1. Antropozófia Ertsey Attila: Steiner mûvészeti impulzusa és Beuys

Szabad Gondolat ANTROPOZÓFIA NEVELÉSMÛVÉSZET SZOCIÁLIS ÉLET

Antropozófia Ertsey Attila: Steiner mûvészeti impulzusa és Beuys

Világhelyzet Franz Jürgens: Spiritizmus és „delíriumos tudatállapot”

Pedagógia Rudolf Steiner: A Waldorf-iskola pedagógiai alapja és célkitûzése

2008. március

11/1

TARTALOMJEGYZÉK ANTROPOZÓFIA Thomas Meyer: Az Antropozófiai Társaság és a mozgalom viszonya 1 Thomas Meyer: Nyilvános dicséret Rudolf Steiner ellenfelének - karácsonyi díszítõelem az antropozófiában? 10 Ertsey Attila: Steiner mûvészeti impulzusa és Beuys 14 Avatóünnepség - Európai Közép Szellemtudományos Egyesülés 23

VILÁGHELYZET Franz Jürgens: Spiritizmus és „delíriumos tudatállapot” Franz Jürgens: Az emberiség feladata korunkban Wolfgang Eggert: A „bûnözõk”, akik a háborúnak véget akartak vetni Gerhard Schuster: Szabadság - Demokrácia - Szocializmus

25 28 32 35

PEDAGÓGIA Rudolf Steiner: A Waldorf-iskola pedagógiai alapja és célkitûzése Kálmán István: A jövõképrõl Zajti Ferenc: Egy levél kapcsán…

37 40 42

HÍREK, KÖZLEMÉNYEK, KÖNYVBEMUTATÓ

44

SZABAD GONDOLAT Az antropozófia, nevelésmûvészet és szociális élet folyóirata Szerkesztõbizottság: Buella Mónika, Ertsey Attila, Frisch Mihály, Galántai Ágnes, Kádas Ágnes, Kálmán István, Tóth Márk Kiadja: Natura-Budapest Kft. Felelõs kiadó: Tóth Márk Felelõs szerkesztõ: Buella Mónika Borító és tördelés: HÉT-fõ Bt. – eMeLA Nyomdai munka: Kintner Attila ISSN 1418 4443 Olvasói levelek, hirdetések, információ: a szerkesztõség címére lehet beküldeni 1089 Budapest, Bláthy Ottó u. 41., Tel: 303 77 46 Honlap: www.szabadgondolat.hu E-mail: [email protected] Beküldött írásokat nem küldünk vissza, és nem õrzünk meg. Elõfizethetõ a szerkesztõségben. Éves elõfizetési díj: 2400 Ft (postaköltséggel együtt)

ANTROPOZÓFIA ANTROPOZÓFIA Thomas Meyer

AZ ANTROPOZÓFIAI TÁRSASÁG

ÉS A MOZGALOM VISZONYA

2007. november 24-25.

Thomas Meyer úr évek óta rendszeresen eleget tesz a meghívásunknak, így múlt õsszel ismét a Szabad Gondolatok Háza vendége, elõadója volt. A társasági tagokat és nem tagokat egyaránt érintõ kérdés sokakat vonzott a rendezvényre. Az elõadásokon készült jegyzetei alapján, az alábbi írást Stráma Éva állította össze.

A kopasz tyúk Helmuth von Moltke olyan személyiség, akirõl csaknem ugyanannyi hazugságot és gyalázkodást helyeztek a világba a XX. században, mint Rudolf Steinerrõl. Steiner követte Moltket a halál utáni létbe, és leírta róla, hogy a halála után olyan imaginációkkal rendelkezett, amelyeket az egész emberiségre érvényes, tipikus imaginációknak lehet nevezni. Moltke egyik ilyen imaginációja az antropozófiai mozgalom 1920 utáni fejlõdésére vonatkozott, tehát arra az idõre, ami akkor még jövõnek számított. „Az lesz a mozgalom sorsa, hogy mint egy megkopasztott tyúk álljon a világban. Minden tollát ki fogják tépni” Vajon mit jelenthet, hogy a szellemi mozgalmat egy tyúkkal hasonlítja össze, amelynek tollai voltak, de kitépték õket? Az imaginációkat tudni kell megfejteni. Folyamatként kell szemlélnünk ezt a képet. A szellemi mozgalmat egy élõlényhez hasonlítja. Egy olyan élõlénnyel, melynek tollai és szárnyai vannak. Amelyik képes a föld fölé emelkedni, de tud a földön is járni. A tyúk termékeny, ugyanakkor olyasmit is létrehoz, ami az embereknek táplálékul szolgál. És mit történik vele a kép szerint? Kitépkedik a tollait, elveszik a szárnyaló képességét. A kép, ahogy egyenként kitépkedik a madár tollait, bizonyos értelemben annak a képe, amit az intellektus tesz, ha belép a mozgalomba.

Az intellektus egyfelõl nagy adomány. Másrészt viszont alkalmat ad arra, hogy egyoldalúan használjuk. Természetesen amikor valaki elõször találkozik az antropozófiával, kezdheti azzal a kérdéssel, hogy hol van benne az, ami nekem személyesen fontos. Ha azonban a késõbbiekben nem támad benne érdeklõdés az antropozófia egész lénye iránt, akkor megtörténik, hogy egyenként kitépkedi a tollait, azután intellektuális kizsigerelést hajt végre. Ma vannak akik ezt már meg is valósították. Steiner mûvébõl kiemelnek részeket, amit a maguk számára fontosnak tartanak, aztán a többit meg elfelejtik. Hogyan találhatjuk meg a módot ismét, hogy az antropozófia lényét, szubsztanciáját eleven módon tudjuk megragadni? Mielõtt tehát a társaság és mozgalom viszonyával foglalkoznánk, foglalkoznunk kell azzal, hogy mi maga ez a szubsztancia. Mikor a szellemi szubsztancia az emberi fejben tükrözõdik, gondolatok formájában, reflexiókként vesszük fel. Csakhogy az emberi fejek gyakran nem készek arra, hogy ezt a szubsztanciát felvegyék a gondolkodásukba. Márpedig az antropozófia mai helyzete az, hogy megkívánja, hogy tükrözõdjön az emberek gondolkodásában. Ezzel szemben vannak olyan szellemi lények, amelyek nem akarják, hogy tükrözõdjenek az emberi fejekben, nem akarják, hogy megértsük õket, mert minél kevésbé értjük õket, annál jobban tudnak mûködni. Épp ezért feladatunk, hogy megtanuljuk ezeket az antropozófia ellenes szubsztanciákat is tükrözni. SzG 2008/1

1

ANTROPOZÓFIA

Tipikus és személyes imaginációk 1913 után, a Teozófiai Társaságból való kilépése után Rudolf Steiner bizonyos kritériumokat teremtett az egészséges szellemi fejlõdés számára. Ezt az a sokak által ismert esemény tette szükségessé, amikor a kis indiai Khrisnamurtiban többen Krisztus újratestesülését látták. Steiner ezzel összefüggésben megkülönböztetett tipikus és személyes imaginációkat. Tipikusnak azokat nevezi, melyek tartalma minden embert érint, amelyek minden emberre vonatkoznak. Ekkor Steiner le is írt néhány ilyen tipikus imaginációt, amivel egyfajta szellemi higiéniát akart kifejleszteni. Azt állította, hogy a személyes imaginációk, melyek túlzottan belemennek mindabba, ami személyes, veszélyes irányba, fertõzõen hatnak, és közben letompítják a normál egészséges gondolkodóképességet. Ilyen személyes imagináció például az is, ha valaki azt hiszi, hogy egyik nevezetes inkarnációjában õ volt Stuart Maria, vagy hogy Khrisnamurti Krisztus újratestesülése. Ebben és az ehhez hasonló esetekben feltehetjük magunknak a kérdést, hogy vajon ez egy objektív, általánosan érvényes imagináció-e. Fontos lehet történelmileg megvizsgálni ezt a kérdést, mert ma az antropozófiai mozgalmon belül is jelen van egy egészségtelen tendencia a személyes imaginációkat illetõen. Ehhez hasznos lehet, ha olyan tipikus imaginációkat vizsgálunk meg, amelyeket Steiner állított a hallgatósága elé.

Templom legenda Rudolf Steiner több alkalommal ábrázolta ezt a mélyen ezoterikus legendát, ami az emberiség fejlõdéstörténetét jeleníti meg. Felmerül benne egy kérdés, amire azonban ebben a templomos legendában nem kapjuk meg a választ. A legenda ábrázolja az emberi nemek fejlõdését, megmutatja, hogy létezik két különbözõ áramlás. A történet központi alakja Hiram, az építõmester, aki a salamoni templomot építi. Legfontosabb mûvénél azonban csõdöt mond. Itt ismét egy imagináció jelenik meg, amit meg kell fejtenünk. Hiram létre akar hozni egy öntvényt a hét fémbõl (arany, ezüst, réz, higany, ólom, ón, vas). Így az öntvénybe az egész bolygórendszer bele kerül. Az ércek óceánjának Salamon király koronázására kellene elkészülnie olyan keverési arányban és mûvészi formában, hogy az teljesen átlátszó le2

SzG 2008/1

gyen. A még zavaros szubsztanciának az ünnepségen Salamon király és Sába királynõjének szeme elõtt kellett volna átlátszóvá változnia. Csakhogy a történetben van három áruló. Három tanítvány, akiktõl Hiram megtagadta a mester fokot, mivel arra még nem voltak érettek. A felbõszült tanítványok tervükbe a királyt is be tudták avatni, mert azt hatalmas féltékenység ragadta meg az építõmesterrel szemben, akibe Sába királynõje beleszeretett. Emiatt történik a katasztrófa. Az inasok irigységbõl belekevernek az öntvénybe valamit, így az, ahelyett hogy elkezdene kitisztulni, tûzszikrákat kezd ontani. Tûz üt ki. Hiram megkísérli vízzel eloltani, de a lángok csak még jobban fellobbannak. Ekkor a tûzbõl hangot hall: vesd magad a tûzbe, sérthetetlen vagy. Az építõmester a lángok közé veti magát, és megkezdi szellemi utazását. Ennek során találkozik az õsével Tubalkáinnal, akitõl kap egy kalapácsot. A történethez hozzá tartozik, hogy Hiram azután visszatér, és a kapott kalapáccsal be tudja fejezni a mûvét, az ércek óceánját, a három áruló azonban megöli õt. Így jelenik meg ebben a legendában egy hosszú fejlõdéstörténet, egy kérdés és egy válasz. Steiner ezt úgy írja le, hogy ekkor Hiram Káinnak azzal az állapotával találkozott, amilyen az a testvérgyilkosság elõtt volt. Elmondja, hogy szimbolikusan az a bátorságot adó erõ, amit Hiram Káintól kap, azáltal fejezõdik ki, hogy kap egy olyan kalapácsot, amivel visszatérve a földfelszínre megérintheti az ércóceánt, és általa az átlátszóvá válik. Ezen a szimbolikán meditálva rátalálhatunk az emberiség belsõ lényére. Az ércóceán annak szimbólumaként jelenik meg, amivé az ember vált volna, ha az embert eláruló három erõ: kétség, babona, illúzió nem kaptak volna teret.

Káin és Ábel A földfejlõdésben a lemúriai korban jutott el a folyamat a tûz kifejlesztéséig, amit az atlantiszi kor vízfejlõdése nem tudott letompítani. Az emberi földi erõknek olyan fejlõdésen kell áthaladniuk, mely az emberi lélekben létre tudja hozni azt az eredendõ állapotot, ami Káinban a testvérgyilkosság elõtt volt. Ami nem lehetséges ÁbelSzét gyermekeinek álomszerû élete révén, csak Káin utódainak reális én-fejlõdésén keresztül. Az antropozófiai mozgalomban két emberiségáramlás megkülönböztetésérõl esik szó. Az egyik Káiné, aki a földi erõk fejlõdését jeleníti meg, a másik Ábelé, aki a látóerõket hordozza.

ANTROPOZÓFIA Steiner beszélt fiatal és öreg lelkekrõl, arisztotelikusokról és platonikusokról is. És az emberektõl elvárta, hogy felismerjék, hogy õk maguk hova tartoznak.

fokozatokon keresztül elvezessen bennünket abba az állapotba, amelyben Káin volt a testvérgyilkosság elõtt.

Káin a testvérgyilkosság elõtt Meg kell tanulnunk kérdezni Sok kérdést kapcsolhatunk ezekhez a gondolatokhoz, de talán az egyik fõ kérdés: mi ez a lelki állapot, amiben Káin a testvérgyilkosság elõtt volt? Találunk-e valamit a tradíciókban, a Bibliában erre vonatkozóan? A Bibliában azonban csak olyan elemeket találunk, melyek a gyilkossághoz vezettek, valamint azt követik. Az antropozófia leglényegesebb eszenciái épp a kérdések. Újra meg kell tanulnunk a kérdéseket érdekesnek és pozitívnak találni. A mai nevelés és hivatalos okítás során nem kapunk ösztönzéseket ahhoz, hogy kérdéseket tegyünk fel. Sokkal érdekesebbek számunkra a válaszok. Csakhogy azoknak a válaszoknak, amelyeket úgy kapunk, hogy elõzõleg nem fejlesztettük ki magunkban hozzájuk az igazi kérdéseket, csak felszínes értékük van. Az antropozófiában a tartalmi válaszoknál sokkal fontosabb, hogy megtanuljunk alaposan és sok türelemmel kérdéseket feltenni. Hamisan feltett kérdés például az, amikor a kérdés már magában rejti a választ is. Ilyen hamisan feltett kérdés az is, hogy eljuthat-e az antropozófiához valaki, aki nem tagja a Társaságnak. Ahogy valaha feltették azt a kérdést is, hogy rátalálhat-e valaki Krisztusra, aki nem tartozik a katolikus egyház kebelébe. Steiner rendkívül fontosnak találta azt a kérdést, hogy milyen volt Káin lelkiállapota a gyilkosság elõtt. Azután ezt a kérdést nyitva is hagyta, de késõbb mégis választ adott rá egy egészen más összefüggésben. Elénk tárt valamit, aminek révén valamelyest beleláthatunk ebbe a lelkiállapotba. A fizikai világban a gyilkosság egy torz, karikatúraszerû formában lezajló áldozat. Ebbõl megsejthetjük, hogy a megismerõ erõnek van egy olyan karaktere, ami a gyilkosság utáni Káinhoz kapcsolható. Szokásos értelemben a megismerõ erõ valamilyen agressziót rejt magában. A jó intellektussal rendelkezõ emberre azt mondjuk: „borotvaéles/pengeéles elme”. Ebben a kifejezésben is benne van, hogy az intellektussal belehatolunk valami elevenbe, fájdalmat okozunk. Steiner azt állítja, hogy a szokásos megismerésünk Káin fegyverének utolsó maradványa. Ezt a szokásos megismerésünket kell továbbfejlesztenünk, hogy

Rudolf Steiner „Az okkult fejlõdés hatása az emberre” címmel magyarul is megjelent ciklusában van három példaszerû imagináció. Az elsõ, a paradicsomi imagináció segít képet alkotni az egykori fizikai testrõl. A Grál imagináció az étertest mélyebb megismeréséhez segít eljutni. A harmadik az asztráltestre és az Én-re vonatkozik. Steiner azt mondja, hogy az asztráltestünk eleinte nagyon egoista, és a fejlõdésnek épp abban kell állnia, hogy a szûk, egoista érdekek nagy világérdeklõdéssé váljanak. Az Én, melynek eredendõen univerzális karaktere volt, hozzá akar kapcsolódni egy másik lényhez, de meg kell tanulnia, hogy azt a másikat magasabb rendûnek tekintse saját magánál. Bizonyos fejlõdést minden ember átél elõbb vagy utóbb. Rudolf Steiner fent említett könyvében található valami, ami hozzá tud segíteni, hogy az asztráltestnek és az Én-nek ezt az említett kvalitását ki tudjuk fejleszteni. /Az elõadás folyamán a könyv 122-130. terjedõ részét vizsgáltuk meg./ Itt Steiner egy olyan példaimaginációt állít elénk, amely egyben egy türelemgyakorlat is, lépésrõl lépésre fejlõdik ki az egész. A templom legendát illetõen felmerült kérdésünkkel kapcsolatban ennek segítségével megvilágosodhat valami. Ez az imagináció megmutatja azt az állapotot, amiben Káin a gyilkosság elõtt volt. Áldozatkészsége révén saját asztrális egoizmusának hidegségét kész felmelegíteni a másik, magasabb lénnyel való összekapcsolódás által. Ez az eredendõ Káinnak a magasabb Énje, ami bizonyos értelemben, mélyen elrejtve minden emberben megvan. Megmutatja, hogy az emberi fejlõdésben eljutottunk arra a pontra, ahol elmondható, hogy a megismerésünkben jelen van valami a káini gyilkolási vágyból. Egyfelõl azt mondhatjuk, hogy így nagyon kritikusan néz ki az egész helyzetünk. De ugyanakkor egy hihetetlen perspektíva is megjelenik elõttünk, hogy a saját munkánk eredményeként vissza tudunk találni az eredeti állapothoz.

Út az eredendõ Káinhoz Mit találunk az intellektusunkban, amit ezzel a történettel összekapcsolhatunk? Nincsenek-e SzG 2008/1

3

ANTROPOZÓFIA olyan emberek, akik mindenhová az intellektusukkal akarnak behatolni, anélkül, hogy érzékük lenne a dolgok értékére vonatkozóan? Az ilyen megismerés szeretet nélküli, hideg, amennyiben nem kíséri rácsodálkozás, tisztelet az iránt, amit meg akar ismerni. Ilyen módon lépnek fel a fogalmaink halott, absztrakt módon. Ez nem kritika, természetesen a fogalmaknak ma halottaknak kell lenniük. Ez a szabadságunk alapja. Ha a tudatunkban a fogalmak bizonyos erõvel lépnének fel, kényszerítõen hatnának ránk. Lehetetlen lenne például, hogy nyugodtan ülve arra gondoljunk, hogy fel kellene már állnunk, mert azt azonnal meg is tennénk. Nagyon éberen kellene figyelnünk, hogy csak arra gondoljunk, amit meg is akarunk csinálni. Ha összehasonlítjuk a helyzetünket azzal, hogy mi történne, ha a fogalmaink nem lennének halottak, akkor azt mondhatjuk, hogy „paradicsomi” helyzetben vagyunk. Azt a fejlõdést, amiben eljutottunk oda, hogy a fogalmaink halottakká váltak, szükségszerûnek kell tekintenünk. A kérdés az, hogyan jutunk tovább. Az elsõ lépés, amit meg kell tennünk, hogy visszajussunk az eredendõ Káin állapotába, a rácsodálkozás. Ha objektív imaginációhoz, inspirációhoz és intuícióhoz szeretnénk jutni, elõször hozzá kell kapcsolnunk a tárgyi megismeréshez a csodálkozást. A rácsodálkozást arra, amit meg akarunk ismerni. A káini megismeréshez így kapcsolódik egy erény, a rácsodálkozás mint morális erény, a valódi nyitottság erénye. Az a nyitottság, amivel felvehetünk valamit. A felemelkedés iránya nem azt jelenti, hogy hagyjunk fel a megismeréssel, hanem a szokásos gondolkodás átalakításáról van szó. Ehhez elõször szükségünk van a rácsodálkozásra, azután a tiszteletre az iránt, amit meg akarunk ismerni. Valami hasonlóra, mint amit Káin érzett azzal a magasabb lénnyel szemben, akivel találkozott. És ha még mélyebb megismerésre törekszik az ember, akkor szüksége van arra, hogy a világgal összhangban érezze magát. A negyedik lépés pedig, hogy a sorsát el tudja fogadni. Rácsodálkozás – tisztelet – a világ jelenségeivel való összhang – sors elfogadása – négy morális kvalitás, melyek át tudják alakítani a mai tárgyi megismerésünket úgy, hogy helyes imaginációk tudjanak fellépni. Más esetben nagy a veszélye annak, hogy az embernek olyan privát imaginációi legyenek, melyeknek õ maga nem ismeri fel egoista vonását, és amelyek azután fertõzõen hatnak például azáltal, hogy túl hamar kibeszélik, vagy könyvekben leírják õket. Ezért fontos, hogy ha olyan szellemi zûrzavar uralkodik, mint ma az 4

SzG 2008/1

antropozófiai mozgalomban is, hogy olyan imaginációkkal foglalkozzunk, amelyek az egész emberiségre vonatkoznak.

Magasabb megismerés a káini úton – önnevelés Ha a megismerés magasabbra emelkedik, nagy jelentõsége van annak, hogy a káini elem eltûnik-e belõle. Ha ez nem történik meg, a magasabb megismerés nem tud önzetlenné válni. Eljuthat ugyan a megismerés a magasabb szférába így is, de a káini elemmel csak a saját érdekeit akarná benne érvényesíteni. A megismerésnek fokról fokra feljebb emelkedve el kell veszítenie fegyver karakterét. A tárgyi megismerés a kiindulópont, a következõ egymás utáni szintek az imagináció, inspiráció és végül az intuíció. Ez a negyedik megismerési fok vezet el ahhoz az állapothoz, amiben Káin a testvérgyilkosság elõtt volt. Hogy ide eljussunk, erõkre van szükségünk. Erre szolgál az említett négy erény. Négy fok, melyben a négy lénytaggal való összefüggést láthatjuk. A tárgyi megfigyelés a fizikai organizmusunkkal függ össze leginkább. A rácsodálkozás nélkül azonban bornírt marad a megismerés. Ezzel a képességgel olyasmit is észrevehet az ember az érzékszervi megfigyelései révén, amit mások nem vesznek észre. A tisztelet bizonyos értelemben az étertest erénye. A világ jelenségeivel való összhang az asztráltest ideája, melyben elõször az egoizmus jelentkezik, és aztán fejlõdhet ki az akarat, hogy összhangba akarjak kerülni mindazzal, ami a világ érdeke. A sors elfogadása pedig az Én-nek az ideája. Ezeknek az erényeknek a kifejlesztésével párhuzamosan fejlesztjük ki a megismerési fokokat, és így jutunk el ahhoz az állapothoz, amelyen Káin állt, mielõtt az arimáni megrontás megtörtént volna. Steiner itt említett imaginációjának tehát önnevelõ karaktere van, ad egy impulzust a helyes fejlõdéshez az asztráltest és az Én számára. Az asztráltestet a világérdekek felé kell terelni, az Én-nek pedig meg kell tanulnia, hogy a másikat értékesebbnek ítélje, mint önmagát. A személyes érdekeket nem lehet kiirtani, de ki lehet tágítani. Azt a személyes érdeklõdést, amivel az ember önmaga iránt érdeklõdik, mint egy szûk kört tágíthatjuk egyre nagyobb körré, és az egyre növekvõ kör végül egyenessé tágul. Ez is lehet egy út. A személyes érdekeket addig tágítani, míg végül az egész világ belefér. Ha eljutunk ahhoz a végtelen síkhoz, ami a fizikai teret határolja, az éteri térbe jutunk.

ANTROPOZÓFIA Steiner azt állította, hogy az antropozófia Káin útja. Káin útját követve jutunk el Ábel õsképéhez. A szellemi világban Káin szellemi elõképe Ábel. Az Ábel-áramlás még hordozza a paradicsomi örökséget, Káin pedig az úttörõ, a számkivetett. Nincs más lehetõsége, minthogy maga megkeresse a visszavezetõ utat. A legtöbb embernél az a köldökzsinór, ami az Ábeli-áramlatot a szellemi világhoz köti, már el van vágva, így Káin útját kell járnia.

A Társaság és az ellenségek Rudolf Steiner, miután a Teozófiai Társaságból kivált, ezt a témát tárgyalta elsõként. Úgy tûnik, az okozta a problémát, hogy az emberek a szellemi érdekeikkel együtt akartak a szellemi világba hatolni. Megjelent ez a probléma például abban is, hogy minden teozófusnak, aki kicsit is adott magára, kellett legyen egy mestere, aki õt inspirálta. És a mester kérdése, ami eredetileg egy magasztos kérdés volt, az idõk során a teozófus körök teázási csevegési témájává vált. Az Antropozófiai Társaságban azután ezek a problémák szintén megjelentek, ’35-ben egy csúcsponthoz jutottak, és talán ma kulminálnak igazán. Ennek egyik példáját láthatjuk abban, ahogy ma Steiner és az antropozófia ellenségeivel bánnak. ’23-ban bekövetkezett ezzel kapcsolatban egy fontos esemény, melynek hatására az év õszén Steiner egy elõadásában humoros imaginációkban állította ezt a komoly ügyet a hallgatóság elé. Három személyiséget mutatott be: 1. ’Fräulein Naivität’ – Naivitás kisasszony: pufók arcú fiatal hölgy pisze orral 2. ’Tante Illusion’ – Illúzió néni: idõsebb, szemüveges hölgy, komoly arccal 3. ’Freiherr von Unterscheidungsvermögen’ – egy úr, nevében ez az összetétel azt is jelentheti, hogy a megkülönböztetõ képességtõl származik, de valójában érthetjük úgy is, hogy éppen mentes a megkülönböztetõ képességtõl Ezt a három személyiséget Steiner ellenségeknek, belsõ ellenségeknek nevezte, akik gyakran eljönnek az antropozófus rendezvényekre is, pedig nincs is tagsági igazolványuk. Annak, hogy ezekrõl a belsõ ellenségekrõl szó esett, volt egy elõtörténete. ’23 júliusában Steiner Stuttgartba látogatott. A konferencia vacsoraszünete alatt meglátott egy újságot, aminek a címe az Antropozófia volt. Ezt az újságot vele együtt alapították, és rendszeresen cikkeket is küldött hoz-

zá. Fiatal, talán egy éves újság volt akkor. Steiner fellapozta ezt az újságot, és ezt a címet látta benne: „Az antropozófia nem antropozófus ismerõi”. A cikket egy baden-württenbergi pap írta válaszul Rittelmeyer írására. Korábban volt Berlinben egy konferencia, amit az antropozófia ellenségei szerveztek. Egy jegyzõkönyv járt körbe errõl a konferenciáról, ami Rittelmeyer kezébe került, és az írásában errõl tudósított. Dr. Lempp – aki egy volt az ellenségek közül – nem értett egyet Rittelmeyer cikkével, ezért küldött a szerkesztõségnek egy írást, és kérte, hogy adják közre. Ebben többek között azt írta, hogy azoknak a résztvevõknek a megnyilvánulásai alapján, akik régóta ismerik Steinert, megsemmisítõ kép alakult ki róla. Ugyanakkor azt állítja, hogy ez a kép józan és szenvedélymentes módon jött létre. Lempp viszszautasítja Rittelmeyernek azt a kijelentését, hogy a német szellem még nem vizsgálta meg, hogy mi az antropozófia. Azt állítja, hogy semmilyen más szellemi irányzatról nem írtak olyan sokat, mint az antropozófiáról épp az utóbbi években. Kijelenti, hogy az antropozófusoknak fel kellene hagyniuk a titokzatoskodással, ki kellene adniuk a titkos írásaikat, és Steinernek rendelkezésre kellene állnia egy igazi tudományos vitára, amire már sokszor fel is szólították. Steiner, miután ezt elolvasta, továbblapozott az újságban, és elolvasta Rittelmeyer írását, amiben erre a cikkre, Lempp írására válaszolt. „Örömteli ebben…” – így kezdõdik a cikk. Kicsit kritizálja, korrigálja ugyan Lempp cikkét, amellett úgy beszél Lempprõl, mint aki az evangélikus egyházon belül sokak szellemi vezetõje. Azt javasolja, hogy nyújtsanak kezet egymásnak, és egy magas szinten álló vitával, véleménycserével példát mutathatnának a világnak. Ha szeretnénk megtudni, hogy mit jelent, amikor Steiner ’szent haragról’ beszél, akkor azt kell megnéznünk, hogyan reagált erre a cikkre. Csak néhány részlet Steiner reagálásból: „Nincs szükségünk arra, hogy az ellenségeink gyalázzanak bennünket. Erre a célra itt vannak a saját újságjaink.” Lemppet úgy jellemzi, mint egy tökéletes hazudozót, akinek nem kellene a rendelkezésére bocsátani az antropozófus újságot, és aztán még glóriával övezni – így nevezi Steiner azt, mikor Rittelmeyer azt mondja, hogy sokakat vezet, és kezet kellene nyújtani neki. Steinernek soha senki nem említette ezt az egész történetet. Felháborította, hogy egy ilyen cikket egy antropozófus újság megjelentessen, és még ráadásul örömmel üdvözölje az õ személye elleni támadást. Haragjában Lemppet lumpnak SzG 2008/1

5

ANTROPOZÓFIA nevezi. Olyan kifejezéseket használ, hogy ennek a lumpnak az ürülékét, amit kiválasztott, nyomtatják ki egy antropozófus lapban, és ezt a terméket aztán glaszékesztyûvel fogják meg. Ez az epizód az alapja annak, hogy Steiner errõl a három ’személyrõl’ beszélt, és azt is hozzátette, hogy ha ezt az ügyet nem korrigálják, akkor visszalép a társaságból. Ez is hozzátartozik a karácsonyi gyûlés történetéhez. Rittelmeyer említi az élettörténetében ezt az esetet, és érezni lehet, hogy ez felébresztette õt. Észrevette, hogy ez a hármas részt vett ebben a történetben. Azzal a naivitással vette a cikket, hogy ez nem egy rossz dolog, annak az illúziónak adta át magát, hogy ezzel az emberrel lehet barátságosan bármit kezdeni, és hiányzott az a megkülönböztetõ képesség, hogy felismerje az ellenséget. A stuttgarti összejövetelen sokan úgy ültek, mint a leforrázott pulikutyák, megrendítette õket Steiner haragja, mert maguk sem vették észre, hogy mi történt. Marie Steiner egy ponton szinte védelmébe vette Rittelmeyert, mondván, hogy talán azért történt, mert egy kollégájáról volt szó. Ezt Steiner azonnal félretolta, és azt mondta Rittelmeyernek, hogy egy ilyen tett nagy kárt okoz nekünk. Talán ez az esemény ébresztette fel Steinerben a kérdést, tud-e, akar-e ezekkel az emberekkel továbbra is együtt dolgozni. Steiner számára az volt a legrosszabb, hogy neki kellett ezt az ügyet elõhoznia. Az újság következõ számában az egész vezetõség elhatárolódott ettõl az esettõl és tévedésnek nyilvánították, természetesen maga Rittelmeyer is.

