1. Fiúk „I am hyptonized by your destiny You are magical, lyrical, beautiful You are…I want you to know baby…” – Selena Gomez: Love you like a love song Rissa Luca Mangininak mindene megvolt, ami ahhoz kell, hogy egyszer igazi híresség váljon belőle. Az első a tökéletes külső, a Mangini fiúk városszerte híresek a jóképűségükről. Mindhármuknak sötét, selymes, enyhén hullámos haja van, amit az ember lánya legszívesebben egész nap simogatna, és nagy mélybarna szemeik, megadva azt a kisfiús bájt a megjelenésüknek, aminek lehetetlenség ellenállni. Magasak, széles vállúak, és enyhén barna bőrűek, amit még a leghidegebb tél sem fakít ki. Egyszerűen jól néznek ki, nincs mit finomítani ezen a kijelentésen, mindenki tudja. Lucának ezen kívül ott van a sárm. Nem igaz, hogy a bátyja, Nico és az öccse, Cenzo ne lennének elbűvölőek, de Lucának van valami karizmatikus a jellemében, ami miatt a középszerű halandók még inkább vonzódnak hozzá. Attraktív egyéniség, egyenesen felejthetetlen, és képes tudatosan használni ezt a vonzó tulajdonságát, így ha valamilyen megmagyarázhatatlan indoknál fogva a kisfiús, könyörgő tekintet nem jön be, hát beveti a sármot, aztán már csak várnia kell, hogy megkapja, amit akar. Harmadikként ott van a hangja. Egyszer úgy énekel, mint egy angyal a mennyből, máskor akár egy csábító szerető vagy romantikus szívszerelmes esetleg őrült lázadó. A hangja biztosan valami földöntúli adomány, ezt eddig mindenki elismerte, aki csak hallotta. Igazi tehetség, már csak valakinek fel kellene fedeznie. Nem mintha Luca sietne azzal, hogy felfedezzék, nem, ő kivárja az idejét, addig pedig dalokat ír, zenét szerez, és ezredszerre is rendreutasítja a bandát. – Cenzo, mi a fenét csinálsz azokon a billentyűkön? Esküszöm, mintha le lennél lassulva! – Az öccsét nem kellett félteni, már vágott is vissza. – Tehetek én róla, hogy az új dalod szar?! Ne rajtam töltsd ki a dühödet, mert béna vagy! – Azzal felállt a szintetizátor mellől, és a barátnőjéhez, Franceskához sietett, hogy lesmárolja. Luca káromkodott, letette a gitárját, és felmarkolta a szerteszét dobált papírokat a földről. Kották és dalszövegek voltak, amiket az utóbbi egy órában folyton felvett, majd elhajított. – A francba, ez tényleg szar! – dünnyögte, és leroskadt a kiszolgált kanapéra, a csókolózó Cenzo és Franceska mellé. Ők persze meg sem hallották. – Nem szar, szerintem csak dolgozni kell még rajta egy kicsit. És persze ahhoz, hogy Lucából egyszer igazi híresség legyen, ott voltam neki én. A mindig vigasztaló szomszéd lány, tiszteletbeli hugica, jó barát, leendő barátnő és reménybeli Mrs. Mangini, amelyik tetszik. Barátságosan átkaroltam és leültem mellé, mire fáradtan a vállamra hajtotta a fejét. A szívem boldog üdvrivalgással fogadta a közelségét. Szerelmes voltam belé azóta, hogy… nagyjából a megismerkedésünk óta. – Riss, esküszöm, téged kéne bevennem a bandába! Kár, hogy nem játszol semmin. Ez nem teljesen igaz, mert elpötyögök az otthoni zongorán, de ezt nem akartam megemlíteni. – Tudok énekelni egy kicsit – ajánlottam halkan. Luca csak nevetett, mintha viccelnék, pedig minden vágyam volt, hogy egyszer elénekeljünk valamit közösen. Sajnos nem voltam annyira bátor, hogy túl sokáig erőltessem a témát, de időnként felhoztam, hátha Luca egyszer érdeklődni kezd irántam. – Nem tudom, mi lenne velem a dalszövegeid nélkül – sóhajtotta (mondom, mintha meg sem hallotta volna az éneklésre vonatkozó megjegyzésem), majd felemelte a fejét. – Mi ez a rohadtul szexi illat rajtad? – Az új parfümöm – közöltem büszkén. El sem hittem, hogy észrevette. De ha észrevette, akkor engem miért nem vesz észre soha? Ezen a rejtélyen rágtam magam már ötödik éve. Az egész ismeretségünk azon a szombati napon kezdődött, amikor Manginiék a szomszédba költöztek. Illetve másnap korán reggel, amikor arra ébredtem, hogy a Mangini fiúk zenélnek. Családostul, és némileg dühösen – mégiscsak szombat reggel volt – rohantunk át megnézni, mi a fenét művelnek. Akkor hallottam először a még csak tizenhárom éves Luca hangját, és rövid úton belezúgtam. Nagyjából azóta álmodozom arról, hogy észrevesz engem, mint lányt. Az mégiscsak lehetetlen, hogy örökre nyuszipizsamás kislányként égtem bele a képzeletébe, nem? Luca nyugtázta az új parfümöm, és máris tért át másik témára. Ő ilyen volt, folyton ezerféle dolog járt a fejében, most Sage felé sandított. – Nincsen még jobban? – kérdezte fojtottan. – Esküszöm, még a dobverői is depressziósak, pedig ez egy pozitív számnak indult! – Azzal dühösen áthajította a feje felett a kezében tartott papírokat. Újra.
Én is Sage-re néztem, és belém hasított a sajnálat iránta. Sage az ikertesóm, alig két hete szakított vele a barátnője, azóta a legtöbb, amit csinál, hogy magába roskadtan üldögél, és szenved. Pedig a lány nem ért annyit, még csak nem is illett a testvéremhez. – Még kell egy kis idő neki – suttogtam Lucának, aki összehúzta a szemöldökét, úgy meredt Sage-re. Akármennyire is sajnáltam szegény tesómat, nem tudtam figyelmen kívül hagyni, milyen édes Luca, amikor összehúzza a szemöldökét. Imádtam figyelni, amikor az egyik nagyon jó ötletét találja ki, szinte látni, ahogy a kerekek forognak az agyában, és amikor beugrik neki a megoldás, felvirul az egész arca. Ez most nem jött be, ugyanolyan komor maradt, mint eddig, de azért felkiáltott. – Akkor játsszuk a Magányos farkast! Gyerünk, srácok, adjatok bele mindent! Elfojtottam egy csalódott nyögést, egyrészt mert felállt mellőlem, másrészt meg mert a Magányos farkas az egyetlen szám, amit utálok. Nemcsak azért, mert nincs benne túl sok rím, rengeteg jó számot írtak már rímek nélkül, még csak nem is az a legnagyobb bajom, hogy a refrénben farkasvonyítás van, hanem, hogy ez a szám Lucáról szól, és arról, hogy nem akar barátnőt, mert a szerelem csak hátráltatná. Ez pedig összeegyeztethetetlen a terveimmel, hogy beleszeret a hivatalos dalszövegírójába, vagyis belém. Cenzo egy cuppanással levált Franceska szájáról, és egyetlen ugrással a szintije mellé vágódott, Luca vetett egy készen-állsz-szerelmi-bánatos-barátom? pillantást Sage-re, aki bólintott és lassan feljebb emelte a dobverőit, aztán már el is kezdték. – Imádom ezt a számot! – csúszott közelebb hozzám Franceska. Ja, bárcsak én is ezt mondhatnám. Figyeltem, ahogy Luca arcára kiül az áhítatos kifejezés, és tudtam, ha akarnám, sem lennék képes levenni a szememet róla. Ennyire szerettem. Együtt töltöttük az éjjelt ez igaz De, bébi nem ígértem neked semmit Ne várj hát tőlem most vigaszt Részemről a viszonyunknak ennyi Ha más lennék, tiéd lenne a szívem Ne sírj, amiért engem nem köthetsz le Aki most veled volt csupán a testem Mondanám, szeretlek és kellesz de: Falkátlan vadász vagyok Nem kötök senkivel alkut Magányos farkas vagyok És a Holdra üvöltöm: vahúúú… Na, mit mondtam? Dalszövegírásból nem valami jó, de néhány ilyen farkasüvöltés és csípőrázás elég a lányoknak ahhoz, hogy tomboljanak. Nem egy lányt láttam már pocsolyává olvadni, Luca vahúúú-jától, néha még Cenzo is rákezdi, és az egész… nos, a Mangini fiúk bája teszi. Régen mindhárman játszottak, de másfél éve Nico abbahagyta a zenélést, és Sage lépett a helyére, nem mintha ez levonna is valamit a banda vonzerejéből. Sok lánynak bejönnek az olyan srácok, aki kicsit érzékenyebbek… És persze maradt még két Mangini. Szerintem Luca bármit énekelhetne, ugyanez lenne a hatás. Franceska fülig érő szájjal nézte, ahogy Cenzo csókot dob neki, Luca lehunyt szemmel vonyított, és még Sage is eksztatikusnak tűnt egy kicsit az ötödik vahúúú hallatán. Talán a remek zenei alap és a lelkesedés tette a Magányos farkast a banda legnépszerűbb számává, ezt nem tudom, csak azt, hogy nem sikerült még olyan szöveget írnom nekik, ami nagyobbat tarolt volna, pedig igazán próbálkozom. Lucáról eltűnt minden lelkesedés, amikor a számnak vége lett. – Próbálkozzunk meg megint a Foltos becsülettel? – célozgatott az alig pár hangjegyből (a refrén?) álló új szerzeményére. Cenzo elhúzta a száját, de Sage volt az, aki megrázta a fejét. – Elég volt már, tökre kivagyok. Lucának nem tetszett, ez lerítt róla, de nem fűzött kommentárt a dologhoz, csak megcsapkodta Sage vállát, amikor a tesóm elvánszorgott mellette. Franceska nyomott egy puszit az arcára, aztán Sage már indult is haza, gondolom, hogy bezárkózzon a szobájába, ahogyan tette az előző két hétben is. Szegényke elég érzelmes srác, a bátyáink ezért engem okolnak, illetve gyakran mondják, hogy Sage-nek is lánynak kellett volna születnie. Pedig Sage nem annyira lányos, csak épp nem olyan tesztoszterontömeg, mint az öt bátyánk. Tudom, tisztára ciki, hogy ennyien vagyunk a családban, ráadásul el lehet képzelni, milyen volt nekem hat fiústestvérrel felnőni, de azért nem volt olyan vészes a helyzet. És szerencsére már csak Sage és én laktunk otthon, a többiek vagy egyetemre jártak vagy már állásuk volt, így csak néha jöttek haza, de akkor szinte
mindegyikük elővette Sage-et, hogy a férfiasságról oktassa. De mindegy, most Lucára kellett koncentrálnom, és arra, hogy végre megmondjam neki, hogy szeretem. A csajok a suliban azt gondolják, hogy csak mert ennyi sráccal körülvéve élek, máris mindent tudok róluk, de ez nem igaz. Ott voltam nekik, ha épp szükségük volt rám – felolvastam Nicónak, akinek a diszlexiája miatt mindig is nehézségei voltak, hagytam Cenzónak, hogy a vállamon sírjon, amikor a macskáját elütötte egy kocsi és évek óta írtam dalokat Lucának, aztán nem sértődtem meg, ha épp úgy tartotta a kedve, hogy egy rakás szemétnek minősítse őket –, de ezeknek a dolgoknak nincs köze a romantikus érzelmekhez. Ha valami olyasmire került volna sor, szimplán lefagytam volna és zavarba jövök. Egyszerűen képtelenségnek tűnt, hogy odaálljak Luca elé, és szerelmet valljak. Öt éve ezen rágtam magam. Mert mi van, ha nemet mond, és összetöri a szívem? Még sosem törték össze a szívemet, de Sage-nek igen, és elég volt csak ránéznem, hogy belém hasítson a rettegés, mi lenne velem ilyen állapotban. Nem vagyok olyan erős, mint ő, és elveszíteni Lucát maga lett volna az öngyilkosság. A Mangini fiúk nemcsak a szomszédjaim, hanem a legjobb barátaim, és már majdnem a családom voltak. Ráadásul Luca és Cenzo Sage legeslegjobb haverjai, mégis a tesóm mellém állna, ha úgy adódna, hogy köztem és Luca között elmérgesedne a helyzet. Akkor pedig annyi lenne a bandának. Egyszerűen nem tehetem meg, hogy önző módon előállok a szerelmemmel. Legalábbis egyrészt, hiszen másrészről meg itt a nyári szünet, utána pedig az utolsó év, amikor még egy suliba járunk, aztán az egésznek vége. Szétválunk, talán ahányan vagyunk annyifelé, vagy pedig Luca híres lesz, és akkor azt fogja hinni, hogy csak azért érdekel, mert híres. Belehalnék, ha valami grupinak nézne! – Riss, mennyi idő is telt el azóta, hogy Tiffany dobta őt? – kérdezte Luca mellém ugorva a kanapéra. Teljesen az oldalamhoz simult, ami nekem megint elvette az eszemet, ő meg még csak észre sem vette, átkarolta a vállam, és figyelmesen nézett rám a válaszért. – Két hét – nyögtem ki. – Pont ma két hete. Néha arra is gondolok, hogy Luca azért nem veszi észre a szerelmemet, mert Sage és én túlságosan hasonlítunk. Teljesen olyan vagyok, mint ő csak szélesebb csípővel és keskenyebb vállal. A melleim nem nagyon tudom említeni, ha kitömöm a melltartóm, akkor talán látszanak. Ja, és a hajam más, az enyém bár nem hosszabb, mint Sage-é, általában copfokban hordom, hogy az emberek igenis észrevegyék, én nem a banda dobosának női változata vagyok, hanem egy teljesen elhatárolható személyiség egyéni stílussal. – Két hete – hümmögött Luca. – Akkor itt az ideje, hogy levegye a gyászos képet. Ma este az Aranyrögbe megyünk! Vedd rá, hogy velünk jöjjön, oké Riss? Tudom, hogy rád hallgatni fog. – Nem biztos – ismertem el, miközben Franceska örömében felugrott Cenzo öléből, ahol eddig elég intim pozícióban kuporgott, amit igyekeztem nem észrevenni. Igaz, nem kellett nagyon tettetnem, Luca mellett nehéz volt észrevenni másokat. – De megpróbálom – tettem hozzá. Amúgy is lehetetlenség neki nemet mondani. Akkor sem sikerült, amikor rávett, hogy lopjak cigit apától, amit aztán mind elszívtunk és tök rosszul lettem, vagy amikor ő, Cenzo és Nico összevesztek azon, ki csókol a legjobban, és engem kértek meg rá, hogy teszteljem le őket. – Oké, akkor hétkor indulunk – ugrott fel Luca. Ekkor láttam meg a szemeiben azt a furcsa csillogást, ami arra engedett következtetni, hogy valami nagy dolog jár a fejében. Talán már eddig is ott volt, csak épp a készülőben lévő dal miatti frusztráció elkezdőzte. – Várj! – kiáltott fel Franceska, szintén észlelve azt a nézést. – Mi lesz ma este az Aranyrögben? Luca elismerően rámosolygott, én pedig kicsit féltékeny lettem, amiért nem én kérdeztem meg a dolgot. Egyébként is tudtam, hogy karaoke-est, mint minden pénteken, ráadásul most, hogy végre vége a sulinak jó sok ember lesz ott, akik mind hallani akarják Lucát, sőt énekelni akarják a Magányos farkast, aminek az alapja úgy két hónapja került be a többi közé. Máig sem tudjuk, hogy Luca milyen módszerekkel érte ezt el, így csak a sármra tudom fogni. Luca egyszerűen isteni! Elmondhatatlanul szerettem érte, legalábbis többek között ezért. – Fogalmam sincs, miről beszélsz, Fran – adta az ártatlant, aztán csókot dobva a lánynak kirohant a garázsból. Még a mozdulataiból is sütött a jókedv és az izgatottság. – Te tudod? – néztem rá Cenzóra. – Rissa, tizenhét éve próbálok rájönni, hogy mi van a bátyám fejében, miből gondolod, hogy pont most sikerült? – kérdezte színpadiasan, aztán kézen fogta Franceskát és ők is elhúztak. Én még maradtam egy kicsit, hogy összeszedjem a papírokat, amikről Luca hajlamos elfeledkezni, aztán a következő bandamíting elején csodálkozik, hogy miért nincsenek a helyükön, a falra szerelt kis tartóban, amit én csináltam Luca születésnapjára még tavaly. Abból is látszik, mennyire szeretem Lucát, hogy tisztában vagyok a hibáival. A suliban rengeteg lány gondolja, hogy tökéletes, mert annak mutatja magát, de én tudom, mennyire szeszélyes. Tisztában vagyok vele, hogy az egyik percben még jónak lát valamit, a másikban már utálja, hogy ha rossz a kedve azt akarja, hogy az egész társaság osztozzon a hangulatában, ha jó, akkor viszont az sem érdekli, ha valaki okkal szomorú. Tudom, hogy önző, hogy sokszor megbánt embereket és hogy még többször igazságtalan. Törtető, ravasz és manipulatív, mégis mindennek ellenére szeretem. Ezt pedig el kellene mondanom neki. – Rissa, megint rád maradt a takarítás?
Önkéntelenül is elmosolyodtam Nico belépőjén. Ha egyetlen tulajdonságra kéne szorítkoznom, hogy őt jellemezzem, azt mondanám, megfontolt. Luca a karizmatikus, Cenzo a vad és Nico, nos, ő olyan, mintha minden lépését előre kitalálná már percekkel azelőtt, hogy megtenné azt. Ő a titkos hősöm közvetlenül apa és Dylan, a bátyám után. Nico diszlexiás, amit az anyukája csak tizenegy éves korában vett észre, azelőtt folyton korholta őt, amiért nem igazán teljesített jól az iskolában. Életem közel legszomorúbb percei voltak, amikor hallottam Mrs. Manginit, amint elmesélte anyának, milyen bűntudata van, amiért Nicóban kialakult az a negatív önkép, ami néha még most is kísérti. Mert Nico tényleg próbálkozott jól tanulni, de a betűk össze-vissza voltak a fejében, és ő azt hitte magáról, hogy buta. Néha még most is ezt gondolja, holott már rengeteget javítottak az állapotán a kezelések. Még egyetemre sem akart menni, de szerencsére Mrs. Mangininek sikerült rábeszélni, és nagyon is igaza volt, ugyanis Nico a lehető legkitartóbb ember, akit csak ismerek, természetesen fel is vették, ami legalább jót tett az önbecsülésének. Eléggé biztos vagyok benne, hogy én vagyok az egyetlen ember, akinek Nico valaha is elmondta, milyen érzés volt azt gondolni, hogy ostoba. De soha, soha nem adta fel, akármit is gondolt, emiatt ő az én titkos hősöm. Nem mellesleg ő volt az, aki nem engedte, hogy Luca és Cenzo megöljön, miután megállapítottam, hogy mindannyian ugyanolyan jól csókolnak (ami nem volt igaz, Nico csókja megfontolt volt, Lucáé kemény és vad, Cenzoé pedig túl nyálas, mégsem dönthettem egyikük javára sem, mert az igazságtalan lett volna, és még több veszekedésre adott volna okot). – Mi a helyzet, Okostojás? – kérdeztem megfontolt hősömet egy körvonalazódó ötlettel a fejemben. Az utóbbi időben kezdtem el így becézni, amióta végre megérkezett az értesítés, hogy felvették. Hamarabb kapta meg, mint a legtöbben az évfolyamtársai közül, és ez azért jelent valamit, nem? – Van valami új dalod? – nézett a kezemben tartott papírokra. Évekig olvastam fel neki könyveket, így már-már kényszeresnek érzi, hogy ő is segítsen nekem, amikor rímeket próbálok faragni Luca valamelyik alig néhány hangjegyes dallamára. Néha előbb van meg a szöveg, aztán lesz kész a teljes dallam, de legtöbbször először Lucának kell elkészülnie, hogy elkezdjem írni rá a sorokat, mégiscsak így az igazi. – Luca még nem adta fel a Foltos becsületet – intettem nemet, mire Nico hitetlenkedve megrázta a fejét az öccse makacsságán. Mert ez meg így szokott menni, Luca kitalálja a zenei alapot, aztán ragaszkodik hozzá, hogy megírja a szöveget is, viszont általában képtelen rá, ilyenkor szokott megkérni engem, hogy vegyem át a dolgot. Igazából a Magányos farkason kívül az összes dalhoz közöm van, amit valaha alkotott a bandának. – Megmutatod? – kérdezte Nico, mire bólintottam, és elhelyezkedtem a szinti mellett. Fura, hogy bár Nico nehezen olvas, általában megjegyzi a nagyját annak, amit hall, vagy lát. Most is alig pár percig nézte az ujjaimat, ahogy nem túl ügyesen pötyögik a dallamot, aztán megpróbálkozott vele, és elsőre sikerült eljátszania, anélkül, hogy ránézett volna a kottákra. Elmondhatatlanul csodáltam őt ezekért a különleges pillanatokért. Általában ilyenkor szoktam elkezdeni a szövegen gondolkodni, de most csak Luca járt az eszemben, és az, hogy beavathatom-e Nicót a titkomba. A felolvasással és a szövegírással töltött órák miatt sokkal közelebb éreztem magam Nicóhoz, mint néhány bátyámhoz, főleg, mivel a bátyáim többsége kiakad, ha arról van szó, hogy tetszik valaki az egyetlen kishúguknak. Nico szerencsére még sosem érezte, hogy muszáj mindenképpen megvédenie az erényeimet, és nem is hittem, hogy valaha is ilyen intuíciói támadnának, épp ezért tartottam elképzelhetőnek, hogy elmondjam neki. – Szerelmes vagyok az öcsédbe – bukott ki belőlem, mire a dallam elhallgatott. Nico komolyan nézett rám. – Lucába vagy Cenzóba? – Örültem, hogy tárgyilagosak maradtunk. – Lucába – leheltem. – El akarom mondani neki, de… Nem vagyok biztos benne, hogy megtehetem-e. Nico gondolkodás közben új dallamot kezdett játszani, csak úgy mellékesen. A kedvenc dalom volt, az a szám, amire szintén én írtam a szöveget, és amit Luca akkor szerzett, amikor a bátyám, Dylan barátnője meghalt. Ugyanez a lány volt, akibe Nico is szerelmes volt egy kicsit, persze sosem közeledett volna felé, de ez nem jelenti, hogy nem fájt neki is… Fájni kezdett a szívem ettől a számtól. – Megteheted, Rissa, miért ne tehetnéd? – Mi van, ha kinevet? – kérdeztem nagyon, nagyon halkan. Ez volt a legnagyobb félelmem, mert Luca annyira tökéletes, én pedig annyira nem vagyok az. Luca nagyon is tisztában van mindkét ténnyel. Mit felelhetne nekem a szerelmi vallomásra azon kívül, hogy nemet mond és kinevet? – Luca szeret téged – felelte Nico. – Mindhárman szeretünk, csak különböző módon. Ha megmondod Lucának, hogyan szereted, ő is megmondja, hogyan szeret téged. A legutolsó dolog, amit tenni fog, hogy kinevet. Ez volt a legösszezavaróbb dolog, amit mondhatott, mert a közös ismeretségünk öt éve alatt mindhárom Mangini fiúról hittem már azt, hogy szerelmesek belém, és persze mindig tévedtem. Igaz, ez nem akadályozott meg benne, hogy eldöntsem, ma este meg fogom mondani. Vagyis inkább eléneklem. *
„Emptiness, Nothingness Is burning a hole inside me Take my faith and take my pride I don't need them anymore” – The Rasmus: The One I Love Sage A két hét alatt, amióta a szobámban tűnődöm a történteken két dologra jutottam. Az első, hogy Tiffany nem fogja meggondolni magát, a másik pedig, hogy tényleg lánynak kellett volna születnem. Anya és apa lányt akartak végre az öt fiú után, erre kapták Rissát és engem, az újabb fiút. Eléggé biztos vagyok, hogy ellányosodásom egyik oka, hogy Rissa és én majdnem hat éves korunkig folyamatosan együtt lógtunk, és ugyanolyan ruhákat hordtunk (nem, egyszer sem volt rajtam olyan virágos kisszoknya), Bradley pedig folyamatosan huginak szólított engem is. Komolyan, a suli előtti fényképeink alapján meg sem tudom mondani, hogy melyik Rissa és melyik vagyok én. Még azon a képen is, ahol egyikünk véres szájjal vigyorog megmutatva a hiányt az egyik metszőfoga helyén, én vagyok az, aki lecsorbult ajkakkal álldogál, mert nem szerettem, hogy a tesóm vérzik. Ráadásul két hete sírtam is. Jó, igazából kétszer sírtam, de egy éjszaka történt, így egybeszámítottam, mégis… ki hallott már olyanról, hogy egy srác csak úgy bömbölni kezd? Szerelmi csalódás ide vagy oda, akkor sem kellett volna ennyire elhagynom magam. Még akkor sem, ha Tiffany olyan kegyetlenül összetörte a szívem. Az mondta, hogy túl komolyan veszem magunkat, és nem vagyok elég férfias. Oké, ezt nem mondta, de azt igen, hogy más pasasok nem akartak volna ennyire mély kapcsolatot, mint amilyen közöttünk volt. Lényegében az volt a baja, hogy szerinte túl sok elköteleződést akartam. Mi a jó büdös élet?! Nem mintha megkértem volna a kezét, vagy arra kértem volna, hogy szüljön nekem gyerekeket, az Isten szerelmére! Én csak… szerettem őt és szerettem volna a kedvére tenni. Ki gondolta volna, hogy túl sok, ha vacsorát főzök neki a fél éves évfordulónkra? Méghogy túl romantikus! Tiffany megőrült! Őrültsége ellenére néha azért eszembe jut, hogy igaza van-e. Lehet, hogy tényleg túl lányos vagyok, és túlzásba vittem a romantikát. Pedig egy kis romantikában tényleg nincs semmi gáz, ha egyszer szerelmesek vagyunk. És akkor mi van, ha vacsorát főztem? Fél éve jártunk már, Tiff, te hálátlan dög! Persze a karkötő, amit vettem neked, nem volt túl sok, mi?! Áruló vagy! Felnyögtem ezekre a gondolatokra, és a hangom észhez térített egy kicsit. Ez komolyan kezd szánalmassá válni. Két hete rohadok itt, az nem zavar, hogy kissé megáporodott a szag idebent, de kezd ijesztővé válni, hogy már magammal beszélgetek. Persze csak a fejemben, viszont ez nem teszi kevésbé cikivé a dolgot. Nem csoda, hogy Tiffany elhagyott, nem vagyok százas. De miért? Miért két hónappal az évfordulónk előtt? És miért nem szólt hamarabb, hogy szerinte problémáink vannak? Ezek szerint négy hónapig (a féléves évfordulónkra főzött vacsorával kezdte az indoklást) csak szenvedett mellettem? Vagy próbálta rendbe hozni, de nem ment neki? Felültem az ágyamon, és mélyet lélegeztem. Csak ne fájna ennyire! Mintha fogta volna a szívemet, és megtaposta volna. Ahogy a lelkemet is. Rohadtul végzett velem, ezért is váltam ilyen emberi ronccsá! A férfiaknak nem szabadna így érezniük magukat, ez is bizonyítja, mennyire lányos vagyok. A jó büdös francba! Rissa volt, aki kicsit felszította bennem a reményt. – Énekelek ma az Aranyrögben – mesélte, amikor bejött hozzám, és kinyitotta a spalettákat, hogy bejöjjön némi fény is a szobámba. Annyira megszoktam már a sötétséget, hogy szinte vártam, hogy lángra kap a bőröm a napsugaraktól, mint egy vámpírnak. Észre sem vettem, milyen jó idő van odakint, pedig alig fél órája másztam keresztül az udvaron. Tökre úgy néz ki, a világ mégsem állt meg, amíg én lábadoztam. Rissa kérdőn nézett rám. – Mi? – pislogtam vissza bocsánatkérően. – Ott kell lenned ma az Aranyrögben, Sage – mondta határozottan. – Ne is álmodj róla, hogy megúszhatod! – Nem! – vágtam rá hevesen. – Kizárt! – Sage… – Nem, főleg nem pénteken! Tiffany is ott lehet… – És akkor mi van? Figyelj, valami nagyon fontos fog történni ma este, ami miatt szeretném, ha ott lennél. A Tiffany körül csapongó önsajnáló gondolataimat kissé háttérbe szorítva felbuzgott bennem az a kötődés, ami volt közöttünk Rissával, és amin keresztül végre tisztában láthattam őt. Vagyis inkább az őt emésztő valamit. – Hé, mi van veled? Mi fog történni az Aranyrögben? Elpirult az arca, én pedig közelebb hajoltam hozzá, hátha így ki tudom olvasni a fejéből a gondolatokat, de mivel mindketten szimpla halandók voltunk, az anya méhében közösen elbulizott idő ellenére sem sikerült. Néha
úgy éreztem, Rissa az, aki a világon a legközelebb áll hozzám, máskor meg, mintha nem is ismerném. Hülye pubertáskor, mindent elcseszett közöttünk! Régen tényleg tudtam olvasni benne, valahogy leolvastam a gondolatait az arcáról és a mozdulataiból, aztán elkezdett melltartót hordani és ijesztő, női problémái lettek… – Majd meglátod, csak gyere el velünk, jó? Luca azt mondta, hogy hétkor indulunk. Tehát van háromnegyed órám, hogy összeszedjem magam. Ezt nem tette a végére, de ez volt a jelentése annak, hogy a válaszomat sem várva kiment a szobámból. Persze a spaletták nyitva maradtak. Nyögve felálltam az ágyamról, és kinyújtóztattam a tagjaim. Az izmaim elégedetlenül adták a tudtomra, hogy utálnak, amiért két hete nem dolgoztattam meg őket. Legszívesebben visszadőltem volna. Magasról tettem az Aranyrögre, egyáltalán nem akartam odamenni. Még be sem hajlítottam a térdeim, Rissa átordított a szobámba. – Azonnal öltözz át, ha kell, abban a szakadt ruhában rángatlak el! – Büdös banya – mormoltam halkan, de azért elvánszorogtam a szekrényemhez, és kivettem az első két ruhadarabot, ami a kezembe akadt. Aztán tettem is vissza a sárga pólót, amit utoljára akkor viseltem, amikor Tiffany és én együtt töltöttük azt a vad éjszakát. Helyette egy piros mintásra esett a tekintetem, abban voltam, az utolsó közös napunkon, tizenkét órával azelőtt, hogy kidobott. Az a fekete pedig… Miért, te lelketlen bestia? Hogy tudtál csak úgy dobni majdnem egy évnyi felhőtlen boldogság után? Hogy voltál képes… Elnyomtam a fejemben a hangokat, becsaptam a szekrényem, és átvánszorogtam a bátyáim szobájába, hogy lenyúljak valami pólót. Pechemre Bradley otthon volt. Persze, hiszen péntek volt, itt a hétvége, ami azt jelenti, hogy a bátyáim nagy része errefelé veszi az irányt, akármerre is van éppen. – Mizu van, hugi? – kérdezte elvigyorodva, miközben felállt a fekvőtámasz pozícióból. Nem tudnál fogni egy jó hegyes botot és mellkason szúrni vele? – könyörögtem volna legszívesebben, de még annak ellenére sem tehettem, hogy minden habozás nélkül megtette volna. Nem akartam megadni neki az örömöt. – Adj egy pólót! – Ahogy a hercegnő parancsolja – vágta rá, és máris elkezdte lehúzni magáról a büdös ujjatlanját, mintha azt hinné valaha is megérinteném. Bradley volt a legnagyobb baromarcú a testvéreim közül. És ezt tudta magáról. Undorodva hárítottam el az átizzadt darabot, amivel megdobott, majd a közös szekrény felé vettem az irányt. Anya közös szekrénybe halmozott mindent, ami nem tartozott a jelenleg a házban lakók tulajdonába. A házunk nem túl nagy, legalábbis egy kilenc fős családnak, négy szoba van, amin meg kell osztoznunk valahogy. Most, hogy csak Dylan lakik félig-meddig itthon már kánaán van, de tavalyelőtt Stormmal laktam együtt, és azelőtt egy kicsivel még Drew is velünk volt. Egyetlen szobában három srác, akik közül én vagyok a legkisebb? Köszi, de soha többet! Végre saját szobám van! Szóval most egy szoba jut az öt bátyámnak, de szerencsére sosincsenek itt mind az öten. Az katasztrófa lenne, a második legrosszabb rémálmom. Az elsőt – hogy a lány, aki szeretek elhagy, de búcsúzóul még jól össze is zúzza az önbecsülésem –, épp most éltem. – Baromira unalmas vagy – közölte velem Bradley, aki a maga huszonnégy évével jobb elfoglaltságot is válaszhatott volna, mint a szekálásom. Méricskélhetné az ocsmány, püffedt karizmait is. Szokta. – Szállj le rólam, izomagyú! – Na, kicsi királylány, panaszold el Brad bátyónak, mi nyomja a szívecskédet! – A köcsög elkapott a fél karjával (a nyakamnál fogva!) az undorító, izzadt testéhez szorított, és elkezdte összeborzolni a hajam. Nem is borzolta, inkább dörzsölte a tenyerével. A súrlódástól felforrósodott a fejbőröm, de nem vártam meg, hogy a hőtől végül csomókba kezdjen hullani, káromkodva próbáltam szabadulni, viszont sajnos erősebb volt nálam. És kétszer akkora, mint én. – Engedj el, te állat! – ordítottam. Válaszul csak röhögött, és tovább csinálta. Mivel hasztalanul rugdosódtam és ütlegeltem, megtettem az egyetlen dolgot, amivel árthattam neki. Teljes erőmből beleharaptam a szőrős alkarjába. Undorító volt, és hányingerem is támadt tőle, de megtette a hatását, Bradley ordítva elengedett, én pedig elmenekülhettem. – Harapsz, te mocskos, csaló patkány?! – rohant utánam. Ennyit a hugiról. Azért tudok kemény is lenni, ha akarok. Lerohantam anyához a nappaliba, és levetettem magam mellé. Oké, ennyit a keménységről. – Fiúk! – nézett fel ránk a kottáiból, mire Bradley is megtorpant, és letett a szándékáról, hogy kinyírjon. Hiába volt anya egy vékony, mindkettőnknél alacsonyabb nő, a szava szent volt a házban. Győztesen rávigyorogtam az idióta bátyámra. – Sage, jobban vagy már? – nézett rám anya, mire elkomorodtam. Hogy feledkezhettem el róla, milyen szánalmasan kidobtak? Vagy ez a természetes? Hogy végre egy kicsit elfeledkeztem róla? – Naná, hogy jobban van, nézd meg, mekkorát harapott a karomba! – árulkodott Bradley, mint valami dedós, és anya orra elé nyomta a bibijét. Majdnem még egyszer elvigyorodtam, amikor láttam a fogaim nyomát a bőrébe vésődve. – Elmegyek Rissával az Aranyrögbe – feleltem, mire anya arca még jobban felderült. – Örülök – mondta, én meg örültem, hogy örül.
Ha van egy gyengepontja a családunknak, az ő. Még a születésem előtt olyan férje volt, aki nagyon rosszul bánt vele, még akkor is, amikor Stormmal volt terhes. Aztán szerencsére felszívódott, anya meg találkozott apával – meg Bradleyvel, Dylannel és Tonyval (utóbbiak nem annyira gázak) – összeházasodtak, és így hirtelen lett öt fiuk (mert anyának Stormon kívül ott volt még Drew). Aztán némi együttélés után rádöbbentek, hogy egy dolog hiányzik az életükből. Egy kislány. Így lett Rissa meg persze én. Drew már elég idős volt, ahhoz, hogy emlékezzen anyára még apa előttről, ő volt, aki halálra ijesztett minket gyerekkorunkban a durva sztorikkal, amik nem is mind igaziak, viszont elegek ahhoz, hogy mindannyiunk közös nagy félelme az legyen, hogy történik valami anyával. Ő az, akiért mindig mindent, ez már csak így volt. És ha valaki anya pici fiának, mert nevezni minket, hát bevertük a képét. Oké, a bátyáim már előre beverték mindenki képét, szóval nekem soha nem volt dolgom ezzel. – Sage! – hallottam odafentről Rissa hangját. – Ha megint el mertél bújni, akkor… – ledübörgött a lépcsőn és meglátott engem anya mellett, ez fojtotta bele a szót. Láthatóan meglepődött, hogy lejöttem. – Hát itt vagy! – mondta végül és máris elmosolyodott. Rissa egyik legjobb tulajdonsága, hogy hamar megbékült, az egyik pillanatban még ordítozik és leszedi az ember fejét, aztán már nem is haragszik, csak mosolyog. Mint a családunk másik nőtagjára, rá is majdnem annyira kellett vigyázni, mint anyára. Bradley neki is elpanaszolta a karját, mire Rissa elküldte a fürdőszobába, hogy kenje be a zúzódásait valami fertőtlenítővel, ha annyira súlyosak. Ezután leteremtett, mert nem öltöztem át, majd miután megtettem, mosolyogva nyomott a kezembe egy fésűt, hogy csináljak valamit az össze-visszaálló hajammal. Pontban hét órakor a Mangini furgon három dudálással verte fel az utcát, jelezve, hogy Lucáék várnak ránk. Persze nem én készülődtem ennyit, Rissa volt, aki több mint fél órát szöszmötölt a copfjaival. Rissa megragadta a karom, és futásnak eredt, mondván véletlenül még itthagynak minket. Ennek nagy volt a valószínűsége, mert Bradley és apa megállították Rissát. – Miért látszik ki a hátad? – háborodott fel Bradley, és tátott szájjal mutogatott rá. Rissa dacosan felszegte a fejét a nyakbaakasztós felsőjében. Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy Tiffanynak mennyi hasonló volt, de a húgom hátával ellentétben az övét izgató volt figyelni. Neki van a legszexibb háta, mindig megborzongott, amikor megérintettem vagy csókot nyomtam a vállára. Amit többet nem tehetek meg… Pedig még mindig akartam. Nem tudtam, mi lesz, ha odamegyek az Aranyrögbe és ő is ott lesz az egyik ilyen felsőjében. Meg fog őrjíteni a tudat, hogy ott van, én meg nem csókolhatom meg, ahogy szoktam, még az sem biztos, hogy köszönünk egymásnak. Ez több mint szánalmas lesz. Ráadásul mi van akkor, ha pasival lesz? Düh öntött el a gondolatra. Kizárt, hogy máris bepasizott! Amikor szakított azt mondta nem egy másik hapsi miatt, hanem mert nem akar ennyi kötöttséget. Ez azt jelenti, hogy nem akar pasit egy ideig, nem? Viszont, ha… – Apa, indulunk! – csendült határozottan Rissa hangja egy kisebb vita után, amiről lemaradtam. Most is csak azért tértem észre, mert Rissa egyik narancssárga körme a csuklómba fúródott. Kicsit ideges volt, amiatt, hogy át akarták öltöztetni, de végül ő nyert. Legalábbis nem szólt senki semmi többet, csak kirohantunk a furgonhoz. Nem nagyon figyeltem a többiekre, mert Tiffany járt a fejemben, és a nyomorult gondolataim, hogy mégis mit csináljak, ha meglátom. A kocsiban halkan elüldögélhettem hátul a smároló Cenzo és Franceska mellett, amíg Rissa és Luca, aki vezetett, elöl dumáltak, de amikor odaértünk az Aranyröghöz, nem úsztam meg. – Gyere, haver, beszélni akarok veled egy percre! – intett Luca. Cenzo és Franceska habozás nélkül bementek, Rissa viszont kérdőn nézett ránk. – Menj csak, Riss, mindjárt megyünk! – küldte el Luca, így ketten maradtunk odakint. – Mi van? – kérdeztem rossz előérzettel, amikor már Rissa is bement. – Tiff itt van valami pasassal. Már egy hete járnak, ne akadj ki. Ne akadjak ki?! Ennyi erővel át is hajthatott volna rajtam a furgonnal. Kétszer! Hitetlenkedve bámultam az aranyszínű sziklát az Aranyrög előtt, de szinte nem is láttam. Mi a franc? Azt mondta, nem másik hapsi miatt! Hogy tehette?! Még csak két hét telt el! – Ki az? – kérdeztem végül elhalón. Luca persze tudta, ő mindig mindent tud. – Nem érdekes, ki az – markolta meg a vállam. – Figyelj, ma este segítened kell nekem. Ne menj oda Tiffanyhoz, és ne is kezdj könyörögni neki meg semmi hasonló, vágod? – sorolta. – Nem is könyörögtem – morogtam, mire megdobott egy kit akarsz áltatni nézéssel. – Csak hallgass rám! Megmondom majd, mit kell csinálnod, oké? – Luca meg a nagy tervei! Már láttam is az arcán azt az őrült kifejezést, ami az ötleteit kísérni szokta. – Van ennek valami köze ahhoz, hogy Tiffany és én megint összejöjjünk? – kérdeztem. – Haver, szánalmas vagy – veregette meg a vállam, majd végiggondolta. – Megvan rá az esély. De akkor számíthatok rád? Egy terv, aminek a végén újra boldog lehetek? Naná, hogy benne voltam! Kezdeti lelkesedésem addig tartott, amíg be nem mentünk az Aranyrögbe. Nem volt nehéz kiszúrnom Tiffanyt valami izomagyú állattal, akit nem ismertem. Egymást átölelve ültek egy asztalnál, szerencsére nem
édeskettesben, hanem Tiff barátnőivel. Nem sokáig figyelhettem őket, mert Cenzoék olyan asztalt választottak, ahonnét nem láttam el odáig. Hogy a francba tehette ezt velem? Egyáltalán észrevette, hogy itt vagyok? Ha igen, rohadtul nagy szemétség tőle, hogy előttem ölelgeti a pasast! Mit szólna hozzá, ha odamennék, és… – Sage, sikerült! – csusszant mellém Rissa, és izgatottan belém karolt. – Pontosan Luca után fogok énekelni. – Király – feleltem oda sem figyelve. Abban reménykedtem, hogy eltisztul a tömeg és odaleshetek az áruló exbarátnőmre. Vagy akár akcióba is léphetnék. – Kértek valamit? – néztem körbe. Luca nem volt a láthatáron, de Cenzo és Franceska elhadarták, mit kérnek, aztán Rissa is mondott valamit, amit nem értettem, mindenesetre felálltam, majd a pult felé vettem az irányt. Ami történetesen elég közel van ahhoz a bizonyos asztalhoz. Kértem egy kólát, aztán feltűnésmentesen oda-odanéztem, hogy lássam, mi a helyzet. Tiffany vidáman nevetgélt a barátnőivel, a pasasnak meg mindkét keze az asztalon volt. Helyes, maradjon is ott, ne fogdossa az én… mármint az excsajomat! De mivel vissza fogom szerezni, tökmindegy. Akkor se fogdossa! Eltelt némi idő, mire észrevett. Hirtelen felém nézett, mire a kólámat megemelve, biccentettem neki egyet. Ez elég laza mozdulat volt, büszke is voltam magamra, főleg, hogy utána elfordultam, és úgy tettem, mintha keresnék valakit a tömegben. Kiszúrtam Cenzót, amint dühösen tart felém. – Mi a franc van veled? Már majdnem szomjan döglöttünk rád várva! – Elfelejtettem – vontam vállat, de túl átlátszó volt, Cenzo forgatni kezdte a fejét, amíg ki nem szúrta Tiffanyt. – Szánalmas vagy – ütögette meg a vállam megenyhülve. – Nincs benned büszkeség? Legalább szedj fel valakit! Nem válaszoltam, Cenzo pedig rendelt pár kólát, aztán visszament az asztalhoz. Szedjek fel valakit? Ki a frász érhetne Tiffany nyomába? Dögösségben simán söpri a csajokat, akik itt vannak. Ugyanakkor, ha látná, hogy valami csajjal vagyok, talán féltékeny lenne. Hé, ez egy rohadt jó ötlet! Mielőtt szétnézhettem volna, Luca huppant le mellém egy pohárral, amiben valami sárga ital volt. – Ezt húzd le, aztán kezdünk! – Tétovázás nélkül megittam azt a valamit, arra számítva, hogy jó erős lesz, ehelyett csupán a szénsav miatt könnyezett be a szemem. Tudom, több férfiasság, de akkor is rohadt hideg volt! Pluszba szénsavas. – Mi ez? – hörögtem felháborodva. – Energiaital. Mit vártál? – Nem várt a válaszomra, ami valami gúnyosság lett volna, helyette közelebb hajolt hozzám. – Azt a csajt kell felszedned – mutatott oldalra, de nem néztem arra, mert túl döbbent voltam. – Honnan a fenéből tudtad, hogy épp fel akartam szedni egy lányt? Luca rám vigyorgott. – Nem egy lányt, pontosan azt ott. Arrafelé néztem, és elhúztam a szám. Egy tök átlagos csajt mutatott barna hajjal és olyan felsőben, amiből semmije nem látszott ki. Tiffany kisujjához sem érne fel. – Az nem kell. Mi a francot kezde… – Haver, azt a csajt kell felszedned. Nem ismerős? Egy suliba jár velünk. – Életemben nem láttam – legyintettem. – De. Ő az, amelyik minden évben meg akarja választatni magát elnökké. Ránk üvöltött, amikor eldobtam valami papírt. A nővére most végzett, nem rémlik? Összehúzott szemmel fürkésztem a csajt. Ő is a pultnál ült tök egyedül és szívószállal kevergetett valami pirosat. Néha a színpadra pillantott, de különben a tömeget fürkészte. Aztán ránk nézett, én meg gyorsan elfordítottam a fejem. Luca vigyorogva intett neki. – Mit csinálsz? Ez egy… – Szedd fel, Sage! Akarod Tiffanyt vagy nem? – Igen, de… – Adtam már neked rossz tanácsot? – Uh… amikor eltörtük azt a vázát és rábeszéltél, hogy… – Mindegy – vágott közbe. – Akkor csak beszélgess vele. Tartsd fel, vagy mit tudom én. A lényeg, hogy ne engedd elmenni onnan, oké? Később majd elmagyarázom. Olyan komolyan beszélt, hogy nem ellenkeztem. – De csak beszélek vele. Mi is a neve? – gondolkodtam el. – Valami… Lucy asszem. – Nem Linda? – rémlett fel valami emlék. – De, az lesz az. Menj, beszélgess Lindával! – A színpad felé nézett. – Mindjárt én jövök. Ne feledd, számítok rád! – Azzal vállon veregetett, és elhúzott. Tétova pillantást vetettem Linda felé. Nem sok emlékem volt róla a suliból, csak annyi, hogy a nevelési tanácsadó az anyja, és hogy ő maga egy eminens rémálom, aki minden évben megkörnyékez mindenkit, csak hogy leégesse magát azzal, hogy alig kap szavazatot az elnökválasztáson. Na, jó ez mégis egész sok, de nem jó alap egy beszélgetéshez. Azért elindultam felé. Férfi vagy, Sage! Meg tudod oldani, ráadásul Tiffany látni fogja, hogy nem vagy akkora lúzer!
Persze csak akkor, ha abbahagyom a magammal való beszélgetést, de baromi sürgősen. Megigazítottam a hajam, és már ott is voltam Linda mellett. Tényleg tök átlagos csaj, barna haj, barna szemek, nem is olyan szép karcsú, mint Tiffany. Miért is gondolja majd azt az exem, hogy egy ilyen az utódja? Linda rám nézett. Kérdőn, mintha azt kérdezné, mi a francot akarok. Hirtelen én sem tudtam. Gyorsan leültem mellé, és megköszörültem a torkom, de már el is fordult. Miért fordult el? – Szia, Linda! – köszöntem a vonzóbb, mély hangomon. Rám pillantott, biccentett, majd megint elnézett. A francba! Mi van velem? Büdös biztos nem vagyok, a hajam sem annyira rossz. Lehet, hogy nem vesz emberszámba, mert nem vagyok elég férfias? Ez meg most, hogy a büdös életbe jutott eszembe?! Nem, egy ilyen lányt bármikor leszólítok! Elvégre egy menő banda dobosa vagyok! – Szóval… uh, sokszor jársz ide? – kérdeztem megkopogtatva a karját, hogy figyeljen rám. Meg is tette úgy két másodpercre, aztán megint elnézett. Végül vissza rám, megint kérdőn. – Mert nem láttalak még… A francba, milyen ciki lesz, ha most azt mondja, minden héten itt van! Ezt nem kellett volna mondanom! – Nem – mondta unottan. – Nem sokszor. – Értem. – Hogyan tovább? Mit kérdezzek? Vagy inkább mondanom kéne valami menőt. – Én minden héten jövök ide. A haverom rendszeresen énekel, biztos ismered Lu… – Luca Mangini – sziszegte. – Van, aki nem tudja, ki ő? Még sosem találkoztam olyan lánnyal – nemhogy lánnyal emberrel sem –, aki ne kedvelte volna Lucát, így kissé megütközve néztem rá a harapós hangsúly miatt. – Nem bírod? – kérdeztem. Most először nézett meg magának. – Nem ismerem – felelte röviden. – Értem. – Ezt már másodszorra mondtam, nem? Ki kéne jönni valami újjal. – Szóval, ez az Aranyrög. Tudod, miért nevezték el így? – Valami megvillant a tekintetében, amit nem tudtam, hova tenni, így gyorsan folytattam. – A tulaj ükapja vagy valami ilyesmi, aranyásó volt, de egész életében csak azt a rögöt találta, amiből ez az épület épült. Először még szálló volt, aztán lett kocsma, és most klub. Linda már nem nézett rám, a színpad felé bámult, mint aki nem is hallotta, amit mondtam. Láttam, hogy Luca kapaszkodik fel, mire egy pillanat alatt megtelt csajokkal a színpad előtti tér. Dühös voltam miatta, neki ott van ezer csaj, én meg még ennek az egynek sem tudom magamra vonni a figyelmét! – Szerinted lakik olyasvalaki ebben a városban, aki még nem ismeri ezt a sztorit? – nézett rám hirtelen, és hitetlenkedve mosolygott. Igazán nem volt szükségem még valakire, aki szánalmasnak gondol, így összeszorítottam a fogam és elfordultam. Épp időben, ahhoz, hogy lássam Tiffanyt, amint karon fogva pasiját csatlakozik Luca tömegéhez. Haverom már beállt a mikrofon elé, és integetett pár embernek. Lassan megszólalt a füttyszó. Wind of Change. A tömeg egy emberként szisszent fel az elragadtatottságtól, és valaki lejjebb vette a lámpákat. Luca énekelni kezdett, a csajok pedig sóhajtoztak. Bár már két hete nem voltam itt, látszott, hogy semmi nem változott. Még mindig ő az ász. – Megbántottalak? – kérdezte hirtelen Linda. Ilyen nincs! Megbántódottnak tűnök?! Ennyit a férfiasságról. – Nem! – vágtam rá élesen, mire felvonta a szemöldökét. – De. – Nem – mondtam most halkan. – Csak… Arrafelé néztem, amerre utoljára láttam Tiffanyt, és nem mondtam többet. Hogy lehet ezt elmagyarázni? – Megértem. Az enyém is itt van valahol – mormolta sötéten. – Tessék? – néztem rá. – Az exem – közölte. – Egy unintelligens barom, mégis valamiért folyton azt nézem, merre van. Láttam, hogy te is… öhm, szemmel tartod a tiédet. Szívás, mi? Tök szánalmasnak érzem magam. Ez király! Itt vagyok az Aranyrögben és kifogok egy olyan csajt, akit szintén dobtak, hogy együtt lehessünk szánalmasak. Azt kívántam, hogy lőjön le valaki. Ennél szánalmasabb már csak az lenne, ha együtt kezdenénk bömbölni Lindával. – Ez a Luca rendes srác? – kérdezte végül. Tévedtem, még szánalmasabb, hogy a csaj, akit nekem kéne felszednem, őiránta érdeklődik! – Definiáld a rendest – vontam vállat. – A legjobb barátom, de ha randizni akarsz vele, akkor… A jó életbe, mit beszélek?! – Akkor? – hajolt közelebb kíváncsian. Lucára pillantottam, aki épp eljátszotta a trükköt. Kiszemelt egy lányt. Havonta egyszer megcsinálja. – Ne akarj! – mondtam végül. – Nem randizik, ő nem olyan. – Hát? – Figyelj, Linda! – vesztettem el a türelmem. – Most nézd meg azt a szerencsétlent! – mutattam a csajra, akit Luca kiszemelt, és akinek már teljes erőbedobással énekelt. – Előbb lesz lent a bugyija, mint ahogy véget ér a szám. Csak figyeld! Nem való olyan lányoknak, mint te.
– Mint én? – szisszent fel, és felugrott. Dühösnek látszott. – Úgy értem, rendeseknek, Linda – mondtam gyorsan, mert tényleg így értettem. Legnagyobb meglepetésemre elnevette magát, de nem túl kedvesen. Mi az, hogy még neki áll feljebb, amikor jó tanácsot adtam? Oké, hogy nem kellenék neki, a büszkeségemnek már úgysem árt, hiszen nincs már belőle. Csak meg akartam óvni a csalódástól. Lucáról álmodozni hülyeség, csak azt érné el vele, hogy alaposan pofára esik. Épp mondani akartam valamit, amikor elindult a színpad felé. – Hé, Linda, most meg hova… – Nem vagyok, Linda! – csattant rám megtorpanva. – Lori a nevem, megjegyezhetted volna, minekutána három éve egy matekcsoportba járunk! Az a szerencsétlen pedig, akinek mindjárt lent lesz a bugyija a nővérem, úgyhogy szállj le rólam, mielőtt a hülye haverod megrontja! Tátott szájjal meredtem utána. Ezért kellett Lucának, hogy lefoglaljam a csajt? De hiszen ennek semmi köze Tiffanyhoz! Vége lett a Scorpions számnak, és a lámpák is felgyulladtak. A hatalmas tapsviharban és füttyögésben Luca felrántotta Linda… vagyis Lori nővérét a színpadra, és mindenki előtt megcsókolta. Tiffany olyan hirtelen termett előttem, hogy csak pislogni tudtam. – Szia, Sage! – A hapsi is ott volt vele, mindketten engem néztek. – Helló – nyögtem ki bénán, elfeledkezve róla, hogy mi folyik a színpadon. – Hát, csak köszönni akartam – mosolygott rám Tiff és a pasiba karolt. – Szia! Szerintem több mint egy percig bámultam utánuk, és közben azt kívántam, hogy öljön meg valaki. Nem akartam élni, nem akartam ezt a fájdalmat! Hogy érezhetek ilyet olyasvalaki iránt, aki nem akar engem? Arra eszméltem, hogy Rissát szólítják a színpadra. Már el is felejtettem, hogy énekelni fog. Szánalmasan gépies mozdulattal arrafelé néztem, mire meg is láttam őt, de nem odafent, épp a tömegből vált ki, és felém sietett. Könnyek folytak az arcán, amitől még rosszabbul lettem, de kiszakítottam magam a saját nyomoromból. – Mi van? – ugrottam hozzá, mire átölelt és a vállamba fúrta az arcát. – Menjünk innen gyorsan! – kérte. Habozás nélkül átkaroltam, és az ajtó felé kezdtem vezetni. – De mi van? Azt hittem, hogy énekelni fogsz, mi… – Nem énekelek! – csattant fel. – Luca elment azzal a lotyóval! – És mi van, ha… Hirtelen becsuktam a szám, mert leesett a dolog. Na, ne! Franceska és Cenzo csapódtak mellénk. – Annyira sajnálom, Rissa! – simogatta meg a karját Fran, Cenzo pedig sötét arccal meredt maga elé. Nem tudtam, mit mondjak, így csak szorítottam magamhoz Rissát, és mentem előre, hogy mielőbb kint legyünk. Nem lett jobb a helyzet, a furgonnak támaszkodva két alak smárolt, láthatóan óriási élvezettel. Megtorpantam, Rissa pedig felkapta a fejét a vállamról, ahol eddig olyan boldogtalanul sírdogált. Akármit megtettem volna érte, ha abban a pillanatban nem kell látnom az arcát, de nem volt választásom, egész közelről néztem, amint az eddiginél is jobban elfehéredik. Megremegett a szája, és új könnycseppek futottak le az arcán. – Rissa! – suttogta Cenzo óvatosan megérintve a haját, mire Rissa megrezzent, és ránézett. – Jól vagyok – súgta vissza, aztán elengedett engem, hogy ellépjen mellőlem. – Gyalog megyek haza – mormolta még, majd botladozva elindult az úton a furgonnal ellenkező irányba. Franceska egy pillanatig Cenzóra bámult, mintha látta volna rajta, amit én, majd Rissa után szaladt. – Egy szerelmes dalt akart neki énekelni! – nyögte ki Cenzo utánuk bámulva. – Tudom – feleltem szerencsétlenül. Egymásra néztünk, majd követtük a lányokat. Tudtam, hogy meg fogom bánni, ha kijövök a szobámból és itt van! Nem elég nekem a trauma Tiffany miatt, most aggódhatok, mit kezdjek azzal, hogy Rissa a legjobb barátomba szerelmes, akinek a párkapcsolat fél órát meg egy óvszert jelent. Újra feltettem magamnak a kérdést, amit két hete minden nap felteszek magamnak. Mi a francért keltem ma fel?
2.
Testvérek
„I'd listen to her 'Cause I know how it hurts When you lose the one you wanted 'Cause he's taking you for granted And everything you had got destroyed” – Beyoncé: If I Were a Boy Lori Alicia mindenképpen el akart rángatni az Aranyrögbe, holott legalább ezerszer megmondtam, hogy semmi kedvem menni. Nem mintha nagy terveim lettek volna az estére, kötelező olvasmány hegyek és néhány iszonyúan nehéz puzzle várt rám, szóval semmi olyasmi, amit a legnagyobb jóindulattal is vadnak lehetne nevezni. Ez volt bennük a jó, ugyanis nem akartam a vadságot. – Ne csináld! – hisztizett a nővérem, aki csak egy hiányzó gombnak a blúzán (amit ő maga tépett le) köszönheti a sikeres vizsgáit. – Nem mehetek egyedül, olyan béna lennék, mint te! Sajnos egy barátnője sem ért rá, ő pedig újra Luca Mangini után akart nyáladzani, ahogy teszi amióta csak úgy döntött, hogy mindig a legújabb trendeket követi. Luca Mangini számít a legnépszerűbb srácnak, tehát Alicia magának akarta őt, ilyen egyszerű a képlet. Tulajdonképpen nem értem, mit esznek azon a srácon, oké, hogy jóképű és még okos is – ezt nem tagadhatom, egész jók a jegyei ahhoz képest, hogy pasi, és hogy minden idejét hülyeségekre pazarolva tölti, kizárt, hogy ne legyen okos, ha mégis ilyen jól teljesít –, de alapjában véve egy hólyag. Sőt minden pasas egy óriási hólyag kezdve Luca Manginival és bezárólag Toby Michaelskyvel, az exbarátommal, alias életem legnagyobb hibájával. – De Luca hívott el! – siránkozott továbbra is, míg nekem szöget ütött a fejemben a gondolat. – Te nem is szóltál a lányoknak, mi? Nem mondtad nekik, hogy elhívott az Aranyrögbe! Alicia bepróbálkozott az ártatlan vagyok nézéssel, de aztán rájött, hogy velem áll szemben, így végül legyintett. – Nem kellenek azok a ribancok, hogy mindegyikük megpróbálja elvenni őt tőlem. Luca az enyém! – Néha komolyan olyan volt, mintha Alicia nem is a rokonom lenne. Minden, amit csinált érthetetlen volt számomra. Azokat a lányokat nevezte ribancoknak, akikkel együtt nőtt fel, akik két napja még itt nálunk festegették a körmüket, miközben mindenkit kipletykáltak, akit csak ismertek. Ráadásul úgy beszélt Lucáról, mintha nem ő lett volna az a srác, aki keresztülnézett rajta az elmúlt pár évben. Hiába, ezt én sosem fogom megérteni. – Légyszi gyere el, Lorindaaa! – kérlelt elnyújtva a nevem, mint valami idióta, mégsem tudtam nemet mondani neki. – Jól van – sóhajtottam. Kábé ötször gondoltam meg magamat, de végül ott voltam Aliciával az Aranyrögben. Ez volt a legmenőbb hely a városban, legalábbis a korombeliek körében, mert Luca Mangini minden pénteken fellépett itt. Jöhetett eső, hó vagy év végi záróvizsgák, ha péntek volt, ő jött a karaoke-estre. El kellett ismernem, jó hangja van, sőt egyenesen szívbemarkoló tud lenni, de csak akkor, ha valami normális dolgot énekel. Különben a zenei ízlése nem is különbözhetne jobban az enyémtől. Azt a zenét sem szerettem különösebben, amit ő és bandája játszott. A suliban mindenki csak úgy emlegette őket „a banda”, régen még Manginiék voltak, mint a Jonas Brothers (amikor egyszer megemlítettem ezt a párhuzamot, Alicia és a barátnői lekiabálták a fejem, hogy ne is merjem összehasonlítani őket, mert Luca Mangini annyival jobb), most azonban már csak a banda, lévén hogy a legidősebb testvér kilépett és Sage Norwood állt be a helyére. Mivel Aliciát maga Luca hívta meg, ragaszkodott hozzá, hogy a színpad előtt várjon rá, akkor is, ha még hatan voltak előtte. Én addig leültem a pultnál, és málnalevet ittam. Kettőt, hogy pontos legyek, mire végre történt valami. Toby beesett a barátaival. Toby és én négy hónapig jártunk együtt, mielőtt szakítottam vele. Erre többek közt azért került sor, mert nem a barátnőt látta bennem, hanem a leckeíró gépet. Meg amúgy is egy hólyag! Igazából sosem volt szerelmes belém, ez végig látszott rajta, de valamiért reménykedtem benne, hogy elkezd szeretni, ha jobban megismer. Sajnos mindig talált valamit, amivel ahelyett elfoglalhatná magát. Tobyval járni olyan volt, mint láthatatlanná válni. A focicsapat egyik védője volt, és mint minden ilyen sportőrültnek, neki is a csapat volt az első. Aztán a haverok, aztán a piálás meg a bulizgatás, csak utána én. Miket is beszélek, a kocsija is előbb volt, mint én. Nem vagyok az a típus, aki rajong a bulikért, és aki a társaság közepe, de Toby mindig is szeretett ott lenni, így kompromisszumot kötöttünk. Ő elmegy szórakozni nélkülem, cserébe romantikus randikra visz, és sok időt töltünk kettesben. Nem jött be, Toby a kettesben részt úgy értette, hogy szexelünk, én pedig… hát én nem. Ő azzal érvelt, hogy már minden haverja csinálja (és akkor mi van??), viszont nekem elveim vannak. Amíg nem érzem, hogy úgy szeret, ahogy akarom, addig nem csinálunk semmit, ezt meg is mondtam neki, mégsem
próbálkozott sosem, hogy elnyerje a szívem. Lehet, hogy maradi vagyok, lehet, hogy a szüzesség elvesztése nem olyan fontos már, mint régen, de engem nem érdekelt, mit mondanak mások. Tobyt igen. Mivel mindig nemet mondtam egyre többet veszekedtünk, aztán vádaskodni kezdett, hogy nem szeretem eléggé. Olyan hülye voltam... Igyekeztem megváltozni miatta, még pár bulira is elmentem, nem törődve vele, hogy kinéztek onnan, de nem volt az igazi, Toby mindig elérte, hogy láthatatlannak érezzem magam, ott voltam mellette, mégis egész este hozzám sem szólt, csak dumált a barátaival, aztán mikor megunta, bepróbálkozott a szexszel. Mindig egy kicsit többet engedtem neki, mert a szerelem meg az elvek valahogy ütik egymást, és az utóbbi csúfondárosan vesztésre állt. Már majdnem kész voltam mégis megtenni, hátha Toby akkor majd végre rájön, hogy szeret engem, de nem jutottunk el idáig. Az egyik bulin, amin Toby csupa izgalmasan édes dolgot suttogott a fülembe, odajött egy lány azzal, hogy beszélni akar velem. Megkérdezte, hogy mióta vagyok együtt Tobyval, mire én megmondtam, ő pedig kiábrándított. A történet lényege, hogy a bulikon, amikre egyedül ment, nem viselkedett épp hűségesen, több lánnyal is smárolt, és eggyel le is feküdt. De ez még nem a legrosszabb rész, az ezután jött, amikor ott a bulin felelősségre vontam, ő pedig azt válaszolta, hogy nem tehetett mást egy olyan hideg lotyó mellett, mint én. Hideg lotyó, pontosan ezeket a szavakat használta rám a két tucat ember előtt, akik vagy együttérzően néztek rám (néhány lány) vagy hangosan felnevettek (Toby barátai). – Ha ezt gondolod, miért nem szakítottál velem? – kérdeztem még, mielőtt teljesen kiborultam volna. Láttam valaminek a szikráját Toby szemében – megbánás, sajnálat, nem tudom –, de hamar eltűntette. – Akkor ki írta volna meg a házijaim, mi? – kérdezett vissza gúnyosan. Ennyi volt. Elkönyvelhettem magamban, hogy a pasik mind óriási hólyagok. Tudnom kellett volna Alicia első sírógörcseiből – mert megcsókolták, mégsem jártak vele, mert odaadta a szüzességét, mégis szakítottak vele, mert szeretett és mégis átverték –, ott volt a bizonyíték a családban, de nem figyeltem. Nem akartam látni az igazságot, és meglett a vesztem. De mindez már több mint két hónapja történt, így azóta visszataláltam a rendes kerékvágásba, ahonnét többet egy srác sem fog kiszakítani. Erre megesküdtem magamnak, ezért is nem olvadtam el, amikor Sage Norwood odajött hozzám. Már egy ideje figyeltem Tobyékat, akik csak egy gúnyos vigyorral jelezték, hogy észrevettek, amikor megakadt a szemem Sage-en. Az exbarátnőjét bámulta, aki nemrég szakított vele (Alicia mesélte el, csak innen tudom, különben tényleg nem szoktam a pletykákra adni), és kicsit megbántottnak tűnt, amit nem csodáltam, mert azzal a közönséges lánnyal fiú is volt, nyilván ezt rosszul esett látnia. Tökéletesen megértettem, és sajnálni is kezdtem. Legalábbis addig, amíg Luca oda nem ment hozzá. Meg akartam figyelni a srácot, de amikor Sage rám pillantott, összezavarodtam. Nem értettem, miért érzem úgy, hogy rólam beszélnek, de aztán kiderült, hogy valóban így volt, ugyanis Sage pár másodperc múlva odajött mellém. Ránéztem, de zavartnak tűnt, amitől én is zavarba jöttem egy kicsit, és elfordultam. Az volt a baj, hogy Sage határozottan édes srác, ennek pedig – a pasik mind dögök vélekedésem ellenére – tudatában voltam. – Szia, Linda! – köszönt végül, mire megint hatalmasat csattantam. Linda? Elismerem, hogy a Lorinda tényleg eléggé hasonlít rá, de ezért megbántódtam, és igyekeztem szavak nélkül jelezni, hogy menjen el. Pechemre maradt, nekem meg az kezdett járni az eszemben, hogy mit akarhat. Mivel a nevem sem tudta, kizártam azt, hogy ismerkedni akarna – meg különben sem ismerkedem olyanokkal, akik három év után sem tudják megjegyezni a nevem, azért idegenek nem voltunk –, rögtön eszembe jutott Luca és a nővérem. Talán a srác megsejtette, hogy nem engedem a nővéremet hülyeségekbe keveredni? Lehet, hogy Sage az elterelés? Az ilyen Mangini féléktől minden kitelik. A gyanakvásom majdnem teljesen felszívódott, amikor Sage elmesélte az Aranyrögös sztorit. Még kiselőadást is tartottam a történetből alsóban, mégsem szakítottam félbe, mert elég édes volt. Aztán észrevettem, hogy az exbarátnőjét nézi, és megint megsajnáltam. Komolyan, nem találkoztam még sráccal, aki ennyi érzelmet kavart volna fel bennem alig pár perc alatt. Volt a tekintetében valami, ami miatt meg akartam ölelni, de jelen volt egyfajta dacosság is az arckifejezésében, amiből úgy sejtettem, nem tartana rá igényt. Amúgy meg nem érdekeltem, láttam rajta, amikor megemlítettem Tobyt – miért csináltam? Együttérzésből? Gondoltam, megkedvel miatta? Fogalmam sincs –, teljesen hidegen hagytam. Eléggé rosszul esett a dolog. Tudom, az elveim meg minden, de akkor is! Tökre frusztráló volt, pedig rám nem jellemző a frusztráció. Mielőtt még több hülyeséget mondtam volna, inkább Alicia után néztem, aki még ott csápolt Luca lábainál. Levették a fényt, de a színpad ki volt világítva, egy lámpa fénye meg pont rajta volt Alicián, mintha valaki megrendezte volna az egészet. Nem vagyok paranoiás meg semmi, de komolyan kezdtem gyanakodni. Mit művel ez a fickó a nővéremmel? Kérdezgetni kezdtem Sage-et, ő pedig türelmetlenül válaszolgatott. Azt hitte, én akarok kikezdeni Lucával – ami azért volt vicces, mert minden észérv ellenére utáltam Lucát, amiért milliószor népszerűbb nálam –, és végül beletenyerelt a témába, amitől a plafonon voltam. – Nem való olyan lányoknak, mint te – fejezte be nyersen. A szégyen és a harag csaknem elviselhetetlen volt, fel is ugrottam, mielőtt ordításban vagy épp bőgésben török ki. Mint én? A hideg lotyó? Vajon olyan hírem van, hogy azt hiszi, nem tudnám felmelegíteni a hülye haverja ágyát? De aztán valahogy jóvátette. Sosem találkoztam még olyan férfival, aki jóvátette a hibát, amit elkövetett, de Sage csak annyit mondott:
– Úgy értem, rendeseknek, Linda. És igaz, hogy megint Lindának szólított, és én még mindig nem javítottam ki, valami újat kavart fel bennem. Teljesen őszinte volt velem, és bármennyire is kelletlen, de kedves. Meg rendesnek is tart, és… képtelen voltam elhinni, hogy úgy nézek Sage-re, mint egy srácra, akitől megsajdul a szívem, csak mert nem ismerhetem meg. Miközben Luca a nővérem bugyijába próbál bejutni. Prioritások, figyelmeztettem magam, miközben elszakítottam magam Sage-től. Mit olvadozom itt egy olyan sráctól, aki évekig észre sem vett? Csak mert egyszer kedves? Nem! Tök ugyanolyan az összes, és én többet nem dőlök be nekik! Elég volt, hogy a pasik miatt felkavarodik a nyugis életem! Így mikor Sage meg akart állítani – mégiscsak Luca csalija lett volna? – ráförmedtem valamit, és Alicia megmentésére, vagyis inkább megállítására siettem. Csakhogy nem jutottam messzire, mert az őrjöngő lánytömeg szoros falat alkotott, így csak fogcsikorgatva nézhettem, ahogyan Luca lenyomja a nyelvét a nővérem torkán, akit – legnagyobb elszörnyedésemre – egy cseppet sem zavart, hogy kábé százan lesik az intim nyelvmasszázsát. Próbáltam odafurakodni, hogy ráordítsak, mi a fenét csinál (ahogy különben mások is fel voltak háborodva, csak ők azért, mert nem tartották elég jónak a nővéremet az isteni Lucához). Felnyikkantam, amikor egy velem szembe rohanó lány a vállamnak ütközve kis híján hanyatt lökött, csak aztán láttam, hogy Sage ikertestvére, Rissa az. Általában kedves lány, most figyelemre sem méltatott, ahogy persze a barátai, a legkisebb Mangini, Vincenzo és a barátnője sem, de tőlük megszokott volt. Nem törődtem velük, mindenképp a színpadra kellett jutnom, csakhogy a lányok, akik most elindultak visszafelé, hátrafelé nyomtak engem, és legnagyobb rémületemre pont láttam Aliciát és Lucát a hátsó ajtó felé igyekezni. Elhatároztam, hogy márpedig az én nővérem nem lesz egy olyan egyéjszakás, amilyen Luca zsánere, még akkor is megakadályozom, ha keményebb eszközökhöz kell folyamodnom. Alaposan megfájdult a könyököm, és páran utánam is kiáltottak, miért bökdösöm őket, de végül csak eljutottam a hátsó ajtóhoz, amin Luca és Alicia már sikeresen távoztak, én azonban nem tehettem. Amint megérintettem a kilincset – amúgy az ajtó zárva volt –, egy nagydarab, fekete pólós pasas termett mellettem. – Ez a vészkijárat – közölte velem komoran. – Kimenni ugyanott kell, ahol bejöttél. – De most láttam, hogy Luca Mangini itt ment ki – feleltem hitetlenkedve. A pasas kicsit elvigyorodott. – Neki protekciója van. Ez a vészkijárat, csak vész esetén használható. – De hiszen Luca… – Úgy döntöttem, hogy mégsem akadok fent ezen az igazságtalanságon. – Figyeljen, vészhelyzet van! Engedjen ki! A fickó elbizonytalanodva nézett rám. – Na és miféle vészhelyzet? – A pillantása gyanakodóvá vált. – Csak nem a sztárunkat akarod zargatni? Nem vagy az ő típusa. Kedvem lett volna belerúgni, de csak a fogamat csikorgatva elszámoltam háromig. – Nem akarom zargatni, az a lány, aki kiment vele a nővérem, és… – Nem volt vészhelyzetben – zárta le a vitát a pasas, és már nem is figyelt rám, elnézett a tömeg felé. – Kimenni ugyanott kell, ahol bejöttél – morogta nekem, majd felkiáltott. – Hé, te! Ne csináld azt többet azzal a mikrofonnal… A többi beleveszett a hangzavarba, ugyanis a biztonsági ember (?) otthagyott. Szerettem volna csupa modortalan dolgot utánaordibálni, helyette magamban fortyogva elismertem a vereséget. Ezen az ajtón nem fogok kijutni. Sajnos, mire átverekedtem magam a másik oldalra, hogy ott menjek ki, már ötletem sem volt, hol keressem a nővérem. Legalább tíz perc telt el azóta, hogy eltűnt a szemem elől, ennyi idő alatt akármerre elindulhattak. Tanácstalanul kaptam elő a mobilom, hogy rácsörögjek Aliciára, de persze ki volt kapcsolva. Ilyen az én szerencsém! Vagy mégsem? Hirtelen rájöttem, hogy a parkolóban álló furgon a híres Mangini jármű, ami amellett, hogy az egyik legbénább kocsi a városban, a legmenőbb is, egyszerűen azért, mert Manginiéké. Millió és egy pletykát hallottam már róla, hogy mik szoktak folyni odabent. Még ágy is van benne! Habozás nélkül odacsörtettem a kék és fekete jármű mellé, aztán közel nyomtam a fülem az ajtóhoz, hogy hallgatózzak. Két másodpercen belül Alicia senkiével össze nem téveszthető vihogását hallottam. Egy kicsit megszeppentem. Most akkor próbáljak meg rájuk nyitni? Igaz, hogy mindenképpen meg akartam akadályozni a nővérem meggyalázását, de hogy valami olyat lássak, amitől egy életen át rémálmaim lennének, és soha többé nem tudnék ugyanúgy nézni a nővéremre? Inkább kihagytam. Helyette ökölbe szorítottam a kezem, és teljes erőmből bedörömböltem. * „Do you live, do you die, do you bleed For the fantasy
In your mind, through your eyes, do you see It's the fantasy” – 30 Seconds to Mars: The Fantasy Luca Egészen biztos, hogy egy beteg állat vagyok. Lekapcsoltam a lámpát, éreztem, hogy a csaj a lábaim közé térdel, és a gatyámmal kezd matatni, de én őhelyette az anyámra gondoltam. Na, nem róla fantáziáltam, akkor rögtön fel is kötném magam, egyszerűen csak eszembe jutott, hogy anyámnak ez nagyon nem tetszene. Nem fogná vissza magát, és olyanokat mondana Aliciára, amitől ez a tapadós liba bömbölni kezdene. Elvigyorodtam a gondolatra, majd segítettem a csajnak a gatyával. Totál amatőrnek tűnt, emiatt még inkább örültem, hogy sötétben vagyunk, így legalább fantáziálhattam másokról. Ez különben rohadtul kifinomult erősségem. Mármint a fantáziálás, ugyanis képes vagyok megkülönböztetni a lehetetlen és az olyan dolgokat, amik akár meg is történhetnének. Legújabb tervem teljesen a valóságra alapult. Olyan valóság volt ez, amiért érdemes volt beáldoznom magam egy numerára ennél a bigénél. Ő volt a kulcsa. Az biztos, hogy ember még nem szedett ki ennyi információt tíz percnyi flörtölés közben, mint amennyit én megtudtam Aliciától. Ráadásul ez olyan szupertitkos dolog volt, hogy még a szex ígérete sem csillapította a bűntudatát. – De ugye tényleg nem mondod el senkinek? – lehelte a fülembe, miután végzett a gatyámmal és az ölembe mászott, hogy átkarolja a nyakam. Valami émelyítő gyümölcsszaga volt, ami miatt legszívesebben lelöktem volna magamról. – Naná, hogy nem. – Igazat mondtam, egyelőre elég, hogy én tudom. Tudnom is kellett, ez az információ mindent megért, ez fogja beteljesíteni az álmomat. Ki a franc gondolta volna, hogy ilyen baromi szerencsém lesz ezzel? – Apám nagy bajba kerülne, a húgom meg kinyírna – magyarázta, és a szájába vette a fülemet. Amikor belenyalt, hitetlenkedve felröhögtem. Rohadtul emlékeztetett a nagybátyám, Pedro egykori német juhászára. – Mi az? – kérdezte meghökkenve. Mondhattam volna továbbra is igazat, például azt, hogy átkozottul viszolygok tőle, és jobban örültem volna, ha Sage vagy Cenzo az, aki kiszedi belőle az infókat, de ez túl sok felesleges komplikációhoz vezetett volna. Sage amúgy sem volt topon, Cenzónak meg ott volt Fran – aki anyánk által az első elfogadhatónak minősített csaj, mióta Nico, Cenzo és én „abba” a korszakba léptünk –, ráadásul ők nem voltak olyan elhívatottak, mint én. Oké, az stimmel, hogy lelkiismeretesen benne vannak a bandámban, de ők nem hoznának ekkora áldozatokat. Megdönteni egy lányt – a francba, nem is, hagyni, hogy egy csaj megdöntsön –, az egyik legnagyobb őrültség volt, amire valaha is vállalkoztam, mégis hazudnom kellett, nehogy megsejtsen valamit. – Semmi – feleltem, mire máris a számra tapadt. Ez könnyen ment, nyugtáztam keserűen, miközben átvettem az irányítást. Ha már csináljuk, akkor úgy lesz, ahogy én akarom. Elkaptam a csajt, és gyors helycserét csináltam, mire vihogásban tört ki, vagyis azt az irritáló, agyzsibbasztó hangot adta ki, ami miatt leginkább rühelltem. Évekig megúsztam, hogy túlzott közelségbe kelljen kerülnöm vele, és most ott volt, ráadásul tök feleslegesen. Egy icipicit elszámítottam magam ezen a téren, de végül is tudtam, ki fogom bírni. Elég nagy baromság lenne tőlem, ha most elküldeném, rögtön vágná, mi a szitu, mégis… Istenem, ha hallasz, ments meg! Mindig is elég jóban voltam az öreggel, és ennek most meg is lett a jutalma, a kelletlen (legalábbis az én oldalamról) afférunkat hangos dörömbölés szakította félbe. – Alicia! – hallottam a csaj húgának határozott hangját. – Neee! – nyögte a számba Alicia. – Maradjunk csendben, hátha elmegy – suttogta. – Tudom, hogy bent vagy, hallottam a hangod! – dörömbölt be megint Linda. Felnyúltam, és felkapcsoltam a lámpát. Naná, hogy baromira élveztem megtenni, de azért sajnálkozó képet vágtam. Alicia dühösen kicsúszott alólam, és megigazította a ruháit. Vetettem egy pillantást az összegyűrt pólómra, és hálaimát mormolva visszakapcsoltam a farmerem. Esküszöm, még sosem volt, hogy örültem, amiért elmarad a szex, de most kedvem lett volna nevetni megkönnyebbülésemben. Helyette csak elfojtottam az elégedett vigyoromat, miközben Alicia kinyitotta az ajtót. – Mit akarsz? – sziszegett a húgára. Linda szigorúan nézett rá, majd beljebb hajolva engem szúrt ki magának. Álltam a pillantását, és megeresztettem egy enyhe vigyort. Elgondolkodtam rajta, mit művelhetett Sage, hogy nem sikerült maga mellett tartania ezt az őrült diktátort. Valamiért biztos voltam benne, hogy az olyan típus az esete, mint a legjobb haverom. Pedig általában mindig bejönnek a tippjeim. – Szállj ki a kocsiból! Hazamegyünk! – adta ki Linda az utasítást ellentmondást nem tűrően, és közben úgy meredt rám, mint egy tigris, aki fenyegetve érzi a prédáját. Vagy a kölykét? Viheted, cicus, nekem már nem kell, mondtam volna legszívesebben, helyette nem túl meggyőzően dünnyögtem.
– De, Linda, mi csak… – Nem Linda! Lori vagyok, te rocksztárutánzat! – Elképedve néztem, ahogy kirántja a kocsiból a nővérét, és azzal a lendülettel be is zárja az ajtót, de azért az utolsó pillanatig nagyon csúnyán meredt rám. Hát, határozottan nem estem kétségbe, inkább pokolian jól éreztem magam. Sóhajtva végigfeküdtem a minifutonon és hagytam eluralkodni magamon az eufóriát. A többiek rohadtul nem fogják elhinni! Bele fogok dögleni, amiért nem mondhatom el nekik egy ideig, viszont addigra készen kell állnunk. Ideje lesz hivatalossá tennünk a bandánkat! Megvártam, amíg a csajok eltűnnek a kocsi közeléből – veszekedtek egy kicsit, de végül leléptek –, aztán visszamentem az Aranyrögbe, hogy felszedjem a bandát. Kezdett ciki lenni, hogy nincsen nevünk, sürgősen ki kell találnunk egyet. És megcsinálni a demót normálisan is, vagy ha arra nem futja, legalább frissíteni a YouTube csatornánkat. Úgy tűnt, zsúfolt lesz a nyár. Az Aranyrögben – miután nyomatékosítottam, hogy aznap nem énekelek többet – páran közölték, hogy a többiek már elmentek, így megpróbáltam telefonálni nekik, hogy mégis hova tűntek, és miért hagytak itt, de ki voltak kapcsolva. Mindannyian. Végül Nicót sikerült elérnem, hogy megkérdezzem tőle, mi van, ő mondta, hogy már hazaértek. Gyalog. Ebből egy rohadt szót sem értettem. – Rissa miatt, seggfej – közölte velem Nico. – Húzd haza a beled! – Mi van Rissával? – kérdeztem, de már le is tette. Pedig ez súlyos volt, ha valami van Rissával, azt tudnom kellett. Beugrottam a furgonba, és miközben hazafelé hajtottam, azon dühöngtem, mi lehetett. Adva volt, hogy egyszerűen rosszul érezte magát, és hazakísérték, de Nico hangsúlya mást sejtetett. Valaki bántotta volna? Ha bunkóztak vele az Aranyrögben, tutira kicsinálom az ürgét vagy a csajt. Aki Rissát bántja, az nem lehet normális! Otthon kiderült, hogy én voltam a hunyó. Eltartott egy darabig – Nicónál el kellett érnem, hogy hozzám szóljon, Cenzónál pedig azt, hogy ne zárjon ki a szobájából, illetve, ha már bent vagyok, ne akarjon szétütni –, de végül csak megtudtam, mi baja Rissának. – Egy szerelmes dalt akart ma énekelni neked, te szarzsák! – vágta hozzám Cenzo a bakancsát, majd újra kilesett a függönye résein keresztül. Nico odament mellé és ő is átkukkantott. Tudtam, mit néznek, Cenzo ablaka pont szemben van Rissáéval, és bár nem szoktunk leselkedni utána, néha rálesünk, mit csinál éppen. Ezek olyan alkalmak, amikor mi vagyunk azok az idióták, akik épp megbántották, és annyira szarul érezzük magunkat, hogy csak ahhoz van kedvünk, hogy utána leselkedjünk, hátha valamiből kiderül, már nem haragszik. A Manginiknak nem kenyere a bocsánatkérés, de kivárásban jók vagyunk. És Rissa viszonylag hamar megbocsát. – Teljesen behúzta a függönyöket – mormolta végül Cenzo, és káromkodott. Nico is elfordult, majd kiismerhetetlenül nézett rám. Vállat vontam, és igyekeztem kitalálni, mire gondolok ezzel kapcsolatban. Rissa énekelni akart nekem? Mert belém van zúgva? Ez… megdöbbentő. Nem gondoltam Rissára úgy azóta, hogy megkötöttük az egyezséget két éve. – Szerelmes beléd! – fújtatott Cenzo újra rám bámulva. – Ez nem lehet igaz! – Ja – hagyta rá Nico még mindig engem méregetve. – Most mi van? Nem fogok rámozdulni! – mondtam gyorsan. – Ajánlom is! – vágta rá Cenzo fenyegetően. A francba, mintha tehetnék róla! – Tiszteletben tartom az egyezséget! – vágtam vissza sértetten. Azért nekem is vannak elveim! – Megegyeztünk. – Ez nem pontosan igaz – Nico összefonta a karjait maga előtt, és nekidőlt Cenzo Megan Fox poszterének. – Abban egyeztünk meg, hogy békén hagyjuk Rissát. Arról nem volt szó, mi van, ha ő szeret bele az egyikünkbe. – Mi van?! – Cenzo úgy nézett rám, mint valami gusztustalan okádékra. – Ebbe tutira nem megyek bele! – Rissa őt szereti – felelte Nico rezignáltan. – De hát… a francba, miért pont őt? Hogyhogy nem téged? Te lógsz vele folyton! – Azért túlzás, hogy folyton, csak… – Hé, én is itt vagyok! – morrantam rájuk, mire rám néztek. Oké, lehet nem kellett volna közbeszólnom, de nincs annál szarabb érzés, mint amikor ezek összefognak ellenem. – Te csak hallgass! Szerelmes beléd! – Neked meg már van csajod, nem kéne nyivákolnod! – vágtam vissza, mire Cenzo még dühösebb lett. Már láttam előre, hogy megint bunyózni fogunk. Ennyit arról, hogy ez egy jó nap. – Mit fogsz csinálni? – szegezte nekem a kérdést Nico. Nyitottam a szám, de aztán becsuktam. Kapásból azt akartam mondani, hogy nem akarok semmit Rissától, de ezt nem gondoltam át eléggé. Az olyan Alicia féle csajok, akikkel eddig dolgom volt soha nem jelentettek semmit, sőt anyámon kívül még soha egyetlen nő sem jelentett semmit. Norwoodékig. Idegesen beletúrtam a hajamba, és lerogytam Cenzo ágyára. Ez tényleg probléma. Mrs. Norwood volt a legkedvesebb nő, akivel valaha találkoztam, de Rissa is ott van rögtön a dobogó második fokán, sőt lehet, hogy
mindketten elsők, bár… a lényeg, hogy nem lehetett nem kedvelni őket. Az, hogy Rissa belém esett, határozottan egy rohadt nagy gond. – Szerelmes beléd! – förmedt rám Cenzo harmadjára is, Nico pedig bólogatott. – Tudod, hogy mit kaptál ezzel? Örülnöd kellene! Ennyit arról, hogy nyugodtan végiggondolom. – Mi van, ti vagytok a Beatles*, vagy mi?! – Még a zenét is hallottam a fejemben, ahogy rájuk néztem. A francba! Felugrottam, és otthagytam őket a fenébe. Ez kurvára nem igazságos! Nem én kértem, hogy Rissa belém szeressen! Egyáltalán mikor történt? Naná, hogy mire bevágtam magam mögött a szobám ajtaját, már tudtam. Rissa mindig is kicsit furán viselkedett velem, még az egyezség előtt gondoltam rá párszor, hogy egyszer majd összejövünk, viszont mostanában nem. Az eszembe sem jutott, hogy ő esetleg gondolhat rá, mert jó csapat vagyunk így barátokként. Oké, elflörtölgettem vele, de csak néha. Ki tudta, hogy belém fog esni? Hiszen én sosem voltam annyira nyilvánvalóan oda érte, mint Cenzo, és nem is voltam a legjobb barátja, mint Nico! Ki kérte, hogy szeressen? Frusztráltan dőltem az ágyamra lelökve a félig telefirkált papírjaimat. Holnap majd megmondom Rissának, hogy szó sem lehet róla. Meg fogja érteni, nem ostoba! Felnyögtem a gondolatra. Rissa egyáltalán nem ostoba, sőt kifejezetten okos és jófej. Csak épp nekem nem kell csaj! A bandám kell, egységben és kiegyensúlyozottan, ehelyett most mi lesz? Hetekig hallgathatom Cenzót, Sage képeket fog vágni, Rissa talán besértődik és nem ír több dalszöveget, pedig most lenne rá a legnagyobb szükség. Új számok kellenek szeptemberre, meg valami normális bandanév és talán összeszedhetnénk egy új tagot is, jól jönne egy basszusgitár… A francba! Pedig olyan jó estének ígérkezett! Csak én és a fantáziám. Kitaláltam volna pontról pontra, mit fogunk csinálni, hogy végre felfigyeljen ránk a világ. Legalábbis valamilyen szinten. Ehhez kicseszettül szükség van az egységünkre! És talán egy kis külső segítségre. Valakit be kell szerveznünk, valaki olyat, aki legalább annyira hűséges, mint… Rissa. Rissa meg tudná csinálni, és ha én kérném rá, megtenné. Kivéve, ha megutál holnap, amiért elutasítom, ami valószínű. Vajon Rissa képes lenne annyira csajosan viselkedni, hogy emiatt kiakadjon rám? Elvégre épp az a király benne, hogy nem olyan hisztis elviselhetetlen vihogógép, mint például az az Alicia. Aliciáról Linda jutott eszembe… vagyis Lorinda vagy ki a fene. Lorinda és Sage jó páros lennének, és ha Rissa is igent mondana, akkor megduplázódna az esélyünk. De hogyan vegyem rá Rissát, miután elutasítottam? Jó, adva van a lehetőség, hogy nem utasítom el, hanem ez lesz az ára a segítségének, viszont ez még tőlem is húzós. Azért ennyire aljas nem vagyok, Rissával nem. Kivéve, ha – nem ebbe bele sem gondolhatok! Oké, kivéve, ha igazából járni kezdünk. A plafonra bámulva mérlegeltem a dolgokat. Rissa nem csúnya, akár még kívánni is tudnám, sőt, előfordult már, hogy elképzeltem meztelenül. Nem is lenne rossz, ha nem lenne annyira ártatlan. Az tuti, hogy még szűz, hiszen még pasija sem volt soha. Eddig azt hittem, hogy azért, mert a hat bátyján kívül az enyémek is elijesztenek minden esetleges jelentkezőt, de most átgondolva, talán nem is akart mást, csak engem. Mióta tarthat ez? Akkor még biztosan nem volt belém zúgva, amikor leteszteltük, melyikünk csókjától ájul el legjobban, mert akkor semmi különösebb reakciót nem mutatott, ráadásul azt mondta, mindhárman ugyanolyan jól csókolunk, így azután meg is kötöttük az alkut, hogy nem mozdul rá egyikünk sem… az tuti, hogy nem tagadta volna le az érzéseit pont akkor, amikor én is éreztem valamit iránta! Pontosítok, amikor azt hittem, hogy szerelmes vagyok belé, mert az a kijelentés, hogy most nem érzek semmit iránta, nem állná meg a helyét. A legegyszerűbb az lesz, ha szemtől szemben megkérdezem tőle. De előbb ledumálom Cenzóval és Nicóval, mégiscsak fő a békesség. Viszont arról, hogyan fognak kiegyezni azzal, hogy Rissa engem választott, fogalmam sem volt. Majd holnap kiderül, gondolom. * The Beatles – She Loves You című számára utalt Luca.
3.
Remény
„I can’t speak I’m terrified cos if I Say the wrong thing You might see how hard I’m trying Is this made up or true love? Is this true love?” – Keisha ft Katy Perry: True Love Rissa Annyira szégyelltem magam, hogy egész éjjel nem tudtam lehunyni a szemem. Hogy csinálhattam ekkora bolondot magamból? Sírni mindenki előtt, mint egy gyerek, aki nem kapta meg a játékot, amire vágyott… Nem, ez annyira nem jellemző rám! Nemcsak, hogy az Aranyrög összes vendége előtt járattam le magam, hanem Cenzo és Franceska előtt is, akik most megtudták, hogy Lucának akartam énekelni. Totális leégés. A végigbőgött éjszaka után kiapadtak a könnyeim, és miután rendbe hoztam magam a fürdőben, kiléptem a folyosóra… ahol majdnem átestem az ajtóm előtt térdelő Stormon. – Mégis mi a fenét csinálsz itt? – kapaszkodtam meg az ajtófélfában, nehogy elzuhanjak. Bátyám vörös arccal tápászkodott fel a földről és bár fölém magasodott, valahogy kisebbnek tűnt, mint szokásosan. – Én csak… – beletúrt a szőke hajába, és erősen próbált kigondolni valami magyarázatot. – Hallgatóztam – mondta végül. Már épp nyitottam a számat, hogy válaszoljak valamit, amikor Bradley lépett ki a közös szobájukból. – Jól van, most átveszem… á, jó reggelt, Rissa! – váltott át suttogásból normális hangsúlyra, amikor észrevett. Aztán Storm képére nézett, majd vissza rám. – Lebuktunk? – Miért hallgatóztok a szobám ajtajánál? – tettem fel a költői kérdést. Persze tudtam, Sage vagy anya biztosan elmondták, hogy miért jöttem haza sírva előző este. Remek! Azonban elnézve a tétován álldogáló bátyáimat, nem tudtam neheztelni. Elmosolyodtam, hogy megnyugtassam őket. – Semmi bajom, oké? Sage felkelt már? – A válaszukat sem várva nyitottam be a tesómhoz, akinél megint teljes sötétség honolt. – Alszol? – Nem lehetett megállapítani, amióta Tiffany szakított vele. – Mártsuk meleg vízbe a kezét? – kérdezte Bradley Stormtól, aki halkan helyeselt. Valamiért azt hitték, hogy csak, mert bejött ez a trükk, amikor Sage tizenkét éves volt, akkor most is bejönne. Mindenesetre lehessegettem őket a konyhába, és átbotorkáltam Sage szobáján az ablakig, ahol kinyitottam a spalettákat. A tesóm mélyen aludt az oldalára fordulva. A haja majdnem teljesen eltakarta a szemét, a zenelejátszójának fülhallgatója pedig rátekeredett a nyakára. Kíváncsiságból elszedtem tőle, és megnéztem, milyen zenéket hallgatott elalvás előtt. Ahogy sejtettem is, csupa sötét, összetört szívűeknek való számmal volt feltöltve, ezért némi töprengés után kicseréltem az iPodjainkat, majd bekapcsoltam neki a saját zenéimet. Vártam pár másodpercet, hátha felébred, de mivel nem tette, hagytam neki egy rövid üzenetet, csak azután mentem le a földszintre. Csak anya és Sage aludtak még, Storm, Bradley, Dylan meg apa a konyhában voltak, és épp rólam tanakodtak. – Be kellett volna nyomnom a fejét a klotyóba, amikor még én is a gimibe jártam – morgott Storm (természetesen Lucára utalva, nem az én fejemet akarta). – Átmegyek, és eltöröm két ujját – kontrázott rá Bradley. – Rissa kiválaszthatja, melyik kettőt. – Nem hiszem, hogy Luca tudná, miért csinálod – jegyezte meg Dylan, apa pedig próbálta lenyugtatni őket. – Srácok, majd Rissa elintézi a dolgokat Lucával. Ahogy látom, semmi nagy dolog nem történt idáig. – Nem hát – kapcsolódtam be, mire Storm és Bradley felém kapták a fejüket, Dylan rám mosolygott az újságjából, apa pedig biccentett. – Jobban vagy, Hétszínvirág? – Bólogattam és kivételesen eltekintettem a ténytől, hogy az ötéves korombeli becenevemen szólít. – Hm, palacsinta lesz? Storm és Bradley látszólag nem tudták eldönteni, hogy a palacsintatészta fölött csorgassák-e a nyáluk, vagy velem foglalkozzanak. Mindenesetre sóvárgó szemmel meredtek az apa kezében lévő serpenyőre, miközben apa felém fordult. – Akarod, hogy szív alakúra süssem neked? Hitetlenkedve néztem Dylanre, aki a szemét forgatva vigyorgott bele az újságba. Ha még nem mondtam volna apa és a bátyáim többsége szerint én megrekedtem valahol a tizenkét éves kislány szintjén, ahol még bulis a szív alakú palacsinta, meg amikor még problémát jelent, ha kilátszik az ember lányának háta a felsőből. – Nem, nem kérek palacsintát – döntöttem el.
Éhenkórász bátyáim rám meredtek. – Rissa, remélem, hogy ez nem valami anorexiás szarság – kezdett bele komolyan Storm, miközben Bradley azt ordította, hogy: – Nehogymá’ amiatt a gizda Luca miatt le akarjál fogyni, tök jó bőrben vagy! Apa pedig megdermedt, mintha összetörtem volna a szívét, azzal, hogy nem kérek a palacsintájából. – Ennek semmi köze Lucához – mondtam higgadtan. – Csak ahhoz, hogy nem vagyok éhes. Futni megyek. Storm és Bradley még meredtek rám pár másodpercig, aztán Storm lecsapott. – Akkor az enyém lesz az első palacsinta! – Ez nem ér! – nyavalygott rögtön Bradley, mire apa próbálta lepisszegni őket, mondván anya még alszik, így ez kihasználva elslisszoltam. Nagyjából ilyen egy átlagos szombat reggel nálunk, a bátyáim majd’ meghalnak valami kajáért, mintha egész héten semmit nem ettek volna, így apa napja palacsintasütésből (reggel), pizzarendelésből (délben) és valami mikrós kaja tömeges mennyiségű kiolvasztásából (vacsorára) áll. Az a helyzet, hogy anya nem tud főzni, így mind a heten szemétkaján nőttünk fel, és persze apa palacsintáján, csakhogy apa menő fogorvos, akinek annyi a munkája, hogy csak keveset van itthon, emiatt maximum hétvégén ér rá főzni. Anyával más a helyzet, ő egész nap itthon van, hiszen zeneszerző és zongoraművész (és néha zongoraórákat is ad gyerekeknek), de attól még ő is dolgozik, belefeledkezik a munkájába, és ha nem akarunk éhen halni, akkor muszáj rendelnünk valamit. Szóval otthagyva a palacsintára kiéhezett bátyáimat, elmentem futni. Illetve elfutottam a legjobb barátnőm, Lynn házáig. Mivel nem szeretek csendben futni, Sage zenéit hallgattam közben, így majdnem sírva fakadtam, mire elértem odáig. Egyáltalán nem csodáltam, hogy Sage nem akar kimozdulni a szobájából, ha ezt a mixet hallgatja. Lynn már a házuk előtti feljárón gördeszkázott, ahogy néztem egy gyerekszánkón ugratott át újra meg újra. Mivel nem viselt védőfelszerelést – nem szokása –, nem szóltam hozzá, amíg meg nem állt egy pillanatra. – Szia! – köszöntem, és azt hiszem, hogy ez az egyetlen szó mindent elmondott rólam. Alaposan megnézett, és hitetlenkedve megrázta a fejét. – Mi történt? – Intett, hogy üljünk le a virágágyások mellé, úgyhogy lerogytam, és nagyjából egyszuszra elmeséltem az egészet. Lynn és én azóta vagyunk legjobb barátnők, amióta Tony bemutatta nekem az egész focicsapatát, akkoriban volt Lynn a legújabb tagjuk, és nagyjából ő a legkirályabb lány, akit csak ismerek. Annalynn Elizabeth-nek hívják igazából, de utálja a nevét, mert szerinte túl lányos, ő pedig nem az. Mármint elméletben, hiszen focizik, gördeszkázik és rajtam kívül csak fiúbarátai vannak, gyakorlatilag azonban ő az egyik legszebb lány a suliban, még annak ellenére is, hogy nem sminkel, és nem hord mást csak farmert és pólókat. Rossz nyelvek szerint leszbikus, de ez hülyeség, egyszerűen csak nagyon megbántották, amikor másfél éve írt egy szerelmes levelet, a srác pedig azóta is gúnyolódik rajta emiatt. Pont eme régi sérelme miatt gondoltam, hogy meg fog érteni. – Egyszerűen nem hiszem el, hogy képes lettél volna énekelni annak a nyálas szájú Mangininak! – nézett rám hitetlenkedve a várt vigasztalás helyett. – Miért pont neki? Miért nem a másiknak, akit meztelen szoktál nézegetni? – Az csak egyszer fordult elő! – ellenkeztem elvörösödve. Na, igen, Cenzo ablaka az enyémmel szemben van, és néha elfelejti behúzni a függönyét. Teljesen véletlen, hogy épp kinéztem, amikor ő belépett egy szál törölközőben, amit aztán ledobott magáról… és hát mindent láttam. – Ez az utolsó évem Lucával, azt akartam, hogy tudja, mit érzek iránta. – De most akkor tudja? Mert ha nem, totál nem hibáztathatod, amiért megfektette a vihogós ribancot. – Nem hibáztatom – nyögtem fel a gondolatra. – Csak látni, hogy még az az Alicia is megkaphatja, csak én nem… – Állj! – kiáltott fel Lynn, amivel a frászt hozta rám. – Csak összejöttek egy éjjelre, igaz? Nem járnak, még nincsenek veszve az álmaid – forgatta a szemét. – Tudom – hagytam figyelmen kívül a gúnyolódását. Sosem kedvelte Lucát túlzottan. – De annyira közel voltam, talán, ha… – Már nem azért, de mi lett volna, ha hall énekelni? Te lettél volna az egyik csaj, aki hétről hétre bepróbálkozik vele. – De… Fájdalmasan realizálódott bennem, hogy Lynnek igaza van, én is ott lettem volna a sorban. Mégis mit gondoltam?! Jobb is, hogy nem jutottam el az éneklésig, szánalmas lett volna! – Most megbántottalak? – kérdezte Lynn ide-oda tologatva a deszkáját. – Nem, dehogy – nyugtattam meg. – Igazad van. Bocs, hogy nem szóltam róla, mit tervezek. – Semmi vész, ez mégsem olyan kaliberű történet, mint az, hogy Cenzónak pénisze van! – nevetett fel. – Na! – ütöttem vállon, de azért vele nevettem. Amúgy ez az egyik legjobb dolog Lynnben, más lányok tökre furán néznének rám, ha vállon öklözném őket – rossz szokás, amit a bátyáimtól vettem át –, Lynn azonban még vissza is üt, mégis lehet vele beszélgetni a csajos
dolgokról is, és szerencsére sosem akart kikezdeni egyik bátyámmal sem, mint az összes többi lány, akivel valaha is barátkoztam. – Tök ciki lesz találkozni vele – sóhajtottam végül. – Ki fog röhögni. – Nem hiszem – rázta a fejét Lynn. – Ő nem akkora rohadék. – Mint Shawn, akinek Lynn a szerelmes levelet írta, barátnőm nem mondta ki, de rá gondolt. Néha el szoktam gondolkodni rajta, vajon még mindig szerelmes-e belé, de eddig még nem mertem megkérdezni. A mobilom rezegni kezdett a zsebemben, így elővettem, hogy ránézzek az üzenetemre. – Cenzótól jött – mosolyodtam el. – Azt kérdezi, megyek-e moziba vele és Frannel. – Tehát nem akar kerülni engem, ennek örültem. – A srác totál odavan érted – vigyorgott rám Lynn. – Barátnője van – ráztam a fejem. – Franceska, rémlik? – Nem igazán. Az a csaj annyira szürke, hogy még az agyamban is csak egy hatalmas szürke paca maradt belőle. – Franceska tök kedves – magyaráztam, miközben nemleges választ írtam Cenzónak, hiszen mégsem lehettem a felesleges harmadik a randijuk közben. – És jól is néz ki, meg tök jók a cuccai – soroltam. – Kit érdekelnek a cuccai? Ugyanolyanok, mint mindenkié. Tiszta katalóguslány. Lefogadom, hogy csak néhány kacsintásra lenne szükséged, és megkaphatnád Cenzót. Mi a gáz vele? Ugyanúgy néz ki, mint Luca, csak nem annyira sunyi és egoista. – Luca nem sunyi és ego… na, jó, igen, de ő olyan… tudod, nem dönthetem el, hogy kit akarok szeretni. Ő az. – Még el sem küldtem az üzenetet, bejött egy másik. Megnyitottam. – Nico – informáltam Lynnt. – Azt akarja tudni, hogy áll-e még a filmnézős délutánunk. Kikölcsönözte a Skarlát betűt Demi Moore-ral, meg a Szép reményeket, ami… – Nem kell ám felolvasnod az egészet – intett le Lynn. Vállat vontam, és visszaírtam, hogy oké a programunk. Amúgy ez az üzenetmagyarázás szintén a bátyáim miatt ragadt rám. Folyton tudni akarják, hogy kik üzennek nekem és miért, az évek alatt már megszoktam, automatikusan elmondom. – De azért érdekes ez a Nico gyerek is. Miért akar mindig veled lógni? – Mert barátok vagyunk – vágtam rá, mert ebbe aztán végképp nem akartam romantikus dolgot belevinni, túl friss volt még az a seb. – Még mindig csináljátok azt az adaptációs izét? – Igen, bővítjük az általános műveltségünket azzal, hogy megnézünk minden könyvből készült filmet, amihez csak hozzájutunk. Mi a baj ezzel? – Semmi – somolygott Lynn. – Csak annyi, hogy kicsit fura, hogy a srác mindent megnéz veled zokszó nélkül. Még az Alkonyatot is! – Kíváncsi volt, miről beszél mindenki – magyaráztam, de elvörösödtem, mert amikor megnéztük egyhuzamban mindhárom filmet, és Nico egy zokszót sem hallatott (pedig még az én nyálmércémet is kiütötte kicsit), én is arra gondoltam, hogy talán kedvel engem. De aztán kiderült, hogy nem. Lynn tudta ezt, mégis vigyorgott. – Szerintem nem véletlenül tartanak a legszerencsésebb csajnak a suliban, Nico azért már valami lenne… – Cenzo is valami lenne – vágtam rá. – De sosem lesz, ahogy Nico se. Sőt még Luca sem, az egész Mangini család tojik a fejemre! – Azért ezt nem mondanám. Még elbeszélgettünk pár percig, aztán úgy döntöttem, hazamegyek. Sokkal jobban lettem, most, hogy kiderült, Cenzo és Nico nem akarnak kerülni az előző esti (le)bőgésem miatt. Persze abban nem is reménykedtem, hogy Luca nem tudta meg az egészet, de abban igen, hogy úgy csinál majd, mintha mi sem történt volna. A többi lánnyal is mindig úgy csinált, némán üzenve, hogy okés volt az éjszaka, de most már kopás. Hú, lehet, hogy tényleg egy mocskos dögöt szeretek? Viszont velem nem tenne ilyet. Mármint nem is feküdnék le vele csak egy éjszakára, amit én szeretnék tőle, az sokkal több ennél. Együtt járni vele, esélyt adni neki, hogy belém szeressen, mert az teljesen biztos, hogy jelenleg nem úgy érez irántam. Épp ezért is csodálkoztam, amikor hazaértem, és ott találtam a feljárónkon a gitárjával. Na, nem azon, hogy ott ül, és csak úgy random penget, hanem a mindenféle hülyeség miatt, ami eszembe jutott arról, hogy biztos rám vár, mert szerelmet akar vallani, és egyéb képtelenségek. Nem is értem magamat ilyenkor. Tehát, mivel úgy véltem, hogy semmi köze nincs az ottlétének hozzám – Luca szeret mindenfelé elmélkedni, semennyire sem furcsálltam, hogy a feljárónkon teszi –, csak köszöntem neki, és már mentem is volna be a házba, amikor felugrott. – Hé, Riss, beszélni akarok veled! – Igen? – torpantam meg, és azzal a lendülettel el is nyomtam mindenféle hülye hangot, ami azt szajkózta, most fog szerelmet vallani. Vagy megcsókolni. – A tegnap estével kapcsolatban – mondta közelebb sétálva. Lazának tűnt, de a szemébe nézve láttam, hogy kicsit kényelmetlenül érzi magát. Hála ennek, én borzasztóan rosszul éreztem magam, tudtam, hogy el fog utasítani, mintha eleve nem tette volna meg akkor, amikor felszedte Aliciát.
– Figyelj, hülye voltam – hadartam a kikopott farmerjét bámulva, ami csak a térdéig ért –, nem kellett volna jelenetet rendeznem. Mármint, tudom, hogy nem láttad, mert már nem voltál ott, de Cenzo biztos elmondta… Sajnálom, oké? Ne érezd kényelmetlenül magad, az én hibám volt. Luca rám pislogott. – Igazából… – Nem, tényleg nem kell semmit mondanod. Barátok vagyunk, és nekem jó így, komolyan! – Kezdett egyre cikibb lenni a helyzet, főleg, hogy Luca most már el is vigyorodott. Remek! – Hát… bemegyek – közöltem vele végül. Szerintem már teljesen vörös lehettem, és ez csak fokozódott, amikor nem mozdultam. Mármint tudtam én, hogy be kéne mennem, de még annak ellenére is, hogy furán nézett rám, nem tudtam elszakítani róla a tekintetem. A gitárjával a kezében, a piros pólójában, a szanaszét álló hajával hihetetlenül dögösen nézett ki, és én szerettem. – Azt akarod, hogy ne mondjak semmit? – kérdezte végül egy olyan mosollyal, amitől totál elgyengültek a térdeim, de tartottam magam, mert akkor sem akartam az a lány lenni, aki egyetlen mosolyáért térdre borul előtte. – Nem. Mármint igen. Ne mondj semmit, úgy nem olyan ciki – hadartam. – Rendben – bólintott. – Rendben – vágtam rá. Továbbra is úgy nézett rám, mintha még sosem látott volna. Alaposan áttanulmányozott, én pedig hagytam, mintha csak valami érdekesség lennék, holott öt éve ismertük egymást. Több mint elégszer láthatott, mégsem nézett meg soha. Ez már veszett ügy. Kiszakítottam magam a bámulásából, és már készültem elfordulni, amikor letette a gitárját a földre, és átlépett felette, hogy közelebb jöjjön hozzám. Elakadt lélegzettel néztem, mi a fenét csinál. Letette a földre. A gitárját. Azon sem lepődtem meg volna jobban, ha a nadrágját tolja le (na, jó talán), aztán már ott is volt előttem, végképp nem hagyva lehetőséget a levegővételre. Fél kézzel elsimította az arcomból a copfjaimból kiszabadult hajszálaim. Sokféleképpen ért már hozzám, de még sosem simított végig az arcomon, sosem érintett meg ilyen gyengéden. Tökre hülyét csináltam magamból, amikor nem bírtam tovább, és élesen beszívtam a levegőt. Próbáltam szabályozni magam, de nem ment, cikisen zihálni kezdtem. Luca rám mosolygott. A szemeiben láttam valami kis csillogást, amit még soha, legalábbis nem akkor, amikor rám nézett. Már olyan közel volt, hogy féltem, megérzi a leheletemet az arcán, de úgy tűnt, nem érdekli, az egyik kezét az arcomon tartotta, a másikkal megfogta az egyik copfomat és egy picit meghúzta. Fogalmam sem volt róla, mit csinál. – Édes vagy – közölte hirtelen, és a két kezébe fogta az arcomat. – Luca… Meg akartam kérdezni, mit, vagyis inkább, hogy miért csinálja, amit, de nem jutott rá időm, mert lehajolt egy kicsit és megcsókolt. Az ajkaim automatikusan reagáltak az övére, viszont a testem többi része, mintha sokkot kapott volna. A gyomrom háborgott, de nem olyan hányingeres módon, hanem mint mikor nagyon ideges voltam, ráadásul izzadtságcsepp folyt végig a homlokomon. A szemem sem csuktam be, így közvetlen közelről láthattam, ahogy ez a tökéletes, gyönyörű srác épp engem csókol. Ez totál nem stimmelt! – Mégis mit művelsz?! – löktem el magamtól hevesen. Még mindig ziháltam, de már nem zavart, mert tökre dühös lettem. – Azt hiszed, hogy velem is játszadozhatsz? Ismerlek, Luca Mangini, mit forgatsz a fejedben?! Igazán döbbentnek tűnt, amiért kiabálok vele, de engem nem zavart, mert ezzel tudtam mit kezdeni. Ez volt ő, végre a manipulatív vigyorai nélkül. – Mi? Te kérted, hogy ne mondjak semmit! – Igen, mert nem gondoltam volna, hogy meg akarsz csókolni! Ez nem volt szép tőled! Tudod, hogy én nem vagyok olyan lány! – Még mindig úgy nézett rám, mintha fogalma sem lenne, miről beszélek. – Most meg mi ütött beléd? – kérdezte végül zavartan. – Azt hittem, hogy ezt akarod. – Sajnálatcsókokat tőled, Luca? Bocs, de kihagyom, ennyire nem vagyok kétségbeesve! – Csak, hogy tisztázzuk, nem sajnállak – vágta rá Luca. – Csak ki akartam próbálni… – Hát, én nem az a lány vagyok, akit először kipróbálsz, és csak azután döntöd el, hogy akarod-e vagy sem! Mégis minek nézel engem? – Ó, ne észre sem vettem, hogy csípőre tettem a kezem, mint valami hisztérika! Gyorsan leeresztettem, és csak néztem rá válasz után kutakodva. – Akkor mit akarsz? – kérdezte végül. – Nem értelek. – Épp ezért mondtam, hogy felejtsük el – legyintettem. – És mi van, ha nem akarom elfelejteni? – nézett rám most mosoly nélkül. Komolyan beszélt, bár még mindig sütött róla az értetlenség. – Tudni akarom, hogy mit vársz tőlem, Riss. Most akkor mit érzel irántam? – kérte számon. Hitetlenkedve megráztam a fejem. Ez tutira nem az a romantikus beszélgetés, amire mindig is vágytam.
– Szerelmes vagyok beléd – vágtam a képébe. – Nem abba a hülye szerepbe, amit játszol az időd nagy részében, hanem abba a Lucába, aki leül a buszmegállóba dalszöveget írni, és lekésik három buszt, mert még csak észre sem veszi, hogy az élet továbbra is zajlik körülötte! Abba, aki mindennél jobban szereti a zenét, és aki belebetegedne abba, ha nem énekelhetne! Abba, aki egyszer szenvedélyesen győzködött arról, hogy tényleg híres lesz, és tinilányok ezreinek lesz a szobájában a posztere! Nekem nem kellenek a hülye vigyorok, a macsó kacsingatások és a semmitmondó csókok, amit minden érted rajongó csaj megkaphat! Igazából nem kell semmi, csak hogy ne változz meg felém. Nem baj, ha sosem fogsz úgy érezni irántam, ahogy én irántad, csak ne csináld velem is azt a játszadozást. Képes vagyok csak a barátod lenni, mint eddig is. Hú, teljesen kifulladtam, ráadásul a szövegem felét azonnal visszaszívtam volna. – Értem – mondta lassan Luca. Az arca kiismerhetetlen volt. – Akkor csak két kérdésem lenne. – Halljuk – sóhajtottam frusztráltan. – Mióta szeretsz? – Nem számítottam ilyen nyílt kérdésre, de végül is, miért ne válaszolhatnék. – Nagyjából az első találkozásunk óta. – Ámulva nézett rám, így hozzátettem. – Zenéltetek, abbahagytad az éneklést, hogy ráförmedj Cenzóra, ne röhögjön már a nyuszis pizsamámon, aztán énekeltél tovább. Picit elmosolyodott, és teljesen felderült az arca. – Emlékszem. Mi lett azzal a pizsivel? – Vállat vontam. Azt hiszem, még azon a hétvégén megszabadultam tőle. – Mi a másik kérdésed? – Eljönnél velem valahová ma este? Egy randira, úgy értem. Rajtam volt az elképedés sora. Figyelmesen néztem rá jelek után kutatva, hogy csak viccel, vagy épp színészkedik, de semmit nem láttam rajta, komolyan beszélt. Amikor elmosolyodtam, és megkérdeztem, mégis hová mennénk, olyasmit éreztem, amit újdonság volt az eddigi viszonzatlan szerelmemben. Remény ütötte fel a fejét, és végigparázslott a testemben. Arra gondoltam, talán mégiscsak jól sült el a beszélgetésünk. Talán még belém szerethet. * „And I still see your reflection Inside of my eyes That are looking for purpose They're still looking for life I'm falling apart I'm barely breathing With a broken heart That's still beating” – Lifehouse: Broken Sage Ezernyi gondolat lepte el az agyamat, amikor megláttam a mobilom kijelzőjén Tiffany szexi képét. Engem hívott! Ő engem! Mit jelent ez? Talán meggondolta magát? Rájött, hogy az az izomagyú nem is való hozzá? Azért hív, hogy megmondja, tévedett és mégis szeret? Tudtam, hogy így lesz! Tudtam! Aztán persze kiderült, hogy tévedtem. Őrülten gyorsan belehallóztam a mobilba – elég kétségbeesetten, nem úgy félvállról, ahogy kellett volna –, és majd szétvetett a boldogság, amikor meghallottam az édes hangját. – Szia, Sage! Ugye nem zavarlak? – Zavarni? Miben? Rissa iPodjának hallgatásában? – Nem, dehogy – mondtam gyorsan, mire belekacagott a telefonba. – Ó, szerencsére, már azt hittem, hogy van nálad valaki… – Mi? – kérdeztem értetlenül, de már folytatta is. – Nagyon hiányzol, Sage, ezért is örültem tegnap, amikor láttalak azzal a lánnyal, azt gondoltam, hogy végre barátok lehetünk most, hogy neked is van valakid. De akkor most mi van? Jársz azzal a lánnyal, vagy nem? – Hitetlenkedve meredtem magam elé. Látott Lin… vagyis Lorival tegnap este, és most érdekelni kezdte, mi van velem? És mi az, hogy barátok? Totál nyilvánvalóvá tette, hogy nem akar barátkozni velem, sőt! De akkor… csak nem féltékeny lenne Lorira? Egy csajra, akivel pár percig, ha dumáltunk? – Uh… hát még nagyon friss az egész – mondtam végül hezitálva. Nem akartam nemet mondani, de azért igent sem. Döbbent csend volt a vonal másik végén. Nem tudtam eldönteni, hogy akkor ez most jó vagy rossz. – Örülök – mondta végül hamis vidámsággal. Ez az! Féltékeny! Ne is próbálj átverni Tiff, ahhoz túl jól ismerlek! – Sosem gondoltam volna, hogy pont azzal a lánnyal… jaj, nem mintha nem lenne csinos, nagyon… aranyos.
– Igen – mondtam közömbösen, de közben vigyorogtam, hiszen úgysem látta. Azzal a lánnyal, mi? Lefogadtam volna, hogy tudja a nevét! – Lori nagyon jófej. Igazából mindig tetszett, tudod, egy matekcsoportba járunk már három éve… – Sosem beszéltél róla – jegyezte meg Tiff egy kis éllel a hangjában, majd mielőtt válaszolhattam volna, felkacagott. – Jaj, mennem kell, Hank habfürdőt öntött a jakuzziba, óriási bulinak ígérkezik… egy pillanat, kicsim, mindjárt átveszem a fürdőruhám, csak leteszem a telefont! Fintorogva eltartottam a fülemtől a mobilt. A szívem darabkái fájdalmasan megvonaglottak. Méghogy Hank! Micsoda paraszt név! És mit csinál Tiffanyék jakkuzijában délelőtt tízkor? Az nem lehet, hogy nála töltötte az éjjelt! Hiszen két hete szakítottunk! – Sage, ott vagy még?! – kiabált ezúttal nekem. – Itt – feleltem legyőzötten. Hogy képes ilyen kegyetlen lenni velem? Miért említette meg, hogy ott van az az izomagyú Hank? Vajon komolyan azt gondolja, hogy én is olyan hűtlen dög vagyok, mint ő, és máris fura, stréber csajokkal kezdtem el randizni? – Annyira jó volt beszélni veled! – Úgy hangzott tényleg örül. – Ha komolyan összejön azzal a lánnyal, elmehetnénk egy duplarandira, mit szólsz? Annyira hiányzol! A háttérben placcsanás. Az izomagyú medveszerűen röhög. Tiffany újra édesen felkacag. Sage kis híján kirakja a reggelijét a padlóra. – Mennem kell! – nyögtem ki háborgó gyomorral, és megszakítottam a hívást. Még büszke is lehettem volna magamra, amiért én tettem le a korábbi könyörgő hangvételű hívásaim után, amiket mind Tiff fejezett be kegyetlenül rövid időn belül, de ehelyett borzalmasan szar érzéssel a mellkasomban bámultam a kijelzőmet. Meg akartam halni. Megint. Már majdnem hanyatt dőltem az ágyamon, amikor Rissa cetlijére esett a pillantásom. Sage, ha ma sem kelsz fel, mire hazaérek, szétrúgom a segged (de azért szeretlek)! Rissa Tudtam, hogy képes lesz rá, így mégsem dőltem le, inkább felálltam, és eltöprengtem, mihez kezdjek az üres szombatommal. Vagy az üres életemmel. Akármennyire is szánalmas volt a merengésem, nem örültem neki, amikor Bradley berontott a szobámba. – Gyere, ha szét akarod verni a pofáját! – fröcsögte, mire értetlenül néztem rá. Leesett az álla. – Hugi, azt akarod mondani, hogy nem hallottad? Storm látta, hogy Mangini lesmárolja Rissát! Itt vér fog folyni! – azzal diadalordítást (?) hallatva kirohant nyitva hagyva maga mögött az ajtómat. Bár inkább szúrtam volna ki a szemem egy golyóstollal, mint hogy meglássam Rissát smárolni valakivel, azért követtem Bradleyt, mert nem tudtam, melyik Manginiról beszél. Cenzo vagy Luca? A lépcsőn Rissába botlottam, felfelé tartott Stormmal a nyomában. -… mégis hogy gondoltad, hogy ott kint, ahol akárki megláthat, mintha csak… – Sage! – mosolygott rám Rissa figyelmen kívül hagyva Storm folyamatos morgását. – Randira hívott! El tudod ez hinni? – azzal megölelt. – Uh, ki? – kérdeztem meg. Nevetve húzódott el, mintha hülyeség lett volna, amit kérdeztem. – Luca, ki más? – Nem várt a válaszomra, csak indult tovább a szobájába Stormmal a nyomában. – Egyáltalán mióta jársz te randikra? A bátyád vagyok, igazán szólhattál volna, hogy… A maradékot nem hallottam, mert ők eltűntek fent, én pedig leértem a lépcső aljába, ahol hallottam Luca hangját. – Csak elmegyünk valahová, ahol kettesben lehetünk – magyarázta, mire Bradley leordította. – Kettesben a francokat! Lenyomom a torkodon azt a gitárt, ha egy ujjal is hozzáérsz… – Bradley! – Anya hangjára bátyám elhallgatott. Közelebb érve még épp láttam, ahogy fenyegető, kitöröm a nyakad, amikor nem figyelsz oda mozdulatot tesz Luca felé. Haverom elég hülyén festett a fotelben ülve, miközben egyik oldalról Bradley vicsorgott rá, a másikon Dylan nézegette komoran, vele szemben pedig apa ült a kanapén anya mellett és úgy nézett ki, mint amikor Rissa közölte vele, többet nem vesz fel kisállatmintás ruhákat. Egy világ omlott össze benne. Nem azért, de gondolhatta volna, hogy Rissa is fog randizni, hiszen már nekem is ott volt Tiffany. Bár elnézve Luca óvatos, de magabiztos vigyorát, én is azt gondoltam, kizárt, hogy Rissa közelébe engedjem. Lehet, hogy jó barát, de a csajokkal egy tuskó. – Sage! – ugrott fel a fotelből, amikor meglátott (lefogadom, hogy a nagy vigyorgás mögött rendesen be volt tojva Bradley öklétől). – Beszélnünk kell a… Bradley visszalökte. – Várjá’ csak! Még nem fejeztük be! – Bradley! – ezúttal apa szólt rá, de olyan hangon, mintha kísértetet látott volna. – Ne lökdösd Rissa barátját! – Ez csodálatos – sóhajtotta anya boldogan. – Olyan szépek lesztek együtt. Mit szólt hozzá az édesanyád, Luca? – Bátyáim és apa hitetlenkedő pillantást vetettek rá, Luca viszont megkönnyebbültnek tűnt. – Még nem mondtam neki semmit, de nagyon szereti Rissát, szerintem örülni fog.
Anya egyetértően bólintott, a többiek még mindig bambán néztek, így Luca kihasználta az alkalmat, és magához ölelve a gitárját felugrott, mielőtt Bradley visszalökhette volna. Szerencséjére a bátyám reflexei nagyjából egy lajháréival egyenlőek, így sikerült odaérnie mellém. – Hé, beszélhetünk? Fontos. Vállat vontam, mire gyorsan elindult felfelé a lépcsőn. Pechére Storm még a folyosón győzködte Rissát – vagyis Rissa ajtaját –, így kapott egy újabb adagot a Norwood vendégszeretetből. – Hová tartasz?! – förmedt rá a bátyám és az egész testével eltakarta Rissa ajtaját. – Ne is álmodj róla, hogy beléphetsz! – Oké – felelte Luca lazábban, mint ahogyan kinézett. Na, ja, Storm simán lekickboxolja a fejét. – Csak Sagehez megyek. Storm rám vigyorgott. – Oké, hozzá bemehetsz, de semmi smárolás! – Kapd be, seggfej! – mordultam rá. – Olyasmi sem, értve vagyok? Válaszul csak bevágtam magam után a szobám ajtaját. Néha őszintén sajnáltam, hogy a családom fele egyszerűen nem normális. – Na? – nézett rám Luca. – Te is ellenünk vagy? – kérdezte olyan hangsúllyal, mintha ő lenne Rómeó. – Ha megbántod, azok ott levadásznak és kinyírnak – böktem az ajtó felé. – Nekem csak hátra kell dőlnöm, és várni, mikor köphetek a hulládra. Luca felhorkant. – Tiszta középkor, szegény Rissnek nem csoda, hogy nem volt még egy normális randija sem. – Mit értesz normális randi alatt? – morogtam rá. – Mert amit te szoktál művelni… – Hé! – vágott közbe komoran. – Én bírom Rissát, oké? Komolyan bírom, és tisztában vagyok vele, hogy még szűz meg minden. – Ne! – horkantam fel. – Ne is emlegesd! – Valahogy nem feküdt nekem a téma, Rissa szüzessége… – Ne beszéljünk róla! – Oké – vigyorodott el Luca, miközben felült az ablakpárkányra. – De azért maradjon még az! Nem viccelek! – tettem hozzá. Nem voltam valami fenyegető, még azt is tudtam, hogy nem én lennék, aki szétveri a képét, ha arra kerülne sor. Öten voltak még a sorban. Plusz apa, ha épp olyan kedvében van. – Oké – ismételte Luca, de most nem vigyorgott. Szerencséjére. Helyette a gitárját hangolgatta, közben meg dúdolt. Komolyan, fogalmam sem volt, mit esznek rajta a csajok. Ezzel a dúdolással kábé Tapsi Hapsi szintjén volt. – Na, mit akartál? – kérdeztem végül. – Minek vagy így felspannolva? Történt valami? Mondjuk azzal a csajjal tegnap? Nem vettem észre magamon, hogy fel lennék spannolva, de mindegy, amúgy is el akartam mondani a híreket. – Tiffany felhívott. – Elmondtam, mi volt, de Luca nem mondott semmit, csak idegesítően hümmögött. – Szerinted mit akart? – kérdeztem végül. – Az agyadat húzni, mi mást? Nem tetszett neki, hogy Lorival látott. – De miért? – gondoltam át újra. – Lehet, hogy… – Nem gondolta meg magát, csak egy önző, hülye picsa. Lorindával kéne járnod. – Ne… mi van?! Már megint ezzel jössz? Mi van azzal a csajjal meg a nővérével? – A nővérével semmi – legyintett Luca, és végre felnézett rám a gitárjáról. – Nekünk Lorinda az érdekes. Mibe kerülne járnod vele? Annyira szörnyű volt dumálnotok? – Ismertem ezt a számító rohadékot, aki a legjobb barátomnak álcázta magát, így gyanakodva méregettem. Persze tök ártatlan pofával kezdte pengetni a húrokat… – Miért? Mije van, ami kell neked? – Semmije. Csak gondoltam, összeillenétek. – Ez olyan nyilvánvaló hazugság volt, hogy felröhögtem, és naná, hogy ő is elvigyorodott. – Oké, nem mondhatom meg egyelőre. De az eredmény nem lenne ellenedre. Tiff is totál féltékeny lenne, ki tudja, talán még össze is jöhetnétek újra. – Ne etess! – szóltam rá mogorván, de már sikerült is elültetnie a gondolatot a fejemben. Tiffany talán tényleg féltékeny lenne, és rájönne, hogy összetartozunk. Látná, hogy nem vagyok akkora lúzer, mint gondolja, más még örülne is, ha olyan pasija lenne, mint én. A francba, ezt még én sem hiszem el! – Na? – kérdezte Luca, mikor ránéztem. – Nem hiszem, hogy bejöttem neki – ismertem el. – Mármint Lorinak. Luca felvonta a szemöldökét. – Ezt most meg sem hallottam, haver! Az a csaj kábé… harmadosztályú, még jó, hogy bejöttél neki. Ráadásul nem is lesz sok dolgod vele, azt hallottam, totál frigid, és undorodik a szextől. Lehet, hogy még megcsókolnod sem kellene, csak megjelenni vele itt-ott. – Rajtam volt a hümmögés sora. – Az egész csak pár hónapig tartana, addigra Tiff totál kikészülne. – Pár hónapig? – kaptam fel a fejem.
– Ez egy hosszú távú terv – biccentett Luca, miközben leugrott a párkányról. – Itt a mobilszáma, hívd fel most. Vidd el valami moziba vagy mit tudom én – nyújtotta a mobilját. Nem vettem el. – Ez nem valami szép a csajjal szemben – jegyeztem meg savanyúan. – Nem fogja kihasználtnak érezni magát, ha rájön, hogy csak azért hívom fel, mert féltékennyé akarom tenni Tiffanyt? Luca a szemét forgatta. – Jó srác vagy, Sage, nem fogod megbántani. Meg miért kellene megtudnia? Jártok egy ideig, aztán megmondod neki, hogy nem fog működni, mert még az exedet szereted. Semmi tisztességtelen nincs ebben, Tiffany volt előbb, nem? Nem tetszett ez nekem, de Luca már el is csórta a mobilom, és beírta a számot. Mielőtt tiltakozhattam volna, már ki is csengett, Luca pedig a kezembe nyomta a telót. Frászt kapva nyomtam meg a kihangosítást, pont, amikor felvették. – Tessék? – Uh… öhm… Sage Norwood vagyok – dadogtam kérdőn nézve Lucára, hiszen, aki felvette tutira nem Lori volt. Hanem az anyja, a nevelési tanácsadó. – Á, Sage, te az egyik diákom vagy, ugye? Segítségre van szükséged? Vagy csak beszélgetnél valakivel? – Luca visszafojtotta a röhögését, én pedig legszívesebben a fejem vertem volna a falba. – Nem… uh… én igazából Lorindával szeretnék beszélni… ha lehet. – Amennyire dadogtam, már biztos, hogy totál hülyének nézett. – Hát persze, Sage. Lori itt van valahol, de miért nem az ő mobiltelefonját hívtad? Ez a magánszámom. – Nem tudom a számát – ismertem be tökéletes lúzerhez méltóan. – Á, na várj csak, mindjárt megkeresem, le ne tedd! – Azzal csend lett a másik oldalon. Kihasználtam a dolgot, és letakartam a mobilom. – Mi a franc, Luca?! Totál hülyét csinálsz belőlem! – Csak ezt a számot tudtam megszerezni ilyen rövid idő alatt – vont vállat. Válaszolni akartam, de Lori a telefonhoz ért. – Itt Lori, kivel beszélek? – Remek, kínosabb már nem is lehetne. Fogalma sincs, hogy ki vagyok! – Sage Norwood – mutatkoztam be. Furcsa csendet kaptam válaszul. – Tegnap dumáltunk az Aranyrögben – tettem hozzá. – Tudom ki vagy – közölte nem túl kedvesen. Kérdőn néztem Lucára, aki gyerünk már mozdulatot tett a kezével. Oké, végül is egyszer élek. – Azt akarom megkérdezni, hogy nem lenne-e kedved eljönni velem… uh, moziba mondjuk? – A mozi okés, ha béna a társaság, akkor is el lehet lenni a filmmel vagy a popcornnal. – Mi? – kérdezte értetlenül, mintha képtelen lenne elhinni, hogy elhívtam. És nem azért, mert annyira örült neki! – Moziba – ismételtem nyersen. – Velem. – Ó, hát… – idegőrlő másodpercek teltek el – mikor? És mit néznénk meg? – Nem tudom, majd eldöntjük… uh, kedden egykor? – Kedd egy óra, egy jól hangzott a fejemben, nem egy hétvégi szuperrandi, és nem is egy esti romantikus. – Jó – mondta végül. – És hol találkozzunk? Két idegesítő és kétségbeejtő perc múlva le volt beszélve az első randim a nyárra. Éljen! Csak tudnám, mégis mit fogok csinálni ezzel a Lorindával…
4.
