Apák
könyve
Oly picikének született, hogy a bába azt hitte, meg sem éri a hajnalt. Estve kilenc tájt jött a világra Sternovszky Bálint, nem sírt föl, csupán a hideg-meleg fürösztések után nyikkantott egy icipicit. Fejét, mely az erõlködéstõl megkékült, különösen sûrû csigákba rendezõdött haj borította. Másnap estvére azonban a bõre színe normálisra váltott, s arcára kiült ama merengõ kifejezés, mely egész életére rajt maradt. Muzikalitásával már apró gyermekkorában elképesztette szüleit és tanítóit. Az egyszer eldúdolt nótát hibátlanul adta vissza, azonnal épp úgy, mint akár hetek múltával. Az apja valahányszor a térdére ültette, kurucz nótákat fújt a kisfiúnak, hiába szólt rá a felesége: – Még majd bajba hoz bennünket! – Hadd el, Janka, danolni csak szabad! Bálint e szabadsággal alaposan visszaélt – be nem állt a szája. Ha nem énekelt, akkor zümmögve dudorászott, s ha nem dudorászott, akkor fütyült, mint a feketerigó. Nyolcéves korában egy reggel arra ébredt, hogy alig kap levegõt, s az a kevés is csak nyers sípolással jut át a gégéjén. A felvinczi orvos torokgyíkot állapított meg, lemondón ingatva a fejét a vézna fiúcska betegágyánál: – Tudományom határához érkeztem. Sternovszkyné üvöltve zokogott, kérlelte az Urat, legyen irgalmas az õ fiacskájához, átkokat helyezett kilátásba arra az Isten ne adja esetre, ha... Bálint napokig nem produkált más életjelet, mint a szíve alig érzékelhetõ dobbanásait. Amíg nem volt magánál, nagy utazásokat tett, számára ismeretlen tájakon. 69
Fölgyógyulván is pontosan visszaidézhette a látottakat-hallottakat, ám sokáig nem tulajdonított jelentõséget mindannak, ami élet és halál mezsgyéjén jutott a tudomására. Múlottak az évek. Amidõn betöltötte a tizenhatodikat, egy délután lepkékre vadászott a patak partján a testvéreivel. Zoltánt és Kálmánt sokszor rábízta az anyjuk, Bálint illõ komolysággal ügyelt az öccseire – mind a kettõ az indokoltnál jóval alacsonyabbnak és törékenyebbnek tetszett nála –, nem engedvén õket a harmatos fûbe ülni vagy a vízhez túl közel szaladni. Az átellenes parton a család juhai legeltek, a pásztor a forró nyári idõ dacára sem vetette le a szûrt, loboncos puli kutyája megcsaholta a testvéreket, kik bõszen visszaugattak. Följebb, ahol a patak kanyarodott, agg ficfák lógatták a vízbe ágaikat, folytonos csobogást keltve. A fiúk, magukat kifutkosván, leheveredtek az árnyékba, megették a tarisnyában hozott ozsonnát. A monoton neszezésben hamar elnyomta õket a buzgóság. Bálint arra révedt, hogy olyan szépségre vetül a tekintete, mely sajdítja a szemét. Egy lány tisztálkodott a túlparton, majdnem anyaszült meztelenül. Hibátlan bõre hófehér. Kontyba tûzött, dús haja szénfekete. Úgy élvezte a vizet, akár a kölyök kutyák. Bálint eleintén azt hitte, álmodja mindezt, félt, ha megmoccan, a kép szertefoszlik. Estve megtudta, az új hutamester, ifjabbik Farkas Imre egyetlen lányát, Katát leste ki. Izgalma nem
ismert határt. Éjjel szemhunyásnyit sem tudott aludni, újra meg újra látta a lányt, valamennyi pici mozdulata életre kélt, minden egyes hajlata és vonása mélyen az agyába vésõdött. A következõ napok holdkóros önkívületben teltek, sem enni, sem inni nem kívánt, szokásos nyári kedvtelései – a vadászattól a Kolbenspiel-ig – untatták, mindig a patak partjára vágyott, hogy újra láthassa Katát. Az anyja kérdõre vonta. – Mi ütött beléd, fiam? Bálint az izgalomtól nagyon hadart: – Édsanya! édsanya! szívem minden melegével szeretem! akarom! elveszem! – Kicsodát?! – Farkas Kata kell nékem, édsanyám! – Ki az a Farkas Kata? A hutamester lánya még csak egy hete érkezett Felvinczre Vásárhelyrõl, ahol az anyjával élt. Maradását arra a hónapra tervezték. Sternovszkyné még nem találkozott véle. Azonnal utánajárt, kérdõre fogta Farkas Imrét, ki az ügyrõl mit sem tudott. Hívatta a lányát. Kata a vállát vonogatta. – Énnékem sohsem volt szerencsém az ifiúrhoz, azt se tudom, szõke, szeghajú vagy szár! – Szár? – Sternovszkyné nem értette. – Nálunk így mondják a tar fejût. – Bálint fiamnak tömérdek fekete haja van! – Megkövetem, de mondám, nem ösmerem. A hutamester biccentett. – Jól van. Kimehetsz mostan már. – Sternovszkynénak: – Lássa, tekintetes asz-