Hogyan bánunk az ellenséggel ma Rudolf Steinernek ma is vannak ellenségei, és a Társaságban ma is kérdéses, hogyan bánjunk ezekkel az ellenségekkel. Van például egy ’ellenség’, aki kimondja, hogy: „objektív megismerés nem létezik, engem nem az igazság érdekel, én történész vagyok”. Ennek ellenére azt állítja, hogy Steiner nem a magasabb világokból vette a kijelentéseit, hanem egyszerûen csak sok mindent összeolvasott. Egy olyan ellenségrõl van szó, aki a leggroteszkebb dolgokat állítja, és akit épp ezért egészen könnyû lenne megcáfolni. Ez a személy olyasvalaki, aki vakond módjára áttanulmányozta Rudolf Steiner egész munkásságát, rengeteg információt gyûjtött össze, és ezeket az információkat 1900 oldalban le is írta. Vannak, akik ettõl a mennyiségtõl úgy meg vannak hatva, hogy fel sem merül bennük, vajon stimmel-e, ami itt le van írva. 6

SzG 2008/1

Dornachból sokféle vélemény elhangzott ezzel kapcsolatban, talán két egymással szembenállót érdemes megvizsgálni. Egy dél-német újságban, ami az egyik legnagyobb német újság, megjelent egy cikk. „Örömteli hangok a Goetheanumból a Zanders tanulmánnyal kapcsolatban” (így hívják azt a személyt, aki az említett 1900 oldalas tanulmányt írta). A tudósító azt mondja, hogy örülnek a differenciált analízisnek. Robin Schmidt, a Kuturimpulzus munkatársa állásfoglalásában azt írja, hogy Zanders könyve egy életre anyagot szolgáltat a munkához. Egy berlini egyetem pedig elismerte doktori disszertációnak Zandersnek ezt a munkáját. (Láthatjuk, hogy ma az egyetemen nem igazán támasztanak tudományos igényeket a munkákkal kapcsolatban.) Ha ma ennek az egyetemnek a honlapját megnézzük, megtaláljuk az említett könyvnek az ismertetését, ami dicshimnusz a történetre vonatkozóan. És ha azt is megnézzük, hogy honnan származik ez a dicséret, melyben igen kevés kritikus hangot találunk, azt látjuk, hogy ennek a dicshimnusznak a forrása éppen Dornach kutató laboratóriuma. Aki az egyetem honlapját meglátogatja, elsõként ezzel a dicsérettel találkozik, melynek a forrása a ’Kulturimpulzus Kutatóhely Dornach’. Itt már nem csak arról a ’glóriával övezésrõl’ van szó, amit Steiner Lempppel kapcsolatban mondott, hanem egy szentségtörõ szentté avatásról. Persze nem egész Dornach osztja ezt a nézetet. Megjelent egy másik vélemény, ami az elõzõvel ellentétes. Az egyik elnökségi tag is írt egy cikket errõl a könyvrõl, de ennek a tagnak az volt a kérése, hogy az írása csak a tagok számára kiadott mellékletben jelenjen meg. Tehát megjelent egy mindenki számára hozzáférhetõ honlapon egy Dornachból származó dicséret, és van a tagoknak szóló rész, amiben egy tag azt írja, hogy nem ért vele egészen egyet. Egy kép ehhez: valaki felgyújt egy házat. Egy ember azt mondhatja erre, milyen nagyszerû, hogy ég ez a ház, és milyen nagyszerû technikával gyújtották meg. Az égõ ház mellett ott van egy vízzel töltött kocsi. Az elsõ jelenlévõ azt mondja micsoda szép tûz, és nem tesz semmit. Egy másik pedig azt gondolja, hogy nem olyan jó hogy ég ez a ház, oltani kellene, és erre fogja a slagot, messzire elmegy a tûztõl, és a kert sarkában elkezd locsolni. Ez karakterizálása annak, hogy milyen a viszony a mozgalom és a Társaság között. És hogy milyen az antropozófia helyzete a Társaságban, amikor az egyik dicséri az ellenséget, a másik meg egy nem megfelelõ helyen próbálja oltani a

ANTROPOZÓFIA tüzet. Azt is lehet mondani, hogy ez az utóbbi tag a többi tagnak tulajdonképpen csak nyugtató tablettát adott, amihez még néhány mondatot is idézett arról, hogy Steiner hogyan viselkedett ehhez hasonló esetekben. Hogy Steiner mindig higgadt maradt az ellenségeivel szemben. És ez nem is hamis, de elhallgatja, hogy az említett esetben Steiner szent haragot mutatott, és lehetõvé tette, hogy ezt a dolgot helyesbítsék. Steiner ekkor is higgadt volt a személyét illetõen, és nem fordult Lempp személye ellen. Lehetetlen, hogy ma úgy képviselje valaki az antropozófiát, hogy közben azt is kívánja, hogy az antropozófia ellenségei szeressék õt. Fontos, hogy egy ilyen konstellációt, mint a fent említett, figyelembe vegyünk. Amikor egészen ellentétes visszhangot kelt ugyanaz a dolog, és azután a naiv visszhang eléri a nyilvánosságot, míg a kritikus visszhang olyan irányba megy, aminek a világ számára semmi jelentõsége sincs. Abban a helyzetben vagyunk, hogy ha Steiner ma ezekkel a modern ellenségekkel akarna valamit kezdeni, el kellene határolódnia attól a hangtól, ami az antropozófia világban lévõ központjából hallható. Mert az innen, ebbõl a központból szóló kritikus hang nem a megfelelõ irányba hangzik el.

Betegségek A ’20-as évek elején egy beszélgetés zajlott Walter Johannes Stein és Rudolf Steiner között. Stein megkérdezte, hogyan védheti meg magát az ember azoktól a lelki betegségektõl, amelyek a levegõben keringenek és megfertõzhetik az embert. Steiner azt válaszolta, hogy ezek a betegségek: a becsvágy, a gõg és a hazugság/igaztalaság, amelyek ellen meg kell védenie magát az embernek; és ha ez sikerül, nem kell aggódnia a lelki egészsége miatt. Mindháromnak nagyon rossz hatása van az ember életében, de egy szellemi mozgalomban egyenesen katasztrofális lehet a jelenlétük. Ha ezt a három lelki betegséget kombináljuk a már említett három ellenséggel, akkor már hat elemmel van dolgunk: Naivitás Illúzió Megkülönböztetõ képesség hiánya Becsvágy Gõg Igaztalanság/hazugság A fertõzésnek különbözõ fokai vannak, lehet súlyos vagy kevésbé súlyos. A naivitást vagy a hiúságot könnyebb gyógyítani. De talán mondhat-

juk azt, hogy van a hat közül egy, amelyik annyira rossz, hogy inkább választanánk a másik ötöt együtt, mint azt az egyet. A HAZUGSÁG – ha ez nincs jelen, akkor a többi sem olyan súlyos. A becsvágy e nélkül az önzetlen mûködés részévé válhat; a megkülönböztetõ képesség hiánya a pozitivitást, az illúzió a fantáziát táplálhatja; a naivitásból elfogulatlanság, a hiúságból egészséges öntudat lehet. De ha ez a hatodik megvan, akkor a többivel is nehéz bánni. És van egy hetedik is. Sok embernek, aki ma materialistaként él, mégis van spirituális igénye. Ma a spirituális út nehezen járható, és elõfeltételezi a gondolkodást. De van egy kényelmes út a spiritualitáshoz. Aki a kényelmes utat keresi, talán eljut az antropozófiáig, megérinti azt, de aztán valami médiumista vagy más egyéb spirituális mozgalom karjaiba zuhan, mert az a kényelmesebb út. A KÉNYELMESSÉG tehát a hetedik ilyen ’erény’. Ez a kényelmesség az antropozófiai mozgalmon belül is probléma. Amikor valaki megjelenik, akirõl azt gondolják, hogy közvetlen kapcsolata van a szellemi világgal, sokaknak az a szükséglete támad, hogy sokat halljon ettõl az embertõl. Tulajdonképpen ezt tesszük – a szellemi világgal kerülünk kapcsolatba mindannyian – akkor is, amikor gondolkodunk, de a gondolkodás megerõltetõ dolog. Sokkal kényelmesebb a spiritualitásnak azokat a formáit megtalálni, amelyekhez nem kell gondolkodni. Mikor Steiner felépít egy imaginációt, akkor azt õ úgy ábrázolja, hogy az embernek a gondolkodó megértésével együtt kell haladnia ezzel a képpel. Ahogy errõl már szó volt, az asztráltestnek meg kell tanulnia, hogy az önmagába zártságából ki tudjon nyílni. Az önmagába zártságból a világérdekek felé való nyitáshoz kell eljutnia. Az Énnek pedig meg kell tanulnia, hogy egy másik lényt magánál értékesebbnek ítéljen. Ezzel a két erénnyel a fejlõdés folyamán az elõbb felsorolt hét ellenerõ legyõzhetõ. Ennek a fejlõdésnek az egyik úttörõje volt Hirám individualitása.

Hiram fejlõdésének útja további inkarnációiban Hiram fejlõdését késõbbi megtestesüléseiben láthatjuk. Találkozhatunk vele a Golgota idejében, õ az, aki Lázár alakja mögött áll. Mégegyszer felveszi azt az impulzust, hogy önzetlenül megnyissa az Énjét és asztralitását. Lázár az elsõ, akit Krisztus az Énjén keresztül avat be. Ha a János evangéliumban tanulmányozzuk SzG 2008/1

7

ANTROPOZÓFIA Lázár beavatását, láthatjuk, hogy Krisztus mintegy felszólítja õt, hogy a sírjából kiemelkedjen. Vagyis nem ajándékoz neki valamit, hanem a belsõ rejtett Én-erejére apellál, hogy maga emelkedjen ki. Ezt a külsõ eseményt egy belsõ folyamat képének tekinthetjük. Egy krisztusi beavatásnál azt láthatjuk, hogy mindig számolni kell a beavatandó Énjével, neki magának kell az erõt magában mozgósítania (ami a korábbi beavatásoknál másként volt). Közvetlenül Lázár feltámasztása után hangzik el Krisztustól az a szó, hogy ’én vagyok a feltámadás, az élet’. Lázár beavatása mint Krisztus feltámadásának bevezetése jelenik meg ezekben a szavakban. Lázár feltámasztására mint az elsõ Én beavatásra tekinthetünk. Amit Káin megtett, hogy magát egy magasabb lénynek meg akarta nyitni, megismétlõdik Lázárnál. Meg kell nyitnia magát Krisztus elõtt, hogy a saját Én-erõi felébredjenek álmukból, és aktívvá váljanak. Hirámmal találkozunk tehát Lázárban. Az evangéliumban azonban arra vonatkozóan, hogy Lázár hogyan betegedett meg, semmit nem találunk. Az elõtörténetben viszont van egy érdekes utalás. A Márk evangéliumban megjelenik egy történet a gazdag ifjúval összefüggésben. Feltûnik egy ifjú futva, aki nagyon siet. Szembe jön vele Krisztus a tanítványainak egy csoportjával. Az ifjú megkérdezi Krisztust, mit kell tenni, hogy elnyerhessük az örök életet. Krisztus felhívja a figyelmét Mózes történetére. Az ifjú erre azt válaszolja, hogy minden parancsolatot megtartott. Krisztus azonban azt mondja neki, hogy valamit még nem tett meg. Le kell mondania a gazdagságáról. A szövegben az áll, hogy ekkor az ifjú szomorúan elmegy. Nem tudja ezt a lemondást azonnal megtenni. Az ifjú mély krízisbe kerül. Az örök életet akarta elnyerni, tudja a feltételét, de nem tudja teljesíteni, és ez krízist okoz benne. Ennek a történetnek a folytatása Lázár beavatásának története. Tudjuk, hogy Lázár gazdag volt, testvéreivel együtt gazdag családból származott. Beavatását csak a János evangélium írja le. A gazdag ifjú pedig csak a Márk evangéliumban szerepel. De találunk valamit: a gazdag ifjúról mond Krisztus egy szót, amit azután csak Lázárra mond a János evangéliumban. Mikor az ifjú felteszi a kérdést, a Márk evangéliumban az áll, hogy Krisztus ránézett és szerette õt. A János evangéliumból pedig ismerjük azt a kifejezést, hogy ’a tanítvány, akit az Úr nagyon szeretett’. Ez a kifejezés utal arra, hogy Krisztus ezzel az individualitással beavatást fog véghezvinni. És ez a 8

SzG 2008/1

kifejezés mutatja meg nekünk, hogy Lázár az, akiben a gazdag ifjú feltámad. A történetben láthatóvá válik az Énnel áthatott végtagok mozgékonysága. Az ifjú futva közeledett Krisztus felé. Lázár fekszik a sírban, kiemelkedik a sírból, majd ott áll. Az utolsó vacsoránál pedig Krisztus mellett ül. Feltámadás után Péterrel együtt megy a sírhoz, és megint mindketten sietnek. János pedig megelõzi Pétert. Miért ábrázol a Biblia ilyen részleteket? Ha végignézzük ezt a történetet, átélhetjük, hogy ez az individualitás milyen mozgékonyságot fejleszt ki, ami nem csak fizikai mozgékonyságot jelent. Hihetetlen mozgékonyság, ami az Énbõl indul ki és egészen a fizikaiig áthatja ezt az embert. A Bibliában ennek a személynek a mozgékonysága, a lelki szellemi mozgékonyságának a képét is jelenti. Egy individualitás a mozgékonyságát a fizikai világba bele tudja vinni, ami a János utáni megtestesülésben meg is mutatkozik. A következõ ismert megtestesülése a 13. századra esik. Steiner ezt ábrázolja az 1911-es neunburgi elõadásában. Ennek a sorozatnak a második elõadásában beszél a Christan Rosenkreutz inkarnációról, rámutat, hogy Rosenkreutz a korábbi fejlõdése következtében, olyan átdolgozott étertesttel rendelkezett, ami a halála után nem oldódott fel. Az emberi fejlõdésben az övé volt az elsõ olyan magasan fejlett étertest, aminek nincs szüksége arra, hogy feloldódjon. Úgy beszélt errõl az étertestrõl, ami mint szellemi lény mûködni tud a világban. És ami mindenkit, aki a teozófiát komolyan veszi fel, mintegy beárnyékolja. A legértékesebb étertest fejlõdik ki tehát a Káin áramlásban Hirámon keresztül. Steiner leírja, hogy valóban sokakat inspirált ez az étertest, pl. a Teozófiai Társaság megalapítóját, Helena Blavatzkyt is, akinek kezdetben rózsakeresztes imaginációja volt. Ez az individualitás, Christan Rosenkreutz inkarnálódott azután Saint Germaine grófban, akinek bizonyos kapcsolata volt Magyarországhoz, ugyanis fiatal korában egy ideig Sárospatakon élt. A Bibliában érdekes megnyilvánulások vannak. Krisztus Péternek megmondja a feladatát. Sziklának nevezi õt, és azután a külsõ katolikus egyház Péterre épít. Az ezoterikus kereszténységnek Jánoshoz van köze, akirõl Krisztus azt a rejtélyes szót mondja Péternek, hogy ’mi közöd hozzá, ha õ marad, amíg visszajövök’. Ezt úgy is érthetjük, hogy ez az individualitás sokszor fog megtestesülni, minden évszázadban egyszer, de mindig ismeretlenként. Ezért semmiféle asztrális

ANTROPOZÓFIA támadás nem indulhat ellene, mert még az okkultisták, akik a szürke-fekete mágiához tartoznak, sem tudják minden további nélkül megtalálni. Ez komoly védelem, de mély magányosság is egyben. Ez a káini út.

A téli út Steiner beszélt egy nyári és egy téli útról. A nyári út a Keresztény Közösség útja, egy születés elõtti közösségre való visszaemlékezésben. A téli út az antropozófus útja, a hideg magányosságon keresztül a megértéshez. Ez a káini út, mely Hirámon át, Christan Rosenkreutzon keresztül vezet, egészen Rudolf Steiner mesteréig, akinek a nevét Steiner nem említi ebben a magányos hideg megismerésben. Steiner egyszer azt mondta Christan Rosenkreutzról, hogy Krisztus után õ szenvedett a legtöbbet. Miben állt a szenvedése? Abban, hogy mi emberek még mindig olyan nehezen jutunk el az önállósághoz. A Lázár-beavatás következtében õ volt az elsõ Én-ember. És szerette volna ezt az Én-emberhez való fejlõdést ösztönözni, de a kényelmességünkkel és a másik hat erénytelenséggel nehezen jutunk ahhoz, hogy Én-ekké váljunk. Ez okozza Christan Rosenkreutz szenvedését. De ha valaki valóban küzd, hogy igazi individuummá váljon – és ez nem azt jelenti, hogy egoista marad, hanem azt, hogy a magasabb Én-jének az intencióiból képes valamit felvenni, amit az imaginációban Káin fel akart venni a magasabbtól, Ábeltõl –, azt az individualitást Christan Rosenkreutz valóban segíteni tudja, hogy Én-né tudjon válni. Egy példa a 19. század végérõl: a történetben egy költõ szerepel párizsi számûzetésben. Nehéz élete van, tönkrement házasságok, az érzés, hogy méltatlanul bánik vele a világ, el nem ismert tehetség érzése, alkimista tanulmányok, tudományos munkák, patológiás állapotok, üldözési mánia. A költõ szívesen sétálgatott a Luxemburgkertben. Egyik nap látja, hogy egy ismeretlen megy elõtte, hasonlóan öltözve, mint õ, és épp ugyanolyan gyorsan halad. Ha megáll, akkor az ismeretlen is megáll, ha elindul, akkor õ is. Egyszer csak meglátja maga elõtt állva ezt az alakot, körülötte dicsfény jelenik meg, és látja, hogy az ismeretlennek a zakóját csapkodja a szél, miközben õ úgy érzi, hogy nem is fúj a szél. A költõ most egy kísérletet tesz. Elõvesz egy cigarettát a zsebébõl, meggyújtja és figyeli a füstöt. A füst egyenesen száll felfelé. Nincs szél. Tehát ez a csapkodás nem a fizikai világban történik. Tudni

akarja, hogy milyen jelenséggel van dolga. Megszólítja az ismeretlent. ’Már két éve követsz, mit akarsz tõlem?’ Az ismeretlen mosolyog, és azt mondja: ’Miért kérdezel, pontosan tudod választ’. A költõ ekkor realizálja a választ: ’A szennybõl egy magasabb léthez akarlak vezetni’. A költõbõl most, mint egy vulkánszerû monológ kitört a panasz, mindent kitálal, ami az életében nehézség, probléma volt. Minden panaszát rázúdítja az ismeretlenre. Az ismeretlen mindezt némán végighallgatja, finoman mosolyog és eltûnik. A költõ csak ezután gondol bele, hogy milyen szokatlan esemény volt, ami vele történt, és mintegy álomból, felébred. A következõ napokban egyfolytában foglalkoztatja ez a történet, és reméli, hogy még fog találkozni az ismeretlennel, mert úgy érzi, hogy jobban is használhatta volna ezt az eseményt, minthogy a panaszát rázúdítsa. Három nap múlva ismét találkoznak, de ez már egy indirektebb találkozás volt. Elõször egy ellipszisszerû formációt látott, majd egyszer csak, mintha egy nagy étlapot látott volna közeledni. Egy hangot hall, és az ismeretlen azt mondja neki: ’egyél’. Ekkor a költõ az egész életét egy panorámában látja, és annyira megrendül, hogy világossá válik számára, semmi értelme, hogy panaszkodjon a világra. Azután a jelenség eltûnik. Steiner ’24-es elõadásaiban beszélt errõl az emberrõl, és arról, hogy az okok az elõzõ életeiben vannak. Római kori sorsa az volt, hogy Júlia, Augusztus császár lánya legyen, aki nagyon szabadosan élt. Ezután a megtestesülése után, átlépve a halál kapuját, a Júlia-élet iránt érzett antipátia alakult át benne az egész nõi nem elleni filozófiává. Sok ismert világnézeti impulzus mögött rejlik hasonló történet. Az antropozófiának az a feladata ebben a vonatkozásban, hogy a pszichológiát kitágítsa és megalapozza. Steiner állítása szerint a költõnek ez az élménye egy Christian Rosenkreutzzal való találkozás volt. Ilyen módon képes ez az individualitás mûködni és hatni, ha valakiben erõs vágy van az Én-fejlõdés iránt. Mindez hozzátarozik a Társaság történetéhez. Ahogy hozzátartozik természetesen Blavatsky is. Jól szemlélteti ezt egy kis párbeszéd, ami Steiner és egy tanítványa, Eleonor Merry között zajlott. Mielõtt Merry Steinerrel találkozott volna, Blavatsky mûveit tanulmányozta, és egy érdekes élménye volt. Mikor valamilyen szöveget keresett egy könyvben egy problémára, mintha egy láthatatlan kéz segítette volna megtalálni a szöveget. Egyfajta vezetést élt át, ami úgy élt benne, hogy ilyenkor Blavatsky SzG 2008/1

9

ANTROPOZÓFIA keze segít neki. Leírta ezt az élményét ’23-ban Steinernek, aki azt válaszolta, hogy helyesen élte át az esetet. ’Blavatsky vezette Önt hozzám’ – mondta Merrynek. Márpedig ha Blavatsky valakit elvezethet az olvasás során Steinerhez, akkor nyilván az õ individualitásának is van kapcsolata Steinerhez. Steiner sok elõadásában beszélt Blavatskyról. Minden individualitás, aki Christian

Rosenkreutz közelébe jutott, aki Rudolf Steiner környezetébe került akár életében vagy halálában, az antropozófiai mozgalomhoz tartozik. Tehát ez a mozgalom rendkívül nagy. Nem szükséges, hogy valaki a Társaság tagja legyen, ebben az értelemben az antropozófiai mozgalomhoz tartozik.

Thomas Meyer

NYILVÁNOS

DICSÉRET

RUDOLF STEINER

ELLENFELÉNEK

-

KARÁCSONYI DÍSZÍTÕELEM AZ ANTROPOZÓFIÁBAN?

„Nem szorulunk rá többé, hogy az ellenfelek rágalmazzanak; ehhez itt van a saját folyóiratunk.” Rudolf Steiner, 1923. július 22.

Az antropozófia mai ellenfeleinek „tudományos” módszere Összhangban az ismételten felmelegített nézettel, hogy Rudolf Steiner életmûve rasszista vagy antiszemita állításokat tartalmaz, legújabban Steiner következõ kijelentését állították pellengérre a különféle ellenfelek: „A zsidóság mint olyan azonban már régen kiélte önmagát, nincs jogosultsága a népek modern életén belül, és hogy magát mégis fenntartotta, az a világtörténelem egyik fogyatékossága, aminek következményei nem is maradhattak el.” Ez az idézet Steiner egyik cikkébõl származik, amit Robert Hamerling Homunkulus címû verses eposzáról írt 1888-ban. Cikkében Steiner megvédi Hamerlinget az antiszemitizmus vádjával szemben, amivel eposzának megjelenése után illették. Az idézett kijelentés – a szövegkörnyezetben olvasva – semmi egyébre nem vonatkozik, mint az akkoriban már sok zsidó által elutasított magában zárt zsidó népalakulat eszméjére, ellentétben az évszázadok óta maguk a zsidók által végrehajtott asszimilációval „a népek modern életén belül”. Az Europäer ennek és egyéb helyeknek a téves interpretációit már 2000 márciusában helyreigazította. (A cikk „Neuere Tendenzen 10

SzG 2008/1

zu geistiger Rückständigkeit...” címen letölthetõ pdf formátumban a http://www.perseus.ch-ról.) A legtöbb akkori és mai ellenfél módszere a következõ hasonlattal jellemezhetõ: Valaki leírja valahol a „Samuel” nevet. Jön egy másik és azt hangoztatja, hogy ezt a nevet „ki kell vonni a forgalomból”, mert sért mindenkit, akinek odakiáltják. Ugyanis ez a név az S, A és U betûket tartalmazza, ami félreérthetetlenül a „Sau” (disznó) szót eredményezi! Pontosan ugyanilyen módszerrel ragadnak ki önkényesen Steiner mûveibõl helyeket, és mint sértõt állítják be. Az eljárás színvonala nem egyéb. Aki így jár el, az nem emelkedhet sem a tudományosság igényéig, sem Rudolf Steiner életmûvének kiigazításáig vagy cenzúrájáig.

