Henry Gidel
Coco Chanel
ELŐSZÓ
1895. május. A Brive és Tulle közötti út szerpentinként emelkedik… Keskeny, jóval keskenyebb, mint ma. A szomszédos csúcsokat elszórtan hófoltok borítják, melyeket a téli napnak nem sikerül felolvasztania. Egy szürke vászonponyvás szekér imbolyog nehézkesen felfelé, egy gebe húzza; jóképű, negyven körüli, fekete hajú és bajuszú férfi hajtja ráncolt vászonyzubbonyban. Három sovány, szomorú arcú kislány szorong mellette, kirojtosodott fejkendőben. Egy órával később az obazine-i árvaház előtt, mely egykor apátság volt, s köré rendeződött a város, ugyanez a szekér áll, most már utasok nélkül. A lovat kikötötték a teret díszítő egyik platánhoz, s nyerítve, prüszkölve várja gazdáját. Hamarosan nyílik a kolostor súlyos ajtaja, és kön�nyed léptekkel, egyedül lép ki rajta a kocsis. Mintha mosolyogna… A szekeres férfi Albert Chanel, vándorkereskedő. A három kislány, akiket magukra hagyott az árvaházban, saját gyermekei. Néhány nappal ezelőtt vesztették el az édesanyjukat, és az apjuk most megszabadul tőlük. Sosem látják viszont… A kislányok a tizenhárom éves Julia, a tizenkét éves Gabrielle, és a nyolcéves Antoinette. Gabrielle az, akit húsz évvel később az egész világ Coco Chanelként ismer majd…
III. FEJEZET A NAGYBETŰS ÉLET 1902-ben Gabrielle és Adrienne végre elhagyják az intézetet. Majdnem húszévesek. A Notre-Dame Intézet azonban sosem engedi el végleg a növendékei kezét: kapcsolathálózata révén keres nekik munkát, vagy akár férjet is… Az apácák Gabrielle-t és Adrienne-t egy „kelengyeüzletben” „helyezik el” alkalmazottként, ahol alsószoknyát, fátylat, boát és egyéb nyakbavalót árulnak, és persze mindenféle “varró felszerelést”. A Szűz Máriához címzett üzlet már a neve alapján is nyilvánvalóan feddhetetlen cég; cégére arra hívatott, hogy a vevőkben a kereskedő becsületességével kapcsolatos minden kételyt eloszlassa. Lám, Gabrielle, akit tizenkét éves korában a Mária Szent Szíve kongregáció nővérei fogadtak be, majd a Notre-Dame Intézet, harmadszor is Isten anyjának védelme alá kerül. Olyannyira, hogy nem minden irónia nélkül gratulál is magának a szerencséjéhez. Az viszont nagyon is kedvére van, hogy a főnökeinél, a Grampayre családnál kap szállást, egy szobában lakik fiatal nagynénjével, a szeretett Adrienne-nel. Kedvükre beszélgethetnek, megoszthatják egymással kis titkaikat. Annak is örül, hogy Moulins központjában élhet, az Horloge és az Allier utca sarkán, nem messze a Jacquemard-tól. Ez a kereskedelmi élet központja, a város legnyüzsgőbb negyede. Évek óta 49
álmodozott arról, hogy megismeri az életet, a világot, mindazt, ami mostanáig el volt zárva előle, amit talán eltitkoltak… És most már megérti az apját, azt a vágyát, hogy állandóan úton legyen, hogy világot lásson. Ezért hagyta el őt, és nem azért, mert nem szerette, gondolja magában… és kezd megbocsátani neki. Grampayre-éknél a két lány feladata, hogy kiszolgálják a hölgyeket, eladják nekik a polcokon sorakozó árukat, felvegyék a rendeléseket, és elvégezzék a szükséges igazításokat. Mindehhez különleges tehetségük van, s így bőséges beszédtémát jelentenek a moulins-i polgárasszonyoknak. Özönlenek a vevők… Mivel Adrienne visszajár a Notre-Dame-ba, és néha Gabrielle is elmegy, az apácák a Szűz Máriába küldik vásárolni a növendékeiket, a tulajdonosok nagy örömére. Aki csak a Bourbonnais-ben jár, nem győzi csodálni a rengeteg kastélyt, melyekből talán még több van, mint Touraine-ben. Nagyrészük régebbi, zordonabb és romosabb, mint a Loire-völgyében állók. Többnyire nemesi családok tulajdonában vannak, akik itt laknak, amióta csakfelépültek. Ezen a vidéken élnek a Bourbonok, a La Palisse-ok, a Nexonok. E családok zöme pedig csakis a Szűz Máriában vásárol, melynek tulajdonosai büszkék rá, hogy ilyen előkelő kuncsaftjaik vannak. Megállás nélkül áldják a szerencséjüket, és minden ilyen látogatáskor sűrűn hajlonganak a pult mögött. Legnagyobb meglepetésükre Gabrielle nem osztozik lelkesedésükben. Ez a vevőkör nem