70
71
szonyom, rá se ügyeljen, a fia e szerelmet csupán kitanálta. Dejszen abban a korban van, mikoron így járja. Különben is, Kata most tölti be a tizenhármat, korai volna néki a fõkötõ. Ebben õk ketten megnyugodtak. Sternovszkynénak egy malomkõ esett le a szívérõl. Bár az ura alacsony származású volt, õ, Windisch Janka, osztrák nemesi család egyik ágából való. Igaz, ez az ág túlságosan elszegényedett, kicsi híja, hogy földönfutóvá nem lettek – ám ne bolygassuk a múltat. Hála a lovaknak és az üveghutának, most már kellõen módosak. Miért engednék, hogy elsõszülött fiuk pórleányt vegyen nõül? Amint újra rátalált, meg is mondta neki. Bálint nem válaszolt, magában eltökélte, másképpen lesz az. Iparkodott Farkas Katát megpillantani, minthogy azonban a leány ennek épp az ellenkezõjén fáradt, két álló napig színét sem látta. Bálintnak e két nap két évnek tûnt. Idõnként úgy észlelte, sûrû, fényes pelyhekben hull reá a hó – álmok, vágyak, emlékképek erdejében bolyongott. Kalandos terveket szõtt. Kicsente az apja csöves messzelátóját a fegyver szobából, melyet Sternovszky Kornél a lófuttatásokon használt, minden lehetséges szögbõl megfigyelte a hutamester házát. Katának színét sem láthatta. Levelet írt néki, melyben terjengõsen magasztalta különleges szépségét, felülrõl lefelé haladván. Arra kérte, adjon néki alkalmat, hogy illendõn bemutatkozhassék. A levelet háromszögletûre hajtogatta, s lezárta az apja bordó pecsét viaszával. Külsejére nyílvesszõ általverte szívet rajzolt,
melynek formájával annyira elégedetlen volt, hogy kis híján darabokra tépte az egészet. Végül épen hagyta, tûnõdvén, miként juttathatná a küldeményt célba. Föltette, a lány vasárnap délelõtt megjelenik a felvinczi nagytemplomban, majd ott. Ám Katát a templomban sem látta. Ifjabbik Farkas Imre ugyanis – rosszat sejtve – a nagyasszony távoztát követõen többé ki sem erisztette a házból. Arra nem vette magának a fáradságot, hogy magyarázattal szolgáljon. Kata egykedvûen fogadta az apja parancsát. Hímzett, olvasott, segédkezett a konyhán a szakácsnõnek, s egész nap erdélyi szülõföldje édes-bús dalait zönögte. Vasárnapra virradóra eleredt az esõ. A szél tépkedte a tetõn a nádat, robajlott az ég, a villámlások nappali fényt teremtve cikkantak odafentrõl. Kata rettentõen félt. Fontolgatta, hogy a padláskamarából, melyet lányszobául rendeztek be néki, lemeneküljön-e az apjához, de nem akarta, hogy kinevesse. Reszketve fúrta a fejét a párna alá, fönnhangon imádkozván. Kérlelte Jézust, ne haragudjék rá, amiért atyja ura parancsolatjának engedelmeskedvén nem mutatkozott a templomban. Attól tartott, pokolbéli lények mászkálnak a padláskamarában, egyre sebesebben darálta az imákat. Hirtelen jeges kéz érintette a karját, fölsikoltott volna, ám addigra azok az ujjak a szájára tapadtak. Susogást hallott, amelyet a következõ mennydörgés elnyomott, fényénél meg is pillanthatta az ördög
72
73
