és a szubjektív tényezők eredőjeként gyorsan alakultak a K M P szervezetei, elsőként és legszámosabban a fővárosban. 1919 j a n u á r j á b a n , f e b r u á r j á ban pedig Budapest külvárosain és a környező községeken kívül Salgótarjánban, Sátoraljaújhelyen, Debrecenben, Nagyváradon jöttek létre erős vidéki kommunista bázisok. A Csongrád megyei helytörténészek között vita folyik arról, mikor alakult meg a szegedi K M P szervezete, mikor a makói? Az egykorú hiteles forrás, a Vörös Újság adatai szerint erre Szegeden m á r 1918. december 31-én sor került. Makón k o m m u n i s t a csoport jött létre 1918 decemberének közepén. A szegedi pártszervezet izmosodásának a város f r a n c i a megszállása sem állhatta ú t j á t . A Viharsarok egyes községeiben, városaiban is számos helyen alakultak kommunista csoportok, illetve történt kísérlet létrehozásukra, mint például Hódmezővásárhelyen is. A K M P a szakszervezetekben elvi megfontolásból csupán k o m m u n i s t a frakciók létrehozására törekedett. Márciusig még nem nyerte el a tagság többségének a támogatását, még kevésbé a vezető funkciókat, de a frakcióknak elegendő erejük volt a n n a k megakadályozására, hogy a vezetőség el ne fojthassa a tagságnak a szocialista forradalom irányába fordulását. A szocialista forradalomra, a lehetőleg békés, de az esetleges fegyveres hatalomátvételre is készülődő párt nagy jelentőségűnek tekintvén a katonák megnyerését, Budapesten a Katonatanácsban 1919. j a n u á r 27-én formailag is életrehívta a kommunista katonák több száz főnyi csoportját, amelynek vezetésében ott volt Szántó Béla, Seidler Ernő, Sugár Tivadar is. A Katonatanács k o m m u nista küldötteinek 25 főnyi számát messze felülmúlta politikai befolyásuk. 1919 febr u á r j á b a n m á s u t t is alakultak katonatanácsok, vagy pedig ténylegessé vált addig csupán névleges szerepük. A különböző k a r h a t a l m i egységekben, elsősorban a jórészt fővárosi munkásokból toborzott népőrségben, ahol Szántó Rezső volt a helyettes parancsnok, sok híve volt a proletárforradalomnak. A K M P jórészt a Magyarországon á t visszavonuló Mackensen hadsereg katonáitól szerzett fegyverekkel ellátta a gyárak munkásait. Legnagyobb szervezeti befolyása a rokkantak, a leszerelt katonák, a munkanélküliek soraiban volt előbb Budapesten, 1919 f e b r u á r j á t ó l m á r vidéken is. Mindennek együttvéve volt köszönhető, hogy a K M P tagjainak száma — egykorú becslések szerint — az 1918. november végi néhány százról 1919 j a n u á r j á i g 10 000, 1919 márciusának közepére pedig m á r 20—25 000-re emelkedett, noha a p á r t b a csak a politikailag legaktívabb munkásokat és más osztályok egyes tagjait vették fel. 1919 f e b r u á r j á t ó l gátjait szakító áradásként mozdult meg a parasztság is. A pro77
letárforradalom győzelemre jutását folyton balra tolódó m a g a t a r t á s á v a l o b j e k t í v e segítő Károlyi Mihály f e b r u á r 23-i, kápolnai földosztása u t á n a baloldali szociáldemokraták Nyisztor György és H a m b u r g e r Jenő irányításával kezdeményezték a föld elvételét a nagybirtokosoktól, de jórészt általában az úri birtokosoktól is, az elvett földeken pedig termelőszövetkezetek alakítását. A mozgalom gyorsan t e r j e d t elsősorban a Dunántúlon, de a Tiszántúl némely részén is. A K M P m i n d e n ü t t t á m o gatta ezeket az akciókat, ahol befolyása volt. Elkezdődött a spontán földosztás is a Tiszántúl és a Viharsarok egyes falvaiban, d e ugyanilyen sorsra j u t o t t a n a g y b i r t o k egy része Somogyban és Fejérben is. 1919 márciusában az európai forradalmi hullám részeként, elsősorban a n é m e t országi forradalom átmeneti újjáéledésétől ösztönözve, mindenekelőtt a z o n b a n a belső tömegmozgalmak fellendülésének a következményeként m á r küszöbön állt a magyarországi szocialista forradalom. A munkás- és k a t o n a t a n á c s o k b a n 1918 d e c e m bere óta m i n d i n k á b b érvényesül a baloldali szociáldemokraták befolyása. A b u d a pesti munkástanácsban m á r decemberben kommunista f r a k c i ó alakult Vágó Bélával az élén. A Katonatanács baloldali szociáldemokrata csoportja, Pogány József v e z e t é sével ekkor m á r a németországi független szocialisták balszárnyáéhoz meglehetősen hasonló, teljesen önálló politikát folytatott. Gyarapodott azoknak a száma, a k i k elfogadták a tanácsokban működő kommunisták által hirdetett és a napi k é r d é s e k megoldására, valamint a proletárforradalom gyors megvalósítására irányuló célkitűzéseket. Baloldali szociáldemokraták és kommunisták e g y a r á n t ellenezték a k o r m á n y 1919. f e b r u á r végi döntését az április első felében t a r t a n d ó választásokról, a m i az adott helyzetben a polgári reformok híveinek megerősödését segítette v o l n a az MSZDP-n belül is. Követelték a közigazgatás megtisztítását a régi rendből á t k e r ü l t tisztviselőktől. Vidéken döntő szakaszába lépett a munkástanácsok h a r c a a polgári közigazgatás ellen. 1919. március 14-én Szegeden, a hónap közepe t á j á n Kaposvárott, Szekszárdon, Miskolcon és más városokban is a jórészt baloldali szociáldemokraták vezette m u n kásdirektóriumok sorra kivették a közigazgatás irányítását a polgári vezetők kezéből. A fővárosban a K M P vezetésével megmozdultak a m u n k a n é l k ü l i e k , az üzemi munkások, és m u n k á t , kenyeret, békét követeltek. A K M P szervezte azokat a t ü n t e téseket is, amelyek a FÉKOSZ még az 1918. novemberi p a r a s z t m o z g a l m a k i d e j é n letartóztatott vezetőinek szabadonbocsátását sürgették. Az MSZDP vezetése 1919. j a n u á r 28-án a budapesti m u n k á s t a n á c s b a n , m a j d a párt februári kongresszusán elérte, hogy kizárják az MSZDP szervezeteiben és a szakszervezetekben dolgozó kommunistákat, m a j d provokációt szervezett a K M P ellen, és támogatta vezetőinek a letartóztatását. A provokáció lelepleződése u t á n az üzemi munkások, elsősorban a fővárosban, sorozatos tüntetéseken követelték a K M P vezetőinek szabadonbocsátását. A K M P és az MSZDP vezetése 1919 j a n u á r j a óta e g y a r á n t úgy ítélte m e g a helyzetet, hogy a polgári kormány a kispolgárság és a tulajdonos parasztság é r d e k e i t képviseli. Mindkét p á r t a kispolgárság h a t a l m á n a k megdöntésében látta f e l a d a t á t . Lényegesen különböztek azonban nézeteik a cél megvalósításának i d ő p o n t j á b a n . Az MSZDP vezetői még korainak vélték a proletárhatalom megteremtését, míg a K M P azonnali teendői között m á r j a n u á r b a n az első h e l y r e tette az ú j rend és az ú j h a talmi erőviszonyok megteremtése végett. Attól félt, hogy az e k k o r r a m á r nyílt akciókat folytató és erőteljesen szervezkedő ellenforradalom előbb állítja félre a kispolgári demokráciát mint a proletariátus, és akkor elkerülhetetlen lesz a f e h é r t e r r o r , a véres polgárháború. Nem a hatalom békés átvételének vagy a fegyveres felkelésnek az a l t e r n a t í v á j á t latolgatta, h a n e m miközben készülődött a p o l g á r h á b o r ú r a is, legjobb megoldásnak a hatalom békés úton történő átvételét tartotta, amit a z o n b a n nem azonosított a k o r m á n y által kiírt választásokon való részvétellel. N e m hitt ugyan abban, hogy az MSZDP megnyeri a tavaszi választásokat, de n e m h a g y t a számításon kívül ezt az eshetőséget sem, és e g y f o r m á n harcot hirdetett a polgári kormány és a polgári rendet f e n n t a r t a n i kívánó r e f o r m i s t a tiszta szociáldemokrata kormány koncepciója ellen is. 78
A forradalom sorsa azon fordult meg, hova állnak az igen nagy tömegbefolyással rendelkező baloldali szociáldemokraták, akik február 27-e óta az MSZDP-n belül önálló, bár szervezetlen erőként léptek fel. Egyidejűleg csökkent a jobboldali és a centrista párt- és szakszervezeti vezetők befolyása. A budapesti munkások ekkorra követték vidéken már korábban forrongó, és a munkástanácsok, direktóriumok révén a helyi hatalmat kezükbe vevő társaikat. Döntő fordulatot jelentett a csepeli munkások március 18-án, a párizsi kommün évfordulóján elfogadott határozata, amely magyar kommünt sürgetett, követelt. Ezt követte a fővárosi munkások többségének csatlakozása a kommunistákhoz, és hosszas előzetes tárgyalások után a baloldali szociáldemokrata és egyes centrista vezetők megegyezése a KMP vezetőivel a két párt egyesítéséről. A március 20-i Vix-jegyzék csupán a robbantó gyutacs funkcióját töltötte be. Ekkor már napok kérdése volt a proletárforradalom kitörése. Ugyanakkor a jegyzék megbénította a hatalmon levők ellenállását, és egy időre a proletárforradalom támogatójává tette a hazafias értelmiséget, kispolgárságot, katonatiszteket. A Vix-jegyzék ennek ellenére csak akaratlan segítője volt a forradalom békés győzelmének. Ennél jelentősebb tényezője volt az, hogy a forradalom fegyveres erői sokszorosan felülmúlták a polgári karhatalomét. A burzsoázia és az arisztokrácia, úgyszintén a dzsentri ellenforradalmi erői átmenetileg a háttérben maradtak, tovább fokozták szervezkedésük intenzitását, hiszen most már őket létalapjuktól, magántulajdonuktól megfosztó, a dzsentrinek az ú j rendben elhelyezkedést nem biztosító rendszer ellen küzdöttek. A magyarországi szocialista forradalom nem néhány vezető elhatározásának a kérdése volt. Március 21-ét a munkások és a katonák tízezrei akarták és hajtották végre. A proletárforradalom tehát Magyarországon sem volt idő előtti, kalandor vállalkozás, hanem a nép vágyait ültette át a valóságba, és így történelmi szükségszerűséget fejezett ki. 1919. március 21-én a szocialista forradalom a sajátos magyarországi viszonyokból következően viszonylag békésen, de nem parlamenti úton győzött. 1919. március 21-e 1918. október 31-ének a tagadása volt ugyan, de 1919 márciusa győzelmének a feltétele 1918 októberének a létezése volt. A KMP létrejöttével és tevékenységével a magyar nép és annak részeként a magyar munkásmozgalom történetében ú j fejezet kezdődött el és folytatódik napjainkban is.
DÉR ISTVÁN: PART 79
CSŰRÖS MIKLÓS
Kodolányi János publicisztikája A publicisztika és esszé különféle változatainak folyamatos művelése, ú j m e g ú j tanulmánykötetek kiadása, a visszavonulni készülő beteg író f ö l t á m a d ó v o n z a l m a az értekező m ű f a j o k iránt másfél évtizedes hallgatás u t á n , a h a t v a n a s évek e l e j é n — mindez a r r a vall, hogy a véleménynyilvánítás kötetlen, csevegő, félig szépirodalmi m ó d j a Kodolányi s z á m á r a mindig több volt, mint alkalmi jövedelemforrás v a g y kényszerű munka.' A húszas években csaknem minden pénztelen, kérészéletű, e l l e n zéki folyóiratban fölbukkan a neve; a Szabadság szerkesztőségében, Bajcsy-Zsilinszky Endre és köre társaságában végzett m u n k á r a mindig szeretettel emlékszik vissza. A népi írók folyóiratainak, a Válasznak, a Hídnak, a S o r s u n k n a k f ő m u n k a t á r s a . A fővárosban a Nemzetőrrel, vidéken a Tiszántúllal tesz kísérletet szélesebb közvélemény irányítására a napisajtó révén. S amikor a Zilahy-féle „ ú j szellemi f r o n t " körüli vitákban súlyos sebeket kap és csalódottságában tolsztoji ambíciókkal „vonul vissza" a közéleti szereplés agorájáról a szépirodalom v é d e t t e b b vidékére, bizony nem sokáig állja a m a g á r a kirótt hallgatást. A publicisztikához való ragaszkodása tehát emberi és művészi egyéniségének lényeges vonásaihoz kapcsolódik, efféle í r á sai alkatának-tehetségének belső szükségleteiből következnek. Kritikusai, méltatói a Kodolányi-életmű egyik legfőbb jellemzőjeként emelik ki az önéletrajzi ihletés megkülönböztetett fontosságát. Az ilyen típusú írók m ű v e i t forgatva m i n d u n t a l a n a „gyónás" vagy a „napló" szavak j u t n a k e s z ü n k b e ; s z á m u k r a a szellemi létezés elengedhetetlen tartozéka az élmények, e m b e r i kapcsolatok, valóságos vagy szellemi utazások, olvasmányok megörökítése s a hozzájuk való viszony tisztázása. Kodolányit is belső kényszer sarkallja, hogy közzétegye értelmező véleményét az élet és az irodalom jelenségeiről; ebből a kényszerből születnek — m i n t napló, mint az önéletrajz folyamatos lebontása — t a n u l m á n y a i , cikkei, esszéi, egész publicisztikai termése. Az önéletrajzi alkat és igény mellett a publicisztikai állásfoglalás iránti h a j l a m á t a művészet feladatáról vallott fölfogása erősíti. E l h a t á r o l j a m a g á t a Kosztolányiféle homo estheticustól, s nemcsak egyénileg tesz hitet a homo morális mellett, h a nem az esztétikai szemlélet hasonló irányú változásában egyetemes jelenséget, t ö r t é nelmi korszakváltást lát. „Ma m á r nem azt t a r t j u k szép m ű n e k , amit ezelőtt h a r m i n c évvel tartottunk. (...) Ma az az író, akiben erkölcsi erő és elszántság van, vagy az is van, s nemcsak művészi formakészség, műveltség és f a n t á z i a " — í r j a 1937-ben (Írók a Márciusi Fronton) —, s hasonló nyilatkozatokat — még h a az írói morál, az elkötelezettség konkrét t a r t a l m á t m á s - m á s időben különbözőképpen ítélte is meg — a pálya minden szakaszából idézhetnénk. Van a Kodolányi-oeuvre-nek még egy sajátossága, amely t a n u l m á n y a i n a k vizsgálatát szükségessé és tanulságot ígérővé teszi, ez pedig a szépirodalmi művei t u d o mányos megalapozására való törekvése. A regény, m o n d j a , „a m o d e r n időkben m e g szűnt szórakoztató mulattatás, esztétikai játék vagy elandalító, á l o m b a r i n g a t ó m e s é lés lenni, a társadalmi erők fölfejtője, a gazdasági és politikai összefüggések m e g 80
állapítója, az e m b e r n e k az összességben helykijelölője, röviden és e g y s z e r ű e n : e m b e r k u t a t ó m ó d s z e r lett." (Móricz Zsigmond, 1930.) Az „ e m b e r k u t a t ó " m ű v é s z e t és t u d o m á n y h a t á r a i elmosódnak, Kodolányi a szó szoros é r t e l m é b e n b e o l v a s z t j a , f e l o l d j a az epikai a n y a g b a n a t u d o m á n y o s i s m e r e t e t ; m i n t Bóka László í r j a , a folklorista, a t á j n y e l v k u t a t ó , a szociográfus igény „ b e n n e m é g n e m b é n í t j a meg az a l k o t ó képzeletet, n e m d o k u m e n t u m o k a t keres, h a n e m az életet, s eleven t í p u s o k a t a k a r m ű v é szileg á b r á z o l n i " . T u d o m á n y és fikció, o l v a s m á n y , t a p a s z t a l a t és költői t e r e m t é s összefonódó s z á l a i n a k szétfejtése m a is a k t u á l i s f ö l a d a t a a vele foglalkozó filológiának. N y i l v á n v a l ó a kapcsolat a g y a k r a n n a t u r a l i s t á n a k nevezett k o r a i o r m á n s á g i novellák és a h ú s z a s - h a r m i n c a s években keletkezett szociográfiák között (utóbbiak z ö m é b e n a Baranyai u t a z á s c í m ű k ö t e t b e n j e l e n t e k meg). A m a g y a r t ö r t é n e l m i t á r gyú r e g é n y e k h e z történelmi, n é p r a j z i , nyelvészeti, összefoglalóan: hungarológiai t a n u l m á n y o k t a r t o z n a k , jegyzetek Boldog Margitról, J u l i a n u s barátról, Körösi Csorna Sándorról, n y e l v m ű v e l ő glosszák, a Néhány megjegyzés Márai röpiratához, a Kelet népe, s hasonlók. Esszéisztikus m e l l é k m u n k á k előzik meg és kísérik a második világh á b o r ú u t á n i é v e k biblikus és mítoszregényeit is: etnológiai és v a l l á s t ö r t é n e t i t á r g y ú m e d i t á c i ó k a Csendes ó r á k b a n , A robbanó világ, m a j d a Lucifer lámpása. Egy-egy g o n d o l a t m e n e t vagy p r o b l é m a m e g o l d á s n é h a évtizedekkel előbb fogalmazódik meg esszében, m i n t r e g é n y b e n : A v a s fiai utolsó fejezete, a m a g y a r n é p h a l h a t a t l a n s á g á n a k „ m á g i k u s " l á t o m á s a c s í r á j á b a n b e n n e v a n az 1929-es K n u t H a m s u n - t a n u l m á n y b a n ; az 1949-ben keletkezett és jóval később m e g j e l e n t Boldog békeidők m o n d a n i v a l ó j a és a l a k r a j z a sokat köszönhet a több m i n t húsz évvel k o r á b b i Nevelésünk csődje c í m ű pedagógiai p a m f l e t n e k . T ü s k é s Tibor egyhelyütt a m a d á c h i Á d á m é v a l h a s o n l í t j a össze Kodolányi szellemi ú t j á t , s valóban, p á l y á j á n m á r - m á r szabályosan v á l t a k o z n a k a hit és a k i á b r á n d u l á s szakaszai, l o b b a n é k o n y a n csatlakozik eszmékhez, irányokhoz, m o z g a l m a k h o z , s a z t á n s o r r a csalódván b e n n ü k — ú j eszmét keres. I d e a l i z m u s n a k n e v e z h e t j ü k ezt a m a g a t a r t á s t , n e m a szó egzakt bölcseleti, h a n