Kajjám lánya
1. fejezet Kirti megjelenik MOF JARAM ÉS ZORJÁNA elegáns villában lakott, a várostól nem messze. Tekintettel a múltból elmenekített királynő rendkívüli népszerűségére, Mof erős őrséggel védette nyugalmukat, és az épület minden létező biztonsági berendezéssel is fel volt szerelve, úgymint infrasorompó, rezgésérzékelő, rejtett kamerák, ujjlenyomatazonosító, s mindaz a leleményes mütyűr, amit az ember azért talált ki, hogy társaslény mivoltához híven védje magát szeretett embertársai nem kívánt zaklatásaitól. Illetéktelennek ide behatolni épp annyira lehetetlen volt, mint a Világállam elnökének rezidenciájába, ha ugyan nem még lehetetlenebb, mert Tlaxán hírközlő szervei tizedannyit sem foglalkoztak a Világelnök méltóságos személyével, mint Zorjánáéval, Mof Jaraméval, s persze Jorg Choh professzorral, az időutazás feltalálójával. A napisajtó, a pletykalapok, meg úgy általában a legtöbb hírforrás kedvence persze a királynő volt és maradt, és az ő megjelenése által kiváltott csodálkozás sokáig tartott. Ezt fokozta, hogy Mof Jaram, aki a professzor úr testőre volt az időutazás során, feleségül vette a királynőt. Mivel a múltból elég aranyat, gyémántot s egyéb kincset tudott Mof magával hozni, megvehette ezt a nagyon szép és szuperbiztos villát, no meg arra is tellett neki hogy megfelelő testőrséget fogadjon, különben egy pillanatnyi szabadidejük sem maradt volna! Természetesen saját helikopterük is volt, de ez már nem annyira a pénzüknek volt köszönhető mint inkább annak, hogy akkoriban a légiközlekedés már egészen természetes volt Tlaxán felszínén, és egy helikopter körülbelül annyiba kerülhetett az ottani fizetésekhez viszonyítva, mint a Primitív Atomkor idejében egy jobb autó. Az persze egészen nyilvánvaló, hogy Mof helikoptere nem afféle közönséges tucatáru volt, hanem a legjobb. Azalatt hogy „legjobb”, nem a kereskedelemben kapható legkiválóbb minőséget kell érteni, nem, egyáltalán nem! E helikoptert egyedileg gyártották, Jorg úr tervei alapján, mert a professzor Mof barátja volt, s figyelembe vették Mof különleges igényeit is. A professzor a saját helikopterébe időgépét építtette be, de időgépet Mof helikoptere nem rejtett, úgysem értett volna a kezeléséhez. Ellenben igen félelmetes harci helikopter, valóságos légi erőd volt, s Mof, korábbi szakmájához híven, jól értett valamennyi itt megtalálható fegyver kezeléséhez. Érthetett hozzá, hiszen korábban mint bérgyilkos dolgozott, s e szakmában megszerezte a „szakma kiváló mestere” címet is. Ez a felkészülés azonban nem afféle szakmai ártalom, vagy üldözési mánia miatt történt, hanem mert Zorjána kiváló célpontja lehetett minden olyan bűnbandának, amely a királynő elrablásával próbált volna gazdag
váltságdíjat kizsarolni belőlük. Mof korábbi alvilági váltságdíjat kizsarolni belőlük. Mof korábbi alvilági kapcsolataitól hallott is már olyan híreket, hogy némely csoportok erre készülődnek. Ő komolyan vette feladatát, miszerint ő Zorjánának nemcsak férje, de testőre is. Most éppen egy hosszabb kirándulásról tértek meg. A helikopter leszállt a ház előtti pázsitra, s Mof és Zorjána kiszálltak belőle. Mof barátságosan intett a közelben álló, s őket figyelő őrszemnek, aki oda is sietett hozzájuk. —Mi újság, öregfiú? Történt valami érdekes vagy gyanús amíg elvoltunk? —Semmi uram! Csak a riporterek ólálkodnak folyvást az épület körül. Néhányan a kerítésen is megpróbáltak átmászni, ezekkel szemben kénytelenek voltunk erélyesebben fellépni! —Csak semmi durvaság, ha elkerülhető! Nem szeretném a nejemre uszítani a sajtót! —Természetesen, uram! Senkit sem verünk agyon ha nem muszáj! —Jól van! - biccentett Mof, s Zorjánát kézen fogva a ház felé vette lépteit. Visszagondolt régi életére, amikor még egyszerű bérgyilkosként tevékenykedett az igaz ügy, a társadalmi béke és nyugalom érdekében. Szerény, de tisztességes élet volt az! És nyugodt. Igen, mindenekfelett nyugodt. Hetente két-három fickót elkapott, kicsit talán verekedett velük, néha lövöldözés is történt, de semmi „igazán komoly”. Kétszer ugyan kórházba került, ahol kiműtöttek belőle egypár golyót, egyszer pedig majdnem szíven szúrták, de hát az ilyesmi hozzá tartozott a szakma mindennapos veszélyeihez. Ezt azonban, hogy bárhová is megy, mindig minden lépését egy hadseregnyi ember megy, mindig minden lépését egy hadseregnyi ember figyeli, számon tartják hogy mikor kivel beszél, mit eszik, mikor és hányszor fürdik, mik a kedvenc szórakozásai, mikor megy vécére, és egyáltalán, alig lehet kettesben a feleségével – ezt egyszerűen képtelen volt megszokni. Úgy érezte, ezért még az sem kárpótolja, hogy az időutazásról írott visszaemlékezéseiért annyi pénzt kapott a kiadóktól, hogy élete végéig alig bírja elkölteni. Nem voltak zsugoriak a könyvkiadók és filmvállalatok. Mellesleg még az sem igaz hogy ő írta volna a visszaemlékezéseit: nem volt ő irodalmilag képzett személy, magnóra mondta emlékeit, s egy népszerű írót bízott meg azzal, hogy írjon belőle forgatókönyvet. Az írók egymást ölték ezért a megbízásért, s amelyik végül elnyerte e megtiszteltetést, úgy érezte, élete legnagyobb szerencséje érte, de később szinte sírt kétségbeesésében, mert Mof és Zorjána annyiszor átíratta vele a regényt és a forgatókönyvet. Végül azonban elkészült ez is. Valamelyik élelmes ügynök még arra is rávette Zorjánát, hogy ő, meg Mof játsszák el a főszerepeket a saját magukról készült filmben. Mof csak Zorjána kérlelésére egyezett bele ebbe, amit ő gúnyosan csak úgy nevezett hogy
„majomparádé”, és csodálkozott, mit talál ebben olyan érdekesnek Zorjána. Ám a nő megmagyarázta neki, hogy szeretné saját magát a képernyőn látni. —Igazán, úgy viselkedsz mintha te is e korban születtél volna! Itt is minden leány szinésznő szeretne lenni! - válaszolta neki Mof. —Akkor miért csodálod hogy én is érdeklődöm eziránt? - kérdezte felesége. eziránt? - kérdezte felesége. —Nézd, semmi értelme belemennünk ebbe a hülyeségbe! Egy csomó ember fog nyüzsögni körülöttünk, még annyi nyugalmunk se lesz, mint volt eddig! Téged nem idegesít ez az egész? —Néha kellemetlen, de volt már alkalmam megszokni ezt! Azt hiszed talán, hogy az én koromban, amikor még királynő voltam, másként zajlott az életem? Akkor se mehettem sehová testőrök hada nélkül, vagyis mehettem ugyan, de nem volt veszélytelen! S akkor is figyelmes szemek lesték minden tettemet és szavamat, legfeljebb nem állt a kukkolók rendelkezésére ilyen fejlett technika! Végül Mof, természetesen, beleegyezett a filmezésbe a felesége unszolására, és annak kedvéért, főleg mert Zorjána lehengerlő érvet talált: —Gondold meg, drágám, mi lesz ha nem vállalkozunk rá! Ezek akkor is megcsinálják a filmet, az biztos, de akkor helyetted esetleg valami idiótát raknak oda, akinek még az arca sem hasonlít a tiédre, vagy ha hasonlít is, olyan ostobaságokat mondatnak majd vele a te nevedben, hogy amikor visszahallod, belepirulsz! S ez persze rám is érvényes. Így viszont lesz beleszólásunk a dologba. Ennyivel tartozom a dinasztiámnak! Tehát elkészült a film, s persze Mof kikötötte hogy abszolút vétójoga van a rendezés minden mozzanatával kapcsolatban. A filmtársulat beleegyezett, hiszen teljesen mindegy milyen is lesz a Mof rendezte film, maga a tény hogy az eredeti szereplők játszanak benne, akkora reklámot jelentett, hogy annál nagyobbat elképzelni sem lehetett. Illetve, annyiból persze nem volt minden szereplő eredeti, hogy a professzort semmi pénzért nem lehetett rávenni hogy játsszék benne, de Mof úgy ítélte meg, hogy ennek ellenére meglehetősen jól tükrözi a valóságot, az ókorban velük történteket. S ami a legfőbb: a királynő élvezte a forgatás minden percét. Most épp a premierről jöttek haza. Zorjána határozottan élvezte még azt is, hogy legalább annyiszor néztek a filmbemutatón az ő páholyuk felé, mint az óriási, fal nagyságú képernyőre, ahol szintén becses önmaga volt látható, gigantikus méretekben. Ami népszerűség már túlontúl sok volt Mofnak, az neki még meg se kottyant – no persze, hisz királynő volt valaha, sőt nem is olyan rég, alig egy esztendeje. Vagy több mint ezer éve? Hát ugye, attól függ, hogy számoljuk… Mof belépett a házba, Zorjána mellette haladt. Ahogy
az előcsarnokot elhagyták, s jobbra fordultak hogy a nappaliba érjenek, mindkettejüknek földbe gyökerezett a lába. Szemben velük ugyanis, egy fotelban, kényelmesen, lábait kinyújtóztatva, mintha csak otthon lenne, egy leány ült, aki pontosan úgy nézett ki mint Zorjána! Ő is észrevette őket, mert most felállt, és elmosolyodott. —Már vártalak benneteket! Kerüljetek beljebb! —Kirti! - kiáltott fel Mof és Zorjána teljesen egyszerre, döbbenettől elfúló hangon. —Hát te hogy kerülsz ide?! - kérdezte Mof, azzal, biztos ami biztos, előrántotta pisztolyát, és csövét a nőre szegezte. Nem árt az óvatosság! Hiszen ez a nő, aki Zorjána hasonmása, a felesége helyett akart királynő lenni az ókorban, Zorjána életére tört, sőt Jorg Choh professzor úr azt mondta, visszavitte a saját korába, több mint ezer, sőt kétezer esztendővel ezelőttre, s most mégis itt van! Az első gyanús jelre teletömi ólommal, nem is vitás! Tulajdonképpen legszíve sebben már most megtenné - futott át a fején a gondolat - de hátha előbb még kiszedheti belőle, miként lehet itt, azaz most, amikor már rég el kellett volna hogy porladjon minden kis csontocskája is! —Nincsenek rossz szándékaim! - szólt mosolyogva Kirti. —Hanem a pisztolyodat jobb ha elrakod, mert a látványa határozottan idegesít. Egyáltalán nem szeretném ha belém lőnél néhányat. Sokat ugyan nem ártana, de tagadhatatlanul okozna némi kényelmetlenséget, s az ilyesmire kényes vagyok. —Eszem ágában sincs elrakni! - rázta meg a fejét határozottan Mof. —Nem bízol bennem! - sóhajtott nagyot Kirti. —De nem ám! A legcsekélyebb mértékben sem! Semmi okom sincs rá, hogy megbízzam benned! —Valóban! - bólintott Kirti, azzal kinyújtotta a kezét, mire Mof markából egy rándulással kiszakadt a pisztoly, átrepült a közöttük levő mintegy tíz lépésnyi távolságon, majd belesimult Kirti tenyerébe, aki lerakta azt a fotel széles karfájára. —Íme a válasz a kérdésedre! - szólt Kirti. —Na, ne vágjatok már ilyen döbbent képet, mert mindjárt elkacagom magamat! Arról van szó, hogy miután barátotok, a professzor visszavitt az én koromba, sok minden történt velem, és persze valóban nem lettem királynő, amint azt te, Zorjána, annak idején meg is jósoltad nekem. Ellenben sikerült varázslóvá lennem! Méghozzá egészen kiváló képességű varázslóvá, nem hiú dicsekvésként mondom, de valóban nem akármilyen varázsló vagyok a varázslók között sem! Igaz, akad azért nálam jobb varázsló, de csak amiatt, mert még kétezer év sem elég hogy mindent megtanuljon egy jó varázsló amit lehet, vannak hát többen akik korábban kezdték a tanu lást mint én. És mégis, a legjobbak egyike vagyok! Ne is
próbálj hát megölni Mof, fikarcnyi esélyed sincs rá! És bizony végigéltem azt a sok-sok évszázadot, ami Zorjána eredeti korát, no meg az én koromat ettől a mostani évszázadtól elválasztja, így lehetek itt én most. De higgyétek el, nincs mitől tartanotok. Ártani ugyan nem tudtok nekem, de igazán nincsenek rossz szándékaim. Én már egészen más Kirti vagyok, mint az, aki voltam a visszaküldésem idején. Hiszen azóta eltelt úgy nagyjából kétezer év az én számomra! Ezalatt bárki megjavulhat, még én is, s ez így is történt, tehát jöjjetek nyugodtan közelebb, s üljetek le kényelmesen! Szeretnék elbeszélgetni veletek, azaz inkább csak Zorjánával, s be is akarok mutatni nektek valakit. —De hát ez amit mondtál nem lehetséges! Hiszen akkor te egy adott időpillanatban két példányban léteztél! Ez pedig a professzor szerint nem lehetséges, legalábbis nem úgy, hogy egy bolygó felszínén legyen egyszerre egy ember két példánya! —Nagy vonalakban ez így igaz, de a professzor úr figyelmét elkerülte az az aprócska részletkérdés, hogy a legfontosabb törvénye az időutazásnak az, hogy a történelem megvédi önmagát. Tehát, amíg én a hordoz ható lyukadban voltam, addig nem tudtam befolyásolni a történelmet, tehát ez a mostani énem nyugodtan tevékenykedhetett itt a világban. Sőt, a hordozható lyuk, az tulajdonképpen nem is e világ része, tehát akkor nem léteztem e világban két példányban egyszerre. S később amikor kihoztál a lyukból és visszaküldtél, azt sem próbáltam megakadályozni, ezért megintcsak nem változott a történelem. Ez egy speciális eset volt. De ülj már le! —Eszemben sincs leülni! - rázta meg a fejét Mof. —Az jár a fejedben, hogy állva könnyebb kitérni az esetleges támadásom elől, mint ha ülsz, s te magad is könnyebben támadhatsz meg engem! - mosolygott Kirti elnézően. —Nem érdekel még az sem ha olvasol a gondolataimban, de akkor sem ülök le! —Pedig amit Zorjánával tettem, azt már a visszaküldésem utáni első évben megbántam! Én most tulajdonképpen azért vagyok itt, hogy mindazt amit ellene elkövettem, jóvá tegyem! —Beszélni sokmindent és sokfélét lehet, de én csak a tényeknek hiszek! Mondd inkább, mit jelentsen az, hogy be akarsz mutatni valakit nekünk? — Nem mondom, inkább rögtön mutatom ! Íme! intett Kirti, mire az egyik szomszédos szobából eléjük lépett egy másik leány, aki szakasztott úgy nézett ki, mint Kirti, vagy akár maga Zorjána. —Ő Arna! - mutatta be ámuló hőseinknek Kirti. Az új leány egy szót sem szólt, csak ő is mosolygott, és bólintott feléjük, mintha csak udvarias tartózkodását fejezné ki, és méltóságán alulinak érezné hogy
leereszkedjen a velük folytatott társalgásig. —Hát ezt nem értem! Mindenki úgy néz ki mint Zorjána?! - tört ki Mof. —Nem mindenki, de mi hárman igen! - válaszolta Kirti. —És most megbocsáss, Mof, de megkérlek hogy távozz, méghozzá önszántadból. Nem haragszom rád, és nincsenek rossz szándékaim sem veled, sem Zorjánával, ezt ma már nem először mondom, de szeretnék a feleségeddel négyszemközt beszélni, azaz inkább hatszemközt, merthogy Arna is itt lesz velem, és… —Szó sem lehet róla! - vágott közbe Mof. —Egyetlen pillanatig sem hagyom őt egyedül, főleg nem éppen teveled! —Igazán nem szeretném ha kényszerítő eszközök alkalmazására kerülne sor! - csóválta meg a fejét Kirti. Mof e szavakat hallva arra gondolt, hogy éppen ideje hívni az őröket. A zsebébe nyúlt, hogy megnyomja az ott rejlő aprócska riasztókészülék gombját, de csodálkozva érezte, hogy bárhogy is szeretné, de képtelen parancsolni ujjának, hogy ezt az igazán csekélyke mozdulatot elvégezze. Kirtire pillantott, aki mosolyogva állta a tekintetét. —Még ha meg is nyomnád a gombot, akkor sem jönnek be ide az őrök, ha én nem akarom! - mondta a nő. —Én hiszek neki! - szólt most hirtelen Zorjána. — Szeretném ha elmondhatnák nekem amit akarnak! fordult férjéhez. —Szerintem nem lesz abból semmi baj, ha magamra hagysz velük. Már rég megölhettek volna ha akarnak! Ezt Mof is kénytelen volt belátni. Ha a nőnek még ahhoz is elég hatalma van hogy ekkora távolságból az ő ujjainak parancsoljon, sőt kitalálja hogy riasztókészüléket akar megnyomni, akkor valóban megölhetné. Nem tetszett neki az ügy, de így szólt: —Jó, legyen hát! - és kilépett az ajtón. Futott a saját szobájába, és sietve bekapcsolta a számítógépét. A megfelelő parancs kiadása után már látta is a képernyőn, amit a nappaliba szerelt rejtett kamerák egyike közvetített neki. Sőt, a számítógép azonnal digitalizálta is a képet és a hangot, s felvett mindent, hogy később vissza lehessen nézni és elemezni minden szót és mozdulatot. Semmit nem szalasztott el a beszélgetésből, mert távozása után Kirti nem szólalt meg rögtön, úgy látszik egy darabig csak nézték egymást mindhárman. Igen, Mof távozása után Kirti egy ideig csak nézte Zorjánát, arcán láthatóan különböző érzelmek hullámzottak, majd Zorjána elé lépett, és szabályosan térdre hullt előtte, átölelte Zorjána lábait, akit ezzel rettenetesen zavarba hozott. —Rettenetes dolgokat tettem veled, igen nagyot vétkeztem ellened! Kérlek bocsáss meg! Nem tudtam mit cselekszem!
Kirti sírt. Zorjána nem tudta most mit cselekedjék, egyáltalán, elhiggye-e volt vetélytársnője bűnbánatának őszinteségét, hiszen ő nagyon jól tudta, hogy Kirti igen figyelemre méltó színészi képességekkel megáldott, de azután arra gondolt, hogy Kirti itt van, kétségtelenül végig kellett élnie hát az eltelt kétezer esztendőt, s egyszerűen nem lenne méltó őhozzá, ha ezek után nem előlegezne meg neki legalább némi bizalmat. Jobb, nemesebb, ha embertársainkról – legalábbis eleinte – a jót tételezzük fel, s nem a rosszat. Lehajolt hát Kirtihez, átölelte a vállát, s felhúzta a földről. —Borítsunk fátylat a múltra! Kirti a könnyeit törölgette. —Jólesik ezt hallanom, nem is tudod, mit jelent az, ha századokon át furdalja az embert a lelkiismeret! De ne siess úgy a megbocsátással! Én nem egyszerűen Zorjánát, Rilgentia királynőjét taszítottam le a trónjáról akkoriban, nem csak őt korbácsoltam meg, s nem csak vele és ellene műveltem mindenféle ocsmány gyalázatosságot, hanem mindezt a saját ikertestvéremmel cselekedtem meg! Zorjána ezt hallva tétován nézett hol Kirtire, hol Arnára. —Igen, Zorjána, mi a te ikertestvéreid vagyunk! szólalt meg most először megjelenése óta Arna. —Te ezt még nem tudod, de annak idején anyánknak hármas ikrei születtek, ám apánk kettőt közülünk – engem és Kirtit – meg akart öletni, mert egy borzalmas jóslatot hallott. A jóslatot egy ellensége mondta a jóspap helyett, akinek a trónra fájt a foga. Így hangzott a jóslat: „—Ha a három ikerleány felnövekedik, s ifjúkorát eléri, közülük csak az egyikük fog királyi hatalomra szert tenni, csak ő lesz uralkodóvá Rilgentia felett! Ám ő is csak öt esztendőt fog uralkodni, mert egyik testvére ellene támad, letaszítja őt a trónról, s halálosan megsebesíti. Ám hiába támad testvére ellen, s hiába győzi le, mégsem fog uralkodni, maga is e küzdelem áldozata lészen! A harmadik iker sem lesz királynővé, habár maga is egy közeli rokona vérét ontja majd a trónért vívott küzdelemben! A három gyermek felnövekedése tehát dinasztiád pusztulását okozza majd!” —Bár a jóslatot nem az igazi jóspap mondta – folytatta Arna – mégis szóról-szóra beteljesedett. Ugyanis apánk, Pim Dam Jam király kettőnket meg akart öletni, hogy így megtörje a jóslat erejét, de akire e feladatot bízta, nem ölt meg bennünket, csak eladott rabszolgának, s így felnövekedtünk. S végül te, Zorjána, valóban csak öt esztendőt uralkodtál, és egyik testvéred, Kirti okozta bukásodat, bár akkor ő még nem tudta hogy a testvéred. Azonban nem lett királynő, bár megsebesített, s a küzdelem áldozata lett, hisz ez egyik veséjébe került. Igaz, azt a vesét azóta már rég visszavarázsolta
magának… Én pedig, a harmadik iker, beteljesítettem a jóslat rám eső részét: nem lettem ugyan királynő, de egyik közeli rokonom vérét ontottam, mert megöltem Kruárt, aki e jóslatot hazudta a jóspap helyett babonás apánknak, megöltem őt a trónért vívott küzdelemben, habár a trónt nem is a magam számára akartam megszerezni, s nem is a rilgent, hanem a trogg trónért folyt az a bizonyos küzdelem! Tehát bosszút álltam érettünk, s dinasztiánkért!2 Zorjána körül kavargott a világ. Alig hitte amit hallott. Mégis, érezte hogy mindez így igaz. Hiszen – emlékezett – amikor Áf Gar Mar fogságában volt, akkor azt mondta neki a hadvezér, hogy apja nem érdemli meg hogy tisztelje és szeresse, és hogy az apja elkövetett az anyja ellen valami borzasztóságot, ami miatt az halálosan meggyűlölte őt! Emiatt támadt ellene, emiatt biztatta lázadásra Áf Gar Mart, aki persze kapva kapott a lehetőségen! Még mindig nem tért magához a döbbenettől, amikor Arna is melléje lépett, és Kirtivel együtt átölelték őt testvérei. —Ikrek vagyunk, testben egyformák, ha lélekben különbözők is neveltetésünk folytán! - mondta neki Kirti. —Tartsunk össze mi test vérek, legyünk jó barátok, osszuk meg egymással minden örömünket és bánatunkat! —Legyen hát úgy! - mondta Zorjána. —De mondjátok, miért nem lehetett itt e csodálatos találkozásnál Mof is, a férjem? Miért ne örülhetne ő is velünk? Kirti egy fotelhoz vezette Zorjánát, s leültette. Ő és Arna is helyet foglaltak. —Azért - nézett határozottan Zorjána szemébe - mert a te sorsod, a te életutad nem azonos az övével. Neked, Zorjána, el kell őt hagynod! Zorjána, el kell őt hagynod! Zorjána egy pillanatig döbbenten ült a helyén, majd felugrott. —Nem! Nem! Soha! Inkább a halál! Hiába is kényszerítenétek rá! Soha nem hagyom el őt! Még ha megöltök, akkor sem! Igen, úgy van ahogy mondtam az előbb: inkább a halál mint hogy őt elhagyjam! Inkább a halál! A két nő résztvevően nézett rá. —Nem akarunk ártani neked, testvérünk, eszünk ágában sincs, de sajnos a te sorsod, akarod vagy sem, de rosszabb lesz mint a halál! Zorjána elsápadt, mert érezte hogy Arna ezt komolyan mondta. Visszarogyott a fotelba. —Mi lehet hát rosszabb mint a halál?! - suttogta. —Az örök élet! - felelték ketten, egyszerre ikertestvérei. E szavakra a nappaliban beállt a csend, hosszú ideig egyikük sem szólalt meg. Zorjána érezte hogy amit ezek
ketten mondtak, az igaz, nem hazudnak, de hirtelen el sem tudta képzelni, mit is jelentsen mindez. Miért is lenne rosszabb az örök élet a halálnál?! Hiszen ez minden ember régi vágya! S egyáltalán, miért is részesednék ő, miért és miként, az örök élet adományából?! —Nem értem! - suttogta végül. —Figyelj! - mondta neki Arna. —Én is varázsló vagyok, nem csak Kirti! Mindketten varázslók vagyunk, s örökké élünk, gondolhatod, másként nem is élhettünk volna eddig, e kétezer éven át, ami eltelt születésünktől kezdve mostanáig! Mert téged időgéppel hoztak el e kezdve mostanáig! Mert téged időgéppel hoztak el e korba barátaid, Mof és a professzor, így ténylegesen nem vagy idősebb mint huszonvalahány esztendő, de mi kétezer évvel öregebbek vagyunk nálad, mert az idő rendes folyását követve érkeztünk el e mostani időpillanatba! Ez lehetetlen volna, ha nekünk is csak az átlagos emberi lényekre kirótt élettartam adatott volna meg. Minket azonban kitanítottak varázslónak! Ugyanis rendkívüli mágikus képességünk van, olyan, amivel csak minden sokezredik ember születik, sőt inkább csak minden sokszázezredik. Engem egy Kajjám nevű mágus tanított ki, akivel te is találkoztál, Kirtit pedig egy Badzsahárata nevű, aki semmiben sem marad el képességeit tekintve Kajjám mögött! Szóval, e rendkívüli mágikus tehetség természetesen benned is ott rejtezik, mert ikertestvérünk vagy, ennek csökevényes jeleit már tapasztalhattad is, amikor a remete, aki felnevelt, megtanított téged a hipnózis alapelemeire, s a Mély Nyugalom Titkára! Ugye milyen jól ment neked?! Tehát, mi ketten varázslók vagyunk, s örökéletűek, s ha közénk akarsz tartozni, ha azt akarod hogy mi hárman ezentúl egyek legyünk, akkor neked is ki kell tanulnod varázslónak, hogy te is örökké élj, hisz másképp alig pár röpke évtized után megöregszel, meghalsz, s mi elveszítünk téged! —S ezért kell elhagynod Mofot is! - mondta neki Kirti, bekapcsolódva Arna elbeszélésébe. —Mert Mof nem rendelkezik mágikus képességekkel, ezt kiderítettük. Őneki az a sorsa, ami a legtöbb emberé: megöregszik és meghal, s ezt borzalmas lenne végignézned, de neki sem meghal, s ezt borzalmas lenne végignézned, de neki sem lenne kellemes az élete, tudva hogy csak kolonc egy örökké ifjú feleség mellett. —Kezdem már érteni, miért mondtátok hogy rosszabb a halálnál is az örök élet! - suttogta Zorjána. —Igen. – mondta Arna. —Én már kipróbáltam ezt. Csanatár trogg király felesége voltam egy darabig. Nem akartam ezt, de ő annyira fáradhatatlanul kérlelt rá, hogy végül nem bírtam ellenállni kívánságának. De megbántam. Csanatár ugyan végtelenül jó ember volt, de épp ez a baj: csak ember volt, és nem varázsló. Végig kellett néznem, amíg megöregedett és meghalt, és bár
különböző varázslói furfangokkal némileg meghosszabbíthattam életét, és szenvedéseit is mérsékelhettem, de végül utolérte sorsa. Borzasztó volt! S leginkább nem is neki, mert mosolyogva búcsúzott el tőlem, s azt mondta, rendkívül szerencsés volt hogy velem és mellettem élhetett, de nekem igazi kínszenvedés volt ez az élet, mert szerettem őt, s mégis, igazából tehetetlen voltam, nem segíthettem rajta! Nem is mertem azóta megengedni magamnak, hogy újra belészeressek valakibe. Sajnos, ez a veszély sokunkat utolér, kö zülünk, varázslók közül, egyik legjobb barátnőm – persze Kirtin kívül a legjobb – szintén hasonló hibába esett. Néha úgy érzem, ő még most sem tért magához, bár azóta is már sok idő eltelt. Nehéz nekünk, varázslóknak, hidd el, mert nem lehet részünk a normális emberi kapcsolatokban! Az emberek élete a miénkhez képest annyi mint egy röpke kis szikrája egy óriási tábortűznek, magasba száll, felvillan, s már vége is, mégsem tehetünk ellene semmit! —Miért nem választotok magatoknak párt a férfi varázslók közül? - kérdezte Zorjána. —Hiszen itt van például Mirjan is… —Igen. - sóhajtott nagyot Arna. —Csakhogy a varázslónők sokkal többen vannak mint a férfiak! És ezt tudja Mirjan is. Mit gondolsz, miért olyan rettenetesen féltékeny Kajjámra?! Tudod, úgy átlag min den tíz varázslónőre jut egy komoly képességű varázsló! De még nem komoly képességű is csak minden negyedikötödikre. Mirjan rendkívül szerencsés. —Ha ilyen borzasztó az életetek, miért választjátok ezt? —Eleinte nem tűnik annak! S persze még most is sok örömben van részünk. Egyébként pedig ez a kötelességünk. Szolgáljuk képességeinkkel az egész emberiséget. Tudod, Zorjána, az emberiség már többször elpusztította, csaknem teljesen, saját magát. Hallottál már te is, úgy tudom, például Tlapantluáról… —Igen, persze! —Akkor nem kell sokat magyaráznom. Nos, mi varázslók egy titkos társaságba tömörültünk. Elhatároztuk, hogy megpróbáljuk az újabb pusztulást megakadályozni. Legfőbb vezetőnk éppen maga Badzsa hárata, aki Kirtit tanította. Kajjám maga pedig, Mirjannal együtt, a dimenziókapun keresztül visszatért a Földre, mely az emberiség ősbolygója, hogy ott akadályozza meg, ha tudja, a pusztulást. —Hát az ember nem őshonos tlaxáni faj? csodálkozott Zorjána. —Nem, de most ne erről beszéljünk! Nekünk varázslóknak figyelemmel kell kísérnünk a technika mindenkori haladását, a politikusok szándékait, s még nagyon sok mást is, például azt, hogy az emberek ne hogy újra felfedezzék a mágiát. Jobb ha azt hiszik hogy varázslás, az nincs, nem létezik, csak mese az egész. Ez a
ti időutazásotok nagyon megkavarta ezt, sajnos, de majd csak rendbehozzuk valahogy. Idővel elintézzük hogy az egész időutazás elfelejtődjék, vagy legalábbis valamiféle ellenőrzés alá kerüljön. Szerencsére a történelem megvédi saját magát… Ha pedig valaki kiemelkedő mágikus képességekkel születik, azt magunk közé fogadjuk. Sok a munkánk, alig győzzük, mindenkire szükségünk van. Rád is. —De miért ne fedezhetnék fel az emberek újra a mágiát? —Mert azt is egymás ellen használnák csak fel. Tudjuk. Próbálta már járni ezt az utat is az emberiség. —S miért nem ragadjátok magatokhoz hatalmatok révén nyíltan a Tlaxán feletti uralmat? Hiszen megtehetnétek! —Igen, megtehetnénk, de ezt már szintén próbáltuk a múltban. Ez járhatatlan út. Az emberek vagy fellázadnának ellenünk, vagy mindent tőlünk követelnének, s elkényelmesednének. Ahogy azt kortársad, Sába kaul királynő kijelentette emlékirataiban: az a jó hatalom, amelyik észrevehetetlen! —Ez nagyon nemes eszme, elismerem, de az én helyem Mof mellett van! Nem akarom őt elhagyni. —Hidd el, ő is csak szenvedne, ha állandóan öregszik, míg mellette te örökké ifjú maradsz! —Nem látom be, miért lenne kellemetlen az, ha valaki mellett örökké ifjú és kívánatos a feleség! Hiszen a férfiak általában épp azért szokták elhagyni úgy a negyven ötven felé közeledve feleségüket, mert fiatalabb nőre fáj a foguk! —Te ezt nem érted, lehet hogy nem is értheted amíg nem próbáltad! De jobb ha hiszel nekünk, mert ez nem ugyanaz! Itt Mof tudja majd, hogy az ő kapcsolata teveled csak egy röpke kis epizód a te végtelen hosszúságú életedben! Igazából nem fogja jól érezni magát veled, még ha úgy mutatja is majd! —Szeretem Mofot. - rázta meg makacsul a fejét Zorjána. —Szeretem őt, akármit is mondjatok ti, te, Kirti, vagy te, Arna! —Szeresd őt, nem tiltjuk meg - mondta Kirti - de épp mert szereted, kell elhagynod őt! Jobb a rövid ideig tartó, hirtelen fájdalom, mint a hosszan tartó sajgás, mely megöli az ember erejét! Nagyon durván hangzik majd amit most mondok, de olyan ez mint a foghúzás: azt is azért vállalják az emberek, mert jobb a húzással járó rövid fájdalom, mint a húzás nélküli, sokáig tartó sajgás! —Értem. - mondta határozottan Zorjána. —Hiszek nektek. —Gyere hát velünk! - tárta ki felé karját Arna, és felállt. —Állj közénk, legyél te is egy közülünk! Mi hárman nagy tettekre vagyunk hivatottak! —Nem. Félreértesz! - szólt Zorjána. —Hiszek nektek, de nem állok közétek! Tudomásul vettem hogy
választanom kell Mof, valamint a varázslóság és az örök élet között. Márpedig én Mofot választom. Nem kérek a varázslói hatalomból, s az öröklétből sem. Ti is mond tátok hogy az öröklét fájdalommal is jár, csalóka adomány ez, mely legalább annyi keserűséget tartalmaz mint boldogságot… —Nincs állandó, örök boldogság! Soha, sehol! - vágott szavába Kirti. —És az élet teljességéhez ugyanúgy hozzá tartozik a fájdalom és szomorúság elviselése is, mint az örömök megélése, annál is inkább, mert az örömöt csak a szomorúsághoz viszonyítva érezzük örömnek! Nem létezik öröm bánat nélkül, ahogy a fény is feltételezi az árny létezését! —Ez igaz - bólintott Zorjána - csak éppen nem válasz arra amit mondtam, hogy tudniillik én Mofot választom! Értsétek meg: szeretlek benneteket, de ő már akkor is mellém állt, amikor még rólatok nem is tudtam, nem is hallottam! Nem hagyom el őt. Mellette fogok megöregedni, s vele halok meg, vagy legalábbis nem élem őt túl sokkal, ezt nagyon remélem! Menjetek most, kérlek benneteket! Köszönöm hogy felajánlottátok nekem e lehetőséget, mely elismerem, nem mindennapi, de nem kívánok élni vele. Tévedtetek: az én sorsom igenis Moféval közös! Ha nem is örökre, de addig míg tart egy véges emberi élet! —Remélem idővel meggondolod magadat! - állt fel Kirti.— Soha! —Én mégis ezt remélem. S tudd: nem csuktuk be a varázslás és mágia kapuját végleg előtted! Ha meggondolod magadat, arról mi tudni fogunk! - azzal az ajtó felé indult, Arnával a nyomában. —Várjatok! Az őrök… - szólt utánuk Zorjána. —Nem láthat meg senki sem bennünket. - intett a kezével határozottan Kirti, azzal eltűnt, Arnával együtt, a folyosó kanyarulatában. Zorjána pedig szomorúan rogyott a fotel karfájára, és csendben sírva fakadt. Alig találta meg testvéreit, máris újra elveszítette őket… Néhány pillanat múlva Mof rontott be hozzá, és átölelte. —Drágám! Tudok mindent! Nem engedem hogy eldobd magadtól az örök életet! Neked valóban mellettük a helyed! Menj utánuk! —Nem lehet. Szeretlek! Meg azután amúgy is késő már ez nekem. —De hát miért?! —Mert nem szakíthatom el a gyermekemet az apjától. Édesem… te nemsokára apa leszel!
2. fejezet A súgógép A PROFESSZOR MÁR VÉNSÉGES-VÉN VOLT, járni sem tudott egy jókora bot nélkül. Ez nem is csoda, elvégre a nyolcvankilencedik esztendejét is betöltötte nemrég. Igaz ugyan az is, hogy a lehető legjobb kezeléseket, gyógyszereket, kúrákat kapta, hisz már most, tehát életében beválasztotta őt a Világállam a Tlaxán Örök Büszkeségei Pantheonjába, mint az időutazás felfedezőjét, sőt a Világállam fővárosában még egy óriási szobrot is megmintáztak róla színaranyból, jó öt embernyi magasat, - különben ez nem is tetszett a professzornak, no nem a szoborállítás ténye, mert büszke volt erre, hanem a szobor alakja - de hát az öregedés ellen még nem találtak igazán hatékony terápiát! Ám lett légyen bármilyen öreg is Jorg Choh úr, szeme továbbra is éles volt, s nemcsak kutatásait folytatta, észrevéve éles szemével a Ter mészet rejtett titkait, felfedezve a mások számára észrevétlen összefüggéseket hogy ezáltal új felfedezésekkel ajándékozza meg a világot, de embertársai hangulatát is képes volt helyesen megítélni. Ezért, amint Vam Jaram belépett hozzá a szobába, alig nézett fel egy óriási könyv mögül, rögtön így szólt: —Halljuk fiam, milyen rossz jeggyel örvendezteted meg ma este szüleidet? Miért nem mersz hazamenni? Különben ne is mondd. Lefogadom hogy megint matematikából szerezted! —Honnan tudod, bácsikám? —Na hallod! Az arcodra van írva, mondhatnám, lesír róla! Különben pedig ismerlek. Elvégre, hogy úgy mondjam, szinte rokonod vagyok! - azzal Jorg Choh urat elkapta a precizitás mámora, s máris belemelegedett a fejtegetésbe: —Persze nem vérrokonod, tudom, de születésedtől ismerlek, sőt örökösömmé is megtettelek. Tehát… —Ó, bácsikám, ne is mondj ilyet, nem vagyok én méltó ilyesmire! Semmitérő, tudatlan féreg vagyok! Közelébe sem érhetek a te zsenialitásodnak, egyszerűen reménytelen hogy ne hozzak szégyent reád, meg szüleimre! Ki kellene tűnnöm az iskolában is, elvégre egy valódi királynő az anyám, apám pedig az újabb idők egyik legnagyobb hőse, hiszen amikor elment veled az időutazásra… - aztán nem is folytatta, csak legyintett egyet keservesen, és lezöttyent egy fotelba a professzor mellé, és így szólt: —Ne is beszéljünk róla, mert annyira nyomaszt a dicsőséges múlt, hogy belerokkanok ekkora teherbe! Még szerencse hogy te megértesz! —Hát megérteni, azt azért nem! - nézett fel a professzor. —Sőt, kifeje zetten reménytelen megértenem a tudományok, különösen a matematika iránti
ellenszenvedet, próbáltam pedig sokszor, de nem sikerült! Az a legcsodálatosabb minden tudomány közül, és fel nem foghatom, miként érezheti valaki unalmasnak, ahelyett hogy ugyanakkora lángoló lelkesedést érezne iránta mint én! Nem, nem, nem, fiacskám, én is tökfejnek tartalak, és szó sincs róla hogy megértenélek, legfeljebb nem szídlak a rossz jegyeidért mindig le mint apád! —Azért ezt is köszönöm. —Semmiség! Tudod, ez egyrészt nem az én feladatom, hisz ott vannak rá a szüleid, másrészt hülyéknek is kell lenniük a világban, mert ha mindenki okos volna, senki nem tisztelné a zseniket! —Köszönöm! - mondta ismét Vam, de felettébb más hangsúllyal mint az előbbi köszönömöt. —Van azonban itt még egy „harmadrészt” is. folytatta a professzor. —Mert tudod valóban nem muszáj mindenkinek matematikusnak vagy fizikusnak lennie, ezért is nem szólok ha elhanyagolod ezeket a tanul mányokat. Járja mindenki a saját útját! Komolyan aggódom viszont miattad, fiacskám, mert te nemcsak matematikus nem leszel, de sajnos halovány fogalmad sincs róla, mi is akarsz egyáltalán lenni, mi a te saját utad! Mert két utat járni egyszerre nem lehet, ha van saját utad, érthető hogy nem lépsz a másik útra, de azt nem lehet megtenni hogy valaki egyetlen úton se haladjon, s öreg hiba ha nem tudsz a sok út között dönteni, melyik legyen a tied, mert akkor az élet dönt helyetted, s biztos lehetsz abban hogy a legrosszabb utat kapod! —Hagyjuk a filozófiát, bácsikám! Ne is beszéljünk rólam! Mondd inkább, hogyhogy most nem dolgozol? —Ki mondta hogy nem azt csinálom? Fiacskám, én mindig töröm valamin a fejemet! De sajnos már öreg vagyok, pihennem kell, ezért leültem, s felfrissülésképpen valami könnyű olvasmányt nézegetek! —El tudom képzelni, milyen lehet! - válaszolta Vam, azzal kivette a könyvet a professzor kezéből, s megnézte a címét. Azt hitte valami hosszú érthetetlen tudományos címet talál, négy-öt sorban, de a cím nemes egyszerűséggel csak két szóból állt: —Extradimenzionális topológia. —Sejtettem! - válaszolta ennek ellenére, mert abban biztos volt hogy valami matematikai tárgyú munkát talál a professzor kezében. És arra gondolt, talán jobb lett volna egy hosszú cím, abból legalább a névelőket megértené, de hogy mi ennek a két szónak a jelentése, arról még halovány fogalma is csak alig-alig volt. —Pedig valóban nem nehéz! Kis szorgalommal akár te is képes lennél megérteni, az egésznek csak az a kulcsa hogy elfelejtsünk három dimenzióban gondolkodni, és tisztában legyünk a koordináta-geometria… —Ne, ne, bácsikám! Kérlek ne! Éppen abból a koordinátageometria nevű iszonyúságból karóztam be! Tudod, a parabolkák!
—Nem parabolkák, hanem parabolák! Már az is nehéz neked?! Te jó ég! Itt valóban sürgős segítségre van szükség! —Csak nehogy azt mondd hogy kezdjek neki a tanulásnak! Már ha a polcon látok egy matematikai könyvet, akkor is az undor jön rám, hát még ha kézbe kell fognom! —De tulajdonképpen miért nem tanulsz? Hiszen mindenkinek kell tanulnia valamit! Azt eldöntheted hogy mit tanulsz, de úgy nem dönthetsz hogy semmit, mert akkor te is csak semmi leszel! —Nem mindegy? Úgyis reménytelen a helyzetem! Mindenki azt várja hogy utolérjem a szüleim és a maga nagyszerűségét, de az nekem úgysem sikerülhet! Nem vagyok olyan tehetséges, de még ha az volnék is… Nem tudom leélni az életemet úgy, hogy csak egy szürke kis senki legyek nagynevű őseim árnyékában! Ha rájönnék, mi az ahol hasonló fényes eredményeket érhetnék el, tanulnék én szorgalmasan, de így, így nem, nem, nem és nem, mert nem látom az értelmét! —Neked egyszerűen nincs életcélod, ez a te nagy bajod. —Hát ez bizony igaz! Bár egyelőre boldoggá tenne az is ha nem buknék meg matematikából, ez talán nem is elérhetetlen cél! A tanárnő azt mondta, megengedte hogy elbukdácsoljak idáig, de az idén már nem adja meg a kettest ha nem érdemlem meg! Ha megbukok, haza se megyek, inkább megölöm magamat! —Egyszerűbb az öngyilkosság mint a tanulás? —Igen! Megoldódik egy pillanat alatt minden gondom. —Az már biztos! De soha nem kapsz úgy már elismerést, dicsőséget sem! —Azt így sem kapok. - legyintett Vam. —No fiam, te látom, depressziós vagy! Itt valóban sürgős segítségre van szükség! - azzal a professzor megragadta a botját, és így szólt: —Segíts felállnom! Vam segített neki. Erre a professzor becsoszogott a másik szobába, s turkálni kezdett egy jókora fiókban. Kezébe akadt egy öv, amin min denféle bonyolult skálák és gombok voltak. —Á, hát itt van! - derült fel az arca. —Pedig mennyit kerestem! Úgy látszik, romlik a memóriám! —Mi ez, bácsikám? —Ez a legújabb időgépem! Emlékszel, az első csak egy akkora nagy dög helikopterbe fért bele mint a Jech11-es, olyan nagy volt! Na de nem maga az időgép az amihez ekkora hely kell, az tulajdonképpen egyetlen gyufásdobozban elférne, hanem a rengetegsok akkumulátornak, mert bődületes mennyiségű energia kell az időutazáshoz. Na de végül sikerült lecsökkentenem az energiaszükségletet, ekkor kevesebb akku kellett, az az
időgép tömegcsökkenését eredményezte, kevesebb tömeg kevesebb energiát igényelt, ez megint feleslegessé tett néhány akkumulátort, és így tovább, és így tovább, végül már maga a helikopter sem kellett, elvégre az csak azért kellett hogy legyen ami viszi az akkukat. S íme, kész lett egyetlen kis övnyi méretben, egész tetszetős, alig szélesebb és vastagabb mint egy jókora nadrágszíj! —Csak nem ezzel akarsz ismét útra kelni? —Én? Nem, dehogy is, fiacskám! Nekem már az is kész túra ha a fürdőszobába kimegyek! Ezt nem is tartom komoly szerkentyűnek, elvégre aki az időben utazik, az jól teszi ha magával visz egy csomó hasznos mindenfélét, ez az öv pedig személyes viselet, használója legfeljebb egy hátizsáknyi cuccot vihet magával, az meg nem hiszem hogy elég! Nem, ez csak afféle kis apróság, játékszer, csak azért csináltam, mert egynémelyek azt állították hogy soha nem lehet lecsökkenteni az energiaszükségletet úgy, hogy… De mindegy, nem untatlak a részletekkel… Szóval be akartam bizonyítani hogy meg lehet csinálni, s meg is tettem! Bemutatom a Tudományos Akadémia következő ülésén, de nem hiszem hogy komoly jelentősége volna. Ilyen övek csak akkor kellenének, ha tömegesen akarnának az emberek időutazni, de mint te is tudod, az időutazást nemzetközi felügyelet alá helyezték, még komoly tudóscsoportok is nehezen kapnak engedélyt rá, az elmúlt évek tragédiái miatt! Vam bólintott. Ezt minden kisiskolás is fújta már. A Nagy Törvény: a történelem megvédi önmagát! Amint kiderült hogy az időutazás lehetséges, rengeteg unatkozó milliomos, meg gazdagabb történelemkutató intézet építtetett magának időgépet, s a legkülönbözőbb céloktól vezettetve visszamentek a múltba. Volt aki kincset akart szerezni, volt aki meg akart ölni valami régi diktátort, aki nem tetszett neki vagy megölte valamelyik ősét, volt aki csak kalandvágyból tette, s akadt aki ki akart deríteni valami régi történelmi rejtélyt. Alig akadt közülük aki vissza is tért. Száz utazóból átlag kettő-három tért vissza, általában épp azok akik történelmi rejtélyeket kutattak, mert azok inkább megfigyelni akartak, s nem a történelmet megváltoztatni. Azt persze senki nem tudta, mi történt a vissza nem tértekkel, de a pusztulásukban nem kételkedhettek. Voltak olyanok is, akik vissza nem tért szeretteik után eredtek, de legtöbbször ezek is odavesztek, s még akik visszatértek is közülük, azok sem tudták megmenteni egyik hozzátartozójukat sem. Még szerencse hogy az idő gép félelmetesen drága volt, s így aránylag nem sokan vesztek oda. Mindenesetre az időutazást szigorú nemzetközi ellenőrzés alá rendelték, ami azt jelentette hogy csakis a Világállam kifejezetten erre létrejött bizottsága engedélyezhetett időutazást. A kérelem elbírálása átlag egy évig tartott, s szokásosan tíz
kérelemből kilencet visszautasítottak. —Nem is szeretném ha elterjednének ezek az övek! tűnődött el a prof most. —Talán jobb is lesz ha nem mutatom be! A sok hülye milliószámra utazna vissza az időben, s mind ott veszne! - azzal az övet visszalökte a fiókba, majd tovább kotorászott benne. Végül felderült az arca.— Ez az! Ezt kerestem! - azzal előhúzott egy öklömnyi tárgyat, ami leginkább egy síkos, rózsaszín szappanra emlékeztetett, és Vam kezébe nyomta. —Tessék! Ismerd meg MARI-t! —Mi ez? Zenélő szappan, vagy elektromos súrolókefe? - kérdezte Vam, amint szemügyre vette a kis jószágot, de azon semmi érdemlegest nem látott, csak egyetlen kapcsolót, és alul két csatlakozóaljzatot, amivel nyilván más rendszerekhez lehetett hozzákapcsolni. —Az eszed tokja! - válaszolta mérgesen Jorg Choh úr, aki nem szerette ha gúnyolódnak találmányain. —Komolyan kérdeztem! Nem tudom kitalálni! —Én pedig komolyan válaszoltam. Ez az eszed tokja! Az eszed ugyanis ott van belül, ebben a tokban. Ami a fejedben van, arról inkább ne beszéljünk! - és lemondóan legyintett. Vam attól félt, hogy a professzor ismét bele merül a régi szövegbe, hogy mi lesz így belőle, hiszen matematikából (amit a professzor soha nem mondott volna egyszerűen csak „matek”-nak) bukásra áll, de alig valamivel jobb csak a helyzete fizikából, kémiából, csillagászatból és biológiából is, sőt még a testnevelési órákon sem árult el élsportolói hajlamokat, hármas, néha négyes abból is. No, ott legalább a bukás nem fenyegeti! Irodalomból sem volt jó, igaz, olvasni, azt nagyon szeretett, de minő keserűség, sosem azt ami kötelező olvasmány lett volna, a verselemzésekről pedig az volt a véleménye, hogy minden hülyeséget belemagyaráznak az írók műveibe, s ha ezt tudná a költő, forogna a sírjában. E véleményét kivételesen apja is osztotta. Sőt, Vam sajnos történelemből sem állt fényesen. Igaz, még ebből állt a legjobban valamennyi között. Meglehetősen jól ment neki, az igaz, tudott mindent, szerette a kalandregényeket is, és legalábbis az ókori állapotokról Zorjána is sokat mesélt neki, de az évszámokat lusta volt megjegyezni. Egyetlen téren volt csak vitathatatlanul iskolaelső: a világnyelven, és a Troggföldön beszélt trogg nyelven kívül folyékonyan beszélte a Zorjána korabeli órilgent és ódzsanar nyelvet is, sőt még Tlapantlua ősi nyelvét is, amikre anyja tanította meg még csecsemőként. Ez tehát nem igényelt különösebb szorgalmat tőle. Sajnos a mai világban ezeket a nyelveket egyáltalán semmire sem lehetett használni. Kétségtelen ilyesmi járt Jorg Choh úr agyában is, mert ezt motyogta Vamot nézve: —Teljes csőd az egész vonalon! Ha legalább a történelmet ismernéd, lehetnél régész, a nyelvtudásod
jórészt megvan hozzá! - ám mégsem kezdett rá a lelkibeszédre, ehelyett így szólt: —Ez fiacskám egy súgógép. Merem állítani, minden rossz tanuló ilyesmiről álmodik, már ha legalább a fantáziája elég jó hozzá. Ha be van kapcsolva, elég csak megfognod, és… —És? - kérdezte Vam várakozva, mert a prof elhallgatott. —Nos, hogy akkor mi történik, az sok mindentől függ. Egy mondatba sürítve a lényeget, úgy fogalmazhatnám meg, hogy átveszi a vezénylésedet. —Az enyémet? —Igen, mert úgy döntöttem hogy te fogod kipróbálni. Az iskolában. A legjobb hely erre. Ez, tudod, egy eddig még nem publikált találmányom. Az iskolákban naprólnapra próbáknak vagy kitéve! Persze csak ha beleegyezel. Ezt azonban nem kétlem, elvégre épp az imént siránkoztál hogy nem akarsz megbukni abból amit te megvetően csak úgy hívsz hogy „matek”! És amilyen lusta trehány kölyök vagy, tanulni bezzeg nem akarsz. Csak a jó jegyeket, munka nélkül, mi?! Na de hagyjuk ezt, így mindketten nyerünk, te jó jegyeket, nekem pedig lesz valaki aki a lehető legéletszerűbb körülmények között teszteli a prototípust. A felelősség persze a tied! Vam arca e szavakra persze sugározni kezdett a boldogságtól. —És, izé… mit jelent az hogy „átveszi a vezénylést”? —Beláthatod, hogy ha észreveszik hogy súgógéppel vagy felszerelve, lőttek mindennek. Az ilyesminek csak addig van értelme, amedig nem tudnak róla. —Nyilvánvaló! —Nahát. Ha minden kérdés után hallgatnál amíg megsúgja neked a választ, az feltűnő lenne, főleg hogy a hallgatásod után, amit töprengésnek vélnek, olyan tökéletes választ adsz. Ezért aztán úgy építettem meg a gépet, hogy nem súg semmit, hanem rögtön beszéltetni kezd téged, elmondatja veled a helyes választ. A beszédet illetően megszűnik a szabad akaratod, természetesen csak átmenetileg, a válasz idejére. Azt fogod mondani, amit a gép akar. Egyébként, talán mondtam már, MARI a neve, ami betüszó, azt jelenti hogy Mini Automatikus Robot Informátor. —Tehát én nem leszek én? —Dehogynem! Mindenről tudni fogsz, hallod hogy mit beszélsz, és egyébként is azt csinálsz amit akarsz, például járkálhatsz fel-le, ide-oda, csak a szájadat béreli ki MARI hogy késlekedés nélkül válaszolhass. Elméletileg megtörténhet hogy valamiért félbe kell szakítanod a magyarázatodat, ekkor elég ha elengeded MARI-t, és máris megszűnik a kapcsolat. Egyébként magától is megszűnik, ha befejezte az előadást. Ja, és azt még nem is mondtam el: nem kell állandóan szorongatnod! Ha be van kapcsolva, amit ezzel az egyetlen kapcsolóval érhetsz
el, akkor elég ha a kérdés elhangzása után fogod meg, ő ilyenkor kiolvassa az agyadból a legutolsó kérdést, és arra válaszol! —De hogyan csinálja ezt? —A kézben, főleg a tenyérben és ujjhegyeken található idegvégződéseken keresztül. A részleteket úgysem tudnád megérteni. Lehet hogy a használatakor enyhe bizsergést fogsz érezni. Itt van egy rövid leírás amit csináltam róla, olvasd csak el! Azután tartunk egy próbát! - és Vam kezébe nyomott egy papírt. Ez állt rajta: A MARI működési szabályai: 1 . Eseti használat alkalmával, tehát ha nem folyamatosan tartjuk a kézben, MARI mindig a legutolsó feltett kérdésre válaszol. 2. Permanens használat esetén, tehát ha folyamatosan tartják a kézben, minden interperszonális kommunikációt elemez, és a lehető leglogikusabb választ adja meg. —Mi az az „interperszonális kommunikáció”? kérdezte Vam. —Mindenféle emberek közötti beszédmegnyilvánulás. Beszélgetés! - felelte a prof. Vam tovább olvasott. 3. Ha a feltett kérdésre MARI megtalálta a választ az adattárában, akkor azt adja meg. 4. Ha a vonatkozó közlésre nem talált konkrét választ, akkor a meglevő teljes adattára és a logikai szabályok birtokában megkeresi a kérdés legvalószínűbb megoldását, és azt adja meg. 5. Bármely kérdésről is legyen szó, MARI igyekszik rá a lehető legkimerítőbb választ adni, hogy használóját a legjobb színben tűntesse fel környezete előtt. 6 . Abban az esetben ha a választ úgy kellett kikövetkeztetnie, MARI betáplálja használója agyába a válaszhoz vezető következtetések teljes logikai láncát, hogy ne kerüljön zavarba ha megkérdezik tőle, miként tudott erre vagy arra rájönni. 7 . MARI adattárát bármely szabványos csatolóval rendelkező számítógéppel fel lehet tölteni. 8 . Ha magyarázat közben írásra vagy rajzolásra van szükség, a lehetőségekhez képest átmenetileg ezt is megoldja, s használójával felrajzoltatja papírra vagy táblára vagy amire éppen kell, a megfelelő illusztrációt. Eddig tartott a leírás. Vam el volt tőle ragadtatva. Tökéletes! —És hogyan kell feltölteni? - kérdezte. —Csak dugd rá otthon a komputerre, és tedd a megfelelő könyvet a könyvolvasóba, amint lecsuktad a fedelét, MARI már elvégzi a többit. —Hány könyv fér bele? —Durván ötmilliószor millió százoldalas könyvre elég. Nem lesznek memóriagondjaid. —Ezek után én sem kétlem! Hogyan férhet bele ennyi?!
—Speciális kristályok… nem is itt készítették, hanem fenn az űrben növesztették őket… De elég a szóból! Néhány dolgot már most betápláltam. Hány kilométer Tlaxán sugara? —Nem tudom. Vagyis… - Vam az asztalhoz lépett, és kézbefogta Marit. Már mondta is: —6370 km. Azután elengedte. —Na, milyen érzés volt? —Nem is tudom… Furcsa, de nem kellemetlen. Meg lehet szokni. Az biztos hogy sokkal kellemesebb mint a tankönyvek fölött görnyedni! —Hát még ha jó jegyeket is hoz a konyhára! gondolta Vam, de nem mondta ki. —Hány holdja van a Tlexin bolygónak? - kérdezte a professzor. Vam újra kézbe fogta Marit. —Kettő. - válaszolta. Azután elengedte és álmélkodó arcot vágott. Azt nem tudta hogy hány holdja van Tlexinnek, de abban biztos volt hogy kettőnél sokkal több. És hirtelen eszébe idéződtek a „logikai lánc” elemei, amin át Mari eljutott erre a meglepő következtetésre. 1. A Tlexin, az egy bolygó. 2. Tlaxán is egy bolygó. 3. Tlaxánnak 2 holdja van. 4. Tehát a Tlexinnek is 2 holdja van. —A csillagászatról még semmit sem tápláltam bele, csupán néhány Tlaxánra vonatkozó általános geológiai, geodéziai adatból kellett kikövetkeztetnie a választ! magyarázta meg Jorg Choh úr. —Szándékosan tettem ezt hogy lásd: néha vigyázni kell vele! Ne mondd hogy nem figyelmeztettelek! —Vigyázni fogok! - határozta el Vam. —Engem nem fog átverni! —Eszébe sincs átverni, ha egyáltalán lehet szándékról beszélni egy gépnél, hát akkor MARI leghőbb vágya hogy minél tökéletesebben szolgáljon téged! De nem is beszélek tovább, látom alig várod már hogy elmenj és kipróbáld! - búcsúzott a professzor. Ez így is volt. Vam valósággal repült haza. Még aznap este betáplálta Mariba a matematikakönyvét, sőt tekintélyes összeget áldozott arra is hogy a sarki könyvesboltban megvásároljon minden létező matematikakönyvet, s ezeket is betáplálta. A pénzéből tellett, elvégre szülei sokszoros milliomosok voltak, s őt sem fogták túl szigorúan pénzügyi tekintetben. Mindenesetre, most már nem félt attól Vam, hogy meg bukik matekból. A betáplált könyveknek még a címéből sem sokat értett, de azt sejtette hogy sokszorosan magasabb színvonalúak mint amit akár egy matematikaszakos gimnázium végzős növendékeitől elvárnak. Nagyon titokzatosan hangzottak. Effélék
kerültek Mariba: - Komplex számok algebrája - Mátrixszámítás - Differenciálszámítás - Integrálszámítás - Felület - és térfogatintegrálok - Valószínűségelmélet - Vektoranalízis - Halmazelmélet és matematikai logika - Topológia és még ezeken kívül is vagy tíz mű. Látható, nagy gondot fordított Vam a matematikára, mert jól tudta hogy ebből a leggyengébb. Ráadásul az is valószínű volt, hogy másnap felel ebből a szörnyűségből, méghozzá két témakör is fel volt adva, a „koordináta-geometria”, és a „valószínűségszámítási alapismeretek”. Mindenesetre úgy vélte, életében először igazán alaposan felkészült. Most aztán semmi meglepetés nem érheti matekból, se holnap, se soha többé! Majdnem hajnalig dolgozott, mert a könyvolvasó periféria nem volt olyan gyors mint szerette volna, apjaanyja már rég lefeküdt, de még mindig a gép fölött görnyedt. Utoljára még egy csillagászati tárgyú könyvet is szeretett volna megetetni a masinával, hogy bajba ne kerüljön ha a Tlexin vagy más bolygók holdjairól érdeklődne a földrajztanára, bár ez nem volt túl valószínű, de hát biztos ami biztos! Sajnos csillagászati könyvet nem vett a boltban, így azután mást nem tehetett, bement a könyvtárszobába, és szülei könyvei között keresgélt. Végül talált is egy csábító címűt: - A csillagok titkai Hulla fáradt volt már, meg se nézte csak bedobta a könyvolvasóba, és mellette ülve elszenderedett. Mindjárt az első óra volt másnap a matek. Végig az út során Vam zsebében volt Mari, s erős kísértés ösztökélte hogy megragadja, s mindenki előtt bizonyítsa valamiképp nagyszerűségét, de ellenállt neki. Majd a matekórán! Majd ott! E tárgyból a leggyengébb. Illetve, csak az volt. Mostanáig. Ezután már minden másképp lesz! Nem igaz? Csöngetés, mindenki a helyére ült. Vam a második padban, eléggé a tanárnő szeme előtt ült. A tanárnő a házi feladatokkal kezdte a sort. —Ábrázoltátok a legutóbbi ponthalmazt? - kérdezte. —Igen! - válaszolták kórusban a diákok. —És mit kaptatok eredményül? —Haranggörbét! Vam is bólogatott. Néhány pont ábrázolása még nem haladta meg matematikai képességeit, holott ezt még akkor csinálta, amikor nem is volt az övé Mari. Ott feküdt előtte kinyitva matematikafüzete, s valóban, kis jóindulattal harangnak lehetett nézni a kb. 30 pontból álló görbét. Vamot azonban nem túlságosan érdekelte a
házi feladat. Arra várt, hogy feleltessék! Igen, megérte ezt is, arra vár sőt sóvárog hogy feleltessék matekból! No persze, mert itt van vele Mari! - és szórakozottan megsimogatta bal kezével, hogy bátorságot merítsen belőle. S ekkor azon vette észre magát, hogy beszél. Mari a tapintásától működésbe lépett, és válaszolt a legutolsó feltett kérdésre. —Nem haranggörbét kaptunk, csupán egy diszkrét ponthalmazt, mely valóban mutat némi hasonlóságot a haranggörbéhez, más néven normáleloszláshoz képest. Valójában azonban görbéről nem beszélhetünk mindaddig, amíg meg nem keressük az adott ponthalmazt legjobban közelítő sűrűségfüggvényt! Vam felállt, kisétált a táblához, s döbbent osztálytársai, valamint a nemkevésbé döbbent tanárnő előtt krétát vett a kezébe, és írni kezdett: —A normáleloszlás képlete a következő: P=e(–x*x/2)/GYÖK(2pí), ahol x=(k-M)/R A jelöléseket illetően M az eloszlás várható értéke, R pedig a szórás. Ahhoz hogy e kettőt a lehető legoptimálisabban megválaszthassuk, linearizáljuk a függvényt! Logaritmálás és némi elemi átrendezés után a következő képletet kapjuk: k=M+R*GYÖK(–2ln(P*GYÖK(2pí))) Vezessünk be egy új változót, legyen ez mondjuk F, és definiáljuk a következő módon: F=GYÖK(–2ln(P*GYÖK(2pí))) Ekkor a k=F*R+M képletet kapjuk, és F értékét sem nehéz kiszámítani Pből. Így k-ra és F-re alkalmazhatjuk a legkisebb négyzetek módszerének is nevezett lineáris regressziót, és így a trendvonal-analízissel meghatározhatjuk R-et és Met, amik a kiinduló ponthalmazt legjobban közelítő normáleloszlás paraméterei lesznek.3 E műveletek elvégzése után - e szavaknál Vam visszament a padhoz, és a füzetben elolvasta a ponthalmaz adatait, s Mari máris adta az eredményt - a házi feladatban szereplő pontokra az M=0,62 és R=0,21 eredményeket kapjuk, s ezt elég jó közelítésnek mondhatjuk, mert összehasonlítva az eredeti P értékekkel, a korrelációs koefficiens értéke 0,972! Mindenki csak ámult-bámult, amint ezt lendületes, magabiztos mosollyal felírta Vam a táblára. Egy pillanatig sem gondolkodott, sőt úgy tűnt mindez egyáltalán semmiféle erőfeszítésébe, észtornájába nem kerül, ez csak játék neki. E magabiztos külsőt még csak fokozta, hogy bal keze mindeközben állandóan a zsebében volt, muszáj volt zsebre dugnia hogy foghassa Marit, de ezt persze senki nem tudta, s azt hitték hogy afféle hanyag eleganciából teszi hogy fölényét fitogtassa. Ezután Vam mély lélegzetet véve így folytatta: —A lineáris regresszió lényege… —Elég, elég! - vágott közbe a tanárnő. —Ezt hol
tanultad?! —Az iskolában. - következtette ki a választ gyorsan Mari, mire Vam gyorsan elengedte őt. —Azaz… izé… itt a matematika szeretetét tanultam meg, és otthon utánanéztem egy-két dolognak! —Ez megérdemel egy ötöst, méghozzá csillagos ötöst! - felelte a tanárnő. —Bár hogy éppen te… csodálkozom rajtad! De hát mindenki megjavulhat. Kellemes meglepetést okoztál, Vam! Leülhetsz! Az óra ezután jóideig esemény nélkül telt-múlt, s Vam elégedetten ücsörgött a helyén. Azt azért nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon szélesen. Mosolya mármár vigyornak is beillett, főleg amikor a többiek kudarcában gyönyörködött. Még a legjobb tanulók is ejtettek hibákat, azok akik mindig kigúnyolták a tudatlansága miatt! Na most jól megmutatta nekik! Lesz ám beszédtéma a szünetben elég! - s Vam mája hízott az örömtől s elégedettségtől. Vagy tíz perc lehetett kicsöngetésig, amikor Szményert hívta a táblához a tanárnő. A szerencsétlen csak hebegett-habogott, ő még Vamnál is rosszabbul tudta a matematikát. Izzadt, a verítékcseppek csak úgy peregtek a homlokáról. Végül a tanárnő megkönyörült rajta, s adott neki egy mentőkérdést, úgy látszik jó napja volt. Talán éppen Vam miatt! —Figyelj ide! Egy ólban disznók és tyúkok vannak. Az ólban van összesen nyolc láb. Milyen arányban lehetnek ezek az állatok az ólban? Szményer arca felderült. —Lehet két disznó, vagy egy disznó és két tyúk, vagy négy tyúk! Mindenki nevetett rajta, bár jól válaszolt. Ő azonban örült, mert remélte hogy megússza kettessel. —Nekem nincs szükségem efféle mentőkérdésekre! gondolta Vam, és hálásan simogatta meg a zsebében Marit. Több se kellett neki, és válaszolt - illetve válaszoltatott - a legutolsó feltett kérdésre: —A disznók számát a tyúkok függvényében könnyű megadni a következő képlettel: T db tyúk esetén a disznók száma, amit jelöljünk Dvel: D=-0.5*T+2 A tyúkok száma a disznók függvényében: T=-2D+4 Az előttem felelő megoldáshalmaza tehát hiányos, mert itt tulajdonképpen végtelensok megoldás lehetséges, lehet például az általa elmondottakon kívül még fél disznó plusz három darab tyúk, mínusz egy disznó plusz hat darab tyúk, sőt három disznó mínusz két darab tyúk is… Az osztályban felharsant az egetverő röhögés. Vam gyorsan elengedte Marit. Most kapott csak észbe. Hogy is van ez?! Negatív disznók?! Mari, Mari, mit műveltél velem?!
Valóban volt a szünetben beszédtéma elég. Sajnos azonban nem elsősorban Vam kiváló matematikai teljesítményéről beszéltek osztálytársai, hanem az az után történtekről, mert rendkívüli matematikai levezetését, melyet meg sem tudtak érteni, tökéletesen háttérbe szo rította a negatív disznók és tyúkok esete. Mert ezt viszont tökéletesen megértették. Barátai hátba csapdosták Vamot, jópofa, humoros fickónak nevezték, és azt mondták, éppen ideje volt már hogy valamivel visszavágjon annak a szörnyű matektanárnőnek, aki folyton csak izélgeti, macerálja őt, és rossz jegyekkel keseríti meg az életét. És valahányszor valamelyiküknek eszébe jutott például hogy „három disznó mínusz két darab tyúk”, valósággal fetrengeni kezdett a földön a röhögéstől. —Pedig matematikailag igenis helyes az eredmény! szólt sértődötten Vam. —Hát persze, hát persze! - hahotázott Szményer. — Hiszen épp erről van szó! Ez is bizonyítja, milyen idióta tantárgy a matek! Semmi köze a valósághoz! S erre Vam agyában felötlött a gondolat: ha a hülye Szményer mondja a matekra hogy idióta tantárgy, akkor az a tantárgy biztos hogy értelmes és hasznos, sőt mi több, még talán érdekes is! —Mit tudsz te a matekról, ostoba! - jelentette ki fennsőbbséges hangon. —Azt nem neked találták ki! —De nem is neked! - vágott vissza Szményer. —De ne aggódj! Hiába mondott a tanárnő bármit, nem kell félned. Hiába is fenyeget azzal hogy behívja a szüleidet mert gúnyolódtál. Lehet hogy bejönnek az őseid, de amilyen gazdagok, biztos hogy elintézik az ügyet, és nem csapnak ki a suliból! —Naná, Pim Mof Vam, a Pim dinasztia sarja, a királyfi, az nem olyan mint egy egyszerű halandó, azt nem lehet csak úgy kivágni! - replikázott egy másik. Vam arca elkomorult. Nem szerette ha ezen a néven emlegetik, holott anyja, Zorjána révén, akinek másik neve Im hercegnő volt, és apja, Mof Jaram révén megillette ez a név, már persze ha az ősi tla pantluai névadási szokások szerint mondja a nevét. De nem szerette ezt, mert e megszólítás azt éreztette vele hogy méltatlan nagynevű őseihez. Most így vágott vissza: —Vagyok aki vagyok, mi dolgotok vele! Azt teszek amit akarok! —Hát persze, jó haver vagy, igazi tréfamester! Nagy ember! - röhögött Szményer, és újfent hátba vágta. Vam majdnem nekirontott, szerencsére azonban becsöngettek, s elmaradt a verekedés. Kezdődött a fizikaóra. Vam most már óvatos volt. Mindenféleképpen el akarta kerülni hogy Marit tapogassa, ezért kezét maga előtt nyugtatta a padon. Megfogadta hogy meg sem szólal, néma lesz mint a sír. De persze ebből sem lett semmi, mert hát miért is ne épp őt szólították volna felelésre! Ez pedig így történt:
A tanár a naplót lapozgatta. Az osztályban feszült, néma csend. Némelyek igyekeztek minél kisebbre összehúzni magukat, mások magabiztosan, kifeszített derékkal ültek, szinte szembenézve a tanárral, hogy mutassák: ők tudnak. Némelyikük valóban tudott is, de a többség csak pózolt. Akadtak olyanok is, akik másképp pózoltak: ők igyekeztek a legteljesebb közömbösség álarcát magukra ölteni, mintha mindegy lenne nekik, felelnek-e vagy sem. S persze bárki bármit tett is, egy közös volt mindegyikben: élénk érdeklődéssel várták, kit szólít majd fel a tanár. A tanár komótosan lapozgatta az osztálynaplót. Végül a vége felé megállt, nagyot sóhajtott, becsukta azt, felnézett és így szólt: —Sajnálom, de egyszer ezen is túl kell esnünk. Vam! Ennek a feleletnek Vam maga sem örült. Hol volt már nagy magabiztossága! Félt attól, hátha Mari megint megtréfálja valamivel. Úgy látszott azonban, a fizikatanár nem rosszindulatú. Különben sosem volt az vele. Igazság szerint még hármast is adott neki néha, pedig Vam maga nagyon jól tudta, hogy tulajdonképpen a kettest sem érdemli meg. Most is barátságosan mosolygott, s ezt mondta: —Lássunk egy könnyű kérdést! Van egy liter száz fokos vized, és egy liter nulla fokos vized. Összekevered őket. Mit kapsz eredményül? Vam keze már mozdult Mari után, de meggondolta magát. Biztos ami biztos, ki tudja mit mondana Mari, erre még ő is képes válaszolni! Mély lélegzetet vett, s így szólt: —Hát… én úgy hiszem… —Csak bátran, fiacskám! Ki vele! —Szerintem két liter vizet kapunk, ötven fokosat! —Tökéletes! No és mit csinálsz ha azt akarod hogy mégse ötven, hanem száz fokos legyen a két liter vized? —Te jó ég, mit csinálok?! - sápadt el Vam, és kétségbeesetten kutatott agyában némi tudásmorzsa után, de semmi nem jutott az eszébe. Mit tehetett volna, benyúlt a zsebébe és elszántan megragadta Marit. S már mondta is a választ: —Veszek egy liter nulla fokos vizet és egy liter kétszáz fokos vizet, és összekeverem őket! Az osztályban megint felcsattant a röhögés, még hangosabban mint a matematikaórán, mert most arra is emlékeztek már a diákok. Percekig nem csillapodott a kacaj. A fizikatanár ellenben mérgében elvörösödött, és így ripakodott rá: —Vam! Sokat elnéztem eddig neked, de annyira ostoba nem lehetsz te sem hogy a víz felforralása helyett kétszáz fokos vizet akarj szerezni, holott tudván tudod hogy száz fokon már forr! Hogyan akarsz kétszáz fokos vizet szerezni, mi?!
S mert Vam még mindig Marit fogta, rémületében elengedni is elfelejtette, válaszolt erre a kérdésre is, persze nem ő hanem Mari: —Nyomás alatt hevítve elérhető, hogy a víz 200 fokon is folyékony halmazállapotban maradjon. —De hát ahhoz igen nagy nyomás kell, s ráadásul hozzá akarsz keverni még nulla fokos vizet is, holott amint megszünteted a nyomást hogy hozzáönts valamit, a kétszáz fokos vized azonnal gőzzé válik! —A nulla fokos vizet is megfelelő nyomás alatt tartom. —Igazán?! És hol, itt a tanteremben?! —Elnézést, úgy látszik a feladat specifikációja hiányos volt, nem jelentették ki a kérdés során egyértelműen, hogy a probléma a normál légköri viszonyok között oldandó meg! —Aha! Tehát gúnyolódol! Elégtelen! Holnap beszélni akarok a szüleiddel, hivasd be őket! Leülhetsz! Vam sötéten meredt maga elé az óra hátralevő részében. A szünet sztárja megint Vam volt, ő azonban érezte ha még egy kicsivel tovább kell elviselnie osztálytársai vidámságát, betöri valamelyiknek a képét. Ezért hamarosan bevonult az illemhelyre, s elő sem jött onnan becsöngetésig. Mérges volt, ha csak ránézett bármelyik diáktársára is. Ők bezzeg könnyen vidámkodnak, nem az ő bőrükre megy a vásár, ő azonban, sajnos, épp most mérgesítette fel a fizikatanárát, aki pedig aránylag jóindulatú volt vele! És a legbosszantóbb az egészben az, hogy Vam meg volt róla győződve, hogy Mari tökéletesen helyes választ adott a feltett kérdésre.4 Mint ahogy matekórán is jól válaszolt. Mégis mindenki rajta röhög, őt hibáztatja! Pedig, micsoda matematikus az, aki nem vonatkoztat el a valóságtól egy képlet kedvéért! Látszik hogy se tanárnője nem ért igazán a matematikához, se tanára a fizikához! Ismét csöngettek, s kezdődött a történelemóra. Ebből már felelt két napja, s aránylag egész jól sikerült, hármast kapott. Nem számított rá hogy újra ő lesz soron, de így történt, őt szólította fel a tanárnő, az óra végén, amikor pedig már szent meggyőződése volt hogy megússza ezt az órát. —Tudom hogy feleltél már, de ettől függ hogy hármast kapsz, vagy megadhatom neked a négyest! nézett rá jóindulatúan. —Azt hiszem nem lenne számodra sem közömbös, ha legalább egy jó jegy szerepelne a bizonyítványodban! Vam vonakodva állt fel, s komolyan megfordult a fejében, rávágja hogy jó neki a hármas. Aztán mégis leintette magát. Elvégre mit veszíthet vele ha megpróbálja?! Igaz, történelmi anyagot nem táplált még bele Mariba, de nem is állt szándékában használni őt. —Hát lássuk… - töprengett el a tanárnő, majd így
szólt:— A múltkor nagyon szépen feleltél a Kaulianában kitört lázadásról, amit a Sába királynő rabszolgafelszabadítási törvénye ellen lázadó nomarkok robbantottak ki. Tudom hogy évszámokból gyönge vagy, nem is kérdezek ilyesmit. Beszélj inkább arról, hogy Sába, akit jóságos és kegyes királynőnek ismert mindenki, miért végeztette ki a győzelme után az elfogott nomarkokat kivétel nélkül, és a közrendűek egy részét is? Hogyan magyarázod ezt a jelleme ismeretében? Vam eltöprengett. Magasságos egek, tényleg, miért tehette ezt Sába?! - de csak nem akart eszébe jutni a válasz. Valóban, hiszen Sábához inkább a megkegyelmezés illett volna! —Mégis, csak tudsz mondani valamit! - próbált segíteni neki a tanárnő. —Hiszen a lázadás miatt sokan meghaltak a csatákban, nem művelték meg a földeket, a nagyurakat akár kényszermunkára is ítélhette volna, akár a sóbányákba is! Mégsem tette. Komoly oka kellett legyen, ha ehelyett kivégeztette őket, nem? —De, persze hogy komoly oka volt! - válaszolta Vam. Ebben ő is biztos volt. Csak jutna eszébe! —Mondj már megint valami hülyeséget! - suttogta a fülébe Szményer, aki mögötte ült. Vam két keze ökölbe szorult, legszívesebben hátrafordult volna hogy jót belevágjon Szményer arcába, de nem tette, ehelyett hogy dühét leküzdje és némi magabiztosságot mutasson, zsebre dugta ökleit. De bal keze így hozzáért Marihoz, s már mondta is a választ, s mintha csak Szményer parancsára tenné, természetesen hülyeséget. —A megműveletlen földek miatt kevés volt az élelem, és a királynő bizonyára a kivégzett ellenség feldolgozása által akarta csökkenteni az országban fellépő fehérjehiányt! Az e szavakra fellépő vidámságot leírni is lehetetlen. Hogy a tanárnő mit válaszolt, azt Vam soha nem tudta meg, csak azt látta hogy mozog a tanárnő szája, de a hang nem jutott el hozzá, elnyomta osztálytársai fülsértő röheje. Egészen addig röhögött mindenki, míg csak ki nem csöngettek, erre Vam, az osztályzatát meg sem várva, azonnal kirohant, s ismét csak a mellékhelyiségben rejtőzött el. Amúgy sem sok kételye lehetett arról, miféle jegyet is kapott. A legkomolyabban megkísértette a gondolat, hogy bedobja a klotyóba Marit és ráengedi a vízöblítést, mégsem tette. E szerkentyű végtére drága holmi, nem is az övé hanem a professzoré, no meg most földrajz jön, épp a csillagászattal foglalkoznak, s legalább itt sikert akart elérni Mari által. Elvégre csillagászatból bele lett táplálva egy könyv, abból jól kell működnie. Remélhetőleg nem fog neki negatív bolygókról beszélni! De azt is megfogadta, hogy Szményernek egyszer még
betöri a pofáját. Ha nem kotyog közbe, nem dugja zsebre a kezét, nem bőg így le. Lehet hogy akkor is rosszul felel, de nem ennyire! Különben a vécén ülve eszébe is jutott a válasz, most már, utólag: hát persze hogy azért vé geztette ki Sába a nomarkokat, hogy minden későbbi lázadást csírájában elfojtson! Ezt kellett volna mondania! És talán eszébe is jut ha az a dög Szményer nem pofázik a háta mögött! Rá kell haragudnia, nem Marira, szerencsétlen gép nem tehet róla, hiszen valóban nem táplált bele történelmi könyveket! Csöngettek, következett a földrajz. Most nem szólították fel Vamot – most ő jelentkezett. Ez pedig így történt: A földrajztanár, akinek különben éppen a csillagászat volt a kedvenc témaköre, így szólt: —Nagyon szeretem a csillagászatot, gyerekek, tudjátok, sokszor mondtam már. Ebből a szép témakörből semmiképp sem akarok bárkinek is rossz jegyet adni. Ezért úgy gondoltam, feleljen ebből az, aki akar, aki elég felkészültnek érzi magát! Halljuk például, mit tudtok a Tlexin bolygóról? Jelentkezzen az, aki felelni akar! És Vam örömmel nyújtotta magasba a kezét. Most jóvá teheti Mari a sok kudarcot, amit eddig okozott. A tanár meglepődve, de látható örömmel szólította ki épp őt a sok jelentkező közül. —Örülök hogy javítani akarsz, Vam! Halljuk hát! Az osztályban pisszenést sem lehetett hallani. Mindenki egy újabb észtveszejtő hülyeségre várt. Ilyen jól mint ma, még soha nem szórakoztak, és élvezettel várták, mi új jöhet még. Vam zsebredugta balját, s megragadta Marit. Bátran, magabiztosan. Elvégre csillagászatból készült, egy egész szakkönyv lett betáplálva. S már mondta is: —A Tlexin bolygó a Xalta bolygóval együtt elsősorban a tengeri lényekre van hatással, de a Hold tizenkettedik állásakor, s különösen ha a Parittya csillagkép előtt áll, az emberre is jelentős hatást gyakorolhat, éspedig úgy, hogy fokozza a nemi izgalmat, szexuális gerjedelmet. Lá nyos apák jól teszik ilyenkor, ha leányaikat és feleségeiket szigorú őrizet alatt tartják a háremben, mert minden asztrológiai szaktekintély véleménye szerint a Tlexin asztrálfény-spektruma növeli a hűtlenkedés és paráználkodás iránti vágyat, egyben kedvező a szexuális mágia művelésére. Ilyenkor… Most Vam is felfogta, mekkora bődületes ökörségeket hord össze. Elengedte Marit, és elhallgatott. Jó ég, az a könyv csillagjóslással vagy hasonlóval foglalkozhatott, nem csillagászattal! A felcsattanó röhögéstől űzve kirohant az osztályból, a kicsöngetést meg sem várva, s kiszaladt az iskolából is. Úgy érezte, neki már mindegy. Az utolsó órára sem akart bemenni, ami technika lett volna. Nem érdekelte semmi.
Ő egy szerencsétlen tökfej, rajta még súgógéppel sem lehet segíteni. Elhatározta hogy elbújdosik, s haza sem megy. Nem haragudott a professzorra. Jorg bácsi csak jót akart, s figyelmeztette is. Mari nála nem vált be, ennyi az egész. S persze mielőtt elbújdosik, vissza is kell vigye Marit. Neki igazán nincs semmi szüksége rá, ellenben a prof tulajdona, s biztos drága holmi. Jorg Choh úr érdeklődve felcsillanó szemekkel fogadta. —Mesélj, miket tapasztaltál? —Ó, nem sok hasznát vettem! - válaszolta Vam. — Sőt, nemcsak hogy nem segített, de pojácát csinált belőlem! Nem múlt ma el úgy óra, hogy ne én lettem volna az osztály udvari bolondja! Mindenki rajtam rö högött! —Nocsak! Hogyan történhetett meg ez? Vam elmesélte neki. Ennek végeztével így szólt: —Vissza is hoztam Marit, nekem nem kell! Csak egyvalamit sajnálok: hogy nemcsak az osztálytársaim, de a tanárok is képtelenek megérteni, hogy igazából Marinak volt igaza, vagyis, ők úgy kéne higgyék, nekem, legalábbis a legtöbb esetben! Mert jó-jó, történelemórán hülyeséget mondott, nyilván adathiány miatt, és nem csoda ha csillagászatból is lebőgetett ha tévedésből egy asztrológiai könyvet tápláltam belé komoly tudományos munka helyett, de legalábbis fizikából és matekból neki volt igaza! Igenis lehet nyomás alatt 200 fokos vizet előállítani! —Valóban lehet, de ennek nincs haszna a hétköznapi életben, mármint az esetek többségében! —Tudom, de mégis! Nekem tulajdonképpen tetszik hogy Mari ilyen ötletes módon közelítette meg a problémát! Ami meg még ennél is jobban tetszik, az az, amit a matekórán produkált, a negatív disznókkal! Fejemet merem rátenni, hogy matematikailag helyesek az eredményei! Igaz, a valóságban nincsenek negatív disznók, de a matektanárnőm akkor is hülye a szakmájához! Leszídott, pedig egészen érdekesek ezek a negatív disznók! Lehet hogy különben nagy fej matekból, de pedagógusnak nulla! Hogyan is akarja felkelteni a diákok érdeklődését a matematika iránt, ha ilyesmi miatt felháborodik?! Nekem igenis tetszenek a negatív disznók! Különben sem igaz hogy nincsenek negatív disznók! Ha tavaly elkértem egy disznót a szomszédtól és felfaltam, akkor tartozom neki egy disznóval, tehát azt is mondhatom hogy nekem nemcsak hogy nincs egy disznóm sem, de mínusz egy disznóm van, tehát az egyébként üresnek látszó ólamban most mínusz négy láb van! Lehet hogy nem sokat értek a matekhoz, de ha valaki igazi matematikus, annak szerintem el kell vonatkoztatnia a valóságtól, minél jobban sikerül ez neki, annál jobb, s legfeljebb ha kijöttek a képletei, akkor kell
megnéznie, hogy azok a furcsa eredmények amik kijöttek neki, mit jelentenek a valóságban! És biztos vagyok abban is, hogy azok igenis jelentenek valamit! Még én, még én aki tökhülye vagyok a matekhoz, én is rájöttem, hogy mit jelentenek a negatív disznók! Igaz, először megdöbbentem, de azután rájöttem! —És az mit jelent hogy „három disznó mínusz két darab tyúk”? - kérdezte Jorg Choh úr. —Hiszen itt nem negatív disznóról van szó, hanem létező disznókból kell tyúkokat elvenni! Vam vállat vont, és azonnal válaszolt: —Ó, ez igazán egyszerű! Van három disznóm, ugyanakkor két tyúkkal tartozom a szomszédnak! Lábak szempontjából kétségkívül stimmel! Én úgy érzem, a disznó is és a tyúk is ebben az esetben az általános értékfogalom speciális megfelelői! —Jól válaszoltál, bár igazán precízen ezt úgy kéne mondani, hogy ebben az esetben a disznó és a tyúk az általános értékfogalom konkrét reprezentánsai! De tudom hogy erre gondoltál. Nem is vagy te hülye matematikából, fiacskám, vagyis hülye vagy, de ez szomorú, mert eszed, az volna hozzá! - bólogatott a professzor. —Habár azt hiszem kezdesz végre rájönni hogy ez a tudomány egészen érdekes is lehet! —Ha a Szményer mondja valamiről hogy ökörség, akkor az biztosan komoly dolog! - válaszolta mélységes meggyőződéssel a hangjában Vam. —Úgy van! Sőt többet mondok: amikor arról beszéltél hogy a negatív disznóknak van értelme, és hogy el kell vonatkoztatnunk a valóságtól, egészen úgy gondolkodtál mint egy igazi matematikus! —Lehet, de hiába, a tanárnő azt hiszi hogy gúnyolódtam vele! —Ő nem matematikus, csak egy tanár! - legyintett a professzor. —Ő minden ízében a valósághoz kötődik, elvégre valóságos, pozitív diákokat tanít, még ha némelyik negatívan viszonyul is a tantárgyhoz… —Mindenesetre Marit nem akarom többet használni. húzta elő a készüléket Vam a zsebéből. —Betennéd a fiókba? - kérdezte Jorg Choh úr. —Hadd ne kelljen felállnom! —Hogyne! - válaszolta Vam, azzal belépett a másik szobába, és kihúzta a fiókot, majd belehajította Marit. És ekkor pillantása megakadt az időgép-övön. Úgy érezte mintha áramütés járta volna át testét, úgy vélte, ilyesmit élhetnek át a nagy költők, írók, amikor az ihlet tüze szállja meg őket. Rögtön tudta, mit kell tennie, mi az ő életének a célja. Legbelül egy halk kis józan hang arra intette hogy álljon meg és gondolkodjék, fontolja meg amit tenni készül, de könnyedén elhallgattatta. Most nem a gondolkodásnak hanem a cselekvésnek van itt az ideje, gondolkodni később is ráér.
Mintha álomban cselekedne, megragadta az övet, majd dereka köré csatolta, s vastag pulóverét ráborította hogy ne látszódjon. Ezután egy lendületes mozdulattal belökte a fiókot hogy csak úgy csattant, majd szép nyugodtan kiballagott a szobából. S hogy ne legyen gyanús gyors távozása, nem is ment el rögtön, ehelyett leült beszélgetni Jorg bácsival. —Mondd bácsikám, neked mi a véleményed a mágiáról? —A mágiáról? —Nos igen, tudod azért kérdeztem, mert engem kinevettek amikor a Tlexin bolygóról Mari azokat a furcsa mindenféléket mondatta amik az asztrológiai könyvben voltak! Te azonban állítólag találkoztál időutazásod során igazi varázslóval, Kajjámmal, bár erről mostanában nem sok szó esik! —Hát igen, találkoztam vele! - bólogatott a professzor. —Tudod, ami az asztrológiai könyvekben le van írva, szerintem jórészt babona. Kajjám azonban kétségkívül létezik, legalábbis létezett, ama aranynak és gyémántnak jórészét is mely családod vagyonának alapja, ő varázsolta. A mágia, úgy vettem ki Kajjám szavaiból, a tudomány egy egészen különleges részterülete, a maga sajátos törvényeivel, persze csak ha a tudomány-szót kellő tágassággal értelmezzük. Mindenesetre Kajjám szerint vannak szabályai a mágiának, és egy varázslat sikere a legkevésbé sem függ holmi istenek vagy más földöntúli lények akaratától, kegyétől, különben istenekben maga Kajjám sem hisz, ezt határozottan kijelentette. —És ez a Kajjám nevű varázsló barátságos fickónak mondható? —Igen, hogyne! Meglehetősen hiú ugyan, de ha valaki nem bosszantja fel, szerintem jól ki lehet vele jönni. —Miért nem használja a mi modern korunk is a mágiát, hisz nyilván hasznos? —Kajjám szerint nagyon nehéz megtanulni, veszélyes, és nem is volna jó a világnak ha mindenki űzhetné, ez az emberek kárára volna. De hát ismered te is a történetet, miként pusztult el Tlapantlua! —Tlapantlua a technika által létrehozott fegyverekkel semmisíttetett meg! —Igen, de ha mindenki mágikus hatalommal rendelkezne, mindenki olyan hatalmat birtokolna ezáltal, mintha atombombák millióinak bevetéséről dönthetne! Az emberiség éretlen erre Kajjám szerint, és igazat adok neki. Nem is nagyon emlegetem a Kajjámmal történt találkozásomat, szerintem a legtöbben úgyis csak egy kedves mesének tartják, én pedig nem hadakozom e megítélés ellen. Szerintem a varázslók még most is élnek, és tesznek arról hogy senki ne higgyen a létezésükben. Itt járnak közöttünk, talán szembejönnek veled az utcán, talán beszélnek is veled, de nem tudod hogy varázslóval
találkoztál, és soha le nem leplezheted őket, mert nagy az ő hatalmuk! —Tehát a mágia létezik, de titkos tudomány. —Kétségtelenül! Az is biztos hogy két igazán rendkívül nagy varázsló él a világban, az egyik éppen Kajjám maga, a másik egy Badzsahárata nevű mágus, ki korábban a Zordhegységben lakott. Most már biztos nincs ott. E véleményemet épp Kajjám szavaira alapozom. No és hogy visszatérjek a matematikára, hát Kajjám nem győzte hangsúlyozni, hogy még a mágiához is mennyire fontos a matematika ismerete! Azt mondta, komoly varázslatokat lehetetlen megtervezni és beparaméterezni kellő matematikai ismeretek nélkül! Egy varázslónak szerinte jó matematikusnak is kell lenni! Úgyhogy a matematika igenis hasznos és értelmes tudomány, igazán elkezdhetnéd már tanulni! —Biztosíthatlak róla bácsikám, hogy ez a mai nap rengeteg mindenre rádöbbentett, és nagyonis megváltoztam! Ígérem hogy a mai naptól a lehető legkomolyabban fogom tanulni a matematikát, mert végre van életcélom! —Megtudhatnám, mi az? —Legalább olyan jó matematikus szeretnék lenni mint amilyen Kajjám! Szerinted nem késtem még le róla? —Hát nem sietted el a pályaválasztást az szentigaz, és van bőven bepótolni valód, de kellő szorgalommal még lehetsz akár világhírű matematikus is! Tudod, az amit ti a gimnáziumban matematikaként tanultok, jóformán semmi! Kis érdeklődés kell csak hozzá, s nemhogy egy év, de szerintem három hónap alatt is be lehet pótolni, ha naponta mondjuk két órát rászánsz, és komolyan figyelsz! Főleg a te eszeddel! Mert nem vagy te hülye, fiacskám, sőt nagyon is elmés fiú vagy, csak lusta mint a… mint a… Na, szóval téged kéne elküldenem a halálért, sose halnék meg! Különben a matematikában csak az első pár lépés nehéz, utána egyre érdekesebb lesz! —Akkor én most búcsúzom is, mert töméntelensok tanulnivalóm akad! És tudd meg hogy nagyon-nagyon szeretlek! - azzal Vam kilépett az ajtón.
3. fejezet Az elvesztett időgép ÖREG VOLT MÁR VANGAR, nagyon öreg. Néha a csontjaiban érezte a múló időt. Pedig úgy igazából nem volt vénséges-vén. Ötvenkilenc esztendős volt, de hát akkoriban amikor ő élt, Tangur király uralkodása idejében, Rilgentiában, akkor bizony nem éltek annyi ideig az emberek mint a későbbi századokban. Fiatal korában gyomorbaj is megkeserítette Vangar életét, mindig fájt a gyomra, mindaddig míg egy Mof Jaram nevű, általa varázslónak
tartott személy és annak társa, egy Jorg Choh nevű jövendőmondó meg nem ajándékozta őt néhány csodatablettával, amik kikúrálták belőle a betegséget.5 De a fájdalommal eltelt évek sem tettek jót külsejének. Nem volt hát már fiatal. Igaz, haja, csodák csodája, megőrizte még eredeti színét, nem őszült meg, de arcáról bizony bárki leolvashatta hogy túl van a meglett férfikoron is. Az öregség életmódjára is kihatott. Valaha, amikor élt még testvére, az erős, de ostoba Gajár, még tíz esz tendővel ezelőtt is, nagyon szerették a nőket, hetente többször is felkerestek egy-egy bordélyházat, de mostanában már inkább csak a szeme kívánta meg Vangarnak az efféle gyönyöröket. Ha kéthetente úgy érezte, képes valamire, már kimondottan elégedett volt magával. Ilyenkor persze nem hagyta veszni az alkalmat, s fel is keresett egy bordélyt, s ott aztán alaposan kitombolta magát. Igaz, a dolog lényegét illetően egy, legfeljebb két aktusnál több akkor sem jött össze neki, de előtte órák hosszat élvezte azt egyéb női örömöket, gyönyörködött a mezítelen lányok bájaiban, akik csókokkal borították teste minden zugát, evett-ivott mindenféle finomságot, lubickolt a nagy márványmedencében, mézzel kente be a nők melleit, s onnan nyalogatta le azt cseppenként, nemegyszer úgy ebédelt hogy pucér nő volt az asztala vagy tálcája, annak testére rakatta ki a sült halat (persze nem forrón) és az édességeket, tehát amit csak ki lehetett találni azt ő mind kipróbálta, sőt rendszeressé tette. Megengedhette ezt magának, mert roppant gazdagsággal dicsekedhetett. Olyannyira, hogy igazi hercegnőt vett feleségül! Ő, aki rangtalan senkinek született! De a hercegnő hozzáment, s még azt is elviselte hogy férje életmódja mindennek volt mondható csak hűségesnek nem. Vangar becsületére legyen mondva azonban, hogy soha nem titkolódzott, sőt figyelmeztette erre a nőt már házasságuk előtt, mert nem akart emiatt veszekedéseket. A nő csak azt kötötte ki hogy szeretőit ne hozza haza. Ezt Vangar be is tartotta. S a nő mindezt eltűrte, mert Vangar akkor már olyan gazdag volt, hogy talán ő volt a leggazdagabb a király után! Szegény felesége azonban nyolc esztendeje jobblétre szenderült. Vangar egyedül maradt. S most már a többi nőt is mind kevesebbszer élvezheti. Mintha csak feleségével együtt férfiúi képességeinek java is sírba szállt volna! De ha ritkán látogatta is meg kedvenc bordélyát, ott mégis ő számított a legjobban várt, legkedvesebb vendégnek, mert ilyenkor az egészet kibérelte csak magának, reggelig tartott a nagy dínomdánom, s annyi pénzt hagyott ott, mint az összes többi vendég egy hónap alatt! S vagyona akkora volt, hogy még mostanra is
legfeljebb negyede fogyott el. Vangar világosan látta, élete végéig nem képes azt mind elkölteni. Na de sebaj. Van egy fia is, már felnőtt az is, majd az élvezi a bőséges maradékot! A hét elején szokatlanul fickósan érezte magát, el is ment a legelőkelőbb loráni6 bordélyba, törzshelyére, melyet egy Dvoniger nevű, trogg származású férfi vezetett. Jól érezte magát ott Vangar, de hát öreg volt már, tudták ezt ott a bordélyban is, tudta mindenki, Dvoniger is és a lányok is, ezért aztán csodálkoztak kissé amikor két nappal később újra megjelent náluk. De persze nagyon udvariasan fogadta őt Dvoniger. —Mindent a szokott módon, ugye nagyuram? kérdezte tőle. E kérdésre Vangar általában csak bólintani szokott vagy odavetni hogy „igen”, most azonban ezt válaszolta: —Nem. Most más ügy miatt jöttem ide. —Nem. Most más ügy miatt jöttem ide. —Miben lehetek tiszteletreméltóságod szolgálatára? hajlongott Dvoniger. —Meg szeretnék vásárolni egy lányt! —Hát… általában nem szoktunk eladni lányokat… veszünk inkább… —Ezt én is tudom! És azt is hogy hiába beszélsz úgy hogy „veszünk”, úgy kéne inkább mondanod hogy „veszek”! Mert ez az egész mindenség a tied! S nagyon remélem hogy én kivételnek számítok! —Természetesen, hogyne, természetesen nagyuram! válaszolta gyorsan Dvoniger, aki nem akarta elveszíteni legjobb látogatóját. —De hát miért épp tőlem akarsz vásárolni, és nem mondjuk a rabszolgapiacról? —Tudod, Dvoniger, éppen harminc esztendős az idén a fiam, Ilatior, és szeretnék neki kedveskedni valami szép ajándékkal! Ráfér szegényre, mert alig két esztendeje nősült, de egy hónapja sincs hogy a szülésbe belehalt a felesége, akit nagyon szeretett. A szerencsétlenség nagyon megbúsította, s arra gondoltam ha szerzek neki egy rabnőt, aki minden szempontból kiváló, az felvidítja! Ehhez azonban nem akármilyen rabnő kell, hanem igazán kiváló, elvégre az én fiamról van szó! Márpedig ő nem olyan… hm… szóval, nem olyan mint én, ő tud írniolvasni, számolni is, kitaníttattam, bizony, okos fiú ő nagyon, tehát nem elég ha a nő csinos, s az sem ha jó az ágyban, hanem a nő okos is kell legyen! Például a fiam nagyon szereti a régi történeteket, meséket, rendszeresen vásárol könyveket is… De semmi kedvem naphosszat a rabszolgapiacon bolyongani hogy megpróbáljam a rabszolgapiacon bolyongani hogy megpróbáljam a megfelelő nőt felderíteni, tenéked kiváló rabnőid vannak, majd választok közülük egyet! Természetesen jól megfizetem, de előre figyelmeztetlek, ne is kísérletezz olyasmivel hogy ezt vagy azt nem adod el, mert van még
bordély a tieden kívül számos Loránban, s akármelyikbe is elmehetek ezentúl! —Ó dehogy is, megtiszteltetés ha tőlem vásárolsz ajándékod a fiadnak, nagyuram! —Akkor holnap mindenkinek zárva vagy, én pedig reggel ahogy szoktam, jövök, készíts addig elő mindent ahogyan szoktál! Minden leány legyen itt, én megpróbálom jól érezni magamat amennyire a korom engedi, aztán majd választok közülük! S másnap reggel Vangar meg is jelent Dvonigernél. Eddigre kicsinosítottak mindent, az épületet is és a lányokat is, Vangar pedig azonnal elvonult kedvenc helyére, a nagy márvány fürdőmedencébe. Körülötte ugrándozott, minden sóhajtását lesve huszonhárom gyönyörűséges nő, mind mezítelen természetesen, legfeljebb a hosszú kibontott hajuk takarta bájaikat. Vangar a láttukra sóhajtozni kezdett. Hej, volna akár csak tizenöt esztendővel is fiatalabb! Ő maga is levetkőzött, s beleereszkedett a langyos, illatosított vízbe, melynek tetején jázmin- és rózsaszirmok úszkáltak. —Eldöntötted már hogy melyikünket választod, nagyuram? - csicseregték a leányok körülötte, akik természetesen pontosan tudták, mert Dvoniger elmondta nekik, miért jött el ide újra a nagy Vangar úr, oly röviddel előző ittjárta után máris. —Nem, még nem döntöttem el! - válaszolta Vangar, aki igazából sosem vált született úrrá, még most is gyakran használt csúnya szavakat beszédében, de mindennek volt mondható csak gonosznak nem. Szerette az életet élvezni, szerette a lányokat is, nem viselkedett hát gőgösen velük, válaszolt ha kérdezték, s persze azt is tudta, hogy nincs e lányok között olyan, aki el ne kerülne innen szívesen. Pedig ők még talán a szerencsésebb rabnők közé tartoztak, mert Dvoniger bordélya luxusbordély volt, kényelmesen berendezve. De hát akkor is rusnya élet ez, mennyivel jobb lehet inkább egy nagyúr ágyasának lenni! Ott még az is megtörténhet hogy a nagyúr annyira megszereti a leányt hogy feleségül veszi! Pontosan tudták hát a lányok, hogy most ritka és nemvárt szerencsében részesedhet valamelyikük Vangar jóvoltából. S Vangart különben is kedvelték itt. Igaz, öreg volt, de nem kívánt tőlük sokat, s gyakran kedveskedett is mindegyiküknek mindenfélével. Nem pénzzel, mert azt Dvoniger úgyis elszedte volna tőlük, de a legkülönbözőbb csemegékkel, még olyan királyoknak való ínyencséget is hozott egyszer nekik egy egész szekérrel hogy flamingónyelv! Sőt, egyszer a nemrég felfedezett paradicsom nevű gyümölcsből hozott nekik szintén egy szekérre valót, ami pedig méregdrága volt még akkor! Őszintén igyekeztek hát mindig Vangar kedvébe járni, de most, ezen a szent napon aztán a lelküket is kitették az öregúr örömére, és bár úgy egyébként sorstársaknak
tekintették egymást, most, ezúttal az alig titkolt féltékenység pillantásával követték társnőik mozdulatait, vetélytársnak érzett minden nő mindenki mást, mert félt hogy Vangar esetleg nem őt válaszja majd ki hanem valamelyik másik nőt! Vangarnak csak a külseje volt öreg, az esze csöppet sem! Ő maga is észrevette hogy a lányok még annyira sem látszanak boldognak mint egyébként. Mert bár a bordélyházba zárt rabnők ritkán élvezik a munkájukat, amikor ő, Vangar szokott jönni hozzájuk, mégis vidámak voltak, felszabadultak, önfeledten játszódtak, mert mégiscsak más volt ez, huszonketten szórakoztatni egyetlen öregurat egész nap, mint egyedül szeretkezni naponta tizenöt-húsz férfival is! Ez szinte olyan volt nekik mintha szabadnapot kaptak volna! De most inkább ijedelmet látott némelyik szépséges szempárban. Nem élvezték a „szabadnapot” a lányok, félt mindegyik hogy nem ő lesz a szerencsés kiválasztott! S bár Vangar nem volt a lelkiismeretesség bajnoka, de nem volt rosszindulatú, sőt ekkora vagyon mellett, élete alkonyán megengedhette magának azt is hogy lágyszívű legyen. Nem tetszett neki a dolog. Nem élvezte úgy e kikapcsolódást mint máskor. Nem tudta élvezni, ha félnek a lányok! Ezért úgy döntött hogy igyekszik hamar döntésre jutni. —Tudjátok lányok, nem vehetek meg mindenkit! Ha sok nőt viszek a fiamnak, az olyan mintha egyet se vinnék, nem figyel eléggé egyvalakire közülük, s annyiba se vesz benneteket mint egy-egy képet a kastélya falán! Egy nőt kell vigyek neki, egyetlenegyet, de a legértékesebbet! Ami a szépségeteket illeti, majdnem mindegyiktek szóba jöhet! Igen, majdnem mindenki… sőt, nem is majdnem! Fontosabb ennél az életkor! Minél fiatalabb egy nő, annál jobb! Látom, ahogy a törvény szól, a legfiatalabbotok tizenhat esztendős! De van itt jóval idősebb is! Például te! - nézett az egyik nőre. —Te hány éves vagy? És hogy hívnak? —Migra a nevem uram, és huszonnyolc esztendős vagyok! —Hát igen, ez már éppen nem mondható fiatalnak! De ez nem jelent semmit, mert ami hiányzik a fiatalságból, azt pótolhatja a tapasztalat, az ész! Bár te talán még ezt figyelembe véve is kissé idősecske vagy… nézett egy kissé hátrébb ülő nőre. —Téged még nem láttalak itt! Nemrég jöttél, ugye? —Igen. Koinojorí a nevem, és negyvenhat esztendős vagyok. —Hát reád már biztos nem illik a lány-név! De olyan furcsa, érdekes az arcod… nem jicseni vagy véletlenül? —Nem. De messziről vetődtem ide, az igaz! Nagyon messziről. —No hát, majd meglátjuk! A fiam a különlegességeket is kedveli, jobban mint én! Bevallom,
nekem nem nagyon tetszel, te izé… koi… szóval te, de ez sem számít! Dvoniger okos, s nem véletlenül alkalmazott ide téged, holott idősecske vagy már kissé ehhez a munkához! Tehát, lányok, a dolgot hogy kit viszek magammal, nem a külsőtök dönti el, mert mindegyiktek elég szép, vagy különleges, hanem az, hogy mennyire vagytok eszesek! —Eszesek?! - csodálkozott Migra. —Hogyan lehetne azt eldönteni?! —Lehet pedig! - felelte elégedetten Vangar. — Méghozzá nagyon könnyen! Például megkérdezhetném hogy melyiktek hány nyelvet ismer, de nem teszem, mert ez tulajdonképpen mindegy. Rilgentül mindegyiktek tud, s ez a lényeg! —Én azonban beszélek Tlapantlua ősi nyelvén is, ezenkívül ismerem a kaul, dzsanar, trogg, csiszí és jicseni nyelvet is! - szólalt meg hirtelen Koinojorí. A többi lány elsápadt irigységében. S néhányan felkiáltottak hogy ők is ismerik ezt vagy azt a nyelvet, de a legtöbb amit mondhattak a rilgenten kívül az két nyelv volt, ennyit mint Koinojorí, egyikük sem volt képes felsorolni. —Persze, én is ismernék ennyi nyelvet ha ilyen vén lennék, de nekem még nem volt időm mindet megtanulni! - mondta egy fiatalabb nő. —Ugyan már, biztos nem a legvénebbet választja! mondta egy másik nő. —Hiszen túl öreg is a fiához! —Elég, lányok, elég! - kiáltotta Vangar. —Túl vén vagyok ahhoz hogy veszekedést hallgassak, ha mégegy hangos vagy durva szó esik, másik bordélyból választok nőt! Csend legyen! Nahát! - és végignézett mindegyiken. A nők ijedten hallgattak el. —És még csak nem is kérdeztem a nyelvtudást, sőt mondtam hogy nem számít! —Koinojorí jogtalan előnyre akart szert tenni! zsörtölődött Migra. —Te talán nem szólaltál volna meg, ha ennyi nyelvet tudsz?! - kérdezte Vangar. És Migra nem merte azt mondani hogy nem. —Na látod! Legyünk igazságosak! Mindenki azzal dicsekszik amivel tud, s ne veszekedjetek egymással ezért! Különben Vangar bácsi feláll és elmegy nélkületek! Világos?! Egyik nő sem szólalt meg. —Na, ezt már jobban szeretem! Ami pedig a többi tudományokat illeti, azt sem kérdezem! Már csak azért sem, mert én magam se tudok írni-olvasni, bevallom becsületesen, bár egyszer majdnem megtanultam. Jutottam is valamire az olvasás terén, de nehéz volt, s mára már azt a keveset is elfelejtettem! Tehát ezt sem kérdezem! A lányokon megkönnyebbült sóhajtás futott végig. Megszólalt ellenben ismét Koinojorí. —Én viszont igenis tudok olvasni, írni is, fölöttébb
kiválóan, minden nyelvben amit ismerek, s hozzá ismerem a számok tudományát is, úgy, mint a legokosabb ezzel foglalkozó papok! Nyugodtan próbára lehet tenni bármikor, hogy nem hazudok! Ismerem ezenkívül a történelmet is! A többi lány ismét irigykedve pillantgatott Koinojoríra, de szólni nem mertek. —Nocsak! - húzta fel a szemöldökét Vangar. —Ez tiszteletre méltó műveltség, s leginkább a történelem ismerete érdekel! De hadd mondjam már el, hogy miféle okosságvizsgálatra gondoltam! —Halljuk, halljuk! - kiáltotta a legfiatalabbak egyike, Mixia. —Nos tehát, ez a ti okos Vangar bácsikátok azt találta ki, hogy mert az ő fiacskája annyira szereti a mindenféle történeteket, legendákat és meséket, ti szépen sorban leültök ide a vízbe mellém, és elmeséltek egy-egy érdekes történetet! Mindenki egyet! Azt, amelyiket ő a legérdekesebbnek tart! Lehet hogy van aki sokkal többet tud, mint másikótok, de ez sem számít, mert az is fontos, hogy melyiktek ízlése hasonlít a legjobban Ilatior ízlésére, márpedig ő leginkább azokat a történeteket szereti mint én! Döntsétek hát el magatokban melyik mese, legenda vagy ilyesmi a legérdekesebb, legszebb, s mondjátok el nekem! Ennek alapján választok közületek! —És milyen sorrendben meséljünk? - kérdezte Exatlanitla. Ő tlatláni származású nő volt, barna hajú, s kimondhatatlan neve miatt a többiek csak Exi-nek becézték. —A legigazságosabb sorrendben! Kisorsoljuk! S hogy ne kelljen mindenféle kavicsok meg szalmaszálak húzgálásával az időt húzni, én kigondolok egy hatvannál kisebb számot, de nem mondom meg melyik lesz ez! Mindegyiktek mond egy általa választott számot, s amelyik a legközelebb esik az általam gondolthoz, az fog először mesélni! Aztán ha befejezte a mesét, gondolok még egy számot, megint választotok ti is számot, és így tovább! Jó lesz ez így, leányok? —Igen, igen! - hallatszott mindenfelől. —Na hát akkor, ne húzzuk az időt, máris gondoltam egy számot, mint mondtam egy olyat ami kisebb mint hatvan, mert bevallom ennél nagyobb számokkal ritkán foglalkoztam, mindegyiktek akire rámutatok, mondja meg mire gondolt, aztán ha netán többen is kitalálnátok vagy ugyanolyan közel járnátok hozzá, kezdjük újra! Halljuk hát! - és sorra kérdezgette a lányokat. Koinojorí maradt utolsónak a számkitalálósban. De talán nem is véletlenül: leghátulra húzódott, most bezzeg nem szólalt meg! Hanem amikor Vangar őt kérdezte meg, milyen számra gondolt, visszakérdezett: —Feltehetnék választásom előtt egy-két csekélyke kérdést bölcsességben megdicsőült jóságos személyednek?