fajzatot. Határozottan emberi formája volt. Ajjaj, ez az uraság fia... – addigra már eljutottak hozzá a szavak: – Könyörögve kérem, ne kiáltson, bántódása nem lészen, mindöszvesen arra esdeklem, hogy hallgasson meg! Felült az ágyon. Szeme lassankint látni kezdett a homályban. A kisablak tárva-nyitva, az esõ bezuhogott a párkányra. Létrán jött, gondolta. Bálint ott állt az ágy mentén, csurom vizesen, sokkal hevesebben reszketve, mint õ. Kata megszánta: – Mondja gyorsan, azután távozzék, mielõtt rajt kapják! Bálint térdre ereszkedett, ám nem bírt megszólalni, csak szorongatta a leány karját, úgy érezvén, ennél nagyobb földi boldogság nincsen. És akkor, abban a kivételes állapotában rázúdult a látományok légiója, régi ismerõsként, hisz megkaphatta már emezeket, valaha régen, betegsége napjaiban, habár értelmük akkoron nem mutatkozott. Félmeztelen férfiút pacsmagol be zöldre egy piktor avagy képíró valamely feredõ házban, a színt ez utóbbi sehogyan sem tudja lesikálni magáról azután. Egyik õse lehet a képíró, kirõl az apja mesélt is már néki. Rõt szakállú öregember idegen tájakon, fölmálházott lovakkal és dõlésig pakolt szekerekkel. Udvarház, hol Bálint sohsem járt, tisztán kivehette a bútorokat, a rejtélyes fiókokat és szerszámokat a pitvarban. Nyilván Czuczor dédpapa ez a patriárka, akit megöltek a kuruczok vagy a labanczok, keresztnevét egyetlen egyszer sem említette Bálintnak az õ
atyja, hanem mindig csak így: Czuczor nagyapa. Ki tudta venni a föliratot ama nagyalakú emlékkönyv vignettáján, mely a szerszámos asztalon hevert: Czuczor Bálint följegyzései saját kezétül. Így értette meg, hogy a dédapja keresztnevét viseli. Tudta, Bajorhonból Kosba hurcolkodott Czuczor dédpapa a lányával és az unokájával, ergo az ottani ház nézett ki ekképpen. Kedvtelve járatta tekintetét a múlt feltáruló szelencéjében. A falon a dédapja bekeretezett esküvõi képe, dédanyja vonásaiban meglelhette az anyjáéit. Látta azután a dédapját, amint a kert végében dolgozik, a rózsatövek mögött, egy olyasforma fiú segédletével, amilyen õ mostan, ám amannak rikító haja volt, akár a friss tojás sárgája. Ásnak, hosszan, kitartóan, majd a gödörbe helyeznek egy fekete vasszelencét, s gondosan betemetik. – Wilhelm, du mußt das nie erzählen, verstehst du mich? – fenyegeti az ásóval. – Jawohl! Megelevenedett a nagyapja végzete is, errõl többször hallott az apjától. Terebélyes almásderes ló veti le magáról Csillag Pétert a vadászaton, zuhantában bevágja a fejét egy fatörzsbe, értelemét soha vissza nem nyerheti. – Rosszul van? Feleljen, kérem! – Kata föltérdelt a paplan oltalmában. Bálint sóhajtott, belékezdett volna alaposan kitervelt mondókájába, a lány szépségének választékos dicséretébe, mely azután ünnepélyes házassági aján-
74
75
latba torkollana. Ám még meg sem szólalhatott, dörömböltek az ajtón. – Kata, nyissad ki! Nyisd ki, de máris! – ifjabbik Farkas Imre. – Mentse magát, ha kedves az élete! – a lány felpattant az ágyból, taszigatta a fiút az ablakhoz. Õ csupán tessék-lássék engedelmeskedett, képtelen volt a tekintetét leszakajtani Katáról, a hálóing födetlenül hagyta hószín karját és lábát. A lánynak most nem jutott ideje a szégyenkezésre. – Nyitom, édes apám! Mire Bálint kijutott a létrára, az ajtó feltárult, Farkas Imre belökte a vállával, egyik kezében háromágú gyertyatartó, másikban kard. Mindent megértett. Az ablakhoz ugrott, a hármas gyertyafényben láthatta a lefelé iszkoló Sternovszky Bálintot. – Megállj! – Minthogy választ nem kapott, a súlyos gyertyatartót a fiú után vetette. A gyertyák a zuhanás közben háromfelé hullottak s elaludtak. Odalenn futó árny, távolodó lábdobogás. Farkas Imre azon frissiben kivallatta a lányát, ám evvel kevésre jutott, hiszen mondhatott Kata bármit, õ szavát sem hitte. Meg is pofozta, biztonság kedvéért. – Százszor ennyit kapol, ha még eccer meglátom körötted legyeskedni! Kora reggel beszélni akart urával, Sternovszky Kornéllal. Haller, a titkár, nem eresztette be: – Késõbb, hutamester uram, ippeg früstüköl. – Bánom is én! – Farkas Imre félrelökte a vézna emberkét, benyitott.