Nyár
„You are the best thing that’s ever been mine Yeah, do you believe it? We’re gonna make it now And I can see it I can see it now” – Taylor Swift: Mine Rissa Hamar július lett, azon vettem észre magam, hogy Luca és én pontosan három hete járunk! Még mindig képtelen voltam elhinni. Olyan volt az a három hét, mintha folyamatosan álmodnék, néha erős késztetést éreztem rá, hogy megcsípjem magamat, valóban ébren vagyok-e. És mint kiderült, igen. Nem voltam még soha boldogabb. Igazából nem sokat változott az életem, ugyanúgy találkoztam a barátaimmal, próbáltam túlélni, hogy nyáron a bátyáim meg az ilyen-olyan barátnőik egymásnak adják a kilincset, és sosincs elég kaja a hűtőben. Továbbra is keményen dolgoztam a banda dalain a szabadidőmben és igyekeztem kitalálni a többiekkel együtt, hogy mit tervez Luca. – Mindent megtudtok majd idejében – közölte, mint mindig, ha valamelyikünk felhozta a kérdést. – Most az a legfontosabb, hogy a távollétemben mindenki elvégezze a maga feladatát, oké? A többiek bólogattak, és bár én nem kaptam semmilyen feladatot, én is. Kicsit szomorú voltam, amiért Luca egy egész hónapra elutazik, de biztos voltam benne, hogy ki fogom bírni. Azért nem függök annyira a pasimtól, azért az beteges lenne, nem? Luca amúgy is megígérte, hogy gyakran hív vagy e-mailezik és lehet, hogy haza is jön a szabadnapján. Mondjuk utóbbiban kételkedtem, mert ahova Luca megy az a földi mennyország számára. Minden évben egy hónapot a nagybátyja panziójában tölt, ahol napközben dolgozik, este pedig énekel. Jó, nem a panzióban énekel, hanem a szabadtéri színpadon, ami a közelben van. Persze nem kell mondanom, a népek imádják, mint mindenhol, vannak olyan csajok, akik direkt megkérdezték tőle e-mailben, mikor megy le, hogy akkora foglaljanak ők is szállást. – Cenzo? – nézett a mostanában felettébb mogorva öccsére Luca. Valami nem okés Fran és Cenzo között, így a srác mostanában kibírhatatlan. – Mi is a dolgod? – A francba, nem vagyok idióta, oké? Tudom, mi a dolgom! – Megszervezni a meghallgatást az új bandatagnak – mondta ki Luca, mit sem törődve Cenzo hangulatával. – És az sem ártana, ha találnátok Frannel valakit, aki ért a kamerához, profi videókat akarok a YouTube-ra! Sage? Mindenki a tesómra nézett, aki a szemét forgatta, de elvigyorodva felelt. – Kitalálni a banda nevét, és odafigyelni rá, hogy Cenzo ne vegye át a helyedet, amíg nem vagy itt. Luca elégedetten bólintott, mire Cenzo morgott valami csúnyát az orra alatt, de amikor Sage megütögette a karját a dobverőjével halványan elmosolyodott. – Mintha meg tudnál akadályozni! Szemmel láthatóan Luca és Cenzo is megkönnyebbültek, hogy Sage jobban van. Azt hiszem, mindketten tudták, hogy ki az oka – Sage randizgat valakivel, akiről nem akar beszélni! –, de nekem nem mondanak semmit, így Frannel csak találgatni tudunk. Mondjuk, akárki is az, úgy éreztem, szívesen magamhoz ölelném, amiért kizökkentette a tesómat a tespedésből. A múlt héten még nem volt túl jól, de a harmadik randi után, mintha visszakaptam volna egy részét a régi Sage-nek. Az új lány tuti, hogy valami csodatévő. – Akkor ennyi – tapsolt egyet Luca. – Nyugodt szívvel hagylak itt benneteket. Azzal felállt, és óvatosan beletette a gitárját a tokba. Imádtam nézni, ahogy bezárja, aztán leellenőrzi, rendesen be van-e csukva. Ez volt az ő kis rituáléja. Csak ezután fordult oda hozzám. – Ez rád nem vonatkozik, Riss. – Hm? – kérdeztem értetlenül. – Mondom, jó lenne egy nagyjából akkora bőröndöm is, mint te – magyarázta, de még mindig nem értettem. – Hogy elvigyelek magammal – tette hozzá. – Ó – mosolyodtam el zavartan. – Ez romantikus lett volna, ha nem magyarázod túl. – Nem vagy féltékeny? – kérdezte, miközben átkarolta a derekam. Láttam, hogy gyorsan körülnéz, kik vannak még itt, mert Sage előtt nem csókol meg soha, ugyanis, amikor egyszer megtette, tesóm negyed órán keresztül magyarázott arról, hogy súlyosan sérült a retinája miattunk. Totál ciki volt. – Nem – mondtam őszintén. – Miért, annak kéne lennem? Franceska ugyanezt kérdezte a tegnapi Aranyrögben töltött este után, amikor Luca ki sem látszott a csajok közül. Neki is megmondtam, hogy nem. Egyáltalán nem voltam, hiszen Luca csak megjátssza a hódítót, igazából hűséges hozzám. Igaz, mosolyog meg kacsintgat azokra a csajokra, de később én vagyok az, akinek arról
magyaráz, milyen nehéz mindenki barátjának tettetnie magát, vagy hogy hol hibázott majdnem egy-egy számban (amit persze észre sem lehet venni, de Luca szereti felfújni a dolgokat), és engem visz el ide-oda, mert én vagyok a hivatalos barátnője. Szóval nincs okom féltékenynek lenni. – Ezt nem mondtam – vetett egy utolsó pillantást az ajtóra (Sage már kiment), aztán megcsókolt. – Hiányozni fogsz! – közölte, miközben megfogta az egyik copfom, hogy kicsit meghúzza. Fogalmam sem volt, miért csinálja ezt, de szerettem. Néha csókolózás közben még az ujjaira is tekerte. Amúgy nem volt kétségem afelől, hogy a bátyáimmal eltöltött kis öt percek – szerintem mindegyikük félrehívta kicsit – miatt eléggé visszafogja magát velem szemben, így legtöbbször azon voltam, hogy elfelejtse őket, és csakis rám koncentráljon. Néha arra gondoltam, lehet, hogy Luca szerelmes belém, máskor viszont biztos voltam az ellenkezőjében, mert elkapott valami hiányérzet kettőnkkel kapcsolatban. Az egy dolog volt, hogy én tökéletesen boldog voltam vele, de ő velem… hát ugyanolyan volt, mint máskor. Persze közelebb engedett magához, mint bármikor, de éreztem, hogy elzárja előlem néhány gondolatát. Lynn szerint dilis vagyok, hogy ilyeneken jár az agyam, mert tökre rendben vagyunk – hiszen Luca tényleg nagyon édes, szuper randikra visz, és énekel is csak nekem –, mégis van valami kis de, ami az agyamban motoszkál. – Én is hiányozni fogok? – kérdezte, mikor nem válaszoltam. Tökre el voltam foglalva a csókolózással. – Csak egy hónap – vigasztaltam. – Hamar el fog menni. Hitetlenkedve nézett rám. – Nem ezt kérdeztem, Riss. Hiányozni fogok? – mosolygott rám, mire leesett, hogy mit is akar hallani. – Persze, hogy hiányozni fogsz. Egész végig a mobilom fogom bámulni, vagy az e-mailjeim. Még az is lehet, hogy a pulcsiddal fogok aludni, amit a múltkor kölcsönadtál. – Meggyőző – bólintott elégedetten, aztán még egy kicsit csókolóztunk, mielőtt hazamentem volna. Másnap reggel arra ébredtem, hogy Luca kövekkel dobálja az ablakomat. Nagyon korán volt még, így egy pillanatra nem is értettem, mit akar, aztán kiderült. Azért keltett fel, hogy elbúcsúzzon. Akart adni egy búcsúcsókot. – Remélem, nem bánod – mormolta a hajamba, amikor a csók után szorosan átöleltem. Mélyen beszívtam a ruháinak és a bőrének az illatát, közben pedig csakis arra tudtam gondolni, hogy mennyire szeretem, és hogy milyen szerencsés vagyok, hogy végre engem választott. – Szeretlek, Luca! – leheltem, de valahol már meg is bántam, hogy kimondtam. Nem akartam ennyire nyomulós barátnő lenni. – Kérhetek tőled valamit? – kérdezte, mire felnéztem rá. Tökéletesen nézett ki a hajnali napfényben a homlokába hulló még nedves hajával, a gitártokkal a vállán, és persze a sötét szemeivel, amiknek nem lehetett ellenállni. – Mit? – kérdeztem, de közben már bólogattam is. Akármit megtettem volna, amit kér, ez nem is volt kérdés. – Írj nekünk egy szerelmes dalt! Nekem. Olyat, amit kettőnkről szól. Elmosolyodtam. – Azt hittem, hogy nekem már nem is adsz feladatot. Így hát ebben maradtunk, biztos voltam benne, hogy könnyedén összedobok egy dalszöveget kettőnkről még akkor is, ha álmomban ébresztenek fel, de miután Luca elment, és én beültem a mappámmal a garázsukba, hogy azonnal neki is álljak egy árva soron kívül nem sokra jutottam. Szerelmes dalt írni nem is volt olyan könnyű, mint gondoltam. Aznap délután Luca felhívott, hogy rendben megérkezett, de szerencsére nem kérdezte meg, hogy állok a dalunkkal. Még szerencsére. Először négy nap múlva hozta fel a témát, amikor is bevallottam, hogy még nem kezdtem hozzá. Ami majdnem igaz volt, egyetlen sort írtam csak, és azt órákig bámultam különböző napszakokban. Fogalmam sem volt róla, hogy miért nem tudom megfogalmazni, ami pedig ott volt a fejemben. Egy hét elteltével kezdtem kétségbe esni. – Túlságosan rágörcsölsz, azért nem megy – mondta Lynn, amikor a harmadik lapot gyűrtem össze, mert nem szerepelt rajtuk semmi már csak néhány firka. – Hagyd a fenébe pár napig, aztán majd nekiállsz, meglesz egy óra alatt, mint a többi. Ami erős túlzás volt, csak néha írtam verset egyetlen óra alatt, általában azért két-három napig elszórakozom egy-egy dalszöveggel, aztán még azokat is alaposan át kell csiszolni. Nem olyan könnyű, mint amilyennek hangzik. Így hát hagytam, helyette moziba mentem Lynnel. Mivel ő nem szereti a romantikus filmeket, egy thrillerre mentünk, amiben valami szuperokos különlegesügynök(nő) kinyomoz egy csúnya gyilkosságsorozatot. Kifelé menet Lynn azt próbálta nekem elmagyarázni, hogy mi a különbség a gyilkosságsorozat és a sorozatgyilkosság között (mert én az utóbbit mondtam, de ő erősködött az igazában), amikor hirtelen elhallgatott, és előre mutatott. – Ezt nem hiszem el! Követtem a pillantását, és én is megláttam a tesómat a randijával. Aki nem volt más, mint Lorinda Szalay. Hitetlenkedés és megkönnyebbülés öntött el egyszerre. Hitetlenkedés, mert Lori egyáltalán nem olyan típusú lány volt, aki általában felkelti Sage érdeklődését (tesóm az érzékibb, magamutogató csajokat bírja), és
megkönnyebbülés, mert Lori rendes lány volt. Nem voltunk barátnők konkrétan, de sokszor beszélgettünk már és jól kijöttünk egymással. Elképzelni sem tudtam, hogy Sage és ő hogyan akadtak egymásra, viszont örültem neki. Jó párosnak tűntek, épp jegyet készültek venni. – Menjünk oda! – ragadta meg Lynn a karomat, és mielőtt tiltakozhattam volna, már ott is voltunk előttük. – Sziasztok! – köszönt barátnőm széles mosollyal. Bár nem beszéltük meg a dolgot, láttam rajta is, hogy tetszik neki a páros. – Sziasztok! – köszönt vissza Lori elvörösödve, míg Sage csak motyogott valamit, és körbenézett, mintha azt akarná kideríteni, merre rohanjon el. Igaz, nem volt valami szerencsés beletrappolni a tesóm randijába. – Ne nézzétek meg ezt a filmet, tök szar – rázta a fejét Lynn nem zavartatva magát. – Totál kiszámítható az egész, nem éri meg a pénzt. – Oh, hát… Sage? – nézett Lori segítségkérően a tesómra, mire ő visszanézett rá. Rádöbbentem, hogy tök cukik együtt, így Lynnel együtt vigyorogtam, amíg Sage meg nem elégelte a dolgot. – Jól van, akkor máshová megyünk – morgott ránk, majd megragadva Lori karját (nem túl romantikusan) egy fojtott hellóval szabályosan kirohant a moziból. Lynnel csodálkozva néztünk utánuk, majd barátnőm felém fordult. – Szerinted hol a fenében jöttek ezek össze? – Nem tudom. De olyan édesek, nem? Remélem, hogy Lori nem töri össze a szívét, mint Tiffany. Hazáig kitárgyaltuk, mit tudunk Loriról, aztán úgy döntöttem, magamban tartom az információim Sage randijáról, mert a bátyáink még bekavarnának. Sage nyilván nem véletlenül tartja titokban. Mégis, amikor délután átmentem Nicóhoz, hogy megnézzük a szokásos filmünket (ezúttal az Anna Kareninát) nem bírtam magamban tartani. Közelebb másztam Nicóhoz – én hasaltam az ágyán, ő pedig a padlón ült, hátát az ágynak vetve (így szoktuk, hogy ne legyen olyan fura, régebben egymás mellett hasaltunk mindig, de aztán megnőttünk vagy mi, és szó nélkül áttértünk erre a módszerre) –, és kiböktem. – Van egy titkom. – Oké, tudom, gyerekes, de nem kenyerem a titoktartás, hat testvérrel ez túl nehéz, és Nico a legmegbízhatóbb személy, akit ismerek, neki mindent el lehet mondani. – Jól sejtem, hogy már nem sokáig marad az? – kérdezte elmosolyodva. – Dehogynem marad az. Te nem fogod elmondani senkinek, igaz? – hadartam izgatottan. Hátranézett rám, mire realizálódott bennem, mennyire közel vagyok hozzá. A tarkójának beszélni nem volt ciki, de szemtől szemben ilyen közelről… Szerintem ezért szokott leülni a földre. Bámultunk egymásra, amíg ki nem pirultam teljesen. Igazából nem tehetek róla, Nico nagyon helyes srác, és annyira hasonlít Lucára… illetve Luca rá, hogy kicsit zavarba jöttem a tekintetétől. Kérdőn nézett rám, és én rettegni kezdtem, hogy véletlenül megkérdezi, miért bámulom így. Mert őszintén szólva nem tudnék válaszolni. – Na? – kérdezte végül. – Most mégsem mondod el? – félig visszafordult a tévé felé, én pedig megkönnyebbülten fellélegeztem. A profiljának beszélni mégiscsak kényelmesebb volt. – Sage-ről van szó. Lynn és én láttuk az új barátnőjét. Nico megint hátranézett rám, de ezúttal igyekeztem felkészülni. – Van valami baj a lánnyal? – Nem – mondtam kicsit zavartan. – Igazából jófej, csak… furcsa, hogy Sage a jó lány választja, nem pedig valami Tiffanyhoz hasonlót. De örülök nagyon! – vágtam ki egy nagy vigyort, hogy Nico lássa, nem vagyok hisztérika. – Valami baj van? – kérdezte még jobban felém fordulva. – Mi bánt? Hiányzik Luca? – Nem… mármint persze, hogy hiányzik, csak… – Zavarba jöttem attól, mennyire közel vagyok hozzád. Még a kávé illatát is érzem a szádon. Miért ivott kávét? Félt, hogy elalszik a filmen? – Ajánlatot akarok neked tenni – fejeztem be végül. Nem is esett le, hogy mennyire kétértelmű, amit mondtam, amíg Nico el nem vigyorodott. Szeretem Lucát, tényleg, de a Mangini vigyor ilyen közelről ekkora dózisban… Elakadt a lélegzetem. – Nem úgy értem – szögeztem le, miközben arrébb gördültem, és inkább felültem. Rögtön jobb lett a helyzet, Nico maradjon csak a barát zónában. Az árulkodó testi reakcióim miatt úgy éreztem magam, mintha megcsaltam volna Lucát, holott sosem tennék ilyet. És amúgy sem csináltam semmit, nem? – Ki akarom festeni a garázsotokat, meg átrendezni pár dolgot. Ha segítesz, akkor majd én is segítek összepakolni, amikor mész a koleszbe. Mit szólsz? – Rendben – válaszolta habozás nélkül még mindig engem nézegetve. – Van még valami, vagy nézhetjük a filmet? Megráztam a fejem, így tovább néztük, de persze egész idő alatt azon járt az eszem, mi a fene bajom van. Luca végre velem jár, erre nemhogy egy szerelmes dalt nem tudok összehozni neki, még a bátyját is helyesnek találom. Alig vártam már, hogy Luca visszajöjjön. Hiányzott. *
„Are you the one? Whose love is like a flower that needs rain To wash away the feeling of pain Which sometimes can lead to the chain of fear” – Within temptation: Are you the one?
A legmeghatározóbb személy az életemben Írta: Lorinda Szalay Amikor megkaptuk ezt a feladatot a nyárra, rögtön az jutott eszembe, hogy kiről írhatnám a dolgozatomat. Elvált szülők gyermekeként az apám, Martin Szalay rögtön kiesett, hiszen tizenkét éves koromban minden könyörgésem ellenére sétált ki az életünkből, és azóta sem javult meg a kapcsolatunk. Édesanyámról sem írhatok, hiszen nem tekintem az életemet meghatározó személynek, minekutána a viszonyunk nem mutat túl az anya-lánya kapcsolaton, ráadásul anya sokszor előrébb helyezi néhány diák magánéletét, mint a saját lányaiét, így nővérem és én megszoktuk, hogy magunk intézzük a problémáinkat, már amennyiben akadnak. Egyéb rokon híján (a nővéremet szándékosan hagyom ki), úgy döntöttem, Sage Norwoodról írnék, aki megváltoztatta az életem az elmúlt nyáron. Szerelembe estem, és ezáltal más ember lettem, még ha ezek a változások nem is olyan hatalmasak és világrengetőek, de ez már csak így van. Minden szerelem megváltoztatja egy kicsit az embert. Minden azon a furcsa szombat délután kezdődött, amikor anya berohant a szobámba, azzal, hogy Sage keres telefonon. Egy nagyon félresikerült beszélgetés volt mögöttünk, így nem értettem, mit akarhat, de aztán elhívott moziba, és én igent mondtam, mielőtt meggondolhattam volna. A szívem akkor még eléggé meg volt repedve ahhoz, hogy tudjam, óvatosnak kell lennem, nem hagyhatom, hogy megint úgy járjak, mint Tobyval (mivel maximum oldalszámos ez a dolgozat, nem fér bele, mi történt Toby és köztem, habár a tanár úr talán hallott valamit), mégis valami rejtélyes oknál fogva igent mondtam. Rendben, ez nem igaz, nem volt semmi rejtély az okában, Sage Norwood elbűvölt az őszinteségével, szerettem volna randizni vele. Mivel nővérem, Alicia éppen örök haragot fogadott ellenem, a következő keddre magamnak kellett kiválasztanom, mit vegyek fel a randevúra. Farmersort, szandál és egy kék felső mellett döntöttem, ami nagyjából hétköznapi viseletnek számít nálam, viszont eloroztam Alicia egyik szájfényét, a hajamat pedig hullámosra szárítottam. Tíz perccel előbb érkeztem a mozihoz, mint Sage, és idegesen várakoztam. Azon tűnődtem, mégis miért hívott el és miért pont most. Talán mert az én szívem és az övé is hasonlít egy kicsit? Elvégre mindkettőt alaposan megtaposták. Szerettem volna megmondani neki, hogy bár nagyon fájdalmas, ez még nem a világvége. Sajnos nem tudtam megmondani, mert a randink szörnyű volt. Amikor Sage megjelent, a térde alá érő rövidnadrágban, edzőcipőben és egy Avenged Sevenfold feliratú pólóban, borostával és unott kifejezéssel az arcán, nem tudtam, mit gondoljak. Nem sokat beszélt hozzám, köszönt és megkérdezte, jó lesz-e, ha azt a romantikus filmet nézzük meg, amit az óriásplakát hirdetett. Bólogattam, aztán már bent is voltunk, mert kezdődött a film. Sage vett egy óriási doboz kukoricát, amit kettőnk közé tett. Arra vártam, hogy beszéljen hozzám, de mivel nem tette, sőt mereven előreszegezte a tekintetét, én sem mertem hozzászólni. Nem tudom, mire számítottam, amikor igent mondtam. Egy kellemes beszélgetés a film előtt meg után nem lett volna rossz, és talán egy csók legvégül, ha tetszett neki a randi. Semmi ilyesmi nem történt, vége lett a mozinak és én megbántva indultam kifelé. Nem érdekelt, hogy Sage követ-e, mert tisztába tette a dolgokat. Annyira nem érdekeltem, hogy popcorn evés közben egyszer sem ért a keze az enyémhez. Mivel a film nem volt túl jó, volt időm megfigyelni, direkt úgy időzítette magát, hogy még véletlenül se találkozhassunk, amikor pedig leteszteltem az elméletem – és akkor nyúltam a kukoricába, amikor ő is –, visszarántotta a kezét. Összességében fogalmam sem volt, miért hívott el. Kellett neki egy balek, akivel ha megjelenik, nem nézik hülyének, amiért egyedül jár moziba? Mondjuk tudhattam volna, kedden koradélutánra senki nem tervez semmi romantikusat. De akkor mi volt ez? – És… uh, tetszett a film? – kérdezte Sage, amikor megálltam a buszmegállóban. Mivel neki nem volt autója, nem is vártam, hogy majd hazavisz, már az is fura volt, hogy a nyomomban kullogott a megállóig. – Nem – feleltem őszintén, és kicsit bunkón. – Nem szeretem az ilyen típusú filmeket. – Én sem – mormolta, és elnézett valamerre. Egy pillanatig néztem az arcát. Határozottan helyes srác volt, sötétszőke hajjal, ami majdnem a nyakáig ért, és gyakran kellett eltűrnie szeméből, ami egyébként világosbarna volt. A borosta csak még inkább kiemelte az arcának sápadtságát. A szája volt a legszebb, az eperszíne teljesen elütött a halvány bőrszínétől. Eltűnődtem rajta, milyen lenne megcsókolni. Aztán azon, normális vagyok-e. Nyilvánvalóan nem érdeklem úgy, hiszen nem is beszél velem. Még csak rám sem néz! Ahogy erre gondoltam, rám pillantott, és a tekintetünk összekapcsolódott. Meg akartam kérdezni, miért hívott el moziba, de megelőzött.
– Hát… szia! – azzal hátat fordított, és elsétált, pont, amikor a buszom megérkezett. Hitetlenkedve utána bámultam, aztán vállat vonva felszálltam. Hazudnék, ha azt mondanám, nem gondoltam többet Sage-re, hiszen sokszor eszembe jutott a hét maradék részében, hogy mégis miért hívott meg, de még csak nem is gondoltam arra, hogy megint keresni fog. Szombat délután – épp egy háromezer darabos a Colosseumot ábrázoló puzzle-lel küzdöttem – csörgött a mobilom. Ismeretlen számról hívtak, ami miatt fontolgattam, hogy fel sem veszem, hátha apa az, de aztán mégiscsak fogadtam a hívást. – Lori? Sage vagyok. Sage Norwood – tette hozzá. Ahogy először, most sem értettem, miért ismételgeti a nevét, amikor egyrészt nem ismertem másik Sage nevű fiút, másrészt én megjegyeztem mindenkit a matekcsoportomból a három év alatt. Igazán nem volt nehéz. – Igen? – kérdeztem hitetlenkedve. – Nincs kedved eljönni velem moziba? – Teljesen közömbös hangon beszélt, most már tényleg nem értettem, mit akar. – Honnan tudod a számom? – Arra gondoltam, hogy talán Toby és az idióta barátainak keze van a dologban. Lehet, hogy megpróbálnak átverni valahogy? – Uh… hát, elkértem az édesanyádtól… tőled elfelejtettem a múltkor, és az enyémet… ha minden igaz ott van a kijelződön… mármint a számom, most már tudod. Szóval baj vagy mi? Mert akkor kitörlöm, nem akarlak zaklatni – hadarta. Örültem, hogy nincs ott velem, mert akkor látta volna, ahogy kivörösödöm, és nem tudom letörölni a képemről a vigyort. Szerintem nincs tudományos oka annak, hogy így reagáltam, talán a tinihormonjaim hibáztathatók érte. – Nem zaklatsz, csak… – Megint nem mertem megkérdezni, hogy miért hív el. – Milyen filmet néznénk meg? – Egy akciófilm megy. Autósüldözés meg ilyenek. – Mikor? – kérdeztem. – Kedden egykor? Ugyanott? – Oké – feleltem végig sem gondolva. – Akkor ott. Szia, Lori! – azzal már le is tette. Két dolog miatt vetettem el azt a gondolatot, hogy Tobynak is köze lehet az egészhez. Az első, hogy Rissa, Sage ikertestvére túl kedves lány ahhoz, hogy egy Tobyval haverkodó hólyag legyen a rokona, a második pedig, hogy amikor Sage a nevemet mondta, furcsán megremegett a szívem. A következő kedden ott voltam a mozinál, de ezúttal én késtem. Sage vette a jegyeket – megpróbáltam fizetni, de azt mondta, ő állja, amitől megint megkérdőjeleződött bennem, hogy ez most egy baráti találka vagy randi-e – , viszont én vettem a nasit. Egy közepes kukoricát neki, és egy csomag karamellát magamnak. Ebből lett a probléma. Megint nem beszéltünk túl sokat („Köszi” „Ez a helyünk, hol akarsz ülni?” „Nekem mindegy”), csak megkínáltam a karamellával, amiből vett is néhány szemet. A film pocsék volt, a helyzet akkor vált érdekessé, amikor Sage áthajolt hozzám. – Nem vagy szomjas? – kérdezte. A leheletének édes karamellaillata volt, amitől a gyomrom teljesen összeszorult, és gyorsan nemet suttogtam. Így hát, amikor felállt és kisétált innivalóért, csak magának hozott. Nem értettem, miért mondtam nemet, ha egyszer szörnyen szomjas voltam, csak azt tudtam, hogy tök hülye vagyok, mert sem felállni – na, persze, hogy lesziszegjenek a többiek a moziban! –, sem kérni Sage kólájából nem volt merszem. Végigszenvedtem a filmet, aztán amikor végre vége lett, odakint vettem magamnak egy üveg vizet, és majdnem az egészet lehajtottam azon nyomban. Nem lehettem túl nőies, mert Sage, aki követett, elkerekedett szemekkel nézett. – Hú, baromira szomjas voltál – mondta, és halványan rám mosolygott. – Szólhattál volna – emelte fel a poharát meglötyögtetve a tartalmát. Tökre ciki volt, meg dühös is lettem, így csak vállat vontam. – Nem vettem észre, hogy olyan viszonyban vagyunk, amelyikben elkéregetjük egymás üdítőjét – feleltem. Így végződött a második találkozásunk. Illetve előtte elsétáltam a buszmegállóig, Sage elkísért, majd mikor jött a busz, otthagyott. Nem értettem, miért szórakozik velem, de eldöntöttem, hogy többet nem megyek vele sehová. Nos, mivel, mint említettem, sikeresen beleszerettem Sage Norwoodba, nyilván elmentem a következő randira is az ezt követő héten. De csak, mert lefolytattam egy érdekes beszélgetést anyával és a nővéremmel. Anya épp az egyik cikkét írta (ha a tanár úr nem tudná, édesanyám amellett, hogy az iskolánk nevelési tanácsadója, állandó heti rovata is van a helyi lapnál, amiben tanácsokat oszt a szülőknek, hogyan vészeljék át a gyermekeik tinédzserkorát), amikor hirtelen eszébe jutottam, és Alicia előtt kérdezte meg, hogy milyen volt a randi. – Siralmas – válaszoltam, miközben Aliciát figyeltem, aki azon marcangolta magát, hagyjon-e fel a már lassan harmadik hete tartó utálkozásával irányomban, vagy hagyja annyiban a randim kérdését. Szerencsére az előbbi győzött. – Randizni voltál? Mégis kivel?
Megkönnyebbültem, hogy újból jóban vagyunk, és elmondtam mindent. Alicia meglepetésemre azon a véleményen volt, hogy úgysem illünk össze, hagyjam a fenébe – holott ilyen még sosem fordult elő, Alicia azt az elvet vallja, hogy a lehető legtöbb randira el kell menni, mielőtt az ember lánya elfonnyad –, anya viszont feljebb tolta a szemüvegét az orrán, és komolyan nézett. – Nem teheted ezt azzal a fiúval, Lori! Az eszedbe sem jutott, hogy csak szégyenlős, azért kommunikál nehezen? – Nekem nem tűnt szégyellősnek, amikor lenyomta a nyelvét a barátnője torkán minden egyes nap – jegyeztem meg, de azért szöget ütött a fejemben a gondolat. Hülyeség azt gondolni, hogy Sage ennyire szégyenlős lenne, viszont azt elképzelni, hogy nem tudta, miről beszélgessen velem, nem tűnt olyan nagy butaságnak. Belegondolva Sage nem az a szószátyár típus. – Öt népszerű báty árnyékában nem lehet olyan könnyű neki – vélte anya, így eldöntöttem, hogy adok Sagenek még egy esélyt. Csak, hogy meglássam, lesz-e belőle valami. Persze nem voltam teljesen biztos benne, hogy újra fog telefonálni, de szombat délután megtette, és randit kért a harmadik keddre is, egy órára a mozinál. Ezúttal mindketten kicsit korábban érkeztünk, így volt időm kigondolni egy kérdést a film (egy romantikus dráma, brr!) előtt. – Hogy vagy? – Ami ugyan nem volt a világ legizgalmasabb kérdése, de legalább reagált rá. – Jól – mondta, mintha annyira nem is lenne biztos benne. Erről eszembe jutott az exbarátnője, és megkérdeztem: „Még mindig fáj?” pont amikor ő ezt kérdezte: „És te, Lori?” aztán bámultunk egy kicsit egymásra, de egyikünk sem válaszolt, aztán már el is kezdődött a film. Egész idő alatt azon tűnődtem, hogy miről beszéljek vele, hogy ha vége lesz. Toby és én a harmadik randin már több csókot is váltottunk, és szerinte már hivatalosan is együtt jártunk, de mivel nem voltam biztos benne, hogy Sage meg én randizunk-e, nem tudtam, merrefelé tartunk. – Hogy tetszett? – nézett rám elkínzottan, mikor a fények felgyulladtak és többen könnyezve szedelőzködni kezdtek körülöttünk. – Nem az én műfajom – ráztam meg a fejem, majd gyorsan hozzátettem. – És neked? – Nekem sem. – Már épp kezdtem azt hinni, hogy megint ennyi lesz a beszélgetésünk, de továbbra is érdeklődve nézett rám. – Milyen filmeket szeretsz? Mert a múlt heti sem tetszett, láttam rajtad. Jó lenne megtalálni azt, amit mindketten élveznénk. – Nem is tudom – gondolkodtam el. – Nem rajongok a filmekért. Inkább olvasok vagy zenét hallgatok… – Elhalt a hangom, hiszen épp bevallottam, mekkora béna vagyok. Toby képen röhögött, amikor megtudta, hogy nem szoktam tévét nézni. – De azért van néhány DVD-m – mondtam még. – Van valami kedvenc filmed, vagy ilyesmi? – kérdezte cseppet sem furcsállkodva. – Abból talán ki tudunk indulni. – Mesterséges intelligencia – csúszott ki a számon, mielőtt végiggondolhattam volna, hogy ez ciki-e. Most megkaptam a furcsállkodó tekintetet. – Spielberget szeretem, jó filmjei vannak. – Ja – hagyta rám kiismerhetetlenül. Tök gyorsan dobogott a szívem, mintha a világ legizgalmasabb beszélgetését folytattuk volna le. Közben lassan ki is értünk a moziból, én pedig gyűjtögettem az erőmet, hogy megkérdezzem, mi az ő kedvenc filmje, de megint beelőzött. – Sietsz haza? – nézett el a buszmegálló felé, ahová el szokott kísérni. – Mert elmehetnénk enni valamit, ha éhes vagy. Igent mondtam, mire végre megkezdődött az igazi randink, ahogyan eddig is kellett volna lennie. Sage kérdezgetni kezdett a szüleimről meg a nővéremről, meg hogy mit szeretek olvasni, én pedig válaszolgattam. Örültem, fel sem merült bennem, hogy esetleg untatom őt – ami visszatekintve nyilvánvaló volt –, amíg a népszerű gyorsétteremben, ahová mentünk, észre nem vettem, hogy egy másik lányt figyel folyamatosan. Egy csinos, kivetkőzött cicababát, akihez még csak hozzá sem lehetett volna hasonlítani engem. – Szóval Toby a harmadik randin nyaggatni kezdett, hogy fogjam meg a micsodáját – fejeztem be ilyen nevetséges módon az egyik teljesen másról szóló mondatomat. Sage bólintott, majd felém kapta a fejét, és értetlenül meredt rám. – Mit mondtál? – Hogy örömmel venném, ha rám figyelnél – mormoltam, mire mosolyra húzódott a szája. Nem amolyan gúnyos vigyorra, vagy egykedvű félmosolyokra, amikkel eddig volt dolgom, hanem igazi vidám mosolyra, amitől az egész arca felderült, és végre csak velem foglalkozott. – Nem, Lori! Azt mondtad, meg akarta fogatni veled! – ámuldozva nézett rám. – Na, ez egy érdekes sztori! – Nem bántódtam meg, hogy ezzel az utolsó kijelentéssel leminősítette a többi mondandómat, sóhajtottam, és elmeséltem, mi volt Tobyval. A harmadik randin elkezdte fogdosni a mellem, mire kiakadtam, ő pedig alig győzött bocsánatot kérni, aztán meg ragaszkodott hozzá, hogy viszonzásul (?) fogjam csak meg őt a nadrágján keresztül. Természetesen elutasítottam, sőt még megnézni sem akartam – pedig azt is felajánlotta –, így kissé kényelmetlenül végződött az
a randi. Habár Sage nagyon viccesnek találta a történetemet, és közölte, hogy ne aggódjak, akármennyit is randizunk, ő nem szándékozik rám kényszeríteni a testrészeit. Tehát jól elszórakoztunk ezután, csak az volt a baj, hogy semmilyen testrészét nem próbálta meg az enyémhez közelíteni. Hamar kiderült, hogy Sage okos és vicces, csakhogy bár azt mondta, randizunk, egyszer sem fogta meg a kezem, csókolózásról nem is beszélve. A negyedik randink már egész jól indult. Először megnéztünk egy ufós filmet, amit a legnagyobb jóindulattal sem tudtam volna jónak nevezni, utána megint megkérdezte, hogy nem vagyok-e éhes. – Te éhes vagy? – kérdeztem vissza, mert éppenséggel a film közben megevett egy óriási mogyorós csokit és egy nagy popcornt majdnem teljesen egyedül. – Lori – nézett rám komolyan (imádtam, amikor a nevemet mondta, pedig akkor még nem is voltam szerelmes belé) –, tart a nyári szünet és nekem öt bátyám van. Mindig éhes vagyok. Tényleg az volt, egy csomót mindent rendelt magának közben meg kikérdeztem a bátyjairól, akikről azt mondta, nemcsak, hogy a konyhájukra nézve sáskajárás, hanem együtt a hét csapás duplája. Észrevettem, hogy szeret túlzásokba esni. Véletlenül azt is elmesélte, hogy Luca elment egy hónapra, így sokkal több szabad ideje lesz mostanában. Meg akartam kérdezni, hogy ez mit jelent kettőnkre nézve, de még mindig nem volt olyan, hogy kettőnk. Csak ő meg én voltunk, leginkább, mint barátok. – Lehet, hogy nem mer megcsókolni – vetette fel anya három héttel és öt randival később (mivel tényleg sok szabadideje volt Sage heti kétszer is hívott moziba, de már minden filmet megnéztünk, így átmentünk egy másik helyre, ahol régebbi filmeket is játszottak, de azok között sem volt túl sok olyan, amit élvezhettünk volna). – Miért nem lépsz te? A mai időkben már nem számít, hogy melyik nem teszi meg az első lépést. Na, igen a Toby előtti Lori talán megtette volna, de ez a mostani a kissé (vagyis inkább borzalmasan) megtépázott önbizalmával nem merte. Mert mi van, ha Sage elutasít? Fogalmam sem volt róla, hogy mit gondoljak. Néha valóban elég szégyenlősen viselkedett, de különben magabiztos srác volt határozott véleménnyel. Mondjuk, amikor összefutottunk Rissával és Lynnel úgy viselkedett, hogy megtudtam, az ikertestvérének nem beszélt a viszonyunkról, de ezt azzal magyarázta, hogy Rissa túlságosan el van foglalva a saját dolgaival, még nem volt idejük megbeszélni. Hittem Sage-nek. Elég őszinte volt velem ahhoz, hogy mindig higgyek neki, ennek ellenére nem engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy beleszeressek, amíg nem ad valami konkrét jelet rá, hogy nemcsak, mint barátot érdeklem. Egy esős augusztusi napon történt, amikor már nem is számoltam a csók nélküli találkáinkat. Aliciának sikerült alaposan kiakasztania azzal, hogy nem volt biztos benne, melyik ruháit vigye majd el, amikor a főiskolára látogat, ezért kölcsön akarta kérni a bőröndömet, amit nem tudtam kivenni az ágy alól, mert a háromezer darabos Colosseum puzzle útban volt. Így hát veszekedtünk, de végül nagy nehezen kirángatta a táskát, csakhogy a Colosseum bal oldalát sikeresen elrontotta. Épp ennek a hibának (kábé ötszáz darabról beszélek!) a kijavításán dolgoztam, amikor Sage telefonált, hogy találkozhatnánk. – Most nem érek rá – hárítottam, mert túl dühös volt Alicia miatt, és persze frusztrált is, amiért még nem csókolóztunk. A hormonjaim megőrültek már akkor is, ha Sage-re gondoltam, vele lenni olyan volt, mint a viszketés, amit mindenképp meg kell vakarni. Nem szép hasonlat, de így van. Meg akartam csókolni a srácot, akivel egész nyáron randizgattam. Ez nem olyan hatalmas bűn. – Mi dolgod van? – kérdezte, én pedig elhadartam a puzzle történetét. Csak a furcsa csend a másik oldalán győzött meg arról, hogy tényleg fura vagyok, de nem volt mit tenni. Nekem fontos volt, hogy kirakjam a Colosseumot. – Átjöjjek segíteni? – ajánlotta végül, amitől megint elöntött a forróság és vigyorogtam, mint egy őrült. – Gyere – leheltem. – Tudod, hogy hol lakom? Nem tudta, így útba igazítottam, aztán negyed óra múlva meg is érkezett a Mangini furgonnal. Az alatt a negyed óra alatt, én háromszor átöltöztem, elpakoltam minden cikis dolgot a szobámból, és megállapítottam, hogy sem anya, sem Alicia nincs otthon, ami azt jelentette, hogy kettesben leszünk. A szobámban. Tehát Sage informált, hogy kölcsönkapta a furgont, hogy ne kelljen az esőben gyalogolnia meg buszoznia, közben egyenesen bevezettem a szobámba, és megmutattam a Colosseumban keletkezett kárt. – Ez kisebb, mint gondoltam – guggolt le, és felemelt egy apró kék-fehér darabkát, ami az éghez tartozott. – És nézd meg mit tett Alicia! – mutattam a kárra, mire Sage együtt érzően hümmögött, és letéve a kék-fehér darabkát oda akart nyúlni, de önmagam is meglepve, ellöktem a kezét. Nem tudom, miért csináltam. Na jó, tudom. Utálom, ha megbontják a rendszeremet. – Figyelj – kezdtem kerülve a meglepett tekintetét –, inkább ne nyúlj hozzá, amíg nem gondolom végig. Sajnos nem volt semmi romantikus abban, ahogy meghunyászkodva hátrébb húzódott, amíg magyarázni kezdtem, hogyan vannak szétválogatva a darabkák. Amikor végeztem, vártam, hogy mondjon valami gúnyosat, vagy kinevessen, de nem tette. – Értem – bólintott komolyan. – Mit szólnál, ha rád hagynám azt a részt, én pedig megpróbálnám ezt a sarkot? Mindent abba a csoportba teszek vissza, ahonnan elvettem.
– Hát… jó – mondtam meglepődve a barátságos hozzáállásán. Ezt nagyon kedveltem benne, nem nevetett ki semmi miatt, simán bevallhattam, hogy Taylor Swiftet hallgatok, vagy hogy szeretem elolvasni a csomagolt élelmiszerek hátulján lévő írást. Fél szemmel figyeltem, ahogy megfontoltan megbámul egy-két darabot, aztán visszatértem a saját részemhez, és úgy háromnegyed óra alatt rendbe hoztam, amit Alicia tönkretett. Amikor felnéztem Sage épp elégedett kifejezéssel rakott egy darabkát a helyére. Óvatosan hajolt át kupacok felett, a száján aranyos félmosoly ült, a haja pedig a szemébe lógott, így kételkedni kezdtem benne, hogy látja-e, amit csinál. – Miért ilyen hosszú a hajad? – kérdeztem meg végül, amit már nagyon rég meg akartam. – Ez valami őrült dobos dolog? Valakire hasonlítani akarsz? Némileg szemrehányóan nézett rám, és elsöpörte a fürtjeit. Ellenálltam a késztetésnek, hogy segítsek neki. – Nem, ez egyszerűen így szeretem dolog – válaszolta. – Nem tetszik, vagy mi? – Tetszik – feleltem, mert különben így volt. Szerettem, ahogy a nyakára omlik, vagy ahogy az arca két oldalára hullik, amikor épp nem figyel rá, hogy eltűrje. – Semmi gond, túlélem! – legyintett, és a Colosseum fölé hajolt egy újabb darabért, mire a haja megint a szemébe hullott. Azt akartam, hogy higgyen nekem, ezért felé hajoltam, hogy eltűrjem a szeméből – végre összeszedtem a bátorságom! –, viszont annyira lassú voltam, hogy ő már lendületből vissza akart ülni a helyére, és a könyökével sikeresen mellbe vágott. És ezalatt nem a mellkasomat értem. Feljajdultam, és magam elé kaptam a kezemet, mert akármennyire is el akartam titkolni a telitalálatot, borzalmasan sajogni kezdett. Rögtön könnybe lábadt a szemem is, Sage pedig rémülten nézett rám. – Lori… uh, annyira sajnálom! – Előrenyúlt, de aztán leengedte a kezét. Gondolom, hogy rájött, nem lapogathatja meg a fájó testrészemet. – A francba, tudok tenni valamit? Bocs, hogy ilyen béna vagyok, ne hozzak egy kis.. uh, jeget rá vagy valamit? Ide-oda járatta a szemét az arcom és a mellem között, és ahogy kicsit csillapult a sajgás, észrevettem azt is, hogy teljesen elvörösödött az arca. – Semmi gond, túlélem – visszhangoztam a korábbi szavait. – Te nem… uh, nem sérültél meg? – hajolt közelebb hozzám, aztán csak nézett rám. Zavartnak tűnt, és lerítt róla, hogy tényleg sajnálja. – Nem – ráztam meg megint a fejem. Ekkor történt. Egyszerűen csak túl sok volt a nyomás, a sajgó mellem, a hetek óta tartó frusztráció és Sage bűnbánó tekintete, én is felé hajoltam. Elkerekedett a szeme a csodálkozástól, de nem húzódott hátrébb, ezt pedig jó jelnek véltem. Anya véleménye járt az eszemben, miszerint Sage nem mer megcsókolni. – Mi van, ha most megcsókollak? – suttogtam. Azt hiszem, nem éltem volna túl, ha azt mondja, ne csináljam. Annyira akartam, hogy még a fájdalom sem érdekelt. – Nem tudom – mondta, mint aki tényleg nem tudja. – Akkor… nem bánod? – kérdeztem, és közelebb nyomtam a számat. Szerettem volna, ha ő teszi meg az utolsó centiket, de nem tette. – Nem? – mondta kérdő hangsúllyal, mire megtettem. Nem foglalkoztam a hülye gondolataimmal, hogy nem kellene, meg hogy hülyeséget csinálok, egyszerűen megcsókoltam, majd mivel tetszett az érzés, átkaroltam a nyakát, és tovább csináltam. Sage pedig visszacsókolt. Nagyjából ettől a pillanattól kezdve tudom, hogy beleszerettem Sage Norwoodba. Nem is, várjunk csak nem így történt, mert Sage előtte a frászt hozta rám azzal, hogy eltolt magától. – Várj… – mondta, mire rögtön hátrahúzódtam, és elszégyelltem magam. Nemcsak a mellem és az ajkam lüktetett, a szívem sem akart nyugton maradni, viszont nem élvezhettem az érzést, hiszen Sage visszautasított. – Én… uh, nem akarok zűrt csinálni a darabok között – mutatott a puzzle-re, és lassan felállt. Még mindig elég piros volt az arca, de határozottan csinálta, amit csinált, odahúzta a gurulós székemet, leült rá, aztán felhúzott engem is a térdelésből egyenesen az ölébe, ahol újra megcsókolt. Szóval nagyjából azóta tudom, hogy szeretem őt. Nemcsak, mert odafigyelt rá, nehogy véletlenül újra kárt tegyünk a Colosseumban, hanem mert Sage különleges, ráadásul – mivel úgysem adhatom be ezt a dolgozatot, elárulhatom – fantasztikusan csókol. És most járunk. Legalábbis azt hiszem. Mi mást gondolhatnék a nagyjából fél órás csókcsatánk után? Azt, hogy Sage igenis a legmeghatározóbb személy az életemben, mégsem írhatok róla iskolai dolgozatot, mert erősen túlzónak minősítenék az érzéseim. Igazán kár, hogy az egész tanári kar már rég elfelejtette, milyen érzés tizenhét éves szerelmesnek lenni…
5.
Hiba
„She holds her head so high Like a statue in the sky Her arms are wicked, and her legs are long When she moves my brain screams out this song” – The Doors: Hello, I Love You Luca Pedro panziója nem túl nagy, családias hely, ahol bár mindig akad munka, sosem kell halálra dolgoznom magam, ráadásul rohadtul közel van a tóparti kis színpad, ahol először fedeztem fel, hogy valóban tehetséges vagyok. Amikor még gyerek voltam, sokkal nagyobbnak tűnt az a kis, a földtől nagyjából térdmagasságban kiemelkedő betonlap, amit a helyiek színpadnak neveznek, és bár nekem már tavaly feltűnt, hogy a hely határozottan béna, szerettem itt énekelni. Totál nosztalgikus érzéseket keltett bennem. A srácok, akiket itt megismertem majdnem a második bandám voltak, egész évben tartottuk a kapcsolatot, így természetesen fel tudtak készülni a dalainkból, már az első estén kezdhettem a Magányos farkassal. Az a kis színpad volt a nyaraló korombeliek legjobb szórakozása, néha még az őseik is elnéztek oda, hogy lássák, mi köti le a kölykeiket. A magam részéről annak örültem, ha minél többen látnak, legszívesebben odaüvöltöttem volna, hogy nézzenek meg jól, mert előfordulhat, hogy legközelebb csak a tévében látnak, vagy egy lemez borítóján… Imádtam, amikor ismeretlen csajok olvadoztak az első sorokban, sőt a pasibarát szövegeknél néha a srácaik is elismerően néztek rám, ilyenkor tudtam, ha eléggé küzdök érte, az enyém lehet a világ. Ha elképzeltem a jövőmet magamat láttam egy színpadon állni, kezemben a gitárommal, büszkén, miközben néhány óriási reflektor vakít el, hogy ne lássam a több ezres tömeget, akik alig várják, hogy elkezdjem. A tömeg nem is volt lényeges, végül is nem számított, húszezer vagy csak húsz embernek csinálom, a fontos az volt, hogy énekelhettem a saját számaimat, az emberek szerettek, és én… kicseszettül boldog voltam. Plusz teljesen biztos abban, hogy ezt az érzést senki nem veheti el tőlem. A dolgok itt a panzió környékén nem voltak bonyolultak, mindenki laza volt, hiszen a legtöbben nyaralni jöttek, a helyiek pedig örültek, hogy kiszedhetnek belőlük egy rakás pénzt, amit a vakációzok olyan örömmel szórtak el. Nem egy csaj csábító mosollyal csúsztatott be a zsebembe olyan összegeket, hogy csak vigyorogni tudtam, és igazán nem esett nehezemre cserébe elvinni egyik helyről a másikra a csomagjaikat vagy épp parkolóhelyet keresni a kocsijaiknak. Ugyanezek a csajok esténként a lábaim előtt vonaglottak, miközben énekeltem nekik. Ezért is voltak furcsák az olyan vendégek, akik totál stresszesen, parancsolgatva és az orrukat magasan hordva érkeztek. Nem volt semmi érdekes a pasasban, aki márkás öltönyben, fényesre suvickolt cipőben szállt ki a luxusjárgányból, ahogy a nejében sem, aki fintorogva nézett körül, és amikor meglátott lenézően rám szólt, hogy a cuccaik a csomagtartóban vannak, viszont a lányuk felkeltette az érdeklődésem. Nem azért, mert rohadt jól nézett ki – fekete, hosszú haj, erősen kihúzott szemek, és egy aprócska sort, amiből a combjai elég gusztusosan villantak elő –, hanem mert gitártokot ráncigált magával, miközben kiszállt a kocsiból. Hanyagul a vállára vette, majd újracsomózta az inget a hasán, kivillantva a köldökét és a mellette sötétlő kis anyajegyet. Bevallom, azért annak láttán nyeltem egyet. – Florence, azonnal takard el magad! – sziszegte az anyja, és mellé lépve gyors mozdulattal megigazította az inget, aztán körbenézett, látta-e valaki. Rajtam akadt meg a szeme. – Úgy látom, nem tart igényt borravalóra! A csomagokat! – Pontosan olyan fajta vendégnek tűnt, akinek a konyhán mindig beleköpnek majd a kávéjába. Mindenesetre udvariasan biccentettem, és mentem a csomagokért. Elmentem a csaj – Florence, milyen hülye név! – mellett, aki rám pillantott. – Helló – köszöntem halkan, mire elfordította a fejét. Nem akartam elsőre elítélni, de ennek alapján sznob lotyónak tűnt. Miután felcipeltem a csomagjaikat – több volt, mint gondoltam, és naná, hogy nem kaptam érte borravalót –, már hiába kerestem a csajt, eltűnt valamerre. Majdnem el is feledkeztem róla délutánra. Amikor véget ért a melóidőm, lementem a partra a gitárommal, és épp Rissát készültem felhívni, amikor kiszúrtam Florence-t. Egyedül ült, és lazán pengetett, így odasétáltam hozzá. Elvégre Rissával máskor is beszélhetek, már három hete, hogy eljöttem otthonról, és eddig minden nap beszéltünk. – Helló – köszöntem újra megállva mellette. Még csak fel sem pillantott, és nem köszönt vissza. – Mit játszol? – kérdeztem, mert nem ismertem fel. – Mit érdekel? – vágta rá. – Bratyizásért is fizetnek? – Felnézett rám, és gúnyosan elmosolyodott. – Ha akarsz egy kis pénzt keresni, derítsd ki nekem, melyik az a Luca Mangini. Elröhögtem magam. Ennyit arról, hogy ne ítéljek el senkit előre!
– Ha akarsz egy kis igazi zenét hallani, derítsd ki magad ma este, Florence – hangsúlyoztam a nevét, aztán otthagytam a francba, és inkább felhívtam az én kis kedves Rissámat. Na, az az egy biztos, hogy ő képtelen lenne így viselkedni valaki mással. Úgy döntöttem, estére totál elfeledkezem Florence-ről, ami azért is tűnt kivitelezhetőnek, mert többen megkérdezték tőlem, hallottam-e, hogy Savanna énekelni fog ma este. – Ki az a Savanna? Nem tetszett, amit hallottam, tavaly bukkant fel először a színpadon, és állítólag elég jó. Biztosítottak, hogy hozzám nem ér fel, de azért jó. És a csajnak saját számai is vannak! Elhatároztam, hogy engem ugyan nem énekel majd le, így aznap este biztosra mentem Sting Fields of Goldjával. Amikor ráadásként belekezdtem a Resistance-be a Muse-tól, kiszúrtam Florence-t amint a színpad, vagyis felém tart. Magabiztos vigyort küldtem neki, de lenéző pillantást kaptam válaszul. Hirtelen zavarni kezdett, hogy ez a bénákból álló banda mögöttem teljesen rosszul játssza az alapot. Eldöntöttem, hogy erről később még elbeszélgetek velük. Komolyan hiányzott a bandám. Igaz, néha elég szerényen szóltunk, de legalább nem hibáztunk. A francba, remélem, hogy Rissa és Cenzo találnak egy normális új tagot! A saját bandámmal egy ilyen sznob lotyót, akármikor elámítanék. Amikor végeztem, és bezsebeltem a tapsot, Florence odafurakodott egészen elém, és megint gúnyosan nézett rám. – Elkéstél, Flor – közöltem vele, mire megrázta a fejét. – Csak bealudtam az első számodon. Nem ciki olyasmit énekelned, ami azelőtt jött ki, hogy megszülettél volna, Luca Mangini? Mivel valami értelmes kritikára számítottam, csak képen röhögtem, aztán lesétáltam a színpad másik oldalán. Nem tudtam, mégis kinek képzeli magát ez a csaj, viszont megrökönyödtem, amikor felkapaszkodott a helyemre. Ő volt Savanna, a közönségem ismerte őt, örültek, hogy énekelni fog. Elnézve a szűk bőrnadrágját és a rózsaszín topot, amit viselt, meg nem mondtam volna mit. Elég volt egy mosolya a srácokra, azok máris megígérték, hogy játsszanak neki is. Rohadt árulók! – Sziasztok, Savanna vagyok – mutatkozott be, amikor odasétált, ahol öt perce még én álltam, és magához ragadta a mikrofont. Szívesen gondoltam volna, hogy szánalmas ezzel a bemutatkozással, de többen visszaköszöntek neki, mások meg beordították, hogy tudják. – Amy Winehouse-tól fogok énekelni, aki az egyik kedvenc énekesnőm volt, illetve még mindig az, hiszen a legendák örökké élnek – mondta még egy őszintének látszó, de valójában számító mosollyal. Öklendeztem volna, ha az nem tűnik tiszteletlenségnek Amy Winehouse emlékére nézve. Nem, én attól voltam rosszul, hogy ez a csaj képes kijátszani ezt a kártyát. Micsoda előre kitervelt, hatásvadász… Kiürült az agyam, amikor mozogni kezdett az első dallamokra. Hirtelen minden mesterkéltség eltűnt róla, és a csípőjét ide-oda riszálva hunyta be a szemét, hogy belekezdjen a Back to Black szövegébe. A hangja mély volt, kicsit reszelős és kíméletlenül szexi. Elfelejtettem minden negatív gondolatomat, egyszerűen képtelen voltam levenni róla a szememet, annyira jól csinálta. Szenvedéllyel és teljes odaadással, ahogy azt kell. Az emberek meg szerették. Később, miután szó nélkül otthagytam a színpad környékét arra jutottam, nem is olyan jó a hangja. Van egy kifejezetten kellemes hangszíne, de az ilyen lányokból tizenkettő egy tucat, azért nem énekel kiemelkedően jól. És nem is jobban, mint én! Mindazonáltal nem szándékoztam beállni a neki gratulálók gyűrűjébe, talán kicsinyes tőlem, de akkor sem. A francokat! A következő napok kicsit egybefolytak, igyekeztem a legjobbat adni, hogy esténként ne énekelhessen le, de egyszer-kétszer majdnem sikerült neki, ráadásul a pótbandát is a maga pártjára állította. Nagyon jól tudtam, hogy egy számító dög, de úgy tűnt, csak én egyedül veszem észre, mindenki más totál bedőlt a kedvességének. Ráadásul a hónapom letelni látszott, viszont nem mehettem haza, mintha csak visszavonulnék. Pedro nem bánta, hogy maradok még, sőt Rissával is sikerült lebeszélnem. – Viszont Cenzóval a meghallgatást jövő szombatra terveztük, addigra jó lenne, ha hazajönnél – aggodalmaskodott. – Azt nem lenne szerencsés áttenni. – Addigra otthon leszek – legyintettem, hiszen még több mint egy hét volt vissza az időpontig. Rissa épp ecsetelni kezdte volna, hogy eddig kik érdeklődtek, de le kellett tennem, mert két tizenkét éves forma kiscsaj megkörnyékezett. Lerítt róluk, hogy nagyon kérdezni akarnak valamit, én meg kedves akartam lenni velük, mert minden rajongó számított. Csak épp arra nem számítottam, hogy megkérnek rá, énekeljek duettet Savannával. Nem, nem röhögtem képen őket is, de kijelentettem, hogy én ugyan nem énekelek semmilyen duettet senkivel. Én vagyok a Magányos farkas, nem rémlik nekik? Ezt kifejezendő aznap este Green Day volt soron, méghozzá a Boulevard of Broken Dreams, de a két lány nem tágított. – Légyszi! – könyörgött a tapadósabb két nappal később, amikor már kezdett elegem lenni abból, hogy folyton követnek, akármerre megyek. Már Pedrónak is feltűnt, akit meg az zavart, hogy olyan vendégek mászkálnak utánam, akik nem az ő panziójának vendégei. – Mit akarnak? – kérdezte kicsit félrehívva engem. Döbbenten nézte, hogy a kiscsajok is jöttek velünk, mondjuk legalább megálltak pár lépésnyire, hagyva egy kis teret nekünk.
Elregéltem a dolgot, mire Pedro értetlenül rázta a fejét. – Miért ne? Mindenki arról beszél, milyen jól összeilletek azzal a kislánnyal. – A két zaklatóm egyetértően bólogattak. – Mert… – Fél, hogy kiderül, nem olyan jó, mint én. – Gúnyos vigyorral fordultam Florence felé. – Tényleg nem vagyok olyan jó, mint te, Flor! – Észrevettem, hogy zavarja, akárhányszor csak Flornak nevezem, így minden alkalmat megragadtam rá, ahogy ő is folyton lelucamanginizott engem. – Rohadtul egy lapon sem lehet emlegetni minket! – Ahogy farkasszemet néztünk, kedvem lett volna megrázni. Nem vagyok az a gyűlölködő fazon, de ezt a csajt utáltam. Egyszerűen az agyamra tudott menni. – Ahogy gondolod – vonta meg a vállát unottan. – Csak gondoltam, jó szülinapi ajándék lenne Catherine-nek. – Ki a frász az a Catherine? – kérdeztem, mire a félénkebbnek tűnő kiscsaj jelentkezett, mint az iskolában, pluszban könyörgő szemekkel nézett rám. – Légyszi! – kérlelt a tapadósabb. Catherine tovább nézett, miközben lassan leeresztette a kezét. Őszintén, a francos mosolyom könnyebben jött, mint a döntés, de azért azt tettem, amit tennem kellett: rábólintottam. A két kiscsaj felsikított, én meg vállat vontam, amikor kérdezgetni kezdték, mikor lesz a duett. Képtelen voltam elhinni, hogy elvállaltam, de ebben az esetben az elveim ütköztek egymással. Egy dolog, hogy én vagyok a Magányos farkas, de megfogadtam, hogy közönségemért bármit, és ez a kérésük azért nem volt olyan rohadtul sok. Meg aztán azt sem hagyhattam, hogy Flor tűnjön a jobbnak, már így is tudta Catherine nevét, én meg nem – Hát mikor van a szülinapod? – néztem rá a kölyökre, akiből mintha maga Jim Morrison szólt volna hozzá nyökögve válaszolt. – Szom-szombaton. – Oké, akkor szombaton majd megkapod a… – Lady Antebellum Need you Now – közölte velem Flor, miközben hátat fordított. – Mi van?! – mordultam fel, de nem figyelt rám, sőt a két kiscsaj is, akikről azt hittem, hogy az én rajongóim, követni kezdték, otthagyva engem. Árulók! Utánuk akartam indulni, hogy megmondjam, én ugyan nem éneklem azt a számot, de Pedro megragadta a pólóm hátulját. – Nem máshol lenne dolgod éppen? – kérdezte célzatosan, hiszen elvileg dolgoztam. Emiatt történt, hogy mire odáig jutottam, hogy ellenkezni kezdjek, már elterjedt a híre, hogy Luca Mangini és Savanna szombaton duettet énekelnek. Nem mondhattam le. Aznap késő este épp az én Rissámat akartam hívni, hogy megmondjam, nem valószínű, hogy odaérek a szombati meghallgatásra, válogassanak csak nélkülem, de nem jutottam odáig, ugyanis Florence megjelent mellettem. – Legalább azzal nem lesz gond, hogy elhitessük, vonzódsz hozzám – közölte velem elégedetten, miközben letelepedett mellém a partra. – Egy francokat vonzódom! – vágtam rá hitetlenkedve. Egyáltalán mikor barátkoztunk össze ennyire? Ki érti a csajokat? – Kivéve, ha úgy érted, te vagy rám indulva, és reménykedsz benne, hogy becsábíthatsz a málnásodba, Flor! – A pillanatnyi hallgatásából tudtam, hogy igazam van. Rám van indulva! Belevigyorogtam a sötétségbe. – Belehalnál, ha Savannának szólítanál, mint mindenki más? És remélem, nem derogál neked gyakorolni velem még a szombat előtt! Nem fogok leégni miattad! – Nekem tetszik a Flor – mondtam óvatosan tesztelve a flörtölési határokat. Nem értettem, miért voltam kiakadva ettől a csajtól, amikor olyan, mint a többi. Csak pár trükk és a tenyeremből fog enni. – Engem meg a gazdag nénikémre emlékeztet, aki után elneveztek, úgyhogy… – Lehetett volna egy Florence nevű gazdag bácsikád is – jegyeztem meg, mire felnevetett. – Tetszik a nevetésed – emeltem a szintet, és meglöktem a vállát a sajátommal. Rissán kívül nem volt még senki, akinél a flörtölésem oda-vissza hatott, de amikor Flor lassan nekem dőlt, valahogy kiment a fejemből, mit is csinálok épp. Túl sötét volt, Flornak pedig jó illata… Befutott egy hívás Rissától, mintha csak tudta volna, hol járok épp gondolatban. Kicsit bűntudatosan, de kedvtelve néztem a képére a kijelzőn, és felrémlett, mitől is működik ennyire jól a kapcsolatunk. Flor szintén ránézett a mobilomra és felnevetett. – Milyen cuki! – gúnyoskodott, ami nem tetszett. – Ki ez, a csajod vagy mi? Nincs ésszerű magyarázat arra, amit mondtam. Rissa azon a képen kifejezetten édes a kis copfjaival meg az örökös mosolyával, mégis összehasonlítva Flor külsejével… Nem akartam, hogy szórakozzon rajta, az én kis Rissám nem érdemelte ezt. – A dalszövegíróm – morogtam, miközben kinyomtam a hívást. Gondoltam, majd később megmagyarázom neki, hogy nem tudtam beszélni. – Tehát nincs barátnőd? – erőltette a témát páros lábbal ugrálva a lelkiismeretemen. Be kellett volna vallanom, hogy Rissa az, de… – Nincs – dobtam rá még lapáttal. Most mi van? Sosem mondtam, hogy szent vagyok! – De miért érdekel? Csak nem akarsz felszedni? – próbáltam húzni Flor agyát, de nem gondoltam át eléggé.
Kettesben voltunk a sötétben, és nem éreztem józannak magam annak ellenére sem, hogy egy korty alkoholt se ittam. Így hát hazudnék, ha azt mondanám, ellenkeztem, amikor spontán smárolni kezdtünk. Nincs magyarázat az ezután következő hétre sem, egyszerűen nem gondoltam semmire, amíg Flor haza nem ment, amit azt jelentette, hogy nekem sincs több keresnivalóm a panzió környékén. Ezután viszont csakis az én Rissám járt a fejemben. A hazafelé vezető úton ezerszer is átrágtam magam a dolgokon. Most mégis mit mondjak neki, hogy ne gyűlöljön meg? Minden jel arra mutatott, hogy óriási szarban vagyok, és persze megint a legrosszabbkor. * „Yesterday has come and gone and I've learnt how to leave it where it is and I see that I was wrong for ever doubting I could win.” – Bruno Mars: Today My Life Begins Sage Lori nem volt rémes, mint ahogy képzeltem, sőt kifejezetten jót tett nekem a társasága. Hamar megállapítottam, hogy Cenzónak igaza van, és szerelmi bánat ellen a legjobb, ha mihamarabb továbblép az ember. Lori egyszerű lány volt, nem igényelt szuperrandikat, vagy őrült költekezést, de még folyamatos kontaktust sem. Még azután is, hogy csókolóztunk, nem volt muszáj minden órában felhívnom, sőt két nap is eltelt a hívásaim között, de nem sértődött meg, mindig igent mondott mindenre. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű lesz. Épp Loriéknál lebzseltem, mint az utóbbi időkben olyan sokszor – Luca nélkül a banda nem megy semmire, Cenzo elfoglalt Rissával, otthon pedig a bátyáim vannak –, és az új barátnőmet nézegettem, aki hatalmas ügyet csinált egy szendvicsből. Totál maximalista révén tökéletes szendvicset akart készíteni nekem, de kifogytak a sajtból, Lori pedig ideges lett. Néha elég szórakoztató tudott lenni, ahogy dühöng. – Máskor mindig van itthon sajt – mentegetőzött, miközben egy késsel a kezében vadul mutogatott a hűtőjük felé. – Most, hogy csináljak neked egy normális szendvicset, mi?! – Sajt nélkül – adtam meg a választ elvigyorodva. – Eskü, nem dől össze a világ. – Most biztos azt gondolod, túlreagálom – nézett rám elborult tekintettel, mire felugrottam a székből, ahová leültetett, és odasétáltam elé. Az egyszerűségén kívül a másik jó dolog Loriban az volt, hogy nem titkolta el, ha smárolni vagy összebújni akart. Most is csak átölelte a nyakam – uh, a késsel a kezében –, és belesóhajtott a mellkasomba. Gondterhelt sóhaj volt, így kicsit eltoltam magamtól, hogy ránézzek az arcára. – Mi történt? – Oké, talán kicsit előbb észre kellett volna vennem, hogy valami emészti, de mentségemre alig fél órája érkeztem. – Az apám. Visszaköltözik egy időre – mesélte kedvetlenül. Nem sokat tudtam az apjáról, csak azt, hogy akkor váltak el a szülei, amikor Lori tizenkét éves volt, azóta ritkán látják egymást. – Mármint ebbe a házba? – kérdeztem. – Nem, te buta! – mosolyodott el kicsit meglökve a vállam, mint mindig, amikor szerinte hülyeséget beszélek. Aztán már át is ölelt megint. – Kivesz egy házat a környéken, Alicia most is ott van, Salukival sétál. – Saluki? Az ki? – Apa kutyája. Régen a miénk volt, de a váláskor magával vitte, és hát… saluki, tudod? – Fogalmam sincs, miről beszélsz – ráztam a fejem. – Agárfajta. Perzsa – magyarázta derékmagasságba emelve a kezét. – Ilyen nagy, vajszínű, nyúlánk kutya, tök sokat kell futtatni meg minden. A fajtája saluki és a neve meg Saluki, érted? – Persze – biztosítottam. – Na, apám mindig úgy viselkedik, mintha az a kutya a testvérünk lenne, tök gáz az egész. Ma is azt akarta, hogy menjek sétálni vele. Mármint Salukival, mert épp nincs, aki vigyázzon rá. Persze az, hogy azért hívjon, hogy vele töltsem az időt, eszébe sem jut! – Most, hogy visszajött, biztosan szervez valami közös programot veled is – próbáltam vigasztalni. – Mégiscsak te vagy a lánya nem az a kutya. – Úgysem fogok részt venni rajta – fordult el, hogy tovább foglalkozzon a szendviccsel. – Egy időre, Sage! Ez azt jelenti, hogy legfeljebb pár hétig marad, aztán megint visszamegy Hollywoodba… – Hollywoodba? – hökkentem meg. – Mit is csinál az apád? – Van egy… hm, vállalkozása, nem érdekes. De most milyen szendvicset csináljak neked? – nyögött fel szomorúan.
– Hagyd, majd én! – léptem mellé, és rátettem a kezem az övére, amiben a kés volt. – Megmutatom, milyen szendvicset készítünk otthon, jó? Tíz perc múlva már a Norwood féle szendvicsen nevetett, ami úgy nézett ki, hogy három szelet kenyér között minden, amit csak a hűtőben találni és egy plusz adag majonéz. – Gusztustalan – döntötte el. – De finom – vágtam rá, és már épp azon voltam, hogy megkóstoltassam vele, amikor befutott egy hívás Lucától. – Mi a helyzet? – akarta tudni. – Hogy halad a projekted? – Mindjárt jövök – mormoltam Lorinak, és átmentem a nappaliba telefonálni, nehogy meghallja, hogy róla beszélünk. – Minden oké. Lori nem is olyan vészes – gyorsan elhadartam, mi volt az utóbbi pár hétben. – Bármennyire is élvezem édeshármasotok történetét a puzzle-lel, most épp nem erre gondoltam. Mi van a bandanevünkkel? És mi a helyzet a meghallgatással? Megmondtam Cenzónak, hogy nem tudok hazaérni, de gondoltam rád csekkolok, hogy te azért legyél ott. Nem hiányzik, hogy valami idiótát válasszon. – Rissa csinált kérdőíveket, ráadásul különböző pontok alapján osztályozza majd őket – közöltem Lucával. – És úgysem választanak nélküled, csak szortíroznak. Eddig több mint negyven jelentkező van. A bandanév meg folyamatban. Meglesz, mire hazaérsz. – Oké! – Nem hangzott igazán elégedettnek. – Na, akkor mi van Lorival? Sikerült elfelejtetnie Tiffanyt? – Már a nevétől tonnás súly zuhant a szívemre. – Ne kérdezz ilyeneket, tudod, hogy szeretem őt! – Ami azt jelenti, hogy Lorit egyáltalán nem szereted? Egész jól hangzott, amiket az előbb mondtál róla. Mármint hozzád képest. – Mielőtt végiggondolhattam volna a választ, valami csaj szólongatta Lucát. – Oké, ne válaszolj, majd megbeszéljük személyesen, most mennem kell. Ne felejts el ott lenni a válogatáson! – azzal már le is tette. Mikor visszamentem a konyhába Lorihoz, még az a kérdés járt az agyamban, szeretem-e. Arra jutottam, hogy nem. Egyrészt azokon a napokon, amikor eszembe jutott Tiff, Lori még csak labdába sem rúghatott, amikor Lorival beszéltem telefonon, soha nem éreztem úgy magam, mint mikor Tiffany édes hangját hallgattam, és egyszerűen össze sem lehetett hasonlítani őket. – Rossz hírek? – nézett rám Lori fürkészően. – Uh… nem, csak Luca volt. Bandaügyek – legyintettem gyorsan, de Lori átlátott rajtam. Viszont szerencsére nem kérdezősködött, ez is egy pozitív tulajdonsága volt. Fogta a kést, levágott egy kis darabot a szendvicsből és átrakva egy másik tányérra csendesen eszegetni kezdte. Megbántottnak tűnt, így eszembe jutott, hogy talán hallotta a beszélgetést Lucával. Biztos voltam benne, hogy ha hallotta volna, jobban kiakad, mégis a bűntudatom miatt még csak ránézni sem tudtam a kajára, nemhogy enni. Rissa hívása csak még bonyolultabbá tette a helyzetet. – Készen van, Sage! – kiáltotta lelkesen a mobilba, mire kicsit eltartottam a fülemtől a telómat. – Hol vagy? Mikor tudsz hazajönni megnézni? – Miről beszélsz? – kérdeztem. – A garázsról! Kifestettük és megvannak az új bútorok, már be is rendeztük. Gyere ide most! – Most nem jó – pillantottam Lorira, aki nyilván hallotta az egész beszélgetést. – Lorival vagy? – kérdezte Rissa, mire Lori felpillantott, mintha csodálkozna rajta, hogy Rissa tudja a nevét. – Hozd magaddal, kell egy elfogulatlan vélemény is. Gyertek már, Sage! – ujjongott még utoljára, aztán letette. Nem töprengtem el rajta, mi történt az elköszönésekkel (se Luca, se Rissa nem élt velük), inkább Lorira néztem, aki megint a szendvicsével volt elfoglalva, és nem mondott semmit. – Akarsz menni? – kérdeztem, holott megbeszéltem magammal, hogy Lori nem lesz annyira komoly kapcsolat, mint Cenzónak Fran. Szó sem lehet róla, hogy bemutassam otthon, főleg nem a barom bátyáimnak, akik totál leégetnének. Lori megrázta a fejét, így megkönnyebbülten bólintottam. Képzeltem, mi lenne, ha Bradley vagy Storm elkezdenék mesélni az egyik régi sztorit, amiben óriási lúzernek tűnök… – Kaptam egy e-mailt az egyik csajtól a suliból – mondta hirtelen Lori. – Azt kérdezte, igaz-e, hogy veled járok. – Uh – mondtam nem túl értelmesen. Vajon Tiffany egyik barátnője volt? Lehet, hogy Tiff így akar biztosra menni, holott akárhányszor hív, elmondom neki, hogy igen, Lorival járok. Mindig muszáj elvigyorodnom, amikor kihallatszik a hangján, nem tetszik neki a dolog, főleg, hogy már szakított az izomagyú, paraszt Hankkel. – Nos? – fordult felém Lori. – Mi? – kérdeztem értetlenül. Úgy nézett rám, mintha tudná, hogy Tiffanyra gondoltam, így erős késztetést éreztem rá, hogy lejjebb csússzak a székemen. De nem tettem. – Mit írjak neki? Hogy járunk? Vagy csak barátok vagyunk bizonyos pluszokkal? – kérte számon halkan, mire kényelmetlenül félrenéztem.
Ezt gondolja? Hogy csak barátok vagyunk, akik smárolnak meg összebújnak? Ez valamilyen szempontból igaz, de nem akartam, hogy ilyeneket gondoljon. Meg azt sem, hogy úgy érezze, kihasználom, ami megint csak igaz. Legalábbis, ha azt vesszük… – Persze, hogy járunk – fakadtam ki ingerülten. – Miért, szerinted ez csak barátság? Mert nekem nem! – Uh, még igazat is mondtam. Én úgy gondoltam rá, mint barátnőmre. Igaz, hogy nem volt a szerelmem, de együtt jártunk, randizgattunk, és amikor csókolóztunk az is jó volt. Nem voltunk csak barátok pluszokkal, az totál hülyén hangzott. – Ne haragudj! – kért bocsánatot fogalmam sincs, miért, viszont még nagyobb bűntudatom lett tőle. – Csak néha nem tudom, mit akarsz tőlem. Miért bujkálunk mindig nálunk? A családod tudja, hogy járunk? – Miért ne tudnák? – álltam fel, elhatározva, hogy ebből elég volt. – Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek előre! Döbbentnek tűnt, amikor megragadtam a kezét, de azért hagyta magát kihúzni az ajtón. – Hová megyünk? – kérdezte, mintha nem lenne nyilvánvaló. – Hozzánk! – vágtam rá. Tudtam, hogy óriási hibát követek el, mert ezzel túl komolyra fog fordulni a kettőnk dolga, és minél komolyabb, annál nehezebb lesz kiszállni belőle, amikor Tiff és én megint összejövünk, ugyanakkor még mindig nem akartam, hogy azt higgye, bujkálok vele. Tök normális csaj volt, már csak az kellett a lelkiismeretemnek, hogy miattam érezze magát kevesebbnek. – Azért azt megengeded, hogy felvegyek egy normális cipőt és bezárjam az ajtót? – mosolyodott el. Már nyoma sem volt rajta az előbbi megbántottságnak, így kicsit enyhült a bűntudatom is. Odahajoltam és nyomtam egy csókot a szájára, majd megengedtem neki, hogy átvegye az otthoni papucsát, és megkeresse a kulcsait. Fél órán belül meg is érkeztünk a házunkhoz. – Ez az – jelentettem ki siralmas hangon. Tony kocsija a ház előtt parkolt, ami majdnem száz százalékban biztossá tette, hogy Storm is otthon van. Bradley és Dylan szintén, legalábbis nem úgy tűnt, hogy a héten el akarnának tűnni, egyedül Drewt hiányoltuk (már aki, én nem), aki nyaral szerencsére egészen szeptemberig. – Szép – mondta Lori, majd elnézett a szomszéd ház felé. – És ott laknak Manginiék? – Nem, ott egy vén banya lakik, arra ne menj. Totál ijesztő. – Igen? – nézett rám érdeklődve. – Ja, kitömette a pincsijét, és odaállította az ablakba. Évekig nem tudtuk elképzelni, hogy miért áll ott a kutya mozdulatlanul, aztán rájöttünk az igazságra. – Lori nevetett a sztorin, úgyhogy elkezdtem mesélni, hogyan is derítettünk fényt a kitömött kutya esetére, de alig jutottam a negyedéig, Rissa ránk ordított a feljáróról. – Sage, Lori! Nehogy elmenjetek, gyertek be, és nézzétek meg a garázst! – Ennyit arról, hogy diszkréten besurranunk, Rissa felverte a fél utcát. Még a vén banya is kinézett az ablakon. – Juj! – suttogta Lori poénkodva, majd megfogta a kezem, és Rissa felé indult magával húzva engem is. Felnyögtem, amikor észrevettem, hogy többen is vannak odabent, de aztán kiderült, hogy csak Nico, Cenzo, Dylan és Lynn azok. Előbbiek egy hatalmas, fóliával letakart kanapészerűségen ültek festékfoltosan és nyúzottan, míg Lynn egy létrán állt és sötétkék filccel valamit írt a frissen festett falra. – Na, milyen? – nézett körbe büszkén Rissa. Először a dobszerkómra villant a tekintetem, remélve, hogy Rissa nem festékezte össze, aztán jobban körülnéztem, és megállapítottam, hogy jó lett a hely. A garázs egyik felében bőven volt hely a hangszereinknek, míg a másik oldalon egész kis társalgót lett berendezve az épp foglalt kanapéval – ami undok zöld volt, de sokkal jobb állapotú, mint az előző – két kényelmesnek tűnő fotellel, amik passzoltak a kanapéhoz, és régies mintájú, de jó állapotú szürke szőnyeggel alattuk. Volt még egy kopott, kerek asztalka is, amire le lehetett rakni a poharakat. – Anya, még két jeges teát, légyszi! – üvöltött fel Cenzo, majd rám vigyorgott. – Mit szólsz? – Király – néztem körbe elvigyorodva. Lori időközben Rissa és Lynn mellé került, akik valamit sutyorogtak vele. – Nem is fogod bemutatni? – nézett rám Dylan, aki elég hülyén festett a homlokára száradt világoskék festékkel. Legszívesebben nem tettem volna, de azért odamentem a csajokhoz, ahol már hallottam is Rissa izgatott karattyolását. Örültem neki, hogy boldog Lucával, de néha már idegesítően jókedvű és energikus volt. -...egyszerűn túl világoskék volt, olyan hidegnek tűnt, amire nem is számítottunk, így kitaláltam, illetve Lynnel kitaláltuk, hogy mi lenne, ha rajzolnánk valamit a falakra, de az túl béna lett volna, így gondoltam, miért ne írhatnánk fel dalszövegeket. Oda szembe meg majd a banda neve kerül, csak még nem találtunk ki semmi értelmeset. Fran azt találta ki, hogy a srácok legyenek a Bukott Angyalok, de ez még Cenzónak sem tetszik, csak nem akarja megbántani Frant. Valami hatalmas nevet akarunk, ami mégis egyszerű, de azért legyen… epikus, érted? Nincs valami ötleted? – Öhm – köszörülte meg a torkát Lori, mint aki nem tud mit mondani, így gondoltam, kimentem, és megragadtam a kezét. – Gyere, bemutatlak a többieknek. – Kicsit idegesnek tűnt, így reméltem, hogy senki nem lesz bunkó vele. – Ő a bátyám, Dylan, Nico Mangini és Cenzo, de őt ismered, nem?
– Igen, sziasztok! – köszönt Lori, mire normálisan visszaköszöntek neki. – Dobd le magad – mutatott rá Cenzo a fotelekre. – Anya mindjárt hoz neked is inni... á, már itt is van! Mrs. Mangini lépett be egyik kezében tálcával, amin két pohár jeges tea volt jéggel, szívószállal és alátétekkel (ezt később vettem észre). Elismerően szétnézett, majd odajött hozzánk, és miközben letette az üdítőinket, jó nagyot csapott Cenzo tarkójára, aki így magára löttyintette a kezében lévő poharának tartalmát. – Aú, ezt miért kaptam?! – Háborodott fel, de látszott rajta, hogy csak túljátssza, bőven hozzá volt szokva az anyai taslikhoz. Míg nálunk anya, de még apa sem ütött meg soha egyikünket sem – Storm még akkor sem kapott ki, amikor a kisnadrágom derekánál fogva felakasztott egy ágra, és otthagyott! –, addig Mrs. Mangini előszeretettel csapkodja a fiai (főként Cenzo, de azért Luca is kapott párszor) fejecskéit. És eddig minden alkalommal rohadt jót szórakoztam rajta. – Az anyád vagyok, nem pedig pincérnő! – förmedt rá Cenzóra. – Legközelebb menj be, és hozz inni a barátaidnak! Hát te meg ki vagy? – nézett rá Lorira, aki megszeppentnek tűnt. Na, igen Mrs. Mangini kicsit nyers tud lenni, de aranyszíve van, és úgy főz, mint egy vérbeli szakácsnő. Megszorítottam Lori kezét, ne vágjon már olyan ijedt arcot. – A barátnőm, Lori – mutattam be, mire Mrs. Mangini alaposan megnézte. – Jó napot! – Isten hozott – mosolygott rá végül Mrs. Mangini, mire Lori megkönnyebbülten felsóhajtott. Nico és Dylan elfojtották a röhögésüket, míg Cenzo még mindig ki volt akadva. Amikor az anyja kiment ki is tört belőle. – Most mentem volna be ilyen festékesen? Igazságtalan, hogy mindig engem üt! – Mert te vagy a kedvence – vigyorgott rá Nico. – Nem is, mert Luca! – Egy frászt, te vagy! – Nem! – Dehogynem. – Akkor sem! Luca az, aki... Lori hitetlenkedve nézett rám, amikor kirobbant a gyerekes vita (amit végül Rissa oldott meg azzal, hogy Mrs. Mangini mindhárom gyerekét ugyanúgy szereti), én pedig megvontam a vállam, hiszen ez már csak így szokott menni, attól még komoly banda vagyunk. Különben meg Lori még aznap tökéletesen beilleszkedett a csapatba, elbeszélgetett Nicóval, aztán beállt Lynn mellé dalszövegeket firkálni a falra. Biztos voltam benne, hogy hibáztam azzal, hogy idehoztam, de nem aggódtam miatta annyira. Ha szakítani is fogunk, az később lesz, most viszont egész jónak tűnt a helyzet. Ha nem gondoltam Tiffanyra még jól is éreztem magam.
6.
Saluce
„From my hands I could give you Something that I made From my mouth I could sing you another brick that I laid” – Nelly Furtado: Say It Right Rissa Sosem volt még olyan elfoglalt nyaram, mint az idei. Annyi mindent csináltam, hogy már felsorolni is fárasztó volt, viszont legalább egyetlen másodpercig sem unatkoztam. Természetesen a legfontosabb projektem a garázs volt, ami végre úgy nézett ki, ahogy akartam. Büszkén néztem körül a minimális költségvetésből átalakított, mégis csúcsszuper helyiségben. Cenzo és én – Sage teljesen passzív volt közben, így ő nem számít – meghallgattuk mind a negyvenkét srácot, akik bemutatták a tudásukat, és röviden kifejtették, miért is érzik úgy, hogy be kéne vennünk őket a bandába. Talán kicsit túlspiláztam a dolgokat, de azt akartam, hogy minden tökéletes legyen, mire Luca hazaér, és csak ki kelljen választania a megfelelő embert a lehetséges jelöltek közül. Az egyetlen gondom az volt, hogy megszakadt a kapcsolatom Lucával, mert elveszett a töltője, lemerült a mobilja, és a legutóbbi üzenete szerint majd hív, amikor tud. Ennek már négy napja volt, hiányzott a hangja, és a lefekvés előtti üzenetei, de nem tehettem semmit. Illetve de, tökéletesítenem kellett mindent. Igazából a garázzsal akartam kompenzálni azt, hogy még mindig nem fejeztem be a szerelmes dalt Lucának, írtam valamicskét, de azt nem lehetett dalnak nevezni, így inkább feladtam az egészet, és helyette megírtam a Foltos becsület szövegváltozatait. Nagyon reméltem, hogy Luca majd elégedett lesz velem, és nem csalódik hatalmasat, amikor megmondom, hogy nem írtam meg a dalunkat. Alaposan sikerült túlgörcsölnöm az egészet, ezért is voltam még a következő hét közepén is garázsban, hogy válogassak. A negyvenkét srácból hét volt, akit esélyesnek láttam, de egyikük sem volt tökéletes. Legszívesebben darabokra szedtem volna őket, hogy összerakhassak egy szuper, sokoldalú tagot. – Hát te meg mit csinálsz itt? – hajolt át hirtelen a vállam felett Cenzo, mire ijedten felsikítottam. Persze ő jót nevetett rajtam, miközben a szívem környékét masszíroztam, és elégedetten levágódott mellém. – Szortírozok – mondtam kicsit mogorván, sötét pillantást vetve Megan Fox eltorzult képére Cenzo pólóján. – Nem tudtam, hogy még megvan ez a póló – jegyeztem meg. – Ebben szoktam aludni – vigyorgott rám kihúzva magát, amitől Megan undokul tökéletes arca kisimult. Utáltam ezt a pólót! – Gyerekes vagy – közöltem vele. – Azt hittem, már régen kinőttél ebből a korszakból. – Meganból? Soha! – röhögött, majd vállat vont. – Ha ennyire zavar, le is vehetem. – Azzal fogta, áthúzta a fején, és elhajította, ott maradva mellettem egy szál rövidgatyában. Talán zavart volna, ha nem tudom, hogy néz ki meztelenül, így azonban örültem, hogy legalább ott van az a gatya. – Boldog vagy? – dőlt hátra a feje mögé emelve a karjait és nyögve nyújtózkodni kezdett. Eltekintettem attól, hogy megmondjam neki, akkor lennék boldog, ha sosem hasonlít össze olyan durván Megan Foxot meg engem, és inkább a papírjaim kezdtem böngészni. Közben ravasz tervet szőttem a Meganos póló megsemmisítésére. Ha Cenzo véletlenül itt felejti, azonnal vége lesz. Fel fogom gyújtani! Az egész úgy egy éve történt, amikor megkérdeztem Cenzót, hogy szerinte szép vagyok-e. Ez még jóval Fran előtt volt, amikor még azt hittem, talán tetszem Cenzónak. Különösen jóban voltunk akkoriban, folyton együtt ebédeltünk a suliban, még tanultunk is közösen, és néha csak néztünk egymásra, olyankor pedig azon tűnődtem, meg akar-e csókolni. De persze sosem tette, én meg feltettem a kérdésemet. – Szerinted szép vagyok? – Persze csak úgy mellékesen tudakoltam, mintha csak eszembe jutott volna, ő meg tökre zavarba jött. – Öhm, biztos – mormolta, aztán feltettem a végzetes kérdést. – Megan Foxhoz képest? – Cenzo hitetlenkedve nézett rám, mert Megan Fox volt a kedvence, és nyilván még csak tolerálni sem tudta, hogy magamhoz hasonlítom. Szóval nagyjából habozás nélkül felelt. – Te és Megan Fox? Mintha a gyémántot hasonlítanánk a ...szarhoz – mondta, és halványan rám mosolygott, mintha azt várná, hogy majd nevetek ezután a durva hasonlat után. Jó, nevettem egy kicsit, de igazából pontosan úgy éreztem magam, mintha az lennék, amihez hasonlított. Persze tudom, mit vártam egy alig tizenhat éves sráctól, viszont akkor sikerült nagyon megbántania, mert én gondoltam rá, hogy mi ketten talán... mindegy. Ezután egyszerűbbnek tűnt tovább álmodozni Lucáról, az akkor elérhetetlennek tűnő ideálról. És milyen jól tettem! Persze azért Megannak és nekem maradt elintéznivalónk. Ez elvi kérdés. – Nem hiszem el, hogy tényleg egytől tízig pontoztad őket! – kapta fel néhány papíromat Cenzo, miután alaposan kinyújtózott. – Mi ez? Megjelenés és jóképűség tíz pont? Ez melyik volt? – Az a hosszú hajú, fülbevalós – pillantottam a papírra. – Szerintem dögös volt.
Cenzo felháborodva meredt rám. – Egy francokat, Rissa! Tuti valami drogos volt! – azzal önkényesen összegyűrte azt a papírt. – Ezt nem vesszük be, na mutasd a többit! – Ő a kedvencem – húztam előre az egyiket. – Tökre hasonlított Zac Efronra, ráadásul a hangja is... – Rissa a bandánkban nem lesz egy nyomorult Zac Efron hasonmás sem! – csóvált a fejét, és közelebb emelte a lapot a szeméhez. – Megjelenés és jóképűség tíz pont? Egy Zac Efron klónnak adtál tíz pontot? Rohadtul szó sem lehet róla! – De hát... akkor mégis kit akarsz? – Voltak normálisak is – legyintett, és átlapozta a papírokat. – Mit szólsz ehhez? Ez melyik is volt? – A szemüveges béna pulóverben? – fintorogtam. – Az nem elég menő hozzátok képest. – Mi? Nyolc pontot adtál az énekhangjára és hetet a jóképűségre. Amúgy tudod, hogy Luca nem fogja engedni, hogy más is énekeljen? – Csak a biztonság kedvéért énekeltettem őket – magyaráztam. – Mert azt akartam, hogy minden téren... – Hozzánk képest? – vágott közbe Cenzo érdeklődve nézve rám. – Minket is lepontoztál? Mennyit kaptam jóképűségre? – húzta félmosolyra a száját. – Mivel ti vagytok a banda, alapból mindenki tökéletes. – Még Lucához képest is? – erőltette a témát. – Persze – feleltem habozás nélkül. Hosszú évek gyakorlata tette, és a félelmem, hogy a testvérek egymás ellen fordulnak. Nemcsak Manginiék, az enyémek is. Az évek során voltak csúnya viták közöttük, amik engem mindig megviseltek, így megtanultam elkerülni az összehasonlításokat. – Vagy még jóképűbb? – lökött meg a vállával Cenzo. – Bevallhatod, senki nincs itt, hogy tanúsítsa. – Azért erre ne vegyél mérget! – sétált be Nico a garázsba, és enyhén undorodva nézett az öccsére. – Miért vagy félmeztelen? – Az én hibám – nevettem el magam, és a földre dobott ruha felé böktem. – Megan Fox van rajta. Nico is elmosolyodott, majd a házba vezető ajtó felé biccentett. – A tékozló fiú hazatért. – Tessék? – Azt hittem, rosszul értettem. – Mármint Luca? Hazajött? – Felugrottam és Nicóra meredtem a válaszért. Bólintott, én meg ujjongva elrohantam. Mintha még hallottam volna, hogy Nico mégiscsak leszúrja Cenzót az „undorító” meztelenkedésért, de ezúttal nem érdekelt, hiszen Luca hazajött! Épp a lépcsőn tartott felfelé néhány táskával, amikor berobbantam a nappaliba, és észrevett. Elég döbbent arcot vágott – gondolom, nem számított rá, hogy ott vagyok a házukban, sőt talán meg akart lepni –, de ez nem gátolt meg abban, hogy odarohanjak és a nyakába ugorjak. – Riss – mormolta a fülembe, majd némi fáziskéséssel, de szorosan átölelt. – Hiányoztam? – Miért nem szóltál, hogy ma jössz haza? El sem hiszed, hogy mennyi minden... – Riss, hadd érjek haza előbb, jó? – tolt el kicsit magától, mire visszavonultam elrejtve a megbántottságom. Oké, hülye vagyok, nem kellene ennyire nyomulnom, még nem járunk együtt annyi ideje. Ennyit az álomképről, hogy amikor meglátjuk egymást, rohanni kezdünk a másik felé kitárt karokkal... túl sok romantikus filmet nézek. Az én hibám. – Persze, akkor én megyek is – kezdtem hadarásba. – Pihenj csak, csomagolj ki, minden ráér, amíg... – Riss! – A lábam megállt fél úton az eggyel lejjebbi lépcsőfok felé. Kérdőn néztem fel Lucára. Fáradtnak és kicsit nyúzottnak tűnt, na meg határozottan rosszkedvűnek, ami éles ellentétben állt az én hangulatommal. Igazságtalanul arra gondoltam, igazán örülhetne, hogy lát, de ő helyette ilyen komoran néz rám. – Ne hülyéskedj, gyere fel! – fejezte be, majd elindult felfelé a táskáival. Egy pillanatnyi habozás után lerohantam a lépcsőn az utolsó lent hagyott táskájáért, majd követtem a szobájába. Az utóbbi időkben nem sok időt töltöttem itt, mert a bátyáim szabályos őrséget szerveztek, még mielőtt Luca elment, nehogy kettesben maradhassunk, viszont most nyilván nem jutott idejük erre. Luca ki is használta az alkalmat, levágta a táskákat a földre, elvette tőlem, amelyiket én hoztam fel, majd szó nélkül magához húzott, és csókolni kezdett. Olyan hévvel csinálta, hogy képtelen voltam bármire is gondolni, a fejemben, mintha igazi tűzijáték robbant volna, a bőröm pedig égett minden olyan helyen, ahol Luca megérintett. Még sosem csókolt meg így, de mit is mondjak, eléggé tetszett. Végül az ágyán kötöttünk ki, kicsit egymásba gabalyodva, viszont nem csináltunk semmi olyasmit, amire azt mondtam volna túl sok – kérdés persze, hogy mire alkalmaztam volna ezt a kijelentést –, végül csak kifulladva feküdtünk egymás mellett (illetve a fejem a mellkasán volt, és félig átöleltem, miközben ő simogatta a hajam, de ez lényegében még egymás mellett volt), és jólesően hallgattunk. A csókjai és az érintése mindent elmondott, amit kellett. Hiányoztam neki, vagyis ez azt jelenti, hogy fontos vagyok a számára. Nem is érezhettem volna jobban magam abban a tudatban, hogy számomra ő mennyire az. Amikor Mrs. Mangini benyitott, zavartan felkaptam a fejem. – Bocsánat – mondta hezitálva, de Luca már intett is. – Nem csinálunk semmi olyat, anya! Szia!
Azzal dedós ölelésre nyújtotta az anyukája felé a karjait, és kicsit vigyorgott hozzá. Mrs. Mangini úgy csinált, mintha nem bűvölte volna el a fia, de azért zsörtölődve adott neki egy kisebb taslit – talán csak úgy megszokásból –, aztán megölelte. Nagyjából ekkor döntöttem el, hogy ez mégis tökéletes viszontlátás volt. Persze Luca nem bírta ki, hogy ne hallja még aznap a híreimet, két órát szánt a regenerálódására (feküdt még egy kis ideig az ágyán, aztán lementünk a konyhába, ahol befalta a maradék minestronét, majd nagy kínlódva bedobálta a szennyesét a kosárba), végül megkérdezte, mi újság a bandaügyekkel. Akkor végre szabadjára engedhettem magam, hogy elújságoljak mindent. Luca figyelt rám, aztán mikor mondtam, hogy a garázsban vannak a papírjaim a jelentkezőkről, azt mondta, menjünk le. Természetesen a változtatásokat meglepetésnek szántam, így arról egyetlen szót sem szóltam. Amikor belépett, érdeklődve nézett körül. Erősen figyeltem a reakcióit, és borzalmas iramban dobogott a szívem, amikor mosolyra húzódott a szája, és lassan odasétált a falhoz megérintve az egyik dalszöveget. – Nem fogja ez elvonni a figyelmünket? – kérdezte. – Hát... nem hiszem – mondtam zavartan, mert nem éppen erre számítottam. – Szerinted el fogja? Mielőtt válaszolhatott volna Cenzo robbant be a garázsba – szerencsére már felöltözött, és nem a Megan pólót vette fel – bejelentve, hogy vett egy basszusgitárt magának. Merthogy tud rajta játszani, és ezentúl fog is. Ezen a két srác veszekedni kezdett, mert Luca szerint erről eddig szó sem volt, míg Cenzo azt állította, attól, hogy Luca nem tudott róla, hogy ő már fél éve (mikor jutott ez eszébe?) gyűjtöget, még így van, Luca vagy kidobja a bandából vagy elfogadja. Szóval ordítozni kezdtek egymással, Luca követelte, hogy azonnal mutassa meg, mit tud, így rólam elfeledkeztek, ami nem volt nagy baj, úgyis haza akartam menni, csak épp... oké, kicsit bántott, hogy Luca nem dicsérte meg a garázst. Tudtam, hogy később még felhozza a témát, de én gyerekesen rögtön akartam mindent. – Ezeknek meg mi baja? – kérdezte Nico, amikor összefutottunk a nappaliban. Szerintem épp a garázsba indult, hogy elcsendesítse az öccseit, mert felverték a házat. – Mert szólnod kellett volna, hogy hangszert akarsz váltani! – ordította épp Luca tisztán érthetően, így amolyan ez van módon legyintettem, Nico pedig bólintott. – Hazamész? – Igen, nem akarom hallgatni őket. Meg Luca amúgy is fáradt, halálra énekelte magát – mosolyodtam el. – Az biztos – hagyta rám. Épp indultam volna tovább, örülve, hogy nem kérdezi, mit szólt Luca a garázshoz, amikor mégiscsak megkérdezte. – És mit mondott, mikor meglátta az új próbatermét? – Még semmit – vallottam be, mire Nico arca elkomorult. – De mondom, hogy fáradt, majd úgyis... – Ja, majd biztosan – morogta gúnyosan. Meglepetten néztem rá a hangsúlya miatt, hiszen ő nem szokott ilyen lenni, de mivel nem nézett vissza rám, végül vállat vontam, aztán hazasétáltam. Végül is ő sem lehet állandóan jókedvű, viszont gondoltam majd felvidítja a hétvégi búcsúbulija, amit a garázsba szerveztem – természetesen Mrs. Mangini engedélyével. Luca visszatérésével a banda (még mindig név nélkül, ami miatt Luca egyre rondábban nézett Sage-re) újra elemében volt, a Magányos farkas sokkal jobban szólt basszusgitárral, így a negyvenkét emberből harmincegy alapból kiesett, mert ők csak egy hangszeren játszottak. A maradékkal Luca nem volt elégedett, így még mindig nem volt új tag a hétvégére, csak jónéhány szóváltás, amit már kezdtem nagyon unni. Nem terveztem óriási bulit, csak páran voltunk, viszont arra számítottam, hogy majd elszórakozunk Nicóval, ehelyett szegénynek azt kellett hallgatnia, hogy Luca és Cenzo megint egymásnak estek ezúttal az új tag miatt. Cenzo eddig is harapós volt, de amióta Luca visszajött, ő is hozta a formáját, rajtam kívül szinte mindenkibe belekötött. Például Sage-be, akit Lori védett meg mondván „Luca végül is nem tudhatja biztosra, hogy Sage elrontotta-e az ütemet, ha ő maga nem tud dobolni” pedig mindannyian tudtuk, hogy Sage hibázott, csakhogy Lori érvelése vad volt és támadó, Luca pedig hamar visszavonult, mintha nem tudna mit kezdeni vele. Vicces volt ez a kis szóváltás akkor, a bulin már nem annyira. – Most mi bajod van Alfie-val? – dühöngött Cenzo, arra a béna pulóveres srácra célozva, akit valahogy mindenképp bent akart tartani. – Semmi, azon kívül, hogy nem ő a legjobb, vízfejű! – csapta le Luca a kóláját a kisasztalra. – Ethant akarom a bandába! – De ez nem csak a te bandád, hogy egyedül dönts! Sage is ellene van. – Sage tartózkodik! – fújtatott Luca idegesen. – Az ő szava meg amúgy sem számít, mert rohadtul semmit nem tesz a bandáért! – Hé! – csattant fel Sage. – Akit én akartam azt már első körben kidobtátok! – És hol van a bandanevünk?! – ordított rá Luca. – Ezt az egyet kértem tőled, de te csak olyan hülyeségekkel jössz, mint a Bukott Angyalok! – Na, az nem is olyan rossz! – szólt közbe Fran védve az ötletét, de senki nem figyelt rá. – De gondolkodtam! – vágott vissza Sage. – Azért vagy pipás, mert te is, csak nem vallod be, hogy nem jutottál semmire! – Ez igaz! – vágta rá Cenzo elégedetten. Luca totál kiakadt, és dühösen nézett Cenzóra, majd Sage-re.
– Csesszétek meg, lúzerek! – Állj le! – sikítottam el magam, mire mindenki rám nézett. Oké, ki voltam bukva, főleg attól, hogy még sosem láttam Lucát ennyire mérgesnek, és tökre fájt a szívem a vádaskodásaitól. Nem akartam ellene lenni, de nem volt igaza, egy kicsi részem utálta, amiért így beszél Cenzóval egy jóval nagyobb pedig amiatt, ahogy Sagedzsel bánik. – Ne mondj nekik ilyeneket! – Neked aztán végképp nincs jogod beleszólni, Riss! – legyintett le türelmetlenül. – Nem vagy tag! Olyan volt, mintha kést döfött volna belém, hirtelen levegőt sem kaptam a megalázottságtól, főleg, hogy mindenki rám nézett, mit szólok ehhez. – Kivéve, hogy ő írta az összes szaros szövegedet, mindent megszervez a lusta segged alá, ráadásul a barátnőd is! – csattant fel Lynn gúnyosan. – Tényleg semmi köze hozzá! – Mindegy – motyogtam, majd gyorsan elrohantam, mielőtt elbőgöm magam. Azt azért nem éltem volna túl, főleg, mert ezen annyiszor átestem már. Luca nagyon jól tudta, hogy hová kell ütnie, ahol nagyon fáj, és az, hogy hivatalosan nem vagyok tagja a bandának, tényleg érzékenyen érintett. Luca egyszerűen nem akarta, hogy benne legyek, akármennyire is igyekeztem megfelelni neki. A fenébe, még azt sem akarta, hogy elénekeljünk valamit közösen az Aranyrögben! Azt hiszem, attól félt, hogy leégetném a hangommal, holott évekig gyakoroltam, hogy ha egyszer eljön az idő, képes legyek normálisan végigénekelni vele valamit. Holtbiztos, hogy nem égetném le! De úgy látszott, ezt soha nem fogja megtudni. * „When the world got you feelin low He's given you his last, cuz he's thinking of you first Given comfort when you're thinking that you're hurt That's what's done when you really love someone” – Alicia Keys: When You Really Love Someone Lori – Nem vagy tag! Amikor Luca ezt mondta Rissának, a lehető legjobban bántotta meg. Nem voltam régóta közöttük, de Rissa rajongása a három srác és a zenéjük iránt még nekem is nyilvánvaló volt. Minden próba előtt ő volt az, aki mindent elrendezett, és utána ő volt, aki ott maradt még pakolgatni egy kicsit. Ráadásul állandóan egy kis jegyzetfüzetet tartott magánál, amibe dalszöveg sorokat vésett fel, ha épp megszállta az ihlet. Nemcsak emiatt voltam kiakadva Luca igazságtalansága miatt, hanem mert Rissa jó barátnőm volt. Azzal, hogy Sage a pasim lett, nemcsak normális párkapcsolatot kaptam, hanem barátokat is. Egy ideig képtelen voltam elhinni, de miután Sage hivatalosan is bemutatott, hirtelen része lettem valaminek. Rissa hívott, hogy nem ismerek-e valakit, aki ért a videószerkesztéshez, aztán hívott, nincs-e kedvem elmenni szurkolni Lynnek, akivel előtte alig beszéltem, de a gördeszkás bemutatóján (ahol egy olyan nagy emelvényes izén csinált mindenféle trükköt, ami közben simán kitörhette volna a nyakát) tök jól összemelegedtünk, aztán hívott, hogy nem akarok-e segíteni megszervezni a búcsúztatóbulit Nicónak, aki egyetemre megy. Mivel mindenre igent mondtam, lőttek az unalmas, mikor hív már fel Sage perceknek, annyira be voltam táblázva, hogy úgy döntöttem, mégsem rakom ki a kétezer darabos Szent Péter bazilikát. Ami nagy szó, mert terveztem. Na, nem mintha ezt bántam volna, Lynnel és Rissával lógni szórakoztató volt. Nem is lehetett összehasonlítani őket Alicia baráti társaságával, akik a legújabb színű körömlakkokon tudtak összeveszni. Igaz, Rissa körmei is minden nap más színűek voltak – egyszer váltakozva használt lilát és rózsaszínt az ujjain –, de szerencsére sosem beszéltünk róla túl sokat, viszont minden másról igen. Legfőképpen a bandáról és pasikról (rosszakról és jókról egyaránt), ráadásul sosem zártak ki a témákból, ha épp nem tudtam hozzászólni. A filmeket, amiket nem láttam elmesélték, a zenéket, amikről még sosem hallottam meghallgattatták velem, és aprólékosan beavattak a banda minden egyes ügyébe. Kicsit meglepődtem, amikor kiderült, hogy Rissa Lucával jár együtt, és kényelmetlenül éreztem magam az Alicia-Luca affér miatt, de Rissa megnyugtatott, hogy őt egyáltalán nem zavarja. És csak ilyen egyszerűen barátok lettünk. Tehát ki voltam akadva Lucára, amikor elrontotta a hangulatot. Lynn helyettem is elrohant Rissa után, Fran arról motyogott, hogy ez nem volt szép Lucától, Cenzo felháborodva meredt rá – ami azt hiszem, azt jelentette, annyira megdöbbent, hogy nem is tud mit mondani, különben már teljes hangerővel ordított volna – Nico pedig felállt, és „nekem ebből elegem van” mormolással elment. A sarokban Storm morgott arról, hogy szétveri Luca pofáját, Dylan pedig visszalökte a kanapéra, mondván, hogy nem fogja. Szerencse, hogy Bradley nem volt itt, mert ő tényleg nagyon verekedős, és nehezebb lett volna megállítani. Kérdőn néztem Sage-re, hogy megtudjam, ő mit gondol, és azt vettem észre, hogy Lucával egymásra merednek. Nem tudom, hogy csinálták, de szavak nélkül beszélgettek. Sage dühösnek tűnt, de néhány oda-vissza pillantás után lenyugodott kissé.
Addigra Storm és Dylan elmentek – mármint Storm elrohant, Dylan meg ment utána – Franceska átölelte Cenzót és valamit magyarázott neki, én pedig totál feleslegesnek kezdtem érezni magam csendes megfigyelőként. – Ennyit a buliról – nyögött fel végül Sage gondterhelten. – Én komolyan gondolkodtam, mi legyen a nevünk. – Tudom – nézett el Luca az ajtóra, és látszott rajta, hogy azon filózik, menjen-e Rissa után. Luca Mangini kész rejtély volt számomra. Nála jobb vezetői képességekkel rendelkező embert nem ismertem, és ezt mérhetetlenül irigyeltem tőle. Megszokta, hogy ő a főnök, és ez meg is látszott a viselkedésén. Állandóan lehordta a sárga földig Sage-et és Cenzót, de azok fel sem vették, mert – ahogy később észrevettem –, tudták, hogy Lucának általában igaza van. Ha meg nem volt, és Luca csak a rossz kedve miatt piszkálódott, azt is tolerálták, amíg vége nem lett a próbának, utána szétszívatták, ami úgy végződött, hogy egy csomó hülyeséget vágtak egymás fejéhez, legvégül pedig Luca kijelentette, hogy normális társaságra van szüksége, és kézen ragadva Rissát, elmentek valahová. Kezdetben Rissa és Luca kapcsolatát sem értettem annyira, mert nagyon úgy tűnt, Luca totál közömbös iránta, de aztán észrevettem a jeleket. Luca szerette a maga módján. Ez látszott abból is, ahogy az ajtót bámulta Rissa után. – Saluce – nyögtem ki, mire mindenki rám nézett. – Tessék? – fordult felém Sage. – Ez lehetne a bandanevetek – néztem Lucára. – Szerintem egyszerű, és jól asszociál is. Saluce – mondtam megint, mint valami idióta. Mind a hárman (vagyis négyen, de Fran most nem annyira számított) rám meredtek. – Uh... mint apád kutyája? – kérdezte Sage. Elnevettem magam. Sage hajlamos mindent kinyögni, mielőtt átgondolná. – Az Saluki – magyaráztam. – Saluce, mint Sage, Luca, Cenzo, mindegyikőtökből egy kicsi, és hasonlít a szalutálni szóra, ami így olyan... tiszteletet ébresztő. – Tetszik! – jelentette be Cenzo nagy hangon. Majd ránézett Lucára. Sage nem nyilatkozott, követte Cenzo példáját. Mivel Franceska is Lucát nézte, nekem sem volt más választásom. Ő volt a főnök. Visszanézett először rám, majd a két társára. Bármit megadtam volna, ha tudom, mit gondol. Kicsit morbidnak éreztem magam, hogy legszívesebben az agyában kotorásznék, hogy rájöjjek, mégis hogy éri el, hogy mindenki csodálja. Még nekem is nehezemre esett nem beleesni ebbe a csapdába. – Jó lesz ez – biccentett végül nekik. – Kösz, Lori – mosolygott rám halványan, mire megint elkapott az az érzés, mint mindig, amikor hozzám szól. Na nem, semmi romantikus, inkább zavaró. Valahogy furán bánt velem, mintha minden szavát megfontolná, mielőtt a szemembe mondja őket. Mintha tudna valamit, amit én nem. Nem tudom, mások hogy vannak vele, de én utálom, ha valaki olyasmit tud, amit én nem. Mivel nem miatta, hanem Sage miatt találtam ki, csak biccentettem, és a pasim felé fordultam, aki álmélkodva nézett rám, majd magához húzott, hogy megcsókoljon. Még mindig képtelen voltam elhinni, hogy egy olyan srác, mint ő, velem akar lenni. Alicia akárhányszor csak alkalma volt rá, a fejemhez vágta, hogy vigyázzak vele, nehogy átverjen (?), de Rissa és Lynn folyton megerősítették, amit én is gondoltam. Hogy Sage-nek az exével való szakítás után elege lett az olyan lányokból, mint ő, azért választott engem. Először egy kicsit fura volt a kapcsolatunk, aztán, amikor rákérdeztem, mi is van, megnyugtatott. Azóta pedig tök jól megvagyunk. A jó viszonyom Rissával Sage-hez is közelebb hozott. Már szinte minden nap találkoztunk vagy beszéltünk mobilon, és elhívott magukhoz is. Mármint a házukba, nem Manginiék garázsába, mint először. Előre figyelmeztetett, hogy a bátyjai őrültek, ne foglalkozzak velük, amitől a világ legerősebb görcse támadt a hasamra, és rettegni kezdtem tőlük. Szemétláda Tobynak voltak olyan barátai, akik egyszerűen képen röhögtek, mikor megláttak, így nem sok jóra számítottam Norwoodéknál. Először minden csendesnek tűnt, Sage útba igazított a szobája felé, mondván halkan osonjak be, ő addig hoz üdítőt, és ha szerencsénk van nem is futunk össze egyik rettegett bátyjával sem. Sajnos nem jött össze, épp az ajtókat számoltam, hogy el ne tévesszem Sage-ét, amikor egy szőke hajú, magas srác lépett ki az egyiken. Bár már két éve végzett a sulinkban, még emlékeztem rá, Tonynak hívták és az egyik legmenőbb srác volt akkoriban. – Helló – köszöntött őszinte mosollyal. – Rissához jöttél? Mert szerintem Manginiéknál van a szomszédban. – Szia – bólintottam kicsit reszketegen. – Nem, Sage-dzsel jöttem. Én... – Sage-dzsel? – dugta ki a fejét egy másik szőke az ajtón. Storm, felismertem őt is. – Hé, én ismerlek! Ismerlek? – Ki az? – hallottam egy harmadik hangot még a szobából, mire kilökve Stormot, az egyik idősebb báty, Bradley (kizárásos alapon, mert Dylant ismertem, Drew pedig nyár végéig nyaralt) is megnézett magának. – Szia! – Sage-hez jött – röhögött fel Tony, mire igyekeztem nem megbántódni, bár elég rosszul esett. – Várj, nem is biztos, hogy a barátnője! – legyintett Storm. – Ahhoz túl okosnak látszik. Amúgy mondom, hogy ismerlek valahonnan. Mi a neved? – Lorinda Szalay... Lori – mondtam kedvetlenül.
– Á, gimi – bólintott Storm, majd színpadiasan sóhajtott. – Akkor biztos tudsz a mi kis Sage-ünk problémájáról. – Töketlenitisz – nyögte be Bradley, és a szájára szorította a kezét, hogy ne vihogjon fel. Elég gyerekesnek tűnt, főleg, hogy a másik két fiú szomorúan bólogatott. – Nos, igen – vette át a szót Tony. – Ne vedd a szívedre, ha csak a kezedet fogja, és szeret-nem szeretet akar játszani egy virágos mezőn... – Vagy előveszi a kedvenc táncszőnyegét, hogy megmutassa, mit tud. Mondta, hogy megdöntötte az összes csúcsot? – bólogatott még mindig Storm. – Ha akarod, segítünk elmenekülni, amíg nem túl késő. – Mi a franc? – csattant fel Sage, aki épp a lépcsőn jött felfelé az üdítőkkel. – Hagyjátok békén! Tűnjetek innen! – mellém sietett, és csúnyán nézett a testvéreire, akiken a megrettenés semmilyen jele nem látszott. Bradley a szívére szorította a kezét. – Hát nem édesek? Hugi, lehet, hogy mégsem vagy meleg? Mondjam le a vakrandit, amit szerveztem neked? – Várjatok, maradjatok így! – kiáltott közbe Tony és elkapta a mobilját. – Mondjátok, csíz! Azt hiszem, sikerült lekapnia, ahogy Sage egész egyszerűen rájuk zúdítja a kezében tartott pohár kólát, majd káromkodva benyomott a szobájába, és ránk zárta az ajtót. A bátyjai odakint ordítottak mindenfélét, de akármennyire is hangosak voltak, csak tovább hülyéskedtek (meg beígértek pár csúnya dolgot Sage-nek későbbre, de az hiszem, nem mondták komolyan). – Még egyszer bocs – adta a kezembe a megmaradt kólát Sage vörös arccal. Sikerült jól leégetniük, bár én nem tartottam annyira cikisnek a helyzetet. Őrült volt, de nem vészes. Körülnézve a szobájában csak még jobban belézúgtam. Tudom, hülyeség ezt így kijelenteni, de tényleg így volt. Először is szép rend volt, és friss illat. Nem voltak félmeztelen csajok a falakon, sem pedig óvszer az éjjeliszekrényre készítve (Toby után direkt megnéztem), helyette Sage ágya mellett könyvet láttam. Igaz, csak egy kötelezőt, amiben kábé a huszadik oldalon volt benne a könyvjelző (ahogy az utána következő napokon mindig, tehát nem nagyon haladt), de akkor is, legalább próbálkozott. Szóval azóta tök jól elvagyunk mi ketten, és már többször is jártam a házukban megismerve a szüleit és a bátyjai kevésbé őrült oldalát is. Mindezek ellenére még sosem volt annyira jó együttlétünk, mint azon a napon, amikor benyögtem az amúgy már egy hete – ami amúgy örökkévalóságnak tűnt, mert úgy éreztem, már évek óta a társaság tagja vagyok – dédelgetett bandanevet. Mire feleszméltem, már csak Sage és én maradtunk a garázsban. – Uh, már nem érzem a számat – húzódott el, majd mosolyogva nyomott egy utolsó csókot az ajkaimra. Oké, az enyémek is elég érzékenyek voltak. – Mit akarsz csinálni? – kérdezte körbenézve. – Még csókolózni – böktem ki, mielőtt végiggondolhattam volna. – Vagy akár megtaníthatsz dobolni is – tettem hozzá gyorsan. – Inkább az előbbi – döntötte el kapásból, aztán már csókolóztunk is megint, ezúttal a süppedős kanapén. Bár már több mint egy hónapja randizgattunk, még sosem kellett rászólnom semmiért, Sage-ben nyoma sem volt az olyan szexőrült Toby féléknek, akiknek minden második gondolata az, hogy bejussanak egy lány bugyijába. Néha már szabályosan csodálkoztam, miért nem használ ki egy olyan helyzetet, amit mindenki más kihasználna, már egy csomószor voltunk kettesben a szobámban, és az övében is eddig háromszor. Manginiék garázsa törte meg a rendszert. Hazudnék, ha azt mondanám, engem nem kapott el a hév, rajtam feküdt, és úgy csókolt, mint aki ennél sokkal közelebb akar jutni hozzám. Úgy éreztem, ez rendben van, mert én is azt akartam, ha nem is a lehető legközelebb, de egy kicsivel közelebb. Amikor lassan a nyakam felé kezdett közeledni a szájával, minden puha érintésével egyre jobban előcsalogatva azt az énemet, amelyik még engem is megijeszt kicsit – eléggé hormon vezérelte alak, aki úgy vélte, csodás ötlet Manginiék garázsában szeretkezni –, én is elkezdtem tapogatózni egy kicsit. Végigsimítottam a hátán, amíg le nem értem a derekáig, ahol a pólója találkozott a farmerjával. Olyannyira meleg volt a bőre, hogy a ruháján keresztül is sütötte a kezemet. Utáltam azokat a hülye ruhákat, egyszerűen muszáj volt konkrétan hozzáérnem. Forróbb volt, mint gondoltam, és a tény, hogy miattam hevült fel ennyire, hihetetlen izgalommal töltött el. Elég volt néhány simogatás, és Sage abbahagyta a nyakam csókolgatását, hogy ránézzen az arcomra. – Lori – mondta halkan, úgy ejtve a nevem, hogy teljesen beleborzongtam. Nem tudom, mit akart még mondani, Tobynál ilyenkor jött a könyörgés, hogy engedjek meg ezt vagy azt, Sage ezzel szemben nem kért engedélyt. Kicsit változtatott a testhelyzetén – az egyik combja az enyémek között értelmet adott a beindult kifejezésre, amit eddig még sosem tapasztaltam magamon – majd újra csókolózásba kezdtünk, ezúttal vadabbul, mint addig bármikor. Amikor elkezdett simogatni a vállam, majd a kulcscsontom felé, kicsit kényelmetlenül kezdtem érezni magam, mert azt hittem, jön a csavargatás, gyürködés meg masszírozás (?) – fejezetek a melleim és Toby című undok történetből –, de Sage csak végigsimított, aztán a hasamra csúsztatta a kezét, végül az oldalamra, aztán megtámaszkodva mellettem, megszakította a csókunkat, és félig felemelkedett rólam. – Te még uh... ugye még nem voltál... vagy igen? – nézett rám kérdőn a félig a szemébe hulló haja mögül. – Nem voltam – ismertem el kissé zavartan, és óvatosan elsimítottam a haját. Behunyta a szemét, amikor hozzáértem az arcához, és mély, picit szakadozott levegőt vett.
– Jó – mondta, és elhúzódott. – Innom kell. Kicsit értetlenül néztem, ahogy odamegy az asztalhoz, megtölt két poharat kólával, majd miközben az egyiknek lehúzza a tartalmát, felém nyújtja a másikat. De nem is nézett rám közben. Azon tűnődtem, hogy most akkor mi van. Mit jelent az, hogy „jó”? Még akkor is ott ültem kezemben a kólával, amikor ő leült a dobjai mögé, és kérdőn nézett rám. – Nem jössz? Onnan nehezen fogod látni, mit kell csinálni. Hirtelen rájöttem, hogy csak a programunkat folytatjuk, csókolózni akartam, azt megkaptam – de még milyen tökéletes adagban! –, most megtanít dobolni. Ennyi. És mivel ő nem Toby, nem fog azon problémázni, hogy szexelünk-e vagy sem. Viszont... biztos nem probléma ez neki? A választ akkor kaptam meg, amikor odaértem, ő meg egyszerűen az ölébe ültetett, majd magyarázni kezdte, hogy dobolni könnyű. Az ölében ülve, ahogy a kezembe adta a dobverőit, és a csuklóim átfogva beszélt, miközben a lélegzete a fülem és az arcom oldalát simogatta, egyáltalán nem tűnt könnyűnek. Viszont annál boldogabb voltam. Sage épp próbált rávenni, hogy utánozzam le, amit dobolt, amikor Rissa és Luca visszajöttek a garázsba. Egymás kezét fogták, Rissa arca pedig újra vidám volt, amiből nem volt nehéz kitalálni, hogy időközben kibékültek. Kíváncsi lettem, Luca mit mondott, hogy ilyen könnyedén megúszta. – A többiek már mind elmentek? – sóhajtotta Rissa elkomorodva. – Szegény Nico nem volt nagyon csalódott? – Nem vettem észre – rázta meg a fejét Sage, mivel elengedte a csuklóim, zavartan felálltam az öléből. Szinte egyszerre mozdult velem, az egyik kezét a derekamra tette, a másikkal elszedte tőlem a dobverőit, közben Rissára nézett. – Mit szólsz a bandanevünkhöz? – Mi? – kerekedett el a lány szeme. – Megvan a név? Mi az? Te találtad ki? Vagy... Lucára nézett, aki rámosolygott, és megrázta a fejét. – Lori találta ki. – Mondjátok már! – sürgetett minket türelmetlenül. – Saluce – mondtuk egyszerre mindhárman. Hú, egész jól hangzott, Luca és Sage egymásra vigyorogtak. – Saluce – ismételte Rissa, majd álmélkodva kimondta még legalább ötször egymás után, közben meg a falra meredt, ahol az a hatalmas üres hely volt, amit a bandanévnek hagyott szabadon. – Tetszik – mosolygott rám. – Hogy találtad ki? És milyen színnel fessem fel? Luca mosolyogva átkarolta, és nyomott egy puszit a hajára. – Ráérsz még azzal, Riss! – De úgy örülök, hogy van nevünk! – dőlt bele Rissa az ölelésébe. – A többiek tudják már? – Cenzo és Fran – bólintott Luca. – Akkor felhívom Lynnt, aztán úgyis beszélni akartam Nicóval még mielőtt... – Kicsit még maradj velem! – vágott közbe Luca. A kérése kicsit megdöbbentett, de ahogy észrevettem Rissát is. Fura volt ilyennek látni Lucát, talán, mert eddig folyton csak parancsolgatni és főnökösködni láttam. A suliban is mindenkivel haverkodott, lányokat csavart az ujjai köré, legalább egy egész szinttel feljebb helyezkedett el az iskolai ranglétrán, mint mindenki más. Sosem tűnt olyan esendőnek, mint amikor megkérte a barátnőjét – aki egyébként imádta őt –, hogy maradjon vele, mintha attól félne, ha a lány most elmegy, soha nem jön vissza. Rissa nem mondott semmit, csak megfordult, és átölelte. Ahogy elnéztem őket, rájöttem, hogy van abban valami, amit Rissa mindig hangoztatni szokott. Egymásnak teremtették őket. Csak az a baj, hogy Luca néha mintha elfeledkezne erről. Sage-re pillantottam, hogy mit szól az aranyos jelenethez – általában nem szereti látni az ilyesmit, legalábbis ezt mondta –, de természetesen nem figyelt. Épp képzeletbeli porszemeket pöckölt le a dobszerkójáról. Amikor észrevette, hogy mosolyogva figyelem, vállat vonva abbahagyta. Gyors pillantást vetett Lucára és Rissára (épp ölelkezve sugdostak egymásnak), majd a kijárat felé nézett. – Hazakísérlek – biccentett arrafelé, majd elgondolkodva hozzátette. – De előtte ehetnénk valahol, éhen halok. Muszáj volt elnevetnem magam. Nem azért, mert ott volt egy tálcányi szendvics a garázsban, amiből már hármat eltűntetett, és biztos voltam benne, hogy hazafelé is tetemes mennyiségű kaját nyom majd be, hanem mert még mindig képtelen voltam elhinni, hogy velem jár. Néha az, hogy az ember lánya szerelmes, már elég ok a nevetésre. Biztos voltam benne, hogy életem legjobb nyarát élem.
7.
Őrület
„This is the story of my life And I write it everyday I know it isn't black and white And it's anything but grey I know that no I'm not alright, but I feel ok cos Anything can, everything can happen” – Bon Jovi: This is the story of my life Luca Sosem értettem, ki a franc örül a nyár végének, és hogy miért vannak azok a halál unalmas megnyitóünnepségek a suliban, amire mindenkinek kötelező elmenni, de most én is azok közé az idióták közé tartoztam, akik kifejezetten örültek a szeptembernek. Erre vártam már hónapok óta, reméltem, hogy megszabadít a bűntudattól, amit akkor éreztem, ha Rissára néztem, vagy ha kinyomtam egy újabb hívást Flortól. Ha biztosra tudom, hogy attól jobb lesz a helyzet, már rég elmondtam volna az igazat Rissának, de elég volt csak elképzelnem, milyen beszélgetés lenne az, hogy biztos legyek benne, nem fog menni. Csak fájdalmat okoznék neki, csalódna bennem, és vége lenne mindennek közöttünk. Nem érdemelte ezt. – Ott még vannak helyek – szorította meg a kezem, és az egyik sor közepe felé bökött. – Vagy van még valaki, akinek köszönni akarsz? – villantott rám egy játékos mosolyt. Annyira édes volt, hogy a világ legszarabb alakjának éreztem magam mellette. Hogy voltam képes ránézni valaki másra, mintha nem gondoltam volna komolyan a kapcsolatunkat? És még csak nem is mondhatom, hogy csak ránéztem Florra... – Nem, menjünk! – bíztam rá magam Rissára, aki máris átvágott a tömegen a kiszemelt helyek felé, magával húzva engem. Nem lehetett nem nevetni, amikor láttam, hogy nem érdekli, ki akar még szót váltani velem, csak akkor állt meg, amikor elérte a célját, vagyis azt a két szabad helyet, ahol kényelembe helyeztük magunkat. Bírtam ezt benne, amit elhatározott, azt meg is csinálta, ráadásul még kérni sem kellett a dolgokra. Amíg távol voltam amellett, hogy megszervezte a válogatást, kiglancolta a garázsunkat, elolvasott vagy egy tucat videószerkesztésről szóló könyvet, így elmondása szerint össze tudja majd vágni a Saluce kisfilmjeit, pluszban még jobban magába bolondította Cenzót meg Nicót, anélkül, hogy észrevette volna. Rissa mellett nem volt túl sok dolgunk, ő egymagában képes volt mindent kézben tartani, mégsem váltott át soha főnökösködőbe. Azt meghagyta nekem, ezzel mi ketten álomcsapatot alkottunk. Büszkén átkaroltam, és nyomtam egy puszit a hasznos kis homlokára. – Merre lehetnek a többiek? – forgatta a fejét. – Sage ott van elől – biccentettem az első sorba, ahol Lorival üldögéltek. – Cenzo meg valahol hátul Frannel. Persze Rissa nem nyugodott, amíg meg nem talált mindenkit a szemével, csak aztán dőlt hátra kényelmesen, és kezdett el fecsegni a kamerákról. Csak akkor hallgatott el néhányszor, amikor újabb és újabb csajok köszöntek oda nekem, ilyenkor a szemét forgatva nézett rám. Elég nyilvánvaló volt a szándéka, így közelebb húztam magamhoz, hogy lássak az emberek, mi a pálya. Most már hozzám tartozott. Végül csak elkezdődött az évnyitó, az igazgatónk felkacsázott az emelvényre, és a mikrofon felé hajolva belekezdett a szokásos beszédbe. Rissának feltűnt a hapsi a profi kamerával, és kérdezgette, szerintem, mit vesznek fel, de csak vállat vontam. Különben unalmas beszéd volt, mint mindig, a zajszint is eszerint emelkedett, de aztán eljött a pillanat, amire vártam. – És idén még egy hatalmas élmény vár az iskolánk diákjaira, ugyanis lehetőséget kaptunk, hogy részt vegyünk egy iskolák közötti rendezvényen, ami az egész tanéveteket átfogó... – A Trimágus Tusa? – ordította be valami nagyeszű, aki miatt kitört az általános vihogás, és nem hallottam a mondat végét. Többen pisszegni kezdtek, Rissa pedig nagy nyílt szemekkel meredt az igazgatóra. -... de nem az én tisztem erről beszélni, fogadjátok szeretettel a program egyik főszervezőjét, Martin Szalayt! A tévéből már ismert ürge felrohant a színpadra, és az ő láttán már mindenki tudta, miről van szó, hiszen tavaly nem volt, aki ne gondolta volna, milyen király lenne, ha a mi iskolánk is bekerülne. Még nagyobb hangzavar tört ki, Rissa pedig felém fordult. – Ez az, amire gondolok? – kérdezte ámuldozva. Megsimogattam az arcát, és nyomtam egy csókot a szájára. – Üdvözöllek a School’s Stardomban! Ahogy számítottam is rá, a bandám rohadtul el volt ájulva. Láttam Sage milyen képpel kérdezgeti Lorit a kőgazdag apjáról, aztán Cenzo állt fel a beszéd közben, és nem zavartatva magát keresztülvágott a sorokon, hogy eljusson hozzám. Mr. Szalay még mindig mondta a magáét, de Rissa és Cenzo már a jelentkezésünket tervezgették, Sage pedig hátrafordulva keresett minket a tömegben. A képükről azt az izgatottságot olvastam le,
ami engem is majdnem egész nyáron át tartó vigyorgásra késztetett. Örültem, hogy én már nagyjából túl vagyok a kezdeti izgatottságon, mert így vághattam a laza fapofát. Háromnegyed óra múlva a furgonban már egymás szavába vágva dumáltak, biztosra véve, hogy nyerni fogunk és híresek leszünk. A School’s Stardom egy iskolai zenés tehetségkutató verseny, legalábbis első körben. A szokásos lássuk, mit tudsz, zsűrivel meg diákszavazással, amíg valaki meg nem nyeri a házon belüli első helyezést. Mivel egyértelmű, hogy nálunk a Saluce fog nyerni, emiatt nem is kellett aggódnom, viszont tíz másik iskola is versenyez velünk együtt, az iskolán belüli versenyek után a legjobb tíz mérkőzik meg egymással, és ez az igazán nagy durranás. A nyertesből Mr. Szalay sztárt csinál, de még ha nem is nyernénk, az ismertség garantált, ugyanis a tíz iskola képviselői igazi színpadon, egy másfél órás tévéműsor keretében adják elő a számaikat, aztán a nézők döntik el, hogy ki jut tovább a következő heti fordulóra. Ez lesz a Saluce nagy kiugrása, és végre nem én voltam az egyedüli, aki tudta! Cenzo, Sage és Rissa tomboltak. Cenzo üvöltött, Sage hadart, Rissa pedig mindkettejüket figyelmen kívül hagyva nekem sorolta, mit kell még csinálnunk, hogy tuti nyertesek legyünk. Előre láttam, hogy a mai gyakorlásnak lőttek, de most az egyszer nem bántam. Mocskosul jól éreztem magam a bőrömben. – Te tudtad! – szólalt meg végül Lori. Rissa elhallgatott, és hátranézett rá. Sage és Cenzo követték a példáját. – Aliciától, mi? – folytatta Lori ünneprontó komolysággal. – Legalább már értem, miért vagy olyan kedves velem. – Nem volt gúnyos a hangja, inkább csak megállapító. Határozottan nem tetszett, hogy ennyire nehéz a kedvében járnom. – Miért? – kérdezte Sage értetlenül. Rissa felsikkantott. – Te vagy az iskolaelső, Lori! Zsűritag vagy! Na, igen, a házon belüli zsűri két tanárból és két diákból áll, akik közül az egyik az iskolaelső, a másik pedig egy diákok által megválasztott, megbízható valaki (reményeim szerint Rissa), akiknek senki nem kételkedhet a véleményében. Nem mintha nem lett volna biztos, hogy mi fogunk nyerni, de két emberünkkel a zsűriben mégiscsak biztosra mentem. Vagy ha Rissát véletlenül nem is választják meg, Lori nem fog a pasija ellen szavazni. – Komoly? – Cenzo megütögette Lori karját, és vadul ráröhögött. – Van egy téglánk! Ennél jobb már csak az lenne, ha Rissa vagy Fran lenne a másik. Hé, hol van Fran? – nézett körül. Ciki, de ott felejtettük a sulinál. A legjobb családban is előfordulhat, mégis kissé lerontotta a hangulatunkat a hisztijével. Pedig visszamentünk érte. Nők! Később, délután, amikor már az egész szomszédság – nemcsak Norwoodék, még a banya is a másik házból – tudomást szerzett a versenyről –, végre volt egy kis nyugtom, hogy kicsit félrehívjam Rissát. Az izgatottságát bizonyítva olyan hevesen csókolt meg, hogy csak nehezen vettem rá magam a kérdésre. – Vállalod? – kérdeztem, mielőtt újra lábujjhegyre állt volna, hogy átkarolva a nyakam magához húzzon. Néha elég nehéz volt úriembernek maradni a közelében, ilyenkor felidéztem magamban, milyen sorsra is jutnék a bátyjai által, ha nem viselkednék a lehető legtisztességesebben. Legszívesebben a képükbe vágtam volna, hogy próbálják ki, milyen, ha egy ilyen kis hormongolyó rájuk akaszkodik, és a fülükbe nyögdös, de tutira elvesztettem volna egy-két fogam, ha ilyesmit pofázok ki nekik. – Hm? – nézett rám azokkal a nagy, fénylő szemeivel, amiknek nem lehetett ellenállni. – A zsűriséget – mondtam, majd megint megcsókoltam. Majdnem el is felejtettem az egészet, amikor azt a halk, vágyódó hangot hallottam feltörni a torkából, ami elvette az eszem. Mire feleszméltem, már a fűben feküdtünk, és épp eltolt magától, jelezve, hogy sok, amit művelek vele. Legalábbis odakint. – Nem lenne az csalás? – kérdezte. A reménytelenül kanos felem rá akart mordulni, hogy kit érdekel ez most, és egyáltalán miért gondolkodik ezen, miközben smárolunk, de mivel fontos téma volt, igyekeztem lehűteni magam. Frusztráló szüzekkel randizgatni. – Miért lenne csalás, Riss? Figyeltem, ahogyan zihál, és a ruháit igazgatja magán. A mellei nem voltak túl nagyok, viszont ennyi idő után tudni akartam végre, hogyan néznek ki. Flor tökéletesen nézett ki, mégsem volt rám ilyen hatással, sőt nem is emlékeztem olyan csajra, akit Rissához tudnék hasonlítani. Talán mert azoknál tudtam, mire számítsak, míg Rissával nem lehettem biztos benne, hol fogjuk végezni. – Mert ott van Lori is, és ha én lennék a másik, az egy kicsit gyanús lenne, nem? – De te sosem csalnál. Őszinte lennél, Riss, ha rosszak lennénk, megmondanád. Nem csalás, ha az igazat fogod mondani. – De akkor is, ez nem éppen tisztességes – sóhajtott, majd behunyta a szemét. – Szerinted megválasztanának engem? – Tudtam, hogy vállalni fogod!