—Hát ha sietsz velük, akkor igen! —Három kérdést szeretnék feltenni neked, ó uram! Az első kérdésem az, hogy ha az általad kigondolt számot hárommal elosztod, úgy mennyi a maradék? Második kérdésem az, hogy mennyi a maradék, ha a számot öttel osztod el? És végül hogy mennyi a maradék, ha héttel osztod el a számot? —Tessék?! - nézett nagyot Vangar. —Mire neked ezt tudnod? —Mert ha megadod a választ a kérdéseimre, pontosan megmondom neked, melyik számra gondoltál! —Nem hiszem! —Tégy próbára uram! —Ez nem ér! - kiáltotta azonnal Exi. —Nyugi, nyugi! - mondta azonnal Vangar, aki roppantul kíváncsi maradt vénségére is. —Nem azt kérte hogy mondjam meg, mennyi az eredmény ennyivel vagy annyival osztva, csupán hogy mennyi a maradék! El nem tudom képzelni, hogy ebből kitalálja! Nos tehát… mivel is osszam el? Hárommal? —Igen. —Hát a maradék, az… Ööö… izé… kettő! —És ha öttel osztod? —Ez könnyű! Akkor három! —És héttel osztva? —Akkor marad… marad… tyű azannyát, rég nem számoltam ennyit… akkor marad ismét kettő! Koinojorí egy pillanatig számolt, majd így válaszolt: —Az általad gondolt szám, uram, a huszonhármas! —Tényleg! Még ilyet! Valóban erre gondoltam, mert éppen ennyien vagytok! Miként találtad ki?! —Egyszerű uram! A hárommal való osztás maradékának minden egységére hetvenet kell venni, az öttel való osztás maradékaira egységenként huszonegyet, a héttel való osztás maradékaira pedig tizenötöt! Ezeket a szorzatokat össze kell adni, és ha az összeg meghaladja a százötöt, akkor ki kell belőle vonni százötöt. Ha kisebb, akkor nem vonunk ki. Ami marad, az a kigondolt szám! —Hú de borzalmasan hangzik! Ennyi sokat számolni, sőt nemcsak összeadni de szorozni is, és mindezt fejben! —Nekem is könnyebb lett volna írásban, de így is meg lehet tenni, nem olyan szörnyű! - vonogatta a vállát mosolyogva, látszatszerénységgel Koinojorí. A többi nőt az irigység egészen elsápasztotta. —Tehát akkor Koinojorí találta el leginkább a számomat, ő kezdheti a mesélést! - mondta Vangar. —De hát ez nem igazságos, ő mégiscsak kapott segítséget tőled! - ellenkezett Exi. —Csöndet! Én döntök! - emelte fel a kezét és a hangját Vangar. —Ugyan, hagyd csak uram, nem akarom hogy a jogtalan előny gyanúja felmerüljön velem kapcsolatban! Teljesen mindegy hogy mikor kerülök sorra, úgyis
engem választasz majd, ebben biztos vagyok! —Beképzelt vénség! - suttogta Migra. De csak halkan, nehogy Vangar meghallja. —Gondoltam akkor egy másik számra! Mondjátok, mi ez a szám szerintetek? Koinojorí maradt megint utolsónak. S amikor ő került sorra, ezt mondta: —Megint a huszonhármasra gondoltál uram! —Valóban! - csodálkozott Vangar. —Boszorkányság! - suttogta Mixia. —Dehogy! Csak láttam milyen különösen, gúnyosan mosolyog a mi drága jótevőnk, s épp akkor mosolyodott el, amikor azt a szót mondta, hogy másik számra gondolt! —Na hát most aztán tényleg megérdemled hogy te mesélj elsőnek! Kezdd el! - parancsolta Vangar. De Koinojorí ezt mondta: —Azzal hogy kitaláltam a számot, uram, csak az eszességemet szerettem volna bebizonyítani! Kezdje más, aki a legjobban megközelítette a számot, mert nekem valóban mindegy hogy mikor hallgatsz meg, csak hallgass meg tényleg! Nem akarom hogy bárki haragudjék rám! —Furcsa nő vagy te! - tűnődött el Vangar, s már a többi rabnő sem tudta, mit gondoljon Koinojoríról. De Vangar vállat vont, s rábökött egy Axitla nevű leányra. Ő szintén tlatláni volt, csak vörös hajú, és volt hosszabb neve is, de mindenki csak így, neve elejével szólította. —Te huszonnégyet mondtál, kezdd akkor te! —Szabad, nagyuram, verses történetet is elmondanom? —De még mennyire, nagyon kedvelem az effélét sőt a fiam is! De persze csak akkor, ha jó az a vers! —Akkor hallgasd meg uram a vadászkalandjaim történetét! —A tiedét? —Természetesen soha nem vadásztam, de úgy tanultam meg a rilgent nyelvet hogy megpróbáltam verseket költeni e nyelven, s ez sikerült a legjobban! És szerintem érdekes kis história is ez! —Nem vagy túl merész, hogy a saját művedet tartod a legjobbnak, legérdekesebbnek? —Ha megtiltod hogy elmondjam ezt, uram, mondhatok mást is, de ha megengeded, mégiscsak megkockáztatnám! —A te dolgod! Hallgatlak! S erre Axitla mesélni kezdett: Első vadászkalandom: Az oroszlán. Messzire indultam, nagyvadra vadászni, Habár azt sem tudtam, hogy kell fára mászni! Hajóra is szálltam, de kalózok jöttek, Elfogtak bennünket, s rabszíjra kötöttek! Tengerbe ugrottam, ne essek fogságba,
A kalózok szörnyű, gyilkos rabságába, Tengerbe ugrottam, s úszni kezdtem nyomban, Mert úszni azt tudtam, s így nem fuldokoltam! Partot is értem én, fegyver és pénz nélkül, Azon tanakodtam, mihez kezdjek végül? Amint tanakodom, egy nagy oroszlán jő, Termete hatalmas, nagy foga rettentő! Hát most mit csináljak?! Gondolkodtam nagyon, Puszta kézzel mégsem csaphatom őt agyon! Fegyver mint mondottam, bizony nem volt nálam, A nagy rémülettől majd’ leesett állam! A zsebembe nyúltam, tán lesz ott egy bicska, Bár neki ez nem több, mint egy kicsiny fricska... Egy szeget találtam, jó nagy szeg volt, láttam – És kezemben azzal támadását vártam! Mert amint kezemben tartottam a szöget, fejemben hirtelen született egy ötlet! Többre idő sem volt: jött a nagy oroszlán, Az éhségtől már nyál folyt lefelé állán! Száját tágra nyitja, hogy bekapjon engem, De én csak ott állok és szemem se rebben! A markom bedugtam kitátott szájába, A szeg befúródott a szájpadlásába! Becsukni a száját ő ugye nem tudta, Ha meg nyelni akart, a szeg jól megszúrta! Mit tehetett szegény – éhenhalt a parton. A bőrét lenyúztam – értéke kész vagyon! El is adtam a bőrt, lett is pénzem nyomba’, Hazautazhattam már az otthonomba! Itt vagyok köztetek – a bőr nincs meg, sajnos, Így bizonyítanom történetem bajos! —Hiszen te nagyobb hazudozó vagy, mint én voltam fiatal koromban! - kiáltotta elismerően Vangar, miután magához tért nevetéséből. —Ez csak mese, nem hazugság! - mondta Axitla. —No igen, én is úgy értettem! Akkor most… —De nagyuram, még nincs vége! Ez még csak az első kalandom volt! —Ó igen, említetted is, hogy van több! Na nem bánom, mondd el azokat is! És Axitla erre így szólt: Második vadászkalandom: A krokodil. A dzsungelbe mentem, vadászni nagyvadra, Jobb vadászni menni, mint menni Agdandba, Ha nem utazom el, visznek odaliszknek, Megszakad a szívem, hogyha odavisznek! Ígyhát elutaztam, célhoz értem rendben, A dzsungel közepén egy szép sátrat vertem, Volt ottan patak is, vize tiszta, ízes, A sok-sok falevél körülöttem színes. Aznap elfáradtam, így nem is vadásztam, Henyéltem egy nagyot, még fára se másztam, Amikor este lett, a sátramba bújtam,
Hogy aludjak egyet, szemem le is hunytam. Tán éjfél lehetett, mire felébredtem, Tócsában feküdtem, így hát dideregtem. Kimentem sátramból, körülnéztem nyomban, Megtudni mi e víz sátor-otthonomban! Holdas éjszaka volt, jól láttam én mindent, A patak megáradt, az öntött ki innen. Amint álldogálok, hangot hallok jobbról: Megfordultam, s szívem majd’ megállt a sokktól! Ott állt egy krokodil, megvolt vagy öt mázsa, Többszáz foggal teli nagy szája kitátva! Látom hogy jön felém, még egy perc és elér…! Bíz a rémülettől meghűlt bennem a vér! Íj, az nem volt nálam, sem szeg a zsebemben, Egy jó gondolat sem mozgott az eszemben. Vissza nem mehettem sátramba fegyverért, Mire megfordulok, a krokodil elér! Mondom, nem mehettem fegyverért sátramba, Mert ha megfordulok, ráugrik hátamra! Szembefordultam hát én a bestiával, Puszta kézzel küzdjek ötmázsás súlyával! Jött felém egyenest, hörögve, morogva… Karom beledugtam a szörnyű torokba! Mielőtt pofáját becsukhatta volna, Megrántottam nyelvét, így küldvén pokolba! Kitéptem a nyelvét, belsejével együtt! Erre én itt nektek leteszem az esküt! Kijött mind a bele, a gyomra, a mája, Több krokodilnak ő nem lett a papája! Vangar megint sokáig nevetgélt a hihetetlen históriát hallva, és Axitla türelmesen várt. Majd, amikor látta hogy Vangar ismét megszólalni készülne, gyorsan hogy más meg ne előzhesse, rákezdett egy újabb történetre: Harmadik vadászkalandom: A gorilla. Nagyvadra vadászni messzi tájra mentem, A hajóút alatt sok-sok kagylót ettem, Hasam elrontottam, fájt, hát elájultam, Mire feléledtem, Trapanba jutottam! Trapanból én aztán a dzsungelbe mentem, Egy nagy pálma alatt le is heveredtem, Óvatlan is voltam, gyorsan elaludtam, A két kalandomból nem sokat tanultam! Azt álmodtam, eszem, és megszúr egy villa… Felébredtem, s ott áll egy szörnyű gorilla! Száját tágra nyitja, fogai villognak… Két szemében bizony dühtüzek csillognak! El én nem futhattam, mögöttem a pálma! Bíz nem e kaland volt éltem leghőbb álma! Fegyvert előkapni sem volt időm nekem, Mert a gorilla már ott állt pont mellettem! Két karját kitárta, halálölelésre, Elkapta derekam, szorította présbe! —Na, most már végem van! - csak ennyit gondoltam,
Levegőt se kaptam, és már fulladoztam. Az állat derekát én is átöleltem, Lapockájáról a szőröket tépdestem… Csak azért tettem ezt, mert mást nem tehettem, A váratlan hatást én is csak úgy lestem! A gorilla - úgy ám! - elkezdett röhögni, Röhögött, minthogyha vinnék dömöckölni! Csiklandós pontjára tapinthattam akkor… Ez az egész történt mintegy este hatkor. Csiklandoztam én őt másnap reggel hétig, Röhögött az állat, zengett még az ég is! Végül kiszenvedett – nem bírta már tovább, Én meg lenyúztam a csodálatos bundát! A bunda még megvan, de nem nálam sajnos, Mikor jöttem haza, elvette egy vámos! Sok vámos szereti az ily szép bőröket, Nem tarthattam meg mást, csak tépett szőröket! Vangar ezen a mesén nevetett a legtovább. —Jaj, jaj, hagyd abba! Jaj, többet nem mesélhetsz, megtiltom! Fáj már az oldalam, meghalok mint a gorilla! Megtiltom hogy többet mesélj! Te gyilkos! Meg akarod ölni a ti jó Vangar bácsikátokat! Halálra akarsz kacagtatni! Huh, vén vagyok már ekkora nevetésekhez, mindjárt kiszakad a tüdőm! Jaj, pihenésképpen inkább gondolok egy új számra! —Hát pedig a legérdekesebbeket még el sem mondtam! —Mi lehet érdekesebb, hihetetlenebb, mint az, hogy halálra csiklandozol egy gorillát?! —Akad pedig olyan, de nem mondhatom el, mert megtiltottad! —Azannyát! No nem bánom, mondjad, majd csak túlélem valahogy! —Azonnal élek az engedéllyel! Íme: Negyedik vadászkalandom: A kígyó. A dzsungelbe mentem, hogy vadásszam vadra, és nem is kicsire, hanem mindjárt nagyra! Voltam ugyan már ott, nem is egyszer, nemrég, de kalandból nekem bizony sosem elég! Mentem a dzsungelben, vadcsapáson járva, ügyeltem, ne lépjek sosem száraz ágra... Hirtelen a fákról rám esik egy kígyó! Erre azt gondoltam, sehogy sem lesz így jó! Bírkózni kezdtem én a szörnyű kígyóval, bár nagyobb volt mint én, vastagabb is jóval! Csak a szája megvolt oly nagy mint egy ablak, lenyelhetett volna egyben e rút alak! De én nem csüggedtem. Megmarkoltam farkát, bal kezemmel pedig szorítottam torkát! Benyomtam a farkát mélyen pofájába, —Zabáld meg önmagad, te csúf, gonosz pára! Nyomtam egyre beljebb, s görbedt karikába, mind kisebb s kisebb lett, közelgett halála...
Mígnem semmivé vált. Eltűnt mindörökre, önbendője zárta végleg síri csöndbe! —Juj, jaj, az oldalam, a hasam... jaj, mindjárt kipukkadok...! - kacagott Vangar. —Pedig korai lenne még, mert a következő még ennél is jobb! —Nem hiszem! Ilyen ötletet, hogy megetetni önmagával a kígyót... nem, ezt nem lehet felülmúlni! —Azért megpróbálom! Hallgasd csak! - és a leány ezt mesélte: Ötödik vadászkalandom: A polip. A tengerbe mentem, megmosni a farom, amikor éreztem, szorítják a karom! Elkapott egy polip, húzott le a mélybe, a tengerfenéknek halálos éjébe! Ez bíz komoly dolog – veszélyes volt nagyon! Nem volt nálam szeg sem, azzal szúrni agyon... A teste sikamlós, megfogni sem lehet, úgy látszott hogy végem, s nyugodtan megehet! Rángattam a karját, de hát mindhiába, volt abból neki nyolc, plusz még ott a szája... Leharaptam egyet, de hirtelen öt lett... Ám bennem született egy váratlan ötlet! —Karja több mint nekem – gondoltam haraggal, ám nem rendelkezik ő sem több valaggal! A seggéhez úsztam, elszánt, dühös hévvel, s beléfújtam tüdőm levegőjét kéjjel! Egyre nagyobbodott, dagadt és nyúlt bőre... Szükség volt nekem is minden csepp erőre... Fújtam mind nagyobbra, míg csak szét nem pukkadt, önmagam meg ettől majdhogynem megfulladt! De azért túléltem – a polip megdöglött. A fejembe pedig e gondolat ötlött: Azért élek most is, mert az eszem zseni, ezért tudok ma is polipsültet enni! —Na most már aztán én is mindjárt szétpukkadok, nemcsak a polip, ha mégegyet mesélsz, az biztos is! —Pedig jót tesz neked a nevetés, uram, egészen megfiatalodtál tőle! —Miért, van még „vadászkalandod”? —Nekem nincs. Öt épp elég egy szerény, gyönge leánynak... —Ah, hogy megjátszod a szerényt, te zsivány, te lator, te, aki a halálba akarod kacagtatni a te jó Vangar bácsikádat, mint azt a gorillával tetted... úgy látom tényleg csak az ment meg e halálnemtől engem, hogy nincs már több mesélni valód! —Hogyne volna! Nekem ugyan nincs több vadászkalandom, hiszen mondtam, de a bátyám is híres vadász volt, világlátott ember, akivel hajmeresztő históriák estek meg... —Nem! Nem engedhetem meg, hogy belekezdj, mert akkor tényleg szétpukkadok, és takaríthatjátok ki e
helyiséget, de úgy ám hogy kanállal szeditek össze a maradékaimat, olyan apró darabokra robbanok! Bár... esetleg... na tudod mit, csak a kíváncsiság kedvéért... mondd el a legislegislegislegjobbnak tartottat! De tényleg ez a legutolsó! —Máris, uram! Tehát, akkor hallgasd meg kérlek, mint esett ez a dolog a bátyámmal és a sáskákkal! Mindezt természetesen a bátyám nevében mondom el. A sáskaölő hős. Sáskák özönölték el a szomszéd megyét, hogy a parasztoknak terményét megegyék. Sírt ott öreg és vén, mert nem volt mit enni, s törték a fejüket, mit lehetne tenni. Vadászkalandjaim híre messze jutott, ezokból a király rögvest hozzám futott: mentsem meg a népét, s megkapom a várát, meg még hozzám adja kancsal, lusta lányát! Kezet ráztam vele – ha csúnya is lánya, a hozománya, az talán nem lesz trágya... Különben is tudtam rég, hogy mint kell tennem: a sok sáska ellen egy gyertya kell nekem! Megmentem a népet sok falánk sáskától, nem zabálnak többé ők a mezőn mától! Kimentem elébük. Ők meg mint a felleg, viharként repültek, s immár közeledtek! Nem féltem én tőlük. Letoltam a gatyám, és eszembe jutott szegény öregapám... Szerette a babot, s fingott minden éjjel, majdhogynem a házat púzta mindig széjjel! Hátat fordítottam a sáskák hadának. —Lássuk, örültök-e a hátvágánygáznak! Gyertyám meggyújtottam lyukam közelében, s lángcsóva virított a fekete éjben! Üstökösként égett a millió sáska, csillagként potyogtak a búzatáblába! De sajnos leégett a búza is maga... Megharagudott rám a királyi atya! Nem adta ő hozzám csúnya, buta lányát, s azt mondta, ne fingjam tele palotáját! Így bánt el ő velem, a végbélszél-hőssel, tán mert nem dicsekszem semmi nemes őssel! Hát az biztos, hogy ezen a történeten kacagott a legtöbbet Vangar! Jó húsz percig nem lehetett szót váltani vele, s nem volt értelme hogy bárki is újabb történetbe kezdjen, mert Vangar egyre csak kacagott, s amikor végre már-már abbahagyta volna, váratlanul neki kellett megszabadulnia egy apró szellentéstől, s erre újrakezdte a kacagást... De végül ezt mondta: —Nagyon tetszettek e történetek, valóban, nem is tagadom, hogy esélyeid ragyogók, s igyekeznie kell annak a lánynak, s hozzá nagyon ám, aki le akar körözni téged, de azért hallgassuk meg a többieket is!
—Én már nem találgatok, leszek inkább az utolsó! mondta szerényen Koinojorí. —Ahogy óhajtod, ó Titokzatosság Leánya! - bókolt neki előzékenyen Vangar. A következő nyertes egy Dzsúba nevű leány volt. —Axitla versei lehet hogy viccesek, de csupa ostobaságból állnak! - mondta. —Egy ember nyelvét sem lehet kézzel kitépni, mert erős, vastag szerv az, és csúszik is, meg sem lehet markolni, a gorillának fogai is vannak, és… —Jó, jó, ne a társadat csepüld, mondd inkább a te történetedet ha az jobb! - vágott közbe Vangar. —Engedelmeddel inkább dalolnék, mert ha fiadat szomorúság érte, akkor minden bizonnyal a szép dallamok űzik el leginkább bánatát! —Halljuk hát! —Egy trogg dalt éneklek el, mely Júsenhez szól, aki Troggföldön az Igazság istennője! - és így dalolt: Ó nagy Júsen, vak mérlegen, megméred, érzem életem! Igazságért szól a szavam, nem kerestem sosem javam, mert előtted csak az érdem, hogyha másért élem éltem! Az önzés itt nem dicsőség, csak a lemondás erősség. Nálad erős lesz a gyönge, ó Igazság istennője! S gyönge lehet itt az erős, a bátor, a gazdag, a hős, ha nem képes rá hogy adjon, érdekeiről lemondjon, S megsegítse ő a kicsit, legalább egy ici-picit! Aki mégis így cselekszik, csak az aki neked tetszik. Az nyer általad jutalmat, tőled nyer örök hatalmat, még a földi életében boldog lesz szeretetében! Elismerik: igaz ember, felnéznek rá szeretettel! Akiben nincs zsugoriság, meghallja az Júsen szavát! Megsegíti Júsen karja, gond és bánat nem zavarja, Égi párod így lesz Júsen, – jobbat nem találhatsz úgysem, – igazságnak istennője, emberek megítélője! A dal tetszett Vangarnak, de a szöveg, a téma nem nagyon. Ő maga nem volt éppen az Igazság Bajnoka fiatalkorában, enyhén szólva nem élt becsületes életet,
még ha ezt ezek a kislánykák nem is tudják róla. S abban sem volt biztos hogy valamiféle vallásos dal ugyan oszlatná-e fia szomorúságát! Valószínűnek találta, hogy erre a mulatságos történetek és dalok sokkal alkalmasabbak. De azért megdicsérte Dzsúbát, majd a következő leányt jelölte ki. Arckifejezéséből Dzsúba mégis kiolvashatta hogy nem sok esélye maradt a kiválasztásra, így meglehetősen elszomorodott. És más lányok is éberen figyelték Vangar arcának minden rezdülését, így most a következő leány, aki egy ikerpár egyik tagja volt, úgy hívták hogy Kriggi, maga is vidámabb művel próbálkozott. Itt volt a bordélyban különben ikertestvére, Triggi is, Dvo niger azért tartotta őket főleg mert sok látogatója kedvelte a szeretkezést ikrekkel, élvezték hogy két egyforma nő sürgölődik körülöttük. Kriggi így szólt: —Én valami vidámabbat mondok! A legvidámabbat ami csak létezik, hisz mi is lehetne vidámabb annál, hogy egy nő az úr a házban! Márpedig az én dalocskám erről fog szólni! Címe: Leánybúcsú! Kedves jó szüleim, ne féltsetek engem, hisz nem méltatlan az, kinek adom testem, s ha az én férjemben nem túl rossz a lélek, irányíthatom őt, ameddig csak élek! Hisz tudjátok ti jól, okos leány vagyok, belső értékeim bizony igen nagyok, megragadom én a ház kormánypálcáját, s elkerüli férjem a kedvenc csárdáját! Megnevelem én jól, leteszem az esküt, felveszem a sorstól nekem dobott kesztyűt! Ha énnékem csupán ő jutott egyedül, akaratom úgyis én viszem keresztül! Elrejtem én jól a borospince kulcsát, ne álmodjék nekem részeg fejjel furcsát! Csókolgasson engem borosflaska helyett, vagy pedig keressen helyettem más nejet! Figyeljétek majd meg, ki az úr a házban! S nem jár rosszul ő sem, jó leszek az ágyban! Fáradt lesz ő másban lelni nagy kankedvet, érzései között én rakok majd rendet! Kihúzom fullánkját hímdagadásának, ne fenekedjék ő minden este másnak! Hogyha néki adtam végleg szűzi testem, ne feküdjék mellém ő esténként resten! Leánypajtásaim, ne sírjatok nagyon, nincs e házasságban részemre más vagyon, csupán erős teste e szép hímpéldánynak, ami tényleg nem jut minden szép leánynak! —Hát ez már mindenesetre vidámabb mint az előző mondta Vangar - de halljuk a következőt! A sors úgy rendelkezett, hogy a következő mesemondó leány Mixia legyen.
—Én is verses történetet mondok, s az enyémnek a címe: Nászéjszaka! —Ez izgalmasan hangzik! - vigyorgott Vangar. —Az is! Hallgasd csak uram! - és rákezdte: A férfiszív örök vágya a babája csókos szája! Mindig mikor nagy a vágya, siet már hogy legyen nála! Az anyósa puha ágya… fekszik rajta a leánya, a két karja néki tárva, mind levetve a ruhája! Szól a férfi: —Halljad édes! Játsszunk egyet, legyünk rétes! Feküdj csak le, s én fölébed, s mindjárt sokkal jobb lesz néked! A leányka két orcája vörös mint az édes szája! Ez volt életének álma, asszony lesz ő nemsokára! A menyasszony öle tája… A két combja néki tárva, rejti erdő sűrű árnya hogy mi van a barlangjába’! A leánynak nagy a vágya, ezt a legény is jól látja! S meg is tenné hogyha állna néki az ő jó szerszáma! S bíz a szerszám merevedik, a dorong egyenesedik, a leánynak nagyon tetszik, hogy a húsbot benne fekszik! A kislánynak nagy a kéje, – ez az éj a gyönyör éje – s így szól könyörögve-kérve: —Tedd hogy sose legyen vége! —Hát nem mondom, nem rossz! - bólogatott Vangar. —Ó, mindjárt elfelejted ezt uram, mert én jobbat tudok mondani! - kiáltotta valaki. —Én is, én is! - hallatszott mindenfelől. —Na akkor lássuk ki lesz az újabb mesélő? - kérdezte Vangar. S hama rosan kiderült hogy a sors Triggit jelölte ki, Kriggi ikertestvérét. —Tudod mit, kedves Vangar bácsi? Én is egy nászéjszakát fogok elmesélni, hogy könnyű legyen összehasonlítanod az előzővel! Mert az én versem címe is Nászéjszaka! Este van már, késő este, minden szem csak a lányt leste: Mikor vonul végre félre, szűzességét már nem féltve! S megtörtént hát! A vendégek ifjak éppúgy mint a vének
cuppogtattak jó nagyokat, verték titkon dorongjukat! Odabent meg, díszes ágyon nőt csókolt a férfi szájon, s nemcsak szájon de ágyékon, titkolva hogy ő ott vékony! Csókolta őt rengetegszer, ezerszer és ezeregyszer, nemcsak szájon, lába közt is, majdnem letépve a szőrt is! A lány egyszer csak megunta, és szólt: —Gyere! Ne légy mulya! Elpirult erre a férje, érezve hogy néki vége! —Kicsi van csak nekem, édes, Hossza bizony nagyon véges! Hegye tompa és nem éles, s meg kell mondjam, nem is széles! —Nem baj, jó lesz ez is nekem, vastag botból volt elegem, kinek vastag, gyakorta rest: Egy menet és lottyadt a test! Bizony, a lány férje serény, kicsi, de dolgos a legény, meg sem állt míg volt benne lé, addig nyomta egyre belé! A lány nyögött, kínnal, kéjjel, míg csak tartott az az éjjel! Mikor pedig hajnalodott, néki végre nyugtot hagyott. —Melyik Nászéjszaka volt jobb, nagyuram?! - kérdezte aztán diadalittasan. —Annak hogy melyik jobb, csak akkor van jelentősége ha téged vagy őt választom, de ez még egyáltalán nem biztos, hiszen sokan vagytok még! mondta diplomatikusan Vangar, azzal a többi lányhoz fordult, és sorra mindegyiket meghallgatta. Ez eltartott egy jó darabig. Kevesen akadtak akik prózát mondtak, mert majdnem mindegyikük úgy vélte hogy valami verses darabbal vagy dallal nagyobb az esélye. S akik már elmondták a maguk „versenyszámát”, izgatottan és aggodalommal telin figyelték vetélytársnőik produkcióját, s igyekeztek kitalálni Vangar arcának rezdüléséből, hogy mennyire tetszik az a nagyúrnak. De Vangar arcáról ritkán lehetett bármit is leolvasni. Azok egyike akik nem dalt mondtak, Lubímia volt. —Én azt a történetet mesélem el amit apámtól hallottam, hogy miért kellett nagyapámnak elköltöznie abból a faluból, ahol korábban éltek. Tudni kell ehhez, hogy nagyapám egy pap telke mellett lakott, s a két kertet egy nem túl magas sövénykerítés választotta el egymástól. S nagyapámék
kertje végében állt egy fából épített kis illemhely is. A papnak volt egy kecskéje. Ez a kecske egy utálatos, rosszindulatú dög volt, amelyik rendszeresen átugrotta a sövénykerítést, és nagyapám kertjének finom veteményeit fosztogatta-eszegette, főleg a káposztát, de nemcsak azt. Nagyapám azonban nem merte megölni a kecskét, mert félt a pap haragjától. Na hát, egyszer aztán nagyapám éppen a szükségét végezte az udvari illemhelyen, amikor látja ám a bódé résein át, hogy az az átkozott kecske megint beugrik a sövényen keresztül, és jóízűen nekikezd a lakmározásnak! Nagyapám kirúgta a bódé ajtaját, és nagyot kiáltott a kecskére, hogy megijessze azt. Sikerült is megijesztenie, mert a kecske egyáltalán nem számított rá hogy bárki is látja, s ijedtében egy minden eddiginél nagyobbat ugrott. Sajnos azonban nem nézte meg hogy merre ugrik, s így esett hogy fennakadt egy szilvafában, állt ugyanis nagyapámék kertjében egy olyan szilvafa, amelynek két egyforma ága nőtt. Na már most a kecske olyan szerencsétlenül ugrott, hogy a szarva beleakadt a két faágba, ott lógott rajta, s nem tudott semerre sem elmozdulni. Halálosan megrémült, és elkezdett mekegni de eszeveszetten ám, nem is mekegett hanem valósággal bőgött! És hányta-vetette magát ide-oda hogy szabaduljon, de nem sikerült neki. Nosza, megijedt erre nagyon nagyapám is, mert félt hogy a kecske a nagy igyekezetében még eltöri a nyakát, márpedig akkor megvádolhatják azzal is hogy szándékosan tette, hisz a pap nagyon haragudna rá, mert ez nőstény kecske volt, nagy tőgyű, és rengeteg jó zsíros tejet adott! Gyorsan felrántotta a nadrágját, csak úgy, meg sem kötve azt, kirohant a bódéból, egyenesen a kecskéhez, mögé állt, átölelte, és megpróbálta kiemelni a villás faágak közül. A kecske persze megismerte nagyapámat, aki már többször meghajigálta ezzel-azzal, azt hitte hogy bántani akarja most is, még eszeveszettebbül kezdett el mekegni, mintha elevenen nyúznák, ficánkolt, nem hagyta hogy nagyapám rendesen megfogja és megemelje, eközben pedig nagyapám gatyája, amit nem kötött meg, lecsúszott róla, úgyhogy alulról már teljesen pucér volt, de még mindig igyekezett kiemelni a pap kecskéjét a fa szorításából. S ahogy ott igyekszik, hirtelen azt hallja, hogy szomszédja, a pap szól rá a kerítésen túlról, mélységes döbbenettel a hangjában: —Hát te istenverése, te pokolra való, hát nincs neked feleséged, hogy az én kecskémet kell basznod?! Mert hát a jó pap teljesen félreértette a helyzetet amikor a kecske bömbölését hallva kirohant megnézni, mi lelte az állatát. S most átugrott ő is a kerítésen, s a botjával elkezdte verni istentelenül nagyapám meztelen fenekét, aki akkor már nem törődött a kecskével, me
nekült volna, de mert a gatyája még mindig le volt csúszva, elbotlott, s ott feküdt a földön míg a pap egyre verte, s akkor már nemcsak a kecske üvöltött hanem ő is, a pap is, összefutottak a szomszédok, s ő sosem tudta lemosni magáról a szégyent, hogy nemcsak meg akarta csalni a feleségét, de ráadásul egy kecskével! - fejezte be a történetét Lubímia. S erre Vangart ismét a kacagás miatti halál kerülgette. Aztán már senki más nem maradt, csak Koinojorí. Persze mindenki az ő előadására volt a legkíváncsibb. Ugyan mi különlegeset akarhat mondani, ha olyan biztos benne hogy őt választja majd Vangar – méghozzá a nő magas életkora ellenére?! Koinojorí pedig így szólt: —Megkérlek uram, dőlj hátra kényelmesen, fejedet támaszd meg a medence szélén, hunyd be szemedet, és úgy figyelj szavaimra! Vangar engedelmeskedett. Semmi újfajta élvezetnek nem volt elrontója. Ráadásul Koinojorí eddigre már bizonyított alaposan, s így most ő is valami egészen rendkívülit várt. Meg is parancsolta a többi lánynak, hogy egy árva nyikkanással se merjen semelyikük sem közbeszólni míg Koinojorí mesél! —Most, uram, képzeld el, hogy elalszol! Elalszol, de nem ám csak úgy közönségesen, hanem valami furcsa varázslat száll rád, aminek következtében nem néhány órát alszol, nem is csak egy vagy két napot, de kétezer esztendőnél is többet! Hát ez a mese igazán nem úgy kezdődött, ahogyan azt bárki várta volna! —Ez afféle furcsa varázslat, amely nemcsak elaltatja az embert, hanem miután felébredsz, tapasztalod, hogy e kétezer év alatt semmit nem öregedtél! —Az jó! - motyogta Vangar. —Úgyis épp elég vén vagyok már! De ilyen se volt még, hogy magam legyek egy mese szereplője! —A kétezer év alatt amit átaludtál uram, megváltozott a világ! Tudod ugye, hogy amikor még ifjú voltál, nem ismerték az emberek a paradicsomot, paprikát sem, sőt még az ablaküveg is csak mostanában kezd elterjedni, mert a csiszík felfedezték azt! Akkor még amikor pelyhesállú ifjonc voltál, a könyvnyomtatás is ismeretlen volt! Bizony, fejlődik a tudomány, az emberek ismerete! S a kétezer átaludott év alatt temérdek mindenféle dolgot fedeztek fel az emberek. Hasznos és ártalmas dolgokat is, utóbbira a fegyverek a példák. —Igazán? Hm, nos, elhiszem hogy kétezer év alatt sokmindenre rájöhettek, de azt hiszem a meséd nem is tetszik olyan nagyon, már megbocsáss! Mert az a világ kétezer év múlva érdekes lehet ugyan, de te úgysem mondhatod el hogy milyen, mert ha ismernéd az ott használatos felfedezéseket, akkor magad is meg tudnád azokat most csinálni!
—Biztosíthatlak uram, hogy kiválóan tudok találgatni ezzel kapcsolatban, jobban mint bármelyik jósnő! Olyannyira, hogy a legigazibb igazságot mondom! Csak még pár pillanatot adj nekem! —Na jó, ne mondd hogy igazságtalan vagyok, elvégre Axitlát is sokáig hagytam verselni! E szavakra Axitla arcára boldog mosoly ült ki. Ha Vangar bácsi emlékszik a nevére, akkor jó esélye van rá, hogy őt választja! —Nos, kétezer év múlva mindenki úgy él majd, hogy ha eljönne hozzánk e korba, mindenki varázslónak nézné! De amit ott művelnek majdani utódaink, az mégsem varázslás, mert csak a fejlett technika, az ügyeskezű mesteremberek leleménye által valósul meg! Ott például bárki képes egyetlen kézmozdulattal világosságot gyújtani a lakásában, méghozzá olyat, amelyik nem füstöl mint a fáklyák vagy gyertyák! Sőt, az emberek repülni is tudnak, óriási fémmadarakon… —Miken?! - pattant fel azonnal Vangar szeme. —Fémmadarakon! - mosolygott rá Koinojorí a vén Vangarra, de Van garnak úgy tűnt, hogy e mosoly most kifejezetten gúnyos. —Sőt, kétféle fémmadaruk is van! —Hogyan néznek ki?! —Az egyik egészen úgy, mint egy kitárt szárnyú madár, csak persze nem tollas mert fémből van, és alul a lába helyén kerekek vannak! A másik azonban nem is annyira madárra hasonlít, mint inkább egy óriási bogárra, szitakötőre, nincs szárnya, de a hátából mintha egy fémszirmú virág nőne ki, s amikor repülni akar, akkor ez elkezd gyorsan forogni, s ekkor repül a madár! S az ember nem úgy használhatja ezt az ügyes gépet hogy ráül, hanem bele kell menni egy kis ajtón a fémmadár belsejébe, s úgy viszi őket ez a szerkezet, aminek akkoriban helikopter lesz a neve! A többi nő szemlátomást megkönnyebbült Koinojorít hallgatva. Micsoda képtelen, unalmas mese! Ha volt is esélye eddig a nőnek, most biztos elvesztette! Vangar azonban szemlátomást nyugtalan lett. —Hm… és, és mondd csak, miféle fegyvereik vannak? —Van például egy atombomba nevű fegyver, ezt ha ledobják egy városra, akkor olyan fényességet csinál mintha a Nap egy darabja jött volna le a földre, és még a sziklákat is elégeti, elpusztul az egész város egy szempillantás alatt! De ha nem tévedek uram, téged inkább a csekélyebb erejű fegyverek érdekelnek! —Nem tévedsz. De nem ám! —Hát, van egy géppisztoly nevű fegyver is például, ezzel kis kavicsokhoz hasonló fémdarabokat lehet nagy erővel messzire hajítani, egy pillanat alatt akár százat is, s ezek átfúrják még egy páncélos lovag testét is! Ha ez a fegyver működik, olyan hangot ad mintha egy őrült harkály kopácsolna eszeveszett sebességgel egy fémből készült fán! És van kézigránát is, ez olyasmi mint egy
nagyobbacska krumpli, ez még nagyobb zajt csinál ha az ellenségre dobják, és tucatszámra öli meg az embereket, de akár egy házat is darabjaira törhet! Sőt, még sok másra is képesek az akkori emberek! Van például olyan szerkezetük amibe bele kell beszélni, és a szerkezet olyan erővel visszhangozza a beszélő szavait, mintha egy isten szólna az emberekhez! —Aha, aha! Egyre érdekesebb amit mondasz! —Tudtam, hogy érdekelni fog, nagyuram! Na már most, az akkori emberek között élt egy rendkívül elmés, ötletes tudós, hívják mondjuk úgy, hogy Jorg Choh… —Kicsoda?! —Választhatok más nevet is neki, ha e név nem tetszik neked, Vangar bácsi! - mondta Koinojorí, és ismét azzal a gunyoros mosollyal nézett Vangar arcába. Vangar most már nem csukta le a szemét, csak így szólt: —Nincs kifogásom a név ellen. Folytasd csak! —Ez a rendkívüli ésszel megáldott ember idős korára rájött arra, miként kell megépíteni egy olyan gépet, aminek a segítségével nemcsak ide-oda lehet mászkálni a térben, egyik helyről a másikra, hanem… no hát, nehéz ezt elhinni, de még az időben is lehet közlekedni, legalábbis visszafelé, előző korokba! Akár évezredekkel korábbra is elmehet vele! —Hm! —Ismétlem, nem varázslattal, hanem egy ügyes géppel! S e gépet beépítette egy helikopter nevű fémmadárba… —Huh! —Kiválasztott az akkori kor emberei közül magának egy társat, aki nagyon ért az ottani fegyverek kezeléséhez, egy olyasféle személyt tehát, aki nagyjából megfelel a mi korunk lovagjainak… —Biztos a nevét is tudod! —Nem akartam nevet adni neki, de ha ragaszkodsz hozzá, hívják mondjuk úgy, hogy Mof Jaram! —És gondolom vissza is jöttek a mi korunkba, mi? —Nem, nem a mi korunkba! Korábbra, Zorjána királynő uralkodásának utolsó esztendejébe! S persze itt mindenki varázslónak nézte őket. Nemcsak a királynő, hanem még egy bizonyos… —Elég! A mese folytatását már magam is tudom! —Jó, de még mást is el akarok mondani! —Itt csak én akarhatok! —Akkor szeretnék. —Felesleges bármit is szeretned. Én ugyan nem kétezer évvel később születtem mint a te meséd emberei, de hülye magam sem vagyok! Igenis tudom, hogy miként folytatódik a meséd! Nyilván nemcsak ez a Mof nevű lovag utazott vissza más korszakba, de rajta kívül mások is, és néha egyik-másik bajba kerül, mi? —Igen, uram! Valóban bölcs vagy te, így folytatódott volna a mesém!
—Csakhogy nem vagyok már kíváncsi rá! Eleget meséltél! —Na, Koinojorí felbosszantotta az ostoba történetével Vangar bácsit! - gondolták a lányok. Vangar kiszállt a medencéből. —Töröljetek szárazra! - mondta. Amikor készen lettek, felöltözött, ebben is segítettek neki a nők, majd így szólt: —Döntöttem! És nem is egy nőt viszek magammal mégsem, hanem kettőt! S hogy ne aggódjatok sokáig, meg is mondom most rögtön ki lesz a két szerencsés: az első és az utolsó! Axitla és Koinojorí! A többiek meséi is tetszettek, de ők voltak a legjobbak! —Éppen Koinojorí?! Axitlát még megértem, de Koinojorí?! - kiáltott fel Lubímia. —Ez az én dolgom, ne is haragudjatok! De van egy jó hírem a számotokra: hogy megédesítsem a csalódás perceit, három szekér is vár benneteket odakint, megrakva mindenféle finomsággal, tündérkéim, olyas mikkel amiket még életetekben nem kóstolhattatok! Axitla és Koinojorí, öltözzetek akkor fel, aztán jöjjetek velem! Siessetek! - mondta Vangar. A két nő gyorsan magára kapkodta a ruhákat, s követték urukat. Dvoniger meglehetősen elálmélkodott amikor megtudta Vangar választását. —Fel voltam készülve rá, hogy esetleg két nőmre is igényt tartasz nagyuram, s Axitlán nem is csodálkozom, mert oly igen szemrevaló teremtés, és okos is! Hanem ez a kimondhatatlan nevű idősecske nő?! - mutatott Koinojoríra. —Őrá tippeltem volna utoljára! —Akkor miért vetted meg, ha ilyen lesajnáló véleménnyel vagy róla?! —Mert olcsón adták s némelyek kedvelik a különlegességet! —Remélem ez esetben nem tartod nagy veszteségnek, ha elviszem! —Valóban, Axitláért jobban fáj a szívem! —Helyes! Akkor most viszem is őket, aztán holnapig gondold ki hogy mennyit érnek neked, üzend meg, s ha nem lesz az ár szemérmetlenül magas, meg is kapod! - és Vangar már ment is ki, az odakint várakozó hintójához. Beültette a két lányt, azzal már vitte is őt a négy ló haza felé… És Dvoniger nem aggódott a lányok áráért, mert tudta hogy Vangar úgyis kifizeti ha legközelebb ellátogat hozzá. Koinojorí meg sem szólalt, míg meg nem érkeztek Vangar palotájához, Axitla ellenben nem győzött hálálkodni. Vangar egy darabig tűrte, azután türelmetlen mozdulattal csendre intette a leányt. Láthatóan egészen más kérdések foglalkoztatták, s ezek Koinojoríval lehettek kapcsolatban, mert időről-időre a leányra pillantott, néhányszor alaposan fel is sóhajtott, a fejét csóválgatta, végül, mikor már majdnem hazaért a hintó, így szólt:
—Ez mindenesetre teljesen más megvilágításba helyez bizonyos dolgokat… hm, hm, szegény kis madárkám, ejnye no, nahát… Ki hitte volna, ki hitte volna! Méghogy varázsló, nahát! A palotájában aztán így szólt a lányokhoz: —Axitla, téged vettelek meg a fiamnak, Ilatiornak! Még ma el kell menned hozzá! Nem lakik messze, az ő palotája is itt van Loránban. S lehet hogy nem vagy jó véleménnyel a nemesekről, gazdagokról – én sem voltam amikor még szegény voltam – de tudd meg, hogy semmi kifogásom ellene ha sikerül úgy elbolondítanod Ilatior fejét, hogy feleségül vegyen! Úgyis tudom hogy titokban erre vágysz! Tehát, ezzel nem kell megvárnod a jó öreg Vangar bácsi halálát, nyugodtan elkezdhetsz már most fondorkodni, mesterkedni, sőt, ha van valami ötleted hogy miben segíthetek, akkor csak szólj ha még élek, és ha rajtam múlik, segítek neked! Hé, hé, ne hálálkodj, mert amikor ilyen alázatosan borulsz elém, olyan kívánatos vagy hogy feláll a fütykösöm, pedig már Ilatiornak tartogatlak! Na tehát! Még egyszer mondom, engem igazán nem érdekel hogy bordélyból jöttél, ha Ilatior feleségül vesz, nem foglak gúnyolni, s ha gyereket szülsz neki, akkor unokám anyjaként tisztellek majd azontúl! Nem számít ugyanis hogy a fiam gazdag vagy előkelő nőt vegyen feleségül, mert szarok az előkelőségre, én is érek annyit mint bármelyik nemes, pedig senkiként születtem, sőt Tangur királyunk is csak egy barbár harcosként kezdte valaha, minden nemesség nélkül! A pénz a lényeg, de más pénzére nem szorulunk, elég gazdagok vagyunk, hála ugyebár nekem! Tehát, minden rajtad múlik! A verseid tehetséges nőre vallanak, használd hát ki az eszedet, és sok sikert kívánok neked! Na ölelj akkor át búcsúzóul, mert amilyen vén vagyok még az sem biztos hogy láthatsz még egyszer, lehelj puszit az orromra, hadd érezzem újra ifjúi bájaidat, aztán már küldelek is! Axitla megcsókolta Vangart, aztán a férfi hívott egy szolgát, megparancsolta neki hogy Axitlát öltöztesse a legdrágább selymekbe, ékszerezze fel mint egy istennőt, és díszkísérettel vitesse Ilatiorhoz. S üzeni a fiának, hogy Axitla személyében ritka kincset ajándékoz neki, jól becsülje hát meg! Ezután azt parancsolta hogy senki ne zavarja, és immár minden figyelmét Koinojoríra fordította. —Ülj csak le nyugodtan! Kérsz esetleg valami finomságot, bort, sört, vagy bármi egyebet? —Nem, köszönöm, semmit! - mondta a nő, és leült. Vangar is letelepedett vele szemben. —Hát tudod, meglepő hír ám hogy az én jó Mof barátom kortársát szemlélhetem benned! A varázsló lovag! Jól becsapott, hehehe! —Kissé tartottam tőle hogy nem leszel képes felfogni az időutazás lényegét!
—Szóval ezt úgy nevezitek hogy időutazás? Jó név! Ajaj, szegénykém, te aztán jó nagy pácban lehetsz! Hová tűntek a fegyvereid? Meg az a gép, hogy is nevezitek? —Időgép. —Az, az! Mert elveszett, ugye? Fogalmam sincs miért jöttél ide, de biztos nem azért hogy bordélyban szolgálj! —Hát nem! - és Vangar éles szemével látta hogy Koinojorí teste megvonaglik az undortól. —Én történész professzor vagyok egy előkelő egyetemen! Vangar korában is voltak már egyetemek, bár legtöbbjükön mindenféle ostobaságokat tanítottak. Vangar nem is becsülte sokra a professzorokat. Most is megvetően kezdte el a fogát szívni. —Csak ne sziszegj, Vangar! - mondta Koinojorí, hirtelen nem nevezve uramnak Vangart. —A mi korunk beli egyetemek nem olyanok mint ezek! És ugyan ki más jönne inkább vissza e korba mint egy történész?! —Jó, jó, én nem akartalak megsérteni! —Tehát visszajöttem, aztán amilyen szerencsém volt, már első éjszaka valami rablófélék találtak rám az erdei tisztáson ahol aludtam! Fegyverem hiába volt, mire felébredtem máris rajtam voltak, mindenemet elszedték, levetkőztettek, megerőszakoltak, aztán ide hurcoltak Loránba, ahova épp magam is tartottam, de persze nem így akartam ide eljutni, és itt eladtak Dvonigernek! Ez a korszak volt a kedvenc korszakom történészként, de már gyűlölöm úgy mint még soha semmi mást! - és Koinojorí felpattant a helyéről, és ide-oda kezdett járkálni a hatalmas teremben. Vangar csak nézte. —De hát a vasmadarad, az nem segíthetett? —Nem volt vasmadaram! Amióta kifejlesztettük az időutazást, álcázni szoktuk az időgépet, mindenféle itt szokásos tárgy alakjára építjük őket! Tudod, azért hogy fel ne tűnjön senkinek! Az enyém egy kisebb, kidőlt, korhadó fatörzsre hasonlított. És ezért nem is vihettem magammal, nem is kellett magammal vinnem, elrejtettem a folyóparton ahol e korba érkeztem, ott senkinek fel nem tűnik! De el kell jutnom oda, hogy megtaláljam, és visszamehessek vele az én időmbe! Ó, Vangar, rólad sok jót hallottam Moftól, segítesz, ugye?! —Hát ismered az én Mof barátomat? —Nem, személyesen nem ismerem, de amikor visszatért, megírta egy könyvben a tapasztalatait, élményeit, s ott téged is sokszor említett. —Ah, ilyen híres személy leszek kétezer év múlva! Ez igen, ezt örömmel hallom! - húzta ki magát elégedetten Vangar. —Aztán jól megvannak ők ketten, Mof és Zorjána? Mert ugye magával vitte a királynőt, mi? —Igen, nagyon jól! Gyerekük is született azóta, Vam a neve!— Fiú? —Igen. —Örülök hogy sikerült meggyógyítania a királynőt!
Igazából mindig is kedveltem Zorjánát! - tűnődött Vangar. —No és Zorjána nem bánta meg hogy nem jött vissza királynőnek lenni? —Nem, dehogy! Nagyon boldog! —Érdekes lehet a ti időtökben! Kényelmes! —Hát nem is véletlen hogy vissza akarok térni! - tört ki Koinojorí. —Hm, hm! Na figyelj ide kedveském! Nem rossz ember ez a Vangar bácsi! Te most rabszolga vagy, tudod ugye! Tulajdonképpen nem más mint a tulajdonom! De én nem akarok visszaélni a helyzeteddel, madárkám! Nem, azt már bizony nem! Nemhogy rosszul nem bánok veled, nem is dolgoztatlak, de sőt még csak ágyba sem bújok veled, mert tudom hogy nem nagyon kedvelhetnéd egy magamfajta öregember ölelését, s ilyesmiből eleged lehetett a bordélyban is! És mindezek mellé segítek neked hogy megkereshesd az időgépet is! —Tudtam hogy nem csalódom benned! —De igen. Sajnos. Mert bevallom hogy én már bizony csak egy hitvány alak vagyok! Semmit nem teszek ingyen, vagy legalábbis nem sok mindent! Ilyen fontos dolgot viszont biztos hogy nem! Megkérem az árát! És nem pénzben! Az van nekem is elég. Bőven több mint amit el tudok költeni! Hála Mofnak és Kirtinek! —Kirtinek?! Mi lett vele?! Ez is egy rejtély amit mi történészek még nem oldottunk meg! —Ezt még nem tudjátok? Nocsak! S abból hogy így érdeklődsz, látom hogy mégsem utáltad meg oly nagyon a történelmet! Na mindegy, ez nem tartozik a tárgyhoz! Beszéljünk inkább rólad, árva kis fecském! Tehát, nézz rám! Vagyonom nagy, de én már csak egy öregember vagyok! Már fogam is alig van! A farkam alig akar felállni, bizony, a pun ciknak már inkább csak az illatát élvezhetem, nem a szorítását! Mert én bizony kimondom amit gondolok, őszinte ember vagyok, most már, hogy megengedhetem magamnak! Hát mi öröme lehet egy magamfajta vénembernek, mi?! Szinte semmi! Az utóbbi években már csak tékozlom a vagyonomat, Dvoniger ringyócskáit dajkálgatom, ez minden kedvtelésem! Amíg tellett az erőmből, utazgattam, de mostanában már sajog néhány izületem, legalábbis amikor leszakadnak a nagy őszi esők, s ezt sem tehetem! Bizony, lassanként csak egyetlen szenvedélyem maradt meg a réginek: és ez a kíváncsiság! Mások apró-cseprő titkait kutatgatom, éhes füllel figyelek a pletykákra, pedig igazából undorodom magamtól, mert az ilyesmi vénasszonyoknak való, nem nekem! Ez méltatlan hozzám! De hát valamivel le kell kössem magamat, nem?! Valami elfoglaltság kell az öreg Vangar bácsinak is, nem?! Na tehát, üzletet ajánlok! Minden segítséget amit csak ez a kor nyújthat, tőlem megkapsz, de megesküszöl rá, hogy amikor visszatérsz a te korodba, veled mehetek, abba a korba, ami az én számomra a jövő! Ez lesz életem leghatalmasabb
kalandja! Kielégíthetem maradéktalanul a kíváncsiságomat! Ha Zorjána jól érzi ott magát, talán nekem se lesz ott rossz! De ha mégis, hát szarok az egészre, látni akkor is láthatom, milyen lett a világ kétezer év múlva! —Na de hát… —Csitt! Vedd tudomásul hogy nincs választási lehetőséged, mert most én diktálom a feltételeket! Tojok rá hogy mivel érvelsz! Megijeszteni nem tudsz, mert az a világ csak más, de rosszabb mint ez nem lehet! Tanulékony vagyok, ha nagyon akarom biztos még az írást is megtanulhatom! Ha nagyon muszáj! Mást is! Nem lehet az rossz hely ha valaki inkább ott él mintsem itt legyen királynő! Igaz, belém nem szerelmes egy ottani lovag, de talán lesz benned elég hála, hogy éhen ne dögöljek akkor! De ha nem így lesz, akkor is majd csak lesz valami velem! Ami a fiamat illeti, ne aggódj, íratok egy írnokkal egy végrendeletet hogy mindenem az övé, és kész! Felnőtt ember! Majd gondoskodik magáról! De azt hiszem nem is ez aggaszt téged! Feltételezem hogy van mindenféle törvényetek hogy senkit nem szabad elhozni a korából, mi?! Ajaj! Megszegnéd e törvényeket, ugye?! Na hát ne aggódj, volt idő amikor én is megszegtem a törvényeket, még gyilkoltam is, aztán jó hogy ezt tettem, másképp senki és semmi nem lett volna belőlem! A törvények azért vannak hogy néha valaki megszegje őket, enélkül túl unalmas volna a világ! Ráadásul ha Zorjána miatt meg lehetett szegni… —Akkor még nem volt semmiféle törvény! —Akkor most se legyen! Én is érek annyit mint ő, még ha nem is luk van a lábam között és vénebb vagyok is! —Na de jó ha tudod Vangar, hogy a világ egyik alapvető szabálya hogy a történelmet lehetetlen megváltoztatni, mert a történelem megvédi önmagát, és aki mégis megpróbálja ezt, az bajba kerül, általában el is pusztul! —Mint most te is, mi?! - vigyorgott Vangar. —Igen, pedig igazán meg se akartam változtatni a történelmet! Mi lett volna belőlem ha megpróbálkozom ezzel! —Talán akkor nem bordélyba kerülsz hanem a temetőbe! - tűnődött el Vangar. —Igen, lehetséges! Na de azzal is megváltoztatom a történelmet ha téged kiragadlak a korodból! Ez az időpont a te otthonod! —Márpedig én menni akarok. Régen úgy volt, hogy a gazdagságot tartottam a jólét netovábbjának, de mára már szinte megcsömörlöttem tőle, s már csak akkor érzem jól magamat ha a kíváncsiságomat kielégíthetem! Hm, hm! Bizony, bizony! Lehet ám hogy vénségemre ütődött lettem kicsit! Itthagyni ezt a sok-sok pénzt, aranyat, kincset! Még húsz éve sem hittem hogy ez
lehetséges! És mégis, ha a jövőre gondolok, nem sajnálom cseppet sem! Lehet hát hogy hülye vagyok, de úgy látszik jó hülyének lenni! Ha még kétszáz évet élnék, lehet hogy még a tisztességes munkát is megszeretném, úgy elhülyülök! De most, most galambocskám vagy megyek veled, vagy nem mész te sem haza! —De te a történelem része vagy, és a történelmet megváltoztatni lehetetlen! —És te mint történész, mered azt állítani teljes határozottsággal, hogy a történelem nem úgy szól hogy Vangar bácsi egy nap levelet iratott a fiának hogy messzi útra indul, aztán el is tűnt otthonról, és soha haza nem tért? —Ilyen levél tudtommal nem került elő! —Van bizonyíték arra hogy nem is létezett ilyen levél? Megtalálták a síromat? —Nem… én erről sem tudok! —Akkor nem csupáncsak tőlünk függ hogy ezt illetően milyen a történelem? Koinojorí elgondolkozott. Ez a primitív, műveletlen Vangar nem is olyan ostoba mint sokan hinnék az ősi emberekről! —Hát, azt hiszem mindegy mit gondolok, mert úgysincs más választásom! —Bölcsen vélekedsz, kis szentem! Na hát, akkor azt hiszem alszom egyet, mostanában kissé sokat alszom, tudod, ajánlom ezt neked is, pihenj eleget, aztán holnap reggel te meg én elmegyünk időgépet keresni! Természetesen kettesben. Remélem tudsz lovagolni, mert én még tudok, vénségem ellenére is! Még ha nem is nagyon szeretem mostanság… —Igen, tudok lovagolni. —Hej, csak lennék fiatalabb mindössze tíz esztendővel, bizony hogy feleségül vennélek! Egy jövőből jött nő, micsoda rendkívüli feleség, mekkora kincs! - és Vangar sajnálkozva szívta egyetlen elöl megmaradt fogát. —De hát most már nincs értelme ennek… Pedig jaj de nagy kár! Na de mit is tehetnénk? Legalább látni akarom azt a világot ahonnan Mof érkezett! A „varázsló” lovag! A kis füllentő! A kis ravasz! Hehehe! Na de megint sokat beszélek, aludj csak picikém, aztán itt Vangar bácsi házában ne tarts semmitől! - simogatta meg Koinojorí arcát. —Szép álmokat! - és elballagott. Másnap valóban lovon találta mindkettejüket a kora reggeli Nap. —Valóban tudok lovagolni, de elfelejtettem hogy már legalább öt esztendeje nem ültem lovon! - motyogta Vangar, akinek még a puha nye reg is törni kezdte az ülepét néhány kilométer után, s irigykedve nézett az elöl haladó, őt vezető Koinojoríra, akinek így hátulról különösen sudárnak, délcegnek tűnt a teste, szinte mint egy húszéves leányé, és egyenes derékkal, szinte kevélyen ülte meg a lovat, mindenesetre jóval
magabiztosabban mint Vangar. Koinojorí talán megérezte az ámuló pillantást, mert így szólt: —Minden történészt aki a múltba utazott, kiképeztek a lovaglásnak legalább az alapelemeire, mert tudod a mi korunkban már nem használják közlekedésre a lovakat, legalábbis a világ nagyobbik részén nem, külön meg kell ezt tanulni! Én meg ráadásul díjat is nyertem egy versenyen a lovastudományommal! —Igencsak izmos combjaid lehetnek akkor! —Nem láttad a fürdőmedencében Dvonigernél? —Bizonyára láttam, de megvallom, akkor nem nagyon figyeltem rád, kissé lebecsültelek, főleg a korod miatt! Sajnálom pedig már! Kár hogy megígértem hogy nem közeledem hozzád, mert az összes istenekre mondom, valódi különlegesség lehetsz, szívesen kipróbálnálak! —Tudod mit, Vangar? Nekem már úgyis mindegy, voltam azóta hogy idekerültem vagy ötven férfival bizonyosan, s te legalább kedves vagy! Ha megtaláltuk az időgépet, legyen neked, tied leszek! —Vigyázz mert szavadon foglak! —Ezen ne múljék, ugyanis én mindig betartom a szavamat! De azt tanácsolnám hogy mégse fogj a szavamon, s tanúsíts bölcs önmérsékletet! —Ugyan miért? —Mert csalódás érne! Ugyanis hidd el, a mi korunkban is csak ugyanazok a szervei a nőknek mint ebben a korban, tehát semmi rendkívülit nem tapasztalnál, csak elvesztenél egy illúziót! Elég okos vagy te Vangar és elég öreg is már ahhoz hogy talán megérted: vannak virágok amiket nem érdemes leszakítani! Csak elszáradnak s elveszítik az illatukat! Nem jobb érzés neked ha azt hiszed hogy rendkívüli vagyok? —Hajaj, hát lehet hogy igazad van! - sóhajtott Vangar. —Ez az izé, ez a beszélgetés itt kettőnk között az imént, ez a virágról meg a többi… ez nem az véletlenül amit úgy neveznek hogy filozófia? —De, a filozófia is ilyesmivel foglalkozik. Részben. —Hát, talán megfontolom a tanácsodat! Sőt, megfogadom! Belátom, igazad van! Elvégre ha kicsit igyekszem, a lányom lehetnél! De remélem, legalább azt az ígéretedet betartod hogy veled mehetek a jövőbe! —Betartom! Megnyugodhatsz, ugyanis közlöm veled hogy a csiszík közül származom, s mi csiszík mindig betartjuk az ígéreteinket! —Csiszík? Csak nemrég hallottam ezekről! Valami néger nők, akik holmi messzi szigetekre költöztek, és embereket esznek, ugye? Meg náluk a nők uralkodnak, igaz?— Igaz. —De te nem is nézel ki négernek! —Én nem e mostani csiszík közül származom, hanem a kétezer évvel későbbiekből!
—Ó, igen! Tehát ezek az őrült nők még akkor is élnek majd? S akkor is elnyomják a férfiakat? —Naná hogy élnek akkor is csiszík, elvégre a nők sokkal okosabb társadalmat tudnak kitalálni mint a férfiak, a barbárok! És a külsőm az valóban nem néger, de nálunk meglehetősen sokfélék a nők, sok néppel keveredtünk időközben, akad ilyen is, olyan is, a legtöbb csiszí nő csodaszép, általában sokkal szebb mint én vagyok! És tulajdonképpen azért is jöttem vissza a múltba hogy elsősorban népünk hőskorát tanulmányozzam, de ez a fránya időgép nem mindig oda viszi az embert ahová menni akar, így kerültem én is ide a Füzér-szigetek he lyett! Még szerencse hogy nem a tenger közepére pottyantott! —Hát jól van, mókuskám, én nem értek ehhez, de ha megvan a gép, azonnal menni akarok veled! —Megígértem, úgy lesz, megnyugodhatsz! Persze, Koinojorí ígéretének betartásához meg kellett találni az időgépet! S amikor már vagy két órája zötykölődtek hátasaikon, Vangar megkérdezte: —Messze vagyunk még? —Á, dehogy, a felét megtettük már az útnak! —Ó, nagy istenek! Erről nem volt szó! Ha ezt tudom mégis hintóba ülök, nem egyedül keressük meg a gépet! —Most már késő visszafordulni! S én még egyáltalán nem vagyok fáradt! Bocsáss meg uram hogy nem gondoltam korodra! —Ne sajnálkozz rajtam, nem vagyok még olyan öreg! Nem szorulok még botra! Amíg te bírod, bírom én is! —Elismerésem a kitartásodnak uram, de ebben a helyedben azért nem lennék olyan biztos! Én a csiszík között nőttem fel, s meg kell mondjam, a csiszík szigetei hasonlítanak még leginkább az én koromban a te korszakodhoz! Nálunk még mindig sok a ló, majdnem mindenki megtanul lovagolni gyerekkorától, én tehát valóban tudok legalább annyira lovagolni mint bárki fiatal most! S bármily kitartó légy is kétlem hogy versenyezhetnél egy fiatallal! —Jól van na, nem kell mindent szó szerint érteni! Ó a nyavalyába, és a tetejébe még a fogam is fáj! —Ezen könnyen segítenek nálunk az orvosaink! Ne félj Vangar bácsi, csak érjünk haza, megszüntetik a fogfájásodat, sőt még új fogsort is kapsz, vadonatújat! —Igazán?! Képesek vagytok újjávarázsolni a fogaimat?! —Ha nem is varázsolni, de igen, meg tudjuk csinálni! Én nem, de a megfelelő orvosok igen! Majd én szólok nekik az érdekedben! Sőt, azt hiszem az izületeidet is rendbehozhatjuk hogy ne sajogjanak! Az öregség ellen mi sem tudunk tenni, de sokkal elviselhetőbbé tudjuk szelídíteni! —Végre egy jó hír! Lovagoltak tovább. Aztán Vangar megkérdezte:
—Miért nem tetszett neked a bordélyélet, Koinojorí? —Miért kellett volna hogy tessen?! - csodálkozott a nő. —Hát megbocsáss, de én azt hallottam a csiszíkről, hogy azok olyasfélék mint a ringyók, csak éppen gőgösek, és mindenkivel összefekszenek de nem pénzért hanem élvezetből! —Ez nem igaz! Először is, már Nornúda királynő kora óta, tehát már e mostani évet figyelembe véve is pár esztendeje, a csiszík általában nem párzanak barbárokkal, legfeljebb igen ritkán… —Ez tilos? —Nem, dehogy! De épp azért nem teszik mert mint most a te beszédedből is kitűnik, ezért megvetnék őket a barbárok! —Nem szoktam meg hogy barbárnak nevezzenek! morgolódott Vangar. —Már megbocsáss, de én ha bordélyba kerültem is, akkor is csiszí voltam és maradok, és én még a magam korában élő embereket is mind barbárnak tartom ha nem csiszík! Még a te nagyon tisztelt Mof Jaram barátodat is! Még Tangur királyt is! És a nőket is ha nem csi szík, sőt azokat különösen, mert nem állnak ki az őket megillető jogokért! Ezen hát ne veszekedjünk! Másrészt a csiszík sem egyformák, s én sosem voltam nagyon oda a lepkézésért! —A miért? —Tudod, mostanában írt egy Kánea nevű nő egy könyvet Kalderon szigetén, tehát a csiszík között, azzal a címmel hogy Párzáshistóriák! Ebben mindenféle mulatságos történetet mesél el. És ennek a könyvnek a címlapján egy lepke látható! S emiatt lassanként elterjedt népemben az hogy a párzás szó helyett azt mondják: lepkézés! Valahogy szebbnek tűnik azt mondani hogy lepkézni mint hogy párzani! De visszatérve a mondandómra, a csiszík is különbözőek, de egy biztos: még aki szeret is temérdek férfival lepkézni, az is elvárja hogy maga választhassa meg hogy mikor és hogy kivel, sőt még azt is hogy hogyan, s a bordélyban ez nem így volt, tudod! Ne csodálkozz hát az undoromon! —Jó, jó, értelek én, na! Ne sértődj meg, a népedet sem akartam megsérteni! —Nem sértődtem meg! Keveset tudsz rólunk, azaz őseimről, ennyi az egész! —Van neked férjed? —Viccelsz?! Nekem, egy csiszínek?! Az nálunk nem szokás! De szültem már gyereket, kettőt is ha erre gondolsz. Végül elértek a folyópart megfelelő pontjára. —Ez az! Mindjárt célnál vagyunk! - kiáltott fel Koinojorí. —Megismerem a környező hegyeket, sőt még azt a hatalmas fát is ott, amibe villám csapott! Perceken belül ott vagyunk!
—Az jó lesz mert nemsokára bőr se marad az ülepemen! Magasságos egek, hogyan bírtam ezt fiatal koromban napokon át is?! Koinojorí leugrott a lóról, és példáját Vangar látható örömmel követte. A lány befutott a sűrübe, s Vangar kényelmes léptekkel ment mögötte. De még utol sem érte, amikor Koinojorí kétségbeesett kiáltása törte meg az erdő reggeli nyugalmát. —Nincs itt! Ellopták! Valaki elvitte! Erre már Vangar is megélénkült, aki igenis tudott gyorsan mozogni ha akart, talán még harcolni is képes lett volna, csakhogy általában nem akart. Nemhogy harcolni, mozogni sem. De most ugrott mint a bolha, mert nagyon szeretett volna a jövőbe utazni. Ám Koinojorínak igaza volt. A letaposott növényzet arra vallott hogy ott valóban feküdt egy jó nehéz, hosszúkás tárgy, sőt még von szolásnyomok is látszottak. —Ki lehetett az az átkozott akinek az én időgépem kellett?! És hogyan szagolhatták ki hogy épp itt van, amikor oly tökéletes volt az álcázás?! - és Koinojorí szeméből eleredtek a könnyek. Szegény, már nagyon bízott benne hogy hazatér mégis! —Szerintem épp az lehetett a baj, hogy túl tökéletesre sikerült az álcázás! - válaszolta Vangar körbepillantva. — Minden bizonnyal valóban fatörzsnek nézték, azért vitték el! Nézd csak meg, kiscsibém, mennyi sok fát kivágtak errefelé! Én azt hiszem szénégetők jártak erre, kivágtak egy csomó fát, leúsztatták a folyón, s örültek hogy hever itt egy fatörzs is amit ki sem kell vágni, elvitték hát azt is – a te gépedet! —Vissza kell szerezni! Hová vihették?! Segíts rajtam, Vangar bácsi! —Aha, tehát máris Vangar bácsi vagyok megint és nem barbár? —A barbárok közt is akadhatnak jólelkűek! A barbár nem feltétlenül gonosz, azért barbár csak mert nem fogadja el a nők uralmát, felsőbbrendűségét! —Akkor már azért sem vagyok barbár, mert semmi kifogásom ha majd a te korodban nálad lakhatom és te irányítod az életemet! Hisz ott úgyis te ismersz mindent! Ami meg azt illeti hogy hova vihették, hát, kissé lejjebb ismerek én egy szénégető telepet, biztos odavitték, de ahogy az irtást nézem, legalább három napja jártak itt, tartok tőle hogy elkéstünk! Mert gondolom nem éli túl a géped ha tüzet raknak alatta! —Azt bizony nem! Menjünk gyorsan! Vangar nagy sóhajtozások közepette megint lóra ült, aztán már vágtattak is. Koinojorí olyan szélsebes tempót diktált, hogy Vangar kénytelen volt a száját összeszorítani hogy ne jajgasson. De tűrt hősiesen. Elvégre lehet hogy ezen múlik hogy időben érkezzenek! A szénégetők nem tudtak hová lenni a csodálkozástól,
hogy ilyen roppantul előkelő öltözékű úr lovagolt be hozzájuk mint Vangar! Elő is jött a kis közösség vezetője, s hevesen hajlongani kezdett Vangar előtt. —Ott fenn az irtásnál - mondta Vangar köszönés nélkül - találtatok egy kidőlt fatörzset is! Hol van most?! kérdezte türelmetlenül. —Ó, nagyuram, csak nem az Istenek Átkára gondolsz?! - suttogta sápadtan a kormos képű férfi. —Miről beszélsz?! —Találtunk ott valóban egy fatörzset, nagyon nehéz volt de elhoztuk mert legalább nem kellett kivágni! És tegnap beraktuk a szénégető boglyába! Aztán alig egy órával azután hogy alágyújtottunk, akkora dördülés hallatszott hogy a legnagyobb viharok idején sem hallani nagyobbat, szétvetette valami a farakást, némelyik fa olyan messze repült hogy betörte egyik-másik kunyhó falát is, és ropogó lánggal kezdett égni mind! Alig bírtuk eloltani, pedig ez muszáj volt mert a fa nagy kincs! Aztán akkor megláttuk azt a talált farönköt is, és az oly különös volt hogy biztos immár hogy büntetésünkre dobta le valamelyik isten, hogy ha lusták vagyunk és munka nélkül akarunk nyerészkedni, nem a magunk által kivágott fából égetni a szenet, akkor ezzel büntessen meg bennünket! Az okozhatta a katasztrófát! Koinojorí arca elsápadt e szavak hallatán. —Ez csak az akkumulátor kisülése lehetett! Felrobbant! Ó, jaj nekem! —Mutasd meg a fát! - parancsolta Vangar. S erre a szénégető a telep távoli részébe vezette. —Ide húztuk el, mert félünk tőle még most is! A „farönk” szétnyílt, s benne bonyolult elektronikus áramkörök maradványait lehetett látni, melyeken mindenfelé szétolvadtak a szigetelések. Koinojorí elsírta magát. —Ezt nem tudom megcsinálni! Még az én koromban sem lennék képes megjavítani, nemhogy itt! —Nem lett volna szabad hozzányúlnotok! - kiáltotta dühösen Vangar, látva hogy vége minden reménynek, és nem utazhat már el a jövő titokzatos világába. —Nem tudtuk nagyuram hogy a tietek ez az izé, azt hittük hogy csak egy darab fa! - védekezett a szénégető ijedten. Vangar dühösen legyintett, tőle szokatlan gyöngédséggel ölelte át a zokogó leányt aki nem is tiltakozott, a lóhoz terelte, felsegítette rá, és hazalovagoltak szótlanul. —Mi lesz most velem?! Vége mindennek! - zokogta a leány. —Ne sírj! Gondoskodom rólad! Nem viszlek vissza a bordélyba, megnyugodhatsz! Ellátlak mindennel ami finom, ami jó, nem lesz gondod semmire! —Haza szerettem volna menni! —De hát aranyoskám, nem rajtam múlott láthatod!
Bennem megvolt a jószándék, nem az én hibám! Minden tőlem telhetőt megtettem! —Nem is hibáztattalak! De borzalmas itt élni! —Akkor mit tehetnék érted? —Egyvalamit megtehetsz! Most már ugyan semmit nem nyújthatok neked, de könyörgök a jó szívedhez, légy olyan jó velem és rakj fel egy hajóra ami a csiszíkhez elvisz! Ha már nem élhetek az én koromban, legalább hadd éljek velük, az én népemnél! —És úgyis őket szeretted volna tanulmányozni, mi? —Igen! Megértesz engem, ugye? —Meg. Tudod mit? Teljesítem is a kérésedet! De nem most. Érts meg te is engem: legyen legalább annyi hasznom belőled hogy ha nem is láthatom azt a kort a saját szememmel, de hallok róla! Kössünk egy alkut, te lány! Egy évig maradj velem, minden kényelmedről gondoskodom, teneked egyetlen dolgod lesz csak: mesélni nekem a jövőről, elmondani a következő kétezer év történelmét! S egy év múlva elvitetlek a csiszík közé! Szavamat adom rá! Jó lesz ez így? —Jó! Köszönöm neked! —Akkor tudod mit? Kezdheted is a mesét! Korai még az idő, alig van dél, igazán nem vagyok álmos! És ez neked is jó lesz, legalább nem a csalódottságoddal törődsz! Halljuk hát, hadd halljam! - azzal Vangar kényelmesen hátradőlt, s Koinojorí beszédére figyelt.
4. fejezet Kajjám lánya NEMCSAK VAM KORÁBAN VOLTAK rossz tanulók, éltek azok már jóval korábban - kétezer esztendővel Vam ideje előtt is. És persze nemcsak a matematika volt az amit nem nagyon szívesen tanultak a diákok – bármilyen tantárgyról legyen is szó, mindig akad néhány diák aki nem kedveli azt, lusta azt tanulni. Hiszen akad aki még a tornaórákon résztvenni is lusta, pedig ott még tanulni sem kell! Némi joggal feltételezhető, hogy ha bevezetnék a mágiaórát a mi világunkban, az a legtöbb diáknak tetszene, és szorgalmasan tanulná, de egészen bizonyos hogy akadna még itt is egypár, aki lusta lenne megtanulni a varázsigéket, nem végezné el a megfelelő gyakorlatokat, s házi feladatait nem készítené el, vagy rosszul csinálná meg. Főleg ha igaz Kajjám állítása, hogy a varázsláshoz még matematika is kell! Gondolhatjuk, annál nagyobb volt elkeseredése, amikor leánya, Lana felnövekedését figyelemmel kísérve mindinkább kiderült róla hogy a csöppnyi gyermek ugyan egészen kivételes mágikus képességekkel rendelkezik, volt kitől örökölnie, hiszen anyja, Mirjan is kiváló
varázslónő - ám e képességét hagyja haszontalanul elkallódni, s tanulmányaiban bizony hanyag, annyira, hogy még Mirjan is azt mondta egyszer róla hogy olyan lusta mint egy ökör, pedig Mirjan sokkal elnézőbb volt vele e téren mint apja, Kajjám. Ennek oka pedig az volt, hogy már egyáltalán az is, hogy Mirjan gyermeket szüljön, eleve Kajjám ötlete volt. S bár talán szokatlannak tűnik hogy egy férfi ne fiút akarjon gyermekének, főleg elsőszülöttjének, Kajjám igenis leányt akart, ennek oka pedig az volt hogy még a nagy varázslók gyermekei sem lesznek feltétlenül mágikus érzékkel születők, s Kajjám persze föltétlenül olyan gyermeket akart, aki varázslói képességekkel rendelkezik, méghozzá kiváló képességekkel. És tudvalevő volt varázslói körökben, hogy a leányok sokkal gyakrabban, csaknem tízszeres gyakorisággal rendelkeznek kiváló mágikus képességekkel mint a fiúk, férfiak. Ezért akart Kajjám leányt, s vágya teljesült is. Még az is hogy kiváló mágikus érzéke legyen. Mekkora volt hát a csalódása amit Lana lustasága miatt érzett! Különben az egész ötlet, mármint az hogy gyermekszülésre vegye rá Mirjant, akkor jutott az eszébe, amikor a Zordhegységben járt mágus kollegájánál, Badzsaháratánál. A Nagy Gurunál tapasztalta, hogy az iskolát alapított varázslók részére, s ott minden tanítvány mélységesen tiszteli mesterét. Kajjám hiú lelkének ez roppantul tetszett, s elhatározta hogy ő is alapít efféle iskolát, ezen ötletét különben Badzsahárata is helyesnek tartotta, és ő biztatta Kajjámot hogy legyen gyermeke, mert az nagy valószínűséggel jó varázsló lehet, ráadásul a gyerekek is általában tisztelik szüleiket.7 S így Kajjám, amint visszatért otthonába, rögtön unszolni kezdte feleségét, Mirjant hogy vállaljon egy gyermeket, de Mirjan, bár magát a szerelmi együttlétet nemhogy szerette de kifejezetten rajongott érte, az ezzel együtt járó gyerekszülést már nem kedvelte, azaz, hogy pontosabban fogalmazzunk, idáig még nem is szült soha, nem tudta hogy kedvelné-e, de több mint valószínűnek tartotta hogy nem kedvelné, félt sőt rettegett az azzal együttjáró fájdalomtól. S mert a varázslóknak nem is egy kiváló módszerük volt a nem kívánt gyermekáldás elkerülésére, Mirjan nem értette, miért is kellene szülnie ha nem akar, ő nagyon jól megvolt mindezidáig gyerek nélkül. De Kajjám addig-addig unszolta, míg végül mégiscsak rászánta magát. A szülés a kaul királyi palotában történt, ahol nemcsak szellemek segítettek a nagy varázslónő vajúdásában, de maga Sába királynő is ott volt, és a legkiválóbb bábaasszonyok is, mert a királynő Mirjan jó barátnője is lett addigra, habár ismeretségük kezdete eléggé viharos sőt ellenséges volt. És Mirjan tapasztalta hogy nem is olyan vészes ügy a szülés, bár tagadhatatlanul el tudott volna képzelni ennél kellemesebb szórakozást is.
S leánya születésével egyidőtájt Kajjám megalapította varázslóiskoláját is. Egészen természetes volt számára, hogy leánya is ott tanul majd. Hát ott is tanult, abban nem volt hiba, az eredményeivel azonban annál inkább! Ő volt az iskola nemcsak legrosszabb tanulója, de Ő volt az iskola nemcsak legrosszabb tanulója, de egyetlen rossz tanulója. Mert hát Kajjám természetesen senkit nem kötelezett arra hogy eljöjjön hozzá varázslónak kitanulandó, mindenki saját szabad akaratából jött el ide, sőt a legtöbb jelentkezőt vissza is kellett utasítania, egyszerűen mert hiányzott belőlük a mágia műveléséhez elengedhetetlenül szükséges veleszületett érzék! Hanem a saját leányát már kötelezte arra hogy varázsló legyen, hisz micsoda szégyen volna hogy épp az ő leánya ne legyen varázsló, s micsoda pocséklás is lett volna ez, a tehetség mekkora elherdálása! De Lana csak nem és nem akart tanulni. Mindenki megelőzte. A legjobb tanuló az iskolában Vardzsa volt, akit maga Mirjan ajánlott Kajjám figyelmébe, s korábban Sába királynő udvarhölgye volt. Aztán nagyon jó tanuló volt Arna is, akit szintén Mirjan fedezett fel, de Arna egyszer egy kristálygömbbel kiderítette hogy neki él egy Kirti nevű ikertestvére, aki Badzsaháratánál tanul szintén varázslónak, s erre odarepült hozzá egy repülőszőnyeggel hogy inkább ő is Badzsaháratánál tanuljon, a testvérével együtt, de azért Mirjan jó barátnője maradt, és gyakran meglátogatta őket. És kiváló varázslónövendék volt Nasibina is, Sába királynő leánya. De ezenkívül is mindenki messze sokkal jobb volt mint Lana, holott Kajjám és Mirjan is úgy vélte, ha akarna, Lana lehetne a világ egyik legkiválóbb varázslója, s ezt nem azért vélték így mert mint szülők túlértékelték leányuk képességeit, hanem mert értettek hozzá ami a szakmájuk volt: a mágiához. mágiához. Lana azonban csak a szórakozásnak élt. Még az órákra sem járt el mindig, iskolakerülő volt. Inkább a repülőszőnyegén ücsörgött, ide-oda röpdösött vele, főleg kedvenc mangóligetében, bosszantotta a majmokat, a szellemekkel játszott, fürdőzött, szellemekkel masszíroztatta hátát, lábát, zenélt, énekelt, s egyáltalán, mindennel foglalkozott csak a tanulással nem. Sőt, még tisztelettudó sem volt. Nemegyszer jól megmondta a magáét a szüleinek, főleg ha azok egy kis tanulásra akarták rávenni. Aznap is, amikor a fontos döntés született Kajjám és Mirjan között, Lana azon igyekezett hogy megszökjön a tudás elől. Kajjám ugyanis különórát adott neki. De hiába magyarázott Kajjám, Lana rendkívül unott arccal hallgatta. —Tehát - emelte fel fontoskodva mutatóujját Kajjám megállapíthatjuk, hogy bár az elemi varázslatok nem
sorbarendezhetőek, mégis jól besorolhatóak különböző nehézségi halmazokba. E halmazok pedig már egyszerűen sorbarendezhetőek, mert mindegyikhez egy egész szám tartozik, – ez azt mutatja meg, hány ismeretlenes egyenletrendszert kell megoldani a varázslat pontos paraméterezéséhez. Ezenkívül ez a szám mutatja meg azt is, hány egység varázserővel rendelkező varázsló képes az adott varázslatot elvégezni. Tehát nem minden varázsló képes mindent megtenni! Nézzük most ezt az egyenletet! - bökött az előtte heverő pergamenre. —Ez a nagy Chúhul-féle egyenlet, merem állítani, a legfontosabb az egész mágiában! Ez megadja bármely varázslatra, hányas halmazba sorolandó a szükséges varázserő szempontjából, tehát azt is, hány ismeretlenes a paraméterező egyenletrendszere! Mi a megoldás ebben a konkrét esetben? - kérdezte a leányától. Lana olyan arccal hallgatta, mint akinek a fogát húzzák. —Mínusz kettő! - bökte ki kis töprengés után, anélkül hogy bármit is számolt volna. —Nagyon jó! - bólintott elégedetten Kajjám a szép teljesítmény láttán. —És mit jelent ez? —Semmit! Ez ostobaság. —Nem! Nem az! —De hát ez azt jelentené hogy a paraméterezéséhez mínusz két ismeretlenes egyenletrendszer kell! —Úgy ám! Csakhogy ennek értelme is van. Mindjárt elmagyarázom! —Nem lehetne később? Olyan fáradt vagyok! —Az nem fontos! Téged ez nem érdekel?! —Nem! - felelte őszintén Lana. —Halálosan untat. Szócséplés az egész! —De miért lenne ez szócséplés? —Hát nem az? Itt ez a rengeteg szellem. Mindent megcsinálnak! Elég csak parancsolni nekik. Minek fárasszam akkor az agyamat ilyen hülyeségekkel? —Kerülhet ám a varázsló olyan helyzetbe hogy nincsenek vele a szellemei, s akkor bizony fontos lehet hogy egyéb varázslatokat is ismerjen! Én magam is kerültem már ilyen helyzetbe! —Tudom, tudom, amikor az a Zúnar elfogott! És lefogadom, ha akkor már éltem volna, remekül meglettem volna egyedül is itt, méghozzá hosszú hetekig is, és mégsem lett volna semmi bajom mert a szellemek kiszolgáltak volna!8 —De nekem lett volna bajom ha nem értek a többi varázslatokhoz csak a szellemgyűjtéshez! És anyád is ott volt akkor, meg sem születtél volna ha akkor ki nem mászom a bajból szellemek nélkül! És már azelőtt is kerültem hasonló helyzetbe! —Okos ember más kárán tanul. Akár az apja kárán is. Én majd vigyázok! —Szemtelen, pimasz kölyök!
—Csak józan és előrelátó! Nem érdekel ez a képlet-izé! Kajjám egészen kétségbeesett. Ez volt - szerinte - a mágia egyik legizgalmasabb területe, eltekintve természetesen a szellemgyűjtéstől, és az ő leányát nem érdekli! Éppen az ő leányát! Úgy döntött mégis meg magyarázza, hátha megjön tőle a kedve. —Figyelj! Mit jelent az hogy valami varázslathoz nulla egység varázserő kell? Azt, hogy nem kell hozzá semmi varázserő, tehát egy közönséges ember is elvégezheti, mert végsősoron az illető cselekvés nem is varázslat! Namármost. Negatív varázserő azt jelenti, hogy nem csak közönséges ember, de annál kevesebbet érő élőlény, például állat is végrehajthatja a szóbanforgó cselekvést. Nyilvánvaló, hogy a közönséges emberek a cselekedeteiket nem fogják egyenletrendszerekkel paraméterezni, az állatok meg még náluk is ritkábban művelnek ilyesmit, tehát ha a Chúhul-egyenlet nullát vagy negatív értéket eredményez, nem is kell egyenletrendszert felállítani. A mi esetünkben a mínusz kettő éppen az ösztönök halmazát jelenti, s ez tényleg nagyon erős némely állatban. A mínusz egy pedig a fizikai erőt jelenti. Lana nagyot sóhajtott, majd ásított is. Legszivesebben repült volna egyet a mangóligetben, de nem volt reménye rá hogy apja egyhamar abbahagyja a magyarázatot. Végül eszébe jutott egy mentőötlet. Visszaemlékezett rá, hogy anyjának - aki még apjánál is jobban rajongott a matematikáért - van egy külön elmélete éppen a Chúhul-egyenlettel kapcsolatban. Ezért ezt kérdezte: —És ha képzetes vagy komplex szám lesz a végeredmény? —Az nem lehet! —Dehogynem! - vágott közbe Mirjan. —Nézd csak meg a harmadik tagot! Ott egy végtelen összeg van, és abból mi mindig csak véges sok értéket veszünk figyelembe a közelítésnél! Be tudom bizonyítani neked, hogy speciális esetekben igenis lesz közöttük képzetes tag is, már az első egymillió járulék között! —De hát ez csak szőrszálhasogatás! - bődült el Kajjám. —Ki az az őrült varázsló, aki egymillió tagra közelít?! Ha egy tucat járulékot veszek figyelembe, már az is bőven több mint elég! Életem eddigi harmincötezer esztendeje alatt nem fordult még elő velem olyan eset, hogy négynél több taggal kellett volna törődnöm, még a máridok megidézésekor sem! —Igen, de elképzelhető olyan speciális eset, amikor minden tag nulla, kivéve éppen a képzetes tagot, és akkor igenis számít! —Konkrét esetet tudsz mondani?! —Még nem, de dolgozom rajta! Lana elégedetten mosolygott, és csendesen kisétált az ajtón. Vitába merült szülei nem vették észre távozását.
Még hallotta amint Mirjan tovább magyaráz. —Sőt, bár az előbb nem akartam közbeszólni, mert még túl korai volna ezzel fárasztani leányunkat, de még az sem igaz hogy az eredmény mindig egész! —De hát a nagy Szecher-nib Jahaví… —Szecher maga is elismerte hogy a gondolatmenete csak valószínűsíti az egész eredményeket! Én azonban be tudom bizonyítani neked, hogy egy rendkívül különleges esetben az eredmény a pí többszöröse lesz! —Na erre kíváncsi vagyok! - pattant fel a helyéről Kajjám. Lana azonban nem volt kíváncsi a bizonyítás eredményére. Felszállt repülőszőnyegére, és elrepült kedvenc mangóligetébe. Lana élvezettel röpdösött ide-oda a dzsungelben. De saját ligeteit szerette leginkább. Ezeket hosszas könyörgésére maga Kajjám varázsolta neki, azaz inkább varázsoltatta egypár szellemmel. Tulajdonképpen persze minden parancsot kiadhatott volna a szellemeknek maga Lana is, mert Kajjám megparancsolta egy időben a szellemeknek hogy lánya kívánságait is teljesítsék, csakhogy később ezen utasítását úgy módosította, hogy ha nem ételt vagy italt kér a lánya, akkor előbb a szellemek kérdezzék meg őt Kajjámot, vagy Mirjant, mert a túlzott szabadsággal Lana visszaélt. Pedig tizenkét esztendős volt akkor, nem éppen csintalan gyermek, mégis, mert annyira szerette a papagájokat, imádta szines tollruhájukat, megparancsolta néhány szellemnek, hogy gyűjtsék össze a világ öszes papagáját a váruk környékére! Hát a szellemek meg is tették amit kért tőlük, igaz, még nekik is néhány órába tellett a dolog! De Kajjám és Mirjan csak akkor észlelték hogy valami baj van, amikor már minden papagájt odavittek a szellemek. Volt ám ott éktelen lárma! Több millió papagáj rikácsolt, méghozzá fölöttébb izgatottan, hiszen jókora ijedelemben volt részük: megmarkolta őket egy óriási szellem, aztán egy pillanat múlva már itt voltak, kiszakítva megszokott, ismert környezetükből! A kis fiókapapagájok is itt voltak, mert ugyebár a kis papagáj is papagáj, azokat is elhozták a szellemek, ezek ott totyogtak-csúszkáltak a földön mert repülni még nem tudtak, anyjuk kereste őket, de nem találta a milliós forgatagban. A papagájok már ezt a hatalmas papagájtömeget sem állhatták, ennyien még sosem verődtek össze egy helyen, s izgatottságukban fülsértően rikácsoltak. Az egyre fokozódó lármával eleinte nem törődött Mirjan, de amikor már tényleg elviselhetetlenné vált, csak kinézett hogy mi lehet ez, s elszörnyedt azon amit látott. Rohant Kajjámhoz, aki persze mit sem hallott az egészből, mert vára közepén, a varázslatoknak fenntartott nagy hatszögletű termében tartózkodott, s oda semmi
lárma el nem hatolhatott. A mágus persze nem szívesen hagyta abba varázslatait, de Mirjan erélyes fellépésének hála csak kiballagott az egyik teraszra, s ő is megdöbbent a látványtól. Nosza, elővarázsolt egy kristálygömböt, meg nézni mi történt, de felesleges is volt belenéznie, mert épp akkor bukkant elő Lana a papagájsereglet közepéből, repülőszőnyegén ülve, boldogan a sok-sok madár látványától. Le se tagadhatta volna hogy ő okozta a galibát, már a mosolya is elárulta. —Mit csináltál te szeleburdi kölyök! - csattant fel Mirjan. —Idevarázsoltattam a világ minden papagáját! Ugye milyen szépek? Biztos nemcsak a papagájok vannak itt de még a mamagájok is! - nevetgélt. Nagyon jónak találta a tréfáját. —És a hangjuk?! Mert az mindennek mondható csak kellemesnek nem! - üvöltötte Mirjan, mert a nagy zajban csak így volt képes közölni mondandóját Lanával úgy, hogy az meg is hallja. —És mi lesz a fiókákkal, mi?! A babagájokkal?! Azt hiszed hogy a madarak itt most jól érzik magukat?! Eközben Kajjám kis csínyre szánta el magát. Lana háta mögött állt, s kis varázslata következtében egy papagáj rászállt Lana vállára, s jól megtépkedte a haját. —Juj! Jajajaj! Ez fáj! - sikoltott fel Lana. —Megérdemled! - válaszolta Kajjám. —Takarodj a szobádba! - parancsolta Mirjan, azzal előhívta a szellemeket, s megparancsolta hogy minden madarat vigyenek vissza pontosan oda ahonnan elhozták őket. Nagyon megszídták ezután az eset után Lanát, de nem tanult belőle. Legközelebb a világ összes páváját akarta elhozatni, csak az utolsó pillanatban gondolta meg magát, és nehogy baj legyen ebből, inkább azt parancsolta a szellemeknek hogy ne a világ összes páváját, hanem összes pávatollát hozzák el neki. Nos, a szellemek el is hozták… Ez sajnos azzal járt, hogy a parancsot szó szerint teljesítve nemcsak a már kitépett, s itt-ott egyik-másik embernél levő pávatollakat hozták el neki, meg azokat amiket a pávák már elhullattak, de minden egyes pávát megkopasztottak, s a tollukat Lanához vitték. És nemcsak a farktollakat amikre Lana gondolt, de az összes többi tollat is mind! Szegény csupasz pávákon még Kajjám sem tudott segíteni, ha megpróbálja a szellemekkel visszadugdostatni beléjük a tollaikat, azzal többet ártana mint használna, s fájna is az állatoknak! Így a pávák toll nélkül maradtak míg csak ki nem nőtt rajtuk újra, persze így még annyira se tudtak repülni mint eddig, és rengetegen estek áldozatul a ragadozóknak, alaposan megfogyatkozott a világ pávanépessége! S mindez Lana bohó kívánsága miatt!
Ekkor határozta el Kajjám, hogy a szellemek csak Lana ételre-italra vonatkozó kéréseit teljesíthetik ellenőrzés nélkül, de a biztonság kedvéért azt is hozzáfűzte, hogy még ezeket sem, ha a parancsban sze repel az a kifejezés, hogy „a világ összes”. S emiatt amikor Lana saját mangóligetet akart, majd egy egész ananászültetvényt, sőt banánfákat is, ezeket Kajjámmal kellett elővarázsoltatnia, bár apját efféle haszontalan, hétköznapi munkára nem volt éppen könnyű rábeszélni. —Figyelj Lana! Ilyen feladatot tulajdonképpen nemcsak szellemekkel lehet elvégeztetni, elvégezheti a varázsló maga is ha elég képzett, szellemek nélkül, spontán varázslatokkal is! Ez persze nehezebb, de na gyobb a dicsőség is! Figyelj, ha akarod, megtanítlak a megfelelő varázsigékre, s akkor megteheted magad is! —De amikor itt vannak a szellemek! —Na és ha nincsenek itt? —De itt vannak! —Ne vitatkozz! Akarsz ligetet vagy nem? —Igen, de… —Akkor gyere, tanuld meg a varázsigéket! Lana neki is kezdett, s az még ment is neki amikor a fa, banán, narancs, mangó, ananász s egypár más gyümölcs archeol elnevezését kellett megtanulnia, mert tudvalevő hogy a varázsigékben nem valami nemzeti nyelven kell kimondani a szavakat, hanem archeolul. Nem mintha szívesen tanulta volna meg ezen archeol kifejezéseket, de megtanulta mégis, mintegy húsz nap alatt húsz szót, nem volt tehát kifejezetten szorgalmas. Hanem amikor Kajjám arról kezdett neki magyarázni, hogy a különböző fák különböző talajt igényelnek, neki tehát bele kell szőnie a varázsigébe a talajra vonatkozó utasításokat is, hogy a fák megfelelő termőtalajhoz jussanak, ezért Lana meg kell hogy tanulja a különböző talajfajták archeol nevét is, sőt még gondoskodnia kell a földalatti vízerek átirányításáról is a megfelelő talajvízszint elérése végett, s ehhez további részvarázsigék kellenek, akkor Lana kifejezést adott azon véleményének, hogy neki van igaza mert mégiscsak sokkal egyszerűbb egy szellemet előparancsolni! Az nem ilyen fárasztó, agy szikkasztó foglalatosság! Hiszen ez még mindig nem is minden amit az apja elmondott eddig, nyilván a varázsigéket megfelelően be is kell paraméterezni mindenféle furfangos matematikai módszerekkel, mert bizonyára nem mindegy hogy mekkora ligetet akar! —Igen, természetesen be kell paraméterezni azokat! bólogatott Kajjám. —Akkor te hogyan tudsz egy pillanat alatt varázsolni ezt-azt? Fejszámolóművész lettél, apám? —Dehogy! De a gyakoribb varázslatokat a paramétereikkel együtt megjegyeztem, vagy pedig nem számolom ki pontosan a paramétereket, csak úgy megbecsülöm őket! Így ugyan nem lesz a varázslat
tökéletesen pontos, de a célnak megfelel! Elvégre ha én mondjuk egy nagy békát akarok varázsolni, olyan mindegy hogy a béka pontosan kétméteres vagy mondjuk két méter tíz centi lesz, az a lényeg hogy nagy! Ha meleget akarok varázsolni mert fázom, mindegy hogy húsz vagy huszonkét fokos lesz a levegő! Nyugodtan becsülhetek, persze azért nagyon hanyag nem lehetek, mert ha húsz fok helyett huszonkettő lesz az eredménye a varázslatomnak, az nem baj, de ha ötszázhuszonkettő, akkor megnézhetem magamat! Némi gyakorlattal, pár ezer év múlva elég jó becslésekre képes egy valamire való varázsló már közepesen nehéz varázslatok esetében is! De akkor is tudni kell a számítás módját, mert akármikor új varázslatot akarhat kitalálni magának, s lehet hogy az nem is közepesen nehéz lesz de nagyon nehéz! Egy-egy igazán komoly varázslat előkészítése, kiszámítása akár éveket is igénybe vehet! Persze ezek a legizgalmasabbak! És még nekem sem sikerül mindig, mert éppen ami például a ligeteidet illeti, egyszer varázsoltam én egy effélét Íventhal mellé, de én sem intézkedtem a földalatti vízerekről, talajnedvességről, és szégyenszemre hamarosan kiszáradt az egész!9 —Ugye mennyivel bölcsebb dolog lett volna egy szellemre bízni az egészet! - nevetett elégedetten Lana. — De hát hiába gyűjtöd a szellemeket, apám, maradi vagy, begyöpösödött, a régi szokások rabja, nem használod azt amid van! Erre Kajjám elkergette. De pár hét múlva csak varázsolt neki néhány szép ligetet, mert hát szerette azért a lányát… Ráadásul épp akkor Lana csak úgy kíváncsiságból egy varázskönyvet kezdett olvasgatni, melynek az volt a címe, hogy Energiavarázslatok. Ezt ugyan túl komoly műnek tartotta Kajjám lánya tudásához képest, mert ebben olyasmikről volt szó hogy például miként lehet vihart támasztani vagy vihart lecsendesíteni, szó volt benne a tornádó fölötti uralom megszerzéséről, a villámokról, meg hogy hogyan adjunk valaminek vagy valakinek energiát vagy éppen hogyan apasszuk el az erejét, s ezek bizony nemcsak bonyolult de veszélyes varázslatok is voltak, az hogy Lana idevarázsoltatta a világ összes papagáját, semmi ahhoz képest hogy ezekkel a varázslatokkal mekkora bajt lehet művelni! De Kajjám ekkor már örült annak is hogy Lana egyáltalán olvasgat mágiával foglalkozó szakkönyveket, s mintegy jutalomként elővarázsolta lánya rég óhajtott ligeteit. Na de meg is kapta ezért a jutalmát az öreg Kajjám! Amint álltak a ligetek, Lana többé bele se nézett a könyvbe, csak röpdösött ide-oda! Mint azon a napon is, amikor megszökött Kajjám és Mirjan vitája elől. De most nem röpdöshetett sokáig! Úgy látszik apja és anyja nem is merültek bele olyan nagyon a vitájukba mint szerette volna, mert már röpke fél óra múlva
megjelent Lana előtt egy szellem, és közölte vele hogy apja és anyja parancsára azonnal, de tényleg azonnal, késlekedés nélkül térjen vissza a várba, mert másképp Kajjám parancsához híven, aki felkészítette őt, a szellemet Lana esetleges ellenkezésére, kénytelen lenne Lanát erőszakkal visszacipelni! Lana nagyot sóhajtott. Ennyit hát a mai nap örömeiről! Biztosan megint magolhat estig mindenféle unalmas varázsigéket, vagy matematikával tömik a fejét! Köpött egyet az undortól, aztán megfordította a repülőszőnyeget, és hazatért. —Itt vagyok! Mi van már megint?! - kérdezte amint szülei elé toppant. Anyja, Mirjan olyan szeretetteljes mosollyal fogadta, annyira nem volt haragos, hogy Lana minden ösztöne veszélyt jelzett. Itt valami nagy disznóság készül ellene, a szülei kitaláltak valamit ami a számára minden lesz csak nem kellemes! —Ülj le! - mondta neki apja. —Köszönöm de most semmi kedvem hozzá, jobb nekem állni! —De ülj csak le mert úgyis leülnél attól amit hallasz! mosolygott Mirjan. —Mondom hogy nem! —Én meg mondom hogy igen! - dörrent rá apja, és Lana hirtelen úgy érezte mintha valami láthatatlan kéz jól mellbetaszítaná, pedig apjától legalább tíz lépésre volt. Hátra is tántorodott, de abban a pillanatban máris megjelent mögötte egy nagy, öblös, puha fotel, tehát nem ütötte meg magát, csak abba zuhant bele. —Na tehát! Vedd tudomásul hogy én parancsolok neked, s ez mindaddig így lesz, amíg ebben a várban élsz! - dörögte Kajjám. —Hát ha éppen érdekel, nem is akarok itt élni! vágott vissza szemtelenül Lana. —Van ám ennek egy könnyű módja! - mondta Kajjám. —Tanuld meg a varázslatokat amik kellenek ahhoz hogy varázsolj egy várat, no meg magadnak rendszeresen élelmet, innivalót, s tőlem elköltözhetsz máris! —Igen, szeretnék is elköltözni, de sokkal előbb megszabadulnátok tőlem ha adnátok néhány szellemet, azokkal azonnal is elővarázsoltathatnám magamnak a várat, meg elintézhetnék mindent ami tetszik! replikázott Lana. —Még mit nem, hogy én megváljak a kedvenc szellemeimtől, és éppen neked ajándékozzam őket amikor még csak bánni se tudnál velük rendesen! —Aha, tehát irigy vagy! - kiáltotta Lana, és ujjával vádlóan mutatott apjára. Fel is akart pattanni e szavaknál, de rémülten érezte hogy a fotel úgy megszorítja, hogy nem képes megmoccanni, felállni. Csak akkor hagyott fel a fotel a szorítással, amikor ő is abbahagyta az eről
ködést. Kajjám mosolyogva figyelte hiábavaló fickándozását. —Látod mit tesz az Lana ha valaki ért a varázslatokhoz?! Ez egészen egyszerű varázslat, s könnyedén hatástalaníthatnád ha értenél hozzá, réges-rég megtanulhattad volna de nem tetted! Most hát kénytelen leszel végighallgatni! És ajánlom hogy ne ásítozz, nyisd ki jól a füledet és figyelj a szavaimra, mert másképp percenként jeges vizet zúdítok a nyakadba! —Igazán?! És mit szól ehhez anyám?! —Ellenzem! - szólt azonnal Mirjan. —Kajjám megint összezavar mindent! Semmi nem fér azokba a szellemektől eldugaszolódott agytekervényeibe! Ugyanis úgy egyeztünk meg hogy ha nem figyelsz, akkor félpercenként öntözünk meg jeges vízzel! Lana elsápadt. A szülei egységfrontba tömörültek ellene! Ilyen még nem volt! Most nem ugraszthatja egymásnak őket! —Figyelek! - mondta ijedten. —Na hát akkor! - dörögte Kajjám. —Én és anyád sokat vitatkozunk, néha még veszekszünk is, de abban egyetértünk hogy neked a világ legjobb mágusai közé kell kerülnöd! Azaz, ezt szeretnénk! Ezt szerettük volna! Te azonban nem akarod! Hát jó, Lana, ha nem, hát nem, legyen meg a te akaratod! Csak van ám itt egy kis bökkenő! Mi varázslók nem azért vagyunk hogy kiszolgáljuk az ingyenélőket! Nem muszáj varázslónak lenni! Ha nem akarsz tanulni, akkor pedig nem lesz belőled varázsló! Tudod mi lesz akkor belőled?! —Mi?! - kérdezte megszeppenve Lana. —Közönséges ember! Pfuj! Undorító, ocsmány állatfajta, hitvány, sem mitérő moslék! Na de ha ezt akarod, legyen! És mert még mindig a szüleid vagyunk, gondoskodunk róla hogy közönséges emberként is lega lább ne koldus, tolvaj vagy ringyó legyen belőled, hanem a lehetőségekhez képest művelt és előkelő nő! Semmi kétség, amit abban az iskolában tanítanak, azt könnyebb lesz megtanulnod mint a mágiát! —Miféle iskolában? —Úgy döntöttünk hogy keresünk neked egy jó nevelőintézetet, egy olyat ahol lányokkal foglalkoznak, megtanítják mindenféle olyasféle ismeretekre amit a közönséges emberek, a nem varázsló emberek lányainak ismernie illik, és ide beíratunk! Még szerencse hogy a pénz miatt nem kell aggódni, elvégre aranyat még tudok varázsolni! —Micsoda?! Eszem ágában sincs elmenni innen valamiféle primitív iskolába! —Nekem viszont nemcsak az eszem ágában van, de az egész fejemet ez a szándék tölti el, tehát így is lesz! De ne aggódj! Talán ott megjön az eszed, és még semmiről se késtél le! Ha néhány év múlva amikor kijártad a közönséges emberek iskoláját, megismerted azok életét,
kellő tapasztalatot szereztél, úgy látod hogy nem tetszik neked az az élet, akkor ha úgy gondolod, tanítalak ismét szívesen mágiára! Biztos is vagyok benne hogy meggondolod majd hogy mégis mennyivel jobb egy varázsló élete mint egy közönséges emberé! —Én is közönséges emberként kezdtem! - mondta csendesen Mirjan, és valódi szeretettel nézett Lanára. — Nem haragszom rád, leányom, eddig haragudtam, de most már hogy döntésre jutottunk, nem haragszom! Fiatal vagy még, ennyi az egész, csak azért vagy ilyen hebrencs! Most néhány évig nehezebb lesz az életed, de ez kötelességünk nekünk, szüleidnek veled szemben, kötelességünk hogy rádmérjük e terhet, hogy ne hagyjunk elkallódni, és megjöjjön végre a józan eszed! Rossz szüleid volnánk ha csupa szeretetből hagynánk elpuhulni, ellustulni, elzülleni, ha hagynánk ezt egy ennyire tehetséges gyerekkel! Ha nem tanulsz nálunk, tanulsz majd az embereknél! Bizony! —De hát… de hát… —De hát semmi, mindössze néhány évig nem lesz röpdösés itt meg ott! - mondta Kajjám. —Ne félj, kibírjuk addig nélküled! Tudod, Lana, csak azt ismételhetem amit a feleségem, rossz szüleid lennénk ha hagynánk hogy elkallódj, s mert nagyon neveletlen vagy, nagyon fele lőtlen, kissé rá kell hogy döbbentsünk a való életre! azzal Kajjám intett a fotelnek s elindult. A hatszögletű termébe tartott, s a fotel a még mindig rab Lanával követte őt. Itt Kajjám belenézett egy kristálygömbbe. —Mutass nekem egy olyan intézményt ahol lányokkal foglalkoznak, de olyat ám ami nagyon előkelő, és ahol szigorúan, nagyon szigorúan bánnak velük, semmit sem néznek el nekik! - parancsolta. Lana megrémült ezt hallva. —Én félek attól az iskolától, apám, kérlek, inkább tanulok ezentúl rendesen! —Késő bánat ez már, Lana! Sokszor igérgettél, nem hiszek már neked! De már fel is emelte a fejét a gömbtől. —Megvan hogy hová kell vigyelek! Nem is lesz messze, csak itt Rilgentiában, alig egy-két óra repülőszőnyeggel! Évente egyszer biztos meglátogatunk, ígérem! Na gyerünk akkor! - azzal kiballagott a teraszra Mirjanhoz. —Vihetem? - kérdezte a feleségét, Lanára mutatva. —Persze! Hiszen megegyeztünk! De jó helyet találtál neki?— Naná, de még mennyire! —Biztos ez, Kajjám?! Mert ha megint valami hülyeséget csinálsz… —Nem, nem, dehogyis! Nem bíztam semmit a véletlenre, egyenesen a kristálygömbömet kérdeztem meg, méghozzá a legislegújabb, legmodernebb, legnagyobb tudású kristálygömbömet, még arra is
ügyeltem hogy értelme legyen annak hogy elviszem innen Lanát, s ezért külön megmondtam a gömbnek hogy szigorú helyet válasszon, mert tudod drágaságom nem akarom hogy valami hanyag, henye iskolába kerül jön, ahol nem is kell az órákra járnia, ellóghat ide-oda, talán még férfiakkal is ismerkedhetne, mert hogy is nézne az ki hogy amikor meglátogatjuk, akkor netán már az unokám is nőne a hasában, s tán még azt se tudná hogy ki az apja! —Én nem teszek ilyet! Nem vagyok kurva! - kiáltotta a fotel mélyéből Lana. —Az nem, de hülye és sültbolond az igen! - vágott vissza Mirjan. —Nagyon is okosan cselekedett most apád hogy szigorú helyet választott! A szigorúság nekem eszembe sem jutott, de most okos volt, ki sem néztem volna belőle! Kajjám elégedetten húzta ki magát a dicséretre. —Ugyan már - mondta látszatszerénységgel - én csak kigondoltam ezt, a választás dicsősége a gömbé… —Akkor is jó ötlet! Még ha Lana esze nem is megy el egy-két végzetes pillanatra, akkor is, annyi minden csúnyaság történik az emberek világában, még erőszak is, jó ha nem kóborolhatnak szabadon a lányok és csak a tanulással törődnek! Igen, igen, nagyonis helyes hogy szigorú iskolába irassuk! Ezt nagyon jól tetted kedvesem! - nézett Kajjám arcába. —Halljuk mit találtál! Kajjám a vállát vonogatta. —Mit, mit! Nem néztem végig minden szobáját! Rilgentiában működik ez az intézet, egyenesen a fővárosban, Loránban, tehát igazi előkelő hely lehet, no persze, hisz nem is hazudik a gömböm, és kívülről is egészen helyre kis épületnek látszik, azaz dehogyis kicsinek, szép nagynak, valami Dvoniger nevű férfi vezeti, és még márványmedence is van benne a lányoknak! —Na hát, nem is kell lemondanod akkor minden kényelemről! - szólt Mirjan a lányának. —Ez jól hangzik! Nincs is kifogásom ellene hogy ott is rendszeresen tisztálkodjál! Vidd csak akkor őt, Kajjám, hadd tanuljon minél előbb tisztességet! Erre Kajjám elővarázsolt egy repülőszőnyeget, kiparancsolta a fotelből a lányát (most már elengedte őt a fotel), s így szólt hozzá: —Pattanj fel rá ha nem akarod hogy megsütögessem egy villámmal a fenekedet! Mit tehetett volna Lana?! Felszállt a szőnyegre! Erre Kajjám is felült rá, s már repültek is Rilgentia felé… Persze nem repültek egészen az épületig a szőnyegen. Lorán határában szálltak le róla, Kajjám eltűntette a szőnyeget, s gyalog mentek tovább. Lanának ez sem tetszett. —Utálok gyalogolni! —Én is! A te kedvedért viselem csak el! Nem akarom hogy bárki is megtudja hogy varázsló vagyok vagy hogy
te varázslócsemete vagy, mert nem akarom hogy kivételezzenek veled! Remélem örülsz hogy teljesedik kivánságod, és elköltözhetsz tőlünk! - vigyorgott Kajjám. —Ugye nem számítottál rá hogy ilyen gyorsan teljesedik a vágyad, mi?! Lana nem válaszolt. Mit is mondhatott volna?! Apja úgy látszik életében először komolyan gondol vele kapcsolatban valamit! Túl kell élnie a következő éveket! Egy idő múlva megérkeztek Dvoniger bordélya elé. Kajjám persze még nem járt efféle helyen, Mirjan nem engedte volna neki, meg nem is volt erre szüksége, mert Mirjan mindig olyan nő alakját öltötte fel, amilyent épp megkivánt. Kajjám tulajdonképpen nem is nagyon tudta hogy van olyan hogy bordély. Azt tudta hogy léteznek kurvák, de hogy ezek valamiféle házba költözzenek be együtt – ilyenről még nem hallott. No igen: ennek semmi köze nem volt a mágiához, s különösen nem a szellemgyűjtéshez! Dvoniger kiíratta épülete falára nagy betűkkel, a műveltebb, előkelőbb, gazdagabb, tehát remélhetőleg olvasni tudó vendégek számára: Dvoniger kuckója! Itt találhatóak a világ leggyönyörűbb női! Kár hogy nem Mirjan vitte el a „nevelőintézetbe” Lanát! E felírat láttán rögvest gyanút fogott volna! Kajjám azonban elégedetten düllesztette ki mellét, büszkén pöffeszkedett lánya előtt, s így szólt: —Látod, Lana?! Nem akarok én rosszat neked! Micsoda előkelő helyre hoztalak! A világ leggyönyörűbb női közé kerülsz, ezek lesznek a társaid! Bementek az épületbe. Az ajtó az utcáról egy nagy előcsarnokba nyílt, ahol Dvoniger már fogadta is őket. Rég rábízhatta volna e munkát valaki másra, egy fizetett szolgára, de szerette csinálni ezt, élvezte amit csinált, tetszett neki hogy dicsekedhet a betérők előtt, hogy min dez a mindenség itt az övé, egyedül csak az övé! Most is ő lépett hát Kajjámék elé, amint megpillantotta őket. Nem lepődött meg azon hogy Kajjám kissé idősecskének néz ki, jöttek hozzá öregek gyakorta, Vangar sem volt éppen fiatal! És még azon sem lepődött meg hogy Kajjám egy lánnyal együtt érkezik ide ahol sok lány van. Nem is egyszer fordult már elő hogy lányos apák elhozták ide leányukat, eladták neki leányuk szolgálatait öt vagy tíz évre, hogy pénzhez jussanak! Ez elfogadott dolog volt errefelé. Igaz, Kajjám öltözéke minden volt csak szegényes nem, de hát ki tudja… talán olyan zsugori hogy a lányából is pénzt akar csinálni! Dvoniger persze rögvest ilyesmire gondolt. De azért megkérdezte: —Mivel szolgálhatok tiszteletreméltóságodnak? Olyan választ kapott amilyenre számított is: —A lányomat szeretném beadni hozzád! Van rá mód remélem? Van számára üres helyed? —Ó persze, hogyne! Épp a minap repült ki két kis
madárkám a kuckómból, nagyon is szívesen fogadok a helyükre újabbakat! Főleg ha az ifjú jövevény ilyen tüneményesen csinos! - nézegette elégedetten Lana arcát. —Az ő neve Lana! - mondta Kajjám. —A lányom. De ezt talán mondtam már. Szóval… hogy is mondjam… sokat kell tanulnia! Elvárom hogy mindent megtaníts neki amit csak tudnia kell egy fiatal lánynak! Mindent de mindent tanuljon meg amit csak lehet az intézetedben! Dvoniger felvonta a szemöldökét. Ugyancsak furcsa kérés! Aki beadja a lányát ide, általában nem szokott törődni vele mit tanul itt a lánya, legfeljebb szégyenkezve somfordál el, vagy éppen közömbös! De hogy épp ezt akarja?! Mindenesetre Lana nagyon csinos, s remélte megszerezheti olcsón. Így válaszolt hát: —Ígérem személyesen veszem kezelésbe és gondoskodom róla hogy tudása a tökélyig fejlődjék! —Nagyon helyes! - húzta ki magát kevélyen Kajjám. —Az én lányom ő és nem másé, és azt akarom hogy alaposan megismerje az életet, nem csak úgy nagyjából, hallod-e, hanem minden szempontból! —Természetesen rendkívül alaposan kiképezzük a lányokat! Idáig még mindenki meg volt elégedve a tudásukkal! A legnagyobb mértékben! —Aha! Nos, jó! De tudnod kell, izé… Dvoniger vagy, azt hiszem… —Igen, uram! —Tehát, a lányom egy kicsit makrancos, és nem nagy kedvvel jött ide! —Nem csodálom! De ez semmiféle gondot nem okoz nálunk! Hidd el uram, nem először hoztak már hozzám makrancos lányokat, és igazi mestere vagyok az effélék megnevelésének! Úgy betöröm őket mint a csikókat szokták a nyereg alá! Hogy úgy mondjam, lovacskázni fognak velem ők is… Ficánkolnak majd… Ficánkolni fog Lana is… És ezt szinte szó szerint lehet érteni, hehehe! —Örömmel hallom! Nekem nagyon sok bajom volt a lányommal, Dvoniger, nem lesz könnyű dolgod, de bízom benned hogy megneveled! Nem ért a szép szóból, tehát szeretettel kell bánni vele, de azért szigorúan! —Ó, itt kap mindenből eleget, szeretetből is, és ha az nem kell neki jön a szigorúság! —Ne nézd el neki a legkisebb ellenkezést sem, mert akkor felbátorodik! —Ilyen alapvető dolgokra nem kell figyelmeztetned jó uram, mondtam már hogy van bőven tapasztalatom! vigyorgott Dvoniger. —Aha. Aztán még valami! Sok rosszat hallani manapság mindenféle gazemberekről! Nem szeretném ha baja esnék a lányomnak! Vigyázni kell rá! Nemcsak tanítani kell, de vigyázni is! Szűz még! Érted, ugye?! —Persze! Hány évre is akarod itthagyni őt uram? kérdezte Dvoniger, most hogy végre sikerült közbeszúrnia egy fontos kérdést.