kápráztatja el, és a főnökei irántuk tanúsított áhitatos rajongása inkább bosszantja. Született lázadó, és kérlelhetetlen tisztánlátással megalkotott világképe ugyancsak szokatlan egy ilyen fiatal, a világtól sokáig elzártan élt lánynál. Ez a szellemi függetlenség hamar arra indítja, hogy máshol keressen szállást. Nem akar többé a tulajdonosok manzárdjában lakni. – Képtelen vagyok itt maradni… Adrienne-t megrémíti ez a merészség, és nem hajlandó követni barátnőjét. Gabrielle-nek azonban sikerül találnia egy szerény bútorozott szobát Moulins egyik külvárosi negyedében, a folyópartra kivezető Pont-Ginguet utcában. Adrienne hamar unatkozni kezd egyedül. Néhány héttel később enged az unszolásnak. A leendő Coco azonban még tovább megy, még merészebb lépésre szánja el magát. Néhány vásárló kérésére vállalja, hogy a főnökei tudta nélkül titokban dolgozik nekik a szabadidejében. Igaz, tíz órát tölt az üzletben. Mivel azonban nevetséges a fizetése, a szükségletei pedig nőttön-nőnek, habozás nélkül vállalja, hogy Adrienne segítségével ruhákat és szoknyákat varr a vevőinek. Gabrielle nagyon keményen tud dolgozni: kivételes képesség és ez élete végéig így marad. A túlóráknak köszönhetően sikerül megtakarítania egy kevés pénzt. Sejthetjük, hogy a két lány, akik most már szabadabban mozoghatnak, nem érik be annyival, hogy ritka szabad pillanataikban unottan sétálgassanak az
50
51
Allier sivár partján, ahogyan a moulins-i családok… ez alig különbözne az obazine-i sétáiktól. Némi tétovázás után úgy határoznak, hogy szombat és vasárnap esténként a város központjába fognak járni, az Allier térre, a moulins-i örömök fő színterére. Egyre többet látják őket a Grand Café-ban: ez Moulins legújabb, felkapott szórakozóhelyei; a párizsi Maxim mintájára épült, melynek 1899-ben George Feydeau bohózata nemzetközi hírnevet szerzett. Stílusa, ferde tükröket keretező kárpitborítású faburkolata álpárizsi hangulatot teremt, melyre a két kisasszony nagyon fogékony. Máskor a La Tentationba, az óváros teaházába ülnek be vasárnap délutánonként egykét órára. Akár itt, akár ott, mindig kifogástalanul viselkednek, egykori apácanövendékekhez illően, hisz nem felejtik el, hogy azok, legalábbis egyelőre nem… Moulins helyőrségi város, ahol több ezred is állomásozik, köztük a 10. vadászezred. Ennek az ezrednek a tisztjei és altisztjei gyakran az arisztokrácia vagy a gazdag polgárság köreiből kerülnek ki. Többen közülük felfigyelnek Gabrielle szépségére, csodálatos hollófekete hajára, melyet befonva a feje körül kontyba teker, tüzes, mégis félénk tekintetére, mely pillanatnyi érzései hatására hol elsötétül, hol felragyog. Egyáltalán nem olyan, mint azok a lányok, akik a helyőrségi városokban szinte hivatásszerűen érintkeznek a katonákkal… Így Gabrielle és Adrienne hamar a fiatalemberek kedvencei lesznek, akik magukhoz méltóbb társaságra találnak bennük… legalábbis arra az időre, míg Moulins-ben állomásoznak. Hiszen
egészen más réteghez tartoznak, közönséges varrólányok, akiknek bája és kifinomultsága sem tudja feledtetni a szerény származást. Néhány héttel később az elegáns, skarlátvörös nadrágos, paszományos kék dolmányos tisztek társaságában látják őket, amint megisznak egy pohárkával a Rotondeban, a kisváros két zenés kávéházának egyikében – a másik a Bodard, mely a tulajdonosáról kapta a nevét. Kerek formájú épület, III. Napóleon uralkodása alatt emelték, amolyan zöldre festett keménykalap, a tetején üveges bódéval. Körülötte szegényes kert terül el, csenevész fácskákkal. Bent egy színpad áll, ahol a „művészek” lépnek fel, a színpad alatt pedig a zenekar kapott helyet: egy zongora és két hegedű. A közönség kis márványasztaloknál ül, melyeken egyre gyűlnek a poháralátétek és söröskorsók, vagy limonádék a hölgyeknek. A padlót egy réteg forgács borítja, ahogyan az a legtöbb kávéházban szokás. Itt-ott öntöttvas tartók nyúlnak a magasba, rajtuk az elmaradhatatlan törlőruha gombócok, melyekből egyet-egyet felkapva a pincérek könnyedén végigsimítják az új vendégek asztalát… Ezek a vendégek a „tiszt urak” (A Bodard-t, ahová inkább az egyszerűbb emberek jártak, a tulajdonosai „második vonalbelinek” tartották…) Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a Rotonde-ban fellépő előadóművészek a nagy európai énekesek közé tartoznának. Kiöregedőben lévő vidéki csillagok, olyan „művészek”, akik nem kellenek a fővárosi publikumnak, és néhány kezdő, akiknek fiatalsága nem feledteti tehetségtelenségét.