Kicsit aggodalmasnak tűnt, de igent mondott, és ez volt a lényeg. Öt perc múlva már azt fontolgattam, hova szökhetnénk meg, ahol eltölthetnénk pár intim órát, amit senki nem zavarna meg, de Cenzo üvöltése felverte a fél környéket. Valaki engem keresett. Rissa meg én kézen fogva léptünk be a garázsba, de kis híján elrántottam a kezem, amikor megláttam, ki érkezett látogatóba. Flor állt a hangszerek mellett, és felvont szemöldökkel nézett ránk. – Szia! – köszönt neki Rissa kedvesen, majd rám pillantott, és lefagyott a mosolya. – Mi az, Luca? Ki ez? – Senki – mormoltam, és figyeltem, ahogy Flor odasétál hozzánk. Lenézően végigmérte Rissát, aztán a zöld tekintete az enyémet kereste. Biztos voltam benne, hogy el fog árulni mindent, így lélekben már készültem a botrányra. – Senki? – ismételte hidegen. – Szóval nem mondtál semmit rólam a dalszövegíródnak? Savanna vagyok. A nyáron találkoztam a... barátoddal. Azt hitte, jobban énekel nálam. Ez már nemcsak Rissát érdekelte, a többiek is érdeklődve meredtek rá. – Leénekelted? – kérdezte Cenzo. – Ciki, de nagyjából egyformák vagyunk – legyintett Flor, aztán hátat fordított nekünk, és visszasétált a hangszerekhez. – Melyikőtök a dobos? – Mit csinálsz itt? – jutottam végül szóhoz. Kevés dolognak sikerül meglepnie, Flor most egyike lett ezeknek. Mi a francot akar? Nem tetszett nekem az arckifejezése. Ahogy Rissa aggódó tekintete sem. Reméltem, hogy nem magyarázott be máris magának valamit. – Az őseim végre megengedték, hogy a kezembe vegyem az életemet – felelte rám sem nézve. – Átiratkoztam a sulitokba. És látni akarom, mit tudtok – csábító mosolyt villantott a srácokra. – Megmutatjátok? Arra gondoltam, előbb döglök meg, mint hogy hagyjam a bandámat kenyérre kenni, de gyanús lett volna, ha sokat szívózok Florral. Nem akartam, hogy feltűnjön Rissának, már így is elég furcsán nézett rám. Mivel nem mosolygott, nem jelentett semmi jót a tekintete. Az egész este el volt cseszve úgy, ahogy volt. Lejátszottunk egy-két dalt, Flor pedig alaposan megfigyelt minket. Sage és Cenzo az izgatottságuk ellenére különösen jók voltak, egyedül én nem tudtam feloldódni, mert baromira idegesített, hogy nem tudom Lori és Rissa miről sugdolóznak a sarokban. Az este legrosszabb része mégis akkor jött, amikor Flor megkért, hogy beszéljünk négyszemközt. Rissának nem tetszett a dolog, ez látszott rajta, sőt mintha Cenzónak is feltűnt volna, hogy valami nem stimmel, lerítt a kárörvendően vigyorgó pofájáról. – Mit akarsz? – kérdeztem, amint kimentünk a sötétbe „beszélni”. Úgy terveztem, valahogy ráveszem, hogy maradjon távol tőlünk. – Mi van, csak nem aggódsz valami miatt, Luca Mangini? – gúnyolódott. – Remélem, nem hiszed, hogy miattad jöttem ide. – Mi másért? – horkantam fel. – Figyelj, nem mondtam Rissát, mert akkor még nem volt olyan komoly, de most már... – Nem érdekel – vágott közbe. – Engem a bandád érdekel. Tetszenek a srácok, benn akarok lenni. Hitetlenkedve felnevettem. Csak a bandámat, mi? Van spiritusz a csajban, ezt el kellett ismernem. – Kizárt, Flor! – közöltem vele. Rám mosolygott, és közelebb sétált hozzám. Önkéntelenül is a garázs felé néztem, de senki nem lépett ki az ajtaján, nem láttak minket. Persze ez nem jelenti, hogy Rissa valamelyik bátyja ne figyelt volna. Kartávolságra megállítottam Flort. – Nem lehetsz a bandában! – tisztáztam le. – A legjobb lenne, ha... – Vagy beveszel a bandába – vágott közbe, és ellökte a kezem, amivel megállítottam –, vagy elárulom a kis barátnődnek, hogy milyen rossz fiú voltál a nyáron, Luca Mangini. – Zsarolsz? – nyögtem ki egy pillanatnyi hallgatás után. Sok mindenre számítottam, de erre nem. – Mondhatni – bólintott. – De ne hidd, hogy olyan szívtelen vagyok, adok időt hétvégéig, hogy meggondold, úgyis csak a jövő héttől lehet jelentkezni a versenyre. Azzal vissza sem nézve elsétált az éjszakába, én meg ott maradtam, mint a világ legnagyobb barma, döbbenten bámulva utána. * „And every time I'm meant to be acting sensible you drift into my head and turn me into a crumbling fool” – Adele: Crazy for you Lori
Senki nem gondolná az iskola legnagyobb eminenséről, de valójában utálom a sulit. Komolyan, az egész tele van idiótákkal, akik azt képzelik magukról, hogy jobbak mindenki másnál, és azt gondolják, számít valamit, hol helyezkednek el azon a bizonyos gimis ranglétrán, ami a való életbe nem is fog beszámítani. Utáltam az iskolát, utáltam azokat, akik lenéztek engem, mert normális vagyok, és gondolok a jövőmre, és utáltam, hogy néha hagytam magam lelombozni egy-két bunkó miatt. Legjobban az apámat utáltam, aki miatt óriási figyelem irányult rám. A többiek nem tudtak semmit arról, hogy ki ő, mert nem szoktam hangoztatni, ahogy anya és Alicia sem (kivéve, ha olyan srácok felszedéséről van szó, mint Luca Mangini, akinek még a nyár elején képes volt elköpni a versenyt, miközben nekem egy szót sem szólt!), de most mindenki megtudta. Igazából gondolhattam volna, hogy apa nem azért jött, hogy velem és Aliciával töltsön el több időt, viszont ettől még nagyot csalódtam benne. Megint! A suliév zűrösnek indult, egy csomóan megbámultak, amikor Sage megcsókolt, ezzel elindítva a pletykákat, ráadásul egy csomóan össze is súgtak a hátam mögött. Ezt kivételesen megértettem. Méghogy én zsűritag egy ilyen hülyeségen? Amikor meghallottam, elhatároztam, hogy nem vállalom, de aztán mégsem mertem elutasítani a dolgot. A banda elárulásának tűnt volna, és bármennyire is én voltam az új lány a Saluce életében, már hozzám tartoztak. Komolyan, egyik nap még énekelgettem is a számaikból a zuhany alatt, Rissa meg rávett, hogy segítsek a videókkal. Még az sem volt biztos, hogy nem leszek ott, amikor videoklipet akarnak forgatni a Magányos farkashoz. A régi, Sage előtti Lori sosem fecsérelte volna az idejét ilyen hülyeségekre, de amikor a srácokkal voltam, az egész nem tűnt időfecsérlésnek. Tehetségesek voltak, és ezt nem csak a szerelem mondatta velem. Szerettem a Saluce dolgait tervezgetni Rissával együtt, és bár nem éreztem annyira magaménak a bandát, mint ő, úgy gondoltam egy pici kis részem nekem is van belőle, elvégre én adtam nekik nevet. Ezért volt, hogy akármennyire is utáltam a zsűriség gondolatát, egy kicsi részem bent akart lenni, mert Luca engem is elbizonytalanított a felvetéssel, hogy mégsem kerülnek be. Nem azért, mert ügyetlenek hanem, mert lehetnek esetlegesen olyan rosszindulatú zsűritagok, akik nem akarják, hogy a Saluce egyenes úton haladjon a győzelem, illetve a nagy műsor felé. Nem akartam, hogy ez rajtam múljon. Utáltam Lucát, hogy ennyire meggyőző tud lenni, és utáltam magam, amiért sikeresen bogarat ültethetett a fülembe. Tehát nem szóltam semmit, amikor még lehetett volna, ami azt jelentette, hogy nyilván később sem fogok ellenkezni. Az, hogy zsűritag leszek kőtáblába lett vésve, és az első tanítási napon már mindenki tisztában volt vele, ki vagyok, és hogy lesz egy bizonyos kiváltságom. Ez elég volt nekik ahhoz, hogy megpróbáljanak változtatni az eddig irántam tanúsított viselkedésükön. Szívélyeskedésük és beszélgetési kísérleteik elől az iskolaorvoshoz menekültem a szokásos kivizsgálásokra. Gondoltam, jobb előbb, mint utóbb, úgyis minden év elején kötelező, nem akartam megvárni, amíg utasításba adják, hogy lassacskán mindenki menjen le, és ki kelljen várnom a sort. Csak egy példa, mennyire megváltoztam az előző félévhez képest: lementem a vizsgálóba, és amikor a doktornő megkérdezte, aktív szexuális életet élek-e, haboztam. Tavaly még határozottan nemet mondtam volna, most meg... hát, Sage-dzsel nem lehettem biztos magamban. Nem miatta, magam miatt. – Még nem, de tervezem – böktem ki a válaszom. Totál közömbös voltam, mintha nem lennék teljesen zavarban amiatt, amit kimondtam, de csak kaptam egy maréknyi óvszert és egy receptet fogamzásgátló tablettára, aztán mehettem az utamra anyához. Természetesen nem azért, hogy megmutassam neki a szerzeményeim, hanem, hogy ellásson az év eleji tanácsokkal. Ez a második kötelező dolog minden év elején, látogatást tenni a nevelési tanácsadónál. Ami különben elég fura anyával, mert nevetségesen úgy kezel, mintha nem ismernénk egymást, és úgy tölti ki az aktámat, hogy végigkérdez mindent, pedig tudja a választ az összes kérdésre. Szóval kész paródia. Mikor ezzel megvoltam, már csak tíz percem volt az első óra kezdetéig. Tavaly még a teremben vártam volna ki ezt a tíz percet, de most az irántam támadt fura érdeklődés miatt (mindenki jóban akart lenni a zsűritagokkal, és egyelőre én voltam az egyedüli biztos) csak sétálgattam a folyosón, próbálva kerülni a szemkontaktust, nehogy valaki beszélgetni kezdjen velem. Igen, totál antiszociális, de mit tehettem volna? – Lori! Rissa kiáltott rám a szekrénye mellől, ahol épp Lynnel és Frannel alkottak egy kisebb kört, és mindenkit kizárva dumáltak. Persze láttam őket korábban is, de nem akartam odatolakodni. Totál lúzernek éreztem magam, amikor hozzájuk sétáltam. A garázsban és Sage-éknél tudtam volna mit mondani, de itt az iskolában tök valószerűtlennek hatott, hogy velem akarnak lógni. Rissa azonban nem csinált problémát belőle, mintha természetes lenne, hogy most már a barátjuk vagyok, Lynn egy kicsit arrébb lépett, és máris volt helyem a körben. – Nekem ez akkor sem tetszik – folytatta Rissa, majd, hogy legyen számomra is értelme, hozzátette. – Ez a Savanna olyan furán nézett Lucára! Épp erről beszéltünk. – A fél iskola furán néz rá – világított rá Lynn. – Főleg most, hogy itt ez a hülyeség is. – Igen – tettem hozzá. Előző nap kísértetiesen hasonló beszélgetést folytattunk le, miután Savanna elment csak akkor Lynn nélkül. Úgy éreztem, ha már megbeszéltük egyszer ugyanezt, és akkor bejött, amit mondtam, másodszor is simán működhet. – Gyakorlatilag az összes lány Luca után nyáladzik, mit számít eggyel több vagy kevesebb? – sütöttem el újra.
– Túlreagálom? – kérdezte Rissa sóhajtva. – Naná! – vágta rá Lynn. – Nézd meg, Lorit sem érdekli, hogy Sage azzal a lotyóval dumál, pedig a csaj majdnem teljesen kitette, amije van. Azt hittem, hogy rosszul hallottam, amit mondott. – Mi? Milyen lotyóval? – Ami persze hülye kérdés volt, mert tudtam. Tiffanyval, az exszel, aki iránt Sage-nek talán még vannak érzései. Előző nap ugyanúgy illegette magát a barátom előtt, és Sage kicsit furán viselkedett. Persze mikor észrevette, hogy nézem, gyorsan úgy tett, mintha semmi nem történt volna, én meg utána nem voltam biztos benne, hogy történt-e. – Hoppá! – mormolta Lynn, mikor vadul körülnéztem Sage után. – Mekkora egy ribanc! – fújt Fran, mire követtem a pillantását. Sage a tömeg szélén állt, hátát az egyik szekrénynek vetve, és mosolyogva beszélgetett Tiffanyval. Jobban zavart, mint képzeltem volna. Luca hülye haverjai, akik a tömeg nagy részét adták egyáltalán nem figyeltek rájuk, amitől az egész beszélgetésük privátnak tűnt. És a csajon miniszoknya volt! – Most mit csináljak? – néztem vissza egy pillanatra a lányokra, akik most mind őket bámulták. A kérdés inkább az volt, kell-e valamit csinálnom. Nem voltam az a típus, aki megtiltja a pasijának, hogy szóba álljon másokkal, és nem is voltam biztos benne, hogy aggódnom kellene amiatt, hogy az exével dumál. Mármint aggódtam, de az irracionális érzelemnek tűnt, aminek semmi alapja nem volt. Kivéve, ha arra gondoltam, milyen szomorú volt Sage az első időkben miatta, amikor még nem melegedtünk össze. Én voltam, aki megvigasztalta! Persze ettől még formálhatok jogot rá, de... – Menj oda! – mondta Fran, miközben Lynn azt válaszolta: – Ne törődj vele! Zavartan Rissára néztem, aki az ajkát beharapva nézte a testvérét. – Nincs abban semmi, ha odamész, a barátnője vagy – mondta végül tűnődve, majd elmosolyodott. – És látni akarom Tiff arcát, amikor Sage meglát téged. – Visszaszívom, menj oda! – váltott Lynn, és kicsit meglökött, hogy induljak már. Mentem, de fogalmam sem volt róla, hogy mit csinálok. Úgy tűnt, Sage jól szórakozik, akármiről is beszélgetnek, a csaj meg duplán jól szórakozhatott, mert egyik kezével a pasim karján simított végig, a másikkal pedig a hajával játszott. Komolyan csodáltam Rissát, amiért nem akad ki amiatt, hogy Lucával nap mint nap csinálják ugyanezt más csajok. Féltékeny voltam, és mivel nem volt rá konkrét okom, dühös lettem magamra. Hogy fontolgathatok egyáltalán szexet, ha nem vagyok száz százalékig biztos Sage-ben? Tele a táskám óvszerrel és én kételkedem? Sage már félúton észrevett, és kissé lefagyott a mosolya, mintha elrontottam volna az édi flörtölésüket. – Lori! – szólított meg elnézve az exe feje mellett. – Már kerestelek, hová tűntél? Tiffany megfordult, és szemügyre vett, amolyan szemét lotyó módon, amitől egy szutykos csövesnek kellett volna éreznem magam. Oké, egy picit hatott rám a lenéző pillantása, de a dühöm a segítségemre volt. – Az iskolaorvosnál voltam – feleltem, és elkezdtem turkálni az oldaltáskámban. – Rosszul érzed magad? – Máskor ellágyultam volna az arcán feltűnő aggodalomtól, de most nem volt idő erre. Meg akartam mutatni Tiffanynak, mihez tartsa magát. – Nem, csak beszereztem ezeket – emeltem ki pár óvszert a táskámból. Sage meglepetten bámult, Tiffany arcán pedig eltorzult egy kissé a mosoly. Legszívesebben belenevettem volna a képébe, helyette Sage elé léptem, és belegyűrtem a zsebébe az óvszereket. Olyan arcot vágott, hogy muszáj volt lábujjhegyre állnom, és megcsókolni. A kezemmel a zsebében egész szexire sikerült a dolog. – Uh – nyögte. Imádtam ezt a kis hangot, teljesen elvette az eszem. Megint megcsókoltam, és ezúttal hosszabban elvoltunk egymással. Mire abbahagytuk, Tiffany már elment, engem pedig diadallal töltött el a győzelmem, holott épp nem is azon voltam, hogy elriasszam. Becsengettek az első órára, úgyhogy elindultunk a terembe – az első óránk közös volt, és én reméltem, hogy Sage mellé ülhetek –, de aztán a rádióból megszólalt az igazgatóhelyettes hangja. – Lorinda Szalay szíveskedjen az igazgatói irodába fáradni! Lorinda Szalay szíveskedjen az igazgatói irodába fáradni! – A megszokott dupla monotonitásban. Ez nem hiányzott. – Mit csináltál? – vigyorgott rám Sage, majd nyomott egy puszit az arcomra. – Stréber! Majd foglalok neked helyet. Na, igen a stréber, ez vagyok én. Kíváncsi voltam, mit akarnak már megint tőlem, mikor órán kellett volna lennem. Mondjuk az hízelgő volt, hogy úgy gondolták, nincs szükségem az első órára. Amikor odaértem, rögtön kiszúrtam a baseballsapkás srácot, aki a tipikus új vagyok itt, és még semmit nem tudok erről az iskoláról nézéssel fürkészett mindent. – Lori! – Az igazgatóhelyettes nem is titkolhatta volna, hogy a kedvence voltam. Mosolyogva nézett rám, mint nagyjából az egyetlen emberre a suliban, aki még soha nem csinált semmi zűrt. Plusz anya barátnője volt, ami bár azt jelentette, hogy anya többször is megkérte, ne kivételezzen velem, ez valahogy nem jött át neki. Mindig
kiváltságosként kezelt. – Gondoltam, körbevezethetnéd Karlt. Új még nálunk, és bízom benne, hogy felnőttként tudod kezelni a helyzetét. – A helyzetét? – sandítottam a srácra. Reméltem, hogy nem valami problémás alakot sóz éppen rám. A srác levette a sapkáját, és halványan elvigyorodott. – Lori vagyok! – nyújtottam a kezem. – Karl – felelte, és megrázta. – Te vagy az iskolaelső, igaz? Zsűritag leszel. – Igen – mondtam nem túl lelkesen. Nem tetszett, hogy mindenki erről beszél. – Na, gyere, körbevezetlek! Nem voltam a legudvariasabb, de Karl nem bánta. Miközben végigjártuk a sulit, és elhadartam, mi hol van, alaposabban megnéztem magamnak, próbálva besorolni, hová fog tartozni az iskolai hierarchiában. Nem volt valami jóképű, de egész jó cuccai voltak. Nem tűnt sportos alkatnak, és magas sem volt túlzottan, inkább sovány, teljesen átlagos. – Martin Szalay tényleg az apád? – kérdezte hirtelen. – Gyorsan terjednek a hírek – mosolyogtam erőltetetten. Az előző nap, amikor még senki nem tudta, annyival jobb volt. Mindenki magasról tett rám, kivéve, amikor Sage megcsókolt, de azért az sem lett volna olyan nagy durranás. Most, hogy kijött ez a hülyeség, azt kívántam, bár figyelmeztetett volna valaki, hogy miközben megtudom, apám mit is keres itt, Sage ne bámuljon rám úgy, mint egy ufóra. Még szerencse, hogy nem bántódott meg, amiért eltitkoltam előle. – Kíváncsi leszek, milyen lesz a másik oldalon – fecsegett Karl. – Néha úgy érzem, hülyeség volt, hogy elvállaltam. – Mit? – értetlenkedtem, aztán leesett. – Te is zsűritag leszel? De hát... A gondolataim gyorsan egymás mellé tették a dolgokat. Öt fős a zsűri, két diák, két tanár és valami híresség. Ezt értette az igazgatóhelyettes Karl helyzetén. Újra végignézve rajta, azon kezdtem tűnődni, ki lehet. Valami tinisztár? Az biztos, hogy nem egy Jonas Brother. – Mi az? – nézett rám felvont szemöldökkel. – Semmi – vágtam rá, majd sóhajtva hozzátettem. – Csak nem tudom, hogy ki vagy. – A Karl megteszi – nevetett. – Ne izgasd magad miatta, amúgy sem nagy szám. – Azért mondd csak el – nógattam. – School’s Stardom harmadik helyezés, előző évad – mondta, és csak nézett rám, mintha várna valami reagálást erre. Bólintottam, majd gratuláltam. Oké, akkor nem lehet annyira híres, nem igaz? Csak a harmadik lett. Nem is beszéltünk róla, amíg be nem fejeztem a sulitúrát, aztán mivel még volt vissza tizenkét perc az első órából, gondoltam, akár be is mehetnénk. – Hé, én nem járok ide! – ellenkezett, és egy pillanatra ijedtnek tűnt, mint aki nem tud rosszabbat elképzelni annál, hogy berángassák egy órára. – Csak lógok itt, hogy megnézzem a diákokat meg ilyenek – magyarázta. Fogalmam sem volt, mi értelme van ennek, de biccentettem. Legszívesebben visszamentem az órámra Sagehez, de csak nem hagyhattam ott Karlt egyedül. Mégiscsak rám bízták. – És van valami érdekes errefelé? – kérdezte végül. Kicsit úgy éreztem, béna társaság vagyok, így igyekeztem összeszedni mindent, ami eszembe jutott. Ami, ha belegondolok borzalmasan kevés. – Hallottam valami bandáról – mondta végül tétovázva. – A Saluce – feleltem büszkén, ami nagyon fura volt. – Róluk hallottál, ugye? A dobos a barátom. Ezt sem tudom, miért mondtam el, de jól esett. – Nem csalás az egy picit? – kacsintott rám Karl, de mivel tudtam, hogy viccelt, még csak nem is válaszoltam. Rissával már megbeszéltük, hogy nem csalás. Elvégre nem hazudok majd, ha rájuk kell adni a voksokat, mégiscsak ők a legjobbak. És persze attól még más esetleges indulókat is igazságosan fogok pontozni, ahogy ő is, ha megválasztják. Biztos voltam az igazamban, mégis újra összerándult a hasam az idegességtől. Valamilyen szinten mégiscsak csalás lenne? Mikor kicsengettek, megtelt a folyosó diákokkal és döbbenten azon kaptam magam, hogy egy tömeg közepén állok. Mindenki tudta, kicsoda Karl! Egy hülye marslakónak tűnhettem a szemében, hiszen több lány már autogrammért állt sorba, és előkapták a mobiljukat, hogy lefényképezzék. A hangoskodó tömeg, akik előtte ártatlan iskolatársaknak tűntek, elég ijesztő volt. Utáltam a hírességeket, apával sem lehetett elmenni sehová, mert folyton megállította valaki, aztán az ember ott találta magát a köré gyűlt tömegben. És apának mindig fontosabbak voltak azok az emberek, mint Alicia meg én. Elég hamar megtanultam, mihez tartsam magam. Karl arcán ugyanolyan vigyor volt, mint apáén szokott lenni, és próbált válaszolgatni minden kérdésre, de aztán mielőtt elmenekülhettem volna, megragadta a karom. – Merre is van a kijárat? – kérdezte, és nem engedett el, mintha én lennék a testőre vagy mi. Lehet, hogy elkelt volna egy, mielőtt szétszedik. Határozottan fura volt az egész. Végül néhány tanár segítségével sikerült kikísérnem Karlt, remélve, hogy többet nem hoz ilyen kényelmetlen helyzetbe. – Huh! – szusszant egyet Karl, a parkoló felé indulva. – Ezt nem lehet megszokni. – Miért nem mondtad, hogy ennyire híres vagy? – fakadtam ki paranoiásan nézegetve az embereket, akikben potenciális tömeget láttam.
Szerencsére Karl elment, és én visszamehettem a suliba, csakhogy ezután mindenki engem zaklatott, hogy meséljem el, mit mondott, meg mit csináltunk. Bár mindig vágytam egy kis népszerűségre, nem erre a fajtájára gondoltam a dolognak. Ebédszünetben aztán a barátaim is elővettek. Bár a sulinak van ebédlője, szép időben mindenki az iskola körüli parkosított részen őgyeleg, ott ültem le az egész bandával, amikor rákezdték a faggatást. – Micsoda barátságokat kötsz, te lány! – mondta Luca elismerően. – Később majd bemutathatnál, oké? – Már hallott is a bandáról – vontam vállat kelletlenül. – Ez ügyes volt – biccentett, én pedig vegyes érzelmekkel meredtem rá. Egy kis rész bennem örült a dicséretnek meg az elismerésének, de az agyam hátuljában volt egy másik hang, ami azt ismételgette, hogy Luca csak azt mondja, amit hallani akarok, ettől nem kell elájulnom. – Nem igaz, hogy nem ismerted fel, Lori – nézett rám Sage még mindig hitetlenkedve. – Még én is láttam párszor a tévében. Tudod, abban a nagy, lapos dobozban a nappalinkban – tette hozzá kedvesen gúnyolódva. – Lehetne, hogy valami másról beszéljünk? – reménykedtem, mire Rissa máris lecsapott. – Jössz ma a forgatásra? Már csak így nevezte a dolgot. Igazából csak videókat készítettünk (azért a többes szám, mert összesen hat kamera van, és én is csináltam már felvételeket), aztán témák szerint feltöltöttük Rissa laptopjára, hogy majd ha elég összegyűlik, elkezdhessen összevágni ilyen kisfilmszerű valamiket. Végül is a forgatás jó szó volt rá. Amíg mi erről beszélgettünk Luca elégedetten nézegetett minket, csak néha csóválta meg a fejét, amikor Cenzo azzal jött, hogy azt akarja, vegyük fel, amint táncol a basszusgitárjával. Vicces volt, amikor az egyik próbán csinálta, de Lucának nem tetszett annyira, mondván komolytalan. Szerintem azért nem bírta, mert az öccsében ott volt a lehetőség, hogy jobb legyen nála. Egy ideig úgy tűnt, nyugalmas ebédszünetünk lesz, a diákok valahogy mind tiszteletben tartották a csapatunkat, és senki nem jött oda haverkodni, de aztán Savanna közénk huppant. Két órán is láttam ma, de nem beszélgettünk, egyrészt mert Rissa a barátnőm volt, és árulásnak tűnt volna, másrészt meg nem is volt szüksége rám, máris akadtak srácok, akik szóba álltak vele. Az a fajta lány volt, aki gyönyörű. Nem olyan átlagos, mint én, nem is csinos, mint Rissa vagy Fran, hanem amolyan mindegy mit vesz fel, egyszerűen gyönyörű, mint Lynn. – Na, elmondtad nekik? – lökte oldalba Lucát. – Mit? – kérdezte rögtön Rissa. Luca átkarolta a vállát, és közelebb húzta magához, majd szétnézett rajtunk. – Flor be akar kerülni a bandába – jelentette be közömbös hangon. – Gondoltam adhatnánk neki egy esélyt. Mi, lányok Rissára néztünk, akinek az arcáról lerítt, hogy ehhez lesz egy-két szava, Cenzo és Sage viszont meglepetten mustrálta végig a csajt. – Flor? – kérdezte Cenzo. – Csak ez a barom hív így – legyintett Savanna Lucára, majd rámosolygott Cenzóra. – De ugye nem jöttök olyan szöveggel, hogy nincs esélyem, mert lány vagyok? Szerintem fogalma sem volt róla, hogy mekkora problémát okoz majd, sőt még én sem láttam előre, mi lesz ebből. Egyedül azt tudtam, hogy ez eleve rossz ötlet.
8.
Változás
„There might have been a time When I would give myself away Oooh once upon a time I didn't give a damn But now, here we are so whataya want from me Whataya want from me?” – Adam Lambert: Whataya want from me? Sage Luca meg Cenzo, de még Rissa is egyfolytában arról dumáltak, hogy megnyerjük a versenyt és híresek leszünk, egyedül nekem voltak negatív gondolataim ezzel kapcsolatban. Nem azzal, hogy a suliban mi nyerünk, az elég nyilvánvaló volt, engem a következmények aggasztottak. Kezdtem átlátni Luca tervét, és nem tetszett. Még jobban utáltam, hogy engem is belerángatott, de a legnagyobb hibát akkor vétette, amikor Rissával kezdett játszani. Nem sok dolog van, ami igazán ki tud akasztani, komolyan. Például az, hogy talán egyenes úton tudnék Tiffany felé közeledni, mégis Lorival kell lennem, elég gáz. Lorival, akivel nem szakíthatok, egyrészt mert Luca kicsinálna, másrészt én lennék a világ legnagyobb szemétládája, ha megbántanám őt. Mármint Lorit, nem Lucát. Így egyelőre lemondtam Tiffanyról, és ez baromira nem esett jól, de semmi volt ahhoz képest, amit Luca tervezett Rissával. Az igazán kiakasztott. Csak konkrét bizonyíték nélküli nyamvadt sejtéseim voltak, de Lucát ismerve közel álltak a valósághoz, és meg akartam akadályozni, mert egyszerűen nem lehetett jó vége. Kötelességem volt védeni Rissát. Vagy legalábbis megpróbálnom megvédeni. Az egészre péntek délután került sor, amikorra Luca az utolsó meghallgatást tervezte az Ethan és az Alfie nevű srácoknak meg persze Savannának, aki mindenképp bizonyítani akart. Igazából már azt is kitalálta, hogyan reformálná át a bandánkat... A lényeg, hogy senki nem számított Rissa felvetésére. – Ha már lányokat is beveszünk, meghallgathatnátok engem is – mondta hirtelen. Meglepetten néztem rá, mert őszintén, soha nem jutott volna eszembe, hogy beléphetne a bandába. Egyelőre csak mi hárman voltunk a garázsban, és persze Rissa. Az ideges arcára nézve, azon kezdtem tűnődni, hogy mennyi ideje készülhet erre a mondatra. Rohadtul nagy hülyének éreztem magam, amiért nem vettem észre. Cenzo is döbbentnek tűnt, egyedül Luca vágott olyan képet, mintha Rissa csak viccelt volna. Ő észrevette, és egy pillanatig megbántottnak tűnt, majd kihúzta magát. – Tudok énekelni, Luca, és játszom zongorán is! Elboldogulnék a... – Ne légy nevetséges, Riss! – legyintette le Luca. – Csak azért, mert féltékeny vagy Florra... – Nem vagyok féltékeny! – vágta rá, és segítségkérően nézett ránk. – Ha ő megpróbálhatja, akkor én miért nem? – Nekem okés – mondta gyorsan Cenzo. Már épp mondani akartam, hogy nekem sincs semmi kifogásom ellene, amikor Luca megint kezdte elvetni a sulykot. – Nem okés! – csattant fel. – Hé! – Ha a baromarcú velem ordibált az még rendben volt, de Rissával szemben igenis válogassa meg a szavait! Főleg, hogy bőven gyanús a viselkedése. – Ne kiabálj vele! Nem törődtek velem, Rissa makacsul nézett Lucára. – Miért? – Luca mély levegőt vett. – Mert téged hétfőn megválasztanak zsűritagnak, Riss! Egész héten ezért gürcöltünk, szinte mindenki rád fog szavazni – halkította le a hangját a végére. – De engem nem érdekel a zsűriség, úgyis nyerni fogtok! Énekelni szeretnék, ha egyszer is meghallgattál volna, akkor... – Nem, Riss! – zárta le a vitát Luca. – Hárman vagyunk a bandában – szólt közbe Cenzo ingerülten. Vele sem törődtek. – Miért? – ismételte Rissa Lucát nézve. – Mert nem illesz közénk. – Savanna meg igen, ugye? Ezért is énekeltél vele duettet, miközben nekem azt hazudtad, nem énekelsz együtt senkivel! Jobbnak tartod nálam! Luca nyitotta a száját, hogy válaszoljon, aztán mégsem mondott semmit. Vagy nem tudott, vagy nem akart, ezúttal egyre ment, elérte a célját. Rissa feldúltan elrohant. – Mi a francért vagy ekkora barom vele? – csattant fel Cenzo. – Miért nem hagytad énekelni? – Mi közöd van hozzá? – vágott vissza Luca. – Te is tudod, hogy igazam van, Rissa nem illik közénk. – Miért? – kérdeztem én is feldühödve.
– Egy: mert szükség van rá a zsűriben! Kettő: mert csak azért akar bekerülni, mert féltékeny Florra! Három... – elhallgatott, és vetett rám egy pillantást. – Ne sértődj meg, én bírom Rissát, de most gondolj már bele, hogy nézne ki közöttünk azokkal a copfokkal meg minden? Nincs megfelelő külseje, és még ha jó is hangja... – Kurva jó hangja van – szólt közbe Cenzo. – Ráadásul egy csomó szöveget írt nekünk! – Ja, amiket mindig át kell írnom, hogy egyáltalán használhassuk őket! – Egy barom vagy! Nem értem, miért nem látod, hogy... – Te miért nem látod, hogy Riss velem jár, nem pedig veled! – Mert ha belém lenne szerelmes, ezerszer jobban bánnék vele, mint te! – Cenzo felugrott, és elindult kifelé. Nem állítottuk meg, így pár másodperc múlva már be is csapta maga mögött az ajtót. Luca káromkodott, én meg inkább hallgattam. Nem lett volna értelme semmit mondani ezek után, Luca tudta, hova kell taposni, Cenzo meg majd lenyugszik. Viszont Rissával kapcsolatban... – Csak azért kezdtél Rissával, hogy legyen, akit beszervezhetsz a zsűribe? – kérdeztem nyugodt hangon. – Ne tévessz össze magaddal! – Igen, ez az én idegeimet is felcseszte. – Most nem Loriról van szó! Amikor kikezdtél Rissával, akkor már tudtál erről a szarról! Luca nem válaszolt azonnal, én meg kísértést éreztem rá, hogy behúzzak neki. – Hallod magad, haver? – kérdezte végül. – Ja, és ismerlek is, haver! – hangsúlyoztam az utolsó szót. Elindultam, hogy megkeressem Rissát. Nem ért ennyit az egész, főleg ha nyomorultul érzi magát miatta. Nem jutottam sokáig, Luca már pár méter után utolért. – Ne csináld, Sage! Ne hidd, hogy azért erőltettem a randit Lorival, mert azt akartam, hogy a mi oldalunkon álljon. Benne van a pakliban, beismerem, de eszembe sem jutott volna, ha eleve nem vagytok jók együtt. Igazam van, nem? Tök jól megvagytok. Na, igen valamilyen szinten, de akkor sem olyan, mint Tiffanyval. Ezt nem mondtam ki, mert nem ez volt most fontos. Az én részem másodlagos, az ő szervezkedése Rissával viszont átment egy határon. – Ami pedig Rissát illeti – folytatta –, soha nem tennék ilyet vele, ezt tudnod kell. Komolyan ekkora rohadéknak gondolsz? Oké, hogy megbántottam az előbb, de azért... Őszintén, nem tudtam, mit gondoljak. Luca egy rohadék. Jó barát, már ha nincs kiakadva, de mégiscsak egy szemétláda. Mármint másokkal, Rissával... – Megyek, beszélek vele, oké? Bocsánatot kérek, meg minden. Mivel továbbra sem mondtam semmit, elindult a házunkba előttem. Ahogy Cenzót, őt sem állítottam meg. Nem voltam ezer százalékban meggyőzve arról, hogy Luca igazat mondott-e, viszont úgy éreztem, én vagyok az utolsó ember, aki tovább vádaskodhat. Határozottan mocskosabb rohadék voltam, mint Luca. Tutira nem tudok majd Lori szemébe nézni, most, hogy megtudtam, a kapcsolatunk egy ilyen terv része volt. Igaz, ezt eddig is sejtettem, amióta kiderült, hogy Lori apja kicsoda, de most már biztosra tudtam. – Sage! – Kicsit megrezzentem a hangjára, de alulbecsültem a képességeim, képes voltam a szemébe nézni, és megcsókolni, anélkül, hogy akármit észrevett volna. – Tudod, milyen nap van ma? – Uh... péntek? – kérdeztem, mert fogalmam sem volt, csak azt tudtam, hogy Lori megint be van indulva. Akárki is mondta rá, hogy frigid, nem gondolhatta komolyan. Ez a csaj képes volt a legmeglepőbb dolgokra, mint mikor Tiffany előtt tömte tele a zsebem kotonnal, vagy most, amikor beakasztotta az ujjait a gatyám derekába, és úgy húzott magához. Közben meg kérdőn bámult rám, mintha észre sem venné, hogy amit csinál az egy kicsit túlzás. Mármint, ha nem akar szexet. – Jó, lehet, hogy hülyeség, de ma van a hónapfordulónk – komorult el. Erre nem gondoltam. – Nem nagy szám végül is – visszakozott lelombozódva. – Csak azt hittem, hogy érdekel. – Érdekel – vágtam rá elnyomva a bűntudatomat. Lori rendes lány volt, olyasvalakit érdemelt volna, aki azért van vele, mert szereti. – De már több mint egy hónapja vagyunk együtt, nem? – Pontosan egy hónapja csókolóztunk először – pontosított. – Emlékszel? Épp a Colosseumot raktuk ki... – Emlékszem! – szakítottam félbe, és gyorsan megcsókoltam. Próbáltam meggyőzni magam, hogy Lucának igaza van, és Lori meg én remek páros vagyunk, viszont tudtam, hogy Tiffanyt szeretem, így végül mégiscsak egy rohadék vagyok, amiért játszadozom. – Hogyhogy nem vagy a válogatáson? – kérdezte kíváncsian. – Tartunk egy kis... kényszerpihenőt előtte – feleltem, és akkor se mondtam volna többet, ha Lori kérdezősködni kezd róla. Nem tette. – Akkor nem megyünk fel addig a szobádba? – kérdezte, amire rábólintottam. Mégsem mondhattam, hogy ne menjünk. Meg azért akartam is, Lorival smárolni elég jó volt, csak arra kellett ügyelnem, hogy ne akarjak többet. Nem akartam elvenni a szüzességét, mert az nagy dolognak számított az ő életében, és kizárt volt, hogy pont én legyek, aki majd ezt jelenti Lorinak. Baromi nagy pech, hogy ezek a gondolatok csak addig tartanak, amíg az ember nyugisan végig tudja gondolni. Fent a szobámban, az ágyamon fekve, rajtam Lorival az egész határozottan más dimenzióba került. A lábát átvetette a csípőmön, az egyik kezével a mellkasomon támaszkodott, a másikkal a hajamat piszkálta, és közben
úgy csókolt, mintha belém akarna mászni. Naná, hogy hagytam, mert rohadt jó érzés volt ezzel a vadabb Lorival lenni. Hirtelen abbahagyta, és hitetlenkedve nézett rám. – Mit művelsz velem? – nyögte, mintha én valamit is csináltam volna. Ő mászott rám, ő kezdett taperolni, és ő volt, aki... na, jó hagyjuk, mert ez tök olyan, mintha én nem lettem volna benne. Máskülönben miért gördítettem volna le magamról, hogy ezúttal én smároljam le, közben valami olyasmit mormolva, hogy: – És te velem? – Ami akkor helyes mondatnak tűnt, a bűntudattal ráértem később is foglalkozni. Pár perc múlva eltolt egy kicsit. – Mi lenne, ha levennénk pár ruhát? Rajtam csak nadrág meg melltartó lenne, rajtad meg csak nadrág? – Elröhögtem magam, mert nem gondoltam volna, hogy képes kijönni egy ilyen javaslattal. – Felejtsd el! – visszakozott gyorsan. – Tudom, hogy hülye ötlet. – Nem hülye ötlet – mondtam gyorsan. – Nem akartam nevetni, csak meglepett, hogy ezt mondtad. Nekem okés. Gyanakodva nézett rám, majd a gatyámon felejtette a szemét. – Mégse csináljuk – motyogta, és elfordult, hogy fel tudjon ülni. – Nem akarlak kínozni. – Fogalmam sincs, miről beszélsz, Lori – feleltem őszintén. – Arról, hogy nem vagyok kész a szexre – mondta halkan. – Nem akarok veszekedni veled, hogy ha elkezdjük, aztán mégis visszakozom, te meg... – Nem csinálok semmi olyat, amit te nem akarsz – vágtam gyorsan közbe. – Mondtam, hogy csak annyi lesz, ami neked is jó – Toby is mindig ezt mondta – pillantott hátra rám. Egy másodperc alatt felhúztam magam. Engem hasonlít, ahhoz az idióta baromhoz?! Átmásztam az ágyon, hogy szembe legyek Lorival, és láthassam az arcát. – Bántott téged? – néztem a szemébe. – Erőszakoskodott veled? – Nem – mondta bizonytalanul. – Nem úgy, ő csak... próbált rávenni, és mikor nemet mondtam, dühös lett. Sokat veszekedtünk emiatt. Nem volt értelme olyanokkal jönni, hogy én sosem tenném ezt, inkább csak nyomtam egy puszit az arcára, leültem mellé, és próbáltam rájönni, miért lettem ennyire dühös arra a mocskos baromra. Mármint bántotta Lorit, ez egy dolog, emiatt már eleve kiakadnék, de volt még valami más is. Kezdtem volna féltékeny lenni? Nem, ez tutira nem féltékenység, inkább... Lori olyan ártatlan volt. Dühítő volt elképzelni, hogy egy nagydarab állat csak úgy ráfekszik, és nyaggatja, hogy nyissa szét a lábait. – Csak azt nem értem, mi ez a nagy imádat körülötte – szakított ki Lori a gondolkodásból. – Annyira jó? – A szex? – kérdeztem értetlenül. – Te már csináltad, nem? – kérdezett vissza köznapi hangján, amin bejelentette az is, le kellene vennünk a felsőinket. – Mi olyan jó benne? – Uh... hát, minden. – Figyelmesen nézett rám, mint az órákon szokott a tanárokra, én meg legalább harmadszor vontam meg a vállam, mintha valami rángógörcsöm lenne. – Tudod, hogy azzal vagy, aki szeretsz, örömet okoztok egymásnak, és uh... ilyenek. Meg aztán a végkifejlet sem semmi. – Mármint az orgazmus? Milyen az? Hitetlenkedve bámultam rá. Ezt most komolyan kérdezte? Elvégre tizenhét éves, és nem tudja? Az oké, hogy nem szexszelt, de nem is nyúlt magához? Most ezt, hogy kérdezzem meg? – Tényleg nem tudod? – Honnan tudnám? Mondtam, hogy még nem voltam senkivel. – De nem nyúltál magadhoz? – bukott ki belőlem. Szerintem én jobban zavarba jöttem, mint ő, mert csak egy pillanatra nézett félre, aztán már válaszolt is. – Nem igazán. Tudom, hogy hülyeség, de idiótának éreztem magam, amikor megpróbáltam, így inkább abbahagytam. – Nem mondtam semmit, mert épp elképzeltem, ahogy próbálkozik, és ez elég volt ahhoz, hogy megint elfelejtsem a felállított határokat. – Akarod, hogy megmutassam, milyen? Az új gondolatmenetem tökéletesnek tűnt. Ő nem tudja, mit hagy ki, nekem, mint barátjának kötelességem megmutatni, és mivel nem fogom előnyét látni, ez nem kihasználás. Kivéve persze, hogy rohadtul élvezni fogom, ha megtehetem. Szerettem volna, ha igent mond, de nagyobb volt a valószínűsége annak, hogy megijed, és elküld a fenébe. – Jó – mondta, én meg elvesztem. – Tetszeni fog – ígértem, mielőtt átkaroltam, hogy hátrébb csúsztassam az ágyon, mire megint olyat mondott, amire nem számítottam. – Oké, bízom benned! Nem kellene, ezt kellett volna mondanom, de nem tettem, mert akkor már megfogalmazódott bennem még pár dolog. Például, hogy nem fogok szakítani Lorival, akármennyi esélyt is látok Tiffnél mostanában Elvégre még
vagy ezer évig fog tartani a verseny, nem lenne szerencsés és nem is akarom megbántani annak az ideje alatt. Örökké meg úgysem maradunk együtt, majd akkor ráérek visszaszerezni Tiffanyt. * „I don't know what's right and what's real anymore And I don't know how I'm meant to feel anymore And when do you think it will all become clear? 'Cuz I'm being taken over by the Fear.” – Lily Allen: The Fear Rissa Annyira dühös voltam Lucára, hogy sikítani volt kedvem. Nem énekelhetek, mert nem illek a bandába? Képes lettem volna képen törölni, amiért ezt mondta nekem! Ráadásul úgy viselkedett, mintha csak azért lenne együtt velem, hogy legyen még egy beépített zsűritagja. Már szinte biztos volt, hogy a diákok engem fognak megválasztani, Luca egy csomó mindenkivel beszélt, és mindenki fűt-fát ígért, hogy így meg úgy rám szavaz. Az igazság az, hogy nem akartam megtenni, mert csalásnak éreztem a dolgot, hiába beszéltük meg Lorival ezerszer is, hogy nem juttatnánk soha ilyen előnyhöz a bandát. De Luca annyira akarta, én meg szerettem volna a kedvére tenni, és... Egyszerűen elegem volt már abból, hogy mindig csak Luca körül forognak a gondolataim, az utóbbi időkben teljesen kifordultam magamból, és elhanyagoltam minden mást. Bűntudatom volt Drew miatt, akivel összesen, ha negyed órát töltöttem, és akkor is csak áradoztam Lucáról. Előtte meg Lynnt akasztottam ki a féltékenységemmel, ugyanis Savanna szándékai elég tisztán látszottak. Lucát akarta, amit nem tudtam megemészteni. Oké, hogy szinte minden lány a suliban őt akarja, de az nem ugyanaz, mert Savanna az egyetlen, aki hatással van Lucára. Majdnem biztos voltam benne, hogy a csaj kikezdett vele a nyáron. Meg ott volt az a videó is a YouTube-on, amin együtt énekeltek... komolyan kezdtem átmenni valami paranoiás hárpiába, és ez nem tetszett. – Riss, ne csináld már! – kérte Luca, akinek kivételesen sikerült felszöknie a szobámba úgy, hogy senki nem vette észre. Legalábbis ezzel magyaráztam, hogy már vagy fél órája kettesben voltunk, és senki nem tört ránk. – Nem akartalak megbántani, hallod? Hallottam, de nekem meg nem volt kedvem válaszolni. Elegem volt a szemét pillanataiból. Pechemre nem lehetett leszerelni, hátulról átkarolta a derekam, és magához szorított. Rátettem a kezem a karjaira, hogy lefejtsem magamról, de azon kaptam magam, hogy elgyengülök. – Na, Riss! – mormolta a tarkómra, a leheletével végigbizsergetve a testem a gerincem mentén. – Ne legyél ilyen kegyetlen velem! Tudod, hogy csak pofáztam, nem gondoltam komolyan. – Ami azt jelenti, hogy engedsz énekelni? – kérdeztem, pedig tudtam a választ. – Megígérem, hogy énekelek veled az Aranyrögben, ehhez mit szólsz? – tért ki az egyenes válasz elől. – Hidd el nekem, hogy nem jó ötlet belépned a bandába. – Miért? – Megpróbáltam kiszakítani magam az öleléséből, de nem ment, mert szorosan tartott, ráadásul a vállamra fektette az arcát, és csókot nyomott a nyakamra. – Mert túl fontos vagy nekem. Nem tudnék tükörbe nézni, miután leordítottam a fejed gyakorlás közben. – Te számító mocsok! – mondtam ki, amire gondolok, mire a nyakamba nevetett. – De tudom, hogy azért még szeretsz. Mérges vagy, de szeretsz. Utáltam, hogy igaza van, és azt is, hogy ilyen átlátszó vagyok. – Menj a hülye válogatásodra, már biztos mindenki rád vár! – küldtem el végül, mire elengedett. Miután elment – megint egy csomó számító ígérettel, amitől tudta, hogy megenyhülök –, lementem a nappaliba anyához, aki épp olvasott, de mikor leültem mellé, félretette a könyvét, és mosolyogva nézett rám. – Mi az, nem dől össze a világ, ha leülsz egy percre? Hol vannak a kamerák és a dalszövegek? Bár feddőn beszélt, tudtam, hogy csak viccel. Kivéve, hogy tényleg elég őrült módon viselkedtem mostanában. Csak a Saluce és Luca járt az agyamban, nagyjából egész nyáron. Hirtelen rájöttem, hogy nem is emlékszem rá, mikor beszélgettem utoljára anyával. – Meglesznek nélkülem – vontam vállat. – Hol vannak a többiek? – A fiúk elmentek valami meccsre apáddal, Sage pedig odafent van Lorival. Hónapfordulót ünnepelnek. Elnyomtam magamban a féltékenységet – Luca bezzeg azt sem tudja, mikor jöttünk össze, pedig az már több mint két hónapja volt –, és anyára mosolyogtam. – Akkor csináljunk egy csajos délutánt! Amikor még kisebb voltam, anya és én rendszeresen csináltunk ilyeneket, együtt zongoráztunk és énekeltünk, hogy csak zengett tőle a ház, régi romantikus filmeket néztünk, közben meg kifestettük egymás körmét, vagy épp megmutatta hogyan borotváljam le úgy a lábam, hogy ne vagdossam össze magam (ugyanis az első alkalom
után úgy néztem ki, mintha üvegcserepekbe térdeltem volna). Össze kellett tartanunk, mégiscsak mi voltunk az egyedüli lányok a nagy csapatban, de aztán kicsit eltávolodtunk egymástól. Nem radikálisan, csak olyan normális mértékben, mert összebarátkoztam Lynnel, egyre vadabb fantáziáim támadtak a Mangini fiúkkal kapcsolatban, amiről nem lett volna a legkényelmesebb anyával megbeszélni, hiszen Mrs. Mangini jó barátnője volt. Összességében kinőttem abból a korból, amikor mindent anyával vitatok meg, de ez nem jelentette, hogy nem hiányoztak néha azok az idők. Alig választottunk ki egy filmet, Cenzo robbant be a nappaliba, kopogás nélkül. – Elnézést, bocsánat! – hadarta, mikor meglátott minket a kanapén. – De elkezdtük a válogatást, Sage meg nincs sehol. – Fent van Lorival – felelte anya mosolyogva, mire Cenzo felüvöltött. – Sage, vonszold már le magad, Luca ki van akadva! – Vetett egy pillantást a kissé megrökönyödött arcunkra. – Elnézést még egyszer, így egyszerűbbnek tűnt. – Semmi baj – bólintott neki anya, Cenzo tekintete pedig lassan rám vándorolt. – Te nem jössz? – kérdezte. Megráztam a fejem, mert egyáltalán nem akartam találkozni Savannával. – Remélem, nem vetted komolyan, amit az a barom Luca mondott... – Egyszerűen nincs kedvem ott lenni – vágtam rá gyorsan, mire elmosolyodva bólintott. – Hiányozni fogsz. – Nyugi, majd máskor felveszem a táncodat. – Nem azért, hanem... Nem fejezte be, mert a tesóm és Lori rohantak lefelé a lépcsőn hangosan nevetve. Sage olyan arcot vágott... hát, mint a bátyáim szoktak azután, hogy huzamosabb időt töltöttek kettesben a barátnőikkel, így csodálkozva meredtem Lorira. Vajon ő és a tesóm már lefekszenek egymással? Lori kicsit pirosnak tűnt, és a haja is össze volt zilálva. Persze ez nem feltétlenül jelent valamit, de tudnom kellett, hogy előbb szeretkeztek-e, mint Luca és én. Miközben Cenzo megint elmondta Sage-nek, mennyire ki van akadva Luca, Lori rám nézett. – Te nem jössz? – Nem. – Akkor én is maradok. Nem baj? – kérdezte a tesómat, aki idiótán rávigyorgott. Igen, határozottan volt közöttük valami. – Nem, ahogy akarod – nyomott egy csókot Lori a szájára. – De ne menj el köszönés nélkül! Azzal Cenzo és ő már rohantak is a szomszédba. Legszívesebben követtem volna őket, de mivel nem lehetett, próbáltam kiverni a fejemből az egész helyzetet. Reméltem, hogy legalább az irántam érzett szolidaritás miatt nem Savannát fogják választani, de ha mégis, akkor... Nem akartam belegondolni. – Anya, nem baj, ha kicsit felmegyünk Lorival a szobámba? – néztem végül bűntudatosan anyára, amiért halasztom az épphogy megbeszélt programunkat. – Dehogy, menjetek csak – felelte, mire adtam neki egy puszit, aztán már el is tűntünk Lorival. Mivel gyorsabb volt nálam, és ő kérdezte meg előbb, hogy mi volt Lucával, először azt a dolgot meséltem el, aztán kissé megkönnyebbülve, amiért kibeszélhettem magamból, előhoztam az ő témájukat. Egy ideje nagyon szerettem volna szexről beszélgetni valakivel, de Lynn és Fran nem tervezték elkezdeni (Lynnek nincs kivel, Fran meg fogadalmi gyűrűt hord, a házasság előtt nem csinálja, és Cenzo ezt tiszteletben tartja), a bátyáimnak meg kizárt, hogy említsem, így nem igazán tudtam kihez fordulni. – Te és Sage már csináltátok? – bukott ki belőlem a kérdés. – Nem – mondta Lori határozottan, majd némi hezitálás után hozzátette. – De lehet, hogy fogjuk. Bírtam Lorit, mert nem tétovázott túl sokat, mindig kimondta, mire gondol. Utáltam a köntörfalazást, és Lori szerencsére nem csinálta, csak elmondta, mi volt. Gyakoroltak egy kicsit. Féltékeny lettem, mert Luca és én régebb óta vagyunk együtt, de mi még sehol nem tartunk, Lori meg már óvszert is beszerzett. – És milyen volt? – kérdeztem, mire Lori egy kicsit elpirult. – Nem kellemetlen neked, hogy Sage a testvéred? – Nem azt kérdeztem, milyen volt neki, azt nem akarom tudni. Csak a tapasztalataidra vagyok kíváncsi. Milyen volt? Elgondolkodva meredt rám, majd elmosolyodott, és elkezdte sorolni. Meglepődtem, mert Lori nem olyan lány, aki sokat nevet, amivel nincs semmi baj, mert így is jobb fej, mint sokan mások, viszont most nevetett, viccelődött és annyira boldognak tűnt, hogy megint hálát adtam az égnek, hogy a tesóm és ő egymásra találtak. Ráadásul boldogabbak is voltak, mint Luca meg én. Mielőtt még végigérhettünk volna a beszélgetésen – azt hiszem, túl sok mindent akartam tudni, de legalább Lori mindenben őszinte volt –, Sage visszajött elújságolni a híreket. Ethant, a Zac Efron hasonmást vették be a bandába, mert jól bánik a billentyűkkel. És Savannát, mert nagyon sokoldalú. Énekel, gitározik, kipróbálta Sage dobjait, flörtölt Cenzóval, eljátszotta az egyik saját számát, és közben senki nem hiányolt engem! Hogy honnan tudom ilyen biztosan? Megnéztem a felvételeket róla. Még szerencse, hogy korábban, amikor ott jártam, bekapcsoltam a kamerát, ami így
megörökítette az egészet. A fiúk imádták Savannát, még Luca is elmosolyodott néhányszor, bár ők ketten legalább nem flörtöltek. A szombatom ennek a hírnek a függvényében nem telt túl jól. Bár úgy terveztem Drew-val töltök némi időt, aki végre hazajött a nyaralásból, és nálunk tervezte tölteni a hétvégét, imádott bátyám úgy fent hordta az orrát, hogy pár óra alatt bőven elegem lett a társaságából. Eldöntöttem, hogy átmegyek Nicóhoz. Már pénteken hazaért az egyetemről, de még csak színét sem láttam, el nem tudtam képzelni, miért bujkál. Mivel a fiúk és Savanna a garázsban próbáltak, az első ajtón engedtem be magam, felsurrantam Nico szobája elé, majd egy rövid koppantással benyitottam. Nico az ágyán feküdt, és egy bazivastag könyvet olvasott, amit a jöttömre becsukott. – Azt hittem, majd átjössz bejelenteni, hogy megjöttél, vagy ilyesmi – mondtam elmosolyodva. Minden bátyám ezt csinálta az első időkben, betoppantak a hétvégén, vinnyogtak, mennyire éhesek és minimum két napot azzal töltöttek, hogy babusgattatták magukat anyával és apával. Némelyikük kinőtte ezt, és képes felnőttként viselkedni. Némelyikük meg nem. Azt hiszem, idő kérdése, anyáék túlságosan elkényeztettek minket. – Hallottam a nagy kiugrási lehetőségetekről – felelte vállat vonva. – Gondoltam, elfoglalt vagy Lucával. – Elfoglalja ő saját magát – legyintettem, nem hagyva, hogy a keserű féltékenység megint úrrá legyen rajtam. – Veled akarok lógni. Már ha nem zavarlak. Mi jót olvasol? – Jót? – ismételte gúnyosan, és felmarkolta a könyvet, hogy megmutassa a borítóját. – Még csak a harmadik fejezetnél tartok, de már rühellem. – Nem lehet olyan borzalmas – vágtam rá, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg az. Nico nem az a panaszkodós fajta, a Mangini fiúk ebben a bátyáim ellentétei, sosem hisztiznek feleslegesen. Vagy legalábbis nem ilyesmiben. – Milyen nehéz a suli egy tízes skálán? – kérdeztem inkább gyakorlatiasan. – Hét. Két hét alatt. Nem adok egy hónapot, és cseszhetem a tízes skálát! Jobb lett volna, ha eleve... – Kell neked egy tanulótárs – szakítottam félbe gyorsan, mielőtt megint azzal jön, hogy nem való neki a továbbtanulás. – Biztos van valaki, aki komolyan veszi az órákat, csak oda kell ragadnod mellé. – És könyörögjek, hogy segítsen a szegény, szerencsétlen... – Hagyd már ezt abba! Ne sajnáltasd magad, egyszerűen csak keress valakit, akivel át tudjátok dumálni az anyagot, meg akivel kikérdezitek egymást, ahogy mi csináltuk tavaly. Sokkal könnyebb volt együtt, nem? Nekem is, és neked is. Egy pillanatig elmerengtem azokon a régi szép időkön, mintha évek, és nem csupán pár hónap telt volna el azóta, hogy nap, mint nap átjöttem a tankönyveimmel meg a kiemelőfilceimmel. Nico és én zizisre tanultuk az agyunkat, közben meg tök jól éreztük magunkat. Tényleg elég távolinak tűnt a dolog, rájöttem, hogy jobban hiányzik, mint bármi más. Az iskolai rutinom része volt, most meg alig találtam a helyemet. – Mi az? Szomorúnak tűnsz. – Nem vagyok szomorú, csak azon gondolkodtam, mennyire gyorsan változik minden. Tavaly ilyenkor semmi gondom nem volt, most meg itt ez a hülye zsűriség meg... a banda dolgai. – Meg Luca, de róla nem akartam pont Nicónak panaszkodni. – Már most kezdek belefáradni, és még el sem kezdtük. – Azt hittem, szívesen csinálod – nézett rám kérdőn. Igen, szívesen csináltam, amíg része voltam, de most, hogy Savanna is ott volt, és rájöttem, hogy nélkülem is tökéletesen megvannak, úgy éreztem, mintha mindeddig csak feleslegesen lebzseltem volna körülöttük. Mintha csak megtűrtek volna, mint a dobos húgát, amitől mindig is féltem. Én nem voltam csak a dobos húga! – Szívesen segítek – bólintottam. – De ha nincs szükségük rá, akkor felesleges, nem? Luca ragaszkodik hozzá, hogy kellek a zsűribe, de Lori már eleve ott van, és amúgy is biztos, hogy a Saluce fog nyerni. Tökmindegy benne vagyok-e vagy sem. A Saluce nélkülem is tökéletesen működik. – Elvileg – vágta rá Nico. – Gyakorlatilag meg adj nekik egy hetet, és Luca sírva fog könyörögni, hogy menj vissza. Még egy dalszöveget sem tud megírni a segítséged nélkül. – Ott van neki Savanna, hogy segítsen. Tök jó dalokat ír. – Még én is kihallottam a saját hangomból a nemtetszést, Nico rögtön szóvá tette. – Féltékeny vagy rá? – Először le akartam tagadni, de aztán inkább nem mondtam semmit, remélve, hogy a hallgatás mindent elárul. Nico elmosolyodott. – Ne már! Milyen a lány? Így hát elmeséltem, milyen is Savanna, hogy rögtön levette a lábáról a srácokat meg hogy milyen tehetséges és laza. Ráadásul a suliban is egyre többen ismerik, már az összes jófej sráccal barátságot kötött, szinte mindenki tudja róla, hogy kicsoda, és nem azért, mert Luca beszélt velük, hogy rá szavazzanak, mint zsűritagra. Egyszerűen önmagáért. – Ő olyan lány, aki illik Lucához – magyaráztam végül a legnagyobb bajt. – Úgy érzem magam mellette, mintha én lennék a béna lány, akinek véletlenül a jó pasi jutott, de különben mindenki arra vár, hogy lecseréljék az igazira. Most, hogy ezt kimondtam, kicsit megkönnyebbültem, mert eddig nem fogalmaztam meg magamban ilyen pontosan. Nico szerint ez nem igaz, de ő csak azért vigasztalt, mert barátok voltunk. Különben meg látta Savannát, és csinosnak tartotta.
Másnap délután Lynnek, Frannek és Lorinak is felvetettem a gondolatot. Épp az utolsó kisfilmeket mutogattam, amiket sikeresen összevágtunk Lorival, és már csak felsőbb engedélyre – a banda tagjaitól – vártam, hogy feltölthessem a YouTube-ra, amikor kibukott belőlem ez a dolog. – Hülyeség – vágta rá azonnal Lori, aki különösen jókedvű volt, talán mert megint gyakoroltak a tesómmal. Még nem jutottam odáig, hogy megkérdezzem. – Gondolj arra a Taylor Swift klipre, amiben a szerény Taylor győz a végén. – Tényleg – mondta Fran vigasztalón. Elmosolyodtam, de közben megráztam a fejem. – Savanna inkább Avril a Girlfriend klipből. Én olyan fajta béna lány vagyok. Lynn horkantva felnevetett. – Nem vagytok normálisak! Azért nem olyan vészes a helyzet, az a csaj... – Neked még nem is mutattam a felvételt – vágtam közbe. – Nézd meg, utána mondj véleményt! Savanna tehetséges. Néhány kattintással megnyitottam a pénteki felvételt, és keresni kezdtem, hol jön az a rész, amikor Savanna megmutatja, mit tud. Amiben ő és Ethan is szerepeltek, abból nem vágtunk a kisfilmekbe, mert úgy éreztem, egyelőre nincs joguk benne lenni, de azért megtartottam a videókat. Jó hosszú anyag volt, sajnos azt is megörökítettem, amikor szánalmas módon felvetem, hogy énekelni szeretnék. Ezen próbáltam átugrani, de nem sikerült, egy olyan helyen állítottam meg, ahol Cenzo épp ordított. – Mert ha belém lenne szerelmes, ezerszer jobban bánnék vele, mint te! Gyorsan továbbugrottam, de el kellett ismernem, elég furcsa mondat volt. Tétovázva néztem a többiekre. – Mi volt ez? – kérdezte Fran, és félretolta a kezem, hogy visszamehessen megnézni, mi volt az előzménye a barátja ezen mondatának. Felötlött bennem, hogy meg kellene állítanom, hátha olyasmiről volt szó, amit nem kellene látnia – sőt, biztos voltam benne, hogy ez a helyzet –, de már nem volt visszaút. Végignéztük, mi történt, miután elrohantam péntek délután, és ez mindent megváltoztatott.
9.
Áruló
„Here I am, once again I'm torn into pieces Can't deny it, can't pretend Just thought you were the one Broken up, deep inside But you won't get to see the tears I cry Behind these hazel eyes” – Kelly Clarkson: Behind These Hazel Eyes Lori Hazudtam Rissának. Megkérdezte, lefeküdtem-e a testvérével, és én azt mondtam, nem. Beismerni, hogy megtettem, miközben Sage csak azért volt velem, hogy legyen egy biztos szavazatuk, legalább annyira bántott volna, mint az, hogy Sage tényleg megtette velem. Kihasznált csak azért, hogy a Saluce előrébb jusson! Csodáltam Rissát, amiért a saját sérelme ellenére még volt ereje engem győzködni, hogy a történet ez a része biztosan csak félreértés, mert Sage nem olyan, aki ilyesmire vetemedne. Na, persze! Olyan érzéssel hagytam el a házat, mintha valaki pofon legyintett volna. Újra és újra megszédültem a saját hülyeségemtől. Így utólag az egész nyilvánvaló és logikus volt, de huszonnégy órával ezelőtt még eszembe sem jutott volna. Akkor csak arra tudtam gondolni, milyen jó érzés volt, amikor Sage megérintett, és hogy hülye voltam, amiért féltem az együttléttől. Ő állította, hogy minden, amit érzek, természetes, és hogy annál csak jobb lehet, így arra gondoltam, mit veszíthetek, ha belevágok, hiszen Sage és én olyan jók voltunk együtt... Képtelen voltam elhinni, hogy megint beleestem ugyanabba a csapdába, hogy megint ugyanolyan hülye voltam, és hagytam, hogy egy férfi idiótát csináljon belőlem. Megígértem magamnak, hogy soha többé, miután apa olyan csúnyán lemondott rólunk, aztán megerősítettem az ígéretem Toby után, és most... Miért vagyok képtelen tanulni a hibáimból? Belegondoltam, milyen elveim voltak a nyár elején, és most hol tartok, és egész egyszerűen nevetségesnek éreztem magam. Mégis hová tettem az agyamat? Példát véve Rissáról nem kezdtem bőgésbe én sem, annak aztán tényleg nem lett volna értelme, meg amúgy is, eleget sírtam Toby után, Sage nem érdemelt egyetlen könnycseppet sem. Otthon nekiálltam összekészülni a másnapra, hiszen újabb hétfő következett, ráadásul az első napja annak a hülyeségnek. Apa délután eljön, és hivatalosan is bejelenti, hogy elkezdődött, aztán meg minden délután ülhetek a suliban bámulva a sok majmot, aki mind híres akar lenni. Köztük azokat a mocskokat, akik képesek így kihasználni az embereket. Sage-nél már csak Luca volt rosszabb, az a szemétláda, aki kiszedte a nővéremből az információt, aztán ment Rissához, hozzám meg elküldte a barátját. Milyen ember csinál ilyeneket? Vagy én vagyok a hülye, hogy egyáltalán csodálkozom? Belegondolva, nem volt újdonság, amikor tíz éves voltam, átéltem, ahogy apa tönkretesz egy addig tökéletesnek tűnő házasságot azzal, hogy viszonyt kezdett valami statiszta lánnyal, aki majdnem a lánya lehetett volna. Alicia volt az, aki látta őket, és elmondta nekem. Képtelenek voltunk rájönni a miértekre, anya pedig igyekezett megnyugtatni minket, hogy ha el is válnak emiatt, az nem fogja befolyásolni apa szeretetét irántunk. Majdnem elhittem a dolgot, aztán rá kellett jönnöm, hogy apa mást ért a szereteten, mint mi. Karácsonyra és a szülinapokra sok pénzt és drága ajándékokat kaptunk, a tartásdíjunk elég magas volt ahhoz, hogy szenvedjünk hiányt semmiben, egyedül apa nem volt ott soha, mikor kellett volna. Egyszerűen kifizetett minket, és nem bánta, ha csak egyszer vagy kétszer találkozunk egy évben. Az elején még rendszeresen telefonáltam neki, hogy elmondjam, mi a helyzet velünk, de mindig csak úgy csinált, mintha figyelt volna arra, amit mondok, különben magasról tett rá. Azt hiszem, ez volt az oka, hogy amikor Toby és én randizgatni kezdtünk, nem akadtam ki, amikor láttam, hogy nem figyel, valahogy megszokottnak vettem, aztán meg csodálkoztam, mi lett a vége. Ahogy Sage-dzsel is, ami végül is rosszabb volt, mint Tobyval, mert Sage figyelt, és mégis így elvette, amit mindig is valaki különlegesebbnek akartam adni. Olyasvalakinek, aki nem azért van velem, mert nyerni akar egy hülye versenyen! Tisztán emlékeztem még a három évvel korábbi esetre, amikor Alicia sírva jött haza, de nem akarta elmondani, mi a baj, aztán éjjel átjött a szobámba, bebújt mellém az ágyba, és elmondta, hogy lefeküdt a barátjával. Azt mondta, nem bánta meg, csak nem olyannak képzelte, mint amilyen volt. Megkért, hogy ha rám kerül a sor, győződjek meg róla, hogy a srác gyengéd lesz, és valami normális helyen leszünk. Nos, Sage gyengéd volt, és a szobája elég normális helynek számított, még csak ki sem akadtam a sok jelzőtől, a forró, nedves, meztelen, kemény mind helyénvalónak tűnt, még arra is gondoltam, nem kellett volna ennyire félnem, mert a fiú, akivel járok, megbízható. És nem bántam meg utána, boldog voltam!
Azon kaptam magam, hogy az ágyamon hasalok, és vakon bámulok bele a sötétségbe, miközben a torkom szárazságtól, az arcom pedig elfojtott indulatoktól ég. Fogalmam sem volt, mit kéne csinálnom, így csak feküdtem, és vártam, hogy történjen valami. Nem sokkal éjfél előtt történt is, Rissa felhívott. – Már aludtál? – kérdezte, de kihallottam a hangjából, hogy tudja a választ. – Nem, gondolkodtam – válaszoltam fásultan. – Sage-ről? Mert én még mindig nem vagyok biztos benne, hogy ő is benne van, esküszöm, hogy nem olyan, én ismerem... – Ahogy Lucát? – vágtam közbe. Nem akartam gonosz lenni, de nem is visszakoztam, még akkor sem, amikor hallottam, hogy élesen beszívja a levegőt. – Jobban, Lori! Sage az én másik felem, soha nem csinálna ilyesmit egy lánnyal, érted? Ha majd beszélsz vele, akkor ő is meg fogja mondani. Megnéztem párszor a felvételt, és semmi nem bizonyítja, hogy Luca vádaskodása... Dühös lettem Rissára, de nem szakítottam félbe, mert legalább annyira sajnáltam is. Előttem volt az arca, miután hallotta, hogy beszélt róla Luca. Szerintem észre sem vette, milyen szerencsétlenül festett, ahogy az egyik kigúnyolt copfját babrálta. A fenébe is, szerintem mindannyian szerencsétlenül néztünk ki! Franceska még sírva is fakadt, hiába mondta neki Rissa, hogy Cenzo száz százalékig nem őbelé szerelmes. Az a videó hülyét csinált belőlünk, Saluce barátnőkből. – Ott vagy még? – kérdezte végül Rissa felhagyva a testvére kimagyarázásával. – Itt. – Elhúzódott a csend. – Hogy vagy? – Úgy érzem, mintha az egész világ rajtam röhögne, pedig még nem is tudja senki. Ráadásul az egész olyan tipikusnak tűnik, miközben annyira hihetetlen. Csak azért nem sírok, mert Lynn itt alszik mellettem. – Olyan hangot hallottam, amiről nem tudtam eldönteni, hogy elfojtott sírás, vagy elnyomott kuncogás, majd Lynn érthetetlen mormolását. – Mégsem alszik, kihangosítalak, jó? – Persze – hagytam rá. – Szerintem balhét kellene rendeznetek – mondta Lynn. – Nem hagyhatjátok, hogy ezek a mocskok kicsesszenek veletek, és csak úgy megússzák! – Mit javasolsz? – kérdeztem fáradtan. Ahogy gondoltam is, Lynn azt akarta, hogy Rissa mondja el a bátyjainak, akik a lelket is kiverték volna a bandából. Még Sage-ből is, mert Lynn szerint megérdemelné, Rissa őt sem győzte meg. Az, hogy mi verjük meg őket, szintén kiesett, akármennyire is hangoztatta Lynn, hogy megtanít igazából bepancsolni, azt pedig, hogyan tudnánk visszavágni valamivel, egyikünk sem tudta. Végül néhány vad ötlet után, úgy döntöttünk, megpróbálunk aludni. Furcsa, de miután eltettem a mobilom, egy kicsivel jobban éreztem magam, mint a hívás előtt, még aludni is tudtam pár órát. Reggelre borzalmasan néztem ki, de azért erőt vettem magamon, és felöltöztem, közben meg azon tűnődtem, hogyan fogok szakítani Sage-dzsel. Mivel nem tudta még, hogy láttam a felvételt, nyilván el kell majd mondanom neki. Rettegtem, mi lesz ezután, rájöttem, hogy a legutolsó dolog, amit akarok, hogy ő is megalázzon a felelősségre vonás közben, mint ahogyan Toby tette. Gondolkodtam, mit mondhatna nekem, amitől még jobban lesülne a bőr az arcomról, de egyik sértés sem illett hozzá. Remek, Rissa sikeresen telebeszélte a fejem! Arra jutottam, még órák előtt, egy félreeső helyen kell beszélnem vele, ahol kettesben lehetünk. Persze ez nem jelenti, hogy amint onnan kikerülünk, nem kezd el ocsmányságokat mondani rólam, de biztonságosabbnak tűnt így. Amikor beértem a suliba, még mindig nem tudtam, hogy csináljam pontosan. A Mangini furgon még nem volt parkolóban, ezért hálát adtam, mert több időm maradt a gondolkodásra. Eszembe jutott, hogy az első és a negyedik órám közös lesz Sage-dzsel, azokon is lesz lehetősége gúnyolódni velem. Alig vártam már, hogy túl legyek ezen a napon. Épp a szekrényemnél pakolgattam a könyveim, csak hogy elüssem az időt, és ne kelljen azon töprengnem, melyik vihogó lány röhög pont rajtam, amikor két ismerős kéz jelent meg a látóteremben, eltakarva a szemeim. – Na, ki vagyok? – kérdezte kissé elváltoztatva a hangját. Egy mocskos áruló! Megfordultam, hogy lássam, képes-e a szemembe nézni. Nemcsak, hogy képes volt, még vidámnak is tűnt, ahogy megcsókolt. Becsukta a szemét, én pedig rögtön azon kezdtem gondolkodni, kire gondolhat közben. És kire gondolt, amikor együtt voltunk? Lehetséges lenne, hogy még mindig az exét szereti? Hogy róla ábrándozik, miközben velem van? – Uh... – elhúzódott, mikor észrevette, hogy valami gáz van, és értetlenül nézett rám. – Mi bajod? – Jól vagyok. – A hazugság gondolkodás nélkül jött, túl sokan voltak körülöttünk ahhoz, hogy ott rögtön szembesítsem a tényekkel. – Nem fáj, ugye? – kérdezte nagyon halkan, gyengéden megérintve a hasam, de közben a szemembe nézett még mindig olyan aggódóan, hogy majdnem elhittem neki mindent. Hogy fáj-e? A nyers fájdalom úgy csapott meg, mintha Sage erősen meglökött volna, a szívem hasogatva vergődött a mellkasomban. Nem értettem, hogy mer ilyeneket kérdezni, egyáltalán hogy mer odajönni hozzám mindazok után, amit tett velem.
– Beszélnünk kell! A hangom hideg volt és elutasító, aminek örültem. Majdnem biztos voltam benne, hogy képes leszek végigcsinálni. Elfordultam tőle, és bezártam a szekrényemet, közben éreztem magamon a tekintetét. Idegesített, hogy valószínűleg fogalma sincs, mi bajom van. Nyilván nem is gondolta, hogy rájöhetek az indítékaira. – Ez komolyan hangzott – mondta végül hezitálva. – Mert az is – hagytam rá. Kényszerítettem magam, hogy ne hangozzon gúnyosan, amit mondok, utáltam volna magam, ha észreveszi, hogy fájdalmat okozott nekem. – Menjünk be a terembe, szerintem nincs ott senki. Legalábbis ezt remélve indultam el arrafelé, csakhogy nem jutottam be, Rissa már a folyosó végéről kiabálta a nevemet. – Lori, beszélnem kell veled! – Nem volt túl diszkrét, így egész nagy közönséget vont magunkra. – Négyszemközt – tette hozzá, mikor odaért mellém Lynnel a nyomában. Észrevettem, hogy ezúttal egyetlen szerény copfba fogta össze a haját, és egyáltalán nem nézett Sage-re, mintha ott sem lenne, amit persze az a tuskó észre sem vett. – Lori, most nekem akar mondani valami – közölte Sage, és engem fürkészett. Példát véve Rissáról, inkább én sem néztem rá. – Az várhat – mormoltam pillanatnyi gondolkodás után. – Beszélek Rissával. Bár jobb lett volna mihamarabb túlesni a szakításon, megkönnyebbültem, hogy még nem kell megtennem. Pár perc múlva bent voltunk Rissával és Lynnel az említett teremben. – Mit mondtál neki? – kérdezte Lynn. – Még semmit, most akartam – mormoltam, Rissát figyelve. Nem tűnt depressziósnak, inkább elszántnak, amiből tudtam, hogy ezek ketten kitaláltak valamit az éjjeli beszélgetésünk óta. – Mi lenne, ha egyelőre nem tennéd meg? – nézett rám. Nyitottam a szám, de megelőzött. – Nem fogom mentegetni, csak annyit kérek, hogy adj neki egy esélyt a bizonyításra! Ha most szakítasz vele, akkor rá fog jönni, hogy tudod, mi volt a terv, és el fogja mondani Lucának is. Nem szeretném, hogy tudják. Legalábbis egyelőre, csak pár napot adj, Lori! – De mire? – kérdeztem értetlenül. – Fogalmazzunk úgy, hogy a rohadékok a saját pályájukon kapják meg, amit megérdemelnek! – Lynn csak egy lépésre volt attól, hogy összedörzsölje a kezeit, mint valami furfangos cselszövő, de én még mindig nem értettem. – Mivel nagyobb hülyének már nem igazán érezhetném magam, és Lynn szerint lenne esélyem... – Nem is kevés! – Arra gondoltunk, hogy semmi nem lenne nagyobb pofán ütés Lucának, mint az, ha indulnék ellene. Majdnem biztos, hogy mindenki ki fog nevetni, de ha véletlenül továbbjutnék, ki lenne akadva... – Véletlenül a francokat! Hallottad már énekelni? – fordult felém Lynn. – Van hangja, nem mondanám, ha nem így lenne. Azok a rohadékok a gatyájukba kakálnak, ha meghallják, és azon tűnődtünk, ha Rissa pontosan előttük következne, az még nagyobbat ütne. Ha egyedül te maradsz a zsűriben, megpróbálhatnád elintézni. Megértettem Rissát, az arckifejezés, amit Luca produkálna, ha Rissa indulna ellene... Már ha Rissa elég jó, és Lynn biztos benne, hogy az, különben nem lelkesedne ennyire. – Ez az egyetlen mód arra, hogy visszavágjak – folytatta Rissa. – Azt akarom, hogy rájöjjön, nem körülötte forog a világ, hogy nem kaphat meg, és nem tehet meg mindent, amit csak akar! Végül is csak ugyanolyan ember, mint te vagy én, még ha jobbnak is hiszi magát, és szerintem el tudjuk érni, hogy hatalmasat csattanjon! Te nem ezt akarod? Belegondolva dehogynem akartam, sőt még rosszabbakat is. Elegem volt belőle, hogy folyton én vagyok az, aki sebzetten jön ki a dolgokból. Sage-ben nem voltam biztos, de azt tudtam, hogy Luca egóját nagyon fogja bántani, ha Rissa valahogy sikeresebb lesz nála. Igaza volt Lynnek, nem hagyhattam, hogy csak úgy megússzák, mert ahhoz túl messzire mentek. – Benne vagy? – sürgetett Lynn. Valamiért úgy éreztem, máris tervek tucatjaiba akarnak beavatni, olyanokba, amikben én is főszerepet kaptam. Egyszerűen nem mondhattam nemet, nemcsak azért, mert Rissa most már a barátnőm volt, és kötelességemnek éreztem segíteni neki, hanem, mert csakúgy, mint ő, meg voltam bántva, és azt akartam, hogy a Saluce szenvedjen velünk együtt. Annyira biztosak benne, hogy meg fogják nyerni ezt a versenyt, hogy nyilván fel sincsenek készülve valami olyan váratlanra, mint a kihasznált barátnőik haragja. – Benne – bólintottam rá, és igazi összeesküvőnek éreztem magam, amikor mindhárman egyszerre mosolyodtunk el. Nem voltak igazi, örömteli mosolyok, inkább csak megegyezés, miszerint ezúttal mi fogunk nyerni. És biztos voltam benne, hogy meg is fogjuk érdemelni. *
„Do you know the enemy? Do you know your enemy? Well, gotta know the enemy Do you know the enemy?” – Green Day: Do You Know The Enemy? Luca Az ember sosem hinné, hogy pont azok hátráltatják, akikben a legjobban megbízik. Ott volt példának okáért Rissa, aki nem törődve azzal, hogy nincs időnk a sértődöttségére, úgy fent hordta az orrát, hogy meg sem jelent a legutóbbi bandamítingeken. Azért annyit elvártam volna tőle, hogy támogasson, ahelyett, hogy játssza a féltékeny csajt, aki képtelen benyelni, hogy kivételesen nem az van, amit ő akar. Én sem repestem Flortól, de új arculatot hozott nekünk, és mivel el nem utasíthattam, ki kellett egyeznem ezzel. Rissának sem volt más választása, meg kell békülnie majd. De előtte büntetett, az első húzása az volt, hogy visszamondta a zsűriséget, aztán meg amikor megmondtam, hogy nem haragszom – oké, ki voltam akadva miatta, de nem lett volna szerencsés, ha elkezdek nyavalyogni, egyrészt mert már megtörtént, másrészt meg nem akartam kizökkenteni Sage-et. Ha felhúzza magát, sokat hibázik –, nem engedte, hogy közeledjek felé. A második napja meg sem csókolhatom, ami kezdte kiverni a biztosítékot. Milyen kapcsolat ez? Az még nagyjából oké, hogy nincs szex, de már nem is smárolhatunk? Nyilván azon volt, hogy minél jobban megkínozzon, de kezdte durván elvetni a sulykot. Erre tett rá egy lapáttal a drága anyám, aki nem volt hajlandó aláírni a Saluce engedélyét. Először még csak azt hittem, hogy a sok munka miatt elfelejtette, de amikor eszébe juttattam, keményen nézett rám. – Nem emlékszem, hogy megbeszéltük volna, hogy akármit aláírok! – Leesett állal bámultam rá. – Már múlt héten mondtam, hogy kell szülői engedély! – Mondtad – hagytam rám. – Erre emlékszem. – Hát akkor? – Kedvem lett volna beleverni a fejem az asztallapba, de amiatt kiakadt volna, akkor meg sosem kapom meg az aláírását. – Nem emlékszem, hogy valamelyikőtök megkérdezte volna, mit szólok ehhez. Vagy, hogy akárki is az engedélyem kérte volna! – Csak azért, mert egy trehány dög vagyok, és kiment a fejemből. – Próbáltam puncsolva meggyőzni, mielőtt veszekedni kezdünk. Igazából anyámmal túl könnyű összeveszni, meg kellett válogatnom a szavaimat, de azért végső soron nem hagytam magam. Még csak az kéne, hogy hagyjam a fejemre nőni! – De már úgyis tizennyolc vagyok, elvileg nem is kell az aláírásod... Ezt nem kellett volna mondanom, anyám máris lecsapott. – Az öcséd még csak tizenhat éves, és ameddig én mosom a gatyáidat, és az én főztömet eszed... Tipikus szülői duma. Remek! Végighallgattam, mit csinálok rosszul, mint fia, és kussoltam, mert naná, hogy igaza volt. Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy anyám jó anya, aki mindent megtett értünk, még azután is, hogy apánk olyan sunyi módon lelépett. Felnevelt minket meg minden, méghozzá úgy, hogy sose kellett éheznünk, ami elég kemény, mivel három pokolian rossz, éhenkórász kölyke volt, akik folyton követelőztek. Ráadásul még pár évtizedig fizetheti a kölcsönöket is, amiket például erre a házra vett fel. Mondom, teljesen igaza volt, de azért nem mondtam le róla, hogy aláírja azt a francos engedélyt. Jó jegyek mindkettőnktől, egy csomó házimunka elvégzése – többek közt felmászni arra a rohadt tetőre, és kitisztítani az ereszcsatornát, amit rühellek! –, megfontolt, az eszünkhöz méltó viselkedés, és egy csomó könyörgés meg hízelgés, ezek voltak a feltételek, egy olyan firkáért, amit már évek óta tudok hamisítani. Nem a legelőnyösebb alku, de mit tehettem volna? Örültem, hogy végül is meglett, és még csak erőmön felül sem kellett áldoznom rá. A Rissával és az anyámmal való dűlőre jutás még mindig nem volt a leggázabb dolog, miután leadtam a jelentkezésünket, rájöttem, hogy több ellenfelünk lesz, mint számítottam rá, ráadásul a zsűri diákrésze keménynek bizonyult. A két tanár az ének és biológia – utóbbi nem tudom, mivel bizonyította hozzáértését – általában jófejek és elnézőek voltak, de Lori röviden és velősen fejezte ki a véleményét, ha totál amatőrök álltak elé, amitől Flor nem egyszer röhögőgörcsöt kapott. A Rissa helyére beválasztott Shawn nevű srác sem kímélte a népet, leplezetlenül kinevette a bénákat, és a véleménye szinte mindig megegyezett Loriéval, aztán Karl, a sztárocska utoljára összegezte a hallottakat, végül eredményt mondott. Annyira tisztán csinálták ők hárman, hogy két nap elteltével már egész csapatnyi ember utálta őket. Nem mondom, voltak röhejes társulások, két-három fős csajbandák, akik összeálltak abban a reményben, hogy a Pussycat Dolls vagy valami ilyesmi utódai lesznek, meg olyanok, akik énekes-táncos izével próbálkoztak, pedig inkább a pomponoknál kellett volna maradniuk, ezeket rövid úton kitették a versenyből, de akadtak néhányan, akik mindenkinek tetszettek.
Természetesen a Saluce ott volt minden délután a nézők között, és figyeltünk. Hála a későn leadott engedélynek, egészen hátra kerültünk a 367.-ik helyre a 389 jelentkező közül. Nem számítottam ilyen nagyszámú jelentkezésre, de ez semmi volt azon megrökönyödésemhez képest, amikor kiderült, hogy e között a majdnem négyszáz szerencsét próbáló között van tehetséges is. Olyan, aki talán jobb lehet nálunk. Ezt persze nem mondtam a bandámnak, de magamban számon tartottam őket. Ilyen volt például az az ázsiai srác, akit azelőtt sosem láttam még – vagy csak nem vettem észre –, viszont most egy életre megjegyeztem. Valami szintén ázsiai popegyüttes számát énekelte, ami mindenkinek tetszett. Egyhangú szavazatot kapott a zsűritől. A második meglepetés egy Whitney Houston számot éneklő csaj volt, akitől majdnem mindenki frászt kapott, olyan hevességgel kezdett bele, de aztán a szájak is nyitva maradtak. Elraktároztam az infót, hogy azzal jobb lesz vigyázni, az egyik legerősebb ellenfelünknek tűnt. Legalábbis amíg nem jött a festett hajú krapek az Adam Lambert számmal. A megjelenése béna volt, de a hangja veszélyes, ráadásul a tapasztalat azt mutatta, hogy sok csaj kedvét leli az effajta világbarma kisugárzásban, azokra az idióta filmekre asszociálva belőle, amikben az ilyen karakterek a főszereplők, és amik mind nyáltengerben végződnek. Rajtunk kívül volt két másik banda is, de azokra elég volt ránézni, hogy tudjam, semmi esélyük ellenünk, viszont mindkettőt továbbengedte a zsűri. Három lány előadott valami számot egy musicalből, aztán két csaj külön-külön bejutott, mert tiszta, szép hangon énekeltek. Jót röhögtünk egy izomagyú hapsin, akinek a baritonja, annyira bejött mindenkinek, hogy nem lehetett nem továbbengedni, és végül kaptunk megint egy csajt, aki annyira jól utánozta Madonnát, szintén bekerült a nehezebben legyőzhető ellenfeleink közé. Arra a napra, amikor mi következtünk, nem jutott senki, akit különösebben veszélyesnek találtam volna, voltak, akik még bekerültek, de csak azért, mert nem lehetett semmit felhozni ellenük, simán elénekeltek valamit normálisan, de semmi különös nem volt bennük. Gondoltam legalább majd jól kitűnünk közülük. Alig vártam már, hogy mi jöjjünk, és ezzel így voltak még jó néhányan azok közül, akik beültek a tornacsarnokba meghallgatni a nevezőket. Akár azt is lehet mondani, hogy kicsit izgultam, és azért nem vettem figyelembe a többiek szavait. – Szerintem Rissának és Lorinak valami baja van – mondta Sage, pedig inkább a fellépésünkre kellett volna koncentrálnia. – Elég furcsán viselkednek, nem? – Majd túlteszik magukat rajta – legyintettem. – Riss megsértődött, ki fogom békíteni, ha ezen túl vagyunk. – Nem csak ennyi. Lori baromira távolságtartó, Rissa meg hozzám sem szól. Nem lehet, hogy valami más bajuk van? – Fran is elég fura – csatlakozott be Cenzo a beszélgetésbe. – Azt mondta, valami fontosról kell beszélnie velem. – Lori is ezt mondta hétfőn, de aztán csak átváltott ilyen... jegesbe. Valamiért haragszanak ránk. – De nem miattam – mondta Flor, holott ő inkább kussolhatott volna. Ha ő nincs, még okés lenne minden. – Lori tutira nem. – És Fran se, csak egy-két napja kezdődött. Ráadásul nincs is itt. Hol lehet? Sage és Cenzo a tömeget kezdték fürkészni. Na, igen, én már rég kiszúrtam, hogy Rissa nincs itt, de nem foglalkoztam vele, mert a bandát kellett összetartani. – Srácok, biztos azért vannak megsértődve, mert mellőzve érzik magukat. Majdnem egy hete folyamatosan csak próbálunk – Ethan barátságosan megütögette Sage és Cenzo vállát. – Ha nekem lenne csajom, az is ki lenne akadva rám. Tudjátok milyenek a nők! – Pontosan – zártam le a beszélgetést, arra gondolva, miért is vettük be ezt a barmot. Még rosszabb, mint Flor. – Készüljetek, már csak egy valaki van előttünk. Erre abbahagyták a csajkeresősdit, és már épp készültem volna emlékeztetni őket pár dologra, amikor Flor megragadta a karomat. – Szent szar, Luca Mangini! Azt nézd! Fogalmam sem volt, mit kellene néznem, amíg meg nem láttam Franceskát és Lynnt a színpad mellett. Ott ácsorogtak, mintha ránk várnának, mire arra gondoltam, mégse olyan vészes a helyzet, az embereink majd erőt adnak a bandának, Rissa is ott lehet valahol. – Ezt nem hiszem el! – Cenzo olyan képet vágott, mint mikor kiderült, hogy a kedvenc sorozatában Charlie Sheen helyét az a nyálas fickó veszi át, de nem a csajokat nézte a színpad mellett, hanem a szöszit, aki fent állt, és énekelni készült. Volt benne valami nagyon ismerős, még annak ellenére is, hogy meg nem mondtam volna, hol láttam korábban. Csizmát és rövid farmert viselt, amiből hosszan kilátszott a combja, a kockás inget pedig, ami rajta volt, úgy csomózta meg a hasán, hogy épp kilátszott egy aprócska rész a sápadt bőréből. A szőke haja hullámos fürtökben repkedett az arca körül, miközben ide-oda forgolódott, mintha keresne valakit a szemével. Nem találhatta meg, Lori sürgetően rászólt, hogy énekeljen. Amikor a lány a mikrofon felé hajolva kinyitotta a száját, az agyam felfogta a látványt, mielőtt meghallottam volna az első Da da da da hangokat a szájából.
– Most komolyan úgy próbál meg kinézni, ahogy én? – mormolta nekem halkan Flor, mire előrébb léptem, és dühösen bámultam a barátnőmre. Nem kellett sok ész hozzá, hogy az ember észrevegye, a ruháival ki akarta figurázni azt a stílust, amit Flor képvisel, és ami igazán nem illett hozzá, ezért is nem ismertem fel az első pillanatokban. Megértettem az üzenetét, de az árulását képtelen voltam megemészteni. Mégis mit képzel magáról? Tönkre akarja tenni a mi fellépésünket? Ez túl sok visszavágásként! A hangja túlságosan fülbe mászó volt, tiszta és lágy az elején, aztán kirobbanó és élettel teli, tökéletes előadása Fergie Big Girls Don’t Cry című dalának. Utáltam az egészet! Én voltam az egyetlen. A közönség úgy reagált, ahogy mindenkinél, akik különösen jók voltak, mégis reménykedtem benne, hogy a zsűri majd letöri a lelkesedésüket, amíg meg nem láttam Lori elégedett arcát. Lynn és Franceska a színpad előtt ugrándoztak, bennem meg lejátszódtak Sage és Cenzo korábbi szavai. Ezek mind tudták, hogy Rissa nevezni fog! Mind úgy döntöttek, hogy az ellenségeink lesznek! Rissa öt egyértelmű igennel bekerült, majd Lori felém nézve kijelentette, hogy tartanak egy kis szünetet. Amikor visszanéztem rá, ha lehet, még elégedettebb képet vágott. Már csak annyi hiányzott volna, hogy diadalmasan a pofámba röhögjön. A dühöm csak fokozódott, amikor megláttam, hogy Floron és Ethanön kívül nem maradt senki az oldalamon, Cenzo és Sage Rissa mellett álltak, aki széles mosollyal fogadta Cenzo gratulációját, és válaszolgatott Sage kérdéseire. Mi a francot csinálnak ezek? Oda akartam menni, hogy leállítsam őket, mégse haverkodjanak az újdonsült ellenfelünkkel, aki a legaljasabb módon árult el mindent, ami számomra fontos volt, de ő megelőzött, és egy hidegebb fajta mosollyal az arcán indult el felém. Hölgyeim és uraim, a barátnőm, akinek támogatnia és szurkolnia kellene, és aki ehelyett kivetkőzve színpadra áll ellenünk! Ez rohadtul nevetséges volt, valamiért mégsem támadt kedvem kiröhögni. – Sok szerencsét nektek! – mondta, mikor odaért elém, mintha nem is hozzám tartozna, hanem valami távoli ismerősök lennénk. – Nincs esélyed ellenünk! – nyögtem ki az első dolgot, ami eszembe jutott, és ami nem nyivákolás volt. Vagy ha mégis, hát mentségemre rohadtul szét voltam esve. Ki gondolta volna, hogy onnan érkezik az árulás, ahonnét sosem vártam volna? Hiszen Rissa a barátunk volt, sokat köszönhetett a bandának! – Akkor miért vágsz ilyen gyászos képet? – kérdezte, és mosolygott, amivel az idegeimre ment. – Aggódsz, hogy nem tudsz leénekelni? Olyan mértékben emlékeztetett Florra, hogy oldalra néztem, hogy lássam, ott van-e még, és nem a szelleme szállta-e meg az én kedves, segítőkész Rissámat. Ezt a csajt itt velem szemben nem ismertem. – Vagy azért, mert ismerem a Saluce összes gyenge pontját? – folytatta, amikor nem válaszoltam. – Milyen gyengepontok? – horkantam fel gúnyosan, de ő csak mosolygott, és tovább húzta az idegeim. – Flor és Ethan egy hete sincsenek a bandában, Luca – felelte habozás nélkül. – Cenzo meg még bizonytalan a basszussal. Azt meg te is tudod, hogy Sage figyelmét mennyire könnyű elterelni, akkor oda a ritmus. Még te sem vagy tökéletes, bármikor hibázhatsz. Ezekre gondoltam. Nem emlékeztem rá, hogy mikor mondtam el neki ezeket, de rá hamar rájöttem, hogy azért, mert nem is történt meg. De akkor meg honnan tudta? Ennyire nyilvánvalóak lennének az új Saluce hiányosságai? – Szóval sok szerencsét, remélem, hogy jók lesztek! – mondta még, mielőtt elsétált. Nem hagytam magam teljesen kizökkenteni, mi következtünk, össze kellett szednünk magunkat. Kiálltunk, és eljátszottuk a felturbózott Magányos farkast. Tutira ezerszer jobban figyeltem a hibákra, mint máskor, Cenzo megint lenyomta a hülye táncát a hátam mögött, de ez nem volt annyira gáz, mert a közönség röhögött rajta, Flor túl hangosan énekelt vokalista létére, Ethan meg egy helyen lassabban játszott, mint kellett volna. Összességében nem voltunk rosszak, a tanárok rögtön dicsértek és továbbengedtek minket, Lori viszont nem volt ilyen engedékeny. – Sokszor hallottam már ezt a számot, talán túl sokszor is. Jó lenne valami mást hallani tőletek legközelebb. – Ami igent jelentett, de úgy hangzott, mintha igazából nem tetszett volna neki. Az áruló! – Igen, haver – vette át a szót ezután Shawn egyenesen nekem címezve a mondandóját. – Okés ez a szám, de van másik dalotok is? Egy idő után az ember agyára megy ez a sok vonyítás. – Szívesen hallanék egy feldolgozást – bólintott Karl. – Jók vagytok, és az emberek szeretik az ismerős slágereket. Köszönjük! El voltunk bocsátva. A zsűri nem várta a válaszunkat, én mégis akartam mondani valamit, de Flor megelőzött, elkapta a karom, és lerángatott a színpadról. Így történt. Nem én kezdtem a háborút, később mégis mindenki engem hibáztatott a kirobbanásáért.
10. Kontroll „Have you forgotten how You would make me feel When you drag my spirit down? But thank you for the pain It made me raise my game And I'm still rising, I'm still rising...” – Jessie J.: Who’s Laughing Now? Rissa Nem hittem el, hogy megcsináltam. Kiálltam a színpadra, énekeltem, és közben valahogy elfeledkeztem róla, hogy mindezt azért teszem, hogy megmutassam Lucának, nem vagyok az a kis senki, akin átgázolhat. Nem, Luca egyáltalán nem jutott eszembe odafent, csakis az, hogy jól csináljam. A dalszöveg egyes részei is segítettek, mert mintha pontosan nekem íródtak volna, könnyedén bele tudtam élni magam. És tökéletes voltam! Azelőtt sosem jutott eszembe, hogy ilyen is lehetek, magabiztos, határozott, és amit még képtelen voltam elhinni: meglepő. Mindenki felfigyelt rám, a legtöbbször a háttérbe visszahúzódó lányra, akiről eddig nem tudtak mást csak azt, hogy rengeteg bátyja van, és folyton Luca Mangini árnyékában áll. Most valaki más voltam, és imádtam az érzést! Nem is gondoltam, hogy lehetséges rövid napok alatt ilyen sokat változni, de mintha nem is csak én, hanem az egész környezetem kicserélődött volna. Péntek délután volt, és én olyanokkal beszélgettem, akik különben nem álltak volna szóba velem, de az új Rissát – azt a lányt, aki ki mert állni Luca Mangini ellen, és láthatóan borzalmasan felidegesítette – mindenki kedvelni látszott. El kellett ismernem, hogy a bosszúm remekül sikerült, Luca kiakadt, aztán meg átment szuperhűvösbe. Akárhányszor meglátott, még csak hozzám sem szólt, ha pedig igen, olyasmit mondott, ami nem tetszett. Persze azt sem nekem, direkt úgy intézte, hogy halljam, amint azt mondja, már nem vagyok szívesen látott vendég a Saluce gyakorlásain. Mintha ettől sírógörcsöt kellett volna kapnom! Eszemben sem volt, csak küldtem felé egy vigyort, hogy lássa, megértettem az üzenetet, és hasonlóval válaszoltam. – Igen, ott leszek az Aranyrögben! – mondtam tisztán és hangosan az egyik csajnak, pont akkor, amikor Luca hallhatta, és bár nem nézett felém, tudtam, hogy nem maradt le róla. Szóval így álltunk, átváltottam ebbe a másik Rissába, akiről még nem tudtam száz százalékosan azt mondani, hogy jobb, mint a régi, de az biztosnak tűnt, hogy kevésbé szánalmas. Beismerem a ruhákkal elvetettem a sulykot, amikor felléptem, viszont ezt könnyű volt kiküszöbölnöm. Elhatároztam, hogy megkeresem a saját stílusomat, ami jobban illik a mostani Rissához. Tehát pénteken Dylan fuvarozott haza a suliból, mert megkértem rá, hogy jöjjön el értem. Eszemben sem volt a Mangini furgonnal közlekedni, és nem is volt biztos, hogy elvittek volna. – Mi van közted és Sage között? – kérdezte bátyám, miközben azon tűnődtem, mit is énekeljek este az Aranyrögben. Azt akartam, hogy Luca ne szeresse, de azért ne legyen gáz. Dylan kérdése átzökkentett a problémára, amire nem akartam gondolni. – Mi lenne? – kérdeztem, mintha fogalmam sem lenne, miért kérdi. – Tudod te – felelte átlátva rajtam. – Ha haragszol rá, beszéljétek meg! – Nem haragszom. – Ez igaz volt. Nem haragudtam. Csalódott voltam, annyira nagyot csalódtam benne, hogy javarészt rá sem tudtam nézni, és kerültem a vele való beszélgetést is. Egy szóval sem adta a tudtomra, hogy ez zavarná őt, de ezek szerint említette Dylannek. – Miért, ő mit mondott? – Nem mondott semmit, de van szemem. Szóval mégsem. Ettől csak még csalódottabb lettem, ha ennyire nem érdekli, akkor nekem miért kellene rosszul éreznem magam? Én nem tettem ellene semmit! Igaz, konkrétan ő sem ellenem, mégis... – Nem történt semmi! – vontam meg a vállam. Nem néztem Dylanre, mert féltem, hogy a képembe vágja, hazudok. – És Lucával? Ez már könnyebb kérdés volt, gúnyosan felnevettem. – Luca egy seggfej! Haragszik, amiért beleköptem a levesébe! – vetettem egy rövid pillantást bátyámra, de ő az utat figyelte. – Egy barom! – Szakítottatok? – Azt hiszem. De ha nem, majd fogunk! – Dylan nem válaszolt semmit, ami kicsit idegesített, de nem tettem szóvá, hiszen végül is nem az ő hibája. Otthon még a fejemet is elfordítottam a Mangini ház felől, így anélkül mehettem be a házunkba, hogy megtudtam volna, hazaértek-e már. Lerázva a lelkesedő bátyáimat, akik mind tudni akarták, miért nem szóltam róla, hogy nekivágok a sztárságnak (ezt kicsit eltúlozták), nekiálltam elkészülni az estére.
Lynnel és Lorival terveztem a programot. Eredetileg úgy volt, hogy Fran is velünk jön, de lemondta, mert megviselte a szakítás Cenzóval, és bár ez nem biztos, úgy éreztem, rám is haragszik miatta. Még mindig nem hitte el, hogy Cenzo nem szerelmes belém. Az ő ügyük különben olyan könnyedén lezajlott, hogy fel sem fogtam, mi történt. Cenzo még csak nem is marasztalta Frant. Amikor egymásra néztünk Lorival ennek hallatán, meg sem kellett beszélnünk, tudtuk, hogy velünk ugyanígy lesz. Ezért nem siettettem a szakítást, ahogy ő sem. Igaz, Lori váltig állította, hogy csak azért nem beszélt még Sage-dzsel, mert a tesóm és ő egyszer sem tudtak kettesben maradni azóta. Ami azt jelentette, most, hogy az első forduló lezárult, valamikor meg fogják tenni. És Lori biztosan elmondja Sage-nek, hogy miért, akkor pedig Luca is megtudja, hogy láttam a videót, amin azokat mondta rólam... Az arcom még mindig égett a szégyentől, ha rágondoltam azokra a mondatokra. Hogy minden, amit valaha gondoltam arról, hogy segítségére voltam a bandának csak beképzeltem. Minden dalszöveg, amit írtam, felesleges volt, Lucának sosem tetszett egyik sem, és bár ezt eddig is tudtam – hiszen mindegyiket kivétel nélkül átírta –, akkor mégis olyan volt, mint egy arcul csapás. Ezt követte a kinézetemre, a viselkedésemre tett gúnyos megjegyzése megspékelve az igazsággal, hogy valóban csak azért kezdett velem, mert kellett neki még valaki a zsűribe. Igen, szégyenkeztem, de dühös is voltam ezek miatt. Ez sok volt, túlment egy bizonyos határon, és én nem hagyhattam, hogy csak úgy megússza! Legszívesebben ráordítottam volna az összes mérgem és csalódásom, megmondtam volna, milyen érzés volt megtudni, hogy így kijátszotta a szerelmemet iránta, de semmit nem értem volna el vele. Lucát nem érdekelte, hogy érzik magukat mások, neki csak az számított, hogy elérje a célját bármi áron. Nem voltak nála tabuk ezügyben, és mivel ő így volt vele, hát én is. Elhatároztam, hogy elérem, szenvedjen csak meg az áhított sikeréért. – Mi értelme? – kérdezte Lori fáradtan, amikor este neki és Lynnek is elmondtam ugyanezt. – Hogyhogy mi értelme? – horkant fel Lynn. – A bosszú! – Azt akarom, hogy tisztában legyen vele, az útjában vagyok – magyaráztam meg az érzéseim. Mindünk közül talán épp Lorinak kellett volna ugyanazt éreznie, mint nekem, bár valahol megértettem, hogy Sage-re nem tud annyira haragudni. Tesómat nem lehetett gyűlölni. – Ha Luca megutálna, azt hiszem, az lenne a legszenvedélyesebb érzelem, amit irántam érezhet. Azt akarom, hogy úgy érezzen! – Szenvedélyes?! – kérdezett vissza Lynn, és gyanakodva nézett rám. – De ugye nem akarsz ezek után még valaha is kibékülni vele? – Nem! – vágtam rá, és természetesen hazudtam. Elméletileg tudtam, hogy ezek után semmi esélyünk együtt, gyakorlatilag azonban reménykedtem benne, hogy ezzel nincs vége. Ha Luca észhez térne, és elismerné, hogy tévedett velem kapcsolatban... – Tényleg nem – ismételtem Lynnre nézve, de hiába, túl jól ismert. Az Aranyrög pultjánál ültünk, onnan simán ráláthattunk a Saluce asztalára, ahol a banda tagjai és a grupijaik foglaltak helyet. Azt kívántam, bárcsak nekem is lennének, vagy legalább lenne egyetlen srác, aki legyeskedik körülöttem, hogy visszavághassak Lucának, aztán meg azt, bár oda se néztem volna, mert Sage elkapta a pillantásom, és tétovázás nélkül felállt, hogy odajöjjön hozzánk. – Túl feltűnő lenne, ha kimennék a mosdóba – mormolta Lori csak úgy magának, aztán Sage már ott is volt mellette. Azt hiszem, meg akarta csókolni Lorit, de ő elfordította kissé az arcát, így csak egy puszit kapott. – Mi a helyzet? – kérdezte tesóm gondolom, mindegyikünktől, de csak Lorit fürkészte, mint aki nem ért semmit. Szívesen hittem volna, hogy tényleg ártatlan, viszont a bizonyítékaink megcáfolhatatlanná váltak, ahogy telt az idő. Benne volt, tudott Luca terveiről, ráadásul Lorit is felhasználta hozzájuk. A saját ikertestvérem! – Semmi – válaszolta Lori helyettünk is. – Csak beszélgettünk. – Nem jöttök oda hozzánk? – Viccelsz? – kérdezett vissza Lori. – Rissa rögtön holtan esne össze Luca gyilkos pillantásától. – Ez poén akart lenni, de olyan gyenge volt, hogy senki nem nevetett. Észbe kapva megeresztettem egy kis nevetést, de ettől csak még rosszabb lett a helyzet – Dehogy, ő csak... Sage nem fejezte be, helyette a vállát vonogatta, és végre rám is nézett pár pillanatra. Akartam állni a tekintetét, de nem ment. Mikor elfordultam, hallottam, hogy megint Lorit faggatja. Azt nem értettem, mit kérdezett, de Lori válaszából nem volt nehéz kitalálni. – Nem, most fáradt vagyok. Csak meghallgatom Rissát, aztán lelépek. – És holnap? – kérdezte Sage. – Majd felhívlak – vágta rá Lori. Sage maradt még pár percig, de annyira megrekedt az eddig sem túl aktív társalgásunk, hogy inkább visszament az asztalukhoz olyasmit motyogva, hogy hagy minket beszélgetni. – Tényleg szakítani fogok vele – mondta végül Lori, és rám nézett. – Megértem – bólintottam, mert bármennyire is fájt arra gondolnom, hogy a tesóm egy rohadék, Lorinak adtam igazat. – Mikor?
– Holnap – sóhajtott. – Most tényleg nagyon fáradt vagyok. Annak is hangzott, sőt még Lynn sem tett semmi bosszúálló szöveget a dologhoz, ezt ebben is hagytuk. Nem sokkal később végre én énekelhettem, bár amikor felfelé másztam a színpadra még nem éreztem, hogy annyira vágynék rá, de a mikrofon előtt egyszeriben meggondoltam magam. – Sajnos mivel az, aki megígérte nekem, hogy együtt énekelünk, átvert – kezdtem, és reméltem, hogy Luca megérti, hogy róla van szó –, egyedül vágok bele. Igyekeztem bájosan mosolyogni, amikor elindult a Boulevard of Broken Dreams, és reméltem, hogy ez kiakasztja Lucát. Olyasmit énekelni, amit utál hülye ötlet volt, viszont ha arról van szó, amit szeret, telitalálat. Lynn elmondta, milyen arcot vágott, amikor fent voltam, és ez megelégedettséggel töltött el. Na, nem akkorával, mint számítottam rá, de jobb volt, mint a semmi. Legalábbis ezt mondogattam magamnak később, amikor elaludni próbáltam. A szombat délelőttöm nem telt valami fényesen, a Saluce már egész korán nekiállt szervezkedni, de csak akkor tudtam meg, mit művelnek, amikor ebédidőben Sage hazaugrott, és említette, hogy hangszigetelik a garázst. Mivel Mrs. Mangini már vagy ezerszer megkérte erre a fiait talán nem kellett volna rögtön magamra vennem, csakhogy egyszerűen tudtam, hogy miattam csinálják. Hogy nehogy kihallgassam őket, vagy mit tudom én! Ez pedig borzalmasan feldühített. A délutánom első fele azzal telt, hogy különböző frizurákba kényszerítettem a hajamat, közben pedig folyton az ablakhoz futkostam, hogy Nicót lessem. Meg akartam vele beszélni a dolgokat, mielőtt Luca neki is olyanokkal kezdi tömni a fejét, hogy áruló vagyok. Nem, mintha azt gondoltam volna, Nico elhinné, hogy az én gonosz tervem mindvégig az volt, hogy hátba szúrjam a bandát, azért mégis beszélni akartam vele. Nem bukkant fel, és mivel kezdtem belefáradni abba, hogy azt nézegessem, melyik frizura állna úgy, hogy nem néznének tőle a tesómnak, elhatároztam magam a cselekvésre. Beszököm Manginiékhoz. A gondolatra, hogy elkapnak, és Luca megvádol kémkedéssel vagy valami hasonló idiótasággal csak elmosolyodtam, így végül is nem volt semmi oka annak, hogy ne menjek át Nicóhoz. Legalábbis én nem találtam semmit, ezért habozás nélkül engedtem be magam az első ajtón, majd felsiettem Nico szobájához, és egy rövid kopogással benyitottam. Aztán megfagytam a küszöbön. Nico egy lánnyal volt, én pedig annyira meglepődtem, hogy nem hátráltam ki, mint minden normális ember, csak néztem, ahogy Nico felugrik, és zavartan közém meg a lány közé áll. Nem mintha meztelenek lettek volna vagy valami, elég biztos, hogy csak smároltak az ágyon. – Rissa... – Nico úgy látszik, nem tudott mit mondani a nevem után, én meg nem hibáztathattam. Elvégre tudtam, hogy ki az a hatalmas elefánt a szobában. Mármint a küszöbön. – Bocsánat – nyögtem ki, amikor végre újraindult az agyam. – Nem akartam így rátok törni, csak... Ki ez a csaj? Még életemben nem láttam, és zavart, hogy Nico nem mondta, hogy barátnője van. Persze miért ne lehetne barátnője? Simán randizhat csajokkal meg minden, de mivel ez a példány itt van a házban, azt feltételeztem, nem csak most ismerte meg. Ha hazahozta, komolynak kell lennie. De Nico miért nem mondta el nekem? Elvörösödve léptem hátrébb, de mielőtt becsukhattam volna az ajtót, a lány utánam szólt. – Semmi baj. Te vagy Rissa? Kérdőn néztem Nicóra, de mivel nem láttam rajta, hogy a pokolba kíván (igaz, azt sem, hogy nem), megmaradtam a küszöbön. – Én. Nico mesélt rólam? – Végül is így nem volt olyan gáz, lehet Nico csak azért nem mondta ezt a lányt, mert nem tudta még mennyire komoly. – Luca – helyesbített a lány, miközben végre felkelt az ágyról. Csinos volt, hosszú, szőke hajú, vékony, egész ízléses sminkkel, és olyan arckifejezéssel, mintha valamit nagyon szórakoztatónak találna. Hamar rájöttem, hogy én vagyok az a valami. Luca biztos mondott neki dolgokat rólam. – Ő Carla – mondta végül Nico nekem. Igyekeztem nem értetlenül meredni rá, de nem tudom, mennyire sikerült. Egyszerűen nem tudtam megemészteni, hogy nem mesélt a csajáról. Meg persze azt sem, hogy hagyta Lucának telebeszélni a fejét. – Örvendek – feleltem, de nem hangzott úgy, mintha tényleg annyira örülnék. – Hát akkor én... – Mit akartál? – kérdezte Carla. – Úgy tűnt, valami fontos, hogy csak így berontottál. – Á, csak... semmi. Jó szórakozást nektek! – hadartam, aztán becsuktam az ajtót, mielőtt még nagyobb hülyét csinálok magamból. Már épp készültem leosonni a lépcsőn, amikor hallottam, hogy nyílik Nico szobájának ajtaja. Ő jött ki rajta egyenesen utánam. – Valami baj van? – kérdezte lényegre törően. Kicsit türelmetlennek tűnt, de látszott, hogy érdekli a válaszom. – Semmi – vágtam rá ennek ellenére, mert nem úgy tervezem, hogy rögtön a nyakába zúdítom egy egész hét eseményeit. – Csak gondoltam, beszélgethetnénk. Nem tudtam, hogy van nálad valaki. Miért nem mondtad, hogy barátnőd van? Felvonta a szemöldökét.
– Nem tudtam, hogy kellett volna. – Nem is az, hogy kell – ráztam meg a fejem. – Csak említhetted volna, mikor múlt héten kérdeztem, hogy... – Carla még nem volt a múlt héten. – Akkor meg mit keres itt? – bukott ki belőlem. Nico értetlenül nézett rám, én meg hadarni kezdtem, mire jutottam a komolyabb barátnőivel kapcsolatban, akiket haza is szokott hozni. Ilyenből nem sok akadt, amióta ismerem, épp ezért volt meglepő Carla, aki egy nem komoly, mégis hazahozott csaj. Tiszta paradoxon! – Tanultunk – mondta végül Nico egyszavas magyarázatként. Rá akartam vágni, hogy nem láttam tankönyveket, aztán mégsem tettem. – Mindegy. Csak azt akartam különben, hogy Luca biztos mondott dolgokat... – Ja, igen. Gratulálok! – Ez sem az, amit hallani akartam. – De ugye te nem gondoltad azt, hogy hátba szúrtam a bandát? – kérdeztem meg, amire végig kíváncsi voltam. Mármint igen, tudtam a választ, mielőtt kimondta volna, de hallani akartam. – Nem. Viszont meg kellene beszélned vele, ha problémáitok vannak. Ez volt az a pillanat, amikor el akartam mondani mindent, elmesélni a videót, bevallani, hogy mit tudtunk meg a lányokkal, hogy mi volt Luca terve velünk, és mennyire rosszul érzem magam emiatt. De mielőtt megszólalhattam volna, újra nyílt az ajtó, és Carla kukkantott ki rajta észrevéve minket, így mégsem mondtam semmit. Elköszöntem, aztán eljöttem. Amikor visszaértem a saját szobámba olyan sírhatnékom támadt, hogy percekig lélegezni is alig tudtam, aztán elmúlt. Sikerült felszítanom a dühömet Luca ellen, és rájöttem, az a baj, hogy kezdem elveszíteni az irányítást. Mi a fenének bánkódom Luca miatt, és miért hagyom, hogy a szavai újra meg újra szíven szúrjanak? Én jobb vagyok ennél, nem hazudtam és nem csaltam, nem én voltam, aki így kihasznált mindenkit! Hirtelen ötlettel kaptam a mobilom után, és máris hívtam Lorit. – Igen? Ebben az egyetlen szóban benne volt minden, amit érzett, és el kellett ismernem, én is hasonló állapotban vagyok. Épp ezért kellett cselekednem. – Készülj össze, este elmegyünk bulizni! – mondtam, és biztos voltam benne, egy jó parti majd feldobja a hangulatunkat. * „Can we play the game your way? Can I really lose control? Just once in my life I think it'd be nice” – Evanescence – Lose Control Lori Apa végre ráért, hogy együtt ebédeljen velünk a város legpuccosabb éttermében. Alicia azt mondta, hogy ott találkozunk, így egyedül mentem a recepciós nőhöz megmondani, hogy nagy valószínűséggel Szalay néven van asztalfoglalásunk. Szinte azonnal bólintott, és odavezetett az egyik négyszemélyes asztalhoz, ahol már ült valaki. Csakhogy nem a nővérem, és nem is az apám volt az, hanem egy ismeretlen nő. Amikor felállt, tudtam, hogy itt nagyon nem stimmelnek a dolgok. – Ez valami tévedés lesz – szóltam a recepciósnak, mire ő zavartan a nőre nézett. – Nem – felelte az, és rám mosolygott. – Biztosan te vagy Lorinda. – Igen – mondtam, és csak bámultam a nő hasát. Nem lehetett nem azt a nagy dudort nézni, ami egyáltalán nem a helytelen étkezés eredménye volt. Hanem inkább egy felelőtlen éjszakáé nagyjából hat hónappal ezelőtt. Gyors fejszámolást követően megállapítottam, hogy majdnem hét hónap, akkor járt erre legutóbb az apám. – Le kell ülnöm – motyogtam, és gyorsan kihúztam egy széket, hogy lezuttyanjak rá. Az előző napra gondoltam, arra ahogy apa lelkendezett a telefonba, hogy mekkora híre van számunkra, és úgy éreztem, hülye vagyok, amiért valami mást hittem. – Meredith vagyok – mondta a nő, és látszólag csalódott a reakcióm miatt, de fogalmam sem volt, mit várt tőlem. Egészen addig bámultam a hasát, amíg vissza nem ült, elrejtve előlem a bizonyítékot. – Most biztosan... – Apámtól van? – csúszott ki a számon. Meredith mindkét kezét a hasára tette, mintha meg akarná védeni a babát az éles hangomtól. A babát, aki nagy valószínűséggel az én vérem. A féltestvérem lesz... Felkaptam egy kancsó vizet, teletöltöttem a legközelebbi poharat, aztán gyorsan belekortyoltam. Meredith nem válaszolt a kérdésemre, én pedig úgy éreztem, nem is akarom tudni. Alicia megjelenése mentett meg az idegösszeroppanástól. Már messziről hallottam, ahogy a cipősarkai felénk kopognak, így gyorsan elhatároztam, hogy meghagyom neki a dolgok kezelését, mégiscsak ő az idősebb, szóljon hozzá, amit akar.
Ugyanaz a recepciós vezette oda hozzánk, aki engem is, és meg mertem volna esküdni, hogy a kelleténél egy kicsit tovább maradt ott velünk. Láthatta, ahogy Alicia megtorpan. – Szia, Lori – nézett rám kérdőn a szemeivel megüzenve a kérdését. – Ő Meredith – mondtam. Idegenül hangzott a saját hangom. – Apa... barátnője, gondolom. Alicia alaposan végigmérte – azt hiszem, nem volt elég alapos, mert a dudort nem vette észre –, majd vállat vonva leült a bal oldalamra. – Szuper – mormolta. Meredith arca lassan vörösbe váltott, és továbbra is a hasát védte. Azon tűnődtem, attól tart-e, hogy nővérem és én lerohanjuk egy-egy hirtelen felkapott evőeszközzel. Elnézve az arcát megállapítottam, hogy fiatal, talán túlságosan is. Majdnem biztos voltam benne, hogy nincs még harminc, és abban is kételkedtem, hogy észbeli képességeivel nyűgözte le apát. Szemmel láthatóan Aliciát is ez botránkoztatta meg, mert úgy döntött, inkább ignorálja a továbbiakban. – Bocs, hogy késtem – fordult hozzám, mintha Meredith nem is az asztalunknál ülne. – Daryl hozott el. – Kicsoda Daryl? – kérdeztem csak leheletnyit odafigyelve. Meredith pontosan úgy nézett ki, mintha csak a nővérem egy barátnője lenne. Kizárt, hogy az apámtól legyen terhes! – Az új barátom, még csak két hete jöttünk össze, de ő más, Lori! Sosem találkoztam még senkivel, aki ilyen édes és kedves lett volna! Olyan, mintha már évek óta együtt lennénk! – Aha – hagytam rá. Meredith a bejárat felé pislogott, talán azt várta, hogy apa ideérjen. Nyilván nem ismerte eléggé, apa mindig késik. – És hol ismerkedtetek meg? – Bár a kérdés Aliciának szólt, Meredith lehetséges válaszain tűnődtem. Hogy ismerkedhettek meg? Meredith szép arcú, világosbarna hajú, szolid nőnek tűnt, nem volt az a típus, akit apa rendszerint bemutat nekünk. Azok általában sokkal többet mosolyognak, mérföldekkel több smink van rajtuk, és kevésbé terhesek. – Nem fogod elhinni! Daryl a haditengerészetnél szolgál, csak megláttam az uniformisában, ami annyira... fehér volt, Lori! Még a cipője is, nem tudtam levenni róla a szemem, amit persze észrevett, és megszólított... Nem tudom, hogy csinálja, de a nővéremet mindig megtalálják a pasik, végighallgattam a nyolc évvel idősebb Darylről szóló dicshimnuszt – aki egyébként épp hétfőn merül le négy teljes hónapra egy tengeralattjárón az óceánba, de azt kérte Aliciától, hogy várja meg, mert úgy érzi, ami köztük van az igazi –, és úgy döntöttem, későbbre halasztom ennek megemésztését. Alicia végül egy nagy, boldog sóhajjal befejezte a történetet, rosszalló pillantást vetett Meredith-re, majd a várakozó pincérre nézve kijelentette, hogy zöldségkrémlevest kér. – Nem kellene megvárni Martint? – kérdezte Meredith kissé neheztelőn. Alicia olyan horkantást hallatott, ami azt jelentette: nem is ismered ezt a pasast, én pedig vállat vonva válaszoltam. – Várhatunk, de nincs sok értelme, amikor megjön, úgyis az lesz az első szava, miért nem rendeltünk valamit. – És hidd el, még sosem bántuk meg, ha elkezdtünk enni – tette hozzá Alicia fitymálóan. Meredith úgy tűnt, nem hisz nekünk, mert a táskájáért nyúlt és előhalászta a mobilját, majd felkelt, és arrébb ment, hogy telefonáljon. Mikor elfordult, hogy csak a hátát láthassuk, és már nem kötötte le a figyelmem a dudor, Aliciára pillantottam, aki szótlanul kapkodott levegő után, aztán a karomba markolt. – Ő... ő... ez az, amire gondolok?! – Lehet, hogy nem apáé – mondtam nem túl meggyőzően. Nővérem hitetlenkedő pillantást vetett rám, majd a pincérhez fordult, aki próbált nagyon úgy tenni, mintha nem hallgatózna, de nem ment neki. – Felejtse el a levest, steaket kérek, közepesen átsütve, dupla adag sült krumplival és sok hagymakarikával. Be kell tömnöm valamivel a számat, amikor apa megérkezik – fordult felém. A pincérünk igyekezett elfojtani a vigyorát, ami kezdett kínossá válni. – Nekem is ugyanazt, a... hölgy majd később rendel – intettem a most már vadul gesztikuláló Meredith felé, aki nyilván elérte apát a mobilján, és épp az ő kifogásait hallgatta. A pincér biccentett, és végre eltűnt. Alicia kivett egy bagettet az asztal közepén lévő kosárból, majd egykedvűen rágcsálni kezdte. – Daryl azt mondta, apakomplexusom van – mormolta nekem lesújtottan. – Utánanéztem az interneten, hogy mi az, és lehet, hogy tényleg igaza van. – Ezt mondta? Azért annyival nem idősebb nálad. És nem volt korai még egy ilyen beszélgetés? – Mindent tudni akart rólam – magyarázta. – Azt mondta, nem érti, miért mondtam igent neki. Meg hogy ő nem is olyan jóképű – kuncogott, majd azonnal elkomorodott. – Talán neki is van valami komplexusa. – Neked nincs apakomplexusod – vágtam rá, bár nem voltam biztos benne. Meg nem is igazán akartam erről beszélni egy étteremben. – Mindenkinek van valami komplexusa – bölcselkedett Alicia. – Még neked is. Meg akartam kérdezni, szerinte nekem milyen komplexusom van, de Meredith visszajött az asztalhoz, és leült a helyére. – Martin üzeni, hogy negyed órán belül itt lesz – mondta kissé tartózkodón.
– Remek! – vágta rá Alicia, majd tovább rágcsálta a bagettjét. – Hányadik hónap? – kérdeztem végül, mert nem bírtam a csendet. – Nézzétek! – szusszant fel válasz helyett ingerülten. – Nem kell örülnötök a kicsinek vagy nekem... – Nem is örülünk! – vágott közben Alicia, mire Meredith elhallgatott, és úgy elvörösödött, mintha nővérem képen csapta volna. Egészen megsajnáltam. – Ne haragudj! – kértem. – De nem tudtunk rólad, az apánk egy szóval sem említett, és... Ezt megint meg kell kérdeznem, az apánk az apja? – Igen – vágta rá Meredith dacosan. Alicia felnyögött, és a tenyerébe temette az arcát. Megértettem, mit érez, kistestvérünk lesz, alig két hónap múlva. Egy kisöcs vagy egy hugica... – Fiú vagy lány? – suttogtam. – Kislány. Evangeline. Vagy Olivia. Azt hiszem, egy egész perc is eltelt, mire kinyögtem. – Gratulálok. – Ezt nem értem! – nézett fel Alicia. – Miért nem tudunk rólad? Voltam nála két hónapja, akkor miért nem mutatott be? Rájöttem, hogy Alicia abban a hitben van, hogy Meredith apával jött el Los Angelesből, és még csak meg sem fordul a fejében az, ami nekem nyilvánvalónak tűnt. Hogy a nő valahol itt lakik a közelünkben. Meredith természetesen elmondta ezt, mire Alicia még nagyobbat nézett, és kérdezősködni kezdett, hogy ismerkedtek meg. Ráhagytam a beszédet, és inkább csak hallgattam. Kiderült, hogy ahogy sejtettem is, akkor találkozott apával, mikor ő legutóbb eljött két hétre meglátogatni minket, akkor lett a baba is, azóta tartják a kapcsolatot, apa elismerte a kicsit, és találkoztak is néhányszor LAben. Apa volt az, aki megkérte, még ne szóljon nekünk, majd csak akkor, ha sikerül mindünket egy helyre csalnia. Ami ezek szerint hét hónapba telt. – Vagyis egészen közel laksz – szögezte le Alicia, miután lenyelt egy óriási marok sült krumplit. A szemei csak úgy villogtak a dühtől, úgy próbálta levezetni az indulatait, ahogy mondta is, időnként jól megtömte a száját, és hevesen rágott. Kicsit emlékeztetett Sage-re, akinek a gondolatát is igyekeztem kiverni a fejemből, és inkább a saját tányéromba bámultam. – Remélem, azt nem akarod a képünkbe vágni, hogy nem láthatjuk a húgunkat! Meredith, aki a maga részéről leginkább az ételeinket stírölte – elfoglalták majdnem az egész asztalt, mert a sült krumplikat és a hagymakarikákat külön tányéron hozták ki – gondolkodás nélkül felelt. – Láthatjátok majd, amikor csak akarjátok. Alicia egy na, azért nézéssel a szájába tömött egy nagy darab húst, majd utána küldött némi szószban megmártott krumplit is. Meredith ránézett az órájára, majd sóhajtott, mire én is megnéztem a mobilomat. Már vagy fél óra eltelt, amióta felhívta apát. Ennyit a negyed órájáról. – Szerintem rendelj nyugodtan – mondtam végül. – Apa felől aztán éhen halhatsz. Meredith nem mondott semmit, azt hiszem, megmakacsolta magát, ami elég gyerekes reakciónak tűnt, de be kellett látnom, mi sem könnyítettük meg a helyzetét. Nem tudtam, mivel oldhatnám a feszültséget, vagy mit mondhatnék a néma csendben, amíg Alicia rág, így odatoltam Meredith elé a krumplimat, amihez még hozzá sem értem. – Nekem úgysincs étvágyam – mormoltam, és arra gondoltam, a terhes nőket nem szabadna éheztetni, Meredith nyilván nem jóllakottan jött ebédelni. Aztán eszembe jutott, hogy ha Sage itt lenne, nem kellene attól félnem, hogy marad a kajámból. Ahogy sejtettem is, apa sokkal többet késett, mint ígérte. Alicia javában tömte magába a csokitortáját (amiből bosszúból csomagoltatott is elvitelre), én meg egykedvűen toltam át a tányérom Meredith-nek, aki már feladta a várakozást, elfogyasztotta a steakemet, és most a tortát is. Nem sokat beszélgettünk, a nővérem és ő főként ettek, én meg egy pohár vizet kortyolgattam, azon tűnődve, hogyan sodorhatott minket apa ilyen lehetetlen helyzetbe. Amikor végre megérkezett, mosolyogva és derűsen, az jutott eszembe, nem kizárt, hogy szándékosan csinálta, hogy így mentse magát az indulatainktól. Alicia elnehezült gyomra miatt inkább fásult volt, én továbbra is nyomott hangulatban szemlélődtem. Meredith-et még nem ismertem eléggé ahhoz, hogy tudjam, mit gondol, de nyilván nem idegesítette fel magát túlzottan, hiszen az nem tesz jót a babának. Úgy éreztem, aludnom kell még néhányat, hogy felfogjam ezt a kistestvér dolgot. Apának nem szabadott volna így a nyakunkba zúdítania! Mindhárman puszit kaptunk, majd apa leült, és körbenézett rajtunk. – Ezek szerint megismerkedtetek. – Egyetértésünk jeléül igenlő válaszokat mormoltunk, aztán apa máris Meredith hasát kezdte fogdosni, és egy óriási ajándékszatyor tartalmát szórta az asztalra. Rózsaszín, halványsárga és fehér apró holmik voltak, amik láttán egészen megrendültem. Egy kisbaba, alig két hónap múlva. Egy kislány, akinek a nővérei leszünk. Kész őrület! – És mit szóltok? – kérdezte végül apa boldog vigyorral, miután Alicia és én vagy öt percig néztük, ahogy gügyög Meredith hasának, és sorban odatartja a ruhákat, mintha azt hinné, hogy a baba kilát rájuk. Alicia megtörölte a száját, és felállt. Én is követtem a példáját, ahogy megláttam a könnyeket a szemében.
