11 5:20 PM Page 1 Nagylánykönyv

•C_barna_Lola könyv tördelt_11_1+6i.qxd:Layout 1 6/15/11 5:20 PM Page 1

Nagylánykönyv


© D. Tóth Kriszta, 2011 © Sanoma Media, 2011

Szerkesztette: Erdélyi Z. Ágnes Az illusztrációkat készítette: Faltisz Alexandra Borító és könyvterv: Czeizel Balázs

Megjelent a Sanoma Media Budapest Zrt. gondozásában 1037 Budapest, Montevideo u. 9., telefon: 437-1100 Felelôs kiadó: Szabó György vezérigazgató Könyvkiadás: Szemere Gabriella

ISBN 978-615-5008-90-0 ISSN 17855667

Tördelés: ABC Nyomdai kivitelezés: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt. Felelôs vezetô: Vágó Magdolna vezérigazgató

Minden jog fenntartva. Tilos a kiadvány bármely részét a kiadó írásos engedélye nélkül adatrögzítô rendszeren tárolni, elektronikus, mechanikus, fénymásoló vagy más technikával sokszorosítani, illetve terjeszteni. Megrendelhetô a www.polc.hu weboldalon


D. Tóth Kriszta

Nagylánykönyv Lolával az élet folytatódik Faltisz Alexandra rajzaival


Lolának és Alexnek


el√szó

A

znap este semmire nem volt elég az az idô, amit az autóban töltöttem a tévébôl hazáig. Pedig – a hideg ellenére – lehúztam az ablakot, és kivételesen a rádiót is kikapcsoltam. A Nagykovácsi úton nem volt senki, csak a köd meg én. A szél gyorsan kifújta a hajamból a lakkot, életem épp lezárulóban lévô korszakának utolsó maradványát. De a fejemet nem tudta kipucolni. Nem voltam izgatott, inkább fáradt. És szinte éreztem, ahogy a gondolatok tíz karommal kapaszkodnak a koponyámba belülrôl. Így aztán végül föladtam. Ma este hazaviszem mindazt, ami a napközbenbôl bennem maradt. Elfogadom, hogy ezt a napot húsz-harminc év múlva is fontosnak tartom majd. Úgy, mint az elôzô életem utolsó napját. Egy korszak végét, és egy másik kezdetét. A napot, amikor beadtam a fölmondásomat a Híradónál. Amikor nagylány lettem. Ez a könyv nem arról szól, hogy miért hagytam ott az állást, amelyet minden kezdô médiaiskolás áhít. De az a döntés, és az azt követô néhány hónap alakította a Nagylánykönyvet olyanná, amilyen végül lett. Nagylánnyá válni kemény munka. Ezt a lányomtól tanultam. Azzal jár, hogy az ember hoz egy nagy csokor, sokszor kellemetlen döntést. Elkövet jó néhány hibát, amelyekbôl megpróbál tanulni. Tisztába kerül saját korlátaival, miközben rájön az erôsségeire. Mer büszke lenni rájuk. És mindeközben kezeli azt a folyamatos változást, amely végbemegy benne és a környezete hozzá fûzôdô viszonyában. Én az önök szeme elôtt váltam újszü-

