n d j em a M összes
Negyvennyolc korty élet (bevezetés)
Majdnem az összes novellám olvasható ebben a könyvben. Pontosabban: majdnem mind azok közül, amelyeket most – 2013 esôs júniusában, a nagy árvíz idején – érdemesnek gondolok arra, hogy nyájas olvasóim magukévá tehessék. Kivétel a bár címû 1998-as kötetem: mai szemmel is úgy látom, sikerült olyan szorosra szerkesztgetnem annak idején, hogy fájna szétszedni. Amúgy csak cipôkanállal szoríthatnám bele az ésszerû – olvasáshoz kényelmes – terjedelembe, annak felsô határa az én tapasztalataim szerint eme formátumban nagyjából annyi, amekkora ez a könyv lett. Ugyancsak kihagytam a nyolc novellát, amelyek kettesével, ikerszövegként jelentek meg a Tiszta tûz-ben, mert… csak. Nem foglalkoztam továbbá azzal a két tucatnyival sem, amelyeket angolul írtam, amikor évekig a Yale-en idôztem Connecticutban. Jó érzés, hogy vannak munkáim egy világnyelv fogságában. Hagyományosan a magyart tekintik irodalmi cellának, és tessék. Végezetül nem kerülhettek be azok, amelyek a bizonytalan jövôben készülnek el, fölteszem (remélem), várhatóak ilyenek. Adódnak definíciós nehézségek és bizonytalanságok. A novella, mint szerkesztômtôl, Barna Imrétôl megtudtam, olaszul azt jelenti: hír. Meg azt: újság. A „jó 5
hír” viszont az evangélium neve Itáliában (Buona Novella), pedig igazán jelenthetne jó novellát is. Megjegyzem, az, amit mi novellának tartunk, majdnem mindig rossz hírt tartalmaz: a világról, a hazáról, a nemzetrôl, a családról, a barátokról, a szerelmekrôl, vagy legalább saját magunkról. Próbáltam ezen változtatni (vö.: Boldog novi), de hiába. A jelek szerint realista szerzônek a happy ending csak elvföladással jöhet össze. Zavarosítja a helyzetet, hogy az angolszászok a regényt hívják így: novel. A spanyoloknak: novela, a regényíró pedig értelemszerûen: novelista. Én ugye fôleg novelista volnék, noha – mint ez a kötet tanúsítja – mûködtem novellistaként is, gyakorlatilag gimnazista koromtól máig. Angolul a novella egyszerûen: short story, rövid történet, ennél szûkszavúbban nehéz összegezni, hogy mirôl van szó. Én amondó volnék, hogy a novella: egy korty élet. Hozzáfûzhetném, hogy a javából, ami itt nem okvetlenül jelent jót. Inkább elmesélésre érdemeset. Rendben, de mi a helyzet az elbeszéléssel? Sokan a novella rokonértelmeként használják. Én nem. Szerintem a novella kábé tíz flekknyi lehet. A flekk az írógépes idôk mértékegysége, a számítógépes szemléletmódúak kedvéért átszámítom, cirka 1600–1800 karakter. Azért nem pontosan, mert volt kis és nagy flekk – nem mennék bele. Az ennél több oldallal rövidebb próza a tárca, ami átmenet az újságcikk és a novella között. Kár, hogy az itthoni sajtó manapság már csak erre bukik, ha ugyan bukik bármire egyáltalán. Az, hogy az olvasó mire bukik, sajna nem játszik szerepet a lap- és
könyvszerkesztés csökött elveiben. Kiadói körökben például az az általános nézet, hogy a nagyközönség regénypárti, nem szereti – nem veszi – a novellásköteteket. (Cáfolnám, ám tegye inkább sok-sok olvasó.) A novella akkora szöveg, amekkora befér egy oldalra a napilapok irodalmi rovatába. Befért, amíg minden sajtótermék szívesen közölt ilyesmit íróktól. Mondjuk úgy: a novella az Élet és Irodalom-ba való. Az elbeszélés ennél kétszer-ötször hosszabb, így az irodalmi havilapokba küldi a szerzô. Ami az elbeszélésnél is hosszabb, az már általában kisregény. A Majdnem összes menükártyáján 48 (azaz negyvennyolc) fogás szerepel. (Nem engedek a negyvennyolcból?) Öt korábbi kötetbôl válogattam, meg azokból a novellákból, melyeket a bár megjelenése óta írtam. A cikluscímek két kivétellel a korábbi kötetcímekkel azonosak. A Szenvedélyes emberek rövidebb írásai azért szerepelnek itt Hogyan öltözködjünk néven, mert elôbbi egy kisregény, mely ragaszkodni akar a saját címéhez az Európa sorozatában is (majd). Az utolsó évtized termése azért lett Virágmesék, mert… csak. Úgy válogattam, hogy lehetôség szerint valamennyi novellatípusból szerepeljen néhány, amilyenekkel próbálkoztam, és azt is szerettem volna, ha mindazok a korok – korszakok – bemutatódnak, amelyeket íróként megszemléltem e rövidebb formátumban. Természetesen, a jobbakat akartam egymás mellé helyezni, de úgy, hogy a sokszínûség szempontját se adjam föl. Kérdés, mit tekintsünk jobbnak? Hááát… ami nem bal? (Vö.: balul sült el.)