– Azt, hogy ha legközelebb gyereket csinálsz, legalább szólj nekünk, mielőtt megszületik! – hadarta remegő hangon, azzal megragadta a táskáját, és hátra sem nézve elindult kifelé. – Utánamegyek – közöltem apával lesújtón, mert bár döbbent volt, nem úgy tűnt, mint aki arra készül, hogy Alicia után vesse magát. Köszönésfélét morogtam Meredith-nek, és elindultam kifelé. Mielőtt kiérhettem volna, a pincérünk lépett elém Alicia becsomagolt tortájával. Fogalmam sem volt, mit szűrhetett le az asztalunknál zajló drámából, de részvétteljes volt a pillantása. Gyorsan megköszöntem a tortát, és kiviharzottan nővérem után. Odakint sírt, így csak belekaroltam, és indítványoztam, hogy menjünk haza, elvégre anyával is közölni kellene a híreket. Nem volt a legjobb délután az életemben. Órákkal később felmentem a szobámba, és lehuppantam az ágyamra. Anya nem akadt ki nagyon, de Alicia igen, főleg amiatt, hogy apa nem jött utánunk, és nem is hívott minket, összességében viszont nem volt lelki vészhelyzetben. Eszébe jutott, hogy van neki Daryl, akit felhívott, és aki valami olyasmit mondott neki, ami rekordidő alatt megnyugtatta nővéremet. Ezután még egy kicsit tanakodtunk, milyen változást hoz a baba az életünkbe, aztán végre feljöhettem. A kezemben a mobilom volt, ami hatalmas betűkkel jelezte, hogy három elmulasztott hívásom is volt Sage-től. Bűntudatot éreztem, amiért nem vettem fel, holott neki kellene rosszul éreznie magát mindazért, amit a héten művelt. Azután, hogy megtudtam, miért járt velem, eltűnt a rózsaszín szemüveg, így már tökéletesen tisztában lehettem Sage érzéseivel. Még mindig Tiffanyt szerette. Lerítt róla, amikor beszélgettek, vagy a csaj egyszerűen elment a környéken, és ő utána fordult. Az elején még büszke voltam magamra, hogy sikerült higgadtnak maradnom, mostanra azonban minden gondolat, aminek Sage-hez volt köze, alaposan megkínzott. Szakítanom kellett volna vele, már két napja hivatalosan is megszűnt mindent akadálya, hogy megmondjam, nem kell színlelnie semmit, de képtelen voltam. Úgy éreztem, még az is jobb lenne, ha ő szakítana velem, szemlátomást azonban eszében sem volt. Nem számított, hogy nem csókoltam meg és nem voltam vele kettesben egész héten, ő mindig jött, és lerítt róla, fogalma sincs, mi bajom. A legrosszabb az volt, hogy úgy éreztem, nem akar szakítani. Ha kelletlen lett volna, ha látom, hogy szabadulna tőlem, akkor minden egyszerűbben lezajlik, de túl jó színész volt, és sosem hibázott. Ezért történt az, hogy sokszor elgyengültem, és azon kezdtem gondolkodni, talán mégis komoly a kapcsolatunk. Persze ezután órákig szidtam magam az ostobaságomért. Hiszen milyen bizonyíték kellene még, hogy elhiggyem? Minden megvolt, le sem lehetett tagadni, még a saját ikertestvére sem védte többé. Csak szakítanom kellett volna... Amikor megcsörrent a telefonom, arra számítottam megint Sage lesz az, de Rissa volt. – Készülj össze, este elmegyünk bulizni! – közölte vidáman. – Nem szoktam bulizni – mondtam. – Hát most fogsz, Lori! Fogadjunk, hogy a szobádban punnyadtál egész nap! – Nem! – vágtam rá. – Ebédelni voltam... – És most hol vagy? – kérdezte szkeptikusan. – A szobámban – ismertem be. Nem lehetett tőle szabadulni, sőt azt mondta, mindjárt átjön, így végül ráhagytam. Tehát bulizni megyek ma este, gondoltam ez nem olyan vészes. Végül is miért ne? Addig sem kell Sage-en, vagy a kisbabán emésztenem magam. Épp könnyű sminket kentem fel, amikor Rissa beviharzott hozzám. Először fel sem ismertem. Pántos, nagyon rövid nyári ruhát viselt – ilyet még Alicia is csak a strandra vesz fel a bikini fölé –, de láttam, hogy szűk fehér nadrágot vett fel hozzá, amitől elég ízlésesen nézett ki. A magas sarkú szandálján – Rissa inkább az a Converse-típus – meg sem lepődve a sötétbarna parókáját vettem szemügyre. – Ebben jössz? – kérdeztük egyszerre. Igazából nem volt baj a ruháival, sőt még a parókával sem. Fura volt, mégis valahogy Rissás, viszont az én ruháimat mintha leszólta volna. Farmer volt rajtam egy szűk felsővel, és még kiegészítőket is tettem fel. Na, meg épp sminkelni készültem, szóval tökre rákészültem a bulira. – Mi baj ezzel? – kérdeztem a farmerre simítva a felsőmet. Szép volt, egész jól mutatott benne az alakom. – Semmi, épp ez a baj – legyintett Rissa. – Teljesen hétköznapi, egyáltalán nem partis! Nem tudom, miért, talán, mert öltözködésről, sminkekről és partikról volt szó – amik ugye Alicia kedvenc témái – betoppant a nővérem, és Rissával együttes erővel átváltoztattak. – Ne legyél már olyan maradi – hurrogott le Rissa, amikor nehezményeztem az őrülten begöndörített fürtöket, a füstös szemeimet és a szoknyát, ami jóval a térdem felett végződött. A dekoltázsom miatt is csak azért nem nyavalyogtam, mert Alicia egy halom zörgős nyakláncot akasztott rám, ami elvonta a figyelmet. – Jó lesz ez – bólogatott nővérem is, majd lehajolt, hogy bekapcsolja a kölcsönadott szandál kapcsát. – Ú, mikor borotváltad le utoljára a lábad?! Így fél órával később, frissen borotvált lábakkal – nem voltam olyan lelki állapotban, hogy érdekeljen a borosta – elindultunk. – Hová is megyünk? – kérdeztem Rissát, amikor kiléptünk tőlünk, és ő közölte, gyalogolni fogunk.
– Tiffany bulijára – felelte. – Mi van?! – csattantam fel megtorpanva. – Remélem, hogy nem Sage Tiffanyjáról beszélsz! – Lori, ott kell lennünk! Az a legmenőbb buli ezen a hétvégén! Meg kell mutatnunk, hogy nem vagyunk bénák! – De hát azok vagyunk! – tártam szét a karjaim, mire Rissa elkapta a kezem, és odarángatott a szomszédunk autójához, aminek az ablakaiban tisztán láttam magunkat. Nem is néztünk ki bénának, inkább csak úgy, mint két csaj, akik bulizni készülnek. Elképedve néztem a partikülsőmet. – Nem vagyunk azok! – mondta indulatosan Rissa. – És én nem fogok otthon penészedni, amíg azok a szemétládák, igen, még Sage is, a markukba nevetgélnek! Elmegyünk a bulira, és jól fogjuk érezni magunkat! Nevetni fogunk, és felejthetetlenné tesszük az estét! Táncolunk minden sráccal, aki csak felkér! – Kezdett elszállni vele a ló. Aki csak felkér? Voltam már bulin Tobyval, de ott senki nem kért fel, még Toby sem. Nem is biztos, hogy tudok táncolni. Ugyanakkor Rissa lelkesedéséből egy cseppnyi rám is átragadt. – Jól fogjuk érezni magunkat! – erősködött, mire rábólintottam. Igen, jól fogjuk érezni magunkat. Ez kellett nekem. Nem is tudtam, de Tiffany csak negyedórányi sétára lakott tőlünk, de már a tízedik percben hallottuk a házukból kiszűrődő zenét. Irtó hangos volt, meg sem hallották, amikor csöngettünk, így egyszerűen benyitottunk, aztán máris beszippantott minket a buli. Sokan odaköszöntek nekem, majd rájöttek, hogy a paróka Rissát rejti, és egymást túllicitálva kommentálták azt is. Meglepett, hogy az emberek milyen barátságosak. Még Tiffany is ránk talált, és egész kedvesen útba igazított az italpult, a kert és a karaoke-szoba felé, attól függően, mihez volt kedvünk. Rissa és én először ital után néztünk, megállapítva, hogy sokféle alkoholból választhatunk. – Mit akarsz inni?! – ordította a fülembe, mire megráztam a fejem. Nem voltam túl nagy szakértője az alkoholnak, tétovázva néztem a vodkásüvegre. – Keverek valamit! – azzal megragadott egy poharat, amit félig megtöltött vodkával, majd a maradék helyet narancslével pótolta ki. – Tessék! – nyújtotta át. Tétovázva vettem el, de Rissa úgy tűnt, tudja, mit csinál, magának is töltött egy ugyanolyan kombinációt. Ránézésre úgy tűnt, hogy sokkal több alkohol van a kezemben, mint amennyit együttvéve ittam életemben. Ez, ahogy a körülöttem levő lazán italozó társaságot szemügyre vettem, elég szánalmasnak tűnt. Arra jutottam, nem fogok belehalni, ha most az egyszer iszom. Elvégre mindent ki kell próbálni, alkoholmérgezést meg csak nem kapok ennyitől. Ittam, és Rissa is ivott, majd elindultunk a dolgunkra. Ő a karaoke-szobába, ahol egy csomóan voltak olyanok, akik bejutottak a versenybe, én pedig táncolni egy sráccal, aki valóban megkérdezte akarok-e. Később Rissával megint ittunk valamit, aztán ő ordítva és vihogva elénekelte Katy Perry Last Friday Night című számát, engem meg fogdosni kezdett egy másik srác, akiről tudtam, hogy valami Mary nevű lánnyal jár, de annyira nem osztottam ki, mert gyönyörű, fekete szeme volt (?), aztán Rissának hánynia kellett, én meg otthagytam Mary pasiját, hogy segítsek fogni a parókáját. Ekkor tényleg felvetettük, hogy haza kéne menni, de aztán Rissa rájött, hogy a kedvenc számát még el akarja énekelni, én pedig... Hát, miután reggel Sage ágyában ébredtem fel, nem igazán rémlett, hogy mit csináltam, azután, hogy Rissa hányt, de úgy tűnt, nem alakult minden a legszerencsésebben.
11. Szakítás „Theres something I can’t see Something living in the way you smile Behind those eyes you lie And theres nothing I can say Cause I’m never gonna change your mind Behind those eyes you hide” – 3 Doors Down: Behind Those Eyes Sage Először történt, hogy nem dobbant meg a szívem, amikor Tiffany képe jelent meg a kijelzőmön. Lehet, hogy csak azért, mert tökre kivoltam a szar hét és az extraszar nap után vagy csak kezdett elegem lenni belőle, hogy játszadozik velem, de nem volt semmilyen hatással rám. – Igen? – kérdeztem, és nem kellett úgy tennem, mintha közömbös lennék. Ezúttal az voltam. – Sage, Tiffany vagyok – kezdte az infóval, amit tudtam, így nem is mondtam rá semmit. – Figyelj, még mindig jársz azzal a lánnyal, ugye? – Melyikkel? – húztam az agyát fásultan, amiért nem képes kimondani Lori nevét. A zsűriségének köszönhetően már mindenkinek ismernie kellett. – Hát Lorindával – kuncogott. – Vagy van más, akiről nem tudok? Nem voltam biztos benne, hogy érdekelné, ha lenne más, de egyébként sem agyaltam ezen. Lefoglalt a gondolat, hogy még azt a barátnőmet sem tudom megtartani, aki még megvan. Már majdnem egy hete, hogy valami gyötri, de még nem volt időm kiszedni belőle, pedig ideje lett volna. – Igen, még járok vele. – Legalábbis még nem szakított, pedig volt egy olyan érzésem, hogy fog. Eléggé elcsesztem a múlt hétvégénket. – Miért? – Én nem akarok pletykálni, tudod, hogy nem vagyok olyan... – Hát, ez nem rémlett, ha van is Tiffnek pár rossz tulajdonsága, az egyik biztos a nagy szája. Persze nem vészesen pletykafüggő, de azért mindig is nehéz volt megtartania magának a véleményét. – Szóval ma van a bulim, és meghívtalak titeket is, emlékszel? – Uh... ja, igen. – Arra gondoltam, hogy a következő kérdése az lesz, miért nem vagyok ott, ezért gyorsan túráztatni kezdtem az agyam normális válasz után, de mégsem ez jött. – Mert ő itt van Rissával. – Lori ott van a bulidon Rissával? – kérdeztem vissza, és lekapcsoltam a tévémet, hogy jobban halljam Tiff hangját, holott nem is nálam volt hangzavar. – Igen. Nem tudtad? Mindegy is, csak azért szólok, mert Lorinda... hú, de kínos, nem szólnék különben, de mégis úgy érzem, el kell mondanom... – Mi van vele? – vágtam közbe türelmetlenül. Képtelen voltam elhinni, hogy Lori egész nap fel sem veszi a mobilját, de bulizni meg elmegy. Ráadásul Rissával! – Nem biztos, hogy így van, de hát... épp egy másik sráccal táncol, és úgy látszik... mintha nem járna veled, érted? Ezért kérdeztem, szakítottatok-e, mert aggódtam, hogy esetleg nem vagy jól. – Lori egy másik sráccal ment oda? – kérdeztem. Olyan érzésem volt, mintha Bradley jól gyomorszájon vágott volna, és máris idióta gondolatok lepték el az agyam. Talán Lori ezért volt olyan furcsa velem? Mert valaki mással kezdett kavarni? Nem, kizárt, hogy belefért volna az idejébe. – Hmm, nem, Rissával jött, de akkor is... én sosem csináltam volna ilyeneket, amíg veled jártam! – Ettől még rosszabb lett, mert olyasmi, amit már Tiffany is túlzásnak tart, csak valami rossz lehet. Mindazonáltal nem tudtam elképzelni, mit művelhet Lori. Egyik gondolatom sem vallott rá. – De lehet, hogy csak a pia miatt – mondta még Tiff csevegőn. – Júj, úgy látom, Rissa sincs valami jól, szerintem hányingere van. Nagyjából ennyi kellett, hogy eldöntsem, odamegyek megnézni magamnak, mit művelnek ezek a bulin. Lorinak persze nyilván nincs szüksége ott rám, ha már nélkülem ment el, de az teljesen rendben van, hogy figyelni akarok Rissára. Nem jellemző rá, hogy iszik, tök természetes, hogy aggódtam érte. Meg aztán, ha már ott leszek lecsekkolhatom Lorit is. Először szólni akartam valamelyik bátyánknak, aztán rájöttem, hogy az egyenlő lenne Rissa beköpésével, amit mégsem tehettem, így kerültem Manginiékhoz. Csak Lucát avattam volna be, de Nico és Cenzo is ott voltak, amikor bejelentettem, hogy kéne a kocsi, mert a feltehetően illuminált Rissát mégse hagyhatom magára, és nem mellesleg Lori is hasonló állapotban van. Eldöntöttem, hogy mindenképp ránézek, hátha mégiscsak szüksége van rám. Reméltem, hogy nem kéri ki magának, hogy mi közöm az új pasijához vagy ilyesmi. Ez elég kellemetlen gondolat volt. – És hol érdekel engem, mit csinál Rissa? – kérdezte Luca, amikor vázoltam, mi a helyzet.
Ha nem siettem volna annyira, talán megmondom neki, hogy baromság a sértődöttsége. Elsősorban miatta mentek el a lányok szó nélkül, Luca kezdett el szívózni Rissával, amiért ő is jelentkezett a versenyre. Persze mind meglepődtünk, de szíve joga volt, főleg, hogy nem álltunk ki mellette eléggé, amikor be akart kerülni a bandába. – Jó! Ne érdekeljen, de add kölcsön a kocsit! Egy pillanatig úgy tűnt, még azt sem adja, aztán megdobott a kulccsal. Csak azért nem vágtam még orrba, mert irritálóan túljátszotta, hogy nem törődik Rissával, így még a vak is láthatta, hogy egyszerűen megőrül tőle. Vagy inkább érte. – Komolyan nem mész vele? – kérdezte tőle Nico, amikor én is vártam egy másodpercet, hátha mégis meggondolja magát. Érdekelte, mi van Rissával, épp ezért viselkedett állat módjára, egyszerű a képlet. – Nem érdekel – ismételte Luca, majd becsapta maga mögött a szobája ajtaját. És még rám mondják, hogy lányos vagyok! Nicóról és Cenzóról is lerítt, hogy ugyanezt gondolják, de nem kommentáltuk, ahhoz túlságosan siettem. – Én megyek – mondta Cenzo. – Csak húzom a csukámat! Mikor ő is eltűnt, Nico értetlenül nézett rám. – Mi van Rissával? Azt hiszem, az újdonsült dolgaira értette. Arra, hogy furán kezdett viselkedni, a tudtunk nélkül benevezett a versenyre, elkezdett máshogy öltözködni, és Lucával is fasírtban vannak. Mindennek én sem igazán ismertem az okát, így csak vállat vontam. Amúgy is Cenzo már jött vissza fél lábon ugrálva, mert nem ment be a lába a bakancsába. A furgonnal elég hamar odaértünk Tiffék házához. Nem volt még tizenegy, de ketten már odakint öntözték a rózsákat a hányásukkal, bentről pedig hangos zene szűrődött ki. Amikor beléptünk, egy barna hajú lány épp borzalmas hamisan énekelte Avril Lavigne What the Helljét, és közben páros lábon ugrált, amit mindenki elég jó koreográfiának érzett, vadul követték a példáját. – Én megyek Rissához, te keresd meg Lorit! – üvöltötte túl a tömeget Cenzo, mire biccentettem, és Lori keresésére indultam. Majdnem keresztülnéztem rajta, mert nem számítottam rá, hogy úgy fog kinézni. A haja legalább háromszor akkorának tűnt, mint máskor, és a ruhái sem vallottak az ő stílusára, de ami leginkább meglepett, az volt, ahogyan nevetett. Teli szájjal és hangosan, ahogyan csak ritkán hallottam. Megkönnyebbülve láttam, hogy nincsen pasival, és bár igencsak körbevették, az inkább annak volt köszönhető, hogy egy rögtönzött táncversenyt zsűrizett. – Ez béna volt! – kiabálta az egyik lánynak, majd mikor mindenkiből kitört a hisztérikus röhögés, rábökött egy másikra. – De te vagy a legbénább! Ennél még én is jobban táncolok! Valaki benyögte, hogy lássuk, mire a többiek is skandálni kezdték, táncra noszogatva Lorit. Legnagyobb meglepetésemre Lori bólintott, és kezébe véve a Wii kontrollert táncolni kezdett. Határozottan be volt csípve, én pedig határozottan bírtam ezt. Tiffany meséje alapján sokkal rosszabbra számítottam, nem pedig egy nevetgélő, felszabadultan táncoló Lorira. Csak akkor jöttem rá, mire gondolhatott Tiffany, mikor egy srác odalépett Lori mögé és a derekát átfogva megpróbált vele együtt mozogni, de Lori ahelyett, hogy kiosztotta volna, csak nevetett. – Ne már, így nem tudok táncolni! – És bár a teste nem igazán, az agya mégiscsak ellenkezett, ezért közbeléptem. – Szállj le róla! Rövid párbeszéd következett, mialatt megértettem a baromarcúval, hogy az én barátnőmet taperolja, szóval húzzon el. A táncverseny nézői ordítoztak Lorinak, hogy táncoljon tovább, de ő mintha nem is hallotta volna, rám meresztett nagy szemeket. – Te vagy az – mondta végül, és egy pillanatra láttam rajta azt a kelletlenséget, amit az utóbbi időben mindig, amikor meglátott. Szar érzés volt, mint mindig, mert semmit nem mondott, amivel jobbá tehetném a helyzetünket, csak így nézett. Ráadásul még csak észre sem vette, hol voltam ma délután. Aztán rájöhetett, hogy neki kiabálnak, mert visszapislogott a tévé képernyőjére, majd a kezében tartott kontrollerre. – Táncolok még! – közölte, mintha egy szóval is akadályozni akartam volna. – Táncolj – biccentettem. – Jó – felelte, és újra feltűnt a mosoly az arcán. – Én tudom a titkodat! Storm elmondta! – Milyen titkot? – kérdeztem, de már el is fordult, és ordítozni kezdett a kezét lóbálva, hogy „adjatok még egy ilyen izét, Sage-dzsel akarok táncolni!” – Uh, azt a titkot – mormoltam magamnak elborult aggyal. Le kell szögeznem, hogy Rissa és én csak tizenegy évesek voltunk, amikor megkaptuk az első, ehhez hasonló játékunkat, illetve ő kapta, de annyira szeretett ugrálni azon a táncszőnyegen, és annyira kérlelt, hogy előfordult, amikor én is játszottam vele. Meg az is, hogy megdöntöttem néhány rekordját, ezért igazán nem ítélhet el senki, ahogy az idióta bátyáim teszik. Már azt a felvételt is el kellett volna pusztítani, amit az egyikük csinált suttyomban! Bárcsak akkor tudtam volna, hogy ezzel tömik majd a barátnőm agyát!
Valaki végül a kezembe nyomott egy másik kontrollert, Lori meg már attól nevetőgörcsöt kapott, hogy a kezemben látta. – Táncolj! – szólt rám végül, amikor elindítottak egy új zenét, mire a többiek is rákezdték, így nem volt más választásom. Végül is, nem az első voltam, aki hülyét csinált magából. Így talált ránk Cenzo. Alig tudott beszélni, annyira fuldoklott röhögőgörcstől. – Hol van Rissa? – kérdeztem nem törődve a szívatásaival. Ordítanom kellett, mert a háttérben Lori épp kettőnket nyilvánított a táncverseny győztesének, azzal lehűtve az esetleges ellenkezőket, hogy ő feddhetetlen tagja a zsűrinek, szó sem lehet a végeredmény óvásáról. – Énekel – vigyorgott Cenzo. – Kicsit elázott, de nem vészesen, azt hiszem, a pia nagy részét ki is hányta, legalábbis a szájszagából ítélve. – Uh – nyögtem. Nem akartam belegondolni, hogy került Cenzo olyan helyzetbe, hogy Rissa száját szagolgassa, de aztán hamar ki is derült. – Cenzo, gyere, hallgasd meg, ahogy énekelek! – jelent meg, és Cenzo nyakába vetette magát. Leesett, hogy ő volt a csaj, aki a What the Hellt énekelte. Alig ismertem fel a borzas, barna parókája miatt, ami alól kilógott pár szőke tincs. Haverom nevetve ölelte vissza, és közben rám vetett kérdő pillantást, hogy mi legyen. – Sage! – Rissa most engem tüntetett ki a figyelmével, Cenzo karjaiból az enyémbe vetette magát. – Lori is itt van, arrafelé valahol – nézett el balra, holott Lori a hátam mögött ordítozott még mindig, hogy ő nem kivételez senkivel. Amikor Rissa visszanézett rám, megbizonyosodhattam arról, mit értett Cenzo a szájszagán. Egészen közel hajolt hozzám, és mindkét kezével megragadta az arcomat. – Jézusom, hova lett a hajad?! – álmélkodott jó hangosan. Nem válaszoltam, mert éppen visszatartottam a lélegzetem, és óvatosan lefejtettem magamról. – Így legalább nem tévesztenek össze minket – mormoltam neki levéve a fejéről azt a nevetséges parókát. – Menjünk haza, jó? Apa nem fog örülni, hogy ittál. – Nem ittam olyan sokat – ellenkezett. – Még nem vagyok részeg, csak kicsit. – A szemem elé emelte az kezét és az ujjait közelítve mutatta mennyire. Hirtelen elkomorodott. – De nem beszélek veled! Csalódtam benned, Sage! – Mit csináltam? – kérdeztem utánakapva, mert már fordult is volna el. Cenzo is közelebb hajolt, hogy hallja a válaszát, hiszen neki sem volt fogalma róla, miért nem áll szóba velünk Rissa. – Azt gondolod, hogy szar vagyok! – felelte elbiggyesztve a száját. – És te is! – bökött Cenzóra. – Hallgasd csak meg, hogy nem vagyok szar! Nem lehetett lebeszélni róla, hogy még egyet énekeljen, így Cenzo azt mondta, meghallgatja, de utána menjünk. Rissa beleegyezett, közben vagy tízszer kikérve magának, hogy ő nem szar, viszont akárhányszor bizonygattuk, hogy nem az, nem hitt nekünk. Végül Cenzo elkísérte a másik szobába, én meg Loriért mentem. Már túlléptek a ki nyerte a táncversenyt témán, most a legviccesebb zsűripillanatokat elevenítette fel, a többiek meg vihogtak rajta. – Olyan volt a hangja, mint mikor rálépnek a macskára – nevetett, és közben az egyik röhögőgörcstől vonagló srác hátát ütögette. Talán azt hitte, valami megakadt a torkán. – Gyere, menjünk haza! – hajoltam közel a füléhez, hogy hallja a hangom. Kérdőn nézett rám, én meg már készültem, hogy jól leordít, amiért meg akarom mondani neki, hogy mit csináljon, de csak rám mutatva még jobban kezdett nevetni. – Talán az a macska pont attól döglött meg! – nevette ki magából a poénját a kezemben lévő parókára célozva. Akárhányszor levegőt vett nevetés közben, fura, éles hang tört fel a torkából, mintha egy elromlott sípolós játékot nyelt volna le. – Na, gyere, menjünk! – karoltam át, és kínomban vele együtt röhögtem, mert nem lehetett megállni. Egészen aranyos volt így a maga őrült módján. – De hol van Rissa? – kérdezte végül elgondolkodva pont, amikor beléptünk abba a szobába, aminek a közepén Rissa énekelt. – Ott van! Rissa a fél karját átvetette Cenzo vállán, aki két kézzel fogta a derekát, miközben Rissa a képébe ordította Kelly Clarkson Because of You-ját. Azt hittem, hamisabban már nem is lehetne nyomni, de aztán meghallottam magam mellett Lorit dúdolni, és rájöttem, tévedtem. Egy dolog biztossá vált Lori kapcsán: nem tud énekelni. Mikor észrevette, hogy nézem, abbahagyta a dúdolást. – Szeretem ezt a számot! – kiabálta. – Magamra emlékeztet, ugye? – Uh... nem tudom – mondtam, mert a szöveg alapján nem jutott volna eszembe Lori, viszont ha komolyan ilyeneket érez... Hát, még nem vettem észre. Negyed óra múlva sikerült beimádkozni a csajokat a furgonba. Én vezettem, Cenzo meg hátul ült velük, és röhögve hallgatta őket. Rissa kicsit fáradtnak látszott, mikor beült, de aztán felhúzta magát a „nem vagyok szar!”– témán. – Tudjátok mi a Norwoodok jelmondata? – kérdezte. – Az, hogy nem vagyunk szarok! Nem mondhatja senki ezt, hallod! – böködte meg Cenzo mellkasát.
– Nem az a jelmondat, hogy „amit ma megehetsz, ne halaszd holnapra”? – vihogott fel Lori, amitől kitartott a nevetőgörcs egészen hazáig. A tervem, hogy majd csendesek leszünk, rögtön kútba esett, amikor Rissa Cenzo segítségével kiszállt, és észrevette, hogy még ég a lámpa Lucánál. – Szakítani akarok vele! – csattant fel. – Ő is azt mondta, hogy szar vagyok! Pedig ő a szar! – Halkabban – próbálta csitítani Cenzo, aztán nyílt az ajtó, és kijött rajta Luca. Ottléte bizonyíték volt, hogy minden hülyesége ellenére aggódott Rissáért, és nyilván letisztázta magában a fontossági sorrendeket, de aztán kiderült, hogy mégsem volt jó ötlet, hogy Rissa szeme elé került. – Hallottad? – kérdezte tőle Rissa hangosan és makacsul. A mi házunkban is felgyulladt a lámpa. Reméltem, hogy nem apa, Bradley vagy Storm az. – Hogy nézel ki? – röhögte el magát Luca (a kocsiban visszakerült Rissa fejére a paróka), ami megint nem volt okos dolog. Mondhatott volna olyasmit, amivel nem húzza fel még jobban Rissát. – Úgy nézek ki, hogy szakítok veled! – visította dühösen. – Elegem lett belőled, nem érdekelsz már! Luca csak nézte, aztán kinyílt a bejárati ajtónk, és apa, Storm, anya meg Bradley nyomultak ki rajta, pont elkapva Rissa még jobban bepipult „te vagy a szar, Luca, nem én! Hallod? Szar vagy!” – vádaskodását. Azt hiszem, drámai lett volna, ha mellettem Lori nem nevet folyamatosan olyan hangosan, hogy mindenki vetett rá egy pillantást. – Most mi van? Rissának igaza van! – nevette, amitől Rissa csak erőre kapott, és ontotta magából az „én nem vagyok szar!”-okat. Persze az lett az egészből, amit gondoltam. Luca és Cenzo eltűntek, hogy kimaradjanak a Norwood hepajból, Bradley meg Storm pedig kikérték maguknak, hogy miért hagytam inni az egyetlen, imádott kiskorú húgukat, aki közben kissé lenyugodott, és kifejezve a szeretetét ölelgetni kezdte őket, magyarázva, hogy csak nagyon picikét ivott. Mivel a két lányt nem igazán lehetett szidni, én hallgattam meg a javát, aztán anya felhívta Lori anyját, és megmondta neki, hogy Lori inkább nálunk alszik ma, hogy mielőbb ágyba kerüljön. Az állapotukra az alvás tűnt az egyedüli gyógyszernek. Jó késő volt már, mire bedőltem az ágyamba abban a hitben, hogy Rissa és Lori elaludtak, amikor meghallottam a puffanást. Kiugorva az ágyamból az ajtóhoz rohantam, és még épp elkaptam, Rissa ajtajának nyikorgását. Felkapcsoltam a lámpát a folyosón, mire Lori a szeméhez kapta a kezét. – Aú, oltsd el! – suttogta, mire lekapcsoltam. Persze azért még sikerült lecsekkolnom a hálóing gyanánt magára vett régi pólót, ami alól kivillant a bugyija. – Mit csinálsz? – kérdeztem a sötétben odabotorkálva hozzá. – Rissa kirugdosott az ágyból – motyogta Lori húzódozva az érintésem elől. – Hazamegyek. – Késő van – mondtam, és nem tudtam elfojtani egy halvány vigyort Rissa rugdosása hallatán. Annyira régen aludtam már vele, hogy csaknem elfelejtettem, mit művel álmában. Ráadásul aljas takarótolvaj is. – Gyere be ide, ne mászkálj ilyen... uh, későn. – És hiányos öltözetben, gondoltam, miközben a szobámba irányítottam. Nem lett volna értelme visszakísérnem Rissához, vele képtelenség együtt aludni, és elvileg Lori a barátnőm, simán aludhat velem. Legalább ügyelnék rá, hogy ne induljon haza egy szál bugyiban. – Valami fontosról akarok beszélni veled – mondta komolyan, miközben mellettem botladozott. – Nem ér rá reggelig? – tudakoltam az ágy felé vezetve. – Nem, ez nagyon fontos! Kettőnkről. – Sejtettem, és pont ezért nem akartam hallani. – Majd reggel elmondod, jó? Előbb aludd ki magad. – Azt akarod, hogy feküdjek az ágyadba?! – suttogta felháborodva. Ez bebizonyította az elméletemet, miszerint valamit a szexben csesztem el annyira, hogy elborzasztottam vele Lorit. Tudtam, hogy várnunk kellett volna még, annak ellenére is, hogy esküdözött, szeretné. Hülyeség volt belemennem, tudhattam volna, hogy nem gondolta át eléggé. Most nyilván hibáztatott a dolgok állása miatt. – Csak aludni – ígértem. – Nem nyúlok hozzád, jó? Nem válaszolt, amit beleegyezésnek fogtam fel, és fél kézzel félrehajtottam a takarót neki. Szó nélkül lefeküdt, és magára húzta. – Ez megtiszteltetés neked – mormolta. – Még sosem aludtam együtt pasival. – Az – hagytam rá, és még szarabbul éreztem magam a gondolatra, hogy így kellett volna csinálni az elsőt. Hogy utána velem is aludjon. Megkerültem az ágyat, és befeküdtem mellé, vigyázva nehogy hozzáérjek valahol. – Tudod, mit súgott Mary barátja a fülembe? – kérdezte hirtelen. – Azt, hogy szexi vagyok. – Mary barátja? – Fogalmam sem volt, ki az, de tutira nem volt jó ötlet rászállnia Lorira. – Szerinted is? – suttogta. – Igen. – Csak azért, ahogy ma kinéztem, vagy máskor is? – faggatózott. – Uh... máskor is, persze. Sokszor szexi vagy. – Akkor miért vagy még mindig Tiffanyba szerelmes? – Meglepett a kérdése, főleg, hogy felém fordult, és olyan közel nyomta a fejét az enyémhez, hogy éreztem az arcomon a leheletét. – Miért, hogy ha szeretsz velem
csókolózni? És szeretkezni is, ugye? Nem értem, hogy akkor miért vagy belé szerelmes és nem belém! – hadarta, de nem feldúlva, hanem, mint aki már ezerszer nyugodtan végiggondolta a kérdéseket, és még mindig nem vágja. Tehát ez volt az, ami miatt olyan hidegen viselkedett velem az utóbbi időkben. Rájött, hogy Tiffanyt szeretem. Nem tudtam, mit mondjak, ami nem hazugság. – Majd uh... reggel ezt is megbeszéljük, jó? – feleltem végül, de nem válaszolt. Fogalmam sem volt, pontosan mikor aludt el. * „Thought you were my saviour but you only tried to save yourself left me underwater now I'm left to only help myself swimming through the feelings that for you had lost their meaning and there's nothing I can do about that” – Sarah Connor: Back From Your Love Lori Összezavarodva ültem fel félrelökve magamról Sage karját. Fogalmam sem volt, hogyan kerültem mellé, de szinte azonnal vissza is zuhantam a párnára, olyan szédülés tört rám. Mi a fene történt? Emlékeztem Rissa poharára, amit a kezembe nyomott, majd még néhány különféle variációra, amit megkóstoltunk, és fúj, arra, ahogy Rissa hányt. De mi történt utána? Ennyire lerészegedtem volna? Olyan volt, mintha valaki egy nagy dobozba tette volna az emlékeimet, amit alaposan összerázott, szóval határozottan gáz volt. Főleg, ha a mellettem alvó srácot vettem szemügyre. Nagyon részegnek kellett lennem, ha nem emlékszem, hogyan kerültem ide. De várjunk, rémlik valami... A szám elé kaptam a kezem, amikor újra Sage-re sandítottam. Rövid volt a haja! Önkéntelenül is odanyúltam, hogy elsimítsak egy rövid tincset a homlokából, aztán megfogdostam még párat a feje tetején is. Ő meg sem moccant, mire realizálódott bennem, hogy még mindig nem tudom, hogy kerültem az ágyába, és hogy mit is csináltunk az éjjel. Nem viseltem sok ruhát, csak a bugyimat és egy ismeretlen pólót, ami alvás közben felcsúszott a derekamra. Vagy nem alvás közben történt volna? Hiszen Sage karja rajtam volt. Viszont kizárt, hogy olyasmit csináltam, amit most megbánnék. Azért egy lány ezt tudja. Legalábbis azt hiszem. Megpróbáltam ezúttal lassan felülni, de így is jelentkezett a szédülés, ráadásul idegesítően csengeni kezdett a fülem. Szóval mire emlékszem? A buli, a poharak, a baba... Úristen, a baba! Úgy vágott fejbe a gondolat, hogy jobbnak láttam mégiscsak visszadőlni Sage mellé. Furán megnyugtató volt a mélyen szuszogó alakja mellettem. Elnéztem az arcát, és a szívem fájdalmas dobolásba kezdett az érzéstől, ami elárasztott. Nem kellett diploma ahhoz, hogy tudjam, szerelemnek hívják, és az is biztosnak tűnt, hogy még nem éreztem ilyen erősen soha az életben. Ez nem a dühös, múljon már el mielőbb fajtája volt, ami egész héten kínzott, hanem az, amelyik előző vasárnap győzködött. Amelyik segített, amikor feltettem a kérdés: kivel éljem át az elsőt, ha nem vele? Könnyű döntés volt, és túl is akartam lenni rajta, nehogy tovább görcsöljek a témán feleslegesen. Még csak meg sem bántam utána, sőt életem egyik legintezívebb élményének tartottam. A hiba csak ott csúszott be, hogy alig pár óra múlva megtudtam az igazságot. Ki lettem használva. Most, ahogy elnéztem Sage arcát nem haragudtam, képtelen voltam dühbe gurulni, a szívem mellett az agyam is beállt mentegetni a tettét. Talán az, hogy zsűritag leszek csak egy nagyon kicsi része volt annak, ami közöttünk történt, talán Sage nem csak kihasznált, hanem komolyan megpróbált vigaszt találni nálam a szerelmi bánatára, ami sikerült is valamilyen szinten. Hiszen én vagyok a tanúja, mennyire szomorú és kedvetlen volt eleinte, aztán ez fokozatosan lekopott róla, nem is láttam a búskomor tekintetét egészen mostanáig, amikor én voltam, aki elutasította. Mit jelenthet ez? Bár tudtam, hogy az élet nem egy romantikus film, amiben ezúttal én alakítanám a hősnőt, akibe beleszeret az a srác, aki korábban csak kihasználta, képtelen voltam kiverni a gondolatot a fejemből. Talán nem csak Tiffany az, aki iránt érez valamit, lehetséges, hogy egy kicsit engem is szeret. Az agyam racionálisabb fele máris kész táblázatot alkotott kettőnk összehasonlítására. A külsőségekben és minden olyan pontban, amik egy kicsit is számíthatnak egy átlagos srácnak ő nyert, de Sage korántsem átlagos. Mi van, ha figyelembe veszi, hogy Tiffany nemcsak szakított vele, és elfogyasztott azóta három pasit, de affektáló, rosszindulatú, buta pletykafészek is? Igaz, hogy nem rendelkezem olyan formákkal, mint ő, viszont én tényleg szeretem. Ez semmit nem számít? Annyira fájt a szívem, hogy képtelen voltam elhinni, hogy ezt nem venné számításba. Az álmodozásközeli gondolkodásból Sage mobiljának csörgése szakított ki. Ösztönszerűen felkaptam, és már vettem volna fel, amikor megláttam a vetélytársam képét a kijelzőn. Tiff, ez volt a képre írva és a betűket két szívecske fogta közre. Elszorult torokkal hagytam csörögni, amíg Sage nagyot nyögve fel nem emelte a fejét, és csukott szemmel nem kezdett tapogatózni a telefon után.
– Itt van a kezemben – nyögtem ki, és úgy nyomtam a tenyerébe, mintha égetné a kezem. Meglepetten nyitotta ki a szemét, mint aki csak most veszi észre, hogy ott vagyok, és zavarodottan ránézett a kijelzőre. Olyan lendülettel ült fel, hogy beleszakadt a szívem, aztán már fordult is el az ágyról, hogy a másik oldalon lelógatva a lábait vegye fel. Halkan beszélt, de minden szavát hallottam. Kelletlenül tájékoztatta Tiffanyt, hogy még aludt, hogy igen, rendben hazaért a buliról, és igen, Lori ott van vele. Fogalmam sem volt, hogy mi köze hozzá a csajnak, de úgy látszott, Sage természetesnek veszi a válaszolgatást. Én időközben magam köré tekertem az egész takarót, és felkeléshez készülődtem, de mivel elég nagy paplanról volt szó, amit magamra csavarni nem kis mutatványt igényelt, Sage előbb végzett. – Lori, mit művelsz? – nézett rám kérdőn, majd mivel nem válaszoltam (óriási gombóc volt a torkomban, a fejem fájt, és annyira szerettem volna máshol lenni, hogy ezért bármit megtettem volna), utánam nyúlt, és takaróstul visszahúzott az ágy közepére. – Éjjel még beszélni akartál, most ne kezdj megint menekülni! Azzal visszadőlt a párnájára, és magára húzott egy takarócsücsköt, hogy eltakarja a kora reggeli dolgot, ami azt hiszem, természetes a srácoknál. Persze most, hogy észrevettem, még nagyobb zavarba jöttem. Úgy éreztem magam, mint egy szédítő iramú körhintázás után, hirtelen fogalmam sem volt, hol is vagyok, és mit akarok csinálni. Kellett egy kis idő, amíg megint minden egy helybe áll. – Miről akartam beszélni? – kérdeztem időhúzás gyanánt. Nincs rá szó, milyen gyáva voltam, magamra sem ismertem. – Semmire nem emlékszel? – kérdezett vissza. Hazug módon megráztam a fejem, mire címszavakban elmondta, mi történt. Hogy ittam a bulin, hogy táncoltunk, énekeltem is egy kicsit, aztán hazajöttünk, a szülei ágyba dugtak Rissával, amíg ő ki nem rugdosott, és én kikötöttem itt nála. – Én meg mondtam, hogy aludjunk – fejezte be. Ő is hazudott, látszott rajta, hogy valamit kihagy a történetből, és ettől nekem is beugrott, mi az. – Igen – mondtam végül. Fájt a torkom, de nem tudtam eldönteni, hogy a sírás kaparja, vagy egyszerűen nagyon szomjas vagyok. Bár az előbbi dominált, mindkettőtől szenvedtem. – Tényleg beszélni akartam veled. Már tegnap délután is, csak összejött egy csomó minden – haboztam. – Történt valami? Az apáddal voltál ebédelni, nem? Ez volt az egyik, amiért nem tudtam nem szeretni, mindig kérdezősködött, és úgy tűnt, érdekli is a válasz. Most is, miért kérdezte volna, ha nem törődik velem? Kizártnak tartottam, hogy kétszínűség vezérli. Ő csak kedves volt. – Igen – ismertem el, majd megköszörültem a torkom. – Vagyis inkább apám barátnőjével, aki már hét hónapos terhes. Apámtól – hadartam, és úgy éreztem, a lelkem egy kicsi része megkönnyebbül, hogy ezt kimondhattam. – De persze ő nem jelent meg időben, Alicia és én sem lelkesedtünk annyira, így nő megbántódott, szóval nem ment jól. Azért azt mondta, láthatjuk majd a kicsit. Kislány lesz. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy örülök-e vagy sem, ráadásul nem értettem, miért mondom ezt el Sage-nek, miközben arra készülök, hogy véget vessek a színjátékának. – Uh – nyögte Sage, és közelebb hajolva nyomott egy puszit az orromra. Azt hiszem, vigasztalásnak szánta, ami sikerült is. Jobban éreztem magam egy leheletnyit. – Felhívhattál volna utána, hogy megbeszéljük. Nem kellett volna rögtön leinnod magad. – Ezt úgy mondta, hogy nem tudtam eldönteni, viccel-e vagy sem. – A másik téma, hogy azt hiszem, szakítanunk kéne – böktem ki, és egy pillanatra behunytam a szemem. Kimondtam. Itt vagyok egy takaróba bugyolálva annak a srácnak az ágyában, akit szeretek, és én kimondtam, hogy szakítanunk kell. Nem azt, hogy akarok, de ez úgy látszott, nem fontos Sage számára, máris komoran vizslatott, és olyan arcot vágott, mint aki nem lepődött meg. – Miért? – kérdezte. Nyugodtnak tűnt, ami segített nekem is az összpontosításban. Ha én szakítok, akkor nem sírhatok, igaz? Hogy nézne az ki? – Tudod te – válaszoltam, majd mivel nem akarta elismerni, a szemébe néztem, és kimondtam a sok igazság közül az egyiket. – Még mindig szereted Tiffanyt. – Erre sem mondott semmit, így folytattam. – És ez nekem nem felel meg. Ha őt szereted, nem lenne szabad velem járnod. – Lori, én... – Azért meg főleg nem, mert azt gondolod, ez bárhogy is befolyásolná a Saluce esélyeit – tettem hozzá. A tekintete elárulta, láttam benne a bűntudatot és a pillanatnyi pánikot, és ez még jobban összetörte a szívem, de megint nem éreztem a dühöt. – Nem az van, amire gondolsz – szögezte le végül, és felülve az arcomba nézett. – Én nem akartam... – Inkább elmondom, mi az, amire gondolok, jó? – vágtam közbe. Bólintott, így belekezdtem a rövidített változatba. – Luca rávett, hogy randizz velem, te pedig kelletlenül belementél, mert tudtad, hogy hasznos lehetek még nektek... – Nem! – állított meg rögtön. – Nem tudtam a versenyről, akkor tudtam meg, mikor a többiek!
– De Luca vett rá? – Olyan szemekkel nézett rám, mint egy rémült kisfiú, én hülye meg sajnáltam. – Kérlek, legyél őszinte! Nem fogok jelenetet rendezni. Tehát Luca rávett, te pedig találkozgattál velem, de nem akartál komolyabbat, mert még Tiffanyt szeretted, viszont én erőltettem, így nem volt más választásod. – Én is akartam, Lori! – szólt közbe megint a fejét rázva. – Inkább mondom én. Amikor először csókolóztunk, az nem azért volt, mert Luca akármire is rávett, és a későbbiek sem! – A kezemért nyúlt, amivel görcsösen szorítottam magamhoz a takaróját, és lefejtette róla az ujjaim. – Szeretek veled lenni, minden igazi volt! Elhiszed, ugye? Alig éreztem az ujjaimat, amiket most átfogott a sajátjaival, csak az járt az eszemben, hogy akármit is mond, nem volt igazi, csak valami olyasmi, amit kezdettől fogva látnom kellett volna. – Elhiszem – mondtam azért, mert ez is igaz volt. Elhittem, hogy őszintén beszél, hogy szeret velem lenni, és ez is ugyanúgy fájt. Ha beismeri, hogy átvert és csak játszadozott nem lett volna ennyire kínzó, mint az a gondolat, hogy minden próbálkozása ellenére sem sikerült megszeretnie engem. Akarta, hogy igazi legyen, de nem ment, képtelen volt belém szeretni. Elhúztam a kezem. – De attól még Tiffanyt szereted, ezért kell szakítanunk. – Felfogtam, hogy annak vége, Lori, Tiffany nem akar semmit tőlem! – Újabb szúrás a szívembe. Igen, Tiffany talán nem, de Sage még igen. – De te őt szereted! – erősködtem, mert azt akartam, hogy beismerje. Ki kellett mondania, hogy el tudjam engedni. – Én... uh, próbálom nem szeretni – motyogta elkapva a pillantását az enyémről. Egészen összetörtnek látszott, mint a legelején, és én nem akartam ilyennek látni. – Talán még ő sem lépett teljesen tovább – vetettem fel gondolatban pofán csapva magam. Vigasztalom? Lehetetlenséggel áltatom? Nem, nem lehetetlenség. – Figyelj, még máig hívogat, nem? A suliban is mindig dumáltok, lehet még esélyed. Megint krákogtam. Csoda, hogy nem akadtak a torkomon a szavak, még Sage is visszanézett rám, hitetlenkedve, mint aki nem is érti, mit beszélek. Én sem értettem pontosan, mit művelek, de abban biztos voltam, hogy boldognak akarom látni. És ha ez neki ott van, ahol Tiffany, aki még csak meg sem érdemel egy ilyen srácot, hát... nem mondom, hogy rendben van, de milyen más választásom van? – Mi majd barátok maradunk, ha akarod – folytattam. – Még jobb is, hogy most szakítunk, mielőtt még jobban belekeveredtünk volna, nem? Így Tiffany is látni fogja, hogy ez nem volt... olyan komoly. – Nem volt komoly? – ismételte Sage, mintha neki is olyan idegen lenne ez a mondat, mint nekem volt. – Úgy értem, hogy... nem is illünk egymáshoz. – Lázasan kerestem a szavakat, arra számítva, hogy mondok valamit, amitől könnyebbé válik, és már nem remeg a gyomrom. – Valami mindig hiányzott, nem? Egy részem azt akarta, hogy kapásból tagadja le, hogy mondja azt, hogy tökéletes volt, olyasmi, amit még nem érzett, de tudtam, hogy nem fogja ezt mondani, hiszen teljesen egyedül voltam az érzéseimmel. Olyan igazi volt a szerelmem, hogy alig tudtam elviselni, amikor visszacsapta az arcomba. Ő pedig még csak észre sem vette. A rövid hajába túrva, tanácstalan tekintettel gondolta végig a szavaim. – Biztos vagy benne? – kérdezte végül. – Szakítani akarsz? – Igen – néztem a szemébe, erősen koncentrálva rá, hogy higgadt maradjak. – Az embernek azzal kell lennie, akit szeret. Van, amikor nem elég, ha csak kedveljük egymást. Így logikus, nem? Te sem akarnád, hogy veled maradjak, ha valaki másba lennék szerel... – Azért szakítasz velem, mert így logikus?! – csattant fel. Meglepett a düh, amivel közbevágott. Mégis törődik velem? Lehet, hogy nem akarja, hogy szakítsunk? A reményeim azonnal eltaposta, mikor folytatta, eltüntetve az indulatait, mintha soha nem is lettek volna. – Ezért? Nem azért, mert haragszol rám valamiért? Nem azért, mert még mindig azt gondolod, hogy csak kihasználtalak? – Nem ezekért – ráztam meg a fejem a reakcióit figyelve. – Hanem, mert nem látom értelmét. Tiffanyt szereted. – Nem szállnál le Tiffanyról? – kérte kissé éles hangon. – Ennek most nincs köze hozzá! Komolyan szakítani akarsz? Itt és most? – türelmetlenkedett. – Van valami ellenvetésed? Az, hogy szeretlek. Próbállak megszeretni. Nem akarok szakítani. Mindegyik megtette volna, azt hiszem, szánalmasan még a nyakába is borultam volna, hogy ott sírjam el a bánatomat és a megkönnyebbülésemet, de nem ez történt. Hogy is történhetett volna! – Nincs – rázta meg a fejét. – Ha ezt akarod, rendben van. Ezek szerint jól eljátszottam, hogy nekem mindegy. Talán őszintébb, ha megmondom, én szenvedni fogok, de nem lett volna tisztességes. Ha ráerőltetem a szerelmem, talán megszán, ellenkezik, majd győzködni kezd, hogy próbálkozik még. Nem álltattam magam a gondolattal, hogy sikerült volna neki. – De azért barátok maradunk? – kérdezte végül. – Persze – feleltem derűsen, ezúttal tényleg kikászálódva az ágyból. – Rissával barátnők lettünk, gondolom, ezután sem nézünk majd keresztül egymáson. – Vittem magammal a takarót, magam köré tekerve a maradékot
is. Nem néztem Sage-re, mert nem akartam, hogy lássa, mindjárt elsírom magam. Annyira rám jött, hogy azt hittem, belefulladok, ha nem török ki mihamarabb. – Felöltözöm, aztán visszahozom a takaród, jó? – kuncogtam kissé erőltetetten. Éreztem a tekintetét a hátamon, és tudtam, mondanom kéne még valamit, mielőtt kiosonok, akármit, ami lezárja ezt a fura, sőt idióta szituációt. Megragadtam a kilincset, majd mielőtt kinyitottam volna az ajtót, mosolyt erőltettem az arcomra, és visszanéztem. – Különben nagyon tetszik így a hajad. Jól áll. Vártam, amíg halványan elmosolyodik, csak ezután kaptam el a szemem, és hagytam magam mögött a szobáját. Sajnos az érzéseim így is velem maradtak nem engedve, hogy elfojtsam a hisztérikus zokogást. Borzasztóan fájt.
12. Csatatér „Now you only have yourself to blame For playing all those stupid games You’re always gonna be the same and, Oh no, you’ll never change.” – Carrie Underwood: Undo it Rissa Az idő gyorsan telik, hogy ha az ember feje fölött összecsapnak a hullámok. Jóformán csak sodródtam az eseményekkel. Most már hivatalos volt, Luca és én szakítottunk, amit a jelek szerint cseppet sem bánt, sőt annál inkább igyekezett kitúrni az élmezőnyből. Esélyes voltam bekerülni a következő fordulóba, hiszen tíz szabad hely is volt, és akik nem voltak a Saluce mellett azokat többnyire magam mellé állítottam. Illetve állította Lynn, aki a bosszúállás nagymestere volt, és fáradhatatlanul cáfolta a csúnya pletykákat rólam. – Azt hittem, te is jártál vele egy ideig – hurrogott le egy csajt, aki kérdezősködni kezdett afelől, hogy tényleg az volt-e végig a tervem, hogy elárulom a bandát. Kezdett béna lenni ez a téma, főleg mert néhányan úgy viselkedtek velem, mintha az énektudásomat is a Saluce tagjaitól loptam volna. – Tudhatnád, hogy hazudik! Ez többnyire használt, lányok egy csoportja, akikkel Luca járt – vagyis eltöltöttek egy-két éjszakát együtt, aztán látványosan kerülni kezdte őket, amíg meg nem értették, hogy ennyi volt – valóságos Luca-ellenes klubot alapítottak felemlegetve minden gazságot, amit Luca valaha is elkövetett ellenük. Némileg bűntudatom volt emiatt, de mikor mondtam ezt Lynnek engem is leszidott, mondván, a csajoknak igazuk van, ráadásul én nem is vagyok tagja ennek a klubnak, szóval nincs miért rosszul éreznem magam. Plusz gondoljak csak arra, Luca miket terjeszt rólam. Nagyjából úgy állt a helyzet, hogy a suli fele masszívan Saluce párti volt, mondván úgysincs senki, aki náluk jobb lenne, plusz a banda olyan régen munkálkodik már, hogy mindenképpen megérdemlik a győzelmet. Ennek a félnek néhány tagja szeretett mindenfélét felhánytorgatni kezdve a szégyenletes viselkedésemmel, amit Tiffany partiján tanúsítottam (ami azért nem volt olyan vészes, jól éreztem magam, mint mindenki más, ahhoz meg semmi közük, hogy a buli után némileg illumináltan szakítottam Lucával) befejezve a konklúzióval, hogy nemcsak elárultam a Saluce frontemberét, de csúnyán össze is törtem a szívét. Mármint én az ő hideg, hírnévközpontú kőszívét! Lynn váltig állította a diákság másik felének, akik közül rajongókat toborzott számomra, hogy Luca találta ki ezeket a hülyeségeket a lejáratásom céljából, és ez azt hiszem, igaz is volt. Ki más terjesztette volna el a szakításunk történetét? Mi másért játszaná Luca a zenébe menekülő, melankolikus srácot, aki teljesen összenőtt a gitárjával? Jó színész volt, és ennek sokan bedőltek. Én persze nem, hiszen egyértelmű volt, hogy nem bántódhatott meg olyasmi miatt, amit sosem érzett. Luca nem volt Sage, akinek maga Lori mosta tisztára a nevét, hogy még véletlenül se haragudhassunk a tesómra. Luca volt az értelmi szerző, ő használt ki, és ő élt vissza az én szerelmemmel! Ezt nem felejthettem el, mert ha lanyhult a haragom, máris olyasmit éreztem, ami szánalmassá tett. Mélyen elfojtva bánkódtam és szenvedtem, ezt pedig képtelen lettem volna bárkinek is bevallani. Lynn és Lori azt hiszem, a szavaim nélkül is tudták, másoknak meg az új arcomat mutattam, ami sokkal jobban megfelelt nekem. – Ott jön Fran – mormolta Lori ebédszünetben, amit Lynnel hármasban odakint, az egyik fa tövében töltöttünk. A helyünkről figyelhettük nemcsak a bandát, de mindenkit, aki kijött vagy bement a suliba. Jelen esetben Frant, aki azóta került minket, hogy szakított Cenzóval. – Jellemtelen tyúk – nyilvánította ki a véleményét Lynn, aztán köhögni kezdett, mert Fran egyenesen felénk tartott. – Nem zavarok? – kérdezte, mikor odaért elénk. Lori és én megráztuk a fejünket, de Lynn nem volt ilyen megbocsátó. – Azt hittem, nem állsz szóba velünk. Miután Rissa ellopta a pasid, meg minden – gúnyoskodott. Igaz, ezt a vádat is megkaptam a fejemre, és Lynn biztos volt benne, Fran terjesztette el. Őszintén, legjobb barátnőmnek egy kicsit az agyára ment a paranoia, különösen támadó volt mindenkivel szemben, akit gerinctelennek tartott. – Tudom, hogy nem tehetsz róla – sóhajtotta Fran, és figyelmen kívül hagyva Lynnt, lehuppant mellém. – De tényleg nagyon fájt, hogy Cenzo folyton csak téged emleget. – Cenzo nem szerelmes belém! – csattantam fel ki tudja hányadszorra. – Csak barátok vagyunk, ha véd is engem, hát ezért! Szeret téged, nekem megmondta! – De még ha Rissába is lenne zúgva, akkor sem hibáztathatod őt – jelentette ki Lynn. – Észrevetted, hogy jött ez ki? Hogy mit gondolnak róla?
– Nincs belém zúgva, Fran! – ismételtem megint, és én sem figyeltem Lynnre. – Jó, mindegy – legyintett Fran, és látszott rajta, hogy nem lehet meggyőzni. – Most már úgysem számít, túlléptem rajta. Sajnálom, hogy cserbenhagytalak titeket – nézett most Lynrre, és Lorira is. – Készen állok, hogy teljes erőmből segítsek, amiben csak tudok. – Pontosan miben? – kérdeztem, mert az elszánt tekintete kicsit ijesztő volt. Azt hittem, ő is átmegy Lynnbe, akinek mániája, hogy mi majd elpusztítjuk a galád pasikat, holott ilyenről szó sem volt. Legalábbis én csak egy pasira voltam kiakadva, a többi nem érdekelt. Szerencsére Franceska nem kezdett felbujtásba, csak komolyan nézegetett minket. – Hogy ilyen erősek maradjunk – bökte ki. – Hogy ne lássák meg rajtunk, hogy tulajdonképpen szerelmi bánatunk van. Lorira pillantottam, akin ez sosem látszott, amikor iskolában voltunk, majd magamba néztem és tudtam, mennyire akarom, hogy senki se láthassa rajtam. Tehát Fran is hasonlóképpen volt vele, így csak bólintottam. Erről nem volt mit mondani. Mindannyian a banda felé néztünk. A négy fiú és Savanna ki sem látszott az emberek közül, srácok szabályos falkákban üldözték Savannát, aki, hú, de jó haverjuk lett (ami dühítette Lynnt, mert az ő barátai között is voltak olyanok, akik rákattantak a csajra) és lányok vihogtak Luca, Cenzo, Sage és Ethan minden szaván, vagy épp könyörögtek Lucának, hogy játsszon valamit a gitárján. Olyan hányingerem lett, ahogy rájuk néztem, hogy fogalmam sem volt, ők hogyan képesek legyűrni az ebédjüket. Még Lori kifejezése is fájdalomról árulkodott, amikor látta, hogy Tiffany és a barátnői vihognak valamin, amit Sage mondott. Komolyan nem értettem, hogy a tesóm hogyan lehet ilyen hülye, amikor pedig a vak is látja, hogy Lorival egymásnak teremtették őket, de nem mondtam semmit neki, mert Lori megkért, hogy ne tegyem. Szerinte, ha Sage attól boldog, hogy Tiffanyval lehet, akkor hagyni kell. Ezt nem tudtam felfogni, képtelenségnek tűnt számomra, hogy annyira szeressem Lucát, hogy átengedjem Savannának vagy akárki másnak. Arra eszméltem, hogy kissé szomorúan révedezünk mindannyian, amit nem hagyhattam. Felugrottam, és énekelni kezdtem az első számot, ami beugrott az agyamba. – We are young heartache to heartache we stand, no promises, no demands – Lori és Fran bámultak, de Lynn felugrott mellém. – Love is a battlefield!* – énekeltem hangosan, de Lynn a fejét rázta. – Ne ezt, Pet Benatar már eléggé elnyűtt, amióta volt az a hülye Jennifer Garneres film. – Akkor? – kérdeztem tanácstalanul. Fran felemelte a kezét, mintha jelentkezni akarna, aztán valószínűleg rájött, hogy épp ebédszünet van, a fejét megrázva kezdett énekelni. – Boy, you blew it, you put me threw it, and I wanna uh-uh-uh-uh-uh-undo it.** Elmosolyodva folytattam a számot, egészen a végéig, amikorra már Lori és Fran is mosolygott, ráadásul elég hangos voltam ahhoz, hogy felhívjam pár ember figyelmét magunkra. Azt akartam, hogy tudják, vidámak vagyunk, és semmi gondunk nincsen. Lucának ez láthatóan nem tetszett, de nekem annál inkább. A zsűritag, Karl volt, aki kibillentett minket a következő dalból azzal, hogy egy CD-t dugott Lori orra elé. – Sziasztok! – köszönt, majd megmozgatta a CD-t Lori szeme előtt. – Nem akarok zavarni, csak írtam neked egy válogatást. Lori zavartan vette el, mint akinek fogalma sincs róla, mi az a válogatás CD. – Kösz, majd meghallgatom – mormolta, és elsüllyesztette a táskájában. – Jól van, akkor lépek is. Csak ezért ugrottam be – vonogatta a vállát egyre vörösödő arccal Karl, miközben mi csak néztünk rájuk. – Szia – köszönt el Lori, mire Karl el is sietett. – Mi lenne, ha most az a számot énekelnéd, amiben... Most mi van? Miért néztek így? – értetlenkedett. Fran rám majd Lynnre pislogott, és mivel látta, hogy egyikünk sem kezd bele a vallatásba, átvette a feladatot. – Mi volt ez? – kérdezte. Lori meglepetten nézett rá, majd le a táskájára. – Ja, Karl csak adott valami zenét, amit nem ismertem. Azt mondta, muszáj meghallgatnom. Nem fontos. – Javíts ki, ha tévedek, de nem most jött be csak azért a suliba, hogy odaadja neked? – tudakolta Lynn. – És? – És tutira bejössz neki – vágtam rá, bár nem túl lelkesen. – Nem láttad, hogy elvörösödött, mikor elhajtottad? – Én nem hajtottam el! – ellenkezett Lori, és Karl után nézett, aki most tűnt el a parkoló felé. Úgy tűnt, siet, mert néhány diák még szemmel láthatóan nem tért napirendre afelett, hogy egy ismertebb ember napi szinten bejár a sulinkba, és hajlamosak voltak zaklatni. – Biztos sietett. – Vagy elvetted az önbizalmát azzal, hogy rá sem néztél – felelte Fran. – Szegény Karl! Lori váltig állította, hogy Karl nem akar tőle semmit, meg különben is, őt nem érdeklik a hírességek, Fran meg Lynn pedig felsorolták a jeleit annak, hogy talán mégis. Én nem sokat mondtam, mert a helyzet határozottan emlékeztetett Cenzóra meg rám. Lehet, hogy ugyanúgy vagyok vele, mint Lori? Hogy észre sem veszem, Cenzót, mert nem akarom észrevenni, közben meg végig ott van a szemem előtt? Talán Cenzónak tényleg vannak érzései irántam?
Ez egyrészről hülyeségnek tűnt, hiszen próbálkoztam már nála régebben még Luca előtt, akkor léphetett volna. Ha tetszettem neki, akkor megmondta volna! Másrészről talán azóta történt valami, ami megváltoztatta a dolgokat. Akárhogy is törtem a fejem, nem jutott eszembe semmi. Jó, volt egy este még május végén, de akkor nem történt semmi, csak megölelt, és vigasztalt, amikor a bátyja miatt sírtam. Talán akkor. Viszont már bőven Frannel járt, és boldognak tűntek, nekem eszembe sem jutott volna. Bár, ha a hétvégét vettem, az is fura volt egy kicsit. Miért ő jött el Sage-dzsel? Elhatároztam, hogy majd valahogy meggyőződöm az elméletem helyességéről. Nem is kellett sokat várni rá, aznap, suli után hallottam Cenzót, ahogy utánam kiált. A Mangani furgonban ült, és a leeresztett ablakon kihajolva vadul integetett. – Gyere, hazaviszünk! – Csak a fejemet ráztam, de Cenzo már ordított is tovább. – Luca nincs itt! Gyere már, ne hülyéskedj! Cenzo az a fajta srác volt, aki igazán nagy hangoskodásra képes, és egyáltalán nem törődik vele, ki hallja. Akik kifelé igyekeztek a suliból, most mind azt nézték elfogadom-e a fuvart a főnök tudta nélkül. Azt képzeltem, akárhol is van Luca, nemsokára értesítik róla, hogy a persona non grata megkörnyékezi a Saluce többi tagját. Így is tettem, a kocsihoz rohantam, és beültem hátra Sage és Cenzo mögé. – Na azért! – kacsintott rám Cenzo, majd máris a vezetés felé fordította a figyelmét. Ez a srác lenne szerelmes belém? Kizárt! – Hol van Luca? – kérdeztem. – Valamit intéznek Savannával – rántotta meg a vállát Cenzo. – Gondolom, az új számunkat próbálják összehozni. – Azt fogjátok előadni a második fordulóban? – Izgatottá tett a gondolat, de csak egy pillanatra, mert máris eszembe jutott, hogy többé semmi közöm a bandához. – Kizárt, hogy kész lesz addigra – felelte Sage hátrapillantva rám. Azt hiszem, azt próbálta tesztelni, hogy most akkor beszélünk-e egymással vagy sem. Bűntudatom lett tőle, főleg ahogy a tarkóját bámultam. Tesóm levágatta a haját csak azért, mert előtte csúszott ki a számon, mennyire zavar, hogy majdnem egyforma hosszúságú a hajunk. Szerettem érte. – Tudod, milyen. Majd csak akkor fogja felfogni, mikor már majdnem kifutunk az időből. – Jellemző rá – mosolyogtam Sage-re, jelezve, hogy okésak vagyunk. Még akkor is, ha volt olyan hülye, hogy elengedje Lorit. – És hogy álltok vele eddig? Milyen lesz? – Kémkedünk, kémkedünk? – gúnyolódott Cenzo, de nem bántón. Olyan volt velem, mint máskor. Tehát Fran és Lynn tévednek, döntöttem el. Hazáig egész jól eldumáltunk, ami olyan volt, mint mindig. Mintha az egész összeveszésem Lucával meg sem történt volna, kivéve persze, hogy még mindig ki voltam zárva a Saluce életéből. Tudni akartam, miért nem olyan jófej Ethan, mint hitték, és hogy miért lepte meg őket Savanna, de ezt nem tudták normálisan elmagyarázni, ott kellett volna lennem, hogy lássam a saját szememmel, és levonjam a saját következtetéseimet. – Később átjöhetnél – mondta Cenzo, mikor hazaértünk. – Luca csak pofázik, különben mindenkinek hiányzol. A mindenki jelen esetben azt hiszem, csak őt és a tesómat jelentette, de azért jól esett. Mondtam, hogy még gondolkodom rajta, aztán belekaroltam Sage-be, így mentünk be a házba. Anya és apa a nappaliban voltak. Anya egy pillantással felmérte, mi a helyzet közöttünk Sage-dzsel, és halvány mosoly jelent meg az arcán, én azonban komoran néztem apára, és anya korábbi arckifejezése is szemet szúrt. Csakúgy, mint apáé, feszült volt, mintha veszekedtek volna, mielőtt beléptünk. – Valami gond van? – kérdeztem egyikükről a másikukra nézve. Sage is követte a példámat. Apa arcán ott maradt az a kifejezés, de anya megnyugtatóan mosolygott. – Csak beszélgettünk. – Miről? – tudakoltam, de anya odajött, és puszit nyomott az arcunkra. – Semmi olyasmiről, ami miatt aggódnotok kellene. Örülök, hogy kibékültetek! – A tesóm és én egymásra vigyorogtunk. Mi is. – Rissa, választottál már dalt magadnak a második fordulóra? Összeírtam neked néhányat, átnézhetjük őket, hátha tetszenek. – Jó, de... – Visszanéztem apára, aki már nem tűnt olyan feszültnek. Arra gondoltam, talán mégsem veszekedtek, vagy ha igen, nem volt olyan komoly. – Felmegyek a szobámba átöltözni, utána ráérek. Anya bólintott, így el is indultam a tesómmal a nyomomban. – Miért haragudtál rám? – kérdezte, amikor felértünk. Hitetlenkedve ránéztem. – Azt is mondtad, csalódtál bennem. Miért? – Komolyan nem tudod? – Megrázta a fejét, így intettem, hogy jöjjön a szobámba. Végül is nem sokat változtatott a dolgokon, ezért be is tettem az ölébe a laptopom, és megmutattam a felvételt. Még a végére sem ért, felpillantott rám. – Nehéz volt nem haragudnom rád ezek után, Sage! Hülyét csináltatok belőlünk! – Nem kellett volna komolyan vennetek – védekezett. – Csak össze-vissza pofáztunk. Tényleg azt hiszed, hogy valami is igaz ebből? Luca minden baromságot összehord.
– Senki nem mond olyanokat a barátnőjére, hogy hülyén néz ki, ha nem gondolja komolyan! – csattantam fel. – És képes vagy a szemembe hazudni, hogy nem csak zsűrinek akartatok minket?! – Igen, mert nem hazugság! – ugrott fel. – Nem játszottam Lorival, és ha Luca csak megpróbál így kihasználni téged, a fejébe vertem volna a gitárját! Nem hiszel nekem? Elnézve az arcát hittem neki, mert ő hitt benne, hogy amit mond az igaz. Csak épp azt nem tudtam felfogni, hogy lehet ilyen bolond. – Akkor meg miért szakítottál Lorival? – kérdeztem. – Rissa, ő szakított velem, ahogy te szakítottál Lucával is. Emiatt nem haragudhatsz ránk! – Rátok? – fortyantam fel megint. – Luca egy aljas, számító dög, aki annyira átvert téged, hogy még csak a gyanú sem merül fel benned, milyen egy rohadék, és hogy minden, amit csinál, az azért van, hogy kikészítsen! Nem, te ott vagy az oldalán, és segítesz neki! Értem, hogy nem szándékosan, és még csak észre sem vetted azt sem, hogy ez engem bánt! – Mit akarsz, lépjek ki a bandából? – kérdezte értetlenül beletúrva a hajába. – Nem kértem, hogy lépj ki a bandából! – sóhajtottam. Volt Sage-ben valami, ami miatt tényleg nem tudtam huzamosabb ideig dühösnek maradni rá. – Ha bánt, akkor kilépek – mondta, és közelebb lépett hozzám, hogy átkaroljon. – Tudod, hogy bármit megtennék érted, nem? Azt is te kérted, hogy ne szóljak bele a kapcsolatodba Lucával. – De azért elmondhattad volna, hogy nem is szeret igazából! Erről szólnod kellett volna! – motyogtam a vállára hajtva a fejem. – Elmondtam volna, ha erről van szó, de csak fasírtban vagytok, és direkt bántjátok egymást. Te is őt, Rissa, nemcsak ő téged. Gondoltam, várok, amíg kibékültök. – Kibékülünk? – nevettem fel keserűen. – Lemaradtál az utóbbi időről? Luca... – Átváltott totál idegbetegbe miattad – vágott közbe. – Mert érdekli, hogy mi van veled, csak most játssza az agyát. Te is ugyanolyan régóta ismered, mint én. – Én már nem tudom, hogy ismerem-e! – Ő ugyanezt mondta rólad – mondta, amitől fájdalom hasított a szívembe. Szerettem volna kérdezgetni Lucáról, de aztán eldöntöttem, hogy nem engedek a hülye reményeknek. Megöleltem a tesómat, aztán átöltöztem, és lementem anyához, hogy kitaláljuk a dalomat. Igyekeztem nem gondolkodni közben semmiről, mégis bűntudatom volt, mert ha Lynn látta volna, mi van a fejemben, tutira kicsinál. * „You got designer shades just to hide your face and You wear 'em around like you're cooler than me And you never say "hey" or remember my name And it's probably 'cause you think you're cooler than me” – Mike Posner: Cooler Than Me Luca Olyan volt, mint valami varázslat az ujjaim alatt. A húrok kivételesen pontosan azt csinálták, amit kértem tőlük, sokszor történt, hogy ami a fejemben tökéletesen szólt, azt az áruló húrok elcseszték, de most minden a helyén volt. Életre keltettem az új számunkat! Minden benne volt, ami az utóbbi időben történt velünk. Szívfájdalom, árulás, düh, változás és persze az, hogy nem adjuk fel, bármi is lesz. Mikor ezt közöltem Florral, csak a képembe röhögött. – Ez egy szerelmes dal, Luca Mangini! Ideje volt, hogy szerezz egyet. – Ez nem szerelmes! – vágtam rá. – Elárulom, a címe az is lehetne, hogy Rissának – legyintett Flor. – De ez nem gáz, mondom, ideje volt egy ilyen számnak. Bírom. Eljátszottam megint az intrót, és közben próbáltam figyelmen kívül hagyni Flort. Méghogy szerelmes! Oké, talán egy kicsit szerelmes, a cím, Rissának nem ment ki a fejemből. Még sosem írtam dalt valaki másnak, erről eszembe jutottak Mrs. Norwood családtagokra komponált darabjai. A Rissa és Sage öt évesek volt a kedvencem. Totálisan rájuk emlékeztetett minden hang, nem úgy, mint az én dalomnál. Az akkordok nem voltak elég lágyak Rissához. Kizárt, hogy a számnak Rissának legyen a címe! Különben is, túl nagy áruló ahhoz. – Már csak egy hét, nem fogsz végezni – figyelmeztetett Flor. – Majd szólj, amikor kíváncsi vagy, mit adunk elő a második fordulóban. – Az új dalunkat fogjuk – vágtam rá. Túl jól haladtam vele, már csak némi csiszolás és egy jó szöveg kellett hozzá. – Kész lesz. – Nem lesz kész, fogd már fel! – csattant fel. – Csináljunk feldolgozást!
– Nem! – Legalább gondold végig, te... Nem fejezte be, mert megszólalt a mobilom, és látványosan figyelmen kívül hagytam, hogy felvehessem. Sage volt az. – Hol vagy? – Florral, az új számon dolgozunk – mondtam, és azon tűnődtem, Flor tulajdonképpen mit csinál itt velem. Nem volt nagy segítség, leginkább egy füzetbe írogatott idegesítően emlékeztetve Rissára, aki szintén gyakran csinálta ezt, mikor együtt voltunk. – Mi van? – Van valami, amit meg akarok mutatni. Mikorra érsz haza? – Tíz perc – saccoltam. – De mi van? Rissa csinált valamit? Nem lenne kizárt, mert már az agyamra ment egy ideje. Nem elég, hogy elárult, még valami világbarmának is beállított, aki megkeserítette az ő életét! Közben meg amerre megy vidáman nevetgél meg énekelget azokban a cuccokban, amik még csak nem is illenek hozzá. Mintha egy teljesen új Rissa lenne, egy olyan, aki magasról tesz a fejemre. Még az, ahogy szakított velem sem vallott rá. Teljesen kifordult magából. – Nem ő, mi csináltunk valamit! Gyere haza, és nézd meg! – mondta Sage, azzal letette a telefont. Ezek után nem sok választásom maradt, összecuccoltam, és Florral a nyomomban hazafelé vettem az irányt, közben meg azon járt az agyam, mit csinálhattunk, amin Sage kiakadt. Szerencsétlen srácra amúgy sem járnak jó idők, főleg most, hogy az áruló Lori is szakított vele. Nem tudom, milyen csapást kell még elviselnünk, mindezt Rissa miatt. És naná, hogy Sage előtt nem lehet megemlíteni, hogy milyen egy kétszínű dög, sőt még Cenzo előtt sem, mert tutira engem hoztak volna hibásnak. Mintha csináltam volna valamit azon kívül, hogy nem akartam bevenni a bandába. Ezt kapja az ember az őszinteségéért! Árulást és földbe taposást! Alig léptem be a garázsunkba, Sage levágta elém Rissa laptopját, és elindította a felvételt a kissé durvább részeknél. – Ezért szakítottak velünk! – mondta végül Sage. – Te meg a nagy pofád – kontrázott rá Cenzo. Vállat vontam. – Minden épeszű embernek tudnia kéne, hogy csak a stressz mondatta ezeket velünk. – Ezt te komolyan elhiszed? – kérdezte Sage. Látszott rajta, hogy kezd elborulni az agya. – Utánamentem, és bocsánatot kértem – mutattam rá az igazságra. – Mit kellett volna még tennem? A beszélgetés kezdett olyan formát ölteni, amit lefolytattam Nicóval pár napja, amikor számon kérte rajtam, hogy „mit csináltam Rissa mosolyával?”, mintha az is az én hibám lenne. Jó, talán egy része rajtam szárad annak, hogy összebalhéztunk, de azért bocsánatot kértem! Fél órán keresztül kérleltem, ami nagyjából a leghosszabb idő, amit valaha is valakinek a jobb belátásra térítésére szántam. Tehetek én róla, hogy Rissa felfújta az egészet? – Ne sértődj meg, de rohadt nagy érzelmi nyomorék vagy! – közölte velem Flor, majd Cenzóra és Sage-re nézett. – Ezért nem hibáztathatjátok. Inkább elmondom, hogy mit találtam ki a második fordulóra, oké? – Azt hiszi, hogy csak azért jártál vele, hogy beszervezhesd zsűritagnak – mondta Sage. – Én nem fogom tudni meggyőzni, hogy nem így volt. – Miért vagy olyan biztos benne, hogy nem így volt? – kérdezte Cenzo. – Nem tudnátok ezt akkor megbeszélni, mikor nem vagyok itt? – szólt közbe Flor, és hangos papírzörgetéssel kitépett két lapot a füzetéből, hogy odaadja a srácoknak, akik mindketten nyomorult képet vágtak Rissa miatt. Elismerem, enyhén én is nyomorult pofát vágtam miatta, de nem volt olyan vészes, hogy elfelejtsem az árulását. Bármit is gondolt, nem kellett volna ellenünk fordulnia. Jobban is ismerhetne annál, mint hogy azt gondolja, csakis zsűritag volt nekem! Erről ennyit. Megnéztem, miket írogatott össze Flor. – Te most csak szívatsz, ugye? – hitetlenkedett Cenzo. – Nem szokásom – rázta meg a fejét Flor, és kifejezetten vidámnak tűnt, mikor lenyúlva Rissa laptopját lejátszotta nekünk a számot, amit el akar játszatni velünk a második fordulóban. – Gondoljatok bele, áthangszereljük, és csinálunk egy kis showt hozzá! – Savanna... – Sage! – szakította félbe Flor, és máris átkarolta, hogy vázolja a terveit. – Képzeld el magad, te leszel a legszexisebb dobos a világon! Olvasd csak el, milyen ruhákat veszel fel majd. – Milyeneket? – horkant fel Cenzo, és röhögve elszedte Sage lapját. – Laza nyakkendő? Törtfehér ing, nyitott gallérral? Mi van? Te határozottan szívatsz! – Nem! Ez komoly! A te cuccaid is összeírtam, és még tudod, mi van ott? Egy szóló, csak neked! – Kizárt! – mondtam. – Nem csinálunk hülyét a bandából! – És te – vigyorgott rám az ujjaival keretbe foglalva az arcomat –, az ügyeletes szívtipró, akiért minden csaj vinnyog. Nem akarom, hogy totálisan komoly legyen, megcsinálhatnánk kicsit önironikusra. Feldolgozást kell csinálnunk, különben mindenki meg fogja tudni, milyen egy arrogáns segg vagy, Luca Mangini!
– Nem fogunk csak azért egy béna feldolgozással nyomulni, mert... – És képzeljétek el, ahogy szólna! – vágott közbe Flor hangosan a srácokhoz fordulva. – Csak egy icipici esély van rá, hogy felsülünk, sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy imádni fogják. Túl jók vagytok ahhoz, hogy ne szeressenek titeket! Volt valami Flor hangjában, ami már majdnem engem is meggyőzött. Cenzo vigyorgott, Sage is halványan elmosolyodott, aztán Flor még több részletet felvázolt, és lassan mindketten behálózódtak. Mikorra Ethan megjött, már tuti volt, hogy feldolgozást játszunk. Arra jutottam, az új dal ütősebb lesz az utolsó fordulóban, ha azzal nyerünk, méltóak leszünk önmagunkhoz, és valamikor a feldolgozásokat is el kell kezdeni, a nagy műsort úgysem vihetjük végig a saját számainkkal. Késő estig maradtunk megdumálni a részleteket, néhány dolgot el is próbáltunk, Flor közben meg mindenkinek a fejébe verte, hogy mire gondolt. Cenzo, Sage és Ethan nem vitatkoztak vele, nekem meg nem volt kedvem hozzá. Az járt az agyamban, amit Flor mondott az új számról. Szerelmes dal. Rissának. – Játszd el nekik! – mondta végül Flor, mikor már annyira belemerültem a jegyzetelésbe, hogy el is felejtettem, még mindenki jelen van. – Ja, halljuk! – vetődött Cenzo az egyik fotelbe és várakozva nézett rám. Vállat vonva eljátszottam ameddig megvolt, közben meg rájöttem, mi nem stimmel vele. Nem Rissának, ez nem lehet a címe, ez a dal annak a csajnak szólt, aki elárult minket. Annak, aki fellépett ellenünk, aki hülyét csinált belőlem. Nemcsak Rissáról, hanem Loriról is, akinek nem volt elég, amit Sage adni tudott, és Tiffanyról, akinek meg mindent megadott, mégis szívtelen picsa módjára bánt el vele. Meg a srácokról, akik jól rácsesztek, amiért odaadták a szívüket olyasvalakinek, aki még csak észre sem vette. De mivel nem mehettem csak az egyik végletbe, a refrén végébe kellett egy kis remény, ahogy majd a szám végébe is fog kelleni. Mire az eddig megtalált hangjegyek végére értem, tudtam, hogyan fogom befejezni, neki is álltam, hogy mielőbb meglegyek vele. Mikor legközelebb felnéztem már csak Flor volt velem. A kanapén hasalt, és a füzetébe firkált. – Ha a helyében lennék talán én is ezt csináltam volna – mondta anélkül, hogy rám nézett volna. – Ha nem engedsz a bandába, én is közöttük lennék – tépte ki a füzetéből a lapot, gombócba gyűrte, és átpasszolta nekem. – Ezek lesznek az ellenfeleink. Kisimítottam a papírt, és naná, hogy Rissa neve volt az első a listán. A többieken csak végigfutottam, és csekkoltam, hogy Flor ugyanazokat hozta ki, akiket fejben már én is kiválasztottam. Kivéve persze Rissát. – Szerinted komolyan tovább jut? – kérdeztem. – Viccelsz? Mindenki szereti. Lerí rólad, hogy még te is. Be fogják választani, és ha hagyod magad, akkor legyőz. Ilyen simán! – Csettintett egyet, hogy megmutassa, mennyire. – A poén az, hogy nem is akar nyerni. Legalábbis nem a versenyen. – Csak engem akar kicsinálni – morogtam. – Vágom. – Nem vágod, Luca Mangini! – ült fel. – Megbántottad, ha bocsánatot kérsz, és megmondod neki, hogy szereted, akkor ki fog szállni, ebben biztos vagyok. – Nem én voltam, aki... – Szállj már le a magas lóról! Te voltál, aki megcsaltad velem a nyáron, nem rémlik! Simán megérdemli, hogy térden csússz előtte. Mindenki megkönnyebbülne, hidd el! Sage megnyugodna, és Cenzo meg te odalennétek, ha visszakapnátok a kis dalszövegírótokat. – Nem ismered, ha azt hiszed, visszajönne – röhögtem el magam. – Túl messzire ment ahhoz, ki akar cseszni velünk. Nem érdekelné, akármit is mondanék. Ebben biztos voltam, Rissa nem mondana le a versenyről miattunk, még akkor sem, ha elmondanám neki, mennyire kikészített, meg hogy nem az van, amit gondol. – Alábecsülöd magad – legyintett Flor. Feltápászkodott, és a cucca után nézett. – És őt is. Rissa szerelmes beléd. És egy rendes lány, pont olyan, mint Savanna volt. – Ki az a Savanna? – kérdeztem értetlenül, amiért egyes szám harmadik személyben beszél elvileg magáról. Ez nekem magas volt, el is nevette magát a képemre nézve. – Tényleg kár, hogy ilyen érzelmi nyomorék vagy, Luca Mangini. Esküszöm, még kedvelnélek is, ha normális lennél! – Azzal fogta a táskáját, bedobta a jegyzetfüzetét és köszönés nélkül lelépett. Egy darabig meredtem utána, és azon tűnődtem, igaza van-e. Talán Rissa még mindig belém van zúgva, és csak arra vár, hogy én lépjek, és mondjam meg neki, én nem akartam szakítani. Hogy igenis szarul esett, amikor bepiálva a képembe üvöltötte, hogy minek tart valójában. Meg az sem volt kellemes, ahogyan keresztülnézett rajtam, mintha nem is ismernénk egymást. Oké, mi van, ha tényleg azért csinálta, mert megbántódott azon, ami a videón van? Lehet, hogy kicsit durva voltam, és komolyan vett mindent, amit mondtam. Ami hülyeség volt, mert tudhatná, hogy mennyire bejön nekem. Nem a klasszikus szépség, mint Flor, de édes és kedves és törődő... legalábbis ilyen volt. Vajon ha megpróbálnám, visszakaphatnám a régi Rissát? Ilyen egyszerű lenne? Ebben valahogy kételkedtem. Másnap kiderült, hogy talán mégsem lenne annyira nehéz. Reggel Cenzo közölte velem, hogy akár tetszik, akár nem, mi visszük Rissát suliba. Baromság volt ezt mondania, mert sosem mondtam, hogy nem visszük el.
Talán olyasmit igen, hogy nem látjuk szívesen a garázsban, de azt is csak azért, mert dühös voltam. Bár ezt nem vallanám be senkinek, azért hiányzott onnan is. Tehát egy kocsival utaztunk a suli felé és leginkább kussoltunk. – És megvan már, hogy mit fogsz énekelni? – kérdezte végül Cenzo tőle. – Igen. Nektek? – Nekünk is – bólintott Cenzo. – Mondjuk titok, de talán könnyen kiszedheted belőlem. Mikor ránéztem, épp idiótán vigyorgott Rissára, aki elkapta a pillantásom. – Nem, legyen csak meglepetés. – Épp ekkor értünk a parkolóba, még le sem állt a motor, Rissa már ki is szállt. – Lehet, hogy nektek is le fog esni az állatok! – Ennél is jobban? – kérdeztem tőle halkan, mire rám nézett megint, és akkor láttam a régi Rissát pár másodpercig. – Mert... zongorán fogom kísérni magam – motyogta elvörösödve, aztán megrázta a fejét, megfordult, és elsietett, mintha félne, hogy még valamit elárul. Zongorán fogja kísérni magát? Ez határozottan ütősnek tűnt, főleg, hogy tudtam, Mrs. Norwood tanítja be, aki nagyjából az ország öt legjobb zongoraművészeinek egyike. Mégis vigyorogva szálltam ki a furgonból, mert volt abban valami, ahogyan azt mondta, le fog esni az állunk. Öt perccel később már nem voltam olyan vidám, mert Rissa mégsem esett akkorra zavarba, a folyosó közepén vidáman flörtölgetett az ázsiai sráccal, akit Flor az ötödik helyre írt be, mint nehezebben legyőzhető ellenfelünket. – Ki az a baromállat? – kérdezte Cenzo Sage-től. – Valami Koichinek hívják – válaszolta ő, és úgy tűnt, nem izgatja magát rajta. Pedig Rissa most a srác haját fogdosta! – Tegnap este felhívta Rissát, Állítólag jól elvoltak Tiffany buliján. – Sage rám nézett. – Azt mondta, hogy ő nem vár senkire. Talán neked se kéne várnod, amíg késő lesz. Lenyeltem, amit mondani készültem, és mentem a dolgomra. Ebédszünetre az ázsiai majom már Rissával és a csajokkal üldögélt, és idegesítő jókedvűen vették szemügyre a készülő építményt, amiről csak az olyan agyatlan pompon-lányok nem tudták micsoda, akik minket vettek körül. – A csatatér – magyarázta nekik Ethan vigyorogva. – A legjobb tíznek lehetősége lesz nap mint nap megmérkőzni egymással előttetek, hogy majd könnyebben eldönthessétek, ki a tuti befutó. Erre persze a csajok esküdözni kezdtek, hogy azon úgyis mi vagyunk, nem kell semmilyen színpad, de én elnézve Rissáékat tudtam, hogy szükség lesz rá, főleg mivel már megvolt a tervem. Mi fogjuk először használni a csatateret, tökéletesen kigondoltam már, hogyan. Már csak az a kérdés, Rissa mit fog szólni hozzá. 13. Tovább „This time I'm 'a let it all come out This time I'm 'a stand up and shout I'm 'a do things my way It's my way” – Limp Bizkit: My Way Sage – Mégis ki a frász ez a Koichi? – állított meg Storm a folyosón. – Kérdezd Rissát! – vontam vállat. – Vagy Bradleyt, apát vagy Tonyt. Egy srác a suliból. – Mivel Storm továbbra is idiótán bámult rám, hozzátettem, amit tudtam róla. – Uh, ő is énekel, összehaverkodtak Rissával. Amennyire én hallottam, nincs köztük semmi. Csak barátok. – Ja, hogy meleg a srác? – vidult fel Storm. – Mindjárt jobb. Elindultam lefelé a lépcsőn, és csak akkor válaszoltam, amikor már elég távol értem. – Nem meleg, csak Rissa nem nagyon akarja felfogni, hogy Koichi gerjed rá. – Azzal már ott sem voltam. Más sem hiányzott, mint hogy kikérdezzen, mint ahogy a többiek tették. Igazán hagyhatnák Rissának, hogy azt csinálja, amit akar. Az, hogy beengedte a srácot a házunkba, nem jelentette, hogy van köztük valami, ez lerítt Rissáról, de az idióta bátyáim valahogy nem akarták észrevenni. Még ki sem örvendezhették magukat azon, hogy Rissa szakított Lucával, máris meg kell birkózniuk Koichi jelenlétével, aki totálisan rátapadt a kishúgukra, ez kikészítette őket. Talán együtt kellett volna éreznem velük, de inkább örültem, hogy a normálisabb Norwoodok közé tartozom. Épp a garázsba tartottam, amikor Lori megérkezett hozzánk. Bár már majd egy hete szakítottunk, még furcsa volt látni, és úgy elmenni egymás mellett, mintha alig ismernénk egymást. Egész jól nézett ki, de nem a ruhái miatt, hamar rájöttem, hogy azért, mert mosolyogni látom. Méghozzá rám mosolygott. – Szia, Sage! – köszönt úgy, mintha nem történt volna semmi köztünk. Nem viselte meg nagyon a szakításunk, aminek lehet, hogy örülnöm kellett volna, de csak arra tudtam gondolni, hogy szerencsétlen marha vagyok, mert nekem ez komolyabb volt, mint neki. Azért szakított velem,
mert így volt logikus, ezt még mindig nem fogtam fel. A logika volt az egyetlen dolog, ami nem jellemezte a kapcsolatunkat. Én mindig is azt gondoltam, nem kellene működnie, hiszen Tiffany valami szánalmas roncsot hagyott belőlem, ráadásul Lori meg én két külön fogalom voltunk, mégis jól működtünk együtt. Azt hittem, ez rendben van. Erre ő logikával jön! – Ráérsz most egy kicsit? Szeretnék beszélni veled. – Uh... persze. – Igazából sietnem kellett volna a főpróbára, de arra jutottam, az várhat. Kíváncsi voltam, mit akarhat Lori. – A bátyáid otthon vannak, ugye? – Csak Storm, Tony és Dylan – mondtam, mire nevetett. – Akkor maradjunk itt kint. Végül leültünk a lépcsőre. Lori az arcomba nézett, ami neki megint könnyebb volt, mint nekem. Furának éreztem ilyen közel lenni hozzá, miután már nem járunk. – Szóval jutottál valamire Tiffanyval? – vágott a közepébe. – Mi? Uh... nem, miért? Arra gondoltam, hogy mégis ki akar békülni velem, és azzal fog jönni, hogy tévedett, amikor szakított. Félig már ki is találtam, hogy mit fogok mondani, ha folytatjuk, de egyáltalán nem ezzel folytatta. – Csak mert tudni akartam, hogy mi van – magyarázta. – Hogy van-e valami protokoll ilyenkor. – Protokoll? – ismételtem értetlenül. Nem tetszett, hogy protokollal meg logikával jön, mi van ezzel a lánnyal? – Igen, hogy meddig kell várni egy szakítás után, mielőtt randizunk valaki mással, tudod? Ez határozottan nem az volt, amire vártam. Mégis minek néznek engem a csajok? Nyilván valami nagyon szánalmasnak és nagyon érzéketlennek. – Szóval van nálad valaki a láthatáron? – nyögtem ki érdektelenséget tettetve. Azért ez fájt, főleg, hogy egy hét sem telt el! Tiffany is meddig várt? Két hetet? Nem, ő is csak egyet, és máris valaki mással volt. Most megértettem a protokollra vonatkozó kérdést, és bár nincsen ilyen, mégis kellene lennie! Lehetne valami szabály arra, hogy szakítás után minimum egy hónapot, ha nem kettőt várni kell, mielőtt az ex képébe dörgöljük az új partnert. Közben Lori motyogni kezdett valamit a zsűritag Karlról, aki válogatás CD-t írt neki vagy valami ilyesmi. Nem értettem pontosan, de nem is nagyon akartam. – Nyugodtan randizz, akivel csak akarsz – mondtam végül, és elhatároztam, hogy most az egyszer nem leszek szánalmas. Határozottan felálltam Lori mellől. – Most mennem kell, már a próbán kéne lennem. – Várj, Tiffanyról akartam beszélni! – pattant fel ő is. – Csak azt akartam, hogy azt hallottam, ő vissza akar menni hozzád, csak... Tisztára, mint Tiff, amikor először látott Lorival. A francba is, mégis mennyire gondolnak szánalmasnak?! – Figyelj, Lori! – vágtam közbe. – Megoldom, nem kell bűntudatot érezned! Szakítottunk, ennyi! – Tudom, csak féltem, hogy nem vagy jól, és... – Jól vagyok. Tökéletesen! – Ez lehet, hogy kicsit durva volt, mert úgy nézett rám, mintha megbántottam volna, amitől már megint én éreztem szarul magam. – Randizz csak, akivel akarsz – néztem a szemébe. – Komolyan, engem nem zavar. – Jó – felelte, és nem állta a tekintetem. Bármennyire is nem akartam, nyilván látta rajtam, hogy annyira azért nem oké, de az elhatározás az elhatározás. Elköszöntem tőle, és vissza sem nézve otthagytam a házunk előtt. Kizárt, hogy azon emésszem magam, mennyire látott sajnálatra méltónak! Szerencsére Ethan még nem érkezett meg, így Luca nem akadt ki rám, csak felnézett a papírjaiból, aztán káromkodva visszasüllyedt a dalába, ami kicsit kezdett az agyára menni. Mondjuk nem szóltam egy rossz szót sem, jobb volt, mikor átköltözik hangjegyországba, addig sem ordítozott. – Hé, mi van? – nézett rám Savanna, mikor leültem a dobok mögé. Ennyit arról, hogy nem látszanak rajtam az érzéseim. – Mi történt? – huppant mellém a földre, és onnan figyelt meg alaposabban. – Lori – adtam egyszavas választ, ami mindent elárult neki. Amúgy is már mindent kiszedett belőlem korábban Loriról, ehhez kész tehetsége volt. És még nem is bántam, mert bírtam Savannát. – Mi van vele? – ütögette meg az öklével a vádlimat. – Beszólt vagy, mi? Elvigyorodtam a hülye feltételezéstől, hogy Lori beszólásától elkedvetlenednék, aztán eszembe jutott, hogy Savanna is micsoda balféknek láthat, ha rögtön erre gondol. El is ment a kedvem még attól is, hogy elmondjam neki, mi volt Lorival, de két perc múlva mégiscsak elmondtam, mire csak a fejét rázta. – Tudod, mit? Szerintem Lori egy hülye tyúk. Meg az a másik is, az a Tiffany. – Most jön az, hogy én bármelyik lányt megkaphatnám? – kérdeztem, mire feltérdelt, és a vállamat kezdte öklözni kábé egy simogatás erejével. – Pontosan! Tudod te, milyen főnyeremény vagy? Komolyan mondom! – erősködött, ahogy ránéztem. – Jóképű, rendes, édes... – Totál balek!
– Nem vagy balek – karolta át a nyakam. – Te vagy a kedvenc dobosom! És komolyan, bármelyik csajt megkaphatnád. Bármelyiket! – Akkor járjál velem – vigyorogtam rá kihívóan. Na, igen Savannával könnyű volt, Tiffanyval és Lorival sose működött annyira ez a macsóskodás. – Bizonyítsd be! Savanna nevetett, és puszit nyomott az arcomra. – Járnék is, ha nem félnék, hogy az első alkalommal teljesen felfallak. – Akkor erről ennyit – dőltem hátra a falnak. – Hé, kezdek féltékeny lenni! – ordította Cenzo, aztán már nekünk is csapódott kitárt karokkal, amitől Savannával együtt bezuhantunk a dobok mögé, az az ökör meg rajtunk kötött ki. – Valaki öleljen már meg! Még akkor is röhögtünk, amikor Ethan beesett, és Luca kedvére leordította a fejét, csak aztán fordítottuk komolyra a próbát, hiszen másnap már zajlott is a második forduló. Azon kívül, hogy eléggé lámpalázas voltam miatta, az idegesség is gyötört, de annak semmi köze nem volt a versenyhez. Inkább Lorihoz és a randijához meg Tiffhez. Persze eszembe sem volt Tiffre nyomulni, amíg nem telik el az emlegetett egy-két hónap a Lorival való szakítás után, de most átgondoltam a dolgokat. Miért kellene várnom, amikor ő már nagyban randizgat Karllal? Ráadásul még azt is megetette velem, hogy utálja a hírességeket, erre meg mégis elmegy vele? Komolyan nem értem a csajokat! Mindegy, kiterveltem valamit, és elhatároztam, hogy nem fogom vissza magam. Ezúttal nem leszek béna balek! A második forduló délelőttjén épp a szobámból jöttem ki, mikor Rissa kis híján nekem rohant. Teljesen vörös volt az arca, mintha valaki mindkét oldalon megpofozta volna, és elég zaklatottnak tűnt ahhoz, hogy rögtön utánamenjek a szobájába. – Rissa, mi a baj? – Semmi – vetette magát le az ágyára arccal előre. – Csak akkora hülye vagyok! Egy komplett idióta! – Miért? – ültem le az ágya szélére. – Mi történt? Koichivel van valami? – Miért lenne valami Koichivel? – emelte fel a fejét értetlenül nézve rám. Még mindig vörös volt az arca. – Átmentem a szomszédba, és mfphm... – Nem értek semmit, ha a takaróba fúrod a fejed – emlékeztettem. Sajnos már nem olvasunk egymás gondolataiban. – Lucával volt valami? – Miért lett volna valami Lucával? – kérdezte ugyanúgy felemelve a fejét, mint az előbb. – Akkor szerencsétlen hülye vagyok! Rányitottam Nicóra. Megint! – Értetlenül nézhettem, mert a vörös sötétebb árnyalatát produkálva hozzátette. – Miközben azt csinálta! – Hoppá! – röhögtem el magam. Rissa visszafúrta az arcát a takarójába. – Tudod, ez előfordul. Legalább Carlával volt vagy egyedül? – Ezt nem hagyhattam ki, Rissa máris rám meredt. – Persze, hogy Carlával, olyan idióta vagy! – Mondta a lány, aki hat sráccal nőtt fel. Már igazán tudnia kéne, hogy mennek ezek a dolgok. – Múltkor, mikor rájuk nyitottam, legalább még ruhában voltak, most meg... Pedig tudtam Carláról csak elfelejtettem. El tudod ezt hinni? – Minden további nélkül – vigyorogtam. – Nem hallották, hogy kopogtál? – Csak kopogtam és benyitottam, ahogy szoktam – vallotta be olyan arccal, mint aki gyilkosságot ismer el. – Eszembe sem jutott várni, hogy Nico kiszóljon, mindig egyedül szokott lenni... És sose csinálja azt olyankor! – mondta még teljes bizonyossággal. Eltekintettem attól, hogy megmondjam, minden srác csinálja, még az imádott Nicója is, inkább csak megpaskoltam a fejét. – Azért nem kell elkenődni, előfordul az ilyen. Bezárkózhattak volna. – Csak Nico olyan dühös lett rám – mormolta, amit alig értettem meg, mert megint a takaróba beszélt. – Pedig csak meg akartam kérdezni, eljön-e megnézni minket. Ki gondolta, hogy fényes nappal csinálják? Ráadásul délelőtt? – Felháborító – hagytam rá vidáman, mire rosszallóan felnézett rám. – Jó, hagyjuk. Mit fogtok játszani? – Ne maradjon most már meglepetés? – kérdeztem, mire azt a dacos kifejezést láttam az arcán, ami mindig feltűnik, ha a versenyről van szó. – Jó, legyen. De tudod, hogy csalás, mert te tudod, én mit fogok énekelni! – Viszont nem mondtam el senkinek, ahogy kérted. – Ez igaz. Na, menj ki, elkezdek inkább készülődni! – A verseny öt óra múlva lesz. – És jól kell kinéznem – ült fel mellém, majd átfogta a karom, és ráhajtotta a fejét a vállamra. – Te nem izgulsz? – Dehogynem. De neked nem kéne, rohadt jó leszel. – Hülyét fogok csinálni magamból, Sage! Eddig még egyszer sem tudtam jól eljátszani az alapot, van egy rész, ahol mindig hibázom! Luca ki fog röhögni!
– Nem fog – öleltem magamhoz. – Ha meg merné tenni, beverném az orrát. És ott lesz az egész családunk, Rissa! Szerinted akárki ki merne röhögni Bradley, Storm, Dylan, Tony és Drew jelenlétében? – Erre kuncogva belenevetett a nyakamba. – Jézusom, mindannyian ott lesznek! Tök cikisen fognak viselkedni! – Majd úgy csinálunk, mintha nem ismernénk őket! – avattam be a tervembe. Ezen elnevetgéltünk egy darabig, aztán tényleg kiküldött, mert olyan sokat akart készülődni. Ami engem illet csak fel kellett húznom a cuccokat, amiket Savanna kiutalt nekem. Egy szürke gatyát ugyanolyan mellénnyel, az ingemet fel kellett tűrnöm a könyökömig, elől kigombolni néhány gombot, és feltenni egy nyakkendőt, amit annyira kiengedtem, hogy értelme nem sok volt. Ezután Savanna nyomott egy csomó zselét a hajamra, és beállította úgy, mintha egy tornádóból léptem volna ki. A fekete szemceruzánál húztam meg a határvonalat. – Kizárt, hogy azzal a hegyes izével a szememhez közelíts! – mondtam, és akármennyire erősködött, nem hagytam magam. Persze Ethan és Cenzo mindenben benne voltak. Cenzóra alig lehetett ráismerni a szakadt farmerban és az ujjatlan fekete pólóban. Mindkét bicepszén tetoválások sötétlettek, amiket Savanna rajzolt rá egy filccel, de attól még élethűnek tűntek, a nyakába valami bilétákat akasztott. És a szemceruza is megtette a dolgát, haverom elmehetett volna igazi pandának. A lényeg végül is az lehetett, hogy a csajoknak bejöjjön, ami sikerült is. Amikor felmásztunk a színpadra egy csomóan sikítozni kezdtek, és mi abban sem tudtuk hagyni a vigyorgást. Ethan a fejébe húzta a pulóverének kapucniját – ő abban, csontkeretes szemüvegben és baseballsapkában nyomult –, majd valamit mutogatott a közönségnek, akik még hangosabban sikítottak. Ezután sétált be középre Savanna és Luca, akik tök normálisan néztek ki. Mármint hozzánk képest. Aztán Ethan belekezdett, és egy pillanatig arra gondoltam, most vagy óriási hülyét csinálunk magunkból, vagy rohadt nagy zsenik vagyunk. Nehéz volt eldönteni, koncentráltam a zenére, de a vigyorgást nem tudtam abbahagyni, amit Luca és Savanna műveltek, azt nem lehetett komolyan venni, mégis rohadtul jónak tűnt. Még az sem vette el a kedvem, amit tenni készültem, miután végzünk. Kicsit kockázatosnak tűnt, de már nem érdekelt, legfeljebb egyszer és mindenkorra megkapom a válaszomat, aztán többet nem kell rágnom magam rajta. Amikor vége lett a számnak, és leálltunk egy pillanatig teljes csend volt, aztán sikítás és üvöltés (azt hiszem, kihallottam Bradley hangját, de mint mondtam, úgy csináltam, mintha nem is ismernénk egymást) remegtette meg az egész színpadot. Mindannyian nevettünk, mert nem lehetett megállni, Luca és Savanna meghajoltak, mire még a csajok még hangosabban sikítottak. Én is kikászálódtam a dobok mögül, hogy véghezvigyem a tervet. A tömeget fürkésztem, de megakadt a szemem Lorin, aki a zsűriasztal mögött állva ugrált, és valamit kiabált, ami ha jól olvastam le a szájáról az volt, hogy nagyon jók voltunk. Oda akartam inteni neki, de aztán Karl megfogta a kezét, és visszahúzta a székére, hogy a füléhez hajolva mondhasson neki valamit. Erről eszembe jutott, hogy mit is akarok csinálni, és a tömeg felé fordítottam a figyelmem. Egész könnyedén kiszúrtam Tiffanyt néhány pomponlány között, így leugorva a színpadról felé vettem az irányt. Fogalmam sem volt, hogy mit mondok majd, ha odaérek, de nem is volt szükség semmilyen vallomásra. Észrevette, hogy felé tartok, és rohanni kezdett felém azzal az arckifejezéssel, amit jól ismertem. Elkaptam, és szó nélkül megcsókoltam, amikor odaért hozzám, közben meg eszembe jutott, hogy Lori igazat mondott. Vissza akart jönni hozzám! És most ott volt, ugyanolyan hevesen csókolt, mint régen, és én ugyanúgy megszédültem az illatától, mint régen. Nem volt szükség rá, hogy bármit mondjunk egymásnak, inkább csak elhatároztam, hogy mostanában nem igazán engedem el, így pár perccel később a kezét szorosan markolva húztam magammal a színpad mögé a többiekhez. * „My head is saying "fool, forget him", my heart is saying "don't let go" Hold on to the end, that's what I intend to do I'm hopelessly devoted to you” – Olivia Newton John: Hopelessly Devoted to You Rissa Sohasem láttam még olyan szexinek Lucát, mint amikor most a színpadon énekelt. Alig hittem a fülemnek, mikor meghallottam az ismerős dallamot, de csak akkor fogtam fel, mit énekel, amikor lement az első versszak. Előjönni Rihanna Te Amo-jával a lehető leglucásabb dolog volt, amit csak el tudtam képzelni. Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy jobb volt, mint az eredeti szám, és ahogy Luca játszotta a kissé értetlen, ijedt, mégis magabiztos szívtiprót, aki Savanna elől menekül, egyszerűen fergeteges volt. Az egész Saluce az volt.
Még akkor is a hatásuk alatt voltam, amikor négy számmal később én következtem. Annyira csak rájuk tudtam gondolni, hogy nem is sikerült visszaemlékeznem rá, mit adtak elő a többiek. Ráadásul, ahogy beültem a zongora mögé, biztos voltam benne, hogy ezzel vége van a rövid életű népszerűségemnek. Ki voltam én hozzájuk képest? A hangom közelében sincs a tökéletességnek, a zongorajátékomról meg ne is beszéljünk. Hülyén is éreztem magam, amiért annyira kiöltöztem, mintha bálra mennék vagy ilyesmi. Zavartan piszkáltam a hajam, és arra gondoltam, mi lenne, ha egyszerűen nem lépnék fel. Amúgy sem tudtam még megemészteni, ami két perce történt. – Sok szerencsét, Riss! – jelent meg hirtelen Luca mellettem, és egy pillanatra átfogva a derekam puszit nyomott az arcomra. – Klassz leszel, ne izgulj! Értetlenül néztem rá, de csak melegséget láttam a szemében, olyat, ami nagyon, nagyon hiányzott. Szerettem volna mondani valamit, csakhogy Lynn sürgetni kezdett, hogy menjek már fel a színpadra, így gyorsan felsiettem. Most pedig ott voltam. Igyekeztem kiverni a fejemből Lucát és a bátyáim ordítását (ez nagyon ciki volt, főleg, hogy mindenki tudta, hogy a rokonaim), csak összpontosítottam pár pillanatig, összeszedtem magam, és játszani kezdtem. A választott dalom Adele Someone Like You-ja volt, amiről azt gondoltam, epikus lesz, de most semmi nem volt a Te Amo-hoz képest. Azért mindent beleadtam, nehogy szégyent hozzak anyára, aki egy csomó időt áldozott rá, hogy betanítson. Kicsit elbizonytalanodtam, mikor elrontottam azon a helyen, ahol mindig el szoktam, de hangosabban énekeltem, és reméltem, hogy nem röhögnek ki a végén. Mikor befejeztem felálltam a zongora mellől, és olyan kis meghajlást mutattam be, amit ezerszer láttam anyától. Hangrobbanásszerű reakciót kaptam. A bátyáim együtt borzasztó dolgokra képesek, de lányhangok is vegyültek bele. Storm még fütyült is. Ahogy őt kiszúrtam, feltűnt apa a kamerával (jaj!), nem messze tőlük pedig Nico és Carla. Utóbbi hangosan sikítozott és éljenezett, Nico megmaradt a diszkrétebb, de erőteljes tapsolásnál. Még egyszer meghajoltam, aztán lerohantam a színpadról, ahol Cenzo elkapott, és úgy megszorongatott, hogy esküszöm, néhány bordám megzúzódott. – Király voltál! – üvöltötte az arcomba. – Figyeld Sage-et, majdnem elbőgte magát! Tesómra pillantottam, aki Tiffanyt rángatva magával megölelt. – Hát ti? – kérdeztem döbbenten. – Kibékültünk! – tájékoztatott Tiffany, és megpuszilt, mintha legjobb barátnők lennénk vagy mi. – Nem csodálatos? – De – néztem Sage-re, akit mintha fejbekólintottak volna, átkapcsolt szupervigyorgósba. Még egyszer megöleltem. – Örülök neked! – Én is neked! Ezután Koichi furakodott mellém, és ő is alaposan megölelt, elhadarva szerinte mennyire jó voltam, de nem annyira figyeltem, mert észrevettem Lucát, ahogy ott áll a nekem gratulálók gyűrűjének szélén. Ahogy Koichi elengedett felé fordultam, de ő természetesen nem ölelgetett, csak rám mosolygott. – Megmondtam, nem? – kérdezte, aztán választ sem várva megfordult, és arrébb sétált. Kissé zavart voltam ezután, mert nem tudtam, hányadán is állunk most. Luca kedves volt velem, ez több mint amire számítottam, ugyanakkor hihetetlen érzések jártak át a gondolatra, nem is tudtam megülni egy helyben amíg a többiek is kijöttek a számaikkal. Még szegény Koichire sem figyeltem, viszont legalább hitelesen eljátszottam, hogy nagyon tetszett, amit énekelt. Mikor a végére értünk végre kimehettünk a többiekhez, amíg a zsűri meg Mr. Szalay meg mit tudom én, ki még összeszámolja a szavazatokat. Mivel a zsűritagok és az iskolatársaink szavazataiból közösen kerül ki a tíz legjobb, úgy gondoltam, eltart egy darabig, amíg ez meglesz. Ez túl sok időt jelentett együtt a megvadult bátyáimmal. Már egész kis tömeget alkottak, ahogy ránk – Sage-re és rám, mert eszemben sem volt egyedül kimenni közéjük, Sage-hez meg hozzáragadt Tiffany, így hárman voltunk – vártak, és ahogy megláttak minket, hangosan énekelni kezdték a We Are The Champions-t, közben meg sorban megöleltek, vagy épp ököllel jól belevertek Sage vállába. Akármilyen cikisek is voltak, egész csajtömeget vonzottak oda, így Tony, Storm és Bradley hamarosan már nem is velünk, hanem velük beszélgettek. Megöleltem anyát is, aki azt mondta, ügyes voltam, amiért nem álltam meg a hiba ellenére, aztán apa össze-visszapuszilta az arcomat és a világ leggyönyörűbb kislányának nevezett. Mikor épp Sage-et dicsérték és Tiffanynak örvendeztek, ellógtam megkeresni Nicót. Nem kellett sokáig keresnem ott volt egészen közel, és engem nézett. Carla nem volt vele, aminek örültem, mert épp elég ciki volt, ami délelőtt történt. Átmentem, mert meg akartam kérdezni, eljön-e megnézni, ahogy énekelek, és szokásosan bekopogtam, majd benyitottam a szobájába, ahol ő és Carla épp az ágyán melegedtek bele a dolgokba. Még nem voltak meztelenek, de Carlán csak bugyi és melltartó volt, és ahogy Nico felugrott róla, láttam, hogy ő épp a nadrágjától készült megszabadulni, kilátszott az alsónadrágja, póló meg már rég nem volt rajta... Ezúttal gyorsabban kapcsoltam, mint legutóbb, amikor rájuk nyitottam, mire kettőt pisloghattak volna rám a folyosón voltam, és a falnak dőlve próbáltam újraindítani a szívemet. Most, hogy Nico előttem volt, ezúttal ruhában, nem tudtam nem arra gondolni, hogyan nézett ki Carlával. Az a baj a Mangini fiúkkal, hogy túl szépek,
ezért nem tudtam Cenzóról sem levenni a szemem, amikor meztelenül grasszált a szobájában. Egyszerűen nézni kell őket, ha van rá lehetőség. Ettől még nem vagyok rosszabb ember. Legalábbis azt hiszem. – Ne haragudj a délelőttiért! – kértem, amint odaértem elé. – Ne hülyéskedj, te ne haragudj! – ölelt át. – Bunkó voltam, te pedig gyönyörű odafent. Ha meg is bántódtam, amikor délelőtt kijött utánam, még mindig póló nélkül, de már visszahúzott nadrágban, és azt mondta, általában minden normális ember képes a kopogásra – de olyan hangsúllyal, amitől még nagyobb hülyének éreztem magam –, akkor most teljesen megbocsátottam neki. Azt mondta, hogy gyönyörű voltam. És ő soha nem szokott hazudni. – És hogy tetszett a dal? – kérdeztem kicsit félve, mire az arcomba nézett, és rám nevetett. – Szinte elfelejtettem levegőt venni közben – mondta. Nem tehettem mást, újból átöleltem és belevigyorogtam a vállába. Pár másodperc után eltolt magától. – Ez az a ruha, amiben a szalagavatómon voltál – nézett végig rajtam. – Az – bólintottam. – Gondoltam, hová máshová vehetném még fel. – Jó választás volt – biccentett elismerően. Na igen, akkor nem annyira, most viszont tökéletes. – És hol van Carla? – kérdeztem. – Valahol Lucáékkal. – Eszméletlenek voltak, nem? Tuti, hogy megnyerik az egészet! – Ha ők nem, akkor te fogod. – Dehogyis – ráztam meg a fejem. – Egy csomóan sokkal jobbak nálam, ráadásul még hibáztam is. Csoda lesz, ha bekerülök. – Az lesz az, ha nem kerülsz be. Mibe, hogy a te nevedet fogják először mondani? Erre inkább nem mondtam semmit. Lynn megeskette Lorit, hogy amikor (ha) bekerülök, az én nevemet olvassa fel először, hogy ezzel is idegesítsük Lucát. Pedig már nem is akartam ezt, a Saluce simán megérdemelné, hogy az ő nevüket mondják legelőször, sőt már most borítékolhatnák a győzelmüket. Kicsit bűntudatom volt emiatt, de vigasztaltam magam a gondolattal, hogy ha nem kerülök be, Lorinak nem lesz oka nem elsőként felolvasni a nevüket. Elnéztem Lucát, ahogy a rajongóival körülvéve vigyorogva beszélget, és belém hasított egy kis fájdalom. – Miért nem mosolyogsz? – kérdezte Nico. Mikor ránéztem, láttam, hogy engem fürkész, mintha ki akarná olvasni az érzelmeimet. Rámosolyogtam, ha már annyira hiányolta, mire visszamosolygott rám. Beugrott a kép, ahogy zihálva, dühös arccal és meztelen mellkassal áll előttem, így inkább másfelé néztem. – És... szerelmes vagy Carlába? Óvatosan visszapillantottam rá, de már nem mosolygott, inkább kissé zavart képet vágott, láthatóan nem számított a kérdésemre. – Még csak pár hete tart a dolog – mondta végül, amit nemnek értelmeztem, és eléggé megkönnyebbültem tőle. Carla nem volt elég jó Nicónak. Persze ezt nem közöltem vele. – Csak mert elég intenzívnek tűntetek ma délelőtt – jegyeztem meg ártatlanul, mire egy kicsit még jobban zavarba jött. – Rissa... – Rissa! – Ez viszont már Carla volt, aki pont időben ért oda hozzánk, hogy még elkaphassa Nico zavart tekintetét. Felvont szemöldökkel nézett rám, de nem szándékoztam semmit kommentálni. – Csak gratulálni akartam, nagyon ügyes voltál! Alig lehetett észrevenni, hogy hibáztál néhányszor... De mivel mégiscsak észrevette, ettől mindjárt elment a kedvem. Még hányan gondolhatják, hogy jól elbénáztam az egészet? Eleshettem egy rakás szavazattól. Tényleg elég sokat kellett várni az eredményhirdetésre, de még ott voltunk alaposan felfokozott hangulatban. Az egyik kezemet Sage markolta, a másikba Koichi kapaszkodott, aki képtelen volt elhallgatni, és egyfolytában azok neveit sorolta, akik szerinte be fognak kerülni. Engem száz százalékra vett, de én egyre biztosabb voltam benne, hogy nem fogok bejutni. Mr. Szalay kezdte egy rövid beszéddel, amit elég türelmetlenül hallgattunk végig, bár mindenki igyekezett normálisan viselkedni, mert pár kamera vett minket, és tudtuk, hogy erről a fordulóról már lehet, hogy vágnak be képeket a tévéműsorokba, aztán a zsűritagok felálltak, hogy felolvassák a listát. Mindegyikük Lorit nézte, aki megköszörülte a torkát, és kimondta az első nevet. Az enyémet! Lynn ordított fel elsőnek, aztán a bátyáim üvöltöttek, majd Koichi rám ugrott, és megölelt, mintha már az ő nevét is mondták volna, én pedig hülyén és hitetlenkedve vigyorogtam. Bejutottam! A Saluce neve ismét Lorira jutott hatodikként, közvetlenül Koichi után, aki még mindig ugrándozott mellettem, ahogy én is, amikor végre megnyugodhattam, hogy a Saluce is bent van. Megint összeölelkeztem a tesómmal, majd Cenzóval, aztán megint Koichivel, később egy másik lánnyal, aki szintén bekerült, és senki nem volt, akivel ölelkezhetett volna. Ez egy ilyen ölelős nap volt, de ezzel nem volt vége.
Amikor megvolt mind a tíz név, a bátyáim odarohantak hozzánk, felkaptak Sage-et és engem, és a tiltakozásainkat figyelmen kívül hagyva újrakezdték a We Are The Champions-t. Nem árulok el újdonságot azzal, hogy totál zavarban indultunk haza, ráadásul még mindig nem ért le egyikünk lába sem a földre. Igazából szerettem volna beszélni Lorival és talán Lucával is, de nem volt rá lehetőség, a bátyáim ünnepelni akartak minket, így az otthonunk helyett családostul elmentünk egy pizzázóba, az este végén pedig Drew ünnepélyesen nekünk ajándékozta a kocsiját. Mivel én nem tudok vezetni, ennek inkább Sage örült, de azért nekem is jól jön majd a kocsi, ha szükség lesz rá. Másnap a lányokkal Loriéknál találkoztunk. Lynn és Fran kiemelkedően jókedvűek voltak, de Lori egy kicsit megviseltnek látszott. Hiába mondogatta, hogy csak a zsűriség készítette ki, tudtam, hogy Sage és Tiffany miatt van. Ez is lehetett az oka, hogy kissé merész lépésre szánta el magát. – Szóval randira hívtam Karlt – jelentette be. – Mi van? – nézett rá Lynn. – Te hívtad el őt? – És mit szólt hozzá? – kérdezte Franceska. – Halljuk! – mondtam én. Lelkesedést színleltem, de igazából csalódott voltam, amiért Sage és közte ezzel ennyi volt. Ha már mindketten mással randiznak, azzal hivatalosan is vége, nem? Ezért is volt, hogy mindig figyeltem Lucát, mikor jön össze valakivel. A lányok cukkoltak Koichivel, de köztünk nem volt semmi, és nem is lesz, amíg Luca nem lép valamit, ezt elhatároztam. Még annak ellenére is, hogy ezt az elhatározást szigorúan megtartottam magamnak. – Meglepődött – mesélte Lori – szóval biztos, hogy nem tetszettem neki úgy, ahogy állítottátok. Ráadásul Shawn is hallotta, és nevetni kezdett... – Shawn egy állat! – szúrta közbe Lynn. – De azért igent mondott. Majd felhív valamikor, még semmi konkrétat nem beszéltünk meg – fejezte be a történetet. Később, mikor kettesben maradtunk, megkérdeztem tőle, tényleg tetszik-e neki Karl, mire elborult tekintettel nézett rám. – Nem nagyon. Rendes srác, de... Figyelj, ezt ne mondd el a többieknek, de csak azért csináltam, mert Sage is visszament Tiffanyhoz. Nem akartam, hogy azt gondolja, bánt, vagy valami. – De hát bánt – mutattam rá halkan, mert ez lerítt róla. – Jó, de örülök is neki – erősködött Lori. – Meg Karl tényleg rendes, még annak ellenére is, hogy híresség. Még az is lehet, hogy lesz valami közöttünk. Hát, ebben kételkedtem, mert ahhoz minimum vonzódnia kellett volna hozzá, ahogy én vonzódom a Mangini fiúkhoz, de inkább nem mondtam semmit, inkább áttértünk Lori születendő kistestvérének témájára. Segítettem Lorinak feltúrni egy csomó dobozt, mert mindenképp meg akarta keresni a régi babaruháikat, közben meg azon tűnődtünk, hogy a babaruhák kimennek-e a divatból. Arra jutottunk, hogy eltart majd egy darabig, amíg a kisbaba önérzetet növeszt és kijelenti, nem vesz fel tizenhét éves göncöket, így addig akár nyugodtan hordhatja is őket. Hétfőn bekövetkezett az, amire már jóideje várok. Az új autónkkal mentünk suliba, Sage vezetett és el kellett mennünk Tiffanyért is, de annyira nem idegesített, mint szokott. – Mit fogtok legelőször csinálni, ha egyikőtök híres lesz? – kérdezte, de közben csak a tesómra nézett válaszért, mint aki már biztos benne, hogy ők fognak nyerni. – Nem tudom – válaszolta Sage elgondolkodva. – De ha elég pénzem lesz, veszek magamnak egy lakást. – Júj, Los Angelesben? – ujjongott Tiffany. – Ugye nekem is jut ott majd egy kis hely? Tesóm kissé bárgyún rá vigyorgott. – Még meggondolom, Tiff! – Jaj, olyan gonosz vagy! – biggyesztette a száját, de azért nyomott egy puszit Sage nyakára. Visszafojtott vihogással meredtem ki az ablakon, és őszintén reméltem, hogy én sosem leszek ilyen lány. Nem, mintha akkora bajok lennének Tiffanyval, hiszen a srácoknak láthatóan bejön ez a viselkedés, de azért mégis, én például nem felejtem el olyan könnyen, hogyan dobta Sage-et. Határozottan állíthatom, hogy Lucával sosem voltam ilyen. Ahogy eszembe jutott Luca megint azon kezdtem gondolkodni, hogy mi is van most köztünk. Ebédszünetben ez is kiderült. Épp Lynnel és Lorival indultunk kifelé, mikor feltűnt, hogy egy csomóan bámulnak rám, és az egyik lány, valami Nora még oda is szólt nekem, hogy siessek már. Fogalmam sem volt hová, de azért siettem. Luca állt a színpadon, amit azért állítottak fel, hogy legyen lehetőségünk kisebb párbajokat rendezni magunk között. Engem nézett, miközben intett egyet valakinek, aki bekapcsolta neki a zenei alapot. – Ez Rissának szól – mondta, aztán belekezdett. A Civil Twilight Next to Me-jét énekelte, ami az egyik kedvenc számom. El sem hittem, hogy nekem énekel, azt még úgyse, hogy emlékezett rá, hogy mennyire szeretem ezt a dalt. Csak mosolyogni tudtam, ahogy minden szavát nekem címezve egyedül rám fókuszált, és amikor odáig ért, hogy here she comes around the bend, she’s coming to take me back*, nem tudtam megállni, mentem a hívásra, és ő engem átkarolva fejezte a dalt, aztán megcsókolt, és valahogy abban a pillanatban minden rendben volt.
– Sajnálok minden, Riss – mondta végül, és csak nézett rám válaszért. – Én is – feleltem. Már megint még csak eszembe sem jutott, hogy valami nagyon hibádzik.
14. Csalódás „Maybe I know, somewhere deep in my soul That love never lasts And we've got to find other ways to make it alone Or keep a straight face” – Paramore: Only Exception Lori Mindenhol csókolóztak, egyszerűen nem tudtam úgy suliba menni, hogy ne kelljen szembesülnöm vele, Sage mennyire boldog Tiffanyval. Többen is említették, hogy igazi álompár, én pedig ilyenkor kényszeredett mosollyal az arcomon bólogattam. A tervem, miszerint végtelenül megkönnyebbülök, ha Sage megkapja, amire vágyik, hamvába holt, mikor először láttam őket, és perszer azóta is olyan rájuk nézni, mintha egy jókora tüske lüktetne a szívem közepében. Egyszóval rossz. Ráadásul halandzsáztam is Sage-nek valamit Karlról, akivel az égvilágon nincs semmi közöttünk, és őszintén, nem is nagyon hittem, hogy valaha lesz. Pedig épp az első randimra készültem vele, méghozzá a lakására. És egy cseppet sem voltam izgatott miatta. A szerelmi életem minden eddiginél katasztrofálisabb volt. Ugyanakkor családi fronton, mintha kezdenének rendeződni a dolgok. Az egész vasárnap kezdődött, mikor felkerekedtem, és beállítottam Meredith-hez. Apa már korábban felhívott, és a lelkemre beszélt, hogy tegyem meg, ahogy előző nap a verseny második fordulója alatt is győzködött, meg kell ismernem a születendő húgom anyját. Így hát elmentem meglátogatni. Apa megadta a címét, de a telefonszámát nem, ezért nagyjából teljesen hívatlanul állítottam be. Egy emeletes ház harmadik emeletén lakott, és amikor felcsengettem, legalább három percig megváratott, mire végre beleordított a kaputelefonba, hogy ki az. – Lorinda vagyok – mondtam. – Gyere fel – válaszolta nagyjából öt másodperces csend után, és beengedett. Persze ezek után már nem volt akkora kedvem, de azért felcipeltem magam, és a hatalmas szatyor ruhát, amit a babának hoztam. Reméltem, hogy hasznát veszi, és nem dobja azonnal a szemetesbe őket. Igazából arra gondoltam, talán örülni fog, így eléggé meglepődtem, mikor sírástól dagadt szemekkel nyitott ajtót. Próbált mosolyogva beinvitálni, de úgy döntöttem, nem játszom a hülyét, megkérdeztem, mi történt. Erre kitört belőle a zokogás és elmondta. Röviden: egyedül van, kövérnek érzi magát, ráadásul apám rábízta Salukit is, aki ráfeküdt a kanapéra és egy rakás tiszta babaholmira, de mikor Meredith le akarta parancsolni, vadul rámorgott. -... és amikor leejtek valamit, már nem is tudom felvenni! – sírta, miközben átkaroltam a vállát, és lezavarva Salukit (rám szerencsére hallgat), leültettem, majd kimentem a konyhába hozni neki egy kis gyümölcslevet. Nem tudtam nem észrevenni, hogy tényleg nem veszi fel a tárgyakat, amik leesnek a padlóra. És mintha a mosogatással is meggyűlt volna a baja. Saluki nyüszögve haladt a nyomomban. – Mi van? – nézem rá, mire méltóságteljesen leült a nevével ellátott porcelántányérja mellé, ami tele volt kutyakajával. – A kutya nem akar enni! – szipogott Meredith a nappaliból. Ja, nem akart, mert rohadtul elkényeztetett, és Meredith tonhalas húskonzervet adott neki májas helyett. Gyorsan bevágtam a mikróba egy keveset, közben meg a mosogató mellé halmoztam pár piszkos edényt, és kerestem egy tiszta poharat. Mikor épp Saluki elé tettem le a kajáját – amit csak alapos megszaglászás után volt hajlandó elfogyasztani –, Meredith kijött utánam. – Máskor nem szokott ilyen rendetlenség lenni – mondta egy papírtörölközővel megtörölve a kivörösödött szemeit. – Nehéz lehet egyedül – feleltem, miközben töltöttem neki gyümölcslevet a pohárba. Ezután felajánlottam, hogy elmosogatok, ő meg törölgetett, aztán összerámoltunk a nappaliban és a hálóban (itt főként a kihízott ruhái borították a padlót), aztán benéztem a gyerekszobába is, ahol egy kaotikus halmaz csavart és fadarabot leszámítva rend uralkodott. Igazából az volt a legszebb szoba a lakásban, a falak világoszöldre voltak festve, és színes virágok, méhecskék meg lepkék tarkították. Egy polcon rengeteg játék sorakozott, a sarokban modern, rózsaszín babakocsi állt. Mivel nem volt kiságy, realizálódott bennem, hogy a padlón annak a darabjai vannak. – Martin megígérte, hogy segít összeszerelni, de aztán elhívták – magyarázkodott Meredith követve a tekintetem. – Egyedül sehogy sem tudtam kiigazodni az összeszerelési útmutatón. – Segíthetek – ajánlottam, mire kicsit tartózkodón rábólintott, így nekiálltunk összeszerelni a kiságyat.
Az ismerkedésünket nagyban megkönnyítette a közösen végzett munka, mivel nem vagyok az a barátkozós fajta, és nem igazán beszélek feleslegesen, de úgy tűnt, elég jó hallgatóság vagyok, mert Meredith hamarosan megnyílt kissé, és elkezdte mondani, mennyi dolga van még a kishúgom születése előtt, és hogy milyen nehéz, hogy legtöbbször egyedül kell csinálnia. Amikorra összeállt a kiságy (maradt néhány csavar, de szerintem azok tartalékok voltak), átkerültem az egyszer látott ismerős kategóriából a bizalmas barát zónába. Nem bántam, mert megkönnyítette a dolgomat, nem is kellett kérdezősködnöm, Meredith mindent elmondott az életéről, és az apámmal való problémáiról is, ami nem volt újdonság. Meredith hozzáállása annál inkább, kijelentette, hogy tulajdonképpen nem szerelmes apámba (ez eléggé meglepett), de elismeri, hogy mint a baba apjának, jelen kell lennie az életükben, de még nem döntötte el, mennyire. Ahogy azt sem, mi lesz kettejükkel. – Mert biztos volt valaki más Los Angelesben is – fújtatott epésen (korábbi sírhatnékja felszívódott, tulajdonképpen már jókedvű volt, mert tetszettek neki a ruhácskák, amiket hoztam), miközben bepakolta egy szekrénybe a babacuccokat. – Nem áltatom magam, hogy nem, csak akárhányszor a családunkat emlegeti, valami miatt mindig hiszek neki, és igazából akarok neki esélyt adni, érted, Lorinda? – Persze – bólintottam, mert velem is mindig ez van. Apa mindig bizonygat, aztán meg pofára esem. – De ha valami nem jól alakul, Alicia és én is itt leszünk. Csak hívj, ha kell valami. – Igazából – csillant fel a szeme – nem tudnál eljönni velem ide-oda? Csak egyszer voltam a terhestornán, mert mindenkivel volt valaki, a férj, vagy az anyuka, egy barátnő... Így történt, hogy hétfő délutánra megvolt az első közös programunk. Nem kellett aggódnom amiatt, hogy Rissa tervez velem valamit, és nem tudok elmenni, ugyanis ebédszünetben Luca előadta magát, és visszahódította őt. Nem tudtam, hogy mit gondoljak. Ha külső szemmel néztem volna, azt gondolom, mint mindenki más, hogy Luca a világ legaranyosabb sráca, aki az egész iskola előtt ad szerenádot a lánynak, akit szeret. Amikor csókolózni kezdtek, és ahogy néztek egymásra majdnem teljesen elhittem, hogy minden rendben lesz, de egyet kellett értenem Lynn morgolódásával. Valami nem stimmelt. – Ezért hiányoznak a gimis évek – sóhajtott Meredith vágyakozón, amikor elmeséltem neki, mi van nálunk a School’s Stardom miatt. – Az én akkori barátom is gitározott, ő volt a leghelyesebb srác a suliban... Meghallgattam, hogyan jöttek össze, majd szakítottak, mert Meredith üzleti suliba ment, a srác meg világot látni, közben meg arra gondoltam, mi lesz Rissával és Lucával az év vége után. Hiszen Luca nyilván zenélni akar, talán megnyerik az egész versenyt és híresek lesznek, míg Rissa orvos lesz, tehát neki irány az egyetem. Kizárt, hogy ezt túlélje a kapcsolatuk. Elképzeltem, mi lenne, ha még együtt lennénk Sage-dzsel, és abból valami egészen más jött ki. Ő a bandával Los Angelesben, talán felvesz néhány esti kurzust az UCLA-en, ami véletlenül ugyanaz az egyetem, ahová én is megyek majd... akár még működhetne is. Abban a képzeletbeli életemben boldog voltam, hogy ilyen könnyedén alakult a kettőnk dolga, aztán meg emlékeztettem magamat, hogy még mindig egyedül vagyok, ráadásul Meredith-tel a terhestornán. – És milyen a te barátod? – kérdezte Meredith. – Martin mesélte, hogy az egyik esélyes banda dobosa... Eddig azt hittem, hogy azért nem kérdez Sage-ről, mert tudja, hogy szétmentünk, ezért nem is számítottam a témára, eléggé váratlanul ért. – Már nem vagyunk együtt, visszament a régi barátnőjéhez. Ahogy ezt kimondtam, rájöttem, hogy meglehetősen tipikus helyzet, biztosan millió lány kimondta már rajtam kívül ugyanezeket a szavakat, de ez nem jelentette, hogy nem szorította össze a torkomat a fájdalom. Bár a Tobyval való szakítás is megviselt, nem sírtam ennyit, mint mostanában, eddig öt éjjel aludtam el sírva. Utáltam, hogy hiányzik Sage, mert alig három hónapot voltunk együtt, sőt, ha az első csókunktól számolok, jelentősen kevesebbet, mégis annyira megszoktam már, hogy ott van nekem, el sem tudtam képzelni, mit csinálok nélküle. Ami, ha belegondolok, teljesen irraconális. Hogy hiányolhatok valakit, aki nélkül azelőtt tizenhét évig megvoltam? Hogy eltereljem a figyelmet Sage-ről, inkább Karlról beszéltem Meredith-nek, akit ugye szerencsésen meghívtam egy randira. Karl volt az egyetlen reményem, anya azt tanácsolta, randizzak másokkal, úgy könnyebben elfelejtem Sage-et, így még vártam is, hogy hívjon, és elmenjünk valahová. Az sem zavart, hogy valóban nem tűnt olyan lelkesnek, mint ahogy a lányok állították, de mégiscsak randi volt, és elnézve a boldog Sage-Tiffany párost, alig vártam, hogy én is továbbléphessek. Karl másnap, vagyis kedden jelentkezett pontosan ebédszünetben. Cikis egy ebédszünet volt, ugyanis most, hogy Rissa kibékült Lucával összeolvadtunk az ő táborukkal, így együtt kellett ebédelnem Sage-dzsel és Tiffanyval is, aminél már csak az volt nehezebb, hogy mindehhez jó képet vágjak. Egy kicsit azt kívántam, bár én is összevesztem volna Rissával, ahogy Lynn, ugyanis a lány nyíltan megmondta Rissának, hogy ő ugyan nem fog jópofizni, mert ki nem állhatja Luca alattomos pofáját, és nem is fogja elnézni, hogy megint hülyét csináljon belőle. Amin persze Rissa felhúzta magát, és faképnél hagyta Lynnt, ahogy észrevettem, azóta sem szólt hozzá. Pedig volt valami igazság Lynn szavaiban, főleg, hogy arra is célzott, Luca azért olyan kedves, mert félre akarja állítani Rissát. Különben annyira nem folytam bele ebbe, mert nem akartam, hogy Rissa rám is megharagudjon, szerettem volna, ha a barátnőm marad.