5


löttanyukából nagylányanyukává. Vagy anyukaújszülöttbôl anyu kanagylánnyá. Vagy mindkettôvé, egyszerre. 2011 februárjában, nem feltétlenül tudatosan, de alapjaiban alakítottam át az életemet. A híradózás befejezése mellett úgy döntöttem, hogy abbahagyom a Lolával az élet rovatot is a Nôk Lapjában. Miközben sokan azt hitték, egyenesen megbolondultam, hogy mindent „eldobok” magamtól, hogy nem ragaszkodom tûzzel-vassal ahhoz, amit megszereztem, én soha nem voltam még olyan nyugodt, mint azokban a napokban. Márpedig ez – ha valaki egy kicsit is ismeri a Lola-sorozatot, vagy olvasta az elsô könyvet, akkor tudja – óriási dolog. Nem érzem úgy, hogy bármit is eldobtam volna, hisz minden, amit eddig tettem, minden, amit létrehoztam, örökre az enyém marad. Ellenben elérkeztem egy útelágazáshoz, ahol döntenem kellett arról, hogy merre viszem tovább a hátizsákomat, benne az eddigi utam minden tapasztalatával. Arról, hogy hallgatok-e a lelkiismeretemre magán- és szakemberként. Hallgatok-e az ösztöneimre, a hangra, amely már jó ideje azt mondja nekem, mint egy kikapcsolhatatlan GPS: „ennek az útnak elérted a végét, most kanyarodj le róla”. És hozzáteszi: „nem lesz baj, az új: jó”. Ez a hang egy idô után olyan fülsiketítô lett, hogy annak a ködös estének a reggelén nem bírtam tovább hallgatni, és léptem. Szerencsés ember vagyok, mert most, amikor az energiám, az életerôm és az életkedvem a csúcson van, újrafogalmazhatom magam. Lehetôségem van arra, hogy smink, hajlakk és kosztüm nélkül tükörbe nézzek, és válaszoljak arra a fundamentális kérdésre, hogy vajon milyen utat szeretnék járni. Nem szabad alábecsülni ennek a döntésnek a bátorságát. A fix munka, a kiszámíthatóság, a tervezhetôség komoly értékei egy ember életének. A napi képernyôs jelenléthez nagyon hozzá lehet szokni, a fizetésem pedig elég magas volt ahhoz, hogy érezzük a hiányát, ha nem érkezik meg minden hónap nyolcadikán a számlánkra. De… tényleg ez a legfontosabb? Vagy az, hogy a lányomat ne csak reggel, közvetlenül ébredés után, majd utána este, épphogy csak elalvás elôtt lássam. Hogy most, hogy öt és fél évesen virágzásnak indult a lelke,

6


ott legyek vele kertészkedni. Hogy ne úgy essek haza minden nap, hogy a kocsiban ne erôszakkal kelljen kifújatnom a munkahelyemen összegyûjtött frusztrációt a fejembôl. Hogy ne kelljen úgy éreznem, hogy a rossz kompromisszumokkal valósággal megerôszakolom ezt a csodálatos hivatást, amit két évtizede választottam magamnak. Hogy olyan felesége legyek a férjemnek, akivel értelmesen lehet beszélgetni vacsora mellett, aki nem vesztette el a humorérzékét, és aki képes úgy kiröhögni önmagát, mint a régi szép idôkben. Hogy elsôsorban ember legyek, és csak másodsorban az, amit a szakmám meghatároz. Ennek a folyamatnak a legintenzívebb idôszakában készült a Nagylánykönyv. Amely nemcsak Loláról – persze elsôsorban azért róla! –, hanem rólam is szól. Amikor 2006 februárjában a Lolával az élet rovat elindult, megfogadtam, hogy nem beszélek mellé. Szakítani akartam a tökéletes híres anyuka ethoszával. A „rózsaszín köddel”. És, nem mellesleg, azzal a hagyománnyal, hogy az anyaságról csak valamiféle áhítattal lehet beszélni. Ezt betartani néha kifejezetten nehéznek és önveszélyesnek bizonyult. De, mint késôbb a cikkek és az azok alapján készült Lolával az élet könyv olvasói reakcióiból kiderült, megérte. Rengeteg magyar nôt kergetett a teljes kétségbeesés szélére és komoly önértékelési válságba a magazinokban látott torz, hamis kép. Nôkrôl, akik a szülés utáni héten gyönyörûek, és mindig feszes testükön pink Armani ruhában hintáztatják a gyereket az udvaron. Anyákról, akiknek a haja és sminkje mértani pontossággal készült, akiknek párkapcsolatát egyáltalán nem viselte meg a gyerekvállalás. Két hónaposan a magazinok címlapján mosolygó híres csecsemôkrôl, akik azonnal átalusszák az éj szakát, és „úgy simultak bele az életünkbe, hogy szinte észre sem vettük”. Ezt nôként, anyaként és olvasóként is kikérem magam nak. Ezért döntöttem el, hogy nem hallgatom el azt, ami nem sikerül, és vállalom azt, ami fáj. A Lola-cikkek nagyon sokfélék – naná, hiszen több mint 200 megjelent belôlük. Van közöttük, amelyikre kifejezetten büszke vagyok, és van, amelyik nem sike rült olyan jól. Van könnyfakasztó, van a giccs határán egyensúlyozó, van felháborító, hisztérikusan nevetséges és egyszerûen tény -