—Legyen mondjuk öt esztendő! - válaszolta kis tűnődés után Kajjám. —Öt esztendő! Igen, az amolyan átlagos idő nálunk! bólogatott Dvoniger is. —Nem kell aggódnod uram, megőrizzük neked ezalatt az idő alatt, és semmi veszély nem fenyegeti! Nálunk az a szabály hogy a lányok ki se mehetnek az utcára, mert ha nem is jár arra valaki rabló, de még megszöknének! —És nem szabad hagyni hogy ellustuljon! - folytatta Kajjám. —Amikor nem alszik, legyen elfoglalt minden percében! Nálunk úgysem dolgozott semmi, dolgoztasd hát meg alaposan a tanulás mellett Dvoniger! Így nevelődik tisztességre, így tanulja meg majd élvezni az otthoni jólétet, kényelmet! Dvoniger csodálkozása tovább nőtt, de aztán vállat vont.— Rajtam nem fog múlni nagyuram! Igyekszem hogy ittléte minden pillanatát kihasználjam majd! S amilyen szép, biztos vagyok benne, lesz dolga éppelég! Akkor hát beszéljünk kissé az üzletről! Mondd, az öt év ittlétért ugye méltányosnak tartasz mondjuk tíz aranyat? Dvoniger húszat szokott adni általában, de persze nem mondott rögvest annyit. Akkor nem tudott volna alkudozni. Kajjám azonban nem akart és nem is szokott alkudozni. —Igen, azt hiszem én is hogy ez méltányos ár! - és már nyúlt is a zsebébe hogy kihúzza onnét az arannyal teli zacskót. De még nem húzhatta ki, amikor azt látta hogy maga Dvoniger nyújt felé egy kis zacskót. —Ez mi? - kérdezte. —Hát a pénz, nagyuram! Azt mondtad hogy belátod ezen összeg méltányos voltát! —Igen, ööö… igen, hát persze hogy belátom! motyogta zavartan Kajjám, aki azt hitte hogy neki kell fizetnie. De szégyellt volna rákérdezni a dologra, elárulni hogy tájékozatlan az ilyen embereket illető apróságokban. Ezért inkább eltette a pénzt, kihúzta magát, s gőgösen felvetett fejjel így szólt, mintegy zavarát csökkentendő: —Meg is érdemlek egy kis pénzt azért a megtiszteltetésért hogy az én lányomat nevelheted! —Igen, hogyne, semmi kétség! - udvariaskodott Dvoniger. —Elégedett vagyok veled, Dvoniger pajtás - veregette meg a bordélytulajdonos vállát Kajjám leereszkedően mert már első pillantásra felismerted rendkívüliségemet, átérezted a megtiszteltetést amit Lana nevelése jelent, s még fizettél is ezért! Nagyon-nagyon elégedett vagyok! Bár mindenki ilyen remek, tisztelettudó ember lenne mint te! Na hát akkor én most megyek, kezdjétek el azonnal a tanítást, egy napot se hagyjon ki, ne mulasszon egy percet se, mert magam fogom levizsgáztatni mindenből mit tanult nálad, amint letelik az öt esztendő! És ha nem
tartom megfelelőnek a tudását, visszaküldöm! —Állok elébe! - mondta Dvoniger, magában pedig ezt gondolta: —Tyű, azannyát, szóval innen fúj a szél! A vén kéjenc a saját lányával akarja élvezni az ágybeli örömöket! Na, ilyen esetem se volt még pedig miket nem tapasztaltam már! Na de ha neki jó, nekem is jó! - azzal udvariasan elköszönt Kajjámtól, aki kiballagott az ajtón, majd egy óvatlan pillanatban, amikor senki nem nézett felé, köddé vált a levegőben. * Kajjám távozása után Dvoniger így szólt Lanához: —Egyelőre még nem kapsz saját szobát. Apád is megmondta hogy szűz vagy még, hát sok a tanulnivalód! Tehát, egyelőre Vixinél szállsz meg. Ő tlatláni lány ugyan, belevaló kis vörös nőcske, és a teljes neve Vixirhiclipocli, de mindenki csak Vixinek szólítja! Te is nyugodtan nevezheted így! És remekül beszél rilgentül is! Tehát nem lesz bajod vele. Nála laksz egyelőre, figyeled majd hogy mit hogyan csinál, úgysem árt ha valamihez esetleg ketten kelletek, nálunk ez a szokás, hogy a tapasztaltabb lányok tanítják be az újoncokat! —Hát olyan sok munka lesz itt?! - szólt Lana elkámpicsorodva. —De még mennyi, szívecském! - vigyorgott Dvoniger. —Nem azért adtam ám azt a sok pénzt apádnak hogy henyélj, le kell azt dolgozni! S hol van még akkor a haszon! Ami pedig a tanulást illeti, ne aggódj, most felvezetlek Vixihez, aztán este ha bezártunk, magam is felmegyek hozzád, s kezdem az első leckével! - nevetett. —Na gyere! Lana még mindig nem értett semmit. Valami olyan érzése volt hogy talán nem egészen ilyennek kellene lennie egy leányneveldének, de ő persze még sosem volt ilyen helyen, nem lehetett biztos a dolgában. Követte Dvonigert. Az emeletre felvezető lépcső tetején is, aljánál is öt-öt fegyveres férfi üldögélt, és csöndben kockáztak. —Ezek a biztonságunk érdekében vannak itt? kérdezte Lana. —De még mennyire! Nehogy valamelyik látogató netán hőbörögni kezdjen! Meg azért hogy ti lányok el ne szökhessetek! —Hát látogatót is fogadhatunk? —Haha, de még mennyire! Ez lesz a legfőbb szórakozásod neked is! - vigyorgott Dvoniger, aki sejtette már hogy Lana azt sem tudja, hová hozta az apja. De ez mit sem számít, persze. Az üzletet megkötötték, a szép lány az övé! A férfi megállt az emeleten az egyik ajtó előtt, benyitott, mire a benti lány azonnal, kötelességtudóan felpattant. —Ez egy új lány Vixi, Lana a neve, az apja adta be
hozzánk, tanítsd be! Mondd el neki a házirendet meg mindent amit tudnia kell! A te felelősséged, úgy vigyázz! Legyen csak nálad akkor is ha vendéget fogadsz, feltéve hogy az illetőnek nincs kifogása ellene! - azzal Dvoniger becsukta az ajtót, és kiment. —Szép vagy az már biztos! - mondta azonnal Vixi, végignézve Lanán. —No hát, ülj le akkor, és figyelj! No nem mintha olyan sok elmagyarázni való lenne! Azt a keveset azonban ami mégis van, jó ha mielőbb megtanulod, a saját érdekedben, ha nem akarod hogy elverjék bottal a talpadat! —Hogy micsoda?! - szörnyedt el azonnal Lana, aki azt hitte rosszul hallott valamit. —Mit vernek el?! —A talpadat! Azt verik el ha engedetlen vagy! Na most meg mit nézel ilyen elszörnyedve! Gondolhattad volna hogy nem fognak pofozkodni, meg nem is az ülepünket püfölik, mert akkor hogy is fekhetnénk le a vendégek elé a hátunkra! Ha viszont nem tudunk felállni, az senkit nem érdekel, nem állva kell végezni a munkánkat, a talpunkat tehát lehet püfölni! És nagyon fájdalmas, hidd el, velem tették már meg kétszer is, pedig még csak nagyon engedetlen sem voltam, hajlandó voltam széttenni a lábamat, csak amikor a számba akarta dugni az egyik, akkor elhánytam magamat, mert ilyet még sosem tettem addig! Erre elverték a bal talpamat, de hiába, mert legközelebb is okádtam, aztán ezért megint elverték a talpamat, de most már mindkettőt, de ez is hiába volt, mert harmadszor is okádtam, azt hittem hogy na, most visznek kivégezni, de nem, ehelyett becsuktak egy sötét kis lyukba, és egy hétig csak szárított szarral tápláltak – igen, kicsikém, pontosan azzal, de néha nedves szart is kaptam – és néha erővel nyomták le a torkomon, hogy szokjam meg az undort! És igazuk lett, mert most már bárkit leszopok, és még az sem izgat ha a számba élvez, mert a szarnál ez is sokkal jobb! —De hiszen akkor ez… ez… ez egy… bordély! - tört ki sikoltva a döbbenet Lanából. —Miért, talán azt hitted hogy valamiféle leánynevelde?! - kérdezte gúnyosan Vixi. —Igen! - válaszolta őszintén Lana. —Na, velem bizony rosszul teszed ha gúnyolódol mert erősebb vagyok nálad! Semmi okod a gúnyra mert ugyanolyan kurva vagy te is mint én, legfeljebb tapasztalatlanabb! —Én nem vagyok kurva, én még szűz vagyok! —Lehet, de nem sokáig! Ma este már úgy fekszel le aludni hogy megszűnik ez a fogyatékosságod, hihetsz nekem! Dvoniger maga szokta intézni az ilyesmit, imádja a szűztelenítést! —De Vixi, értsd meg, nekem meg kell szabadulnom innen! Apám tényleg azt hitte hogy leányneveldébe iratott be! Tudod, én nem akárki vagyok ám hanem az én apám Kajjám, a világ legnagyobb varázslója, és ő…
—Na de most már aztán elég legyen mert megdühödöm! - kiáltott Vixi. —Te hülye vagy, vagy pedig engem nézel teljesen bolondnak?! Akinek varázsló az apja, az nem kerül ide! —De igen, mert apám nem ért az emberek dolgaihoz csak a varázslatokhoz, és… —Jaj, fogd már be, nem vagyok humoros kedvemben! Hidd már el hogy rosszul jársz ha kötekszel velem! Tudd meg hogy az is szabály hogy az újoncok engedelmeskednek a tapasztaltabb lányoknak! Tehát ne handabandázz nekem mert hallottad hogy az én felelősségem vagy, és nem szeretem a nagyzolást! Fogd már fel végre hogy itt egy senki vagy, és a kutya se tisztel majd azért mert azt hazudod hogy egy varázsló az apád vagy bármelyik szülőd! —Mindkettő! Igenis varázslók! Anyám, Mirjan is varázsló! És jobban tennéd Vixi ha inkább segítenél, nem fenyegetőznél, mert idővel úgyis belenéz a kristálygömbbe valamelyikük, és látják majd hogy mi történt velem, és mindenkit megölnek aki rosszul bánik velem! De aki jól, azt megjutalmazzák! Vixi legyintett. —Te kissé megüthetted a fejedet gyerekkorodban amikor kőbölcsőben ringattak! Olyan komolyan mondod hogy elhiszem hogy valóban ezt képzeled! De ez csak álom, szentecském! Tulajdonképpen most illene jól elvernem téged hogy észheztérj, de semmi kedvem hozzá! De ha csak hülyeségeket vagy képes pofázni itt nekem, akkor fogd inkább be a lepénylesődet, és ne szólj hozzám! Mondtam már hogy nincs jó kedvem, az egyik perverz barom a számba akart pisálni, és muszáj volt el tűrnöm, mert másképp ismét megverték volna a talpamat! Gondolom Dvoniger jó pénzt kaphatott e szolgálatomért! Na tehát ha nem akarsz megtudni semmit, az a te dolgod, hallgass, de én nem vagyok kíváncsi az ostobaságaidra! Ajánlom, lélekben készülj az esti beavatásodra! —Én meg akarok szökni! —Én is! De nem lehet. Verd ki a fejedből. Sokan próbálták már! Ha lehetne, senki nem lenne itt! Ahhoz hogy innét valaki megszökjön, tényleg varázslónak kellene lennie! Tényleg, ha varázsló lánya vagy, miért nem varázsolsz valamit?! Akkor neked is értened kellene ehhez! - mondta gúnyosan. —Igenis varázsló lánya vagyok, de én mindig lusta voltam tanulni, mert a szellemek kiszolgáltak mindennel, ezért nem tanultam meg semmi varázslatot! De most már bánom nagyon! —Blabla! Süket duma! Ilyen nincs! —Micsoda nincs? —Hogy valaki kitanulhatna varázslónak és lusta hozzá! —De hát én vagyok rá az élő példa! —Ne szédíts! Ilyen nincs! El sem tudom képzelni hogy
ha valakinek megadatik az ilyen káprázatos lehetőség hogy kitanulhat varázslónak, akkor ellustálkodja a tanulnivalót! Nézd, picikém, én rabszolgának születtem, most is az vagyok, nem tudok se olvasni, se írni, a számokat is csak húszig ismerem mert annál több ujj nincs a kezemen meg a lábamon… —Látod, én tudok írni-olvasni és még számolni is! —Ezt talán elhiszem. De nem ez a lényeg! Hanem hogy én egy műveletlen tuskó vagyok, olyan mint a halott kagyló: kívül szép héj, belül üres, igen, ez vagyok én, de ez nem az én hibám, mert sose volt lehetőségem tanulni! Ha lehetne, megtenném azonnal! Hát még varázslónak! Ó, nagy istenek! Hiszen aki varázsló, annak hatalma van a világ felett! Az soha senkinek sincs kiszolgáltatva! Rabszolga se lennék többé! Ha vá laszthatnék mi legyek, királynő vagy varázsló, azonnal és habozás nélkül varázsló akarnék lenni! És te annyira ostobának nézel hogy be akarod mesélni nekem hogy létezik ember aki ne tanulná szorgalmasan a mágiát, éjjel-nappal szünet nélkül, ha módja van rá?! Azt hiszed, elhiszem?! Vagy sültbolond vagy, vagy pedig engem akarsz macerálni! Ha varázsló gyermeke lennél, tudnál varázsolni, de mert nem tudsz, nem is vagy varázsló gyermeke! Na tűnj innen a közelemből a büdös nyavalyába te beképzelt hazudozó, mert kupánváglak! azzal Vixi mérgesen elfordult Lanától. —Még hogy varázsló lánya! Épp ő! - morogta. —Jó hogy nem már mindjárt valamelyik istennek a gyermeke! Sőt, a földre szállt Napisten! Lana szomorúan ücsörgött a földön. Nem mert az egyetlen, bár kettőnek is elég széles ágyra telepedni Vixi mellé. Lázasan kereste a menekülés útját. Valóban, varázsolni kellene valamit! De ugyan mit?! Mihez ért ő? Mit tud varázsolni?! Kénytelen volt belátni hogy bizony semmit! Hogy legalább pontosan tisztában legyen a helyzetével, beszélgetni szeretett volna Vixivel. De Vixi most haragos. Haragszik rá. Mivel is tudná lecsillapítani?! Hirtelen ötlettel tlatláni nyelven szólt hozzá: —Nagyon szépen beszélsz rilgentül, Vixi! Hol tanultad meg? —Jé, hiszen te az én anyanyelvemen beszélsz! Te is tlatláni volnál?! —Nem, nem, dehogy! —Pedig meg sem lehet állapítani a hangsúlyodból hogy nem ez az anyanyelved! —Igen, de a rilgent beszédemről se mondtad volna meg hogy nem az az anyanyelvem, ugye? —Hát akkor mi? —A tlapantluai. Otthon apám, anyám és én kizárólag az ősi birodalom nyelvén beszélünk egymással, ezt tanultam meg anyanyelvemként is, ez a varázslók nyelve! —Ne gyere már megint ezzel nekem!
—De Vixi, mindenre ami szent kérlek hogy hallgass már meg! Apám, Kajjám, a varázsló természetesen ismeri a világ minden nyelvét, a holt nyelveket is! Ebben egy varázslat segíti őt. És amikor eléggé nagy lettem, megtanított engem is erre a varázslatra, s elvégeztem, így én is értem és beszélem a világ minden nyelvét! A tlatlánit is. —Jó. Hiszem ha látom! Taníts meg engem is! —Erre nem vagyok képes, mert először is csak az lehet varázsló akiben van ehhez veleszületett érzék, képesség, másrészt kellenek a varázslathoz különböző talizmánok, és most semmi talizmán nincs nálam! —Gyönyörűen meg tudsz magyarázni mindent! —Ez az igazság! De bárkivel elbeszélgetek bármilyen nyelven itt is, figyeld csak meg! —Ez nem lesz nehéz, mert Dvoniger kizárólag olyan lányokat alkalmaz akik jól tudnak rilgent nyelven, hogy beszélgethessenek is az ezt esetleg igénylő vendégekkel! Ez luxusbordély, kicsikém! Persze a legtöbbet csak a dugás érdekli. Igaz, sokszor nem csak oda, de például a seggünkbe is… —De én tényleg ismerek minden nyelvet! —Na jó, ha ragaszkodsz hozzá hogy leleplezzem a hazudozásodat, tessék! Ismerek én is jónéhány nyelvből egy-két mondatot, a rabszolgatársaimtól, figyelj csak, mit mondok most? - azzal Vixi így szólt: —Ocsnyogdozsong zosonyonk bongulla ollala o tlatlánú szostomar! —Ez zozó nyelven van, és azt jelenti hogy én sajnos nem értem a tiszteletre méltó tlatláni nyelvet! De sajnos rosszul mondtad, mert a „bongulla” szót nem szabad a „zosonyonk” után rakni, hanem vagy ez kell legyen a mondat első szava, vagy az „ollala” után következik, vagy a mondat legvégére kerül, de ott ahol te mondtad, semmiképp sem jó! Hiszen a „zosonyonk” azt jelenti hogy „nem”, s ez nem a sajnos-ra, a „bongulla”-ra vonatkozik, hanem az értem-re, az „ollalá”-ra! Helyesen tehát például így hangozna a mondatod, és jobb hangsúllyal kiejtve: —Bongulla ocsnyogdozsong zosonyonk ollalá o tlatlánú szostomar! —Bámulatos! Milyen sok nyelven érthetsz! —Minden nyelven. —Ezt akkor sem hiszem! Mit mondok most? - és Vixi így szólt: —Cüncsen bi nyí?! —Ki vagy? - fordította azonnal Lana. —És jicseni nyelven mondtad! Nem is tudtam hogy vannak nálatok jicseniek! —Nincsenek is, de nemrég még volt nálunk egy Koinojorí nevű leány, és ő értett ezen a nyelven! És nálunk olyan kevés a szórakozás, hogy sokat foglalkozunk egymás nyelvével vagy amit egyikünkmásikunk ismer! Hát de azt nem hittem volna hogy tudsz
jicseniül is! És mit mondok most? —Nyamdók sepugya téo dé? —Hogy hívnak téged? És csiszí nyelven van. De nem pontos itt sem a kiejtésed: nem „nyamdók”, hanem csak „nyamdok”, rövid o-val! És nem „sepugya” hanem „szepugya”! Tehát: Nyamdok szepugya téo dé! —És ez: Hallarihon? —Ez günül nyelven van, s egyszerűen egy köszöntés, olyasmi hogy „Jó napot!”, de mondják ezt akár késő este is! —Hihetetlen! Te egy nyelvzseni vagy! —Nem nyelvzseni. Varázsló leánya. —Ne bosszants már kérlek! Miért akarsz mindenáron összeveszni velem, Lana?! Miért ne lehetnénk barátnők? Hiszen úgyis elég rossz itt, minek keserítsük meg egymás életét még mi rabnők is?! —Nem akarok összeveszni, de csak az igazat mondom! Te, Vixi, te miért nem hiszed hogy lehet egy varázsló apuka is olyan hülye eszement idióta, hogy összetéveszt egy bordélyházat egy leánynevelő inté zettel?! Értsd már meg végre hogy apám már talán ezer évek óta nem járt az emberek között, ugyanis harmincötezer évesnél is idősebb, és mindig csak a szellemeken meg egyéb mágikus dolgokon jár az esze! És szórakozott! Nem is érdekli más csak a mágia! Varázslónak nagy, óriási, kolosszális, de embernek nulla! Miért nehéz ezt elhinni?! —Igenis nehéz, és te még azt is elvárod tőlem hogy ne csak ezt a hihetetlen történetet higgyem el, de azt is, hogy a lányát nem érdekelte a varázslás és most még egy fésüt se képes varázsolni! —Hát igen, pedig így van, de hidd el, nagyon bánom már! Ez a pár perc is elég volt nekem ahhoz hogy megjöjjön az eszem, ha most eljönne értem apám vagy anyám és visszavinne, olyan szorgalmas tanuló lennék a varázslóiskolában hogy olyat senki soha még nem látott! —Márpedig én csak akkor hiszek neked ha varázsolsz valamit! —Igazad van, hátha eszembe jut valami ötlet, nem is beszélgetek, mert itt tényleg muszáj kigondolnom valamit, bár csak sikerülne! De nem azért hogy téged meggyőzzelek, Vixi, hanem hogy megszökjek! Ó, csak sikerülne! Még téged is magammal vinnélek! —Álmodozzál csak szegénykém amíg teheted! csóválta a fejét Vixi. —Hiszen neked se sikerül megszökni innen, figyeld csak meg! Lana azonban csak mély töprengésbe merült. És gondolkodott. Gondolkodott. Gondolkodott. És ahogyan egyre többet és többet gondolkodott, mind mélyebbre hajtotta a fejét egyre nagyobbodó szomorúságában. Számtalan jobbnál-jobb ötlet jutott az eszébe, mihez kezdene ebben a helyzetben nem is egy jó, de akárcsak egy kishatalmú varázsló is, de ő egyszerűen
képtelen ezen ötletek bármelyikének is a kivitelezésére! Aztán amikor már vagy egy órája törte a fejét hiábavalóan, nyílt az ajtó, s belépett rajta egy férfi. —Melyiktek Vixi? - kérdezte. —Én vagyok! - válaszolta a leány, aki már az ajtónyitásra felpattant. Intett Lanának is. —Gyerünk, állj fel te is, meg kell tisztelnünk ezzel a vendéget! - mondta neki. Lana habozva, kényszeredetten engedelmeskedett. —Aha, új lány, mi? - vigyorogta a férfi. —Nem baj, én úgyis hozzád jöttem, Vixi! Dvoniger mondta hogy most szabad vagy, és ha akarom, egy másik lány végig is nézi az egészet, s ezért nem is kell külön fizetnem, mert így tanul az új lány! Na akkor vetkőzz, szívem! Vixi már kapkodta is le magáról a ruhákat. Lana azt sem tudta mit tegyen. Most neki végig kell néznie amint ez az idegen meghágja Vixit?! Ezt biztos Vixi sem akarja. És ő tulajdonképpen meg is kedvelte a tlatláni lányt, még ha az nem is hitte el hogy ő Kajjám lánya! De hát mit tehetne?! Úgy tűnt, semmit. Időközben a férfi is levetkőzött, s kedvtelve simogatta Vixi melleit, de sajnos valami baja lehetett, no nem Vixinek de a férfinak, mert nem igazán akart felállni a fütyköse. —Ejnye, no! - morogta, szégyenkezve kissé. —De talán ha te is levetkőznél, pipikém, akkor mindjárt nagyobb kedvem lenne! - mondta Lanának. —Hogy én?! - sápadt el Lana. —Soha! —Mi az hogy soha?! - nevetett a férfi. —Hiszen azért vagy itt! És mit izgulsz, nem téged akarlak megdugni, csak nézegetni akarlak! —Nem! Szó sem lehet róla! —Ejnye, no! - morogta a férfi. Úgy látszik ez volt a szava járása. —Vad még az új lány, látom! De sebaj! azzal az ajtóhoz lépett, és kidugta a fejét. —Dvoniger! - kiáltotta. —Az új picsa nem akar levetkőzni! Hogy Dvoniger kinek mit parancsolt erre, nem tudni, de alig pár pillanat múlva három markos férfi lépett a szobába, megragadták Lanát, s bár a leány csípni és harapni próbált, pillanatok alatt anyaszült meztelenre vetkőztették, azzal kiléptek a szobából, Lana ruháival együtt. Lana pedig ott maradt Vixi és a férfi mellett. És még egy lepedő sem volt amivel eltakarhatta volna mezítelenségét. A szégyentől könny futotta el a szemét. A férfi elégedetten legeltette a szemét a látványon, de hiába, a kis ravasz a lába között csak nem akarta felemelni a buksiját! —Na jó, akkor szopjál! - parancsolta Vixinek. És Vixi neki is kezdett ennek, Lana elszörnyedő pillantásától kísérve. Pillanatonként kerülgette hol az ájulás, hol a hányinger. Hanem még mindig nem értek véget megpróbáltatásai. De Vixi megpróbáltatásai sem. Mert a
férfi nemes és dicső szervébe még ezzel a módszerrel sem lehetett életet lehelni. S ekkor a férfi egy nagyot fin gott, majd titokzatos mosollyal így szólt: —Tudom már hogy mire vágyom! Így biztos sikerülni fog! Feküdj csak le a földre, Vixi, tátsd ki jól a szádat! Épp rám jött a szükség, szépen beleszarok a szájacskádba, ettől mindig sikerülni szokott! Utána mindig feláll! Ne izgulj, majd lerendezem én a számlát Dvonigernél! És erre bizony elsápadt Vixi! —Ne, ne, kérlek ezt ne! Ezt az egyet ne! Még azt sem bánom ha levizelsz, de ezt ne! Lana tökéletesen megértette Vixit. Biztos eszébe jutottak azok a szörnyű napok, amikor undorát legyőzendő szarral táplálták! —A jó kurva életbe, hát mi megy itt hogy minden ringyó ellenkezik velem?! - üvöltötte el magát a férfi. — Hiszen fizettem azért hogy kielégítsetek! Tátsd ki a szádat vagy megmondalak Dvonigernek! Vixinek már a könnyei csorogtak és az egész teste reszketett. —Nagyon szépen kérlek, mindent megteszek de ezt… —Megparancsolom! - rikoltotta a férfi, és arca vörösre vált a dühtől. Ám ebben a pillanatban úgy terült el a földön mint egy zsák. Mögötte Lana állt, kezében egy díszes tálkát tartott, amiben korábban mindenféle szépítőszereket tartott Vixi. —Leütötted?! - kapta a szája elé a kezét Vixi, hogy elfojtsa a sikolyát. —Le. —Meghalt?! —Attól tartok sajnos nem! De mindjárt teszek róla hogy így legyen! - és Lana a földön fekvő férfi fejére mért még néhány ütést a tállal, teljes erejéből, a tál élével püfölve a férfit mert úgy többet kibír a tál, de a harmadikra az így is széttört. Erre csöppet sem zavartatva magát, egy másik tálért nyúlt, ez már bronzból volt és gyümölcsök hevertek rajta. Fikarcnyi lelkiismeretfurdalást sem érzett. Most meglátszott hogy a határozott, erélyes, és könnyen dühbe guruló Mirjan leánya! —Ne, ne, ne tedd! - kiáltotta Vixi, és megpróbálta visszatartani Lanát, ám mielőtt eldőlt volna hogy le tudjae fogni, nyílt az ajtó, és belépett Dvoniger. —Mi folyik itt?! - majd, meglátva a leütött, vérző fejű férfit, azonnal intett pribékjeinek: —Fogjátok le az új lányt és vigyétek a büntetőkamrába! - aztán lehajolt és megvizsgálta a férfit. Kisvártatva komoran egyenesedett fel. —Megölted az egyik vendégemet! Ezért keservesen meglakolsz! Sokba kerül ám a vérváltság amit fizethetek a rokonainak, és leverem rajtad, ebben biztos lehetsz! Vigyétek! - mondta fogdmegeinek, s azok már vitték is Lanát.
Vixi odabent egyedül maradt. Sírva borult az ágyra. —Megmentett a legrosszabbtól! De ez valóban sokba fog neki kerülni! Bolond lány! De az én hibám, miért nyavalyogtam?! Lehettem volna barátságosabb is vele, ha százszor bolond is! Micsoda élet ez, meg kéne halni! Szegény, szegény bolond lány! - és egyre csak sírt, fel sem öltözött, és sokáig nem tudta abbahagyni a sírást, könnyei egészen eláztatták a ruháját, amire ráhajtotta arcát.
5. fejezet Vangar bácsi kicsiny csínyje VAM ALAPOSAN FELKÉSZÜLT az időutazásra. Mindenekelőtt amikor hazaért, tüzetesen megszemlélte az időgép-övet. Talált rajta egy kvarcóraszerű skálát, amivel a kért időpontot kellett beállítani, legalábbis nagyon remélte, mert e skála felett a nagyon komolyan hangzó „Tem porális koordináta” név szerepelt. Volt aztán még két skála, amik a földrajzi hoszúságot és szélességet állították be, de föléjük ez a figyelmeztető felírat írattatott: Az időpont elérése biztos, a tűrés legfeljebb +/0.00083 másodperc. A beállított térkoordinátákra való megérkezés már nem garantált, eltérés bármely irányba azonban legfeljebb 3000 km lehet! —Na köszönöm szépen! - morogta Vam. —Legfeljebb 3000 kilométer! Micsoda pontosság! Na de ne szídjuk a profot, Jorg bácsi gépénél jobb időmasinát én sem lettem volna képes összebarkácsolni! Nem volt nehéz megtalálni az indítógombot sem. Sőt, mellette megtalálta a „VISSZAT ÉRÉS” felíratú gombot is, csupa vörös nagybetűvel kiírva e nevet, alatta e szöveggel: A visszatérés időpontja nem szabályozható, az az indulás pillanata + X perc, ahol X értéke véletlenszerűen 243 és 297 perc között bármi lehet, itt nem részletezhető okokból! Nem tűnt hát nehéznek a kezelése. Ráadásul az egész irányítórendszer törhetetlen műanyag burkolólap mögött rejtezett, nehogy valami véletlenül megnyomja egyikmásik gombot, például egy kavics ha az időutas elesik. A burkolólapon ez a szöveg: Az időgép ütésálló, 700 méterig vízálló! Működőképes a 187 és +150 fok közötti hőmérsékleti tartományban. Tűztől és sugárzó hőtől mely melegebb mint a közvetlen napfény, óvjuk! Vam nagyon meg volt elégedve ezzel. Nem szándékozott tűzbe hajítani az övet, s ezekszerint ezt kivéve a gép mindent kibír, még úsz kálhat is úgy hogy le nem veszi! S hogy még kényelmesebb legyen, az időgépöv aljára kis horgok, kapcsocskák voltak felerősítve, amikre mindenfélét ráakaszthat az utazó. Sőt, a kezelőlap
burkolatára azt is ráírták, hogy mekkora „útipoggyászt” vihet magával az utazó: Működési hatósugár: a testre csatolt öv hossztengelyétől számított 150 cm! Maximális terhelés 72000 kg! —Eszerint minden irányba másfél méterre ami tőlem van, azt magammal viszi a múltba! - értette meg Vam. — Nagyszerű! Tehát egy jó kora hátizsákot nyugodtan magammal vihetek, azt elbírja! Neki is készülődött amint befejezte az időgép vizsgálatát. Először beállította a megfelelő időpontot, a térkoordinátákat bepozícionálta Íventhalra, ami Kauliana fővárosa. Azért nem rögvest Kajjám várát állította be célpontnak, mert tartott tőle hogy a gép nem pontosan ott teszi le a földre ahová meg szeretett volna érkezni. Ez örök baja volt az időutazóknak, aminek okára még senki nem jött rá. Márpedig ha valahová a dzsungelbe érkezik, ott ugyan keresheti az irányt Kajjámhoz! Jobb ha valami civilizált helyen landol, onnan már tudni lehet merre fekszik a mágus vára. Mert természetesen Kajjámhoz szeretett volna elmenni. Vam ugyanis úgy döntött, életcélja az lesz hogy kitanul varázslónak! Erre pedig a legjobb hely Kajjám vára, a legjobb tanítómester csakis maga Kajjám lehet! S mert senkinek fogalma sem volt róla hogy manapság merre van Kajjám, egyáltalán él-e még, ahhoz hogy találkozhasson vele, vissza kellett mennie a múltba! Persze, egészen pontosan szólva, Vam sejtette merre járhat Kajjám. Sok mindenről sokkal többet tudott mint szülei sejtették! És ennek az volt az oka, hogy arról a rendkívüli találkozásról, amikor Zorjánát meglátogatta Kirti és Arna, erről tehát Mof felvételt is készített, nemcsak végignézte azt, s amikor egy alkalommal a számítógép memóriájában levő rengeteg játékprogram között keresgélt Vam, akkor rábukkant erre a felvételre, s persze végig is nézte azt. Hogy mennyire megdöbbent, gondolhatjuk! Annyira megdöbbent, hogy meg se merte említeni a látottakat anyjának. De most hogy megpillantotta az időgépet, eszébe jutott ez a régi felvétel, a Találkozás, és elhatározta hogy ő maga is varázsló lesz. No persze, az nem biztos hogy sikerül is neki! Nem biztos hogy van benne ehhez való veleszületett érzék! Ugyanakkor jó esélye van erre, elvégre ha anyjában valóban megvan a mágia iránti fogékonyság, akkor talán ő is örökölte tőle. Hogy így van-e, majd eldönti Kajjám! S ha azt mondja hogy mágikus pályafutása reménytelen, varázslónak alkalmatlan, akkor még mindig végrehajthat a múltban valami bámulatos tettet, kibogozhat valami történelmi rejtélyt, s ha visszatér, maga is ünne pelt hős lesz! Lehet persze hogy nem sikerül és belehal. Nem számít. Úgysem ér sokat az élete, így, névtelenül, szülei nagyszerűségéhez méltatlanul. Megpróbálja és kész!
Aztán ha túléli, vagy varázsló lesz, vagy hős. Ne is késlekedjünk, vágjunk bele! Megpakolt egy hátizsákot, leginkább természetesen lőszerrel. Ehhez persze be kellett settenkednie apja fegy verszobájába. Ő maga is jól megtanulta a kézifegyverek kezelését, volt is egy saját távcsöves vadászpuskája, de úgy vélte egy múltba megteendő kirándulásra sokkal alkalmasabb fegyver egy rövid csövű kommandós géppisztoly. Ilyet pedig csak apja szobájában találhat. Bement hát, s persze volt itt miből válogatni, Mof, az okleveles Bérgyilkos Mester, máig büszke volt szakmájára még ha már nem is űzte azt, és csodaszép gyűjteményt állított össze fegyverekből. Sokat mesélt is fiának mindegyik fegyver előnyeiről-hátrányairól, ezért Vam jobban ismerte a fegyvereket mint bármelyik tankönyve anyagát, pedig sajnos fegyverekből sosem kellett vizsgáznia! Kár, mert abból kitűnőre felelt volna álmából felkeltve is! Betéve tudta mindegyik fegyver lőtávolságát, szórását, átütőerejét, űrméretét, és legtöbbjüket akármikor összerakta vagy szétszedte csukott szemmel is. Habozás nélkül a hátsó falhoz ment, leakasztott onnan egy Darázs márkanevű géppisztolyt, s az máris Vam nyakában lógott. A Darázs könnyű, mindössze másfél kilós géppisztoly volt, inkább nőknek mint férfiaknak való, lövedékei is mindössze feleakkorák mint a szokásos géppisztolylövedékek, s ezért átütőerejük csekély. De Vam tudta, hogy éppezért messzebbre is hord mint más géppisztolyok, hisz kisebb súlyt messzebbre lehet ellőni, és a középkori lovagi páncélokat azért a Darázs lövései is kilyukasztják még kétszáz méterről is. S mert kisebb a lőszer súlya és mérete, többet vihet magával az útra! Apja persze gondos volt, minden fegyverfajta alatt ott állt legalább egy láda éleslőszer, a Darázs alatt három ládányi is. Ezt Vam most habozás nélkül hátizsákjába pakolta, ami nem tette éppen könnyűvé a poggyászát, s ezután, bár még csak lőszerrel szerelkezett fel, a hátizsák máris nyomott jó harminc kilót! Vam alig bírta a hátára mesterkedni. Épp ezért, miután szobájába visszaóvatoskodott, úgy határozott hogy már nem is visz magával sok mindent, csupán néhány gyógyszert, sebkenőcsöt pakolt be a hátizsákba, egy tekercs steril kötszert, koffeintablettákat arra az esetre ha valami veszélyes helyen sokáig kellene ébren maradnia, s övére akasztott egy elemlámpát, ami jól jöhet a sötétben. Majd az utolsó pillanatban meggondolva a dolgot hogy hátha mégis erővel kell valahová betörnie, még bedugott a zsákba öt kézigránátot. Ezután úgy vélte, ami őt illeti elkészült mindennel, most már csak a szerencsében kell bíznia. Gondolkodott ugyan rajta, vigyen-e magával kardot, de azután letett róla. Sajnos nem tanulta meg a kardforgatást, még az alapelemeit sem, így hiába van apjának pompás kardgyűjteménye is, a kard csak fölös
leges súly lenne kalandja során. Egy jó erős tőrkést viszont felcsatolt. Szerencséje volt, mert szülei valamiféle fogadáson voltak, tolvajkodását így egyelőre nem vehették észre. Anyja szobájából ellopott néhány aranyékszert, és zsebébe süllyesztette őket, hogy legyen valami fizetőeszköze is abban a régi korban. S mindezzel végezve még arra is szánt időt hogy levelet írjon a szüleinek, amiben őszintén beszámolt mindenről, arról is hogy mit tett, és arról is hogy miért… Ezután bebújt egy jó erős, strapabíró kommandósruhába, ami ráadásul terepszínű volt, lábára bakancsot húzott, felöltötte hátára a jól megpakolt hátizsákot, kicaplatott az előcsarnokba, ott a falról leakasztotta a falról saját fekete bukósisakját, ami megszólalásig olyan volt mint apjáé amit emlékezetes időutazása alatt viselt, fejébe húzta azt, kiballagott a kertbe, egy néptelen helyre, s megnyomta az indítógombot… Mint azt Tlaxánon minden iskolásgyerek is tudta eddigre már, maga az időutazás egyáltalán semmi időbe nem telik, így mire Vam felemelte kezét az indítógombról, s mire az a helyére pattant, már meg is érkezett. Ezt különben meg is érezte. Mégpedig abból hogy zuhant. Jó másfél méteres magasságból esett le a földre. Azaz… hát, amire esett az nem egészen föld volt. Hanem híg, iszamos, nyálkás sár. Ebbe esett bele Vam. De ebbe aztán majdnem nyakig! Ennek ugyan megvolt a haszna hogy nem ütötte meg magát, ellenben csupa kosz lett. Még szerencse hogy az időgépnek nem esett baja, mert amint eleresztette az indítógombot, még zuhanása alatt, a védőfedél automatikusan a helyére pattant, s ettől kezdve az vízhatlan volt. Nem úgy mint például szegény Vam ruhája… Ráadásul koromsötét volt. Éjszaka érkezett meg. Amilyen peches volt szegény fiú, úgy látszik elnézte a beállítást, tizenkét órára állította be ugyanis a megérkeztét, de ez a jelek szerint éjjel tizenkettőt jelentett, vagyis az időgépen szereplő utasítás szerint ő ± 0.00083 másodperc pontossággal éjfélkor érkezett meg a kétezervalahány évvel ezelőtti korba, a múltba! Arca ugyan kiemelkedett a sártengerből, de becsapódása jókora fröcsköléssel járt, jutott hát kosz bőven az arcára is. —Na, szép fogadtatás! Így áll bosszút rajtam a történelem amiért nem tanultam őt az iskolában! motyogta Vam, amint kissé kitörölte a hideg sarat a szájából, orrából és a szeméből. Megpróbált kissé tájékozódni hogy merre lehet, merre induljon, de hiába. Igaz, az időgépén volt egy olyan skála is ami azt mutatta meg, hogy hol van épp Tlaxánon, meg
volt rajta iránytű is - a helyet az időgép a mágneses tér apró helyi eltéréseiből számította ki automatikusan - de most ezt nem használhatta, mert a sár magasabbra ért mint az időgép-öve, s így most nem nyithatta azt ki. Különben pedig nem mindegy?! Mihamarabb ki kell másznia innen, mert még tüdőgyulladást is kaphat az ingoványban! Találomra elindult valamerre. Most hogy a hátizsákja is sárba ért, kevésbé nyomta a vállát, ellenben az előrehaladás borzasztó nehéz volt a nagy közegellenállás miatt. Márpedig jó fél órát kellett így bandukolnia ahhoz hogy végre szilárd talajt érjen. Akkor aztán kimerülten a földre roskadt. Ez a kaland sem kezdődik valahogy jól! Pedig a rossz kezdetet még rosszabb folytatás követte. Megtalálták a szúnyogok! Alvásról szó sem lehetett, egyfolytában ezeket kellett hessegetnie. A ruháját ugyan nem tudták átszúrni, erre gondoltak a kommandósöltözék megtervezői, de arcát és kezét sűrű hullámokban támadták a vérszívók. Végül aztán mentőötlete támadt. Neki már úgyis mindegy volt, így hát a mocsárhoz ment, jó adag iszapot kent arcára hogy csak a szeme és az orra látszódjon ki alóla, s hagyta ott megszáradni. Ezt már nem bökik át a szúnyogok! A disznók is előszeretettel sárfürdőznek! A kezét is így óvta meg. Most már valóban minden sokkal jobb lett, csak persze a zümmögés tovább idegesítette. De nem tehetett egyebet. —Tudtam hogy valamit el fogok felejteni! A szúnyogriasztó bezzeg nem jutott az eszembe! Viszont most már megnézhette hogy hová került. Az időgép műszerskálái ugyanis halványan foszforeszkáltak, így láthatta az adatokat sötétben is. Szinte meg sem lepődött amikor kiderült hogy Kauliana helyett Rilgentiába került. —No igen, ez várható volt… Apám és Jorg bácsi is Kaulianába akartak menni legelőször, aztán Rilgentiába jutottak – miért lett volna éppen velem másképp?! Ha nem vagyok ilyen hülye, gondolhattam volna erre, ha Rittföldre tájolom be magamat, talán éppen Kaulianába jutok! Na de most már késő bánat, ebgondolat! Valahogyan hajóra kell szállnom hogy átjussak legalább Trapanba, onnan már majd csak elkutyagolok valahogyan akár gyalog is Kajjámhoz! De vajon elég lesze ehhez a nálam levő arany?! Manapság sem lehet olcsó egy hajóút! És a hajón nem vadászhatok, ott fizetni kell az ennivalóért is! Nagyon lassan lett reggel. De szerencsére ez is bekövetkezett egyszer. Addigra arra is rájött hogy mit fog tenni. Ha már úgyis Rilgentiában van, felkeresi Loránban Vangart, akiről sokat hallott szüleitől, főleg Moftól persze. Vangar jelenleg idősebb úr lehet, gazdag úr, s gaz
dagságát túlnyomórészt éppen szüleinek köszönheti! Elmegy hozzá, hivatkozik apjára, és megkéri hogy ugyan már tegye fel őt egy Tra panba induló hajóra! Ennyit igazán megtehet! S a nála levő aranyékszereket is Vangarnak adja, itt szokásos aranypénzekért cserébe, azokkal kényelmesebben lehet fizetni! Így persze soha nem eresztenék be Vangarhoz vagy bárhová. Meg kell tisztálkodnia. Még szerencse hogy a kijelzők szerint nincs messze Lorántól, és Lorán éppen a Naíz folyó partján van! Az pedig hogy folyó, azt jelenti hogy víz van benne, ott tehát megmosakodhat! Elindult arra, amerre az iránytű szerint Lorán lehet. Talált is hama rosan ösvényt, majd mind szélesebb utakat, de kis idő múlva meg kellett állapítsa, ugyancsak nehéz az embernek a természetjárás egy jó harminc kilós hátizsákkal a vállán! De csak gyalogolt hősiesen. Arca most nagyon furcsán festett: mindenütt sár, kivéve a szemeket, és ittott egy-egy függőleges tiszta csíkot, ahol a lecsorgó izzadtság tisztította meg a bőrt a kosztól! Nagy nehezen kibírta délig, amikor rálelt a folyóra. Örömmel hajította földre a zsákot, és vetette magát a vízbe. Mindent levetett magáról az időgépet kivéve, ruháit is kimosta, és megszárította a napon. Aztán kidobált mindent a hátizsákból, azt is kimosta, megszárította, majd mindent visszapakolt bele. Szerencsére nem hozott magával olyasmit, aminek ártott volna a víz vagy a sár, kivéve a kötszert, de az vízhatlan nejloncsomagolásban volt.Egyszeriben sokkal jobban érezte magát. Nagy kedve lett volna lepihenni és aludni egy jót, el is fáradt a cipekedésben alaposan, de úgy döntött hogy nem adja meg magát a lustaságnak, kényelemnek, s akkor alszik amikor azt illik: este! Mi lesz vele ha már a kaland első napján kinyúlik mint egy döglött béka?! Különben is, a kijelzők szerint már csak valami három kilométer van hátra Loránig, azt csak megteszi valahogyan! Igazság szerint máris Loránban van, mármint a jövőbeli Loránban, kétezeregynéhány év múlva itt ahol most fürdőzik, Lorán valamelyik külvárosa lesz! Feltápászkodott hát és tovább indult. A gyomra egyre hangosabban korgott. A nyavalya törje ki! Kellett volna valami ételről is gondoskodnia az első napokra! Még csak egy nyulat sem lát hogy vadásszon, habár elég jó céllövő! No igen, és ha elejti, mivel süti meg?! Mert még csak tűzgyújtófelszerelést sem hozott magával! Egyre több hiányossága jutott az eszébe. Nagyon hebehurgyán vágott neki e kalandnak! A távolban feltűnt a városfal, a városkapuval. Vam nagyon remélte hogy nem szednek a belépésért illetéket! És nem is szedtek. Régen szedtek ugyan, de már Zorjána eltörölte a kapupénzt, Tangur ugyan visszaállította, de csak arra az esetre ha valaki éjszaka akar bejönni a városba. De Vam még jócskán nappal jött, délután
három óra sem volt amikor odaérkezett. A lába már rogyadozott a rengeteg lőszer terhétől. Minél előbb meg akart pihenni. De a legkevésbé sem volt kedve valami tetves, gyanús, patkányoktól és férgektől nyüzsgő ivóban megszállni. Vangart akarta megkeresni, akinek minden bizonnyal tellett rá a pénzéből is, hiúságából meg vágyaiból is hogy palotát vegyen magának, így legalább palotában aludna ma éjszaka! No és megtalálni sem lesz nehéz, elvégre a leggazdagabb embereket mindenki ismerni szokta! Odalépett rögvest egy tekintélyesen felöltözködött férfihoz, s udvariasan megérdeklődte, merre találhatja meg a tiszteletre méltó Vangar úr palotáját. A férfi kissé meglepődve nézett végig Vam furcsa öltözékén, amiről lesírt hogy idegen, nem rilgent, de mert Vam folyékonyan, anyanyelveként beszélte a rilgent nyelvet, no meg mert a bukósisak nagyon úgy nézett ki mint egy lovagi sisak, s ez harcos emberre vallott, hát udvariasan útbaigazította őt. S valóban, a férfi tanácsát követve Vam alig több mint fél óra alatt el is ért Lorán másik végébe, ahol Vangar palotája állt. Nagyon ideje volt már! Úgy érezte, aligha lenne képes még akár tíz métert is cipelni dögnehéz hátizsákját! És a gyomra is korgott már az éhségtől. Olyan persze nincs hogy egy gazdag ember palotája előtt – sőt hogy egy bármilyen palota előtt! – ne álljon őrség. Volt Vangar palotája előtt is, nem is kevés, álltak ott tizen is! Vam a legtekintélyesebben kinéző őrhöz fordult, és közölte vele, hogy Vangarral akar beszélni. —Nagyurunk megparancsolta, hogy most senki ne zavarja! - nézett kissé gyanakodva a furcsa külsejű látogatóra az őrparancsnok. —Csakhogy én nem senki vagyok! - vetette fel a fejét gőgösen Vam, mert úgy hallotta, hogy magabiztosan kell viselkednie annak, aki el akar érni valamit, no meg különben is meghallgatott egy három hónapos nyári menedzsertanfolyamot tavaly. Ott is ilyesmikre oktatták. Ezt valahogyan könnyebben tanulta mint az iskolai anyagot. S ezért még ezt is hozzátette most: —Az én nevem nem senki, hanem Vam! Mondd csak meg uradnak hogy régi barátja, Mof Jaram fia keresi, s rögvest maga elé bocsát! —Nem tehetem! Ha azt mondta hogy senki, akkor senki! Ráadásul épp ebéd utáni álmát alussza! Szörnyen dühös ha ilyenkor felkeltik! Távozz hát békével uram! —Nem tudod, hogy kivel beszélsz ember! Én hatalmas varázsló vagyok! —Te?! - és az őrparancsnok teli szájjal nevetni kezdett. —Halljátok fiúk, ez azzal henceg hogy varázsló! Hiszen a varázslók nem is így néznek ki! —Nem-e?! Hát hány varázslót láttál eddig?! —Egyet sem, de…
—Akkor honnan tudod, hogy hogyan néznek vagy nem néznek ki?! - azzal Vam egy hirtelen ötlettel leakasztotta övéről a zseblámpát, és az őrparancsnok arcába irányítva bekapcsolta azt. Az őrparancsnok el vakult a hirtelen fénytől és hátratántorodott. —Én Vam vagyok, a hatalmas varázsló, és megparancsolom neked te nemtelen kutya, hogy azonnal jelents be gazdádnak, különben varázspálcámból nem fényt lövelek rád hanem gyilkos villámot, mely nyomban porrá éget, s mindenki mást is porrá zúz akire haragom lesújt! - és Vam úgy nézett, olyan harciasan és magabiztosan, hogy bármelyik színielőadáson vastapsot kapott volna érte. Az őrparancsnok elsápadt. Ennek a fele se tréfa! Valóban, miből olyan biztos benne, hogy egy varázsló nem lehet akár ilyen is?! És tényleg valami pálcaszerű tárgy van a kezében, amivel elvakította őt! Mire Vam kikapcsolta a zseblámpát és visszaakasztotta a szíjra, az őrparancsnok már rohant is hogy felkeltse a szundikáló Vangart. Vam pedig mintha csak otthon lenne, besétált az előcsarnokba, s a katonák nem merték útját állni. Alig nézelődött fél percig, amikor máris megjelent előtte Vangar, szinte rohant, úgy bukott ki egy széles folyosóból, papucsban és hálóköntösben, mert fel sem öltözött. Valóban, majdnem orrabukott nagy siettében, mert tényleg futott, amennyire csak a kora engedte, és ha szerette is a kényelmet, el is lustult, azért olyan nagyon még nem volt vén, nem szorult botra, nem csoszogott, tehát ha akart, akkor igenis tudott ő gyorsan jönni! És most akart. Persze azonnal rájött hogy ki lehet az a Vam nevű látogató, már csak azért is, mert Vam volt az egyetlen ismeretlen az előcsarnokban. —Mof fia, ó, ó, Mof fia, milyen kellemes meglepetés! kiáltotta. —Gyere csak beljebb uram, gyere csak beljebb azonnal, mindjárt leültetlek kényelmesen, s ellátlak minden jóval! Ne haragudj ezekre az ostoba tuskókra, buták mint a viziló, fogalmuk sincs róla ki is az a nagy Mof Jaram lovag! - intett az őrök felé, akik igencsak elálmélkodtak mekkora tisztelettel fogadja gazdájuk ezt a jöttment idegent. Habár, ha varázsló akkor indokolt a tisztelet… Vangar kissé beljebb vezette Vamot, egy minden akkori kényelemmel felszerelt terembe, igaz, közben gyakran ásitozott a hirtelen ébresztés miatt, ezért azonban többször is elnézést kért. Aztán hogy egy-egy kényelmes ülőpárnára elhelyezkedtek mindketten, parancsba adta a szolgáknak, hogy ami jó étel és ital csak létezik a palotájában, azt mind hozzák elébük, s mondta Vamnak hogy egyék-igyék csak nyu godtan, mert van miből bőven, és szívesen is adja! Vam pedig olyan éhes volt hogy csöppet sem udvariaskodott, s bár néhány
gyanúsabb illatú vagy külsejű ételhez hozzá sem nyúlt, a többiből alaposan befalatozott, nem kérette magát. Vangar csak nézte, udvariatlanság lett volna evés közben közbeszólni, megzavarni a vendéget. Az persze más ha a vendég kezdeményez beszélgetést, de Vam ezt nem tette, egyelőre minden gondolatát lefoglalta a lakmározás. Hanem amikor már nem evett, csak az italoknak esett neki, meg a gyümölcsökből majszolgatott, akkor már csak megkérdezte Vangar: —Látogatásod s a megtiszteltetés amely ezáltal ért, felderíti egész napomat, sőt még ezt az egész évet is! Csupán azt nem érti jelentéktelen személyem, hogy mivel érdemeltem ki ezt én, a nyomorúságos féreg! Miért sütött le rám kegyed, hogy a megjelenésedre érdemesítesz? —Hát tudod, sokat hallottam rólad apámtól, méghozzá csupa jót! Ezért aztán egy szivességre szeretnélek megkérni. Arról van szó, hogy én ugyan varázsló vagyok amiként azt be is bizonyítottam az őreidnek, de még sokkal nagyobb varázsló szeretnék lenni! El szeretnék utazni éppezért Kajjámhoz, akiről már te is hallhattál eleget, hogy nála tanuljam ki a mágia minden fortélyát! Ehhez el kell jutnom Trapanba. Tégy hát fel egy hajóra, mely odavisz! Van nálam néhány arany ékszer, amiknek az ára gondolom elég lesz ehhez, de ha nem, megmondom őszintén, úgy vélem hogy akkor is nyugodtan megtehetsz ennyit, elvégre vagyonod jórészt apámtól származik! —Mágiát akarsz tanulni Kajjámtól? Valóban?! - ámult Vangar. —Bizony, ez feltett szándékom! —Ah, minő érdekes hír! Feltételezem hogy szüleid nagy örömmel fogadták amikor bejelentetted nekik e dicső elhatározásodat! Vam kissé zavarba jött, de nem mutatta. —Igen, természetesen! Apám legteljesebb jóváhagyásáról biztosított! —Igen, hát persze, persze! De mesélj már, a szüleiddel mi van? Ugye, te nemcsak Mof gyermeke vagy, de… - és Vangar elhallgatott, várakozóan nézve Vamra. —Jól sejted, édesanyám Zorjána királynő! És nagyon szeretném ha legközelebb nem vizsgáztatnál! Nem hazudok, nem kell keresztkérdéseket feltenned! És ha érdekel, remekül megvannak egymással apám és anyám! —Bocsáss meg, de biztos kellett legyek a dolgomban… Hanem azért ez furcsa! Fel nem foghatom hogy miért kell ilyen bonyolult és varázslóhoz méltatlan módon eljutnod Tra panba, amikor a vasmadarad egykettőre odavihetne! —Egyszerű! Nincs vasmadaram. —Nincs? Akkor miként érkezhettél ide messzi hazádból? —Egy másik varázseszközzel. Ezzel a varázsövvel! mutatott a szíjára Vam.
—Igazán?! Ah, milyen rendkívül érdekes! - és mert még maga Vangar is érezte hogy szemébe hirtelen sóvár izzás költözik, csaknem teljesen lehunyta azt. —Na de hát ha valaki olyan jó varázsló akar lenni mint Kajjám, akkor annak nagyon-nagyon sokáig kell tanulnia! Akár év századokig is! Csak nem akarsz addig itt maradni nálam, azaz mit is beszélek, Kajjámnál, és haza sem térni?! —De bizony! Addig én haza nem megyek amíg mindent meg nem tanultam Kajjámtól, amit csak lehet! —Addig ezek szerint munka nélkül marad ez a varázsöved! —Igen, de mit számít ez? - kérdezte Vam. —Semmit, csak úgy mondtam! - felelte Vangar, majd felállt. —Bizonyára fáradt lehetsz már nagyuram! Úgy vettem észre hogy a zsák amit cipelsz, elég nehéz lehet! —Hát bizony rámférne már egy alapos alvás! —Akkor most szólok a szolgáknak, megyek, intézkedem hogy elkészítsék a szobádat! A trapani út miatt pedig ne aggódj, majd én mindent elintézek, gondoskodom róla hogy igazán semmiben ne szenvedj hiányt amíg csak errefelé tartózkodol! - és Vangar kilépett az ajtón. Mintegy tíz perc múlva tért vissza. Kezében két serleget hozott, mézszínű folyadékkal megtöltve őket. —Nemsokára kész lesz a szobád nagyuram! De ezek igazi csemegék, ez a két korsó, a legjobb mézsör ami csak van, nem is engedem a szolgáknak hogy igyanak belőle, magamnak tartogatom! Majdnem annyit ér mint az ugyanolyan súlyú arany! De neked hoztam belőle! Igyunk a barátságunkra! —De nem túl erős? —Ez?! Nem, dehogyis! Már én sem bírom az erős italokat, nézz csak rám uram! Hol van már az ifjúkor! Idd csak meg bátran! - és Vangar is belekortyolt az italába. * Estefelé Vangar olyan mosolygós ábrázattal lépett Koinojorí elé, hogy a férfinak szinte fülig ért a szája. Hosszú selyemköntöst viselt, gyönyörűen felcicomázta magát, s karját büszkén összefonta melle előtt. Elégedett sóhajjal vetette magát egy hatalmas ülőpárnára, aztán így szólt Koinojoríhoz: —Mesélj nekem, kislány! De most ne csak úgy, általában! Ma egy egészen különleges mesét akarok hallani! Mégpedig tudod miről? —Miről? —Hát arról, hogy ha most egy hatalmas isten megjelenne itt és megkérdezné hogy mi a legnagyobb kívánságod, akkor mit mondanál! Halljuk! Mi lenne a válaszod? —Nem hiszek az istenekben. Mi csiszík nem hiszünk semmiféle istenben. —Pedig tévedsz! Igaz hogy úgy általában én sem
hiszek istenekben, de egyetlen istenben egészen biztosan! —Ugyan már, ennek semmi jelentősége! Én akkor sem hiszek istenben! —Jó, szerinted nincs isten, legyen hát! Azaz, ne legyen! De kívánságod csak van? —Minek kínzol uram? Hisz tudod úgyis jól, hogy csak egyféleképp válaszolhatok: vissza szeretnék térni a saját koromba! —Na jó, akkor pedig most én bebizonyítom neked, hogy legalábbis egy isten igenis létezik! —Ezt lehetetlen bebizonyítani! —De még mennyire hogy lehet! Nem ismered te még Vangar bácsit, de nem ám! Igenis él a világban egy hatalmas isten! —Ilyesmit legfeljebb akkor hinnék el ha megjelenne előttem az isten, de az ezt úgysem teszi meg, én tehát nem hiszek istenben! —Jó, legyen ahogyan kívánod! Óhajodnak engedelmeskedve, a nagy isten íme kegyesen megjelent méltatlan színed előtt! —Ugyan hol van? —Hát itt! Előtted! Nem látod tán? Azaz, nem látsz? Mert én, éppen én Vangar vagyok az a nagy isten! Méghozzá mindennél hatalmasabb! Mert én, Vangar isten, teljesíteni tudom életed legnagyobb kívánságát! Akarsz csodát látni? —Csodát? —Hát, az istenek csodákat tesznek néha, nem? Te kimondtad életed legnagyobb kívánságát! És én, Vangar isten, aki annyira megkedveltelek, csodát teszek: visszamehetsz a korodba! Akarsz hozzá egy időgépet? Tessék, nézz rám, itt van! - és félrehúzta selyemköpenyét, majd rámutatott a különleges övre amit a derekára csatolt. —Ez… ez nagyon kegyetlen tréfa… - és Koinojorí hevesen lélegezni kezdett, melle csak úgy hullámzott az indulatoktól. —Hiszen ez csak egy közönséges… —Csitt! Egy isten szavában nem jó kételkedni, mert az istenség megharagszik! S nem te mondtad, hogy az időgépeket álcázni szoktátok?! —Ez akkor sem lehet idögép, az nem fér el egy övben! —Lámcsak, nincs igazatok nektek csiszíknek hogy olyan beképzeltek vagytok, semmi sütnivaló nincs nektek nőknek a fejetekben! Miért nem jössz ide és nézed meg közelebbről?! Koinojorí észbakapott és Vangarhoz szaladt. Lehajolt. És döbbenten olvasgatta az előlapra világnyelven írt utasításokat, figyelmeztetéseket. Vangar felpattintotta a kezelőszervek védőlapját is. —Ez valami egészen új, modern fajta lehet, ilyen kicsit még sosem láttam! —De időgép, ugye?
—Persze! De hát… hol szerezted? Hatalmas Őstojás, csak nem öltél meg érte egy időutazót?! —Ajajaj, miket fel nem tételezel te a jó öreg Vangar bácsiról! Persze hogy nem tettem ilyet! Na de ha mégis ezt tettem volna… Hát nem te mondtad hogy száz időutasból úgy kettő-három szokott visszatérni?! Különben fogadd elismerésemet hogy ezt tudva vállalkoztál erre a kockázatos kalandra! Na de visszatérve arra hogyan szereztem… Ha nem ölöm meg a másik időutast, legjobb esetben ő visszatér, te itt maradsz! De az is lehet hogy te ugyan nem térsz vissza, de valami miatt ő sem! Ha viszont megölöm, elveszem az időgépét, ő ugyan biztos nem tér vissza, de te biztosan visszatérsz! Tehát az a hasznosabb ha igenis elveszem az időgépét, mert így egyvalaki - te, galambocskám - biztosan visszajut, visszajutsz a saját korodba! No hát, pontosan ezt tettem, mert kettőig még tudok számolni! Így egy talán-visszaérkezés helyett lesz egy biztos-visszaérkezés! Tehát én nemcsak hogy nem követtem el semmi bűnt, de kifejezetten jót cselekedtem, dicséretet érdemlek! De ne ijedj meg, nem öltem érte! A fiú akitől elvettem, itt alszik a palotámban, altatót kevertem az italába! S ne ijedj meg, az öv ugyan rajtam van, de téged is viszlek, majd meg mondod hogy hogyan indítsam el a gépet! Aztán te meg rámmászol majd, a nyakamba… —Erre nincs szükség, elég ha szorosan melléd állok! De hát ez a szegény fiú… —Ő nem is akar visszatérni! Na hát, kedveském, órák kérdése csak és hazatérsz! Előtte azonban megkérlek rá, hogy írj nekem egy levelet, jó? —De hát ez akkor is lopás, és… —Jössz velem vagy menjek nélküled? Mert ha nemet mondasz, elkezdem nyomkodni ezeket a gombokat, és valamelyikkel csak beindítom! Koinojorí nagyot sóhajtott. —Meggyőztél! —Remek, akkor mindjárt hozatok írószert, aztán írd amit mondok… *** Vam hasogató fejfájással ébredt másnap reggel. S amikor felült, szédült, kóválygott körülötte a világ, még hányinger is kínozta, szóval minden baja volt. Azt hogy az időgépe eltűnt, eleinte észre sem vette. De úgy vélte, megárthatott neki a tegnapi rengetegsok cipekedés, – szó se róla, a vállai is igazán alaposan sajogtak – ezért az ágyból kiszállva a hátizsákhoz botladozott hogy bekapjon néhány koffeintablettát. És itt érte az első meglepetés. A hátizsákja ugyan megvolt, de rátéve a géppisztolya, amit pedig le se vett a nyakáról! Sőt - és Vam e gondolatra jeges ijedtséget érzett - hiszen ő tulajdonképpen le sem feküdt! Te jó ég, hogyan került ő ágyba?! Ellenben volt néhány papírlap is a hátizsákra téve, ezt
súlyozta le valaki a géppisztollyal. Láthatóan egy levélféle lehetett, mert írás is volt a papírokon. Vam kikapta onnan őket, s bár időnként még összefolytak a betűk a szeme előtt, az ijedtség adott elég erőt ahhoz hogy magához térjen, még koffeintabletta sem kellett ehhez, s így képes volt mindent elolvasni amit odaírtak. Ez pedig eléggé megdöbbentő üzenet volt! Már csak azért is mert Vam nem órilgent nyelvű mondatokat olvashatott. A levél a Vam korából származó Világnyelven íródott, szép, nőies írással. Ki ismerheti ezt a nyelvet – ebben a korban?! A levélből ez is kiderült. Kedves fiacskám, Vam! - hangzott a megszólítás. E levelet én, Vangar bácsi diktálom neked, de nem én írom, mert talán tudod hogy az írás nem éppen az erősségem, igazság szerint rosszabb napjaimon még a saját nevem leírása is némi nehézségbe ütközik! Hanem e levelet egy Koinojorí nevű nő írja, s ő is fordítja le neked a Te nyelvedre. Hogy ki ez a nő? Sejthetnéd! Egy időutas! Igen, hozzád hasonlóan ő is időutazó! Most mit csodálkozol?! Nem te vagy ám az egyetlen aki elbóklászik hazulról! Ja, hogy én honnan tudok erről? Hát Koinojorítól, az időutas hölgytől! Ő történész. De bajba került, megsemmisült az időgépe! Na már most, ha te varázsló leszel, örökéletűvé válsz, és soha nem térsz haza, mert van bőven tanulnivalód! Nem is akarsz hazatérni, te mondtad! Én hát bátorkodtam egy kicsiny csínyt elkövetni ellened: altatót kevertem a mézsörbe, s elcsentem az övedet, hogy odaadjam az általam nagyon megkedvelt Koinojorínak. Az altató teljesen ártalmatlan, bár néhány órán át ébredés után igazán kutyául érzed magadat - de hidd el, semmi maradandó bajod nem lesz tőle! S erre kénytelen voltam, mert szegény leány, tudod, nagyon haza szeretett volna jutni, mert igazán rusnyán bánt vele e kor! Neked nincs már szükséged az időgépre, de neki igen! És megvallom őszintén, nem mertem ezt becsületesen, nyíltan megmondani neked, mert nem bíztam eléggé önzetlenségedben! Különben sok sikert kívánok neked céljaidhoz! Még akkor is ha jól tudom hogy csak úgy meglógtál otthonról! Mert ha nem így lenne, a szüleid amilyen gazdagok lehetnek, bőven elláttak volna pénzzel, s nem tőlem kérsz útravalót! De semmi baj, fiacskám, én nem ítéllek el, férfiembernek céljai kell legyenek, és elég nagy vagy már hozzá! Ó igen! Ne hidd még véletlenül sem hogy én tolvaj vagyok! Igaz, a gépedet el kellett vennem, de esküszöm hogy ezen kívül semmihez hozzá nem nyúltam! Még csak ki sem nyitottam a hátizsákodat, mert gondoltam hogy tele lehet érdekesnél érdekesebb holmikkal, s nem
akartam hogy megkörnyékezzen láttukra a birtoklás vágya! A fegyveredet sem vittem el! Semmit, de tényleg! Sőt! Mindjárt meglátod hogy van ám jó szív Vangar bácsiban! Ugyanis, ha netán bosszút akarnál állni, sietve közlöm, máris lekéstél erről! Az én nevem az hogy Vangar, és nem az hogy Hülye, ezért nem maradtam a közeledben! Mikor e levelet olvasod, én már nem vagyok e korban! Koinojoríval együtt elmegyek innen a te korodba! Azaz, én megyek csak el, mert Koinojorí visszatér! Nem tudsz hát elérni, utolérni, de ne is igyekezz ezzel, mert én igenis gondoskodtam rólad, mondhatni cserébe azért hogy hála a te gépednek, magam is láthatom a jövőt, amire oly kíváncsi vagyok! Tudd meg, hogy bár már este volt, felzargattam a legtekintélyesebb városi írnokot, elcibáltam magamhoz, – jó pénzért bárki bármire hajlandó! – és írattam vele egy teljesen hivatalos, tanúk előtt készült okmányt, ott van bedugva a hátizsákod egyik zsebébe, hogy minden vagyonomat, de igazán mindent és ez nem kevés, rád hagyom, mert én elutazom! Megmondtam a szolgáimnak is hogy mától te vagy az uruk! A kincseskamra három kulcsát is a hátizsákodba tettem az okirat mellé, mindegyik kell az ajtó kinyitásához! Ott van a pecsétnyomóm is a kulcsok mellett! Szóval, barátocskám, most már aztán van pénzed bőven hogy elutazz Kajjámhoz vagy ahová csak akarsz, de ha meggondoltad magadat, akár élhetsz úr módjára is életed végéig! Ami a fiamat illeti - mert van egy fiam is, tudod - miatta ne aggódj, már felnőtt ember, s van neki is vagyona bőven, de arra kérlek, ha elutazol Kajjámhoz, ám vígy magaddal annyi aranyat amennyit csak óhajtasz, de ami marad, azt ne hagyd a csőcselék prédájául! Tehát írattam az írnokkal egy másik okmányt is, melyben te minden vagyonodat amit nem viszel magaddal, fiamra, Ilatiorra hagysz! Ez is ott van a hátizsákodban! Ha tehát elutaznál végleg, nagyon szépen kérlek írd alá, csak ennyi a dolgod vele, és juttasd el a fiamhoz! Bármelyik szolgám elviszi neki, tudják hol lakik! Nem nagy kérés, ugyebár! Gondolj arra hogy nem Ilatior lopta el a gépedet, amire már szükséged sincs, hanem én, és én is, látod, igyekszem annyira becsületesen eljárni veled szemben amennyire csak lehet, én is rád hagytam mindenemet amire már nincs szükségem! Mégegyszer sok sikert kívánok, őszintén, tiszta szívből, és ne haragudj a te Vangar bácsidra! Hidd el, te is segítettél volna szegény lányon ha látod! És a levél alatt düledező, reszketeg kézzel bizonytalanul róva az aláírás: Vangar Volt azonban a levélhez utóírat is írva: Kérlek Vam, rám se haragudj! Iszonyú lelkiismeretfurdalás gyötör miattad, de muszáj hazatérnem, és soha az életben mégegyszer el nem
utazom az időben, sőt még a térben sem sehová, maradok a csiszík szigetein a szülőhazámban, elegem van az utazásból, meggyűlöltem mindörökre! Rettenetesen bánt velem ez a kor, megvertek, megerőszakoltak, megkínoztak, még meg is korbácsoltak, bordélyba dugtak, bárki visszatérne a helyemben! Te legalább férfi vagy, téged legalább meg erőszakolni nem lehet, és Vangar gazdagként hagy itt, nem koldusmódra mint ahogy én éltem eddig, azaz bár lettem volna koldus mert rabszolgaként tartottak a bordélyban! És ha nem élek e lehetőséggel, azzal se mész semmire, mert Vangar egyedül is elutazott volna a géppel, meg is mondta ezt nekem! És szeretném azt hinni hogy ha elkérem tőled a gépet, magadtól is odaadtad volna nekem! De amikor én erről az egészről tudomást szereztem, akkor te már mélyen aludtál és a gép Vangar derekán volt! Nagyon szépen kérlek, ne haragudj hát rám! Sosem felejtem el amit neked köszönhetek! Koinojorí. Gondolhatjuk, a levelet olvasva Vam minden volt csak elégedett nem! —De hát a… - és itt nyomdafestéket nem tűrő szavakat kezdett el ordítozni, elsorolt minden káromkodást amit csak ismert - hiszen ha varázsló leszek akkor valóban nem kell már nekem az időgép, de mi van ha nem lehetek varázsló, mert nincs bennem ehhez szükséges velemszületett képesség?! Hiszen akkor én csak valami hőstettet akartam elkövetni, és visszatérni a koromba, hogy ott hősként ünnepeljenek! Miként térek vissza ha nincs időgépem, mi?! Ó, a büdös, rohadt, nyavalyás… - és megint káromkodni kezdett. A szédülése, álmossága eddigre teljesen elmúlt, az ijedelem, döbbenet kisöpörte szervezetéből az altató minden utóhatását. Aztán hirtelen eszébe jutott valami. Hiszen neki tulajdonképpen máris megvan egy hőstette! Koinojorí azt írta hogy sosem felejti el amit neki köszönhet. Ezt nyugodtan elhiheti, ami történt azzal a leánnyal, azt elfelejteni nehéz, nem megjegyezni! S ha van egy csepp tisztesség a nőben, el is mondja mindenkinek mi történt itt és hogyan menekült meg! Ekkor hát megvan a hőstette, a dicsőség is, igaz, nem élvezheti! De élvezheti helyette e kor minden kényelmét! És ha nem is tudnak majd a saját korában a hőstettéről, akkor is hőstett az! Sőt, biztos is hogy hőstette, áldozata kiderül, mert Vangar felbukkanása mindenképpen magyarázatot követel! - és Vam megkérdezte önmagától, valóban odaadta volna-e a gépet Koinojorínak, ha elkérik tőle?! Erre a kérdésre kissé bizonytalanul vont vállat. Mindenesetre nem tartotta lehetetlennek. Elvégre neki valóban jó esélye van rá hogy nem lesz többé szüksége a gépre! És ő hőstettet akart, egy nő megmentése pedig kétségtelenül hőstett! - s egy idő múlva hajlamos volt úgy gondolni erre, hogy persze, mindenképpen odaadta volna
az időgépet szépszóra is, talán nem legelőször, de mondjuk kis kérlelés után feltétlenül. Meglehet, ez öncsalás volt, de Vam ebbe a hitbe ringatta magát, s kezdett úgy tekinteni a dologra, hogy mindenképpen elkerült volna tőle az időgép, mert ő jólelkű, ő hős, és Vangar tulajdonképpen hozzásegítette egy hőstetthez. Ezek után azon kezdett el gondolkodni, mit is kezdjen e korban. Mindenekelőtt éhes volt. De látott egy csengőt az ágy mellett, ezt megrázta, s ahogy sejtette is, jött egy szolga, ezüsttálcán hozva a reggelit. Olyan illedelmesen hajlongott, hogy Vam biztos volt benne, valóban ellátta Vangar az elutazása előtt megfelelő utasításokkal a háznépet, hogy most már ő, Vam az uruk. Kényelmesen megreggelizett hát az ágyban, aztán ismét csöngetett hogy elvigyék a maradványokat. Jött is megint a szolga, ismét hajlongott, s bár ez jólesett Vamnak, kissé zavarban is volt tőle. De a zavar hamar oszladozott. Könnyű ám megszokni a jó dolgokat! A szolga amikor elvitte az edényeket, maradékokat, szólt is hozzá: —Nagyuram, a fürdő elkészült! —Fürdő? —Vangar úr minden reggeli után meleg fürdőt óhajtott venni, nem is annyira a tisztálkodás mint inkább az élvezetek miatt, és utasított bennünket hogy amíg te másképp nem rendelkezel, minden maradjon a régiben! —Nem is rossz ötlet ez a fürdő! - gondolta Vam, aki tegnap a patakban csak úgy-ahogy tudott megtisztálkodni, s úgy vélte, elcsigázott izmainak is jót tenne a melegvíz. —Merre van? —Kövess uram! Vam követte a szolgát, s az egy jókora terembe vezette, aminek a közepén mintegy huszonöt négyzetméteres négyszögletű medence pompázott fehér márványból, gőzölgő vízzel megtöltve. —Ez igen! - kiáltotta Vam. —Látom Vangar értett ahhoz, mi is az hogy kényelem! A szolga nem válaszolt, csak helyeslően bólogatott. Vam ledobta magáról a ruhákat, a géppisztolyt amitől nem vált meg, a medence szélére helyezte, s óvatosan beleereszkedett a vízbe. Csak úgy pucéran, elvégre fürdőruhája nem volt, s egyedül is volt az egész me dencében, csak ez az egy szolga állt a parton, de az is férfi. A víz meleg volt, de nem forró, éppen a legjobb. —Ó, ez jólesik! Remek találmány ez a reggeli fürdő! —Kívánod hogy hívassam a masszőrt? —Masszőr is van? No hát! De mondd csak, hogy is hívnak téged? —Rabeon a nevem uram! Köszönöm a megtiszteltetést hogy érdeklődsz a nevem után uram! —És milyen beosztásban vagy itt nálam? —Én vagyok az intéződ uram!
—Aha, tehát nem is közönséges szolga? —Nem, nem, dehogyis, mindenkinek én parancsolok a palotádban uram, teutánad csak természetesen! Ha bármilyen kívánságod van, csak szólj nekem! —Ha te vagy az intézőm, miért te cipelted a reggelit? —Vangar úr kivánsága volt hogy a reggelijét mindig én vigyem be és hozzam ki, hogy ha korán reggel akar valami utasítást kiadni, azonnal a közelében legyek! —Aha! És mondd csak, hogyan juthatok a pénzemhez? —Akármikor elvezetlek a kincstárteremhez uram, amikor csak óhajtod! De azt nem tudom hogy hol vannak a kulcsok. —Azt én tudom, ne aggódj! —Nem aggódom uram! —Na hát akkor, Rabeon, elvárom hogy engem is hűen szolgálj! A fürdő után különjutalomban részesülsz, mintegy előlegként hogy jobb kedvre derülj, jó? —Megtisztelsz uram! - hajolt meg boldog mosollyal az intéző. —Akkor most küldd a masszőrt! Rabeon elment, s alig pár pillanat múlva bejött helyette – egy nő! Méghozzá igencsak fiatal nő, igaz, Vamnál idősebbnek látszott. Vam tizenhat esztendős volt, ez a nő meg lehetett húsz és harminc között akármennyi, de az biztos hogy nem öreg! Vam a nő láttán majdnem kiugrott a vízből, elvégre ő pucér volt, a víz meg ugyancsak átlátszó, de belátta hogy ezzel csak nevetségessé tenné magát, sőt a parton állva még jobban látszana pucérsága. Így hát maradt a helyén. Inkább hogy zavarát leplezze, így szólt: —Te ki vagy?! —Csinlin a nevem uram, és a te masszőröd vagyok! mondta a nő, és a medence partján alázatosan térdre borult, még fejét is lehajtotta. Ezen Vam meghökkent, annyira hogy teljesen kiment a fejéből saját pucérsága. —Rabszolga vagy? —Igen, uram! A te hűséges rabszolgád! —Nocsak! Hé, ne térdepelj már ott, kényelmetlen lehet ez a kemény padlón, még nézni is rossz! Ülj csak fel nyugodtan! Te nem rilgent vagy, ugye? Jól látom ezt, mi? —Valóban, uram! Jicsenben születtem, de szeretném hinni hogy jól megtanultam a nyelveteket és kiejtésem nem sérti tiszteletre méltó füledet! —Valóban, egészen jól beszélsz rilgentül! De hát hogyan keveredhettél ide olyan messziről?! És egyáltalán, hány éves vagy?! —Huszonnégy esztendős leszek egy hónap múlva uram! Fiatal koromban a szüleim eladtak egy rabszolgakereskedőnek, aki kitaníttatott masszőrnek, aztán jó haszonnal eladott egy arra vetődő kereskedőnek! Ő éppen rilgent volt. De nem sokkal azután hogy
megérkezett, valami betegség elragadta, és a rokonai mindenén megosztoztak, engem pedig eladtak, mert ők még fürdeni sem szerettek, nem tudták értékelni a művészetemet! Vangar úr vett meg. És ő nagyon jól bánt velem mindig, ő még soha nem veretett meg! - és e szavaknál Csinlin egy pillanatra Vam szemébe nézett majd gyorsan tovább kapta a pillantását. Még egy lélegzetvételnyi szünetet is tartott. Vam tökéletesen megértette: a nő kissé ideges, feszült mint nyilván mindenki a házban, mert nem tudják hogy mit várhatnak az új tulajdonostól! —Hát más talán megveretett? —Hogyne, kaptam verést sokszor, főleg Jicsenben amikor még csak tanultam a mesterséget, és néha a mozdulataimmal fájdalmat okoztam a gazdámnak vagy másnak! De néha a rilgent kereskedő is megvert, mert bosszantotta hogy akkor még nem beszéltem jól anyanyelvét! Nézd csak meg uram mennyi sok verést kaptam már! - azzal egy mozdulattal szétnyitotta köntösét, ledobta magáról, s máris anyaszült meztelenül állt Vam előtt, aki csak nyeldekelni tudott a pompázatos látványtól. De Csinlin csak egy pillanatig mutatkozott így előtte, mert azon nyomban megfordult, és ekkor már Vam egyáltalán nem a nő meztelenségére koncentrált, pillanatok alatt elmúlt erotikus hangulata. A fiatal, s elölről gyönyörűséges nő hátát és néhol altestét sőt combja hátulját is, vastag hegek borították keresztülkasul. —Ez… ezek… ezek mik?! - nyögte ki Vam, és óvatosan megérintett egyet. —Már nem fájnak uram, nyugodtan megfoghatod! biztatta Csinlin. —Ezek korbácsnyomok, meg bambuszpálcával mért ütések nyomai! De kérlek ne sajnálj, mert én még nagyon szerencsés voltam hogy a jó Vangar úrhoz kerültem, aki soha meg nem vert! —Ööö… igen, Vangar valóban nagyon rendes ember! - mondta nem egészen meggyőződésből Vam, majd így szólt:— Ne félj Csinlin, én sem veretlek meg! De miként eshetett meg hogy a szüleid eladtak? —De nagyuram, hiszen úgy tudom errefelé is megesik hogy a szülők eladják lányukat valami bordélyházba! Engem legalább nem bordélyba adtak, bár igaz hogy az első gazdám gyakran töltötte kedvét velem, s utána mások is még! De mégsem az lett a fő dolgom hanem a masszírozás! És a szüleim nem gonoszságból tették ezt, anyámnak én voltam a tizennegyedik gyermeke, és kellett a pénz! És jó pénzt kapott értem, két teljes aranyat! Kezdhetem hát a munkát, nagyuram? Vam ismét nyelt egy nagyot. Ez a nő minden csak nem csúnya! Ez a gyönyörű fiatal nő fogja őt megmasszírozni?! És mi lesz ha eközben izgalomba jön?! Férfinál ha mezítelen, könnyű azt észrevenni!
Na de mi mást tehetne? És különben is, Csinlin sokszor láthatott már ilyesmit! És végülis ez az úrilét előnye, nem?! —Jól van, öltözz csak fel és máris kezdheted! mondta. —De uram, hiszen úgyis be kell mennem a medencébe melléd, úgy a legkényelmesebb neked, minek öltözzem fel?! - és a nő máris becsusszant Vam mellé, majd szakértő módon elkezdte masszírozni a vállát, hátát, sőt még a combjait is. Vam nem tudta megállni hogy kéjesen ne nyögdécseljen. Csinlin roppantul elégedett volt a kiváltott hatással. —Ez az jó uram, csak vissza ne fogd magadat, a legnagyobb dicsőségem ha hallhatom hogy élvezetet okozhatok jó gazdámnak! —Igazán érted a szakmádat! —Természetesen! Vangar bácsi is azt mondta hogy én vagyok messze a legjobb minden masszőre között! És egyszer megmasszíroztatott engem is egy itteni masszőrrel, aki állítólag a legjobb volt, hogy tudjam mire képesek az itteniek, és mondhatom borzasztó volt, silány, kontár munka, csak fogdosott itt is, ott is, nem értett az semmihez! Nálunk Jicsenben ennek tudománya van ám! Látom hogy te bölcs és kulturált ifjú vagy, aki megbecsüli a művészetemet! —De meg ám! Sokat szenvedhettél érte! —Bizony! Ugye jól bánsz majd velem? És, ugye nem adsz el valami barbár helyre ahol folyton csak meghágni akarnak és nem az lesz a feladatom amit oly sok éven át tanultam? —Nem verlek meg. De hogy nem adlak el… hát, nem adlak el, de nekem tovább kell utaznom, messzire, és oda nem jöhetsz velem! Minden bizonnyal Ilatiorhoz kerülsz akkor, aki Vangar fia! —Ismerem Ilatiort, kedves ember, de úgy érzem melletted jobb sorom lenne, ne is haragudj hogy kimondom amit gondolok! —Boldogan megtartanálak, Csinlin, de nekem el kell jutnom egy Kajjám nevű varázslóhoz, hogy belőlem varázslót faragjon! —Én azt hittem már most is varázsló vagy uram, mindenki ezt beszéli! —Így is van! De Kajjám még nálam is sokkal nagyobb tudású, és a tökélyre akarom fejleszteni tudásomat, van hát bőven tanulnivalóm tőle! —Értelek uram! De ugye szólsz majd az érdekemben pár jó szót Ilatiornak? Ugye megteszed a kedvemért? —Hogyne, feltétlenül! Sőt… - és Vamnak hirtelen csodálatos ötlete támadt. Elkapta Csinlin kezét, elrántotta a háta mögül, maga elé hogy láthassa az arcát, és így szólt: —Tudod mit? Nem is mész te Ilatiorhoz! Eleget szenvedtél ahhoz hogy boldog légy! Mielőtt elutazom, felszabadítalak, s hogy ne koldus légy, adok elég pénzt
ahhoz hogy nyiss egy saját… egy saját… mit tudom én mi a neve, tehát hogy végy egy házat ahol a magad ura lehetsz, és a betérő vendégeket masszírozgathatod! De tőlem akár Jicsenbe is visszamehetsz! —Valóban?! Ez csodálatos lenne nagyuram! Tényleg megteszed ezt?! —Csak nem képzeled hogy hazudok?! —Ó, nagyuram! - és Csinlin Vam ölébe vetette magát, s már csókolta is ahol csak érte. Vam egészen meghökkent ekkora hevességtől. —Hé, hé, csillapodj! —De én annyira de annyira örülök! Többé nem lennék rabszolga, hanem szabad ember! Ó, nagyuram hadd köszönjem meg nemeslelkűségedet! Na már most, Csinlin valóban értett a szakmájához, s amíg Vamot masszírozta, addig a fiú azon szervében mely a férfit férfivá teszi, a legcsekélyebb változás sem következett be. Értett hozzá a kis jicseni nő, hogy valóban csak az izmokat lazítsa meg, s ne az erotikus izgalmat fokozza a férfiban. Most azonban, hogy túláradó boldogságában csókolgatni kezdte Vamot, s ott fickándozott meztelenül a szintúgy meztelen Vam ölében, most hogy mellei ott libegtek Vam arca előtt, pillanatok alatt bekövetkezett az az esemény amitől Vam az első pil lanattól kezdve tartott, attól a pillanattól kezdve hogy meglátta Csinlint bejönni a medencéhez: hímtagja megduzzadt, s nemcsak nagy lett, de olyan hatalmas, amilyennek még sosem tapasztalta! Olyan kemény volt hogy úgy vélte, talán még kalapács helyett is használhatná. Tökéletesen lehetetlen volt eltitkolnia, hiszen a tiszta vízben mindent kiválóan lehetett látni, ráadásul Csinlin formás feneke pontosan e bizonyos szerven ücsörgött. A leány is észrevette hát a Vam hangulatában beállott alapvető változást. —Ó, nagyuram, megtisztelsz azzal hogy vágyat tudok ébreszteni benned! —Ööö… igen, ébresztettél vágyat, tehát jobb lenne talán ha leszállnál! —De miért uram? - csodálkozott Csinlin. —Hiszen rabszolgád vagyok! —Már nem. Mondtam hogy felszabadítalak! —De még nem írtad meg a szabadítólevelemet! —Az mindegy! Az elhatározás a lényeg, nem a papír! Az adott szó kötelez! —Annál inkább kötelességem hogy jótevőm vágyát kielégítsem! —De azt mondtad, nem szereted ha csak erre használnak és nem a tudományodat igénylik! —Igen, ez igaz is, de te más vagy! Te értékelted az imént a tudásomat, ráadásul miért ne épp annak töltsem kedvét aki ilyen jó hozzám?! Ha más, hitvány férfiak megkaphattak, miért épp te, a kiváló és nagyrabecsült ne
részesedhess élvezetemben?! Ne szégyenkezz uram, nem is tudom miért érzel így, hisz egy férfinak nem azt kell szégyellenie ha a nő közellétére férfimódon reagál, azt kellene szégyellni inkább ha nemes szerved lanyha maradna jelenlétemre! Engedd csak el magadat, s bízz rám mindent! - és Csinlin keze végigsimított Vam arcán, akinek önkéntelenül is lecsukódott a szeme erre… Majd Csinlin hirtelen apró mozdulatokkal fészkelődni kezdett az ölében, kezével nem is segített semmit, de mégis… Vam a következő pillanatban érezte, hogy máris megtörtént az, s behatolt a nőbe. Azaz, inkább úgy lehet mondani: a nő a magáévá tette őt! Itt semmi nem függött Vam akaratától, s az egész alig lélegzetvételnyi idő alatt játszódott le, tiltakozni sem maradt ideje. De most már hogy Csinlin ott ült az ölében, nem is igen akart tiltakozni. Nagyon jó volt ez neki! Mélységes elégedettség töltötte el. Ő, mielőtt rászánta volna magát az időutazásra, még szűz volt. S bosszantotta is hogy némely osztálytársa mennyire dicsekszik hogy ezzel meg azzal a nővel volt, meg hogy ennyi meg annyi nővel volt, még akkor is bosszantotta, ha tudta hogy e szövegeléseknek a fele sem igaz. De most, íme, igazi férfi lett! És Csinlin úgy látszik nemcsak a masszírozáshoz értett! Hüvelyizma ritmikusan szorult össze és ernyedt el, mindig pontosan a megfelelő időben, s amikor Vamnál bekövetkezett a csúcspont, s már azt hitte hogy ennyi és vége, akkor Csinlinnek esze ágában sem volt hagyni hogy kicsússzék belőle, s képes volt pillanatok alatt újra csontkeménnyé varázsolni apró, fondorlatos mozdulataival. S eközben, mintegy mellékesen, időnként még masszírozgatta is Vam vállát, hátát, nyakát, fültövét, de most valahogyan másként mint az előbb, most kifejezetten úgy hogy erotikus izgalomba kerüljön tőle a fiú, csiklandozta is, Vam úgy érezte ha szőr nőne a hátán, felállna a gerince mentén, csókolgatta is őt Csinlin, Vam egész teste hol borzongott hol a forróság környékezte, s így végül mire jószerivel halálosan kimerülve végetért az egész, mire Csinlin kiengedte hüvelye szorításából a hímtagját, ötször is eljutott a csúcsra. —Te… te boszorkány vagy… neked három kezed van… a harmadik ott lent és belül… - lihegte döbbenten a fiú. Csinlin kedvesen mosolygott. —Remélem meg vagy elégedve velem nagyuram, mert ennél többet igazán nem nyújthatok, mesterségem, tudásom legjavát adtam bele az elmúlt percekbe! —Órákba talán! —Dehogy! Félóra sem volt az egész, csak neked tűnt annyinak! —Lábra sem bírok állni! —Nem is kell! Elég ha csak lefekszel a medence partjára, a többit bízd rám!
—Nagy ég! Mi jöhet még?! —Természetesen én! - válaszolta Csinlin magától értetődő mosollyal és hangsúllyal. Vam nagy nehezen kihúzta magát a medence partjára. Erre Csinlin előbb végigtaposta kis talpacskájával a gerincét, majd ütögetni kezdte valami furcsa ritmusban, hol tenyérélével hol ujjai hegyével, húzgálta a bőrt a hátán, dörzsölgette, s Vam pillanatok múlva úgy érezte hogy soha nem tapasztalt erő ömlik szét tagjaiban, ilyen frissnek, kipihentnek még soha életében nem érezte magát. A tegnapi nap fáradtsága tovatűnt, a múlté volt. —Te vagy az igazi varázsló, nem én! - dicsérte meg a leányt. —Megtisztelsz nagyuram! - mondta a leány. —Már végeztem is! - azzal Vam elé lépett, meghajolt illedelmesen, s a következő pillanatban már hátat is fordított neki, és kisietett az ajtón, ruháját a karjára vetve. Vam úgy vélte, szándékosan nem öltözött fel, hogy mégegyszer láthassa a hátán a borzasztó hegeket. El is érte a célját: szándékosság ide vagy oda, de Vam borzasztóan feldühödött hogy egy ilyen remek leányt így megkínozhattak! Nyugodtan feküdt mindaddig míg meg nem száradt, s alaposan átgondolta a történteket. Nem volt ő buta gyerek ha az iskolában lusta volt is tanulni, s világosan látta, hogy Csinlin minden tettét az a szándék irányította hogy őt elcsábítsa, de nem fizikai értelemben, ami vég tére meg is történt, hanem lelkileg, hogy tehát bebiztosítsa a helyét az új gazda mellett, rávegye hogy jól bánjon vele! És ez a terve várakozáson felül sikerült, hiszen még a szabadságot is megígérte neki, nem kevés pénzzel! De Vam nem haragudott rá. Ugyan mi mást tehetett volna egy rabszolganő, ha van némi esze hozzá, és tehetséges is?! —Csinlin nagyon okos! - morogta. —És én nagyon hálás vagyok neki, rendkívüli élvezetben részesített! De ezt soha többé nem hagyhatom megismétlődni! Más nővel még csak hagyján volna, de ez a Csinlin egy klasszis a maga nemében, ő egyszerűen túl jó nekem! Ha még egyszer-kétszer egyesülne velem, teljesen gúzsbaköt a kedvességével és három kezével, annyira hogy nem lesz erőm elutazni Kajjámhoz! Most még képes vagyok lemondani róla, legalábbis nagyon remélem, de később már nem! Minél előbb el kell utaznom, minél előbb! Ki hitte volna hogy az időutasra nemcsak a kötekedők, mindenféle fegyveresek lehetnek veszélyesek, de még a női bájak is, a kedvesség is! Ezellen ugyan nem sokat ér a géppisztolyom! Márpedig nekem muszáj varázslónak lennem! Még akkor is muszáj ha a világ összes szép szűzleánya kínálkozik fel nekem! Felöltözött és kilépett a fürdőből. Rabeon már várta.
—Kellemesen fürdőzött uraságod? - kérdezte, olyan sokat sejtető mosollyal hogy Vam fejében megfordult a gyanú, az intéző kikérdezte Csinlint. —Nagyon kellemesen! - felelte. —Mondd csak, ha egy szolga hibázik, te szoktad kimérni rá a büntetést? —Csak ha az uraság nem tartózkodik itthon! Egyébként csak a rabszolgák megfegyelmezéséhez van jogom. —Na hát, Csinlint ezennel kivonom a hatásköröd alól! Szabadságot ígértem neki, s addig is míg megíratom a szabadítólevelet, úgy bánj vele! Verni különösen tilos! Megértetted? —Meg, nagyuram! Nem újdonság ez nekem, Vangar úr is sokra becsülte őt, és sosem verte meg. —Helyes! —Nagyuram! Bocsáss meg hogy szólok hozzád, de egy kínos ügyben kérem intézkedésedet! —Mi lenne az? - kérdezte vonakodva Vam. Nem nagyon szeretett volna beleavatkozni a történelem menetébe, főleg mert mielőbb el akart utazni Kajjámhoz. —Tudod uram, Vangar úr mintegy két hete vásárolt két rabszolganőt, egy Dvoniger nevű férfi bordélyházából! Na már most, Axitlát elküldte a fiához, de a Koinojorí nevű leányt nem, vele együtt utazott el tegnap alkonyatkor. —Igen, ezt nagyon jól tudom! De mi közöm nekem mindehhez? —Annyi csak, hogy Vangar úr a mai napig nem fizette ki a két lány árát, mert úgy vélte hogy amikor legközelebb ellátogat Dvonigerhez, akkor fizeti ki ami jár neki, de Vangar úr elutazott ugyebár, Dvoniger meg ma elküldte hozzám egyik szolgáját hogy jó lenne már rendezni az ügyet! És te örökölted meg Vangar úr vagyonát, nyilván az adósságait is! És nem tagadható hogy Dvonigernek jár a pénz, mert Vangar úr valóban elhozta onnan a két leányt, de még nem fizetett! Ha szabad tanácsolnom, illene mielőbb kifizetni a kért összeget! —Hm! Hát, ami jár, az jár, nem igaz? —Bölcsen szólsz uram! —Akkor fizesd ki! —Én, uram? Nincs nekem annyi pénzem! —Nem a magadéból gondoltam! —Tudom! De nincs rám bízva ennyi pénz. Neked kell a kincstárból kiadnod ami kell. —Aha! Mennyi pénzt kér Dvoniger? —Hatszáz aranyat, uram! —Nem túl sok pénz ez? —De bizony az uram! Szerintem a két nőért a tizede is elég lenne! De Vangar úr mindig mértéken felül bőkezű volt Dvonigerrel! —Na mindegy! Rendezzük le ezt az ügyet de örökre! Kinyitom akkor a kincsesszobát, odaadom neked a pénzt,
és küldd el valakivel Dvonigernek! —Ez nem lenne bölcs dolog, már bocsáss meg uram! —Ugyan miért nem?! —Túl sok pénz ez ahhoz hogy akárkit is kísértésbe ejtsen! —Még akkor is ha több szolgával küldeted el? —Ötfelé osztva is sok pénz ez uram! Ha javasolhatom, inkább magad vidd el Dvoniger úrnak! S ki tudja, talán még kedved támad szórakozni is egy jót ott! —Kötve hiszem! - és Vam arra gondolt, hányszor is juttatta fel a csúcsra őt Csinlin. —Pedig Dvoniger úr bordélya a leghíresebb egész Rilgentiában! És a pénzt mégiscsak el kellene oda juttatni! —Küldjön akkor Dvoniger egy szolgát érte vagy jöjjön el ő maga! —Úgy illene hogy mi vigyük oda a pénzt, Vangar úr is így ígérte meg neki! De ha meg kívánod hívni magadhoz Dvonigert… —Eszemben sincs! - kiáltott fel Vam. Mire sem vágyott kevésbé mint hogy egy nagy vendégeskedést csapjon. — Jól van, jól van, viszem a pénzt magam! Így esett, hogy valamivel később Vam kiszállt a hintójából Dvoniger bordélya előtt, s belépett oda. Dvonigernek sok dolga volt aznap, legtöbb napja általában nem volt ennyire zsúfolt! De azon a bizonyos napon épp eléggé kijutott neki a munkából. Először is, jött az az őrült vénember, aki beadta hozzá a lányát, azt a Lanát, aztán Lana Vixinél megölt egy vendéget, akkor a leányt a büntetőkamrába vitette, ahol rá is kötözték a deresre hogy megverjék, de persze mielőtt ezt megtette, Dvonigernek sürgősebb dolga akadt: el kellett takarítani a hullát Vixi szobájából, s fel kellett törölni a vérnyomokat! Sőt, a hullát a bordélyból is el kellett tüntetni. Mert hát Dvoniger azt csak úgy mondta Lanának, ijesztgetésül, hogy vérváltságot kell fizetnie a rokonoknak. Kellett volna persze, de ha az ember egy kicsit is okos, elkerülheti az ilyesmit! Bebugyoláltatta a hullát néhány jókora lepedőbe, bepakoltatta egy hintóba, aztán kikocsizott vele a városból egy néptelen útszakaszra, s ott csak úgy kihajította az út szélére, majd tovább gördült, és elégette a véres lepedőket. Aztán visszatért. Mindezt maga csinálta, nem merte szolgákra bízni, hátha lelepleződnek az ostobák. Így viszont minden jól ment. Majd azt hiszik, rablók végeztek a fickóval! Persze, a pénzét el is tette magának Dvoniger. Egyébként nem is annyira azért cselekedett így, mintha tönkretette volna a vérváltság kifizetése. Nyugodtan kifizethette volna. Na de mi lett volna üzlete jóhírével ha híre megy hogy itt a lányok megöldösik a vendégeiket?! Haszonnal járt hát az ügy, de nem szerette az ilyesmit. Túl kockázatos! Na de meg is járja a lány hogy ilyen helyzetbe hozta! Ronggyá veri a bőrt a lábán!
Dvoniger nem volt szadista, de a lányok fegyelmezését mindig maga szokta végezni. Nem élvezetből, csak kötelességtudatból. Csak hogy szokják, ki az úr a házban! S így persze mindig pontosan olyan bün tetést kapnak, amennyit ő éppen helyesnek tart! Már éppen ment is volna elverni Lana talpacskáit, amikor belépett hozzá Vam. Dvoniger persze még sosem látta Vamot, de azonnal ráismert. Mert bár még egyetlen napja sem lépett Vangar utódaiba Vam, gyorsan szálltak a hírek, s az egész város arról beszélt, hogy Vangar elutazott, s vagyonát egy furcsa fiatalemberre bízta, aki fekete sisakban jár mint régen egy bizonyos Mof nevű lovag, és gyanús hogy ő is varázsló! Ráadásul örökösen egy furcsa fémtárgyat hord a mellén, ez talán afféle varázseszköz lehet! A fémtárgy persze a Darázs géppisztoly volt, s most is Vam nyakában lógott, dugig töltve lőszerrel, s oldalán is tölténytáska himbálódzott. Vam nem feledte, hogy az időutas csak akkor maradhat életben a múltban, ha olyan óvatos mint aki már-már üldözési mániában szenved, sőt gyakorta még akkor sem! Ezért most is magával vitte fegyverét, de a hátizsákot a többi tölténnyel a palotában hagyta. Nála volt viszont a jókora zacskó a hatszáz arannyal, s még ezen felül is vitt magával némi pénzt. S mielőtt elindult, adott húsz aranyat az intézőnek, amivel sikerült is megkedveltetnie magát Rabeon előtt, ezt a férfi széles mosolya bizonyította. —Elvégre ha Vangar lehetett nagylelkű egy bordélytulajdonossal, miért ne lehetnék én nagylelkű a saját intézőmmel?! - gondolta. —Ráadásul szükségem is van a segítségére amíg itt leszek, mert nem túl jól ismerem e kort! A hintón való utazás egyébként nem is volt rossz. A hintó meglehetősen kényelmes volt, szépen kipárnázva, és belőle kényelmesen szemlélhette a főváros forgatagát. Fel is tűnt neki többek között, mennyire alacsony itt hozzá képest mindenki. Vam a maga 176 centiméteres magasságával nem volt éppen alacsony a saját korában, de magas sem. Most viszont amennyire megítélhette, a férfiak átlagos testmagassága 160 centiméter körüli lehetett, ritka volt az olyan aki megközelítette az ő méreteit. Legtöbbjüknél jó fejjel magasabb volt. Nem éppen óriás, de kifejezetten daliás, jól megtermett ember benyomását kelthette az itteniekben. Ez nagyon jólesett neki.— Úgy látszik az emberiség alaposan megnő a következő kétezer évben! - gondolta. —Érdekes, hogy erről nem beszélt nekem apám amikor az időutazásáról mesélt! Úgy látszik megszokta hogy ő a legtöbb embernél úgyis magasabb a mi korunkban is, mert erős ember ő még most is! Dvoniger tehát azonnal ráismert Vamra amint az belépett hozzá, és szeme rögvest a Vam kezében hozott
jókora zacskóra tapadt, amiben, nagyon remélte, a neki járó pénzt hozza Vangar bácsi örököse. Elébe is sietett, üdvözölte, majd így szólt: —Nemde uraságodban az én jó barátom, a nemes szívű Vangar úr utódát tisztelhetem? —Igen! - felelte Vam. —És úgy hallottam hogy bizonyos adósságot hagyott hátra nálad, fogd hát, itt a hatszáz aranyad, elhoztam mind, bár szemérmetlenül magasnak találom az árat! De nem kívánok vitatkozni, itt van, nyugodtan megszámolhatod! —Nem teszem, megbízom benned nagyuram! De szólj kérlek, miért tartod ezen összeget magasnak, sőt szemérmetlenül magasnak? —Mert egy egészen csinos rabszolganő ára sem szokott magasabb lenni száz aranynál, az pedig azt jelenti, hogy kettő ára kétszáz arany! Te meg ennek még csak nem is kétszeresét kéred, de háromszorosát! Az árakat természetesen az intéző mondta meg Vamnak. —Valóban így van uram, nem is tagadom! bólogatott Dvoniger. —De belegondoltál-e, hogy ezek a lányok nemcsak szépek, de kitanítottak is voltak?! Megtanítottam nekik mindent amit csak tudni lehet arról, hogy mi okoz gyönyört a férfiaknak! Hanem jóuram ne is vitázzunk valóban! Semmi értelme ennek, mert én is azt mondok amit akarok és te is! Beszéljenek szavak helyett a tények! Próbáld ki a lányaimat, s meglátod magad is hogy nem beszélek hiába a levegőbe, nem hazudok és kiváló portéka valamennyi! S mert a nagyon tisztelt Van gar barátom utódának tekintelek, ha nem vagy is a fia vér szerint, az első alkalmat, e mostanit ingyen nyújtom neked! Magában persze arra gondolt, magasan megéri neki hogy egy alkalmat odaajándékoz ennek az ifjoncnak, mert remélte hogy Vangar helyébe lép, s ő is kibéreli időnként az egész bordélyt magának majd, ideszokik hozzá, s mert fiatal, még gyakrabban is teszi majd ezt mint Vangar tette! Fontos ám a jó üzletpolitika, hajaj! Nemcsak étellel, de női bájakkal is be kell etetni a vásárlóközönséget, érteni kell ehhez is! —Köszönöm, de semmi szükségem ilyesmire, most különösen nem, mert, hogy úgy mondjam, mára már alaposan kielégültem! - és Vam Csinlinre gondolt. Még el is mosolyodott az édes emlékek hatására. —Uram, a te korodban egy vagy két alkalom semmiség, és hidd el, az én lányaim nemcsak a mi kukacunkat állítják fel, de még a földigilisztát is függőleges helyzetbe parancsolják ha úgy akarják! - és Dvoniger nagyot nevetett a viccén. —Kár kihagyni ilyen alkalmat uram, ha már itt vagy! Ilyen élményben még soha nem volt részed amilyen itt lesz, meglásd! És ingyen! Tudod mit, ne gondolkodj ezen, gyere csak velem, kövesd a vágyaidat, elvezetlek a
legislegtapasztaltabb leánykámhoz, egy belevaló, vidám kis vöröshajúhoz, hidd el, ilyen is csak nálam található! azzal bizalmasan belekarolt Vamba, s már terelte is a lépcső felé. Vam vele tartott. Ő maga is kíváncsi volt, tud-e még nő többet nyújtani azok után amit Csinlinnél tapasztalt. Nem nagyon hitte, a jicseniek az ő korában is híresek voltak szerelmi praktikáikról, náluk többet talán csak a csiszíkről rebesgettek e téren, de az elég bizonytalan volt, mert a csiszík meglehetősen zárkózottan éltek, nem nagyon voltak hajlandóak „lepkézni”, ahogy ők mondták, a „barbárokkal”. Azt lehetett mondani róluk hogy egymás között mindenki mindenkivel, de a barbárokkal senki semmit! Nem hitte hát hogy Dvoniger bármely nője is újat nyújthat neki, de hát, elvégre tévedhet is. S ha már úgyis itt van, hát valóban, miért ne?! Holnapnál hamarabb úgysem indulhat el Kajjámhoz! A lépcsőhöz érve aztán Dvoniger így szólt: —Ezen menj fel uram, s nyiss be bátran a hatos szobába! De ha nem ismernéd a számokat, egy szőlő a jele, ott az ajtó közepén a bronzdíszítés ami szőlőt ábrázol! —Na nehogy már még a számokat se ismerjem! horkant fel Vam. —Bocsáss meg uram, nem tudhattam! De hát persze, gondolnom kellett volna rá hogy bizonyára művelt és tudós ember vagy! Menj csak fel akkor! S ha valamire szükséged van, kiáltsd csak a nevemet! Jó szórakozást! Vam hát felment, izgatottan, mert ilyen helyen még nem járt, s benyitott a hatos szobába. Ez pedig nem volt más mint éppen Vixi szobája. Azért döntött Vixi mellett Dvoniger, mert Vixi az egyik legcsinosabb nője volt, régóta a rabnője, minden elképzelhetőt tapasztalt és átélt már, szabad is volt épp, s engedelmes is, mert alaposan betörte, megnevelte, beidomította már, a lányra nem volt jellemző az ellenkezés, még azt is eltűrte ha a szájába vizeltek. Úgy gondolta, nem szabad hogy az első alkalommal bármi baj is történjék, ki tudja, miféle különleges kívánságai lehetnek esetleg ennek a varázslógyanús Vam gyereknek! Valóban furcsa ez, hogy Vangar esze hirtelen megbomlik, s alkonyatkor valahová messzire utazik! És mindent erre a Vamra hagy! Valami van a dolog mögött, valami bűzlik itt, furcsa hát ez a Vam, jó a legtapasztaltabb nőhöz kül deni! És Vixi úgyis szabad most, s engedelmes is, hisz lám, még annak a vadóc Lanának is megpróbálta kicsavarni a bronztálat a kezéből amikor az leütötte a vendéget, saját maga látta! Ó igen, Vixivel nem lesz semmi baj! - és Dvoniger elégedetten mosolyogva indult hogy végre elrendezze Lana büntetését. De ebben a pillanatban három vendég is érkezett, s nem ért rá ezzel foglalkozni, mert meg kellett hallgatnia a kívánságaikat, s a megfelelő nőkhöz irányítani őket.