6
7
VALLOMÁS: Vessenek meg, de én általában akkor
Válogatott novelláskötet: ez úgy hangzik, mint egy olyan kitüntetés, amelyet csak halála után kaphat meg az ember. Ennek szellemében én most másodszor kerülök a halálomon túlra. Jelent már meg válogatott novelláskötetem, pedig akkor még nevetségesen fiatal voltam az elmúláshoz. Live fast, die young? (Utóbbiról szerencsére már lemaradtam.) Kiadta a Magvetô, 1981ben, azzal a mostanára közismertté vált címmel: Valaki más. Én ezt a nevem kezdôbetûi miatt választottam, gondoltam jó kis betûgrafika lehet a borítón (és tény-
leg). Kertész Imre tette közismertté a címet, 1997-ben, önéletrajzi esszéjének adva. Sajátságos, hogy az is a Magvetônél jött. Több ügybuzgó olvasóm betelefonált a Megvetôbe (így hívtuk), érdeklôdvén, miként lehetséges, hogy ugyanaz a kiadó két kötetet jelentet meg, betûre azonos címmel. Azt a választ kapták, hogy jogilag címvédelem nincsen. Igaz. De azért… még ott ült ugyanaz a szerkesztô, éppenséggel eszébe juthatott volna. Mindegy. Kertész Imrével megbeszéltük, ráadásul színpadon, ô nem tudott elsô poszthumusz könyvemrôl, az ügyet a lovagiasság szabályai szerint lezártuk. Csak azért említem, nehogy némelyek azt higgyék, én oroztam volna el a Nobel-díjas író címét. Amúgy mind a kettônk forrása a halhatatlan Rimbaud-sor: „Én: az valaki más.” De nekem a szóban forgó címrôl már mindig Kertész Imre könyve jut eszembe, s nem az enyém. Átolvasva saját történeteimet, különös utazást tehettem a rövid fikció erdejében. Szembeszökô, milyen határozottan változott a stílusom (Déry nemzedéke még egy szép, régi szót használt erre: „irály”), a párbeszédtechnikám, általában az írással kapcsolatos megoldásrendszerem és szemléletmódom. Egy kamasz hebehurgyasága az elején, bizonyos modorosság a végén, amint a szerzô a nyugdíjkorhatár tájára ér. Szövegeimet nem bántottam, csak a kifejezett ügyetlenségektôl szabadultam meg, hadd járja be a kíváncsi olvasó ugyanazt a hosszú, itt-ott göröngyös utat, amelyen én jutottam oda, ahol most idôzöm. Szembeszökô, hogy teremtett alakjaim jelentôs része rendre nagyjából
8
9
írtam novellát, ha kértek tôlem. Kamaszkoromban a diákújság motivált, késôbb a hivatásos prózarovat-vezetôk. Tudom, a szakmában (ha ugyan a szépírás annak számít, amit remélek) szokás hangoztatni, hogy megrendelésre nem írunk, csak megrendülésre. Van ebben valami, de az ember sokszor képes maga felé hajlítani a mély megrendelést. Nem hivatkozom nagy nevekre Balzactól Móriczig, Shakespeare-tôl Molière-ig, csak leszögezem, ha tôlem kérnek, fôleg ha kedvesen, igyekszem adni, azaz írni. Novelláim ezért gyakran sorozatban születtek. Bokrokban. Rózsabokrokban. Lehet, hogy emiatt hallom olvasóktól, hogy ciklusonként szeretik magukává tenni ôket. Örülök. Az is boldoggá tesz, ha tömegközlekedési eszközön látom valakinek a kezében a könyvem. Megesik, hogy titkon leszállok utána. Kár, hogy ma már többnyire autón közlekedem. Rózsabokrot is mikor láttam már? Ideje ültetnem egyet-kettôt.