e m k ö z n a p i b b etikai é r t e l m é b e n , az e m beri g o n d o l a t b a és cselekvésbe vetett h i t s z i n o n i m á j a k é n t . U g y a n a k k o r Kodolányi n e m c s a k Á d á m , h a n e m k i á b r á n d í t ó L u c i f e r j e is ö n m a g á n a k ; h a j l i k rá, hogy veszélyes, s á t á n i p r i n c í p i u m o t lásson a t u d á s b a n , az e m b e r i civilizációt n e m egyszer nevezi L u c i f e r m ű v é n e k , leleplezi a t u d o m á n y o s h a l a d á s f o n á k j á t : „ L u c i f e r fölemeli l á m p á s á t s m e g m u t a t j a a világegyetem mélységét. E m b e r , most m á r elpusztíthatod ezt a végtelenséget, h a akarod, vagy h a n e m v i g y á z o l . . . " — jegyzi m e g (az idők s o r á n m e g c á f o l t fizikai elméletek és t á r s a d a l m i utópiák közepette) az a t o m e r ő föls z a b a d í t á s á n a k fölfedezését értelmezve. I r o n i k u s a n tagadó polémiáiban, dé regényben, n o v e l l á b a n is, g y a k r a n húzza alá az ösztönélet szívós h a t a l m á t , a gondolati m e g i s m e r é s korlátait, a logika elégtelenségét, a lét irracionalitását. Az á d á m i , idealisztikus v o n á s s a l ez a tagadó, nihilisztikus néz f a r k a s s z e m e t K o d o l á n y i b a n ; b a r á tokra, közös, szent ügyekre, hősi vállalkozásokra vágyik, de m a g á b a n h o r d j a m i n d e n idealisztikus hit c á f o l a t á t is, s v a l a m i e l e m e n t á r i s , e m b e r - és k u l t ú r a e l ő t t i őstudás felé n y ú j t ó z k o d i k . . . E két i r á n y k ü z d e l m e h ű e n tükrözi szellemi helyzetének felemásságát. K o r a m a g y a r t á r s a d a l m á n a k követelményei s a n e m z e t i m ű v e l ő d é s h a g y o m á n y a , a m e l y h e z kapcsolódik (Ady, Móricz, Bartók, Kodály p é l d á j a ) a polgári á t a l a k u l á s befejezéséért, 1848 d e m o k r a t i k u s eszméinek győzelméért v í v a n d ó h a r c kötelességét örökítik rá. M a g y a r o r s z á g helyzetét 1930-ban o l y a n n a k l á t j a , hogy „csak azokon a n y o m o k o n h a l a d h a t tovább, a m e l y e k e t Kossuth az ő nemzeti és szociális f o r r a d a l m á b a n m e g jelölt" (Móricz Zsigmond). Egyszersmind a z o n b a n Kodolányi a m o d e r n n y u g a t i filozófiának, t u d o m á n y n a k is k o r t á r s a ; S c h o p e n h a u e r , Nietzsche (s vele p á r h u z a m o s a n Dosztojevszkij), Spengler, Frobenius, F r e u d és a f r e u d i z m u s kérdésfeltevéseit és v á laszait m o h ó érdeklődéssel, a hasznosítás igényével tanulmányozza. Vívódva, g y a k r a n b í r á l v a közelíti m e g tételeiket (például Az európai élet és Knut Hamsun című t a n u l m á n y b a n jól megfigyelhető, h o g y a n küzd Nietzsche emberellenes, „pogány" t e n d e n ciáival), de pesszimizmusuk, az intuíciót és a t u d a t a l a t t i t hangsúlyozó i s m e r e t e l m é letük, az e m b e r i n e m fejlődését t a g a d ó történelemellenességük n e m m a r a d r á h a t á s 6 Tiszatáj
81
nélkül. S míg az egyik Kodolányi, a hivő, a humanista, a szívember úgy l á t j a , hogy a szocialista mozgalmak igenis előre jutnak, ha h a j t ó e r ő i k „az emberszeretet, igazságérzet és a másokért való önfeláldozás vágya" (Nagy Lajos: Vadember) és bízik az ifjúságban, amely „elhagyva az agyaglábon álló tekintélyeket, szabadon, a t u d o m á n y alapján járva, hozzáfog a jobb világ felépítéséhez" (A magyar intellektuális ifjúság), addig másik é n j e kívül él a történelmen, szem elől veszti a fejlődés vagy h a l a d á s perspektíváját, sámánok, költők, idegbetegek időtlen révületeiben keresi a lét t e r e m tés előtti egységét, s Juhász Gyula betegsége mögött „kísértetiesen intenzív é l e t e t " sejt, amelyhez képest „szánalmas kakasviadal és m a j o m k o d á s volt minden, a m i t számára az emberek világa nyújthatott. Ebben a mélységben m á r eggyé f o r r a t á j , a növények, az állatok s az emberi lélek leglényegének élete". Kodolányi fiatal korában tudatosította m á r az itt jellemzett két típus létét és lényegét. 1925-ös Móricz-tanulmányában (Tündérkert — Pillangó) érzékletesen, n a g y fokú lélektani és esztétikai tudatossággal í r j a körül a két pólust, „a m a g y a r k u l t ú r a két ellentétes sarkát". Az egyik oldalra a Tündérkert kerül, a p r o b l é m á k könyve, a h u m á n u m , a szellem, az emberi építés és kultúra tragikus nagy m ű v e ; a m á s i k r a a Pillangó, a debreceni problémátlanság, az ösztönélet, az időtlen vegetáció „vigasztalan vigasztalása". Az egyik keresztény könyv, az „ e m b e r i s t e n " o l t á r á n hozott áldozat, a másik pogány és objektív: géniusza, az „állatisten" n e m ismer erkölcsi m e g h a t á r o zásokat, a természet nem jó és n e m gonosz. A f i a t a l Kodolányi n e m érzéketlen a pogány m a g y a r őstalaj életszemlélete iránt, mégis a h u m á n u m és a szellem pólusát v á l a s z t j a : „ . . . e sorok írója előtt i n k á b b a másik, a meg n e m nyugvó örök építés, az emberisten megfoghatatlan, ösztönökön felülálló s örökké tragikus m á s i k h a r c a lesz kedves és vigasztaló. A T ü n d é r k e r t . " E vallomás egy egész pályaszakasz célkitűzéseit, eszményét, világnézetét fejezi ki, az eltökélt szellemi küzdelmekben bővelkedő „keserű i f j ú k o r n a k " mintegy m o t tója és summázata lehetne. Az ellenforradalmi kor első, legsötétebb szakaszáról, a r r ó l a „magyar reneszánszról", amelynek neve elől sohasem h a g y j a el a gúnyos „ ú g y nevezettet", sistergő gyűlölettel tud csak szólni: „A lepergett h á b o r ú mennydörgése, a nemzetiszínű görögtüzek hazug villogása, nagy t r a g é d i á k b a n e l b u k o t t a k holttesteinek cifra szóvirággal való megkoszorúzása, vér- és tósztáradatok, hadisegély és pezsgő, tiszta lelkesedés, förtelmes lopások káosza rémlik vissza b e n n ü n k . " (A tűznek nem szabad kialudni.) E gondolatmenet esztétikai következménye szerint a túlzást, a rikító színeket, a rémségek és förtelmek élményét, amely k o r á b b a n d e t e k t í v r e g é nyek feszültségét táplálta, i m m á r az igazi irodalom sem kerülheti meg, hiszen „a kor, melyben esztendők óta élünk, a legvadabb ponyvaregényeket is megszégyeníti közönségesség, aljasság, szadista tombolás és kéjelgés dolgában" (Kosztolányi Dezső: Édes Anna). Így a húszas évek felháborító tapasztalatai egyelőre h á t t é r b e szorítanak m i n den kötetlenebb, a napi politikumtól valamennyire is függetlenülő szellemi k a l a n d o t . Gyűlölete a kor hivatalos Magyarországa iránt, párosulva a javítás és v á l t o z t a t á s igényével, morális hevületével, szinte kötelességként rótta rá, hogy a „fogalmak tisztázását" a társadalmi alapoknál kezdje. Az élmény, amely íróvá teszi és első jelentősebb művei u t á n még sokáig m a r a d ihletője: a baranyai egykekérdés is a gazdaságpolitikai (és lélektani) gondok felé tereli. A nemzetpusztulás gazdasági okát kezdettől fogva a feudalizmust f e n n t a r t ó birtokrendszerben, morális h á t t e r é t az egész társadalmon ú r r á lett k é p m u t a t ó szellemben jelöli meg (A hazugság öl!). A Bartha Miklós T á r s a s á g b a n t a r t o t t előadása A falu szociális viszonyairól m á r a m a r x i s t a szociológiát ismerő gondolkodóra vall. K i m u t a t j a a parasztság tulajdonviszonyok szerinti rétegeződését, észreveszi, hogy a civilizációs vívmányokból való kizártság a nép k u l t ú r a t e r e m t ő képességét is m e g b é n í t j a ; polgári demokratikus átalakulást sürget: a föld legyen a termelőké, az é r t é kesítést végezzék dán típusú szövetkezetek. Társadalombírálata másik centrális tárgya a középosztálynak nevezett konglom e r á t u m . Gyűlöli és ízekre szedi a korlátolt kispolgárt, a fölfelé mindig igazat adó, lefelé ordító, terrorizáló tisztviselőt. Az Édes Anna-recenzióban ez a dühös u n d o r valósággal lírai f o r m á b a n tör ki, az 1929-ben írott, Az ifjúság és a munkások című 82
t a n u l m á n y — és néhány hasonló — m á r szabatos történelmi és elméleti analízist a d : a középosztály a kiegyezéssel megpecsételt kompromisszum t e r m é k e és kiszolgálója, asszimilálódott hivatalnokokból és elszegényedett dzsentrikből „kalapálódott" össze, érdekei: a tekintély és érvényesülés, valamint ideológiája a nagybirtokkal szövetkező tőke támaszává teszik. A középosztály kritikájához tartozik a korabeli hivatalos pedagógia bírálata is. Kodolányit leginkább a húszas évek ellenforradalmi érzületű ifjúságával kapcsolatos tapasztalatai késztethették arra, hogy eltűnődjék a „nevelés csődjén", a „sorozatos terroron" alapuló pedagógia gyümölcsein. Az ellenforradalom demagógiájától félrevezetett, a világban t u d a t l a n u l és vakon ténfergő, tettrekészségét jobboldali tüntetéseken, zsidóveréseken levezető i f j ú s á g fölrázása a célja (Szomorú Dezső, avagy pusztulunk, veszünk; Nevelésünk csődje). Az ország megismerése, a paraszt- és m u n k á s fiatalokhoz való közeledés, tárgyilagos szembenézés a tényekkel szociális, politikai és minden egyéb téren: ez javaslatainak s u m m á j a , példaként, modellként pedig a csehszlovákiai sarlósok mozgalmát m u t a t j a föl (Az ifjúság és a munkások; A magyar intellektuális ifjúság). A szociális kérdésfeltevéshez és szemlélethez való ragaszkodás Kodolányi irodalmi elveire, ítéleteire is r á n y o m j a bélyegét. Két író van, akinek szinte minden ekkor megjelent m u n k á j á r ó l fontos elvi kérdéseket feszegető t a n u l m á n y t ír: Móricz Zsigmond meg Nagy Lajos; az ő művészi törekvéseikből levont következmények nagy hatással v a n n a k művei jellegére is. Móricz jelentőségét a b b a n jelöli meg, hogy művészetében továbblendíti, beteljesíti az elbukott 48-as f o r r a d a l o m eszméit, s így a parasztság „Móriczban megtalálja a feudalizmust végképpen rombadöntő ideológiai kifejeződést". Nagy L a j o s b a n m á r a szocialista f o r r a d a l m á r vonásait domborítja ki, „egyre erőteljesebben s logikusabban ment tovább azon az úton, amely a proletariátus célkitűzéseihez vezetett, s ma, a Lecke című kötetével félreérthetetlenül dokumentálta, hogy teljesen vérévé vált a szociális forradalom ideológiája" (Nagy Lajos: Lecke). K o r - és harcostársai, a húszas években induló fiatalok törekvéseit némely t a n u l m á n y a i b a n csaknem egyoldalú következetességgel társadalmi-ideológiai irányuk a l a p j á n méri meg (Fiatal magyar költők seregszemléje), s a polgári irodalom, főleg a Nyugat, v a l a m i n t az avantgarde és Kassák megítélésében a korabeli munkásmozgalom irodalomkritikájából ismert dogmatikus túlzásokat is átveszi. A Sötétség című pályanyitó novellával (1922) kezdődő évtizedben tehát Kodolányi v é g i g j á r j a a radikális m a g y a r értelmiség egy részének tipikus ú t j á t a kapitalizmus anarchikus gyűlöletétől a f a j i szocializmus (Fábián Dániel és a Bartha Miklós Társaság) gondolatán keresztül — és ezek nem mindenben következetes bírálata nyomán — a munkásmozgalom céljainak megértéséig s egy sok elemében a marxizmus megoldásai felé tájékozódó gondolatrendszerig. De a radikális leszámolások és a szellemi tisztázások időszakában is felbukkan írásaiban valami fogalmazásbeli kettősség, taktikus játék a szavakkal, különösen a nemzeti érdek és a szocialista perspektíva azonosításában. A felvidéki Vetés című folyóiratban közzétett cikkében (A kisebbségi magyarok harca) például a nacionalista közvéleményt a k a r j a meggyőzni a sarlósok gyökeres társadalmi eszméinek, osztályharcban tetőződő programj á n a k jelentőségéről, s hajlékony logikával bizonygatja azt a veszélyes, elferdíthető gondolatot, hogy a társadalmi radikalizálódás éppen nacionalista szempontból szükséges és haladó folyamat. Több nyilatkozata tanúskodik a kereszténység iránti megértéséről is, itt azonban nem egyházakra vagy dogmákra kell gondolni, hanem az erkölcsnek és k u l t ú r á n a k a r r a a nemes kereszténységére, amelyet Kodolányi a T ü n dérkertből is kiolvasott; Mussolini válogatott beszédei című, Dersi Tamás szerint „rendkívül politikus k r i t i k á j a " végén f á j d a l m a s a n panaszolja „a két leghatalmasabb szellemi egység: a kereszténység és kommunizmus összekapcsolódása" hiányát, Tüntetés című, keserűen nosztalgikus szatírájában püspökök, apácák menetelnek a kenyérért tüntető tömeg élén, jelezve, hogy ezzel a rugalmasan és tágasan értelmezett kereszténységgel a kíméletlen társadalomkritika s a marxizmushoz való közeledés is összefér. S nincs ellentétben szerinte a keresztény és a modern társadalomkritikai ele6*
83
mekkel e világkép népi-természeti s z f é r á j a sem. „A falusi e m b e r növényekkel, á l l a tokkal együttérző világa" a Kodolányié, ugyanaz a n e m filozófiai, h a n e m primitív, ösztönös panteizmus jellemzi, amelyet Móricz Zsigmond m ű v e i b e n m i n d u n t a l a n ö n igazoló örömmel fedez föl (például az Esöleső társaság ismertetésében). A t e r m é szeti-paraszti léthez kötő köldökzsinór végleges elvágását s az ebből e r e d ő művészi problémákat m u t a t j a ki egy sor bírálatában. A Földi Mihályról, Szomory Dezsőről, -Kassák Lajosról vázolt portréi közösnek vélt kórtünetet j e l l e m e z n e k : a fölsoroltak szerinte elszakadtak a természettől, a néptől, s a visszatérés ú t j á t e l z á r j a „a t ú l f i n o mított idegzet, a betegesen érzékeny és csak betűre beállított logika, de legfőképpen a néppel való szolidaritás teljes hiánya" (Jegyzetek Földi Mihályról). A tágasabb világnézet keresésének módszertani p á r h u z a m a a m a r x i szociológia meg a freudi analitikus pszichológia összekapcsolásának kísérlete. A m a r x i és f r e u d i tanokat Kodolányi analogikus hasonlattal köti össze: „Mint ahogy az egyén lelkében nem lehet a tudat alá tartósan visszaszorítani ösztönös vágyakat anélkül, hogy azok a tudatba a k á r kerülő úton is bele ne f u r a k o d j a n a k , (...) a polgári t á r s a d a l o m egész erkölcsi és fizikai kényszere, minden gátlása és c e n z ú r á j a nem tehette nemlétezővé a dolgozó osztályok szabadságvágyát, új, egészséges, el nem nyomott élet utáni á h í tozását." (Fiatal költők seregszemléje.) A marxizmus kiegészítése a f r e u d i pszichológiával a kor legjelentősebb szocialista művészeinél is meglelhető törekvés, a h a r monikus, szabad, „el nem nyomott" élethez nemcsak a társadalmi, h a n e m az egyéni felszabadulást is nélkülözhetetlennek t a r t j á k . A f r e u d i z m u s az egyéni (lelki) e l n y o morodás tüneteit formulázza meg Kodolányi számára, gyógymódot javasol, s t á r s a dalombírálatát is (polgárság és szexuális hipokrízis!) látványos megfigyelési a n y a g g a l és módszerrel látja el. A mai marxista tudomány eltévesztettnek t a r t j a a f r e u d i z m u s egyeztetését a dialektikus materializmussal, de az igényt, amelyből e törekvés f a k a d t , a lélektani, erkölcsi problémáknak, általában az egyén kérdéskörének b e v o n á s á t a marxista világképbe, megértéssel kell fogadnunk. A húszas-harmincas évek magyarországi k o m m u n i s t a m o z g a l m á b a n a z o n b a n , gyakran emlegetett történelmi okok miatt, többnyire védekező gyanakvással ítélték meg az efféle vegyületeket. Az illegalitás roppant nehézségei, mint fő m o t í v u m m e l lett az akkori kommunista világmozgalom téves helyzetértékelése és s a j á t o s személyi feltételek is közrejátszanak abban, hogy a mozgalommal rokonszenvező vagy h a r c á b a bekapcsolódó értelmiség egy részét a szektás bizalmatlanság megannyi t ü n e t e k e d vetlenítheti el. Míg Kodolányi egyrészről Madzsar József köréhez közeledik, a kolozsvári K o r u n k b a n publikál bátor írásokat, szerkeszti a F o r r á s című baloldali folyóiratot, és bíróság elé áll a bebörtönzött Pákozdy Ferenc védelmében írott c i k k é é r t (Költő a börtönben) — másfelől baloldali bírálói e g y r e - m á s r a t á m a d j á k , m e r t a Móricz Zsigmond szerkesztette Nyugatba ír, jobbra és b a l r a l e a d j a „névjegyét", „ n e m alkalmazza következetesen és egyvonalúan az osztályharc félreérthetetlenségét". Ízlésbeli ellentétek is v a n n a k : Kodolányi m i n t á t és biztatást lát Bartók, Kodály, az irodalomban Móricz demokratikus irányában, míg a dogmatikus kritika — nacionalizmust gyanítva vagy a nyíltabb pártosságot hiányolva — n e m fogta föl t á r s a d a l m i és művészeti jelentőségüket. A vádak elleni védekezés, a kritikai szektásság veszélyeinek felismerése és a mozgalom megújulásának igénye í r a t j a le Kodolányival a Baloldaliság — o marxista kritika gyermekbetegsége című vitairatot, a dogmatizmus b í r á l a t á n a k egyik k o r a i kísérletét a magyar munkásmozgalom történetében. Megtorpanást konstatál, szervezeti széthullást, az ellenfél hatalmas terrorizáló e r e j é t — s ezzel szemben a mozgalomban hisztérikus tettvágyat, gyanakvást, irodalompolitikai elfogultságokat. H a j l é konyabb és a magyar viszonyok jellegzetességeit alaposan mérlegelő „reálpolitikát" vár a marxista kritikától, azoknak a módoknak a kikutatását, amelyek az „abszolút teljességet megközelíthetőkké teszik az adott körülmények és követelmények között". Esztétikai és irodalmi kérdésekben üt meg polemikus hangot a Nagy L a j o s B é r ház című novelláskönyvéhez fűzött megjegyzéseiben (Fontos kérdések egy új magyar könyv kapcsán); azokkal vitázik, akik az íróktól „primitív és nyers agitációt" v á r nak, s akik szemében az osztályharcos tartalom eleve fölmenti a művészi igénytelen84