Három hosszú óra is eltelt azóta hogy Lana megmentette Vixit attól a szörnyűségtől amit a perverz vendég akart tőle, és Vixi azóta felöltözött ugyan, de csak nagyon-nagyon kicsikét nyugodott meg. Éppencsak a könnyei apadtak el. Ellenben rettenetes lelkiismeretfurdalás tört rá. Szegény bolond lány talpán azóta már biztos nincs egyetlen foszlány ép bőr sem, sőt lehet hogy úgy elverték a lábát hogy helyenként a csont is kilátszik! És mindezt miatta! Miatta! Ó nagy istenek! Szerencsétlen Lana! Szegény bolond kislány! Tulajdonképpen neki is ott volna a helye a deresen hogy az ő talpát is elverjék mert ő ellenkezett, miatta történt az egész! És amikor egyszercsak nyílt az ajtó, s azon át egy magas fiatalember lépett be hozzá, dühösen így szólt: —Ha meg akarsz baszni, az még rendben van. De ha te is a számba akarsz szarni, akkor jobb ha máris mész árulkodni Dvonigernek, mert azt úgysem hagyom! Vam fel volt készülve arra, hogy a szobában egy gyönyörűen felékszerezett nő várja. Arra is hogy pucér nőt lát ott. Nem lepődött volna meg akkor sem, ha egészen fiatal, és akkor sem ha idősecske nőhöz küldi őt Dvoniger. Úgy jött ide be, hogy nehéz lett volna bármivel is zavarba hozni, de Vixinek ez mégis tökéletesen sikerült. —Tessék?! Hogy… hogy mit akarok én?! - hebegte. —Hát hogy mit akarsz azt te tudod, mert nekem igazán mindegy ha azt az egyet nem akarod! Minden mást teljesítek, ha nagyon muszáj lenyelem még a vizeletedet is és nem hánylak le, de szájbaszarásról szó sem lehet! Még az sem érdekel ha nekem is elvereted bottal a talpamat ezért mint annak a szerencsétlen bolond Lanának! Ha ő vállalta ezt miattam, akkor én is vállalom magam miatt! - és Vixi hirtelen újra elsírta magát. Érezte hogy milyen értelmetlen és hiábavaló a lázadozása, de egyszerűen nem bírt az érzelmeivel. Pedig eszébe is jutott hogy tulajdonképpen ostobaságot művel: a férfi talán nem is akart mást csak egy sima, közönséges dugást, de most talán épp az ő veszekedése miatt jön meg a kedve mindenféle undokságra! Vamnak most igazán nem azért lohadt le minden erotikus hangulata, mert Csinlin többször is eljuttatta a csúcsra nem sokkal ezelőtt. Ezt sokkal inkább Vixi keserves szavai okozták. —Nem értem! - mondta őszintén. —Kinek verettem én el a talpát?! —Nem te! - legyintett hüppögve Vixi. —És nem mindegy?! Gyere, izélj meg aztán hagyj békén! Hogyan akarod: hátamon fekve, hasamon fekve, hátulról hogy guggolok vagy valami más módon szereted? —Tudod mit? Sehogy! - felelte Vam, és már fordult is az ajtó felé. Csinlinnel összehasonlítva ez az egész borzasztó gusztustalannak, közönségesnek, undorítónak
tűnt. Ilyen mélyre ő sosem fog lealacsonyodni! Ez lenne az a hatalmas élvezet amit Dvoniger ígért?! Hiszen ez csak egy szerencsétlen rabszolga, akit majdhogynem meg kellene erőszakolnia! Ennyire akkor sem viszketne neki ha még mindig szűz lenne! Erre azonban Vixi megijedt, felpattant, Vamhoz futott és megragadta a karját. —Várj, nagyon szépen kérlek! Rendes fiúnak látszol, de ha most rögvest kifordulsz tőlem, akkor Dvoniger haragos lesz rám és biztos megint elveri a talpamat! —Az összes mindenségre, hát mi ez a talpverés amit állandóan emlegetsz?! - tört ki Vam, és visszafordult. —Annak a nőnek aki ellenkezik, rosszul viselkedik, akivel nincsenek megelégedve a vendégek, annak Dvoniger bottal elveri véresre a talpát! Velem is megtette! Kétszer is! És ha most rögtön kimész, megteszi har madszor is! Úgyis majdnem megtette ma, csak azért mert nem akartam hagyni hogy egy férfi a számba szarjon, csak a bolond lány megmentett, és őt vitték el verni! Jaj, nem bírom ezt az életet, nem bírom, nem bírom, meg akarok halni! - és Vixi lerogyott a padlóra és keservesen zokogott. Vam tétován állt a helyén, nem nagyon tudta most mit kellene tennie. Az viszont egészen világos volt előtte hogy itt nagy disznóságok történnek. Ez a szerencsétlen nő nem örömmel teszi amit tesz, ez világos. Na de most mit tegyen? Hágja meg mint kakas a tyúkot?! Na nem, ezt ugyan meg nem teszi! Ez az ő felfogása szerint még akkor is nemi erőszak ha a nő ezt eltűrné, mert ettől nem retteg úgy mint a… mint a… szájbaszarástól! - és Vam megborzongott. Felemelte a nőt, bár az már érintésére is reszketett, és az ágyra tette. Nyugtatgatni próbálta, mondogatta neki hogy ne féljen, nem árulkodik rá, majd hirtelen ötlettel, gondolván hogy ha beszél, nem figyel a keserveire, megkérdezte: —Hogy hívnak? —Vixirhiclipocli a nevem uram, de mindenki csak Vixinek hív, mert nem képesek megjegyezni a nevemet! —Akkor nekem is csak Vixi leszel! Tlatláni vagy, ugye? —Igen, uram. —És rabszolga? —Igen. —Miféle história ez ezzel a szájba… szóval azzal? Vixi nagyot sóhajtott, és mert jobbat nem tehetett, elmondott mindent Vamnak amit Lanának is elmondott. S elmondta azt is hogy miként került ide Lana, és mit tett az ő védelmében. Vam nagyon ideges lett ezt hallva. —Azt mondod hogy van itt egy lány aki azt állítja hogy ő Kajjám lánya?! Éppen Kajjámé?! —Te ismered ezt a varázslót, uram?! Valóban létezik
egy ilyen nevű varázsló?! —Nem ismerem, de sokat hallottam róla, és biztosíthatlak róla hogy nagyonis létezik, apám is találkozott vele, anyám is, és én is épp hozzá igyekszem, mert magam is varázsló vagyok, de még nagyobb varázslónak akarok kitanulni nála! —Te is varázsló vagy?! Hát mi történik ma itt nálam, varázslók gyülekezőhelyévé vált a szobám?! - tört ki ideges nevetésbe Vixi. —De még mennyire hogy varázsló vagyok! De én tudok is varázsolni, nem úgy mint az a Lana! —Akkor kérlek varázsolj nekem valamit hogy el is higgyem! —Ilyesmire képtelen vagyok, az én területem nem a teremtés, hanem a pusztítás, a hadi mágia! - és Vam agyán egy hirtelen gondolat futott végig. Anyja, Zorjána királynő sokat mesélt neki életéről, fiatalkoráról, és most Vam eszébe jutott, hogy épp egy bordélyból mentette ki Zorjánát Tangur, az a jicseni vitéz, aki most királykodik Rilgentiában. Valóban, miért ne menthetné meg ezt a szerencsétlen Vixit?! Igaz, ezzel beleavatkozik a történelembe, de talán nem vészesen. Vixi nem vala miféle királynő, nem valószínű hogy készültek róla feljegyzések, krónikák. És ő hőstettet akar elkövetni! A sors tálcán kínálja neki a lehetőséget hozzá! És még apja sorsa is jól alakult, pedig az ő apja a legendás Zorjána királynővel aztán alaposan beletenyerelt a történelem sűrűjének kellős közepébe! És más oldalról megvizsgálva a kérdést, miért ne kövesse az ősi családi hagyományokat?! Hisz ha Tangur meg mentett egy nőt egy bordélyból, utána pedig király lett, akkor talán jó előjel ha ő is így kezdi a múltban való működését: ha megment ő is egy nőt egy bordélyból, a végén talán varázsló lesz belőle, vagy legrosszabb esetben király! —Tudod mit?! - ölelte magához hirtelen Vixit Vam. — Megmentelek! —Mit csinálsz uram? —Megmentelek! Vagy nem akarsz innen megszabadulni? —De, dehogyisnem! De hát… —Akkor most felelj nekem! Azt állítod hogy egy Lana nevű lányt épp most visznek megverni, és ez azt állítja hogy Kajjám lánya? —Igen, azt mondja a szerencsétlen bolond nő hogy apja aki nagy varázsló, összetévesztette ezt a bordélyt egy leányneveldével! Ráadásul még azt is el akarta hitetni velem hogy hiába varázsló lánya, semmi varázslathoz nem ért, mert lusta volt tanulni a mágiát! Hát nem hihetetlen ostobaság?! - kacarászott idegesen. —Nem az! - ingatta Vam a fejét. —Annak alapján amit Kajjámról hallottam, belőle igenis kinézhető ekkora fokú hülyeség! A vén Kajjám nagy varázsló, de igencsak szórakozott és beképzelt! Ami meg a tanulást illeti, én
magam is világéletemben rossz tanuló voltam! Ettől per sze még nem biztos hogy ez a Lana valóban Kajjám lánya, lehet hogy valóban csak egy bolond nő ahogy te mondod, de ha csak egy kis esélye is van annak hogy igazat beszél… Ó, micsoda szerencsém lenne! Ha megmentem Kajjám lányát, biztos hogy hajlandó lesz tanítani! Igen, megmentelek mindkettőtöket! Nyugodj meg, Vixi, most elmegyek, de ígérem hogy visszajövök érted, vagy legalábbis küldök valakit érted! Nem hagylak cserben! - azzal már ment is az ajtóhoz. Biztos ami biztos, kibiztosította gépfegyverét, – mert hisz épp most készül beavatkozni a történelembe, s ilyenkor mindig el kell készülni a legrosszabbakra, – majd kinyitotta azt, és lement a földszintre. Dvonigert kereste. Nem találta. Ott ahol Dvoniger szokott ücsörögni, csak egy ismeretlen férfit látott, Dvonigert sehol. —Hol van Dvoniger? - kérdezte. —A büntetőkamrában, uram! - válaszolta készségesen a szolga. —Az meg hol van? És mit csinál ott? —Természetesen tisztességre tanít egy ellenkező nőt, uram! Hallod? Erre Vam figyelni kezdett, és valóban, elfojtott sikolyokat hallott valahonnét az épület hátsó részéből. Persze rögvest Lana jutott az eszébe. —Vezess oda azonnal! —Vendégeknek tilos odamenni! —Az lehet, de én varázsló vagyok! —Már megbocsáss, de… Eldördült Vam géppisztolya, és a szolga előtt jókora lyuk keletkezett a kövezeten. —Akarsz egy efféle lyukat a melledbe is?! Ha én azt mondom hogy vezess, akkor vezess mert megharagszom! Pillanatok alatt célhoz értek. —Most már nincs szükségem rád, takarodj vissza! parancsolta Vam, maga pedig benyitott a büntetőkamrába. A büntetőkamra nem is volt nagy. Amolyan kisebb kínzókamrának nézett ki, egyetlen berendezési tárgya egy deres volt, amire most egy gyönyörű, fiatal lányt kötöztek fel, hátán feküdt, meztelen volt, két lábát szorosan egymáshoz kötözték hogy egyszerre lehessen verni mindegyik talpát, és Dvoniger szorgalmasan mérte ki az ütéseket egy suhogó bottal. Még számolta is. —Huszonnégy, huszonöt… —Nulla! - kiáltotta Vam. —Tessék?! - fordult meg hirtelen Dvoniger, aki nem számított rá hogy bárki is bejön ide. De a verést abbahagyta. Nem lehet egyszerre verni és beszélni is! Lana arca eddigre már csupa könny volt, talpa pedig egymerő vér. Nem lehetett tudni, hol van a nyers hús és hol van még bőr, mert a vér mindent elborított. —Hogy hívnak?! - kérdezte tőle Vam, ügyet sem vetve
Dvonigerre. —Lana… Lana a nevem… jajajaj de fáj! Segítség! üvöltötte. —Megjött a segítség! - biztatta Vam, azzal Dvonigerhez fordult. —A lány az enyém! Megveszem tőled! És Vixit is! —Nem eladóak! —De bizony hogy eladóak! És még örülhetsz hogy üzletet kínálok és nem erővel viszem el, mert nagyon felháborít hogy Lanát csak azért vered mert meg akarta akadályozni hogy egy vendég belecsináljon Vixi szájába! —Aha, hát ez volt az oka! Nem is tudtam! De hát a lányoknak az a dolguk hogy bármit megtegyenek! Hamarosan Lana is kezes bárány lesz! —Nem! Megveszem! —Megvennéd, ha eladnám! De nem adom el! Ma legalábbis nem. —Jaj de fáj! - üvöltött Lana. Szétvert talpából még most is csöpögött a vér a padlóra. —Miért nem adod el ma? - kérdezte kíváncsian Vam. —Mert még nem voltam vele! Márpedig imádom a szüzeket. És ritkán kerül szűz a farkam elé! Holnap beszélhetünk az üzletről. De ma, ma ne is haragudj uram de nem! Ma megkapja a büntetését, aztán este megdugom, és holnap talán eladom. Talán nem. Az ártól függ. De ma semmilyen árért! —Képes lennél meghágni egy összevert talpú nőt?! szörnyedt el Vam. —Miért ne? Csak a talpát vertem meg, nem a pináját! - vont vállat Dvoniger. —Na akkor fejezzük be kincsem! és újra megemelte a pálcát. —Huszon… De nem tudta befejezni a mondatot. Vam egy egész sorozatot eresztett bele Dvonigerbe, és szikrányi lelkiismeretfurdalást sem érzett. —Nem éppen Vixihez kellett volna felküldened, pajtás! - mondta a hullának, és még bele is rúgott. —Nem számoltál a rabnőid érzelmeivel! Késével elvágta Lana köteleit, majd karjaiba emelte. Lana még mindig sírt. —Köszönöm! - rebegte. —Nyugi, csak nyugi! Most már nem lesz semmi baj! válaszolta Vam, azzal kivitte az előcsarnokba, és belerakta nagy óvatosan Dvoniger székébe. Annak már úgysem fog kelleni. Körülnézett. Megpillantotta a szolgát, aki a büntetőkamrához vezette. Habozva ácsorgott a lépcső aljánál. Dvoniger fogdmegei is ott álltak, mert látták a padlóba eresztett lövést, hallották is, és küzdött bennük a kíváncsiság és a habozás, nem tudták hogy elmeneküljenek-e, vagy ne. Ez ugyanis legfőképpen attól függött hogy Dvoniger él-e még. Ha él, maradniuk kell, ha azonban halott, olyan sebesen eltűnnek a varázsló
közeléből mint hajnali harmat a perzselő Nap tüzében, ezt már mindegyikük elhatározta magában. —Hé, ti ott! - kiáltotta Vam. —Gyerünk, mozgás, induljatok a büntetőkamrába! Ne féljetek, nem büntetni akarlak benneteket, csak azt, hogy megnézzétek, mi maradt a gazdátokból! —Elhisszük mi azt így is! Aki mennydörgést tud varázsolni… - kezdte a leggyávábbik. Ez volt ráadásul a legnagyobb termetű is közöttük. —Indulás ha azt parancsoltam, de azonnal ám, mert begyömöszöllek mindőtöket egy-egy isten hátsó felébe! intett a géppisztollyal Vam. —Menjetek el a büntetőkamrához, pillantsatok be, aztán jöjjetek vissza! Mozgás amíg jó kedvemben vagyok! A pribékek úgy tettek. Félve indultak el, de egyenesen rettegve, reszkető lábakkal jöttek vissza, és igyekeztek Vamtól nagyon távol megállni. Ezt látva Vam szélesen mosolygott. Kezdte nagyon élvezni a hatalmat, saját legyőzhetetlenségét. Az ő korában tizedennyire sem tisztelte őt soha senki! De agyában azért folyamatosan csöngött a vészcsengő, hogy most éppen beleavatkozik a történelembe, vigyázzon hát, mert nyilván más időutasokat is eltöltött már a legyőzhetetlenség érzése, aztán mégis legyőzte őket a történelem! Minden százból kilencvenhetet-kilencvennyolcat! Azt a Koinojorít is, aki csak az ő időgépével menekült meg! Pedig biztos annak is voltak fegyverei! —Láttátok?! - kérdezte. Azok bólogattak. —Akartok így járni? —Nem, nem! - hallatszott mindegyiküktől, és a fejüket is hevesen rázták. —Hajlandó vagyok megkegyelmezni nyomorúságos életeteknek, ha jól viselkedtek! —Nagyon jók leszünk uram! - mondta a legnagyobb, a leggyávább, és térdre hullott. Egy pillanat múlva a többi kilenc is mind követte a példáját. —Na hát akkor, először is Lanához hozzá nem nyúltok! - mutatott a lányra Vam. —Nem, nem, soha! —Te - bökött az egyikre - eredj és hozd elő a lány ruháját, és segíts neki felöltözni! —No még csak az kéne! Elég ha csak ideadja, ne tapogasson a szőrös mancsával, felöltözöm én egyedül is! - szólt azonnal Lana. —Helyes! Legyen úgy, hallottad?! Úgy teljesítsd a parancsait hogy úrnőd ő neked! Nem tartott soká a ruha előhozatala. —Ami pedig mindegyikőtöket illet, lekülditek hozzám Vixit, és… Ebben a pillanatban szavába vágott Lana. —Ugye megmented mindegyik lányt? —Tessék? —Egyik sem akar itt raboskodni! Vixi nem mondta
neked? Miért csak őt mented meg? —De hát… de hát… Lana intett neki hogy jöjjön közelebb, és Vam habozva engedelmeskedett. —Aki elkezd valamit, fejezze is be tisztességgel! Így illik ez barátocskám! - bökte mutatóujját Vam mellének. —Na de hát térj már észhez te lány, az imént mentettelek meg, mi jogon parancsolgatsz nekem máris?! Itt csak én parancsolhatok! —Rendben van, de ha erre ennyire kényes vagy, miért nem parancsolod azt hogy ezek az izomagyúak engedjék el az összes lányt?! Hiszen majd’ beszarnak a félelemtől, láthatod, megteszik egyetlen szavadra! —Igen, de hogy is mondjam… Vixinek megígértem, s nála nincs is senki, de a többieknél… mindenféle vendégek vannak… nagyon előkelő vendégek, mert ez egy előkelő bordély… és én, szóval… ha nem muszáj nem szívesen avatkozom be… - hebegte szegény Vam. Lana figyelmesen nézett rá. —Aha, kezdelek érteni! Attól félsz hogy nagyon beleavatkoznál ezzel a történelem menetébe, ami veszélyes! Félsz, barátocskám! Csak tudnám, akkor minek kezdted el máris a beavatkozást! Aki gyáva, az ne időutazzon, mert az időutazás nem a hosszú élet titka! Vam úgy ugrott el Lana mellől mintha a még mindig félig meztelen lány valami csörgőkígyóvá változott volna. —Csak nem ám hogy már te is időutas vagy?! —Én nem, ó hatalmas „varázsló”! - nézett Vam arcába némi gúnnyal Lana. —Én pusztán Kajjám lánya vagyok, a Kajjám, az pedig egy nagy varázsló! És apám mesélte, hogy nem sokkal születésem előtt ő találkozott egy Mof Jaram nevű időutazóval, róla talán hallottál a te korodban is, és ő, meg annak az idősebb barátja alaposan elmagyarázták neki az időutazás alapvető szabályait! —Ez a Mof Jaram nem más mint az én apám! Az én nevem Vam Jaram, sőt Pim Mof Vam, mert anyám pedig Zorjána királynő! De ami az időutazást illeti, te akkor sem tudhatsz erről! —Már dehogynem! Mert anyám, Mirjan csak akkor tudta meg hogy időutasok jártak mifelénk, amikor már visszautaztak az ő idejükbe, s oda nem követhetjük őket, mert a mi mágiánk még nem képes az idő hatalmának legyőzésére! És évente többször is felemlegette apámnak hogy milyen önző volt hogy nem szólt neki, pedig ő is szeretett volna beszélni az időutasokkal! Még ma is kap ezért apám időnként jókora fejmosásokat, és számtalanszor el kellett mondania mindent amit csak tudott arról a találkozásról! Légy nyugodt, éppencsak az időgép kezeléséhez nem értek, minden mást nagyon is alaposan tudok erről a témáról! —Ha ilyen alaposan felkészültél, akkor értheted hosszas magyarázatok nélkül is hogy miért nem menthetem meg mindegyiküket! Híre menne, kitudódna
hogy egy varázsló járt itt, mindenki engem üldözne vagy éppen tőlem várna segítséget, és a végén belebuknék! —Van más módszer is! Várd meg míg mindegyik vendég elmegy, s azután! S erre Vam szeme felcsillant. Igen, igaza van ennek a Lanának! Hogy Kajjám lánya-e az még kérdéses, de hogy okos, az már biztos! És ő valóban szívesen ment meg mindenkit, hisz az az igazi hőstett, s amikor Tangur megmentette Zorjánát, akkor is kiszabadult annak az akkori bordélynak minden foglya!10 Így fordult a pribékekhez: —Ha életben akartok maradni, végezzétek a munkátokat úgy mint eddig, de senki nem jöhet már be a bordélyba, csak innen mehet ki az a vendég aki már bent van! Értettétek?! Be senki, ki mindenki! Világos?! Páran bizonytalanul bólogatni kezdtek. —Jól van! Okos kutyuskák! Te pedig - bökött arra aki elvezette a büntetőkamrához - eredj fel Vixihez, a hatos szobába, és küldd le hozzám! Hogy ne ijedezzen, mondd meg neki hogy nem büntetni viszik hanem a varázsló kéreti, mert vége a szenvedéseinek, szabad lesz! Na indulj már mielőtt szétrúgom a seggedet! Mozogj gyorsan, ne késlekedj mert megdühödöm! Aztán Lanához szólt: Aztán Lanához szólt: —Vixinél nincs senki, én lettem volna a vendége, és felesleges hogy szegény kislány tovább aggódjon! Lana csak bólogatott. Vam viszont tovább beszélt. —Egyszerűen hihetetlen, hogy Kajjám lánya légy! Nem lehet ekkora szerencsém! —Miféle szerencse? —Mert én éppen Kajjámhoz igyekszem, hogy varázslónak tanuljak ki nála! —Igazán?! - kezdett pislogni Lana. —Te még képes voltál az időben is visszautazni, csak azért, hogy mágiát tanulj?! —De még mennyire! Ráadásul úgy, hogy elszöktem hazulról, éppencsak egy búcsúlevelet hagytam magam után!— Én pedig nem tanultam a mágiát, pedig bőven lett volna alkalmam rá, még biztattak is! - hajtotta le a fejét Lana.— Sose szégyenkezz, én meg a matematikát és a többi tantárgyat nem tanultam az iskolában ahová járnom muszáj volt! De hol marad ez a Vixi?! Hamarosan azonban kiderült hogy Vixi egyáltalán nem maradt el, sőt nagyon is látványosan és feltűnően érkezett! Szegény Vixi a legnagyobb nyugtalanságban, bizonytalanságban töltötte az elmúlt perceket. Hinni se merte hogy ekkora szerencséje lehet, és egy varázsló megmenti őt! De néha azért felparázslott lelkében a remény. Annyira szeretett volna megszabadulni… és bízni
remény. Annyira szeretett volna megszabadulni… és bízni a szabadulásban… és ha valóban varázsló lenne ez a Vam nevű fiatalember… aki a pusztítás mágiáját tanulta ki… akkor igazán könnyedén megmenthetné! Egy varázsló számára nem jelenthet akadályt se Dvoniger, se tíz őre, sem a falak és fegyverek… Aztán egyszercsak benyitott hozzá egyik őre. Vixi kötelességtudóan felpattant. De ahogy ránézett az őr arcára, már azon láthatta hogy valami történhetett odalent. Azon most nem a gőg, erőszakosság, kegyet lenség tükröződött, hanem mélységes zavar és félelem. És rendkívül udvariasan szólt Vixihez! —Gyere gyorsan le kérlek, mert a varázsló hivat! Azt mondta, megment téged! Gyere gyorsan, hallod-e, ne tétovázz, mert másképp én fogok szorulni miattad, és ezzel a fickóval nem lehet ellenkezni, mert Dvonigert is megölte! Ne bámulj már ilyen bambán, az összes istenekre kérlek, hanem mozdulj! - rivallta az utolsó szót. Vixi valóban mozdulatlanul állt egy darabig, mert hinni sem merte hogy legszebb álmai valóra válnak. Ám aztán nemcsak mozdult, de rohanni kezdett villámsebesen, végig a folyosón, a lefelé vezető lépcsőhöz, és teli torokból kiabálni kezdett, mert nem bírt túláradó boldogságával: —Szabad vagyok! Szabad! Hála nektek istenek! Szabad vagyok! Boldog kiabálása végigzengett az egész házon, behallatszott a többi lány szobáiba is. Emiatt aztán sokuk ajtaja kinyílt, mert az hogy egy leány megszabadul innen, akkora hír volt hogy megkockáztatták az ajtók kinyitását, azok legalábbis akiknél nem voltak épp vendégek, de ezek is többen voltak mint tíz fő. —Micsoda?! Mit beszélsz?! Hogyhogy szabad vagy?! Megvett valaki?! Mi történt?! - kérdezgették Vixit, és a Vixit értesítő őr nem merte visszazavarni őket, elvégre nem tudta, mit szólna ehhez a varázsló. De úgy sejtette, nem sok jót… Vixi még mindig kiabálva magyarázta nekik az eseményeket, hogy a távolabb állók is hallhassák. —Egy varázsló jött be hozzám, s amikor megtudta hogy engem erővel kényszerítenek erre, nagyon megharagudott, lement, megölte Dvonigert, engem viszont magával visz mert megígérte, ő a tanúm rá, most küldte őt értem a varázsló! - mutatott a megszeppent és nagyon tisztelettudóvá vált bamba őrre. Ő maga pedig máris indult le a lépcsőn, nehogy megvárakoztassa a varázslót. Hanem hiába hagyta abba a kiabálást, rákezdték most mögötte a lányok, főleg azt kiabálták döbbenten, hogy „Dvoniger meghalt!”, és hogy „Megölte a varázsló!”. Erre aztán a még csukott szobák ajtajai is kipattanjanak, mert oda is behallatszott a kiabálás, a vendégek abbahagyták foglalatosságaikat, kitódultak azok is, megtudni mi
történt, valóban meghalt-e Dvoniger, s ha igen, hogyan. Jöttek a lányok is, némelyik meztelenül, a lépcsőhöz s a lenti előcsarnokot körbefutó galériához tódultak, hogy lenézzenek oda, láthassák Vixit és a varázslót. Vixi addigra le is ért. Szinte meg sem állt rohantában, úgy hullott térdre egy furcsa külsejű idegen előtt. —Köszönöm, köszönöm neked hatalmas varázsló! - és csókolta a lábszárát ahol csak érte. —Vam a neve, tudhatnád már! - szólalt meg a székben ülő Lana, akinek arca a „varázsló”-szó említésére gúnyos mosolyba torzult. A mosoly valóban felülmúlhatatlanul torzra sikeredett, aminek a talpában lüktető fájdalom volt a fő oka. Vam határtalanul meghökkent a váratlan fejleményen. Felnézett, látta a temérdek nőt, a nők közé keveredett vendégeket… Nem úgy nézett ki, hogy sikerült titokban tartani ténykedését! —Minek csaptál ekkora felhajtást?! Miért kiabáltál! kiáltott dühösen Vixire. A leány megszeppent és sírni kezdett. —Én csak boldog voltam… nagy baj?! - kérdezte. — Most nem fogsz magaddal vinni?! Nagyon szépen kérlek, ne haragudj, én nem akartam semmi rosszat! Ugye magaddal viszel mégis?! Eddigre minden hang elhallgatott a lépcsőn és a galérián. A lányok és a vendégek is a varázsló válaszát akarták tudni. Vam iszonyú zavarban volt. Úgy érezte mintha valamiféle színházi porondon lenne. De hát nem tehetett mást, válaszolnia kellett. Meg kellett nyugtatnia Vixit.— Elviszlek, ne félj! Ugyan mi mást válaszolhatott volna?! Erre Vixi köszönetet mondott, de hogy ezt teszi azt csak a szája mozgásából lehetett tudni, mert bár Vam mellett volt, hangját teljesen elnyomta a többi lány zsivaja, akik mintha csak összebeszéltek volna, lerohantak a lépcsőn, mindnyájan Vam minél szorosabb közelségébe igyekeztek kerülni, legtöbben térdre is hulltak, kezüket feléje nyújtották, s így kiáltoztak: —Engem is vigyél magaddal! —Engem is! —És engem is! —Ugye engem sem hagysz itt?! —Rólam se feledkezz meg kérlek! —Könyörülj rajtam is, megteszed, ugye! —Engem sem hagyhatsz itt szenvedni! —Hű rabszolgád leszek ha veled tarthatok! —Követlek bárhová is mész! —Engedelmes rabnőd leszek! Nem sok választása volt Vamnak, természetesen. —Elég, elég! - kiáltotta el magát. Zavarta a nagy zaj, idegesítette hogy minden férfivendég őt bámulja a lépcsőről, s így alaposan beleavatkozott a történelembe, s
azt sem szerette hogy ennyire közrefogják a nők, így sebezhetőnek, könnyen megtámadhatónak érezte magát. —Elég! - kiáltotta megint. —Nyughassatok már végre! Mindenki velem jöhet! Erre megint kitört a hangzavar, de most persze éltették, dicsérték, jószívűnek, kegyesnek, nagylelkűnek és mindenféle hasonlónak elnevezték. Vam alig tudta lecsendesíteni őket ismét. Lana közben csak gúnyorosan figyelte oldalról, bár arcán időnként fájdalmas fintor jelent meg. Talpát igyekezett minél jobban maga alá húzni, nehogy a nagy tolongásban valaki véletlenül hozzáérjen. Végre, miután nagy nehezen rendet teremtett rajongói táborában, Vam intett a géppisztollyal a néhai Dvoniger embereinek. —Most már nincs rátok szükségem, fiúk! Tűnjetek el innen, eredjetek a nyavalyába de gyorsan hogy a villám se érjen utol benneteket, vissza se nézzetek, és kerüljétek el hogy a jövőben összetalálkozzatok velem! És ti is lóduljatok kifelé! - intett a lépcsőn döbbenten bámuló hat vendégnek. A vendégek egyike úgy látszik előkelő ember lehetett, ahhoz szokott hogy ő parancsoljon, s ne neki parancsoljanak, s talán el sem hitte hogy Vam varázsló. Mert megindult ugyan lefelé a lépcsőn, de nem ám az ajtó irányába, hanem szétlökdöste maga előtt a lányokat, majd Vam közelébe érve kirántotta a kardját és így szólt: —Nekem ne parancsolgass te bugris! Hogy mersz velem úgy beszélni, hogy „lódulj”?! A kardomra tűzlek te senkiházi! Hát tudod te, hogy ki vagyok én?! —Tudom! Egy hulla! - s Vam, máris lőtt. A lövedék homlokon találta a nemesurat, aki azonnal elterült a földön. A zárt előcsarnokban pokolian visszhangzott a dördülés, bár most nem is sorozatot lőtt Vam, csupán egyetlenegyet. A többi vendégre nézett. —Na, akar még valaki kötekedni velem?! Ki akar még megdögleni?! Ki olyan bolond, hogy felidegesítsen egy varázslót?! - kérdezte fennhangon. De ilyen nem akadt, s mire körülnézett, a szolgák is és a nemesurak is egymás sarkát taposva igyekeztek kimenekülni a bordélyból az utcára. Pillanatok se tellettek el, s Vam máris egyedül maradt ott bent a lányokkal. Akik persze megint rákezdtek a könyörgésre hogy vigye őket magával, ne hagyja itt őket, holott Vam ezt egyszer már megígérte nekik. —De hát haza nem mehettek? - kérdezte naívul. —Haza? Én? Az árva? - nézett nagyot Ratsa. —Az én szülőföldem Lulmannol, messze északon! mondta egy szőke dafnar lány, Niela. —Hogy is juthatnék el oda?! —Én egyedül még az utcára is félnék kimenni, hat év óta nem jártam odakint, azt se tudom mire számítsak! -
mondta Leánia. Ez bizony fogas kérdés volt! Nem hagyhatta sorsára a lányokat, akik láthatóan nem is igen akartak elmenni mellőle mert a varázsló közelében biztonságban érezték magukat. Ugyanakkor az is nyilvánvaló volt hogy ha Csinlint nem viheti magával Kajjámhoz ahol tanulni akar, úgy ezt a sok nőt még úgy sem viheti el oda. Annál is kevésbé, mert a féltékeny Mirjan nem tűrné meg őket Kajjám közelében… Mindenesetre Vam úgy vélte, nem jó sokáig itt időznie az elfoglalt bordélyban. Még ha nem éri is támadás, akármikor betoppanhat egy újabb vendég, s felesleges még jobban elhíresztelni hogy itt van és hogy mit tett. —Elég, elég, csend legyen! - kiáltotta. —Ha azt mondom hogy „csönd”, akkor mindenki játssza azt hogy hulla, maradjon olyan csöndben mintha sírban feküdne, mert aki csak megnyikkan, azt elzavarom! Érthető?! Erre mindenki fennen kezdte bizonygatni engedelmességét. —Csend! - kiáltotta Vam. És valóban, a következő pillanatban még a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, úgy elhallgattak a leányok. —Na jó! Akkor egyelőre valamennyiőtöket elviszem a palotámba! Aztán majd eldöntöm hogy mi lesz veletek, de addig is gondoskodom rólatok, lesz szállásotok, élelmetek, ruhátok, s persze ringyóskodni sem kell többé egyikőtöknek sem! Hányan vagytok? Hamar kiderült, hogy Lanát nem számítva huszonegyen vannak a lányok. —Ennyiőtöket nem tudom elvinni a hintómon! csóválta a fejét Vam. —Hát hintód is van, uram?! - kiáltott fel örömtelin Cúmaora. —Hiszen akkor minden rendben van! Van egy hintója Dvonigernek is, neki már úgysem kell, két hintóba bele tudunk zsúfolódni mi mindannyian! —Ki hajtja majd a másik hintót? —Én! - válaszolta Cúmaora. —Parasztlánynak születtem, mielőtt a szüleim eladtak, értek az állatok hajtásához! —Én is értek hozzá! - kiáltotta Tioríca is. —Remek! Keressétek meg akkor a hintót, te, hogy is hívnak? —Cúmaora, felség! —Nem vagyok felség! És uramnak se szólíts! Vam vagyok! Tehát, te állj ki a hintóval az enyém mellé ami a bejárat előtt áll, ti pedig széledjetek szét és kapkodjátok össze ami tetszik nektek, de csak úgy hogy a hintóba beférjetek! Öt perc szabadrablást engedélyezek, amíg a hintótok előáll! Aki pucér, ne feledjen el felöltözni! A lányok nagy kedvvel kezdtek kutakodni Dvoniger holmija, kincsei között, és csaknem valamennyien legalább egy jókora késsel is felfegyverkeztek, de volt amelyik kardot is kötött az oldalára. Úgy látszik elegük
volt a kiszolgáltatottságból, védtelenségből. Vam maga csak a Dvonigernek adott aranyakat vette vissza, meg eltette amit még talált nála, – ez is jó sok volt: több mint háromszáz arany! – azután Lana mellé ült le a földre. Lana a lába miatt természetesen nem vehetett részt a szabadrablásban. —Hej, mi lesz ebből! - sóhajtotta Vam. —Semmi. - mondta lakonikusan Lana. —De hát kiderül hogy én, Vam, egy varázsló, kiraboltam egy bordélyt és megöltem Dvonigert is! Ráadásul azt is könnyen megtudhatják, hogy hol lakom! Mert, tudod, megszereztem egy itteni, Vangar nevű ember palotáját, most hosszú lenne elmesélni hogy hogyan! És azt már látom hogy egyhamar el sem utazhatom onnét, mert meg kell várnom míg a talpad meggyógyul! Lana megsimogatta a mellette ücsörgő Vam fejét, mintha csak az anyja lenne. —Kisfiú! Ne aggódj, bízz mindent csak a mamára! —Tessék?! —Megparancsolom, hogy ne aggódj! Semmi nem fog történni, mármint semmi rossz! —De ez még akár Tangur király fülébe is eljuthat! —El is jut, biztosra veheted! De senki nem mer majd fellépni egy varázslóval szemben! Dvoniger összeveszett egy varázslóval, az megölte, úgy kell neki! Na és akkor mi van?! Minek volt olyan hülye, hogy nem tudta hogy hol a helye, és nem tudta, hogy ki előtt kell meghunyász kodnia?! Legfeljebb a király érezhetné magát elég hatalmasnak ahhoz hogy szembe merjen szállni egy varázslóval, de inkább még ő sem, mert volt már itt zűrzavar varázsló miatt, akkor tűnt el Zorjána, aki állítólag az édesanyád… —Nemcsak állítólag! —…korábban Kaulianában is volt baj apám, Kajjám miatt, akkor meghalt Uala királynő és Mufor lett a király,11 tehát ha egy király vagy királynő szembekerül egy varázslóval, annak általában uralkodócsere lesz a következménye! Nemigen született még olyan király vagy királynő, bármilyen hatalmas legyen is, amelyik a siker akár kicsiny reményével is harcolhatna akár egy kisebb varázsló ellen is! Még Sába királynő volt eddig a legsikeresebb, de ő is csak időlegesen győzte le apámat,12 és végeredményben kénytelen volt kiegyezni vele,13 az már más kérdés hogy így végül mindenkinek sokkal jobb lett! Nem, a királyok nem teszik jól, ha varázslókat felidegesítenek! Ezt Tangur is tudja és nyilván nem akarja! De még nem is ez a leglényegesebb, hanem hogy Tangur biztos nem rajong a bordélyokért! Véletlenül tudom, hogy feleségét, Illiát, akit nagyon szeret, éppen egy bordélyból mentette ki, ugyanonnan, ahonnan anyádat, Zorjánát! Ha valóban Zorjána az édes anyád, biztos mesélt róla neked hogy Illia az ő
udvarhölgye volt és jó barátnője! Ugyan miből gondolod hogy a király annyira buzgóan lépne fel egy meggyilkolt bordélyosnak igazságot szolgáltatni?! Épp ő?! És még ha meg is akarná tenni, légy nyugodt hogy felesége, Illia időben közbelép! Szerintem a király és a királyné amikor megtudják mi történt, elégedettek lesznek inkább mint haragosak, s még az sem lehetetlen hogy magukba sem fojtják örömüket hanem inkább kimutatják azt! Nem, nem, Tangur aki maga is tönkrevert egy egész bordélyt, biztos hogy semmit sem tesz ellened, más pedig nem mer tenni, és nem is érdeke senkinek hogy tegyen! Ezentúl máshová járnak majd a férfiak kujonkodni, ennyi az egész! —Igazad lehet! - derült fel Vam arca. —Milyen okos is vagy te! —Rossz tanuló voltam, de eszem az van, apám is, anyám is mindig ezt mondták! —Csakúgy mint rólam! Néhány percig várt, majd elkiáltotta magát: —Lányok, gyülekező! Pillanatok alatt mindenki körésereglett. —Előállt a hintó? - kérdezte Cúmaorát. —Igen uram, ahogy parancsoltad! —Remek. Induljunk akkor máris! —Én hogyan? - kérdezte Lana. —Te sehogy, majd viszlek! - mondta Vam, azzal karjaiba emelte Lanát, és kivitte a hintóhoz. Lana kissé alacsonyabb volt nála, és karcsú, s így nem volt nehéz. Vam hintójának kocsisa ugyancsak nagyot nézett a kirajzó leánysereglet láttán! De persze nem szólt. Különben is, hogy valami nagy zűrzavar történt azt sejtette abból hogy minden vendég rémülten menekült az imént a bordélyból, ugyanakkor viszont olyasmiket kiabáltak hogy „varázsló”, s ez megnyugtatta a kocsist. Amíg félnek a gazdájától, addig nincs nagy baj! És ne is legyen baj, mert nehéz manapság jól fizető szolgálatot találni! Isteni szerencse hogy ha már a jó Vangar úr elment, legalább egy varázsló lép a helyébe, aki nem is látszik rosszindulatúnak! Vam feltette a bakra a kocsis mellé Lanát, megmondta a kocsisnak hogy nagyon vigyázzon a sebesült leányra, maga pedig felült a másik hintó bakjára. Mellé került fogathajtónak Cúmaora. A két hintóba eközben minden leány bezsúfolódott. Néhány hangos szó esett ugyan, de inkább csak olyasmi hogy „Jaj az ülepem!”, „Nem tudsz vigyázni?!”, „Hé, a lábam nem a járda!”, „De kemények a csülkjeid!”, „Te ülj az én ölembe!”, „Én inkább lecsücsülök a két ülés közé!”, szóval nem volt komoly veszekedés, aránylag rendben ment minden. És ezután nagy nevetések és vihogások közepette hazahajtottak. —Látom uram, nagyon megkedvelted Vangar úrhoz hasonlóan magad is Dvoniger úr lányait! - fogadta
mosolyogva Vamot az intéző. —Csak azt csodálom hogy Dvoniger kiengedte a bordély falai közül őket! —Ezek már nem Dvoniger lányai hanem az enyémek! —Mindet megvásároltad?! - csodálkozott Rabeon, s meglepetésében még az „uram”-szó kimondásáról is megfeledkezett. —Nem. Hanem Dvonigert megöltem mert egy gazember volt, a lányokat pedig kiszabadítottam, merthogy foglyok voltak! Viszont a lányok nem az én háremem, hanem szélnek eresztem őket, amint kigondolom hogy mi legyen velük! Légy szíves adj szállást mindegyiküknek, készíts egy pompás vacsorát nekem is és a lányoknak is, a vacsora utánra forró fürdőt kérek, és tudni akarom hogy hány szolga és rabszolga van a házamban! —Ezt most is megmondhatom uram! Rajtam kívül öt szolga és a rabszolgák száma tizennyolc, Csinlinnel együtt! —Jó. Akkor hallottad hogy mit kell tenned! —Igen, csak azt méltóztass megmondani, mit kívánsz hogy a lányoknak vacsorára felszolgáljak? —Természetesen pontosan ugyanazt mint amit énnekem adsz! S előre figyelmeztetlek, sört, bort látni sem akarok, és nemcsak most, de soha többé! Azt nem iszom. Ilyet többé nem vásárolhatsz, ami pedig akad a házban, azt ti szolgák osszátok szét magatok között, nektek ajándékozom, az utolsó csöppig, de úgy vigyázz hogy ha egy részeget is látok köztetek vagy akárcsak kapatosat is, úgy jár mint Dvoniger! - azzal Vam bement a házba. Az intéző kijelölte a lányok helyét. Közben volt min gondolkodnia. Gazdája megölte Dvonigert! Merész tett, bár Dvoniger megérdemelte amit kapott, mert elképesztően nagy árakat szabott! De akkor is merész tett! Ilyesmit valóban csak egy varázsló merészel megtenni! És lám, ezek a nők is egyfolytában csak mint varázslót emlegetik maguk között gazdáját! —De ha megölte, ha megtette, hát jól tette! Kár lett volna az aranyakat kifizetni neki! - dünnyögött magában. —Inkább maradjanak az aranyak a varázslónál, bőkezű volt most is velem, tőle még megkaphatom talán az aranyakat, de Dvonigertől ugyan meg nem kaphatnám soha… Őszintén remélem, hogy lesz még a maihoz hasonlóan nagylelkű kedvében Vam gazda… Vam a saját szobájába vitte Lanát, hogy ellássa a talpát. Előbb azonban kezet akart mosni, így kilépett a folyosóra. Azt látta, hogy Csinlin közeleg felé. Amikor mellé ért, Vam udvariasan rámosolygott a leányra. Nosza, több se kellett Csinlinnek, aki úgy látszik tökéletesen tisztában volt vele, mekkora hatással volt a fiúra. A lány nagy merészen megtorpant, s váratlanul átölelte, szinte karjaiba borult, nyakába ugrott, átfonta a karjaival, hogy a meglepett Vam szinte mozdulni sem
bírt, csak valami durva módszerrel szabadulhatott volna az ölelésből, és Csinlin belecsókolt Vam vállgödrébe, hogy a kéjes borzongás öntötte el erre Vam egész testét, lábai elgyöngültek, alig bírt lábon maradni. —Ó, Vam gazdám, jó uram, megtiszteltetés számomra hogy annyira felkelthettem érdeklődésedet a test örömei iránt hogy rögvest ennyi sok lányt hoztál ide a szórakoztatásodra! Annyira örülök hogy vidámnak láthatlak! Huszonkét nő egyszerre, micsoda bátorság! Büszke vagyok rád, uram! Hisz tudod jól, akkor vagyok én boldog csak ha téged is annak látlak! Kívánom hogy bőséges élvezetedet leld mindegyik nőcskében! De azt ugye tudod jól, hogy soha-soha nem lesz egyikük sem még félig sem olyan jó mint én?! - azzal most fejét hátrahajtotta, ferde macskaszemével valami roppant különös tekintetet vetett Vamra, és így szólt: —Ha esetleg képességeid elégtelennek bizonyulnának, uram, csak szólj Csinlinnek! Hivass engem, s én rengeteget tudok segíteni hogy fokozzam férfierődet, s kellő gerjedelembe kerülj! Boldogan állok rendelkezésedre! De Vam még csak nem is tiltakozhatott a szándékait illetve a férfierejét illető megjegyzések ellen, mert ezután a fiú nyakának másik oldalát cirógatta végig ajkával a jicseni nő, az erotika királynője, hogy Vamból most már tényleg kiszállt az erő, beszélni sem tudott, megszólalni sem, és a folyosó falához kellett támaszkodnia, és Csinlin most e másik fülébe suttogta: —Őket is szívesen megmasszírozom hogy jobb formában legyenek a gyönyörködtetésedre! Mindent megteszek amit csak kívánsz, és amit nem kívánsz, még azt is! De olyanok mint én, akkor sem lehetnek! Sohasoha egyikük sem versenyezhet velem! Tudod ezt ugye te is! - azzal gyors puszit lehelt Vam ajkára, s máris elsietett könnyű gazellaléptekkel. Vam szédülve nézett utána. És csak az járt a fejében hogy Csinlinnek igaza van. Ez a nő a test boszorkánya, mindent tud minden porcikájáról, idegéről, talán a lelkéről is, és vele valóban senki nem versenyezhet! Egy szolgától vizet kért, kezet mosott, és sietett vissza Lanához. Ott előszedte az elsősegélycsomagot a hátizsákból, majd ellátta Lana talpacskáit. Lana közben alaposan sziszegett sőt jajgatott is, de azért tűrte, mert tűrnie muszáj volt. —Ó, az összes szellemekre, bárcsak értenék egy kicsit a mágiához, most nem kellene szenvednem a fájdalomtól, meggyógyíthatnám magamat! - sóhajtozott. —Ez a sebgyógyító kenőcs az elején talán kellemetlen kissé mert hűsít, de kisvártatva csillapítani is fogja a fájdalmat! - nyugtatta meg Vam. —Ugyan, nagyon jólesik hogy hűsít, mert úgy érzem mintha parázson járnék! —Bár az én gondjaimat lehetne megoldani ilyen
könnyen! - mormogta Vam. —Mi a gondod, Vam? - kérdezte Lana. —Mi, mi, hát ez a Csinlin, meg te, meg a többi nő! Az, hogy mit kezdjek veletek! Minden kalandos történetben végetér a hős dolga a megmentéssel, de már látom, hogy minden efféle történet hazudik, mert az igazi munka csak akkor kezdődik! —Igen, ez így igaz, mindenki felelősséggel tartozik a megmentettjeiért! És szép kis felelősséget vettél a nyakadba, az már biztos! —A te biztatásodra! —Nem is tagadom! De mindenki azt biztat akit akar! Te voltál aki döntöttél! S hogy kissé segítsek rajtad, velem sok bajod nem lesz! Én természetesen veled tartok, hogy visszajussak a szüleimhez! —Rendben van, nem bánom, de ez meg a te döntésed, Lana! Ezért figyelmeztetlek, ha netán mégsem volnál Kajjám lánya, akkor a mágus iszonyúan megdühödik, és nem arra gondol hogy egy szegény bolond lány vagy, hanem hogy csaló, és lehet hogy el is pusztít vagy valami undoksággá változtat! —Ezt csak bízd rám! Lana vagyok, Kajjám és Mirjan lánya, és vissza kell jutnom a szüleimhez! És Kajjám aztán biztos semmit nem tesz majd, behúzza fülét-farkát, mert ha elmesélem hogy hová adott be, évekig nem mer majd anyám szemébe nézni! Amikor elvitt, Mirjan még figyelmeztette is, hogy el ne kövessen megint valami hülyeséget! —Jó ég, mi lett volna ha nem is figyelmeztetik?! nevetett Vam. De Lana még nem tudott vele nevetni, túl közeliek voltak az emlékei. —És ha belegondolok, hogy ma hajnalban még nyugodtan röpdöstem a mangóligetemben! - sóhajtotta. —Ne félj, nálam már senki nem bánik rosszul veled! biztatta-vígasztalta Vam. —Remélem kapok annyi tiszteletet, hogy a szobám közvetlenül a tied mellett legyen?! —Ha kívánod, feltétlenül! - bólogatott Vam. Miért is ne engedett volna Lana kérésének? Nyilván kissé sokkos állapotban van a lány, és így nagyobb biztonságban érezheti magát. —Mikorra gyógyítja meg a kenőcs a talpamat? kérdezte Lana. —Halvány fogalmam sincs róla! - mondta őszintén Vam. —Nem vagyok orvos! De amilyen alaposan szétverték, úgy sejtem hogy egy hónapba biztos beletelik míg ráállhatsz, de lehet hogy lesz abból két hónap is! —Pedig addig nem indulhatok haza… - tűnődött Lana. —Hát nem! És én sem! - sóhajtotta Vam. —Mármint apádhoz nem indulhatok! Mert ha az öreg megtudja, hogy elhagytalak… hát akkor vége a tanulásnak, az biztos! —Az életednek is, légy ebben egészen biztos! -
nyugtatta meg Lana. —De ne sajnáld rám ezt a kis időt, és ha hazavittél, ígérem, elintézem, hogy velem tanulhass! Csak legyen érzéked a mágiához, azt hogy tanulhass én elintézem neked! Esküszöm neked mindenre, istenekre ugyan nem mert azokban nem hiszek, de az életemre, sőt - és hirtelen elnevette magát esküszöm a szűzességemre amit megmentettél! —Hát most hogy ezt említed, újra eszembe idézi a többi nőt! - tűnődött Vam. —Ugyan mi a csuda legyen velük?! —Mi lenne?! Élvezd őket amíg lábadozom, aztán szélnek ereszted őket! —Nem! Egyikkel sem feküdhetek össze! —Na de hát nem ilyesmiről álmodik minden férfi?! csodálkozott Lana. —Dehogynem! Én is álmodtam ilyesmiről sokszor! Számtalan jobbnál-jobb nőről, valóságos orgiákról…! sóhajtott Vam. —De nem tehetem! —Miért? Hiszen nem ellenkeznének! —Épp emiatt! Tudod… úgy sejtem, mindegyikük titkon feleségül akar jönni hozzám! —Nézd, Vam, én mint Kajjám lánya, aki ismerem a varázslók világát, azt mondhatom neked hogy egy varázsló annyi nőt hág meg, amennyit csak akar, nincs ezzel semmi gond, de csak szeretői lehetnek, felesége a közönséges emberek közül nem! Mert a varázsló hamarosan megtanulja a megfelelő varázslatot, s akkor örökéletű lesz, és a felesége hamar elfonnyad mellette! Hálótársat választhatsz a nők közül, de feleséget nem, főleg nem tanulmányaid elején, mert csak visszahúzna! Egy varázsló vagy egyedül él, vagy szükségszerűen egy varázslónő a felesége! És ez nem is nehéz, mert több varázslónő születik mint varázsló férfi, sőt jóval több! Választékod igazán bőségesen lesz, várj addig a házasodással! Sőt, éppen mert a férfi varázslók száma jóval csekélyebb mint a varázslónőké, ha egy férfi varázsló a közönséges nők közül választ feleséget magának, azzal tulajdonképpen illetlenséget követ el, erkölcstelenséget az egész varázslótársadalommal szemben, mert pár nélkül hagy egy varázslónőt! Mondd meg nekik, hogy csak hálótársnak kellenek, nem feleségnek! —Az mit sem számít, nem hinnék el hogy döntésem végleges, reménykednének az utolsó pillanatig! És még nem is azokkal lenne a legnagyobb baj, akikkel nem fekszem le, hanem azzal akivel igen, mert az reménykedne a legjobban, és én rohadtul érezném magamat, amikor végül mégis elhagyom őt, hát képzeld csak el, Lana, a szíve szakadna meg a szerencsétlennek! Amikor kiválasztom őt sokak közül, aztán mégis egyedül marad! —Miért nem adsz pénzt nekik hogy valamihez kezdjenek? Mert úgy látom a palotádból hogy nem kell
éppen szűkölködnöd, megtehetnéd, s nem hinném hogy kapzsi vagy! S mint varázsló, nem is lesz szükséged pénzre, ha meg mégis, hamar megtanulhatod az aranyvarázslatot! —Igen, gondoltam rá, de nem hiszem hogy mindent meg lehet oldani pénzzel! Még a mi korunkban sem! Ahhoz megfelelő ember is kell, nemcsak pénz! S ezek a szerencsétlen nők ugyan mihez is kezdenének a pénzzel, Lana?! Egykettőre felélnék, koldussá vagy ringyóvá züllenének megint, de akár el is rabolhatja tőlük valaki, s oda az egész! Hiszen egész életükben csak hímtagokkal foglalkoztak, mással nem! A legokosabbak közülük talán nyitnának maguk egy bordélyt – na köszönöm szépen, nem azért mentettem meg őket, hogy szaporítsam a bor délyokat! Amik ellen különben nincs is kifogásom ha a nők a maguk akaratából dolgoznak odabent, de úgy látom errefelé nem így megy az egész! Nem, nem, pénzt adni nem jó ötlet, egyedül Csinlinnel akarom így elrendezni az ügyet… —Ki az a Csinlin akit állandóan emlegetsz? Vam elmesélte neki a masszőrlánnyal esett kalandját. Lana nevetett. —Irigyellek, hallod! Tudod mit, szaván fogom, ha bekötötted a talpamat, küldd be, hogy megmasszírozzon, jó? Otthon a szellemek szokták ezt végezni, kíváncsi vagyok hogy egy embermasszőr milyen, mit tud! —Beküldöm hozzád! Tehát Csinlin esete más, ő tényleg ért valami hasznos szakmához! De a többiek?! Olyan helyen lennének csak biztonságban szegény lányok, ahol nincs pénz, de hát ilyen hely… Hajaj, de kár, hogy nem élnek még a csiszík! Az én koromban bezzeg…! —Mit beszélsz?! - vágott közbe Lana. —Már hogyne élnének csiszík! Igenis élnek már csiszík, sőt, hat évvel ezelőtt elköltöztek egy bizonyos Kalderon nevű szigetre! Az a sziget… —Tudom hogy hol a sziget! Aha, tehát máris megtörtént az ő híres Nagy Elvándorlásuk! De hiszen akkor minden rendben van! Köszönöm! - és átölelte Lanát, s egy puszit nyomott a meghökkent lány arcára. —Hé, hé, nem azt mondtam hogy velem pározz, hogy a csiszík kifejezését idézzem, csináld csak velük, ne velem, jó?! Én Kajjám lánya vagyok, nem valami ringyó! Van bőven választékod, ne rám fend a farkadat! Azt hittem megmentettél, nem elraboltál magadnak! —Bocsáss meg! —Jó, de mérsékeld magadat! Ők akarnak a feleségeid lenni, nem én! —Igen, igen, de értsd meg, közlésed nagyon fontos volt! Most már tudom mi lesz az én nagy gondom megoldása! - azzal már ott is hagyta Lanát, és az intézőjéért kiáltott. * A Vam által a lányoknak megrendezett vacsora pazar
volt. Szegény leányok eddig még soha az életükben nem ettek ilyesmit – Lanát kivéve természetesen. Igazi királyi lakoma volt ez. Rengeteg hal, mert a Naíz folyóból akkor még sokféle és nagyon ízletes, nagy halat lehetett kifogni – nem úgy mint kétezer esztendővel később, amikor nagyrészt tönkretette halállományát a környezetszennyezés! De akadt ott szárnyas is, meg sült borjú, édességek, torta, méz korsószámra, sőt, nem elég hogy mindent ezüsttálcán hordtak be a lányok elé, de még papírszalvétát is kapott minden meghívott! Papírszalvétát, pedig az méregdrága volt, drágább szinte mintha vékony aranylemezkét adtak volna nekik, mert a papírt csak nemrég fedezték fel, azaz nemrég jutott el e felfedezés Rilgentiába a messzi Laenorból, és olyan finom papírt ami a szalvétához kellett, alig tudtak gyártani! És mindezt csak azért hogy valaki beletörölje a kezét vagy a száját! A lányok nem győzték dicsérni a varázsló Vam nagylelkűségét. Vam csak szerényen mosolygott. Most már, mire a dicséretekre került a sor, nyugodt volt, nem úgy mint ezt megelőzően. Mert bizony valóságos veszekedés, majdnem verekedés tört ki a lányok között az ülésrend miatt, mindenki Vam mellett akart ülni, de hát még egy varázslónak is csak két oldala van, nem huszonegy, azaz huszonkettő, merthogy Csinlint is meghívta Vam a lakomára, aki köszönömként egy szót sem szólt, csak szerényen lehajtotta a fejét, miközben kezét összefonta a melle előtt és meghajolt, majd alulról fölfelé, hosszú szempillái alól Vamra nézett, egy pillanat múlva elmosolyodott, de nem úgy közönségesen hanem nagyonis sejtelmesen, bólintott egyet mintha egy királynő fogadná el a meghívást, fejét félrefordította, nagy merészen rákacsintott Vamra, megint elmosolyodott de most másképpen, szeme egy pillanatra kitágult mint a vadászó macskának, azzal megfordult és elment. Vam pedig csak nézett utána, és érezte hogy még a távolodó Csinlin láttán is fickándozni kezd benne a férfierő. A lakomaasztalnál persze Vamnak kellett eldöntenie, hogy ki hová ül. Nagyot sóhajtott. Lesz ami lesz, belevág! Így szólt: —A jobboldalamon ül Lana, aki egy Kajjám nevű nagy varázsló leánya, s ezért megilleti őt e tiszteletadás! A baloldalamra pedig Vixi kerül, mert ha ő nincs, ha ő nem panaszolja el nekem a ti sanyarú sorsotokat, akkor soha eszembe nem jut a kiszabadításotok! Mindenképpen megilleti őt hát ez a hely, és mindenki legyen nagyon hálás neki! Ami pedig a többieket illeti, mind egyformák vagytok a szememben, ezért ABC sorrendben fogtok ülni az asztal körül, Lanától kiindulva, és ez a mai ülésrend mindenkorra érvényes! Az nem számít hogy nem isme ritek az ABC-t, majd én leültetlek benneteket! S természetesen minden így is lett. Ez volt a sorrend, az óramutató járásával ellentétes irányban:
Vam, Lana, Cilemiora, Csinlin, Csukirmi, Cúmaora, Dzsúba, Elarinna, Exi, Jáelia, Kriggi, Leánia, Lubímia, Migra, Mixia, Mülümme, Niela, Ratsa, Recinea, Tioríca, Triggi, Zaolea, Zsellánia, Vixi, - és végetért a kör, ismét Vam következett. A vacsora különösebb incidensek nélkül zajlott le. Mindössze az tűnt fel Vamnak, hogy a lányok alig titkolt irigységgel nézik Vixit és Lanát, egymást pedig kutató, érdeklődő pillantásokkal, amikből még a nőügyekben különben meglehetősen tájékozatlan, tapasztalatlan Vam is könnyedén kiolvashatta, hogy a lányoknak az jár a fejében, ugyan melyikük az esélyesebb a nagy varázsló kegyeinek elnyerésében?! És hogy nem is volt minden alap nélküli legalábbis a Vixit illető irigységük, az rögvest bebizonyosodott. Mert Vixi, mielőtt Vam észbekaphatott volna, máris felszeletelte a Vam tényérján fekvő húst, ki is csontozta, aztán kiszálkázta a halat, édes italt töltött a serlegébe, s egyáltalán, mindenféle módon igyekezett kiszolgálni őt. A többi lány a nem szomszédos ülés miatt ezt nem tehette, ezért irigykedtek Vixire. Végül már Vam is megelégelte a dolgot, mert úgy érezte mintha az anyja etetgetné kisgyerekként, s rászólt hogy hagyja már abba, tud ő enni egyedül is, de Vixi nem hallgatott a jó szóra. —De hát hagyd már abba ha mondom! - csattant fel Vam. —Megrágni nem akarod az ételt helyettem?! —Boldogan uram, kész örömmel megrágom és a szádba csókolom ha engeded! - derült széles mosolyra Vixi arca. —Micsoda kiváló ötlet uram! Nagyon puhára megrágom, ígérem! - s azonmód a szájába tömött Vam tányérjáról pár falatot, s hevesen rágni kezdte. —Nem azért kérdeztem, mintha akarnám is! Elég legyen ebből mert különben elültetlek innen! - mondta Vam zordonul. Erre abba is hagyta ezen mesterkedéseit Vixi, de annyira a szék jobb oldalára ült, hogy félő volt, leesik róla, s csak azért tette ezt, hogy jobb válla evés közben állandóan Vam bal vállához érhessen. De Vam ezért már nem szólt, nem szeretett veszekedni. S kissé hízelgett is neki az egész, ez tagadhatatlan volt. Lana csak csöndes de gúnyos mosollyal figyelte az egészet, főleg Vamot, persze. A vacsora végeztével Vam felállt, majd megtörölte a száját, mert beszélni készült. A szalvétát csak úgy ledobta az asztalra. Mielőtt még Vixi észbekaphatott volna, a mellette ülő Zsellánia átnyúlt a tányérok fölött, Vixi előtt, megkaparintotta a szalvétát amit Vam az imént hajított le, s azzal törölte meg a száját, Vamra mosolyogva közben, lassan, ráérősen törölte meg a száját, s lehetőleg azzal a részével a szalvétának ami Vam száját is érintette. Az már persze meglehetősen zsíros volt, így Zsellánia inkább csak szétmaszatolta arcán a zsírt, de ez nem érdekelte. Örömmel nyugtázta, hogy Vam figyelmét nem kerülte el lelkesedése.
—Éppen ideje hogy ennek véget vessek! - gondolta Vam, azzal beszélni kezdett. Mindenekelőtt Rabeont szólította, s vele behívta a terembe az összes szolgáját és rabszolgáját, tehát a teljes háznépet is. Ezután kezdett lényegi beszédébe. —Mindenekelőtt Csinlinről ejtenék pár szót! - mondta legelsőként. És Vam szavaira Csinlin arcán mennyei mosoly ömlött szét. Lámcsak, valóban ő a legelső, nem is lehet ez másként! —Csinlin - folytatta Vam - ígéretet kapott tőlem a szabadságára! Ma, vacsora előtt elhívattam egy írnokot. Nem mintha én nem tudnék írni, de csak hogy teljesen hivatalosan, tanúk előtt legyen megírva Csinlin szabadítólevele! Mert ezt írattam meg vele, készen is van, s vacsora után átveheti azt Rabeontól! Ad neki Rabeon kétszáz aranyat is, hogy ne koldusként menjen el tőlem, ez nem volna méltó hozzá! Ez azt jelenti, hogy ezután akkor megy el a házamtól, amikor csak óhajt, mint szabad ember, s nem is a legszegényebbek egyike! De megírattam a ház összes rabszolgájának szabadítólevelét is. Ezeket akkor kapják kézhez, ha elmentem innen. Ugyanis heteken belül elutazom egy Kajjám nevű nagy varázslóhoz, aki Lana apja, akinél tökéletesíteni óhajtom mágikus tudásomat, s az egész házat mindenestől Ilatiorra, Vangar úr fiára hagyom! De a rabszolgákat felszabadítom előbb, azaz már meg is tettem, készen van az okiratuk, de addig szükségem van a munkájukra, ha tehát addig hűen, tisztességesen szolgálnak, s nem lesz velük semmi baj, mindegyikük megkapja a szabadságát, sőt még fejenként ötven aranyat is! A rabszolgák köréből izgatott moraj kelt szárnyra. Ezt nem is hitték volna! —Csöndet! - parancsolta Vam. —Ami a nem rabszolga szolgáimat illeti, elutazásomkor ők is kapnak fejenként száz-száz aranyat, de csak akkor ha meg leszek elégedve velük én is, és Rabeon is! Rabeon pedig kap akkor egy igazán tisztességes jutalmat, kerek hatszáz aranyat, amit nyugodtan odaadhatok neki, mert megspóroltam ezen összeget Dvonigernél! Hé, hé, csend legyen, még nem fejeztem be! Megírattam minden lány szabadítólevelét is, mindenkiét akit Dvonigertől elhoztam, vacsora után ezeket is kiosztja nektek Rabeon! Mert hát ti mégiscsak rabszolgák vagytok, de én nem tartalak benneteket annak, s ennek nyoma is kell legyen! Ez azt jelenti hogy akkortól kezdve hogy e fontos iratot kezébe fogja, mindenki oda megy ahová csak akar, s akkor amikor neki jólesik! Például holnap reggeltől! De tőlem akár már ma este is indulhat, mert a maga ura, csak gondolom senki nem akar odakint éjszakázni! Kap mindegyiktek szintén száz-száz aranyat fejenként a szabadítóirattal, hogy ő se legyen szegény! Elmehet tehát bármikor mert nem a tulajdonom, nem azért hoztalak el benneteket hogy a
háremem legyetek! —De nagyuram, hatalmas varázsló - szólalt meg hirtelen Vixi - énnekem nem kell se pénz, se szabadság ha melletted lehetek! —És nekem se! - kiáltott fel Mülümme. —Én félek a világtól, félek egyedül lenni, engem megkínzott az élet, én nem akarlak elhagyni téged! Még gazdagon sem! —Én sem akarlak elhagyni! - kiáltotta Zaolea. —És én sem, én sem! - hallatszott mindenfelől. —Kell valaki aki megvéd minket! - kiáltotta Kriggi és Triggi, a két iker egyszerre. —Nekem nem kell a pénz, mert úgyis ellopja valaki! mondta Elarinna. —És el is fogyhat! - mondta Csukirmi. —És egyáltalán, és nagyon szeretlek téged! - közölte Dzsúba. —Csönd! - kiáltotta Vam, erre megint beszélhetett végre. —Arról van szó - mondta - hogy én nem tarthatlak meg háremnak benneteket, tehát, a szabadítólevelet és a pénzt igenis megkapjátok, s aki akar, elmehet! De az engedéllyel nem muszáj élni, aki akar, egyelőre maradhat is! A lányok azt hitték befejezte mondandóját, pedig csak mély lélegzetet vett, s most hálálkodó kiáltásokba törtek ki. Vam intett a kezével, s erre megint elhallgattak. —Tehát nem muszáj elmenni rögtön. Addig míg el nem indulok a varázslóhoz, addig tehát maradhattok, s ez lehet két hónap is! Akkor azonban, legkésőbb akkor tehát amikor indulok, dönteni kell mindenkinek: vagy elmegy a szabadítólevelével és a pénzzel amit adok neki, elmegy szerencsét próbálni vagy ha van valami rokona, ahhoz, vagy velem jön! De ha velem jön, akkor sem marad velem örökre! Mert még nem a varázslóhoz megyek rögvest, hanem azokat a lányokat akik nem akarnak egyedül maradni a világban, azokat elviszem egy Kalde ron nevű szigetre! E szigeten a csiszík népe él! A csiszík, azok egy olyan nép, ahol a nők uralkodnak a férfiak felett! S erre már nem is a nők, de Vam háznépe köréből tört ki hitetlenkedő zúgás. Mert még korántsem mindenki hallott errefelé a csiszíkről. —Bizony így van! - mondta Vam. —E nők, a csiszík nagyobbrészt négerek, de akadnak körükben olyanok is akiket más népekből befogadtak, úgy tudom szívesen fogadnak maguk közé szép nőket, ha azok tiszteletben tartják a törvényeiket! De e törvényeket különösen a nőknek igazán nem nehéz betartani, mert ott a nők az urak, és a férfiaknak egyáltalán semmiféle hatalmuk nem lehet! Olyannyira nem, hogy még házasság sincs, hogy a nő feleségként se legyen alávetve a férjének! Ellenben bárki nő bármikor szabadon egyesülhet akármelyik férfival, ugyanazzal vagy váltogatva a férfiakat, akár
egyszerre többel is, ahogy neki tetszik, vagy egyikkel sem ha nem akar, és ha gyereket szül, senki nem veti meg érte, mert ott ez így szokás, csak az anyát tartják számon, az apát nem! A fiatal nők általában nem is maguk nevelik a gyermeküket, hanem valamelyik idősebb nőnek adják nevelésre, mert a fiatal nőknek megy könnyen a szülés, az idősebbek pedig jobban értenek a gyerekneveléshez, élettapasztalatuk folytán! Én nem vagyok csiszí, de szerintem is ügyesen kitalálták ezt! De még nem is ez a leglényegesebb a ti szempontotokból. Hanem az, hogy ott a szigeten nincs például pénz! Ott minden csiszí egyforma, kivéve a királynőt, aki jelenleg ha jól tudom Nornúda királynő, de ő is csak abban különbözik a többiektől, hogy háromszobás faház a „palotája” míg a többi csiszí egyszobás kunyhóban lakik, fakunyhóban természetesen, mindenkinek jár egy ilyen amit az egész közösség épít fel! A csiszík mindent közösen csinálnak, nagyon összetartóak, egymást mindig megvédik, segítik, és azt se higgyétek hogy ez valami barbár néger törzs, mert nem az! Ismerik a hajóépítést, szép, nagy hajóik vannak, olvasztanak vasat is, sőt, a kunyhóik mindegyikén üvegablakok és üvegajtók vannak! —Üvegajtó?! - álmélkodott Vixi. —Hiszen az nagyon drága! - csodálkozott Exi. —Bizony! Van szappanuk, temérdek sajtot esznek, törpe elefántokat tenyésztenek, ráadásul tele vannak drágakővel is, szóval gazdagok, ott minden nő selyemruhában jár! Még a bugyijuk, trikójuk is selyemből van!— Selyemruha! Ha olyat kaphatnék! Csak egyetlen selyemköntösöm van, pedig milyen jó lenne az alsóruha is selyemből! Hazámra emlékeztetne! - sóhajtott fel Csinlin, és sokat sejtetően nézett Vamra. De Vam szívét ezúttal nem tudta meglágyítani. —Jöhetsz te is a csiszíkhez, Csinlin, s akkor neked is lesz selyemruhád! - mondta határozottan. Azután így folytatta: —Ott senkinek semmitől nem kell félnie, mert nincs pénz, nincs amit el lehetne rabolni, s a csiszík soha nem bántják egymást, s az idegenekkel szemben is megvédik magukat! Aki tehát nem megy el tőlem a pénzzel, az jön velem pénz nélkül, de csak a csiszíkig, aztán otthagyom amikor onnan megyek tovább a nagy varázslóhoz! De én, én a varázsló ígérem nektek, hogy a csiszík között csodálatos életetek lesz, mert azt a helyet nők teremtették meg és ők szervezték olyanná, hogy a nők a lehető legjobban érezhessék magukat, tehát kis idő sem telik el, és már el sem tudjátok képzelni, hogy másutt is élhetnétek! Ott a múltatok miatt sem fog senki senkit megvetni, mert a csiszíket ez nem érdekli! Na, hát ennyit akartam mondani! Ó igen, és még azt hogy hiába is becézgettek, hiába is törleszkedtek, hiába hízelegtek, én
már döntöttem és döntésem végleges, megmásíthatatlan, megváltoztathatatlan, vitázni pedig senki ne merjen mert rosszul jár! Csak ezen két sors között választhattok: elmentek szabad nőként száz arannyal, vagy rám bízzátok sorsotokat, megbíztok bölcsességemben, s elvezetlek benneteket a csiszík közé, ahol nincs szegénység, nincs nyomor, üvegezett házakban lakhattok selyemruhákban, és mindenki nagyon szereti a másikat!14 - azzal Vam elment, Rabeont még magához intve: —Készíthetitek a fürdőt, mert fürödhetnék, s hamar nyugovóra akarok térni utána! —Perceken belül kész lesz uram! - mondta Rabeon, aki alig bírt a boldogságával a hatszáz aranyra vonatkozó ígéret miatt.
6. fejezet Nők hálójában MINDEN REGGELI MASSZÍROZGATÁS ellenére is meglehetősen fáradtnak érezte magát Vam, mire a fürdő meleg vizébe ereszkedett végre. Volt aznap elég izgalomban része! Reggel megörökölt egy egész palotát, Rilgentia egyik legdúsgazdagabb embere lett, ugyanakkor ellopták az időgépét! Aztán jött Csinlin aki férfivá tette őt, majd megölt két embert, elfoglalt egy egész bordélyt, kimenekített onnan huszonegy nőt, s úgy mellesleg még Lanát is, aki nagyon úgy néz ki hogy éppen Kajjám leánya és senki másé, s mindezek tetejébe még azt is sikerült eldöntenie, mi is legyen ezen nők sorsa! Meg lehet elégedve magával, de akárhogy légyen is, az biztos hogy megérdemli a pihenést! Zsúfolt volt ez a mai nap, de igazán! Alig nyújtózott el azonban kényelmesen a fürdővízben, amikor a fürdőterem ajtaja kipattant, s azon át mintha egy ijedt gazellacsorda lenne, berohant mind a huszonegy megmentett nő, azaz mindenki, Lanát kivéve. És mindahányan anyaszült meztelenek voltak! Beugráltak Vam mellé a fürdőmedencébe, s mert az mintegy huszonöt négyzetméteres lehetett, ettől a víz csaknem kicsordult belőle, mert majdnem minden négyzetméterére jutott egy emberi test! Még szerencse hogy néhány nő mégsem a vízbe ugrott, hanem a medence partján maradt, hogy ott Vam fejét nyüzsögjék körül, simogassák, becézgessék, és csókolgassák ajkát, orcáit. —Mi ez?! Mi történt?! - kiáltotta Vam nem is annyira kíváncsian, mint inkább ijedten. —Jöttünk hogy megédesítsük fürdőzésed perceit is! kiáltotta valamelyik nő, Vam azt se tudta melyikük. —Ugye így már mindjárt sokkal élvezetesebb a fürdőzés nagyuram?! - kérdezte egy hang a füle mellett, amely hang gazdáját Vam nem láthatta mert a
medenceszélen maradt lányok valamelyike mondta, de megismerte hogy Vixi lehetett az. —Szeret minket a mi urunk, lányok, látjátok, izgalomba jött a látványunkra is! - kiáltotta Leánia, és Vam férfiúi szervére mutatott, amely, mitagadás, valóban nem maradt meg eredeti méretében ennyi sok szép nő láttán. —Szégyen pírja kellene hogy elcsúfítsa arcunkat, ha éppen a mi jótevőnket hagynánk kielégítetlenül! - mondta Niela, a szőke dafnar lány akinek épp Vam baloldala mellé sikerült befészkelnie magát, azzal máris megragadta Vam hímtagját, s jólesően nyomkodni kezdte azt. Vamnak igen élvezetes volt ez, de talán két másodpercig sem tehette, máris lefejtette Niela kezét e nemes szervről Cilemiora. —Hagyd, majd én, én jobban tudom! —Én is értek hozzá! - ellenkezett Niela. —Csak finoman mert még eltöritek! - óvta őket a medenceszélről Vixi. Vam a pillanatnyi szabadságot felhasználva gyorsan kiugrott a medence szélére. —Köszönöm szépen leányok, de én egyedül szeretek fürdőzni, hogy ilyenkor átgondoljam az aznap történteket, s elmerengjek a jövendőn! Tehát nagyon kérlek benneteket, legközelebb ne jöjjetek utánam! Most fürdőzzetek ti ha már úgyis itt vagytok, jó éjszakát! azzal elsietett, fel sem öltözve, éppen csak a fürdőlepedőt csavarva maga köré, elment. Távozása menekülésnek is beillett. A lányok csalódottan néztek utána. —Pedig ezt Vangar bácsi is nagyon szerette! - kiáltotta Zsellánia, de Vam nem fordult vissza. —Ennyit a ma esti fürdőzésről! Utálom ha összevesznek rajtam! - morogta, míg a hálószobája felé haladt. Aztán ahogy szobájába lépett, még egy meglepetés érte. Ágyán ugyanis, kéjes pózban, ott feküdt a majdnem mezítelen Csinlin. A nő testét csak egy egészen vékony selyemlepel borította, s ennek redőit úgy rendezte el, hogy alóla kikandikáljon egyik mellbimbója, combja külső oldalából egy vékony szeletke, s jobb alkarját teljesen csupaszon hagyja. Egy egészen kevés a szeméremszőrzetéből is látszott. Így, hogy nem volt teljesen pucér, a nő még sokkal nagyobb hatást tett Vamra mint előbb a huszonegy teljesen mezítelen nő, pedig azok is válogatottan szépek voltak. De hát hiába: az erotika királynője akkor is Csinlin! —Már vártalak uram! Jöjj közelebb! - intett kezével, azaz inkább csak a csuklójával Csinlin, és mintha csak a nő rabszolgája lenne, Vam máris engedelmeskedett. S alig lohadt le gerjedelme a fürdőbeli jelenet után, most újra izgalomba jött. S ezt le se tagadhatta volna, mert elöl testén a fürdőlepedő megfeszült, és senkinek nem lehetett kételye afelöl, mit is takar a domborulat.
Csinlin kinyúlt a kezével, és egyetlen mozdulattal lefejtette a lepedőt Vam testéről. —Így ni jóuram! Erre ugye semmi szükség! Ó, mennyire kívánsz engem! Mennyire szerethetsz engem, ha ennyire kemény lettél! - csodálta meg az oszlopként magasbatörő hímtagot, és ajkával lágy puszit lehelt a tetejére. —De… de… —Azt kérded uram mit keresek itt? Hát ugyan hol másutt lehetnék?! Csak nem képzeled rólam, Csinlinről, hogy odamegyek a többi nő közé a fürdőbe, veszekedni velük, tülekedni közöttük, hogy ott egy legyek sokak között?! Egy rózsaszál egyedül gyönyörűszép, de ezer virág között már elvész, észre sem veszik! Én különleges vagyok, tudod jól! És én is tudtam valamit: tudtam hogy idejössz! Vártam hát rád! Testemmel tettem meleggé ágyadat, hogy ne a hidegbe kelljen befeküdnöd! És most én leszek a vánkosod! Élvezz engem, aztán hajtsd rám fejedet, vagy feküdj rám akár teljes testeddel is, mert én csak azért élek hogy boldoggá tegyelek! —De Csinlin, értsd meg… —Csitt, bohó gazdám! Miért ne élveznéd a múló pillanatot, amikor az élet olyan rövid, s benne mégis sok a szenvedés de oly kevés az öröm?! Megtiszteltetés számomra hogy oly hamar kimenekültél a bordélybeli nőcskék közül! Ne mondd nekem hogy nem sejtetted, itt várok rád! Ne mondd, mert Csinlin úgysem hiszi ezt el! Észre kellett venned hogy nem vagyok közöttük, megsejtetted hát hogy itt várok rád, és hozzám siettél! Bölcsen tetted, nagyon bölcsen, de bölcs is kell legyél mert varázsló vagy! - és ajkaival ismét végigcirógatta Vam hímtagját, csak alig-alig érve hozzá, de Vam testét ennek hatására is elfogta a reszketés. Ez a Csinlin mindig kitalál valami meglepőt, újat! —Csodálatos vagy! - nyöszörögte. —De meg kell értened… —Értem én uram, értelek! Mondanod sem kell semmit, tested rezdüléseiből is kitalálom mindig mire vágysz, mi okoz kéjt, gyönyört neked! De ülj le mellém az ágyra, úgy neked is sokkal kényelmesebb! Vam le is ült, de aztán erőt véve magán, eltolta magától kissé Csinlint, és így szólt hozzá: —Csinlin! Hallgass végig! Figyelj rám! Értsd meg, nem vehetlek feleségül! —De uram - sápadt el a lány - én soha nem kértelek erre!— De szeretted volna, ugye? Gondoltál rá, ugye?! —Én… —Nekem ne merj hazudni! Igen vagy nem?! —Nagyuram - remegett meg a leány ajka - én erre nem felelhetek egyszerű igennel vagy nemmel, mert mindegyikkel hazudnék! Esküszöm hogy legfeljebb mély álmomban juthatott eszembe, hogy feleségül vesz
bármelyik gazdám, éberen sosem, túl józan vagyok én ahhoz, hogy ilyenre gondolni merjek! Természetesen boldogan hozzád mennék ha így döntenél, hát már hogyne lennék örömmel a feleséged, minden időt ami még életemből hátravan, minden évet odaadnék azért a boldogságért, hogy egyetlen hónapra vagy akárcsak egy hétre is a feleséged legyek! De hogy én ezt remélni merjem… Nem, nem, soha ez meg nem fordult a fejemben! —Akkor miért csábítasz engem egyfolytában?! Mert ne mondd nekem azt, hogy ez a masszőrnők kötelessége! és Vam maga is érezte hogy hangja kissé zordra sikeredett. —De… én… én nem akartam semmi rosszat… hebegte Csinlin. —Elhiszem. De ma este is bejöttél ide, itt vagy most, mondd, mire ez az egész, mit akarsz tőlem? Nem kaptad meg tán a szabadítólevelet és a pénzedet Rabeontól?! Mit akarsz tőlem ha nem azt, hogy feleségül vegyelek?! —Megkaptam a szabadságot is és a pénzt is, igen… —Mit akarsz hát?! - követelte a választ Vam. Csinlin lehajtotta a fejét. —Én szerelmes vagyok beléd, uram! - és fel sem nézett e szavaknál. —Magasságos istenek! - tört ki Vam, pedig nem is volt vallásos. —Hiszen csak ma reggel találkoztunk először! —Igen, de mégis! Ugyan miért nehéz elhinni, hogy szerelmes lehetek beléd?! Hiszen szép vagy, erős, magas, varázsló, és ami a legfőbb: olyan végtelenül kedvesen bánsz velem! Mindenki mással is persze, de velem is! Én nagyon értek az emberekhez, a pillantásukból, mozdulataikból kiolvasom az érzelmeiket, sokáig tanultam ezt, muszáj volt megtanulnom mert szinte belémverték, és ott a medencében megtudtam hogy megsajnáltál, és azt is hogy nagyrabecsülsz, tudom hogy nem lennél képes nekem szomorúságot okozni, hát persze hogy beléd szerettem! Igaz, elismerem, ott a medencében mindent elkövettem azért hogy minél mélyebb érzéseket ébresszek benned magam iránt, de lám, a saját csapdámba estem! Velem még soha senki nem volt kedves, még tizedennyire sem, még a saját szüleim sem akik eladtak, uram! Kérlek ne csodálkozz ezen!— Aha. Tehát mégis a feleségem szeretnél lenni. Ezt akarod. —Szeretném, de hogy is akarhatnám?! Nem, nem, nem is merek reménykedni ebben, csak… csak… —Na, csak kivele! Miért csábítasz akkor?! Még most is hogy már szabad nő vagy?! —Valamelyik nő a vacsoránál azt mondta, hogy a pénzt ellophatják, el is fogyhat… Igaza van, rögvest rájöttem! —Na és?
—Én nem bánom ha nem veszel feleségül, csak hadd maradhassak melletted! Nem érezném jól magamat nélküled! —De hát örvendtél a szabadságnak, s annak hogy saját masszázsházad lesz! —Igen, eleinte! De aztán rámjött a félsz! Nem bírnám azt egyedül vezetni! Kirabolhatnak, újra rabságba vethetnek, és én soha még nem is voltam független és szabad, mert eddig még csak gyerek voltam, aztán rabszolga! Nem is ismerem a szabad életet! Sokkal jobb nekem veled mint egyedül, és te jól bánnál velem! —Adok inkább neked még ezer sőt kétezer aranyat Csinlin, meg is érdemled mert csodálatos vagy, és így már boldogan feleségül vesz bárki, nem leszel egyedül! —Nem, nem, az nem ugyanaz, senki férfi nem lenne olyan mint te! Én téged szeretlek! —Nem megy ez, Csinlin! - sóhajtotta Vam. —De hát tudom, hogy te is szeretsz! - erősködött a nő. —Igen, tulajdonképpen valóban szeretlek, de hát nem vehetlek feleségül! —Értem és hányszor mondjam még, hogy ezt nem is kívánom?! Értem én hogy azt nem lehet, mert Lana is mondta! —Beszéltél Lanával?! —Igen, percekkel ezelőtt masszíroztam meg, és nagyon meg volt elégedve velem. De nem szólt hozzám amíg be nem végeztem rajta amit tennem kellett, s amikor elköszöntem tőle, akkor mondott nekem egypár szót, nagyon keveset! —Mit? —Azt, hogy: „Csinlin! Egy varázsló felesége csak varázsló lehet!” —Csak ennyit? —Igen, de ez nekem elég is volt! - és Csinlin szeméből hirtelen peregni kezdtek a könnyek. —Tudom, hogy ő lesz a feleséged! Lana! Mindenki azt beszéli hogy ő egy hatalmas, Kajjám nevű varázsló leánya, sőt az anyja is varázslónő! Tudom hogy Lana lesz a feleséged! A többi nőnek semmi esélye, mert nem varázslók, de nekem se! De én bele is nyugszom ebbe, és még azt sem bánom ha nem is egyesülsz többé velem, csak a közeledben lehessek, láthassalak, melletted biztonságban érezném magamat, és olyan jó lenne az is ha láthatnám, hogy boldog vagy, te, aki életemben először volt jó hozzám! Hidd el, nem lennék féltékeny! —Ez őrültség! —Nem, nem az! Miért is lennék féltékeny?! Hiszen én úgysem élvezem az együttléteket, én magam mit sem veszítek ezzel! —Mit beszélsz?! Hogy éppen te ne élvezd… te… aki e tudomány királynője vagy?! —Igen, talán valóban e művészet királynője vagyok,
de ennek nagy ára van! Úgy neveltek, hogy én olyankor amikor egyesülök valakivel, semmit ne érezzek! —Hogyhogy?! És miért?! —Mert ha bármi kis örömöt is éreznék, akkor a magam kéjével törődnék, nem a férfiéval akivel egyesülök! Gondoskodtak is arról még gyer mekkoromban, hogy ha akarnék se érezhessek semmit! —Miként? —Úgy, hogy… hogy… itt uram… - és Csinlin hirtelen szétnyitotta selyemleplét, és széttárta combját. Széthúzta szeméremajkát, és a csiklóra mutatott. —Itt, ennek tövénél keresztülszúrtak egy ízzó tűt! Így elölték azt a részt, ami érezte volna a kéjt vagy fájdalmat! Mi úgy nevezzük ezt, hogy ideg, ezt tehát megölték a forró tűvel! Jaj, borzalmasan fájt! De nem látszik, mert nem égették le a tetejét, egy picike pont csak a sebhely mindegyik oldalán, látni sem lehet! És még másképp is megneveltek arra, hogy ne szeressem az együttléteket, például amikor kiképeztek mindenre, minden egyesülés előtt elverték a lábam közét vékony bambuszpálcával, vigyázva hogy ne károsodjam maradandóan, de fájjon, és így ne szeressem az együttléteket! Mert nekem csak a partnerem örömével szabad törődnöm, a magaméval soha! Hidd hát el uram, nem leszek féltékeny sem a feleségedre, sem a szeretőidre ha lesznek olyanok! Csak arra kérlek, hadd legyek a közeledben! Semmi pénz nem érne fel ezzel! Vam szinte szédült e szavak hallatán. Mi minden borzalmat fog még tapasztalni ebben a korban?! —Csinlin… nagyon sajnállak… de kérlek értsd meg… én semmit nem tehetek érted! Lanának igaza volt! Azt nem tudom hogy ő lesz-e a feleségem vagy más varázslónő, de az biztos hogy csakis varázslónő lehet a feleségem! Még szeretőm sem lehet más! Mert, tudod, hamarosan ha elkezdem a tanulást, örökéletű leszek mert varázsló vagyok! És te csak elfonnyadnál mellettem, és nem lennél boldog, mert nem vehetsz részt mindazon dolgokban amikben én! —Szolgálnálak hűen halálomig! —Nem, nem, ez neked unalmas volna, és meg is alázna hogy időnként Lanával vagyok vagy mással aki a feleségem lesz, te ennél többre vagy hivatott! Téged még sok öröm várhat az életben! —Nélküled semmi! És miért ne élhetnél velem addig amíg meg nem halok vagy legalább amíg fiatal vagyok?! Engem még senki nem szeretett csak te, senki nem szánt csak te, senki nem volt velem kedves csak te, nem akarok erről lemondani! —Csinlin, te egy csoda vagy, de az én utam nem feléd visz! Lehetetlen amit kérsz! —Pedig boldog lennél velem! —Én talán az lennék veled, de tudom hogy te legfeljebb kis ideig lennél az, s később már nem! Hiába vagyok fiatalabb nálad, tudom! - és ezt Vam
meggyőződésből mondta. Mert emlékezett arra a régi számítógépes felvételre, amin látta hogy mit mond anyjának Kirti és Arna. És ők csak tudták ezt mert próbálták, kétezer éves tapasztalat szólt belőlük! —De mit érdekel téged hogy én mit gondolok, ha te boldog lennél velem?! Az én sorsomat bízd rám, én törődöm majd az én érzelmeimmel, te törődj drága uram a te boldogságoddal! —Drága kedves Csinlin, semmi kétségem afelől hogy néhány évtizeden át hihetetlenül boldog lennék veled, és boldogabb mint mással lennék! De nekem az a küldetésem hogy varázsló legyek, ez kötelességem csa ládom és az egész emberiség iránt amit mi varázslók szolgálunk, s te annyira tökéletes vagy, hogy ha velem lennél, akár feleségként akár csak szolgálóként vagy ágyasként, örökösen csak rád tudnék gondolni, s nem bírnék a tanulásra figyelni! Nem arról van hát szó hogy lebecsülnélek, éppen ellenkezőleg, te túl jó vagy nekem! —Képes vagy lemondani a boldogságról?! —Igen. Tényleg szeretlek Csinlin, nem csaltak meg az érzéseid, de a kötelesség az kötelesség, kénytelen vagyok meghozni ezt az áldozatot. Csinlin lehajtotta a fejét és nem válaszolt. —Légy megértő, Csinlin! - kérte Vam. —Nézd, én még csak tizenhat esztendős vagyok, te meg huszonnégy! Hozzám képest már felnőtt nő vagy, érett asszony, sőt nem csupán hozzám képest! Vagyis a lelkem mélyén biztos vagyok benne hogy ha tovább folytatod a kísérletezéseidet, annak az lesz a vége hogy nem bírok ellenállni neked, és igenis feleségül veszlek, ez pedig azt jelenti hogy elbuktam, s nem valósíthatom meg a céljaimat! Nem akarod ezt, ugye? —Pedig én tényleg szeretlek! - suttogta a lány. —Elhiszem. De most válik el, hogy mennyire szeretsz! Ha igazán jelentek valamit a számodra, mondj le rólam, hagyj elmenni békével! Ez az egyetlen nap amióta megpillantottalak, már magában véve is fenékig felforgatta a lelkemet, s alig bírok másra gondolni mint rád! Nagyon hálás vagyok neked, s nemcsak a gyönyörért amit nyújtottál de a szeretetedért is, de ez így nem mehet tovább! Kérlek ne kísérts tovább, mert kettőnk közül te vagy az erősebb, tudom, és nem akarhatod hogy kudarcot valljak! Csinlin zokogni kezdett. —Nem… nem hittem volna hogy… hogy művészetem károdra lehet uram! Nem akarok a károdra lenni! —Nem kell hogy káromra légy! Figyelj, igazán nagyon sokra becsüllek! Tudod mit, felejtsd el a kétszáz aranyat, még az ezret is, járd be holnap Loránt, nézd ki a legszebb házat magadnak, szólj nekem s megveszem azt neked, szolgákkal, mindennel együtt, veszek hozzá földbirtokot, adok pénzt is, úrnőt csinálok belőled! Mindent megkapsz amit csak kérsz!
Csinlin nagyot sóhajtott. Sírása lassanként enyhült. —De ugye nem hiszed azt uram hogy azért sírtam mert bármit is szeretnék kizsarolni tőled? —Nem, dehogyis! - és megsimogatta Csinlin arcát. — Ugye jó kislány leszel? —Igen uram. Teljesítem kívánságodat és békén hagylak. Soha többé nem foglak csábítani ha így akarod. Soha-soha többé! Csak arra az egyetlen kegyre kérlek, hogy a ma éjjelt még utoljára velem töltsed! Ugye megteszed? —De… miért? —Mert mégegyszer örömet szeretnék nyújtani neked! S ebből tudnám meg biztosan azt is, hogy nem haragszol rám! Hidd el, semmi hátsó célom nincs vele! Esküszöm hogy ez az utolsó alkalom lesz és soha többé nem kérlek semmire, nehogy túlzottan belémszerelmesedj! Hihetsz nekem, soha még nem hazudtam! —Legyen hát! - mondta Vam, akiben szintén erősen buzgott a vágy a tüneményes Csinlin iránt. S ezután egy szót sem szólt sem ő, sem Csinlin, legalábbis ajkuk nem szólt, mert testük annál ékesszólóbban beszélt. Vam és Lana szobája egybenyílott, csak egy vékonyka ajtó választotta el egymástól a két helyiséget. Ráadásul Lana ágya épp az ajtó melletti fal mellett volt, s fejével feküdt az ajtó irányába. Így hát minden szót tökéletesen hallott amit Vam és Csinlin beszélt egymással. Azután még a szavaknál is jobban hallotta a kéjes nyögéseket. Nyugodtan feküdt az ágyán, s esze ágában sem volt átmenni a másik szobába hogy megzavarja a játszadozásukat. Ugyan miféle jogon avatkozna be?! Kije neki Vam?! A fiú nem tartozik számadással neki! És mégis! Őszinte lány lévén el kellett ismernie maga előtt, hogy kissé féltékeny! No nem nagyon, de egy kicsit! És ez igen-igen meglepte. Nocsak! Kezd tán beleszerelmesedni megmentőjébe?! Pusztán azért mert megmentette? Mert jó volt hozzá?! Ha így van, akkor tökéletesen meg tudja érteni szegény Csinlint! Pedig hát valóban nincs jó vége annak ha egy varázsló közönséges emberhez köti az életét - azaz inkább pont fordítva, ha közönséges ember köti varázslóhoz az életét - tehát szegény szerencsétlen Csinlin mindenképpen csak vesztes lehet, akkor is rosszul jár ha most Vam elhagyja, és akkor is ha nem hagyja el! De neki, Lanának határozottan lehetnek esélyei! Persze, csak akkor ha Vam rendelkezik mágikus képességekkel. De erre nagyon jó esélye van, elvégre Zorjána fia, Zorjána pedig Kirti és Arna ikertestvére, ezt még Lana is tudta, s e két nő fölöttébb figyelemre méltó mágikus érzékkel bír, ha ennek csak a tizedét örökölte Vam, máris kiváló varázsló lesz! És Lana tudta, hogy egy varázslónőnek nehéz férfivarázslót találnia társául, mert azok száma csekély! Nem is lesz rossz elgondolkoznia erről! Vam végtére csinos fiú, nemcsak varázsló, és időutas is!
Nyugtalanul aludt el, egyfolytában azon járt az esze, hogy mi is történhet odaát amikor ilyen-olyan zajokat és nyögdécselést hall, s az is eszébe jutott, hogy ha nem lenne sebesült a lába, tulajdonképpen ő is lehetne most Vam „ágymelegítője”. * Másnap reggel Vam meglehetősen álmosan ébredt. Úgy látszik egy éjszaka még nem is volt elég ahhoz hogy mindazt a sok élményt feldolgozza agya, ami belezsúfolódott az előző napba. Ébredése meglehetősen kellemes volt: azt érezte hogy meleg női test fekszik mellette, s kicsiny kéz simogatja máris jókorára duzzadt falloszát. —Hagyjál Csinlin! - morogta, ki sem nyitva a szemét. —Hiszen megígérted tegnap hogy az lesz az utolsó! - de őszintén meg kell mondanunk, hogy ellenkezésében nem zengett sok erő. Még nagyon álmos volt. A lány azonban nem hagyta abba cirógatását, még csak nem is válaszolt Vamnak. Ehelyett hirtelen fölébe kerekedett, s pillanatok alatt „karóba húzta” magát. Igazán hamar ment az egész, s akkor lovacskázni kezdett Vamon. Vamnak tetszett a dolog, ugyanakkor vi szont kissé zavarban is volt, mert hát hiszen nem akarta magát elkötelezni Csinlin mellett, meg is mondta neki… Azzal nyugtatgatta magát, hogy ez még amaz utolsó együttlét folytatása, s ha vége a reggelnek, ha felöltözik, akkor többé ilyen már nem lesz. Még a szemét sem nyitotta ki inkább, nehogy Csinlin formás melleinek a látványára teljesen elmenjen az esze. Behunyt szemmel élvezte hát a gyönyört, hagyta hogy mindent a nő intézzen. Amikor mindennek vége lett, akkor csodálkozott csak el, mert megkérdezte tőle a nő: —Jó volt nagyon, ugye uram? És erre már muszáj volt kinyitnia a szemét, mert aki ezt kérdezte tőle, hát az nem Csinlin volt! Az egyik megmentett nőt látta maga mellett az ágyban. —Ki vagy te?! - kérdezte döbbenten. —És hogy kerültél ide?! - és ugyanakkor egészen belepirult a gondolatba, hogy úgy szeretkezett valakivel, hogy azt sem tudta, kicsoda is a partnere! Így becsapta a női furfang! —Lubímia a nevem, uram! —Aha, igen, emlékszem is rád! Lubímia! Szép vagy, és szép is a neved, mert tudom hogy a „lubbi”-szó madarat jelent Tlapantlua ősi nyelvén! De sem a szépséged, sem a neved nem jogosít fel arra hogy betörj kéretlenül hozzám! —Bocsáss meg uram! És hát hiszen jó volt neked is nem?! Én semmi rosszat nem akartam! Hajnalban észrevettem, hogy Csinlin kijön tőled! Nem is volt ez rég! Gondoltam, ha üres a helye, miért ne mehetnék be én hozzád?! Így hát bejöttem és melléd bújtam hogy ne kelljen egyedül ébredned!
—Jól van, nem haragszom a csudába is, elvégre én is kinyithattam volna a szememet! De most eredj! Lubímia szó nélkül felöltözött és távozott, Vam pedig sóhajtva ült le az ágy szélére, és fejét a karjára támasztotta. —Nehéz ügy ez ennyi lánnyal aki mind engem akar, nehéz ügy ez nagyon…! - sóhajtotta. S ekkor nyílt a szomszéd szoba ajtaja, s azon át bejött hozzá Lana. Azaz, azt hogy „bejött”, csak akkor lehet mondani, ha meglehetősen szabadon értelmezzük e szó jelentéstartományát. Mert Lana természetesen képtelen volt még lábraállni, ezért hát térdre ereszkedett, és alsó lábszárain csoszogott be Vamhoz. A fiú meglepetten nézte, s alig bírta megállni hogy ne kacagjon a furcsa, különös látványon. —Nahát, annyira előkelő azért nem vagyok hogy térden csúszva jöjj elém! - szólt mosolyogva. —Bunkó! Tahó! Ne nevess rajtam, inkább felsegíthetnél ahelyett hogy megalázol a mosolyoddal! dühösködött Lana. —Ó, bocsáss meg! - kapott észbe Vam, s máris felemelte Lanát, s óvatosan az ágyra helyezte. —Ez már jobb! Szóval, fiacskám, nem kell magyarázkodnod! Hallottam mindent! Hát, szegénykém, neked aztán kijutott bőven! Így ments meg máskor lányokat! Este Csinlin, ma reggel Lubímia… és le merem fogadni hogy ez így lesz most már végig, minden este és reggel más nő bújik be az ágyadba! —Igen, ettől félek én is! - sóhajtotta Vam. —És olyan nehéz elküldeni őket! —Nem inkább nemet mondani nehéz? - csípkelődött Lana.— Az is nehéz! - mondta őszintén Vam. —De hidd el, elküldeni nehezebb őket! Tudom ugyanis hogy miben reménykednek! —Mondd csak, mit kapok ha megoldom a nőkkel való gondjaidat? Legalábbis ezt az estit és a reggelit? —Miről beszélsz? —Jelenleg nyomorék vagyok, máshol nem segíthetek neked, de ha megbízol anyuciban, ígérem hogy nem lesz több gondod az esti és reggeli, de még az éjszakai látogatókkal sem! —Ez sokat segítene, de hogyan… —Az nem a te dolgod! De ha rossz tanuló voltam is a mágiában, a nőkhöz hidd el, jobban értek mint te, elvégre én is nő vagyok! Mit kapok hát, ha elvégzem a piszkos munka nagyját? —Egy puszit! —Igazán bőséges jutalom! Az üzlet megköttetett! —De mit akarsz tenni? —Majd este meglátod! Egyelőre felejtsd el a gondodat! S készülj a reggelire, mert lehet hogy ott is
lesznek bajok! Bajok valóban lettek, de még jóval reggeli előtt. Ebben a pillanatban ugyanis kopogás hallatszott, s amikor Vam azt mondta hogy „Bújj be!”, belépett Rabeon. Az intéző arca krétafehér volt a rémülettől. —Nagyuram, kérlek, én nem tehetek semmiről, de nagy baj van! Csinlin felakasztotta magát! Vam felpattant a helyéről. —Vezess gyorsan! - kiáltotta Vam. —Remélem levágtad már?! —Természetesen uram! —Vigyél engem is! - kiáltotta Lana, de a fiú csak rohanni kezdett az intéző által mutatott irányba. Így hát Lana kénytelen volt térden és négykézláb kicsúszni a folyosóra, aztán elcsúszott a szomszéd szobáig amely történetesen Vixié volt, bekopogott, s megkérte hogy ugyan vigye már el arra amerre mutatja! S mert Vixi hálás volt neki hogy megmentette a perverz vendégtől, szuszogva és izzadva bár, de meg is tette, s elcipelte Lanát, aki a nyakába csimpaszkodott. Mire elértek egy kis folyosóvégi kamrába, Vam és az intéző már ott volt. Csöndesen nézték Csinlin holttestét. A leány a mennyezet egyik fagerendájára kötötte a hurkot, bár eddigre már levágták, sőt a hurkot is leszedték a nyakáról. Jól látszott a kötél nyoma, mert lilás elszíneződés jelölte hogy hol szorította el a nyakat. S mert Lana nem mondta Vixinek hogy hová viteti magát, ezt látva Vixi rémülten sikoltott fel, kezét a szája elé kapta, majd egyszerűen elájult, Lana alig bírt úgy le csúszni róla hogy meg ne üsse a talpát. —Locsold fel, aztán vidd innen Vixit! - parancsolta Rabeonnak, mintha csak ő lenne a ház úrnője. Csinlin most békésen feküdt a padlón, mozdulatlanul. Lana azonnal mellécsúszott, s megfogta a fiatal nő kezét. Meleg volt még, de pulzust nem tapintott. —Meghalt! - mondta. És szavaira Vam felzokogott. —Miattam! Miattam tette! Szegény lány! Mert igenis a feleségem szeretett volna lenni, de én elküldtem! Valóban szeretett! Estétől fogva erre készült, megmondta hogy az lesz az utolsó alkalom hogy velem akar lenni! Ó, a szerencsétlen! Ez az én bűnöm! —Vam! - mondta gyorsan Lana. —Küldd ki azonnal Rabeont! Mondd meg neki, hogy be ne jöjjön ide amíg nem szólítod! —De miért? —Az összes agyalágy vallásra, még ilyenkor is azon jár az eszed, hogy mit és miért?! Engedelmeskedj már a parancsomnak te balfasz, amíg nem késő! Én Kajjám lánya vagyok, nem akárki! Vam elképedve nézett rá, azután valami mintha derengeni kezdett volna az agyában. —Rabeon! Eredj azonnal ki! Tedd amit az úrnő mond! - mutatott Lanára.
—És senkit be ne engedj! - parancsolta Rabeonnak Lana. Az intéző a még mindig ájult Vixivel szó nélkül kifordult az ajtón, magában azonban mérhetetlenül csodálkozva, mert gazdája úrnőnek nevezte Lanát. —Mindenesetre jó hogy ezt megtudtam! - gondolta, és még a szemöldökét is felhúzta néhányszor álmélkodásában. —Most már legalább tudom, mihez tartsam magamat Lanával kapcsolatban! Jó lesz a kegyeit keresni! Mert hátha mégsem utazik el a gazda, s akkor nem árt ha már kezdettől fogva jóban vagyok a majdani feleséggel…! Odabent meg így szólt Vam Lanához: —Azért nem kellene balfasznak nevezned, főleg nem mások előtt! —Elnézést, de én nemcsak Kajjám, de Mirjan lánya is vagyok, s megszoktam hogy anyám leszídja apámat ha rosszul viselkedik! S jobb ha most sem viselkedsz úgy, mint egy… szóval tudod mi! Ismerek egy varázslatot, amivel a nemrég meghaltakat fel lehet támasztani, de csak amíg ki nem hűlt a testük! Az a kérdés, hogy akarod-e! Döntened kell de gyorsan, amíg be nem áll a hullamerevség! —Persze hogy élve akarom látni! Miért is ne akarnám?! —Igen, de tudnod kell hogy efféle nemrég meghaltakat apámnak vagy anyámnak semmi nehézségébe nem esik feltámasztani, viszont fogalmam sincs ők milyen varázslatot használnak, de az biztos hogy nem ezt, amit én ismerek! —Na és?! Nekem mindegy milyen varázslattal csinálod, csak tedd már gyorsan! Most bebizonyíthatod hogy Kajjám lánya vagy! Én már azon is csodálkozom hogy ismersz egyáltalán valamilyen varázslatot, hiszen te rossz tanuló voltál azt mondtad, ez meg egy komoly varázslat! —Az, de a képességeim is komolyak! Csak a tudásom kevés! Ám kíváncsiság bennem is van, s így néha igenis olvasgattam mágiakönyveket, persze sosem azt amit kellett volna! S az sem egészen igaz hogy semmi varázslatra nem vagyok képes, például a szerelmi varázslatokat és a szexuálmágiát egészen kiválóan megtanultam azt hiszem, bár még nem próbáltam ki csak állatokon! —Támaszd már fel Csinlint, ne beszélj, ne dicsekedj! —Nyugi! Úgy sejtem fél óránk még legalább van! És tudnod kell mit vállalsz! —Én?! —Te hát! Egy régi könyvben olvastam erről, és tudd meg hogy ezt csak az művelheti a meghalt személlyel, aki érzelmileg közel állt hozzá! Tehát te, Vam, mert tebeléd szerelmes Csinlin, nem belém! —De hát én nem vagyok képes varázsolni!
—Pedig kénytelen leszel! Most elválik, van-e mágikus érzéked! Én indítom el a folyamatot, de végrehajtanod neked kell! —Azt sem tudom hogy mit! —Mindjárt megmondom! Nagyon elnagyoltan arról van szó, hogy áldásos közreműködésem eredményeképpen a tudatod mintegy Csinlin testébe kerül át, persze csak átmenetileg, és ott át kell élned a halál előtti utolsó pillanatokat, és magát a halált is! Ha ezt elszenveded helyette, akkor tulajdonképpen te haltál meg és nem a lány, ő tehát fel éled, sőt emlékezni sem fog a halálára, csak úgy, mintha valaki el mesélte volna neki az eseményeket, nem kísérti majd sokk, félelem, nem lesznek rossz álmai, érted már? Persze te nem fogsz meghalni, azaz, abban a pillanatban hogy Csinlinként meghaltál, magadhoz térsz a saját testedben, de rohadt egy pocsék érzés lesz arra figyelmeztetlek, én ugyan még nem próbáltam de anyám mesélte hogy ő már halt meg egyszer, és apám ugyan feltámasztotta, de nagyon rossz érzés!15 Azaz, nem is annyira a halál a kellemetlen, hanem az azt megelőző fájdalom, szenvedés! —Vállalom! Az én hibám hogy idekerült! —Jó, de gondolj rá hogy lehet, hiábavalóan szenvedsz helyette, mert később megismétli! —Igen, ez a veszély fennáll! Nem tudnál valamit kitalálni ezellen? Azt mondtad, értel az efféle szerelmi varázslatokhoz! —Igen, ezekhez értek. —Tudsz hát segíteni? —Van egy elképzelésem, de a legfontosabb hogy időt nyerjünk! Talán sikerül leválasztanom rólad Csinlin érzelmeit! De ehhez időt kell nyernünk, feltámasztása után tehát ígérd meg hogy veled jöhet bárhova ezentúl, ha nem is úgy mint feleséged vagy szeretőd, de úgy, mint állandó masszőröd! Csak ígérje meg hogy nem fog kísérletezni az elcsábításoddal s azzal hogy ágyba édesgessen! Ezt megígéri, s rendesen viselkedik majd! —De én nem akarok hazudni neki! —Nem is lesz ez hazugság, mert ha ő akar majd elhagyni téged akkor elengeded, s ez így lesz, mert én gondoskodom arról hogy így legyen! —Jó, ha feltámasztod Csinlint, megbízom benned —Jó, ha feltámasztod Csinlint, megbízom benned hogy ezt is el tudod intézni! —Bízzál anyuciban, fiacskám! De feltámasztani te fogod! Nehéz lesz, mert sajnos erről a varázslatról csak olvastam, ki még soha nem próbáltam, és halvány fogalmam sincs róla, miként paraméterezzem be a varázsigéket! —Szentséges és magasságos… —Mivel nem tudom a paramétereket, kénytelen vagyok a legáltalánosabban elvégezni a varázslatot, ami azt jelenti hogy csak abban segíthetek hogy belépj Csinlin
emlékterébe - ez hogy emléktér, egy mágikus szakszó és ott már magadra vagy utalva! Úgy fogod megélni a belépést, mintha a világűrben lebegnél – ne csodálkozz, nem vagyok én valami primitív barbár nő, tudok ám arról hogy miként néz ki a világegyetemünk, többet is tán mint te! – tehát mintha ott lebegnél, de nincsenek körülötted csillagok, csak egy hosszú lilás színű vonalat látsz majd, mely tőled indul ki! Ez Csinlin emlékvonala, amire apró gyöngyökként vannak felfűzve az emlékek! Efelett kell ellebegned a végére! Ha kissé értenék a varázslathoz, a megfelelő paraméterek beállításával rögvest az emlék vonal végére pozícionálhatnálak, de fogalmam sincs hogy mekkora Csinlin érzelmi tehetetlensége, mennyire zárkózott vagy nyílt személyiség, mennyire zsúfolt emlékekkel a lelke, s még számtalan adatot nem tudok, amiket persze ki is számolhatnék, de nem tudom hogy hogyan, jó háromszáz oldal foglalkozott ezzel, de én azt persze nem tanultam meg! Tehát egyszerűen nullára állítok minden paramétert, ezzel baj biztosan nem lesz, állítok minden paramétert, ezzel baj biztosan nem lesz, mert kezdete minden emlékvonalnak van, ez az illető születése, s így te odakerülsz! Aztán emiatt kénytelen leszel ellebegni a végére, a haladás nem lesz nehéz, csak képzeld azt hogy úszó mozdulatokat teszel! Na már most, látni fogod majd az emlékgyöngyöket! Minél erősebb emlék valami, annál nagyobb, minél gyöngébb, annál kisebb! A jó emlékek fehérek, a rosszak vörösek, s minél rosszabb, annál vörösebb! El kell jutnod az emlékvonal végére, s ott egy óriási vörös emlékgyöngyöt látsz majd, ez lesz mind közül a legnagyobb, ez a halál emléke! Ezt egyszerűen meg kell fognod! Erre átéled amit Csinlin élt át, és felébredsz! —És ha véletlenül rossz gyöngyöt markolok meg? —Akkor azt az emléket éled át, de nem ébredsz fel a saját testedben, ez csakis a halálélménytől következik be! Épp ezért jóelőre figyelmeztetlek hogy én visszahozni nem tudlak, ahhoz nem elég a tudásom, ha tehát elkezdődött a varázslat, akkor már muszáj átélned a halált, másképp örökre ott maradsz, s csak akkor halsz meg amikor itt kint maradt tudat nélküli tested elporlik! Tehát ha más emlékgyöngyöt mar kolsz meg, nincs semmi baj, átéled az emléket és kész, aztán újra ott vagy az emlékvonal mellett. Ha vörös, rosszemlékű gyöngyöt ragadtál meg, akkor miután átélted az emléket, a gyöngy színe semleges szürkére változik. Ez annyiból segít Csinlinnek, hogy vidámabb, gondtalanabb lesz, mert nem kínozzák a rossz emlékek szörnyűségei. Fog emlékezni rájuk, de nem szenved miattuk, nem kerülgetik rémálmok, csak olyan lesz mintha valaki mesélt volna neki ezen eseményekről. De óva intelek ilyesmitől, mert csak magadnak okozol felesleges szenvedést, Vam! Csak a megmentésével törődj, mással nem! —Mennyi időm van?
—Attól kezdve hogy belevágtunk, akármennyi, mert amíg ott bent vagy, nem bomlik tovább. Akarod hát? —Itt leszel velem? —Nem. Visszavitetem magamat a szobába, mert kell a nyugalom ahhoz hogy koncentrálhassak. Te csak fogd meg Csinlin kezét, aztán majd hirtelen odabent találod magadat ha elvégeztem a varázslatot! De megint mondom, ocsmány élmény lesz, mintha önmagadat akasztottad volna fel! —Vállalom! És mi lesz a nyakával? —De jó hogy szólsz! Amikor megragadod a gyöngyöt, mondd azt hogy meg akarod szüntetni az emlékkel járó testi sérüléseket is, és azok megszűnnek maguktól! —Jó, akkor eredj azonnal, nehogy elkéssünk! Meg arra is kíváncsi vagyok, hogy van-e mágikus érzékem! —Hívd akkor az intézőt! Vam az ajtóhoz lépett és Rabeont szólította. —Vidd vissza az úrnőt a szobájába, aztán senkit továbbra se engedj be ide! —Nehéz lesz uram, mert már minden nő tud Csinlin haláláról, és szeretnének elbúcsúzni tőle! A szolgák és rabszolgák is! —Ez parancs, Rabeon! Aki nem engedelmeskedik, nem kap jutalmat! Te sem! —Vigyél már Rabeon, ne késlekedj! - parancsolta Lana. —Nagyurunk megpróbálja feltámasztani Csinlint, de ha későn kezd neki, nem sikerül! Rabeon arca elsápadt. —Feltámasztja a halottat?! —Mozgás! - kiáltotta Vam, aki egyre Csinlin kezét fogta, és érezte hogy mind hidegebb. Rabeon már vitte is Lanát. Dehogyis mert ellenkezni egy olyan varázslóval, aki halottakat is fel tud támasztani! Vam pedig csak nézte Csinlint, és fogta a kezét. S íme, Lana nem beszélt a levegőbe! Tíz perce sem ülhetett még ott, amikor hirtelen elszédült, homályosan még érezte hogy teste lehanyatlik, rádől Csinlinre, feje a lány két melle közé esik… Aztán máris ott lebegett az emléktérben, s látta karnyújtásnyira maga alatt kígyózni az emlékvonalat. Végignézett rajta és elszörnyedt. Azt nem tudta hogy milyen lehet az ő emlékvonala, de biztos volt benne hogy nem ilyen. Csinlin emlékvonalán alig volt jó emléket jelképező fehér gyöngy, sőt még szürke is alig. Az egész vonalat kisebb-nagyobb vörös gyöngyök uralták. Kezdve a legelején egy óriási vörössel, ami a születési traumát jelezte, s folytatódott néhány kisebbel, aztán hihetetlenül óriási vörös gyöngyök következtek szinte egymást szorongatva, s messze, a szál vége felé látta csak ritkulni a vörös gyöngyöket, ekkor nyilván már Vangar házában volt Csinlin ahol nem bántották. De a legvégén messziről idepiroslott a halál emberfejnél is nagyobb vörös gyöngye. Most már értette Vam, miért kérdezgette Csinlin
a medencében, hogy ugye nem veri majd meg! Mert bármilyen hihetetlennek tűnt is, akadt az emlékszálon jó néhány olyan gyöngy, amely bár vörös volt, de mégis nagyobb mint a legutolsó halálgyöngy! Ezek az emlékek tehát rosszabbak voltak mint a halál! —Az mindenesetre eldőlt ezzel, hogy van érzékem a mágiához! Hogy mekkora az még kérdéses, de hogy van az biztos! Szerencsém van! Nem úgy mint szegény Csinlinnek! Nem csoda hogy öngyilkos lett! Ennyi rossz emlékkel és ily kevés jóval…! Az a csoda, hogy nem tette meg előbb! —Persze - gondolta - biztos nem emlékszik mindre, mármint nem mindet képes tudatosan visszaidézni. De a sok rossz emlék akkor is nyomasztó teherként ülhet lelke mélyén, és ez nem tesz jót a hangulatának, kedélyének! S hirtelen elfogta a kíváncsiság. Milyen érzés lehet megszületni?! Ő sem emlékezett saját születésére, de most megtudhatja! Nem lehet kellemes, mert jókora vörös gyöngyszem ez, de akkor is kielégítheti kíváncsiságát, és egyben megszabadíthatja ezt a kedves lányt egy rossz emléktől! Kinyúlt, és megragadta a legelső gyöngyszemet. A nagyot, a vöröset, azt, amely Csinlin születésekor keletkezett, amely megnyitotta az emlékszálat… * Vam testét iszonyatos rémület rázta meg. Valami történt, valami szörnyű… az a sötét közeg ami eddig olyan megnyugtatóan ölelte körül, mozgolódni kezdett. Nyomást érzékelt, nem is egyet, de számtalant. Valami préselte őt, nyomorgatta, aztán csúszott előre… és hirtelen kezek tapogatták, hideg, érdes kezek. Valaki letisztogatta az orrát, száját, aztán érezte hogy egy éles kés belevág a köldökzsinórba. Fájt, borzasztóan fájt! És többé nem kapott elég levegőt a vérből, légszomj gyötörte, muszáj volt lélegezni, eddig összepréselt tüdeje kitágult, elváltak egymástól a mellhártyák, a tüdőhólyagocskák ahogy beléhatolt a tüdejébe az első korty levegő, fájt ez borzasztóan, és ő erre bömbölni kezdett, sírt ahogyan csak a torkán kifért… és újra meg újra lélegezni kellett, s bár senki nem mondta el neki, de sejtette ő homályosan hogy most már így lesz amíg csak él, most már mindig, nappal és éjszaka, örökké el kell végeznie a lélegzés rendkívül fáradtságos munkáját, vé getért valami jó, végetért örökre… És ki kellett nyitnia a szemét is, és a fény bántóan élesnek tűnt, pislognia kellett, pedig Vam felismerte hogy csak egy kormos fáklya világít meg egy földpadlójú szobát… És hangokat is hallott. Persze jicseni beszédet, de Vam mégis értette, mert most rendelkezett Csinlin ismereteivel. Az újszülött Csinlin pedig hiába nem értette még a szavakat, de Vam most igen. —Fiút akartam! - ordította valaki. —Fiút, fiút, fiút! Te
dög, te mocsok, te hitvány szuka, kivel paráználkodtál hogy megint csak egy pisás lányt voltál képed a világra szarni?! Tompa puffanások hallatszottak, majd női jajveszékelés. —Fogjátok le, ez megőrült, megveri az éppencsak megszült feleségét! - kiabálta valaki, és mások is elkezdtek kiabálni. —Nem lehet igaz hogy tizennégyszer is szülsz, és még csak kétszer fiút! Hát mire nekem egy újabb nő, mi?! Mi a jó büdös nyavalyát csináljak vele, mi?! Basszam tán meg a saját lányomat?! —Csillapodj kérlek, én nem tehetek róla… könyörgött az asszonyka, Vam szerint a saját anyja. Azaz Csinlin anyja… —Te mocsok, te trágyadomb, most véged! Megöllek, és új nőt veszek magamhoz aki fiakat szül nekem! —Ha lesz valaki aki hozzámegy egy ilyen brutális vadállathoz! - mondta egy másik női hang, talán egy bábaasszony lehetett. És ismét puffanások, Csinlint hirtelen lökés érte, aztán fejjel lefelé lógott valakinek a kezében. —Megölöm, a falhoz csapom, nekem nem kell még egy ingyenélő, nekem nem kell lány! Csinlint bal lábánál fogva ide-oda himbálta valami, majd úgy látszik tényleg falhoz csapták, mert a levegőben repült, valami megütötte a fejét, aztán Vam hirtelen magához tért az emlékszál felett. Ennyi volt az első emlék. Lenézett a gyöngyre. Az szürkére sápadt, s mintha kisebb is lett volna. Kimerítette az erejét. Borzasztóan érezte magát! Fájt a feje ahol a falhoz vágódott, és mintha még a tüdejében is érezte volna az első korty levegő fájdalmát. És a sajnálkozás is elöntötte. Szegény Csinlin! Nem elég hogy megszületett, s az már magában véve sem kellemes, ráadásul még ilyen apához is került! De elégedett volt. Ennyivel kevesebb rossz emlék kínozza majd, legalábbis a tudatalattiját. Jót tett vele. És erre egy hirtelen ötlet kerítette hatalmába. Márpedig ő nem fogadja meg Lana tanácsát, s lesz ami lesz, kerül amibe kerül neki, de igenis megérinti a vörös gyöngyöket, s megtöri így Csinlin lelkében a rossz emlékek hatalmát! Persze iszonyú szenvedésekre lehet elkészülve, de úgy érezte, muszáj hogy segítsen a lányon! Elvégre ez egy hőstett, nem igaz?! És ő hőstettet akart elkövetni, ugyebár! Különben is, miért legyen varázsló, ha nem használja fel a hatalmát mások javára?! S most is épp varázsol, nem?! Ha pedig fájni fog, hát fájni fog. Ki más viselje a fájdalmat a nő helyett ha nem a férfi?! Persze az képtelenség hogy minden egyes vörös gyöngyszemet megérintsen. Van belőlük talán
tízezernyinél is több. S talán-talán az sem lenne jó ha egyetlen rossz emléke se maradna Csinlinnek. Talán kell a személyiség teljességéhez az is, hogy átéljen egy kevés rosszat! De legalább a legnagyobb vörös gyöngyöket, a leghatalmasabbakat el kell sápasztani! Főleg azokat amelyek nagyobbak mint a legutolsó gyöngy, a halálgyöngy! És, és igen, hátha rendbehozhatja Csinlin testét, megszüntetheti a korbácsnyomokat, és még arra is képessé teheti hogy élvezze ő is a szerelmet, az együttléteket! Nem igazság hogy ő, aki annyi gyönyört képes adni, épp ő ne élvezhesse azt! Végignézett az emlékszálon. Úgy vélte, képes lesz megtalálni azt a bizonyos emléket. Lehetetlen hogy ne a legnagyobb gyöngy rejtse azt! És valóban. Távolabb meglátta minden vörös gyöngyök leghatalmasabbikát. Akkora volt talán mint egy hordó! És mélyvörös, élénk színben ragyogott. Vam ugyancsak habozva közelítette meg, és minden sejtje tiltakozott ellene hogy megérintse, s így részt vállaljon abból a hihetetlen kínból, amit minden bizonnyal rejt ez az elképesztő méretű lelki daganat. Vam habozva nyújtotta ki a kezét. —Meg akarom szüntetni a sérüléseket is! - kiáltotta hangtalanul az üres semmibe, azzal összeszedve bátorságát, öklével dühödten belevágott a vörös ragyogásba. * Egy kínpadfélén feküdt. Két keze kitárva és leszíjazva, és ugyanígy terpeszben kikötve mindkét lába. Tudta hogy szeméremszőrzetét az utolsó szálig leborotválták az imént. És félt, borzasztóan rémült volt, mert tudta hogy mindjárt megtörténik az. Előtte egy középkorú férfi állt. Meztelen volt, fallosza keményen ágaskodott. Állt a férfi mellett egy másik férfi is, ez fel volt öltözve, és szolgafélének nézett ki. A meztelen férfi magyarázott neki, Csinlinnek. —Megismétlem megint hogy tudd: erre szükség van, mert te nem érezhetsz örömet, akkor ugyanis magaddal törődnél mások gyönyöre helyett! Kiégetjük hát most azt az ideget ami a nőknél a kéjt viszi el az agyhoz! Más, barbár népek elcsúfítják a nőt, kiégetik az egész csiklót, sőt levágják a szeméremajkakat is, de erre semmi szükség. Mi sokkal kisebb műtéttel is elérjük az áhított célt! Mi civilizált nemzet vagunk! Egyetlen szúrás a tűvel, s már vége is! S ennek még most, az első együttlét előtt kell megtörténnie, mert már azt sem szabad hogy élvezd. Ritkaság ugyan hogy nő már az elsőt is élvezze, de semmit nem akarunk kockáztatni, ugyebár! Aztán, hogy szüzességedet elvettem, belül, a hüvelyedben is ki kell égetni egy bizonyos területet, mert van úgy hogy a nők ott is élveznek örömet! Mindez persze fájni fog, de ez az ára annak, hogy tökéletes legyél a szerelemben, s mindig
csak urad örömével törődj! - azzal a férfi intett a szolgának. —Hozd a tűt! S a szolga egy fogóval kiemelt egy tüzes tégelyben, parázsban ízzított tűt. A tű vége cseresznyepiros a forróságtól. És már a puszta látványtól is eszeveszett félelem kerítette hatalmába Csinlint, hányta-vetette magát a padon, de alig bírt mozdulni, a szíjak erősen tartották. S most a szolga lehajolt, szétfeszítette Csinlin szeméremajkát, és a következő pillanatban belédöfte az ízzó tűt, átszúrta vele a csikló alját. Vam mindezt úgy élte meg, mintha hímtagja tetejébe mélyedne az ízzó tű. Ordított, eszeveszetten ordított ekkor, csak lélekben persze, éppúgy mint Csinlin, és érezte amit Csinlin, átélte a lány röpke gondolatát is, hogy „Mindjárt elájulok és vége lesz mindennek!”, de nem ájult el, mert hirtelen jeges vizet öntöttek a fejére. És még benne is hagyták másodpercekig a forró tűt, s meg is forgatták benne, hogy jól kiégesse az idegeket. —Nem hagyhatjuk hogy elájulj - magyarázta szenvtelenül a pucér férfi - mert meg kell szoknod hogy a szerelmeskedés neked nem öröm, s a legegyszerűbb út úgy vezet ehhez, ha azt szokod meg, hogy ez szenvedés! Intésére a szolga kihúzta a tűt Csinlinből. S ekkor a férfi Csinlin lába közé állt és beléhatolt. De Csinlin alig érezte amikor szétszakította a szűzhártyáját. Ennél mérhetetlenül rosszabb volt hogy minden egyes lökésnél megütötte a tönkreperzselt, sebes csiklót. Minden egyes lökésnél ordított, könnye úgy folyt hogy tócsába gyűlt alatta, és mégsem tudott elájulni, mert a szolga egyfolytában öntözte a jeges vízzel arcát, nyakát, sőt mellét is. Végre a férfi elélvezett benne. S ekkor így szólt a szolgához: —Készítheted a másik tűt, mert szabad már az út! Csinlin könyörgött, ahogy csak bírt, de a férfi így szólt:— Ezt nem gonoszságból teszük, mondtam már! De a tökéletességet csak szenvedés árán érheted el! —Nem akarok tökéletes lenni! - sikította Csinlin. —De én azt akarom hogy az légy, s az én tulajdonom vagy! Aztán a szolga már hozta is a második tűt, s ez még hosszabb volt mint az első, és jobban ízzott. Ekkor a férfi valamiféle csövet vezetett be Csinlin hüvelyébe. —Ez azért van, hogy csak a megfelelő helyen égessünk benned, máshol ne, mert nem szabad hogy a műtétnek nyoma maradjon, ha csúf vagy idelent, az elrontaná későbbi tulajdonosaid élvezetét! - mondta, azzal a szolga bedugta a tűt a csövön át Csinlin testébe. És Csinlint hirtelen még iszonyatosabb fájdalom kínozta
meg, teste megint hiába vonaglott, égette a tű amit forgatott benne a szolga ide-oda, Vam úgy sejtette hogy most az úgynevezett G-pontot égették ki Csinlinben, aztán Csinlin a jeges víz ellenére is elájult. Vam szédelegve tért magához az emlékszál fölött. Egyszerűen lehetetlen leírni mit érzett. Iszonyodott a vörös gyöngyöktől. —Csak az vígasztal hogy ennél rosszabb tényleg nem lehet a halál sem, ez volt ugyanis a legnagyobb gyöngy! motyogta, de jó idő el kellett hogy teljen, mire egyáltalán tekintetével meg merte keresni a következő legnagyobb gyöngyöt. Hanem amikor oda mert pillantani megint erre az előzőre, s látta hogy az halottszürkévé aszott össze, mégiscsak mélységes elégedettséget érzett. —Ha ez nem volt részemről hőstett, akkor nem tudom hogy mi lenne az! - mondta. Senki nem tehet szemrehányást Vamnak, amiért sokáig ácsorgott a következő vörös gyöngy előtt, amely ugyan kisebb volt mint az iménti, de éppenhogy csak! Hanem aztán belegondolt hogy mennyire szerethette őt Csinlin, mennyire kedves, aranyos, ragaszkodó… és mennyire szenvedhetett… meg kell őt mentenie… és erre megint elkiáltotta hogy meg akarja szüntetni az esetleges sérüléseket is, elvégre nem tudhatta mi várhatja odabent a gyöngyben, aztán széttörte azt, belevágott ebbe is ököllel. * Egy pillanatra úgy érezte, megint az előző emléket éli át, mert megint háton feküdt a kínpadon, leszíjazva. De aztán rájött hogy tévedett. Most nem volt szolga, sem ízzó tű, csak a már ismert, pucér férfi, az ura, tulajdonosa. És a kezében egy könnyű, suhogó vesszőt tartott. —Most már meggyógyultál a műtét után a lábad között, következik hát a Betanítás Első Húsz Leckéje! Ez azt jelenti, hogy húsz alkalommal fogunk veled egyesülni, vagy én, vagy más, minden héten egyszer, húsz héten át, és minden egyesülés előtt alaposan elverjük a lábad közét ezzel a vesszővel, hogy tudd, hogy a szeretkezés neked soha nem lehet öröm! —De hát akkor miért égettek ki ha még most ezt is el kell viselnem! - kiáltozta Csinlin. —Biztos ami biztos! Néha nem sikerül jól a műtét! És érezhetsz máshol is azért valamit, nemcsak a legfontosabb, kiégetett helyeken, be kell hát idomítanunk hogy tudd, amit érzel az nem öröm neked, nem kéj, hanem kín vagy közömbös érzés! - azzal felemelte a vesszőt, és Csinlin szétvetett, leszíjazott lábai közé csapott. Csinlin érezte hogy a csapástól az ájulás kerülgeti, olyan kín nyilalt belé. Aztán a férfi lecsapott mégegyszer és mégegyszer… Időnként várt két csapás között, meg is mondta miért: —Nem verhetlek meg annyira hogy elájulj, annak
nem volna értelme! Itt épp az a lényeg hogy fájdalmat érezz, nem az hogy ájuldozz! De ne félj, csak harmincat kapsz alkalmanként, ennyit írnak elő az ősi könyvek! Mire a harmincadik csapást is rámérte, Csinlin már nem volt se holt, se eleven, s a torka is berekedt a sikolyoktól. S ekkor végre a férfi beléhatolt, nyársára húzta, beledugta farkát a szétvert, vérző, vörösre dagadt húsba… és Csinlin minden egyes lökésnél csak fájdalmat érzett, ha nem is olyan heveset mint az ütésekkor, s belátta hogy ennek a rohadéknak igaza van, így valóban szó sem lehet semmiféle élvezetről, csakis szenvedésről, s bár még vége sem volt ennek a „leckének”, előre rettegett a következőtől… Vam úgy érezte, alig él, mikor ismét kivetette magából a szürkére sápadt emlékcsomag. Az jutott az eszébe, hogy most hogy átélte ezeket, ezen emlékek vajon rákerülnek-e vörös gyöngyökként az ő emlék fonalára is?! Úgy sejtette, igen. —Ha egy kis hatalmam is lesz, ezt a rohadékot aki megkínozta Csinlint, megölöm esküszöm! Az a legkevesebb hogy odarepülök repülőszőnyeggel és agyonlövöm! - fogadkozott. Végignézett az emlékszálon. Megtalálta óriási gyöngyszemekként rajta mind a húsz leckét amiről Csinlin kínzója mesélt. Még tizenkilenc hátra volt. S ő nem tehetett mást, érezte, muszáj legyőznie, meghódítania, elfonnyasztania valamennyit… És Vam megtette. Minden alkalommal szédült, szenvedett, mire a tizediken túljutott már annyira rémült volt, hogy már az emlékszál felett lebegve is ordított egyfolytában, de végigcsinálta! Azt nem tudta hogy mennyi ideig tartott, de nem is érdekelte. Amíg idebent van, addig Csinlin állapota nem romlik. És Csinlin szerette őt, sőt még most is szereti, ez tehát kötelessége a lánnyal szemben akkor is, ha nem veszi feleségül. Sőt, talán így még sokkal inkább kötelessége! És amikor végre a huszadik nagy gyöngy vörös fénye is kialudt, s ő kissé magához tért, elégedetten nézett végig az emlékszálon. Most már sokkal barátságosabbnak látszott, már alig néhány nagy vörös gyöngy volt csak rajta.— Na még egy utolsó erőfeszítés! - mondta magának. —Gyerünk pajtás, légy férfi, szánd el magadat! Ezek már sokkal kisebb gyöngyök, nem olyan vészesek! Persze, ezt könnyű volt mondani, nehezebb megtenni. E gyöngyök mérete még mindig vetekedett a halálgyöngyével. És Vam sorra minddel elbánt. Legalább hat alkalommal megkorbácsolták a hátát, fenekét, combját, többször megpofozták, egyszer ura kölcsönadta egy részeg bandának ahol huszonöten erőszakolták meg, s kissé meg is verték, egy másik alkalommal többen a
fenekébe élveztek, aztán volt egy olyan alkalom is, ami tulajdonképpen semmi fájdalommal nem járt, de minden eddiginél undorítóbb volt: Csinlinnek az a gazdája, aki megvette a kínzójától, félrészegen a fejébe vette hogy egyesül Csinlinnel, de nem sikerült neki. Közben szarnia kellett. Rászart hát Csinlin hasára, aztán látva hogy milyen szép kemény hurkát eresztett ki magából, azt mondta hogy jó lesz a lánynak ez is a farka helyett, s feldugta a szart a hüvelyébe… Mire mindezzel végzett Vam, tényleg alig élt. De az emlékvonalról végre eltűnt az összes igazán nagy vörös gyöngy, igaz, akadt még te mérdek kisebb százszámra, de ezek közül a legnagyobb is csak narancs nagyságú volt. Sajnos, ezek nagyságát a legnagyobb jó, fehér emléket jelentő gyöngyök mérete sem érte el… Még mindig túlsúlyban voltak hát benne a rossz emlékek… de Vam úgy érezte, ezekkel egyszerűen képtelen már megbírkózni. Már csak egy utolsó erőfeszítésre képes, és ez az amiért tulajdonképpen eljött ide. Megkereste az emlékfonal legvégét, s rajta a halálgyöngyöt, elmondta hogy meg akarja szüntetni a sérüléseket is, majd kézbefogta a gyöngyöt. Ezt nem ököllel ütötte. Ezt ő okozta. Erre nem haragudnia kell. El kell viselnie. És itt legalább tudja hogy mi vár rá… Pedig nem egészen azt élte át amire számított. * Az ágyban feküdt, rajta a selyemleple, és – és Vammal beszélt! Igen, Vam most, Csinlinként, átélte pontosan ugyanazt a beszélgetést, amit előző este ő maga folytatott Csinlinnel, szóról-szóra visszahallotta saját szavait amiket a lánynak mondott, s persze azt is amit a lány mondott neki, de most mindezt úgy élte át mint Csinlin, és közben, bár szó sem volt fizikai fájdalomról, elviselhetetlenül szenvedett. Azaz nem ő, hanem Csinlin, de Vam most pontosan érezte hogy milyen mérhetetlen bánatot okozott véglegesnek tűnő elutasításával a szerencsétlen rabszolgalánynak. Tényleg szerelmes belé! Nem hazudik! Sőt, Vam most, ezekben a pillanatokban értette meg maga is, hogy mi is az a szerelem. Mert eddig legfeljebb a nemiség után sóvárgott, szerelmes még nem volt soha. De most, Csinlin érzéseit átélve nagyon is megértette hogy mi a szerelem, s azt is, hogy a szerelem egyáltalán nem jó mindig, sőt, kifejezetten szenvedés is lehet. Még akkora is, hogy óriási vörös gyöngyként ül az emlékvonalon… vörösként, nem fehérként, tehát rossz emlékként… fájdalomként… Érezte hogy valóban, amikor Csinlin azt kérte tőle hogy utoljára háljon vele, akkor már határozottan eltervezte az öngyilkosságát. Már akkor pontosan tudta hogy felakasztja magát. És Vam most átélte, mit érzett Csinlin akkor, amikor vele szeretkezett utoljára. És döbbenten tapasztalta, hogy amikor kiégették azt a részt
a lány hüvelyében, akkor ott úgy gyógyult be a seb, hogy a lánynak tulajdonképpen minden egyes kicsit is hevesebb lökés valóban fájdalmat okoz, de persze nem nagy, csak kis fájdalmat, ez azonban egyáltalán nem látszik Csinlin arcán, mert réges-rég megtanult már uralkodni vonásain, s nem mutatta ezt. Tehát Csinlin nemcsak hogy nem érez örömet, de valóban, bizonyos enyhe fájdalmat okoz neki minden egyes együttlét, neki, az erotika királynőjének! Tényleg csak azért akart vele újra egyesülni, azért szánta el még magát erre az utolsó fájdalmas aktusra, mert szerette őt, mert azt élvezte hogy teste Vam testéhez érhet, hogy a fiú átöleli őt, no meg mert örömet akart okozni a szeretett férfinak! Aztán hogy Vam egyesült vele, csak feküdt mellette szótlanul míg a fiú el nem aludt, simogatta, becézgette, majd a már alvó Vam mellett feküdt alvás nélkül egészen reggelig, s végiggondolta az egész addigi életét. Végül hajnaltájt csókot lehelt az alvó Vam arcára, kibújt mellőle nagy óvatosan hogy fel ne ébressze, és kilépett a folyosóra. Látta hogy Lubímia észreveszi őt, de nem törődött ezzel, még azzal sem hogy Lubímia besurran Vamhoz. Nem kínozta féltékenység sem. Ennyire azért bízott képességeiben. Ha ő nem kell Vamnak, akkor senki más sem, legfeljebb Lana… De nem haragudott Lanára sem. Sőt, nagyon remélte hogy Vam boldog lesz vele. Egymáshoz illenek, a két varázsló… Bement egy raktárféle helyiségbe, kihozott onnan két kötelet. Külön-külön vékonynak találta őket, ezért összefonta azokat. Hurkot kötött a végére, felerősítette a gerendára, sámlira állt, beledugta a nyakát a kötélhurokba, kissé a nyakára szorította azt, majd kirúgta maga alól a sámlit… És Vam máris érezte ahogy a kötél a nyakára feszül. Fulladozott, levegőért kapkodott… De tulajdonképpen nem is volt olyan szörnyű. Hamar vége lett az egésznek. Fájdalmasan szorította össze a kötél a nyakát, csípte a bőrét, de hamar elfeketedett előtte minden… És hirtelen magához tért Csinlin testére borulva. Megrázta a fejét mint a hideg vízből partraúszott kutya. —Na végre! - hallotta maga mellett Lana megkönnyebbült sóhajtását. —Már azt hittem soha nem lesz vége! Mi a nyavalyát csináltál, mi?! Tudod mennyi ideig maradtál ott?! Vam megrázta megint a fejét, nemet intve, mert úgy érezte, képtelen megszólalni. —Mindjárt vacsora, tudd meg! Mindenki miattad aggódik! Már Rabeon is többször benézett hozzád minden tilalom ellenére, mert látta hogy én is aggódom! Vixi barátnőm már hisztérikus rohamot kapott, úgy félt téged, s én sem tudtam elképzelni mi lelt! Hiszen tíz percbe sem kellett volna telnie! Mit csináltál ott?! —Én… én… megszüntettem a sebesüléseket…
remélem… —Azt látom, eltűntek a nyakáról a kötélnyomok! És már nem halott, él! Látod? Lélegzik, emelkedik-süllyed a melle! Most csak alszik! —Nem csoda… egész éjjel nem aludt… —De te mit csináltál ennyi ideig? Erre Vam elmondott mindent Lanának —Szegénykém! - ölelte át Lana Vamot. Megtehette mert most nem a padlón kucorgott, hanem egy széken ült. —Hiszen te nagyobb perverz vagy mint az a barom aki Vixi szájába akart szarni! Te önkínzó vagy! Mondd, neked teljesen elment a józan eszed?! Hiszen te most, ezek szerint mintegy tizenkét óra alatt annyi kínzást kaptál mint Csinlin egész életében! Te bolond fiú, az emlékvonalad most úgy vöröslik mint a vér, egymás mellett sorakoznak a hordónyi vörös gyöngyszemek rajta! —Ez nem számít. Segítenem kellett rajta. —Biztos segítettél is, de évekig lidérces álmok gyötörnek majd! —Meg fogok birkózni ezzel. De tudni akarom, sikerülte minden amit akartam! Nézzük meg a hátát, segíts megfordítani! —Felébred akkor! —Mindegy, úgyis kényelmetlen lehet neki itt feküdni, s el kell mondani neki amit terveztünk! De ugye valóban csak ideiglenes ez, Lana?! Mert most már hogy kiderült, legalábbis valamekkora érzékem van a mágiához, biztos hogy szegény Csinlin nem maradhat velem! —Egészen biztos hogy kitalálok valamit! —Jó, akkor megfordítom! - azzal Vam óvatosan Csinlin alá nyúlt, és hasára fordította a lányt. Csinlin nyöszörögni, mozgolódni kezdett. Vam felhúzta a ruhát a leány hátáról. Lana elismerően füttyentett. —Ez igen! Látom, Vam, meg is korbácsoltattad magadat! —Csak hogy elmúljanak Csinlinről az ütésnyomok! És nem is csak korbács volt az, akadt ott bambuszpálca is! Most azonban Csinlin háta teljesen tiszta volt, mintha sosem érte volna ütés őt. És most Csinlin kinyitotta a szemét. —Nagyuram! - kérdezte rögvest. —Te itt?! Hiszen én… én… —A te urad feltámasztott téged! - mondta szigorúan Vam. —És vedd úgy hogy nagyon alaposan leszídtalak most! Nagyon elégedetlen vagyok veled, Csinlin! Hogy is merészelted te azt hogy megöld magadat, hogy örökre megszökj?! Nem engedtem meg ezt neked, tudtommal! Szabadságod csak a ház, és nem az élet itthagyására vonatkozott! Ezért én, a hatalmas varázsló visszahoztalak az életbe, feltámasztottalak! —De én… én csak… csak nem akartam a terhedre lenni… és nekem nélküled az élet mit sem ér… —Feltámasztottalak Csinlin, bár fogalmad sincs róla,
mibe került ez nekem! - borzongott meg Vam. —De mert látom hogy igazán szeretsz, úgy döntöttem, megengedem neked hogy amíg akarod, addig velem maradj, de szigorúan csak masszőrömként, s nem úgy mint a szeretőm vagy mint a feleségem! Ha megígéred hogy nem fogsz csábítgatni, akkor ennyit talán megengedhetek neked! —Boldogan nagyuram! Boldogan! Hiszen ami a szerelmet illeti, én nem is élvezem, mert… mert… - és most a lány arcán zavart kifejezés futott át. —Miért is nem élvezem?! Mintha történt volna velem valami… igen… azt hiszem valami műtétet végeztek rajtam régen… Igaz uram? Azt hiszem jobban kellene emlékeznem erre, ugye? Hiszen meséltem is róla neked! De… de… nem emlékszem hogy mi volt ez! Valami fájdalmas műtét, ugye? —Igen, Csinlin! Tudod, te meghaltál, és én bár nagy nehezen feltámasztottalak, de lehet hogy sok emléked emiatt, a halál miatt, elhalványodott! De ne ijedj meg, mert ez csak kellemetlen emlékekkel történhetett meg! —Akkor nem számít! - nevetett Csinlin. —És ha te, az én uram mellettem vagy, akkor úgyis emlékezel helyettem mindenre, igaz?! - és még jobban kacagott. — És kívánom hogy nagyon boldog légy vele! - mutatott Lanára, és még meg is hajolt a nő felé. —De most bocsáss meg nagyuram, úgy érzem ma nem tudlak már hűen szolgálni, mert annyira kimerült vagyok! Aludnom kell! Elengedsz most, ugye? —Menj csak édes Csinlin! - mondta Vam, s a lány kiment a szobából. —Nemcsak az álomtalan éjszaka miatt álmos! mondta Lana Vam nak. —Az efféle varázslatoknak mindig ez az utóhatásuk! —Akkor most menjünk mi is innen! - mondta Vam. — Én is álmos vagyok tudniillik, de még inkább éhes! —Szerintem a vacsora már tálalva van! - mondta Lana.— Annál inkább menjünk! Azaz, téged majd viszlek! —Vigyél de gyorsan! - nevetett Lana. —Mert már nagyon kíváncsi vagyok, milyen pillantással méregetnek majd téged, a nagy varázslót, aki képes feltámasztani a halottat is! A vacsorát már elkezdték a lányok, mire Vam belépett az ebédlőbe, karjában Lanával. Egy-két pillanatig csak nézte őket mindenki, aztán épp akkor amikor óvatosan székébe helyezte Lanát, Vixi így kiáltott: —Hát élsz uram! Ó, hála nektek nagy istenek! Élsz, élsz, élsz! Mennyire örülök ennek! —Éljen! - kiáltotta Lubímia. S erre mindenfelől kitört a harsány éljenzés, éltetés, Vamot elárasztották gratulációjukkal, ujjongásukkal a lányok. Hanem aztán Rabeon közelebb óvatoskodott, s megkérdezte reménykedően, hogy ugye nem követett el
hibát, amiért az uraság nélkül is feltálalta a vacsorát. Vam biztosította róla hogy nincs semmi baj, helyesen cselekedett, elvégre attól hogy ő esetleg meghal, még nem muszáj mindenki másnak is éhenhalni. —Igen, hát épp erre gondoltam magam is! bólogatott váratlan őszinteséggel Rabeon. Most Vam felemelte kezét, s amikor csend lett, így szólt:— Sikerült. Feltámasztottam Csinlint. Most alszik. De most nagyon fáradt vagyok, látszik is talán rajtam. —Igen, uram, halottfehér vagy! - mondta mellette Vixi.— Csitt, kedveském! - simogatta meg Vixi fejét Vam, s erre Vixi szinte dorombolni kezdett örömében hogy ilyen kitűntető figyelemben részesedett a varázslótól. —Tehát nagyon fáradt vagyok. - mondta Vam. —Én még kishatalmú varázsló vagyok, s ezért egy halottat feltámasztani nekem nagyon megerőltető foglalatosság. —Aki egy halottat feltámaszt, az nem kishatalmú! kiáltotta Tioríca. —Arra kérlek benneteket - mondta Vam, és Tiorícára nézett - hogy ma legyetek jók hozzám és ne fárasszatok ti is! Ne vágjatok a szavamba, senki ne bújjon az ágyamba, egyáltalán, hagyjatok békén, jó?! Pihennem kell! Ne legyen már semmi baj veletek! S legfőképpen senki ne ölje meg magát, mert nincs erőm és kedvem mégegyszer végigcsinálni! - azzal leült a helyére. A lányok betartották amire Vam kérte őket, s hozzá sem szóltak, csupán félelemmel vegyes tisztelettel pillantgattak a fiúra. Ellenben Vixi megint elkezdte törleszkedését, és minden ételt felvagdosott apróra Vamnak, mindent kicsontozott, leszedte a húsokról a zsírt, hártyákat, a legjobb falatokat válogatta össze Vam tányérjára, ő maga jóformán nem is evett, csak Vammal törődött. És Vam olyan kutyául érezte magát, hogy nem volt ereje tiltakozni, sőt, tulajdonképpen hálás volt Vixinek a gondoskodásért. A lányok sokkal előbb befejezték az étkezést mint Vam és Lana, mert előbb kezdték, de esze ágában nem volt egyiküknek sem elmenni, amíg láthatják Vamot, aki szemükben szinte a földreszállt istenségek egyikévé magasztosult. De szerencsére el is foglalhatták magukat valamivel, mert finom italokat is felszolgáltak nekik, ezeket kortyolgathatták. —Meg kell mondanom - szólt Vam egyszercsak őszintén - hogy Lana nélkül nem sikerülhetett volna a feltámasztás. Sőt, övé a nagyobbik érdem! —Ugyan, csak egészen keveset segítettem! - válaszolta azonnal Lana. —Ne higgyetek Vamnak, lányok, én tulajdonképpen csak az ötletet adtam neki, minden egyebet ő végzett! És Vam nem érzett elég erőt magában a tiltakozáshoz. Most már, hogy Vam is csak pihent, s édes italokat
kortyolgatott, Vixi nem szolgálhatta ki immár semmivel, s így lassanként ő is beszélgetni kezdett, méghozzá Vam feje fölött Lanával. Megköszönte már, ki tudja hányadszor hogy nem egyedül ment el Vammal, hanem felbiztatta a többi lány megmentésére is. —Nem kellett nagyon biztatni! - legyintett Lana. — Ami pedig téged illet, neked előbb igérte meg a szabadítást mint nekem, téged semmiképp nem hagyott volna ott! Inkább én tartozom hálával neked hogy szóltál Vamnak rólam! —Akkor is hálával tartozom, mert megmentettél az utolsó vendégemtől, ki annyira meg akart szégyeníteni, tudod hogyan! —Hát - kezdte Lana pirulva - azért nem illet köszönet, mert tulajdonképpen az egész az én hibám volt! —Hogyhogy?! - ámult Vixi. —Úgy, hogy a szerelmi varázslatokhoz azért meglehetősen értek, s amikor láttam hogy meg akar… szóval hogy egyesülni akar veled, gyorsan varázsoltam észrevétlenül egy kicsit, hogy a farkincája ne tudjon fel állni! Az már nem jutott eszembe, hogy akkor azt kéri hogy szopogassad, az meg még úgy sem hogy a szádba akar csinálni! Életemben akkor hallottam először ilyesmiről! Ezért aztán kénytelen voltam leütni, mert ha nem használ a mágia, gondoltam, használ a nyers erőszak! Ne is haragudj, de olyan varázslatot amely székrekedést okoz, már nem tudtam csinálni, azt nem ismerem, azzal nem foglalkoztam! De az egész akkor is az én hibám, mert ha nem avatkozom közbe, lehet hogy csak egy közönséges szeretkezést akar! —Mindegy, te csak jót akartál! - nézett rá sok szeretettel Vixi. Lana bólintott, s maga elé nézett csendesen. —Azt már látom, hogy nem elég egy-két varázslatot megtanulni, mert ha egy varázsló nem jól képzett, inkább bele se kezdjen semmibe, mert csak összezavarja a dolgokat! - suttogta. Aztán magához intette Rabeont. —Vigyél a szobámba! - parancsolta, és Rabeon azonnal engedelmeskedett. —Majd viszlek én! - ajánlkozott Vam. —Dehogy! Te maradj csak, pihengélj még, s ne cipekedj, úgyis alig állsz a lábadon szegénykém! - és az intéző már vitte is Lanát. Vamnak azonban nem sok kedve volt már ottmaradni. Maga is ágyba kívánkozott. Ezért vagy tíz perccel Lana távozása után ő is felállt. —Nem szeretnék barátságtalannak látszani - szólt oda a nőknek - de tényleg fáradt vagyok, s ezért reggelig senkit nem szeretnék látni közületek! Amíg Rabeon be nem hozza a reggelimet, mindenki ki van tiltva a szobámból! Remélem világosan beszéltem! - azzal a szobájába vonult.