Tehát épp próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy Sage milyen boldognak látszik a salátát falatozgató Tiffanyval, aki nem törődve azzal, hogy kezd hűvös lenni, még mindig miniszoknyában nyomult (ami ráadásul jól is nézett ki rajta), amikor megszólalt a mobilom. – Karl vagyok – szólt bele, mire valamiért Sage-re néztem. Ő is épp rám pillantott. – A randi miatt hívlak, komolyan gondoltad, amit szombaton mondtál, ugye? Sage tekintetétől zavarba jőve ugrottam fel. – Igen, komolyan – mondtam Karlnak. Rissa érdeklődve nézett rám. – Ki az? – tátogta felém szinte hangtalanul. – Karl? Bólintottam, mire otthagyva Lucát felugrott mellém, és belehallgatott a telefonomba. Észrevettem, hogy minden csaj, aki a Saluce miatt volt ott, most engem néz. – Karl? – kérdezte az egyik. – Mint a zsűritag Karl? Nem válaszoltam, mert közben Karl mondta a magáét. -... a lakásomra ma délután? Rendelnénk valami kaját, beszélgethetnénk – sorolta, én meg bólogattam, mintha látná, mit csinálok. – Jó, de nem tudom, hol laksz – közöltem vele, mire mondta, hogy eljön értem a suliba. Ebben maradtunk, és amikor letettem a mobilt, már két másik lány is mellettem állt. – A lakására? – visította az egyik. – Olyan szerencsés vagy! – De ez még csak az első randijuk – rázta a fejét a másik. – Nem túl gyors ez? – Csak beszélgetni fogunk – mondtam azon tűnődve, mióta vesznek emberszámba ezek a lányok. Még elkuncsorognivaló házi sem volt nálam. – Rendes, hogy tekintettel van az igényeidre – gondolkodott el Rissa. – Tudja, hogy nem szereted a felhajtást, ezért otthon maradtok. – Ja – bólogattam nem túlságosan fellelkesedve Karltól. Nem tudtam megállni, hogy óvatos pillantást ne vessek Sage-re, aki még mindig engem nézett, ahogy Tiffany is. Mivel nem beszéltem még vele konkrétan, nem tudtam, mire számítsak a lánytól, aki végig beárnyékolta a kapcsolatom Sage-dzsel, de ő felettébb kedvesnek bizonyult. Legalábbis első ízben. – És így akarsz elmenni hozzá? Már teljesen lekopott a sminked, és van egy tintafolt a felsőd ujján. – Már épp mondani akartam, hogy nem kopott le a sminkem, ugyanis nem is kentem fel (bár a fehér felsőm ujjára tényleg került egy csúnya paca), amikor folytatta. – Júj, tudod, mit? Kicsinosítunk a mosdóban, ugye lányok? – Dehogy – kezdtem, de a lányok (kivéve Rissát) már be is lelkesültek, és Tiffany is leintett. – Ugyan már! Szívesen segítünk! Egy lány mindig legyen a lehető legcsinosabb, én például sose hagynám, hogy Sage ne a legjobb formámban lásson, még a végén elhagyna egy csinosabb... Elharapta a mondatot, és rémülten nézett rám, nyilvánvalóvá téve, miért hallgatott el. Éreztem, hogy elvörösödöm. Sage meg én nyilván nem azért mentünk szét, mert nem voltam a legjobb formámban, de azért fájt, ráadásul még a tökfej rajongólányoknak is leesett a célzás. – Uh... ez hülyeség, Tiff – mondta halkan Sage. – Nem mindig a külső számít. Biztos vagyok benne, hogy nem szándékosan mondta ezt így, de rosszul hangzott, csak még mélyebb késszúrás volt a szívembe. – Úgy érted, a természetes szépség jobban bejön néhányunknak – szólalt meg Cenzo hangosan, és rám kacsintott. – Ne hagyd magad, Lori! Szerintem Tiff már arra sem emlékszik, hogy néz ki festék nélkül. Karl frászt kapna, ha helyetted valami felcicomázott ismeretlen bukkanna fel. – Emlékszem, hogyan nézek ki! – fújt Tiffany, és sértődötten kihúzta magát. – Ugyanígy! Mindig természetes sminket teszek fel! Cenzo ránézett, és elnevette magát. – Ha te mondod, Tiff. Nem rémlik, mikor elkéstünk arról a koncertről, amin annyira természetesen akartál kinézni, hogy negyven percet kellett rád várnunk? Akkor nem... Hálás voltam Cenzónak, amiért eltérítette a témát erre a régi történetre, majdnem biztos voltam benne, direkt csinálta, hogy kihúzzon a kényelmetlen helyzetből, ami nagyon kedves volt tőle. Mindazonáltal kicsit megtépázódott az önbizalmam délutánra, még úgy is, hogy nem érdekelt túlzottan Karl. Amikor kijöttem a mosdóból – megfésülködve, szájfénnyel a számon és feltűrt ujjakkal, hogy ne látsszon a tintapaca – pont Sage-be és Tiffanyba botlottam, ahogy a falnak dőlve smároltak. Tiffany úgy csüngött rajta, mint valami majom az anyján, nekem meg kedvem lett volna hozzájuk vágni valamit, de mivel nem tehettem csak igyekeztem feltűnésmentesen eltűnni. Pechemre nem sikerült, Sage észrevett, és gyorsan felfüggesztette a csókolózást, mintha attól tartana, nem szívesen látom. Ami igaz, de nem tetszett, hogy ezt teszi, főleg, mer alkalmat adott Tiffanynak arra, hogy az átfonja a derekát, és odabújjon a mellkasához halk dorombolást hallatva, mint valami macska. A hang természetesen olyan szavak egyvelege volt, amiket nem az én fülemnek szánt. Egészen rosszul voltam, ami nem múlt el akkor sem, mikor kiléptem a parkolóba, és észrevettem Karl kocsiját. Csendben odasiettem, és beszálltam.
– Szia – köszönt, és felém hajolva puszit nyomott az arcomra, hogy köszöntsön. Próbáltam mosolyogni. – Mi a baj? – Ennyit a mosolyról. – Semmi. Csak nehéz napom volt. – Van valami köze a doboshoz és a szőkéhez? – Rápillantottam, majd követtem a tekintetét Sage és Tiffany irányába, akik épp Sage új kocsijába szálltak be. – Igen – vallottam be. – De már... – Nem, még nem vagy túl rajta – vágott közbe megcsóválva a fejét. – Ezért nem gondoltam, hogy jó ötlet ez a randi. Éreztem, hogy elönt a szégyen. Nem is gondolta jó ötletnek? Remek! – Akkor meg miért hívtál fel? – kérdeztem szükségtelenül gorombán. – Egyszerűbb lett volna, ha nem teszed, vagy esetleg egy nem is értésemre adta volna a helyzetet, amikor megkérdeztelek! – Félreérted, én bírlak téged, Lori. Csak nem akarok az a srác lenni, akivel csak azért vagy együtt, hogy elfelejtsd a másikat. De – ragadta meg a karom, mikor ki akartam szállni –, okés a beszélgetés meg a kajálás, ha még van kedved. Viszont ne legyen randi, mit szólsz? – Oké – dőltem hátra az ülésen egy rövid gondolkodás után. Ez volt kábé a világ legrövidebb randija. – Nekem az is jó, ha barátok leszünk. – Legalábbis, amíg túl nem leszel rajta – helyesbített Karl, és indított, hogy végre elhagyjuk a hülye parkolót. – Na, nem akarod elmesélni, mi volt a dobossal? Nem nagyon akartam, mert tudtam jól, a dobos túl mélyre ásta magát a szívembe. Vajon hogy a fenébe fogom kitépni onnan? * „Oh, and the award for the best liar goes to you For making me believe that you could be faithful to me Let's hear your speech out But you put on quite a show, really had me going Now it’s time to go, curtain’s finally closing That was quite a show, very entertaining But it’s over now Go on and take a bow.” – Rihanna: Take a bow Rissa Megvolt a lehetőség, hogy boldog legyek, de az egész elromlott annyira hirtelen, mint amennyire hirtelen jött korábban. Kezdtem ráébredni, hogy Luca és én egyáltalán nem illünk egymáshoz, és ez annyira fájt, hogy nem tudtam eléggé dühös lenni, ahhoz, hogy enyhítsek rajta. De nem is sírhattam, mert a sírás még soha nem oldotta meg semmilyen problémámat, és most sem volt esélye, hogy akármin is segíthetne. Az egész azzal kezdődött, hogy a saját szememmel láttam, mennyire bírja a tesóm meg Cenzo Savannát, és én meg akartam érteni, hogy miért. Ehhez pedig egyenes út vezetett hozzá, hiszen hogyan is ismerhetnék meg valakit, akitől eddig szándékosan távol tartottam magam? Gondoltam, a legegyszerűbb az lesz, ha odamegyek hozzá, hogy én nyissak. Rendben, lehet, hogy egy kicsit azért csináltam, mert bűntudatom volt Lynn miatt, akivel nem beszéltem már második napja, de főként azért tettem, mert újra közel akartam érezni magamat a bandához. Úgy akartam velük lenni, mint régen, mielőtt még Luca kijelentette, hogy nem vagyok tag. Nem mintha épp haragudtam volna rá emiatt... De inkább mondom sorban. Tehát a Saluce próbára készült és én ott voltam, figyeltem Lucát, aki be akarta fejezni az új számukat, ami annyira jól szólt eddig, hogy azonnal a fejemben ragadt a dallama. Még nem volt kész, de már biztos voltam benne, hogy nyerni fognak vele. Arra gondoltam, ki kéne szállnom a versenyből, mert még véletlenül sem akartam az ellenségük lenni. Ahogy Lucát néztem, feltűnt, hogy valaki meg engem figyel. Savanna volt az. Nem tűnt rosszindulatúnak, inkább olyannak, mint aki nem ért valamit. Ezért is volt, hogy próba után odamentem hozzá beszélni, elhozva magamra a végítéletet. – Bocsánatot akarok kérni – kezdtem kissé félszegen. Hiába, fiúkkal valahogy mindig könnyebben megtaláltam a közös hangot, mint lányokkal. – Szeretném, ha... – Nem, nem szeretnéd – vágott közbe. Még mindig nem tűnt ellenségesnek, inkább amolyan tartózkodónak. – Figyelj, nem kell barátkoznunk, csak mert... – De kell! – szakítottam félbe most én. – Igazságtalanul voltam bunkó veled, mikor bekerültél a bandába. Féltékeny voltam, azt hittem, hogy Luca és te... De tudom, hogy Sage és Cenzo mennyire bírnak, és én
megbízom az ítéletükben, én voltam a szemét, amikor esélyt sem adtam, hogy jobban megismerjük egymást. Sajnálom! Úgy nézett rám, mintha csak most jött volna rá valamire velem kapcsolatban, de fogalmam sem volt, mi lehet az. – Kezdjük elölről, jó? – mosolyogtam végül rá. – Rissa vagyok. Elfintorodott a mosolyomra. – Mindenki utálni fog ezért – nyögte inkább csak magának. – Figyelj, amikor nyáron találkoztam a pasiddal, én nem tudtam, hogy van barátnője, az a mocsok egyetlen szóval sem említette. – Semmi vész – mondtam gyorsan, bár ez egy kicsit fájt, de nagyon megbocsátó hangulatban voltam. Azt akartam, hogy működjön a dolog Luca és köztem, az utolsó esélyünk volt, működnie kellett volna. – Nem tudhattad, meg akkor még nem is jártunk együtt annyi ideje, hogy úton-útfélen emlegesse. Nem mondott semmit, így muszáj volt rákérdeznem. – De azért nincs harag vagy ilyesmi, ugye? – Harag? – ismételte értetlenül. – Igen, tudod, mert Luca ellenállt, mikor próbáltad elcsábítani – halkítottam le a hangom, bár épp senki nem volt a közelben, aki hallhatta volna. – Az olyan lányok, mint te... Mármint úgy értem, akik ennyire magabiztosak... Mivel egyre értetlenebb és kelletlenebb arcot vágott, igyekeztem kivágni magam a szorult helyzetből. Igen, valójában nekem kellene haragudnom, hogy megpróbált rámozdulni Lucára, de általában ez fordítva is így van, ő is haragudhat rám, mert Luca engem választott vele szemben. A lányok néha így viselkednek, bár mondjuk nekem soha eszemben sem volt haragudni például Franre, amiatt, hogy Cenzo összejött vele. Mert ugye, egyik Mangini fiú sem az enyém, hogy igényt formáljak rá. Kivéve persze Lucát, rá igenis vonatkoznak bizonyos szabályok, amióta járunk. Nyilván senki nem nézne hülyének, ha haragudni kezdenék Savannára, de mivel, mint mondta, nem tudta, hogy vagyok, amikor bepróbálkozott Lucánál, nem lehetek következetlen. – Tehát engem nem zavar – fejeztem be. – Legalábbis amíg nem próbálsz meg megint... De biztos nem fogsz, szóval lehetünk barátok. Savanna komor arccal nézett a szemembe. – Nem tudtam, hogy veled jár, egy szóval sem mondta, amikor összejöttünk arra a pár napra. Nekem semmit nem jelentett, és nem is akarok semmit tőle, de... A francba, neki kellett volna elmondania, most, hogy tiszta lappal kezdtétek! Úgy csapott meg a felismerés, hogy teljesen lefagytam tőle. Hát ezért vágott olyan arcot! Naivan eddig abban a hitben voltam, hogy csak bepróbálkozott nála, de ezek szerint ő és Luca... – Mi az, hogy... összejöttetek? – kérdeztem elfúlón. – Én... mi... nem volt az semmi, csak néhány alkalom, hogy... – Lefeküdtetek? – De semmit nem jelentett, nem volt mögötte érzelem vagy ilyesmi – visszakozott gyorsan. Nem mondta ki pontosan, de igent jelentett, ami összetört bennem mindent. Hülyének éreztem magam, és Lynn kegyetlenül őszinte szavai visszhangzottak a fejemben. Luca csak azért akart összejönni velem, mert hátsó szándékai voltak. Hogy felháborodtam, mikor Lynn ezt mondta, és most rájöttem, miért. Mert féltem, hogy igaz lehet. És persze, hogy igaz! Mit is gondoltam? Hisz végig becsapott és játszott velem! Megcsalt, miközben én itthon csak azon törtem magam, hogy meglepetést szerezzek neki, mire hazaér! Meglepetést, amit még csak nem is fogadott jól! Talán bolondság, de dühösebb voltam amiatt, mint a megcsalás miatt, mert azt jelentette, hogy még annyi bűntudata sem volt utána, hogy eljátssza, tetszik neki az új garázs. – Rissa, mondj már valamit! – szólt rám Savanna, kiszakítva a forrongó gondolatokból. – Hazamegyek – mondtam, és megfordulva gyorsan elsiettem. Senki nem állított meg, így akár nyugodtan kisírhattam volna magam, de csak ingerülten letöröltem a könnyeket az arcomról. Elhatároztam, hogy nem fogok sírni, mert Luca nem ér ennyit. Nem ér egyetlen könnycseppet, egyetlen szívsajdulást sem, mégis... Tudtam ezt, de jöttek a könnyek és a szúró fájdalom a mellkasomban. Ez alkalommal tudtam, hogy vége van, ezt talán érdemes lett volna megsiratnom, mégsem tettem. Luca természetesen minden mással el volt foglalva csak velem nem – pár órával korábban ezt még nem is nehezményezem, hiszen kimentettem volna a gondolattal, hogy nagyon be akarja fejezni az új számot –, így csak másnap reggel találkoztunk először azután, hogy megtudtam a viszonyát Savannával. – Ma Sage-dzsel megyek suliba – közöltem vele, és Cenzóval, amikor kiléptem a házunkból. A furgon mellett álltak, és szemlátomást rám vártak. Luca elismerősen végignézett rajtam, de Cenzo volt, aki kimondta. – Jól nézel ki. Miért csípted így ki magad?
– Ehhez volt kedvem – válaszoltam oda sem figyelve. Keményen Luca szemébe néztem. – Amúgy meg szakítok veled. – Az arcán feltűnő megrökönyödött kifejezés minden pénzt megért. – Sok szerencsét a harmadik fordulóhoz! Hátat fordítottam, és miközben elsétáltam egy rövid ideig diadalt éreztem. Persze azután visszatért a borzalmas hangulatom, amit előtte nem mutattam, ezzel akartam vigasztalódni. Na, meg Koichivel. Annyian győzködtek, hogy bejövök neki, talán ő az, aki magamért kedvel, nem pedig azért, mert akar tőlem valamit. A suliban oda is mentem hozzá. – Hé! – üdvözölt nem annyira lelkesen, mint az első napokban. Amikor még össze voltam veszve Lucával, kedves és közvetlen volt, lehet, hogy egy kicsit még flörtölős is, aztán hétfőn, miután bedőltem Luca idióta szerenádjának Koichi szóba sem állt velem többet, csak amikor én mentem utána. – Ma te vagy a soros a csatatéren. Mit fogsz énekelni? Totál hülyének éreztem magam, mert a választott dalom egy szerelmes szám volt Lucának, de most fogalmam sem volt, mit énekelek majd az helyett. Énekeljem el a szerelmeset Koichinek, hogy dühítsem vele Lucát? Ez aljas húzás lett volna, ráadásul a világért sem dobálóztam volna felelőtlenül ezzel a szóval. Tudtam, mi a szerelem, és hogy milyen sebeket okozhat, lassan egy éve szenvedek különböző erősségű csapásoktól, így nem akartam hazudni róla. Soha. – Nem tudom – mondtam őszintén. – De most nem is érdekel. Bejövök neked? Koichi annyira meglepődött, hogy először nem jött ki semmi a száján, de aztán összeszedte magát. – Mit számít? Manginival jársz, nem? – Már nem – ráztam meg a fejem. – És mivel téged kedvellek, gondoltam... – Oké – mondta gyorsan. – Bármikor ráérek, ha el akarsz menni valahová. – El akarok – bólintottam. Ebben maradtunk, nekem meg leesett az állam, mennyire egyszerű volt az egész. Mármint emlékeztem persze, hogy a bátyáim mindig azt mondogatják, hogy csak legyek őszinte és egyenes a srácokkal, de ez eddig sosem jött be. Cenzóról kiderült, hogy minek tart, Nico konkrétan elutasított, Lucával pedig... Belefájdult a szívem a gondolatokba, úgyhogy inkább elhatároztam, hogy megkeresem azt, akire mindig számíthatok. A legjobb barátnőmet... Lorit. Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy elmentem Lynn és a barátai mellett, mintha nem is ismernénk egymást, de mit tehettem volna? Azt mondta, hogy nem fog vigasztalni, ha Luca megint kicseszik velem, hogy is mehetnék oda megmondani, hogy ez történt? Inkább átpártoltam Lorihoz, aki ugyan nem volt olyan, mint Lynn, de eléggé szerettem ahhoz, hogy beérjem vele. – Milyen volt Karllal? – kérdeztem vidámságot tettetve. – Katasztrofális – vágta rá köznapian. – Azt mondta, legyünk csak barátok addig, amíg nem leszek túl Sageen, ami most nagyjából lehetetlennek tűnik, mert már attól is gyorsabban kezdett dobogni a szívem, hogy megláttalak téged. Ebbe bele sem gondoltam eddig, de át tudtam érezni, hiszen a Manginikkal ugyanez a helyzet, bár ők legalább mind fiúk. Gázabb, hogy lány létemre a tesómra emlékeztetem Lorit. – Kár, hogy nem vagyunk leszbik – bólintottam, mire elnevette magát. – Ha azok lennénk, tuti, hogy Lynnre buknál, és nem rám. Ilyen az én szerencsém – legyintett lemondóan. – De legalább te és Luca jól megvagytok... Vagy nem? – komorult el. Azt hiszem, látta az arcomon a dolgokat. – Luca a nyáron megcsalt Savannával. – Furcsa, de épp nem éreztem a szokásos düh-megalázottság mixet, ahogy ezt kimondtam. – Sajnálom! – mondta Lori egyszerűen, ami többet jelentett, mint gondoltam, mert őszintének hangzott. – És most mi lesz? – Szakítottam vele reggel. És mostantól Koichivel randizom. Lori nagyot nézett. – Komolyan? Ilyen hamar? – Nem fogok már egyetlen pillanatot sem Lucára vesztegetni – jelentettem ki. – Ezentúl csak olyan srácokkal randizom, akik nem azért akarnak velem lenni, mert ki akarnak használni. Lori elfojtott egy mosolyt, amin már épp megsértődtem volna, mikor kimondta, ami az eszébe jutott. – Kiábrándítalak, a srácok mindig akarnak valamit. Mondjuk Koichi legfeljebb a bugyidba akar bejutni. Ekkor ért oda hozzánk Fran, és érdeklődve végignézett rajtunk. – Hogyhogy nem vagytok az Aranycsapattal? – Ezzel arra célzott, hogy mellőztem őt Lucáék kedvéért. Ahogy Lynnt, és talán Lorit is, aki az egyetlen volt hármuk közül, aki velem tartott. Felrémlett, mennyire ellenkezett, mikor hívtam, amitől elöntött a szégyen. Milyen önző voltam, hogy belekényszerítettem Sage társaságába! – Ne haragudjatok! – kértem szánalmasan összeszoruló torokkal. – Szemét voltam, amióta Luca meg én... De most már szakítottam vele, és soha többet nem lesz semmi közöm hozzá, esküszöm! Lori és Fran értetlenül néztek egymásra, majd rám. – Mikor voltál szemét? – Szakítottál Lucával?
Ha Lynn ott lett volna, minden tökéletes, de azért így is elég jól sikerült átbeszélnünk a dolgokat. Szerencsésnek éreztem magam, hogy ilyen barátaim vannak. Ebédszünetben felmásztam a színpadra, és mielőtt elénekeltem a dalomat, ránéztem Lucára, aki engem figyelt. – Ez Lucának szól – mondtam pont úgy, ahogy ő mondta nekem hétfőn. Az arcán feltűnő derűs meglepettség emlékeztetett rá, hogy nekem mekkora boldogság volt, mikor azt hittem, hátsó szándékoktól mentesen énekel nekem. Hogy megint abba a hibába estem, hogy azt hittem, szeret. Becsuktam a szemem, és énekelni kezdtem. A dalválasztás Franceska érdemeit dicséri, Christina Perri Jar of Heartsa pontosan a hangulatomhoz és Lucához illő szám volt. Úgy éreztem, a szívem egy kicsit kevésbé fáj minden egyes kiejtett szóval, és amikor ahhoz a részhez értem, hogy bárcsak ne történt volna meg az első csókunk, ránéztem. Láttam rajta, hogy tudja, ez most komoly a részemről. Azt hiszem, nem is lett volna akkora gond az egészből, ha a végén – épp nagy kortyokban kapkodtam levegő után, és igyekeztem kipislogni az egy-egy kósza könnycseppet, amik elhomályosították a látásom – Koichi nem ugrik fel a színpadra. Egyenesen odajött hozzám, és az értetlen tekintetemet figyelmen kívül hagyva elkapott, és keményen megcsókolt. Nem ellenkeztem, de nem azért, mert annyira akartam azt a csókot, hanem mert meglepődtem. Egyrészt attól, hogy egy ilyen gyengédnek kinéző srác, hogy tud ilyen hevesen csókolni, másrészt attól, hogy tulajdonképpen élveztem. Nem annyira, mint Luca csókjait, de eléggé ahhoz, hogy tudjam, Koichi és én jól fogunk működni együtt. Mármint, ha nem csinál zűrt, mert őszintén, amikor elhúzódott – vagyis Luca tépte el tőlem, de ez csak pár másodperces fáziskéséssel esett le –, és elfordult tőlem, azon kaptam magam, hogy eszembe jut, miért csinálhatta. Hogy megmutassa Lucának milyen tökös srác? Nem számított ez ugyanolyan kihasználásnak? Aztán persze megláttam Lucát, és Cenzót, aki épp a bátyját húzta visszafelé a karjánál fogva, és rájöttem, hogy Koichi csak miatta fordult el tőlem. Arra jutottam, hogy Koichiben bízok, míg Lucában nem. – Rissa, mi a franc ez, mi?! – kérdezte Luca olyan hangon, amit eddig csak kevésszer hallottam tőle. Dühös volt, annyira, hogy nem bízott magában, ahogy a karján csüngő Cenzo sem. Amikor Cenzo rám nézett egészen elszégyelltem magam, de azért nem annyira, hogy ne vágjak vissza Lucának. – Megbántottam az érzéseidet? – tudakoltam higgadt hangon. – Mit művelsz?! – morogta, és a tekintete a minket figyelő tömegre tévedt. Rájöttem, hogy Koichi karja tulajdonképpen a derekam körül van, és én zihálok, ami talán a csók hatásának tűnhet. Pedig csak ki voltam fulladva, és erősen koncentráltam, hogy ha megszólalok, ne remegjen a hangom. – Nem tudom, mi a problémád, Luca. Én legalább szakítottam veled, nem rémlik? Ha képes rá, meggyilkol a pillantásával, és ez komor elégedettséggel töltött el. Elértem hát, hogy bántsam, és bár ez közel sem volt ugyanaz, mint amit ő művelt, elégtétel volt. – Srácok, legalább ne ezen a szaros színpadon! – kérte Cenzo, mire rájöttem, hogy ez milyen ciki. Nem akartam az egész suli előtt drámázni, legalábbis nem ennyire, ha Koichi nem smárol le, akkor hatásos lett volna. Most pedig... De nem, elkezdtem, így elhatároztam, hogy nem hátrálok meg, akármibe is kerül! – Ne itt beszéljük meg! – mondtam végül, és lelökve magamról Koichi karját, hátat fordítottam Lucának, hogy a színpad hátsó részén ugorjak le. Reménykedtem egy-két percnyi magányban, hogy mindent végig tudjak gondolni, de nem volt szerencsém, mindhárom fiú szorosan jött a nyomomban.
15. Szerelem? „I'm not lovin' you the way I wanted to I can't keep my cool, so I keep it true I got somethin' to lose, so I gotta move I can't keep myself and still keep you too” – Kanye West: Love Lockdown Luca Ha Cenzo nem fog le, megütöm azt az ázsiai majmot, ami cinkes lett volna, mert automatikusan kiesem a versenyből. Naná, hogy erre nem gondoltam akkor, a franc se tudott elvonatkoztatni a ténytől, hogy az én Rissámat csókolja éppen. Ő pedig hagyta! – Nem tudom, mi a problémád, Luca. Én legalább szakítottam veled, nem rémlik? Ahogy ezt mondta, még dühösebb lettem, mert arra sem vette a fáradtságot, hogy sajnálja, amiért mással smárol, de a fejembe ugrott egy kósza gondolat is, hogy Rissa talán tud Florról. Ezt rögtön el is vetettem, hisz ugyan honnan tudná, és őszintén, nincs olyan szerencsém, hogy megúsztam volna mindenfajta felelősségre vonás nélkül. Nem, rohadtul biztos voltam benne, hogy Rissa csak az idegeimen akar játszani, egyszerűen azért, mert élvezi, ha szívathat. Lehetett bármennyire tehetséges és énekelhetett akármilyen szívszorító dalokat, a győzelem a miénk, ezt pedig nehezére esett elismerni, főleg mivel minden barom bíztatta, hogy ilyen meg olyan esélyei vannak. Nem tetszett ez az új Rissa, naná, hogy nem hagytam magam fölé kerekedni. Azért vannak bizonyos határok! Azt már elismertem, hogy Rissa jó. Ha hagyom énekelni a bandában, talán azt a szerepet tölthetné be, mint Flor, de mivel elutasítottam, ez már ugrott. Nem nyavalyogtam rajta, elvégre megtörtént már, minek hozzam elő újra és újra, ahogy ő teszi? Ez egy baromi nagy különbség volt kettőnk között, ő sokszor nézte a múltat, engem a jövő érdekelt. Ez van. Végül a színpad mögött kötöttünk ki, ahová már nem láttak el a diákok. Rissa hevesen fordult szembe velem, mint egy sarokba szorított vadállat, támadásra készen. – Ne mondd, hogy ez is végighallgatja! – böktem az ázsiaira, akinek még a szokásosnál is ellenszenvesebb volt a pofája, ráadásul még mindig biztos voltam benne, hogy egy-két tasli segítene rajta. Vagy ha nem, hát jobban éreztem volna magam. Még csak attól sem kellett volna tartanom, hogy visszaüt, túl cingárnak tűnt, olyannak, aki tutira képtelen fájdalmat okozni. – Azt hallgat meg, amit akar, amíg Cenzo itt van! – vágott vissza Rissa, mondom, mint egy bekerített macskaféle. Látszott rajta, hogy kész kiengedni a körmeit, és én leszek a kaparófa. Én barom, tudhattam volna már reggel, hogy nagyon ki van akadva, ha akkor leállítom, most nem lenne ez. Lerítt róla, olyan dühös rám, hogy még azt a csókot is bevállalta. Az ő részéről műbalhé volt ellenem, így máris könnyebbnek tűnt kezelni. Még dühös voltam rá, de már nem is annyira, az igazán gáz az lett volna, ha komolyan le akar cserélni egy ekkora bénára. – Megbocsátanátok? – mordultam fel gúnyosan, mire Cenzo és az ázsiai majom végre eltakarodtak. – Na? – kérdeztem Rissától, aki még mindig ugrásra készen meredt rám. Volt benne valami őrületesen szexi, amitől nem volt annyira könnyű higgadtnak maradnom. Bár szabályosan paráztam, mikor vadul be annyira, hogy ne tudjam kordában tartani, ez egyben tetszett is. A héten már eszembe jutott, szeretem-e Rissát, és ez most egy olyan pillanat volt, amikor igennel feleltem volna a kérdésre. Még annak ellenére is, hogy egy őrült, kiszámíthatatlan egyede a női nemnek. – Na? Ennyit tudsz mondani? – gunyoskodott ő is. – Gratulálok, hogy ennyire kifejező bírsz lenni! – Riss... – Ne kezdd ezen a behízelgő hangon! – kiáltott rám, és én felfogtam mennyire dühös. Már a dala sem volt semmi, amivel nekem kedveskedett, de most tömény gyűlöletet láttam a szemében. – Tudod – mormoltam, bevallom, meglőve, mert hirtelen fogalmam sem volt, hogyan békítem ki ezek után. – Flor elmondta? – Nem volt más, amivel így feldühíthettem volna, ami azt jelentette, hogy szarban vagyok. Megint. – Igen, Savanna elmondta! – Az a lotyó! De maga alatt vágta a fát, most legalább kirúghatom a bandából azt a... Oké, ezt későbbre. – Riss, tudnod kell, hogy nem jelentett semmit, és azóta nem is voltunk... – Nem jelentett semmit, ezt tudod mondani?! Miért Savanna volt, aki elmondta nekem, erre tudsz felelni?! – kiabálta. Persze eszemben sem volt válaszolni a kérdésre, azért annyira nem vagyok hülye. – Megmondom, miért! Mert te egy hazug szemét vagy! – Az vagyok – értettem egyet halkan, hiszen ebben van valami. Nem jött be az őszinteség, csak még dühösebb lett tőle.
– Hogy vagy képes... Hogy tudsz ilyen... – Megrökönyödésemre könnyezni kezdett. – Minek is strapálom magam, igaz? Képzelem, mennyire kellemetlen neked ez az egész! – Gúnyos hangjának élét elvette a sírós csuklás, ami feltört belőle. – Riss, ne sírj! – tört ki belőlem, mert ezt nem bírtam. Képtelen voltam ránézni az arcára, úgy éreztem tőle magam, mint egy utolsó rohadék. Másik lány ezt nem érné el. Ez lenne a szerelem? – Nem éri meg, ne miattam... – Látod?! – csattant fel további potyogó könnyekkel. – Nekem megérte, Luca! Nem fogod fel? Szerettelek, azt hittem, ezt komolyan veszed majd! Megkértelek rá, hogy vedd komolyan, nem rémlik? Ami azt illeti, rémlett, ahogy az is, mit gondoltam akkor. Hogy talán van esélyünk, hogy ha valakivel elképzeltem a komoly kapcsolatot, akkor az Rissa, hiszen nem volt más lány, akihez ennyire kötődtem volna. Nem kellett volna sok, hogy abból szerelem legyen, és ki tudja, talán lett is. Honnan tudhatnám? Mondjuk, ha a szerelemnek köze van ahhoz, amit épp érzek, akkor inkább nem kell. – Komolyan vettem, Riss! – mondtam végül kihasználva, hogy vadul törölgeti a szemét. – És azóta is, Flor csak egy botlás volt, messze voltál, és mi ketten akkor még nem is... – Hagyd ezt abba! – állított meg dühösen. – Azt hiszed, nem ismerlek? Nem ismerjük egymást elég régóta ahhoz, hogy őszinte legyél hozzám? Legalább most az egyszer? – Őszinte vagyok – vágtam rá. Gyűlölködő pillantást vetett rám a könnyei mögül. – Akkor miért nem mondtad el Savannát? – Mert nem jelentett semmit, hidd el, hogy... – Ha tényleg nem jelentett semmit, akkor elmondtad volna! Ha én jelentenék neked akármit, akkor elmondod! – Azért ez erős volt. – Épp miattad nem mondtam el, nem akartalak bántani. – Hát ez nem jött be! Van fogalmad róla, milyen érzés volt nekem tőle megtudni?! Ha éreztél is valamit, amikor Koichi megcsókolt, szorozd be azt ezerrel! Ilyen nekem most! Ha egy cseppnyi tisztesség lenne benned, akkor nem játszod ezt el velem! Miért nem tudtál őszinte lenni, és megmondani, hogy nem kellek neked, mi? Mi értelme volt? A szavazatomat megkaptad volna, még csak el sem indulok ellened, ha simán barátok vagyunk! Mindent megtettem volna érted! – Megsértődtél volna – ráztam meg a fejem, és fel sem tűnt, mit mondtam, amíg Rissa le nem dermedt. Pedig nem is úgy értettem. – Ne érts félre, Riss! Az, hogy belém szerettél meglepett, de nem rossz értelemben, és én sosem akartam... – Hogy megsértődjek? Hogy elrontsam a játékodat? Nem tettem volna, miért nem érted? Csak annyi kellett volna, hogy őszintén megmondod, nem akarod az egészet! – Akartalak szeretni – magyaráztam halkan. – Hidd el, én... – Nem akartál, ne is próbáld beadni nekem! Ha így lett volna, nincs Savanna! – Mondom, hogy ő nem jelentett semmit! – mordultam fel kicsit elvesztve a türelmem. Sok volt ez nekem, a könnyei, a haragja, a fájdalma, amit én okoztam. Szívesen lettem volna valahol máshol, de Rissát nem hagyhattam faképnél. – És ez így nem rosszabb, Luca? Ott voltam neked, miért nem volt elég? A hajam meg a ruháim miatt? Vagy, mert szánalmas lúzernek tartasz magadhoz képest? Mert tudod, mit? Lehet, hogy nem vagyok tökéletes, de én végig őszinte voltam! Tudod, mi a szánalmas? Te vagy az! Fogalmad sincs, mit jelent szeretni valakit, emiatt igazán sajnállak! – Nem tehetek róla, hogy nem felelek meg a kritériumaidnak! – vágtam rá elrejtve, hogy rosszul érintett, amit mondott. – Nem voltak kritériumok! Csak annyit akartam, hogy próbálj meg szeretni! Ha próbáltad volna, ahogy állítod, nem fekszel össze mással, miközben otthon várlak, és a garázst újítom fel a kedvedért! Csak mondd a szemembe, hogy nem szeretsz, és kész! – Mi van kész? – zavarodtam meg. – Szeretsz?! – sziszegte nagyon halkan, türelmetlenül. Nyitottam a számat, de még nem tudtam, milyen választ adok neki. Nem akartam hazudni, nem bele a könnyes arcába, és ha habozás nélkül igent mondok, nem lett volna őszinte. Annyiban azért igaza volt, hogy ennyivel tartozom. Őszinteséggel. – Nem tudom, Riss. Szeretek veled lenni... – Akkor kérdezem máshogy: ha megnyerném a versenyt valaha is szóba állnál velem utána? Ha kérnélek, félreállnál a kedvemért? – Azért ezek durva kérdések volna. Kiszállni a versenyből? Hagyni, hogy ő nyerjen? Szerencsére nem kellett válaszolnom. – Egyáltalán elvittél volna randizni, ha nem jut eszedbe, hogy milyen jó kis zsűritag válna belőlem? – Talán elvittelek volna, ennek semmi köze a zsűriséghez! – Hát mihez van köze? – szipogta. – Barátok voltunk, egy jól működő csapat... – Úgy nézett rám, hogy bennem rekedt a folytatás. Elkerekedett szemekkel pillantott az arcomra, és lassan nyitotta a száját, esküszöm, még a könnyei is lassabban folytak az arcán. Várta a folytatást. – Nem akartam, hogy az elromoljon, ha nemet mondok, akkor...
– Minden maradt volna a régiben! – csattant fel. Nyilván nem ez volt az, amire számított. – Mondtam neked ezt is! Maradhattunk volna barátok, ha úgy döntesz! Nem értem, hogy miért... – Mert bolond vagy, ha azt hiszed, nem változott volna meg a viszonyunk! Megbántódtál volna, és... – És ugyanúgy túllépek rajta, mint mikor Cenzo és Nico elutasítottak! Látod, ez a különbség közöttetek, ők legalább őszinték voltak! – Erre nem tudtam mit mondani. Cenzo és Nico elutasították Rissát? Én hol voltam, mikor ez történt? – Jól van. – Megtörölte a szemét, és hangosabban elismételte. – Jól van. Akkor ennyi. Reggel is komolyan mondtam, és most is, hivatalosan vége, többet nincs közünk egymáshoz. Megfordult, és ahogy a haja utánarebbent, belém hasított az érzés, hogy nem engedhetem el így. Valamit akartam még mondani. – Riss, várj! – Megállt, és visszafordult. Megvolt a lehetőségem, valahogy mégsem tudtam semmit kinyögni. – Nem gáz, Luca – rázta meg a fejét belefáradva a némaságomba. – Ahogy mondtad, nem tehetsz róla, hogy nem feleltél meg az elvárásaimnak. Figyeltem, ahogy elsétál, és azon tűnődtem, miért hagytam szó nélkül. Meg kellett volna vigasztalnom, de így legalább tiszta és világos a szakítás, bánkódik majd egy kicsit, aztán továbblép, ahogy állította. Már ha ez tényleg lehetséges, mert valami azt súgta, hogy most már soha semmi nem lesz ugyanaz, mint volt. Ez egyben választ adott a kérdésemre is: nem, nem vagyok szerelmes Rissába. Ha az vagyok, nem engedem elmenni, nem igaz? Mindazonáltal ezek után a szar kedvem kitartott délutánig. – Mi van itt? – toppant be Flor a garázsba, ahol csak én voltam épp melankolikus dallamot írva az új számunkhoz. – Na, mit gondolsz, miért maradtunk dobos és basszgitáros nélkül? – kérdeztem tőle, mire látszott rajta, hogy leesik neki. – Ó, Rissa elmondta nekik is? – Ledobta a táskáját a sarokba, és mint akit semmilyen bűntudat nem terhel, leült. – Jobb így. Nem kell megköszönnöd. – Megköszönnöm? – mordultam fel, mire felkapta a fejét és rám meredt. – Na, ne! Nehogy már én legyek a bűnbak! Nem rémlik, hogy én megkérdeztem van-e barátnőd? Te voltál, aki a dalszövegírós rizsát lökted, Luca Mangini! Ez a te sarad! – Könnyű lett volna hibáztatni. Túl könnyű. – Jól van, tudom! Fogd be inkább! – Nézzenek oda, csak nem szomorkodsz? – vihogott fel. Vetettem rá egy figyelmeztető pillantást, de nem hagyta abba, nekem meg még kedvem se volt veszekedni vele. Különben is igaza volt. Jó, nem szomorkodtam, azért az túlzás, de piszkált a dolog. Már-már vártam, mikor töri rám az ajtót Sage vagy valamelyik bátyjuk, hogy betuszkoljanak a csomagtartóba, aztán teljesen pucéran kitegyenek valami sivatagban vagy az idősek otthonában. Vagy esélyes, hogy az egyszerű orrba vágást választják majd. Egyik sem történt meg, még a „bánkódásom” végére sem értem, mikor Cenzo és Sage megjöttek, mintha mi sem történt volna. Legalábbis, mintha nem tudnának Rissáról és rólam. – Mi van veled, hogy le sem ordítod a fejünket? – röhögött Cenzo, míg Sage komoly pillantást vetett rám. – Most mi ez Rissával? Hányszor fogtok még szakítani aztán összejönni? Mert kezdek belefáradni... Nem néztem oda, de a szemem sarkából láttam, hogy Flor bamba képet vág, mint aki nem is érti, miért nem támadtak azonnal nekem – ami még jogos is lett volna –, én meg lazán vállat vontam. Ha ők nem tudják a részleteket, kizárt, hogy én avassam be őket. Elvégre egyben akartam tartani a bandámat. – Ez most végleges, átbeszéltük és megegyeztünk, hogy vége – mondtam, és még csak nem is hazudtam. Elvégre ez történt. – Mert? – kérdezte Sage. – Mondtam már – intette le Cenzo. – Lecserélte arra a japán mitugrászra. Csak tudnám, mi a francot eszik rajta... – Rissát nem érdekli Koichi – jelentette ki Sage, és továbbra is engem figyelt valami magyarázatot várva. – Egyszerűen csak nem működött, haver! – Ő is ezt mondta – ismerte el. Ez eléggé meglepett, arra számítottam, hogy Rissa beszélni fog, hogy legalább Sage-nek elmondja, mi történt, de emlékeztettem magam rá, hogy nem spicli. Egyszer még évekkel ezelőtt Cenzo meg én felcsaltuk egy fára, ahonnét óriásit zuhant és betörte a fejét valami kövön. Nem volt olyan vészes, tényleg csak egy kis sebe lett, de nagyon vérzett, és Rissa úgy sírt, mintha a halálán volna. Cenzóval már tökre betojtunk, hogy mi lesz ennek a következménye, de Rissa hazudott mindenkinek, azt mondta, csak simán elesett, és úgy verte be a fejét. Azóta tudom, hogy lehet rá számítani. Az a szívás, hogy könnyen elfelejtem ezt. Végül Ethan is beesett a próbára – szerencséjére most nem akartam kirúgni a késés miatt –, így egész normálisan zenélhettünk egy keveset. Az új számon próbáltunk dolgozni, csakhogy előbb be kellett volna fejeznem, ami baromira nem ment jól. Volt egy nagy lyuk az egészben, amit nem tudtam mivel kitölteni. Persze mivel már eleve olyan napom volt, amin minden, ami elcsesződhet, el is csesződik, semmire nem jutottam, már próbálkozni is kár volt.
– Jössz azért az Aranyrögbe? – kérdezte Sage, mikor feloszlattam a bandát. – A számunkon kéne dolgoznia – vágta rá azonnal Flor, mintha valami kisfőnök lenne. – Ki megy még? – hagytam figyelmen kívül a csajt, hátha akkor visszavesz magából. Sage kapásból válaszolt. – Tiff talán ott lesz a barátnőivel, Rissát és Lorit én viszem. Rissa énekelni fog ma. – Én is megyek! – ordított fel Cenzo. Ez nem sok lehetőséget hagyott nekem. – Jövök. A régi szép időkben az egész brancs mehetett volna egy kocsival, most azonban külön mentünk, Cenzo meg én a furgonnal, Sage meg a csajokkal. Futólag láttam Rissát, de nem úgy tűnt, hogy nagyon maga alatt van, ettől egy kicsit megkönnyebbültem. Na, mégsem tettem tönkre az életét! Túl fog lépni rajta, annyi biztos. – Van valami, amit nem vágok – szólaltam meg lassan. – Mikor mozdult rád, Rissa? – He? – meredt rám Cenzo. Lerítt róla, hogy gőze sincs, miről van szó. – Mondott ma valamit rólad meg Nicóról... – Mit mondott rólam? – Elég szánalmas volt a kifejezés, ami feltűnt a képén, és nem is tetszett, de ha már felhoztam a témát, végig is mondtam. – Hogy ti ketten őszinték voltatok vele, visszautasítottátok, mikor bepróbálkozott. Cenzónak továbbra sem volt lövése, miről beszélek, így felfüggesztettem a témát. Nyilván csak félreértettem valamit, vagy ő volt kiakadva annyira, hogy össze-vissza kezdett vagdalkozni. Nem hagytam, hogy újra belesüllyedjek az önvádba, még azt sem vettem magamra, hogy az Aranyrögben Rissa egy Pink számot a Why Did I Ever Like You-t énekelte, ami százszázalékban nekem szólt. Őszintén, nem húztam fel magam, ennyi még belefért. Mondjuk az baromira nem, ami a következő napon történt. * „Said woman take it slow It'll work itself out fine All we need is just a little patience Said sugar make it slow And we'll come together fine” – Guns n Roses: Patience Sage A nyomorúságos szerelem nélküli napoknak végleg befellegzett. Végre visszakaptam Tiffanyt, ami boldoggá tett, rögtön el is határoztam, hogy ezúttal mindent jobban csinálunk. Teljes összpontosítással törekedtem rá, hogy ne kövessük el ugyanazokat a hibákat. – Komolyan?! – biggyesztette az ajkait édesen, mikor megmondtam neki, hogy egyelőre fogjuk vissza magunkat. Minden téren. Először is nem telepedtem az életére, ahogy korábban megvádolt vele, próbáltam minden nap teret hagyni neki, hadd töltse az időt a barátnőivel meg ilyenek. Visszatartottam a romantikus megnyilvánulásokat, és a kigondolt bókok felét is lenyeltem, nehogy túl sok legyen neki. Komolyan nehéz volt távolságot tartani vele, de mindenképpen megérte, ezúttal minden tökéletes lesz. Ezt tudtam, így erre gyúrtam. – Ezt nem értem, Sage! – fordult hozzám, mikor nyíltan nemet mondtam arra, hogy nálam töltse az éjszakát. – Már nem kívánsz? Tiffet nem lehetett nem kívánni, de nem akartam elsietni semmit, ráadásul az ágyam még őrizte Lori emlékét, valahogy nem tűnt helyesnek, hogy Tiffanyval közösen használjuk. Legalábbis addig, amíg át nem tolom egy másik sarokba vagy ilyesmi. – Csak nem akarom elsietni – mondtam ezredszerre. – Nem emlékszel, mit mondtál régebben? – Régebben, kimondatlan, de közös megegyezéssel így neveztük a szakítás előtti időszakot. – Túl sok és túl szoros volt neked, nem akarom még egyszer így elcseszni. – De... jajj, Sage olyan hülye voltam! – bújt hozzám, és izgatóan a nyakamhoz dörzsölte a pici száját. – Meg tudod valaha bocsátani? – Nincs mit megbocsátanom – feleltem őszintén, eltelve boldog elégedettséggel. – Annyira megijedtem, mikor járni kezdtél Lorindával! Azt hittem, hogy már nem is szeretsz! – Szeretlek. Elhúzódott, hogy az arcomba nézzen, azt hittem, megismétli, amit mondtam, de csak csillogó szemmel nézett rám. – Végig szerettél? Egész idő alatt? Még amikor vele voltál, akkor is? – Nem válaszoltam, mert nem akartam igent mondani. Volt, hogy nem gondoltam Tiffre, de ez mégsem mondhattam neki. Szerencsére nem volt kíváncsi a válaszra, egészen beleélte magát az örömbe. – Annyira édes vagy, olyan jó, hogy megint együtt vagyunk!
Válasz helyett csak megcsókoltam. Igen, határozottan jó volt, még annak ellenére is, hogy tulajdonképpen senki, aki számított, nem örült neki. Először Rissa volt, aki olyan arcot vágott, mintha azt gondolná, valami nagy hülyeséget csináltam – de aztán mégis örült, mert látta rajtam, hogy ezt akartam –, a bátyáim megvádoltak, hogy úgy cserélgetem a barátnőket, mint mások az alsógatyát, aztán Cenzo jegyezte meg óvatosan Tiff nem az a szerény kislány, akinek gondolom. Ezt a legutolsót tudtam, ott voltam, mikor Tiffany a fölényét próbálgatta Lorin. Hallottam, miket mondott neki szemtől szemben, majd miket hordott össze róla a háta mögött. Bár tudtam, hogy Tiff csak féltékeny és haragtartó, azért elég durva volt. Azóta is egyszerűen képtelen leszállni a témáról. – De akkor őt nem is szeretted soha? – firtatta. – Nem akarok beszélni róla, oké? – Néha elég nehéz volt pártatlannak maradni, de ezt kellett tennem, Lori oldalára nem állhattam Tiff miatt, de Tiffnek sem adhattam soha igazat, mert majdnem mindenben tévedett Lorival kapcsolatban. A semlegesség tűnt részemről a legegyszerűbbnek. – Oké, de azért kicsit sajnálom őt, olyan kis szánalmas – sóhajtotta Tiff. Nem akartam, de mégis kicsúszott a kérdés. – Miről beszélsz? – Hát Lorindáról, butus! – túrt bele a hajamba. – Nem szívesen cserélnék vele, olyan kis gonosz voltál! Jó, nem tehetsz róla, nem haragudhat azért, mert ő szerelmes beléd, te meg nem vagy belé, igaz? Ezt nem lehet kikényszeríteni. – Lori szakított velem, nem én vele – próbáltam lezárni a témát. – Tényleg? Hogyhogy? Veszekedtetek? – Nem veszekedtünk, csak uh... elbeszélgettünk. Komolyan nem akartam erről beszélni Tiffel, főleg nem kidumálni a részleteket, de ő tovább erősködött. – Akkor sem értem, fülig szerelmes beléd, miért akart volna szakítani? – Pont azért, mert nem volt szerelmes belém – mondtam kelletlenül. – Lezártuk, mielőtt komolyabb lett volna, ő akarta így. – Tiff belekuncogott a nyakamba. – Jajj, olyan édes vagy, mikor nem veszed észre, ami az orrod előtt van! Nem volt szerelmes beléd? Minden nap majd kiesik a szeme úgy bámul, és látszik rajta, hogy majdnem elbőgi magát, mikor együtt lát minket. Komolyan nem vetted észre? Olyan kis szánalomra méltó, néha már-már bűntudatom van, amiért kibékültünk! – Ne legyen! – zártam le most már tényleg, és nem is gondoltam volna többet erre, ha Rissa nem szakít Lucával. Úgy alakult, hogy lemaradtam az egész Koichi megcsókolja a színpadon Rissát, amitől Luca kiakad, és ordít dologról – Tiff miatt, később mégis engem hibáztatott, hogy nem láthatta a „botrányt” –, így csak másod- illetve harmad- és negyedszájból értesülhettem róla. Senki nem tudta, hogy pontosan, miért történt az egész, mert Rissa és Luca is eltűntek. Elsősorban Rissát akartam megtalálni, de azért Luca sem jött volna rosszul, helyettük csak Loriba botlottam. Illetve ő belém, ugyanis engem keresett. – Rissa nincs valami jól, nem adnád oda a kocsikulcsaid, hogy hazavihessem? – hadarta. – Visszaérek mielőtt vége a délutáni óráidnak, így nem kell ellógnod. – Uh... nem, majd én hazaviszem – döntöttem el. – Hol van? – De tíz perc múlva kezdődnek az óráid! Add csak ide, tudok vezetni. – Nem érdekelnek az órák. Hol van Rissa? Mondd meg, aztán mehetsz te az óráidra. – Továbbra is a kezét nyújtotta felém a kulcsokért, de még mindig nem volt kedvem odaadni. – Sage, te már eleget hiányoztál, én meg... – Nehogy miattam dőljön meg a rekordod, ezt Rissa sem akarná – vágtam közbe élvezve, ahogy vörös lesz az arca. Rémlett, mennyire cikinek tartja, hogy még soha nem hiányzott egyetlen óráról sem. Tavaly még díjat is kapott érte. Azt hittem, feladja a vitát, de végül kicsit elmosolyodott. – Jó, akkor menjünk mindketten. De remélem, hogy nem azért csinálod, mert te is azok közé az előítéletes férfiak közé tartozol, akik azt hiszik, a nők nem tudnak vezetni! – Uh... nem. – Pedig ez majdnem így van. Tudnak, csak nem olyan jól, mint a férfiak. Loriról lerítt, hogy nem hisz nekem, ezért gyorsan hozzátettem. – Komolyan, vezetheted, amikor csak akarod! A tekintetén láttam, hogy ez rosszul jött ki, ugyanis nem sokat vagyunk együtt mostanában. A barátok leszünk dolognak, amit megbeszéltünk a szakításkor, már akkor lőttek, amikor kilépett az ajtómon. Fura lenne, ha vezetné a kocsimat. Épp mondtam volna valamit, de ő gyorsabban reagált. – Vigyázz, mert szavadon foglak! Menjünk akkor, Rissa a kocsidban vár. A hátsó ülésen fekszik, meg sem találtam volna, ha nem figyelek jobban. Elindultunk. – Sírt vagy csak rosszul érzi magát? – kérdeztem nem tudva, mire számítsak. – Nem sírt, csak olyan... hát, szerintem a legjobb lesz, ha hazamegy. Majd meglátod.
Rissa valóban nem sírt, a hátán feküdt a kocsi hátsó ülésén, és a karjával takarta el az arcát. Mikor kinyitottam az ajtót, felült, és kissé zavartan nézett rám. A szemei kicsit pirosak voltak, de nem síráspirosak, inkább olyanok, mint mikor nagyon megviseli valami. – Jól vagy? – Kérdőn néztem rá a válaszért, mert biztos voltam benne, abból mindent meg fogok tudni. – Jól. Apa nem fog örülni, ha mindketten ellógunk. – Hárman – mondta Lori, miközben beült hátra Rissa lábai mellé, kábé két centi helyre. – Még soha nem lógtam! – Nem muszáj jönnöd – felelte Rissa, de látszott rajta, hogy nem mondja komolyan, már a lábait is arrébb húzta, és nehézkesen felült. – Menjünk! – adta ki nekem az utasítást Lori, így beültem, és hazahajtottam. Próbáltam hallgatózni, miről beszélnek a lányok hátul, de nem sokat értettem, nyilván nem az én fülemnek szánták a dolgot. Rissa sokat beszélt, Lori kevesebbet, viszont az ő arcáról könnyebb volt olvasni. Leplezetlenül fel volt háborodva. – Mi történt? – kérdeztem meg Rissát, mikor kiszálltunk. – Szakítottunk Lucával – válaszolta. – Ezúttal végleg. Abban, ahogy ezt mondta, tényleg volt valami nagyon végleges, Rissa teljesen komolyan gondolta, sokkal elszántabban hangzott, mint korábban, mikor csak a düh és a sértettség beszélt belőle. Most is sértett volt, de inkább mondtam volna szomorúnak és talán megtörtnek is, amitől ellenállhatatlan késztetést éreztem Luca felkeresésére. Elnyomtam magamban a primitív Norwood géneket, amik arra sarkalltak, hogy vadásszak le és nyuvasszak meg minden hímet, aki bántja a családunk nőtagjait, és lassan besétáltam a házba Rissa és Lori után. Nem számítottam rá, hogy mindkét szülőnk otthon van abban az időpontban, de így volt, és naná, hogy nem örültek. Sőt, apa majdnem visszaküldött a suliba, csakhogy az kivételezés lett volna – ugyanis Rissát simán felengedte a szobájába Lorival –, így végül maradhattam otthon. – Sage be fogja pótolni, ugye? – nézett rám anya mosolyogva. A szemébe nézve megállapítottam, hogy fáradtnak látszik, arra gondoltam, nyilván megint egész éjjel fent maradt komponálni vagy ilyesmi. – Kész férfi már, el tudja dönteni, mi a jó neki – fordult apához. Figyeltem apát, aki mintha mondani akart volna valamit, de aztán ráhagyta anyára. Igen, férfi vagyok, de azért nem annyira, hogy ne nyomjak egy csókot anya arcára, mielőtt felmegyek a szobámba. Ellenálltam az újabb kísértésnek, és nem kezdtem el hallgatózni Rissa szobájánál – elég hangosan beszéltek ahhoz, hogy akár hallhassam is, ha megtorpanok az ajtó előtt –, helyette inkább visszavonultam, és bekapcsolva egy kis Avenged Sevenfoldot háttérzenének, élveztem a csendet és a semmittevést. Eszembe sem jutott értesíteni Tiffanyt, hol vagyok, amíg fel nem hívott. – Sage, hol a fenében vagy?! – kérte számon dühösen. Végiggondolva emlékeztem rá, hogy az egyik barátnőjével szervezett programot délutánra, így nem volt szüksége rá, hogy elvigyem haza. – És kivel?! Ne próbálj meg átverni! Tudom, hogy Lorindával mentél el, többen láttak titeket! Felröhögtem. – Igen, Tiff Lorival jöttem el, és akkor mi van? – Kockázatos játék volt, mert ha Tiffany felhúzza magát, talán rögtön kidob, de emlékeztettem magam a másik emlegetett hiányosságunkra. Panaszkodtál, hogy nem vagyunk elég izgalmasak, hát ezt kapd ki! – Akkor mi van? – ismételte jegesen. – Ezt komolyan kérdezed?! Te az én pasim vagy, hová mászkálsz suliidőben azzal a kis ribanccal?! – Hé! – Oké, ez a játék mégsem volt olyan jó ötlet. – Rissa is velünk volt, ne húzd fel magad! Csak szórakozok veled, Tiff! Döbbent csend fogadott a másik oldalon, mintha erre számított volna a legkevésbé, aztán már abból a kis lélegzetből, amit vett, tudtam, hogy nem szúrtam el. – Jajj, édesem, miért ijesztgetsz? Miért nem mondtad azonnal? Olyan gonosz vagy! – Féltékeny voltál? – Nem! – tagadta le. – Tényleg? – ugrattam. – Tényleg! Miért lennék féltékeny egy olyan tramplira, Sage? Mármint az a lány nem olyan ronda, de azért azt neked is el kell ismerned, hogy nem vagyunk egy súlycsoport. Te meg nem lehetsz olyan hülye, hogy megcsalsz vele, nem? – Ne mondj ilyeneket! – kértem. – Soha nem csalnálak meg. – Akkor te meg ne csináld ezt velem! Miért nem szóltál, hogy elmész? El sem köszöntél! Eltartott egy ideig, amíg megbékítettem Tiffet, közben elhatároztam azt is, hogy meglepem majd valamivel kárpótlásul, amiért az „érzéseivel játszottam”, de tíz perccel később, mikor leugrottam a konyhába egy szendvicsért, meggondoltam magam. Nem, pont az ilyen meglepetések akasztják ki őt. Ki sem élvezhettem a Norwood féle szendvicsemet, amikor Rissa és Lori utánam jöttek. – Sage, haza tudod vinni Lorit? – kérdezte Rissa, és elhúzta előlem az épphogy megkezdett szendvicset.
– Nem kell, hagyd csak enni! – legyintett Lori, miközben Rissa fogott egy kést, és levágta a kenyértorony azon felét, amibe még nem haraptam bele. – Busszal is hazatalálok. – Elviszlek – mondtam, visszaszerezve a megcsonkított kajámat. Eltekintettem attól, hogy megmondjam Rissának, csináljon sajátot, úgyis azt mondaná, hogy amit ő csinál, az nem olyan finom. – Komolyan, jó a busz – rázta meg a fejét Lori. – Ne hülyéskedj! – Bár hozzá beszéltem, Lori kerülte a tekintetem, inkább Rissát figyelte, aki épp majonézt nyalt le az ujjáról. Mivel nem gondoltam, hogy ez annyira vonzó látvány számára, arra jutottam, hogy nem szívesen néz rám. – Messze a buszmegálló, elviszlek, úgyis még van valami dolgom arrafelé. – Nem volt, de Lori így meggyőzhetőbb lett. Betömtem a számba a szendvics maradékát. – Menjünk! Kicsit elszámítottam magam, így az utolsó szóból semmit nem lehetett érteni, ráadásul egy áruló sajtdarab is lezúgott a konyhakőre. – Akkora disznó vagy! – csóválta a fejét Rissa, de Lori felnevetett. Ezután kicsit oldottabb lehetett volna, de hamar visszatért a szótlanságba, aminek nem örültem, eléggé kínos volt, mikor feszeng. A kocsiban is csak kifelé bámult, így kibukott belőlem a kérdés. – És hogy vagytok Karllal? – Nem sokat tudtam róluk, csak azt, hogy a srác hívogatja meg randiznak. Lori hitetlenkedő pillantást vetett rám. – Titok, vagy mi? – Nem, csak nem akarok veled beszélni róla – felelte. Nem volt elutasító, csak őszinte. Belegondolva, lehet, hogy furcsa volt szóba hozni, de rohadtul érdekelt a válasz, így nem adtam fel. – Abban maradtunk, barátok leszünk, nem? – kérdeztem. Lori sóhajtott. – De, oké! – Újabb mély levegőt vett. – Röviden: sehogy. Nem vagyunk együtt. – Hogyhogy? – Olyan látványosan kerülte a tekintetem, hogy könnyebben észre sem vehettem volna, pedig még vezettem is közben. – Csak nem ment. Megbeszéltük, hogy hanyagoljuk a dolgot. – Ezt nem vágtam. – Uh... miért? Valami baj van vele? Bunkó volt vagy ilyesmi? – Nem, Karl rendes – motyogta. – Csak... – Csak? – Most mi ez, kihallgatás? – mosolyodott el, de inkább zavartan, mint szívből. – Csak nem, és kész. – Nem kihallgatás, csak érdekel – mondtam egy-két másodperc múlva. – Mert uh... törődöm veled, Lori, ez csak nem olyan gáz. Hitetlenkedve nézett rám. Megint. – Mert törődsz velem? – ismételte. – Értem! Figyelj, nem kell ezt csinálnod, tudom, hogy ciki, de majd elmúlik. Ezért nem gondoltam, hogy jó ötlet, ha hazaviszel! Ennek nem sok értelme volt. – Oké, te most miről beszélsz? Mi ciki? – Úgy váltott vörösbe az arca, hogy lerítt róla, ez neki most tényleg kínos, de még mindig nem értettem, miről van szó. Csak egy valamire tudtam gondolni. – Köze van hozzám? Miattam nem működik Karllal? – Sage, komolyan, nem jegelhetnénk ezt a témát? Mit érdekel annyira Karl? – Beismerem, talán nem érdekelt volna annyira, ha Lori nem lesz ennyire titkolózó miatta. Mi van azzal a sráccal? – Karlnak valami problémája van velem, és azért nem tudtatok... – Jól van, ha elmondom, megígéred, hogy nem érted félre, és nem kezdesz el még több hülyeséget összehordani? – szusszant fel türelmetlenül. – Megígérem – vigyorogtam rá ártatlanul, de nem nézett rám, ami azt illeti megint kifelé bámészkodott. – Karl nem akar tőlem semmit, amíg nem vagyok túl rajtad. Ennyi az egész, nem a te hibád. Beugrott Tiff, amint azzal nyaggat, hogy Lori szerelmes belém, és egy pillanatra még a vezetésről is elfeledkeztem. Nem, kizárt, hogy az legyen, hiszen ő szakított! – Mit értesz azon, hogy uh... nem vagy túl rajtam? – Azt, amit jelent. Mindegy, Karl mondta, hogy amíg én beléd vagyok... A lényeg, hogy adott időt, amíg kilábalok ebből, még az is lehet, hogy később megpróbáljuk. Szóval semmi köze hozzád, ne legyél paranoiás! – De... – Nem tagadom, ez betett nekem, mert mindegy hogyan forgattam Lori szavait, mindig ugyanaz lett az eredmény. – Nem értem, miből kell kilábalnod? Én... uh, belőlem? Mert ez úgy hangzik, mintha még akarnál tőlem valamit. Kényszerítettem magam, hogy lassítsak, mert annyira bámultam Lorit, hogy az már szabályosan balesetveszélyes volt. Jobb lett volna, ha rám néz, mert így csak a haját és a nyakát láttam, abból meg nem sokat tudtam leolvasni. Amikor végre visszapillantott rám, tisztán láttam, hogy feldúlt. – Nem akarok tőled semmit, Sage! Mondtam, hogy ne értsd félre! Én csak... nem kell törődnöd velem. Tök jól megvagyok. Még jobban megleszek, ha nem kérdezgetsz az érzéseimről! Az érzéseiről? Miért most arról kérdezgetek? – Milyen érzéseidről? – Nem válaszolt. Lassan már az agyamra ment a feszültség. – Lori, te szakítottál velem! Azt mondtad, ami kettőnk közt volt az nem komoly, és hogy jobb, ha ott abbahagyjuk! – Nem vagyok hülye, ezt mondta!
– Tudom, hogy ezt mondtam. Ne legyél dühös! – Nem vagyok dühös! – mordultam fel. Oké, dühös voltam, és frusztrált, de ezt akkor sem értettem. – Csak mondd meg az igazat! – Milyen igazat? – mormolta. – Túlreagálod az egészet... – Nem reagálom túl, ha azt állítod, hogy... uh, nem is tudom, mit állítasz! Érzéseid vannak irántam? Romantikusak? Rápillantottam a válaszért, a vörös arcával és az őszinte tekintetével találtam szembe magam. – Min változtat ez? Továbbléptél, együtt vagy Tiffanyval, nem látom értelmét, hogy... – Nem, nem látod értelmét! – vágtam közbe. – Nem elég logikus neked, vagy mi? Elég volt ebből, Lori! Te is továbbléptél, ezt mondtad nekem, ahogy azt is, hogy legyek Tiffanyval! Ne hibáztass, ha... – De nekem eszemben sem volt hibáztatni téged! – csattant fel. – Tudom, hogy boldog vagy, és örülök neki! Te kezdtél el vallatni, mintha nem lenne tökmindegy, mi van velem! – Mert nem tökmindegy! Érdekel, mi van veled, pont ezért kérdezem, erre te jössz azzal, hogy... mintha belém lennél zúgva, vagy mi. Rám nézett, úgy nézett, hogy abból kiolvashattam a választ. – Igen? – kérdeztem szarul érezve magam. – Mi igen? Hogy szerelmes vagyok beléd, Sage? Miért érdekel? Te csak törődj a magad dolgával, én is törődök az enyémmel, mindenki boldog! – Hazugság! A vezetés kezdett nagyon bonyolult lenni, meg kellett volna állnom, de nem tettem, mert az volt az egyedüli dolog, amit még értettem. Lorit nem, egyáltalán nem. Szerelmes belém? Mióta? És hogy lenne már? – Ezt nem mondod komolyan, ugye? – kérdeztem végül. Lori bizalmatlanul nézett rám, mintha nem lenne biztos benne, mit kérdezek. A szemei fénylettek, mintha könnyeket igyekezne visszafojtani, de ebben nem voltam biztos. – Szerelmes vagy belém? Most? – Most inkább dühös vagyok... – Lori... – Igen! Az vagyok! – emelte fel a fejét. Határozottan könnyek voltak. – Most jön az, hogy te nem tudtad? Azt fogod mondani, hogy sajnálod, de te mindig is Tiffanyt szeretted? Megkérsz, hogy próbáljak meg továbblépni rajtad? Mert ezeket mind tudom, és csinálom is! Nem mondtam semmit, mert durván le voltam sokkolva. Szerelmes? Amit éreztem az elég szar érzés volt ahhoz, hogy el akarjam tűntetni, főleg, hogy Lori mellettem némán törölgette a szemét, majd kifújta az orrát is. Szerelmes belém? De hogy a fenébe? – Figyelj, én sajnálom... uh, tényleg nem tudtam... – Lefeküdtem veled, mégis mit gondoltál? – szipogta, de nem vádlón, inkább úgy, mint aki nem érti, miért nem láttam. Hirtelen én sem értettem, mármint fel sem merült bennem... – De hát te szakítottál velem! Miért? – néztem rá óvatosan, még mindig erősen koncentrálva a vezetésre. Elég közel voltunk már Loriék házához, nem tudtam, mi lesz, ha megállok, és már nem kell azzal törődnöm, hogy menjen a kocsi. Mit fogok még érezni? – Fontos ez? – kérdezte. – Igen! – vágtam rá. – Először is, mert csak kihasználtál a Saluce miatt... – De én nem... – Tudom, hogy nem akartad azt csinálni, és nem is úgy gondoltad, de attól még olyan érzés volt. Sose voltál őszinte velem, ezt nem tagadhatod le! Azóta már sokszor végiggondoltam. Ahogy azt is, hogy látnom kellett volna, hogy még mindig Tiffanyt szereted, és nekem nem lett volna szabad beléd szeretnem... – De... – Erről meg nem tehetsz, tudom! Te akartad hallani! Most mégse akarod? Akartam? Nem tudtam volna őszintén azt mondani, hogy nem, mert akartam, még annak ellenére is, hogy rohadtul nem kellett volna. – De, akarom – ismertem el halkan. – Hát... ennyi – mondta vékony hangon. – Ez a kettő volt, főként az utóbbi. Megérkeztünk Loriék háza elé, leparkoltam, elengedtem a váltót, és frusztráltan beletúrtam a hajamba. – Nem értelek, Lori! Nem szakítottam volna veled! Én komolyan gondoltam, hogy... – Megpróbálsz kiszeretni Tiffanyból? Ezt is megértettem! De szerinted milyen érzés volt azt lesni, mikor gondolsz épp rá? Figyeltelek egy héten keresztül, mielőtt szakítottunk, és tudod, mit láttam? Ő neked a középpont, bármerre is ment, te utánafordultál és bámultad, mintha hozzá fogható lányt nem is ismernél. Nézd már az én szemszögemből! Miben kellett volna reménykednem? – El kellett volna mondanod! – vágtam rá. – Ha tudom, hogy mi jár a fejedben... – Akkor mi lett volna? Letagadod, hogy Tiffanyt akarod? Tudod, mit? Lehet, hogy bejött volna! De nem tettél semmit, mostanra pedig bebizonyosodott, hogy igazam van! Hiszen vele vagy!
– Te erősködtél, hogy vissza akar jönni hozzám! – vesztettem el a türelmem. – Még az arcomba dörgölted Karlt is! – Hát hazudtam! Karlt azután hívtam randira, hogy láttalak csókolózni titeket! És igen, erősködtem, mert nem tudtam elviselni, hogy olyan búskomor képpel járkálsz a suliban! Ha nem szólok, még most sem léptél volna semmit! Ez elhallgattatott. Mi? Annyira szeret, hogy újra össze akart hozni Tiffanyval? Ezt mondta volna? Mert ennek így nincs értelme. – Ez a te legnagyobb hibád, soha nem teszel semmit, csak vársz és vársz! Remélem, hogy soha, semmi nem lesz neked túl későn! – Kinyitotta az ajtót, és miközben kiszállt, az orra alatt motyogott. – Hagyjuk, csak felejtsd el, amit mondtam! Nem is értem, miért akartad tudni. Én sem értettem, figyeltem, ahogy visszafordulva lehajol, hogy a szemembe tudjon nézni. – Ha lehet, ez most maradjon köztünk. Ne legyen belőle Saluce ügy, kérlek! Belenéztem a szemébe, hogy megmondjam, sosem tennék ilyet, de nem várta meg, elkapta a tekintetét, és felegyenesedve becsapta a kocsiajtót. Miközben figyeltem, ahogy hátra sem nézve bemegy a házba, eszembe jutott az a mondat, ami a szakítás előtt hagyta el a száját, és amit durván félbeszakítottam. Te sem akarnád, hogy veled maradjak, ha valaki másba lennék szerelmes, ezt mondta. Ennek tényleg nincs értelme!
16. Csókok „It's nice to know that you were there Thanks for acting like you cared And making me feel like I was the only one It's nice to know we had it all Thanks for watching as I fall” – Avril Lavigne: My Happy Ending Lori – Elhatároztam, hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor kisírom a szemem Sage után. Amit csináltam az már több mint szánalmas, ezt nemhogy Sage, egyetlen pasi sem érdemelte. Méghogy nem tudta, hogy szerelmes vagyok belé! Ennyire vak nem lehetett! Egyszerűen nem érdekelte, hiába is áltatom magam olyan gondolatokkal, hogy Sage kedves és törődő, végső soron ugyanolyan, mint Luca! Hogy nem vettem észre eddig! – Azért ez egy kicsit túlzás – jegyezte meg Meredith halkan, és a fenébe is, igaza volt. Csak jól esett Sage-et hibáztatni, nem akartam magamat okolni. Még előttem volt az arca, ahogy rájött, szerelmes vagyok belé, én meg azon kezdtem gondolkodni, hogy talán tényleg hibáztam, amikor elengedtem. Mi van, ha tényleg velem maradt volna lemondva Tiffanyról? Ugyanakkor én nem tettem boldoggá, ez biztos. Velem sosem volt olyan, mint vele. Nem kellett volna elmondanom, hogy szeretem! Most biztosan bűntudata van, és bár elvileg boldog, hiszen ott van neki Tiffany, mégis zavart, hogy talán egy kicsit emészti magát miattam. Majdnem jobban zavart, mint az, hogy én totálisan a padlón vagyok, ami ha belegondolok, borzasztóan nevetséges. Nem is akartam belegondolni, főleg azután, mit mondtam ki hangosan. – Jó, de akkor sem sírok többet! – szögeztem le. – Ez teljesíthető – bólintott rá, és tovább tolta a bevásárlókocsiját. Apám megígérte neki, hogy elmegy vele bevásárolni, de az utolsó pillanatban lemondta, így Meredith engem hívott fel, ráérek-e. Mivel jócskán ráértem (egyetlen barátnőm, Rissa kicsit maga alatt volt, programok kilőve), azonnal igent mondtam, addig sem kellett otthon emésztenem magam azon, milyen hülye vagyok. Elmondani Sage-nek, hogy szerelmes vagyok belé a lehető leghülyébb ötlet volt! Csakhogy akkor, amikor kérdezte, képtelen voltam újra hazudni neki. – Hazudnom kellett volna neki, mikor kérdezte? Vagy kitalálni valami történetet? Esetleg egy féligazság is jobb lett volna, mint ez? – kérdezgettem Meredith-et, de nem tudott konstruktívan hozzászólni, így tanácstalan maradtam. Végül is az utóhatás annyira nem volt kellemetlen, még aznap délután újra találkoztam Sage-dzsel, amikor az Aranyrögbe mentünk (Rissa ötlete volt, az éneklés kicsit jobb kedve derítette) de egyikünk sem említette az alig pár órával korábbi vallomásomat. Habár Sage kerülte a tekintetem, nem volt vészes, úgyhogy arra gondoltam, talán csak felfújtam az egészet. Mármint neki nyilván nem olyan nagy ügy, nem? – Az igazat mondtad – döntötte el Meredith, és bedobott a kocsiba néhány doboz vajas kekszet. – Ez mindenképpen dicséretes, és legalább nem mondhatja, hogy félreértettétek egymást. Talán most átgondolja a dolgokat, és rájön, milyen különleges lány vagy. – Biztosan – nevettem el magam keserűen. – Tudom, hogy én más vagyok, mint Tiffany, lehet, hogy sok szempontból, amik inkább nekem fontosak még jobb is, de Sage-nek ő kell, ez nem olyasmi, amit átgondolhat. Vele annyira másképp bánik, ha látnád... Sóhajtottam, amit rögtön megbántam, mert untam már, hogy átlag minden ötödik percben újra meg kell fogadnom, hogy kiverem a fejemből. Meglehetősen fáradságos volt. – Hogy másképp? – kérdezte Meredith, mire csak kibukott belőlem. – Tegnapelőtt láttam, hogy szedett neki valami virágot az udvarban – kezdtem. Ez tökre hülyén hangzott, így gyorsan folytattam. – Állandóan kedveskedik neki valamivel, megérinti, mintha attól félne, hogy hirtelen eltűnik... Tavaly küldött neki zenét az iskolarádióban, néha csokit vagy egy szál rózsát hozott neki, vacsorát főzött, hogy megünnepeljék a féléves évfordulójukat – soroltam. Meredith arcán feltűnt a tipikus milyen édes fiú lehet kifejezés, amit kérdő tekintetemre gyorsan eltüntetett. – Nem az ajándékokat irigylem, hanem azt a nagy figyelmet, amit fordít rá. Tudod, amíg együtt voltunk, én soha nem kaptam semmit tőle, de... Amikor láttam, hogy leszedi azt a virágot neki, a fenébe, még csak nem is virág volt, hanem valami gaz, úgy éreztem, megszakad a szívem! Tudom, hogy majd elmúlik – tettem a végére. – De egyelőre olyan, mintha... egyszerűen nem tudom annyira elfoglalni magam, hogy ne jusson eszembe. – Megértem – bólogatott Meredith. – Megmondjam, mit csinálj? Randizz másokkal. Nem kell komolynak lennie, még csak nem is kell, hogy kedveld őket, csak mozdulj ki. Nem bántásból mondom, de az nem fog segíteni, ha velem töltöd minden idődet. Szombat van, ne mondd, hogy nincs egyetlen buli sem, ahová meghívtak.
Régi Lorit senki nem hívta volna sehová, de újdonsült népszerűségfélémhez jártak az értesítések minden buliról. Megerőltettem az agyam, és felrémlett Shawn, aki említett valamit. – Ki az a Shawn? – hámozta ki a nevét Meredith a motyogásomból. Gyorsan elmondtam, mire szinte rám parancsolt, hogy hívjam fel mihamarabb, nehogy lemaradjak a partiról. Régi Lorinak még a száma sem lett volna meg egy ilyen népszerű srácnak, most meg csak ki kellett keresnem a mobilomból. Pontosan Sage neve alatt volt, ami még nagyobb löketet adott az elhatározásomnak. Igenis felhívom Shawnt! – Lorinda! – szólt bele egész lelkesen, mintha nem is az első, hanem a milliomodik alkalom lenne, hogy mobilon beszélünk. – Szia, azt akarom kérdezni, hogy az a buli, amiről beszéltél... – Nem, te sem hozhatsz énekeseket, megmondtam, hogy az én bulimon tilos énekelni! – Csak a címet szerettem volna elkérni – mondtam. – Bár Rissát és Karl hívtam volna magammal, de ha nem jöhetnek, akkor én sem megyek. – Ne már, el kell jönnöd! – győzködött, mintha nélkülem nem is lenne parti, gyorsan ledarálta a címet is. – Hozhatom Rissát és Karlt? – tettem még egy próbát. Türelmetlen morgást hallatott. – Jól van, de nincs éneklés, mondd meg nekik. Különösen a csajnak! A végén még megvádolnak részrehajlással! – Már így is megvádoltak, nem? – mosolyodtam el. Ez történetesen egy nevetséges dolog volt, akárhányszor mi, zsűritagok szóba álltunk az egyik versenyzővel, máris elindultak a vádaskodásokat. Megmondták, hogy ezeket hagyjuk figyelmen kívül (hiszen azt mégsem tehetjük, hogy nem beszélünk senkivel a suliban), de azért mindig mindenki figyelte, mit csinálunk. El lehet képzelni, milyen pillantásokat kaptam anno Sage vagy Rissa miatt. – Nyugi, nem fognak énekelni. – Jól van, hétkor kezdünk nálam, aztán majd meglátjuk. – Na, látod, milyen egyszerű volt! – lelkendezett Meredith, miután eltettem a mobilom. – Mit veszel fel? Meredith nagyjából úgy gondolkozott, mint Alicia, legalábbis a bulik terén, így ragaszkodott hozzá, hogy öltözzek fel bulisan. Nekem rövid úton elment a kedvem a partitól, mert Rissa nem akart jönni, így csak ketten mentünk Karllal (sajnos őt előbb kérdeztem meg, mint Rissát, már nem volt mit tenni). Értem jött kocsival, és a Shawn házához vezető úton végig engem figyelt. A partilány külsőm lapos szandálból, szoros, fekete nadrágból, és Meredith egyik topjából állt, amit rám tukmált, mert szerinte túl kihívó. Mármint neki az ő korában, nekem még megfelel. – Egyszer vagy tizenhét éves, és pasizni mész! – győzködött, amikor a tükörben kétkedve nézegettem a melleimet. A top nem volt túl kivágott, de a melleim így is olyan hangsúlyt kaptak... Valóban úgy néztem ki, mint aki kész felszedni az első pasit, holott ez még mindig nem állt szándékomban. – Miért? – kérdezte Meredith. – Ha jól érzed magad, az még nem a világ vége. Táncolsz valakivel, csókolóztok, ha pedig túl messzire megy, lekoptatod. Vagy ha akarod, akár elmehettek a végsőkig is, ettől még nem leszel rosszabb ember. Csak csináld, amit akarsz, Lorinda. Így hát úgy néztem Karlra, mint lehetséges jelöltre mindehhez. Nem, lefeküdni határozottan nem akartam vele, de miért ne táncolhatnánk? Miért ne hagyjam, hogy megcsókoljon, ha ahhoz van kedve? Vagy talán a mellemet akarja majd megfogni? Ha nem tetszene neki, nem bámulná, nem igaz? Shawn házában kiderült, hogy egyiket sem szándékozik tenni. Rendben van, hogy megbeszéltük, barátok leszünk egy darabig, de ez nem jelentette, hogy csak leülünk és beszélgetünk egy csomó olyan emberrel, akit nem is ismerek. Pontosan ezért nem bírtam a híres embereket, nem lehetett levakarni róluk a tömeget. Két lány – ráadásul együtt! – még be is próbálkoztak Karlnál, ekkor döntöttem el, hogy nekem ebből elég volt. Szerintem Karl észre sem vette, hogy leléptem. Korai lett volna hazaindulni, így gondoltam szétnézek a házban. Shawn szüleiről lerítt, hogy nem keresnek keveset, és hogy istenítik az egyetlen fiúkat. Volt egy egész fal mindenféle érmekkel, oklevelekkel meg kupákkal. Néhány fényképen Shawn még egészen kicsit volt, szélesen mosolyogva tartotta fel az épp megnyert trófeát. – Látom, lenyűgöz a dicsőségfalam! – ijesztett halálra a fal főszereplője. Ahol álltam, nem volt olyan hangos a zene, de Shawn még mindig hangerőtúlordító üzemmódban csevegett. Szerencsére észbe kapott, és lehalkította magát. – Fogadjunk, hogy neked is van egy, tele tanulmányi elismerésekkel. – Nincs – ráztam meg a fejem, mert bár volt pár ilyesmim, nem szerettem közszemlére tenni. – De ez elég klassz, gratulálok! Csak vállat vont, mint akit nem érdekel különösebben, hogy ő a legmenőbb sportolók egyike a suliban. Furcsának tűnt, hogy nem olyan felfújt hólyag, mint Toby volt, aki szinte minden nap előjött a sportteljesítményével, meg ilyenek. Ha nem ismertem volna Lynn történetét Shawnról, azt mondtam volna, hogy egy rendes srác. – Jól látom, hogy nem érzed a bulihangulatot? – vigyorgott rám, majd választ sem várva megfordult. – Kövess, az én partimon senki sem unatkozik! – Hová?
– Fogadjunk, hogy meg tudlak tanítani valamire, amit még nem tudsz! – Inkább ne fogadjunk, elhiszem. – Erre nevetett. Jobb ötletem nem lévén mentem utána. Egy nagy konyhában kötöttünk ki, ahol Shawn tálcát és egy nagy kést vett elő. – Az meg mire kell? – kérdeztem értetlenül (valamiért arra gondoltam, szendvicset akar csinálni nekem), de ő csak sejtelmes mosolyra húzta a száját. Sótartót és lime-ot rakott a tálcára, az utóbbit elkezdte felszeletelni. – Tequilát akarsz itatni velem? – Na, elrontod a meglepetést! – intett a késsel. – De igen, gondoltam megtanítalak, hogyan kell. Vagy már szakértő vagy? Hitetlenkedve néztem, ahogy poharakat és egy üveg italt is tesz a tálcára. – Eddig csak filmben láttam ilyet – ismertem be. – Kövess! – ismételte, és a tálcával kifelé indult. Mentem utána. Egy csendes sarokban kötöttünk ki egy kis kanapén, ami előtt üvegasztal állt, erre tette le Shawn a tálcát. – Kezdhetjük! – dörzsölte össze a kezeit, miután mindent sorba rakott az asztalon. Két poharat megtöltött tequilával, a sótartót és a lime-szeleteket elém tolta. – Figyelj engem! Stílusosan megnyalta a kézfejét, mielőtt sót szórt rá, hogy „tapadjon”, aztán lenyalta a sót, ledöntötte a piát, és bekapott egy szelet lime-ot. Jól láthatóan büszke volt magára. – Te jössz! Gondoltam, egyszer vagyok tizenhét éves, nyaltam, szórtam, megint nyaltam, és megittam a tequilát, ahogy Shawn, csakhogy én kis híján visszaöklendeztem az egészet, olyan borzalmas volt. Shawn résen volt, és lime-ot nyomott az ajkaim közé. A fogaimmal kipréseltem egy kis levet, és lenyeltem az undorító ízre. – Na? – vigyorgott Shawn. Végiggondoltam a választ, miközben a lime-ot rágcsáltam. – Ez volt a legrosszabb dolog, amit valaha ittam – döntöttem el. Shawn nevetett. – Tudom, hogy akarsz még egyet! – mondta csúfolódva. Nem akartam. Vagy mégis? – De csak egyet – kötöttem ki, közben ő már töltött is. – A szívfájdalmakra – bólintott. Ittunk még a szakításokra (ő is most szakított a barátnőjével), az új reményekre, és a szexi lányokra, akik a mutató és hüvelykujjuk közötti területről szopogatják le a sót, mert az olyan vadító állítólag (és Shawn rávett, hogy én is csináljam). Egész jól elvoltunk ketten, hamar ellazultam, és hallgattam Shawn poénos történeteit, az egyik épp Tobyról szólt, aki állítólag olyan részeg volt, hogy belepisilt valakinek a fagyasztószekrényébe. – Ez nem vicces – mondtam, de nevettem, mert Shawn olyan jól tudta utánozni Toby bamba képét. – Undorító! – Az – értett egyet vidáman, átkarolva a vállam. – Nem is értem, hogy tudtál vele járni. Egy igazi pöcsfej! Vállat vontam, nem tudva mire vélni ezt az átkarolást. – Értett hozzá, hogy kedvesnek tettese magát – mormoltam. – De te okosabb vagy annál, nem? Ilyen édes lányoknak nem szabadna baromarcúakkal lógni! Nem ittam eleget ahhoz, hogy ne furcsálljam, Shawn viselkedését. Édes lány, ez lennék én? – Te most flörtölsz velem, vagy mi? – kérdeztem meg. Szélesebb lett a mosolya, kilátszottak a fogai is, én meg elámultam, milyen szépek. Mármint a fogai. – Próbálok. Probléma? – Nem – vágtam rá rögtön. – De miért velem? Egy csomó másik lány van itt, akik jobban örülnének neki. – Áú! – mondta, mire realizálódott bennem, hogy ez rosszul jött ki. Magyarázkodtam volna, de Shawn megmondta, miért én. – Téged kedvellek. Már mikor randira hívtad Karlt, akkor is azt gondoltam, van valami ebben a lányban... – Ez egy béna szöveg! – nevettem el magam. – De igaz! – felelte rögtön. Ez elhallgatott, és csak néztem rá. Helyes volt, és kedves velem. Pont olyan srác, akiről Meredith beszélt, akivel jól érezhetem magam. Rápillantott az ajkaimra, és közelebb hajolt. – Mindenki néz! – bukott ki belőlem kicsit bepánikolva. – Senki nem néz – felelte le sem véve rólam a szemét. A követező ellenérv az lett volna, hogy ő nem Sage, de ezt nem mondhattam, mert azért voltam itt, hogy elfelejtsem őt. Shawn a két kezébe fogta az arcomat, és gyengéden felfelé emelte. A tenyerének lime illata volt, ami nem is tűnt kellemetlennek. És szép kék szemei voltak, amik az elfogyasztott tequila ellenére sem tűntek zavarosnak. Megadtam magam, mikor lehunytam a szemem, közelebb hajolt, és megcsókolt. Meglepetésemre nem volt a világmindenség legrosszabb csókja, még viszonozni sem esett nehezemre. Shawn gyengéden tartotta
az arcomat, most már csak fél kézzel, a másikat hagyta kalandozni a csípőmön, és az oldalamon. Jó érzés volt, egyszerűen csak nem az, ami nekem kellett. Eltoltam magamtól Shawnt. Ő nem is próbált erősködni, bár némileg csalódottnak tűnt. – Ez Sage Norwood miatt van? – kérdezte. Szomorúan megráztam a fejem. Shawn tévedett, egy csomóan figyeltek minket, főként lányok. – Csak tényleg nem állok még készen – mormoltam, remélve, hogy a közönségünk nem hallja. Ezt igazán nem értettem, mi értelme van másokat bámulni, főleg ilyen pillanatban? – És egy olyan srácot kerestem, akivel csak szórakozni lehet, kapcsolatot semmiképp nem akarnék. Ez nem lenne tisztességes veled. Főleg nem Lynnel. – Ha csak szórakozni akarsz, nekem az is... Hé, mi köze van ehhez hozzá?! – esett le neki, mi csúszott ki a számon. – Semmi – visszakoztam. – Csak ti nem vagytok jóban, ő meg a barátom... Gyanakodva nézett rám, mintha összeálltam volna a legádázabb ellenségével, ami azért volt érdekes, mert bár nem ismertem olyan régóta Lynnt, tudtam, hogy ugyanígy nézne rám. – Te eltitkolsz előlem valamit! – mondta, mintha legalábbis kötelességem volna minden titkomról beszámolni neki. – Mi köze ennek hozzá, mi? Csak mert ő nem akart járni velem, megtiltaná a barátainak is? – Nem, pont az, hogy ő akart – mondtam értetlenül. Miről beszél? – Hülyeség volt ez a csók is, nem fog jólesni neki, ha megtudja. – Ő akart? – ismételte Shawn. – Szerintem te félre vagy informálva. – Miért szerinted hogy volt? – kérdeztem, mire elmondta. Aztán én is elmondtam, azt a verziót, amit én tudok, a csókot pedig teljesen elfelejtettük. * „I gotta find my place I wanna hear my sound Don't care about all the pain in front of me Cause i'm just trying to be happy” – Leona Lewis: Happy Rissa Úgy éreztem magam, mint egy rongy, amit nem csavartak ki elég alaposan. Még az ágyból sem volt kedvem kikelni, így csak bámultam az ablakon beszökő napsugarakat, és azon tűnődtem, miért ne maradhatnék egész nap a szobámban. Épp azt próbáltam eldönteni, próbáljak-e aludni egy keveset, amikor kiabálás hangjai ütötték meg a fülem. Máskor nagyban tettem volna rá, hiszen amennyi srác a házunkban tanyázik, az ilyenek mindennaposak, de ez az ordítozás kifejezetten lánytól származott, és határozottan nem a mi házunkból szűrődött ki. Carla hangja volt. Úgy, ahogy voltam, kiugrottam az ágyamból, és átrohantam a bátyáim közös szobájába. Kis híján átzúgtam Bradleyn, aki a földön aludt egy hálózsákban – és meg sem érezte, hogy alaposan belerúgtam –, aztán megkerülve az ágyat, amiben Dylan aludt, óvatosan Tony ágyára térdeltem, és kinyitottam az ablakot. – ... mert ilyet nem titkolunk el egymás elől, azért! – visította Carla olyan hangosan, hogy Tony megrezzent az ágyában. – Mi ez? – mormolta. – Mit csinálsz, Rissa? – Cssss! – pisszegtem le, mert hallani akartam Nico válaszát. Naná, hogy ő nem alacsonyodott le a kiabálásig, így nem is értettem, mit felelt. – Nem érezted fontosnak, hogy megmondd?! A barátnőd vagyok az Isten szerelmére! – Csukd má’ be az ablakot! – hördült fel Bradley. – Nem olyan nagy ügy?! Az nem olyan nagy ügy, ha van egy alkoholista, perverz nagyapád, akinek nem szívesen mutatsz be... – Ezt a szöveget! – röhögött Tony. – Cssss! -... de te nem tudsz olvasni! – Felnyögtem. – Ribanc! – csúszott ki a számon halkan. – Miért ne tudna olvasni? – Azt hiszem, Nico és épp ezt mondta neki, de Carla ki volt akadva. – Ezért olvastattad fel velem az anyagot, mi?! És én még azt hittem, szereted a hangomat, vagy... – Most komolyan azért dühös, mert Nico diszlexiás? – hitetlenkedtem. Ez még csak nem is olyan súlyos, miért nem néz utána, miről beszél? Nem lenne nehéz, én megtettem! – Szerintem inkább a titkolózás miatt – jegyezte meg Dylan, akit ezek szerint szintén sikeresen felébresztett az ordítozás. – Egy ilyennek én se szívesen mondanám el! – feleltem, és tovább hallgatóztam. Carla nem akart nyugodni.
– Ezért van Rissa könyveivel teleszórva a szobád?! Őt használtad előttem, mi? Ez annyira jellemző! – Nehogy már engem is belekeverjen! Azt kívántam, bár hallanám, mit mond Nico. – Ez a kifogásod?! Ő persze tudta! – Naná, hogy tudtam – méltatlankodtam. – Évek óta ismerem, te meg alig pár hete! – Szerintem nem hallanak téged – ült fel Tony, és hunyorogva kinézett az ablakon. – Nem szép dolog hallgatózni! – Kit érdekel? Hallani akarom! – Mivel már úgysem aludt egyik bátyám sem, sarkig tártam az ablakot. -... jó, most már értem! – Carla hangjába már egy kis gúny is vegyült. – Nagyon édes történet! Teljesen meghatódtam! De tudod, mit? Keress másik balekot, mert én nem fogok többet felolvasni neked! Menj a francba, Nico, végeztem veled! Szavait nem meghazudtolva egy perc múlva hangosan becsapódott a bejárati ajtó Carla mögött. Derékig kihajolva az ablakon, még pont láttam a csaj hátát. A hangulatát a cipősarkainak dühös csattogása jelezte. Alig halt el a hang, Tony a bokámnál fogva visszarántott a házba. – Na, kis pletykafészek, most menj, hívd fel Lynnt, meséld el neki, mit hallgattál ki, minket meg hagyj aludni! Bár Tonynak fogalma sem lehetett róla, ezt fájt, mert eszembe jutott, mennyire hiányzik Lynn, és hogy nem hívhatom fel, és nem is mehetek át hozzá, ahogy egyébként tényleg tettem volna. Kedvetlenül mentem vissza a szobámba felöltözni, és hogy eltereljem a figyelmem Lynnről, azon tűnődtem, menjek-e át Nicóhoz beszélgetni. Biztos nem túl jókedvű, amiért Carla otthagyta, lehet, hogy szívesen beszélne velem. De mi van, ha nem és csak zavarom? Lucával sem lenne jó összefutni... Ahogy Lucára gondoltam, megrohantak azok az érzések is, amiket próbáltam figyelmen kívül hagyni. A veszekedésünk, ami kábé csak az én részemről volt veszekedés, hiszen őt teljes mértékben hidegen hagyta nyomta a lelkem, de legalább most már tisztán láttam mindent. Luca és én nem illünk össze, bármennyire is próbálkozom, ebből soha nem lehetett volna semmi. Fájt a gondolat. Végül mégiscsak úgy döntöttem, átmegyek Nicóhoz, elvégre, miért ne? Mindig is jó barátok voltunk, még azt is mondta, hogy olyan vagyok számára, mint egy húg, talán örül majd nekem, még annak ellenére is, hogy mostanában eléggé elhidegültünk egymástól. Pontosan azóta, hogy egyetemre ment. Pedig mennyire jó lenne ugyanúgy lenni, mint régen. Jó, nem pontosan ugyanúgy, de hasonló módon, szimplán barátokként. Nico az egyik legértékesebb barátom, és most, hogy Lucát és Lynnt elveszítettem, muszáj mindent megtennem azért, hogy Nicót megtartsam. Ezzel az elhatározással mentem át hozzá. Tanultam a korábbi esetekből, megálltam a szobája előtt, és tisztességesen bekopogtam. – Gyere be! – válaszolt rögtön, mire benyitottam, egyelőre óvatos arckifejezéssel. Csak egy pillantást vetett rám. – Hallottad – jelentette ki, és már fordult is vissza a dolgához. Ahogy néztem, könyveket szortírozott. – Kicsit nehéz volt nem hallani – ismertem el elhallgatva, hogy a legjobb hangzás érdekében az ablakban gubbasztottam. – De jól vagy? Elég durvának hangzott, sok hülyeséget összehordott. – Igaza volt – legyintett Nico, és két verseskötet dobott az ágyra. Mindkettő az enyém volt, csak Nicónál tároltam őket. – Dehogy volt igaza – vágtam rá. – Először is, határozottan tudsz olvasni, másodszor meg miért mondtad volna el neki, hogy diszlexiás vagy? Ez nem olyasmi, amit megemlítesz az első randikon, most nem? – Furcsán nézett rám, mire én inkább felkaptam egy könyvet, és belelapoztam, mintha annyira érdekelne, miről szól. – Mármint nem voltál belé szerelmes, miért kéne rögtön mindent tudnia rólad? Erre nem mondott semmit, sőt egész szomorúnak látszott, mintha fájna neki Carla elvesztése. Ezt nem nagyon értettem, mert az a csaj ezerszázalékig nem illett hozzá, de a srácok már csak ilyenek. Mint Sage, aki képes volt átmenni totál depressziósba Tiffany miatt. Azt sem tudtam felfogni soha. – Hogy vagy? – sétáltam mellé, és gyengéden megérintettem a karját. – Akarsz róla beszélni? Elhúzódott, és a kezembe nyomott egy könyvet. – Nincs miről beszélni. Itt van a könyved, el tudod vinni? Egy csomó cuccod van itt, és csak foglalja a helyet. Lehet, hogy csak túlérzékeny kedvemben voltam, de ez rosszul esett. Nicónak gyakorlatilag üres a fél szobája, szóval nem a helyről volt szó, hanem arról, amit Carla mondott. – Tudod, én szerettem felolvasni neked. – Talán kicsit túlságosan is. – Jó volt együtt tanulni, hiányzik is az az idő, neked nem? – Ahogy mondtad, tudok olvasni – felelte, és mintha oda sem figyelt volna rám. Feladtam a próbálkozást, és a kezemben lévő könyvhöz összeszedtem az ágyon levőket is. Az egyikből kiesett Nico egyik jegyzete. Mindig ezt csinálta, felolvastam valamit, addig ő írogatott. Kicsit csálé, nyomtatott betűkkel, szépen egymás alá. Messziről úgy nézett ki, mint egy vers. – Luca mondott neked valamit rólunk? – kérdeztem meg. – Nem beszéltem még vele – válaszolt félvállról. – Megbeszéltük, hogy szakítunk – meséltem. – Elég durva volt, de... Mivel tényleg nem figyelt, kezdtem megsértődni. Most komolyan, én tehetek róla, hogy Carla itt hagyta? Nem tettem semmit, amiért ezt a közömbösséget érdemelném, sőt, az ő szemét öccse volt, aki megcsalt, Nico pedig egyike azoknak az embereknek, akiknek ezt elmondhatnám. De ha nem érdekli, minek is strapálom magam?
– Jól van, látom elfoglalt vagy! – mondtam kicsit gúnyosan. – Akkor én megyek is. – Jó. – Ennyi? Egy jó? Menj a francba, Nico! Kezdett elegem lenni a Manginikból. Magamhoz ölelve a könyveimet indultam kifelé, de mielőtt becsukhattam volna az ajtót, utánam szólt. – Sajnálom, Rissa. Most nem vagyok olyan kedvemben... Milyen kedvében? Meg kellett volna kérdeznem, de nem tettem, csak megbántottam távoztam. Az embernek mindig kell lennie ideje a barátaira, nem? Különösen, ha olyan válságon mentek keresztül, mint én. Jó, persze nem lehetek önző, neki is nehéz Carla miatt, de akkor is! Otthon sem volt jobb a helyzet, anya elfoglaltnak tűnt apával, a bátyáim lefoglalták a tévét valami meccs miatt, Sage pedig randira ment Tiffanyval. Lynnt nem hívhattam fel, Fran jótékonysági sütivásáron volt, Lori pedig az apja barátnőjével vásárolgatott. Egyedül voltam, mint az ujjam, csak délután akadt egy vendégem. Koichi. Már attól rosszul éreztem magam, hogy megláttam, mert időközben rájöttem, az égvilágon semmit nem akarok tőle. Nem akartam elmenni vele a megbeszélt randira, nem akartam újabb csókokat vele, sőt nem akartam pasit sem. Egyáltalán. De hogy mondjam el neki ezt anélkül, hogy megbántanám az érzéseit? – Hülyeség, hogy nem érzem magam biztonságban? – kérdezte suttogva, mikor a bátyáim szúrós tekintetétől kísérve felmentünk a szobámba. – Talán ijesztőnek tűnnek, de valójában kenyérre lehet őket kenni – legyintettem. Oké, Bradley mutogatása kicsit túlzás volt. A szobámban Koichi leült az ágyamra, és széles mosollyal nézett rám. Próbáltam visszamosolyogni, de nem nagyon ment. Azon gondolkodtam, mi bajom van. Ott volt egy minden tekintetben rendes, helyes srác, akiben megbízhatnék, akire rábízhatnám a szívemet anélkül, hogy ostoba játékokat játszana vele, de én arra készülök, hogy elküldjem. Normális vagyok én? – Na, mihez van kedved ma? – kérdezte Koichi. – Van az az új hely, elmehetnénk... – Én nem akarok sehová menni – hadartam, mire még szélesebb lett a vigyora. – Nekem az is megfelel – mondta, és hirtelen mozdulattal átkarolta a derekam, hogy az ölébe húzzon. Meg akart csókolni, de kapálózni kezdtem, míg végül rajta kötöttem ki. Ő először nevetett, aztán rájött, hogy nem játszom. – Mi a baj? – engedett el, hogy fel tudjak ülni. – Beszélni akarok veled – mondtam, és megesküdtem volna, hogy vörös a képem. – Basszus, csak ne mondd, hogy megint visszamentél ahhoz a seggfejhez! – nyögött fel. – Nem! Annak vége van, én csak... Sajnálom, még nem állok készen egy másik kapcsolatra. Ne haragudj, hogy azt mondtam, igen. Meg voltam zavarodva. – Oké – bólintott lassan. – Akkor majd lassítunk. – Felém kezdett hajolni, határozottan csókszándékkal. – Csak szólj, mikor elég. – Elég! – mondtam gyorsan nem törődve a megrökönyödött kifejezésével. – Félreértesz, én nem akarom... egyáltalán. Sajnálom! De attól még lehetnénk... – Te most szórakozol velem? – mordult fel. – Most meg vissza akarsz tuszkolni a barát zónába? Megint? Látszott rajta, hogy nagyon nem akarja, hogy igent mondjak, de mit csinálhattam volna? – Sajnálom, Koichi! Nem akartalak megbántani... – Tudod, mit? Nekem erre nincs szükségem! Fogalmad sincs róla, mit akarsz! – Felállt, és vissza sem nézve az ajtóm felé indult. – Majd hívj, ha kitaláltad. Vagy az sem baj, ha nem hívsz! El sem hittem, de rám csapta a saját ajtómat. Mi van ma a srácokkal? Vagy én lennék a hibás? Azért nem volt olyan nagy ügy ez Koichivel, csak csókolóztunk egyszer, azt is úgy, hogy én csak félig-meddig akartam. Meg oké, beszéltünk meg valami randifélét, de nem köteleztem el magam! A napom ezzel el volt rontva, és már kezdett nagyon elegem lenni az elrontott napokból, mégis, mikor Lori felhívott, hogy menjek vele és Karllal bulizni, nemet mondtam. Nem voltam partizós kedvemben. A nyomott hangulatom kihatott az estémre is, egyedül ücsörögtem a szobámban, és próbáltam elfoglalni magamat, de semmi érdemlegessel nem tudtam. Már épp azon voltam, hogy korán lefekszem, amikor észrevettem, hogy az ablakomon fény szűrődik be. Mivel erősen szürkült odakint, tudtam, hogy csak Cenzótól jöhet. Gyorsan odasiettem, és kilestem a függönyöm rései között. Poénos látvány fogadott, Cenzo egy szál gatyában, kezében a gitárjával ugrált. Egyedül volt, legalábbis ameddig beláttam, nem vettem észre senkit, ráadásul a szekrény felé fordult, aminek tudtam, hogy van egy tükör az ajtaján. Azt hiszem, minden normális ember visszahúzódott volna, de én csak a számra szorítottam a kezem, és figyeltem, mit művel. Először is vicces volt, mintha egy egész rajongótábort képzelt volna maga köré, másrészt egyetlen gatyát viselt, vagyis nyugodtan legeltethettem rajta a szemem. Bár ő a legfiatalabb, azt hiszem, egyben a legizmosabb is a Mangini fiúk közül. Mert oké, Nico sem utolsó látványnak, és Luca... á, ebbe nem is megyek bele. A lényeg, hogy Cenzo nagyon jól néz ki, szóval egészen megfeledkezve magamról csak bámultam. Amíg észre nem vett. Olyan volt, mintha elfelejtette volna, hogy épp mozdulat közben van, észrevett, felém kapa a fejét, viszont a teste ment tovább, így a padlóra zuhant, egy rövid időre teljesen eltűnve a látószögemből. Kicsit kényelmetlen
volt, hogy észrevette a kukkolásom, de aggódtam érte, ezért már ki is nyitottam az ablakomat, mire összeszedte magát. Ő is kinyitotta az övét. – Jól vagy? – kérdeztem félig komolyan, félig nevetve. – Az attól függ, mióta nézel – felelte. Nevetett, de látszott rajta, hogy zavarban van. Mondjuk, én is azt kívántam, bár venne fel egy pólót. – Csak néhány... hm, perce – ismertem el. – Akkor nem, a büszkeségemnek annyi. – Azt még túléled. Tulajdonképpen mit csináltál? – Gyakoroltam a szexi táncmozdulataim – mondta, mintha ez nyilvánvaló lenne. – Az ilyenek nem jönnek csak úgy maguktól, vagy azt hitted? – Ami az illeti, igen. – Rendben, hagylak, folytasd csak. Nem fogok többet leselkedni – húzódtam hátra, de ő előrehajolt. – Hé, várj! És te jól vagy különben? – Jól esett, hogy megkérdezi. – Hát... igen, végül is – gondolkodtam el rajta. – Csak durva volt ez a hét. – Egyedül vagy? – hajolt oldalra próbálva belesni mögém. – Se barátnők, se vadiúj, éneklő japán pasi? – tettetett hitetlenkedést. – Tökegyedül – bólintottam rá. – De mit csodálkozol ezen? Te is egyedül vagy. – Milyen véletlen egybeesés! – sóhajtotta színpadiasan. – Két szingli ablakszomszéd tökegyedül szombat este... Gyere át, és csapunk egy partit, fel tudok ajánlani egy kis maradék pizzát. Igaz, kolbászos, úgyhogy azt majd le kell piszkálnod róla, vagy tudod, mit? Gyorsan leeszem róla neked, mielőtt ideérsz. Talán nem hangzott annak, de ez volt a tökéletes ajánlat nekem, így két perc múlva már ott is voltam épp elkapva Cenzót, amint két tányéron pizzát visz fel a szobájába. És már vett fel pólót is. – Szerencséd van, maradt egy utolsó szelet zöldséges, amit Savanna nem tudott megenni. Tudtad, hogy vegetáriánus? Az egyik nap brokkolisalátát hozott a suliba. Azt mondta, az a kedvence! – Cenzo megborzongott, én meg nevettem. Igen, pontosan erre volt szükségem. Egy barátra, aki jobb kedvre derít. A szobájában megettük a pizzát, aztán beszélgetni kezdtünk mindenféléről. Egy ideje már nem tettük, így elég sok témánk akadt, köztük persze a dolog Luca és köztem. – Szóval, ez most komoly? – kérdezte. – Rád mozdulhatok bármikor vagy ez megint olyan se veled se nélküled helyzet? Mert Luca baromira nem mond semmit, csak nyüstöli a gitárját, és hallgat. – Olyan grimaszt vágott, amilyet szerinte Luca szokott zenélés közben. Ami egy kicsit tényleg olyan is volt. – Tényleg komoly – mondtam, és bár nem kellett volna mosolyogtam Cenzón. – Luca és én soha nem is illettünk össze, nem is tudom, mit gondoltam. – Na, ez csak kamu! – legyintett. – Kellett lennie valami igazi dolognak. Ha titok, akkor mondd azt! Komolyan nézett rám, én meg eltűnődtem rajta, hogy mondjam-e el. Hamar megelégelte a csendet. – A japán pasi miatt? – Nem, Koichinek ehhez semmi köze... Jól van, Savanna elmondta, hogy Luca és ő összejöttek a nyáron. – Cenzo nagyot nézett, a vigyorának már nyoma sem volt, helyette megfeszült az állkapcsa, ahogy vázoltam pár szóban a dolgot. – Azt mondták, nem jelentett semmit, de Luca mégsem mondta el, úgyhogy... Mármint tudnom kellett volna, hogy... – A francokat kellett volna tudnod, Rissa! – mordult fel. – Még én sem gondoltam volna, hogy a rohadék megcsal téged. Pont téged! Igazából én is azt gondoltam, hogy ennél azért egy picit többet jelentek Luca számára. Ha nem is szeretett soha, hát a barátságunk miatt visszafoghatta volna magát. – Ez van – rántottam meg a vállam. – Ha hazajön, beverem a képét neked – döntötte el Cenzo. Dühösnek látszott. – Nem is értem, hogy a bátyáid miért nem tették már meg. – Ők nem tudják – mondtam gyorsan, megragadva a karját. – És nem is azért mondtam el, hogy továbbadd. Nem akarok Yoko lenni! Komolyan nézett a szemembe, látszott rajta, hogy nem akarja annyiban hagyni, de az utolsó mondatom meglágyította az arcvonásait. – Yoko? Komolyan, ezzel is csak te tudsz előjönni! – Ne mondd el, jó? – kértem. – Nem akarom, hogy mindenki tudjon róla. Főleg nem Sage! Nem vette le a szemét az arcomról, tűnődött, mit hozzon fel az ellen, amit mondtam, de végül megrázta a fejét, és elfordult. – Mintha tudnék nemet mondani, hogy ha így nézel rám! Jól van, nem szólok... egyelőre. – Köszönöm, Cenzo! – Neked bármit – mondta magától értetődően. Visszanézett rám, és én rájöttem, hogy nemcsak mellette ülök, még a karját is markolom. Feltűnt, milyen forró a bőre, gyorsan elvettem a kezem. – Tényleg jól vagy? – Naná – jelentettem ki magabiztosan. – Nem az a fajta lány vagyok, aki belebetegszik az ilyesmibe. Egyszer majd csak jön valaki, aki ugyanazt akarja, mint én. Igazán szerelmes lenni – tettem hozzá az értetlen tekintetét látva.
– Arra én is készen állok – vágta rá, mire megint nevettem. – Komolyan, szólj csak, amikor kellek! Mi ketten egész pofás szerelmespár lennénk. – Az biztos! – vihogtam. – De őszintén, tetszem neked, nem? Többen is mondták már, hogy kivételesen jóképű vagyok. Csak nevetve bólogattam, amíg észre nem vettem, hogy ő komolyan néz rám, és érdemleges választ vár. Gyorsan felfüggesztettem a jókedvem, kellő józanságot erőltetve magamra. – Persze, Cenzo. Mármint egy csomó lánynak tökre bejössz a suliban... – De neked is? – vágott közbe. – Mert akárhányszor szóba hozom, képtelen vagy komolyan venni engem. – Mi? – zavarodtam össze. Most már határozottan nem volt kedvem nevetni. – Azért, mert fiatalabb vagyok nálad? Mert csak négy hónappal, az igazán semmi. – Ne haragudj, én nem rajtad nevetek – mondtam gyorsan, még mindig zavartan. – Én csak... te most nem viccelsz? – Néha igen – ismerte el félrenézve. – De most nem. Tudod, hogy nagyon kedvellek. Ezt tudtam, ahogy azt is, hogy nem úgy, mint lányt, hanem csak úgy, mint havert. Értetlenül nézhettem rá, mert megbántottságot láttam a tekintetében, amitől rögtön borzalmasan kezdtem érezni magam. Mégis mi folyik itt? – Cenzo, most meg... – Mi volt az, amit mondtál Lucának? – kérdezte hirtelen. – Olyasmi, hogy elutasítottalak, mikor bepróbálkoztál nálam. Forróság öntötte el az arcom az emléktől, kicsit el is húzódtam Cenzótól. – Ez történt, nem? Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. – Mi a fenéről beszélsz? Mikor próbálkoztál be nálam? Végig úgy viselkedtél, mintha nem érdekelnélek! – Ez egy kicsit vádlón hangzott, amitől végre magamra találtam. – Ne mondd már, hogy nem emlékszel! Azt mondtad, hogy olyan vagyok, mint a szar! Frusztráltan felugrott mellőlem. – Már múltkor is ezzel jöttél! Figyelj, csak feltűnt volna, ha leszarozom a lányt, akit szeretek! – Pedig ezt tetted! – csattantam fel, és én is felálltam. Csak ezután fogtam fel, mint mondott. Szeret? Úgy érti... – Mikor, mondd már el, Rissa! – nógatott türelmetlenül. – Frissítsd fel az emlékezetem! – Tavaly, amikor nagyon tetszettél nekem, arra gondoltam, talán járhatnánk is, de te sose léptél semmit – hadartam, mire fura kifejezés költözött az arcára, amit nem értettem. – Ezért megkérdeztelek, hogy szerinted szép vagyok-e. Emlékszel, mit válaszoltál? – Emlékszem – bólintott gyengéden. Nem értettem a hangulatváltozásait sem. Döbbenten néztem, ahogy a vállamra teszi a kezeit, de olyan óvatosan, mintha attól félne, ellököm magamtól. – Nagy butaság volt félreértened. – Mit értettem félre? – suttogtam idegesen. Arra gondoltam, hogy Cenzo meg fog csókolni, amitől a szívem dübörögni kezdett a mellkasomban. Akarom én ezt? – Rissa, én soha nem mondtam, hogy te vagy a szar! – vallotta be, amitől helyére kattantak a dolgok. És hagytam, hogy hozzáérintse az ajkait az enyémhez. Olyan szelíden csinálta, hogy egy pillanatra eszembe jutott, talán ő az, aki nem is akarja igazán, aztán rádöbbentem, miattam ilyen, mert nem tudja, hogyan fogok reagálni. Ami elég nagy hülyeség volt, mert én voltam, aki közelebb húzódott hozzá. Éreztem a döbbenetét, de az csak egy másodpercig tartott, utána bátran magához szorított, és istenigazából csókolni kezdett. Olyanok voltunk, mint két őrült, akik nem kaphatnak eleget egymásból.
17. Elég! „It may sound absurd...but don’t be naive Even heroes have the right to bleed I may be disturbed...but won’t you concede Even heroes have the right to dream It’s not easy to be me.” – Five for Fightning – Superman Luca Nem tudtam befejezni a számunkat, egyszerűen képtelen voltam akár egyetlen rohadt hangjegyet is kipréselni magamból, ezért úgy döntöttem, félre az egész szarozással, kiveszek egy szabadnapot, amikor nem gondolok se a bandára, se az új számra, sem semmire, amihez köze van a zenéhez. Akármennyire is elhívatott vagyok meg minden, azért néha nekem is szükségem van olyan napokra, amikor csak egyszerűen egy hétköznapi srác lehetek. – Nem fogunk ma próbálni? – esett le Flor álla, mikor megmondtam neki, hogy menjen haza, és csinálja azt, amit a Saluce nélkül szokott. – Pontosan – biccentettem, és számba vettem, milyen programok közül válogathatok. – Nekünk is kell egy szabadnap. – Ja, miután befejezted a számot, felőlem egy egész hetet is lazsálhatsz! De most? Elment az eszed, Luca Mangini? – Azt csinálok, amihez kedvem van! Fejezd be te, ha annyira akarod! – Naná, hogy ezt csak úgy odavágtam, sosem hagynám Flornak, hogy belepiszkáljon a dalomba. Zsebre vágtam a furgon kulcsait, és elindultam kifelé. – Jézusom, ez ugye nem Rissa miatt van? Mert, ha szerelmi bánatos vagy, azt sürgősen tedd félre! Munkára! – ugrott elém, mint aki kész a testével megállítani. Megszívta. – Tűnj el az utamból! – ragadtam meg a karját, és simán kikerültem. Mégsem volt olyan elszánt. – Ezt nagyon meg fogod még bánni! – förmedt rám, aztán mintha otthon lenne odasétált a kanapéhoz, és levágódott rá. Vállat vonva sétáltam ki, és beültem a furgonba, hogy elmenjek valahová. Fél órányi céltalan kocsikázás után – ami idő alatt végig az járt az agyamban, mi kéne még a számomba – kikötöttem a park azon a részén, ahol az utcai zenészek keresték a kenyérre valót. Amikor még kiskölyök voltam, sokszor fantáziáltam arról, hogy elszököm otthonról, és én is zenével keresem meg a pénzt, amíg egy újdonságot kereső zenei producer ki nem szúr magának, és sztárt nem csinál belőlem. Azzal ámítottam anyámat, hogy csak egy kis szerencsére van szükségem ahhoz, hogy utána boldog tulajdonosai lehessünk egy álomjárgánynak, vagy aminek csak akarunk. Anyám csúnyán véget vetett az álmodozásnak, mondván, ha meg merek szökni a föld alól is előkerít, és nem egy luxuskocsinak leszek tulajdonosa, hanem két akkora anyai pofonnak, hogy kiverem a fejemből a hülye ötleteimet. Ezt akkor személyes sértésnek vettem, mert azt gondoltam, nem bízik a tehetségemben, de aztán megkaptam a vágyott gitáromat és engedte, hogy az új ház garázsát használjuk gyakorlásra. Szinte már el is felejtettem a szökés gondolatát. Vigyorognom kellett a gondolatra, milyenek voltunk, mi hárman – Nico, Cenzo meg én – bandának, azt hittem, tökéletesek vagyunk, az emberek meg hülyék, amiért nem fedeznek fel minket, közben meg saját zenénk sem volt, csak hülye, néha hamis feldolgozásokat nyomtunk. Aztán Sage átvette Nico helyét, és fél évvel később jobban szóltunk, mint valaha, meglettek az első saját dalaink, mire megint azt gondoltam, itt lenne az idő. Kitörni, megmutatni, hogy különlegesek és felejthetetlenek vagyunk. És most van a Saluce Florral, Ethannel meg Cenzo idióta basszusgitárjával, amivel naná, hogy a fejemre fog nőni... De most van itt az időnk, ezúttal tényleg! Hogy a francba juthatott Rissa eszébe, hogy ezt valaha is feladnám érte? Nyilván nem tenném meg, még csak fontolóra sem venném, mégsem tudtam szabadulni a könnyes, vádaskodó képétől. Az előző napi bánkódásomból mostanra masszív bűntudat lett, ahogy egyre újabb és újabb dolog jutott eszembe róla, amiért fontos nekem. Mert gyakorlatilag az utóbbi öt évben mindenhol ott volt, amikor kellett, együtt nevettünk, együtt szívtunk, jóformán együtt lettünk azok, akik ma vagyunk. Ezért bántam, hogy olyan rohadt módon szakítottunk, és hogy nem mondtam el neki azokat a dolgokat, amiket akartam. Még szarabb érzés volt a tudat, hogy nem árult el. Könnyű lett volna figyelmen kívül hagyni, ha rám uszította volna az összes bátyját, de így, hogy hallgatott, mármár a lekötelezettjének éreztem magam. Ezt megint rühelltem, utáltam tartozni valakinek. Amikor az egyik gitározó srác szünetet tartott, hogy a gitártokból kikotort apróból hotdogot vegyen, megkérdeztem, játszhatok-e. Furán nézett, de vállat vont, úgyhogy lejátszottam, ami eddig a számunkból megvolt. Rissára gondoltam közben, de nem jöttek új ötletek, csak az érzés, hogy valamit tennem kéne még. Mert ez nem elég.
Mire észbe kaptam, öt-hat ember állt meg előttem, és várták, hogy a dallamból legyen valami. Elvigyorodtam, és átváltottam a Foltos becsületbe, ami szintén nem volt még kész, de már majdnem, többféle dalszövegünk is volt hozzá. Ó, kicsim, nem mondtam el neked? Ha engem akarsz, a tétet emeled Kockáztass bátran, de ez az, aki vagyok Ha csalsz is, talán vérző sebet hagyok. Nem direkt volt, ha jól esik, csak büntess Úgy keverd a paklit, hogy nekem megfizess. A becsületem foltos, ez ellen nincs mit tenni De hagyd a múltat, csak akarj velem lenni! Ó, kicsim, nem mondtam el neked? Ha engem akarsz, a tétet emeled Hiába a cinkelt lapok, az a kis jel az ászon Talán nem éri majd meg neked a haszon. Eszembe jutott, hogy ezeket a sorokat tulajdonképpen Rissa segített összehozni, amikor még fogalma sem volt róla, hogy konkrétan hagyok rajta valami kis sebet. Most pontosan olyan srácnak tűnhetek számára, aki csak játszott vele. A következő versszak magától jött. Próbáltalak szeretni, akartam, de még hogy Mégis csalódtál bennem, és sírtad, hogy: „Megbántottál, megcsaltál eltörted a szívem!” Mit is mondhatnék, ismerted a hírem! Nem akartam ezt, mármint, hogy ekkorát csalódjon bennem. Valójában eléggé megdöbbentett, mikor láttam, mennyire fájt neki. Úgy sírt, ahogy még sosem láttam sírni, mintha elvesztett volna valami nagyon fontosat, fontosabbat, mint amilyennek éreztem magam a számára. Az nem olyan volt, mint más lányok hisztije, akik nem tudtak megszerezni maguknak, hanem valami más. De miért nem vigyázott jobban a hülye szívére? Én vagyok a Magányos farkas, megmondtam neki! Tudtad jól, a becsületem foltos Akkor miért hoztad ezt fel pont most? Nem tagadom, minden bűnöm igaz Megbántam már, de ez neked nem vigasz. Mi lenne a vigasz? Itt elakadtam, és elnyomtam még egy Ó, kicsim kezdetű refrént, majd hagytam véget érni a számot. Addigra a közönségem egy tucatnyira bővült, többen pénzt is dobtak a hotdogot kajáló srác gitártokjába. Rájöttem, hogy akár ténylegesen meg tudnék élni ebből, ha nem lenne anyám, aki infarktust kapna szégyenében, amiért a fia így keresi a pénzt. Mondjuk a színvonal kissé kritikán aluli, legalábbis jobban megnézve a srác gönceit. Én is vettem egy hotdogot, majd kölcsönkértem egy tollat, hogy lejegyezhessem az új versszakokat. A problémám megoldásához nem jutottam közelebb, ráadásul az elhatározásomat is felrúgtam. Őszintén kételkedtem benne, hogy kibírnék egy teljes napot zene nélkül. Késő délutánig lődörögtem a környéken, mire végre eldöntöttem, mit fogok csinálni. Egyszerűen beszélek Rissával. Arról lövésem sem volt, mit fogok neki mondani, de azt tudtam, hogy meg kell tennem, ne érezzem magam annyira tetűnek miatta. Aztán a bűntudat elmúlik, én meg visszatérhetek végre a dalomhoz. Kellett nekem az a szám, befejezve, kiégethetetlenül belevésődve az agyamba. Ráadásul a nyakunkban a harmadik forduló, és még szöveget is kéne írni rá, meg begyakoroltatni a bandával. Amikor hazaértem, Flor ugyanott volt a garázsban, épp a laptopjába mélyedve. – Mielőtt kiakadsz, csak egy kicsit zenélgettünk nélküled. Senki nem tehet róla, hogy nem szóltál a többieknek a szabadnapodról, és ha már eljöttek... – Itt voltál egész nap? – kérdeztem fáradtan. Sok volt ez nekem, valaki mindig itt lógott a garázsban, pedig magányra vágytam. – Ja. Anyukád üzeni, hogy csak későn ér haza, rendeljetek pizzát. Hagyott kápét a konyhapulton. – Mit csinálsz? – Azon tűnődtem, hogy lehetne nem túl bunkón hazaküldeni. Miért van itt folyton?
– Kapcsolatot tartok a rajongóinkkal – felelte a billentyűzetet püfölve. – Válaszolok az e-mailekre, frissítem a rajongói oldalunkat, tweeteket küldök... – Van rajongói oldalunk? – Ez kezdett érdekelni. – Jézusom, már vagy egy hónapja ezt mondogatom neked! Azok után a videók után, amiket Rissa tett fel rólatok a YouTube-ra muszáj volt összehozni egyet. Megnézed? – vigyorgott rám. – Meg. A rajongói oldalunk király volt, ezt még nekem is el kellett ismernem, de még jobban tetszett az a rengeteg ember, aki kommentálta a videókat vagy követett minket a Twitteren. Flor mindent profin kézben tartott, sőt még a nevünkben is írogatott mindenfélét. Először kiakadtam, amiért a nevemben irkál, de csak vállat vont. – Figyi, olyan, mintha te írtad volna, még a te szavajárásod is használtam. – Megmutatott pár rövid, tényleg az én stílusomat imitáló (kivéve a hangulatjeleket) üzenetet, amik annyira nem is voltak vészesek. – Ha kész a számunk, írhatnál te is. Vagy szólhatnál a többieknek, hogy nyugodtan vegyék fel a kapcsolatot a rajongóikkal. – Oké – bólintottam rá. Mivel megint a bandával foglalkoztam, annak ellenére, hogy reggel megígértem magamnak, nem fogok, otthagytam Flort, és felmentem a szobámba. Egy időbe beletelt, mire berugdostam minden papírt az ágy alá, de utána már tettethettem azt, hogy nem foglalkozom a zenével. Kivéve, hogy magamban dúdoltam, és hangjegyeket kerestem. Amikor kényszerítettem magam, hogy ezt abbahagyjam, Rissa jutott eszembe, annál meg jobb volt a zeneszerzés az agyamban. A játékomat Nico zavarta meg, mikor bejött megkérdezni, nem eszek-e pizzát. Mivel eltelt már pár óra a hotdog óta, lementem az adagomért. Flor még mindig nálunk volt, a konyhában beszélgetett Cenzóval és Nicóval. – Az az enyém – húzta el előlem a pizzásdobozt, amit kinéztem magamnak. – Amúgy is zöldséges, nem szereted! – Mielőtt megkérdezhettem volna, mióta jár neki saját pizza nálunk, Nico odatolta elém a saját dobozát. – Itt van, én már úgyis befejeztem. – Hol van Carla? – jutott eszembe, mire vállat vont, és szó nélkül kiment. Mikor eltűnt az emeleten Cenzo felém fordult. – Haver, lemaradtál a nagyjelenetről reggel! Miután elmentél, szakítottak. Hangosan! Volt valami köze Rissához. Hallottam, hogy emlegetik. – Rissához? – Miért van minden ügynek köze Rissához? – Ő most nem azzal a Koichivel jár? – kérdezte Flor, inkább Cenzótól, mint tőlem. – Nemtom. Láttam, hogy volt nála ma, de hamar elment. – Nem járnak – közöltem. – Rissa csak engem akart idegesíteni vele. – Honnan tudod, ilyen biztosra? – kérdezte Cenzo bizalmatlanul. – Csak tudom. Mivel nem volt kedvem társasághoz, főleg nem dumáláshoz Rissáról felkaptam a pizzásdobozomat, és visszamentem a szobámba. Aznapra már nem is mutattam fel semmi hasznosat, bár ha figyelek, talán rájöttem volna, mi folyik az enyém melletti szobában... Reggel korán keltem, és ahogy lementem a nappaliba Florba botlottam, aki épp anyámat szekírozta, nem láttae a pizzájának maradékát. Kiderült, hogy a csaj haza sem ment, a garázsunkban aludt. – Nem akadnak ki a szüleid vagy valami? – kérdeztem, mikor követett a próbatermünkbe. – Nahát, érdekel? – gúnyolódott. Igazából nem érdekelt, talán csak az a része, miért lóg folyton nálunk. – Nem anyámékkal lakok, a nagynénémet meg nem érdekli, hol vagyok – világosított fel végül. Biccentettem, hogy megértettem. Nézett rám egy darabig, mint aki további kérdésekre számít, de mivel bőven elég volt a magam baja, eszemben sem volt őt faggatni. Arra jutottam az éjjel, hogy bocsánatot kérek Rissától. Nem kibékülős bocsánatot, a kapcsolatnak annyi, ezt felfogtam, de örülne, ha megmondanám, azért sajnálom, ami történt. Ez jó ötletnek tűnt, el is határoztam, hogy a próba után átmegyek hozzá. Ethan kivételesen korán érkezett, így még volt ideje beavatni Sage-et, mit tudott meg az exéről és Shawnról. Mint kiderült, Lori jelentős mennyiségű nyálcsere után félrevonult a sráccal „egyéb testnedveket és tapasztalatokat cserélni”, elkaptam Sage háborgó arckifejezését, majd Flor pillantását. Naná, hogy ő is észrevette. Amikor meguntam, hogy Cenzo nincs sehol, feltápászkodtam, hogy megkeressem, és leordítsam a fejét. A folyosón futottunk össze, egyből rám vigyorgott. – Van egy hírem – közölte elégedetten. – De nem biztos, hogy tetszeni fog, sőt, biztos, hogy nem. – Ki vele! – morogtam. – Mit szólnál, ha elvinném randizni Rissát? – kérdezte. – Mi van?! – Ne csináld, ti szakítottatok! Miért zavarna, ha elvinném? Ellentétben veled, még jól is bánnék vele. – Kezdett nem tetszeni a nagy arca, de gondoltam csak süketel, mindenféle jelentés nélkül. – Különben már igent mondott, este átjött, és... Elhallgatott. Az önelégült pofáját nézve, kezdett elönteni az indulat.
– És? – Csókolóztunk – ismerte be. – Olyan volt, mintha... Mondom, az önelégült pofája lehetett a hibás, vagy az, hogy egy nap telt el a szakításunk óta, máris rámozdult a barátnőmre, vagy hogy egy mocskos áruló, esetleg az, hogy van bőr a képén bejelenteni nekem... mindegy, mire észbe kaptam rohadtul pofán vágtam. – Mi a rossebb?! – üvöltött fel, és visszaütött, egyenesen a szemem alá. Gyomron vágtam, mire ő szitkozódva belém rúgott, aztán valahogy a földön kötöttünk ki, egyikünk sem akart engedni, ő amúgy is így szerette levezetni a dühét, én meg hülye lettem volna visszakozni. Majdnem biztos vagyok benne, hogy ki akartam nyírni. Talán sikerült is volna, ha nem rohan oda Nico, hogy szétrángasson bennünket. Olyan káromkodássorozatot vágtunk egymáshoz, hogy ha anyánk meghallja, minimum szájon vág érte, Nicónak is úgy kellett ordítania, hogy fogjuk be. Végül Cenzo kifogyott a levegőből. – Ő kezdte! – vádolt meg. – Mert rámozdultál Rissára, te... – Ő is akarta! Nem tettem semmi rosszat! Élvezte! – Élvezte? Két napja, még engem csókolt, azt is élvezte! Azt hiszed, hogy komolyan gondolta veled? – A Cenzo arcán feltűnő kifejezéstől napokkal később nagyon szarul kezdtem érezni magam. – Csak átcseszett, hogy engem dühítsen! – Tévedsz! – vetette oda magabiztosan. – Lehettél volna akárki, még Nico is! – mutattam a bátyánkra. – Szánalmas vagy! Mivel nem válaszolt semmit, a győztesek büszkeségének látszatával sántikáltam el. * „Well, life has a funny way of sneaking up on you When you think everything's okay and everything's going right And life has a funny way of helping you out when You think everything's gone wrong and everything blows up In your face.” – Alanis Morisette: Ironic Rissa Cenzo teste forrón simult az enyémnek, mindkét kezével vadul simogatta a hátamat, közben minden lehetséges módon csókolta a számat. Észvesztő volt az egész, nem tudtam gondolkodni, így csak érzések egyvelege voltam, vagy talán csak egy mágnes, ami nem tudott elszakadni Cenzo szájától. Percek, talán negyed óra is eltelhetett, mikor hirtelen elengedett, és végignézett rajtam, mintha nem tudná eldönteni, mi a fenét művelünk. – Mi ütött belénk, hogy ezt eddig nem csináltuk? – mormolta értetlenül, aztán időt sem hagyva a válaszra, megint az ajkaimra tapadt. Egy kósza gondolat erejéig közölni akartam vele, hogy azért, mert szarnak nevezett, aztán persze emlékeztettem magam, hogy félreértettem. Én voltam a gyémánt! Komoly volt az a mágneses dolog, mikor érezte, hogy elhúzódnék levegő után, utánam kapott, és mikor ő hátrált volna ki, én simultam hozzá, és csak csókolózunk, harcolva egymás lélegzetéért. Egészen kifulladva zuhantunk az ágyra, és ott folytattuk. Teljesen el voltam bűvölve attól, hogy Cenzo a hevessége ellenére mennyire vigyáz rám, fölém magasodott, de nem nyomott össze, csak a mellkasa volt az enyém felett, a szájunkon kívül alig értünk össze. Egyik karjával mellettem támaszkodott, a másikkal lágyan cirógatta az arcomat és simogatta a hajam. Azon kaptam magam, hogy már nem is csókolózunk, csak nézzük egymást egészen közelről, miközben nekem olyan félgondolatok cikáznak az agyamban, hogy lám, ilyen érzés, ha valaki szerelmes belém. – Tényleg itt vagy – mondta hirtelen, és egy pillanatra megint az enyémhez simította a száját. – Annyira király, hogy megláttál táncolni! – vigyorodott el. – Igen – értettem egyet, mert így volt. Úgy nézett rám, mintha sosem látott volna azelőtt, és én ki akartam élvezni ennek minden másodpercét. Cenzo szeret engem! Igazán szerelmes belém, ezt el sem hittem. – A francba, annyira gyönyörű vagy! – nyögött fel, és kicsit még tovább csókolt. Nem is tudtam végül is mennyi ideje voltunk már a szobájában, amikor Mrs. Mangini ránk nyitott egy rakás tiszta ruhával a karjában. Én láttam meg előbb, mert Cenzo eléggé el volt foglalva velem. Ijedtemben gyorsan lelöktem magamról, és felültem. Mrs. Mangini arcáról lerítt a döbbenet meg a rosszallás, amit természetesen megértettem. Hiszen talán nem is tudta, hogy szakítottunk Lucával, azt gondolhatja... – Csak ideteszem a ruháid, nem akartam zavarni – mondta nyersen, majd mielőtt válaszolhattunk volna kiment. Cenzo hitetlenkedve nézett utána, majd vissza rám.
