Tíz nemzeti év Nemzeti Színház, 2002-2012 szerző Csáki Judit publikálva 2012/11. (03. 15.) A Nemzeti Színház tízéves ünnepi előadása március 25-én lesz, amikor is a Tragédia előadására tíz vidéki városból hoznak pedagógusokat. Március 15-én, napra tíz évvel az ünnepélyes megnyitó után ugyanis főpróbát tartanak: Shakespeare Hamletjének másnap lesz a bemutatója, Alföldi Róbert rendezésében. Na, ezt sem gondolta az az úri közönség, amely azon a tíz évvel ezelőtti estén megtöltötte az új színház nézőterét. Szikora János rendezésében Az ember tragédiáját tekintette meg (nota bene: Alföldi Róbert játszotta Lucifert), és lélegzet-visszafojtva engedte magára a modernista látványvilágot, a gondolati kavalkádot és a hektikus előzmények után fölépült színház nemzetmegtartó eszmeiségét. Az épület - olyan, amilyen. Leginkább ronda, de már nem feltűnően az. Egyrészt nemigen látni rá, mert a Soroksári út felől takarja a Demján-birodalom, a Lágymányosi híd felől pedig a Müpa igazán jó háza. Másrészt mégiscsak fölépült annyi év után egy új színház, amelyben előadásokat tartanak, s amely e legutóbbi korszakában belbeccsel takarta el a pocsék külcsínt. Gödör és királyi páholy Az előzményeket azért nehéz lenne feledni: az Erzsébet téri helyszínen ott maradt a Gödör, amely Bán Ferenc nemzetközi pályázaton nyertes színháztervének lett volna az alapzata. A Fidesz 1998-as hatalomra kerülésekor, némi hezitálás után, a látványpolitizálás jegyében magához ragadta a leendő Nemzeti Színház fölépítésének ügyét. A kormánybiztosnak kinevezett Schwajda György tudta: ha nem akarnak újabb gödröt, sietnie kell. Ezért aztán amint elültek az Erzsébet téri építkezés leállításának viharai, valamint felröppent és elröppent a városligeti helyszín ötlete - nem bíbelődött pályázattal, hanem megbízta a szolnoki színházfelújításban és saját házának fölépítésében már kipróbált Siklós Máriát a terv elkészítésével. (Utóbb mégis volt egy pályázat az épület belsejének kialakítására; annyi teljesíthetetlen feltétellel, hogy a győztes végül visszaadta a megbízást. Skardelli György díjazatlan - a kiírási feltételeket be nem tartó - pályaműve a Dunára képzelt el egy fantasztikus épületet. Csodájára jártak volna, ha...) Alig tizenöt hónap alatt elkészült a színház, helyükre kerültek a rémes, egymást ütő szőnyegpadlók, a falra a giccses lámpák, kívülre a markánsan ízléstelen kariatidák és szobrok - belülre a minden igényt kielégítő hátsó traktus, panorámás öltözők és pazar színészbüfé, a színpad köré pedig modern gépezet és évekre sajtótémát biztosító, azóta is bosszantó, pocsék akusztika. Utóbbi állítólag azért ilyen (és a láthatás is azért akadályozott a sorszélekről), mert a "politika" egyre növelte a nézőtér befogadóképességét; végül 619 hely van, noha állítólag maga Orbán kívánta, hogy "nyolccal kezdődjék a szám". Lett királyi páholy (kopog a magassarkú a márványpadlón), és lett stúdió, 150-200 fős, mobil alakíthatósággal. És azóta
lett még egy játszóhely, a Kaszás Attila-terem a harmadikon. Ja, és van Swarovski-csillár. És elegendő női vécé, ami színházban ritkaság. Schwajda György lett az első igazgató; igaz, már 2002 nyarán lemondott, de azért ő szerződtette a társulat magvát - és itt most nem térünk ki arra, mennyi méltánytalanság érte a Hevesi Sándor téren hátrahagyott "régi" Nemzetit, mind anyagi tekintetben, mind az ott maradt színészek, valamint az új Nemzeti számára lényegtelennek tekintett, ámde költséges tárak, üdülők, egyebek szempontjából. A kiemelt támogatás ugyanis átköltözött a Dunapartra. Schwajda amúgy nem volt jelen azon a bizonyos ünnepélyes megnyitón, mert néhány nappal korábban összezördült politikai feletteseivel. És nem jött az első évadban rendezni Vasziljev sem, Schwajda régi barátja, pedig az általa megálmodott "női" Lear királyra verbuválták a társulat női felét, többek közt Törőcsik