Hanem ott hatalmas meglepetés érte. Ágyában ugyanis ott feküdt Lana, akit ugyan egy vékonyka lepedő betakart, de az így is világos volt első pillantásra, hogy úgy egyébként anyaszült meztelen! —Te… Lana… te… te… - hebegte Vam, majd felkiáltott: —Mit keresel te itt?! —Téged, fiacskám! Ne nézz már ilyen bambán, hát nem voltál talán itt reggel amikor megígértem neked hogy elintézem, ne háborgassanak este, reggel és éjszaka az ágyadban a nők?! Na hát, én be szoktam tartani az ígéreteimet! Ha én fekszem melletted az ágyban, akkor senki más nő már nem fekhet melléd, még ha akar, akkor sem! És ígérem, nem foglak megerőszakolni! —Csak nem akarsz ezentúl minden egyes nap ott aludni?! —Nappal nem. Csak éjszaka. Minden este ezentúl velem alszol, itt az ágyban, így döntöttem! —Na de… hát mégis… —Csönd! Nem engedtem meg hogy megszólalj! Vetkőzz le azonnal, aztán búj mellém! —Úgy érted hogy meztelenül?! —Csak nem képzeled hogy eltűröm hogy ruhástól feküdj mellém, ha jómagam meztelen vagyok?! Tudod mennyire megalázó volna az?! —De… de ha én levetkőzöm… —Tudom, tudom, akkor talán izgalomba jössz! —Nem is csak talán! - felelte rá Vam. —Na és akkor mi van?! Engem igazán nem zavar! El is várom hogy a jelenlétem felizgasson, milyen nő volnék ha még izgalomba sem jönnél a látványomra, sőt mellettem fekve! De ne aggódj, mert mondtam már hogy nem erőszakollak meg! —De én… én… —Tudod milyen szánalmas vagy amikor itt hebegszhabogsz?! Természetesen meg kell ígérned hogy jól viselkedel, és nem erőszakoskodol! Nem is ajánlom hogy megtedd, mert én Kajjám lánya vagyok, s apám bosszút állna! Vedd tudomásul, hogy nem azért fekszem melletted hogy rám mássz, hanem csak azért hogy segítsek szánalmas, nyomorú lényeden, megvédjelek a többi nőtől! Én most itt tulajdonképpen a testőröd vagyok, és nem a szeretőd! Én Kajjám és Mirjan leánya vagyok, nem holmi ringyó vagy odaliszk, tehát szó sem lehet kamatyolásról! Azt esetleg nem bánom ha megsimogatsz, sőt, ha nagyon jókedvemben találsz, tán még egy kis csókolódzásról is szó lehet, részben mert hálás vagyok neked a megmentésemért, részben meg mert kíváncsi is vagyok milyen az, ugyanis még soha nem próbáltam! De többről nem lehet szó! Az hogy meztelen vagyok, ne tévesszen meg, ugyanis világéletemben így aludtam, s a te kedvedért sem vagyok hajlandó lemondani a szokásaimról!
Vam még mindig habozott. —És mit fognak ehhez szólni a szüleid? —Azt csak bízd rám! Mondtam már: jobban értek én a nőkhöz mint te! Márpedig apámat nem hinném hogy nagyon érdekli mi történt köztünk, eszébe sem jut hogy bármi is történt esetleg, anyám pedig nő, s ezért én értek hozzá, nem te! S ha felidegesítesz, nem szólok az érde kedben Kajjámnak hogy tanítson! Na gyere már, vetkőzz és bújj mellém, mert másképp megint balfasznak nevezlek! És Vam nem tehetett mást, megadta magát a Mirjan lányának hangjában zengő parancsnak, akaratnak. Ledobálta magáról a ruhákat, és mellé feküdt. —Hé, nem olyan vonzó a segged hogy azt fordítsd felém! - szólt azonnal Lana. —Csak nem félsz tőlem?! —Bocsánat, én csak… - kezdte Vam, de azért megfordult. —Te csak igenis félsz! Mintha nem én volnék a gyönge nő! Csak tudnám mitől félsz! Hiszen megígértem már kétszer is hogy nem erőszakollak meg! Pedig megtehetném, mert érzem hogy már megint kemény vagy! Vagy ezt akartad titkolni azzal hogy háttal feküdtél felém?! De ne is haragudj, erről szó sem lehet, ha nem bírsz magaddal, kezdd el rángatni, mert én ugyan nem segíthetek rajtad! Hanem emeld fel a fejedet! —Miért? —Mindjárt megtudod! Vam engedelmeskedett, Lana pedig a karját Vam feje alá rakta párnának. —Na így már jobb! —De így a melled a számba lóg! — N em lóg! Kikérem magamnak! Nekem nem lógó tőgyeim vannak, hanem szép, formás melleim, helyes kis körték, és kemények! Vagy neked talán nem tetszenek?! —De igen, nagyon, csak hát… —Semmi „csakhát”! Ha tetszenek, akkor örülj neki hogy ilyen formás kis cici ér az arcodhoz, sőt érezd megtiszteltetésnek! És most csöndet, mert nemcsak te vagy fáradt, de én is! Tessék aludni! De Vam csak nehezen tudott elaludni. Mert meg kellett állapítsa, hogy ez a Lana egy őrjitően vonzó nő! Másképp vonzó, másképp erotikus mint Csinlin, van benne talán valami gátlástalan közönségesség is, de ez kell is, mert illik a parancsoló modorához. No persze, hi szen Mirjan leánya… Igen, vonzódik Lanához is, nemcsak Csinlinhez… Ki is mondta a gondolatait. —Nem is tudom, melyikteket érzem vonzóbbnak: téged vagy Csinlint! De hát az úgysem lehet hogy mindkettőtökbe szerelmes volnék, sőt, kérdéses hogy egyáltalán szerelmes volnék-e! —Az csak egy nagy hazugság, drágám, hogy egy férfi egyszerre csak egy nőbe lehet szerelmes! Lehet az
akárhányba is! Azt hogy belém szerelmes lennél, mégsem hiszem, pusztán annyi történt hogy végre bebizo nyítottam neked hogy igenis Kajjám lánya vagyok, s ezzel felhívtam magamra a figyelmedet! Hanem, szegénykém, Csinlinbe teljesen belezúgtál, hogy úgy mondjam! Aki nem szerelmes egy nőbe, az nem teszi meg azt amit te! Mert rendben van, az első egy vagy két alkalmat még megértem, kíváncsi voltál, na de a többi?! —És ha egyszerűen csak bátor voltam?! —Hogyne, bátor vagy, nagyon bátor, ez nem is lehet kérdéses, ez nyilvánvaló ezek után! De ehhez akkor sem elég a bátorság, kell indok, motiváció is, s ez a szerelem! Igenis szerelmes vagy Csinlinbe, s ezért nem lesz könnyű lemondanod róla! —Pedig meg kell tennem! Varázsló kell legyek! —Úgy van. S nekem segítenem kell téged ebben, ez kötelességem is megmentőmmel szemben! Ezért aztán ne is álmodj róla hogy nélkülem találod esténként az ágyadat! Hanem egy alkalommal még egyesülnöd kell Csinlinnel! —Tessék?! - kiáltotta Vam. —Hiszen én… én… én már kezdtem azt hinni hogy kissé féltékeny vagy, s erre épp te javasolod… —Valóban féltékeny vagyok kissé! De ennek semmi köze a józan ítélőképességemhez. Te ugyebár megszüntetted a testi fogyatékosságait, sérüléseit, igaz? Most már tudja élvezni is a szerelmet, ugye? —Igen, de hát… —De ő ezt nem tudja. És hiába mondod meg neki, egy csomó rossz emléke ezzel kapcsolatban mégiscsak van, ha a legdurvábbakat el is halványítottad, ezért biztos lehetsz benne, hogy esze ágában sem lesz senkivel sem kipróbálni! De veled hajlandó lesz! Egyszer, egyetlenegyszer meg kell tenned vele, hogy átélje milyen is ez most már, most hogy meggyógyítottad, rá kell döbbentened erre, így teljes a gyógyításod! —Hm… - morogta bizonytalanul Vam. —Csak azt ne mondd hogy nehezedre esik! csípkelődött Lana. —Azt éppen nem mondanám… —Helyes, akkor ezt megbeszéltük! És most aludjál! Vam becsukta a szemét, de keze felfedezőútra indult Lana testén. A lány még akkor sem tiltakozott, amikor tenyerét Lana szeméremszőrzetére helyezte, ellenben így szólt:— Nézd, amíg csak tapogatsz azt nem bánom, sőt nagyon kellemesnek érzem! De figyelmeztetlek, neked lesz rossz ez, mert csak még jobban felizgulsz, aztán ami a lényeget illeti, azt úgysem hagyom, s mehetsz a nőcskékhez hogy pótlékot szerezz a helyemre! Erre abbahagyta a tapogatást, s végül sikerült is elszenderednie. *
Vam verejtékben úszva ébredt hajnalban. Átélte újra a kínzások nagyrészét, és tulajdonképpen fel sem ébredt volna magától, ha Lana nem költögeti. A lány magához szorította Vam fejét, és szeretettel simogatta az arcát. —Hé, hé, ébredj már kedvesem, nincs semmi baj, itt vagyok melletted! Csak rossz álom volt, semmi más! És Vam végre fel is ébredt. —Huh! De rossz álom volt ez! - mondta. —Egészen kivagyok tőle! —Meghiszem azt! Úgy dőlt rólad a víz, hogy melleim közt egészen tócsába gyűlt! Jobb is lesz ha nem alszol már el, már úgyis hajnal van! —Á, ezután már biztos nem kínoz lidércnyomás! —Azt te csak ne hidd! Vagy úgy véled tán hogy ez volt ma éjjel az első rossz álmod?! —Hát több is volt?! —Fiacskám, ez volt ma éjszaka a tizenhetedik! Sejtettem is hogy nem árt ha melletted vagyok, látod! Tíz-húsz percenként felébresztettelek, de csak kissé, s máris visszaaludtál! Aztán kisvártatva kezdődött minden elölről! Nyögtél, kiáltoztál, vonaglott a lábad-karodmarkod, egyszer véletlenül úgy belém markoltál a lábam között hogy majdnem kitéptél egy jó marokkal a punciszőrömből! Tehát kérlek ha nem vagy nagyon álmos, ne aludj már el, engem viszont hagyj pihenni, mert egy szemhunyást nem aludtam az éjszaka! —Legközelebb biztos nyugodtabb alvó leszek! —Minden bizonnyal. De csak kissé. Apránként jössz csak helyre majd attól félek. De ne aggódj, mert amint hazaértünk, apám vagy anyám maradéktalanul képes törölni a rossz emlékeket belőled, ők már rendelkeznek megfelelő hatalommal ehhez! —Szó sem lehet róla! Nincs az a pénz vagy hatalom amiért odaadnám ezeket az emlékeket! - hördült fel Vam. —Megvesztél?! Te tényleg egy perverz vagy! —Dehogy! Én már felnőttként éltem át mindezt, én már meg tudok birkózni ezekkel az emlékekkel károsodás nélkül, nem úgy mint szegény Csinlin, akit kisgyermekként kezdettől fogva ilyesmikkel kínoztak! De még nem is ez a lényeg, hanem az hogy ezek az emlékek az én édes gyöngyszemeim lesznek, legkedvesebb emlékeim, úgy bizony, mert ez bizonyítja önmagam előtt hogy igenis hős vagyok, s mi mindent vagyok képes megtenni ha úgy tartom jónak és helyesnek! Az embert az emlékei teszik emberré! Csinlin esete más, mert ő nem akarta mindezt elszenvedni, de én a jótett érdekében magam vállaltam mindezt, ezért ezek az emlékek tényleg nem árthatnak nekem többet mint egy vagy két rossz éjszaka, ellenben büszke vagyok rájuk! Minek éljek, minek legyek varázsló is, ha nem emlékezhetem hőstetteimre, mi?! Ne is próbálj ilyesmire rábeszélni! —Ahogy akarod kis perverzkém! - azzal Lana hasra fordult, lehunyta a szemét, s már aludt is.
Vam nagyot ásított, de nem feküdt vissza aludni, mert igazából nem volt nagyon álmos. Ehelyett csöngetett, mire bejött Rabeon, bár még korán volt kissé, s ezért mentegetőzött hogy a reggeli még nincs kész. —Nem baj, hozzák amikor kész lesz! - legyintett Vam. —Úgy lesz uram! - mondta az intéző, s pillantása egy röpke másodpercre megakadt a Vam ágyában alvó meztelen Lanán. Az „úrnőn”. —Uram, két rabszolgalányod általam kéri kegyességedet hogy ha lehet akkor szánj időt rájuk és hallgasd meg tiszteletteljes kérésüket! —Mi van már megint! Két újabb nő?! - nyögte Vam. Azután legyintett. —Na jól van! Küldd be őket ide amíg a reggelire várok, de figyelmeztesd őket hogy csak suttogjanak, mert az úrnő alszik! - intett Lana felé. —Nekem, megvallom, nincs kedvem most kimenni innen az ágyból, túl lusta vagyok hozzá! Reggeli után jöhet a forró fürdő, s kéretem a fürdőbe rögvest Csinlint is, te azonban fejeddel felelsz azért hogy senki ne zavarhasson meg a fürdőzésem alatt! Ebédemet pedig egyedül akarom elkölteni, tehát egy órával előbb ebédelek mint a többiek, mert elegem van az örökös hangzavarból! Sült csirkét és gyümölcsöket kérek! —Úgy lesz uram! - sietett el az intéző. És Vam valóban nem bújt ki az ágyból, de alaposan betakaródzott. Nem egészen volt igaz az amit az intéző mondott, hogy két rabszolgalány esedezik a meghallgatásért. Mert csak egyikük volt lány, egy tizenhatévesnek látszó szép teremtés, aki tehát amolyan Lana-korúnak volt mondható, a másikról már ránézésre is megállapíthatta bárki hogy e lány anyja, s egyáltalán nem is volt éppezért leánykorú, hanem amolyan negyvenes-forma. —Kik vagytok? - kérdezte Vam. —Az én nevem Meliea - mondta az idősebb nő - és a szakácsnőd vagyok, dicső uram! Ő pedig a lányom, Zellinoa! —Aha. És mit óhajtotok? —Hát… én arra szeretnélek kérni uram, hogy meg ne haragudj a kérésünkért, de… —Nem haragszom meg, de ki vele! Gyorsan mert még felkeltitek az úrnőt! —Szeretnénk ha amikor elutazol, akkor kettőnknek ne pénzt és szabadságot adnál, hanem elvinnél bennünket is a többi nővel arra a szigetre, a csiszík közé ahol a nők az urak és ahol nincs pénz! - bökte ki bátortalanul Meliea. —Nocsak! Honnan jött ez az ötleted? —De hiszen én is ott voltam az ebédlőben amikor az egész háznép előtt beszéltél erről! És már akkor nagyon megtetszett az a sziget. Beszélgettem a lányommal is erről. És aztán bátorkodtam még Lanától is érdeklődni a csiszíkről - bökött a fejével Lana felé a nő - és ő volt
olyan kedves és igazán részletesen mesélt nekem tegnap róluk, amíg a feltámasztó varázslatod eredményére vártunk, és még jobban megtetszett a sziget és a nép! És én uram ha rabszolga vagyok is, de mesterszakács, Vangar úr is mindig nagyra becsülte a főztömet, talán tetszik majd a csiszíknek is! —Jó. Nézd, nekem semmi kifogásom ellene hogy velem tartsatok, de csak odáig! Nem tovább! Világos? —Igen, nagyuram! Köszönöm! —Én is köszönöm! - szólalt meg Zellinoa is. —Na de várjatok csak! - szólalt meg még Vam. —Mit szól mindehhez Zellinoa apja? Tudod egyáltalán ki a lányod apja? A kérdés egyáltalán nem volt sértő, sőt még szokatlan sem. Mert a rabszolganők általában nem szokták tudni, hogy ki a gyermekük apja, tíz esetből kilencszer biztos nem. Az uruk gyakran volt velük, de sokszor kölcsön is adta őket vendégeinek, szabad szolgáinak, sőt gyakran épp ilyesmi cél miatt vette meg őket. Néha azonban mégis tudhatta a rabnő hogy ki az apa. —Jobban tennéd ha nem kérdeznéd ezt uram… hajtotta le a fejét Meliea. —Márpedig én megkérdezem, mert eszerint tudod hogy ki az apa, és szeretném tudni hogy ő mit szól ahhoz hogy elköltöznétek a csiszíkhez! Sőt, talán ő is jönni akarna! —Ő nem szól ehhez semmit. —Meghalt? —Nem. —Ki hát az apa? —De uram, ha megmondom, félek megharagszol mert azt hiszed, hazudok! —Az lehet hogy nem hiszem el, főleg ha például azt mondod hogy a király az apa, de haragudni nem fogok! Megbüntetni biztos nem foglak! Ki vele hát, ki Zellinoa apja?— Vangar úr! - hajtotta le a fejét Meliea. —És ezt Zellinoa tudja? —Igen, megmondtam már neki pár éve. —Elhiszem hogy Vangar az apja! - bólintott Vam. — De Vangar erről nem tudott, ugye? —Valóban nem, uram! Nem mertem megmondani neki, mert féltem hogy nem hinné el, és megharagudna! Tudod uram, nem sokszor volt ő énvelem! Más meg egyáltalán nem, de ő is csak nagyritkán, ezért nem hitte volna el! —Szerintem rosszul döntöttél, mert elhitte volna, s most hogy elutazott és igazán messzire, gondoskodott volna a lányodról, s persze rólad is! —Most már mindegy! - hajtotta le a fejét még mélyebbre Meliea. —Nem, nem mindegy, mert én elhiszem hogy Vangar Zellinoa apja, és helyette gondoskodom rólatok! Tudod
mit? Ilatiornak van úgyis nagy vagyona, ha akarod, s miért is ne akarnád, lányodra hagyom ezt az egész palotát, mindennel ami benne van, úrnő leszel, azaz lányod lesz az de te is jól élsz majd itt, mert tudom hogy Vangar is ezt tette volna! —Nem, nem, nem! - tiltakozott hevesen Meliea. — Kérlek ne tedd uram! Ha így cselekszel, akkortól kezdve hogy elmentél tőlünk, egy pillanatig sem lenne biztonságban az életünk! Túl sok pénz ez ahhoz hogy élvezhessük, ennél jóval kevesebbért is gyilkoltak már! —Nem bízol Ilatiorban? —Persze hogy nem! És másban sem! Sőt, még meg sem kell öletnie, mert ne is haragudj uram de már az is gyanús lehet sokak szemében hogy te hogyan jutottál Vangar úr vagyonához! Ellened persze semmit senki nem mer tenni, de ellenem már mernének, azt mondanák hogy már te is jogtalanul élvezted a vagyont, s így nem volt jogod nekem adni! Nem, nem, jobb lesz nekünk azon a szigeten ahol nincs pénz! —Hát jó, ha így gondolod, legyen! Végezd addig is a munkádat, s igyekezz összebarátkozni a többiekkel akik odamennek, persze a leányod is tegye ezt, s aztán velünk tarthatsz! Elmehettek! Miután távoztak a nők, így tűnödött félhangosan, Lanát nézve: —És te, kis ravasz, nem is mondtad nekem hogy mennyit beszéltél a csiszíkről a szakácsnőmnek! —Persze hogy nem mondtam, mert fontosabb dolgunk volt! - morogta erre Lana. —Hát te nem alszol?! —Hogy is tudnék aludni amikor a hivatalos ügyeidet az ágyam mellett intézed?! - vágott vissza a lány. — Különben már ki is ment az álom a szememből! —De honnan tudsz te annyit a csiszíkről, hogy oly sokat mesélhettél nekik e népről? —Onnan, hogy anyám kezdettől fogva élénk érdeklődéssel kísérte a csiszík elköltözését Zsixiből Kalderonra, s azt hogy ott hogyan rendezkedtek be, megtehette hisz ehhez csak egy kristálygömbbe kellett belenéznie, s engem is biztatott hogy figyeljek rájuk, mert azt mondta hogy szerinte e nép még nagyra hivatott! Nagyon magához közelállónak érzi őket, mert nálunk is a nő az úr a házban, ő, Mirjan, hasonlóan mint az a csiszíknél szokás, és én valóban gyakran nézegettem a csiszík életét, mert szívesebben bámultam a kristálygömböt mint hogy mágiát tanuljak! Majdnem olyan jól ismerem őket mint ha legalább öt éve a kö rükben élnék! Anyám különben óva intette apámat attól hogy bármiben is a csiszík ártalmára legyen, sőt hogy egyáltalán bármit is tegyen velük az ő megkérdezése nélkül, akár jót is, hisz amit apám tesz, ha jónak szánja is gyakran rosszul végződik, anyám tehát megtiltotta hogy apám bármiféle módon is foglalkozzék a csiszíkkel, azt
mondta, a csiszík az ő védelme alatt állnak, ha nem is tudnak erről ők, a csiszík, mert ő, Mirjan, tiszteletbeli csiszínek érzi magát! Előre tudom, roppantul fog örülni annak a hírnek amit közölhetsz vele, hogy a csiszík még kétezer év múlva is élnek! —Sőt, nemcsak élnek, de határozottan virulnak, és a legtöbb régió bolygónkon kifejezetten irigyli őket! —Akkor miért nem követik a példájukat? —Mert nagy a férfiakban a hatalmi vágy… Bátortalan kopogás hallatszott az ajtón. —Hát ha már úgyis fenn vagy, lássuk ki az és mit akar! - mondta Vam. —Bújj be! - kiáltotta. Megint Rabeon lépett be. Hozta a reggelit. Mikor letette az ágyra a nagy tálcát Vam elé, megkérdezte: —Behozhatom a reggelit az úrnőnek is? - és Lanára nézett. —De még mennyire! - felelte azonnal Vam helyett Lana. —Mondtam is volna ha nem kérdezed meg! De én narancs helyett is banánt kérek, a húst pedig előre szeleteljétek fel! Rabeon tanulékony volt. Meg sem kérdezte már Vamot, úgy legyen e ahogyan Lana kéri. Ehelyett így szólt:— Nagyuram, két megmentetted kéri hogy fogadd őket reggeli után! —Akkor nem érek rá, vár a fürdő! Jöjjenek most míg reggelizem! - azzal Lanára nézett. —Te addig eszegess csak az enyémből, amíg meghozzák a te reggelidet is… Az intéző kiment, s bejött a két nő, Cúmaora és Tioríca. Megpillantva a Vam mellett az ágyban ülő, s még mindig meztelen Lanát, aki Vam reggelijét falatozza jó étvággyal, összenéztek jelentőségteljesen, majd Cúmaora megszólalt: —Elhagynánk téged jó urunk! —Hogyhogy? —Látjuk már hogy te választottál, és őt! - mutatott Tioríca Lanára. —Nincs ránk szükséged. Én ezért mint szabad nő, a pénzzel amit adtál, hazatérnék a férjemhez! —Hát még férjed is van?! —Igen. Azaz, egykor volt. Nem tudom él-e még. Öt esztendővel ezelőtt raboltak el, aránylag nem is messze Lorántól, amikor a szomszéd faluba mentem egyedül rokonlátogatóba! Most visszatérnék hozzá. Biztos örülni fog nekem is, a sok pénznek is! —A pénznek, annak minden bizonnyal! - morogta Lana.— Elengedsz, ugye? - kérdezte Tioríca. —Természetesen, hiszen szabad nő vagy már! mosolygott Vam. —És te? - nézett a másik nőre, Cúmaorára. —Én a szüleimhez térek vissza. Talán szivesen látnak, habár… habár… —Habár mi? - kérdezte Vam.
—Habár ők adtak be a bordélyba, főleg apám, de hát kellett a pénz! —Te szegény! Jobb helyre nem mehetsz? —Nem! Persze ha azt mondanád hogy veled maradhatok… akár utolsó szolgálódként is… —Én is szívesebben maradnék veled mint térnék vissza a férjemhez! - kiáltotta Tioríca. —Akár naponta tízszer is kedvedet tölteném! —Erre nincs lehetőség! - szólt ridegen Lana. —Se egyesülni, se szolgaként maradni! Az úr elenged benneteket, mehettek hát! El vagytok bocsátva! - és királynőként intett a kezével. —De ha mégsem látna szívesen a családotok, visszajöhettek, s viszlek benneteket a csiszíkhez! - kiáltott a távozó lányok után Vam. —Ugyan, hagyd már! - mondta Lana. —Ennyi pénzzel persze hogy visszafogadják mindegyiket! —Miért van ilyen rosszkedvű, Lana édes? —Nem vagyok rosszkedvű, s főleg nem az édesed! —Jó, az édesem nem vagy, elismerem, elnézést! De azt már le ne tagadd hogy pocsék hangulatod van! Lana lehajtotta a fejét. —Semmi bajom! —De igen! —Hagyj békén! —Ha nem mondod meg mi bajod, nemcsak békén nem hagylak, de… de… —Mi lesz akkor? —Vedd tudomásul hogy akkor én is mérges leszek! —Jó, bevallom, rossz a kedvem, de nem mondom meg miért! —Nem értelek! Mi okból kell titkolódznod? Lana az ágyra vetette magát, és fejét a párnába fúrta. —Nem mondhatom meg! Iszonyúan szégyellem magamat! —Na ne viccelj! Itt meztelenkedel előttem, ezt nem szégyelled, valami mást meg igen?! —Igen! —Ez nem létezik! —De igenis létezik! Na jól van, elmondom, tudd meg, féltékeny vagyok Csinlinre! Rettenetesen kínoz a féltékenység! A többi nő miatt nem nagyon, de Csinlinnel te tulajdonképpen lelkileg egyesültél tegnap, annyira amennyire soha más még nem egyesülhetett nővel, és tudom hogy mindjárt megtörténik ez testileg is a fürdőben! És szégyenkezem, mert te semmim és senkim nem vagy, nincs is jogom ezt megtiltani neked, és én mégis féltékeny vagyok! Hogy lehetek ennyire önző?! —De hát te mondtad! —Igen, mert ennek meg kell történnie, így segítünk igazából rajta, másképp nem sokat ért a gyógyításod! —Idefigyelj, ha akarod, nem teszem! Csak egy szavadba kerül!
—Nem! Sőt, megparancsolom hogy eredj! Ha te elviselted érte a valódi fájdalmat, majdcsak túlteszem én magamat ezen a lelki szenvedésen! Tudom hogy ez így helyes, na eredj, menj már! * Alig ereszkedett bele a melegvízbe Vam, máris jött hozzá Csinlin. A nő szó nélkül levette köpenyét, Vam mellé ereszkedett a vízbe, és alaposan megmasszírozta. Boldognak látszott, mosolygott, de csendben maradt, s bár már a nő látványára is kőkeményen ágaskodott Vam férfiszerve, Csinlin tudomást sem vett róla, kísérletet sem tett rá hogy csábítsa Vamot. Hiszen megígérte! Szigorúan csak a masszőri munkát végezte. —Mi a bajod Csinlin? - kérdezte Vam. —Semmi uram. —Nem vagy boldog? —De, uram. —De nem vagy boldog! Pedig fel is támasztottalak… —Jobb lett volna ha nem teszed uram! —Miért? —Mert érzem hogy el fogsz hagyni! —Megígértem hogy nem! —Tudom hogy megteszed. És te is tudod. Te vagy a varázsló, de én mégis érzem benned a hazugságot. Be akarsz csapni. —Nem igaz! —Nő vagyok. Érzem. —Csinlin, megígérem neked hogy addig maradsz mellettem, míg csak te magad el nem akarsz hagyni! Jó lesz ez így neked? —Én olyat sosem mondok hogy elhagylak! —De. A szerelem el szokott múlni. Te most szerelmes vagy belém, de ez elmúlik idővel. —Nálam nem. —Ezen ne vitatkozzunk! Amíg akarsz, mellettem maradhatsz. Nem ezt akartad? —De igen. De… ugye ez nem becsapás, ugye bízhatom benned?! —A te szavadon múlik mindez, Csinlin! —Ó, uram… én… én nagyon köszönöm neked… —Sajnálod még hogy feltámasztottalak? —Nem, nem, most már nem… —Örülök neki. Jókora munkámba tellett, s nem szeretek hiába dolgozni! - azzal megint mint első alkalommal, megfogta a lány kezét, maga elé húzta, s ölébe ültette, de oldalra, úgy, hogy bal kezével meg támasztotta Csinlin hátát. —El kell mondanom neked valamit! —Mit, uram? —Téged nagyon megkínoztak amíg kitanítottak a szerelem trükkjeire. Én amikor feltámasztottalak, ezeket az emlékeket elhalványítottam benned. Téged rengetegszer megkorbácsoltak… emlékszel erre?
—Néha bizony megvertek kissé, de korbácsolni? Bár, mintha rémlene valami… Mintha egy álomra emlékeznék… de arra is csak homályosan… —Pálcával is megvertek. A hátad csupa forradás volt, a feneked és a combod is. Most mindez szép sima, rendbe hoztalak. —Köszönöm uram! —Magad is említetted tegnap, hogy nem tudod élvezni a szerelmi együttléteket, mert valami műtétet végeztek rajtad. Ez igaz. Ízzó tűkkel szurkálták a lábad közének bizonyos pontjait, ezért hát hogy semmi örömet nem éreztél, sőt inkább fájdalmat. De ezen sebeidet is meggyógyítottam, olyan vagy, ha szabad így mondanom mint új korodban, és most már igenis képes vagy élvezni a szerelmet! —De nekem azt nem szabad! Én csak a partnerem… —Csitt! Ha velem maradsz, nem lesz partnered, ha elhagysz, magad választhatod meg a partneredet! Nem vagy többé mások rabja, szolgája! - azzal Vam keze besiklott Csinlin combjai közé. Ujja kitapogatta a csiklót, és óvatosan körözni kezdett rajta. Kérdeznie sem kellett, érzi e Csinlin, mert a lánynak abban a pillanatban fennakadt a szeme és nyögdécselni kezdett. —Jaj… jaj nekem… mi ez… mit csinálsz velem uram?! Vam kissé beljebb dugta ujjait, erre Csinlin testén heves reszketés vett erőt, combjai hol összeszorultak, hol széttárultak, s két mellén a bimbók megkeményedtek, s minden eddiginél jobban vörösödtek. —Jaj uram… jaj… mi ez… mit teszel velem… Vam egy pillanatra abbahagyta Csinlin izgatását, s amikor a lány kissé magához tért, a szemébe nézett és így szólt: —Tudod, Csinlin, az a rohadék állat aki megvett téged a szüleidtől, aki megkínzott téged, aki megnyomorított, csodálatos hogy mi mindent megtanított neked arról hogy mit élveznek a férfiak a szerelemben! De sajnos nem értett mégsem igazán a szakmájához, mert a legis legfontosabbat nemcsak nem tanította meg neked, hanem egyenesen mindent megtett azért, hogy igenis soha el ne érhesd a tökéletességet e téren! —Miről beszélsz uram? —Arról Csinlin hogy tudd meg: a legtöbb férfi igenis mindennél jobban épp azt élvezi, ha az ágyban vagy bárhol, de örömet nyújthat a szeretett nőnek! Sőt, még a nem szeretett nőnek is! Ez minden egyébnél boldogabbá tudja tenni a férfiakat! Nem minden férfit ez igaz, de a ki csit is okosabbakat, értelmesebbeket! Mert a férfiak agya olyan, hogy mindent a világon megoldandó problémának tart, még a szerelmet és a szeretkezést is, és utóbbiról úgy hiszi hogy akkor tett eleget legjobban e feladatnak, akkor oldotta meg a feladatot kiválóan, ha látja a nője boldogságtól ragyogó arcát! Nekem elhiheted, mert férfi vagyok, tudom hát mit beszélek! Én is így vagyok ezzel!
Tehát, mostantól fogva érheted csak el a tökéletességet a szerelem terén Csinlin, hogy meggyógyítottalak és képes vagy élvezni amit egy férfi tesz veled, s ezáltal a férfinak is nagy örömet szerezni! - azzal Vam ismét nekikezdett Csinlin izgatásának. A leány végül már nem bírta tovább, és úgy vonaglott hogy nem tudta már az ölében tartani, ezért a medence szélére fektette, úgy hogy Csinlin lába a vízbe lógott, Vam maga pedig a vízben maradt, s onnan ingerelte tovább, sokáig, míg Csinlin önmaga számára is váratlanul megszólalt: —Ó uram, kérlek, könyörgök, jöjj már és tégy magadévá! Bocsáss meg hogy kérem, de te magad kezdtél el… —Nem, Csinlin! - mondta Vam. —Ezt nem teszem meg! Ha most beléd dugnám, akkor úgy tűnne hogy a magam kéjét keresem! De én most egyedül neked akarok örömet okozni! Igaz, azt is tudnád már élvezni hogy benned vagyok, de én most csakis úgy akarok élvezethez jutni hogy a te örömödet szolgálom! Hanem mutatok még valamit neked! - azzal fejét Csinlin lába közé fúrta, és nyelvével kezdte ingerelni a nőt. S a fürdő hamarosan Csinlin kéjes sikolyaitól lett hangos… Jó két órát foglalkozott Vam Csinlinnel, és a lány már szinte azt sem tudta a hogy hol van. Számtalanszor eljutott a csúcsra, de a köztes időszakokat is hihetetlenül élvezte. Eddig még sosem történt vele ilyesmi, azt se nagyon értette, miért szeretik az ilyesmit a férfiak. De most már kezdte sejteni. Ha a férfiaknak is olyan jó ez mint most neki… Végül Vam, aki betartotta szavát és nem egyesült Csinlinnel, így szólt hozzá: —Teljesen kimerültél, látom! Feküdj csak nyugodtan, ameddig jólesik! - s ő maga távozott a fürdőből. Odakint megparancsolta Rabeonnak, hogy senki addig be nem léphet a fürdőbe, amíg Csinlin ki nem jön onnét. Ezután pedig visszasietett Lanához. Kajjám lánya még mindig az ágyon feküdt. Feje továbbra is a párnába volt fúrva. Vam odalépett hozzá, és megfordította. —Visszajöttem! —Na és?! Jó sokáig tartott mondhatom! Biztos remekül élvezted! —Élveztem, ez igaz. De nem úgy ahogy te gondolod! —Mindegy hogy mit gondolok, nem tartozol számadással nekem. —Ez igaz. De hogy neked milyen vörös az arcod! Csak nem sírtál? —Nem! És semmi közöd hozzá! - azzal megint hasra fordult, s arcát a párnák közé rejtette. —Nem egyesültem ám Csinlinnel! - mondta Vam. S erre Lana válla hirtelen megfeszült, mintha meglepődne. —De nem ám! Ugyanakkor mégis megmutattam neki hogy milyen élvezetes a… a párzás, hogy csiszí módra
mondjam! Tudod hogyan csinál tam? - és Vam mindent részletesen elmesélt Lanának. —Tudod, igye keztem a tőlem telhető legjobbat nyújtani, s egyszerre kielégíteni Csinlint is, és a féltékenységedet is! S erre Lana felnézett. Szemében őszinte csodálat ült. —És mindezt miattam?! —Hát, ha nem vagy, bevallom ki nem hagytam volna az alkalmat, gondolhatod! —Te igazi hős vagy! Büszke vagyok rád! —Ugyan már… azok után amiket átéltem tegnap, ez igazán semmiség… —És ez nekem nem jutott az eszembe! Hogy is nem gondoltam erre! - kiáltotta Lana. —De hiszen ez természetes! Te is nő vagy mint Csinlin, és te sem élveztél még ilyesmit soha, mint Csinlin! - azzal Vam keze benyúlt Lana combjai közé. — De most itt az alkalom…! —Hé, te kéjenc disznó, megígérted hogy jól viselkedel! —Nem ígértem ilyesmit. Csak te beszéltél erről, én meg nem szóltam semmit sem rá! És eszem ágában sincs elvenni a szüzességedet! Tiszteletben tartom a kívánságodat! De amit Csinlin megérdemelt, azt te is megérdemled! —Ez nem igaz! Hol vagyok én tőle! —Ne szerénykedj! Nagyobb hős vagy te mint én! —Ugyan miért?! —Mert fordított esetben én semmiféle férfi kedvéért meg nem tettem volna hogy odaküldelek hozzá efféle gyógyítómunkára! Nem létezik hogy képes lettem volna ekkora önzetlenségre! Te is igazi csiszí vagy már, legalábbis majdnem, mint anyád! Tehát csönd legyen, azaz nyögni nyöghetsz, a beszéd megtiltva, szemedet is hunyd le, mert ne nézzél – élvezzél! - azzal Vam lerántotta Lanáról a takaróként használt vékonyka lepedőt, és máris szorgoskodni kezdett, játszott Lana testén mintha csak az egy hangszer lenne… * Vam, mint tudjuk, már reggel közölte az intézővel hogy egyedül óhajt ebédelni. Rabeon természetesen nem feledte ezt, s a szokásos időpontnál egy órával előbb szólt Vamnak, hogy az ebéd tálalva van. Vam ki is ballagott az ebédlőbe. Eredetileg Lana is Vammal akart ebédelni, de aztán a kettejük közt történtek folytán olyfokú kimerültség tört rá, hogy inkább úgy döntött, ezúttal kihagyja az ebédet, és szundít helyette egyet. Ennek persze nyilván nem csak Vam férfiúi erényei lehettek okozói, de az is hogy éjszaka nem aludt. Persze akkor is Vam miatt nem aludt, de hát az ugye merőben más volt… Vam hát bement az ebédlőbe, mindössze Rabeon kíséretében, s ott leült a hatalmas asztal elé. Ám az asztalon egyáltalán semmi nem látszott kitálalva, mindössze egy korsó, benne frissítőitallal, s hozzá egy
pohár. —Hát az ebéd?! - kérdezte csodálkozva. Rabeon tapsolt. —Mindjárt hozzák! Az intéző tapsjelére kitárult az ebédlő ajtaja, s azon át kerekes kiskocsin két szolga be is gurított Vam mellé egy óriási színarany tepsit. S a tepsin rajta nem más feküdt mint – Vixi! Persze nem megsülve, nagyon is élve. De teljesen mezítelen volt, hacsak az étkeket nem tekintjük ruhának amiket felaggatott magára. De ezek mégsem lehettek ruhák, csupán ékek, étek-ékek! Vixi szélesen mosolygott. Ugyancsak nyálcsorgató volt megjelenése, s ezzel maga is tökéletesen tisztában volt. Hosszú haja művészien el volt rendezve a tepsin, kétoldalt a felesleg leomlott a tepsiről, a kiskocsi jobb és bal oldalára, s e lelógó hajrengetegbe szőlőfürtök voltak belekötve, fehér- és vörösszemű fürtök. Feje fölött jókora görögdinnyeszelet vöröslött mintha csak koronája lenne. Orcái mellett kétoldalt egy-egy félbevágott ananász. Két melle sem volt csupasz, azok mindegyikén egy-egy fél narancs takarta a bimbókat, és nem estek le róla, biztos mert kissé kivágták a közepüket. Lejjebb Vixi hasán állt a sültcsirke amit Vam ebédre kért, persze biztos nem forrón helyezték oda, de még nem is ez döbbentette meg Vamot, hanem hogy Vixi szétvetett lábai közül, a lány női résébe szúrtan, egy meghámozott banán fehér vége kandikált ki jó ujjnyi magasan. A lány mindkét combja sárgásan csillogott, mert vastagon bekente mézzel, jutott belőle bőven a szőrszálakra is. S körbe a tálcán mindenfelé még különböző gyümölcsök darabjai, ízléses mintába rendezve. —Mi ez?! - kiáltotta döbbenten. —Ez Vixi, egyedül neked elkészítve és feltálalva! válaszolta azonnal a lány. —Ne haragudj a szolgáidra uram, én csaptam be őket! Mikor véletlenül megtudtam hogy egyedül étkezel, azt mondtam nekik, hogy a te parancsodra engem kell feltálaljanak neked, ehhez hasonló mulatságot Vangar úr is rendezett néha a bordélyban, csak nem ilyen komolyan, művészien megformázottat! —Mindenki menjen ki! - intett Vam a szolgáknak és Rabeonnak. Azok azonnal távoztak. Vixi maradt. —Vixi, Csinlint sem vehettem feleségül, téged sem! Vixi őszinte volt. Meg sem próbált úgy tenni, mintha nem szeretné ezt. —Miért nem? - kérdezte nyugodtan. —Mert egy varázslónak csak egy másik varázsló, egy varázslónő lehet a felesége! —Ez valamiféle törvény? —Nem. Ez a józan ész, a logika parancsa. Ha sikerül eljutnom Kajjámhoz, s ott alaposan kitanulok, nemsokára örökéletű leszek, s te csak fonnyadoznál mellettem!
—De amíg meg nem öregszem, élvezhetnél, s azt sem bánom ha utána ellöksz magadtól! —Olyat én nem tudnék tenni! S nemcsak erről van szó. Te magad is rosszul éreznéd magadat, hogy nem lehetsz teljesértékű társam! —Mégis, ha nem is a feleséged, de a társad csak lehetnék. —Épp erről beszélek! Nem lehetsz a társam sem, mert varázsló sem lehetsz! Nem vagy varázsló, Vixi, és ez szomorú, én is sajnálom, hidd el, de nem tehetek erről, s varázslóvá sem vagyok képes tenni téged! Még én magam is csak nagyon kishatalmú varázsló vagyok! Ne hidd amit Lana mond! Valóban ő adta Csinlin felámasztásának ötletét nekem, de nemcsak ez az érdeme, hanem a munka nagyját ő végezte! Nélküle semmiféleképpen sem sikerült volna! Vixi nagyot sóhajtott. —Igen, Lana és te… a két varázsló… ti valóban összetartoztok! És én még el sem akartam hinni neki eleinte, hogy Kajjám lánya! Hát jó. Értem. Nem állok közétek, meg sem próbálom, ígérem! Add akkor nekem azt uram, amit Csinlinnek ígértél! —Nem értelek! Mit ígértem Csinlinnek?! —Tudom én azt jól uram és te is tudod! Nem nehéz ám kitalálni miért lett öngyilkos – belédszeretett, és szerelmi bánatában dobta el magától az életet! S most hogy megmentetted, vajon miért olyan boldog?! Mert ő ugyan semmit nem mondott nekem, gondolom másnak sem, de le se tagadhatja, hogy úszik a boldogságban! Biztos megígérted neki hogy ha nem is veszed feleségül, de veled maradhat, gondolom, mint valamiféle szolgálód, például! Kitalálja ám az ilyesmit egy nő, uram! Tudom hogy semmit sincs jogom követelni, de kérnem talán szabad: ugyanazt add nekem mint Csinlinnek adtál! Semmiféle pénz, úrnőlét nem érne fel nekem azzal hogy a közeledben vagyok! —De hát miért?! —Melletted biztonságban lennék! - sóhajtotta Vixi. — És… és azt hiszem szerelmes is vagyok beléd! Ne csodálkozz: ha Csinlin beléd szerethetett, én miért ne?! Vam elégedetlenkedve csóválta a fejét. —Ez nem lehet igaz! Hát mindenkinek én kellek?! —Igen, szerintem kivétel nélkül minden leány akit megmentettél, beléd szerelmesedett! Persze nem egyformán. Talán Csinlin jobban mint én, s én is jobban mint a többiek. De azért mindenki szeret téged! És ha Csinlint magaddal viheted, engem miért nem?! nyújtotta a fiú felé kezét könyörgően. Vam megfogta Vixi kezét, és gyöngéden megszorította. —Csinlin… tudod, az ő helyzete különleges… nem hagyhattam hogy újra megpróbálkozzék ilyesmivel… de… de… tudod, én nem azt ígértem neki hogy örökre velem
maradhat, hanem hogy addig amíg ő úgy tartja jónak! Mert, tudod, Vixi, a szerelem el szokott múlni! —De nem mindig. —Mindig. —Nem mindig! És ha elmúlik is, csak nagysokára! —Néha nagyon hamar! Nagyon hamar! - nézett Vixi szemébe komolyan Vam. És erre Vixi hirtelen elsápadt. —Értelek már uram! Szegény Csinlin…! Te… te becsaptad őt! Hiszen ez… ez… kegyetlenség! —Nem csaptam be. Addig marad ameddig ő maga úgy akarja. Nem mondtam hogy nem fogja másképp akarni! —De te… te… te csinálsz majd valamit vele, hogy másképp akarja! —Hagyjam hogy meghaljon, most már végleg?! - tört ki dühösen Vam. —Ráadásul ha nagyon érdekel, ehhez nem is én értek hanem Lana! De nem tehetek mást! Nézd Vixi, ennek semmi értelme! Én tudom, hogy egy varázsló felesége vagy férje csak egy másik varázsló lehet! Figyelj, tudom hogy most borzasztóan érzed magadat, de legfeljebb annyit tehetek, hogy ha akarod, elintézem hogy te se légy szerelmes belém, sőt, talán még azt is el lehet intézni, hogy egyáltalán ne is emlékezz rám! —Nem, nem, könyörgök, ne tedd! Hiszen az hogy veled találkoztam, életem legszebb emléke! Hogy is akarhatnám elfeledni azt hogy nem mindenki, nem minden férfi rossz, gonosz, undorító, és valaki jó is volt velem az életben?! Vállalom inkább az ezzel járó szenvedést, ha ez az ára annak hogy szépre is emlékezhetek! És ne félj uram, Csinlinnek semmit nem szólok e beszélgetésünkről! Hiszen neki sem akarok rosszat! —Nemcsak Csinlinnek, másnak se szólj! —Nem szólok! - majd szemét néhány könnycsepp öntötte el, és ezt suttogta: —Pedig én valóban jó és hű feleséged lettem volna! —Tudom kincsem! - simogatta meg Vixi orcáit, homlokát Vam. —Ezt nagyon jól tudom! Figyelj, te nem is azt kapod mint a többiek, veszek neked egy egész palotát, úrnőt csinálok belőled, és… —De uram, azt mondtad hogy elmehetünk arra a szigetre ahol nincs pénz! —El akarsz jönni oda? Rendben van! Elviszlek! —Minek akkor nekem pénz? Vagy te úgy véled, ha itt maradok akkor jobb lesz nekem? —Ellenkezőleg! Csak úgy hiszem, legtöbbetek nem igazán szívesen jön el a csiszíkhez! —Drága megmentőm, hadd ne én döntsek! Én rábízom magamat a bölcsességedre! Legyen az a sorsom amit te a leghelyesebbnek tartasz! Ha úgy véled ott jobb lenne nekem, akkor boldogan odamegyek! —Akkor pedig csiszí leszel magad is, Vixi! Szilárd
meggyőződésem ugyanis, hogy bárki nőnek sokkal jobb ott mint itt akár királynőként is! —Ugye ott valóban senki nem fog bántani engem? —Bántás legfeljebb a többi nő köréből érhet akiket mint téged is, megmentettem, s újonc lesz azon a szigeten! Akik ott laknak, azok egészen rendkívüli emberek! —És nem fogja őket legyőzni valami ellenséges ország? —Vixi, én mint varázsló jósolom meg neked, hogy e nép még kétezer év múlva is élni sőt virulni fog, és mindenki őket irigyli, mind a többi országok! Hogy utána mi lesz azt nem tudom, de ennyi idő talán elég neked?! —Igen uram, tökéletesen! —Nornúda királynő, aki most uralkodik rajtuk, ő olyan királynő, hogy többet regélnek majd róla mint Tangur királyról! A biztonságod miatt tehát ne aggódj, mert ott senki nem akar bántani, de én magam is teszek neked egy ígéretet: ha valaki netán megölne vagy nagyon megkínozna, tudd hogy nem maradsz bosszulatlan, mert időről-időre belenézek majd egy kristálygömbbe, hogy tudjam mi van veled, sőt, ha azt látom hogy boldogtalan lennél, ígérem, odarepülök hozzád, és majd együtt kigondoljuk hogy mi legyen veled! Tanulj meg írni, Vixi, és ha azt akarod hát csak írd ki a kunyhód falára belül hogy „Úrnő szeretnék lenni!”, s ha látom ezt a felírást, elmegyek érted, elhozlak onnét, s valahol a világban nagy-nagy úrnőt csinálok belőled! De tudom előre hogy erre nem kerül sor. Tudtommal még nem fordult elő hogy az aki a csiszík közé állt volna, elkívánkozott volna a körükből! Olyan viszont akadt már ha jól emlékszem hogy valaki csak látogatóba ment oda s örökre ottragadt! —Megbízom benned nagyuram! De egyet nagyon szeretnék! —Mit kérsz tőlem kicsi Vixi? —Egyszer, legalább egyetlenegyszer tégy a magadévá! Annyi sok férfival voltam muszájból, hadd legyek legalább egyszer valakivel szerelemből! Vam a fejét ingatta. —Megtenném boldogan, de… de… Lana féltékeny lenne! —Még nem a feleséged! —Igaz, de ha valaki majd a feleségem lesz, az valószínűleg ő lesz! És szerintem ő is így gondolja. És mondta is hogy féltékeny, igaz, nem rád mondta hanem Csinlinre! —Akkor miért javasolta Csinlin feltámasztását?! csodálkozott tágranyílt szemmel Vixi. —Mert jólelkű leány! —De azt jól tudom hogy voltál Lubímiával, eldicsekedett vele! —Ez igaz, de ő tulajdonképpen becsapott engem, s ezért haragszom rá, ha túl szelíd vagyok is a
megbüntetéséhez! És úgy tudom te is szereted Lanát. Ugye nem akarod megbántani? —Nem… valóban nem. —Érd be szerető csókommal! - mondta Vam, és megcsókolta Vixit. Vixi visszacsókolta, hevesen, sokáig. —Minden éjjel veled fogok álmodni! - mondta aztán, fátyolos hangon, mintha sírását fojtaná vissza. —Igen, Vixi, ez a helyes: maradjak meg neked szép álomnak! - bólintott Vam. —És most gyere, kelj fel! —Enni sem akarsz rólam? —Igazán szívesen megtenném, hányszor mondjam már hogy semmi kifogásom ellened?! De hidd el, felesleges hogy kínozzuk egymást, főleg téged! Csak tovább szenvednél. Minél tovább látsz, annál tovább. —Igen, igazad van! - sóhajtott fel Vixi. —De ugye nem haragszol rám? —Nem, dehogyis, miket beszélsz! Vixi lerakta magáról a gyümölcsöket, a sültcsirkét, majd felült, s leszállt a tálcáról. Most már csak a szőlőfürtök maradtak a hajában, és lábszáráról, öléről csöpögött a méz. Hirtelen elmosolyodott. —Egyvalamiben azért szeretném az örömödet szolgálni uram! —Mire gondolsz? —Semmi olyasmire ami Lanának kellemetlen volna! Nyugodj meg uram, nagyon kérlek most az egyszer bízz bennem! Gyere velem! —Hová? —Csak gyere! - azzal kézenfogta Vamot, kivezette az ebédlőből és egy zsúfolt raktárhelyiségbe vezette. —Nagyon szépen kérlek, hadd szerezzek neked egy kis meglepetést, maradj tehát itt amíg nem szólok! —Mennyi ideig? —Talán félórácskát, nem tovább! —De hát mit… —Csitt! - tette ujját Vam ajkára Vixi. —Megígértem hogy nem lesz semmi baj! Lana sem fog haragudni! Vam tartózkodóan bólintott. —Jól van, Vixi, megteszem, maradok amíg nem szólsz, de ha rosszul végződik, hát utoljára bíztam meg benned! —Nem lesz semmi baj! - mondta Vixi, azzal távozott. Mintegy húsz perc telhetett el, amikor újra megjelent Vam előtt, immár megmosakodva és felöltözve. —Jöhetsz uram! —De hiszen te nem is az ebédlőbe vezetsz! - mondta kisvártatva Vam. —Nem, a saját szobádba megyünk. —De most már meglehetősen éhes vagyok! —Csak várj egy pillanatot! - azzal kitárta az ajtót, míg maga hátul maradt. —Lépj be! Vam belépett, mire Vixi becsukta mögötte az ajtót. A lány nem lépett be a szobába.
S íme, a széles ágy mellett ott állt a kiskocsi, rajta a nagy tepsivel, s azon Lana feküdt, pontosan ugyanúgy „elkészítve”, feltálalva mint korábban Vixi! —Na de hát… Lana! - kiáltotta Vam. —Te itt?! És így?! —Vixi volt olyan gonosz hogy szólt amikor már majdnem elaludtam! De hát látod, kénytelen vagyok ezt is elviselni, hogy rólam egyél, másképp más nőknek jut ki ez az élvezet! —Hát neked is élvezet ez? —Őszintén szólva nem. A tepsi hideg, a méz ahogy szárad, összehúzza a bőrömet, a hajszálaim pedig feszülnek a szőlők súlyától! De hát mit tehetek ha ti férfiak ilyen perverzek vagytok hogy ezt élvezitek?! Hanem szeme csillogása arról árulkodott, hogy nagyonis tetszik neki a játék. —Te drága! Mire képes nem vagy csakhogy örömet okozz nekem! Igen, valóban teljesen olyan vagy mint Vixi volt! Kivéve a hajad színét. És, igen, a banán benned sokkal nagyobb! —Ne tévesszen meg a látszat! Ez pontosan ugyanaz a banán amit Vixi teste melengetett! Mindössze arról van szó hogy én még szűz vagyok, s ezért nem tudtam olyan jó mélyre bedugni mint Vixi! És csodák csodája, e szavakra nem is Lana pirult el, hanem Vam! —Hát jól van, ha nem bánod, nagyon szívesen csemegézem rólad! —Naná, el is várom hogy áldozatom, sőt szenvedésem ne legyen hiábavaló! Akkor hát kezdd, mintegy előételként, a banánnal! —Parancsodra királynőm! —Hé, hé, el onnan a redves mancsoddal! Vixi kioktatott, tudd meg! Nem ám a kezeddel kell kihúzni azt! Csak a szádat használd hős lovag, úgy bizony! Aztán ha ezzel megvagy, ehetsz kézzel-lábbal, nem bánom, hanem a lakoma végezetével elvárom hogy tisztára is nyalj, ne maradjon rajtam zsírpacni és méz egy csepp sem! S amikor mindezzel megvagy, szépen betolsz a fürdőbe, és alaposan megmosol, mert a talpam miatt én magam nem tehetem! —Minden így lesz ahogyan parancsolod! De lesz-e ott vajon melegvíz? —Hogyne! Vixi már szólt is Rabeonnak! Szeretem Vixit! Olyan boldog volt! Azt mondta, annyira örül hogy valami jó ötlettel szolgálhat annak a két embernek akiket legjobban szeret, örül hogy hozzájárulhat a bol dogságunkhoz… na mi lesz, nem vagy még éhes? Elég legyen a beszédből! Nem vágysz egy kis gyümölcsre?! —Dehogynem, főleg banánra! - vigyorgott Vam, s már neki is kezdett a csemegézésnek… Aztán hogy vége lett mindennek, s az egyszerűség kedvéért Vam a guruló kiskocsin tolta tepsistől Lanát a fürdőbe, csodálkozva látta hogy a fürdő bejárata előtt
sorfalat állnak a nők, legelöl Vixivel, és Vixi jelére hirtelen kórusban kezdték el kiabálni: —Éljen az ifjú pár! Se Vam, se Lana nem tiltakozott. Kínos lett volna magyarázgatni hogy ez nem így van! Különben is: ki tudja mi lesz később?! Akár csak egy vagy két hónap múlva is?! A nők ujjongása, éltetése mellett vitte hát be a fürdőbe Vam Lanát, de most volt annyi belátás, tapintat a lányokban hogy senki nem követte őket… * Délután két óra felé járhatott az idő, amikor Rabeon azzal fordult Vamhoz, hogy Ilatior, Vangar fia szeretné ha a varázsló úr fogadná. Vam nagyot sóhajtott. Semmi kedve nem volt ehhez, de hát erre végülis számítani lehetett. Nyilván érdekli a fiút, sőt, mert harminc éves hát már kész férfit, ki is az az illető, aki hirtelen elfoglalta az ő helyét apja örökében! —Küldd csak be! - mondta intézőjének. —Itt fogadod őt, uram? - kérdezte csodálkozva Rabeon, ugyanis épp Vam hálószobájában voltak, ahol jelen volt Lana is, igaz, már tökéletesen illedelmes külsővel, felöltözve, s itt volt ráadásul Vixi is, aki arra kérte Lanát, hogy meséljen neki arról a szigetről, ahová őt is viszik majd, a csiszík szigetéről. —Igen, küldd csak be ide őt! - mondta Vam. —Nem hiszem hogy bármi olyan megbeszélnivalónk lenne, amit titkolnom kell előttük! - intett Lana és Vixi felé. És bejött Ilatior. Jóképű férfi volt, erős, napbarnított, arca csupasz, és az akkori kor fogalmai szerint magas termetű, bár Vam így is legalább fél fejjel magasabb mint Ilatior, annak ellenére, hogy ő még csak tizenhatéves volt, Ilatior pedig harminc. Vamnak természetesen halvány fogalma sem volt arról, miként illik e korban viselkedni egy efféle látogatás során a házigazdának. Ilatior mindenesetre meghajolt, de Vam nem volt szokva a maga korában a hajlongáshoz, ezért aztán úgy döntött, ő bizony nem viszonozza ezt hasonló meghajlással! S arra is gondolt, hogy ha megpróbál szertartásosan viselkedni, aztán mégis felsül, akkor annak csak tekintélyveszteség lehet a következménye. Ezért, mielőtt még belépett volna Ilatior, így szólt a lányokhoz: —Kedveskéim! Én még életemben nem fogadtam magasrangú vagy gazdag vendéget! Segítsetek ki! Vixi álmélkodó arcot vágott, de Lana rögvest értette mire céloz Vam. Megsimogatta, s így válaszolt: —Nyugi! Majd én mindent elrendezek! Nem te fogadod őt, hanem én! —Az úrnő! - bólintott Vixi, megértve hirtelen mindent. —Te csak meg ne szólalj, csupán ha nagyon muszáj! mondta Lana. —Ez is növeli a méltóságodat! Ezért aztán amikor Ilatior belépett s meghajolt, Lana
szólalt meg: —Lépj közelebb! Vam, a hatalmas varázsló megengedi méltatlan személyednek, hogy helyet foglalj félelmetes színe előtt, mert épp kegyes hangulatban van! Ilatior láthatóan mérhetetlenül meglepődött már azon is hogy Vam nem egyedül van amikor fogadja őt, hát még azon hogy nem is Vam szólalt meg, hanem az egyik nő! Persze fogalma sem volt arról hogy kicsoda az a Lana, vagy akár Vixi! Az egész helyzet inkább egy királyi fogadásra emlékeztette, némely uralkodóknál volt szokásban hogy nem a király beszél, hanem az etikettmester mondja a megfelelő szavakat helyette, esetleg elismétli amit a felséges úr mond.16 De persze leült. Megint Lana szólalt meg. —Mérhetetlen bölcsességgel megáldott kiváló uram úgy döntött, hajlandó értékes életének néhány gyémántnál is becsesebb percét rád, érdemtelenre fecsérelni! De kegyével ne élj vissza, mondd hát késlekedés nélkül, mi volt az a semmiképp sem kielégítő ok, ami miatt nyugalmának megzavarására merészkedtél! Lana szavai akkora gőgről árulkodtak, s oly választékosan fogalmazott, hogy Vixi nem is leplezett ámulattal pillantott Kajjám lányának arcába. De Vam is csodálkozott. Ugyanakkor persze tetszett is neki a dolog. Igen, ez így lesz jó! Így első pillanattól kezdve világos hogy ki az úr, ki van hatalmi pozícióban! Ezek után ő már bárhogy beszélhet, bármit csinálhat, semmiképp sem kerülhet nevetséges helyzetbe, mert ha meg is szeg valami szokást, szabályt, azt egyszerűen az úr önkényének tartja Ilatior! Mitagadás, Ilatior meglehetősen zavarban volt, sőt félt is. Hallotta már, hogy ez a varázsló megölte Dvonigert, méghozzá valami varázslatos módon, - no igen, hisz épp méghozzá valami varázslatos módon, - no igen, hisz épp azért varázsló, hogy varázslatos módon öljön - tehát igaz lehet hogy ez annak a Mof nevű varázslónak a fia aki Zorjána királynőt is eltüntette korábban! Persze nem tehetett mást, beszélni kezdett. —Nagyuram… —Megállj! - parancsolta azonnal Lana. —Az ő megszólítása: leginkább tisztelt varázsló úr! Jó is lesz ha ezt mind gyakrabban mondod, hogy eszedbe idézd, ő varázsló, te pedig egy hitvány, közönséges ember, márpedig egy varázslóhoz képest még a királyok is csak közönséges szolgák, akik még az éjjeliedénye cipelésére sem méltók! Ilatior újrakezdte. —Leginkább tisztelt varázsló úr, mielőtt apám, Vangar úr elutazott volna hogy reád hagyja vagyonát, eljött hozzám elbúcsúzni! Elmondta, hogy ő meg a társaságában levő Koinojorí nevű, számomra ismeretlen nő elutaznak messze földre, többé nem látjuk egymást, mert oda utazik ahol az ő barátja Mof Jaram varázsló
lovag úr él, abba a távoli országba! És elmondta nekem azt is, hogy minden vagyonát rád hagyja, ó leginkább tisztelt varázsló úr, reád ki a még inkább tisztelt Mof varázsló úr fia vagy! De azt is mondta, hogy valószínűleg te is elutazol kis idő múlva, s akkor ami pénz nem kell neked, s ez a vagyon nagyobb része, az nékem adatik! Bocsásd meg ha kérésem talán tolakodónak tűnnék, de mikor óhajtasz elutazni, egyáltalán szándékodban áll-e ez valóban, ezt szeretném megtudni! —Bár semmi közöd hozzá - mondta Lana - de hogy —Bár semmi közöd hozzá - mondta Lana - de hogy ne nyugtalankodj, közölhetem fényességes uram nevében, hogy apád szavai természetesen igazak és uram valóban elutazik majd, hogy mikor, az természetesen kizárólag az ő bölcs belátásától függ, de egyelőre úgy tervezi hogy útnak indulása mintegy két hónap múlva lesz esedékes! S most hogy megtudtad hát amit óhajtottál, távozhatsz, eredj békében! Ilatior azonban nem állt fel, ehelyett könyörögve nyújtotta Vam felé kezét. —Nagyuram! Leginkább tisztelt varázsló úr! Ha akkor úgyis megkapom apám mérhetetlen vagyonát, mondd, nem szánnál meg azzal, hogy máris odavetsz nekem belőle egy kicsiny töredéket?! Ez bizony meglepő kérés volt! Vam már szóra nyitotta száját, de Lana, aki nagyon élvezte hogy majdnem úgy cselekedhet e pillanatokban mint egy királynő, s el volt szánva rá hogy továbbra is ő irányítja a beszélgetést, megelőzte. Feltette az igazán kézenfekvő kérdéseket. —Mekkora összeget szeretnél, miért szeretnéd, s hogyhogy szükséged van ilyesmire, amikor mindenki úgy tudta hogy nagy a vagyonod, s felelj arra is, miért nem várhatsz két hónapig a pénzre! Ilatior feszengeni kezdett. —Mindezt természetesen elmondom, de talán ha mindezt négyszemközt, csupán Vam leginkább tisztelt varázsló úrnak mondhatnám el… Na de hát Lana is kíváncsi volt! Kezével kegyetlen határozottsággal intett. —Erre nincs mód, tökéletesen lehetetlent kérsz! Csak nem képzeled hogy egy olyan hitvány féreg kedvéért mint amilyen te vagy, nagyuram megfosztja magát bármi élvezettől, például az én társaságomtól! Kezdj el beszélni rögvest ha mondani akarsz valamit, vagy távozz azonnal amíg békében teheted! Ilatior nagyot sóhajtott. —Ami a vagyonommal kapcsolatos híreket illeti, abból csak annyi igaz, hogy néhány évvel ezelőtt még valóban volt szép nagy vagyonom! Amikor különköltöztem apámtól, ő bőséges javadalmat biztosított nekem, de én talán kissé túl bőkezű voltam szórakozásaimat és barátaim megajándékozását illetően, különösen azóta, hogy feleségem meghalt! Amíg ő élt, addig visszatartott a
költekezéstől, s ha nem is mindig de legtöbbször sikerrel, bár vagyonom még így is apadni kezdett már az ő életében… S mára már nemcsak semmim nem maradt, palotámat kivéve, de még adósságba is keveredtem, részben mert kölcsönt vettem fel szolgáim kifizetésére, s hogy legyen miből illendően megünnepelni születésnapomat, részben meg kockajátékon veszítettem sok pénzt! De hát valami szórakozás nekem is jár hogy szegény feleségem meghalt, nem igaz?! Helyeslést várva nézett körül, de Vam meg sem szólalt, arca merev volt mint a kő, Lana csak figyelmesen húzta össze a szemöldökét, Vixi pedig egyenesen így tört ki: —Születésnapja méltó megünneplésére! Meg kockajáték, nahát! Hogy mit akar ezzel kifejezni, nem lehetett pontosan tudni, de hogy nem helyesli Ilatior tetteit, az nyilvánvaló volt.— Mekkora ez az adósság? - kérdezte ridegen Lana. —Ó, igazán semmiség apám vagyonához képest! Alig tizenötezer arany! Vixi elsápadt és a szívéhez kapott. —Tizenötezer arany?! Ez… ez neked semmiség?! Amikor… amikor engem… engem éppen tizenöt aranyért adtak el?! Ennek ezred részéért tették tönkre az életemet, és te azt mered mondani hogy tizenötezer, az semmiség?! Félve pillantott Vam arcába, hogy nem haragszik-e megmentője amiért beleszólt a beszélgetésbe, de amit ott láthatott, megnyugtathatta, mert még ezt is hozzá merte tenni bátran: —Nagyon remélem, hogy egy garast sem kapsz nagyuramtól! Hanem azzal hogy elárulta, őt eladták, nagyot csökkenhetett Vixi tekintélye Ilatior előtt, mert a férfi most így szólt: —Nem rabnőkkel vitázni jöttem ide! —Én viszont nem vagyok rabnő - közölte azonnal jeges hangon Lana - ráadásul már Vixi is szabad nő! Sőt! Van szerencsém közölni veled, hogy Vixi gazdagabb nálad, mert nagyuram a napokban döntött úgy, hogy különböző okokból melyek nem rád tartoznak, másfél millió aranyat ajándékoz neki! Lana nagyon remélte, lesz annyi esze Vamnak is és Vixinek is, hogy meg ne szólaljanak! Vamnak volt is, de Vixi így kiáltott: —Mennyi aranyat?! —Nyugi, csak ne izgulj kicsikém! Tudom hogy korábban csak egymillióról volt szó, de nagyuram időközben meggondolta magát! - s kezével bátorítóan veregette meg Vixi combját. Erre a lány is kezdte kapisgálni hogy miről van szó, s elhallgatott. Ilatior viszont keservesen kezdett el nyögdécselni.
—Nem akartam én senkit sem megsérteni, igazán nem… —Pedig sikerült! Tehát, neked henye, meggondolatlan, léha életed miatt, mert apádtól kapott pénzedet elpazaroltad, némi segítségre volna szükséged, igaz?— Igaz, úrnőm! —Ne hozzám szólj, hanem nagyuramhoz, vele beszélgetsz, nemde? Ilatiornak ugyan merőben más volt erről a véleménye, hiszen Vam még hozzá sem szólt, de megismételte Vam felé fordulva: —Igaz, leginkább tisztelt varázsló úr! —Na hát - kérdezte Lana - akkor hogy is van ez, miért nem tudsz te várni még két hónapot sem? —Mert a hitelezőim sürgetnek, némelyiknek már két esztendeje is tartozom, s azzal fenyegetnek hogy ha nem fizetek napokon belül, levágják a fejemet! - siránkozott Ilatior. —Ó te szegény! - mondta Lana, de hangjában igazán nem sok szánakozás csengett. —Adj akkor el valamit! —Hiszen próbáltam! Mikor még jobban ment a sorom, rengeteg könyvet, ilyesmit vettem, van otthon még most is legalább ötszáz könyvem, meg pergamenre és papíruszra írt legendám, egyéb történetem, mert szeretem az efféléket, s most hogy pénzzavarba kerültem, igyekeztem ezeket pénzzé tenni, de alig két-három darabra akadt vevő, arra is olcsón, mert kevesen tudnak olvasni a gazdagok közül! De én még akkor sem csüggedtem, megszabadultam például minden nélkü lözhető szolgámtól, már öltöztetőnőből is csak hatot tartottam meg ami igazán szégyen az én pozíciómban, de be kell érnem ily kevéssel, lovászaim számát is felére csökkentettem, már ötvenen sincsenek, tíz szakácsomból hétnek felmondtam, és negyven kuktámból is elküldtem tizet! Megszabadultam legtöbb rabszolgámtól, bizony, tegnap még Axitlát is eladtam, azt a szép csinos rabnőt akit apám ajándékozott nekem legutóbb, pedig milyen szépen tudott mesélni esténként az ágyban! S tudom azt is hogy csak elkótyavetyéltem, mert alig hetven aranyat kaptam érte, de hát kénytelen voltam erre, mert előző este sem sikerült nyernem a kockán, s már nagyon kellett a pénz! Látod úrnőm, azaz leginkább tisztelt varázsló úr, én igazán mindent megteszek és semmi nem múlik rajtam! —Képzelem mennyire örült neki a nő hogy elkockáztad! - mondta Lana. —Hát persze hogy nem örült neki! De talán nem is volt olyan nagy kár hogy eladtam, csak azt sajnálom hogy jobb árat nem kaphattam érte. Sosem lett volna illemtudó rabnő belőle! Hiszen még csak tisztességesen sem viselkedett, sírt, el akart futni, úgy kellett megkötözni ahhoz hogy az új tulajdonosához elvigyem!
Hát szabad ezt egy rabszolgának?! —Eladtad Axitlát?! Hát nem szégyelled magadat?! tátogott döbbenten Vixi. Eddig szóhoz sem tudott jutni elképedésében. Hiszen ő is mint minden társnője, e pillanatig Axitla szerencséjét irigyelte! —Dehogynem szégyellem magamat! - hajtotta le a fejét Ilatior. —Így elkótyavetyélni apám értékes ajándékát… De hát semmit nem tehettem! Hanem most aztán megjött Vixi hangja! —Te dög, te mocsok, te utolsó féreg, én nem erről beszéltem! Azért vajon nem szégyelled magadat hogy mit érezhetett szegény nő, aki abban reménykedett hogy jó sora lesz melletted, talán még feleségül is veszed… —Hogy én, egy hercegnő fia egy bordélybeli nőt?! kapta fel a fejét Ilatior. —Azt soha! De el valóban nem adtam volna ha nem kell úgy a pénz. Az ágyban is jó volt, el kell ismernem, de megmondtam neki hogy most jobban kell nekem a pénz mint a lába köze, de nem volt képes ezt nyugodtan tudomásul venni! —Nagyuram, Axitla az én jó barátnőm volt! - mondta Vixi Vamnak. —Ő is tlatláni mint én és Exi! És mennyire de mennyire boldog volt hogy Ilatiorhoz kerül! Képzelem hogy most hogy érzi magát! —Lehet hogy nincs rossz sora! - mondta Vam. S erre Lana megkérdezte Ilatiort: —Hova adtad el? Ilatior kényelmetlenül feszengett. Nagyon úgy sejtette, nem lesz népszerűbb attól amit most mondani fog, de hazudni nem mert. —Ugyanoda adtam el, ahonnan apám elhozta! A bordélyba. Tudod, leg inkább tisztelt varázsló úr, Dvoniger fia, Laján átvette már apja halála után másnap az üzletet, de még csak három lánya volt, hiszen kicsiny ideje volt csak hogy megindítsa az üzletet, nem is napjai csak órái, és nem is túl gazdag, s amikor ezt megtudtam… De nem bírta befejezni mondandóját. —Te szemét! - kiáltott fel Vixi. —Te rohadék! - azzal felugrott, és ütni-verni, karmolni kezdte Ilatiort. Erre Lana kinyúlt, megragadta Vixi ruháját, de alig bírta lefejteni Ilatiorról. A férfi nem nagyon mert védekezni, s mire Vixit Lana a helyére rángatta, arca csurom vér volt, mintha macskák hada karmolászta volna össze. —Köszönöm úrnőm… - motyogta félénken Lanának. —Mondtam már hogy ne hozzám szólj! Minden szavadat nagyurunkhoz, Vamhoz intézd! - mondta Lana. —És miért épp arra a helyre adtad el?! - kérdezte. —Mert hát tudtam hogy Laján megveszi biztosan, mert kell neki nő, és ilyen helyen többet is kapok érte mert van már gyakorlata e munkában, s igazam is lett mert hetven aranyat kaptam, és Laján nagyon örült neki, ismerte már a lányt, látta korábban… —Igen, Laján örült neki, de Axitla biztos nem! -
kiáltotta Vixi, és ismét Ilatiornak ugrott. Lana most már résen volt, időben visszarántotta, nem bírta megkarmolni, de egy jól irányzott rúgással azért mégiscsak eltalálta a sípcsontját. —Ez már azért mégiscsak sok, leginkább tisztelt varázsló úr! - nyögte Ilatior. —Hiszen a nő az én tulajdonom volt, annak adom el akinek akarom! Hogyan tűrheted el, hogy vendégeddel így bánjon ez a nő?! És most maga Vam szólalt meg. —Igazad van! Vixi, megtiltom hogy bántalmazd Ilatiort! Hanem a véleményéhez mindenkinek megvan a maga joga! S nemcsak neked, de a többi lánynak is! Eredj, hívj ide mindenkit aki ismerte Axitlát, mondd el nekik mi történt vele, hadd tudják és hadd mondhassák meg a véleményüket Ilatiornak! És küldd be az intézőmet is! —De leginkább tisztelt varázsló úr… - kezdte Ilatior. —Kuss legyen te szemétláda! - felelte Vam. —Ezt a megszégyenítést kénytelen vagy elviselni ha pénzhez akarsz jutni! Nem mintha úgyis megérdemelnéd! Fogalmam sincs mit hallasz a lányoktól, de ha az én véleményemre vagy kíváncsi, te nem vagy ember, te egy fekély, még hozzá gennyedző fekély vagy az emberiség testén! Csakis azért nem végzek veled, mert Vangar fia vagy! Habár, ha apád tudná hogy mit tettél a vagyonoddal, biztos ő is megmondaná a magáét neked! —Ez így szokott lenni - mondta Lana - az első nemzedék megteremti a vagyont, a következő szétszórja, elpazarolja! - s mert tudta hogy Vam ismeri a tlapantluai nyelvet, e nyelven tette hozzá hogy Ilatior ne értse: —Majdnem így volt velem is! Apám kitanult kiváló varázslónak, én pedig csak henye, tudatlan, kényeskedő életet éltem! De csak érjek haza s ez azonnal megváltozik! Vam azonban továbbra is Ilatiorhoz beszélt: —Te, Ilatior, apádhoz mérten is kegyetlen voltál Axitlával, mert tudom a többi nőtől hogy Vangar mindig rendesen bánt a lányokkal! Ha eladod is, illett volna legalább ne bordélyba adnod! Ilatior azt kívánta magában, bár megint a nő - Lana beszélne Vam varázsló helyett. —Eredj már Vixi! - mondta Vam. Vixi máris pattant, kifutott, s kisvártatva berohant a szobába mind a tizennyolc nő, és nekiestek Ilatiornak. De nem ám csak szavakkal, hanem ököllel, rúgásokkal is! —Lana, teremts rendet! - vezényelte Vam. S erre Lana így szólt: —Csillapodjatok! De még sokszor kellett szólni mire rend lett, mert a lányok látták Lanán, hogy meglehetősen kedve ellenére vezényel nyugalmat, ezért nem nagyon igyekeztek mérsékelni dühüket. Vam pedig meg sem moccant, ült szobormereven. Jó öt percbe is beletelt hát mire kissé lecsendesedett minden, mert addig nem nyugodtak a nők
míg mindnyájan legalább néhány ütést vagy rúgást el nem helyeztek Ilatior testén. A férfi pedig egyszerűen nem mert védekezni, csak a fejét védte úgy, hogy karjaiba hajtotta. Mire a nők végeztek vele, ruhája foszlányokban lógott rajta. —De lányok, csak véleményt mondani hívtalak be benneteket! - mondta Vam. —Ez minden szónál ékesebben beszélt! - lihegte Vixi, aki e közjáték alatt a „legbeszédesebb” volt. —Még csak meg sem szídod őket uram?! - rebegte Ilatior. —Lányok, vegyétek úgy, hogy meg vagytok szídva! kacagott Lana. —Ez… ez… - nyöszörögte Ilatior. —Meg kéne ölnünk te mocsok, mert hála Lanának már tudom hogy a csiszík törvénye az, hogy aki egy nővel rosszul bánik, az meghal! - kiáltotta Vixi. Ilatiornak persze fogalma sem volt, hogyan jönnek ehhez a csiszík, akikről alig hallott. —Axitla nem csiszí, hanem tlatláni, és… —Kuss, Ilatior! - mondta Vam. —Hol van Rabeon? —Itt vagyok uram! - felelte azonnal a nők háta mögül az intéző. —Ilatior, válaszolj: Most kell neked a tizenötezer, vagy két hónap múlva az egész vagyon? —Most, most, leginkább tisztelt varázsló úr! Most kell, nagyon kell, mert megölnek a hitelezőim! —Helyes! Döntöttél hát! Vedd tudomásul, hogy akkor kapsz most tőlem tizenötezer aranyat, sőt, ne mondd hogy rossz vagyok: húszezret! Ha elutaztam, neked ajándékozom ezt a palotát is! De pénzt egy garast sem kapsz már akkor, mert nem érdemled meg, úgyis csak elszórnád! Ezzel a húszezerrel tehát amit most adok neked, mindent megkaptál a palota kivételével amire számíthatsz! Az az ötezer amivel többet adok mint az adósságod, elég ahhoz hogy ha nagyon meghúzod magadat, nyomorognod ne kelljen, főleg ha a palotát is eladod! Legalább akkor szolgákat sem tartasz, ennyit biztos nem! Így még lehet ember belőled, de ha több pénzt adok, akkor nem! Én pedig nem akarlak még mé lyebbre nyomni a sok pénzzel a mocsokba mint amilyen mélyen máris vagy! Azt talán Vangar sem akarná! És ennek a pénznek van még egy feltétele! Most szépen elmész Rabeonnal, s otthonodból minden kéziratot, pergament, könyvet, papiruszt, mindent amin írás van, elhozatsz ide hozzám! Rabeon ellenőrzi, mindent elhoztále amire írva van valami! Jó lesz az nekem. Tudjátok lányok - fordult a nők felé - ajándékba viszem ezt Nornúda királynőnek, aki nagyon tiszteli a könyveket! Így jobb szívvel fogad biztos bennünket! Ő olyan könyvtárat építtetett, ami, biztos vagyok benne, kétezer év múlva is állni fog! Világhíres lesz! - kacsintott Lanára. —Ami pedig téged illet Rabeon - fordult az intéző felé - ne aggódj
hogy mit szól ténykedésedhez Ilatior, mert nem szo rulsz majd rá a kegyére ha elutaztam! Úgy döntöttem, nem is hatszáz aranyat adok neked hanem tízezret! Miért is ne adnék, hiszen Ilatiornak az már úgysem fog kelleni! Aki a nőket, emberi lényeket nem becsüli meg, ne becsülje a pénzt se! Akinek nem kell a nő, ne kelljen a pénz se! Márpedig igenis jogom van a pénz fölött rendelkezni, s nemcsak amiatt mert Vangar úr nekem adta, de azért is mert már Vangar is jórészt apám kegye folytán jutott vagyonához! És mégegy Rabeon! Amint kész vagy Ilatior könyveinek ideszállításával, nézz körül a kikötőben, és vedd meg a leghatalmasabb, tengerjárásra legalkalmasabb hajót ami csak akad ott! A legjobb hajó kell, bármi áron! Legénységgel együtt, természetesen! Na, mehettek akkor! Ilatior, a pénzedet akkor kapod meg amikor itt lesz az összes könyved! Ha estére itt lesznek, este jöhetsz érte, s megkapod! Rabeon, tehát ne feledd: mindent elhoztok amire csak írva van valami! —Igen uram! Hát persze uram! Természetesen, uram! - mosolygott az intéző, hogy szinte a fogai is kipotyogtak a szájából, olyan boldog volt. Tízezer arany! Magasságos istenek! Hát persze hogy nem érdekli, megharagszik-e rá Ilatior! —Na gyerünk pajtás, mozdulj már mert az én uramat nem lehet megvárakoztatni! - emelte meg ruhájánál fogva Ilatiort, s az ajtó felé taszigálta. Amikor elmentek, Vam így szólt a lányokhoz: —Volna kedvetek eljönni velem látogatóba? —Hová nagyuram? - kérdezte Exi. —A földidhez! Axitlához! —Éljen, éljen! - kezdtek kiáltozni erre a lányok örömtelin. —Élni biztos él is, csak az a kérdés, hogyan! Na de épp azért megyünk oda, hogy segítsünk neki jobban élni… - mondta Vam, majd így szólt Lanához: —Te őrizd addig a házat, kincsem! A lábad még sebes, hisz tudod, s így nem jöhetsz velünk! —Semmi baj! Eredj csak! Te örök megmentő… nevetett Lana, majd az ágy melletti géppisztolyra mutatott. —Ezt itt ne hagyd… —Vixi - szólt a lányhoz Vam - eredj és intézkedj hogy álljon elő kellő számú hintó, szekér meg egyéb efféle mindannyiótoknak! - maga pedig valóban nekiállt a géppisztoly megvizsgálásának, nehogy a döntő pilla natban cserbenhagyja. Igaz, a Darázs rendkívül megbízható fegyver volt, mínusz negyvenöt foktól üzemképes, és még a hosszas sárfürdő sem okoz maradandó károsodást benne, de ugye jobb az óvatosság… —Hozzátok a szabadítóleveleteket, hogy megmutathassátok Axitlának! - javasolta Lana. A lányok óriási izgalommal készülődtek a bordélyban
megteendő látogatásra. Izgatottan csiviteltek egymás között. Mennyire élvezetes is ez: Elmenni szabad nőként, egy hatalmas varázsló védelmében egykori sőt minapi szenvedéseik színhelyére! —Mekkora lelkesedéssel veted bele magadat az újabb hőstettbe! - mondta a hintókra várakozó Vamnak Lana, s ajkával megcirógatta Vam nyakszirtjét. —Huh! Mindjárt elgyöngülök ha ezt csinálod! borzongott meg a fiú. —Ó, ez semmi! Csinlintől tanultam! —Igazán? —Igen, és ő maga ajánlotta hogy kiképez kissé, hogy nagyobb örömödre lehessek! —Áldott jó lány! És, látod, Lana, azt sem tudom ki ez az Axitla, csak azért mentem meg, hogy a többi nőnek, barátnőinek örömet szerezzek ezzel! De sajnos még abban sem vagyok biztos, erkölcsös-e amit teszek! —Ugyan miért ne volna az?! —Mert erkölcsös az a tett, amely az adott társadalom hosszú távú érdekeit szolgálja! És ebben a korban a rabszolgaság elismert, megengedett intézmény! —De nem feltétlenül szükséges. Valamikor régen talán az volt de most már nem az! Sába királynő bebizonyította hogy nem az, mert Kauliana már régóta kiválóan megvan rabszolgák nélkül! És még hagyján is volna ha Axitla olyan helyre lenne eladva ahol valami hasznos termelő munkát végez, akkor talán lehetne vitatkozni azon, illendő-e beavatkoznod, de ugye te sem kétled hogy a bordélybeli munka nem feltétlenül viszi előre Rilgentia gazdasági fejlődését! —Lana! Te egy csoda vagy! Csodálatos nő! Azt hiszem igaza van a többi nőnek, Csinlinnek és Vixinek például, akik azt mondják hogy te leszel a feleségem! Mihez is kezdenék itt nélküled! —Ne tréfálj velem, hiszen még meg sem kérted a kezemet! —De most megkérem! Igen, még ugyan nem ismerlek nagyon régóta, de azt akarom hogy a feleségem légy! Lehet hogy nálad ragaszkodóbb nőt könnyen találnék, Csinlint például… —Akibe szerelmes vagy. —Igen, az vagyok, sőt még Vixibe is, de azt hiszem most már beléd is, és mindegyiktekbe másképp, másért! Te például kifejezetten modernül gondolkozol, úgy valahogyan mint én, megelőzöd a korodat kétezer évvel… —El is várható ez Kajjám lányától, nem gondolod? —De, feltétlenül! És nagyon remélem, hogy ha leánykérésemet megismétlem szüleid előtt, igent mondasz! Vagy ha nem akkor, hát tíz, húsz, vagy akár kétszáz év múlva… Hisz mi az egy varázslónak?! —Nem. Én nem fogok neked igent mondani Vam, sem tíz, sem húsz, sem kétszáz év múlva! —Ne légy ebben olyan biztos Lana!
—De bizony hogy biztos vagyok! —De miért? —Mert én már most igent mondok! - azzal megcsókolta Vamot. Kis idő múlva beszólt Vixi. —Uraságod hintója, s a többi is, íme előállott! —Na eredj kis hősöm, - tolta el magától Vamot Lana eredj és hozd el ide az újabb megmentésre váró puncis jószágot! Hadd örüljön még több rilgent nőnek Nornúda! —Tlatláni nőnek! - javította ki Lanát Vixi. —Attól tartok lesz még amellé rilgent jövevény is… jósolta Lana. És abban nem is tévedett hogy lettek új jövevények, csak abban hogy azok nem Rilgentiából valók voltak… * Laján ugyan még soha életében nem látta Vamot, de azonnal ráismert. Sok jel mutatott ugyanis rá hogy éppen ő, Vam az a bizonyos varázsló aki apja gyilkosa, nagyonis sok jel! Először is, talán úgy délután négy óra felé lehetett, amikor egy egész csomó szekér meg két hintó állt meg a bordély előtt, s azokból mintegy húsz nő pattant ki, és csörtetett be hozzá. És Laján már ekkor sem akart hinni a szemének, ugyanis ismerte valamennyi nőt aki most bejött hozzá, apja bordélyában dolgoztak ezek mind, ő maga is élvezte majdnem mindegyikük ölelését nem is egy alkalommal! Aztán, bár még első meglepetéséből sem tért magához, a lányok mögött nyílt újra az ajtó, s azon át szép komótosan, fenyegető arccal, fekete sisakban, mellén a varázsfegyverrel belépett a magas fiatalember, csaknem két fejjel magasabb mint ő, Laján, s láttára az emberei, akik korábban apjának, Dvonigernek dolgoztak de most hozzá álltak be szolgálatra, ezek hát sikoltozni kezdtek, azt kiabálták hogy „Megjött a varázsló!”, meg hogy „Újra itt a varázsló!”, és igyekeztek elrejtőzni minél távolibb zugokba. Nem sok kételye maradhatott hát Lajánnak, ki is az az illető, aki elébe lépett, és ezt kérdezte: —Akarsz úgy járni mint apád, Laján?! —Nem, nem, nem akarok, dehogyis akarok, kérlek, kegyelmezz életemnek! - kiáltotta. —Akkor pedig Axitla az enyém! Hetven aranyat adtál érte, azóta már biztos ledolgozta ezt nálad, tehát elviszem! Axitla ugyan ennek igazán még a tizedét sem dolgozta le, hiszen alig egy napja volt még itt, de eszébe se jutott Lajánnak tiltakozni és ezt magyarázgatni! —Persze, persze, vidd csak egészen nyugodtan, boldogan neked ajándékozom nagyuram, hatalmas varázsló! Erre Vam intett a nőknek. —Gyerünk lányok, széledjetek szét, jobban ismeritek
a járást itt mint én, Axitlát meg pláne csak ti ismeritek, én nem! Keressétek meg és hozzátok le hozzám! Ne féljetek, aki megállít vagy bánt benneteket, az a halál fia! —Úgy van! Most itt mi vagyunk az urak! - bökte mutatóujját Laján mellének büszkén Vixi. —Most itt az történik amit mi akarunk! Nagyok vagyunk, hatalmasak vagyunk, királynők vagyunk! - azzal tényleg úgy mint egy királynő, sőt, mint egy földre szállt istennő, büszkén felvonult a lépcsőn – bizony, nem felment de valósággal vonult – és a többi nő követte. Hamarosan nagy kiabálás támadt odafent, veszekedés, dulakodás zaja hallatszott le, s Vam már épp fel akart menni hogy körülnézzen, amikor mintha csak kényszerleszállást végző repülőgép volna, odafentről egy férfi zuhant le, egyszerre téve meg vagy nyolc lépcsőfokot, végül az utolsó kettőre érkezett, és hangosan jajgatott, mert a gyors lejöveteltől karját törte, s orra is vérzett. Teljesen mezítelen volt. —Ki ez a torzszülemény?! - kérdezte Vam. Lajánt kérdezte, de Vixi válaszolt neki a lépcső tetejéről. —Ez Axitla vendége volt nagyuram, és nem akarta abbahagyni, pedig szépen szóltunk neki először! Kénytelenek voltunk határozottan cselekedni, csak hogy téged meg ne várakoztassunk, és hiába volt erős, szerencsére mi húszan voltunk reá és összefogtunk! Pontosan úgy, ahogy az a csiszík hez illik, hiszen azok is összetartanak! Lana mondta hogy így van, és ő biztos nem hazudik! —Igen, a csiszíknél ez valóban így szokás, jól tudod! erősítette meg szavait Vam. —Büszke vagyok rátok, lányok! Csak így tovább, legközelebb is! A férfi eközben már úgy üvöltött odalent hogy rossz volt hallgatni. —Pofa be, hallgass már! Most légy férfi ne akkor amikor a kukacoddal játszol! - vetette oda neki Vam. —De amikor… Jajajaj! Eltört a karom és a… Ó jaj nekem! A farkam! —Eltört a farkad?! Hahaha! - hallatszott mindenfelől. —Úgy kell neki, miért ellenkezett! Ha szép nyugodtan lemegy, nem dobjuk le a lépcsőn, nem esik a farkára! kacagott Jáelia. —Mindenesetre itt semmi keresnivalód! Ha nem akarod hogy a fejed is eltörjön, takarodj! - mutatott az ajtó felé Vam. S a pórul járt vendég jajgatva, lassan elvonszolta magát, még mindig meztelenül. —Soha nem jövök ide, már kétszer is akkor voltam amikor megtámadják a bordélyt… Ez nem örömtanya, ez vademberek, pokolbeli szörnyek tanyája! - motyogta, azt híve hogy halkan, de Vam meghallotta. —Tehát már a múltkor is itt voltál?! Úgy kell neked, te kéjenc disznó! De ha tényleg eltört a farkad, akkor máshova sem mész már te nemcsak ide,
megnyugodhatsz! —Képzelem hogy örül majd a felesége! - nevetett Leánia. —Le se tagadhatod hogy hol jártál! - kiáltotta a férfi után Niela. —Ha pedig nincs felesége, ezután senki nem fog hozzámenni! - mondta elégedetten Mülümme. Eközben a többi lányok a csodálkozó Axitlának azt magyarázgatták odafent, hogy megmentette őket egy varázsló, azért nem találta őket itt Axitla amikor visszahozták, s most őt is megmentik de igazán, s muto gatták a leánynak szabadítólevelüket és csörgették előtte a sok-sok aranyat amit kaptak. —Na mutassátok már, ki is ez az Axitla akiért jöttem! - parancsolta Vam. Erre a lányok szétrebbentek Axitla elől, s Vam meglátta Axitlát, egy csodaszép, tűzvörös hajú félmeztelen nőt, s a látványtól egyszeriben hevesebben kezdett verni a szíve. Sőt, úgy érezte ha most elesne, neki is eltörne a farka mint a kidobott vendégnek, mert az bizony kőkeményre dagadt, s minden erejével emlékeztetnie kellett magát arra, hogy ő már tulajdonképpen vőlegény, hisz az imént kérte meg egy nő kezét, aki nem is akárki hanem Kajjám lánya, ez pedig komolyabb rangot jelent, sokkal komolyabbat mint ha királylány volna a menyasszonya! Se e korban, se Vam saját, kétezer évvel későbbi korában nem lehet annál előkelőbb házasságot kötni férfiembernek, mint ha valaki éppen Kajjám lányát kapja meg feleségnek! Nagyot sóhajtott hát. Ám ugyanebben a pillanatban észrevett mást is Axitla mellett. —Hát ez a tökmag kicsoda és mit keres itt?! kérdezte. A vöröshajú nő mellett ugyanis ott állt egy kislány. De ez a kislány tényleg nagyon kicsi lány lehetett, talán csak hétesztendős. Axitla óvóan tette rá a kezét a kislány vállára, aki elbújni igyekezett a háta mögé. —Ő Fitorica, uram! —Nem a nevét kérdeztem, úgysem jegyzem meg hisz annyian vagytok már, hanem hogy mit keres itt! —Laján úr azt parancsolta hogy én tanítsam be, mert én már sok éve dolgoztam ezen a helyen! És ekkor így kiáltott a lépcső tetejéről Vixi: —Most figyeljetek lányok, mindjárt láttok ám nagy csudát, mert dühös nagyon a mi urunk! - és még tapsikolni is kezdett örömében. Valóban: Vam arca egészen eltorzult a haragtól. —De hiszen ez még csak egy kisgyerek! - kiáltott Lajánra, aki ijedtében térdre esett. —Te pedig - kiáltott aztán Axitlára - vedd tudomásul, hogy ez a Laján, ez nem egy úr, ez egy gané, egy szarcsomó, a hitványak leghitványabbja, meg ne halljam hogy mégegyszer valaki
megtiszteli azzal, hogy úrnak nevezi! —De… de… - hebegte Laján, de Vam már el is fordult tőle.— Fitorica! Gyere ide! - intett a kislánynak, akinek úgy látszik mégis megjegyezte a nevét. A kislánynak nem nagyon akaródzott odamennie, ezért Vam hozzátette: —Gyere csak nyugodtan, ne félj, nem bántalak! Nem rád haragszom, semmi bajod nem esik most már! —Menj csak! - lökte előbbre őt Axitla is. Mikor Vam mellé ért, Vam átölelte és így szólt hozzá: —Hált már veled ez a csúnya bácsi? - mutatott Lajánra. —Tessék? Nem értem! —Beléd dugta már a pisilőjét? - tolmácsolt kéretlen, szemtelen nyíltsággal Vixi. —Igen, többször is! Előre is meg a popsimba is! görbült le Fitorica szája széle, majd hirtelen megfordult és visszaszaladt Axitlához, fejét a nő ruhájába fúrta és sírni kezdett. —Haza akarok menni! Nem szeretek itt lenni! —Hát, én úgy tudom hogy van valamiféle törvény arra, hogy a rabszolgalányokat az uruk csak tizenöt vagy tizenhat éves koruktól teheti a magáévá! - mondta Vam. —És az mindegy hogy tizenöt vagy tizenhat évet ír a törvény, még ha tizet, az sem számít, mert Fitorica jóval kisebb ennél! Úgy látom Laján, mégiscsak úgy akarsz járni mint apád! —Nem, nem, nagyuram, kérlek, nem akarok úgy járni! —Tudod mit? Teljesítem kivánságodat! Nem jársz úgy! Apádat legalább tíz helyen kilyukasztottam, de kár volna ennyi beléd – elég neked egy lyuk is! Azzal lőtt. S valóban csak egyet, de Laján lyukas fejjel bukott a padlóra. —Megmondtam! Megmondtam, megmondtam, megmondtam! - ujjongott Vixi a lépcső tetején, és még ugrált is örömében. —Reszkessen mindenki ha a mi urunk megharagszik! —Gyere Fitorica, nézd meg őt - hívta Vam - látod, megdöglött már! Többé nem bánt! —És te sem fogsz bántani? - kérdezte félénken pislogva a kislány. És hirtelen hüvelykujját a szájába dugta. —Sőt, megölök mindenkit aki bánt vagy bántott! —Őt is? - kérdezte a kislány, az egyik szolgára mutatva, aki nagyon igyekezett a falba beolvadni, de ez sehogysem sikerült neki. —Miért, ő is beléd dugta? —Igen, meg ő meg ő! - mutatott még kettőre a kislány. —Igen, s ez az utóbbi ráadásul előttem csinálta ezt mondta Axitla - és tőlem várta el hogy lefogjam a kislányt neki, s amikor nem tettem, megpofozott! Igazolom Fitorica minden szavát!