séget. A f o r r a d a l m á r művészt, úgymond, nem a tematika vagy a „primitív osztályh a r c - f o r m u l á k " használata jellemzi, hanem a szemlélet: „hogy valóban marxista szemmel néz s m a r x i s t a lélekkel él és cselekszik". A külsőségekre korlátozódó m a r xizmus ellen érvel, a szektaszerű ellen e g y f a j t a nyitottabb politikai és kulturális szemléletért. E cikkekben v a n n a k vitatható részletek, m a r x i z m u s a inkább érzelmierkölcsi jellegű, mint elmélyülten tudományos. De mindenképpen kitűnik belőlük, hogy polémiáit a társadalmi valóság alapos ismeretében vállalta, s hogy lényeges ú j jelenségeket ismert föl és ábrázolt elfogulatlanul a harmincas évek elején (a mozgalom megnehezült helyzetét, a proletárművészet egyetemes művészetté emelésének korszerű követelményét stb.). A kor m a g y a r kommunista mozgalmában el kellett szigetelődnie nézeteivel; a Baloldaliság.. . - r a válaszolva a mozgalom egyik reprezentánsa „szerencsés utat" kíván Kodolányinak, az elcsatolt országrészek szocialista s a j t ó j a nem közli írásait, a hazai k o m m u n i s t a folyóiratokat, ahol szerepelt, betiltják. Alighanem itt a kulcs a pálya „fordulatához", az előzmény és magyarázat Kodolányi h a r m a d i k u t a s nézetei kialakulásához. A munkásmozgalomból kiszorult s a pártvezetés „romantikus dogm a t i z m u s á b a n " amúgy is csalódott író lemond a közeli forradalom eszméjéről s a közvetlen osztályharc módszeréről. Szépíróként a gyermekkor és a paraszti élet idilljéhez, m a j d a történelem biztatónak hitt sugallataihoz fordul, közvetve fejezve ki kiábrándulását, a társadalmi küzdelmekbe vetett hite megrendülését, a kor csoportosulásai közt pedig a népi írók éppen gyülekező táborában találja meg ú j helyét. Ü j tájékozódásának első programatikus kifejtése a Debreceni káté. Címe Németh László híres cikkére utal, a lapnak pedig, ahol megjelent, Bajcsy-Zsilinszky Endre a főszerkesztője. Németh és Bajcsy-Zsilinszky együtt jelképezik a „második korszak" eszmekörét, amelyet a külpolitikai fenyegetettség t u d a t a és a m ú l t u n k b ó l : népi hagyományokból, önismeretből való megújulás reménye határoz meg. Debrecen, amely a húszas évek elején-közepén a nomád magyarság képe, az „állandótlanság", a „délibábbá-oszlás" és vigasztalan problémátlanság városa volt (Tündérkert — Pillangó), később pedig hősiesen építkező-művelődő sziget „az éjszaka és a sár feketeségében" elmerülő Hajdúföldön (Debrecen. Ami s ami lehetne) — Debrecen most a népi ú j j á születés feltételeinek foglalata lesz, vegetatív erőtartalék, a kétfelé megóvott függetlenség jelképe, egy „Budapesten kívül és a k á r Budapest nélkül" megindított szellemi mozgalom centruma. A „tudunk-e élni?" herderi kérdésére a Debreceni káté bizakodó választ ad, de a megmaradás hitét itt nem annyira észérvek sugallják, mint inkább az életösztön, a schopenhaueri irracionális akarat. Nem a társadalom f o r r a dalmi megváltoztatása a program lényege, hanem az öntudat, a közvélemény, a morál á t f o r m á l á s a : „Erkölcsi önérzetet, hitet, a népi erők nagyszerűségének átélését kell adni." Az előző korszak szociológiai kritikájával szemben Kodolányi publicisztikájában mindinkább a szellemi élet elemzése kerül előtérbe. Kozma Miklóshoz, a rádió vezérigazgatójához intézett levélsorozatában, vagy Beszéljünk magyarul című purista szellemű nyelvművelő cikkeiben a középosztály szellemi renyhesége (a magyarkodás, a dzsentristílus) és a német kultúra válogatás nélküli i m p o r t j a helyett az „ország karakterét", a valódi népi-nemzeti jelleget kéri számon, és a francia, olasz, de legfőképpen a keleti népek és szomszédaink művészetének művelődési-politikai célzatú előtérbe állítását javasolja. Ha ízlése és érdeklődése korábban Móricz és Nagy Lajos művészetéhez kapcsolta leginkább, most mind gyakrabban és melegebben emlegeti Tamási Áront. A székely népnek a sorskérdésekre adott „felelete", „módszere", ahogyan azt Tamási művészete Kodolányi számára tolmácsolja, társadalmi belenyugvást és szellemi oppozíciót egyesít: „belenyugodni abba, hogy fegyvereink nincsenek s a hatalom mások kezében van ugyan, de senki el nem veheti a bátor élniakarást, a természet szépségeit, a szerelem, a család jövőbemutató örömeit, a dal és tánc lelkesítését, a mesterségek biztos és békés ismeretét, és az ész, a végsőkig kifinomodott ész borotvaéles okosságát" (Egy nemzedék két világ között. Tamási Áron). Ennek a gondolatnak a 85
jegyében üdvözli a népi származású tehetségek előtörését, Szabó Páltól a Nemzeti Szalonban kiállító parasztművészekig, Veres Pétertől a fametsző Nagy Istvánig. A harmincas évek közepétől, a bírálatot némiképp visszaszorítva, a példakeresés h a j l a m a erősödik meg regényeiben és publicisztikájában. A „neobarokk hipokrízissel telített közszellem" előtt f ö l m u t a t j a az igazi kereszténységet, a népről h a n g o z t a t o t t szólamok k o r á b a n a népért hozott „kézzelfogható áldozatot", J u l i a n u s b a r á t aszkézisét, Boldog Margit „elnyomottakkal érzett szolidaritását". J á r h a t ó utat, k ö v e t h e t ő példát keres a nemzet s z á m á r a is, s megtalálja Finnországban. Nemzeti jelleg és demokrácia szerves egysége: ezt az eszményt látja megvalósulva S u o m i b a n , „ a m a gyarság nagy iskolájában". A testvérnép iránti szeretet sok m i n d e n b e n a t á r g y i l a gosság rovására megy, Finnország Kodolányi számára a nagy utópia a l k a l m a volt, amelybe vágyait, eszményi elképzeléseit vetítette bele. De az ú t i r a j z — m i n t a K o dolányi elfogultságait egyébként szóvá tevő Nagy L a j o s m e g á l l a p í t j a — „ n e m c s a k Finnország propagandája, h a n e m szüntelen összehasonlítás a m i állapotainkkal, t e h á t egyúttal bátor harc a mi félszegségeink ellen". Ugyanakkor a harmincas-negyvenes években tévedések, botlások, e l l e n t m o n d á sok is feltűnnek írásaiban, valamely „földcsuszamlás vagy e l m e z a v a r " történt, a m e l y tragikus tévedésekbe s belőlük f a k a d ó szenvedésekbe sodorta. Egy részük K o d o l á n y i nacionalizmusából eredt, a régi Magyarország benne még elevenen élő a l a k j á h o z való ragaszkodásából. Szintetizáló-példaadó nemzetnek szeretné látni a m a g y a r t a K á r p á t - m e d e n c é b e n ; ez a gondolat a f i n n u g o r rokonaink iránti nosztalgiával és a szláv szomszédnépekkel való szövetkezés honfoglalás kori reminiszcencián a l a p u l ó tervével kapcsolatos. A föderációt a magyar integritás a l a p j á n képzeli; gyötrő k é t ségei, zavart lelkiismerete ellenére ezért szeretne bízni a m ü n c h e n i egyezményben (Adjátok vissza az örömet!), bármilyen sokat sejtő félelemmel k o m m e n t á l j a is a döntést és sürgeti aggódva a helyes szociális politikát, m i n t utolsó esélyt. Másik nagy illúziója, hogy ezekben a szorongató időkben hitt a jobb- és b a l oldal fölé emelkedő értelmiségi m a g a t a r t á s lehetőségében. Mindig szocialistának n e vezte magát, de olykor föltűnő hiszékenységgel ítélt meg jobboldali r e f o r m í g é r e t e k e t és csoportosulásokat (a Gömbös-féle Ü j Szellemi Frontot, a T u r u l Szövetséget, a Nemzetőrt stb.). Csalódásokba sodorta az a reménye, hogy a szellem e m b e r e i n e k az „ördöggel" való átmeneti szövetkezéséből a veszendőnek érzett m a g y a r s á g n é m i hasznot húzhat. A teljes képhez hozzátartozik, hogy e mozgalmakból k i á b r á n d u l v a levonja a következményeket, s önmagát, a tévedőt sem kímélve, éles bírálatot m o n d korábbi látszatszövetségeseiről. „Vajon én látom abszurd módon, f e r d é n a világot és a m a g y a r szellemi élet dolgait, amikor most Imrédy lapját, az Egyedül v a g y u n k a t forgatom? Micsoda földcsuszamlás vagy elmezavar történt, hogy e l a p i n d u l á s a k o r a főszerkesztő engem kért föl társszerkesztőnek — nem v á l l a l t a m —, s m a b u l v á r l a p p á „izmosodva" egy „ á r j a " T á r s a d a l m u n k szerepét kezdi betölteni, ahelyett, hogy b á t ran, m a g y a r módra harcolna érettünk, írókért, s a mi igazunkért, a m i n t ígérte v o l t ? " (Csendes órák, 1942. augusztus.) A keserű csalódások sorozatos bevallása, a németellenes gondolat és i n d u l a t dacos hangoztatása (például Lengyelország német megszállásakor) azt bizonyítja, hogy Kodolányira nemigen illik a „hatalom védte bensőség" v á d j a . Egyedül m a r a d , a népi mozgalomban a sztoicizmus, vagy ahogy ő nevezi, „a r e m é n y t e l e n pesszimizmus hősi rajongásával" vesz részt, a háború kiterjedésekor pedig „szigetre menekül", „Rosmersholm lakója lesz", a magány és érzékenység fokozott k í n j a i t szenvedi. A társadalmi realitás záporozó csapásai kikergetik az emberek közül, sóvárog u t á nuk, de hétköznapi világukba nem tud m á r elvegyülni. N e m a közvetlen harcot v á lasztja az emberiség ellenségeivel szemben, hanem megkülönböztetés nélkül, egyetemlegesen veti el a kor realitásainak „londoni v á s á r j á t " . „Tudatosan s z a b t a m ki m a g a m elé a hatkötetes történelmi regény roppant feladatát, m e n e k ü l é s k é p p e n " — í r j a s a „fejlődéselmélet alkonyatát" hirdető jegyzetei, kivonatai jelzik, hogy é r d e k lődése m á r a történelem k ú t j á n a k mélyebb gyűrűi felé vonja, a h o m o mágus és a vízözön korába, az ősmondák és a Biblia világába (Csendes órák, 1942. j ú n i u s ) : „Az Isten-élmény közös, alapvető, lényeges tulajdonsága az e m b e r n e k s m e n n é l mesz86
szebb n y ú l u n k vissza a m ú l t b a , annál tisztább, primérebb, közvetlenebb az az élmény. Nincsenek t e h á t »primitív« népek, >*primitív« vallások vagy k u l t ú r á k . " A t ö r t é n e l m i regények mögött lehetetlen n e m látni az örök m a g y a r lélek szell e m t ö r t é n e t i - n a c i o n a l i s t a t a n á t , a „kicsinyes racionális s z e m p o n t o k a t " m e g h a l a d ó v a l lási m e g ú j h o d á s m a k a c s sürgetését, a fizikai idealizmustól kölcsönzött elméleteket, a szemlélet ahisztorikus időtlenségét. De e regények — m i n t B a t a I m r e figyelmeztet — „ n e m elmélkedések, gondolatok, h a n e m művészi látomások, a részletek sok-sok t é nyével. A v v a l a becsvággyal, hogy a n é p t ö r t é n e t é t elevenítik meg". H o z z á t e h e t j ü k , hogy a kis n é p e k összetartozására tett u t a l á s s á l t a l á b a n a „keleti" orientáció, m é g ha m i t i k u s - s z i m b o l i k u s á l t a l á n o s s á g b a n és a t ö r t é n e l m i t e m a t i k a köntösében j e l e n i k is meg, a m á s o d i k v i l á g h á b o r ú előtt és a l a t t aktuális, é r t h e t ő figyelmeztetés volt. S hogy ez a figyelmeztetés m é g közvetlenebb legyen, arról a t a n u l m á n y í r ó is gondoskodik. Kelet népe v a g y u n k , hirdeti, s a keleti rokonokhoz való közeledést n e m puszta n é p r a j z i érdeklődésből vagy j u l i a n u s i erkölcsi kötelezettségből t a r t j a fontosn a k : „ N e m volna jó m á r most rokonszenvet kelteni m a g u n k iránt, b a r á t i kapcsolatokat t e r e m t e n i a j ö v e n d ő é r d e k é b e n ? " — k é r d i egy „ u r á l - a l t a j i " est t a n u l s á g a i t t o v á b b g o n d o l v a ; „Bolond, aki tűzzel-vassal, vagy u t á l a t t a l lép b e egy házba, a h o v á később tűz és v a s nélkül kell m a j d visszatérnie." (Csendes órák,- 1942. f e b r u á r . ) A népi t ö r t é n e l e m k u t a t á s a , a nemzeti ö n i s m e r e t és ö n t u d a t fejlesztése, keleti e r e d e t ü n k és h i v a t á s u n k hangsúlyozása n e m helyettesítheti egy nemzet t ö r t é n e l e m a l a kító cselekvését, de e l ő r e m u t a t ó szerepe lehet a z é r t ; Kodolányi a n é p m ú l t j á b ó l a k a r j a visszasugároztatni a n é p jövőjét, a s a j á t o s nemzeti feltételeket, a l k a t i v o n á sokat vizsgálja, hogy a m a j d a n i f e j l ő d é s n e d o k t r i n é r módon, ezektől e l s z a k a d v a vagy ezek ellenére bontakozzék ki. J e l l e m z ő módon L e n i n szellemi örökségét is úgy i n t e r p r e t á l j a — 1946 e l e j é n —, hogy h a z á j a gazdasági, t á r s a d a l m i helyzetének, t ö r t é n e l m i m ú l t j á n a k szigorú v i z s g á l a t á r a építette elveit, s k o n c e p c i ó j á b a n „egy nép, száz nép a m a g a ú j t ö r t é n e l m i k o r s z a k á b a n is e l m ú l t korszakok geológiai rétegeinek szintézisévé, az ateista, f ü g g e t l e n e m b e r , a m o d e r n t ö m e g e m b e r : őseinek szerves folytatójává, a v i l á g m i n d e n s é g l á t h a t a t l a n és i s m e r h e t e t l e n erőinek s p o n t á n átélőj é v é " válik (Lenin). K o d o l á n y i J á n o s ú t j á t követve m e r é s z k a n y a r o k k a l , v á r a t l a n s z a k a d é k o k k a l is találkozunk. Egész összetettségében és visszásságában f o g a d t a m a g á b a korát, s m e g kísérelte, hogy n é p e - n e m z e t e és az e m b e r i s é g m ú l t j á r a , m i t i k u s h a g y o m á n y a i r a építse t á r s a d a l m i és művészi p r o g r a m j á t . Hagyományőrzése, p a t r i a r k á l i s nosztalgiái, a g y a k o r l a t i mozgalom lassú és szívós szellemi előkészítése, a történelmi v i h a r o k túlélésének csalóka r e m é n y e é p p oly jellemző k o m p o n e n s e i ideológiájának, m i n t védekező nacionalizmusa, a kereszténység korszerűsödéséhez f ű z ő d ő reménye, vagy é p p e n h e v e s n a g y b i r t o k - és tőkeellenessége és egy rövid, de jelentős pályaszakaszb a n a p r o l e t a r i á t u s m o z g a l m á h o z való közeledése. L u k á c s György í r t a 1946-ban a népi írók pesszimista t ö r t é n e l e m s z e m l é l e t é v e l vitatkozó t a n u l m á n y á b a n : „A m a g y a r k u l t ú r a t r a g i k u s elesettjei és t r a g i k u s e l t é v e l y e d e t t j e i a f o r r a d a l m i f o r d u l a t b a n is m e g f o g j á k t a r t a n i t ö r t é n e l m i helyüket, b á r esetleg m á s indoklásokkal, m i n t eddig." F o l y a m a t o s a n m e g j e l e n ő m ű v e k , elkészült és készülő m o n o g r a f i k u s meg r é s z l e t t a n u l m á n y o k t a n ú s í t j á k : m e g é r e t t r á az idő, hogy ez a gondolat n e csak a m a g y a r irod a l o m m ú l t j a , h a n e m 20. századi k u l t ú r á n k számos kimagasló a l a k j a , köztük Kodolányi é l e t m ű v é n e k megítélésében is é r v é n y r e jusson.
JEGYZET A dolgozat bővebb változata eredetileg utószónak készült a Szív és pohár cimű tanulmányés cikkgyűjtemény első, a megjelentnél jóval gazdagabban válogatott tervezetéhez. A kötetben végül nem közölt, de Írásomban említett cikkek bibliográfiai adatai a következők: Baranyai utazás. Magvető, Bp., 1963. Néhány megjegyzés Márai röpiratához. Magyar Csillag, 1942. n , 437—449. 87
Kelet népe. Sorsunk, 1941. 163—199. Csendes órák. Turul kiadása, Bp. é. n. A robbanó világ. (Beszélgetés Bay Zoltánnal) Hid, 1941. márc. 18. Lucifer lámpása. Független Ifjúság, 1945. nov. 23. Nevelésünk csődje. Együtt, 1928. 1., 2., 4. sz. Az európai élet és Knut Hamsun. Napkelet, 1929. n. 143—157. A tűznek nem szabad kialudni. Nyugat, 1924. febr. 16. Kosztolányi Dezső: Edes Anna. Pandora, 1927. 1. sz. Szomory Dezső, avagy pusztulunk, veszünk. Előszó, 1927. 2—3. sz. A kisebbségi magyarok harca. Vetés, 1929. szept. Mussolini válogatott beszédei. (Serényi Imre álnéven) Pandora, 1927. júl. 14. Tüntetés. Front, 1931. dec. Jegyzetek Földi Mihályról. Pandora, 1927. 3. sz. Debreceni káté. Szabadság, 1933. nov. 12. Beszéljünk magyarul. Hid, 1940. szept. 27.—nov. 29. (8 folytatás) Adjátok vissza az örömet! Magyar Nemzet, 1938. okt. 9. Lenin. Független Ifjúság, 1946. jan. 29.