Lelki-szellemi immungyengeség Frankfurtban, Berlinben és Dornachban Helmut Zander mûve az antropozófia ellen (ld. az Europäer októberi és novemberi számát) többek között az „antropozófiai” körökben is helyesléssel találkozott. Ez a tulajdonképpeni katasztrófa ebben a publikációban. Az Info 3 fõszerkesztõje, Jens Heisterkamp tárgyilagos kritikája Zanderrõl „szimptomatikus-

ANTROPOZÓFIA nak tekinti sok felelõs antropozófus tehetetlenségét és húzódozását, hogy erre a kihívásra konstruktívan és a kívánt szinten belebocsátkozzon”. Zander, aki november 3-án Freiburgban (i. Br.) az antropozófia áltudományos bírálatát terjesztette az Akademie Forum Masonicumon, röviddel ezelõtt Hamburgban a Rudolf Steiner Házban felléphetett. A kreuzbergi szabad Waldorf-iskola is Berlinben szívélyes meghívást ajánlott fel neki, hogy „vitabeszélgetést” folytasson (2007. december 5-én). Az ilyen szimpátia-kinyilvánításokat és a saját házba való meghívásokat a szellemi-lelki immungyengeség szimptómájának tartjuk a Rudolf Steiner mûve és személye elleni elfogult támadások szakszerû kivédésében. Az erre vonatkozó eddigi csúcspontot egy nagyobbrészt szinte dicsérõ recenzió szolgáltatja Zander könyvérõl a berlini Humboldt Egyetem H-Soz-u-Kult weboldalán. Az ott megadott feladó, írd és mond, a „Kultúrimpulzus kutatóhely” (Forschungsstelle Kulturimpuls Dornach/Schweiz), a szerzõ Robin Schmidt. 1 Schmidt, az Antropozófiai Társaság tagja és az eredetileg Heidelbergben többek között a mostani vezetõségi tag, Bodo von Plato által alapított kutatóhely vezetõje ugyan megállapítja: „Helmut Zander Steiner szövegeinek elemzése során többnyire a szavak síkján történõ kritikára korlátozódik.” De úgy találja: „Mindez megbocsátható, mert az a szövegben elmerülõ interpretáció elsajátítását igényelte volna.” Nyilvánvaló, hogy pontosan ezt kell mindenkitõl elvárnunk, aki az antropozófia komolyan veendõ kritikájával hozakodik elõ! A dornachi kutatóhely azonban beéri Zander úr a szavak síkján történõ kritikájával, és e mondattal fejezi be: „A mû így azt a potenciált tartalmazza, hogy kezdõlökést adó gondolat legyen egy új akadémiai diszkurzusterület számára.” Zander áltudományos könyvére az elsõ hízelgés, ami a mondott egyetem weboldalán díszeleg, és ami Zandert e mû egy részéért akadémiai ranggal övezte, tehát Dornachból jött! Ezzel Dornach, a „kutatás” nevében, az antropozófia zanderi torzképét még meg is koronázta. Az olvasók e recenzió Dornachját fatális módon, de jogosan a Goetheanum Dornachjával azonosították, ahol, mint ismeretes, az Általános Antropozófiai Társaság

székhelye található.

Kesztyû és altatószer az ellenfelekkel való érintkezésben A Steiner elleni elfogult támadások kivédésének ezért jelenleg kifejezetten távol kell tartania magát „az antropozófia világközpontjától”! Ezen nem változtat az a tény sem, hogy az ÁAT egyik vezetõségi tagja, Sergej Prokofjev nem régiben bíráló cikket írt Zander könyvérõl. Ezt csupán a Goetheanum folyóirat tagsági mellékletében (Nr. 45/07) tette közzé. A szerzõ utal Rudolf Steiner példaszerû „higgadtságára” az ellenséges támadásokkal szemben, de elhallgatja, hogy ez a Steinernél valóban mindig kimutatható „higgadtság” szent haragban nyilatkozott meg, amikor saját tanítványai úgy vélték, hogy az ellenfelekkel glaszékesztyûs kézzel kell bánni. Erre parádés példa: Dr. Lempp lelkész egyik rágalmazó cikkének publikálása az Anthroposophie címû folyóiratban (1923 júliusában), amit Friedrich Rittelmeyer jóindulatúan kommentált2. „Miközben mindenféle mocskot dobálnak rám, maguk az emberekkel kesztyûs kézzel bánnak”, kiált fel Steiner a „Harmincak Körének ülésén” Stuttgartban 1913. július 14-én. „Egy morálisan kivetkõzött ember (Auswürfling) célozgatásai számomra teljesen közömbösek.” – A támadást Steiner természetesen nem vette a saját személyére, ebben a vonatkozásban higgadt maradt. De hozzáfûzte: „Nem nézem közömbösen, ha ezt az embert dicsõítik.” Steiner, aki akkoriban nem volt tagja az Antropozófiai Társaságnak, hanem abban csak tanítóan mûködött, igényt tartott a helyreigazításra, máskülönben „visszavonul az Antropozófiai Társaságból” (uo.). Lempp lelkész publikálhatott az Anthroposophie folyóiratban, Helmut Zander felléphet az antropozófiai intézményekben. Ez végül is teljesen ugyanazzal az eredménnyel jár: „Ezáltal azt gondolják az emberek, hogy ezek sokkal komolyabban veendõ személyiségek (Steiner, 1923., uo.). A Lempp-ügy arra a módra iskolapélda, ahogyan Steiner szerint az ilyen esetekben az embereknek el kellett volna járniuk, vagy még inkább: ahogyan nem kellett volna eljárniuk. Ez az Általános Antropozófiai Társaság mostani funkcionáriusai számára is iránymutatásul szolgálhatna a SzG 2008/1

11

ANTROPOZÓFIA „Zander-ügyhöz” való viszonyulásukban. Hogy ez mégsem történt meg hathatósan, Prokofjev cikkének szerkesztõségi bevezetõje is mutatja: „E helyen nem szükséges a nyilvános megvitatás továbbfolytatása, hanem csak a szellemtudományos hátterekbe való bepillantás a tagok számára.” Egy efféle, tisztán belterjes kezelése a dolognak, a teljesen egyoldalúan értett „higgadtság” ajánlásával, egy altatószer beadásával egyenértékû, ami Zander nyilvános dicsõítését egy világszinten elérhetõ egyetemi weboldalon ugyanezen Dornach részérõl semmiképpen nem képes ellensúlyozni.

tése az itt közölt tényekre vajon kevésbé karácsonyi dolog lenne, mint a szellemtudomány hitelét aláásó fáradozásai mindazoknak, akik jelenleg úgy vélik, hogy Steiner pszeudotisztességes ellenfelének, amilyen Helmut Zander, az antropozófia nevében nyilvánosan hódolatukat kell tenniük?

Jegyzetek: 1. 2

http://hsozkult.geschichte.hu-berlin.de/rezensionen/ type=rezbuecher&id=10229 Das Schicksalsjahr 1923 in der Geschichte der Anthroposophische Gesellschaft (GA 259) 817.o.

* Ez bizonyára nem tûnik karácsonyi szerkesztõi bevezetõnek. De az igazság kiszínezetlen fényének rávetí-

Forrás: Der Europäer, 12. évf. 2/3. szám, 2007/08. dec./jan. Fordította: Szabó Attila

„Örvendetes hangok a Goetheanumból” A Goetheanumból, az Antropozófiai Társaság központjából egyébként örvendetes hangokat hallani Zander tanulmánya kapcsán. A sajtószóvivõ úgy fogalmazott, „örülünk a differenciált elemzésnek, ami szinte ellentétben áll belterjes szemléletünkkel”. Robin Schmidt pedig, a „Kultúrimpulzus kutatóhely” munkatársa azt írja egy kiegyensúlyozott állásfoglalásban, hogy Zander könyve évekre anyagot szolgáltat a további munka számára. Süddeutsche Zeitung, 2007. 07. 18.

Olvasói levél Helmut Zander és a berlini történelemfakultás megmérettetése Az Antropozófia Németországban címû könyv egy vitairat ismertetõjegyeit hordozza magán, ami az ellenfelet – jelen esetben Rudolf Steinert és az egész antropozófiát – rossz színben tünteti fel. Ennek eléréséhez a szerzõ különféle eszközöket és „trükköket” használ, mint például jelentésükben kiforgatott idézeteket, a tények elhallgatását, nem alátámasztott állításokat. Ezzel csak egy másként gondolkodó szabad véleménykinyilvánításáról van szó? Valószínûleg többrõl. Ha igaznak bizonyul, hogy Zander úr ezzel az írással tudományos fokozatra pályázott*, akkor a nyilvánosság elõtt nem csupán õ kerülne megmérettetésbe, hanem vele együtt minden szakértõ is (akikre egy habilitációnál szükség van) és az ügybe keveredett többi személy a fakultáson, tehát a tudomány „krémje” is. Ebben az esetben feltehetõ a kérdés: miképpen lehetséges, hogy egy ilyen írással valaki, aki a tudományos kritériumokat durván semmibe veszi, mégis átugorhatja az akadémiai mérõlécet, és megszerezheti a tanári jogcímet egy egyetemen? – Jutta Schwarz, Zürich *

Az Europäer szerkesztõségének megjegyzése: Zander mûvének utószavában, az 1717. oldalon olvasható: „Rüdiger von Bruch, a berlini Humboldt Egyetem történésze vállalta azt a rizikót, hogy patronálja mint habilitációs írást e munka egy részét.” Hogy melyik rész ez, azt Zander nem közli. 12

SzG 2008/1

ANTROPOZÓFIA

A

SZERKESZTÕSÉG A

BEUYS-CIKKHEZ

Az 1907. évi Müncheni Kongresszuson Rudolf Steiner az antropozófiából kiindulva impulzust adott a mûvészet megújítására. Iniciatívájának elõképét megtalálhatjuk a "Goethe, egy új esztétika atyja" címû írásában (ld. Szabad Gondolat 10/1). Mind a Goetheanumban, mind nálunk Magyarországon az antropozófiai társaságok jubileumi ünnepségeket és kiállításokat rendeztek, de száz év elteltével is kevesen vannak, akik megértették, hogy mit akart Steiner a Müncheni Kongresszussal. Annál többen vannak azonban, akik félreértették Steiner próbálkozását. A Szabad Gondolat 2007. decemberi számában közöltünk két írást. Werner Kuhfuss esszéjét, aki megértette ezt az impulzust, és J. Greiner cikkét, mely az Europäerben jelent meg, és amelyet azért adtunk közre, mert nagyon sokan vannak az antropozófiai mozgalmon belül, akik Joseph Beuys-t, a huszadik század egyik legnagyobb avantgarde mûvészét tekintik a Steiner értelmében megújított mûvészet képviselõjének. Meggyõzõdésünk, hogy Beuys maga nem ilyen mûvésznek tekintette magát, annak elenére, hogy sorsa az achbergi körön keresztül összekötötte az antropozófiai mozgalommal, és nagy erõfeszítéseket tett a hármastagozódás megértése és elterjesztése érdekében. Súlyos tévedés azonban õt antropozófus mûvészként értékelni. Beuys avantgard mûvészként felülmúlta kortársait, jövõbe mutató elemeket (mint: "minden ember mûvész", szociális plasztika) vitt kora dekadens világába. A dekadenciával való bátor szembenézés, az új keresése, melyben nem a kritika, hanem a törekvés a fontos, mindannyiunkat segíthet a jövõ mûvészeti impulzusának befogadásában. Greiner a cikkében azok ellen fordul, akik félreértették Steinert is és és Beuyst is. Megkísérli megfogalmazni Steiner mûvészeti impulzusának lényegét, de nem értékeli - sõt, félreismeri, talán nem is érti - Beuys szerepét és jelentõségét. Ez a hiányosság azután legyengíti azt is, ami cikke megírásának célja volt. Mégis fontosnak tartottuk, hogy ez a cikk a jubileumi évben magyarul is megjelenjen, de fontosnak tartjuk azt is, hogy kiegészítsük Beuys individualitásának és az antropozófiai mozgalomban játszott szerepének ismertetésével.

SzG 2008/1

13

ANTROPOZÓFIA

Ertsey Attila

STEINER

MÛVÉSZETI IMPULZUSA ÉS

BEUYS

Ki volt Joseph Beuys? Ebben az írásban kísérletet teszek Beuys alakjának felvázolására, mert nevét sokan ismerik, életmûvét kevesebben, és nyugodtan bevallhatjuk magunknak mindannyian, befogadása, megértése nem könnyû. További nehézség e kérdésben Beuys kötõdése az antropozófiához, mely számos félreértést szül: õ lenne Steiner mûvészeti impulzusának letéteményese? Õ lenne az új mûvészet elsõ képviselõje? E félreértések közé sorolható Johannes Greiner lapunk 2007. decemberi számában közölt írásának néhány részlete, melyeket el kell választanunk írása jogos céljától és tartalmától.

Mi történt? 2007-ben, Rudolf Steiner mûvészeti impulzusának megszületése, az 1907-es müncheni kongresszus százéves évfordulója tiszteletére világszerte konferenciákat tartottak. E rendezvények egyik célja az emlékezés, a másik cél a mûvészeti impulzus megismerésére tett kísérlet, és helyzetkép rajzolása az impulzus helyzetérõl, sorsáról. Ebbe a sorba illeszkedett a Goetheanum reprezentatív kiállítása, melynek középpontjában Beuys, mint a mûvészeti impulzus középponti alakjának életmûve állt. Ki volt Beuys, hol áll õ a mûvészet erdejében, mi volt a kiállítás koncepcionális tévedése, és hol rejt tévedést a kiállításra reagáló J. Greiner írása? És végül a legfontosabb kérdés: miben áll a mûvészeti impulzus valósága? Kezdjük tehát ezzel, és segítségül vegyük igénybe J. Greiner írásának gondolatmenetét.

A Zarathustra-impulzus megújítása A mûvészeti impulzus úgy jelent meg az 1907-es müncheni kongresszuson, mint felhívás, melyet a saját belsõ világukkal foglalkozó, és nagyrészt az indiai szellemi forrásokból merítõ teozófusokhoz intézett Steiner, hasonlóan 14

SzG 2008/1

ahhoz, amikor az óindiai kultúrkorszakot felváltotta a perzsa, mely az ember belsõ életére való koncentrálás kizárólagossága helyett kiterjesztette figyelmét a külvilág, a Föld átalakítására. A köldöknézésbõl való kimozdulást, a mûvészeten át a szellemi tevékenység kiterjesztéséig való lépés igényét fejezte ki Steiner, mely aztán a teozófusokkal való szakításhoz és az antropozófia megalapításához vezetett. Nagyívû áttekintés vezeti be a fõ kérdést, mely a mûvészet mibenlétére vonatkozik, a Kali Juga korszak kezdetétõl a jelenig kísérve az emberiség szellemi fejlõdését. A szerzõ egy-két sommás megállapításán – az óindiai kultúrkorszak rövidre zárt értékelésén – nem érdemes fennakadni, mert a lényeget kevéssé érinti.

A mûvészet útja az égbõl a földre Mi a mûvészet? Was ist Kunst? – szól Beuys magyarul is megjelent interjúkötete. Ez a kérdés. Mi az, amit a müncheni kongresszus a világba hozott, ez az elsõ és legfontosabb kérdés. Csak ezután jön a következõ: mit gondolt a mûvészet mibenlétérõl Beuys, és mirõl beszélnek mûvei? A huszadik század leginkább a Nietzsche-i felismerés – az Isten meghalt – kiteljesedését hozta, azaz hogy a mûvészet meghalt, és a ha-

ANTROPOZÓFIA gyomány forrásai elapadtak. Ez a Michaelkorszak nyitánya, mely a század elejének mûvészeti forradalmait hozta, melyek mind az új forrást kutatták. A szecesszió az elveszett aranykort, az Õsforrást kereste – emlékezetünkbe idézhetjük Körösfõi-Kriesch Aladár mozaikképét, a Mûvészet forrását –, a példátlan pezsgés és szomjúság hozta a népmûvészet képi nyelvének újraolvasási kísérleteit, Bartók zenei õsképkeresését, a keleti tanok Európába áramlását, a kinyílást az érzékfeletti megismerés felé, és mindennek rejtett csúcspontját, a müncheni kongresszust. A forrásra kevesen találtak rá, bár a kiüresedés, a régi világ, a régi mûvészet elsüllyedésének érzése sok érzékeny lélekben elementáris felismerésként jelent meg. Az impulzus azonban sokkal lassabban hatott, mint ahogy az antropozófia sem tudott áttörést elérni, noha közel volt hozzá. Az új forrás megtalálása – tisztelet a kisszámú kivételnek – a mai napig nem következett be a mûvészet területén, ezt tanúsítja a jelenkor „hivatalos” mûvészeti életének zombi-jellege. A halottat bebalzsamozva mutogatják, az élõrõl nem beszélnek. A kevés úttörõ kivétel közé tartozik például Makovecz Imre. Beuys életmûvének középpontja is a mûvészet halálának élményébõl ered. Egy mûvét érdemes kiemelni elsõként – anélkül, hogy egyelõre mûalkotásnak neveznénk – ez lényegében egy poszter, egy nagy betûkkel rámázolt kijelentéssel: „Das schweigen von Marcel Duchamp ist überbewertet”, azaz Marcel Duchamp hallgatása túlértékelt. A mû arra a félreértésre hívja fel a figyelmet, amibe a zombit éltetõ mûvészettörténészek, mûvészek és mûértõk esnek. Marcel Duchamp volt az, aki egy WC-csészét állított ki mûalkotásként. Beuys arra figyelmeztet, hogy Duchamp nem mûalkotást hozott létre, csupán azt akarta tudatni, hogy a mûvészet meghalt, nem is beszélt többet, hallgatott. Hallgatását és „mûvét” azonban „értõi” túlértékelték, mûalkotásnak tekintették, és ezáltal megszületett a ready-made fogalma, a mûalkotásokban szerepeltetett, eredetileg más célra gyártott tárgyak fogalma. És itt rögtön feltehetõ a kérdés: ez – mármint Duchamp említett mûve, de éppúgy Beuys Duchampra utaló mûve is – akkor micsoda? Nem az értelmezések útvesztõibe szeretnék bonyolódni, hanem a lényeget megragadni. Mit tudhatunk e mûvekrõl egyelõre? Egy kijelentés,

egy felismerés, egy gondolat, nem konvencionális kifejezési eszközökkel, provokatív módon közölve. Határesetrõl van tehát szó, mert megjelent egy tisztán gondolati tartalom, ami a valóságra vonatkozik, igazságtartalommal bír, ugyanakkor nem mûalkotás, hanem egy pofon. Játék, tréfa, de súlyos. Olyan, ami ébresztõ erõvel bír, bár utóéletét tekintve látható, hogy nem járt átütõ eredménnyel. Határterület ez, a jövõ mûvészete és a múlt halott mûvészete közt, ahol a mûalkotás egy gondolat, vagy – ha úgy tetszik – egy mûalkotás jelmezébe bújtatott gondolat. Ez kétségtelenül nem a goetheanus mûvészet, mint ahogy a próféták és Keresztelõ János sem a megváltó volt. De szerepük mégsem elhagyható. Beuys nem Steiner mûvészeti impulzusának megvalósítója, hanem egy „hagyományos” értelemben vett avantgarde mûvész volt, aki a dekadenciába fordult mûvészeten belül verte félre a harangot. Õ „balta a mûvészet erdejében”, ahogy magát jellemezte egyszer. De akkor mi a mûvészet, illetve az, amit Beuys mûvel, mûvészet-e, vagy „csak” gondolat? Beuys – bár a hagyományos értelemben véve ugyan mûvész volt – nem tekintette magát annak, hanem csak a sok közül egy olyan, a gondolkodást-érzést-akaratot egyszerre mûködtetõ embernek, aki – amennyiben rátalál a benne rejlõ teremtõ erõre és azt használja is – mûvész. Ez az értelme Beuys kijelentésének: „Minden ember mûvész”. Beuys nem a mûvészeti impulzus megvalósítója volt a mûvészet területén belül, csupán a figyelmet hívta fel rá, de nem mûvelte. Amit inkább a maga módján képviselt, az az1899-tõl kezdõdõ Gondolkodás-impulzus (gondolkodás, szellemi iskolázás), az 1907-tõl kezdõdõ Érzésimpulzus (mûvészet, Krisztus-híradás) és az 1918 utáni Akarat-impulzus (hármas tagozódás). Nemcsak mûvész volt, hanem pedagógus, politikus és vállalkozó is. A mûvészet haldoklásával párhuzamosan zajlik az anyagba szállás, a kristályosodás folyamata. Érzékletesen fogalmaz Johannes Greiner, amikor leírja a mûvészet anyagba szállását, materializálódását: „A mûvészet leereszkedése az isteni világból a Földre egyúttal annyit jelentett, hogy az anyag, amelyet a mûvészet területén használtak (pl. a zenekar nagysága a zenében), jelentõségében megnövekedett és egyre fontosabbá vált. De azt is megfigyelhetjük, hogy az SzG 2008/1

15

ANTROPOZÓFIA emberek mindinkább elveszítették annak lehetõségét, hogy az anyagot megformálják, neki szárnyakat adjanak, úgyhogy végül csupán az átalakítatlan anyagok maradnak vissza, és a zenében már csak a zaj.” És itt rögtön Beuys-hoz ér, azt állítva, hogy mûvei nem mások, mint efféle átalakítatlan anyagok, úgymond „nyersanyagbemutató”. A materializmusba süllyedõ mûvészet folyamatának leírása pontos. Elfelejtkezik azonban egy jelentõs másik követelményrõl is, mely a befogadóra vonatkozik. A mûvészet az ember által megragadott szellembõl, és az ember által megformált gondolatokból ered, de a mûvészet átélésének élménye is. Nem a mûvész kinyilatkoztatásából mindössze, hanem a befogadó megismerési erõfeszítésébõl és gondolkodási folyamatából is. Plasztikusan jellemzi Greiner idézete a Beuys-mûvekkel szembesülõ látogató élményét, aki csak az anyaggal találkozik, és a fától nem látja az erdõt. A látogató élményével fenntartás nélkül azonosulva azonban nem képes belemenni abba a játékba, amire Beuys hív. Az új mûvészetre vágyakozva a régi mûvészet kinyilatkoztató élményét keresi, az aktív gondolkodás fáradságát nem vállalva. Így természetszerûen kimarad a katarzisból. Mivel az erõfeszítésrõl lemond, sajátos módon ugyanabba a félreértésbe jut, amibe a „hivatalos” mûvészettörténészek illetve „mûértõk” többsége. Õk intellektuális megközelítésük révén képtelenek Beuys mûveinek megértéséhez eljutni, ezért fals konstrukciókat kreálnak magyarázatul (individuális mitológia, stb.), azt sugallva, hogy Beuys egy érdekes, egzotikus, csak saját maga által eszkábált, absztrakt gondolatépítményt hozott létre. Ehhez persze úgymond joga van, mert „mûvész”, és minél kevesebben értik, annál jobb. Beuystól pedig semmi sem állt távolabb, mint az „elit”-mûvészet és a manipulált mûvészeti piac pénzelvû rendszere. Nem érzékelik, hogy itt egy mindenki által megközelíthetõ, mert valós szellemi forrásból születõ tartalmat találhatunk. Nem a mû a materialista tehát, hanem a befogadó. Ugyanez az intellektuális megközelítés mondatja a jelen mûvészettörténészeivel a Goetheanumról, hogy az a világ legrondább épülete. Önmagukat felmentve állítják ezt, mondván: a szemlélõ mûtörténész nem szellemi látó, ezt nem is várhatja el tõle senki, így nem köteles a „beavatottak” szemével nézni. A baj nem ez, hanem az erõfeszítés hiánya. Ott 16

SzG 2008/1

hibázik az ítész, hogy nem engedi hatni magára ezt a kétségkívül megdöbbentõ épületet, ami elindíthatná egy megismerési úton, melynek végén megfogalmazódhat benne valami, ami a közvetlen érzékelésbõl nem adódik, valami ilyesmi: ez az épület nem épület, inkább barlang, mely azt mondja: akit kerestek, az már nincs itt. Ha ez az út számára járhatatlan, van egy mankója, ami mentén egy másik vonalon is elindulhat, és ez a Goetheanum formáiban megjelenõ metamorfózis-eszme. Ebbõl az érzékek közvetítésével – persze némi gondolkodás árán – is kiolvasható a tájból kinövõ épület, a Kelet-Nyugat-Észak-Dél tengely, a Közép minõsége, de sajnos az ítéletet mondók többnyire idáig nem jutnak el. Ha e megismerési utat sem akarná végigjárni, még mindig megmarad számára a primer élmény, és legalább érzésben megragadhat valamit abból, amit ez az épület hordoz. Ebben azonban megakadályozzák elõítéletei, rögzült sztereotípiái. Szép példáját láthattuk a befogadásra való képtelenségnek 2007 Pünkösdjén az Ybl Fõiskolán a mûvészeti impulzus tiszteletére rendezett Építészet és ezotéria c. konferenciáról a trendi szakíró, Wérgida tollából megjelent visszhang.