A három pribéknek könyörögni sem maradt ideje, máris dörrent Vam fegyvere, mire a padlóra zuhantak. Az egyiknek azonnal vége lett, de a másik kettő csak tüdőlövést kapott. Lassan, hörögve haltak meg, kínlódva vonaglottak ide-oda, de Vam szikrányi részvétet sem érzett irántuk, és nem adta meg a kegyelemlövést. Ezek miatt nem pocsékolja a lőszert! —A mi urunk betartja a szavát, nem ígérget csak úgy a levegőbe! Amit ő megmond, az úgy is van, bízhatsz benne! - simogatta meg Fitorica fejét Vixi. Ezek után Vam a maradék hét reszkető fogdmegre nézett. —Nincsen nektek szerencsétek a bordélyokkal, fiúk! csóválta meg a fejét. —Hát nem megmondtam a múltkor határozottan, hogy ne kerüljetek a szemem elé?! Elment az eszetek hogy mégis itt vagytok?! Végképp fel akartok bosszantani?! No hát, annyit mondok nektek, ne higgyétek ám hogy ma nagyon megharagudtam, mert ma még jó napom volt, ma szelíd és kíméletes voltam! Tehát tűnjetek el a jó büdös messzeségbe, s ha rám hallgattok, békés földművelők lesztek! Ha nyugisan ballagtok egy ökör mögött az ekét fogva, mintha ti is ökrök lennétek, s ehhez igazán nem kell erőlködnötök, akkor nem lesz semmi baj, akkor nem haragszom meg rátok! De tudom és az összes varázsigére esküszöm, ha mégegyszer bárhol meglátom az undok pofátokat, akkor nincs kegyelem! És talán még a ti csigányi agyatokba is beszivárgott a felismerés eddigre, hogy nem nagyon kedvelem a bordélyokat, oda tehát végképp ne menjetek dolgozni, mert bármelyikben akármikor felbukkanhatok, s hogy az mivel jár, azt már sejthetitek az eddigiekből! Egy biztos: ennél csak durvábban szoktam viselkedni efféle helyeken! Na, tűnjetek a nyavalyába! Azok ismét rémülten, egymás nyakára taposva tülekedtek az ajtó felé, hogy mielőbb az utcára érjenek. —Azt hiszem, hogy ezek után nyugodtan összeszedhettek mindenki más is aki esetleg itt van és velünk akar tartani! - legyintett Vam. De erre semmi szükség nem volt. Eddigre már minden más lány is, minden „új szerzemény” ott tolongott közöttük, hogy tanúja legyen a váratlan, izgalmas és reményteljes eseményeknek. Axitlán és Fitoricán kívül négyen voltak: Óaue, aki az Ujjak Szigeteiről érkezett, meglehetősen messziről hát és épp aznap töltötte be a huszadik születésnapját, igazán szép ajándékot kapott hát e jeles napra: a szabadságát! Két másik lány is onnan jött, nyilván egy nagyobb szállítmányból vásárolta meg őket Laján, a nevük Éá volt és Aéa, Éá csak tizenegy esztendős volt, Aéa viszont tizennyolc. A negyedik nőt úgy hívták hogy Szüdzsima, ő is húsz esztendős, ráadásul kaul volt, méghozzá Lorian tanítványa valamikor, utána pedig Lorian leánya, Míriel tanította, csak egy alkalommal amikor az iskolába
visszatérőben volt, a postakocsit kirabolták, s a rablók őt is elhurcolták és eladták, majd több vevőn át idáig jutott. Hát, néha még Sába királynő országában is történtek akkoriban efféle esetek… Persze, ha az eset kitudódik, az elkövetőkre kínhalál várt. Sába királynő nem arról volt híres hogy enyhék a törvényei, de a futárok s postakocsik biztonságát aztán mindennél komolyabban vette! De Szüdzsimának nem volt szerencséje. Azaz, annyiból mégis hogy Vam most megmentette. Szüdzsima kiválóan beszélt számos nyelven, s más területeken is rendkívül művelt volt, ahogy az el is várható Lorian valamikori tanítványától. Itt a bordélyban csak egyetlen napja tartózkodott, Axitlával egyszerre érkezett. Vendég még nem is járt nála. Igaz, előző gazdái annál alaposabban élvezték bájait… Nagyon örült amikor megtudta hogy hamarosan a csiszík közé viszi őket Vam, tehát őt is, mert örvendett hogy viszontlátja Loriant. —Eszemben sincs visszatérni Kaulianába, maradok a csiszíknél! Nem lehet az rossz ha az én szeretett mesterem is ott él már több éve! - mondta a többi lánynak. —De hát a szüleid még élnek Kaulianában! csodálkozott Vixi. —Na és?! Majd megírom nekik hogy hol vagyok s hogy már jól vagyok, örülnek így is hogy élek! Látogassanak meg ők a csiszíknél, én ugyan vissza nem térek Kaulianába, ahol talán megint elrabolnak! Majd ha bolond leszek! A csiszíkről viszont már számos jót hallottam! Utálom a barbárokat! Az biztos hogy Szüdzsimának volt oka utálni legalábbis ezt a „barbár” országot, Rilgentiát, mert nagyon vigyázva lépkedett, alaposan elverték korábban a talpát, pedig akkor még nem is volt bordélyban. Csak azért tették ezt mert szökni próbált előző rabtartójától, s erre megpálcázták a talpát hogy többé, vagy legalábbis egy jó darabig, ne szökhessen. Mostanára már ugyan ráállhatott a talpára, begyógyult annyira, de még fájt, így vigyáznia kellett a lépkedéssel. Amint mindenki, régi és új leányok egyaránt, összegyülekeztek, kivonultak a hintókhoz, szekerekhez, és hazahajtottak. A halott pribékek és Laján holtteste pedig hetekig ott bomlott, büdösödött az előcsarnokban, senki nem temette el őket, és senkinek nem kellett az az épület, mert elterjedt hogy átok ül rajta, s így évekig üresen állt, míg aztán egy hatalmas vihar alaposan szét nem rombolta. De utána is még jódarabig csak denevérek és kóbor kutyák leltek tanyát benne… Mindenki azt mesélte hogy Dvoniger, Laján, a három pribék meg a Dvoni gerrel egyszerre megölt nagy úr szelleme ott kísért, és ugyan ki akarna szembeszállni egyszerre hat kísértettel?! Vam nem maradt sokáig Lajánnál, de mire hazaért, már várta őt intézője és Ilatior. Mert Ilatior nem akadékoskodott a könyveket illetően, hamar összeszedték
hát azokat Rabeonnal, s mindet gyorsan elhozták, mert kellett neki a pénz, de nagyon! A férfit meglátva Axitla igencsak elkomorodott. —Nyugodtan belerúghatsz, a mi urunk nem fog megszídni érte! - biztatta Vixi, de Axitla nem élt az engedéllyel, csak amikor elhaladt a férfi előtt, ezt sziszegte a fogai között: —Te rohadék, te patkány! —Nem patkány! Csak patkányszar! - mondta Vixi, és Axitla után ment. Vam odalökte a húszezer aranyat Ilatiornak, s mert látta hogy intézője nagyokat nyelve figyeli a roppant összeg kiosztását, neki is odaadott ötezret a tízezer előlegeként. Kapjon végre mást is, ne csak ígéretet! Rabeon nem győzött hálálkodni. —Hanem nekem olyan hajót keríts amire rábízhatjuk az életünket mindnyájan, olyat ami bírja a tengert! És nincs sok időd erre! - figyelmeztette Vam. —Te vagy az intéző, intézd hát el! Jó hajó kell és gyorsan! —Meglesz uram, meglesz ígérem! - tüsténtkedett Rabeon. S így végződött ez a nap. Este az ágyban azonban Vam így morgolódott Lanának: —Ezek nemhogy fogynának, de szaporodnak inkább! Senkit nincs szívem sorsára hagyni, de tényleg egyre csak szaporodnak, lassan komoly listát kell készíteni róluk, nevükről, hogy legalább tudjam hányan vannak! —Úgy tudom hogy engem nem számítva de Csinlint igen, harmincan vannak. Mert először kimentettél huszonegy nőt, engem megint nem számítva, aztán jött hozzá Csinlin meg a szakácsnőd és a lánya, az huszonnégy, most meg az a kislány, az a Fitorica, Axitla és a többi négy, az még hat, összesen harminc! —Igen, de most jut eszembe: hiszen ketten közülük elmentek, az egyik a férjéhez, a másik a szüleihez ha jól emlékszem, ugye? Akkor már csak huszonnyolcan vannak! —Igen. Látod? Nem is olyan vészes! —A többiek nem igyekeznek ám hogy elmenjenek! —Mindegy. Akkor a csiszík közé állnak és kész. —Mégis… Nem sok ez kicsit? Mit szól majd ennyi nőhöz Nornúda?! —Ej, ezen nem most kell gondolkodnod hanem vagy előbb kellett volna vagy majd ráérsz a cél előtt! Most pedig hallgass, mert sem éjjel nem tudtam aludni sem nappal! - azzal Lana hasra fordult, és jobb mellét Vam szájába dugta. —Cumizz inkább, kisfiú, dudlizz, az való neked, nem a töprengés! - és megsimogatta Vam arcát, aki nem mert, de nem is akart tiltakozni, csak meglepődött, de élvezte a jót amit ingyen adtak neki…
7. fejezet Boldog viszontlátás A KÉT LEÁNY akik szabadságukkal élve elmentek Vamtól, Cúmaora és Tioríca, ugyanabban a faluban laktak, sőt, még a falun belül is közel egymáshoz, mert Tioríca férjének házát Cúmaora szüleinek portájától mindössze öt másik ház választotta el. Ismerték hát egymást korábban is már, még a faluban, s nagy, bár korántsem örömteli meglepetés érte őket amikor a bordélyban is összetalálkoztak. Azon azonban igazán senki nem csodálkozhat, hogy most együtt tértek haza! Tekintettel arra hogy sorsuk éveken át közös volt, úgy egyeztek meg, hogy mindegyikük rokonát meglátogatják mindketten, tehát Cúmaora is elmegy Tioríca férjéhez és Tioríca is Cúmaora szüleihez, hogy tanúik legyenek a boldog viszontlátásnak, amikor örökre elveszettnek hitt barátnőjüket üdvözlik a rokonok. Még abban sem volt vita közöttük, hogy előbb Tioríca férjéhez mennek, ugyanis Loránból a kis faluba, Dudzsumboróba menve a falunak ahhoz a részéhez érnek el előbb ahol Tioríca férje, Üleon lakik. —Biztos nagyon fog örülni neked! Alig várom hogy lássam az arcát amikor megpillant téged! - nevetett Cúmaora. —De még mennyire meglepődik! Ötnél is több esztendő telt el azóta hogy elraboltak, hisz most vagyok huszonhárom esztendős, s még két hónapja sem voltam a felesége, amikor… De hagyjuk! Ne is törődjünk a múlttal, próbáljuk meg elfeledni! Hanem te miért mész vissza a szüleidhez, hisz azt mesélted hogy téged a saját szüleid adtak el a bordélyba?! Sőt, még azt is mondtad hogy annak ellenére adtak el hogy igazából nem is volt nagyon szükségetek a pénzre, mert a falu módosabbjai közé tartozik a családod! Ugyan mit vársz tőlük?! —Apámtól, Xiximortól nem sokat várok, valóban! sóhajtott fel Cúmaora. —Hanem édesanyám már akkor is ellenezte eladásomat, csak apám megverte és így mit sem tehetett! Őt szeretem. Meg aztán él egy húgom is, most tizennégy esztendős lehet… És egy még kisebb húgom, ő hét esztendős most… —Hogy is hívják anyádat és a húgodat? Ne haragudj, de elfelejtettem! —Anyám neve Cuelgáma, a húgomé Cúnamora. —Tudom, jó darabig összekevertem kettőtök nevét, azt hogy Cúmaora és azt hogy Cúnamora, de én a kisebbik húgod nevét kérdeztem! —Őt úgy hívják hogy Doncsi. —Hány évre is adtak el? —Tíz esztendőre, Tioríca! Ki sem bírtam volna ott addig! —És ebből csak hármat töltöttél ott, végülis. —Igen. Tizenhatévesen adott el apám, s most vagyok
tizenkilenc. Így beszélgettek miközben lábuk alatt fogyott az út, s még nem is volt egészen dél, amikor megérkeztek szülőfalujukba. Üleon háza mindössze a negyedik volt a falu szélétől számítva, s ilyenkor napközben a falu meglehetősen néptelen volt, mert a legtöbben a mezőkön, szántókon dolgoztak. Akiknek a közelben volt a munkájuk, ugyan hazajöttek ebédelni, de ezek kevesen voltak. Így egyelőre senki nem vette még észre őket, visszatértüket. És már ott is voltak a negyedik kerítés előtt. —Szerintem ne menj utána a mezőre! - javasolta Cúmaora. —Csak bújjunk szépen el a házban, és lesz ám nagy és örömteli meglepetés a férjednek amikor hazajön és otthon talál téged! Akár még valami finom vacsorát is főzhetsz neki! —Igen, a zabkását a friss kecsketejjel mindig nagyon szerette, ez jó ötlet, azt csinálok neki! - mondta fátyolos hangon Tioríca, bár hangja most a nemsokára bekövetkező, hamari viszontlátástól remegett. —Ó de boldog is lehet az a férfi akit te szeretsz, Tioríca, hogy még ennyi megpróbáltatás után sem feledted el a kedvenc ételét! - ámult Cúmaora. Aztán ahogy a kertkapuhoz értek, pillanatok alatt összeomlott Tioríca minden reménye. A kunyhó előtt ugyanis egy szép fiatal nő állt, és jókora fateknőben ruhát öblögetett. Mellette négy-öt év körüli kisfiú játszadozott a földön színes kavicsokkal. Döbbenten álltak egyhelyben, és csak nézték a nőt. —Erre… erre nem gondoltam… - és Tioríca hangja most úgy remegett hogy tényleg félő volt, mindjárt elsírja magát. —Pedig ha lett volna elég eszünk, igenis számítanunk kellett volna rá! - mondta Cúmaora. —Igen, de hát nézd meg – nemcsak hogy megnősült, de a fiú lehet öt éves is, nem várt eltűnésemtől egy évet sem hogy megtudja, mi lett velem, sőt, talán még kéthárom hónapot sem! —Ilyenek a férfiak, Tioríca! - simogatta meg barátnője vállát Cúmaora. —Ez a nő pedig igazán csinos. —Ki lehet? Mert én még nem ismerem! —Én sem láttam még soha. Talán valamelyik szomszéd faluból jött. A nő észrevette őket és barátságosan így kiáltott: —Mit akartok? Jöjjetek be nyugodtan! Cúmaora azonban sietve nemet intett a kezével, megragadta Tioríca karját és elrángatta onnan. —Gyere! Semmi keresnivalónk itt! —De hát én vagyok Üleon felesége, nem ez a nő! Véletlenül tudom hogy ilyen esetben az első házasság számít igazinak, így mondják a papok! —Az lehet, de azok csak a mennyel és a pokollal foglalkoznak, nem a valódi élettel! Ez a nő már gyereket
is szült Üleonnak, ha most kitúrod a házból, mihez kezd majd, mi?! Ki veszi őt feleségül egy gyerekkel?! S lehet hogy árva is, ha pedig nincsenek szülei akihez mehet még öngyilkosságba is taszítanád ezzel, vagy koldulhatna, esetleg ringyóvá züllene, az pedig tudod milyen, ugye nem akarod ezt tenni vele?! —De... Cúmaora gyöngéden ölelte át a síró fiatalasszonyt. —A te házasságodat nem áldották meg gyermekkel az istenek, ezét a nőét viszont igen, nem is lehet hát kérdéses, melyiket találják igazinak az istenek! Sőt, mondok még valamit! Neked se lenne jó Tioríca, ha sikerülne visszatérned Üleonhoz, most már, ezek után, mert vagy elvinné Üleontól a fiát ez a nő, s amiatt Üleon egyfolytában csak veszekedne veled, vagy ott maradna a fiú veletek, s akkor örökké az anyja után sírna! Hát kell az neked?! Ez már mindenképpen csak rossz lenne neked Tioríca! Ezt a nőt Üleon évek óta ismeri és feltehetőleg szereti is, rólad meg csak pár hónapos halványuló emléket őriz! Hidd el hogy itt semmi keresnivalód! —Igen… igen, igazad van, Cúmaora, köszönöm hogy segítettél a gyönge pillanatomban! Egy percre elgyöngültem, igen, de igazad van! Neki nem biztos hogy van hová menni, nekem viszont igen! Visszamegyek a va rázslóhoz, s elmegyek arra a szigetre amiről beszélt, a csiszíkhez, oda ahol nincs pénz! Fogalmam sincs ugyan hogy az hogy lehet, de ő ezt mondta, és ő biztos nem hazudik! —Igen, Tioríca! Ő csak tudja! Ő mindent tud hiszen varázsló! Hej, ha ezt a dicséretet hallotta volna Vam, a rossz tanuló, hogy ő mindent tud! Füléig elpirult volna! —De azért csak eljössz hozzám ma estére még? kérdezte Cúmaora. —Igen, feltétlenül! —Jó! És gondolj arra hogy a férjed máris megkapta a büntetését amiért nem várt meg téged: nem kapja meg a száz aranyadat, amit biztos szívesen látott volna! És nem is érdemli meg, valóban! De a pénzről jobb is lesz ha senkinek sem szólunk, még az én szüleimnek sem, egyelőre! —Jól van, Cúmaora! Így lesz! Már túl vagyok mindenen, ne aggódj miattam, semmi bajom, hisz semmi ez ahhoz képest amin eddig keresztülmentem! —Akkor lélegezz mélyeket, és szedd össze magadat! Mert ha jól sejtem, még hozzánk sem értünk, máris ismerősökbe botlottunk! Valóban, az úton hárman is feléjük közeledtek, ebédre visszatérő falusiak, két nő és egy férfi, s hinni sem akartak a szemüknek, meglátva a két visszatért lányt! Mert Cúmaora visszatértére még csak lehetett kissé számítani, elvégre nem örökre adták el, de rá is csak vagy hét év múlva, azt meg hogy mi lett Tioríca sorsa,
senki nem tudta. S így bár már ott álltak Cúmaora szüleinek szép nagy, gazdag portája előtt, be sem engedték őket, míg legalább nagy sietve el nem mondták nekik, pár szóban, vázlatosan, mi minden történt velük, hogy Tioríca is bordélyban volt, ugyanabban mint Cúmaora, és hogy megmentette őket egy varázsló, sőt nemcsak őket de minden nőt aki ott volt, s azokat elviszi egy csodaszép szigetre egy csiszínek nevezett néphez ahol nincs pénz és mindenki szeret mindenkit, – de ők hazajöttek. Akkor végre beengedték őket, a három falusi azonban rögvest elfeledkezett arról hogy ők tulajdonképpen ebédelni akartak, rohantak vissza a mezőre, szántókba, mindenhová, hogy elújságolják mindenkinek a nagy hírt: visszajött Cúmaora és Tioríca! Cúmaora szülei elég gazdagok voltak ahhoz hogy Xiximor, Cúmaora apja minden áldott nap nyugodtan hazajöhessen ebédelni. Fia, Rakit is vele tartott ekkor. Így most már javában eszegettek mire betoppant hozzájuk a két megmenekült nő. Ott ült a nagy asztalnál Xiximor, ő az asztalfőn természetesen, mellette felesége, Cuelgáma, a másik oldalon Rakit, aztán Cúmaora húga, Cúnamora, a legkisebb leány, Doncsi, sőt, még egy fiatal, csinos, de szemlátomást várandós leány is ült az asztalnál, akit első pillantásra nem ismert fel egyikük sem, mert jócskán megnőiesedett az eltelt évek alatt, de aztán beledöbbent Cúmaorába a felismerés: hiszen ez nem lehet más csak Nanda, a bíró leánya! Persze azt hogy mit keres itt, még nem tudta. Bár figyelembe véve hogy a leány várandós, no meg hogy bátyja már húsz esztendős, a legszebb legénykorban van hát, éppenséggel gyanítható hogy a felesége… Csodálkozva néztek fel étkükből a bentiek, hogy ugyan kik zavarják őket az ebéd szent ideje alatt, ez ugyanis nagy udvariatlanság volt, de amikor Cuelgáma felismerte eladott leányát, felugrott örömében, a hirtelen mozdulattal még a levesestálat is felborította, de ezzel sem törődött. —Leányom! - kiáltotta, azzal hozzáfutott és megölelgette erősen, forrón, és csókolta ahol csak érte. Apja is üdvözölte bár sokkal visszafogottabban, de hát a férfiak ritkán mutatják ki teljes mélységükben érzelmeiket. Az nem volna férfias! Cúmaora bátyja pedig még apján is túltett e téren, ő aztán nagyon férfias volt, mert még csak nem is köszönt húgának, mindössze ezt kérdezte: —Hogyhogy most itt vagy? Hiszen hét éved még hátravan! És mit keres itt Tioríca? Ővele ugyan mi lett, hol maradt eddig? —Gyertek az asztalhoz! - kérte őket Cuelgáma. — Azonnal terítek nektek is, biztos éhesek lehettek! —Hát az bizony igaz! - bólintott Tioríca. Mert Rabeon ugyan teli gyomorral bocsátotta útra őket Loránból, s jól
megpakolta a tarisznyájukat is minden jóval, de most hogy megérezték a sültcsirke illatát, bizony összefutott a nyál a szájukban! Cúmaora anyja hozta is már nekik a nagy tyúkot, s eszegetni kezdtek, de csak lassan, mert persze a család elvárta hogy meséljenek is valamit, ezért olykor hosszú idő is eltelt két falás között, amíg elmondtak ezt-azt. —Azt mondod hogy megmentett minden nőt egy varázsló?! Hihetetlen! - ámuldozott Xiximor. —Miért nem mindjárt a földreszállt Napisten! gúnyolódott Rakit. —Ne higgy neki apám, messziről jött ember azt mond amit akar! —Pedig ez sem kevésbé hihetetlen mint ami itt Dudzsumboróban történt! - vágott vissza bátyjának Cúmaora. —Miért, mi történt itt? —Hát az, hogy a bíró lányát vetted feleségül! Erre Rakit nevetni kezdett. —Ugyan már húgocskám, látszik hogy nem éltél szabad emberek között éveken át! Mindig megtéveszt a látszat! Nanda nem a feleségem, bár hamarosan az lesz, ez igaz! —Nem?! De hiszen… - és bár Cúmaora nem fejezte be a mondatot, pillantása ékesszólóan vándorolt a lány dagadó hasára. Nanda elpirult, lesütötte a szemét, sőt még a fejét is lehajtotta. —Érteni kell az ilyesmihez, ugyebár! - düllesztette ki mellét pöffeszkedőn Rakit. —Igaz, eleinte hiába jártam a bíróhoz, szóba sem állt velem, sőt volt úgy hogy kidobott! Még olyat is mondott hogy amelyik család bordélyba adja a lányát, azzal ő szóba sem áll, annak fiával ő nem közösködik, az neki nem kell! Hah! Én nem kellek a bírónak, én, Rakit, aki talán a falu legerősebb sőt legszebb férfija vagyok! Na és akkor én arra gondoltam, hogy megvédem a tisztességedet, hugicám! —Az enyémet? Te? —Úgy ám, a tiédet és éppen én! Azaz, bebizonyítom a bírónak, hogy az ő leánya sem különb ám nálad! És mondhatom, a kis nyafkát elég könnyű volt hanyatt döntenem, három napomba sem tellett, aztán hogy láttam az eredményt, hogy magom mit hullattam íme kicsírázott a nő kertecskéjében, attól kezdve egy darabig felé sem néztem! Most már persze még a bíró jött el hozzám, hogy márpedig azonnal vegyem feleségül a lányát! Én egy kissé húzódoztam, de aztán azt mondtam, egye penész ha jó hozományt ad, nem bánom, feleségül veszem, bár biztos persze nem lehetek benne, enyém-e a gyerek, hisz Nanda akkor még nem volt a feleségem, s aki velem, az ugye lehet hogy mással is… Érted-é már, húgom?! Ésszel él az okos ember! De még most is elmondom alkalmanként a bírónak, hadd ütögesse a guta, hogy te ugyan kurva vagy Loránban, az igaz, de te legalább pénzt kerestél nekünk ezzel, de mi akkor az ő
leánya, aki még csak nem is pénzért tette! —Én szerelemből tettem! - kiáltotta Nanda. És Cúmaora, aki eddig csak a bátyját figyelte, borzadva és hitetlenkedve, most e kiáltásra pillantott Nandára, s azt látta, hogy a lány szeméből ömlik a könny. —Hallgass már te nyámnyila, te kaparék! Széttetted a lábadat és ez a lényeg! Még hogy szerelemből! A nőnek ne a szerelmen járjon az esze hanem az urán, annak kiszolgálásán, urad neked meg még nem volt, tehát nem lett volna szabad megtenned! Elhallgass hát mondom vagy feleségül se veszlek, s maradhatsz szégyenben! Így se tenném ha nem adna apád jócska hozományt veled, de el is várom hogy hamarosan behajtsa az istállónkba az ígért birkákat és teheneket, nem is beszélve a megígért tíz aranyról, na azt ugyan nem az istállóba hanem a zse bünkbe, mert másképp csak fattyú lesz a kölked neve! —Ne veszekedjetek már még ilyenkor is, ne rontsátok el ezt az örömteli, boldog viszontlátást! - kérte Cuelgáma. —Valóban ne! - kérte Cúmaora is. —Most én is inkább örülni szeretnék! Ami pedig téged illet, Nanda, téged sajnállak ugyan, de legalább az az örömed meglesz hogy tanult emberhez mész feleségül! Mert amikor vagy három éve eladtak a szüleim, azt mondták hogy erre szükség van, mert kell a pénz a bátyám taníttatásához! Beíratták egy iskolába Loránba. Az hogy most itt látom, gondolom azt jelenti hogy kijárta az iskolát, s időközben művelt emberré lett! Nemdebár? —Dedebár! - felelte gúnyosan Rakit. —Hiába is próbálsz megszégyeníteni, mert nálad igenis okosabb lettem! Igaz hogy az írás kissé nehéz volt s így azt nem nagyon tanultam meg, de olvasni, azt azért igenis tudok valamennyire! Egy teljes évig jártam oda, bizonyám! —És miért nem tovább? —Csak! Kellett a munkám idehaza, meg a pénz is kevés volt! Mit gondolsz, mi az a húsz arany amit kaptunk érted, mi?! —Te mind a húsz aranyat elszórtad egyetlen év alatt?! —Mi az hogy elszórtam?! Egyetlen évre is öt aranyat kért az iskola! —Na és a másik tizenöt?! —Mi ez, kihallgatás?! Ha nagyon akarod, hát jól van, hajlandó vagyok az orrodra kötni, hogy drága ám az élet ott Loránban! Sokba kerül az étel, a szállás, hát még ha nagyritkán egy kissé szórakozni akarok… —Szórakozni?! Az én pénzemből?! Az én testemből?! Rakit elfintorította a száját. —Most mit vagy úgy oda?! Hiszen logikus, nem?! —Mi logikus?! —Hogy kurvaságból lett pénzt kurvákra költök! Xiximor csillapítani próbálta őket. —De hát tényleg ne veszekedjetek már, gyerekek! Rakit tanult annyit amennyi kell, azt a kis örömet pedig ne sajnáld tőle Cúmaora, hiszen egy férfinak az ő
korában már igényei vannak! —Aha! Tehát azért baszattatok meg a fél világgal éveken át, hogy Rakit baszhasson másokkal! —Elég legyen Cúmaora! Megtiltom hogy az én házamban ilyen csúnya szavakat használj! —Csak a csúnya tetteket nem tiltod meg, apám? Nem bántja a tett szaga kényes orrodat? —A pénznek nincs szaga! - vágta rá Rakit. —Sajnállak valóban, Nanda! - nézett a lányra Cúmaora. —Meg kellett volna fogadnod apád tanácsát, és szóba sem állni olyan családdal ahol a lányokat eladják! —Csak ne hergeld ellenem a leendő feleségemet! csattant fel Rakit. —Csodálnál inkább, milyen ügyesen beházasodom a bíróékhoz! —Hát igen, okos ember az én fiam! - nézett büszkén Rakitra Xiximor. —De meséljetek már tovább, én még sosem jártam bordélyban, tehát hogy is megy ott az élet? Erre Cúmaora beszélni kezdett. Elmondta, hogy napjai tulajdonképpen unalmasan telnek. —Mert mit is mondhatnék többet? - szólt. —A szobából kimenni nem lehet, s csak az a változatosság hogy a vendég a lábam közét akarja-e vagy a segglyukamat! Vagy esetleg a számat. S persze akad amelyiknek más már nem jön a mócsingjából csak vizelet, akkor azt csorgatja rám. Akár a számba is. De akad amelyik inkább szarik az egészre, s ezt vegyétek szó szerint: ide bele a számba, bizony! Hát ilyen helyre adtatok el engem, a lányotokat! Cuelgáma zokogni kezdett. —Én nem akartam édes kislányom, nem akartam, tudod jól… Meg is vert érte apád, láttad, itt voltál… —Kuss, asszony! - kiáltotta Xiximor. —Nézz rá mielőtt elsíratnád, semmi baja! —Csak a lelkemnek, apám! S a talpamnak, amit hétszer is elvertek, látni is lehet a nyomát még ha begyógyult is mostanra! —De semmi bajod nem lett volna ha nem ellenkezel! Azt hogy a vendégek kívánságait teljesíteni kell, tudtad már akkor is amikor odavittelek! S most megszólalt Cúmaora húga, Cúnamora. —Én nem akarok bordélyba menni! —Téged ki kérdezett?! - förmedt rá Rakit. —Nem is kell odamenned, húgocskám! - mosolygott rá Cúmaora. —De a papa azt mondta tegnap, hogy még a héten odavisz! Erre aztán elsápadt Cúmaora! —Ez… ez… igaz?! - nyögte Xiximor szemébe nézve. —Valóban született egy ilyen döntés közöttünk, ugyanis… —Csak ne bújj el mások háta mögé! - pattant fel ekkor igen határozottan Cuelgáma. —Te voltál aki így döntött, nem én, te és Rakit, akit ezennel megtagadok és
nem tekintek a fiamnak többé! —Ne akard hogy elverjelek megint, ne ingerelj! kiáltotta bőszen Xiximor. —Hiszen te is tudod, hogy kell a pénz a lakodalomra! —Aha! Szóval lakodalomra kell! - és Cúmaora gúnyosan akart fintorogni, s önmagát is meglepte hogy szinte szeretetteljes mosoly ült ki ehelyett az arcára. —Igen, lányom! Látom, megértesz! Muszáj hogy Rakit elvegye Nandát, márpedig akármennyire várandós is a lány, úgy illik hogy a lakodalmat a fiús szülők adják! —Sajnos elkéstetek ezzel! Dvoniger bordélya már nincs többé! —De más bordélyok igen. És most már nem is lesz olyan rossz, figyeld csak meg! Mindjárt gyorsabban múlik az idő, ha együtt lesztek ott ketten ti, te és a húgod! Lesz rokon akivel beszélgethetsz… Talán még egy szobába is kerültök… Cúmaora döbbenten nézett a két férfira. —Ti tényleg visszaküldenétek engem?! —Én nem! - mondta azonnal édesanyja. —És nem vissza, vissza már nem lehet, te mondtad! szólt Rakit. —De egy másik bordélyba! Tényleg oda akartok küldeni, alighogy visszajöttem?! —Nem azonnal! - válaszolta ismét Rakit. —A lakodalom két hónap múlva lesz, tehát egy hónapot tőlem még nyugodtan itt maradhatsz, semmi kifogásom ellene! —Milyen rendes bátyókám vagy! Igazán, elolvadok a nagy szeretettől! —Nem értem mire ez a gúnyos hang! - vonta fel a szemöldökét Xiximor. —Hiszen semmi különöset nem kívánunk tőled! Nem újabb tíz évre akarunk odaküldeni! Természetesen megígérem neked hogy mind össze hét évre adunk be, arra a hét esztendőre amennyivel előbb jöttél ki, amit ha nincs az a varázsló, úgyis ott töltöttél volna! —Nem látom be miért nektek legyen hasznotok a varázslóból és miért ne énnekem! —Hát talán munka nélkül akarsz itt lézengeni, haszontalan kenyérpusztítónak?! - csodálkozott apja. —Én már kitettem magamért amikor az én pinámban járt mindenki csak azért, hogy aranyos bátyókám eközben más pinákban járhasson! És én még elhittem hogy tanulni akar! Hogy engem mennyire becsaptatok! —Így alakult, na! - vont vállat Rakit, némileg zavartan. —De most lakodalom lesz, ezt le sem tagadhatod, s mert mást úgysem adhatsz, elfogadom ezt tőled nászajándéknak! —Csakhogy itt nem lesz lakodalom! - állt fel hirtelen Nanda. —Miről beszélsz?! - nézett rá Rakit. —Nem leszek a feleséged! Soha! Undorodom tőled is
és apádtól is! Nálam nagyobb hülye nem élt Rilgentiában amikor lefeküdtem veled, de ha még ezek után amit hallottam, a feleséged is lennék, akkor az egész világon nem élne nálam nagyobb hülye! —Most vagy hülye! Mit gondolsz, mi lesz veled ha nem veszlek el, holott ekkora a hasad, mi?! —Legfeljebb elemésztem a gyermekedet! Vagy akár magamat is! De hogy én a feleséged nem leszek az biztos! Azt hiszed, részt tudnék venni a lakodalmon ha tudom, hogy az a szerencsétlen Cúmaora kínjából lett fizetve?! Tényleg ezt hiszed rólam?! Arról már nem is beszélve, hogy ha így megy tovább, az első alkalommal amikor valami megtetszik neked, engem is eladnál hogy pénzhez juss! —Fogd be a pofádat, mert tényleg nem veszlek feleségül! —Ezt ugye vehetem ígéretnek is?! Bár felesleges, mert én nem megyek hozzád! Engem ebben a házban többé nem látsz! - azzal Nanda kilépett az ajtón. Rakit hüledezve nézett utána. —Hát ezt meg mi lelte?! - motyogta. —Gondolkozz csak, hátha rájössz! - mondta neki Tioríca. —Kuss legyen te asszonyállat, vendégnek nem adtunk szót! - vágta rá Xiximor. —Úgy van, vendégnek hallgass a neve! - mondta Rakit is. Azzal Cúmaorához fordult: —Nézd, ha annyira félsz a bordélytól, megértelek! Van más mód is a pénzszerzésre! —Igazán? És mi? —Bemész Loránba, és mint a többi lány, magad kínálod fel a bájaidat valahol! —Utcasarkon? —Például. Hidd el, számtalan előnye van ennek! —Neked. —Neked is! Nem feltétlenül kell mindenkivel elmenned, nem vernek meg… —A pénzt meg hazaadom, neked vagy apádnak. —Igen. Látom kezdesz már érteni! —Tehát apád most utcai kurvát csinálna belőlem. —A te apád is, nemcsak az enyém! —Nekem ugyan mától már nem az! S így nem keresem meg hamar a lakodalomra valót! —Igaz, de majd csak telik arra máshonnan! Később is jól jön majd az a pénz amit apránként keresel! —De hát nem is lesz lakodalom, Nanda mondta! —Most ezt mondta, holnap majd törleszkedik hozzám! Ne is törődj vele, most megbillent kicsit az esze kereke, mert annyit sajnáltattad magadat hogy ilyen meg olyan szörnyű volt a bordélyban, pedig olyan előkelő helyen biztos nem is lehetett az olyan nagyon rossz! —Ki volt ott: te vagy én?! —Hát ha nagyon érdekel, elárulom hogy én is,
méghozzá rögvest azután hogy beadtunk oda téged, csak persze nem hozzád mentem! Valami kiejthetetlen nevű tlatláni nőcske volt ott, valami Vicsipocsi vagy mi, nem bírtam megjegyezni a nevét… —Véletlenül nem Vixirhiclipocli? —Lehetséges, nem tudom! De az biztos hogy úgy szopott mint még soha senki! És nem látszott rajta hogy nagyon bánná! —Nem értesz ehhez, Rakit! Hiszen ha mutatta volna, s a vendég panaszt tesz Dvonigernél, elverik a talpát! De jellemző rád hogy amint eladtál, máris a nyakára hágtál a pénz egy részének! Tehát szó sem le het róla hogy még egyszer az életben valaha is ilyesmit tegyek! Vissza megyek a varázslóhoz! —Nem addig van az lányom! - emelkedett fel a szék mögül apja. —Te az én lányom vagy, tehát azt teszed amit parancsolok – természetesen! Különben megnézheted magadat! Cúmaora felnevetett. —Tényleg azt hiszed hogy parancsolhatsz nekem?! Te, és énnekem? Ó nem, nem! Elmúltak azok az idők már, Xiximor! —Ne nevezz így! Én neked apa vagyok, vagy apuka vagy apuci, sőt: atyám, és nem Xiximor! —Apám pedig nincs többé! Bátyám sem! Megtagadlak titeket! És vedd tudomásul hogy semmire nem kényszeríthetsz, mert szabad nő vagyok! - azzal előrántotta a szabadítóiratot, és meglengette apja orra előtt. —Látod? És te is, Rakit?! Állítólag megtanultál egy kicsit olvasni, betűzd hát ki hogy mi ez! Nem vagyok rabszolga többé! —De a lányom! —Arról itt egy szó sincs! Itt az áll, hogy szabad nő vagyok! Szabad nő! Az pedig azt jelenti, hogy annak senki nem parancsol! Még holmi Xiximor sem! Nem ajánlom hogy ujjat merj húzni ezzel az írattal, mert fel készülhetsz a legrosszabbakra! Lesújt akkor rád a király törvénye, de még a varázsló bosszúja is, mert ő maga írta alá ezt az iratot, s tudni fogja, mikor ártottak nekem! —A varázslónak nem volt joga felszabadítani téged, hiszen nem is voltál sem az övé, sem rabszolga, hisz nem rabszolgának lettél eladva, csak a munkádat, szolgálataidat adtuk el tíz esztendőre! —Úgy látszik a varázslónak erről merőben más nézetei vannak! De én ugyan nem bánom, jöjjetek velem Loránba, elvezetlek benneteket hozzá, aztán beszéljétek meg vele, ha úgy tetszik! De előtte szerintem meg kell még küzdenetek a falvunk bírájával is, aki nem biztos hogy a ti pártotokat fogja fogni, azután amit Rakit a lányával tett! Na, jöttök akkor a varázslóhoz?! Xiximor és Rakit összenéztek. Nem sok kedv buzgott bennük. És most megszólalt megint kéretlenül Tioríca. —Márpedig a mi urunk még a halottat is feltámasztja!
Saját szememmel láttam Csinlint élve és mosolyogva azután, hogy korábban felakasztotta magát! És még egy varázslónő is segít az urunknak! Igen, jöjjetek csak el, nagyon szívesen megnézem hogy mit tesz veletek! —Ne fenyegess ha a mi ételünket eszed! Tioríca abban a pillanatban kiköpte ami a szájában volt.— Inkább nem eszem, de a véleményemből nem engedek! Annak a Nanda nevű lánynak igaza van, én is undorodom tőletek! Mire vársz, Cúmaora?! Miért nem jössz te is?! —Mert van még itt egy kis dolgom. De nem tart már soká, ígérem! —Gondold meg lányom, még megbocsátok neked ha szépen kérlelsz! - mondta engedékeny hangon az apja. —Soha! —Hagyd apám, ennek elment az esze! - mondta Rakit. —Kénytelenek leszünk beérni a húgával! —De én nem akarok bordélyba menni! Félek attól a helytől! - kiáltotta Cúnamora. —Márpedig te nem kaptál szabadítóiratot egy gyanús varázslótól! - vetette oda gúnyosan Rakit. —Te igenis a hatalmunkban vagy, szerencsére! Te nem Cúmaora vagy, csak Cúnamora! Igaz?! - nézett csúfondárosan Cúmaora arcába. —Ehhez mit szólsz, mi?! —Igen, épp róla akarok beszélni! - szólt Cúmaora, azzal ezt kérdezte: —Mit gondoltok, mennyi pénzt kapnátok érte? —Mindenesetre többet mint teérted, mert fiatalabb! Szerintem huszonöt, de akár harminc aranyat is! És nem mondok le erről a pénzről, az biztos! - szólt mérgesen Xiximor. —Különben pedig ne érdekeljen! —De ha valaki harmincnál is többet ad, akkor ugye annak adod el, mi? —Magától értetődő! Ez az üzlet! Ott keresd a hasznot ahol leled! —Helyes! Cúnamora, húgocskám, gyere mellém, te e pillanattól kezdve az enyém vagy! A kislány rögvest nővére háta mögé szaladt, mielőtt Rakit elkaphatta volna a karját. —Hé, hé, ne bolondítsd már meg szegényt, semmi értelme! —Ő pedig igenis az enyém! - azzal benyúlt ruhájába, kihúzta pénzeszacskóját, s leszámolt az asztalra harminc aranyat. —Tessék! Ez a harminc, amire azt mondtátok hogy talán, de csak talán, ennyit is megkapnátok érte! És nesztek, itt van még egy arany, ami azért van mert én adom a legtöbbet érte! És még valami! Doncsi! Gyere ide te is! A kislány semmit nem értett, de Cuelgáma abban a pillanatban elkapta a karját, gyors, szinte kegyetlen mozdulattal elrántotta férje és Rakit közeléből, és odalökte Cúmaorának.
—Fogjad lányom! —Fogd te - adta tovább Tiorícának Cúmaora - mert én fizetek! - azzal lerakott még öt aranyat az asztalra. —Itt van, zabáljátok meg, akadjon meg a torkotokon, fulladjatok meg tőle! Ennél többet soha nem kaptatok volna Doncsiért mert még nagyon kicsi, sok pénzbe kerül az új gazdának amíg baszható nagyságúvá serdül! —Ne beszélj így a házamban! —Bánt az őszinteség?! De már itt sem vagyok! —Csak nem hiszed hogy Doncsit is eladtuk volna?! —Belőled, Xiximor, azt is kinézem! S ha nem most, hát később, oly mindegy! Gyerünk innét! - állt fel. —És ne merjetek megállítani! —Eszünkben sincs, de hát honnét van ennyi pénzetek?! —A varázslótól! Mert ő tényleg varázsló, és jó ember! Nekünk adta! —Miért nem mondtad hogy van pénzed?! mosolygott az apa. —Így már nem lennél ingyenélő, maradhatsz akkor nyugodtan akármeddig, nem kell ám visszatérned még az utcákra sem! —Sőt, téged is befogadunk! - szólt kedvesen Tiorícához Rakit. —Nem szorulunk rátok, szerencsére! - válaszolta Tioríca. —Azonnal megyünk! —Azért ne azonnal! - szólalt meg most Cuelgáma. — Legalább a csirkét egyétek már meg leányaim, ha elkezdtétek! Ennyit aztán igazán megérdemeltek, bőven megfizettétek! —Én viszont nem vagyok kíváncsi rá, ha ő is megtagadott engem! Micsoda nő az aki megtagadja a bátyját, köpnivaló! - fintorgott Rakit, és kiment a házból. —Tulajdonképpen valóban megérdemeljük az ebédet! - mondta Cúmaora. —És a húgaim se menjenek el éhesen! Gyere Tioríca, ne kéresd magadat! Te pedig Xiximor, nyugodj meg, ez az utolsó étkezés amit nálad költök el! —Nagyon remélem! - fintorgott apja. —Igaza van Rakitnak, nem vagy te tisztességes nő, el akartad titkolni a pénzedet szerető apád elől! —Egyszerűen undorodom ettől a rohadéktól! fintorgott Tioríca is. —Ugyan már, ne is törődj vele – engem már szórakoztat! - nevetett Cúmaora. —Látom már, ide se kellett volna jönnöm, de azért mégis jó volt hogy ezt tettem, remekül megleszünk mi a húgaimmal együtt azon a szigeten! Én maradéktalanul megbízom a mi hatalmas varázslónkban! Már majdnem befejezték az ebédet, amikor nyílt az ajtó, s azon át bejött ismét Rakit. De nem egyedül – Üleon is vele volt, Tioríca férje! —Drágám! Édes szerelmem! - ugrott azonnal Tioríca nyakába. —Végre újra megtaláltalak!
Tioríca egészen elgyöngült a váratlan viszontlátástól. Könnyezni kezdett. —Hát még mindig szeretsz?! —Igen! —Pedig biztos tudod mi történt velem, hol voltam eddig! Kellek neked így is?! —De még mennyire! El sem tudod képzelni mennyit sírtam utánad! —Naná, azért nősültél meg újra, s olyan hamar! szólt közbe Cúmaora. —Nem is volt az olyan hamar! —Na ne beszélj! Amikor ötéves fiad van?! —Csak erős növésű, nincsen több mint három és fél! —Hogy hívják? - kérdezte Tioríca. —Osztyen a fiam neve! —Nem mindegy az neked, Tioríca?! - kiáltotta Cúmaora. —Hiszen megnősült! Felesége van! Mindent elfeledtél amiről beszélgettünk?! —Szeret engem! - nézett Üleon szemébe Tioríca. —Igen, szeretlek téged! - válaszolta a férfi. —Csak te kellesz nekem! —Mi lesz a feleségeddel, hogy is hívják? —Szukmátia. Nem érdekel mi lesz vele! Én Tiorícát akarom! És Szukmátiát különben sem szeretem! Csak az első néhány hét volt jó vele, az is inkább csak azért mert kissé feledtette Tioríca elvesztése miatti bánatomat, de aztán hamar kiderült hogy Szukmátia egy zsarnok, hatal maskodó, főzni sem tud, lusta, és erős a gyanúm hogy meg is csal! Talán még Osztyen sem tőlem van, bár ez azért nem biztos! Tulajdonképpen ha nem jön vissza Tioríca, akkor is hamarosan visszazavarom Szukmátiát a szüleihez! —Sajnos, nem hinném hogy Tioríca kellene neked, Üleon, Tioríca ugyanis az egyik vendégtől elkapott egy betegséget! Sajnos csak napjai vannak hátra! - közölte Cúmaora. —Miféle betegséget?! - nyögte rémülten Tioríca. —Nem akartam eddig megmondani neked, de mert a varázsló tudta milyen jó barátnők vagyunk, nekem megsúgta hogy már egy hónapod sincs hátra! - mondta kegyetlenül Cúmaora. —Arra kért vigyázzak rád! És tudd meg Üleon, hogy Tioríca betegsége nagyon fertőző, főleg férfiakra! Én azonban védett vagyok ellene, mert a varázsló ugyan nem képes meggyógyítani e bajt, de megelőzni igen, és tett róla hogy én ne kaphassam el! Ellenben mondok én neked valamit Üleon! Feleségül vennél engem? —Téged? Nem értem! Hiszen… hiszen… nekem már van feleségem… —Azt mondtad hogy hamarosan mindenképpen elküldenéd. És te tetszel nekem! Jóképű vagy, erős, s úgy láttam a portád alapján hogy szorgalmas is! Végy engem feleségül, s akkor megkapod hozományként az ötszáz
aranyamat is! —Ötszáz… aranyat… —Azt hittem hogy csak száz aranyad van! - kiáltotta Tioríca. —Te csak annyit kaptál kedveském, de engem jobban szeretett a varázsló! —De hát… hiszen akkor miért… —Ugyan már Üleon, ne játszd nekem az értetlent! Hát persze hogy muszáj nyíltan beszélnem! Hiszen mindenki tudja hogy bordélyban voltam! Ki venne ezek után feleségül engem, ha csak nem a pénzemért?! Neked Szukmátia nem kell! Helyes! Végy akkor feleségül engem, még mindig szép vagyok, s van jókora hozományom is! És az ötszáz arany több mint a száz, és szegény Tioríca különben sem soká él már! Én ötször annyit adhatok! —Ne hallgass rá! - kiáltotta Rakit. —De miért ne? Hiszen igaza van! - azzal Üleon átölelte Cúmaorát. —Te vagy az én drága feleségem! —Te rohadék! Hiszen csak a pénzemet akartad! kiáltott fel most Tioríca. —Már nem akarom! Ne zavarj! Én Cúmaorát szeretem! —Én meg ezt! - kiáltotta Cúmaora, azzal alaposan Üleon lába közé rúgott. A férfi egy nyögéssel összegörnyedt a váratlan fájdalomtól. —Te mocsok, soha nem mennék hozzád! Természetesen egy szó sem igaz abból amit mondtam, Tioríca makkegészséges és nekem sincs ötszáz aranyam, csak száz, de az is csak volt mert már megvettem belőle a húgaimat! De szegény gyanútlan Tiorícát nem hagyhattam hogy így becsapd! És most már aztán tényleg elegem van ebből a faluból, gyerünk! - indult meg az ajtó felé. Cúnamora és Doncsi követték. Mögöttük felhangzott Rakit kiáltása: —Megérdemelted te szarfaszú állat! - rúgott belé ő is a még mindig a földön fekvő Üleonba. —Hogyan lehettél ilyen hülye hogy hagytad hogy becsapjon a húgom! Téged, egy férfit, ő, egy közönséges kurva! Most oda a száz aranyunk! —Látod Tioríca? Összeszövetkeztek! - mondta barátnőjének Cúmaora. —De nekem már akkor gyanús volt hogy tervez valamit, amikor kiment a szobából! Tioríca csendesen zokogott. —Várjatok! - kiáltotta mögöttük Cuelgáma. —Én is veletek megyek! —Te maradsz! - hallatszott azonnal Xiximor válaszkiáltása. —Megyek! —Maradsz! —Nem! Egy anyának a gyermekei mellett a helye! —Az asszonynak az ura mellett a helye! —Ezennel kijelentem hogy nem vagy a férjem többé, az én utam nem a te utad, és megyek! Nem vagyok a rabszolgád!
—Gyere vissza amíg jól van dolgod! —Nekem ott van jól a dolgom ahol a lányaim élnek! Hagyj engem békén, nősülj inkább újra ha lesz valaki aki olyan ostoba hogy hozzád megy! —Gyere csak nyugodtan anyám! - mondta Cúmaora. —Ne félj, nem mer megütni, mert ha ezt teszi, megjárja! Ha erővel visszatart, jól van, maradj, én akkor elmegyek nélküled, de aztán visszatérek, csakhogy nem ám egyedül hanem a varázslóval, s meglátom majd hogy azelőtt hogy játssza a nagyot, erőset, hatalmasat! Olyan kisfiú lesz, de olyan, akkora sem mint a hüvelykujjam, és sárgát fosik majd ijedtében! Cuelgáma leánya mellé állt. Xiximor nem lépett közelebb. —Jól van! - dörögte az ajtóban állva, hogy méltóságát megőrizze. —Nem hiszek én a te varázslód létezésében, de legyen neked asszony! Elengedlek, mert úgyis tudom hogy visszajönnél te még, de becsapom az orrod előtt az ajtót és nem fogadlak vissza, mert engem csak egyszer lehet elhagyni! Előre figyelmeztetlek! —Gyere csak anyám! A varázsló igenis létezik! mondta Cúmaora. És édesanyja inkább neki hitt. Megfogta legkisebb leánya, Doncsi kezét, és ellépett a ház közeléből. Ekkorra már nagy tömeg fogta körül őket. Mindenki feszült érdeklődéssel nézte a hatalmas családi perpatvart. S ekkor hirtelen egy asszony lépett hozzájuk, és tizenhatévesnek kinéző szép lányát Cúmaorához lökte. —Nesze, fogd! Cúmaora ugyancsak csodálkozott. —Ki ez?! Mit kezdjek én vele?! —Ő a lányom, Szoszimíla, és ha nem viszed el a varázslóhoz, akkor holnap visszük egy bordélyba! —Aha! Hát jól van, elvihetem éppen őt is! - azzal már indult volna, de az asszony mohó, sóvár arckifejezéssel elkapta a karját, és megállította. —Hát a pénz? Hol a pénzem?! Ide vele! —Miféle pénz? —Hát a pénz amit a bordélyostól kapnánk! Legalább húsz aranyat kapnék a lányomért ha beadom! A saját húgaidat is megvetted! Fizesd meg a lányomat! —És itt van az én lányom is! - nyújtotta előre egy férfi a tízéves-forma csemetéjét. —Én az enyémet öt aranyért is odaadom! - furakodott előre egy másik asszony. —Most már tényleg hányingerem van! - tört ki Tioríca. —Hiszen nem vagyunk rabszolgakereskedők! —Persze, épp azért nektek adjuk inkább! - mondta az első asszony. —A varázsló szigetén jó sora lesz a lányomnak, de mi mégis megkapjuk a pénzünket! És most megértette Cúmaora. —Hogy én hogy nem vettem észre eddig, mennyire elaljasodott faluban élek! Hiszen ti zsarolni akartok
bennünket a tulajdon leányaitokkal! Hogy ha nem fizetünk, tönkreteszitek őket, bordélyba adjátok saját véreiteket! Hát jó! Tegyétek ezt ha ezt akarjátok! De zsarolni nem hagyom magunkat! - azzal büszkén felvetett fejjel, de sietve, gyorsan elhagyta a falut. Mögötte lépdelt Tioríca, majd Cúnamora, Doncsi, s a sort végül édesanyja, Cuelgáma zárta be. Ki sem értek azonban még a faluból, csak az utolsó előtti házig jutottak, amikor mögöttük kiáltás hangzott fel. —Tioríca, Tioríca, várj meg! Várjatok! Hátranéztek, s azt látták hogy egy talán húszéves fiatalember rohan utánuk, bár lehet hogy még annyi idős sem volt. —Mit akarsz Jezmegion?! - kérdezte jeges hangon Tioríca. —Veled megyek Tioríca! Veled megyek a világ végére is! Nem hagylak el! —Tűnj innét, nem érdekelsz! Utálok minden férfit! Senkivel nem megyek el, senkihez nem térek be, egyenesen visszamegyek a varázslóhoz és épp ezért ne tarts fel! —Tudom hogy odamész, de értsd meg: nekem kellesz! Nekem te kellesz! Én már akkor is udvaroltam neked amikor Üleon legyeskedett körülötted, hisz tudod jól, de akkor te kutyába sem vettél engem, mert én még csak tizennégy éves voltam… —Tehát kisfiú. Látod, ugye! —Kisfiú, de én már akkor is komolyan szerettelek! És sírtam éjszakánként amikor arra gondoltam hogy te most Üleon karjaiban fekszel… Mögöttük a falusiak köréből nagy nevetés hangzott fel. Jezmegion elpirult. —Igenis így van, bevallom és nem szégyellem mert nem szégyen az ha valakinek olyan lány tetszik mint Tioríca! És tudod még most is fiatal vagyok, semmim sincs ez igaz, de… —Idősebb vagyok mint te, és emlékeztetlek rá hogy bordélyban töltöttem öt teljes évet! Ilyen nő kell neked?! —Persze! Eddig azt sem tudtam hol vagy, de most látlak végre újra, és Üleonnak már van másik felesége, és te úgysem kellesz neki, most már talán észreveszel engem is! Tioríca, azóta hogy eltűntél én rá sem tudtam nézni más nőre! —Ez csak gyerekkori szerelem, majd elmúlik! —De eddig nem múlt el, pedig eltűntél! Jócska időre te múltál el, nem a szerelem! —Nem maradok veled! —Azt nem is lehet, nincs még saját házam és a szüleim biztos úgyis csak a ringyót látnák benned, de ez nem is számít, megyek veled ha megengeded! Oda, ahová csak mész! —Ne is álmodj róla hogy megszédíthetsz a szép
beszédeddel, s lefekszem veled mondván hogy nekem már úgyis mindegy! —Csak azt ígérd meg hogy majd valamikor a jövőben az enyém leszel, nekem az is elég, várok türelmesen! Hisz már az is elég öröm nekem hogy láthatlak! —Hát jó! Tudod mit? Ha velem jössz arra a szigetre ahova a varázsló visz bennünket, oda ahol nincs pénz, nincs gazdagság de szegénység sem, ha odáig kitartasz mellettem, akkor a tied leszek! Előbb nem! —Megyek veled Tioríca! - azzal kisétáltak a faluból. Jezmegion szorosan Tioríca mellett lépdelt. Cúmaora mosolyogva figyelte őket. És egyszercsak Jezmegion megszólalt: —De éjszakánként azért melletted aludhatok, ugye? Csak azért hogy karom párnaként szolgálhasson néked… —Hát tudod mit, ha megígéred hogy illedelmesen viselkedel… —Megígérem, nagyon megígérem! Bár azt lehet hogy nem tudom megállni hogy a kezedet időnként meg ne csókoljam… És erre már elnevette magát Tioríca. —Akkor már kezdheted is! - és csókra nyújtotta a kezét Jezmegionnak. És a fiú kutyahűségben égő szemmel, alázatos pillantással csókolta meg Tioríca kezét. Szó ami szó, Tioríca ugyancsak szép nő volt valóban, aki megérdemelte a hódolatot… Odahaza a faluban persze egykettőre elmondták Jezmegion apjának, hogy fia a bordélybeli nőkkel szökött, jobb ha utána megy, fülön csípi és visszahozza. Ám az apa csak legyintett. —Ugyan már! Majd megjön az esze magától is! Pár nap múlva visszasündörög, legkésőbb akkor ha jól megizélte Tiorícát! Hamar megy majd neki, hiszen úgyis sok férfival volt már a nő, most már nem tarthatja sokra magát! Megkettyinti egypárszor a fiam, ennyi mulatságot nem is sajnálok tőle, aztán visszajön, figyeljétek csak meg! De Jezmegion soha többé nem tért vissza a faluba. Alig hagyták maguk mögött a falu utáni második út kanyart, amikor a kanyarból kibukkanva Nandába ütköztek. A nagyhasú lány lábait maga alá húzva ücsörgött egy lapos kövön, és mellette három ló legelészte a füvet. —Már vártalak benneteket! - köpte ki a fűszálat a szájából amit épp rágcsált. —Bár Jezmegionra nem számítottam… És több lovat sem hozhattam, a többit nagyon őrizték, észrevették volna… —Mit keresel te itt?! - nézett a bíró lányára Cúmaora. —Természetesen megszöktem otthonról hogy veletek tartsak! —Na de hát te vagy a bíró lánya! —Attól még elegem lehet az egészből, nem?! Mit csodálkozol?! Nézz rám! Olyan jól bánt velem a falu hogy
szeressek itt megmaradni?! És ez még mind semmi, ezután jönne még csak a java, amikor megszülöm a bátyád gyerekét, aztán ki se merem majd dugni az orromat a házból, mert ujjal mutogatnának rám meg a kicsire! A mutogatást különben meg már így is kezdik! De ott ahová ti mentek, ott nekem is jó lesz! Olyasmit mondtál hogy ott ahová ti is mentek most, ott a nők az urak! Remélem ez igaz, de ha nem, az sem számít, mert ott ahol nem vetik meg a nőket azért mert sokáig bordélyban voltak, ott nekem is jó lesz, ott akkor a leányanyákat sem vetik meg! —De apád… —Eh, kit érdekel?! - legyintett Nanda. —Ez a hely rossz nekem, elmegyek innen! Megérthetnél, a te bátyád csinálta belém a gyereket! —Ezért engem semmiképp sem szídhatsz, különben pedig te is ott voltál, úgy tudom nem megerőszakolt, magadtól raktad szét a lábadat, tehát hülye voltál de nagyon, megmondom én neked a szemedbe őszintén! —Ez igaz, de ez már semmin nem változtat, most már akkor is rossz nekem itt! Apám felpofozott amikor elmeséltem neki miket mondott Rakit, s hogy ezért nem megyek hozzá feleségül! Megpofozott és azt mondta hogy most már akkor is hozzámegyek ha akárhogyan bánik is velem, még az sem érdekli ha naponta a seggét nyalatja ki velem, viseljem el, mert őt én választottam, viseljem el a tettem következményét, és igenis hozzámegyek mert ez még mindig kisebb szégyen mint ha leányként szülök! —Tulajdonképpen valóban igaza van, Nanda! —Belátom, de nekem van más választásom is mint ez, és az az, hogy veletek megyek! Ugye befogadtok? —Mi senkit nem fogadhatunk be! Én, Cúmaora megengedem hogy velem jöjj, de ez csak Loránig érvényes! Ott természetesen a varázslótól függ hogy elvisz-e téged is a szigetre! —Ettől nem félek! - legyintett Nanda. —Ha rajtatok is megesett a szíve…! Nagyon jól hangzik hogy azon a szigeten nincs pénz, tudjátok! Meg hogy ott a nők az urak! Még azt sem bánom ha emiatt a varázsló szeretője kell legyek egy darabig! —Ettől ne félj! - nevetett Tioríca. —Van annak nálad sokkal jobb nője, az is varázslónő, Lana a neve, rád se néz majd a varázsló! És azt nem „bánni kell” vagy nem bánni ha a varázsló szeretője lehetnél, az kimagasló megtiszteltetés volna, mert vagyunk mi bordélyból megmentett nők ott nála húsznál is többen, s mind azt szeretné ha a varázsló szeretője lehetne, ha a varázsló figyelemre érdemesítené, de annak még a legjobbunk sem kell, egyesegyedül csak a varázslónő! Hiszen ha nem úgy volna, mi ketten sem jöttünk volna haza, maradtunk volna mellette boldogan! —Jó. Akkor szálljatok fel a lovakra, már akinek jut hely! Az egyik ló, ne is haragudjatok, az enyém marad,
nem azért mert én hoztam, hanem mert ekkora hassal nem tudok gyalogolni! A többin osztozzatok meg és induljunk, mert lehet ám hogy apám kerestetni fog, bár estig biztos nem jutok az eszébe. Az egyik lóra amit Nanda nem foglalt el, felült Cuelgáma és ölébe vette a kis Doncsit, a másikat pedig felváltva használták Cúmaora, Tioríca és Cúnamora. Jezmegion, mint férfi, természetesen egyfolytában gyalogolt. —Hanem azt hiszem nektek is jó ám hogy elszöktem! - szólalt meg egyszercsak Nanda. —Ugyan miért? —Mert feltételezem, volna kedvetek egy kissé bosszút állni apádon és bátyádon! Na mit gondoltok, mit tesz apám ha kiderül hogy világgá mentem és sehol sem talál?! Tönkreteszi Xiximort és Rakitot, ez olyan biztos mint a halál! És az én apámnak aki a falu bírája, nagy ám a hatalma! Még a földesúrral is eléggé jóban van! Két évet sem adok apámnak, és Xiximor meg Rakit vagy koldusszegények lesznek, vagy hullák, de lehet hogy előbb szegények, aztán hullák! S mert apám okos ember, ezt ráadásul úgy fogja intézni hogy még csak gyanús se legyen a dolog hogy részrehajló vagy bosszúálló, sőt mindenki az ő igazságosságát dicsérje! Mert ha el is szököm most tőle, azért az én apám tulajdonképpen nem rossz ember, szeretem is, csak nem akarok már Ra kithoz menni, de bármennyire nem gonosz vagy rossz ember is apám, most már hogy rám nem kell gondolnia, most már biztos nem hagyja a velem történteket bosszulatlanul! —Hát én is örülök annak hogy a bátyám terve nem sikerült, és nem házasodott be a bíróhoz! - dünnyögött Cúmaora. Estefelé, amikor letáborozni készültek, mögöttük lódobogás hallatszott. Már megijedtek hogy üldözőbe vette őket valaki, amikor látták hogy erről szó sincs: három lovas jött utánuk ugyan, és mindegyik Du dzsumboróból, de ezek közül csak egy volt férfi, akit Mudullúrnak hívtak, a másik kettő nő. Az egyik nő Szukmátia volt, Üleon második felesége, a másik egy fiatal lány, az a lány akit Xiximor háza előtt az anyja el akart adni Cúmaorának. Az ő nevére nem emlékeztek, de Mudullúr azonnal leugrott a lóról, s mindenkit bemutatott, így megtudták hogy a lányt Szoszimílának hívják. —Ti mit kerestek errefelé? - kérdezte Tioríca. —Veletek tartunk! - mondta egyszerűen Mudullúr. —De hát… éppen ti… - hebegte Cúmaora. —De még mennyire hogy mi! - válaszolta azonnal Szoszimíla. —Idefigyelj, Cúmaora, halvány fogalmatok sincs róla hogy mi megy most a faluban! Abban teljesen igazad van hogy zsarolni akartak benneteket, kihasználni a jó szíveteket, és csak ócska trükk volt az egész! A leg többen valóban nem adnák bordélyba a gyermeküket! De
igenis akadnak akik mégis meg akarják most tenni, mert elvette az eszüket a sok pénz amit Xiximornak adtál a húgaidért, Xiximor még dicsekszik is vele hogy mennyit kapott, és most sokan, főleg a szegényebbek közül de nemcsak azok, úgy gondolják hogy hát ennyit megkapnak ők valóban igazi bordélyban is, és Xiximor még biztatja is őket hogy tegyék csak meg nyugodtan, adják oda a lányokat, mert nem lesz azoknak semmi bajuk, ti sem nyomorékon jöttetek haza… —Az aljas! - kiáltotta Cuelgáma. —Persze, hogy ne csak neki kelljen szégyenkeznie! —Nem kell azokat nagyon biztatni! - legyintett Szoszimíla. —Sokan ugyan még tanakodnak, de már az én szüleimet annyira megszédítette az arany bűvölete, hogy apám is és anyám is teljes egyetértésben elhatározták hogy most már hogy ti nem fizettetek értem, holnap elvisznek Loránba és beadnak! Engem azzal vígasztaltak hogy sokáig úgysem kell maradnom, hamarosan úgyis elmegy oda is a varázsló, vagy ha nem ő hát akkor egy másik, akkor még sok pénzt is kapunk a varázslótól… —Mintha olyan sok varázsló kóborolna a világban! kiáltotta Cúmaora. —És én is öt évig várhattam rá! - kiáltotta Tioríca. —Persze nekem se ment el teljesen az eszem! folytatta Szoszimíla. —Semmi kedvem odamenni! Ráadásul alig egy hónapja még a tisztességemért aggódtak, amikor Mudullúrral csókolództam, akibe szerelmes vagyok, elvertek alaposan hogy le ne feküdjek vele, mert Mudullúr szegény, s különben is, tisztességes nő szűzen bújik a nászágyba! Érdekes, most ez egyáltalán nem érdekli őket! Amikor megkérdeztem őket hogy most hogy is van ez, csak legyintettek hogy hülye vagyok mert én ezt úgysem értem! Hát hülyének nem tartom magamat, de az igaz hogy nem értem! Én tehát azt mondtam hogy nagyon fáradt vagyok, korán lefekszem, bementem a szobámba, de az ablakon rögvest kimásztam, elmentem Mudullúrhoz és elmondtam neki mindent, akkor ő úgy döntött hogy velem jön, adott lovat nekem is, és most itt vagyunk! Azaz, útközben utolértük Szukmátiát! —Igen, Szukmátia, te mit keresel itt? - kérdezte Cúmaora. —Csak nem ám te is velünk akarsz tartani? Sőt, amint látom még a kis Osztyent is elhoztad?! Valóban, a nő hátán ott lógott a kisgyerek egy átalvetőben, bár efféle utazáshoz már ugyancsak nagy volt.— De bizony hogy elhoztam, bár szegényt alaposan összerázhatta a lovaglás! - sóhajtott a nő. —De miért? Hiszen neked van férjed! —Eddig én is azt hittem, de ma kiderült hogy nincs! —De miért?! —Hát csak azért, mert megtudtam ám, hogy
megpróbált hozzád visszatérni, Tioríca! S azt is hogy a pénzért! Sőt, még azt is tudom hogy utána meg Cúmaora kellett volna neki még több pénzért! Engem meg ellökött volna magától! Tudja már az egész falu mi volt ott, mert alkonyatkor az ivóban összeverekedtek ők ketten, Üleon és Rakit, s előtte sokáig ordítoztak is, és én is ott voltam mert Üleont akartam hazarángatni onnan, hallottam ám mindent, s ahogy hallottam a szavaikat, hát összeállt előttem a kép! Rakit biztatta fel erre Üleont, s aztán osztoztak volna a Tiorícától kicsalt pénzen, s most Rakit szemrehányást tett Üleonnak, hogy hagyta magát Cúmaorától becsapni! Ne is sajnáld Tioríca hogy nem a férjed többé! És hát mi vagyok én, hogy eldobott volna rongyos száz aranyért?! Gondoltam, veletek tartok inkább! S nagy utamon vígasztal majd, hogy megkapta mindkettő a magáét, mert verekedés közben Rakit eltörte Üleon karját, beverte az orrát, kitörte több fogát, Üleon pedig kibökte Rakit jobb szemét! S ez már komoly ügy, a többiek lefogták mindkettőt, s a bíró elé cipelték hogy az döntsön az ügyükben, kinek van igaza, ki fizet kártérítést a másiknak, de a bíró egyelőre csak becsukta őket amíg kijózanodnak, s azt mondta hogy addig semmi mással nem foglalkozik míg a lánya elő nem kerül! Akit persze én sejtettem is hogy itt találok, de a bíró még nem! Most tehát rabként ücsörög mind a két galád, és a sebeit nyalogatja mint valami gonosz vadállat a ketrecében! Nanda nevetni kezdett. —Emlékszel mit mondtam, Cúmaora?! Mit gondoltok, kinek ad igazat apám ha nem kerülök elő – Rakitnak vagy Üleonnak?! —Rakitnak vége! - bólintott Tioríca is. —Én meg hogy a férjem úgysem tudta megakadályozni a távozásomat - mesélte tovább Szukmátia - lóra kaptam, gyerekemmel együtt, még az összes pénzünket is elhoztam, bár ez nem sok csak öt ezüst, s most itt vagyok! —De miért nem a szüleidhez mentél haza? —Azok visszazavarnának Üleonhoz, jól tudom! Az én helyem mellettetek van! Undorodom a pénztől, mert kapzsivá teszi a férfiakat! Az a sziget amiről beszéltetek, ha tényleg olyan, maga a mennyország! Veletek tartok, s megkérdezem a varázslót is, és ha az is azt mondja hogy olyan, akkor odamegyek, ha meg nem olyan, még mindig ráérek a szüleimhez menni! —Hidd el, a varázsló maga mondta hogy az olyan sziget! - biztatta Tioríca. —Akkor ne is próbáljatok lebeszélni! —Nem próbállak! Velünk maradhattok! - válaszolta Cúmaora, és átölelte a két nőt. Élve a gyanúval hogy esetleg utánuk ered valamelyik lány vagy fiú apja, nem az út mentén táboroztak le éjszakára, hanem attól jóval távolabb, olyan messzire hogy még beszélgetésüket se lehessen az útról hallani, és
meg se láthassák őket. Tüzet sem gyújtottak az éj hidege ellen, inkább szorosan összebújtak. És nem is találta meg őket senki. Másnap egész nap megállás nélkül gyalogoltak. Ez nem is volt olyan nehéz, mert most már sok lovuk volt, ha nem is jutott mindenkinek, de gyakran lehetett hol ennek, hol annak felülni a lovakra, tulajdonképpen még a két fiú, Jezmegion és Mudullúr is megtehették volna, de ők ezt visszautasították, büszkén sőt gőgösen, mondván hogy milyen férfiak volnának ők, ha hagynák a nőket gyalogolni?! Nem is éreznék jól magukat lóháton ha egy nő gyalogol mellettük! De talán igazuk is volt, mert nem is látszott rajtuk fáradtság mire Lorán kapujához értek, nem sokkal alkonyat előtt. Aztán a kapu előtt kellemetlen meglepetés érte őket. A kapu előtt ugyanis ott állt a szokásos öt fős őrség, de egy hatodik férfi is, akit látva Szoszimíla így kiáltott fel rémülten: —Acogin! —Az apád? - kérdezte Mudullúr azonnal. —Igen! Hát nem látod?! —De igen, látom most már én is! Ó, az átkozott! Megelőzött bennünket! Nekem bezzeg nem akar adni téged, csak a bordélyba! —Most mi lesz? - kérdezte Nanda. S erre megszólalt Cuelgáma. —Nem is olyan veszélyes a helyzet! Bízzátok csak rám, gyertek utánam! - azzal nagy bátran megindult előre. A többiek követték. A kapuhoz érve az őrök kapitánya megállította őket. —Te vagy a lánya ennek a férfinak? - kérdezte Szoszimílát, Acoginra mutatva. E kérdésre azonban nem Szoszimíla válaszolt, hanem Cuelgáma. —Ő az én lányom! Ő és a többiek is mind, az én lányaim, vagy lányaim vőlegénye mint ő - mutatott Mudullúrra - illetve férje - mutatott Jezmegionra. —Ő pedig az unokám! - mutatta be Osztyent. —Senki más nem érdekel csak ez a nő! - intett Szoszimíla felé az őrségparancsnok. —Ez a paraszt ugyanis - bökött Acogin felé - azt állítja hogy a lánya megszökött! —Igazán sajnálom hogy megszökött a lányod, miért nem vigyáztál rá jobban! Erkölcsös életre kellett volna nevelned őt, nem hagyni hogy gyanús alakokkal mutatkozzék! - sajnálkozott Acoginon résztvevő hangon éppen maga Szoszimíla. Acogin agyát elöntötte a düh. —Te vagy a leányom! —Én ugyan nem! —De igen! A lányom vagy, az urad vagyok, én parancsolok neked, gyere haza azonnal! —Sajnálom, de nem megyek el idegenekkel! Én
tisztességes nő vagyok! Ha most elmennék veled, előbbutóbb mással is elmennék, a végén még bordélyba is kerülnék, én pedig nem akarok lezülleni! És hiába hazudsz, nem vagy az uram! Az én uram Vam varázsló, nem más! —Úgy van! - mondta Cuelgáma is. —A varázsló maga kért meg hogy vigyem el hozzá a családomat bemutatni neki, most ezt teszem! Ne is tartsatok fel éppezért, dicső katonák, mert nem szereti ha megvárakoztatják! Ha kételkedtek a szavamban, jöjjetek velem, hogy őt magát kérdezzétek meg! —Felesleges! - intett az őrparancsnok. —Menjetek nyugodtan! - azzal hirtelen lándzsát ragadott a kezébe, s annak tompa végével kezdte el püffölni Acogin hátsóját, de igazán kímélet nélkül. —Te büdös paraszt, hát mit rágalmazod nekem te ezeket a tiszteletre méltó hölgyeket, a varázsló barátait, mi?! Majd mindjárt tisztességre tanítalak! Acogin siránkozni kezdett, majd futásban keresett menedéket. Cuelgáma és a többiek pedig bementek Loránba. Acogin futása után az egyik őr így kérdezte parancsnokát: —Biztos vagy te abban uram hogy az a lány mégsem ennek a férfinak volt a gyermeke? —Ellenkezőleg, biztos vagyok benne hogy igenis a gyermeke volt! Meglehetősen rémülten pislogott legelőször az apjára. —De hát akkor miért… —Csak! Hallhattad hogy ezek a varázslóra hivatkoztak! Lehet persze hogy hazudtak. De az is lehet hogy nem! Furcsa egy varázsló az aki bordélyból menekít nőket, kitelik tőle az is hogy magához hívja valamelyikük családját! És még az sem számít ha az a nő valóban a pa raszt lánya, mert ha a varázsló látni akarja, én ugyan nem veszek össze emiatt a varázslóval! Ugyan már! Én?! Egy varázslóval?! Egy büdös paraszt kedvéért?! Hát mit fizet nekünk ez a paraszt hogy a kedvéért vásárra vigyük a bőrünket, mi?! - és köpött egy nagyot. —De ha te olyan szorgalmas vagy fiacskám, gyerünk, eredj utánuk és hozd vissza a lányt! —Én ugyan nem! - visszakozott a katona. —Megbízom a bölcsességedben kapitány úr! —No csak azért! Ésszel él ám az okos ember! - bökte meg a homlokát a kapitány. A mindezideig Vammal maradt lányok nagy örömmel fogadták társaik visszatértét, s nem kevés meglepetéssel az új jövevényeket. Egyre csak biztatták őket hogy ne féljenek, ez a varázsló nagyon jólelkű, biztos nem dobja ki őket, még a fiúkat sem! Bár a fiú-név kissé megtévesztő ez esetben, mert például Jezmegion tizenkilenc éves volt, három évvel idősebb mint maga Vam, s idősebbnek is látszott a „varázslónál”.
Nekik is volt persze mesélnivalójuk, elmondták Cúmaorának és Tiorícának, hogy jártak ám ismét a bordélyban, s kimentették onnan Axitlát. El kellett ezt mondaniuk, mert már csaknem az első pillanatokban feltűnt Axitla jelenléte a két visszatért lánynak, s hevesen érdeklődtek hogy miként is kerülhetett ide. S persze semmi oka nem volt a többieknek a titkolódzásra, sőt, nagy büszkén többször is elmeséltek mindent, főleg azzal dicsekedtek, hogy miként estek neki Axitla utolsó vendégének, akit aztán úgy dobtak le egyesült erővel a lépcsőről, hogy még a férfiassága is eltört! Bemutatták a többi kimentett lányt is nekik, s amikor a kis hétesztendős leánykát, Fitoricát pillantotta meg Cuelgáma, így szólt saját lányához: —Milyen bölcs is voltál Cúmaora, hogy megvetted Doncsit is! Lámcsak, néha még az ilyen kicsinyeket is eladják! Aztán megjelent Vam, aki intézőjétől értesült a váratlan eseményről. Végignézett a most érkezett csoporton, végighallgatta a Cúmaora által elmondott eseményeket, hogy mint is esett a boldog viszontlátás. —Itt az én otthonom köztetek! - mondta Cúmaora. — Az itteni fogadtatásra sokkal inkább jellemző az, hogy „boldog viszontlátás”, mint arra, ahogy a szüleim fogadtak… azaz csak apám és bátyám, mert anyám íme velünk jött! - azzal el is hallgatott, és némileg szívdobogva várta a varázsló válaszát. Vam nagyon sóhajtott. —A végső szót úgysem én mondom ki, hanem a csiszík! Maradhattok. Erre kitört az ujjongás a körükben. Vam azonban nem várta meg a végét, el akart menni onnan, de erre mindenki kérlelni kezdte hogy ne menjen még, maradjon, meséljen nekik arról a szigetről, meg a csiszík népéről. —Tudjátok mit? - mondta Vam. —Nem én mesélek róla! Idehozom nektek Lanát, ő sokkal jobban ismeri őket mint én, meséljen inkább ő! Így is tett, és Lana nagyon szívesen vállalkozott erre a beszélgetésre. Ez volt majdnem az egyetlen dolog amit tanult eddig, Mirjan erélyes fellépésének hála, aki annyira kedvelte a csiszíket, bár még soha nem járt a körükben, csak távolról figyelte azokat. Most azonban nagyon élvezte Lana hogy hasznára válik valami amit korábban tanult. Arca egészen kipirult, s még azt is élvezte hogy ő áll mindenki figyelmének középpontjában. —Tudjátok - kezdte - a csiszík nagyon művelt nép! Náluk majdnem mindenki tud például írni-olvasni. Csak a nagyon öregek közt vannak akik nem tudják e tudományt, s néhányan akik máshonnan vándoroltak be oda, úgy valahogy ahogyan most ti! De azok is hamar megtanulják! Tehát, hogy szégyenben ne maradjatok, amíg el nem indulunk, ezentúl erre oktatlak majd
benneteket, hogy legalább olvasni tudjatok valamennyire, mire odaértek! —Én szívesen megtanulok olvasni! - kiáltott Vixi. —A csiszík meglehetősen furcsán élnek, úgy tűnhet első pillantásra. Náluk sok dolog éppen fordítva van mint itt, a barbárok között. Barbárnak neveznek ugyanis mindenkit, aki nem csiszí! Ott a férfiaknak például semmi szavuk nem lehet, a nők uralkodnak. Ott mindenki szabad, a férfiak is, de a nők még annál is szabadabbak! Ott család sincs. Nincs férj, feleség, házasság. Bármely nő azzal a férfival párzik - választékosan mondva ezt, az ő szóhasználatukkal élve, lepkézik - akivel csak akar, akkor amikor ő ezt akarja, akár naponta vagy óránként váltogatva a férfiakat vagy egyszerre többel is, ha neki ez úgy tetszik, és ebbe senki bele nem szól, nem szólhat, sőt, még az sem számít illetlenségnek, ha akár egy egész csomó másik csiszí előtt kapja el a vágy a lepkézésre, és ott mindenki előtt csinálja. —A nyílt utcán is?! - kérdezte a hitetlenkedéstől hatalmasra tágult szemmel Cúmaora. Ez már neki is furcsa volt. —No nem, az utcán, ott nem szabad! Tulajdonképpen egyetlen tiltás van a lepkézésre vonatkozóan, hogy tudniillik tilos olyan helyen művelni, ahol másokat zavarna ez a közlekedésben! Az utcán tehát nem szabad. De az útszéltől mondjuk egy lépésre már nyugodtan, és higgyétek el, egyetlen járókelő sem áll meg gúnyolódni emiatt, sőt még a lépteit sem lassítaná le hogy nézelődjék. De ilyesmivel ritkán találkoztok majd, mert a csiszík véleménye az, hogy kényelmesebb ilyesmit otthon művelni. Márpedig a csiszík furcsa nép, egyfelől a leghihetetlenebb teljesítményekre és áldozatvállalásra képesek, elképesztően kitartóak, és nagyon edzettek, roppantul kevéssel beérik, másrészt viszont kényeskedőbbek, finnyásabbak mint bármelyik király vagy királynő! Egy csiszí úgy ismeri a vadont, hogy ha netán elfogná egy ellenség, és kitenné félholtan minden fegyver nélkül az erdő közepébe hogy ott éhen haljon, akkor három hónap múlva majdnem kövérre hízva bukkanna ki onnan, úgy, hogy fegyvereket is készített már magának, hogy bosszút álljon ellenségein! Egy csiszí képes sok száz kilométert megtenni gyalogosan, s nem is csak muszájból, csak úgy mert éppen sétálni támadt ép pen kedve, és inkább elkészíti maga a ruháit, s nem veszi meg a barbároktól, holott lenne rá pénze bőven, mert azt mondja hogy egyrészt utál kereskedni, másrészt amit maga csinál az jobban illik az egyéniségéhez! Ugyanakkor a csiszík közül mostanra már mindenki selyemruhában jár, nemcsak felül, mint errefelé a legelőkelőbbek hogy megcsodáltassák a szegényebbekkel a gazdagságukat, hanem főleg alul, a bugyijuk és a trikójuk selyem, mert az finomabb a bőrhöz, s az élősdiek nem tudnak megtapadni benne, mármint a selyemben! De sok felső
ruhájuk is selyemből van, megengedhetik maguknak, mert egy egész hajórakomány selymet vásároltak nemrég, olyan gazdagok! Tele van nak drágakővel és igazgyönggyel, csak éppen nem nagyon kereskednek! A csiszík szerények, mindegyikük csupán egyszobás faházban lakik, még a királynő palotája is csak faház ott, igaz hogy az háromszobás, ugyanakkor viszont minden háznak üvegablaka és üvegajtaja van! A csiszík irtóznak a kosztól, naponta legalább egyszer mindenképpen fürdenek, de inkább többször, minden étkezés előtt kezet mosnak, méghozzá a legfinomabb szappannal, és nem sajnálják ám azt, és ami húsnak csak egy kis szaga van is, azt már nem eszik meg! A csiszík jó három kilométeres csővezetéket építettek hihetetlen munkával csak azért, hogy egy hőforrás vizét a falujukba vezessék, és legyen melegvizük. Most éppen fürdőt építenek. És a legfontosabb, hogy nagyon összetartóak! Ha valaki egy csiszít megbánt, akkor mindet megbántotta! Például, visszatérve a lepkézésre, a királynő felszólította őket, hogy ne lepkézzenek barbárokkal. Ez nem tilos, de nem ajánlott, s úgy tudom hogy azóta nem is fordult elő ilyesmi. Mert az ő királynőjük alig-alig parancsol, de ha csak akár helytelenít is valamit, akkor az olyan a csiszíknek mintha nektek rilgenteknek a Napisten személyesen parancsolná meg! —És muszáj nekünk is annyit lepkézni, és mindig mással? - kérdezte Tioríca. —Dehogy! Aki nem akar, az nem csinálja. S aki ki akar tartani egy férfi mellett, az megteheti, senki nem tiltja meg. De senki nincs hűségre kötelezve, persze a férfi sem! S a férfi nyugodtan megteheti hogy nem lepkézik valakivel ha nincs hozzá kedve. A csiszík földje a szabadság hazája! Jó viszont ha tudjátok, hogy némely dologban nagyon szigorúak. Például gyűlölik a hazugságot. Azt nagyon barbár dolognak tartják. Akit egyszer hazugságon érnek, akárcsak olyasmin is amit mi nem is tartunk hazugságnak, csak enyhe füllentésnek vagy nagyotmondásnak, azt kiutálják maguk közül, nyilvánosan megszégyenítik, súlyosabb esetben pedig… —Biztos megkorbácsolják! - kiáltotta Szoszimíla. —Dehogy! A csiszík el nem tudnák viselni ha félniük kellene egymástól. Náluk nincs olyasmi hogy büntetés. Azaz, egyedül a királynő büntethet. De kizárólag négyféle büntetést ismernek: az egyik a halálbüntetés, de időtlen időkre visszamenőleg nem fordult még elő hogy csiszít halálra ítéltek volna, ezt inkább a törvényeiket megsértő barbárokra alkalmazzák. Aztán ha egy csiszí rendszeresen megsérti a közösség szokásait, akkor ítélheti őt a királynő száműzetésre. Ez azt jelenti, hogy elviszik a barbárok valamelyik országába és otthagyják, ha visszatérne, az első csiszí megölheti sőt kötelessége megölni akivel találkozik. Ilyesmit akkor szoktak kiszabni ha valaki
valamely veszélyben gyáván viselkedik, megfutamodik, nem segíti a társait, cserbenhagyja őket. Ilyen eset, gyáva csiszí, úgy tudom fordult már elő velük, többször is, bár nem sokszor, és ez is időtlen időkkel ezelőtt, tehát már csak legendáikban bukkan elő. —Nem tudom elhinni hogy létezhet nép amely csupa kiváló, bűntelen egyedekből áll! - szólt közbe Cuelgáma. —Erről szó sincs! Ott ugyan mindenki szereti a másikat, de ott is akad olyasmi hogy valaki jobban vagy éppen kevésbé kedves valakinek mint egy másik személy! Néha még veszekedések is előfordulnak, bár ritkán, s olyankor azonnal mindenki odasereglik, de nem élvezkedni a jeleneten, nem gúnyolódni vagy pletykálni, hanem felszólítják a veszekedőket hogy mondják el mindenkinek a nézeteltérés okát, mi az amiben nem tudnak megegyezni, mert nem hagyhatják hogy a közösség egysége megrendüljön, segíteni akarnak a gondok megoldásában, ezért mennek oda akik tanúi a veszekedésnek, és igyekeznek lecsendesíteni a heveskedőket. De bűntényt nem szoktak elkövetni, s ha valaki mégis hibázik, akkor büntetésképpen megszídják. Ha nagyot vét, akkor maga a királynő szídja meg, és ez már iszonyú szégyennek számít! Végül, a száműzetést nem számítva legsúlyosabb büntetésként megtörténhet hogy a királynő összehívja a csiszík teljes közösségét, elébük állítja a vétkest, bemutatja nekik, részletesen elmeséli hogy mit követett el, és ott mindenki előtt szídja meg. Ez meg már aztán olyan hatalmas szégyennek számít, hogy az illető olykor szégyenében meg is öli magát! De ez is ritka eset. Általában elmondható, hogy sokszor egy évtized is elmúlik mire olyan súlyos eset, bűn fordul elő körükben, hogy a királynő kell intézkedjék azzal kapcsolatban. És olyankor sem feltétlenül a teljes közösség előtt szídja meg a vétkest, s persze a leszídásnak is vannak fokozatai. Ti viszont újoncok lesztek. Jó tehát ha tudjátok, hogy a csiszík néha egészen furcsa dolgokat tartanak bűnnek, olyasmit meg amit ti tartotok bűnnek, ők nemcsak nem tartanak bűnnek, de néha egyenesen elvárják az embertől hogy azt cselekedje! Ott náluk például nincs kerítés. A házakat is csak riglivel lehet bezárni. Ott például megtörténhet hogy valaki bemegy hozzátok amikor nem vagytok otthon, és elvisz valami szerszámot, mert szüksége van rá. De ez a szemükben nem tolvajlás, mert vissza is hozza! De az is megtörténhet, hogy mire hazaértek, azt látjátok hogy valaki jókora adag finom ételt vagy gyümölcsöt rakott az asztalotokra, mert neki több volt mint amennyit megenni bírt volna, s hogy meg ne romoljon, átvitte valamelyik szomszédjának akiről tudta hogy nincs neki ilyenje. Hogy ki volt az illető, legtöbb esetben ki sem derül. Igen, ez náluk természetes! A csiszík nagyon kedves és vidám, segítőkész nép. De ha
például azt látják hogy egy embernek van már például négy széke, akkor lehet ám hogy egy nap abból csak há rom lesz, mert valamelyik csiszí örökre elviszi magának, vissza sem adja, mármint magától, mert úgy ítéli meg hogy neki bizony jobban kell mint annak akinek már úgyis van belőle három, visszakérni pedig borzasztó illetlenség! Sőt, barbárgyanús cselekedet, mert kapzsinak tűnik az, aki ilyen esetben visszakéri! Ó igen, a csiszík nem nagyon tisztelik a magántulajdont. A szemükben tulajdonképpen minden, még az egyén teste is a közösség tulajdona, vagyona csak a közösségnek lehet, és az egyén, az csak e vagyon egy részének a használója, gondozója egy darabig. Aztán, a hazugság ugyebár. A csiszík szemében minden hazugság, amivel az ember leplezni akarja valódi énjét, és másnak akar látszani mint amilyen. Ha például valaki elmegy horgászni és halat fog, és útközben elmeséli hogy öt szép nagy halat fogott, aztán kiderül hogy csak hármat, ezzel ugyan senkinek nem ártott, de a csiszík máris gyanakodva néznek rá, összesúgnak a háta mögött hogy „nem rendes ember”, mert hazudott. Ha egy nő a haját begöndöríti és aztán elkapja egy szakadó eső, kisimul a haja, s így kiderül róla hogy eredetileg nem is volt göndör a haja, lefogadom hogy a csiszík nemcsak megszídják, de egyenesen a királynő elé kerül az ügy, mert a nő hazudni akart ma gával kapcsolatban, becsapta a csiszík egész népét, s még az is lehet hogy ilyen tulajdonképpen semmiségért, ami mifelénk teljesen elfogadott, száműzik a szigetről! Ugyanez vonatkozik a hajfestésre is. Akkor is ha megőszül valakinek a haja. Az viselje azt el! Nehogy valamelyiktek is elkövesse azt a butaságot hogy befesti a haját, vagy göndöríti, a leg melegebben ajánlom hogy verjétek ki ezt a fejetekből, mert a csiszík ezt már hazugságnak tekintik! A körmötöket, ajkatokat se fessétek! És olyasmit se mondogassatok egy súlyosabb nátha miatt, hogy „egy lépést se tudok megtenni”, „fel se bírok kelni”, „mindjárt meghalok”, vagy hogy „érzem hogy a halálomon vagyok”, mert a csiszík az ilyen kijelentéseket tényleg halálosan komolyan veszik, szó szerint, s lehet hogy még a királynő is kijön a haldoklóhoz hogy elbúcsúzzon tőle, higgyétek el ez nem ritkaság, a királynő meg szokta adni ezt a tisztességet a haldoklónak ha csak módja van rá, és aztán ha kiderül hogy nem is halálosan beteg aki ezt mondta, kész a baj: hazudott! Ez szörnyűnek tűnhet talán, de megvan a maga logikája. Mert másrészről a csiszík fel sem tételezik a másikról hogy hazudik. A csiszíknél az ígéret szent dolog, ha valaki azt mondja hogy „megteszem”, akkor ez az egyetlen szóbeli kijelentés felér egy könyvtárnyi írásos szerződéssel, még azt sem kell hozzátenni hogy „ígérem”. Azt a szót pedig hogy „eskü”, nem is tudom hirtelenjében hogy ismerik-e. Általában még a barbároknak tett
ígéreteiket is betartják. Persze, azoknak nem túl gyakran ígérnek bármit is… És ha egy nő azt mondja hogy valaki látogatóba jött barbár megütötte, akkor a barbárnak vége, nincs tanúk meghallgatása, bírósági tárgyalás, ilyesmi, mert alapvetően abból indulnak ki hogy egy csiszí, az mindig igazat mond! Ha akár egy csiszí kislány kijelenti hogy a falutól egy óra járásra folyékony arany bugyog elő a földből, akkor a csiszík a lehető legkomolyabban odamennek és megnézik, nem azért hogy ellenőrizzék, igazat mond-e a gyerek, – fel sem merül hogy nem mond igazat! – hanem mert kíváncsiak hogy milyen is az új forrásuk! Viszont tényleg rendkívül segítőkészek, főleg az új jövevényekkel szemben. Abból sosem származik baj, ha valamit amit nem tudtok, megkérdeztek bárkitől, hogy ez vagy az hogy van, vagy szabad-e, lehet e. Lehet hogy kaptok egy-két elnéző mosolyt, de semmi mást, gúnyt biztos nem, mert ebből ugyan látják hogy még nem vagytok igazi csiszík, de azt is látják hogy tanulni akartok, igazi csiszívé válni, és ez a lényeg a szemükben! Aztán még néhány szót az életükről. A csiszík fiatalon szülnek, mert fiatal nőkkel szívesebben lepkéznek a férfiak, és fiataloknak könnyebben megy a szülés is. De gyermekeiket nem ők nevelik fel, hanem idősebb nők nevelésére bízzák, akiknek több is már a tapasztalatuk, és sokszor évekig alig is látják őket. Csak a szoptatás idejére marad a gyerek a szülőanyánál. Amikor pedig ők lesznek idősebbek, ők választanak nekik tetsző gyerekeket, akiket felnevelnek, de e nevelés nem tart soká, a csiszík hamar lesznek önállók, általában úgy tizenkét éves kor körül már saját házat kap mindenki, ahol élhet, persze ekkor még nem lesz teljes jogú tagja is a közösségnek. —Ez nekem nagyon tetszik! - kiáltotta Nanda, domborodó hasát fogva. —Semmi kedvem egyelőre gyereket nevelni! —Tudtam hogy tetszeni fog neked! - mosolygott Lana, majd így folytatta: —Emiatt aztán az apát számon sem tartják, senkit nem érdekel hogy ki a gyerek apja, többnyire tudni sem lehet, de még a szülőanyát sem nagyon tartják számon, annál igazából fontosabbnak tartják a nevelőanyát, ha tehát egy csiszí azt mondja hogy a „lányom”, akkor ezalatt valószínűleg a nevelt lányát kell érteni, ha pedig azt mondja valaki hogy „anyám”, ez az esetek óriási többségében nevelőanyát jelent. A csiszík szemében az a gyerek anyja, aki neveli, sőt: az az igazi anyja, s arra akit mi úgy nevezünk hogy vér szerinti anya, ők azt mondják: nemzőanya, esetleg: szülőanya. Jó tehát ha tudjátok, hogy ha egy csiszí az ő igazi anyját emlegeti, az minden esetben nevelőanyát jelent! Kivétel nélkül! S mert a királynő az egész népről gondoskodik, mindenkit nevel, ezért mondják azt hogy ő a Nép Anyja. Mindenki eszerint is viselkedik vele.
—De hát miként lehet tisztelni egy olyan királynőt, aki faházban lakik?! - csodálkozott Migra. —Pedig igenis lehet! De a királynő nem is tiszteletet vár el leginkább. Tisztelik, persze, hisz mindenki tiszteli mifelénk is az anyját, ugyebár, de nem ez a lényeg. Hanem hogy mindenki szereti! És ennek számos bizonyítéka van. A csiszíknél még soha elő nem fordult például az uralkodó meggyilkolása. Nincs is őrség a királynő palotája körül, nincsenek fegyveresei, s bármikor bárki felkeresheti! Csak úgy oda lehet menni hozzá például, de akár az utcán is ha sétál, meg lehet szólítani akárcsak olyan semmiségért is hogy tanácsot kérjünk tőle, vagy valakit ha nagy bánat gyötör, és egy kis vígasztalásra vágyik. S a királynő megadja majd neki a tanácsot, illetve megvígasztalja! Nem tekinti szégyennek az ilyesmit! Sőt, sziklaszilárd meggyőződése, hogy ő, a királynő, kifejezetten ezért van, erre van, ez a munkája! És azt is be meri vallani ha valamit nem tud, ekkor megkérdezi az általa legokosabbnak tartott csiszíktől hogy mi a véleményük, adjanak neki tanácsot! Ó igen, a szégyenről. A csiszík nem szégyellik testi funkcióikat. Például, hogy megint a lepkézésről beszéljek, nyugodtan meg lehet mondani bármelyik csiszínek hogy te most lepkézni szeretnél vele, s erre lehet hogy az azt mondja majd hogy most nincs kedve hozzá, de sértésnek biztos nem tekinti, legfeljebb hízeleg neki hogy vágyat ébresztett valakiben. Csak akkor van baj ha tovább erőszakoskodik valaki. A gyógyíthatatlan beteget, ha kéri, fájdalommentesen megölik… De azt hiszem jobb lesz, ha elmondom nektek, mi van a kikötőjükbe felállított három hatalmas táblára írva, ahol összefoglalta egy hozzájuk költözött Lorian nevű nő, milyen az ideális csiszí. Ezeket főleg az újonnan befogadottaknak állították fel emlékeztetőként, – mert nem ti vagytok ám az egyetlenek vagy elsők akiket befogadnak a barbárok közül! – meg a hozzájuk látogató barbároknak hogy tudják, milyenek is ők, a csiszík! Jól emlékszem arra, mi van odaírva, bár lehet hogy nem sorrendben mondom majd az egyes pontokat. Az első táblára ez van írva: Az ideális csiszí, férfi is és nő is: —Büszke arra hogy csiszí. —Tudja hogy a csiszík földje a szabadság hazája. —Tudja hogy csiszínek lenni a világ legcsodálatosabb dolga. —Szereti királynőjét. —Tiszteli királynőjét. —Megveti a barbárokat. —A barbárokkal szemben gyanakvó. —Nem lepkézik barbárokkal. —Művelt. —Sokféle dologhoz ért. —Mindent megtanulni akaró.
—Élete árán is védelmezi társait. —Minden csiszínek igazat mond, nem nagyzol, nem hazudik. —Ígéreteit betartja. —Nem babonás, nem vallásos, csak a tudományban hisz.— Edzett, igényei szerények. —Nagyon tiszta, irtózik a kosztól, óvja egészségét, nem szemetel. —Nem fogyaszt részegítő és bódító szereket. —Nem szégyelli testi funkcióit. —Saját jólétét úgy próbálja növelni, hogy az egész közösségnek jobb legyen. —Nem köt fogadásokat. —Megveti a cicomázkodást. —Nem féltékeny. —Nem zavarja társait. —Jó ötleteit megosztja másokkal. —Hibáit beismeri, nem leplezi őket, okul belőlük. —Minden csiszít úgy szeret és úgy segít mint önmagát. —Sérelmeit a barbárokkal szemben nem feledi. —Nem teszi másnak azt, amit magának nem kíván. —Tudja hogy senkit nem sajátíthat ki magának, mert a társa nem a tulajdona. —Tudja hogy csiszínek lenni nem erőszak, nem muszáj, ha nem tetszik csak szól s máris elviszik a barbárok közé! —Ezek - folytatta Lana - nem törvények, csak egy eszményi kép az ideális csiszíről, ez érvényes csiszí nőre és férfira egyaránt. Van ott azonban még két tábla, egyiken az ideális csiszí férfi, másikon a nő tulajdonságaival. Az ideális csiszí nő: —Képes uralkodni a férfiak felett. —Tudja hogy többet ér mint a férfiak. —Büszke arra hogy nő. —Nem fogad el parancsot csak királynőjétől és a királynő által kinevezett elöljáróktól. —Megdicséri az arra méltó férfiakat. —Bátor. —Kitartó. —Céltudatos. —A férfiakkal határozottan, de kedvesen bánik. —Fontos feladatot, főleg ha döntést igényel, nem bíz férfira. —Fiatalon szül, idősen más gyerekeit neveli. —Képes parancsolni saját vágyainak. —Tudja hogy ha hibázik is, a férfiak az adott esetben nagyobbat hibáztak volna. —Nem hagyja hogy egy férfi ellenkezzék vele. —Büszke rá hogy ilyen férfiakkal él együtt. —Tudja hogy a nők erénye az uralkodás, az irányítás.
Az ideális csiszí férfi: —Aláveti magát a nők akaratának. —Tudja hogy a nők fontosabbak. —Igyekszik minden nő szolgálatára lenni. —Büszke arra ha a nők megelégedettek vele. —Úgy él hogy a nők dicséretét kiérdemelje. —A nőkre hagyja a vadászat, harc, kereskedelem, uralkodás és a barbárokkal való kapcsolattartás feladatait. —Szorgalmas. —Engedékeny. —Tudja hogy ő tulajdonképpen egy nagyra nőtt gyermek. —Utálja ha döntenie, irányítania, szerveznie, parancsolnia kell. —Legjobban a házimunkát szereti. —Irtózik az erőszaktól, verekedéstől, hangos szótól. —Tudja hogy sokkal többet ér mint a barbár férfiak. —A legnagyobb sértésnek és szidalomnak tartja ha azt mondják róla hogy olyan mint egy barbár férfi. —Tudja hogy a nők mindent jobban képesek megszervezni mint ő. —Tudja hogy nővel ellenkezni borzasztó illetlenség. —Büszke rá hogy ilyen nőkkel élhet együtt. —Tudja hogy a férfiak erénye az engedelmesség, a teljesítés. A tervezést a nőkre hagyja. —De hiszen csaknem minden pontnak a nők erényeiről szóló listában megvan a párja a férfiak listájában is! - kiáltotta Exi. —És tényleg fordítva élnek mint mi itt Rilgentiában, mert a férfiak erényeinek leginkább azokat a tulajdonságokat tartják amiket errefelé nőiesnek tartanak és viszont! - álmélkodott Vixi. —Bizony ez így van! - mosolygott Lana. —De ha érdekel benneteket, elmondhatom hogy teljesen egyetértek azzal ahogyan a csiszík élnek, nagyon okos sőt bölcs dolognak tartom azt ahogyan megszervezték a társadalmukat, s ha nem lennék éppen pontosan varázsló, akkor biztos hogy odaköltöznék hozzájuk hogy magam is csiszí legyek! —Nekem semmi kifogásom azellen hogy végre ne legyek a férfiak bábja, rabszolgája! - húzta ki magát határozottan Cúmaora. S erre a nők köréből kitört a helyeslés. —Akkor én azt hiszem - mondta Lana - hogy mindjárt leírom ezeket nektek annyi példányban ahányan vagyotok, bár kissé soká fog ez tartani, aztán holnaptól kezdve ezen gyakoroljátok az olvasás tudományát! Most Lana szavait fogadta élénk helyeslés. Este az ágyban Vam megint felsóhajtott. —Ugye gyorsan gyógyul a lábad, Lana kedves? —Nem igazán! Még mindig nagyon fáj! Miért kérded? —Mert ezek tényleg nem fogynak, de annál jobban szaporodnak! Mielőbb el kell mennünk innen, mégsem
állíthatok be Nornúdához egy egész hadseregnyi barbár nővel! —Nem lesznek ezek olyan barbárok mire odaérünk, megnevelem őket addigra… —Akkor is! Még szerencse hogy csak Cúmaora és Tioríca ment el tőlem először, mert ha minden két nő tíz másikat hoz magával… Huh, még belegondolni is borzalmas! —Szegénykém! De ezek legalább nem akarnak lepkézni veled! És örülj inkább hogy szeretnek, hogy bíznak benned! - simogatta meg Vam arcát Lana, aztán egész testével is hozzá simult, s így aludtak el.
8. fejezet Az állatviadal CÚMAORA ÉS CSALÁDJA visszatérte óta talán ha öt nap telhetett el, amikor egyik nap Rabeon azzal a kéréssel fordult Vamhoz, hogy tudná e őt nélkülözni aznap délutánra, mert a város főterén nagy állatviadalt fognak rendezni, és igazán szívesen megnézné! —Tudom uram hogy talán nem volna illendő szólnom - mondta, - de én még sosem voltam ilyesmin, mert a rendezők most nem csak afféle közönséges állatokkal szórakoztatják a közönséget mint a kutya, bika vagy farkas, de lesz most ott tigris is, meg elefánt és orrszarvú! Igazán szívesen megnézném, és eddig nem vehettem részt effélén, mert egy teljes aranyat kérnek személyenként, de a Te jóvoltodból uram, már megengedhetem ezt magamnak! Vam nem nagyon rajongott az állatviadalért. Alapvetően környezetvédő volt a gondolkodása, és lelke mélyén teljesen egyetértett azzal a törvénnyel, mely az ő korában szigorú büntetés terhe mellett tiltotta az állatviadalt. De most mit tehetett volna?! Elengedte hát az intézőt, hadd menjen szórakozni. Hanem mielőtt még Rabeon elindult volna, kiderült valahogyan a dolog hogy hová készül, mi lesz Loránban, talán ő mondta el, talán nem, de a lányok is tudomást szereztek róla, s egymás után kezdtek el könyörögni Vamnak, hogy ugyan már legyen olyan jó és engedje el őket is. —De hiszen mehettek nyugodtan - mondta Vam telik rá bőven a száz aranyatokból! —Igen, de mi már csak melletted érezzük magunkat biztonságban! - unszolták a lányok. —Aha, tehát hogy menjek én is veletek? Nos, nem igazán van kedvem hozzá! —Na de csak most az egyszer! A csiszíknél már biztos nem láthatunk ilyet! —És mi lesz Lanával? —Hát nem arra való a hordszék?! - csodálkoztak a
nők.Végül persze majdnem negyven szép nő kérlelésének Vam sem bírt ellenállni, gondolhatjuk, ezért elküldte Rabeont hogy foglaljon le kellő számú helyet nekik, s amikor elérkezett a nagy pillanat, seregestül rajzottak ki a palotából a nők, elöl természetesen Vam és Lana, egymás mellett ülve egy jókora gyaloghintóban, amit nyolc erős szolga cipelt. Ennyinek nem is jelentettek nagy súlyt. S boldogan cipelték, mert Vam csak erre az egy alkalomra fejenként öt aranyat fizetett nekik, ami igazán fejedelmi díjazás volt. Ráadásul így még az állatviadalt is ingyen láthatták. Rabeon úgy ült a helyére, hogy mosolygott, mint aki szemlátomást valami hamarosan bekövetkező, örömteli, mulatságos esemény részese lesz, mindazonáltal vonásai méltóságteljesek maradtak. A leányok nyíltan nevettek, beszélgettek, hangoskodtak, méltóságnak nyoma sem volt rajtuk, csupán a boldogság látszott arcukon, hiszen éveken át egy házba bezárva éltek, még a zárt udvarra is ritkán mehettek ki. Sokan közülük már tíz esztendőnél is régebbóta jártak először Loránban vagy csak úgy általában a külvilágban. —Én még sosem láttam elefántot! - mondta Migra. —A tigris, az ugye valami nagy macska? - kérdezte Dzsúba. —És mi az az orrszarvú? - érdeklődött Ratsa Vamtól. —Majd meglátjátok! Dögnagy állat mindegyik arra számíthattok! Vam arcáról se méltóságot, se örömet nem lehetett leolvasni. Talán inkább unalmat. Meglehetősen kényszeredetten jött el erre az eseményre, s még arra sem érdemesítette az előadást, hogy kiszálljon a gyaloghintóból. Annak első oldaláról felemelték a vászonleplet, s lerakták a hintót a földre. Ő is, Lana is tökéletesen láthatott onnan mindent, mert az egyik legjobb helyet szerezte meg nekik Rabeon. Vam úgy vélte, látott ő már ennél jóval izgalmasabb eseményeket is mindenféle katasztrófafilmeken, most viszont a szeme láttára fognak elpusztítani egy csomó ártatlan állatot. Nem is tudta megállni hogy amikor a lányok megköszönni igyekeztek most neki hogy kihozta ide őket, oda ne dörgölje az orruk alá: —Túl jó vagyok hozzátok, pedig ez helytelen! Jobb is lenne ha nem vidámkodnátok annyit, mert ez nem szórakozás lesz hanem egy csomó nagyszerű állat kivégzése! Jobb is lett volna ha gyászruhát öltünk, még ha nem is lesz utána temetés! És megmondta Lanának is: —Az ilyesmi az én koromban már tiltva van! Majd megint a többi lányhoz szólt: —A csiszík sem szeretik az állatkínzást, tudjátok! Viselkedhetnétek kissé hozzájuk méltó módon ha már hozzájuk igyekeztek! Erre a leányok lassanként elcsöndesedtek.
A későbbi események mindenben igazolni látszottak Vam álláspontját. Hamarosan bevezették ugyanis a porondra az elefántokat. Hárman voltak, lábuk alatt döngött a föld. S mert Rilgentiában nem őshonosak az elefántok, láttukra kitört a lelkendezés a tömegből, a legtöbben ugyanis még sosem láttak efféle állatokat. A vezérhím, nagy agyarú öreg elefántbika, el is trombitálta magát. Erre tört csak ki igazán az ujjongás! Most az állatviadal szervezője, a mulatság irányítója, aki az állatok tulajdonosa volt, s persze a jókora bevétel is az övé, kiállt középre, bemutatkozott hogy az ő neve Garik, és hangosan kiabálva azt kezdte magyarázgatni, micsoda hihetetlenül veszélyes állatok ezek. S mindenki elhitte minden szavát, mert az állatok nagyok voltak, s a nagy állatoktól mindenki fél. Az hogy mindegyik irányításához elég volt egyetlen ember, senkinek fel nem tűnt.Vixi valahogyan kiügyeskedte hogy közvetlenül a gyaloghintó mellé kerüljön a helye, Vam mellé, még Csinlin is csak Lana mellé tudott befurakodni. S most Vixi csak ámult-bámult. —Milyen bátor ez a férfi, ez a Garik - célzott a mulatság szervezőjére - hogy ilyen közel mer menni ezekhez az óriási állatokhoz, amikor ekkora agyaruk van! És miféle szörnyűséges lények lehetnek ezek, még sosem láttam olyan állatokat amiknek elöl is van farkuk! Csinlin felnevetett. —Az az orruk, szívecském, orrmány annak a neve! —Pedig mégsem jó név rájuk az hogy elefánt, úgy kéne hívni akkor is, hogy kétfarkú állat! —Ezek - folytatta Csinlin - élnek mifelénk Jicsenben is, azaz ennek az állatnak a rokonai élnek ott, ugyanilyenek, éppen csak a fülük kisebb! Teherhordásra használják őket, és ugyanúgy lehet idomítani őket mint a lovakat! Ahogy elnézem, ezek öreg, kiszolgált, idomított elefántok, akik már jó sok éve szolgálták az embereket, vének már, valószínűleg betegek is, hamar meghalnának, így lehet belőlük még utoljára sok pénzt kicsikarni hogy harcba küldik őket! Olyan ez mint amikor a vén lovat tűntetik fel félelmetes ragadozónak! És ezek is növényevő állatok mint a lovak, nem ragadozók! Ezek már régesrégen megtanulták hogy emberre támadni nem jó, mert annak büntetés a vége, ezért olyan bátor ez a Garik hogy a közelükbe megy! Másképp nem tenné, légy nyugodt Vixi! Nevetséges az egész! Garik azonban még tovább ecsetelte hogy milyen rémisztő vadállatok ezek, még jó öt percig mesélt erről, hihetetlen történeteket, hogy egyetlen elefánt Kaulianában például tizenkét teljes falut letiport, s más hasonlókat, s ennek hallatán Vam már hangosan kacagott, mert el sem tudta képzelni hogy efféle hülyeségeket bárki komolyan vehet, de a közönség szájtátva hallgatta Garikot, és félve pislogott az
elefántokra. Sokan igyekeztek távolabbra húzódni, bár igen erős fagerendákból rótt korlát védte őket az állatoktól, és az elefántok a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatták a támadásra. Aztán a Garik által felbérelt katonák jöttek be a porondra, és kettős sorban körbeállták a küzdőteret, erős lándzsákkal és kardokkal felfegyverkezve. —Ez azért kell - mondta Garik - mert most egy még ennél is sokkal veszélyesebb vadállatot fogunk behozni! Ez egy tigris lesz, nagyon messziről hoztuk, kelet messziségéből, és ez bár kisebb mint az elefántok, de minden idők legvérengzőbb fenevadja! Begurítottak egy ketrecet. Szó se róla, nagy ketrec volt, de nem nagy a tigris méreteihez viszonyítva! Szerencsétlen állat felállni sem bírt benne, megfordulni meg még úgy sem. Farka kilógott a ketrecből. Most letették a ketrecet a porondra, kitárták az ajtaját, és elugrottak mellőle a szolgák. —Hű de nagy macska! - ámuldozott Vixi. A tigris csak nézett körbe, mindenfelé, farka idegesen mozgott, csak nézte a rengeteg embert… És nem mozdult, nem mászott ki a ketrecből. —Fél a szerencsétlen! - állapította meg azonnal Lana. Garik azonban nem volt tekintettel a tigris félelmére. Parancsára lándzsások siettek a ketrechez, s megböködték a tigris hátsóját. Erre már csak kiugrott a ketrecből, s idegesen kezdett el fel- s alá járkálni, de nagyon ügyelt arra hogy még véletlenül se kerüljön közel se az elefántokhoz, se a lándzsás katonákhoz, akik a porondról való menekvés minden lehetőségét elzárták előle.— Ismerem ezt az állatot is! - mondta azonnal Csinlin. —Ez valóban veszélyes állat, néha öldökli is az embereket ha valamelyikkel találkozik a vadonban, de annál jóval több esze van hogy elefántra támadjon! Egy elefánt ellen semmi esélye! Csúnyán összemarcangolhatja ugyan, és az elefánt élete végéig viselné a nyomát hogy egy tigrissel akaszkodott össze, de az elefánt valószínűleg túlélné a találkozást, a tigris viszont elpusztulna percekkel a támadás után, az elefánt kitaposná a belét! Úgy nézett ki hogy a tigris valóban tudja mindazt amit Csinlin mondott. De Garik nem mondott le a mulatságról, fel volt készülve erre is. Parancsára a szolgák megindították az elefántokat a tigris felé. Azok mentek is, bár nem szívesen, és csak lassan, és igyekeztek úgy haladni hogy kikerüljék a nagy macskát. S a tigris is változtatta állandóan a helyét, körbejárta inkább a porondot, de nem akart az elefántok útjába kerülni. Bár mintha az elefántok is tartottak volna a tigristől. —Ezek teherhordó elefántok - magyarázta Csinlin, a szakértő - látszik hogy nem vadászatra vannak beidomítva! Nálunk néha elefánthátról vadásznak vadon élő tigrisekre, azok az elefántok nem félnek tőle, nem úgy
mint ezek! —Mintha sovány lenne a tigris, igaz? - kérdezte Lana. —Bizony! Szörnyű útja lehetett míg ideért! Jókora példány az igaz, de nagyon lesoványodott, szinte csont és bőr! Nyilván alig kapott enni és akkor is keveset, büdös húst vagy mindenféle maradékot, s nem is mozoghatott, legyöngült, nem mozog simán, bizonytalanok a mozdulatai, látjátok? És még a nyakát is behúzza, érzi hogy el akarják pusztítani! —Szerinted az elefántok fognak nyerni, győzni? kérdezte Vixi. —Feltétlenül! Már csak azért is mert hárman vannak! De egy is legyőzné! Nem mondom, egy igazi, ereje teljében levő tigrisnek talán lenne némi esélye, de annak is nagyon kevés! Nem, inkább még annak sem! Legfeljebb annyira összemarcangolhatná az elefántot hogy miután legyőzte őt az elefánt, napokkal később az is belehal a sérüléseibe! De a tigris semmiképp sem élhetné túl! Nem azonosak a méreteik, hisz látod! —És ez gyönge tigris! Igen! - bólogatott Lana. Körülöttük a többi lány hallgatott, figyelték a beszélgetésüket. Most már ők is kezdtek más szemmel nézni az egész eseményre. —Disznóság hogy csak így a biztos halálba küldenek egy ilyen szép állatot! - kiáltott fel Mülümme. —Én az elefántokat is sajnálom, mert azért a tigris biztos jókora sebeket okoz majd nekik halála előtt! mondta Csukirmi. —Nézzétek csak mit tesz Garik! - figyelmeztette őket Lubímia. Garik ugyanis szolgáival nagy csöbröket hozatott, s mindig amikor a lándzsások közelébe került a tigris, de még kívül a lándzsák szúrótávolságán, a lándzsások mögött álló szolgák forró vizet löttyintgettek a tigris felé. Amikor egy-egy adag eltalálta, az állat nagyot ugrott kínjában. Így akarta Garik az elefántok felé terelni a tigrist. S ekkor Vixi így szólt: —Én már szégyellem hogy ki akartam jönni ide! De nem tudhattam hogy ilyen! Sajnálom ezt a nagy cicát! Mondd, nagy varázsló, nem tudnál tenni valamit? Mint később kiderült, végülis ez volt a döntő mozzanat, mely alapvetően meghatározta az állatviadal sorsát. Egyelőre azonban, bár Vam nyakában természetesen ott lógott a géppisztoly, a fiú így szólt: —Megölhetném Garikot, meg még sokakat, de hát ezt azért nem illene, igaz?! —Énnekem azonban, azt hiszem, eszembe jutott valami! - szólalt meg most Lana. —Mi? - kérdezte Vam. Erre Lana tlapantluai nyelvre váltott át, és ezt mondta: —Sokat olvasgattam mindenféle energiavarázslatokról! Némelyikre azt hiszem
meglehetősen jól emlékszem! Azt hiszem, fel tudnám javítani egy kissé a tigrist! —Erőssé tenni? —Hát, nem csak azt! A „feljavítás” nem csak ezt jelenti! Minden tulajdonsága megnövekedik, az egész tigris úgy ahogy van sokkal kiválóbb lesz, sokkal tigrisebb tigris, ha érted mire gondolok! —Nem egészen! —Nehéz ezt így így elmondani, látnod kéne! —Kezdj akkor neki! —Igen, de… izé… tudod, a paraméterek… —Ezt nem lehet megbecsülni? —Dehogynem! De fogalmam sincs hogy miket helyettesítsek be, mert még sosem csináltam ilyet! Ide nem tehetek mindegyik helyébe nullát, mert akkor a tigris egészen egyszerűen eltűnne! —És kiszámolni nem lehetne? —De, csak elég bonyolult az egyenletrendszer! És adatok is kellenének hozzá, például a tigris súlya, életkora… —Vegyed a súlyt ötszáz kilóra, életkor pedig mondjuk tizenöt év! —Én megteszem, de a te felelősségedre! Akkor most már csak meg kellene oldanom egy egyenletet… igen… te, Vam, segíts már! Mennyi is lehet száznegyvennégynek a köbgyöke? —Ó, ezt véletlenül tudom! Tizenkettő! —Helyes! A többi paraméter becslése már azt hiszem menni fog! Igen, akkor most láthatatlan erősugarat lövelek a tenyeremből a tigrisre, s mindjárt lesz elég energiája ahhoz hogy kiszabaduljon, figyeld csak meg! Erre Vam így szólt a lányokhoz: —Figyeljetek, most az úrnő fog varázsolni! Kissé feljavítja a tigrist! Az eredményre Rabeon is kíváncsi volt. —Ez az, jó lesz! Sokkal érdekesebb lesz így a viadal! Érdekesebbnek érdekesebb lett az igaz, csakhogy ami lett az nem viadal volt hanem valami egészen más. Egyelőre azonban semmi sem történt. Csak Lana arca vált egyre szenvedőbbé. Vam csak nézte, s nagyon olybá tűnt neki, mintha a lánynak székrekedése volna. Lana legalábbis egészen olyan arcot vágott. —Mi a baj, kedves? - kérdezte. —A paraméterek… - nyögte Lana. —Azaz nem is a paraméterek, hanem az eredmények… —Mi van velük? —Elfeledkeztem arról, hogy a harmadfokú egyenleteknek mindig három eredménye van, és azok csak ritkán esnek egybe… —Igen, erről mintha nekem is rémlene valami! De mi a baj ezzel? —Hát csak a mellékhatások! A ki nem számolt másik két eredmény mindenféle mellékhatásokat fog okozni!