Marit, Udvaros Dorottyát, Molnár Piroskát, Básti Julit. És jöttek férfiak is, például Garas Dezső, Sinkó László, Benedek Miklós, Hollósi Frigyes, Kulka János, Blaskó Péter, Kaszás Attila és mások. És Schwajda elévülhetetlen érdeme: a Nemzet Színésze cím és hozzá a félmilliós juttatás. Arculat nélkül Az első bemutatót egy Schwajda-rendezés követte: Shakespeare Viharja. Ezt leginkább technikai demoprodukciónak értékelte a közönség és a szakma: minden mélyebb értelem és funkció nélkül emelkedett és süllyedt egyfolytában a színpad téglalapokra szabdalt padlója ennek a csábításnak, mármint a technika folyamatos működtetésének nehezen álltak ellen a rendezők. Rövid széria volt. A megnyitást követő kora nyáron néhány másodpercig a színház igazgatója volt Huszti Péter, akit pályázat nélkül nevezett ki a miniszter, és aki a széles körű szakmai felhörrenésre gyorsan lemondott; aztán pályázat útján került a színház élére Jordán Tamás, a kevés integráló színházi személyiség egyike, vagyis joggal várta a politika, hogy végre nyugalom következik. Ráadásul Jordán nagy ívű közösségteremtő, "kulturális fellegvár" koncepcióval pályázott melynek megvalósításában (hisz Merlin színházas tapasztalatai alapján tényleg tudta, hogy is kellene csinálni) külső körülmények és a pénzhiány akadályozták meg. Nem jött létre az "agora" - azóta is üres a teljesen használhatatlan "szabadtéri" színpad a HÉV felőli oldalon -, nem építették át a közönségforgalmi tereket, nem lett sem étterem, sem könyvesbolt, nem lett "Merlin nagyban". De voltak akciók - megyejárás, amikor vidékről hozták busszal a közönséget, és bemutatkozott a színházban egy-egy megye; aztán voltak irodalmi estek -, majd föltelt a repertoár, abbamaradt minden, és attól kezdve Jordán Tamás azzal foglalkozott, ami elmondása szerint a legkevésbé érdekelte az egészből: színházat igazgatott. De ebben a vonulatban is voltak újdonságok: Pintér Béla csapata és a Stúdió "K" is csinált itt előadást aztán ez is kikopott. Alaposan földuzzadt viszont a társulat: negyvenhét színész tartozott ide, de - ahogy Jordán is elismerte - az ad hoc szerződtetések következtében igen rossz szerkezetű csapat volt ez: sok "ász" és sok "alsó", közte semmi. Az ötéves igazgatói periódus végéig harminc bemutatót tartottak - és az alkotók és a repertoár tekintetében valóban létrejött a "nyitott ház". Megfordultak itt sokan: Mohácsi János, Keszég László, Balikó Tamás, Verebes István, Szász János, Zsótér Sándor és mások, és rendezett Jordán Tamás is. Utólag visszanézve a repertoárra: a színház erősen kereste a valódi közönségét, amely nem egyetlen előadásra jön el, hanem a színházhoz kötődik. Utakat próbálgatott, a széles népszínházi sztrádától az alternatív ösvényig. Csiky Gergely Buborékokjától Kleist Pentheszileiájáig mindenevőnek
bizonyult: Bulgakov, Shakespeare, Spiró, Caragiale, Szophoklész, Calderón, Erdman, Dosztojevszkij, Biró Lajos... Nem az a baj, hogy volt sok bukás, közte kínos is - ez természetes része a színházi üzemnek. A nagyon vegyes szakmai-kritikai fogadtatás körülbelül közepesre értékelte a Nemzeti teljesítményét - de az igazi probléma az volt, hogy nem látszott arculat, preferált művésziesztétikai, vagyis színházi profil. Nem lehetett válaszolni arra a kérdésre: milyen színház a Nemzeti? Jó volt, hogy nagy színészeinket rendre lehetett nagy szerepben látni - de ez, vagyis a társulattá még nem érett színészi gárda tagjainak kielégítése látszott a legfőbb szempontnak. Jó volt, hogy ennyien - szerzők, rendezők - megfordultak az épületben; és rossz, hogy nem ragadtak ott. Próbálkozás, útkeresés zajlott - és Jordán igazgató mindvégig joggal sajnálta, hogy eredeti elképzeléséből nem lett semmi, hiszen - mint maga is nyilatkozta - ő elsősorban a kulturális fellegvárért, a közösségi helyért, nem pedig egy markáns színházi profil kialakításáért ment