Szubsztanciák és mágia Beuys onnan indul, ahonnan Steiner – a Heisenberg-féle határozatlansági reláció nullpontjától. Ez az érzéki megismerés végpontja. Az istenek meghaltak – fogalmazott Nietzsche. A mûvészet meghalt – mondta Duchamp. A tiszta érzékenységig kell eljutni – mondta Malevics. Aki félreértette õket, az azóta is ateista-materialista, WC-csészéket állít ki mûalkotásként, vagy üres négyzeteket rajzol órabérben. Ha építész az istenadta, akkor minimalista, racionalista, funkcionalista, vagy dekonstruktivista épületszörnyeket csinál, ezzel ugyan nem demonstrál mást, csak saját szexuális problémáit, hogy Makovecz Imre lényeglátó szavait idézzem. Beuys nem alakította át ezeket az anyagokat úgy, ahogy egy szobrász, vagy egy festõ teszi, de kérdés, hogy nem alakította-e át más módon? Nem absztrakt kompozíciókat, konceptmûveket alkotott.. Olyan eszközöket, anyagokat tett a szemünk elé, amelyek hulladékok, megvetett és elfelejtett szubsztanciák, nem a

ANTROPOZÓFIA mûvészet hagyományos, nemes anyagai, de amelyek élnek és átalakulnak. A Természet által mûködtetett metamorfózisra hívta fel a figyelmet, a rothadó, oxidálódó, olvadó és megmerevedõ formák által. Azokra a mágikus erõkre mutat, melyek az érzéki-materialista szemlélõ számára rejtve maradnak, de amelyek mûködnek, és amelyek az érzéki tapasztalásba szorult nyugati Káin-ember számára, ha kis erõfeszítést tesz, megnyilvánulhatnak és gyógyító erejüket megnyilatkoztathatják. Minden anyag él. Tanúskodik egy belsõ mûködésrõl, aminek érzékelését a nyugati ember elfelejtette. Beuys többek közt azokhoz az anyagokhoz nyúl, amikkel a Waldorf-óvodások dolgoznak, akik kezükkel is folytatják a megismerési folyamatot, amikor viaszgyurmával, nemezzel, gyapjúval dolgoznak. Õ nem angyalszobrokat készít belõlük, nem ez a dolga. Beuys mûvésszé válásának kulcsélménye egy beavatás-szerû esemény. A második világháborúban Beuyst besorozzák, és a Luftwaffe kötelékében pilótaként szolgál. Gépét a Krími-félsziget felett lelövik. A fiatal Beuys a roncsok közé szorulva hever, sebesülten. Krími tatárok találnak rá, kiássák a hóból, testét zsírral kenik be, filctakaróba tekerik, és szánon húzva magukkal viszik. Beuys ebben a halálközeli állapotban megtapasztalja a zsír, a filc hõszubsztanciáját, azt a mágikus erõt, amivel ezek az emberek még bánni tudtak, és amit a nyugati ember elfelejtett már. Innen ered az „Energiaterv a nyugati ember számára” (Energy plan for the western man) c. akciója. Ezzel azokhoz a mágikus anyagokhoz nyúlt, amik megmenthetik az anyagba süllyedt nyugati embert. A Volkswagen-mikrobuszból kiözönlõ szánkók, a rájuk kötözött filctakaróval a Guggenheimmúzeum spirál-rámpáján egyszerre katartikusak és meghatóak. Ez minden, csak nem nyersanyagbemutató. Legdrámaibb mûve a híres Kojot-akció (I like America and America likes me). Beuys, mint európai, aki a gyarmatosítók utóda, de az európai kultúra hordozója is, itt kísérletet tesz a kojot, az indiánok totemállata kiengesztelésére. A kojotot az indiánok szentként tisztelik, a gyarmatosítók viszont igyekeztek kiirtani, üldözték, megvetették. Fura módon minél jobban irtották, annál jobban szaporodott. Sorsa hasonló az indiánokéhoz, és jól jellemzi a pionír európaiak viszonyát Amerika õslakóihoz, földjéhez, élõlényeihez. Beuys az akcióra indulva repülõre száll, majd amikor a repülõ ablakából

megpillantja a Labrador-félsziget szirtjeit, egész testét csuklyás gyapjúlepelbe burkolja, mintegy hermetikusan becsomagolva magát. A gyapjúlepellel az ókor mágusainak módszerét használja, akik az ártó erõket így tartották távol, a gyap-

júleplet még talpuk alá is hajtva, hogy lábuk a föld erõivel se érintkezzen. A repülõtéren mentõautó várja, ahová átviszik Beuyst, úgy, hogy lábai nem érintkeznek Amerika földjével. A mentõautóból szintén kézben viszik a galériába, ahol három napot tölt összezárva egy kojottal. Beuysnál mindössze egy görbe végû mágusbot, az Eurázsia-bot, a gyapjúlepel és egy Wall Street Journal van. A három nap során szavak nélkül kommunikálnak, Beuys talán a kojot csoportlelkével beszél. Érdekes párbeszéd ez, melyrõl számtalan fotó tudósít. Az akció végeztével jön ismét a mentõautó, a repülõ, s a gyapjúba tekert Beuys missziója befejeztével egy szó nélkül viszszatér Európába. A zsír, a filc, az arany eszköz, médium, mágikus erõk hordozója. Beuys szándékosan lemondott az esztétikus mûvek létrehozásáról, mert úgy vélte, az félreviheti a gondolkodási folyamatot. Õ provokál. Ezen a ponton csúszik tévedés Greiner érvelésébe, mert nem vette észre a provokáción túli tartalmat, megrekedt a „nyersanyag-bemutató” megjegyzésénél. Kritikája jogos lenne a mai intellektuális mûvészet szereplõinek túlnyomó többségére, ahol valóban számos „anyag-bemutatót” láthatunk, de Beuysnál nem errõl van szó. Emellett olyat kér számon Beuyson, amit egy másik mûvész megcsinálhatna, akinek Beuys elõkészítette a terepet. Természetesen SzG 2008/1

17

ANTROPOZÓFIA felindulása érthetõ, mert a Goetheanum kiállítása nem arról szól, amirõl kellene, de errõl nem Beuys tehet. Ismét fel kell tennünk kérdésünket: mi a mûvészet? Amit Beuys csinál, az mûvészet? Az intellektuális mûvészetben nincs katarzis, ott csak irónia, magány, egoizmus, és halott anyag van. Jelenségként ez sem semmi, de a továbblépéshez valóban kevés. Beuysnál van katarzis és van élet, de nem adódik mindenkinek, automatikusan, magától. Az a korszak már elmúlt, ha volt egyáltalán. Az étertest válsága, elgyengülése ellenszert kíván. Ezek a mágikus anyagok azonban nem csak az értelem meggyógyítását szolgálják.

Hideg és meleg, mûvészet és gondolkodás Kissé sommás az elsõ világháború elõtti és utáni idõszak értékelése Greiner írásában: „az atmoszféra meleg és olykor fülledt, mint egy melegházban”; „az I. világháború folyamán bekövetkezik a kijózanodás”. A XX. század elejének fent jellemzett hallatlan mûvészeti virágzását az I. világháború õskatasztrófája lefejezte, az azt követõ hideg racionalizmus, a Neue Sachlichkeit, a Bauhaus pedig inkább kijózanodásnak tûnõ zsákutcának bizonyult. Itt valami sokkal sötétebb dolog történt, tükörképe annak a fénynek, amit az antropozófia hozott a világba. Greiner a meleg hiányát okolja a mûvészet hideg, halott karaktere miatt, helyesen. Beuys éppen a meleg-elvrõl, a kozmikus hõ-elemrõl beszél, és megpróbál azok nyelvén is szólni, akik a mûvészeti iskolák, galériák lakói, mûködtetõi. Éppen ezért nem sorolható Beuys kora intellektualista mûvészei közé. Ezt tanúsítja néhány nagyszerû és katartikus mûve, eszméje, például a szociális plasztika felett, melyben gyógyító folyamatokat indít be a szociális-gazdasági területen (7000 tölgy, Hamburgi iszapmezõk). De ne felejtsük el a Zöldek alapításában való részvételét sem. Greiner a gondolkodást a tudomány területére sorolja, az érzés a mûvészeté. Steiner figyelmeztetett rá, hogy a hármas tagozódásnál ne az életterületek absztrakt feldarabolására gondoljunk, mert nem ideológiáról, hanem egy mûködés megfigyelésérõl van szó. Ilyen értelemben a XX. század nagy alakjainak mûveiben, akik egy-egy megismerési utat jártak be, természetszerûleg keveredik a gondolat és 18

SzG 2008/1

7000 tölgy Az 1982-es kasseli Dokumenta nevû biennálén Beuys felhalmoz a kiállításoknak otthont adó Fridericianum épülete elé 7000 bazaltoszlopot. A látogatók egy „Fadiplomát”, azaz részvényt vásárolva részesévé válhatnak a folyamatnak, amiben egy idõszobor jön létre. Egy részvény ára fedezi egy tölgy elültetését Kassel belvárosában, a fa mellé egy bazaltoszlopot állítanak. Ahogyan a fa nõ, a bazalt marad, a városban szaporodnak a fák, a kõhalom fogy. Több évet vett igénybe, míg a kõkupac elfogyott. A tölgy a németek – és a magyarok – mágikus fája, a kelta druidák a tölgy elõtt ítélkeztek, nevük jelentése: a tölgy bölcsessége. A kelta-német Beuys faültetése mágikus akció, amirõl nem sokat beszél, többet mondanak róla azok a sajtótámadások, melyek ekkor érték, és a nácik tölgykultuszára utalva nácizmussal vádolták.

Hamburger Spülfelder – Iszapmezõk Beuys-t Hamburg város vezetése felkérte, találjon ki valami látványos mûvészeti akciót, ami a város életét színesíti. Beuys meglepõ választ adott. Irodát nyitott a sétálóutcában és kikérdezte az embereket, mit szeretnek és mit nem szeretnek a városban. A hamburgi kikötõ olajjal, nehézfémekkel szennyezett iszapját rendszeresen kikotorják, és egy hatalmas, halott mezõn létesített lerakóra hordják. Ezt a hamburgiak tudatalattiját nyomasztó ügyet választotta Beuys célpontjául, a városvezetés nemtetszését kiváltva. Az iszapmezõ közepén, egy kis ligetben magányos templom áll. Ezt a gyógyító folyamat koordinációs központjává alakította Beuys, és kutatási projektet indított, milyen módon lehet ezt a halálmezõt megtisztítani. A kutatás során a növényi szennyvíztisztítók eredményeire építve olyan növényeket kerestek, melyeket az iszapra telepítve képesek volnának a nehézfémek kivonására és a mérgek veszélytelenné alakítására. A projekt megoldást nem adott, csak az irányt jelölte meg, azonban a városvezetés nem ilyenre gondolt, és a projekt támogatását leállította. érzés: Malevics, Duchamp, Bergman, Tarkovszkij, Kieslowski, és Beuys esetében is. Talán jól példázza ezt e kérdést maga az euritmia. Az általam eddig átélt legnagyszerûbb eurit-

ANTROPOZÓFIA mia-elõadás a legnagyobb erõfeszítést kívánta, de megértette velem e mûvészet legmagasabbrendûségét, egyúttal a mai homálytól fennálló mérhetetlen távolságát is, de – éppen ezért – kikerülhetetlen jövõbeli szerepét is. A darab Stockhausen néhány etûdjére épült, melyek az állatövi jegyeket kísérelték meg zenei eszközökkel ábrázolni. A mûvész kutatómunkával kezdte, melynek során saját közeli barátai, rokonai közt – akiket alaposan, mélyen ismert – feltérképezte, ki milyen csillagjegyben született, és milyen karakter. Az õ személyiségükbõl kísérelte meg a csillagjegyek tartalmát, hatóerejét megragadni, majd ezt zenével kifejezni. Az euritmisták e rövid etûdöket kísérelték meg megjeleníteni, zseniálisan. A darab befogadásához minden érzékünket mozgósítani kellett, a legmagasabb követelményeket állította a befogadóval szemben. Ismerni kellene az állatövi jegyeket, az asztronómiát, asztroszófiát, az embert, és egy több síkon egyszerre rezgõ, szimfonikus jellegû mûvet kell átélni, gondolkozva, érezve, látva, mozgás- és gondolatformákat átélve. Csak így lehet teljes befogadást megcélozni, vagy megsejteni, ennek töredéke is több azonban bármely intellektuális, halott mûalkotásnál. A mûvészet befogadása nem zárja ki a gondolkodást, amint a tudományos gondolkodás sem a mûvészi megközelítést, sõt, az antropozófia a magasabb egységet célozza. Érzést a gondolkodásban, és az érzés iskolázását. A szív intelligenciája. Az új mûvészet mindenre hat, a gondolkodás, érzés, akarat hármasságára. Az euritmia mellett meg kell említeni az Ars lineandi-t, a vonal mûvészetét, amire a Waldorf-iskolákban tanított formatan épül. A Középkor ír szerzeteseitõl eredõ mûvészetet azért hívták Michael mûvészetének, mert mindhárom lénytagra hat, harmonizál Makovecznél az épület egy eszme-csírából fejlõdik ki, mint ahogyan a Goetheanum is. Ezek az épületek mûvészeti alkotások, hatnak a gondolkodó megismerésen át, az érzelmi átélésen keresztül egyaránt. Az érzést iskolázni kell. A megismerés nem csak intellektuális. Az érzés, értelem, gondolkodás, az érzékfeletti megismerés fokozatai mind a megismerés útjai. Beuys a megismerésbõl cselekvés eszméje jegyében mûködött. Ha valahol valami megismerési, vagy szociális, környezeti problémát érzékelt, azonnal lépett, párbeszédbe elegyedett, konszenzust teremtett, közösségeket hozott

„…az igazi mûvész benne él a dolgokban, és újrateremti azokat. A „teremtõ alkotás” e fajtája nemcsak iskolázott kezet feltételez, hanem mindenekelõtt egy belsõ lelki-szellemi aktivitást is. Ez minél magasabb fokot ér el, annál inkább válik a mûvész teremtõvé. Ami így a mûvészt az igazság õsforrásához elvezeti – ahonnan a külsõ természet valósága is származik –, az vajon nem válna hasznára a tudománynak is? Vagyis a tudomány maga is elsajátíthatná az igazság keresésének e mûvészi módszerét. Úgy hisszük, hogy a természettudomány területén éppúgy helyeselhetõ egy ilyenféle mûvészi elem, amely ott is jogaihoz juttatná a teremtõ emberi szellemet.” R. Hauschka: Szubsztanciatan, Elõszó mozgásba, egy halott rendszert provokált a saját bõrének vásárra vitelével. A megfelelõ helyen a megfelelõt tenni: ez a mûvészet.

A két fõbûn Greiner írása csupa olyan fontos kérdésre hívja fel figyelmünket, melyekrõl azt gondoljuk, értjük, noha még sosem néztünk komolyan szembe velük. Ezek egyike a mûvészet két fõbûne. A mûvészet elsõ eredendõ bûnét mindenki érzi, aki másol. A második eredendõ bûn az érzékfeletti ábrázolása a mûvészet által. Steiner eme megjegyzése elég meredek, mintha egy mozdulattal letörölné a mûvészként elkönyvelt személyek jelentõs részét a palettáról, mégis komolyan kell vennünk. Mit jelent ez? Az érzékfeletti ábrázolása ugyanúgy másolás, még ha kissé nehezebb is, mint a természet utáni másolás. A feladat tehát nem az, hogy ábrázoljuk a szellemit, hanem hogy az anyagba vigyük, emeljük fel az anyagot. Steiner mindezt követelményként fogalmazta meg, a jelen és a jövõ számára, nem ítéletként. Ezért mindaz, aki eddig a szellemi ábrázolására vetemedett, nem eleve az ördögtõl való, azonban a jövõ felé haladva egyre inkább az lesz. A Steiner által említett „egyfajta ördöngösség” talán egy példában érhetõ tetten. Mi történik, mikor A Gyûrûk urát megfilmesítik? Hogy a könyv maga ördöngös-e eleve? SzG 2008/1

19

ANTROPOZÓFIA

is írt könyveket, és azt sosem állította, hogy a könyvek tûzrevalók. Ha azzal a tudattal olvassuk, hogy tudjuk, konzervet tartunk a kezünkben, esélyünk van rá, hogy ne tévesszük össze a leírtakat a szellemi valósággal, illetve képesek legyünk elevenné tenni a holt betût. A természeti anyag elfeledtetése, az anyag felemelése, a világ, és vele együtt az ember átformálása: ez a mûvészet feladata. Itt érhetõ tetten a mai design materialista jellege. A minimalista formálás – miközben az

anyag természet adta szépségét dörgöli az orrunk alá – eljut a semmiig. Az absztrakt módon feldarabolt építészetben a szerkezet és a forma szétesik, az épületnek „burka”, „kérge”, héja, karosszériája van, amit a teherhordó szerkezet felölt, vagy levet, akár virtuális képként váltogat. A képként kezelt, absztrakt felületeket azonban gyönyörûen, érzékien megformált anyagokból készíti el. Mies van der Rohétól máig tart ez a szellemtelen helybenjárás, ami elitista mázzal leöntve próbálja manipulált szükségletként eladni magát. Greiner fontos területre utal, de itt is becsúszik egy tévedés: a mûvészeti alkotás befogadásakor olyan élmény keletkezzen az emberben, hogy az anyagot a szelleminek a lehelete veszi körül. Egy magasabb rendû kifejezõdésérõl, a szellemi illúziójáról, látszatáról beszél. De hisz épp ez a második fõbûn! Nem az illúziót kell felkelteni, hanem konkrétan a szellemet belevinni az alkotásba. S az akkor nem illúzió, hanem konkrét szellemi tény; nem odaátról szóló tudósítás, hanem az evilág átalakítása. Hiba lenne Beuyst összekeverni a konceptmûvésszel, aki ad hoc helyez egymás mellé meghökkentõ tartalmakat. Beuys az általa használt anyagok belsõ hõ-szubsztanciájára hívja fel a figyelmet. Igaza van Greinernek, hogy ez Steiner újrafogalmazása értelmében nem mûvészet, hanem szellemtudomány, melynek Beuys csak egy sajátos közlésmódját választotta, amit „hagyományosan”, ha helytelenül is, mûvészetnek neveznek. Általa máshogy nézek az anyagra, felidézem, vagy inkább újrateremtem azt az elveszett tisztánlátást, amit Beuys, a kelta származék közvetít számunkra, beteg európaiak számára. Akkor most mi a helyzet? Mi a mûvészet?1

A szellemtudomány nem szimbólumokban, allegóriákban gondolkodik, amikor az érzékfeletti világ megismerését akarja gyakorolni vagy közvetíteni, azaz nem az „olyan, mint”, hanem az „az, ami” módszerét választja. Nem az intellektuális megközelítésre, az értelmezésre, hanem az ember teljes mivoltára épít, melynek forrásából közvetlenül fakad a vallás és a mûvészet. Egy tartalmat lehet szavakban, eszmeformában is közölni, de ezek csak támasztékok. Az, ami ezek által akar megnyilatkozni, közvetle-

nül, a mûvészet területén képes erre igazán eleven módon. A mûvészet forrásához kívánt Steiner eljutni, és ebbõl közvetlenül, elevenen formálni, teremteni. Dornachban tehát nincsen egyetlen szimbólum sem, ott minden közvetlenül fejezõdik ki – míg Malsch-ban még okkult szimbólumok jelennek meg a falakon, itt ennek már nyoma sincs. Eleven tartalmak megidézésérõl van szó, amennyiben ez nem sikerül, akkor a mûvész csak a szimbólumig jut el. Itt tehát az érzékfeletti világ jelenik meg

Ez a nehezebb kérdés. A film érzéki képekben ábrázol, a földre rángat olyan minõségeket, amik a fantázia, az imagináció világában elevenek. Erõfeszítést kell tenni, hogy az eredeti tartalmakhoz visszataláljunk, mert a kész képek kitörlik tudatunkból az imaginációkat, és helyükre tolakodnak. Ez tehát ördöngösség a javából. De mi a helyzet a könyvvel? Abban mese van, emberek, emberfeletti és emberalatti lények ábrázolása. Egy közvetítés egy elfeledett tudásról, egy érzékenységrõl, ami új módon ébred bennünk, egy õsi, közös hangot megszólaltatva. Itt nem érezni ördöngösséget – bár valószínûleg van, ha nem is feltûnõ –, a meseszerû azonban a tudományossal keveredik – mégsem érzünk zavart. Igaza van Steinernek, amikor a könyveket Ahrimán-konzerveknek nevezi, de jól tudjuk, õ

20

SzG 2008/1

ANTROPOZÓFIA érzéki formában. Az érzékfeletti módon szemlélt világról, azaz magáról az érzékfeletti realitásról van szó. Egy növény, egy állat, egy táj, az ember, tehát mindegyik teremtett lény formájában a teremtõ erõ nyilatkozik meg. Ebbe az erõbe kell tudni belehelyezkedni, s ez nem az organikus formák utánzását jelenti – a szecesszió eddig jutott, de nem tovább. Az építészetben túl kell tehát lépni a metrikus, geometrikus, szimmetrikus formákból az organikus formákba. Ez nemcsak az erõjátékot jelenti, hanem az egészbe való illeszkedést. Az épület bármely része oly módon illeszkedjen az egészbe, mint például a kisujj az ember egész organizmusába. A Goetheanumot és a szellemtudományt Steiner a dióhéj és a dióbél viszonyához hasonlította. Ugyanaz a formálóelv mûködik mindkettõben. Az összefüggés megértéséhez Goethe metamorfózistana nyújt segítséget. Az antropozófia ugyanabból merít, amikor a különbözõ kifejezési formákat keresi: a misztériumdrámákat, az euritmiát, az építészetet; az épület a benne zajló mûvészeti tevékenységnek megfelelõ hátteret, burkot kell nyújtson. Goethe a növények megfigyelésekor felismerte a metamorfózist. A növény ugyanazt a formát ismétli fejlõdése során. Valamennyi része a levélnek, mint õsformának módosulata. Goethe így eljutott az õsnövény eszméjéig, mely az érzékiben megjelenõ növény konkrét formája mögött áll. Steiner továbbfejlesztette Goethe és Schiller esztétikáját a jövõ mûvészete számára.

Kálmán István fogalmazta meg mindezt tömören: „Goethe szerint a mûvészet a természet továbbteremtése az emberen keresztül. Schiller a mûvészetben az ember szabad játékát látja egy magasabb fokon. Steiner szerint a mûvészet nem az eszme érzéki jelenség formájában, hanem a fordítottja, az érzéki jelenség eszme formájában. Steiner esztétikájában az antropozófia mint mûvészet jelenik meg. Ennek a jövõbeli mûvészetnek elsõ kezdeményezése az elsõ Goetheanum, mint összmûvészeti alkotás. A görög templom az ember nélkül is Isten háza volt, amelyben az isten alászállhatott az emberekhez. A Goetheanum mint épület, kifestett kupoláival, üvegablakaival nem áll meg önmagában, ha benne nem hangzik el a szó, a színpadon a misztériumdráma, zene, euritmia, és ha nem állna a centrumában az emberiség reprezentánsának szobra. Mert a mûvészet kultusz, olyan kultusz, amelyben nem az isten száll le az emberekhez, hanem az ember emelkedik fel hozzá azáltal, hogy mûvészetével a teremtett világot átalakítva az Isten képmására formálja azt. A Goetheanum példa lehet a mûvészeti oktatás didaktikájának kidolgozására, ha a tanár dûlõre jut Schiller és Goethe esztétikai felfogásával.”2

„A merev, halott anyagról elhitetni az életet és a szellemet, ez a mûvész célja; az elillanó, mozgékony szellemnek alakot és szilárdságot adni, ez a kutató törekvése. És ha elérik a munka csúcsát, akkor mindkettõnek találkoznia kell egy egységben” – idézi Greiner Steinert. Vajon ezt élhetjük át Beuys-nál is? Avagy: Beuys mûvészetében nem a játékot tapasztalhatjuk meg magasabb fokon? A mûvészet átalakítás. Mit mûvel Beuys? Az átalakítás az anyagra vonatkozik, és önmagunkra. A nevelésmûvészet is nevelés, azaz a nevelés is lehet mûvészet, ha a szellemnek megfelelõen gyakorolják. Beuys nagy pedagógus volt. És itt kell megjegyeznünk, hogy Steiner mûvészeti impulzusa nem a mûvészet területére korlátozódott, hanem minden életterületre. Ennek értelmében beszélhetünk nevelésmûvé-

szetrõl, a gyógyítás mûvészetérõl, a földmûvelés mûvészetérõl. Valamilyen módon errõl beszél Beuys a „Mindenki mûvész” kijelentésével. A szimbólumok határfelületek, a jel maga a határ. „…a jelek különös jelenségek, melyek a lélekre intelligens erõvel hatnak, általa az idea és a dolog egységben mutatkozik meg kettõs természetünk számára azáltal, hogy észlelet formájában tartalmaz fogalmi összefüggést.”– írja Makovecz Imre naplójában. „Így képeznek a mûalkotások úgyszólván olyan tornyokat, melyek fizikai világunkból belenyúlnak a szellemi világba, és mindkét világban láthatók” – Greiner itt a szimbólumok mibenlétét írja le. A szimbólumok ideje azonban lejárt, nincs elkülönült szellemi és fizikai világ. Nem a szellemi illúzióját megidézõ alkotás a mûvészet, ami

Részlet Ertsey A.: A két Goetheanum címmel az Építészet és ezotéria c. konferencián elhangzott elõadásából (Magyar Építõmûvészet, 2007/4.)

SzG 2008/1

21

ANTROPOZÓFIA belenyúlik az „odaátba”. Az „odaát” itt van, ha a mûalkotás beleviszi a szellemet. Az akkor ”ideát” van. Az Isten országa ez, nem más. Nézzük Makovecz egy épületét. Nem a fa szépségére gondolunk, ha tereiben járunk. A kõ növénnyé akar lenni, az oszlopfõk átszellemülnek, a fa repül, a ház-lény él és mi táplálkozunk a szellembõl, ami ott jelen van. Mi történt az elsõ Goetheanum fáival, és mivé változott a második Goetheanum vasbetonja?

Hol az antropozófus mûvészet? A Greiner által leírt elemzések zömével, melyek a XX. században szellemi-lelki területen bekövetkezett változásokról szólnak, egyet lehet érteni. A Beuys elleni felindulás mögött más van. Az ok abban sejthetõ, hogy a 100 éves évforduló és Beuys halálának 3×7 éves évfordulója kapcsán szinte csak Beuysról szólnak a kiállítások a Goetheanum környékén, „azoknak a mûvészi alkotásoknak az átfogó bemutatása helyett, amelyek Rudolf Steiner impulzusát követve évtizedeken át tartó fáradozások eredményeként születtek”. A felvetés jogos, mindannyian szeretnénk egy ilyen áttekintést látni, ami ezek szerint elmaradt, pedig ebben ott lenne a helye Makovecz Imrének is. Azzal a ténnyel is számot kell vetni, hogy Beuys a II. világháború utáni német mûvészet legnagyobb alakja, s azon kevés világhírû alkotó közé tartozik, aki szellemi forrásául az antropozófiát nevezte meg. Ebbõl adódhatott volna egy szellemi jelenléttel koncipiált áttekintõ tárlat, melyben nyilván ott lett volna a helye Beuysnak is, de nem a fõhelyen. Kicsit rosszmájúan hozzá kell tennünk, hogy épp a Goetheanum átépítése és belsõ megmunkálása, kifestése szolgál jó példával arról, hogyan lehet Steiner elveivel takarózva egy mûvészeti nonszenszet létrehozni, amit Kuhfuss úr oly pontosan leírt az Europäer hasábjain. Ezt a kudarcot bizonyosan nem érdemes ez alkalomból ismét emlegetni, amúgyis ott van, mindenki által jól láthatóan. Egy valódi szembenézésre alkalmat teremtett volna ez az évforduló, de ez sajnos elmaradt. Hogy hol áll a goetheánus mûvészet, ez igazán fontos kérdés.