—Mit jelent ez? —Például nem lesz láthatatlan az energiasugár! Meg okozhat még más dolgokat is, fogalmam sincs miket, hát ne idegesíts már, honnan a nyavalyából tudnám hogy miket fog okozni ha egyszer nem számoltam ki őket?! —Akkor hagyd a csudába az egészet, nem akarok feltűnést kelteni! —Késő! Már elindítottam a folyamatot, és nem tudom magamban tartani az energiát! —Akkor lökd már ki gyorsan szegény tigrincsre, mert mindjárt vége, aztán lesz ami lesz! Igen, a beszélgetés alatt a porondon alapvetően megváltozott a helyzet. A katonák kissé előre lépdeltek, hogy a porond egyik vége szűkebb legyen, amolyan zsákutca-szerű, s ebbe sikerült az elefántokkal bele hajszolni a tigrist. S most a kijáratot elfoglalta a három elefánt, a katonák pedig a zsákutca vége felől előreindultak a lándzsákkal, hogy azok böködésével az elefántok elleni támadásra ingereljék a tigrist. Még pár pillanat, és a tigrisnek választani kell, mivelkivel küzd meg: a három elefánttal, vagy a körülötte levő jó száz főnyi lándzsás katonákkal. Utóbbiak közül egyetkettőt, talán hármat is, megölhet esetleg, de úgy sincs semmi esélye az életben maradásra. —Remélem eléggé feljavítod ahhoz hogy megszökhessen! - mondta Vam. —Azt hiszem túlságosan is! - mondta szenvedő arccal Lana. —Érzem hogy hihetetlen mennyiségű energia tör ki mindjárt belőlem, valamit elszámoltunk de nagyon ám attól félek! De most már mindegy! - azzal hirtelen magasba emelte jobb kezét, s mert szabadjára engedte a benne dolgozó erőket, arca kisimult, megszűnt a feszültsége. Vam is, Rabeon is, a lányok is mind Lanát nézték. Egy pillanatig azonban semmi nem történt. Hanem aztán egyetlen másodperc alatt csodálatos jelenségek játszódtak le. Lana minden haja szála az égnek meredt, végükből szikrák kezdtek pattogni, valami elsuhant Vam és Lana között felfelé, és az égre robbantotta a gyaloghintó tetejét. Ugyanakkor ez a valami vagy más, nem tudni, de oldalba taszította Vamot, hogy kigurult a gyaloghintóból, és négykézláb terült el a földön, fellökve eközben Vixit is. —Elnézést, de a mellékeredmények hatásainak tenzorait sehová nem pozicionáltam, véletlen az egész! kiáltotta Lana. —Mi az isten az a tenzor?! - ordította Vam. —Erővektor! —Köszi! Most okosabb lettem, azt hiszed?! Muszáj volt kiabálniuk, mert őrületes forgószél támadt, látni alig lehetett valamit, mert felkavarta a port, és hatalmas zúgás töltötte be a környéket. És Vam meg mert volna esküdni rá, hogy a zúgás középpontja maga
Lana. Efféle zúgást az ő korában nagy transzformátorállomások környékén hallott, de ez sokkal erősebb volt. Mire felállt, azt látta hogy a porvihar kissé leülepedik, Lana keze még mindig kinyújtva, és hajszálai végre illedelmesen lesimultak. Ám kinyújtott keze citromsárgán tündököl, mert valami fényes köd vonja be, majd ez a ragyogás narancsszínűbe megy át, végül egy vakítóan fehér fénysugár lövel ki belőle, s ez a fénysugár tulajdonképpen nem is fénysugár, hanem egy fénykúp, amelynek csúcsa Lana kezében végződik, s ahogy távolodik tőle, úgy szélesedik. S a fénykúp elérte a porondot, és teljesen beborította a tigrist. Ekkor már mindenki őket nézte, hála a látványos mellékhatásoknak, s így bár az energiakúp kisugárzása nem tartott tovább néhány másodpercnél, egészen egyértelművé válhatott mindenki előtt hogy igenis Lana lett a későbbi események okozója. Vam visszamerészkedett Lana mellé a gyaloghintó romjaiba. —Most mi lesz? - kérdezte. —Igazság szerint nem tudom. —Hogyhogy?! —Elvileg, pontos varázslatnál a tigris át kéne hogy változzék fajtája legszebb díszpéldányává, sőt még annál is jobbá, de most… most azt hiszem kissé túlméreteztük az adagot! —De hát odalent még semmi sem történt! —Nana! Nézz csak oda! És, igen, ekkor valóban elkezdődött valami. A fénysugár után abbamaradt minden tigrisellenes támadás, s az elefántok is riadtan toporogtak egyhelyben. Senki nem értette, miért csinálta ezt a varázsló melletti nő, vagy talán maga a varázsló?! Még a tigris is kissé értetlenül állt egyhelyben miután telibe találta a fénnyaláb. Most azonban a tigris hirtelen növekedni kezdett! Magasodott, vastagodott, hosszabbodott… Végül a porondon már nem egy nagyjából kétméteres állat ácsorgott, félve, idegesen, hanem hossza megközelítette a hat métert, magassága a hármat, és egy ekkora tigris mindenesetre valamicskét nagyobbacskának tűnt mint aminek a kordában tartására lándzsáikkal elszerződtek Garikhoz a katonák! Rémületes kavarodás támadt körükben, elhánytak azok minden fegyvert, igyekeztek átmászni a palánkon, akiknek ez sikerült a közönség soraiban tülekedtek, tolongtak, taszigálták egymást, és minél messzebbre óhajtottak eljutni. A tigris morrant egyet. E morranás semmivel sem volt halkabb mint korábban az elefántbika trombitálása. Oldalra kicsapott a mancsával, és néhány négyzetméternyi palánkot lehántott a karmaival, ezen egyetlen mozdulatával. Minden egyes karma akkora volt,
mint egy jókora henteskés. —Hatalmas istenek, hiszen ez akkorára nőtt mint az elefántok! - ájuldozott az álmélkodástól Vixi. —Ekkorára azért nem akartam… - sápitozott Lana. — Vam, izé, mondd csak, biztos vagy te abban hogy jól mondtad a becslést, és megvolt ennek a súlya fél tonna mielőtt feljavítottam?! —Tessék?! - csodálkozott ezt hallva Csinlin, mert most már rilgent nyelven beszélt Lana és Vam, s így ő is értette mondandójukat. —Hát már hogy is volna meg egy tigris ötszáz kiló! Miért nem kérdeztetek meg engem, holott ezek mifelénk élnek! Egy tigris, ha eléri a két mázsát, az már hírhedten hatalmasnak számít, amikről legendákat mesélnek! Ritkán nehezebb egy tigris mint másfél mázsa, úgy bizony! —Akkor ezt alaposan elszámoltuk! - sóhajtotta Lana. —Igen - pirult szégyenkezve Vam - és most még az is eszembe jutott, hogy száznegyvennégynek nem a köbgyöke tizenkettő, hanem a négyzetgyöke! A köbgyöke, ahogy most utánaszámolok, valahol öt és hat között lehet! Mert öt a köbön az ötször huszonöt, tehát százhuszonöt, hat a köbön pedig hatszor harminchat, tehát kettőszáztizenhat, ha legalább most jól számolok, s a száznegyvennégy e kettő között van! —Hatalmas Őstojás - kiáltotta Lana - akkor már értem! És én a te eredményedet, a tizenkettőt egy olyan helyre raktam be mint paramétert, ahol… Á, nem is mondom! Látod az eredményt! Igen, Vam látta. A tigrisnek kellett ugyan némi idő míg hozzászokik új méreteihez, de ez eddigre, úgy tűnt, megtörtént, s most már szemlátomást megnőtt az önbizalma. Szembefordult az elefántokkal, amiknek méreteihez íme felnőtt, kitátotta száját, hörrent egyet, lábait szilárdan megvetette, és nyilvánvaló volt hogy mindjárt támad. —Ez most már örökre így marad? - kérdezte Vam. —Dehogy! Idővel elmúlik a hatás, és visszatörpül a saját eredeti méretére! —És mennyi ez az idő? —Hát… ez ugye sok mindentől függ… általában néhány perc, esetleg egy-két óra szokott lenni… de most nem tudom… lehet akár pár nap vagy két-három hét is… - nyögte sápadtan Lana. —Az elefántoknak mindenesetre végük! Hiába ugyanakkorák, csak növényevők, a tigris pedig ragadozó! Most már biztos bárki a tigrisre tenné a pénzét! - mondta mögöttük Rabeon. És erre felsírt hátul a kis Doncsi. —De én nem akarom hogy az elefántok meghaljanak! Én szeretem az elefántokat! S erre rákezdte Fitorica is, selypítve mert már sírt. —Igen, igen, menszd mek az elefáhántohokat! Ne haty hoty a tigrincs meketye őhöket! Olan szép olmányuk
van!S erre Vixi is a kislányok pártjára állt. —Igen, tulajdonképpen nem igazság hogy a tigris pártját fogtuk, amikor az elefántok ugyanolyan áldozatok! Az a lényeg hogy kimenekülhessenek a rabságból, és nem az hogy a tigris vagy bármelyik megölje a másikat! Tessék csinálni valamit! - bökte mutatóujját bátran Vam mellének. —Hé, hé, aranyoskám, ne engem piszkálj, itt most Lana a nagy varázsló nem én! Effélékhez ő ért, én csak a hadimágia szakértője vagyok! —Ó igen, nagy „szakértő” - gúnyolódott Lana - aztán mit csináljak?! Megbecsülöd kiváló szemmértékeddel az elefántok súlyát is?! —Felesleges! Küldj nekik is annyi energiát mint a tigrisnek, nem muszáj hogy ezek is ilyen sokszorosra növekedjenek! —Na jó, te mondtad! - emelte fel a kezét Lana. —Hé, vigyázz csak, a mellékhatások… —Feküdjön mindenki a földre! - vezényelt nemes egyszerűséggel Lana. Vam kiugrott mellőle, s méltóságával nem törődve a porba hasalt. Valami zúgott, valami dörgött, villanó fényeket látott becsukott szemén át is… —Felállhattok! - hallotta aztán Lana hangját. Felállt, s lenézett. Odalent a porondon az emberek minden eddiginél szorgalmasabban tülekedtek egymás hegyén-hátán, egymás fejére és egyéb nemesebb szerveire taposva távolabbra kerülni, már egy-két mozdulatlan testet is lehetett látni akik nemrég még nézők voltak. Ezeket a többiek halálra taposták. S íme, riadalmuk oka, a tigris még mindig nagy volt, de már nemcsak ő: ott állt a tigrissel szemben minden elefántok három leghatalmasabbika, ekkora állatokat bizony még soha senki nem láthatott, mert egy normális nagyságú felnőtt elefánt lehet talán három és fél vagy négy méter, ezek azonban, Lana által „feljavítván”, jó tíz méter magasra nőttek, s hogy a súlyuk mekkora lehetett, azt Vam megbecsülni sem merte. —Nagy elefántok! Nagyok! Igen, még nagyobb elefántokat akarok, még sokkal nagyobbakat! ugrándozott a helyén Fitorica. Vamnak azonban semmi kedve nem volt még nagyobbra növeszteni őket. Már rég menekült körülöttük mindenki, egyedül Vam és háznépe maradt a helyén, mert bíztak a varázsló védelmében. Vamot viszont meglehetős nyugtalanság környékezte. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy géppisztolya elegendő volna-e ezen állatszörnyetegek ellen! A tigris ellen talán még csak-csak, habár ha az komolyan nekitámad, ő beleereszt egy sorozatot… igen, a tigris meghal előbb-utóbb, de tartott tőle hogy inkább utóbb mint előbb, s mielőtt jobblétre szenderül, ugyancsak szétszaggathatja őt!
S ami az elefántokat illeti… átütné-e vajon a géppisztolylövedék ezeknek a vaskos koponyacsontját?! Vam kétlette. A tigris most már semmi kedvet nem mutatott hogy megtámadja a toronymagas elefántokat. Ehelyett megfordult, és menekülni igyekezett, természetesen a nézősereg felé közeledve ezáltal. A palánk egy ekkora állatnak semmiféle nehézséget nem okozott, átugrotta mintha ott sem lett volna, s már ment is. Időnként rátaposott egy-egy emberre, s ezek egyike sem kelt fel e taposás után, mert a gigászi karmok átfúrták egész testét. Egy bátor katona megpróbálta lándzsájával leszúrni, de a tigris a mancsával félreütötte a lándzsát, azután ráugrott a katonára, szájába fogta derekát… És egészen egyszerűen kettéharapta! De az elefántok is távozni óhajtottak. Mintha csak vezényszóra tennék, megfordultak, egyszerre, habozás nélkül, s mind a hárman megindultak előre, a tigrissel ellentétes irányban. Nem nézték azok hogy hova lépnek, szilánkokra morzsolódott lábuk alatt palánk, ember, pad, korlát, kisebb házak dőltek romba… És már ott sem voltak. —Ilyen élvezetes és látványos állatviadalt még valóban nem láttam! - szólt elismerő hangon Rabeon. —Nos… én tulajdonképpen nem egészen ezt akartam… - sápitozott Lana. —Ha tudom hogy ez lesz belőle, nem javítom fel a tigrist… Hát nézd csak meg Vam, ez a sok halott! Legalább tíz embert megölt a tigris, vagy harmincat biztos agyontapostak az elefántok… nem is beszélve azokról, akiket az emberek tapostak agyon! És mindez az én bűnöm, mert az én ötletem volt a feljavítás! - és lehajtotta a fejét. —Most… most nagyon furdal… —Mi furdal? - kérdezte Csinlin. —Mi, mi, hát a lelki! Furdal a lelki! Lelkiismeretfurdalásom van! Hát ugyan mi más furdalhatna ha nem az?! - és Lana elsírta magát. —Miért is nem tanultam meg annak idején jól a varázslatokat! Akkor mindezt elkerülhettem volna! Vam átölelte. —Ne aggódj! Akik képesek ilyesmiért egy aranyat fizetni, azokért általában nem nagy kár! Mert vagy szeretik az állatkínzás látványát, vagy ha azt nem is, de túl sok pénzük van, s azt mások kizsákmányolásából szerezték! Vagy mindkettő! S már úgyis vége! Gyere, menjünk haza! Azonban kiderült, hogy még nincs vége. Mert ebben a pillanatban mozogni kezdett az aréna talaja, s abból előmászott egy… egy… —Mekkora kígyó! - sikoltotta Csinlin. Lana azonnal megnyugtatta. —Ez csak egy földigiliszta, sokszázszorosára növekedve! Az energiakúp nemcsak a tigrist érte! A gilisztát hamarosan követték a társai, majd hirtelen
hangyák bukkantak elő, akkorák voltak mint egy-egy macska… —Na most már aztán tényleg menjünk innen! mondta Vam, s erre mindnyájan megfordultak, és nem menekülve ugyan, de nem is kényelmesen baktatva, hazafelé indultak. Hamarosan maguk mögött is hagyták a veszélyesnek ítélt területet. A távolból ugyan még odahallatszott időnként egy-egy tompa puffanás, amikor némelyik elefánt ledönt egy házat, de ez tényleg nagyon távol volt, és szerencsére nem abból az irányból jött, amerre Vam palotája volt található. Nemsokára nyugalmas városrészbe értek, közel voltak már otthonukhoz. Ekkor történt, hogy a járókelők tömegéből hirtelen kiáltás hallatszott fel. —Szoszimíla! Testvérkém! Vam még csak arra sem fordította a fejét. Eddigre már maga sem tudta, hány „nője” is van, azt tudta csak hogy a számuk valahol negyven környékén lehet, közülük csak Csinlin, Vixi, Lana, Lubímia, s még talán öt másik nő nevét jegyezte meg, a többiekéről halvány fogalma sem volt, nem is tartotta fontosnak. Nem tudta hát, hogy valamiféle Szoszimíla is közéjük tartozik. Hanem Szoszimíla természetesen azonnal a kiáltás irányába nézett, s így kiáltott fel: —Húgocskám! Mi van veled?! —Most visznek a bordélyba helyetted! - kiáltotta a kislány, akit apja és anyja vezetett kézenfogva, s most hogy kiáltozni kezdett, apja, Acogin betapasztotta a száját másik kezével, és nagyonis sietősen igyekezett eltűnni a tömegben. —A rohadék! Az aljas! És Tunkeola még kicsi, csak tizenegy esztendős! - kiáltotta Szoszimíla, és Vam gyaloghintójához futott. S ott aztán sebesen magyarázni kezdett Vamnak és Lanának, hogy hát most helyette a húgát akarják bordélyba adni a szülei, és ugye lesz olyan jólelkű a varázsló, hogy közbelép! Vam csak a fejét rázta. —Épp elég feltűnést keltettünk mára! Semmi kedvem az újabb varázslatokhoz! —Nekem sem! - intett a fejével határozottan Lana. — Elegem van egyelőre a varázslatokból, szeretném ha maradna valami Loránból mire hazaérünk! —De hát a húgomról van szó! - erősködött Szoszimíla. —Csak nem azt akarod mondani hatalmas varázsló, hogy azt akarod, hogy a kis Tunkeola bordélyba kerüljön?! —Nem ezt mondtam. Semmi kifogásom ellene, hogy megmeneküljön, s velünk jöjjön a szigetre! Én csak azt mondom, hogy én nem varázsolok! Hát nem érted?! S erre Vixi, aki persze most is Vam hintója mellett gyalogolt, mert úgy tapadt Vamra mint valami kullancs, szélesen elmosolyodott, s így kiáltott: —Értem már! Igen, igen, értem! Lányok! Hát mit
álltok még mindig itt?! A csiszík összetartanak! Emlékeztek még Axitla utolsó vendégére?! Sokan vagyunk! Viselkedjünk csiszí módra! —Éljen! - kiáltotta Ratsa. —Támadás! - kiáltotta Recinea. —Tekerjük ki a nyakát! - kiáltotta Zaolea. —Levágom Acogin pöcsét! - kiáltotta Leánia. —Ezt azért mégsem, elvégre az apám, és amíg meg nem bolondult az aranyért, addig jó volt hozzám! mondta Szoszimíla. —De legalább seggberúgom hogy hazaszáll! - horgadt fel a harciasság Mixiában. —Mire várunk?! Gyerünk! - intett Vixi. Erre a lányok futva indultak előre abba az irányba amerre Acogin, a felesége és a kis Tunkeola el tűntek. Amelyik lány magával hozta a kését, azt is előrántotta hogy harciasabbnak tűnjék. S valóban, bár csak nők voltak, ennyi sok megkergült nőtől még a járókelő férfiak is tartottak, és mindenki kitért az útjukból, s ezt nagyon élvezték mindnyájan. Nem is juthatott messzire Acogin, máris utolérték őt a nők, s még Vam is hallhatta a távolból a dulakodás zaját, majd mintegy öt perc után meg is érkeztek hozzá védencei, magukkal hozva a kis Tunkeolát. —Nem esett bajotok? - kérdezte Vam. —Dehogy, amint körbefogtuk és megfenyegettük a késekkel, nemhogy ellenkezni nem mert, de még csak szidalmazásra sem merte nyitni a száját! - magyarázta lelkesen, kipirult arccal Vixi. —De azért alaposan elvertük hogy mégis mit képzel ezt tenni egy kislánnyal! - tette hozzá Exi. —Lehet hogy kificamodott a karja! - mondta a szép szőke Niela. —Én meg kissé belegyalogoltam a pöcsébe! dicsekedett Axitla, a vörös tünemény. —Én kivertem a felesége néhány fogát! - mondta Zsellánia. —És mindkettejük seggébe feldugtunk jó mélyre néhány aranyat, legyenek boldogak a pénzzel, okozzon csak székrekedést nekik! - mesélte Csukirmi. —De életben hagytuk őket, mert Szoszimíla ezt kérte! - nyugtatta meg a varázslót Cuelgáma. —Engem ugyan nem érdekel, élnek-e, halnak-e! vont vállat azonban Vam. —Ugye lányok, megy ez nélkülem is, mi?! Az a lényeg hogy ne ijedjetek meg csak azért mert nők vagytok, és legyen bennetek összefogás! Így mindent elérhettek! A csiszík mind ilyenek! És nem hagyatkozhattok mindig énrám, mert értsétek meg hogy csak a szigetig tartok veletek, utána utam elválik a tietekétől, mert én megyek tovább, ti azonban maradtok! Ha összefogás van köztetek, akkor számotokra nincs lehetetlen! S körülötte a leányok értően bólogattak, helyeseltek.
—Ez még sokkal jobban tetszett nekem mint az állatviadal! - mondta Tioríca. És e megállapítással mindegyikük egyetértett. Hamarosan hazaértek. És Vam nagyon elégedett volt azzal, hogy önállóságra tudta kissé nevelni a lányokat, nagyon-nagyon elégedett volt ezzel. Még az sem tűnt fel neki, hogy Vixi milyen elgondolkozva ballagott mellette a további hazafelé vezető úton, s hogy rendkívül furcsa, somolygó arckifejezéssel kezdte el méregetni egy idő után a többi lányt. Hazaérkezése után maga elé hivatta intézőjét. —Rabeon! Kaptál már tőlem ötezer aranyat! Kell a másik ötezer is amit ígértem? —Igen, nagyuram! Hát persze hogy kell! —Holnap megkapod! —Hálá… —Ha holnap estére találsz megfelelő hajót! —De hát… —Csöndet! Ezért vagy intéző, és nem panaszkodhatsz a béredre! Dolgod különben is egyszerű! Mennyit érhet egy kiváló hajó? —Hát, az érhet… mondjuk… —Tudod mit, nem is érdekel! Nézd ki a legszebbet, s ígérj a tulajdonosának ötszörös árat! Ha mégsem adná el, kérdezd meg tőle, ki akar-e kezdeni velem vagy az úrnővel! A történtek után biztos hogy nem fog ellenkezni! Értsd meg, nagyon hamar el akarok szelelni innen, mert utálom ha ennyire a figyelem középpontjába kerülök! Vam persze attól félt inkább, hogy nagyon beleavatkozik a történelembe. Rabeon értően bólogatott. —Meglesz uram, hát persze hogy meglesz! Megyek már ma este, most rögtön és intézkedem! —Ha holnap estig legkésőbb nem lesz meg a hajó, szemem elé ne kerülj, nem kapsz úgysem egy rézpénzt sem, nemhogy ötezer aranyat! —Meglesz a hajó! —Akkor tünés, indulj máris, szerezd meg! Az intéző távozása után Vam így szólt Lanához: —Hiába nem gyógyult még be a lábad, jobb ha mielőbb távozunk! Legfeljebb a csiszíknél várakozunk egy darabig! —Igen, magam is azt hiszem hogy ez lesz a legjobb! bólintott Lana. S így aztán teljes egyetértésben térhettek nyugovóra.
9. fejezet Kalózok és forgószél MÁSNAP ALIG ÜLT a reggelihez Vam, máris észrevette hogy a lányok nem csivitelnek-sustorognak egymás között a maguk megszokott módján, hanem feszült arccal néznek
rá, némelyik kissé riadtan is, mások ellenben úgy, mint akik alig bírják kuncogásukat magukba fojtani. —Mi történt?! Három fejem nőtt?! - kérdezte értetlenül Vam.— Dehogy! - válaszolta azonnal Vixi. —Hanem engedd meg hogy bebizonyítsuk neked egy kicsinyke meglepetés által, hogy milyen jó tanítványaid vagyunk! —Tessék?! Nem értem! —Mindjárt megérted, ó hatalmas varázsló! - azzal Vixi, mintha valami királynőféle volna, intett, mire Mülümme, aki a legközelebb ült az ebédlőbe nyíló egyik ajtóhoz, felugrott, s kitárta az ajtót. —Engedd meg, Vam varázsló, hogy bemutassam neked új útitársainkat! - szólt ünnepélyesen Vixi. S íme, a nyitott ajtón át öt nő lépett be, a döbbenten tátogó Vam elé lépdeltek félénken mosolyogva, s illedelmesen meghajoltak előtte. —Mi… mi a csuda ez?! - tátogott még mindig értetlenül Vam. —De hiszen Te mondtad azt ó Leginkább Tisztelt tegnap az úton, hogy ha összefogunk, akkor nem ismerünk lehetetlent! - magyarázta Vixi. —És nekem támadt egy ötletem! Az én ötletem volt, tehát engem szídj ha haragra gerjedsz! Felbiztattam a lányokat, hogy ugyan már menjünk el egy kis éjszakai kirándulásra, mert sok bordély van még Loránban ahol hozzánk hasonló lányok szenvednek kegyetlen rabságban, s mentsük ki őket! Hiszen még Dvonigernél is csak tíz fő vigyázott ránk, pedig sokan voltunk! Ha idejében összefogunk, le tudtuk volna győzni mindet, s nem raboskodunk ott évekig! Más, kisebb bordélyokban pedig nyilván kevesebb az őr is! Miután tehát te lefeküdtél, mi felfegyverkeztünk, lehettünk tán harmincan, s elmentünk az egyik kisebb bordélyba amit már tegnap hazafelé kinéztem magamnak! Velünk volt Mudullúr is, ő férfi, s követve utasításaimat bekopogott, hogy szép lányokat hozott akiket olcsón eladna! Tudod, Vam, másképp nem juthattunk volna be, mert már zárva volt, hisz későre járt az idő! De így kinyitották, és Mudullúr be is ment, aztán mi is, és ott aztán rendet teremtettünk! És valóban sikerült minden, mert a tulajdonoson kívül csak három pribék volt ott, és mi sokan voltunk, és mindet levágtuk, nekünk meg semmi bajunk nem esett, csak Elarinna szerzett egy kisebb vágást a karjára! És kiszabadítottuk ezt az öt szerencsétlent! Tulajdonképpen volt ott ugyan még másik öt is, de azok inkább hazatértek! —Hogyne, hogy két nap múlva visszajöjjenek ötven másik nővel! - kiáltott fel vérvörös arccal Vam. —Ki engedte meg hogy elcsászkáljatok mindenfele éjjel, mi?! Hát mik vagytok ti, valamiféle rablóbanda?! Útonállók gyülekezete?! —Csillapodj szívem! - csitította őt Lana, és kezét Vam karjára tette.
—Mi csiszík vagyunk! - felelte büszkén Meliea, aki bár szakácsnője volt Vamnak, most a lányok között állt, mint az éjszakai akció egyik résztvevője. —És nincs semmi baj, mert kitűnően sikerült minden! - értetlenkedett Mülümme. —Nem kell varázsolnod nagyuram ha ettől tartasz! Majd mi elintézünk remekül mindent! Megy itt minden mint a karikacsapás, hála kiválóságod jótanácsának, mert igenis van közöttünk összefogás! Most már ez az öt nő is velünk tart majd! —Miről beszélsz?! —Őket úgy hívják hogy Tacsilga, Cirmániel, Nantentóma, Nielorcia és Dóua! Velük együtt még sokkal többen leszünk, még biztonságosabban kelhetünk hadra a következő bordély ellen! Minden éjjel egy bordély, ez lett a jelszavunk, hiszen nappal úgyis eleget aludhatunk! Egyre többen leszünk, egyre hatalmasabbak leszünk, megszabadítunk minden nőt a rabságból, és… —Rabeon! Rabeon, Rabeon a szentségit, gyere már mert megpukkadok a méregtől! —Parancsodra nagyuram! - pattant elő az intéző. —Hol van már az a nyavalyás hajó?! Azonnal útra kell kelni, mert még rabszolgalázadást robbantanak ki a nőim! Van már hajó?! Nehogy azt merd mondani hogy még nincs! —Van már, igen, igen, van már! Rendkívüli hírem van! Kora hajnalban amikor méltóságod még aludt, Tangur király futára keresett meg azzal az üzenettel hogy királyurunk hallotta hogy jó hajót keresel megvételre hogy azzal eltávozhass Loránból, s ő, Tangur király a legislegszebb és legnagyobb hajóját ajándékba adja Neked, nagyuram, hogy mielőbb indulhass! A hajó neve Szellő! Lana elnevette magát. —Lámcsak, mit tesz a hírnév! A királynak elege lett abból hogy itt egy varázsló a fővárosában és mindenféle galibát művel, ilyen udvarias módon közli hogy tűnj a fenébe, így akar elküldeni innen mielőbb! —Helyes! Rabeon, vitess a hajóra mindent a palotából, legfőképpen a könyveket, a lányok is költözzenek fel oda, s megtiltom hogy elhagyják a hajót! Méghozzá a saját érdekükben tiltom meg, mert előbbutóbb túlnövik magukat és olyan akcióba kezdenek amibe belebuknak! Vigyétek el Lanát is, én is megyek mindjárt amint elintézem az ügyeket! Holnap hajnalban indulunk! —És velük mi lesz? - kérdezte Vixi a kiszabadítottakra mutatva. —Mi lenne?! Iszkoljanak amerre akarnak, ha meg nem akarnak, jöjjenek velünk! Persze mind a varázslóval akartak maradni. Vam határozott parancsának természetesen nemcsak Rabeon, de a lányok se mertek ellentmondani. Felköltöztek mind a Szellő fedélzetére. Vixi lehangoltnak, sőt, kifejezetten szomorúnak tűnt. Vam mellélépett, s
átölelte a vállát. —Nem haragszom rád, ne aggódj! —Igen, de… Olyan szép terv volt! Miért nem valósíthatjuk meg?! —Vixi, tegnap talán kicsit túloztam! Igenis vannak lehetetlen feladatok! Mi néhányan nem tehetünk csodát! Mit gondolsz, meddig csinálhatjátok ezt?! Még egyszer talán, legfeljebb még kétszer és kész! De lehet hogy már a ma esti portyára is ráfizetnétek! Mert a bordélyosok sem hülyék! Légy egészen biztos benne, rég elterjedt a körükben hogy mi történt kétszer is Dvoniger bordélyában, s mára már azt is tudják hogy a másik bordélyt is feldúlta valaki! Tudják hogy valakinek a begyében vannak, valaki haragszik rájuk! Nagyon hamar felfogadnak kellő számú fegyverest, nem hármat, de húszat-harmincat is, és csapdába csalnak benneteket! Ennyi férfival nem küzdhettek meg, mert gyöngébbek vagytok erőben is, fegyverben is, harci tapasztalatban is! Mind ott vesznétek vagy majdnem mind, negyvenetekből maradna talán négy-öt fő, s lennének foglyok is, akiket megint nekem kellene kiszabadítani! Nem, Vixi, hidd el én is szívesen segítenék mindenkin, de még én a varázsló sem tehetem! Néha egy kis szemetet itt-ott eltakaríthatok a Történelem folyójának medréből, ennyi amit tehetek, nem több! Az idő még nem érett meg rá, hogy a világon sehol ne legyenek rabszolgák, és minden nő szabad legyen! Tetszik a lelkesedésed, vidámságod, igazi hős voltál tegnap este, büszke vagyok rád! Sokra viszed a csiszík között, meglásd! De most már maradj nyugton, szépen kérlek! Nem akarlak elveszíteni! Iszonyúan bánkódnék ha valami hülye kalandban meghalnál! —Igazán? - kérdezte a szemébe nézve Vixi. —Igazán! Hiszen tudod, milyen sokra becsüllek! Kérlek, maradj nyugton, de tényleg! Ígérd meg! —Megígérem! - sóhajtotta Vixi. Vam megírta az ajándékozási iratot, elküldte Ilatiornak, azzal végigjárta a teljesen üres, lecsupaszított palotát, nem maradt-e benne valami ami jó lesz inkább Nornúdának mint Ilatiornak. Ő ugyan nem volt azon a nézeten mint a csiszík, hogy a férfiakat minden hatalomtól meg kell fosztani, nem érezte annyira csiszínek magát mint Lana, de azt mindenképpen elmondhatjuk róla teljes lelkinyugalommal, hogy mindenesetre mérhetetlenül többre becsülte még ismeretlenül is Nornúda királynőt mint Ilatiort. Hanem Rabeon ugyancsak aggódott a másik ötezer aranyáért, ezért aztán tökéletes munkát végeztetett, s a palotában egy árva fasámli sem maradt, minden felkerült a Szellőre, aminek befogadóképességét a palota berendezése félig sem töltötte meg. Egyedül az állatállomány maradt itt, azok a lovak amelyek eredetileg Vangaré voltak, meg amiken Cúmaora és társai érkeztek. Ezeket Vam most nemes
egyszerűséggel Rabeonnak ajándékozta. Erről is írt papírt, a rabszolgákat felszabadította, mindenkinek kiosztotta a megígért aranyakat, sőt azok kétszeresét, Rabeonnak pedig, aki utolsónak sündörgött ezúttal hozzá, így szólt: —Tudod mit, Rabeon? Meg voltam elégedve veled! Felejtsük el azt az ötezer aranyat, mit szólsz hozzá? —De… de nagyuram, én… - hebegte Rabeon, falfehérre sápadva. —Hát, jó, ha ilyen szerény vagy, legyen neked, beszámítom a tízezerbe a már odaadott ötezret! Pedig szerettem volna elfelejteni hogy kaptál már ötöt, de nem akarlak megsérteni, igazán! Vedd úgy hogy semmit se hallottál, csak egy bolondos ötlet volt! —Nem, nem, én csak megijedtem hogy másképp érted az elfelejtést nagyuram, nem sértesz meg de igazán, elnézést, nem úgy gondoltam én… —Na jó, akkor nesze itt a tízezer! - mosolygott Vam. —Akkor most lóra fel, kikísérsz a kikötőbe, mert haza kell vezetned aztán a lovamat, aztán búcsút inthetsz, és további sok szerencsét kívánok neked! S minden így lett. A hajó kibontotta vitorláit, s a Naíz folyó sodrását követve, a tenger felé úszott. És a lányok rendkívül élvezték az utazást, mert még soha nem utaztak hajón, s egyben érezték azt is, hogy megindultak a csiszílét, a szabadság felé. Több napig tartott még a Szellőnek is, míg kiértek a tengerre. Nem vonhatták fel ugyanis az összes vitorlát, hiszen a folyó kanyargós volt. De senki nem bánta ezt, élvezték az utat. Ezalatt Vam készített legalább egy listát is, hogy tudja, kik is vannak már nem is annyira kicsiny csapatában, akik csiszík lesznek. Felkerült a listára a három fiú, Jezmegion, Mudullúr és a kis Osztyen, aztán itt voltak a nők: Aéa, Axitla, Cilemiora, Cirmániel, Csinlin, Csukirmi, Cuelgáma, Cúmaora, Cúnamora, Doncsi, Dóua, Dzsúba, Elarinna, Exi, Éá, Fitorica, Jáelia, Kriggi, Leánia, Lubímia, Meliea, Migra, Mixia, Mülümme, Nantentóma, Niela, Nielorcia, Óaue, Ratsa, Recinea, Szoszimíla, Szukmátia, Szüdzsima, Tacsilga, Tioríca, Triggi, Tunkeola, Vixi, Zaolea, Zellinoa, Zsellánia. Három fiú volt hát és negyvenegy nő a bevándorlók között. Csinlin persze még nem tudta, szegény, hogy az ő neve is felkerült a listára… Aztán kiértek a nyílt tengerre, a hajó minden vitorláját kifeszítette, és már röpültek is Kalderon szigete felé, a csiszíkhez… Nem is volt semmi baj két teljes napig. Akkor azonban vitorlát észleltek a távolban, nem is egyet de hármat, s nem is kellett sok idő ahhoz hogy meglássák, a három hajóból álló flotta minden hajójának árboccsúcsán halálfejes lobogó lengedezik. És a kalózok bizony egyenesen feléjük tartottak!
A Szellő a legmodernebb építésű hajók egyike volt, jóval gyorsabbnak is látszott mint a kalózok hajói, de a kalózok épp előttük voltak, s a szél is majdnem egyenesen feléjük fújta őket. Persze, e széljárás miatt a kalózok nem sokat közeledhettek volna hozzájuk, de a kalózok hajói amolyan gályafélék voltak, tele evezősrabszolgákkal, s most azokat munkára fogták, hogy beérjék a Szellőt. A Szellő kapitánya igyekezett oldalazva kitérni a kalózok elöl, de hamarosan kiderült, hogy lehetetlen e széljárás mellett úgy irányítani a hajót, hogy a kalózok el ne vágják útjukat. És a Szellőn volt talán harminc matróz, az összes többi ember a fedélzetén mind Vamból és a nőkből állott, harcosnak legfeljebb Jezmegion és Mudullúr volt mondható, de ők is csak parasztivadékok, kard sosem volt a kezükben! Nem csoda hát, ha a kapitány azzal lépett oda Vamhoz, hogy vagy megadják magukat, vagy csináljon valami varázslatot a hatalmas varázsló úr, de gyorsan ám, mert a kalózok mindjárt beérik őket, a legközelebbi hajó már szinte itt van mellettük! Lana továbbra is hordszékben ücsörgött a lábai miatt, e hordszéket a nők felváltva cipelték ide-oda, és hallani sem akartak róla hogy bárkinek is átengedjék e dicsőséget, mert annyira tisztelőivé, csodálóivá váltak Lanának. S most Lana így szólt Vamhoz: —Esetleg megpróbálhatok ellenük valamiféle tűzvarázslatot, hogy leégessem a vitorláikat, sőt, talán még fel is gyújthatom őket! —Nem, nem, hallani sem akarok róla! - tiltakozott sebesen Vam. —Hogyisne! Ismerem már a módszereidet, Lana! Paraméterek, meg minden, mi?! Becsüljem meg a hajók súlyát, a kapitány életkorát… —Ne gúnyolódj! Az életkor nem kell! —Jó, jó, tudod mit?! Felejtsd el az egészet ha kérhetlek! Ideges leszek, s már a szőr is feláll a hátamon a gondolatra hogy varázsolni kezdesz, ne is haragudj! Elkezdesz varázsolni, aztán azt mondod hogy elnézést, kissé túlméreteztem az adagot, s én mit tehetek, elnézem, csak éppen addigra a tűzvarázslatod miatt kiszárad az egész tenger! Na nem, nem, köszönöm szépen! Hanem igaza van a kapitánynak, most én következem! Az én szakterületem ugyanis a hadi mágia! E szavakra Lana csak mosolygott, a többi lány viszont határozottan megnyugodott. Ugyan mit árthat három koszos kalózhajó egy varázslónak, főleg olyannak akinek épp a hadi mágia a szakterülete?! És Vam nagy komolyan hozzá is kezdett a „varázslathoz”. Kért egy masszív széket a hajókorláthoz, ráült… —Ülve akarsz harcolni?! - kérdezte csodálkozva Vixi. —Naná, majd mindjárt kifárasztom magamat ezek kedvéért! Figyelj csak drága Vixi! Jezmegionnal és Mudullúrral kihozatta a fedélzetre a
hátizsákját, és maga mellé helyezett öt teli tárat, s kezébe fogott egy kézigránátot is. —Kapitány! Minden vitorlát vonj fel, és irány Kalderon! Ne is próbálkozz kitéréssel, ezek miatt nem fogjuk lelassítani az utunkat, vagy gyáván eloldalogni! —Éljen, éljen! - kiáltozták a lányok, és igyekeztek olyan helyekre állni, ahonnét jól látják majd az eseményeket. Most már egyáltalán semmi félelem nem volt bennük. —Parancsodra varázsló úr! - mondta a kapitány, és intézkedni kezdett. A Szellő hamarosan teljes sebességgel haladt előre. Egyre közeledett az első kalózhajó. Vam így szólt a lányokhoz: —Figyeljetek! Életetek múlhat azon hogy megjegyezzétek a szavamat! Ha azt mondom hogy „Most!”, akkor hasaljatok le a földre de villámsebesen! Világos?! —Igen, igen! - hangzott mindenfelől. Már egészen közel ért a kalózhajó. Lassanként nyilazni kezdtek rájuk. Erre Vam számított is. De hát ezek a nyilak nem hordtak nagyon messzire, nem ritt íjból lőtték ki őket!— Most! - kiáltotta Vam, s erre a lányok a földre hasaltak. Vam a hajópalánk mögé guggolt, s elszámolt húszig. Ekkor egy pillanatra kidugta a fejét. A kalózhajó már valóban egészen közel ért, a kalózok csáklyázásra készültek. Erre Vam kibiztosította a kézigránátot, áthajította a másik hajó fedélzetére, oda ahol a kalózok a legsűrűbben álltak. A robbanás nem késlekedett, és a hatás iszonyatos volt! A kalózok hullottak mint ősszel a legyek, a kalózhajó fedélzete iszamos lett a vértől, sok embert teljesen szétszakított a robbanás, s mindenfelé sebesültek jajgattak. A fedélzetben ráadásul jókora lyuk tátongott a robbanás nyomán. De még Vam hajóján is szilánkot kapott a lábába és a karjába két matróz, akik túl közel álltak a korláthoz, és nem feküdtek le hanem bámészkodtak. —Most már felállhattok! - mondta Vam. És valóban, most már nyugodtan nézelődhettek, mert a kalózoknak, bár hajójuk öt méterre sem úszott a Szellőtől, eszük ágában sem volt csáklyázni vagy nyilazni, ellenben némelyikük a legkomolyabban kegyelemért könyörgött. De hát Vam nem akart hajót foglalni, embere sem volt hozzá. Különben is, mit kezdett volna például az evezősrabszolgákkal, vagy a fogoly kalózokkal?! —Így jár az, aki kikezd egy varázslóval! - kiáltotta feléjük. —Nem tudhattuk hogy varázsló utazik a hajón! óbégatta az egyik kalóz, akinek a robbanás leszakította a fél csuklóját. A Szellő, a gyors hajó, eltávolodott a kalózhajótól. A
másik két hajó még nem volt ilyen közel, de mintha kissé megijedtek volna a történtek láttán, lassabban közeledtek, és Vam nem is hagyta kihasználatlanul a kedvező lélektani pillanatot. Szépen kényelmesen elhelyezkedett a széken, célbavette az egyik hajó kapitányát, aztán tüzelt. Természetesen a Darázs jóval messzebb hordott mint a korabeli íjak, ezért a kapitányt el is találta, s az azonnal holtan esett össze. Ezután még néhány másik kalózt szedett le fegyverével, olyan kényelmesen mintha csak céllövészeten lenne, aztán a harmadik hajó kapitányával és néhány más haramiájával végzett, majd amikor látta hogy kellő zavar és rémület támadt a körükben, abba is hagyta a lőszerpocséklást. —Vége! - jelentette ki. —Ezek már nem ártanak nekünk! - mondta magabiztosan. És valóban, a kalózok nemhogy közeledtek volna feléjük, de sietve megfordították a hajójukat és az evezősöket teljes sebes ségre késztetve távolodni igyekeztek tőlük. A Szellőn természetesen mindenki Vamot ünnepelte. —Ugyan már, semmi az egész! - szerénykedett. — Igazából az úrnő sokkal nagyobbat varázsolt a múltkor! —No igen, mert én legalább valóban varázsoltam! mondta Lana nem minden gőg nélkül, de tlapantluai nyelven hogy más ne értse. —Az eredmény a lényeg, s én legalább pontosan azt értem el amit akartam! - válaszolta önérzetesen Vam. — Hanem érjek csak el apádhoz, s egykettőre utolérlek a tanulásban, sőt még le is hagylak, igazi varázsló leszek magam is! —Hogy te lehagysz engem?! Azt szeretném én látni! —Meg is látod majd! —Akkor is én leszek a jobb varázsló! —Tulajdonképpen nem mindegy ez, ha úgyis összeházasodunk? S erre mindketten elnevették magukat, átölelték egymást, s megszűnt közöttük minden vita. Aztán estefelé Vixi így szólt a többi nőhöz: —Emlékeztek rá amikor Vangar bácsi előtt vetélkedtünk egymással, melyikünket válassza ki Ilatiornak? —Igen! Pfuj, de borzalmas volt! - rázkódott össze Axitla. —Undorodom magamtól! - kiáltotta Exi. —Egyszerűen förtelmes hogy mennyire undokok voltunk, le akartuk győzni egymást! - mondta Dzsúba. —Csak a magunk bőrét akartuk menteni a többiek kárán! Nem volt bennünk összefogás, bajtársiasság! mondta Migra is. —Többé ilyen nem lesz! - jelentette ki határozottan Tioríca. —Helyes hogy így gondolkodtok, - bólintott Vixi - de én arra gondoltam, hogy szerezzünk egy kis örömet a mi
varázslópárunknak! Mondjuk el nekik ma este mindazon történeteket amiket Vangarnak is elmondtunk, hadd szórakozzanak ők is! —Remek ötlet! - derült fel Cúmaora arca. S ebben mindnyájan megegyeztek, s a nap hátralevő ideje nagy mesemondásban és verselésben telt el. * Már hat napja hajóztak a tengeren, amikor a szél egyszerre elállt. És semmiféle imára vagy könyörgésre nem óhajtott feltámadni. A szélcsend nem szokatlan dolog. Néha ráköszönt a hajósokra. Két napig nem is aggódtak, de azután mind aggodalmasabban kezdték nézegetni az eget, de azon bizony egy szikrányi felhő nem sok, annyi sem mutatkozott. Márpedig tudvalevő, hogy a hajósokat sokféle veszély fenyegeti útjaik során, de semmitől sem félnek annyira, mint a szélcsendtől! Az a legborzalmasabb, mert azellen mit sem képesek tenni, igazán semmi de semmit, s ugyanakkor lassú, gyötrelmes halállal öli meg a hajósokat, a szomjhalál ugyanis igazán keserves halálnem. Bizony, a hajósok félnek az alattomos zátonyoktól, félnek a kalózoktól, félnek a viharoktól, félnek még a nagy bálnáktól is melyek néha elsüllyeszthetik a hajót, félnek még a skorbuttól és egyéb betegségektől is, de a legjobban mégiscsak a szélcsendtől tartanak, amely ráadásul akármikor rájuk köszönthet! Mert a bálnák, tengeri szörnyek, kalózok ellen harcolhatnak, a betegségek ellen visznek magukkal hajóorvost s gyógyszereket amelyek olykor segítenek is, ha meg mégsem, hát nem mindenkit ragad el a járvány, a zátonyokat kikerülik, figyelik a tengert, mérik a mélységet, a vihar ellen küzdenek a tudásukkal, s egyre erősebb hajókat építenek – de a szélcsend, az legyőzhetetlen! Ha a parthoz közel lepi meg őket, akkor ha már fogytán a víz, talán ki tudnak evezni a partra, a hajóval vagy csónakon – ennyit tehetnek, többet nem. S általában nem part közelében lepi meg őket, hanem sok napi útra minden szárazföldtől! Nem csoda hát hogy nem akarták kivárni most sem hogy minden víz elfogyjon vagy megzöldüljönmegromoljon, hanem amikor már vagy ötödik napja nem lobogtatta meg egy szikrányi szellő sem a Szellő vi torláját, a varázslóhoz fordultak, hogy ugyan csináljon már valamit, mert hisz azért varázsló hogy ne tűrje tétlenül az elemek uralmát! —Illett volna hogy legalább minket elkerüljön ez az átok, a szélcsend, hisz a hajónk neve is Szellő - mondta a kapitány - de hát mit tehetnénk?! De te, uram, biztos képes vagy rá hogy parancsolj a szeleknek! Vam erre persze nem volt képes, mondta is hogy az ő területe a hadi mágia, de mert ő is egy hajóban utazott a
matrózokkal, s ő sem akart szomjan halni, megígérte hogy összedugja a fejét Lanával, akit a hajósok is leszoktathatatlanul egyre a feleségének neveztek, hogy ugyan mit is tehetnének! Lana tanácstalanul ingatta a fejét. —Értsd meg Vam, semmiféle szélvarázslatot nem tanultam! Még csak nem is emlékszem ilyesmire, hogy legalább olvastam volna róla! Azt tudom természetesen hogy létezik ilyen, de halvány fogalmam sincs róla hogy egyáltalán mi például a szél archeol neve! —Azt hittem minden nyelvet ismersz! —Emberi nyelvet! De az archeol a dolgok, tárgyak elsődleges, ősi neve! Ez a mágia nyelve, ezt nem lehet megtanulni mágiával, mert az archeol, az maga a mágia alapja! Hogy is varázsolhatnék szelet enélkül?! Vam azonban nem hagyta legyőzni magát. —Muszáj kitalálnunk valamit, mert másképp szomjan halunk! Figyelj, Lana, próbálkozzunk kerülőúton! Te azt mondtad, hogy olvasgattál az energiavarázslatokról, ugye? —Fényességes Őstojás, csak nem arra gondolsz hogy fogunk egy halat, feljavítom kissé, beleakasztunk egy kötelet és elvontatja a hajót?! —Nem erre gondoltam, de tudod mit?! Végső esetben ezzel is megpróbálkozom inkább, mintsem hogy szomjan haljak! A víz egyre büdösebb a hordókban, néhányunkat máris hasmenés kínoz! Tehát, én azt sü töttem ki, hogy iskolai tanulmányaim szerint a szél az nem más mint a levegő mozgása! A levegő pedig atomokból és molekulákból áll! Mi lenne ha adnál egy kis energiát – a levegőnek?! —Akkor az lenne hogy melegebb lenne! —Igen, itt ahol vagyunk melegebb lenne, de máshol ahová nem adtál energiát, ott hidegebb lenne, a meleg levegő felemelkedik és helyébe jön a hideg, vagyis megvan a szél! —Hm! Végülis ez logikus! De ha neked ez szélvarázslat… ez olyan mintha a bal lábad alatt átnyúlva vakarnád meg a jobb kezeddel a jobb füledet! —Tudsz jobbat? —Nem. De azt igen hogy akkor nem a körülöttünk levő levegőnek kell energiát adnom, mert akkor minden irányból mifelénk fúj a szél és sehová sem haladnánk, no meg ha kissé elszámolok valamit és túlmelegszik a levegő akkor ropogósra sülünk; hanem valahová messze előre kell irányítanom az energiát, arrafelé amerre haladni akarunk! —Igen, igazad van! Tehát meg tudod csinálni? —Minden bizonnyal! Lássuk akkor a paramétereket! Mennyi is lehet a jelenlegi légnyomás a tenger felszínén? —Ááááá, nem, nem, ezt nem bírom! - kapott a fejéhez Vam. —Hát mi vagyok én, meteorológus?! —Az mi?
—Egy olyan szakember az én koromban aki időjárással foglalkozik. —Tehát nem tudod. Jó, vegyük átlagos értékre… Hoznál egy darab papírt? Számolnom kell, nem megy ez már fejben! Lana írni kezdett, és szorgalmasan jegyzetelt. —Ez az! - mondta végül. —Háromszor is kiszámoltam mindent! Megvan az eredmény! —És egészen biztos hogy jó? —Semmi kétség! Képzeld, be is helyettesítettem mindent, vissza a kiindulási képletbe, és ki is jött a nulla! —A micsoda? —Jaj, hát a nulla! A változtatás és az ellenváltoztatás összege mindig nulla, mintha semmit sem változtattál volna, érted már?! Az efféle képleteket ezért könnyű ellenőrizni! Visszacsinálod az egészet, és ha akkor nulla jön ki, nem létezik hogy tévesztettél volna! Ez most egé szen bizonyosan jó! Nem is volt ám hülyeség az ötleted, Vam, fiacskám, így valóban lesz szél, és haladni fogunk! Még a kormányzással sem lesz sok gond, időnként arrafelé lökök egy kis energiát amerre menni akarok, s mindig pompás hátszelünk lesz! —Jó, de mondd csak, biztos hogy nem lesz túl erős a szél?— Egészen biztos! —De tényleg?! —De még mennyire hogy tényleg! A lehető legkisebb mértékűre szorítottam le a paramétereket, tehát még csak nem is igazi szellő lesz, hanem csak egy egészen lágy fuvallat, alig érezhető, olyan hogy ha a hajó kifeszíti az összes vitorláját, akkor éppencsakhogy elinduljon a vizen, lassan vánszorogva! Mert semmit sem akartam kockáztatni! Nyugi fiacskám, anyuci mindent szépen elintézett! Bízd rám! - azzal elkiáltotta magát. —Készüljetek, mindjárt lesz szél! Azt hogy minden vitorlát vonjanak fel, nem kellett parancsba adni, mert régóta fel volt mind vonva, csak éppen ernyedten lógtak a keresztrudakon. Lana kivitette magát a hajókorláthoz. —Most megint az úrnő fog varázsolni? - kérdezte Csinlin. —Igen. - felelte Vam. —Vigyázzatok lányok, kapaszkodjatok! figyelmeztetett mindenkit Vixi. —Ugyan, most csak egy kis szellőt ad a Szellőnek! mondta Vam. —Idelent érezni sem lehet majd, csak a vitorlákat mozgatja meg kissé! Lana kinyújtotta a kezét, s valahová a messzi távolba mutatott. Alakját egyre erősödő rózsaszínű fényburok kezdte bevonni, majd kezéből tüzes fénydárda lövelt ki, valahová a messziségbe. —Remélem, nem épp Kalderont találta telibe! motyogta Vam.
A fényburok elenyészett Lana körül. Mindenki hozzásietett. —Minden a legnagyobb rendben ment! - közölte mosolyogva. —Még mellékhatások sem voltak, kiküszöböltem mindet! Mindjárt megjön a szellő! Hanem hallod-e Vam, hogy ez a levegő mennyi teméntelen ener giát képes elnyelni! A legkisebb szellőt akartam csak fakasztani, s egy pillanatra mégis egészen kiüresedtem! Most már ugyan újra rendben vagyok, de ha nem lennék biztos benne hogy egészen biztosan jól számoltam ki mindent, akkor most megijednék! Na de semmi baj, mindjárt jön a szellőcske, és… Ebben a pillanatban a kapitány ordítása hangzott fel. —Minden vitorlát bevonni! Minden ember a fedélzetre! Utasok le a hajófenékbe! —Mi történt?! - pattant a kapitányhoz Vam. —Túl jól sikerült az úrnő varázslata uram! Iszonyatos vihar közeleg észak felől! Vam arra vetette pillantását, és valóban: lilás fellegek közeledtek feléjük a látóhatárról, rendkívüli tömegben, s még innen is látszott hogy villámok rengetege cikázik ideoda bennük. Vam elsápadt. —Még szerencse hogy csak a legkisebb, alig észrevehető szellőcskét varázsoltad! - vetette oda metszően éles hangon Lanának. —Legalább az irány jó! - rebegte nem kevésbé sápadt arccal Lana. —Ilyen vihart még életemben nem láttam! Minden istenek segítsetek! - fohászkodott a kapitány. —De hát mit ronthattam el?! - nyögte Lana. —Én tényleg a legkisebbre állítottam minden paramétert! Még jószerivel be sem fejezhette a mondatát, a vihar már rájuk is tört. Hegymagasságú hullámok dobálták a Szellőt ide-oda. Lana és Vam sietve bukdácsoltak le a hajó mélyébe, Vam ölben vitte Lanát, és a fiú, aki eddig egészen jól viselte a tengeri utazást, ötször is elokádta magát a lépcsőn lefelé menet, mert a gyomra liftet játszott, hol feljött a torkáig, hol meg valahol a bele tájékára kúszott. És Lana egyre csak a kezében tartott papírlapot nézte. —De hát nem tévedhettem, ellenőrzéskor kijött a nulla! —Add csak ide! - kapta ki a kezéből Vam. Aztán csak nézegette sokáig, miközben minden recsegett-ropogott körülöttük. —És éppen nekem kell rájönnöm a hibára amikor a bukás fenyegetett matekból! - nyöszörögte, amikor a fejét a falba verte egy hirtelen lökésnél. Aztán hirtelen felkiáltott. —Hát persze! Megvan! Ó, ó, Lana kedves, hiszen te tényleg mindent a minimumra vettél, de közben eltévesztetted az előjelet! Vagyis nem is az előjelet, hanem, hogy is mondjam… Itt ni! Ha valamit átviszel az
egyenlet másik oldalára, akkor a reciprok műveletet kell ott elvégezni vele, összeadásból kivonás lesz és fordítva, szorzóból osztó és osztóból szorzó! Te ezt az izét ni… mit is jelöltél te ezzel a piszokfolttal itt?! —Az az energiaigény! —Aha! És ez a micsoda a szélerősség? —Igen! Ez a másik pedig a levegő becsült tömege, de ez biztos jó! —Amennyire nálad biztosan jó valami… Tehát szerinted az energiaigény az a levegőtömeg osztva a kívánt szélerősséggel, mi?! —Igen, hiszen ezt adta ki az egyenlet! —Nem! Ez már hangzani is hülyén hangzik! Inkább szorozni kell a tömeget a szélerősséggel, hisz minél nagyobb tömeget mozgatunk minél nagyobb erővel, azaz sebességgel, annál több energia kell hozzá! És ez is jött volna ki neked, de amikor a szélerősséget átvitted a másik oldalra, már szorozni kellett volna vele! És te szélerősségnek egy nullához nagyon közeli számot vettél, s ezzel ha megszoroztad volna a levegőtömeget, akkor kis energiaigényt kaptál volna, ehelyett elosztottad vele, emiatt egy borzasztó nagy hányadost kaptál, és azzal dolgoztál tovább! —Igen, de ellenőrzéskor mégis kijött a nulla! —Igen, mert ráadásul itt még egy előjelet is elnéztél, mínusz kettőt kaptál kettő helyett, de az ellenőrzésnél ezt négyzetre kell emelni, és mínusz kettő négyzete ugyanúgy négy mint a plusz kettő négyzete! Ezért ezt a hibát nem mutathatta ki az egyenlet ellenőrzése! —Ó jaj nekem! —Jaj bizony! Most mi a nyavalyát tegyünk?! - kérdezte Vam, s ebben a pillanatban akkora ütés érte a hajót, hogy Vam háttal nekiesett egy csukott ajtónak, s kitörte azt. A szél üvöltése idáig hallatszott. Valahol valamelyik lány jajgatott hogy megütötte nagyon magát, de nem ismerték fel a hangjáról hogy ki az. —Csendesítsed le a vihart! - kiáltott Lanára Vam. —Nem tudom! —Pedig valamit találj ki de nagyon gyorsan! —Talán… talán ha gerjesztenék még egy szelet… ugyanilyen erőset de ellenkező irányút… az legyőzné ezt, kioltanák egymás erejét! —Gyerünk, tedd ekkor azt! —De… ha nem lesz jó… —Itt már semmi sem jó! Meg kell próbálni és kész! Lana Vam segítségével felvonszolta magát a fedélzetre. Mindenbe belekapaszkodtak amibe lehetett, s valahogy eljutottak a hajótatig. Persze bőrig áztak, s úgy érezték, a szél mindjárt letépi a fejüket. Beszélni egyáltalán nem lehetett az üvöltő orkánban. De nem is kellett beszélni. Lana kinyújtotta a kezét a távolba, kicsapott belőle a villám… S egy perc sem telt el, minden elcsöndesedett
körülöttük. —Hála nektek nagy istenek! - hallották a kapitány örömteli fohászát. —Na tessék, látod milyen könnyű istennek lennem?! dicsekedett Lana Vamnak. Ám fiú nem válaszolt. Tekintete rémülten meredt vala hová a távolba, s amikor Lana követte a szemével Vam pillantását, maga is szörnyen kétségbeesett. S hamarosan a legénység is meglátta hogy korai volt még az örömük, mert most még nagyobb veszedelem közeledik feléjük mint amit az imént úsztak meg. —Hát persze! - suttogta Vam, mert megjött a hangja. —Hiszen egy szél, meg egy ellenszél, az nem szélcsend, mert szinte kizárt hogy mozgásuk iránya százszázalékosan ellentétes legyen, száznyolcvan fokos! Hanem a kettőből forgószél lesz! Jön is már, ott ni! De persze kár volt mondania, mert addigra már Lana is látta azt, minden idők legislegnagyobb forgószelét, aminek tölcsére olyan magasra nyúlt, hogy nem is látták a tetejét. És hirtelen Vam úgy érezte, mintha visszatért volna a saját korába, és liftben ülne, olyan liftben ami lefelé halad, de őrületes sebességgel. Egy pillanatra nem értette mi történik, de azután rájött. —Süllyedünk! - kiáltotta Lana. —Nem ám! - vágta rá azonnal a fiú. —Nézd csak meg – mintha emelkedne a tenger a forgószél felé! Ferde a víztükör! A forgószél szívja fel magába a tenger teméntelen vizét, s ettől olyan mintha süllyedne a hajónk - azaz, süllyed is, de a tengerrel együtt! És tulajdonképpen, vedd észre, haladunk is, őrületes sebességgel! Keringünk a tölcsér körül, de egyre közelebb hozzá! —Mindjárt beszippant! - kiáltotta a kapitány, aki melléjük ért. —Nem mindjárt! Van még legalább öt percünk! nyugtatta meg Vam. —Végünk, az semmire sem elég! —Dehogynem! Valami varázslathoz! —Elegem van a varázslatokból! - üvöltötte a kapitány. —Nekem is, de most muszáj! Csak azt nem tudom mit tegyek! - tördelte a kezét Lana. —Ne légy igazságtalan - korholta a kapitányt Vam jól jött ám a varázslat a kalózokkal szemben ugye?! —Igen, igen, de most mit teszünk?! —Azt én is szeretném tudni! Időközben a hajó már vagy ötször körbekerülte a forgószél magvát, és egyre gyorsabban keringett a mind szűkebb pályán. Lassan érezhetővé vált a centrifugális erő, és a hajókorláthoz szorultak. —Vond ki az energiát a forgószélből! - tanácsolta Vam Lanának. —Nem tudom! Energiát megsemmisíteni lehetetlen, csak át lehet alakítani a formáját, vagy átirányítani
valahová! —Akkor tedd azt! —De… de csak egy módot ismerek erre… —És mi az? —Az energia legalapvetőbb, ősi formájába tudom visszairányítani… ez pedig a mozgásenergia… —Miért, most nem mozog ez az izé?! —De igen, de rendezetten! Akkor viszont minden atom rendezetlenül fog mozogni! Ez pedig azt jelenti hogy ez a temérdek víz felmelegszik! Felforr! —Nekünk nem lehet bajunk belőle? —Ha úgy nyolcvan fokra melegedne fel akkor igen, mert egy forró húsleves tetején úsznánk, de ebben van bőven annyi energia hogy ötszáz fokos is legyen, ez pedig nem árthat, mert azonnal gőzzé válik, tehát robban, a robbanás irányvektorát pedig bepozicionálom függőlegesre! Ez tehát nem árthat. De… —Mi az a de? —A mellékhatások… —Bánom is én, csináld már mert mindjárt a főhatásba kerülünk és végünk! —Iszonyúan fog hullámozni a tenger egy darabig! —Csináld már! - üvöltött Lanára a kapitány, aki nagyon megrémült, különben nem mert volna rákiáltani a varázslónőre. Persze látta hogy Lana még kezdő varázsló, és hogy a lány maga is rémült. Lana megint kinyújtotta a kezét, bár most semmi sem villant körülötte, aztán így szólt: —Hunyjátok be a szemeteket! S alig engedelmeskedtek, olyan vakító fény támadt, hogy becsukott szemükön át is láthatták. Semmi kétség: ha Lana nem figyelmezteti őket, megvakulnak! A hajót iszonyú lökés érte, Vam csúszott vagy tíz métert, lábáról többhelyütt lehorzsolódott a bőr, erős hőhullámot érzett, majd a hajó bukdácsolni kezdett. Ekkor kinyitotta a szemét. A forgószél megszűnt. Magasan a feje fölött hatalmas fellegek gomolyogtak, s ebből egyszerre meleg, sőt majdnem forró eső kezdett rájuk permetezni, lehetett vagy negyven fokos az eső. De édesvíz volt. És szél is támadt végre, igaz, nem északról hanem északnyugatról, s ez is meglehetősen heves, majdnem viharos, de ehhez már igazán hozzá voltak szokva a matrózok. —Végre! Ez már tűrhető! - mondta a kapitány, s a megfelelő szögbe fordíttatta a vitorlákat, egyben arra is parancsot adott hogy a bőséges esővízből újítsák meg a vízkészletüket. —Ne is haragudj uram, de soha többé nem szállítok varázslókat! Nem vállalom, nem leszek a kapitányuk! mondta Vam nak. —Még mindig majd’ kiugrik a szívem a helyéből a rémülettől! —Aha. Jobb lett volna ha nem vagyunk a hajón és szomjanhalsz?! - vetette oda neki gőgösen Vam. —Az
úrnő igazán minden dicséretet megérdemel! —Még jó hogy az úrnő csak kis szellőt varázsolt! Mi lett volna ha vihart akar fakasztani?! - kérdezte Vixi, aki maga is a sebeit nyalogatta, mert vérzett az orra, és alapos véraláfutás díszelgett jobb orcáján. —Akkor is ugyanekkora lett volna a vihar! Számítási hiba volt az egész! - válaszolta Vam. —Nem igaz! - húzta ki magát büszkén Lana. —Ha vihart akarok, táplálhattam volna bele tízszer ennyi energiát is! Nekem van bőven belső energiatartalékom, kíváncsi vagyok neked mekkora van, Vam! Csak érjünk haza, apám majd megállapítja rólad! —Ez a sok energia tehát mind belőled jött?! - ámult Vam.— Ugyan honnan máshonnét?! —Tudod mit, ezentúl igyekezlek nem megharagítani! —Ajánlom is! Akkor most vigyél az ágyinkómba, aztán kötözz be! - hanem Lana arca azt mutatta, hogy csak szavai büszkék, de szemében riadalom ült, mert maga is megijedt a saját erejétől. Aztán Vamhoz hajtotta fejét és így szólt: —De annak örülök hogy ki tudtad javítani az egyenletet! Másképp ismét szélcsendben vesztegelhetnénk! —Hát e mostani szelet is te csináltad?! —Igen. Merészeltem! És ugye hogy most már jó! —Igaz! Tudod mit?! Ne áruld el a kapitánynak, még félne hogy felerősödik! —Nem fog. Két-három nap múlva felére csökken, majd elenyészik…
10. fejezet A varázsló ajándéka S ELÉRKEZETT AZ A PILLANAT IS, amikor feltűnt hajójuk előtt Kalderon szigetének partvonala. Kapitányuk ugyan még nem járt errefelé, de azért hamarosan rátalált arra az öbölre, amibe a Tráski folyó hordja a vizét, ennek torkolatánál terült el ugyanis Níka, a csiszík fővárosa, sőt mindmostanáig egyetlen faluja vagy városa. Nem volt éppen csekély a csiszík flottája! Az öbölben több hajó is ott állt, sokuk nevét is le tudta olvasni a Szellő korlátjának támaszkodva Vam: Rózsabimbó, Pálma, Kókusz, Hibiszkusz, Virág, Mimóza, Orchídea, Tulipán, Alma, Narancs, Füge, Tajték, Fény, Paradicsom, Paprika, Kinin, Kagyló, Kaméleon. S lehet sőt valószínű hogy akadt ezeken kívül más hajójuk is, csak azok úton voltak. Mindenesetre e hajók nem mindegyike volt nagy, igazi tengerjáró hajó, s Vam úgy vélekedett hogy ha ez volt az a flotta amely a Nagy Elvándorlást végrehajtotta, akkor némelyik ezen hajóval megtenni a hosszú utat
Kalderonra, hát az valóságos istenkísértés lehetett, s a csiszíknek hatalmas szerencséjük volt. Bár a Kinin, a Kaméleon és a Kagyló igazán jókora volt, azért a Szellőnek sem kellett szégyenkeznie, szép tagja lesz a csiszí flottának hamarosan. A csiszík természetesen azonnal felfigyeltek a Szellő jöttére. E pillanatban a Szellő volt az egyetlen nem csiszí hajó a kikötőjükben, ez a hely ugyanis, Kalderon, mégiscsak messze esett a Gyöngy-tenger melléki országoktól, nem volt túl népszerű a kereskedők között, bár a csiszík jól fizettek. De hát nem sok minden kellett nekik, és sokáig kellett ide is, vissza is a nyílt tengeren hajózni. S még nem sok kereskedőnek volt ekkora útra alkalmas hajója. Azt pedig könnyű volt megállapítani hogy melyik hajó a része a csiszí flottának és melyik nem: a csiszík zászlója ugyanis két összefonódott kezet ábrázolt, két olyan kezet tehát, amik egymást a csuklónál markolják, ami összetartásukat, az egymást segítést jelképezte. S a Szellő kivételével minden hajó főárbocán ez lobogott. A csiszík népe rendkívül gyanakvó volt a barbárokkal kapcsolatban. Habár az utóbbi tíz esztendőben bámulatos fejlődésnek indult népük, s ezt főleg a „barbár” Kaulianából átvett találmányoknak köszönhették, mégis, mire befutottak a kikötőbe, már számos helyen lehetett felfedezni csiszí csoportokat, a város stratégiailag fontos pontjain, állig fegyverben természetesen. Sőt, a Kagyló és a Kinin fedélzetén lázas tevékenységet észlelt Vam. —Kutya legyek ha azok ott annak a két hajónak az oldalában nem ágyúnyílások! - mondta Lanának. —Igen, a csiszík ismerik a lőport! - válaszolta a lány. —Remélem nem akarnak belénk lőni! —Á, dehogy! Minden hajót így fogadnak! A csiszíkre az a jellemző hogy inkább térdig koptatják a lábukat, annyit dolgoznak, de egyáltalán semmit sem kockáztatnak! —Jó korán észrevehettek bennünket! —Ismerik a távcsövet, sőt már ők maguk is gyártanak ilyesmit, bár az elsőket Kaulianából szerezték be. A mikroszkópot is ismerik. Kiváló üvegcsiszolók! Igen, Vam, komolyan mondom, osztom anyám lelkesedését, s ha nem varázsló lennék, biztos hogy csiszínek állnék magam is! Remek nép ez! —Hát, mi mindenesetre nem harcolni jöttünk hanem a lehető legbarátságosabb szándékkal! Ideje ezt tudatni velük! - azzal Vam bement a kabinjába, s onnan előhozott egy csiszí zászlót. Gondoskodott erről hogy beszerezze még Rilgentiában. —Kapitány! Vond be a rilgent zászlót, és húzd fel ezt, a csiszíkét! Mert mostantól ez már az ő hajójuk! A kapitány természetesen engedelmeskedett, s ennek láttán a csiszíken némi értetlenség lett úrrá. Hogy mindent megmagyarázzon, Vam leeresztetett egy
csónakot. —Akkor mindent ahogyan megbeszéltünk, Lana! szólt a lányhoz, azzal csónakba szállt, és a partra vitette magát. A parton számos csiszí várta már, mind nő természetesen, az egyik néhány mondatot szólt hozzá csiszíül, amit Vam természetesen nem értett, majd kézenfogták a fiút, s elvezették a kikötőbe felállított hatal mas táblákhoz, amiken, úgy sejtette Vam, azok a csiszíerények voltak felírva, amikről Lana beszélt a lányoknak: az ideális csiszík tulajdonságai. De más táblák is voltak ott, amiket bár szintén nem bírt elolvasni, de úgy sejtette hogy figyelmeztetések arra vonatkozóan, miként kell viselkednie itt egy barbárnak, és mi vár arra aki e szabályokat megszegi. Az egyik táblán kép is volt, egy férfi főtt egy üstben.17 Az hogy Vam nem tudta elolvasni a táblákat, nem egészen igaz. A csiszík ugyanis pontosan ugyanazt az ABC-t használták mint amivel Tlapantlua ősi nyelve íródott, s ezt persze ismerte Vam, de a csiszí szöveget nem értette. Attól nem tartott hogy bántalom érné, nem is annyira azért mert azt csak a csiszík hiszik hogy fegyvertelen, a géppisztoly a vállán lógott minden eshetőségre készen, hanem mert tudta hogy a csiszík aránylag barátságosak a barbárokkal szemben is amíg meg nem bántják őket, bizalmatlanok de barátságosak, és ő igazán nem akart semmiben sem ártalmukra lenni. Hanem szeretett volna mielőbb a királynővel beszélni, ezért komoly arcot vágva megszemlélte a táblákat, hümmögött, bólogatott mintha értene is belőlük valamit, majd megpróbálkozott a rilgent nyelvvel, mert remélte hogy érti valamelyikük. De nem járt sikerrel. Ekkor tlapantluai nyelven szólt hogy szeretne Nornúdával beszélni. S erre már felcsillant az egyikük szeme, és szintén e nyelven így válaszolt: —Én kűd minnyá tómács! S hamarosan meg is érkezett Vamhoz egy meglehetősen idős nő, lehetett talán hetven éves is18, és a lehető legékesebb tlapantluai nyelven úgy mutatkozott be hogy ő Lorian, s reméli a fiatalember elégedett lesz tolmácsolásával, mert bár számosan akadnak Níkában akiket jól megtanított Tlapantlua nyelvére, egészen véletlenül most egyikük sem elérhető mert úton vannak vagy máshol, messze a szigeten, s így be kell érnie vele. Mikor Vam meghallotta hogy maga Lorian áll előtte, egészen megilletődött a nagy megtiszteltetéstől. Ő ugyan aránylag nem sokat tudott a történelemből, de arról eleget hallott, hogy Kaulianában az egyik leg figyelemreméltóbb személyiség Sába királynő korában éppen maga Lorian volt, s hogy a csiszík is Nornúda királynő után őt és Níniát tisztelik a legjobban. Ráadásul saját családi hagyományaik szerint, amit történelmi dokumentumok is igazolnak, ő maga, Vam is
visszaeredeztetheti családfáját egészen Lorianig, Lorian Míriel nevezetű leányáig, ilyesformán tehát Lorianban tulajdonképpen saját, kétezer évvel ezelőtti ősanyját tisztelheti. Meg is hajolt előtte alaposan, ahogyan csak bírt, abban a pillanatban amint meghallotta hogy az előtte álló nő maga Lorian. —A legnagyobb megtiszteltetés ami érhet ha éppen maga a dicső Lorian lesz a tolmácsom akiről már oly sokat hallottam! - mondta. —Ugyan miket hallhattál rólam? - mosolygott a nő. — Olyan sokat beszélnek rólam talán Rilgentiában? Örvendenék ha ez igaz volna, de ezt talán mégsem hihetem! És bocsásd is meg hogy nem anyanyelveden hihetem! És bocsásd is meg hogy nem anyanyelveden szólok hozzád, de rilgentül igencsak silányul beszélek, s nem akarom hogy torz kiejtésem megbántsa füledet! —Semmi baj, a tlapantluai szinte anyanyelvem! És persze valóban nem emlegetnek téged Rilgentiában. Hanem, hogy is mondjam… Mi varázslók jól ismerjük ám nemcsak Nornúda királynő, de Lorian tetteit, érdemeit is, és hidd el hogy a mi köreinkben mindenki csakis a legnagyobb elismeréssel nyilatkozik rólad! Lorian, aki már vezette is Nornúdához Vamot, most megtorpant. —Mit értesz azon hogy „mi varázslók”?! - kérdezte gyanakodva. —Hát nem kereskedő vagy?! —Nem. Bocsásd meg kérlek hogy még be sem mutatkoztam! Nevem Vam. És hidd el pontosan tudom hogy a csiszík mennyire megvetik a hazugságot! Én mindezen ismeretek birtokában, felelősségem teljes tu datában állíthatom hogy igenis varázsló vagyok, habár még csak kezdő varázsló! És varázslóként nemcsak én érkeztem, van egy másik varázsló is a hajón, azaz nem is varázsló hanem varázslónő, még pontosabban varázslólány, Lana a neve, és nem más ő mint Kajjám lánya! Utam során a hajó legénységének és utasainak számtalanszor bebizonyítottuk hogy igenis varázslók vagyunk. Én például kalózokkal is megküzdöttem egymagam, mert szakterületem a hadi mágia. Ennek ellenére biztosíthatlak hogy szándékaim a lehető legbékésebbek, és igazán senkinek sem akarok ártani, sem én, sem Lana, a menyasszonyom! Sőt, azért szeretnék találkozni Nornúda királynővel, hogy szeretnék találkozni Nornúda királynővel, hogy megmondjam neki: ajándékot hoztunk a csiszíknek! —Elárulhatod nekem, miféle ajándékot? —Hogyne! S nem is nehéz rájönni! Az egész hajót amivel jöttünk, mindenestől nektek ajándékozzuk, azért is húzattam fel rá a csiszí lobogót! —De te, Vam varázsló, ugye nem azért jöttél ide mert csiszí szeretnél lenni? —Persze hogy nem. Én és Lana Kajjámhoz igyekszünk. Úgy képzelem a dolgot, hogy hajóm
matrózait egy másik hajóval visszavinnétek Rilgentiába, csiszí legénység szállna fel a hajóra, elvinnétek bennünket Kajjámhoz, majd már mint a saját hajótokkal visszahajókáznátok ide, vagy oda ahová csak akartok! A hajó különben tömve van kincsekkel, bútorokkal, mindenfélével, akad ott néhány könyv is. —Ah! Még néhány könyv is! —Jó néhány. Néhány száz. Tudjuk hogy fölöttébb kedvelitek az ilyesmit. —Aha. Hát majd meglátjuk. Nem nagyon értem mindennek az okát! Azt ugye tudod hogy nálunk férfi nem járhat fegyveresen, még barbár férfi sem? —Persze! —Akkor ezt az izét azonnal add át nekem! Induláskor visszakapod! - mutatott Vam géppisztolyára. —Ezt? De hát miért? - kérdezte Vam habozva. —Mered azt állítani hogy ez nem valami fegyver?! Mondjuk varázsfegyver?! —Nos… nem, természetesen nem állítok ilyesmit… —Tehát az. —Tehát az. —De honnan jöttél rá?! —Ez igazán egyszerű! Efféle micsodát még sosem láttam, ugyanakkor nehéznek tűnik, és semmi ép ésszel felfogható hasznát nem bírtam kiokoskodni! Ékszernek igazán nem néz ki! Sőt… Mondok én még valamit, Vam varázsló! Szerintem ez fegyver ugyan, de nem is annyira varázslatos ez a fegyver! —Nem értem mire célzol! —Azt hiszem nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom hogy ez itt a nyakadban egy kicsi, hordozható ágyú! Márpedig ágyúhoz nem kell varázslat, azt ismerjük magunk is! Ha varázsfegyver lenne, biztos hogy nem kellene ide a cső végére egy lyuk! - bökte meg a géppisztoly csövének végét óvatosan Lorian. —Ez a lyuk csak akkor kell, ha ki is jön belőle valami! És ha a csiszík kötnének fogadásokat, hát le merném fogadni akármibe hogy lövedék jön ki belőle, mert valamiféle varázs sugárhoz, varázserőhöz biztos nem kell lyuk, jönne az enélkül is! Ez tehát valami ügyes kis halálosztó szerkezet, és megtisztelnél vele ha rámbíznád, mert te nemcsak nem vagy csiszí, de még férfi is vagy, márpedig ezen okok egyike is elég ahhoz hogy fegyvert ne hordhass a szigetünkön, főleg nem királynőnk előtt! Add át, vagy egy tapodtat sem vezetlek tovább, még ha megölsz akkor sem! Vagy fordulj vissza a hajóddal! Ha valóban nem táplálsz rossz szándékot ellenünk, nincs szükséged fegyverre, ha pedig nem bízol meg bennünk, akkor minek jöttél közénk?! Vam felsóhajtott. —Elméd kiváló, következtetésed ragyogó! Megígéred nekem mint csiszí, hogy ha rádbízom e fegyvert, senki nem piszkálja majd és valóban visszakapom amikor
elmegyek? —Szavamat adom rá! Erre Vam leemelte nyakából a géppisztolyt, és Lorian nyakába akasztotta. Hamarosan odaértek a királynő házához. Itt Lorian fogta a géppisztolyt, és óvatosan a bejárat elé helyezte. —Nincs olyan csiszí, aki hozzányúlna bármihez is ami a királynő palotájának környékén van! - mondta megnyugtatóan Vamnak. —A gyerekek sem? —Azok sem. S azok különben sem játszódnak a palota környékén, nehogy lármájukkal megháborítsák Nornúda nyugalmát! Odabent aztán Nornúda valóban fogadta Vamot. Lorian sokáig beszélt a királynőnek, Vam nem értette ugyan hogy mit, de úgy sejtette a tőle eddig megtudott információkat mondta el csiszí nyelven. Aztán Lorian így szólt:— Királynőm azt kérdezi, hogyhogy nem értesz csiszíül, amikor a varázslók minden nyelvet ismernek? —Én még csak kezdő varázsló vagyok! Nagyon kezdő! Kajjámhoz igyekeztem, s útközben találkoztam Lanával is. De ennek tulajdonképpen semmi köze ahhoz hogy most miért vagyok itt. Tudod Lorian, és te is Nornúda királynő, útközben, hogy is mondjam, találkoztam néhány bajba került nővel! Rabok voltak egy bordélyban. Megesett a szívem rajtuk, s megmentettem őket. De hát én Kajjámhoz igyekeztem hogy nála tökéletesítsem mágikus ismereteimet, s oda nem vihettem magammal a lányokat, márpedig nem volt szívem a sorsukra hagyni őket, mert akkor újra rabokká lennének hamarosan. Gondoltam, elhozom valamennyit ide hozzátok, hátha befogadjátok őket, ezért van az hogy most itt vagyok és nem Trapanban, holott jóval könnyebb lett volna elhajóznom oda mint ide. Negyven nőről van szó, és csatlakozott hozzájuk két fiú is aki maga is csiszí szeretne lenni, sőt, az egyik lány állapotos, egy másiknak pedig van is egy hároméves-forma kisfia! A lányok mind gyönyörűek, és már sokat megtanítottunk nekik a csiszík szokásaiból, nem is olyan barbárok hát mint képzelnétek, bár természetesen rájuk fér még a civilizálás! - és Vam elhallgatott. —Királynőm azt kérdi, varázsló létedre miért hordozható ágyúval véded magadat, s nem mágiával? —Minek a mágia, ha a kívánt célt másképp is elérhetjük? S én, nem először mondom már, kezdő varázsló vagyok, Kajjámhoz is tanulni megyek, nekem ez tehát sokkal kényelmesebb mint a varázslat! Nornúda és Lorian sokáig tanácskozott egymással. Végül Lorian így szólt: —Királynőm szeretné látni a lányokat, s beszélni velük. —Ez nehéz lesz, mert egyelőre egy kukkot sem
tudnak csiszí nyelven! —Királynőm kiválóan beszél kaulul! —Igen, de kaulul sem tudnak, azaz… igen… Ó, hát milyen hülye vagyok! Hiszen van közöttük egy Szüdzsima nevű leány is, aki a te tanítványod, Lorian! Azaz, egy darabig volt a te tanítványod, aztán hogy ideköltöztél a csiszíkhez, lányod, Míriel tanította tovább, de rablók fogták el, és őt is én szabadítottam ki! Ő természetesen tud kaulul, hiszen Kaulianában élt, vele beszélhet a királynő! Igen, hát persze, rögvest vele kellett volna partra jönnöm, hogy tolmácsoljon, mert számos nyelven tud, bár csiszíül azt hiszem ő sem! —Igen, rémlik mintha lett volna egy Szüdzsima nevű tanítványom! - merengett el Lorian. —Az arcára ugyan nem nagyon emlékszem, de Míriel meg is írta hogy sajnos egyik tanítványát rablók ragadták el! Megyek én is a hajóra a királynővel, hogy beszélhessek vele! Azt mondod, ő is csiszí akar lenni? —De még mennyire! Repesve várja hogy újra láthassa mesterét! És én úgyis külön kérni akartam, hogy feltétlenül látogasson el a hajónkra a nagybecsű Nornúda, mert az eddig elmondottakon kívül még egy egészen rendkívüli ajándékkal is szeretnék kedveskedni neki!— És mi lenne az? —Van nálunk a fedélzeten egy Csinlin nevű lány, ő Jicsenből való… —Valóban? Egy lány a messzi Jicsenből, egyenesen onnét? —Bizony ám! Ő ugyan nem akar csiszí lenni, de olyan kiválóan ért a masszírozáshoz, hogy az valami csoda, egyszerűen felülmúlhatatlan, a mennyekbe röpíti az embert! Megbeszéltem vele hogy ha csak egy mód van rá, a keze közé adom Nornúda királynőt ha szabad így mondanom, mert amit ő tesz az emberrel, az igazi királynőnek való élvezet! De azt hiszem azellen sem lesz kifogása ha rajtad is bemutathatja tudományát, Lorian mester! Higgyétek el, igazán nem sértésnek szánom amit mondok, de ti csiszík mindig őszinték vagytok, sőt szinte nyersen, gorombán őszinték, ismerjük el hát hogy bizony egyikőtök sem fiatal már, sőt, igazán eljárt már felettetek az idő, s ha szellemetek nem is öregedett, sőt inkább élesedett is a tapasztalatoknak hála, testeteken mégiscsak fogott a múló idő! De ez a Csinlin, ez a bámulatos tehetség, ez úgy ért az izmokhoz és a csontokhoz mint senki más, s akin bemutatja a tudományát, az utána legalább egy teljes napig, de még tovább is, úgy érzi mintha legkevesebb húsz évet fiatalodott volna! Most Nornúda mondott valamit. —Királynőm azt mondja - tolmácsolta mosolyogva Lorian - hogy bár még le sem fordítottam neki szavaidat, tudja hogy bármiről szólottál is most az imént, a színtiszta igazat mondtad, úgy csillogott a szemed, úgy
kipirult az arcod! - azzal Lorian lefordította Nornúdának amit Vam mondott az imént Csinlinről. Ennek hallatán Nornúda kihúzta magát. —Királynőm azt mondja, az utóbbi hónapokban bizony gyakran szokott sajogni a háta, s reggelente, ahogy ő mondja, „lusták az izmai”! Szívesen kipróbálja mit tud az általad oly nagyra becsült Csinlin, mert már ő is észrevette hogy a masszírozás segít kissé neki. Indulhatunk hát a hajóra? —Persze, ebben a pillanatban! Minden elő van készítve! —Jó. De a fegyveredet hagyd csak itt! Hiszen még úgysem indulsz, ugye? —Persze hogy nem! Kiléptek az ajtón, s lefele indultak, Nornúda palotája ugyanis egy jókora domb tetején állt. Útközben Lorian mondott valamit egy csiszínek, aki elszaladt, majd hamarosan egy apró nő csatlakozott hozzájuk, akinek láttán Vam ugyancsak elámult, mert e nő, bár igazán nem volt csúnya, de szemlátomást maga is Jicsenből származott! —Ő Tancsin! - mutatta be Lorian. —Remélem nincs kifogásod ellene hogy velünk jöjjön, mert feltételezem hogy Csinlin csak jicseniül tud, esetleg rilgent nyelven, s bár Tancsinnak hála már készítettünk egy csiszí-jicseni és jicseni-csiszí szótárat, de megvallom, eddig még nem bírtam megtanulni a nyelvét! Mert e nyelv nyelvtanilag egyszerű ugyan, de valami borzalom a hangsúlyokat illetően! —Igen, tudom én is! Egy szónak sokféle jelentése lehet! - bólintott Vam. —Mi az hogy! - melegedett bele szenvedélyesen Lorian, aki nagyon kedvelte a nyelvészetet. —E nyelvben a leghosszabb szó három szótagú csak, még kétszótagú is alig akad, de minden egyes egyszótagú szónak legalább kilencféle hangsúlya lehet, vagy hangmagassága ha úgy tetszik, és mindegyikféleképpen kimondva egészen mást jelent! Annak a szótagnak hogy „ma”, attól függően hogy miként mondom ki, lehet a jelentése az hogy „anya”, „kender”, „ló”, „fej”, „szíd”, „kötél”, „ma”, „bölcs” vagy „csók”! És ez még nem minden, e nyelv nem tesz különbséget az igék és a főnevek között, mert az előbb csak nagyjából soroltam fel a „ma”-szó jelentéseit, mert például nemcsak azt jelenti hogy szíd, de azt is hogy szidalom, szidalmazás, szídott, szídni fog, szídna, szídott volna, s még sok mást is. De a legborzalmasabb mégis ez a fura hangsúly, valósággal nyávogni kell e nyelvben! Nem bírtam megtanulni! Ismerem a kaul, dzsanar, csiszí, tlapantluai, dafnar, zozó, rúhul, ritt és magoró nyelveket, kiválóan megtanultam mindegyiket pedig még csak nem is hasonlítanak egymásra, de a jicseni, becsületesen bevallom, kifogott rajtam! No persze, el kell ismerni, szegény Tan csin, akit különben egy hajótörésből
mentettünk meg, szintén nehezen tanulta meg a mi nyelvünket, mert számára meg az volt ésszel felérhetetlen, hogy nálunk mindig változnak a szavak: ragozzuk a szavakat, a szavak sorrendje viszont nem kötött hanem mondhatni tetszőleges, ellenben minden sorrend kissé másra helyezi a mondanivaló lényegét, nyomatékát! Persze, mert velünk él, muszáj volt megtanulnia! Most biztos örvendeni fog hogy honfitársával beszélgethet! S elértek a hajóhoz. A fiúnak lehetetlen volt nem észrevennie, hogy a csiszík, látván hogy a királynő a barbár hajóra igyekszik, megkettőzték éberségüket a két, ágyúval rendelkező hajón, sőt, amint a mólóra léptek, melléjük sorolt egy nő, akit Lorian az Ítiel néven mutatott be Vamnak, elmondta hogy Ítiel tulajdonképpen az alkirálynő, a királynő jobbkeze, s ez az Ítiel jó ötvenfős csiszí csapatot vezetett a nyomukban. Némelyikük nem átallott felajzott íjat tartani a kezében, mások kivont kardot szorongattak, mintha megszállni igyekeztek volna Vam hajóját. —Első a biztonság, főleg a királynő biztonsága! magyarázta Vam elképedt pillantására Lorian. —Különben azzal se mennétek semmire ha sikerülne túszul ejtenetek a királynőt és engem! Bár mi csiszík nem becsüljük az aranyat, még egy rézpénzt sem fizetnének társaink értünk váltságdíjként, mert ezzel megaláznának bennünket! Mi csiszík, ha valaki fogságba esik, ha időnk van rá rögvest meggyászoljuk mintha máris meghalt volna, nem hagyjuk magunkat zsarolni, bár bosszút állni érte illetve kiszabadítani természetesen igyekszünk! —De hát értsétek meg hogy semmiféle rossz szándékunk sincs! —Mint mondtam, első a biztonság! Semmi baj nem lesz a kíséretünkkel, Vam! De csak egy szavadba kerül, s nem lépünk a hajódra! Persze, akkor én sem és a királynő sem!— Ugyan, jöjjetek csak nyugodtan! Hiszen ez már úgyis a ti hajótok! Csak csodálkozom kissé! A hajón a királynőt és Loriant egyenesen Lanához vezette. S mert Lana beszélt csiszí nyelven, ékesszólóan elnézést kért amiért nem áll fel a királynő üdvözlésére, de a talpa sebesült, fáj, ezért ezt nem teheti. A királynő biztosította róla hogy semmi baj. Eközben az Ítiellel jött csiszík megszállták a hajót, még arra sem ügyeltek hogy feltűnés nélkül tegyék ezt. Mi tagadás, a matrózok ugyancsak szorongtak! S ekkor Ítiel mondott valamit Loriannak, aki erre ezt tolmácsolta Vamnak: —Ha úgyis az a terved hogy e hajó csiszí legénységgel vigyen benneteket Trapanba majd tovább Kajjámhoz, akkor ugye nincs kifogásod ellene ha a matrózaidat azonnal átkísérjük egy másik hajóra, s az máris indul velük? Erre Vam elnevette magát.
—Biztonság, igaz? —Úgy van! - bólintott Lorian. —Rendben, csak azt engedd meg hogy előbb kifizessem őket! —Tégy belátásod szerint! Erre Vam összehívta teljes legénységét, elmondta nekik hogy munkájuk befejeződött, s egy másik hajóval a csiszík visszaviszik őket Rilgentiába, szálljanak hát át a csiszík által kijelölt hajóra. Ne féljenek, nem esik bántódásuk! S ki is fizette mindegyiket, méghozzá olyan bőségesen, hogy nem győztek hálálkodni, a legutolsó hajósinas is kapott annyit mint máskor egy kapitány kapott volna ekkora útra, a kapitány pedig úgy vélte, hogy ezek után talán ideje lenne lemondania a koc káztatos tengeri utakról, venni egy szép házat és élni nyugodtan, mert már van miből. Aztán hogy végeztek ezzel, a csiszík lekísérték a matrózokat a hajóról. Vam így szólt Lorianhoz: —Mondd meg a csiszíknek kérlek, hogy most már nyugodtan szétnézhetnek a hajón, ami tetszik a partra is vihetik, mert minden az övék, kivéve azt ami abban a kabinban van, aminek ajtajára ráírtam tlapantluai nyelven hogy „Vam”! Akik pedig még a hajón vannak, főleg nők, azokkal úgy bánjanak hogy új barátaik, mert mind csiszík szeretnének lenni! Lorian lefordított mindent, majd Vam arra a kabinra mutatott ami mellett éppen álltak. —S íme, e kabinban várja a királynő látogatását Csinlin, a masszőrök csodája, lépjetek be, legelőször ha szabad kérnem maga Nornúda királynő lépjen be, mert Csinlin művészete, tehetsége megérdemli e meg tiszteltetést! Én Lanával itt kint várok amíg nem végeztetek! Azzal kitárta az ajtót, s bementek, sorrendben először Nornúda, majd Lorian, aztán Tancsin a tolmácsuk, s végül még Ítiel is befurakodott nagy kíváncsian oda. Mindenesetre most már, hogy a barbár le génységet leküldték az idegen hajóról, szemlátomást nyugodtabbak voltak, bár az Ítiellel jött „megszállók” azért továbbra is a fedélzeten maradtak. És amint a csiszík beléptek a kabinba, odakint Vam így szólt Lanához: —Hát elvégeztetett! —Igen! - sóhajtotta Lana. —De Vam… Hiszen te sírsz! - és átölelte a fiú vállát. —Drágám! Hát ennyire belészerettél?! —Nagyon szeretem! De hidd el, nemcsak erről van szó, mert téged is szeretlek! —Hát akkor?! —Tudod… Ocsmányul érzem magamat! És tudom hogy te is! Láttam a szemeden! Rútul becsaptuk szegényt! —Azért nem nagyon! Nem tehettünk mást, hiszen emlékezz csak mennyit beszélgettünk erről! Nem
irthattam ki irántad érzett érzelmeit, bár talán képes lettem volna rá, de úgy megsérült volna ezzel érzelem világa hogy ilyesmit nem tehettem vele! Inkább néztem volna el ezerszer is hogy szeretkezel vele mint hogy így tönkretegyek egy ilyen helyes lányt! Tehát nem volt más választásunk, mint meghagyni érzelmeit eredeti intenzitásukban, de rólad átirányítani valaki másra! S nem is választottunk rosszul! Hiszen úgy csináltam meg hogy arra irányuljanak át Csinlin érzelmei aki nő először belép hozzá az ajtón, s ez Nornúda királynő amint el is terveztük ezt, és Nornúda igazán minden tiszteletet megérdemel! —Igen, de akkor is arról van szó hogy befolyásoltuk, beleavatkoztunk a gondolkodásába! —Igaz, de drágám, gondolj csak bele, az egész élet nem áll másból mint hogy mindenki a saját céljainak megfelelően próbál befolyásolni másokat, mindenkit akivel találkozik! Ezt szolgálja külsőnk szépítése, a sze relmi praktikák, a viták, veszekedések, még a fenyegetések, a nyers erőszak, megfélemlítés, és a háborúk is! Mindez tulajdonképpen mind ugyanannak a dolognak a különböző oldalai: hogy valaki vagy valakik egy csoportja a saját céljainak megfelelően befolyásoljon másokat! A mi eszközeink legfeljebb ez esetben kíméletesebbek és hatékonyabbak voltak. —Igen, milyen szerencse hogy legalább a szerelmi mágiához jól értesz! —Ugyan, mi az én tudásom az igazi mesterekéhez képest! —Akkor is. De… tudod, bárhogyan érvelj is, nagyon okos vagy, de akkor is galádnak érzem magamat. Szegény Csinlin! Bízott bennem és elárultam, még ha jó élete lesz is itt a csiszík között! Hiszen csak lett volna lehetőség rá hogy örökéletűvé tegyem, tényleg maradhatott volna mellettem! —És nézte volna a házaséletünket?! - csattant fel Lana. —Nem, nem, dehogyis! Valami… valami értelmes célt is kellett volna találnunk neki… —Arra még csak lenne mód hogy örökéletű legyen. Régóta megoldott az örök élet a közönséges emberek számára. Apám egyszer elvitt látogatóba Badzsaháratához, s ott hallottam erről. De az nem megoldható hogy bele ne unjanak az emberek az örök életbe, bele ne fásuljanak, nem, Vam, ezt verd ki a fejedből, varázslói képességek nélkül az örök élet nem áldás hanem átok! És ugyan mit is csinálhatnának a varázslók mellett a közönséges emberek?! S erre Vam hirtelen felkapta a fejét. —Megvan! Lana kedves, csodás ötletet adtál! —Én?! - csodálkozott Lana. —Te hát! - és Vam átölelte, meg is csókolta. —De hát mivel?! —Azzal, hogy azt mondtad: „a varázslók mellett”!
Igen! Ez a nagy ötlet, a kulcsszó! A varázslók mellett! Figyelj! Még születésem előtt felkereste – az én koromban persze – Kirti és Arna, Zorjána ikertestvérei, anyámat, hogy a varázslók közé invitálják! De anyám nem akarta elhagyni apámat, akinek nincsenek varázslói képességei! Persze most nem ez a lényeg, hanem az hogy Kirti vagy Arna, már nem emlékszem melyik, elmondta hogy szükségük lenne nagyon anyámra, mert a varázslók kevesen vannak, márpedig a világ már bonyolult, sok mindent szemmel kell tartani hogy megakadályozzák az újabb pusztulást! Na hát! Még mindig nem érted?! Pedig nyilvánvaló! Ha egy hadsereg harcol, nem kell mindenhová hadvezéreket, kapitányokat állítani! Kellenek a közkatonák is! Létre kell hozni egy titkos szervezetet, arra méltó, kiválasztott közönséges, nem-varázsló emberekből, akiket örökéletűvé teszünk mi varázslók, s nekünk engedelmeskednek! Ők nem fognak tudni varázsolni – bár lehet hogy kapnak talán pár kisebb hatalmú talizmánt is – hanem a megfigyelés lesz a dolguk! Ha látnak valami olyasmit ami a varázslók figyelmére méltó, akkor értesítenek egy varázslót, aki a helyszínre megy és ha kell, cselekszik! Így már nem unatkoznának, kiválasztottaknak, különlegeseknek éreznék magukat aminthogy azok is, lenne értelmes, izgalmas céljuk, s az összes varázslónak is jó lenne ez! —Olyan bonyolult a világ kétezer év múlva? —Hú, Lana, nem is sejted mennyire! Minden tömve emberrel, millió sőt milliárdszámra! A városok, akár a dzsungel! Mielőtt elutaztam volna e korba, Tlaxán népessége valahol ötmilliárd körül lehetett! Minden túlzsúfolt, talán a csiszík szigeteit kivéve, bár ott nem jártam, de azt hallottam hogy ők értelmes szinten tartják népsűrűségüket! —Nekem tetszik az ötleted, de ha ezt most mi, akik még kezdő varázslók is alig vagyunk, megemlítjük Badzsaháratának vagy Kajjámnak, csak kinevetnek bennünket! —Tartok tőle hogy igazad van! Várnunk kell vele míg legalább jó közepes varázslóknak mondhatjuk magunkat, de ez jópárszáz év! Sőt, talán még tovább amíg a világ bonyolódása rá nem kényszeríti őket e lépésre! —Igen! Nagy ám az előítélet bennük a közönséges emberekkel szemben! Apám is, ha hallanád hogy miként beszél róluk! Persze, oka is van ennek! —Igen, de ezek kiválasztott emberek lennének, olyanok akik méltóak lennének akár a varázslók közé is, csak éppen nincs mágikus tehetségük! —Igen, azt hiszem idővel meg lehet győzni majd őket! —De addig szegény Csinlin meghal! - hajtotta le a fejét Vam. —No nem, nem, nem egészen! Hiszen van már időgép! - csiklandozta meg Lana Vam orrát. —Milyen okos is vagy te!
—Ugye?! Hát mit tudod te hogy Csinlin esetleg nem eltűnt-e valahová öregkorában?! Mert ha igen, akkor az is elképzelhető hogy valaki időutas a jövőbe vitte, megitatta az életelixírrel… S később e szervezet megbecsült tagja lett egy örökkévalóságon át! —És akkor már Vixi is! —Tőlem! A te ötleted, Vam, én megengedem neked hogy azt végy be akit akarsz, csak Badzsahárata is mondjon igent rá! —Elérem hogy megbecsült varázsló legyek, s én vezessem e szervezetet! —S akkor megoldódik anyád és apád gondja is! Akkor már nyugodtan lehet varázsló és örökéletű édesanyád, mert apád is örökéletű lesz, ha nem is varázsló, de e szervezet tagja! —Igen! Micsoda pompás ötlet! El vagyok ragadtatva magamtól! Csak még valami jó nevet kell kitalálni e szervezetnek! —Legyen mondjuk ez: A Megfigyelők! Vagy röviden csak Figyelők! —Helyes! De most még ne szóljunk róla senkinek! Egyelőre csak kinevetnének bennünket, mondván hogy látszik, gyerekek vagyunk még! Sokáig beszélgettek odakint Vam és Lana, mire nyílt a kabinajtó, és kijött onnan mindenki, Csinlint kivéve. Nornúda fölöttébb elégedetten mosolygott, s Loriannal együtt azonnal Vamhoz lépett. Nornúda és Vam között továbbra is Lorian tolmácsolt. —Mindenben igazad volt Vam! - mondta a királynő. — Úgy érzem magamat mint aki újjászületett! Ez a Csinlin valóban egy csoda! - és álmélkodva cuppogott. —Szinte újra olyan friss vagyok mint egy kislány! Azt mondod, negyven nő akarna csiszí lenni? —Igen, királynő! —Tehát negyven. Miért nem negyvenegy? —Ah! Csak nem arra gondolsz hogy Csinlin is csiszí legyen?! - álmélkodott álszentül Vam, bár éppen erre számított. —De bizony hogy arra! Sőt, igazság szerint már meg is beszéltem vele mindent! Úgy látom nagy hatással voltam rá, vagy talán nem is én hanem hogy Tancsin személyében földijére lelt, igen, nagyon boldogan beszélgettek egymással amíg engem masszírozott Csinlin, be nem állt közben a szája, bár halvány fogalmam sincs hogy miről csiviteltek és füttyögtek egymásnak a furcsa nyelvükön! Aztán én megkérdeztem hogy nem volna-e kedve közénk állni, mert ilyen pompás masszőrnek nagyon tudnánk örülni, sőt, feltétlenül meg kell tanítania másokat is erre a tudományra, még könyvet is kell írnia róla! Más dolga sem lenne soha csakis egyedül a masszírozás és ennek tanítása! És ő erre azt válaszolta, hogy épp azon gondolkodott, megkér engem hogy hadd lehessen ő is csiszí, mert első pillantásra megérezte
bennem hogy én vagyok az egyetlen királynő, akit valaha is tisztelni lenne képes, és Tancsin is sok szépet mesélt neki rólunk! Tehát mi ketten már meg is egyeztünk, de azt mondta hogy semmiképp sem állhat közénk amíg te el nem engeded őt, mert te vagy az ő ura! És hiába mondtam neki hogy ez teljes és merő képtelenség, minden nő önmaga ura, maga dönt a sorsáról és amíg így gondolkodik addig nem lehet igazi csiszí, ő csak hajtogatta a magáét hogy igenis hűséggel tartozik neked - bökte a mutatóujját Nornúda Vam mellének - mert te mentetted meg, sőt, hihetetlenül szégyelli magát hogy most el akar hagyni téged, mert valaha azt bizonygatta hogy élni sem akar nélküled és mindenhová követni akar! Ő tehát még csak arra sem képes hogy elkérje saját magát tőled, Vam varázsló! Azt mondta, hogy nem merne eközben a szemedbe nézni, nem mintha félne tőled de a szégyen miatt, kérjem őt el én tőled, ezalatt ő odabent marad! S azt is mondta hogy meg ne próbáljam hogy erővel viszem el tőled, mert ez vagy sikerülne vagy nem, de ha sikerülne is, ő akkor soha boldog nem lenne köztünk! Most tehát minden rajtad múlik, Vam, és nagyon remélem ha már annyira tiszteled a nőket hogy megmentesz negyvenet, idehozod őket hogy csiszík legyenek, akkor nem vagy barbár és nem állsz egy nő és a boldogsága közé! - fejezte be a királynő lelkesült szónoklatát. —Legalább Lana ezen varázslata tökéletes volt! állapította meg magában Vam, majd megkérdezte: —A többi nőt befogadod, Nornúda? —Még nem is láttam őket! —Biztosíthatlak róla hogy közétek valók, nem lesz panaszod rájuk! Csinlinhez ugyan egy sem mérhető, azaz talán egyikük, egy Vixi nevű, bár ő nem masszőr, de a többi is jó csiszí lesz! Én nem kívánok Csinlin ártalmára lenni, elengedem őt természetesen ha menni akar, de fontos számomra hogy a többi megmentettemet is biztonságban tudjam! Lorian, a tolmács elnevette magát. —Olyan szépen fogalmazol mintha csak a tanítványom lettél volna, Vam! Szégyenkezem, mert nekem bizony soha eszembe nem jutott volna hogy ilyen szépen és udvariasan is meg lehet zsarolni valakit! Mert ha jól értem, azt mondod, hogy ha befogadjuk a másik negyven nőt, akkor vihetjük Csinlint is! Vam felsóhajtott. —Tulajdonképpen valóban ezt akartam mondani, de bevallom, Csinlint mindenképpen elengedném, ha nagyon megmakacsoljátok magatokat a többiekkel kapcsolatban, akkor is, mert nem lennék képes neki rosszat tenni! Tudod, Lorian mester, te nem vagy született csiszí, tudod mi a szerelem, és én igazából szerelmes vagyok belé! Ha nem éppen Lanát választottam volna, Csinlin most a feleségem lenne! Hogy is
akarhatnék neki rosszat! De ugye csiszí lesz a többi negyvenből, meg a két fiúból is? És Nornúda királynő legyintett egyet. —Tudod mit? Igent mondok látatlanban is rájuk! Majd csak megneveljük őket! Ha meg nem, mi is elvihetjük őket a barbárok közé! Adjunk egy esélyt nekik! —Akkor most megnyugtatom Csinlint! - mondta Vam, és belépett Csinlinhez a kabinba. —Csinlin! - kiáltott fel azonnal. —Csak nem sírsz?! —Csak a szégyentől vörös az arcom, uram! - felelte azonnal a lány. —Nem kell szégyenkezned! Nincs miért. És elengedlek, légy nyugodt! —Tudtam hogy elengedsz! Hisz nem is akartad hogy veled maradjak. De én mennyire fogadkoztam hogy örökké veled maradok, és most… De érzem hogy itt a helyem! Igazad volt uram, hisz megjósoltad ezt! Érzem! Amint megpillantottam Nornúdát… én nem is tudom hogy mi történt velem… Tudom hogy ő az én királynőm! Azt hiszem hiába nő, valósággal belészerettem! És itt él Tancsin is, aki szintén Jicsenből jött! Nekem itt a helyem! De ha csak egy szót szólsz is… —Elengedlek, Csinlin! Elengedlek. De tudom hogy jó és hű feleségem lettél volna. Szabad nő vagy, nem azért adtam vissza a szabadságodat sőt életedet is, hogy most másképp tartsalak rabságban! Nem tartozol nekem semmivel, hűséggel sem, teljesen szabad vagy! —Köszönöm uram! De nem feledlek. —Én sem téged! - ölelte át Vam. —Szülj sok gyereket, hogy minél többen éljenek a világban olyan csodálatos nők mint te, és taníts meg mindenkit a művészetedre! Nem feledlek, elhiheted! Sőt… szeretném ha most nagyon figyelnél a szavaimra! —Figyelek uram! - és valóban, Csinlin kitágult szemekkel nézett a fiatalemberre. —Tudod, Csinlin, én valójában csak kezdő varázsló vagyok, de amíg te itt élsz a csiszík között, én egyfolytában tanulni fogok! És ne feledd hogy egy kezdő varázsló is képes sok roppant csodára! Tehát, azt aka rom mondani neked, hogy te itt élsz majd, és én arra kérlek, hogy soha amíg élsz, el ne hagyd Kalderon szigetét, mert Kalderon biztonságos, itt nincsenek vadállatok és ellenség sem fog idejönni soha! Ezt mint varázsló jósolhatom meg neked! De ne menj még a csiszík többi szigetére sem, mert akármi történhet egy hajóval, vihar vagy tudomisén mi! Én pedig azt akarom hogy te itt öregedjél meg Kalderonon! —Megígérem uram hogy soha többé hajóra nem szállok ha ez megnyugtat téged! —Határtalanul megnyugtatna! El sem tudod képzelni mennyire! —Megígérem hogy még csónakba sem szállok! Esküszöm az életemre!