oda. A Nemzeti tere, épülete, nagyságrendje, helyzete nem volt neki otthonos - de elindult néhány irányba, tengernyi tapasztalatot hagyva hátra az utódjának. Jöttek szörnyülködni Az utód ezek közül elsőként talán azt szívlelhette meg, hogy ez a bizonyos népnevelőnépszórakoztató, "mindenki kedvence" típusú színház - nincsen. Alföldi Róbert 2008-ban került a színház élére - némileg viharos pályáztatás után. Alföldi Jordánnal ellentétben - már akkor is megosztó személyiség volt, pedig a politikai kontextus még föl sem habzott. Ráadásul első lépésével - megvált számos, köztük neves és népszerű színésztől - nemcsak a szakma, hanem a behozni és megtartani kívánt közönség egy részének haragját is a fejére vonta. Ő is beszélt tervei közt különféle akciókról, pályázatokról - de átépítésről már nem. Beszélt arról is, hogy a Nemzetit nemcsak az országon belülre, de a határokon túlra is ki kell nyitni: a korábban szórványos külföldi vendégszerepléseket "profilírozni" kell, vagyis beépíteni a színház arcélébe. Néhány előadás kivételével gyorsan lecserélődött a repertoár. Alföldi mindjárt első döntéseivel a határokat próbálta: befogadta Mundruczó Kornél Szorokin-adaptációját a Trafóból. A jég rögvest kivert néhány biztosítékot: sem az ideologikus, múzeumi Nemzetiben hívők, sem a szórakoztató népszínházra vágyók nem fogadták el - de eljöttek szörnyülködni. Alföldi eltökéltnek bizonyult abban, hogy a Nemzeti kivételessége a helyzetében keresendő, és nem bármiféle ideológiában vagy avítt színházeszményben. A kivételes helyzet a relatíve sok pénz, amelyet üzletileg is jól kell felhasználni: saját "celebségét", korábbi, többek közt a tévében szerzett népszerűségét is beforgatta a színházi költségvetésbe. Megjelent és kampányolt mindenhol, ahol közönségre - főleg fiatalokra - lehetett számítani. És igyekezett egy-két ügyes ötlettel kihúzni a politikai és egyéb várakozások méregfogát. A magyar drámát egy meghívásos drámapályázattal, az úgynevezett Biblia-projekttel tette díszhelyre - és szerencséje volt: a tíz meghívottól nyolc dráma érkezett, köztük igen-igen jók is, amelyek a következő évadra színpadra értek. Ekkora magyar drámaboomot régen nem látott a színház. Úgy gondolta, hogy a Nemzetinek elsősorban jelen idejű kapcsolódásokra van szüksége, mutatván-tükrözvén a helyet, ahol működik. Így került terítékre a cigánykérdés, így adott teret a Kortárs Drámafesztivál keretében szakmai konferenciáknak, így fogadta be a Tavaszi
Fesztivál egy-egy rangos külföldi meghívottját, így vágott bele koprodukciókba sokakkal, köztük a Müpával, így épített kapcsolatot társművészetek szervezeteivel, lettek felolvasó színházak, irodalmi estek újra, kortárs képzőművészek állítottak ki a színház előcsarnokában, és folytatódtak a még Jordán idejében elkezdett közönségtoborzó akciók: családi nap, gyereknap, nyílt nap. Kockázat és siker De a lényeg az: mi történik a színpadon. Alföldinek már nem kellett bemennie néhány zsákutcába, sem a színész-rendezőt amúgy igen csábító technikai elkápráztatás, sem a népszórakoztatás felé. Első rendezése az Oresztész volt. Az előadás előtt afféle "beavató" performansz zajlott az előcsarnokban, Karsai György új fordításából Térey János írt színpadi szöveget - egy új tartalmi irány első jelei voltak ezek. Zsótér Sándor két egyfelvonásosrendezése például A jég közönségének ígért folytatást, majd a két szereposztásban színre vitt János vitéz a régebbi, szórakoztatásra vágyó nézőknek és az újszerű, radikális értelmezésre kíváncsiaknak egyszerre kínált valamit. Mit is? Egyszerűen fogalmazva csak annyit, hogy mai szemmel nézzünk a kanonizált opusokra. Mit jelent ma a vidékromantika, a hőskultusz, a hazaszeretet, az érvényesülés vágya. A mai szem, a kortárs attitűd - ez lett a színház művészi iránytűje, nemcsak a modern magyar és külföldi drámák kiválasztásában, hanem a klasszikusok színrevitelében is. Az ilyesmi kockázatos, mert valódi művészeti tevékenység - magában hordja egyrészt a bukás, másrészt a közönség elutasításának lehetőségét. Előbbire és utóbbira még "kombinált" példák is akadtak. Az Atália például szép előadás volt, de rejtőző mélységére a közönség nem volt igazán fogékony; Botho Strauss A park című darabja érdekes volt, de nem igazán jó. Az Orfeusz alászáll egy olyan közönséget hívott volna vissza, amely már nem ide járt; a Jó estét, nyár...