22

SzG 2008/1

Az okkult megbízatás Beuys túlértékelt szerepe váltotta ki az írás lábjegyzetét is Thomas Meyer tollából, aki Beuys másik kulcsélményét kérdõjelezi meg, hogy valóban Rudolf Steinerrõl van-e szó e látomásban? Megállapítása teljesen jogos, nem tudhatjuk, hacsak erre alkalmas szellemi kutatók nem bizonyosodnak meg róla. Azonban abban sem lehetünk bizonyosak, hogy nem Steiner volt az, akit Beuys látni vélt. Ezt a feltételezést szerencsére Meyer úr sem veti fel. Mi alapján dönthetünk ezek után? Meyer a látomás igazságtartalmát csak közvetve kérdõjelezi meg, azzal, hogy valaki ezt tényként kezelte. De mi az üzenet lényege? Hallucináció, jó vagy rossz inspiráció van a látomás mögött? Beuys küldetése a vízió üzenete szerint ez: az embereket saját eszközeivel elterelje az érzékfelettiség iránti idegenkedéstõl és bizalmatlanságtól. Ezt megtette, elég nagy hatékonysággal, ha félre is értették sokan, és ha mûvészete nem hatolt fel a goetheanizmus csúcsaira, csupán játszott. Ezért hálásak lehetünk neki. A vízió valóságtartalma ebbõl még nem derül ki, lehet az valódi, de lehet az Beuys saját tudatának szülötte is, mindenesetre tartalma nem mond ellent a valóságnak. Ami a kérdés megválaszolásában segítségként megmarad számunkra, az nem a Beuysról szóló interpretációk zavaros világa, hanem csupán Beuys életmûve maga. Ezt túldimenzionálhatjuk – mint feltehetõen a Goetheanum megemlékezése tette is, felkenve õt a legnagyobb antropozófus mûvésznek, – és alulértékelhetjük, számonkérve rajta Steiner összes impulzusának maradéktalan megvalósítását. Az igazság valahol középen van. A vita viszont a leglényegesebb kérdést hozta felszínre, és ebben nem Beuys a fõszereplõ – a mûvészeti impulzus mibenlétét, ami valamennyiünknek a jelenre és a jövõre szóló feladat.

Jegyzetek: 1. 2.

Ezúton kérek elnézést az Olvasótól az önmagamtól vett idézet beemelése miatt. Szabad Gondolat, 2007/1

ANTROPOZÓFIA

AVATÓÜNNEPSÉG Európai Közép Szellemtudományos Egyesülés

2008. január 5-én a Szabad Gondolatok Háza adott teret az ünnep számára. A Ház azonban alkalomhoz illõ ’új ruhába’ öltözött. A meghívottak többsége már járt itt, most mégsem ugyanazzal, a sokak számára már ismerõs képpel találkoztak. A terem három jól elkülöníthetõ részre lett osztva. Az oszlopok között az egyik oldalon a mennyezetrõl lelógatott színes vásznak határoltak körül egy félkör alakú teret. A kör másik oldalát a széksorok adták. Itt foglaltak helyet a vendégek, míg az ’amatõr színpad’ még üres várakozásban állt. A megérkezést, a valódi megérkezést, a lelkek megnyílását az ünnepre a háttérbõl zengõ csellószó segítette. A tér külsõ, és az emberek belsõ várakozása teremtette meg a ’helyet’, ahol a sok munkával, igyekezettel és szintén várakozással felkészült szavak felhangozhattak. „Lelkem a világ alakinak sokaságát szemléli, s bensõm ámulva észleli a világ gazdagságát. A mindenségbõl csillagok ragyognak s a föld mélyérõl a növényi lények csodavilága sarjad magasba törve, a világmindenséget keresõn. A harmatcseppben, melynek virágszirom ágya, a világmindenség csodás szerkezete csillan. Minden magban egy-egy világ rejlik, számtalan alakot öltve a magasba törõ levélben és szárban. Északról, délrõl, keletrõl, nyugatról szelek szárnyán formálódik, mit a forma teremt, s mi a növényi lényt építi. A föld mélyén kristály rejtez, mely tiszta lényében mindannak tükre, mit bolygóerõk s csillagok köre – a mélységet építõn – csodásan teremtnek. Látom, a növényben mint pezseg az éltetõ nedv, miképp járja át minden tagját, mi a csillagok körtáncában aláárad. Állatokat látok, mint járják útjuk, kisebbeket-nagyobbakat, mindenféle alakzatban. A földön, vízben s a levegõben is a világteremtõ mûvét látom, s lelkem bizonyos, a világmindenség az oltár tüzét is élõlényekkel áldá, kik a lángnyelvekben pompás-lobogón élnek. Mindenünnen e világ formagazdagsága tûnik szemembe, élettel telten, a világ lüktetõ ölén. S ez élet bennem is áramol, lelkem oly hullámokkal telíti, melyek a mindenségen és saját létemen át minden létezés hordozói. Így tölt be egészen az élet rejtélyének kérdése: Ki vagy te, csodás hatalom, ki e pompa-ragyogást megteremthetéd? Idézlek,

mutatkozz e szent liget templomában, lelkem útját isteni magaslatidhoz hadd lelem.” Ezekkel a mondatokkal indul Ita Wegman: Persephoneia c. drámája, melyet az Egyesülés jelenlegi tagjai és néhány meghívott, köztük többségében Waldorf-diákok (akik nyaranta 1-1 hónapra a Natura-Budapest Kft. ’munkatársai’ voltak) adtak elõ. A darab elhangzása után a munkatársak gyûrûjében mondta el beszédét Kálmán István, melyben röviden bemutatta az ’újszülöttet’. Az Egyesülés keletkezésének történetét és szándékait. A Persephone drámát immáron harmadszor adták elõ munkatársaink a Szabad Gondolatok Házában. A Szabad Gondolat júniusi számában olvashattak a dráma keletkezésének történetérõl, és arról is, hogy megszületése után hatvan évvel volt a mû õsbemutatója a WALA cég új épületének avató ünnepségén. A második elõadás, de talán a harmadik és a negyedik is itt, a Szabad Gondolatok Házában történt. A Szabad Gondolat júniusi mellékleteként a dráma magyar fordítása is megjelent. Ita Wegmant Rudolf Steiner bízta meg a görög mítosz korunknak megfelelõ megújításával. A mûvet 1930-ban Hollandiában, egy ifjúsági konferencián kellett volna bemutatni, amire nem került sor, mert azt a holland társaság akkori titkára dilettánsnak minõsítette. A dráma mint színmû, valóban dilettáns. De az orvos és antropozófus Ita Wegman számára a feladat elsõsorban megismerési küzdelmet jelentett, és nem egy színpadi mûalkotás megírását. Mi mint dilettáns színészek, egyetértünk Rudolf Steinerrel abban, hogy „aki egyes írásokat azért utasít el, mert azokban írójuk megismerõen küzd, annak nem sikerülhet a valósághoz eljutnia.” Az Európai Közép Szellemtudományos Egyesülés megalakulása is a megismerési úton vívott hosszú küzdelmünk mostani eredménye. Az Ita Wegman Alapítvány, majd a Szabad Gondolatok Háza, a Szabad Gondolat folyóirat, végül a Natura-Budapest Kft. megalapításához az a történet adott számunkra impulzust, amely Rudolf Steinertõl Ita Wegmanon, Rudolf Hauschkán és munkatársain keresztül a WALA SzG 2008/1

23

ANTROPOZÓFIA

cég megalapításához, a gyógyszerek és kozmetikumok elõalításához és az egész világon történt elterjesztéséhez vezetett. E három intézmény alapította az Európai Közép Szellemtudományos Egyesülést, ami a történetünkbõl szükségszerûen jött létre. A három intézmény feladata az antropozófiailag orientált szellemtudományos kutatásokból forrásozó szellemi és gazdasági értékek létrehozása. Az egyesülés révén szeretnénk ezt a törekvést a másokkal való összefogásban kitágítani. Ha ma másokkal összefogva olyan szellemi és gazdasági értékeket akarunk teremteni, amelyek az antropozófiából forrásoznak, tekintetbe kell vennünk az antropozófiai mozgalommal és intézményekkel szembenálló, egyre erõsödõ külsõ támadásokat és a belsõ oppozíciót. Az Európai Közép Egyesülés ezért azt is feladatának tekinti, hogy az antropozófiai impulzust – úgy, ahogy azt Rudolf Steinertõl kaptuk, az õ nevétõl nem elválasztva – a maga tisztaságában megtartsa. Feladatunk Európa közepén, hogy ápoljuk azt, ami az „Európai Közép Misztériumából” fakad, és amit a jelen kultúrájában kétféle egyoldalúság fenyeget: – az egész emberiséget elárasztó hamis, misztikus, ezoterikus New Age mozgalom, ami össze akar szövõdni az antropozófiai mozgalommal; – azok az erõk, amelyek a tudományt és a technikát egy világuralom megteremtésének eszközeként használják, és arra törekszenek, hogy a szellemtudományból forrásozó modern kezdeményezéseket (Waldorf, biodinamikus gazdálkodás, terápia, gyógyszergyártás, kozmetika stb.) felszívják magukba. A Közép Misztériumából származik a hármasság szellemtudománya: az emberi és a szociális organizmus hármas tagozódásának eszméje. A Közép Misztériumából teljesen új impulzusok keletkeztek a világban a civilizáció megújítására, 24

SzG 2008/1

és komoly sikereket értek el az élet sok területén. Az úgynevezett rendszerváltás után ez a közép impulzus adott ösztönzést az Ita Wegman Alapítvány, a Szabad Gondolatok Háza és a Natura-Budapest Kft. intézményeinek megalapítására. Az Európai Közép Egyesülés önálló szellemi és gazdasági intézmények társulásaként, egyesülési – és nem egyesületi – formában jött létre, azaz nem tagokat vár, hanem hasonló kezdeményezéseket, amelyek részt akarnak venni ebben a társulásban, és gyakorlati tevékenységüket össze tudják kapcsolni a fenti célkitûzésekkel. Az elõadás és a beszéd után jutott szerephez a tér harmadik része, ahol a jelenlévõket ízlésesen megterített asztal várta sok finomsággal. Az állófogadás pedig lehetõséget teremtett a személyes találkozásokra és beszélgetésekre. Séva

VILÁGHELYZET VILÁGHELYZET FRANZ JÜRGENS SPIRITIZMUS ÉS „DELÍRIUMOS

TUDATÁLLAPOT ”

Történelmi és kortörténeti vázlatok

Mivel a jelenlegi amerikai elnök, az ifjabb Bush aktuális alelnökét aligha lehet majd elfogadtatni az amerikaiakkal új elnökként, így a következõ elnökválasztás során a kormányzó republikánus párt „természetes” elnökjelöltje kiesik a versenybõl, míg az ellenzéki demokraták jelöltjének jó esélyei vannak az elnöki címre. Még sosem fordult elõ, hogy az elnökválasztási kampány ilyen korán elinduljon az államokban, mint idén. Még sosem fordult elõ, hogy valamely jelölt a kampányának elsõ három hónapjában olyan sok választási adományt gyûjtsön össze, mint azt a New Yorki szenátor, Hillary Clinton, a volt elnök felesége tette 2007 elsõ negyedévében. Számtalan közvélemény-kutatás támasztja alá azt a várakozást, hogy Bush-ékat ismét Clintonék válthatják az elnöki székben. A CIA korábbi igazgatójának, az idõsebb George Bush-nak az 1981-es alelnöki kinevezése (az õ hatalma Ronald Reagan elnök alatt öszszehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint Dick Cheney mai alelnöké) két családi dinasztia uralkodásának a kezdetét jelzi – olyan családokéit, akik az aktuális hivatali idõszak végén immáron három évtizede adják majd az Egyesült Államok elnökét. Ha Hillary Clinton az ifjabb Bush örökébe lép (és késõbb is újraválasztják), akkor 2017-ben már 36 év politikáját fémjelzi a Bush és a Clinton család neve. Magyarán szólva két-három generáció csak e „kettõs monarchia” vezetõire fog majd emlékezni, mint a Fehér Ház lakóira. Így válhat lassan a demokrácia demokratúrává, aminek elsõ jeleit már ma is érzékelhetjük: az igazságszolgáltatásnak és a kormányzatnak az emberi jogok védelme terén mutatkozó teljes kudarca (Guantanamo!) már önmagában teljesen egyértelmûen mutatja ezt.

Hillary Clinton és Indira Ghandi Tekintettel Hillary Clintonnak, mint Bush utódjának az elnökségéhez fûzõdõ várakozásokra helyénvalónak tûnik már most emlékeztetni a Fehér Házból az elsõ Clinton-éra idején kiszivárgott egyik leggyalázatosabb hírre. Nem, nem, ebben az esetben nem Clinton úr ízléstelen gyakornokafférjára kell gondolni – a botrányról ez esetben Clinton aszszony gondoskodott: az elnök újraválasztásáért folytatott kampány kellõs közepén az okkult hírek iránti elfogultsággal nem éppen vádolható Frankfurter Allgemeine Zeitung arról számolt be, hogy Hillary Clinton spiritiszta szeánszokat rendez a Fehér Házban. Az újság részletesen ismertette, hogy a szeánszok alkalmával médium segítségével megidézték a régen elhunyt Indira Ghandi szellemét, a világtörténelem folyásáról faggatták õt, sõt, tanácsot is kértek tõle! A Frankfurter Allgemeine Zeitung hozzáteszi, hogy a metodista egyház konzervatív, klerikális képviselõinek közbenjárására e gyakorlattal késõbb állítólag ismét felhagytak… Rudolf Steinertõl tudjuk, hogy a spiritizmus a szellem világába való bejutáshoz választott materialista (helytelen) út. 1916 karácsonyának SzG 2008/1

25

VILÁGHELYZET második napján Rudolf Steiner a következõket mondta Dornachban: „a spiritiszták azt az utat választották, hogy az okkult világot médiumok kinyilatkoztatásai által ugyanúgy megismerhetõvé teszik az emberek számára, mint az érzékszervekkel befogadható világot. Ennek érdekében arra alkalmas embereket képeztek ki arra, hogy médiumokká váljanak, akiknek ezt követõen az volt a feladata, hogy letompított tudatállapotban olyan kinyilatkoztatásokat közvetítsenek, amelyek az embereket az õket körülvevõ külvilágban rejlõ bizonyos szellemi impulzusok felismerésére ösztönzik. Ez azonban a szellemi világ hozzáférhetõvé tételének materialista módja.”

Bill Clinton és Carroll Quigley Jóllehet általában abból indulnak ki, hogy az Egyesült Államok uralkodó kasztja a Keleti Part angolszász lakossága, azaz az ún. WASP-ok (white anglo-saxon protestants – fehér angolszász protestánsok), ez nem minden téren van így. Washingtonban van ugyanis a római-katolikus kör központja is. John Carroll SJ 1789-ben alapította Washington mai elõvárosában, Georgetownban azt az azonos nevû egyetemet, amelyet azóta a jezsuiták tartanak fenn. Clintonék – mint egykor Jimmy Carter, majd Ronald Reagan is – kezdetben a naiv vidéki amerikaiak habitusával léptek fel a Keleti Parton berendezkedett elit ellen. Clinton azonban elég ideig szívhatta a Keleti Part levegõjét, nevezetesen Washingtonban, pontosabban a Georgetown Egyetemen az azonos nevû washingtoni elõvárosban. Ezeket és más értékes információkat Andreas Brachernak, Carroll Quigley Katasztrófa és remény címû mûve fordítójának és kiadójának köszönhetünk. Carroll Quigley az említett egyetem oktatója volt – és tanította Bill Clintont. Ezért érdemes Katasztrófa és remény címû munkáját ehelyütt górcsõ alá vennünk. Quigley mentora Edmund A. Walsch SJ, a Georgetown Egyetem késõbb róla elnevezett diplomataképzõ iskolájának (SFS) az alapítóvezetõje volt. Walsch inspirálta egyébként a késõbb hírhedté vált McCarthy szenátort, amikor az témát keresett választási kampányához. Walsch azt javasolta neki, hogy dobja be a köztudatba az Egyesült Államok „kommunista aláaknázásának” témáját. Az inkvizíció kortársak számára mind a mai napig emlékezetes új ki26

SzG 2008/1

adása lett az eredmény, amellyel ma már több kilométernyi könyvtári polcot megtöltõ, XX. századi történelmi könyv foglalkozik. Quigley azonban nemcsak az egyetemen, hanem annak 1919-ben alapított diplomataképzõ iskolájában (SFS) is oktatott. Az „egyetem megtestesítõjének, az iskola szellemi vezérének” számított. Az amerikai diplomaták e hírhedt káderképzõjének vezetõje így emlékezett meg nekrológjában Quigley-rõl: „Az iskola és Carroll egymástól elválaszthatatlan fogalmak.” A Katasztrófa és remény címet viselõ vaskos mû vázlatos képet ad a XX. századi amerikai szabadkõmûvességrõl is. Rendkívül meggyõzõ, érdekes olvasmány mindazoknak, akik nemcsak a kormányhû, hivatalos történetírás iránt érdeklõdnek. Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy az írás kissé egyoldalú, miután a legújabb kori történelem jezsuita-szabadkõmûves vonatkozásainak csak az egyik felét mutatja be, miközben a jezsuitanövendék Quigley „saját” klikkjének aktivistáit mintegy kitakarja a képbõl. A szerzõ e nagy hiányosságát csak tetézi a kiadó azon apró mulasztása, hogy – az USA-ban és az SFS-en mûködõ jezsuiták és szabadkõmûvesek közötti keresztkapcsolatokra kitérõ, hosszabb elõszó ellenére – olvasóinak figyelmét nem hívja fel határozottan Quigley mûvének e figyelemre méltó egyoldalúságára… Hiszen egy dolog idõközben már ismert, még ha nem is képezi a hivatalos történetírás tárgyát: jóllehet a szövetséges hatalmak legfontosabb eszköze, a Braunau am Inn városából (mely település csak néhány kõhajításnyira található Joseph Ratzinger jelenlegi pápa szülõhelyétõl, és mely városka az elsõ világháborúig a közép-európai spiritizmus központja volt!) származó, bajszos, csizmás képeslapfestõ nem volt jezsuitanövendék, de a Quigley által bemutatott náci hatalmasságok közül sokakat annak a klikknek a tagjai oktattak, amelynek szolgálataiban maga Quigley is állt!

Választási retorika Bill Clintonról azt tartják, hogy nagy tehetsége van a választási kampányokhoz. Konkrétan a szónoki képességeire gondolnak ilyenkor, amelyeket felesége választási kampányában is bizonyosan újra használni fog. Retorikai és kampánystratégiai képességeiben georgetowni tanárainak tökéletes nevelési módszere tükrözõdik: egyetlen más területen sem olyan erõs a

VILÁGHELYZET rend, mint a didaktika, retorika és a polémia – magyarán szólva: a félrevezetés – területén. Az a képzés, amelyet a – Rudolf Steiner által a Karlruhei Ciklusban jellemzett – rend ezen a téren tanítványainak nyújt, rendkívül hatékony, és a sikeres ellenreformáció óta (Habsburg Ferdinánd, a jezsuiták növendéke volt a Harmincéves Háború külsõ kezdeményezõje), azaz immáron négyszáz éve a félrevezetés mûvészetének gyakorlásán alapul. Bill Clinton már elnökként kellõképpen tanúbizonyságát tette ennek. Így például mind a mai napig adós maradt (Tony Blairrel és valamennyi részt vevõ országgal együtt) azoknak az ésszerû és elháríthatatlan okoknak a megjelölésével, amelyek az általa és Tony Blair által a kilencvenes évek végén kirobbantott délszláv háborút szükségessé tették. A rend nevelésének hatása ugyanakkor nemcsak Clintonnál, hanem a Georgetown Egyetem más prominens hallgatóinál is megfigyelhetõ: az Európai Bizottság jelenlegi elnökénél, a portugál José Barroso-nál éppúgy, mint az alapjövedelem fõ szószólójánál, Kurt Biedenkopfnál. Kijelentéseiken és taktikus módszereiken jól lehet tanulmányozni azt a képzést, amit kaptak. Az alap- (ill. csökkentett) jövedelem körüli, aktuális társadalmi vita prominens résztvevõi is szép számmal szolgáltatnak további példákat…

„A tüzérnek csak a gyújtózsinórt kell meggyújtania…” Ha nem veszítjük szem elõl a választási kampány kapcsán újra felbukkanó Clinton-jelenséget és azt a tényt, hogy Clinton a georgetown-i machiavellistáknál nevelkedett, továbbá gondolunk az alapjövedelem körüli vita Riedlsberger, Büchele és más jezsuiták téziseit plagizáló résztvevõire és az utópia terjesztésénél használt elképesztõ szófordulataikra, akkor jobban megértjük a Rudolf Steiner által az 1916-os háborús év szentestéjén tartott elõadás „delíriumos tudatállapotról” szóló részeit: „A karma megfelelõ pillanatban juttatott el oda, hogy egy jelentõs jezsuita szerzetes prédikációját halljam, és alkalmam legyen látni, ahogy az emberek bizonyos kulcsszavak hatására mintegy részévé válnak a szónok által felvázolt képnek, és a szónok meggyõzi õket úgy, hogy nem az intellektusukhoz szól, hanem olyasvalamihez, ami egyfajta delíriumszerû hangulat eredménye. A szerzetes a húsvéti gyó-

násba vetett hit szükségességérõl szónokolt, és körülbelül a következõket mondta: » Igen, a hitetlenek úgy gondolják, hogy a húsvéti gyónást a pápa vagy a bíborosok tanácsa vezette be. De hát, keresztény testvéreim, micsoda elképzelés ez!? Azt az embert, aki azt állítja, hogy a húsvéti gyónást a pápa vagy a papság rendelte el, hasonlítsátok össze azzal az emberrel, aki az ágyú mellett álló tüzért és a neki parancsot adó tisztet figyeli. A tüzérnek csak a gyújtózsinórt kell meggyújtania, és eldördül az ágyú. Hasonlítsátok, drága testvéreim, a római pápát a tüzérhez, Istent pedig a parancsot adó tiszthez! Képzeljétek el a dolgot érzékletesen úgy, hogy a tiszt tûzparancsot ad, a tüzér pedig saját akaratától függetlenül meggyújtja a gyújtózsinórt, és az ágyú tüzel. Így tett a római pápa is: meghallgatta Isten parancsát, és engedelmes tüzérként meggyújtotta a gyújtózsinórt, így keletkezett a húsvéti gyónás. Hát mondanátok-e erre azt, hogy az ágyú mellett álló, a gyújtózsinórt meggyújtó tüzér találta fel a puskaport? Ahogy azt sem mondanátok, hogy a tüzér találta fel a puskaport, úgy a húsvéti gyónást sem a pápa találta ki! « Jól lehetett látni, hogy ez a szónoklat mindenkit meggyõzött. Természetesen! Ezeket a dolgokat bizonyos közösségekben kötelezõ megtanulni: meg kell tanulni dolgokat képletesen bemutatni, meg kell tanulni képeket használni, ismerni kell a fokozás és összehasonlítás csínját-bínját. Ez egy különleges mûvészet, amelyet bizonyos szürke rendekben sokat gyakorolnak. Ugyanakkor nem feltétlen tartozik valamely szürke rendhez az, aki ezt a mûvészetet gyakorolja. Elõfordulhat, hogy az illetõ így vagy úgy – talán számára ismeretlen módon – függ valamely szürke rendtõl, és így képes arra, hogy e mûvészetet gyakorolja.”

A következõ 20 vagy 30 vagy akár 40 évben… Kellõképpen ismert már, milyen önös célokat követõ klikkek állnak Bush titkos klubja, a Skull & Bones mögött. Ennek az írásnak az a célja, hogy megmutassa, hol képezték ki a Clinton házaspárt – többek közt – a politikai porondon való szereplésre. Hogy milyen együttmûködés kívánja elõsegíteni ezt a „kettõs monarchiát” a kulisszák mögött, azt – Hillary Clinton újraválasztása esetén – egyszer majd azon fogjuk tudni lemérni, hogy a következõ (és az azt követõ) amerikai kormányzat átülteti-e a SzG 2008/1

27

VILÁGHELYZET gyakorlatba Cheney alelnöknek azt az istenkáromló bejelentését, amelyet idén januárban az iraki háborúval kapcsolatos egyik tévéinterjúban tett (és amely Harry S. Truman és az idõsebb Bush hasonló bejelentéseinek méltó folytatása): „…tényleg globális háború ez, amely Pakisztántól Észak-Afrikáig terjed. (…) A háborúba mi is bekapcsolódtunk, (2001.) szeptember 11. után erõteljesen bekapcsolódtunk. (…) A legveszélyesebb melléfogás lenne most, ha alábbhagynának azok az erõfeszítéseink, amelyeket a terrorizmus elleni világméretû háborúban tettünk. (…) Ez egy egzisztenciális konfliktus. Olyan konfliktus, amely a politikánkat és a kormányunkat a következõ 20 vagy 30 vagy akár 40 évben is foglalkoztatni fogja. Ki kell tartanunk, és elég elszántaknak kell lennünk arra, hogy hosszan harcoljunk. (…) Ez egy kemény döntés, de az elnök meghozta. Jó döntés volt (!). Jó (!) a politikánk. Hosszas megfontolás után arra a meggyõzõdésre jutottunk, hogy ez a legjobb út számunkra ahhoz, hogy céljaink elérése érdekében elõrelépjünk…”

Amit Rudolf Steiner 1916.12.24-én gyújtózsinórról és ágyúról, tisztrõl és tüzérrõl mondott, az még mai is igaz: sajnálatos módon egyetlen – akár csak félig ismert – európai kormányzati politikus és egyetlen – akár csak szûk körben ismert – németnyelvû újság vagy folyóirat sem akad, amely a fenti istenkáromló szavakkal szemben akár csak halkan fellépne, vagy tiltakozna. Vlagyimir Putyin ugyanakkor, aki a müncheni hadászati konferencián tartott beszédében fején találta a szöget, csak azt érte el, hogy majd minden politikus és hírmagyarázó elítélte az általa képviselt „változatlan orosz agresszivitást”. Komolyan elgondolkodni nyilvánvalóan senkinek sem volt szándékában vagy éppen módjában. A Rudolf Steiner által leírt „delíriumos tudatállapot” manapság sokkal elterjedtebb, mint valaha…

Fordította: Benedicty Gergely Forrás: Der Europäer, 11. évf. 11. sz. (2007. szeptember), 27-30. o.

Franz Jürgens

AZ

EMBERISÉG FELADATA KORUNKBAN

Történelmi és kortörténeti vázlatok

Az árfolyam-fedezeti alapokat (hedge funds) és kockázatitõke-alapokat (private equity funds)1, valamint az angolszász hatalmi körök és római fiókintézményeik tagjainak és bûnsegédeinek2 gátlástalanságát és kegyetlen pénzéhségét bemutató írások 2006 januárjában megkezdett sorozata a mammon befolyása alatti pénzfejlõdés ábrázolásával3 2007 júniusában (átmenetileg?) véget ért (a Der Europäer folyóiratban). A múltról és a jelenrõl alkotott kép ugyanakkor semmiképp sem lehet teljes anélkül, hogy a jövõre is vessünk egy pillantást. Ehhez Rudolf Steiner számtalan elõadásában adott útmutatást, ezek közül veszünk néhányat most górcsõ alá.