—És nem is sejted, de valóban az életedről van szó! Azt akarom hogy szép hosszú életed legyen, és vénségesvénen is még itt élj Kalderonon! —Itt fog érni az öregség és a halál ha úgy akarod uram! —Az öregség, az itt ér akkor, de a halál… Ki tudja? mosolygott titokzatosan Vam. —Ne feledd: én varázsló vagyok, s egyszer már volt hatalmam a halál felett! —Mire gondolsz uram?! - ámult Csinlin. — Megriasztasz a szavaiddal! Vam még szorosabban ölelte át. —Csinlin! Lehet hogy egyszer majd eszedbe jut mindenféle és rosszakat gondolsz majd akkor rólam! Tudd akkor hogy nem feledlek, és az öregség nem minden, és bár teljesen biztosra nem ígérhetem, de min dent megteszek egy óriási, nagy célért, ami a világ minden varázslója számára nagyon fontos! Nekem küldetésem van, érzem már! De szeretném ha tudnád, hogy ennek a küldetésnek te is részese vagy! Ez pedig annyit jelent, hogy meg kell ígérned hogy öregkorodat megéled, nem leszel öngyilkos! —Eszembe se jut öngyilkosnak lenni, amikor a királynő ennyire szeret, becsül, és sokakat kell megtanítanom arra amit tudok! —De Nornúda nem fog örökké élni, te túléled őt! Őutána se dobd el az életedet! —Nem fogom. —Rendben. Helyes kislány vagy! Ha így teszel, biztos vagyok benne hogy öregkorodban, akkor amikor már azt hiszed hogy semmi nem vár már rád, s vége az útnak, akkor egy csodálatos élmény vár majd rád! Ne haragudj, de többet nem mondhatok! Légy boldog, ne foszd meg magadat semmi örömtől, mert nagyon szeretlek! - azzal Vam hosszan, forrón megcsókolta Csinlint, majd kézenfogta, s kivezette Nornúdához. —A lány a tied, királynő! —Mindenki önmagáé! - válaszolta határozottan Nornúda. —De akkor azt hiszem végeztünk is! Azt mondod hogy minden a mienk ami a hajón van? —Az én szobám tárgyai kivételével igen. Kezdhetitek a kipakolást! De hol van a többi velem jött lány? —Leküldtem őket a partra! - mondta a királynő. — Elszállásolni valamennyit, érted? —Igen. Lorian megtalálta a tanítványát közöttük? —Igen! - felelte boldogan Lorian. —És fel is ismertem, emlékeztem rá! Ó, hogy mennyire megnőtt a kislány! Ő átmenetileg hozzám költözik, nagyon örült nekem, de én is neki! De most őt is leküldtem, hadd ismerkedjék a faluval ami otthona lesz! Elmentek mindnyájan a palotába, azaz Lanát persze vitték, aztán, már a palotában ülve, Vam így szólt a csiszíkhez: —Azt hiszem nagy ajándékot adtam nektek! A hajó, a
rakománya, s tulajdonképpen Csinlin is… Én nem vagyok kereskedő, nem is kérek ezért semmi olyasmit amit ők kérnének! Azt kérem mindössze, hogy barátotoknak tartsatok, s ezenkívül még egyvalamit! Azt, hogy nevem, az tehát hogy Vam, ne szerepeljen sehol a krónikáitokban! —Micsoda furcsa kérés! - nézett nagyot Lorian. — Persze hogy a barátunknak tartunk, de miért nem óhajtod e megtiszteltetést?! —Ez amolyan varázslói dolog! - mondta kitérően Vam, s nem akarta megmagyarázni, hogy a történelemben, amennyire ismeri, nem szerepel az ő neve, s ezért nem is akarja hogy szerepeljen, mert abból esetleg mint időutasnak, baja származna. —De hát fel kell jegyeznünk hogy ennyi sok új nőt hozott ide egy varázsló! - mondta Nornúda. —Azt hogy egy varázsló hozta ide őket, nyugodtan feljegyezhetitek! Csak azt ne hogy e varázslót Vamnak hívták! Nornúda a vállát vonogatta. —Azt hiszem e kérést visszautasítanunk illetlenség volna! —Köszönöm! - hajolt meg ültében Vam. —És adok mégegy ajándékot nektek, amilyent valóban csak egy varázsló adhat! S ezt, tudom, minden drágakőnél többre fogjátok becsülni! —S mi ez? - kérdezte kíváncsian Nornúda. —Sziget! Szép sziget! Nagy sziget! Legalább tízszer akkora mint Kalderon! És lakatlan. És itt van közel, Kalderontól délnyugatra! A Füzér-szigetek és a kontinens között! Ha Níkából hajnalban elindul egy hajó, alkonyat előtt már ott is lehet a partjainál! Sőt, ha kicsit jó szelet kap, talán még előbb! —Lehetetlen! - mondta határozottan Lorian. —Arrafelé nem lehet sziget, mert a Nagy Elvándorlás során a kontinens Sába-félszigetétől északkeletre hajóztunk idáig, Kalaríánál értük el e szigetcsoportot, okvetlenül észrevettük volna ha ott egy sziget van, főleg ha akkora! Bár a maga korában Vam földrajzból sem volt éppen jeles, a világtérképet meglehetősen jól ismerte. —Nem! - mosolygott. —Mert e sziget fő területei a kontinens felé esnek, az egész sziget délnyugat-északkelet irányban terül el, és Kalderon felé csak egy vékony nyúlványa mutat. A kaulok Nagy Expedíciója nem fedezte fel, mert a kontinenshez legközelebbi pontja is attól többszáz kilométerre van, a Nagy Expedíció pedig általában part mentén haladt! S ti azóta hogy idejöttetek, sosem mentetek egyenesen nyugatnak sem a hajóitokkal, nemhogy délnyugatra. Ajánlanám vegyétek birtokba azt hamarosan, mert nem lenne jó, ha barbárok költöznének oda ennyire a közeletekbe! Kész csoda hogy eddig senki felétek tartó hajó nem tévedt oda véletlenül! —Érdekes amit mondasz! - tűnődött el Nornúda. De
nemcsak ő, Lorian is, sőt itt volt még e beszélgetésnél Ítiel is. —Aztán mondok még valamit. Szegény Tilka, aki felfedezte a Füzér-szigeteket! Ő Labrámiából Trapanba délkelet-északnyugati irányban hajózott, így érte el ha jól tudom a Füzér-szigetek legdélebbikét, aztán északra tartva sorra mindet felfedezte! Ha ellenben tovább megy Trapan felé, nem fordul északra, ő is felfedezte volna e szigetet! No de nemcsak erről van szó, hanem tarthatott volna mondjuk egy kissé keletre is… - és Vam várakozóan elhallgatott. —Keletre is van egy sziget? Nagy sziget? - kérdezte a királynő. Vam azonban csak titokzatosan mosolygott. —Én megértem hogy az utóbbi években sok volt a dolgotok, de hát itt ez a sok hajó Níka előtt! Én csak annyit mondok hogy talán jó lenne körülnézni keletre is, királynő, érted ugye! Nem akarok mindent én végezni helyettetek, én, a varázsló! De én melegen ajánlom hogy kutassatok csak egy kicsit kelet felé is, a helyetekben én bizony megtenném! S erre ezt mondta a királynő: —Megbocsáss vendégünk de ez olyan hihetetlen hír, hogy mi akik tudjuk mennyire nem szavatartóak a barbárok, ellenőrizni vagyunk kénytelenek! Addig amíg ki nem derül, igazat mondtál-e, nem viszünk el Kajjámhoz! Vendégül látunk addig, jó? —Semmi baj! De siessetek! —Ítiel! - utasította alkirálynőjét azonnal Nornúda. — Szerelj fel egy alkalmatos hajót, és holnap reggel induljanak azonnal a nagy nyugati sziget felderítésére! Sőt, ne is egy hajót de hármat, ha megvan a sziget, egy azonnal forduljon vissza hogy meghozza a hírt, a másik kettő pedig menjen tovább, járja körbe, térképezze fel a partvonalát, s legalább nagyjából nézzen körbe itt-ott rajta! Ítiel bólintott és elment, a királynő pedig megmutatta Vam és Lana szobáját, s aznap már nem is beszélgettek semmi komolyabbról. * Múltak a napok. Négy nap telt el mire a három kiküldött hajóból visszatért az első. Legénysége elmondta, hogy valóban van arrafelé egy sziget, oda értek, bár másfél napjukba tellett az út, de nem is a legkeletibb csücskébe találtak bele, több mint egy napig hajóztak nyugatra a part mentén, majd visszafordultak, és hazajöttek. A másik két hajó tovább haladt. Ezt meghallva a királynő úgy viselkedett ahogyan nem sok királynő tette volna meg akkoriban: bement Vamhoz és elnézést kért tőle amiért kételkedett a szavában. —Semmi baj! - mosolygott Vam. —Az a lényeg hogy most már valóban a barátotoknak tartasz bennünket! Mert ha nem lennék varázsló, magam is közétek állnék! —Sőt - mondta Lana - legjobb ha amíg itt vagyunk,
igazi csiszíknek tekintesz minket! —Úgy lesz! - mondta a királynő. Azzal kiadta a parancsot, hogy az ágyúikkal Níkát és a kikötőt őrző két hajó, meg Vam hajója, a Szellő kivételével az összes többi azonnal induljon el keletre, és kutasson arrafelé, mert kell hogy ott még sziget legyen! —Főleg Kandar, Kempa és Kancsen szigetek környékén, azokhoz közel! - tette hozzá jóindulatúan Vam. A Füzér-szigetek ugyanis így neveztettek el sorrendben, északról délre haladva: Kalderon, Kalaría, Kandar, Kempa, Kancsen, Kuvália. Vam és Lana pedig csak várt, és igazán nem lehet azt mondani hogy rosszul érezte volna magát bármelyikük is. Lana örült, mert lába már láthatóan gyógyulásnak indult, bár járni még nem mert rajta. S vártak, mert érdekelte őket, mi lesz az eredménye a hajók útjának, mennyire tetszik majd a csiszíknek e varázslói ajándék. S végre megérkezett a nyugatra küldött két hajó! Igaz, csaknem egy hónapjukba tellett, de azt mondták hogy végighajóztak az új sziget partjai mentén, feltérképezték azt, s Ítiel, aki maga vezette ezt az expedíciót, ezt mondta: —Varázsló barátunk nagyon szerény volt! Mert e sziget nem igaz hogy tízszerese lenne Kalderonnak, de becslésem szerint megvan jó húszszorosa is! Van rajta számos bővizű folyó, tó is, hegyek is, de azokat nem jártuk be, viszont találtunk rajta salétromot is, nem szorulunk hát rá a barbárok kegyére ezt illetően sem! Vadban a sziget nagyon gazdag, bár törpe elefántok ott nem élnek, sőt sárkányok19 sem, akad viszont sokféle antilop, zerge, madár, gnú, majmok, és mindenféle más antilop, zerge, madár, gnú, majmok, és mindenféle más is! Nem sokkal később a keletre küldött hajók közül is visszatért az egyik, s elmondták, hogy arrafelé is felfedeztek egy óriási szigetet, de hogy ez mekkora, azt még nem tudták megmondani. Úgy tűnt, ez a sziget na gyobb lehet mint a másik, legalábbis már jó három hete itthon voltak a nyugati sziget felderítői, amikor végre keletről is hazaértek a hajók. Eddigre már Lana lába is rendbejött, olyannyira hogy már nemcsak ráállni mert de lépkedni is, bár futásra vagy ugrándozásra még nem merészkedett. A keleti felderítők elmondása és térképei alapján az a sziget még a nyugatinál is sokkal óriásibb volt, akadt ott bőven vasérc és réz is, a hegyekben gránit, márványt is találtak, sőt akadt arrafelé is néhány drágakő, bár úgy tűnt hiába nagyobb a sziget jóval, Kalderon mégis gazdagabb drágakőben. Aztán e nagy sziget délkeleti sarkában, szinte a szomszédságában még egy szigetet fedeztek fel, ami ugyan jóval kisebb, de még mindig sokkal nagyobb mint Kalderon, annak nagyjából kétszerese lehet, ezen sok ezüstöt találtak, és némi
aranyat is, az aranylelőhely nem tűnt éppen kiapadhatatlannak, de összemérhető régi lakhelyük, Zsixi aranygazdagságával, amit ott a Rájdúsz-folyóból szereztek be. —Aztán lehet hogy még keletebbre akadnak még más szigetek is - mondta Vavanúdzsa, aki ezt az expedíciót vezette - de messzebb nem mentünk, hogy a híreket mielőbb meghozhassuk! Az mindenesetre most már mielőbb meghozhassuk! Az mindenesetre most már világos hogy szigetvilágunk jócskán nagyobb mint Laenor! E hír hallatára a csiszík örvendezni kezdtek, de Nor núda királynő homlokát inkább az aggodalom felhői borították be. Tanácskozásra hívta magához legokosabbnak tartott főembereit: Ítielt, Níniát, Loriant, Nonorillát, Vuvulánát, a keletre küldött expedíció vezetőjét, Vavanúdzsát, Slámit, Szjúdáát, Tikarillát is, aki ugyancsak értékes tanácsokkal szolgált az utóbbi időben a királynőnek, sőt még Káneát is meghívta, akiről igaztalanul állították sokan hogy csak a párzás érdekli, mert igaz hogy mindenekfölött a lepkézést tartotta a legnagyobb örömnek, és egy régi egyezség értelmében más dolga sem volt a csiszík között csak a szülés, hogy sok szép szőke utódot hozzon a világra, de hamar kiderült róla hogy van ám azért éles esze, s néha igazán remek ötletei voltak. A tanácskozáson részt vett Kalcera is, akinek az ötlete volt annakidején az egész Nagy Elvándorlás, valamint a híres csiszí orvosnő, Mirnaelíra, és a barbárokat nagyon jól ismerő Vaszüredzsikó. —Bajban vagyunk ó népem, nagy bajban! - kezdte a királynő mondandóját. —A bőség zavarával kell megküzdenünk! Addig nem volt nagy baj amíg Kalderonon kívül csak öt kisebb szigetünk volt, addig bízvást remélhettük, hogy itt Níkában lakva is meg tudjuk azokat védelmezni a barbárok betelepülésétől! De ekkora hatalmas szigeteket, melyek közül az egyik keletre, a másik nyugatra fekszik, akkorákat hogy hetekbe telik körbehajózni őket, hát ekkorákat nem vagyunk képesek körbehajózni őket, hát ekkorákat nem vagyunk képesek az ellenőrzésünk alatt tartani, itt, egyhelyben, Níkában lakva! Márpedig én örültem annak hogy olyan helyre költöztünk ahol távol vagyunk a barbárok zaklatásaitól, és semmi de semmi kedvet nem érzek arra hogy megengedjem hogy bármiféle nép is beköltözzék valamelyik szigetre a közelünkbe! S igaz, egyelőre nem is akar senki sem idejönni, de ki tudja mit hoz a jövő?! Fel kell készülnünk mindenre! Adjatok tanácsot, mitévők legyünk! —Miért nem hívtuk meg e tanácskozásra a varázslót és párját, Lanát is? - kérdezte Kánea. —Azért, mert nem akarok semmiben másokra szorulni! Ő közölte velünk az értékes hírt, s ez rendben is van. Barátunknak tekinthetjük. De akkor sem csiszí csak a
barátunk, s nekünk csiszíknek magunknak kell megoldanunk a magunk gondjait, szégyen is volna ha nem volnánk erre képesek! —Ha szabad javasolnom, - szólt közbe Tikarilla mielőtt a gondjainkról beszélünk, nevezzük el a szigeteket, hogy tudjuk mindig melyikről beszélünk! És nekem máris támadt egy jó ötletem! Azaz, remélem hogy ez az ötlet jó! Nevezzük el a nyugati nagy szigetet, amiről először szólt a varázslófiú, éppen őróla, Vamról! Legyen a neve Vamba, ez rövid, könnyen megjegyezhető név, s azért épp ez mert ez nem más mint Vam + amba, tehát a Vamamba rövidített változata! Vagyis „Vam ajándéka”! A csiszík nyelvén ugyanis azt hogy ajándék, úgy mondták hogy amba. Tikarilla javaslata mindenkinek a tetszését elnyerte. Megegyeztek hát hogy a nagy nyugati sziget neve ezentúl Vamba lesz. S valóban, még kétezer év múlva is Vamba volt e sziget neve a világ minden nyelvén, így került fel a térképekre is, Vam maga is e néven ismerte amióta csak földrajzot kezdett el tanulni, sőt, egyszer még elégtelent is kapott Vambából, mert nem tudta hogy a sziget vulkanikus eredetű. De hogy miért épp Vamba a neve, arra csak a csiszík e tanácskozása után jött rá, amikor közölték vele a megtisztelő hírt, hozzátéve, hogy nem kell félnie, mert e névből senki nem jöhet rá hogy Vam nak hívták a varázslót aki a negyven lányt hozta hozzájuk. Kánea ennek alapján rögvest javasolta, hogy a keleti nagy sziget neve legyen akkor Vamaroki, mert csiszí nyelven a roki azt jelentette: ötlet, a Vamaroki-szóban a Vam és a roki közötti „a” hang csak kiejtéskönnyítés végett lett betoldva, de ettől eltekintve ez azt jelentette h o g y Vam ötlete, mert Vam ötlete alapján hajóztak keletre szigeteket keresni. Ezt is elfogadták a többiek, s végül Ítiel javaslatát is, aki azt mondta hogy az attól még keletebbre levő nem olyan nagy sziget neve pedig egyszerűen Bucumi legyen, ami azt jelentette csiszíül hogy távoli. A szigetek ilyetén módon elneveztetvén, a királynő által említett gondról kezdtek el tanácskozni. Abban mindegyikük egyetértett hogy a Nornúda által felhozott veszély valós, és senki közülük nem akart barbárokat beengedni e szigetekre, még Tikarilla, Kánea, Lorian sem akik pedig kaulból lettek csiszívé, vagy Nínia, aki élete első negyven évében laenori királyné volt. Eddigre már lélekben mind igazi csiszíkké lettek. —Az a baj hogy kevesen vagyunk! - mondta a komor Vaszüredzsikó. —Jobban el kellene szaporodnunk! —Ez igaz - mondta Vavanúdzsa - de ennél sokkal többen mint most, nem élhetünk egy faluban, mert minél nagyobb egy település, annál nehezebb azt élelemmel ellátni, annál nehezebb elosztani a vadászzsákmányt vagy csak úgy általában a termelt javakat, annál messzebb kell menni a vadászoknak vadért, s persze annál messzebb
lesznek a termőföldek is, és annál nagyobb területet kell megművelni! Még az is nehezedik hogy ivóvízről gondoskodjon mindenki magának! —Na de miért kellene feltétlenül egy településen lakni minden csiszínek?! - kérdezte értetlenül Kánea. —Hiszen Kaulianában vagy bármely más országban is rengetegsok falu és város van! Így van ez Rilgentiában, Laenorban, Jicsenben és bárhol másutt a világon! —No igen - bólogatott Nornúda - de ez csak a barbároknak felel meg, nekünk nem! Attól félek ugyanis hogy amint több helyen laknak majd csiszík, rögvest megszűnik közöttünk az összetartás! Most legalább lá tásból és nagyjából ismer mindenki mindenkit, s ugyanazért a faluért küzd és dolgozik! De ha már csak két falu lesz is – hát még ha több! – azonnal vetélkedés lesz hogy melyik falu csiszíbb mint a másik falu, s olyasmik történhetnek hogy az egyik falu nem akar a másik falunak adni valamit amiből neki sok van, csak cserébe valami másért, tehát elbarbárosodnánk, s hamarosan bevezetnénk talán még azt a borzasztó pénzt is! —Bár én már igazi csiszínek tartom magamat mondta Nínia - nem nagyon értem, miért feltétlenül tragédia a pénz megjelenése! Ügyesen felhasználva előnyére is válhatna egy népnek, hiszen az végsősoron nem más mint a javakba fektetett munka értékének jelképe! —Igen - bólogatott Mirnaelíra - én is beszélgettem erről valaha Sába királynővel, s elvileg igazad van, de sajnos abban a pillanatban amint a pénz megjelenik, az emberek kezében máris nem eszköz lesz hanem öncél, nem értékek mérője hanem maga válik fondorlatos módon a legfőbb értékké, s máris mindenki nem igazi értékek megszerzésére vágyik, csakis a pénz után ácsingózik, elfeledvén hogy a pénz úgy önmagában végső soron nem ér semmit, egyáltalán semmit! Még gyilkolni is képes lesz érte! És ne higgyük hogy mi csiszík jobbak vagyunk e szempontból mint a barbárok! Azért vagyunk náluk jobbak, mert bölcs őseink okos törvényeket hagytak ránk melyek szerint élünk, de higgyétek el, igen hamar elbarbárosodhatunk ha valami nagy ostobaságot elkövetünk! Fejlődni kell, át kell vennünk a barbároktól ami jó, ami érték, de mert a pénz az nem érték, óva intek mindenkit attól hogy ebbe a csapdába belemerészkedjék! —Mégis, a pénz megkönnyíti a javak elosztását! mondta Nínia. —Nem; – tévedsz! - mondta Ítiel. —Én is jártam Kaulianában, és rengeteget tanulmányoztam a kincstár munkáját is Loarával! Csak hazug látszat hogy a pénz bármit is megkönnyítene! Most nálunk mindenki tudja hogy mire van szüksége, és ez kevés, mert egy ember egyszerre csak kis helyet igényel ahol ellakhat, gyomrába kevés étel fér, s ruház kodásra meg egyebekre sem kell
sok neki! De ha az emberek a munkájukért pénzt kapnak, akkor mindenki úgy ítéli meg hogy ő többet érdemelne mint a másik, tehát a pénz elosztása egész komoly hivatalnoki gárdát igényel, akik pedig nem is végeznek valami hasznos termelőmunkát! A pénzt elő kell állítani – újabb fölösleges munka! A pénzt őrizni kell valami épületben, kincstárban, azt fel kell építeni, őröket igényel – megint felesleges munka! Minden ember a maga kis pénzecskéjét is őrizhetné, aggódna miatta, az aggódás pedig megrövidíti az életet! Megszaporodnak a bűnök, mint például a lopás, gyilkosság, hamarosan már nem elég egy királynő aki ítélkezik ilyen ügyekben, külön bírói tisztség kell, s hogy a bírónak hatalma legyen, kell valamiféle hadsereg is a bűnözők ellen, – megint egy csomó felesleges munka, sok ember akit a többiek a semmiért tartanak el! És lesznek olyanok, akik hasznos munka nélkül akarnak élni, biztos most is akadnak ilye nek közöttünk, de ez egyszerűen nem sikerülhet nekik, hát meg sem próbálják, ha azonban pénzzel mindent meg lehet szerezni, mert minden eladóvá válik, hamarosan megjelennek a pénzért gyilkolók, tolvajok, sőt, még a koldusok is! De tovább megyek! Most mindenki azzal párzik akivel akar, s ami ennél is fontosabb: nem párzik azzal akivel nem akar! Senki férfit vagy nőt nem lehet nálunk akarata ellenére lepkézésre kényszeríteni, mert sorsa nem függ attól, lepkézik-e! De ha lenne pénz, egykettőre odáig züllenénk, hogy lennének nők akik hajlandóak nem kívánt férfival is lepkézni ha az pénzt ad nekik, vagyis kaul szóval élve kurvákká válnának! Sőt, még ennél is többet mondhatok! Nemsokára népünk körében kis érdekcsoportocskák alakulnának, szövetségek, hogy összefogva mások rovására szedjék meg magukat pénzzel, és leghamarabb éppen a kölcsönös lepkézési vágy kielégítésére férfi-nő párok alakulnának, akik nemcsak lepke-, de pénzszövetségre is lépnének egymással, létrejönne hát a barbárok társadalmának rákfenéje, a család, maguk nevelnék gyermekeiket hogy az is ha felnő, őket támogassa másokkal szemben, tehát társadalmunk széthullana, szétzüllene, mert lássátok be: amit most elmondtam, tökéletesen megmagyarázza, miért éppen olyan a barbárok társadalma, amilyen! Nemcsak a férfiuralom miatt, hanem mert ott van pénz is! —Igen, de már most is borzasztó nehézkes a vadászzsákmány elosztása! - ellenkezett tovább Nínia. — Ha megnő a termelt javak mennyisége, hamarosan pokoli bonyolult elosztóhálózatot kell működtetnünk, és lehet hogy ez könnyebb lenne pénzzel! —Nem látom be - mondta Nornúda királynő - hogy mitől lenne jobb és könnyebb úgy elosztani a termelt javakat, ha a javak mellett még egy teljesen felesleges valamit, a pénzt is el kellene osztanunk! És tulajdonképpen egyedül a vadászzsákmány elosztása a
nehéz, mert az hamar megromlik, nem lehet halogatni a szétosztást, a többi roppantul egyszerű! Mindenki tudja mije van ami felesleges, azt elviszi annak akiről tudja hogy az annak nincs! Ha esetleg közösségünk nagyon megszaporodik, vagy éppen a javak mennyisége nő, túl sokfajta holmink lesz, akkor majd építünk egy vagy több olyasmit amit a barbárok boltnak neveznek, abba hordja mindenki azt ami nem kell neki vagy amit elkészített, s akinek kell valami, az odamegy, és elveszi magának! Ehhez igazán nem kell pénz, megy minden magától, csak egy kis józan ész kell hozzá! Nincs itt semmi baj, csak akkor nehezedik meg minden, ha nem egy falu lenne hanem több! Pedig valamiképpen be kellene laknunk e szigeteket, nehogy más lakja be előttünk, sőt, már régóta kísért engem a rémálom hogy a barbárok nyomasztóan sokan vannak még így is hogy távol laknak tőlünk! Amíg egy falvunk van csak, addig túlságosan is sebezhetőek vagyunk! Emlékeztek, Trapan a kontinensen igazi nagyváros, Sába királynő mégis egyetlen nap alatt meghódította! De félek hogy a több falu egymás ellen kezd el fenekedni, vetélkedni! Sőt, még egymás igényeiről sem fog tudni! —Ha jól értem - mondta Lorian - a pénz ötletét végleg elvetettük, egyébként a legteljesebb megelégedésemre! De ez úgyis csak látszatprobléma volt. Mert egy falun belül valóban remekül működik minden pénz nélkül is. Nyilván éppily jól megy majd minden külön-külön a többi faluban is! A gond ahogy én látom az, hogy nem ismeri majd minden csiszí egymást, s hogy a falvak miként tartják egymással a kapcsolatot! Hát, amennyire én látom, az első gondon nem lehet segíteni! Választani kell: vagy egyetlen faluban lakunk, és mindenki ismeri a másikat, vagy sokan leszünk, és nem ismer mindenki mindenki mást! Mert ne higgyétek hogy a gond a több faluban rejtezik! Egyszerűen egy ember nem képes túl sok személyt észben tartani! Ha százezer csiszí élne a világon, teljesen mindegy volna hogy egy faluban laknának vagy többen, semmiképp sem ismerné mindenki a többit! Ezen tehát nem lehet segíteni. Sőt, ha nagy nép akarunk lenni, még talán szerencsésebb ha sok kis faluban élünk mintha egy vagy két nagyvárosba zsúfolódik be a nép, mert nagy városban eleve lemond mindenki arról, hogy megismerjen mindenkit vagy sokakat, mondván hogy ez úgyis lehetetlen, s ismeretségi körét néhány főre szűkíti le! Kis falvakban más a helyzet. Igazság szerint én már Níkát is túl nagynak tartom e szempontból a több mint kétezer felnőtt lakossal! Ami azonban a falvak közötti kapcsolattartást jelenti, azon lehet segíteni. Jó futárszolgálatot kell megszerveznünk, mint az Kaulianában is van! Sőt, jobbat, olyat ami nemcsak alkalmanként közlekedik a falvak között! Úgy érzem, megtaláltam tehát a megoldást! Össze
kell kapcsolnunk a futárszolgálatot a könyvnyomtatással! Minden falunak legyen egy nyomdája, azaz legalább egy, és az hetente vagy mondjuk tíznaponta nyomtasson méghozzá kötelezően, egy kis könyvfélét! Mondjuk, hogy kevesebb munkával járjon, ne kössék be e könyveket keménytáblába, csak vastagabb papírból készüljön a borítólapja! Sőt, tulajdonképpen még borítólap sem kell! E könyvecskét legalább annyi példányban állítsák elő, ahány falu plusz ahány könyvtár van országunkban! S mindegyikbe el kell küldeni a maga példányát! Az eljuttatás a nyomtatást végző falu felelőssége, neki kell kellő számú futárról gondoskodni! E könyvecskének javaslom az újság nevet, mindegyiknek legyen újság a neve, csak a falu neve különböztesse meg őket egymástól ahol kinyomták azokat, és egy folyamatosan növekvő szám, hogy tudjuk hányadik újságról van szó, tehát az első újság lesz az egyes, a második a kettes, satöbbi, és azért újság legyen a neve, mert ebben azokról az új dolgokról számol be a falu a többi falunak, amik náluk történtek az elmúlt egy héten vagy tíz napban! Például kötelezően meg kellene említeni benne hogy ki született, ki halt meg, mire van szüksége a falunak amit kér más falvaktól, miből van feleslege amiért el lehet küldeni valakit más falvakból hogy hozza el, miféle tudományos felfedezések születtek ott, ha tehát például Ötenáz rájött egy jó matematikai tételre, ott közölhetné, s ezáltal a matematika iránt érdeklődő más csiszík is megismerhetnék a felfedezéseket, a királynő így értesíthetné a többi falvakat ha valami törvényt hoz, ha valami barbár hajó kiköt valahol, azt is azonnal megírnák… —Nem! - kiáltott fel Nornúda. —Azaz, írják csak meg, de az biztos hogy megtiltom hogy Níkán kívül más a barbárokkal kereskedjen! Az efféle gyanús dolgot mint a barbárok vagy kereskedelem, egy helyre kell koncentrálni hogy ellenőrzés alatt lehessen tartani! —Jó, hát annál inkább kell az újság, hogy ha mégis kikötnek valahol a barbárok arról mindenki tudjon, meg arról is ha királynőnk valami jó dolgot beszerez tőlük! Sőt, még a barbárokkal kapcsolatos hírek is szerepelhetnek itt, hogy például ha valamelyik barbár országban más király kerül trónra… szóval minden amit tudni érdemes! Elismerem, így is hetekbe telhet mire egy hír egy Vamba nyugati partján levő faluból eljut Bucumi keleti részén egy faluba, de azért a hír eljut, s még mindig sokkal gyorsabban mint másképp! Persze, a szigetek közötti hajóközlekedést ezáltal rendszeressé kell tenni, nem kerülhető el hogy a mi flottánk legyen a világ legnagyobb és legjobb flottája! Tengeri nagyhatalommá kell válnunk! És kell minden falu élére egy falufőnök, vagy más szóval élve polgármester, javaslom hogy e hosszú szavak helyett használjuk azt a szót hogy taki, ez günül nyelven kormányzót jelent! Tehát lesz minden
falunak takija, aki ott olyan szerepet lát el mint most Níkában Nornúda, de nem hozhat semmi törvényt, ami ellentétes a királynő törvényeivel! Én ezt tartom a legjobb ötletnek, ez semmiképp sem rosszabb mint bármi más ami most van akár a legerősebb barbár országban is, sőt sokkal jobb annál! Úgy vélem, a más falukból kapott újságokat minden falu takijának kellene odaadni, hogy az átnézhesse, van-e benne érdekes hír amivel kapcsolatban intézkedni kell, aztán minden lapot ki kellene rakni a falu főterére jókora táblákra, üvegtáblák alá hogy védve legyenek és hogy mindenki akit érdekel, elolvashassa, az ott levő régi, elmúlt heti lapokat pedig a falu könyvtárába elhelyezni, utódaink okulásául! Biztos vagyok benne hogy ez minden gondunkat megoldja, így minden falu értesül a többiek gondjairól és sikereiről, s így a barbárok semmiképp sem kerülnek ezáltal fölénybe velünk szemben! S ha mégis kitalálnak azok a hírközlésre jobbat, azt hamarosan úgyis megtudjuk s bevezetjük, azt a gondot tehát meghagyhatjuk utódainknak! Különben, ha valami nagyon érdekes történik, rendkívüli újságot is lehet küldeni a falvaknak, sőt, a minden heti újságfutárokkal bárki küldhet levelet is valaki szomszédos vagy messzibb faluban lakó barátjának! És így nem kellene minden falunak mindent előállítania, hanem ahol sok az agyag, ott készítenék az agyagedényeket, a hegyi falvakban a vasat, a tengerparti falvakban tenyésztenék a gyöngykagylókat, az erdők közepén levők gondoskodnának a bőrökről, és így tovább… —De akkor hogyan ehet teknősbékahúst az a falu ami Vamaroki kellős közepén fekszik? - kérdezte Kalcera. —Sehogy! - válaszolta Lorian. —Akkor esznek csak ilyesmit amikor a tengerpartra látogatnak! Ez sajnos elkerülhetetlen! Ez mégis a legjobb amit ajánlhatok! A falvak nem lesznek egyformák, de segítik egymást! Egymás segítésével igyekszünk kiegyenlíteni minél jobban a különbségeket, de azért lesznek különbségek, s ez nem is csoda, mert az emberek is, mi csiszík, ha segítjük is egymást, azért egyformák nem leszünk! —Igen, ez jó ötlet! Így elszaporodhatunk! Nagy nép leszünk, hatalmas nép! - mondta Vaszüredzsikó. Kis ideig még vitatkoztak a részletekről, azután egyhangúan elfogadták Lorian javaslatát. És a királynő parancsba adta, hogy ötszáz fő mihamarabb költözzön át Vamba szigetére, ott új falut alapítani, aminek a helye Vamba Kalderonhoz legközelebbi csücskénél lesz, azaz nem messze onnét ahol egy folyó is akad, mert az ivóvíz fontos, s e falu neve Kepi legyen, ami csiszíül nagyságot jelentett. Mert ez lesz az első lépés a csiszík birodalmának, nagyságának megalapozására… És másik ötszáz fő pedig induljon Vamaroki északnyugati partjára, megalapítani Vempó falut, s persze mindegyik falu lakosai derítsék fel minél jobban új szigetüket. Sőt, még egy harmadik ötszáz fő is menjen el, ők Kuvália szigetére,
ami a Füzér-szigetek legdélebbike, s ezentúl ők gyártják majd az agyagedények legtöbbjét, mert Kuválián csodálatosan tiszta agyagot találtak. E falu neve Glindor lesz. S így Níkában marad mintegy hétszáz felnőtt. —Nehéz lesz ez, mert senki sem akar elszakadni majd társaitól! - sóhajtotta Nonorilla. —Igen, ez így igaz! - mondta Nornúda. —És lesz majd sok vita hogy ki menjen és ki maradjon, s ki hová menjen! De semmit nem tehetünk, ennek meg kell lenni, mert így tudunk nagy néppé válni! S ahol egy népben sok ember él, ott sok jó ötlet is bukkanhat fel, tehát hamarosan már nem mi veszünk át ötleteket a barbároktól, hanem azok tőlünk, már ha hajlandóak leszünk megosztani velük tudásunkat, ami egyáltalán nem biztos! Tehát igenis lesz három új falvunk, s ezt nem bocsátom szavazásra, bár indokaimat elmondom mindenkinek! Azt is megszabom, hogy amint valamelyik településen a felnőttek száma ezerre emelkedik, újabb falut kell alapítania, a helyét majd én jelölöm ki! Egy darabig ez így lesz, persze nem a végtelenségig, de a szigeteket be kell laknunk! Legalább annyira hogy öt napi gyalogútnál messzebb egy falu se legyen a másiktól, s legyen falu végig a szigetek partjain, hogy a barbárok esetleges bevándorlását meg tudjuk akadályozni! S máris javaslom majd hogy minden nő aki szülni képes, még legalább három gyereket vállaljon! S hogy minél kevesebbeknek kelljen elhagyniuk Níkát a született csiszík közül, azt hiszem Csinlin kivételével, aki művészetével izmaimnak, gerincemnek nagy megkönnyebbülést okozott, az összes, varázsló által hozott negyven nőt mind Kepi falvába költöztetem, mert ők úgyis ismerik egymást, biztos nem akarnak egymástól elszakadni, ráadásul nekik mindegy hogy Níkában laknak-e, nem köti még ide őket semmi! Igaz, lesz így nekik is sok munkájuk az új falu felépítésével, de annyival jobban kötődnek majd hozzá, a magukénak érzik! —De ha ennyi ember elköltözik, nem tudjuk megépíteni a kikövezett utat a Smaragd-hegységbe! mondta Vuvulána. —Annyi baj legyen! Nem olyan fontos már az! Még ha nem készül el, az sem baj, vagy legfeljebb több évtized alatt készül el! Az a fontos, hogy népünk akkora területet lakjon be minél előbb, amekkorát csak lehet, addig amíg lehet, míg más meg nem előz bennünket! Minden szigeten kell legalább egy falvunknak lenni, minél előbb! A következő falu Bucumira fog kerülni, azután jön majd Kalaría, Kancsen, Kandar… Azt hiszem, mostanában helyes lesz ha sokat szülnek lányaink! És ha van hír, ha nem, hetente közlekedjenek a hajók e mostani három falu és Níka között, természetesen egymás között is, hogy egyik se érezze elhagyatva magát! Az első két épület amit mindegyik faluban fel kell húzni, a könyvtár és a nyomda, s kezdjék meg az újságok nyomását! A hajókat is szét kell
osztani! Ez persze még ráér… Mindenesetre holnap megint tanácskoznunk kell, és meg kell egyeznünk abban, kik lesznek Kepi, Vempó és Glindor takijai, sőt, még altakit is kell választanunk melléjük, akik szükség esetén helyettesítik őket, addig gondolkodjatok ezen! azzal a királynő befejezettnek nyilvánította a tanácskozást. * Másnap hajnalban folytatódott a tanácskozás. A királynő ezekkel a szavakkal nyitotta meg azt: —Remélem gondolkodtatok azon, kik lesznek a takik, mert nem is három taki kell hanem öt! Úgy döntöttem ugyanis, hogy küldünk azonnal Bucumira is telepeseket, s mert e távoli falu jócskán önálló kell legyen, oda küldünk ötszáz főt, s Kuváliára csak kétszázat! Bucumi falujának legyen Keola a neve! S mindemellé még kell taki Níkába is! —Ide minek? - kérdezte azonnal Nínia. —Hiszen itt vagy te magad, Nornúda! —Igen, itt vagyok, de belegondoltatok már hogy miként lesz ezentúl a királynőválasztás?! Mert amíg csak egy falvunk volt, a falu teljes felnőtt népessége megválasztotta maga közül a legkiválóbbat királynőnek. Ez a módszer eddig jól működött mert mindenki ismert mindenkit, azokat akik annyira kiválóak hogy esetleg királynő lehet belőlük, azokat egészen biztos hogy ismerték! De most egy Bucumin vagy Vamarokin levő falu lakosa miként is ismerhetné Vamba falvainak lakóit! Ha meg ezek után mindig Níka lakosaiból kerülne ki a királynő, az borzasztó igazságtalan volna! Most tehát hogy több falvunk lesz, a királynői tisztséget úgy kell megújítani, hogy a királynő teljesen független legyen minden falutól! Lehet hogy éppen Níkában fog lakni, sőt ez valószínű is mert e helyet több szempontból is előnyösnek tartom erre, de nem lehet Níkában a Falu Anyja. Minden taki a Falu Anyja a saját falujában, de a királynő továbbra is a Nép Anyja, és a nép nem csak egy falu! Tehát a királynő nem lehet annak a falunak a takija, ahol él! Kell Níkába is taki! —Értem - bólogatott Ítiel - de akkor ezentúl miként is lesz a királynőválasztás? —Nem lesz királynőválasztás! - jelentette ki határozottan Nornúda. —Gondoljátok csak el, talán már száz év múlva is lesz akár ötszáz falvunk is, mert tíztizenöt évenként megkétszereződhet a lakosságunk, és ha mindegyik faluban csak ötszáz felnőtt él, hát az már annyi sok hogy lehetetlen hogy mindenki beleszóljon a királynőválasztásba! És ez nem is szükséges. A takikat, úgy vélem, minden újonnan alakuló faluba én nevezem ki vagy a mindenkori királynő, a régebbi falvakban pedig válasszák meg a lakosok a maguk takiját, úgy mint eddig választottuk a királynőt. Ez fontos, mert kell hogy a lako sok megbízzanak a takijukban. Sőt, azt hiszem még az új falvak takijának kinevezését is úgy oldom meg, hogy
amikor egy falu lakosai elérik az ezer főt, akkor kettéoszlanak s az egyik ötszáz elvándorol az általam kijelölt helyre hogy ott új falvat alapítson, s aki eddig a régi helyen az altaki volt, az lesz az új helyen a taki, ő már legalább jól beletanult abba mi is egy taki feladata! Persze ha nem vállalja, akkor válasszanak új takit a kivándorlók! S természetesen az új falu helyére tehetnek javaslatot is nekem, s ha nem muszáj, nem ellenkezem! Ami viszont a királynőt illeti, ott, lássátok be, a régi módszer teljességgel megvalósíthatatlan. És nem is szükséges, mert sajnos az lesz a helyzet hogy a legtöbb csiszí talán életében egyszer sem látja majd királynőjét! Mert most ne három vagy négy falura gondoljatok, nekünk itt és most olyan módszert kell kitalálnunk, ami évszázadokra de inkább évezredekre megoldja utódainknak is ezt a gondot! Tehát, meg kell fontolnunk, mi is lesz ezentúl a királynő feladata ha már nem kötődik egy faluhoz?! —Természetesen a nép összefogása! - mondta Ítiel. —Ő lesz annak jelképe hogy egy nép vagyunk! mondta Lorian. —Mindez igaz. De ez így túl általános! - mondta Nornúda. —De ne nyugtalankodjatok, mert éjjel egy szemhunyást sem aludtam, habár ez már nem ajánlatos az én koromban, mégis, megérte mert kitaláltam sokmindent! - és elégedetten cuppogott, Ítielre nézve. — Végülis a királynő feladata leginkább az hogy az efféle váratlanul felmerülő nyomasztó kérdésekre gyors és megfelelő választ adjon! És Ítiel rábólintott Nornúda szavaira. —Tehát - folytatta a királynő - bár nem szokásom dicsérni magamat, de azt hiszem bármelyiktek egyetért azzal, hogy én ugyancsak kiváló királynő vagyok! Az utóbbi mintegy tíz évben annyi változást élt át népünk, mint előtte ezer év alatt összesen sem, számos kérdés merült fel s én mindre megfelelő választ adtam! Elismerem, korántsem minden jó ötlet volt az enyém, de felismertem a másoktól jövő jó ötleteket, és nem szégyelltem azokat megvalósítani! Tehát eddig jó királynő voltam, de még ha azt hiszitek is hogy az önhittség bűnébe estem, csak azt mondhatom hogy nagy szerencsétek van azzal hogy éppen én voltam e fontos időkben a csiszík királynője, mintegy véletlenül, mert nem sok királynő mert volna ennyi alapvető változást véghezvinni népünk megszokott életében! Márpedig a jövőben, attól tartok, minduntalan résen kell lenni a királynőknek a barbárok miatt, tehát nem bízhatjuk né pünk sorsát véletlenekre! A királynőket úgy kell tekinteni hogy azok tulajdonképpen egészen közönséges csiszík, mindössze annak a nőnek aki királynő, éppenséggel az a foglalkozása, a munkája, hogy királynő! Ő ezt a mesterséget műveli mint más az üvegfúvást, állattenyésztést, vadászatot, fazekasságot vagy bármi
mást! Igaz? Hallgatói bólogattak e szavakra. Nornúda látta hogy Ítiel meg akar szólalni, de nem hagyta. —Ha pedig így van - folytatta - akkor miért hisszük azt hogy tanulni kell hosszú évekig a vadászatot, fazekasságot, vasolvasztást, hajózást, meg még minden mást is, éppencsak a legfontosabbat, a királynőséget nem kell tanulni?! —Egyetértek, ezt tanulni kell - mondta Lorian - de hát mi is lesz tulajdonképpen a feladata a királynőnek ezentúl? —A barbárokkal való foglalkozás! - mosolygott a királynő. —A barbárokkal csak Níka kereskedhet mert itt lakik a királynő, s végsősoron minden kereskedelmi ügyletet a királynőnek kell jóváhagyni, vagy a királynő által kijelölt megfelelő személyeknek! A királynő dolga lesz az hogy ügyeljen rá, ha a barbárok valami hasznosat kitalálnak, arról mi is tudjunk, s ha kell, bevezessük életünkbe mi is, esetleg a kellő változtatások után, hogy a hasznot élvezzük csak és kárt ne szenvedjünk a változtatásoktól! A királynőnek itt nálunk, a csiszíknél olyannak kell lennie, akinek eszén senki barbár nem jár túl, aki bár csiszí, de annyira ismeri a barbárokat hogy ha úgy adódna, akármelyik barbár országban is megállná a helyét mint királynő! És ezt bizony tanulni kell. Évekig sőt évtizedekig! Ide nem lenne elég még az sem ha valamiképpen sikerülne is kiválasztani mind a leendő sok tízezer csiszí közül a legislegkiválóbbat, mert annak is tanulni kell ahhoz hogy jó királynő legyen! Én tehát arra gondoltam, hogy minden csiszí megtanul a saját falujában írni-olvasni, s azután a legkiválóbb gyerekeket kiválasztják a taki és a tanárok, s ezek közül azokat akik akarják, ideküldik Níkába. Itt alapítunk egy iskolát, ahol azokat a csiszíket képezzük ki, akik olyan munkát végeznek, melynek során kapcsolatba kerülhetnek barbárokkal. Itt tanítjuk majd tehát a leendő hajósokat, kapitányokat is meg mindenkit, a legénység legutolsó matrózát is, hisz lehet hogy barbár kikötőkbe futnak be majd valamikor! Itt tanítjuk a könyvtárosokat is, mert azoknak ismerniük kell a barbárok nyelvét, igen, a tol mácsokat is itt tanítjuk, ebből az iskolából kerülnek majd ki a királynő különböző tisztségviselői, az alkirálynők is, és a királynő felelőssége lesz az is, hogy azok közül akik elvégezték ezt az iskolát, kiválasszon kettőt-hármat, akiket maga mellé vesz majd és így betanít a királynői tudomány rejtelmeibe! S közülük kijelöli majd leendő utódát, amikor már kiderült hogy e két-három lehetséges utód közül ki a legmegfelelőbb! A többi alkirálynő lesz. Kell ám alkirálynő, ha például el kell küldeni valakit vala mely barbár országba egy ottani királyhoz!20 Ez persze igazságtalan annyiból, hogy ha már ki van jelölve a leendő királynő, hát lehet hogy eddigre már elvégezte valaki az iskolát, aki még kiválóbb lenne, de hiába,
teljesen igazságos módszer nincs, és hiába lenne az újonc kiválóbb, nincs semmi tapasztalata, tehát népünk vég sősoron jobban jár a talán nem annyira kiváló, de gyakorlottabb királynővel! S rossz királynő biztos nem lesz abból sem, mert tehetségtelent nem jelölt volna utódául az előző királynő! utódául az előző királynő! Hallgatói értően bólogattak. —Aztán - folytatta a királynő - azt sem lesz nehéz eldönteni, ki is alkalmasabb a többinél a királynőjelöltségre az iskolából! A tanulók feladatai közé olyanokat is kell rakni, hogy oldjanak meg olyasféle problémákat, amikkel egy királynő találkozhat! Például: valaki éjjel felkelti a királynőt, mert egy barbár megsértette, szomorú, mellette szeretne aludni! Mit tesz ilyenkor a királynő? Írja le a tanuló a válaszát! Kánea elpirult, mert ez célzás volt egy korábbi kalandjára.21 —Vagy például - mondta tovább a királynő - kalózok szálltak partra Kancsen szigetén, tíz nagy hajóval, és ágyúik is vannak! Írja le a diák, miként szervezi meg a sziget felszabadítását, a kalózok megsemmisítését! Vagy, egy földrengés rombadöntötte egész Níkát, milyen sorrendben építteti újjá házait, létesítményeit, műhelyeit? Vagy például, járvány tört ki Níkán a törpe elefántok tenyészetében, mit tesz hogy a kór át ne terjedjen a többi szigeten levő tenyészetre? És mit tesz akkor, ha Níkában emberek között kezd valami járvány terjedni, mit tesz hogy a többi falura ne terjedjen át, miként értesíti erről őket úgy, hogy az értesítés is ne legyen a járványterjesztés forrása?! Vagy, Kaulianában velünk ellenséges személy került trónra, s a csiszík királynője – az iskola tanulója – hírül veszi hogy ez az új kaul uralkodó óriási hadsereget gyűjt hogy megtámadjon minket, mit tesz akkor, miként igyekszik elkerülni a háborút, s ha nem sikerül mit tesz a védelem érdekében? Mit tesz akkor ha a várható támadásig tíz év van hátra, mit ha egy év, egy hónap, vagy csak egy hét?! Vagy, Vamba szigetén több faluban a férfiak azt követelik hogy a királynő mellett legyen a csiszíknek királyuk is, tehát férfi uralkodó, mit tesz akkor a tanuló, mit tenne ha ki rálynő volna?! Vagy, tegyük fel, felfedeztek egy új nagy szigetet Kuvália és Laenor között a hajósok, szervezze meg a sziget betelepítését! Vagy, Rilgentiában több kereskedő szeretne sárkányokat tenyészteni, vásárolnának tőlünk tenyészanyagot, adunk e el nekik vagy nem, döntsön a tanuló! Vagy, váratlanul kiapadt a Trás ki és Trócski folyók forrása, mit tesz hogy Níka szomjan ne haljon, mit tesz legelőször is mint legsürgősebb intézkedést, s mit tesz később? Vagy, az egész csiszí birodalomra már tíz éve pokoli szárazság telepedett, mit tesz ekkor?! És mit tesz akkor ha az örökös esőzések okoznak gondot?! Mit tesz akkor ha valamelyik távoli falu
esetleg elbarbárosodik, kijelentik a lakosok hogy ők már nem is csiszík, hanem más nép, és többé nem segítik a többi falut?! És mit tesz akkor ha a falu ugyanígy visel kedik, de nem akar megmaradni a régi helyén, hanem a barbárok valamelyik területére, például a kontinensre akar átköltözni?! Vagy, kép zelje el a tanuló hogy ő a királynő, s váratlanul halálos beteg lesz, már csak napjai vannak hátra, és még nincs mellette senki aki kitanulta volna a királynői tudományokat, miként választana valakit ki, hogy halála után királynő legyen?! Vagy, kiderül hogy kalózok hordája kezdi fosztogatni szigetvilágunkban a csiszík hajóit, mit tesz hogy a veszélyt elhárítsa?! Vagy, Laenor vagy más ország felajánlja hogy vásároljunk meg tőle egy szigetet ami ilyen és ilyen, megvenné-e a tanuló ha királynő volna vagy nem? Sőt, ilyen esetben milyen adatokat akarna megtudni a szigetről?! És ha megveszi, miként választja ki azokat a csiszíket, akikből ott falvat alapít?! Egy ország uralkodója gazdag ajándékokat kül dött, mivel viszonozza? Vagy, a barbárok egy rabszolgaszállító hajóján a rabszolgák sikeresen fellázadtak, elfoglalták a hajót, hozzánk jönnek hogy ők csiszík szeretnének lenni, befogadja-e őket, ha nem, miért nem, ha igen akkor miért, ha csak egy részüket, akkor minek alapján dönti el hogy kiket fogad be és kiket nem, s hová, milyen szempontok szerint telepíti le őket?! Ha azt kérik hogy egy faluban lakhassanak mind a há romszázan, megengedi-e, ha nem, miért, ha igen, miként oldja ezt meg? Vagy, Zassen uralkodója meghívja őt, a csiszí királynőt hogy látogassa meg! Elmegy vagy nem megy el? Ha elmegy, lehet hogy csapda! De hasznos is lehet, hátha megtud valamit, amit megtudni érdemes! Mitől függ hogy elmegy-e vagy nem megy el?! Ha nem megy el, írja meg a levelet amiben udvariasan elutasítja a meghívást! Vagy, az egyik falu ból már egymás utáni három alkalommal nem jött meg az újság, hogyan igyekszik megtudni mi történt?! És mi van ha futárt küldött oda, és az a hajó sem tér vissza, akkor mire gon dol, mi történt, és mit tesz?! Vagy, tegyük fel hogy a barbárok valamelyik országában nagy ravaszul kitaláltak egy furfangos módszert, aminek segítségével egymástól több napi járóföldre levő emberek beszélgetni tudnak egymással, de e találmányt nem akarják megosztani ve lünk, titkolják, nos, akkor miként próbálná megszerezni a csiszíknek?! Nem is lehetetlen különben hogy egyszer egy királynőnek ez lesz a feladata, mert Tlapantlua lakói állí tólag ismertek valami efféle dolgot… Lehet ám hogy valaki felfedezi újra… Vagy, a barbároknál valahol különleges dinnyefajt nemesítettek ki, ami jó lenne nekünk is, de csak hajtásról lehet szaporítani, magról nem, s nem adnak hajtást, dugványt, miként szerzi meg? És még rengeteg effélét lehet kitalálni! Tehát, igenis ki lehet szűrni azokat, akikben jó érzék van az ilyesmihez! És hát bizony, aki nem végezte el ezt az isko lát, az örökre
megfosztatott attól a lehetőségtől hogy valaha is királynő lehessen, vagy, hogy akármiféle barbárokkal kapcsolatos munkát végezzen! De mondok még valamit! Aki elvállalja hogy taki legyen, az soha nem lehet királynő! Akkor sem, ha korábban elvégezte ezt az iskolát! S tudjátok miért?! Hát csak azért, mert aki egyszer elvállalta hogy egy egész falu anyja lesz, az nem hagyhatja cserben faluját, gyer mekét! A takiságot senki ne tekintse ugrórúdnak a királynő címe felé! Ha így volna, akkor a falvak nem bízhatnának meg takijukban! A többiek megigézve hallgatták Nornúda szavait. —Most el kell dönteni, mit hova költöztessünk! folytatta a királynő. —Helyes ha egy falu nem gyárt mindent, hogy igenis szoruljon rá a többiekre! Azt már mondtam tegnap, hogy az agyagedényeket Glindorban gyártják majd, mert ott van sok agyag! Arra gondoltam, az üveggyártást tegyük át Kepibe, a hajókat pedig építsék Vempóban! Itt Níkában egyelőre a gyöngykagylókat tenyésztjük majd, s drágaköveket bányászunk a barbároknak, itt készítünk lőport, itt él majd a mindenkori királynő, tehát ez lesz a főváros a barbárok szavaival élve. A vasat azonban csak addig gyártjuk itt, amíg nem alapítunk egy másik falut, a Smaragdhegységben, a vas és a réz közelében! Ugyanott fogjuk gyártani a selymet is, amint sikerül hernyópetéket szerezni Jicsenből, ha pedig annyi selyem kell hogy máshol is kell selyemhernyót tenyészteni, akkor valamelyik nagy sziget kellős közepén alapítunk erre egy falut, távol a tengerparttól, hogy a barbárok nehogy ellopják tőlünk a selyem titkát! Persze ez a falu is hegyekben lesz, ahol már megélnek az eperfák. A sajtkészítést folytatjuk ugyan Níkában, de az nem lesz tilos hogy más falu is gyártson sajtokat, és bármely falu kialakítsa a saját sajtkülönlegességeit, amiket aztán más falvakba is elvisz. Sőt, kifejezetten helyesnek tartom, ha a falvak képesek sokféle sajátos finomság gyártására, amiket hosszú ideig tárolni és így szállítani lehet, ez is erősíti a falvak összetartását, s persze élvezetünket is növeli ha sok finom dologból csemegézhetünk! Ebben Nínia találmánya, a befőzés nagy segítséget nyújthat, mármint a tartósításban! Talán még a húsokat is lehet majd valami efféle módon tartósítani! No igen. Keola pedig, melyet Bucumin építünk fel, ezüstöt és aranyat küld ide Níkába a kereskedelemhez, és létre kell ott hozni egy óriási sárkánytenyészetet is, hogy megfelelő mennyiségű bőrrel láthassa el a többi falut! Ettől függetlenül azonban, a törpe elefántokat, törpe vizilovakat, törpe lovakat és a sárkányokat el kell terjeszteni minden szigetre, hogy egy valahol esetleg kitörő járvány ne legyen végzetes az egész állományra! A nem törpe lovakat, a juhokat, a teheneket főleg a két nagy szigeten kell tenyészteni, ott van bőséges hely nekik! Néhányukat szélnek is kell ereszteni, hadd
legyenek vad csordák is! És Keolába költöztetjük át a szappangyártást is. Térjünk rá a személyi kérdésekre! Ítiel, akarsz valahol taki lenni? Ítiel nevetett. —Most próbára akarsz tenni, Nornúda?! Sosem titkoltam hogy királynő akarok lenni! S te is elismerted hogy van hozzá tehetségem! Sőt, talán nem tévedek, ehhez a megújhodott királynői méltósághoz amit az imént felvázoltál nekünk, még nagyobb tehetségem van mint a régi fajtájúhoz! Hisz a taki, az nem más mint a falu királynője abban az értelemben ahogy még tegnap is elképzeltünk egy királynőt! Így azonban ahogy te mondtad, a királynőnek talán még keményebbnek, hatá rozottabbnak kell lennie mint eddig, össze kell fogni a népet, s állni a sarat a barbárokkal szemben! Igen, ez való nekem! Nem, nem akarok taki lenni, hisz mondtad is hogy taki nem lehet királynő, s egyetértek veled! —Ítiel, ne feledd, lehet hogy még akár húsz évet is élek, sőt, talán harmincat is, és ha csak el nem hülyülök a vénségtől, mindaddig várhatsz! —Ez nem számít! - lágyult meg Ítiel arca. —Szeretlek, Nornúda! Lányodnak érzem magamat! Természetesen nem kívánom a halálodat, s hidd el azt sem bánom ha akár hatvanévesen leszek királynő! De akkor is az való nekem! S addig legalább tanulok melletted! Ráadásul, mert itt Níkában lesz minden olyasmi ami a barbárokkal kapcsolatos, itt lesz a legizgalmasabb az élet, itt részt vehetek az országos jelentőségű tanácskozásokon… nem, nem, sokkal jobb nekem itt alkirálynőnek lennem mint máshol takinak! —Lehetnél taki Níkában is! —Nem, nem, ne is haragudj! Én ugyan tudok türelmesen várni, de egészen őszintén megmondom, azért azt akarom hogy tudhassam: amikor elérkezik az elkerülhetetlen, ó Nornúda, akkor folytathatom a munkádat! Egész eddigi életemben erre készültem, s te is elismerted hogy megvan hozzá a tehetségem! —Jó. Döntöttél! De akkor is kell valakit találni Níka takijának! - és Nornúda mosolyogva körbenézett. És senki nem kétlette hogy előre számított Ítiel válaszára, s már minden egyes falu takiját és altakiját kijelölte magában az éjszaka folyamán. Nornúda szeme hirtelen megállapodott Nínián. —Te leszel Níka takija, Nínia! - jelentette ki határozottan. —Én?! De hiszen… én… én… nem is vagyok született csiszí… —Mindegy! Téged mindenki szeret, tisztel, te igazán az egész maradék falu anyja lehetsz! —De… ha valamit elrontok… —Ugyan már! Tulajdonképpen ugyanazt kell tenned mint eddig – kedvesnek lenni mindenkihez! És ne feledd,
h a bármi kételyed van, kérdezz meg engem, itt leszek ezután is, de itt lesz még Ítiel is… Vállalod hát? —Nem is tudom… Szeretném, de… —Na de kedves Nínia! Hiszen királyné voltál Laenorban! S erre Nínia felsóhajtott, s arca kipirult a boldogságtól. —Vállalom! Mindenki tudta hogy Nínia ezzel tulajdonképpen csak címet kapott, fontos munkát azt nem, sőt, tudta ezt a lelke mélyén Nínia maga is, bár be nem vallotta volna magának. De senki nem vágta volna soha Nínia szemébe hogy ő csak azért kell hogy az új rendszer már a legelső pillanattól kezdve teljes létszámmal üzemeljen, senki nem mondta neki hogy csak helykitöltő, mert annyira szerette őt mindenki.22 Kedvesen mosolyogtak rá, s örültek annak hogy ő, Nínia, láthatóan boldog. De Nínia rögvest bebizonyította hogy tenni akar Níkáért. Mert most így szólt: —Akkor én mint Níka takija, szeretném megkérni királynőnket, aki a barbárokkal való kapcsolattartást irányítja, hogy engedélyezze nekem egy levél megírását egykori férjemhez, Pindamianhoz Laenorba, aki ott király volt míg a hatalmat át nem adta lányának, Cielítának, mert szeretnék tőle orgonaépítő mestereket kérni, no meg minden zeneszámáról kottát is! Szeretném felépíteni meg minden zeneszámáról kottát is! Szeretném felépíteni itt Níkában a világ legnagyobb orgonáját, hogy zenei téren se maradjunk el a barbároktól! —Hm! - tűnődött el a királynő. —Ezt mi csiszík nem építhetjük fel? —Nem, dehogy! Az orgona hatalmas lesz, embernyi sípokból áll majd, és már az egész épületet is úgy kell rakni hogy a hangok terjedése benne a legjobb legyen! —De ehhez itt kell lakjanak nálunk a barbár mesterek! —Igen. De majd én megoldom az elszállásolásukat! Most sok-sok üres ház lesz Níkában, hogy annyi sok csiszí elköltözik! És van bőven drágakövünk amivel megfizethetjük őket! Nornúda ugyan nem sokra tartotta a zenét, de nem akarta elrontani Nínia örömét. Végülis miért ne legyen egy óriási orgonájuk?! Őrizgessék inkább a haszontalan drágakövet?! És még az is lehet hogy érdemes ezt megvalósítani. Nínia már gyakran adott jó ötleteket! Így hát ezt válaszolta: —Tégy belátásod szerint! Ezután, mielőtt még megszólalhatott volna akár Nornúda, akár más, Kánea kotyogott közbe izgatottan. —Lehetnék esetleg én is taki?! —Te?! - nézett rá csodálkozva Vaszüredzsikó. —Én! Miért ne?! Engem mindenki szeret! És az a legfontosabb hogy a takit szeresse a falu, nem?! —De hát még talán csak vagy hat esztendeje lettél
csiszí! —Igen, ez igaz, de példásan viselem magamat, ugye?! Milyen jól megtanultam a csiszík nyelvét is, ugye?! És vannak jó ötleteim, mert ha nem így lenne, nem is vehetnék részt most ezen a tanácskozáson! És betartom a szavamat, egyezségünket, hat év alatt éppen hat gyermeket szültem, ebből egyszer ráadásul ikreket, s most is már a hatodik hónapban járok! Amikor épp nem vagyok terhes, a sajtkészítésben is segítek! Könyvet is írtam, kettőt is! Igenis alkalmasabb vagyok takinak mint például te, Vaszüredzsikó, az érdes modoroddal! Elismerem, bátor vagy, s igazi jó barát, igazad is szokott lenni általában, de nem vagy képes bánni az emberekkel! —Nem is akarok taki lenni! Még altaki sem! —Csitt már! - mosolygott a királynő. —Magamtól is felajánlottam volna neked hogy légy taki, Kánea, bár meg kell elégedned egyelőre a legkisebb közösség irányításával, te mégy Kuváliára, Glindorba, oda ahol az agyagedényeket készítik majd! Oda most csak kétszáz felnőttet küldök, de azt a helyet tartom a legbiztonságosabbnak is: bár ez van a legmesszebb Níkától, de távol minden barbár országtól is! —Köszönöm Nornúda! Majd én felfejlesztem szépre azt a helyet, naggyá teszem! —Nem marad majd időd párzani a nagy munkában! böködte meg csípős szavaival Vaszüredzsikó. —Ugyan már, ne gúnyolódj, tudom hogy úgyis szeretsz! Nappal takiskodom, éjjel lepkézem, nem lesz itten semmi baj! Elvégre a nap huszonnégy órából és egy éjszakából áll! De remélem igazságosan osztjuk el a férfiakat, s jut belőlük nekünk is! —Azaz neked is! - nevetett Nornúda. —Hát persze, ne félj, senki település nem marad hím nélkül! Na tehát, Glindor is rendben van. A következő javaslatom, hogy Kepibe, amit Vambán alapítunk, tegyük meg takinak Slámi barátnőnket, s rögvest jelöljük ki hozzá altakinak Szjúdáát, jó barátnőjét! Hiszen ha nem tévedek, Slámi azért lett csiszí hogy itt nálunk vigye valamire?! Slámi elpirult. —Én tulajdonképpen egy nagy könyvtárat szerettem volna alapítani… De nem leszek álszerény, eszemben sincs visszautasítani a megtiszteltetést! No meg aztán, lesz nekem ott könyvtáram hamarosan… Hisz helyes is hogy legyen mindenütt könyvtár! S kell is az újság miatt nyomda, ha meg már van nyomda, miért ne legyen könyvtár?! —Tudom, furcsa hogy eddig nem említettem takiként egyetlen született csiszít sem - mondta a királynő - de leginkább valóban olyan való takinak akit mindenki szeret, s lehet hogy Káneát nem mindenki veszi ko molyan, de valóban igaz hogy mindenki szereti! Kepi pedig ugyanolyan közel van a barbárokhoz mint Níka, lehet hogy ott kiköt véletlenül vagy készakarva egy
barbár hajó, sőt, akár ellenséges hadsereg vagy kalózok is, és kell oda valaki aki nemcsak csiszínek érzi magát, de kellően művelt is, vagyis Lorian tanítványa! És Slámi ilyen. Most már viszont igenis született csiszít nevezek meg! Vempóba, abba a faluba tehát ami Vamarokin alapíttatik, Kalcerát szeretném takinak! Ő ugyan még aránylag fiatal, úgy tűnhet, de Káneánál idősebb, s ami a lényeg: ő valóban rendkívüli elme, az egész Nagy Elvándorlás szikrája az ő páratlanul éles eszéből pattant ki! És Vamaroki hatalmas, fel kell fedezni, nem tudjuk mi van a sziget belsejében, ott tulajdonképpen akármi is lehet, mert az a sziget maga akkora mint egész Kauliana! Legyen tehát ott Kalcera a taki, és az altaki legyen mellé Tikarilla, aki ugyan megintcsak nem született csiszí, de él közöttünk annyi ideje mint Kánea, és Kalcera jó barátnője! És mindazon nők is akik Tikarillával jöttek Kaulianából, kivéve azokat akiknek van valami fontosabb állandó munkájuk már, költözzenek el vele Vempóba! És visszatérve Kalcerára, ő jól ért a hajókhoz, sokat hajózott Tilkával is, kifejezetten neki való a hajóépítő Vempó! —Úgy van, nagyon fogom szeretni Vempót, és ígérem hogy hamarosan rengeteg új, nagy, szép hajót gyártunk! - mondta Kalcera. Kalcera meglehetős méltósággal fogadta a megtiszteltetést, olyan nyugodtan hogy többekben felmerült a gyanú: titokban számított rá, sőt biztosra vette hogy valahová elkerül takinak! Tikarilla viszont alig bírt az ujjongásával. Ő, aki árva lány volt Kaulianában, és kénytelen volt ringyóként élni egészen hat évvel ezelőttig míg a csiszík közé nem állt, most egy egész falut irányíthat! Még ha helyettesként is… de amint újabb falut alapítanak, ott már ő lesz a taki, nemcsak altaki, megmondta a királynő is… Mennyire sokra vitte, lámcsak! Milyen jó érzés hogy így megbíznak benne! —De ugye Nortingál is velem jöhet?! - kérdezte, szerelmesére célozva. —Hát persze! - nyugtatta meg a királynő. Azután így folytatta: —Végül Keolába, Bucumira legalkalmasabbnak Mirnaelírát találom! —Én orvosnő vagyok! - mondta azonnal Mirnaelíra. —Attól hogy valaki taki, nem tilos ám máshoz is értenie! És ki tudja milyen népek élnek arrafele, Bucumi közelében! Te igazi csiszí vagy, a legkiválóbbak egyike, és jól ismered a barbárokat is, évekig tanultál Kaulianában! Ott rád van szükség! Mirnaelíra nagyot sóhajtott. —Hát nem bánom, ha nincs más jelentkező… Körülnézett. Néma csend. S erre így szólt: —Mit tehetnék?! Vállalom! Kis idő múlva megegyeztek abban is, ki lesz Níka, Glindor és Keola altakija, majd Nornúda mélyet lélegzett,
felállt, elszántan kihúzta magát, s így szólt: —Akkor most nézzünk szembe azzal amivel kell, és közöljük a többiekkel hogy nagy részük hamarosan újra költözni fog! * Amire számított a királynő, no meg a többiek is, bekövetkezett: iszonyú felzúdulással fogadták a csiszík, hogy véglegesnek hitt otthonukból nagyrészük ismét elköltözni kénytelen! De a királynő türelmes volt, újra meg újra elmagyarázta nekik hogy értsék meg, nem hagyhatják hogy mindenféle éhenkórász barbárok betelepedjenek ezekre a gazdag és hatalmas szigetekre, s ezért nekik kell azokat belakniuk. A csiszík meg csak komoran hallgattak. Már másodszor tagadott meg olyasmit Nornúda, ami a csiszík szemében addig a legszentebb szentségnek számított: először azt hogy férfiakat is befogadott a népbe, a Nagy Elvándorlás idején, most meg hogy nem együtt lakik majd minden csiszí! De minden híresebb, nevesebb csiszí, akár született csiszí volt akár befogadott, a királynő pártjára állt, Kalcera, Ítiel, Nínia, Vaszüredzsikó, Lorian, Ozmiel, Mirnaelíra, Kánea, Slámi, Szjúdáa, Nonorilla, Vuvulána, Vavanúdzsa, s a többiek is, és nyugodtan hivatkozhattak arra, hogy amióta Nornúda királynő néha talán őrültnek tűnő ötleteit követik, azóta sokkal jobban élnek! Ez ugyanis tagadhatatlan tény volt. S így aztán nem maradt más hátra, mint hogy nekikészülődjenek a költözködés teendőinek, közülük is a legfájdalmasabbnak: eldönteni, ki megy és ki marad, sőt: ki hová megy! Hanem ezt már nem várták meg Vam és Lana. Szóltak Nornúdának hogy most már bizony mennének haza, azaz Kajjámhoz! És a királynő megértően bólogatott, mégegyszer köszönetet mondott nekik, főleg Vamnak, átölelte őket és kedves fiamnak illetve lányomnak szólította a két fiatalt, személyesen kísérte a hajóra őket, visszaadta Vam géppisztolyát, kijelölte a legénységet, s egyik nap kora hajnalban útjára bocsátotta a Szellőt. És ezután nagyon sok idő eltelt, bizony, mire Vam újra eleven csiszít láthatott személyesen…
11. fejezet Visszatérések A CSISZÍK TERMÉSZETESEN nemcsak Trapanig vitték el Vamot és Lanát. Ment a hajó tovább, a Nagy Folyón, de nem egészen Kaulianáig, hanem betért a Nagy Folyó szintén eléggé nagy sőt hatalmas mellékfolyójába, a Nyauriba, s itt egészen addig ment míg el nem ért a Nyamma-tóhoz. Itt a Nyamma-tónál állt Kajjám vára. Mellette kikötött a hajó, Vam és Lana kiszálltak, elbúcsúztak a csiszíktől, s azok fordultak vissza máris. Vam és Lana pedig elindultak be a várba. A várat ugyan
mindenféle szellemek őrizték, idegenek nem hatolhattak be, de Lanát természetesen ismerték, beengedték, Lana tudott bánni velük, s erélyes fellépésének hála nemcsak őt de Vamot is beengedték. Apja és anyja észre sem vették megérkeztét. Anyja valahol a narancsligetben ejtőzött s közben matematikával foglalkozott csak úgy szórakozásból, apja pedig szokása szerint varázsolt, egy új szellemet próbált épp befogni. Mindezt Lana azonnal megtudta, amint hozzájutott egy kristálygömbhöz. Kajjám várában több kristálygömb hevert szerteszét. Lana ki is használta az alkalmat, s rögvest megtanította Vamot a kristálygömbök kezelésére, a készítésére persze nem mert azt ő maga sem tudta. —Nem kéne értesíteni a szüleidet hogy megjöttél? kérdezte Vam. —Felesleges! Engem jókora meglepetés ért hogy bordélyba vittek leánynevelde helyett, érje őket is egy kis meglepetés! Figyelj, most olyan tizenegy felé járhat az idő, s apám meg anyám egy óra körül szoktak ebédelni! Nos, azt hiszem elkezdjük az ebédet nélkülük! Így esett, hogy mikor Mirjan és Kajjám kéz a kézben beléptek a jókora ebédlőbe, amelynek sarkában már játszották is a halk melódiákat a varázshangszerek, Vam és Lana már a felén is túl járt a finom lakomának. Ember még nem lepődött meg úgy semmin talán mint Mirjan és Kajjám, amikor meglátták ott leányukat, akiről azt hitték hogy igencsak távol van, Rilgentiában tanul! —Lana! Te lusta, te iskolakerülő, te szüleid szégyene, hát megszöktél a nevelőintézetből?! - kiáltotta azonnal dühösen apja. —Nem, nem szöktem meg! Szerettem volna megszökni, de sajnos nem tudtam! Vam mentett meg, ő szabadított ki - mutatott a fiúra - de még mielőtt agyonsújtanád egy villámmal, sietve közlöm hogy nem ám leányneveldéből szöktetett meg, hanem egy bordélyházból! Mert te valóban Rilgentia legelőkelőbb helyére adtál be engem, apám, de nem a legelőkelőbb iskolába, hanem a legelőkelőbb kuplerájba! Ha nem hi szed, nézz utána, ugye tudod kezelni még ilyen döbbenten is a kristálygömböt?! —Nem igaz! Hisz épp maga a gömb ajánlotta… —Igaz, de emlékezz csak vissza, miként parancsoltál a gömbre! - és Lana idézni kezdte: —„Mutass nekem egy olyan intézményt ahol lányokkal foglalkoznak, de olyat ám ami nagyon előkelő, és ahol szigorúan, nagyon szigorúan bánnak velük, semmit sem néznek el nekik! ” —No hát - mondta Lana - e bordélyra illett mindez, a kristálygömb nem hazudott! Itt valóban lányokkal foglalkoztak, s hozzá szigorúan! Még a talpamat is elverték bottal, nem csoda ugye hogy nagy kedvem lett
megszökni?! —Nem hiszem! Csak… —Kuss Kajjám! - kiáltotta azonnal Mirjan. —Iszonyú sejtéseim vannak! Te megint elrontottál valamit, pedig nagyon figyelmeztettelek rá, hogy ne csinálj hülyeséget! Most azonnal belenézek a gömbbe, de jaj neked ha történt valami a lányommal! - és máris úgy tett ahogy mondta. Kajjám is így tett. És ő valahogy előbb végzett mindennel, tán mert Mirjan többször is megnézhetett eztazt, s amikor Kajjám felemelte a fejét, arca ugyancsak sápadt volt. Félve pislogott a feleségére, s az ajtó felé oldalazott. —Ne félj papus, hisz láthattad, a szüzességem egy kis időre még megmaradt! - vígasztalta meg Lana. —Képzeld akkor mire számíthatnál ha már…! - és várakozóan elhallgatott. Hanem erre felkapta a fejét Mirjan. —Mit értesz azalatt, hogy „egy kis időre még”?! —Hát csak azt hogy ma este lesz a nászéjszakám! Úgy nézzetek Vamra, hogy ő a férjem, szólhattok is a szellemeknek hogy terítsenek lakodalomhoz! Vam, mutatkozz be a szüleimnek szépen! Vam felállt, udvariasan meghajolt, s így szólt: —Én Pim Mof Vam vagyok, Zorjána királynő és Mof Jaram fia. És csak valamikor úgy kétezer év múlva fogok megszületni! Ugyanis időutazó vagyok. Kifejezetten azért jöttem e korba, hogy a leginkább tisztelt Mirjan úrnőtől és a legendás Kajjámtól mágiát tanulhassak, azaz hogy itt nálatok varázslóvá képezzem ki magamat! Lányotok már megállapította rólam, hogy legalábbis valamennyi mágikus képességem igenis van, s ígérem hogy rendkívül szorgalmas tanuló leszek! Ami pedig házasságunkat illeti, korántsem tréfaság ám Lana beszéde, mert azon kalandok alatt amiket a kristálygömbön át láthattatok leendő Mestereim, ezek alatt Lana és én nagyon megkedveltük-megszerettük egymást, s úgy döntöttünk hogy férjnek illetve feleségnek tekintjük ezentúl egymást! Szeretném azonban ehhez beleegyezéseteket is kikérni, s remélem holmi visszautasítással nem rontjátok el leányotok boldogságát! Elvégre, ha szabad egy kissé dicsérnem magamat, nem akárkihez megy hozzá, hiszen királyi vér folyik bennem, időutazó is vagyok, s ami a legfontosabb: ha most teljesen járatlan vagyok is a varázslások terén, de lehet azért jó mágus belőlem! Azzal természetesen tisztában vagyok, hogy mindezen felsorolt erényeim ellenére is nagy megtiszteltetés nekem éppen Kajjám és Mirjan leányát feleségnek megkapnom, de hát ő is szeret engem! —Na de hát hogy már ilyen korán, tizenhatévesen! emelte égnek a kezét Kajjám. —Hiszen semmi oka hogy elsiesse a férjhezmenetelt! Nem is kívánok sokat, csak ha legalább mindössze négy- vagy ötszáz esztendőt várna még vele…!
—Fogd már be Kajjám! - csattant fel Mirjan. —Nekem tetszik a fiatalember merészsége! És ne légy beképzelt, mert kevés férfivarázsló van, és időutast valóban nem gyakran kaphat még egy varázslónő sem férjül! Ha Lana szereti Vamot, eszemben sincs közbelépni, naná hogy nem, még csak az kéne hogy később elcsenje, elcsábítsa valami varázslónő őt az én lányomtól! Különben is, kinek tartogatod Lanát, mi?! Azért ne menjen férjhez hogy legközelebb ismét bordélyba dugd?! —Nem, nem, nem teszek én ilyet, én csak… —Jaj, hallgass már el! Nem jöttél még rá hogy nincs beleszólásod a dologba?! A házasságkötés a nők dolga, még az sem igaz hogy a férfi választ feleséget, fordítva van ez, téged is én választottalak férjnek, s bár csak úgy nagyjából néztem át a Lanával történt eseményeket, bíz vást állíthatom hogy Vam teljesen ártatlan ezügyben, Lana csábította el, még fel is tálalta magát lakomaként neki! Ha tehát ők ketten egymáséi akarnak lenni, részemről szabad az út a házassághoz, és húzd be füledfarkad Kajjám, úgyis van elég vaj a fejeden! Örülj inkább ennek a lakodalomnak, mert csak azért nem pirítok rád jobban, hogy el ne rontsam az ünnepséget! —De hát Mirjan, kedvesem, hiszen még egyetlen perce sem ismered ezt a Vamot! —Ugyan, már legalább három perce! És nem mindegy?! Lana lesz a felesége, nem én, Lana meg már jó két hónapja ismeri! Rosszul úgysem bánhat vele, mert itt laknak majd a közelünkben, ugyanebben a várban! És, hogy nyersen fejezzem ki magamat, szerintem azok után hogy hova adtad be, Lana annak adja a szüzességét akinek akarja! Sőt, Vamnak bizonyos mértékig joga is van Lana lányságához, elvégre ő mentette azt meg, nem igaz?! És ha még egy szót szólsz, Kajjám, esküszöm hogy nagyon rosszul jársz! Lana azzal lepkézik akivel akar, s ebbe te, ostoba barbár férfi, nem szólhatsz bele! Vagy talán ettől az időutazótól is megfosztanál engem, amint megakadályoztad hogy találkozzam Vam apjával, Mof Jarammal annakidején?! Kajjám lesunyta a fejét, és nagyon laposakat kezdett el pislogni. —No csak azért! És gondolj bele abba is Kajjám, hogy nevelőintézetbe akartuk adni lányunkat! —Még beadhatjuk egy igaziba! Amit te választasz ki, drágám! —Hogyne, hisz épp ezt teszem, nem látod?! Hidd el nekem, mert jobban értek az emberekhez mint te, nincs jobb nevelőintézet a házasságnál! Megjön hamar ott a lányunk esze, meglásd! És most már aztán tényleg ne ellenkezz mert nagyon unlak, az összes szellemekre mon dom! Én csak ahhoz ragaszkodom, hogy legalább száz évig ne szüljön Lana gyereket, az e célt szolgáló varázslat legyen az első amit megtanul, még ma este ágybabújás előtt, nem nehéz varázslat ez, ha ugyanis előbb szül,
nagyon visszaveti a tanulmányaiban! —Megtanulom, megígérem! És nekem már megjött az eszem! - mondta gyorsan Lana. —Higgyétek el, nagyon szorgalmasan fogok tanulni, nálam jobb tanulója nem lesz az iskolátoknak, de még Badzsahárata tanítványai között sem lehet majd nálam jobbra lelni! —Engem kivéve! - mondta határozottan Vam. —Téged is beleértve! És ne vitatkozzunk! Tehát, anyám, kezdődhet akkor a lakodalom? Mert beszélgetni mulatozás közben is lehet! Nem szólnál a szellemeknek? —Jól van, kezdődjék hát! Csak előbb meggyógyítom a lábadat! - nyúlt Mirjan a varázspálcája felé. —Nem, nem, azt ne tedd, nem engedem! - intett elutasítóan Lana. —Majd meggyógyítom a lábamat én magam! —Ugyan már kis bohóm, a gyógyító varázslatok sokszázszor nehezebbek mint a romboló varázslatok, hisz például egy köcsögöt is milyen könnyű összetörni, de mennyire nehéz összeragasztani! Akár tíz évbe is beletelhet még szorgalmas tanulónak is mire eljut odáig! —Fél év múlva képes leszek rá! - jelentette ki Lana határozottan. —És maradjon csak így addig a lábam, valahányszor ránézek a sebhelyekre, eszembe jut hogy tanulnom kell, s lesz cél így előttem ami felé törekszem! Ez a talpelverés e kalandom fölöttébb hasznos ajándéka volt!—Hát, te tudod! - bólintott Mirjan, és ahogy Lanára nézett, szemében elismerés villant, s némi remény is, hátha végre valóban megjött leánya esze. —Akkor most szólok a szellemeknek hogy tálaljanak lakodalomhoz, aztán meséljetek el mindent részletesen… *** S telt-múlt az idő. Rengeteg idő. Múlt napra nap, évre év. A csiszík végre megszerezték Jicsenből az annyira áhított selyemhernyópetéket, és nem sok idő tellett bele, hamarosan a Gyöngy-tenger mellékén mindenki a csiszíktől akart selymet vásárolni, nem mintha olcsón adták volna, de a csiszík jóval közelebb voltak mint Jicsen, sőt a selymük minősége is jobb volt. Nemsokára nem is volt elég az a selyem amit Kalderonon termeltek, s idővel Vamba közepén is alapítottak egy falut, amely mással sem foglalkozott csak selyemelőállítással. Vam ezalatt szorgalmasan tanulta a mágiát. Kaulianában megkoronázták Sába királynő fiát, Humot, és a királynő átadta neki a hatalmat - ez Sába királynő hatvanharmadik, és Hum negyvennegyedik évében történt. De mindenki tudta, hogy a királynő azért ha akar, bele tud szólni a dolgok menetébe, a királynő árnyéka továbbra is szorosan rávetült mindenre. De ez egyre inkább jelképessé vált, mert soha elő nem fordult hogy a királynőnek ki kellett volna jelentenie, hogy márpedig valami másképp történjék mint ahogy abban fia, Hum király intézkedett. Bár az is igaz, hogy nem is
annyira Hum uralkodott, csak a korona volt az ő fején, a döntéseket helyette leginkább felesége, a szép Gyöngy, Lorian kiváló tanítványa hozta… Vam ezalatt szorgalmasan tanulta a mágiát. Aztán meghalt Tardu, Sába királynő férje. Sába királynő akkora bánatba zuhant emiatt, hogy bele is betegedett, hetekig félrebeszélt míg ágyán feküdt, s már mindenki lemondott róla. És bár egész életében kitüntető kedvességgel bánt menyével, a félvér Gyönggyel, most, lázas beszédében olyasmiket mondott, hogy kiderült, lelke mélyén még most sem igazán képes megbocsátani Gyöngynek azt amiről ő nem is tehet, hogy Gyöngy apja Gundoró, az a néhai zozó harci törzsfőnök, aki miatt Sába édesanyja, Uala királynő meghalt. Mindezt Gyöngy is hallotta, de ő mégis szerette a királynőt, s neki jutott eszébe hogy csiszí orvosokat hívjanak a beteg királynőhöz. Az orvosok eljöttek, és sokat ugyan nem tehettek, de már az is elég volt hogy egy világos pillanatában a királynő azt lássa hogy csiszík állnak ágya mellett. Nagyon szerette e népet! S ez adott neki egy ötletet, s erőt a megvalósításhoz: hamarosan összeszedte magát, s elutazott Níkába, otthagyva a palotát s az egész országot fiára és menyére. Most már nem sok minden érdekelte, csak az hogy lássa, tulajdon szemével, mi lett a csiszík népéből. S tudta azt is hogy ott él még a vén Lorian, az ő igaz barátnője, vele is beszélni akart. Vam ezalatt szorgalmasan tanulta a mágiát. Aztán Hum, azaz inkább Gyöngy kezdeményezésére létrejött a Nagy Birodalom, amely állt Kaulianából, Günülföldből, Troggföldből és Ril gentiából. E birodalomban ugyan minden ország megtartotta a maga királyát és törvényeit, de nem vámolták meg egymás áruit, s kijelentették hogy egymásnak nem ellenségei, soha meg nem támadják egymást, és külső támadás ellen együttes erővel lépnek fel. És felfedezéseiket, találmányaikat is átadják egymásnak. S a birodalom területén mindenki oda költözik ahová akar! Hívták ide a csiszíket is, de Nornúda azt mondta, hogy márpedig a csiszík nem közösködnek barbárokkal, megtartják önállóságukat, de ha ez megnyugtatja őket, vegyék észre hogy a csiszík eddig sem vámoltak meg senkit és semmit, háborúzni ők sem akarnak, boldogan csatlakoznak a szerződés azon pontjához hogy ők a birodalmat meg nem támadják, remélik hogy a birodalom sem őket, arról viszont szó sem lehet hogy beleavatkozzanak a barbárok harcaiba, ha a birodalmat támadás éri! Legalábbis, ez erősen valószínűtlen, s mindenképpen a konkrét helyzettől függ! És különben is, miért védenének ők olyan országokat, amik annyira barbárok hogy még rabszolgákat is tartanak?! Ami a felfedezéseket illeti, nagyon szívesen megtanítanak bárkit a selyemgyártásra, de hernyópetéket nem adnak ki a kezükből, lopjanak a barbárok maguknak Jicsenből! S mondták ezt annak ellenére, hogy Sába
királynő, akit pedig szerettek, épp ott élt a körükben… De hát Sába sem adta ki a kezéből annak idején a lőpor titkát, meg is lepődött amikor odalátogatásakor tapasztalta, hogy a csiszík mégiscsak megismerték e titkot valahonnan… A barbárok közül sokan próbálkoztak is hernyópete lopásával, de a jicseniek most már nagyon vigyáztak erre, és sok barbárt aki megkísérelte, megfőztek forró olajban… Vam ezalatt szorgalmasan tanulta a mágiát. Aztán a csiszíknél meghalt Lorian is, akit pedig a csiszík nagyon meggyászoltak, s ekkor mindenki azt hitte hogy most már biztos belehal gyászába Sába, de inkább épp ellenkezőleg: rendkívül céltudatosan kezdett cselekedni megint, visszatért Kaulianába, közölte Hummal, hogy már elég idős, eleget uralkodott, s meg kell koronázni Viorícát, aki Hum és Gyöngy leánya, s eképp természetesen Sába unokája, meg kell koronázni, s át kell hogy adja neki Hum a hatalmat, hogy mögötte állhassanak az első időkben, lássák milyen uralkodó lesz belőle! S a koronázás a következő évben meg is történt. Vam ezalatt szorgalmasan tanulta a mágiát. Aztán meghalt maga Nornúda királynő is, és Ítiel lett a csiszík királynője, aki csak kivárta hogy végre a legfőbb csiszí legyen belőle, bár jó sokáig kellett hogy várjon erre: ötvennyolc évesen lett királynő! De az lett, és igazán jó királynő volt mindhalálig, minden csiszí legteljesebb megelégedésére uralkodott. Ő vezette be népe körébe a szabványosítás fogalmát is, ami későbbi történészek szerint döntő lépés volt a csiszík későbbi nagysága, világhatalma felé. Vam ezalatt szorgalmasan tanulta a mágiát. Aztán meghalt, ugyanabban az évben, Hum és Gyöngy. Hum halt meg előbb, és Gyöngy mindössze nyolc nappal élte túl. A következő évben pedig meghalt maga Sába királynő is, vénséges-vénen, mindenkit túlélt kortársai közül, meghalt eddigre minden fiatal barátja és ellensége, mert amikor a halál utolérte, már százhárom esztendős volt! Tovább azonban nem volt képes dacolni ő sem a múló idővel. Vam ezalatt szorgalmasan tanulta a mágiát. És rajta nem fogott az idő, még mindig tizenhatévesnek látszott, mert már rég megtanulta élete meghosszabbítását és önmaga megfiatalítását. Aztán felbomlott a Nagy Birodalom, és még rengeteg minden történt, de Vam nem is igen törődött mindezzel, mert ő csak tanulta szorgalmasan a mágiát. Eltelt mind a kétezer év, megszületett apja, Mof Jaram, Jorg Choh úr feltalálta az időgépet, apja visszatért a múltba, elhozta onnan édesanyját, Zorjána királynőt… És bár Vam még mindig tanulta szorgalmasan a mágiát, de ekkor Lanával együtt mégiscsak megtették, hogy nagy tervüket, a Figyelők szervezetének ötletét elmondták Badzsaháratának, mert ekkor már nem is
Kajjámnál, de Badzsaháratánál tanultak ők ketten. Kajjám ugyanis inkább a szellemekhez értett, de Lana nagyon megvetően nyilatkozott minden egyes alkalommal a szellemekről, azt tartotta igazi varázslatnak ha a varázsló maga varázsol, nem szorul szellemek segítségére, közreműködésére, s e téren Badzsahárata volt a gyakorlottabb varázsló. S Vam természetesen követte mindenhová Lanát. Badzsahárata nagyon figyelmesen hallgatta őket, s mert már valóban nagyon bonyolult volt a világ, jó ötletnek tartotta ezt. Meg is bízta e szervezet vezetésével magát Vamot, s Vam neki is látott mun kájának. Ez kimondottan testreszabott feladat volt neki. Ő ugyanis bár szorgalmas volt, de látta már hogy csak egy jó közepes varázsló lesz belőle, az átlagnál talán némileg jobb, de semmi esetre sem tartozhat a legkiválóbbak sorába, mint például felesége, Lana. Hanem ahhoz ami a Figyelők vezetőjének kell, bőven megvannak a képességei. És a varázslók számára természetesen nem volt nehéz a Jorg úr által felfedezett időgép megszerzése néhány percre, éjszaka, míg mindenki aludt! Nagyjából másfél percükbe tellett míg a megfelelő varázslattal készítettek egy másodpéldányt maguknak a helikopterről, amibe a professzor az időgépet beleépítette. S aztán Vam maga ült bele e gépbe, hogy végre pontot tegyen időutas kötelezettségeire örökre, és mint egy igazi jó varázslóhoz illik, aki megtartja mindig a szavát, betartsa egy régesrégi ígéretét, mely kétezer év óta nyomta a lelkét, nagyon nyomasztotta, hiába tanulta szorgalmasan a mágiát… * Csinlin nagyon öreg volt már. Éppen kilencvenedik évét töltötte be aznap, és érezte hogy már nincs neki sok hátra. Hetek óta gyötörte mindenféle baj, nyomorúság, fájtak az izületei, lábra sem bírt állni három napja, de ülni is csak keservesen mert a gerince is fájt, nehezen, zihálva lélegzett, és gyakran rázta meg lesoványodott testét gör csös köhögés. Nagyon megszerette őt mindenki. Még takinak is meg akarták választani, de nem vállalta, azt mondta hogy nem neki való az. Hiába bizonygatták, hogy nála alkalmasabb takit pedig nem találhatnak, ő azt válaszolta hogy hiszen segít ő így is bárkinek aki kéri tőle, nem kell ehhez külön címmel is kitüntetni, bízzák inkább ezt másra! És most hogy visszatekintett az életére, úgy találta hogy az nem is volt olyan rossz. Igaz, nagyon szomorúan indult, de hála a varázslónak, még nem is volt nagyon idős, amikor rendbejött a sorsa. S most ideje távozni. Napok óta mindig aludt mellette valaki, hátha éjjel rosszul lesz, és segítségre van szüksége. Most azonban határozottan kijelentette, hogy senkit nem tűr meg maga mellett. Érezte hogy ez tényleg az utolsó éjszakája lesz, és tudta hogy ezen az sem változtatna, ha a világ minden
csiszíje ott tolongana az ágya mellett. Akitől akart, attól pedig úgyis elbúcsúzott már, legyen tehát inkább egyedül! Mert… mert… mert most úgy érzi hogy már semmi nem vár rá az életben. Hogy is várhatna?! Hiszen élete mindjárt véget ér! Igenám, de Vam, a nagy varázsló, az ő csodálatos jótevője, elválásukkor azt mondta neki, ha úgy érzi hogy nincs semmi más hátra, hogy vége az útnak, akkor még egy csodálatos élmény vár rá! Nem tudta elképzelni, mi lehet ez. De meg sem kísérelte hogy találgasson. Ki ő, hogy felérje ésszel a varázslók szándékait, tetteit?! De akármi is az, annak éppen ma éjszaka kell megtörténnie, vagy soha. Mert több éjszakája nem lesz. Amint öregedett, egyre kevesebb alvással is beérte. Elhatározta hogy egész éjjel fennmarad, vagyis… vagyis inkább, ébren marad mindaddig amíg teheti, ameddig él. És igazán nem is volt álmos. A falu lassanként elcsöndesedett a sötétség leszálltával. Néhányan betértek hozzá, megkérdezni, nincs-e szüksége valamire, valóban egyedül akarja-e tölteni az éjjelt. Csinlin mosolygott, kedvesen, szelíden, és megnyugtatta őket hogy jól van, menjenek nyugodtan, bízzanak mindent rá. Nem volt türelmetlen. Egészen biztos volt benne, hogy nem hal meg, amíg az a valami, akármi, meg nem történik vele. A varázsló megígérte, és Vam szavában megbízhat. Ez olyan biztos mint a halál. Mint az ő halála. Eljött az éjfél is, majd elmúlt, s ő még mindig nem volt álmos. Csak kissé még nehezebben lélegezett mint szokott. Bár az üléstől fájt a gerince, ülő helyzetbe tornázta fel magát, így jobban tudott lélegezni. És íme, akkor bekövetkezett! Megtörtént a nagy, a csodálatos, a rendkívüli esemény! Igazán olyasmi történt, amire Csinlin valóban egyáltalán nem számított, s mégis, a lehető legközönségesebb módon kezdődött! Valaki kinyitotta háza ajtaját, s belépett rajta. És Csinlin nem is tudta ezért az első pillanatban, hogy most jött el a Nagy Pillanat, azt hitte valaki mégis besettenkedett hozzá hogy segítségére legyen, hogy vigyázzon rá. Ezért így szólt: —Kérlek menj el! Megmondtam hogy egyedül szeretném tölteni az éjszakát! - azzal szavait erős köhögéssel fejezte be. Ekkor azonban a belépő árnyalak valami mozdulatot tett a kezével, mire egy gömb reppent a magasba, s onnan világossággal árasztotta el az egész kunyhót. S íme, e fényben Csinlin megpillantotta Vamot, aki ugyanolyan fiatal volt most is - vagy legalábbis annak látszott - mint megismerkedésükkor. —Én is menjek el, Csinlin? - kérdezte Vam. És erre Csinlin elfordult tőle, és arcáról potyogni kezdtek a könnyek.
—Igen, igen, menj el! Jaj, uram, hát te vagy az a nagy meglepetés?! Nem hittem volna! És nem kérek belőle! Nem kellett volna eljönnöd! Nem lett volna szabad! Úgy szégyellem magamat! —De hát miért, drága Csinlin? - kérdezte Vam, azzal mellé lépett, leült az ágy szélére és átölelte. —Mert ilyen vénnek, csúnyának látsz! —Ugyan már, ez nem számít! Ennek semmi de semmi jelentősége! A test csak egy burok, amit mi varázslók tetszésünk szerint alakítgathatunk! Tudod hogy én hány éves vagyok? Persze hogy nem tudod! Hát tudd meg hogy sokkal vénebb vagyok mint te, több mint kétezer éves!— Az nem lehet! —Pedig igaz! Ne hidd hogy hazudok! Uralkodunk már az időn is! Egyszer majd te is megérted! —Én már soha! —De! Ha akarod. —Ugyan mi fér bele abba az egy vagy két órába ami nekem még hátravan?! Hiszen pillanatról pillanatra gyöngülök! De talán valóban jó hogy eljöttél. Oly jó lenne a karjaidban meghalni! —Meghalhatsz a karjaimban ha ezt akarod! Ha valakinek joga van ehhez, az éppen te vagy, Csinlin! De nem muszáj meghalnod. Azt pedig aztán végképp ne hidd hogy meghalhatsz itt mellettem amíg nem engedem! Egyszer, ne feledd, megmentettelek már! Hidd el hogy nyugodtan megbeszélhetsz mindent velem, s erre lesz bőven időd is, erőd is! - és Vam jobb kezével megszorította Csinlin bal csuklóját. És Csinlin úgy érezte egy pillanatra mintha hideg vízzel öntötték volna nyakon, ugyanakkor szíve felforrósodott. Egyetlen lélegzetvételnyi idő alatt elmúlt gerince és izületei fájdalma, légzését semmi nem akadályozta, olyan jól volt mint már tíz vagy húsz év óta sosem. —Mit tettél velem uram?! —Adtam egy kis erőt neked. Nem sokat. De arra elég hogy erre az éjjelre kitartson, s fájdalmak se gyötörjenek. Mert nem szabad hogy bármi elvonja a figyelmedet attól, amit mondani akarok neked! —Nem halok meg? —Amíg melletted vagyok, nem, hidd el! De múlik az éjszaka, s titokban vagyok itt, nem szabad hogy más is megtudja ittjártamat! Ezért figyelj a szavamra! Azért vagyok itt, mert egyszer régen azt ígértem neked, addig maradhatsz velem, míg csak akarod ezt! Emlékszel? —Igen. És arra is, hogy becsaptál uram! Rájöttem ám azóta! Akkor jöttem rá, amikor Nornúda királynő meghalt! Nagyon szerettem őt, meg is érdemelt minden szeretetet, de abban a pillanatban hogy ő meghalt… De most veszem észre, hogy hiszen én jicseniül beszélek veled! —Igen, azóta már ismerek minden nyelvet, így
szólítottalak hát meg mert gondoltam, kellemesebb neked anyanyelveden beszélni velem! S te önkéntelenül is jicseniül válaszoltál az én jicseni szavamra. —Igen, és köszönöm uram! Valóban könnyebb így beszélnem! Tehát, rájöttem ám hogy te valamiképpen megváltoztattad a gondolataimat! De lásd, szerelmem oly erős, hogy nem értél el tartós hatást, s a királynő halála után, hogy őt már nem szerethettem, újra téged imádtalak látatlanul is! —Hát igen! - sóhajtotta Vam. —Tudod, kénytelen voltam erre, bevallom! Akkor, kezdő varázslóként, semmiképp sem teljesíthettem ígéretemet! Átmenetileg biztonságba kellett helyezzelek itt a csiszík között, s amennyire tudom, jó életed volt itt, ugye? —Igen, uram! Nem haragszom amiért becsaptál! Sőt, inkább örülök neki! Mert tudd meg hogy itt fiút szültem neked! Bizony! Ó, milyen meglepődve nézel rám! Hát van valami amiről egy varázsló sem tud?! Esküszöm hogy a te fiad, ne leljek nyugtot a sírban ha nem így van! Külsőre még hasonlított is rád! Tavaly halt meg szegény. Ő volt az egyetlen gyermekem, mert bár írtam én is könyvet a lepkézésről, nem is egyet, de tudd meg hogy soha de soha senkivel nem lepkéztem azután hogy veled voltam uram! És jó hogy idehoztál, így kellett ennek lenni, bölcsebb voltál nálam, mert így megszülhettem a fiadat ki az én fiam is volt, láttam felnövekedni, örültem ennek, és még az unokáimat is láttam! Mert tudd meg uram, hogy remek fiú volt ő, és ugyancsak nagytermészetű a lepkézést illetően, teméntelen nőnek volt a kedvence, és legalább húsz nőről tudok akik addig nem lepkéztek mással, míg tőle biztosan gyermeket nem fogantak, ez tehát azt jelenti hogy van legalább húsz unokád a csiszík között, de valószínűleg jóval több is, fiúk is és lányok is, sőt, már dédunokáid is! Véred alaposan összekeveredett a csiszíkkel, uram! Unokáid szétszóródtak mindenféle falvakba, minden szigeten akad belőlük, itt Níkában is, a legkülönbözőbb foglalkozásokat űzik, van amelyik selyemmel foglalkozik, van amelyik fazekas vagy aranymíves, a fiad a gyöngykagylókat szerette nagyon, azokat tenyésztette, imádott búvárkodni, pedig sokszor féltettem őt, volt is hogy cápa támadta meg, de ő győzte le a cápát, meg is ettük aztán, finom volt nagyon a cápaleves! Bátor volt, méltó hozzád! Igen, nem bántam meg hogy nem hagytál meghalni, megérte tovább élnem! Persze, akkor még nem tudhattam hogy fiút szülök neked, ha tudom, sosem rakom a nyakamba a kötelet! —Boldog volt tehát a fiam itt? —Igen! Sehol másutt nem lett volna boldogabb, erősen hiszem! De sosem mondtam meg neki, hogy egy varázsló az apja. Minek búsítottam volna vele? —Jól tetted! De most beszéljünk rólad, Csinlin! Most már teljesíthetem a kérésedet! Tudd meg, hogy birtokomban van az életelixír! Ha akarod, odaadom
neked, most rögtön, megiszod, és örökké élsz! És nem is akárhogy! Velem lehetsz! Ha nem is állandóan, de nagyon gyakran láthatsz, a varázslók közé állnál, s bár nem lennél varázsló, varázslót csinálni belőled, arra képes nem vagyok, de sokféle dologban segíthetnél a varázslóknak, nekem is! Csinlin felsóhajtott, s ismét elfordulva megint könnyekben tört ki. —Késő ez már nekem uram! Hogy is akarnék tovább élni, így, vénen, rondán! Vam elnevette magát, átölelte Csinlint, s magához szorította. —Ugyan már, mit képzelsz! Mondtam már hogy a test, az csak egy burok! Az elixír természetesen megfiatalít, újra olyan ifjú leszel mint amikor találkoztunk! Ne tarts semmitől! De mielőtt döntesz, tudnod kell hogy valóban Lana lett a feleségem mint azt meg is jósoltad, s most is a feleségem! Nem feleségem leszel és nem a szeretőm, csak a társam, s a többi varázsló társa! S el kell költöznöd innen a csiszíktől. Évtizedekig tanulni fogsz egy iskolában, amit különben én vezetek. Máshol élsz majd és máskor, más időben… ezt persze most még nem értheted… De sok érdekeset láthatsz, hallhatsz, egy új élet vár rád! Ha későn is, de látod, betartom az ígéretemet! Jössz hát velem? Kész vagy bármi új befogadására előítélet nélkül? —De uram, hogy is maradhatnék, ha magaddal hívsz épp te?! Vam bonyolult mozdulatot tett a kezével, mire egy szép aranyserleg jelent meg a markában, a kehely valami fénylő, vibráló, füstölgő folyadékkal volt tele. —Ne félj, nem forró! Idd meg, édes Csinlin, s kezdetét veszi a nagy kaland! Csinlin habozás nélkül felhajtotta a kehely tartalmát, fenékig ürítve azt. S amint az utolsó kortyot lenyelte, kezéből eltűnt a serleg is. És ebben a pillanatban Csinlin megérezte hogy történik vele valami. Furcsa bizsergést érzett arcán, s amikor odanyúlt kezével, nem tapintott ráncokat! Ránézett kezére, s íme, azon sem voltak ráncok! Bőre kisimult, és hihetetlenül frissnek érezte magát. —Úgy érzem hogy… hogy már újra tudnék járni! —Tudsz is. Meg futni, úszni, meg mindent! Újra pontosan huszonnégy esztendős vagy! Sőt, ha hiszed, ha nem, szűz! Az elixír teljesen újjáteremtett! Akár gyereket is szülhetsz! Tessék! - és Vam kezében hirtelen egy tükör jelent meg. —Nézd meg: ilyen vagy! Magadra ismersz? Csinlin álmélkodva szemlélte meg fiatalkori önmagát. És, igen, rémlett neki hogy valóban ilyesforma lehetett ő fiatalon, jó hatvanöt évvel ezelőtt… —Hogyan köszönjem meg neked uram?! Másodszor ajándékozol meg az élettel! —Van erre egy könnyű mód! Tudod, azért ha
kénytelen voltam is akkor régen becsapni téged, hidd el hogy borzalmasan szégyellem magamat, és nagyon gyötört a lelkiismeretfurdalás! Megígérem hogy soha többé nem teszem veled, de kérlek, ne haragudj többé rám! Értsd meg, akkor még kezdő varázsló voltam, és nagyon gyerek! Semmi mást nem tudtam kitalálni! Ne haragudj rám! Ez bőséges köszönet lesz, sokkal több de tényleg mint amit megérdemlek! —Dehogyis haragszom én rád uram, nem is lennék képes ilyesmire! Az hogy én haragudjak rád, annak még a gondolata is merő képtelenség a számomra! - és most Csinlin ölelte át Vamot. —Akkor most gyere! - húzta maga után őt Vam. — Úgy nézz itt körül, hogy soha többé nem látod viszont e helyet! —Én csak téged akarlak látni, mást nem, senkit és semmit! —Ugyan, Csinlin, nem akarlak megbántani, de nem is tudod szegénykém, milyen mulatságosakat beszélsz! Most hogy megittad az elixírt, örökké élsz, és ha van olyan a világon hogy hosszú idő, hát az örökkévalóság, az aztán igazán hosszú! E hosszú időhöz képest igazán hamar rá fogsz majd döbbenni, hogy én egy egészen közönséges ember vagyok, teljesen hétköznapi valaki, nincs bennem semmi különleges, s bizony még a varázslók között is meglehetősen középszerűnek számítok! Nálam sokkal de sokkal kiválóbbak is akadnak közöttük! Ó, szegénykém, akkor ha találkozol velük, talán még szégyellni is fogod hogy ennyi rendkívüli érzelmet pazaroltál egy magamfajta tucatemberre! —Ha te mondod, elhiszem hogy vannak sokkal okosabb, tudósabb varázslók, de akkor is te vagy az én varázslóm, mert te mentettél meg, és ezt semmi nem feledtetheti! Még akkor is szeretni foglak ha az derül ki, hogy te vagy a varázslók leghitványabbika! —Az azért nem! - nevetett Vam. —Na gyere édes mert még dolgunk van! Bár nem ígértem neki ilyesmit, de lelkem mélyén úgy érzem hogy egyvalakinek még tartozom valamivel! —Hová megyünk? —Vixihez! Emlékszel rá? —Hogy emlékszem-e?! Hiszen rendszeresen levelezem vele! Mindketten szerettünk téged, s ez összehozott bennünket! De már messze él, ő lett Rikama falu takija, tudod uram ez a falu Vamba közepén fekszik, ott irányítja Vixi a selyemhernyótenyésztést… —Mindezt tudom, Csinlin! Menjünk máris! - azzal a kunyhó előtt elővarázsolt egy repülőszőnyeget, ráült, s így szólt a lányhoz: —Ülj te is rá, ide elém, hogy jól láss mindent! Csinlin engedelmeskedett, Vam átölelte karjával, és már repültek is… —Csodálatos! - lelkendezett Csinlin. —Ez a gyönyörű
holdfény… És mindent ilyen magasból látni… Olyan ez mint egy álom! —Ez a valóság, Csinlin! Hamarosan olyan gyakran utazol majd repülőszőnyegen, hogy észre sem veszed már különlegességét! —Elhiszem! De leginkább azt élvezem hogy neked támaszkodhatom, s te átölelsz a karoddal… S elérkeztek Vixi falujához. —Tudod mit? - mondta Csinlinnek Vam Vixi kunyhója előtt. —Menj be te, Csinlin, mert én talán megijeszteném őt! Tudom hogy te számítottál valamire, ha nem is rám, de Vixi semmire nem számít! Azt meg tudnám akadályozni hogy belehaljon az ijedelembe, de azt nem hogy megijedjen, s ezt sem akarom! Egy női hang viszont nem ijeszti meg, legalábbis nem annyira! Volna kedved bemenni hozzá, s elmondani neki mindent? —Kedvem volna, de… —Megígérem, hogy idekint várok rád! - nézett ünnepélyesen a szeme közé Vam. —Megbízom benned, uram! De azt sem tudom hogy mit mondjak neki! —Talán… talán azt, hogy egy régi kedves ismerőse várja, és… de hiszen ha felismeri benned hogy te a fiatal Csinlin vagy, akkor azt hiszem amilyen éleseszű, magától is rájön mindenre! Tudod mit? Fogd ezt az elixírt, s itasd meg vele! Hadd kapja a te kezedből a fiatalságot! Csinlin nagy élvezettel vállalkozott barátnője megsegítésére. Átvette Vamtól az elixírt, s belépett a kunyhóba. Vam halk, érthetetlen beszélgetést hallott odabentről, majd hirtelen egy meglepett kiáltást, azt, hogy „Csinlin!”, azután csend. Majd ismét halk beszéd, aztán… Aztán a kunyhóból előrohant Vixi, de nem az öreg, aki alig volt fiatalabb mint a vén Csinlin, hanem a fiatal, az akit valaha Vam ismert, és egyetlen szó nélkül Vam nyakába ugrott, s ölelte-csókolta ahol érte. Vam egy darabig hagyta, de azután szelíden lefejtette a karjait magáról. —Lana a feleségem, Vixi! —Tudom! Csinlin mondta! De ennyi jár nekem belőled! Bár nem, nem… én bizony nem voltam olyan hűséges hozzád mint Csinlin! Én nyolc gyermeket is szültem ettől-attól, nem sokáig vártam rád! Bevallom! De a lelkem akkor is téged szeretett! —Semmi baj! Jól tetted amit tettél! S ezután sem tartozol nekem hűséggel, sem te, sem Csinlin, ne feledjétek hogy feleségem van, és szeretem is Lanát! Jössz hát akkor velem a varázslók közé, Vixi? —Tessék?! Hová?! A varázslók közé?! —Ezt nem mesélte el neked Csinlin? De sebaj. Nos, gondolhatod hogy most már nem maradhatsz itt se takinak, se csiszínek! Most hogy megfiatalodtál, ez túl feltűnő volna, s mi varázslók nem szeretjük a feltűnést! Talán száz év múlva, amikor már nem emlékeznek a
külsődre, visszatérhetnél ide, de most nem maradhatsz! Ez az örök élet ára! —Ezt igazán könnyű szívvel fizetem meg! Hiszen ilyen kicsattanóan egészségesnek még sosem éreztem magamat! —Dehogynem! Akkor amikor találkoztunk! S ugye mondtam hogy sokra viszed majd a csiszíknél! De te nem száz, hanem kétezer év múlva térsz csak vissza a csiszíkhez, Vixi! De meg ne ijedj, neked ez csak egy röpke másodperc lesz! Jössz hát akkor oda, ahová vezetlek? —Már mutathatod is az utat, uram! Tied vagyok mindhalálig, te vagy az én igazi uram, férjem, parancsolóm, királyom sőt istenem, s ezt annak ellenére mondom hogy csiszí vagyok! De hát te egészen különleges férfi vagy! —Mondtam már Csinlinnek is, s most mondom neked is: nagyon hamar rájössz majd, hogy én egy egészen átlagos varázsló vagyok, igazán, még csak nem is a kiváló varázslók egyike! Ami meg azt illeti hogy „mindhalálig”, ezt mostantól hogy elnyerted az örök életet, nem mondhatod! Kissé soká kellene ugyanis várnod rá: egy örökkévalóságig! —De uram, én ugyan nem vagyok varázsló, ám valahol a lelkem mélyén úgy sejtem hogy még az örökkévalóságnak is vége lesz egyszer! S erre Vam Vixi felé fordult, és olyasmi történt amire egyik nő sem számított: meghajolt előtte! —Így van Vixi! Bámulatosan éles az elméd! Valóban, az örökkévalóságnak is vége van egyszer, s akkor mindnyájan meghalunk, még mi, varázslók is! S ez akkor következik be, amikor világmindenségünk, melyben egész Tlaxán is csak egy tökéletesen jelentéktelen porszem, amikor tehát ez végleg megöregszik és elpusztul! Ha úgy tetszik, akkor lesz a világvége! De az igazán nagy bölcsek azt mondják, hogy világegyetemünk még fiatal, s addig még jónéhány milliárd év hátra van, márpedig egy milliárd, az ezermillió! Ezzel tehát nem kell foglalkoznod! —Pedig… engem érdekelne… te biztos tudod… Van olyan lény amelyik még ezt a teljes pusztulást is túléli?! és Vixi hangja megremegett, arca elsápadt. Érezte hogy a legnagyobb titkokat puhatolja kérdésével. Vam hangja szokatlanul ünnepélyes volt amikor megszólalt. —Mi varázslók csupán egyetlen fajta lényről tudunk akik nincsenek alávetve világmindenségünk törvényeinek, ők pedig a Világőrök, másnéven Fődémonok, de ők nincsenek is a mi világunkban, hanem valahol azon túl, a Felfoghatatlanságban! De róluk még mesterem, Badzsa hárata is keveset tud. Csitt hát bohó kislány, s ne ezzel törődj! Ez még csak nem is rám, a varázslóra tartozik, hát akkor mennyire nem tartozik terád, aki nem is vagy és nem is leszel varázsló!
—De leszek. —Mit beszélsz?! —Most nem vagyok varázsló. De az örökkévalóság hosszú idő, te mondtad! Rá fogok jönni, miként tehetem magamat varázslóvá! Lesz rá elég időm! —Eh! Ez, közönséges embereket varázslóvá tenni, még Badzsaháratának sem sikerült! —Mert ő varázsló. De én nem vagyok az, s majd épp ezért fogok rájönni! —Ugyan miként? —Fogalmam sincs! De nő vagyok, s a nők elérik a céljukat! - vetette fel a fejét határozottan Vixi. —Úgy legyen! - bólintott mosolyogva Vam, majd kivezette őket a faluból. S a falutól távol, jó fél óra járásra pihent egy mezőn a helikopter. —Szálljatok bele ebbe a nagy bogárba! - nyitotta ki előttük az ajtót Vam. A két nő beszállt, minden félelem nélkül, mert teljesen megbíztak Vam ban. Ekkor beszállt Vam is, a helikopter a magasba emelkedett, majd egy villanás, s már át is csusszant kétezer esztendővel későbbre… * A professzor, Jorg Choh, azt sem tudta hogy valaki ellopta az időgépét, mindaddig, míg váratlanul, a legnagyobb kétségbeeséstől környékezve, be nem toppant hozzá Mof Jaram és Zorjána. —A fiam! A fiam! Miért nem őrizted jobban az időgépet, mi?! - támadt azonnal a professzorra Mof. —Tessék?! —Ellopta a legújabb időmasinádat! És visszament a múltba! —Hűha, a mindenségit! - kapott a fejéhez azonnal a professzor. —Ez bizony komoly dolog! Hát ezért érdeklődött tőlem annyit Kajjámról! Mert Jorg úr ha öreg volt is, ez csak testére volt értendő, nem eszére, felfogása igazán nem volt lassú. —Miért nem őrizted jobban az időgépet?! - támadta még mindig a professzort Mof. —És te miért nem nevelted meg jobban a fiadat, mi?! - támadt vissza a professzor. —Különben pedig honnan tudtok arról hogy elutazott?! —Onnan, hogy levelet hagyott hátra! - mutatta a levelet Zorjána sírva. A levél így szólt: Kedves szüleim! Jorg bácsi kifejlesztett egy hordozható időgépet, ami olyan mint egy nadrágszíj vagy ilyesmi, olyan könnyű! Ezt elloptam tőle. Elnézését kérem hogy becsaptam, de nem tehettem másként! Rájöttem, hogy egyetlen célom lehet csupán, az, hogy varázsló legyek, s ehhez vissza kell utaznom a múltba, hogy megtaláljam Kajjámot, akitől tanulhatok! Remélem van bennem is mágikus érzék, azt ugyanis tudom hogy édesanyámban van, mert láttam azt
a régi felvételt, amikor Kirti és Arna a varázslók közé invitálták őt! Tőle tehát örökölhettem! Sok boldogságot kívánok mindannyiótoknak! Szerető fiatok: Vam. —Az átkozott, hülye kölyök! - kiáltott fel Mof. — Hiszen mi lesz ha mégsincs benne mágikus érzék, mi?! —Akkor még mindig hazajöhet! - csitította őt a prof. —Naná, mert a történelem kényezteti az időutasokat, ugye?! —Mindenesetre nemrég mehetett el, tehát néhány napig még nem kell nyugtalankodnunk! Addig megérkezhet! S bár a megérkezés helye a múltba eléggé bizonytalan, a visszaérkezés helye mikronra pontos, és úgy állítottam be hogy ide érkezzen vissza az utazó, az én szobám közepére! Ha tehát visszatér, arról okvetlenül tudni fogok! —Nem érdekel! Százból visszatér kettő-három! Azonnal utána kell mennem! Remélem, megvan még a helikopteres időgépe, professzor úr? —Megvan, de le kellene ellenőrizni hogy jól működike, évek óta nem teszteltem… —Reménykedjünk! Akkor én most… Ebben a pillanatban halk pukkanás hallatszott, s a szoba közepén megjelent két, számukra tökéletesen ismeretlen ember, egy öreg férfi és egy középkorú nő, egymást kézen fogva. A férfi eléggé meglepettnek látszott, és szemlátomást érdeklődéssel pillantgatott körbe, a nő azonban csak gyorsan szemügyre vette őket, majd megszólalt: —Elnézést a váratlan zavarkodásért! Koinojorí a nevem, és történész professzor vagyok! —Aha! Időutas, ugye? - kérdezte Jorg úr. —Igen. —De miért épp az én szobámba tért vissza? —Ennek az lehet az oka, hogy… Ám e pillanatban fülsértő ordítás harsant fel a szobában. Mof ordított, és a váratlanul megjelent öreg férfira vetette magát. A nyakát kezdte el szorongatni. —Vangar! Vangar te átkozott! Azt hiszed hogy nem ismerlek fel vénen?! Nagyon tévedsz! És ha még nem is láttam, akkor is megismerem rajtad azt az övet! Az a professzor öve! A fiam öve! Mit csináltál a fiammal, mi?! Megölted?! Kiraboltad?! Agyonverlek, ízekre szedlek, kitépem a beledet és annál fogva akasztalak fel, te átkozott, te disznó, te rabló! Mit tettél a fiammal?! —Ha megfojtja, nem tudja megmondani! - hallotta a háta mögül a Koinojorí nevű nő hangját. —Te csak ne védd, te vagy a cinkosa! - mutatott a háta mögé. —Éiggnm… kgylmm… hsztkrd hbbszljk… hbbbugggyg mgffll… - hallatszott Vangar szájából. Mof elengedte a torkát, és egy fotelba lökte Vangart. Előkapta a pisztolyát amitől sosem vált meg, és rájuk
fogta, Vangarra és a nőre. —Beszéljetek de azonnal! Mert… mert… - és olyan történt vele mint már régen nem sőt talán soha: remegni kezdett az ujja a pisztolyon, nem volt biztos benne hogy ő, a Bérgyilkos Mester képes lesz-e parancsolni indulatainak. Ekkor azonban láthatatlan, de ellenállhatatlan erő tépte ki a pisztolyt a kezéből, s az felcsapódott a plafonra, és látszólag odaragadt. —Erre nem lesz szükség! - hallatszott az ajtóból. Természetesen mindnyájan odanéztek, s íme: az ajtóban maga Vam állt, örökre elveszettnek hitt fiújuk, s mellette állt egy csodaszép leány is. —Fiacskám! - kiáltott fel azonnal Zorjána, az egykori királynő, aki elsőként tért magához a meglepetéstől, s máris Vamhoz szaladt, majd átölelte. Vam tűrte ezt egy darabig, ám azután csak kibontakozott az anyai karokból, s leültette édesanyját. —Nem is vagytok kíváncsiak hogy mi történt velem? kérdezte. —Dehogynem! - bólogatott Jorg úr. —Bár a legfontosabbat azt hiszem kitaláltam! Miután ez a csibész - mutatott Vangarra - elcsórta az időgépedet, sikerült varázslónak kitanulnod, s végigélted a kétezer évet, úgy jöttél most ide hozzánk, igaz? —Igaz! - azzal Vam kinyújtotta a kezét, mire a pisztoly belehullott. Ő egy mozdulattal kitárazta, majd a már ártalmatlan fegyvert visszaadta apjának. —Tessék! De ne is töltsd meg! Vangar nem csinált rosszat, csak megmentette szegény Koinojorít! S engedjétek meg hogy bemutassam nektek a feleségemet is! Ő Lana! - mutatott a leány felé, aki illedelmesen meg is hajolt. —Hát már feleséged is van?! - csodálkozott anyja. —Kétezer évbe sok tett belefér ám! Nemcsak feleségem van, de fiaim, lányaim, unokáim sőt dédunokáim is! Nagy család őse vagy ám édesanyám! Majd találkozhatsz velük! S bár fiatalnak néznek ki, de legfiatalabb unokád is legalább háromszáz esztendős! És mind kiváló varázsló, sokkal kiválóbbak mint én, mert én csak amolyan közepes vagyok, de gyermekeimben keveredett Kajjám, Mirjan és Zorjána mágikus tehetsége! Lana ugyanis Kajjám és Mirjan leánya! Hallgassátok meg mi történt velem! Te is ülj le ott a sarokban Vangar, nyugodtan megtudhatsz mindent, félned sem kell, nem haragszom rád! S te is maradhatsz, Koinojorí! Szóval, az úgy esett… És Vam csak mesélt, mesélt hosszú órákon át. Hallgatói meg csak ámultak. Zorjána szeme egyre büszkébben csillogott. Korábban már-már szégyellte gyermekét, de most, íme, varázsló lett belőle, vitte vala mire, nem is kevésre, íme, méltó őseihez, dinasztiájához, nagy ember lett, igazi hős!
És sokkal idősebb mint a saját édesanyja vagy akár apja… —Tehát - fejezte be Vam - most itt vagyok, s a varázslók között én vezetem azt a szervezetet, aminek a varázslókat segítő közönséges emberek a tagjai! Különben bizonyos kisebb, egyszerűbb varázslatokat ők is képesek végrehajtani, mert kapnak kishatalmú talizmánokat tőlünk, legalábbis némelyikük! E szervezetbe, a Figyelők közé szeretnék meghívni mindenkit aki most itt van e szobában! Ha elfogadjátok, azonnal megihatjátok az elixírt, halhatatlanokká váltok, aki idős az ifjúvá, de ennek az az ára hogy szigorúan be kell tartanotok a varázslók utasításait! Ekkor, apám, nagyon sajnálom, de én a fiad leszek a főnököddé! Viszont ekkor már édesanyám is beállhat a varázslók közé, nem kell elhagynia apámat mert ő is örökéletű lesz, s ráadásul lesz érdekes, vonzó munkája is, tehát nem fog unatkozni! A professzor úr is megifjodik, s folytathatja kutatásait az időgéppel kapcsolatban, különös tekintettel arra hogy a megérkezés helye pontos legyen, de kutatásait többé nem hozhatja nyilvánosságra, azt csak mi a varázslók tudhatjuk meg! Amit mondtam, az persze Vangarra is vonatkozik, ő is beállhat közénk! —De még mennyire hogy beállok, be én, nagyon szívesen, akkor legalább újra fiatal leszek, újra igazi férfi, nem leszek beteg… —De soká kell majd iskolába járnod! —Igen, hát ugye ezt gondoltam, csak muszáj lesz megtanulnom legalább olvasni… —És írni is. Meg számolni. Meg még nagyon sok mindent! Vangar arca elfanyalodott. —Muszáj?! Valóban muszáj?! Vam kegyetlenül bólintott. —Gondolhatod hogy az örök életet nem adják ingyen! Itt most sok tanulás az ára. Kell vagy nem kell?! —Kell, kell, hát persze hogy kell fiacskám! —A nevem varázsló úr vagy pedig Vam! Vagy két évezreddel idősebb vagyok mint te, bohó ifjonc! —Bocsánat, erről mindig elfeledkezem! —Ezentúl ne tedd. S te is gyere közénk Koinojorí! —Én csiszí vagyok. —Vannak már csiszík közöttünk! Például egy Csinlin és egy Vixi nevű lány. S nem is ők az egyetlenek! S hidd el, a varázslók nem akarnak rosszat a csiszíknek, sőt, érdekes társadalmi kísérletnek tartják! És mondok neked még valamit! Úgy tudom, balul sikerült időutazásodat azért hajtottad végre, hogy néped, a csiszík hőskorát tanulmányozd, sőt még Nornúda királynővel is találkozz, igaz?— Igen, de hát nem sikerült ez. —Most sikerülhet! Tudd meg ugyanis, hogy mi varázslók nem hagyunk, ha nem muszáj, elkallódni olyan
kivételesen értékes embereket mint Nornúda királynő! Szerencséje volt a királynőnek, hogy a történelem szerint éjjel halt meg tanúk nélkül, így ugyanis felkerestük őt pár perccel halála előtt, megitattuk vele az életelixírt, és magunkkal hoztuk e korba! A helyére pedig egy pontosan ugyanolyan, élettelen testet raktunk. A csiszík semmit nem vettek észre! Ilyen „álhullát” különben raktunk Vixi és Csinlin helyére is, bár csak azután hogy őket elhoztuk az időgéppel… Te Koinojorí, mint igazi csiszí, ugye megtiszteltetésnek érzed ha ezentúl a Figyelők szervezetében maga Nornúda királynő lesz a vezetőd, a főnököd?! —Ez… ez hihetetlen! Igen, igen, természetesen ennél nagyobb megtiszteltetést elképzelni sem tudok… —Senki nem tiltja meg neked hogy ezután is szeresd a csiszíket! Sőt, te is és a királynő is természetesen a csiszík között fogtok dolgozni ezentúl, legalábbis jobbára, óvjátok, véditek őket… Igaz, a varázslók parancsai rátok nézve is kötelezőek, még Nornúdára is, de olyasmitől nem kell tartanotok hogy bárki is a csiszík ártalmára parancsolna valamit nektek! Sőt, feleségem, Lana, lélekben igazi csiszínek tartja magát! —Azt hiszem ez olyan kaland amit nem utasíthatok vissza! —Helyesen döntesz. S higgyétek el, jó társaságban lesztek! Azóta, az időgép és az életelixír segítségével megmentettük, visszahódítottuk a haláltól Arna szívszerelmét, Csanatár trogg királyt, ő ugyanis egyedül halt meg, nos, mi az utolsó pillanatban megjelentünk előtte, magunkkal vittük, s az ő helyére is egy hozzá mindenben hasonló bábut raktunk, varázslónak az efféle ugye nem nehéz!23 És Kirti is megkapta Trax her ceget, aki valaha titokban szerelmes volt belé…24 Sőt, egykor a herceg kérte is tőlünk az örök életet… De még csak ezután jön az igazi meglepetés! Hihetetlen, mennyi mindent megtehet az ember a mágia és a tudomány, tehát az időgép összekapcsolásával! Mert tudjátok hogy kik még a tagjaink?! A varázslók közé került maga Sába királynő is, őt is hasonlóan mentettük meg mint Nornúdát, bizony, Sába királynő, a nagy, a legendás Sába a varázslók közé lépett, igaz, igencsak kishatalmú varázsló lett belőle, azaz lesz belőle, mert egyelőre tanul, de veleszületett képességei csekélyek. De hát nem lehet mindenki olyan mint Badzsahárata… És Uala királynő, Sába édesanyja is köztünk van szintén mint csekély képességű varázsló, ő ugyan meghalt, de azért sikerült még időben egy bonyolultabb varázslat segítségével megszerezni a holttestét, s még nem halt meg olyan régen hogy fel ne tudtuk volna támasztani! Képzelhetitek hogy mekkora öröm volt amikor találkoztak egymással! És végre ezáltal Sába királynő minden ellenérzése meg szünhetett Gyönggyel szemben is, hiszen ismét él az édesanyja, láthatja, átölelheti! Mert bizony Gyöngy sem
halt meg, ő is és Sába fia, Hum is beléphetett a Figyelők közé, s persze itt van a varázslók között Hum testvére, Nasibina! S természetesen megszereztük Tardu gamant is, Sába férjét, persze őt sem varázslónak, csak Figyelőnek, de akkor is együtt van a család! Közölhetem veletek hogy Lorian is a Figyelők közé kerülhetett, húgával, Illiával, aztán itt van Tangur király is, meg Cie líta, Laenor királynője25, aztán Cielíta apja, Pindamian király, a nagy zeneszerző, s neki most sem adatott semmi más feladat csak a zeneszerzés, mert a zenét mi varázslók is nagyon szeretjük, itt van Pindamian harmadik felesége, Szisilla is, aki maga is zeneszerző, nem is az utolsók egyike… No meg, itt van Nínia is, és tökéletesen kibékült Pindamiannal és Szisillával, mert köztünk van Efiva is, Pindamian első felesége, Cielíta anyja, s ő is megbocsátott Níniának, gyilkosának, aki ezek szerint nem is volt képes megölni őt… Ó, ha láttátok volna milyen is volt képes megölni őt… Ó, ha láttátok volna milyen bűnbánóan zokogott Nínia amikor megpillantotta az élő Efivát! De nincs féltékenység Efiva és Szisilla között sem, Efiva elfogadta hogy Szisilla már Pindamian felesége, hisz ő a zenéhez is ért, de nem bánja, mert most már végre ő is szép, megszépítettük mi varázslók őt, s azóta élvezi hogy rengeteg férfi teszi neki a szépet, éli a maga világát, de persze ez nem is tilos neki, s emellett nagy hasznára van a Figyelőknek is… Csodálatos mennyire be tudja magát hízelegni például politikusok kegyeibe… Persze itt van Cielíta férje, Baglar is… No és Cielítát is megszépítettük… Xa is itt van, Uala férje és Sába apja… S nem is soroltam még fel mindenkit! Nagyszerű csapat ez! Igen, tehát királyok és hercegek is vannak a csapatban, méghozzá a leghíresebbek, nem kell szégyenkeznetek, ennél előkelőbb helyre nem kerülhettek! Vállaljátok? Mindegyikük bólintott sorra, komolyan. —Meg kell majd szerveznünk egy hajószerencsétlenséget, amiben mindenki elpusztul, persze csak látszólag! Kivéve Vangart, mert róla úgysem tudnak még e korban, és Koinojorít, akiről majd azt hiszik hogy nem tért vissza az időutazásból! Még most is vállaljátok? Apja is, anyja is, a professzor is bólintott. A prof még hozzá is fűzte: —Kötelességem a tudomány iránt, hogy vissza ne utasítsam ajánlatodat, mert ezáltal lesz időm a tökélyre fejleszteni az időutazás technikáját! —Akkor itt az idő hogy megigyátok az életelixírt! - és Vam előtt a levegőben megjelent több serleg életelixír. Vam előtt a levegőben megjelent több serleg életelixír. És mind megitták, és Mof Jaram, Jorg Choh, Vangar és Koinojorí ezáltal a varázslók szolgálatába lépett, tagjai lettek a Figyelők szervezetének - illetve Zorjána a varázslókénak.
Vége
Arról hogy pontosan miként alakult ki a Figyelők szervezete, milyen konkrét esemény kapcsán, a Tisztelt Olvasó abból a regényből tájékozódhat részletesen, melynek címe: A Kajjám-terv