Sternovszky Kornél a teáját kavargatta, melyet egy korty jóféle rummal ízesített. – Mit keres itt? Haller odaóvakodott a hutamester mögött: – Én mondtam, hogy még... – Bálint fiát leányom szobájában találtam az éjjel. – Hogyan? – Magyarázatot követelek. – Haller, kimehet! – Sternovszky Kornél az asztalra eresztette mindkét tenyerét. Megvárta, míg a titkár behúzta maga mögött az ajtót. – Aligha hihetem, hogy a fiam éjnek évadján elhagyná a házam. – Uraságod tehát úgy véli, hazudok? – Nem ezt állítottam. Hanem hogy Bálint fiamnak nem szokása jóvá hagyás nélkül eltávozni a házamból. – Mégis így tett. Kérdezze meg tõle. – Fogom. Jelenleg még ágyban van, hol hitem szerint egész éjszaka is tartózkodott. – Ha mondom, hogy nem! – Micsoda hangot üt meg velem? Ne feledje, kivel beszél! – Nehéz volna felednem. – Ez meg mit jelentsen? – Értse, amint tetszik, attól még a factum factum marad. De én nem engedem, hogy makula essék leányom jó hírén! – Mit képzel, meddig tûröm impertinenciáját? – Maradjunk a tárgynál: ha a fiát még eccer meglátom a leányom közelében legyeskedni, esküszöm, a kezében hozza haza a saját fejét!
76
77
– Fenyeget? engem? minõ skandalum! – Sternovszky Kornél fölállt a reggelizõ asztaltól, melyen a mozdulattól oldalára borult a csésze, s a fehér damasztabroszra ömlött a tea. – Vegye tudomásul, mehet Isten hírivel! Ifjabbik Farkas Imre kacagni kezdett, oly hevesen, hogy Sternovszky Kornél azt hitte, megbolondult. Hátrahõkölt, nyúlt a csengõért, hívni akarta az inasát vagy Hallert. A hutamester hamaribb volt, a csengõt odább gurította az asztalon, s fölordított: – Csakhogy engemet nem küldhet el az úr, az üveghutát én építettem föl a semmibõl, nélkülem nem is megyen! – Megyen az, ha viszik! Nem kéd az egyetlen hutamester ezen a földön. Csodálkozni fog, Farkas, milyen hamar elfeledik itt a nevét! Takarodjék! – tett feléje egy lépést. A hutamester horkantott, akár a vaddisznó: – Azt hiszi az úr, vélem mindent lehet? Azt hiszi, a fiacskája meggyalázhatná a leányom, puszta mulatsága kedviért, ráadásképp engemet kihajíthatnak, koszos kapcaként? Azt hiszi, mindent eltûrök? – Amit mondtam, megmondtam! Punctum, kifelé! Sternovszky Kornél mellbe taszította hutamesterét. Ifjabbik Farkas Imre jó erõben volt, meg se rezdült belé, artikulátlan hangon üvöltözött elégtételrõl, contractusról, panaszról, bíróságról, egészen addig, míg Sternovszky megragadta a teáskannát, s az arcába löttyintette a forró lét. A hutamester egy szívdobbanásnyi idõre megvakult, kirántotta a kardját, addigra Sternovszky Kornél is a magáét, ám a huta-
mester gyorsabb volt, az elsõ pengecsattantással kiforgatta az õ kezébõl a fegyvert, ugyana mozdulattal belédöfte a sajátját. E tettéért hónapokkal késõbb Felvincz fõterén végzett vele a hóhér. Sternovszky Kornél addigra már a temetõben volt, réz veretes koporsóban, hat sing mélyen az anyaföldben. Katát elvitte az édes anyja, Bálint nem láthatta, nem is hallott felõle. Három évvel az apja temetése után Sternovszky Bálint átvette az üvegcsûrt az anyjától. Hozzá jutott Sternovszky Kornél iratos ládája és napló könyve is. Testvéröccsei irigyelték, kiváltképp a huta miatt, arra