– Ne aggódj, biztos csak meglepődött. És nincs egyedül! – Rám mosolygott, és még egyszer megsimogatta az arcom, mint aki még mindig nem hiszi el, hogy ott vagyok. – Mennem kéne – vetettem fel, miközben megcsókolt. – Késő van. – Féltem, hogy kérlelni kezd, maradjak még, de Mrs. Mangini után valahogy fura lett volna. – Holnap is lesz nap – felelte Cenzo könnyedén. – Esetleg elmehetnénk valahová délután. Ugye szeretnéd? Rámosolyogtam. – Igen, az jó lenne. Megcsókolt még néhányszor és jóéjszakát kívánt vagy ezerszer, mire végül elhagytam a Mangini házat. Könnyűnek éreztem a fejem, egész jókedvű voltam, mindaddig, amíg nem jutott eszembe Luca, és hogy ez egy kicsi gyors váltás volt utána. Nem, mintha bántam volna, hiszen Lucának az egész nem jelentett semmit, de én komolyan gondoltam mindent vele, és ha most elkezdjük Cenzóval... Őszintén, egy kicsit féltem. Mondjuk butaság volt, mikor felosontam a szobámba, és lefeküdtem az ágyamba, még éreztem, milyen érzés volt Cenzo csókja, az elűzte minden aggodalmamat, képes voltam nyugodtan elaludni. Reggel – vagyis inkább már délelőtt – nem tudtam, miért érzem magam olyan furán, aztán rájöttem, hogy Cenzo miatt. Fogalmam sem volt, hogy hogyan tovább. Most akkor Cenzo meg én járni fogunk? Ha elmegyünk arra a randira délután, az már minek számít? És különben is, nem kéne várnunk egy kicsit? Mondjuk egy hetet vagy legalább pár napot. Talán előbb beszélni kéne Lucával (bár ehhez nem sok kedvem van) és Mrs. Manginivel (akkor már inkább Luca). – Mér’ vagy olyan komoly? – nézegetett Bradley morcosan, miközben a reggelinek szánt narancslevemet kortyolgattam. Nem tudom, miért mániájuk az, hogy egyek mindig normális reggelit, a bátyáim kiakasztottak, miközben álszent módon már fel is osztották maguk között a sajtos kifliket, amiket apa nekem tett félre. – Még mindig átmehetek, és megüthetem a srácot – ajánlotta. Természetesen Lucára célzott. – Nem kell, köszi – ráztam a fejemet, de a morcos kifejezés Bradley arcán maradt. Mint említette, nem tetszik neki, hogy ennyiszer szakítok és összejövök Lucával, mert nem tudja követni. Bele sem mertem gondolni, mit szól majd Cenzóhoz. Mindenkori tanácsadómhoz, Dylanhez fordultam a kérdésemmel. – Szerinted mennyi időt kell várni egy szakítás után, mielőtt mással randizunk? – tudakoltam halkan, ügyelve rá, hogy csak ő hallja. Szerettem Dylanben, hogy sosem jött hülye mellébeszélésekkel, rögtön elgondolkodott a válaszon. – Az attól függ, mennyire volt komoly a kapcsolat. Ha túlvagy már rajta, akkor nincs akadálya, nem hiszek az időhatárokban. De ha rólad és Koichiről van szó, előbb talán beszélj Lucával. Bármi történt közöttetek, ha hibázott is, barátok voltatok, biztos vagyok benne, hogy lesztek is még. Ennyit megérdemel, nem? Csak, hogy ne érje váratlanul. – Öhm... köszi – mondtam, és gyorsan visszavonultam. Na, igen, ha rólam és Koichiről lenne szó, akkor Luca már túl lenne a meglepetésen, hiszen az a nyilvános csók kettőnk között – amiről ezek szerint Dylan nem tud – nagyot robbantott. Viszont most Cenzóval gondolkozom a folytatáson, tehát Dylan tanácsát megfogadva mindenképpen beszélnem kéne Lucával előbb. De mit mondjak? Figyelj, Luca szeretnék randizni az öcséddel, ugye nem gond? Nem zavarhat, hiszen te csaltál meg engem Savannával! Remek! Némi gondolkodás után Nico jutott eszembe, mint mindig, ha valami válságban vagyok. Régebben még habozás nélkül átmentem volna hozzá, és bátran átbeszéltem volna vele mindent, ahogy nyár elején is neki vallottam be, hogy érzek valamit Luca iránt, de most más volt a helyzet. Hiszen előző nap nyilvánvalóan nyűgnek érzett. Habár talán csak Carla miatt. Elvégre haragudni mi oka lenne rám? Semmi az égvilágon, és ő is egy Mangini, simán megmondaná, hogyan reagál majd Luca, és hogy szerinte mennyit kellene várnom, amíg Cenzóval randizok. Ezzel egyidejűleg elmondhatnék neki mindent, ami a szívem nyomja. Nem is kellene nagyobb megkönnyebbülés. Mégis hezitáltam, mert tudtam, hogy önző vagyok. Most van túl a szakításon, zúdítsak ennyi mindent a nyakába? Vagy csak menjek át, és kérdezzem meg, akarja-e, hogy elmondjam? Ha zavarom, úgyis elküld megint, azt mondja majd, nincs kedve hozzám... Naná, hogy öt perc múlva ott voltam az ajtaja előtt. A Mangini ház csendes volt, és én már tökélyre fejlesztettem a lopakodást benne. Ahogy a kopogást is Nico ajtaján. Épphogy csak bekopogtam, már ki is tárta az ajtót, és hitetlenkedve nézett rám. – Mit keresel itt? – kérdezte nem túl kedvesen. Próbáltam nem magamra venni. Volt, hogy a bátyáimat is megviselte néhány szakítás. – Bejöhetek? – mosolyodtam el, mire nem mondott semmit, de félreállt az útból. Észrevettem, hogy az egyik sarokba odakészített egy csomó holmit, ami az enyém volt, könyveket, kiemelőfilcet, kiscicás jegyzetfüzetet. – Ráérsz most? Mert nem akarlak zavarni. – Csak nézett rám. Valójában egészen feldúltnak tűnt, amit sajnáltam, mert Nico általában nyugodt és higgadt. Talán Carla mégiscsak megmozgatott benne valamit? Lehet,
hogy megszerette időközben? Nem tetszett a gondolat, de gyorsan emlékeztettem magam, hogy nem ezért vagyok itt. – Csak nagyon szükségem lenne most rád. Megértem, ha nem érsz rá. Úgy mért végig, hogy kicsit féltem visszanézni rá, így lesütöttem a szemeim. Mi a fene történt köztünk? Hová lett az én kedves, figyelmes hősöm? Szerettem volna megölelni, hátha visszakapom. – Miért? – kérdezte végül. – Történt valami tegnap este... Cenzo és köztem – mondtam, várva a reakcióját. Nem igazán volt, csodálkozást nem láttam rajta, inkább csak még több kelletlenséget. – De hagyjuk, nem mondom el, ha nem akarod hallani. – Mondjad csak – válaszolta hidegen. – Cenzo már elmondta, de kíváncsian várom a te verziódat. Olyan volt, mintha egy hatalmas kő zuhant volna a hasamba. Cenzo elmondta neki? És ő helyteleníti? Zavartan piszkálni kezdtem a hajamat. Nyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de nem jött ki rajta hang. Komolyan, ránézni sem akartam Nicóra, már rég megbántam azt is, hogy átjöttem. – Nem folytatod? – nógatott még mindig azon az irritált hangon. Felpillantottam rá, az arcáról nem lehetett leolvasni semmit, de a szemei legalább két árnyalattal sötétebbek voltak az indulatoktól. Nemhogy folytatni, levegőt venni is alig bírtam. Megbénított az érzés, hogy kevesebbet gondol rólam. – Vagy ez, amit csinálsz szintén része a műsornak? Miért jöttél ide? – Mi... milyen műsornak? – kérdeztem értetlenül. Még mindig rossz volt ránézni, de azért megtettem. Nemcsak feldúlt volt, hanem megbántott is. – Ne haragudj, nem tudtam, hogy ennyire... Azt mondtad, nem vagy szerelmes belé! – Miről beszélsz? – Carláról... vagy nem miatta vagy feldúlt? Sajnálom, hogy szétmentetek, nem gondoltam, hogy ennyire komoly volt. Beszélhetünk róla, ha akarod. Megrázta a fejét. – Hihetetlen vagy! Mostanra komplett hülyének kellene lenned, hogy ne tudd! Vagy direkt csinálod? Ezért pislogsz így rám? Szándékosan játszol a hajaddal? – Mi? – eresztettem le a kezem döbbenten. – Nem szándékosan... csak zavar, hogy így nézel rám. És nem tudom, miért... hogy mi a baj. – Nem tudod? – ismételte nyugtalanul neki dőlve a szobája ajtajának. Végig engem nézett. – Fogalmad sincs, miért vagyok... feldúlt? Nem Carla miatt, miattad! Az utolsó, amit gondoltam, hogy felbukkansz most itt. Miért jöttél? Nem hiszem el, hogy... Vagy igen? Ez az, amit akarsz? – lépett közelebb hozzám. A torkomban dobogó szívvel néztem, nem értve, miről beszél. A feszültségtől, a hangjának élétől könnyek szöktek a szemembe. Megráztam a fejem. – Nem tudom, miről beszélsz. Inkább elmegyek... Megkíséreltem elmenni mellette, de olyan gyorsan ragadta meg a derekam, és állt elém, hogy pislogni sem volt időm, nekiütköztem. – Előbb mondd el, miért jöttél? Ha nem azért, hogy nyomorultul érezzem magam, hát miért? – A kezei szoros bilincsekként szorultak a derekamra, ha tudok mozdulni, talán akkor sem szabadultam volna. – Engedj el! – kértem felnézve rá. Ilyen közel hozzá alig tudtam gondolkodni. Nehezen vette a levegőt, ahogy az arcomat figyelte. Fél kézzel megpróbáltam lefejteni magamról a tenyerét, de nem ment. – Nem tudlak – felelte még szorosabban markolva a derekam. Tudtam, hogy mi következik ezután, az agyam végképp felmondta a szolgálatot, ahogy a lábaim is, lehet össze is esem, ha nem tart olyan szorosan. De a fejemet szinte már ösztönösen emeltem még magasabbra, hogy találkozhassanak az ajkaink. Nico megcsókolt, és én úgy éreztem, belehalok. Nemcsak abba, ha folytatja, hanem abba is, ha abbahagyja. Magához vont, éreztem a szívének dobogását, a testének melegét, azt, ahogyan a nyelvével végigsimította az alsó ajkam... A kezem, amivel az előbb megpróbáltam elérni, hogy elengedjen, most felsiklott a karján a nyakáig. Szabályosan remegtek az ujjaim, ahogy beletúrtam a hajába, muszáj volt felemelnem a másik kezem is, hogy a tarkójára fektethessem a tenyerem lejjebb húzva a fejét, közelebb az enyémhez. Szerettem volna, ha... – Elég! – Még mindig a derekam markolva keményen hátrébb tolt, amitől a karjaim lecsúsztak róla, és elgyengülve visszahullottak a testem mellé. – Mégis mit művelsz? – engedett el, hogy hátrébb léphessen. Mintha nem akarna a közelemben lenni, jutott eszembe, és ez kissé észhez térített. A számhoz kaptam a kezem, a leheletemet tűzforrónak éreztem az ujjaimon. – Megcsókoltál! – mondtam ki ezt a hihetetlennek tűnő tényt. – Hagytad – vágta rá, mire rájöttem, hogy koránt sincs minden rendben, még mindig nagyon dühös, csak a döbbenet kissé lebénította. – Most... most merd mondani, hogy nem tudtad! Most mondd, hogy nem játszadozol velünk! Először Luca, aztán Cenzo, most pedig én... Van valami oka, hogy én kerültem az utolsó helyre? Ha nem küldelek el tegnap... A csókjának emlékétől döbbenten még mindig fogalmam sem volt, hogy mit kellett volna tudnom, viszont azt biztosra vettem, hogy félreérti az egészet. – Én nem játszom, csak... Miért csókoltál meg? Nem értem, te...
– Beléd voltam zúgva? – fejezte be fájóan gúnyosan. – Erre hajtasz? Szerelmi vallomásra? Mert én ugyan nem érzek irántad semmit, legfeljebb egy kicsit émelygek! – Talán látta rajtam, hogy ez mekkorát ütött az önbecsülésemen, mert szelídebben, elfordulva folytatta. – Nem hiszem el, mintha nem is az a lány lennél, akit ismerek! – Az vagyok, Nico! – léptem közelebb hozzá, de aztán megtorpantam, mert láttam, hogyan nézett rám. Hogy komolyan gondolja az émelygést. – Ha nem érzel semmit, akkor miért csókoltál meg? – kérdeztem, és megint a számhoz emeltem a kezem. Az ujjaim alatt ismeretlennek éreztem az ajkaim, mintha nem is hozzám tartoznának. – Kíváncsi voltam rá, hagyod-e, ennyi az egész! Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű lesz! – Azt hittem, tetszem neked – ismertem be halkan, kissé nyüszítve. Úgy éreztem, a sírás határán vagyok. Hogy teheti ezt velem? – Hogy... azért csókoltál meg. Azért hagytam! Nico a fejét rázta. – Tehát tudtad, hogy tetszettél nekem! Tudtad mégis a képembe is vágtad, hogy Lucát szereted, nem pedig engem! De ha mindvégig tisztában voltál vele, miért játszottad el a barátkozósdit? Élvezted, ugye? Ne is próbáld tagadni, akartad, hogy odalegyek érted! – Az, hogy barátok vagyunk, őszinte volt! – kaptam gyorsan levegő után. Nem akartam, hogy ilyeneket gondoljon. – Te vagy az egyik legjobb barátom, és igen, akartam, hogy kedvelj, mert... – A barátok nem csinálnak hülyét egymásból! – Látszott rajta, hogy ez komolyan rosszul esett neki, hogy elhiszi minden egyes kimondott szavát. – Azt hiszed, én élveztem, hogy úgy bántál velem, mint egy bolonddal?! Azt gondoltad, nekem jó, ha szánalomból olvasol nekem és megnézeted velem azt a sok hülye filmet? Hogy valóban szükségem volt rád valaha is?! Nem volt, csak nem akartalak bántani, azt gondoltam... De nem számít, már értelek! – Nem értesz! – kiabáltam rá, most már potyogó könnyekkel. Nem volt rám szüksége? Soha? – Szerelmes voltam beléd, és még most is... – Lehetnék? Vagyok? Nem tudtam befejezni. – Ha tetszettem, akkor csak meg kellett volna mondanod, Nico! Nem az én hibám, hogy képtelen voltál az őszinteségre! – Neked meg úgy látszik a hűség az ismeretlen fogalom! Ezzel túl messzire ment, felzokogtam. A csalódás úgy szúrt szíven, hogy talpon alig tudtam maradni. Én nem vagyok hűséges? – Ne sírj, ez nem segít rajtad! – szólt rám kelletlenül. – Azt hiszed, nem bántottad meg Lucát? Gondolod, Cenzo nem hitte el, amit ígértél neki? Fél órája sincs, hogy szétverték egymást miattad! Erre idejössz, és velem csókolózol. Mi volt a terved? Szétverték egymást? Kérdezni akartam erről, de nem érdekelt annyira, mint az, hogy bizonyítsak Nicónak. – Nem volt tervem, csak el akartam mondani, mi történt... – Miért nekem? Mi közöm hozzá? Nem értettem, miért nem érti. Olyan volt, mint mikor szakítottam Lucával. Egy ideig próbáltam vele megértetni, mit tett velem, de nem fogta fel, így hagytam az egészet. Nicóval most ugyanez volt a helyzet. Nem mondhattam olyasmit, ami megváltoztatta volna a véleményét, hiszen már eleve eldöntötte, hogy én vagyok a gonosz ebben a kavarodásban. Mintha én hazudtam volna magamnak, mintha én csaltam volna meg magamat, mintha én lennék az, aki nem képes az érzéseiről beszélni! Abban a pillanatban tökéletesen elegem lett a Mangini fiúkból, de leginkább Nicóból. – Hazudtál! – nyögtem ki csalódottan felfogva, hogy minden, amit gondoltam róla, az hülyeség. Hazudott nekem, megcsókolt, minden jelentés nélkül, és ezzel mindent elrontott. – Miről beszélsz? – kérdezte halkan, furcsa kifejezéssel az arcán. Ennyire rühellné, hogy sírok? Rászorítottam a kezem a számra és az orromra, de nem sokat segített. Tudtam, hogy ez alkalommal, csak a sok sírás fog segíteni semmi más. – Hazudtál! Vagy most nekem vagy akkor Dylannek. Hallottalak, tudod? – Ránéztem, és láttam rajta, hogy tudja, miről beszélek. – Én kértem meg, hogy kérdezze meg! Mert szerettelek, de te... Megráztam a fejem. Az lett volna a hazugság, ami hónapokkal ezelőtt történt? Vagy ez, amit most mondott, hogy tetszettem neki? Mi a fene van ezekkel a francos Manginikkal? Hogyan bízhatnék meg valaha is akármelyikükben? – Nem kellett volna meghallanod – mormolta végül egyetlen magyarázat gyanánt. Abban a pillanatban, annyira hasonlított Lucára, hogy elöntött a düh. Ja, egy csomó mindent nem kellett volna hallanom, vagy látnom, vagy megtudnom. Manginiéknál ez már csak így van! – Nem számít, már úgyis mindegy! – szipogtam fel gúnyosan. – Most legalább tudom, mit gondolsz rólam valójában. Az ajtó felé indultam, de amint Nico mellé értem, megfogta a kezem, és megállított. – Ne menj el így! – kérte. – Miért? – húztam ki a kezem az övéből. Már csak egy lépés választott el az ajtótól, és ő nem válaszolt. Pontosan, mint Luca. Megragadtam a kilincset, és lenyomtam. – Kicsit várj még! – Hónapokat vártam már!
– Tudom, Rissa. De... – Hazudtál, Dylannek? Szerettél, és nem mondtad el? Miért tagadtad le, ha így volt? Szánalmas könyörgésem, hogy végre igazi választ kapjak nem attól nyert feleletet, akitől vártam. Cenzo lökte be Nico ajtaját. Mögötte Luca állt. Cenzó ajka felrepedt és lilára duzzadt, míg Lucának a szeme alatt volt egy szabályos monokli. Kellett egy pillanat, hogy rájöjjek, miattam sérültek meg. Mert összeverekedtek. Kedvem lett volna elrohanni a tekintetük elől. – Azért nem mondta el, amiért én sem – mondta Cenzo egykedvűen. – Megegyeztünk. – Fogd be! – szólt rá Nico, de Cenzo nem akarta elhallgatni. – Miben egyeztetek meg? – kérdeztem nem nézve a szemébe. Hihetetlen, hogy este még vele voltam, és ő így elárult! – Abban, hogy egyikünk sem mozdul rád. Emlékszel, mikor megkértünk, hogy döntsd el, melyikünk csókol a legjobban? Az volt a teszt, de nem tudtuk eldönteni, melyikünk tetszik neked, így tabu lettél. Egy egyezség? Mi a fene bajuk van ezeknek? – Értem! – Nicónak háttal álltam, így csak Cenzo vagy Luca arcáról tudtam volna olvasni. Lucáé kifejezéstelen volt, Cenzo viszont kényelmetlennek tűnt, tovább beszélt. – Aztán szerelmes lettél Lucába, és megbeszéltük, hogy nem számít az egyezség, ha beleszeretsz valamelyikünkbe, akkor azzal lehetsz, akit választasz... – Ez nagyon nagylelkű tőletek! – Rissa... – Szóval egyezség, mi? – néztem hátra egy pillanatra Nicóra. Képtelen voltam elhinni, hogy ő is benne volt ebben. – Mint mikor anyukátok sütit sütött, összemarakodtatok az utolsó szeleten, és végül megegyeztetek, hogy meghagyjátok neki? Ez nagyon bájos! – Riss... – Te ne, Luca! – csattantam rá. Úgy éreztem magam, mint az a megmaradt szelet pite, kivéve, hogy a pitének nem fájt volna annyira az egész. – Nem hiszem el, hogy így csináltátok! Átengedtetek neki? Micsoda úriemberek! Éreztem, hogy a csalódottság újabb könnyei szúrják a szemem. Egy megegyezés, ennyi voltam én nekik? Dehogy szeretett engem bármelyik is, hiszen milyen szerelem az, amiről így döntenek? Megbeszélték, hogy átengednek Lucának? Persze, vidd csak, nekem úgysem kell annyira... – Rissa... – Ezúttal Nico mondta ki a nevem. Olyan volt, mintha csak ezt tudnák hajtogatni, és én már untam hallani. – Nem érdekel, mit akarsz mondani! Menjetek a fenébe! Azzal félrelöktem Cenzót (gyanítom, készségesen félrelépett), kikerültem Lucát, és elindultam hazafelé. Volt ebben valami nagyon ironikus, én, amint megint feldúlva igyekszem hazafelé ebből a rohadt házból, ahol folyton csak csalódom. Ebben a házban volt az összes szerelemmel kapcsolatos reményem, már egészen a kezdetektől fogva, és most mindennek vége lett. A fiúk, akiket valaha szerettem, megegyeztek fölöttem, mintha csak valami tárgy lennék, amiről nem tudták eldönteni, melyikük használja! Ez minden, csak nem normális. Nekem pedig elegem volt ebből.
18. Anyák „I know just what you're saying So please stop explaining Don't tell me cause it hurts Don't speak I know what you're thinking I don't need your reasons Don't tell me 'cause it hurts” – No Doubt: Don’t Speak Rissa Mindhárom Mangini fiú beszélni akart velem, de én mindhármukat elküldtem a fenébe. Persze nem személyesen, mondtam a bátyáimnak, hogy zargassák el őket. Csodák csodájára ők is jók voltak valamire, bár eléggé csalódhattak bennem, ugyanis, amikor sírva jöttem haza, megkérdezték, mi bajom, és én megmondtam. Igyekezték türtőztetni magukat, de Bradley döbbenten visszakérdezett. – Mind a hárommal egy hétvégén?! Nem szó szerint, hiszen Lucával már vége volt a hétvége előtt, de ha Koichit is vesszük... Mindegy, nem is akartam erre gondolni, a bátyáim már így is azt gondolhatták valami erkölcsi fertő lettem. És őszintén, talán igazuk volt, épp ezért bujkáltam. – Szóval most már soha többet nem jössz ki onnan? – kiabált be Sage az ajtómon, mire nemmel válaszoltam, ő pedig békén hagyott. A szobámban bujkálni igazából gyáva megoldás volt, de mit tehettem volna? A Mangini srácok összetörték a szívemet, ők hárman olyan pusztításra voltak képesek, amilyet még soha nem éltem ált. Fájt minden, Luca érdektelen viselkedése, Cenzo dicsekvése azzal, amit én komolyan gondoltam, Nico semmit nem jelentő csókja. Mindez egy egyezség részeként, amit még mindig nem tudtam felfogni. És még elhittem Cenzónak, hogy én vagyok a gyémánt, holott csak minél jobban meg akart bántani! Nico elutasítása meg, amit olyan méltóságteljesen viseltem, amennyire csak lehetett, hogy aztán barátok maradhassunk, csak azért, mert... De mire volt jó mindez? Miért nem volt képes egyikőjük sem elmondani sokkal korábban, hogy megkímélhessem magam a megaláztatástól és a szívfájdalomtól? Cenzónak meg még volt pofája az ablakában kapálózni, hátha észreveszem! Behúztam a függönyt, így sötétben maradtam, és csak szenvedtem a magamra kiutalt magányban. Nagyjából húsz órán keresztül, mert utána meguntam. Hétfő reggel – vagy inkább még hajnal – volt, és én halkan leosontam a konyhába, hogy egyek valamit. Mert oké, ki voltam akadva, de ettől még nem ment el az étvágyam. Meglepetésemre anya is a konyhában volt, épp bevásárlólistát írt, miközben egy nagy, színes képekkel illusztrált szakácskönyvet nézegetett. Mindezt a hajnali órákban, a legnagyobb titokban, önkéntelenül is mosolyognom kellett a látványtól. – Mit csinálsz, anya? – kérdeztem, mire kicsit összerezzent, és felnézett rám a szakácskönyvből. – Minden fiú itthon lesz ma estére – felelte. – Vacsorát fogok főzni. – Milyen alkalomból? – Jártattam az agyam, szülinap, évforduló vagy bármi más ünnep után, de nem jutott eszembe semmi. – Csak mert szeretlek titeket, és örülök, hogy együtt lesz a család – mondta magától értetődően. – Segítesz nekem, Rissa? – nézett rám úgy, mintha valami hatalmas küldetésre kérne fel. Nevettem, amiért ilyen nagy ügyet csinál a főzésből. – Ha nem kell ma suliba mennem, egész nap veled leszek, és segítek mindenben – ajánlottam. – Szükségem is lesz a segítségedre – bólintott komolyan. De most tényleg, ez csak főzés! Még ha véletlenül elrontja, a srácok akkor is bepusztítanak mindent. Egyszer, mikor kicsit voltam Tony még a sárból készült sütimet is megkóstolta. Segítettem anyának körülnézni a konyhában, milyen hozzávalóink vannak, közben meg hangosan is kidühöngtem neki a Mangini fiúk mocskos dolgait. Ez nagyon jól esett, főleg, mert anya nem ítélkezett. Igaz, a fiúkról sem mondott semmi rosszat, mert neki mindig is az volt az életfelfogása, hogy csak rengeteg csalódás után lehet megtalálni az igazi boldogságot. Mondjuk azt nem tudtam, hogy mennyi az a rengeteg csalódás, de az enyéim egész soknak tűntek, és úgy nyomták a lelkem, hogy csak arra tudtam gondolni, ezután már csak a boldogságom jöhet. A Mangini fiúknak hátat fordítva kéne várnom a szőke hercegemet (még véletlenül sem fog hasonlítani egyikőjükre sem), csakhogy valamelyik csapás közben elvesztettem a kedvemet. – Ha most jönne valaki, aki tökéletes, őt is elküldeném – mondtam anyának. – Nincs olyan, hogy tökéletes, édesem – rázta meg a fejét. – Talán a szerelem nem olyan, mint amilyennek képzeled. – Akkor milyen? – kérdeztem.
Míg erről beszélgettünk, a többiek is felkeltek, addigra pirítottunk egy nagy rakás kenyeret, majd anya meg én elindultunk kifelé. Apa is akart jönni – mintha a vásárlás olyan izgalmas lenne számára –, de anya mondta neki, hogy maradjon otthon, és készítse fel a fiúkat a vacsorára. – Tényleg nincs semmi apropója? – kérdeztem kifelé menet, de a válaszra már nem is figyeltem. Cenzo tartott felém a felhajtójukról, és én nem szívesen láttam, viszont az nyilvánvaló volt, hogy nem tudok megszökni előle, mindenképpen beszélnem kellett vele. Anya mosolyogva köszönt neki, én meg csak álltam, míg meg nem torpant előttem. Na jó, még azután is. – Szia! – mondta nekem óvatosan, mintha félne, hogyan reagálok. Benne volt a pakliban, hogy rögtön leordítom a fejét, mivel már anya beült a kocsiba, így meglepődtem, amiért higgadt tudtam maradni. – Mit akarsz? Azt hittem, elég nyilvánvaló, amit üzentem a bátyáimmal. Félig-meddig biccentett egyet, aztán mégis megrázta a fejét. – Igen...vagyis nem, figyelj, Rissa! Félreértetted az egészet! – Félreértettem? – ismételtem egyre jobban berágva. – Igen. – Szóval nem volt egyezség? – De volt, viszont... – Nem beszéltétek meg, hogy átengedtek Lucának, mint valami tárgyat? – Ha így nézed... – Nem rohantál dicsekedni a bátyáidnak, hogy rajtad a sor nálam? – Utáltam ennek a mondatnak minden egyes szavát, de főként az egész jelentését. – Ez nem így... – Elcseszted, Cenzo! – csattantam rá. – Komolyan gondoltam a csókot, én mindent komolyan vettem azon az estén, te pedig elárultál! Rohantál világgá kürtölni, hogy győztél, mintha valami videójáték lennék, aminek a következő szintjére jutottál! – Nem, Rissa! – tagadta le. – Csak Lucával akartam beszélni, hogy... – Hogy az orra alá dörgöld? Hogy megmutasd neki, mennyivel jobb vagy nála? Hogy megmutasd, hogy te „ezerszer jobban bánnál velem, ha szerelmes lennék beléd”? – Láttam, hogy kényelmetlenül érintik a saját szavai. – Mert ez nem igaz! Szerelmes voltam beléd, és te csak megbántottál! Egyszer még megbocsátottam, de most nem! – De én nem tudtam, hogy szerettél! – fakadt ki. – Ha tudom, akkor... – Akkor mi? – fújtam dühösen. – Nehogy azzal gyere, hogy szeretsz! – Ez minden, amivel előjöhetek! – vágta rá sértetten. – Ez nekem nem elég! Hagyj békén! – Megfordultam, de még hallottam Cenzót magam mögött. – Mi lett volna az elég? – Úgy kérdezte, mintha kételkedne benne, hogy akármi is elég lett volna nekem. Mintha én lennék a hibás! – Legközelebb – fordultam vissza –, ha szerelmet vallasz valakinek, gondold is komolyan! Ha lesz még egy olyan lány, mint Fran, vagy mint én, csak bizonyítsd be, hogy elég érett vagy egy kapcsolathoz! Ezzel a szép végszóval odarohantam anya kocsijához, és beugrottam mellé az ülésre. Vártam, hogy indítson, de csak nézett rám. – Ez nem vall rád, Rissa! – fedett meg gyengéden megrázva a fejét. – Miért nem beszéled azokkal a szegény fiúkkal? Meg akartam kérdezni, mióta olyan szegények, de aztán rájöttem, hogy többes számban beszélt, mikor én csak egy fiút láttam. Kelletlenül visszanéztem Cenzóra, és észrevettem, hogy Nico áll mellette. Cenzo csalódottan magyarázott neki valamit, míg Nico anya kocsiját nézte. Vagyis azt hiszem, engem. Éreztem, ahogy az arcomat elönti a hőség, és ez nem tetszett, nemcsak sima pirulás volt, a csalódottság és a düh olyan mértékben befolyásolta az indulataimat, hogy már végiggondolni sem bírtam, mit miért érzek. – Békülj ki velük a kedvemért! – kérte anya. – Nem sietünk sehová, megvárlak. Felháborodva szálltam ki a kocsiból. Anya szerint ez az egész tényleg olyan kis semmi probléma, amit egy ötperces béküléssel el lehetne intézni? Az olyanokra, mint mikor Sage megette a félretett csokijaimat, amit Drew Svájcból hozott nekem, vagy mikor Luca gyakorlatilag lelökött egy fáról, és betörtem a fejemet, na, azokra elég egy mosoly és egy nem haragszom, de Cenzóra és legfőképp Nicóra nem! Hogy ne haragudnék Nicóra, amiért hűtlennek nevezett, és a képembe vágta, hogy amit én barátságnak véltem, az nem is létezik? Nem, mintha elhittem volna, hogy teljesen komolyan mondja, hiszen én voltam az, akinek annyi mindent elmondott, amit még soha senki másnak, és én voltam, aki előtt nem csak megjátszott magabiztossággal olvasott fel hangosan, mégis... A gondolatra, hogy ezek tényleg nem voltak fontosak neki nagyon rosszul éreztem magam. Mindkét srác meglepetten, várakozva nézett rám, de én nem néztem az arcukra, csak odasétáltam eléjük, és valahol kettejük között tartottam a pillantásom.
– Sajnálom, Cenzo, nem kellett volna kiabálnom az előbb, és sajnálom, nem kellett volna azokat a csúnya dolgokat üzennem a bátyáimmal egyikőtöknek sem! – Felnéztem rájuk, és úgy tűnt, a bátyáim nem adták át a teljes üzeneteket, mert elég értetlennek tűntek. – Felejtsük el az egészet, ne haragudjatok, és én sem teszem, tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna! – hadartam. Ahogy ezt mondtam, tudtam, hogy ez nagyon rossz. Nem lehet ennyiszer úgy tenni, mintha mi sem történt volna, mert igenis történt. Már nem akartam a közelükben lenni, nem akartam rájuk nézni, és a közeljövőben beszélni sem akartam egyikükkel sem. Nem akartam a jelentés nélküli vagy a győzedelmes csókjaikat, nem akartam a hazugságaikat, és a lesújtó véleményeiket sem rólam. Ez utóbbiból megvolt a magamé, főleg ha arra gondoltam, hogyan csókoltam meg Nicót. Az több mint őrültség volt, még abban is igaza volt, hogy tisztességtelen voltam Cenzóval és Lucával. Habár inkább csak Cenzót sajnáltam, Lucát semmiképp sem. – Ennyi az egész? – kérdezte Cenzo még mindig dühösen. – Ennyi – sziszegtem elég halkan ahhoz, hogy csak ők hallják. – Mit akartok még? – Szeretnék veled négyszemközt beszélni – vágta rá Nico. Cenzo olyan pillantást vetett rá, mintha ezt mindenképp hármasban akarta volna végigdumálni, és igazat adtam neki. Én sem akartam kettesben maradni Nicóval. – Persze, megyek és lehúzom magam! – mormolta Cenzo, és vissza sem nézve elsétált, közben magában motyogott. – Felejtsük is el, hogy megtörtént! Remek! Az amúgy is megviselt szívem csak még rosszabb állapotba került, de ezzel nem volt vége, hiszen Nico még ott állt velem szemben. – Rissa... én nem tudom, mit mondjak – kezdte. Rá akartam vágni, hogy ezt biztosan ne. – Nem kell semmit mondanod, ami fontos volt, elhangzott, nem igaz? – Nem – felelte, mire egy pici remény szúrt a szívembe. Komolyan hittem benne, hogy tud valami olyasmit mondani, amitől megint jóban leszünk. – Ami nem hangzott el, hogy... hát semmi érdemleges. – Csak hűtlen lotyónak neveztél! – mondtam. – Ez nem igaz, te is tudod – rázta meg a fejét. – De azt el kell ismerned, hogy nem voltál egyenes, amikor... – Én nagyon is egyenes voltam, te nem voltál az! – szakítottam félbe egy kis éllel a hangomban. – Már azt is tudod, mit éreztem irántad! – Nagy szerelem lehetett... járni kezdtél az öcsémmel! – Ezt olyan keserűen mondta, hogy megcsóváltam a fejem. A torkom elszorult, és éreztem, hogy sírni fogok, főleg, mert előjöttek azok az emlékek. – Azt mondtad, hogy csak egy kislány vagyok! – hadartam viszonozva a vádaskodását. – Azt mondtad Dylannek, hogy soha nem tudnál úgy nézni rám, mint egy nőre! Azt mondtad, olyan vagyok, mintha a húgod lennék! Azt mondtad... – Azokat nem neked mondtam! – vágott közbe. – Nem a te fülednek szántam, nem kellett volna komolyan venned! – Luca ugyanezt mondta a videóról – mosolyodtam el, csak azért, hogy ne kezdjek sírásba. – Milyen videóról? – kérdezte értetlenül. Legyintettem, mert nem számított. – Miről akarsz még beszélni? Hogy hülye vagyok, amiért nem feltételeztem, hogy hazudsz? Abban voltam, hogy ha tetszem neked, akkor elmondod. – Tetszettél – ismerte el komoran. Éreztem, hogy vízválasztó ponthoz értünk a beszélgetésben. – De ez nem változtat semmin! Azóta már azt sem tudom, ki vagy! Amit eljátszottál Lucával és Cenzóval... És akkor arról a másik srácról ne is beszéljünk! Nem hiszem el, hogy... – De azokhoz neked semmi közöd sincsen! Te Carlával jártál egészen tegnapelőttig, nem? – Igen, egy lánnyal, nem egyszerre négyet hülyítettem! Annyira vádaskodón és sértődötten hangzott, amit mondott, hogy nem tehettem róla, elnevettem magam. Erre persze még dühösebb lett, de nem számított. A Mangini fiúk totál idiótát csináltak belőlem, és mindegyik képes engem hibáztatni! Hát normális ez? – Te mégis komolyan mondtad, ugye? – kérdeztem. – Mindent, amit rólam gondolsz? – Ez az, ahogy én látom – felelte habozás nélkül. Eltekintettem attól, hogy megmondjam, amit ő lát, és amit én látok, az két különböző dolog. – Akkor menj a pokolba a hű, de tökéletes látásmódoddal együtt! Kigúnyoltok, hazudtok, hülyére vesztek, megcsaltok, megegyeztek a birtoklásom fölött, mintha... Úristen, egyáltalán milyen ember csinál ilyet?! De ne aggódj, se téged, sem a testvéreidet nem fogom „hülyíteni” többet, maradjatok meg magatoknak! – Rissa... – Mi van?! – csattantam fel. – Mindig csak a nevemet hajtogatjátok, Rissa, Rissa, Rissa... – Kezdtem átmenni hisztérikusba. – Hagyjatok békén! Mint mindig, hátat fordítottam. Ennyit a kibékülésről, de őszintén, hogyan lehet kibékülni valakivel, aki képtelen bocsánatot kérni?
Szerencsére anya nem erősködött, mikor beültem és látta, hogy mégsem ment minden olyan jól, csak elindult, és csendesen vezetett, hallgatva, ahogy ömlik belőlem az újabb adag panasz. Kábé addig folytattam, amíg észre nem vettem, hogy fura helyet választott a bevásárláshoz, elhallgattam, és kérdőn néztem körbe. – Anya, mit csinálunk itt? – Édesem, tudom, hogy nem a legjobb az időzítés, de el kell mondanom valami fontosat. – Nem mondtam semmit, csak bólintottam. Anya megijesztett az aggódó tekintetével. – Eredetileg csak este akartam szólni, ugyanúgy, ahogy a fiúknak, de... Te erősebb vagy mint ők, mindig is az voltál, talán... – Mi az? – kérdeztem sürgetően. – El fogtok válni apával? Maga lett volna a katasztrófa, és fogalmam sem lett volna, hogyan élném ezt túl, hiszen apa és anya szerelme tökéletes volt, elrendeltetett a mennyben, a sors könyvében vagy valami olyan helyen, ahol az ilyen hatalmas szerelmek fel vannak jegyezve. Mindig is biztos voltam benne, hogy örökké fog tartani, még annak ellenére is, hogy sok korombelinek az volt a furcsa, hogy a szüleim még mindig nem váltak el. – Nem, Rissa, dehogyis... – Akkor? – kérdeztem megkönnyebbülve. Ha nem válnak el, bármi is az, el tudom viselni. Legalábbis ezt gondoltam. – Beteg vagyok, Rissa... * „Everything could be everything But it's time to say goodbye so Get your last fix, and your last hit Grab your old girl with her new tricks” – Lady Gaga: Brown Eyes Lori Az emberek beszélni kezdtek rólam a suliban. Hétfő volt, Rissa nem jött, így egyedül voltam kénytelen találgatni, mi bajuk van ezeknek. Bámultak. Kitértek előlem, mint valami leprás elől. Összesúgtak a hátam mögött. Nem igazán tudtam, hogyan reagáljam le, és hogy kit kérdezzek, de aztán anya megoldotta a problémát, mikor lehívatott magához. – Hallottam a pletykákat, Lori – csóválta a fejét aggodalmasan. – Szeretném tudni, hogy viseled a szóbeszédet. – Talán rosszabbul viselném, ha tudnám, miről van szó – ismertem el, mire anya beavatott. Igazából azt hittem, hogy a tequilaivás Shawnnal volt a kiindulási pont, így összerezzentem, mikor szóba került Sage neve. Tiffany szétkürtölte mindenkinek, hogy a kapcsolatuk miattam van szétesőben, mert én zaklattam őt a szerelmemmel, neki pedig most bűntudata van emiatt. Anya természetesen nem hitte el ezt, de szerette volna tudni, mi igaz ebből, így beszámoltam neki a beszélgetésünkről. Közben meg nem tudtam, hogyan lehetséges ez. Megkértem Sage-et, hogy ez maradjon köztünk! Hogyan árulhatta el Tiffanynak? És hogy lett belőle olyan történet, ami ilyen színben tüntet fel engem? Elkeseredettnek, kétségbeesettnek, szánalmasnak. – Igazolhatom neked ezt a napot, ha szeretnél hazamenni – ajánlotta halkan. Szerintem arra számított, hogy ki leszek akadva, de inkább voltam dühös, és egyáltalán nem akartam hazamenni. – Maradok – emeltem fel a fejem. – Nem tettem semmi rosszat! – Tudom, Lori. Csak azt gondoltam, érzékenyen fog érinteni, mit mondanak. – Én nem vagyok olyan, mint Alicia! – Nővérem sírna és elbujdosna, ezzel szemben én nem akartam megadni senkinek ezt az örömet. Elkeseredett talán voltam, de kétségbeesett és szánalmas biztosan nem. – Tudom – csitított anya. – Csak mostanában semmiben sem vagyok biztos veled kapcsolatban. Fogalmam sincs, mi van veled, arra sem emlékszem, mikor beszélgettünk utoljára. – Hát most. Vagy ez iskolai beszélgetésnek számít? – Persze, hogy nem... Akkor, ha akarod, most elmondhatnád, mi történt a hétvégén közted és Shawn között. Ezt úgy mondta, mintha lenne miről mesélnem, ezért felkaptam a fejem. – Ugye nem pletykálnak semmit Shawnról és rólam? Kiderült, hogy de, mégpedig abból csináltak nagy ügyet, hogy ott aludtam náluk. Mert belemagyarázták, hogy lefeküdtünk meg ilyesmi, holott még csak a közelében sem jártunk ennek, ártatlanul Lynnről beszélgettünk, aztán hatni kezdett az a rengeteg tequila, amitől tökre rosszul lettem, így Shawn felajánlotta, hogy pihenjek le a szobájában. Én meg lepihentem, elaludtam, reggel meg arra ébredtem, hogy én maradtam az egyedüli vendég a buliban, és kitúrtam Shawnt a szobájából, neki a vendégszoba jutott. Halálosan ciki lehetett volna a helyzet, mert mire összeszedtem magam, megjelentek a szülei is, viszont nagyon kedvesek voltak, eszükben sem volt
gyanúsítgatni, csak meghívtak reggelire, amit udvariasan elutasítottam (a tequila valami gyilkos hatással volt rám), aztán Shawn hazavitt. Mármint Meredith-hez, akinek elmeséltem, mibe fulladt a pasizási kísérletem. Elmondtam ezt pár szóban anyának, aki nagyon megkönnyebbült, mert naná, hogy ezerszer rosszabbakat hallott. Nem izgattam magam annyira, mert a Sage-es pletykát jobban magamra vettem, mégis, mikor később, két óra közötti szünetben összefutottam Lynnel, tudtam, hogy őt aztán nem érdekli, mit pletykálnak rólam és Sage-ről, a másik dolog viszont igen. – Beszélhetnénk valahol? – kérdeztem tőle, mire intett pár srác haverjának, hogy később csatlakozik, és bólintott. – Mi az? – nézett rám, miután arrébb mentünk egy üres ablakpárkányhoz. – Biztos hallottál egy csomó hülyeséget Shawnról és rólam – kezdtem, de már közbe is vágott. – Ja, de nem vagyok olyan hülye, hogy elhiggyem. – Csókolóztunk – ismertem el, mire csak egy kis vállrándítással reagált. – De nem ez a lényeg, mert nem jelentett semmit, hanem, amit megtudtam. Lynn, Shawn azt hiszi, hogy valaki másnak szántad a levelet. Meg van győződve róla, hogy valami Warrennek írtad, nem akarta elhinni, hogy neki! Lynn pislogott, bár az érdeklődését még mindig nem igazán keltette fel a dolog. Vagy csak jól álcázta. – És te komolyan bekajáltad ezt a sztorit? – nevetett fel. – Ez nem csak sztori, haragudott, mert azt hitte, hogy ti ketten... – Lori, nehogy már elhidd a baromságait! – legyintett. – Biztos így akart bevágódni nálad, ami szíve joga. Mármint nekem akkor se kellene, ha aranyból volna, szóval, ha tetszik neked... – Nekem nem tetszik Shawn! – csattantam fel. – Hagyd, hogy végigmondjam! Ebben a pillanatban Fran rohant oda hozzánk. – Lori, hallottam, amit mondanak rólad meg Shawnról! De azt is hallottam, mit mondtál az előbb! Most akkor mi van? Úgy döntöttem, elölről kezdem a sztorit. Lynnnek még nem fogyott el a türelme, Franceska pedig nagyon hallani akarta. – Lynn megírta a szerelmes levelet Shawnnak, de Shawn azt mondja, hogy azt valami Warren kapta meg, nem pedig ő, ezért értették félre egymást, és ezért kezdtem gyűlölködni! – hadartam. Valahogy hiányzott Rissa a csapatból, kíváncsi voltam, hol lehet. – Csak egy félreértés volt! – Ó! – nézett Fran Lynnre álmélkodva, mit szól ehhez. Lynn kihúzta magát, és felemelte egy ujját. – Egy: Warren egy üresfejű idióta volt, aki rám akart mozdulni, de Shawn tudta a legjobban, hogy mennyire rühellem a tagot. Kettő: az a levél nem volt szerelmes, csak pár gondolat volt benne, és komplett hülye lennék elhinni, hogy nem ő kapta meg. Az ő táskájába tettem, az ő könyvébe! Harmadszor: komolyan elhiszed, hogy egy ilyen kis szaros félreértés miatt cseszegetett az a vadállat két éven keresztül egyfolytában? Mert azt tette, és eszemben sincs elfelejteni valami kis légbőlkapott felmentősztori miatt, vágod?! – nézett rám. Ha Rissa ott lett volna, tud mit mondani, én csak bólintottam egyet, hogy megértettem, mire Lynn tudomásul vette, és már fordult volna el, mikor utánaszóltam. – Nem tudsz valamit Rissáról? – Nem beszéltem vele lassan már egy hete – válaszolta. Mégsem hagyott ott minket, amit pozitív jelnek véltem, láthatóan Fran is. – Én azt hiszem, tudom, miért nem jött iskolába – súgta, majd látványosan körülnézett, de épp senki nem figyelt ránk. – Ethan azt híreszteli, hogy Rissa kikezdett Cenzóval aztán meg Nicóval, hogy idegesítse Lucát. Ez totális hülyeség volt, Rissa nem csinálna ilyet, ezt tudtam jól. Lynn volt, aki rámeredt Franre. – Remélem, hogy ezt nem hiszed el. – Nem tudom – motyogta Fran, és nem nézett ránk. – De láttam Cenzót, teljesen fel van dagadva a szája, Lucának meg monoklija van. Valami történt velük. – Fel kéne hívni – vetettem fel, és azon tűnődtem előző nap, miért is nem hívtam. Rohadt tequila! Lynn kelletlen arcot vágott. – Talán azért nem jött, mert tényleg ki van bukva. Luca miatt is, meg miattad... – Miattam? – horkant fel Lynn. – Ő az, aki nem áll szóba velem! Még azt sem tudom, mi történt vele meg a pasijaival. – Mert azt mondtad neki, hogy nem fogod vigasztalni, ha Luca megint átveri – vágta rá Fran. – Mondjuk én sem tudom, de sejtem, hogy Luca csinált valamit. Mindketten rám néztek. Franben nem voltam biztos, de az száz százaléknak tűnt, hogy Rissa Lynnek elmondaná, így úgy döntöttem, beavatom őket. – Savanna és Luca összejöttek a nyáron. Savanna mondta el Rissának. Lynn káromkodott, Fran a szájára szorította a kezét és sziszegett, én pedig kész pletykafészeknek éreztem magam. Habár semmi olyasmit nem terjesztettem, ami ne lenne igaz, csak elmeséltem, kitől mit hallottam. Mondjuk mi a pletyka, ha ez nem? Végül megpróbáltam felhívni Rissát, de ki volt kapcsolva. Fran felvetette, hogy kérdezzem meg Sage-et, mert ő jött suliba, de kikötöttem, hogy én ugyan szóba nem állok vele. Ez felvetette a másik pletykát, ami tőle és Tiffanytól származott.
– Nem hittem el egy szavát se – bizonygatta Franceska. – Pedig van benne igazság – mondtam keserűen. – Tényleg megmondtam Sage-nek, hogy szeretem. De ő nem mondott rá semmit, és eszemben sem volt a nyakába akaszkodni. Nem is értem, hogy lett belőle ez az idióta történet. – Az a srác egy bolond – vágta rá Lynn. Azt hiszem, ezt vigasztalásnak szánta. – Tiffanytól hallottam, hogy Sage azt mondta neki, lefeküdtetek, mielőtt szakítottatok – hadarta Fran. – Lehet, hogy Tiffany nem hazudott, de akkor Sage miért mondta ezt neki? – Nyilván a csaj hazudott – nyilvánította ki a véleményét Lynn, én meg hallgattam. Mit mondhattam volna? Mindketten rám néztek, Fran megint a szájára szorította a kezét, és megrettenve bámult rám (jó, ő csak a nászéjszakán akarja elveszíteni, ez még nem ok arra, hogy úgy bámuljon rám, mintha valami borzalmasat tettem volna) Lynn pedig gyanakodva. – Oké, ez is megtörtént – ismertem el legyőzötten arra gondolva Rissa vajon haragudni fog-e, amiért hazudtam róla. – Pont aznap, mikor láttuk a videót, csak korábban. Még fogalmam sem volt, hogy mit terveztek, és azt gondoltam... A vége értelmetlen motyogásba fulladt, mire Fran a nyakamba vetette magát. – Jaj, Lori, úgy sajnálom... A furcsa az volt, hogy én nem. Mármint persze rohadt nagy hiba volt megtenni meg minden, de azóta tök sok idő eltelt, és valahogy már a részemmé vált a tény, hogy nekem Sage volt az első. Ami fájt, hogy elmondta Tiffanynak. Miért mondta el? Szabályosan rosszul voltam a gondolattól, hogy talán elmesélte a részleteket is, vagy egy összehasonlítás révén jöttem szóba. A suli után azzal a tudattal jöttem el, hogy Rissán kívül most már Lynn és Fran is a barátaim lettek. Mi másért töltötték volna velem az összes többi szünetet, és miért ordította volna le Lynn a fejét annak a csajnak, aki valami nem túl kedveset szót be nekem? Furcsa volt, hogy ez a két lány – három, csak Rissa most épp nem jött – törődik velem, és érdekli őket, hogy érzem magam. Mikor a terhestorna előtt elmeséltem a napomat Meredith-nek, teljesen kiakadt Sage-re. Én is ki voltam akadva, de egy terhes nőnél ez a kifejezés valami sokkal intenzívebb dolgot takart. Ha ott lett volna, talán kikaparja a szemét, vagy ilyesmi. Meredith morgását hallgatva akármennyire is nem akartam, csak Sage-re tudtam gondolni egész idő alatt. Arra jutottam, hogy csalódtam benne, sokkal nagyobbat, mint hittem volna. Kiteregetni a dolgainkat egy ilyen pletykába? Ez annyira nem vallott rá, hogy azon kezdtem tűnődni, ismertem-e egyáltalán. Nem voltam biztos benne. Aki némileg elvonta a figyelmem róla, az Rissa volt, akit egyáltalán nem tudtam elérni egész nap, fogalmam sem volt, mi lehet vele, így aggódni kezdtem. Terhestorna után rögtön el akartam menni hozzá, de anya hívott, hogy ne menjünk-e el kettesben vacsorázni. Ez olyan dolog volt, amit nagyon régen nem csináltunk, így nem mondhattam le. Jóval elmúlt már vacsoraidő, amikor beállítottam Rissáékhoz. A ház előtti autómennyiséget figyelembe véve úgy véltem, hogy az egész család otthon lehet. Remélve, hogy nem zavarok, becsengettem. Mr. Norwood nyitott ajtót, és komor arccal tessékelt be. Rögtön láttam, hogy valami nagyon nem stimmel. Sage kivételével az összes Norwood fiú a nappaliban volt, ahogy Mrs. Norwood is. Egyedül ő mosolygott rám, bár sápadtnak tűnt. – De jó, hogy átjöttél, Lori! – Odasietett hozzám, és belém karolva húzott a lépcső felé. – Rissa a szobájában van, örülni fog neked. Eléggé megviselte a mai nap. Ahogy láthatóan mindenkit. Nem tudtam, mi folyik itt, hiszen a Norwood-ház mindig olyan vidám, most meg mintha meghalt volna valaki. – Mrs. Norwood, mi történt? – kérdeztem halkan, remélve, hogy nem tart indiszkrétnek, amiért kérdezősködöm. Mrs. Norwood az ajkába harapva nézett rám. – Egyszerűbb, ha én mondom el – bólintott. – Non-Hodgkin limfómám van, tudod, mi az? – Rajtam volt a bólintás sora, döbbenetemben másra úgysem futotta volna. – Ma este mondtam el a gyerekeknek. Így már értettem a hangulatot. – És mit mondtak az orvosok... – Nem tudtam befejezni a kérdést. Hogy illik ilyet megkérdezni? Mennyire súlyos? Gyógyítható? Esetleg mennyi ideje van hátra? – Ne aggódj! – simította meg a karom Mrs. Norwood. – Ötven százalék az esélye, hogy felgyógyulok. Ötven százalék? Első hallásra nem tűnt rossznak, aztán leesett, hogy ötven százalék az esélye annak is, hogy nem gyógyul meg. Hogy belehal? Akartam még kérdezni, de már ott is voltunk Rissa szobája előtt, Mrs. Norwood pedig benyitott. – Lori van itt, édesem! – közölte vele. Rissa felnézett a laptopjából. – Gyere be – mondta furcsán távoli hangon, közben le nem véve a szemét az anyukájáról. Nem voltam benne biztos, nem volt-e hiba ma idejönnöm. Lehet, hogy Rissa egyedül akar lenni.
Mrs. Norwood kiment és becsukta maga mögött az ajtót. Rissa visszanézett a laptopjára, kattintgatott valamit, mire az íróasztalán a nyomtató papírokat kezdett el kiköpni magából. Az íróasztal előtt a padló már nem is látszott a rengeteg papírlaptól. – Tudod? – kérdezte tőlem Rissa. – Igen, és... – Nem tudtam, mit mondjak. Hogy sajnálom? Hiszen az olyan lenne, mintha máris gyászolnám az anyukáját. Hogy minden rendben lesz? Ezt meg honnan tudhatnám? – El tudod ezt hinni? – vette át a szót észre sem véve, hogy én a sajátjaimmal küszködöm. – Nem is tudom, pontosan mióta tudja már, és eddig nem mondta el! – Biztosan nem... – akarta, hogy aggódj, így fejeztem volna be, ha Rissa hagyja, de ő mintha nem is hallott volna. – Miattam nem mondta, mert sosem figyeltem! Hetek óta nyavalygok neki mindenféle hülyeségről, Lucáékról meg a versenyről, közben meg... – Mély levegőt vett, mint aki mindjárt elsírja magát. – Ma reggel is már sokkal előbb elmondta volna nekem, hogy ha nem siránkozom azokról az idiótákról! Hogy lehet, hogy észre sem vettem? Annyira el voltam foglalva magammal, közben meg... az anyukám haldoklik! Azt hiszem, jó dolog volt, hogy ezután zokogásban tört ki, mert nem kellett beszélnem, egyszerűen átölelhettem, és hagyhattam, hogy kisírja magát. Kicsit később hazatelefonáltam, hogy megmondjam anyának, hogy itt maradok éjjelre, pár szóban vázoltam is, hogy miért. Természetesen beleegyezett. Ezután összeraktuk a rengeteg kinyomtatott papírt, és elkezdtük átrágni magunkat a Non-Hodgkin limfómán. Mint megtudtam, Rissa anyukájánál már másnap megkezdik a kemoterápiát, és mivel Rissa nem sokat értett az orvos halandzsájából, akivel aznap délelőtt találkoztak, elhatározta, hogy az NHL szakértője lesz. Mindent elolvastunk, ami csak kapcsolódott a betegséghez, főként a legfrissebb gyógykezelések érdekelték. Este tizenegyre már egy tucatnyi e-mailt is elküldött olyan blogíróknak, akik szintén az NHL-lel küzdöttek vagy épp már túlélték azt. Tudni akarta a legkisebb részleteket is, amit megértettem, hiszen ha az én anyukám lenne beteg... ebbe bele sem mertem gondolni, főleg nem a délelőtti beszélgetésünk után. Rissa hibáztatta magát, amiért hónapok óta alig töltött időt Mrs. Norwooddal, és bár mondtam neki, hogy egyáltalán nem hibás, rájöttem, én is hibáztatnám magam. El is döntöttem, hogy tényleg több időt fogok anyával tölteni. Éjfélre Rissa szemei teljesen kivörösödtek, így felvetettem, hogy le kéne feküdnie, hiszen másnapra össze kellene szednie egy kis energiát, de csak negyed órával később sikerült meggyőznöm, hogy tényleg aludjon. Addigra a ház is totál csendes volt, talán nekem is meg kellett volna próbálnom lehunyni a szemem, de csak vártam, hogy Rissa elaludjon, mert be akartam nézni Sage-hez. Tudni akartam, hogyan viseli a dolgot, és mióta fél órája láttam azt a kis fénycsíkot kiszűrődni az ajtaja alól nem tudtam másra gondolni. Végül, mikor Rissa már elég régóta egyenletesen lélegzett felkeltem és kiosontam a folyosóra. Sötét volt minden, és eltűnt a fénycsík Sage ajtaja alól is. Vissza kellett volna mennem Rissa mellé, de valahogy éreztem, hogy Sage még nem alszik. Odaosontam az ajtaja elé, és óvatosan lenyomtam a kilincset. – Alszol? – suttogtam bele nagyon halkan a sötétségbe, miután bedugtam a fejem az ajtón. Motoszkálást hallottam, és hirtelen arra gondoltam, mi van, ha Tiffany itt van, én meg csak úgy benyitottam, aztán felkattant egy kis éjjeli lámpa, aminek a fénye bevilágította a szobát. Sage az ágyán ült, és szerencsére egyedül volt. Gyorsan beléptem a szobájába, és becsuktam magam mögött az ajtót. – Jól vagy? – kérdeztem. Csak nézett rám, sápadt arccal, vörös szemekkel, komor arckifejezéssel. Oké, hülye kérdés volt. – Hé, minden okés lesz! – mondtam teljes magabiztossággal. – Végül is csak az anyám haldoklik – felelte szarkasztikusan, de nem vettem magamra, helyette közelebb sétáltam hozzá. – Nem kellene ezt mondanod, anyukád csak beteg. Meg fog gyógyulni! – Honnan veszed? – Mert az NHL gyógyítható – vágtam rá, habár voltak kétségeim. Minden attól függött, hogyan reagál Mrs. Norwood a kemóra, ezt már le is szögeztük Rissával, de ezt valahogy most mégsem akartam mondani Sage-nek. – Az utóbbi órákban utánanéztem mindennek, már rengeteg... Elmondtam neki mindent, amit Rissával olvastunk, és mivel nem állított le, csak beszéltem és beszéltem sorolva, mennyi embernek sikerült már, akik mind arra buzdították az embereket, amivel én is befejeztem Sagenek. – Csak küzdeni kell, és nem szabad feladni. Anyukád erős nő, csupa mosoly volt, mikor megjöttem. – Ő mindig mosolyog – válaszolta Sage csüggedten. – Jó, de azért segíthetnél is fenntartani a reményt, azzal nem vagy valami hasznos, ha itt sírsz a sötétben. Nem volt épp szerencsés ezt mondanom, de vigasztalásban nem vagyok jó. Mindegy, már kimondtam, és Sage felhúzta magát rajta. – Nem sírtam! – közölte velem lesújtón. – Helyes! – mondtam, és leültem az ágyra a lábához.
– Tényleg utánanéztél ennyi mindennek? – kérdezte pár pillanat múlva, gondolom még mindig a hozzávágott információhalmazt emésztette. – Rissával – bólintottam. – Holnap talán segíthetnél neki egy kicsit. Kinyomtatott legalább kétszáz oldalt. – Ő jól van? – Imádtam azt a kis aggódást a hangjában, egyszer azt mondta, hogy Rissa az egyetlen, akiért bármit megtenne a világon. Akkor csodálkoztam ezen, mert nekem nem volt senki olyan, akiért tényleg bármit, de most már csak irigykedtem emiatt. – Magát hibáztatja, amiért nem vette észre hamarabb – feleltem az igazsághoz híven. Sage tekintete elsötétült. – Ennyi erővel az én hibám is lehetne, én is észrevehettem volna! Már a hét elején feltűnt, hogy milyen sápadt, de nem gondoltam, hogy uh... Inkább nem mondta ki, csak elfordította a fejét, én meg a takarója mintáját tanulmányoztam. – Meg fog gyógyulni, Sage! – mondtam végül. – Gondolod? – pillantott vissza rám. – Biztosan. Egy kicsit mintha megnyugtatta volna az állításom, én meg fohászkodtam magamban, hogy így is történjen. Hallgattunk egy ideig. Már épp azon voltam, hogy megmondom Sage-nek feküdjön le, én is visszavonulok, amikor hirtelen megszólalt. – Sajnálom, ami történt, Lori! Nem akartalak megbántani. Ez felidézte, ami ma volt a suliban, a pletykákat, az utálkozó nézéseket, és amiket éreztem ezek miatt, de most mind csak fakó butaságoknak tűntek. – Nem haragszom, nem érdekel, ki mit mond – néztem a szemébe, hogy lássa, igazat mondok, de ő félrenézett. – Uh... én nem arra gondoltam. De azt is sajnálom. Tiffany túl messzire ment, beszélni fogok vele, rendben? Vállat vontam, mert nem volt kedvem elmagyarázni, hogy a barátnője emiatt csak még jobban fog utálni engem, de valahogy nem is érdekelt az egész. Az iskola semmi volt ahhoz a tényhez képest, hogy egy közeli ismerősnek egyik napról a másikra az életéért kell küzdenie. – A másik dolog is csak kitaláció volt? – kérdezte Sage, miközben testhelyzetet változtatott, hogy mellém ülhessen. – Az, amit mondanak Shawnról? – néztem rá, mire bólintott. Így közelebbről még sápadtabbnak tűnt az arca, ráadásul olyan sötét karikák voltak a szeme alatt, mintha már napok óta nem aludt volna. – Csak csókolóztunk, de semmit nem jelentett. – Uh... énmiattam? – Szívesen elkerültem volna, hogy erre lyukadjunk ki, de már nem volt mit tenni. Ugyanakkor könnyedén ráztam meg a fejem. – Nem miattad, Lynn miatt. Shawn tisztára kiakadt, mert csak valami félreértés miatt utálták egymást évekig. Erről beszélgettünk, aztán nálunk maradtam éjjelre, mert annyi tequilát ittunk, hogy teljesen rosszul lettem tőle. – Nem tudlak elképzelni tequilával – mosolygott rám halványan. – Hát, a látványról már lemaradtál, mert soha többet nem fogok inni. Másnap úgy éreztem magam, mintha elhagytam volna a fele agysejtemet. – Az nálad mit jelent? Olyan voltál, mint mindenki más normális kapacitású aggyal? – Valami olyasmi – bólintottam vidáman, amiért már viccelünk is. Úgy éreztem, jó ötlet volt bejönni hozzá. Küldetés teljesítve. – Megyek, lefekszem, neked is aludnod kellene egy kicsit. Álltam volna fel, de elkapta a kezem, és visszahúzott. – Várj, még el akartam mondani valamit! – kérdő tekintetemre kissé mintha elpirult volna. – Azt, hogy uh... sajnálom, hogy nem vettem észre, hogy szeretsz. A jó pillanatoknak vége volt, az egészet átfordította valami nagyon kínosba. Megint. – Mondtam már, hogy nem haragszom. Végül is nem tudhattad. – De én haragszom magamra. Totál szemét voltam veled, és ha tudom, én... uh, Lori, én nem engedtelek volna el. – Tudom – mondtam, mert ez is igaz volt. Annyira nem volt már értelme beszélni róla. – Nem tudod, mert azt hiszed, hogy nekem nem jelentettél semmit. Amikor szakítottál velem az nagyon szarul esett, nem is gondolkodtam tisztán, és uh... nekem is el kellett volna mondanom, hogy mit érzek. – Mit éreztél? – kérdeztem felé fordulva. Vártam, hogy mondja el pontosan, hogy megérthessem, és azután valahogy továbbléphessek rajta. Szükségem volt erre, egyszerűen tudnom kellett. – Én... uh... én... Nyitottam a szám, hogy mondjak valamit, de ő gyorsabb volt, mintha csak attól félt volna, hogy elugrom – mert szerintem meg is tettem volna, ha sejtem, mire készül – nekem dőlt, a tarkómra szorította az egyik kezét, és úgy csókolt meg, szorosan tartva, hogy ne húzódhassak el. A szája forró volt, szinte kétségbeesett, ahogy próbáltam kitartani és nem megadni magam annak, amit egyébként mindennél jobban akartam. Olyan volt, mintha kívülről nézném magam, és szánalmas voltam. Az egész belsőm lángolt, a gyomrom pedig remegett egy olyan fiú csókjáért, akinek csak valamiféle feszültséglevezetést jelenthetek.
Egyből leállt, ahogy a mellkasára téve a kezem eltoltam magamtól. – Most meg mit művelsz? – suttogtam, holott normális hangerővel akartam beszélni. Gyorsan leeresztettem a kezem, mert alig volt benne erő, még abban is kételkedtem, hogy egyáltalán fel tudok állni. – Én már nem játszom ezt, Sage! Én nem Tiffany vagyok! – Tudom! – Nyilván, valahogy mégis közölnöm kellett vele. Gyorsan felálltam az ágyról. – Nem is ezért jöttem be! – mondtam még, aztán nem hallgatva meg, mit akar még mondani, visszamentem Rissához. Viszonylag hamar sikerült elaludnom ahhoz képest mennyire feldúlt voltam. Ez most mire volt jó neki?
19. Értetlenség „It’s not like you to say sorry I was waiting for a different story This time I’m mistaking For handing you heart worth breakin’.” – Nickelback: How You Remind Me Sage Mostanában egyre többet gondoltam Lorira. Pontosan azóta, hogy megmondta, szeretett engem, amikor szakított, és szeret még most is. Próbáltam, de nem tudtam kiverni a fejemből a szavait, így nem is kérdés, hogy én voltam a hibás, amiért Tiff és köztem elmérgesedett a helyzet. Mert nem épp tisztességes nem arra a lányra gondolni, akivel épp vagyok, de egyszerűen képtelen voltam Tiffanyra figyelni, ami feltűnt neki, és nekem támadt, hol járok a fejemben. Igazán nem tudom, mi ütött belém – talán mert valahol mégse normális, hogy minden dologról tudni akar, ami megfordul az agyamban –, de kijött belőlem minden. Amúgy sem tetszett, hogy titkolózom Tiff előtt, gondoltam, ha tisztán elmondok mindent, megértő lesz, és nem cseszeget többet. Sajnáltam, hogy türelmetlen voltam, de képtelenségnek tűnt elviselni Tiffany szitokáradatát Lorira, amiért neki volt valami kis dolga Shawnnal. Konkrétan kijelentettem, hogy én ugyan nem hiszem el róla, hogy bepiált és lefeküdt a sráccal, de Tiff csakazértis tuszkolta bele a fejembe az elképzeléseit. Nem tudott leállni. – Honnan veszed, mi? Honnan veszed? – kérdezgette egyre, míg ki nem fakadtam. – Mert Lori nem olyan lány! – vágtam rá. – Nem fekszik össze senkivel egy részeg éjszakán, főleg nem akkor, ha mások is látják! De Tiff csak nevetett. – Más srácok nem olyan lassúak, mint te, édesem! Csak mert ti nem jutottak odáig, hogy lefeküdjetek... Így hát megmondtam, amit nem lett volna szabad, hogy Lori és én igenis együtt voltunk, épp ezért vagyok biztos az igazamban. Ez kiakasztotta Tiffet, féltékenységében egy csomó dolgot vágott a fejemhez, én meg otthagytam, mielőtt olyat mondok neki, amit megbánok. Ezután a hétvégém nem telt túl királyul, de Rissáét meg sem közelítette, hiszen ő annyira ki volt bukva, hogy a szobáját sem akarta elhagyni. Megkérdeztem Lucát és Cenzót – külön-külön, mert nem beszéltek egymással – mi a fenét műveltek, de nem voltak jó passzban, mindketten csak lökték a rizsát, hogy ilyen meg olyan bonyolult. Az összevert arcuk konkrét bizonyítékot jelentett, erre meg még mindig csak legyintgettek, ez kiakasztó volt, ezért hétfőre elhatároztam, hogy kikérdezem Rissát, csakhogy ő meg szövetkezett valamit anyával, és mindketten szabadnapot vettek ki otthonról. A suliban én is hallottam mindenfélét, amit Tiffnek nem kellett volna elkürtölni, de ezt nem gondoltam olyan súlyosnak, mert sokkal többen pofáztak arról, mit csinált Lori meg Shawn a hétvégén, arról meg úgyis tudtam, hogy nem igaz. – Azért ne híreszteld tovább azokat, amiket Loriról mondtam! – kértem Tiffanyt, miután úgy tett, mintha nem is történt volna semmi közöttünk a hétvégén. – Nem híreszteltem! – kérte ki magának mérgesen. – Csak megbeszéltem a barátnőimmel! – Mikor lett az egész placc a barátnőd? – tudakoltam kissé ingerülten, amiért tagadja a nyilvánvaló igazságot. – Remek! Most én tehetek róla, hogy amiatt a kis ribanc miatt veszekedtél velem? – Méghogy én veszekedtem! – Tudod, milyen érzés nekem, hogy őt véded? Én vagyok a barátnőd, nem az a... nem ő, érted?! Bevetette a fegyverét, amivel nem tudtam, mit kezdeni. Sírni kezdett, és elrohant a lányvécébe, miközben én bárgyún azon tűnődtem, mi rosszat tettem. Valahogy nem tudtam megállapítani, de azért később bocsánatot kértem, amit Tiff úgy hálált meg, hogy a nyakamba vetette magát és kitalálta, hogy átjön hozzánk, így egyelőre halasztanom kellett a beszélgetést Rissával. Tiff annyira be volt indulva a veszekedés-kibéküléstől, amilyennek még sosem láttam, úgy csókolt, mintha belém akarna mászni, és úgy vetette át a lábát a csípőmön, hogy tudtam, ennyi volt a visszafogjuk magunkat dolognak. Őszintén, nem is bántam, Tiffany vadító csókjai engem is begerjesztettek, képtelen lettem volna leállni. Mindenesetre erősen szorított le, már-már azt hittem, a kezeim is meg akarja kötözni, de aztán hagyta, hogy aktívabb legyek. Nem szállt le rólam, de már nem hajolt fölém, helyette mindkét kezem megragadva irányította a mozdulataimat. – Ilyen érzés volt vele is? – suttogta, miközben a felsője alá, a melltartójára csúsztatta a kezeim. Annyira akartam őt, hogy nem említettem, hanyagolja a Lori témát, ha nem akarja, hogy helyette rá gondoljak. – Nem – válaszoltam azért, miközben levettem róla azt a zavaró felsőt. Tiff gyönyörű volt alatta, bár a sötétrózsaszín melltartóján a csipke csak majdnem volt annyira puha, mint a bőre, így mindenképp meg akartam szabadítani tőle, még annak ellenére is, hogy különösen szexi darab volt. Nevetett, amikor legördítettem magamról, és azzal a lendülettel lehúztam róla a szoknyáját is. Naná, hogy a
melltartóhoz illő bugyit viselt. Az apró kis anyagdarab ellenállhatatlanul kiemelte a bőrének sötét mézszínű árnyalatát. – Tetszem neked? – kérdezte Tiff. Kis híján elfelejtettem, hogy ez volt az ő kis játéka, mindig megkérdezte, én pedig mindig olyan válaszokat adtam, amik elvezettek odáig, hogy kidobott. Mégsem akartam bunkó paraszt lenni, aki nem dicséri meg az alsóneműjét, mielőtt úgyis lekerül róla. – Sosem kívántalak még ennyire – válaszoltam, mire felnevetett. – Ugyanezt mondtad az aranyszínű szettre is! – húzott magához, hogy megcsókoljon. És akkor egyszerre vége volt az egésznek. Elhúzódtam. – Soha nem láttalak még aranyszínűben – mondtam. Tiff arcára hitetlenkedés ült ki, lassan lefagyott a mosolya, aztán elkaptam a pillanatnyi rémületet is. Egy másik sráccal kevert össze, egy pár pillanatig nem is akartam belegondolni, de aztán nem volt visszaút. Én nagyon jól emlékeztem, fekete, piros, fehér vagy épp átlátszó, halványrózsaszín melltartókra, aranyszínű, azonban nem volt köztük. Megerőltetve az agyam egy élénksárga bikinit is visszaidéztem, de nem aranyat. Igaz, pasi vagyok, de azért tudom, milyen színe van az aranynak. – Sage... kicsim! – nyújtózott felém bocsánatkérően. – Ki volt az? – kérdeztem a mondattal végképp lelombozva magam. Oké, nem álltattam magam eddig sem azzal, hogy Tiff nem volt másokkal, de az mégiscsak sok, hogy nem tudja megkülönböztetni őket. Hogy engem nem tud megkülönböztetni tőlük! Tiffany nem felelt, csak a felsőjéért nyúlt, hogy visszavegye. Nem tudom, mit láthatott rajtam, de nem igyekezett, hogy kimagyarázza magát, sőt nem is mondott semmit, amire vártam. Nem arra, hogy bocsánatot kérjen, az felesleges is lett volna, lévén nem voltunk együtt, de eszembe jutott, hogy azt sem mondta, hogy szeret. Még mondania sem kellett volna, egyszerűen csak jelezni valahogy. Végiggondoltam, és nem tudtam felmutatni egyetlen olyan pillanatot sem, amit érdemes lett volna megjegyeznem azóta, hogy újra összejöttünk. Tiff anélkül ment el, hogy ezt megbeszéltük volna, én meg tudtam, ebből nem egykönnyen lábalunk ki ezután, ráadásul valahogy már nem is lelkesedtem azért, hogy mindent beleadjak a hibák kijavításába. Ekkor még azt hittem, hogy ez a legrosszabb dolog a napban, de aztán jött a vacsora. Nem érdekelt túlzottan, hogy együtt a család, még csak el sem tűnődtem, miért is van az a sok jó kaja az asztalon, csak azzal törődtem, hogy mindből jusson nekem, amikor anya elmondta a hírt. Még azt is megvárta, hogy összevesszek Stormmal az utolsó szelet pitéért, csak azután jelentette be. Késő este, mikor már túl voltam az első sokkon eszembe jutott, vajon miért várta meg, míg teleesszük magunkat. Mert az tuti, hogy a következő fél órában kétszer is majdnem hánytam. Lehet, hogy azért, mert tudta, hogy utána viszont senkinek nem lesz étvágya? Szégyelltem, de a bátyáimmal ellentétben inkább dühös voltam, mint rémült. Nem vágtam, miért így kellett megtudnunk, és az is idegesített, hogy Rissa már tudta. Megpróbált átölelni, de eltoltam, és otthagytam a francba, hogy feljöhessek a szobámba. Indolens non-Hodgkin limfóma. Ez a diagnózisa. Igazából nem sokat tudtam meg ebből, csak annyit, hogy rák. Kemóval fogják kezelni első körben. Aztán talán sugárterápiával, ha az előbbi nem használ. Ez az egész ocsmányul hangzott, hiába mondta anya, hogy nem olyan vészes. Hogy ötven százalékot jósoltak neki a teljes felgyógyulásra, és hogy az orvosa is bizakodó. Hiába kérte Rissa azon a halk, megnyugtatónak szánt hangon, hogy beszéljünk... egyszerűen kiakadtam. Eszembe jutottak azok a kopasz, csontvázzá soványodott emberek, akik önmaguk árnyékaként haltak meg hatalmas fájdalmak közepette a rák miatt. Szinte láttam magam előtt a kék-zöldre vert anyámat Drew egyik ijesztő történetéből... Legszívesebben odamentem volna hozzá, hogy megöleljem, de tudtam, hogy nincs rám szüksége, mert mindenki ott van körülötte. Szóval dühös voltam, és sértődött. Azon tűnődtem, mi a frászt jelent az, hogy indolens, utána azon, hogy mégis kéne nekem az az ölelés. Aztán meg azon, hogy mihez kezdjek most. Mármint azon kívül, hogy csak fekszem, amíg rám nem sötétedik. Ezt megelőzendő felkapcsoltam a lámpámat, de tovább nem jutottam. Ja, de, odáig, hogy később le is kapcsoltam. Tulajdonképpen Lori járt az eszemben, ahogy azt mondja, soha nem teszek semmit, csak várok és várok. Valójában igaza volt, most is csak vártam, és a francnak sem mozdultam volna. Mire várok? Miért nem csinálok valamit? Igaz lenne, hogy egyszer majd túl késő lesz valami? Gondolatválságom közepette nem is örültem, amikor Lori bejött a szobámba, előre tudtam, hogy az éjszaka közepén nem azért jön hozzám, hogy csak úgy múlassuk az időt. Pedig hasznos volt a jelenléte, egy csomó mindent elmondott a rákról, még azt is megtudtam, hogy mi a fene az, hogy indolens, de legfőképp azt jelentette ki, hogy amit csinálok – mármint a semmi – az rossz. Ezt mondjuk eddig is tudtam, viszont, ahogy Lori kimondta, valahogy hatott rám a dolog. Nem akartam az lenni, aki soha nem tesz semmit. Szóval csináltam valamit. Oké, az se volt szándékos, hogy megcsókoltam, az csak úgy jött, mert egyre csak az járt az agyamban, hogy csinálj valamit, te balfék! Jobb meg nem jutott eszembe. És még csak vissza sem csókolt. – Én nem Tiffany vagyok! – suttogta felháborodva, és igazat kellett adnom neki. – Tudom! – feleltem, és valamiért el akartam mondani neki, hogy mi történt ma Tiffanyval, de már fel is állt az ágyamról.
– Nem is ezért jöttem be! – Azt is meg akartam mondani, hogy nem azért csókoltam meg, amire gondol. Igaz, francosan is tudtam volna kimagyarázni magam, mert tényleg úgy tűnt. Ráadásul ezzel most megcsaltam Tiffet is, amitől meg még nyomorultabbul kezdtem érezni magam. Inkább vissza is tértem a sötétség magányába. Ezért csináljak valamit? Egy nagy szart, amit léptem, az is rosszul sült el! Felkaptam a fejem, amikor nyílt az ajtóm. – Lori? Figyelj, sajnálom... – Én vagyok! – hallottam Rissa hangját. – Lori elaludt. Hallottam a meztelen talpait a padlón, ahogy átsietett a szobán, és felugrott mellém az ágyra. Csak miután lefeküdt szólalt meg. – Emlékszel, milyen sokat aludtunk együtt régen? A többiek piszkáltak, te meg mindig befutottál a szobámba, és könyörögtél, hadd maradj velem. – Nem is mindig – mondtam, nem szívesen elevenítve fel azt az időszakot. Igazságtalanság volt, hogy nekem osztozni kellett a szobámon, míg Rissának volt saját. Habár tényleg állandóan megengedte, hogy vele maradjak, csak külön takarót kellett vinnem, hogy ne fagyjak meg éjjel. – Ne haragudj! Tudom, hogy mérges vagy, amiért nem szóltam anyáról, de nem tudtam, hogyan mondjam el. Amúgy is szomorú voltál, láttam rajtad. Nagyon utálsz? – Nem válaszoltam rögtön, mire élesen beszívta a levegőt. – Ne csináld, te vagy a kedvenc tesóm! Nem tudnék azzal a gondolattal élni, hogy te is utálsz! – Nem utállak, Rissa – mondtam most gyorsan, mielőtt belelovallja magát a hülyeségébe. – Csak... – Tudom, én is – felelte, mintha hallotta volna, amit nem fejeztem be. – Anyával megyek holnap a kórházba, apának azt mondta, hogy menjen csak dolgozni, a fogak nem várhatnak. – Szipogott, és éreztem, ahogy a párnámra fekteti a fejét. – Eljössz te is? Nem hiszem, hogy kibírnám, ha nem lennél ott. – Elmegyek – válaszoltam, közben meg azon járt az agyam, milyen indokkal húzhatnám ki magam. A francba is, nem, nem fogom! Ott kell mennem! – Köszönöm! – Hallgatott pár másodpercig. – Sage, mi lesz, ha... Nem kellett befejeznie, én meg egy pillanatig elcsodálkoztam, mert még működik ez kettőnk között, ismerjük egymás gondolatait. – Minden rendben lesz – szólaltam meg magabiztosan, remélve, hogy az megnyugtatja kicsit. Kikotortam magam alól a takarót, és ráterítettem. – Aludhatsz itt, ha akarsz. Ezt félig-meddig viccnek szántam, de Rissa nem vette észre. – Jó, megpróbálok nem rugdosódni. – Hallottam, ahogy fészkelődik a takaró alatt. – Mit sajnálsz? – Mi? – Mit sajnálsz? Az előbb, mikor bejöttem, azt hitted, hogy Lori vagyok, és azt mondtad sajnálod. Mit csináltál? – Ja, az... uh... – Hirtelen nem jutott semmi eszembe, amit hazudhatnék. – Véletlenül megcsókoltam. – Véletlenül? – ismételte Rissa, de nem tűnt fel neheztelés a hangjából. – Hogy lehet valakit véletlenül megcsókolni? Múlt héten négy sráccal is csókolóztam, de egyik sem volt véletlen. – Akkor beszéljünk erről – kaptam a témán reménykedve, hogy nem kell elgondolkodnom azon, miért csókoltam meg Lorit. Akkor jó ötletnet tűnt. – Hogy a fenébe csókoltál meg négy srácot egyetlen hét alatt? A Manginik meg Koichi, nem? – De – felelte. Azért ez teljesítmény volt Rissától. És még merje azt mondani valamelyik idióta bátyám, hogy úgy cserélgetem a lányokat, mint mások az alsót! – Mi történt? – Lucával szakítottam, az nem számít – kezdte. – Koichi csak ott volt, amikor mérges voltam, Cenzo megvigasztalt és azt hittem, komolyan gondolta, aztán Nico letesztelte, mennyire vagyok hűséges. Semelyik nem jelentett semmit. Abból a közönyből, ahogy ezt mondta, levágtam, hogy hazudik. – Biztos nem akartak megbántani – mondtam nem túl hitelesen. – Nem számít – ismételte Rissa. – Végeztem úgyis mindenkivel, nem akarok semmi mást csak, hogy anya meggyógyuljon. – Meg fog – vágtam rá a Loritól kölcsönzött hangsúllyal. Ő annyira megnyugtatóan mondta, hogy akkor könnyedén elhittem. – Tényleg ezt gondolod, vagy csak meg akarsz nyugtatni? – kérdezte. Mondhattam volna igazat is, de nem erre volt szüksége. – Meg fog gyógyulni, megígérem! – Nem nagyon fért az agyamba, minek ígérgetnek olyasmit az emberek, amit úgysem képesek befolyásolni, de Rissa közelebb ficergett hozzám, és a vállamhoz szorította az arcát, ami miatt már bőven meg is érte a hazugság. – Próbálj meg aludni, késő van. – Jó – válaszolta.
Ahogy hallgattam magam mellett a lassú légzését, én is eléggé megnyugodtam ahhoz, hogy eldöntsem, másnap nem leszek olyan bunkó anyával, mint ma voltam. Jobban belegondolva baromira gyerekesen reagáltam le az egészet, Lorinak tökre igaza volt. – Sage, szerinted ribanc vagyok? – Mi van? – Mert mindhármat megcsókoltam. Ha valami lány csinálná ezt közületek hárommal, én simán leribancoznám. – Nem vagy ribanc, hogy lennél már? Biztos, hogy jó okod volt megcsókolni őket. – Ebben biztos voltam, így vártam, hogy elmondja a jó okait. Olyasmire gondoltam, mint például az, hogy észrevette Cenzo nyilvánvaló rajongását vagy azt, hogy Luca még mindig akar tőle valamit. Nicóra épp nem tudtam példát, bár a srác nagyon sokat volt együtt Rissával pár hónappal ezelőtt. – Szerinted hányszor lehet szerelmes az ember? – kérdezte végül. – Uh... nem tudom... de biztos többször is. – Szerintem is. Anya azt mondta, hogy örüljünk, amíg csak a könnyű részben vagyunk, utána sokkal nehezebb lesz. – Milyen könnyű rész? – Hát a szerelemnek a könnyű részében – magyarázta. – A randizás, meg a csókok, meg a virágok, a csokik, számok, amikről azt hiszed, neked szólnak, meg hogy úgy érzed, bármit megtennél, azért, akit szeretsz. Ez a könnyű rész, tudod? Anyának igaza van, könnyű azt mondani, hogy így szeretlek, meg úgy szeretlek, és összehordani egy csomó bókot meg úgy tenni, mintha más lennél, mint aki vagy, de ezek múlandó dolgok. Ki az, akivel őszinte tudsz lenni mindig? Ki az, akinek elmondhatod, ha rosszkedvű vagy és azt is, ha bánt valami, úgy, hogy érdekelje is, mi van veled? Ki van itt, amikor szükségünk van rá, Sage? Se Luca, se Cenzo, se Nico társaságára nem vágyom most, te szeretnéd, hogy Tiffany itt legyen? Meg tudna vigasztalni? – Uh... lövésem sincs. – Ha valaha lesz valaki, akiben legalább annyira tudok bízni, mint benned, ő lesz az igazi – mondta még. – Ha valaki csak képes lenne megölelni, és nem elvárni érte semmit... Kicsi elcsuklott a hangja. Mielőtt bármit mondhattam volna, felemelte a fejét a vállamról, és puszit nyomott az arcomra. – Jóéjt, Sage! – suttogta. Hallatszott, hogy sírással küszködik, amit igyekszik elrejteni. – Neked is – feleltem, mire visszanyomta az arcát a vállamra. Kis idő elteltével, mikor már biztos voltam benne, hogy megnyugodott és elaludt a gondolataim visszavándoroltak a szavaira. Nem nagyon vágtam ezt a könnyű szerelem dolgot. Neked eddig minden volt, csak könnyű nem, Tiffanyval lenni olyan kihívás volt, amelyiknek egyetlen nyamvadt pillanatában sem lehettem biztos a dolgomban. Ő meg még csak arra sem emlékszik, kivel mikor bújt ágyba! Habár anya betegségének híre után már nem is kellett annyit gondolkoznom, amint túljutok ezen, beszélni fogok Tiffel, aztán lesz, ami lesz. Ha szakítunk, hát szakítunk, túl fogom élni, mert elsőre is túléltem. Aztán meg ott van Lori is, akivel kezdenem kellene valamit. Illetve nem kell, mert azt mondta, tovább fog lépni, mégis... Azt hiszem, ha azt akartam volna, hogy továbblépjen, nem tűnődöm azon, hogy vajon tényleg a napom legjobb pillanat volt-e az a csók kettőnk között. * „I think I've finally had enough I think I maybe think too much I think this might be it for us (blow me one last kiss)” – Pink: Blow Me (One Last Kiss) Lori Karl dühös volt rám, én meg nem nagyon tudtam, mi az oka. Na jó, tudtam, azért volt dühös, mert csókolóztam Shawnnal a bulin, ahová elvileg együtt mentünk, de arról igazán nem tehetek, hogy ezt ennyire a szívére vette. Végül is barátokként mentünk, és ő mindenféle csajokkal flörtölt. Én kész voltam majdnem mindenre! Különben nem estem kétségbe, ha Karl megsértődött, hát megsértődött, én sem szóltam hozzá, amikor apa összehívta a zsűritagokat egy megbeszélésre, sőt felé sem néztem, mert a szabad pillanatokban Shawnnal beszélgettem, aki még mindig képtelen volt felfogni, hogy Lynn nem áll szóba vele. – Évekig zaklattad – mutattam rá már vagy ötödszörre. – Lynn nem az a megbocsátó típus. – De már kétszer bocsánatot kértem! – mondta nyúzottan. – Félreértés volt! Vállat vontam.
Csütörtök volt, és már kezdtem belefáradni a kerítő szerepébe. Fran szerint csodálatos lenne, ha Lynn és Shawn összejönnének, Lynn pedig azt mondta, előbb öltene báliruhát és keringőzne egymagában az ebédlő közepén (amit soha nem tenne meg), minthogy közel engedje magához azt a „rohadékot”. Megesküdtem volna, hogy Lynn komolyan beszél, és mivel Rissa érthető okokból nem jön suliba a héten, hinnem kellett neki, és nem feszegetni a témát. De valahogy Shawn lelkének ápolását sem voltam képes sokáig folytatni. Mikor elszabadultam épp az ebédszünet közepén jártunk. Nem volt kedvem kimenni, éhes sem voltam, így csak megálltam egy ablak előtt, és merengtem az élet dolgain. Illetve merengtem volna, ha nem zavarnak meg. Őszintén már belefáradtam abba is, hogy Cenzo naponta megkörnyékezett, mert fel akarta tenni a kérdést: – Hogy van Rissa? – Mintha nem is az ő szomszédja lenne, vagy Sage a legjobb haverja, de nem, ő engem kérdezget. – Ugyanúgy, ahogy tegnap és tegnapelőtt – mondtam fejcsóválva. Véletlenül tudtam az egész a Mangini srácok megegyeznek Rissáról dolgot, így nem voltam túl kedves. Mert azért ez tényleg durva volt, és a srácoknak illett volna minimum bocsánatot kérni tőle, mint ahogy Sage tette az éjszakai csókunk utáni napon. Épp végeztünk a korai reggelivel (mert nekem suliba kellett mennem, de előtte haza akartam érni a cuccaimért), és Storm volt olyan rendes, hogy felajánlja, hazavisz, amikor Sage előbotorkált. A sápadtságával meg a nagy karikákkal a szeme alatt biztos elment volna tinivámpírnak, kivéve, hogy azok a filmekben jobban öltöznek, míg Sage a gyűrött (és véletlenül tudom, hogy kedvenc) Avenged Sevenfold pólójában csoszogott. A lényeg, hogy mielőtt elindultunk volna Stormmal, megkérdezte, beszélhetünk-e négyszemközt, amit nem tartottam jó ötletnek, de természetesen rábólintottam. – Lori – mondta ki a nevem úgy, ahogy nagyon-nagyon szeretem –, ne haragudj az éjszakai miatt! Kedves voltál, én meg... – Felejtsük el! – mosolyogtam rá, hogy lássa, minden oké. Persze nem volt az, de hogyan is hibáztathatnám a srácot, aki nemrég tudta meg, hogy az anyukája beteg? Szerintem bármit elnéztem volna neki. – Nem biztos, hogy jó ötlet – rázta meg a fejét. – Figyelj, én... uh, amint tudok, beszélek Tiffanyval, és... – Nehogy elmondd neki! – tört ki belőlem. – Megőrültél? – Nem, megmondom neki, hogy... – Ne, Sage! – Egy kicsit talán túlreagáltam, de elképzeltem, ahogy Tiffany nekem ugrik azt hajtogatva, hogy megcsókoltam a pasiját... Hát, ebből nem kértem. – Ne mondd el neki, kérlek! Ha elmondod, azt fogja gondolni, jelentett valamit, és... Csak ne mondd el, jó? – Mindenképp beszélni fogok vele! – mondta meglepően makacsul, mire csak felkaptam a vizet. – Jó, akkor mondd el neki, de utána ne engem hibáztass, ha kiakad! Sőt, inkább ne is kommunikálj velem, épp elég lesz nekem őt elviselni! Sage úgy nézett rám, mintha még nem nagyon hallott volna dühösnek, de nem válaszolt, mert Storm odaszólt, hogy siessek, ha nem akarok elkésni a suliból. Szóval otthagytam Sage-et, és azóta nem beszéltünk. Hogy ő beszélt-e Tiffanyval, nem tudom, mert a csaj lapul. Hallgat bármilyen Sage-ről és rólam kapcsolatos pletykáról, és mindig csak gonoszul néz, mint valami vadászó állat, ami csak arra vár, hogy a területére tévedjek, és kitéphesse a torkomat. Szívderítő kilátások. Cenzo elsomfordálása után azon tűnődtem, nem kellene-e gyanakvónak lennem Tiffanyval szemben, mikor Luca jött oda hozzám. Egy pillanatra azt hittem, még mindig Cenzo akar kérdezősködni, de aztán azokat az előttem megtorpanó edzőcipőket beazonosítottam Lucával. Talán hülyeség, de nem a cipőiről ismertem fel, hanem arról, ahogy lépett bennük. Már a járásában is volt valami jellegzetes, mintha a talpa azt mondaná a padlónak, hogy én vagyok a legeslegjobb dolog, ami ma történhet veled, légy hálás érte. Még azt is elképzeltem, hogy a padló az. Mérhetetlenül hálás. Közben persze felnéztem Lucára, csodálkozva, hogy egyáltalán szóba áll-e velem (nem, én nem éreztem annyira hálásnak magam), vagy csak véletlenül sétált arra. – Hé! – köszönt végül. – Hé! – válaszoltam, mert nem volt mit mondanom neki. – Mi a pálya? – Azért erre már elnevettem magam. – Ha akarsz valamit, csak mondd, nem kellenek az udvariassági körök! Vállat vont. – Végül is sose kedveltél – mormolta. – Csak azt akarom tudni, mi van Rissával. – Furán nézhettem, mert morogva hozzátette. – Ha lennél szíves elárulni! – Nem lenne egyszerűbb, ha átmennél, és megkérdeznéd? Nincs valami jól, és őszintén, az sem tesz neki jót, hogy magasról tesztek a fejére. Az nem valami nagy segítség, ha engem kérdezgettek! Látszott rajta, hogy nem tetszik neki, hogy ezt mondtam. De mit is válaszolhattam volna? – Mindegy! – mondta végül, és megfordult, hogy elsétáljon. Önmagam is meglepve ugrottam utána. – Nem mindegy, Luca! Ha ezt akarod elhitetni magaddal, akkor nagyobb hülye vagy, mint gondoltam! Menj át, és beszélj vele, ha valaha is szóba akartok még állni!
Nem válaszolt, úgyhogy annyiban hagytam. Már épp visszaálltam volna az ablakhoz, mikor mégiscsak feltett egy kérdést. – Volt valami különösebb oka, hogy utálsz? – Nem utáltam, de nem egy okom volt rá, hogy ne is kedveljem. – Úgy értem, még a legelején – tette hozzá. Ja, hogy akkor. Ezen el kellett gondolkodnom. – Nem utáltalak, csak a szokásos – mondtam végül. – Van pár olyan dolog az életedben, amit irigyeltem tőled. Ellenszenvessé meg az tett, ahogy ezeket kezelted. Meglepetten pislogott, és egyik lábáról a másikra állt. Komolyan nem láttam még ilyennek, egy pillanatig egészen hétköznapinak tűnt. Aztán már nem. – Ez őszinte volt – biccentett elismeréssel, aztán otthagyott. Ahogy a hátához ütődő gitártokot néztem, miközben távolodott, arra gondoltam, amit apa mondott, hogy ő Lucáékat szeretné nyertesnek. Nem mintha meg akarná bundázni a dolgot, vagy ilyesmi, de erősködött, hogy nekik kell nyerniük. Mert van ebben a srácban valami. Valamilyen szinten igaza volt, de én jobban örültem volna, ha Rissa nyer. Volt még nyolc másik esélyes is, de valahogy nekik képtelen voltam szurkolni. Rissa vagy a Saluce, ez volt a legfőbb téma a suliban is, csakhogy a diákok kábé nyolcvan százaléka masszív Saluce párti volt, a többi oszlott meg mindenki és Rissa között, Ahhoz, hogy ő nyerjen, csodára lesz szükség. Főleg, hogy nem is biztos az, hogy itt lesz. Ki tudja, mit hoz még neki a jövő hét vége? Ezúttal Karl volt, aki megzavart a gondolkodásban, mondjuk őt már messziről észrevettem, és tudtam, felém tart. Egy lány megpróbált szóba állni vele, de elküldte valami rövid szöveggel, amitől a lány megtorpant, és meglepődve bámult utána. Kíváncsi voltam, mit mondott neki, de nem jutottam odáig, hogy megkérdezzem. – Beszéltem Shawnnal – kezdte, ahogy elém ért –, és azt hiszem, készen állsz már arra a randira. – Miről beszéltél vele? – kérdeztem hitetlenkedve. – Nem vagyok vak, láttam, hogy csókolóztatok – felelte nem éppen vidáman. – De megkérdeztem, és azt mondta, nem jöttetek össze. Ő volt a srác, aki én lettem volna, ha aznap komolyan csináljuk, ugye? Belegondoltam ebbe, de nem tudtam volna megmondani. Shawn lett volna az, akivel kihasználom a helyzetet, és csak smárolunk, amíg bele nem fáradok, közben meg szépen elfelejtem Sage-et? Valakinek ez használt? Vajon ki találta ki ezeket a módszereket? – Készen állok a randira – feleltem inkább rámosolyogva Karlra, mert igazából örültem, hogy beszél velem, és nem dühös rám, ha pedig nemet mondok, biztos újra eltávolodik. Meg nem is akartam nemet mondani, Sagedzsel vége, én pedig olyan szabad vagyok, mint egy madár. Délután ezúttal nem Rissához mentem, hanem Meredith-hez, hogy beavassam az elmúlt napok eseményeibe, és a randimba Karllal. – És ez most igazi randi lesz? – kérdezgetett, miközben a farmerjait szortírozta szűk és kihízott darabokra. – Ami után járni fogtok? – Ez az elképzelés – bólintottam. – Végül is bírom Karlt, nincs vele semmi baj. Fintorogva félredobott egy nadrágot a kihízott kupacra. – Nem tudom, Lori. Jó ötlet ez? Talán még várnod kellene egy kicsit. – Tessék? – néztem rá döbbenten. – Nem te voltál, aki hétvégén arra bíztatott, hogy éljek? – De igen, csak talán nem gondoltam át eléggé. Reméltem, hogy csak a hormonok beszélnek belőle, mert nem akartam visszamondani a randit Karllal. Fura, de az Aranyrögbe beszéltük meg, mert eleve felkérték, hogy énekeljen, én meg gondoltam, kettesben beszélgetős randink úgyis volt már (még ha csak baráti is), bulin szintén voltunk, most jön a nyilvános hely. Meg különben is, szerettem volna hallani, ahogy énekel. Persze továbbra sem bírom a hírességek társaságával járó figyelmet, de a pletykák miatt rám irányult érdeklődés rosszabb volt, akkor inkább azért beszéljenek rólam, mert Karllal vagyok. Érdekes, hogy már egészen ismerős voltam az Aranyrögben. Még emlékeztem rá, hogyan küldött el a biztonsági őr az ajtótól, amin Alicia és Luca kimenekültek hónapokkal ezelőtt, most pedig integetett nekem a távolból, és megesküdtem volna, én is használhatnám azt a kijáratot, ha szükségem lenne rá. Egy félreeső helyen ültünk le, Karl háttal a tömegnek, hogy a legkisebb feltűnést keltse a jelenléte. Tudtam, hogy ez kábé addig fog tartani, amíg nem énekel, mert utána elhalmozzák a rajongók. – Itt vagyunk – mondta, mintha nem hinné el. – Ezek szerint – bólintottam. – Hozzak valamit inni? Mit kérsz? – Inkább én hozok, jó? Ha innen felállsz, soha többet nem jössz vissza. Valószínűleg igazam volt, mert megmondta, mit kér, és hagyta, hogy én menjek italokért. Életem egyik legrosszabb ötlete volt, ugyanis a pultnál Rissába botlottam. – Lori? – halványan rám mosolygott. – Nem tudtam, hogy itt leszel. – Én nem tudtam, hogy te itt leszel – csodálkoztam. – Azt mondtad...
Nem fejeztem be, természetesen azt mondta, hogy nem hagyja otthon az anyukáját, minél többet akar vele lenni, de nem akartam a betegségre emlékeztetni. Amúgy is furcsán nézett ki egy kicsit, kellett pár másodperc, hogy rájöjjek, miért. A régi Rissa volt előttem, kétfelé fogott hajjal egy sárga pólóban és farmerben. – Anya azt akarta, hogy jöjjünk el szórakozni Sage-dzsel – magyarázta, nekem meg összeszorult a szívem. – Ő is itt van? – Nem akartam körbenézni. – Azt hiszem, odament Lucáékhoz – forgatta a fejét helyettem is. – Nem, itt jön! Muszáj volt nekem is ránéznem, remélve, hogy nem vörösödöm el, de késő volt. Éreztem, ahogy felforrósodik az arcom, és persze Sage pont mellettem állt meg, olyan közel hozzám, hogy simán láthatta. – Lori, nem tudtam, hogy itt leszel! – mondta nekem majdhogynem vidáman, kicsit még mosolygott is. – Ugyanezt mondtam neki – jegyezte meg Rissa. – Ideülsz velünk a pulthoz? – Nem, én... – De, maradj! – érintette meg a karom Sage gyengéden egy üres szék felé tolva. – Mit iszol? Narancslé? Magamban csak azt tudtam hajtogatni, hogy milyen béna ez a helyzet. Béna, béna, béna! – Nem maradhatok – húzódtam el kicsit Sage-től, és inkább Rissára néztem. – Nem egyedül jöttem. – Béna, béna! – Karllal randizunk. Rissa szemében érdeklődés csillant. – Tényleg? Az tök jó! Nem bírtam ki, Sage-re néztem. Úgy bámult rám, mintha kínaiul mondtam volna, hogy kivel jöttem. Végül is igaza volt, azok után, amit mondtam neki egy hete a kocsiban... mindegy, kérdőn néztem rá, mond-e valamit. – Jó – visszhangozta Rissát, mégsem hangzott őszintén. – Ez jó, és uh... kínos – mormolta. – Nem akartalak feltartani, menj csak! Hátrébb lépett, hogy helyet adjon nekem a távozáshoz, de eszembe jutott, hogy nem mehetek, italokat kell vennem a pultnál. Zavartan elszöszöltem a pénzemmel és a rendeléssel, közben hallottam, hogy Sage és Rissa valamit beszélnek egymás között. Szerettem volna tudni, mi az, viszont nekem máshol volt jelenésem, így mikor megkaptam az üdítőket csak villantottam feléjük egy mosolyt. – Akkor majd találkozunk! – mondtam. Rissa biccentett, Sage pedig még mindig úgy nézett, ahogy az előbb. Amíg vissza nem értem Karlhoz – akit azóta megkörnyékezett egy csaj, aki alig akart elmenni, amikor visszamentem –, azon tűnődtem, mi baja lehetett.
20. Múlt I. „Hey, dad look at me Think back and talk to me Did I grow up according to plan? And do you think I'm wasting my time doing things I wanna do?” – Simple Plan: Perfect Luca Az idegbetegség szélén egyensúlyoztam, ugyanis már csak egy hetünk maradt hátra az utolsó fordulóig, és nem volt meg a dalunk. Ami azt jelentette, hogy nem volt mit gyakorolnunk sem, csak ültünk, mint öt nagy rakás szerencsétlenség. Akartam mondani valami lelkesítőt, de csak azon tudtam agyalni, hogy egy hét múlva ott állunk majd a színpadon az egész város előtt – merthogy az utolsó helyi forduló nyilvános lesz –, és kiröhögtetem magunkat. Egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy készen legyen, így már tele volt a fejem a megaláztatásunk képeivel, azzal, ahogyan valaki más megnyeri a versenyt, és a képünkbe vigyorogva kikiált minket a világ legnagyobb lúzereinek. Még szarabb elképzelés volt, hogy ez a személy talán Rissa lesz, mert tőle még meg is érdemlem. Beszélnem kellett volna vele már jóideje, de még mindig képtelen voltam rászánni magam. Mert hogy kellett volna kezdenem? Bocs, hogy rohadék voltam, de te is smároltál mindkét testvéremmel, ami végül is nem számít, mert ami meg anyáddal van az borzalmas, és amúgy is szükségem lenne rád, hogy elkezdj szöveget írni a félig kész dalomhoz, mert az, ahogyan nekiállsz, mindig megihletett engem is. Egész jó szöveg lett volna, ha nem vagyok teljesen biztos benne, hogy Rissa a képembe röhögne, ha megkérném, írjon nekem dalszöveget. A kérés amúgy sem erősségem, hát még ebben a helyzetben... Két kemó között írjon pár strófát? Kizárt. Ha Sage képe alapján ítélem meg Rissa közérzetét, akkor is valahol mínuszban lehetett. – Azért menjünk el az Aranyrögbe? – kérdezte hirtelen Ethan megtörve a csendet, amit csak Flor laptopjának billentyűhangjai nem tettek némává. Öcsém és újdonsült ellenségem – bár két napja már megmaradunk egy légtérben is – a kanapén hátradőlve, a lábait az asztalra feltéve alvást színlelt, Sage a dobjai mögül bámult maga elé, én meg csak ültem a földön mellettem a gitárral és körülöttem millió papírfecnivel. Szánalmas egy bandának tűntünk. – Én inkább hazamegyek – mondta Sage, aztán kitámolygott a garázsból. Dobos nélkül nem sok értelme volt a gyakorlásnak, ennek ellenére nem állítottam meg, mert úgyse csináltunk semmit. – Én ezt nem bírom! – csapta le a laptop fedelét Flor. – Jövő héten lesz a harmadik forduló, és nincsen számunk! Mit fogunk csinálni? Kiállunk, és elmondunk pár jó viccet?! – Játsszuk a Foltos becsületet – vetette fel Ethan. – Az jó. – Nem elég jó! – förmedt rá Flor. Olyan idegbeteg volt, mintha megjött volna neki, de nem szólhattam semmit, én is ki voltam akadva. – Csak ismerd el, hogy ezt benézted, és nem lesz kész a dal – mondta Cenzo még mindig csukott szemmel, de azért tudtam, hogy nekem beszél. – Készen lesz! – mordultam fel. – Megcsinálom! El is döntöttem, hogy beszélek Rissával. Felkeltem a földről, és felmentem a szobámba, hogy tiszta pólót vegyek. Nem pont Rissa miatt, hanem mert az ember nem megy át spagettiszószfoltos pólóban egy rákos beteg házába. Valahogy beteglátogatás szagú volt a dolog, már-már virágot is vittem volna, ha nem lett volna tökre felesleges. Pár szál gaztól nem változik semmi. Épp egy kék inget gomboltam magamra, mikor Nico berobbant a szobámba. – Mi a franc van veled?! – Nem beszéltünk azóta, hogy Cenzo a jelenlétemben mondta el neki a Floros ügyet, meg hogy mit látott Rissa a videón. Akkor nem tűnt ennyire pipásnak, mint most. – Olyan nehéz lett volna szólni nekem is, te nyomorult barom? – Mi van? – kérdeztem értetlenül. – Rissa anyjáról, te állat! – förmedt még rám, aztán látva, hogy csak akkor esik le nekem, miről beszél, becsapva maga mögött az ajtót kiment. Ja, mondjuk nekem eszembe sem jutott szólni neki, nem vágtam, miért kellett volna. Öt másodperc sem telt el, megint kinyílt az ajtó. – Hogy van? Nagyon megviselte? – Nem kellett nagy ész, hogy tudjam, Rissát kérdi. Vállat vontam, bár erre én is kíváncsi voltam. – Most megyek át, még... – Még nem beszéltél Rissával?! – Még dühösebbnek tűnt. – Komolyan, mi bajod van neked? – Neked mi bajod van?! Most megyek át, nem?
– Az a bajom, hogy Rissa a barátnőd! – Nyitottam a számat, de megelőzött. – Akkor az exbarátnőd! Egy lány aki szeretett téged! És aki a barátod! Az a lány, akivel évekig együtt játszottál, aki írt neked egymillió dalszöveget, és akihez mindig mehettél, ha valami bajod volt, függetlenül attól, hogy épp jártatok-e vagy sem. Erre te ott sem vagy, mikor neki van rád szüksége! Oké, ez odavágott egy kicsit. Tényleg hamarabb át kellett volna mennem. – Nem látom, hogy te olyan nagyon sietnél át hozzá! – mondtam végül, nem tagadom, direkt, hogy még jobban felhúzzam. Rühelltem, hogy megpróbálta bebeszélni nekem, milyen embernek kéne lennem, azt még jobban, hogy talán igaza volt. – Mert nekem nem szóltatok! Öt perce sincs, hogy megtudtam! – ordította. – És én át fogok menni! – Akkor menj! – Csak húzzon már innen! – Ugyanolyan önző barom vagy, mint az apánk! – lökte még oda nekem, aztán kiment. Nem akartam apánkra gondolni, de rögtön eszembe jutott, hogy milyen volt, mikor utoljára láttam őt. Az volt az utolsó alkalom is, hogy sírtam. Gyűlöltem erre gondolni, de most beugrott még valami. Hogy Rissa is ott volt azon a délutánon, látott sírni, én meg elküldtem a francba. Megígértem magamnak, hogy nem gondolok többet arra a napra, viszont hirtelen olyan volt, mintha csak tegnap lett volna * Öt évvel korábban Két hete költöztünk csak be az új házba, aminek a jelzálogját anyám még ma is nyögi. Akkor még nem mondták ki a válást, szó sem volt arról, hogy soha többé nem látom az apámat. Valójában már bőven tudtam, milyen ember, hogy gyakran részeg, hogy egy állást sem képes sokáig megtartani, és azt is, hogy kár számítani rá, valamelyik fiát úgyis rendszeresen elhagyja a fociedzésen vagy a logopédusnál. Mindezek ellenére mégis jobban kötődtem hozzá, mint anyámhoz, és azt akartam, hogy büszke legyen rám. Nem volt. Amikor eljátszottam neki az első saját szerzeményemet a régi, béna gitáromon láttam a csalódást a szemeiben. Sose verem ki a fejemből azt a lenéző arckifejezést, amitől úgy éreztem magam, mintha a szám, amin egy egész hetet dolgoztam a világ legszarabb dala lenne. Még csak meg sem próbált úgy tenni, mintha tetszett volna neki, nem is mondott semmit, csak úgy nézett. Könnyű módja, hogy összetörje egy kölyök álmait, mégis vele akartam menni. Eljött meglátogatni minket az új házba, és nem fogadta valami nagy lelkesedés. Cenzo, aki mindig is anya pici fia volt magasról tett rá, a Norwood srácokkal focizott, Nico – aki már egy ideje átkerült a „fogyatékos” státuszba nála – hűvösen kitért előle, így csak anyám meg én maradtunk, akik szóba álltak vele. Anyám, hogy megbeszélje a válást meg a gyerektartást, és én, hogy rábeszéljem apámat, vigyen magával. Elég önálló srác voltam, tudtam volna gondoskodni magamról, akkor még bőven éltek bennem az utcai zenész ambíciók is, mindent kiterveltem. Kivéve azt, hogy nem fogok kelleni neki. – És mihez kezdjek veled, kölyök, mi? – röhögött ki, mintha csak viccelnék. Anyám – bár csalódott volt, és eszében sem lett volna elengedni – szánakozó pillantást vetett rám, nekem meg könnyek marták a szemeimet. – Veled akarok menni! – mondtam könyörgő hangon, mire csak apám elutasító tekintetével találtam szemben magam. – Anyád mellett a helyed – közölte most komolyan. – Mit csinálnék veled? Nem tudtam válaszolni, mert már a torkom is szorította valami. Emlékeztem rá múlt hónapban, hogy leszidta Cenzót, amiért bőgött egy hatalmas eséstől lenyúzott háta miatt, és nem akartam, hogy megint csalódjon bennem. Majdnem biztos, hogy így is meglátta a könnyeimet, mielőtt elrohantam. Kimenekültem a házból a garázs mögé, ahová nem láthatott el senki, és ott töröltem le a könnyeket a képemről. Olyan dühös és csalódott voltam, hogy alig kaptam levegőt, minden korty idegesítő hüppögéssel ömlött belém. Életem egyik legszégyenletesebb percei voltak, hiszen már majdnem tizenhárom éves voltam. Akkor bukkant fel Rissa. Gondolom már korábban is ott állhatott, bár, hogy mit csinált a garázsunk mögött azt nem tudtam, csak azt, hogy tele volt a képe szánakozással, ahogy közelebb jött hozzám. – Jól vagy, Luca? – kérdezte aggódva. Nem voltam jól, amint hozzáért a karomhoz durván ellöktem magamtól, nem törődve vele, hogy elveszítette az egyensúlyát, és a földre zuhant. – Hagyj békén, húzz a jó büdös francba! – ordítottam rá, aztán otthagytam. Arra nem emlékszem, hová mentem ezután, csak arra, mi volt, amikor még aznap találkoztam Rissával. Tudtam, hogy bocsánatot kellene kérnem, de nem tettem, helyette átnéztem rajta, amíg a közelembe nem somfordált, és meg nem súgta. – Nem mondom el senkinek, megígérem!
Pár nappal később túlléptünk rajta, és soha nem beszéltünk róla többé. Amennyire én tudom, Rissa megtartotta az ígéretét. * „There was a time I'd dip my feet And it would roll off my skin Now every time I get close to the edge I'm scared of falling in.” – Hurts: The Water Rissa Nico olyan arccal jött át hozzánk, mintha anya meghalt volna, ami nem tetszett, így nem igazán örültem a jelenlétének. Mindenesetre elég aranyos volt, ahogy halkan elbeszélgetett anyával, és egyszer meg is ölelte. Én nem sokat működtem közre, a sarokban ültem, és a körmömet rágtam. Kiskoromban volt szokásom a körömrágás, csak azután szoktam le róla, hogy a bátyáim ecetbe meg mindenféle undorító ízű lébe áztatták az ujjaimat mondván az én érdekemben teszik. Szóval leszoktam a körömrágásról, és helyette a színes körömlakkok híve lettem. Mostanra viszont az összes körmöm lerágtam, az egyenetlen széleket pedig ökölbe szorított kézzel rejtettem el, nehogy valaki kiszúrja. Szánalmas, de ez van. Végül Nico és anya kifogytak a beszédtémákból – anya amúgy sem volt fényesen, nem is értem, minek kellett zargatni –, és Nico átsétált hozzám a sarokba. – Szia! – súgta halkan, és letérdelt elém. – Szia! – feleltem egykedvűen, miközben a térdeim alá csúsztattam a kezeimet. Nem voltam biztos benne, látta-e a lerágott körmeim. Vagy a hajam mustrálta meg, amit már nem mostam meg ki tudja, mióta? Mindegy, nem lehet mindenki olyan jól fésült és illatos, mint ő. – Hogy vagy? – kérdezte még mindig suttogva. – Jól, nem én vagyok beteg. – Tudom, és te is tudod, hogy értettem. – Igen – bólintottam rá, mert tudtam. – Rissa, nem kell ám engem őrizned – szólt oda anya. – Menjetek csak fel a szobádba beszélgetni. – Még rám is mosolygott, amolyan sejtelmesen, mintha arra vágyna, hogy mi most felmenjünk, és jól egymásnak essünk Nicóval odafent. Mármint romantikus értelemben. Azért villantottam egy mosolyt. – Jó, menjünk fel. – Feltápászkodtam, és elindultam felfelé vissza sem nézve, hogy Nico követ-e. Sejtettem, hogy igen. Mikor beértem a szobámba, csak akkor fordultam meg, hogy lássam. – Ülj le vagy valami – intettem körbe. Nem volt túl nagy rend, ami nem megszokott tőlem, de azért a kosz sem ette meg a szobát. Kicsit sok volt a papír meg a ruha a padlón, elkezdtem összeszedegetni őket. Máskor talán zavarba jövök az ágyon heverő melltartóm miatt, de most csak átfutott a fejemen a gondolat, hogy Nico látott már ilyet. Ami azt illeti nagyobb kosarút is. – Nem tudtam – mondta, miközben leült az ágyam szélére félretolva néhány kinyomtatott NHL beszámolót. – Előbb jövök, ha valaki szól nekem, hívtalak volna... – Attól még anya ugyanolyan beteg lenne – vontam vállat. – Nem gond. – De úgy érzem, igen. Dühös voltam, amikor... – Nekem nem gond – zártam le. – Különben sem vagyunk már jóban. Ez úgy tűnt, meglepte. – Rissa, ami a múlt hétvégén történt... – Nem csak a múlt hétvégén – legyintettem. – Előtte is már le akartál koptatni, most már értem. Vak voltam, hogy nem fogtam fel. De nem gáz, vannak más barátaim, nem fogok összeomlani, vagy ilyesmi. – Erre megbántott képet vágott, én pedig folytattam. – El akartam mondani neked, Nico! A videót meg hogy Luca megcsalt, és hogy hogyan éreztem magam ezek miatt, de nem voltál kíváncsi rá. Mi változott? Én nem, csak az, hogy megtudtad ezeket! Nem kell itt lenned! – Azt akarod, hogy elmenjek? – kérdezte kisebb hallgatás után. – Azt – vágtam rá. – Jó. Néztem, ahogy feláll, és az ajtóhoz sétál, közben arra gondoltam, hogy ez igencsak rövid látogatás volt. Azért még visszanézett rám. – Azért azt tudnod kell, hogy lekoptatni téged a legnehezebb dolog volt, amit valaha csináltam. – Bocs, hogy ilyen tapadós voltam! – feleltem gúnyosan.
– Szólj, ha már képes leszel megérteni, mit akarok mondani! Pislogtam, amikor becsukódott mögötte az ajtó. Szerintem tökéletesen értettem. Vártam egy kicsit, amíg már biztosra vettem, hogy elment, aztán lementem anyához. Komoran nézett rám. – Mit mondtál annak a szegény fiúnak? Úgy nézett ki, mintha összetörted volna a szívét. – A Manginiknak nincs szívük – feleltem, majd elmosolyodtam megint, mintha csak vicceltem volna. – Semmi különöset, csak már nem vagyunk jóban, minek maradt volna sokáig? Anya ezen elgondolkodott, nekem meg vissza kellett fognom magam, hogy ne kérdezzem meg, hogy érzi magát. Már megkérdeztem vagy ezerszer. – Péntek van – mondta végül. – Miért nem mész el az Aranyrögbe? – Nincs kedvem, inkább keressünk valamit a tévében. – Inkább menj el az Aranyrögbe! És a testvéredet is vidd magaddal. Sage! – kiáltott fel a végén, amitől összerezzentem. Nem sok kiabálást hallottam az elmúlt pár napban, mindenki halkan beszélt. – Sage! Tesóm úgy dübörgött végig a házon, mintha húsvágó bárddal üldöznék, hatosával véve a lépcsőfokokat ugrott le, és ijedt arccal fékezett a kanapé előtt. – Mi az? Rosszul vagy? Vigyelek be a kórházba? – Semmi bajom – legyintett anya. – Vidd el Rissát az Aranyrögbe, éjfél előtt ne is gyertek haza! – Ez szülői parancs? – vigyorodott el Sage, bár a szemeit nem érte el a vidámság. – Igen, menjetek készülődni. Nem volt mit tenni, belekaroltam a tesómba, és elindultam felfelé. Anya utánam szólt. – Rissa, azért gondolkodj el rajta. – Fogalmam sem volt, miről beszél. – Nagyon megviseltnek tűnt! Na, persze! * Öt hónappal korábban Csábítási kísérlet a fogalmam sincs hányadik alkalommal: elcsaltam Nicót piknikezni. Fel kellett túrnom a házat, hogy találjak egy olyan kockás pokrócot, mint a filmekben, de megvolt, leterítettük, és azon hasaltunk egymás mellett, a szendvicseket már megettük, lassan az aznapra kijelölt tananyagmennyiség végére is értünk. Tudtam, hogy nemsokára menni fogunk haza, és még semmit nem értem el, amit akartam. Újra meg újra rápillantottam a csókolózó párocskára, akiket nem zavart az irigykedő tekintetem, tökre jól elvoltak magukban. Még messziről is szerelmesnek látszottak. Azon gondolkodtam, mi lenne, ha hirtelen Nico felé fordítanám az arcomat, és megcsókolnám. Csak azért nem tettem meg, mert amióta Sage összejött Tiffanyval, Nico lett a legjobb barátom, és hiába tudtam már lassan két hónapja, hogy ez mellett szerelmes is vagyok belé, féltem, hogy mindent elrontanék a csókkal. Nem tudtam, ő hogyan érez irántam, de a barátságunkat eszemben sem volt elrontani holmi szerelmi vallomásokkal. Ahogy Lynn mondta, így is már majdnem olyan volt, mintha járnánk, csak épp nem csókolóztunk. Kiegyeztem volna ezzel is, ha nem vagyok biztos benne, hogy a csókolózás az egyik legjobb része lenne a dolognak. Nem adhattam fel anélkül, hogy megpróbáltam volna elcsábítani Nicót. Mert ha ő csókol meg végre, akkor semmi baj, akkor nem mehet tönkre a barátságunk, hanem átlépünk a következő szintre. Ami annyira jó kilátás volt, hogy alig bírtam magammal. – Hétvégén lesz a szalagavatód – mondtam hirtelen közömbös hangon. – Meghívtál már valakit? – Nem – felelte, és felém fordította a fejét. – Miért? – Csak kérdeztem – vontam vállat. – Nem félsz, hogy kifutsz az időből vagy valami? A lánynak ruhát is kell találnia meg cipőt, lefoglalnia helyet a fodrásznál. El sem mennék veled, ha meghívnál, olyan késő van. Ezt nem tudom, miért mondtam, mert épp az volt a vágyam, hogy engem hívjon el. Még akkor is elmentem volna vele, ha egy nappal előtte hív. Két hete kinéztem magamnak a ruhát az üzletben, már fel is próbáltam. – Tehát nem akarsz menni? – Én? Ez a te szalagavatód, a kérdés, hogy te akarsz-e menni? – Velem? Ezt nem kérdeztem, de úgy hangzott, mintha erre akart volna utalni. A szívem majd kiugrott a helyéről, még a kiemelőfilc is kipottyant a kezemből, és átgurult Nico oldalára. Zavartan nyúltam érte. – Nem akarok – mondta pont, mikor összezártam a kezem a filc körül. – De te akarsz, igaz? Eljössz velem? Hitetlenkedve néztem rá. Most azért hív el, mert tudja, hogy el akarok menni vagy azért, mert szeretne velem lenni? Gondoltam, most jött el az időm, egyszerűen rámosolyogtam. – De csak ha nem szánalomból vinnél el. Ha nem akarsz menni, akkor... – Akarok menni – vágott közbe. – Ha eljössz velem. – Elmegyek. Ezt megbeszéltük, és én teljesen beleéltem magam a tökéletes esténk elképzelésébe. Megvettem a ruhát, a cipőt, kipróbáltam előre a hajamat, az egész hetem teljes izgalomban telt, míg Nico csak mosolygott
akárhányszor szóba került a bál és egy-egy részlet, amit felfedtem előtte. Igazából olyanra akartam, mint a filmekben, hogy Nico eljön értem, én lesétálok a lépcsőn, neki meg elakad a lélegzete, mikor meglát, és azt mondja, nálam gyönyörűbb lánnyal még sosem találkozott. Ez mondjuk totális hazugság lett volna, de melyik lány nem akarja ezt hallani? – Akkor ez most egy randi lesz? – kérdezte Dylan a bál napján, amikor kirohantam a szobámból, hogy valaki húzza már fel a ruhám cipzárját, és épp belé botlottam a folyosón. Bátyáim azóta nem cikiztek Nico miatt, amióta egyszer három napig nem álltam szóba velük egy ilyen eset után, így egyikük sem tette még fel a kérdést. – Remélem – vallottam be. – De Nico még nem mondott semmit. Lehet, hogy csak barátok maradunk – adtam hangot a félelmemnek is. – Viszont ez a ruha minden csak nem baráti, nem gondolod? – Csinos vagy – felelte Dylan. Nem épp erre számítottam, de mit várjon az ember a bátyjától? Ő mégsem nevezhet észvesztően gyönyörűnek. – Szerinted tetszem Nicónak? – kérdeztem. – Én honnan tudhatnám? – fordított meg, hogy megnézzen elölről is. – Tényleg csinos – biccentett elismerően. – Megkérdezhetnéd tőle – vetettem fel. – Aztán meg elmondod nekem a válaszát. – Rissa! – Kérlek, Dylan! – néztem rá könyörgőn. – Neked megmondaná, csak megkérdezed, mint baráttól, nincs abban semmi! Régen felfedeztem már, hogy a könyörgő tekintetemnek a családból csak Sage tud ellenállni, így biztos voltam a sikeremben, nem is kellett sok, Dylan elindult, hogy kikérdezze Nicót. Természetesen követtem, még a báli ruhát sem vettem le, és azzal sem törődtem, hogy az otthoni papucsomban vagyok. Dylan Manginiék konyhájában talált rá Nicóra, épp azon nevettek, hogy én már öltözködöm, Nico meg még csak nyugisan mosogat. Hülyeség, de azon, hogy Nico mindig elmosogat, sokszor kérés nélkül is, mindig elolvadtam. Nálunk általában vérre menő szkandermeccsek és őrült fogadások megnyerése kell ahhoz, hogy valaki egyáltalán fontolóra vegye, hogy be- majd kipakolja a mosogatógépet. Nico meg a két kezével egy adag mosogatószeres lében csinálja... – Akkor ez most egy randi lesz? – ismételte meg ugyanazt a kérdést Dylan, amit nekem is feltett. A pár pillanatnyi csendet úgy értelmeztem, hogy Nicót meglepte a téma, ezért még közelebb osontam az ajtóhoz. – Rissával? – kérdezte Nico. A hangjából nem lehetett semmi kihallani, ez mégis rosszul esett. Kivel mással gondolja? – Igen, a báli ruhás szomszéd lánnyal, aki elkísér a szalagavatódra – mondta Dylan kissé túl célzatosan. A fenébe, nem is akartam ezt! Mi van, ha Nico mégsem úgy gondolja? Mi van, ha most azt hiszi... – Rissa csak el akart menni arra a hülye bálra – felelte végül Nico, és most el tudtam képzelni az arcát. Hát mégiscsak lányos hülyeségnek tartja! Hirtelen nagyon is kényelmetlenül éreztem magam a ruhában, de még nem adtam fel a hallgatózást. – Szóval nem randi? – Dylan mindenképp választ akart, én meg már megbántam, hogy rákényszerítettem erre. – Rissa... túl fiatal hozzám. – Tizenhét vagyok, te meg tizenkilenc, ordítottam volna legszívesebben. – Igaz, még csak tizenhat – értett egyet a bátyám. – Tizenhét – javította ki Nico, majd folytatta azzal, amivel összetörte a szívem. – Furcsa lenne, ha vele randiznék, nem? Ő olyan, mint egy... húg nekem. Csak egy kislány. – Igen – helyeselt továbbra is Dylan, míg én nemet akartam hallani. – De talán ő abban reménykedik, hogy ti ketten... Jézusom! Erre sosem kértem Dylant! Mire vár, hogy mit mond még Nico? Nem akartam hallani, hogy Nico gyereknek gondol. De miért töltené az idejét egy kislánnyal? Ha nem tetszem neki... – Láttam, ahogy felnő. – Nico hangja most védekező volt. – De nem lenne helyes nőként gondolni rá... nem is tudnék. – Akkor ezt megbeszéltük. – Dylan úgy tűnt, megkönnyebbült, amiért a kötelessége végére ért. Kiderítette, ahogy kértem. Tudtam, hogy bármelyik percben kijöhetnek a konyhából, és akkor már nem akartam ott lenni. Elrohantam, de nem a kijárat felé, hanem a közelebbi garázsajtó irányába. Furcsa, de szinte észre sem vettem, hogy tele van. Sage, Cenzo, Luca, Fran és Tiffany is ott voltak, épp pihentek két szám között, és most mind felnéztek rám. – Jajj, Rissa! – ugrott fel Tiff olyan izgatottan, mintha valami nagy dolog történt volna. – Olyan csinos vagy! Kipréseltem magamból egy mosolyt. Igen, csinos. Egy csinos kislány papucsban, hülye álmokkal. Sírni lett volna kedvem, amit Fran is észrevett. – Mi a baj? – kérdezte, mire a fiúk is alaposabban megbámultak. Ha csak Sage lett volna ott, talán kinyögöm a bajom, de Luca és Cenzo előtt nem lehetett. – Semmi – mondtam kicsit remegős hangon. – Csak ez a ruha... ez a ruha... Könnyek csordultak ki a szememből. Mi a fenét gondoltam? Hogy Nico szeret engem, csak nem mer lépni, mert ugyanolyan félelmek gyötrik, mint engem? Utáltam, hogy ilyen nagy marha vagyok.
Tiffany jött a mentő ötlettel, valahogy azt találta ki, hogy biztos azért vagyok kiakadva, amiért annyi dolgom van vissza olyan kevés idővel a bál előtt. Erre csak bólogattam, így Tiff máris ott termett egy óriás sminktáskával, hogy szépségszalonná alakítsa a garázst, Fran meg átment a saját cuccaimért. – Úgy érzem, barkácsolnunk kellene valamit – röhögött fel Cenzo, miközben Sage vadul kalimpált a kezeivel, hogy eloszlasson egy hajlakk felhőt, amitől köhögni kezdett. – Csak, hogy ne legyen olyan női a légkör. Engedelmesen nevettem a többiekkel, közben feltűnt, hogy Luca nagyon néz. A gitárja volt nála, amit lazán pengetett, de közben újra meg újra rám pillantott, mint aki nem ért valamit. Ez eléggé zavart, de csak akkor jutottam oda, hogy megkérdezzem, amikor már kész lettem, és kissé le is nyugtattam magam azzal, hogy Nico és köztem semmi nem fog változni. Attól, hogy nem szeret, még ugyanolyan jól elleszünk együtt, tovább nézzük a könyvekből készült filmeket, beszélgetünk... Tényleg olyan lesz, mintha járnánk. Legalábbis majdnem. Szóval mindenki esküdözött, hogy milyen szép vagyok, én meg odamentem Lucához, hogy rákérdezzek. – Mit néztél rajtam annyira? Vállat vont, és rám vigyorgott. – Riss, ha nem akarod, hogy nézzelek, nem kellene ilyen ruhákban járnod. Fogd fel bókként. Még egyszer végignézett rajtam elidőzve a dekoltázsom környékén. – Disznó! – kaptam magam elé a kezem, de nem tudtam elfojtani egy mosolyt. Ő is nevetett. – Menj, mielőtt lecsaplak a bátyám kezéről! Ez volt az a pillanat, amikor megint Lucáról kezdtem ábrándozni. De talán csak azért, mert ő még sosem bántott meg. * „We're pulling apart and coming Together again and again We're growing apart but we pull it together Pull it together, together again Don’t let me go” – The Fray: Never Say Never Sage – Karllal randizunk – mondta olyan piros arccal, amiről először azt hittem, nekem szól. Én marha! Néztem, ahogy rám pillantgatva kifizetni az üdítőiket – milyen első randi az, ahol a lánynak kell a piát venni? –, és figyeltem, miközben utoljára ránk mosolygott. – Akkor majd találkozunk! Olyan volt, mintha ezt mondta volna: Remélem, hogy soha, semmi nem lesz neked túl későn! Ennek már annyi, elkéstem, mégis úgy bámultam utána, mint egy idióta. Mert az is voltam, sokkal előbb szólnom kellett volna neki, rögtön azután, hogy szakítottunk Tiffel. Amekkora barom vagyok, eszembe sem jutott, hogy újra elmegy randizni Karllal. Azt hittem, a fickó már rég eljátszotta az esélyeit, erre most röhöghet a markába. – Most meg mit jelent ez az arc? – kérdezte Rissa rám bámulva. – Milyen arc? – fordultam el, de már meg is előzött, elém lépett, hogy tovább nézhesse a nyomorult pofámat. Legalábbis annak alapján, ahogy éreztem magam, úgy tippeltem, elég nyomorult. – Sage, tudod, hogy mennyit sírt utánad? Igazságtalan, hogy pont most nézel rá így! Te választottad Tiffanyt! – Mert nem tudtam, hogy szeret! – vágtam rá, bár nem tűnt annyira jogosnak ez az érv. – Ő szakított velem! – Maradt volna, ha megkéred rá – felelte Rissa, közben arrafelé nézett, amerre Lori eltűnt. – Ha Tiffany látná, hogy nézel... – Már nem vagyunk együtt – közöltem vele. A higgadt hangom nem volt kamu, tényleg hidegen hagyott, ami elég nagy döbbenet volt. Szerda óta vártam, hogy belém hasítson a jól ismert gyötrelem. Az előbb kaptam is belőle egy adagot, de köze sem volt Tiffhez. Rissa pislogott. – Az a lotyó megint szakított veled? Ezúttal miért? Túl normális voltál neki? Elvigyorodtam a haragját látva, jól esett indulatosnak látni az utóbbi napok aggódó komorsága után. – Én szakítottam vele – mondtam azért. Érdekelt, Rissa mit szól hozzá, mert ez elég nagy lépés volt tőlem. Egészen mostanáig abban sem voltam biztos, nem bánom-e majd meg. Végül is Tiffanyról egy csomó ideig azt gondoltam, ő a tökéletes lány. Sőt, most is azt gondolom. Tökéletes lány, csak épp annak a valakinek, aki nem én vagyok. – És hogy fogadta? – Sejthettem volna, hogy erre kíváncsi.