annyi idôs, mint amennyi én voltam a szöveg keletkezésekor. Együtt öregedtünk? Nem, mert ôk maradnak örökre olyan korúak, amilyenekké alakultak a papíron. Bezáródtak az idôbe. Nem szeretnék fellengzôsen fogalmazni, de a halhatatlanság talán ilyesmi lehet. (Róluk beszélek, nem rólam.) Jut eszembe – a halhatatlanságról –: a novellaírás egyik lényeges fortélyát Örkény István adta tudtomra, ô mondta, Kosztolányira hivatkozva: Ha készen vagy, fogd az elsô oldalt, és anélkül, hogy elolvasnád, dobd ki! A másik javaslatot Mándy Ivántól kaptam, a Minôségi Cukrászda teraszán: Legyünk realisták, de azért ha megírunk egy asztalt, elég, ha három lába áll a földön, a negyedik lóghat a levegôben. Úgy adom közre e két tanácsot, ahogyan hallottam, kár volna hozzátennem bármit. Említettem, hogy határozott inspirációnak érzem a szerkesztôi kérést, a nógatást is. Megköszönöm hát az alábbi személyek – emberek – hozzájárulását novellista mûködésemhez. Nélkülük ez a kötet aligha jöhetett volna létre. Gáll István (Új Írás) Somogyi Tóth Sándor (Kortárs) Orbán Ottó (Kortárs) Szederkényi Ervin (Jelenkor) Berkes Erzsébet (Magyar Nemzet, Mozgó Világ) Dérczy Péter (Élet és Irodalom)
10
Kár, hogy már csak Dérczy van köztünk. Minthogy ez egy válogatott novelláskönyv, talán már én sem élek, csak abban reménykedhetem, hogy lesz módom meghalni majd egyszer, sokára, harmadszor is. Elvégre három a magyar igazság. Legyünk derûlátók, ennyi (jó?) hír azért jelenthet valamit. P. s. CSÖNDES JUBILEUM: AZ ÚN. ÉLETMÛSOROZATNAK EZ A TIZEDIK KÖTETE. VM
ELÔS Z Ó AZ ÁBÉCÉ HE Z (196 6 – 7 0 )
Kis fiúk és N a g y f iú k Pofon
Az iskolát éppen tatarozták. Kívül is, belül is. Az osztályokban a plafont kitámasztották gerendákkal, melyeket hatalmas ácskapcsok fogtak össze. Kívül állványzatot építettek, az utca felôl náddal beborítva. Mint minden iskola elôtt, itt is erôs vaskorlát állt a járda szélén, hogy a tanítás után kiözönlô gyerekek ne rohanjanak át az úttesten. A Nagyfiúk (a felsô tagozatosok) nem rohantak, méltóságukon alulinak tartották. A Kisfiúk egy része sem rohant, legalábbis nem akart – ôket a többiek sodorták. Ezek vagy jól nevelt, vagy gyáva Kisfiúk voltak – esetleg mind a kettô. Most fél egy múlt öt perccel. Nemrégen csöngettek, Kis-, illetve Nagyfiúkat ont a boltozatos, öreg nagykapu. Az állványzat egyik durva tartóoszlopának támaszkodva egy Nagyfiú. Ez a Nagyfiú igen rossz tanuló (kétszer is megbukott), és nagyon verekedôs. Van benne valami ijesztô, a fogai összevissza állnak, az arca folyton vörös. Orra alatt hosszú forradás húzódik, és ott nem nô (az egyébként kunkorodó szôkésvörös) bajusz. A fején svájcisapka, lehúzva egészen a bal füléig. Szája sarkában cigaretta, néha kiveszi onnan, és a helyén kifújja a füstöt. 15
Éppen a III/B osztály nyomult kifelé a kapun. Futottak, bár egyik-másik a szíve szerint lépésben jött volna. Minket most csak egyikük érdekel. Az illetô közepes magasságú Kisfiú, egyáltalán nem Kisfiúbb, mint a többiek, de kevésbé sem Kisfiú, mint azok. Persze azért különbözik is tôlük. (Hiszen a Kisfiúk különböznek egymástól.) Lökték hátulról, kénytelen volt futni. A kapunál megbotlott, és a Nagyfiúra zuhant. – Nem tudsz vigyázni, öcskös? – mondta az, és ellökte magától. Ám a kapun kibuggyanó újabb gyerekhullámról visszapattanva, a Kisfiú ismét a Nagyfiú karjai között találta magát. – Hát löknek! – méltatlankodott. – Akkora pofont kapsz, hogy leszárad a fejed! – sziszegte a Nagyfiú, és újra odébb taszította. De a Kisfiú megint csak visszaperdült a korláthoz. – Nem hiszed, hogy szájon váglak? – ragadta meg a Nagyfiú a Kisfiú gallérját. A Kisfiú hallgatott, majd felnézett rá. – Hát üss! – mondta csendesen. – Micsoda? – Üss, ha akarsz. A Nagyfiú meghökkent. – Mi az, hogy üssek? – Hát üssél, na! A Nagyfiú még egyszer végigmérte a Kisfiút, vékony lábaira, keskeny vállára siklott a szeme. Megvakarta a fejét, följebb tolta a sapkát.