mindkettõnek fájt volna a foga. Õ viszont gyûlölte az üveget, s valamennyi hutamestert – Katát juttatták eszébe. A lehetõ leggyorsabban megnõsült, a felvinczi molnár leányát vette el, lényegesen csekélyebb hozománnyal, mint amekkorára egy hozzá hasonló társadalmi állású úrfi számíthatott. Amikor ezt az anyja nehezményezte, Bálint félbeszakította: – Jó feleség lészen, az a fõ. Az üvegcsûr tönkremenetele már az ifjú pár mézeshetei alatt kezdõdött, a szárító egy éjjel porig égett. Bálint csak legyintgetett, amikor a hírt vette: – Annyi baj legyen, legföllebb egy darabig nem szárítjuk az üveget. Haller, ki megmaradhatott titkári állásában, mindkét tenyerét a fejéhez kapta: – Kérem, azt nem lehet, akkor elreped! – Csigavér, Haller. Jut is, marad is.
78
79
Senki nem értette, miért nem izgatja magát Sternovszky Bálint a családi üzlet rohamos sorvadása miatt. Hosszú délelõttöket töltött az üvegcsûr mellé örökölt erdõségekben, a feleségének azt mondotta, gombászik. – Miként vagyon az, uram, hogy bár örökké gombászik, egy fia gombát sem lel? – Lelek én bõvibe, csakhogy mérgeset! Olyat, mint kegyed. Valójában a gombák sem izgatták. Amint beért a fák sûrûjébe, azonnal lecsücsült, megozsonnázott, s azután dalra fakadt. Énekelt naphosszat, ezt a helybéliek pontosan tudták. Ha kieresztette a hangját, több mérföldre elhallatszott. Megesett, hogy éjszakára sem tért haza, oly messzire kódorgott. Gyakrabban hált Isten szabad ege alatt, mint mások vendégszeretetét élvezve. Szeretett feküdni a sötétben a gyepen vagy a homokon, fürkészni a csillagokat, s agya malomkerekei közt finomra õrölni emlékeit. Efféle merengés során döbbent rá, hogy el kell vándorolnia Kosba, megkeresni Czuczor dédapa házát, illetve a helyét, a kertet a rózsatövekkel, ahol kiáshatja a vasszelencét, s magáévá teheti az elrejtett kincseket. Isten bizonyára okkal adományozta néki a múltba látás ritka tudományát. Jutalma lehet ez szenvedésiért. Midõn pedig egy délutánon megérkezett ama erdõségbe, mely a régi falu romjait beborította, pontosan ráismert. Fekete porban bandukolt, az egykori tûzvész nyomaitól megsötétült földet nem mosták
tisztára az esõk, a havak. Elõször Czuczor dédapa házának maradványait kereste. Az elemeire hullott tájban nehezen ismerte föl az emlékeiben életre keltet. A hegyre vezetõ utat maga alá gyûrte a bozót, biztos határ jelként csak a szirt csorba sziklái mutatkoztak. Sternovszky Bálint az izgalomtól önkívületi állapotban igyekezett áthatolni a szúrós bokrokon, indák tekeredtek a lábára, tüskés ágak nyúltak utána, véresre karmolták. Nem bánta, tudta, az ember nem gázolhat büntetlenül a múltba. Ugyancsak kiinduló pont lehetett az a derékmagasságot meg nem haladó faldarab, mely a templomból maradt. Sûrû nádas nõtte be, mögötte a józan értelem folyóvizet vagy tavat sejtett, ám egyiknek sem volt nyoma. Bálint követte a girbegurba vonalat, melyen picivel ritkásabban burjánzott a természet, talán arra vezethetett az út. Mire lassacskán följutott a hegy tetejére, rászakadt az estvéli sötétség. Ledõlt egy kiszáradt fa tövébe, tarisnyájából falt kenyeret kalbásszal, s amúgy ültében elaludt. Fölmenõivel álmodott. Czuczor dédapa szikla darabokat hányt a patakba, hogy a megduzzadó vízben feredõzzön. Invitálta Bálintot is, kinek nem akaródzott, túl hidegnek vélvén, ám amikor mégis belé eriszkedett, langyosnak és bársonyosnak érezte. Czuczor dédapa simogatta a homlokát, nedves ujjai érdes tapintásúak. Arra ébredt, hogy egy kutya nyaldossa. – Nem mész innet! – elkergette. Az állat tovarebbent, néhány lépésnyire megállt, visszafordult. Sötét szemében vágyakozó fény gyúlt. Éhes, gondol-