7


szerû. Ami közös bennük: a kompromisszummentes ôszinteség és az önirónia. De a Nagylánykönyv nemcsak egy anya és lánya közös növekedésérôl szól, hanem Lola és családja publikus életének lezárásáról is. Ez a kötet egy csodás utazás vége. Életem eddigi legizgalmasabb utazásának, amelyen nôk és férfiak, anyukák és apukák tartottak velem. Közben igazi párbeszédek alakultak ki férfi-nôi szerepekrôl, anyaságról, nyilvánosságról, intimitásról, büntetésrôl, önkontrollról, testrôl, lélekrôl, gyerekrôl. Igazi közösség kovácsolódott össze a Lolával az élet író-olvasó találkozóin és az interneten. Nôk százai köszönték meg, hogy írtam a rendszeresen fölbukkanó anyai kétségbeesésrôl, a friss szülôk tehetetlenségérôl, kiszolgáltatottságáról, a gyereküket egyedül nevelô anyákról és apákról, vagy éppen azokról a párokról, akik köszönik szépen, egyáltalán nem kérnek a gyerekélménybôl. Mások lehúzták rólam a keresztvizet, amiért fél év után visszamentem dolgozni, amiért a gyerekemet másfél évesen bölcsôdébe adtam, amiért nem büntetem elég gyakran, amiért otthon a férjem mosogat. Vagy egyszerûen csak azért, mert nem maradtam a kaptafánál (vagyis a képernyôn), hanem írni kezdtem. De, ami a legfontosabb: valóban beszélgettünk. Meggyôzôdésem, hogy ez ma nagyon nagy ajándék, amiért köszönettel tartozom önöknek, az olvasóknak. 2011 februárjában, pontosan az ötödik év végén a kör bezárult, elköszöntünk a közönségtôl. Lányoktól, nôktôl, anyáktól, nagymamáktól, apukáktól, nagypapáktól, akik hûségesen követték és követelték a folytatásos család- és kalandregényt. És még azt is megbocsátották nekem, hogy magát a fôszereplôt, Lolát soha nem láthatták. Mert ôt, amennyire a körülmények engedték, sze rettem volna békén hagyni. Nem akartam, hogy heti rendszeres séggel bohócot csináljunk belôle, csak azért, mert az édesanyja írásra adta a fejét. Meggyôzôdésem, hogy a Lolával az élet rovat attól volt univerzális, attól szólt mindenkihez, hogy a fôszereplô, a valódi Lola láthatatlan maradt. A lányom az inspiráció, Lola csak a miénk, a róla szóló történetek viszont mindenkié. És Lola meghálálta ezt a hozzáállást azzal,

8


hogy olyan maradt, amilyennek egy kislánynak lennie kell: ôszinte, naiv, ártatlan gyereknek, akinek nem a tévéstúdió meg a fotómûterem a természetes közege, hanem a játszótér meg a gyerekszoba. Ahogy a sorozat kezdetét, a végét is ô katalizálta. Az ötéves nagylány mára tudja, érti, hogy az édesanyja íróember, és mivel rá gondol a leggyakrabban, hát a legtöbb történetet is róla írja. De ugyanez az ötéves nagylány szégyenlôs és gátlásos is, kevésbé az anyja bohócságát, sokkal inkább az apja szerénységét örökölte. Így aztán akkor, amikor a történetek kezdtek volna róla, és csak róla szólni, befejeztem. Ez így volt szép. A könyvben, amit a kezében tart kedves Olvasó, az elsô Lolával az élet könyv megjelenése óta eltelt három év krónikája olvasható. Egy kicsit másként, mint a magazinban…

9


11 5:20 PM Page 1 Nagylánykönyv

Recommend Documents