A dollár a múlté Idõszerûségének okán már bevezetésképpen utalnék Szaddam Husszein egykori tervére, hogy az országa által exportált olajért cserébe nem fogad el amerikai dollárt fizetségként. Úgy tûnik ugyanis, hogy az amerikai vezetés szemében ez volt a Husszein-rezsim elleni háború igazi oka. Sajnálatos módon a rossz történelmi példák ismétlik önmagukat: az Irán és a Bush-adminisztráció között év eleje óta fokozódó feszültség 28

SzG 2008/1

gyújtópontjában nem utolsó sorban a dollár áll, amit 2007 elsõ negyedévének három gazdasági híre is megerõsít: elsõnek a Tagesspiegel január 11-i száma4 számolt be róla, hogy az Egyesült Államok nyomására utolsó nyugati nagybankként a frankfurti Commerzbanknak is be kellett szüntetnie Iránnal folytatott dollárügyleteit. A Zeitfragen április 3-i száma5 „Irán március 21-én értéktelennek nyilvánította az amerikai dollárt” címmel írást közöl arról, hogy „Irán megveti az amerikai dollárt, és mindenkit börtönbe juttat,

VILÁGHELYZET aki március 21. után ezt a fizetõeszközt használja az országban. Dollár helyett Irán eurót és kis mennyiségben más fizetõeszközöket fog használni a nemzetközi tranzakciókban.” Hogy mennyiben tükröznek ezek az információk formális kormánydöntéseket, azt innen egyelõre nehéz egyértelmûen megítélni. Az n-tv németnyelvû hírcsatorna ugyanakkor olyan törekvésekre hívja fel a figyelmet6, amelyek (ha keresztül tudják vinni õket) valószínûleg a dollár világméretû monopóliumának végét harangozzák be: „Kína az Iránból importált olajat dollár helyett euróban kezdte el fizetni. A Csuhaj Csenrong (Zhuhai Zhen Rong) kínai állami olajkonszern az Iránból származó olajexport nagy részét már 2006 vége óta így fizeti ki. A Csuhaj Csenrong az iráni olajkivitel több mint tíz százalékát vásárolja fel, így a világ negyedik legnagyobb kõolajkitermelõ országának a legnagyobb ügyfele. Irán képviselõi már hónapokkal ezelõtt bejelentették, hogy az OPEC vásárlóinak több mint a fele az eddig szokás szerint dollárban lebonyolított fizetéseket átállította euróra. A kínai olajvállalat döntésével gyakorlatilag megjött a fizetõeszközátállítás elsõ Iránon kívüli megerõsítése.”

A Truman-doktrína A második világháború vége óta érvényes az az amerikai mondás, mely szerint „a dollár a ti problémátok, de a mi pénzünk”. Ha az amerikai dollár elvesztené a világ vezetõ valutájaként betöltött szerepét, az az Egyesült Államokra nézve katasztrofális következményekkel járna. Mindeddig ugyanis az amerikai állam adósságot adósságra halmozhatott anélkül, hogy annak számottevõ hatása lett volna saját országának gazdaságára. Amíg a külföld amerikai állampapírokba fektet, addig az USA gazdasága – a világ többi részének pénzét felhasználva – olajozottan mûködik. Kis túlzással akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy a világ országai a dollárvásárlással még azokat a háborúkat is finanszírozták, amelyeket késõbb ellenük indítottak. Idõközben azonban egyensúlyát veszteni látszik a rendszer, hiszen minden egyes zöldhasúra7 a névértékének mintegy tízszeresét elérõ rész jut az amerikai államadósságból. Az USA gazdasága (az olaj- és hadiipari konszernek kivételével) lemarad a versenyben, ami különösen az amerikai fizetõeszköz külsõ értékén mutatkozik meg: a 2001. szeptember 11. óta bekövetkezett 50%-os értékvesztés félreérthetetlen tünete annak, hogy az amerikai

háborús politika terhe alatt sérvet kapott az ország. Napjaink történéseinek fényében ehelyütt még egyszer8 emlékeztetnék arra, hogyan is hangzik a soviniszta Truman-doktrína: „Az egész világnak az amerikai rendszert kell átvennie. Az amerikai rendszer ugyanis – még Amerikában is – csak akkor lesz képes a túlélésre, ha az egész világ rendszerévé válik.” A „rendszer” kifejezés itt természetesen azt a gazdasági rendszert takarja, amelyet a fenti dogma meghirdetése óta tervszerûen, az USA kénye-kedve szerint oktrojálnak rá a világra. Az irányító körök az amerikai árfolyam-fedezeti alapok és kockázatitõke-alapok, pl. a Carlyle, a Wall Street-i befektetési bankok, pl. a Goldman Sachs, a nemzetközi könyvvizsgáló társaságok, pl. a KPMG és a nagy tanácsadócégek, pl. a McKinsey segítségével az egész világgazdaságot szorosan a markukban tartják – hûen a Truman által meghirdetett doktrínához.

Egy világbirodalom hanyatlásáról E kérdés megvilágítására a következõkben kitérnék Rudolf Steiner világbirodalmak múltbéli hanyatlásával és az emberiség jövõbeli (gazdasági-háborús katasztrófák utáni) feladataival kapcsolatos kijelentéseire. A hirosimai atombombaért felelõs politikus nevével fémjelzett doktrínát ugyanis sokkal átfogóbb összefüggésbe hozhatjuk korunk aktuális történéseivel, ha górcsõ alá vesszük Steiner 1918. január 14-én Dornachban tartott elõadását a római világbirodalom bukásának pénzügyi okairól9, és megkíséreljük összehasonlítani az akkori helyzetet a maival. Steiner ott felvázolt tézisének helyességét támasztja alá további, sokkal idõszerûbb példaként az, ahogy a brit világbirodalom a XX. század London által provokált10 világháborúi után egyetlen szigetországgá zsugorodott össze. Rudolf Steiner néhány nagy ívû vonással megrajzolja az antik impérium bukásának külsõ okát: „Mindannyian tudjuk, hogy a Római Birodalom már attól a világtörténelmi pillanattól kezdve, hogy elérte legnagyobb földrajzi kiterjedését, félreismerhetetlenül magában hordozta a hanyatlás csíráit. […] Területi terjeszkedésével párhuzamosan a Római Birodalom rá volt szorulva arra, hogy a különbözõ – akár legtávolabbi – részein keletkezõ igények kielégítése érdekében sok-sok terméket szerezzen be Napkeletrõl, és e termékeket mind ki kellett fizetni. […] Azt láthatjuk, […] hogy e korban a Római BirodaSzG 2008/1

29

VILÁGHELYZET lomban elképesztõ mértéket ölt az arany perifériák felé való áramlása. Az aranykészletek apadnak. De különös módon nem nyílnak meg új aranyforrások. […] A Római Birodalom valamennyi intézménye, valamennyi közigazgatási, kormányzati stb. szerve, minden, amit a provinciák és hatóságaik stb. közötti kapcsolatnak tekintünk, arra épültek, arra rendezkedtek be, hogy van pénz. A pénz azonban egyszer csak elkezdett fogyni. Ez határozottan megfigyelhetõ egy konkrét területen: mivel a birodalom egyre csak növekedett, a rómaiaknak természetesen egyre több légióra, egyre több katonára volt szükségük, kiváltképp a birodalom határvidékein. A katonák fizetségre tartottak igényt. A birodalom nem volt képes arra, hogy az önmaga által, pl. Itáliában megtermelt javakból vég nélkül szállítson a perifériákra. A katonák ezért aranyban követelték zsoldjukat, hogy másoktól szerezzék be a szükséges javakat. Az arany azonban apránként elfogyott. A légionáriusokat pedig már nem tudták kifizetni. Ugyanez történt az élet más területein is. A Római Birodalom tehát bizonyos fokig saját méretébe halt bele.”9

Ellenintézkedések Jóllehet az amerikai bûnsegédek mögött álló okkult csoportosulások e történelmi folyamatok okait nem ismerték saját kutatásaikból, a szabadkõmûves és jezsuita rendek magasabb rangú tagjai bizonyosan intenzíven tanulmányozták Steiner fenti elõadását, és a fentiek megismétlõdésének veszélyét elkerülendõ levonták belõle a maguk gyakorlati következtetéseit, ill. megtették a szükséges ellenintézkedéseket. A XXI. században ez elõször is abban ölt testet, hogy például a jezsuiták az alanyi jogon járó alapjövedelemre támaszkodva a létminimumért folytatott harccal akarják sakkban tartani a tömegeket11. Az angolszász páholyok és a Skull & Bones (Koponya és Csontok) szekta tagjai közül rekrutálódó bûnsegédeik mindeközben a világ népeit bombázzák, és 2001. szeptember 11. óta (illetve már azon a napon is!) a legkegyetlenebb eszközöket is bevetik, hogy az USA monetáris rendszerének kiszáradását megakadályozzák. Sajnos az emberek, akiknek Rudolf Steiner az elõadásait tulajdonképpen szánta, nem ismerték fel Steiner kijelentéseinek kényes igazságát, ahogy nem ismerték fel az ebben rejlõ felhívást sem arra, hogy e (továbbfejlesztett) gondolatokat felhasználva fellépjenek az ellenséges hatal30

SzG 2008/1

makkal szemben. Csak ha elkezdjük átlátni ezt a szövevényt, és néven is nevezzük azt – pl. az amerikai befektetési alapok és olajipari konszernek hozamlefölözéseit fosztogatásnak és egy olyan világhatalom sarcszedésének bélyegezzük, melynek kormányzata megváltoztatja az egész Föld képét – akkor fogunk adekvát módon fellépni az összeesküvõkkel és bûntársaikkal szemben. Ehelyett azonban Dornach Rudolf Steiner iránymutató elõadásai912 után kilenc évtizeddel is képes olyan (elnézést a kifejezésért) grandiózus érdektelenségekre pazarolni az idõt, mint egy takarítási szakkonferencia, ill. bedõl olyan gyermeteg bûvésztrükköknek, mint az alanyi jogon járó alapjövedelem13.

„Az emberiség feladata…” Az ötödik Atlantisz utáni kultúrkorszak háborúinak érdekes vonatkozásairól tartott referátumot Rudolf Steiner 1918. január 8-án Dornachban: „És a negyedik Atlantisz utáni korszakra […] kialakultak azok az állapotok is, amelyeket nevezhetünk már egyfajta Mars-kultúrának, hiszen az egyes társadalmi képzõdmények konfigurációjának kialakulását ebben a korszakban szerte a Földön lényegében egyfajta Marskultúra, egyfajta háborús kultúra határozta meg. Ennek késõi ivadékai a mai háborúk. Ha borzalmasabbak is, mint az egykori háborúk, mégiscsak ugyanerrõl a tõrõl fakadnak. […] Mars a negyedik Atlantisz utáni korban bizonyos vonatkozásban jogszerû uralkodója volt e világnak. Az ötödik Atlantisz utáni korban azonban már nem uralkodik jogszerûen e világ felett, mert semmi sincs, amit ebben az ötödik Atlantisz utáni korban – e kor szellemének megfelelõen – ténylegesen az õ erõit felhasználva lehetne elérni; ehelyett a szellemi életnek, a világ megismerésének és a világnézetnek az erõit bevetve kell érvényesítenünk azt, ami ezt a korszakot naggyá teheti. […] Az emberiség legnagyobb része átalussza ezt a mai kort, és ennek során jól, nagyon is jól érzi magát; fogalmakat tákol magának, és megragad ezeknél a fogalmaknál ahelyett, hogy fejlesztené figyelmét. Az élet összefüggéseire odafigyelni – ez lenne pedig a fontos!”14 Rudolf Steinernek a mára már történelmi katonai célú háborúk éveibõl származó, 1917 szilveszterén elhangzott szavai a mai gazdasági célú háborúk éveiben is ugyanolyan aktuálisak, mint egykor: „Hogy e katasztrofális események bekövetkeztek – bizonyosan nem volt az emberiség

VILÁGHELYZET feladata. Hogy e katasztrofális események folytatódnak – bizonyosan az sem az emberiség feladata. Az emberiség feladata sokkal inkább az, hogy kijusson ezekbõl a katasztrofális eseményekbõl; valóban kijusson belõlük, és elismerje, hogy feladata kijutni belõlük.”15

„Az antropozófiának pedig általánosan el kell terjednie…” Hét év sem telt el, és Rudolf Steiner a következõket mondta 1924 pünkösdjén Koberwitzben16: „Fontos lesz, hogy vidéken, kolostori magányban olyan kulturális szigeteket hozzunk létre, amelyek még a német szellemi élet mûvelésének szentelhetik magukat. A külföld oda fogja küldeni a fiait és a lányait, hogy ott nevelkedjenek. E szigetek között hosszú utat kell majd megtenni. […] Németország egyszer majd csak egy amerikai gyarmat lesz. […] Németország elvesztette politikai jelentõségét. Mezõgazdasági országgá fog lesüllyedni, amelyben ugyanakkor oázisok módjára a szellemi élet mûhelyei virágozhatnak fel. […] Az antropozófiának pedig általánosan el kell terjednie a közép-európai térségben. És erre képes is lesz. Németország ennek során olyan feladatot kaphat, mint az antik Görögország a Róma általi leigázás után: az uralkodó népek szellemi nevelõjévé válhat. Németországnak fel kell ismernie ezt a feladatot, különben a teljes barbarizmus köszönt Európára, a kultúra pedig elsüllyed…”16 Le kell küzdenünk azt a gazdasági káoszt, amelybe Közép-Európa vakságában belezuhant, és amelybe 1989 után ismét süllyedt. Megérett az idõ arra, hogy Rudolf Steinernek a társadalom hármas tagolásával kapcsolatos nagyszerû gondolatait végre befogadjuk, és a gyakorlatba is átültessük. Ehhez nemcsak a testvéries gazdasági élet tartozik hozzá, hanem – mindenek elõtt – a szabad szellemi élet is. Karl Heyer nevéhez fûzõdik a következõ – ide is illõ – történelmi lábjegyzet17: „Annak mélyebb okát, hogy Európát a XIII. században, a legnicai csata után nem sújtotta a tatárok további elõrenyomulása, ill. egy második tatárjárás, Rudolf Steiner egy közlés szerint abban látta, hogy a skolasztikusok és misztikusok által kialakított szellemi élet annak idején olyan szellemi erõt táplált és sugárzott szét Európában, amely egyfajta szellemi védfalként megtörte az atavisztikus orientalizmus tatárokkal érkezõ hullámát. Steiner ezzel olyan szempontra hívta fel a figyelmet, amelynek – ösztön-

zõ felhívásként is – nyilvánvalóan páratlan jelentõsége van a jelenre nézve!”

A boldogság kulcsa A skolasztika a maga idejében képes volt elhárítani az atavisztikus orientalizmus veszélyét – az idejétmúlt amerikanizmus kivédésében az antropozófia felismerései segítenek bennünket. Legkésõbb az amerikai rendszer anyagi elvérzése után mindenképpen újra esély kínálkozik, illetve adott esetben sürgetõ külsõ szükségszerûség kényszerít majd bennünket arra, hogy társulásokat hozzunk létre, és megteremtsük a társadalom hármas tagolását a maga testvéries gazdasági rendszerével. Ez az idõszak kezdetben alapos felfordulást fog hozni, és nem lesz egyszerû. De ehhez Daniel Nicol Dunlop, a mesteregyéniség már 1926. augusztus 30-án Bázelben, az általa alapított World Power Conference második konferenciájának nyitóbeszédében megadta a megfelelõ mottót: „A világ boldogságának kulcsa nem az egyik vagy másik letûnt évtized életszínvonalához való visszatérésben rejlik, hanem azon képességünkben, hogy egymástól tanuljunk, és úgy cselekedjünk, hogy ember és ember között bizalom ébredjen.”18 Fordította: Benedicty Gergely Forrás: Der Europäer, 11. évf. 9/10. sz. (2007. július/augusztus), 43-45. o.

Források: 1.

2. 3. 4. 5.

6.

7.

Der Europäer, 10. évf. 3. sz. (2006. január), 4. sz. (2006. február), 5. sz. (2006. március), 7. sz. (2006. május) és 8. sz. (2006. június) Der Europäer, 11. évf. 5. sz. (2007. április) Der Europäer, 11. évf. 8. sz. (2007. június) http://www.tagesspiegel.de/wirtschaft/archiv/11.01. 2007/ 3015695.asp http://www.zeit-fragen.ch/ausgaben/2007/nr1314vom-342007/ William A. M. Buckler (Ausztrália): Die USA haben ihre wirtschaftliche Überlegenheit verloren [Az USA elvesztette gazdasági fölényét]. (A nyomtatott kiadásban a következõ forráshivatkozás szerepel: The Privateer, 574. sz. [2007. március]) http://www.n-tv.de/783750.html; 2007.03.27: Petroeuro statt Petrodollar: China stellt um [Petrodollár helyett petroeuró: Kína átáll] Az amerikai dollár neve a tolvajnyelvben.

SzG 2008/1

31

VILÁGHELYZET 8.

Thomas Meyer: Ludwig Graf Polzer-Hoditz. Megjelent a Perseus Verlag gondozásában, jelenleg nem kapható. 9. Rudolf Steiner, GA 180, 1918.01.14-i elõadás 10. Rudolf Steiner: Zeitgeschichtliche Betrachtungen [Kortörténeti szemlélõdések] (GA 173-174) 11. „Die Geheimorden und das Grundeinkommen”. Der Europäer, 11. évf. 4. sz. (2007. február). Magyarul megjelent: „A titkos rendek és az alapjövedelem”. Szabad Gondolat, 10. évf. 2. sz. (2007. június) 12. Rudolf Steiner: Kosmische und Menschliche Geschichte [Kozmikus és emberi történelem]. GA 170174b

13. http://www.spiegel.de/wirtschaft/0,1518,478741,00 .html 14. Rudolf Steiner, GA 180, 1918.01.08-i elõadás 15. Rudolf Steiner, GA 180, 1917.12.31-i elõadás 16. Adalbert Graf Keyserlingk: Koberwitz – Geburtsstunde einer neuen Landwirtschaft [Koberwitz – egy új mezõgazdaság születésének pillanata]. Stuttgart, 1985 17. Karl Heyer: Mittelalter. Beiträge zur Geschichte des Abendlandes [A középkor. Adalékok a Napnyugat történelméhez], II. kötet. 1956-os kiadás, 179f. o. 18. Thomas Meyer: D. N. Dunlop. Ein Zeit- und Lebensbild [D. N. Dunlop. Kor- és életrajz]. Basel, 1996

Wolfgang Eggert

A „BÛNÖZÕK”,

AKIK A HÁBORÚNAK VÉGET AKARTAK VETNI

1944-ben a szövetséges hatalmak árulók bûntettének gúnyolták a Hitler elleni meghiúsult merényletet

A Der Europäer szerkesztõi megjegyzése: Érdekeltek voltak a náci Németország ellen harcoló szövetséges hatalmak abban, hogy legyen német ellenállás, és annak akciói sikeresek legyenek? Nem szolgálta volna az õ érdeküket is, ha a barna diktátort eltüntetik a föld színérõl? Semmit sincs több okunk feltételezni, mint ezt. Wolfgang Eggert alábbi cikke ugyanakkor bemutatja, hogy a valóság éppen ennek az ellenkezõje, és annak megvoltak a maga okai.

A gyõztesek forgatókönyve Bûnbanda kísérelt meg merényletet elkövetni Hitler ellen. A merényletet szerencsére sértetlenül átvészelõ Führernek azonban sikerült meghiúsítania az életére törõ, alattomos összeesküvõk puccsát. Az elfogott hazaárulók kivégzésére hamarosan sor kerül. Így számoltak be a kortárs híradások a hírhedt náci vezér elleni, 1944. július 20-i puccskísérletrõl. Ma már aligha érdemelnének figyelmet, ha nem lenne az a bizarr körülmény, hogy nem a nemzetiszocialista propaganda, hanem az angolszász sajtó volt az, amely a német ellenállás legendás merényletét így tudta le. A The New York Times („Alvilági légkör”), a Herald Tribune („Arisztokrata tõrdöfés”), a London Times („A militarizmus védelmezõi”) és más angolszász médiumok ezzel azonban csak a szövetséges hadvezetés egyöntetû véleményét juttatták kifejezésre: a nácik – ahogy egyszer Churchill is beismerte – csak helyettük végezték el a piszkos 32

SzG 2008/1

munkát. Az összeesküvõkkel a szövetségeseknek is le kellett volna számolniuk, hiszen azok is az ellenségeik voltak. Az 1944. július 20-i puccskísérlet kudarca minden bizonnyal kapóra jött a szövetségeseknek. Képzeljük csak el: Hitler 1944 nyarának derekán meghal. A legkülönbözõbb német ellenállói csoportokat tömörítõ szövetség átveszi Németországban a kormányzást, és felhívására a német csapatok leteszik a fegyvert. A harci cselekmények messze annak a nagynémet nemzetnek a határain kívül érnek véget, amely kibillentette a kontinens Nagy-Britannia által féltékenyen õrzött hatalmi egyensúlyát. Méghozzá úgy, hogy Németország megszállására vagy akár felosztására az adott körülmények között semmi esély. Még nagyobb baj, hogy a Bretagne-ban épp csak partra szállt amerikaiaknak nem adódik lehetõségük arra, hogy megalapozzák nyugat-európai katonai jelenlétüket. A Szovjetuniónak pedig nem nyílik meg az útja azok felé a kelet-európai országok, így Lengyelország, Magyarország, Bulgária,

VILÁGHELYZET Csehország, Románia és a Baltikum felé, amelyek hamarosan eltûnnek a vasfüggöny mögött. Nos, ez a forgatókönyv biztosan nem volt a szövetségesek ínyére. Így a háborúnak folytatódnia kellett mindaddig, amíg Sztálin, Churchill és Roosevelt gyõztes seregei elfoglalják az egymást közt már rég felosztott zsákmányt.

Jobban állunk Az a szövetséges sajtómaszlag, amely egy diktátor elleni lázadást annak saját szavaival kommentál, valójában egy olyan vadász félelmét tükrözi, akinek a kezei közül egy hajszál híján kicsúszott a már biztos zsákmánynak vélt, értékes prémes állat. Ezt teszik egyértelmûvé a szövetségesek képviselõinek bizonyos elszólásai is, amelyeket nem a sajtónak szántak. Franklin D. Roosevelt például a következõket írta feleségének, Eleanornak Hawaiiról: „Elõfordulhat, hogy vészes gyorsasággal vissza kell térnem, ha a németországi puccshelyzet tovább romlik! Remélem, nem lesz így.” Egy héttel korábban az angol titkosszolgálathoz és külügyminisztériumhoz akkreditált Németország-szakértõ, John W. Wheeler-Bennett a következõképpen tájékoztatta Churchillt és Eden külügyminisztert a Harmadik Birodalomban zajló eseményekrõl: „Némi bizonyossággal már most megállapíthatjuk, hogy a dolgok mai állása mellett jobban állunk, mintha a július 20-i összeesküvés sikeres lett volna, és Hitlert megölték volna. Utóbbi esetben ugyanis Németországban a „régi hadsereg” tábornokai vették volna át a hatalmat, és – amint az a pápa közvetítõi hajlandóságára vonatkozó legutóbbi vatikáni közleménybõl kiolvasható – Von Weizsäcker báró útján jó elõre kidolgozott békefelhívást tettek volna közzé, mely szerint Németország megadja magát, de olyan feltételekért folyamodik, amelyek eltérnek a tõlük követelt feltétel nélküli kapitulációtól. A felkelés kudarca mind bennünket, mind pedig az Egyesült Államokat megkímélte azoktól a kényelmetlenségektõl, amelyeket egy ilyen békekötési ajánlat esetleg okozott volna. Ezen kívül Hitler jelenlegi tisztogatási akciói nyomán valószínûleg a süllyesztõbe kerül számos olyan egyén, aki nemcsak a puccs esetleges sikere esetén, hanem náci Németország legyõzése után is nehézségeket okozott volna nekünk.

Ha bebizonyosodik, hogy a számottevõbb tábornokok jelentõs részét és olyan polgári személyeket, mint Schacht, Neurath és Schulenburg tényleg elintézték, akkor a Gestapo és az SS ezzel hatalmas szolgálatot tett nekünk, hiszen eltüntette a színrõl azoknak az erõknek a színe-javát, akik a háború után minden bizonnyal a „jó” németek szerepében tetszelegtek volna… Ezért elõnyös számunkra, ha a jelenlegi üldözések tovább folytatódnak, hiszen számtalan jövõbeli kényelmetlenségtõl óv meg bennünket, ha maguk a németek ölnek meg németeket.”1

Anglia beárulja a német ellenzéket Gyakorlati intézkedések is követték azt az ajánlást, mely szerint támogatni kell Hitlernek a német ellenzék ellen indított leszámolását: 1996. július 13-án a London Times leközölt különbözõ leveleket, amelyeket a lap a német ellenállás ellen elkövetett angol árulásról szóló cikke megjelenését követõen kapott. Az egyik olvasói levél a Hitler ellenzéke elleni egyik közvetlen brit szabotázsra hívta fel a figyelmet. A levél szerzõje, Nick Bird, az International Affairs recenzense a levelében utal arra az „1944. július 22-i végzetes BBC-rádióadásra”, amely Stauffenberg sikertelen merénylete után két nappal „néven nevez addig még el nem fogott összeesküvõket.” A híradást „a BBC németországi hírszerkesztõségének munkatársa, Maurice Latey írta szerkesztõje, Hugh Greene utasítására. Greene kapott ugyanis egy hangfelvételt, amelyen az összeesküvõk csoportjával összefüggésbe hozott személyek neveinek hosszú felsorolása volt hallható. Latey pedig nem tett mást, mint kiválasztotta a listából a legfontosabb személyeket.” Bird így folytatja levelét: „A hangszalagot a Woburn Abbey apátságban elhelyezett, Political Warfare Executive, Foreign Office (PWE – Politikai Hadviselési Ügyosztály Külföldi Referatúra) nevet viselõ titkosszolgálati részleg küldte be a BBC szerkesztõségébe. Ez a részleg volt felelõs a Németországba sugárzott híradások tartalmáért. Latey 1988-ban egy magánlevélben leírja, hogy „sem Hugh, sem én nem gondoltuk volna álmunkban sem, hogy a PWE olyan listát juttat el hozzánk, amely nehéz helyzetbe hozhatja az öszszeesküvés résztvevõit.” Ennek ellenére a PWE pont SzG 2008/1

33

VILÁGHELYZET ezt tette, márpedig tudatában kellett lennie annak, milyen következményekkel jár egy ilyen lista nyilvánosságra hozatala.”2 A britek által folytatott besúgókampány, amelyet egyébként annak idején a PWE által mûködtetett Calais-i Katonai Rádióadó is magáévá tett3, pontosan követte a Wheeler-Bennett-féle emlékeztetõ azon ajánlását, mely szerint a „jó németek” frakcióját még a háború vége elõtt meg kell tizedelni. Ami nem is csoda, hiszen a keresett fõtanácsadó, John Wheeler-Bennett helyettesként segítette a PWE vezetõjének, Bruce Lockhartnak a munkáját.