DÉR ISTVÁN: ESTE A VÍZPARTON 88
M. SZEBENI
GÉZA
Déry Tibor és a Korunk Déry és a Korunk kapcsolata tizenegy esztendeig tartott (eltekintve az 1929-es, az 1932-es és az 1934—35-ös közlési szünetektől), s termése ez idő alatt h á r o m t a n u l mány, ugyanennyi novella, nyolc vers és négy regényrészlet volt. Bár igaz, mennyiségét tekintve Déry itt közreadott versei, novellái még egy soványka kötetet is alig töltenének meg, mégis fontosak, mivel hűen reprezentálják írójuk gazdag alkotóú t j á n a k a m a szakaszát, mely az avantgarde modernségtől az elkötelezett, szocialista fogantatású, realista művekig vezetett. Első írását még a Dienes László szerkesztette Korunknak küldte Déry, s a tan u l m á n y a folyóirat 1927. márciusi számában meg is jelent, A homokóra madarai címen. A lapot a baloldali radikalizmus, a „tisztázás és tisztázódás" f ó r u m a k é n t indító Dienes Lászlóval, a Tanácsköztársaság volt népbiztosával még Párizsban b a r á t kozott össze Déry, ahová pénze fogytával Feldafingból ment. Valószínű, hogy Déryt is, sok m á s művésztársával együtt a szellemi szabadság és sokszínűség igénye vonzotta Párizsba, mely akkoriban valóban Európa kultúrközpontja volt. írói m u n k á j á n azonban dolgozni nem tudott, „A kopár kenyérkereset" vitte el minden idejét. Volt házitanító, boltiszolga, paprikakereskedő, végül Dienes László tanácsára kölcsöntőkével bélyegkereskedőnek csapott fel. Ebbe a kísérletébe azonban belebukott, s „A d u p lán rugózott kétségbeesés" a játékasztalhoz kergette. Itt annyi adósságot csinált, hogy n a g y b á t y j á n a k kellett kiváltania. A tőle kapott pénzen Déry Olaszországba u t a zott, ahol „egy olcsó kisvárosban megtelepedve", Perugiában, megint dolgozni kezdett. Alkotókedve ismét visszatért, „az a j á n d é k b a kapott esztendőt" m u n k á v a l töltötte. Ekkor írta meg élete első színdarabját, Az óriáscsecsemőt, mely egyszersmind a m a g y a r avantgarde modernség egyik legjelentősebb drámavállalkozása volt, s mellette a csupán néhány esztendővel ezelőtt publikált 700 éves Szent Ferenc vagy az Assis-i filmet. A m u n k a befejeztével és az esztendő letelte után feleségével von a t r a ült, és hét év távollét után, Bethlen amnesztiarendeletével élve, hazautazott Magyarországra. Nem bizonyult tartósnak Déry hazatérte. Ö azok közé tartozott, akik képtelenek voltak otthonra találni a korabeli Magyarországon, jóllehet a hivatalos kultúrpolitika nem minden siker nélkül hirdetett valamiféle alkotói szabadságot. Déry azonban ezt elfogadni nem tudván, ú j vagabundusként, mintegy Országúton című regényének hősét példázva, b e j á r t a szinte egész Európát. Kevéssé valószínű, hogy az alkotói sikertelenség vezette volna el Déryt a hazai tájakról, hiszen ha csak a Nyugatban megjelent műveit soroljuk elő, a lista akkor is tekintélyes. Négy év alatt (1930—34) tizenkét versét közölte a szerkesztőség, s Egy vers keletkezése címen napvilágot látott egy m ű h e l y t a n u l m á n y is hazatérte után (mely kései vigaszként talán, m a j d n e m változatlan f o r m á b a n szerepel az ítélet nincsben), 1928-ban. Regényrészletet, elbeszélést (1928—35) nyolcat hoztak tőle. A Nyugat bírálatokat is íratott megjelent műveiről. 1928-ban Szegi Pál írt kritikát az Énekelnek és meghalnakvöl, m a j d M. Pogány Béla elemezte az Ébredjetek fel!-1 1929-ben, végül Hevesi András 1932-ben írta meg Déry dühös indulatait kiváltó bírálatát az Országútonról. írói sikertelenségről, agyonhallgatottságról aligha lehetett szó. Nem az ismeretlenség űzte el az országból ú j r a és ú j r a , h a n e m az otthontalanság, mindig lázadó lelkiismerete, megalkuvásra való képtelensége. Déry ekkori közérzete meglehetős biztonsággal rekonstruálható Átutazó című regényéből, mely a Déry által „obskurus"-nak minősített regényújságban, a Nyílban jelent meg. Mélységesen jellemző az a világidegenség, ahogy a regény hőse végigbotladozik a cselekményen. Helyét sehol nem találja, kicsinek és provinciálisnak érzi a várost, az 89
embereket, a kicsinyes intrikákat, és csak a r r a képes, hogy átutazóként, rövid időre nézzen be a kávéházba vagy b a r á t j a lakására. Az átutazólét volt jellemző D é r y r e ez időtt. Hosszabb időre megtelepedni sehol sem tudott. J á r t D á n i á b a n és N o r v é g i á b a n , nem kerülte el Svédországot sem, és hosszabb időt töltött az olasz délen. „Hónapokig r á z t a m hátizsákomat az országutakon, tág tüdővel szedve a szabadság levegőjét" — írta élete ekkori szakaszáról. Igazán dolgozni képtelen volt a gazdasági válság és statárium gyötörte országban, s jóllehet elszakadt az írói létezés fontos feltételétől, a hazától, világjárása során találta meg ismét önmagát, t u d t a művészi elképzelését még jobban kiteljesíteni. Aligha tekinthető véletlennek, hogy Déry alkotó p á l y á j á n a k éppen e szakaszán talált kapcsolatot a kolozsvári Korunkkal, mely Dienes László, de f ő k é n t Gaál G á b o r szerkesztésében nemcsak a közép-európai, hanem á l t a l á b a n véve is az egész e u r ó p a i progressziónak volt igen fontos bázisa. Elkötelezett volt Déry és a Korunk viszonya, s legerősebbé éppen az u t á n vált, hogy a lapot 1933-ban kitiltották Magyarországról, mivel, úgymond, Károlyi Mihály is m u n k a t á r s a volt. Nyilvánvaló azonban, hogy a tágas látóhatár, a nem alkuvó következetesség miatt tették lehetetlenné a l a p m a gyarországi terjesztését. „Gaál Gábor és Déry kapcsolata b a r á t i v á melegedett azóta, hogy a húszas évek elején Gaál kritikát írt Déry egyik verseskötetéről. 1930-ban Déry egy elbeszélést küld Gaál Gábornak. A novella a Korunk 1930. szeptemberi s z á m á b a n m e g j e l e n t . Harminchétben a kapcsolat ismét felelevenedett" — í r j a Ungvári T a m á s Déryről szóló könyvében. A valóságban azonban Déry 1930-as novellaküldése teljes t e r m é s z e tességgel illeszkedett a lappal 1927. óta fenntartott kapcsolata f o l y a m a t á b a , hiszen még Dienes László adott helyet u g y a n a b b a n az évben a Homokóra-vitának, és egy évvel később ugyancsak ő közli Déry líraian szép szürrealista elbeszélését, az Elhaggyák egymást és meghalnak-ot. Harminchétben sem elevenedett fel a kapcsolat, mert meg sem szakadt, mivel Déry a Korunk hasábjain 1938. m á j u s á i g meglehetős rendszerességgel szerepelt. Végigtekintve a Déryt a Korunkhoz fűző viszony évein és történetén, n e m t é veszthető szem elől, hogy s z á m á r a egy pillanatig sem jelentett csupán és kizárólag publikálási lehetőséget a folyóirat. Ezekben az években, melyekről a következő sorok állnak az önéletrajzban: „Végleg megállapítottam, hogy itthon n e m tudok dolgozni; politikailag túl merev voltam, semmilyen m e g a l k u v á s r a n e m h a j l a n d ó , az irodalom kitérőihez, a mondanivaló hajlékonyabb, közvetett kifejezéséhez pedig n e m értettem.", tehát ezekben az években Déry világlátására, a lázadástól a f o r r a d a l o m i g vezető út e szakaszára nagyon pontosan rímelt a f o r r a d a l o m v á r á s türelmetlenségéből fakadó „baloldaliság", mely az adott korszakban természetszerűleg volt fellelhető a Korunkban is. A lap elkötelezettsége azonban soha nem váltott szektásságba, s ez nem kis mértékben járult hozzá, hogy ablakot nyitván a világra, többet tegyen, mint csak az erdélyi és m a g y a r progresszió szolgálatát. A folyóirat m á r a h a r m i n c a s évek legelején, mikor a munkásmozgalomban arról még szó sem volt, m u n k a t á r s a i révén valóságos népfrontot teremtett. Egy időben írt a Korunk s z á m á r a Déry Tibor és Illyés Gyula, Veres Péter, Remenyik Zsigmond, Gereblyés László, Lukács György, Moholy Nagy és Károlyi Mihály. József Attila pedig éppenséggel az 1931 j ú n i u s á b a n megjelent ominózus Sarló és Kalapács cikk után közvetlenül (szeptemberben) kezdett publikálni a Korunkban verset, vitacikket, fordításokat és recenziókat. A l a p szerkesztésében alapkövetelményként jelen levő k a p u t á r á s és n e m a l k u v ó elvi k ö v e t kezetesség minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy Déry több-kevesebb kötöttséggel, de jó tizenegy évig m a r a d t a lap munkatársa. Déry a l k o t ó ú t j á n a k az a v a n t g a r d e modernségtől az elkötelezett írásokig vezető szakaszában figyelmen kívül n e m h a g y ható szerepet játszott kapcsolata a Korunkkal. A Dienes László leközölte A homokóra madarai Déry a v a n t g a r d e t a n u l m á n y a i nak egyike, s hozzáfűzött megjegyzése szerint „Előadatott B u d a p e s t e n a Dokumentum március 5. előadásán". Déry e trialógus f o r m á b a n megírt költészeti t a n u l m á nyában az ú j lírával összefüggő p r o b l é m á k a t elemezte, hangsúlyozva, az ú j líra mintegy ú j valóságot teremt a prózai realitás helyett. „Az ú j líra t u d a t o s a n a való90
ságon kívül él, egy ú j realitással folytatva emezt" — írta. A mai költő „puritán és kegyetlen", egy ú j vers ábrázolta homokórába zárt m a d a r a k teljes függetlenségben élnek és repkednek. „ . . . a modern költő, a modern mesterember n e m hazudik", m e r t nem a valóságot teremti ú j j á , h a n e m „önmagából teremt egy ú j realitást". A régi vers valószínűségekre épül, nem léphet ki a n n a k kereteiből. Az ú j vers nem veszi figyelembe a logikát, m e r t az nagyon is tiszteli a valóságot. „Az ú j líra a logika bukását jelenti." A logika csak úgy lenne számára kötelező, h a az ú j lírikus n e m s a j á t magából merítene, de „A költő egy mélyebb rétegben heverő logika szerint dolgozik, mely kifelé önkényes, n e m ellenőrizhető, de belül csalhatatlan, mint az ösztön, s melyet érzelmi logikának hívnék." . . . „Az ú j lírikus nem h a j l a n d ó eltévedni a külvilági valószínűségeknek (...) az útvesztőjében." . . . „Az ő realitása mindig a teljes valóság. S így ép azért, m e r t logika nélkül dolgozik alkotásához nem f é r logikai kétség." Déry hagyományos lírát és hagyományos értékeket is tagadó t a n u l m á n y a természetesen nem m a r a d t válasz nélkül. A folyóirat 1927. áprilisi számában két, Déryvel v i t á b a szálló cikk jelent meg Sinkó Ervin és P a p József tollából. Sinkó főként azt r ó t t a fel Dérynék és általában az egész ú j költészetnek, hogy „Az ú j líra (...) az organikusnak tagadása és a törvény nélkül élő, esetleges szubjektivitás önkényét, anarchiához való jogát deklarálja." Az ú j költészet a valóság elől való „romantikus megfutamodás". Költőinek ínsége a „magányosság és az éltető közösség hiánya", szabadságuk n e m más, mint a káosz, „mert a kozmoszban a szabadság épp a törvényen keresztül demonstrálódik". S az ú j líráról vallott felfogását összegezve megállapítja, hogy ez a költészet „a hitben és célokban koldussá lett lelket" jeleníti meg, és a legkevésbé sem szociális, m e r t egy „közösségekből kihullott szubjektivitás p r o d u k t u m a " . P a p József az egyetemes szabadság jegyében kívánt teret a hagyományos költészetnek, elismerve az ú j a t és becsülve, ugyanakkor óvta a kóklerségtől, a m ű vészet hiányától. Hozzáfűzte, „titokban azt remélem, hogy a homokóra m a d a r a i n a k a fellépése egy ú j korszak kezdetét jelenti, mert a szabadság illata érzik r a j t a " . A két hozzászólásra Déry a Korunk 1927. július—augusztusi dupla számában válaszolt, s felfogását még elmélyültebben f e j t e t t e ki, magyarázta meg Csicsergés a homokóra körül című írásában. Sinkó Ervin érvelését teljes egészében visszautasította, kifejtve, hogy a „vers szellemi megnyilvánulás s akkor organikus, h a a szellem törvényeit követi s nem a matériáét". Az ú j vers szerkezeti szabadságát azzal indokolja, hogy az ú j vers szavai a hozzájuk tartozó asszociációs körön belül felcserélhetők más szavakkal, s g r a m m a t i k a i szerkezete egyszerűsíthető, feloldható, ha túl nehézkes. Az ú j vers „cselekvő karakterű", „maga viszi véghez, feléli t é m á j á t — d e n e m közli". Nem másolja a külvilágot, érzelmi logikája különbözteti meg az ú j verset elődeitől. Az ú j vers t a g a d j a a szimbólumot, „mint mágnes felé, ömlenek köré a rokon, a komplementer szavak, amik kiegészítik, teljessé teszik értelmét, értékét tökéletessé és zengővé". A valóságot az ú j költők nemzedéke jobban tiszteli, m i n t b á r m e l y más, régebbi nemzedék, mivel „meghaggyuk önálló életét, n e m k e v e r j ü k el a tőle idegen emberi szellemmel, tiszta h a t á r t v o n u n k közte és az irreális között". T u d j á k , hogy az irreális és a valóság egy ponton találkozik. Közösségből kihullásukat az ú j költők tagadják, nincsenek egyedül, m e r t „vannak akik felismerik, hogy hozzájuk tartozunk, annál többen vannak, akiknek nevében beszélhetünk, h a nem is veszik észre, hogy róluk van szó. Ez nem közösséghiány. Osztálytalanul egy osztályhoz tartozunk, mely nem ismer, egy generációhoz, amely nem hisz, harcot vívunk, mely n e m a mi, h a n e m a mások harca". A Homokóra-vita jó ötven esztendővel később levonható tanulságai meglehetősen szerteágazóak. Déry eszmei-világnézeti fejlődését tekintve, fejtegetései a r r a m u tatnak, hogy ekkor még nála is jelen volt a kor radikalizálódó értelmiségijére (legalábbis a jobbakra) jellemző kettősség: a politikai és morális radikalizmus, baloldaliság, sok esetben irracionalista, szellemtudományi irodalomszemlélettel j á r t együtt. E tekintetben s a későbbi tisztázódásokat illetően sem j á r t egymástól messze Déry és Gaál Gábor p á l y á j á n a k ívelése. Maga a vita és a vele többé-kevésbé egy időben megjelenő írások (Németh Andor eszmefuttatása a Dokumentumban az ú j versről, 91
Kassák azonos témát elemző írása a Korunk 1927. márciusi számában) a r r a m u t a t nak, hogy bár az avantgarde modernség a húszas évek s a j á t o s m a g y a r közegében m á r eleve vesztes állásokból kényszerült hadakozni, n e m keveset tett egy ú j a l k o t ó befogadó viszony megteremtéséért, n e m tekintve el a morális elkötelezettség b a l oldali alternatíváitól sem. Igaz, az 1926 végén indult Dokumentum öt szám m e g j e l e nése után megszűnt, és valójában sem a magyar szellemi életre, sem pedig D é r y ú t j á r a nem tudott hatást gyakorolni, a z o n b a n Déry s z á m á r a m e g t e r e m t e t t e e g y f a j t a közösség megvalósítása lehetőségét. Ablakot nyitott a k o r t á r s a k világára, A r a g o n t és É l u a r d - t publikált, míg lehetett, lépést t a r t o t t a n y u g a t - e u r ó p a i törekvésekkel, s a szürrealizmust talán elsőnek b e m u t a t v a az országban, korszerűségére m é l t á n l e h e t e t t büszke. A Homokóra-vita nemcsak az ú j f a j t a költői törekvések megvalósítása i r á n t i igényt és a velük szemben támasztott ellenállást m u t a t j a . Déry fejtegetéseiből, a Dokumentum és a köré tömörülő alkotók szándékaiból, a Korunk h a s á b j a i n m e g jelent írásokból, a szerkesztői intencióból úgy tűnik, az ú j művészet hirdetése m i n t egy m a g á b a n hordta egy ú j f a j t a t á r s a d a l m i valóság megteremtésének szükségéről vallott hitet, hiszen az ú j lírikusok szemére vetett „közösségből való k i h u l l á s " nyilvánvalóan sugallja, lehetetlen a kor valósága kínálta közösségben m a r a d á s . A m á s f a j t a közösségért, a lázadástól elvezető távlatosság i r á n t támasztott igénye m u n k á l hatott Déry Korunkhoz való közeledésében is. Nem holmi t r a g i k u s a n megkésett, az állandó m a g y a r lépésvesztéshez igazodott „utolsók egyike" a v a n t g a r d e m o d e r n s é g volt a Déryé, ellenkezőleg. Az ú j líráról vallott felfogása sok összetevőjében rímel a f r a n cia avantgarde kései hajtása, a szürrealizmus mesterei költészettani elképzeléseire. S emezek nagy váltása az a v a n t g a r d e modernségtől az elkötelezett, szocialista i n d í t tatású realizmusig sem történt előbb, mint Déryé, holott a nagy t á r s a d a l m i m o z g á sok dinamizmusát, egyáltalán lehetőségét tekintve jobb helyzetben voltak, m i n t az „egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt" a tragikusan groteszk m a g y a r v a l ó s á g b a n formáló Déry Tibor. A t a n u l m á n y í r ó Déry és a Korunk kapcsolata n e m szakadt meg a Homokóravita lezárásával. A Korunk szerkesztősége 1938 j a n u á r j á b a n József A t t i l a - e m l é k számot jelentetett meg, tisztelegve az e l h u n y t költő előtt. Déry, akit n é h á n y h ó n a p pal előbbi erdélyi k ö r ú t j á n m á r a „hírneves budapesti író, a Nyugat munkatársa"ként köszöntöttek, t a n u l m á n y b a n emlékezett meg József Attiláról. Elemzésében J ó zsef Attila élete „egy nagy költői sors" volt- „A b a l j ó s események h a t á s á r a (...) költészetének tündér tükréből kamaszarca mind k o m o r a b b a n nézett vissza az e m berre." Déry úgy látta, József Attila nagy költőként, a t á g a b b összefüggések u t á n kutatva „Megkereste a szegénységnek r a j t a kívül f e k v ő k i t a p i n t h a t ó okait, megvizsgálta a társadalmat, rátalált osztályára s benne a m a g a helyére. N e m volt t ö b b é egészen egyedül. Elégedetlensége egy egész osztály elégedetlenségéhez súrlódott és tüzet fogott." A társra találás, a meglelt közösség „ m a g a s a n ö n m a g a fölé dobta", és „ez időben megírta korunk, de minden bizonnyal a m a g y a r irodalom legszebb p r o letárverseit". Déry fontosnak tartotta, hogy t a n u l m á n y á b a n megemlítse, József A t t i l a a valósággal összeütközésbe kerülve fordította tekintetét ismét ö n m a g a felé, az elveszett közösség miatti megroppanását, „e kettős tévedést soha n e m h e v e r t e ki". Tragikus volt József Attila „kettős tévedése". „Nyilvánvalóan tévedett, a m i k o r egy párt vezetőségét azonosította egy osztállyal" és „amikor úgy látta (...), akik között meglelte a sokáig keresett közösséget" cserbenhagyták. Csalódottsága „Mélyebben vágott, mint az a buta értetlenség, mellyel a mértékadó b u t a írói körök ö r v e n d e z tették meg". „Nagy költő volt, töredékes műve a m a g y a r irodalom l e g n a g y o b b j a i közé igyekszik" — állapította meg Déry, s emlékező t a n u l m á n y a t a n ú s á g a szerint alighanem a m a kevesek közé tartozott, akik csonkítatlan egységében tekintették á t az egész József Attila-i oeuvre-öt, s megfosztani egyik összetevőjétől sem k í v á n t á k . A tanulmányból és az emlékszámban megjelent többi írásból kitűnően a Korunk nemcsak a korán elhunyt költőmunkatársra emlékezett, s ebben is azonos volt Déry és a lap koncepciója, h a n e m a r r a a társadalmilag messzemenően elkötelezett m ű vészre, aki korában ritka h a r m ó n i á t teremtett egyénit a közösségivel egybefonva. Költészetében azt az összhangot érte el s társadalmiságot, melynek a megvalósításán 92