– Nem túl jól – tüntettem el a vigyort. Ami nem volt kifejezés, féltem, hogy Tiff valami olyat is hozzám vág, ami maradandó károsodást okozhatott volna. Így megúsztam egy pár magassarkúval meg egy plüsskutyával. – De nem bánom, mert... Elhallgattam, nem akartam elmondani, hogy Lorival gondoltam tovább. Szívás, hogy ekkora állat vagyok, és eszembe sem jutott, hogy másokkal is randizhat. Miért várt volna rám? Egy szóval sem jeleztem neki, hogy várjon, csak azzal a béna csókkal, ami talán nem is esett jól neki. – Akkor meg mire vársz? – kérdezte Rissa értetlenül, nagyon jól tudva, amit nem mondtam ki. – Menj és beszélj vele! Nem tétováztam sokáig, biccentettem, és elindultam, hogy megzavarjam Lori randiját. Lehet, hogy még nem késő? Vagy csak totál hülyét csinálok magamból? Igaz, látott már hülyének, és az se zavarta... * Öt héttel korábban – Nekem köszönheted Kiskukacot is – mellékelte Drew a bemutatkozásához, mikor voltam olyan ökör, hogy a szeme elé engedjem Lorit. – Kiskukacot? – ismételte Lori, és fülig ért a szája, ahogy kutakodva rám nézett, vajon miért ez a becenév. – Na, ne égesd már szegény hugit! – borzolta meg a hajam, Bradley, az az állat. – Nem tehet róla, hogy olyan pirinyó izéje volt, hogy azt akartuk csalinak használni igazi csontkukacok helyett. – Hogy visított, amikor le akartuk vágni! – vihogta Tony, és elparodizálta, ahogy a kukimra szorított kézzel, sikítva menekülök előlük. Állítólag öt éves voltam, amikor ez történt, de én nem emlékszem rá. Végeláthatatlan parodizálására a sztorinak annál inkább. – De nem annyira, mint mikor Samara kimászott a tévé alól. Ez viszont rémlett, Rissát kérték meg, hogy bújjon el a tévéállvány alatt, és a Kör megnézése után jöjjön elő. Fekete ruhában volt, a haját nedvesen az arca elé fésülték, és persze mivel egy percet se látott a filmből, nem értette, miért ordítok. Hetekig rémálmaim voltak miatta. Lori nevetett a történeteken, amik csak úgy ömlöttek a bátyáimból, én meg reméltem, hogy nem vörös a fejem. A francba is, biztos voltam benne, hogy az, Lori mégis megfogta a kezem, és nagy csókot nyomott az arcomra, miközben tovább hallgatta őket. Ettől elviselhetőbbé vált. Meg attól is, hogy visszagondolhattam rá, milyen volt előző nap, mikor eljuttattam a csúcsra. Minden pasi közül én elsőre. Azért erre büszke lehettem, még sosem voltam első egy lánynak sem, még ha ez nem is volt igazi értelemben vett szex, csak előjáték. – Mit értesz az alatt, hogy neked köszönhetem Sage-et? – kérdezte meg Lori Drew nagy megelégedésére, így elmesélhette a kedvenc sztoriját. Bradley és Tony rögtön úgy csináltak, mintha elaludtak volna, de Lori csak mosolygott, hallani akarta. A sztori lényege, hogy anya és apa úgy ismerkedtek össze, hogy Drewnak volt egy fájós tejfoga, amit nem akart kihúzatni, ordítva menekült a gyerekfogorvos elől a rendelőben, aki segítségül hívta apát. Drew vesén rúgta, amitől anyának olyan bűntudata lett, hogy beszélgetni kezdtek, majd összeházasodtak, aztán jöttünk mi Rissával. Szerintem Drew egy neveletlen kis rohadék lehetett, de ahogy Rissát mindig, Lorit is elbűvölte a történet, a bátyám melle meg dagadt a büszkeségtől. Tucatnyi csajt megfogott már ezzel a sztorival. Ha másban nem is, ebben egyetértettem a többiekkel, rühelltük már hallani. Végül csak sikerült elrángatnom Lorit az idiótáktól, és visszavonulhattunk a szobámba. – Hálás vagyok Drewnak érted – nevetett Lori, miközben ledobta magát az ágyamra –, Kiskukac! – Szétverem a pofáját annak az állatnak! – morogtam. Lori mosolyogva felém nyújtotta a kezeit, mire engedelmesen odahajoltam, hogy átölelhesse a nyakam. – Ne legyél már ilyen morcos! – Puhán odaérintette a forró száját a nyakamhoz, mire az indulataim egész más irányt vettek. Egy pillanat alatt elöntötte az agyam minden, amit előző nap csináltunk. Eléggé biztos volt, hogy akarom Lorit. – Szeretnek téged, azért piszkálnak. Lehet, hogy nem tudod, de eléggé imádnivaló srác vagy, még a bátyáid sem tudnak ellenállni neked. Megint nevetett, én meg tudtam, hogy ezt is akarom. A nevetését hallani, ott lenni neki, mikor kellek, meg vigyázni rá, ha sötétben indul haza. Kisebb ellentmondásba keveredtem magammal, mert olyan szarságok jutottak eszembe, hogy csak kivetítem Lorira a Tiffany iránti érzéseim, de aztán rájöttem, hogy nem így van. Lorit csak akartam szeretni, és tudtam, hogy tudnám egy egy kis idő múlva, addig meg... talán elkezdhetném meghódítani, hogy ő is belém zúgjon. – És ha valami problémád lenne – folytatta Lori a fejtegetést a bátyáimról. – Ők lennének az elsők, akik rohannának, hogy segítsenek, ezt tudod, igaz? – Igen – ismertem el, arra gondolva, hogy járt a srác, aki megpróbált keménykedni velem, amikor tíz éves voltam. – Látod? Bárcsak nekem is lenne olyan testvérem, aki védené a hátam minden alkalommal, ha van valami. Kár, hogy általában én vagyok, akinek ezt meg kell tenni. – Majd én ott leszek – ígértem meg, és komolyan is gondoltam, Lori viszont nem vette annak.
– Ez édes volt – mondta. Nem bizonygattam, hogy majd meglátja, inkább meg akartam csókolni, de előtte kellett volna mondanom valami szépet neki. Nem nyálasan romantikusat, amitől Tiff kiakadt mindig, hanem egy olyat, ami igaz. – Lori, te... uh... Nem kellett nagyon törnöm magam, olyan hirtelen csókolt meg, hogy kis híján rázuhantam, de szerencsére nem bénáztam el, sikerült megtámaszkodnom mellette, aztán még visszacsókolni is maradt időm. Perceken belül a kezei a pólóm alatt voltak, izgatóan nyögött a számba, nekem meg folyton józanságra kellett figyelmeztetnem magam, hogy miközben simogatom a hasát, ne kalandozzak se lejjebb, se följebb. Kivéve persze, ha ő kéri. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen hamar kérni fogja, ezért kis híján eltátottam a szám, amikor két csók között közölte. – Van nálam óvszer, de lent hagytam a táskám. – Mi? – kérdeztem vissza, miközben ő elfordította a fejét, és nézelődni kezdett az éjjeliszekrényemen. – Neked nincs valahol? – Uh...minek az neked? – Nyilván tudtam, hogy mire kell, mégsem akartam, hogy szükségünk legyen rá. Akartam szexet? Naná! El akartam venni Lori szüzességét? Igen! Csak az időzítés nem stimmelt. – Nem kell sietnünk, én nem az a barom vagyok, akivel előttem jártál! – Tudom, de szeretném megtenni – felelte a szemembe nézve. – Pont azért, mert nem vagy olyan. Ez elég komolyan hangzott, én meg nem tudtam, mit mondjak. – Biztos vagy benne? – kérdeztem végül. – Csinálhatjuk azt is, amit tegnap, nekem megfelel. A magabiztos, nyílt mosolya eltűnt az arcáról, még egy kicsit el is sápadt. Könnyedén eltolt magától, én meg gyorsan elhúzódtam. Csalódást és megkönnyebbülést éreztem kábé kilencven-tíz százalékos arányban, amiért mégsem akarja. – Hagyjuk, ha nem akarod... – Akarom! – vágtam rá, mert láttam, hogy ő is csalódott, meg aztán a kilencven százalék, az kilencven százalék. – Csak nem most... – Látszott rajta, hogy ezt sem érti, tudtam, hogy meg fog bántódni, ha nem magyarázom ki. – Én... uh, én nem akarom, hogy utána megbánd! Ez lesz neked az első! Egy olyan baleknak tűnhettem, akinek könyörögni kell, hogy vegye el valaki szüzességét. Lori ki is nevetett, aztán átkarolta a nyakam, és a fülembe suttogott. – Nincs szükségem hozzá semmi különlegesre, csak rád! Soha nem fogom megbánni! Tehát megtettük, és ő már másnapra megbánta, legalábbis egy ideig ezzel magyaráztam az elhidegülését. * „Who can say if your love grows, As your heart chose, only time? And who can say where the road goes Where the day flows, only time?” – Enya: Only Time Lori – Jól vagy? – kérdezte Karl a kocsijában, amikor beültünk, és én kifelé meredtem az ablakon. Sok volt ez az este, és úgy végződött, ahogy egyáltalán nem számítottam rá. Miért, miért voltam olyan hülye, hogy az Aranyrögbe szervezzek randit magamnak? Miért nem gondoltam arra, hogy Sage itt lehet? – Jól – feleltem színlelt-vidáman, felé fordulva. – Kellemes este volt, bár nem olyan, amilyennek képzeltem. – Én sem ilyennek képzeltem – válaszolta, mire visszafojtottam egy horkantást. Nyilván az ember nem úgy tervez randit, hogy ott vannak a barátai, akiknek az egymáshoz való viszonyát lehetetlenség lenne elemezni, illetve az expasija, aki valamilyen bűntudattól fűtve hülyeségeket beszél, miközben az aktuális randi fent énekel a színpadon. Ez azért nem semmi, nem értettem, miért nekem kell elviselnem mindezt. – El tudod ezt hinni? – nevetgélt Karl. – Pontosan melyik részét? – kérdeztem mosolyogva, közben reméltem, hogy nem Sage-hez van köze a dolognak. Habár Lucáról és Rissáról sem szívesen beszéltem volna. – Azt, amit Shawnnal történt – pontosított. – Ja, igen, az elég meglepő – bólogattam. Lynnről azt hallottuk, hogy délután a suliban eltörte Shawn orrát, és ezért felfüggesztették. Kíváncsi voltam, mit csinálhatott Shawn, hogy ezt érdemelte. – Bírom, hogy az iskolátokban mindig történik valami. – Kezdtem unalmas beszélgetőpartnernek érezni magam. Komolyan a suli kerül szóba egy randin? Próbáltam megerőltetni magam. – Én meg nagyon bírom a hangodat. A szám, amit énekeltél az is jó volt, szeretem.
– Tényleg? – kérdezte. – Azt hittem, nem nagyon figyeltél. Tehát látott Sage-dzsel, elismeréssel kellett adóznom Karl faarcának, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy látott-e minket. Mindegy, én ugyan nem fogok mentegetőzni, semmi rosszat nem tettem. – Figyeltem – feleltem röviden, és néztem Karlt, mit szól ehhez. Rám nézett, mire realizálódott bennem, hogy csak ülünk a kocsijában, és nem úgy tűnik, mintha indulni akarna. Csak figyeltük egymást egy darabig, amíg meg nem untam. – Most mi van? – Ezen tűnődöm én is, Lori. – Pontosabban? – Jó ötlet volt ez? Túlvagy már a srácon? Merjem megkockáztatni, hogy megcsókollak, te pedig pofon vágsz, vagy elsírod magad és közlöd, hogy csak barátok maradhatunk? Ilyeneken jár az agyam. – Nem fogok sírni! – vágtam rá, mert ebben biztos voltam. – És pofon se váglak – gondoltam tovább. – A helyedben merném! Csupa összevisszaság volt bennem, de azt tudtam, hogy többet nem is akarok hallani Sage-ről, így amikor Karl a szavamon fogva felém hajolt, csak behunytam a szemem, és összekaparva minden szenvedélyemet csókoltam vissza. Szerencsémre Karlnak elég volt ennyi bizonyítás, sőt, éppen én sem éreztem, hogy többre lenne szükségünk. * Öt perccel korábban Ott álltam Sage-dzsel szemben, és értetlenül meredtem rá. – Szakítottam Tiffel, Lori – mondta éppen, amit egyébként Tiffany egyik barátnője közölt velem úgy fél órával ezelőtt. Lehet, hogy egyszerűbb, ha azzal kezdem. Tehát Rissa énekelt a színpadon, Hurtstől a The Watert, ami nagyon jól hangzott az előadásában, rengetegen tapsoltak, de én valamiért Lucáékat figyeltem. Cenzo és ő nem tapsoltak, de elismeréssel nézték a színpadon meghajoló lányt. Láttam, ahogy Savanna mond valamit Lucának, aki a fejét rázta, mire Savanna még határozottabban beszélt, végül Luca a színpadra mutatott. Döbbenten néztem, ahogy Savanna indul felfelé helyette, és azon kezdtem töprengeni, miért nem akar Luca Rissa után énekelni. Savanna nagy mosolyogva lépett fel Rissa helyére. – Úgy tűnik, hogy a frontemberünk nem szándékozik énekelni ma este, inkább a jövő heti nagy összecsapásra tartogatja a hangját, ezért velem kell beérnetek helyette – kezdte, mire nagy fújolás (főként lányoktól) hangzott fel, de Savannát nem érdekelte. Belekezdett egy számomra ismeretlen számba, és a tömeg nagy része megbékélt. Nem úgy Rissa, aki egyre Lucára pillantgatott, amíg a srác fel nem állt, hogy odasétáljon hozzá. Mit nem adtam volna, ha kicsit jobban látok, talán szájról tudtam volna olvasni pár szót, így meg csak annyit láttam, hogy beszéltek. Vajon miről? És mikor lettem én ennyire pletykákra éhes? Vagyis ez nem pletyka, hiszen Rissa a barátnőm, jogom van tudni. Vagy nem? Érdekes módon a szomszéd asztalnál ugyanerről volt szó, csak némileg rosszindulatúbban. – Annyira nem vágom, mit eszik rajta – kritizálta egy csaj Rissa külsejét. – Tony és Storm egy-egy félisten volt, de ez meg a dobos annyira nem nagy szám. – Na, azért a dobos elég cuki – rázta meg a fejét a barátnője, aki vele együtt sasolta Lucáékat. – De ez a csaj tényleg elég szánalmas, csak azért, mert egy kicsit jó hangja van... Mármint érted, Luca akárkit megkaphatna! – Lehet, hogy a dobos kényszerítette Lucát – vidult fel az előző a saját idióta teóriájától. – Biztos azt mondta neki, ha nem jár a húgával, akkor kilép a bandából vagy valami. Talán már megunta, hogy a csaj folyton siránkozik Luca után, és adott neki egy ultimátumot! – Jézusom! – szóltam közbe kissé ingerülten Karlra nézve. – Néha úgy érzem, csupa idióta vesz körül, te nem? Karl nevetett. A két üresfejűnek volt annyi esze, hogy levágják, róluk beszéltem, mert felkapták a minitáskájukat – nem értem ezeknek a lényegét, mi a fene fér bele? Semmi értelme –, és sutyorogva elmentek máshová. Pechemre négy újabb lány ült le a helyükre, és ők is pletykálni kezdtek. – Szerinted miért nem énekel ma? – Nem tudom, de olyan káááár – húzta a szót egy festett fekete hajú, mint valami varjú. Karl még mindig nevetett, talán kiült az arcomra, mint gondolok. A nevető Karl odavonzotta a lányok figyelmét. Az egyik lopva megigazította a haját, és rámosolygott a randimra. – De te ugye énekelsz ma? – Nemsokára – biccentett Karl. – Mit? – kapott a szón mohón a festett, mire sóhajtva hátradőltem, hogy kivonjam magam a beszélgetésből.
Amióta visszatértem az italainkkal legalább fél tucatnyian megkérdezték ugyanezt. Karllal lenni olyan volt, mint apával, kivéve, hogy az utóbbi mindig hamar elfeledkezett róla, hogy ott vagyok, míg Karl folyton bocsánatkérő pillantásokkal bombázott, ami miatt nem haragudhattam. Inkább újra elnéztem Luca és Rissa irányába. Már nem dumáltak, Rissa eltűnt valamerre, Luca pedig visszafelé sétált az asztalukhoz. Bár eddig kényszerítettem magam, hogy ne tegyem, most nem tudtam megállni, Sage-et kerestem a tömegben. Nem volt Luca közelében, Cenzóhoz sem ment oda, így azon tűnődtem, itt van-e valahol Tiffany. – Szerencsés vagy – bökött meg diszkréten az egyik lány, akit, rájöttem, korábban Tiffany csapatában láttam. Eléggé fájt, és kissé neheztelőn néztem rá, mit csinál a hegyes karmaival, mire észrevettem, hogy ő és a társai közelebb nyomultak hozzánk a székeikkel, az asztalunkon is megszaporodtak a poharak. Remek! – Két ilyen aranyos pasi! – Tessék? – kérdeztem értetlenül, mire még közelebb hajolt, hogy csak én halljam a mondandóját. Nem kellett volna annyira strapálnia magát, ugyanis a festett csaj, olyan hangosan vihogott, hogy lehetetlen lett volna bármi mást meghallani. – A helyedben vigyáznék Tiffanyval, nagyon utál most téged. – Tessék? – ismételtem. – Miért utálna? – Ez hülye kérdés, nyilván Sage miatt. Elmondta volna neki a csókot? Hogy lehet ilyen idióta? – Elárulhatnád, hogy csinálod – kuncogott idétlenül. – Most a sorára vár, vagy mi? Kísértést éreztem, hogy harmadszorra, már igencsak dühösen megkérdezzem, mi a fenéről beszél, amikor hirtelen én is megláttam. Sage. Engem figyelt. Első reflexből azonnal elkaptam a szemem, de aztán nem bírtam ki, visszanéztem. Tulajdonképpen csak állt ott, mégis a hasamból fojtogató hőség érzés indult el a mellkasom felé. Amikor felemelte a kezét, és röviden intett nekem, a szívem fájdalmas dobolásba kezdett. – Azért az nem semmi, hogy szakított miattad Tiffanyval – folytatta a lány még mindig az oldalam böködve. Nyilván azt akarta, hogy szakítsam el a pillantásom Sage-étől, aki már óvatosan vigyorgott is. Persze a mondat megtette a hatását. – Tessék? – kérdeztem harmadszorra is. – Szakítottak? – Nem tudtad? – kapta szájához a kezét, majd még közelebb hajolt, hogy tisztán érezhessem a belőle áradó émelyítő virágillatot. Esküszöm, mintha a szájából is az a szag jött volna. – Sage kidobta Tiffanyt. Mégiscsak ért valamit az a szerelmi vallomás, pedig olyan szánalmasnak tűnt első hallásra. Felugrottam. Komolyan, az ilyenekbe kéne egy szűrő, ami szelektálja a mondanivalójukat, ha már az agyukat nem tudják erre használni. Nem tudtam eldönteni, hogy sértegetni akar, vagy csak azt hiszi, most elégedetten dörzsölgetem a kezem, amiért ilyen jól sült el a gonosz tervem. Szétszedtem Sage-et és Tiffanyt. Az, hogy nem akartam ezt, senkit nem érdekel. Megkerültem az asztalt, és lehajoltam Karlhoz. – Keresni kellene egy helyet közelebb a színpadhoz, hogy jobban lássam, ahogy énekelsz – hadartam. Biccentett, és azzal a lendülettel felállt, majd a kezem megfogva odavetett egy sziasztokot a csajoknak, és elhúztunk. Még az üdítőket is otthagytuk, de nem érdekelt, úgysem ment volna le semmi az összeszorult torkomon. – Ne haragudj! – kérte Karl, miközben szorosabban magához húzott, hogy ne veszítsük el egymást, miközben átvágunk a tömegen. Egy csomóan megbámulták őt. – Lenyomom a számot, aztán elhúzunk innen, oké? Nem akartam, hogy kényelmetlenül érezd magad. – Jól vagyok – ráztam meg a fejem. – Csak... – A pletykáról volt szó? Csak bólintottam, mire Karl nem kérdezősködött tovább. Bírtam ezt benne, úgysem szerettem volna beszélni róla. Szerencsére egész hamar következett, otthagyott az egyik sarokban, ahonnan kényelmesen odaláttam a színpadra, ő meg felsétált, mikor a nevét bemondták. Fülsüketítő tapsot kapott, amit ő kedvesen mosolyogva fogadott. Épp azon tűnődtem, miért nem látszik rajta a Lucára jellemző önelégült, laza sikertudat, amikor a nevemet hallottam annak az egy embernek a szájából, aki bármikor képes megborzongatni vele. – Lori! – Még a karom is megfogta hasonlóan ahhoz, ahogy korábban csinálta. – Beszélhetnénk? – Most Karlt hallgatom – vágtam rá, mire közelebb hajolt. – Tessék? Nem értettem – artikulálta az arcom figyelve. Éreztem, ahogy az ismerős vörösség elönti a képem. – Kimehetünk? Beszélni szeretnék veled – ismételte. – Karl énekel! – mondtam jó hangosan és a színpad felé mutattam. Sage úgy festett, mintha tökéletesen hidegen hagyná a tény, hogy ha most leállok vele bájcsevegni, mennyire bunkón fog hatni. – Jó, akkor mondom itt! – biccentett, és a kezét lecsúsztatta a karomon a csuklómig. – Sajnálom, hülye voltam, hogy elengedtelek! Mindenre számítottam, de erre nem. – Mi? – Amikor megmondtad, hogy szeretsz, már akkor el kellett volna mondanom, hogy én is mennyire kedvellek, és hogy eléggé kibuktam, amikor szakítottál! – Az állam kábé itt esett le a földig, főleg, hogy Sage mindezt
gyakorlatilag kiabálta az arcomba. – És uh... azt hittem, hogy neked nem jelentett semmit, amikor... szeretkeztünk – halkította le az utolsó szónál a hangját, hogy épphogy csak le tudtam olvasni a szájáról. – Egy nagy barom voltam, Lori! Bele sem gondoltam, amíg nem szóltál, hogy szeretsz, és Rissa is mondta, hogy sokat sírtál. Sajnálom, és uh... ha lehet, akkor én szeretném, ha mi ketten... Nem fejezte be, ugyanis észbe kapva elhúzódtam tőle, és hátrébb léptem. Nem akartam hallani ezt, főleg nem látni a sajnálkozó tekintetét. Olyan volt, mintha most már tökéletesen tisztában lenne vele, mennyire fájt minden, ami történt, és belegondolva ő volt az egyetlen srác az ismerőseim közül, akiről tudtam, hogy el is tudja. Bele tudja élni magát, hiszen Tiffany durvábban tette meg vele, és most... – Megőrültél? – hördültem fel félig dühösen, félig szánakozón. – Azt hittem, megértetted, amit mondtam korábban! Sage egészen megszeppentnek tűnt, mint valami kisfiú. A lényem egy része szerette volna megölelni és elvonszolni innen, de ezt nem tehettem. Véget akartam vetni ennek az egésznek. – Mit is mondtál? – kérdezte óvatosan. Idegesen legyintettem egyet. Csak nem kezdek bele megint. – Figyelj, én most a randimon vagyok, jól érzem magam Karllal, és már bőven tovább léptem rajtad. Miért nem mész Tiffanyhoz, és... – Szakítottam Tiffel, Lori – vágott közbe. – Mégis miért? – fújtam ki a levegőt frusztráltan. – Sage... – Mert veled akarok lenni! – Megint közelebb lépett, én meg nem hátráltam el, valahogy nem volt erőm hozzá. – Tudom, hogy nem léptél még tovább, és én úgy érzem, veled kell lennem! Karl dala a végéhez közeledett, a hangja elhalkult, így hirtelen sokkal hangosabban tűnt, amit Sage mondott. Mintha világgá ordította volna az egészet, önkéntelenül körbenéztem, hogy ki hallotta, és több figyelő szempárt is észrevettem. – Semmit nem kell csinálnod – mondtam feszengve. – Menj vissza Tiffanyhoz, és... Bennem rekedt a folytatás, ahogy megragadta a kezeimet, és úgy lépett még közelebb. – Tényleg túl késő, Lori? – kérdezte az arcomba nézve. Lehajtottam a fejem. – Kínos helyzetbe hozol – motyogtam. – Nem érdekel, ki néz és ki nem! Válaszolj, kérlek! Túl késő? A választ már nem motyoghattam, fel kellett néznem, és úgy mondanom, hogy elhiggye. Fogalmam sem volt, milyen őrült gondolatsor vezette odáig, hogy szakítson Tiffanyval, de biztos voltam benne, hogy a szánalom sokat játszott közre a döntésben. A mártírságnak ezen példája nem volt valami egészséges, lévén egyikünket sem tenné boldoggá a végkifejlet. Ő csak azon rágódna, mikor jöhet össze újra a lánnyal, aki szeret, én meg azon, hogy sosem tudnám boldoggá tenni, mivel én nem az a bizonyos lány vagyok. Holmi „nagyon kedvellek” meg „úgy érzem, veled kell lennem” ide nem volt elég. Üres szavak, amik talán pár hete mindent jelentettek volna, most nem tudtam, mit kezdeni velük. – Igen – válaszoltam lágyan, de határozottan. Úgy éreztem, ha tovább nézem a szomorú szemeit, elbőgöm magam, emlékeztetnem kellett rá magam, hogy nem miattam szomorúak, hanem az anyukája miatt. – Te nem szeretsz engem, nincs igazam? – próbáltam hatni a logikájára. – Én... uh... – Vártam, amíg biztosan összerakja magában az egyenletet, ami szerelem nélkül sose lesz helyes, aztán még egyet léptem hátrébb. – Oda kell mennem Karlhoz, mindjárt végez. Nem hallottam a válaszát, mert a szám véget ért, és kitört a tapsvihar. Mindenesetre Sage nem állított meg, aminek örültem, mégis valahol csalódott is voltam. Utáltam, hogy ilyen kettős érzések rontják el a napomat, ezért elhatároztam, hogy többet nem gondolok Sage-re. Kábé az ötvenezredik alkalommal.
21. Enyhülés „But you didn't have to cut me off Make out like it never happened And that we were nothing And I don't even need your love But you treat me like a stranger And that feels so rough” – Gotye ft. Kimbra: Somebody That I Used to Know Luca Miután hallottam Rissát, elment a kedvem az énekléstől. Nem tudtam, hogyan csinálja, de olyan szomorúnak és törékenynek tűnt a színpadon, hogy teljesen elszorult a torkom. Vagy lehet, hogy ezt a reakciót a francos bűntudatom váltotta ki? Egyre ment, nem akartam felmenni. – Mi az, hogy nem énekelsz? – förmedt rám Flor, és úgy nézett, mintha hirtelen két fejem nőtt volna. Megvontam a vállam. – Nincs kedvem. – Ó, nincs kedved? De sajnálom! Húzzál fel a színpadra, és ne hagyd cserben a bandádat! – Szinte ordított. – Észrevetted, hogy a rajongóink fele mindjárt elbőgi magát miatta?! – bökött Rissa irányába. – Én is mindjárt elbőgöm magam – szólt oda Cenzo. – Szétaláz minket a versenyen, nekünk még számunk sincs. – Viszont ő a hangját leszámítva csak egy béna kiscsaj – pofázott bele Ethan. – Mi meg... Nem fejezte be, mert meglátta a tekintetünket. Cenzo kész volt pofán verni, én meg simán asszisztáltam volna hozzá, ha segítségre van szüksége. Ethan kínosan röhögött, aztán gyorsan másra terelte a szót, de Flor még mindig a témán volt fennakadva. – Menj fel, és énekelj! – nyaggatott. – Menj fel te, ha annyira akarsz! – vágtam vissza. Erre megváltozott a kifejezés az arcán. – Ez egy jó ötlet – mondta, és a színpad felé nézett, ahonnét épp Rissa távozott. – De mit énekeljek? Ja, és nehogy azt hidd, hogy ezzel vége, még számolunk ezért! A sírba visz ez a banda! – Ámen – biccentettem, mire elsietett végre, én meg döntöttem. Beszélek Rissával. Az ember azt hinné, hogy ez egy egyszerű dolog, csak odamenni hozzá, és mondani valamit, de akárhogy is képzeltem, mindegyik változat úgy végződött, hogy ugyanolyan seggfej maradtam, amilyennek éreztem magam. Azért megközelítettem Rissát. Épp egy csomó ember gratulációit fogadta, bólogatott mindenkinek, közben meg mosolygott. Király, legalább nézőközönség is lesz, ha beéget. Fél éve, ha valaki azt mondja nekem, hogy valamikor majd kétszer is meg kell gondolnom, hogy szólítsam-e meg Rissát, lazán képen röhögöm, most meg csak vártam a megfelelő pillanatot, amolyan bárgyú ökör módjára. Észrevett, de egyszerűen úgy tett, mintha nem is ismernénk egymást. Nem köszönt, rám sem nézett másodszor, egyszerűen elment mellettem, én meg úgy éreztem magam, mint valami harmadosztályú film főszereplője, amikor az a nagy pillanatra vár, ami nem történik meg, és minden átmegy lassításba. Ez komolyan így volt, akármibe is kezdett Flor a színpadon, már nem hallottam, a tömeg nem érdekelt, szinte kívülről láttam magam, ahogy meghökkenve utána fordulok. Ennyi erővel képen is vághatott volna, az sem esik ennyire szarul. Dühösnek kellett volna lennem, amiért így keresztülnézett rajtam, de nem voltam, inkább... egy szánalmas alaknak tűntem, aki nem képes megszólítani egy megbántott lányt. Összeszorított fogakkal ugrottam utána, hogy megállítsam. – Rissa, várj már! – Alig értem a vállához, már fordult is vissza. Az egyik copfja végigsiklott a kezemen, mint valami puha kígyó. A lány, aki egykor a barátom és a barátnőm volt egy személyben, úgy nézett rám, mintha fogalma sem lenne róla, hogy ki vagyok, és mit akarok tőle. – Nem láttad, hogy rád várok? – kérdeztem. – Nem – felelte, mire nyitottam a szám, hogy megmondjam, láttam, hogy látott, de gyorsabb volt. – Láttam, hogy ott állsz, de nem tudtam, hogy van valami mondanivalód nekem. Hűvösen beszélt, mintha nem is érdekelné, hogy ott vagyok. – Pedig van! – Továbbra is ugyanúgy nézett. – Jó voltál fent – mondtam végül. A szeme sem rebbent, úgy biccentett. – Kösz! Van még valami? – Ami Mrs. Norwooddal... – Ezt ne! – vágott közbe. – Ne ma este, jó? Szórakozni jöttem ide. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha szórakozna, sőt, egy tökéletes világban, én lennék, aki a színpadról jött le, és nekem kéne gratulálnia, amit meg is tenne, aztán hozzátenné, hogy azért miben lehettem volna jobb. Rissa kedvesen húzná az agyam, Sage és Cenzo meg vihognának és igazat adnának neki, ahogy végül én is, mert sosem mondott hülyeségeket. A mostani elcseszett alternatívában nem nagyon voltam topon.
– Nem akarsz odajönni hozzánk? – intettem az asztalunk felé. Arra fordította a fejét, majd nézett is vissza rám. Most már nem volt érdektelen az arckifejezése, inkább irritáltnak tűnt. – Jó, de majd csak holnap – mondta nekem, mintha szívességet kértem volna. Értetlen tekintetemre folytatta. – Sage elmondta, hogy nincs meg a dalotok. Segítség kell, nem? Nem tudtam nemet mondani. Nem akartam a segítségét, de szükségem volt rá. – De – feleltem végül legyőzöttnek érezve magam. Posvány egy érzés volt, és Rissa már fordult is el megint, hogy otthagyjon a fenébe. – Riss! – Megvártam, amíg megáll, és visszanéz. – Azért gyere oda, szívesen látunk. Kétkedve pillantott az asztalunk irányába, ahonnét Cenzo és Ethan bámultak vissza rá jóformán tátott szájjal. – Nem – rázta meg lassan a fejét. – Inkább megkeresem Sage-et... – Lori után leskelődik – mondtam. – Várd meg nálunk, úgyis... – Nem, Luca! Nem akarok veletek lógni, érted? Ha a segítségem kell, megkapod ingyen is, nem kell jófejnek tettednek magad! Menj vissza a bandádhoz, és csámcsogjatok azon, hogy a földbe döngöltök-e a versenyen! – Most meg miről beszélsz?! – kaptam fel a vizet a vádló hangsúlyától. – Arról, hogy te azt híreszteled, hogy nélküled soha nem lettem volna képes eljutni idáig! Tudod, mit? Igazad van! Ha te nem vagy, nem jelentkezem a versenyre, de azt is vedd figyelembe, hogy ha én nem vagyok, feleannyi számotok sem lenne! Játszod nagy büszkén a Foltos becsületet, mintha egyedül a te érdemed lenne, miközben én írtam a szöveg nagy részét! Én tisztában vagyok vele, hogy egyszer a bandához tartoztam, de te ne próbáld meg beadni nekem, mert soha nem gondoltad így! Ezúttal el is viharzott, mielőtt válaszolhattam volna, csak a copfjait bámultam, ahogy beleveszett a tömegbe. Gondolatban keserűen vállon veregettem magam. De ha ennyire haragszik, mégis miért egyezett bele, hogy segít? Ez sehogy se fért a fejembe, sőt, ahogy egyre többet forgattam az agyamban a dolgot, arra jutottam, bolond lenne segíteni, talán csak azért mondta, hogy lerázzon. Másnap épp a garázsban próbáltam befejezni a számunkat, mikor Flor szó nélkül berobogott, és megragadva a karom vonszolni kezdett kifelé. Annyira megszoktam már a kirohanásait, hogy nem is csodálkoztam, de azért megkérdeztem volna, hová rángat, csakhogy amikor megálltunk a Norwood és a saját házunk közötti területen a számra csapott. – Maradj csöndben! – tátogta. – Hallgasd! Épp Cenzo ablaka alatt álltunk, vagyis csak fel kellett néznem egyenesen Rissa ablakára, ami nyitva volt. -... nem is tudom, Lynn. – Csak alig lehetett hallani Rissa hangját. Nem vágtam, Flor miért hallgatózik. – Nincs kedvem hozzá, lehet, hogy el se megyek. A Saluce megérdemli, hogy nyerjen, még akkor is, ha Luca nem. – De nem engedheted csak úgy át nekik a győzelmet! – válaszolta Lynn a gyilkos bosszúálló hangján. – Csak próbáld meg még egyszer ezzel a számmal tutira megszívatnád őket. Ha te nem is akarod, én igen! Azt nem lehetett érteni, hogy Rissa mit válaszolt, de alig fél perc múlva énekelni kezdett. Halkan kezdte, de abban is alig volt hiba, ahogyan a hangjával bánt, attól görcsbe rándult a gyomrom, és ökölbe szorult a kezem. Christina Aguilera Hurtje a legdurvább szám, ami csak jöhet ellenünk. Azt minden csaj szereti, és talán pár srácnak is megeshet a szíve... Rissa kiengedte a hangját, Flor keze pedig lehullott a karomról. – Ezt megszívtuk! – nyögte, és mintha összecsuklott volna alatta a lába, lehuppant a fűbe, és a felhúzott térdeinek támasztotta az arcát. Nem volt mit mondanom, igaza volt. Rissa a szám felénél abbahagyta. – Nem vagyok biztos benne, hogy ez az én számom – mondta Lynnek. – Túl szomorú, valami vidámat akarok énekelni. Már ha énekelek. – Tegnap tízből nyolcan elbőgték magukat az Aranyrögben miattad – győzködte Lynn, nekem meg elég volt ennyi. Megfordultam, hogy visszamenjek a garázsba, és Cenzóval találtam szemben magam. Fogalmam sem volt, hogy mikor jött ki ő is hallgatózni, de egy kicsit megszántam a srácot, főleg, ha a heges szájára néztem. Mikor elmentem mellette, meglöktem a vállát, mire csak hátba vert, ebből tudtam, hogy okésak vagyunk. Mivel biztossá vált, hogy Rissa nem jön át segíteni, felcuccoltam a szobámba, és ott próbáltam meg egésszé varázsolni a Szerelmes dal töredékeit. Nem akartam neki ezt a címet adni, de magamban mindig így emlegettem, már rajta ragadt. Tehát épp hozzáláttam, hogy lejátsszam a már ezerszer lefixált részeket, hátha megcsap valami ihlet, amikor valaki kopogott az ajtómon. – Gyere! – mordultam fel nem vágyva senki társaságára, aztán csak néztem, mert Rissa állt a küszöbön. Magához szorította azt a mappát, amiben a saját maga által írt dalszövegeket tartotta, és lassan besétált. – Játszd! – kérte halkan, miközben leült az ágy mellé, és letette a mappát a padlóra. – Hallani szeretném! Biccentettem, majd lehuppantam én is mellé, és megmutattam neki, mi van meg eddig a számból. Figyeltem, ahogy becsukja a szemét, és nagy átéléssel hallgatja, miközben az ujjával ütemet ver a parkettán, és valahogy megfogalmazódott bennem, amit mondani akartam. Mikor az ölembe ejtettem a gitárom, Rissa felém fordult. – Ennyi? – Sajnálom, hogy a földre löktelek, ki voltam akadva az apám miatt, és rajtad vezettem le.
– Mi? – Látszott a tekintetén, hogy fogalma sincs, miről beszélek, aztán lassan derengeni kezdett. – Te most azért kértél bocsánatot, hogy kábé öt éve ellöktél? – Megrándult a szája sarka, mire elvigyorodtam. – Ja, gondoltam ez egy jó kezdet lenne – ismertem el. – Nincs harag? – Már rég el is felejtettem – vont vállat. Nagy levegőt vettem, mert most jött a neheze. – Minden mást is sajnálok, ami azóta volt. Egy rohadék voltam... – Igen – értett egyet. – Ami Florral... – Inkább ne sorold el, jó? – vágott közbe, majd sóhajtott. – Nem is gondoltam volna, de látni most a képedet elég nekem. Vagyis, nem! – lökött meg. – Látni most, meg látni miután először álltam a színpadon elég! – Hülyeség, de épp nem is voltam dühös emiatt, csak vigyorogtam, mint valami idióta. – Erős volt a kísértés, hogy felmenjek, és lerángassalak! Rissa elkomolyodva nézett rám. – Azt hiszem, arra vártam, Luca! Egész végig arra, hogy elismerd, hülye voltál, mikor kizártál a banda döntéseiből, és rájöjj, szükséged van rám. Tudod, milyen érzés most, hogy ez megvan? – Milyen? – kérdeztem nem ellenkezve. – Semmilyen – legyintett lemondóan. – Csalódás, túl messzire mentem, és most már annyira nem érdekel az egész. Még abban sem vagyok biztos, hogy elmegyek a harmadik fordulóra. – El kell jönnöd! – hallottam a saját határozott hangomat. Érdeklődve nézett a szemembe. – Le akarlak győzni, fair csatában! – Ezzel a félig kész számmal? – vonta fel a szemöldökét, aztán mosolyogva levette az ágyról a papírjaimat. – Mi a fene történt ezekkel? – próbálta kisimítani a már ezerszer összegyűrt kottákat, de néhány gyűrődés már örök időkre rajtuk ragadt. – Le kéne tisztázni az egészet. Olyan volt, mint a régi szép időkben, amikor Rissa kérdés nélkül másolta, amit jónak vélt, sőt volt egy füzete, amibe az olyan dallamokat jegyezte, amivel szerinte még lehet kezdeni valamit. – Nem tudhatod, Luca, pár év múlva hiányozhat – mondta mindig. – Lehet, hogy ez a jövőd egy szeletkéje, nem dobhatod ki! – Kíváncsi lettem volna, hogy megvan-e még az a füzet. Rissa görnyedten másolta az intro első két sorát, én meg bámultam, amíg rám nem szólt. – Játszd megint! Meg akarom jegyezni az egészet! – Amikor belekezdtem, már dúdolta ő is, mintha mindig is ismerte volna. – Mi van? – kapta el az arckifejezésem, amit pedig nem akartam, hogy lásson. Félretettem a gitárt. – Ránk is értetted az előbb, Riss? Hogy le kéne tisztázni az egészet? – Letette a tollat, és sóhajtva nekidőlt az ágyamnak. Úgy tűnt, hogy nem boldog a témától. – Mit akarsz letisztázni? Szerintem már minden világos. – Sajnálom, hogy megbántottalak! Jó lenne visszacsinálni. – Luca, ez már a harmadik sajnálom ma, kicsit túllősz a célon! – Komolyan! – érintettem meg a kezét. Elrántotta a karját, hitetlenkedve nézett rám, majd a nyakamba vetette magát. Meglepetten öleltem át, és megrökönyödve arra gondoltam, talán valamit nagyon félreértett, de kiderült, hogy nem, mert eszébe sem volt megcsókolni, még nevetett is, amikor elhúzódott, és meglátta az arcom. – Ne csináld már! – ütötte meg gyengéden a mellkasom. – Beléd vagyok zúgva azóta, hogy először hallottam a hangodat, de nem vagyok szerelmes beléd. – Nem vagy? – kérdeztem még értetlenebbül. – Nem, de sokáig azt hittem. Komolyan gondoltam mindent, amit mondtam, Luca, soha nem hazudtam neked, de... Arra jutottam, hogy én az a lány vagyok, aki fanpólóban sikítja a neved, nem pedig az, akivel leélhetnéd az életed, érted? Egy részem mindig imádni fog téged, és szerelmes lesz a hangodba, de ez nem elég se nekem, se neked. Egyetértesz? – Aha – mondtam lassan. Belegondoltam és rájöttem, hogy nincsen igaza. Nem akartam a szerelmét, de ha belenéztem a jövőmbe, a hírnév és a nevemet kiabáló tömeg mögött egy olyan lányt láttam, mint ő. Ha valaki pisztolyt nyomott volna a fejemhez, és követeli, hogy vegyek feleségül egy lányt, a választottam csakis Rissa lehetne. Totál szarság, de igaz. – Akkor tüntesd el a szánakozó arcod, és segíts a számmal. Játszd innen! Negyed órán belül vég nélkül dúdolta kíséret nélkül is, és egész kis papírkupacokat halmozott körénk. – De nem nagyon értem, miről szól – szólalt meg hirtelen. – A szerelemről – vágtam rá gondolkodás nélkül. Meglepetten nézett rám, szinte láttam, ahogy pörögnek a fejében a hangjegyek. – Igen – mondta végül visszahajolva a kották fölé. – Imádom! De itt... Elharapta a mondatot, mert Flor ugrott be a szobába. – Megvagy! Most akartam... – Meglátta Rissát, és elhallgatott. Ahogy a csajok egymásra néztek, tetűnek éreztem magam megint. – Bocs, nem akartam zavarni! – hátrált ki végül Flor.
– Várj, Savanna! – szólt utána Rissa, mire Flor ugyanúgy meglepődött, mint én. – Nem maradsz? A számon dolgozunk, nem zavarsz. – Hát – tétovázott egy pillanatig Flor rám nézve, majd vissza Rissára. – Oké, úgyis én is azért jöttem. Hol tartotok? – Sehol – vont vállat Rissa. – Épp most akartam kérdezni, hogy ez a szünet itt Cenzo szólója-e. – Mi?! – horkantam fel. – Cenzónak nincs szólója! Flor olyan arcot vágott, mintha azt mondta volna, amit Rissa közölt is velem. – Dehogy nincs, csak te eddig nem tudtál róla... * „Now and then I think of all the times you screwed me over But had me believing it was always something that I'd done And I don't wanna live that way Reading into every word you say” – Gotye ft. Kimbra: Somebody That I Used to Know Rissa Szombat reggel úgy ébredtem, hogy ezerszer jobban éreztem magam, mint előző nap. Talán az alapos fürdés, majd éneklés az Aranyrögben, talán a Lucával való beszélgetés tette, nem tudom, de eltűnt a szívemet összeszorító érzés egy része. Felkeltem, kitakarítottam a szobámat, majd úgy döntöttem, elég a körömrágásból, szép egyenesre reszeltem az összes körmöm, amik meglepően rövidek, és színtelenek voltak. Még beterveztem a kedvenc élénk rózsaszín körömlakkom előkerítését is, de hallottam, hogy a bátyáim felébredtek, így kimerészkedtem a szobámból. Épp azon vitatkoztak a konyhában, hogy ki csinálja meg a reggelit. Amikor felajánlottam, hogy majd én, visszaterelgettek az emeletre, hogy foglalkozzak csak magammal, majd ők elintézik. Utána tovább veszekedtek. Úgy döntöttem, benézek Sage-hez, mert tudtam róla, hogy nem sült el valami fényesen a tegnap esti próbálkozása Lorinál, és féltem, hogy visszasüllyed a depressziójába. Megértettem Lorit, amiért esélyt sem adott neki, de azért sajnáltam szegény szerelemben szerencsétlen tesómat. – Uh... történt valami? – kapta fel a fejét, amikor bementem hozzá, és leültem az ágyára. – Akarsz valamit? – Gondoltam, megnézem, depressziós lettél-e – mondtam tényszerűen. – Mi van? – morcoskodott, amiért felébresztettem. Semmi jelét nem láttam életuntságnak vagy annak, hogy egész éjjel masszív levertséget okozó dalokat hallgatott. – Komolyan ezért keltettél fel, Rissa? – Mintha nem lett volna már ilyen – feleltem célozgatva. – Uh... hülye voltam, oké? Sajnáltam magam, de most nem fogom! Visszaszerzem Lorit, csak hagyjál gondolkodni! – Oké – álltam fel meglepetten. Nem az, hogy nem örültem Sage letargiájának hiányának, csak csodálkoztam, hogy ilyen könnyen veszi az egészet. Vajon ez azt jelenti, hogy Lori nem volt rá olyan hatással, mint Tiffany? Vagy azt, hogy Sage ezt most úgy fogja kezelni, ahogyan kell? Még mindig nem sokat tudtam a szerelemről, de ez valahogy helyesebb hozzáállásnak tűnt, nekem is állandóan alkalmaznom kellett volna a sok hiszti helyett. Persze most már mindegy, késő okosnak lenni, miután mindhárom Mangini fiúval lehetetlenné tettem a kapcsolatomat. Gyanítom Sage gondolkozása végül alvásba fulladt, de nem számított, úgyis elemeznem kellett az új érzéseimet. Előző nap még harapós és rosszkedvű voltam, amit Nico és Luca is észrevehetett (enyhén szólva), az viszont, hogy azt mondtam Lucának, segítek, megváltoztatta az egész helyzetet. Nem értettem, miért mondtam, de jól esett. Olyan érzésem volt, mintha a legelső perctől kezdve erre vágytam volna. Ezt sem nagyon értettem, de nem is álltam le vitatkozni magammal. Épp a körömlakkomat készültem előkotorni, amikor Lynn és Fran érkeztek meg hozzám. – Nézd, kibe botlottam útközben! – intett Lynn Franre, akinek az ottléte tényleg meglepett egy kicsit. Bár Fran is meglátogatott már a héten, Lynn volt, aki minden nap jött még annak ellenére is, hogy elvileg haragban voltunk. Vagy ha nem is haragban, hát nem beszéltünk egymással az én hibámból, ő mégis itt volt. Nem próbált vigasztalni, sőt volt, hogy csak ültünk teljes csendben, de valahogy erre volt szükségem. – Nézd ki lógott meg a házi őrizetből! – vágott vissza Fran. – Nem hiszem el, hogy ezért nem kaptál szobafogságot! Az ezért jelen esetben az előző napi dolgot jelentette. Shawn Lynn körül legyeskedik egy ideje, és tegnap volt olyan merész, hogy megpróbálja megcsókolni barátnőmet, aki betartotta az ígéretét, és orrba vágta a srácot. Sajnos túl nagyra sikeredett az ütés, így Shawn törött orral a kórházban kötött ki, míg Lynn az igazgatónál. Megúszta egy hét felfüggesztéssel és (mint kiderült) egy hónap szobafogsággal, de a legsúlyosabb büntetést a bűntudata jelentette, eleget beszéltünk lefekvés előtt mobilon, hogy tisztában legyek vele, nem akart akkorát
ütni. Csak hát Lynnek és Shawnnak van ez a közös dolga, ami mellett nem lehet elmenni holmi kis puncsolással meg csókkísérletekkel. Nem nagyon éreztem együtt Shawnnal, akármit is mondjon Fran vagy Lori. Különben is, szerencsés, hogy csak ennyi gondja van. Amíg ezt röviden – Lynn tényleg nem akart beszélni róla – átdumáltuk, sikerült háttérbe szorítanom anya betegségének pusztító gondolatát. Amikor arra gondoltam, mi történhet még, olyan volt, mintha egy ijesztő, fekete lyuk akarna magába szippantani. Voltam már ott az előző napokban, most, hogy végre kikeveredtem, csak messziről akartam szemlélni, mielőtt újra vissza kell ugranom a szélén egyensúlyozni. Szerintem Fran azért nézegetett olyan gyakran, hogy rájöjjön, mennyire vagyok magam alatt, ugyanis kérdése volt hozzám. – Te, Rissa! – nézett rám szinte köznapian. – Most mi van közted és Cenzo között? Nem mondhatnám, hogy meglepett a kérdés, mert számítottam ilyesmire, csak arra nem, hogy nem tudok majd mit mondani. Amikor legutoljára találkoztunk elküldtem a fenébe őt, előtte csókolóztunk, azóta pedig a legtöbb az volt, hogy visszaintegettem, mikor az Aranyrögben rám köszönt. – Nem tudom – mondtam őszintén. Fran kissé neheztelően nézett rám, mintha pedig igenis tudnom kellene – és ki tudja, igaza lehet –, majd sóhajtott. – Én még mindig szeretem őt, ezt tudod, nem? – kérdezte nyíltan. Bólintottam, bár eddig csak erős sejtéseim voltak. – Te pedig nem. Legalábbis szerelmes nem vagy belé, igaz? – Hát, én... – Nemet akartam mondani, de Cenzóról beugrott egy csomó minden. Hogy milyen volt a csókja íze, milyen arcot vágott, amikor kiabáltam vele, hogy hogyan festettek az ajkai azzal a csúnya zúzódással. Milyen barátom volt, és mennyit nevettünk együtt, meg hogy milyen volt, mikor egyszer szerettem. – Csak mert most, hogy ő meg túl lesz rajtad – folytatta a fejtegetést Fran –, talán már boldog lehet velem. – Csendet kapott válaszul, mert én nem tudtam mit mondani, Lynn pedig csak nézett. – Igen! – mondta Fran kicsit hangosabban. – Beszélni fogok vele, és megkérem, hogy jöjjünk össze megint. Tudom, hogy egész idáig csak Rissára várt, de most, hogy ők lefutottak... Nevezzetek, aminek csak akartok! Én tudom, mit akarok, és kész vagyok harcolni is érte! Lynn nyitotta a száját – volt némi fogalmam a véleményéről –, de gyorsan megelőztem. – Jó. Önző dögnek éreztem magam, amiért ennyire nehéz volt kimondanom ezt az egyetlen szót, amit ráadásul vissza is akartam rögtön vonni, mégsem tehettem. Akárhogy is volt, abban biztos voltam, hogy soha többet nem lehet közöm Cenzóhoz, Lucához vagy Nicóhoz. Idővel – ezt igyekszem nem túl hosszúra venni – majd mindhármuknak lehetek újra a barátja, de csak ennyi. Hiszen egyszer már összevesztek miattam, ilyet soha az életben nem kockáztatok megint. Ez, akármennyire is összetöri az álmaimat, a helyes döntés. Nem akartam többet lotyónak érezni magam, és mínuszba vinni az önbecsülésemet, ennek meg mi lehetne a legjobb módja, ha nem az, hogy átengedem Frannek Cenzót? Nem is átengedem, egyszerűen lemondok róla... Ez még borzalmasabban hangzott a fejemben, hiszen sosem volt az enyém, mégis... – Jó – mondtam megint, most határozottabban. – Tényleg? – kérdezte Fran megrökönyödve. – Igen, jó lenne, ha boldogok lennétek, mint régen. Ezt akarom. – Tényleg? – ismételte Fran, majd hirtelen átölelt. – Köszönöm! De ugye nincs harag, vagy ilyesmi? – Nem, nincs – mosolyogtam rá. Miután elment – valami fodrászról magyarázott – Lynn hümmögött. – Nincs harag? Akkor Cenzo kilőve? – Mindegyik Mangini kilőve – mondtam, majd elmondtam, mire jutottam velük kapcsolatban. Lynn nem mondhatott semmit a logikámra, talán sejtette, hogy Shawnnal vágtam volna vissza, helyette új témát talált, a versenyt harmadik fordulóját. – És mit fogsz énekelni? Indulni sem volt kedvem, valahogy kettős érzéseim voltak ezzel kapcsolatban, de Lynn örömére, meg kicsit a sajátomra is elénekeltem, amit ajánlott. Sajnos Christina nyomába sem értem, viszont olyan borzasztó rossznak sem hallottam magam. Ettől kicsit megjött az életkedvem, így miután Lynn elment – haza akart érni, mielőtt az apja észreveszi, hogy kilógott otthonról –, megettem a félretett reggelimet (bátyáim nagy örömére), aztán ránéztem anyára. Apával sopánkodtak a biztosítási papírok fölött, mert nem voltak biztosak benne, hogy anya biztosítása mi mindent fog fedezni, de amikor látták, hogy ott vagyok, gyorsan úgy tettek, mintha nem aggódnának. Én is úgy tettem, mintha nem aggódnék semmi miatt, és vigasztaltam magam a gondolattal, hogy apa határozatlan idejű szabadságot vett ki, mert anya mellett akar lenni. Bár anya nem akarta ezt, mondván még kevesebb tőkével kell számolnunk, én örültem. Szükség volt apára, nem a munkahelyén, hanem otthon. – Hogy vagy? – kérdeztem meg anyát. – Jól – felelte kapásból, mintha nem mindig ugyanez lenne a válasza. Azért képes voltam megkülönböztetni egyik jólt a másiktól, most megállapítottam, hogy tényleg tűrhetőt jelent. – Mi a terved mára? – Szerintem, ha nem kellek, átmegyek Lucához – meséltem lelkesebben, mint ahogy éreztem magam. – Még nem fejezte be a számukat, szeretné, ha segítenék.
Anya boldognak látszott a hírtől, hogy minden okésnak tűnik szomszédfronton, ezért némi lézengés után át is mentem. És ezerszer jobban sült el, mint vártam. Luca örült nekem, képes voltam higgadt maradni akkor is, amikor felhozta a dolgainkat, és még Savanna társaságát is el tudtam viselni. Alig öt perce ült le mellém, amikor kibökte. – A rák szívás. – Elég bunkón hatott volna, ha nem teszi hozzá. – Tudom, milyen, a legjobb barátnőm, Savanna három éve ment el. Leukémia, a dokik nem sokat tudtak tenni érte. Luca rábámult (kicsit udvariatlanul), én meg valahogy elkezdtem kedvelni Savannát, bár furcsának tűnt, hogy a barátnője nevét vette fel művésznévnek. Luca és én sem kérdeztünk róla, de ő nem is akart beszélni, visszahajolt a dal darabjai felé, és megint belemerült. Luca és Savanna majdnem kész lettek az egész számmal, akkor hagytam magukra őket, amikor veszekedni kezdtek, hol kéne mégis megváltoztatni. Furcsa, de elégedetten léptem ki Luca szobájából, hiszen majdnem olyanok voltunk, mint régen. Nem éreztem szívfájdalmat Lucára nézve, és nem kapott el a féltékenység attól, ahogy Savanna keresztbe tette a lábait, mert Luca még csak észre sem vette a mozdulat szexiségét, hiszen a lány sem szánta annak. Azon tűnődtem, kiakadtam volna-e, ha látszik rajtuk, hogy szexuálisan vonzónak találják egymást, vagy észreveszem, hogy titokban olyan pillantásokat váltanak. Őszintén szólva, talán kiakadtam volna, ahogy kicsit bántott az a gondolat is, hogy Fran újra járni kezd Cenzóval, de tudtam, hogy ez csak valami múló önzőségi roham. Gyakorlatilag inkább gratulálnom kellene magamnak, hogy két Mangini fiúval már meg is oldottam a helyzetet, már csak Nicóval kellene beszélnem, és... – Rissa, várj! – Annyira megijedtem, hogy kis híján felsikkantottam Cenzo hangja hallatán. – Bejössz egy kicsit? Mondani akarok valamit. Intett a szobája felé, én pedig kicsit tartózkodóan bólintottam. Fogalmam sem volt, hogy mit fog majd mondani, csak arra tudtam gondolni, hogy egy hete itt voltam a szobájában, és jó volt. Úgy csókolt meg, hogy elfeledkeztem minden másról, ráadásul még azt is mondta, hogy szeret. Lehet, hogy előre gondolkodtam, és mégsincs vége? Talán megpróbál majd újra megcsókolni? Könyörög, hogy adjak neki még egy esélyt? Ezer lehetőség is felmerült a fejemben, de egyik kérdésemet sem tudtam megválaszolni, csak az járt a fejemben, lesz, ami lesz. Tudnom kellett, hogyan alakul ez a dolog kettőnk között, és bármit is mondtam Frannek, hagytam, hogy Cenzo döntse el. – Basszus, akkora állat voltam – kezdte rögtön, miután becsukta maga után az ajtót –, tudtam, hogy valami bajod van, észrevettem, hogy megsértődtél, de gondoltam, majd túlleszel rajta. A Megan dologról beszélek – mutatott a poszterre, mielőtt kérdezhettem volna. – Ha tisztázom, hogy te vagy a gyémánt, jártál volna velem? Már megint a múlt, Luca is egy évekkel korábbi dologgal kezdte, és most Cenzo is visszamegy több mint egy évet? – Igen – mondtam őszintén. – Sokat voltunk együtt akkoriban, szerelmes voltam beléd. Bár ezt eddig is tudhatta, úgy tűnt, sokkolja az információ. A Mangini fiúk legkiskutyásabb tekintetével nézett rám, és hatott. Megsajdult a szívem annyira, hogy ha kéri, adjak magunknak még egy esélyt. Nem omlottam volna a karjaiba, mint legutóbb, de azt mondtam volna, hogy valamikor igen. Majd ha anya meggyógyul, és már lesz időm eldönteni, hogy mit is akarok kezdeni magammal. Egy olyan jövőben, ahol minden rendben van, és ahol Cenzo bátyjai nagyon messze vannak, mi ketten szép pár lettünk volna. – Akkor bocs, hogy bekavartam neked – felelte végül eltüntetve a kutyuspillantást. – Hogy mi? – csúszott ki a számon, hiszen ez nem az volt, amit szívesen hallottam. – Megmondom őszintén, fogalmam sem volt, mit vétettem, amiért úgy leordítottál, de azért annyira nem vagyok hülye, hamar kitaláltam. – De... – És nekem oké, Rissa! – nézett a szemembe, és lerítt róla, hogy komolyan gondolja, bármit is értsen ezen. – Nem mondom, hogy örülök, de rendben van! Azt sem mondom, hogy nem szerettelek, mert ez se igaz, de jó! A te döntésed, és én elfogadom. – Cenzo – mondtam lassan – nekem fogalmam sincs, miről beszélsz. – Arról, akit választasz, Rissa! – mondta neheztelőn, mintha biztos lenne benne, hogy csak játszom az eszemet. – De nem kell sajnálnod engem, én megleszek! – Ez olyan undokul hangzott így a végére, hogy feladtam. – Csak, hogy tisztázzuk, nem sajnállak! – Én se téged! – Soha nem is kértem tőled! Mivel kezdtünk átmenni gyerekesbe, kikerültem, és elindultam az ajtó felé. Úgy tűnik, a Mangini fiúk képesek felhúzni még akkor is, ha kifejezetten nyugodt próbálok maradni. Kinyitottam az ajtót, és már épp léptem volna ki, mikor Cenzo a derekamnál fogva visszarántott. Sőt igazából visszaemelt, hiszen a lábaim felemelkedtek a földről. – Még nem fejeztem be! – mondta mogorván, amikor letett, én meg felháborodva szembefordultam vele. – Bocs, hogy nem mentem át Mrs. Norwoodhoz és hozzád, seggfej vagyok, mikor haragszom.
Tehát haragudott, végre megtudtam ezt is. Megérdemeltem, ugyanakkor anya említése emlékeztette mindarra, amit kicsit el akartam felejteni, így nem szenvedtem annyira a bűntudattól, mint kellett volna. – Nem sok mindenen változtatott volna, ha átjössz – motyogtam, és próbáltam nem belegondolni, mi is számít igazán. – Ez nem igaz – rázta meg a fejét. – Át kellett volna mennem. Lehet, hogy úgy smároltunk ezen az ágyon, mint két halálraítélt – mondta elérve, hogy visszazökkenjek a témába, és kicsit elszégyelljem magam – De azelőtt még haverok voltunk, és... ez nem biztos, de azért most is azok vagyunk, nem? – De – értettem egyet, mire Cenzo megölelt. Erről az ölelésről eszembe jutott, hogy ugyanígy ölelt meg, amikor hazaérve a Nicóval töltött szalagavatóbálról elhagytam magam, és bömbölni kezdtem. Nem mondott semmit, nem is kérdezett, csak átölelt, amíg abba nem tudtam hagyni. Talán ő már akkor is... – Mit leskelődsz utánunk? – mordult fel hirtelen, és elengedett, hogy megfordulhassak, és láthassam Nicót az ajtóban. – Nem leskelődtem – válaszolt Nico úgy, hogy elhittem, épp csak arra járt, és valamiért megállt. Gondolom, mert látott minket. – Rissával szeretnék beszélni. Ráérsz most? Mivel Cenzóval mindent megbeszéltünk, úgy tűnt, ráértem. Különben is Nico volt a harmadik a listán, ha vele is tisztázok mindent, felszabadulok a lotyóság bűne alól. Illetve elindulok a felszabadulás felé, hiszen én próbáltam jóvátenni. – Rá – bólintottam. – Én is akartam beszélni veled. Nem válaszolt semmit, csak átsétáltunk az ő szobájába. Újabb színhelye egy őrült csóknak. Lélekben felkészítettem magamra a szövegemre. – Igen? – adtam meg a lehetőséget, hogy kezdje csak. Meglepetésemre nem múltbéli dolgokkal, bocsánatkéréssel vagy felemlegetett csókokkal jött, hanem két DVD-vel. – Válassz – mondta nekem minden felhajtás nélkül. – Nem könyvadaptációk, de csak ezek vannak itt. Ebben egy pasi meg egy csaj egymásba szeret, amit úgy fejeznek ki, hogy egyfolytában énekelnek és táncolnak, ebben pedig egy maszkos gyilkos végtagokat vagdos le, mindenki vérzik, majd meghal. Milyen kedvedben vagy? Elmosolyodtam, és arra jutottam, hogy egy film, amiben mindenki vérzik és végtagok repdesnek jót fog tenni az idegeimnek.
22. Ötven „You can’t play on broken strings You can’t feel anything That your heart don’t want to feel I can’t tell you something that ain’t real” – Nelly Furtado&James Morrison: Broken Strings Rissa Én és a Mangini srácok újra barátok voltunk. Nicóval több filmet is megnéztünk, Lucával és Cenzóval pedig együtt töltöttünk két egymást követő délutánt is a garázsban. A Szerelmes dal hivatalosan is elkészült, ráadásul visszavonhatatlanul beleégett az agyamba. Az egyetlen probléma az volt vele, hogy hiányzott a szövege, bár ez nem tartotta vissza Lucát, máris promotálni kezdte. És elég trükkös módon csinálta ahhoz, hogy képzeletben meghajtsam előtte a fejem. Az egész hétfőn történt a szemem előtt – sőt az egész suli szeme előtt –, amikor Luca ordítani kezdett Ethannel, aki átküldött egy részletet a Szerelmes dalból pár csaj telójára, akik ezzel rögtön villogni kezdtek, és amikor Luca letiltotta az egészet, hirtelen az egész sulinak ott volt a mobilján a dallam. Mondanom sem kell, Luca ezt az egészet előre kitervelte, azt akarta, hogy a hétvégéig mindenkinek ismerős legyen. Büszke is volt rá, annyira, hogy Cenzo megmondta neki, inkább ne vegyen fel inget, mert az összes gomb lepattanna a mellkasáról. Én is örültem, hogy elkészült, bár Luca nem köszönte meg, legalábbis nem szavakkal, annál sokkal teátrálisabb volt. Valójában gondolhattam volna, amikor furcsán nagy volt a nyüzsgés hétfőn ebédszünetben, csakhogy nem figyeltem, mert még mindig kívülállónak éreztem magam. Nem a bandával volt a baj, az ellentéteink eléggé elhalványodtak, de az alatt az egy hét alatt, amíg nem voltunk suliban Sage-dzsel, mindenki megtudta, mi a helyzet otthon. Mikor megérkeztünk aznap reggel, nem is akartam gondolni rá, de rögtön odajött egy srác, aki kezet fogott a tesómmal, aztán egy olyan lány borult sajnálkozva a nyakamba, aki még csak nem is volt közeli ismerősöm. Mindenki tudott anya betegségéről, és az emberek többségén látszott is, hogy tudják, emiatt képtelen voltam lazítani. Ráadásul előző nap óta szorongatott egy érzés, ami nem akart enyhülni, és erre jött rá az idegen voltom gondolata... Egyszerűen kiakasztó volt. – Bárcsak még nyár lenne! – fakadtam ki Lorinak, akivel a fűben ültünk nem messze a bandától. A Saluce nyilvánosan is a barátjává fogadott minket, amit Luca szintén jelzett azzal, hogy pár perce váltott velünk pár semmitmondó szót. Persze úgy tett, mintha nem ő irányítaná a közvéleményt, de egyikünket sem tudta átverni. Lori rögtön biccentett. – Nyáron annyival könnyebbnek tűnt minden – sóhajtotta. – Sage miatt? – kérdeztem kíváncsian, mire rám kapta a pillantását, és rögtön megrázta a fejét. – Nem miatta! – Látszott rajta, hogy átgondolja. – Vagyis jó, miatta is, de inkább miattad meg a Saluce miatt. Egy kicsit irigy vagyok rád, amiért neked minden nyarad ilyen jó volt, mint az utóbbi nekem. Sosem gondoltam volna, hogy pont egy ilyen banda... Olyan volt, mintha egy rövid időre a része lettem volna, mintha... – Te találtad ki a nevüket, Lori! – emlékeztettem. – Örökre a részük leszel, legalábbis amíg ebben a felállásban játszanak. És én is, megmondtam Lucának, hogy ne merje többet kétségbe vonni! Tudod, amikor működik, amikor igazi banda vagyunk, akkor csodálatos az egész, sose cserélném el semmire azt az időt, amíg eljutottunk idáig! – Mégis indulsz ellenük – jegyezte meg. Nem bántón, inkább kicsit kíváncsian, mintha az érdekelné, hogy lehet ez, ha így érzek a Saluce iránt. – Igazából még nem biztos – mondtam. – Talán nem is indulok. Úgysem választottam még dalt. – Azt hittem, hogy a Hurt lesz az. – Nem, mert attól mindig sírnom kell – vallottam be. – Túl szomorú. Majd választok valami mást. Mármint, ha indulok. – Nem fogsz kifutni az időből? – Viccelsz? Lucáéknak dalszövegük sincsen! – Nem azon dolgozol? Lenéztem az ölemben tartott mappámra. Elvileg azon dolgoztam, gyakorlatilag a mappám, és benne a jegyzetfüzetem olyan volt, mint valami titkos napló, az érzéseim és a gondolataim öntöttek olyan formát, amit senkinek nem mutathattam meg. Szöveget ígértem Lucának, de még nem mutattam fel semmit, amit írtam, azok nemcsak magánjellegűek lettek, a bandához sem illettek. Mielőtt válaszolhattam volna Lorinak, Luca hívta fel magára a figyelmet, aki már felmászott a csatatérre, és laza biccentéssel fogadta a hujjogásokat. – Ez az utolsó, hogy hallotok a nagy finálé előtt – közölte mindenkivel vidáman –, úgyhogy valami különlegeset akarok mutatni. Ezzel a számmal már nagyon régóta tartozom valakinek, aki nagyon fontos nekem,
de nemcsak nekem, hanem az egész bandának, egy kis szerencsével még arra is sikerül rávennem, hogy feljöjjön, és énekeljen velem. Tehát ez Rissának szól, és talán Rissával... Mielőtt felfoghattam volna, a zene már el is indult, egy csomóan rám bámultak, Luca pedig lágyan, és borzongatóan énekelni kezdett. Még csak le sem esett, hogy rólam van szó, amíg ki nem mondta a nevem, aztán már rá is ismertem a számra, és egy pillanatra dühös lettem. Pont ezt? Pont ezzel jön nekem? Az agyam villámgyorsan előretekerte a szöveget, eszembe öltött, hol kell beszállnom, és már mentem is fel. Egyrészt fel voltam háborodva a Broken Strings hallatán, másrészt tudtam, hogy azon kívül, mennyire hatásvadász, ez is egyfajta bocsánatkérés Lucától. Együtt fogunk énekelni, erre egyszerűen nem mondhattam nemet. Nemcsak azért, mert régi vágyam volt, hanem, mert Luca a zenébe szerelmes, és amikor ezt önként megosztja velem az nagy dolog. Ahogy odaértem, csak megfogta a kezem, és felrántott maga mellé, közben egy pillanatnyira sem kiesve a saját ritmusából, ami a zenével együtt úgy szívott magába, mintha mindig is odatartoztam volna. Amikor én is énekelni kezdtem, egy pillanatig úgy tűnt, elrontom, de aztán csak átkarolta a derekam, és belépett mellém, így az egész tökéletes lett. Együtt énekeltem Lucával, a hangunk összecsengett, versenyzett majd megbékélt egymással, míg végül tökéletesen kiegészítették egymást. Nem volt rá szó, mennyire jók voltunk együtt, a szívem hangosan dübörgött, és az egész testem feltöltődött pezsgő energiával, ami mintha csak a számon keresztül tudott távozni belőlem. Nem is a közönségünknek, hanem inkább egymásnak énekeltünk, amíg hirtelen el nem fogyott a szöveg, és a zene, mi meg álltunk a másik arcába bámulva, zihálva és vigyorogva. Egy kicsi részem át akarta ölelni a nyakát, és addig csókolni, amíg még fűt minket ez az érzés, a másik józan részem, csak sóhajtozott és nevetett egyszerre. Mert ez nem szerelem, fogalmam sem volt, hogyan fogalmazhatnám meg, hogy mi, viszont azt tudtam, hogy ezzel mindent végérvényesen megbocsátottam neki. Egy dolog volt azt mondani, hogy már megtörtént, és egy másik át is érezni, most ez történt, sőt, még hülyén éreztem magam, amiért ilyen sokáig nem értettem. Pedig már próbálta is megmutatni. – Mi az? – nézett rám furán, ahogy csak bámultam rá, és mosolyogtam. – Mi mi? – kérdeztem vidáman. – Miért nézel így? – Ha nem akarod, hogy nézzelek, nem kellene ilyen rohadtul imádnivalónak lenned! – nevettem fel, arra gondolva, vajon felismeri-e a hasonló szavait. – Fogd fel bókként! Naná, hogy felismerte. Kiélveztük a sikerünket, aztán leszálltam a színpadról, és visszasüllyedtem az igazi világomba, ami már nem volt annyira vidám. Hétfő volt, vagyis egy újabb orvosi látogatás anyának, ahová most nem kísérhettem el, mert szerinte a suli fontosabb, csakhogy a gondolataim így is minden órán monoklonális antitesteken meg C-vitamin kúrán jártak. Eredetileg Lorit akartam megkérni, hogy jöjjön el velem C-vitamint, kímélő sampont és puha hajkefét (anya nagyon aggódik a haja miatt, én meg olvastam róla, mivel lehet picit segíteni) vásárolni, de az apja barátnőjével kellett terhestornára mennie, ráadásul egyből dobta az ötletet, mikor megtudja, hogy Sage vinne minket, így csak kettesben mentünk a tesómmal. – Mire jutottál? – kérdeztem tőle, mikor bementünk a város legnagyobb drogériájába. – Mivel? – Inkább kivel, nem? Lorival. Azt mondtad, hogy vissza akarod szerezni. – Ja... uh, egyelőre barátok maradunk – mondta, majd kérdő tekintetemre hozzátette. – Az a Karl kábé még két hétig marad itt, utána visszamegy oda, ahonnan jött. Majd én megvigasztalom Lorit, amikor szétmennek. – Honnan veszed, hogy szétmennek? – Lori nem híve a távkapcsolatnak – felelte kis, számító mosollyal. – Nem aggódom, amúgy sem illenek össze, Lorinak másmilyen pasas kell. – Mint te? – igyekeztem elfojtani a mosolyom, de nem nagyon ment, tesóm aranyos volt ezekkel a tervekkel, amik még nekem is tetszettek. Simán bejöhetnek. Sage persze nem örült azon, hogy kicsit mulatok rajta. – Igen, mint én! Különben te hallgass! Én is kérdezhetném, mire jutottál! – Kivel? – tüntettem el a mosolyt. Észrevette volna? – Vaknak nézel, vagy mi? – Most rajta volt a vigyorgás sora. – Figyeltelek titeket, odavagy érte! – Nem! – tagadtam le kapásból, majd példát véve Lori őszinteségéről, én is bólintottam. – Jó, tényleg, de ez bonyolultabb, mint te meg Lori. Ők testvérek! Ráadásul már mindhárman beleegyeztek, hogy csak barátok leszünk. – Nekem úgy tűnt, inkább te döntötted el. Cenzo... – Fran vissza akarja kapni őt, ez így fair! – mondta gyorsan. – De Nico... – Meg megpróbál kibékülni Carlával, ő mondta – fejeztem be ezt is. – Ez oké nekem, mindenki boldog lesz. – Csak te nem? – Szeretem a tesóm, tényleg, de most legszívesebben behúztam volna neki egyet. – Én amúgy sem lennék, amíg anya nem gyógyul meg! Sage átkarolta a vállamat. – De az is lehet, hogy a szerelem jót tenne neked. A Manginik meg megoldanák egymás között.
– Hogy? Megint szétvernék egymást? Különben sem érdeklem őt! – Sage csak nézett amolyan kit akarsz átverni módon. – Nem is értem, miért beszélek veled ilyenekről! – Miért, csak te szólhatsz bele az én dolgomba? – kérdezte rám villantva a mosolyát. – Most én jövök, és azt mondom, mondd meg neki. – Kizárt! Mondom, hogy nem érdeklem, akkor próbálkozna vagy harcolna, nem csak... – De smároltatok, Rissa. A srácoknál ez általában azt jelenti, hogy bejössz nekik. – Vagy azt, hogy csak bizonyítani akarnak a testvérüknek, hogy ők is vannak olyan jók, mint a másik, esetleg azt, hogy mennyire könnyen is kapható a lány! – Hülyeségeket beszélsz! – Te beszélsz hülyeségeket! Nem sikerült megegyeznünk, ezért később kissé szorongva mentem át a garázsba magamhoz szorítva a mappámat, amiben le voltak írva az érzéseim. Luca persze megint kérdezgetett, hogy sikerült-e írnom valamit, de csak a fejemet ráztam. – Ne már, Riss, biztos írtál valamit – nyúlt a mappám után, de gyorsan hátrébb léptem. – Írtam, de az nem olyan, amit te énekelni tudnál. A vélekedésünk a szerelemről nem is lehetne különbözőbb. – Ha te mondod – nézett rám kétkedve, aztán Savannához fordult, akinek egy csomó érdekes rímfoszlánya volt. Csak ültem közöttük, és hallgattam, ahogy vitatkoznak, meg kismilliószor lejátsszák a Szerelmes dalt, miközben Luca ilyeneket énekel: Szerelmed fojtogat, mint a régi pulóverem, mégsem válok meg tőle, hisz az a kedvencem... Ezen még a hangja is megbicsaklott, a többiek meg alig tudták abbahagyni a röhögést. De valahogy csak egyre rosszabbak jöttek. – Szívemen mindörökre otthagytad a mancsnyomod, az agyam nem játszik le mást csak a telefonszámod... a francba, nem egy kutyába zúgtam bele! – mordult fel Luca, leeresztve a gitárját. – Mi ez a mancsnyom szarság? – Egy hirtelen jött ötlet volt csak – förmedt rá Ethan. – De ha azt akarod, hogy ezentúl hallgassak... – Ez rímelt! – vágta rá Cenzo, majd vigyorogva belekezdett. – Könyörgöm, normális rímeket költsetek, különben az első helytől elköszönhettek... – Elég már! – intette le Luca. – Riss, valami ötlet? – Össze kéne szedni, a szerelem mit jelent nektek, aztán azzal valamit már csak kezdhettek – mondtam totál véletlenül rímben, Cenzo már adta is a lovat alá. – A szerelem ocsmány, sötét verem, ha nem leszünk kész, fejem a falba verem... Az ajkaimba kellett harapnom, hogy ne röhögjek fel, de látva Luca arcát, nem mertem kockáztatni. – De akkor minek hurcolászod magaddal az a mappát? – kérdezte végül Savanna, és úgy nézegette, mintha sejtené, milyen titkokat rejteget. – Ebbe írom, ha van valami ötletem – mondtam. – De ha nem írtál bele, akkor most minek van itt? – kérdezte szkeptikusan. – Mert hátha fogok írni – vágtam rá. – Megnézhetem? – nyújtotta a kezét. – Nem, mert Titkos, nagy tével – válaszolt helyettem Cenzo. – És különben sincs benne semmi érdekes – zártam le a témát. Persze Savanna még nézegetett egy pár másodpercig úgy, mint akinek az jár az eszében, mégis mi lehet az, amibe nem avatom bele. Elég indiszkrét pillantás volt, mintha a naplómba akarna beleolvasni vagy ilyesmi. Végül Luca elterelte a figyelmét, szöveg nélkül játszották le megint a Szerelmes dalt. Nem tudtam nem arra gondolni, ami vasárnap történt, amikor ugyanitt írogattam bele, és hirtelen egy kezet éreztem a vállamon. – Na, jutottál valamire? – kérdezte, és megpróbált odahajolni, hogy belenézzen, de elkaptam a szeme elől. – Mi van? – nevetett hitetlenkedve. – Semmi – mondtam én fülig elvörösödve. – Csak ez bizalmas. – Azt hittem, hogy a dalszövegeket írod bele. – Igen, ezek azok, de... hát van közte minimum ötven dal, amit elpazaroltam olyan szerelemre, ami nem is létezett – magyaráztam szemlesütve. – Ha egy is rólam szólt, nem hiszem, hogy pazarlás lett volna – felelte olyan könnyedén, amitől meglepetten ránéztem, de már csak a profilját kaptam el, miközben elfordult, és otthagyott. Azóta pedig csak erre tudtam gondolni, ha épp nem anyán járt az agyam. Egészen addig, amíg a Saluce el nem lopta a mappámat. * „And I'm not gonna stand and wait Not gonna leave it until it's much too late On a platform I'm gonna stand and say
That I'm nothing on my own And I love you, please come home” – Coldplay: A Message Sage – Itt vannak a cuccaid! – vágott hozzám egy dobozt Tiffany a suliban. Szemmel láthatóan még mindig haragudott, így állandóan résen kellett lennem, hogy kitérjek előle. Belegondolva én voltam az első srác, aki dobta őt, amivel nagyon megbántottam. Persze nem annyira, mint annak idején ő engem, de eléggé ahhoz, hogy egy csomó csaj összesúgjon mögöttem, akármerre megyek, vagy épp megpróbáljanak szóba elegyedni velem. Összefoglalva egészen királlyá tett, hogy szakítottam Tiffel, meg persze én voltam a Saluce dobosa is, jó esélyeim lettek volna a csajozásnál. Mármint, ha nem esek bele Loriba. Rég megállapítottam már, hogy egy idióta vagyok, de amióta elküldött az Aranyrögben, azt is felmértem, mekkora. Azt kérdezte, szeretem-e, én meg nem válaszoltam, pedig meg kellett volna mondanom, hogy igen. De amekkora balfék vagyok, akkor még nem is tudtam, hogy igen, csak az járt az agyamban, honnan kellene tudnom. Túl nagy dolgot várt el, mégse vallhattam szerelmet akkor és ott, nem? Nos, miután meghallgattam Rissa és Lori vasárnapi beszélgetését, amiből kiderült, Karl mekkora úriember meg minden szarság, már tudtam, hogy de. Elég baromság volt, mert először nem akartam elhinni, mert milyen az már, hogy kiszeretek Tiffből, és rögtön belezúgok Loriba egyik napról a másikra? Hamar rájöttem, hogy ez nem egészen így volt, míg Tiffany kábé szerelem volt első látásra, addig Lorival lassan épült fel az egész, anélkül, hogy bármit is tettem volna érte. Ráadásul ő szeretett engem, úgy, ahogy Tiff sosem, amitől, amit iránta éreztem sokkal értékesebb lett. Kétség kívül szerelem, simán megérdemelnék egy diplomát már azért, hogy ezt kibogoztam. Azt még nem nagyon találtam ki, hogyan szerezzem vissza, de a barátság dolog jónak tűnt. Először kedden vetettem be magam, amikor esni kezdett az eső, ezért bezsúfolódtunk az ebédlőbe. Lefoglaltunk egy nagy asztalt a bandának, ahová Rissa és Lori is hivatalos volt, én meg úgy intéztem, hogy Lori mellé ülhessek. Nem sokat beszéltünk, mert eléggé úgy tett, mintha a francba kívánna, de szerdán már kifejezetten barátságos volt, csütörtökön pedig, amikor Tiff dobozával a kezemben ültem le mellé, érdeklődve nézegette mi lehet az. – Ez maradt Tiffből és belőlem – mondtam neki, mintha kérdezte volna. – Az előbb adta oda. – Utálom, mikor a csajok ezt csinálják – szólt közbe Ethan. – Telerakják minden szarral, amiről tudnunk kéne, mit jelent. – Elég biztos vagyok benne, hogy Sage minden egyes darabról tudja, mit jelentett – felelte neki Savanna. – Ő nem olyan állat a csajokkal, mint te! Ezek után nem volt más választásom, ki kellett nyitni a dobozt, hogy bizonyítsam (már magamnak is), igenis tudom. Ezt igyekeztem úgy tenni, hogy Lorinak jó rálátása nyíljon mindenre. Olyan cuccok voltak benne, amiket én adtam Tiffnek. Például a karkötő, ami a fél éves évfordulónkra vettem neki. Ja, amúgy se szerette, alig láttam rajta néhányszor. – Mondom! Azzal meg mi a francot csináljál? – horkant fel Ethan. – Max olyan csajnak adhatod oda, aki elég messze lakik. – Láthatóan nem tűnt fel a srácnak, ami a többieknek már igen, vagyis, hogy elsősorban most Lorival társalognék. Vállat vontam, és félretettem a karkötőt. Előkerült két pólóm, egy tavalyi tankönyvem, meg egy rakás CD olyan együttesektől, amiket szeret én meg rühellek, mégis megvettem őket neki, pár saját, amiről már el is feledkeztem, hogy nála maradtak, és két válogatáslemez is. – Válogatás? – Ethan úgy tűnt, nem tud leszállni a dobozomról, nyúlt volna a CD-kért, de inkább Lori kezébe nyomtam őket, őrizze ő. – Mik azok? A világ legromantikusabb szerelmes dalai? Bár vagy húsz CD-t írtam Tiffnek, tudtam, mi az a kettő, azok a CD-k, amiket azután csináltam neki, hogy kidobott. Talán emlékeztetni akart, hogyan éreztem magam akkor, azért adta vissza ezeket, vagy csak ezek voltak a szekrényében, nem tudom, de elég cikis volt, mikor láttam, hogy Lori kíváncsian olvassa a címeket. – Tudom, szánalmas – motyogtam neki halkan, mire felnézett rám. – Talán kibékülhetnél vele. – Majdnem felhorkantottam, és kísértést éreztem, hogy elmeséljem, hogyan vágott hozzám egy pár magassarkút, de aztán mégsem tettem, az még bénább lett volna. – Nem – mondtam határozottan. – Csak a CD-kre mondtam, hogy szánalmas... uh, egy csomó nyálas szám is rajta van. – Nekem nem mondanak semmit – pillantott megint a címekre kis mosollyal. – Szerintem egyiket sem ismerem. – Komoly? – Ez is csak Lori lehet, ott van előtte két CD egyenként huszonöt számmal, és azok közül egyet sem ismer. – Ezt se? – Idiótán dúdolni kezdtem James Morrison You Make It Real For Me-jét, de csak a fejét rázta, és nevetgélt. – Még sosem hallottalak énekelni. – Ja, mert a hangom szar, részletkérdés... Még mindig nem tudtam elhinni, hogy Lori egy dalt sem ismer.
– Gyere! – ragadtam meg hirtelen a kezét, és magammal húzva elindultam kifelé az ebédlőből. Oké, enyhén izgultam, hogy rám förmed, mit csinálok, de csak jött velem, és félúton kérdezte meg: – Hová megyünk? – De ezt úgy, mintha végül is nem számítana. – A zeneterembe. Elég jó dolog volt a versenyben, hogy a továbbjutók akkor használhatták a termet, amikor akarták, és bár most is voltak bent páran, a lejátszó szabad volt, így betehettem az első lemezt. – Meghallgatjuk, jó? – kérdeztem azért, mire Lori kissé értetlenül bólintott. – Ezt csináltam egy nappal azután, hogy Tiff kidobott – magyaráztam Lorinak. – Ne lepődj meg az eltúlzott szövegeken. – Nem fogok – válaszolta, de azért elég megdöbbent képet vágott, mikor beindult a Saliva Rest In Piecese. Két Coldplay után átugrottam Darren Hayes I Miss You-ját (ez volt a szánalmasság tetőfoka, esküszöm, gőzöm sincs, hogy került a lemezre), és vöröslött a fejem a The Script Nothingja alatt is. – Mi az? – kérdezte Lori, észrevéve, hogy az beindított pár emléket. – Ez uh... akár rólam is szólhatna – ismertem el. – Én is csináltam ilyet. Cenzo próbált visszatartani, de... uh, kínos, mi? – Mi? Keresztülüvöltötted a várost Tiffany után? – kérdezte hitetlenkedve. Szégyenteljesen bólintottam. – Ja, ittam, és könyörögni akartam neki, hogy gondolja meg magát. Többször is felhívtam, mint valami mániákus, küldtem neki virágot, meg írtam ezeket a CD-ket. Végül az apja mondta, hogy kopjak már le, utána kezdtem feladni. – Lori csak nézett. – Uh, nem vagyok büszke rá, oké? Csak elmondtam. Kérdezhette volna, hogy miért mondtam el, meg hogy minek mutatom meg neki a zenéket, amik miatt nem is tagadhattam, mekkora balfék vagyok, de nem tette, csak hallgatta velem a számokat. – Drámai – jelentette ki, mikor gyorsan továbbnyomtam egy másik rohadtul gáz számot, aminek inkább a címét sem árulom el. – Nagyon szeretted. – Inkább... uh, nagyon szerettem a gondolatot. Szerencsésnek éreztem magam, amiért Tiff egyáltalán szóba állt velem, utána meg sajnáltam magam, amiért akkora balek vagyok, hogy nem tudtam megtartani. – De akkor is nagyon szeretted – felelte. – Szerintem ez nem balekság. – De azért túlzásnak találod, nem? – vigyorodtam el. Rájöttem, hogy imádom, amikor visszamosolyog rám, és mindig, mindig megtette, ha alkalom volt rá. Még akkor is, mikor egy barom voltam. Még akkor is, mikor szakított velem, hogy nekem jobb legyen. – Talán inkább egy picit teátrálisnak, de nem olyan vészes. Te szeretsz szenvedni, jól áll neked. Még örültem is volna, hogy szerinte valami jól áll nekem, de nem pont a szenvedést képzeltem el, mint vonzó tulajdonságomat. Sőt, rohadtul nem azt! – Egy frászt, nem is szeretek szenvedni, szar érzés! Lori csak nevetgélt, mint aki egy viccnek tart. – Akkor meg minek hallgatjuk ezeket a számokat? És miért vágod azokat a kínlódó arcokat minden alkalommal, amikor a bátyáid piszkálnak? Még amikor dobolsz, akkor is ott ül a világfájdalom a képeden, a homlokodra lehetne írni, hogy „ne zavarj, most szenvedek”. – Ezt gondolod rólam? – kérdeztem komoran, mire a szemembe nézett és elkomolyodott. – Nagyjából ezt – bólintott őszintén. – De aki ismer, az úgyis tudja, hogy igazából annyira nem is szenvedsz. – Ez nem vidított fel. – És a lányok imádják az ilyen szenvedő-hős típust – tette hozzá. Na, jó ez már igen. – Te is? – próbálkoztam meg egy kis flörtöléssel. Végül is mi rossz származhatott belőle? Az, hogy hülyének néz, kilőve, már megvolt. Vártam a válaszára, de csak elnézett valamerre, és hagyta, hogy a csend kínosan sokáig elhúzódjon. Elcsesztem a pillanatot! Gyorsan ki akartam találni valamit, amivel visszahozhatom, de Lori meglepett azzal, hogy rám nézett. – Avenged Sevenfold? – kérdezte magabiztosan, mintha csak valami jó választ mondana be az egyik órán. – Erre emlékszem, azt mondtad, ez a harmadik kedvenced. Vagy a negyedik? Még csak nem is emlékeztem erre a beszélgetésünkre, de belegondolva tényleg a harmadik kedvencem volt. Csodálkozva néztem rá, amiért felismerte, sőt, megjegyezte. Apróságnak is tűnhetett volna, de nem volt az. Azt jelentette, hogy figyelt, amikor mondtam, hogy emlékszik rá, mert neki fontos volt az információ, és naná, hogy fontos volt, mert szeretett. Illetve szeret még mindig, hinnem kellett ebben. Lehet, hogy látott valamit a gondolataimból a képemen, mert hirtelen nagyon sürgősen mennie kellett. Még észbe sem kaptam, elsietett. Vigyorogva vettem ki a CD-met a lejátszóból, és azon tűnődtem, hány napig kell várnom, miután az az idióta Karl elmegy, és végre békén hagyja Lorit. Nem tűnt olyan távolinak a verseny vége, alig vártam már, hogy újra legyen esélyem nála. Addig meg résen leszek, és nem engedem, hogy elfelejtsen. Vidámmá tett a gondolat, hogy Lori emlékszik egy olyan számra, amit én szeretek. Másnap ugyan kicsit meginogtam a pozitív hangulatomban, amikor láttam milyen jól elvan Lori Karllal, de nem kergettem magam őrületbe, ennek főleg az volt az oka, hogy nem smároltak előttem (mikor Karl bepróbálkozott, Lori hárította egy puszival a szájára, aztán pedig felém pislogott), meg persze az, hogy újabb botrányszagú dolog történt, mégpedig Rissával.
– Nem láttad a mappámat? – kérdezte tőlem aznap reggel Rissa, mire csak alig figyelve megráztam a fejem. A gondolataim nagy részét Lori töltötte ki, de nagyon sokat kellett aggódni anya miatt is, aki felhagyott az evéssel, mert értelmetlennek találta, nem maradt meg benne egy falat kaja sem. Rissa az utóbbi két napot azzal töltötte, hogy rábeszélje, egye meg, amit apa főzött neki. A vége az lett, hogy megette, aztán meg kihányta, így kezdődött elölről. Egy önző mocsoknak éreztem magam, amiért szívesebben töltöttem az időt a bandával a szomszédban, mint otthon. Nem az, hogy nem segítettem, ha tudtam, de egyszerűen nem volt mit, és anya annyira bizonygatta, hogy jól van... Rohadtul nehéz volt elviselni a tehetetlenséget, nem is értettem, Rissa hogy képes minden nap olyan vidámnak mutatkozni. Tehát ott voltunk a harmadik forduló előtti főpróbán, ahová minden esélyes összegyűlt, megtudtuk, hogy Rissa lesz az utolsó előtti fellépő, mi meg az utolsók, így egy sarokban ültünk, és figyeltük a rendezkedőket. Mivel már megvolt a dalszövegünk – Luca és Savanna egész jót hoztak össze –, és tudtuk azt is, ki mit vesz fel, mit csinál, hová táncol át (ezért jó dobosnak lenni, engem nehéz lenne túl sok mozgásra bírni, semmi extrát nem kell csinálnom), egyszóval készen voltunk. Rissa is begyakorolta a számát, így fáradtan döntötte a fejét a vállamnak, miközben nézelődött. Elég nagy karikák voltak a szeme alatt, mert majdnem egész éjjel fent volt anyával, aki a rosszullét miatt nem tudott aludni. Úgy tűnt, mindjárt elalszik, főleg ahogy Luca mellettünk lassú dallamot pengetett a gitárjával. Épp azt figyeltem, ahogy Lori és Karl összehajolva sugdolóznak majd nevetnek valamin, amikor Luca Savannához fordult. – Ha lehet ilyen egyszerűen is érezni, miért nem tanul meg mindenki így szeretni? – énekelte halkan. – Flor, ennek nincs értelme. – Fogd be! – intette le Savanna. – Miért ne lenne? Csak, mert... – Mit beszéltek? – kapta fel a fejét Rissa a vállamról. – Mit mondtál? – nézett egyenesen Lucára. Hallottam a hangján, hogy valami baj van. – Ez a Szerelmes dal egyik sora – mondta neki Luca, és elkezdte pengetni a megfelelő részt, de mielőtt énekelhette volna megint, Rissa felugrott mellőlem. – Kicsit nyálas, de... – Te loptad el a mappámat! Belenéztél a jegyzetfüzetembe! Ezt nem hiszem el, Luca, ezért nem hallhattam a szöveget! – Luca úgy festett, mintha azt gondolná, Rissa megőrült. Én is gondolhattam volna, ha nem néz Cenzo olyan dühösen Lucára, ha Savanna nem vág olyan kínos képet és nem tudom, hogy Rissa nem bolond. Sosem vádaskodna, ha nem lenne igaz. – Riss, mi a francról beszélsz? – Miért nem tanul meg mindenki így szeretni? – ordította Rissa felhívva magunkra a kívülállók figyelmét is. – Ezt én írtam! Azért nem érted! – Luca nyitotta a száját, aztán becsukta, ami elég volt Rissának. – Hányszor fogod még eljátszani ezt velem? – Mivel választ nem kapott, dühösen elviharzott. Felocsúdni sem volt időm, Cenzo már Lucára förmedt. – Te lenyúltad Rissa szövegeit? – A francba, nem nyúltam le! – háborodott fel Luca. – Kinézitek belőlem, hogy... – Ja, én már azt se néztem volna ki belőled, hogy megdugod Savannát a háta mögött! – vágott közbe Cenzo, majd hirtelen rám nézett, mintha akkor esett volna le neki, hogy én erről nem tudok. Savannára bámultam, majd Lucára. – Ti ketten... – Hirtelen értelmet kapott Rissa haragja és sírása. Az, hogy elindult ellenünk, meg hogy mennyi ideig tartotta a távolságot Lucától és Savannától, sőt tőlem is, amiért bevettük Savannát a bandába. Helyette. Ha tudtam volna... De miért nem szólt nekem? Ezek is mind tudták, de nem szóltak, még Cenzóban sem volt annyi... – Figyelj, Sage! – lépett hozzám Savanna. – Ne gondold, hogy... – Inkább most ne szólj hozzám! – Gyorsan felkeltem, és Rissa után indultam. – Keressetek másik szöveget magatoknak! Meg egy másik dobost is! Így léptem ki a bandámból egy nappal az utolsó forduló előtt.
23. Visszajövök „I just can't walk away 'cause after loving you I can never be the same. And how can I pretend I've never known you? Like it was all a dream, no. I know I'll never forget the way I always felt with you beside me” – Red: Never Be The Same Lori Karl a tökéletes pasi. Sosem gondoltam volna, de valahogy minden megvolt benne, amit egy magamfajta lány elvár a sráctól, akivel együtt jár. Okos volt, szórakoztató, vicces, figyelmes, egyszerűen mindig jól éreztem vele magam. Bemutatott pár jófej barátjának, kedves volt anyával, Aliciával és Meredith-szel, ráadásul hasonló dolgok érdekelték, mint engem. Benne volt a pakliban, hogy csak el akar bűvölni, de egy rossz szavam sem lehetett, sikeresen csinálta. Egészen beleszoktam, hogy együtt járunk, a randijaink élvezetesek, a csókjaink és összebújásaink kellemesen borzongatóak voltak, még amikor óvatosan kipuhatolta, meddig vagyok hajlandó elmenni, az is aranyos volt tőle. Szerettem vele lenni, sőt nem mintha számítana, de apa is bírta, így akár hozzá is mehettem volna feleségül, az egész családom boldogan eljött volna az esküvőnkre. Csakhogy ott volt Sage. Tisztában vagyok vele, hogy ez már több mint szánalmas – megkaptam Aliciától is, aki még azóta sem hajlandó elismerni, hogy egy kicsit az ő hibája, hogy Luca rávette Sage-et arra, hogy kezdjen ki velem –, és persze legnagyobb mértékben saját magamtól, akárhányszor csak azon kaptam magam, hogy rá gondolok. Mert mi értelme volt? Egyáltalán semmi, ráadásul, amikor néha elgondolkodtam, és azt vettem észre, hogy Karl csendesen nézeget ilyenkor, majd elsüllyedtem szégyenemben. Olyan érzés volt, mintha pontosan tudta volna, kire gondoltam épp. Hogy mást ne említsek, egy kicsit bele is zizzentem az egészbe. Ránéztem Sage-re, és amikor ő visszanézett ehhez hasonló beszélgetések zajlottak le a fejemben: Én: miért figyelsz állandóan, nem unod még?! Ő: Lori, te vagy, aki figyelsz engem! Én: ez nem igaz, már akkor néztél, amikor feléd pillantottam! Ő (mosolyog): mert tudom, hogy még szerelmes vagy belém! Én (határozottan): én Karllal járok, szóval ne nézegess! Ő (már vigyorog): de te még mindig engem szeretsz! Én (elgyengülve): ez nem igaz! Karl... Ő (kedvesen gúnyolódva): engem szeretsz, engem szeretsz, engem szeretsz! Én (majdnem sikítófrászt kapva): a francba veled! Általában ilyen szemét végszóval a fejemben fordultam el tőle, ami persze nem akadályozta meg abban, hogy tovább figyeljen, természetesen folyamatosan mosolyogva magában. Néha oda akartam menni hozzá, hogy képen törölve tüntessem el azt a mosolyt, máskor meg ugyanezt csókkal képzeltem el. A lényeg, hogy megőrjített, képtelen voltam nem figyelni rá, vagy amikor nincs ott, nem visszagondolni, milyen volt egy másik, hasonló szemezésünk. A verseny főpróbáján majdnem megálltam, hogy ne nézzem meg, bámul-e, de aztán hallottam Rissa hangját, és muszáj volt odalesnem, majd mikor barátnőm elrohant, és pár másodperc múlva Sage is követte, utánuk siettem. A parkoló felé értem utol őket. – Hé, várjatok! Mi történt?! Mindketten feldúltnak tűntek, Sage arca mégis felderült egy picit, ahogy meglátott. Figyelmen kívül hagyva néztem Rissára, ahogy a könnyeit visszatartva fordul felém. – Luca ellopta a dalszövegeimet! – Miért nem mondtad el nekem, hogy Luca és Savanna... – Sage rám nézett. – Luca és Savanna... – Tudom – mondtam gyorsan, majd Rissához fordultam. – Mi az, hogy ellopták? Én azt hittem, hogy... – Ellopták az egész mappámat a jegyzetfüzetemmel együtt! Abból építették fel a szám szövegét, gondolom! El tudod ezt hinni?! Mintha nem jöttem volna rá! Ez annyira... – Te tudtad? – Sage úgy nézett rám, mintha elárultam volna. Kényszerítettem magam, hogy ne figyeljek rá. – Nekem miért nem mondtad el? – követelte a választ a testvérétől. – Sage, ez most nem érdekel! – csattant rá Rissa, majd mégis sóhajtott. – Azért nem mondtam, mert tudtam, hogy hülyeséget csinálsz! Menj vissza, és próbáljatok, nem kell utánam jönnöd! – Kiléptem – közölte vele Sage.
– Mi? – szisszentem fel elfeledkezve magamról. – Kiléptem a bandából – mondta most nekem Sage. – Mert hülye vagy! – összegezte Rissa. – Menj vissza, és... – Nem megyek vissza! Hazaviszlek! – nyúlt a zsebébe a kocsija kulcsáért. – Lori, velünk jössz? – Én... – Természetesen nem jön, ahogy te sem! – ellenkezett Rissa. – Hazamegyek busszal, te menj vissza próbálni... – Ha nem jössz, akkor megyek egyedül! Menj csak gyalog, ha el akarsz ázni! – Nem is esik! – nézett fel az égre Rissa, mire az megdörrent, és a szemem láttára hullott egy hatalmas csepp Rissa arcába. Azt az egyet két másodperc múlva több tucatnyi követte, Rissa a száját biggyesztve szipogott, majd fázósan összehúzta magát. – Jössz te is? – kérdezte, miközben Sage beült a kocsiba. Szerettem volna menni, de megráztam a fejem. – Vissza kell mennem, később felhívlak, jó? Biccentett, aztán már be is ugrott Sage mellé. Nem vártam meg, míg elmennek, sarkon fordultam, és visszarohantam. Sikerült beérnem, mielőtt a vihar igazán rákezdett volna, Karl már várt rám odabent. – Mi történt? – kérdezte kissé aggódva. Közben a Saluce megmaradt tagjai úgy tűnt vitáznak valamin, Karl követte a tekintetem. – Ja, megint veszekedés? – Rosszallóan pillantottam rá, ahogy látható élvezettel kezdte figyelni őket. Észbe kapva fordult vissza hozzám. – Ne nézz már így, az én régi sulimban sosem volt ilyen. – Átkarolt és nevetve nyomott egy puszit a számra, nekem meg emlékeztetnem kellett rá magam, hogy nem tartozom a bandához, engem maximum Rissa problémái érdekelhetnek. Nem nagyon ment. – És akkor Luca kijelentette, hogy nem játszanak – meséltem délután Meredith-nek. – Apa ki volt akadva, de nem tudott mit csinálni, mert Luca csak úgy lelépett, és nélküle meg Sage nélkül nem volt értelme a bandának. Meredith a kanapén ült és már a második csomag teljes kiőrlésű kókuszos kekszet tömte magába, nagyjából két rágással tüntetett el egy darabot. – És most komolyan kilépett a bandából? – Az ember azt hinné, hogy beszéd közben alapesetben nem nagyon rág az ember, de Meredith még egy nyelést is beiktatott, aztán újabb két kekszet nyomott a szájába. – Igen, Cenzo próbálta hívni, de nem vette fel, még Savanna is ki van akadva. Lehet, hogy fel sem lépnek holnap. – Ahogy ezt kimondtam, rájöttem, hogy ez nagyon súlyos. Ha nem lépnek fel, akkor... nem tudtam elképzelni, hogy a Saluce ne lépjen fel. Luca belepusztulna, lehetetlen, hogy ne legyenek ott. Realizálódott bennem, hogy Sage kilépése mekkorát ütött a bandán, konkrétan tönkreteheti az egészet, ha nem viccelt. De nyilván nem gondolhatta komolyan, ő nem olyan! Muszáj volt felhívnom Rissát, hogy megtudjam, mi a helyzet. – Nem hajlandó beszélni róla – jelentette Rissa. – Pedig Cenzo és Luca próbáltak a lelkére beszélni, de inkább elment itthonról. Nem tudom elhinni, hogy egy ilyen semmiség miatt megharagudott! – Azért nem volt az semmiség – ellenkeztem. – Luca megcsalt téged. – Mikor volt már az? – fújtatott Rissa. – Engem nem érdekel, de Sage tökre megsértődött, mintha őt csalták volna meg! Felfogod mi lesz, ha a Saluce nem lép fel holnap? Ki fog nyerni? Koichi? Vagy az az orrhangú csaj? Inkább... – Te fogsz nyerni – mondtam ki a nyilvánvalót. Rissa nevetett. – Lori, én nem megyek el holnap – Mi? – Még fel sem fogtam, hogy Sage kilépett a bandából, de hogy Rissa el sem megy... – Nem megyek, figyelj, ez olyan fontos Lucának, hogy még lopni is képes volt érte, egész életében erre készült, ha véletlenül nyernék... Nem, inkább itthon maradok. Különben is, van, amikor stílusosabb feladni. Milyen lehetőségem van, ha nem ez? Az biztos, hogy megbánni nem fogom. Olyan határozottan hangzott, hogy nem tudtam vitatkozni. – Beszélni kéne Sage-dzsel – mondtam végül. – Megbánná, ha ezt most kihagyná. – Tudom, de nem tudom, hova ment, a mobilját meg nem veszi fel. – Tiffanynál kerested? – csúszott ki a számon. – Lori, olyan fafejű tudsz lenni! Nem vetted észre, hogy már rá se néz Tiffanyra? Feltűnhetne, ki foglalkoztatja! Különben... na, rájöttem! – sikkantott fel izgatottan. – Hívd fel te, neked fel fogja venni! – Kizárt, én nem hívom fel! – De ha te kéred, akkor visszamegy a bandába! Kérlek! Legalább próbáld meg! Le is teszem, te meg hívd fel! Mielőtt válaszolhattam volna, tényleg letette. Meredith rám bámult kekszrágás közben, és nemes egyszerűséggel intett, hogy mondjam, mi az. Pár szóban vázoltam, mit akar Rissa, mire csak annyit mondott. – Remek, hívd fel! – Csak néztem rá. – Kíváncsi vagyok, hogy neked igent mond-e – tette hozzá, így mivel egy icipicit én is kíváncsi voltam, kikerestem Sage nevét, és pár másodpercnyi hezitálás után hívást indítottam. Az első kicsengés után bepánikoltam, hogy mi lesz, ha felveszi, a második után azt gondoltam, nekem sem fog válaszolni, talán még a hívást is kinyomja, a harmadik közben Sage felvette. – Lori? – A hangja meglepett volt, mintha az én hívásomra egyáltalán nem számított volna. Nem csoda, én sem gondoltam volna, hogy felhívom. – Uh... te vagy az? Ott vagy?
– Igen – nyögtem ki. – Én vagyok. – Örülök – mondta, és úgy is hangzott, mintha örülne, a hangja kedves volt, és gyengéd. Én meg olvadoztam már ettől is. Szánalom! – Figyelj, ugye nem gondoltad komolyan, hogy otthagyod a bandát? Nélküled nincs Saluce! – Ezért hívtál? – Tisztán ki lehetett venni, hogy csalódott. – Rissa vett rá, hogy felhívj? – Igen – ismertem el. – Uh... értem. – De ez nem jelenti, hogy nem érdekelsz – mondtam gyorsan, majd azonnal javítottam is magam. – Úgy értem, hogy te meg a Saluce érdekeltek. Nem hagyhatod ott őket, te vagy a Sa! Nélküled nem tudnak fellépni holnap. – Luca megérdemelné! – vágta rá. – Igaz, de te nem vagy ilyen. Nem hagyhatod cserben őket! Sage sóhajtott. – És mit szeretnél, mit csináljak? Menjek vissza, és tegyek úgy, mintha semmi nem történt volna? – Nem, de holnap még mindenképp ott kell lenned, majd utána átgondolod, hogy mit is akarsz pontosan. Kérlek! – Jó – felelte halkan, mire meglepetten felszusszantam. Tényleg igent mondott nekem? Vagy talán mindvégig ezt akarta, és nekem semmi közöm hozzá? – Tényleg? – Igen, de csak, mert te kérted. – Tényleg? – ismételtem egy fokkal vékonyabb hangon. – Mi van, nem hiszed el? – nevetett. – Mindjárt küldök bizonyítékot, rendben? – Jó – feleltem kissé bambán. – Szia. – Letette. Pár másodpercig még kitartott a köd az agyamon, aztán dühösen leeresztettem a mobilt a fülemtől. Mi a frászért vagyok még mindig ennyire oda érte? Miért kell ilyen agyatlan idiótaként viselkednem folyton? Utáltam ezt, ahogy azt is, hogy elvigyorodtam, amikor megrezzent a mobilom, jelezve, hogy üzenetem érkezett. Sage bizonyítéka. Megnyitottam az üzenetet, ami rajtam kívül még három embernek ment, és egyetlen szót tartalmazott: Visszajövök. Mindazonáltal nagyon kíváncsi voltam, hogy így lesz-e, másnap már tök korán ott voltam a teremben és figyeltem a szervezőket meg a beérkezőket. A Saluce Sage nélkül érkezett, de ki voltak öltözve, ami azt jelentette, hogy fel fognak lépni. Luca igyekezett lazának tűnni, viszont folyton az újonnan érkező embereket vizslatta, sejtettem, hogy Sage-et várja, de amikor ő megérkezett, csak én lettem nyugodtabb. Luca vállon veregette (amit Sage nem fogadott valami jól), aztán tovább leste a tömeget. Hitetlenkedve jöttem rá, hogy talán Rissát keresi. Annyira elgondolkodtam ezen, hogy csak akkor vettem észre Sage-et, amikor már csak pár lépésre volt tőlem. – Szia! – állt meg előttem. – Jól nézel ki, tetszik ez a szoknya. Csak pislogtam, és szerintem a homlokomig elvörösödtem. Sage ritkán dicsért meg valamit rajtam, nagyon meglepett, hogy egyáltalán feltűnik neki, miben vagyok. Nem a legmegszokottabb külsőm volt, Alicia is eljön az utolsó fordulóra, ő öltöztetett, így a szoknyám kicsit rövidebb volt, mint amit a saját ízlésem és a kinti vihar megkívánna, a lábam meg még hosszabbnak tűnt a fekete strasszos magassarkútól, amit szintén nővéremtől kölcsönöztem. Magamhoz képest egész jó. – Kösz, te is jól nézel ki – hadartam, és szétnéztem, hátha valakinek épp kellek, vagy ki tudok találni valami ürügyet, hogy otthagyjam, de nem láttam Karlt, és apa sem érkezett még meg. – Nem gáz ez a cucc? – húzkodta meg az ingjének gallérját. Egy jégkék ing volt rajta, amit egy sötétebb kék pólóra vett fel, nem nagyon voltak az ő színei, de csak a fejemet ráztam meg. – Nem, ezek jók. – Úgy érzem magam, mint egy... uh, gigoló? – Elnevettem magam. Oké, volt benne valami. – Nem éppen a te stílusod. – Azért király, hogy neked így is tetszem – tárta szét a karját, és rám vigyorgott. – Már megérte eljönni. Igyekeztem nem elvörösödni megint, de nem tudom, mennyire sikerült. – Rissa tényleg nem jön? – kérdeztem inkább. – Nem tudom – rántotta meg a vállát. – Biztos itt lesz, hogy meghallgasson minket, végül is az ő dala. – Nem hiszem el, hogy képes Rissa dalával előjönni – néztem Luca irányába. Sage követte a pillantásom, és elsötétült a tekintete. Két dolog járt az agyamban, az egyik, hogy joggal haragszik Lucára, a másik meg, hogy milyen szexi, amikor dühös. – Lori! – Karl volt, aki szólított, nekem meg beugrott, hogy ő az, akit szexinek kéne gondolnom, mivel épp vele járok. Összeszedtem magam, és villantottam rá egy mosolyt. – Mindjárt kezdődik, gyere, még át kell beszélnünk néhány dolgot.
Majdnem elnevettem magam, mikor Karl köszönt Sage-nek, aki csak egy komor biccentéssel válaszolt, aztán elszégyellve magam megfogtam Karl felém nyújtott kezét. – Sok szerencsét! – mondtam, mire Sage nekem is csak biccentett, bár sokkal barátságosabb volt, mint Karllal. Kezdetét vette a harmadik forduló. Lényegében a véleménynyilvánításon kívül semmi dolgom nem volt, ez utóbbi meg úgysem érdekelt senkit, mindenki a versenyzőket akarta hallani. Nem voltak olyan jók, de lehet, hogy csak azért, mert a Saluce rajongója voltam. Folyton őket figyeltem, ahogy a színpad közelében nézték a többieket. Kíváncsi voltam, hogy Rissa megérkezett-e már, ezért az első szünetben felálltam Karl és a bekötözött orrú Shawn közül, hogy utánanézzek. Teltház volt, ezért kizártnak tűnt, hogy a tömegen átvágva érjem el a színpad mögötti területet, ki kellett mennem a főajtón és az épületet megkerülve bemenni a hátsón. Ahogy kiléptem a benti hangzavart az előtetőn kopogó esőcseppek zaja és a mobilom csörgése váltotta fel. Láttam, hogy Meredith az, de fogalmam sem volt, mit akarhat. – Lori? – hallottam a kétségbeesett hangját, amitől egyből megtorpantam, és a szívem hevesebben kezdett verni. – Martin a közelben van? – Nyugodtabbnak hangzott, de tudtam, hogy valami baj van. – Mi történt? – kérdeztem, miközben csináltam egy hátraarcot. – Én... úton vagyok a kórház felé... aú, azt hiszem, beindultak a fájások.... elég korán... Nem tudtam válaszolni, éreztem a pánikot felkúszni a torkomba. Ez nem jó, ezt minden idióta tudja, aki kicsit is utánaolvasott a terhességnek, én meg alaposan utánanéztem mindennek, anya még viccelt is azzal, hogy írni fog egy cikket rólam és Meredith-ről, mert szerinte dicséretes, hogy ennyire összebarátkoztunk. Zúgott a fejem, és nem értettem, miért jutott éppen ez az eszembe, miközben mindenféle ijesztő koraszülöttek képe lebegett a szemem előtt. Meg kellett találnom az apámat! * „Stop and stare You start to wonder why you're here not there And you'd give anything to get what's fair But fair ain't what you really need Oh, you don't need” – One Republic: Stop and Stare Luca Az egyik legjobb napnak kellett volna lennie az életemben, erre meg csak azon tudtam agyalni, hogy hihette Rissa, hogy elloptam a dalszövegeit. Oké, egy rohadék voltam vele, nem engedtem énekelni a bandában, hazudtam neki, szemét dolgokat mondtam róla és meg is csaltam, de azért ez... A francba, még én is azt hinném, hogy én tettem, holott közöm se volt hozzá. Hacsak nem annyiban, hogy hagytam Flor ötleteit áramolni, amik naná, hogy nem az övéi voltak. – Csak megnéztem, nem az egész szám az ő szövegeiből van! – védekezett Flor, de ezzel nem sokat segített. Dühöngésre nem volt idő, alig egy napunk volt vissza a versenyig, és még ki kellett találnom egy megfelelő dalszöveget. Máskor azt gondoltam volna, hogy ez lehetetlen, de a kétkedésre sem volt idő, ha feladom, az egyet jelentett volna azzal, hogy én vagyok a világ legnagyobb lúzerje. Két órával a kezdés előtt megvolt a szöveg. Nem volt a legjobb, sőt meg sem közelítette a másikat – amiről már azt sem tudtam, mennyi volt belőle Rissa és mennyi Flor meg az én részem –, de az enyém volt, nem vádolhat meg senki lopással. – Nem elég jó! – mordult rám Flor, miután elolvasta. – Hol van a híres tehetséged, Luca Mangini? – Fogd be! – Nagyon jól tudtam, hogy ez az egyik olyan nap, ami mindent meg fog változtatni. Megnyerjük a versenyt, és kinyílnak előttem a lehetőségek, vagy veszítünk, és... – Nem fogunk veszíteni! – Hagyd, hogy én énekeljek – vetette fel akkor már ki tudja hányadszorra. – Az én szövegemmel győzünk! – Mutasd! – adtam be a derekam abban a gyenge percemben. Nyilván nem gondoltam komolyan, de sok mindenre hajlandó voltam a sikerért. Flor megrázta a fejét. – Nem, csak bízz bennem, hogy jó lesz. – Persze erre felment bennem a pumpa. – Azt akarod, hogy élesben csak fogjam be a pofám, és hallgassalak téged?! – Naná, hogy nem! – ütögette meg a karom vigyorogva. – Lehetsz a vokalistám. Így elvetettem az ötletet, és inkább a saját dalomat gyakoroltam továbbra is. Tudtam, hogy menni fog, az alapot álmunkból felverve is el tudtuk játszani – még Sage is, annak ellenére, hogy az utóbbi huszonhárom órában egyszer sem próbálta el, viszont legalább itt lesz, ami jelen helyzetben tökéletes nekem –, énekelni meg egyedül én fogok. Elvileg nem cseszhetjük el. Fél órával a verseny előtt izzadni kezdtem. Sage megjött, és bár nem voltunk okésak, tudtam, hogy számíthatok rá, viszont Rissa nem jött vele. Lassan kiszúrtam mindenkit: anyámat, Pedrót, Norwoodékat, Lori
idegesítő nővérét, de még Nico excsaját Carlát is, akivel alig párszor, ha beszéltem, és az érzés, hogy mindannyian azért vannak itt, hogy minket lássanak kikészített. Nem is beszélve a rengeteg többi emberről meg a kamerákról és Rissa hiányáról. Miért nincs itt? Komolyak lennének a pletykák, hogy nem jön el? Ennyire a szívére vette volna, hogy Flor kölcsönvette a szövegeit? Inkább nekem lenne jogom megsértődni, hiszen ő vádolt meg. Viszont, ha onnan nézzük, hogy rohadék voltam vele, nem engedtem énekelni a bandában, hazudtam neki, szemét dolgokat mondtam róla... Inkább hagyjuk, elismerem, megvolt a joga megsértődni, és még ha ő is volt, aki vádaskodott, átmehettem volna, hogy megmondjam, nem én tettem, és természetesen nem lopjuk el a szövegeit. Ehelyett nem szóltam, és most nem jött el. Nem tagadom, egészen az első fellépőig vártam, hogy jöjjön, majd mivel nem tette, rájöttem, hogy tényleg otthon maradt. Képtelen voltam elhinni, ezért tovább figyeltem a bejáratokat. – Riss tényleg nem jön el? – kérdeztem Sage-et, mikor már nem bírtam tovább. Alig egy, maximum két óránk maradt a fellépésig, és a gondolat, hogy az előttünk következő Rissa nem fog megjelenni, még nyomasztóbbnak hatott, mint az, hogy mekkora a tétje ennek az estének. – Te eljönnél a helyében? – kérdezett vissza mogorván. – Akkor neked is elmondom, nem az egész szám volt Rissától – szólt közbe Flor, mielőtt válaszolhattam volna. – Csak pár sor. – Az engedélye nélkül! – Megköszöntük volna később! – vágta rá Flor. – Csak azért akadt ki annyira, mert fél, hogy megtudják ezek az idióták, mit érez irántuk – legyintett felém és Cenzo felé. – Pedig elég királyul tudja kifejezni magát, és jobb is lenne neki, ha napvilágra kerülne az egész. – De ezt nem nektek kell eldönteni! – felelte Sage. – Hányok attól, hogy ti ketten mindig mindent jobban tudtok! – Azzal otthagyott minket. Nem ment messzire, csak pár lépéssel odébb, hogy figyelhesse Lorit. Most nem kockáztattam meg, de legközelebb majd megmondom neki, hogy mennyit köszönhet nekem. Én voltam, aki beajánlotta neki a csajt, nem? A vak is látja, hogy napok kérdése és megint összejönnek, aztán boldogan élnek, amíg meg nem halnak meg minden szarság. Hálás lehetne! De oké, befogom, amíg pipás Rissa miatt, mert egy icipici alapja annak is van. De hol a francban van Rissa? Az nem lehet, hogy nem jön el! Itt kell lennie, és énekelnie kell pontosan előttem! Legszívesebben hazamentem volna, hogy iderángassam. Hülye ötlet volt, de valahogy megragadt a fejemben. A furgonnal hamar megjárnám, csak odamennék, berohannék, felkapnám Rissát, vágnám a kocsiba, aztán rohanás vissza. Félidőben azt számítgattam magamban, hogy még odaérnék-e Rissáért. Bele kellett tervezni az esős út miatti sebességkorlátozást is, nem hiányzott, hogy pont most pusztuljak bele egy béna autóbalesetbe. Ki a franc emlékezne a srácra, aki csak majdnem lett híres? Figyeltem Sage-et, amikor a bejáraton kiosonó Lori után indul, és két percig megkönnyebbültem, mert arra gondoltam, hogy talán Rissáért mennek, de csak Sage jött vissza. Vagyis inkább rohant, olyan arccal vágva keresztül a tömegen, ami semmi jót nem jelentett. Felé indultam, de sikeresen elkerültük egymást, amikor ő a zsűriasztal felé vette az irányt, így csak távolról nézhettem, ahogy odalép Lori apjához, és megpróbálja felhívni magára a figyelmet. A pasas először csak bámult rá, aztán elővette a zsebéből a mobilját, és azt kezdte értetlenül nézni. Sage mondott még valamit, mire az észbe kapott, és a mellette álló hájas pacáknak hadart, majd gyorsan a kijárat felé indult. Valami baj lenne Lorival? Akkor Sage nem csak állna ott. Ahogy ez ugrott az agyamba, Sage kémlelni kezdte a tömött sorokat, a banda felé kapta a pillantását, aztán kiszúrt engem is. Eltartott egy ideig, amíg elég közel jutottunk egymáshoz, hogy megmondja, minek kellek. – Kéne a furgon! Be kell mennem Lorihoz a kórházba! – Mi baja? – kérdeztem arra gondolva, kizárt, hogy hagyjam elmenni. Nem érne vissza időben. – Neki semmi, az apja nőjének korán születik a gyereke... – Nem mehetsz el, mindjárt mi jövünk! – Közben meg tudtam, hogy el fog menni, és valahogy azt is tudtam, hogy én is. Hiába téptem a szám. – Jól van, de csak félútig viszlek, én elmegyek Rissáért. Biccentett, és egyből fordult a kijárat felé. Elég hatásosak voltak a határozott lépései, többen már a közeledtére félreálltak, így csak a nyomában kellett maradnom egészen a furgonig. Még mindig zuhogott a nyamvadt eső, de azért komolyabb megázás nélkül ugrottunk a kocsiba. Úgy éreztem magam, mint egy utolsó világbarma, ahogy magunk mögött hagytuk az épületet, mégis valahol jó volt a tudat, hogy Rissáért megyek. Az elágazásnál, ahonnét a kórház csak két sarokra, a házunk meg kocsival negyedórányira volt, Sage már azelőtt kiugrott, hogy teljesen megálltam volna. – Azért próbálj meg visszaérni! – ordítottam utána könyörögve, mire csak egy intéssel válaszolt, amit akárhogy fel lehetett volna fogni, én maradtam az okénál. Tovább hajtottam hazafelé, és közben a nem várt útakadályok miatti időkiesést számoltam. Minimum öt percet vesztegeltem, amikor beszorultam egy szaros fagylaltoskocsi mögé, ami kábé hússzal vánszorgott és idegesítően csilingelt, aztán még kettőt, amikor megállt, és pár esőkabátos gyerek ellepte a sáv másik oldalát. Az ujjaimat szabályosan kényszeríteni kellett, hogy a kormányt szorítsák, a lábamat meg vissza kellett fognom, hogy ne
tapossak a gázra. A rohadt életben, hiszen esik! Anyám sosem engedett esőben fagyizni! Még sosem rühelltem annyira a gyerekeket, mint akkor. Végül mégis megérkeztem a házunk elé, kiugrottam a kocsiból, és egyből Norwoodék bejárati ajtajánál próbálkoztam be. – Rissa! – üvöltöttem el magam, amikor zárva találtam, és nyomkodni kezdtem a csengőt is. – Rissa! Hallgatóztam pár másodpercig, de mivel semmi mozgást nem hallottam, kikutattam a pótkulcsot az ajtótól balra lerakott ötödik térkő alól, és bementem. Egyenesen Rissa szobájába, de azt üresen találtam. Módszeresen átkutattam a házat, aztán az őrületemen keresztül eljutott a tudatomig, hogy nem bújt el előlem, egyszerűen nincsen itthon. Káromkodva rohantam ki a házból. Most merre keressem? Egyáltalán keressem még, vagy menjek vissza nélküle? Lehet, hogy átment valamelyik barátnőjéhez? Lynn elég közel lakik, és őt se láttam a verseny helyszínén. Mennyi idő kell, hogy odaérjek? Épp ezt próbáltam kiszámolni, közben meg az ajtót zártam vissza, mikor hangot hallottam. – Nincsenek otthon. – Megfordultam, és a szomszéd banyára bámultam, aki egy esernyő alól nézett rám. – Mind elmentek arra a koncertre. – Nem mind – morogtam, miközben az agyamban a koncert szót ismételgettem. Méghogy koncert! – A lány is elment – mondta még, mire csak felkaptam a fejem. A rohadt eső kezdte átáztatni a cuccaimat. – Hová ment? – Az öregasszony olyan képet vágott, mintha indiszkrétnek tartaná a kérdést. – Azt én nem tudhatom, az egyik fiú kocsijával ment el. – Már épp rá akartam förmedni, hogy Rissa nem is tud vezetni, mikor hozzátette. – Nem volt egyedül. Két percen belül megint a kocsimban voltam, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a mobilom idegesítő zenélését. Oda kellett figyelnem, mert az eső csak zuhogott, a látási viszonyok nem voltak túl jók, és az a rohadt fagyiskocsi még mindig útban volt, most épp az utcánkba akart befordulni. Kezdtem megbánni, hogy valaha is támogattam ezt a mocsok édességárust, aki képes szabotálni a karrieremet. Muszáj volt megállnom miatta, és hogy az idegtől ne kapjak sokkot, inkább felvettem a mobilt. – Mi van?! – Hol a francban vagytok, Luca Mangini?! – visította Flor. – Rissa mindjárt fellép, utána meg mi jövünk, csakhogy se frontember, se dobos, kicsit érdekes lesz, nem?! – Sage még nem ért vissza? – kérdeztem. Az egyik felem megkönnyebbült, amiért Rissa ezek szerint ott van, a másik frászt kapott, mert se én, se Sage nem fogunk odaérni, és ezzel elcseszünk mindent. Ha előbb érek oda, mint ő, szétrúgom a seggét! – Nincsen veled? Halott ember vagy, várj csak, amíg a szemem elé kerülsz! – Egy perc és ott vagyok – nyomtam ki a mobilt, aztán végre kikerültem a nyomorult fagyiskocsit. Olyan gyorsan mentem, amennyire csak tudtam a nedves úton, közben hallgattam az ablaktörlő nyikorgását, és reménykedtem, hogy nem késem el. Dacára annak, hogy nem akartam, kihangosítottam a mobilt, mikor megint csörögni kezdett. – Ezt hallgasd! – mondta Flor, és gondolom, ő is kihangosította, mert Rissa hangja töltötte be az utasteret. Nem a Christina Aguilera dalt énekelte, hanem valami mást, amit nem ismertem, de elég jól hangzott. Rendben, ki a francot akarok átverni, rohadtul jó volt, majdnem annyira, mint a másik, csakhogy nem lesz elég. Nem elég jó a Szerelmes dalhoz képest! Akármennyire is jól jött ez most, egy kicsit csalódottá tett. Talán azért cserélte le a számát, hogy nyerni hagyjon minket? Tenne ilyet azok után, ami történt közöttünk? Egyáltalán oda fogok érni, hogy elénekeljem a számunkat? Flor megválaszolta a kérdésem. – Oké, már nem fogsz ideérni, de semmi vész, énekelek helyetted. – Amikor letette, az eső és a borús, halálos végkimenetelű autóbaleset-képzeteim ellenére a gázra tapostam. Egyszerűen ott kellett lennem! Már nem számoltam az időt, amikor visszaértem, csak kiugrottam a kocsiból, és rohanni kezdtem befelé. A bandám már a színpadon volt, Flornál pedig a mikrofon. – Szerencsére meg is érkezett – mondta épp, és felém mutatott, mire több száz fej fordult az irányomba, hogy láthassák, amint rohanok. – Tehát ez a banda sokat köszönhet Rissa Norwoodnak, köztük ennek a számnak a szövegét is, amit most én fogok elénekelni, már csak azért is, mert egy bizonyos személynek szól, a címe pedig Szerelmes dal Lucának!
24. Eljöttem „So if you're ever lost and find yourself all alone I'd search forever just to bring you home, Here and now this I vow By now you know that I'd come for you No one but you, yes I'd come for you.” – Nickelback: I’d Come For You Sage – Komolyan nem jössz? – kérdeztem Rissát, miközben azt a nyamvadt inget rángattam magamon. Olyan anyaga volt, mintha a párnahuzatot vettem volna fel. – Nem – felelte habozás nélkül, és az ingem gallérjához nyúlt, hogy megigazítsa. Nyilván azt gondolta, én nem lennék képes rá. – Majd anyáékkal megyek, és csak megnézlek titeket, nem akarok fellépni. – Hülyeséget csinálsz – figyelmeztettem, de nem akart figyelni rám, még lesöprögette a vállam, mintha szöszös lettem volna, és elégedetten biccentett. – Ez elég jól néz ki. Na, menj, még a végén elkésel, azért ennyire nem kell a sértődöttet játszani! – lökött meg. – Nem játszom – morogtam, mert komolyan ki voltam akadva az egész bandára. Ők már vagy húsz perce elmentek, én meg direkt hátramaradtam, nem tagadom azért, hogy húzzam vele Luca idegeit. Megérdemelte a mocsokláda! – Te is gyere el, elviszlek. – Most mondtam, hogy elmegyek majd anyáékkal! – vágta rá Rissa. – Szerintem meg vissza akarsz feküdni az ágyadba, és betömni azt az óriási csokit, amit a szobádban rejtegetsz! – Megtehetem akár azt is – biccentett, és rám mosolygott. – De nem fogod megvárni, hogy így lesz-e, igaz? Mit szólna Lori, ha az ígéreted ellenére mégis cserben hagynád a bandát? Patthelyzetnek tűnt, mert akármennyire is rühelltem most Lucát, nem hagyhattam ott a bandát, tényleg megbántam volna, talán nem most, hanem egy-két hét múlva. És azt is ellenőriznem kellett, nem tettek-e kárt a dobjaimban, ugyanis hajlamosak nem odafigyelni rájuk a szállítás közben. Tehát törtem egy hatalmas darabot Rissa dugicsokijából az útra, majd elindultam. Ritka ótvar idő volt odakint, az eső úgy szakadt, hogy alig láttam valamit, jóformán csak lépésben haladhattam. Reméltem, hogy nem lett vizes a dobszerkóm, mert tudtam, akkor vér fog folyni. Nem horrorfilmbeli mennyiség, de egy enyhe orrvérzésnyi talán. Hogy még nyomottabb kedvem legyen, Lori egyáltalán nem nézett rám, amikor megérkeztem, csak átsiklott rajtam a szeme, mintha semmivel sem lennék más, mint a többiek. A bandának viszont szerencséje volt, nem tettek kárt a dobjaimban, egy kellemes, félreeső helyen várakoztak, amíg szükség lesz rájuk. Úgy számítottam, milliószor jobb lesz velük a számunk, mint az iskolai trével. Ők voltak az én titkos fegyvereim. Luca megpróbált jópofáskodni velem, amikor megütögette a vállam. – Minden rendben van? – kérdezte, de nem volt kedvem haverkodni, így leráztam magamról. Odamentem Lorihoz, de az sem derített fel, az a mocsok Karl is odatolta a képét, hogy valami mondvacsinált indokkal elrángassa. Mintha nem vette volna észre, mit csinálsz, ember! Visszasétáltam a banda közelébe, és onnan figyeltem őt, ahogy Karllal édeleg. Kezdett az idegeimre menni a hapsi, utáltam, ahogy átkarolta Lori derekát, mintha valami pórázzal ráncigálta volna ide-oda. Mi van, attól fél, hogy ha elengedi, Lori visszajön hozzám? Ez nem is volt rossz gondolat. Közben anyáék is megérkeztek. Nem lehetett nem kiszúrni Bradleyt, amikor odaordított nekem, de Rissa nem volt velük. Ja, végül is nem meglepő, hogy mindazok után inkább otthon maradt. Az egész Luca és Savanna hibája, hiába győzködtek, hogy Luca írt egy új számot, már úgysem számított. Sikeresen kiiktatták Rissát, hogy mi nyerhessünk. Ha bosszúállóbb lennék, bénázhatnék a doboknál, hogy veszítsünk, de tudtam, Rissa és Lori is haragudna emiatt. Amikor elkezdődött a verseny, kezdtem egy kicsit ideges lenni. Mi van, ha bénázok, és azt hiszik, direkt csináltam? Mi van, ha tényleg veszítünk, és nem kerülünk be a legjobb tíz közé? Nem mintha azt terveztem volna, hogy itt maradok a bandában, de ha mégis... Á, csak kicsit kergettem magam az őrületbe, inkább tovább figyeltem Lorit. – Haver, Rissa nem jön? – lépett mellém Cenzo. – Fel kéne hívni. – Próbáld meg – válaszoltam hűvösen, nem közölve vele, hogy Rissa nyilván kikapcsolta a mobilját. – Ki van kapcsolva – mondta Cenzo fél perc múlva, eltéve a telóját. – Tudtam, hogy kiakadsz, ha megtudod, de Rissa megígértette velem, hogy nem szólok, és sose tudtam neki nemet mondani. – Egy nyálas barom vagyok, de megszántam a srácot. Látta rajtam, mert elvigyorodott. – De bevertem helyetted is Lucának érte! – bokszolt bele a karomba, mire megenyhültem. Különben is, Rissára vallott ez a titkolózás.