A németeket féken tartani Az már a németek háború utáni sorsának a része kellett legyen, hogy a szövetségesek a háború után helyénvalónak tartották fenntartani azt az értelmezést, mely szerint az 1944. július 20-i események csupán egy maroknyi becsvágyó német tiszt összeesküvõsének a gyümölcsei voltak. Ez a kép csak az ötvenes évek elején változott meg, amikor a Szovjetunió a semlegesség felvállalásáért cserébe felajánlotta Bonnak Németország azonnali újraegyesítését. Ezzel egyidejûleg a nyugati hatalmak megpróbálták a „saját” Németországukat felfegyverzett frontvonalként integrálni a NATO-ba. Ekkor azonban a németek kollektív bûnösségének elmélete hirtelen az NSZK integrációjára irányuló, London és Washington által indított reklámkampány akadályává vált. Annak érdekében, hogy meggyõzzék saját nyilvánosságukat a régi ellenséggel kötendõ új partnerségrõl, Anglia és az USA elhatározta, hogy különbséget kell tenni a náci rezsim és annak alattvalói között. Utóbbiak képviselõiként egyszerre keresetté váltak a harmincas és negyvenes évek „jó németjei”. A legkurrensebb ikonok ennek során azok az ellenzékiek lettek, akik az antikommunizmus örökségét képviselték.4 Így indult el 1944. július 20. rehabilitációja. Erre a lépésre tisztán gyakorlati-stratégiai okokból került sor. Éppen ezért nem meglepõ, hogy a brit külügyminisztérium egykori tanácsadója, John Wheeler-Bennett volt az elsõ rangosabb angol, aki immár elismerte, hogy az 1944. július 20-i összeesküvés résztvevõinek erkölcsi indítékaik is lehettek. A vonalas titkosszolgálati munkatárs és „történész” egészen eddig a pillanatig sokkal elõnytelenebbül ítélte meg az ellen34

SzG 2008/1

állás ügyes-bajos dolgait. Pedig a Német Külügyminisztérium Iratainak Nyilvánosságra Hozatalát Koordináló Ügyosztály tanácsadójaként és átmeneti fõszerkesztõjeként maradandó nyomot hagyott értékítélete ezen a területen. És most éppen ez az ember, aki néhány évvel korábban még üdvözölte a Hitler által Stauffenberg emberei ellen folytatott bosszúhadjáratot, lehetett az, aki montázst állít össze a németeknek közelmúltjuk történetének izgalmasabb szakaszairól. Arról pedig a szövetségesek sajtóengedélyével rendelkezõ újságok mellett a nyugatnémet rádiónak kellett gondoskodnia, hogy mindez a megfelelõ formában kerüljön terítékre, és mindenki értse a dolog napi politikai vonatkozásait is. Annak a nyugatnémet rádiónak, amelynek elsõ és hosszú évekig regnáló vezetõje (?) nem más volt, mint az a Hugh Greene, aki 1944-ben WheelerBennett oldalán a Németország elleni fekete propagandát vezette, és az éteren keresztül elárulta a német ellenállókat.5 Ezek a kétes hagyományokat követõ angol források voltak azok, amelyek most a legelsõ fronton harcoltak azért, hogy az NSZK-t „felkészítsék” a NATO-ra és az újrafegyverkezésre. Azt természetesen elhallgatták a nyilvánosság elõl, hogy a katonai szövetségbe való belépés bebetonozza Németország megosztottságát. A szövetség stratégiai jelentõsége is rejtve maradt a nyugatnémet rádió hamburgi hallgatói elõtt, akik õszintén hittek benne, hogy újra lehetnek „valakik”. Ahogy a NATO elsõ fõtitkára, a brit Lord Ismay fogalmazott: a szövetséget azért alapították, hogy „az oroszokat kinn, az amerikaiakat benn, a németeket pedig féken tartsák”.6 Tehát az annyira felmagasztalt értékközösség bölcsõjét is nem más, mint maga Machiavelli ringatta. Fordította : Benedicty Gergely (A szerzõ több kortörténeti szakkönyv írója. Legutóbbi mûve: „Erst Manhattan – dann Berlin. MessianistenNetzwerke treiben zum Weltende” [„Elõször Manhattan, aztán Berlin. A világvégét sürgetõ, messiásváró hálózatok”] Chronos Verlag, München, 2006) Forrás: Der Europäer, 11. évf. 11. sz. (2007. szeptember), 25-26. o.

VILÁGHELYZET

Jegyzetek: 1.

2.

3.

4.

Lamb, Richard: The Ghosts of Peace: 1935-1945. Michael Russel, Salisbury / Wiltshire (Nagy-Britannia), 1987. 296-297. o. (az „Executive Intelligence Review” 1998. októberi számában megjelent, British Aimed For End Of Germany, Not Nazism címû cikk nyomán). Valamint: Klemperer, Klemens von: German Resistance Against Hitler: The Search for Allies Abroad: 19381945. Clarendon Press, New York, 1992 és Oxford University Press, London, 1992. 387. o. Ld. az „Executive Intelligence Review” 1998. októberi számában megjelent, British Aimed For End Of Germany, Not Nazism címû cikket. Empire Radio: The Biggest Aspidistra In The World, 8. rész. Készítette: Michael R. Burden (members.aol.com/skywave48/aspidistra.htm). Burden kifejezetten említést tesz róla, hogy von Wahlert, a stockholmi német tengerészeti atasé is a néven nevezett összeesküvõk között volt. Hamerow, Theodore: On The Road To The Wolf ’s Lair: German Resistance To Hitler. Belknap Press of Harvard University Press, Cambridge / Mass, 1997. 2f. o.

5.

6.

A Hidegháború kezdetekor az NWDR (Nordwestdeutscher Rundfunk) rádióadót alapító Greene a szovjetek vörös posztójává vált, miután kirúgott egy sor magasrangú újságírót (így a kölni szerkesztõség intendánsát, Burghardtot és a politikai kommentátort, Karl von Schnitzlert) állítólagos „kommunista” szimpátiájuk miatt. A betöltetlen státuszok jó részét ezt követõen hamisítatlan – de éppen ezért annál engedelmesebb – volt nácikkal töltötte fel, aki elsõ szakmai sikereiket még Goebbels propagandaminisztériumában érték el. Ld. Tracey, Michael: The Illusive Ideal: An Essay on Hugh Greene and the Creation of Broadcasting in the Federal Republic of Germany. Diszszertáció (Leicesteri Egyetem, 1984), 57-58. o. Pond, Elisabeth: The Rebirth of Europe. The Brookings Institution, Washington D. C., 2002. 23. o. Valamint: Varwick, Johannes / Woyke Richard: Die Zukunft der NATO. Transatlantische Sicherheit im Wandel [A NATO jövõje. Átalakuló transzatlanti biztonság]. Leske und Budrich, Opladen, 2000. 55. o. Valamint: Die Welt, 2001.05.18., 8. o.

Gerhard Schuster

SZABADSÁG – DEMOKRÁCIA – SZOCIALIZMUS Az antropozófiai szociális impulzus és az 1968-as év 40 évvel ezelõtt Csehszlovákiában, néhány hónapra, egy új kor hajnala köszöntött be, ami – prágai tavasznak nevezik – egy „emberarcú szocializmust” (Alexander Dubèek) akart létrehozni. Ez egy harmadik út történelmi kísérlete volt, egy „konkrét utópiáé”, ahogy ez 12 évvel korábban bizonyos módon már Magyarországon is szerepet játszott. Azonban az 1968-as évnek nem csupán a kommunista keleten volt jelentõsége. Közép-Európa nyugati részében is a szellemi ébredés évtizedének nyitánya volt. Minden „másodlagos forradalom” mellett, ahol a személyes felszabadulás és a szülõk generációja elleni lázadás állt a középpontban, itt is mindenekelõtt az volt a cél, hogy egy társadalmi alternatívát hozzon létre a kapitalizmuson és a kommunizmuson túl. A kiegészítõ/komplementer fogalmak szabadság, demokrácia és szocializmus emellett meghatározták egy harmadik út alternatívájának alapelvét. 40 év elmúltával visszatekintve az Achbergi Nemzetközi Kultúrcentrum évtizedeket átfogó, széleskörû munkájában, – amirõl tavaly október elején a Szabad Gondolatok Háza meghívására az érdeklõdõ hallgatókat SzG 2008/1

35

VILÁGHELYZET tájékoztattam, – ennek az impulzusnak a követését ismerhetjük fel. Az 1968-as év volt az egyik kiindulópontja annak, hogy a Kultúrcentrum megalapuljon, azért, hogy mûködési lehetõséget kínáljon a szociális organizmus újjáalakításán munkálkodó ott összegyûlt embereknek. (Ez, mindenek elõtt Wilfried Heidt munkájának eredményeiben dokumentálható, és azokban az eredményekben, amelyek a különbözõ embereknek ezen a helyen való együttmûködésébõl adódtak.1 Elsõsorban Wilhelm Schmundt nevét említem, akinek a munkáját budapesti hétvégénken szemügyre vettük.2 Az aktuális kiadványokban és televízió-riportokban, úgy, ahogy most, 40 évvel az események után, „68 címszónál” nagy számban lépnek elénk, mindig újra csak az említett másodlagos jelenségeket veszik szemügyre. Amit azonban a szabadság, demokrácia és szocializmus említett hármas eszméje jelentett, és ami valójában fontos volt és ma is az, annak a létezése teljesen eltûnni látszik a tudatból. Az akkori korszellemimpulzus jelentõségének fel nem ismerése, tekintettel a XX. század utolsó harmadának, és a XXI. századi jelenkornak a feladataira nagy tragédia, mégis, ezeknek az éveknek az ébredése a kérdésfelvetés egyfajta kulminációjának tekinthetõ, amely elõtt Rudolf Steiner állt az I. világháború végén, amikor a szociális organizmus hármas-tagozódásának eszméjével megkísérelt választ ösztönözni a szociális kérdésre. Az 1968-as év – a XX. század utolsó harmadának nyitányaként – újra, és talán jelentõsebben mozdította ezt a kérdést a szociális organizmus újjáalakításának centrumába, mint 1917/19. Az éppen most ébredõ, a II. világháború éveiben született generáció nagy feladat elé volt állítva, aminek a teljesítésére a Földön összegyûltek. 1989-ben a „vasfüggöny” lehullásával, a kommunizmus, mint a Kelet-Európát megszálló hatalmi rendszer el lett hárítva és a kapitalizmus diadalmasan megkezdte állítólagos diadalmenetét. Fel kell ismernünk, hogy a kapitalizmust is mint uralkodó társadalmi rendszert, le kell gyõznünk, hogy új fejezetet nyithassunk a történelem könyvében.3 Tekintve a végtelen zûrzavarokat és torzulásokat, melyek a feltett kérdéseket illetõen a nyilvános vitákban ma mindenütt megfigyelhetõk, átfogó feladat az összefüggések megvilágítása. Szabadság, demokrácia, és szocializmus történelmi követelmények, melyeket a „megfelelõ módon meg 36

SzG 2008/1

kell érteni (…) Ezt kell az emberiség valóságos megmentésének, egyetlen üdvének tekinteni.” (Rudolf Steiner 1919. augusztus 9.)4 Fordította: Stráma Gabriella

Jegyzetek: 1.

2.

bizonyos áttekintést kínál ehhez: Für eine Welt nach dem Maß des Menschen. Über die Grundorientierung eines dritten Weges. Achberg, 2006. siehe auch: http://www.ig-eurovision.net/3wlesebuch-auswahl.htm lásd pl. Wilhelm Schmundt: Erkenntnisübungen zur Dreigliederung des sozialen Organismus. Durch Revolution der Begriffe zur Evolution der Gesellschaft. Achberg, 1982.

3.

a www. ig-eurowision.net weboldalon található, amit mi ehhez, összefüggésben az európai integrációs-folyamattal indítványoztunk,

4.

GA 296. 16. old.

Tavasz köszöntõ egy álmos januári reggelen lágy kék és lehelet rózsaszín az ég lábam még álomfüstre lép a varjak komor énekét kis trillák színezik a tavasz üzen hamarosan érkezik Séva

PEDAGÓGIA PEDAGÓGIA Rudolf Steiner

A WALDORF-ISKOLA

PEDAGÓGIAI ALAPJA ÉS CÉLKITÛZÉSE*

Magyarországon mostanában a Waldorf-intézmények szervezeti felépítésével, önigazgatásával kapcsolatban a legkülönbözõbb nézetek láttak napvilágot, melyeket szószólóik a szociális hármastagozódással hoztak összefüggésbe. A valós kérdés az, hogy milyen szociális formát kell megteremtenünk, amelyben a Rudolf Steiner alapította, az antropozófiailag orientált szellemtudományból merített emberismeretre épülõ nevelés megvalósulhat. A nevelõknek, szülõknek és a MWSZ munkatársainak egyaránt figyelmébe ajánljuk Rudolf Steiner „Szabad iskola és hármastagozódás” címû írását, amely 1919-ben a „Dreigliederung des sozialen Organismus” folyóirat I/5. számában jelent meg. Ebben az írásában Steiner nyilvánvalóvá teszi, hogy a Waldorf-iskola a szabad szellemi élet önigazgatású intézménye kell, hogy legyen, mûködését az állami és gazdasági befolyástól mentesen kizárólag pedagógiai és didaktikai alapokra kell építeni. Ha a cikkben leírtakat konzekvensen végiggondoljuk, az hozzásegít ahhoz, hogy egészséges kapcsolatokat alakítsunk ki iskoláinkban a nevelõi kollégium, a szülõk közössége és a fenntartó intézmények között – úgy, hogy a Waldorf-iskolák szabad intézményekként tudjanak fennmaradni. Szerkesztõség

Szabad iskola és a hármastagozódás A szellemi élet nyilvános ápolása a nevelés és az oktatás területén újabban egyre inkább az állam hatáskörébe került. Az, hogy az oktatásügyrõl az államnak kell gondoskodnia, egyelõre olyan mélyen gyökeredzik az emberek tudatában, hogy amennyiben valaki úgy véli, változtatni kell ezen a véleményen, azt rögtön az élettõl elrugaszkodott gondolkodónak nyilvánítják. Mégis éppen ezen az életterületen van olyasvalamirõl szó, ami rendkívül alapos mérlegelést igényel. Mert azok, akik az említett módon vélekednek az ’életidegenségrõl’, egyáltalán nem sejtik, hogy milyen élettõl elrugaszkodott dolog mellett törnek lándzsát. Oktatásügyünk egész különleges módon olyan tulajdonságokat hordoz, amelyek a jelenkori emberiség kulturális életére jellemzõ hanyatló áramlatok tükörképei. Az újabb államképzõdmények szociális szerkezete nem felel meg az élet által támasztott követelményeknek: például a felépítésük nem tesz ele*

get a modern emberiség gazdasági kihívásainak. Ezt a hátrányt az állam átvitte az oktatásügyre is, és miután elszakította azt az egyházközösségektõl, teljes mértékig saját magától tette függõvé. Az iskola minden szintjén olyan képzés zajlik, amely biztosítja az államnak az általa fontosnak tartott szolgáltatások ellátására alkalmas embereket. Az oktatási intézményekben az állam igényei tükrözõdnek. Ugyan sokat hallani az általános emberképzésrõl és hasonló törekvésekrõl, de az embert újabban nemtudatosan olyan erõs szálak fûzik az államrendhez, hogy észre sem veszi, hogy amikor általános emberképzésrõl beszél, akkor valójában arra a képzésére gondol, amely során az egyén az állam által használható szolgává alakul. Ebben a vonatkozásban semmi jót sem ígér a mai szocialista gondolkodók érzülete. A régi államot egy nagy gazdasági szervezetté akarják átformálni, amelybe az állami iskolának is be kell tagozódnia. Ez a folyamat a legaggasztóbb módon nagyítaná föl a mai iskola összes hibáját.

Megjelent: Aufsätze über die Dreigliederung des sozialen Organismus und zur Zeitlage 1915-1921 (GA 24) kötetben

SzG 2008/1

37

PEDAGOGIA Eddig még volt valami ebben az iskolában, ami egy olyan korból származott, amikor az állam nem uralta az oktatásügyet. Természetesen nem kívánhatjuk e régi korból származó szellemiség uralmának visszatérését. Ellenben törekednünk kellene arra, hogy meghonosítsuk az iskolákban a továbbfejlõdött emberiség új szellemiségét . Ez a szellemi nem lesz jelen, ha az állam gazdasági szervezetté alakul, és az iskolát úgy formálják át, hogy abból olyan emberek kerülnek ki, akik a gazdasági szervezetben a leghasználhatóbb ’munkagépek’ lehetnek. Manapság sokat hallani egy bizonyos ’egységes iskoláról’. Az most mellékes, hogy elméletileg ez alatt az egységes iskola alatt valami nagyon szépet értünk. Ha az iskolát egy gazdasági szervezet szerves részeként alakítjuk ki, akkor azt semmi esetre sem nevezhetjük szépnek. Ami a jelen számára valójában lényeges, az az, hogy az iskola a szabad szellemi életben gyökerezzen. Amit oktatnunk és nevelnünk kell, az csakis a létesülõ ember és az õ individuális adottságainak megismerésébõl származhat. A nevelés és az oktatás alapját valódi antropológia kell, hogy képezze. Nem azt a kérdést kell feltennünk: Milyen ismeretekkel kell rendelkeznie és mire kell képesnek lennie az embernek a fennálló szociális rend érdekében? Hanem: Milyen adottságok rejlenek az emberben és mit fejleszthetünk benne? Akkor majd lehetõvé válik, hogy mindig új erõk áramoljanak a felnövekvõ generációból a szociális rendbe. Akkor mindig az él majd ebben a rendben, amivé azt a hozzá csatlakozó teljes értékû emberek teszik, nem pedig a fennálló szociális rend fogja a saját akarata szerint megformálni a felnövekvõ generációt. Az iskola és a szociális szervezet között csupán akkor áll fenn egészséges viszony, ha az utóbbit folyamatosan ellátjuk a szabad fejlõdésben kiképzett új individuális emberiség-adottságokkal. Ez csak akkor valósulhat meg, ha az iskolát és az oktatásügyet a szociális organizmuson belül az önigazgatás talajára állítjuk. Az állami és a gazdasági életnek be kell fogadnia az önálló szellemi élet közegében nevelkedett embereket, ugyanakkor nem határozhatják meg a saját elvárásaik szerint az egyén képzési útját. Annak, amit egy embernek egy bizonyos életkorban tudnia kell és amire képesnek kell lennie, annak az emberi természetbõl kell adódnia. Az államnak és a gazdaságnak úgy kell alakulnia, hogy megfeleljenek az ember természetébõl fakadó követelményeknek. Nem az államnak vagy a gazdasági életnek kell meghatároznia, hogy 38

SzG 2008/1

milyen posztokon milyen emberekre tart igényt. Nem kötheti ki, hogy ’vizsgáztasd az embereket, akikre szükségünk van és gondoskodj arról is, hogy rendelkezzenek a megfelelõ tudással és képességekkel’. Ellenkezõleg: a szociális organizmus szellemi tagjának kell az önigazgatásából fakadóan a megfelelõ adottságú embereket a képzettség megfelelõ fokára juttatnia, és az államnak és a gazdaságnak a szellemi tag munkája eredményeinek megfelelõen kell alakulnia. Mivel az állam és a gazdaság élete nem az emberi természettõl elidegenedett valami, hanem ebbõl a természetbõl fakad, ezért sohasem kell attól tartanunk, hogy egy valóban szabad, saját lábán álló szellemi élet a valóságtól idegen embereket nevel ki. Ezzel szemben pontosan akkor nõnek föl ilyen életidegen emberek, ha a fennálló állami és gazdasági berendezkedés az oktatást és a nevelést saját magából kiindulva irányítja. Az államban és a gazdaságban ugyanis a nézõpontoknak benne kell foglaltatniuk a meglévõben, illetve a már meglettben. A létesülõ ember fejlesztéséhez a gondolkodás és az érzékelés teljesen más irányelveire van szükségünk. A nevelõ és a tanító csak akkor boldogul feladatával, ha szabad és egyéni módon viszonyul a neveltjéhez és a tanítványához. Munkája irányelveinek csupán az emberi természetrõl nyert ismeretektõl, a szociális rend lény(eg)étõl és hasonlóktól kell függeniük, nem pedig kívülrõl jövõ elõírásoktól vagy törvényektõl. Ha komolyan át szeretnénk alakítani az eddigi társadalmi rendet egy szociális szempontokra épülõ társadalommá, nem szabad visszariadnunk attól, hogy a szellemi életet – az oktatás- és nevelésüggyel együtt – saját igazgatására bízzuk. Mert a társadalom egy ilyen önálló tagjából nõhetnek ki azok az emberek, akik buzgón és örömmel tevékenykednek majd a szociális organizmusban; az állam vagy a gazdasági élet által irányított iskolából azonban csak olyan emberek kerülhetnek ki, akikbõl hiányzik ez a buzgalom és öröm, mert annak az uralomnak az elcsökevényesítõ utóhatása érzõdik rajtuk, amelyet nem lett volna szabad felettük gyakorolni addig, amíg nem teljes tudatossággal bíró polgárai és munkatársai ennek az államnak és gazdaságnak. A létesülõ embernek az államtól és a gazdaságtól független nevelõ és tanító ereje által kell felnõnie, aki az individuális képességeket szabadon tudja fejleszteni, mivel a saját képességei is szabadon mûködhetnek. „Die Kernpunkte der sozialen Frage” („A szociális kérdés lényege” Új Mani-fest Kiadó, 2006)

PEDAGOGIA címû könyvemben igyekeztem megmutatni, hogy a pártpolitikában vezetõ szocialisták életfelfogásában lényegében csak az utóbbi három-négy évszázad polgárságának egy bizonyos szélsõségekbe hajtott gondolatvilága él tovább. Ezeknek a szocialistáknak az az illúziója, hogy eszméik teljesen elszakadtak ettõl a gondolatvilágtól. Errõl szó sincs, csupán a polgári életfelfogásnak a proletariátus érzésébõl és érzékelésébõl következõ sajátos árnyalatáról beszélhetünk. Ez a szocialista vezetõknek abban az álláspontjában mutatkozik meg különösen erõsen, amelyet a szellemi élettel és annak a társadalmi organizmusba való betagozásával kapcsolatban képviselnek. Az utóbbi évszázadok polgári társadalmi organizációiban a gazdasági élet kiemelkedõ jelentõsége következtében a szellemi élet erõs gazdasági függõségbe került. Az önmagában megalapozott szellemi élet tudata – amelynek az emberi lélek is részese – feledésbe merült. Ebben a folyamatban közrejátszott a természetszemlélet és az iparosodás is. Ezzel függ össze az is, ahogyan az ember az újabb korban az iskolát a társadalmi organizmusba betagozta. Az vált elsõdleges szemponttá, hogy az embereket az államban és a gazdaságban betöltött külsõ szerepre tegyék alkalmassá. Egyre kevesebbet gondoltak arra, hogy az embert elsõ sorban lelki lényként annak tudata kellene, hogy betöltse, hogy összefügg a dolgok szellemi rendjével, és hogy ennek a tudatnak a segítségével ad értelmet az államnak és a gazdaságnak, amelyben él. A gondolkodás egyre kevésbé irányult a világ szellemi rendje felé, ehelyett egyre erõteljesebben elõtérbe kerültek a gazdasági termelés körülményei. A polgárság körében ez vált a lelki élet érzékelhetõ irányává, amibõl a proletariátus vezetõi egy elméleti életfelfogást, egy életdogmát kreáltak. Pusztítóvá válna ez az életdogma, ha alapvetõvé akarna válni az oktatásügy jövõbeli felépítése számára. Mivel azonban a valóságban az igazi szellemi élet ápolása és mindenekelõtt az oktatásügy termékeny megszervezése nem fakadhat a társadalom mégoly nagyszerû gazdasági organizációjából, ezért ezt a szervezõdést egyelõre a régi gondolatvilág továbbvitelének kell fenntartania. A pártoknak, akik egy új élet kialakításának hordozói akarnak lenni, engedniük kellene, hogy a szellemit az oktatásügyben továbbra is a régi világszemléletek hordozói ápolják. Ám mivel ilyen körülmények között nem jöhet létre belsõ összefüggés a felnövekvõ generáció és a továbbápolt régi gondolatvilág között, a szellemi élet egyre nagyobb mértékû elposványosodásá-

nak kell bekövetkeznie. E generáció lelkei egyre sivárabbá válnának, mert igaztalan módon állnának benne egy olyan életszemléletben, amely nem válhat számukra belsõ erõforrássá. Az emberek az iparosodásból kiinduló társadalmi rend üres lelkû lényeivé válnának. Annak érdekében, hogy ez ne történhessen meg, a hármastagozódású szociális organizmus mozgalma arra törekszik, hogy teljes mértékben eloldja az oktatásügyet az állami és a gazdasági élettõl. Az oktatásügyben résztvevõ emberek szociális tagozódása semmilyen más hatalomtól nem szabad, hogy függjön, mint az e területen tevékenykedõ emberektõl. Az oktatási intézmények igazgatását, a tanítás menetének és a tanítási céloknak a meghatározását olyan személyekre kell bízni, akik egyben tanítanak is, vagy egyéb módon produktívan vesznek részt a szellemi életben. Minden ilyen személy a tanítás vagy valamilyen más szellemi alkotó tevékenység, illetve az oktatásügy igazgatása között osztaná meg az idejét. Az, aki a szellemi életet elõítélet mentesen képes szemlélni, beláthatja, hogy az az eleven erõ, amely a nevelés- és oktatásügy szervezéséhez illetve igazgatásához szükséges, pusztán akkor fejlõdhet ki a lélekben, ha az ember tevékenyen áll benne az oktatásban vagy egyéb szellemi teremtõ tevékenységben. A jelenünkre nézve csak az fogja teljesen belátni mindezt, aki elfogulatlanul látja, hogy a szellemi élet egy új forrásának kell megnyílnia ahhoz, hogy felépíthessük összeomlott társadalmi rendünket. A „Marxizmus és a hármastagozódás” címû dolgozatomban rámutattam Engels helytálló, de egyoldalú gondolatára: „Az emberek fölött uralkodó kormányok helyébe a dolgok igazgatása és a termelési folyamatok irányítása lép.” Amennyire igaz ez, annyira igaz az is, hogy az emberek élete a múltbéli társadalmakban csak úgy volt lehetséges, hogy a gazdasági termelési folyamatokkal együtt az embereket is irányítás alatt tartották. Amint ez az irányítás megszûnik, úgy az emberek az élethez szükséges hajtóerõt – amely eddig az uralkodói impulzus révén mûködött bennük – a szabadon önmagára állított szellemi életbõl kell, hogy nyerjék. Mindehhez kapcsolódik még valami más is. A szellemi élet csupán akkor lesz gyümölcsözõ, ha a maga egységében bontakozhat ki. A lelkierõnek ugyanabból a fejlõdésébõl, amelybõl egy kielégítõ, az embereket hordozni képes világszemlélet származik, kell, hogy fakadjon az a produktív erõ is, amely az embert a gazdasági élet igazi résztveSzG 2008/1