a Korunk is fáradozott, az absztrakt morális követelményeket most m á r kézzelfoghatóvá formálva a munkásmozgalom kérdései tükrében, s amely egyik fő rendező elvként húzódik végig Déry akkorra m á r megírt Befejezetlen mondatán. 1933-tól kezdődően Déry egy ideig jobbára csak verseket küld a Korunknak. A lap ez évi áprilisi száma közölte az Űj magyar költők rovatban A költő beszéde egy kőszenthez című versét, Veres Péter és Mária Béla költeményeivel együtt. Az „eszméletlen arccal a csillagokat" néző Szent Balázshoz szól a költő, szép ellentétpárt felállítva a „holdsütés" és „a nap ismeretlen korongja" között. Nem h a j l a n d ó tovább a rögök közt heverni tehetetlen, mert „ m á r görögnek a lázadás súlyos szavai I . . . I egy ú j kép emelkedik belőlük: / az ember, aki láncait leoldja." I m m á r elégtelen a világ passzív feltérképezése, a tett kell, a továbblépés a közösségvállalásig: „A szegénység ú t j á n szállok alacsonyan / a szegénység könyörtelen jegyeit viselem / s más dalt nem ismerek: mint tűzzel égetni / s ha kell, azon égettetni meg." A költő nem magányos próféta már, aki az Ébredjetek fel! Kokorójaként egyedül j á r j a a világot, mint a szegények „vérző lábú" királya. Elveti a vigaszt és a magányos csillagbámulást. A harcos tettet vállalja, először „tűzzel égetni" akar, s csak aztán „ha kell, azon égettetni meg". A közösség felé vezet az út a versek évtizedeket átívelő sokaságán is. A k a p u b a n álló szent magányosságát nem k í v á n j a többé, hiszen az csak „eszméletlen" lét lehet, melynek révültségéből nem l á t h a t j a a „menetelő seregeket". Válasz ugyanakkor ez a vers a Salamon tornyának szkepticizmusára is, mely mintegy bevezette Déryt az avantgarde modernség kioldottságába. A Korunk 1933. szeptemberi száma közölte Déry A csúcsról című versét. M a j d negyvenévesen szükségét érezte Déry, hogy végignézzen addigi életén, s ennek az eredménye a vers. T u l a j d o n k é p p e n jellegzetes számvető költemény, m a j d mindegyik költő megírja életének adott szakaszában. Értékessé teszi A csúcsrólt, hogy a magyar költészet a m a á r a m l a t á n a k szép darabja, mely az egyéni sorson való töprengés esetén soha nem m a r a d meg a partikularitás szintjén, mindig tovább néz s életét mintegy egybeötvözi egy tágabb közösség, az emberi nem sorsával. Mert távlatok nyíltak az előtt, aki a csúcsokról figyelte az életet, divatok, f u t ó kötöttségek helyett a történelem szintjén t u d t a megvalósítani önmagát. A percnek élőket elsodró reménytelenség végleg nem lett ú r r á rajta. Az elkötelezett Déry szólalt meg ebben a versben, aki szinte plebejus indulatait kiegészítve m á r egy rendezett világot kíván, a k á r áldozatok á r á n is, a tettel kiérdemelve. A vers indító részében a modern képalkotás minden eszközét felhasználja mondanivalójának mennél érzékletesebb kifejtésére. Ezeket a m á r meglevő elemeket azonban rendbe sorakoztatja s úgy t á r j a a költészet antik hőse, a vándor elé. A megszólításos verstípust ú j j á t e r e m t v e mintegy, módfelett alkalmas f o r m á t nyer a meditatív alaphang végigvitelére. „Patak mentén", „völgykatlanok fölött", „a csendes, sötéthúrú erdőkön", „tengerpart h a b m a r t a vörös sziklái közt", „ b á r m e r r e lép érzékeny lábad, vándor, / az idő kihullott ősz hajszálán jársz". S az indító képsorok bukolikáját értelmezve f o l y t a t j a : „egy nyári délután, ha merőlegesen süt a nap, / s elérted férfikorod érett óráját, / az illatos nagy hegyet, / felkunkorodva hirtelen a csúcsra emel- / Szétnézel." Azonban nem elégszik meg ennyivel, h a n e m szép, pátoszos hangon tovább tágítja versének határait. L á t t a t j a magát, „egyre öregedő mozdulatokkal / rohanva a füstölgő sír felé, mely hosszú utad végén, / ott hol a nyomorgók láncaikat rázzák / s a felszálló porfelhő a t á j a t lezárja, / egy ú j szabadságharcban eldűlni hív." Nem a halál vállalása az ú j és a meglepő ennek a versnek a végén, hiszen a halál felé számtalanszor lépett jó néhány hőse. A versben megjelenő motívumok r a g a d j á k meg az olvasót. A „füstölgő sír", a láncaikat rázó nyomorgók, „egy ú j szabadságharcban" vállalt halál, mind a déjá vu érzését keltik. Petőfire, 1849 Petőfijére emlékeztetnek ezek a sorok. A f o r r a d a l m a t minden következményével vállaló költővel, úgy tűnik, Dérynék is szembe kellett néznie p á l y á j á n a k e szakaszán, hiszen ekkor m á r komoly eshetőségként jelentkezett Bécsben, ahol ekkor élt, a szabadságért vívott harc. Néhány évvel később, a Korunk 1937. júniusi számában jelent meg Déry látomásos nagy verse, az Öszi szó. Válságokkal volt ekkor m á r terhes a világ, sokasodtak az összecsapások nemcsak államok, h a n e m osztályok között is. Az első nagy 93
háborút követően létrejött világrend egyre bizonytalanabbá vált, s nemcsak ú j a b b háborúval fenyegetett, de m a g á b a n hordta egyúttal a m é l y r e h a t ó t á r s a d a l m i v á l s á gok, változások lehetőségét is. Egyre fenyegetőbben rajzolódott ki az e m b e r t e l e n s é g megtestesülése, s bár még „csöndes a h a j n a l i táj", a szárnyas f é r e g „ f a r k á b a h a r a p v a a föld körül gyűrűzik". A vers indító képei az emberidegen világot érzékeltető szavakkal, szóösszetételekkel zsúfoltak. Az „őszi eső", „a sötét növekszik", „elhagyott lélekben", „a tér sötét mélyében" kifejezések mintegy aláhúzzák az egyedüllétet, a világbavetettséget. A „magány", „távozó", „búcsú" szavak s ű r ű előfordulása m é g inkább elmélyíti „az özvegyi ágyban fekszik a nép" értelmét. „Az özvegy kis föld a tér sötét mélyében reszket" — í r j a Déry, m e r t nem e m b e r m é r e t ű i m m á r az i d e g e n ség, az otthontalanság, kozmikus mértéket öltött a rettenet. Az elhagyatottság, egyedüllét érzése azonban nem vált át a korábbi, avantgarde modernség jegyében született versek nihildöbbenetébe. A magánnyal szemben megjelenik a biztatás: „A köd mögött lágyan sodródik a szép n a p / . . . / Ki lenn fekszel a sárban, emeld fel a r c o dat / te is!". S a vers végén feloldódik az addig fő m o t í v u m k é n t jelen levő, a félt, de ugyanakkor kívánt világmegváltás paradoxonja, „ . . . fegyverrel bontsd fel világodat, / villogással, m i n t a n a p s az őszi haláltól n e f é l j ! " Nem csupán buzdítással zárul a vers, amellett bizton k i t a p i n t h a t ó a vállalás, a század ellentmondásainak általa történő feloldása is. „A lezúduló angyal", „a v a k éjszaka", „az elkerülhetetlen rombolás", a férgek vetése, a m e n n y hét dörgése előrevetítette apokaliptikus összecsapás vállalása az elkötelezett választás összes k ö v e t kezményének végiggondolására és elfogadására m u t a t . A távlatosság igényével élés oldhatta fel Déry s z á m á r a a kornak azt az ellentmondását, melyet e nagy v e r s é b e n sűrített. A hétköznapi és a történelmi helyes d i a l e k t i k á j á b a n való számvetés vitte Déryt egy ú j f a j t a , forradalmi humanizmus felé, s segített f e l m é r n i e l l e n t m o n d á s o k kal, nekilendülésekkel és törésekkel tarkított századát. S ebben közel volt egymáshoz Déry és a Gaál Gábor szerkesztette Korunk. A vállalásos, következetesen végigvitt forradalmi szellem vezette Gaált is, mely az ember ügyéért a k a r t a a f o r r a d a l m a t , t ű n j ö n bár az az „elkerülhetetlen romlástól", „a f é r g e k vetésétől" e m b e r e l l e n e s n e k egy m á s f a j t a m o r á l koordinátarendszerében. Déry 1928 júniusától küldött szépprózát is a lapnak, és első, Korunkban megjelent novellája Elhaggyák egymást és meghalnak címen k e r ü l t közlésre. A s z ü r r e a lista elbeszélés a világ kegyetlenségével, idegenségével szemben egyedüli biztos t á maszt jelentő szerelmet dicséri. Ebben az írásában is fellelhetőek a D é r y a v a n t g a r d e prózájára oly jellemző ismertető jegyek: a szaggatott mondatszerkesztés, az erős képiség, a színek-fények sűrű, szinte tobzódó előfordulása. Ezt követően közölték Déry két rövidebb lélegzetű elbeszélését, a Kis halálesetet és a Valorizációt. Az előbbi a Korunk 1930. szeptemberi, az utóbbi pedig az 1931. július—augusztusi d u p l a számban jelent meg. A Kis haláleset nem minden ok nélkül m a r a d t ki a későbbiek folyamán az összes gyűjteményes kötetből. A halál mellett figyelmetlenül elsikló életről, a lélekről elmélkedik itt az író, s b á r jellegzetessé teszi a novellát e g y f a j t a , a kései Déry-művekből ismerős ironikus távolságtartás, mégis a sikerületlen a l k o t á sok közé kell sorolni. Nem volt sokkal sikeresebb vállalkozása a következő é v b e n megjelent elbeszélése, a Valorizáció sem, mely m á r helyet kapott a későbbi v á l o g a tásokban. Igaz, a hadikölcsön visszafizetésére v á r ó J u l i a l a k j á n a k megrajzolása, a belső és külső történések összefüggésének ábrázolása m á r az alakok totális m e g j e l e nítésére képes írót előlegezi. Ez a néhány novella azonban olyan jellegtelen volt Déry addigi, főként az avantgarde modernség jegyében született elbeszéléseihez, kisregényeihez, verseihez képest, hogy Méliusz József például csak 1933-tól eredezteti Déry és a folyóirat kapcsolatát. Igaz, ő m a g a is csak 1932-től k e r ü l t a lap f ő m u n k a társaként Gaál Gábor mellé. Oka lehetett az első realista kisprózai vállalkozások viszonylagos sikerületlenségének az is, hogy a bennük foglalt valóságanyag n e m volt elegendő az elmélyültebb ábrázoláshoz, s anélkül csak a karcolatszerű, f u t ó i m p r e s z sziókra építő m e g f o r m á l á s r a futotta. Néhány esztendővel később azonban Déry és a Korunk 94
kapcsolatának t a l á n leg-
fontosabb fejezete valósult meg. 1937-ben és 1938-ban a lap összesen négy részletet közölt Déry nagyszabású regényéből, A befejezetlen mondatból. Déry nagy vállalkozásba fogott 1933 karácsony estéjén a bécsi Café de Francéban. Freskót szándékozott festeni a korabeli magyar társadalom két alapvetően ellentétes osztályáról, a munkásságról és a burzsoáziáról. Tette mindezt úgy, hogy n e m sokkal később nyilvánvalóvá vált, hogy a megjelenés minden r e m é n y e nélkül kell regényét megírnia, befejeznie. I n k á b b baloldalisága, ellenzékisége zárta el előle a kiadók k a p u j á t , mintsem az ismeretlenség, hiszen ez időtt, jóllehet ismét hosszú hónapokat töltött külföldön önkéntes emigrációban, művek sorakoztak mögötte, r e n d szeresen publikált. Riaszthatta a kiadókat az is, hogy Déry neve időről időre megjelent a Magyarországon indexre tett Korunk l a p j a i n is. Mikor befejezte a regényt, jobb időre várva, az íróasztal f i ó k j á b a tette a kéziratot, a Szemtől szembe és a többi, nyomdát nem látott m ű v e mellé. S ezzel kezdetét vette az egyik legkülönösebb történet, mely műalkotással megeshet. A n n a k ellenére, hogy nem talált kiadóra, hivatalosan nem lépett be az irodalomba, a haladó szellemi közvélemény előtt ismert volt, s ezáltal mintegy beilleszkedett a h a r m i n c a s évek magyar irodalmi valóságába. Rendszeresen jelentek meg belőle részletek hol a Nyugatban, hol pedig a Korunkban. Így, mivel születésének f o l y a m a t á b a n is hatalmas m ű n e k ígérkezett, az irodalmi élet számon tarthatta. A műről, elkészülte után, jóllehet a kézirat nem nyomattatott ki, n e m kisebb személyiség recenzált a Nyugatban, mint Illyés Gyula, aki ekkor nemcsak b a r á t j a , de művészi útkeresésében társa is volt Déry Tibornak. A befejezetlen mondatból Egy óra a Csáky-uccai korcsmában, Játékosok, Külvárosi délután, Évi címen közölt a Korunk részleteket, a mű nagyon is jellemző részleteit. Valószínű, hogy a Korunk szerkesztősége tudott a regény többi részéről, talán olvasta is őket, mivel a négy fejezet a regény egészébe ágyazva találkozik tökéletesen a lap eszmei, gyakorlati követelményeivel. Több okból felelt meg a regény (ha csak részleteiben is látott napvilágot) a Korunk gyakorlati politizálásának, ideológiai, művészeti várakozásának. Gaál Gábor egyik, 1937-ben írt cikkében abban bízik, hogy „a helyes létismeret, amit annyiszor hiányoltunk bírálatainkban íróinkkal szemben a Korunk hasábjain, remélhetően (...) egyedüli m ú z s á j a lesz a magyar irodalomnak". A „helyes létismeret"-et illetően Illyés Gyula is r á m u t a t o t t a mű alapvetően fontos erényére. Déry szocialista ihletettséggel ír — állapította meg Illyés —, de nem emeli piedesztálra proletársorban élő figuráit. A befejezetlen mondat p r o l e t á r j a nem több, mint a burzsoá, csupáncsak azért, mert proletár. Egyszer ű e n arról v a n szó, hogy neki, jobban m o n d v a osztályának van igaza, és ezért ennek az osztálynak hősei vannak, hősei lehetnek. A „helyes létismeret" eredményeképpen a regény, következésképpen a lapnak közlésre adott részletek is elkerülték a sematikus ábrázolásmód, a csak agitatív, röplapszerűen mozgósító „plakátművészet" szűkösségét, melyet a Korunk egész tevékenysége is elutasított. Annál is inkább, mivel a folyóirat nagyon közelről követte a nyugat-európai baloldali irodalom fejlődését, útjait, és „pártregény"-ként Aragon Bázeli harangokját, Malraux Reményét említette, tartotta nyilván. A Korunk gyakorlata, kimondva és kimondatlanul, elhárította a mozgalomban felbukkanó ösztönösségkultuszt, melyet egyébként Lukács György is elutasított a Linkskurve vitában és másutt. A Korunk b a n közölt A befejezetlen mondat-részletek arról árulkodnak, hogy Déry művészete tisztultabb és á r n y a l t a b b világnézetre épült, mint bármely másik, ezt megelőzően keletkezett műve. Nyoma sincs a kezdeti művekre jellemző a n a r chisztikus indulatoknak, vagy a minden hagyományos értéket ingerülten félresöprő avantgarde világszemléletnek. Itt már nem található meg a „tiszta világnézet és az eszközpolitika" közötti különbségtevés. Az intellektuális lázadás meghaladása m i n t egy ö n m a g á b a n hordta a kommunista baloldallal való közösségvállalást. A regény lényeges elemét jelentette meg Déry Egy óra a Csáky-uccai korcsmában címmel. Meglehetős pontossággal a d j a vissza ez a néhány oldal az író képzeletében élő társadalmi s t r u k t ú r a képét, mely érdekes kettősséget mutat. A társadalom szerkezete egyszerűségében, de ugyanakkor lényegre m u t a t á s á b a n hasonlatos a gó95
tikus székesegyházak kapuboltozatán levő világábrázolásokhoz. Két, egymással s z e m ben álló t ö m b r e van itt osztva a világ, s a m i n t irtózatos erővel e g y m á s n a k esnek, igazából minden más lényegtelen. Ennyiben a regénybeli t á r s a d a l o m felépítése n e m esik messze a korabeli mozgalomban elevenen élő társadalomképtől. Déry a t á r s a d a l m a t így, e g y f a j t a elnagyolt teljességben ábrázolja. A finomításokat pedig ezen a két ellentétes tömbön belül végzi. így vétetik át a prousti technika, s így v á l n a k fontossá tulajdonképpen nem lényeges elemek. A nagyobb összefüggésekre v e t í t v e nyer értelmet egy-egy tengerparti nyári délután leírásának m i n i a t ú r á k k a l v e t e k e d ő pontossága, vagy lesz mély jelentések hordozója a Csáky utca környékének topográfiai alaposságú leírása, az eső beesési szögének pontos m e g h a t á r o z á s á v a l e g y e t e m ben. A részlet azért is lényeges lehetett a Korunk koncepciója szempontjából, m i v e l a lap elmélyülten tanulmányozta és elemzően kísérte figyelemmel a fasizmus e u r ó pai térhódítását, s viszonylag h a m a r jelölte meg a fasizmust, m i n t nemcsak E u r ó pára, h a n e m az egész emberiségre is veszélyt jelentő t á r s a d a l m i deformitást. M á r pedig az Egy óra a Csáky-uccai korcsmában a f a s i z m u s látnoki e r e j ű , félelmetes leírása is, egyetemes tanulságokat hordozóvá emelve egy kocsmai összeszólalkozást. A részlet közlése sejtetni engedi, példásan találkozott a szerkesztői szándék és az írói gondolat. Déry Korunk-beli közlései sorában utolsó volt az Évi, a folyóirat 1938. m á j u s i számában. A néhány oldalas történet egyben A befejezetlen mondat lezárása is. A részlet Krausz Évi szerelmét meséli el. Igaz, L u k á c s György a regény k a p c s á n Németh Andornak írt levelében éppen azt kifogásolta, hogy a m ű b ő l hiányzik a munkásmozgalom felfelé mozgásának centruma, az elvont dogmaszerűség nagyon világosan jelentkezik Krausz Évi a l a k j á b a n . R a j t a keresztül olyan magától értetődőek a munkásmozgalom céljai, hogy beszélni sem érdemes róla, így a z t á n K r a u s z Évi inkább érdekes jellem lesz a regényben, mint forradalmár. L u k á c s György még m e g jegyezte, hogy olyan értelemben t a r t j a f o r r a d a l m á r n a k Déry művészetét, hogy b a r á t j a a jövőnek ír, azoknak, akik ennek a jövőnek a képviselői. Ügy tűnik, hogy éppen a Krausz Évivel összefüggésben kifogásolt mozzanatok lehettek érdekesek a Korunk számára, nem pedig a leány forradalmisága. Hiszen a m u n k a t á r s a k szociológiai tanulmányokkal, egyszerű híradással, pszichológiai e l e m z é sekkel járultak hozzá a nők sorsának, a férfi—nő kapcsolatnak megváltoztatásához. Ilyen értelemben találhatott érdeklődésre Krausz Évi érdekes jelleme. Az ö n m a g á t felszabadító, emancipálódott nő megtestesítőjét l á t h a t t á k benne, aki függetlenségével, egyenrangú társként élésével előrevetítette a n n a k a változásnak az egyik „ e r e d ményét", mely megvalósítása a Korunk egész ténykedésének k ö z é p p o n t j á b a n állt. S jóllehet, Lukács György megállapításai mély igazságokat h o r d a n a k a regény egészére és Krausz Évi személyiségére vonatkozóan is, a Korunknak azonban a regény e hősnője által megtestesített lehetőség, a lap m u n k a t á r s a i elméleti m u n k á s s á g a eredményeinek-céljainak átpoétizált, mintegy a t á v l a t o k b a n élő ideál kikristályosodása volt talán a fontos. Halála és az i m m á r végérvényesen lezárt életmű t ü k r é b e n bizonyossá vált, hogy Déry Tibor nemcsak napjaink, elmúlt évtizedeink, de az egész m a g y a r i r o d a l o m n a k is európai szellemiségű alkotója volt. P á l y á j a ennek vetületében jelent p ó t o l h a t a t l a n t és egyszerit. Életműve egyszerre alakult az európai progresszióval, szellemi á r a m latokkal, visszhangra lelő eszmékkel. Egy ütemben lélegzett az európai t á r s a d a l m i fejlődés árapály mozgásával. S b á r a Korunkkal f e n n t a r t o t t kapcsolata az é l e t m ű szempontjából túl nem értékelhető, sokat ér, mert e n n e k az egyidejűségnek az egyik tanúsága.