– Te azt hiszed, hogy erôsebb vagy nálam? – Dehogy hiszem! – Hát akkor? – tette csípôre a kezét a Nagyfiú. Lehajolt, egészen közelrôl nézett a Kisfiú arcába. – Ha meg akarsz verni, úgysem tudom megakadályozni! – mondta az. A Nagyfiú csapdát sejtett. Összeráncolta a homlokát, tanácstalanul nézett körül. A kapu már üres volt, csak egy-egy lemaradt Kis-, illetve Nagyfiú jött ki rajta idônként. Három Kisfiú (III/B-sek) az eseményeket figyelte, persze tisztes távolból. Közöttük volt Bors, aki még éppenhogy Kisfiú, tulajdonképp már Nagyfiú. (Ötödikbe kellene járnia, ám kétszer bukott osztályismétlésre, ezért harmadikos.) – Szaladj el! – kiáltotta Bors a Kisfiúnak. – Nagyon erôs, laposra fog verni! – mutatott a Nagyfiúra. A Kisfiú a fejét ingatta. Végiggondolta már. Ha ô nekiiramodik, a Nagyfiú utoléri, és még sokkal jobban megveri. Vagy máskor találkoznak, s akkor veri meg. Állandóan veszélyben lesz, örökösen rettegni fog. Különben is, a Nagyfiú bizonyára gyorsabban fut, mint ô. Ez tény. A Kisfiúnak vékony és rövid lábai voltak. Legjobb túlesni rajta! – gondolta. – Utána nyugodt lelkiismerettel mehetek haza. A Nagyfiú titokban azt remélte, hogy a Kisfiú megfogadja a tanácsot és elfut. Már régen lecsillapodott a dühe, indult volna a dolgára. A kapu üres, mindenki elment, csak ôk ketten álltak ott a korlátnál.
16
17
A Nagyfiú értetlenül rázta a fejét. A csend egyre zavartabb lett közöttük. – Te! – szólalt meg rekedtes hangon a Nagyfiú. – Menj el, fuss el, csinálj, amit akarsz! – hátat fordított a Kisfiúnak. Ismét cigarettára gyújtott. Eltelt néhány perc. Odasandított a válla fölött. A Kisfiú állt a korlátnál, ahol eddig. – Mondd, mi a fenének nem mész el? – kérdezte a Nagyfiú. És amikor a Kisfiú nem válaszolt, hanem csak nézett rá engedelmesen, a Nagyfiú keze tétován megindult felé. A pofon sokkal komolyabbra sikerült, mint ahogyan szánta. A Kisfiú feje nekiütôdött az oszlopnak, nagyot koppant. Mindezek után a Kisfiú – ahelyett hogy elfutott volna vagy sírni kezdett volna – szótlanul letörölte a vért az orráról, majd lassú mozdulatokkal zsebkendô után kotorászott. A Nagyfiú pedig nekiesett, és agyba-fôbe verte.
Rajzlap
A rajzlap fehér volt, téglalap alakú és jó papírszagú. Húsz fillérbe került; úgynevezett feles rajzlap. Lehetett negyedes rajzlapot is kapni a trafikban, tíz fillérért, feleakkorát. A trafik az iskolával éppen szemben. Károlyka megvette magának a feles rajzlapot, nagyot köszönt, aztán 18