52
53
Egy akkoriban készült fényképen a félénk tekintetű, mosolygó Gabrielle-t egy fiatal lovastiszt oldalán látjuk: bizonyára egyike volt azoknak, akik meghívták a Rotonde-ba. Úgy tűnik, a lány nem méri fel, milyen színvonaltalanok az előadások és milyen középszerűek a fellépők. Hiszen mostanáig a világtól elzártan élt. A tudatlansága ellenére mindaz, amit lát, elég ahhoz, hogy megértse, mindenáron ki kell törnie a kisszerű körülmények közül, melyeknek foglya… El sem tudja képzelni, hogy örök életére varrásra ítéltetett. És mivel mélységesen szereti Adrienne-t, ragaszkodik hozzá, hogy a barátnőjét is meggyőzze. Csakhogy meg kell találni a menekülés módját. Gabrielle-nek ekkor eszébe jut, hogy mindig is imádott énekelni. Obazine-ban tagja volt a növendékek kórusának, akik a kápolnában énekeltek; a NotreDame Intézetben is énekkaros volt, és most, hogy elhagyta az intézményt, a rendfőnök anya soha nem fordul hozzá hiába, ha helyettesíteni kell egy-egy berekedt énekest… Támad egy ötlete: – Miért ne próbálkozhatna a Rotonde-ban? Ki tudja? Talán ő lesz az új Yvette Guilbert, és végre kitörhet ebből a középszerű életből, melyre minden jel szerint szánták. Megosztja ötletét a “hódolóival”, ahogy akkoriban mondták. Micsoda remek gondolat! – ujjonganak. A kilátás, hogy a kedvenc mulatójuk színpadán fellépő Gabrielle-nek tapsolhatnak, fellelkesítette őket. Már kiélvezték az összes moulins-i szórakozási lehetőséget, nem csoda, hogy elragadtatottan fogadnak minden új javaslatot.
Valójában a bátorításuk megingatja szegény Gabrielle önbizalmát. Kissé hebehurgyán vetette fel az ötletet, nem igazán hitte, hogy valósággá válhat. Most pedig itt a nagy kihívás, pedig mivel annyi éven át elzártan élt, nem szokott hozzá a közönséghez. Egy pillanatig abban reménykedik, hogy Chabassière, a Rotonde igazgatója visszautasítja az ajánlkozását. Hiába. A férfi tudja, mennyire népszerű Gabrielle a tisztek körében, így nem kockáztat sokat azzal, ha felveszi, nem mint profi énekesnőt, akinek a neve nagy betűkkel szerepel a plakátokon, hanem mint egyszerű fellépőt. Régóta az a szokás ezekben a zenés kávéházakban, hogy a terem végébe beültetnek hat vagy hét fiatal lányt, akik úgy tesznek, mintha egymás közt beszélgetnének, vagy éppen hímeznek, kötögetnek, miközben a sztár énekel. A szünetben aztán ők kerülnek sorra. Ezeknek a gyakran lenézett, másodvonalbeli fellépőknek az a dolguk, hogy sorra előadják kupléikat, így szórakoztassák a közönséget míg vissza nem térnek a színpadra az igazi művészek. Mivel ezeket a lányokat nem tartják méltónak arra, hogy szerződést és díjazást kapjanak, az egyikük körbejár az asztalok között, és kalapozik… Büszkesége ellenére Gabrielle is kénytelen meghajolni a szokás előtt. Nagyon erős kell legyen a vágya, hogy kiszabaduljon! Hamarosan bevonja Adrienne-t is a kalandba. Hiszen mindent meg akarnak osztani! Adrienne enged: képtelenség ellenállnia ennek a szilárd elszántságnak… Később ez a félelmetes akarat nem egy embert arra kényszerít majd, hogy beadja a derekát…
54
55