96
Rónay György: Balassitól Adyig Rónay György posztumusz könyve, a Balassitól Adyig, úgy csatlakozik az író korábbi tanulmányköteteihez, hogy az esszéírás művészének a m a g y a r irodalomtörténeti tárgyú tanulmányaiból most m á r csaknem kirajzolódik a teljes kép. Ha nem az egész magyar irodalom története bontakozik is ki, m i n d e n k é p p megkapjuk munkáiból a teljesség összbenyomását; s ha jól tallózunk eddig megjelent tanulmányköteteiben, és nem felejtkezünk meg a könyvben még kiadatlan írásairól — például a folyóiratban nemrégiben megjelent József Attila-tanulmányáról —, akkor megtalálhatjuk a vezérfonalat a magyar irodalom fejlődéstörténetéhez, Kézai Simon Képes Krónikájától és „Világi líránk kezdeteitől" egészen a hetvenes évek kortársi literatúrájáig. N e m volt 6 „hivatásos" irodalomtörténész, de az úgyszólván minden fontos m ű f a j b a n magas színvonalon munkálkodó, s talán csak a d r á m á t kivéve, minden m ű f a j b a n teljes életművet létrehozó literátor magyar irodalomtörténeti tárgyú művei — h a a kortársi műveket elemző írásait nem választjuk el mesterségesen az irodalom történetétől — egy m i h a m a r összeállítandó, hiánytalan g y ű j t e m é n y b e kívánkoznak. A Kutatás közben, a most megjelent Balassitól Adyig, a Petőfi és Ady között, A nagy nemzedék és az Olvasás közben című kötetei, a hagyatékkal megfelelően kiegészítve, együttesen r a j z o l j á k ki a teljes vonulatot. S nem szabad elhanyagolni az 1958 előtt írott kritikáit sem, hiszen az Olvasás közben kötet legrégibb kritikai dolgozata 1958-ból származik, s az író épp e kötetének előszavából t u d h a t j u k : m á r a harmincas évek első felében elkezdte a folyamatos esszé- és kritikaírást, s szerény túlzásnak kell vennünk, hogy a korábbi kritikái (tehát mindazok, amelyeket negyvenöt éves kora előtt írt!) a „tanulóévek" kiforratlanságát m u t a t j á k . Vajon olyan bőviben volnánk az önmagukkal igényes, önmagukhoz hűséges és következetes, karakterisztikus kritikusegyéniségeknek, és különösen a háborús években, m a j d a r á j u k következő évtizedben, hogy mi is, könyvkiadásunk is az ő, s a j á t , magával szembeni, különleges igényesség álláspontjára helyezkedhetnénk, s lemondhatnánk az egyik legilletékesebb és leghitelesebb költő-kritikus megnyilakozásairól? *
V a j o n mi hajtotta, mi ösztönözte, hogy ilyen f á r a d h a t a t l a n u l mélyedjen el — élete m u n k á j a más ágazatainak gyümölcsöztetésével egyidejűleg — irodalomtörténetünk oly sok alkotóegyéniségének hagyatékában? Űgy gondolom: elsősorban a könyves életforma, olvasás és olvasói reflexió, k o m m e n t á r és kritika egységes igényrendszere, s ezt így is m o n d h a t j u k : a könyves életforma rendszerességigénye. Fűtötte továbbá a vágy, hogy minél több és többféle szellemiséggel azonosuljon, illetve — minthogy a kritikátlan azonosulás idegen volt tőle — minél több és többféle szellemiség javaiból részesüljön. Tagadhatatlan, hogy m i n d e n ü t t a jót, a hasznosat, az előrevivőt kereste, s bíráló, nemtetszését jelző 7 Tiszatáí
97
észrevételei csupán az értékek elkülönítésének és felragyogtatásának célját szolgálták. A részesülést a szellemi j a v a k b a n minél jobban meg is a k a r t a osztani olvasóival. Ennek köszönhetjük rendkívüli feszítő erejű pedagógiai szenvedelmét. Az irodalomtörténeti és kritikai m u n k a az ő s z á m á r a tehát egyszerre volt elsajátítás és közvetítés; a szellemi epikureisták „egészséges önzése" nála a n e m aszkétikusan felfogott pedagógiai eszmény „egészséges önzetlenségével" párosult. Arra tanított, hogy az esszé, a kritika nem kirakat, ahol a szerző ö n m a g á t m u togatja, hanem tanulás és tanítás közös alkalma, s a k k o r is k o n c e n t r á l á s a m u n k a tárgyára, ha csak egyetlen támpontból közelítünk hozzá. Elfogulatlan, tárgyilagos és tárgyszerű irodalomszemlélete mégsem z á r j a ki a személyességet. H a jól megfigyeljük Rónay esszéiben a „vonzások és választások" irányát, t a p a s z t a l h a t j u k , hogy rokonszenv-kinyilvánító mondatait vagy a másféle emberi minőség iránti megértés, vagy a rokonlelkűség fölfedezése feletti öröm színezi, á r n y a l j a . A vele ellentétes alkatúak közül különösen a Balassi- és az Ady-portré személyiségrajza viseli m a g á n a megértő kíváncsiság, a beavatkozásmentes beavattatás p é l d a m u t a t ó vonásait. A szubjektivista, önmutogató — Stendhal szavával: az „egotista" — i r o d a l m á r tól eltérően, ő sosem a k a r a s a j á t tükörképében gyönyörködni, de ha rokoniélekre talál valamely régi vagy ú j poétában, szavait átfűti a rokonszenv. S aki nem egészen járatlan az úgynevezett „emberi dolgokban", az t u d j a : az ilyen a l k a t o k n á l ez n e m tetszelgés, ellenkezőleg, az önigazolódás iránti hála, a s a j á t , j ó v á h a g y á s r a szoruló személyiség különjutalma. Rokonszenv-nyilvánító mondataiból sokat visszafordíthatunk reá, anélkül t e r m é szetesen, hogy ő törekedett volna e r r e a visszafordíthatóságra. Faludi Ferencről p é l dául ezt í r j a : munkáiból „egységes világnézet bontakozik ki: az úgynevezett keresztény h u m a n i z m u s világnézete". Keresztény humanizmus persze sokféle v a n ; úgy érzem, ő a humanizmust tartotta a kereszténység lényegének, s ahogy végigtekintünk irodalmi értékszemléletén, megbizonyosodhatunk afelől, hogy sosem a vallásos, még kevésbé az egyházi értelemben felfogott „keresztényit" kereste a m ű v e k b e n , h a n e m a h u m á n u s á t . A „keresztény humanista" f o g a l o m p á r b ó l a hangsúly m i n d e n k é p p a második szóra esik. Ráday Gedeonról ezt í r j a : „Irodalmi tekintélyén túl lehetett b e n n e bizonyos e m beri vonzerő is, valamilyen, nyájas és udvarias egyéniségéből á r a d ó varázs, ami a mester—tanítvány viszonyába nemegyszer a szeretet, a bizalom és a ragaszkodás melegebb színeit keverte". Ráday arcképét egyébként is nagy-nagy személyes v o n zalommal rajzolja meg; egyfajta belső és önkéntelen helyeslés is b u j k á l szavaiban, amikor arról beszél, hogy ez az irodalmár „érzelmeiben rendkívül szemérmes", és m u n k á j á b a n az eredetiség fölébe helyezi a tárgyszerűséget, a közvetítő szerepet. A vallomásosságnak és szubjektivitásnak azt a dialektikus változatát követte Rónay is, hogy előtérbe állította mindazt, amit értékesnek és fontosnak t a r t o t t — sokszor az ismeretlenség és feledés homályába bocsátva fénycsóvát, vagyis nem „ n e v e k b e n " gondolkodva —, mintegy jelezve: az vagyok én, aki ezeket és ezeket értékesnek és fontosnak t a r t j a ; ne engem tekintsetek hát, hanem azt, amit m e g m u t a t o k n e k t e k a világból. Jellemző az is, amikor Rádayban a s a j á t szellemi elődjét sejtetve, r á m u t a t , hogy „Idegen volt tőle az emberi lélek harmonikus egyensúlyának m i n d e n f é l e m e g b o m lása". Az önismeret megnyugtató hátországának t u d a t á b a n m o n d h a t j a Rádayról ezt is: „bölcs, a lényegnél maradó, személyi mozzanatokat elhárító, j ó z a n . . . " . S személyiségének megértéséhez szinte kulcsmondatként k í n á l j a ezt az ugyancsak R á d a y r ó l adott jellemzést: „Korának egyetlen, de mindenesetre legnagyobb irodalompedagógusa volt. Elsősorban azáltal, hogy kiválóan fejlett ízlésével m a g a is ízlésre nevelt. Ízlésre és színvonalra." Az ízlésre nevelő „irodalompedagógus"-nál pontosabb szavakat mi sem találhatnánk Rónayra. Nemzete iránti érzéseit is R á d a y v a l kapcsolatban lehet mintegy tettenérni: „(...) a puszta törekvést vagy a tenyeres-talpas ügybuzgalmat, ha mégoly hazafi volt is, sosem helyezte a jellegzetesen irodalmi követelmények, a m ű f a j i és stílusbeli tisztaság fölébe". Ugyanakkor t u d v á n t u d j a , hogy a „jellegzetesen irodalmi követelmények" szolgálata egyúttal a haza szolgálata is — 98
hiszen így minősíti a Baróti Szabó Dávid, Rájnis József és Révai Miklós idején lezajló, úgynevezett „prozódiai h á b o r ú t " : „végeredményben nem pusztán csak a szótagok hosszúságáról vagy rövidségéről, a hangok hosszú vagy rövid ejtéséről volt szó, hanem a magyarság szolgálatáról, fölrázásáról, megmentéséről, többi népekkel versenyképessé tételéről, a vitázók magyar önérzetéről, jó magyarságáról és a nyelvről, melynek ügye egy a nemzetével: romlása törzsünkön a végső fejszecsapás, ébredezése jövőnk legfőbb reménye." Teljes joggal m o n d h a t j a ezt, hiszen ez a Baróti Szabó-idézete három évvel korábbról való, mint Herder oly emlékezetes és a magyar idegeket mindmáig borzolgató jövendölése a magyar nyelvről: „Ha jeles nyelvünk sérelmire nézünk, Alkonyodást, vég alkonyodást láthatni f e j ü n k ö n ! (...) Nevünk is Már temetőbe siet!" (Udősb Ráday Gedeonhoz, 1788). Irodalomtörténeti párhuzamoktól, kitérőktől, a tárgyra nem szorosan tartozó dolgok említésétől idegenkedik; úgy kötetlen és szabad a gondolkodásmódja, hogy ha m á r kiválasztotta a sablontól merészen eltérő megközelítésmódját, a lélektanit, a szövegbúvárlót vagy a stílustörténetit, attól többé nem tágít egy tanulmányon belül, s a mégoly csábító ötletlehetőségeket elejti, vagy ú j tanulmányt ír a kedvükért, ha valóban fontosak. Nem tudom, hány irodalmár állta volna meg, hogy amikor Rájnis József Sisakos, pajzsos, kardos mentő írásá-t, ezt a Baróti Szabó elleni vitacikket idézi, ne említse Babits Pajzzsal és dárdával című, Németh Lászlóval polemizáló írását —, különös tekintettel az ideológiai e g y e z é s e k r e . . . Bizony, micsoda forrásvidéken járunk, amikor például Baróti Szabó egyik versét idézi: „szélvésztől letiport nyelvünk" — no, de a t a n u l m á n y írásakor, 1955-ben még nem volt meg Illyés nagy költeménye, a Koszorú, mely ugyancsak a „szél-kaszabolta magyar nyelv" sorsáért p e r e l . . . Igen, mi, gyöngébb lelkek, félünk, hogy egy-egy fontosnak vélt filológiai észrevételünk elkallódik, m e r t nincs erőnk szívósan várni, gyűjteni, módszeresen dolgozni; csak szeretnénk mindebben követni m e s t e r ü n k e t . . . Rónay sosem csapong, m e r t az ő tárgyi t u d á s a oly bőséggel onthatná az efféle analógiákat, hogy inkább a leglátványosabbnak sem enged utat. Tisztában van az ötlet, az észrevétel, a párhuzam helyi értékével. Amikor kell, akkor viszont óriási világirodalmi kincsestárat mozgósít: Ady első verseskönyvét elemezve például, fölényes biztonsággal m u t a t j a ki, hogy a költő „baudelaireizmusa" régibb keletű, mint első ismerkedése Baudelaire verseivel, sőt nevével: s a j á t kezdeményből talált rá, ha tétován is, a szimbolizmusra. Rónay egyénisége és esszéírói módszertana valahogy úgy aránylik egymáshoz, mint az általa jellemzett P é t e r f y Jenő m u n k á s s á g á b a n : „Esszéista volt, m ű f a j á n a k máig mintaszerű mestere, és az esszének nem az a föladata, hogy mindent megoldjon, minden részletkérdést tisztázzon". Vagyis: a Pintér Jenő-féle „teljességigény" helyett a mélyfúrás híve. S m e r t költő és író, tudja, hogy minden leírt szava önjellemzés, akkor is, ha a legszigorúbban a tárgyra összpontosít. „Néha leplezetlen önboncolásnak is tanúi lehetünk" Péterfy Jenő ^esszéiben — mondja, ugyancsak a helyeslés, elismerés h a n g j á n . *
A kötet egyik vezérfonala: a magyar irodalom fejlődésmenete, annak nyomozása, miként formálódott zseniális írásművészeink (Balassi, Vörösmarty, Ady) és a szerényebb tehetségű, de e fejlődést hatékonyan szolgáló irodalmárok kezén alkalmassá a magyar nyelv, a magyar prozódia arra, hogy világirodalmi mértékkel m é r hető művek eszközévé finomodjék. E fő törekvés mellett alkalmat talál arra, hogy szépprózájából ismert lélektani érzékenységét kamatoztatva, plasztikusan ábrázolja néhány költő, író alakját, egyéniségét. Balassi-tanulmánya e nemben remeklés. Számos tévhitet, közhelyszerű előítéletet eloszlat írásaiban. Balassiban például nem annyira az „emberi teljesség" legendájával övezett „reneszánsz e m b e r t " ábrázolja, hanem azt az ellentmondásos, bűn és bűntudat, „ira et luxuria" (düh és érzékiség), nagy műveltség és nemesúri, sőt rablólovagi bárdolatlanság, szakralitás és a 7*
99
szenvedélyeinek való kiszolgáltatottság, martalócság és hazafiság ellentéte között h á nyódó lelket, akinek költői zsenijét még évszázadok távolából is óvni kell a p u r i t á n Bornemisza Péter és az „undok és lator virágénekek ellen m e n n y d ö r g ő P á z m á n y s velük együtt mind a prédikátorok s lelkipásztorok" — és utódaik — kárhoztatásától. Katona J ó z s e f - t a n u l m á n y á b a n viszont azt az ellenkező előjelű legendát h a t á l y t a l a nítja, mely szerint a Bánk bán írója, ez a valójában életvidám, társaságszerető ember, „társtalanul roskadozott" volna „szellemének r o p p a n t arányai a l a t t " — ahogy a hamisan értelmezett kegyelet és jóvátétel íratta valamelyik túlbuzgó i r o d a l m á r r a l . *
Mint Lengyel Balázs állapította meg, Rónay György „katolicizmusa" a szó szoros és legjobb értelmében azt jelenti, hogy egyetemes gondolkodású. V a n n a k , akik ezt „eklekticizmusnak" vélik. Holott minden elmarasztalólag említett eklekticizmusra (és többnyire elmarasztalólag hangzik el) az jellemző, hogy a különféle helyekről összehordott értékek elsilányodnak egymás társaságában, jellegüket és é r t é k ü k e t vesztik. Rónaynál minden érték felragyog és jelentőssé válik. Az pedig, hogy módszertana sok mindent egyesít az adatfeltáró filológia, az írói érzékenységű személyiségmegjelenítés, a szociológiai és eszmetörténeti tudományosság és különösen a stíluselemzés eljárásaiból, s még sok,' jól hasznosítható metódusból — az é p p e n a rugalmasságát és a sokoldalúságát bizonyítja. Senki sem a k a r j a őt marxistává színezni, de m i n d e n k i egyaránt tisztelheti azért, hogy katolicizmusát sosem értelmezte dogmatikusan, s n e m röstellt minél többet elsajátítani például a m a r x i s t a irodalomtudományból. Eötvös Józsefről írva (benne különösen m e g l á t h a t j u k egyik etikai elődjét!) jól l á t h a t ó a n a „balzaci p a r a d o x o n " m i n t á j á r a m u t a t j a ki az írói világnézet és az írói világlátás közötti különbséget és küzdelmet — az utóbbi j a v á r a : Eötvös a nemességet félti, de a n é p igazát ( m p n d j a ki legfontosabb regényeiben, m e r t erős a szociális érzékenysége. T a n u l j u k el Rónay Györgytől, m i k é n t gazdagodhatunk a mások, a m á s f é l e gondolkodók szempontjai, módszerei és ítéletei által. (Szépirodalmi, 1978.) ALFÖLDY J E N Ő
Kemény Zsigmond élete és műve VERESS DÁNIEL: SZERETTEM A SÖTÉTET ÉS SZÉLZÚGÁST Veress Dániel egyik esszéjében („ö volt az ember, vedd akármi részben", Vándorúton című kötetben. Bukarest, 1971) azért méltatlankodik, hogy m e n n y i r e igazságtalan a tudomány és művészet Hamlet barátjával, Horatióval szemben, hisz s e n kit sem érdekel, ki volt Horatio. Ki volt apja, anyja, mi a helye, tiszte, f e l a d a t a a helsingőri udvarban, baldachinos bölcsőben ringatták, vagy a pállott szalmát szedték ki popsija alól? Válaszok nincsenek, eredetéről mit sem tudunk, s miközben S h a k e s peare kedvtelve helyezi el hőseit a rokonság-komaság b u r k á b a n , Horatióval ezt' n e m teszi meg. A Horatiót ért méltánytalanság jóvátételére Veress Dániel a d r á m a i dikcióból, a hangsúlyokból, a jelzőkből és a cselekményből, Horatio d r á m a i jelen- és távolléteiből, elhangzott vagy szótlan gondolataiból fejti meg a hőst, hogy így kiálthasson f e l : „Azt írtam, hogy szinte semmit nem t u d u n k Horatióról? Életrajzából semmit, jelle100
mérői — mindent." így is van ez rendjén. Egy műalkotásból nem a hősök életrajzát, hanem jellemét (jellemtelenségét) kell a nézőnek, olvasónak megismernie, s ezt a megismerést biztosíthatja a műelemzés s o k f a j t a eszköze. Ami azonban elegendő Horatio megmagyarázásához, kevés a m ű és alkotója bonyolult viszonyrendszerének feltárásához, s ezért az irodalomtörténet változatlanul fontos m ű f a j a az írói (művészi) életrajz, az író életútjának, törekvéseinek belefoglalása kora történelmébe, eszmei áramlataiba. Életrajz hiányában olykor meghökkenten álltak a művek előtt olyan n a g y f o r m á t u m ú kritikusok is, mint P é t e r f y Jenő, aki híres Kemény Zsigmond-tanulmányában közel száz évvel ezelőtt (1881-ben) először panaszolta fel m ű és alkotó vélt különbözőségét, s talán nem tévedünk a n n a k feltételezésével, hogy írásával elindítója lett a Kemény-életmű titokzatosságáról, érthetetlenségéről, megfejthetetlenségéről szóló felfogásoknak. „ . . . ha a produktív Kemény és az élet embere között- létezik is szoros egybefüggés, a kettő között nem egyszerű az á t m e n e t " — vélte Péterfy, m a j d így folytatta: „Keményben még marad sok földolgozatlan, marad még sok ki nem mondott, rejtett, mély és gyötrő dolog, melynek titkához művei kulcsot nem adnak." Ezért gondolta, hogy a kritikust Keménynél okvetlenül az életírónak kellene megelőznie, mert „mint mondani szokás: a "porhüvely* története sokra megtaníthatná az embert." Azt azonban P é t e r f y is t u d hatta, hogy az irodalomtörténetben először a m ű szokott ismertté válni, s csak azután í r j á k meg az életrajzot, s nem volt ez másképpen Keménynél és kortársainál sem. Arról sem feledkezhetett volna meg, hogy a kritikus és az életrajzíró tevékenysége se választható ketté erőltetettség nélkül, a sikerült életrajzok művet és alkotóját együtt m u t a t j á k be, elemzik. Ügy, ahogyan azt Veress Dániel is tette ú j Kemény Zsigmond-életrajzában, a Szerettem a sötétet és szélzúgást című kismonográfiában. A címadás és a műfajmegjelölés azonnal kíván néhány értelmező szót. Veress Dániel egészében tragikum felé h a j l ó személyiségnek, embernek és alkotónak l á t t a t j a Keményt, a gyerekkori élménytől egy életre szólóan barázdált arcú, keserű, szomorú figurának, akit mások is némileg különcnek tartottak m á r P á l f f y János óta a magyarországi és erdélyi urak arcképcsarnokában. Pedig ez a sötétre és szélzúgásra utaló mondat nem egész életét, szemléletét, ú t j á t f o g h a t j a keretbe, inkább csak a gyermekkori élmények lényegére utalhat úgy, ahogyan a Jegyzetek múltamból sorai közt elhangzik: „Méla gyerek valék és röstellettem az oskolát. El-eltűntem szem elől, s hitték, hogy kútba hullottam. Egyszer, félnapi keresés után a pincében, hová b e s u h a n t a m s bezártak, találának meg; máskor egy Bartalics nevű asztalosnak, ki szomszédunk volt, de velünk semmi ösmeretségben nem élt, a l m a f á j á n . — Szerettem a sötétet és szélzúgást." A kismonográfia m ű f a j megjelölés szerénységből ered, azt az egyértelmű tényt azonban nem homályosíthatja el, hogy ez a mű Kemény Zsigmond h a r m a d i k életrajza (Papp Ferenc és Nagy Miklós m o n o g r á f i á j a után). A kismonográfia jelleget az is alakította, hogy abban a sorozatban, amelyben megjelent, valamennyi m ű ezt a műfajmegjelölést viseli, s végül meghatározta a besorolást a szerző vallott célja is: „Könyvem erkölcsi nyomatékú adósságtörlesztés, hóleseprés egy jelentékeny életműről. Az eddigi értékelések összegezését kísérlem meg, s a j á t megvilágosításomban és értelmezésemben, mindig a tisztázás szándékával, s megbecsüléssel K. Zs. művészete iránt." Veress Dániel szándékait többre t a r t j u k hóleseprésnél, hisz az csak zord időben kívánatos, sokkal inkább útépítő m u n k á t végzett, Kemény életének és műveinek jobb megértéséhez összekötő utakat, hidakat teremtve. A monográfiában mindenekelőtt ember és mű egységének megvalósulását látjuk. Az emberi oldal talán Németh László figyelmeztetését szem előtt tartva bontakozik ki a műből: „Az ember m i n t h a csak töményebb kivonata lenne hazájának. Kemény Zsigmond jelleme, amilyen örvényes, olyan jól érthető." A szerző igen jól érti hőse jellemét, ha a jellemen az emberi adottságok, tulajdonságok összességét értjük, s pszichologizáló képességén túl elemzéseinek sikere abból fakad, hogy Kemény Zsigmondot a 19. század első felének történelmi-társadalmi viszonyai közé helyezve az eddigieknél mélyebben értelmezi az író szűkebb hazájához való kötődését, sajátosan determinált látásmódját, e szűkebb hazából az egész ország, sőt az emberiség nagy 101