39

PEDAGOGIA võjévé teszi. A külsõ élet számára praktikus emberek csak egy olyan oktatási rendszerbõl kerülhetnek ki, amely egészséges módon képes fejleszteni a magasabb világlátás erõit. Egy olyan társadalmi rendnek, amely csak tárgyakat igazgat és termelési folyamatokat irányít, egyre lejjebb és lejjebb kell süllyednie, amennyiben nem tud magába fogadni egészségesen fejlett lelkû embereket. Társadalmi életünk újjáépítése ezért erõt kell, hogy nyerjen ahhoz, hogy berendezze az önálló oktatásügyet. Ha már nem az ember uralkodik az embertársa fölött a régi módszer szerint, akkor meg kell teremtenünk annak a lehetõségét, hogy a minden emberi lélekben benne rejlõ szabad szellem olyan erõteljesen, ahogy csak az emberi individualitásokban ez mindenkor lehetséges, az élet irányítójává válhasson. Ezt a szellemet azonban nem lehet elnyomni. Azok a berendezkedések, amelyek pusztán egy gazdasági rend szempontjai alapján akarják szabályozni az oktatásügyet, egy ilyen elnyomásra

tett kísérletnek tekinthetõk. Mindez oda vezetne, hogy a szabad szellem alaptermészeténél fogva állandóan lázadna az elnyomás ellen. A társadalom építményének folyamatos megrázkódtatásai szükségszerû következményei lennének egy olyan rendnek, amely a termelési folyamatok irányításából kiindulva egyidejûleg az oktatásügyet is szervezni akarná. Azok számára, akik mindezt átlátják, korunk egyik legfontosabb követelménye lesz egy olyan emberi közösség megalapítása, amely erõteljesen törekszik a nevelés- és oktatásügy szabadságára és önigazgatására. Semelyik egyéb, korunkból adódó szükségletünk sem teljesülhet, ameddig nem látjuk meg a helyes utat ezen a területen. Ahhoz, hogy ezt az igazságot belássuk, csupán arra van szükség, hogy egy elfogulatlan pillantást vessünk jelenlegi szétesett, az emberi lélek számára oly csekély horderõt nyújtó szellemi életünkre. Fordította: Takács György

Kálmán István

A

JÖVÕKÉPRÕL

Milyen világ fog körülvenni egy az iskolaéveit ma megkezdõ tanulót, amikor felnõttként elhagyja az iskolát? Felnõtt dolgozatírás egy Waldorf iskolában

A jövõ sem nem intellektuális elképzelés, sem nem vizionárius fantazmagória; a jövõ itt van a gyermekekben, és a jövõvel foglalkozni szellemtudományos nevelõi, pedagógiai feladat. Minden ember az istenektõl kapott, de a saját korábbi inkarnációiból származó képességeihez mért feladatot hoz magával a születés elõtti létbõl, melyet csak itt a Földön tud megvalósítani. A nevelõnek nem a gyermek képességeit kell fejlesztenie, tudását gyarapítania, hanem segítenie kell a felnövekvõt, hogy meg tudjon küzdeni azokkal az ellenerõkkel, melyek megakadályozhatják feladata megvalósításában A gyerek belsõ világába való betekintés – mondta Rudolf Steiner, – intuitív, prófétikus tehetséget igényel, és a jövõben csak ilyen képességekkel rendelkezõk lehetnek a gyermekek nevelõi (GA 177, 115-116. oldal). Csak ezek a nevelõk fognak valóságos jövõképpel rendelkezni, amelyre a gyermekek tanítják meg õket. 40

SzG 2008/1

A világ jövõjét nem a külsõ, hanem az ember belsõ világa hordozza. A belsõ ember egyre kevésbé jelenik meg a külsõben. Ez elõször éppen a gyermekekben mutatkozik meg, akik sokszor egészen mások, mint amit kifelé mutatnak. Ma a nevelés egyik legfontosabb alapelve kell, hogy legyen a belsõ és a külsõ ember megkülönböztetése. Mert a belsõ embernek, hogy ki tudjon bontakozni, két ellenerõt kell leküzdenie: az egyik a múltban akarja visszatartani, a másik pedig csak a jelenben megtartani, megfosztani a jövõtõl. Az antropozófiailag orientált szellemtudomány ezeket az erõket lényekhez köti: – a luciferi szellemek a magasztos múltjával szeretnék áthatni az embert; nem akarják engedni, hogy alászálljon a teljes földi létbe; dühöngést vált ki belõlük minden, ami a

PEDAGOGIA technikával összefügg. Õk impulzálják a new age mozgalmat, ami össze akar szövõdni az antropozófiával és a Waldorf-pedagógiával; – az ahrimani lények szeretnék az embereket a jelenben konzerválni, minden múltat kioltani, elkezdeni egy új fejlõdést. Rendkívüli érdeklõdést keltenek az emberben minden iránt, ami materiális, mechanikus; egy új gépvilágot akarnak teremteni. Behatolnak a külsõ ösztönökbe, és szociális impulzussá akarnak válni. A technikát egy világuralom megteremtésének eszközeként használják; arra törekszenek, hogy a szellemtudományból forrásozó modern vállalkozásokat felszívják magukba. Korunkban ez a két tendencia érvényesül a külsõ világban. Mit látnak ma az emberek, mit mondanak, milyen fogalmakat alkotnak, amikor a külsõ világról beszélnek? – a természet kizsákmányolása; energiaválság; környezetszennyezés; elszegényedés; permanens háborúk; erõszak; a pénz hatalma; fokozódó félelem; kiszolgáltatottság; médiaagymosás; egészségkárosodás; az oktatás színvonalának süllyedése; a számítógép uralma; halálra-szórakozás; gátlástalan egoizmus; virtuális világ; manipuláció; a gondolkodás, a nyelv tönkretétele stb. És milyen imagináció él a felnõtté-válniakaró hétéves gyermek legbensõbb lényében, amikor szülei például egy Waldorf-iskolába íratják be? Ha tudatos lenne benne az az imagináció, melyet születése elõtt magába fogadott, így szólítaná meg tanítóit: – Ha az a világ, melyben nekem felnõtté kell válnom, olyan lenne, mint amilyennek ti látjátok, én nem születtem volna meg! Mi, akik a huszonegyedik században léptünk a földi létbe, fel akarjuk venni a küzdelmet az ellenhatalmakkal. Tudjuk, hogy azokkal fogunk szemben állni, akik gyengeelméjûként nõttek fel, és nem jutottak túl a régi, degenerált világszemléleten. Nekünk azon új erõk ápolására van szükségünk, melyeket a hatalmon lévõk minden áron vissza akarnak tartani. Sokunkban megvan az adottság ahhoz, hogy a szellemtudományt magától értetõdõnek tekintsük, és mindazt, ami belõle származik, saját életformánkká tegyük.

Jogosulatlan azt gondolni, hogy nincsenek ilyen erõk! Csak nektek segítenetek kell minket, hogy bennünk ezek az erõk felszínre jussanak, hogy kivezessük a világot a hanyatlásból. Mert nemcsak a hanyatlás, de a feltámadás erõi is bennünk vannak! Azt kérdezitek, hogyan segíthettek? A Waldorf-módszer önmagában nem elég ahhoz, hogy az érettségivel megpecsételve késõbb ne idomuljunk környezetünkhöz, mert hát valahogy mégiscsak meg kell élni, és aztán el is felejtjük, miért születtünk meg. Meg kell erõsíteni magatokat a szellemi világról való tudással! A szellemtudományos kutatások eredményeinek sokasága áll rendelkezésetekre, amit nem szektás körökben kell olvasnotok, hanem tovább dolgozni velük, és ebbõl a munkából impulzusokat nyerni a világban való munkálkodáshoz. A világ minden területén egyre szélesebb kitekintéshez kell jutnotok, világosan kell látnotok mindazt, ami az emberiséget káoszba viszi, degenerálja. Ki kell szabadulni a szûkkeblûségbõl, kicsinyességbõl, kényes misztikus érzelmekbõl, antro-dogmákból! Ha az antropozófia megragadja az egész embert, belenyúl életének minden részletébe, akkor az ember nem maradhat az, amivé az élet tette! A ti feladatotok, hogy Rudolf Steiner pedagógiáját – az Õ nevétõl nem elszakítva – megmentsétek a világ számára! A Waldorf-pedagógia legnagyobb ellensége ma az ún. „Bolognai folyamat”, mely a kísérleti pszichológia eszközeit használva, tesztvizsgákkal azt akarja elérni, hogy az emberi képességek csak testi vonatkozásban fejlõdjenek, az ember puszta munkaerõvé, a gazdasági élet faktorává váljon. A Waldorf-iskoláknak a szellem erejével kell lázadniuk a Bologna-Pisa-szellem ellen! A jövõ tehát itt van a gyermekekben. Hogy hogyan alakul ez a jövõ, abban döntõ szerepük és felelõsségük van azoknak, akik Rudolf Steiner pedagógiáját megvalósítják. Ezért volt a világfejlõdés/történelem ünnepi aktusa az elsõ Waldorf-iskola megalapítása. A felelõsség óriási!

SzG 2008/1

41

PEDAGOGIA

Zajti Ferenc

EGY

LEVÉL KAPCSÁN…

Ennek az újságnak a kiadója a Natura-Budapest Kft., sok más mellett, könyvkiadással is foglalkozik. Mégpedig olyan könyveket próbálnak megjelentetni, melyet más kiadók valószínûleg nem adnak ki. Így hiánypótlónak nevezhetjük ezeket a mûveket, melyek valamiféle ûrt töltenek be. Ilyen hiánypótló mûvek, a ma már antropozófus és waldorf körökben többnyire ismeretlennek tûnõ szerzõk által írt, témaválasztásukban is kuriózumként ható, a jelenleg általánostól eltérõ témájú könyvek, többek közt Karl Heyer: „A nemzetiszocializmus lénye és szándéka és a német nép sorsa”, Paul Emberson: „A klónozásról és az elveszett hierarchiáról”, és Ludwig Polzer-Hoditz: „Az Európai-Közép Misztériuma” címû mûve is. Ennek ellenére váratlanul érte a kiadót az a levél, amit az egyik waldorf iskolából kapott. Ha a levél írója nem közli indokait, bizonyosan nem okozott volna fennakadást a kérés, hisz manapság annyian cserélik be a könyveiket, mondanak le megvásárlásukról. Ám az indoklás által világossá vált egy eddig sötétben meghúzódó szál, és kimondatott, aminek ki kellett mondatni.

Tárgy: Könyv visszaküldése Tisztelt Cím! Elõzetes telefonbeszélgetésünkre hivatkozva visszaküldünk 3 db könyvet és az eredeti számlát. A módosított számlát postafordultával kérnénk megküldeni. A visszaküldött könyvek: 1. Ludwig Polzer-Hoditz: „Az Európai közép Misztériuma” 2. Karl Heyer: „A Nemzetiszocializmus lénye és szándéka és a német nép sorsa” 3. Paul Emberson: „A klónozásról és az elveszett hierarchiáról”

1 db 1 db 1 db

Visszaküldés indoklása: A fent felsorolt könyvek nem illenek bele általános iskolánk nevelési és szellemiségi világába, ezért e könyveket mi nem tudjuk használni. Segítségüket elõre is köszönjük Tisztelettel: X.Y. intézményvezetõ

42

SzG 2008/1

PEDAGOGIA

Milyen „nevelési és szellemiségi világa” lehet az iskolának, amely ezeket a könyveket nem tudja használni? Az említett intézmény egy waldorf iskola A könyvek szerzõi antropozófusok. Karl Heyer és gróf Ludwig Polzer-Hoditz Rudolf Steiner legközvetlenebb munkatársai, tanítványai rajtuk és munkájukon keresztül kontinuus az antropozófiai szellemtudomány, a szimptomatológikus történelemszemlélet, amelyre a waldorf-iskolák történelemoktatása épül. Paul Emberson, a morális technológia, a modern természet/szellemtudomány kutatója,maga is elismert antropozófus. „A klónozásról és az elveszett hierarchiáról”írott könyvében olyan kutatásairól számol be , amirõl a waldorf-iskolákban fõként a természettudományokat oktató tanároknak is tudniuk kellene. Mindhárom szerzõ írásai rendszeresen megjelentek a Szabad Gondolat címû újságban, nevükkel találkozni lehetett többek közt a Magyar Antropozófiai Társaság Új Impulzus címû lapjában is. Az õrségi Arkánum kiadó Thomas Meyer Ludwig Polzer-Hoditz- Egy európai szellem címmel írt életrajzát is megjelentette, sõt számos elõadást is tartott a szerzõ Magyarországon, amirõl a waldorfiskolák is értesültek.

Néhány kérdés azért felmerül. A tudatlanság, a szerzõk és mûveik nem ismerete áll-e annak hátterében, hogy e mûvek „nem illeszthetõk be” a waldorf-iskolák „nevelési-szellmiségi világába” vagy ennél súlyosabb a helyzet, hogy a magukat waldorf-iskoláknak tartó intézmények már az antropozófus szerzõkkel és Rudolf Steiner munkáival sem tudnak mit kezdeni, nem õket tartják szellemi forrásuknak? Egyedi esetrõl van-e szó vagy általános a jelenség, hogy a waldorf-iskolák „nevelési-szellemiségi világába nem fér bele” antropozófus szerzõk mûve? Már az is elgondolkodtató, ha egy tanár nem tud kapcsolatot találni a waldorf-iskola forrásához, ha az antropozófia mellett, helyett, mást tekint az iskola szellemiségének alapjaként. De az, hogy egy intézmény megtagadjon jelentõs antropozófus szerzõket és a waldorf-tantervhez is kapcsolódó munkákat, ez felhívhatja néhány súlyos jelenségre a figyelmet. Mi a kapcsolata az iskoláknak az antropozófiához, a forrásokhoz? Van-e érdeklõdés a tanárokban az antropozófia, az antropozófiai társaság és mozgalom története iránt? A waldorf-tanárképzés alkalmassá teszi-e a hallgatókat arra, hogy valós döntést tudjanak hozni, hogy Rudolf Steiner antropozófiáját tekintik-e forrásnak, világnézetüknek, életpraxisuk alapjának, vagy valami mást? Ennek a „másnak” tudatában vannak-e?

A kérdések sora folytatható de mihamarabb választ kell adni rá.

SzG 2008/1

43

HÍREK, KÖZLEMÉNYEK, HIRDETÉSEK HÍREK, KÖZLEMÉNYEK, KÖNYVBEMUTATÓ Rudolf Hauschka: TÁPLÁLKOZÁSTAN Az emésztés fiziológiájának és a tápanyagok mérhetõ és nem mérhetõ minõségének megértéséhez "A táplálkozást õsidõktõl kezdve a népeket irányító szellemi vezetés szabályozta, majd késõbb ezt a misztérium- és kultikus helyekrõl irányították. Erre vonatkozó vallásos elõírások megjelentek ugyan a késõbbi idõkben, de amit az ember a közelmúltban megevett azért, hogy ésszerûen táplálkozzon, azt egyféle ösztönösséggel tette. Az emberiség az újabb idõkben ezt az ösztönét is elvesztette. Ezért legfõbb ideje annak, hogy amit korábban szellemi vezetéssel tett, majd késõbb egyféle ösztönösséggel, azt most megismeréssel dolgozza fel."

Az Ita Wegman Alapítvány és a Natura-Budapest Kft. kiadásában megjelent jelenleg is megvásárolható további könyvek: Rudolf Hauschka: Karl Heyer: Gerbert Ghroman: Frits H. Julius: Walter Johannes Stein: Paul Emberson: Ludwig Polzer-Hoditz: Thomas Meyer: Jachen Bockemühl: Jakob Streit: Jakob Streit:

Szubsztanciatan A nemzetiszocializmus lénye és szándéka, és a német nép sorsa Állat és növénytan A fenomenológiai kémia alapjai A nevelés feladata és az emberiség története A klónozásról és az elveszett hierarchiáról Az európai közép misztériuma Én-erõ és tisztánlátás - A TAO-impulzus a múltban és a jövõben Életösszefüggések Állattörténetek És lõn világosság

Szabad Gondolatok Háza tavaszi programja Gerhard Schuster szemináriuma 2008. május 23-24-én (péntek délután 16.00-tól 20.00-ig és szombaton 9.30-cca. 17-ig) Téma: a korábbi szemináriumok során a szociális organizmus gazdasági és jogi területeit tekintettük át. Ezen a hétvégén a szellemi területet vesszük szemügyre. Helyszín: Budapest VIII. Bláthy Ottó u. 41. Nagyterem Részvételi díj: 1500 Ft

44

SzG 2008/1

HÍREK, KÖZLEMÉNYEK

A Forrás Waldorf Iskola gimnáziumi angol szakos tanárt és ált. isk. 1. osztályába waldorf pedagógiai végzettséggel rendelkezõ osztálytanítót keres. A szakmai önéletrajzokat az iskola 9027 Gyõr, Madách u. 10-i címére várjuk. Telefonszámunk: 96/322-469.

Kisember Waldorf óvodánk azonnali ismerkedéssel, szeptemberi kezdéssel óvónõt keres. Jelentkezni a [email protected], [email protected] címeken lehet.

A Szoboszlói Waldorf Egyesület szülõi köre nagyon vár egy elkötelezett waldorf óvónõt, aki erõt és kedvet érez magában egy óvoda alapításához. Kapcsolattartó: Balogh Zsuzsa 0630/635 2195, [email protected]

A Zsámbéki-medencében 2008 õszén induló Kisgöncöl Waldorf Iskola keresi azt az osztálytanítót, aki kihívást érez egy kialakuló program elindításában, tapasztalata és elhivatottsága megalapozott, hogy az elsõ elsõ osztályt vezesse. Szeretettel várjuk, jelentkezzen, hogy megismerkedhessünk személyesen is. Elérhetõségeink: http://www.kisgoncol.hu email: [email protected] telefon: Balla Katalin: 26 371 142.

***

A Szolnoki Waldorf Iskoláért Egyesület közli, hogy 2007. évben a SZJA 1%-os felajánlásaiból 838 ezer forint támogatásban részesült, melyet alaptevékenységére fordított. Köszönjük!

Az Ita Wegman Alapítvány az 1996. évi CXXVI. törvény (a személyi jövedelemadó meghatározott részének az adózó rendelkezése szerinti közhasznú felhasználásáról) 6. § 3. bek. alapján nyilatkozik, hogy az APEH által átutalt 111.344 Ft összeget a Kuratórium döntése alapján a 2007. évben teljes egészében Thomas Meyer: Én-erõ és tisztánlátás - A TAO-impulzus a múltban és a jövõben c. könyv kiadásának ünnepi bemutatójára fordította.

SzG 2008/1

45

KÖNYVBEMUTATÓ

KÖNYVBEMUTATÓ 2007. november 25-én a májusihoz hasonlóan ismét egy Találkozásra, Ünnepélyes Könyvbemutatóra került sor a Szabad Gondolatok Házában. Egy élet a szellemért (Ehrenfried Pfeiffer 1899-1961) c. könyve Thomas Meyer bevezetõjével az Arkánum Szellemi Iskola jóvoltából, Thomas Meyer: Én-erõ és tisztánlátás – A TAO-impulzus a múltban és jövõben c. mûve pedig a NaturaBudapest Kft. és az Ita Wegman Alapítvány kiadásában jelent meg. A könyvbemutatón az érdeklõdõk mellett vendégül láttuk Thomas Meyer urat és a könyvek fordítóit is. Mindkét fordító felidézte személyes útját az általa fordított mûhöz. Kovács Éva történetében – aki az ’Egy élet a szellemért’ c. könyvet ültette át magyar nyelvre – ez odáig jutott, hogy párhuzamokat is talált E. Pfeiffer és a saját sorstörténete között. Thomas Meyer úr köszöntõjében külön kiemelte Lexie Ahren személyét, akinek Pfeiffer tulajdonképpen önéletrajzi írását szánta, és akitõl Meyer úr ezt megkaphatta. Talán egy kicsit a könyvbemutatót megelõzõ szemináriumon elhangzott elõadása témájához is kapcsolódott, mikor felidézte azt a kérdést, amit a fiatal Pfeiffer tett fel Rudolf Steinernek: „miért történik annak ellenére ilyen kevés, hogy olyan sokan végzik a gyakorlatokat?” A válasz ez volt: „ez egy táplálkozási probléma”. Ez azonban nem egy abszolút, hanem egy Pfeiffernek szóló válasz volt, aminek hatására elkezdett érdeklõdni a biodinamikus gazdálkodás iránt. Sok ilyen apró, érdekes történet van ebben a könyvben. Amellett sok komoly aspektus is szerepel, melyek közül kettõt az elõadó is kiemelt. A tûz éjszakáját és Steiner betegségét. Pfeiffer ugyanis jelen volt Steiner közvetlen közelében 1922. Szilveszter éjszakáján a Goetheanum leégésénél. Emellett beszél arról a kérdéses történetrõl is, hogy vajon megmérgezték-e Rudolf Steinert. Kótai Zita, akinek az ’Én-erõ és tisztánlátás’ c. könyv magyar nyelvû változatát köszönhetjük, röviden mesélt arról, milyen út vezette õt a TAO kérdéshez, hogyan találkozott ezzel a könyvel, és hogyan került a könyv a kiadóhoz. Záró soraiban megemlítette azt is, hogy átélte, milyen gyümölcsözõvé válhat egy korrektorral való munka, s egyben köszönetet mondott Kádas Ágnesnek a közös küzdelemért. Ezzel a mûvel kapcsolatban a szerzõ humorosan megjegyezte, hogy az a célja, hogy a jövõben még ennél is kisebb könyveket írjon, amelyek jól elférnek a kabátzsebünkben, így bármikor elõvehetõk, bárhová elvihetõk. Majd felidézte, hogyan jutott el a TAO-hoz Dunlop életrajzának feldolgozása révén, és felolvasta könyvébõl Dunlop egy húsvéti élményét, melyet az I. Világháború kitörése elõtt hozott nyilvánosságra. Befejezésül szerepeljen itt is belõle egy részlet:

46

SzG 2008/1

KÖNYVBEMUTATÓ

„Tekintetemet a fák felé fordítom. Felismerem, hogy a testem is egy fa, melynek megvannak a maga évszakai, nedvek táplálják, és kívánságok gondozzák. Ennek a fának is vannak ágai. Mondhatjuk-e, hogy a szellem a törzse, a lélek pedig a szellem gyökere? És hogy mindkettõ ugyanabból az õstalajból ered? Nem terméketlene minden cselekedetünk, ha azokat nem a kívánságok látják el éltetõ nedvvel? A kert, amelyben ülök, a szellemi nyugalom otthona. Ebben a lelki állapotban szemlélem az élet ünnepét. A világ városainak zajos életében az emberek egy nyugtalan szellem értéktelen kincseit gyûjtögetik, hasonló élvezettel, mint ahogyan én most az illatos tavaszi virágokat szedem csokorba, hogy felajánljam szívem szent kelyhében áldozati ajándékként az istenségnek. Azt hiszem, most már értem, milyen a Nirvana-állapot – bár ezt kétségkívül nemsokára ismét el fogom felejteni. Eltemettem minden tulajdonomat, valójában azonban semmit sem veszítettem el. ’Üres-e’ ez a ’tér’, amelyben ily nyugalommal ülök? Ha igen, akkor ez lesz minden tudás bölcsõje. Milyen védettnek és gondtalannak tudja magát a lélek a nyugalom e kikötõjében! Amint a körülhatárolt formák és a hozzájuk tartozó elnevezések a felejtés áldozatává válnak, megmutatkozik a belsõ tekintet számára a szubsztancia, amelybõl mindannyian keletkeztek. Mihelyst eltûnnek a tudatomból az árnyékok, melyeket az egyes formák vetnek, bekövetkezik a szellem csendje, tiszta lesz a lélek tükre, kiderül a mennybolt és felragyog a valóság Napja. A kis domb, a fák és a növények, a vizek és a virágok illata: mindannyian ennek a boldogító szellemnek az esszenciájából keletkeznek. Mindent átfog vajon ez a szellemi esszencia – hasonlóan a nappali fényhez –, és magában hordozza a világokat? Igen, most felismerem, hogy minden csodálatos természeti jelenség bennem gyökeredzik, és hogy ez a számtalan világ a saját önvalóm látható kifejezõdése. A világmindenség szférája egyben az én saját szférám is. Látom magamat mindenben és eltölt a béke. Pillangó táncol elõttem a napfényben, miközben a fa árnyékában bensõmben megvilágosodom. Felismerem, hogy a legmagasabb lényt, idõzzék bárhol, ezek a gazdag és csodálatos világok kísérik; õ jelenvaló mindenben – a lakható Földben éppúgy mint a vizekben –, valódi lényérõl bármely szavam csak téves képzetet hívhat elõ. * Békés kertem kapuin kívül nyugtalanság uralkodik. De miért is zavarna ez engem? Képes-e a lelkem megõrizni ebben a rohanó világban saját õsképének lényét, hasonlóan a lótuszvirághoz, amely gyökereinek köszönhetõen biztosan lebeg a tó közepén, még ha a víz viharossá is válik körülötte? Igen, ha képes vagyok szilárdan megmaradni ebben a tudatállapotban. Az emberi szív finom természetû, hamar az érzelmek hálójába kerül: az egyik percben szeretetben nyilvánul meg, a következõ-

SzG 2008/1

47

KÖNYVBEMUTATÓ

ben eltölti az aggodalom. A szív ’étere’ azonban változatlan marad: õ a mérhetetlen valóság, amelyet nem szükséges megtámasztania egyetlen oszlopnak sem. Hiszen éppen Indra isten volt az, aki ellenségeinek üldözése közepette kihasználta a pillanatot, amikor azok elveszítették õt szem elõl, és eltûnt egy atom ölében, akár egy méh a virág kelyhében. Itt egy pillanatnyi nyugalomra lelt, felfedezte a királyi palotát, amelybõl megszökött, és ahol képzelt birodalma felett uralkodott. Az aggodalmaktól nehéz szívnek is megadatik újból és újból egy lélegzetvételnyi pihenés, és bölcs, aki az ilyen pillanatokban megtalálja a napsugárban a szükséges atomot, amely elvezeti õt a béke és a mennyek palotájának kapujához. * Most jönnek vissza az emberek a templomból, ahol minden bizonnyal a húsvétot ünnepelték. Õk is megélték-e vajon a feltámadás ünnepét, úgy, ahogy én itt a kertben a fa alatt megélhettem? Látták-e Krisztust, ahogy kitárja két kezét az egész teremtés felett? Ahogy lábai érintik a világ végét? Ahogy arca és szemei mindenhol láthatók, ahogy feje áthat minden szférát? Látták-e az Urat, ahogy mindenbe életet lehel? Az egy világóceánt, az egyet a Napban és a Holdban, az egy országot az egész Földön? Legyen bármilyen korlátolt is a látásom, az Úr benne lakozik minden emberi erkölcsben és minden gondolatban, az atom részeiben éppúgy, mint az egész világmindenségben. Ezernyi Krisztusképet mutattak már fel, és ezernyit fognak még felmutatni, minden kép eltûnik azonban, hogyha Krisztus egyszer majd mindenben láthatóvá válik. Hiszen a határtalan égbolt nem az õ koronája-e? A Föld a zsámolya, és az egész világmindenség a temploma?”

A részlet megtalálható a könyv 83-91. oldalán Séva

48

SzG 2008/1

D r. H a u s c h k a

Tavaszi "nagytakarítás"

Kozmetikumok

FITNESS OLAJ (Fitness Körperöl) aktivizál, oldja a feszültségeket Salaktalanító hatása következtében fokozza a tavaszi tisztítókúrák eredményességét Rendszeres használata segít megakadályozni a terhességi csíkok kialakulását Nyír- és átmelegítõ hatású árnika kivonataival megerõltetõ fizikai igénybevétel esetén is segít az izomzat és a kötõszövet rugalmasságának megõrzésében Sportolásnál, izomláz, izomfeszültség esetén lazító hatású

A folyóirat ára: 500 Ft