– Talán még eljön megnézni minket, énekelni biztos nem fog. – Pedig lehet, hogy szarrá verné a bandánkat! A francba, milyen szexi lenne! – Uh... – Jó, neked nyilván nem. Ja, nyilván. Azért nekem is hiányzott Rissa, főleg, ahogy hallgattuk a sok bénát, akik a közelében sem voltak. Ahogy nekünk sem. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nyerni fogunk. Ugyan ki a frász győzhetne le minket? Koichi? Vagy az a csaj, aki még normálisan artikulálni sem képes? Inkább tovább figyeltem Lorit, akinek az arcáról le lehetett olvasni a gondolatait, ő sem volt elragadtatva a produkcióktól. Úgy tűnt, mintha az egész hely a mi sikerünkre várna. Félidőben néztem Lorit, ahogy kimegy az épületből, és eldöntöttem, hogy utánamegyek. Azt nem nagyon tudtam, mit kezdek majd, ha nyilvánvalóvá válik, hogy utána futkosok, mint valami mániákus – már ha eddig nem tűnt fel neki –, de eddig nem voltam olyan gázos, reméltem, most sem leszek az. Rohantam, hogy utolérjem, félrelökdöstem pár embert, aztán majdnem át is rohantam rajta, ugyanis közvetlen a bejárati ajtó előtt állt. Először azt hittem, az esőt akarta elkerülni, azért torpant meg ott, de ahogy felém fordult, láttam, hogy mobilon beszél. Nemcsak a testtartásán, a szemeiben is látszott, hogy valami nagyon nincs rendben. Mielőtt kérdezhettem volna, leeresztette a mobilt. – Sage, de jó! Add ide a kocsikulcsod! – Mi történt? – Be kell mennem a kórházba! De előbb meg kell találnom az apámat... Viszont, ha odaadod a kocsidat, én megyek a kórházba, te megkeresed, jó? Megkeresed? – Mi történt? – ismételtem, miközben habozás nélkül túrtam a zsebembe a kulcsaim után. – Jól vagy? – Igen, de Meredith-nél beindultak a fájások! – Látszott rajta, hogy tiszta ideg, a kezem után nyúlt, és próbálta elvenni a kulcsot, amit markomba szorítottam. – Oda kell mennem, ez túl korai! Add ide a kulcsod! Kérlek! – Majd én elviszlek – mondtam, mert biztos voltam benne, hogy így nem engedem vezetni. – Megkeressük az apád, és... – Sage ezer ember van bent! – kiabált rám. – Odaadod vagy nem? Nem kell, hogy elvigyél, te keresd meg az apám! Mi van, azt hiszed, nem tudok vezetni?! – ordította a sírás határán. – Odaadom, persze – feleltem gyorsan, és elengedtem a kulcsokat. – Csak óvatosan, jó? – Úgy tűnt, ezt már nem hallotta. Elnyomva a kísértést, hogy utána induljak, visszamentem megkeresni az apját. A tömeg eléggé lelassított, de végül sikeresen odaértem. Mr. Szalay épp nagyon elfoglaltnak tűnt, nagyban nevetgélt egy testes fickóval, amíg rá nem ordítottam. – Most születik a gyereke! – Lehettem volna konkrétabb is, mert Lori apja úgy bámult rám, mintha elment volna az eszem. – Lori már elindult a kórházba, most születik a gyereke – ismételtem kissé részletesebben. – Meredith telefonált neki! Mintha azt hinné, hazudok, előhúzta a mobilját, és nyilván látta, hogy van pár nem fogadott hívása, mert nyomkodott pár gombot, aztán hirtelen ugrott egyet. – Most születik a kislányom! – hörögte a testes fickónak, majd velem nem törődve rohanni kezdett a kijárat felé. Annyira megkönnyebbültem, amiért eljutott az agyáig, hogy el is felejtettem, amit akartam, vagyis Lorival tartani. Meg kellett volna kérnem az apját, hogy vigyen el! Mr. Szalay után néztem, de már nem láttam sehol. Most hogy a francba megyek utána? Kéne egy kocsi! De évezredekig fog tartani, amíg elérek valamelyik bátyámhoz, hogy kérjek egyet. Luca közelebbnek tűnt. – Kéne a furgon! – hadartam, amikor odaértem hozzá. – Be kell mennem Lorihoz a kórházba! – Mi baja? – Neki semmi, az apja nőjének korán születik a gyereke... – Nem mehetsz el, mindjárt mi jövünk! – Talán látta rajtam, hogy mindjárt orrba vágom, mert nyelt egyet. – Jól van, de csak félútig viszlek, én elmegyek Rissáért. Ezzel nem vitatkozhattam, jó kezdőtörlesztésnek hangzott, és amúgy is sietnünk kellett. Reméltem, hogy Lori rendben odaért a kórházba, és hogy a gyereknek sincs semmi baja, az nagyon kikészítené. Lucával a parkolóig rohantunk, aztán gyorsan beugrottunk a furgonba. Amíg Luca indított, idegesen letöröltem az esőcseppeket a képemről, nem is gondolva arra, hogy úgyis szarrá fogok ázni, ha kiszállok. Amikor kivágódtam a kocsiból egyenesen a kórház felé, sprintelhettem, amilyen gyorsan csak tudtam, a párnahuzat anyagú ingem fél perc alatt átázott, nem is beszélve a zoknimról, ami undorítóan tocsogóssá vált. Viszont szerintem rekordidő alatt értem be a kórházba. – A szülészet... a szülészet? – böktem ki kifulladva a recepciósnak, mire közölte, hogy a harmadik emelet. Mivel a lift előtt négyen is álltak, úgy döntöttem, a lépcsővel próbálkozom. Felrohantam, és ott találtam magam egy tök üres folyosón. Láttam vagy ötven ajtót, de csak az egyik volt nyitva, onnan egy rózsaszín papucsos nagy hasú nő csoszogott ki, aki biztos, hogy nem Lori apjának nője volt. Valahonnét babasírást
hallottam. Mivel nem kezdhettem nyitogatni az ajtókat, és nővért se láttam, egy pillanatig nem tudtam, mit csináljak. Várjak itt? Vagy induljak tovább a szülőszobák felé? Viszont oda biztos nem engednek be, és tutira nem akarok szülést látni. Lehet, hogy még nincsenek is a szülőszobákban? Elvégre lehet, hogy várni kell, amíg a terep előkészül a babának. Vagy... Inkább visszarohantam a recepcióra, hogy megkérdezzem. Idegesen álltam be két nő mögé, és vártam. Már épp sorra kerültem volna, amikor megláttam Lorit balra az egyik folyosó végén. Gyorsan felé indultam. Egy székben ült, és a tenyerébe hajtotta az arcát, amivel a frászt hozta rám. Ahogy közeledtem, lelassítottam a lépteimet, jóformán már csak osontam felé, mégis felnézett, amikor odaért. Az arca falfehér volt, és nedves a könnyeitől. – Lori... – Nem nagyon tudtam, mit mondani, de úgy tűnt, nem is kell, ahogy meglátott, felugrott, és a nyakamba vetette magát. Szorosan átölelt, közben a vállamba fúrta az arcát, és sírni kezdett. Bénán csak álltam, és szorítottam magamhoz, mert nem tudtam, hogyan kérdezzem meg, mi történt. – Miért vagy csurom vizes? – húzódott el végül, de csak annyira, hogy felnézzen az arcomba. Gyorsan letöröltem a könnyeit a kipirult arcáról, és a nedvességtől csillogó szemeit meg az összetapadt szempilláit nézve, megpróbáltam valami értelmes választ kicsikarni magamból. Közben persze nem vágtam, miért nem jöttem rá hamarabb, mennyire odavagyok ezért a lányért. – Uh... még mindig esik odakint – mondtam, mire kicsit elkerekedett a szeme. – Eljöttél a versenyről utánam? – kérdezte halkan. – Eljöttem. – Ezen nem volt mit ragozni. A vizes cuccaimmal nem törődve megint a vállamnak döntötte az arcát, és szorosabban ölelt. – Miért? – suttogta halkan. – Gondoltam, szükséged lesz rám, nagyon kiakadtál, én meg.... uh, nem tudtam ott maradni, miközben nem tudom, mi van veled. Jól vagy? És a gyerek? Lori szipogott. – Teljesen kiakadtam, ne haragudj, hogy összesírtam az inged! – dörzsölte meg a vállam azon a helyen, ahol az arca volt. – Csak Braxton Hicks – mormolta még. – Meredith-nek vannak már egy ideje, de ez most erősebb volt, és megijedt. – Ez mit jelent? – kérdeztem bizonytalanul, még mindig Lorit ölelve. Ez legalább biztos volt közöttünk, és nem mellesleg rohadt jó érzés. – Jósló fájások – magyarázta. – Ezek készítik fel a nők méhét a kitágulásra, van, aki meg sem érzik őket. Meredith nem tartozik ezek közé. – Uh... értem – mondtam, nem akarva belegondolni. Kitágulás... – Akkor semmi probléma? – Semmi – mosolygott rám. – Nem hiszem el, hogy itt vagy! Miért vagy itt? – Most mondtam. – Vagy nem? – Nem akartam, hogy egyedül legyél. – Apa itt van, meg ugye Meredith is... – Lori, veled akartam lenni! – emeltem fel kissé a hangom türelmetlenül. – Ne magyarázd félre, el kellett jönnöm, és úgy tűnik, jól tettem! – utaltam az ölelésünkre. Lori rögtön elhúzódott, bennem meg felötlött, hogy a francokat, nem engedem, de aztán rájöttem, hogy csak rontanék a helyzetemen, hagytam, hogy hátrébb lépjen. Rendesen sikerült összevizeznem, a bal oldalán egészen rátapadt a nedves felsője, ami még ebben a helyzetben is szexi volt. – De még mindig nem értem... – Te vagy a legokosabb lány, aki ismerek, dehogynem érted! – fakadtam ki. – Ne próbálj meg csőbe húzni, oké? Nem fog sikerülni! – Mi van? – kérdezte elhűlve. – Most meg miről beszélsz? – Arról, hogy nagyon jól tudod, hogyan érzek irántad, de nem vagy képes megbocsátani, ezért mindig csak jössz azzal az idióta Karllal – hadartam hülyén. – Szar érzés, mikor az orrom alá dörgölöd, úgyhogy uh... most ne csináld, légyszi! – Karl még csak eszembe sem jutott most – mondta döbbenten, mintha csak kitaláltam volna ezt a dolgot. Na, persze! – Ráadásul nem tudom, honnan veszed, hogy én tudom, te hogyan érzel. Honnan tudnám? – Rissa már biztosan elmondta, mikor megkért, hogy hívj fel – mondtam egy példát. – Nem – rázta meg a fejét. – Akkor onnan, hogy okos lány vagy – vágtam rá. – Okosabb annál, hogy megint Karllal gyere, ha kimondom, ugye? – kockáztattam meg a kérdést. – Vagy ki fogsz akadni? Lori pislogott. – Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Jól van, ha ezt akarja! – Rohadtul beléd estem, Lori, erről beszélek! Ezért vagyok itt, ezért próbáltalak elcsábítani egész héten, és ezért utálom Karlnak már a gondolatát is, ne is emlegesd! – Jó – mondta, mire a reményeim kissé megroskadtak. Ennyi? Ezt kapom a vallomásomra? Igaz, mondhattam volna szebben is.
Hirtelen kuncogni kezdett, majd tekintetemre a szájára szorította a kezét, de azért az mögött nevetgélt tovább. – Bocs – nyögte ki sikertelenül elfojtva a hirtelen jókedvét. – De az csábítási kísérlet volt? Elég szarul esett, hogy kiröhög, de valamiért én is elvigyorodtam, és nem tudtam abbahagyni. Az egész idiótaságnak tűnt, tudnia kell, hogy hozzám tartozik! Én biztos voltam benne, már csak vele is el kellett ismertetnem. – Jó – mondta végül. – Szólok apának, és visszamegyünk, rendben? Talán Luca nem fojt meg, ha visszaérsz. – Uh... oké – feleltem, majd értetlenül néztem, ahogy elmegy. Most ez mi? Okésak vagyunk? Vagy csak megint átkapcsolt menekülő üzemmódba? Két perc múlva gyors léptekkel sietett vissza hozzám, kezében a kocsikulcsommal. – Gyere! – ragadta meg a kezem a kulcsos kezével. – Még van időnk odaérni. – Mentem, és próbáltam eldönteni, hogy a kezem akarta megfogni, vagy a kulcsot nekem adni, mert tulajdonképpen nem lehetett megállapítani. Fogtam mindkettőt, és nem álltam meg kérdés nélkül. – Akkor most mi van? – Gondolkodom rajta – mondta, és nem húzta el a kezét. – Ja... oké. – Nagyon jól tudtam, mi lesz a vége, addig gondolkodik, amíg kitalál valamit, amitől mindketten posványul fogjuk érezni magunkat, ahelyett, hogy egyszerűen újra megpróbálná velem. A nyamvadt eső miatt rohannunk kellett a kocsimig, bár az én cuccaimnak már úgysem ártott. Kinyitottam Lorinak az anyósülés ajtaját, mire egy pillanatig tétovázott beszállni. – Én vezetek, te gondolkodsz! – szögeztem le, mire biccentett, és beszállt. Még körbe sem értem, már nyitotta ki nekem az ajtót, hogy be tudjak ugrani. Azonnal indítani akartam, de rám szólt. – Nem kéne valamit csinálni a ruháiddal? – Azt akarod, hogy vetkőzzek le? – kérdeztem vissza, rögtön megbánva a szavaimat, mert ilyenkor szokott teljes hátramenetbe kapcsolni. Most is elvörösödött, de szinte azonnal válaszolt. – Nem mintha tudnál olyat mutatni, amit még nem láttam! – halványan rám mosolygott, majd félig megfordult, hogy a hátsó ülésre nézzen. – Az nem a te cuccod? Vedd át! – Már húzta is előre a táskát, amiben nemcsak egy kissé viseltes (és szagosabb) pólóm lapult, hanem az edzőcipőm és egy törölköző is. Nem volt idő ellentmondásra, lerángattam a rám tapadt inget, levettem a csuromvíz pólót, aztán egy gyors törölközés után felvettem a mosásra szoruló cuccot. Az esélyeim Lorinál így nulla alá csökkentek. Még normális ruhákban sem akar engem, majd pont egy olyan póló indítja be, amit rendesen összeizzadtam valamelyik tesiórán. Még csak nem is figyelt rám – azért az jó jel lett volna, ha öltözködés közben jól megnéz magának –, kicsit lehúzta az ablakot, és azzal foglalatoskodott, hogy kicsavarjon valamennyi vizet az ing gallérjából. – Ezt vissza tudod majd húzni rá arra az öt percre, amíg a színpadon lesztek – magyarázta nekem. – Jobb nem jut az eszembe. – Oké – feleltem érdektelenül. Hogy tud most erre gondolni? – Akkor menjünk, mert tényleg elkésel. Luca mit szólt, amikor eljöttél? Egyáltalán tudja? – Ő is eljött – mondtam, miközben indítottam. – Hazament Rissáért. – Kinek az ötlete volt? – kérdezte rögtön. – Megint csinálod! – figyelmeztettem, majd mivel úgy tett, mintha fogalma sem lenne róla, miről dumálok, magyaráztam. – Ki akarsz találni valamit ellenünk! Nyilván azt, hogy Luca el akart menni Rissáért, nekem meg eszembe jutott, milyen jó pont lenne, ha én is utánad mennék. Vagy lehet, hogy Luca vett rá, hogy eljöjjek, vagy uh... több nem jut az eszembe. – Vagy tényleg az igazat mondtad – szólalt meg halkan. – Nem hiszed el, hogy ez a verzió tetszene a legjobban? – Tudom, hogy az tetszene – néztem rá. – Csak azt nem, hogyan vegyelek rá, hogy el is hidd. Erre nem mondott semmit, én meg inkább a vezetésre koncentráltam. Mi van, ha soha nem fogja elhinni? Mi van, ha az az elcseszett esély volt az egyetlen lehetőségem, és bármi, amit ezután teszek, nem törölheti ki a hibámat? Tényleg akkora marha vagyok, hogy valami megbocsáthatatlant tettem? Elengedni Lorit – illetve hagyni, hogy ő elengedjen engem –, így tönkretett volna mindent? – Kíváncsi lennék, hogy most mi jár az eszedben – mondta hirtelen a karomra fektetve a tenyerét. Úgy tűnt, pár másodperce már az arcomat fürkészi. – Uh... – Nem muszáj elmondanod, csak... – De, elmondom – határoztam el magam. – Az apád. – Az apámon gondolkodtál? – csalódottnak hangzott. – Igen, ez az ő hibája, mint abban a Kelly Clarkson számban, emlékszel? Te mondtad, hogy arra emlékeztet, amilyen te vagy – soroltam a gondolataimat. – Mikor mondtam ezt? – értetlenkedett.
– Mielőtt szakítottál velem. Rissa énekelte Tiff buliján, te meg ott álltál mellettem, akkor mondtad. Azon gondolkodtam, hogy az apád miatt vagy ilyen bizalmatlan, mert ő elhagyott, meg szarul bánt veled, ezért döntöttem el, hogy... uh, tudod. – Rálestem, és olyan arcot vágott, mintha nagyon mellélőttem volna ezzel a fenenagy gondolkodással. Azért befejeztem, ha már elkezdtem. – Azt, hogy bebizonyítom neked, hogy bízhatsz bennem. Én nem vagyok olyan, mint ő, Lori! Ha mégis járni kezdenél velem, és utána szakítanánk valamiért, soha nem bánnék úgy veled, mintha nem is ismertelek volna! Nem, mintha azt tervezném, hogy szakítunk, mármint... tudom, hogy még nem is járunk, de ha... – Értem – felelte félbeszakítva a béna dadogásba fulladó mondandómat. Éreztem, hogy be kéne fejeznem, de nem ment. – Tudom, hogy amit csináltam, hogy csak azért hívtalak randira, mert Luca be akart szervezni téged a téglazsűritagunknak, rohadékság volt tőlem, és azt is megértem, hogy haragszol miatta, de ha nem csinálom meg, akkor sosem ismerlek meg rendesen, és... Oké, már csak egy mondatot mondok: ha nem is az én ötletem volt, hogy járni kezdjünk, attól még az egyik legszarabb dolog volt az életemben, amikor szakítottunk, és hagytalak elmenni. Ha valaha adsz még egy esélyt, nem leszek ekkora balfék, esküszöm! Befogtam a nagy pofámat, mert így is, mintha túl sokat mondtam volna. Ha ettől nem akad ki, akkor semmitől. De szerencsére már majdnem visszaértünk a versenyre, jobban nem szúrhatom el. – Ez két mondat volt – jegyezte meg Lori kis hallgatás után, majd legnagyobb meglepetésemre áthajolt hozzám, és megölelt. – Nem hiszem el, hogy tényleg eljöttél értem! – Puha puszit nyomott az arcomra, közel a nyakamhoz, majd elhúzódott. Most én nem válaszoltam, mert megértettem a puszi üzenetét. Lehetett akármennyire jó érzés, csak baráti gesztus volt, és mondhatnám férfiasabban is, de összetörte vele a nyamvadt szívemet. Ennyi volt, tényleg végérvényesen elcsesztem. Még én se adnék új esélyt magamnak! Igyekeztem nem olyan nyomorult pofát vágni, amennyire nyomorultnak éreztem magam, ahogy lassan – parkolóhely híján – keresztben beálltam Drew kocsija elé. Mikor megálltunk, ránéztem Lorira, készen áll-e a berohanásra, de ő még a nedves ingemmel pepecselt. – Siessünk be, ráérsz felhúzni ott is – mormolta, majd rám nézett. – Beszélek Karllal miután nyertetek, oké? – Mi? – kérdeztem. Erre nem számítottam. – Nem szakíthatok vele a kellős közepén – mondta. – Majd ha vége... – Várj! – ragadtam meg a kezét. – Szakítasz Karllal? – Hát – nevetett fel –, muszáj lesz, ha újra akarjuk kezdeni. Vagy azt akarod, hogy ne szakítsak vele? – Egy frászt! – vágtam rá, és nem bírva magammal, a szájára nyomtam a sajátomat. Olyan finom, édes és forró volt, hogy nem is értettem, mi ütött belém korábban. Mindig ilyen volt, nem? Hogy engedhetted valaha is, te baromarcú? Többet ilyen nem lesz, ha visszakapom, mindent jól fogok csinálni! – De mi volt az a puszi az előbb? – húzódtam el hirtelen. – Ki akartál nyírni, vagy mi? – Úgy döntöttem, annyira nem is vagyok kíváncsi a válaszára, megint megcsókoltam, amíg rá nem jöttem, hogy tulajdonképpen eltolni igyekszik magától, csak nem tudott, mert ránehezedtem. – Uh... bocs! – El fogsz késni, Sage! – zihálta a számba. – Különben meg vezettél, mit akartál, hogy ugorjak a nyakadba? – Az jó lett volna – csókoltam meg utoljára, majd visszahúzódtam a helyemre, teret adva neki. – Azt hittem, hogy valami baráti gesztus volt, és azzal jelzed, hogy semmi esélyem. – Azután, amit mondtál? – mosolygott rám. Ezek szerint mégsem volt olyan béna szöveg, mint gondoltam. Lori kiszállt, és rohanni kezdett befelé, mire én is követtem, épp a bejárat előtt érve utol. Komolyan fordult felém. – Most elég rosszul érzem magam Karl miatt, lehetne, hogy úgy csináljunk, mintha nem csókolóztunk volna az előbb? – harapott bele az alsó ajkába. Ez nem segített annak a felemnek, amelyik Karl orra alá akarta dörgölni, hogy mostantól ez a száj csak az enyém, de muszáj volt beleegyeznem Lori kérésébe. – De kapok egy sok szerencsét csókot, mielőtt bemegyünk! – szögeztem le. Elfogadta a feltételeimet. Szerencsére nem késtünk el, sőt, épp Rissa állt színpadra, amikor beléptünk. Megkönnyebbültem, amiért eljött, bár a számot, amibe belekezdett, nem ismertem. – Miley Cyrus, When I Look At You – hajolt a fülemhez Lori, mikor értetlenül ránéztem. – Nem hiszem el, hogy nem ismered! – nevetett gúnyolódva, majd a kezembe nyomta a nedves ingemet, és elrohant a zsűriasztal felé. Vigyorogva néztem utána, majd Rissa előadását figyelve visszasétáltam a színpad mögé. Rissa csinos volt fent, a hangja pedig nagyon jól szólt, el is képzeltem, ahogy az idióta bátyáink a könnyeiket törölgetik a közönség soraiban. Meg is kerestem őket a tekintetemmel, és nem sok híja volt. A közönségnek is tetszett, bár lehet, hogy csak a családunk népes száma miatt tűnt úgy, hogy mindjárt szétesik a hely. Tomboltak, amikor Rissa befejezte, és kórusban ordították, hogy vi-ssza, vi-ssza, vi-ssza ami most nem is idegesített annyira, mint máskor, ha kényelmetlen helyzetbe hoztak. Rissa felé léptem, amikor lerohant a színpadról, így egyenesen belefutott a karomba. – Megcsináltam! Milyen volt? – kérdezte mély lélegzeteket véve. – Király – feleltem vidáman. – Örülök, hogy Luca megtalált!
– Luca? Nem vele jöttem – összezavarodva nézett az arcomba. Hátrafordultam, hogy ránézzek a bandára, és valóban, Luca nem volt ott, csak Savanna tartott felém dühösen. Ahogy odaért, azonnal nekem ugrott. – Hol a francban voltál?! Mindjárt mi jövünk! És mi a fene van rajtad?! – Megáztam – tártam szét a karom. Rissa kapott az alkalmon, és elsurrant valamerre. – Hol van Luca? Savanna nem válaszolt, megragadta a karom, és visszarángatott a bandához. – Hogy nézel ki? – állított meg sopánkodva, majd megállt szorosan előttem, és beletúrt a hajamba, mintha le akarna smárolni. Párszor megismételte a mozdulatot, amit én némán tűrtem. – Jól van, így jó, húzd fel az inget! Miért csuromvizes?! – Megáztam – ismételtem, de azért engedelmesen belebújtam. Közben a dobjaimat szép lassan felkezdték felcipelni a színpadra, alig pár percünk maradt a kezdésig. – Hol van Luca? – Nem igaz, hogy nincs itt! – Figyelem! – csattant fel Savanna, és most Cenzo felé rángatott, aki épp arrafelé nézelődött, amerre Rissa eltűnt. – Mivel nincs frontemberünk, én fogok énekelni! – Luca nélkül? – kérdezte rögtön Ethan. – Ha kiesik a gitárja... – Kuss, ide fog érni, megvárjuk – szögezte le Savanna, és elszántan nézett az értetlen képünkbe. – Ti csak csináljatok mindent, ahogy megbeszéltük, majd kezdünk, ha megérkezett, addig én feltartom a közönséget, és bejelentem, hogy én énekelek. – Luca ki fog csinálni – mondta Cenzo. Savanna legyintett. – Benne vagytok? – kérdezte olyan lelkesen, mintha szerinte ugyanolyan jó ötletnek kéne tartanunk, amit mondott, mint ő. Elég jó hangja volt ahhoz, hogy énekelhessen, de ha Luca nincs benne, akkor borul az egész. – Én benne – felelte Cenzo. – De attól még ki fog csinálni. – Nekem is oké – mondta Ethan, így már csak rám kellett várni. Savanna nagy, könyörgő szemeket meresztett rám. – Kezdesz, ha jelt adok? Nem hittem el, hogy ezt csináljuk. – De csak, ha Luca ideért. Savanna ennyivel megelégedett, így nem volt más hátra, mint előre. Felkerültek a dobok és Ethan szintije, a közönség is kezdett türelmetlenkedni, már csak fel kellett mennünk, és elkezdeni. A legutolsó pillanatig vártunk, aztán felsétáltunk. A tömeg őrjöngve tapsolt, a bátyáim hujjogtak, és Luca még mindig nem volt sehol. Ideges voltam, így a zsűriasztal felé néztem, hogy Lori látványától megnyugodjak, de nem figyelt rám, összehajolva beszélgetett Karllal. Nem bántam annyira, mert bíztam a gondolatban, hogy a mai este után exKarl lesz belőle, és Lori végre – elég jól megérdemelten – csak az enyém lesz. Savanna végül megragadta a mikrofont, és beszélni kezdett. – Mivel itt a legtöbben helyiek, ismerhetik Luca Manginit, aki nélkül ma nem lenne Saluce. Persze mi is kellettünk hozzá, de... – Elkezdett mindenfélét hadoválni, mennyit gyakoroltunk és mennyi munkánk van mindebben, meg hogy milyen volt, mikor ő meg Luca egymás ellen énekeltek a nyáron, én meg arra gondoltam, a közönség mindjárt feláll és egyszerűen hazamegy. De nem volt mit tenni, Luca még nem volt itt. – El kellett mennie, hogy elintézzen valami fontosat – magyarázta Savanna, majd, ami nem volt túl szerencsés, belevette Rissát is. – Nem voltunk biztosak benne, hogy Rissa eljön ma, és úgy érezte, nélküle képtelen fellépni, ami nem csoda, mert nagyon sokat működött közre a Saluce megalakulásában, így Luca elment érte, de véletlenül elkerülték egymást, viszont akármelyik percben... A mikrofon miatt tisztán lehetett hallani, ahogy megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőle. – Szerencsére meg is érkezett – mutatott diadalmasan Lucára, aki őrült módjára rohant felénk. – Tehát ez a banda sokat köszönhet Rissa Norwoodnak, köztük ennek a számnak a szövegét is, amit most én fogok elénekelni, már csak azért is, mert egy bizonyos személynek szól, a címe pedig Szerelmes dal Lucának! Oké, erre nem számítottam. Rissa szövege? Szerelmes dal Lucának? Luca időközben odaért a színpadra, felugrott rá, majd keresztülrohant rajta hátra a gitárjáért, amit az egyik szervezőcsaj már nyújtott is neki. A közönségből többet röhögni kezdtek, Savanna vigyorogva várta Lucát, aki lihegve beállt a helyére, és gyilkos pillantást vetett rá. Savanna intett nekem, mire Cenzo és Ethan is rám sandítottak, de én megvártam Lucát. Oké neked, hogy ő fog énekelni? Ezt kérdeztem tőle gondolatban, mire csak egy vállrándítással és egy biccentéssel felelt, hogy kezdhetem. Vetettem egy utolsó pillantást Lorira – most már csak engem nézett –, aztán a dobokra fordítottam minden figyelmemet. Könnyű volt az egész, mert már ezerszer begyakoroltuk, viszont rohadtul meglepőre sikeredett, amikor Savanna énekelni kezdett: Előtted nem tudtam, milyen a szerelem Most már nélküled nem is említhetem Azt mondtad, kellek, felébresztettél Lángra gyújtottál, aztán felemésztettél De mondd, tudod, mi rejlik ebben szóban?
Jelent neked bármit ez a kis dallam? Miért kérted, hogy dalt írjak róla neked? Azt hitted a jelentését így megértheted? Nekem a szerelem ösztönös vonzódás Törődés, vágyódás, rengeteg csalódás Édes csókok, lázas, forró érintés Bizalom és feltétlen megértés. Egy szóval sem mondtam, hogy nem szerettelek Jók voltunk mi együtt, de rohadtul félreértettelek! Nem tehetsz róla, hogy nem tudod, mi a szerelem. Nem haragszom már, amiért játszottál velem. Nem igaz, hogy szeretsz, nem én vagyok az első Csupán az, akivel kérkedhetsz, egy szerető Szerinted egy csók elég, hogy a tiédnek mondhass De nem dőltem be, mindig is átláttam rajtad! Mondd, tudod te, hogy mi az, amit akarsz? Hogy ha nem küzdesz érte, magadra maradsz? Miért akarsz többet, mint ami megvan neked? Ne hidd azt, hogy velem más lenne az életed! Nekem a szerelem ösztönös vonzódás Törődés, vágyódás rengeteg csalódás Édes csókok, lázas, forró érintés Bizalom és feltétlen megértés. Köztünk ez rövid volt, velős és igen, szerettelek De az a múlt volt, szemét voltál, így kitettelek Nem tehetsz róla, hogy nem tudod, mi a szerelem. Nem haragszom már, amiért játszottál velem. Miért van, hogy addig nem érzed a hiányt Amíg nincs már, ki megkérdezze, mi bánt? Letagadni és kicsúfolni, ha szerelmet érzel A legnagyobb bűn, amit ellenem követhetsz el! Az én szívem igaz volt, de szeszélyes is, tudom Mégis hogy bánthattál úgy azon a napon? Ha hibáztam is, attól még a barátom voltál Mondd, komoly volt minden, amit akkor mondtál? Nekem a szerelem ösztönös vonzódás Törődés, vágyódás rengeteg csalódás Édes csókok, lázas, forró érintés Bizalom és feltétlen megértés. Nekem a szerelem az utánad vágyódás Ha megfogtad a kezem a zongorán Vagy a dallamom játszottad, tudtam, szeretlek Mennyire gyűlölőm, hogy csak álmodni merhetlek! Nem tehetsz róla, hogy nem tudod, van ez a szerelem De most elég csak annyi, mikor alszom, boldog vagy velem. Ahogy elszállt az utolsó dallam is, Lucára néztem. Ő is és Cenzo is fura képpel meredtek Savannára, aki megint rájuk vigyorgott. Képtelen lettem volna bármit mondani. Ez volt Rissa dala? Kis híján frászt kaptam, amikor az emberek tapsolni kezdtek, de muszáj volt elvigyorodnom, amikor kihallottam közülük Lori sikítását. Hát végül is megcsináltuk!
25. Végjáték „Now there's no point in placing the blame And you should know I suffer the same If I lose you My heart will be broken” – Madonna: Frozen Rissa Nico hozott nekem egy akkora csokit, mint az alkarom, és bár a kedvem édességet kívánt, mégsem örültem neki. Amikor vigyorogva átadta, kábé tizenkét évesnek éreztem magam mellette, és ezt utáltam. Ahogy azt is, hogy úgy döntöttem, nem megyek el a versenyre. Tudtam, hogy Sage csalódott lesz, és biztos voltam abban is, hogy meg fogom bánni, hiába is bizonygattam az ellenkezőjét. – Nem, itthon maradok, és lepihenek – mondtam ezredszerre a bátyáimnak, akik minduntalan megpróbáltak rávenni, hogy menjek velük. – Igen, visszabújok az ágyba, úgyis fáradt vagyok. Utáltam azt is, hogy anya szemében látszott egy kis bűntudat, nyilván azt gondolta, miatta vagyok fáradt, merthogy mostanában elég sokat éjszakázunk együtt. Ez nem volt igaz, mégsem mondtam semmit, mert azt akartam, hogy induljanak el végre, és hagyjanak egyedül. Nem volt túl sok tervem, álmos voltam, de aludni nem tudtam, éheztem, de képtelen lettem volna enni, unatkoztam, viszont nem mozdultam az ágyamról, így csak léteztem. Végül betömtem a számba egy óriási darab csokit, és felhívtam Lynnt. – Otthon maradtál, mi? – kérdezte azonnal. – Aham – nyögtem teli szájjal. – Tudtam! Ha nem lennék szobafogságban, odamennék, és... – Apukád még mindig az ajtó előtt őrködik? – vágtam közbe. – Nem – fújtatott Lynn dühösen már az emléktől is. – De figyel engem, rendszertelen időközönként rám néz, hogy megvagyok-e még. – Az aranyos! – feleltem gúnyosan. Én még sosem voltam szobafogságban, így sajnos nem érezhettem át, miért olyan felháborító ez Lynnek. – De legalább Shawnnal kibékültetek. – Ha ezen azt érted, hogy többet biztos nem próbál meg lesmárolni, akkor ja – mondta lemondóan. – Azért szar érzés, tudod? – Mi van? Azt mondtad, hogy akkor se engednéd, hogy megcsókoljon, ha... – Nem az! – vágott közbe. – Csak mindig is azt gondoltam, hogy egyszer még haverok leszünk, de most már elég százas, hogy még egy légtérben sem maradhatunk. – De... – Akartam mondani valami vigasztalót, csakhogy félbeszakított a kintről hallatszó motoszkálás. – Valaki hazajött, később visszahívlak, jó? – Oké – mondta, mire már le is tettem. Biztos voltam benne, hogy valamelyik bátyám az, de reménykedtem, hogy nem Sage jött vissza értem, mert ha lekési a szereplését, akkor megfojtom. Felugrottam az ágyról, majd az ajtóhoz siettem, hogy visszaküldjem a versenyre, akárki is motoszkál, és legnagyobb meglepetésemre Nicóval találtam szemben magam. Enyhén rám vigyorgott, majd a tekintete rögtön lefelé siklott a fedetlen lábaimra, ugyanis csak egy régi inget viseltem, otthoni – és persze tökéletesen ágyba való – viselet gyanánt. Combközépig takart így végül is nem volt nagy gáz, de egy dolog a bátyáim előtt abban mászkálni, és megint más, ha egy szexis Mangini áll velem szemben. Méghozzá kiöltözve, ami megsokszorozza a vonzerejüket. – Te meg mit csinálsz itt? – kérdeztem mogorván, miközben megpróbáltam lejjebb rángatni magamon az inget. Nem nagyon sikerült. – Vegyél fel egy nadrágot, elmegyünk a versenyre – felelte olyan hangon, mintha tök természetes lenne, hogy itt van a házunkban. – Hogy jöttél be? Miért nem kopogtál? – Nem rémlik, hogy olyan sok kopogást hallottam, amikor te jöttél át hozzánk – vágta rá, majd felemelte a kezét, hogy megmutassa, mi van benne. – Dylan odaadta a kocsikulcsát, ha sietsz, nem késünk el. – Nem megyek – közöltem vele, és megfordultam, hogy visszamenjek az ágyba. – Hol hagytad Carlát? – lestem vissza a vállam fölött. – Ő már ott van – vont vállat, és bejött utánam. – Miért maradtál itthon? – Nincs kedvem menni – ültem le a lábaimra húzva egy takarócsücsköt. Törtem egy darab csokit, a maradékot meg Nico felé nyújtottam. – Ezt nem hiszem el – vette el. – Miért maradtál igazából? – Luca ellopta a jegyzetfüzetem, az én dalszövegemmel lépnek fel – döntöttem mégis az igazság mellett, mikor leült mellém. – Nem akartam azt hallani.
– Róla szól, amit írtál? – Nemcsak róla, hanem rólad és Cenzóról is – vallottam be. – Olyasmi van benne, amit a szerelemről gondolok, és még csak azt sem tudom, mennyi, amit elolvasott, és hogy mit gondol róla. Nico a szájába tett egy darab csokit, a maradékot meg visszaadta nekem. – Fontos neked, hogy mit gondol róla? – Nem. De írtam a csókokról is, és hogy mennyire... haragudtam rátok. Nem olyan dolgok ezek, amiket az egész város előtt ki akarnék teregetni. – Ha ez vigasztal, úgy tudom, Luca írt egy teljesen új szöveget. Egész éjjel fent volt miatta. Elmehetünk még most is, odaérnénk. – Nem, de te menj csak. Luca írt egy másik szöveget? Ez azt jelentené, hogy talán mégsem ő lopta el mappámat. Talán ő benne sem volt. Létezik, hogy mondjuk Savanna csinálta, és Lucának nem szólt? Gondoltam erre, de nem tudtam, mi lehet az igazság, Luca soha nem magyarázkodik. Illetve majdnem soha. – Nélküled, Rissa? Pont azért mentem volna, hogy téged halljalak. – Tényleg? – néztem rá kérdőn elfeledkezve Lucáról. Őszintének tűnt, de Nico mikor nem tűnik annak? Már nem tudtam, hogyan különböztessem meg egyik énjét a másiktól. Egyszer csak arra tudok gondolni, hogy többet érez irántam, mint egyszerű barát iránt, máskor meg az arcomba vágja, hogy nemcsak tervezi a Carlával való kibékülést, már meg is beszéltek mindent, most minden okés közöttük. – Lucát már hallottam elégszer – fintorgott. – De amikor te énekelsz, az olyan, mintha minden szó nekem szólna. Ha nem jössz, én sem megyek. – Még számom sincs – tétováztam, közben meg kicsit elolvadtam a szavaitól. – És valami ruha is kellene. Á, jobb, ha nem megyek. Inkább énekelek neked itt, ha akarod – vicceltem, de Nico komolyan vette. – Jó. – Kényelmesen hátradőlt, és csak nézett rám. – Komolyan? – Biccentett, mire zavartan fészkelődni kezdtem. – Én nem tudom, hogy mit... na, jó... Valahogy Madonna Frozenje ugrott be a fejembe, úgyhogy azt dúdoltam, közben meg figyeltem Nicót. Becsukta a szemét, így sokkal könnyebb volt megfigyelni, minden apró részletet rajta. A hosszú szempilláit, a bőrén átsejlő sötét borostát, a puha száját, amiről pontosan tudtam, milyen csodálatos érzés csókolni, és arra gondoltam, vajon mi lenne, ha megmondanám, hogy azt az Adele dalt a második fordulón neki énekeltem. Talán érezte ezt? Végül is ugyanazt a ruhát viseltem, amit már korábban is felvettem, hogy tetsszem neki benne. Vajon mit szólna, ha azt mondanám neki, hogy én mindig is gondoltam kettőnkre? Hogy le tudtam mondani Lucáról és Cenzóról is, de róla egyszerűen képtelen vagyok? Mit válaszolna, ha azt mondanám, végig szerettem őt, amíg Lucával jártam, és később is, mikor Cenzóval csókolóztam, sőt még akkor is, amikor ő csókolt meg végre, úgy, ahogy mindig is akartam, és kiderült, hogy neki nem azt jelentette, mint nekem? Próbáltam elmondani a dallal, igyekeztem olyan lágyan énekelni, ahogy Madonna, de annyira nem ment, az első mmmmmm-résznél, Nico kinyitotta a szemét, és rám nézett. Annyira zavarba jöttem, hogy muszáj volt, most nekem becsuknom, ami nem volt a legjobb ötlet, mert már csak azt éreztem, ahogy mozdul az ágyon, és máris egymásnak estünk. Még abban sem voltam biztos, hogy nem én kezdtem-e az egészet, csak azt tudtam, hogy akarom. Nico selymes hajába túrtam, mint mikor legutóbb megcsókolt, és ezúttal ki akartam élvezni minden pillanatát. A másik kezem a mellkasára tettem, hogy az ingén keresztül érezhessem, mennyire gyorsan dobog a szíve. Ki akartam szakadni a valóságból, hogy elvesszek mindabban, amit Nico csókja kínál, mégsem tudtam leállni az agyalással, mert akármennyi is fantasztikus volt, olyan dolgokat kerestem, amik igaziak. A csokoládé-ízű érzékmámor nem tűnt valósnak, de Nico szívverése azzá tette, ahogy a kezei is a derekamon, és persze a szája az enyémen. Így dobog vajon annak a srácnak a szíve, aki nem érez semmit, csak kihasználja egy könnyen kapható lány adakozókedvét? Még mindig azt gondolja, hogy egy hűtlen lotyó vagyok? Carlát ugyanígy csókolja, mikor együtt vannak? Tudtam, hogy úgy viselkedem, mintha többet is akarnék egy csóknál, mégis meglepett, amikor a kezei lejjebb siklottak a derekamnál. Talán abbahagytam volna, ha egyenesen belemarkol a seggembe, de csak a hátsóm alá nyúlt, azt is csak azért, hogy megemelve az ölébe húzzon, ami annyira természetes mozdulat tűnt, hogy még nagyobb intenzitással tapadtam a szájára. Olyan volt, mintha mi ketten mindig is csókolóztunk volna, nem volt furcsa, de még újszerű sem, a bensőm sugallta, hogy hiszen ez az az érzés, amit elveszettnek hittem, közben meg végig itt volt. Nem mintha ezt nem tudtam volna, de nem tehettem meg, hogy tovább reménykedem, miután Nico nyíltan kijelentette, hogy köztünk lehetetlen lenne, amit én akarok. De akkor, mi ez? Miért csókol így? Miért, mikor ott van neki Carla, aki rá vár pont ott, ahol nekem is jelenésem volna? A kezem Nico arcán volt, amikor elhúzódtam tőle, figyeltem, ahogy zihálva kinyitja a szemét, és zavarodottan néz rám, mintha ő sem tudná, hogy most mi van. Én tudtam, amikor gyorsan elvette rólam a kezeit, így ahogy nyitotta a száját, rácsúsztattam az ujjaim az ajkaira, és megráztam a fejem. – Ezt most ne, jó? Sajnálom!
Nem mondott semmit, amikor elhúztam a kezem, és lemásztam róla, így nyugodtan sétálhattam a szekrényemhez. Komolyan fel kellett vennem valami ruhát. – Még odaérünk, ha gyorsan felkapsz valamit – szólalt meg végül mély hangon. – Jó, de akkor menj ki – feleltem, mire felkelt az ágyamról, és tette, amit kértem. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, félretettem a hűvös pofát, és sóhajtva visszahuppantam az ágyamra. Mi a fene volt ez? Ráadásul már megint! Nem értettem ezt az egészet. Miért csókolt meg? Tényleg olyan egyszerű lenne a magyarázat, mint a múltkor? Hogy csak megcsókolt, mert hagytam? Mit árulna ez el róla? És rólam? Frusztráltan dobtam le magamról az inget, és miközben a melltartómat vettem fel, arra gondoltam, hogy talán azért, mert olyan kevés ruha volt rajtam. Talán felhívásnak értelmezte? Automatikusan húztam magamra a már rég kiválasztott fehér alapon fekete pöttyös ruhámat, amihez cuki masnis öv tartozott, majd belebújtam a fehér magassarkúba is, mintha egész nap arra készültem volna, hogy megyek fellépni. Kihúztam a gumikat a hajamból, és megragadtam a hajkefémet, ezt a pillanatot választotta Nico, hogy bekopogjon. – Dzsekit is vegyél, zuhog odakint – mondta. – Jó – feleltem. Nem tudom, mit hallhatott a hangomban, mert egyből benyitott, és kérdőn nézett rám. – Mi van? – kérdeztem mogorván. – Haragszol – közölte olyan hangon, mintha szerinte nem lenne okom rá. – Megcsókoltál! – vágtam rá némi éllel. – Nem ellenkeztél – válaszolta azonnal. Szóval így állunk? Elég simának ítéltem a hajam, így megragadtam a sminktáskám, és a folyosóra indultam. – Majd a kocsiban sminkelek. – Lefelé siettem a lépcsőn, Nico meg jött utánam. Hamar megbántam, amiért nem hallgattam rá, és hanyagoltam a dzsekit, mert mikor kiléptem a bejárati ajtón, rögtön rám zúdult egy rakás víz, és hideg is volt, mégsem akartam visszamenni. Makacsul vártam, amíg Nico is kijön, és bezárhatom az ajtót. Mivel normális táska híján is voltam, a sminkek közé kellett csúsztatnom a kulcscsomót. Arra készültem, hogy rohanok Dylan kocsijáig, de Nico ott állt az utamban, épp a zakóját vette le magáról, hogy rám segítse. Annyira nem értettem! Kihasználni egy lány még önmaga számára is érthetetlen viselkedését, azt igen, de hagyni, hogy pár csepp eső érje a csajt, azt már nem. Pedig az eső kevesebb kárt okozott. Mivel így ő ázott jobban, siettem a kocsiig. Mikor beültünk, rám nézve elvigyorodott. – Mondtam, hogy vegyél dzsekit. – Egész kedves volt a hangja, és ez idegesített, mert rájöttem, milyen gyerekesen viselkedtem, és ezt a gondolatot visszavezettem a csokiízű csókcsatán keresztül egészen az ominózus óriáscsokoládéig. – Miért adtál nekem csokit? – bukott ki belőlem, miközben a sminktáskámban kotorásztam. Nico nem válaszolt, így inkább azzal foglaltam el magam, nehogy kibökjem a szemem a barna szemceruzámmal. Igazából nem is tudtam, minek fecsérlem az időt sminkre, mikor annyira nem is lesz fontos, a hangom kell a közönségnek, nem? Azért kifestettem a szám egy szép eperszínű szájfénnyel. Ha be akartam ismerni magamnak az igazságot, ott kellett kezdenem, hogy szerettem volna énekelni a versenyen. Ami viszont kizárt volt, hogy megpróbáljam meg is nyerni. De ezekkel a feltételekkel mi a fenét énekeljek? Elmosolyodtam, amikor beugrott az egyik olyan szám, amit én személy szerint imádok, viszont tuti nem lennék vele esélyes. És mégis, szeretném elénekelni, főleg anyának, és nem tagadhatom, Nicónak, akivel még a filmet is együtt néztük meg. Vajon fel fogja ismerni? – Válaszolok, ha te is válaszolsz egy kérdésemre – mondta hirtelen. – Megegyeztünk? – Meg – néztem rá, félretéve a sminktáskát. Olyan titkos válasza van a csokis kérdésemre, hogy csak egy másikért hajlandó elárulni? Ezt nem hittem volna, naná, hogy érdekelt! – Látszik rajtad, hogy mostanában nem eszel eleget, szerettem volna, ha pótolsz vele némi kalóriát. Ha akarod, holnap elviszlek ebédelni is. – Eszem eleget – vágtam rá kedvetlenül. Ez nem az volt, amire számítottam. Méghogy látszik rajtam! Túl sovány vagyok az ő ízlésének, vagy mi? Hogy oda ne rohanjak! Engem ne vigyen szánalomból ebédelgetni! Mi képzel magáról? Az előbbi csók után képtelen lennék jópofizni! – Miért énekelted nekem azt az előbb? – váltotta ki az ő kérdését. – Úgy érzed, hogy illett hozzám? – Mintha nem illett volna – mormoltam nem nézve rá. – És csókolóztunk is, nem? Nem volt túl szép, lévén egyikünk nem éppen nevezhető szabadnak – utaltam Carlára. – Akármit is gondolsz rólam, nem vagyok az a megcsaló típus! – Az előbbi negyed óra alatt meg mégis az voltál? – kérdezett vissza gúnyosan. Dühösen lenyeltem egy éles választ, és inkább kifelé meredtem az ablakon. Nicónak igaza van, ha lenne bennem tartás, akkor nem hagytam volna, hogy megtörténjen az a... Te jó ég, az negyed óra volt? – Bocs, nem akartalak... – Nem, igazad van – mondtam gyorsan. – Csak... csak minden alkalommal, mikor veled vagyok, az olyan, mintha úgy kellene lennie. Olyankor nem érdekel Luca vagy Carla, csak az, hogy jó veled. Több mint jó, érted? Én... – Ránéztem, hogy megmondjam, szeretem, de olyan zavarodott kifejezéssel az arcán nézett vissza, hogy attól rögtön meggondoltam magam. Nem akartam elveszíteni őt, az rosszabb lett volna, mint nézni, ahogy
boldog Carlával. Lucának is elmondtam, pedig iránta nem is éreztem úgy, mint Nico iránt, és mi lett a vége? – Kikészített ez az utóbbi időszak, csak azért viselkedem furán. Persze ez neki nem mentség a csókolózásra, de ő nem is próbált meg magyarázkodni. Csak a verseny helyszínétől messze találtunk parkolóhelyet, így én megtartottam Nico zakóját, és rohantunk a hátsó ajtó irányába. Alighogy beléptem, az egyik főszervező úgy nézett rám, mintha megmentettem volna a napot, és elrángatott, hogy megbeszéljük a számomat, közben meg esküdözött, hogy ő tudta, mindenki rendesen meg fog jelenni. Kicsit furán nézett, amikor megmondtam, hogy a Miley Cyrus szám címét, de aztán kijelentette, hogy nem probléma, olyan alapot fogok kapni, amilyet kérek. Amikor vele végeztem, elindultam, hogy odamenjek a többi énekeshez, de hamar rájöttem, hogy nem akarom látni Lucát. Tétován megálltam a folyosón, és vártam. Még csak most tartott a felénél az egész, úgy tűnt, rengeteg időm van átgondolni, hogyan viselkedjek majd, amikor Nicóval és Carlával egyszerre találkozom. Végül sikerült odasettenkednem a többiekhez úgy, hogy a legkisebb figyelmet sem keltettem, viszont kiláttam a közönségre. Látni akartam Carlát és Nicót, hogy felkészítsem magam arra, milyenek együtt. Még mindig nem értettem, mit eszik azon a csajon, abban viszont biztos voltam, hogy jobban utálom, mint valaha. Megrezzentem, amikor egy kezet éreztem a vállamon. Nico volt az. – Gyere, találtam egy jó helyet – mondta a fülemhez hajolva, mire bólintottam, és követtem a kis raktárszerűségbe, ahol végül kikötöttünk. Döbbenten néztem körül, mert nem tudtam felfogni, mit akar itt. – Meg akarom ezt beszélni – adott magyarázatot. Itt? Nem kérdeztem rá, inkább csak szétnéztem a por- és dohszagú helyiségben, ahová csupán a folyosóról szűrődött be némi fény kirajzolva a sziluettjét néhány alaktalan tárgynak és pár dobozszerűségnek. Tökéletes hely beszélgetni, tényleg! – Azt hittem, hogy már megtaláltad Carlát – jegyeztem meg próbálva nem arra gondolni, hogy Nico talán csak csókolózni csalt ide. Az azért nem vallott volna rá. – Miért, keresnem kellett volna? – kérdezte értetlenül. – Ha velem járnál, csodálkoznék, hogy hová tűntél – vontam vállat. – Vagy mondtad neki? Mindegy, az akkor sincs rendben, hogy velem csókolózol, miközben vele vagy. Nico úgy bámult rám, mintha őrült lennék. – Rissa, mi a fenéről beszélsz? Nem járok Carlával! Ki mondta, hogy igen? – De hát te mondtad! – döbbentem le. – Azt mesélted, hogy kibékültetek, és már minden rendben van közöttetek! Láttam, ahogy végiggondolja, és a szája aranyos félmosolyra húzódik. – Ezt mondtam, de nem úgy értettem. Minden rendben van, mint: megbeszéltük a dolgokat, és barátok maradtunk, ennyi. Hogy gondoltad, hogy azok után... Ugye nem rólam beszéltél, mikor azt mondtad, hogy egyikünk nem nevezhető szabadnak? – Tényleg nem jársz Carlával? – bukott ki belőlem hitetlenkedve, amire Nico válasza egy csók volt. Amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen viszonoztam, átkaroltam a nyakát, és hagytam, hogy megint elárasszon ugyanaz az érzés, mint a korábbi negyed óránkban, ami most megkönnyebbüléssel is társult. Lám, nem vagyok egy szemét, megcsalásra csábító nőszemély! És akkor ezek szerint nem is arról van szó, hogy Nico csak kihasználja a csókolózó kedvemet. Ez már igazán valami! Egy pár pillanatig úgy éreztem, hogy ennél jobb nem is történhetne velem, aztán rájöttem, mit csinálok. – Várj! – ziháltam, és próbáltam nem elveszíteni az eszem, attól, ahogy a karjában tartott. Nem tudtam, nem arra gondolni, hogy ő is az önuralmának határán van, és ugyanúgy, mint én, csak csókolózni akar. Na, jó meg némi mást is, de azokat én is akartam. – Ezt nem csinálhatjuk... – Miért? – súgta a számba, és tényleg, miért is? Egy pillanat alatt elfelejtettem. – Miattam csak ne zavartassátok magatok! – Cenzo hangja hallatán úgy ugrottam el Nicótól, mintha valami rosszat csináltunk volna. Már emlékeztem, megígértem magamnak, hogy egyik Manginival sem. Soha többet! – Szívesen elnézem még pár percig, ahogy itt smároltok, de Rissa le fog maradni. Mindjárt ő jön. Szégyenkezve néztem Cenzóra, de mivel a beszűrődő fénynek háttal állt, nem láttam az arcvonásait, de nyilván nem volt kellemes számára, hogy rajtakapott minket. És biztos, hogy soha nem is lesz az, nem szabadna ezt csinálnom. Mit művelek? – Cenzo... – Elment, mielőtt befejezhettem volna, akármit is akartam. Egy részem utána akart menni, hogy megmagyarázzam, nem azért csókolóztam Nicóval, hogy őt vagy akárkit megbántsak, de tudtam, a magyarázatom, hogy a bátyát szeretem, csak rontana a helyzeten. – Rissa, hagyd, majd beletörődik – simította meg a vállam Nico. Igen, a másik felem vele akart maradni örökre, akár itt is. Ha magunkra csukhatnánk ezt a kis, büdös szobát, kizárva minden mást, az tökéletes lett volna. – Nem akarom, hogy akármibe is bele kelljen törődnie! – fordultam Nico felé. – Megígértem magamnak, hogy nem csinálom ezt veletek! Ez nem fair, most téged fognak utálni! – Nem érdekel – lépett elém, hogy átkarolja a derekam. – Nem számít, ha engem választasz!
– De igenis számít! – ráztam meg a fejem, és eltoltam a kezeit magamról. Hagyta. – Én nem választok, miattam nem fogjátok utálni egymást! Nem ér annyit az egész! – Amikor Lucával kezdtél járni, akkor ért? – kérdezte kis éllel a hangjában. Ez fájt, mert igaza volt. – Akkor nem tudtam, hogy ti is akartok tőlem valamit! Rólad még öt perccel ezelőtt sem tudtam! – Rissa! – jelent meg most Savanna az ajtónál. – Te jössz! Nem csipkednéd magad? Frusztráltan néztem rá, de Nicót nem érdekelte a jelenléte. – Luca nem szerelmes beléd, ha az az, amire vágysz! – Hoppá! – lépett hátra Savanna. – Nem akartam zavarni... – Nem zavartál! – feleltem neki. – Megyek énekelni! Egy kicsit dühös voltam Nicóra, de nagyrészt inkább értetlen. Mintha én nem tudnám, hogy Luca nem szerelmes belém! És még ha valami csodával határos módon az lenne... Oké, még elképzelni sem tudom Lucát belém szerelmesen, az már nem is ő volna! A lényeg, ha valahogy mégis az lenne, hát nem számítana, egyrészt, mert Cenzóért megszakad a szívem, másrészt meg már teljesen biztos vagyok benne, hogy Nicót szeretem. És nem kérdés, ha lehetne, ha akarnék, ha szabadna választanom közülük, akkor ő lenne az. Ezt miért nem tudja? Fafejű idióta! – Nem akarok jópofáskodni, de azt hiszem, ha más körülmények között találkozunk, kedveltük volna egymást – vigyorgott rám Savanna, ahogy mellettem haladt a folyosón. – Bírom, ahogy kikészíted őket. – Örülök, ha téged szórakoztat – vágtam rá gúnyosan. – Te loptad el a mappámat? – Csak kölcsönvettem – legyintett. – És oké, lenyúltam egy-két gondolatot, de a szám nagy részét mi találtuk ki. Holnap majd visszaadom a cuccaid. Nyugi, a Manginiknak nem mutattam meg. Őszintén, ennél a pontnál már nem nagyon számított, hogy megmutatta-e, így nem izgattam magam rajta. A színpadra menet aggódva néztem Cenzo után, és ki is szúrtam Ethan mellett várakozni. Engem nézett, de mivel semmit nem tudtam leolvasni az arcáról, halványan rámosolyogtam, és intettem egyet. Visszaintegetett, úgyhogy kicsit megkönnyebbültem. Már csak Luca reakcióját kellett volna látnom, de ő sehol nem volt. Ahogy Sage sem. A színpad közepére érve észrevettem, hogy Lori sincs a zsűriasztalnál, viszont nem agyalhattam rajta, hol a fenében lehetnek, a tömeg örült nekem – a bátyáim tomboltak –, a számom meg elindult, énekelnem kellett. Becsuktam a szemem, és elkezdtem. A szöveg rögtön magával ragadott, főleg, mert annyira igaznak tűnt az én helyzetemre, arra gondoltam, miért nem a legelejétől fogva készültem ezzel, akkor talán sokkal jobb lehetnék. Bár végül is elég jól hangzottam, hallottam magam, és elégedett voltam az eredménnyel. Először nem akartam, de megpróbálkoztam a magas hangokkal is, míg teljesen bele nem feledkeztem az egészbe. Ahogy befejeztem, és az eufórián keresztül eljutott hozzám a közönség tapsa, sikítása és ordítása, nem tudtam visszatartani a vigyorgást, meghajoltam, aztán lerohantam a színpadról egyenesen a tesómnak. – Megcsináltam! – ziháltam neki. Tele voltam energiával, örültem, hogy Sage nem késte le az éneklésem, és rájöttem, most azonnal beszélni akarok Nicóval. – Milyen volt? – Király – felelte Sage. Meg akartam kérdezni tőle, miért csurom víz a haja, hogy miért van másik ruha rajta, és hogy egyáltalán hol volt, de elvonta a figyelmem a következő mondata. – Örülök, hogy Luca megtalált! – Luca? – Ez azt jelentené, hogy keresett engem? Hogy azért nincs itt, mert engem keres? – Nem vele jöttem. Ez pedig probléma volt. Savanna ordításából kiderült, hogy Luca tényleg nincs itt. De hogy lehet ez? Talán felhívtam volna, ha nem látom Savanna kezében a mobilt, így viszont nyilvánvaló volt, hogy ő már hívta. Inkább elindultam vissza abba a kis raktárhelyiségbe, hogy megtaláljam Nicót. Nem volt ott, ahol utoljára láttam, és Carla közelében sem kereshettem (mert nem járnak, miért is ment volna oda hozzá? De ha nem járnak, mit keres itt Carla?), tanácstalanul álldogáltam tovább, majd jobb híján visszamentem a színpad mögötti részre, hallgatni, ahogy Savanna próbálja húzni az időt. Elfojtottam egy felhorkantást, mert arról beszélt, hogy mennyit köszönhetnek nekem, majd egy ijedt sikkantást is, amikor Nico hátulról átölelte a derekam. Oda sem kellett néznem, tudtam, hogy ő az, ösztönösen dőltem bele a karjaiba. Igen, még annak ellenére is, amit mondtam neki, amikor otthagytam. – Tudod, amit a második fordulóban énekeltem, az neked szólt. Rád gondoltam közben. – Nem mondott semmit, de megpuszilta a nyakam, amit pozitív jelzésnek vettem. Közben a közönség felzúgott, ahogy Luca megjelent, és a színpad felé kezdett rohanni. Savanna megkönnyebbülten fejezte be. – Tehát ez a banda sokat köszönhet Rissa Norwoodnak, köztük ennek a számnak a szövegét is, amit most én fogok elénekelni, már csak azért is, mert egy bizonyos személynek szól, a címe pedig Szerelmes dal Lucának! – Ez mégis az én szövegem! – tört ki belőlem felháborodva. Nico elengedte a derekam, én meg felé fordultam, hogy megmondjam, mennyire elegem van Savannából, de az arca megállított. Miért néz rám, ilyen... Ó, szerelmes dal Lucának? Hirtelen nem tudtam, mit akarok csinálni, megmondani Nicónak, hogy ez hülyeség, meghallgatni a Saluce dalát az én szövegemmel, vagy pedig felrohanni, hogy tövestül tépjem ki Savanna haját. Aztán elkezdték, és Savanna alaposan beletrafált. Mi ez a szöveg?! – Ez nem úgy van, ahogy...
Nico leintett, hogy hallgathassa. A számba haraptam, és hallgattam én is. Lopott szöveg ide-vagy oda Savanna nagyon jól hangzott, mint aki már ezerszer végiggondolta, hol fogja hajlítani és hol mélyíti a hangját dögösen dühösre. A refrént én olyan formában sosem írtam le, de jól hangzott, bár amikor elkaptam Nico elborult tekintetét az „édes csókok, lázas, forró érintés” sornál, kicsit kényelmetlenné vált. Az én privát érzéseim egy dalban! A második rész kiakasztott, legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben, és újra eldöntöttem, hogy megölöm Savannát, de az utolsó szakasz vitt mindent, döbbenten és félve néztem Nicóra, aki csak a fejét rázta. Abban a pillanatban, ahogy Savanna becsukta a száját, Nico rám nézett. – Ez az, ahogy igazán érzel? – Olyan volt a hangja, mintha nem akarná, hogy így érezzek. Ezt nem értettem. A közönség tombolni kezdett, így közel kellett hajolnom Nicóhoz, jóformán a képébe ordítani a választ. – Igen, legalábbis pár nappal ezelőttig, amíg nem beszéltem Lucával és Cenzóval... a vége van most érvényben, dühös már nem vagyok, csak... reménykedek, még akkor is, ha ez most a lehető legrosszabb időzítés! Anya betegsége és a testvéreid is... Ezért gondolom, hogy te meg én az nem lenne jó ötlet, érted?! Vártam, hogy mit mond erre. Olyan volt, mintha egy külön kis világban lettünk volna, körülöttünk az egész hely tombolt, de mi ketten csak álltunk egymással szemben, és Nico épp eldöntötte, hogyan tovább. Nem volt értelme az egésznek, nem láttam, hogyan lehetnénk együtt úgy, hogy ne bántsunk senkit, és foglalkozni is tudjak a kapcsolatunkkal, mégis arra vártam, hogy Nico majd kitalál valamit. – Azt hiszem, igazad van – mondta végül halkan. Szinte csak a szájáról tudtam leolvasni. – Ne erőltessük. – Jó, rendben! – vágtam rá hangosan, kissé erőltetett szívélyességgel. – Tudom, hogy ez most komplikált, én nem várok semmit... – Fogalmad sincs, milyen komplikált – felelte. – Hát, akkor... én gratulálok Lucának! Megérdemelték a győzelmet... Nem vártam Nico válaszára, csak odasiettem a bandához, akik le sem tudták törölni a vigyort a képükről. Azt hiszem, nem tűntem ki közülük a tettetett mosolyommal, Sage átölelt ugyan, de nem figyelt rám, Lorit vizslatta a zsűriasztalnál. Savanna fel-le ugrált, és kérdezgette, nem baj-e, hogy az én szövegemmel nyernek, ám a válaszra nem volt kíváncsi, a közönség addig ordított, és tapsolt, míg le nem sétáltam a bandával együtt a színpadról. Cenzo és Luca volt, aki engem figyelt, de őket is a dalszöveg foglalkoztatta. – Na, ezt jól megmondtad! – közölte velem Cenzo, majd tétovázott egy kicsit, és megölelt. – Nekem okés, mondtam már, emiatt ne aggódj! – mormolta a fülembe. Nyilván Nicóra célzott, de nem tudtam válaszolni neki. Nem bírtam tovább, arrafelé néztem, amerre Nicót hagytam, és már nem volt ott. Végül is, ha túl komplikált, igaza van. Eddig is tudtam, hogy nem érné meg a rengeteg erőfeszítést, mégis... Egyszerűen hihetetlen, hogy ennyivel itt hagyott! Amikor visszafordultam, és szembetaláltam magam Luca tekintetével, enyhén elmosolyodtam. – Elmentél értem? – Ezek a srácok, mindig meg tudnak lepni. Luca válasza csak egy félszeg vigyor volt. – És ha elkésel? – De nem késtem el – vont vállat. – Jó voltál fent, Flor kihangosított. – De annyira nem jó, ugye? – kérdeztem vissza. Úgy tűnt, egy pillanatig nem tudja, mit mondjon, aztán biccentett. – Annyira nem. Megöleltem őt is, majd mivel Nico tényleg elment, a bandával vártam ki az eredményhirdetést. Még mindig vigyorogtak, és olyan büszkének tűntek, mint még sosem. – El sem hiszem, hogy végre megcsináltuk! – mondtam hirtelen. – Benne lesztek az élő műsorban! – Még nem olyan biztos – jelentette ki Savanna, de a többiek belegondoltak. – Kábé hányan is nézik majd? – kérdezte Ethan. – Nem tudom, csak úgy pár millióan – gondolkodott hangosan Cenzo. – Lehet, hogy híresek leszünk? – Fogjátok már be! – szólt rájuk Luca, de az arckifejezése magáért beszélt. Ő is belegondolt. – Még nem nyertünk! Sage, mi volt Lorival? Elég átlátszó kísérlet volt, hogy másra terelje a témát, de bejött. Tesóm majd’ körbevigyorogta a fejét. – Még ma szakít Karllal! – közölte velünk. – Kibékültünk! Ennek mindenki örült, úgyhogy kitartott a jókedv egészen addig, amíg Lori apukája az utolsó pillanatban beesve el nem kezdte konferálni az eredményeket, csak az első hármat. Mondhatnám, hogy meglepett, de egyértelműen második lettem, senkit sem érdekelt annyira, nem úgy, mint amikor Mr. Szalay harmadszor is elordította magát. – A Saluce! Mindenki ordított, sikított, tapsolt, dübörgött vagy épp hangosan bőgött (ez én voltam, de láttam Mrs. Mangini a szemét törölgette, és meg mertem volna esküdni, hogy Luca is mindjárt elsírja magát), kaptak egy cuki mikrofonba éneklő lány formájú aranyozott szobrocskát, és ami a legfontosabb az egyik helyet a nagy showba. Ha ki is esnek az első műsorban – ami lehetetlen, ahhoz túl jók! –, akkor is a szereplésüket az egész országban látni fogják, és végre, végre révbe érhetnek. Ezért bömböltem, mint egy gyerek.
Amikor a bátyáim odaértek, azt hitték, hogy szomorúságomban sírok (oké, igen, azért is, de ennek köze sem volt a versenyhez), ezért kitalálták, hogy összedobnak pénzt, és elvisznek egy stúdióba, hogy felvehessek egy demó lemezt. Ezután már inkább nevettem egy kicsit, mert nem akartam elhinni, hogy komolyan gondolják, és egyáltalán adnának ki pénzt ilyenre. Megnyugtattam őket, hogy nem vágyom énekesnői karrierre, csak nagyon örülök. Mindezek után hosszú, hosszú ünneplés következett, de a banda nélkül, mert Mr. Szalay hirtelen egy csomó mindent meg akart beszélni velük, így mi hazamentünk, magunkkal víve Lorit, Manginiék rokonát, Pedrót, Mrs. Manginit és Nicót, aki Carlával az oldalán bukkant fel újra. Sajnos meg kellett invitálni magunkhoz a csajt, és még jó pofát is kellett vágnom hozzá. Majdnem biztos voltam benne, hogy elhányom magam, ha Nico és Carla – akivel nyilván nem olyan komplikált, mint velem – a mi házunkban jönnek össze újra. Összességében mindenki tök vidám volt, sőt, mikor a tesómék végre utolértek minket, és a Saluce beözönlött a házunkba, az utcánk számára úgy tűnhetett az év partiját tartjuk. Végül apa vetett véget az ünneplésnek, mert anya nagyon fáradtnak tűnt, és hiába bizonygatta, hogy semmi baja, még a szokásosnál is sápadtabb volt, ekkor Mrs. Mangini azt mondta, az ő házuk is szabad, mindenki átment oda. Csak Lori, a tesóm és én maradtunk, hogy kicsit összerakjuk a házat, bár azt hiszem, hogy Loriék főként egyéb terveket dédelgettek. Örültem nekik, de azért egy picit fájt a szívem, amikor láttam, Sage hogyan ér hozzá Lorihoz, vagy milyen aranyosan nyom a szájára egy kis csókot, miközben egymás után viszi ki a poharakat a konyhába. – Boldognak tűnnek – mondta anya kicsit később, amikor kettesben hagytam a ház álompárosát, és felnéztem hozzá megnézni, minden rendben van-e. Apa épp a padlóra ágyazott magának egy felfújható matracra, mert anya nagyon éberen alszik mostanában, és apa minden mozdulatára felrezzen, ezért apa kitalálta, hogy leköltözik oda. Mondjuk anya nem akarta ezt, de apa hajthatatlan volt, el is veszekedtek ezen egy-két napig, de aztán anya beletörődött. – Bárcsak te se aggódnál folyton értem! – Nem is aggódom folyton – vágtam rá. – Csak néha. – Inkább mindig. – Majdnem mindig. – És még az is borzasztó sok. – Vállat vontam. – Miért nem mész át Manginiékhoz? A fiúk biztos örülnének neked. – Kizárt – ráztam meg a fejem. – Az után a dalszöveg után? – Nem volt benne semmi, ami ne lenne igaz, ezt ők is tudják. Valóban, de azért nem szívesen maradtam volna kettesben egyikükkel sem. Bele se mertem gondolni, hogy lesz ezután. Már megint kerülnöm kell mindegyiket? Vagy csak tegyek úgy, mintha minden okés lenne köztünk? Végül is az, én már megmondtam nekik, hogy egyikükkel sem lesz semmi soha többé. Bele is egyeztek, még Nico is, aki könnyedén elismerte, hogy túl bonyolult lenne velem. Bolond lennék tovább reménykedni, most már minden tiszta. Lehetnék elégedett is. Miközben a szobámba sétáltam vissza, eldöntöttem, hogy így fogok tenni. Megnyugszom, elégedett leszek... Benyitottam a szobámba, és megtorpantam, mert Nico ült az ágyamon. Ennyit a nyugodtságról. A második döbbenet akkor jött, mikor megláttam, hogy a mappám van az ölében. – Mégis mit képzelsz magadról?! – sziszegtem dühösen, miközben odaléptem, és magamhoz vettem a jegyzeteimet. – Elolvastad?! – kérdeztem vádló hangsúllyal, magamhoz szorítva. – Nem – felelte halkan. Elhittem neki, így kicsit lehiggadtam. – Mit keresel itt? – A mappát az íróasztalom egyik fiókjába suvasztottam. Lehet, hogy be kell szereznem egy páncélszekrényt neki? Vagy egyszerűbb lenne, ha soha többé nem írnék ilyesmiket. – Savanna adta, hogy hozzam át neked – mondta. – Áthoztad – bólintottam, nem téve hozzá, hogy kész, most akár mehet is. – Már elég régóta akarok kérdezni tőled valamit – folytatta, és úgy tűnt, nem indul sehová. – De először még csak tizennégy éves voltál, én meg azt gondoltam, a bátyáid kinyírnának. Aztán meg azon agyaltam, miért félek attól, hogy kinevetnél vagy lesajnálnál, ha felhoznám, mert különben te vagy az egyetlen, akiről biztosan tudom, hogy nem tenné. Közben úgy tűnt, belezúgtál Cenzóba, akkor próbáltam nem gondolni rád, de aztán átjöttél tanulni, elkezdtünk együtt filmezni, és valami olyasmi alakult ki közöttünk, ami elég jó volt ahhoz, hogy ne akarjam tönkretenni azzal, hogy megkérdezem. Dermedten álltam, és bámultam Nicóra, aki szintén nem vette le rólam a szemeit. Nem mertem elhinni, amit mond, még feltételezni sem mertem, hogy mi lesz ennek a vége. Okosabbnak kellett volna lennem annál, hogy megint reménykedni kezdjek, de nem ment. Sutba vághattam az összes elhatározásomat. Újra. Összefontam magam előtt a karjaim, és vártam. – Meglepett, hogy gyakorlatilag elhívtál a saját szalagavatómra, és a bál napján meg is akartalak kérdezni, de tisztán látszott rajtad, hogy nem érzed jól magad velem, nem tudtam, hogy hallottad, amit Dylannek mondtam, és azért. A lényeg, hogy nem kérdeztem, kitartottam a tervemnél. De várj, ezt nem is mondtam még el! Úgy tűnt, kínosan érinti ez a bizonyos terv, akármi is legyen, én meg legszívesebben sürgetni kezdtem volna, hogy beszéljen még. Hallani akartam.
– Sosem gondolkodtál még, miért arra az egyetemre jelentkeztem, ahová te is fogsz járni? – Nemet intettem. – Pedig tiszta sor, végre nem lesznek ott a bátyáid, sem az én idióta öccseim, csak te meg én. Megpróbáltam volna elérni, hogy belém szeress, addig meg kihúztam volna valahogy. De aztán bevallottad, hogy szerelmes vagy Lucába, én meg... Megrázta a fejét, és elhallgatott. – Te meg? – suttogtam kissé rekedten. – Kiakadtam, és nem értettem, miért pont ő, és nem én, amikor mi ketten olyan jól elvoltunk... Dühös voltam rád, meg Lucára és magamra is. Eldöntöttem, hogy akkor ennyi volt. Igaz, eldönteni valami könnyű, de betartani... Nem is értem, hogy miért voltál féltékeny Carlára, azt hittem, hogy nyilvánvaló, hogy ő... De féltékeny voltál, igaz? Ezt jól gondolom? – Carla, mi? – kérdeztem, majd mivel Nico csak nézett rám, kissé elégedetten várva a választ, hogy igen, féltékeny voltam, a kedvéért kiböktem. – Igen, utálom őt! Most örülsz? De mondd tovább! Mi volt nyilvánvaló? – Hogy Carla hasonlít rád. Tényleg nem vetted észre? – Ez hülyeség, nem is hasonlítunk – mondtam rögtön. Carla meg én? Hiszen az a csaj egy rémálom, olyan... annyira... hirtelen egy rossz tulajdonságát sem tudtam felidézni, hacsak azt nem, milyen jól néz ki. És oké, neki is szőke a haja, mint nekem, de ez nem nagy dolog. Jó, a testalkatunk is nagyjából egyforma, de neki sokkal nagyobb mellei vannak. Minimum két kosárral. Nico legyintett. – Ő már először észrevette, sőt ezért szakított velem, de ez nem fontos most, azt... – Azért szakított veled, mert szerinted hasonlítunk egymásra? – Egy kicsit elkezdett felengedni a zsibbadás a belsőmben, ezért elindultam, hogy leüljek Nico mellé. Felém nyújtotta a kezét, én meg megfogtam, és hagytam, hogy maga felé húzva ültessen le. – Az utolsó csepp az volt, hogy te tudtál a diszlexiámról, ő meg nem – vont vállat. – A fejemhez vágta, hogy tele van a szobám a cuccaiddal, meg hogy képek vannak rólad a mobilomban, még az is zavarta, ha megnéztem a videóidat a neten. Felajánlotta, hogy kibékülhetünk, de csak akkor, ha tartom tőled a távolságot. Ja, és kicsit a szívére vette azt is, amikor párszor ránk nyitottál. – Halvány mosoly jelent meg az arcán, én meg elvörösödve az ölembe bámultam. – Ezért voltál olyan hideg velem utána? – kérdeztem végül. – Hogy kibékülhess Carlával? – Érdekelt is engem Carla, mikor végre úgy tűnt, végleg szakítasz Lucával! – simította hátra a haját a homlokából. – Csak dühös voltam rád, amiért újra és újra megbocsátasz neki. Nem értettem, hogy tudod annyira szeretni, és én hogy tudok még mindig csak rád gondolni, amikor... Még csak eszembe sem jutott, hogy talán te is gondolsz rám, főleg azután, hogy csókolóztál Cenzóval. Jobb, hogy nem néztem fel. Ennek hallatán még kényelmetlenebbül éreztem magam. Tudtam, hogy most jön majd a mi csókunk, ami mindent megváltoztatott. Nico végigsimított a kezemen, majd az arcomon húzta végig az ujjait, amíg rá nem néztem. – Ha engem választasz, nem érdekel, Luca és Cenzo mit szól hozzá! Egész életemben velük éltem, de most már csak hetente egyszer kell látnom a képüket. Elköltöztem, és nem igazán zavarna, ha azon az egy, maximum két napon rondán néznének rám, csak mert azzal a lánnyal vagyok, akit már három éve szeretek! Kimondta, hogy szeret, mégis, valami nem stimmelt az egészben, megfogtam a kezét, és elvettem az arcomról, de nem engedtem el, csak az ölembe eresztettem. Lenéztem az összesimuló ujjainkra. – De igazad volt, hogy túl bonyolult lenne. Nem értem, miért gondoltad meg magad. Semmi nem változott. – Dehogynem, Rissa, nézz rám! – kérte olyan hangon, aminek nem tudtam ellenállni. Belenéztem a szemébe, és rögtön megcsapott az érzés, mennyire szeretem. Nem olyan szerelem volt ez, mint amilyeneket eddig éreztem. Megijesztett az intenzitása, levegőt venni is alig bírtam. Nico volt, aki néhány szóval képes lenne romba dönteni engem, és ő volt az is, aki miatt képes vagyok félretenni minden józan észt. Az ilyen perceként, mint ezek. – Amikor meghallottam, hogy szerelmes dalszöveget írtál Lucának, csak arra tudtam gondolni, hogy bárcsak azzal végződne, mennyire megutáltad, ehelyett azt kellett hallanom, hogy még mindig tart! – De hát... – Tudom! – súgta a számra. – Csak voltam olyan barom, hogy nem gondoltam át. Az eleje szólt csak Lucának, ugye? A közepe Cenzónak és a vége nekem? – Azt hittem, hogy ez egyértelmű – suttogtam vissza. Annyira el akartam mondani, hogy az már fájt, de féltem, és emiatt hezitáltam. Mégis, ahogy a szemébe néztem, tudtam, hogy örökké bánnám, ha most nem mondanám el. Ő elmesélte az egészet, most én jövök. – Téged szeretlek, Nico! Minden alkalommal, amikor nem vetted észre, amikor megláttalak Carlával, amikor ellöktél magadtól, vagy mikor megcsókoltál és utána úgy tettél, mintha semmit nem jelentett volna, egy kicsikét belehaltam! Ugye most nem csak játszol velem? Szavak helyett csak megcsókolt, és az válasz volt a kérdésre. Az egész testemet tűz öntötte el Nico gyengéd csókjától, és ahogy lassan magához szorított, az is tudtam, hogy ez kettőnk között most nem játék, nem egy előre kigondolt terv apró részlete, hanem valóságos. Vagyis oké, Nico kigondolta ezt valahogy, de nem azért, hogy
hírnevet vagy beépített embereket szerezzen, egyszerűen engem akart. És én is őt, még többet és többet akartam belőle! Épp mikor a lehető legközelebb akartam húzódni hozzá, megállított. – Akkor ez most egy igen? – kérdezte. – Fel sem tetted a kérdést – emlékeztettem, majd újra megcsókoltam, mert őszintén, ezek után már nem volt szükség még több szóra. Boldog voltam abban a pillanatban, és azt akartam, hogy ez ne mostanában múljon el, ehhez pedig az kellett, hogy Nico velem legyen, a többi dologgal ráértünk később törődni. Például akkor, amikor a bátyáim ránk törték az ajtót. * „Cause there's gonna be a day When you standing in the hall of fame And the world's gonna know your name Cause you burn with the brightest flame And the world's gonna know your name And you'll be on the walls of the hall of fame” – The Script ft. Will.I.Am: Hall of Fame Luca A fenébe is, megcsináltuk! Öt hónapja, amikor Lori nővére diszkréten odasúgta nekem, hogy van valami, ami nagyon érdekelne engem, azt gondoltam, olyasmiről van szó, ami tőle nem kellett, de hamar kiderült, néha az igazán nagy dolgok onnan jönnek, ahonnét a franc sem várná őket. Körbenéztem a bandámon, és arra gondoltam, mennyire rohadtul imádom ezt. Kedvem lett volna lesmárolni Flort, nyálas ölelésbe vonni Cenzót és Sage-et, vagy akár bőgni, ahogy Rissa tette, de egyelőre csak a hitetlenkedő vigyorgásra futotta. Nyertünk, és ezzel kinyíltak a kapuk, ezt most már senki nem veheti el tőlünk, és be kellett látnom, igazából nem is próbálta senki. Hagytam Flornak, hogy énekeljen mintegy cserébe azért, hogy Rissa meg minket hagyott győzni, és ez az én szememben kiegyenlítette a számlát, főleg azután a dal után. Szóval ez a helyzet, Rissának a bátyánk kell, aki egy ilyen szerelmi vallomás után nincsen mellette. Ezt nem nagyon vágtam, de nem is akartam törődni vele, ideje volt, hogy kiélvezzem a megfeszített munkám eredményét. Különben is, az orrom előtt zajlott le, hogy valamit már jól megcsináltam. Lori futólépésben rohant Sage felé, aki felderült képpel nézett rá. – Na? – kérdezte a csajtól. – Szakítottam vele – felelte Lori. – És mit szólt? – Nem igazán örült, de nem tartott vissza – sóhajtotta Lori. – Most biztos utál. Sage-ről lerítt, hogy magasról tesz rá, mint gondol Karl, elkapta a csajt, és smárolni kezdtek az orrom előtt. Eltekintettem attól a ténytől, hogy egyiküknek sem jutott eszébe, hogy megköszönje nekem a lehetőséget, úgy csináltak, mintha maguktól találkoztak volna össze, és nekem közöm se lenne hozzá. De mondom, mindegy, Sage megérdemelte azt az idióta vigyort a képére. Mikor Mr. Szalay elhívott minket megbeszélni pár részletet, Sage és Lori úgy tettek, mintha minimum egy évre külön kéne válniuk, de azért sikerült elrángatni a hősszerelmest, hogy végre meghallgathassuk, hogyan tovább. Egész bíztató dolgok derültek ki, például, hogy rajtunk kívül csak két másik csapat van, abból az egyik három lányból, a másik két srácból és két lányból áll, Lori apja bíztatott minket, hogy majd nézzük meg a videóikat, aztán belekezdett a hosszabb szövegbe. Egy óra múlva a bandával zúgó fejjel indultunk haza. – Egyszerűen nem hiszem el! – ismételgette Flor. – Nem hiszem el! Az ő baja, én már kezdtem tényleg elhinni, és az járt az agyamban, mennyi mindent kell még megcsinálnom, hogy ez a banda tökéletes legyen. Egyik gondolat jött a másik után, míg végül tisztára megszédült a fejem. Eldöntöttem, hogy tényleg inkább egyszerűen élveznem kéne a sikerünket. A buli Norwoodéknál volt, ahogy beléptünk hozzájuk, mindenki egyszerre kezdett ordítani, Lori odarohant Sage-hez, hogy megint összeragadjanak – kezdtek túlzásba esni – a többi Norwood srác meg Pedro addig veregetett hátba, amíg sajogni nem kezdett a vállam meg a lapockám, anyám meg úgy ölelgetett és puszilgatott, mintha tíz évet fiatalodtam volna. Észrevettem én, de igazán nem akart érdekelni, hogy Rissa és Nico a szoba két végén vannak. Oldják meg a problémáikat, a francba is!
Ehelyett nézhettem, ahogy Rissa fájdalmas pillantásokat vet Carlára, akárhányszor csak a csaj hozzászólt a bátyámhoz. Szabályosan megkönnyebbültem, amikor kidobtak minket a házból, és átmentünk hozzánk folytatni a bulit, szerencsére Rissa nélkül. Ha nem jönnek össze, hát nem, ki a fene törődik velük? – Ezt nem vágom – jött oda végül Cenzo hozzám. – Mondtál valamit Rissának vagy Nicónak? – Én ugyan nem. – Mert még a számunk előtt láttam őket smárolni – lökte nekem, mintha én hallani akartam volna. Elég volt az, amikor ő volt az, aki rányomult. – Most meg Nico úgy viselkedik, mint egy seggfej, nem erről volt szó! – Miért, pontosan miről volt szó? – bukkant fel Flor a hátam mögött. – Ha az a baromarcú kell neki... – vonogatta a vállát Cenzo, és nézte Nicót, amint elindul fel az emeletre. Ki akartam hátrálni a beszélgetésből, de Flor megragadta a karomat, majd Cenzóét is. – Nem kérdezitek meg? – Miért kéne, hogy érdekeljen? – mordultam fel türelmetlenül. – Megnyerte nekünk a versenyt – mondott egy példát Flor. – És mert tudom, hogy van szíved, Bádogember! Az a kettő totál odavan egymásért, miért ne lehetne nekik is jó estéjük? – És mert tudni akarom, mi van – vágta rá Cenzo, és elindult Nico után. Mivel Flor belé volt kapaszkodva, vonszolta magával, a csaj meg húzott engem. Nicót nem a saját szobájában találtuk, hanem Cenzóéban. Naná, hogy Rissa ablakát leste, ahogy Cenzo szokta. Oké, meg, ahogy én is néha, belegondolva ez már a zaklatás határát súrolja. – Mi a frász, Nico? Lesmárolod, aztán meg seggfejkedsz vele? – vágta oda neki Cenzo. – Nem tűnt fel, hogy ez már Lucánál sem jött be? – Mi közöd van hozzá? – kérdezett vissza Nico, és elindult, gondolom a saját szobájába. – Várj már! – állította meg Flor. – Ugye nem a dalszöveg miatt akadtál ki? Gáz lenne, ha én volnék a hunyó ebben... – Ja, mert olyan borzalmas nagy égés, ha ennyi ember előtt vallanak szerelmet neked! – húzta a száját Cenzo. – Ha nem akarod, akkor mondd meg neki! Egész este azt nézte, mi bajod van! – Tényleg a szöveg miatt? – hitetlenkedett Flor. – Azt hittem, hogy neked fog tetszeni és ők akadnak ki – mutatott ránk. – De ha tényleg nem szereted, akkor mondd meg neki! Jézusom, ez a csaj aztán jól megszívta veletek, ezt nem hiszem el! Flor legyintett ránk, mintha az mondaná, legyen ez a mi problémánk a továbbiakban, aztán lelépett. Nico engem bámult, mintha én lennék a felelős az egészért. Francokat! – Mi van? Most nem nekem vallott szerelmet! Ez a helyzet kísértetiesen emlékeztetett arra a pár hónappal ezelőtti estére, mikor Rissa rám pályázott. Ha akkor nem mozdulok rá, mi lenne most velünk? Nem értettem, mi a fenét keresek itt a nyamvadt testvéreimmel, lent kellene lennem, hogy magamat ünnepeltessem. Vállat vontam, és elindultam kifelé. A folyosón Florba botlottam, aki Rissa mappáját cipelte magával. – Mi a jó büdös életért van ez még nálad?! – förmedtem rá. – Mit ordibálsz? Oda akarom adni a bátyádnak, hogy adja vissza Rissának! Meg ha elolvassa ezeket, akkor talán látja, hogy... – Add ide! – lökött félre Nico, és kivette Flor kezéből a mappát. – Ne olvasd el! – mondtam Nicónak. – Nem akarná. Ha valamiben, ebben biztos vagyok olyan titkolózós, mint Rissa, és ha valaki olyan próbálná beledugni az arcát a félkész cuccaimba, akinek számít is a véleménye, hát tutira nem hagynám neki. Nálam jó helyen lett volna a mappa, amíg vissza nem kerül Rissához, de Nico más véleményen volt, és elrántotta előlem, mikor nyúltam érte. – Most meg hová mész? – kérdezte Flor, mikor a bátyám elindult a mappával lefelé a lépcsőn. Nico nem válaszolt, de nem is kellett. Nyilván a szomszédba. Volt egy olyan érzésem, hogy nem fog túl jól elsülni ez a kis átruccanása, viszont igyekeztem elhessegetni magamtól a gondolatot. Komolyan, mit törődöm én ezzel életem egyik legjobb estéjén? Az a gáz, hogy Flort nem lehetett eltüntetni. Visszamentem a partimra, a csaj meg jött a nyomomban. – Szarul érzem magam, amiért bekavartam nekik – mondta nekem, és hiába mentem arrébb, követett. – Annyira nem sajnálom, mert nyertünk, és ez a lényeg, de azért nem ezt érdemelték. Bírom őket, tudod? – Nem mondod! – igyekeztem úgy beszélni, hogy értse meg, le kéne kopnia rólam, de csak folytatta. – Nem is tudom, mit gondoltál, mikor kikezdtél vele! Egyértelmű, hogy bukásra voltatok ítélve. De nem úgy ők, Rissa és Nico totál összeillenek. Le merném fogadni, hogy most odaát smárolnak. Flor pechére épp Norwood srácok mellett álltunk, akik úgy kapták fel a fejüket a húguk neve és a smárolás szó hallatán, mint valami szimatot fogott vadászkutyák. Nem meglepő módon jobb kedvem lett, miután elindultak kideríteni, igaz-e, amit hallottak.
Epilógus – Egy évvel később... „Őrült egy terv volt, ezen kár már sírni Elfogadtam azt is, amit nem akart adni Visszaadtam volna, de egy kis gondom akadt Mert a szerelmem, ha el is hagyta, visszament, és maradt.” – Saluce: Őrült terv Lori A templomban túl nagy volt a csend. Nehéz illatú virágok aromája töltötte meg a levegőt, amit beszívtunk, és ez elbódított egy kicsit. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ez túl gyors, túl hirtelen, egyáltalán nem kellene itt lennünk... Mellettem Sage egy fekete szmokingban, közömbös arccal nézett maga elé, mintha kicsit őt is elkábult volna a virágoktól, de ahogy jobban megnéztem, úgy tűnt, a papot bámulja. Követtem a pillantását a meglepően fiatal (és elég jóképű) atya felé, és az jutott az eszembe, hogy ez nagyon nem illendő. Ki a fene választ egy ilyen kinézetű papot egy ilyen alkalomra? Megszorítottam Sage kezét, mire egy kicsit közelebb lépett hozzám, hogy még jobban összeérjünk. Tőlem balra Rissa állt olyan arccal, mint aki mindjárt elsírja magát. Nico mellette finoman simogatta a hátát, úgy tűnt, beletörődött, hogy a barátnője sírni fog. Igazából az volt a baj, hogy én nem sírtam, még csak nem is akartam, ahhoz túl dühös voltam. Most Sage szorította meg az én kezem. Ránéztem, mire azt tátogta, jól vagyoke. Biccentettem egyet, habár ezt nekem kellett volna kérdeznem. Lerítt róla, hogy nincs valami jól, a válla meggörnyedt, az arca sápadt volt, a szeme alatt pedig karikák sötétlettek. Két hete már, hogy nem tudja rendesen kipihenni magát. Vigasztalt a gondolat, hogy ezután majd szépen hazamegyünk, és ágyba dugom. Haza. Az jutott az eszembe, ki gondolta volna egy évvel ezelőtt, hogy mostanra gyakorlatilag együtt fogunk élni? Elvileg Rissával laktam, de Sage is elég gyakran járt hozzánk ahhoz, hogy azt lehessen mondani a lakótársunk. Nicót meg inkább nem is említem. Nem emlékszem mostanában olyan estére, mikor ne aludt volna Rissával. Nem, mintha zavart volna, kedveltem Nicót, csak igazságtalan volt egy kicsit, hogy sokkal több időt tölthet Rissával, mint amennyit én töltök Sage-dzsel. De komolyan, ki gondolta volna, hogy én egyszer ennyire szoros viszonyban leszek velük? Oké, egy éve még azt sem nagyon tudtam elképzelni, hogy egyszer majd komoly, tartós kapcsolatom lesz egy igazi hírességgel, pedig Sage-et, illetve Sage Norwoodot, a Saluce dobosát simán bele lehetett tuszkolni a kategóriába. Igaz, nem volt Luca Mangini, a Saluce frontembere, de attól ki is akadtam volna. Az én pasimért csak ne rajongjanak lányok százezrei, elég az a párszáz is, akik ugyanúgy gondolkodnak, mint én. Mármint, hogy a dobos cukibb, mint az a pimasz vigyorú, szívtörő gitáros. Naná, hogy az! Kis híján elmosolyodtam, de aztán mégsem, nem illett az alkalomhoz. Hallottam, hogy Rissa felszipog. Rásandítva láttam, hogy könnyek futnak le az arcán. Ugye komolyan nem kéne nekem is sírnom? Képtelen lettem volna rá. A pap végre úgy ítélte, megtöri majd’ húsz másodperces csendet, tisztán hallhatóan nagy levegőt vett, és belekezdett. – Azért gyűltünk ma itt össze, hogy tanúi lehessünk, amint e két ifjú... Majdnem felhorkantottam, de akármennyire is elleneztem, nem rondíthattam bele a nővérem esküvőjébe. Egyszerűen csak nem tudtam elhinni, hogy tényleg hozzámegy ahhoz a pasashoz, akivel az utóbbi évben csak két hónapot töltött együtt. Még csak nem is ismertem igazán ezt a Darylt, erre most Mrs. Bengsstont (ami egy svéd név, utánanéztem, de nem találtam ilyen nevű bűnözőket, bár ki tudja, miért hagyta el Daryl nagyapja Svédországot) csinál a nővéremből. Anyu persze örült neki, sőt, mikor megemlítettem a kétségeimet, azt mondta, inkább örvendeznem kéne, hogy Alicia is révbe ért, mint én. Ez nagyjából igaz, egész jól néz ki a jövőm, de én nem mentem férjhez egy kvázi idegenhez. Még Sage-hez sem mennék hozzá, bár neki legalább van annyi esze, hogy ne is kérjen meg. Legalábbis még minimum öt-hat évig. Ha annyit kihúzunk együtt, örömmel hozzámegyek, még akkor is, ha addigra igazi sztár lesz belőle. De az biztos, hogy az én esküvőmet nem három hét alatt dobom majd össze, és nem kérek fel ilyen fiatal papot, akit Alicia tuti nem a szuper beszédképességei miatt választott. Az is száz százalék, hogy nem költök ennyi felesleges dologra, nővérem biztos talált volna olyan ruhát magának, ami nem kerül a mi egész éves lakbérünkbe, amit Rissával megosztva (és kis szülői segítséggel) fizettünk ki. És ha már ilyet választott, nem volt olyan, ami több anyagból készült? Nővérem hófehér ruhájának nem volt háta, viszont a derekától kiszélesedett, és terebélyes uszályban végződött, amit Daryl két hat év körüli unokahúga cipelt, akiket két cuki hasonló korú miniatűr öltönybe öltöztetett kisfiú kísért, szintén Daryl rokonai. Ha elölről néztük a ruhát, akkor nővérem melleit és combjait láttuk valami csipkefűző szerű selyemizébe préselve. Elölről az alsó rész olyan rövid volt,
hogy mikor Alicia fellépkedett az emelvényre, kilátszott a harisnyakötője. Reméltem, az a neves fényképész, akit apa szerződtetett, nem készített fotót róla. Oké, lehet egy kicsit azért is haragudtam Aliciára, mert nem kért fel koszorúslánynak vagy tanújának, de nagyobbrészt tényleg nem tartottam jó ötletnek ezt az esküvőt. És az is biztos, hogy az én esküvőmön neki sem lesz semmi különlegesebb szerepe! Különben az egész esküvő elég puccos volt, és olyan hirtelen, hogy Alicia egy csomó embert elfelejtett meghívni, viszont jelen voltak olyanok, akiknek nem sok keresnivalójuk van. Mert oké, én elhívtam magammal Sage-et kísérőnek, de Rissa miért kapott meghívót? Még csak nem is ismerik egymást annyira Aliciával, talán nővérem azt remélte, hogy Lucát hozza magával? Mindegy, végül is ennek csak örülhettem, mert a vacsorán majd ülhetek egy asztalhoz a barátaimmal, ugyanis a főasztalnál sem kaptam helyet, a szüleimen, Daryl szülein és Daryl nagydarab bátyján kívül– aki a vőlegény tanúja is volt – nem fért oda más. Mármint az ifjú páron túl. Sajnos annál a résznél, ahol a fiatal pap megkérdezte, van-e valaki, aki ellenzi a házasságot, senki nem rohant be, hogy közölje, a vőlegénynek már van felesége, mint a Jane Eyre-ben, így a nővéremből egyszerűen Mrs. Bengsston lett. Csókolóztak, aminek az emberek megörültek, és végre nem volt annyira nagy a csend. – Túlélted – nézett rám Sage elégedetten. – Megmondtam, hogy menni fog. – Nem sok híja volt, hogy odarohanjak tiltakozni – vallottam be neki. – Ne menjünk oda boldog életet meg ilyesmit kívánni nekik? – vigyorgott rám. Ja, boldog élet, az végül is elkél, bár úgy tűnt, van is. Alicia nagyon szerelmesen és boldogan puszilgatott mindenkit, míg Daryl mosolyogva fogott kezet egy csomó pasassal, aki szintén tengerészgyalogosnak tűntek. Újdonsült sógorom büszkén feszített a díszegyenruhájában és birtokló pillantásokat vetett a feleségére. Miután Alicia megpuszilt, hozzá is odaléptem. Egy baráti kézfogást terveztem vele, de ő szabályosan rám ugrott, és szorosan megölelt. – Lori, mindig is akartam egy húgocskát! – örvendezett. – Aztán szóljál csak nekem, ha ez a te barátod rosszul bánik veled.! – Öhm... oké, kösz – mormoltam Sage-re sandítva, aki hallotta és kissé megszeppent arcot vágott, mintha elképzelné, hogy beárulom valamiért, és Daryl beveri a képét. Vajon nem tudja, hogy a képe többet jelent nekem, mint hogy ilyesmivel veszélyeztessem? Ráadásul már két hete nem is találkoztunk, nem volt semmi, amivel felhúzhatott volna, ahhoz túlságosan hiányzott. – És gratulálok! – motyogtam még Darylnek, és elléptem, hogy helyet adjak másoknak. Kicsit bántam, hogy nem mondtam meg neki, hogy ezentúl ő a felelős Aliciáért, de úgy tűnt, tudja. – Szerencse, hogy annyira nem bánok rosszul veled – húzott magával Sage egy csendesebb sarokba. – Nem is tudom, két hétig nem láttalak, az elég rossz volt – tettettem a durcást. – De minden nap hívtalak – vágta rá. – És ma este bőven bepótolom a hiányzásomat. – Mit tervezel? – kérdeztem. – Uh... lássuk csak, előbb eszünk valamit – kezdte átkarolva a derekam. Naná, hogy a kaja az első! – Aztán táncolunk, amennyit csak akarsz, és ha minden jól megy, a legvégén hazamegyünk, és ágyba bújunk. Onnan indul a terv második szakasza – nyomott egy csókot a számra. Jól hangzott, így rábiccentettem. Olivia sírása riasztott az elálmodozásból. Megkerestem a szememmel Meredith-et, és láttam, hogy megpróbálja lenyugtatni a nyűgös húgomat, de persze apa, aki két méterre sem állt tőle, rá sem bagózik. Odasiettem, és átvettem Olive-ot. – Majd én elintézem – mondtam Meredith-nek, aki hálásan bólintott, majd elindult, hogy ő is gratuláljon Aliciának. – Na, mi a baj, Olive? Nem vagyok az a babáknak gügyögő fajta, abban anya és Alicia a menő, én szeretem értelmes embernek kezelni, mert az is. Ugyan még nem beszél, de szuperokos, nyilvánvaló, hogy valami professzor lesz belőle, ha felnő. Ráadásul gyönyörű is a pelyhes, szőke hajával meg a nagy, kék szemeivel, bár a rózsaszín minibáliruhácskát, ami rajta volt, legszívesebben elégettem volna. Úgy festett benne, mint azoknak a borzalmas babaszépségversenyeknek a szereplői, akiket már két évesen elkezdenek barnítani és sminkelni. Eldöntöttem, hogy majd én megtanítom neki, hogy bár a szépség okés, csak akkor tudja kihasználni, ha elég okos. Félpercnyi társalgás után Olive megvigasztalódott, kiszúrta a csatokat a hajamban, és elhatározta, hogy mindenképp szerez egyet. Pechemre elég alaposan voltak a hajamhoz rögzítve, Sage-nek kellett megmentenie. Okosan elterelte Olive figyelmét egy plüss kulcstartóval. Ahogy elnéztem őket, eláradt bennem az a rengeteg érzés, ami miatt mostanában olyan jó volt az életem, hogy a legnagyobb problémám a nővérem túl korai esküvője, és hogy tizennégy napot kellett kihúznom Sage nélkül (igaz, tényleg minden nap telefonált). Hirtelen nem is tudtam eldönteni, hogy az imádnivaló, zseni babahúgomat vagy az én híres hősömet szeretem-e jobban. * „Előtted csak annyit akartam, mint mindenki más A lelkem szürke volt, a szívverésem lassú dobogás Forró ritmust neki a te édes lényed adott
Mert csak te szeretsz úgy, ahogy vagyok Imádj hát, csókolj, egész éjjel táncolj velem Nélküled csak unalmasan ver a szívem.” – Saluce: Szívverés Sage Ülve száz, hogy elaludtam volna, így inkább Lorival lassúztam. Túl voltunk a kajáláson – dugig zabáltam magam –, már csak pár szám erejéig kellett kitartanom, hogy hazamehessünk végre. Két hete nem aludtam ki magam, ami már nagyon kezdett az agyamra menni, de ez van, az első lemezünkért sokat kellett hajtani, és még mindig nem voltam annyira ki, mint Luca, aki sanszos, hogy egy hete egyáltalán nem aludt. Megelőzve, hogy állva elaludjak, inkább be se csuktam a szemem, csak Lori bozontos haját nézegettem, ami finoman szólva sem nézett ki valami jól. Miután a húga megtépkedte, kábé mintha egy félőrülttel táncoltam volna, ezt a képzetet csak megerősítette, amikor hirtelen felemelte a fejét a vállamról. – Gondoltál már rá, hogy megkéred a kezem? – kérdezte. Ja, ennyi erővel a nyakkendőmnél fogva is elkezdhetett volna fojtogatni. – Uh... nem nagyon. – Nagyon nem, még csak tizennyolc múltam! – Miért... össze akarsz házasodni velem? – Ja, dehogyis – ütögette meg a vállam, mintha valami jó viccet mondtam volna, és nevetett hozzá. – Örülök, hogy nem vagy olyan idióta, hogy esküvőkről fantáziálj, nyugi! Visszahajtotta a fejét a vállamra, hogy táncoljunk csak tovább nyugodtan, de megtorpantam. – Szóval, ha most kivenném a gyűrűt a zsebemből, és megkérnélek vele, nemet mondanál? – Persze, te buta – puszilta meg az arcom. – Miért, azt hiszed, hogy hozzád mennék? – Igen – mondtam ki őszintén. – Eddig abban voltam, hogy hozzám jönnél, ha megkérnélek. Miért ne jönnél? Lori megint nevetett. – Hú, igen! El is képzelem, milyen lenne mesélni magamról. – Elváltoztatta a hangját, úgy folytatta. – Ő itt a férjem, Sage. Ne tévesszen meg a fiatalos külseje, már elmúlott tizennyolc. Á, nem, egy kis albérletben lakunk a húgával. Hogy miből élünk? Ja, mindketten tanulunk még, de megvagyunk, a köztünk lévő szerelem elég táplálék mindkettőnk lelkének. – Miért, nem az? – kötöttem bele a gúnyos szavaiba. – Különben, ha elvennélek, el is tartanálak! – Miből? – vigyorgott Lori. – Ha sikeres lesz a lemez, akkor lesz egy rakás pénzem! De ha nem, akkor elmennék dolgozni, nem kellene a szerelmünkön fenntartanod magad! – Te most komolyan dühös vagy? – komorodott el. – Nem értelek, mégis el akartál venni, vagy mi? Ugye nem rejtegetsz gyűrűt a zsebedben? – nézett le a zakómra. Most már elkönyvelhettem, hogy valóban egy őrült csajjal járok, becsúsztatta a kezeit a zsebeimbe, és ellenőrizte, nem rejtegetek-e eljegyzési gyűrűt magamnál. Fülig érő szájjal hagytam neki, és még az sem érdekelt, hogy a körülöttünk állók fura pillantásokat vetnek ránk. Lori már teljesen kivörösödött, mire végzett az összes zsebbel. – A hátsót nem nézed meg? – kérdeztem kajánul, aminek be is ugrott, már nyúlt volna, hogy kikutassa, amikor leesett neki. – Nincs is hátsó zsebed! – Magamhoz húztam, és megcsókoltam, közben meg próbáltam kicsit lesimítani a haját, hátha úgy marad. Ha lehet, még őrültebben nézett ki, de elhatároztam, hogy azért sem szólok neki, csak kényelmetlenül érezné magát, nekem meg megfelel így is. Rég megszoktam, hogy mások nem látják annyira jó nőnek, mint én, az ő bajuk. – Jó, nincs nálad gyűrű, de akkor mi volt ez az elvennélek szöveg? – Az, hogy elvennélek, mondjuk, ha.... uh, teherbe esnél? – mondtam egy példát. – A teherbe esnék? Jézusom, ennél azért okosabb vagyok! De ha terhes is lennék, már miért kellene elvenned? Ez már a huszonegyedik század, létezik gyerektartás meg láthatási idő... – Szóval most már kinézed belőlem, hogy magadra hagylak a gyerekkel és csak hétvégén jövök meglátogatni? Kösz szépen! – Sage, mi a fene bajod van? – Ez egy jó kérdés. Fáradt voltam, de belegondolva zavart is ez a házasság dolog. – Miért nem akarsz a feleségem lenni? Nem akartalak megkérni, de most már kíváncsi vagyok, miért nem – magyaráztam. – Annyira gáz férj lennék? Olyan ciki lenne bemutatni a barátaidnak, akikkel azon az előbbi hangon szoktál beszélgetni? Mi bajod van velem? Lori elképedten bámult rám, aztán elmosolyodott. – Olyan édes vagy! – Kezdett idegesíteni ez az édesezés, mindenki ezzel jött, még az újságírók is rám aggatták az édes, szégyenlős srác szerepét, mintha az, hogy nem szeretek dumálni azt jelentené, hogy szégyenlős vagyok! Az édes meg kábé a balek szinonimája. – Ezért nem jössz hozzám még elméletben sem? Mert túl édes vagyok? Meg őszintén, nem valami nagy szám Lorihoz képest, aki igazán rágyúrt a karrierjére, és olyan zsúfolt az órarendje, mintha a létező összes kurzust felvette volna, míg az enyém annyira szellős, hogy két előadás között
lefekhetek aludni is. Ráadásul még azt sem tudom, mit akarok, csak járok arra, ami tetszik, míg Lori már a diplomaosztójáról álmodozik. Pár év múlva mindenféle betűkombinációk lesznek a neve előtt, én meg talán egy egykor sikeres banda lecsúszott dobosaként szégyent hozok rá. Majd rejtegetnie kell az intelligens barátai elől, amíg nem talál magának valami PhD-s majmot, aki sokkal jobban illik hozzá... – Jól van, nyertél! – karolta át a nyakam Lori. – Ha beveted a szenvedős arcot, nem tudok neked nemet mondani. Ha megkérsz, hozzád megyek. – Tényleg? – vidultam fel feledve a PhD-s ürgét. – Persze. – Finoman megpuszilta a szám. – De nem fogsz megkérni még jópár évig, ugye? – Nem terveztem – gondoltam át. – Akkor jó. – Ezt megbeszéltük. Amikor véget ért a szám, Lori elhúzódott, és körülnézett. – Lassan menni kéne, nem? Keressük meg Rissáékat? – Oké, úgyis fáradt vagyok – biccentettem, úgyhogy nekiálltunk átfésülni a tömeget. Rissára és Nicóra odakint a romantikus fényekkel kivilágított erkélyen találtunk rá, épp lassúztak, úgyhogy Lori elolvadt arccal kényszerített rá, várjuk meg a szám végét vagy azt, hogy észrevegyenek minket. Az volt a gáz Nicóban, hogy nem lehetett nyugodt szívvel utálni, meg biztosítani róla, hogy ha megbántja Rissát, akkor majd jól szétverem a fejét. Most, hogy csak ketten voltunk Rissával, nekem kellett volna fenyegetőznöm, meg kidülleszteni a mellkasom, hogy ez, meg az lesz, ha csak a haja szála is meggörbül, de Nicóról lerítt, előbb fojtaná magát egy pohár vízbe, minthogy megkockáztassa, hogy Rissa kidobja. Az volt a szerencsém, hogy Nico és én nem voltunk olyan nagy haverok korábban, mint a másik két Manginival, simán megtarthattam az okéhogy-a-húgommal-vagy-de-bármikor-szétrúgom-a-segged-ha-úgy-látom-jónak távolságot. Ez meg király volt, főleg, mert nem kellett törnöm magam, nem másztak egymás szájába előttem, arra meg, hogy mit csinálnak Rissa szobájában még csak gondolni sem szoktam. Még az összebújós tánc is elment, főleg, hogy hajlandóságot mutattak hazaindulni. – Nekem azért tetszett – szólalt meg Rissa óvatosan, miközben kifelé indultunk. – Nézd, milyen boldognak tűnnek! Lori sötéten odasandította a nővérére meg a férjére, akik összeborulva forgolódtak, és úgy tűnt, nagyban tesznek mindenki másra. – Ja, most igen – ismerte el nem túl boldogan. Uh, pedig azt hittem, túl vagyunk a rosszkedvén – Csak remélni merem, hogy így is marad. – Nem kellene elköszönnünk? – vetettem fel. – Nem! – vágta rá Lori. – Holnap úgyis találkozunk még azzal, aki fontos. Apával ebédelünk, emlékszel? Akkor akarja odaadni Aliciának a repülőjegyeket a meglepetésnászútra... – Hová is mennek? – kérdezte Nico. – Rio de Janeiróba. – Az szép. – Szemmel láthatóan Lori nem gondolta annak, de volt annyi eszünk, hogy ne firtassuk. Túl későre járt, ahhoz, hogy végighallgassuk a fejtegetését, hogyan mehetett hozzá Alicia egy idegenhez. Mivel éjszaka lévén nem volt túl nagy forgalom, háromnegyed óra alatt haza is értünk a lakásunkba, ami csak egy kétszer félszobás lyuk volt konyhával és akkora fürdőszobával, hogy ha klotyón nem figyelsz oda, könnyedén a zuhanyfülkében találod magad (hosszú és béna történet). Mégis a két lány egész barátságossá tette a mindig teli hűtővel és a jó szagú füstölőkkel, amikkel egyszer felgyújtják az egész kócerájt. – Stipstop a zuhanyzó! – kiáltott fel Rissa, ahogy beléptünk, majd máris berohant és magára zárta az ajtót. Fél szemmel figyeltem Nicót, aki Rissa szobájába lépett, kihozott egy nagy törölközőt, majd a fürdőbe indult Rissa után. Ő persze beengedte. Uh, ez is egy olyan dolog volt, amibe nem akartam belegondolni. – Gyere, segíts lehúzni ennek a hülye ruhának a cipzárját! – hívott Lori, úgyhogy muszáj volt sietnem. Épp a kistükre elé lépett, mikor odaértem mögé, így elkaphattam a szörnyülködő felszisszenését. – Úristen, hogy néz ki a hajam? Mintha... a fenébe, Olive! Azt ne mondd, hogy ilyen volt egész éjjel! – fordult felém reménykedve. – Nem olyan gáz – fordítottam vissza, és lassan lehúztam a cipzárt egészen Lori derekáig, majd végighúztam a számat is hátán, aztán hagytam csak leesni a ruhát a földre. Jó trükk volt. – Miért nem szóltál? Mégis hogy fogok kinézni az esküvői képeken? Hátrafelé lépett ki a cuccból, én meg nem haboztam hozzásimulni. Fél karral átöleltem, a másik kezemmel meg félresimítottam azt az őrülten kinéző haját a nyakáról, és ott is megcsókoltam. – Nekem tetszett – mormoltam a vállára, mielőtt a bőréhez ért a szám. Megborzongott, és elfojtott egy nyögést, ami elég volt ahhoz, hogy végképp beinduljak rá. Egy gyors mozdulattal kikapcsoltam a melltartóját is. – Nagyon hiányoztál! Mielőtt bármi mással próbálkozhattam volna, előrébb lépett, és úgy fordult meg, hogy a tenyerével eltakarja a melleit. Nem tudtam, azért csinálja-e, mert le akar állítani, de ha igen, nem jött be, őrülten szexi póz volt. – Nem azt mondtad, hogy fáradt vagy? – kérdezte enyhe éllel a hangjában, mire leesett a dolog. – Azért lettél morcos, mert azt hitted, hogy nem lesz ma szex? – Nemcsak azt bírtam, hogy még ennyi idő után is képes takargatni magát előttem, hanem, hogy el is vörösödik, mintha nem ismernénk egymást tetőtől talpig. – Jó, hogy ilyen szépen megfogalmaztad, de nem, nem azért vagyok morcos! Sőt, nem is vagyok morcos!
– Tényleg nem? – vigyorodtam el, és néztem, ahogy nagyon méltóságteljesnek akar látszani az egy szál bugyijában. – Képzeld, hogy nem! De meglehet, hogy egy kicsit csalódott lettem, és ezt vetted észre rajtam. Elfojtottam a röhögést, és odaléptem, hogy jó alaposan megcsókoljam, mielőtt leveszem a lábáról. – Megmondtam, hogy a terv második szakasza még csak most jön, nem? A számba mosolygott, mire felkaptam, és az ágyra hajítottam, amitől kis nevetős nyikkanás tört ki belőle, ami megint elég nagy poén lett volna, ha nem abban az egy bugyiban terül el a takarón, és nem néz rám úgy, ahogyan csak ő tud, és aminek láttán naná, hogy nem a nevetés az, ami eszembe jut. * „Egyszer majd érted jövök Egy olyan helyre viszlek el Ahol csak magunk vagyunk És nem lesz fontos, mit csesztem el Egyszer enyém lesz a szíved És nem is lesz majd kétség Hogy szeretsz újra, meg hogy Téged elengedni volt a legnagyobb vétség” – Saluce: Egyszer... Luca A taxiajtó csapódása visszhangzott a környéken. Hajnali négy körül járhatott, bár nem néztem az órára, ahhoz túl felspannolt voltam, és igazából nem is érdekelt, mennyi az idő. A lényeg, hogy elég korán volt, még erős zajnak számított, ha bevágom az ajtót. Felnéztem a tömbházra, és elfintorodtam. Nem igazán erre számítottam, de azért elindultam a kapu irányába. Még csak zárva sem volt, így könnyedén felsétálhattam a másodikra, hogy bedörömböljek a 24-es ajtón. Mivel nem hallottam semmit odabentről, már épp készültem egy második kopogássorozatra, amikor mégis megütötte a fülem a csoszogó léptek zaja, és pár másodperc múlva kitárult az ajtó. – Luca? – pislogott rám Rissa álmosan. A szőke haja kuszán lógott az arcába, és csak valami világos hálóinget viselt, amin átsejlett a bugyijának sötét körvonala. Meglehetősen szexi volt látványnak így kora reggel. – Gyere be! Félreállt, úgyhogy kettőt léptem előre, aztán vége is volt a lakásnak. Hihetetlen, hogy ebben a lukban ketten is laknak! Az egyik oldalon konyha gyanánt egy mikró, főzőlap meg egy apró mosogató volt, míg egy másik felet egy minikanapé foglalta el, ami előtt asztal állt, az mellett két párna a földön, úgy tippeltem, azok is ülésre szolgálnak. Kész katasztrófa volt a hely. – Nem olyan nagy, de kényelmes – suttogta Rissa követve a tekintetem. A füle mögé tűrt egy tincset, ami rögtön vissza is ugrott az arca elé. – Jól megnőtt a hajad – mondtam, mint valami idióta. Nem épp erre gondoltam, de mégsem kezdhettem flörtölésbe a bátyám barátnőjével. Már ha még az. Elég rég találkoztunk, az is lehet, hogy azóta szakítottak. Rávigyorogtam. – Találd ki, mit hoztam neked? – Kávét? – tippelt, és a szája elé kapta a kezét, hogy abba ásítson. A mozdulattól a hálóing felcsúszott egészen a combja felső részéig, de úgy tűnt, nincs tudatában annak, hogy épp miatta gyűlt össze a nyál a számban. Elég elcseszett helyzet volt. – Bocs, csak tegnap volt Lori nővérének esküvője, tudod? Pár órája értünk haza, és alig aludtam valamit. Főzök kávét, és ígérem, normálisan felébredek. Kérsz? – hadarta hirtelen. – Kösz – biccentettem, mert egy kávé nekem is jól jött. Leültem, amíg ő nekiállt kávét főzni, és vártam az alkalmas pillanatot, hogy közöljem vele, miért jöttem. – Szóval hogy vagy? – Megvagyok, még csak most kezdek beleszokni az itteni életbe, de gondolom, ez a te dolgaidhoz képest unalmas – villantott rám egy mosolyt. Igaz, ami igaz, mióta hatodikként kiestünk a versenyből, élni is alig van időm, eljártunk mindenféle tévés műsorokba, a nyarat végigkoncerteztük, elkezdtünk dolgozni az első nagylemezünkön... enyhén izgalmasabb, mint Rissa átlagélete, de ezt ganéság lett volna a képébe vágni. – És Nicóval is megvagytok még? – kérdeztem köznapi hangon. Rissa két bögrével babrált. – Persze, ő is jól van – mondta hasonló hangszínen, ami miatt azon kezdtem gondolkodni, miért nem a kérdésemre adott konkrét választ. Lehet, hogy már tényleg nincsenek együtt? Nem sajnáltam volna a dolgot, sőt! Amikor legutóbb együtt láttam őket, olyan boldognak tűntek, hogy attól már hányingert kapott az ember. Végül megkaptam a kávémat, és Rissa is belebújt egy köntösbe, így előjöhettem azzal, amit akartam. – Ezt hoztam neked – nyúltam a zsebembe, és elővettem A Lemezt. Rissa szeme elkerekedett, hangos koppanással ejtette vissza bögréjét az asztalra, amiből ki is loccsant a kávé, de nem érdekelte, kikapta a kezemből a CD-t.
– Ez az, amire gondolok? – kérdezte rekedten. Végre azt a csillogást láttam a tekintetén, amit azóta akartam, hogy beléptem ide. – Még kell finomítani rajta, de ez már a végleges verzió – bólintottam, mire felugrott, és egy, a bejárati ajtóra felakasztott táskából kirántotta a laptopját, menet közben bekapcsolta, és a szupermini fürdőszobába lépve letette a klotyó ülőkéjére. – Mi a fenét művelsz? – vigyorogtam, nézve, ahogy beteszi a CD-t. – Meghallgatom, de nem akarok mindenkit felébreszteni. Na, gyere be, vagy maradj kinn! – intett, mire felkaptam a bögrém, és bementem mellé a fürdőbe. Átlépve a guggoló Rissán, elértem a falat. A fejem súrolt egy halom száradó bugyit és melltartót, amik három kifüggesztett zsinóron sorjáztak. – Végül is mi lett a címe? – kérdezte Rissa idegesen kattintgatva ide-oda, hogy a gépe reagáljon, és indítsa az első számot. – Szerelemfoszlány – mondtam pont, mikor beindult a zeném. Rissa elégedetten leült törökülésbe, és behunyta a szemét. Leguggoltam mellé, és néztem, ahogy átszellemülten hallgatja a hangomat. A fejét finoman mozgatta a ritmusra, a száját lazán tartotta, mintha csak arra várna, hogy velem együtt énekelhessen. Néha nagyon akartam ezt, Rissát magam mellett, amint segít dalszöveget írni, velem együtt dúdol vagy épp csak ott van a közelben. Persze azok az idők már elmúltak. Az a tincs, ami annyira zavart, még mindig belelógott az arcába, de ő most észre sem vette, így én nyúltam oda, hogy eltűrjem. Megrezzent, és kinyitotta a szemét, de csak egy pillanatig tűnt zavartnak, azután rögtön rám mosolygott. – Ez fantasztikus, Luca! Vigyorogva leültem mellé, és tovább néztem, ahogy beleéli magát. Rájöttem, hogy ezért az élményért érte meg a sok álmatlan éjszaka meg dühöngés, amikor valami nem úgy jött össze, ahogy én akartam. Rissa arcáról tisztán le lehetett olvasni az őszinte elragadtatást, bár ez annyira nem is csodálkozni való. Mi másért ücsörögtem volna egy apró fürdőszoba padlóján a hajnali órákban? Rissával valahogy olyan volt, mint régen, még azelőtt, hogy megnyertük az iskolai versenyt, bármennyire is megváltozott minden, ez közöttünk nem. Ő az, aki mindig is szerette, és megértette a zenémet, ezért kellett, hogy ő legyen az első, aki meghallgatja a lemezt, még az sem érdekelt, hogy ezzel elvileg megszegtem a szerződést, amiért pedig egész életemben gürcöltem. Simán megérte. – Hallgassuk meg még egyszer! – lelkesedett, ahogy lement mind a tizenkét szám. – El akarom dönteni, melyik a kedvencem. A hatosban Cenzó is énekelt, ugye? – Csak a háttérben – legyintettem, remélve, hogy sem róla, sem Florról nem kell beszélnünk. – Tényleg, Savanna még mindig azzal a rapperrel jár? – Na, tessék, mintha nem csak azért nyomulna vele, hogy felénk lopja tőle az érdeklődést. – Ja, még mindig. – És Ethan? – Ő meg vagy harminc csajjal – vontam vállat. – Cenzo és én épp senkivel, ha erre is kíváncsi vagy. Ezt azért löktem oda, hogy lássam kíváncsi-e. Hezitált, mielőtt válaszolt volna. – Ez érthető, keményen dolgoztok, nincs időtök ismerkedni. – Valahogy úgy – mondtam, és nem vettem le a szemem az arcáról. Zavartnak tűnt, mint mindig azóta, hogy megtudtuk, összejött Nicóval. Pedig még balhé sem volt, Cenzo úgy tett, mintha rendben lenne, nekem meg nagyjából rendben is volt. Mármint egyelőre. Ki gondolta volna, hogy így összenőnek? De legalább alsógatya nem lóg egyik szárítókötélen sem. – Mit csinálsz ma? Mert én ráérek egész délelőtt, elmehetnénk reggelizni, utána meg lóghatnánk együtt egy kicsit. – Ez kijött, mielőtt végiggondoltam volna. Rissa az ajkába harapott. – Igazából más dolgom van, de talán... – A bátyámmal randizol vagy mi? – vágtam közbe. – Zárthelyit írok holnap, arra kellene tanulnom – mondta nekem nyugodtan. – De ha érdekel, Nico... – Nem érdekel! – Összeszorította a száját, én meg rájöttem, hogy úgy viselkedem, mint egy komplett seggfej. – Riss, én... Akármit is akartam mondani, félbeszakított a nyíló ajtó és a bátyám látványa, aki a ruházatából ítélve itt töltötte az éjszakát. Hirtelen Rissa összekuszált haja már nem is tűnt annyira szexinek, az ottlétem a fürdőszoba padlóján totál égéssé vált, de legjobban Rissa aggódó hangja vette el a kedvem. – Ugye nem voltunk túl hangosak? A zenére ébredtél fel? – Azzal becsukta a laptopot elhallgattatva a zenémet. * „Hozzá menekülök, őt mindentől védem Nem tudja, hogy néha csak ő tart engem épen
Hogy rá gondolok, ha gyötör a lázálom Ölelő karja nekem zavartalan oltalom Értelmet a létemnek csak ő ad, más senki Ha átölelem, nevet, még csak nem is érti...” – Saluce: És nem is érti... Rissa Luca betoppanása nagy meglepetés volt, még örültem is neki, amíg Nico fel nem ébredt, és világossá nem vált, hogy ugyanolyan kellemetlen lesz a hangulat, mint egy éve mindig, ha mindhárman, esetleg Cenzóval együtt négyen egy helyen tartózkodunk. Nyilvánvaló, hogy én vagyok a katalizátor, és emiatt utáltam magam. Ha egy éve tartom magam az elhatározásomhoz, és egy Manginit sem engedek túl mélyre az életembe... De Nico nem volt csak egy Mangini, mármint persze, hogy az volt, de ő mindig is sokkal, sokkal többet jelentett nekem. Talán akkor még képes lettem volna távol maradni tőle, viszont most már nem. Nico mellettem volt anya betegségének nehéz szakaszainál, amíg az NHL tünetmentessé nem vált, amikor ingerült, letargikus vagy kétségbeesett voltam nem vette magára a hangulataimat, még akkor sem hagyott ott, ha elküldtem a francba. Az ő csókjába és ölelésébe akármilyen nyálasan hangzik is ez, mindig tudtam menekülni. Igazán szerettük egymást, és mostanra úgy voltam vele, hogy ezt nem cserélném el semmire, még a Mangini srácok közötti tökéletes békére sem. De ez persze nem jelenti azt, hogy nem is próbálkoztam összehozni. – Van itt a közelben egy jó kis hely, ahol isteni a palacsinta – mondtam Lucának, miután kijöttünk a fürdőszobából. Kerültem Nico tekintetét, mert látszott rajta, hogy nem tetszik neki, hogy Lucával voltam, de nem is védekeztem semmivel, ugyanis egyszerűen zenét hallgattunk. Azt csak szabad, nem? Viszont, ha leállok ezen vitatkozni vele, akkor még kényelmetlenebb lett volna a helyzet, mint eleve. – Nem vagyok éhes – felelte Luca, mintha nem is ő lett volna, aki a közös reggelit javasolta. – És ha csinálnék rántottát? – kérdeztem, majd mivel láttam, hogy nemet mondana, gyorsan hozzátettem. – Nem mehetsz el anélkül, hogy ne ennél velünk valamit! – És legalább egy kicsit megerőltetnéd magad, és szóba állnál a bátyáddal! Kelletlenül bólintott, mire elmosolyodtam. – Akkor dumáljatok egy kicsit, addig is felöltözöm! Azzal otthagytam őket, és bevetettem magam a szobámba. Nico előző esti cuccainak és az összegyűrt ágyneműnek a látványa boldogsággal töltött el. Imádtam az ilyen éjszakákat, és az utána következő reggeleket. Elnyúltam az ágyamon, és azon tűnődtem, miért is ilyen imádnivaló Nico. Annyira belezsongtam, hogy a bátyáim már egyetlen rossz szót sem mernek szólni rá. Bár az is érdekes volt, ahogy a kapcsolatunkat fogadták. Amikor hazaértek az ünneplésből, és ott találták Nicót a húguk száján, csak bámultak. – Ez meg mi? – kérdezte Storm. Épp elég eufórikus hangulatba kerültem ahhoz, hogy ne aggódjak Nico testi épsége miatt, így csak kiböktem az igazat. – Szeretem őt! Összejöttünk! Nico rám bámult (később elmondta, hogy azért, mert diadalt hallott ki a hangomból, és ez meglepte), majd bólintott. – Úgy van, ahogy mondja. – Király! – döntötte el Tony, és elment a dolgára. Storm utána bámult, majd biccentett. – Oké, de csak ésszel! Még Bradley és Dylan is bedugta a fejét, hogy megbámuljanak, aztán kettesben hagytak Nicóval. Jóval sötétedés után, egy sráccal a hálószobámban! Ez hihetetlennek tűnt, ahogy azóta is az. Sosem gondoltam volna, hogy a megfelelő sráccal járni ilyen is lehet. Belevigyorogtam a párnába, amin érződött Nico arcszeszének illata. – Még fel sem öltöztél? – Felkaptam a fejem, és az épp belépő pasimra villantottam egy mosolyt. – Most lebuktam, mi? – Rajta nyoma sem volt a jókedvnek. – Miért bujkálsz itt? – kérdezte komolyan. – Mert gondoltam, hátha kibékültök nélkülem – magyaráztam halkan, miközben felültem. – Utálom, hogy ilyen ellenségesek vagytok egymással miattam. – Talán mondhattad volna neki, hogy amíg ti a fürdőszobában buliztok, én itt alszom a szobában! – vágta rá mogorván. Hitetlenkedve pislogtam. – Csak zenét hallgattunk, és nem akartalak felébreszteni titeket! Féltékeny vagy, vagy mi? – suttogtam. – Igen! – Elnevettem magam. – Oké, de ettől még nem kell bunkónak lenni vele.
Láttam rajta, hogy olyat mondtam, amit nem kellett volna, sőt, talán a nevetéssel is túl messzire mentem. Mi a fene van vele? – Ha akarod, akkor akár el is mehetek, hogy kettesben maradhassatok – ajánlotta olyan köznapi hangon, ami szabályosan fájt. – Most meg mi bajod? – értetlenkedtem. – Semmi! Csak megadom neked a lehetőséget, hogy őt válaszd. – Eltátottam a szám. – Ne aggódj, még biztos nem késő! – Azzal kiment a szobából. Ennyit a jó reggelről. Nem tudtam elhinni, hogy képes azt gondolni, érzéseim vannak Luca iránt. Hiszen az utóbbi időben teljesen eltávolodtunk egymástól, már semmi nem ugyanaz, mint volt, és soha nem is lesz! Nico ebbe hogy a fenébe tud valami romantikusat képzelni? Úgy döntöttem, hanyagolom a tervemet, gyorsan felöltöztem, és kimentem megnézni, hogy megfojtották-e egymást. Nem, bár a hangulat nem volt topon, Luca csak ücsörgött, míg Nico gombát és hagymát aprított. Láttam, hogy egy tálba már minimum egy tucat tojást felvert. Többek közt ezt is imádtam benne, más pasik, mint a tesóm is, csak nézik, ahogy a nők ügyködnek a konyhában, míg Nico simán megerőlteti magát, és meglep ilyesmivel. Nem egyszer kaptam már ágyba is a reggelit tőle. – Azt hittem, báli ruhában bukkansz majd elő – villantott rám egy félmosolyt Luca, jelezve, hogy neki is feltűnt a késlekedésem. Vállat vontam. – Azért akkora híresség még nem vagy! – A mellkasára szorította a kezét, mintha halálos sebet kapott volna. – Sokan nem ezt mondanák – jegyezte meg kaján hangon. Hah, mintha nem tudnánk, mennyi csaj rajong érte, Sage mesélt történeteket. Nem akartam most ebbe belemenni. – Megtarthatom a CD-t? – kérdeztem inkább. – Mikor jön ki hivatalosan? Elbeszélgettünk, miközben Nico csinálta a reggelit. Egyszer sem szólalt meg, és mivel ő így, hát én sem vettem tudomást róla. Megreggeliztünk, közben egy csomó mindent megtudtam arról, milyen is most Luca élete, és nagyon örültem neki, mert ahogy mesélt róla, sütött a képéről az elégedettség. Megkapta, amit mindig is akart, és bár igyekezett nem mutatni, nem értette, mi hogyan vagyunk képesek egyetemre járni és kicsi lakásban lakni, ahol négy ember nem is tud egy asztalhoz ülni. Csak mosolyogtam, de nem álltam le magyarázni, hogy nekem most ez a normális. Kicsivel később Lori is felébredt, és valahogy kiderült, hogy egy albumba gyűjtöttük a Saluce összes megjelent sajtóját, ezért Luca azzal az ígérettel távozott, hogy Lori meg én kapjuk az első fanpólókat, a nagykoncertre első sorba szóló jegyünk lesz, sőt hivatalosak vagyunk az összes színpad mögötti bulira is. – Mibe, hogy most hónapokig nem látjuk újra? – kérdeztem Lorit, miközben az ablakon keresztül néztem, ahogy Luca beszáll egy taxiba. – Totál nem lesz ideje ránk. – Ne aggódj, elég behatóan ismerem a dobost! – mondta nevetve. – Szerintem meg tudja szerezni nekünk a fanpólókat. – Komolyan ismered? – tettettem egy valamirevaló fanlány izgatottságát. – Annyira szerencsés vagy! – Tudom – somolygott Lori, és visszavonult a szobájukba. Nico a használt tányérokkal ügyködött. Mivel ő csinálta a reggelit, még a féltékenykedős jelenet után is igazságtalannak éreztem hagyni, hogy ő mosogasson. Odaléptem mellé, de nem mozdult, hogy odaengedjen a mosogatóhoz. – Majd én megcsinálom – mondtam végül tömören, és odahajolva megnyitottam a meleg vizet. Nico arrébb lépett, és feltűnően engem kezdett bámulni, de nem törődtem vele, mosogatószert öntöttem a szivacsra, és kicsit felhabosítottam. – Érzel valamit Luca iránt? – A szivacs toccsanó hang kíséretében zuhant a mosogató aljára, ahogy dühösen Nico felé fordultam. – Igen! – Láttam, hogy totál ledöbben ettől, így folytattam. – Nagyon sajnálom, amiért ilyen fafejű bátyja van! Lefegyverzően elmosolyodott, de most nem akartam magam megadni, amikor odalépett elém, a kezem a mellkasára téve állítottam meg. Meglepetten lenézett a tenyeremre, ami habos-nedves nyomot hagyott a pólóján, és elnevette magát. – Illene bocsánatot kérnem, amiért ilyen fafejű vagyok? – kérdezte. – Nem, inkább azért, mert nem bízol bennem. Mit gondoltál, mit csinálok Lucával a fürdőben? – Nem gondoltam semmit. Csak beleképzeltem magam a helyébe, és tudod, hogy mi csináltunk ezt-azt tegnap abban a fürdőszobában – védekezett, de nem a legjobb módszerrel. – Olyasmit csak veled csinálok! – Ami már eleve meglepő, Rissa! Bízom benned, amikor engem választottál az... – Akkor elmondom úgy, hogy megértsd! – vágtam közbe. – Én nem választottalak téged! Csak vártam, hogy végre vegyél észre és te válassz engem! Még csak nem is kezdtem volna járni Lucával, ha tudom, hogy az téged zavar! – Tényleg? – kérdezte végiggondolva. – Tényleg – ismertem el. – Fogalmad sincs, hogy éreztem magam, amikor utáltál Cenzo miatt, és az még ezelőtt volt – mutattam rá, majd magamra. – Minden előtted volt, mikor hiszed már el? Azt ígérted, nem fog
érdekelni, mit szólnak a testvéreid! Erre meg gyanúsítgatsz, és azt mondod, lemondanál rólam... Igazságtalan, hogy én sokkal jobban szeretlek, mint amennyire te szeretsz engem! – Ez nem igaz – vetette ellen halkan. – Rohadt nehéz volna, de boldogabb lennél Lu... valaki mással, akkor elengednélek. – Hát én meg kinyírnám a csajt, akivel boldogabb akarnál lenni! Az meg rohadt könnyű volna! – Nincs senki más – vont vállat. – Ajánlom is, hogy ne legyen! Nico nevetett, majd átölelt, amit hagytam, mert végül is megértette azt hiszem. Mikor elengedett, fogott egy száraz konyharuhát, és mellém lépett. Minden további szó nélkül fejeztük be a mosogatást Vége 2012-11-15