feladataihoz, célkitűzéseihez mérve íróját. A gyermekkor alvinci és p u s z t a k a m a r á s i élményein túl, amelyekhez főként a család széthullása és a gyűlölt birtokügyek lerázott gondjai kötődtek, a többi erdélyi helységen végigutazik írójával, szinte azt a látszatot keltve az olvasóban, hogy megnézett minden helyet, falut, várost, fát, é p ü letet, temetőt, amit Kemény is megszemlélhetett. És ezeken a helyeken, m a j d P e s t e n és Bécsben, Európa sok-sok városában megszólalnak azok a mesterek, írók, filozófusok, akiknek műveiből tanulva alakította ki Kemény s a j á t elvrendszerét, l á t á s módját. A hatások azonban nemcsak művekből, h a n e m k o r t á r s a k k a l való kapcsolatokból is érték az írót, Wesselényi, Petőfi, Széchenyi, vagy későbbről Csengery, Deák, Gyulai Pál méltó helyet kapott Kemény életében. Az egyénnek a közösségben való mozgását, az egymásra hatását mérlegelve azonban Veress Dániel egyes e s e t e k nek a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonít, például m i k o r megemlíti, hogy a dési születésű Czakó Zsigmond d r á m a í r ó alig huszonhat éves k o r á b a n a Pesti H í r l a p szerkesztőségében Kemény kölcsönkért pisztolyával oltotta ki életét. K í m é l e t l e n ü l éles bonckéssel b o n t j a fel Kemény szerelmeinek történetét, a boldogtalanság egyik okát látva a reménytelen, csalárd szerelmek és szeretők sokaságában. Az emberi életből, a korból, tehát a valóságból születnek a művek, a m e l y e k e t Veress Dániel s a j á t j a k é n t ért, és teszi elemzéseivel m i n d a n n y i u n k közkincsévé. Sikerültnek és ú j szempontokat érvényesítőnek t a r t h a t j u k az Élet és á b r á n d , A h í r l a p szerkesztő naplója, az özvegy és leánya, a Zord idő elemzését, m é l y e b b érveléssel szólhatott volna A két Wesselényi Miklósról és a többi politikai j e l l e m r a j z r ó l . A műelemzésekben bomlik ki a maga szépségében Veress Dániel költői eszközökben gazdag prózája: a pletykálkodás nála idegeket roncsoló szóbeszéd, a heveskedés n e m gyeplőzött indulat, egy mű bonyolult szerkezete indázóan kusza, egy cikk állambölcseleti erezetű, Keménynek távolbaérző képessége van, 1846-ban bemerészkedik az ellenség háta mögé is egy kurta fürkészésre, 1848-ban tevékenysége főként írásos közügyiség. Veress Dániel monográfiáját Sütő Andrásnak a j á n l o t t a . Méltóbban n e m cselekedhetett volna. (Dacia Könyvkiadó, 1977.) TÖTH GYULA
Kiadván/ok az Ady-évfordulóra AZ ELHAGYOTT
KALÓZ-HAJÓK
Az évforduló könyvterméséből kiemelkedik Az elhagyott kalóz-hajók című v e r set és jó néhány más kéziratot facsimilében, és okos, f o r r á s é r t é k ű elemzéssel b e m u t a t ó a l b u m ; a remek nyomdai kiállítás a kitűnő tipográfus, Szántó Tibor é r d e m e . A költő szerelmi élményeit összefoglaló „miniatűr e m l é k i r a t " elemzése jó lehetőség Baróti Dezső előtt, aki a t a n u l m á n y első fejezeteiben megismerteti az olvasót A d y Léda és Csinszka közötti szerelmeivel, érdekes és gazdag, h a n e m is teljes a kép. A kézirat- és levélreprodukciókkal, fényképekkel d o k u m e n t á l t t a n u l m á n y bizonnyal sok újdonsággal szolgál sokak előtt, a bőséges k é p a n y a g válogatásában E. Csorba Csilla is közreműködött. A Petőfi Irodalmi Múzeumba Fenyő Miksa gyűjteményéből és áldozatából k e r ü l t kézirat ilyformán való közlése egy ígéretes könyvsorozat nyitánya lett, a t o v á b b i kötetek hasonló érdekességűek lehetnek m a j d , a szép nyomdai kivitelért a Magyar Helikon Kiadó kezeskedik. A Nyugat 1914. július 16-i számában megjelent Ady-vers, „az életpálya elbocsátó szép üzenete" valóban egy-egy szerelmi szakasz vízválasztója lehet: lezár és kinyit, a 102
verskezdő „Hajnalodik s végre: az-én h a j ó m o n . . . " állítmányának értelméhez minden bizonnyal Csinszka N a p j a szolgáltatja a fényt. Nagyon szépen és értőn győz meg erről a t a n u l m á n y 3. fejezetében Baróti Dezső, olykor sejtetve inkább, mint feltárva a tényt, hogy Boncza Bertuka végül is nem n y ú j t h a t t a Adynak mindazt, amit a költő v á r t tőle: a h a j ó szelídebb vizekre vágyott, a hajós eleven hullámzásokba ütközött, sanda oldalszelekkel kellett megküzdenie. „Az élet annyit ér, amennyi az élmény..." — válaszolja bölcsen a Csinszka dolgában hezitáló Adynak Hatvany, és az előttünk levő kötet ennek az élménynek peregrinációit követi nyomon, főként a jelesebb állomásokat m u t a t v a be. Ady Lajos közlése szerint a költő a második csúcsai látogatás után szomorú vallomást tesz komorsága okáról Édesanyja előtt: „Életem legnagyobb könnyelműségét és szamárságát most követtem e l . . . " — tárulkozik. De a Baróti által is elfogadott, és az Ady-hagyaték körüli pörben fogant Csinszka-kép bizonnyal ezúttal is kissé túlzottan könnyűre sikerült, b á r a t a n u l m á n y írója józan mértéktartással foglal állást a Csinszka körül még nemrégiben is parázsló vitában, a jeles és kétes dokumentációk (Lám Béla, Tabéry Géza, Robotos Imre stb.) között, az emlékezések dzsungelében jobban hallgatva Adyra és Ady életének inkább-sorsosaira (Bölöni, Dénes Zsófia stb.), a pörben egyedül autentikusnak a költőt fogadva el. Bár a férfinak bizonnyal volt min tűnődnie és lett mit titkolnia: tündérképre vágyott és eleven asszonyt kapott. Ugyanakkor Boncza Berta itt is fel-feltűnő „makacs nonkonformizmusa" egy kissé idillikusán öröklött motívum lehet: a róla rajzolt képekben olykor Szendrey Júlia m o d e r n változata jelentkezik. A t a n u l m á n y negyedik része az „eljegyzés megkötő boldogságában írt" bonyolult értelmű vers világos elemzése, melyben Ady „nem összeszedi, eldobja egykori szerelmeit". „A sötét esték emlékével beárnyékolt olcsó portékákat" — í r j a Baróti, és bár mi nem t a r t a n á n k oly sötétnek ezeket az estéket és olcsónak a felsorolt remek asszonyokat, a „megtalált igazi" dolgában az elemző konklúzióinak mégis igazat adhatunk. Abban legkivált, hogy Csinszka és a hozzá írt művek értékéből aligha von le valamit is, hogy nem lett valóság a költő tündérálma, hiszen egy megtalált asszony sohasem n y ú j t h a t j a egészében azt, amit egy keresett ígér. Csinszka m a g a is „fenség, Észak-fok, titok, idegenség" maradt, talán Ady számára is. Baróti a dokumentáció mellett a költő „szerelem-motívumait" követi nyomon az „otthonról hozott, könnyen piruló" lányideáltól a „femme fatale-ig", a „rontó erejű nőtípusig" (és ebben a sorban Léda „nyílt hadüzenet a hagyományos erkölcsnek") és tovább, Ady „nosztalgikus vonzódásáig a fiatal lányok iránt". Meglepő, hogy a Léda és Csinszka közötti intervallumból (Ada, Arany, Mylitta, Baróti Marika, Zsuka) megidézetteknek a t a n u l m á n y irodalomjegyzékében milyen csekély és mennyire „egykori" forrásanyaga van. Mittay László egy 1933-as cikke, Hegedűs Nándor egy-két tanulmánya, Ady Lajos 1923-ban megjelent könyve és Dénes Zsófia személyes hangú emlékezése szolgáltak a történethez alapul, holott m á r az Orosz—Vitályos bibliográfia is több t a n u l m á n y t ismer a hölgyekről az itt említetteknél, többek között a Jelenkor 1961/62-es évfolyamából Horváth Béla és Beke Albert írásait Machlup Henrikné Zwack Midről, azaz a kétgyermekes Mylittávól, a „legpogányabb istennőről" Ady szerint. Nos, Mylitta fürdőkosztümös fényképe ebben a kötetben b e n n ü n k nem ébreszt ilyetén asszociációt, de h a valóban egy pogány istennőhöz hasonlatos, akkor a névadó kedvű költő feltehetően előbb nyilván Attila nevét nőnemesítette és látta el birtokos személyraggal („Attilym"), m a j d olvasta a tőle megszokott módon visszafelé. És a Könyörgő májusi levél „künnrekesztve, dideregve várakozó" költője bizonnyal a Kétféle velszi bárdok „szabadító s szabad dalokat" éneklő lírikusával rokon. Miként a szerelemben, akként a politikában is. Baróti Marika, „Ady hófehér szerelme" a kötetben külön fényképet és levélkópiát kapott, jelentőségét kissé túlzottnak érezzük a „megannyi anti-Léda" között. A bibliográfia a megjelenés helyének és idejének közlése nélkül hivatkozik vele kapcsolatosan Lukács István tanulmányára, az ügyben tanácstalanok vagyunk. De szívesen olvasnánk többet az előttünk talán legelragadóbb szerelemről, 103
Aranyról, bár „Ady nem hitt neki". Aki „az életrajz p e r i f é r i á j á n m a r a d t , d e az ő inspirációjából született versek nem szorultak az életmű p e r i f é r i á j á r a " (Baróti), a költő „szégyellte" is, de Lédát és Csinszkát is ideértve, Ady legnagyszerűbb „élménye" lett. Előttünk a század igazi asszonya, ismerve mindazt, ami később történt vele, ami m a j d végül az életébe kerül. Bóhm Aranka (teljes portréja Vezér Erzsébet egyik Ady-könyvében található, itt csak a kinagyított arc a 24. lapon) élete olyan „regény", amely nemcsak megírásra, de tiszta és értő elemzésre vár, a k á r a nagyasszonyoké, bizonnyal találhatók" hozzá dokumentumok. Meggyőző Baróti elemzése a „hajószimbólumokról", szólt erről m á r önálló t a n u l mánya is (Az Értől az Óceánig. A vizek tematikája Ady költészetében. P I M Évkönyv, 1977.). A „hajó a személyiséget jelenti a modern k ö l t é s z e t b e n . . . " — állapítja meg a tanulmány Ady előtt Rimbaud-ra hivatkozva, de a hazai körkép Tóth Árpád említése nélkül hiányosnak tűnhet, és /folytathatnánk a sort. „ . . . ennek az egyetlenegy motívumnak az áttekintésével akár az egész (Léda) szerelem történetét fel lehetne v á zolni . . . " — jelzi Baróti, és bizonnyal szuverén lehetőség ez az említett (és nem említett) Ady-szerelmek esetében is. Baróti névsora nem teljes a hölgyeket illetőn, de a könyv mégis összefoglaló érvényű, legendaoszlató. A versközlés alkalom, a kötet irodalomjegyzéke szerint az elemző hosszabb tanulmánya várható A szerelmes Adyról. A most közreadott kötet ígéretes t a n u l m á nya biztosíték lehet: örömmel és bizalommal várakozunk. (Magyar Helikon K. — Kézirat tár)
AZ ÉLET SZOBRA ADY ENDRE KÉPZŐMŰVÉSZETI ÍRÁSAI „A kisebbik s z a l o n . . . vernisszázsára csalogattam Adyékat. Ez a szalon akkor modern, haladó művészegyesület hírében állott és esemény volt a megnyitása. Rodin Gondolkodója fogadta itt az e m b e r e k e t . . . Ady egy nyári párizsi levelében »az élet szobrának-" keresztelte el. De Adyék csakugyan nem jöttek a vernisszázsra és így én mentem fel h o z z á j u k . . . " — í r j a Bölöni Az igazi Ady ban egyhelyütt, b á r korántsem a költő érdeklődésének hiányára, inkább a betegsége okán módfelett izgatott ember idegességére utal. „ . . . műértő még annyira sem volt, mint egy átlagos tárlatjáró, és nem tudott volna megkülönböztetni egy Van Goghot egy Gauguintől, egy Picassót egy Henri Matisse-tól, s egy fiatal Paál László-tájat egy M u n k á c s y t ó l . . . " — f o l y t a t j a Bölöni máshelyütt, és valljuk meg, a „peremvidékről érkező" (Király István) költőt tekintve, igaza van. Ady tájékozódása ez idő t á j t elsőképpen irodalmi és mindenképpen politikai, a hazai újságoknak küldött írások erről tanúskodnak, hasonlóképpen a készülő kötet (1904 tavaszán vagyunk!), az Üj Versek lírai termése is. De nyáron m á r egy jelentős és meghatározó képzőművészeti élménye lesz: Rodin Gondolkodóját fedezi fel. Rámért hatásában és elsőképp ellenpéldának a mondén párizsi közönség sznobériáival szemben. Utóbb már „az élet szobrának" nevezi, a „modern élet szobrának", az „örök embert", az „élni tudó embert" fedezi fel az alkotásban, aki úgy néz a világra, miképpen minden embernek néznie kellene, és aki jogai teljességét követeli. A mi szemléletünkben azóta kissé megkopott a mű, bár Brancusi vagy Archipenko (vagy éppen Csáky) még a Rodinre csodálkozás idején nem nyitott ú j horizontokat. „Ott akarok l e n n i . . . minden emlékezetes t u m u l t u s n á l . . . " — írta Ady még Váradról Lédának az első párizsi út előtt, és 1904/05 körül többek között éppen a szalonok körül is sűrűdtek a tumultusok. Az ilyenekről írt cikkek azonban jórészt a tudóskodó katalógusbevezetők vagy a francia újságok beszámolóinak átiratai lehetnek, és a tárlatok körüli háborúságokról, a „csetepatékról", vagy a „művészi t u l a j d o n védelmére" követelt törvényről szóló írások is inkább m i n d a n n a k tiszta felismerésével ragadják meg az olvasót, aminek egy szalon vagy tárlat csak szimptómája lehet. 104
• w
Egy politikai érdeklődésű újságíró érkezett Párizsba 1904-ben, egy költő a Fény Városába, akit kevéssé érdekelt mindaz, ami e fényből a festővásznakon kiteljesedett. Bölöninek feltétel nélkül hihetünk, bár szerényen nem szól arról — ő ekkor jó néhány hazai lap párizsi képzőművészeti tudósítója volt, ld. a Képek között című cikkgyűjteményt —, hogy mennyire meghatározó szerepe volt a költő képzőművészeti érdeklődésének felkeltésében és ítélőképességének kialakításában is, főként az 1905ben csak sokszorozódó együttlétek során. „Bölöni volt Ady Vergiliusza" (Németh Lajos), és bár az 1905-tel kezdődő sorozatban Ady még mindig inkább csak leméri a képzőművészeti villongásokban a közéleti jelenségek súlyát és hőfokát, de a Jókaivagy a Kossuth-szoborról, Vajda János szobráról, akár a „szobor-nagykövetekről", a „tekercses szobrokról", vagy éppen a köztéri szobrászatról írt későbbi cikkek m á r egyéb és szakmai érdeklődésről is tanúskodhatnak a g y ű j t e m é n y t lapozgató olvasó előtt. A tájékozottság még inkább növeli a szimptómákat jelző írások hitelét, ezekben a cikkekben m á r eleven művészetszemlélet is megcsillan a korábbi közéleti motivációk mögött. „Ady, aki most (1906 júniusában) Párizsba érkezett, n e m a régi Ady volt t ö b b é . . . " — folytatja Bölöni, és ítéletével nemcsak az Ű j Versek körüli harcokban megedzett költőre utal, de minden bizonnyal a szélesebb látkörű f é r f i r a is, akit egyre elszántabb vágyak kínoznak, aki egyre közelibb és személyesebb kapcsolatokat keres a művész kortársakkal, főként azokkal, akiknek a képzőművészet is „több a poézisnél", és ilyeneket (ismétcsak Bölöni révén) Párizsban magyart sem keveset talál. Berénnyel, Czigány Dezsővel, Gulácsyval, Czóbellel, Tihanyival (itthon m a j d Kernstokkal, Rippl-Rónaival, Csorba Gézával, Kozma Lajossal, mellettük Petrovics Elekkel és Elek Artúrral, Gerő Ödönnel és másokkal, köteteinek címlaptervezőivel és illusztrátoraival) szövődnek barátságai, az egyik szalonban Rippli két művét csodálja meg. Horváth Béla ú j könyvecskéje a t a n ú : a leggyümölcsözőbbnek a Czigány Dezsővel alakult kapcsolat mutatkozott (Czigány Dezső Ady-képei — Gyorsuló Idő sorozat), a festőt a költő „nagy lélek-rajzolónak" nevezi, bár verset nem küld neki. A második párizsi tartózkodás során is folytatja — és egyre értőbben teszi ezt — a szalonokról szóló beszámolók sorát: 1906 őszén legfőként Paul Gauguin piktúr á j a és lénye r a g a d j a meg. „Két napig éltem a Grand-Palais két Gauguin-szobájáb a n . . . " — írja, és „az élet és m ű összefonódásait", Gauguin „csodálatos, igazi fényeit" fedezi fel önmagának, egyúttal a hazai olvasónak is. „ . . . Olyikkal együtt ültem a St-Michel és a St-Germain szögletén szép, szomorú d é l u t á n o k o n . . . " — m o n d j a és í r j a Ady 1908 tavaszán a nagyváradi „Magyar Művészet" tárlat kiállítóiról, Bölöni buzgalma áll a tárlat és a megnyitó mögött. Később és közben München, Firenze, Róma és más városok képzőművészetének felismerésével szaporodnak Ady egy ilyetén kötetbe gyűjthető írásai. Bár 1908 után csak elvétve akad képzőművészeti ihletésű, megszaporodnak az egyéb tumultusok. A látható Szépség a költőt inkább az eleven nőkben r a g a d j a meg, „átkos életű magyar e m b e r n e k " látja a világfi Zichy Mihályt. Pedig a képzőművészetek hazai f o r r a d a l m a ekkor indulhatott, nagyszerű vásznakkal érkeztek Nagybányára és Váradra az egykori párizsiak. De a gyűjtemény 53 írása közül csak 10 született 1908 után, bár igaz, meggyérültek Ady egyéb cikkei is, a Nyugatba írt versek és nagy tanulmányok korszaka következett. A teljes forradalom igénye és várása, amelynek a művészeti csak p a r t menti á r a m l a t a lehet. A „vers is cifra szolga" csupán. nem túlzás-e ez a vállalkozás?" — idézi a kötetet összeállító Varga József a vallomásosan elfogult és szép bevezetőben (amelynek talán harmadik megjelenése ez) a „szkeptikus olvasót". A t a n u l m á n y tételmondataival találkoztunk az ú j r a és bővített f o r m á b a n megjelent Ady-könyvében is (Ady és kora). Korántsem t a r t j u k túlzásnak a gyűjtemény megjelenését, m á r a Péntek esti levelek című zenei tárgyú gyűjtemény (1975) sem volt az, inkább reveláció. Hiszen Ady „a 20. század első két évtizede m a g y a r k u l t ú r á j á n a k fókusza, mértéke, archimédeszi és sűrűsödési p o n t j a v o l t . . . " — í r j a a mértéktartó és tudós utószóban Németh Lajos —, „aki a képző105
művészetet a radikális kulturális harc fontos f r o n t j á n a k tekintette". És ebben a m ű - \ vészettörténésznek igazat adhatunk, ez a tény a kötet kiadásának indítéka és m a g y a rázata is. Olvastunk m á r t a n u l m á n y t Ady és a magyar építészet kapcsolatáról is (Művészet, 1969), de szívesen olvasnánk „Ady szeméről", amely m i n d e n n e k foglalata lehet, amelynek fókuszába a költői mű kerül. Mind a kötet anyagát összegyűjtő Varga József, mind pedig N é m e t h L a j o s l á t j a és elismeri Ady képzőművészeti tárgyú Írásainak esetleges és alkalmi jellegét. De Ady még a centenáriumon túl is megérhet jó néhány misét (ha Párizs s z á m á r a hét ízben megért), a költő lényének megismerése minden kötettel közelebb kerül. Az itt összegyűjtött cikkek nemcsak egy remekül és gazdagon illusztrált (az 53 cikk mellé 94 remek fotó és reprodukció került), és nemcsak egy idézhető kötetet teremtettek a művészetkedvelő Ady-hívek számára, de az irodalmi t á r g y ú a k vagy éppen a zenei vonatkozásúak gyűjteménye mellett a „költő b e h a t á r o l á s á n a k " remek eszközét. Emellett a költő feloldozását talán „sokirányú t á j é k o z a t l a n s á g a i n a k " konokul ismétlődő v á d j a i alól, a biztos és értő, lényeglátó szem és t u d a t jelenlétét még az alkalmi érdeklődésből vagy esetlegesen született írásokban is. Ady látta, hogy a képzőművészet nem választható el az irodalomtól, b á r ítéletei itt nem olyan elmélyültek, mint az irodalmiak. Ezt a kollektív e r e j ű ú j a t a k a r á s t sugallja a Margita élni akar általa t e r e m t e t t közössége is, a hősök kilétén n y u g o d t a n tűnődhetünk. Bajomi Lázár Endre könyvének „Ady és a M o n t m a r t r e " című fejezetéhez a d a t o t keveset talált, hiszen a költő az egészet nézte, a teljes Párizst a részletek helyett, így j á r h a t n á n k csak ebből a gyűjteményből ítélve Ady képzőművészeti érdeklődésének kérdésében m i is. De látnunk kell például a M á j u s i zápor után-ban a 'költő szemét. Amely nem a jelenségre, h a n e m a világra néz. „ T á j é l m é n y é r ő l " Sára Péter t a n u l m á n y á t olvashattuk nemrégiben. A b b a n a kérdésben, hogy Ady világa mely kortárs festőhöz hasonlatos, állást foglalni nehezen tudunk. Varga József Csontváryt, N é m e t h L a j o s Gulácsyt nevezi meg. Hogy Ady Gulácsy számára mit jelentett, erről tanúskodik a v á r a d i megnyitó, meg a költői m a t i n é egy későbbi váradi tárlaton, Bölöni mindkettőről a s z e m t a n ú hitelével ír. Ismertek a költő és Rippl-Rónai József kapcsolatai, a m ű v é s z e t t ö r t é n e t egy írói vallomás nyomán olykor még egy eltűnt és Rippli kezétől származó A d y portrét is feltételez. A kezünkben levő kötet bőséggel idézi egykorú fotókon (Csorba Csilla kitűnő válogatásában) Ady világát és művészkörnyezetét. Az Adyhoz illő m ű vészek reprodukcióit Németh Lajos válogatta, kár, hogy a kötetbe színes r e p r o d u k c i ó nem került. Legalább azoktól, akiket Ady versével m e g a j á n d é k o z o t t : a m ű k r i t i k u s Gerő Ödön mellett (Válasz b a j n o k i hívásokra), Kernstok Károly (Sípja régi b a b o n á k nak) és Rippl-Rónai József (Hát ezért bolondultunk?) ilyen. Bosszúságot csak a Jegyzetek nem Adyra, h a n e m a tárgyalt m ű v é s z e k r e v o n a t kozó semmitmondása okozott. Az efféle magyarázatok: „Fadrusz J á n o s (1858—1903) — szobrász; Rodin, A. (1840—1917) — a legjelentősebb impresszionista szobrász; K a tona Nándor (1860—1932) — festő; Rippl-Rónai József (1861—1927) — a századforduló egyik legjelentősebb m a g y a r festője" és a többi hasonló tájékoztatás. De a kötet egésze feletti örömünket ez sem homályosítja el, r e m e k ü l illusztrált kézikönyv ez, szépen illeszkedik a sorozatba is. Németh Lajos t a n u l m á n y a pedig a művészetek szintézis-jellegének, a k á r a „ k o m p a r a t i s z t i k á n a k " szép bizonyítéka lett. (Corvina Kiadó.)