-ral nem sikerült bebizonyítani, hogy érdemes volt ismét elővenni; az Amalfi hercegnő nagy mellélövés volt... Az sem volt "forintos" ötlet, hogy a Blaskó Péter főszerepelte Lear király lekerült a műsorról, és hamarosan egy másik Lear király lépett színre - igaz, Blaskó később a Fösvény címszerepében remekelt. De jöttek komoly szakmai sikerek, amelyeket nemcsak a kritika, hanem a közönség is visszaigazolt. Egyáltalán: megjelentek a színházban, rendszeresen és tömegesen, a fiatalok. Trendi hely lett: a Bánk bán junior például nekik készült, és arról tanúskodik, hogy Alföldi színházvezetői tudatossága mellett - és ez szerencse, mi más - rendezőileg is jó passzban van, mint erről az ugyancsak kockázatos vállalkozás, az egész zenekarral - és a Müpával közösen színre vitt Ármány és szerelem is tanúskodott. Alföldi - kivált kezdetben - sokat rendezett, érték is megjegyzések emiatt. Talán abban bízott, hogy a falak, határok kitapogatása, az új színházi játéktér stabilizálása saját rendezésekkel a legkevésbé kockázatos, talán sokat kellett "udvarolnia" azoknak a rendezőknek, akik aztán egyre-másra tűntek fel: Andrei Serban, Mohácsi János, Gothár Péter, s legutóbb Novák Eszter, és belülről Rába Roland, Znamenák István. Nemcsak a nézőtérre jöttek a fiatalok, hanem a társulatba is - nem állítom, hogy az olykor tömegesnek tűnő szerződtetések mindegyike bizonyított. A "nagy öregeket", Törőcsiket, Garast, Sinkót, Bodrogit, Hollósit, Molnár Piroskát munka, tisztelet és szeretet övezi; "kitelt" a középnemzedék: Rába Roland, Stohl András, Znamenák István jó húzás volt, és beérett
Radnay Csilla, Bánfalvi Eszter, Makranczi Zalán, Hevér Gábor és sokan mások, vagyis a társulatépítés egyszer csak társulatot eredményezett. Ebbe azért besegített a politika is: a kormányváltás után a nagy népetetésben szúrta a hatalom és a szélsőjobb szemét Alföldi és a színháza, és rendszeressé vált, hogy a parlamentben a Nemzeti valamelyik előadása volt a téma. És mivel ezzel szinte egy időben bejelentkezett egy vehemens utódjelölt, hónapokig a levegőben volt Alföldi gyors eltávolítása. Tüntetések és interpellációk, gyalázkodó cikkek és habzó szájú képviselők követelték a leváltását, és egy avítt, szakmaiatlan, tájékozatlan, retrográd eszmeiség nevében egy maguk sem tudják, milyen Nemzeti létrehozását. A társulat - pártállásra való tekintet nélkül - felsorakozott Alföldi mögé, akárcsak a kritikusok túlnyomó része. 'k a színházat féltették, mert ismerték. Alföldi ügyesen manőverezett; egyrészt "pacifikáló" bemutatókat tűzött műsorra (Három nővér, Tragédia - ki a franc gondolta, hogy ebből is baj tud lenni? -, Jó estét, nyár...), másrészt azonban vitte a színházat a maga markáns, magas művészi színvonalú, európai útján (Mohácsi István - Mohácsi János: Egyszer élünk..., Sperr: Vadászjelenetek..., Závada: Magyar ünnep, Esterházy: Én vagyok a Te, Térey: Jeremiás avagy Isten hidege). Van itt minden, mint egy jó boltban: klasszikus és modern dráma, külföldi és magyar, gyerek és felnőtt, kísérletező és fősodor. Így értünk el a tízéves jubileumhoz: több generáció emlékezete óta először mondható, hogy van igazi Nemzeti Színházunk, repertoárral, társulattal, közönséggel. Még egy évig: jövőre lejár Alföldi kinevezése. Pályázni fog - és ha számít a teljesítmény, meg is nyeri. Ha. http://magyarnarancs.hu/szinhaz2/tiz-nemzeti-ev-79167