A legenda szerint Gabrielle azonnal hatalmas sikert aratott a Rotonde-ban. Igaz, hogy nincs hangja, de, ahogyan Chabassière előre látta, már korábban meghódította a közönségét, mely kissé a saját sztárjának tekinti. És ez a közönség igen népes: gyakorlatilag a városban állomásozó összes lovastiszt beletartozik. Olyannyira, hogy ez az egyszerű fellépő gyakran nagyobb tapsot kap, mint az igazi énekesnők, ami persze féltékenységet gerjeszt, Gabrielle azonban túl büszke ahoz, hogy beismerje, bántja az ellenségeskedés. Sértő, rosszindulatú levélkéket csúsztatnak be a küszöbére. Pletykák terjednek róla. Elsősorban az erkölcseiről… Mivel a nagynénje és ő elválaszthatatlanok, nem nehéz kitalálni, miféle rágalmakkal illetik őket. Gabrielle nagyon szemérmes, és valahányszor átöltözik, kulcsra zárja az öltözőjét, ezért hamar képmutatónak bélyegzik, sőt, azt feltételezik, hogy a bezárt ajtó mögött szégyentelen szabadosság folyik… Fitymálják a lány külsejét is. A dús idomok korában a karcsúságát, melyet soványságnak minősítenek, kicsapongó életmódjának tulajdonítják. A Kaméliás hölgy sorsát szánják neki. A nemzetközi hírekből kölcsönzött gúnynevet ragasztanak rá: „Indiai éhínség”, csak így emlegetik, utalva a korabeli újságokban megjelent csontsovány testeket bemutató fényképekre, amelyek mélységesen felkavarták a közvéleményt. Valójában Gabrielle, bár maga sem tudja, korát ugyancsak megelőzve stílust teremt, mely később uralkodóvá válik, s melyet az egész világra rákényszerít majd.
Mit énekel a Rotonde-ban? Nem túlságosan széles a repertoárja: mindössze három vagy négy dal, köztük a Ko Ko Ri Ko, a Scala nagy sikere, a párizsi mulatók legkedveltebb dala. A kakas kukorékolását utánozza benne több-kevesebb sikerrel, hiszen gyenge a hangja, és néha el-elcsuklik. A közönsége azonban, mely nagyrészt feltétlen híveiből áll, eezer örömest megbocsát neki, és bátorítja, amennyire csak tudja: hisz nem az operában vannak, és Gabrielle olyan bájos az egyszerre merész és félénk mosolyával! Részben azért választotta ezt a dalt, mert Polaire szerezte, akihez hasonlít egy kicsit. Ő az eszményképe, és élő bizonyítéka annak, hogy lehet valaki sikeres úgy is, hogy nem felel meg a kor szépségideáljának. Még el sem ült a taps, amikor belefog a következő dalba, legnagyobb sikerébe. A „Ki látta Cocót a Trocadéron?” egy fiatal hölgy balsorsát meséli el, akinek a kutyája elkódorgott. Ez a dal már kiállta az idők próbáját. Gabrielle nem is választhatott volna jobbat… Diadalt arat… Az énekesnő a csodálói szemében rendkívüli bájt testesít meg, valami egészen újat, ami mindenkit levesz a lábáról… Visszatapsolják. Félénken rámosolyog a csodálóira, és visszamegy a színpadra. Természetesen többször is elénekli két legsikeresebb dalát. A Koko és a Coco egybecsengése pedig természetesen arra indítja a csodálóit, hogy amikor vis�szatapsolják, ezt a két szótagot skandálják hangosan, egészen addig, míg Gabrielle újra meg nem jelenik a színpadon. Így lesz Gabrielle-ből akarata ellenére
56
57
Coco, egész életére, sőt, még azon túl is. Az igazat megvallva nem igazán tetszik neki ez a becenév, de kénytelen beletörődni. Adrienne közben az unokahúga árnyékában marad. Bár ugyanolyan szép, szépsége szabályosabb, kevésbé pikáns, és a hangja sem olyan kellemes. Őt küldik a társnői kalapozni. Mosolyogva, szemernyi keserűség nélkül vállalkozik rá… Mondanunk sem kell, hogy Coco hírneve – hiszen mostantól így hívhatjuk – hamar túljut a Rotonde és a kaszárnyák falain. Eljut Grampayre-ék, a két varrólány munkaadóinak a fülébe is. Felháborodnak… egy olyan komoly üzlet, mint a Szűz Mária, hogyan is alkalmazhatna sivítozó énekesnőket? Mit fog szólni madame de Bourbon-Busset, de Chabannes grófnő vagy Nexon bárónő? Erre nem gondoltak a szerencsétlenek? Azonnal elbocsátják őket…