106
ADY—LÉDA—CSINSZKA VISSZAEMLÉKEZÉSEK ÉS LEVELEK A KÖLTŐ ÉLETRAJZÁHOZ (KÖZREADJA VITÁLYOS LÁSZLÓ) „Abban az öröknek ígérkező vitában, amely a Léda-pártiak és a Léda-ellenesek, valamint a Csinszka-pártiak és a Csinszka-ellenesek között dúl, csak a sajtó alá rendező szándékán kívül vesz részt ez a k ö n y v . . . " — í r j a a két visszaemlékezést, Léda és Csinszka Adyhoz írott leveleit gondos és alapos szövegkiadásban, kitűnő és pusztán tényközlő jegyzetekkel közreadó Vitályos László. A kis kötet akár egy nyomozati jegyzőkönyv: indulatmentes, szikár és személytelen; írója mindent feltár, amit a jelzett szentháromságról a hivatott és a kéretlen ítélőszékek előtt feltárni érdemes. Tehát a szövegkiadás megjelenésének időpontja csak véletlenül esik egybe a jelzett viták kurrenciáival (és mikor nem esnék egybe, ha a viták öröktől fogva és örökig valók?), és aki szenzációkat vár a hiteles, nagyobb részt facsimilében is közölt kéziratoktól, az csalódik bizonyosan. De aki egy valóban gőzök és ködök nélküli történetre, a kapcsolatok immár indulattalan és tényszerű leírására kíváncsi (nyilván ilyenek vannak többen), az azt kapja a szereplőktől és a filológustól, amire vágyakozott. Léda sokáig elzárkózott Adyval való kapcsolatának még az említésétől is, először 1926 őszén beszélgetett erről Révész Bélával, de a legendás „napló" (ez valójában egy 13 kéziratlapos visszaemlékezés) csak Léda halála (1934) után került elő. És h a Léda valóban Révész Béla unszolására írta meg a maga szűk szavú visszaemlékezéseit, akkor naplónak korántsem nevezhető, mert Vitályos gondos bizonyítékai szerint a 13 lap legkorábban csak 1921 után keletkezhetett. De ahhoz mindenképpen korán, hogy Léda sok mindenre tekintettel legyen, az érett szemérem mellett visszafogott h a n g j á n a k és szűkszavúságának leginkább oka Léda nagyszerű embersége lehetett. „A Visszaemlékezés tömör, tárgyszerű, csupán az események vázlatos felsorolására szorítkozik. A h a n g j a visszatartott, s z e n v t e l e n . . . " — í r j a az elemző, és korántsem nehezményezi, hogy Léda nem említ olyan eseményeket, melyekre legendák épülnek utóbb. A jegyzetekben pedig gondosan említi és elemzi ezeket a legendákat (oszlatja is), mellettük Léda szinte szublimált emlékezéseit. Izgalmat és élvezetet inkább a kiváló oknyomozás és a korrekt kéziratelemzés okoz, a filológus szenvtelen m u n k á j a tehát, az impasszibilitás. Láthatón m á r Léda is hasonlóra törekedett, az emlékezésekből és az elemzésből így ú j a b b adatokkal aligha ismerkedhetünk. De a közlés egyben mindenképpen perdöntő lehet: a szöveg és az adatok, a jegyzetek megszépítő legendákat és lehúzó rágalmakat egyaránt múlatnak, és a ködök mögül egy nagyszerű Asszony „aranyszobra" tűnhet elénk. Csinszka kéziratainak is külön sorsa van. Nyolc részből áll és két változata ismeretes, mindkét változatban kivágott részletek, egyidejű öncsonkítások és későbbi beavatkozások indulatos nyomai. Csinszka már közvetlenül Ady halála után megkezdte memoárjainak írását, tudatosan készült erre Hatvany Lajoshoz írt leveleinek tanúsága szerint. Az erősen vázlatos kéziratok hevenyészettségét és indulatait az Adyirodalom mindenkori állása motiválta, de az emlékek elevensége, Csinszka egyénisége is visszaemlékezéseinek hangja őszinte, szókimondó, sőt néha bántó, személyeskedő. Az Ady családdal szembeni elfogultságát, sőt gyűlöletét nem is leplezi . . . " — í r j a az elemzés, megállapítva, hogy Csinszka jó néhány mondata megbántottságból, olykor magamentségéből fakad. Ily módon a kézirat nyers és megformálatlan is (bár M á r f f y Ödön Csinszka halála után — 1934 — ki akarta adni, és ebben Kárpáti Aurél segédkezett), korántsem kiadásra készült, inkább személyes jellegű. A kézirat ily módon perdöntő még Csinszka személyét illetően sem lehet. Révész Béla Vitályos bizonyítékai szerint mindkét kézirat inspirátora és ismerője volt. És bár „anyagkezelése szöges ellentéte a filológiai pontosságnak, idézetei nemcsak pontatlanok, hanem sokszor átfogalmazottak is, az életrajzi eseményeket ritkán kapcsolja időponthoz, adatai ezért nem m e g b í z h a t ó a k . . . (stb.)", de az általa 107
ismert dokumentumok kezelésében „elsősorban a tapintat vezeti" őt, jó n é h á n y eseményt „megszelídít". „Szépírói tollal írt Ady-életrajzot", és a recenzens normái szerint nem kicsiny érdem, nem kevés érték ez, a filológusnak m i n d e n bizonnyal csapnivaló Révész írói és emberi nagysága előttünk mindevvel csak szélesbedik. Révészt valóban csak Ady szeretete vezethette, és nem más érdekek, legfeljebb írói ambíciók. A kötet szerkesztője függelékben közli és elemzi Léda (1903—1912) és Csinszka (1911—1915) Adyhoz írt leveleit. A k o r á b b i a k n á l pontosabban és teljesebben is, a leveleket dátumok azonosítják és kezdőszavak (akár a pápai enciklikákat), jegyzék m u t a t j a a teljes anyagot. Mind a visszaemlékezésekhez, mind pedig a levelekhez kapcsolódó gondos jegyzetanyag kitűnő eligazítója a további érdeklődésnek és k u t a t á s n a k . Az elkövetkezendők az adatanyaghoz és az elemzéshez csupán azt tehetik hozzá, a m i t Vitályos gondosan került: személyes érzelmeiket. A k á r szépírói gesztusaikat, m i n t Révész t e t t e előbb és mások is. De mindehhez a legnagyobb szükség éppen az ilyen k i a d v á n y o k r a van, a m i t Vitályos László az Orosz Lászlóval közösen szerkesztett Ady-bibliográfia (1972) u t á n közreadott. Bizonnyal v a n n a k még témái és „tartalékai"; a könyvtári műhelyek tudós közlései és pontos adatanyaga nélkül m a m á r vitázni sem lehet, az egyre teljesebb feltárások hiányában m a m á r megbízható ítélet sem mondható. A címben jelzett szerény f o r m á j ú kötet a maga „érzelemnélküliségében", t é m á j á ban többet ér, mint bármely túlfűtött vádló- vagy védőbeszéd. A per csak e n n e k ismeretében folytatható. BODRI FERENC
D É R I S T V Á N : HAJNALBAN
108
DÉR I S T V Á N : P I R O
DÉR I S T V Á N : ÖRÖK
HALÁSZ
Régi, még középiskolás füzeteim egyikéből hullt ki a rajzpapír nemrégiben, r a j t a egykori arcom megfakult grafitvonalakból. A lap egyik sarkában kézjegy és évszám: Dér, 55. — Felismered és elismered a m ű v e t ? — kérdem most, amikor m ű t e r m e körúti ablaka alatt némiképp alábbhagy a lárma. — Nem, nem a k a r o m e l i s m e r n i . . . — ingatja a fejét apró kacagások közben. — A r a j z ahhoz képest nem rossz, talán vállalhatom az igazán korai zsengét, h a n e m az évszám! Nem m e r e m kiszámítani, hány éve m á r . . . — Nem lesz hozzánk kegyesebb a szellem, az Idő, ha nincs bátorságunk nevén szólítani, gyors lépteit megszámlálni. Huszonhárom . . . — Igen, i g e n . . . Bizonyosan napos lehettél, amikor ez a portré készült. Ti voltatok az én ingyenes és türelmes modelljeim. — Ügy lehetett valóban. Emlékszem, embert, fejet rajzoltál legszívesebben No meg az intézet gazdaságához tartozó lovat. Csillagos homlokú, ám eléggé rozoga állat volt, F a u s t n a k hívták . . . — A Faust! Kiszuperált katonaló lehetett, egyszer bemasírozott a Széchenyi térre, ahol katonazene szólt. Hiába rángatta a gyeplőt Füredi ú r . . . Nehéz időkben voltunk mi kollégisták, s lóm, csupa mulatságos meg kedves emlék hívódik elő, s nem jut eszünkbe a hideg hálóterem, a vékonyka v a c s o r á k . . . — Ha jól meggondolom, mégsem a rajzkészségedért, feltűnő tehetségedért bám u l t u n k elsősorban. Híresebb voltál kitűnő hallásodról — „kapásból" énekeltél ter109
cet, kvintet bármely dallamhoz, a legnagyobb dicsőséget pedig s p o r t b a n szerezted az iskolának: városi b a j n o k lettél helyből magasugrásban . . . — Erre is emlékszel? J a j , micsoda öröm volt, a m i k o r vállra kaptak, levegőbe dobáltak... — Mindig mai hivatásodra készültél azért igazán. Á m b á r vidéki m ű v é s z n e k a helyből magasugrás . . . — T a n á r n a k készültem mindig, lehetőség szerint jó t a n á r n a k . H i v a t á s n a k t e k i n tettem, s a n n a k tartom m a is. Jól érzem magam a főiskolai hallgatók között, de n e m éreztem elviselhetetlen nyűgnek a heti harminckét órát sem, pedig a h a t v a n a s évek közepén általános iskolában tanítottam. Kézimunkát is. G o n d o l h a t o d : f i ú k k a l v a r ratni, lányokkal fűrészeltetni és lemezmunkát végeztetni. — Mégis festeni tudtál akkor is. 1966-ban összeállt első tárlatod anyaga. — Igen. Fárasztó m u n k a után, szűk kis szobában, olykor a r a j z s z e r t á r b a n dolgoztam. Erre gondolok mindig, amikor légkalapácsok s z á n t j á k a betont az a b l a k alatt, amikor villamos csörömpöl vagy fékek csikorognak. Mindezt persze csak a k k o r veszi észre az ember, ha nem megy a m u n k a , ha nincs meg az a bizonyos „kegyelmi állapot", amely nélkül alkotó m u n k á t n e m végezhet az e m b e r a legszebb és legcsöndesebb erdő közepén s e m . . . — Két éve éppen folyóiratunkban közöltünk n é h á n y a t grafikáidból. A k k o r ki is állítottál egy sorozatot. Azelőtt, de azóta sem jelentkeztél azonban rajzokkal. Mi az oka ennek? Rajztudásodat ugyanis laikus szemlélő és szakember e g y a r á n t e l i s m e r i . . . — ö n á l l ó és nehéz m ű f a j n a k t a r t o m a jó grafikát. M a g a m a vázlatokat, a f e s t ményt előkészítő rajzokat n e m tartom alkotásnak. El is dobom őket. Húsz é v e b a r á t koztunk össze, az olaj meg én, azóta egymás megismerésén f á r a d o z u n k . N e m is akarok más anyaggal, más technikával dolgozni. Az o l a j felel meg legjobban azoknak az emberi d r á m á k n a k a megjelenítéséhez, amelyeket én megfesteni a k a r o k . . . — Drámaiság. Alighanem munkásságod egyik kulcsszavát m o n d t a d ki. Rólad írva, kiállítási megnyitón szólva többen elmondták már, milyen előzmények u t á n lettél te városi diák. Csanádpalotai parasztok gyermeke, í r j a némely katalógus, pedig ez így nem pontos. Édesapád a nagylaki kendergyárba j á r t át a faluból, á z t a t ó m u n k á s volt. Magam is megismertem — velük szomszédságban élve — ezeknek az embereknek a sorsát. Ha azt m o n d j u k , nehéz fizikai m u n k á t végeztek, érzékeltetni sem t u d j u k , miféle ember nyúzó foglalkozás volt az á z t a t ó s o k é . . . — Hozzá fogható, valóban állati m u n k á t én sem l á t t a m még. Derékig vízben, mázsás kévéket emelgetve szaggatták magukat. G y e r e k k é n t m a g a m is részelhettem ebből a m u n k á b ó l . . . — Mégsem láttam, hogy megfestetted volna. — Mert nem a m u n k a f o l y a m a t o t a k a r o m megfesteni, h a n e m mindig, m i n d e n k o r az emberi, aki arcának redőiben, vállának t a r t á s á b a n h o r d j a a s a j á t m ú l t j á t , s o k u n k múltját. — Egyre több olyan képedet látni, amelyen a k o r á b b a n szívesen festett t á j ú g y szólván mellékes marad, a figura, az e m b e r lép közelebb hozzánk. — így is van. Idén három kiállításom volt, a legutóbbi Győrben. Ott m á r a képek fele figurális. Tudatos elhatározás ez. Félve m o n d o m ki, hogy úgynevezett tematikus tárlaton szeretnék legközelebb bemutatkozni, m i n d e n e s e t r e ilyesféléről v a n szó. Címe lesz, annyi bizonyos. Próbálgatom, mi is lehetne, egyelőre a m o l y a n „ m u n k a címeim" v a n n a k : Mindenkire egyformán süt a nap, esetleg Emberi s o r s o k . . . A d d i g persze még sokat kell dolgoznom, legalább hetven képet kell „ ö s s z e v á r n o m " . . . — A napsütéses képnek itt van egy régi, ütött-kopott változata. Jól látszik azonban a szándék így is: megfáradt, m e g r o k k a n t öregek f o r d u l n a k felénk, n e t á n a n a p sütés i r á n y á b a . . . — T o k a j b a n festettem. B e j á r t a m a szociális otthonba, ott i s m e r t e m meg és szerettem meg ezeket az öregeket. Vágyuk a napfény, a szeretet i r á n t hatalmas. Mint minden emberé, s nem csupán az öregeké. De itt érhető leginkább tetten a vágy, ezért találkozol velük a legtöbb vásznon. 110
— Te is úgy véled tehát, hogy egyik feszítő társadalmi gondunk: mi lesz öregjeinkkel? — Igen. Persze én festő vagyok, nem közgazdász, meg különben is az a véleményem, hogy azokat a gondokat, amelyekről mi most beszélünk, nem o l d h a t j u k meg semmi pénzzel. A napfény, a szeretet melege nem utalható ki semmilyen állami k e r e t b ő l . . . Nehéz, nagyon nehéz dolog ez. A gyermek törvényszerűen elszakad a szülőktől. M u n k á j a , hivatása, a maga családja távolra repítheti tőlük földrajzilag is. A több erő, a nagyobb energia azonban bennünk van, nekünk kell hozzájuk igazodnunk, azt a bizonyos napfényt (amelyen én itt most mindvégig az emberi szeretet fogalmát értem) nekünk kell valamiképp e l j u t t a t n u n k az apró falusi házba vagy a z a j á r t a l m a k ellenére is nagyon csöndes városi l a k á s b a . . . — Életed egyik nagy vállalkozása lesz tehát a készülő „tematikus" tárlat. Az idei három kiállítás után, a tanítás, a társadalmi vállalások mellett mikorra készülhetsz el a teljes anyaggal? — K é t - h á r o m éven belül elképzelhető. — Ebből is kitetszik, de a m ű t e r e m b e n is látható: erős tempóban dolgozol. — Igen. Mostanában „megy a munka". Korábban előfordult, hogy „kifestettem" magam, hetekig, hónapokig sem csináltam komoly m u n k á t . Ez az ú j állapot m á r jó ideje tart. Talán tudat alatt vagy félig-meddig tudatosan olyan oka is lehet ennek, mint a korábban emlegetett Idő s z e r e p e . . . A negyven év nekem figyelmeztető életkor. Most kell a legerősebben dolgozni, amikor az ember a technikai tudását már megfelelő szintre tökéletesítette, testileg egészséges, nem gátolja hát a m u n k á b a n kellemetlen fájdalom, ebből adódó pszichés torzulás stb. Néhány éven belül döntésre kell tehát vinni a dolgot a Sorssal: megvalósul-e az örök álom, művésszé érik-e az ember valóban, n e t á n . . . De hát a másik lehetőségről ne beszéljünk addig, amíg az elsőben hinni t u d u n k . . . t— Képeidből nem csupán a grafikai tudás olvasható ki, de többen észrevették azt is, hogy képes vagy monumentálisabb kompozíciókban is fogalmazni, ennek a kedvéért a k á r az olajat is félre tudod tenni. A kecskeméti intarziára g o n d o l o k . . . — Nagyszerű m u n k a volt. Magam is tartottam a másféle anyagtól, később azonban tapasztalnom kellett, hogy a fa nem is olyan „lágy" anyag, kemény — ha tetszik ismételjük meg: d r á m a i — fogalmazásra is kiválóan a l k a l m a s . . . — Ehhez hasonló munkád, megbízatásod nincs most? — Nincs. Ezt sokszor és sokan elmondták m á r : sok az eszkimó, kevés a f ó k a . . . Ekkora városban, körzetben nem is lehet annyi megrendelő, hogy mindenkinek évente megbízást adhasson, aki ezekben a m ű f a j o k b a n elfogadható m u n k á r a k é p e s . . . Szülőfalum, Csanádpalota vezetői azonban emlegettek egy „fél-pannót", mondanom sem kell, azt is szívesen megcsinálom m a j d , ha sorra k e r ü l h e t . . . — És amit legjobban szeretnél: freskó, pannó, ú j a b b intarzia? — Ha álmokról beszélhetek, jobban mondva a Nagy Álomról: egy m á r v á n y mozaik. Talán egyszer e r r e is sor kerül. Boldogabb pillanataimban legalábbis szoktam hinni: nem halok meg addig, amíg egy ilyet nem csinálok...— Többször és többféle véleményt hallottam a házról, amelyben ti, szegedi festők éltek. Némelyek szerint tévedés volt itt műteremlakásokat kialakítani, mások meg azt m o n d j á k , elviselhető, jó hely ez, s nem is m i n d e n héten törik föl az utat és a j á r d á t . . . — Ha szűken értelmezném a dolgot, m a g a m is azt m o n d a n á m , nem kellemes ekkora z a j b a n élni és dolgozni. Én azonban nem tudom elfelejteni a korábbi nyomorúságos állapotot, megértéssel fogadom hát az időnkénti lármát, igyekszem megoldani raktározási gondjaimat, vagyis alkalmazkodom a helyzethez. A m a g a m részéről én sokat köszönhetek ennek a városnak, s noha n e m itt születtem, m a m á r gyökeres szegedinek érzem magam, ami azt is jelenti, hogy nem tudnék innen elmenni. — Pedig Szegedet sokan kiröpítő városnak m o n d j á k . — Az is.' De éppen annyira befogadó város is. Akinek pedig ifjúsága hetykén viselt szegénysége és nagyon sok öröme, néhány szép álma itt virágzott ki, az m i n dig visszarepülni kíván ide, bárhová jusson. 111
A búcsúzáskor előpenderül i f j ú István, aki k ö r b e f u t n i még n e m t u d j a a szobát, édesanyja k a r j á n ülve mutogat a túlsó falra, s jól érthetően m o n d j a : tata, t a t a . . . Dér István A p á m című képe áll ott, egy, a nem eladó festmények közül. K u c s más, kemény tekintetű férfi néz ránk, akinek arca redőiben, v á l l á n a k t a r t á s á b a n ott rejtőzik az e m b e r sorsa, az e m b e r m ú l t j a . ANNUS JÖZSEF
i S & f b á S t f r e Lengyel kitüntetés a Tiszatájnak. A lengyel kulturális értékek magyarországi népszerűsítésében, a két nép közötti barátság és kulturális kapcsolatok elmélyítésében kiemelkedő érdemeket szerzett magyar személyiségeknek és intézményeknek — többek között szerkesztőségünknek és munkatársunknak, Lagzi Istvánnak — a „Lengyel Kultúráért" érdemérmet adományozták. A kitüntetéseket november 28-án a Lengyel Népköztársaság budapesti nagykövetségén nyújtotta át Tadeusz Pietrzak nagykövet.
a s x U t
A Magyar—Szovjet B a r á t i T á r s a s á g meghívására Magyarországon j á r t — Pável Petrovics Bocu, a Moldáviai SZSZK írószövetsége első t i t k á r á n a k vezetésével — a Moldáviai Szovjet— Magyar Baráti Társaság delegációja. A küldöttség a Tiszatáj szerkesztőségébe is ellátogatott. *
A Magyar írók Szövetsége vendégeként Szegeden járt és szerkesztőségünket is fölkereste két román író, Gheorghe Vlad és Bárládeanu Ana-Veronica.
DÉR I S T V Á N : H A J N A L B A N
112