80
81
ta Bálint, vetett oda egy darabka kalbászt. A kutya mohó horkantással kapta be. Bálint hajított néki még, s föltápászkodott. Kõ darabokkal teliszórt tisztáson találta magát, melyet elvadult bozót és tucatnyi vadfa borított embermagasságig. Évekkel késõbb hallotta, hogy azt a tisztást egykoron Bikarétnek hívták. Réges-régen elszabadult Dobruk Gáspár, a helybéli patkoló kovács bikája, errefele fogták meg nagy nehezen, igen vad jószág volt. – Itt – mondotta Bálint fennhangon –, igen, itt, nem másutt! Tûnõdött, nem volna-e tanácsos, ha a Kata szobájában fölidézõdött többi emlékkép helyszínét idõvel szintúgy megkeresné. Ám csupán Kos szerepelt név szerint. Ha Õ, ki mindezt föltárá, máshová is el akarná vezérelni, adna amazokhoz is kulcsot. Aznap délután rálelt dédapja kertjének körvonalaira. Az egykori rózsatöveket megfojtották a gyomok. Vágott egy ficfa vesszõt, lehántolta, és megjelölte a teret, ahol a vasládikát sejtette. Ki légyen az a megbízható szolgája, akivel ide visszatérhet ásni? Akit – mint Czuczor dédapa tette – megfenyegethet: – Du mußt das nie erzählen, verstehst du mich? – Jawohl! Nincsen olyan. Czuczor nagyapa vétkes könnyelmûséget követett el, hogy azt a fiút titkába béavatta. Ha túlélik a vészt, a német legényke vélhetõleg megdézsmálja a kincseket. Ne bízzék az ember másban, csak ennen magában.
Czuczor nagyapa értékeinek hála, más pénz forrásra többé szüksége nem volt. E titkát soha nem osztotta meg senkivel, amiként a megtalált kincseket sem. Olykor gyötörte a lelkifurdalás. Két testvérének tán juttatnia kellett volna belõlük. Fejben sokszor szétrakta három kupacba mindazt, amit talált – illetve aminek még nem hágott nyakára. Öccseinek javadalmazását egyre halogatta. Amúgy se hinnék, ha mondanám, honnat s miként szerzettem. Túl kevésre becsülnek így is. Legyenek csak õk a nagy okosak.
82
83
* Szombatnak délutánján újból föltámadt a szél, cibálta a májusfa szalagjait, a sudár jávor vékony törzse meg-meggörnyedt, olykor nem sok híja volt, hogy el nem tört. A kastély széles homokútjára egymás után hajtottak be a hintók és a féderes kocsik, szétrombolván a gondos gereblyézés mintázatát. A vendégek kiszálltak, megbámulták az erõsen hajladozó májusfát, melyen éles sisegéssel lobogtak a színes csíkok. Négy hajdú is bélovagolt, a rend fönntartására. Kettõ az épület kétszárnyú tölgyfa ajtajánál, kettõ pedig az emeletre vivõ lépcsõsor tövénél silbakolt. A Forgách kastélyt feldíszítették a bálra. Híres diófasorára lampionok kerültek, a beléjük helyezett mécseket s a földszinti terasz kõ korlátjára tett gyertyák ármádiáját aligha lehet meggyújtani, ha nem csillapul a szél, mely miatt a lampionok is komoly veszélyben
